DRAKULA, AZ ÉL HALOTT

Dacre Stoker – Ian Holt

DRAKULA, AZ ÉL HALOTT A legnépszer bb vámpírregény folytatódik

Fordította SÓVÁGÓ KATALIN

DACRE STOKER – IAN HOLT

DRAKULA, AZ ÉL HALOTT A legnépszer bb vámpírregény folytatódik

ATHENAEUM

A fordítás alapjául szolgáló m Dacre Stoker, Ian Holt: Dracula, the Un Dead Penguin Group (USA) Inc. 375 Hudson Street, New York, New York 10014, U.S.A. Copyright © Dacre Stoker, Ian Zisholtz, 2009 Hungarian translation © Sóvágó Katalin, 2009 Minden jog fenntartva. Kiadta az Athenaeum Kiadó az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjeszt k Egyesülésének tagja. Felel s kiadó az Athenaeum Kiadó ügyvezet je 1086 Budapest, Dankó u. 4-8. Telefon: 235 5020 www.athenaeum.hu Szerkesztette, A szerz k utószavát és az Utószót fordította: Mallász Rita szaki vezet : Rácz Julianna Borítóterv: Weiler Peter Nyomdai el készítés: Szabó Rózsa Készült az AduPrint Nyomda Kft.-ben, 2009-ben Felel s vezet : Tóth Béláné ISBN 978 963 293 034 3

Bramnek, aki ihletet és az útmutatást adott

PROLÓGUS

Mina Harker levele fiának, Nagyságos Quincey Harker úrnak (Wilhelmina Harker váratlan és nem természetes úton történ elhalálozása esetén bontandó fel.) Kelt 1912. április 12-én Kedves Quincey! Drága fiam! Tudom, hogy egész életedben sejtettél valamit a családunkat övez titkokról. Itt az id , hogy felfedjem el tted az igazságot. Ha továbbra is hallgatnék, életedet és lelked üdvösségét tenném kockára. Édesapád és én úgy döntöttünk, hogy múltunk titkait nem fedjük fel el tted, hogy megóvhassunk téged a világ sötét dolgaitól. Reméltük, hogy boldog gyermekkort tudunk biztosítani számodra, amely mentes a mi életünk hányattatásaitól. Ígéretes fiatal férfivá cseperedtél, úgy döntöttünk, nem osztjuk meg veled a titkokat, nehogy rültnek tarts majd minket. Bocsáss meg nekünk! Ha kezedben tartod ezt a levelet, biztos lehetsz benne, hogy a gonosz, amit annyira igyekeztünk távol tartani t led,

6

visszatért. És most te magad is veszélyben vagy! 1888-ban apád és én is fiatalok voltunk még, amikor ráeszméltünk, hogy a sötétség itt bujkál a világban: az árnyékban lopódzik, hogy lesb l támadjon a védtelenekre és a hitetlenekre. Apádat fiatal ügyvédként küldték a messzi Erdélyországba, Drakula herceghez, hogy segítsen megvásárolni egy ingatlant Withbyben, a mára már elnéptelenedett Carfax apátságot. Ott-tartózkodása alatt édesapád rájött, hogy a herceg valójában egy különleges és szörny teremtmény, amir l azt hitte, hogy csak népmesékben és legendákban fordul el . Egy szörny, amelyik elevenek vérét issza, hogy meg rizze halhatatlanságát. A helybeliek Nosferatunak, az Él halottnak nevezték. Talán magad is ráismersz az alakra, ha közönséges nevén nevezzük: vámpír. Drakula herceg megijedt, hogy édesapád felfedi titkát, és bezárta a várába. Majd jegyet váltott a Demeter nev Angliába tartó hajóra. Az egész utat a hajófenékben töltötte egy ládában. Így tudott csak elrejt zni ott. Mert jóllehet egy vámpír er sebb tíz embernél is, a napvilágnál elég, s nem marad más bel le, csak hamu. Ez alatt az id alatt én a legkedvesebb barátn mnél, Lucy Westenránál tartózkodtam Withbyben. A tenger fel l vihar támadt, és Withby szikláira álnok köd ereszkedett. Lucy nem bírt aludni, és ahogy kitekintett az ablakon, meglátta a viharban hánykolódó hajót, amint a sziklák felé sodródik. Kirohant az éjszakába, hogy figyelmeztesse a parti rséget, de már elkésett. Én is riadtan ébredtem, Lucy nem volt mellettem, ezért én is kirohantam az éjszakába. A sziklákon találtam rá, nem volt eszméleténél, és a nyakán két apró szúrásnyomot fedeztem fel. A halálán volt. V legénye, Arthur Holmwood, Lord Godalming fia és annak texasi barátja – a te névrokonod –,

Quincey P. Morris rohantak segítségére. Arthur elhívott minden orvost a környékr l, de senki nem tudott rájönni Lucy betegségének valódi okára. Barátunk, Jack Seward, a withbyi elmegyógyintézet vezet je, elhívta mentorát és barátját, a holland dr. Abraham Van Helsinget. Dr. Van Helsing tanult orvos volt, és okkult tudományokkal is foglalkozott. jött rá, hogy Lucyt vámpírharapás betegítette meg. Ez akkor történt, amikor végre újból hírt kaptam édesapádról. Megszökött Drakula herceg várából, és egy kolostorban rejt zött el. maga is nagyon beteg volt. Otthagytam Lucyt, utánamentem, és Buda-Pesthen összeházasodtunk. Édesapád mesélt azokról a szörny ségekr l, amelyeket a herceg várában látott. Így jöttünk rá, hogy Drakula volt Lucy támadója. Mikor visszatértünk Buda-Pesthr l, értesítettek minket, hogy Lucy meghalt. De a legrosszabb még hátra volt. Napokkal a halála után kikelt a sírjából, és kisgyermekek vérével táplálta magát. is vámpírrá változott. Dr. Van Helsing, Quincey Morris, dr. Seward és Arthur Holmwood rettenetes döntés el tt álltak: nem volt más választásuk, mint hogy faékeket verjenek Lucy szívébe, hogy megszabadítsák szerencsétlen lelkét. Röviddel ezután Drakula herceg visszatért és megtámadott engem is. Ekkor mindnyájan esküvel fogadtuk meg, hogy felkutatjuk és elpusztítjuk a vámpírt. Meg kellett szabadítanunk a világot a gonosztól! Együttes er vel, igazi h sként küzdöttünk, és sikerült vissza zni Drakula herceget Erdélyországba. Quincey Morris azonban meghalt az egyik összecsapásban. sként halt meg, utolsó erejével még szíven döfte Drakulát. A herceg teste fellángolt, és a lenyugvó nap megvilágította a felszálló füstöt. Szabadok voltunk végre. Vagy legalábbis úgy hittük. Aztán

8

évekkel a te születésed után szörny rémálmok kezdtek gyötörni. Drakula kísértett álmaimban. Édesapád emlékeztetett a sötét hercegjóslatára: Vissza fogok térni. Évszázadokig tart majd a bosszúm. Az id nekem dolgozik. Attól a naptól fogva egyikünknek sem volt nyugta. Évek teltek el rettegésben, mindig azt figyeltük, követ-e valaki. Úgy érzem, elfogyott az er nk, hogy megvédjünk téged t le. Ezt tudnod kell, fiam, ha túl akarod élni a téged üldöz gonoszt. Fogadd el az igazságot, amit most felfedek neked. Légy bátor, ahogyan mi is azok voltunk annak idején. Drakula bölcs és ravasz ellenfél. Nem futhatsz el, és nincs hova elrejt zz. Fel kell venned vele a harcot. Sok szerencsét, egyetlen fiam. Ne félj semmit l! Ha Van Helsingnek igaza van, a vámpírok tényleg démonok, és Isten a te oldaladon áll a harcban. Sírig tartó szeretettel ölel édesanyád, Mina

I.

Tenger sok szeretettel: Lucy!

E

z az írás volt minden, amibe Jack Seward doktor kapaszkodhatott, amikor azt érezte, utoléri a sötétség. Békét talált a sötétben; hiányzott bel le az éles fény, ami megvilágíthatta volna élete roncsait. Évekig annak szentelte magát, hogy viszszaverje a sötétséget. Most elbújt a karjaiban. Csak éjszaka nyújtott békét Lucy emléke. Álmaiban még mindig érezte gyöngéd ölelését. Egy röpke pillanatra visszatért Londonba, egy boldogabb korba, amikor a világban elfoglalt helye és kutatásai értelmet adtak életének. Ezt az életet szerette volna megosztani Lucyvel. A robogó tejeskocsik, halaskordék és más szekerek kora reggeli lármája bekúszott a macskaköves párizsi utcáról Seward álmába, és visszarántotta a kíméletlen jelenbe. Er lködve nyitotta ki a szemét, ami úgy égett, mint mikor jód kerül a friss sebbe. Amíg kirajzolódtak a vacak párizsi szükséglakás plafonjának repedései, Seward azon t dött, mennyire megváltozott az élete. Elkeserít , mennyire erejüket vesztették izmai. Megereszkedett bicepsze olyan volt, mint a kézzel varrott, újdivatú, muszlin teástasakok, amikor kiveszik ket a cserépkannából. Karjának erei akár a folyók egy gy rött atlaszon. Árnyéka volt régi önmagának. Gyors halálért imádkozott. Testét régi alma materére hagyta, hogy ezzel is a tudomány fejl dését szolgálja. Vigasztalta a tu-

10

dat, hogy halálában majd segítséget nyújthat a leend orvosoknak és tudósoknak. Valamivel kés bb eszébe jutott az óra, amely még mindig ott lapult bal kezében. Megfordította. Fél hét! Egy pillanatra megrohanta a pánik. Ördög és pokol! Elaludt! Dülöngélve feltápászkodott. Üres üvegfecskend gurult le az asztalról, és széttört a szurtos deszkapadlón. Az apró, barna morfiumos üveg épp követte volna, ám Seward gyorsan elkapta a drága elixírt, és gyakorlott mozdulattal leoldotta bal bicepszér l a rszíjat. Mire legy rte ingujját, és visszaillesztette a monogramos ezüst mandzsettagombot a rojtos kézel be, már helyre is állt a vérkeringése. Begombolta mellényét, belebújt a kabátjába. A Wallingham és Fiai volt a legjobb szabóság Londonban. Ez az öltöny, ha másnál varratja, már tíz éve ronggyá szakad. Szívós dolog a hiúság, gondolta Seward, és kedvetlenül elmosolyodott. Sietnie kell, ha el akarja érni a vonatot! Hol az a cím? Eltette valami biztos helyre. Most, amikor szüksége lenne rá, nem emlékszik, hogy pontosan hova. Felfordította a szalmazsákot az ágyban, megvizsgálta a billeg asztal alját, bekukkantott a székként szolgáló zöldségesládák alá. Végigpergette az ódon újságkivágások kötegeit. A szalagcímek mostani elfoglaltságára utaltak, vérfagyasztó történetek voltak Hasfelmetsz Jackr l. Fotográfiák az öt ismert áldozat boncolásáról. Megcsonkított k szétvetett lábakkal, mintha eszel s gyilkosukat várnák. A Hasfelmetsz t a n k mészárosának nevezték – bár egy mészáros irgalmasabb az állathoz, amelyet levág. Seward számtalanszor elolvasta a feljegyzéseket a boncolásokról. Papírfecnikre, kartondobozokra, levélgyufákra írott elméleteinek és feltételezéseinek széthullott lapjai úgy kavarogtak körülötte, mint az avar, ha felkapja a szél. Homlokának csíp s verejtéke belefolyt véreres szemébe. A

pokolba, hova lett? Jótev je óriási kockázatot vállalt, amikor megszerezte neki az információt. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy csalódást okozzon az egyetlen személynek, aki még mindig hitt benne. A többiek – Harkerék, Holmwoodék – mind azt gondolták, hogy elment a józan esze. Tudta, ha most látnák ezt a szobát, csak meger södnének hitükben. Tekintete végigjárt a málló vakolaton, amely meg rizte a morfiumittas fecsegések bizonyítékait, a vad látomásokat, amelyek a tintával, szénnel, borral, s t, saját vérével írt bet kben villantak fel. rült nem tenné magát így közszemlére. Ezek az írások egy napon igazolni fogják az épelméj ségét. Az írások között volt egy kitépett könyvlap, amelyet csontnyel Bowie-kés régi, vért l szennyes pengéjével szúrtak fel a falra. A lapon hollóhajú, el kel szépség pompázott. A kép alá azt írták: Báthory Erzsébet grófn 1582 körül. Hát persze, hogy oda dugtam! Önmagán nevetve húzta ki a kést a falból, elkapta és megfordította a papírt. maga írta rá alig olvasható bet kkel egy marseille-i villa címét. Leszedte a grófn képe mell l a keresztet, a kihegyezett ékeket, a fokhagymakoszorúkat, melyek a portré mellett lógtak, és egy ezüst dobókést kapott fel a padlóról. Mindent elrejtett dupla fenek orvosi táskájába, majd bepakolta szokásos orvosi felszereléseit is. *** A vonat pontosan indult a Gare de Lyonról, miközben Seward a jegyéért fizetett. Keresztülszáguldott a mocskos, vízzel felöntött állomáson, hogy utolérje a pöfög behemótot, amely éppen kihúzott a hetedik vágányról. Sikerült elérnie, és felszökkent az utolsó pullmankocsira, miel tt a szerelvény túlságosan felgyorsult volna. Dagadt a szíve a büszkeségt l, hogy sikerült a vakmer ugrás. Hányszor megtették ezt fiatalkorá-

12

ban, kalandozásaikon a texasi Quincey P. Morrisszal és régi barátjával, Arthur Holmwooddal! Kár a fiatalokba a fiatalság. Csendesen elmosolyodott, ahogy eszébe jutottak az ártatlanság és a nemtör dömség lázas napjai. Beült a dél felé robogó vonat díszes étkez kocsijába. A zsebórájára pillantott. Még csak öt perc telt el. Nem haladt elég gyorsan. Fájlalta, hogy nem ütheti agyon az id t naplóírással, mert nem engedhette meg magának ezt a költséges fény zést. Tíz óra múlva érnek Marseille-be. Ott végre megkapja az elméleteit igazoló bizonyítékot, és megmutathatja azoknak, akik kerülték, hogy nem rült, hogy végig igaza volt. Ez lesz életének leghosszabb tíz órája. – Billets, s’il vous plaît! Seward meredten bámult a kalauzra, aki szigorúan és türelmetlenül kérte a jegyét. – Elnézést – menteget zött Seward. Átnyújtotta a kalauznak a jegyét, közben megigazította a sálját, hogy eltakarja szakadt szivarzsebét. – Maga brit? – kérdezte a kalauz er s francia akcentussal. – Igen. – Orvos? – biccentett a Seward lábához helyezett orvosi táska felé. – Igen. Seward figyelte, ahogy a kalauz szürke szeme leltárt készít vedlett alakjáról, öltönyér l, amely lógott rajta, és kitaposott cip jér l. Aligha lehet megmintázni róla a tiszteletre méltó orvost. – Láthatnám a táskáját, kérem? Seward odanyújtotta a táskát. Nem mintha lett volna más választása. A kalauz módszeresen kiszedegette az üvegcséket, elolvasta a címkéket, azután visszaejtette ket a táskába. Seward tudta, mit keres, és csak abban reménykedett, hogy

nem fog túl mélyre ásni. – Morfin! – közölte a kalauz olyan hangosan, hogy más utasok is odanéztek. Fölemelte a barna üveget. – Olykor fel kell írnom nyugtatónak. – Láthatnám az engedélyét, kérem? Seward kutatni kezdett a zsebeiben. Éppen az el hónapban fogadták el a Nemzetközi Ópium Egyezményt, amelynek értelmében orvosi engedély nélkül tilos morfiumot behozni, árusítani, terjeszteni, vagy az országból kivinni. Sewardnak olyan sokáig kellett keresnie, hogy a kalauz már meg akarta rántani a zsinórt, hogy megállítsa a vonatot, amikor a doktor végre megtalálta az engedélyt. Az útlevelébe dugta. A kalauz homlokráncolva megvizsgálta az iratot, majd acélszürke szemével az úti okmányt tanulmányozta. Az Egyesült Királyság els ként használt fotográfiát az útlevelekhez. Amióta a kép készült, Seward rettenetesen lefogyott. Haja most sokkal szebb volt, szakálla bozontos és gondozatlan. A vonaton ül férfi kevés hasonlóságot mutatott a fényképen látható alakkal. – Miért megy Marseille-be, doktor? – Kezelek ott egy beteget. – Mi baja a betegnek? – Narcisztikus személyiségzavarban szenved. – Qu’est-ce que c’est? – Hogy az mi? Lelki instabilitás, melynek következtében a páciens ragadozó módjára, autoerotikus, antiszociális és parazita módon uralkodik a környezetén. Továbbá… – Merci – szakította félbe a kalauz. Gyakorlott mozdulattal visszaadta Seward papírjait, majd a szomszéd asztal férfi utasaihoz fordult: – Billets, s’il vous plaît! Jack Seward sóhajtott. Amikor visszatette papírjait a zsebébe, kényszeresen ismét az órájára nézett. Úgy érezte, id tlen

14

id kig tartott a kihallgatás, holott csak öt perc telt el. Leengedte a rojtos ablakfüggönyt, hogy védje szemét a világosságtól, és hátrad lt a burgundi vörös bársonyhuzatú ülésen. Tenger sok szeretettel, Lucy! Szívéhez szorította a becses órát, szemét becsukta, és álmodni kezdett. *** Negyedszázada történt. Ugyanezt az órát tartotta a fénybe, hogy jobban lássa az írást: „Tenger sok szeretettel, Lucy!” Ott volt. Élt. – Magának nem is tetszik! – duzzogott. Seward nem bírta levenni bámuló tekintetét a szemekr l, amelyek oly puhán zöldelltek, akár a nyári rét. Lucynek megvolt az a különös szokása, hogy úgy figyelte a másik ember ajkát, mintha a következ szót akarná megízlelni, miel tt a beszél kiejtené a száján. Micsoda élni akarás volt benne! Mosolya fel tudta melegíteni a legfagyosabb szívet is. Ült a kerti padon akkor tavasszal, Seward pedig gyönyörködve nézte, ahogy a nap átsüt a szell ben táncoló, laza tincseken, amelyek r t glóriát fontak a lány arca köré. Orgonaillat keveredett a Whitbyöböl vizének sós aromájával. Azóta is, ha orgonaillatot érez, mindig az a gyönyör , keser napra jut eszébe. – Arra kell következtetnem – mondta Seward, és megköszörülte torkát, miel tt megbicsaklott volna a hangja –, hogy miután levelében „legdrágább barátom”-nak szólít, és nem „v legényének”, úgy döntött, nem fogadja el a házassági ajánlatomat. Lucy lesütötte párás szemét. A csend mindennél többet mondott. – Azt gondoltam, az lesz a legjobb, ha t lem hallja – sóhajtott végül. – Igent mondtam Arthurnak.

Arthur és Jack Seward gyerekkoruk óta barátok voltak. Seward úgy szerette, mint testvérét, mégis mindig irigyelte, amiért Artnek az ölébe hullott minden. Jókép volt és gazdag, soha nem ismerte a szorongást, a küzdelmet. Vagy a szívet tép fájdalmat. – Értem – csuklott el Seward hangja. – Szeretem önt – suttogta Lucy –, de… – De nem annyira, amennyire Arthurt szereti. – Természetesen nem versenyezhetett a gazdag Arthur Holmwooddal, nem is volt olyan ragyogó, mint Lucy másik széptev je, a texasi Quincey P. Morris. – Bocsásson meg – folytatta lágyabban, mert hirtelen megriadt, hogy fájdalmat okoz a lánynak. – Megfeledkeztem róla, hol a helyem. Seward forgolódott álmában. Bár csupán Lucy szemének szépségére emlékezhetne, és semmi másra! Mikor utoljára belenézett azon a szörny éjszakán a sírboltban, csak fájdalmat és kínszenvedést látott. Agyát máig perzselték Lucy haláltusájának jajszavai. *** Leszállt a vonatról, és hatalmas felh szakadásban baktatott Marseille fehér házainak útveszt jében. Átkozódott, hogy épp ilyenkor kellett jönnie. A bizonyíték, amelyet keresett, márciusban, az egyetlen es s hónapban hozta a francia Riviérára. Tovább caplatott egyre távolodva a tengert l. Visszanézve meglátta a Szent János-er döt: úgy magasodott az indigókék öböl fölé, akár egy sziklából faragott rszem. Seward elfordult, és a kétezer-hatszáz éves falu köré épült provence-i nagyvárost nézte. Középkori kerületeiben mindenfelé jelen volt az ókori görög és római alapítók hagyatéka. Kár, hogy ilyen gyászos céllal érkezett ebbe a fest i kiköt be. Habár nem ez lesz Marseille els találkozása a gonosszal: a múlt században a tenger-

16

parti várost valósággal megmételyezték a járványok és a kalózok. Megtorpant. Jellegzetes mediterrán villa magasodott el tte: egyemeletes, nagy fazsalugáterekkel és kovácsoltvas ráccsal az ablakokon. Az es felh k közül leskel hold lidérces derengésbe vonta a hagyományosan fehérre meszelt falakat. A tet t terrakottacserép fedte. Az egész épület kissé emlékeztetett azokra a régi spanyol házakra, amelyeket sok-sok éve legjobb barátjánál, Quincey P. Morrisnál tett látogatásakor látott Texasban. A díszes tengerparti villa kimondottan gyászos, s t barátságtalan légkört árasztott. Teljesen kihaltnak t nt. Seward szíve összeszorult a gondolattól, hogy talán elkésett, és újból megnézte a címet. Ez volt az. Váratlanul robaj hallatszott; fogat közeledett, vizet fröcskölve a macskakövön. Seward a villával szemközti sz be menekült. A vessz k csepeg szövedékén még nem voltak fürtök. Aranycirádás fekete hintó röppent fel a dombra, két csillogó sz fekete kanca húzta. Az állatok parancs nélkül megálltak. Seward csodálkozva látta, hogy nem ül kocsis a bakon. Ez meg hogy lehet? Délceg alak szállt ki a hintóból. A kancák oda-odakaptak egymáshoz, fejüket leszegve nyerítettek, majd a hüledez Seward szeme láttára ismét elindultak, tökéletesen egyforma lépésekkel, holott nem volt kocsis, aki irányítsa ket. Az alak sétapálcát tartott fekete keszty s kezében, másik kezével pedig a kulcs után kutatott a zsebében, majd hirtelen megdermedt, mintha észrevett volna valamit. – A pokolba! – dünnyögte Seward. Az ajtóban álló férfi kinyújtotta nyakát, mintha meghallotta volna Sewardot az es ben, és lassan a sz skert felé fordult. A doktort elöntötték a rémület hullámai, de sikerült visszafojtania lélegzetét. A keszty s kéz a bársonycilinder karimája felé

nyúlt, és Seward kis híján felkiáltott, amikor a cilinder alól buja fekete hajzuhatag omlott a jövevény vállára. Sewarddal forgott a világ. Ez nem férfi! Ez ! – Igaza volt a Jótev nek! A villa ajtajában Báthory Erzsébet grófn állt. Szakasztott olyan volt, mint azon a képen, amelyet több mint háromszáz éve festettek róla.

18

II.

V

illám cikázott az égen, drágak vé változtatva az es cseppeket az éjszaka fekete bársonyán. Seward tudta, hogy el kellene bújnia, mégsem bírt szabadulni az érzéki – és veszedelmes – szépség igézetét l. A grófn b re még fehérebbnek látszott éjfekete hajának keretében, és az egész alak a ragadozók hangtalan kecsességével mozgott. A környék ismét kivilágosodott a villámlástól. Erzsébet jéghideg kék szeme ide-oda villant, hogy mozdul-e valami az utcában. Amikor a grófn a sz skert felé fordult, Seward hasra vet dött a sárban, nehogy észrevegyék. Visszafojtotta lélegzetét, igyekezett nem mozogni, nem tödött a lábát húzó görccsel. Vágyott rá, hogy felnézzen, de a fel-fellobbanó villám rögtön megmutatta volna sápadt arcát, így csak lapult a földön, ujjnyira a latyaktól. Egy örökkévalóságnak t id után végre fel mert nézni. Félig-meddig arra számított, hogy a grófn ott magasodik majd felette, mint a támadni készül kobra. De nem volt sehol. Seward félelmét leküzdve kifejtette magát a ragadós latyakból. Az undorítóan cuppant. Túlságosan hangos! Seward tekintete riadtan repkedett. Mozdulnia kellett volna, de kénytelen volt megvárni, hogy a lábában meginduljon a vérkeringés. Úgy érezte magát, mint akit vizes darócba csomagoltak; túlméretezett ruháját koloncként húzta maga után. A szél fütyült. Seward megfordult, hogy elinduljon. Sehol senki. Összeszedte minden akaraterejét, elszánt lépést tett a vil-

la felé, csupasz lába azonban elsüllyedt. Hátranézett, és látta, hogy az egyik cip je beleragadt a sárba. Seward szitkozódott magában, és majdnem felbukott, amíg fél lábon egyensúlyozva visszahúzta a cip t a lábára. Majd keresztülbukdácsolt a pocsolyás, keskeny utcán, és nekiütközött egy pálmafának. Bizonyosra vette, hogy iszonyú zajt csap, de reménykedett, hogy az es elfojtja a hangokat. Végre odaért a villa melletti fához. Kisiskolás korában nagyon értett a fáramászáshoz. Hát, ez ma már aligha van így; öt évtized telt el az óta. De mi mást tehetne? Mély lélegzetet véve felhúzódzkodott az alsó ágra. A fáról sikerült átdobnia magát a bejárat feletti tet re. A cserepek csúszósak voltak az es l. Seward biztos fogást talált a díszes kovácsoltvas korláton. Rémülten körülnézett, attól tartva, hogy Báthory az árnyékból nevet rá, amiért ilyen bolondot csinál magából. Az egyik emeleti ablak fölött napellenz t vett észre, annak az árnyékába menekült védelemért, és percnyi szünetet tartott, hogy kifújja magát. Figyelt, de csak a zuhogó es t hallotta, amely egy ütemre dobolt a szívével. Az ablakból abba a helyiségbe látott, ami a bálterem lehetett valamikor. Most, élettelenül és árnyakkal telten, nyugtalanítóan hatott rá. Olyan volt, mintha múzeumba lesne be éjszaka. Vagy, ami még rosszabb… egy sírboltba. Gondolataiból a báltermen keresztülvonuló két sugárzóan fehér alak rezzentette föl. Légiesen suhantak, és mintha valami röndfélét hoztak volna. Seward nem mert túl sokáig egy helyben maradni, félt, hogy észreveszik. Megmarkolta a korlátot, átdobta magát az egyik erkélyr l a másikra, és a következ ablakhoz osont. Ezen az emeleten mindössze néhány gyertya és a kandalló zsarátja világított az ablak mögött, de Seward így is látta, hogy akiket kísértetnek hitt, valójában gyönyör , fiatal n k, leomló, áttetsz fehér ruhában. Hol van Báthory? Seward nem szaba-

20

dulhatott a libab rös rémülett l, hogy a grófn ott áll mögötte. A doktor azt hitte, eláll a szívverése, amikor felpattant a kétszárnyú francia ajtó, és hosszú léptekkel bejött Báthory grófn . Seward megkönnyebbülten d lt hátra az árnyékban. Báthory lecsatolta köpenyét, és hanyagul elhajította. Estélyi szmokingot viselt szobortermetén, testére simuló, keményített fehér inggel és fekete nyakkend vel. A szigorú szabásvonal mellett a szabónak úgy sikerült érvényesítenie a buján n ies alakot, hogy az mégis férfias er t árasszon. Erzsébet hosszú lépésekkel közeledett a két n höz. – Drágáim! – fuvolázta epedez hangon, amelyen átütött valami sötét, baljós fenyegetés. Sewardon végigfutott a hideg, amikor Báthory szenvedélyesen szájon csókolta a Fehérruhás ket. – Milyen játékot hoztatok ma nekem? A sz ke puszta kézzel, finom termetéhez képest meglep könnyedséggel letörte a súlyos lakatot, és széles mozdulattal, mint ahogy az önérzetes pincérek szolgálják fel a f fogást, felcsapta a láda tetejét. Megkötözött, felpeckelt szájú, halálra rémült lány volt odabent. Báthory görbe fém pengét húzott el a cip je szárából. Seward azonnal felismerte a csonkoláshoz használt kést. A lány szeme kimeredt a penge láttán. A mozdulat olyan gyors volt, hogy a doktor nem is látta: Báthory egyet suhintott a lány felé, a szájpecek és a lány kezét béklyózó kötél pedig kettévágva hullott a láda fenekére. Báthory a lány álla alá szorította a penge hegyét. Seward megmarkolta ezüst dobókését. A grófn nem ejtett sebet a késsel, csak gyengéden kitessékelte a lányt ládából. Seward ujjai elernyedtek a markolaton. A lány az arcát és a csuklóját tapogatta, kereste, megvágta-e a penge, de egyetlen karcolást sem talált. Seward csak nézte, amint a vérszipoly körüljárja a lányt, az

öltözékét vizsgálgatva. A lány kékeszöld gyapjúszövet ruhát viselt, amely szemérmesen takarta nyaktól bokáig. Seward tajtékzott, ha arra gondolt, mit is láthat Báthory: gyönyör csomagot, amely arra vár, hogy kibontsák. A lány meg se moccant. Villant a kés, a ruha és az alsónem felhasadt, széthullott, akár a kirakójáték, és közben egyetlen karcolás sem esett a finom b rön. A lány kétségbeesett riadalommal kapkodott a lehulló rongyok után, de végül semmi sem maradt rajta. Báthory mereven bámulva itta a látványt. A félelemt l reszket lány a kezével takargatta magát, és behúzódott az árnyékba. A Fehérruhás n k kacagtak. Seward a szomszéd ablakhoz ment, hogy jobban lásson. Innen azonnal észrevette, hogy Báthory összehúzza a szemét. A hunyorgó gyertyaláng visszaver dött a lány nyakán lógó kicsiny aranykeresztr l. Penge villant, ám Sewardnak úgy rémlett, mintha semmi nem mozdult volna. Kétsége azonban eloszlott, amint a kereszt halkan koppant a márványpadlón, és sima kis hanttal takarta be az elvágott lánc. A lánynak elállt a lélegzete – apró vércsepp ékköve gyöngyözött a nyaka tövén. A Fehérruhás n k megvadult ebekként vetették rá magukat. – Mária, Istennek anyja, oltalmazd t! – imádkozott Seward, s a szavak panaszos sóhajként hagyták el ajkát. Elborzadva nézte, ahogy a Fehérruhás n k felkapják a lányt, és a bokájánál fogva felakasztják a mennyezetre szerelt csigasorra. Jajgatva himbálózott a lány teste, mint egy darab hús a mészárszéken. A sötét hajú n kilencágú korbácsot nyújtott át Báthorynak. Fémkampók görbültek a fekete b rszíjak végén. A grófn közönyösen mosolygott vörös ajkával. Túlvilági pillantása az egyetlen vércseppre tapadt, amely áldozata keblén lassan folyt végig. Hirtelen lesújtott, és mohón bámulta a korbács nyomán fakadó forrást.

22

Seward elfordította fejét, de fülét nem zárhatta be a sikolyok el l. Markolta a saját nyakában lógó keresztet, de az sem nyugtatta meg. Ösztönei azt parancsolták, hogy rontson be, mentse meg ezt a szegény lányt – de ostobaság lett volna. Mi egy öregember ezzel a hárommal szemben! Széttépnék. „Akármit lásson vagy érezzen is, semmi sem térítheti el a feladatától!” Ez volt a Jótev utolsó üzenete. Sewardnak végre sikerült összeszednie a bátorságát, hogy ismét be merjen nézni a villában zajló rületre. Báthory kezében szünet nélkül suhogott a korbács. A vasalt szíjak fájdalmasan csaptak le a lányra. Az ifjú áldozat úgy lengett ütésekt l, akár az inga. Most már nem szivárgott, patakzott a vére. A Fehérruhás n k eközben szájukat kitárva alá feküdtek a padlón; így nyelték a drága piros cseppeket, melyek pokolbéli cs ként hullottak alá. Seward tudta, hogy amit lát, maga a téboly. Mire felkel a nap, ezek hárman visszatérnek koporsójukba. Sebezhet álmukat alusszák, neki pedig ez lesz az egyetlen esélye, hogy megszabadítsa a világot gonoszságuktól. Akkor majd keresztülszúrja a szívüket az ezüst pengével, levágja a fejüket, fokhagymát töm a szájukba, és elégeti a maradványaikat. Mégis kínozta a lelkifurdalás, hogy itt áll tétlenül, miközben ezt az ártatlan lányt kínozzák. Olyan er sen markolta a pengét, hogy vér serkent az ujjai között. Ha nem mentheti meg ezt az ártatlant a szenvedést l, legalább osztozik benne. Végre elhallgatott a lány, ám sikolyai továbbra is kísérteties visszhangot vertek Seward koponyájában, felelevenítve Lucy halálának fájdalmas emlékét. Azét a halálét, amelyhez Seward is hozzájárult. Újból megrohanták az emlékek, a düh, amit az imádott lény sírjának meggyalázása miatt érzett, a színleg oly életteli, meleg és rózsálló tetem döbbenetes felfedezése, a látvány, ahogy Arthur beleveri a hegyes éket a Lucyhez annyira hason-

lító, vérfagyasztóan sikoltozó lény szívébe; és az néma könynyei, miközben fokhagymát töm a rém szájába, és örökre leforrasztja a koporsót. Ám egyik érzés sem volt olyan szégyenletes, mint az, amelyet az elmúlt évek alatt mindeközben eltitkolt még önmaga el tt is: a titkos elégedettség, hogy Arthur elveszíti Lucyt. Ha Seward nem kaphatta meg, legalább más sem fogja. Elborzadt magától, és úgy érezte, rászolgált a sötétségre, amelyben azóta él. Engesztel cselekedetként fogadta hát el a Jótev utolsó küldetését. A hirtelen beállt csend visszarántotta Sewardot a jelenbe. A bálteremben a lány a kíntól eszméletét vesztette. Látszott, hogy a keble piheg. Ezek szerint még él. Báthory eldobta a korbácsot. Haragudott, akár a macska, amikor a törött nyakú egér nem akar tovább játszani. Seward valami meleg nedvességet érzett az arcán. Odanyúlt, s akkor vette észre, hogy sír. – A fürd met! – parancsolta Báthory. A Fehérruhás n k végighúzták a lányt a csigákra szerelt drótkötélen, amely a másik szobába vezetett. A grófn megfordult, hogy kövesse ket. Közben szándékosan rálépett az arany keresztre. Addig taposta, amíg az ketté nem törött, majd elégedetten folytatta útját a szomszédos helyiségbe, menet közben sorban vetve le ruháit. Seward kihajolt az erkélyr l, hogy lássa, van-e olyan ablak, amely a szomszéd szobába nyílik. Az es elállt, kopogása nem fogja többé álcázni a doktor lépéseit a tet cserepeken. Lassan, óvatosan átkapaszkodott a szomszéd erkélyre, és benézett az ablakon. A drótkötél római stílusú fürd medence fölött ért véget. Gyertyák tucatjai világították meg a látványt, ahogy Erzsébet finom mozdulattal kibújt nadrágjából. Seward el ször láthatta közelr l és ruhátlanul. Nem emlékeztetett azokra a prostituáltakra, akikkel a camdeni bordélyok hátsó szobáiban találkozott. A grófn porcelánb testének buja domborulatai szin-

24

te bárkit képesek lettek volna megigézni úgy, hogy észre se vegye tekintetének számító kegyetlenségét. Seward azonban ismerte t. Látta már ezt a pillantást. Ám sötét múltjából sem készíthette fel semmi az orvost a most következ hátborzongató látványra. A lány, akinek torkából szánalmas gurgulázás tört fel, az üres mozaikos kád széle fölött függött. A grófn a kádban állt, kitárt karokkal, fejét hátraszegve, tündökl meztelenségben. Tenyerét fölfelé fordította. Ez volt a jel. Abban a pillanatban a sötét hajú Fehérruhás n körmével felhasította a leány torkát, majd a kötél végéig lökte, oda, ahol az úrn várakozott. Erzsébet kitátotta száját, kimutatta hegyes agyarait, és kéjesen lubickolt a véres zuhanyban. Küldd ket a pokolra! Sewardben izzott a harag: apró íjat vett el az orvosi táska titkos rekeszéb l, és ezüst hegy nyilat helyezett bele. Ha az életével fizet ezért a vakmer döntésért, akkor haljon bele! Inkább a halál, minthogy még egy másodpercig is hagyja ezt a tébolyult gonoszságot! A cifra vasrudak között Seward célba vette a grófn t. Ekkor észrevett valamit. Szeme tágra nyílt a megdöbbenést l. Jókora plakát hevert az ablak melletti asztalon. Valami lidérces derengést árasztott magából, mintha holdfénnyel színezték volna ki. Valósággal kiugrottak bel le a dombornyomásos bet k: William Shakespeare III. Richárd király élete és halála 1912. március 7. Théâtre de l’Odéon Rue de Vaugirard 18. Tel.: 811 42 8 órakor Párizs

szerepben a román színész: Basarab Seward akaratlanul hátralépett, de elfelejtette, hogy lejt a te. Talpa alatt megrepedt egy cserép, majd végigszánkázott a tet n, és összetört az ösvény macskakövén. Seward sóbálványnyá vált. A bálteremben a Fehérruhás sz ke megpördült a zajra. Repült az ajtóhoz, üres szeme életjel után kutatott. Sehol senki. A Fehérruhás az árnyékban megkerülte a házat. Arra tartott, ahonnan a zajt hallotta. Most sem látott semmit, és már vissza akart térni a villába, amikor megpillantotta a földön a törött agyagcserepet – egy csepp friss vér volt rajta. Emberi vér. Ezt a tömény szagot nem lehetett eltéveszteni. A n mohón belenyalt a vérbe, de nyomban ki is köpte. Tele volt szennyez vegyszerekkel. A Fehérruhás egy hüll ügyességével kúszott fel a falon, hogy alaposabban megvizsgálja a villát. A tet n vérfoltos ezüst dobókést talált az egyik ablak alatt. Csak a gyakorlatlan vámpírvadász lehet olyan naiv, hogy ezüstkést tart magánál! A Fehérruhás n rájött, hogy úrn je nincs többé biztonságban. Még az éjszaka el kell menekülniük Marseille-b l! Seward tudta, hogy a grófn és lidércei nem töltik Marseille-ben az éjszakát. Nyilván Párizsba menekülnek. Az él halottak gyorsan járnak a leveg ben. Ám a plakátnak hála, Seward megértette, hogy ismét van lépésel nyben. Tudja, mit terveznek. Báthory grófn és kísér i színházba mennek holnap este. A doktor zord mosolyt engedett meg magának. Ott lesz majd a csata!

26

III.

T

ávozz, jöjj más alakban, kényszerítlek!” – kiáltott fel a keménykalapos fiatalember határozott, de meg-megbi„ csakló hangon, karjait könyörg n emelve. – „Igézetemnek lám hatalma van, / Nem Faustus vagy, de mégis laureatus, / Ki Mefisztónak is parancsot adhatsz! / Quin regis, Mephistophilis, fratris imagine.”* Sistergés hallatszott, füst, majd lángok csaptak fel a leveg ben. A környez gázlámpák is felszikráztak, a Luxembourg-kertben összegy lt kis tömeg pedig egy emberként szisszent fel. Quincey Harker háttal állt a közönségnek, és büszkeség töltötte el. Mosolyogva dobta el keménykalapját, álszakállt ragasztott, csúcsos süveget tett fejére, és átvetette vállán a köpönyegét, jól begyakorolt, sima mozdulatokkal lépett tovább, megfordult, majd a Medici-szök kút lépcs jére ért. A helyszín tökéletesnek bizonyult, hogy egyedül adja el a Faustot. A híres firenzei Medici-család a haladó m vészek nagy pártfogója, „véd szentje” volt, és az a pletyka járta róluk, hogy magával az ördöggel is cimboráltak. Quincey magabiztosan mozgott az általa felállított színpadon, tobzódott, élvezte saját el adását és leleményességét. Különleges kalapot használt, amelyet Tabarin fejlesztett ki valamikor régen. Ahogy változott a kalap formája, úgy változott át Quincey egyik szerepl l egy másikká. Is*

A Doktor faustus tragikus históriája-idézetek András T. László fordításában

mert, de keveset használt színpadi fogás volt ez, amely nagy jártasságot igényel, így csak a legnagyobb színészek alkalmazták. Vagy a legvakmer bbek. A fiatalember kihasználta a szök kútra vetül árnyékokat, mintha baljós árnyak lennének, felemelte köpenyének szárnyát, mint akit veszély fenyeget, majd mély, ördögi hangon megszólalt: „Nos, Faustus, mit kívánsz, mi végre hívtál?” Várt. Várta a tapsot, ami azonban késett. Quincey nem értette, mi történt. Felnézve döbbenetet látott a néz k arcán. Valami a park északi sarka felé terelte a figyelmüket. Quincey igyekezett, hogy ez a közjáték ne zökkentse ki a szerepéb l. Tudta, hogy nagy kihívás ez, a tehetségébe vetett hite forog kockán. A londoni Hippodrome Színházban már el adta egyszer a darabot. Olyan jónak tartották, hogy sikerült közvetlenül a f attrakció, a pantomimes Charles Chaplin el tt fellépnie. A pletyka szerint Charles Chaplin elhagyni készült Angliát, hogy Amerikában próbáljon szerencsét. Quincey azt remélte, id vel veheti át Chaplin helyét, de Jonathan Harker, Quincey er szakos apja lefizette a színházigazgatót, a fiút pedig az els hajóval Párizsba küldte, a Sorbonne jogi karának rács nélküli börtönébe. A fiatalemberen fokozatosan úrrá lett a pánik, amikor látta, hogy csekély közönsége is szétszéled, hogy megtudják, mi történik a park túlsó végében. Quincey megigazította a szakállát, majd a lépcs n lefelé indulva gyorsan belefogott Mefisztó egyik monológjába; kétségbeesetten próbálta magára vonni a figyelmet: A nagy Lucifernek szolgálok én, Nem uralhatlak engedelme nélkül, Mi csak az parancsait tehetjük. Egy pillanatra úgy t nt, nagyszer el adásmódjával mégis sikerült visszanyernie a közönség figyelmét, de Mefisztó hirte-

28

len megcsúszott a szök kút vizes lépcs jén, és lehuppant a földre. Az utolsó néz k nevetve hagyták el a helyszínt. Öklével a k re csapott, letépte arcáról a szakállt. Ez egyszer áldotta a sorsot, hogy huszonötéves férfi létére még nem serkent a bajusza. Ekkor látta meg, hogy jól ismert, kárörvend vigyorral Braithwaite Lowery nevet rá. Szobatársak voltak a Sorbonne egyik diákszállásán, és Quincey kevés hozzá hasonlóan undorító embert ismert. Mit keres ez itt? Ez a görény nem tudja értékelni a m vészetet. Braithwaite a szemüvege felett méricskélte a néhány érmét, amit a közönség hajított a macskak re. – Nem valami sok. Tudod te, Harker, mennyit keres egy valamire való ügyvéd? – Nem érdekel a pénz. – Na, igen! Te kényelembe és biztonságba születtél. Én yorkshire-i halász fia vagyok. Nekem magamnak kell megkeresnem a vagyonomat. Ha tudná Braithwaite mit áldozott fel. – Mit akarsz? – kérdezte Quincey, miközben felszedegette az aprópénzt. – Újabb levél jött apádtól a mai postával. – felelte Braithwaite rosszindulatú mosollyal. Élvezte, ahogy Quincey kínlódva olvassa apja haragos leveleit. – Tudod, hogy mit szeretek benned, Braithwaite? – Mit? – Magam sem tudom – felelte Quincey. Kikapta Braithwaite kezéb l a levelet, és búcsút intett neki. LEVÉL JONATHAN HARKERT L, EXETER MEGYÉB L QUINCEY HARKER ÚRNAK, SORBONNE EGYETEM, PÁRIZS

Kelt 1912. február 29-én

Drága Fiam! Nagyon elkeserített a levél, amit egyetemi el meneteleddel kapcsolatban – pontosabban ennek hiányáról – küldtek a minap. Arról értesítettek megint, hogy túl sok id t szentelsz egyetemen kívüli tevékenységeknek. Ez elfogadhatatlan. Az elmúlt három évben egyszer sem látogattál haza, ami édesanyádat igencsak elszomorítja, és emlékeztetnem kell téged arra, hogy tanulmányaid költségét és egyéb kiadásaid is én állom. Ha nem fejezed be a félévet, az én összeköttetéseim sem menthetnek meg a kizárástól. Természetesen ezzel rögtön beszüntetek minden anyagi segítséget. Quincey abbahagyta az olvasást. Egyre többen siettek a tér másik végébe. Csak örült, hogy elterelték figyelmét apja levelének megvet szavairól. Még tizenhárom oldal! Istenem! A Harker család híres volt terjeng s leveleir l, miközben a vacsoraasztalnál nemigen volt mondanivalójuk egymásnak. Újabb csoport futott el Quincey mellett. – Mi történt? – Basarab érkezik! Most! – válaszolta futtában egy férfi. Basarab? Quincey olvasta nemrég a Le Temps-ben, hogy a nagy Shakespeare-színész, aki egyszer en Basarabnak nevezi magát, hamarosan fellép Párizsban. Nagyon vágyott rá, hogy láthassa. Aztán kiverte a gondolatot a fejéb l. Ekkora összeget bajosan tud majd igazolni az apjának küldött havi jelentésekben. Annyit hazudott már. Apja ismeri az összes trükkjét. Micsoda szerencse! Vagy talán a sors hozta úgy, hogy pont itt van, amikor Basarab megérkezik? Hirtelen megkönynyebbült. Nem az el adásmódja zte el a közönségét. Jóval nagyobb színész vonta el az emberek figyelmét. Quincey a szök kútnál hagyta a jelmezeit és kellékeit, majd csatlakozott a tömeghez abban a reményben, hogy láthatja Basarabot.

30

A parkból a Rue Vaugirard-ra sietett, amelyet eltorlaszolt a zsivajgó tömeg. A fejek az Odéon Színház fehér épülete felé fordultak, amelynek lépcs je fölött római stílusú oszlopok magasodtak. A színház nevének bronz bet i izzottak a holdfényben. Quincey közelebb akart furakodni, de a körtéren csapdába került: a sokaság Émile Aurier drámaíró szobrához sodorta. A fiatalember azonban nem hagyta magát eltántorítani szándékától, felkapaszkodott a talapzatra, hogy jobban lásson. Benz Tourer automobil közeledett a téren a színház lépcs jéhez. Tülkölt, hogy a tömeg utat adjon neki. Quincey magasabbra kúszott. Az automobil közvetlenül a lépcs el tt állt meg, a sor kiszállt, megkerülte a járm vet, hogy ajtót nyisson utasának. Küzdelmes színészi pályájának két éve alatt Quincey megtanulta, hogy a színészi hivatást Shakespeare óta a b nöz k, részegesek, prostituáltak és tekerg k mesterségének tartják. Ám erre az emberre uralkodóként tekintenek, és szinte egész Franciaország idesereglett a fogadására. A fiatal, ragyogó román színész kiemelkedett az automobiljából, és megállt a kocsi kilép jén. Quincey felismerte Basarab sötét haját és éles vonásait a Le Temps-beli képekr l. A színész olyasfajta köpenyt viselt, mint Edward herceg, ám ezt karmazsinvörös b rb l varrták, ami roppant dekadens hatást keltett a közönséges színészen. A lépcs n újságírók várakoztak falábakra szerelt fotográfokkal, hogy elkapják Basarab érkezésének elperceit. Amikor a színész feléjük fordult és elmosolyodott, villámként lobbant fel a magnéziumpor. Pár perccel kés bb Basarab lelépett az automobilról, és kitárt karral elindult a tömegben, tenyerét fölfelé fordítva, hogy a rajongó publikum megérinthesse. Quincey elnevette magát, amikor egy n Basarab könyökét megérintve elájult. Bárcsak is képes lenne ilyen hatást kiváltani az emberekb l!

A potrohos André Antoine, az Odéon igazgatója a lépcs tetején várakozott, hogy üdvözölhesse a hírességet. Közelében fából készült mozgóképkamerával egy ember állt, és kintornásként tekerte a fogantyút, miközben Basarab felfelé lépdelt a lépcs n, hogy kezet rázzon vendéglátójával. A nyájas Antoine, akinek nagy, kerek fejéhez túlzottan kis arc társult, még groteszkebbnek t nt az adoniszi Basarab mellett. A tömeg Basarab nevét zúgva éljenzett. Quincey-t magával sodorta a lelkesedés. Arra ocsúdott, hogy is a tömeggel kántálja: – Basarab! Basarab! Basarab! Nem csoda, hogy imádják az emberek, gondolta Quincey megillet dötten. Basarab egy szót sem szólt, mégis a kezében tartott mindenkit. Milyen nagyszer lehet a színpadon! Micsoda élettel töltheti meg Shakespeare szavait! Basarab intett Antoine-nak, és a két ember elt nt a színházban. A sokaság toporgott még egy darabig, arra várva, hogy újból megjelenjenek. Bentr l alacsony emberke jött ki, és közölte, hogy a pénztár nyitvatartási idejét meghosszabbították, tehát éjszaka is lehet kapni jegyeket a III. Richárdra. A sokaság cs cselékké változott, az emberek egymást taposva tolakodtak az ajtó felé. Quincey elkedvetlenedett. Most már nem fogja tudni elfelejteni a férfit. Borzasztóan szerette volna látni Basarabot a színpadon, de egyetlen fölösleges frankja sem volt. Apanázsát úgy mérték ki, hogy épp csak a legszükségesebbekre futotta – nehogy olyasmire herdálja el a pénzt, amit Jonathan Harker léhaságnak tart. Az istenit! Hát mit ér az élet színház nélkül? Quincey megszámolta a pénzt, ami egyik korábbi fellépésél maradt. Elég fiatal, hogy kockáztatni merjen! Még ha az apanázsához kell is nyúlnia, ha az utolsó frankjába kerül is, és ha evvel magára zúdítja is apja haragját, akkor is ott lesz holnap este az Odéonban Basarab els el adásán!

32

IV.

S

eward utoljára harminc éve járt ezeken a vizeken, akkor is nappal. Távolabb evezett a marseille-i parttól a Villefranche-sur-Mer kiköt jében „szerzett” csónakban. Elvigyorodott ezen a megszépít kifejezésen. Ha rajtakapják, csak lopás lesz az. El kell jutnia Párizsba. De még ha lett volna is pénze, a vonat akkor is csak másnap délel tt tízkor indul Marseille-b l, és este tizenegykor érkezik a f városba. Márpedig neki este nyolcra okvetlenül ott kellett lennie az Odéonban. Csúszócsomóval kikötötte a csónakot, és addig toporgott a deszkapallón, amíg vissza nem tért lábába az élet. Felderült a kedve az öreg Lazaretum láttán. Az épület eredetileg gályarabok rzésére épült, utána évszázadokig használták a tengeri utazók karanténjának. Seward azt az id szakot ismerte a legjobban, amikor harminc éve itt volt a laboratóriuma. Idealista, ifjú orvosként részt vett a francia állam kutatóprogramjában, olyan kiváló koponyákkal dolgozott együtt, mint Charles Darwin, Jules Barrois, Hermann Fol. A csimpánzok, egerek, patkányok, illetve az emberi viselkedés összefüggéseit kutatták Darwin evolúciós elméletének alátámasztására. Sewardot valósággal megigézte a kísérleti alanyoknak az az egy-két százaléka, akiknek viselkedését abnormálisnak lehetett tekinteni. Sokat töprengett, hogy mi indokolja a devianciák létezését, és vajon korrigálhatók-e? Ezek a kuriózumok vezették el az elmebetegségek tanulmányozásához. Mosolygott, mert eszébe jutottak a

többi tudóssal tett tengerparti séták, amikor vitatkoztak, titkokat próbáltak megfejteni, támadták az egyház avítt kreacionista nézeteit, s t, ahogy tudományuk fejl dött, még istent is játszottak. Veszélyes tanulmányaik arra késztették a francia kormányt, hogy leállítsa a kutatásokat, és helyettük óceanográfiai laboratóriumot létesítsen a régi Lazaretumban. Természetesen mindenki gavalléros kárpótlást kapott, amiért félbe kellett szakítania a kutatásait. arra használta a pénzt, hogy létrehozza saját elmekórházát Whitbyben. Tovább kapaszkodott a kiköt fölött magasodó dombra. Az ismer s tengerparti kisváros alig változott azóta, hogy Seward utoljára látta. Gondolatban visszatért a múltba ahhoz a bizonyos szenzációs felfedezéshez, R. M. Renfield esetéhez. Seward a ritka zoofágia vagy „élet-evés” tünetegyüttesét diagnosztizálta Renfieldnél a whitbyi azilumban. Mr. Renfield egész fiatal feln ttkorát „normális” emberként élte le, miel tt kitört rajta az elmebetegség; ez a tény és devianciájának különösen ocsmány volta eszményi kísérleti alannyá tette. – Renfield – motyogta fennhangon Steward. Hogy reménykedett, amikor Renfield megérkezett a whitbyi azilumba! A férfi valaha reményteljes ügyvéd volt, ám egyszer csak dühön, rovarokat faló elmebeteggé fejl dött vissza. Seward biztosra vette, hogy meggyógyíthatja! Igazolhatta volna elméletét, hogy az elmezavar betegség, és nem öröklött jelenség. Ezzel bizonyíthatta volna a lazaretumi elméletet, és meger síthette volna Darwin tézisét, miszerint minden eml s közös st l származik. Szegény Renfield volt a boldogtalan gyalog, akit id el tt ütöttek ki a játszmában. Újabb tétel Seward kudarcainak hosszú listáján. A meredély tetejét l nem messze lakik Seward barátja, Henri Salmet, akivel a századfordulón ismerkedett meg, nagyjából akkor, amikor mindenét elveszítette: az elmegyógyintézetet, a

34

praxisát és a családját. Utoljára négy éve nyáron találkoztak, Le Mans mellett, azon a fantasztikus eseményen, amikor a Wright fivérek bemutatták repül gépezetüket. Mindössze két percig tartott egy-egy repülés, de akkor is, azon a napon új kor köszöntött a kontinensre. Seward csak csóválta a fejét, hogy milyen gyorsan változik körülötte a világ. A franciáknak lehet elaggott a vasútjuk, de annál tetemesebb összegeket ruháznak be az egekért folytatott versenybe. Az elvonás az orvos egész szervezetét megviselte. Külön fájt minden horzsolás és karcolás, amelyet a villa tetejér l lefelé bukfencezve szerzett be. Öregszik. H siesen leküzdötte vágyát az újabb injekció után. Tudta, minden józanságára szüksége lesz a most következ csatában. Az emelked tetejér l már láthatta az Alpok lábánál meghúzódó ismer s tanyát. A hajdani virágzó sz t felszántották, hogy legyen helye a felszállópályának. Az istállóból m hely lett, és lábasjószág helyett repül gépeket helyeztek el benne. Az istálló tetején a szélkakast felváltotta a rádiótelegráf tornya. Henri konyhaablakában fény hunyorgott. – Hála Istennek, itthon van! – Jack Seward! – Henri Salmet kitárta a szerény tanya ajtaját. – Hol vannak a többiek? Mon Dieu, mi történt a kezeddel? – Bonsoir, Henri – felelte Seward. Akkor vette észre, hogy a vér átáztatta a zsebkend t. – Tudom, hogy kés re jár, de… Henri alig változott. Valamivel hosszabb a kipödört nagy bajsza. Ez volt az orvos utolsó gondolata, miel tt er t vett rajta a kimerültség, és összeesett. *** Világosságra nyitotta ki a szemét. Verejtékben fürdött. A kezét friss gyolccsal kötözték át. El kell jutnom a színházba! Seward kiugrott az ágyból, azután kitámolygott a szobából.

– Henri! – kiáltotta. – Meddig… Belépett a konyhába, és ott találta Henri feleségét, Adéline-t és a három gyereket, akik ugyancsak megn ttek, amióta utoljára látta ket. A gyerekek vihogtak, mikor meglátták. Seward nem festett túl jól. Az arcába szökött a vér. – Regardez, Adéline! – kuncogott Henri. – Végre feltámadt a halálból! – Párizsba kell jutnom! – hebegte Seward. Egész testében reszketett az elvonástól. Imádkozott, hogy Henri csak a fáradtságának tulajdonítsa ezt. – Párizsba akarsz repülni? – Tudom, hogy lehetetlen eljutni Párizsig, de talán valameddig…, amennyire a repül géped bírja… talán Lyonig… – Azt hiszem, te nem tudod, mit kérsz. De mint mindig is mondtam: bármit megtennék a barátomért, aki szorult helyzetben van. El ször is maradj nálunk néhány napig, és pihenj. Igencsak ránk ijesztettél az este. – Hálás vagyok a vendégszeretetekért, de estére Párizsban kell lennem. – Estére? – kiáltotta Henri. Hitetlenkedve nézett Adéline-re. – Annyira elny tt vagy, hogy alig állsz a lábadon! Mi lehet ennyire fontos? – Élet-halál kérdése! Egy betegem! – De túl könnyen jött szájára a hazugság! – Ha nem kapja meg ma este hétig… a különleges elixírt, ami itt van a táskámban… akkor a legrosszabbtól kell tartanom. Henri megint a feleségére nézett. Adéline bólintott. – Rendben – mondta Henri. – Ha emberélet forog kockán, akkor keresztényi kötelességünk segíteni. Ülj le és egyél, nyerd vissza az er det. Egy óra múlva indulunk. Seward megkönnyebbülten leült. Henri bölcs elhatározásától felengedett benne a feszültség.

36

– Barátom, nem lehetek elég hálás neked! – Adéline megpúpozott tányért tett elé, és ezzel az orvosba fojtotta a szót. Henri a gyerekeihez fordult. – Gyertek, segítsetek felkészíteni a papát a repülésre! *** Egy órával kés bb Seward kivitte orvosi táskáját az istállóba. Évek óta nem evett ennyit. Remélhet leg a jóllakottság majd legy zi a morfiuméhségét. Egy szerel benzineskannákat cipelt ki a mez re. A drót nélküli távírója fölé hajló Henri felnézett a belép Sewardra. – Egy barátomnak táviratozok, hogy várjon ránk Vichyben, a földjén – magyarázta. – Az félúton van. Ott újra fel kell töltenünk a gépet. – Én is feladhatok egy üzenetet? – kérdezte Seward. – Természetesen. Seward névjegyet vett ki a zsebéb l. – Erre a magánállomásra kell küldeni, az Odéon Színházba. A szám a kártyán van. Henri gépelt. – És az üzenet? TELEGRAM – Dr. Jack Seward Basarabnak. Odéon Színház, Párizs BÁTHORY PÁRIZSBAN VAN. VIGYÁZZON! Pár perc múlva kimentek a Blériot monoplánhoz. Sewardot messzir l leginkább Leonardo rajzra emlékeztette. Mintha zsinegb l és kartonpapírból állították volna össze. A szerkezet „b rét” furnérlemezb l készítették. Két biciklikerék tartotta a pilótafülkét, és a propellernek csak két lapátja volt. – Ez lenne az! – mondta Henri ragyogó arccal. – Ötven lóer s, és hatszáz méter magasra képes felszállni!

Sewardnak a torkán akadt a válasz, amikor Henri fia elvette és a pilótafülke hátuljában található tárolórekeszbe szíjazta az orvosi táskáját, majd segített neki beszállni a hátsó utasülésbe. Seward boldogan figyelte, ahogy Henri megcsókolja a feleségét meg a két kislányt, azután határozott lépésekkel elindul a géphez. Alig bírta elhinni, hogy néhány perc múlva a leveg ben lesznek. – Tedd fel a szemüveget! – kiáltotta Henri, mialatt is feltette a magáét. Seward utánozta a mozdulatait. – És csukd be a szád, amíg felszállunk! Hacsak nem szeretsz bogarakat enni. Henri fia megforgatta a propellert, a motor lassú morgással életre kelt. A szerel tartotta a monoplán farkát, miközben Henri el redöcögött a géppel. Lehet, hogy ez mégis nagyon rossz ötlet volt, gondolta Seward, mert a monoplán veszélyes szakadék felé közelített. Az orvos rémületében összeszorította a fogát. Ám alig pár másodpercnyire a szakadék szélét l a szerkezet egyetlen szökkenéssel felszállt, és Seward úgy érezte, hogy zsigerei menten a lábába szállnak. Tekintetét a partvonalon végighordozva felismerte If várát, a híres börtönt a marseille-i partok el tt. Neki órákba telt, amíg Marseille-b l elevezett Villefranche-sur-Merbe. Most pedig alig néhány perc alatt elszálltak a város felett. Seward tudta, hogy Báthory Erzsébet, mint minden él halott, rendelkezik a repülés képességével. De végre is repül! *** Négy órával kés bb a vichyi parasztgazda földjén újra feltöltötték a monoplánt. Hárman kellettek hozzá, hogy kigörgessék a benzines hordót a színb l a mez re, ahol Henri repül gépe leszállt. Miután nagy fáradsággal felállították a hordót, Sewardnak kellett kiszivattyúznia a benzint a hordóból. A gazda biztos kézzel tartotta a töml végét a tank szájához, és el-

38

len rizte az üzemanyagszintet. A parafinnal kevert benzin g ze csípte Seward szemét. Fejét félrefordítva látta, amint Henri körüljárja a repül gépet, ellen riz minden csavart és a vékony furnérlemezt, hogy nem esett-e benne kár. Seward gondolatai vadul csapongtak. A monoplán mozgó árnyékát nézte, a délutáni nap fényében. A gép szárnyának árnyéka olyan volt, mintha nagy denevér siklana alacsonyan a föld felett. Ekkor csapott le rá a sötétség. – Abba ne hagyd a szivattyúzást! – kiáltotta Henri. Seward összerázkódott. – A leveg ben kell lennünk, miel tt megfordul a szél! Ha szembeszéllel kell küszködnünk, nem lesz elég üzemanyagunk, hogy elérjünk Párizsig. A nevedben nem nyilatkozhatom, de én nem akarom halálra zúzni magamat valami idegen istálló tetején. A benzin kicsordult a repül gép tankjából. Henri intett Sewardnak, hogy hagyja abba a szivattyúzást: – C’est tout! – kiáltotta. *** Seward er nek erejével visszarántotta magát sötét gondolatai örvényéb l.

V.

A

mikor gurulva leszálltak egy méntelep legel jén, Seward rögtön kicsatolta az övét, a földre vetette magát, és megcsókolta a rögöket. – Én se repülök többet, amíg élek! – fogadkozott. A motor elhallgatott. Seward felnézett, és látta, hogy Henri Salmet úgy táncol a repül gép törzsén, mint a gyerekek karácsony reggelén. – Becslésem szerint kétszázötven mérföldet repültünk az utolsó tankolás óta! – kiáltotta. – Megcsináltuk! Henri hangosan számolni kezdett. – No, hát mi is van kétszázötven mérföldre Párizstól? – Azt hiszem, London – felelte Seward borúsan, és kivette orvosi táskáját a monoplánból. – Most, miután kétség nélkül tudom, hogy képes megtenni ekkora távolságot, elrepülök Londonba, és megszervezem, hogy a sajtó várjon. Majd megírhatják, hogy én vagyok az els ember, aki átkelt a La Manche fölött. Utána visszarepülök Londonból Párizsba. Trés fameux leszek! Most be kell mennem a városba benzinért. De hogy a pokolba hozom ki ide? – Köszönök mindent, Henri – mondta Seward, és mosolyt er ltetett a szájára. – Bonne chance, mon ami. Henri sok szerencsét kívánt neki, és kétfel l megcsókolta az orvost, majd er teljesen megrázta a kezét. Seward figyelte, ahogy barátja az országút felé rohan. Tud40

ta, hogy talán utoljára látja ezt a der s arcot. Mivel nem jutott eszébe semmi, próbálta egyszer re fogni a búcsúzást. – Isten áldjon, öreg barátom! – kiáltott Henri után. Az ellenkez irányba fordult, és megnézte a zsebóráját. Alig van annyi ideje, hogy visszatérjen a lakására, felfegyverkezzék, majd rögtön vágtasson is vissza az Odéonba. Teljes vértezetben száll szembe Báthoryval és szörny kísér ivel! A nap tovább csúszott lefelé az égen. Seward megállt, hogy elgyönyörködjön az alkonyati mennybolt fenséges színeiben. Túl sokáig ment el érzéketlenül a természet szépségei mellett, túl sokáig élt egyedül a sötétségben. De ma éjjel boldog lesz, mert Isten dics ségében, az fényességében fog fürd zni!

Quincey korán érkezett az Odéonba, így a jegy megvásárlása után maradt ideje bejárni a régi színház el csarnokát. A falakat színészek mellszobrai, domborm vei, portréi díszítettek. Quincey itta a látványt. Az egyik aranyfüstös levelekkel díszített keretbe foglalt, nagy képen felismerte Sarah Bernhardt-ot. A fotográfia alatt a színészn neve állt és még ez a felirat: Az Odéon királyn je! Megállt Sir Henry Irvingnél, aki Hamlettel vendégszerepelt itt. Irvinget úgyszólván egyhangúlag a legnagyobb Shakespeare-színésznek tartották. A színészek zöme saját érzelmeinek erejével befolyásolja a közönség érzelmeit. Lesnek minden alkalmat, hogy nagy érzelmeket váltsanak ki hallgatóikban. Ám Irving intellektuálisan építette fel az általa alakított szerepl jellemét, figyelembe véve a szerz szándékát és a szerepl el életét is. Noha a többi színész nem gy zte szapulni, a közönséget megbabonázta Irving újszer el adásmódja. A sajtó nagyjából ugyanezt állította Basarabról. Egy zsurnaliszta ujjongva azt írta, hogy Basarab immár megörökölte Sir Henry Irvingt l „a világ legnagyobb színésze” címet.

Quincey felocsúdott, észrevette, hogy még mindig a kezében szorongatja a levelet. Finom levélpapírt vásárolt, fizetett néhány frankot egy utcai rajzolónak, hogy vérvörös színházi maszkkal díszítse a borítékot, majd az anyjától tanult szép rondírással megcímezte: Basarabnak Quincey Harkert l! Miután el este tanúja volt a rajongók zajos imádatának, gondoskodnia kellett róla, hogy borítékja kit njön a csodálók leveleinek áradatából, és okvetlenül eljusson Basarabhoz. Reménykedett, hogy elég felt lesz, és imádkozott, nehogy túl jelentéktelennek találják a tartalmát. Öregecske, alacsony, egyenruhás embert pillantott meg, aki az egyik kezében kulcscsomót, a másikban elemes villanylámpát tartott. Nyilván a színház gondnoka. – Bocsánat! – mondta, és a gondnok felé nyújtotta a borítékot. – Megkérhetném rá, hogy adja át ezt a címzettnek? A gondnok elolvasta a nevet a borítékon, megrázta a fejét, és csak annyit felelt: – Non. Quincey lázasan gondolkozott. – Nos, ebben az esetben azon nyomban beszélnem kell Monsieur Antoine-nal. – André Antoine-nal? Nem szabad zavarni. – Gondolom, az igazgató úr tudni szeretné, hogy Basarab miért nem lép föl ma este! A gondnok rámeredt. – Mir l beszél maga? – Monsieur Basarab izgatottan várja ezt a levelet. Attól félek, ha nem kapja meg, annyira zaklatott lesz, hogy nem tud majd föllépni… – Jól van – szakította félbe a gondnok, és a kezét nyújtotta. – Elviszem neki. – Merci. – A gondnok átvette a borítékot, de továbbra is tar-

42

totta a markát, amíg Quincey bele nem nyomott némi pénzt, majd elvonult. Könnyen megy a hazugság. Quincey megfordult. Most érkeztek a jómódú és kifinomult látogatók: legszebb estélyi öltözékükben siettek erre a pazar el adásra. Quincey tudta, többségük nem a darabért jött, hanem hogy mutogassa magát. Sokan egyetértettek az apjával abban, hogy a színészek istentelen csavargók. Képmutatók! De Jonathan Harker a legrosszabb mindközül: mintha elfelejtette volna, hogy maga foltozóvarga fia, egyszer ügyvédbojtár volt, aki csodás szerencse folytán megörökölte a céget a tulajdonos, Mr. Hawkins halála után. Mr. Renfield, a vezet cégtárs, akinek eredetileg örökölnie kellett volna, öngyilkos lett egy tébolydában. Fagyos hideg csapta meg Quincey-t, mintha hirtelen leh lt volna a színház leveg je. Körülnézett, mert nem értette, mit l lett ilyen h vös. Ekkor pillantotta meg a furcsa jelenséget. Egy asszony lépett az el csarnokba, minden férfi és n eltörpült mellette. A közönség megsemmisít pillantásokkal követte. A jövevény férfiruhát viselt, méghozzá szorosan testre szabott szmokingot. *** Báthory Erzsébet el se akarta hinni, hogy ez az Odéon Színház. Kezét az aranyozott oszlopon nyugtatva körülnézett, és ellágyultan gondolt az 1799. március 18-i, nagy t z idejére, amikor el ször itt járt. Most valahogy kisebbnek t nt a felújított színház. A grófn felnézett a mennyezet festett üvegére, amelyet új elektromos lámpák világítottak meg. A Michelangelo stílusában készült festmény táncoló n ket ábrázolt, szinte lebegtek a leveg ben. Némelyikük sz zies, lenge fehér ruhát viselt, ártatlan és angyali volt a kép. Mások azonban szinte mezítelenek voltak, inkább t ntek kislányoknak, mint vágyban ég knek. A m vész bizonnyal nem értette, hogy az asszonyok

ugyanúgy érzéki lények, mint a férfiak. Csak istenfél ember képes így megfesteni a n ket. Tekintete megakadt egy hollófekete hajú lányon, aki fehér ruháját maga után húzva szaladt, mint akinek semmi gondja a világon. Báthory saját sötét múltjából tudta, hogy ilyesmi nem létezik. A tizenöt éves Erzsébet k vé meredt, amikor ékszerekkel kirakott esküv i ruháját er szakosan letépték róla, és rémült szemekkel nézett a melleit markolászó támadóra. A férje volt az, a részeges, kövér Nádasdy Ferenc gróf, aki majdnem 20 évvel id sebb nála. – A feleségem vagy…, és mint ilyennek, Istent l való kötelességed, hogy elháld velem ezt a házasságot… Báthory! – hörögte a gróf. Lehelete savanyú volt a bortól. Szavaiban benne volt minden dühe, amiért Erzsébet megtarthatta családja nevét, amelyik jóval hatalmasabb volt a Nádasdyaknál. A fiatal n nem mozdult elég gyorsan, arcát érte a gróf ütése. A pecsétgy felhasította az ajkát. Kiáltani próbált, de a férfi befogta a száját. Még mindig érezte a trágya szagát, mert a férfi avval sem tör dött, hogy megmossa kezét, amikor visszatér a birtokairól. Ez volt az els alkalom, amikor megízlelte a vért; a saját vérét. Fiatalkorában számtalan könyvet és verset olvasott magyar, latin és német nyelven. A történetek mindig úgy ábrázolták a szerelmet, mint varázslatos tündérmesét, melyet csókkal pecsételnek meg. Tizenöt évesen még semmit sem tudott a szexuális aktusról vagy a szüzesség elvesztését kísér fájdalomról. Úgy gondolta, ezeket a dolgokat gyengéden és figyelmesen kell kezelni. Minden fiatal lány az esküv jér l álmodozik. Erzsébet álma azonban igazi rémálommá vált, melyb l azóta sem ébredt fel. Az házasságáról mások döntöttek, hogy katonai és területi

44

szövetséget biztosítsanak maguknak. A szerelem nem játszott szerepet a tervekben. Nádasdy gróf számára nem jelentett többet betörni való kancacsikónál. Testének minden egyes része a gróf játékait szolgálta. Húsa papírlap volt csupán, amelyet a gróf kedvére gy rhet, szaggathat. Amikor a kövér szörny végre alkoholos álomba zuhant, Báthory kilopódzott a nászágyból és megpróbált elmenekülni az éjszaka leple alatt. A csejtei vár, melyet a gróftól kapott nászajándékul, mélyen a Kárpátok hegyei között húzódott. Más volt ez a vidék, mint a vidám nyírbátori birtok, ahol feln tt! Itt a fest i táj apró mez ket és meredek szurdokokat rejtett. A vár magasan, csipkézett gerinc , rideg hegyek között állt. Május volt, de ott fent olyan hideg volt, mintha tél lenne. Báthory ott állt mezítelenül, testét nem védte semmi, metsz szél h sítette sebeit, vére testére fagyott. Jobb halálra fagyni, mint hogy avval a szörnnyel éljen, akihez feleségül adták! De Isten még ekkor sem kegyelmezett neki. Szolgák jöttek futva a várból, takarót hoztak. Amikor a grófné ellenszegült, lefogták, és er szakkal vitték vissza urához. Nem volt menekvés. Báthory saját életének foglya lett. *** – Valami baj van, asszonyom? – kérdezte aggódva a Fehérruhás sz ke, és megérintette úrn jét. Báthory visszazökkent a jelenbe. Nem felelt semmit, forrt benne a düh. Haragudott a boldog tudatlanokra és hazugságaikra, a fekete hajú lányra fent a képen. Azt mondják, a vér még több vért kíván. De mindent a maga idejében. Az én bosszúm még csak most kezd dik. *** Lehetséges, hogy már majdnem két napja nem vett be „gyógyszert”? Seward keze reszketett. Kifut az id l. Hama-

rosan be kell adnia magának a szert, különben rosszul lesz, és túlságosan elgyöngül ahhoz, hogy hatékony támadást indíthasson Báthory ellen. Hálás volt a Jótev jének, amiért hagyott egy tiszteletjegyet számára a pénztárban. Az ül hely a zenekari részlegben volt. A Jótev nek meg kellett kapnia a táviratot, hogy így elébe vágott Seward óhajának. Ebben a leromlott állapotban képtelen lett volna beszökni a színházba. Sajnos, bármilyen kit helyre szól is a jegy, Seward nem engedheti meg magának, hogy végignézze az el adást. Szakadt róla a verejték és émelygett. Egy ajtóhoz botladozott, amely fölé azt írták: „Personnel du théâtre seulement.”* Zárva volt. Éppen egy másik ajtó felé indult, amikor észrevette a folyosó végén Báthoryt és a két Fehérruhás t. Még nem áll készen! Seward nyirkos kezével megkapaszkodott egy klasszicista oszlopban, és amögül leselkedett. Báthory a mennyezetet bámulta. Seward követte a pillantását, és meglátta a pazar, reneszánsz stílusú festményt. Rögtön megakadt a szeme az egyik sápadt alakon. Magasabb volt, mint a jelenet többi n alakja, metsz , kék pillantása éles ellentétben állt hajának lágy, fekete erdejével. Sötét Aphrodité, Báthory szakasztott mása! Csakis a sors rendelhette, hogy ez a színház legyen a helyszín, ahol vesztére lel a halhatatlan. Kulcsok csörömpöltek. Seward összerezzent és megfordult. Alacsony ember közeledett, kezében valami pirossal díszített boríték. Idegesnek látszott. Kinyitotta az ajtót, és bement. Seward az ajtó résébe tolta a lábát, miel tt az becsukódhatott volna. Meggy dött róla, hogy senki sem figyeli, azután hanyagul besétált az ajtón, mintha csak a színházi dolgozók közé tartozna. Félig felöltözött színészek futkostak körülötte. Díszletmunká*

Illetékteleneknek tilos a belepés (fr.).

46

sok papírmasé sziklákat cipeltek a színpadra. A varrón jelmezt igazított egy hanggyakorlatokat végz színészre. Sewardnak biztonságos helyet kellett találnia, miel tt felfedeznék és kihajítanák. – Maga mit keres itt hátul? – kérdezte valaki oroszos hangsúllyal. Seward olyan gyorsan fordult meg, hogy egy pillanatra ködbe borult el tte a világ. Rajtakapták? Gyulladt, könnyes szeme rátapadt az oroszra, aki fenyeget en tekintett le a kulcsos emberkére. Biztos a gondnok. Seward biztonságban volt… most még. Nem akarta kockára tenni a szerencséjét, inkább behúzódott az egyik kellék árnyékába. Az alacsony ember felnézett a nagydarab oroszra. – Levelet hoztam Monsieur Basarabnak. Állítólag várja. – Majd én beviszem! – mondta az orosz, és kikapta a kis ember kezéb l a felcifrázott borítékot. Csillaggal jelölt ajtóhoz sietett, amelynek a csillagába a „Basarab” nevet vésték. A gondnok eloldalgott. Az orosz némi kopogtatás után becsúsztatta a borítékot az ajtó alatt. Az elvonás miatt már szinte ájuldozó Seward a kellékek rejtekében várt. Gyorsan fogyott az ereje. Felnézett a zsinórpadlásra, a kötelek, csigák, homokzsákok szövedékére. Ott várja be a sorsát, de el bb be kell adnia magának egy adagot. Eszébe jutott a ma esti el adás egyik éppen ide ill idézete: „Ne rettentse szívünket bárgyú álom. Lelkiismeret – a gyáva mondta ezt el ször.”* Csendesen el húzta orvosi táskáját a felölt je alól, b rövet vett ki bel le, rácsatolta löttyedt bicepszére, meghúzta. Morfiumot szívott fel az üvegfecskend be. Most csak fél adagot! Annyit, hogy elmulassza a hányingert. Tudta a narkotikummal kockára tesz mindent, de már nem bírt meglenni nélküle. A drog végiglövellt Seward erein. Alig pár perc *

III. Richárd-idézetek Vas István fordításában

alatt visszanyerte uralmát a teste fölött, és amint elég szilárdnak érezte a lábát, kapaszkodni kezdett a zsinórpadlásra. Miközben odalent vér helyett cukrozott vizet fakasztó fakardokkal folyik a Rózsák háborúja, berendezi a színpadot az igazi véres ütközethez. El vonta fegyvereit a titkos rekeszb l. A bábok a táblán állnak, a játszma nem sokára kezdetét veszi.

48

VI.

F

él kilenc múlt tíz perccel. Alig két perc telt el azóta, hogy Quincey megnézte a zsebóráját. Nyolckor kellett volna felmennie a függönynek. A közönség türelmetlenül morgolódott. Quincey eleget dolgozott színháznál, ismerte a kezdést késleltet lehetséges bonyodalmakat. Rémiszt gondolatok forogtak a fejében. Mi van, ha Basarab nem tud fellépni? Akkor átigazítják a jelmezeit valami szerencsétlen beugróra. Normális körülmények között a beugrónak ez maga a f nyeremény, de ma este a közönség azért fizetett, hogy Basarabot lássa. Quincey az egész apanázsát ráköltötte erre az egyetlen estére. Kevesebbel sem éri be. Ha a színész nem tud fellépni, kidobta a pénzt az ablakon. Egy úriember a feleségének panaszkodott. Quincey minden szót megértett a francia beszédb l: – Ez a Basarab semmivel sem különb annál az angol Sarah Bernhardt-nál. Láttam az egyik el adását, amelyet majdnem egy óra késéssel kezdett. Egy francia soha… Quincey már éppen mondott volna valamit az angol színészek védelmében, amikor a lámpák fokozatosan elhalványodtak. A színház elmerült a sötétségben. Quincey várta, hogy kigyúljon a reflektor, de semmi sem történt. A közönség fészkedött. Még mindig nem történt semmi. Quincey meregette a szemét, hátha meglát valamit a sötétségben. Aztán minden átmenet nélkül végigzendült a színházon a lágy bariton:

York napsütése rosszkedvünk telét Tündökl nyárrá változtatta át. A színpadon felizzott egy lámpa, alulról kísérteties derengésbe vonva Basarab sápadt arcát. A színész átható fekete tekintetét a közönségre szegezte. Quincey dermedt áhítattal bámulta, amint a sugárzó színész az ocsmány III. Richárddá varázsolta magát. Természetesen talpig feketében volt, bal karja ernyedten lógott, hátán púp éktelenkedett. A jelmez, a manírok és a hang ellenére is láthatta mindenki, hogy nagyúr áll a színpadon. – De én, aki nem játszani születtem, sem tetszelg tükröknek udvarolni… A fény lassan er södött. Quincey láthatta Basarab szemében a szenvedést. Nemcsak szavalta Shakespeare sorait, hanem kibontotta bel lük a titkos gondolatokat. Én ily fuvolázó békekorban Nem is tudok egyébbel szórakozni, Mint hogy a napon nézem árnyamat És csúfságomat magam magyarázom. Elhallgatott, pillantása az egyik páholyt kereste. Quincey is odafordult, és rögtön felismerte a szmokingos asszonyt az el térb l. És mivel nem játszhatom a szerelmest, Hogy eltöltsem e cseveg id t – Úgy döntöttem, hogy gazember leszek. Báthoryt meglepte Basarab kitartó nézése. Csakugyan látja t a vakító fények ellenére is, vagy csupán véletlen mindez? Fagyosan viszonozta Basarab pillantását.

50

– az, asszonyom? – súgta a Fehérruhás barna. – – felelte merev tekintettel Erzsébet. Kezével a karfát markolta, körmei apró forgácsokat hasítottak le a fából, amikor rájött, hogy az arcátlan bitang a förtelmes színdarab eredeti változatát játssza. Négy teljes órát elszenvedni ebb l a szennyb l, elviselhetetlenebb minden kínzószerszámnál, amelyet valaha is sikerült beszereznie a spanyol inkvizíciótól. Az egész darab tele van árulással, hitszegéssel, kapzsisággal, egymást gyilkolászó királyokkal. Túlságosan ismer s neki mindez. Nádasdy Ferenc nem volt brilliáns elme. Erzsébet hamar megtanulta, hogy deréktól felfelé túl sok nem várható t le. Jellemének ezen hiányossága képessé tette Erzsébetet arra, hogy kijátssza t. Hamis biztonságba ringatta, amikor színleg belement férje szexuális aberrációiba és durva dorbézolásaiba. Három éve voltak házasok, és abban a reményben, hogy végleg megszabadulhat t le, Erzsébet saját hiúságát kihasználva rávette férjét, hogy vállalja el a magyar seregek vezetését a török elleni csatában. A harctéren szerzett dics ség felemelhetné a családot, és Erzsébet azt is megígérte Ferencnek, hogy a gy ztesnek járó ünnepségen nyilvánosan felveszi majd a Nádasdy nevet. A gróf távolléte alatt az rök kezdetben Erzsébet minden lépését figyelték, de ket is kijátszotta; látszólag sokkal inkább el volt foglalva a birtok ügyeivel, semmint hogy a szökésén munkálkodjon. Támogatta magyar és tót parasztjait, még orvosi ellátásukat is megszervezte. Számtalanszor közbelépett, amikor nyomorgó asszonyokon kellett segíteni. Pártfogolt egy aszszonyt, akinek a férje török fogságba került, lányát pedig meger szakolták, és teherbe esett. Éjjel azonban, hálószobája sötétjében, Erzsébet azért fohászkodott Istenhez, hogy férje miel bb elessen a harcmez n. A tudományokban és az asztrológiában is jártas grófn csak

a megfelel alkalomra várt. Eljött a holdfogyatkozás. A teljes sötétség leple alatt magára öltötte fekete csuklyás köpenyét, és kiszökött a várból. A parasztok segítettek neki. Az h ségüket Nádasdy pénzén és saját számító nagylelk ségével vette meg. Nagynénjéhez, Klárához menekült. Klárát istenfél asszonynak tartották. Erzsébet azt remélte, hogy az házában végre békére és Isten védelmez ölelésére talál. Nagynénje büszkén viselte sötét, nagyasszonyos ruháit, amelyek keményen és feketén takarták alakját. Egyetlen ékszere a nyaka körül viselt nagy aranykereszt volt. A fiatal Báthory úgy sejtette, valamelyik férjét gyászolja ezzel az öltözettel. Négyszer volt férjnél, de mindegyikük szörny és megmagyarázhatatlan balesetben vesztette életét. Amikor Erzsébet megérkezett bíborvörös bársonyköpenyében, meleg köszöntés helyett Klára ráförmedt: – A parádés öltözet a kevélység jele, ami a hét f n egyike. Isten nem helyesli ezt. A nagynéni, ha közönség el tt mutatkozott, mindig hideg és szigorú volt, visszatérve otthonukba azonban jóval gyengédebb és kedvesebb lett. Figyelmesen hallgatta Báthory beszámolóját és vigasztalta t. Egyre közelebb kerültek egymáshoz, aztán egy éjjelen, miután sok üveg bor elfogyott, Klára bevallotta, hogy ölette meg férjeit, mivel azok lassacskán ráébredtek a valódi okra, amiért az asszony visszautasította közeledésüket. A valódi ok nem a nagynéni istenfél vallásosságában rejlett, amely szerint a testi szerelem egyetlen célja a gyermekek nemzése lehet. A valódi ok az volt, hogy a férfitest látványa nem gerjesztett benne vágyat. Klára csak más asszonyok társaságában találta meg a gyönyört. Báthory az asszony nyakában lógó keresztre meredt; váratlanul érte a kegyetlen képmutatás. Klára feltárulkozása meg-

52

magyarázta mindazt, amit eddig nem értett önmagában. Erzsébet még fiatal lányként gyakran „játszadozott” a szolgálólányokkal, amíg anyja fel nem fedezte ket, és szigorú büntetést nem kaptak. Szülei papot is hívattak, hogy imádkozzon b nös leányukért. Röviddel ezután adták hozzá Nádasdy grófhoz. Klára megérezte a zavarodottságot Báthory fiatal arcán, nyugtatólag megsimította Erzsébet haját, és mindeközben vágyakozva nézett a lány tengerkék szemébe. Miel tt Erzsébet észbe kaphatott volna, Klára ajka az övére tapadt. Ellökte magától az asszonyt, nem bírta elviselni a gondolatot, hogy szeretett nagynénjét ily módon érintse meg. – A Biblia szerint a gyilkosság és a ferde hajlamok b nnek számítanak. Ön b nös Isten el tt! Klára magából kikelve pattant fel. – Te bolond, naiv gyermek! Nem hagyhattam, hogy a férjeim felfedjék titkaimat! Legjobb esetben is elveszítettem volna minden vagyonomat, elüldöztek volna egy fillér nélkül, és mint eretneknek bélyeget sütöttek volna a testemre. Vagy ami még rosszabb, máglyán elégetnek. Nem gyilkoltam én, csak magamat védtem! Ne ítélj meg túl szigorúan! Ahogy most látom, három lehet séged maradt: maradj velem, szeress engem, és én cserébe megvédelek a férjedt l. Vagy vonulj zárdába, és hagyd, hogy páratlan szépséged az enyészeté legyen, amíg megöregszel, meghízol és ráncos nem lesz az arcod, mint az enyém. De visszatérhetsz Nádasdyhoz is. A döntés a tiéd. Erzsébetnek id re volt szüksége, hogy rendezze gondolatait, de Klára egyre türelmetlenebb lett. Nem volt más választása, mint hogy engedjen nagynénje akaratának. Báthory még sosem élt át olyan gyönyöröket, mint Klára karjaiban. Miért is nem tudott a férje így bánni vele? Mikor el ször érezte meg a beteljesít gyönyört, már nem érdekelte, mit is tesz. Végre rátalált igazi önmagára. Hogy lehet istentelen

n, ami ennyi örömöt okoz? A szeretet nem maga az Isten? Erzsébet ekkor szegült el ször szembe Istenével.

Összerázkódott. A színpadon felkiáltott az egyik színész. Egy perccel sem bír ki többet ebb l az el adásból! Felállt. – Mi az, asszonyom? – kérdezte a Fehérruhás sz ke. Báthory szeme meredten bámult az Urswick atyát játszó színészre. – Nem bírom, el kell mennem innen! – És Basarab? – Tudjátok, mit kell tennetek. Ne okozzatok csalódást!

Quincey el sem tudta képzelni, milyen váratlan fordulatokat tartogat még az este. Még sosem látta a teljes III. Richárdot, és nem hitte volna, hogy ennyire látványos lesz. A korh jelmezek, a részletesen kidolgozott díszletek pompásak voltak, a szerepl k pedig egyszer en csodálatosak. De a legnagyszer bb maga Basarab volt, aki akkora beleéléssel játszotta a machiavellii figurát, hogy Quincey egy id re megfeledkezett arról, hogy színészi játékot lát csupán. Basarab szájából úgy hangzottak a mondatok, mintha épp akkor jutottak volna eszébe. Quincey fejb l tudta a tragédiát, de az számára eddig csak nyomtatott bet volt a papíron. Ezek a szavak, ezek életet éltek. A tragédia a csúcspontjához közeledett. Basarab gesztusai és hangja úgy megtelt fájdalommal, hogy Quincey komolyan elhitte, a király már bánja gonosztetteit. Érezte III. Richárd tragédiáját, aki rádöbbent, már túl kés helyrehozni mindent. Basarab a kardját kivonva rontott a színpadra:

54

Lovat! Lovat! Országomat egy lóért! Quincey szíve úgy vert, akár egy harci dob. Észre sem vette, és olyan er vel markolta az el tte lev széket, hogy kevés híján hátrarántotta a néz vel együtt. Csatakiáltás harsant. Katonákat alakító színészek rontottak a színpadra, és megtámadták Basarabot, aki egy igazi lovag ügyességével és fürgeségével forgatta félelmetes kardját. Quincey a pillanat b völetében már majdnem felugrott, hogy éljenezze a színészt, amikor még több katona t nt fel a színen. Mintha legalább százf s sereg támadta volna Richárd királyt. Quincey megigézve bámulta a legtökéletesebben megkoreografált vívójelenetet, amelyet valaha is alkalma volt látni. Egyszer en nem voltak szavak a Plantagenetdinasztia végét jelent csatának erre a bámulatos megjelenítésére. Quincey lélegzete is elállt, amikor Richmond átszúrta a király mellét. A színpadon él képpé merevedtek a szerepl k, a lámpák kialudtak, csak a Richárdot megvilágító egyetlen fényforrás maradt égve. Quincey tudta, hogy Richárd király halálával ér véget a színdarab, de ugyanúgy képtelen volt megmozdulni, mint a többi néz . Mindenki visszafojtott lélegzettel figyelt. Basarab megtántorodott, majd csodálatos halált halt. A közönség olyan vadul tapsolt, hogy Richmond záró monológját már nem is lehetett hallani, de senki sem éljenzett hangosabban Quincey-nél. Basarab visszatért a színpadra, még egyszer meghajolt, azután a vadul tapsoló Quincey szemébe nézett. A fiatalember szíve szárnyra kelt a boldogságtól, hogy felismerték. Basarab ezután tekintetét a szmokingos asszony páholya felé fordította. Üres volt. Kik voltak ezek a n k? Ismeri ket Basarab? Mire Quincey visszanézett a színpadra, a függöny már leereszkedett, és elválasztotta Basarabot az t bálványozó közönségt l. A fia-

talember nagyon várta, hogy szemt l szembe láthassa a nagy embert. Az összes kételye elillant. Neki itt a helye a színházban, nem holmi nyomasztó ügyvédi irodában. A lehet leggyorsabban be kell jutnia a kulisszák mögé, hogy lássa, megkapta-e a levelét Basarab. Várt, hogy oszoljon a tömeg, addig nem is próbálta elhagyni a termet. Éppen jött volna kifelé a sorból, amikor észrevette a gondnokot, aki Antoine-nal, a színházigazgatóval beszélgetve felé mutatott. Antoine a széksorok közötti folyosó végén elállta Quincey útját. – Allons! – súgta. – Monsieur Basarab most fogadja!

56

VII.

modern Thészeusznak érezte magát, mialatt követte Quincey az Odéon igazgatóját a kulisszák mögötti labirintusban. Látta a „lovakat”, az embereket, akik most leginkább kentaurokra hasonlítottak, ahogy lehámozzák magukról bonyolult jelmezüket. Nimfatest , félig meztelen színészn k futottak el mellettük. Antoine megállt egy ajtónál, amelyen fából faragott csillag volt, és a csillagba a „Basarab” nevet vésték. Az igazgató kopogtatott. – Excusez-moi, Monsieur Basarab! Itt van a fiatalember! Egy hosszú percig csend volt. Quincey már kezdte azt hinni, hogy mégsem láthatja Basarabot, ám ekkor felzendült az ajtó mögött a bariton hang: – Küldje be! Quincey mély lélegzetet vett, idegesen nyelt egyet, majd belépett. Basarab a tükör el tt ült, és Quincey levelét olvasta. A színész nem nézett fel az olvasásból, csak méltóságteljes mozdulattal intett: – Fáradjon be, kérem! Quincey sietve engedelmeskedett, és becsukta maga mögött az ajtót. Körülnézett a tágas öltöz ben. Az egyik sarokban valóságos kis er döt építettek hajób röndökb l. A tapétázott falon Basarab korábbi el adásainak bekeretezett plakátjai függtek szimmetrikusan elrendezve. A szobát változatos stílusú, fény bútorokkal rendezték be, egy lapon sem lehetett említeni azokkal a szedett-vedett, sivár székekkel, amelyek általá-

ban jellemz ek voltak a színészek öltöz ire. A teához megterített, kicsi, elegáns asztal mellett pompás, vélhet en egyiptomi hever állt. Basarab tovább olvasott. Quincey szerette volna tudni, hogy vajon most látja-e el ször a levelét. – Bocsásson meg, Harker úr – szólt barátságosan Basarab –, de annyira meghatónak, s t megtisztel nek találtam a levelét, hogy másodszor is el akartam olvasni, méghozzá nagyon alaposan. Mintha belelátott volna a fiatalember gondolataiba. – El sem hiszem, hogy fogadott – mondta sietve Quincey. – Nem tudom jobban elmagyarázni, de ahogy önt nézem, hirtelen értelmet nyer az egész életem. Rögtön eszébe jutott, hogy aligha mondhatott volna ennél nagyobb ostobaságot. Ám meglepetésére Basarab kedvesen elmosolyodott. – Nézze el a modortalanságomat – mondta nevetve a színész. – Apám kitagadna. Kérem, foglaljon helyet, és igyék velem egy kis teát! Quincey szinte félt leülni a törékeny egyiptomi székre, de nem akarta megsérteni vendéglátóját. Óvatosan a szék szélére ereszkedett, amíg Basarab kitöltötte az italt a két üveg teáscsészébe. A csészék alját és fülét ezüsttel vonták be, és az IL monogramot vésték rájuk. A teáskannán, a tejszínes kancsón és a cukortartón ugyanaz a monogram volt. Quincey azon töprengett, hogy ki lehet az az IL. – Ivan Lebegykin – szólalt meg Basarab. Quincey meghökkenve bámult rá; a színész mintha megint olvasna a gondolataiban. Aztán rájött, hogy öntudatlanul végighúzta az ujját a csészéje monogramján. Basarab nem látnók, csak nagyon alaposan megfigyeli az emberek viselkedését. Kétségtelen, hogy többek között ett l olyan remek színész. Basarab folytatta:

58

– A cár udvari nemesfém-vizsgálója volt. A monogramja igazolja, hogy ez itt valóban ezüst. – A cáré? – Igen. Ez a teáskészlet és maga a tea is – a neve lapszang szu-csong – Miklós cár ajándéka. Kedves egészségére: v fie de bine! – Basarab felemelte a csészéjét, és már kortyolni akart, amikor észrevette, hogy az orra, pontosabban III. Richárd orra, útban van. Mosolyogva letette a csészét. – Bocsásson meg egy pillanatra. Amíg visszament az öltöz asztalához, Quincey akaratlanul elt dött a világ furcsaságain. Tegnap még az egyetemi el adáson sínyl dött, ma pedig Európa leghíresebb színészével iszogatja a teát, amelyet maga Oroszország uralkodója választott ki. – Láttam már magát korábban, Harker úr – mondta Basarab, és levette a színpadi orrot, amely balzsamozásra használt viaszból készült. – Csakugyan? – Quincey arra gondolt, hogy Basarab talán arra emlékszik, ahogy tegnap este lógott a szoborról. – A londoni Hippodrome-ban. Monodrámaként adta el a Doktor Faustust. Quincey-t olyan hirtelen kapta el a köhögés, hogy majdnem kiprüszkölte a teát az orrán. A nagy Basarab járt volna tavaly abban a jelentéktelen kis kabaréban? – Ön látott engem fellépni? – Igen, és fölöttébb szórakoztatónak találtam. Nagyon eredeti volt, az pedig nem könny ebben a szakmában. Be is mentem a színfalak mögé, hogy gratuláljak, ám éppen heves vitában találtam egy id sebb úriemberrel. Quincey pontosan tudta, melyik estére céloz Basarab. Azon az estén az apja, Jonathan Harker is ott ült a néz téren. Amikor Quincey akkor felfedezte, már kés volt. Megpróbált elillanni

el adás után, de az apja addigra megtalálta az utat a kulisszák mögé, és már javában ordítozott az igazgatóval. – Ha azt képzeli, hogy elállhatja az utamat… – Kérem, apám! – Szedd össze a holmidat, Quincey! – förmedt rá Jonathan. – Nem jössz vissza többet erre a helyre! – Ezt nem teheti… – Azt nem engedhetem, hogy tovább menj ezen az úton! Túlzott felt nést keltesz… a színpadon szem el tt vagy… nem biztonságos. – Mi az, ami nem biztonságos? Nem vagyok már gyerek! Én döntöm el, mihez kezdek az életemmel! – Rendben. Ha ezt óhajtod, így is jó. De ha ezt választod – Jonathan lehalkította fagyos hangját –, akkor úgy kell megélned, mint a kollegáidnak, az én anyagi támogatásom nélkül. Quincey dacolni akart, de nem volt abban a helyzetben, hogy állja a kihívást. Legy zték. Hallgatása válasz volt apja szavaira. – Gondoltam! – reccsent rá Jonathan. – Amíg az én pénzemb l élsz, azt teszed, amit mondok. Az id sebb Harker nem vesztegette az id t. Megkereste régi ismer seit, volt kollegáit, hogy egykori önzetlen szívességekre hivatkozzon. A következ héten Quincey a Sorbonne-on találta magát, és tanácsos volt megfontolnia minden lépést. A fiatalember homlokát ráncolva nézte az egzotikus teát. Pazar volt az este, amíg tönkre nem tette annak a találkozásnak az emléke. – Arra kényszeríti, hogy jogot tanuljon? Akkor feltételezem, hogy az apja is jogász. – Parancsol? Ó, igen! – felelte Quincey. Nyilván hangosan gondolkozott. – Most már értem, miért nem hallottam magáról azóta. Nem

60

ritka, hogy egy apa azt akarja, a fia a nyomdokaiba lépjen. Régi történet ez, egyid s az emberiséggel. De talán van testvére, akit jobban érdekel a jog, és átveheti az ön helyét? – Egyedüli gyerek vagyok. Nincs más, aki megossza velem ezt a terhet. – Tekintse magát szerencsésnek – mondta Basarab. – Lehetne olyan öccse, akit mindenki kegyel. A testvérek összehasonlítgatásának óhatatlanul vetélkedés a vége. Quincey-nek soha nem fordult meg a fejében, hogy Basarabnak lehet testvére. A magánéletér l szinte semmit nem tudott a közönség. Megköszörülte a torkát, és tapintatosan megkérdezte: – Jól sejtem, hogy a testvére nem színész? – Jól sejti. Szöges ellentétei vagyunk egymásnak. – Basarab a színpadon viselt koronára mutatott. – Ki merem jelenteni, hogy Richárd király és testvére… s t, Káin és Ábel is sokkal szívélyesebb kapcsolatban álltak egymással, mint én és az öcsém. Quincey együtt nevetett Basarabbal. A színész elmosolyodott: – Kétségtelen, hogy a sors különös módon f zi egybe a hasonló érdekl dés emberek életét. – Éppen inni akart egy korty teát, amikor fültép ordítás hallatszott kintr l. Basarab felpattant. Valaki dörömbölt az ajtón, majd egy férfihang azt kiáltotta: – Mr. Basarab, meneküljön! *** Mivel nagyon kevesen maradtak a színfalak mögött, a két Fehérruhás n akadálytalanul végigosonhatott a folyosón az arany-csillaggal jelölt ajtóig. Ragadozó vigyorral nyalogatták a szájukat, és el vették késeiket. Szemük feketén izzott, szemfo-

guk megnyúlt. A sötét hajú óvatosan a kilincsre tette a kezét, a sz ke pedig összehúzta magát, mint az ugrani készül macska. Egy váratlanul lezuhanó homokzsák eltalálta a sz két. Ugyanabban a pillanatban a kötélbe kapaszkodó Seward alávetette magát az egyik gerendáról. Kell távolságba érve kereszttel díszített fiolát rántott el , és szentelt vizet fröcskölt a Fehérruhás n kre. Azok b re sisteregve felhólyagzott, hörgésük végigvisszhangzott a folyosón. Amikor kínjukban hadonászva elrohantak, Seward odaugrott Basarab ajtajához, és bekopogott: – Mr. Basarab! Meneküljön! *** Basarab a fiatalemberhez fordult, és a hatalmas hajób röndökre mutatott. – A saját biztonsága érdekében rejt zzön el ezek mögé! Quincey gyorsan engedelmeskedett. Kintr l sikoltozás és zörgés hallatszott. Basarab hatalmas, kétkezes kardot kapott fel az asztal mögül. Ha Quincey nem tudja, hogy csak egy színpadi kelléket lát, még azt hiszi, a kard valódi. Basarab kivágta az öltöz ajtaját, magasra emelte a kardot, és harcra készen a folyosón termett, ám ott néhány rémült díszletmunkáson kívül senkit nem talált. A színész a homokzsákot bámulta, azután felkapta a fejét, és a zsinórpadlásra pillantott. Körülnézett, és olyan óvatosan indult el, mintha újabb támadásra számítana: a sikoltozás és a kopogás talán elterel hadvelet volt. Quincey kíváncsi volt, miféle titkai lehetnek Basarabnak. *** Seward a Fehérruhás n ket üldözte a kulisszák mögötti folyosón, majd a színpadon, végül a leeresztett függöny mögött érte utol ket. Látta, hogy árnyék vetül a padlóra, és épp idejében bukott le. A barna n stényördög kése surrogva szelte át a 62

leveg t az orvos feje mellett. A sz ke a másik irányból támadott. Be akarták keríteni. Seward el rántotta tokjából a csontnyel Bowie-kést, és a sz ke szívére célzott. A Fehérruhás n emberfeletti gyorsasággal hajolt félre a gyilkos dobás el l. A kés elhibázta a szívét, de mélyen beleállt a vállába. A sötét hajú vámpír torkon ragadta Sewardot, ám óvatlanul hozzáért az ezüst nyaklánchoz, amelyl pici, ezüst szentképek lógtak. Forró g z lövellt ki a Fehérruhás felhólyagzott kezéb l. Valami iszonyú öröm töltötte el Sewardot. Épp ilyen helyzetekre viselte a láncot! A megsebzett barna n elrohant, sarkában a sz kével. Seward szíve dagadt a büszkeségt l. Ebben a csatában neki, a gyenge öregembernek van el nye. *** A Fehérruhás n k a vörös bársonyfüggönyön áttörve levetették magukat a színpadról a néz térre. Természetellenes, óriási szökkenésekkel, négykézláb ugrottak egyik széktámláról a másikra, akár a vadmacskák. Seward is leugrott a színpadról, ám amikor földet ért, megrándult a bokája. Bicegve üldözte tovább a vámpírokat a széksorok közötti folyosón. Felbukkant az alacsony gondnok, aki Sewardot kalauzolta a színfalak mögött. Megállt a folyosó végén, és kérd re vonta ket: – Quest-ce qui se passe? A Fehérruhás sz ke félrelökte, és egy oszlophoz csapta a gondnokot, aztán elmenekült. Seward a gondnok mellett elrohanva egy pillanatra megtorpant, ám mikor látta, hogy az még él, folytatta az üldözést. *** Az orvos megállt az Odéon lépcs jének legfels fokán. Pára gomolygott a szájából a kinti hidegben. Olyan vastag ködlepel

göngyölte be a párizsi éjszakát, hogy Seward alig látta a Fehérruhás n ket az utca túloldalán. De a gázlámpák fényében megvillantak t reik. Lesben álltak az egyik mellszobrot tartó k oszlop mögött. Végre eljött a pillanat! Seward megsimogatta az ezüstórát, hogy bátorságot mentsen. Az egyik démont Lucyért öli meg, a másikat azért a Marseille-ben lemészárolt, szegény lányért. Kihúzta az övéb l a kardját. Isten szent rültje volt megint! Isten katonája! Harsány csatakiáltással a magasba emelte a kardot, és meglep fürgeséggel szaladt le a lépcs n, ügyet sem vetve a bokáját hasogató fájdalomra. A két vámpírboszorkány egyfolytában szemmel tartotta, de nem mozdultak, csak mosolyogtak, miközben az orvos az alsó fokra ért, majd kirohant a Ruc Vaugirard-ra. Ló nyerített. Seward a hang irányába fordult, és most látta csak, mennyire elszámította magát. Csak a két gyaloggal tör dött, de elfeledkezett a fekete királyn l, aki bármelyik irányból támadhat. A ködb l kirontott a kocsis nélküli fekete hintó, és feléje hajtott. Sewardnak nem maradt ideje félreugrani. A következ pillanatban a kerekek alá került, és a lovak patái öszszetaposták. Szétroncsolt testtel terült el a földön, és tudta, hogy nemcsak a Jótev jét hagyta cserben, de Istent is. A szégyen jobban fájt teste megtöretésénél is. Könnyeinek csíp s fátyolán át látta, amint a két Fehérruhás n emberfölötti sebességgel rohan a fogat után, azután er lködés nélkül felugrik a hintóba. A barna hátrafordult, és ránevetett Sewardre, miel tt elt nt a fogat belsejében. Seward látta, hogy alig pát ujjnyira ott hever mellette az ezüstóra. Érte akart nyúlni, de már nem mozdulhatott. Vett köhögött, kiáltani próbált. Valaki megállt fölötte, Seward megpróbált jelezni neki. Az ember követte Seward tekintetét, föl-

64

vette a becses órát, majd halkan azt mondta: – Erre úgyse lesz már szükséged ott, ahova mész. Sewardot lassan elhagyta minden ereje, és magatehetetlenül nézte, amint az ember elrohan az legféltettebb kincsével.

VIII.

A

ntoine sietve kitessékelte Quincey-t a színház elé, ahol a fiatalember döbbenten vette észre, hogy az utca macskakövén terjeng vértócsában összevert férfi hever. Emberek futkostak, rend rért és orvosért kiáltva. – Uramisten! – motyogta Quincey. – Mi történt itt? Füttyszó hallatszott, minden irányból rend rök igyekeztek a helyszínre. Antoine levonszolta Quincey-t a lépcs n; minél hamarabb meg akart szabadulni t le. – Úgy tudom, egy rült megtámadott két n t a színházban. Quincey látta, amint egy csavargó lehajol, és mond valamit az utcán hever sebesültnek. Megbotránkozására a csavargó felmarkolta a sebesült óráját, majd elrohant. Quincey gondolkozás nélkül elkiáltotta magát: – Tolvaj! – és félrelökve Antoine-t már iramodott is a fickó után. Elkésett. A tolvaj végigrohant az utcán, és elt nt. Quincey bosszúsan vette tudomásul, hogy oda a h sies fellépés esélye. Kénytelen volt csatlakozni a kevésbé heves járókel khöz, akik az érkez rend röknek mutogatták, merre futott a tolvaj. Két rend r percek alatt fülön csípte, és letartóztatta a csavargót, és az ezüstórát is visszaszolgáltatták. Antoine karon fogva félrevonszolta Quincey-t. – Mr. Basarab azzal bízott meg, hogy épségben visszajuttassam a Sorbonne-ra. Fiatalember, jöjjön velem tüstént, ez nem magának való hely! 66

Antoine-hoz hasonlóan Quincey sem mert ellenszegülni Basarab óhajainak. Ahogy keresztülvágtak a tömegen, súgva megkérdezte: – Mr. Basarabbal mi van? – Ugye nem várja, hogy ilyen híres és közismert ember, mint Basarab efféle tragédiák helyszínén mutatkozzon? Gondoljon csak a jó hírére! Quincey bólintott, bár továbbra sem értette, mi történt valójában a színfalak mögött, és miért maradt odabent a nagy színész, holott talán még el sem múlt a veszély. A rend rök viszszaszorították a tömeget, hogy a sebesült több leveg höz jusson. Quincey hátranézett, és végre láthatta az áldozat arcát. Hiszen ezzel az emberrel már találkozott! *** Seward felnézett az éjszakai égre, és rájött, hogy már nem érez fájdalmat. Utolsó leheletével egyetlen szót mondott: Lucy.

A kocsis nélküli fekete hintó a Boulevard du Palais Royal fel l robogott át a Szajna feletti hídon. A Fény Városa szikrázott az éjszakában. A költ k is megírták, hogy amikor a fények kigyúlnak, Párizs a szerelmeseké. Báthory azonban tudta, hogy a csillogás mind csak illúzió, ahogyan a szerelem is. Báthory Erzsébet grófn nagynénje, Klára készséges tanítványává vált. Mindent megtett, amit Klára kért, attól tartva, hogy a segítségnek egyszer vége szakad. És valóban, ahogyan a grófn elfogadta önmagát, végre boldogságra, biztonságra, elégedettségre lelt. Ráeszmélt, hogy találhat örömet a vele egykorúak között is. Különösen Ilkát, a házicselédet kedvelte. Ilka fiatal volt, gyönyör , ártatlan és elb völ . És ami ennél is fontosabb, Ilka a jöv l beszélt neki, nem úgy, mint Klára, aki

gyakran elmerült a múltban. Ilkában társra talált, akivel megoszthatta ifjonti lelkesedését, együtt szaladtak a mez n és keresték a kalandokat. Nem állt szándékában, hogy megbántsa nagynénjét, és azzal az újsütet filozófiával igazolta közös játékaikat, hogy a szeretet sosem lehet rossz. Klára gyanúsnak ítélte a kapcsolatot, kérd re vonta Ilkát. Elvakult féltékenységében lopással gyanúsította a leányt, és gondoskodott róla, hogy gyorsan felakasszák vétkeiért. Boszszúból Báthory nem engedte az ágyába, mire Klára elárulta Erzsébet hollétét a családjának. Pár nap múlva felfegyverzett kíséret érkezett. Amikor Báthory ellenállt, megkötözték, száját kipeckelték, csuklyát húztak a fejére, és feltették a lóra. Megmondták neki, hogy a családja visszaviteti t férjéhez, hogy teljesítse Isten el tt tett házassági fogadalmát, és örökössel ajándékozza meg Nádasdy grófot. Báthory csak ekkor jutott arra a meggy désre, hogy a szerelem nem más, mint Isten által teremtett múló ábránd, mely után csak még nagyobb szenvedés vár a földi halandóra. Ahogy kocsis nélküli fekete hintójából most kinézett a „szerelem városára”, egyre távolodva az Odéon Színháztól, Báthory megesküdött, hogy porig égeti a várost, és csizmájával fogja hamvait taposni. A kocsi ablakát elsötétít függöny rései ismét összezáródtak. – Azonnal hozzá kell látnunk tervünk kivitelezéséhez. – Mesteri csapda volt, asszonyom! – szólalt meg sz ke kíséje, de aggodalom csengett hangjában. – A vámpírvadász halott, sose mondhatja el senkinek, amit Marseille-ben látott! – mondta a fekete hajú, és szép homlokát ráncolta. – Ismertem t – felelte a grófn . – Egyike volt a számtalan

68

próbálkozónak. Most a többiek jönnek. De mi sújtunk le el ször.

IX.

M

ina Harker kis erkélyér l bámulta az éjszakát. Vágyott valami után, de hogy mi után, azt sem tudta volna megmondani. Hirtelen megborzongott, épp amikor a közeli székesegyház harangja megszólalt. Pedig nem is volt hideg. A székesegyház felett vörös homály ereszkedett alá a fellegekb l, mintha maga az égbolt vérezne. A szél Mina háta mögül fújt, a pára mégis gyorsan közeledett feléje. Az asszony szeme tágra nyílt. Visszalépett férje dolgozószobájába, és becsukta a zsalugáterajtót. Rémülten futott ablaktól ablakig, és sorra becsukta mindet. A dühös szél olyan er vel verte az ablakot, hogy Mina hátrah költ, mert attól félt, betörik az üveg. A szél egyre hangosabban süvöltött, aztán egyetlen pillanat alatt elhallgatott, csak síri csend maradt a helyén. Mina a fülét hegyezte, hogy hall-e bármilyen hangot vagy mozgást. Mire ki mert lesni a zsalugátert résein, az egész házat beborította a pára. Egy ujjnyira sem látott el az ablaktól. Hangosan kopogtattak a bejáratnál. Az el csarnok mennyezete is megremegett. Mina hirtelen összerezzent. Megint kopogtattak. És megint. A dörömbölés egyre hangosabb és er szakosabb lett. Nem mozdult. Nem is bírt. El akart futni, de megdermesztette a sötét félelem, hogy lehet az, hogy visszatért. Tudta, hogy ez lehetetlen. meghalt. Mind végignézték a halálát. Mina hallotta, hogy felpattan a bejárati ajtó, és valamit végigvonszolnak a márványpadlón. Jonathan szokása szerint elment hazulról. 70

Manning, az inas, kimen t kapott ma estére. De most valaki – vagy valami – más volt ott vele a házban. Az asszony rémülten lapult meg az egyik sarokban. Dühös volt magára, amiért ilyen gyenge. A tulajdon házában azért mégsem hajlandó rab lenni, senkié, semmié, a legkevésbé önmagáé! Korábbi tapasztalatai a természetfölöttivel megtanították rá, hogy ha szepeg iskolás lány módjára lapít, azzal nem kényszeríti meghátrálásra a sötétséget. Szembe kell néznie vele, ez a harc egyetlen módja. Mina lekapta a falról a japán díszkardot, amelyet egy világjáró ügyfél hozott ajándékba Jonathannek. De utálta mindig, hogy Jonathan a legfelt bb helyre rakja a szobában! A nagy lépcs sor tetejénél Mina letérdelt, és kilesett a korlát míves kovácsoltvas rácsain át. A f bejárat nyitva állt. A küszöbt l elmaszatolódott, véres csík kígyózott az el csarnok padlóján a szalonig. Mina félelmei tüstént köddé váltak az ijeszt gondolattól, hogy Jonathan hazajött, és valahol megsebesült. Leszáguldott a lépcs n, berontott a szalonba. Követte a véres csapást a szoba sarkáig, és egy embert látott kucorogni a fali páncélszekrényt rejt arckép alatt. Villám cikázott az égen, fénybe borította a fogadószobát. Mina felismerte a kísérteties jelenést, és felsikoltott ijedtében. – Jack? Jack Seward tet l talpig vérben úszott, esend volt és beteg. Annyira más, mint az az egészségt l kicsattanó ember, akit Mina valaha ismert. Felnézett az asszonyra, kinyitotta a száját, beszélni próbált, de szavak helyett csak vért tört föl torkából. Mina eldobta a kardot, mellé térdelt. – Jack, ne beszéljen! Hívok orvost. Fel akart állni, de Seward megragadta a karját. Vadul rázta a fejét. A padlóra mutatott, ahova saját vérével a következ ket írta: V-I-G-Y-Á-Z-Z.

– Vigyázzak? – kérdezte könyörögve Mina. – Mire vigyázzak… kire? Seward felkiáltott, majd hátrahanyatló fejjel hirtelen elhallgatott, arca megfagyott az iszonyattól. Jack Seward meghalt. Minát saját sikoltozása riasztotta fel a rossz álomból. Biztonságban volt a saját szobájában, a saját ágyában, leped je összegabalyodott. Az álom és az ébrenlét határán töltött néhány zavaros másodpercben egészen bizonyosan látta, amint a skarlát köd kikúszik hálószobája ablakán az éjszakába. Noha az asszony érezte, hogy a szobában van még valaki, elintézte azzal, hogy mindez csak a szertefoszló álom utolsó rezdülése. Sóhajtott, visszahanyatlott a párnájára, és nézte a szélben lengedez függönyt. Lefekvés el tt becsukta az ablakot. Tisztán emlékezett rá, ahogy elfordította a kallantyút. A székesegyház harangja megszólalt, Mina a kandallópárkányon álló órára nézett. Hajnali negyed egy. Mina az ablakhoz szaladva a kallantyúért nyúlt, de keze megdermedt mozdulat közben. A lassan visszavonuló skarlátvörös homály kígyózva kerülgette az el kert sövényeit. Miután összehúzta a függönyt, Mina Jonathan szobájába rohant, hogy a férje karjaiban keressen menedéket. Csüggedten látta, hogy a szoba üres. Még az ágyat se bontották meg. Jonathan még nem jött haza. – Vigyen el az ördög! – szitkozódott Mina. Jonathannek este fél hét után egy perccel kellett volna indulnia a Paddingtonról azzal a vonattal, amelyik tíz óra öt perckor érkezik a Szent Dávid állomásra. Ismét kinézett az ablakon, és azon töprengett, nem kellene-e telefonálnia Marknak a Félholdba. Hátha oda tévedt be Jonathan az állomásról jövet. Aztán eszébe jutott a legutóbbi kínos eset, amikor Jonathan ökölre ment egy másik ré-

72

szeggel egy vén szajha miatt, és neki szégyenszemre be kellett mennie a városba, hogy kiváltsa férjét a helyi fogda kijózanító cellájából. A rémes incidens ellenére is szerette volna, ha Jonathan a közelben van. Újabban ritkán tartózkodott otthon. Most, hogy fiuk, Quincey elment a Sorbonne-ra, Mina gyakran volt egyedül a hatalmas, üres házban. Szívét összeszorította a magány, a néptelen ház pedig olyannak t nt, akár egy sírbolt. A kandallópárkányon sorakozó, bekeretezett fotográfiákat nézte. Mi történt ezzel a sok emberrel? Voltak, akik meghaltak, de a legtöbben csak eltávolodtak. Hol futott zátonyra az életem? Mina tekintete megállapodott egyik kedvenc fotográfiáján. Fölemelte. Lucy és voltak rajta; még azel tt készült, hogy a sötétség belopódzott volna az életükbe. Miel tt meghozta a végzetes döntést. Vigaszra lelt ezeknek a mosolyoknak mit sem sejt , ifjonti ártatlanságában. Most is jól emlékezett arra a gyönyör augusztusi napra 1885-ben, amikor megismerte élete nagy szerelmét, Jonathan Harkert az exeteri nyári vásáron. Lucy sugárzó volt a Párizsból hozatott új nyári ruhájában. Hónapok óta várta, hogy mutogathassa. Szerencsére Mina belefért Lucy két évvel azel tti ruhájába, habár sz knek találta. Neki nem volt darázsdereka, mint Lucynek, és úgy érezte, a míder túlságosan felnyomja a mellét. Az ilyen nyitott dekoltázs inkább Lucynek való. Noha Mina kínosan érezte magát a ruhában, akaratlanul is élvezte, hogy megnézik a fiatalemberek. Lucy össze akarta ismertetni valamilyen londoni vendégekkel, els sorban Arthur Fraser Walterrel. Az elmúlt száz évben az családja volt a Times tulajdonosa. Miközben a Walter családot keresték, Lucyt hirtelen egy falka fess fiatal gavallér vette körül, akik mind fel akartak kerülni a táncrendjére az esti bálon. Lucy gyöngyöz kacagással és mímelt szinteséggel re-

mekül játszotta szerepét. Hiszen ha úgy ismerték volna, ahogy Mina ismerte! Mina hite szerint Isten jelz znek adta a lángvörös hajat, hogy azzal figyelmeztesse a férfiakat Lucy zabolátlan éhségére. – Társadalmunk a tönk szélére jut, ha nem tesszük meg haladéktalanul a szükséges változtatásokat! – szólalt meg egy férfihang a közelben. Mina a hang felé fordult, és bozontos, fekete üstök fiatalembert pillantott meg, aki gy rött tweed öltönyt viselt, és néhány papírt rázott Lord Henry Stafford Northcote orra el tt. A rendíthetetlen lord, Exeter alsóházi képvisel je, gyanakodva sandított az energikus ifjúra, mintha csak morgó kutya lenne. – A dologház nem megoldás! – folytatta a fiatalember. – Számtalan nyomorgó gyermek él lopásból vagy annál is roszszabból. Tennünk kell valamit az oktatási rendszerrel, hogy az erkölcs, a törvény és a rend fennmaradhasson. – Harker úr – fintorgott Lord Northcote –, a közoktatási törvény ött l tizenhárom éves korig minden gyermek számára kötelez vé teszi az iskolába járást. – Csakhogy az heti kilenc pennybe kerül gyermekenként. Sok család nem engedhet meg magának ekkora összeget. – A gyermekek is kereshetnek pénzt. – Igen, dolgozhatnak gyárban, ami gyakorlatilag rabszolgaság: napi tizennyolc óra munka mellett édeskevés id marad az iskolára vagy a tanulásra. Csoda, ha elszegényedett ifjúságunk tolvajlásra, prostitúcióra adja a fejét? Lord Northcote megbotránkozva felvonta a szemöldökét, de Harker nem tágított: – k nem olyan szerencsések, mint ön, aki beleszületett a gazdagságba. És még azt akarná, hogy magukat adják el, ha meg akarják szerezni, amit az Isten megadott önnek! – Hogy merészeli!

74

– Látni való, hogy Mr. Harker szenvedélyes ember – avatkozott közbe Mina. Megszorította az ifjú karját, nehogy az megszólaljon. – Bizonyos vagyok benne, hogy Mr. Harker azt akarta mondani: képzelje el lordságod, milyen lenne, ha nem tudna írni és olvasni. Sose járhatott volna Oxfordba, sohasem került volna be a külügyminisztériumba, sohasem lehetett volna képvisel . Gyermekeink ingyenes oktatása hosszú távon hatalmas beruházás lenne, mert esélyt adna nekik, hogy tökéletesítsék magukat és a világot. Minden szül a legjobbat kívánja a gyermekeinek; általuk érjük el a halhatatlanságot. Lordságod nem értene egyet ezzel? – Hogyne értenék egyet ennyi bölcsességgel? – mosolyodott el Lord Northcote. – Igazán, Miss Murray, a kegyedhez hasonló vonzó hölgy csak az id t pazarolja, ha ily súlyos kérdésekkel terheli a fejecskéjét. Vegyen inkább példát bájos barátn jét l, Miss Westenráról, és azzal töltse az idejét, hogy rendes férjet fog magának! Azzal Lord Northcote, további szóra nem hagyva id t, karját nyújtotta illedelmes hitvesének, és elvegyült vele a tömegben. Harker zavart csodálattal fordult Minához. – Köszönöm, hogy megpróbálta. Magam se mondhattam volna jobban, de ezek a bolondok nem hajlandók meglátni az igazságot. Azt próbáltam hangsúlyozni Lord Northcote-nak, hogy milyen sürget lenne bevezetni a jogalkotást a Fels házban. Ha nem követjük a példát, amelyet az Amerikai Egyesült Államok 1839 óta mutat az ingyenes közoktatással, ha nem állunk ki emellett, társadalmunk lemarad. Jól jegyezze meg, amit mondok: nem leszünk majd képesek felvenni a versenyt az új ipari korszak felfedezéseivel. Mina mosolygott. – Jogi ismereteit tekintve fogadni mernék, hogy ön vagy reménybeli politikus vagy pedig jogász.

– Tulajdonképpen még csak ügyvédbojtár vagyok Mr. Peter Hawkins irodájában. Arra próbáltam rávenni az egyik cégtársat, Mr. Renfieldet, hogy vállalja el két tizenhárom éves lánynak az ügyét, akiket prostitúcióért tartóztattak le. Természetesen pro bono.* Bár kétlem, hogy vérmes reményeket táplálhatnék, hacsak nem sikerül felkelteni a sajtó figyelmét, és ezzel el mozdítani a jogalkotást. És akkor két újabb ifjú lélek vész el. Minára mély benyomást tett a fiatalember a szenvedélyessége. Eszébe jutott egy régi zsidó mondás, amelyet mindig szeretett, bár nem emlékezett rá, hol olvasta: „Aki megment egy lelket, megmenti az egész világot.” Ez az ember itt egyszerre két lelket próbál megmenteni. – Olvasta William Murray írását a Daily Telegraphban? Láthatólag ugyanúgy gondolkozik, mint ön. Értékes szövetségese lehetne ebben az ügyben. – Miss Murray! Lehetséges az, hogy ön rokonságban áll William Murray-vel? Hetek óta próbálok kapcsolatba lépni vele, de olyan, mintha senki sem ismerné. Ahányszor benézek az irodájába, sose találom az íróasztalánál. Rejtélyes alak. Ha találkozhatnék vele, boldogan megszorítanám a kezét, amiért a sajtóban tárgyalja ezeket a mindkett nk számára fontos kérdéseket. Mina a kezét nyújtott Harkernek. Harker zavart arcán lassan felragyogott egy csodálkozó mosoly. – Ön William Murray? – Wilhelmina Murray. De a barátaim Minának szólítanak. – Jonathan Harker. – Megfogta Mina keszty s kezét, és megrázta, mint egy férfiét, meglepetésében elfeledkezve a *

Pro bono publico: a köz érdekében (lat.)

76

jómodorról. – Nagyon örülök, hogy megismerhettem, Miss Murray! – Kérem, szólítson Minának! Jonathan belenézett a lány szemébe. Annyi tisztelet volt a tekintetében, hogy Mina arra gondolt, ezt az embert tudná szeretni. Évekkel kés bb Jonathan elárulta neki, hogy is abban a pillanatban szeretett bele. – Szeret táncolni, Mr. Harker? – Nem – felelte gyorsan Jonathan. – Fájdalom, nem vagyok valami fényes táncos. Szégyenl s, gondolta Mina. – Helyes. Szívesebben beszélgetnék arról, hogyan lehetne megmenteni két kislányt az utca borzalmaitól. Meginna velem egy csésze teát? – A legnagyobb örömmel. A férfiak többsége visszautasította volna ezt a vakmer ajánlatot. Mina csak még jobban megszerette Jonathant, amiért olyan lelkesen csatlakozott hozzá. *** Az asszony nem bírt visszaaludni, miután azt a vérfagyasztó álmot látta Jack Sewardról. Földig ér gyapjúruhát öltött, és lement a nappali szobába, hogy elfogyassza korai reggelijét. Napkeltekor jelentkezett a személyzet. Behoztak egy kanna teát. Mina mereven nézte tükörképét az ezüsttálcán. Nyughatatlan szeme még csak nem is karikás az álmatlanságtól. Valamikor olvasta egy filozófusnál, akinek a nevére már nem emlékszik: „Az árnyék, amelyet reggel vetünk, este visszajár kísérteni.” Az életét örök homályba burkolta a múlt. Számtalan év megjegyzést hallott az estélyeken, hogy nyilván neki is van egy arcképe a padláson, az öregszik helyette, mint Dorian Gray-é Mr. Wilde furcsa történetében, amelyet a Lippincott

Magazin közölt. Szegény Jonathan nem talált nevetni valót ezen, hanem örökké Mina árulása jutott az eszébe. Látta a férjén, hogy ránézni is gy löl, pedig a kedvéért öregesebben öltözködött, mint amit a külseje indokolttá tett volna. Ám fiatalos megjelenése átizzott a vénkisasszonyos öltözékeken. Jonathan ötvenéves volt, de tízzel öregebbnek látszott. Mina igazán megértette, mennyit szenved, és miért iszik. Sose ismerhette meg teljesen azt az iszonyatot, amelyet férje sok-sok évvel ezel tt annak a várkastélynak a börtönében szenvedett el. Mina hallotta, ahogyan feljajdul néha álmában, de Jonathan nem volt hajlandó megosztani vele rémálmait. Lehetséges, hogy még mindig nem bízik benne? Jonathan, ha csak tehette, nem maradt otthon a feleségével, de ez a mostani távollét rosszabb volt. Ilyen hosszú id re sosem ment el úgy, hogy el tte ne szólt volna úti céljáról. Manning az asszony elé tette a Daily Telegraph és a London Times reggeli kiadásait. Mina olvasni kezdett, szerencsésen el is terelte a gondolatait az éjszaka rémségeir l. A nagybet kkel szedett szalagcím valami Henri Salmet nev francia aviátorról szólt, aki új világrekordot állított be, mert megszakítás nélkül, alig három óra alatt repült át Londonból Párizsba. Mina bámulattal gondolt az emberek határtalan találékonyságára, és arra, mikor jön majd el az az id , amikor a n k által nyújtott teljesítményekr l zengenek a címlapok. Negyed tizenegykor borostásan, másnaposan Jonathan tántorgott be a szobába. Szürke tweed öltönye legalább olyan gy rött volt, mint a homloka. Hangos nyögéssel rogyott le a székébe. – Jó reggelt, Jonathan. – Jó reggelt, Wilhelmina – motyogta Jonathan, és véreres szemével megpróbált ránézni a feleségére. Udvarias volt, mint általában, és ez a maga módján sokkal elszomorítóbb volt, mint

78

a haragja. A visszatér Manning megérezte az ingerültséget. Az évek során, amióta Harkeréknek dolgozott, hozzászokott már a zaklatott házaspárhoz, jól érzékelte a feszültségük ingadozásait. Felt nés nélkül tette le a friss teát és a kenyereskosarat a tálalóasztalra, majd sietve becsukta maga után az ajtót. Jonathan megrándult az ajtócsukódás hangjára. Igyekezett egyenesebben ülni a székén. – Még mindig kapatos vagy? Jonathan felnézett, mintha csodálkozna, hogy a felesége még mindig itt van. A teáért nyúlt. – Igen, remélem. – Hol töltötted az utóbbi éjszakákat? Egy sikátorban? Vagy valamelyik… ismer söddel? – Nem sikátorban, biztosíthatlak – felelte Harker, és keze megremegett, ahogy felemelte a kancsót. – Miért lettél ilyen kegyetlen? Jonathan fölemelte a csészét, mintha tósztot akarna mondani. – Drágám, a világ a kegyetlen. Bennem csak tükröz dik. Élcel dni próbált. A szúrás Minának szólt és a fiatalos tükörképének. – Szépen kérlek, gondolkozz! – Mina összeszedte a bátorságát. – Házasságunk talán nem mindenben olyan, mint reméltük. Külön hálószobában alszunk. De szükségem van rád! – Elfelejti, Mrs. Harker, hogy valaha nekem is szükségem volt önre. Mina az ajkába harapott. – Megint álmodtam. – Róla? – Jonathan a Timesért nyúlt. – Ezek nem álmok. Másfajták. – Azt hiszem, Mina, te akarod ezeket az álmokat, mert vala-

hol mélyen még mindig kívánod t. Ez olyan szenvedély nálad, amelyet én sose tudok beteljesíteni. Szenvedély! Mina megszédült a haragtól. Kiegyenesítette a gerincét, mint a kobra, amikor támadni készül. – Várj egy percet… – Miért? – vágott közbe Jonathan. – Miért kell mindig közénk ékel dnie, Mina? Miért kell gyengítenie a kapcsolatunkat, mint valami rákfenének? – Jonathan, te vagy az, aki közénk állítja t, nem én. Én téged választottalak. Jonathan lassan megfordult, és olyan vágyakozással nézett rá, hogy Mina el ször érezte, a férje figyel arra, amit mond. – Ó, édes, drága Minám, aki most is olyan gyönyör és fiatal vagy, mint amikor el ször megláttalak! Azért emlegeted álmodban a nevét még mindig, mert annyira szeretsz? Mina szíve összeszorult. – Meddig akarsz büntetni a tévedéseimért? Ostoba bakfis voltam. Nem láthattam a szörnyeteget az álarc mögött. – Mit csinált veled? Én öregszem, te meg… – Jonathan reménytelen fejcsóválással felesége fiatalos alakjára mutatott, aztán felhajtotta az italt. A tüzet, a szenvedélyt, a segíteni akarást mind elnyelte a számtalan gallon whisky. Ez az ember, akire Mina most nézett, rég megölte a férjet, Mina életének nagy szerelmét, az asszony megvetette ezt a szerencsétlen roncsot. Egyáltalán nem hasonlított arra a férfira, akibe beleszeretett. Hát, ha így akarja, ám legyen. Mina udvarias álarc mögé zárta indulatait, leült, és kényszeredetten tovább olvasta az újságot. Szeme megakadt a Daily Telegraph társasági rovatának egyik rövid címén. A WHITBYI TÉBOLYDA VOLT VEZEJÉNEK HALÁLA PÁRIZSBAN. Mina gyorsan elolvasta az els bekezdést.

80

– Jack Seward meghalt! – Te meg mit kiabálsz? – Az álmom! Jack halála! – kiáltotta Mina. Odacsapta az újságot Jonathan elé. – Ez nem véletlen! Jonathan szemében fény gyúlt, ahogy igyekezett lerázni magáról az alkoholos kábulatot. Majdnem józannak t nt, amikor megszólalt. – Isten nyugtassa boldogtalan lelkét. Mina felé fordult, hogy az egész cikket elolvassa. Félelemt l izzó szemmel rohant végig a sorokon, és amikor felnézett, ott lebegett köztük a kimondatlan kérdés: jött vissza hosszút állni? Jonathan némán ült, mint aki döntésre készül. Válla megroskadt, szelleme visszazuhant a semmibe. Visszaadta az újságot Minának. – Elgázolta egy fogat. Itt írják, hogy baleset volt. – A nyomaték kedvéért megkopogtatta ujjával az egyik sort. Minában fellángolt a düh. – Hogy te micsoda vak, részeges vén bolonddá sorvadtál, Jonathan! Ahogy kimondta, azonnal meg is bánta. Fel akarta rázni a férjét, de a ridegsége csak megsebezte ezt az esend embert. – Irigylem Jacket – suttogta Jonathan. Könnyek szöktek vizeny s szemébe. – Végre nem szenved többé. – Felállt, és az ajtóhoz indult. Minán megint végigfutott a hideg. Visszatért a félelme. Valami szörny séget tartogat a jöv . Érezte, hogy ezúttal egyedül kell szembenéznie vele. Fejvesztett rémülettel futott Jonathan után. Már csak odakint érte utol. – Ne haragudj, Jonathan! Szeretlek! Mindig szerettelek! Hányszor kell még mondanom?

Jonathan nem nézett vissza, miközben bemászott az automobiljába, és föltette a szemüvegét. – Meg kell találnom Jack elvált feleségét és a lányát New Yorkban. Mivel én vagyok végakaratának a végrehajtója, bizonyos dolgokat el kell rendeznem. Gázt adott, kioldotta a féket, és tíz mérföldes sebességgel elrobogott. Mina nézte Jonathant, ahogy bekanyarodik automobiljával a utcára, a Szent Dávid vasútállomás irányába. Megtörölte a szemét, és hirtelen rátört a bizonyosság, hogy valaki figyeli. Valaki bujkált a közeli bokorban.

82

X.

C

olin Cotford felügyel végigment a Fenchurch Streeten. Whitechapel központja felé tartott. Az volt a legocsmányabb hely a földön. Cotfordnak, mintán harminc éve szolgált a Scotland Yardnál, volt alkalma megismerni az emberiség salakját. Már nem hitt se a mennyben, se a pokolban, amire még gyerekkorában tanították. látta a földi a poklot, és azt Whitechapelnek hívták. A londoni East End egyik legszegényebb kerülete volt. Gyárai a munka reményével vonzották a kétes egzisztenciákat. Csakhogy több volt az ember, mint a munka, és ennek hatalmas szegénység és túlzsúfoltság lett az eredménye. A kerületben különös szag terjengett, az emberi salakanyagok, a romlott étel, a piszok és a rothadó hús b ze. Amikor a Commercial Streetre ért, a száján át próbált lélegezni, hátha akkor nem érzi a dögletes b zt. Kora reggel volt még, csak az imént jött fel a nap, a keresked k most indultak gyümölcsös, tejes kordéikkal, vizes lajtjaikkal a Covent Garden felé. Egy lakatos taligája zötyögött el mellette a macskakövön. Cotford ment tovább, és úgy tett, mintha nem látná a földön verg szerencsétleneket – az öregasszonyokat, akiket szánalmas, mély nyomorba züllesztett a b n és a szegénység. Már ahhoz sem volt erejük, hogy ételért kolduljanak. Csak összebújtak, hogy kevésbé fázzanak, és várták, hogy az éhhalál megváltsa ket nyomorult életükt l. Cotfordot korán reggel ébresztették, mert a kerületi rend rnök arra „kérte”, hogy a lehet legsürg sebben nézzen utána

valami nyomorultnak, akit Párizsban ért a halál. Cotford beszélt Jourdan hadnaggyal, a francia rend rtiszttel, akire az ügyet osztották, mégsem értette, minek az egész nyomozás. Hibbant, koldusbotra jutott emberekb l naponta legalább tucatot elgázolnak Londonban a lovas kocsik. Feltehet leg Párizsban se más a statisztika. Jourdan azonban úgy vélte, az eset nem ilyen egyszer . Az áldozatnál ezüstözött kard volt. Hivatalos források szerint az elhunyt valaha magáról a francia államtól kapott támogatást tudományos kutatásaira. London vagy más nagyvárosok rend rségét l eltér en a párizsi rend rség nem a helyhatóság illetékességi körébe tartozott, hanem kormányhivatal volt, és most minden kétséget kizáróan tisztázni akarta, hogy nem b ncselekmény volt-e dr. Jack Seward halála. Cotford a homlokát ráncolva hallgatta a tört angolsággal fecseg Jourdant. A francia mintha valami összeesküvésre célozgatott volna, és amikor Cotford semmibe vette az elméletét, azzal fenyeget zött, hogy Cotford feletteseihez fordul majd. A felügyel megállt a Wentworth Streeten, a hatalmas raktárral átellenes bérkaszárnyánál. Meghúzta ezüst flaskáját, hogy átmelegedjen, azután belépett a rozzant épületbe. Amikor elszeg dött a Scotland Yardhoz, úgy tekintett magára, mint az ír kopóra. Ám az utóbbi években inkább csak retrivernek érezte magát. Azt várta volna, hogy mostanra helyettes rend rf nök lesz bel le. Végül is volt a legfiatalabb kinevezett rend rnyomozó, akit maga a nagy Frederick Abberline felügyel szemelt ki huszonöt éve. De még mindig csak a felügyel ségig vitte, és ott ragadt a H körzetben. Ahelyett, hogy az Új Scotland Yardon ülne a Norman Shaw Building egyik tágas, meleg irodájában, értelmetlen, sehova sem vezet ügyekhez gy jtöget adatokat. Belépett a legfels emelet egyik büdös lakásába, ahol nem

84

volt villanyvilágítás, és az ablakokra deszkákat szegeztek belülr l. Cotford elemlámpát vett el a kabátja zsebéb l. A fénycsóva rezg porszemcséket és széthajigált könyveket világított meg a sötétségben. A felügyel megnézte a címeket. Csupa okkult dolog. Szárított fokhagymafüzérek és magyallevelek szegélyeztek minden ablak- és ajtófélfát. Tucatnyi kegytárgy és jelkép lógott a mennyezetr l. A tükör keretébe a londoni sajtó megsárgult újságkivágásait csíptették. Tintájuk annyira kifakult, hogy Cotford az olvasószemüvege nélkül már nem bírta kivenni a tartalmukat. Termetes bogár menekült az elemlámpa fénycsóvájából. Pár perc múlva megérkezett Lee rmester és két közrend r, hogy segítsenek csomagolni. Ezt az összes holmit át kell majd küldeni a Sûreté Nationale-nak, ami a Scotland Yard francia megfelel je. – Ördög és pokol! – szólalt meg a szoba láttán Lee. Cotford nem tudta, hogy a megjegyzés a helyiség állapotának vagy a rájuk váró lehangoló feladatnak szól-e. Felt magassága miatt Lee folyton beverte a fejét a plafonra felfüggesztett tárgyakba, amit l azok hintázni kezdtek, mintha karácsonyi díszek szörny utánzatai lennének. Lee rmester a h söknek járó rajongással tekintett Cotfordra, mert az öreg felügyel valaha a Scotland Yard történetének leghírhedtebb b nesetén dolgozott. Az esetet övez hírverés közismert emberré tette Cotfordot. Sajnos, mivel az ügyet sosem göngyölítették fel, ez egyben Cotford legnagyobb kudarca is lett, ami aztán beárnyékolta nevét a szakma és a nyilvánosság szemében egyaránt. Úgy érezte, nem érdemli meg, hogy Lee bálványozza. Tehetségesnek tartotta az rmestert, és remélte, hogy eléri azokat a sikereket, amelyekr l lemaradt. A felügyel vel ellentétben Lee családos ember volt. Ezen kívül nagyon keveset tudott az rmester magánéletér l, de

Cotfordnak jobban tetszett ez így. Cotford elemlámpájának fénycsóvája végigpásztázott a falakon, amelyeket a Bibliából kitépett lapokkal tapétáztak ki. A túlsó falnál a fény vörös folton állt meg. Cotford közelebb lépett. A falon a következ szöveg állt, valószín leg vérrel írva: Vivus est. – Még ekkora bolondot! – Lee hitetlenkedve csóválta a fejét. – Ez meg mit jelent? – Nem nagyon tudom, fiam – felelte Cotford. – Gondolom, latinul van. A felügyel b rkötés könyvet emelt fel, lefújta róla a port, kinyitotta. Fotográfia hullott ki a borító alól. Lee fölemelte a földr l, miközben Cotford végigpergette a kézzel írott lapokat. Megfordította a képet, és megmutatta Cotfordnak az írást: Lucy Westenra, szerelmem, 1887 június. Cotford a fejét csóválta. Semmi érdekes. Lee beledobta a képet a dobozba, amelybe az egyik közrend r elkezdte rakosgatni a tárgyakat, hogy Párizsba szállítsák ket. Cotford összecsukta a könyvet, és már éppen bele akarta tenni azt is a dobozba, amikor megrezdült benne valami. El se hitte, amit a könyvben látott. Csak nem a képzelete tréfálja meg, csak azért, mert visszajött Whitechapelbe? – Mi az, uram? – kérdezte Lee. Cotford még egyszer fellapozta azt az oldalt, és újra elolvasta a bekezdést. Ott állt fehéren-feketén! Hát lehetséges? Végighúzta ujjait a szavakon, és anélkül, hogy belenézett volna, idézni kezdte a szavakat, amelyek már beleégtek az emlékezetébe: „A professzor volt az, aki orvosi f részével eltávolította Lucy végtagjait a testét l.” Odament a dobozhoz és el halászta bel le Lucy Westenra arcképét. Egy pillanatra elmerengett, gyászolta ezt a lányt, akit pedig nem is ismert. Annyi év után is magát hibáztatta: – A múlt úgy nehezedik a jelenre, mint a lidércnyomás. –

86

Az ajtó felé iramodott. – Fejezzék be a naplók csomagolását, és jöjjenek utánam a dobozokkal. Érti, Lee?! *** Egy órán belül visszaértek a Victoria rakpartra. Megérkeztek az Új Scotland Yard vörös-fehér gótikus téglaépületéhez. Szó nélkül lementek a „másik hullaháznak” is nevezett irattárba, hogy átnézzék az aktákat. Néhány óra múlva kezdték feladni a keresést. – A pokolba! – kiáltotta Cotford. – Hol a fenében vannak ezek az akták? – Úgy látom, uram, egy s más hiányzik. – Azt én is látom! Miért hiányzik? Az egész esetet ki kéne állítani az el csarnokban, hogy emlékeztessen saját hülyeségünkre! – Már megbocsásson, uram, de az az eset a whitehalli hivatalban volt. – Tudom, hogy a whitehalli hivatalban. Magam dolgoztam azon az átkozott eseten! – Nohát, amikor átköltöztünk a Scotland Yardról ebbe az épületbe, az aktákat… nem egyszerre hozták át az összes aktát. Volt, ami elt nt. Cotford morgott. – Az az eset szégyent hozott az intézményre, engem pedig üldözött, mint valami átok. Ha valaki megtudja, hogy elhánytuk az aktákat, azt nem éljük túl. – Itt van valami, uram! – Lee fekete kartonpapírból készült, magas iratgy jt dobozt húzott el , amelynek élei rongyosra koptak, és vörös szalag fogta össze. Cotford azonnal ráismert. Úgy vette el a dobozt Leet l, mintha felbecsülhetetlen érték régiség lenne. Az id közben megsárgult címke még jól látszott, az állt rajta nyomtatott bet kkel: „Whitechapeli gyilkosságok,

1888”. Alatta Cotford kézírásával az ügyiratszám: 57 825. Legalul pedig: „Hasfelmetsz Jack”. 1888. augusztus 31-t l november 9-ig egész Londont rettegésben tartotta az ismeretlen támadó, aki öt n t gyilkolt meg brutálisan a Whitechapel kerületben. A gyilkost sose fogták el. Mindig éjszaka csapott le, és utána nyomtalanul elt nt. Ez volt az a hírhedt eset, amelynél Abberline vezet nyomozó el léptette Cotfordot, a tehetséges fiatal rend rt, hogy is részt vehessen a nyomozásban. Cotford körzete volt a Whitechapel, és miután olyan sok dicséretet kapott, természetes, hogy t választották. Cotford életének legnagyobb keser sége volt az a balvégzet éjszaka, amikor alig néhány lépés választotta el attól, hogy elfoghassa a gyilkost. Szeptember 30-án tetten érte a Dutfield Yardban, ahol Elizabeth Stride-ot, a harmadik áldozatot meggyilkolták. Látta az elmenekül sötét alakot, aki véres nyomokat hagyott maga után. Belefújt a sípjába, hogy riassza a többi rend rt, és üldöz be vette a gyanúsítottat. Már a sarkában volt, amikor megbotlott a járdaszegélyben, amelyet eltakart a folyó fel l érkez , iszaps köd, ami minden éjjel rátelepedett a környékre. Mire Cotford feltápászkodott, a gyanúsított elt nt, és az orráig sem látott, s t annyira eltévedt, hogy képtelen volt visszajutni Stride halálának helyszínére. Az éjszaka újabb gyilkosságot hozott. A negyedik áldozatot a Mitre Square-en találtak meg, k hajításnyira onnan, ahol Cotford elesett. Az eséssel elbukott a karrierje is. Ha csak egy kicsivel óvatosabb, lehetett volna Hasfelmetsz Jack kézre kerít je! Mennyire máshogy alakult volna az élete! Abberlinenak nem ismerhette be az esést. Cotford bálványozta a nagy detektívet, és félt, hogy elveszíti megbecsülését. Valami azt súgta neki, Abberline tudja, vagy legalábbis sejti, hogy titkol valamit, de ez sem akadályozta meg abban, hogy a végs kig kiálljon Cotford és a többi nyomozó mellett, amikor a tömeg meg akar-

88

ta lincselni ket látszólagos tehetetlenségükért. Az önzetlen kiállás hidegen hagyta az embereket, és talán siettette is Abberline bukását a rend rségen belül, bár az emberei továbbra is felnéztek rá. Cotford úgy érezte, visszakerült a múltba, amikor el húzta a gyanúsítottak kihallgatási jegyz könyveit tartalmazó iratgy jket. Alekszander Pedacsenko doktor, az orosz orvos, aki id nként Lujszkov grófnak adta ki magát. Amikor Mary Jane Kellyt, az ötödik áldozatot meggyilkolták, Pedacsenko doktort a whitbyi tébolydában kezelték, úgyhogy Abberline törölte a gyanúsítottak közül. Cotford felnyitott egy másik, „bizalmas” jelzés mappát. Rögtön eszébe is jutott, miért kapta a „bizalmas” jelzést: dr. William Gull volt a gyanúsított. – Dr. Gull? A királyn orvosa? – kérdezte Lee, aki a felügyel válla fölött áthajolva olvasott. – Személyesen – mondta Cotford. – Titokban elindultunk a nyomon, de zsákutcának bizonyult. 1888-ban Gull doktor hetvenéves volt, túl egy szélütésen. A bal oldala csaknem teljesen megbénult. Semmi esetre sem lehetett az, akit azon az éjszakán kergettem. – Milyen éjszakán? Cotford elengedte a füle mellett a kérdést. Kihúzta a következ mappát. Ez az! Most végre törleszthet. A sors új lapot osztott neki. A felügyel nevetni kezdett részeg örömében. Lee gyanakodva fogadta az örömmámort, amely nem volt jellemz Cotfordra. – Nem értem, utam. Cotfordnak nem is volt szüksége rá, hogy az rmester értse. Az álma, hogy felfedje Hasfelmetsz Jack kilétét, és átadja t az igazságszolgáltatásnak, végre megvalósulni látszott. A Seward naplójában szerepl professzor nem lehet más, mint

Abberline els számú gyanúsítottja. Bár semmi bizonyíték nem volt arra, hogy valaha is járt volna a gyilkosságok színhelyén, hajmereszt élettörténete némiképp alátámasztotta Cotford gyanúját. A szóban forgó személy elbocsátott orvos és egyetemi tanár volt. Bár tudása leny göz lehetett, mind a katedrát, mind a praxisát megvonták t le, amikor kiderült, hogy kísérletezik a páciensein, és hullákat lop az egyetem boncterméb l förtelmes, rituális csonkolásaihoz. Cotford diadalmasan nyújtotta át az aktát helyettesének. – Jól jegyezze meg, fiam, el bb-utóbb mindenkire felvirrad a nagy nap! Lee rmester értetlen képet vágva olvasta az iratgy jt n a gyanúsított nevét: „Dr. Abraham Van Helsing.”

90

XI.

óhajtottál még abban a nevetséges bozótban – Meddig bujkálni, életem? – kérdezte Mina olyan pillantassál,

mintha átlátna az ágak között. Quincey el kecmergett a sövényb l, igyekezvén nem felakadni a tüskéken. – Láttam apa automobilját. Arra vártam, hogy elmenjen – és leveregette kabátjáról a földet. – Honnan tudta, hogy itt vagyok? – Az anyád lennék, te buta fiú – nevetett Mina. Forrón átölelte Quincey-t, majd eltolta magától, hogy megnézhesse. – Hadd lássalak csak! De rég találkoztunk! Hiányoztál! – Édesanya is hiányzott nekem… – Quincey elnémult. Látta az édesanyján, hogy sírt. – Mi a baj? Mi történt? – Értem nem szükséges nyugtalankodnod. – Mina kiszedegette a faleveleket fia hajából. – Apa miatt? Már megint iszik? – Kérlek, Quincey! Nagyon tiszteletlen vagy! – Bocsánat, mama. – Gyere be! Örülök, hogy látlak, nyalka ifjú. Úgy festesz, mint aki hetek óta nem lakott jól. Távolléte három esztendejében Quincey a vándorszínészekkel el ször bebarangolta Angliát és Írországot, majd az utolsó évre Párizsban ragadt. Nagyon különböz világokat járt be. Valószer tlen élmény volt belépni a házba, ahol feln tt. Az

ismer s el csarnokban úgy érezte, megállt az id . Ott volt a f lépcs korlátja, amelyen imádott lecsúszni gyerekkorában, annak ellenére, hogy apja mindig a balesett l féltette. Bekukkantott a fogadószobába. Pontosan olyan volt minden, amilyennek utoljára látta. Mintha el sem jött volna. Ott volt édesanyjának kedvenc teásszervize, mellette a reggeli újságok. Megismerte apja metszett kristálypalackját, amely félig volt Jonathan kedvenc skót whiskyjével. Eszébe jutott, mennyire megszidta az apja, amikor gyerekkorában eltörte az eredeti palackot. Ugyan mit fájlalhatott jobban: a drága kristályt vagy a whiskyjét? *** Mialatt bámészkodott, Mina bement az asztalhoz, és fölvette a széthajtogatott újságot. Quincey-nek úgy rémlett, édesanyja keze reszket, amikor összehajtja és a hóna alá dugja a lapot. – Édesanya, egészen biztos, hogy nincs semmi baj? – Kutya bajom, Quincey – mondta Mina bágyadt mosollyal. – Ugyan szedd már rendbe magadat, én meg addig szólok a szakácsnénak, hogy készítsen egy kis harapnivalót. *** Quincey, aki egyhuzamban utazott idáig Párizsból, egészen megújult attól, hogy végre átöltözhet. Körülnézett régi szobájában. Egy kisfiú szobája volt. Már nem érezte itt otthon magát. A dolgozószoba el tt elhaladó Quincey látta, amint édesanyja újfent mélyen elgondolkozva bámulja azt a régi fotográfiát, amely t ábrázolta Lucy nev gyerekkori barátn jével, aki Quincey-vel egyid s lehetett, amikor elvitte a betegség. Milyen szörny lehet rögtön az élet kezdetén meghalni! Quincey mindig tudta, édesanyja mikor ideges, mert olyankor az asszony minduntalan a fotográfiát nézte, mintha még most is rég halott barátn je tanácsát kérné. 92

A Minát bámuló Quincey hirtelen rádöbbent, hogy nemcsak a ház maradt úgyszólván változatlan, de az édesanyja is pontosan olyan, mint három éve volt. Gyanította viszont, hogy apjával már nem bánt ilyen kegyesen a múló id . Eszébe jutott egy eset az iskolában, amikor néhány fickó illetlen megjegyzéseket tett édesanyja fiatalos kinézetére. Quincey ezen annyira felb szült, hogy egyszerre ugrott neki mindhármuknak. Jóles en megmosolyogtatta az emlék, hogy el tudta lazsnakolni mindegyiküket. Egy id re ugyan eltanácsolták az iskolából, de azért büszke volt a lovagiasságára. Eszébe jutott, milyen szívesen viccelte meg édesanyja az idegeneket azzal, hogy Quincey testvérének adta ki magát. A fiú úgy hitte, egy nap édesanyja is hozzáöregszik majd az apjához, de örült, hogy ennek még nem jött el az ideje. Ha hosszú távollét után édesanyja betegségére kellett volna hazatérnie, elviselhetetlen lelkifurdalást érzett volna, és talán szét is veti a harag, amiért apja az elmúlt években így el zte t a szül i háztól. Amíg hozzá nem látott az ételhez, Quincey nem is tudta, hogy ennyire éhes. Mióta eljött hazulról, nem evett egy tisztességes füstölt heringet. Mihelyt az utolsó morzsát is elpusztította, megjelent Mary, a szobalány; leszedte az asztalt, majd távozott. – Most, hogy jóllaktál – szólt Mina –, lennél olyan szíves elmagyarázni, hogy oly hosszú távollét után miért pont az egyetemi tanév kell s közepén jut eszedbe hazalátogatni? – Megígéri, hogy nem fog haragudni? – Tudod, hogy sose tennék ilyen ígéretet. – Akkor is. Azt hiszem, az ilyet nem lehet könnyen elmondani. – Mély lélegzetet vett, és kibökte: – Megismerkedtem valakivel. Egy csodálatos emberrel. Mina ámulatában kinyitotta a száját, de azon nem jött ki hang. Quincey már folytatni akarta, amikor visszatért Mary a

friss teával és ribizlis Garibaldi-keksszel, Quincey kedvencével. Alighogy a szobalány kiment, Mina megkérdezte: – No és ki a szerencsés ifjú hölgy? – Ifjú hölgy? – Azt mondtad, megismerkedtél „egy csodálatos emberrel”! – Igen, de… Anya, legyen er s! Megismerkedtem Basarabbal. – Kivel? – Még nem is hallott róla? Rendkívüli ember, édesanya! Párizs odáig van érte! A világ legnagyobb Shakespeare-színésze! – Ó, Quincey, ne kezdd már megint! – Basarab azt tanácsolta, hogy ne hajszoljam tovább apám meghiúsult álmait, hanem menjek a magam útján, amíg fiatal vagyok! – Hát elég nagy hólyag, ha azt képzeli, tudja, mi a legjobb neked! – Azt hiszem, tehetségesnek tart engem. – Akárcsak apád és én. Hogy állsz a jogi diplomáddal? – Basarab bátorítása meggy zött, hogy hagyjam ott a jogi kart. Beállok színinövendéknek a Lyceum Színházhoz! – Nem tudom, mit mondjak erre, Quincey. Megegyeztél valamiben apáddal. Ha a Sorbonne-on maradtál volna, megtanulnád, hogy a szóbeli egyezség ugyanolyan kötelez erej , mint az írásos szerz dés. – De anyám, maga is tudja, hogy az az egyezség kényszerl született. Nincs megtakarított vagyonom. Apám lefizette azt a színigazgatót, hogy azonnal dobjon ki az utcára. Ha akkor nem fogadom el apám ajánlatát, én is a koldusok között végzem. – Közbenjártam az érdekedben. A szavamat adtam. Apád azt akarta, hogy Cambridge-be menj, én pedig megígértem,

94

hogy akkor is lediplomázol, és átveszed a helyét, ha Párizsba küld. – Tudom, ott legalább közel lehettem a m vészvilághoz – vágott közbe Quincey. – Cambridge jobb lett volna. Tudja maga, milyen érzés nap mint nap látni vágyaim megtestesülését, és tudni, hogy számomra mindez tiltott gyümölcs? Ebbe bele lehet rülni! – Jobban megértelek, mint sejtenéd, de ez nem változtat azon, hogy megígérted, megszerzed a diplomát. Az ígéret pedig szép szó. – Ha valóban olyan tehetséges vagyok, mint Basarab hiszi – jelentette ki Quincey –, akkor felvesznek színinövendéknek. Akkor majd képes leszek ellátni magamat, a vén szamár meg mehet a pokolba. Mina erre felpattant, és képen törölte a fiát. Ezen mindketten alaposan meglep dtek. Quincey-re eddig soha nem emeltek kezet a szülei. – Quincey Arthur John Abraham Harker! – Mina igyekezett türt ztetni magát. – Jonathan még mindig az apád, és nagyon szeret. – Akkor miért nem mutatja ki? – Még mindig túl fiatal és naiv vagy ahhoz, hogy felfogd, apád folyamatosan kimutatja a szeretetét. Ismerem t, semmit nem tesz ok nélkül. Több forog itt kockán, mint a te önz vágyaid. Nem adhatom áldásomat a tervedre, Quincey. Bíznod kell abban, hogy apáddal tudjuk, mi a legjobb neked. Quincey szíve sajgott. és az édesanyja mindig olyan közel álltak egymáshoz. Mina figyelt oda a fia álmaira, reményeire, bátorította. Most viszont is össze akarja törni ugyanezeket az álmokat, akárcsak a férje. Hát úgy látszik, mégis változott itthon valami. Quincey tudta, hogy szülei számos titkukat nem osztották meg vele. De most már mindegy is. „Ego sum qui

sum”, „Vagyok, aki vagyok”. Eljött az én id m. Mina szeméb l patakzottak a könnyek, arcát pedig olyan kifejezés torzította el, amit Quincey csak ok nélküli rettegésnek láthatott. – Kérlek, Quincey, ne tedd ezt! – könyörgött még egyszer utoljára Mina. Tizenegyet ütött az óra. – El kell érnem a vonatot – szólt h vösen Quincey. – Majd lakást bérlek Londonban, magukat pedig nem zavarom többé. Nem akarván Mina szemébe nézni, Quincey sarkon fordult, és életében el ször ment el úgy, hogy nem csókolta meg búcsúzóul az édesanyját.

96

XII.

A

z elny tt öltönye fölött vörössel bélelt, fekete köpenyt visel Drakula gróf fenyeget en magasodott a poros angol szalonban. Jégb l faragott ábrázatát lassan vészjósló mosolyba rendezve, zsíros kontinentális hanghordozással kérdezte: – Elismételné, professzorom, amit az el bb mondott? A koros ember sóhajtott egyet. – Azt kérdeztem, óhajtja-e tudni, grófom, mit írtam fel a mi gyengélked Westenra kisasszonyunknak? – Minden, amit az én drága Lucymért tesz, az kiemelked fontossággal bír számomra, professzorom! Van Helsing professzor méretes fakeresztet vett el , majd sarkon fordult, és farkasszemet nézett a gróffal. Drakula sziszegett, és a köpenyét lobogtatva hátrált. Közben rálépett a köpeny sarkára, amit l a bútorok közé zuhant, és felborított egy lámpaasztalt. A felszálló füst mindkettejüket meghökkentette. A gróf fuldokolva köhögött. – Most, hogy tudja… maga és az az ügyvéd… Jonathan Harker… most, hogy megtudták, amit maga megtudni vél, Van… Helstock… professzor… Van Helsing a szemét forgatta. Drakula gróf folytatta. – Ideje, hogy elhagyja e partokat, és megtérjen… – belezavarodott – …a facip cskék hazájába. – A nevem Van Helsing! – ordította a másik. – És netán holland hazámra célzott, maga marha?

– Maga pimasz kis ripacs vakarék! – visította Drakula gróf, ezúttal minden idegen akcentus nélkül. – Van egyáltalán fogalma arról, min félelmetes tehetséget lát maga el tt? – Én csak egy tehetségtelen részegest látok, aki még a rohadt szerepét sem tudja betanulni! Drakula gróf felháborodottan rontott a rivaldához, és azt ordította. – Stoker! Haladéktalanul rúgja ki ezt a seggfejet! Van Helsing megragadta Drakula köpenyét, és ráhúzta a gróf fejére. Drakula viszont Van Helsing gallérját ragadta meg. Addig dulakodtak, amíg a gróf ismét köhög rohamot nem kapott. – Lenyeltem azt a tetves szemfogamat! – b gte. Kitépte magát a köpenyéb l, és bevitt Van Helsingnek egy jobbhorgot. Van Helsing orra vért fecskendez szök kúttá változott. Van Helsing düht l elvakultan szegte le a fejét, majd megrohamozta Drakula grófot. – Vissza, maga bolond! Összevérezi az öltönyömet! *** Quincey Harker nem gy zte csóválni a fejét a pompás, klasszicista Lyceum Színház néz terének utolsó sorában. Hát ez a nagy amerikai színész, John Barrymore, aki egy vásári kókler malaclopójában bukdácsol a színpadon? És több tiszteletet várt volna el a Van Helsinget alakító Tom Reynoldstól is, akit már látott Vinaigre-ként a Szókimondó asszonyságban. De Mr. Reynolds, akinek láthatólag borzasztóan fájt az orra, már nem óvatoskodott a színésztársával, csak püfölte vadul salapálva a dülöngél Barrymore-t. Rendkívül ízléstelen látvány volt. A színház nem boxring. Bizonyos tisztelettel kell viseltetni iránta. Ez a bárdolatlan viselkedés igazolt minden rosszat, amit a nagyközönség hisz a

98

színészekr l. Ett l függetlenül Quincey biztos volt benne, hogy helyesen döntött, amikor megfogadta Basarab tanácsát. Basarab elegáns volt és egyáltalán nem amat r – Quincey is éppen ilyen akart lenni. Ám most nem csak a színpadon elszabadult szánalmas cirkusz zavarta. A szürkül vörös hajú-szakállú, tagbaszakadt öreg ír, Bram Stoker az els sorban ült. Botjával verte a padlót, és így kiáltozott: – De uraim! Maguk hivatásosak! A mellette ül fiatalember pedig felugrott a színpadra, hogy véget vessen a harcnak. – Most már elég! – kiáltotta. – Úgy viselkednek, akár a gyerekek! – kezdte! – szortyogta Reynolds, két kézzel szorongatva véres orrát. Barrymore igyekezett összeszedni magát. – Mr. Stoker, nem t rök függelemsértést egy ilyen jelentéktelen méregzsáktól! Azonnal rúgják ki! – Kérem, Mr. Barrymore! Viselkedjék ésszer en! – Ésszer en! Ez becsületbeli kérdés! – Továbbá ne feledjük el, hogy én vagyok a darab producere – vágott közbe Hamilton Deane. – Én mondom meg, kit kell kirúgni, és kit nem. Az új szereposztás szükségtelen kiadást jelentene. Mr. Reynolds marad. – Akkor elveszítette a sztárját, Mr. Hamilton Deane, maga ponyvaproducer! – ezzel Barrymore lemasírozott a színpadról. Stoker a botjára támaszkodva nehézkesen felállt. – Én hoztam ide magát Amerikából, az apja iránti tiszteletl, aki ugyanezen a színpadon kezdte a pályafutását, Isten adjon nyugodalmat meggyötört lelkének. Ne viselkedjen úgy ebben a darabban, mintha valamelyik ostoba komédiáját játszaná. Magában megvan a képesség, hogy nagy tragikus színész le-

gyen nálunk Londonban. Még Henry Irvingnél is nagyobb, de legalább azután itta agyon magát, hogy hírnevet szerzett. Maga jó úton van afelé, hogy agyonigya magát, még miel tt a közönség felfigyelne rendkívüli tehetségére. – Kirúgja ezt a tökfilkót, vagy sem? – Természetesen nem rúgom ki. Mr. Reynolds több mint harminc éve h séges tagja a Lyceum színtársulatának. – Akkor az els tekn vel megyek vissza Amerikába – közölte Barrymore. Megfordult, és támolyogni kezdett a széksorok között. – Mr. Barrymore, fontolja meg, mit tesz! – kiáltott utána Stoker. – Azért hagyta ott New Yorkot, mert ott senki nem volt hajlandó egy részeg vezet színésszel dolgozni. John Barrymore megállt, billegett egy kicsit, azután visszafordult Stokerhez. – Gondolja, hogy egy akkora tehetség, mint én, nem kap más ajánlatot a magáén kívül? Tüstént megyek is Kaliforniába, ahol szerepet kínáltak nekem egy mozgóképszínházi produkciónál! Jól jegyezze meg, amit mondok: élete végéig bánni fogja azt, ami most történt! Quincey látott pár ilyen mozgóképet a párizsi moziban. Olcsó szórakozás volt. A fiú rendkívül furcsállta, hogy komoly színészek is képesek elvállalni ilyen szerepeket. Mivel nem volt hang, a színészeknek mindent túl kellett játszaniuk. Kifelé menet Barrymore nekiment Quincey-nek. – Nézz a lábad elé, fiam! – mondta akadozó nyelvvel a színész. – Bocsásson meg, Mr. Barrymore. Becsapódott a színház ajtaja. A nagy John Barrymore távozott. Quincey bambán állt. Deane és Stoker a fiatalemberre bámultak. – Maga meg ki az ördög? – kérdezte Deane. – Ez zártkör

100

próba. – Elnézést kérek, hogy korábban érkeztem, de Mr. Hamilton Deane-nel van megbeszélésem – mondta Quincey. – Ó, igen! Maga az, aki be akar állni hozzánk növendéknek. Mi is a neve? – Quincey Harker. Stoker akkorát rándult, mintha lenyelt volna egy legyet. – Jól hallottam? – folytatta Quincey. – Valóban Jonathan Harkernek hívják a darab egyik szerepl jét? – Igen. És akkor mi van? – mennydörögte Stoker. – Az apám neve is Jonathan Harker… és ügyvéd.

Pár perccel kés bb Stoker, Deane és Quincey bezsúfolódtak Stoker parányi irodájába. A falakat elborították a bekeretezett plakátok abból az id l, amikor Henry Irving volt a Lyceum királya. Stoker gondterhelten nézte, amint Deane egy könyvet nyújt át Quincey-nek. Az élénksárga borítóra vörös bet kkel ezt írták: DRAKULA – írta Bram Stoker – Regényh s! És apám még csak nem is mondta. – jegyezte meg lapozgatás közben Quincey. Végre kézben tartja apja m vészetek iránti képmutatásának fényes bizonyítékát. Fantasztikus! Quincey fejében kérdések özöne kavargott. Mégis… inkább ráharapott a nyelvére. Nem akart rossz benyomást kelteni azzal, hogy Barrymore-hoz hasonlóan semmibe veszi a szakma iránti tisztelet alapvet szabályait. Hacsak nem akar repülni, a kis színinövendéknek nem tanácsos kérd re vonnia a rendez t és a producert… Quincey-t pedig még fel sem vették. Stoker kikapta a könyvet a fiú kezéb l.

– Nevetséges! – csattant fel. – A nevet Joseph Harkeréb l vettem, díszlettervez volt, az ezernyolcszáznyolcvanas években dolgozott nekünk. Bármi, aminek a maga apjához köze lehet, puszta véletlen! – Jó vastag véletlen, nem igaz, Bram? – kérdezte Deane. – A Drakula az én regényem, és teljes egészében a képzelet ve! – Senki sem állította az ellenkez jét – mondta Deane. – Habár úgy rémlik, mindenáron tartani akart egy felolvasást irodalmi tulajdonjogának igazolására. Máig nem értem, miért. – Kizárólag annyit kell értenie, hogy a szerz i jog egyedül az enyém! – acsargott Stoker. Aztán Quincey-re zúdította a dühét. – Sajnálom, fiatalember, de a Lyceumnak jelenleg nincsen szüksége színinövendékre. Köszönöm! – De Mr. Stoker… Az író megfordult, menni készült. Deane megfogta a karját. – Bram! – súgta. – Le vagyunk maradva. Minden közrem köd nagyon jól jön most ennek a produkciónak. Túlléptük a költségvetést, és szerepl nk sincs elég. Ráadásul most veszítettük el a vezet színészünket. Quincey felpattant. Támadt egy ötlete. – Én talán segíthetek ebben a dilemmában! – A két ember ránézett. Ez volt Quincey pillanata! – Mit szólnának hozzá, ha megszerezném maguknak korunk legnagyobb színészét? Akil azt írták: „Ha Shakespeare-t játszik, valósággal éli a szerepet, mintha küzdött volna a csatatéren, térdig járt volna a vérben!” – Maga Basarabról beszél – szólt Deane. – Aki jó barátom. Biztosra veszem, hogy az neve a plakátokon rögtön megnöveli a jegyeladást, és el re indokolja a további esetleges kiadásokat. Deane felvonta a szemöldökét, és gondolkozott. Stoker a

102

padlót verte a botjával. – A darab csillaga John Barrymore! Vissza fog jönni! – Kivonult az irodából, miközben azt morogta: – Ebb l a mozgóképvalamib l meg úgyse lesz soha semmi! Amikor Stoker már nem hallhatta, Deane így szólt: – Mr. Stoker megfeledkezett arról, hogy teljes három hétbe telik, mire Mr. Barrymore egyáltalán odaér Kaliforniába. Ha rá is jön, hogy szörny hibát követett el, és alázatosan visszakéredzkedik hozzánk, addigra mi már rég tönkrementünk. – Basarab csak egy napra van innen. Párizsban. Számomra teljesen világos a helyzet. Deane egy kínos pillanatig fodrozta Quincey-t. – A szavának áll, Mr. Harker? Megbízható ember maga? – Természetesen az vagyok, Mr. Deane! – Helyes. Akkor talán velem kellene vacsoráznia – szólt Deane. – Azt hiszem, sok a megbeszélnivalónk.

XIII.

verum atque decens, szól a Stoker család jelmondata, Quid „…csak a jót s ill t…” Bram apja ezt mind a hét gyermekére ráer ltette, bár Bram manapság csak különös nehézségek árán tudott volna azonosulni ezzel a lelkülettel. T’anam an Diabbal, átkozódott a bajsza alatt anyanyelvén Bram Stoker. Az irodájában várta, hogy az a vakarék Quincey Harker végre letakarodjon. Nem kis bosszúságára azonban úgy hallotta, a fiú Hamilton Deane társaságában távozik. Biztos a Ye Olde Cheshire Cheese-be, Deane kedvenc talponállójába mennek megbeszélni a Basarab-dolgot. Úgy t nik, Stoker reményei ellenére Deane felkarolta ezt az ügyet. Stoker aprólékosan megtervezett életet élt, még akkor is, ha kívülr l úgy t nhetett, elég szeszélyesen csapong a különböz foglalkozások között. Minden cselekedete valami nagyobb, átfogó terv része volt. A Quincey-féle ismeretlen tényez k felborították a tervét. A Drakula volt Bram Stoker utolsó esélye. Utolsó esély, hogy íróként bizonyítson, hogy megvalósíthassa az álmát, hogy megtarthassa a színházát. Most, hogy fia már kirepült a házból, Stokert senki nem várta otthon. Még szépséges felesége is feszélyezte, és a kih lt hitvesi ágy sem volt már fontos számára. Bram igazi otthona évtizedek óta a Lyceum, és inkább meghal, semhogy átengedje helyét a Hamilton Deane-féléknek. Stoker a színpadra támolygott. Mennyi el adás, mennyi emlék köt dik ehhez a csodás néz térhez, és mégis mennyi minden változott! Elt nt a pompás kupola, amit pedig Bram úgy 104

szeretett. A zenekari árokba még két pótszéksort zsúfoltak. Stoker undorral figyelte, ahogy imádott klasszikus teátruma Deane keze alatt vásári komédiásbódévá változik. Bár a maga részér l nem ellenezte az iparosodást, Stoker a színházat mégiscsak szent helynek tartotta. Ugyan kinek jutna eszébe modernizálni a gótikus velencei székesegyházakat, nevettet magában. Deane-nek talán igen. Deane, a modern szerkenty k megszállottja, teljesen elcsúfította Stoker színházát. A Marconi-féle drót nélküli telegráfot azzal az indokkal vezette be, hogy a színészeknek így nem kell folyton elszaladgálniuk az üzenetekért. És ott volt Edison új, izzószálas reflektora is. Deane még Bertie Crewe-t, a neves építészt is idehozta, hogy az a „jobb akusztika” érdekében átrendeztesse a színház bels terét. Bár Stoker gy lölte Deane „modernitás és újdonság”-mániáját, tudta, hogy a producer éppen emiatt nyitott az újító ötletekre is. Deane meglátta a lehet séget Stoker regényében. Rájött, hogy az eddig filléres semmiségnek, ponyvának tartott rémtörténetek végre megtalálták az utat a nagyközönséghez. A Drakula színpadra állítása a Frankenstein és a Jekyll és Hyde sikeres színpadi feldolgozásainak riválisaként rengeteg pénzt hozhat. Stokernek színháza volt, Deane-nek pénze – tökéletes kombináció. Stoker azonban már elég id t töltött a szórakoztatóiparban ahhoz, hogy megtanulja az aranyszabályt: a pénz beszél. Deane sosem hallgatott Stokerre. Miért is tette volna? Ha Stoker olyan okos lenne, most nem állna a tönk szélén. Bram mindig is szeretett volna író lenni. Fiatalkorában szülei iránti tisztleletb l és önmaga iránti h ségb l is jogot tanult, de az írással soha nem hagyott fel. Remélte, hogy tanárai egyszer felfedezik a tehetségét. Akkor talán meggy zhetné a szüleit, és hivatást változtathatna. Sajnos nem így történt, mert barátja és osztálytársa, Oscar Wilde jobbnak bizonyult nála. Kettejük vetélkedése a magánéletre is átterjedt. Bram már régóta

szerelmes volt Florence Balcombe-ba, akit a világ leggyönyöbb asszonyának tartott. A hölgyet végül azonban mégis Wilde csiricsáré szerelmes versei vették le a lábáról. Florence gyaníthatta, hogy Wilde leginkább a fiatalemberek ismeretségét keresi, mert kapcsolatuk végül megszakadt, és a hölgy elfogadta Bramet társául. Id vel azonban Bram rájött, hogy Florence inkább a saját anyagi biztonsága érdekében, mintsem szerelemb l választotta t. Stoker ügyvédbojtár lett, Florence pedig nem akarta a vándorkomédiások életét élni. A londoni fels tízezerbe vágyott. Stoker a fejét csóválta. Bár a hölgyet Wilde elveszette, Bram továbbra is sóvárgott barátja irodalmi babérjai után. Bram fél lábbal mindig az irodalom világában maradt, hogy meg ne rüljön. Ingyenes színikritikákat írt a Dublin Mailbe. Henry Irving Hamletjér l írt ragyogó kritikája miatt bebocsátást nyert a nagyszer Shakespeare-színész illusztris londoni társaságába. Bram hamarosan otthagyta az állását, hogy Irving üzlettársa és impresszáriója legyen. Nagy ajándék volt ez neki, hiszen Irving holdudvarában úgy érezte, mintha saját álmai valósulnának meg. Florence biztos volt benne, hogy ez a vállalkozás újabb kudarccal végz dik majd, de amikor d lni kezdett a pénz, az véleménye is megváltozott. Stokerék a fest James McNeil Whistler, a költ Frances Featherstone és Sir Arthur Conan Doyle társaságával jártak össze. Bram azonban a nagyságok árnyékában is tudta, hogy k csak Irving ismeretsége révén lehetnek tagjai ennek az el kel kompániának. Irving minden könyörgés ellenére sem volt hajlandó színpadra állítani Stoker darabjait. Bár Stoker fáradhatatlanul intézte Irving öszszes ügyét – a légyottokat is beleértve –, Irving nem sokra becsülte Bram írásait, és soha egy hangyányit sem segített neki. Végre elérkezett Stoker ideje is. 1890-ben Oscar Wilde, korábbi stílusától eltér en, papírra vetette a Durian Gray arcképe

106

cím rémregényt, ami egy csapásra siker lett. Ekkor azonban hirtelen letartóztatták Bram hajdani barátját és riválisát, és közszeméremsértésért nagy port kavaró perbe fogták. Abban a reményben, hogy meglovagolhatja ezt az új irodalmi hullámot, Stoker Wilde és Mary Shelley valamit John Polidori nyomdokaiba szeg dött. 1816 nyarán Lord Byron, a neves költ rémregényíró-versenyre hívta ki akkori vendégeit. Úgy sejtették, hogy a gy ztes a két jelen lév irodalmi nevezetesség, Lord Byron és Percy Shelley közül kerül ki. Senki nem számított arra, hogy Percy felesége, Mary Shelley vagy Dr. John Polidori eléjük vág. Aznap éjjel született a Frankenstein cím regény és „A vámpír” cím novella is, amelyekkel a társaság két leggyakorlatlanabb írója zajos sikert aratott. Bram rajongott ezekért a rémtörténetekért, és leste az alkalmat, hogy maga is felérhessen hozzájuk. Az alkalom a Wilde letartóztatása utáni irodalmi vákuum volt. Bram úgy döntött, itt az ideje kilépni Irving és Wilde árnyékából. Nem opportunizmusból tett így – csupán hitt abban, hogy eddigi kemény munkája egyszer elnyeri méltó jutalmát. Bram számára nem volt különösebb meglepetés, hogy szerkeszt je és kiadója nemigen osztotta az újdonsült ambícióit, hiszen Bram eddig számos sikeres életrajzi cikket és tanulmányt írt. Florence elutasítása azonban még Bramet is meglepte. A hölgy szerint férje csak az id t pazarolja a rémregényírással, és derogált neki ez az új kísérlet. Stoker ünnepélyesen tudomásul vette, hogy egyszál egyedül kell megküzdenie saját irodalmi babérjaiért. Mindezek fényében Stoker rájött, hogy más szerkeszt t vagy kiadót kellett volna megkeresnie a regénnyel. Bizonyos volt benne, hogy a bukását akarták, mégpedig abban a reményben, hogy akkor majd „megjön az esze”, és újra csak tanulmányokat fog írni. Azok az idióták még a könyv címét is megvál-

toztatták; Él halottból Drakula lett, és több száz kulcsfontosságú oldalt is kihúztak bel le. Stoker fogadni mert volna, hogy Wilde-ot soha nem húzták meg. A kiadó ráadásul semmiféle hírverést nem csapott a Drakula körül Wilde irodalmi követ i körében. Az elkelt példányok nyilvánvalóan alacsony számáért természetesen egyedül Bramet hibáztatták. Bram ennyi év után is magán érezte hajdani barátja árnyékát. A Dorian Gray még a börtönb l, s t Wilde halála után is gyorsabban kelt el, mint ahogy egyáltalán után tudták nyomni. Stoker abban reménykedett, hogy Irving nyilvánosan méltatja majd a Drakulát. Ehelyett azonban a színész „rettenetesnek” min sítette a szöveget, s ezzel egy csapásra és megbocsáthatatlanul kiölte Stokerb l a remény utolsó morzsáit is. Irving pár évvel kés bb meghalt, miel tt még kiengesztedhettek volna egymással. Stoker legnagyobb meglepetésére a színész végrendeletében rá hagyta a Lyceum Színházat. Bram életében el ször végre maga irányíthatott valamit. Henry Irving neve nélkül azonban nemigen tódult a közönség a színházba. A társulat legkiemelked bb tagjai lassacskán átszivárogtak a szomszédos teátrumokhoz. A Lyceum csak nyelte a pénzt, a nyomás kezdett elviselhetetlenné válni. Stoker gutaütést kapott. Bram jól tudta, hogy ez életének utolsó felvonása, a végs esély arra, hogy regénye befusson. A Drakula színpadi feldolgozásának sikert kell aratnia, hogy többen megvegyék a könyvet. Ha a darab megbukik, Stoker gyenge lábon álló egészsége nem enged majd újabb ráadást. Bram nem akarta Irving nagyív életrajzának halovány lábjegyzeteként végezni. Neki kell biztosítania a színdarabja sikerét, nem pedig Hamilton Deane-nek vagy Quincey Harkernek. Bram végignézett a Lyceum Színház üres bársonyszékein. Ezt a néz teret neki kell megtöltenie! Vissza kell hozza Barrymore-t és visszaszerezni némi uralmat a saját darabja fe-

108

lett. Bram a sors fintorának találta, hogy éppen Deane pokolbéli távírómasinája segítségével küldhetett könyörg üzenetet Barrymore-nak Southamptonbe, hogy a színész ne menjen haza. Bram Barrymore-t akarta. Sem kedve, sem ideje nem maradt már a kompromisszumokra.

XIV.

A

Westertoren harangja a távolban újra elkongatta az órát. A toronyban egyébként tizenöt percenként harangoztak. A kongatás túl gyakori volt ahhoz, hogy az öregember minden alkalommal felfigyeljen rá. Bár az utóbbi id ben a harangozás er sebbnek t nt: mintha csak vele ingerkedett volna, számolva hátralév perceit. A napok leginkább azzal teltek, hogy üldögélt könyvei sokasága között a Haarlemmer Houttuinena egyik harmadik emeleti lakásában, és nézte az ablakból a Prinsengracht csatornát. Kapcsolata a külvilággal a hétvégenkénti élelmiszerrel együtt érkez újságkötegre sz kült. Az öregember feltette a pápaszemét, majd fölvette a Timest. Valami francia új repülési rekordot állított fel. Megcsóválta a fejét. Embernek semmi keresnivalója az égben. Már a görög mitológia is tartogat erre nézve figyelmeztetést Daidalosz és fia, Ikarosz történetében, aki túl közel szállt a naphoz. A történet tanulsága ma is igaz: a büszkeség következménye a bukás. Ez az új ipari kor lerántotta a leplet az emberek pökhendiségél. Az öregember végiglapozta az újságot, és rátalált a társasági rovat tartalomjegyzékére. Általában nem érdekelte a fels bb osztályok élete, de most megakadt a szeme az egyik címen: „A WHITBYI TÉBOLYDA VOLT VEZET JÉNEK HALÁLA PÁRIZSBAN.”

110

Az öregember keze reszketett, amíg fonnyadt ujjai követték a sorokat. Nagyot dobbant a szíve, sejtelme igazolást nyert, mikor elolvasta az áldozat nevét: dr. Jack Seward. Nagyon kevés részletet közöltek a haláláról. Valami hintó gázolta el. Mit kereshetett Jack Párizsban? Az öregember újra elolvasta a keltezést. Jack már majdnem egy hete halott. Ilyen sokáig tartott, hogy az újság ideérjen hozzá. A pokolba! Végigbogarászta az újságköteget, és megtalálta a Le Temps legutóbbi számát, az egyikben pedig a Times-beli cikk párját, amelyet Jack halála után egy nappal közöltek. Elolvasta, amennyire tudta, holott nagyrészt elfelejtett már franciául. Nem is volt igazán fontos, mert csak jelentéktelen részletekben különbözött az angol cikkt l. S köd, a hintó kocsisa nem állt meg, Jack szörnyethalt az Odéon Színház el tt. Tragikus baleset. Éppen összehajtogatta volna az újságot, amikor ismét felfigyelt valamire a cikkben. Egy szemtanú két n t látott felkapaszkodni a tett színhelyér l menekül hintóba. A rend rség szerint azonban ugyanez a tanú tévedett, amikor azt állította, nem ült kocsis a hintó bakján. Ez a párizsi hatóságok számára alighanem jelentéktelen részlet olyan volt az öregembernek, mint a veszély jelz tüze. Sosem hitt a véletlenben. – Hij leeft… Él – suttogta maga elé, és szíve észveszetten vert a félelemt l. Állkapcsába szúrós fájdalom nyilallt, mintha tüzes késsel döftek volna bele. Az öregember mellkasa pillanatok alatt összeszorult. Zsebébe nyúlt, ahol a réz gyógyszeres dobozt tartotta. Bal karja elzsibbadt. Reszket ujjakkal, fél kézzel próbálta kiakasztani a parányi kampót. A Kaszás er sebben szorított, az öregember a sz nyegre ejtette a tablettákat. Kinyitotta a száját, hogy sikoltson a fájdalomtól, de csak nyöszörgés jött ki cserepes ajkai közül. Karszékéb l a padlóra zuhant. Ha most hal meg, tetemét

csak a jöv héten találja meg a kifutófiú. Itt fog megrohadni, egyedül, elfelejtve! Megragadott egy nitroglicerin tablettát, a nyelve alá dugta, majd várta a hatást. A t z melegen lobogó lángja ijeszt fénybe vonta a szoba kitömött madarainak és négylábúinak üvegszemeit. Ezek a holt tekintetek is az öregembert gúnyolták. Pár perc múlva testében újra melegen áradt el a vér. A halál vasmarka meglazult. A csipás szem ismét az újságot kereste. Az öregember tudta, hogy nem a szívrohamhoz hasonlóan banális halálra szánta a végzet. Isten okkal tartja életben. Minden erejét összeszedve visszatornázta magát a kárpitozott székbe, majd céltudatosan felállt.

112

XV.

nem emlékezett, hogyan jutott el Londonból a doveQuincey ri hajóállomásra, sem arra, mennyit várt a calais-i hajóra. Az utazás huszonnégy órájában ki sem dugta az orrát Bram Stoker regényéb l. A Fréthun állomáson felszállt a vonatra, és meg sem állt a párizsi Gare du Nord-ig. A fiatalember egyedinek találta Stoker naplójegyzetekkel és levelekkel tagolt, egyes szám els személy elbeszélését, és bár az él halott szörny alakja teljesen valószer tlen volt számára, mégis megb völte Drakula ellentmondásos jelleme. Tragikus alak, a színtiszta gonosz megtestesít je, sötét vadász, akib l zött vad lesz. Ezzel együtt irreális élmény volt anyját és apját regényh sként látni. Stoker még exeteri otthonukat is megörökítette, és kitért arra, miként jutott hozzá apja a Hawkins-féle céghez. Quincey-t felb szítette Stoker célozgatása, hogy az anyja talán nem maradt egészen habtiszta a Drakulával való kapcsolatban. Ám tovább olvasva csillapodott a haragja. Stoker a regény végére visszaadta anyja erényét, hiszen segített a sök bátor szövetségének kézre keríteni és elpusztítani Drakulát. Érdekes, sose gondolta, hogy apja ekkora h s volt. Stoker bizonyára okkal választotta éppen az szüleit f szerepnek, és remélte, hogy következ találkozásukkor a színigazgató már nyitottabb lesz a kérdéseire. Quincey-t felvillanyozta a kilátás, hogy a Drakula színpadi változatában nemcsak magának bizonyíthatja be, képes színpadi sikerek elérésére, de Stoker el tt is bemutatkozhat a Lyceum

társulatának szépremény tagjaként. – Isten hozta, Monsieur Harker! – Antoine, az Odéon igazgatója már várta Quincey-t, amikor a fiatalember valamivel négy óra után megérkezett. Quincey elcsodálkozott a meleg fogadtatáson. Igencsak távol állt attól, amiben alig egy hete részesült. Antoine kezet rázott vele. – Milyen volt a londoni útja? – Meglehet sen eseménydús – felelte Quincey. – Monsieur Basarab bent van? – Non. Fájdalom, még egyik színész sem érkezett meg. Az ügyeleti id csak két óra múlva kezd dik. Quincey is erre számított. Kivette táskájából a Drakulát egy lepecsételt levéllel együtt, amelyet a könyv els borítója alá csúsztatott. – Elintézné, hogy Mr. Basarab megkapja ezt? – Személyesen adom át neki. Ahogy Antoine elt nt a színházban, Quincey elindult a diáknegyedbe éjszakai szállást keresni. Ásítozva vonszolta magát a macskaköves utcákon. Amióta eljött Londonból, le sem hunyta a szemét, és reménykedett, hogy az el adás után majd képes lesz visszamenni a színházba, ám azt is tudta, hogy amint feje a párnához ér, meghal a világ számára. Aznap este arról álmodott, hogy eljön az id , amikor neve egy plakáton szerepel majd Basarabéval. Reggel kipihenten ébredt, és borzasztóan szerette volna tudni, mit szól Basarab a levélhez és a könyvhöz. Minden ezen múlik! Alig várta, hogy este a színházban szembenézhessen a sorsával. Gyorsan felöltözött, és elsietett reggeliért. Útközben a színház el tt is elment. Tudta, hogy Basarab még nem lehet bent, de azért meg kellett állnia, hogy álmodozzék egy sort. A következ néhány órában egyre csak Stoker regénye járt a párizsi utcákat szorgosan rovó Quincey fejében. Most akkor

114

Stoker zseniális mesél , vagy csakugyan volt valamilyen tényszer alapja a Drakula-allegóriának? Stoker azt írta, hogy Drakula román f nemes volt. Ha Drakula valóban létezett, talán Basarab ismeri a történetét. Egy jó producer minden hozzáférhet adatot összeszedne a történelmi Drakuláról, hogy a reménybeli sztárt megnyerje. Ezzel a gondolattal vette a nyakába Quincey a Boulevard Montparnasse-t, ahol, az egyetem közelében, sok jó könyvesbolt volt. Három könyvesboltot is megjárt két óta alatt, de sehol nem talált egyetlen példányt sem Stoker Drakulájából. Lehet, hogy nem volt jó a könyv fogadtatása. Quincey már kezdett attól tartani, hogy mégis rossz lóra tett. Megérkezett a negyedik bolthoz, amely híres volt széles világirodalmi választékáról. Quincey meglepetésére ott két Drakula-könyv is akadt. Mindkett t németb l fordították. A kisebbik, A Havaselvei Drakula nevezet vérszomjas örült históriája tulajdonképpen egyetlen hosszú költemény volt. A nagyobbik könyvnek A Drakula fejedelem nevezet gonosz vérivó zsarnok rémít és valóban bámulatos története címet adták. Vajon képesek a németek még ennél is hosszabb címeket adni? Quincey jól okoskodott Drakula eredete fel l: Stoker vámpírjának, Drakula grófnak volt köze létez történelmi személyhez. Noha igyekezett spórolni a pénzével, Quincey mégis megvásárolta ezeket a könyveket karakterkutatásához. Majd azzal ellensúlyozza, hogy kihagy egy-két étkezést. Ennyi áldozatra szükség van. Mindent tudni akart err l a rejtélyes alakról. Quincey megállt a Saint-Germaine bulváron a Francia Távközlési Társaság irodájánál, és megsürgönyözte Hamilton Deane-nek, milyen csodálatos felfedezéseket tett a könyvesboltban. A nap nagyobbik részét kedvenc k padján üldögélte végig a Luxembourg-kert mesterséges tavacskája közelében, és

a történeti beszámolókat olvasta Drakula fejedelemr l. Annyira belefeledkezett az ördögi fejedelem brutális tetteibe, hogy csak akkor vett tudomást az alkonyatról, amikor már alig bírta kibezni a sorokat. Mindjárt nyolc óra! Lóhalálában vágtatott észak felé a színházhoz, és sürg sen felkereste Antoine-t. – Monsieur Harker, Basarab számított rá, hogy eljön ma este. Megkért, hogy adjam át ezt a tiszteletjegyet. Quincey ujjongott. Egy hét alatt másodszor gyönyörködhet a III. Richárd nagyszer el adásában! Ezúttal a királyt alakító Basarab láttán arra is rájött, milyen könnyen eljátszhatna a színész Drakulát is. Hasonlít ez a két karakter: mindkett szilaj harcos, agyafúrt, nagyravágyó, irgalmatlan, ugyanakkor delejes egyéniség. Ugyan milyen lehetett a tizenötödik században élni, és szemt l szemben állni a szörny Drakulával? Quincey libarös lett a gondolattól. Drakula képes volt karóba húzatni negyvenezer embert. Micsoda elképzelhetetlen kínokat szenvedhettek azok a szerencsétlen áldozatok! III. Richárd gaztettei szinte elhalványulnak mellette. Szadista rült lehetett ez a Drakula fejedelem, olyasmi, mint Hasfelmetsz Jack. Bár Jackben legalább volt annyi „emberség”, hogy elvágja áldozatai torkát, miel tt feltrancsírozta ket. Az el adás után Quincey bement a kulisszák mögé. Nagy nyüzsgésre érkezett: a munkások most pakolták el a díszleteket. Basarab társulata csak egy hétig turnézott Párizsban, ezért kértek égbekiáltó árakat a jegyekért. Szerencsés id zítés. Quincey megtalálta Basarab öltöz jét, mély lélegzetet vett, majd kopogtatott. – Mr. Basarab? – Lépjen be! – érkezett a válasz az öltöz l. A vörös-fekete atlasz szmokingot visel Basarab éppen cikkeket vagdosott ki az újságok vastag kötegéb l, és gondosan beragasztotta ket egy albumba.

116

– Látom, megtalálta a kritikákat! Basarab mosolygott. – Sose feledje, Mr. Harker, hogy a nagykép séget csupán a tehetségtelenek kárhoztatják. – Igen, uram. Ínycsiklandó étel illata csapta meg Quincey orrát. Azon az asztalon illatozott, ahol a teáskészlet is állt egy hete. Az étkezések elhagyása nehezebbnek bizonyult, mint a fiatalember képzelte. Csak reménykedett, hogy Basarab nem figyel fel az korgó gyomrára. Basarab beragasztott egy kivágott újságcikket, azután benyúlt a festékes doboza mögé, és fölemelte a Drakulát. – Elolvastam a könyvet, amelyet nekem hozott. Quincey meghökkent. Ilyen hamar? – Mit szól hozzá? – Elég sajátos cím. – Utánanéztem a dolgoknak – mondta Quincey, és büszkén húzta el táskájából a két német könyvet. – A cím rögtön értelmet nyer, ha tudjuk, hogy a tizenötödik században csakugyan létezett egy román fejedelem, akit Vlad Dr culeának hívtak. Jó nagy gazember lehetett! – Én aligha nevezném gazembernek – mondta Basarab. – volt nemzetem atyja. Quincey somolygott. Az ennivaló helyett könyvekbe fektetett pénz most fialja az osztalékot! Basarab a szobán áthaladva bebújt a hajób röndjei mellett álló spanyolfal mögé. Mintha belelátott volna Quincey gondolataiba, az ételre mutatott: – Kérem, szolgálja ki magát! – Köszönöm! – Quincey megpróbálta mérsékelni a hangjából kisz mohóságot. Er t vett félszegségén, és leült. Miközben Basarab levetette a szmokingját, Quincey bekapta az els gusztusos falat sült csirkét. Még sose evett ilyen jót!

– Csodálatos! Mi ez? Ebben a pillanatban Quincey száját t zbe borította az er s szer. Krákogva kapott a vizespohár után, hogy eloltsa a lángokat. – Ne! – figyelmeztette Basarab. – A víz csak er síti a f szer hatását. Egy kis rizst egyen inkább. Quincey engedelmeskedett. A rizs meglep gyorsasággal közömbösítette az er s f szereket. Kis id múlva Quincey ismét próbálkozott, ezúttal egyszerre falatozva a rizsb l és a csirkehúsból. – A neve paprika hendl. Népszer étel hazámban. – Ami azt illeti, nagyon jó – mondta Quincey két falat között. – Megkérdezhetem, hogy most kivesz-e egy kis szabadságot, miután a párizsi turné véget ért? Hazatér Romániába? – Egyel re nem döntöttem el, mit teszek ezután. Van ugyan ajánlatom egy madridi színháztól, hogy náluk is mutassam be a produkciót, de még nem fogadtam el. Quincey nagyon igyekezett, hogy el ne mosolyodjon. El sem hitte, hogy ekkora szerencséje lehet! – Tehát önöknél Drakulát a nemzet atyjának tartják? Én azt olvastam, hogy ezerszám gyilkolt meg embereket, és megitta a vérüket. – si pogány rítus. Azt mondják, aki megissza ellenségének vérét, az erejét is elnyeli. – No és itt a név fordítása! – Quincey fellapozott egy bekezdést, és megmutatta Basarabnak. – Az Ördög Fia! – Drakula nevének szó szerinti fordítása „a Sárkány fia”. Apja a Sárkány-rend lovagja volt, amely arra esküdött fel, hogy megvédi a kereszténységet a muzulmánoktól. Az ortodox keresztény ikonográfiában sárkány jelképezi az ördögöt, ebb l eredhet a fogalomzavar. Basarab selyem nyakkend jével küzdött a tükör el tt.

118

Quincey tudta, hogyan kell megkötni: többször végignézte, amikor az anyja segített az apjának. Gondolkozás nélkül a színészhez sietett, és segített eligazgatni a nyakkend t. – Gondolom, mint mindenben, itt is attól függ az igazság, hogy kinek a szemével nézzük. Ett l függetlenül ez a Drakula nev illet roppant érdekes karakter, nem gondolja? Basarab örökkévalóságnak t ideig bámulta Quincey-t. A válaszon gondolkozott. – Ahá, szóval így állunk! Azt akarja, hogy játsszam el Drakulát. Ön pedig kétségkívül a saját apját, Jonathan Harkert játszaná. – Apám mindig is azt akarta, hogy a nyomdokaiba lépjek. Basarab kuncogott, és gyengéden rátette kezét a fiatalember vállára. – Kedves ifjú barátom, az ön ambíciója leny göz ! Szépremény statisztából producer és f szerepl egy hét alatt! Az ilyen emberrel tanácsos számolni! – Akkor elolvasta a levelemet? Átjön Angliába? Basarab fogta a kalapját, keszty jét, sétapálcáját. Quincey átkozta magát, amiért ilyen mohón viselkedett. Borzasztó érzés volt, hogy Basarab nem válaszol azonnal. A nagy színész Quincey felé fordult. – Nem ígérek semmit. Szeretek angolokat játszani. Van érzékük a szép halálhoz. Én is azzal csináltam karriert, hogy fenségesen játszottam szép halált halt angolokat. Ismét összenevettek, és mintha minden feszültség elszállt volna az öltöz l. Quincey-nek akaratlanul az jutott eszébe, hogy az apjával is mindig ilyesmire vágyott. – Elmegyek, megnézem a Folies Bergère éjszakai el adását – mondta Basarab. – Nem akar velem tartani? Jó jel! Quincey sokszor szeretett volna ellátogatni az egzotikus m sorszámairól híres párizsi varietébe. Lelkesen igent

mondott. – Megiszunk néhány pohárral, és megbeszéljük ezt a maga javaslatát – mondta Basarab. Óriási önfegyelem kellett hozzá, hogy Quincey örömében ne kezdjen el ugrálni. *** Észak felé ballagtak, a tizennyolcadik kerület irányába. Basarab kikérdezte a fiatalembert a Drakula színrevitelér l, a Lyceumról, az ütemtervr l, s t még a fizetés is szóba került. Quincey végre elég magabiztosnak érezte magát, hogy is kérdezhessen. – Egy dolgot nem értek. Könyveimben mindegyre visszatér egy szó, amely szerintem román. Drakulát olykor a epe jelz vel illetik. Ön tudja, mit jelent ez? Basarab szélsebesen megfordult. Szeme jéghideg volt a haragtól, és a nagyobb nyomaték kedvéért még meg is bökte Quincey mellét a sétapálcájával. – Rút szó ez, Drakula politikai ellenfelei használták hitelrontásból. Ki ne mondja még egyszer! Basarab még néhány lépést tett, aztán megállt és visszafordult. A harag mostanra hál’ istennek nyomtalanul elt nt bel le, és megint olyan elragadó volt, mint mindig. Mintha belátta volna, hogy túlságosan keményen bánt ezzel a naiv fiatalemberrel. Bocsánatkér hangon mondta: – A epe annyit tesz, „karóba húzó”.

120

XVI.

A

Fleet Street-i sárkány t figyelte. Jonathan látta az irodája ablakából, hogyan kuporog a Temple Bar közepén. t gúnyolja, ítélkezik fölötte. A Temple Bar hajdani, boltíves k kapuja annak idején azt a helyet jelölte, ahol a Fleet Street befordul a Strandre. A Temple-hez, a hajdani templomos lovagok tulajdonát képez épületegyütteshez való közelsége miatt az ügyvédi kar itt alakította ki „Legális London” néven ismert enklávéját. A tizennyolcadik században a kapu tetejébe ütött vasnyársakra t zték ki az árulók fejét. Ezt a kaput 1878-ban lebontották. Két év múlva megépítették a helyére a Fleet Street közepén a Temple Bar emlékm vet, ami egy negyven láb magas oszlop volt, tetején fekete sárkánnyal. A Fleet Street sárkánya. A környék számtalan ügyvédi irodája között ott volt a Hawkins & Harker is. Jack Seward halála annyira kijózanította Jonathant, hogy reggel vissza is tért Londonba. Két napja lakott az irodában, próbálta elintézni a Jack végrendeletével kapcsolatos papírmunkát. Nem volt könny . Virágkorában tucatnyi alkalmazottat foglalkoztató cége fokozatosan annyira leépült, hogy Jonathan ma már senkit sem volt képes felfogadni maga mellé. A Fleet Street-i irodát sem tarthatta volna fent, ha Peter Hawkins az 1870-es években nem vásárolja meg az épületet. A sors fintora, hogy Jonathannek mára már nem volt más állandó jövedelme azon a díjon kívül, amelyet a többi szintet bérl konkurens cégek fizettek neki. Hogy ki ne d ljön a rémít feladat

közben, amelyet Jack szétszórt életének rendbe tétele jelentett, Jonathan gyakorta megpihent, és elugrott valamivel keletebbre, Mooney és fia Fleet Street-i ivójába. Jonathan azon gondolkozott, vajon nem id húzás-e Jack ügyeivel foglalkozni. Végül is évek óta nem is beszéltek. Jack azt vette abba az agyonnarkózott, eszel s fejébe, hogy démonjuk még mindig él, és Minával akar beszélni. Jonathan kipenderítette Jacket. Más se hiányzik, minthogy ez Mina fülébe jusson! Jonathan úgy sejtette, egy napon levél érkezik majd hozzá azzal, hogy mostantól más kezeli Jack vagyonát. De mivel semmi ilyesmit nem kapott, most mégis Jonathanre maradt a feladat, hogy Jack végakaratát teljesítse. A harmadik napon sürgönykihordó verte föl Jonathant részeg álmából. Az ügyvéd bávatagon felbontotta a sürgönyt, és azt olvasta, hogy Jack Seward végakarata megváltozott. A távirat küld je azt állította, hogy fültanúja volt annak a szóbeli módosításnak, amely szerint Seward mégis el akarja temettetni magát ahelyett, hogy földi maradványait a tudományra hagyná. Jonathan kissé megkönnyebbült, mert sosem tetszett neki Jack eredeti kérése. Az ismeretlen jótev pénzt is utalt a Fleet Street elején álló Child & Co.-ba, Anglia egyik legrégibb magánbankjába. A sürgöny szerint ezt a pénzt kellett felhasználni Jack tetemének hazahozatására és eltemettetésére. A fennmaradó öszszeg Jonathan szolgálatainak ellentételezésére fordítandó. Arra ugyan nem volt bizonyíték, hogy ez a jótev egyáltalán igazat ír-e, ám Jonathan mégis így tartotta helyesnek. A jótev utasítása szerint Jacket a Hampstead temet ben, a Westenra-mauzóleum szomszédságában kell örök nyugalomra helyezni. Végre békességre lel hát a szeretett n közelében. Ugyan ki lehet ez a jótev , és honnan ismerte Sewardot? Jonathannek mindmáig volt némi b ntudata amiatt, ahogyan legutolsó találkozásukkor Jackkel viselkedett. Segítséget kellett

122

volna szereznie neki, ám t annyira felzaklatta régi barátjának látványa, hogy képtelen volt teljesen ésszer en cselekedni. Jack is csak arra a pokolbéli utazásra emlékeztette, ahonnan egyikük sem tért vissza épen. Körülnézett sivár irodájában, és arra az alkalomra gondolt, amikor el ször találkozott Jack Sewarddal. Aznap örökre megváltozott az élete. – Jack Seward doktor – helyesbített az alacsony, izmos ember, miközben felállt, hogy kezet rázzon a fiatal Jonathan Harkerrel. – Dr. Seward a Westenra-család barátja – tette hozzá Peter Hawkins, a terebélyes ügyvéd, ismét elfoglalva helyét a b rrel kárpitozott székben. – Azért jött, hogy Mr. Renfieldet kezelje. – Pontosan mi történt Mr. Renfielddel? – kérdezte Jonathan. – Ez még mindig rejtély – felelte Hawkins. – Félmeztelenül találtak rá egy behavazott müncheni temet ben. – Münchenben? – Alighanem éppen hazafelé tartott egy ügyfelét l. – Hisztériásan sikoltozott – tette hozzá Seward doktor –, és bibliai verseket kántált. – Mr. Renfieldnek valóban szokása volt idézni a Bibliából – mondta Jonathan. – De nem így – válaszolt Hawkins. – A Jelenések könyvéb l rikácsolt, és arról habogott, hogy farkasszemet nézett az ördöggel. – Jóságos ég, de hát mi okozhatott ilyen váratlan rohamot? – Nem tudhatjuk bizonyosan, amíg el nem kezdem a kezelését whitbyi klinikámon – felelte Seward doktor. – Addig csak feltételezhetem, hogy valami szörny séget látott, és elméje védekez mechanizmusként valamiféle ördögképpel akarja elfojtani a látottak valóságát. Ne aggódjanak, az én intézményem a legkiválóbb egész Angliában! – Addig is, Mr. Harker – mondta Hawkins –, magának kell

elvégeznie Mr. Renfield félbehagyott munkáját. – Nekem, uram? Én csak gyakornok vagyok. – Ne szerénykedjék, nem illik magához – nevetett Hawkins. – Már jó ideje sokkal több maga nekünk egyszer gyakornoknál. Egy éve, hogy nálunk van, és máris hathatós… s t megfizethetetlen segítséget nyújtott számos esethez. Ott van el ször is az a két fiatal lány. Azok magának köszönhetik az életüket, és az esetet övez nyilvánosság jelent sen fellendítette az üzletmenetet. Igazán príma jogi észjárásra vall, hogy társult azzal a Mr. Murray-vel a Daily Telegraphnál. Az igazi jogásznak nemcsak a jogot kell értenie, de a politikát és a negyedik rendet is! – Nem is tudom, mit mondjak erre – mosolygott Jonathan. – Nagyon köszönöm. – Én tudom, hogyan köszönhetné meg. Mihelyt pénteken letette a szakvizsgát, és ügyvéddé avatták… – És ha nem sikerül a szakvizsgám? – kérdezte Jonathan. – Nem kételkedem benne, hogy sikerülni fog, és amint ez megtörtént, nyomban szükségem lesz magára, hogy legjobb képességei szerint ellássa Mr. Renfield ügyét. Valami keleteurópai fejedelem, tudja, aki itt Londonban óhajt ingatlant vásárolni. Nem kockáztathatjuk, hogy egy ilyen ügyfelet elveszítsünk! – Fejedelmet mondott, Mr. Hawkins? – kérdezte Seward, azután Jonathanhez fordult. – Azt hiszem, Mr. Harker, gratulálnom kell önnek. Ez több volt, mint amit Jonathan remélhetett. Alig várta, hogy elmesélhesse menyasszonyának, Minának, aki az utca másik oldalán dolgozik a Daily Telegraph irodájában. Mihelyt elszabadulhat, átrohan hozzá, és elviszi vacsorázni, hiszen ezt megkell ünnepelni! Óriási lehet ség! Ennek a fejedelemnek az ismeretsége örökre megváltoztathatja az életüket!

124

– Itt vannak a szükséges akták, amelyeket magával kell vinnie. – Hawkins b rbe kötött iratgy jt t nyújtott át Jonathannek. – A többit már postáztuk a fejedelem részére. Hawkins ezzel megveregette Jonathan vállát, majd visszatért szivarozni az íróasztalához. – Mt. Harker – szólalt meg Seward, amikor egy perccel kébb kiléptek a Fleet Streetre –, nagyon megtisztelne, ha ma este nálam vacsorázna. Roppant sokat segítene, ha elmesélné, milyen volt Mr. Renfield az ideg-összeroppanása el tt. Mivel pedig ez ilyen egyedülálló lehet ség az ön számára, pincém legfinomabb pezsg jével fogjuk megünnepelni! – Lenne kifogása az ellen, ha a menyasszonyom is csatlakozna hozzánk? – Örömömre szolgálna, ha megismerhetném. Remélem, mi hárman jó barátok leszünk! Miután kezet fáztak, és ki-ki ment a maga útján, Jonathan kíváncsian kinyitotta a Mr. Hawkinstól kapott iratgy jt t, és elolvasta f úri kliense nevét. – Drakula. Jonathan összerázkódott, mikor meghallotta saját hangját az üres irodában. Huszonöt éve nem mondta ki a nevet. Undorító ízt hagyott a szájában. Drakula emléke örökké jelen volt, éket vert Jonathan és a családja közé. Az ügyvéd véreres szeme megállapodott az asztalra tett, bekeretezett fotográfián, amely Minát ábrázolta a kicsi Quincey-vel. Quincey. Jonathan nem akarta ezt a nevet adni a fiának, de Mina er sködött, hogy ennyivel illik megtisztelni odaveszett barátjukat. És mivel Jonathan mindenben a felesége kedvérc szeretett volna tenni, vita nélkül beleegyezett. Nem mintha olyan érzéketlen lett volna, hogy ne akarjon legalább egy névvel megemlékezni Mr. Morrisról. De jobban szerette volna, ha a fia szabad marad a rettenetes múlttól, amelyet olyannyira

szeretne elfelejteni. Quincey születése után Jonathan úgy érezte, teljes az élete, és egy id re sikerült elfojtania az átélt rémségeket. Quincey volt az ügyvéd életének legszebb ajándéka. Mindenben a legjobbat akarta Quincey-nek, és ez még keményebb munkára ösztönözte. Mi lett abból a kisfiúból, aki egykor annyira szerette t? A kisfiúból, aki némán meglapult az ajtó melletti bokorban, mialatt az ösvényen sietett felfelé, majd el ugorva apjára vetette magát, és majd megfojtotta csókjaival és ölelésével. Telt az id : Jonathan korosodott, Quincey cseperedett, és egyre kínosabb lett a tény, hogy Mina mintha egy napot sem öregedett volna az eltelt negyedszázad alatt. A legtöbb férfi persze borzasztóan irigyelte Jonathant, hiszen ki ne szeretné, hogy felesége gyönyör és örökifjú maradjon? Ám Jonathan elviselhetetlenül magasnak érezte az árat. Noha Mina küls re nem változott, bels leg annál inkább. Éhesebb lett az ágyban. Ez megint olyasmi, amit a férfiak többsége egyáltalán nem panaszolna fel, ám Jonathan fizikailag olyannyira képtelen volt lépést tartani vele, hogy felesége lassan kezdte a Drakula várkastélyában tanyázó három vámpírn re emlékeztetni. Annyira szégyellte, hogy imádott felesége helyett velük szerezte els szexuális tapasztalatát! Amikor és Mina összeházasodtak röviddel azután, hogy sikerült kimenekülnie Drakula karmaiból, Jonathan megsemmisít b ntudata miatt nehezen tudta elhálni a házasságukat. Aztán, fiuk tizenhárom éves kora táján jött az a végzetes éjszaka. Miközben Jonathan szeretkezni próbált az asszonnyal, felesége nyelvbotlásából megtudta, hogy Mina szüzességét Drakula vette el; a sok száz éves tapasztalattal rendelkez Drakula vezette be az érzékek birodalmába, és ezzel olyan mély hatást gyakorolt Minára, amivel Jonathan, iparkodjék akármennyit is, nem érhet fel. Sokszor hallotta a kocsmákban is, és meg volt gy dve ró-

126

la, hogy ez az igazság: „Mindig az a férfi lesz a legközelebb egy asszony szívéhez, akivel el ször közlötte magát.” Ez még jobban elmélyítette Jonathan keser ségét és lelkifurdalását, Mina vágyai pedig egyre csak n ttek az évek folyamán, szépsége csorbítatlan maradt. Az ital lett Jonathan egyetlen menedéke. A fotográfiát bámulva Jonathan keser könnycseppeket hullatott. A maga módján védelmezni próbálta a fiát. Meg kellett óvnia Quincey-t. Ám minél szorosabban próbálta fogni, annál jobban kisiklott a kezéb l a gyerek. A sors iróniája, hogy Jonathan gy lölte apját szigorú, puritán nevelési elveiért, és az utóbbi néhány évben ugyanezt a gy löletet látja Quincey szemében is. Tisztában volt vele, hogy leszerepelt. Ügyvédként, férjként, apaként és barátként egyaránt. Kinézett az ablakon az ötemeletes épületre, amelyre a Daily Telegraph szavakat vésték. Mennyire másképp alakult volna az életük, ha van olyan szerencsés, és megbukik a szakvizsgán! Akkor soha nem utazik Erdélybe. Mina akkor adta fel írói karrierjét, amikor Jonathan megörökölte a céget Peter Hawkinstól. Lucytól eltanult nagyvilági jártasságával zökken nélkül beilleszkedett az új életbe. Estélyeket adott, öltöztette, csiszolta Jonathant, és nemcsak a szócsöve lett, de kötelességtudó felesége is, aki fáradhatatlanul munkálkodik férje társadalmi fölemelkedésén. Jonathan gondolatban hallotta felesége három nappal azel tti, utolsó szavait: Ne haragudj, Jonathan! Szeretlek! Mindig szerettelek! Hányszor kell még mondanom? Mina feláldozta álmait és céljait a férjéért. Jonathannek se a neveltetése, se a pallérozottsága nem volt elegend , hogy magától is kiemelkedhessen a középosztályból. Nem az volna az igaz szerelem lényege, hogy feláldozzunk magunkat a másikért? Mina azt választotta, hogy saját álmait is a férje sikerei-

ben váltja valóra. Jonathan érvényesülése érdekében azzá faragta magát, amit mindig is utált: tökéletes viktoriánus feleséggé. No, és akkor mi lett volna, ha nem t választja, hanem azt a démont? Mina nélkül k ugyan sosem találhatták volna meg és nem pusztíthatták volna el teljesen Drakulát. Jonathan a mahagóni falburkolathoz vágta a whiskys üveget. – A pokolba! Hogy én milyen bolond vagyok! Az órájára nézett. Ha siet, még elérheti a fél tizenegyes vonatot, visszamehet Exeterbe, vissza Minához, ha ugyan még kell a feleségének. Ellenkez esetben sem hibáztathatná Minát, de mindenképpen megkell próbálkoznia az engeszteléssel. Talán átmehetnének együtt Párizsba, hogy meglátogassák Quincey-t. Látnia kellett a fiát. Ha Mina beleegyezik, Jonathan végre beavatja a fiút az összes családi titokba. Közösen szembenéznek az igazságokkal, hogy ha még egyáltalán lehetséges a megbocsátás, valamennyien túlléphessenek ezen. Ezt a felismerést régi, kedves barátjának, Jacknek köszönheti. Így nem volt hiábavaló Jack halála. Jonathan bezárta az iroda ajtaját, és elindult a Fleet Streeten a Strand irányába, hogy konflist fogjon nyugat felé, a Charing Cross állomásra. Nem maradhat az utcán, nehogy kísértésbe essen. A pokolba! Sehol egy konflis! Húsz perce sincs, hogy a falhoz csapta a whiskys flaskáját, és máris újra szomjas! A félig telt palackra gondolt, amelyet „vészhelyzetek” esetére tartogatott az asztalfiókjában. Milyen gyönge lett! Sürg sen találnia kell egy konflist! Arannyal díszített fekete hintót pillantott meg. Nem ült kocsis a bakon, egyáltalán senki sem rizte a járm vet, ami elég különös dolog ilyen kés este. Szerelmespár bukkant el a kocsmából. Éhesen csókolóztak. Jonathannek nem tudta nem észre venni, hogy a lány valósággal elalél a férfi legkisebb érintését l is. Még jobban kínozta a szomjúság. Nem is számolta, hányszor került már ebbe a hely-

128

zetbe. Az évek során sokszor jutott arra a felismerésre, hogy még mindig szereti, mindennél jobban szereti Minát, szeretne hozzárohanni, hogy bocsánatáért esdekeljen, és is mindent megbocsáthasson az asszonynak. Aztán orrba verte a valóság. El bb-utóbb kettesben maradnának a hálószobában, ahol ismét felszínre kerülne Jonathan összes gyarlósága. Nem tudta, az alkoholbetegség logikája szól-e hozzá, vagy a h vös, józan ész. Képtelen kielégíteni Minát, örökké féltékeny Drakulára, nem bírja feldolgozni felesége romolhatatlan fiatalságát: ez úgyis mindig vissza fogja lökni a depresszióba – és az italhoz, amely mindig vár rá, türelmesen és megbocsátással. – Nem vágyik egy kis melegségre ilyen hideg éjszakán, uram? – csilingelte egy ezüstös n i hang. Jonathan megfordult. Talpig sz zfehérben gyönyör , buja test sz ke lány lépett el a ködb l. Kinyújtott tenyerén almaforma rézflaska gömbölyödött csábosan. Ez olyan igazságtalan! Jonathan már majdnem visszatért Minához. Olyan közel állt hozzá. A lány megnyalta piros ajkát, és a flaskát megdöntve maga is ivott egy cseppecskét. Az a szeszesen fényl száj! Ez sok volt Jonathan akaraterejének. Tudta, hogy mennyire gyönge. Nem méltó Minához. A férfi lépett egyet, és kinyújtotta a kezét. – Nem mondanám, hogy nem. Csak az udvariasság tartotta vissza attól, hogy egyetlen húzással kiürítse a flaskát az utolsó cseppig. – Megyünk? – kérdezte a lány a Victoria rakpart felé kígyózó sikátorok útveszt jére mutatva. – Mintha valaha is lett volna választásom. – Jonathan a karját nyújtotta. A lány nevetett, és belekapaszkodott Jonathan ingujjába. A magányos sikátorban ködfüggöny mögött találták magukat. Éhesen csókolóztak. Jonathan a mocskos téglafalnak nyom-

ta a lányt. – Mina a neved – súgta, és befúrta nyelvét a vörös ajkak közé. – Szólíts, aminek akarsz, apuskám. *** Jonathan felszakította a ruhaderekat. Szorongatta a lány nagy mellet, végigcsókolta a nyakat. – Mondd meg, mi a neved! – Mina a nevem. Jonathan felgy rte a lány szoknyáját, és combjai közé dugta az egyik kezét. A másik kezével a nadrágtartóját kapcsolta ki. – Meséld el, Mina, mennyire tudlak kielégíteni! – Hadd mutassam meg – búgta a Fehérruhás sz ke. Durván megpördítette Jonathant, és a téglafalhoz csapta. Térdre csúszott, arca a férfi dereka alá került. Jonathan várakozva mosolygott. A n kitátotta a száját. Hideg szél csapta meg Jonathan mereved hímtagját. Iszonyodva látta, hogy a n szeme tömör fekete golyóbissá változik. Arca elállatiasodott, szemfoga agyarrá n tt. Szája természetellenesen nagyra nyílt, mintha kiakadt volna az állkapcsa. Nem emberi, ocsmány mordulással el rekapott agyaras szájával, le akarta harapni Jonathan férfiasságát. Jonathan sikoltott. Minden erejét összeszedve, egyetlen ökölcsapással leterítette a Fehérruhás n t, felrántotta a nadrágját, és futni próbált. A Fehérruhás n gonoszul sziszegve felpattant. Macskaként ugrott Jonathan re, és behajította a sikátorban feltornyozott deszkaládák közé. A fa összetört a becsapódás erejét l. Jonathan mozdulni sem bírt. Testét hasogatta a fájdalom. Miért nem hallgatott a szívére, miért nem ment haza, ahogy tervezte? A vámpír állati morgással rántotta ki a törmelékb l. Jonathan

130

megpróbált visszaütni, de a n túl er s volt. Jonathan nem szabadulhatott a vasmarokból. A Fehérruhás n hátrahajtotta a férfi fejét, lemeztelenítette a torkát. – Jaj, Istenem, ne! – kiáltotta Jonathan. Jonathan a szeme sarkából sebesen közeled árnyékot látott. Ez az árnyék hirtelen beburkolta a Fehérruhás n t, rátekeredett. Leszakította t Jonathanr l, és a falhoz csapta. Jonathan a rémülett l bénán figyelte, ahogy a sötét árnyék baljósan magasodik a Fehérruhás n fölé. – Asszonyom! – sikoltotta rémülten a n . Jonathan követte pillantásának útját, és úgy látta, hogy a n a feléjük csuszamló, természetellenesen skarlátszín homályhoz kiált. Hirtelen valami hideg és nedves csapódott Jonathan arcához. Visszafordult oda, ahol az el bb még a Fehérruhás n térdelt. Az árnyékból vérz zsigerek, széttépett tagok hullottak a földre. A nedvesség, ami arcon találta, a n vére volt. – Fuss, te bolond! – kiáltotta a szélben egy férfihang. – Fuss! Jonathan megfogadta a tanácsot. Nyargalt a Fleet Street irányába. Egyszer hátranézett, hogy üldözi-e az árnyék, és valami megmagyarázhatatlant látott. Az árnyék valamilyen módon eltorlaszolta a skarlátvörös homály útját. A homály visszahúzódott, mint a kobra, lecsapott az árnyékra, áttört rajta. Az árnyék szertefoszlott és elenyészett. Úgy t nt, az árnyék védelmezte Jonathant, és a gyorsan közeled skarlát homály volt az igazi ellenség. Bármi volt is az árnyék, a vörös homállyal nem vehette föl a versenyt. Jonathan most már csak a sikátor végére figyelt. Ott lesz a Fleet Street, ahol emberek járnak. Alig néhány yard választja el a szabadulástól! Ló nyerített. A ködb l kirobbant a kocsis nélküli fekete hintó, majdnem elgázolta Jonathant, és elállta az útját. A vörös

homály a sarkában volt. Így nem érheti el a Fleet Street biztonságát! Egyetlen út maradt. Balra fordult, berohant egy másik sikátorba, és segítségért kiáltott. De nem volt formában, az ivás tönkretette a szervezetét. Megbotlott, elterült a macskakövön, hörögve zihált. A baljós r t homály bekerítette. – Ki vagy te? Mit akarsz? – Uramisten! A homály megtámadta. Jonathan utoljára még hallotta saját kiáltását. Az utolsó gondolata Mina volt.

Száznyolcvanegy mérföldnyire, Exeterben Mina Harker sikoltozva ébredt.

132

XVII.

C

otford felügyel a Vörös Oroszlánban gürcölt a papírmunkával. Kedvenc asztala a kocsma legtávolabbi, legsötétebb sarkában bújt meg. Ide sose ült senki, mert nagyon messze esett a bárpult nyüzsgését l. Cotford úgy vélte, ha jobban menne ennek az intézménynek, akkor ez a félrees asztal tökéletes hely volna arra, hogy ifjú szerelmesek zavartalanul suttoghassanak egymásnak édes butaságokat. Csakhogy ez férfiaknak való hely volt. Iszákosoknak való hely. Rend röknek való hely. Nem az a fajta, amelyet ifjú hölgyek látogatnának. Itt a hígítatlan whisky, a hátbavágások és a disznó viccek jelentették a vendégek közötti egyetlen kapcsolatot. Cotfordnak tetszett a sötét faburkolatú, komor hely. Az zugát hosszú árnyékok sorompója választotta el a többi kocsmázótól. Magányt akart, hogy kettesben maradhasson az egyetlennel, amelyet még meghagyott neki az élet: a munkájával. Mivel ez a kocsma volt a legközelebb az Alsóházhoz, az Új Scotland Yardhoz és a Downing Street 10 alatti miniszterelnöki rezidenciához is, a Vörös Oroszlánban nyüzsögtek a politikusok, rend rök és tisztvisel k. A szerencsések, akiknek volt családjuk, mostanra már hazamentek. Csak azok a társtalan fickók fojtották itt italba a magányukat, akiknek nem volt más életük. Cotford illett közéjük. Intett a pincérn nek, hogy töltsön még sört. A kézzel írott feljegyzéseket vetette össze a gépelt jegyz könyvvel, amelyet majd tovább kellett küldenie a f ügyésznek. Cotford szeme

majd kifolyt az új biciklitolvaj-bandáról írott jelentésekt l. Nyilvánvalóan van egyfajta nemesség abban, hogy olyan szegény munkásembereknek szolgáltatunk igazságot, akik elveszítettek az egyetlen közlekedési eszközüket, ám Cotford ezt akkor is lealacsonyítónak találta. Évr l évre töri magát hasztalanul egy olyan hivatalban, ahonnan nem léphet tovább, és nem billentheti jó irányba a mérleget. A pincérn elvette Cotford üres poharát, és új pint barna sört tett elébe. Cotford harminc éve járt ebbe a kocsmába, és jól ismerte a pincérn t. Szomorú, hogy ennyi év alatt sem került közelebb hozzá. Sosem szóltak egymáshoz. Cotford tisztában volt saját rossz hírével. Vajon nem szántszándékkal nézi-e leveg nek a pincérn , hogy mutassa, menynyire neheztel, amiért Cotford annak idején nem kerítette kézre a Hasfelmetsz t? Bár lehet, hogy csak Cotford barátságtalan viselkedése miatt van az egész. Ez a kellemetlen gondolat járt a fejében, ahogy elnézte a többi törzsvendéget, akiknek festett arca szigorúan tekintett le a falakról. A Scotland Yard színevirága. A b nözés örökké tartó, megnyerhetetlen háború, ám minél több b nügyet oldanak meg, annál értelmesebbnek érzi életét a rend r. Ezek a nagy emberek a falon rengeteget tettek azért, hogy az igazság javára billenjen a mérleg. Ott volt a nyugalmazott Donald Swanson f felügyel . Ott volt Thomas Arnold kerületi rend rf nök: kilépett, hogy a krími háborúban harcolhasson, majd a háború végével egyenesen visszatért a rend rség soraiba. De mind közül a legkiválóbb az egykori tanítója, Frederick Abberline f felügyel volt. Cotford somolyogva nézte régi barátjának arcképét. Az istállóját, sokkal inkább bankigazgatónak nézett ki, mint rend rnek! Cotford megemelte a poharát, és ivott e jeles férfiak egészgégére. Lelkes fiatal rend r korában, amikor azt a munkát végezte, amelyet szeretett, Cotford sosem értette, hogy egy ilyen köz-

134

tiszteletben álló ember, mint Abberline, miért olyan mindig, mint akinek vállát az egész világ terhe nyomja. Most, hogy Cotford felett is eljárt az id , végre megértette. Abberline úgy érezte, hogy az feladata igazságot szolgáltatni az er szakos ncselekmények áldozatainak. Nincs is ennél nemesebb hivatás. Huszonöt éve, a Hasfelmetsz -eset kudarca után akkora volt a közfelháborodás, amiért a rend rség képtelen elfogni a gyilkost, hogy Abberline-nak vissza kellett vonulnia. Ám Abberline oly sok b nügyet oldott meg hosszú, dics séges pályafutása alatt, hogy szakmai jó hírét cseppet sem szennyezte be az öt meggyilkolt prostituált, akiknek mégsem tudott igazságot szolgáltatni. Cotforddal nem így állt a helyzet. Abberline kényszernyugdíjazása után átirányították mostani beosztásába. Ezzel búcsút is mondhatott a gyilkossági nyomozásnak, minden további el léptetéssel együtt. Alighanem azt várhatták t le, hogy egy nemes gesztussal is vonuljon vissza. Ám Cotford ehhez túl makacs volt. Koloncként húzta maga után azt az öt szajhát. Nem lehet tiszta a lelkiismerete, amíg valahogy jóvá nem teszi korábbi hibáit. Csak azért imádkozott, hogy a Seward doktor naplójában talált kinyilatkoztatások végre megszabadítsák a b ntudatától. Az ajtó felpattant. Minden részeg, véreres szempár a berontó közrend rre szegez dött. A lelkes fiatalember arca izzadságban fürdött. Megállt a helyiség közepén, és elkiáltotta magát: – Van itt egy bizonyos Cotford felügyel ? A csend megtört, a törzsvendégek sutyorogni kezdtek. – Engem keres – dörmögte Cotford az árnyékból. A piheg rend r tisztelgett, és átnyújtott egy összehajtogatott papírt. – Cotford felügyel úr, azt az utasítást kaptam Lee rmesterl, hogy haladéktalanul kézbesítsem önnek ezt! Feltételezésem

szerint fontos ügy lehet. Cotford kedvelte ezt a legénykét. Fiatalabb, lelkesebb énjére emlékeztette. Széthajtogatta a papírt, újra meg elolvasta. Szédelgett. Már az ajtó felé robogott, amikor az ifjú rend r utána kiáltott: – Cotford felügyel úr! Mivel jelenleg nem vagyok szolgálatban, segíthetek önnek, amennyiben szüksége lenne rám! Cotford fontolóra vette a fiú ajánlatát. Miért is ne adhatnék némi bátorítást ennek a kiváló újoncnak? Így szólt: – Ott vannak hátul az asztalon a jegyzeteim. Intézkedjen, hogy haladéktalanul továbbítsák ket a f ügyész hivatalába. Ne okozzon csalódást, fiatalember! Veszélyes b nöz k üldözése múlik most a maga gyorsaságán! – Igenis, uram! Bízhat bennem, uram! E napi jócselekedet után Cotford elindult a vélhet leg gyászos helyszínre. Ez lesz az els lépés a negyedszázada keresett gonosz felé vezet úton.

Lee rmestert elvakította a villámlás. Kék foltok táncoltak el tte. Látása fokozatosan tért vissza, hogy a szeme ismét befogadhassa a hátborzongató helyszínt. A rend rségi fotográfus magnéziumport töltött a kamerába, majd újra kattintott. Lee ezúttal elfordult, és visszakívánta azokat az id ket, amikor a ncselekmények helyszínét fotografálás helyett még lerajzolták. Amióta Lee belépett a Scotland Yardhoz, nem hagyta nyugodni a kérdés, hogy milyen is lehetett a Hasfelmetsz esetén dolgozni. Valójában éppen e rettenetes gyilkosságok iránt érzett vonzalma miatt kereste annak idején újoncként Cotford barátságát. Az öreg felügyel volt a Hasfelmetsz -eset utolsó olyan nyomozója, aki még nem vonult vissza. A gyilkosságok 136

idején Lee még csak kisfiú volt, de azért jól emlékezett rájuk. Tulajdonképpen a hírhedt gyilkosságok miatt szerelt le a katonaságtól 1902-ben, a második búr háború után, és jelentkezett a londoni rend rséghez. Most pedig, tíz évvel kés bb, Lee rmester ott állt egy sikátorban, egy fiatal lány megcsonkított hullája felett. Látott épp elég széttépett, véres halottat a háborúban, de azok mind férfiak voltak. Egy asszony esetében az ilyen sokkal szörny bb. Emitt egy leszakított láb, ott egy kar, amott a fej, vértócsában a kitépett szív. A törzset kizsigerelték, a bels szerveket és a beleket szétrakták a macskakövön. Lee acélszürke szeme Huntley felügyel t, az esethez kirendelt embert kereste. Huntley a kezét hátrakulcsolva ellen rizte a két rend rt, akik összeszedték és jegyzékbe vették a bizonyítékokat. Száraz köhögést vertek vissza a téglafalak. Lee, Huntley és a rend rök arrafelé fordultak, ahol a sikátor a Temple Bárba torkollott. A ködb l kövér lump alakja bukkant ki. Huntley a csoszogó jelenségre szögezte elemlámpáját. Lee rmester azonnal megismerte Cotfordot. Azért több tapintatot várt volna el t le, minthogy tök részegen állít be a b ncselekmény helyszínére. Engedély nélkül küldte el Price-ot Cotfordért a Vörös Oroszlánba. Ha Cotford blamálja magát Huntley felügyel el tt, blamálni fogja Leet is. Huntley egyetlen alkalmat sem hagy ki, amikor keménykedhet; egészen biztosan elintéz Leenek egy megrovást. Patrónusának dülöngél alakja láttán Lee már csak azért imádkozott, hogy ne legyen jóvátehetetlen a hiba, amit elkövetett. Huntley nem sietett elfordítani a fénykévét Cotford verejtékes, vörös orrú ábrázatáról. Cotford kihívóan bámult a fénybe. – Cotford felügyel ? – kérdezte Huntley. – Azt hiszem, eltévedt. A kocsmák feljebb vannak, a Fleet Streeten. A rend rök kuncogtak. Ismerve patrónusát, Lee azon töp-

rengett, vajon milyen hamar kell majd szétválasztania a vereked ket. Szerencséjére Cotford csak kikerülte Huntley felügyet, és az áldozat felé döcögött. Huntley és kollégái hüledezve néztek egymásra. Komolyan azt tervezi Cotford, hogy nyomozni fog ebben a b nesetben? A kuncogás nyílt nevetésbe csapott át. Cotford mintha észre sem vette volna. Lee helyette is szégyenkezett. – Épp id ben érkezett, Cotford felügyel ! – mondta Huntley. – Most akarom összefoglalni az esetet. Nyugodtan maradjon, ha óhajtja. Talán tanul valamit. Lee legszívesebben behúzott volna egyet ennek a pimasz kép Huntley-nak, ám Cotford ügyet sem vetett rá. A helyszínt körbejárva kizárólag a véres maradványokra figyelt. – Az áldozat ruhájának kézzel varrott gyöngyhímzéséb l megállapító, hogy nem volt whitechapeli szajha – mondta Huntley. – Vagy a mi támadónk vonszolta be a sikátorba, vagy önként jött ide, hogy találkozzanak. Tekintve, hogy a Temple Bárban folyamatos a jövésmenés, támadás esetén az emberek meghallották volna a n sikoltozását. Vagyis feltételezhet en azért jött ide, hogy a szeret jével találkozzék. Valami balul ütött ki. A n talán visszautasította szeret je közeledését. Veszekedtek. A szeret megpróbálta elvenni azt, amit nem kínáltak fel. Dulakodtak, rázuhantak azokra a ládákra ott, a sikátor végében. A n szükségszer en megpróbálhatott elmenekülni. A szeret kést rántott. Leet akarata ellenére leny gözte a helyszínen talált bizonyítékok ilyen okos összefoglalása. Huntley-t meglepte, hogy Cotford továbbra is leveg nek nézi. Cotford felemelte a Fehérruhás n levágott fejét. A halott arcra ráfagyott az iszonyat, a felügyel azonban egykedv en megfordította a fejet, megbökdöste a véres húst, piszkálta a té-

138

pett szél b rt. Feldobta a fejet, elkapta, a halott n nyitott szemébe bámult. Lee már nem a megrovástól tartott. Az állását féltette. Huntley döbbenten nézte, ahogy Cotford visszateszi a levágott f t a macskak re, majd a törött ládákhoz dülöngél. Hitetlenked fejcsóválás közepette folytatta az összefoglalást: – Támadónk a szenvedély önkívületében rávetette magát szerencsétlen áldozatunkra. Brutálisan meggyilkolta és megcsonkította. Szeret je ruhájának finom min ségét tekintve meg vagyok gy dve róla, hogy gyanúsítottunk úriember. Ezt a kaszabolást azért végezte, hogy elterelje magáról a gyanút, abban a reményben, hogy valami fajankó felügyel az utca emberét hibáztatja majd a véres b ncselekményért. A Temple Bart köztudottan disztingvált emberek – jogászok, bankárok – frekventálják. Az úriemberi köreikben kell felhajtanunk a gyilkosunkat. A sikátor végéb l recsegés hallatszott. Ismét Cotford felé fordultak a tekintetek. Úgy t nt, bezuhant a ládák közé. Lee elszörnyedve állapította meg, hogy a helyzet a vártnál is roszszabb. Cotford feltápászkodott az ép ládákról, néhány lépést hátrált, nekifutott, ugrott, újra rázuhant pohos alakjával a ládára, amely ismét egyben maradt. A nehézkesen feltápászkodó Cotford végre tudomást vett róla, hogy mindenki t nézi. – Bocsánat, felügyel . Már meg ne haragudjon. – Huntley felügyel úr – szólalt meg az egyik rend r –, kifelejtette a véres lábnyomot, amit az egyik törött deszkán találtunk. – Természetesen nem felejtettem ki! Támadónk, miután befejezte borzalmas m vét, ott állt tet l talpig véresen. Amikor visszanyerte uralmát érzékei fölött, és rádöbbent, mit tett, viszsza h költ, és futásnak eredt a Temple Bar irányába. Ezt azért

tudjuk, mert futás közben rálépett arra a fadarabra, a lábnyom pedig a Temple Bar fel li kijáratra mutat. – Gratulálok, öregem! – mondta Cotford. Huntley arra fordult, hogy kegyesen nyugtázza a kollegiális elismerést, ám elakadt a szava, mert azt látta, hogy Cotford a macskakövön térdel, és búgócsigával játszó kisgyerek módjára pörget egy fadarabot. Lee úgy érezte, meg kell mentenie Cotfordot. – Huntley felügyel úr, a rend rségi boncnok megérkezett! Huntley felragyogott. – Á, itt a böllér! Mi végeztünk is, fiaim. Az els kört én fizetem a Vörös Oroszlánban. Kisded csapatának élén Huntley nagy nevetgélések közepette távozott a sikátorból. A boncnok közelebb lépett, és az áldozat maradványainak láttán igyekezett gyomrában tartani a vacsoráját. Leet, akinek már az öregapja is katona volt, arra szoktatta az apja, hogy szigorúan ragaszkodjon a szabályzathoz, és tartsa tiszteletben a parancsnoki láncot. A belénevelt ösztönök ellenére hívta ide Cotfordot, és most majd neki kell vesz dnie ezzel az emberrel, aki mostanra már szégyellni való korhellyé vált. Lee mély lélegzetet vett, majd megfordult. Cotford sehol. Hol a pokolban lehet? Lee beljebb sétált a sikátoron a Fleet Street irányába, és megtalálta Cotfordot. Négykézláb állt a macskakövön, egy sötét, szivárgó kupac mellett. Markolt a kupacból, az orrához emelte, megszagolta. Lee rádöbbent, hogy Cotford lócitromot szorongat a kezében. Lee mélységes részvéttel térdelt barátja mellé, és rátette a kezét Cotford hátára. – Felügyel úr, hadd vigyem haza! Cotford elejtette a lócitromot, kezét a nadrágja szárába tö-

140

rölte, és felnézett Leere. Színjózan volt, tekintete mint az igazi nyomozóké. Felállt. – Huntley lehet felfújt hólyag, de attól még fene jó detektív. Csak egy kis edzésre van szüksége. Azok a ládák kiszárított tölgyfából vannak. Arra készültek, hogy nagy súlyokat szállítsanak bennük. Mint talán már megfigyelte, én akkora vagyok, mint egy ámbrás cet. Teljes sebességgel nekifutottam, rávet dtem azokra a ládákra. Minden igyekezetem ellenére sem törtek össze. – Mire céloz ezzel, felügyel úr? – Huntley feltételezése szerint a n és a férfi pásztoróra céljából találkoztak itt. Ám én azt hiszem, egy harmadik személy támadhatta meg ket. – Mib l gondolja? – Figyelje csak meg, hol áll. Látja a földön azokat a véres tenyérlenyomatokat? Férfikézt l származnak. Lee lenézett a macskakövön díszelg tenyérnyomokra, amelyek elkerülték Huntley figyelmét. – Nézze a hüvelykujjakat – folytatta Cotford. – Akárki volt is itt, hanyatt esett, és tompítani próbálta az esés erejét. Ezért fordulnak kifelé a hüvelykujjak. Ez a személy éppen hátrált. – Mit el l? – Nézze csak a trágyát. Itt lovak voltak. Valószín leg járm elé fogva. Eltorlaszolták ennek a személynek az útját akkor, amikor csurom véresen ki akart menekülni valaki el l a Fleet Street biztonságába. Lee már bánta, hogy valaha is kételkedett Cotfordban. – Tehát az ön harmadik személye el l menekült. – Pontosan! Akinek nagyon izmosnak kellett lennie, mert hatalmas er vel penderítette ismeretlen második áldozatunkat a ládák közé. Annak a n nek a fejét sem késsel vágták le. A té-

pett szél hús egyetlen dolgot jelenthet. Azt, hogy két irgalmatlanul er s marok letépte. Lee megdöbbent. – De felügyel úr! Hiszen alig egy perce jelentette ki, hogy emberi er nem törhette össze a ládákat. Ami meg a fej leszakítását illeti, ugyan ki emberfia volna elég er s ehhez? – A bizonyíték nem hazudik. Ne merjük elvetni, amit egykönnyen nem magyarázhatunk meg. Tapasztalatom szerint, Lee rmester, a dühöng rültek tíz ember erejével bírhatnak. Kergettem egyszer egy ilyen háborodottat. Ezzel Cotford megfordult, és elindult egy másik sikátorban a rakpart felé. Lee követte. Cotford megállt, apró, fényes tárgyat emelt föl. Odadobta Leenek. Rézgomb volt, amelybe a W&F monogramot vésték. – Wallingham és Fiai – mondta Lee. – Az. London egyik legjobb szabósága. Friss vér volt a gombon. – Második áldozatunk jómódú ember volt – jegyezte meg Cotford. Lee kerekre nyílt szemmel bámulta a gombot. – Honnan tudta, hogy a sikátornak ebben a részében kell keresni? – Látta, mikor megpörgettem a földön a fadarabot. Ha egy futó ember rálépett volna, az a fa úgy pörög az egyenetlen macskakövön, mint a búgócsiga. Huntley a véres lábnyomból feltételezte, hogy a gyanúsított a Temple Bar felé tartott. De Huntley-t félrevezette a lábnyom, mert rossz irányba mutat, és a második áldozatunkhoz tartozik. Nem a b nét l menekült. A sikátorban tartózkodó harmadik személyt l menekült, és az üldözés itt ért véget. Cotford ismét letérdelt, megmártotta az ujját a kövezeten gyöngyöz , apró vércseppekben, majd megmutatta Leenek.

142

– Tegyen meg nekem még egy szívességet, rmester. Számoljon majd be, hogy pontosan mi szerepel a kórboncoki jelentésben. Lee tétovázott. Ez újabb szabálysértés. Viszont tudta, hogy az öreg véreb megtalálta az igazi szagot. – Amit csak kér, uram. – Ez nem valami sok vér, felügyel úr – jegyezte meg Lee. – Talán lehet egy él tanúnk. – Fölöttébb valószín tlen – mondta Cotford. – Ezen a ponton véget érnek a véres lábnyomok. Második áldozatunk nem érte el a sikátor végét. – Cotford lehajtotta a fejét, és megrendülten keresztet vetett. – Attól félek, rmester, hogy amint kireggeledik, maga újabb gyilkosságról fog beszámolni Huntley felügyel nek. Isten irgalmazzon nekünk.

XVIII.

K

ate Reed gy lölte a londoni reggeleket. Az utcákon egymást taposták a munkába loholó járókel k. Gondolatnak is undorító, hogy az ember úgy szorongjon a földalatti vasút kocsijában, mint a szardíniák a konzervdobozban! Idegesítette, hogy a tülekedésben mindenféle idegen hozzáérhet. El bb ébredt, mint a férje, és még a sötétben felkeltette és megetette a gyerekeit. Okvetlenül végezni akart a vásárlással és otthon akart lenni, miel tt elkezd dik ez az eszel s rohanás. Babakocsit vonszolva, sarkában kisfiával, Matthew-val, felverg dött a Piccadilly metróállomás lépcs jén. Páran jöttekmentek, de senki sem ajánlotta fel, hogy segít vinni a nehéz babakocsit. Hol van már a lovagiasság! Kate-et lehangolta az utóbbi id ben elaljasodott Piccadilly Circus látványa. Két éve egy serf zde nagy hirdetést állított itt fel, amelyet villanykörték tucatjai borítottak fénybe. A reklám teljesen tönkretette a gyönyör épületegyüttest. Amióta befolyásolható, zsenge gyermekek anyja lett, Kate maga is aktivistává vált. Több ezer emberrel együtt követelte, hogy távolítsák el a reklámot. Sokan azzal érveltek, hogy ugyan mit árthat egyetlen cégér? Ám Kate tudta, hogy ha egyetlen cégnek megengedik, hogy a portékájával itt házaljon, akkor jön utána a többi is. Ez a hirdetés éjszakánként megvilágította az utcát, magához vonzva a züllött egyedeket. A Piccadilly Circust eredetileg úgy tervezték, hogy elegáns párizsi bulvárra hasonlítson, ám ehelyett hamarosan színházi negyeddé vált. A város ordenáré oldala! A sörreklám csak a le144

csúszás újabb jele volt. Egyáltalán be sem tette volna ide a lábát, ám férje cip je okvetlenül talpalásra szorult, és a piccadillyi John Tucknál már csak a St. James-i Lobb volt jobb suszter egész Londonban, ez utóbbit azonban Kate nem tudta megfizetni. Miután Kate és gyerekei sikeresen fölkapaszkodtak a metróállomásról fölvezet lépcs k meredélyén, az asszony kerül úton a körforgalom felé irányította kisfiát és a gyerekkocsit. Nem akarta, hogy a reklám gálád villódzása hatalmába kerítse a fiát. Sajnos azonban ezen az útvonalon meg a Shaftesbury szök kút még illetlenebb meztelen puttója éktelenkedett. Ez a szobor túlságosan is érzéki volt egy Lord Shaftesbury-féle tiszteletre méltó emberbaráthoz. A szoborral szembeni ellenérzés csitítása végett a városatyák a keresztény jótékonyság angyalának nevezték az alkotást. Ám a Kate-hez hasonló jó keresztényeket ugyan be nem csapják ilyesmivel! Továbbra is terjedt a pletyka, amely szerint a szobrot eredetileg Erósz, a görög szerelemisten tiszteletére emelték. Bálvány díszeleg egy igaz keresztény emlékm vén! Kate elfordította a tekintetét. Matthew a Piccadilly nagy terére sodródott. Anyja kezét elengedve a magasba röpítette játékrepül jét, amit apja készített neki feny gallyból és papírból. A kis szerkezet hátrafelé szállt az er s szélben, ám a repülés csodájától megb völt Matthew-t ez egyáltalán nem zavarta. – Én vagyok Henri Salmet! Átrepülöm a Csatornát! – és már szaladt is a repül jéért. – Gyere már, Matthew! – kiáltotta Kate. – Erre most nincsen id ! A suszter után mamikának még el kell mennie a Covent Gardenbe, miel tt elkapkodják a legjobb halat! Kate kénytelen volt elengedni egy csomó konflist, csak utánuk kelhetett át a Regent Streeten. A járda szélére lépett, és kezét nyújtotta a fiának.

– Gyere már, Matthew! Ám Kate keze csak a leveg t markolta. Ezt a bosszúságot, most aztán megint nem mehet át az utcán! Megfordult, körülnézett, a fia után. Matthew a tér közepén állt, és fölfelé bámult. – Mozgás, Matthew! A kisfiú mégse mozdult. Játék aeroplánja el tte hevert a földön. Csak nem azt az illetlen szobrot bámulja a Circus közepén? Nagyon érik már egy körmös a fakanállal! – Matthew! Azonnal gyere ide! Kate babakocsijával keresztülman verezett a járdát elözönl tömegen. Ment egyenesen a fiához. – Nem hallotta, hogy kiabálok, fiatalember? Matthew még mindig nem vett tudomást az anyjáról. Reszketett, mint a nyárfalevél. Kate rémülten fél térdre esett, és megragadta a gyerek vállát. – Valami baj van, Matthew? A kisfiú fölemelte remeg karját. Volt a szemében valami, amit Kate még sose látott. Rettegés. Elfordította a fejét, és akkor már látta, mit mutat a fia: egy közeli fát. Várjunk csak, nincsenek is fák a Piccadilly Circusön! Kate ösztönösen reagált. Olyan vérfagyasztó sikoly szakadt föl bel le, hogy az összes járókel megtorpant. Kate sikoltozva, zokogva kapta fel Matthew-t, és befogta a kisfiú szemét. Emberek rohantak hozzájuk segíteni. – Mi a baj, asszonyom? – kérdezte egy férfi. Kate a magasba mutatott, és reszket hangon mondta: – Az ördög eljött Londonba! Az emberek felnéztek. A szemek kimeredtek, az állak leestek. Az iszonyat sikolya mormolással kezd dött, majd a vihardagály harsogásává er södve hömpölygött végig a Piccadilly Circusön. Sípjukat fújó rend rök rohantak a fa tövében összever dött

146

sokaság felé. A n k elájultak. A férfiaknak földbe gyökerezett a lábuk. Az automobilok csikorogva fékeztek. A gyümölcsösés tejeskocsik csattogva ütköztek össze. Pokoli hangzavar. A Piccadilly Circus közepére negyven láb hosszú karót állítottak, amely magasabb volt a keresztyén jótékonyság angyalánál. A karó tetejébe meztelen embert ültettek. Az ember állkapcsa eltörött, ahogy a leszakított bels szerveket és béldarabokat maga után húzó karó el bukkant a száján. Szeméb l, szájából, füléb l vér serkedt. A test vonaglott, az ember vérfagyasztóan nyögött. Még élt a szerencsétlen. Ez valóban az ördög m ve volt.

XIX.

A

mikor Quincey az el este találkozott Basarabbal, nem tudta pontosan, mit is várjon. Basarab közölte, hogy nem utazik vissza a társulatával Romániába, de azt nem említette, hogy ehelyett elkísérné t Londonba. Quincey pánikba esett, mert azt hitte, Basarab le akarja rázni. Ám Basarab csak nevetett, és szerz dést húzott el a zsebél. Felkérte Quincey-t, hogy lépjen be a társulatához, legyen a képvisel je, és készítse el az londoni érkezését. Quincey ujjongott. Még a Párizsra zúduló felh szakadás sem ronthatta el a kedvét! A járókel k beiszkoltak a tet k alá. De Quincey aztán nem! Hanyag, hosszú léptekkel gyalogolt a körúton a Gare du Nord irányába, odatartotta arcát az es nek, és vigyorgott, mintha a világon semmi gondja nem lenne. Quincey Angliában n tt fel, megszokta az es t. Londonban az es l szürke lesz a világ, ám Párizs még es ben is aranylik. A Fények Városa kétszeresen ragyogott, hiszen Quincey saját jöv jének tündöklését is látni vélte benne. Olyan elevenség volt a fiú járásában, amit azóta sem érzett, hogy apja az hasztalan ordítása és rúgkapálása ellenére kivonszolta a színházból. Felpattant a calais-i vonatta, beült az étkez kocsiba. Megint sínen volt az élete! Amikor a kabátja bels zsebébe tette a jegyét és az útlevelét, hogy el kaphassa, ha jön a kalauz, megtalálta a táviratot, amelyr l a nagy izgalomban egészen megfeledkezett. Mina nem tudta, hol keresse Quincey-t, úgyhogy kénytelen 148

volt az Odéonba címezni a sürgönyt, ahol azt az el nap Quincey meg is kapta Antoine-tól. Azóta hurcolta magával a felbontatlan táviratot. Úgyis tudta, mit üzen az anyja. Könyörögni fog – kétségkívül hajthatatlan férjének szekatúrája miatt –, hogy gondolja meg magát, térjen vissza a Sorbonne-ra. Quincey-t még mindig bántotta, hogy akkora veszekedés után csak úgy otthagyta az anyját, de még nem állt minden készen ahhoz, hogy bocsánatot kérjen. Egyel re hivatalosan is be akart kerülni a produkcióba. Addig egy szót sem vált a szüleivel. Majd Bram Stoker Drakulájának premierjén láthatják, mire vitte a fiuk! Remélhet leg büszkék lesznek rá, ha Quincey-t társproducernek és második legfontosabb szerepl nek nevezik a plakátok. Akkor majd belátják, hogy nem tékozolta el a jöv jét, hanem igenis maga kovácsolt magának egyet! Addig azonban rizkedik a szükségtelen összecsapásoktól. Bár fáj, hogy kerülni kénytelen az anyját, Quincey tudta, hogy er snek kell maradnia. Teát rendelt, és kényelmesen elhelyezkedett addig is, amíg megérkezik a francia partra. Repesett az izgalomtól, ha Deanere és a Lyceummal kötend szerz désre gondolt. Err l eszébe jutottak a könyvei és a román fejedelem históriája. Miért nevezte Stoker grófnak Drakulát, és nem annak, ami volt: fejedelemnek? Érdekes. Talán el akarta választani a kitalált alakot a történelmi Drakula véres örökségét l, hátha h se így több együttérzésre tarthat majd számot. Hozták a teát. Miközben Quincey letette könyveit és jegyzetfüzetét, a vele szemben ül utasra pillantott, aki a Le Temps esti kiadását olvasta. Kis híján elejtette a csészéjét. Kikapta az újságot az utas kezéb l, aki a fiatalember arckifejezésének láttán nem is tiltakozott. Quincey érezte ujjai alatt az érdes papír szemcséit, mégsem hitt a szemének: „HOMME

EMPALÉ”. A cím alatt rajz szerepelt az áldozatról. Quincey tekintete a könyvében lév fametszetre villant. Drakula fejedelem karóba húzottak között vacsorázik. Az újságcikket olvasva Quincey szíve a mozdonynál is gyorsabban zakatolt. „Un homme a été découvert empalé hier matin á Piccadilly Circus.” „Karóba húzott embert találtak tegnap reggel a Piccadilly Circusön.” Quincey keze úgy reszketett, hogy a fiú alig bírt olvasni. Az asztalra tette a lapot, hogy ne rázkódjon, és még egyszer elolvasta a cikket. Nem értette félre. Lélegzése felgyorsult. Az utolsó sornál azt hitte, elájul. Kényszerítette magát, hogy újra elolvassa. „A karóba húzott áldozatban azonosították dr. Jonathan Harker ügyvédet, a Londontól nyugatra es Exeter város lakosát.”

150

XX.

C

otford felügyel megragadta a fehér vászonleped t, amely kísértetiesen szivárványlott a felette függ hidrogénlámpa izzásában. Mina Harker felé fordult, és figyelte, ahogy az aszszony vesz egy mély, idegnyugtató lélegzetet. Cotford alaposan megfigyelte ezt a n t, amikor bevonult a hullaházba. Nem h költ vissza az ajtóban úgy, ahogy más, férjük földi maradványaihoz látogató özvegyek szoktak. Abból, ahogyan viselte magát, és ahogy egyenesen el re nézett, Cotford láthatta az asszony csendes erejét. Higgadt, méltóságteljes elegancia áradt bel le. Magas nyakú, bokáig ér fekete ruhát viselt, sz ke fürtjeit pedig koszorúba t zte, ugyanúgy, ahogyan Cotford anyja viselte a haját annak idején. A felügyenek azt is észre kellett vennie, hogy öreges öltözéke ellenére és korához képest Mrs. Harker igen vonzó jelenség. Felt en szép arcán nem hagyott nyomot a kor. De nagy barom volt ez a Jonathan Harker, gondolta Cotford. Lotyókkal hetyeg a sikátorban, holott otthon ilyen remek asszony várja! A felügyel pókerarcot öltött. A sikátorban kidolgozta az elméletét, amelyet a bizonyíték alátámasztani látszott, bár nem teljesen. Aztán Lee megmutatta az egyel re azonosítatlan fehér ruhás lányról fölvett jegyz könyvet. A sikátorban talált véres tenyérnyomokat Jonathan Harker hagyta maga után, az apró vércseppekben azonosították a vércsoportját. Cotford nem kételkedett benne, hogy Jonathan Harker volt a sikátorbéli merénylet második áldozata. Nincs is párja annak a bizserget ér-

zésnek, amit az ad, hogy nekünk volt igazunk! Seward naplóját olvasva rájött, hogy az tulajdonképpen vallomás, hiszen Seward a társait is megnevezte benne. Cotford egy szempillantás alatt megértette, hogy miért nem sikerült annak idején Abberline-nal elfogniuk a ravasz sorozatgyilkost. Hát mert a Hasfelmetsz Jack nem egyetlen személy volt, hanem az rült okkultisták kotériája! Mivel Seward karddal a kezében halt meg, kétségtelenül megölték, hogy elnémítsák. Teljesen logikus, hogy az összeesküvés vezet je félni kezdett cinkostársaitól. Cotford el re tudta, hogy Seward halála újabb gyilkosságsorozatot indít majd el. Nem lepte meg a fehér ruhás lány halála sem. Amint lépésre kényszerült, az összeesküvés vezet jében feltámadt a régi vérszomj, tehát elkerülhetetlenül újabb n ket kellett ölnie. A sikátorbeli lotyó sajnálatos meggyilkolása csak hab a tortán. Seward doktor Mina Harkerr l is írt a naplójában, de csak szinte szenteknek kijáró hódolattal. Cotford nem hitte, hogy az asszony közvetlenül részt vett volna a gyilkosságokban, ám bizonyosan tudott róluk. Remélhet leg Mrs. Harker lesz a kulcs, amely feloldozza Cotfordot a múlt terhe alól. Amikor kérte, hogy találkozhasson Mrs. Harkerrel, továbbá, hogy az összes széket vigyék ki a hullaházból, Lee szó nélkül engedelmeskedett. Ha Cotford nem rült félrebeszélésnek, hanem tényszer leírásnak tekinti Seward doktor naplóját, akkor számolnia kell vele, hogy Mina Harker er s asszony. Vagyis félelmetes ellenfél lenne. Cotford csakis azzal veheti rá, hogy elárulja, amit az összeesküvésr l tud, ha úgy megrázza, mint Krisztus a vargát. Ha Mrs. Harker kénytelen lesz azonosítani a férje maradványait, máris hátrányba került. Cotford remélte, hogy ez elég lesz. Ám amint meglátta az asszonyt, rögtön tudta, hogy kíméletlenebbül kell viselkednie vele, mint ahogy özveggyel valaha viselkedett.

152

– Figyelmeztetnem kell, asszonyom, hogy a férje holtteste nincs valami szalonképes állapotban – mondta Cotford, egyel re még csak markolva a vásznat. – Higgye el, felügyel úr – suttogta Mina –, hogy azok után, amiket láttam életemben, én már nagyon kevés dologtól émelygek. Cotford drámai mozdulattal lerántotta a leplet Jonathan Harkerr l. Az összeroncsolt test fehérre zománcozott, öntöttvas hordágyon hevert. A halál beállta után eltávolították bel le a négy hüvelyk átmér , negyven láb hosszú karót, ezért az arc összelappadt. Jonathan Harker kizsigerelt, eltorzult teste már oszlásnak indult, mert Cotford két napot várt, miel tt értesítette volna az özvegyet. A hulla b re zöldeskékre színez dött, amit a hidrogénlámpa fénye csak még förtelmesebbé tett. A szag szétáradt a hullaházban amint Cotford elhúzta a leped t. A legtöbb asszony összeroppant vagy elájult volna férje tetemének – pláne egy ennyire meggyalázott tetemnek – a látványától. Ám Cotford azt vette észre, hogy Mina egy darabig csak bámulja a holtat. Majd a sokk elmúltával az asszonyban tudatosodhatott, mit lát, mert tágra nyílt szemmel elfordult. Szeme nedves lett, de könny nem jött bel le. Mina összeszedte magát, felegyenesedett. Mintha megparancsolta volna annak a számító eszének, hogy fegyelmezze a szívét. Cotfordnak imponált ez a keménység. Egy férfi vasakarata a finom n i testben! Dr. Seward szabatosan írta le Mina Harkert. – Édes Istenem, Jonathan! – mondta az asszony. Körülnézett, mintha azt keresné, nem ülhetne-e le valamire. Amikor nem talált semmit, tekintete az ajtóra siklott. Rosszul érezte magát, el akart menni. Pontosan úgy reagált, ahogyan Cotford remélte. Most már csak egy kis olajat kell önteni a t zre. Ekkor az egyik sötét sarokból a deres hajú kórboncnok ugrott el , egyik kezében egy pohár vízzel, a másikban zsebken-

vel. Mina hálásan mosolygott rá, bár Cotford a legszívesebben fültövön csapta volna. Mindent bevetett, hogy a lehet legkínosabb legyen a helyzet, erre ez a pitiáner alak tönkreteszi a stratégiáját! A vén szamár még egy üveg repül sót is el szedett a laboratóriumi köpenyéb l! Ostoba! Mina nem az az ájuldozós fajta. Cotford rosszalló pillantást vetett Leere, aki mintha nem tudta volna, mit tegyen. Ezt ellensúlyozni kell valamivel. – Úgy felnyársalták, mint a rablóhúst – jegyezte meg Cotford. Lee három rend re ott pukkadozott mögötte. A kórboncnok kilépett a fénybe, és azt kiáltotta: – Ezt a legnagyobb mértékben illetlennek és szabályellenesnek találom! Cotford újabb rosszalló pillantást lövellt Leere, aki a gondjaiba vette a kórboncnokot. Pusztán azzal meg tudta félemlíteni, hogy toronyként magasodott föléje. – A maga dolga az, hogy kövesse az utasításainkat. A megjegyzéseit tartsa meg magának – mondta halkan. Hülye Lee! Mina még ezt a suttogást is meghallotta. – Részvéte, felügyel úr, igazán megható – szólt az asszony. Lee és a rend rök abbahagyták a pukkadozást, és feszélyezetten krákogtak. Talált, Mrs. Harker! Cotfordnak felül kell kerekednie, miel tt még elveszíti a fölényét. – Már megbocsásson, de maga mondta pár perce, hogy kevés dolog létezik, amit l émelyegne. Mina nem felelt. Cotford a deszkaasztal fölé hajolt, és rácsapott Seward b rkötés naplóira. – Amennyire a néhai Seward doktor írásaiból megállapíthattam, az id el tti halál nem szokatlan a maguk családjában. Mina szeme tágra nyílt a döbbenett l. A felügyel már-már úgy hitte, az asszony megtört, de ismét azt kellett látnia, hogy Mina vaskézzel fegyelmezi lappangó indulatait.

154

– Pontosan mire céloz? – kérdezte elszántan. – Maguknak állandó kísér je a Kaszás. A fia névadója, Quincey Morris. Egy amerikai. Pontosabban texasi… – …huszonöt éve halt meg egy romániai vadászkiránduláson – vágott közbe Mina. – Maga szerint ki tehetett ilyet a férjével? Voltak ellenségei? Mina szeme felcsillant. – A férjem ügyvéd volt. A jogi szakmában mindig adódnak kétes kapcsolatok. Á, puhul már! – gondolta Cotford. – Ilyen er szakos b ncselekményhez szenvedélyesebb motívumra van szükség. – Mire gondol, felügyel úr? Cotford sejtette, hogy az asszony agyába belevés dhetett egy név. Neki csupán annyit kell tennie, hogy kiszedi bel le. – Valaki vette a fáradságot, hogy hatalmas karót állítson a Piccadilly Circusön, és rát zze a maga férjét. Ez nem hirtelen felindulásból elkövetett b ntény. Ezt meg kellett tervezni. Olyasvalaki tette, akiben több volt múló haragnál. Ugyan már, Mrs. Harker, ha van a múltjában olyasvalaki, aki képes erre az állatias kegyetlenségre, annak a nevét csak meg kellett jegyeznie!

Nem lehet , gondolta Mina. Szíve olyan gyorsan vert, hogy már-már kiugrott a mellkasából. Mindegy, milyen keveset tud Cotford; már ez is sok. Egy pillanatig attól félt, hogy el fog ájulni. Az fejedelme már rég meghalt. Csak a lázálmaiban él. De még ha valami módon életben maradt is, Mina akkor sem hajlandó elhinni, hogy képes lenne így megbántani t. Ez nem lehet ! De ha lenne, akkor is, miért most? Miért várt huszonöt évet? Viszont ki más lehet ennyire embertelen?

Mina feje zsongott. Eleve felborzolt idegekkel érkezett a hullaházba. Jonathannel folytatott utolsó beszélgetésüknek, annak a sebz , indulatoktól f tött veszekedésnek emléke b ntudatos ólomsúllyal nyomta a lelkét. Most már sohasem békülhetnek ki. Sohasem mondhatja el, mit érez. Megesküdött, hogy Quincey-vel kapcsolatban nem fogja elkövetni ugyanezt a hibát. A szobában nem f töttek, és a szemfájdítóan éles fény sem tette melegebbé. Valahol a sötétségben visszhangzóan ketyegett egy óra. Az id most nem Minának dolgozik. A felügyel el vett valamit az asztalon lév iratgy jt l. Mina felismerte a fényképészeti papír jellegzetes, cakkos szélét, és felkészült a legrosszabbra. – Ismeri ezt a n t? – kérdezte Cotford. Mina ránézett a fotográfiára. Egy levágott fejr l készült. Legnagyobb meglepetésére egyáltalán nem volt ismer s a n arca. – Nem. Ismernem kellene? – Nohát, a férje biztosan ismerte, ugye érti, mire gondolok? Bizonyítékunk van rá, hogy a férje jelen volt, amikor ezt a n t lekaszabolták. Ebben az irányban sehova sem jut a vén bolond. Mina ereje visszatért. – Felügyel úr, mennyiben tartozik ez rám? – A maga férjének a vére ott volt a n levágott feje közelében. Valamint ez a gomb is… Egy rézgombot mutatott, amelybe M&F monogramot véstek. Cotford ráér sen odaballagott a hordágyhoz. Közömbös kezek Jonathan teteme mellé halmozták szürke öltönyének rongyait. – Pár yardnyira a gyilkosság helyszínét l megtaláltuk Mr. Harker ruházatát. Nézze csak, ez a gomb éppen ideillik.

156

Cotford visszahelyezte a gombot az öltöny egyik foszlányára, kényszerítve Minát, hogy ismét végignézzen férje tetemén. Nem kétséges, Cotford manipulálni próbálja a helyzetet. Az asszony érezte, hogy arca lángba borul. Nem bírta tovább nézni, hogy mit m veltek a férjével. Fojtogatta a halálszag. Gyomra felfordult, elszántsága ingadozott. El kell mennie innen! Menekülnie kell! Cotford folytatta: – A vér, amit ezen a gombon találtunk, nem az ön férjét l származik. Ez a meggyilkolt n vércsoportja. – Azzal vádolja a férjemet, hogy megölte ezt a n t? – Err l óhajtok megbizonyosodni. Tudott róla, hogy a férje viszonyt folytat más n kkel? – A férjemnek ugyan számos hibája volt, de gyilkolni képtelen lett volna. Most már elmehetek? Válaszul a felügyel úgy meredt rá, mintha véreres szemét Mina lelkébe akarná fúrni. Az asszonynak eddig sikerült kitérnie a kérdései el l. Továbbra is nagyon kell vigyáznia. Cotford apró, vérfoltos névjegyet mutatott fel. – A Sûreté jelentéséb l tudjuk, hogy Seward doktor zsebében egy névjegyet találtak. Ugyanennek a személynek a névjegye volt a maga férjének a tárcájában is. Arthur Holmwood. – Van ennek értelme, felügyel úr? – Lord Godalmingot a maguk romániai vadászkirándulása óta nem hívják Arthur Holmwoodnak. Minának nagyon melege lett ebben a hideg szobában. A felügyel kétségtelenül többet tud, mint képzelte. Seward valóban lejegyezte volna minden iszonytató élményüket? Ha elmondja a rend rségnek, amit igaznak tud, egykett re valami olyasféle tébolydában köt ki, mint amilyen Sewardé is volt. Mina rádöbbent, hogy nem tudja megvédeni magát. Egyetlen

reménye a futás. Gondolatait Cotford durva hangja szakította félbe. – Románia, hogy úgy mondjam, elég sajátos hely a vadászatra. Mire vadásztak? – Farkasra! – felelte Mina indulatosan. Az ajtó felé indult. Cotford a hordágyra dobta a véres névjegyet, egy ugrással megkerülte az asztalt, és elállta Mina útját. Pohosságához képest igen fürge volt. – Rendszeresen vadászik, Mrs. Harker? Vagy maga csak néaz ilyen véres sportoknál? Minának legalább Jonathan tetemét l sikerült eltávolodnia, ami így mögéje került, tehát végre nem látott rá. Most már csak a szag égette agyába azt az irtózatos képet. – Felügyel úr, érzem, hogy fel akar tenni nekem egy kérdést. Szívesebben venném, ha csak… – …Lee rmester ma reggel meglátogatta Lord Godalmingot, aki esküszik, hogy sose ismerte a néhai Seward doktort… mellesleg a maga férjét sem. Van valami fogalma róla, hogy miért mondhatta ezt? – Nem – felelte Mina, és ez igaz is volt. – Gy lölöm a megválaszolatlan kérdéseket, Mrs. Harker. Márpedig ez az ügy b velkedik bennük. Van itt nekünk két emberünk: ismer sök, és mindössze egy hét különbséggel mindketten tragikus véget érnek. Az én munkámban nincsenek véletlen egybeesések. Mindkét ember kapcsolatban állt Lord Godalminggal, aki pedig tagadja, hogy ismerte volna ket. Maga, Mrs. Harker, az utolsó él kapcsolat mindnyájukhoz. Mina elméjét kalandok emlékei árasztották el. Noha a szoba közepén állt, sarokba szorítva érezte magát. Az óra ketyegése mintha felgyorsult volna. – Kérem, felügyel úr! Meg kell találnom a fiamat. Meg kell mondanom neki, hogy az apja meghalt!

158

Cotford olyan volt, akár a prédáját kerülget oroszlán. Mina kezdett megroppanni. – Már csak egy dolog van hátra – folytatta Cotford. – Ezt most kaptuk Párizsból. Nem ismeri véletlenül ezt az ékszert, ha szabad kérdeznem? Mina elvette a fotográfiát. Vérfoltos ezüst zsebórát ábrázolt. A felirat láttán már nem rejthette el megrendülését Cotford el l: „Tenger sok szeretettel: Lucy!” Mina megsimogatta a fotográfiát. Reszket hangon válaszolta: – Jacké volt. Egy régi barátunktól kapta ajándékba… Lucy Westenrától. – Lord Godalming egykori menyasszonyától. Nem tudja, hol találhatnám meg Miss Westenrát? Mina felkapta a fejét. A felügyel azt reméli, hogy valami ellentmondáson vagy hazugságon kaphatja. Most akkor Lucy vagy Jonathan halála miatt van ez a kihallgatás? Megérezte, hogy Cotford már csak azt várja, mikor bilincseltetheti meg. Egy rossz szó, és letartóztathatják. Nem hagyhatja, hogy Quincey szabadon csatangoljon a világban, veszélyeknek kitéve, miközben az anyjának a jogi formaságokkal kell vesz dnie! Jól megválogatta a szavait. – Azt hiszem, felügyel úr, hogy maga már tudja a választ. Lucy huszonöt éve meghalt. – Úgy látom, Mrs. Harker, a maguk baráti körében magas a halálozási arány. – A balsors nem b n. – Mina tudta ugyan, hogy következ mondatával még nagyobb gyanúba keveri magát, de ki kellett jutnia err l az elátkozott helyr l. – Felügyel úr, kénytelen vagyok arra kérni, hogy álljon félre az uramból. Ha vannak még kérdései, felteheti ket az ügyvédemen keresztül. Intézkednem kell a férjem temetésér l. Jó napot.

– Ahogy óhajtja, asszonyom. Hamarosan úgyis újra beszélünk, err l biztosíthatom. Cotford félreállt. Mina gyanakodott. De most nem volt más célja azon kívül, hogy Quincey-t megtalálja. Futott a kijárathoz. Még néhány lépés, és szabad lesz. Cotford utána kiáltott: – Adja át üdvözletemet Abraham Van Helsingnek! Ezek a szavak méregként hatottak Minára. Gerince megbénult. Térde összecsuklott.

Az egyik üres hordágynak nekitántorodó Mina látványa menynyei élvezet volt Cotfordnak. Ám az asszony rögtön meg is pördült a sarkán, és vadul meredt rá. Ezúttal nem a megdöbbenés volt a szemében, amiért Cotford tud az magánéletér l, hanem a puszta félelem. Félrelökte a gurulós hordágyat, és kitámolygott. Hát csak elárulta magát! Még a halál után is védi azt az elhidegült férjét! De ha nem a szerelem, akkor mi tarthatja össze a házasságukat? A fiuk? Cotford ebben kételkedett. A Harkerék utáni nyomozás folyamán megállapította, hogy Quincey már kirepült a fészekb l. A házaspárt ennél valami mélyebb köti össze. Egy sötét titok. A zsiványbecsület, a tolvajok, latrok és összeesküv k cinkossága. Cotford most már tudta, hogy igaz, amit Seward doktor naplójában Lucy Westenráról olvasott. Harkerné titkol valamit. Valami retteneteset. Abraham Van Helsing gonoszságát. Mina tekintete a professzor nevének hallatán elmondott mindent, amit Cotfordnak tudnia kellett. Ki fogja kérni Lucy halotti bizonyítványát az archívumból. Kétségtelenül az lesz benne, hogy Lucy természetes módon halálozott el. Ám Cotford detektívösztönei azt súgták, hogy ez hazugság, amelyet minden kétséget kizáróan a gazdag Arthur Holmwood f zetett ki és fizetett meg. Gondolataiból 160

Lee hangja rezzentette föl. – Most mi lesz? Cotford vastag szivart húzott el a zsebéb l. Import Iwan Ries! Végigszaglászta. A forró nyom illata! – Most, Lee rmester, kivárjuk, hogy kesely k gy ljenek a dögre. Lee tüzet adott. Cotford nagyot pöffentett a finom szivarból. El ször érezte, hogy rászolgált az rmester csodálatára.

XXI.

M

ina lelke mélyig megrázva utazott hazafelé. Az es lassú, ütemes kopogása egyáltalán nem illett hevesen dobogó szívének ritmusához. Minden mérfölddel, amely közelebb vitte Londontól Exeterhez, egyre elviselhetetlenebbül szorongott. Ez az örökkévalóságnak t négy óra volt életének leggyötrelmesebb utazása. Minél el bb otthon akart lenni, és nem és nem volt olyan vonat a világon, amelyet elég gyorsnak talált volna. Minának nagyon fájt, hogy a fia kerüli t. A legtöbb családhoz hasonlóan náluk is el fordultak veszekedések, de mindig csupa jelentéktelen kérdéseken kaptak össze Quincey-vel. Nem kételkedett benne, hogy amint Quincey tudomást szerez az apja haláláról, mindent megbocsát, és egy szempillantás alatt elfelejti a családi veszekedést. Amit l Mina nem szabadulhatott, az a szüntelenül a sarkában loholó, kínzó félelem volt: Mi van, ha Quincey élete veszélyben forog? Ha már áldozatul is esett valamilyen b ncselekménynek? Fogalma sincs, hogyan védheti meg magát, hiszen azt sem tudja, milyen féktelen gonoszsággal kell szembenéznie! Mina azért indult haza, hogy magához vegye útlevelét a párizsi utazáshoz, ám tudta, ezzel is rengeteg drága id t pazarol el. Azzal ellentétben, amit annak a tenyérbe mászó Cotford felügyel nek mondott, Mina úgy döntött, kihagyja a temetési szertartást. Quincey-t megtalálni mindennél fontosabb. Jona162

than megértené. S t, ragaszkodna hozzá. Fordított helyzetben Mina is ezt várná el Jonathant l. Sajnos amúgy sem lenne sok értelme a szertartásnak. Senki sem jönne el. Quincey nincs itthon, Jack meghalt, Arthur fajankó, Jonathannek pedig már nem voltak ügyfelei, akik leróhattak volna a kegyeletüket. Egyetlen ember maradt: Abraham Van Helsing. Nem, azt nem kockáztathatja! Mina tudta, hogy az az utálatos Cotford bizonyosan számít a professzor érkezésére. Adja át üdvözletemet Abraham Van Helsingnek! Mina agyának karcos gramofonlemeze újra és újra elrecsegte a felügyel szavait. Nem adja meg a hájas ír disznónak azt az elégtételt, hogy tálalja fel neki Van Helsinget! Jonathan halálának körülményei önmagukban is elég zavarosak, fölösleges, hogy még holmi hírnévre vágyó vén kopó is vájkáljon a múltjukban. Vannak dolgok, amelyeket jobb eltemetni és elfelejteni, ahogy az drága szép Lucyjével is tették. Utasította a temetkezési vállalkozót, hogy hamvassza el Jonathan maradványait. Majd kés bb érte megy. Ez legalább biztosítja Jonathannek a háborítatlan örök nyugodalmat. Mina csendes imát rebegett halott szerettéért, és örült volna, ha még visszavonhat mindent, amit mondott és tett, mindent, ami kettejük kapcsolatát megmérgezte. *** rig ázva vánszorgott fel a k lépcs n. Peter Hawkinstól örökölték ezt a nagy házat. Hogyan is éljen benne tovább? Túl nagy. Túlságosan üres. Bár Jonathan sokat volt távol az utóbbi id ben, ez az üresség más. Végleges és hideg. De most nem rágódhat ezen. Mindössze egy órája van, hogy megszárítkozzék, átöltözzön, és becsomagoljon pár dolgot, ha el akarja érni a porthsmouthi vonatot, amir l majd átszáll a cherbourgi átkel hajóra, onnan pedig egy másik vonattal utazik tovább Párizsba

– ez mindent összevéve két napig is eltarthat. Quincey két nappal tovább lesz veszélyben. Az a hízott tulok felügyel pedig minden bizonnyal napi huszonnégy órában portyázik. Párizsban legalább nem éri utol. Talán ez az utolsó alkalom, hogy szabadon hazatérhet a házába. Ha Cotford túlságosan mélyre ás, Mina hamarosan a b nrészesség vádja el l menekülhet. Egy darabig töprengett, hogy ne figyelmeztesse-e Arthurt a veszélyre, amit Cotford jelent, aztán meggondolta magát; Arthur valószín leg az orrára csapná az ajtót. A bejárat vaskulcsát a kulcslyukba illesztve Mina rájött, hogy valami baj van. Az ajtót már kinyitották. Az asszony megtorpant. hagyta volna nyitva, mert annyira sürg s volt elérni a londoni vonatot? Nem, tisztán emlékszik, hogy bezárta, miel tt elindult. Pár napra kimen t adott a személyzetnek is, tehát senki sem lehet a házban. Mégis érzi, hogy valaki van odabent. Mina nagyon lassan nyitotta ki az ajtót, nehogy megnyikorduljon. Pattanásig feszült idegekkel várta, hogy valami szörny rávesse magát. De nem volt ott senki. Óvatosan bedugta a fejét a résen, és körülkémlelt. Repes szívvel pillantotta meg az el csarnok márványpadlóján Quincey félreismerhetetlen, ázott, viseltes kabátját. Itthon van! Ám alig futott át Mina arcán a megkönnyebbült mosoly, máris robaj hallatszott a szomszédos nappaliból. Itthon van, de ez nem szükségszer en jelenti azt, hogy biztonságban is van. Mina rohant, ahogy csak bírt.

Quincey hallotta, ahogy becsapódik az ajtó. Megpördült. Anyja állt a szalon ajtajában, csuromvizesen. Az asszony egy pillanatig mozdulni sem tudott, annyira megdöbbentette a szobában uralkodó felfordulás. – Ugye nincs semmi baj, Quincey? Jól vagy? 164

– Remekül vagyok! – A fiú ugyan igyekezett udvariasan beszélni, de igyekezetén is átütött harag. – Már mindenütt kerestelek! – Tekintete a fia okozta káoszra siklott. – Az ég szerelmére, mi…? Quincey úgy teregette ki a család titkait, mint a lelkiismeretes jogász, aki az eset el zményeinek feltérképezéséhez átvizsgálja összes feljegyzését. Pöröllyel törte fel a családi páncélszekrényt, felfeszített minden bezárt rekeszt, feltúrt minden fiókot, és aprólékos munkával id rendbe szedte a talált levélkötegeket, naplókat, újságkivágásokat és Mina személyes feljegyzéseit. Apja és anyja teljes, eddig titokban tartott el történetét. Quincey egyik kezével felnyalábolt egy kupac kézzel írt levelet, a másokban pedig ropogós fehér borítékot tartott. A címzést anyja orra alá dugta. Mina Harker levele fiának, Nagyságos Quincey Harker úrnak (Wilhelmina Harker váratlan és nem természetes úton történ elhalálozása esetén bontandó fel.) Mina megkönnyebbüléssel vegyes keser séggel nézett rá. Quincey anyjához vágta a levelet, a papírlapok hóviharszer en repültek szerteszét. – Még a halálában is titkolta volna el lem, ki maga valójában! Bolondak nézett. Azt hitte, és igaza is volt, hogy elrejtheti a természetellenes fiatalságát azzal, hogy idegenek el tt a n véremnek adja ki magát, és mi ketten jót nevetünk ezen! Mina esedezni kezdett. – Abba a levélbe mindent beleírtam, amit csak tudnod kell. Mindent, amit már évek óta el kellett volna mondanunk neked apáddal, csak nem mertük. Quincey mostanra annyira belelovallta magát dühébe, hogy nem volt ereje a további nyájaskodáshoz. – Anyám honnan ismeri Bram Stokert? – Kit?

Látszólag tökéletesen szinte volt ez az értetlenség. Quincey még tegnap is elhitte volna imádott anyja minden szavát. Csak hát sok minden megváltozott egyetlen nap alatt. – Amikor el ször olvastam, azt hittem, véletlen, de most már… Odadobta anyjának a rikító sárga borítójú könyvet, és leste, milyen arcot vág, ha majd elolvasta a címet. – Bram Stoker… Drakula… – hebegte Mina. Reszket ujjakkal lapozott. Rémülten pillantott fel a fiára. – Ezt meg honnan szerezted? Alakítása különb volt mindennél, amit Quincey valaha is látott a színpadon. Mindig úgy szerette az anyját, annyira bízott benne! A partjára állt az apjával szemben. Most kellett rájönnie, hogy valójában alig ismerte. – Ne játssza az ártatlant! Itt, ezekben a papitokban van a válasz arra a nagy titokra, amit maga kihagyott a levéb l, és amely lerombolta a családunkat! – Esküszöm neked, hogy semmit sem tudok err l a könyvl! – Nem vagyok meglepve, hogy ezt mondja. Stoker megírja, amit maga nagyvonalúan kifelejtett a leveléb l! Hogy anyám „kapcsolatban” állt azzal a szörnyeteggel, Drakulával! Attól félek, Stoker túlontúl udvariasan fogalmazott. – Nagyon sokat engedsz meg magadnak! Az asszony olyan fiatalnak t nt; arca hamvas gyereklányéra emlékeztetett. Quincey a három iskolás fiúra gondolt, akiket eltángált, mert megsértették az anyja becsületét, és váratlanul elszégyellte magát azért, amit annak idején tett. Kikapta anyja kezéb l a regényt. – Az a gyilkos fajzat, Drakula, az a szakadék, amely mindig ott tátongott maga és apám között! Mondja a szemembe, hogy hazudok!

166

– Te err l nem tudsz semmit! – Maga összeesküdött Drakulával apa ellen! Maga ivott az véréb l! – kiáltotta Quincey, és elkezdett emlékezetb l idézni: – Huszonegyedik fejezet… „Az ablak fel li ágyon Jonathan Harker hevert a hátán…” – Elég! – Mina arcán könnyek patakzottak. Normális esetben Quincey visszariadt volna attól, hogy megríkassa az anyját, ám halálosan undorodott a gondolattól, hogy Mina annak a szörnyetegnek a vérét itta, míg a férje, Quincey apja alig egy arasznyira aludt t le! Mindezekben az években azt hitte, hogy apja italozása döntötte romba a családot. Most már tudja az igazat. Apját a felesége árulása hajszolta az ivásba! Anyja volt az a nyomorult, aki behozta a házba a mételyt, és tönkretette az apját! – Stoker könyve nem a képzelet m ve. Hiszen maga annak a szörnyeteg Drakulának köszönheti az örök fiatalságát! – Tudtam, hogy nem fogod megérteni! A te korodban én sem értettem volna – zokogta Mina. – Az ördög nem fehérbenfeketében érkezik, hanem a szürke különböz árnyalataiban! Quincey újra meglóbálta a könyvet: – Ó, de mennyire értem! Most már mindent értek! Ezért szenvedte apa a kínok kínját, ezért akart bezárni maga mellé, hogy eltitkolhassa el lem, ki is az anyám! – Az apád azért akarta, hogy maradj meg az világában, mert ott megvédhetett volna! Quincey most már tudta, hogy apja „biztonság” alatt soha nem az anyagi biztonságot, hanem az személyes biztonságát értette. Hát ezért avatkozott közbe, amikor úgy nézett ki, a fia hírnevet szerez a világot jelent deszkákon! Csak meg akarta védeni. Quincey lecsapta a könyvet az asztalra, és felkapta a szétterítve száradó Le Temps-t. Fölemelte az els lapot, hogy az anyja láthassa a rajzot a Piccadilly Circusön karóba húzott

emberr l. – epe … Karóba húzó. Végs soron úgy t nik, nem nekem, hanem apának lett volna szüksége védelemre… a maga régi szeret jével szemben! Mina mély lélegzetet vett, és azt mondta: – Ugyanúgy szerettem apádat, mint ahogyan téged is szeretlek. Szeretet! Vigyorgott befelé megvet en Quincey. Anyja tettei ugyan nem árulkodnak hitvesi szeretetr l! – Maga egész életemben elviselte, hogy igazságtalanul bíráljam apámat. Elt rt mindent, amit mondtam apának, és amit összehordtam róla. Hagyta, hogy én magam is elhiggyem azokat a szörny hazugságokat. És most már sose vonhatom ket vissza. Sose tehetem jóvá. Soha többé nem hihetek el magának semmit. De nyugodjék meg, én nem vagyok habozó Hamlet. Meg fogom bosszulni apámat. Magának pedig az Isten irgalmazzon! Quincey kicsörtetett az el csarnokba, és felkapta a kabátját a padlóról. – Ne! – kiáltotta utána Mina. – Kérlek, Quincey! Gy lölj, ha gy lölnöd kell, de ez a család már éppen eleget áldozott fel! Ha szeretsz, ne kérdezz többet azokról a vad és rettenetes napokról! Ne bolygasd az igazságot, különben rosszabb sorsra juthatsz, mint az apád! Quincey becsapta az ajtót. Vissza se nézett.

Mina nem hitte, hogy a szíve ennél is több szenvedést is kibírhat egy hét alatt. Undort és dühöt látni a fia szemében – ez már több volt, mint amennyit elviselhetett. Most értette meg, mit gyötr dhetett Jonathan, amikor fia haragja ellene fordult. Minának az volt az egyetlen b ne, hogy meg akarta óvni 168

Quincey-t, és éppen ezzel zte el hazulról, talán pontosan abba a veszedelembe, amelyt l Jonathannel olyan elszántan igyekeztek t megvédeni! Az asszony megmarkolta a nyakában függ , apró aranykeresztet. Lehetséges, hogy sötét hercegem tud a titokról, amelyet mindezekben az években rejtegettem el le? Annyira haragudna rám, hogy végül úgy döntött, bosszút áll… rajtam és mindazokon, akiket szeretek?

XXII.

D

ixitque Deus fiat lux et facta est lux.” És monda Isten: Legyen világosság – és l n világosság. * Ezzel kezd dött „ a Teremtés. Konflis vitte az öregembert a londoni éjszakában. Az öreg a Liverpool Street láttán rosszallóan ráncolta a szemöldökét. Elntek a gyönyör gázlámpák regényesen repes lángjaikkal; új, szemfájdító kíméletlenséggel világító ívlámpák oszlopai magasodtak a helyükön. A magányos utazó nem láthatta többé a csillagokat, hogy t lük kérjen útmutatást. Az elektromos lámpa méregként terjeng fénye szám zte az eget. Az ember megteremtette a fényt, és ezzel egyszer s mindenkorra elvágta magát a mennyek országától. Az öregember némi vigaszra talált abban a bizonyosságban, hogy már nem lesz itt, amikor faja elbukik. Neki már csak egy feladata maradt. Így is majdnem minden energiáját elhasználta csupán azzal, hogy ideutazott Amszterdamból. Az öreg elfelejtette, mennyire gy löli az angliai id járást. Ízületei megfájdultak az es l, minden csontjában érezte a hideg nyirkosságot. Az út Amszterdamból tovább tartott, mint vatta. Volt id , amikor havonta többször járt ide-oda a két város között. De most, mivel nem tud gyorsan menni, lekéste a vonatot Antwerpenben, és egy teljes napot kellett várnia a következ re, amely Franciaország felé indult. Szelleme még min*

Károli Gáspár fordítása

170

dig friss volt, ám testének gyöngesége szitkozódásra késztette. A konflis megállt a Great Eastern Hotel ismer s, vörös téglaépületénél. Olyan sok mindenhez hasonlóan ez is megváltozott, amióta az öregember utoljára járt Londonban. A kedvesen régimódi, úrias szálloda elfoglalta és bekebelezte a szomszéd épületet. Amíg kifizette a kocsit, az öregember valami különös dologra lett figyelmes. A túloldalon sorakozó utcai lámpák egyike sem világított. Manapság megszokott jelenség volt az ilyesmi. A gázláng bezzeg sosem aludt ki! Ennyit a technika fejl désél. Keménykalapos, gyanús külsej ifjú lapított a sötét lámpaoszlop tövében. Mímelte, hogy újságot olvas, de valójában az öregembert bámulta. Az öregember a botjára támaszkodva döcögött a bejárathoz. Örült, hogy legalább az es elállt. Csak úgy itta magába a látványt, a hangokat, a szagokat. Neki itt múltja volt. A hordárok elvitték a b röndjét és az útitáskáit. A portás felajánlotta, támaszkodjon a karjára. Az öregember elhárította. Nem t ri, hogy még ennél is jobban megrokkantsa! Óvatosan, apró léptekkel elindult a márvány- és ónixlapokkal burkolt, es l ázott padlón a recepciós pulthoz. Egyetlen csúszás, és összetöri gyenge csontjait. Mivel nincs id a gyógyulásra, nem kockáztathat. – Lefoglaltam itt egy szobát – zihálta a pultnál. A recepciós mosolygott, és felnyitotta a nagy, fekete vendégkönyvet. – Természetesen! Szabad a nevét, uram? Az öregember nem felelt, mert nyugtalanította, hogy még mindig figyelik. A f bejárat felé fordult, és látta, hogy a keménykalapos ifjú t lesi az üveg mögül. Abban a pillanatban, ahogy találkozott a tekintetük, páni félelem suhant át a leselke-

arcán, és a fiatalember visszaolvadt az éjszakába. Miért követi t ez a fiatalember? Nem kétséges, a démon egyik poroszlója.

Mire Cotford és Lee a Swains Lane-r l a highgate-i temet be lépett, végre elállt az es is. Megérkezett Londonba a hömpölyg éjszakai köd. Cotford elemlámpája megvilágította a térképet. Az Egyiptomi sétányt keresték. Az ösvényeket pásztázó fénykéve meg is találta a papirusz- és lótuszlevelekkel ékes kapu két hatalmas obeliszkjét. A két rend r belépett a kapun. Vízcseppeket rázott a nyakukba a szél a lombtalan fákról, amelyek csontvázujjakkal nyúltak a holdsarlóért. Kecses k angyalok, faragott siratóasszonyok, fáklyatartó n k izzottak a holdsugárban. A felmagzott f l, a repkény- és szederbokrokból arcok leskeltek. Cotfordnak akaratlanul is a gyerekkorára kellett gondolnia. Az anyjától rengeteg régi ír mesét hallott sikoltó lidércekr l, manókról, váltott gyermekekr l és Caoineadh-ról, a Halálaszszonyról. Cotford még siheder volt, amikor a tüd vész és az influenza végiggázolt Írországon. Az ördög m ve, mondogatták a falujabéli öregek. A betegek fuldokoltak éjszakánként, azt mondták, olyan, mintha valami nagy súly nyomná a mellüket. A babonás doktor szerint ez is azt bizonyította, hogy vámpír ül rajtuk, és szívja a vérüket. A pletyka és a pánik még a járványnál is gyorsabban terjedt. Cotford élénken emlékezett arra az éjszakára, amikor a falubeliek kiásták sírjából az bátyját, a plébános pedig legnagyobb elszörnyedésére kijelentette, hogy mivel a bátyja halt meg els nek a járványtól, biztos a vámpír, aki tovább fert zi a falut! A pap vascöveket vert Cotford bátyjának mellkasába. A holttest felnyögött, szájából, füléb l, sze172

méb l kibuggyant a vér. A fiatal és naiv Cotfordból ekkor lett hív . A plébános kijelentette, hogy a falu megvan mentve. Ennek ellenére meghalt még öt ember, és Cotford hite megingott. Évekkel kés bb Cotford rend ri praxisa segített megfejteni, mi is történt valójában akkor éjjel. A tetem felpüffed az oszlásnál keletkez gázoktól, és ha felszúrják, akár vascövekkel, akár a rend rségi kórboncnok szikéjével, a gázok áthaladnak a hangszalagok között, bejutnak a szájüregbe, szétfeszítik és „nyögni” kényszerítik a szájat. Amint a gázok kiszabadultak, a test összeesik, és ez a nyomás minden nyílásból vért sajtol. Cotford bátyja. Isten nyugtassa szegényt, sosem volt vámpír, csak a babonaság és a tudatlanság áldozata. A félelem tartotta vissza Cotford szüleit attól, hogy megakadályozzák a sírgyalázást. A félelem az ismeretlent l. A tanulatlanok félnek attól, amit nem értenek, és ebb l persze kivirágzik a babona. Bátyja halála után Cotford rájött, hogy az öszszes népmese nagy ostobaság. Ennek a megvilágosodásnak a hatására fordított hátat az otthonának, és ment el Londonba tanulni. Vigaszra lelt a tudományban, hiszen az magyarázatot ad az embereket kísért titkokra. A természetfölötti a félelemb l táplálkozik. A tudomány abban segít, hogy Cotfordot soha többé ne tehessék lóvá. Megtorpant. Valami mozgott a sírkertben. A holdvilág elbújt a felh k mögé, homályba borítva ezzel a temet t. Cotford kezét felemelve intett a szintén sóbálvánnyá dermedt Leenek. A felügyel a fülét hegyezte. Balról zizegett valami. Odavilágított az elemlámpával. Kísérteties fehér ló rémalakja bámult vissza rá. A nyomozó hallotta, amint Lee egy riadt leveg vétellel elárulja magát. Felnézett a megtermett rmesterre. Nem várta volna, hogy egy ekkora darab ember így megijedjen. – Csak egy szobor! – mondta.

– Csak nem láttam. Beüthettem volna a fejemet abba a k patkóba. Cotford viszonozta a hatalmas szobor fenyeget pillantását. A k fejen tenyész moha baljóssá tette a ló ábrázatát. Cotford megismerte. Hiszen ez James Selby, a hírhedt kocsis síremléke, akinél gyorsabban még senkinek sem sikerült fogatot hajtania! Selby ostort és lópatkót markoló szobra toronymagasan emelkedett ki a temet l. Végigmentek a sírkövek és kripták útveszt jén, megkerültek egy frissen ásott, még sírk nélküli sírt. Végül ragyogó tiszafák gy jében álló mauzóleumhoz értek. A kriptát ben tte a repkény s pókhálója. Lee lesöprögette a száraz leveleket és gallyakat a vésett névr l. „WESTENRA” Lee sóhajtott. – Biztos, hogy végig akarja csinálni? Cotford bólintott. Nincs más út. Nincs elegend bizonyítéka, hogy törvényes felhatalmazást kapjon. Ivott egy lélekmelegít kortyot. – Arra kér, hogy b ncselekménynél segédkezzem. – Ez nem csupán bolondéria, Lee rmester. – Cotford el húzta a felölt je alól Jack Seward egyik b rkötés naplóját. – Bizonyítékot találtam arra, hogy huszonöt éve a Hasfelmetsz olyan gyilkosságot követett el, amelyr l mostanáig nem tudtunk. Dr. Jack Seward tulajdon kezével írott tanúvallomása. Egy megjelölt oldalról felolvasta az elemlámpa fényénél: „Arthur, az jegyese volt az, aki sikoltott fájdalmában, min átverte a vascövekkel az szeret szívét. A lény, aki a bájos Lucy volt valaha, úgy vijjogott a kalapács els ütését l, akár egy megkínzott szirén. Édes Istenem, az a vér! Az az iszonyat! Hogy sírtam! Arthur mindenkinél jobban szerette Lucyt, 174

ám ez nem tartotta vissza attól, hogy rámérje a halálos csapást! Hányszor lejátszódott el ttem azóta is ez a jelenet! Ha csakugyan én szerettem Lucyt jobban, miért nem fogtam le Arthur kezét?Mégsem szerepeltem jobban, mert én voltam az, aki levágtam gyönyör fejét… Az évek során újra és újra elmondtam magamnak, hogy csak a lelkét mostuk tisztára. De ha ez igaz, miért nem bírom kiverni fejemb l a sikolyait? Vagy elfelejteni azt a borzalmas látványt, amikor Van Helsing profeszszor csontf részét fölemelve elkezdte levágni Lucy tagjait… – Elég! – kiáltotta Lee. – Lehet, de tudja meg, hogy buzgalmam borzasztó b ntudatból született. Ilyen b ntudattól kímélje meg magát az ég! A halotti bizonyítvány szerint Lucy Westenra a vérbaj valamely ritka válfajában halt meg. A halotti bizonyítványt egy bizonyos dr. Langella írta alá. Ugyanaz, aki csupán néhány héttel azel tt Holmwood házasságlevelét is szignálta. Kényelmes, nemde? Amint a naplóból világosan kiderül: Lucy nem éppen ágyban, párnák között halt meg. – És ha ez a napló csak egy hibbant narkomán lázbeszéde? – Lee, ne legyen már ilyen szamár! Azok után, amiket kiderítettünk? Tudja maga, hogy igaz. Ha hátat fordítunk ennek a tudásunknak, és hagyjuk, hogy újabb n hulljon el a Hasfelmetsz pengéjét l… – Cotford elhallgatott, összeszorította a fogát. – Vére a mi fejünkre száll. Lee sokáig nézte patrónusát. Nem tagadhatta a nyilvánvaló logikát. Az ódon sírboltra mutatott: – Isten bocsássa meg nekünk, ha tévedtünk – mondta halkan. – És oltalmazzon minket, ha igazunk volt. *** Minden erejükre szükség volt, hogy benyomják a vasajtót. A

zsanérok vészmadárként visítottak, a k falhoz csapódó ajtószárny nagyobbat szólt a mennydörgésnél. Cincogó patkányok menekültek az elemlámpa fényéb l. Cotford és Lee rmester félretolták a szarkofág k fedelét. A halálszag rettenetesebb volt mindennél, amit valaha a hullaházban éreztek. Lee köhögött, és az orra elé tartotta behajlított karját, védekezésül a b z ellen. – Hogy lehet, hogy ezek a régi maradványok még mindig ilyen borzasztóan szaglanak? – Rémít gondolata támadt. – Talán valaki újat temettek ide. – Ennek a sírnak az ajtaját évtizedek óta nem nyitották ki – mondta Cotford. Az rmester bólintott. Cotfordnak igaza van. De ez nem magyarázat arra, hogy mit l ilyen er s még mindig a szag. És mit l ilyen friss? Remélhet leg csak egy döglött állat miatt. Cotford bevilágított a sírba. Megcsonkított n i csontváz volt a szarkofágban. A koponyát, amelyen még mindig megmaradt a vörös hajzuhatag, kétségtelenül elválasztották a nyaktól. A szájba száraz virágokat tömtek, a végtagokat levágták és keresztbe tették. A bordák közül még mindig kiállt a vascövek. A tetem mellett még látszottak az alvadt vérfoltok. Cotford megnézte Lucy Westenra roncsolt maradványait, és rögtön eszébe jutottak a Whitechapelben talált, vérben úszó prostituáltak. Nagyjából ugyanígy csonkították meg mind az ötöt. Lucy meggyilkolásával a Hasfelmetsz még mélyebbre süllyedt. A szajhák után úri hölgyre fájt a foga. Olyan helyen gyilkolta meg, ahol senki nem volt hallótávolságon belül. Vascövekkel mérte rá a végs csapást. Csak Van Helsing lehetett. Cotford tudta, hogy kezében a bizonyíték, de ett l meg felfordult a gyomra.

176

– rültek! – Gyilkosok! – tette hozzá Lee. Cotford az rmester arcán ugyanazt az igazság utáni szomjúságot lattá, ami t is úgy meggyötörte az évek során. – Lee rmester! Ennek a helyszínnek minden hüvelykjét fotografálják le, és a maradványokat vigyék a hullaházba. Csak azokat az alárendeltjeit használja, akikben megbízik! Feletteseink egyel re nem tudhatják meg, miben járunk. Keltse fel azt a vén trotty kórboncnokot, és csináltasson vele teljes boncolást. Legyen rá gondja, hogy az öreg hajnal el tt végezzen, nehogy gyanút keltsünk! És amint megvan a jelentés, találja meg a módját, hogy azonnal az asztalomra kerüljön! – Igenis, uram! Cotford félrehajtotta a fejét. Ajkához emelte az ujját, csendre intve Leet. Odakint valaki a mauzóleum felé futott. Cotford fegyvertelen volt, mint mindig. Most az egyszer talán a büszkeségét félretéve hozhatott volna magával pisztolyt. Lekapcsolta az elemlámpát. Lee furkósbotját marokra fogva bújt meg a nyitott ajtó mellett. Cotford ütésre emelte a súlyos elemlámpát. A lépések közelebb értek. Abban a pillanatban, ahogy a hold kikukkantott a fellegek résén, sötét alak jelent meg az ajtóban. Körvonalai elárulták, hogy keménykalapot visel. Cotford felkapcsolta az elemlámpát, a fénykéve elvakította a betolakodót. Miel tt Cotford üthetett volna. Lee felkiáltott: – Price közeg! Mi az ördögöt keres maga itt civilben? Price lekapta pincskalapját, a hóna alá csapta, és vigyázzba állt. – Azt mondta, hogy ne keltsek felt nést! Rosszul csináltam, uram…? Cotford felismerte azt a lelkes fiatalembert, aki lóhalálában

érte jött a Vörös Oroszlánba. – Lee rmester úr… – lihegte a kipirult Price –, arra utasított, hogy tájékoztassam… amikor a fotográfián látható ember… bejelentkezik a Great Eastern Hotelbe. – Bejelentkezett? – kérdezte Cotford. Örült, hogy Lee a bizalmába fogadta Price-t. Rokonszenves volt neki ez a vakbuzgó fiatalember. – Igen, uram! A saját szememmel láttam, ahogy bejelentkezik. Sokkal öregebb, de azért megismertem. Cotford meghúzta a flaskáját, szája diadalmas mosolyra nyílt. – Akkor vágjunk bele!

178

XXIII.

B

áthory grófn a vastag ködlepel mögött várta, hogy a két rend r és a keménykalapos fiatalember kijöjjön a mauzóleumból, amelyre a Westenra nevet írták. Jó pár éjszakája figyelte, miket m velnek. Érdekl dése egy hete ébredt fel, ahogy ott üldögélt egy háztet n a sikátor felett a Temple Bar közelében, miközben a disznóforma felügyel azt próbálta megfejteni, milyen körülmények között hunyt el egyik Fehérruhás drágasága. Nagyon mulattatta a másik rend r, az ostoba Huntley nevetséges összefoglalása. Kimondott sértés volt az hölgyére nézve. Hogy egy ilyen nyápic férfi, mint Harker, megölhesse az aranyhajú édesét! Visszataszító idea! Ízekre szaggatta volna Harkert, ha van rá módja! Hanem a kövér, az viszont nem bolond. Nemcsak kikövetkeztette, mi történt, de megsejtette Báthory létezését is. Azóta a kontesz fokozott érdekl déssel figyelte. A magasabbik rend r Cotford felügyel nek szólította a kövért. A grófn a nevet ugyan nem ismerte, de az arcot igen. Látta a portréját az újságokban évekkel ezel tt, azzal a kretén Abberline-nal együtt. Igen, Cotford! Már emlékszem! Azóta persze megváltozott, elnehezedett, és sokkal öregebb lett. Elképeszt , hogy már egy negyedszázad is mennyit öregít a halandó férfiakon! Cotford lehet ugyan agyafúrtabb másoknál, akik keresztezték Erzsébet útját, a tisztánlátás azonban nem jellemezte. Képes volt összeszedni a kirakós összes darabkáját, de korlátolt elmé-

je nem engedi rálátni a teljes képre. Báthory a legszívesebben ráugrott volna, hogy odaverje a felügyel fejét a falhoz. Micsoda döbbent pofát vágott volna Cotford, mikor els kézb l kapja a bizonyítékot, hogy egy n hatalmasabb lehet egy férfinál! Évszázadok óta zavarta az a tanítás, hogy Isten a maga képére teremtette a férfit. Ha ez így van, akkor Isten gyenge. A férfi olyan gyarló és korlátolt. Technika nélkül a férfi a tápláléklánc legalján lenne. Ám a grófn felfedezte az igazságot, amivel még a legnemtelenebb vadbarom is évezredek óta tisztában van: a férfi ugyan olcsó préda, de vére finomabb a fajbornál. Vajon az emberhúson él bestiák érezték-e azt a kielégülést, amit ? Egyetlen halandó létezett, akit Báthory grófn tisztelt, mégpedig Charles Darwin. Gy zzön a legjobb! Báthory Erzsébet maga volt a tökéletesített ember. Látása, hallása, szaglása, ízlelése, ereje tízszeresen meghaladta a halandókét. De meg volt áldva egy még ezeknél is hatalmasabb hatodik érzékkel, a telepátiával. Az ember évszázadok óta ámul-bámul a varázslókon, akik tárgyakat mozgatnak, gondolatot olvasnak, akaratátvitellel parancsolnak. Báthory nem kóklerkedett, nem gerjesztett káprázatokat: bele tudott bújni mások tudatába, és kényszerítette ket, hogy farkasnak, vízköp nek, patkánynak vagy ködnek lássák. Hatalma annyira megn tt, hogy több száz mérföldr l is bele tudott lépni mások elméjébe, és azt láttatta velük, amit csak akart. Hihetetlen sebességgel mozgott. Tudott lebegni és repülni a szelek szárnyán. Az embernek gép kell a repüléshez. Erzsébet valóban a legkiválóbb volt, az emberi evolúció következ szintje. A kontesz azt fontolgatta, megölje-e Cotfordot azért, amit a felügyel kiderített, vagy tegye akaratlan szövetségesévé? El ször ösztönszer en meg akarta ölni a három embert a mauzóleumban, miel tt másokat is befecskendeznének az epéjükkel. Jack Sewardot kevesebbért ölte meg, és ez a félrees pont töké-

180

letes helyszín a gyilkosságra. A temet óriási volt, sok yarddal arrébb tartózkodott, ám emberfeletti élesség szeme játszva áthatolt a párán és a sötétségen. A Westenra-mauzóleum. Szóval kiássák a múltat! Még több darabkát gy jtenek a kirakóshoz? Mi legyen a kövér felügyel sorsa? – t dött Erzsébet. Rögeszmés, sz k látókör ember. Kortársai talán ugyanolyan eszeveszettnek tartják, mint azokat a b nöz ket, akiket üldöz. Erzsébet imádott játszani, de nem kártyán vagy pénzben. Az élet és a halál szebb tét. Egyébként is olyan önkényes az egész. Hiszen ebben a játékban mindig a gy ztes. Lefogadta volna, hogy Cotford titoktartást kért munkatársaitól. A felügyel kétségtelenül értelmes, de abból, hogy nem ismerte föl Seward sírját Lucyé mellett, Erzsébetnek arra kellett következtetnie, hogy Cotford gondolkodása szánalmasan lineáris. Felhasználhatja-e a saját céljaira? Igen! Arra fogja használni Cotfordot, hogy kicsalja és elvezesse hozzá a többieket. Báthory mosolygott. Anglia nem is lesz olyan unalmas és kietlen, mint amilyenre emlékezett. Báthory úgy döntött, egy kicsit még életben hagyja Cotfordot és alárendeltjeit. Nem mintha megszánta volna ket. , a tökéletes ragadozó ilyesféle érzésekre nem volt képes. Ma éjszakára mégis félre fogja tenni vérszomját a játék kedvéért. Adjuk oda a kirakós még egy darabját az új parasztjaimnak? A grófn felkapaszkodott a hintóba, majd aranyfogantyús sétapálcájával megkopogtatta a mennyezetet. A fekete fogat, amelynek a bakján nem ült kocsis, kirobogott a Hampstead temet l, és dél felé indult, a Whitechapel irányába.

Kristan megviselt volt. A lába felhólyagzott az egész éjszakás Commercial Street-i járkálástól. Az újságpapír, amit kapcának

tömött a cip jébe, mostanra szétment az izzadságtól, és úgy szaglott, mint a rothadó hal. A Devonshire Square-i koszlott bérkaszárnya felé sántikálva egyszer csak meghallotta, hogy lovak közelednek. Nem akart odafigyelni, de anyagi helyzete nem engedett meg ekkora fény zést. Mosolyt er ltetett az arcára, és megfordult. Fekete hintó bukkant el a s éjszakai ködb l. Bár valami nem stimmelt. A fogatok nem hajtják önmagukat. Azt azért észrevette Kristan, hogy a fekete hintót vastag aranypitykék díszítik, és err l eszébe jutott valami. A találmányok korában élünk. A gazdagok mindig a legjobb és a legújabb játékszereket szerzik be maguknak. Ez a kocsis nélküli fekete hintó nyilván az automobil és a konflis keresztezése. A közeled arany gondolata fellelkesítette Kristant. Ma éjszaka már öt ügyfelet megcsinált, de a sovány taksából a holnapi kosztra is alig futja. Ez az új géphintó az arany vereteivel jól eleresztett ügyfélre utalt. Ha ügyesen szórakoztatja, felszámíthat annyit, amib l kifizeti egy havi lakbérét. Ma éjszaka meg kell ütnie a f nyereményt! A hintó lassított, majd megállt, arasznyira Kristan rongyos cip jét l. Kristan várta, hogy nyíljon az ajtó, és kinézzen a jókép úriember. A párnázott ülés sokkal jobban fog esni a farának, mint a sikátorok hideg macskaköve. Némi id elteltével rájött, hogy a pasas meg akarja dolgoztatni a pénzért. Megnyalta a száját, hátha akkor kevésbé látszik, mennyire cserepes a márciusi szélt l; megigazította a blúzát, feljebb nyomta nagy mellét, a befektetési alapot, foszladozó lábbelijéhez képest pípes léptekkel odasétált a hintóhoz, és delikát modorban megkocogtatta az ékes ajtót. – Keres valakit, f nököm? Semmi válasz. De nagyon kéreti magát! – Halló! Van itthon valaki? Egy lépést hátrált, amikor a vérvörös bársonyfüggönyt félre-

182

toló rubingy s, fekete keszty be bújtatott kéz egy spanyol aranyat nyújtott feléje. Kristan mohó mosollyal kapta el a pénzt. – Eztet a nyelvet mán értem, szivi! Lassan kinyílt a hintó ajtaja. Egy feketébe burkolt mutatóujj intett Kristannak, hogy üljön be. Ezért az árért az úriember azt csinál vele, amit akar. Jó üzletasszony lévén Kristan tudta, hogy ha egy úriember idejön ebbe a városrészbe, és ennyi pénzt fizet, akkor az valami különlegeset akar. Azt se bánja, ha fájni fog. Ha szerencséje lesz, talán még vissza is jár hozzá a kuncsaft. Kristan a t le telhet legcsábosabb mozdulattal tüntette el az aranyat a blúza alatt, aztán megfogta a fekete keszty s kezet. A keszty s kéz becsukta az ajtót, és az ügyfél végre megmutatta az arcát. Kristan meghökkenésére nem férfi volt, hanem gyönyör , kék szem , hollófekete hajú n , bár az azért sokat elmond, hogy elegáns férfi felölt t és frakkot viselt. Kristan örült, hogy megússza az újabb kíméletlen fütykölést, és mégis keres. Felizgatta a gondolat, hogy ez a gyönyör ség fogja elmulasztani legtitkosabb fájásait.

Báthory hintója végigrobogott a londoni Tower közelében a Temze partján. Forró pára gomolygott a hat fekete ló kitágult orrlyukaiból. A hintó ugrált és zörgött a macskakövön. A kancák hirtelen megálltak. Fejüket hátracsapták, lábuk megfeszült, mintha egy láthatatlan gyepl t rántottak volna meg valahol. A belvárosban vaksötét éjszaka volt, egy órával hajnal el tt. Senki sem járt az utcákon. Nem lesz szemtanú. Lassan kinyílt a hintó ajtaja. Báthory úgy hajította a Temzébe Kristan véres testét, mintha az nem nyomna többet holmi koszos rongyokkal tömött zacskónál.

Kristan torkát feltépték, tátott szájú arcára ráfagyott az iszonyat. Melle kilógott a tépett ruhaderékból, bugyogóját bokáig lerántották. Erzsébet igyekezett Istennek e gusztusos gyermekét minél inkább megalázni a halálban. Kiborította Kristan erszényét az utcára. Némi apró, egy zsebkend és egy rózsafüzér volt benne. A grófn felkacagott. Még egy képmutató! A szajhát elvitte a folyó. Szeme élettelenül bámult az ég felé. Báthory sose értette, hogy az ilyen nyomorultak, mint ez a ribanc, hogyan képesek szeretni Istent? Értük ugyan mit tett Isten? Báthory fekete keszty s keze a hulla után dobta a spanyol aranyat. Mosolygott, amikor Kristan az aranyával együtt elt nt a fekete hullámok alatt. Ki mondta, hogy nem viheted magaddal? – A bizonyíték a magáé, Cotford felügyel ! – mondta álmatagon a grófn .

184

XXIV.

forrt a düh, amint végigloholt a Bonhay Quincey-ben Roadon. Miért titkolták el el tte múltjukat a szülei? Miért nem bízott meg benne az apja? Miért kellett meghalnia? Miért árulta el anyja a barátait? Quincey zúgó fejjel rohant az es ben. Hallotta a Szent Dávid állomásról kihúzó szerelvény ismer s füttyét. Nem volt id jegyet vásárolni. Elméje épségének érdekében minél el bb el kell szabadulnia Exeterb l, ám a követkevonat csak három óra múlva indul. Quincey gondolkodás nélkül futásnak eredt a sínek mentén, és felugrott az utolsó vagon végére. A fém síkos volt az cs l. Quincey megcsúszott, zuhanni kezdett. Kapkodó keze megragadott egy láncot, azt markolta görcsösen, miközben a vonat még nagyobb sebességre gyorsított. Quincey összeszorította a fogát, felhúzódzkodott, és dobogó szívvel vetette meg lábát a padlón. Végre biztonságban volt. Megfordult, nézte a messzeségben Exeter elhalványodó fényeit. Tudta, hogy most volt utoljára a szül városában. Apját meggyilkolták, anyja az számára halott. Többé nincs mit keresnie Exeterben. A vonat tovább zakatolt London felé. Quincey az egyik személyvagonban talált egy kényelmes és nyugodt helyet. Agya azonban nem nyughatott. Mennyi igaz Stoker könyvél? Csakugyan járnak közöttünk él halottak? Nevetségesnek nt. Anyja levelének tanúsága szerint tényleg léteznek szörnyetegek; és egy ilyen szörnyeteg ölte meg és tépte szét az apját is. Quincey égett a bosszúvágytól. De hogyan is szállhat-

na szembe ekkora gonoszsággal? Ellensége már az születése el tt négyszáz évvel is hadakat vezetett. A pokol hatalmai állnak emellett a könyörtelen és er szakos szörnyeteg mellett. Quincey pedig egyedül volt, és úgy érezte, ez a feladat meghaladja az erejét. Rajta kívül csak a h sök bátor szövetsége tudta, miféle ellenséggel áll most szemben. A h sök szövetsége azonban régóta felbomlott, mostanra a többségük már halott. De talán egyvalaki még segíthetne. Mina egy egész dossziét állított össze a h stetteir l. H s volt, és Quincey P. Morrisszal együtt szolgált az idegenlégióban. A légiósok harckészsége legendás. Védte az ostromlott Tuyen Quangot a kínai császárságtól; kannibáloktól szökött meg a Marquesas-szigeteken; rizte a koreai császárnét a japán orgyilkosoktól. Továbbá harcolt Drakula fejedelemmel, és túl is élte. Ez az, gondolta Quincey. Felkeresem. Felkeresem Arthur Holmwoodot. Már alkonyodott, mire a robogó konflis lelassított Arthur Holmwood, más néven Lord Godalming otthonának kapujában. Quincey kiugrott a konflisból, és odadobta a fuvardíjat a kocsisnak. A fenséges palota láttán leesett az álla. Legalább háromszor nagyobb volt Harkerék exeteri házánál. Micsoda egy rejtélyes figura ez a Holmwood! Aki ilyen gazdag, nyugodtan hátrad lhetne a fotelben, és élvezhetné a vagyonával járó kiváltságokat. Quincey ismeretlenül és el re csodálta a lordot, aki ennek ellenére újra és újra kockáztatta az életét. Holmwood kétségtelenül olyan ember, akivel tanácsos számolni. Éppen ilyen segítségre van most szüksége! Stoker regénye nem tért ki a h sök szövetségének megalakulására. Quincey az anyja gondosan vezetett feljegyzéseib l és naplóiból ismerte meg hosszú múltra visszatekint kapcsolataikat. Jack, Arthur és az névadója, Quincey P. Morris valamennyien a London melletti el kel hugenotta internátus nö-

186

vendékei voltak. Jacket ugyan katolikusnak keresztelték, ám apja, a neves orvos nem akarta holmi plébániai iskolára sz kíteni fia lehet ségeit, inkább protestáns magániskolába járatta, ahol a brit társadalom krémjével tanulhatott együtt. Jack és Arthur itt lettek barátok. Brutus Morris, Quincey P. Morris apja dúsgazdag marhatenyész volt Texasban. Amikor 1861-ben kitört az amerikai polgárháború, Texas fenntartotta magának a jogot, hogy nem szakad el az Uniótól, de a Konföderációhoz sem csatlakozik. Ennek jelzésére nagykövetséget is nyitottak Londonban, és Texas állam Brutus Morrist nevezte ki nagykövetnek. El kel állásához ill en Brutus ugyanabba az illusztris magániskolába küldte a fiát, ahol Jack és Arthur is tanult. Quincey P. Morrisnak nagy bánata volt, hogy zsenge kora miatt nem harcolhatott a polgárháborúban, így aztán végül hazautazott, hogy legalább az indián háborúkból és a vadnyugat megszelídítéséb l ne maradjon ki. Morrisnak az amerikai préri harcterein tanúsított h siességén föllelkesülve Arthur is csatlakozott a következ kalandhoz, és barátjával együtt felcsapott idegenlégiósnak. Jack Sewardot nem lehetett rábeszélni, hogy velük tartson. inkább a tudományok mezején akart babérokat aratni, és beiratkozott a tekintélyes holland Vrije egyetemre, ahol Abraham Van Helsing professzor növendéke és asszisztense lett. Quincey Harker megállt a palota lépcs jén, hogy kiszuszogja és valamelyest összeszedje magát. Nem akart úgy megjelenni a nagy Arthur Holmwood el tt, mint egy kifutófiú. Lihegés közben arra gondolt, hogy ebben a házban találkozott az általa is oly jól ismert h sök szövetsége. Itt született a terv, hogy meg kell szabadítani a világot Drakula gonoszságától. És ennek ellenére kudarcot vallottak, habár olyan ember is velük küzdött, mint Arthur Holmwood. Quincey attól tartott, hogy ellenségük egyszer en túl er snek bizonyult.

A fiú a rézkopogtatót kereste, ám az nem volt sehol. Körülnézett, és az ajtó melletti zsinór láttán észbe is kapott. Hát persze, ez az ember minden fény zést megengedhet magának, még a modern „ajtócseng t” is! Megrántotta a zsinórt. Mély kondulás hallatszott. Nem jött senki. Megrántotta még egyszer: továbbra sem jött senki. Már éppen dörömbölni akart az ajtón, amikor az résnyire kinyílt. – Miben segíthetek? – kukkantott ki a komornyik. – Quincey Harker vagyok, és… – elnémult. Ilyen ember, mint Arthur Holmwood, megérdemli, hogy a rangja szerint titulálják. – Lord Godalmingot keresem. Halaszthatatlanul fontos ügyben. A komornyik néhány hüvelyknyivel tágította a rést, és apró ezüsttálcát tartott Quincey orra alá. Erre kellett volna ráhelyeznie a névjegyét. Szerencsére Basarab ellátta fiatal védencét névjegyekkel. Quincey végigturkálta redingote-jának összes rongyos zsebét, míg végül az egyikben megtalálta ket. A komornyik felvonta a szemöldökét, hiszen a tisztességes úriemberek mindig dobozkában tartják a vizitkártyát. – Egy perc türelmet kérek – mondta a komornyik, és becsapta az ajtót Quincey orra el tt. A fiú igencsak citerázott várakozás közben. Annyit olvasott Holmwoodról az elmúlt napokban! Az erdélyi h stettek csupán a jéghegy csúcsát jelentették. Mina gy jteményében Arthur el életér l is talált információt, s t ráakadt a társasági rovatok újságkivágásaira is, amelyek a Drakulával folytatott küzdelem utáni eseményekr l számolnak be. Noha Arthurból rögtön az apja halála után Lord Godalming lett, csak azután kezdte el használni a grófi címét, hogy hazatért Erdélyb l. Vajon azért változtatta volna meg a nevét, mert tudta, hogy Drakula még mindig él? – elt dött Quincey. Lord Godalming azonban nem lapult meg a palotájában. Megnyerte a temzei vitorlázó

188

bajnokságot, kiválóan pólózott, és mesterien párbajozott. Gyakran védte meg becsületét pisztollyal és karddal, három ellenfelét megölte, tizenkét másikat pedig megsebesített. Quincey nem is várt ennél kevesebbet attól az embert l, aki mindenét kockára tette imádott szerelme, Lucy Westenra becsületéért. Az ilyen ember bizonyosan ismét fegyvert ragad, ha megszólalnak a Drakula, vagyis minden gonoszok visszatértét jelz riadókürtök. Quincey-nek eszébe jutott, hogy a gyerekkorában látott „Arthur bácsi” nem lehetett más, mint Arthur Holmwood. Aki azonban legalább két évtizede megszakította a kapcsolatot Harkerékkel. A fiú csak következtetni tudott arra, hogy mindennek köze lehet anyja árulásához és apja elhatalmasodó iszákosságához is. Abban reménykedett, hogy Arthur képes lesz szemet hunyni Quincey szüleinek szégyene fölött, és megbízik majd benne, hiszen éget szüksége volt a segítségére. A Lord Godalming-féle emberek egy kivesz ben lev fajtához tartoznak. Quincey olvasta, hogy Arthur apjának egyik barátja a rossz befektetései miatt elveszítette a vagyonát. Arthur inkább feleségül vette ennek az embernek a lányát, de nem hagyta, hogy a barátjuknak le kelljen mondania a földbirtokairól és a társaságban elfoglalt helyér l. Ha Lord Godalming hajlandó volt feleségül venni egy vadidegent csak azért, hogy egy barátján segítsen, akkor remélhet leg Quincey iránt is ugyanennyire készséges lesz. Quincey-t mardosta a lelkiismeret, amikor az apjára gondolt. Most már sosem kérhet bocsánatot a viselkedéséért. Most már tudja, mennyire szerette t az apja! Jonathan Harker mindent feláldozott a fiáért, és Quincey el volt szánva rá, hogy bebizonyítsa, méltó étre az áldozatra. Nagy sokára nyílt az ajtó, kilépett rajta a komornyik, és így szólt:

– Lord Godalming most fogadja önt. Quincey már indult volna, ám a komornyik elállta az útját. Köszörült egyet a torkán, és célzatos pillantást vetett a fiatalember sáros cip jére. Quincey b ntudatosan húzta végig lábbelijének sarkát az ajtó melletti öntöttvas sárkaparón. Quincey-t végül bevezették Arthur Holmwood dolgozószobájába. A komornyik elvette Quincey kabátját, majd távozott és becsukta maga mögött az ajtót. A szoba illata ismer s volt. Quincey rájött, hogy járt már itt valaha, és hirtelen megrohanták az emlékek. Felismerte a borvörös tapétát, amelynek mintáját maga William Morris tervezte. Eredeti és nagyon drága. A falakon pompás kardok, rapírok, rök. Quincey már sok fakardot látott színházi pályafutása alatt, ám ezek igazi pengék voltak. Noha néhánynak az éle kicsorbult, egyik sem volt véres. Kicsi korában, jutott hirtelen Quincey eszébe, meg akarta érinteni az egyik kardot. Apja azonban elkapta a kezét: megvágod magad! Emlékezett a kézzel faragott tölgyfa bútorokra, a színes üvegablakokra és a polcokra, amelyeken olyan sok könyv volt, amennyit egy élet alatt nem olvashatott volna el. Volt egy arckép is: egy vörös hajú, csodálatosan szép n é. Quincey már kiskorában is észrevette, hogy ez a n ugyanaz, akinek fényképét az anyja oly féltve rzi. A fiatalember a kandalló felé fordult, mert emlékezete szerint afölött függött a kép. A festmény azonban elt nt, helyén egyszer tájkép volt látható. – Lucy portréja… – csúszott ki Quincey száján. – A képet, amelyre céloz, tíz éve eltávolították, Beth, a feleségem iránti tiszteletb l – mondta mögötte egy hang. Arthur Holmwood, Godalming lordja hatalmas mahagóni asztalnál ült. Az asztalon gyönyör üveglámpa alatt volt az

190

ezüsttálca, rajta Quincey névjegye. Quincey-nek leesett az álla. Arthur Holmwood alig változott. Id sebb volt Jonathannél, de ezt senki sem hitte volna el, aki egymás mellett látja ket. S , sz ke haja, határozott álla, acélkék szeme mindennél jobban megmagyarázta, hogy Lucy miért t választotta az udvarlói közül. Szegény Seward doktornak semmi esélye nem volt. A fiatalember kihúzta magát, köhintett. – Jó napot, Mr… Lord Godalming. Bocsásson meg, nem láttam, hogy itt van. – Bizonyosan nem azért jött, hogy lakásom berendezésér l csevegjünk. Quincey meghökkent az éles hangtól, de azért elszántan belevágott. – Jonathan és Mina Harker fia vagyok… – Tudom, kicsoda ön, Harker fiatalúr. Konyakot? – Köszönöm, nem! – Quincey az ital elutasítását jelzésnek szánta, hogy nem osztozik apja gyengeségében. Lord Godalming felállt, és a szobán átvágva odament a gazdagon feltöltött italos szekrényéhez. Leny göz jelenség volt hat láb és négy hüvelyk magas termetével. Tökéletesen szabott öltönye remekül érvényesült szikár, izmos alakján. A hasa lapos volt, akár a deszka, a nyakán sem lógott a b r, ahogy a korabeli férfiaknál szokott. Olyan elegánsan mozgott, hogy szinte el sem lehetett hinni róla azokat a kalandokat, amelyeket Quincey olvasott. Csupán halántékának néhány sz hajszála árulta el, hogy túl van az ötvenen. Ez még el kel bbé tette. Arthur fölemelte a vékony, metszett kristálypoharat és úgy fordult, hogy a szobát megvilágító halvány fény rá essen. Ebben a pillanatban a fiatalember föl is fedezte a gyönyör férfi két szépséghibáját: a jobb orcáján volt egy sebhely, és a jobb fülének a hegye hiányzott. Ugyan melyik dics csata jelölte meg

így Lord Godalmingot? Arthur konyakot töltött a kristálypalackból a pohárba. – Kérem, Harker fiatalúr, árulja el, mi hozta ide! – Bizonyosan tudja. – A leghalványabb fogalmam sincs róla. – Apámat a múlt héten meggyilkolták. – Igen, olvastam róla – felelte Arthur egykedv en. – Fogadja részvétemet. Két tenyerébe fogta a poharat, és óvatosan forgatta a szeszt, hogy a keze fölmelegítse a konyakot. Quincey nem értette ezt a h vös tartózkodást. – Azt is olvasta, hogy két hete pedig Jack Sewardot gyilkolták meg Párizsban? – kérdezte. Arthur összevonta a szemöldökét. Az arca elsötétült. Behunyta a szemét. Az orrához tartotta a poharat, beszívta az illatot, és nem szólt. Quincey fölemelte a hangját. – Hallotta, amit mondtam? Jack… – Els re is hallottam! – Arthur hirtelen kinyitotta a szemét, és olyan indulatos pillantást vetett Quincey-re, mint aki a legszívesebben megölné a hírnököt. – Jack vén bolond volt. Olyasmibe ütötte az orrát, amit… jobb lett volna nyugton hagynia. – Jack Seward az ön barátja volt! Arthur összehúzta a szemét, és egy lépést tett a látogatója felé. – Jack Seward morfinista volt, aki elherdálta a vagyonát, a jó hírét, az otthonát és a családját! Az életösztön azt követelte Quincey-t l, hogy hagyja abba. De megkell állnia a helyet, ha azt szeretné, hogy ez az ember tisztelje. Kihúzta magát, és megvetette a lábát. Ám Arthur haragja ugyanolyan gyorsan elröppent, ahogy jött, és mélységes

192

szomorúság váltotta fel. – Jack vén bolond volt, és nem tudta elengedni a múltat – mondta Holmwood, és egyetlen korttyal eltüntette a konyakot, mintha csak a kellemetlen emléket akarná lemosni. – Apámat és Seward doktort alig néhány nap eltéréssel gyilkolták meg. Ez több véletlennél, nem gondolja? – kérdezte Quincey. – Ön és a felesége is veszélyben forognak. Arthur nevetett és újból töltött magának. – Veszélyben? Harker fiatalúr, ön nem ismeri ennek a szónak a jelentését. Quincey nem bírta elhinni, hogy ez ugyanaz az Arthur Holmwood, aki cs dörének nyergében rúgtatott neki a cigányoknak és a Drakulának. Épp neki kellene megértenie a fenyegetést! Iszonyú dühbe guruk, és miel tt még felfoghatta volna, mit tesz, odaugrott Arthurhoz, és megragadta a lord italt tölt kezét. – Drakula bosszút állni jön! Ön is tudja! Segítsen, hogy egyszer s mindenkorra megölhessem! Arthur jéghidegpillantást vetett a karját szorító kézre. Egyetlen rántással kiszabadította magát. – Ön meggondolatlan, Harker fiatalúr. Meggondolatlan és vakmer . Tehát az anyja végre elmondta. – Nem, magam fedeztem föl az igazságot – mondta Quincey. Nem sikerült elnyomnia a hangjában a remegést. – Drakula meghalt. Láttam, ahogy meghalt. – Arthur letette a palackot, visszament az asztalához. – Mind láttuk. Quincey nem hitt a fülének. Ennyire vak lett Arthur Holmwood? Mindent a szájába kell rágnia? – Az apámat karóba húzták! epe ! Ki más lehet? – Harker fiatalúr, én megharcoltam a magam harcait. Álltam a pokol csataterein, átgázoltam vértengereken. Számomra ennek vége. Én nem megyek oda többé.

Ezzel csengetett a komornyiknak. Quincey az asztalra csapott. – Gyáva! Bizonyosra vette, hogy ez a sértés végre lépésre készteti Arthurt, ám a kék szempár változatlanul egykedv maradt. – Menjen haza, fiam – sóhajtotta Holmwood. – Miel tt még kárt tesz magában. Quincey hallotta, amint mögötte belép a komornyik. – Akkor gondolom, a megbeszélésünknek vége? – Jó napot, Harker fiatalúr. – Arthur apró kötetet vett föl, kinyitotta a könyvjelz nél, és olvasni kezdett. A komornyik hozta Quincey kabátját. – Erre parancsoljon, uram. Quincey-nek a meglepetést l földbe gyökerezett a lába. Majd lerántotta a komornyik karjáról a kabátját. Sarkon fordult, az asztalhoz ugrott, kikapta Arthur kezéb l a könyvet. Tekintetük összefonódott. – Nem fogom sajnálni, ha maga lesz a következ , akit a tepsiben látok! – jelentette ki abban a reményben, hogy hátha Arthur végre bekapja a csalit. Ám Holmwood válasz helyett a kandalló fölötti giccses festményt bámulva alig hallhatóan ezt súgta: – Kétlem, hogy bárki is így tenne. Míg a komornyik a besötétedett utcára kísérte Quincey-t, egyfolytában az elmúlt félórán rágódott. Az az er , amely meg rjítette Jack Sewardot, megrontotta az anyját és elrabolta az apja lelkét, Arthur szellemét is kioltotta. Azért használja a Lord Godalming nevet, mert Arthur Holmwood nincsen többé. Quincey tudta, hogy Lord Godalming nem a becsületért párbajozott. Lord Godalming ezekben a párbajokban a saját halálát kereste.

194

XXV.

A

lacsonyan járt a hold, besütött az Új Scotland Yard ablakán. Cotford alig tudta nyitva tartani a szemét az íróasztalánál. Balján Lucy Westenra boncolási jelentését és az exhumálás kíméletlen fekete-fehér fotográfiáit terítette szét. Jobbján voltak azok a helyszíni fotográfiák, amelyek öt napja készültek a sikátorban feltrancsírozott n l. Összehasonlította a két képsorozatot. Lucy Westenrát huszonöt éve ugyanazon a módon darabolták fel, mint ezt a n t a sikátorban. Cotford látta a két gyilkosság kapcsolatát, de még mindig nem volt megtámadhatatlan bizonyítéka. A feletteseihez nem mehetett; k alaptalan feltételezésnek tartották volna. Végigfutott a képeken és a jegyzeteken, nyomot keresett, valami aprócska, eddig észre nem vett adatot, amely alátámasztaná, hogy a két gyilkosságot ugyanaz a kéz követte el. A fejét rázta, hogy el zze az álmosságot. Napok óta nem aludt. – Cotford felügyel úr! Lee rmester hangja átzökkentette az ébrenlétbe. – Igen, mi az? – kérdezte Cotford. A nyaka megmerevedett és fájt. Olyan vakító világosság ömlött be az ablakon, hogy a szeme elé kellett tartania a karját. Elaludtam, a fene egye meg! – Megint találtak egy hullát! – Hol? – Cotford agya nyomban kitisztult. – A Temzében, uram! A Tower közelében. Cotford lekapta kabátját a széktámláról, és rohant az ajtóhoz.

A Towert l keletre, a Szent Katalin-dokk közelében kisebb tömeg ver dött össze a Temze partján. Huntley felügyel ellen rizte a halott kiemelését a folyóból. A tetem hóna alatt kötelet vezettek át, amelynek másik végét egy ló nyergéhez er sítették. A bámészkodók eltátották a szájukat a n szakadt ruhadereka és csupasz melle láttán. Amint a halottat felhúzták, majd átemelték a korláton az utcára, Huntley gálánsan levetette a kabátját, és kegyeletb l a n mellété terítette. A kórboncnok el zetes vizsgálat céljából a tetem mellé térdelt. Halkan beszélgettek Huntley-val. A közelben rongyos, alulöltözött lány sírdogált egy nyomozónak, aki jegyzetfüzetbe írta a vallomását. Cotford karon ragadta Leet. A tömegen átfurakodva közelebb ügyeskedtek magukat a lányhoz, hogy hallják, amit mond. – …aztán már csak azt láttam, hogy Kristan egyedül befordul a Devonshire Square-re. Ott lakik… ott bérel szobát, heti tizenkét pennyért… Illetve… ott lakott… A lány görcsös zokogásban tört ki. Cotford észrevette, hogy a nyomozónak van zsebkend je, de nem ajánlja fel a tanúnak. A fene essen beléd, pedig ez is csak n ! Cotford közelebb nyomakodott, és el vette a zsebkend jét. Csakhogy túl sokáig várt; egy másik férfi megel zte. A fiatal hálásan elvette a zsebkend t. Cotford meglepetésére Huntley felügyel volt a gáláns úriember. Huntley is észrevette t, elkomorodott, majd bizalmasan, s t Cotford szerint bizalmaskodón belekarolt a felügyel be meg Leebe, és félrevonta ket. – Mit keresnek itt, Lee rmester? – pattogtatta Huntley a szavakat. – Már látom, hogy akkor éjszaka Cotford felügyel nem véletlenül bukkant fel a sikátorban. Miféle badarsággal szédítette meg magát? Ha ilyen hír emberrel társul, veszélybe kerülhet a karrierje. – Cotfordra nézett. – Bizonyosra veszem,

196

hogy Cotford felügyel egyetért velem. – Már hogy ne értenék? Viszont tartsa észben, hogy a cél szentesíti az eszközt. Lee köhintett, mondani akart valamit, ám Huntley figyelmeztet n fölemelte a kezét. – Kérem! Ne mondjon semmit, elronthatja vele a magáról alkotott kedvez véleményemet. Miel tt Lee válaszolhatott volna, Huntley megint Cotfordhoz fordult. – Felügyel úr, mindenekel tt hadd köszönjem meg a múltkori éjszakán tett megfigyeléseit! Lee rmester tájékoztatott, hogy maga talált egy második sorozat vérfoltot és tenyérlenyomatot. Mivel pedig az rmester a maga utasítására közvetlenül hozzám, és nem a feletteseinkhez fordult, úgy látom, maga továbbra is ragaszkodik a szabályzathoz, és még mindig van magában szakmai el zékenység a kollegája iránt. Cotford bólogatott. – Az én egyetlen dolgom az, hogy a gyilkost a törvény elé állítsam. – Nagyon helyes. Akkor engedje meg, hogy viszonozzam a szakmai el zékenységét! – mondta Huntley. – Hálás leszek, ha a továbbiakban nem következtet elhamarkodottan. Ismerem magát, úgyhogy hadd fogalmazzak nyíltan. A sikátorban talált és a mai áldozat között az égvilágon semmiféle kapcsolat nincsen. Ez a halott szerencsétlen prostituált, akit egyik perverz ügyfele gyilkolt meg; mindennapos eset ezeken az utcákon. Ellenben a lefejezett áldozat a sikátorban gazdag úriasszony. Elfogadom a maga vélekedését, miszerint egy harmadik személy gyilkolta meg, de fenntartom, hogy szerelmi b ntény volt. A legvalószín bb, hogy egy féltékeny férj. Legyen nyugodt, megtalálom! – Nekem ez személyes ügyem – felelte Cotford. – Nem a di-

cs séget keresem, nem magának óhajtok bizonyítani. Boldogan átadok magának minden bizonyítékot, miel tt beterjeszteném ket a legfels bb bíróságnak. Mint említettem, nekem egyetlenegy feladatom van: átadni a gyilkost az igazságszolgáltatásnak. – Hadd fogalmazzak egyértelm en, Cotford felügyel ! – Huntley most már ingerültebb és erélyesebb volt. – Ha rájövök, hogy beleavatkozik a nyomozásomba, vagy pánikot kelt olyan állításokkal például, hogy a közelmúltban elkövetett gyilkosságok kapcsolatban lennének egymással, akkor nem hagy nekem más eszközt a tekintélyem megvédésére, minthogy jelentsem magát a feletteseinknek. Nagyon szépen kérem, ne hozzon ilyen helyzetbe! Igazán az lenne a legjobb, ha a saját hírnevét sem veszélyeztetné ezzel a szellem zéssel! Huntley választ sem várva, bátorító mosollyal hátba veregette Cotfordot, majd átvonult a rá várakozó sajtóhoz. Lee aggodalmasan lépett oda Cotfordhoz, és a fülébe súgta: – Mi volt ez? – Lee rmester, Huntley nem beszélt bolondokat. Magának családja van. Ha most ki akar szállni a nyomozásból, nem fogom hibáztatni. Lee id sebb kollégája szemébe nézett. – Felügyel úr, maga mellett állok, amíg csak igaza van. Amíg magának van igaza. Cotford mosolygott. Azután a két rend r odament a parti vaskorlát mellett fekv halott n höz. Haja lucskosra ázott, de így is látszott, hogy életében vörös volt, mint Lucy Westenráé. Az arca egész helyes lett volna, ha nem fagy rá az iszonyat. Élettelen zöld szeme üresen, meredten bámult Cotfordra. A nyakát majdnem a csontig feltépték. A seb sokkal jobban hasonlított állat marására, mint olyan sérülésre, amelyet egyik emberi lény ejthetne a másikon. Cotford komolyan hitte, hogy

198

valóban eszel st kerget. Nem volt pazarlás bizonyítékok szerzésére fordítani a drága id t? Az lassú, tudományos módszere okozta volna ennek a nek a halálát? Most döbbent rá, mennyire fontos az id . Gyorsítania kell. Dobogó szívvel fordult vissza Leehez. Valami más motoszkált benne, valami, amit a síró lány mondott. Ezt az áldozatot, ezt a Kristant akkor látták utoljára, amikor hazafelé tartott Devonshire Square-i hónapos szobájába. Devonshire Square? Az csak egy k hajításnyira van a… Van Helsing szállodájától! – Ó, az átkozott! Elevenen rohadjon a pokolban! – Cotford homlokán kidagadtak az erek a haragtól. Maradjon itt, rmester! Derítsen ki mindent, amit tud! Egyetlen további szó nélkül elrohant észak felé.

XXVI.

A

z öregember a botjára támaszkodott, hogy kényelmesebben elhelyezkedhessen a túlságosan puha bársonyszékben. Ez a pazar ebédl valaha a Great Eastern Hotel nagy bálterme volt. Az öregembert megnyugtatta az ismer s környezet, amelyet az eltelt id sem változtatott meg. Már elfogyasztotta a hidegparadicsomos er levest, és az étterem különlegességét, a húsos-vesés pástétomot várta. Évtizedek óta nem fordult meg itt, de azóta sem felejtette el a pástétom ízét és illatát. Összefutott a szájában a nyál, amikor felt nt egy fiatalember, kezében ezüsttálcával. Legnagyobb meglepetésére azonban nem a várva várt pincér volt az, hanem a portás. – Nem látja fiatalember, hogy eszem? – Bocsánatot kérek, uram – mondta a portás. Leemelte a tálcáról a fényesre csiszolt burát. – Épp most érkezett az ön nevére egy sürgöny. Amszterdamból küldték ön után. Az öregember ránézett az ismer s, sárga borítékra, amelyre az nevét írták. A sürgönyök általában rossz hírt hoznak. Úgy sejtette, most nem áll nyerésre. – Köszönöm! – sóhajtotta az öregember. Egyik kezével elvette a borítékot, a másikkal egy félkoronást helyezett az ezüsttálcára. A portás meghajolt, majd a pénzdarabot gyakorlott, méltóságteljes mozdulattal a zsebébe csúsztatva udvariasan távozott. Ezek szerint Maaijicke, a kifutófiú megtalálta az üzenetét Amszterdamban, hogy küldje utána a leveleit. Az ev késsel felbontotta a borítékot, és ezt olvasta: 200

Sürgöny – Mina Harker Exeterb l Professzor Abraham Van Helsingnek Amszterdamba. „QUINCEY KÉRDEZGET. AZONNAL JÖJJÖN. SZÜKSÉGÜNK VAN ÖNRE. MINA.” Mindig csodálta Mina Harker erejét és akaratát, ami nagy el nyt jelentett a kalandjaikban, bár ugyanez az er és akarat fölöttébb kiszámíthatatlanná is tette. Az eszes asszony veszélyes. A férfit a nemi vágy mellett az értelem és a logika is irányítja. A n t kizárólag az érzelmei vezérlik, a professzor tapasztalata szerint a n i nem valamennyi döntésének alapját képezik. Minát kísértésbe hozta a démon. Ám olyan h séges volt a férjéhez, Jonathanhez, hogy mégis a fény útját választotta. Most, hogy a férje meghalt, nincs többé kihez h ségesnek lennie. Enged-e majd vágyainak Mina, ha ismét megkísértik? Az id közben megérkez , g zölg húsos-vesés pástétom illata éppen olyan ínycsiklandozó volt, mint az öregember emlékeiben. Korgott a gyomra; ennek ellenére azon kapta magát, hogy újra és újra a táviratot olvassa. Quincey Harker kérdezget. Nem csoda, elég sok mindent eltitkoltak el le. Ám a titkok olyanok, mint a virágok, amelyeket betemet a hó; el bb-utóbb felegyenesednek, és kitörnek a fényre. Az öregember azon t dött, hogy képes lesz-e elviselni Quincey az szövetségük sötét titkait? Remélhet leg örökölte az ifjú Jonathan Harker tántoríthatatlan hitét… és talán az anyja er s akaratát is. Az sajnálatos lenne. Mindenesetre ha Quincey netán anyjához hasonlóan maga is szembekerülne a démonnal, mindenképp választania kellene. Az ifjúság vakmeés lázadó. Ha ez lesz a vége, Quincey súlyosabb veszélyt jelenthet.

Az öregember a szemöldökét ráncolta. Nyugtalanító gondolata támadt: lehet, hogy neki kell majd elpusztítania Quincey-t. Megadja-e neki az Isten az er t, hogy elpusztítsa a fiút, akit valaha saját gyermekeként szeretett? Imádkozott, hogy erre sose kerüljön sor. A rossz hír hallatára úgy döntött, kihagyja az ebédet. Van Helsing felállt. Megragadta a botját, és az el csarnok felé sántikált. Már kívül volt az éttermen, amikor rádöbbent, hogy talán soha többé nem lesz alkalma enni a Great Eastern Hotel húsos-vesés pástétomából. A felvonóhoz érve sóhajtott egyet. Az élet a legjobb esetben is fukar kézzel méri az örömteli perceket. Hány juthat egy embernek egy emberölt alatt? Neki már oly kevés maradt! Átkozta Harkeréket, amiért még ebb l is elvettek egyet. Hogy lehettek annyira ostobák, hogy ilyen sokáig eltitkolták fiuk el l az igazságot? A tudatlanság dühöt nevel. Balsiker igyekezetük, amellyel minden áron védeni akarták Quincey-t, azt eredményezte, hogy nagy veszélybe sodorták a fiukat. A démon odakint portyázik. Az öregembernek tehát el ször is Quincey-t kell megtalálnia. – Lám, összegy ltek a kesely k! – rezzentette fel gondolataiból egy hang. Ismerte ezt a hangot, habár nagyon régen nem hallotta. – Cotford! – Van Helsing megfordult botjának tengelye körül. Múltjának kísértete ott állt az el csarnok közepén. Jóval korosabbnak és még annál is kövérebbnek t nt ez a még mindig morgó buldog. Ifjúságában goromba fráter volt, aki nem pazarolta az idejét társasági édelgésre. Az id nem tette cukrosabbá. Még annyi tisztesség se volt benne, hogy levegye a kalapját, mikor bejött. – A halál úgy követi magát, Van Helsing, mint disznót a saját b ze!

202

Cotford figyelte, amint Van Helsing a botjára támaszkodva lépett egyet el re. Ügyes trükk ez a sétabot, el lehet adni vele az esend aggot, hogy elterelje a gyanút. Cotford igyekezett leplezni, hogy alig kap leveg t, mert szinte futva tette meg az utat a Temzét l a Great Easternig. Van Helsing talán nem is kajánságból szeret megszállni ezen a helyen. Miel tt 1884-ben átépítették volna elegáns és drága szállodává, ahhoz hasonló tébolyda volt benne, mint amilyet a professzor régi tanítványa, dr. Jack Seward igazgatott Whitbyben. Munkás évei során Cotford megtanulta, hogy a ragadozók szeretnek a barlangjuk közelében portyázni. A Great Eastern Hotel a Liverpool Street közelében, a Bishopsgate-tól nyugattá volt. A Bishopsgate keleti felét l egy k hajításnyira van a Devonshire Square, ahol utoljára látták Kristant. Tehát az rült doktor még az érkezése éjszakáján lecsapott a következ áldozatra! Cotfordnak nem volt cáfolhatatlan bizonyítéka Van Helsing letartóztatásához, de nem mert addig várni, amíg a professzor esetleg újabb ártatlan életet olt ki. Most is azt remélte, mint Harkernénél, hogy ez a meglepetésszer összecsapás kelen felzaklatja Van Helsinget, és kicsikarja bel le a vallomást. A professzor arcának megdöbbenése elárulta, hogy Van Helsing nem számított erre a viszontlátásra. Nagyon jó, legalább Gotford van fölényben, neki sikerült meglepnie a másikat. – Még mindig az eseten dolgozik, nyomozó úr? – kérdezte Van Helsing. – Már felügyel vagyok! – Mennyire jellemz en brit szokás: el léptetéssel leplezni a kudarcainkat! Ez Cotford elevenébe talált, aki azonban eleresztette a füle

mellett a megjegyzést, és epésen vágott vissza: – Ismét feltrancsíroztak két n t Whitechapelben, és maga is újra itt van. 1888-ban megszökött az igazságszolgáltatás el l. Ezúttal elkapom magát a gyilkos bandájával együtt. – Cotford, nyissa már ki jobban a szemét! Az igazságszolgáltatás nem érvényes azokra az er kre, amelyek után maga nyomoz. Van Helsing a felvonóhoz indult. Cotford gyilkos tekintettel bámulta az öregember hátát. Megvetette az ilyeneket, mint Van Helsing, akik tudósnak állítják magukat, de ha olyan kérdéssel kerülnek szembe, amelyre nem találnak választ, rögtön el rángatják a természetfölöttit. A professzor egy let nt kor terméke. A professzor megnyomta a felvonó hívógombját. Cotford whiskyben pácolt hangja végigrecsegett az el csarnokon: – Felnyitottam Lucy Westenra sírját! Van Helsing megmerevedett. Lassan megfordult. Pontosan az a düh lángolt a pápaszeme mögött, amelyet Cotford remélt. – Maga mérhetetlen önelégültséggel járja jelentéktelen életének útját! – sz rte a szót foga közt a professzor. – Elbízza magát modern világának gépeit l és feledékeny felvilágosultságától. Nem látja meg az si, pogány gonoszt, amely a maga talpa alatt is rothasztja a földet, mert egyszer en nem hajlandó odafigyelni rá! Addigra az összes vendég lecövekelt az el csarnokban, és a két embert bámulta. Cotfordot ez nem érdekelte. Hadd hallja csak mindenki! Legszebb ideje, hogy Van Helsing elmebaját leleplezzék! – Magát azért bocsátották el a Vrije egyetemr l, mert holtakat lopkodott ki a sírjukból – mondta Cotford hangosan. – Azok a kísérleti boncolások annyiból álltak, hogy vascöveket vert át a szívükön és megcsonkította ket! Hallotta, hogy a hangja megtölti az el csarnokot, megriaszt-

204

ja a bámészkodókat, de túlságosan dühös volt. A saját szemével látta, hogyan gyalázzák meg oktalan emberek a holtakat. Van Helsinghez hasonlóan az írországi szül falujának a plébánosa is azt gondolta, hogy istenes munkát végez, amikor meggyalázza Cotford bátyjának sírját. – Magát azért tiltották el a praktizálástól – folytatta –, mert kísérleti vérátömlesztéseket végzett, amelyekkel megölte a betegeit! Annyit se tudott, hogy a vércsoportoknak egyezniük kell! Azt állította, hogy vámpírok marták meg a pácienseit… – 1901-ig egyetlen orvos sem ismerte a vércsoportokat, maga tudatlan tulok! Csakis a betegeim érdekét tartottam szem el tt! Minden t lem telhet t elkövettem a megmentésük érdekében! Cotford megvet en végigmérte Van Helsinget. Ha a professzor a mitológia helyett a tudományt kutatja, emberéleteket menthetett volna meg ahelyett, hogy a halálukat sietteti. Látta a rémületet az öregember arcán. Mintha azt érezné, hogy a szállóvendégek ítéletet mondanak fölötte. A szíve hevesen vert. Cotfordnak most kellett megtörnie. – Maga és azok a szerencsétlenek, akiket sikerült behálóznia, maguk ölték meg huszonöt éve azokat a szegény n ket! A megtestesült gonoszságot látom magam el tt, Van Helsing! Magát látom! A Hasfelmetsz Jacket! Az el csarnokban tartózkodó emberek sutyorogni és pletykálni kezdtek. Az urak ösztönösen eltakarták asszonyaikat. A gyerekeket sürg sen kiküldték. Mindenki elhátrált Van Helsing közeléb l, széles ívben kikerülve a megvádolt gyilkost. Magányosan, sebezhet n, kiszolgáltatottan állt a semmi közepén. Cotford azt várta, hogy a professzor, amilyen g gös, meg fogja indokolni b nös cselekedeteit a szájtátók el tt. Ehelyett az öregember válla megroskadt. Szánalommal és részvéttel nézett Cotfordra.

– Nem lát maga semmit. És amit nem lát, az fogja megölni. Abban, ahogy ezt mondta, volt valami, ami megborzongatta Cotfordot, márpedig t nem lehetett egykönnyen megijeszteni. Fordult a kocka: Van Helsing került fölénybe, hozta ki a sodrából Cotfordot. Ez most fenyegetés volt? A felvonó kinyílt. Van Helsing bólintott a kezel nek, hogy tartsa az ajtót. Cotford mondani akart valamit, ám agya még mindig Van Helsing utolsó szavait rölte. Aztán becsukódott a felvonó ajtaja; az öregember elment, otthagyva Cotfordot a fényes el csarnokban, ahol mindenki t bámulta. – Marhaság! – kiáltotta Cotford. Nevetséges ötlet volt ez az összecsapás. Van Helsingb l sosem lesz képes vallomást kicsikarni. A felügyel tudta, más eszközökhöz kell folyamodnia, ha a törvény kezére akarja juttatni Abraham Van Helsinget.

206

XXVII.

A

múlt olyan, mint a börtön, amelyb l egyetlen fogoly sem szökhet meg. Az utóbbi napokban Mina érezhette, hogyan zárul rá fokozatosan saját cellájának ajtaja. Drága Jonathanja meghalt. Quincey elmenekült t le. Minán kezdett elhatalmasodni az üldözési mánia. Azon kapta magát, hogy egyfolytában az ablakot bámulja. Könyörtelen börtön re volt: a félelem, amely állandóan arra figyelmeztette, hogy Cotford, az a hórihorgas rend r és beosztott csatlósai bármikor bekopogtathatnak. Új tervre lesz szüksége, ha sakkban akarja tartani ket. Miután Quincey elrohant, Mina átnézte a nappali szoba padlóján szanaszét hever lapokat. Beült Stonehenge-szer körükbe, és órákig turkált múltjának romjai között. Meg kellett volna akadályoznia Quincey-t, hogy elmenjen. Most majd úgy kell kiókumlálnia fia következ lépését, ha egyáltalán meg akarja találni. Quincey-nek, ha tetszik, ha nem, szüksége van az anyja védelmére. Angliában beköszöntött az éjszaka, és az összes üt kártyát leosztotta a ragadozónak. Mina hátrányba került. Mina kinyitotta a vastag dossziét, amelyben összegy jtött aktáit tartotta. Arthur Holmwoodé volt legfelül, lakcíme majd kiszúrta az ember szemét. Arthur logikus választás. Quincey helyében Mina is hozzá fordulna el ször. Sajnos Quincey nem tudja, hogy Arthur Holmwood mennyire megváltozott. Még ha sikerülne is találkoznia Lord Godalminggal, azzal sem jutna semmire. Minával és Jonathannnel ellentétben, akik az erdélyi élmények után igyekeztek visszailleszkedni a társadalomba,

Lord Godalming visszavonult otthonába a Ringen. Ahogy telt az id , egyre zárkózottabb, dühösebb és keser bb lett, míg végül teljesen el nem t nt az az Arthur Holmwood, akit Mina ismert. Arthur emlékezete fokozatosan eltorzította a tényeket, és meggy löltette vele a bátrak szövetségének többi tagját is. Minket hibáztatott az imádott Lucyja haláláért. Hát nem tudta, hogy én ugyanúgy imádtam? Ám Holmwood senkire sem volt olyan dühös, mint Minára. Ha Quincey csakugyan meglátogatja Lord Godalmingot, nagy szerencséje lesz, ha a személyében nem újabb halálos ellenséget szerez magának. Hova mehet azután a fia? Követi hajdani nyomaikat Erdélybe? Felkeresi Van Helsinget? Mina agya a végtelenségig forgatta a lehet ségeket az agyában. Már nem bírt gondolkozni. Alig aludt a Jonathan halála óta eltelt pár napban. Elvesztette az id érzékét, és az id ezúttal ellene dolgozott. Mina csak nézte a múltat maga körül. Miért tartotta meg ezeket az iratokat? – kérdezte magától. Ha megsemmisíti ket, Quincey alighanem még most is itthon ülne a fészek melegében. A papírokkal együtt talán az emlék is könnyebben megsemmisült volna. Gondolkodás nélkül bedobta az aktákat a kandallóba, és nézte, ahogy a lángok összepöndörödítik a lapokat. Most aztán jöhet Cotford a házkutatási parancsával! Nem talál mást, csak hamut. Nem, soha senki nem bizonyíthatja be, hogy Stoker regénye több eszel s koholmánynál! Vigye el az ördög! Hát kicsoda ez a Bram Stoker? Honnan tudta a történetüket? A bátrak szövetsége szent esküvéssel fogadta, hogy sohasem fecsegik ki a szörny ségeket, amelyek velük megestek. Talán Jack Seward árulta el ket Stokernek? Sajnos ez volt a legegyértelm bb magyarázat. Mina fáradt volt. Az agyában téglákként egymásra rakódó kérdések kezdték befalazni a gondolatait. Aludnia kellene, leg-

208

alább néhány percet, hogy kitisztuljon az agya. Eszébe jutott, hogy amikor néhány hónapja újrakezd dtek a rémálmai, Jonathan hozott neki egy palack laudánumot. Akkor azt mondta, aggasztja a felesége álmatlansága: a nyugtató majd segít. Mina nem volt hajlandó bevenni, mert gyanúja szerint Jonathan csak azért akarta narkotizálni, hogy lelohassza éjszakai vágyakozását az sötét hercege után. Mina el vette a laudánumot a pohárszékb l. Annyira fáradt volt, hogy az adagolást is alig bírta elolvasni a címkén. Míg töltött egy gy sz nyi pohárba, eszébe jutott, hogy Jonathan akkor költözött külön ágyba, amikor nem volt hajlandó bevenni a narkotikumot – ez volt az els lépés házasságuk végleges széthullása felé. Az asszony gyorsan felhajtotta a laudánumot, hátha elmossa a gyötrelmes emléket. A szer gyorsan hatott. Mina visszatántorgott a nappaliba. Nagyon fájt neki, hogy a szerelmük így megkeseredett. Mostanáig nem érdekelte. Abban a pillanatban viszont azt se bánta volna, ha az ifjú Jonathan helyett a végnapok roncsa tér vissza – csak szeretett volna még egyszer utoljára elbújni a karjaiban. Mina a karosszék mellett egy bekeretezett fotográfiát talált Jonathanr l. Azon a napon készült, amikor felvették az ügyvédi kamarába. Milyen büszke volt rá! Jonathan végre a maga ura volt, tele ígérettel és reménységgel. Egy könnycsepp hullott a Jonathan arcát fed üvegre. Mina gyengéden letörülte a könynyet, és megsimogatta a fotográfia arcát. Aztán visszazuhant a karszékbe. – Jonathan, szükségem van rád! Egyedül nem megy! Mina szemhéja egyre nehezebb lett. Az utolsó tudatos másodpercekben még úgy látta, mintha vöröses köd szivárogna be a franciaablakok alatt. Mina nem tudta, mennyi ideig aludt, ám egyszer csak lágy

lehelet csapta meg a bokáját. Er lködve kinyitotta a szemét, de senkit sem látott. Valahol az álom és a narkózis között lebegett. Kitapogatta Jonathan képének kemény éleit, és melléhez szorítva azt képzelte, újra Jonathant öleli magához. Érezte, hogy megérintik. Simogatás volt, mintha egy gyengéd kéz csúszott volna fölfelé a bokájától, végig a harisnyás lábikráján. A kéz megérkezett a harisnya végéhez, befelé fordult, megérintette Mina combjának puhaságát. Mina az ajkába harapott. Felszökött a láza. Kérlek, Istenem, add, hogy Jonathan legyen! A combján pihen kéz széthúzta a lábait. Mina vére meglódult. Arra éhezett, hogy kívánják, hogy szeressék, hogy újra asszony lehessen. Felnyögött. A melle egy ütemre lüktetett a szívével. A szellemkezek lehúzták a bugyogóját, megérintették, benyomultak a legtitkosabb helyre. Mina homorított. Már-már át akarta adni magát a szenvedélynek, amikor ijeszt gondolat suhant át szédül agyán: Ez nem lehet Jonathan! sosem engedte meg magának, hogy kitanulja felesége testének titkait! Felhördült. Így senki sem tudta megérinteni. Senki… csak . Mina felsikoltott. Sírt. Ne, kérlek, ne tedd ezt! Én Jonathant szeretem! Egy hang válaszolt az agyában: Jonathant a halálba küldtem. Most az enyém vagy. Sikoltani próbált. Agyában szétváltak a felh k. Az sötét hercege megölte Jonathant, és ezzel elárulta régi szerelmüket. Szempillantás alatt szétfutottak rajta a kezek, ezer helyen érintették egyszerre. Mina összerázkódott, nem bírt tovább ellenállni. Az Isten szerelmére, ne csináld ezt velem! Ne kényszeríts választani, szerelmem! Kés volt. A forró extázis beszippantotta. Mina szája kinyílt, szeme becsukódott, feje hátracsuklott. A kezek tapogattak és nyomultak. Mina elájult.

210

*** Hirtelen er s, jeges szél csapta meg. Tudta, hogy hanyatt fekszik, de gondolatban úgy érezte, mintha állna. A szél olyan hangosan süvöltött, hogy attól félt, megsüketül. Be akarta fogni a fülét, de mozdulni sem bírt. Mintha megbénult volna a teste, ám az érzékei feléledtek. Feny illatot érzett, sárral és vízzel elegyesen. Fázott is. Akarata ellenére felpattant a szemhéja. Sikoltani akart a látványtól, ám nem parancsolhatott a testének. Romos bástyán állt, onnan tekintett le egy havas mez re. Hópelyhek táncoltak a szélben. Mina felismerte a Kárpátok f részes ormait. Erdélyben volt, Drakula várkastélyának legmagasabb tornyán. Lódobogást hallott, fröccsent a kásás hó. Két tucat lovas nyargalt a vár felé. Cigányok. Lovas szekeret fogtak közre. A szekér kígyóként lengett ki jobbra-balra, és minden bukkanónál megcsúszott a jeges úton. Koporsó volt rajta. A betört várkapuhoz közeledve a cigányok felsorakoztak a szekér két oldalán, és fegyvert rántottak. Mindez nagyon ismer s volt Minának. Élete legsötétebb pillanatát élte újra, azt a pillanatot, amelyet huszonöt éve próbált elfelejteni. De ez nem az volt, amire Mina emlékezett. Most ismét akarata ellenére kelet felé kellett néznie, és sz ke n t vett észre, aki férfiasan ülte meg fehér lovát. Mellette egy férfi nyargalt szürke cs dörön, és fogta a n hátasának kantárját. Az a n odalent… saját maga volt. Van Helsing professzor ült a szürke cs dörön, vezette Mina lovát. Furcsa érzés volt önmagát látni a távolból. Kezdte megérteni, hogy most egy másik szemszögb l nézi ezeket az eseményeket. Sose járt Drakula várkastélyában. Meghalt volna? Rettenetes volt belegondolni, hogy Isten ítélete szerint ta-

lán élete legborzalmasabb pillanatát kell újra és újra átélnie a tisztítót zben. Csatakürt b dült Mina fülébe. Ösztönösen a hang felé fordult. A cigányok szintúgy. Megismerte a nyugat fel l támadó férfiakat. Ott volt a kedves kalandor, a texasi Quincey P. Morris, és dr. Jack Seward. Quincey Morris és Jack látványától Mina megnyugodott. Talán csakugyan igaz, hogy a halál után találkozunk azokkal, akiket szeretünk. Érezhette, hogy a cigányok megriadnak. Sosem láttak még texasi puskást. Alighogy Quincey Morris és Seward felt nt a láthatáron, puskák ropogtak délr l. A lovagló Jonathan és Arthur is belel ttek a cigányok csoportjába. Minának eszébe jutott a terv, amelynek értelmében szétváltak, különböz közlekedési eszközökkel átvágtak Erdélyen, hogy majd egyszerre zúduljanak rá a cigányokra, és bekerítsék ket. Quincey Morris ötlete volt, aki az indián háborúk lovastisztjeként sajátította el ezt a taktikát. Hát ismét együtt volt a h sök élett l pezsg , bátor szövetsége! A lovak verejtékben fürödtek, orrlyukaik lüktettek, patkójuk dübörgött a havon, ahogy versenyt futottak a lemen nappal. Jonathan és Arthur példája nyomán Quincey Morris és dr. Seward is tüzet nyitott a cigányokra. A lovak ágaskodtak és költek a lövésekt l. A cigányok viszonozták a tüzet. Nem várt módon a kastély romos kapuját eltorlaszolta a törmelék. Mina látta, hogy ez a törmelék arról az omladozó bástyáról származik, ahol áll. Akarata ellenére ismét lenézett a csatára. Még mindig nem bírta felfogni, hogy maga is ott közeledik a többiekkel. Lélegzete elakadt egy pillanatra, amikor a fiatal Jonathan közelebb lovagolt. Mina már elfelejtette, milyen fess is volt azon a napon! Arthurral és Quincey Morrisszal ellentétben Jonathan sosem kereste a kalandokat. Ké-

212

bb elmesélte a feleségének, mennyire rettegett azon a napon; kis híján megbénult a félelemt l. Egyetlen ok miatt kockáztatta az életét: hogy megküzdjön, akár meg is haljon az asszonyért, akit szeret. A h sök bátor szövetsége célba vette a szekeret, amely a koporsót szállította. Egy cigány osztag hevenyészett, szervezetlen alakzatban elébük nyargalt. A többiek hátramaradva körülvették a szekeret. Harctéri tapasztalatainak ékes bizonyítékaként Quincey P. Morris a foga közé harapta a kantárszárat, Winchester puskáját pedig elsütötte. Két cigány mellkasából vér fröccsent. Ellenséges lövedék süvített, dr. Seward puskájából szikraes fakadt. Seward felkiáltott, amikor a fegyver kirepült a kezéb l. Arthur ismét l tt, a golyó elvitte az egyik cigány fél arcát. A megmaradt cigányok el re rúgtattak, hogy bekerítsék Quincey Morrist és Sewardot. Morris, puskája csövét fustélynak használva, leterített még egy cigányt, miközben ráordított a védelem nélkül maradt Sewardra: – Használja már a kardját, a szentségit magának! A bástyán álló Mina nem hitt a szemének. A szelíd Jack Seward megsuhogtatta a kardját, és veszett vijjogással aprította a cigányokat. Mina esküdni mert volna rá, hogy még az orvos szapora szívverését is hallja. Az egyik cigány puskatussal belecsapott Seward arcába, akinek orrából d lni kezdett a vér. Mina megérezte a vér szagát. A másik oldalra kapta a fejét, és látta, hogy Van Helsing professzor és az fiatalabb énje leszálltak a nyeregb l. Van Helsing a vadászok türelmes, higgadt mozdulatával emelte föl a puskáját. Tüzelt, megölte a cigányt, aki összezúzta Seward arcát. Lövése megriasztotta a cigányokat. Újabb csoport hagyta ott a szekeret, és a professzor felé nyargalt. Mina a magasból

megértette Van Helsing stratégiáját: ritkítani akarta a csapatot a koporsó körül. Látta, amint ifjabb énje a professzor mögé rejzik, miközben az el húzza két hatlövet jét. Lövés közben Van Helsing azt üvöltötte: – Lemen ben a nap! Nincs sok id nk! Jonathan, Arthur, támadjanak! Mina a várrom tetejér l nézte, ahogyan ifjabb énje felkapja Van Helsing eldobott puskáját, és maga is harcba száll a cigányok ellen. Újabb sort z hasogatta Mina fülét. Jonathan és Arthur a koporsó véd it szorongatták. Jonathannek egyetlen lövése sem talált, Arthur céllöv képességét viszont cseppet sem befolyásolta lovának táncolása. Két újabb cigányt terített le. A megmaradt véd k össztüzet zúdítottak Arthurra. Arthur feje hirtelen félrecsuklott, fekete vér fröcskölt bel le, majd a férfi leesett a lováról. Jack Seward erre pisztolyt rántott, és közvetlen közelb l tt. Quincey Morris sarkantyúba kapta paripáját, és vágtában nekivezette az egyik cigány lovának. Az a becsapódás erejét l megtántorodott, és levetette lovasát. Van Helsing kiürítette hatlövet k, majd a cigányokhoz vágta a pisztolyokat. Jobbjával handzsárt rántott el az övéb l, balja rövid, görbe pengét csóvált. Egyszerre három cigánnyal vívott mesterien. Mina látta, ahogy ifjabbik énje mozdulatlanná merevedik. A mélyben álló, hajdani Mina elméjébe lassan beszivárogtak az sötét hercegének parancsai. A mostani Mina emlékezete szerint a herceg arra akarta rávenni szerelmük nevében, hogy fordítsa puskáját Van Helsing ellen, és ölje meg. Visszaemlékezett saját vívódására. Eldobta a puskát, és a fejéhez kapott, mert Drakula bels parancsait mindig szaggató migrén követte. Van Helsing handzsárjával mellbe szúrt egy cigányt egy másiknak a torkát pedig a rövid karddal vágta át. Mina a pro-

214

fesszor mögé menekült, és agyláztól kábultan markolászta a nyakában függ aranykeresztet. A bástya tetejér l látta, ahogy Jack Seward leugrott lováról a halomba vágott cigányok közé. Felkapta az egyik halott cigány puskáját, és a koporsó véd i felé l tt. Arthur feltápászkodott. Ott, ahol a golyó súrolta az arcát, mély barázdából patakzott a vér. Jobb fülkagylójának hegye elnt. Felemelte Winchesterét, és csatlakozott az orvoshoz. Fedez tüzük ösvényt nyitott Quincey Morrisnak és Jonathannek. Quincey Morris csatakiáltással kirántotta vadászkését, és átugrott paripájáról a szekérre. Jonathan egy pillanatra megdermedt, vonásaira kiült a félelem. Mina látta, hegy az kínoktól vonagló, fiatalabb énjét nézi Van Helsing mögött. Err l a magaslatról Mina észrevett valamit, amit korábban sohasem. Szenved feleségének látványa Jonathan rettegését rjöng haraggá változtatta. Öldökl pillantással meredt a koporsóra, levágott egy cigányt, és felpattant a szekérre Quincey Morris mellé. Ketten együtt aztán letépték a fedelet a koporsóról, amelyben valami förtelem rejt zött: hegyes fül , borotvaéles fogú, elegánsan öltözött, csontvázszer rém. – Ördög és pokol, Harker! – zihálta Quincey Morris. – Mi ez? – Maga a gonosz! Az egyik cigány torkon ragadta Van Helsinget, aki erre el rántotta a csizmaszárába rejtett kést, és kegyetlenül ágyékon szúrta a cigányt. Az nyomban elengedte a professzor nyakát, és felordított a fájdalomtól. A professzor lendületet vett, és lefejelte támadóját. A cigány elájult, szeme fennakadt. Van Helsing megfordulva látta, hogy Quincey Morris és Jonathan a nyitott koporsóba bámulnak. – Ne nézzék! Szúrják!

Kés volt. A lény szemhéja felpattant. Két fekete t zgolyó meredt Jonathanre és Quincey Morrisra, két golyó, amelyekben nem volt semmi más, csupáncsak gonoszság. A két bajnok sóbálvánnyá vált. Mina a bástyáról látta, amint énje felocsúdik. Megértette, mi történt, miután sötét hercegének figyelme most nem rá, hanem a hipnotizált férfiakra irányult. Mina figyelte Van Helsinget, ahogy puskáját felkapva a koporsóhoz fut, és integetni kezd, hogy Jack és Arthur csatlakozzanak hozzá. Arthur tovább lövöldözött, hogy távol tartsa a cigányokat megbénított barátaitól. Ám az egyik cigánynak sikerült átsiklania a zárót zön. Acélpenge hegye ütötte át Quincey mellkasát. A cigány hátba szúrta. Barátja halálsikolya megtörte a Jonathant fogva tattó igézetet. – Quincey! – Megfordulván Jonathan látta, ahogy a cigány hanyagul kirántja kardját Morris hátából. Quincey Morris a koporsó szélébe kapaszkodott, hogy el ne essék. Sebéb l ömlött a vér. A cigány megsuhogtatta a kardját, Jonathan fejére célzott. Mina a magasból hallotta az acél süvítését. Jonathan a kardjával hárította a gyilkos csapást, amely olyan er vel zúdult a pengéjére, hogy a férfi lezuhant a szekérr l. Mina hallotta, ahogy ifjabbik énje felsikolt: – Jonathan! Arthur, Jack és Van Helsing egyszerre l ttek, és mind a három golyó célba talált. A cigány valósággal elrepült a szekér közeléb l. Jonathan megmenekült. Mina látta, hogy Jonathan és az ifjabbik énje összenéznek. Van Helsing a puskaropogást túlharsogva parancsolta Jonathannak: – Ember, fejezze már be! Lemegy a nap! Valóban a szemhatáron ült a vakító narancsszínben izzó

216

napgolyó. G z csapott fel a koporsóból. A lény tüzet fogott a lemen nap fényét l. Mély fájdalom öntötte el Jonathan arcát, mert a fejvesztett, megzavarodott Mina elfordult a férjét l, és a füstölg koporsót nézte. Az önvérét l szennyes Quincey Morris rávet dött a koporsóra, hogy beledöfje kukri kését a lény mellébe. A teremtmény erre nem emberi üvöltést hallatott. Mina sikoltott. Quincey Morris elhasználta hatalmas erejét. Összeomlott. A lény felhólyagzott keze félrelökte. A texasi széles ívet írt le a leveg ben, és hangos puffanással zuhant a hóba. A kínjában hörg lény fölemelkedett. A kukri kés fekete vért fakasztott a melléb l. Telibe találták a nap öldökl sugarai. Lángok csaptak ki bel le, miközben Mina felé nyújtotta a kezét. – Mina! Segíts, szerelmem! Jonathan a feleségére pillantott. Mina az sötét hercegér l az szeret férjére nézett. Választani kellett. Jonathan dühét felkorbácsolta feleségének tétovázására. Megmarkolta a kardját, és felkapaszkodott a szekérre. Az ég lény lélektelen fekete szeme állta a férj eszel s pillantását. – Ördög vigyen a pokolba, Drakula fejedelem! Jonathan meglendítette kardját, le akarta vágni a lény fejét. Nem volt elég er s. A penge megakadt a teremtmény nyakában. Drakula erre odacsapott, és lángoló öklével eltalálta Jonathan arcát, aki lerepült a szekérr l. A vámpír kitépte nyakából a kardot. Vízesésként d lt bel le a vér. Testét beburkolták a lángok, vonított és verg dött halálos kínjában. Jonathan feltápászkodott, kirántotta Bowie kését, és rohant befejezni a küzdelmet. Ugyanabban a pillanatban Mina meglátta, hogy az egyik sebesült cigány el reront, és puskát fog a férjére. Mina figyelte, amint ifjabbik énje meghozza az iszonyatos

döntést. Két perc múlva a nap elt nt volna a Kárpátok csúcsai mögött, és az hercege megmenekült volna. Ám ha engedi elmúlni ezeket a perceket, a férfit, aki az életet kockáztatta érte, az szeretett férjét agyonlövik. Mina meghozta az egyetlen döntést, amelyet hozhatott, a döntést, amely egész hátralev életében kísértette. Felkapott egy pisztolyt a földr l, kibiztosította, l tt, és a két szeme között találta el a sebesült cigányt. Jonathan fölemelte Bowie kését. Ezúttal le akarta vágni az ég lény fejét. Nem volt rá alkalma. A lény látta, hogy Mina inkább a vetélytársat mentette meg, mintsem az parancsát teljesítse. Ez több volt annál, amit elviselhetett. Jonathan riadtan hátrált, amikor a lény fájdalmában jajveszékel csontjairól lehámlott az égett hús. Drakula nem a saját sorsát siratta, hanem szeretett Minája árulását. A lény hanyatt esett. A lángok összeégették. Teste magába roskadt, majd mellében a kukri késsel, izzó pernyévé robbant szét. Vége volt. Mina dermedten figyelt a bástyáról. Azon kapta megát, hogy akarata ellenére a koporsót kell néznie. Harag, keser düh öntötte el, bár nem tudta, ezek valóban az érzései-e. A hamuból ritkás, fehér pára szivárgott. Átkígyózott az omladékon, majd elt nt a várkapuban. Mina, mintha nem is a saját hangja volna, ezt válaszolta: – Ne most. Szempillantás alatt repítették át k - és faburkolatos falak mellett, amelyeknek festményei összefolytak a sebességt l. Leviharzott egy csigalépcs n. A teste mintha pontosan tudta volna, hova tart. Hallotta a szelet, érezte csípését. Visszatért a hideg. Kint volt valahol a hóban. Akkora zökkenéssel állt meg, hogy émelyegni kezdett. Egy megszentségtelenített kápolna romjai között találta magát. A mennyezet réges-rég beomlott, a padok szétkorhadtak az év-

218

százados elhanyagoltságtól és a kíméletlen id járástól. A feszület, amely valamikor az oltár felett függött, leszakadt és széttört a k padlón. Mina az oltár tövét figyelte. Ott gy lt össze a lassan formává s söd fehér köd. Az asszony hüledezve nézte a kialakuló testet. Drakulát. Üszkösre égette a nap, torkát átvágták, mellében még mindig ott ült a kukri kés, egyre ömlött a vére. Valahogy mégis élt. Sivított és vonaglott az rjít fájdalomtól. Drakula él! Mina csak ámult, hogy micsoda taktikai zseni az sötét hercege! Bolondot csinált a h sök szövetségéb l! A lény csontkeze megragadta a kukri kés markolatát, és megpróbálta kihúzni a melléb l. Mina futni akart hozzá, hogy segítsen, de a testén uralkodó er csak ráér s lépéseket engedett neki. Hallotta, hogyan kopog a csizmasarka a kövön. Mivel mögötte sütött a hold, Mina árnyéka hercegére vetült. Drakula megérezte a jelenlétét. Az üszkös koponyába süppedt szempár feléje fordult. Kezét könyörögve kinyújtotta. – nge! Noha Mina egy szót sem beszélt románul, megértette, hogy a lény vérért könyörög. Hallotta magát, ahogy kacag, gúnyosan, diadallal. Nézte, amint ráteszi hosszú szárú, fekete csizmájának talpát a kukri kés markolatára. A lény szeme kigyúlt a haragtól. Mina hallotta magát, ahogy idegen nyelven, idegen hangon egyszer csak így szól: – Erkölcsileg magasabb rend nek tartod magad, mégis elrúgsz engem egy házasságtör szajháért! Mina szédelgett. Mit mond ez? Hallotta a saját torkán felszakadó, rekedt morgást: – Szentségtörés! Mina csizmasarka ránehezedett a késre. Ezúttal átvállalták le a döntést. Mina sikoltani akart, de ehelyett gyönyörteli ujjongás szakadt fel bel le.

A lény felüvöltött a gyötrelemt l. Feje hátracsuklott, szeme fénye megtört. Egy utolsó hördülés szakadt fel a szájból, amelyet Mina csókolt valaha. Egy pillanattal kés bb valóban meghalt az szerelmese. Soha többé nem kell hurcolnia a rettenetes választás terhét. Évek óta annyira vágyott tudni az igazságot! Bár látta a testet hamuvá porlani, lelke mélyén mégis tele volt kérdéssel. Jobb lett volna nem tudni! Ha nem tudná, legalább lenne reménye, hogy hercege túlélhette! *** Mina egy pillanatra látta, amint egy fekete keszty s, rubingy vel ékesített kéz megragadja a kés elefántcsont markolatát. A kéz mérhetetlen gyönyör séggel rántotta ki a pengét a lény teteméb l. A fekete keszty s kéz jobb kabátujjába törölte a kést, amelynek pengéjén Mina egy pillanatra megláthatta az arc tükörképét. Nem a saját arca tekintett vissza rá, hanem egy idegené. Észrevette, hogy az idegen haja hollófeketén ragyog. A szeme gleccserkék volt, szívtelen, rideg. Teste vibrált az ölés gyönyörét l, a meleg vér szagától. Hiába undorodott, Minának mégis minden izma összerándult a kéjes mámortól. Ismét kinyitotta a szemét, és megdöbbenten látta, hogy exeteri otthonában van, a nappali szoba karosszékében ül. Teste még mindig remegett, nem a diadaltól, hanem az elragadtatástól. Ismét ott volt ruhája alatt az a sok kéz, egyszerre simogatták minden porcikáját. Ütemesen vonagló teste olyan er szakos gyorsasággal sodorta fel a csúcsra, hogy sikoltania kellett a szinte elviselhetetlen gyönyör ségt l. Kielégülése olyan heves volt, hogy ujjai közül kirepült Jonathan görcsösen markolt képe, átszállt a szobán, és összetört a könyvespolcon. Mina

220

hátrahanyatlott, és kéjesen zihált. Szája mosolyra húzódott. Szíve b ntudatot érzett, teste semmihez sem fogható kielégülést. Az els perct l igaza volt: egyetlen valaki létezik, aki ilyen érzéseket tud kelteni benne! Aki talán szellemé vált. Már majdnem kimondta a nevét, amikor megcsapta a sírgödör b ze. Skarlát köd folyt ki a ruhadereka alól, nagy hólyagokat vetve gomolyodott a magasba, és egy asszony szellemalakját öltötte magára. Ahogy a szétfolyó jelenség vonásai kiélesedtek, Mina felismerte a kukri kés pengéjében látott szépséget. Ez volt az a fúria, aki megölte az hercegét. Mina émelygett. Mozdult volna, hogy elmeneküljön a megbecstelenít homály el l, de az visszalökte a székbe, és meglovagolta. Ezután el rehajolt, és Mina ajkára tapasztotta az ajkát. Nyelvét Mina szájába er ltetve a fekete asszony megnyalta Mina szemfogát, és nyelvéb l vér serkent. Mina sikított, köpködött, el akarta fordítani a fejét, de az asszony átszívta Mina nyelvét a szájüregébe. A szemfogak érintésére Mina verg dni kezdett. Agyába iszonyú, érthetetlen látomások robbantak. Lábuknál fogva fölakasztott, vérben für, elvágott torkú, meztelen lányok, kibelezett lányok, feldarabolt lányok. A fekete asszony mosolyogva húzódott vissza. Ismer s hangja törte meg a csendet: – A szívszerelmed, a te sötét herceged már csak bágyatag árnyéka önmagának. Egyedül vagy. Rajtad a sor, édesem! Azzal visszaolvadt a vörös g zbe, és elhagyta a házat. Mina kizuhant a karosszékb l. Görcsösen szorongatta a nyakában lógó aranykeresztet. A gyengeségt l reszket térddel kúszott a könyvespolchoz, ahol leejtett, ám csodálatos módon épen maradt whiskys palackot vett észre. Kirántotta a parafa dugót, és vadul öblögette a száját az éget szesszel. Felnyögött, annyira csípte sérült nyelvét az alkohol. Köhögött, szájából ki-

folyt a whisky, de igyekezett összeszedni magát. Agyában z rzavaros emlékek kavarogtak. Nem az emlékei. Mina vére elegyedett a fekete asszonyéval. Rájött, hogy e n stény szörnyeteg gondolatai, gy lölködése, romlottsága mind az övé is. Támadója mindig is ott állt e rémséges történet hátterében. ölte meg Drakulát. vadászik rájuk, gyilkolja meg egyenként a h sök bátor szövetségének tagjait. A támadója Báthory Erzsébet grófn !

222

XXVIII.

a hatalmas, néptelen rakparton állt. Köd takarta el a Quincey Csatorna vizét, de azért hallotta, ahogy a hullámok nyaldossák a facölöpöket. A békés környezet nem volt összhangban a fiatalember bens jében dúló viharral. Topogott, hátha felengednek jeges lábujjai. Az es l ázott redingote egyáltalán nem melegítette a testét, mint ahogy a lelkét sem melengették a dühösen örvényl gondolatok. Alig egy hete tiszta és egyértelm volt az útja. A szívére hallgatott. Színészi és produceri pályára akart lépni, egyszer s mindenkorra hátat fordítva apja elvárásainak. Most azonban apja halott, anyja gonosztev . Quincey minden gondolata a bosszú volt. Fel kell kutatnia a fenevadat, hogy a saját kezével pusztítsa el. A végzet keresztútjánál találta magát. Ez nem az álmodozás ideje. Az órájára nézett. Késik a szkúner. A fiatalember a tengert kémlelte. Döntenie kell, mire befut a hajó. Semmit sem látott a vízhez tapadó, fenyeget ködben. Még a világítótorony irányfénye sem hatolhatott át a párán. Basarab szkúnert bérelt, hogy az éjszaka leple alatt jöhessen át Angliába, mert nem akarta, hogy a rajongó tömegek vagy a sajtó tudomást szerezzen az érkezésér l. A kiköt l az utolsó szálig elt ntek az emberek. Még a révkapitány is visszavonult. Quincey egyedül maradt. Hátrapillantott a félelmetes doveri sziklákra, amelyek fehéren nyúltak a magasba a ködb l. A mészk baljósan derengett a holdfényben. Hajóharang fojtott kongása jajdult a víz fölött. A

köd kavarogni kezdett. Basarab hajója közeledett. Quincey nem látott mozgást a f árboc kosarában. Er ltette a szemét, valamilyen életjelt keresett, ám a hajó éppolyan sodródónak és magányosnak t nt, mint maga. A hajó egyenletes ütemben közeledett, egyre jobban látszottak a körvonalai. Quincey kénytelen volt Stoker leírására gondolni, amiben az Erdélyb l Angliába tartó Drakula volt a Demeter potyautasa. Drakula is titokban akarta tartani érkezését. Az ördög módszeresen kiirtotta az egész legénységet, míg végül senki sem maradt a kapitányon kívül. Azt a boldogtalant a kormánykerékhez kötve, rózsafüzért markolva találták meg a hídon. Stoker azt is leírta, hogy amikor a Demeter kifutott a whitbyi sziklás partra, hátborzongató leletre bukkantak a közelben, egy döglött kutyára: „…miel tt elpusztult, valamilyen ádáz ellenféllel verekedhetett, amely elharapta a torkát, és feltépte a hasát”. Basarab hajója nem lassított. Quincey még mindig nem látott embert a fedélzeten. Puff! A fiatalember megpördült a tompa hangra. Mögötte puffant valami a rakparton. Semmit sem látott a sötétségben, és eszébe jutottak az utolsó szavak, amelyeket az anyja kiáltott utána: „Ne bolygasd az igazságot, különben rosszabb sorsra juthatsz, mint az apád!” Quincey-nek dermeszt gondolata támadt. Olvasott zsarnokokról, akik nemcsak az ellenségeiket gyilkoltatták le, de azoknak a gyerekeit is, hogy ne n hessenek fel, és ne állhassanak bosszút. Quincey apjának gyilkosa éppen ilyen zsarnok. pedig egyedül áll a hatalmas, néptelen kiköt ben, és még menekülési útvonala sincsen. A köd mintha bekerítette volna. Nem azt írta Stoker, hogy az él halottak képesek felölteni a köd és a pára alakját? Puff!

224

Quincey a legszívesebben elrohant volna. Visszahátrált a rakpart szélér l, majdnem olyan gyorsan, ahogy a szíve dobogott. Láng gyúlt a tengeren. Puff! Meglazult ment öv ver dött a mólóhoz, az adta a hangot! Quincey megkönnyebbülten sóhajtott. Ezek szerint nem forog közvetlen veszélyben, bár valamiért ez sem nyugtatta meg. A hajó felé fordulva Quincey magányos, lámpát lóbáló alakot fedezett fel a szkúner fedélzetén. Milyen ostoba, ha azt képzeli, hogy van esélye megküzdeni egy Drakulához hasonló fenevaddal! Ha ez a pokol mészárosa már éltében is olyan borzalmas vérfürd kre volt képes, akkor az él halottak irtóztató hatalma most végképp legy zhetetlenné teszi! Quincey azt sem tudta, egyáltalán igazak-e a regényben leírt vámpírgyilkoló módszerek. ugyanúgy nem volt harcos típus, mint ahogy az apja sem volt az. Ám Jonathan oldalán rátermett emberek álltak. Azonban ha az anyja igazat mondott, még csak el se futhat ez el l a csata el l, hiszen Drakula bárhol rátalál. A fedélzetmester sípja rezzentette föl a gondolataiból. A szkúner lelassult, és beállt a rakparthoz. Quincey meglátta az orrban Basarab elegáns alakját. Kínos gondolat villant az eszébe. Mit mondjon Basarabnak? Pártfogója költséget nem kímélve idáig utazott Quincey kedvéért. Mivel magyarázhatná meg, hogy kurtán-furcsán otthagyja a produkciót? Az igazat nem árulhatja el. Mivel Basarab is toppant nagyra becsüli a fejedelmet, valószín leg el se hinné, hogy nemzetének h se mostanra él halott rémmé változott. Quincey el ször értette meg Shakespeare Hamletjét, a végzet keresztútján álló embert. Ha balszerencséjére korábbi életében kellett volna Hamletet alakítania, okvetlenül valami teszetosza málénak ábrázolta volna. De ha a jöv ben kapja meg a lehet séget, akkor az fáradt Hamletje,

akit az rület szelete sodort az el tte álló hatalmas döntés, roskadozni fog a világ súlya alatt. Quincey-nek fogalma sem volt, mi legyen a következ lépés. Láncok csikorogtak, leengedték a pallót. A ködb l kiemelked Basarab sötét, szálas alakja köré a holdfény glóriát vont. Micsoda fenséges jelenség volt! Akár egy király, aki udvarának hódolatát fogadja! Quincey-nek nem volt több ideje. Máris meg kellett tennie a következ lépést. – Isten hozta Angliában, Mr. Basarab! – mondta kezét a pallón közeled színész felé nyújtva. – Megkaptam a táviratát – mondta Basarab szinte részvéttel. – Apja halálára való tekintettel arra kérem, ne legyen semmiféle lelkifurdalása, ha esetleg úgy dönt, hogy a továbbiakban nem kíván részt venni a darabban. Basarab mintha megint Quincey gondolataiban olvasott volna! A fiatalembert megindította a nagy színész embersége. Talán nincs is teljesen egyedül. Basarab olyan ember, aki méltó a bizalmára. Talán az egyetlen, akire számíthat. A matrózok felhozták Basarab poggyászát a rakodótérb l. – Rengeteget gondolkoztam ezen a kérdésen – szólalt meg nagy sokára Quincey. Ez meglehet sen enyhe megfogalmazás volt. – szinte leszek önhöz. Nem tudom, mit tegyek. – Mit mond a szíve? Quincey-t megnyugtatta, hogy ismét Basarab társaságában lehet. Megérezte, mire céloz a színész: felajánlja, hogy a szövetségese lesz, függetlenül attól, hogy melyik utat választja. Quincey nem volt harcos. Nem tudott futni. Nem volt hova mennie. Nem volt hova rejt znie. Ám Basarab mellett talán harcossá válhat. Basarab er s és bátor. A párizsi színházban Quincey már látta, miképp bánik Basarab a fegyverrel, ha rátámadnak. Quincey döntött. Folytatja a darab el készületeit, és

226

id közben igyekszik elmagyarázni Basarabnak, micsoda veszélyt is jelent valójában Drakula, az él halott. Aztán, ha eljött az ideje, vállvetve harcolnának. De addig is szüksége volt Basarabra, nemcsak mint mesterre, de mint bajtársra is. Örömmel látta, hogy nem is kell döntenie. – Folytatom a színdarabot, apám el tti f hajtásként – mondta. – Ez a legkevesebb, amit megtehetek érte. Holtában kapja meg t lem azt a szeretetet, amelyet életében oktalanul megtagadtam t le. Basarab büszkén mosolygott. – Akkor teszünk róla, hogy sikeres legyen! Nagy k esett le Quincey szívér l. Hirtelen felvillantak el tte az apjával folytatott veszekedések képei. Dühöngése és vívódásai közepette még arra sem szakított id t, hogy tisztességesen meggyászolja az apját. De most nem akart ezzel foglalkozni. Elfordult, nem szerette volna, hogy Basarab lássa a könnyeit. Basarab átkarolta a fiatalember vállát, majd így szólt selymes baritonján: – A könny nem szégyen. Jómagam máig emlékszem arra a szomorú napra, amikor elvesztettem az apámat. – Hogyan halt meg? – Még nagyon fiatal voltam. Apám harcos volt, a saját honfitársai ölték meg. – Különös volt Basarab arca. Quincey szavak nélkül is értette, hogy mentora ismeri a bosszút. – Az apja büszke lesz magára – mondta Basarab, miközben kart karba öltve végigmentek a mólón. – Mert ha tetszik, ha nem, vannak olyan szálak apa és fiú között, amelyek sohasem szakíthatók el. Quincey napok óta el ször mosolyodott el a könnyein át. Basarab olyasmivel ajándékozta meg, amivel az apja soha: bízott benne.

XXIX.

L

ee rmester felnézett a Vörös Oroszlán ajtajából a Big Ben újfajta elektromos fénnyel kivilágított számlapjára. A nap lemen ben volt a parlament mögött, az óratorony hosszú árnyékot vetett a Temzére. Cotfordnak tizenöt perce itt kellett volna lennie. Lee egy perccel se bírta tovább a kocsmában. Rossz volt odabent. Kezdett megszomjazni, szeretett volna részt venni a vigadozásban, de még mindig szolgálatban volt. Inkább kijött, hogy ne essen kísértésbe. Így volt a legjobb. Ha a felesége megtudná, hogy kocsmában járt – ráadásul éppen ma este, a házassági évfordulójuk napján –, ugyancsak haragudna. Összevonta a szemöldökét, és újból felnézett az órára. Több mint egy hete nem ért haza idejében, hogy ágyba dughassa a gyerekeket. Remélhet leg a felesége megérti, hogy a ma esti munkával sem t akarja bántani. Amikor Clara a felesége lett, tudta, Lee számára az els a kötelesség. Egy gyertyafényes vacsora a szeret feleség társaságában igazán csekély ár, ha helyette megmentheti egy másik n életét! – Lee rmester? Lee sarkon fordult. Cotford kacsázott feléje. – Elkésett, uram. – Kit hagyott ott megfigyelni a gyanúsítottunkat? – érdekl dött Cotford aggodalmasan. Mosolyogva hozzátette: – A kis Price-t? Lee felnevetett. is kedvelte Price-t. – Nem. Szegény gyerek ki van facsarva. Egy hete nem al228

szik. Hazaküldtem. Látta Cotford arcán a nyugtalanságot, és úgy gondolta, legjobb lesz, ha tisztázza magát. – Ne aggódjék semmit! Gyanúsítottunknál vacsora van. Az órákig eltart. Ismeri az ilyet: szivar és konyak hajnalig. – Helyes, akkor hát hozza be! – mondta Cotford mély élvezettel. – Biztos benne, uram? Ha a vendégei közül hozom el, leleplezzük a nyomozásunkat. – Ezek úgyis csak egymás között pletykálnak. Meg kell kockáztatnunk, rmester! Fel kell hergelnünk! Lee bólintott, és már fordult is, hogy teljesítse a parancsot, amikor Cotford megragadta a karját. – Csak arra vigyázzon, hogy a Derby Gate fel l hozza be! – mutatott egy sikátorra a Parliament Street és a Victoria rakpart között. – Ha a mellékajtón jönnek, senki sem láthatja meg magukat. Lee mosolygott. Cotfordról igazán nem lehetett azt állítani, hogy gondatlan. – Van Helsing túlságosan eszes ahhoz, hogy feladja magát – folytatta Cotford sötéten. – Egyetlen lehet ségünk van: rábírni valamelyik összeesküv -társát, hogy a professzor ellen valljon. Lee már indult is. is azt érezte, amit Cotford: ez az gyanúsítottjuk kemény dió. Bármi legyen is az eredmény, hosszú éjszakának néznek elébe.

Arthur Holmwood kaján mosollyal figyelte, amint a kövér felügyel odaejti elé Jack Seward naplóját. Bizonyosra vette, hogy Cotford blöfföl. Jack ilyet nem írhatott. Ám a felügyel által megjelölt részekre pillantva Holmwood felismerte Jack Seward kézírását. Mérhetetlenül felb szítette, hogy Jack eskü-

jét megszegve saját szájíze szerint lejegyezte annak a tragikus éjszakának az eseményeit. Ám csak befelé fintorgott. Nem volt ugyanis hajlandó azzal kedveskedni az ír felügyel nek, hogy akár öntudatlanul is elárulja: ismeri a történetet. Holmwood becsapta a naplót. – Ki tudhatja, miféle narkotikus elmebaj szállta meg Jacket, amikor ezt a badarságot írta? Jackr l mindenki tudta, hogy nemcsak rült, de morfinista is. Tartalmazhat ugyan terhel adatokat a naplója, de nincs az a bíróság, amely hitelt adna neki. Arthur alaposan megnézte a felügyel t. Jóval több van ebben az emberben, mint amennyit lompos külseje mutat. Nem kerülte el a figyelmét, hogy Cotford mindent megtesz, hogy kényelmetlenül érezze magát. A kihallgatóhelyiségben egyetlen asztalon és néhány kemény deszkaszéken kívül semmi sem volt. Kétlábnyira az asztal fölött sima fémlámpa függött, amely az asztalra vetette szúrós fényét. A szokatlanul alacsony fényforrás meger ltette a szemet. A szobát jól bef tötték. Fogas sehol, és senki nem volt annyira jólnevelt, hogy elkérje Arthur kabátját, így aztán f hetett estélyi díszben és vastag téli köpenyében. Cotford el tt egy pohár víz áll, ám Arthurt nem kínálta meg bel le. Mindez azonban együttvéve sem érte el a kívánt hatást. Arthur Holmwood volt már kínai hadifogságban is Tuyen Quang ostroma után. A kínaiak mesterei a vallatásnak, egyformán értenek a fizikai és a lelki meggy zéshez. Hozzájuk képest ez a Cotford felügyel csupán gusztustalan amat r. – Ez talán jobban felkelti az érdekl dését – mondta rosszindulatú vigyorral Cotford. Kinyitott egy halványzöld iratgy jt t, és Holmwood orra alá tartotta. Arthur egy darabig olvasta a kézírást, azután felnézett, és megkérdezte: – Boncolási jegyz könyv?

230

– Lucy Westenráé. A férfi ezúttal nem palástolhatta a megrendülését. Cotford mosolygott. Holmwood nem értette. Annak idején nem történt boncolás. Miután az orvosok sorra kudarcot vallottak, senki sem tehetett fel kérdéseket Lucy halálának okáról. – Ne vesztegessük az id t orvosi szakkifejezésekre – mondta Cotford, és az utolsó oldalra lapozott. – A következtetés a lényeg. Kézzel írott sorra bökött. Holmwood el rehajolt, hogy elolvashassa a felügyel ujja alatt bujkáló szót. – Gyilkosság? Ez nevetséges! Lucy halálát a vér egyfajta titka rendellenessége okozta! Holmwood száját marták a szavak. Szeretett volna elfelejtkezni Lucy betegségének szívet tép emlékeir l: az a megmagyarázhatatlan vérszegénység, a kétségbeesett kísérletezés, hogy hátha pótolni lehet a vérátömlesztésekkel, a rengeteg pénz a szakorvosokra, akiknek egyike sem tudta megállapítani az okot! Van Helsing kivételével, ám még sem akadályozhatta meg Lucy halálát. Halál! A koporsójában fekv él halott Lucy képe múlhatatlan sebeket égetett Holmwood szívébe. Lucy halálának igazi napja a férfi élete végéig fájó emlék marad. – Miss Westenra gazdag családból származott – mondta Cotford vitriolos hangon. – Röviddel a halála el tt, az önök házasságkötésének el estéjén megváltoztatta a végakaratát. Maga lett a kedvezményezett. – Akkor meg is van az indíték – vágott közbe Lee. A szoba hátsó falát támasztotta, és igyekezett tekintélyt parancsolónak nni. – Dr. Seward naplóit is hozzávéve b ven akad indok a maga letartóztatási parancsához. Holmwood összeszorította a fogát, keze ökölbe rándult.

Érezte, mint emelkedik a vérnyomása. Egy pillanatra visszafojtotta a lélegzetét, és átkozta magát, amiért dühbe gurul. A legszívesebben beleverte volna a két rend r fejét a falba, de haragjának szabad folyást engedve óhatatlanul Cotford malmára hajtotta volna a vizet. A gálád felügyel blöffölt. – Ez valami beteg tréfa – szólt végül Holmwood. – Maga is tudhatja, hogy semmi szükségem a Westenra-birtokra. – Biztosíthatom, hogy ez nem nevetni való! – Cotford az egyik zsebéb l fotográfiát vett el , és az asztalra helyezte. Holmwood ereiben megh lt a vér. Csontvázzá szikkadt, ocsmány hulla volt a képen. A testt l elválasztott koponyáról még nem hullott le a hosszú sörény. Bordái közé vascöveket vertek. Elrothadt az elefántcsontszín ruha, amelyet Lucy az esküv jükre csináltatott, föld és beleszáradt vér mocskolta. A hulla állapotából és a fotográfia min ségéb l ítélve ezt a képet mostanában készíthették. Ez a dagadt ír disznó felnyittatta Lucy sírját! Arthur szerette volna elfordítani a tekintetét a borzalmas fotográfiáról, de nem bírta. Még pislogni sem tudott. Szándékosan nem emelte föl a képet, mert Cotford meglátta volna, hogy reszket a keze. Holmwood zaklatottá vált. Az eltelt években megpróbált úgy tenni, mintha az az éjszaka meg sem történt volna, de így is fekélyként rágta lelkét az emlék: hogyan kényszerítette oda Van Helsing a sírbolthoz, amelyben Lucyt örök nyugalomra helyezték; mekkorát ugrott a szíve az örömt l, mikor meglátta menyasszonyát, aki épp olyan eleven és gyönyör volt, mint alig néhány napja. El ször azt hitte, hallucinál, amíg meg nem fordult, és fel nem fedezte Jack Seward arcán az iszonyodó megrendülést. Lucy szólította t. A hangja olyan édes és dallamos volt, mint mindig. Jöjj hozzám, férjem! Csókolj meg! Egymáséi lehetünk! Mindörökkön Örökké, ahogy megfogadtuk! Holmwood tehát újabb esélyt kapott a szerelemre. Máig

232

nem felejtette el, hogy melegítette Lucy mosolya azon a hideg éjszakán. Hogy vágyott a lány ölelésére, piros ajkának csókjaira! Tudta, ha egyszer Lucy karjaiban lehet, rögtön lehullik róla minden bánat, amelyt l a temetés óta nem szabadulhat. Ujjaik hegye talán már csak tenyérnyire lehetett egymástól, amikor Van Helsing közéjük ugrott, és feszületet tartott Lucy elé. Holmwood legnagyobb iszonyatára a sziszeg Lucy kimutatta hegyes szemfogait, és vért köpött Van Helsingre. Szeme fekete golyóvá változott, és visszagörnyedt a koporsóba. Holmwood igyekezett hálát mímelni Van Helsing iránt, amiért az megmentette az életét, ám ahogy teltek az évek, egyre jobban haragudott a professzorra, amiért abban a végzetes percben közbeavatkozott. Hát nem lett volna jobb az örök élet, romolhatatlan ifjúságban, az édes Lucy oldalán? Van Helsing megpróbálta elmagyarázni, hogy a lelke üdvösségével fizetett volna érte. Csak azt nem értette a professzor, hogy a Lucy nélkül leélt huszonöt év sokkal nagyobb ár volt Holmwood számára. Cotford hangja zökkentette vissza a jelenbe. – Ismerje be a tettét. Tanúskodjon Van Helsing ellen, és megmentem a maga érdemtelen nyakát az akasztófától. Ez a felügyel tényleg azt képzeli, hogy fél a haláltól? Holmwood látott már ennél sokkal rosszabb sorsokat is. leszállt az alvilágba. Neki áldás lenne a halál. A pokoli éjszakát követ tíz évben Lucy végs halálának minden évfordulóján bezárkózott a dolgozószobájába, és a lány képét bámulva fényesítgette a párbajpisztolyait. A csövet ell tt fülkagylója fölött a halántékához nyomta, és biztatta magát, hogy húzza meg a ravaszt, vessen véget szenvedéseinek. Lucyhez akart menni. De mindannyiszor besettenkedett a gondolatai közé gyerekkorának bibliai tanítása, figyelmeztetvén, hogy az öngyilkosok elkárhoznak. Holmwood a szíve mélyén tudta, hogy Lucy lelke az égben van. meg akarta szabadítani Lucy lelkét, ezzel vehette

rá Van Helsing, hogy vaskarót verjen az él halott szívbe. Nem mintha ez megvigasztalta volna. Eszébe jutott, hogy reszketett a keze, amikor beleverte a vascöveket a sikoltó Lucy mellébe, zpiros vérrel mocskolva be a gyönyör , elefántcsontszín menyasszonyi ruhát! Még sose volt oly kegyetlen a sors, mint mikor egy v legényt l követelte, hogy ölje meg aráját azon a napon, amelyen az oltár elé kellett volna állniuk! Lucy sose kérte, hogy változtassák át az éjszaka gyermekévé! Drakula, az az ördög, önhatalmúlag tette azzá! Holmwood észrevette, hogy Cotford feszülten figyeli. Most kell rákényszerítenie az ír vérebet, hogy terítse ki a kártyáit. Akkor majd meglátja, mennyit tud igazából a felügyel ! Viszszatolta Cotford elé a naplókat meg a boncolási jegyz könyvet, azután kihívóan hátrad lt a székén. – Lekötelez ajánlat, felügyel , de a bizonyítéka csupán közvetett. Ha meg tudta volna szerezni a letartóztatási parancsot, már vasra vertek volna. – Veszélyes játékot játszik. – Cotford a naplókra mutatott. – Seward nem bírt együtt élni a b ntudatával. Azt tervezte, hogy leleplezi Van Helsinget, ám a professzor megölte. – Minden tiszteletem a Scotland Yardé, de ez a legnevetségesebb állítás, amit életemben hallottam. Jack Seward a professzor kedvenc tanítványa volt, pótolta számára a fiúgyermeket, akit Van Helsing sosem kapott meg a sorstól. Az ilyen kapcsolat nem fajul gyilkossággá. Maga szalmaszálakba kapaszkodik. – Amikor Jonathan Harker rájött az igazságra, Van Helsing t is megölte – szólt közbe Lee, elengedve a füle mellett Arthur érveit. – Van Helsing eltünteti a nyomait – mondta Cotford. El re hajolt, új taktikát alkalmazott, baráti hangot próbált megütni. – Maga a következ a listáján.

234

– szintén kétlem! – Holmwood kinevette ezt a blöfföt. – Van Helsing hetvenöt esztend s, gyenge öregember. – Nem azt mondom, hogy egyedül járt el. Van Helsing egykor Szvengálit játszotta magának és a barátainak. Arra szuggerálta magukat, hogy gyilkoljanak. Arthur Holmwood abbahagyta a kacagást, és úgy nézett Cotfordra, mintha csatatéren állnának. Hirtelen fülsiketít csend támadt, amelyet csak az óra ketyegése és a lélegzetek nesze tört meg. A legközelebbi megszólaló elvesztette az egymásnak feszül akaratok csatáját. Cotford arra a nyugalmazott hajóskapitányra emlékeztette Holmwoodot, akivel egyik skóciai nyaralásán találkozott. Az öreg kapitány a Loch Ness vizében tanyázó állítólagos szörnyre vadászott. Minden idejét és pénzét arra fordította, hogy a tóban kotorásszon, hátha talál bizonyítékot a vízi sárkány létezésére. Cotford most ugyanezt teszi, és a kapitányhoz hasonlóan neki sincsen bizonyítéka koholmányokra és mesékre alapozott elméletének megtámogatására. Abban reménykedik, hogy Holmwood megment jének szerepében tetszelegve kicsikarhatja bele a hibbant elmélethez passzoló vallomást. Úristen, ennek a felügyel nek fogalma sincsen, kivel beszél! A szobában fokozódott a feszültség. Cotford bírta kevésbé. – Ki mondja, hogy Van Helsing nem gy jtött maga köré újabb kört befolyásolható fiatalemberekb l, akik elvégzik helyette a gyilkolást? Arthur Holmwood csak a fejét csóválta erre a zagy vaságra. Cotford nem akkora veszély, mint amilyennek kezdetben hitte. Cotford nézése éppen olyan volt, mint Van Helsingé, amikor el ször beszélt az él halottakról, a nosferatukról. Így csak a vakbuzgó ember néz. Noha a felügyel elvesztette ezt a játszmát, Holmwood tudta, Cotford sohasem tágít. Ha ez megszabadítaná a szenvedést l, boldogan bevallana bármilyen ko-

holt b nt, amit Cotford csak ki tud f zni, és örömmel fogadná a gyors halált a bitón! De neki tekintettel kell lennie Beth és a család jó hírére is; márpedig valamennyien megszenvednék, ha engedné, hogy Cotford besározza a Holmwood nevet. Igaz, a veszt helyr l egyenesen fölmehetne Lucyhoz a mennyországba, ám már így is éppen elég szégyent hozott a családjára. Barátságból vette feleségül Betht, hogy megmentse családját a fojtogató adósságtól. Holmwood tudta, hogy Beth szereti t, ám nem viszonozta ezt a szerelmet, az asszony pedig társasági sikerekbe menekült a bánata el l. Hetek óta tervezte a mai vacsorát is, meghívta az úri társaság színe-virágát. Holmwood nyilvános letartóztatása a vendégsereg el tt Beth egész estéjét tönkretette, arról nem is beszélve, hogy milyen kínos társasági pletykatémát szolgáltat az elkövetkez néhány hétre. Noha Holmwood nem férj módjára szerette a feleségét, Beth volt a legjobb és egyetlen barátja. Az öreg katona k szíve majd megszakadt felesége szégyenkez , könnyes pillantásától, amellyel végignézte, amint Cotford elvezeti. Nem engedheti, hogy holmi ítélet tönkre tegye Beth társasági helyzetét. Hiszen a társaságon kívül semmije sincs. Holmwood felállt, és vádlóival farkasszemet nézve nyugodtan felhúzta fehér keszty jét, majd kihívóan odavetette: – Eleget hallottam. Angol f rend vagyok, akit nincs joguk tovább itt tartani. Ha még egyszer zaklatnak, búcsút vehetnek a jelvényükt l. Szó nélkül indult az ajtóhoz. – Maga és Van Helsing talán azzal szeretnék mentegetni a neiket, hogy bemesélik maguknak, létezik a mindenható ördög, aki magában hordozza a gonoszságot – szólt utána Cotford olyan hangon, hogy Holmwood megtorpant az ajtónál. – De én ismerem az igazságot, mert láttam. Az igazi gonosz az

236

ember lelkében létezik… és el fog jönni magáért. – Eljön az mindnyájunkért – felelte Arthur Holmwood, és távozott.

Van Helsingnek sok dolga volt. Mina sürgönyét olvasva nyomban a szobájába akart menni kabátért-kalapért, hogy rohanjon Quincey felkutatására. Ám mivel kihagyta az ebédet, az el csarnokban pedig rengeteg energiája ment el a Cotforddal való összecsapásra, most túlságosan gyengének érezte magát az efféle vállalkozáshoz. Reggelre halasztja, akkor frissebb lesz. Túl sok id t fecsérelt arra, hogy megpróbáljon szót érteni Cotford nyomozóval… nem, Cotford felügyel vel. Hát ez a hála életének alkonyán, miután éveket fáradozott Isten munkájában, harcolt a gonosz ellen, a Cotfordhoz hasonló emberek zavartalan álmáért! Még hogy gyilkossággal vádolják, igazán! Cotford olyan bolond, mint a spanyol inkvizítorok. Ki kell vernie a fejéb l ezt a Cotfordot. Magasztosabb cél érdekében érkezett Londonba, és Cotford már megint rossz irányban tapogatózik. De nem fogja t rni, hogy ez a félkegyelm felügyel beavatkozzék a dolgába! Csak fohászkodni tudott, hogy Quincey épségben átvészelje az éjszakát. Van Helsing telet zdelte szállodai szobájának falait a történelmi Drakula, a havaselvei fejedelem, a Karóba húzó Vlad arcképeivel és a szörnytetteit megörökít rajzokkal. Középen, a díszhelyen lógott a felnyársalt ellenségeinek ezrei között vacsorázó Drakulát ábrázoló fametszet, a Karóba húzottak erdeje. A képekre nézve Van Helsing tudta, hogy t a Drakula elleni végs viadalra tartogatja a sors, és kutya kötelessége egyszer s mindenkorra elpusztítani e gonosz teremtményt. Ezzel Isten akaratát hajtja végre. Ha Cotford bármilyen módon megakadályozza ebben, akkor t is megöli!

– Id m csaknem lejárt, ördög – mondta Van Helsing Vlad Dr culca festett szemébe bámulva. A közeli asztalon keresztek, szentostya, szenteltvíz, kihegyezett karó, Bowie-kés valamint egy felajzott, lövésre kész számszeríj sorakozott. – Gyere ide hozzám, haljunk meg együtt! Ne a vénségt l, hanem dics viadalban! Abban a pillanatban fulladni kezdett, mintha megint elkapta volna a Kaszás. Érezte a halál érintését. Ne! Ne most! Már csak pár napra van szükségem! Az asztalra támaszkodott, reszket kézzel nyúlt a téz gyógyszeres doboz után. Vigyázott, nehogy most is elejtse. A nyelve alá pottyantotta az életment nitroglicerin-tablettát. Ahogy elengedte a halál mátka, Van Helsing ereje is visszatért. A Jóisten üzenetet küldött neki: ideje még annál is kevesebb, mint gondolja. Még egyszer felnézett halálos ellensége, Vlad Dr culca fejedelem éles metszés arcára. Kihúzta magát, és karjait az ég felé tárva elkiáltotta a kihívást: – DÉMON, VÁRLAK TÉGEDET!

238

XXX.

L

ondon felé tartottak. Quincey Basarabbal szemben ült a konflisban. Amióta beszámolt Hamilton Deane-nel folytatott utolsó telefonbeszélgetésér l, Basarab szívélyes viselkedése fagyos hallgatássá vált. Bram Stoker megmakacsolta magát. Nem örült Basarabnak, s t sürgönyzött Amerikába, hogy viszszaédesgesse Barrymore-t. Quincey abban reménykedett, hogy Stoker majd meggondolja magát, ha személyesen is meggy dhet a színész végtelen tehetségér l. A színházhoz közeledve Basarab egyre inkább magába zárkózott. Odakint s södött a köd. Quincey okosabbnak vélte, ha most nem zavarja a színészt. Még meg sem állt a konflis, Basarab máris kihajolt az ajtón. Odaszólt Quincey-nek, de szeme, gondolataihoz hasonlóan, csak a színházon járt. – Négyszemközt fogok beszélni Stokerrel – mondta olyan dermeszt hangon, hogy Quincey megszeppent. – Gondoskodjon róla, hogy ne zavarjanak. – És ha Deane nem hajlandó együttm ködni? – Quincey megérintette Basarab karját. A színész szemében olyan düh lángolt fel, hogy a fiatalember elkapta a kezét. Arthur Holmwood jutott eszébe, aki ugyanígy reagált az érintésére. Nem tudta, hogy Basarab tulajdonképpen mit akar, vagy mit vár t le. Amilyen váratlanul fellobbant ez a láng, ugyanolyan gyorsan el is oltotta a nyugodt mosoly. A színész átült a fiatalember

mellé. – Vlad fejedelem egyszer negyvenezer-katona élén állt ki a háromszázezer f t számláló török sereg ellen. A legnagyobb hader volt ez, amelyet valaha összegy jtöttek egyetlen ember megölésére. Ám amikor az ellenség elé lovagoló Drakula mögött harmincezer vonagló török foglyot hoztak véres karókon, a hatalmas hadsereg rémülten megfutott. Quincey kínosan fészkel dött az ülésen. Meglehet sen zavarta, hogy Basarab így dicséri az apjának gyilkosát. Eszébe villant a Piccadilly Circusön álló nyárs rajza. Igyekezett emlékeztetni magét, hogy patrónusa az él személyért rajong, nem pedig azért az él halottért, akivé a Drakula lelke üdvössége árán vált. Most ugyan még nem jött el az ideje, de Quincey tudta, hogy Basarab támogatja majd t a gonosz elleni harcban. A színész folytatta. – Drakula azon a nagy napon megmentette az országát. Megmentette a keresztény világot. Drakula kezében ekkor csupán egyetlen fegyver volt… a félelem. Igen, igen. A félelem hatalmas eszköz lehet, ifjú Quincey. Ölelje magához. A kocsis kinyitotta az ajtót. Basarab újra a színház felé fordulva nyugodtan kilépett a konflisból. Quincey követte felfelé a lépcs n, és közben Basarab szavai keringtek a fejében. Arra célzott volna a színész, hogy a siker érdekében félelmet kell keltenie? t azonban nem így nevelték. Ám Basarab a saját erejéb l lett sikeres ember, és Quincey úgy sejtette, a színész valami hasznosra akarja megtanítani. Az éjjeli r a bejáratnál várta ket. Quincey megállt egy percre a sötét el térben, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Érezte az arcfesték megnyugtató szagát. Az éjjeli r a néz térre vezette ket. Quincey sietve elindult Basarab után. Végighaladtak a széksorok között. A lámpák csak tompítva égtek. Hamilton Deane el lépett az árnyékból, és kezet nyúj-

240

tott. – Quincey! Mr. Basarab! Isten hozta magukat! Els nek Basarabbal rázott kezet. Kissé összerezzent, mintha a színész marka túl kemény lenne, de azért rendületlenül mosolygott tovább. – Hát akkor beszéljünk az üzletr l! Deane intésére Quincey el is indult volna, ám Basarab nem mozdult, csak baljós pillantást vetett a fiatalemberre. Vagyis bízik Quincey önállóságában, próbára teszi, hogy mennyire képes követni mesterének utasításait. – Kérem, ne vegye tiszteletlenségnek – mondta Quincey –, de Mr. Basarab el bb négyszemközt szeretne beszélni Mr. Stokerrel. Deane meghökkent e nem várt vakmer ségt l. – Én döntöttem úgy, hogy szerz dtetem Mr. Basarabot – válaszolta szigorúan. – Mr. Stoker majd szépen tudomásul veszi. Nagyon elszánt volt a hangja. Quincey nem tudta, most mit tegyen vagy mondjon. Deane tehát Basarabra osztotta a f szerepet, ám Quincey tudta, hogy pártfogója ennek ellenére is szeretne kettesben tárgyalni Stokerrel, és ezt az dolga megszervezni. Színész lévén úgy döntött, játszani fog. Zavarba ejt en közel lépett Deane-hez, és a szeme közé nézett. El adta a gaz latort, és a nagyobb hitelesség kedvéért Basarab dermeszt dölyfösségét utánozta. Látta Deane szemén, hogy sikerült kizökkentenie. Igaza volt Basarabnak! A félelem valóban hatalmas! Már éppen folytatni akarta, amikor Basarab megfogta a vállát, és visszahúzta. – Kérem, Mr. Deane! – mondta a színész. – Szeretnék elkerülni mindenfajta ízetlenkedést. Tegye lehet vé, hogy az szükségszer en gáncsoskodó pénzváltók vizsla tekintetét l mentesen nyerhessem meg Mr. Stokert e különleges karakter egye-

dülálló alakításával. Megengedi? Quincey-t teljesen megzavarták e mézesmázos szavak. Szándékosan intézte volna Basarab úgy, hogy legyen a negatív szerepl ? Ugyan, dehogy! Quincey volt az ostor, Basarab a cukor. Deane, miután ráijesztettek, készségesebben helyt adott Basarab udvarias kérésének. Ez a Basarab egy zseni! Quincey olyan sokat tanulhat t le! Deane mosolyogva intett a színfalak mögé vezet ajtóra. – Parancsoljon! Basarab meghajolt, mint egy igazi úriember, és elt nt az ajtóban. Quincey a színpadra nézett. Hogy milyen szerencsés! A nagy színész láthatólag tudja, miként vigye keresztül az akaratát. Minél több id t tölt Basarabbal, annál jobban elsajátítja a taktikát, amelyre szüksége lesz, ha bosszút akar állni!

242

XXXI.

B

ram Stoker botjára támaszkova ült irodájának magányos szentélyében. Nemigen volt vesztegetni való ideje, ha vissza akarja csábítani magához Barrymore-t. A színész csupán azt válaszolta Stoker utolsó sürgönyére, hogy most már kés visszatérnie. N vére, Ethel Barrymore elintézte, hogy szerepet kapjon a broadway-i Criteron Színház egyik J. M. Barriedarabjában. A produkciót a hónap végén leveszik a m sorról, Barrymore pedig továbbáll Kaliforniába. Henry Irvinggel töltött éveinek köszönhet en Stoker jól tudta, hogy a színészekre leginkább a nagy szavak hatnak. Olyan monológot akart írni Drakulának, amiért ölni fognak a színészek. Barrymore-t saját önzése fogja visszahozni a Lyceumba, hiszen nem engedheti meg, hogy bárki is elhappolja az orra el l ezt a pompás szerepet. Stoker expressz postázza majd ezt az új részt barátja, George Boldt, a New York-i Waldorf és Astoria szállodák igazgatója részére, akinél Barrymore leggyakrabban megszáll broadway-i szereplései idején. Mr. Bolt személyesen kézbesíti majd az új monológot Barrymore-nak. Stoker rendetlen irodájában mindent áthatott Henry Irving emléke. A falakat plakátok és falragaszok díszítették, az egyik sarokban pedig életnagyságú fa próbababa pompázott Irving legendás Mefisztó-jelmezében. Stoker a falon függ fotográfiára nézett, amely szintén Irvinget ábrázolta abban a diabolikus kosztümben, amelyet a nagysiker Faust-el adáson viselt. Irvingnek kellene játszani Drakulát, nem Barrymore-nak vagy

ennek a Basarab nev illet nek, akit Deane kerített Stoker háta mögött! Irving bolond volt! Ha hallgatott volna rá, pályája csúcsán hagyta volna abba a színészetet, ahelyett, hogy lassan fölemészti az alkohol. Mint mindig, Stoker akkor is feláldozta saját vágyait valaki más kedvéért. Most azonban végre csak a maga ügyét nézi! Bram Stoker fogja eldönteni, ki játssza Drakulát, az istenit! Teljesen felhergelte magát. Most kell írnia! A harag biztosan jó irányba vezeti majd a tollát. Stoker leült, a tintatartó felé nyúlt. Alig kezdett el írni, gondolatait máris kopogtatás szakította meg. Lecsapta a tollat az asztalra. A veszekedésük után Deane jobban tenné, ha nem zavarná meg írás közben! Ám miel tt elküldhette volna a betolakodót, nyílt az ajtó, és sudár, szúrós fekete szem , szénfekete hajú férfi lépett be rajta. Bár arcát eltakarta az árnyék, Bram biztosra vette, hogy Irving hazajáró lelkét látja, aki most megátkozza, amiért tönkretette a színházát. Ahogy az alak beljebb jött a szobába, Stoker észrevette, hogy csak egy ember. Szikár termet volt, hosszúkás arcáról a kelet-európai királyok fensége sugárzott. Mélyen ül , sötét szemének pillantásától Stoker egyszeriben úgy érezte magát, mintha ragadozó madár kémlelné. Volt valami különös ebben az arcban: a szeme gonosz volt, a szája mosolygott. Stoker azonnal felismerte a nála hagyott reklámképekr l, hogy ez Basarab, és eszébe jutott, amit Ellen Tetty, Irving társulatának egyik nagyasszonya mondott valamikor: Sose bízz a mosolygó színészben! A mosoly csak álarc. – Utolsó simítások? – kérdezte Basarab. – Már vártam magát – Stoker letakarta a papírt, amelyre írt. A Harker kölyök felbukkanása óta rettegett ett l a pillanattól. Mennyit tud a fiú? Azzal tisztában volt, hogy ez a találkozás

244

több puszta véletlennél. Minél hosszasabban cimborál Deane a kölyökkel és Basarabbal, annál nagyobb a kockázat, hogy fény derül Stoker könyvének eredetére. Igyekezett lerázni a b ntudatát. Végül is nem követett el semmi rosszat. csak összeolvasztotta a saját történetét azzal a fantasztikus mesével, amelyet egy kocsmában hallott. Stoker nemigen haladt a saját vámpírregényével. Átkozta a jogászkodásban telt éveket, amelyek kiölték bel le a képzeletet. Aztán egy éjszakán valamelyik kocsmában furcsa emberrel találkozott, akib l d lt a szó, amíg csak Stoker fizette neki az italt. Az eszel s hadoválása ihletet adott az írónak, a regénybeli gonosz nevét az hatására változtatta meg Wampyte grófról Drakula grófra. Ez a név az ír droch-fhoula szóra emlékeztette, ami annyit jelent, „rossz vér”. Borsódzott t le a háta. Honnan sejthette volna, hogy létez személyek is szerepelnek az rült meséjében? De azt is tudja, hogy a színház nem kínálhat semmiféle támadási pontot a rágalmazóknak. Vigye el az ördög Quincey Harkert! Miért éppen most kellett felbukkannia? Basarab ajkáról leolvadt a mosoly. Megfordult, becsukta az ajtót. – Úgy látom, ez most nem a nyájaskodások ideje, úgyhogy egyenesen a tárgyra térek. – Hát, ha muszáj. – A maga könyve kész anyagi cs d. A színdarabnak sikert kell aratnia. Miért truccol velem? Én tudok segíteni. Szavai hegyes karóként hatoltak át Bram szívén. Nem volt szüksége rá, hogy ez a beképzelt, vállvereget aktor közölje vele, mennyire nem fogy a könyve! – Ha Deane háborút akar, megkapja! – mondta, miközben csitítani próbálta forrongó vérét. – Ezt a színházat én igazgatom! És el bb csukom be, mintsem magának adjam a f szerepet. Különben is, már ki van osztva.

Basarab nevetett, fejcsóválva húzta le a keszty jét és a felöljét. Stokernek nem tetszett, hogy a nem szívesen látott vendég ennyire otthon érzi magát nála. – Természetesen, ha elfogadom a szerepet, bizonyos változtatásokat kellene eszközölni a darabon, és ezeknek megfelel en át kellene szerkeszteni a könyvet is. – Maga éppen olyan felfuvalkodott, mint amilyennek mondják! – mennydörögte Stoker. Átlátott Basarab komédiázásán! Ez itt most próbajáték Drakula szerepéért: a színész máris úgy viselkedik, mint a gróf, hogy megnyerje a szerz t. Nem fog menni! Az Drakulája pökhendiség helyett a félelmet használná föl. Biztosabb volt benne, mint valaha, hogy Basarab nem alkalmas a szerepre. – A maga lapos fantáziára valló könyvében hemzsegnek a következetlenségek és a légb l kapott feltételezések! – csattant fel Basarab. Elvette a lámpaállványról Stoker sárga kötés könyvét. – Eddig is hallottam a nagy Basarab legendás g gjér l, de most már azt is gondolom, hogy maga tulajdonképpen rült! – Bram felállt az összecsapáshoz. Azt hitte, dühöt fog látni Basarab sólyomszemében, ám abban nem talált mást, csupán bánatot és bosszankodást. Ebben a pillanatban szinte szintének nt. Vagy talán jobb színész ez a román, mint els re gondolta? – Miért provokál engem? – kérdezte Basarab. – Nem szándékozom viaskodni magával. – Kár, mert én viszont a pokolba szándékozom küldeni magát! – Stoker megpördítette a széket és leült, háttal a színésznek. Elég id t pazarolt erre a bolondra. Basarab mögéje osont. Gyengéden megfogta Stoker vállát, és a füléhez hajolva azt súgta: – Figyelmeztetem, jól vigyázzon. Szörny hibát követ el. Stoker er lködött, hogy arca ne árulja el a félelmét, ám a hi-

246

deg futkosott a hátán, és ett l megremegett, amit Basarabnak bizonyosan éreznie kellett. A direktor elárulta magát.

Quincey érezte, hogy Deane még mindig tart t le egy kicsit a korábbi összecsapás miatt. Nem jött a közelébe akkor sem, amikor a színpadon állva végigmutogatta az új berendezéseket. Deane lekapcsolta a lámpákat, a színházra sötétség borult. Quincey különösnek tartotta, hogy így is látja Deane-t, amint egy másik kapcsoló után tapogatózik. Kell lennie valamilyen tompított világításnak a személyzet számára, csak azt nem tudta, hol. Szikra pattant, hangos elektromos zúgás hallatszott. Deane felkattintotta a második kapcsolót. – Íme, a huszadik század csodája! – mondta. A színpadot új, elektromos rivalda világította meg. Quincey el volt ragadtatva a nagyszer , fehér-, piros- és zöldlámpás világosító berendezést l. – Most ezt figyelje! – Deane különböz er sség szintekre tompította a színes lámpákat. Quincey ámult. Hát ez olyasmi, amit gázlánggal sose érhetnének el! Olyan baljós hangulatot teremthetnek vele, amilyet még sose láttak színpadon! Kacagott, mint a gyerekek a cukorkás boltban. Bram Stoker felháborodott ordítása végigzúgott a kulisszák mögötti katakombákon. – Ez az én végszavam! – kiáltotta Deane. – Jobb, ha odamegyek! Gondoskodjon róla, hogy ne zavarjanak! Quincey olyan tisztán hallotta Basarab szavait, mintha a színész mellette állna. Nem okozhat csalódást neki! Amikor Deane a kulisszák mögé vezet ajtóhoz indult, a fiatalember felpattant a színpadra, és elállta az útját. Deane visszah költ. Meglepte Quincey fürge-

sége. – Nagyon sajnálom, de Mr. Basarab nem szeretné, ha zavarnák. – Sokat fektettem ebbe! – mondta Deane. – Nem engedhetem, hogy Stoker tönkretegye! – Felre akarta tolni Quincey-t, de az nem mozdult. A kulisszák mögött hevesebb lett a vita. – Félre az utamból! – kiáltotta Deane, akir l a düh lehántott minden úriemberes finomságot. Át akart furakodni Quincey mellett. – Nagyon sajnálom, de nem engedhetem. – Quincey kinyújtotta a karját, hogy feltartóztassa a producert. Bármilyen könny volt is ez az érintés, Deane egyensúlyát vesztve hanyatt esett a színpad közepén. Quincey látta az arcán a rémületet és a megdöbbenést. Deane ülve iszkolt hátrább, majd feltápászkodott. Gyilkosan sandított Quincey-re, azután levonult a színpadról. Quincey értetlenül bámulta. Alig értem hozzá! A kezét nézte, viszolygott attól, amit tett. Most már félt… önmagától. Ezt akarta Basarab? Hogy ilyenné legyen?

Stoker belerúgott az asztalba, hátralökte a székét, lesöpörte a válláról Basarab kezét, és a székkel együtt megpördült. – Nem érdekel, kicsoda maga! Azt képzeli, annyira megrémíthet, hogy magának adom ezt a szerepet? Basarab elengedte a füle mellett a kérdést. – Maga bolond, az írása pedig selejtes! A maga Drakulája világosban mászkál. Alaptalanul vádolja azzal, hogy meggyilkolta Lucy Westenra koros, beteg anyját, és megetetett egy él csecsem t a menyasszonyaival. Grófnak nevezi, holott fejedelem volt. Ezzel az egész nemzetemet megsérti! – A maga nemzete megragadt a sötét középkorban! Kétlem, 248

hogy az átlagos román egyáltalán tud olvasni! Basarab szeme lángot vetett. Lecsapta az asztalra a sárga borítójú könyvet. Mintha az egész szoba belerázkódott volna. – Maga felületesen irkál dolgokról, amelyeket nem ért vagy nem hisz, egy olyan népr l, amellyel sohasem találkozott! Maga tehetségtelen tulok! – Nem fogok itt magyarázkodni magának – hebegte Stoker. – Drakula mesealak, aki az én képzeletemb l született. – Ha Drakula fejedelem ekkora gazember, miért hagyta meg a foglyul ejtett Harker életét? – Maga úgy beszél ezekr l a dolgokról, mintha csakugyan megtörténtek volna – mondta Stoker. – Ha vette volna a fáradságot, hogy egyeztet a whitbyi kikömesterrel, megtudhatta volna, hogy a Demeter nev hajó az 1888-as viharokban futott zátonyra, és nem 1897-ben, ahogy maga állítja! Ennek véget kellett vetni, méghozzá azonnal. Stoker felállt, és egészen közel hajolt Basarab arcához. – Azonnal távoz… – Annak a hajónak a legénysége dögvészben halt meg, a patkányok fert zték meg ket – szakította félbe Basarab. – Elvesztették az eszüket, halomra ölték egymást. Nem volt semmilyen szerencsétlen kutya, és semmiféle torkot sem tépett föl a kíméletlen ellenség. Stoker bal szeme rángani kezdett a düht l. Imádkozott, hogy Basarab ne vegye észre. Az ajtóra szögezte az ujját. – Azonnal! Basarab mintha még nagyobbra n tt volna. Az író az asztal széle mentén vonult vissza a fenyeget árnyék el l. – Van Helsing gyilkolta meg Lucy Westenrát, nem Drakula. Van Helsing elfuserálta a transzfúziót, és megmérgezte Lucy vérét. Drakula azért változtatta vámpírrá, hogy megmentse.

– Mit tud maga Van Helsing professzorról? – kérdezte Stoker, és még beljebb húzódott a szobába. Úgy érezte, mintha minden melegség elhagyta volna a testét. A gyertyafény él árnyékokat táncoltatott Basarab arcán. – Van Helsing elbizakodottságával csak a tudatlansága vetekedhet! Stoker bátorsága elillant Basarab dermeszt pillantásától. Gyorsabban kapkodta a leveg t. – Ha úgy jött ide, mint Quincey Harker szószólója valamilyen rágalmazási ügyben, akkor figyelmeztetem… – Maga épp olyan, mint regényének pöffeszked álszentjei – mondta Basarab. – Valóban azt hiszi, hogy ha kiállnak az ellen, amit gonosznak képzelnek, attól az a gonosz el is bukik? Stokernek nem volt hova visszavonulnia. Sarokba szorult. A szoba mintha elsötétült volna. Basarab olyan közel volt, hogy betöltötte Stoker látóterét. Az a szem! Az a fekete szem! Bal karja elzsibbadt és kih lt. Attól félt, hogy mindjárt sírva fakad. – Drakula szörnyeteg volt, az én képzeletem m ve! – Nem! H s volt, aki azt tette, amit tennie kellett, hogy életben maradjon! – büszkeség harsogott Basarab egyre er söd hangjában. – Drakula fejedelmet maga a pápa szentelte föl a keresztesek kapitányává! Isten nevében, egy szál magában szegült szembe az egész török birodalommal! Drakula sohasem hátrált volna meg gyáván egy Van Helsing-féle nevetséges tökfilkó el l! Soha nem szaladt volna vissza el le Erdélybe! Maga az, aki elköveti a rágalmazás b nét! Izzadság patakzott Stoker arcán. A falnak d lt, hogy össze ne essék, és zsibbadt karját dörgölte. A szoba mintha keringett és imbolygott volna. Stoker fejét elfordítva próbálta kikerülni Basarab lelkébe hatoló tekintetét. Perzsel fájdalom rohant föl a karjából a nyakába, miközben leveg ért küzdött. Er lködve farkasszemet nézett Basarabbal, bár ezalatt már a padló felé

250

csúszott. – Ki maga? – zihálta. Basarab megragadta Stoker nyakát és megszorította. Az arca mintha vicsorgó farkasfejjé változott volna. – Én a keszty vagyok, amelyet maga elé dobtak – súgta síri nyugalommal. – Én a maga ítélete vagyok Isten el tt! Utálkozó fintorral engedte el Stokert. Mintha az marka lett volna a gát, amely visszatartotta a gyötrelmek árját. Ég kín hasított Stoker nyakából az állkapcsába, és meg sem állt az agyáig. Stoker a koponyájához kapott. Mintha izzó piszkavasat döftek volna a szemébe. A padlóra omlott. Basarab elfordult, többé ügyet sem vetett rá. Stoker segítségért akarta nyújtani a kezét, de az béna volt. Könyörgött volna, de csak száraz fújtatás jött ki a száján. Tehetetlenül kellett néznie, ahogy Basarab megragadja az legnagyobb kincsét: a Drakula színpadi változatát. Aztán elfeketedett a világ.

Quincey érezte, hogy Deane t lesi az els sor egyik széls székér l. Egyetlen szót sem váltottak. Quincey még mindig a kezét nézegette a színpadon, és meggondolatlanságának következményeir l elmélkedett. Túlságosan er szakos volt. Lépések balról. Eljött az ítélet ideje. A kulisszák árnyai közül fölmerült Basarab, hóna alatt könyvvel. Letekintett a néz téren ül Deane-re, és csak ennyit mondott. – Hívjon orvost. Attól félek, Mr. Stoker agyvérzést kapott. Deane csak akkor hitt a fülének, amikor feldübörgött a lépcs n a színpadra. – Mire vár? Kerítsen orvost! – ordította, és elrohant Quincey mellett. Gyilkos pillantást vetett Basarabra, miel tt elt nt a ku-

lisszák mögött. A színész meg se mozdult. Quincey Basarabhoz fordult. Az bólintott. Quincey-nek ismét volt célja. Rohant engedelmeskedni. Leugrott a néz térre, elindult az átjáróban a sorok között. Ha Stoker most meghal, Quincey soha nem kérdezheti ki a könyvr l, a szülei titkairól és Drakuláról. Igyekeznie kellett. – Bolondok, bolondok! – dördült fel Basarab baritonja a színpadon. Quincey megfordult. Basarab a színpad közepén olvasott fel a szövegkönyvb l. – Mely ördög vagy boszorkány volt valaha is olyan hatalmas, mint Attila, akinek vére ez erekben áramlik? Quincey tudta, hogy itt most minden perc számít, mégis azon kapta magát, hogy megbabonázták Basarab szavai. A színész Drakula gróffá változott. Síri, kongó hangján er sebben érzett a kelet-európai kiejtés. Tartásából elt nt a királyi elegancia. Sokkal inkább emlékeztetett farkasra, ahogy ide-oda suhant a színpadon. Már-már természetfölöttien gyors és gyökeres átváltozás volt. Hol van ett l John Barrymore bohóctréfaszer értelmezése! – De a háborúnak vége – morajlotta Basarab. – A vér túl drága lett e szégyenletes békeid kben, és a nagy Drakula dics sége mesévé l n. Basarab megállt a színpad peremén, középütt. A rivalda kísérteties izzásba vonta az arcát. Szemében századok szenvedései. Maga volt a vér és a harag. Már nem a szövegkönyvb l, hanem emlékezetb l mondta a sorokat; a füzet kicsusszant ujjai közül. Az ádáz farkas ismét átváltozott. Könnyek szöktek az zött szempárba, izmai megfeszültek, fejét hátraszegte a reflektorfényben. Ennyi gyötrelmet! Ennyi reménytelenséget! Quincey lába a földbe gyökerezett a megrendülést l. Basarab úgy beszélt tovább, mintha a szavak

252

most születnének tulajdon lelke mélyén. – Hát végre átlépett rajtam az id – mondta Basarab. Pillantása Quincey-re szegez dött, szinte égette a fiatalember húsát. – A gépek, politikusok és entellektüelek e korában nincsen hely a szörnyetegeknek. Fejl dj, vagy meghalsz! Quincey szinte megdermedt. Basarab tragikus h st faragott Drakulából. Quincey némi aggodalommal latolgatta, vajon képes lesz-e rávenni a színészt, hogy álljon ki vele a Rém ellen, ha ennyire mélyen együtt érez Drakula figurájával. Észbe kapott. Sürg sen orvost kell szereznie Stokernek. Quincey kirontott a színházból, és segítségért kiabálva rohant végig az utcán. Odajött hozzá egy ember, aki orvosnak mondta magát, így Quincey visszaloholt vele a színházba. Quincey-nek talán nem Basarab szövetségére van szüksége. Stoker mint információforrás elvesztése csak a kezdet. A démon megnyerte els csatáját, és Basarab még a kisujját sem mozdította.

XXXII.

A

rthur Holmwood belépett házának el csarnokába, ahol különös módon senki sem várta. A személyzet már el is takarította a vacsora nyomait. A ház makulátlan volt, és olyan csendes, akár egy sírkert. Azok után, hogy elrontotta Beth tökéletesen megtervezett vacsoráját, Holmwood arra számított, hogy a szalonban találja haragos feleségét. Hogy Beth mégsem volt ott, az épp eleget elmondott. Nyilvánvalóan látni sem akarja a férjét. Wentworthnak, a komornyiknak addig kellett volna várnia urára, amíg el nem bocsátják; az ajtóban állva el kellett volna vennie Arthur kabátját, kalapját, sétabotját, ám sem volt sehol. Beth vélhet leg aludni küldte a komornyikot, hogy a férje boldoguljon csak egymaga. Ezzel is vissza akart ütni a megaláztatásért, amelyet el kellett szenvednie. Ismét felvillant el tte Lucy felbontott sírjának szörny emléke. Egész este nem szabadulhatott t le. A falba mélyesztett padra dobta kabátját-kalapját, bevonult a dolgozószobájába, és töltött magának. Egyszeriben elejtette a kristálypoharat, szeme hatalmasra nyílt a megdöbbenést l. Lucy képe visszakerült a kandalló fölé. Holmwood tajtékzott. Ez csak Beth lehetett. Lehet, hogy igazságtalanul bánt a feleségével, de ez a fajta megtorlás akkor is túlmegy minden határon. Lépéseket hallott az el csarnokból. – Beth? – Semmi válasz. – Wentworth? 254

Most sem felelt senki. Árnyék suhant át a márványpadlón. Valaki járt odakint. – Halló! – kiáltotta Holmwood. – Hahó! Csak a lépések válaszoltak. Holmwood kirontott a dolgozószobából. – Ki van itt? Válaszoljon! Csend honolt az el csarnokban. Holmwood egyedül volt. A mérséklet vagy tíz fokot is csökkent. Mintha lélegzés hallatszott volna. Holmwood körülnézett, de megint nem látott senkit. Ekkor vette észre, hogy nyitva van az ablak. Rejtély megoldva. A férfi nevetett saját ijedelmén, és odament az ablakhoz, hogy becsukja. Hogy kikacagnák régi idegenlégiós bajtársai! Rátolta a reteszt az ablakra, és már indult volna vissza a dolgozószobába, hogy folytassa az ivást, amikor ismer s illat csapta meg az orrát. Orgona? Lehetetlen, az nem ebben az évszakban nyílik. Libab rös lett a karja, mert eszébe jutott, hogy Lucy használt orgonaillatú kölnit. Holmwood Párizsból hozatta neki. Itt valami nincs rendjén. Lágy n i hang törte meg a csendet: – Ar-thur! Holmwood megpördült. Egyedül volt. – Beth? – A férfi hangja természetellenes er vel ver dött vissza a boltíves mennyezetr l. Ezüstös nevetés csilingelt, amely mintha egyszerre minden irányból jött volna. Holmwood felismerte ezt a nevetést. Lehetetlen! Csak az érzékei tréfálják meg! – Arthur! – ismételte a hang, ezúttal felülr l. A férfi felnézett a f lépcs re, és ereiben megh lt a vér. A lépcs n egy sugárzó alak közeledett felé. Olyan puhán mozgott, akár egy macska. Hajának erdeje lángvörösen omlott a vállára, porcelánfehér b re csillogott az ablakon besz holdsugárban. Keble hullámzott minden lépésre, szeme fekete volt és lélektelen, bu-

ja, vérpiros ajka duzzogva csücsörített. A rongyos fehér ruha szemfödélként lógott rajta, és nem sokat takart el bel le. – Lucy? – hápogta Holmwood, és még mindig nem hitt a szemének. Lucy újra ezüst szélhárfaként csilingel nevetéssel válaszolt, kimutatva hegyes, villogó fogát. A jelenés alásiklott a csigalépcs n. A férfi alig kapott leveg t. Minden ösztöne, minden porcikája át akarta ölelni Lucyt. De Lucy meghalt. Az szerelme meghalt. A jelenés mintha olvasott volna legtitkosabb vágyaiban; mélységes részvéttel nézett rá, és így szólt: – Tudom, hogy velem akarsz lenni, szerelmem! Lucy hangja megtisztító hullámként csapott át Holmwoodon, lemosva róla az elmúlt huszonöt év összes kínját. Mintha megállt volna az id . Lucy kitárta a tenyerét. Fehér pára omlott bele a földre, párnaformán összegy lt a jelenés lábánál, és a leveg be emelte. – Szerelmem, a halál csak a kezdet! Az élet annyival többet jelent a hús korlátainál! A férfi felé siklott. – Nem! Ez nem lehet! Holmwood csak az imént látta a fotográfiákat Lucy földi maradványairól. Nyilván ez a megrázkódtatás zavarta meg enynyire az érzékeit. – Sötét van itt, Arthur. Olyan magányos vagyok! Úgy szeretnélek átölelni! Nem! Lucynek fent kell lennie a fényben! Van Helsing megígérte, hogy ha átszúrják a szívét, lelke megszabadul és fölmegy a mennyekbe… Lucy kitárt karokkal közeledett. Holmwood rl dött. Olyan borzasztóan szerette volna magához szorítani még egyszer! Ugyanezt a vágyat érezte a sírbolt el tt is azon a végzetes éj-

256

szakán. Ezúttal nincs itt Van Helsing, hogy közbeavatkozzék! Lucy odaért hozzá. A férfi behunyt szemmel fogadta a gyöngéd ajak csókját. A lány érintése úgy felvillanyozta, mintha negyedszázadnyi szünet után most indult volna meg újra a szívverése. Lucy váratlanul elhúzódott. Ne, sose legyen vége ennek a csóknak! – Lucy, nem kell egyedül lenned! Hadd kísérjelek el a sötétbe! A férfi erre kinyitotta a szemét, és szíve ismét megállt. Lucy gyönyör arca förtelmesen szétrohadt, felhasadozott, elfolyósodott. Halvány b re szederjessé sötétedett. Oszlás b ze lett az orgonaillatból. Lucy szeme besüppedt a koponyájába, szájából kimeredtek a hosszú agyarak. Ölel karjából férgek bújtak el , és kúsztak-másztak oszló húsán. Szóra nyitotta a száját, de csak tekerg férgeket hányt. Holmwood a félelemt l dermedten tántorodott a falnak. Szerelme lidércnyomássá vált! – Szánj meg engem! – kiáltotta a férfi. Lucy húsa fekete latyakká folyósodva csorgott le a csontjairól. A csodás, szélhárfaszer hangból repedtfazék-hang lett. – Még én szánjalak meg? Úgy ahogy te szántál engem, amikor karót vertél a szívembe? Szerelmem! A jelenés veszett állatként morogva vetette magát Holmwoodra, és a falhoz csapta. Karmai átdöfték a férfi csuklóját, és felfeszítették testét a rózsafa burkolatra. Arthur nyüszített a fájdalomtól. Lucy állkapcsa kiakadt, szája rendellenesen nagyra nyílt. Holmwood sikoltozása elnémult, amikor Lucy agyarai kitépték a gégéjét. Az utolsó iszonyú percekben még láthatta, amint az imádott lány, fejét kéjesen hátravetve fürdik az vérében. – Lucy! – üvöltötte Holmwood. Felült a sötétben, és nem tudta, hol van. Meghalt? Ahogy feltisztult a szemér l a hályog,

látta, hogy az ágyában van. A nyakához nyúlt. Nincs seb, nincs vér. Csak rossz álom volt. Olyan sebesen vert a szíve, úgy kapkodta a leveg t, hogy attól félt, szívrohamot kap. Fojtott zokogást hallott maga mellett. Félve nézett oda. Beth volt az. Sírt. Holmwood még sosem látott ennyi fájdalmat felesége tekintetében. Tudta, mi történt. Lucy nevét kiáltotta álmában. Milyen rosszul eshetett ez a feleségének! Beth szó nélkül kirohant a szobából. Zokogása így is szívet tép volt, hiába tompította a gardróbajtó fája. Holmwood nem találta a vigasz szavait. Gy lölte magát. Beth tisztán és szintén szerette. Ám minél jobban szerette, férje annál elutasítóbb lett vele. Még a halálban sem tudta elárulni Lucyt. Els látásra beleszeretett Lucybe. Mindenki így volt ezzel. Jonathan és Mina Harker, Jack Seward, Quincey P. Morris és is. Miután Jonathan letette a barristeri vizsgát, és Erdélybe utazott a Drakula fejedelemmel való végzetes találkozójára, Mina igyekezett kitölteni az életében keletkezett rt. Lucy, a legjobb barátn je, megtalálta a tökéletes módot Mina magányának enyhítésére. Jótékonysági estélyt adott whitbyi otthonában, hogy pénzt gy jtsön a whitechapeli éhez knek és hajléktalanoknak. Ezen az estélyen történt, hogy Jack, Quincey Morris és Arthur mindhárman bekerültek Lucy táncrendjébe, és mindhárman azonnal bele is szerettek. Arthur és két barátja megegyeztek, ahogy úriemberekhez illik: udvarolnak Lucynek, körülrajongják, aztán gy zzön a legjobb. Holmwood sosem élt át ahhoz fogható boldogságot, mint amikor Lucy t választotta. Barátai poharat emeltek boldog házasságukra, és hosszú közös életet kívántak nekik. Ennek örömére a büszke v legény Jacket és Quincey Morrist kérte fel násznagynak közelg esküv jükre. Arra az esküv re, amelyre sohasem került sor. Holmwood odavonszolta magát Beth öltöz asztalához, és

258

ránézett nyomorúságos tükörképére. Olyan sokáig nem volt más vágya, csak a halál, hogy semmit se kelljen éreznie, és Lucyvel lehessen az égben! Talán a lelkifurdalása okozta, de amennyire kívánta a halált, annyira félt is t le. Oltott ki életeket a háborúkban, de úgy érezte, joggal tette, isten meg fogja bocsátani, mert igaz ösvényen járt a gonoszok ellen. A három néhai párbajellenfél már más volt. Mivel a pokoltól és a kárhozatról való félelmében képtelen volt eldobni az életét, Holmwood másokat keresett, hogy megtegyék helyette, amit nem tud. provokált, olyan gyalázatosan megsértette a becsületüket, hogy nem volt más választásuk. Tisztességes párbajok voltak, de ellenfelei akkor is meghaltak, és ennek nem volt más oka Arthur gyávaságán kívül. Megérintette jobb arcán a sebhelyet. Ujjai odáig siklottak, ahol a fülének hegye volt valaha. Ismét hallotta Quincey Harker szavait: Drakula bosszút állni jön! Ön is tudja! Segítsen, hogy egyszer s mindenkorra megölhessem! A reggelre gondolt az után az éjszaka után, amikor átszúrta Lucy szívét a karóval. A családi kápolna Krisztus-szobra el tt megesküdött Lucy sírjára, hogy nem nyugszik, amíg el nem pusztította a démont, Lucy gyilkosát. Isten azért küldte Lucyt az álmába, hogy emlékeztesse esküjére. Huszonöt elpocsékolt év után jelentkezik az adóslevéllel, és Arthur Holmwoodnak fizetnie kell. Ez az egyetlen biztos módja, hogy Lucyvel lehessen az örök boldogságban. Reggel Isten nevében beutazik Londonba, és felkutatja a démont.

XXXIII.

M

iután Stokert kórházba vitték, Quincey hazament bérelt lakásába. Szembe kellett néznie a komor valósággal. Stoker váratlan lerokkanásával elhárult az utolsó akadály, hogy Basarab alakíthassa Drakula szerepét. Deane fülig el van adósodva. Mivel rültség volna ilyenkor lefújni az el adást, a rendez i feladatok Deane-re hárulnak. De mit jelent mindez Quincey számára? Bármennyire elkáprázatta is Basarab megrázó Drakulamonológja, a fiatalember nyugtalankodni kezdett. Nem engedheti, hogy Basarab ilyen emberinek ábrázolja Drakulát! Els gondolata az volt, hogy mindent elmond a színésznek, ám hogy is kezdené? „A maguk nemzeti h se rettenetes szörnyeteg, aki tönkretette a családomat, megölte az apámat, így nekem a kegyelet és a jóérzés azt parancsolja, hogy felkutassam és elpusztítsam t.” Ki se kellett mondania ezeket a szavakat ahhoz, hogy rájöjjön, milyen esztelenül hangoznak. Miféle bizonyítéka volna minderre? Quincey fel-alá járkált a szobájában. El ször is vissza kell mennie a Lyceumba, hogy bocsánatot kérjen Deane-t l a viselkedéséért. Terve sikeréhez a fiatalembernek mindenképp vissza kell férk znie a producer kegyeibe. Délel tt érkezett a Lyceum színházhoz. Az újságok nem írtak se az éjszakai eseményr l, se Mr. Stoker jelenlegi állapotáról. Quincey nem csodálkozott, hiszen a sajnálatos incidens túl kés n történt ahhoz, hogy bekerülhessen a reggeli lapokba. Az azonban kellemetlenül érintette a fiatalembert, hogy Deane 260

nem tartózkodott a színházban, a munkások közül pedig senki sem tudta, milyen állapotban van Mr. Stoker. Quincey éppen letelepedett, hogy megvárja Deane-t, amikor Mr. Edwards, a gondnok lépett oda hozzá. Edwards vidám fickó volt, és arcán általában széles mosoly volt. A gondnok sötét ábrázata láttán Quincey tüstént bajt sejtett. Gyomrát máris késekkel hasogatta a rettenet, és rögtön a legrosszabbra gondolt: Deane annyira megsért dött, hogy törölte az el adást a m sortervb l! A sors úgy akarta, hogy a képzelt rémségek eltörpüljenek a valóság mellett. Edwards üzenetet nyújtott át neki, amelyet a vészbejárónál hagytak. Quincey elkomorodott. Szigorúan meghagyta a Lyceum Színház munkatársainak, hogy óvakodjanak egy fiatalos külsej asszonytól, aki az anyjának mondja magát. Semmilyen körülmények között nem szabad beengedni a színházba, és tilos közölni vele Quincey tartózkodási helyét, hiszen a fiatalember nem tudhatta, tulajdonképpen melyik oldalon áll is az anyja. – Korán reggel itt járt egy id s úriember, aki a maga nagyapjának mondta magát – menteget zött Edwards. – Arra hivatkozott, hogy valami baj történt a családban, úgyhogy azonnal meg kell találnia magát. Ezt az üzenetet hagyta. Remélem, nem követtem el hibát, de úgy gondoltam, ilyen körülmények mégis az lesz a legjobb, ha megadom az öregúrnak a maga otthoni címét az ügyel listájáról. Rosszul tettem? Quincey megnyugtatta Edwardsot, hogy minden a legnagyobb rendben van, és megköszönte a tör dését. Persze a legkevésbé sem volt rendben semmi. Quincey-nek nem maradt rokona az anyján kívül. Ez a „nagyapa” egy csaló. Széthajtogatta a papírt, és látta, hogy az belül is üres. Az öreg csak az lakcímét akarta kicsalni. Szinte letaglózta a rémület.

*** Leszállt az éjszaka. Quincey a Fleet Street sárkánya el tt találta magát. Lám, a sors fintora! Egész nap az utcákon bolyongott, félt visszatérni a színházba vagy a lakására. Edwardsnak hála, a titokzatos idegen most már tudja a lakcímét, és ott várhatja lesben. Ha ebbe netán belefárad, alighanem visszatér majd a színházba. Quincey úgy érezte, nagy ívben el kell kerülnie ezt az öregembert. Addig okoskodott, amíg három magyarázatot is talált az ismeretlen öregember kilétére. Egy: mivel Mina személyesen nem kapna felvilágosítást a fia hollétér l, ezt az öregembert küldte maga helyett. Kett : az öreg a Scotland Yardnak dolgozik. Talán a rend rség ki akarja hallgatni t Stoker rosszullétér l. De keresheti más okból is a Scotland Yard: valami szörny ség is történhetett Minával. Quincey a lelke mélyén még mindig szerette az anyját, de bízni már nem tudott benne. Ösztönei azt súgták, sürgönyözzön, gy djön meg róla, hogy az anyja él-e, jól van-e, majd rohanjon haza a lakására, hogy minél el bb kézbesíthessék a választ. Csak az tartotta vissza, hogy félt, hátha mégis a harmadik lehet ség igaz. Stoker azt írta a regényében, hogy amikor Quincey apja el ször találkozott Drakulával az erdélyi várkastélyban, a démon öregember alakjában jelent meg. Ez talán nem csak Stoker meséje. Quincey nem kockáztathat. Fölnézett a Fleet Street sárkányára, amelynek pofáján kísértetiesen vibrált a lámpafény. Quincey rettenetesen elfáradt. Nem forgott már az agya. Nem maradhat egész éjszaka az utcán. Basarab a szállodájában van, és a legbölcsebb ember, akivel valaha találkozott. Basarab a barátja. Vitán felül. Segíteni fog. De mégse teheti ki a

262

színészt annak a veszélynek, amely rá is leselkedik! Quincey felnézett apja irodájának sötét ablakaira. Neki itt nincs mit keresnie többé. Egyetlen biztos menedék kínálkozik számára. Sarkon fordult, és úgy döntött, apja legkedvesebb csapszékébe, a Mooney és Fiához megy. Ott elvegyülhet a tömegben. Névtelen lehet. Akár rend r az öreg ismeretlen, akár az anyja megbízottja, nem fogja t egy lebujban keresni. Ha úgy áll a helyzet, amit l a legjobban fél, és ez az idegen öregember valóban Drakula, biztonságban lesz az emberek között. Egyetlen dolgot tudott biztosan a vámpírokról: meg kell lapulniuk az árnyékban. Nem kockáztathatják, hogy fölfedjék magukat. Leszállt a köd. Még két sarok, és melegben lesz, meleg vacsora és nyugalom várja! A Fleet Streetbe torkolló sikátorhoz közeledve, belehasított a gondolat, hogy ha egy ismeretlen hamis üzenetéhez fogható apróságtól elveszti a fejét, miként remélhetné, hogy valaha is legy z egy Drakula-féle démont? A ködb l kinyúlt egy kéz, megragadta Quincey kabátját, és berántotta a sikátor sötétségébe. Megtalált a démon! Quincey tudta, hogy apja halála nem volt gyors. Drakula hozzá sem lesz kíméletes. Kínhalált fog halni. Er ért fohászkodott. Egy ember bukkant ki az örvényl ködb l. Bot volt nála. Miel tt Quincey megmukkanhatott volna, acél csillant, süvítve szelte a leveg t. Quincey kinyitotta a száját, hogy segítségért ordítson, de tüstént elhallgattatta a nyakának szögezett, t hegyes t r. – Tudod-e, kivagyok? – kérdezte a sötétb l egy idegenes csengés hang, és el rehajolt a fénybe. Quincey fellélegzett, ugyanakkor meg is riadt. Ez az ember gyenge volt és sovány. Arcát ernyedt szálú, hullámos fehér haj keretezte. Jól szabott ruhát viselt, ami mégis úgy lógott aszott alakján, mintha villával hányták volna rá. Quincey támadója öreg, beteg ember. A

fiatalembert talán megnyugtatta volna a tudat, hogy akár le is gy rheti ezt az embert, ha nem látja meg a szemét, amelyben elszánt er sötétlett. És talán egy cseppnyi eszel sség is. Nem Drakula, de attól még lehet ugyanolyan veszélyes. – Maga nyilván Van Helsing! – Ha tudod a nevem, akkor azt is tudod, mire vagyok képes – mondta Van Helsing. – Ne kutasd tovább az apád halálát! Az Arthur Holmwoodnál tapasztalt hideg fogadtatás után Quincey-t nem lepte meg, hogy a h sök szövetségének egy másik tagja is le akarja beszélni a bosszúról. Azt azonban nem várta, hogy az éjszakai utcákon l dörögve találkozik majd a professzorral, ráadásul Londonban. Meg se fordult a fejében, hogy a rejtélyes idegen akár Van Helsing is lehet. rajta is eluralkodhatott a rettegés. Megunhatta, hogy a lakás közelében várakozzon, és elindult, hogy felkutassa Quincey-t. A fiatalember eltolta nyakától a t rt. – Magát az anyám küldte. A t r egyetlen suhintással visszatért Quincey nyakára, és a téglafalhoz kényszerítette. Van Helsing arcának dühös elszántságából Quincey megértette, hogy ennek az embernek nincs ideje csip-csup vitákra. Álláspontját nyomatékosítandó, Van Helsing megforgatta a t r hegyét. Az acél felsértette a b rt, Quincey nyakán meleg vér szivárgott. Az öregember nem is volt olyan gyenge, mint amilyennek látszott. – Úgysem találsz válaszokat – mondta –, csak a sötétséget. – Mi ez a titok, amit olyan görcsösen el akarnak rejteni el lem? – kérdezte Quincey, abban reménykedve, hogy az öregember nem hallja meg hangja remegését. Eszel s csillogás ült ki Van Helsing szemébe. Quincey viszszafojtotta a lélegzetét. Már nem bízott benne, hogy élve kijut ebb l a sikátorból. Aztán az öregember arca megszelídült. A tekintete szigorú maradt, mégis inkább hasonlított most jószív

264

nagypapára, mint orgyilkosra. – A legtöbb ember er s hittel járja az élet útját – mondta komolyan. Öreg professzor, aki az utolsó leckét adja reménytelen esetnek tartott diákjának. – A kevésbé szerencsések eljutnak ahhoz a ponthoz, amikor ez a hit próbára tétetik. Ekkor választani kell fény és sötétség között. Nem mindenkiben van meg a szükséges er vagy a bölcsesség a helyes választáshoz. Van Helsing visszahúzta a t rt, és eltüntette a botban. – Menj vissza a Sorbonne-ra! – könyörgött. – Anyád kedvéért élj boldog tudatlanságban, és maradj Isten gyermeke! Elmondta, amit akart, a leckének vége. Az öregember viszszalépett a hályogos ködbe. Botjára támaszkodva elsántikált, hatra sem nézett. Quincey magán kívül volt. Anyja nyilván azért küldte Van Helsinget, hogy közölje a fiával, miszerint gyenge és védelemre van szüksége. De majd megmutatja neki! Megmutatja mindenkinek!

XXXIV.

D

rakula halott. Mina Báthory Erzsébet szemén keresztül lehetett tanúja e végromlásnak. Mindkettejüket, Drakulát és Jonathant is szerette volna meggyászolni, de erre most nem volt id . Halálra keresik. Ha túléli, magányos napjain, éjszakáin még mindig eleget kesereghet a veszteségei fölött. Ha pedig nem éli túl, mit számít ez az egész? Mi éltethetné még, hiszen férje a temet ben nyugszik, fia pedig olyasmik miatt rjöng, amiket valójában nem is érthet. Minának nemcsak fegyverre volt most szüksége, hanem arra is, ami túltesz a fegyvereken: tudásra. Még ha maga nem élné is túl, fiának mindenképp értesülnie kell a világban uralkodó gonoszról. Mina úgy döntött, hogy minden lehetségest megtud Báthory Erzsébet grófn l. „Ismerd meg ellenségedet!” – volt Van Helsing professzor szavajárása. Báthory Erzsébet most Mina ellenségévé vált. Vércseréjük óta a grófn bejáratos lett Mina gondolataiba ugyanúgy, ahogy huszonöt évvel azel tt Drakula is. Mina legrejtettebb elképzelései, vágyai és titkai nyitott könyvként állnak Báthory el tt. Ezzel együtt azonban Mina is bepillantást nyert a grófn elméjébe. Szívét megdobogtatta a több évszázadnyi emlék. Információk hegyeit kutatta végig a helyi könyvesboltban, forgácsonként állítva össze bel lük a grófn eseménydús életét. Rémtörténetre számított, de csak meghökkent és elszomorító tényeket talált. Oly sok gonosztev höz hasonlóan Báthory Erzsébet sem született rémnek, csak azzá torzult. Az a gúzs, ame266

lyet a n knek most t rniük kell, tízszer enyhébb annál, ahogy a tizenhatodik században elnyomták ket. Erzsébetet olyan férfihoz adták feleségül, aki kétszer annyi id s volt, mint . Nádasdy Ferenc. A név láttán hirtelen mélységes gy lölet töltötte el Minát. Gondolatait elözönlötték a megbecstelenítés és az er szak különböz képzetei, és orrfacsaró b zt érzett. Becsapta a könyvet, hátha így megszabadul a látomástól. Csakhogy gondolataiban apró fénypontokként különböz benyomások jelentek meg. Mivel alig gy sz nyi vért cserélhettek, Mina csak emlékfoszlányokat látott, ám ez is elég volt ahhoz, hogy összerakhassa bel lük a grófn szomorú történetét. Nem lepte meg, hogy Erzsébet magyar anyanyelve mellett értett latinul és németül, ami egyáltalán nem volt jellemz a korabeli asszonyokra. „Nagyon m velt” – írta fel az aprólékos jegyzetek híveként Mina, majd be is karikázta ezt a szókapcsolatot. Már egyedül ez is veszélyes ellenféllé tenné Báthoryt. A grófn kiváló lovagló- és vívótehetségére való utalások sem hangzottak kevésbé rémiszt en. Az egyik bekezdésnél Mina gondolkodóba esett. Egyszer, olvasta, amikor a férje éppen hadakozott, Báthoryt nagynénje, Klára grófn felügyeletére bízták. Mina lelki szemei el tt látni vélte az id s grófn t… majd egy másik képet is: fiatal, sz ke leányzót – felakasztva. Mit jelenthet ez? Miért végezték ki? Igyekezett az emlékképekre koncentrálni, de azok elpárologtak, mint tükörr l a lehelet. Tovább olvasott. Nádasdyné és Klára kapcsolatát gorombán félbeszakította a Báthory család, amikor fegyveres rséget küldtek a kontesz hazaszállítására. A történészek szerint Erzsébet gyerekei nem sokkal e hazatérés után születtek. Az akkori szokásoknak megfelel en nevekre bízták ket, bár Erzsébet odaadó anya volt. Ez utóbbit Mina igen nehezen tudta elképzelni, ám nem sokkal utána azt olvasta, hogy a grófn Orsolya nev leányát és András nev fi-

át már gyermekkorukban elvitte valami betegség. Fájdalom és harag öntötte el Minát. Látta, amint Nádasdy Ferenc acsarogva, üvöltve üti, rugdalja a tehetetlenül hever Erzsébetet. – Nincs örökösöm. Isten engem büntet a te b neidért is! Mina érezte, amint Erzsébet elméje összezavarodik, szíve megkövül. Bár állkapcsa eltörött, a grófn kiköpte a vérét, és férje helyett Istent szólította meg halkan. – Mindent elvettél t lem, amit valaha is szerettem. Most a legádázabb ellenségeiddel fogok cimborálni. „Engedjétek hozzám a gyerekeket.” Nem ezt mondtad? Mina megértette, hogy Erzsébet gyermekei elvesztése miatt gyötr dik. maga azonban soha nem érzett a grófn éhez hasonló dühöt. Ez az Isten- és ember elleni tüzes harag fogja felemészteni Báthoryt. Ilyen körülmények között nem is csoda, hogy Erzsébet minden haragja e legutóbbi csapás ellen fordult. 1604 januárjában aztán megsebesült Nádasdy Ferenc; állítólag egy szajha szúrta le, amiért nem fizetett neki. Mina agyán átsuhant az ágyasházban pihen Ferenc képe. Látta, amint Erzsébet könny keze félrehúzza a kötést férje mellkasán. Megint orrfacsaró b zt érzett. Egy törékeny kéz ezüstkanálról trágyalét fröcskölt nagy gonddal a sebbe, majd óvatosan visszaigazgatta a kötést. Nádasdy Ferenc néhány nap múlva szörny kínok között hunyt el. Halálának oka: sebfert zés. Mina berzenkedett. Akármekkora gazember volt is Nádasdy, ez a módszer hallatlanul aljas és számító. A házasság igájától megszabadulva Erzsébet úgy gondolta, Isten és a Biblia törvényei se vonatkoznak többé rá, és elkezdett valódi természete szerint élni. Viszonya volt környékbeli asszonyokkal, szinte fitogtatta vonzalmát a n k iránt. A korábban h és odaadó falusiak kerülni kezdték attól való félelmük-

268

ben, hogy úrn jük istentelen életmódja miatt földjeikkel együtt k maguk is átkozottak lesznek. A rémült alattvalók kérelmezték Erzsébet eltávolítását és bebörtönzését. A hatóságok ehelyett a Báthory családot szólították fel, hogy intézkedjen. Azok papokat küldettek. A nagyasszony mindet elkergette. Ezek után a jó hírét félt család négyévnyi várfogságra ítélte Erzsébetet. Mina egy „sötét idegent” látott maga el tt, aki családi raboskodása alatt gyakran meglátogatta a grófn t. Ám az idegen jövetelének céljára Mina sehogy sem jött rá: talán Báthory házasságát akarta megmenteni, talán a lelkét. Er lködve próbálta felidézni a sötét idegen arcát, de mindannyiszor csak ürességet látott. Egy pillanatra Drakula képe suhant át Mina csukott szeme el tt. Vajon ez is Báthory emléke, vagy Mina saját élménye keveredett a gondolatok közé? Nem tudta megállapítani. Tovább olvasott. Báthory életének következ három éve kimaradt a krónikákból. Mintha csak elt nt volna a föld színél. Negyvenhez közeledett, amikor csodaszer váratlansággal ismét betoppant magyarországi kastélyába. Minden beszámoló szerint olyan volt, mint akit kicseréltek. Az asszony hazatérése után nem sokkal a falvakból kezdtek eltünedezni a jobbágylányok, a Báthory és Nádasdy családokban pedig gyakori vendég lett az er szakos halál. Félelem lett úrrá a vidéken, és vádló ujjak szögez dtek Báthory Erzsébetre. Mina emlékezetébe egyre mocskosabb képek tolakodtak. Züllött orgiákat, elferdült szokásokat, pogány istentiszteleteket és sátánimádó szertartásokat látott maga el tt. Báthory végleg szakított Istennel, és Mina láthatta, mi lett ennek az eredménye. Rémült falusiak pletykálták suttogva, hogy a sötét idegen, aki elvitte a nagyasszonyt, boszorkánymester volt, és kitanította Nádasdynét a fekete mágiára. A kastélyból elmenekült férficselédek hajmereszt fertelmeskedésekt l és gonoszságokról számoltak be. Báthory csakis n cselédeket t rt meg maga mel-

lett. Még több lett a gyilkosság, egyre több vér folyt. Nádasdynéból hóhér lett, aki hadat üzent az egész kereszténységnek. A hatóságok lecsaptak a várra. Erzsébetet egy orgia kell s közepén tartóztatták le, három n cselédjével együtt, amint éppen szürcsölve fürödtek egy fiatal leány vérében. Mina tudta, hogy Báthoryt vámpírrá változtatták. A vár pincebörtönében olyan ocsmány kínzószerszámokat találtak, amelyekhez foghatót még nem agyalt ki emberi elme. Számos parasztlány meztelen, megkínzott, meggyalázott és gyakran élettelen testére bukkantak. A vár körüli földb l is jó pár tucat csontváz került el . A b nös cselédeket kivégezték, testüket elégették, hamvaikat szétszórták. Báthory Erzsébetet bíróság elé állították, és nösnek találták. A máglyától csupán családjának befolyása mentette meg. Kompromisszumos megoldásként élethossziglani börtönre ítélték. Családja elsiratta a grófn t. Beleszületett a kiváltságokba, Isten elhalmozta minden áldással, kora legszebb asszonyának tartották, mégis eldobott mindent, és örök kárhozattál lakol majd b neiért. Mina elméjét ismét elárasztották a grófn szakadozott emlékei. Érezte, hogy volt még egy másik férfi is a sötét idegen mellett, aki Báthory segítségére sietett. Ez az idegen tervelte ki a grófn szökését. Báthory Erzsébetet befalazták a hálószobájába, csak a fal tövében hagytak ki egy téglát, ahol beadták neki az ételt. Ezen a lyukon jutott be hozzá az idegen levele. Gondolatait összpontosítva Mina látta, hogy a levelet magyarul írták. Báthory vérével az ereiben Mina el tudta olvasni a szöveget. A levél megmagyarázta Báthorynak, hogy vére átváltozott. Ha egy halandó magához veszi a vámpírvért, az él test ellenáll a méregnek. De mihelyt meghalt és nem küzdhet tovább, átve-

270

szi az uralmat a vámpírvér, amely a halottat él halottá változtatja. A néhai ember szíve vámpírvért kezd keringtetni, az újjászület test pedig mérhetetlen hatalom birtokába jut. Csak a szív átszúrása pusztíthatja el a méreg kútf jét, tehát így lehet megölni a vámpírt. Ezért ver olyan lassan a vámpírszív, hogy a halandó nem is érzékeli, fejezte be a levélíró. Mina végre megértette, mi történik vele. Teste egyel re megakadályozza, hogy Drakula vámpírvére átvegye fölötte a hatalmat. Ám egy dologban már megnyilvánul a méreg hatása – Mina örökifjú maradt. Nyugtalanul, ugyanakkor izgatottan töprengett, hogy milyen más hatással lesz még rá Drakula vére Báthoryéval keveredve? Némi vigaszára szolgált a gondolat, hogy amíg él, amíg meg nem áll emberi szíve, addig sosem lehet bel le igazi vámpír. Tovább olvasott. Amikor Erzsébet már napok óta nem evett, elhívták börtönébe a doktort. Az lehasalt, benézett a lyukon, és látta, hogy a grófn mozdulatlanul fekszik. A falat lebontották. A vérszipoly szívverése nem volt kivehet : Báthory Erzsébet szemlátomást meghalt. A kíváncsiskodást elkerülend az éjszaka leple alatt szállították el a tetemet; koporsóba tették, eltemették és elfelejtették. Mina azonban érezte, ahogy a vámpír karmaival hasogatja a koporsóját, ássa a földet, kitépi magát tulajdon sírjából. Ezzel évszázadokig tartó, ésszel felfoghatatlan gonoszság zúdult a világra. Mina már állt szemben a gonosszal, de Báthory nem hasonlított Drakulára. Drakulának mindig volt oka és célja. Ez a démon viszont élvezetb l ölt. Egy szemernyi emberség sem maradt benne. Mina még sohasem félt ennyire. Már be akarta csukni a könyvet, hogy megtervezze, mi legyen a következ lépés, amikor megakadt a szeme a Báthoryak családfáján. Átvizsgálta. Erzsébet nagyapja a híres erdélyi fejedelem, Báthory István volt. Honnan ismer s ez a név? Mina uj-

ja több generációnyit haladt felfelé a családfán, egészen a Szilágyiakig. Megremegett a keze, és megborzongott. Kezdett számára világossá válni, hogy Drakulát és Báthory Erzsébetet nemcsak vérszomjasságuk f zi össze. III. Vlad Dr cul felesége Szilágyi lány volt! Hunyadi János Drakula fejedelem mellett küzdött, segített megszerezni apja halála után a trónt. Drakula, Mina sötét hercege, Hunyadi Mátyás egyik unokatestvérét vette feleségül, hogy megszilárdítsa szövetségét a Német római Birodalommal. Drakula meg volt gy dve róla, hogy Krisztus szent harcosa, és házasságával egyesíti az ortodox és római kereszténységet a török ellen. A sötét idegen! Mina most már tudta, miért villant fel el tte Drakula arca. Drakula, Nádasdyné távoli rokona sietett hát a grófn segítségére! A fekete mágia, amelyre „kitanította”, kétségtelenül a vámpírcsók volt. De hát a magát Isten harcosának tartó Drakula miként segíthetett elszabadítani a világ végezetéig egy ilyen gyilkos n stényördögöt, mint Báthory Erzsébet? Mina összezavarodott. Mindegy, milyen kapcsolatban állt Drakula a grófn vel vagy a másik férfival, aki a levelet vitte, egy biztos: Drakula pokoli sorstól mentette meg Báthoryt, aki azonban él halottként saját poklot teremtett magának. Mina az álmából tudta, hogy valójában Báthory adta meg Drakulának a kegyelemdöfést. De miért? Visszahömpölyögtek hozzá az emlékek, Báthory szavai, miel tt Drakula szívébe merítette a kést: elrúgsz engem egy házasságtör szajháért. Mina megrökönyödve vette tudomásul, hogy miatta lángolt fel az unokatestvérek viszálya. Összezavarodott. Drakula és Báthory nem lehettek szeret k, de nyílván nagyon szoros kapcsolat f zte össze ket. Drakula azt tervezte, hogy megszökik Minával. Báthory úgy érezte, elárulták, és mindezekben az

272

években rettent en féltékeny lehetett Minára. Mina rájött, hogy Báthory Erzsébet az életére tör, és vele együtt el akarja pusztítani a h sök szövetségét, mert szerinte elfordították t le az unokatestvérét. Minát csak egy kérdés gyötörte: mi oka volt Báthorynak ennyi év után újra támadásba lendülni? Csak sejthette, hogy ennek valami módon köze van Jack Sewardhoz. Csak az történhetett, hogy Seward értesült Báthory létezésér l, és mivel barátai kereken elutasították, maga akarta felkutatni Báthoryt. Csak hát egyedül semmi esélye nem volt a grófn vel szemben, nyilván azzal indította el a bosszúhadjáratot, hogy rátámadt Jackre. Báthory értett hozzá, hogyan használja ki az el nyét. A h sök bátor szövetségét szétszórták az évek és az élet nehézségei. Báthorynak csak a kezét kell nyújtania értük. Most már értette Mina, miért mondta a vámpír Drakulának: Rajtad a sor!…. Mindent elveszek t led, amit valaha is szerettél. „Engedjétek hozzám a gyerekeket.” Minával megfordult a világ, amikor teljes valójában felfedezte Báthory elvetemültségét. Ez az asszony a bibliai csapásokhoz hasonló bosszúra készül! Meg kell találnia a fiát, miel tt még Báthory ráakad.

XXXV.

feltrappolt harmadik emeleti szobájába a sohói Quincey Archer Streeten. A lakbér ésszer volt, a környéken pedig rengeteg színész, fest és más m vész lakott. Quincey végigbaktatott a hosszú folyosó közös vízöblítéses árnyékszékének szomszédságában álló hónapos szobájáig. Továbbra sem hagyták nyugodni Van Helsing szavai. Miért nem bízik benne soha senki? Még a szülei és Arthur Holmwood sem. Netán ez az összecsapás is csak próba volt? Quincey megbukott. Egy botra támaszkodó, gyenge öregember felülkerekedett rajta. Amikor beillesztette a zárba a kulcsot, Quincey látta, hogy az ajtó nyitva van, bár világososan emlékezett, hogy bezárta. Valaki van odabent! Futni fölösleges. Ha Drakula várja, biztosan meghallotta a kulcs zörgését. el le úgyse futhatna el. Ideje bebizonyítani magának és a h sök szövetségének, hogy is kiérdemli a tiszteletet. Az ajtó megcsikordult, amikor Quincey belökte, és belesett a sötétbe. Szikár, szálas férfi árnyalakját látta a túlsó ablaknál. – Ki maga? – kiáltotta minden bátorságát összeszedve Quincey. – És mit keres itt? Gyufa sercent, láng lobbant. Quincey parázsló szivarvéget, majd füstgomolyt látott. Ösztönösen el akart iszkolni, de az anyja és Van Helsing éppen ezt várták volna t le. Visszafojtotta hát a félelmét, egyet lépett és a villanykapcsoló felé nyúlt. A körte kigyúlt, és fénnyel árasztotta el a szobát. Az ablaknál, 274

háttal Quincey-nek, magas férfi állt, és a lenti utcát bámulta. Meg se fordult, úgy mondta: – Jó estét, Harker fiatalúr. Quincey megismerte a hangot és a s , sz ke hajat. – Lord Godalming? Arthur Holmwood szembefordult vele, és a szoba közepén álló hajób röndre mutatott. Ugyanaz a lakcímes névjegy volt rajta, mint amelyet Quincey nála hagyott. A férfi sápadtnak és nyúzottnak t nt, éles kék szemének fénye megtört. Quincey nem értette, mi zökkenthette így ki a férfit. Holmwood nem az az ijed s típus. Az id s férfi a kandallóba dobta a leégett gyufát, és végighúzta fehér keszty s kezét a kandallópárkányon. Maszatos lett az ujja. Nyilvánvalóan helytelenítette Quincey életkörülményeit. – Ön is anyám utasítására jött fenyeget zni? – kérdezte élesen Quincey. Holmwood meglepettnek t nt. – Van Helsing nagyon egyértelm en fogalmazott – mondta Quincey. Lecsavarta a sálját, és nyakának véres karcolására mutatott. – Sokáig gáncs nélkülinek tartottam Van Helsing jellemét – sóhajtotta Holmwood. – Most azonban már nem vagyok annyira biztos benne. Hát ez nagyon különbözött attól az Arthur Holmwoodtól, akivel Quincey pár napja találkozott. Merészen kibökte: – Azért jött, hogy segítsen? Holmwood arca megfagyott. A férfi elfordult. – Lucy eljött hozzám álmomban, és felnyitotta a szememet. Bár ez teljes rültségnek hangzott, Quincey egy pillanatig sem kételkedett Holmwood szavaiban. Holmwood kibámult a Piccadilly Circusre.

– Így vagy úgy, de ideje befejeznem, amit huszonöt éve elkezdtem. A férfi kiegyenesedett, fölszegte a fejét. Mélyen beszívta a leveg t, kabátjának selyemfény szövete megfeszült izmos hátán. Ezután igazi katonai hátraarcot csinált. Kemény, ég elszántsággal nézett Quincey-re. – Ha igaza van, Harker fiatalúr, és Drakula valahogy még mindig él, akkor nekünk ketten esküt kell tennünk Isten el tt, hogy bármi áron egyszer s mindenkorra elpusztítjuk. Hangja nem t rt ellentmondást. Quincey-nek el ször lett egyértelm szövetségese a Drakula elleni harcban. Eljött a tettek ideje. Habozás nélkül válaszolta: – Isten el tt esküszöm, hogy megbosszulom apámat, és a tulajdon kezemmel ölöm meg Drakulát.

Arthur Holmwood bakancsa egyetlen rúgással betörte az ajtót. Patkányok visítottak a sötétben. Arthur elemlámpát gyújtott. Quincey tapogatott a villanykapcsoló után, ám társa a rozoga szobába lépve a fiatalember vállára tette a kezét: – Ez Whitechapel. Itt nincs villanyvilágítás. Az elemlámpa fénykévéje rozsdás petróleumlámpát világított meg a padlón. Holmwood a gyufásskatulyáját Quincey-nek dobva intett, hogy gyújtsa meg a lámpát. A patkányok falkában rohantak a fény el l a sötét zugokba. Quincey nem leplezhette a megdöbbenését. – Hogy bírt Jack Seward ilyen helyen élni? – Mint már említettem, bolond volt. – Holmwood a menynyezetre mutatott, ahonnan az összes ismert vallás jelképei lógtak. Közvetlenül a feje fölött Quincey ráismert a rózsakeresztesek jelvényére. A mennyezetet az Ó- és Újtestamentumból, a Tórából és a Koránból kitépett lapokkal tapétázták. Quincey 276

gyanúja szerint dr. Seward az összes vallást a maga pártján akarta tudni. Megnézte a falakat, és azt látta, hogy a Biblia lapjai különböz nyelv ek, és különböz kiadásokból származnak. Pillantása megakadt két szón, amelyet… vérrel írtak? – VIVUS EST. – Él – fordította Quincey. – Maga azt mondja, Seward bolond volt. Szerintem a rettegés pontosabb szó. Holmwoodon nem látszott különösebb érzelem. Odament Seward szalmazsákjához, és megkopogtatta a padlót a sétapálcájával. Az egyik deszka tompán puffant. – Mit csinál? – kérdezte Quincey. – Lenne olyan szíves ideadni onnan a falról a szikét? Jack szikéje id l megsárgult újságkivágást szögezett a falhoz. Quincey kihúzta a szikét, és elolvasta a címet: „HASFELMETSZ JACK ISMÉT LESÚJT.” Lehet, hogy Seward tényleg bolond volt. Ám a falakat végigpásztázva kezdett rendszer kialakulni a káoszból: Drakula, Hasfelmetsz Jack, vámpírok, vallás és a III. Richárd el adásai… Valami recsegett, Quincey ismét Holmwoodra nézett. Társa a padlódeszkák résébe nyomta a szikét, és felfeszítette az egyiket. Félretette, alányúlt. Quincey közelebb lépett. Titkos rekesz? Holmwood rozsdás vaskazettát húzott el . – Honnan tudta, hogy ott van? Holmwood a falhoz csapta a dobozt. A zár eltört, a fedél felpattant. Morfiumos és klorálos fiolák, b röv és injekciós fecskend k hullottak a szalmazsákra. – Az ember nem hagyhatja cserben a bajtársát, még ha az meg is rült. Mit gondol, ki fizette a passzióját? Aki ilyen helyen lakik, vajon megengedheti magának, hogy nyakra-f re morfint vásároljon? – kérdezte Holmwood.

Megvizsgálta a doboz belsejét. Végighúzta ujjait az illesztékeken. Arca csalódott volt. Földhöz vágta a vasdobozt, amely hangosan kondult a padlón. – A pokolba! Azt hittem itt lesz, amit Cotford elfelejtett! Holmwood t vé tette a szobát. Felborogatta a bútorokat, kirángatta az üres asztalfiókokat. Quincey nem lep dött meg Holmwood kijelentésén. Ez a férfi a kötelességek rabja. Quincey segít készen fölemelte a lámpáját, hogy maga is megvizsgálja a titkos rekeszt. Csótányok hada mászkált valami fehérségen a láda dupla feneke alatt. – Várjon! Itt van még valami! Quincey toppantott, hogy elijessze a csótányokat, majd némi izgalommal nyúlt a deszka alá, és kihúzott egy csomag összekötözött papírt. Buzgón átnyújtotta Holmwoodnak, aki az asztalhoz ment, és kioldotta a zsineget. Quincey fölemelte a lámpát, hogy lássa, mit talált. Felbélyegzett borítékok – levelek –, amelyeket valami fehérbe csomagolt, vastag, szögletes tárgyra kötöttek. Holmwood félredobta a borítékokat, és feltépte a fehér papírt. Kemény kötés , sárga fedel könyv volt benne. Quincey tudta, mi az, még miel tt társa megfordította volna. Holmwood arcából a borító olvastán kifutott a vér: BRAM STOKER: DRAKULA. *** Holmwood otthona, a Ring East Finchley-ben volt, ám ha most odamennek, sebezhet vé teszik magukat. Quincey-nek az az ötlete támadt, hogy a Hawkins & Harker irodában keressenek menedéket. Az utóbbi években t le telhet en kerülte ezt a helyet. Ám mi lehet jobb búvóhely annál, ahol a legkevésbé kereshetik az embert?

278

Eszébe jutott az a nap, amikor apja megajándékozta az iroda kulcsával. Milyen büszkén mondta: „Egy napon a tied lesz!” És Quincey ezért gy lölettel fizetett. Hangos csattanás zökkentette ki a borítékok szortírozásából. Holmwood az asztalra csapta Stoker regényét, majd undorral ellökte magától. Nem bírta tovább olvasni. – Hogy m velhetett ilyet Jack? Azok után, amit érte tettem! Mindnyájan megesküdtünk a titoktartásra! Nemcsak az eskünk miatt fizettem az albérletét meg a morfinját! Azért is, hogy hallgasson. – Holmwood dühödten verte az asztalt. Arra a percre gondolt, amikor a cigányokkal vívott ütközetet követ en a túlél barátok a Bibliára esküdtek meg, hogy soha nem árulják el, mi történt a Drakula utáni, eszeveszett vérvadászaton! – Mit l ilyen biztos benne, hogy Jack Seward árulta el magukat Stokernek? Holmwood a könyvekre és a borítékokra mutatott. – Jacknek nyilvánvalóan szüksége volt valakire, akihez szólhatott, és mi nem voltunk hajlandók meghallgatni. Quincey-b l kikívánkozott egy csíp s megjegyzés, de úgy döntött, jobb lesz, ha ismét a leveleknek szenteli magát. Egyszer csak elrongyolt lapra bukkant, amely más volt, mint a többi. Az elegáns folyóírás n i kézt l származott. A levelet Seward volt felesége küldte. Hideg volt és célratör . „Ne gyere Amerikába. Ne gyere a lányunk közelébe.” Az aláírás félig elmaszatolódott. Seward könnyei mosták el a tintát. Quincey azon törte a fejét, hogy vajon Jack lánya egyáltalán értesült-e az apja haláláról? Holmwood odament az asztalhoz, és addig nyitogatta a fiókokat, míg az egyikben whiskys flaskára bukkant. – Egy biztos. A jó öreg Jonathannek mindig volt kéznél valami itókája – nevetett Holmwood. Lefújkálta a port a pohárról, és töltött magának egy dupla

adagot. Mintha megállt volna az id , amikor Quincey meglátta a következ levél aláírását. Csak hunyorgott, hátha attól élesebben lát. Holmwood felnézett, észrevette a fiatalember vértelen arcát. – Mi az? – Ezt… – Quincey-t valósággal fojtogatta a szó. – …Basarab küldte! – A román színész, akir l maga is beszélt? Mutassa! Kivette a levelet a remeg kézb l, és elolvasta. Quincey közben tovább keresgélt. – Ezt is! – mutatta. Látta Holmwoodon, hogy ez a tény ugyanúgy felzaklatja, mint t. A férfi Quincey mellett termett, hogy segítsen a keresésben. Kikapott egyet a levelek közül. – Itt egy másik! Quincey összehasonlította a levelet azzal, ami Holmwood kezében volt. – Ez is! Seward és Basarab láthatólag levelezésben álltak! Holmwood elkezdte id rendbe szedni a leveleket. – Honnan ismerhette Basarab Sewardot? Quincey meg volt rökönyödve. Eszébe jutott a hang, amelyet az ajtó mögül hallott azon az éjszakán, amikor el ször járt Basarab öltöz jében. Mr. Basarab, meneküljön! Sewardnak kellett a folyosón lennie. Nem baleset volt, hogy a hintó elgázolta. Mennyit tudhatott a színész? Vajon már az els perct l felhasználta t? Bármi legyen is az igazság, az itt van Seward leveleiben! *** Mire lement a nap, Holmwood és Quincey összeállították Basarab és Seward levelezésének kirakósát. Quincey kit zte

280

Seward egyik levelét a parafa üzen táblára. – Basarab e levélben közli, hogy az eseményt túlél cigányoktól értesült az ön erdélyi kalandjairól. De miért csak Sewardot kereste meg? Holmwood újabb levelet szegezett a falra. – A keltezés alapján ez a következ levél. Basarab Seward segítségét kéri az állítólagos Hasfelmetsz Jack kézre kerítésében. Quincey-nek eszébe jutott a Seward szobája falán talált régi újságcikk. El kereste az ezt követ levelet. Számos különböz országból származó újságkivágás is volt a borítékokban; brutálisan meggyilkolt n kr l szólt valamennyi. A cikkeket az utóbbi évtizedben írták. Holmwood szétrakta ket az asztalon, válogatott, igyekezett felfedezni a logikát. A rajzok egyt l egyig vérfagyasztó jeleneteket, súlyosan megsebesített n k tucatját ábrázoltak. Holmwood felpattant, mint akinek agyában hirtelen világosság gyúlik. – Hiszen ez pofonegyszer ! A tárgyalóasztalhoz vonszolta Quincey-t, magyarázott és mutogatott. – Ezek az újságkivágások azt tanúsítják, hogy a Hasfelmetsz -gyilkosságok nem értek véget 1888-ban! Európa-szerte hasonló b ntényekr l számolnak be. A Hasfelmetsz csupán Londont hagyta el. Az utóbbi huszonöt évben más országokban buzgólkodott. Amíg megállás nélkül utazott városról városra, egyik országból a másikba, a rend rhatóságok eltér illetékességi köre és a nyelvi korlátok miatt nem állhatott össze a kép! Amennyire le tudom fordítani, minden városban sorozatban öthat gyilkosság volt. Az áldozatok minden esetben prostituáltak voltak, és a sorozat mindig hirtelen szakadt meg. Mert a Hasfelmetsz elutazott.

Quincey lekapta az üzen táblára t zött levelet, mert eszébe jutott az érdekes fejléc: „MHAT”. Moszkvai M vész Színház. Megmutatta a levelet Holmwoodnak. – Ez volt Basarab els levele Sewardhoz. Moszkvában írta, a III. Richárd-turné els állomásán. Quincey újabb, ezúttal Théâtre de L’Odéon fejléc levelet húzott el a csomóból, majd kikereste az id ben hozzá kapcsolódó újságkivágást is. – Ezt meg Párizsból küldte Basarab. Nézze csak! Újabb újságcikkek, újabb gyilkosságok. Aztán meg Párizsban! Quincey Holmwoodra nézett. Lelkes iskolás fiú volt megint. – Nem látja? A Hasfelmetsz nyugat felé kaszabolt magának utat. Vissza Angliába… – Basarab a turnék ürügyén üldözte a Hasfelmetsz t Európában. Quincey majdnem kibökte, amire mindketten gondoltak, ám Holmwood elébe vágott: – Ne! Még nincsen bizonyítékunk! – Mi másért kereste volna meg Basarab Sewardot? Mi másért kérte volna, hogy segítsen neki elfogni a Hasfelmetsz t? A Hasfelmetsz vámpír! Annak kell lennie! Holmwood visszatért a levélcsomóhoz, és újra átvizsgálta. – Quincey, itt biztosnak kell lennünk. A levelekb l semmi sem egyértelm . További bizonyítékokra van szükségünk. Csak abban az egyben lehetünk biztosak, hogy Seward a Hasfelmetsz re akart figyelmeztetni minket, és meghalt, miközben megpróbálta felnyitni a vaksi szemünket. Quincey tudta, hogy Holmwood végiggondolja az eseményeket, miel tt elhamarkodott következtetést vonna le. A fiatalember számára azonban egyértelm volt a válasz. – Ha ön nem hajlandó kimondani, hát kimondom én: Hasfelmetsz Jack azonos Drakulával. Annak kell lennie! „VIVUS

282

EST!” Seward a vérével írta! Ki másra célozhatott? – Túlságosan el reszalad. Bizonyítékra van szükségünk, hogy ki a Hasfelmetsz – fejtegette Holmwood. – Csupán akkor mondhatjuk azt, hogy a feltételezésünk helyes, és csak akkor hozhatjuk ezt az egészet kapcsolatba önmagunkkal. Quincey belegondolt, hogy mi drága id megy el ezzel. Ha Basarab ismerte Sewardot, s t beszélte rá az orvost Hasfelmetsz Jack kézre kerítésére, akkor logikus, hogy a Hasfelmetsz maga Drakula, és Basarabnak ezt is tudnia kellett. Quincey vére felforrt arra a gondolatra, miként vette védelmébe Basarab Drakulát, és milyen végtelen együttérzéssel játszotta a színpadon. Majd szövetkezett Sewarddal Drakula ellen. Vajon akkor kinek a pártján áll Basarab? Quincey az órára nézett, majd lekapta a fogasról a kabátját, és visszakiáltott Holmwoodnak: – Maga azt mondta, bizonyítékra van szüksége. Akkor kövessen, és szerzünk még! – Honnan? – Elkésem a próbáról! Ideje, hogy tetemre hívjam nagybecs patrónusomat. Eddig csak összezavart, most azonban kiszedem bel le az igazságot! Holmwood követte az ajtón kisurranó Quincey-t. *** Nyugat felé futottak. – Franciaország protektorátussá nyilvánította Marokkót! – harsogta a Wellington és a Strand sarkán a Daily Telegraph egyik rikkancsa. – Elt nt felfedez k a Déli-sarkon! Halálán van Bram Stoker, a Lyceum Színház tulajdonosa! Quincey magához ragadott egy friss újságot. Átfutotta a Bram Stokerr l szóló cikket, amely csupán azt er sítette meg, hogy az igazgató agyvérzést kapott. Quincey összegy lte a la-

pot és eldobta. Mi haszna? Joseph Hurst f pénztáros engedte be ket a Lyceumba. Quincey már ment volna a néz térre, amikor Holmwood megállította. Rosszallóan mutatott az el csarnokba kihelyezett plakáttá: A rettenet regéjének próbája! Basarab, a nagy román színész! Bram Stoker új darabja! Színre vitte Hamilton Deane és Quincey Harker. Holmwood meghökkent. – Hogy tehette ezt velünk, azok után, amit tud? – kérdezte. – Nem t rhetem, hogy gúnyt zzön Lucy halálából, és beszenynyezze a nevemet! – A maga neve nem szerepel a darabban. – Hogyhogy? – Deane úgy gondolta, gazdaságosabb megoldás egy alakot gyúrni magából, Mr. Morrisból és dr. Sewardból, mint külön fizetni három színésznek. – Ez gyalázat! Quincey a fejét csóválta. Az arisztokrácia kétségtelenül bogaras. – Nem most mondta, hogy a maga nevét ne szennyezzék be? – Igaza van – sóhajtott Holmwood. Mintegy végszóra Deane lépett az el csarnokba. Quincey láttán meghökkent, és el vigyázatosan nem jött a közelébe. – A próbákat Mr. Stoker iránti tiszteletb l elhalasztották. – Én miért nem tudtam err l? – Nem voltam benne biztos, hogy óhajtom-e itt látni. Quincey vállat vont. – Jogos – mondta. – Basarab hol van? – kérdezte némi szünet után. Deane képe megnyúlt a színész nevének hallatán. – Szóltam neki, hogy Mr. Stokert hazaküldték a kórházból, és meg akarom látogatni, mert tudni szeretném, milyen állapot-

284

ban van. Basarab volt olyan arcátlan, hogy megtagadta a kérésemet, és változtatásokat eszközölt a szövegkönyvön, amelyek miatt át kell alakíttatnom a díszleteket az el írásainak megfeleen! A munkásaim éjszaka is dolgozni fognak, hogy a holnap esti próbára elkészüljenek. De hogy a kérdésére válaszoljak, fogalmam sincs, hol az a felfuvalkodott fattyú! Quincey a producer felé lépett. Deane riadtan hátrált, Quincey pedig elrestellte magát. – Bocsásson meg, Mr. Deane… mindenért. Félrevezettek, és nagyon szégyellem a korábbi viselkedésemet. Most pedig kérem, sürg sen beszélnem kell Basarabbal. Halaszthatatlan ügyben. Bár Deane láthatólag megkönnyebbült a bocsánatkérést l és az udvarias hangtól, Holmwood megérezte a párbeszéd felszíne alatt lappangó feszültséget. Kérd en tekintett Quincey-re. – Basarab úgy rendelkezett, hogy holnap este az ügyel fél hétkor szólítsa a színészeket – mondta Deane. – Ebb l arra kell következtetnem, hogy addigra visszajön. Quincey a kezét nyújtotta Deane-nek, aki gyanakodva fogadta el. Paroláztak, majd Quincey és Holmwood távozott. – Mi az ördög volt ez? – kérdezte Holmwood. – Mintha félt volna magától. Quincey figyelmét nem kerülte el a csipetnyi tisztelet Arthur hangjában. Nagyon nem szívesen ismerte el, de Basarab tanítása már megint megalapozottnak bizonyult. Bár megkérdezte volna Basarabtól, hol szállt meg! De ez soha nem jutott eszébe. Most fizetnie kell ezért az óvatlanságáért. – Lehet, hogy Deane fél t lem, de Basarabtól retteg. Most pedig várnunk kell holnapig, hogy lássuk, mennyire igazolt a félelme. Holmwood már nem figyelt rá. Valami máson töprengett. – Nem Deane vagy Basarab érdekel most engem. Nagyobb

problémánk is van. Azt kell kiderítenünk, miért támadta meg magát Van Helsing. Ki kell, hogy derítsük, mire készül.

Van Helsing kényelmesen befészkelte magát a hotelszoba ágyába, és Quincey-re gondolt. Mina Harker fia olyan gyerek, aki gyufával játszik. Gondoskodnia kell róla, hogy ne borítsa zbe a világot. Van Helsing azt remélte, hogy kell határozottságot tanúsított; eléggé ráijesztett ahhoz, hogy a fiú visszaiszkoljon a Sorbonne-ra. Mina méhében Quincey is kapott Drakula véréb l. Ha a fiú átzuhan a sötét oldalra, veszélyes ellenféllé válhat. Van Helsing el volt szánva, hogy ezt megakadályozza: ha muszáj, fenyegetését beváltva inkább megöli a fiút, semhogy az Drakula karmai közé kerüljön! Nem az öregség vette el Van Helsing álmát, hanem a végeérhetetlen várakozás. Biztos volt benne, hogy Drakula tud az ittlétér l. Öregember, könny célpont. Drakula Jacket és Jonathant is megölte. Vajon az ideje mikor jön el? Van Helsing a szoba túlsó végében álló asztalra nézett, ahol szétrakta a fegyvereit. Drakula nem bolond. Tudnia kell, hogy Van Helsing felkészül a csatára. A halál után attól félt a legjobban, hogy Drakula csak legyint rá, mint bolond, rozzant vénemberre, aki nem éri meg a fáradságot. Valami súrolta a lábát. A paplan kidudorodott, a dudor keresztülcikázott az ágyon. Aztán jött a másik. A harmadik. Van Helsing hitetlenkedve bámult. Hát eljött az ideje is? Feljajdult az els harapástól, de fájó ízületei nem mozogtak elég gyorsan, hogy kiugorhasson az ágyból. A professzor verg dött kínjában. A takaró alatt rárohanó valamik végigszaggatták a lábát. Van Helsing ledobta a takarót. Visongó, mocskos patkányfalka tépte a húsát, véres cafatokat haraptak bel le. Az egész 286

testét ellepték. Van Helsing rugdosott és vonaglott, csapkodta magáról a patkányokat. Fogait vicsorító, vörösen ég szem , fehér patkány rohant a mellkasán a nyaka felé. A professzor megragadta a férget, és a falhoz vágta. A patkány vért fröcscsentve szétrobbant. Az öregember végre elég er t gy jtött ahhoz, hogy levesse magát az ágyról. A rémület túl sok volt neki. Szíve elszorult. Van Helsing a melléhez kapott, összeesett. Olyan irtózatos volt a fájdalom, hogy görcsbe állt az állkapcsa. Már ordítani sem tudott. Az éjjeliszekrényen lev gyógyszeres dobozért nyúlt, ám a kín újabb hulláma hanyatt döntötte. A Kaszás marka ezúttal er s volt! Pár feszült perc után az öregember észrevette, hogy a patkányok elt ntek, és az lábán sincs egyetlen harapásnyom sem. A szobában tovább inogtak az árnyak. Van Helsing már tudta, hogy a patkánysereg csak a kezdet volt. Az öregembert még a kínok közepette is sötét öröm öntötte el. Végre elkezd dik az utolsó csata! Összeszedte erejét, az éjjeliszekrényhez vonszolta magát, újra a gyógyszeres dobozért kapott, és közben leverte a pápaszemét. Az árnyékok összetömörültek, és tornádóvá tekeredve szétzúzták az éjjeliszekrényt. A gyógyszeres doboz a földre esett. Fülsiketít farkasüvöltés csapott fel Van Helsing körül, amely mintha egyszerre jött volna mindenünnen és sehonnan. Van Helsing elérkezett élete utolsónak t döntéséhez. Gyógyszeres doboz vagy fegyverek? Melyikért nyúljak el ször? A sötét árnyék már csaknem elérte a mennyezetet, és térbelivé dagadt. A pára homályos gubójában lassacskán formát öltött egy alak. A professzor ideje fogytán volt. Utolsó erejével döntött. Megkapaszkodott a mögötte lev ágyban, és a fegyveres asztal irányába lökte magát. Ha meg kell halnia, magával viszi a démonát is!

Az árnyalak emberformát öltött. Van Helsing keze hüvelyknyire volt a felajzott számszeríjtól. Miel tt megtagadhatta volna a fogantyút, az árnykar a leveg be pöckölte az asztalt. A fegyverek szétszóródtak, Van Helsing nem érhette el ket. Nem volt tovább. Az öregember a hátára henteredve várta a végét. Nem volt már miért harcolnia. Valaha oly hatalmas szíve jóval az akarata el tt megadta magát. A morgás felhangosodott, az árny Van Helsing fölé hajolt. – Bocsássatok meg, barátaim! – súgta a professzor. – Cserbenhagytalak benneteket! A farkasok üvöltése elérte a csúcspontot, mintha uruk gy zedelmét üdvözölnék. A támadó el reszökkent. Van Helsing felordított. Remélte, hogy a szíve idejében megáll, és megkíméli a kíntól. A Kaszás azonban kegyetlennek bizonyult. Van Helsing még akkor is élt, amikor az agyarak beletéptek a nyakába.

288

XXXVI.

M

inának meg kellett találnia Quincey-t. A professzor egyetlen sürgönyre sem válaszolt. Úgy is alakulhat, hogy az asszonynak egyedül kell harcolnia. Quincey ki tudja, hol van, bármikor lecsaphatnak rá. Báthory sokkal veszedelmesebb minden eddigi ellenfélnél. Öltöz asztalkájából Mina hatalmas vaskulcsot húzott el , majd az alagsor felé indult, a spájz melletti kis szobához. Megpróbálta elfordítani a rozsdás zárba illesztett kulcsot. Mivel nem szerette volna, ha Quincey tudomást szerez a szoba tartalmáról, a lakatot negyedszázad óta senki nem használta, így most makacsul ellenállt Mina próbálkozásainak. Az asszony újra nekigyürk zött, ezúttal határozottabban. Még mindig semmi. Hogy rohadjon meg az egész mindenség a pokolban! Erre a csalódott felkiáltásra az ajtó hatalmas reccsenéssel betört. Minát el ször kissé megrémisztette saját ereje, de hamar rájött, hogy az ajtó minden bizonnyal szétkorhadhatott a nedves pincében. Az asszony lámpással a kezében bemerészkedett a sötét helyiségbe. A polcon, az elfelejtett mütyürök között nyugodott az a dobozka, amit Jonathan és annak idején magukkal vittek az erdélyi csatába. Az ajtófélfa állapota után Minát már nem lepte meg a fadobozka kopottassága sem. Keser szívvel nyitotta fel a fedelet. A Biblia átnedvesedett, a fokhagyma és a sisakvirág rothadtan b zölögtek, a fiolákból rég elpárolgott a folyadék. A kések berozsdásodtak, a kalapács és az aranykeresztekkel díszí-

tett nyárs recsegve porladozott. Hajdan az életük függött e dobozka tartalmától, ami most épp oly közel állt a megsemmisüléshez, mint a h sök bátor szövetsége. Mina visszasietett férje dolgozószobájába a ház utolsó megmaradt fegyveréért. Mivel testi er tekintetében messze elmarad Báthory mögött, er s fegyverre lesz szüksége, ha Quincey-vel együtt megpróbálnak szembeszállni a vámpírral. Megragadta Jonathan szamurájkardját, amit férje az ügyfeleit l kapott ajándékba annak idején. A markolaton ez állt: Jonathan Harker Angol-Japán Szövetség 1902. január 30. Mina nagy sietségében akkora lendülettel rántotta ki a kardot, hogy könyöke nekivágódott a háta mögött álló mahagóni könyvespolcnak. Az asszony a fájdalomtól összerezzenve azonnal eldobta a fegyvert. Reccs! Mina megfordult, és látta, hogy könyöke letörte a keményfa polc szélét. Ruhaujját felhúzva vizsgálgatta a karját. Szinte alig érzett fájdalmat, bár az ütésnyom már kék-zölden dagadozott. Az asszony ezután a kezére nézett. B re felhasadt, a sebb l egyenletesen szivárgott a vér. Azonban mintha ez is alig fájt volna. Er . Lehet, hogy Drakula vére növelte meg az erejét? Ennyi év után? Vagy netán Báthory vére munkálkodott benne? A sors micsoda fintora volna, ha Báthory a saját vérével er sítené meg Minát, hogy ne legyen olyan unalmas a kettejük között elkerülhetetlenül bekövetkez küzdelem! Mina körülnézett, meglátta az asztal sarkán az üveg papírnehezéket. Fölvette, megszorította. Semmi. Minden erejét összeszedve újra próbálkozott. Megint semmi. Csak véletlen szerencse lett volna a polc? A fene egy meg! 290

Vadul és csalódottan újra az asztalhoz csapta a gömböt. Legnagyobb meglepetéséré az darabokra tört. Mina szétnyitotta a tenyerét. Véres üvegszilánkok álltak ki bel le, ám fájdalmat szinte alig érzett. Az asszony elmosolyodott. Hetek óta el ször. Miért nem mutatkozott meg ez az er korábban is? Tudta, hogy azel tt soha nem volt kitéve efféle széls séges indulatkitöréseknek. Most azonban minden eddiginél nagyobb szüksége van erre a hatalomra, és lám, meg is adatott neki. Mindegy, milyen okból. Meg kell tudnia, hogyan használhatja hatékonyan újdonsült erejét Báthoryval szemben. Megragadta a nagy tölgyfa asztalt. Eszébe jutott a két dromedár bútorszállító, akik feszül izmokkal hozták be a házba. Mina mély lélegzetet vett, megpróbálta fölemelni a bútort. Reszketett a karja, de a behemót jószág meg se moccant. Behunyta a szemét, és elképzelte Báthoryt. Arra gondolt, amikor a förtelem betört a házába, és meger szakolta. Dühösebb lett, de az asztal továbbra sem mozdult. Engedjétek hozzám a gyerekeket! Mina az asztalra támaszkodott, hogy megforduljon. A bútor éles csikorgással csúszott odébb a deszkapadlón. Az asszony meglepetten bámult utána. Hamar rá kell jönnie, hogyan hívhatja el az erejét. Parancsolnia kell neki. Kopogtattak. Mina fölrezzent gondolataiból. – Bocsánat, asszonyom – mondta Manning a dolgozószoba ajtaja el tt –, egy úriember van itt, aki önnel szeretne beszélni. Minának el kellett érnie a londoni vonatot, hogy mihamarabb ráakadhasson Quincey-re; fia nem tölthet újabb éjszakát védelem nélkül. Nincs most ideje semmitmondó részvétlátogatásokra. – Borzasztóan sajnálom, Manning, de arra kell kérnem, küldje el. Mondja meg, hogy egyel re nem vagyok fogadóké-

pes állapotban. Az úriember bizonyára meg fogja érteni. – Megmondtam neki, hogy ön nem óhajt látogatót, de ideadta a névjegyét, és nyomatékosan kéri, a kedvéért tegyen kivételt. Nem akarván, hogy Manning meglássa az imént keletkezett rendetlenséget, Mina a dolgozószoba-ajtót résnyire nyitva nyúlt az apró, elefántcsontszín kártyáért. Kis híján el is ejtette, mikor meglátta rajra a nevet. – Küldjem el? – kendezte Manning. – Nem! – Mina tudta, hogy ha jön ide, akkor ez a látogatás életbe vágó. Szeme véráztatta kezére villant. Err l nem tudhat! – Vezesse a szalonba! Várakozzék, amíg rendbe szedem magamat. Ott fogadom.

Arthur Holmwood elnézte a távozó Quincey-t. Még jó, hogy a fiú szeretett volna egyedül maradni! Holmwoodnak úgyis id re volt szüksége, hogy megeméssze, amit Seward lakásán megtudtak. Valóban Drakula lehetett Hasfelmetsz Jack? Holmwood alig emlékezett 1888 szére, amikor Londont a markában tartotta a rettegés. t akkor saját félelmei foglalták le: apjának és Lucynek hanyatló egészsége. Képtelen volt elhinni, hogy ellenségük valamilyen módon életben maradt. Hogy maradhatott volna? Másfel l azonban ott voltak a legújabb Hasfelmetsz re valló gyilkosságok Kelet-Európában, amelyeket nem lehetett csak úgy elintézni azzal, hogy véletlen egybeesések. Holmwood nem vitatkozhatott Quincey elméletével, és valóban, egyedül csak Drakulától tudta elképzelni, hogy a Piccadilly kell s közepén minden er feszítés vagy szemtanúk nélkül karóba húzza Jonathant. Ha Drakula valóban visszatért Angliába, nagy veszélyben forognak valamennyien. Figyelmeztetni kell mindenkit, és noha nem volt kedve találkozni Mina Harkerrel, tisztában volt 292

vele, hogy Drakula esetleg Minán is bosszút akar állni, vagy az asszony adja meg magát Drakula csábításának, hiszen úgysem köti már a házassági eskü. Az az asszony mindig tele volt ellentmondásokkal. Holmwoodnak fogalma sem lehetett, mit szól majd a hírhez, hogy Drakula még mindig él. Aggodalmai ellenére úgy döntött, azt teszi, amit a becsület diktál. Ismertetni kell a tényeket Minával. Az dolga, hogy aztán mihez kezd velük. Az asszony döntésének következményeit azonban sajnos Holmwoodnak is viselnie kell. A komornyik lesegítette Arthur Holmwood felölt jét, és bevezette t a szalonba. – Parancsol inni lordságod? – kérdezte az id s embert. – Köszönöm, nem. Holmwoodot felzaklatták a kandallópárkányon álló fotográfiák, különösen Harkerék családi képe. Egy régi karácsonyon készülhetett Quincey kisfiúkorában. A férfi ismét forrongó haragot érzett, amikor mindezt összehasonlította saját veszteségeivel. elvesztette Lucyt, és vele a boldogság minden lehet ségét. Mina viszont az erdélyi szörny ség után képes volt megteremteni a normális lét valamiféle látszatát: együtt élt a férfival, akit szeretett, fölnevelt egy gyereket, lett családja. Holmwood tekintete átvándorolt Lucy és Mina bekeretezett fotográfiájára. Szentségtörés, hogy ez itt van! Hiszen Jonathan és az ügyvédi irodája szervezték meg, hogy Drakula Angliába jöjjön! És akarva-akaratlan Mina vezette el a démont Lucyhez! pedig karóval szúrta át a szerelme szívét, miközben Mina együtt hált a rémmel, Lucy gyilkosával. És Mina még ki mert tenni ezt a fotográfiát! Holmwoodban évekig gy lt az ellenszenv, és most kirobbanással fenyegetett. Mögötte nyílt az ajtó. Sarkon fordult, hogy rázúdítsa dühét a szalonba lép Minára, de az aszszony láttán megdermedt, és elállt a szava. Mintha visszakerült volna a múltba. Az eltelt évek ellenére Mina pontosan olyan

volt, amilyennek utoljára látta. Holmwood egy pillanatig szinte várta, hogy Mina után Lucy is belépjen, mint hajdanán… Viszszatért a Lucy exhumálásáról készített b nügyi fotográfiák megrázó emléke. Lucy meghalt; elrothadt, mint Holmwood szíve. Nem csoda, ha Jonathan Harker ivásnak adta a fejét e mellett a n mellett, aki folyamatosan közös tragédiájukra emlékeztette. Holmwoodot csak Mina Harker öregasszonyos fekete gyászruhája zökkentette vissza a jelenbe. Legalább annyi józan esze van ennek a n nek, hogy szégyellje magát. – Az id kegyes volt önhöz, Mrs. Harker – mondta leplezetlen gúnnyal. – Látom, Lord Godalming, ön sem változott – felelte Mina ugyanolyan hangon. – Higgye el, csekély örömömre szolgált visszatérni ide. – Ha kötelességtudatból jött részvétet nyilvánítani, tekintse úgy, hogy megtörtént, és máris távozhat. – Ezzel Mina megfordult, hogy kimenjen. – Várjon! Az asszony megtorpant. Tudván, hogy támadással csak megvadítja ezt a nyakas n t, Holmwood taktikát változtatott. – Azért jöttem, hogy figyelmeztessem. Akármilyen hihetetlenül hangozzék is, van okom azt hinni, hogy amit valaha halottnak hittünk, talán nem is halott. Mina csak félrehajtotta a fejét. Nyoma sem volt rajta annak a megrendülésnek, amelyre Holmwood számított. – Kedves Arthur, maga mindig olyan elszántan küzd, hogy azt tegye, ami a helyes, akkor is, ha felfordul t le a gyomra! Mire játszik ez a n ? – Ne bánjon úgy velem, mint Jack Sewarddal! Tudja, hogy nem vagyok hajlamos az eszel s elméletekre – mondta

294

Holmwood. – Tudom, hogy még mindig gy löl engem. Hallom a hangján. Szíve joga. De ne gyanakodjon rám. Ne feledje, én vezettem el magukat Drakulához. Én betartottam az eskümet. – Ez az egyetlen oka annak, hogy itt vagyok. Sok dologban vétkeztem, Mina. De semmiért sem furdal úgy a lelkiismeret, mint azért, hogy eszel s rjöngésének tekintettem Jack figyelmeztetését. Ezt szégyellem a legjobban. Holmwood újságkivágást nyújtott Mina felé, és észrevette, hogy az asszony keze be van kötve. – Mi történt? – Összetörtem egy poharat – válaszolta gyorsan Mina, majd az újságcikkbe mélyedt. Egy perc múlva zavartan pillantott föl. – De hát ez Hasfelmetsz Jackr l szól. – Vizsgálja csak meg a gyilkosságok részleteit! Az els 1888. augusztus 31-én történt Londonban, csupán egy héttel azután, hogy Whitbyben elsüllyedt a Demeter. Az utolsó nyilvántartott gyilkosságot 1888. november 9-én követték el, egy nappal azel tt, hogy Drakula visszaszökött el lünk Erdélybe… Mina mozdulatlanul hallgatta. Holmwood el vette Seward leveleit. – Jack azt hitte, hogy Hasfelmetsz Jack vámpír – mondta. – – Kész volt az életét is kockáztatni, hogy ezt bebizonyíthassa nekünk, ám a Hasfelmetsz megölte. Ez Jack halálának titka. Felejtse el, amit a szeme mond! Mell zze az érzelmeket, maradjon a józan logikánál! A bizonyítékok egyértelm en alátámasztják, hogy Drakula és Hasfelmetsz Jack egy és ugyanazon személy. Mina felkacagott. – Ó, Arthur, mindig maga volt a legbátrabb közöttünk! De azt bölcsen tette, hogy Van Helsingre hagyta a gondolkodást! A levelek összegy dtek Holmwood öklében.

– Azért jöttem ide, hogy figyelmeztessem az életét fenyegelehetséges veszélyre, és maga még gúnyolódni merészel? Mihelyt ezt kimondta, Holmwoodnak eszébe jutott, hogy az asszony talán hamis nyomra akarja vezetni, hogy ezzel is Drakulát védje. Amennyire Holmwood ismerte ezt a n t, Mina akár arra is készülhet, hogy kövesse a szeret jét. Az asszony mintha olvasott volna a gondolataiban. Szájáról lehervadt a mosoly, és halálosan komoly lett. – Londonban vámpír jár. De nem Drakula. Arthur ismét meghökkent. Másik vámpír. – Most nincs id játszadozásra! Életek forognak veszélyben! – Megtámadtak a házamban. Meg is ölhettek volna. – Úgy látom, túlélte, és a ház is kit állapotban van. És mit tett magával az a gaz vámpír? Megdobta pohárral, majd távozott? Mina szeme elkeskenyedett. – Én végighallgattam a maga kutatásait. Most maga hallgassa meg az enyémeket. Hallott valaha Báthory Erzsébet magyar grófn l? – Nem. Kellett volna hallanom? – Négyszáz éve meger szakolt és elevenen feldaraboltatott hatszázötven jobbágylányt, azután megfürdött a vérükben. Azt hitte, ez meg rzi a fiatalságát. Nem a vámpír leírása ez józan történészszemmel nézve? Ha pedig Jack feltételezései helyesek, nem pontos leírása ez Hasfelmetsz Jack b ncselekményeinek is? – Nevetséges! Mindenki tudja, hogy Hasfelmetsz Jack csak férfi lehetett! Engem ugyan nem gy z meg arról, hogy a szebbik nem bármely tagja képes volna ilyen hajmereszt b ncselekményekre! – Magát elvakítják az el ítéletei. A Hasfelmetsz t sohasem fogták el. Miért ne lehetett volna n ?

296

– A fekete özvegy. Érdekfeszít – elmélkedett fennhangon Holmwood. De még mindig nem szabadulhatott a gondolattól, hogy Mina titkol valamit. – De hát Jonathant karóba húzták! Nem látom a kapcsolatot, hacsak ez a grófn maga is nem karóba húzó. – Az lehet Báthory ravasz trükkje. Hátha így elhisszük, hogy Drakula még mindig él. Ez sem gy zte meg Holmwoodot. – Hát akkor tegyük fel, csak a vita kedvéért, hogy magának igaza van, valóban élt valaha egy Báthory grófn , és valóban volt a Hasfelmetsz Jack. Mégis mi köze ennek hozzánk? Miért kívánná a halálunkat? Ez teljesen értelmetlen. Mina odalapozott a képekkel illusztrált családfához, majd odaadta a b rkötés könyvet Holmwoodnak. Végighúzta az ujját Báthory Erzsébett l III. Vlad Dracul nevéig. Nem látta értelmét, hogy az egész története elmesélje. Elég ezt az egy hírt megmutatni. – Drakula és Báthory Erzsébet rokonok voltak. Arthur Holmwoodot villámként sújtotta a felismerés. – Báthory azért jött, hogy megbosszulja Drakula halálát. Mintha egyetlen vakító lobbanással helyreállt volna a világegyetem rendje; értelmet nyert minden. Nem számít, hogy Mina mit tart Drakuláról, vagy milyen gerjedelmet érez iránta. Báthory kontesz mindnyájukat egyformán felel snek tekinti a rokona haláláért. Ez a tény és Seward Basarabnak írott levelei arról gy zték meg a lordot, hogy Mina és ugyanazzal a csónakkal süllyednek el. Most már nincs más választása, mint megbízni ebben az asszonyban, persze fenntartásokkal. – Azonnal meg kell keresnünk Van Helsinget – mondta. – Én már megpróbáltam. Egyik sürgönyömre sem válaszolt. Holmwood már éppen elárulta volna Minának, hogy az öregember megtámadta Quincey-t, amikor új, rémít gondolat

pattant az agyába. – Basarab! Mina elszürkült. – Mit mondott? Holmwood az asszony kezébe nyomta a leveleket, és az aláírásra bökött. – Együttm ködött Jack Sewarddal a Hasfelmetsz felkutatásában. – Ha Báthory tudott Sewardról, és megölte, akkor tudnia kell Basarabról is! – kiáltott az aláírást olvasva Mina. Olyan eszement rémület ült az arcán, hogy Holmwood szinte megsajnálta. A becsülete, amelyre kényes volt, ismét cselekvésre késztette. – Quincey azt tervezi, hogy ma este a fél hetes próbán kérre vonja Basarabot a Lyceumban. Mina hangos sóhajjal pillantott a kandallópárkányon álló órára. – Tíz perc múlva indul Exeterb l az utolsó vonat. Azzal tíz perccel hat óra után bent vagyunk a Waterloo pályaudvaron. Nincs vesztegetni való id nk, Quincey nagy veszélyben forog! Azzal az asszony felrohant az emeletre, Holmwood pedig összekapkodta a kalapját, kabátját, sétapálcáját. Mina kézitáskával tért vissza, kend jébe pedig kivont kardféleséget csomagolt. – Maga meg mit bámul? Mint tudja, egyedül is meg tudom vívni a csatáimat. Arthur Holmwood roppantul helytelenítette ezt a kijelentést. Mina sohasem alkalmazkodott igazán az illedelmes n szerepéhez. Határozottan nem az a fajta volt, akit Holmwood kifinomultan n iesnek nevezett volna. Soha nem látott még ilyen átkozottul kiszámíthatatlan n személyt! Ki tudja, mi jár a fejében? Bizonyos fokig bízott benne. Az asszony meggy en be-

298

szélt, bár a bekötött kezén kívül nem látszott rajta sérülés. Valóban verekedhettek azzal a Báthory grófn vel? A másik leheség túl szörny volt ahhoz, hogy Holmwood elhiggye: lehet, hogy ez az egész történet csak valami gondosan kieszelt csapda része: Drakula és Mina kelepcébe akarják csalni t a Lyceum Színházban. Mindenesetre vigyázni fog, hogy sose fordítson hátat Mina Harkernek. Basarabbal pedig mindenképp személyesen akart beszélni. A bejáratnál Manning megpróbált Mina elé állni. – Asszonyom, örülök, hogy sikerült utolérnem. Most hozták ezt a sürgönyt. Részvéttávirat… – Köszönöm, Manning! – Mina röptében elkapta a sürgönyt, a táskájába gyömöszölte, és már ment is tovább.

XXXVII.

H

amilton Deane gyomrában felfúvódott egy gázbuborék, és visszhangos böffentés alakjában tört ki a száján. Az egyik közeli díszletmunkás felvonta a szemöldökét. Deane azóta bajlódott a gyomrával, hogy Stokert agyvérzés érte, és mivel örökösen el kellett intéznie valamit a darabbal kapcsolatban, igen kevés ideje maradt, hogy tegyen valamit a gyomorideg ellen. Minél feszültebb volt a helyzet, annál jobban kavargott a gyomra. Tökéletesen tisztában volt vele, hogy ingoványos talajra lépett. Igazából nem is volt joga színpadra állítani a Drakulát. Ha Stokert netalán elviszi a betegsége, alkudozhat a jogokra a savanyú Mrs. Stokerrel. Már a gondolattól kilelte a hideg. Hitelei zúgolódtak, és még azon kívül is mennyi baja volt! Basarab további követelésekkel állt el : bontsák le a hagyományos szalondíszletet, építsenek helyette többszintes, forgó alkotmányt, amely átalakítható erdélyi várkastélyból whitbyi elmegyógyintézetté, majd pedig a carfaxi apátsággá is. Ennek hallatán az ácsok vezet je méltatlankodva felmondott, így a munkások irányítása is Deane-re maradt. Stoker betegsége miatt nem volt rendez , Deane pedig azt gondolta, neki kellene Stoker helyébe lépnie. Basarabnak azonban más tervei lehettek, mert minden különösebb magyarázat nélkül átvette a rendezést. Deane dühöngött, de nem mert belekötni a szeszélyes románba. Nem szerette volna úgy végezni, mint Stoker. A csapzott, fáradt, éhes Deane gyomra csak úgy forgott a 300

megpróbáltatásoktól. Alig egy óra volt hátra az els kit zött próbáig, és még annyi tennivaló akadt! Minden percben a figyelmét követelte valaki. A jelmeztáros n pityeregve került el Basarab öltöz jéb l, a hitelez k órára kész kimutatásokért lármáztak, az újságírók interjúkat akartak, rajongók sompolyogtak el az rök mellett, hátha láthatják egy pillanatra Basarabot. Színházban dolgozni nem is volt olyan hímporos munka, mint Deane képzelte, amikor balszerencséjére befektetett Stokerbe. A szerepl k többsége hatra, félórával az el írt id pont el tt érkezett. Els próbán nem szokatlan az ilyesmi, az új darab mindig izgalmas. A színészek zajos csoportokba ver dtek, és pletykálkodva várták a jelenésüket. Eközben Deane a világosítóval próbált értekezni, de a saját hangját sem hallotta, hát akkor hogyan érthetett volna egy szót is a néz tér mögötti fülkében új elektromos játékszereivel babráló skót technikus beszédéb l? A skót az új ötös jupiterlámpájával akart holdfényt varázsolni az els felvonás erdélyi színébe. Deane túl er snek találta a reflektort az éjszakai rémjelenethez, és arra próbálta rábeszélni a technikust, hogy csavarja lejjebb. Az persze bólogatott, ám a színpad közepér l figyel Deane egyszer csak azt tapasztalta, hogy még er sebb lesz a fény. Akárcsak az gyomrában az égés. – Ne olyan élesre, maga félesz ! – harsogta túl Deane a színészek zsinatolását. Minden szem rászegez dött. Deane megriadt, hogy most mindenki t fogja utálni, és ett l ismét morogni kezdett a gyomra. Szorongva törte a fejét, hogy miként üthetné el tréfával a kitörés élét, ám végül letett róla. Quincey Harkert l már megtanulta, hogy a félelem jobb a tiszteletnél. A világosító sietett teljesíteni a parancsot, de nagy sietségében a kéket kapcsolta be. – Kék? Nem, nem, nem! Több vöröset! Hányszor mondjam

még? Drakula fejedelem itt mesél háborús h stetteir l! Mögötte egyszerre akadt el a színészek lélegzete. – És ön, Mr. Deane, mit tud a háborúról? – kérdezte egy hang. Deane összerázkódott. Most jött rá, hogy nem a félelem vagy a harag, hanem Basarab megjelenése állította el a színészek lélegzetét. A nyelvek elnémultak, a szemek és fülek csakis Basarabra figyeltek. A teljes társulat úgy leste a következ szavát, mint Krisztus tanítványai a hegyi beszédet. Basarab valóban hallatlanul impozáns volt uszályos, fekete-arany atlasz köntösében. Olyan hanyagul tartotta a súlyos acélkardot, mintha a karja meghosszabbítása lenne. A penge villogott a reflektorfényben. Deane, mint megbízott színigazgató, producer és – átmenetileg – rendez , jelenleg egy cseppet sem látta szívesen Basarabot a színpadán. – Hogy mit tudok a háborúról? – kérdezte ádáz gy lölettel. – Nyilvánvalóan nem olyan sokat, mint maga! Szempillantás alatt ott volt az álla alatt Basarab kardjának hegye. Deane azonnal befogta a száját. Biztonsági okokból a színészek tompa fakardokat használtak a színpadon. Ám ez igazi fegyver volt. Élesre fent acél szegez dött Deane torkának. – A színes fények játékával nem lehet újrateremteni a csatákat a színpadon, Mr. Deane – mondta Basarab. H vös hangján átizzott a harag. – Amikor meztelen kardot markol, és ereiben tombol a vérszomj; amikor kioltja ellensége életét: az a csata. A háború is m vészet. Olyan, amely fájón hiányzik e modern id kb l. A színész haragja enyhült, tekintete mélabússá szelídült. Deane arra gondolt, hogy Basarab el is hiszi azt a sok zöldséget, amit itt összehord. Basarab leengedte a kardját. Deane ösztönösen saját torkához kapott, vért keresett, de nem talált. Most

302

szerencséje volt, vagy Basarab valóban ilyen ügyesen bánik a karddal? Mindkét esetben nyilvánvaló, hogy a színész eszel s. A néz tér ajtaja akkora dördüléssel tárult ki, hogy visszhangzott t le a boltíves mennyezet. Mindenki odafordult, hogy lássa, ki lépett be ekkora lendülettel. Deane a szemöldökéhez tartotta a tenyerét, mert vakították a reflektorok. Hogy meri ez a fickó ilyen pimaszul megzavarni az én próbámat? – gondolta dühösen. Ám ahogy a betolakodó megérkezett a néz téri lámpák fényébe, Deane látta, hogy nem fickó, hanem n . Méghozzá döbbenetes. Liliomb re még fehérebbnek t nt szénfekete haja keretében, karcsú alakját tökéletes szabású férfiruha takarta. Deane elh lt attól az ordenáréságtól, hogy egy n nadrágot viseljen. A n tapsolva haladt feléjük a széksorok között. Nyilvánvalóan ket gúnyolta. – Brávó, brávó! Az önök alakításának átüt ereje shakespeare-i magaslatokra hágott! A betolakodó ezután mosolyogva megemelte cilinderét egy csoport ifjú színészn felé, és sokatmondóan kacsintott. – Jó estét a hölgyeknek! Deane nem bírta tovább. Ahhoz lehet túl gyönge, hogy elbírjon Basarabbal, de vigye el az ördög, ha tovább t ri ennek a személynek a pimaszkodását! A betolakodó felé indult. – Már bocsánat, nem tudom, ki az ördögnek képzeli maga magát, de ez itt zártkör … Basarab villámgyorsan Deane elé tartotta a kardját, hogy az ne mehessen tovább. – Mr. Deane! – súgta. – Egy szót se többet! A saját biztonsága érdekében. Deane a betolakodó szemébe nézett, és a vér is megfagyott az ereiben a n gúnyos vigyorától. Azután Basarabra pillantott,

akinek arcán sohasem tapasztalt, szinte aggodalmat látott. Ez még jobban összezavarta. Basarab márványhideg arccal fordult a n felé. Az rosszindulatúan mosolygott. Deane megérezte, hogy ennek a kett nek igen rút közös múltja lehet. – Már vártalak, grófn ! – mondta Basarab. – Úgy látom, igaz a régi mondás – felelte dévajul a betolakodó. A színpad felé indult, sétabotja t rként döfködte a padlót. A fejét csóválta, mint aki nem hisz a szemének. – Az id valóban minden sebet begyógyít! – Vannak sebek, amelyek túl mélyek ahhoz, hogy begyógyuljanak. Deane szinte fájdalmat hallott a színész hangjában. A n hahotázni kezdett, ezúttal minden gúny nélkül. Csakugyan jól mulatott. – Sose unod meg az együgy kis szójátékaidat? Basarab fölemelte a kardot. – Jobban szeretnél valami sportosabbat? A n megmerevedett, mint a támadó vipera. – Miért is ne? – dorombolta. Szeme még nagyobbra nyílt, és el re csillogott a versengés lázától. – A vívás annyival… izgalmasabb.

Amikor rövid id re megálltak Salisburyben, Arthur Holmwood leugrott a peron egyik új telefonkioszkjához, és pénzt adott az alkalmazottnak, hogy az felhívja a lord londoni számát. El ször jelzett a vonat. Amint létrejött a kapcsolat, a kezel átadta a hallgatót Holmwoodnak, majd beengedte a deszkafalú süketkamrába, hogy zavartalanul telefonálhasson. 304

– Beszállás! – kiáltotta a kalauz. Holmwood elhadarta Wentworthnek, hogy menetrend szerint hat óra tíz percre okvetlenül küldje oda a fogatát a Waterloo pályaudvarhoz. – El ne késsen! Utoljára fütyült a vonat. Holmwood nem bajlódott azzal, hogy borravalót adjon a kezel nek, vagy visszahelyezze a hallgatót a villára. Rohant a meglóduló vonat után. Éppen csak sikerült felugrania a szerelvényre. Sajnos, miután Basingstoke-nál el kellett engedni egy lassú birkanyájat, a vonat csak negyed hétkor érkezett a Waterloo állomásra. Mintha ez nem lett volna elég a bosszúságból, az állomást az utóbbi tizenkét évben egyfolytában átalakították, így az északkeleti nagykapu éppen használhatatlan volt. Arthurnak és Minának dél felé kellett kerülniük, hogy eljuthassanak Holmwood várakozó hintójához. Határozottan nem kedvezett nekik az id . Quincey öt perc múlva megérkezik a Lyceumba, amelyt l k még mindig legalább tíz percnyire voltak. A kifogástalan modorú Holmwood a sietség ellenére kitárta a hintó ajtaját, és kezét nyújtotta Minának. Az asszony nem fogadta el a segítséget, megpróbált magától felkapaszkodni. Holmwood már elfelejtette, hogy Harkerné minden lovagiasságot a függetlensége megsértésének tekint. Mina rálépett a szoknyája szélére, megtántorodott, táskája és a kend be bugyolált valami lecsúszott a válláról, és hangos csörömpöléssel ért földet. A táskából kihullott az aprópénz, Mina kulcsai, és a felbontatlan távirat, amelyet a komornyik adott át neki. Arthur apró mosolyt engedett meg magának. Úgy kell neked! Mina megfordult, a táskája után nyúlkált, ám Holmwood türelmetlenül elkapta a derekát, és betuszkolta a hintó ülésére. Fogyott az id . A férfi felszedte a táskát és a földre hullott holmit, némi habozás után a sálat is, majd sietve beült.

– Vágtában! – ordította a kocsisnak. Hallatlan módon Mina már leült menetirányban, így a menetiránynak háttal kellett, hogy helyet foglaljon. Pokolba ezzel a n vel! A jó társaságban mindenki tudja, hogy n sosem foglalhatja el azt az ülést. Ráadásul Holmwood utált háttal utazni mozgó járm veken. A hintó gyorsított, de ez még mindig nem volt elég a türelmetlen Holmwoodnak. Kihajolt az ablakon, és megdöngette sétabotjával a hintó tetejét. – Gyorsabban, ember! Gyorsabban! – Arthur, nyugodjon már meg! Szükségünk lesz az eszére! A férfit sértette ez a hangnem. Mina úgy beszél vele, mint egy gyerekkel, aki túl sok cukorkát evett. Mérgében az aszszonyhoz vágta a földr l összeszedett holmit. Mina életében talán el ször jobbnak látta, ha befogja a száját. Szétteregette az ülésen táskája tartalmát, majd, hogy ne kelljen tudomást vennie Holmwoodról, elfordult, és felbontotta a sürgönyt. Elakadt a lélegzete. Halálos rémülettel, könnyes szemmel nézett a férfira. Kinyílt a szája, de hang nem jött ki rajta. Ismeretségük hosszú ideje alatt Holmwood el ször látta, hogy Harkerné nem találja a szavakat. – Van Helsing itt van Londonban – suttogta végül az aszszony. – Azt állítja, hogy megtámadta a hotelszobájában… – Elakadt, küzdött a szavakkal. – Ki, a mindenségit? – Drakula! – Tudtam! – Holmwood kitépte Mina kezéb l a sürgönyt. Saját szemével kellett látnia a szavakat. Bizonyítékot akart? Most megkapta! – Van Helsing arra kér, hogy azonnal menjünk hozzá – motyogta fakó arccal Mina. Keze megmerevedett, mintha még

306

mindig a táviratot markolná. Holmwood számára megállt az id . Szempillantás alatt semmivé lett minden, amit gondolt vagy tudott. Huszonöt év óta els ízben félt igazán. Ám ezzel együtt valami sajátos öröm is úrrá lett rajta. Lucy már nem is volt olyan messze! Vér és halál kopogtatott az ajtón. A férfi örömmel fogadta. Háborúban egyszer a világ. Jó vagy rossz, fekete vagy fehér. Élni vagy meghalni. Békében Holmwood beleveszett a szürkeség tengerébe. Most viszont hadiállapot van. Arthur Holmwood kihajolt a hintó ablakán. – Gyorsabban! – mordult rá a kocsisra. Vad, elégedett mosollyal d lt hátra az ülésen. Mina nyilvánvalóan nem osztotta ezt a lelkesedést; könyörtelen gondolataiba zárkózott. Holmwood próbálta megérteni, mi mehet végbe az asszony fejében. Drakula él! Több mint valószín , hogy húzta karóba Jonathant. Az asszony hajdan áldozatul esett Drakula csáberejének, most pedig azzal kell szembesülnie, hogy hajdani szeret je gyilkolta meg a férjét. És ott van még Báthory, aki Mina bevallása szerint ádáz ellenség. Vajon Drakula és Báthory összedolgoztak? Létezik-e egyáltalán ez a Báthory? Sok a kérdés, de egy a válasz mindenre: ez az út a biztos halálba vezet.

Karjában Seward naplóival és egy köteg bizonyítékkal Cotford elviharzott az unatkozó felügyel k és rend rök íróasztalainak sora között. Tudta, hogy úgy viselkedik, mint egy toporzékoló, raplis gyerek. Nem érdekelte. Minden alapja megvolt a dühöngésre. Elméleteit egyöntet en lezagyvaságozták, tisztességét, ép elméjét megkérd jelezték. Még csak rá se pillantanak! A felügyel ket és a rend röket nem érdekelték a régi esetek, de az újítások sem. Lecsapta a köteget az asztalára. t érdekelték, ez

volt az átka. – Rohadjanak meg a gyáva, gerinctelen tökfilkók! „Minek bolygatni a múltat, pláne ilyen képtelenségekkel?” ezt mondják! Ezüst flaskája kupakját felpattintva Cotford több korty whiskyvel h tötte dühét. A többiek csak ekkor vettek tudomást róla. A vén, kövér, bolond Cotford újabb szabályt rúg fel, és iszik szolgálatban. Lee lépett oda, rátette a kezét a flaskára, hogy Cotford ne ihasson többet. – Kérem, felügyel úr, diszkrétebben! – A f ügyész nem hajlandó letartóztatási parancsot kiadni Van Helsing vagy Godalming ellen! Mondván, hogy „egy morfinista elmebeteg írása még nem elegend bizonyíték” – tajtékzott Cotford. Lee hosszasan nézte. Azt ígérte, követi Cotfordot, amíg annak igaza van. A Scotland Yard egyértelm en közölte, hogy szerintük nincs igaza. Huntley kétségtelenül jelentést tesz majd. Cotford nemcsak a saját karrierjét csapta agyon, de valószín leg elintézte Lee esélyeit is. – Hazamegyek, uram! – szólt Lee érdesen. – Beszélnem kell a feleségemmel. Az az érzésem, hogy balsikerünknek gyors és kíméletlen következményei lesznek. Cotford megroskadt a székében; próbálta számba venni a romokat maga körül. Látta az írást a falon. Ez az utolsó oktalanság felkavarja a múlt iszapját, és valószín leg a sajtóba is bekerül. A fölöttesei majd megróják, amiért újra beszennyezte a Yard jó hírét. Elkerülhetetlen a nyugdíjazás. – Dögöljenek meg! – Cotford újra az ezüstflaskáért nyúlt. – Kis híján elfelejtettem – mondta Lee hidegen. Zsebéb l piros tintával megcímezett borítékot vett el . – Ez a reggeli postával érkezett önnek.

308

Lee átnyújtotta a borítékot, majd kiment az irodából. – Nyilván szerelmes levél egy titkos rajongótól – ironizált Cotford. A rend rök és felügyel k elfordultak, újra belemélyedtek a munkájukba. Cotford felbontotta a borítékot, széthajtogatta a levelet. Még egy szót sem olvasott el, máris felismerte a véres macskakaparást. Elméje hirtelenjében huszonöt évet zuhant vissza a múltba. Szíve vadul vert. Ugye, hogy neki volt igaza, az istenit! Felugrott, és Lee nevét ordítva kirohant a szobából. Az rmester félúton járt a lépcs n, mire Cotford utolérte, ám az id s felügyel nagy izgalmában alig bírt leveg t venni a beszédhez. – Ez t le van! Huszonöt éve is leveleket irkált! Hergelte Abberline-t. Hergelt engem. Egyszer az egyik áldozat veséjét is mellékelte a véres levélhez! – Cotford meglobogtatta a borítékot. – Ugyanaz a kézírás, ugyanúgy aláírva, megcímezve! az! Megcsináltuk, rmester! El csaltuk a fenevadat! Lee sajátos pillantással válaszolt. Cotford szélesen mosolygott, szinte fülig ért a szája. Úgy viselkedett, mint egy szeles iskolás lány. Lee arcába nyomta a levelet. – Ne engem bámuljon! Olvassa! Lee engedelmeskedett. – Valószín leg tréfacsináló, aki ismerte a Hasfelmetsz leveleit – mondta. – t majmolja. Cotford felkészült erre az el vigyázatoskodásra. – Lehetetlen. Jelenlegi nyomozásunk még nem jutott el a sajtóhoz. Csak ma reggel tártuk a f ügyész elé. A bélyegz szerint ezt a levelet napokkal ezel tt adták fel. Lee arcáról lehullt a kétely árnyéka. Ebben igaza van a felügyel nek. Elolvasta a levelet.

ÉDES URAM! A VÁLASZOKAT, AMELYEKET KERES, MEGKAPHATJA QUINCEY HARKERT L. KERESSE FEL SZERDÁN ESTE A LYCEUM SZÍNHÁZBAN, AHOL MINDEN KIDERÜL. SZINTE HÍVE A POKOLBÓL Lee felnézett. – Az ma este van! Cotford ismét mosolygott. Hát visszatért a h kísér je! Nem tudta, mire megy ki a játék, de a Hasfelmetsz huszonöt év után ismét jelentkezik! Cotford ezúttal nem fog elbotolni. A Hasfelmetsz nem szökik meg el le! Így vagy úgy, de ma éjszaka véget vet ennek. – Lee rmester, szedje össze az embereit!

310

XXXVIII.

A

színpad mögötti tér – a jelmezek, kulisszák, háttérfüggönyök félhomályos útveszt je – kiválóan megfelelt a végjátékhoz. Itt nem volt villanyvilágítás: a munkásoknak nem járt ez a luxus. A négy sarokban gázlámpák sziszegtek, hosszú, remeg árnyakat vetve maguk körül. Báthory kuncogva várta Basarabot a sötétségben. Micsoda kiszámítható alak! Még mindig azt hiszi, Isten az pártján áll. Báthory nézte a kivont karddal egyenesen feléje siet Basarabot. Az nem félt, ami elég nagy oktalanság a részér l. Úgy látszik, Basarab nem tudja, hogy Isten sosem jutalmazza meg a ségeseket. Igen, jer csak hozzám és halj meg! Báthory élvezte ezt a macska-egér játékot. Az állványokon függ jelmezek között látta Basarab szemét, ahogy t keresi. Nem ért föl Erzsébettel. Soha egyetlen férfi sem ért föl vele. t még Isten sem tudja elpusztítani. Ugyan mi esélye volna Basarabnak? Basarab kitört, felborította az egyik ruhafogast. Átszúrt a jelmezek között, ám az emberfölötti sebességgel mozgó kontesz már ott sem volt. – Boszorkány! – mennydörögte Basarab. – Ha olyan hatalmas vagy, gyere el , és nézz szembe velem! Erzsébet ízlelgetni akarta ezt a pillanatot. De még nem jött el az ideje. Még sok a törlesztenivaló a finálé el tt. – Te kerestél meg engem! – ingerkedett láthatatlanul az árnyékból. – Olyan kiszámítható minden cselekedeted! Az ön-

teltséged vezet! A g göd! Még mindig azt hiszed, hogy azok után, amit tettél, Isten veled van! Basarab osonó léptekkel követte az útveszt ben, várta az alkalmat, hogy sarokba szoríthassa Báthoryt, és lesújthasson. – Azt hittem, megmenthetlek. Visszahozhatlak a magad teremtette sötétségb l. Báthory megállt. Fölszegte a fejét, hogy látni lehessen az egyik polc mögött. – Megesküdtél, hogy a társam leszel, és mellettem állsz! Figyelte, ahogy Basarab megrándul. – Igen, valamikor voltam olyan ostoba, hogy azt higgyem, mi ketten egyesíthetjük az er inket. Egyszer még beléd is szerettem – mondta olyan mogorva szinteséggel, hogy Báthory már-már hitt neki. – Tudtad, hogy köztünk nem lehetséges a szerelem! – Te döntöttél úgy, hogy vétkezel Isten és ember ellen – mondta Basarab. – Ó, hát ezért próbáltál megölni! – és Erzsébet visszaolvadt az árnyékba. Elérkeztek az utolsó játszmához. Basarab fölemelte a kardját, szilánkokra repesztette a deszkapolcot, ahol alig néhány másodperce még Báthory feje volt. Dühöngve rontott el re. Felborított polcok, szétszórt kellékek szegélyezték az útját. – Miután láttam, micsoda gonoszságtól üszkös a lelked, nem volt más választásom! Báthory el lépett az egyik jelmezes állvány mögül, és a terem túlsó végéb l nézett farkasszemet Basarabbal, aki megpördült a sarkán, és fölemelte a kardot. Arra számított, hogy a grófn támad, de az még nem szánta el magát a végs lépésre. A játék túlságosan élvezetes volt ahhoz, hogy id el tt befejezze. – A te Istened minden kincsemet elvette. A követ i pedig

312

olyan érzésekért üldöztek, amik fölött nem volt hatalmam. Nincs más választásom, mint bosszút állni Istenen és a gyermekein! Állj félre az utamból! Békés szándéka jeléül Basarab leengedte a karját. – Távozz innen! Ne háborgasd tovább Quincey-t és a családját! Közelebb húzódott a konteszhez. Báthory hátrált, és az árnyékból súgta: – Amikor arra csábítottad Sewardot és barátait, hogy keresztezzék az utamat, tudnod kellett volna, hogy ezt az utat a vérükkel mosom fel! Báthory, a nagy játékos a sarokban lév lámpa fényébe húzódott. Mély lélegzetet vett, megfeszítette bels szerveit, véres verejtéket sajtolt ki magából. Látta, hogy Basarab zavarba jön. Miért hátrál a grófn a sarokba? Miért mutat félelmet? Basarab úgy döntött, kockáztatni fog. Felemelkedve így kiáltott: – Vess véget ennek az értelmetlen mészárlásnak, vagy elpusztítalak! – Egyszer már megrendezted a tulajdon halálodat, hogy megmenekülj a haragomtól – mosolygott Erzsébet. Ideje megfizetni mindenért. A játéknak vége. – Most valóra válik a bolond kis színjátékod! Basarabot saját részvéte ejtette csapdába. Báthory látta tátsa szemében a félelmet: most döbbent rá, hogy t rbe csalták. Lehet, hogy Báthory szorult sarokba, de Basarab fog meghalni. Egyetlen pillanatig tartott, bár Basarabnak maga lehetett az örökkévalóság. Báthory szeme elfeketedett. Morgott, mint a vadállat, agyarait vicsorgatta. Basarab lesújtott, de túlságosan lassúnak bizonyult. Báthory addigra a leveg ben volt, ugrás közben nyúlt vissza a lámpásért. A lámpa akkor tört össze a padlón, amikor Báthory elsuhant Basarab feje fölött, és épségben földet ért mögötte. Lángok lobbantak a padlón, az

atlaszköntös uszálya tüzet fogott, Basarabból eleven fáklya lett. Szikraes t záporozva, sivítva verg dött a t zben. A jelmezek meggyulladtak. Pár másodperccel kés bb lángokban állt az egész terem. Basarab a padlóra vet dött, üvöltve próbálta megfékezni a lángokat. Csapkodó alakját elemésztette t z. Báthory nevetett. Nyugodtan kinyitotta az ajtót, és otthagyta a múltját, hadd égjen el.

Arthur Holmwood sóhajtott. Társai a londoni városi tanácsban évekkel ezel tt felkérték, hogy adakozzék a Waterloo híd újjáépítésére. A cornwalli gránit gyorsan kopott, a hídon egyre jobban kiütköztek a szerkezeti hibák. Ám Holmwood akkortájt nem látta be, mi haszna lehetne ebb l a jótékonykodásból. Kategorikusan nemet mondott a tanácsnak, és azt javasolta, hogy inkább közadakozásból javítsák meg a hidat. Csak hát az állam már így is túladóztatta a polgárokat, és a gyéren támogatott közmunkaügyi bizottságnak nem volt más választása, mint hogy rendszeresen lezárja a hidat, amelyet itt is, ott is szükségmegoldásokkal próbáltak meger síteni. Ma is ilyen nap volt. Holmwood abban az rjít tudatban ült Minával az araszoló hintóban, hogy a Lyceum Színház alig egy lépésre van a Waterloo híd túlsó végét l, ám a járm vek folyamával, emberek százaival együtt most ket is a Westminster hídra irányítják. A Westminster hídon átkelve a kocsis letért a Victoria rakpartra, és onnan kanyarodott vissza a Lyceum felé. A Savoy Streetet, amely a legközelebb lett volna a célhoz, nemrég alakították át egyirányúvá, így épp eltávolodtak volna a Lyceumtól. A hintónak tovább kellett mennie kelet felé a Waterloo híd alatt, el a King’s College mellett, hogy találjon egy északi irányú utcát, amelyen eljuthatnak a Strandhez. Az eredetileg tíz 314

percnyi robogásból félórányi elkeseredett csalódássorozat lett. Ez a nyomás még Mina egykedv séget is megtörte. Quincey meg fog érkezni a próbára, k pedig elkésnek! Ahogy a hintó a Lyceum felé robogott, úgy er södött harsogássá a távoli, tompa zaj. Valami történt. A mellékutca üresnek nt, ám Mina és Arthur így is hallották, hogy valami felbolydulás lehet a közelben. Vélhet leg újabb közlekedési bonyodalom, ám nekik most nem volt más választásuk, mint el re törni. Holmwood ráhúzott sétapálcájával a hintó mennyezetére, a kocsis megcsapta a gyepl vel a lovak hátát. Az aggodalom azonban még a sebesség hatására sem olvadt le Mina arcáról. Éppen a Wellington Street sarkához érkeztek, amikor villámsebesen elébük vágott egy kocsis nélküli fekete hintó. Holmwood kocsisa teljes erejéb l megrántotta a szárat, a cs dörök éles hangon fölnyerítettek. A két fogat összeütközött. Holmwood hintója felborult, a kocsis elszállt a leveg ben. A hintó belsejében Arthur Holmwood utolsónak valami reccsenést érzékelt. Aztán semmit.

A Wellington Street járdáin vizesvödrökkel futkostak az emberek. A távolban félreverték a harangokat. Fogatok próbáltak menekülni, de a tömeg feltartóztatta ket. A leveg s volt a fekete pernyét l és a sikoltozástól. Quincey áttörte magát a bámészkodókon, és látta, hogy a Lyceum fekete füstöt okád. Lángok csaptak ki az ablakokon. A tet egyik része rémít roppanással beomlott. A t zvész ördögi vörös-narancs izzásba borította a londoni estét. Köhög , leveért kapkodó színészek és munkások vánszorogtak el a színházból. Arcukat feketére festette a korom. Ruhájuk megpörködött. Néhányan csúnyán megégtek, kivörösödött b rük hámlani kezdett. Az egyik n feje búbjáról leperzsel dött a haj,

csupasz b re felhólyagzott. Égett hús és hamu émelyít szaga úszott a leveg ben. Quincey-nek földbe gyökerezett a lába. A füstlepel mögül egyszer csak Hamilton Deane köpcös alakja bukkant fel. Quincey hozzá rohant, és vadul karon ragadta. – Deane! Mi történt? – Jött egy asszony, valami grófn … – harákolta Deane. – Basarab lement vele a színpadról… Aztán már csak… lángok… mindenütt. – Basarab?! – Quincey a vállánál fogva megrázta Deane-t. – Szedje össze magát, ember! El tudott menekülni? – Nem vagyok biztos benne. Nem hinném. Quincey félrelökte a producert, és már rohant is a színház oszlopos bejáratához. – Ne, Quincey! – kiáltott mögötte Deane. – Ez öngyilkosság! Az izzó h ség megállította Quincey-t. Lelkének egyik fele mindenáron meg akarta menteni azt az embert, akiben bízott, a barátját, a mesterét. A másik fele pedig mindenáron meg akarta találni azt az embert, aki hazudott neki, és visszaélt a bizalmával, aki kihasználta. Tehát mindenképp meg kell mentenie Basarabot – máskülönben hogyan találhatna választ a kérdéseire? Kabátjával eltakarta arcát a lángok el l, mély lélegzetet vett, felnyargalt a lépcs n, és berontott az ég Lyceum Színházba.

Ájulása el tt Mina még hallotta a hangos roppanást, amivel Arthur Holmwood rázuhant. Nem tudta, meddig lehetett eszmeieden, de amikor visszaúszott a sötétségb l a világosba, látta, hogy a férfi mellette áll. – Nem esett baja? – Úgy veszem észre, túléltem – válaszolta az asszony, és maga is meglep dött e kijelentés igazságán. 316

Holmwood a kezét nyújtotta, amelyet Mina ezúttal elfogadott, és engedte, hogy felemeljék. A férfi segített Minának kimászni a felborult hintó ablakán. A hosszú szoknya megnehezítette a man vert. – Reccsenést hallottam. Eltört valami? Holmwood a sétapálcájára mutatott. Két darabban feküdt a macskakövön. Mina visszanyúlt álcázott kardjáért a kocsiba. Ekkor a kocsisuk nyögésére lettek figyelmesek. Aléltan hevert az út közepén. Mina és Holmwood még mindig kábán odavonszolták magukat, hogy segítsenek. A törött lábszárcsont átszúrta a b rt. A sebb l patakzott a vér. – Nagyon vérzik – mondta Mina. – Felszakadt egy üt ere. Lekapta sálját a kardról, szorosan elkötötte a kocsis lábát a seb fölött, hátha így elállíthatja a vérzést, és megmentheti szegény ember életét. Látván, hogy Holmwood nem segít, Mina hirtelen azt hitte, a férfi nem óhajtja bepiszkítani a kezét egy közönséges szolga miatt. Ám amikor felnézett, hogy megpirongassa, látta, hogy Holmwood segítségért szaladt, és a Wellington Street-i lárma is elvonja a figyelmét. – T z van! – ordította a férfi. – Úgy látom, a Lyceum ég! Ugyanarra gondoltak: Ez a t z nem véletlen! – Menjen! – mondta Mina. – Én itt maradok a kocsisával. Maga pedig keresse meg Quincey-t! Holmwood bólintott, és kirohant a Wellington Streetre. Mina er sebben meghúzta a szorítókötést. Legszívesebben Holmwood után rohant volna, de nem hagyhatta egyedül a sebesültet. Észrevette, hogy emberek bámulják az egyik közeli ház ablakaiból. – Idejönne valaki segíteni? – kiáltotta. – Ez az ember súlyosan megsebesült, orvosra van szüksége! Fent a házban elfordultak a bámészkodók, és becsukták a zsalugátereket. Szívesen gyönyörködtek a más bajában, de nem

akartak belekeveredni. Mina a kocsisra nézett. Nem volt más választása. A fiáért való aggodalom mindennél er sebb. Otthagyta a sebesült kocsist, és Holmwood után sántikált. A másik arany-fekete hintó ajtaja felpattant, amint Mina odaért elé. Az asszony csak a sötét hajat, a sápadt b rt, a fekete szempárt, és a hosszú, fehér, borotvaéles agyarakat látta. Alig maradt ideje felfogni, hogy egy n támadt rá… és hogy ez a n vámpír.

318

XXXIX.

A

rthur Holmwood könyökével tört utat magának a tömegben. Hat láb négy hüvelyk magas termetével könnyedén ellátott a fejek fölött, habár hunyorognia kellett a füst miatt. De minél inkább furakodott, annál er sebben nyomta vissza az emberár. Mintha futóhomokon próbált volna átkelni. A tömeg végül kettévált, hogy utat adjon három t zoltószekérnek. Tudván, hogy a lovasság szokott utat nyitni a gyalogságnak, Arthur szorosan a t zoltók mögé helyezkedett. A szivattyús kocsit megel zve nyomakodott el re az ég színház felé kígyózó vödörlánc mentén. Hamarosan a lépcs aljában öszszever dött sokaság között találta magát. Olyan kábának t ntek, mintha megdelejezte volna ket a narancsszínben lobogó z. – Mozgás! Félre az uramból! – ordította Holmwood. Segített két cs vezet t zoltó is, akik ugyancsak a bejárathoz igyekeztek. Elképzelhetetlen volt, hogy lehessen még él ebben a gyehennában. Arthur látta a törött ablakokon át, hogy bent falak lnek össze. Egyik t zoltó sem próbált bejutni; túl veszélyes lett volna. Holmwood észrevette, hogy inkább a színház melletti épületeket locsolják. Már nem oltani, csak feltartóztatni akarták a tüzet. A Lyceum úgyis elveszett. Most azt kellett megakadályozni, hogy a t z tovább terjedjen, és eleméssze az egész utcát. Arthur odaért a lépcs aljához, feljebb ment pár fokkal, hogy magasabban legyen, így kereste a tömegben Quincey-t.

Remélhet leg a fiú már nem tudott bemenni, vagy ha igen, volt annyi esze, hogy idejében kijöjjön. A tömegb l szemüveges, talpig kormos és behamuzott, alacsony ember robbant ki, és odarohant a t zoltókhoz. – Quincey Harker még odabent van! – ordította Deane. – Kérem, segítsenek rajta! Arthur szíve elszorult, mert a t zoltó visszalökte Deane-t a sokaságba, és csak annyit mondott: – Ha ott van, akkor már meghalt. Holmwood tehetetlennek érezte magát. Márpedig a tetter s ember számára nem létezhet ennél rosszabb. Ugyanezt érezte, mikor végignézte Lucy vagy Quincey P. Morris halálát. Ne már megint! Ne most! Ne kelljen látnia! Felrohant a színház lépcs jén, mindenfel l bekerítették a lángok. – Menjen hátrébb! – ordított egy t zoltó. – Bolond maga? A lángok egy pillanatra visszahúzódtak, Holmwood pedig rögtön el rerontott. Olyan h ség fogadta, hogy úgy érezte, megolvad. Épp át akarta ugrani a küszöböt, antikot a tomboló gyehenna vissza zte. Mintha a pokol kapujában állna. Végs kétségbeesésében elkiáltotta magát: – Quincey!

Quincey tüdeje égett, szemét csípte a füst. Eltakarta arcát a lángoktól, és a színpad mögé igyekezett. – Basarab, hol van? Basarab! Válaszoljon! Berúgott egy ajtót. A huzat hanyatt vágta. A szobából kizúduló a lángok a mennyezetet nyaldosták. A t z hangos ásítással falta az oxigént. Quincey bent volt a fenevad gyomrában; már csak percei vannak, miel tt élve megemésztik. A füstfelleg szintje alatt kúszva elért a szomszéd ajtóig. A falhoz lapult, megérintette a kilincset. Azonnal megégette az ujja hegyét. Fel320

jajdult fájdalmában, visszakapta a kezét. Az ajtó nyögött, fája kitágult, repedezett, felpüffedt. Quincey eltakarta az arcát. Az ajtó egyetlen robbanással leszakadt a sarokvasakról, darabokra tört, mögüle süvölt t zgolyó tört el . Quincey fölöslegesen er lködött. Körülötte recsegett-ropogott az egész színház. Mindjárt össze fog d lni! Ki kell jutnia innen, különben meghal! Feltápászkodott, hogy kirohanjon, ám ekkor a földbe gyökerezett a lába. A füstben üszkös testet pillantott meg a törmelék alatt. A testre egy hajdan pompás köntös lángoló rongyai borultak. Az elszenesedett kéz még mindig a kétkezes kardot markolta. – Basarab! – rohant oda Quincey, ügyet sem vetve a pokoli forróságra. Az arc a felismerhetetlenségig összeégett. Ha legalább kimenekült volna az ajtón, akkor lenne remény! De így Quincey kérdései megválaszolatlanok maradtak. Basarab meghalt. Ki volt ez a grófn , akit Deane említett? A fiúnak nehezére esett megsiratni az apját, most azonban patakzottak a könnyei, holott Basarab hazudott neki. Quincey vesztésre áll Drakulával szemben. Valósággal megvakították a korommal kevered könnyek. Néhány pillanattal kés bb figyelmeztet roppanást hallott, azután hihetetlen gyorsasággal beszakadt a mennyezet. A fiatalembernek annyi ideje se maradt, hogy eltakarja az arcát a lezuhanó súlyos gerendák el l. Éles fájdalmat érzett. Az egyik gerenda eltörte a bordáit. Quincey csapdába került.

A Fehérruhás barna látomás kirepült az arany-fekete hintóból. Arca eszel s volt, a szeme szénfekete, agyarai villogtak. Mell-

be vágta Minát, amit l mindketten elterültek a macskakövön. A Wellington Street-iek mindezt észre sem vették. Mindenkit lekötött a lyceumbeli t z. Mina magára maradt. A Fehérruhás n diadalmas vonítással hátrafeszítette Mina fejét, hogy hozzáférjen agyarával a sebezhet nyakhoz. Meglovagolta, és a höz szorította Minát. Az asszony kapálózott ugyan, de a Fehérruhás n er s volt. – Grófn m soha el nem múló szeretettel küldi csókjait! – acsargott a vámpír, és lecsapott a nyakra. Mina kapott már szeret csókot vámpírtól, de ez most valahogy más volt. Látszott, hogy a n el akarja harapni a torkát. – Nem! – süvöltötte. Azok után, amiket elviselt, nem hagyhatja megöletni magát éppen most, amikor Quincey-nek akkora szüksége van rá. Minát hirtelen szokatlan, eszeveszett düh szállta meg. Szétáradt benne újfajta ereje. Váratlanul elszabadult a fenevad, amely oly sokáig szunnyadt benne: Drakula vére. Szíve annyira felgyorsult, mint még soha, ereiben úgy rohant a vére, mintha önálló akarattal bírna, és ez természetfölötti er t és gyorsaságot kölcsönzött neki. Miel tt a Fehérruhás n elharaphatta volna a torkát, vagy miel tt egyáltalán észbe kaphatott volna, Mina ledobta magáról a támadót. A sötét hajú vámpírn stény visítva szállt a leveg ben, kecses ívet írt le, majd egy vas lámpaoszlophoz vágódva, ocsmány reccsenéssel zuhant a macskak re. A lámpaoszlop szikrafelh ben tört ketté. A fels része rád lt a vámpírra, és a földhöz préselte. Mina hitetlenkedve bámulta saját kezét. Éppen id ben nézett föl, hogy meglássa, amint a Fehérruhás úgy emeli föl és vágja hozzá a súlyos vasoszlopot, mintha csak törött faág volna. gondolkodás nélkül, elképeszt könynyedséggel félreugrott, majd a kardjáért rohant, ami Holmwood felborult hintója közelében feküdt a földön. Kivon-

322

ta a kardot, majd egyetlen mozdulattal a rátámadó Fehérruháshoz fordult. A közeled vámpír felé döfött. Vér serkent a vicsorgó fenevad mellkasából. Az ördögbe! A fejére céloztam! Mina újra felemelte a kardot; ezúttal nem hibázik. A vámpír nyakának szegezett penge sziszegve hasította a leveg t. A Fehérruhás n vadállati hörgéssel markolta meg a penge hegyét. Csontig hatoló sebéb l kifreccsent a vér. A penge kettétört a bestia kezében. Amint a kardmarkolat kicsúszott a kezéb l, Mina érezte, hogy lába a leveg be emelkedik. A vámpír ütésének ereje hozzávágta az asszonyt a hintó kerekéhez, amely azon nyomban összetört. A vas kerékagy Mina keresztcsontjának csapódott, mire zihálva csúszott le a földre. Tüdejéb l kiszaladt a leveg . – Úgy harcolsz, mint egy férfi – nevetett a Fehérruhás n . – Azt hittem, a fejedelmek finomabb hölgyet választanak a szerelemre! Mina leveg ért kapkodott. – Nem minden asszony rabszolgája az urának! Ez a Fehérruhás n elevenébe talált. Egy pillanatig mozdulatlanná merevedett, majd cikázó csíkká mosódott. Mina elh lve bámulta ezt a hihetetlen sebességet. Most meg fogják ölni. Lelkében megjelent sötét hercegének képe. „Mozdulj!” – kiáltotta riadt arccal Mina felé a látomás. Abban az egyetlen pillanatban, ami a Fehérruhás n nek ahhoz kellett, hogy odaérjen hozzá, Mina elvesztette az uralmat a teste fölött. Olyan volt, mintha ereiben Drakula vére engedelmeskedne vezére parancsának. Csak nézte a kezét, ahogy felragadja Holmwood törött sétapálcáját, és maga elé tartja, mint a lándzsások, ha lovasság támadja meg ket. A vámpír túlságosan felgyorsult ahhoz, hogy megállhasson: felnyársalta magát Holmwood sétapálcájával, amelynek törött vége átütötte a szí-

vét. Borzongató, jéghideg vér fröccsent Mina kezére és arcára. A Fehérruhás n diadalmas vonítása halálsikollyá torzult. A vámpír hitetlenkedve bámult Minára. – Hogyan…? – károgta. – Nem figyelmeztetett az úrn d? – kérdezett vissza Mina. – Drakula házasságtör szajhája vagyok. Megperdítette a Fehérruhás n t, és a ház falához vágta. Téglák törtek a becsapódástól. A vámpír a földre csúszott. Szeme örökre lecsukódott, arca visszaváltozott emberivé. Drakula megmentette, de a férjének gyilkosa is. Mina nem is tudta, mit érezzen. Arthur Holmwood kocsisának holttestéhez visszatérve azon t dött, hogy valahol mélyen nem ugyanolyan gyilkos-e is, mint a vámpírfejedelem? Akkora sikoltozás és kolompolás támadt a Wellington Streeten, hogy az asszony felriadt a töprengésb l. Quincey! Kifogta a hintóból az ostorhegyes cs dört. Most nincs id amazonnyeregre, fenébe az etikettel! Felrántotta a szoknyáját, és sz rén meglovagolta cs dört. Megmarkolta a sörényét, oldalba rúgta, és már vágtatott is a Lyceum felé, termetes lovával törve utat magának a fejvesztett sokaságban. Még mindig a nyers ösztönök hajtották, és nem állt meg senki kedvéért. Az ég színház közelében a cs dör vadul ágaskodni kezdett. Minának le kellett volna esnie, de ismét megvédte az ereje. Átverekedte magát a lépcs ig, de hiába. A tet már leégett, fellegekben gomolygott a tüzes pernye, mintha szentjánosbogarak röpködnének az éjszakában. Ordítozó embert vett észre, akit több t zoltó igyekezett féken tartani. – Arthur! Holmwood lerázta magáról a t zoltókat, és letámolygott a lépcs n Minához. Könnyek ültek a szemében, és a fejét rázta. Fakó arca maga volt a kudarc. Mina szíve összeszorult.

324

– Mi történt? Hol a fiam? Hol van Quincey? Arthur Holmwood azel tt sose h költ vissza a kihívásoktól. Most azonban sehogy sem bírt az asszony szeme közé nézni. – Le vagyok sújtva, Mina – szólt megtört hangon. – Quincey elment.

XL.

A

zt mondják, nincsen nagyobb fájdalom, mint a szül é, akinek túl kell élnie saját gyerekét. A gyermektelen Arthur Holmwood nem hitte volna, hogy valaha is meg kelljen gy dnie ennek az állításnak az igazságáról. Egészen mostanáig, amikor tehetetlenül volt kénytelen nézni Minát, aki Lót vé vált feleségéhez hasonlóan ugyancsak nem bírt elfordulni a lángoló színháztól. Az asszony megdermedt. Szemének fénye kialudt. Arthur azt hitte, a szíve is k vé változott. Akármennyire haragudott is Mina Harkerre, ilyen sorsot nem kívánt volna neki. Megkedvelte a fiát, sokkal jobban, mint amennyire bevallotta magának. Forrófej suhanc, de hát is az volt valaha. Csak azt remélte, hogy Quincey-t megkíméli a sors attól a balvégzett l, amely apját és Jacket utolérte. A balvégzett l, amely alighanem egyaránt leselkedik mindannyiukra. A t zoltók visszaszorították az id közben elnémult sokaságot. A töml ket felgöngyölték, a vizet sem szivattyúzták tovább. Itt már nem volt mit tenni. Holmwood kantárszáron ragadta a cs dört, és félrehúzta az útból, nehogy Minának baja essék. Az asszony láttán rémiszt gondolata támadt. Csak nem lesz olyan eszel s, hogy berohan a zbe a fia után? Továbbra is figyelte a szeme sarkából Minát, próbálta kitalálni, mit forral. Legföljebb tucat lépést ha tehettek, amikor Mina a bejáratra mutatva elsikoltotta magát: – Quincey! 326

Holmwood biztosra vette, hogy az asszony most lépett át az rültség küszöbén. Ám visszafordulva is szembesült a meglep látvánnyal: a lángfüggöny mögül Quincey Harker támolygott el . Deszkák recsegtek iszonyú hanger vel. Repedések ntek fel a színház falain. A Lyceum megd lt. Mina lepattant a nyeregb l. Holmwood felrohant a lépcs n, és ugyanakkor ért a bejárathoz, amikor Quincey. A fiatalember fekete volt a koromtól, a kabátja égett. Bódultnak t nt. Holmwood megragadta Quincey kabátjának hajtókáját, és kitépte a fiatalembert a halál markából. – Fusson, Quincey! A fiatalembert önmaga elé rántva Holmwood maga is menekül re fogta. A színház ekkor bed lt, a bámészkodók felsikoltottak. Vastag, fullasztó fekete füst szállt a romok közül. Csak a klasszicista homlokzat maradt épen. Mina eloltotta fiának lángoló kabátját, majd letépte a redingote ujját, égési sebeket keresve. – Megsebesültél, Quincey? A fiatalembert annyira megrendítette ez a hajszál híján történt menekülés, hogy nem felelt. Bár nem is kellett. A b re ép volt és sértetlen. Holmwood döbbenten csóválta a fejét. Csaták tucatjait élte át, látta vérfürd k nyomait bátor fiatalembereken. Ilyet azonban még sosem tapasztalt. Ez nem lehetett egyszer szerencse – ez úgyszólván csoda! Orvosi táskás ember rontott ki a tömegb l, nyomában az aggodalmaskodó t zoltók. Mina rémülten nézett Holmwoodra. Ne engedd ket Quincey közelébe! Holmwood a közeled k elé futott. – Vissza! Senki se jöjjön közelebb! Az emberek megtorpantak. Holmwood visszafordult az anyához és a fiához.

– El kell t nnünk innen! – ordította. Könnyek szöktek Quincey szemébe. – Meghalt… Basarab meghalt. Holmwood nem hagyhatott id t erre a gyászra. Így is hallotta, hogyan kap leveg után a sokaság, amikor felsegíti Quincey-t. A legközelebb állók láthatták, hogy a fiatalembernek nem esett semmi baja. Holmwood nem szerette volna, ha jelenetet csapnak. Elvonszolta Quincey-t a romba d lt színháztól, Mina pedig visszament a cs dörért. Ha a szájtátók nem is értették Quincey csodás menekülését, Arthur Holmwood nagyon is jól tudta, mi lehet ennek az oka. Mina azért ilyen fiatalos külsej , mert ivott Drakula véréb l. Ez a vér kerülhetett át Quincey szervezetébe, amíg az anyja méhében volt, és azóta is ott csörgedezik az ereiben. Igyekeztek minél távolabb kerülni a sokaságtól az utcán. Holmwoodban el ször csillant fel a remény. Ha ez a vér ilyen gyógyító hatással van Quincey-re, akkor a fiú talán a vámpír erejét is örökölhette. Drakula hatalmas fegyvert adott önmaga ellen Arthur kezébe!

Cotford fojtottan szitkozódott. Amióta két éve bezárt a Waterloo t zoltóság, a Scotland Yard t zoltórészlege agyondolgozta magát. Szekereik folyamatosan eltorlaszolták az utcákat, kolompolásuk az rületbe kergette a londoniakat. Amíg a két rend rfogat végighajtott a Whitehallon a Strand felé, Cotford kocsisának mindegyre ki kellett térnie a t zoltók útjából. Akárhol ütött is ki az a t z, ritka spektákulum lehet, mert mintha egész London odacs dült volna, hogy megbámulja. Az utcák gyakorlatilag járhatatlanok lettek a t zoltók és a járókel k sokasága miatt. Márpedig ha Cotford nem akar lekésni a légyottról a Hasfelmetsz vel, akkor neki, Leenek és a maroknyi fel328

fegyverzett rend rkülönítményüknek rövid úton a Lyceum Színházhoz kell jutniuk. Az ideges, türelmetlen Cotford a fogat ablakán kihajolva nézett vissza a másik rend rkocsira. Az is csak toporgott a tömegben. Cotford ráordított az utcát eltorlaszoló gyalogosokra: – Utat! Mozgás! Lee pedig a másik ablakon hajolt ki: – Rend rség! Utat kérünk! Cotford káromkodott, amikor a Waterloo hídnál rá kellett jönnie, hogy azt bizony már megint lezárták javítás céljából. – Jobbra, a King William Streeten! – ordította a kocsisnak. – Kerüljünk a St. Martin’s felé! Az ülésen hátrad lve ismer s émelygés fogta el, ugyanaz az érzés, mint amikor huszonöt éve megbotlott a járdaszegélyben, és elszalasztottá a Hasfelmetsz t. Ennek a mostani kerül nek köszönhet en újabb húsz perccel csúszik a nagy találkozás. Ha ma éjszaka balul ütnek ki a dolgok, soha többé nem lesz alkalma helyrebillenteni a mérleget!

A tömegben lökdös Mina alig bírta visszafojtani a könnyeit, amint azt figyelte, hogyan támogatja maga el tt Holmwood az fiát. Olyan borzasztóan szerette volna megvigasztalni Quincey-t! Majdnem elveszítette ezen az éjszakán, és most mégsem bírta kifejezni, mit érez. – Ez meg mit keres itt? – a fiatalember továbbra sem volt hajlandó tudomást venni Mináról. – Azt hittem, bízhatok magában! Ami sok, az sok. Mina megragadta a fiát. – Még mindig az anyád vagyok! Az egyetlen, aki neked jutott, és aki szeret téged! – Nincs id nk családi csetepatékra – szólt határozottan Art-

hur. – Meg kell találnunk Van Helsinget! Most azonnal! Quincey tiltakozásra nyitotta volna a száját, ám Holmwood már taszigálta is keresztül a tömegen. Már éppen elég drága id t veszítettek azzal, hogy hiba próbáltak a k hajításnyira lév Wellington Streetre nyomakodni. A t zoltókocsik és a bámészkodók teljesen eltorlaszolták ezt az útkeresztez dést. Mintha fölfelé eveznének a folyón. Vissza kellett fordulniuk, hogy újra elhaladjanak az ég színház el tt. A rémülten ágaskodó cs dör kis híján fellökte Minát. Holmwood letépte magától a nyakkend t, és bekötötte vele a szerencsétlen állat szemét. Északnak tartottak. Quincey ezalatt elmesélte, mi mindent tudott meg odabent. – Azt mondja, valamilyen grófn gyújtotta fel a színházat, hogy megölje Basarabot? – kérdezte Holmwood. Quincey bólintott. Holmwood sötéten nézett Minára. Pontosan tudta, mire gondolhat az asszony. Jonathan és Seward halála, Van Helsing sürgönye és a grófn egyetlen következtetéssé állt össze: Drakula él, és Angliában van. A másik lehet ség annyira iszonyú volt, hogy bele se mert gondolni, vagyis hogy Drakula ismeri az igazságot, amit titkolni próbált el le! Talán azért jön, hogy mindenáron visszakövetelje, ami az övé, még akkor is, ha ehhez Báthoryval szövetkezve Minát is meg kell ölnie. – Mi az? – kérdezte Quincey anyja töprengése láttán. – Drakula él. Itt van Londonban… – Mina Harker! Arthur Holmwood! – kiáltotta mögöttük egy ismer s hang. – Ne mozduljanak! Mina két rend rfogatot látott közeledni a Tavistock Street fel l. Egyikb l Cotford ugrott ki, sarkában Lee rmesterrel. – Magukat körözik kihallgatás céljából – mondta Lee. – Ne mozduljanak! Rend rök ugráltak ki egymás után a kocsiból. Lee vezette a

330

támadást, hatalmas termetét kihasználva tört utat a tömegben. Nem volt vesztegetni való id . Mina Holmwood felé lökte a fiát, és azt kiáltotta: – Fel a lóra! Holmwood felpattant a cs dörére, és leoldotta a kötést az állat szemér l. – Mi folyik itt? – kiáltotta kábán Quincey. Holmwood válaszképpen galléron ragadta, és felrántotta a lóra. – Állítsák meg ket! – ordította Cotford. – Ne hagyják, hogy megszökjenek! Holmwood pisztolyt rántott el a zsebéb l, és a leveg be tt. A szájtátók üvöltve szétszóródtak. Az egyik rend r el húzta a karabélyát, ujját a ravaszra illesztette. Lee rmester az éjszakai ég felé irányozta kollégája puskacsövét. – Ne a tömegbe l jön, maga szerencsétlen! Holmwood újra elsütötte a pisztolyát, még szélesebb utat törve ezzel magának. – Meg rült maga? – rikoltotta Quincey. – Már réges-régen, Harker fiatalúr! – felelte Holmwood, szemében szilaj fénnyel. Oldalba rúgta a cs dört. – Gyia! A ló bakolt, azután vágtázni kezdett északnak, a Bow Street felé. – Álljanak meg! – mennydörögte Cotford, pisztolyát Quincey hátának szegezve. A tömeg éppen szétszéledt a lövés útjából. Cotford tekintete világosan elárulta a szándékát. – Nem! A fiamat nem! – Mina a puskacs és Quincey háta közé vetette magát. – A pokolba! – átkozódott Cotford. – Utánuk! – üvöltötte az embereinek. Ketten gyalog vágtak neki, Lee és a többiek pedig a kocsikhoz indultak. – Állj! Maguk velem jönnek – szólt oda Cotford a fiatal

Price és Marrow rmestereknek. Az ír véreb most Minára zúdította a mérgét. – Köszönöm, Mrs. Harker. Azonosítottuk a kedves fiát. Hova mennek? Mina kiegyenesedett. – A leghalványabb sejtelmem sincsen. Egyáltalán, mi köze ehhez az egészhez a fiamnak? Cotford éppen szabadjára akarta engedni az indulatait, amikor olyan fülrepeszt visítás hallatszott, hogy mindenkinek földbe gyökerezett a lába. Csak a fejek fordultak egy asszony felé, aki „Gyilkos! Gyilkos!” visítással rohant végig az utcán. *** Cotford, Price és Marrow már el is vonszolta Minát a törött Holmwood-hintó felé. London sose fogja elfelejteni ezt az éjszakát. Látványos t z, csodálatos megmenekülés, most pedig egy közterületen meggyilkolt, azazhogy szíven szúrt asszony! Cotford megvizsgálta a n véres mellkasából meredez címeres sétapálcát. – A gyilkos szerszám Holmwoodék címerét viseli! – jelentette be Cotford diadalmasan a közönségnek. Megpördítette Minát, közszemlére téve a vérfoltokat. – Lenne olyan jó elmagyarázni, hogy került magára ennyi vér? – A fiam megsebesült a színházban. – Ezt nézze, uram! – Price rmester megragadta a véres szamurájkardot. Cotford Marrow-ra bízta Minát, és a törött penge fölé hajolt. Jonathan Harker. Angol-Japán Szövetség – állt a vérfoltok között. – Micsoda el vigyázatosságra vall, hogy a férje fegyverét használja! Mina már válaszolt volna, de nem talált érveket a bizonyíték

332

letagadására. – Nyugodjék meg, Mrs. Harker, alapos leszek – mosolygott Cotford. – Megvizsgáljuk majd a vércsoportokat, és biztos vagyok benne, hogy a pengén és a maga ruháján található nyomok ugyanattól a személyt l származnak. Maga ölte meg ezt a t. – Cotford ezzel Marrowhoz fordult. – Hozza ide a kórboncnokot! Most nem lehet ok kételyre. Magam fogom felügyelni a bizonyítékgy jtést. Mina nagyon igyekezett, hogy az arca ne áruljon el semmit, de kezdett attól tat tani, hogy hamar bitófán végzi.

Báthory Erzsébet grófn a patinától zöld rézkupola tetején állt, a Lyceum romjaival átellenben. A mélyb l gomolygó füst égett emberhús mámorító parfümjét hozta. Báthory a magaslesr l nyomon lövethette nagyjátéka összes szerepl jét. Arthur Holmwood és a fiú alighanem feláldozta az asszonyt, hogy megszökhessenek. Ennyit a lovagiasságról! Cotford felügyel követte a morzsákat, amelyeket szórt ki neki. Pontosan úgy alakult minden, ahogy eltervezte. Nem gy zött ámulni az emberi észjárás egyszer ségén. Milyen könnyen lehet manipulálni az embereket! Nem is csoda, hogy k állnak Isten teremtésének csúcsán. Szilaj nevetés csiklandozta a zsigereit; keresztülcikázott rajta, végül kirobbant a száján. Hát tényleg fels bbrend lény! Mire véget ér az éjszaka, véget ét az játéka is. A vesztesek meghalnak, pedig ismét legy zte Istent. Túlélése biztos. Kétség nem fér hozzá, hogy a leger sebb. A Lyceum Színház ég romjait bámulva kéjelgett a Basarab fölötti gy zelemben. – Jó éjt, királyfi! Azzal köd alakjában elgomolygott az éjszakába, hiszen még rengeteg munka várt rá.

XLI.

ujjai acélkampókként kapaszkodtak Arthur HolmQuincey wood kabátjába. Mozdulni se mert, így is alig bírt megmaradni a sz rén megült lovon. Az utcák útveszt je rend rsípoktól visszhangzott. Elnyargaltak egy lajtos kocsi mellett. A t zoltók mutogattak rájuk, a vezet pedig rázni kezdte a kolompot, hogy figyelmeztesse a rend rséget. Holmwood habozás nélkül rántott egyet a kantárszáron, és olyan sebesen fordult meg a lóval, hogy Quincey kis híján lecsúszott a macskak re. Ez a tehetetlenség ugyancsak nem jellemz arra a gonosz ellen felesküdött h s harcosra, akinek valaha képzelte magát. Megkockáztatott egy pillantást Holmwood válla felett, és látta, hogy rend rségi automobil robog feléjük. Holmwood ismét megrántotta díjnyertes arab telivérjének kamatját. A cs dör elkanyarodott, és bevágtatott az Alexandra-kapun a Hyde Parkba. Az automobil nem lesz képes követni ket a sz k Buck Hill sétányon – úgy t nik, a technikának is megvannak a maga korlátai. Arthur megállt a mesterséges Serpentine-tónál. Quincey tíz mérföld óta el ször mert lazítani a szorításán. Holmwood a legalkalmasabb egérutat kereste. – El kell jutunk Van Helsinghez anélkül, hogy észrevennének minket. – Az az rült életveszélyesen megfenyegetett! – puffogott Quincey. – Én nem megyek a közelébe! – Ne gyerekeskedjék már! Van Helsing látta Drakulát. Szükségünk van rá. 334

– Mindenütt ott a rend rség! Azt se tudjuk, hol rejt zik az az alak! Holmwood összehajtogatott sürgönyt húzott el a kabátzsebéb l. Meglobogtatta. – A Great Eastern Hotelben szállt meg. Minden, amire szükségünk lesz a felkutatásához, itt van ebben a sür… – hirtelen elhallgatott; valami távoli, elmosódó zaj ütötte meg a fülét. Quincey-nek ugyanaz a nyugtalanító érzése támadt, mint amikor túlélte a színház mennyezetének beomlását. Valami történik a testével-lelkével, és nem tudja, mi az. Jóval Holmwood el tt felismerte a közeled hangot. – Kutyák! – Vérebek – tette hozzá kisvártatva Holmwood. Ahelyett, hogy elvágtatott volna, leszállt a lóról, és a meghökkent Quincey-t is magával húzta. – Mit csinál? Gyalog semmi esélyünk! – A ló ugyan gyors állat, de egyáltalán nem bátor. Az els csaholó kutyától bakolni fog, mi pedig leesünk róla. Éles hangon kurjantott, és rácsapott a ló farára. A cs dör elnyargalt kelet felé a parkon át. Quincey katonásdit játszó, tanulatlan suhancnak érezte magát. Milyen ostoba is volt, amikor azt hitte, h s lehet! Szorosan Holmwood nyomában haladt. Percr l percre növekv elragadtatást keltett benne Holmwood frontharcosi tudása. – Kövessen – suttogta Holmwood Quincey-nek. Észak felé indult a parkban, sarkában a fiatalemberrel. Letört egy gallyat, visszament, elsimította a nyomaikat. Így csak azt lehetett látni, ahol a ló elszáguldott keletnek. – A szagunk két irányban lesz érezhet , ami a legjobb esetben majd hátráltatja üldöz inket. A legrosszabb esetben két részre osztja ket. Kiléptek a parkból, keresztülmentek a Bayswater Roadon,

és elindultak a Paddingon pályaudvarhoz. Quincey nem csodálkozott, hogy a pályaudvar minden bejáratánál hemzsegnek a rend rök. Felhajtották a gallérjukat, úgy vágtak át a Praed Streeten. A rend rök csörömpöl telefonra figyeltek fel. Az egyik kinyitott kulcsával egy kék telefonkioszkot. Quincey számára fájdalmasan nyilvánvalóvá vált, hogy a technika segítségével szökésük híre egyhamar megel zi ket. Gondolataiból távoli kutyaugatás riasztotta fel. Holmwood fortélya nem vált be. A vérebek még mindig a nyomukban voltak. A pályaudvaron a rend rök most már minden irányba figyeltek. Holmwood karon ragadta Quincey-t, elterelte az állomás közeléb l. Ferde vonalban vágtak át a szomszédos kórház udvarán. Itt is lézengtek egy maroknyian, csupa szeretteiért aggódó ember. Arthur mindent arra a lapra tett föl, hogy túlságosan lefoglalja az embereket a maguk baja, és nem fogják észrevenni a közöttük átsurranó szökevényeket. Igyekeztek olyan lassan és hanyagul mozogni, ahogy csak tudtak, hogy ne keltsenek gyanút. A kutyaugatás közeledett. A családtagok felnéztek. Quincey önfenntartási ösztöne azt sikoltotta, hogy fusson! Holmwood megérezte a fiatalemberben a feszültséget. Megszorította a karját. – Ne! – súgta, a foga között sz rve a szót. – Sose jutunk ki az utcákon! Mindenütt rend rök vannak! – Nem az utcákon megyünk – mondta Arthur mosolyogva –, hanem alattuk. Egy pillanattal kés bb Quincey lába alól kicsúszott a talaj, maga pedig kis híján arccal valami b zhödt vízbe bucskázott. Apró, városi szennycsatorna szélén állt. Arthur elment mellette, és a legfinomabb b rb l készült cip jében habozás nélkül belegázolt az orrfacsaró kanálisba. Várakozva pillantott vissza a fiatalemberre. Quincey a mocsoktól és emberi ürülékt l b zl vízre bámult.

336

A kutyaugatás er södött. Mindjárt itt a rend rség! – A szennyvíz miatt elveszítik a nyomunkat. Mozogjon már! Quincey orrát-száját befogva követte. Azon mélázott, hogy nekik kellene üldözniük a dögletes gonosztev ket, ehelyett mocsokban gázolva menekülnek a kutyák el l. Ám úgy látszik, végre csak rájuk mosolygott a szerencse, mert az egyik kanyarban elhagyott csónakot pillantottak meg. A sablonnal festett, viharvert felirat szerint a Városi Közmunkaügyi Bizottság tulajdona volt. Vízre tették, majd Holmwood megragadta az egyetlen lapátot, és evezni kezdett. A warwicki áteresznél Quincey meglepetésére társa bal helyett jobbra fordult, azaz éppen az ellenkez irányba, mint amerre kijuthattak volna a városból. – Rossz felé megy. Arthur szeme megvillant. – Van Helsing sürgönyében az áll, hogy Drakula a Great Eastern Hotelben támadta meg. Íme a kulcs: „Renfield az én menedékem, a gyermekek véd szentjének nagyszer házában, a király keresztje mellett.” Van Helsing még mindig a városban tartózkodik. Quincey-t mindez nem érdekelte. Kezét az evez re téve megállította Holmwoodot. – El kell t nnünk innen, amilyen gyorsan csak lehet! Még visszajöhetünk, ha kissé megnyugodtak itt a kedélyek. Holmwood szemében t z lobbant. Bátorság volt ebben a zben, és még valami más: egy csepp eszel sség, ami kényelmetlenül emlékeztette Quincey-t Van Helsing tekintetére. Holmwood leseperte az evez jét megállító kezet, és továbbhaladt a belváros felé. Quincey hamarosan bugyborékoló hangra lett figyelmes az ülése alatt. Most már megértette a látszólagos nemtör dömséget, amellyel a csatornatisztító munkások otthagyták ezt a tek-

t a kanális partján. Lyukas volt! Quincey a beáramló poshadt vízre bámult, majd keresni kezdte, mivel merhetné ki. Semmit nem talált. Visszafojtotta hát a lélegzetét, és a hányingerével küzdve kézzel kezdte meregetni a szennylét. A beszivárgó víz azonban gyorsabb volt nála. Holmwood evezett, ahogy csak bírt. Láthatatlanul mentek át több utca alatt, míg a kanális megkerülte a Regent’s Parkot. – Választhattam volna Oxfordban vívás helyett a nyomorult evez scsapatot is – mormogta Holmwood. Quincey belátta, hogy járm vük minden lapátolás ellenére sem bírja már sokáig. Jóval bokán fölül ért benne a víz. Holmwood ugyanerre a következtetésre jutott, mert beman verezte a csónakot a gázm vek telephelyéhez vezet felüljáró alá. Otthagyták a lyukas tekn t a parton. Quincey követte a vizes cip jében sebesen dél felé cuppogó Holmwoodot. Szíve összeszorult az éjszakai égen kígyóként kanyargó füst látványától. Eszerint még mindig ég a Lyceum. Ez a t z napokig nem fog kialudni. A lángok a színházzal együtt Quincey álmait is elemésztették. Basarab már soha többé nem válaszolhat arra a rengeteg kérdésre, amit fel akart tenni neki. Basarab! Quincey nem is tudta, gyászolja-e vagy átkozza mesterét. Szívében anynyi kérdés égett, a válaszok pedig ottvesztek a t zben. Öregnek, roncsnak érezte magát, akit kerülget a halál. Észrevette, hogy Holmwood a St. Pancras pályaudvar felé igyekszik. – Azt mondta, Van Helsing még mindig a városban tartózkodik – törte meg a csendet a fiatalember. – A táviratban ez áll, „a gyermekek véd szentjének nagyszer házában”. Van Helsing átköltözött a Midland Grand Hotelbe a St. Pancras pályaudvar mellé. St. Pancras a gyermekek véd szentje, és a szálloda King’s Cross állomás közelében van. Quincey nemigen jött lázba Van Helsing rejtjeleinek meg-

338

fejtését l. A szállodához csak úgy juthatnak el, ha keresztülvágnak két pályaudvaron is, márpedig ott nyüzsögni fognak a rend rök. Közeledtek az olasz gótikus hotelhez, amelynek nagysága és pompája teljesen leny gözte Quincey-t. A „nagyszer ” nem is méltó kifejezés. Az éjszakai homályban dereng épület baljós és fenyeget volt. A közeled rend rségi automobil hangjának hallatán Holmwood az árkádok alá taszigálta a fiatalembert. Szálas, egyenruhás tiszt szállt ki a járm l, rajzot lobogtatott a kollégái orra el tt. – Lee – dörmögte a tisztre ráismerve Holmwood. Quincey két, durván rájuk hasonlító rajzot látott. A fejét tette volna rá, hogy a Stranden ücsörg kétbalkezes utcai portrérajzolók egyikének a keze alól kerültek ki. Holmwood szivart vett el , majd a gyufás skatulyát Quincey-nek hajítva beljebb húzódott az árkádok alá, hogy ne érje a szél. Quincey megértette, miben mesterkedik. Gyufát gyújtott, és kezével beárnyékolta a lángot, mintha csak a szélt l óvná. Rend rök siettek el mellettük, agyukban frissen megmaradhatott a két rajzolt arc. Minden járókel t megbámultak, ügyet sem vetve Holmwoodra és Quincey-re. Tökéletesen hihe, hogy két ember hátat fordít a világnak, hogy könnyebben rágyújthasson. Arthur pöffentett, és megnyugtatóan rátette a kezét Quincey karjára. Megvárták, míg Lee visszaszállt az automobilba, és elhajtott. – Drakula újra és újra a pusztulás szélére sodort bennünket – mormogta Quincey, mialatt követte Holmwoodot a Midland Grand Hotel f bejáratához. – Csakugyan azt hiszi, hogy ett l a vénembert l megtudhatjuk, mit tegyünk a túlélésünkért? – Túlélés? – Arthur megállt a f bejáratnál, és különös pillantást vetett Quincey-re. – Mit számít az nekem, amíg Drakula él? – Majd minden további magyarázat nélkül belépett a szálloda el csarnokába.

XLII.

I

tt nyugszik Bram Stoker, minden id k legnagyobb színészének, egykori impresszáriója. Bram Stoker igyekezett ellökni magától ezt a képet, de ahányszor csak behunyta a szemét, mindannyiszor látta a szavakat, amelyek kétségtelenül felvésetnek majd a sírkövére. Életének függönye-mindjárt legördül, és nem lesz visszahívás. Stokernek még mindig volt érzéke a keser iróniához. Ágyhoz kötött gyerek volt életének hajnalán, ágyhoz kötött öregemberként is végzi. Rab lett a tulajdon testében. Bal oldala lebénult, nem bírt mozogni, még egyedül enni sem. El kellett viselnie a méltatlanságot, hogy fürdessék és tisztába tegyék, mint egy magatehetetlen csecsem t. Becsületes és dolgos embernek tartotta magát, el nem képzelhette, mit velhetett, amivel így megsértette Istent. Valami borzasztó lehetett, ha ennyi bukás jutott ki neki egyetlen élet alatt. rjít gondolat, hogy miután nem rendezheti a darabot, a Drakula hamarosan elt nik valami könyvesbolt elfelejtett, hátsó polcán, míg Oscar Wilde regénye, a Dorian Gray arcképe kétségkívül kora legnagyobb rémregényeként vonul majd be az irodalomtörténetbe. Valahol az égben Henry Irving most bizonyára kineveti. Ráhagyta a Lyceum Színházat, de ez inkább arculcsapás volt, mint esély álmainak megvalósítására. Bram Stokert a mennyország gyöngykapujánál minden bizonnyal a részeg Irving fogja várni, hogy kárörvend en rávigyorogjon. Whiskys pohár lesz a kezében, és két n személy csimpaszkodik bele kétfel l. Stoker 340

még azt is tudja, mit fog mondani: Én figyelmeztettelek, te tehetségtelen tulok! Aki könyvel nek születik, könyvel ként is hal meg! A közelben kongatni kezdett a Big Ben. Minden kongassál nyilvánvalóbb lett, hogy Stoker életének hátralev perceit számolja. Kilenc ütés, kilenc óra. A felesége visszavonult a szobájába. Az ápolón je szintén. Ezt az id t gy lölte a legjobban Stoker, amikor itt kellett feküdnie magányosan, mozdulatlanul, a gondolatok vermében. Hirtelen fázni kezdett, mintha tíz fokkal csökkent volna a szoba h mérséklete. Kialudt a t z? Nagy fáradsággal felkönyökölt, és az ápolón jéért kiáltott. Csak félig tudta mozgatni a száját. Stoker a fejét is alig bírta elfordítani annyira, hogy lássa, mozogni kezdtek az árnyékok, amelyeket a függöny mellett beszivárgó holdfény vetett a szobába. Ismét kiáltani próbált, de csak rekedt morgás jött ki a száján. Kereste, van-e még valaki a szobában. Egy lelket sem látott. Valaki más lélegzését keresve hegyezte a fülét, de csak a sajátját hallotta. Furcsa karistolás hallatszott. Stoker visszafojtotta a lélegzetét. Egér is rágcsálhatott a padló alatt, de a hang ereje hamarosan inkább deszkát hasogató vés re hasonlított. Stoker egyre jobban félt. Van még valaki a szobában! Árnyék vált le a falról, az ablak el tt elhaladva elnyelte a holdfényt, majd az ágy lábához közeledett. Stoker ökölbe szorított kézzel ütötte a fejtámlát, és kiáltani próbált. Tehetetlen kétkedéssel figyelte, amint az árnyék emberformába rendez dik. Bizonyosra vette, hogy szörny lidércnyomása van. Mocorgott, hogy az oldalára fordulhasson, és ép jobbjával megpróbálta elérni az ágy melletti kerekes széket. Ha képes lenne beülni a székbe, talán kimenekülhetne! Már majdnem megragadta a karfát, amikor valami áthussant a leveg n. Stokert keményen mellbe lökték, és le-

veg ért kapkodva zuhant vissza az ágyba. Fülét dühödt morgás ütötte meg. Egyszerre jött minden irányból, mintha farkasfalka venné körül az ágyát. A fekete árnyék el reszökkent, beburkolta Stokert. Nehéz volt, mintha egy másik ember szögezné az ágyhoz. Stoker a maradék csekély erejével próbált védekezni. Felordított, mert valami megszúrta a nyakát. Nem fájt, de tudta, hogy kiszívják testéb l a vért. Az árnyék élt, viszont egyhamar halott lesz. Borzasztó nagyot hibázott! A bolond, akivel sok éve találkozott a kocsmában, nem részeg mesével akarta mulattatni, hanem figyelmeztetni próbálta t és a világot, hogy vámpírok valóban léteznek! A hold még egyszer rásütött Stokerre, aki már látta, mi találta mellbe. A saját példánya volt a Drakulából. Borítójába egy kíméletlen karom egyetlen szót hasított: HAZUGSÁG!

342

XLIII.

nem tudott volna a fenséges párizsi Notre-Dame Quincey székesegyháznál nagyszer bbet elképzelni, most mégis szeme-szája elállt a hatalmas Midland Hotel fény zését l. Nagyon ide nem ill nek érezte magát a tépett, büdös, kormos gönceiben. Úgy lapult oda a zöld márványoszlophoz, mintha be akarna olvadni a háttérbe, és a világért se merészkedett volna közel az el csarnokban járó-kel vendégekhez. Holmwood viszont magabiztosan vágott át a tömegen, és a színes padlón keresztül egyenesen a kézzel faragott mahagóni recepciós pulthoz ment. Nem érdekelte, hogy fest, milyen a szaga, még az sem, hogy a cip jéb l folyik a szennylé. még így is a tiszteletet parancsoló Arthur Holmwood volt. Az ideges recepciós már futott is Holmwood elé. – Lord Godalming! Micsoda kellemes meglepetés! Ha tudtam volna, hogy lordságod megtisztel, szabót és inast rendelek. – Szabót? – kérdezte Holmwood tökéletes hidegvérrel. – Miért, az ég szerelmére? – Annyi id sem kellene egy öltöny elkészítéséhez… Holmwood fölemelte a kezét. – Arra semmi szükség. Egy Mr. Renfield nev vendéget keresek. Renfield az én menedékem. Quincey végre megértette az öregember sürgönyét. Van Helsing egyértelm en nyomra akarta vezetni ket. Talán segíteni is tud. Nem csoda, hogy az egykor London legel kel bb szállodá-

jának számító Midland Grand id vel elveszette ezt a rangját. Még 1912-ben sem volt felvonó az épületben. Van Helsing pedig természetesen a legfels emeletre húzódott, nyilván azért, hogy szükség esetén a tet n át is megszökhessen. Örökkévalóságnak t ideig kapaszkodtak fölfelé a kanyargós f lépcs n. Holmwood egy szuszra felért, Quincey-nek kétszer is meg kellett állnia. Amint újra leveg höz jutott, hátrahajtotta a fejét, és látta, hogy a kobaltkékre meszelt, bolthajtásos mennyezeten aranyfüst csillagok ragyognak. Mintha a mennyek lajtorjáján hágnának fel! A pihen re néz fülke egyik festményén Szent György leszúrta a sárkányt. Quincey szerint a falfestmény épp összhangban volt a vállalkozásukkal. A folyosó közepén Holmwood megállt, és körülnézett, hogy egyedül vannak-e. Felt nés nélkül el húzta a revolverét, és ellen rizte a tárat. – Csak feltételezhetjük, hogy Van Helsing küldte a sürgönyt. Ha netán csapdába sétálnánk, jobb felkészülni. – Mr. Stoker szerint inkább ezüstgolyóval kellene betárazni, nem? – kérdezte Quincey. – Nem elég tájékozott a néprajzban, Harker fiatalúr. Ahogyan Mr. Stoker sem volt az. Ezüstgolyó a vérfarkasoknak való – válaszolta Holmwood gunyoros mosollyal. Quincey nem osztozott a jókedvében. Ha ez csapda, akkor az élete is veszélyben forog. Lehet, hogy Holmwoodot nem érdekli, él-e vagy hal-e, de t igen. Holmwood odament a tet kijárathoz legközelebb es ajtóhoz a folyosó túlvégén, és azt súgta: – Ez az! Quincey is odament, és már kopogtatni akart, amikor Holmwood visszarántotta. A padló és az ajtó közötti résre mutatott. Quincey bután érezte magát. Újabb hibát véthetett. Persze, ha az ajtó elé állnak, a túloldalon meglátják a lábuk árnyé-

344

kát. meg a félfa felé bökött. Az ajtót szándékosan ujjnyira nyitva hagyták. Nem jó jel! Holmwood biccentett a fiatalembernek: Készüljön! Quincey szíve a torkában dobogott, de azért h siesen visszabiccentett. Arthur villámgyorsan belökte az ajtót, és lövésre kész revolverrel rontott a sötétségbe. A folyosóról besz fény csupán félig világította meg a hatalmas lakosztályt. A szálloda többi részéhez hasonlóan ez a szoba is szokatlanul magas volt. A függönyöket szorosan összehúzták. Quincey behajtotta az ajtót. – Ne! – sziszegte dühösen Holmwood. Quincey meg akarta állítani az ajtószárnyat, de elkésett. Az már be is csapódott, és kizárta a szobából a folyosói fényt. Most aztán vaksötétbe kerültek. Quincey fojtottan átkozta magát. Már megint butaságot csinált! Balta nyikorgott a padló. Lépések. Nem voltak egyedül. – Figyelmeztetem, hogy pisztoly van nálam! – mondta Arthur. A lépések közeledtek. Holmwood megpördült, kibiztosította a pisztolyát. Közben maga mögé lökte Quincey-t. A fiatalember annyira megrémült, hogy elfelejtett lélegzetet venni, úgyhogy amikor a feketeségb l kinyúlt egy kéz, és megérintette a vállát, Quincey ugrott egyet ijedtében. – Jó estét, uraim! – zúgta egy mély, bársonyos hang, amely mintha egyszerre jött volna minden irányból. Holmwood fölemelte a pisztolyt.

XLIV.

H

a Cotford figyelembe veszi, mennyi idejébe telt elérni a színházig, egyáltalán nem kellett volna megdühödnie a legfrissebb áldozat elszállítására kirendelt kórboncnok késlekedésén sem. Mivel ezúttal biztosra akart menni, Cotford maga is követte az orvos kocsiját a Legfels bb Bíróság Carey Street-i épülete mellett álló kórházba. A rend rkocsi délnek fordult. Cotford beleszippantott a szivarjába. A füst a felügyel vel átellenben ül Mina Harkerre szállt. Az asszony lesújtó pillantást vetett rá. Cotford diadalmasan simított végig a vérfoltos kardon. Ott ült az életbevágó bizonyíték és Mina Harker között! Az asszony b nössége hamarosan bebizonyosodik. A f ügyészség kevesellte a bizonyítékot. Most megkapják, pedig végre tisztázhatja magát. A fogat közelített ahhoz a sikátorhoz, ahol Mina Harker férjét és a fehér ruhás n t meggyilkolták. Cotford a foglyára pillantott, ám annak arcáról most sem olvashatott le semmit, csakúgy mint annak idején a boncteremben. Ilyen ravasz vagy ilyen ártatlan ez az asszony? Cotford a lelke mélyén érezte, hogy Van Helsing keze benne van Jonathan Harker halálában. Eszébe jutottak a törött tölgyfaládák. Van Helsing túl öreg és gyenge volt, hogy maga hajtsa végre a gaztetteket. Mindenképpen szereznie kellett maga mellé valakit. Csak írhatta a Hasfelmetsz levelét is, amelyben feketén-fehéren megmondja, hogy a rejtély kulcsa Quincey Harker. A Jonathan Harker életével kapcsolatban Cotford már utánanézett kissé az ifjú 346

Quincey Harker életének és viselt dolgainak. Megtudta, hogy Quincey bukott színész, akit apja Párizsba küldött tanulni. Érdekes! Cotford saját zsebre fel is hívta külföldön Braithwaite Loweryt, Quincey volt sorbonne-i szobatársát. Mr. Lowery úgy jellemezte Quincey-t, hogy sült bolond, „nincs ki mind a négy kereke”, és gy löli az apját. Amikor utoljára beszéltek egymással, Quincey azt mondta hajdani szobatársának, hogy megismerkedett „egy csodálatos valakivel”, és abbahagyja sorbonne-i tanulmányait, hogy „követhesse új csillagát”. Pár nappal kés bb Quincey gy lölt apját karóba húzva találták meg a Piccadilly Circusön. Minél többet tudott meg Cotford az ifjú Harkerr l, annál szilárdabb lett a meggy dése, hogy csak a fiatalember lehetett Van Helsing újabb gyilkosságsorozatának els számú b nrészese. Cotford feltette volna rá az utolsó pennyjét, hogy a „csodálatos valaki”, akit Quincey emlegetett, nem más, mint Abraham Van Helsing doktor. Quincey Harker éppen elég befolyásolható ahhoz, hogy megigézzék Van Helsing torz tanításai. Ugyanakkor fiatal meg er s is, és minden valószín ség szerint eléggé meg rjítette a vérszomj, hogy az els gyilkosságnál összetörje a sikátorbeli tölgyfaládákat. Ahhoz is eléggé gy lölte az apját, hogy brutálisan karóba húzza, ezzel bizonyítva feltétlen h ségét Van Helsing iránt. Egybevág itt minden. A Királyi ítél szék is biztosan így gondolja majd. A Fleet Streetre befordulva Cotford felpillantott a ködös horizonton kirajzolódó Szent Pálszékesegyház ismer s kupolájára, majd újra Mina Harkert nézte. Az asszony keményen tartotta magát, de már nem sokáig. Kivallatja majd, és ezúttal a jog és igazság is mögötte áll. Könyörtelen lesz. A véreb Mina sarkában lesz, amíg csak meg nem törik, és el nem árulja Van Helsing tartózkodási helyét a professzor tetemes b nlajstromával együtt. Cotford rég gyanította, hogy Van Helsing új követ ket szer-

vezett be okkult szektájába, hogy folytassák véres munkáját. Több mint valószín , hogy a lelkifurdalástól-gyötört Seward doktor azzal fenyegette meg, hogy leleplezi a b neit. Ennélfogva helyénvaló feltételezés, hogy Van Helsing hajtotta Párizsban a Sewardot elgázoló fekete fogatot, ilyen módon téve el láb alól az els t a régi b ntársak közül. De Jonathan, Mina és Lord Godalming még élt, tehát ket is egyenként el kellett tenni láb alól. Jonathan halála újraegyesítette a h sök szövetségét. Cotford úgy sejtette, a Lyceum felgyújtása Quincey lelkén szárad. Talán sikertelen gyilkossági kísérlet volt az anyja és Lord Godalming ellen. Cotford figyelmét nem kerülte el, hogy a fiatalember Godalminggal „szökött”, így alighanem meg akarja ölni a lordot, amint kikerülnek a vizsla szemek gy jél. Lee rmesternek mindenáron rá kell bukkannia Godalmingra, miel tt az csúfos véget ér. A város összes kifelé vezet útját lezárták. Végre rizetbe veheti Quincey-t! Talán ez is Van Helsing terve szerint alakul. Ki akart irtani mindenkit – még újdonsült cinkosát is, hogy maga ismét ép b rrel megússza. A gazember! Minden összeállt. Ez az éjszaka végre elmossa a nyomorúság éveit. Helyrebillen hát a mérleg! Már csak egyetlen dolog hiányzott a tökéletes gy zelemhez: Hol lehet Van Helsing?

Price rmester keményen szorította a Fleet Streeten robogó rend rlovak gyepl jét. El ttük derengett a sárkány vészjósló szobra. A köd elnyelte a szobor alatti oszlopot, így a kitárt szárnyú sárkány lebegni látszott. Price a mellette ül , karabélyos Marrow-ra pillantott. Kollégája is a sárkányt bámulta, és Price-nak az az érzése támadt, hogy ugyanaz jár mindkettejük fejében. A vad képzetek egyáltalán nem voltak meglep ek az este 348

szokatlan eseményeinek fényében. Rend ri pályafutásuk alatt el ször viselhettek l fegyvert, ami nem volt bevett gyakorlat a londoni rend rségnél. Aztán jött az ég színház és a szerencsétlen, brutálisan meggyilkolt n . Lee rmester és Cotford felügyel beszélgetéseiben gyakran felbukkant egy név: a Hasfelmetsz . Hát igaz? A Scotland Yard legnagyobb lezáratlan rejtélyének részese lehetne? Ezt még remélni sem merte volna. Egyre kevésbé lehetett látni a s söd ködben. Price hunyorogva próbálta kitalálni, merre járhatnak, majd hirtelen az az érzése támadt, hogy követik ket. Marrow rmester is ugyanazt gondolhatta, mert hátrapillantott. Egy lélek sem járt az utcán… Price pislogott. Bizonyára csak káprázó szeme láttatja vérvörösnek a mögöttük gomolygó ködöt. Mindennek ez az új villanyvilágítás az oka. Price szívverése kis híján elállt, amikor karvalyszárny suttogásához hasonló, lidérces hangot hallott. A hang azonban er sebb volt holmi ragadozó madár szárnycsapásainál… sokkal er sebb. Felettük volt. Közeledett. Egyre közelebbr l hallották.

XLV.

H

olmwood lövésre emelte a kibiztosított pisztolyt. – Már vártam magukat! – mondta az er sen idegenes íz hang a sötétb l. A Holmwood vállába kapaszkodó Quincey érezte, ahogy a lord izmai elernyednek. Miért nem l tt? Váratlanul kigyúltak a falikarok ég i. Quincey Abraham Van Helsing alakját pillantotta meg. A professzor még mindig a villanykapcsolón nyugtatta az egyik kezét. A másikkal a botjára támaszkodott. – Professzor! – Holmwood zsebre vágta a pisztolyt. – Uramisten, lel hettem volna! Hála az égnek, hogy épségben van! Rohant, hogy megölelje régi barátját. Van Helsing negédesen bazsalygott. – Tudja, hogy nem tudok ellenállni a drámai belép knek! Quincey megrándult. Nyakán ismét megfájdult a karmolás, amelyet csak két napja kapott Van Helsingt l. Mintha a teste figyelmeztetné, hogy óvakodjék ett l az öregembert l. Bosszúságára Holmwood mintha tökéletesen elfelejtette volna, hogy a professzor megtámadta t. Holmwood kérdések tucatjaival bombázta Van Helsinget, ám mindig csak egyszavas válaszokat vart. – Nem esett baja? Hogy találta meg Drakula? Hogyan tudott elmenekülni? – Az eszemet használtam, valamint olyan taktikát, amelyre nem számított… – Van Helsing Quincey-re sandítva elhallga350

tott, mintha habozott volna megosztani vele az információt. Holmwood bólintott: a fiatalember teljes bizalmat élvez. Van Helsing ennek ellenére hátat fordított a fiúnak. A fiatalembert bosszantotta ez a leplezetlen modortalanság, de még annál is jobban mérgesítette, hogy Holmwood semmit sem tesz ellene. Az sem kerülte el a figyelmét, hogy a profeszszor nem válaszolt a kérdésre. Tehát hogyan is menekült meg Drakulától? – Jó, hogy megtalált – susogta Van Helsing. – Reméltem, hogy Mina asszony tájékoztatja a sürgönyömr l. Olyasvalakihez képest, aki most élt túl egy találkozást Drakulával, Van Helsing hallatlanul flegmának t nt, egészen más volt, mint az a túlf tött öregember, akivel Quincey a sikátorban találkozott. A fiatalember fegyverekkel megrakott asztalt vett észre. És miért húzták úgy be a függönyt? Mit állunk itt? Mit fecsegünk? Minél tovább húzzák az id t, annál gyorsabban talál rájuk a rend rség – vagy Drakula. Sürg sen ki kell eszelniük a következ lépést. Holmwood éppen Báthory Erzsébetr l mesélt, miközben az asztalon lev fegyvereket nézegette. Keresztek sokasága, mellettük útitáska, egy kihegyezett karó, vadászkés, továbbá fiolák, amelyek feltételezhet leg csakis szenteltvizet tartalmazhatnak. Fokhagyma és sisakvirág azonban sehol. Középen felajzott számszeríj. Quincey észrevette, hogy Van Helsing nem lep dik meg az új vámpír említését l. Mintha már tudott volna róla. Az öregember az asztalhoz sántikált, és reszket kézzel próbált felbontani egy palack brandyt. Vénségesnek, harmatgyengének látszott. Ez az ember ugyan nem gy zte volna le Quincey-t a sikátorban! Van Helsing végre tudomást vett róla. – Nos, Harker fiatalúr, mint látom, úgy döntött, nem fogadja

meg a… tanácsomat. A „tanács” szót úgy mondta, hogy Quincey foga önkéntelenül megcsikordult. – Apám halála óta nem hajtok fejet a kényszernek – vetette oda. – Nagyon helyes – felelte Van Helsing csalafinta mosollyal. Brandyt töltött két pohárba. – Tulajdonképpen véletlen szerencse, hogy maga itt van. – Miért? – kérdezte Quincey. Van Helsing nem válaszolt. Felvette göcsörtös kezével az egyik poharat, és a vadászkést vizsgálgató Arthur felé csoszogott. Holmwood lecsapta az asztalra a vadászkést, és az italért nyúlt. – Bár hallgattam volna Sewardra – mondta. Úgy hajtotta fel a szeszt, mintha az emléket akarná kimosni magából. – Akkor , Jonathan és Basarab talán még mindig élnének. – Basarab? – kérdezte Van Helsing hanyagul és kíváncsian. – A román színész – mondta Holmwood. Van Helsing a botjára támaszkodva odakínálta Quincey-nek a másik poharat. Ám – apjával ellentétben – nem szeretett inni. – Köszönöm, nem élek vele. Van Helsing szó nélkül letette az italt, ám a gesztusai valahogy kimérten elutasítók voltak. Éretlen gyereknek tart, gondolta Quincey. Az lesz a legjobb, ha megpróbálja visszaterelni a beszélgetést Basarabra. – Basarab és dr. Seward levelezése vezetett el Drakulához és Báthory konteszhez. – Basarab – ismételte Van Helsing lassan, komótosan, külön kóstolgatva minden hangot. Ismét hátat fordított Quincey-nek. – Holmwood, maga semmit sem tanult közös kalandjaink-

352

ból? Holmwood elcsodálkozott. – Mire céloz? – kérdezte. – Mondja csak, találkozott valaha szemt l szembe ezzel a Basarabbal? – folytatta Van Helsing. – Nem. Csak Quincey találkozott vele. Miért? – Ügyes! – kuncogott Van Helsing. Quincey türelme egyre fogyott. A legszívesebben kirázta volna a vénemberb l a válaszokat. Gyors mozdulattal Van Helsing elé penderült. – Professzor úr, ha tud valamit, közölje velünk! Ne tartson minket sötétségben! Van Helsing egy hosszú percig nézte. Sóhajtott. – Uraim, nincs más, csak a sötétség – mondta. – Önök máris veszítettek. Az útja az egyetlen, ami számunkra megmaradt. – Kinek az útja? – kérdezte Quincey. Van Helsing elvette egyik fonnyadt kezét a botról, és megfogta kabátjának hajtókáját, úgy, mintha az egyetemi el adóteremben állna. Szeméb l a sötétség egyenesen Quincey-re folyt. – A Drakula csak a cím, amelyet akkor vett föl, amikor fejedelem lett bel le. Ám az igazi neve… Vladislav Basarab!

XLVI.

H

allod ezt? – kérdezte az egyre gyorsuló rend rfogat bakján ül Price, és az égre kémlelt. A mellette ül Marrow rmester nem figyelt. Tekintetét az utcán gomolygó izzó, vörös ködre szögezte. – Nézd! – mutatott Price a fejük fölött kavarogva s söd fekete felh kre. Marrow felhúzta a karabélyát. – Itt valami nincs rendjén. Láttál te már vörös ködöt? – Nem hiszem, hogy köd lenne – Price remeg hangja növekv félelemr l tanúskodott. – De bármi is, teljesen körülvett minket. Marrow az egyre nagyobb sebességgel haladó homályos vörös masszára pillantott. – Mintha be akarna cserkészni. – Szerintem megpróbál elénk vágni. Mintha… – ezt a mondatot azonban Price már nem fejezhette be. A rend rlovak hirtelen megtorpantak, és a két rmesternek igencsak kapaszkodnia kellett, hogy le ne repüljenek a bakról. A kórboncnok kocsija ugyancsak megállt el ttük. Az orvos lovai nyerítve rágták a zablát, mintha veszélyt éreznének. Marrow megfordult. – Most meg mögénk került! Price megrántotta gyepl t. – Mozgás, dögök! – de a hörögve bakoló lovak egy tapodtat sem voltak hajlandóak tovább menni. A vérvörös köd falként állta el az orvosi fogat útját. A ko354

csis sz nni nem akaró biztatására a lovak végre újfönt megindultak. Marrow megragadta Price karját. – Ki kéne jutnunk ebb l az utcából. Figyelték a vörös ködön átnyargaló orvosi fogatot. Price rájött, hogy már jó ideje visszafojtott lélegzettel bámul. Milyen ostobának nézhet ki most! Hiszen csak köd! Vagy mégsem? – Hallod? – kérdezte Marrow most már határozottabban. – Ki kell jutnunk innen! Price azonban nem akart paracsmegtagadó lenni. – Szedd már össze magad, az ég áldjon meg! Parancsot kaptunk, Marrow rmester! Pokolbéli szörnyeteg ordítása hallatszott, majd a ködb l hirtelen, leszaggatott lófejek, lólábak és bels ségek záporától kísérve, a kórboncnok fogata bontakozott ki. A kocsi röptében felrobbant, a macskakövön vérfagyasztó csikorgással végigszánkázó roncsok szikrát hánytak az éjszakában. – Mozogj már! – visította Marrow halálra váltan. Most se Price-nak, se a lovaknak nem kellett kétszer mondani: a vörös ködfalat elkerülve egy mellékutcába hajtattak. Price-ot már nem érkelte, merre tartanak. A lényeg az, hogy innen el!

Cotford és foglya ide-oda csapódtak a sebesen vágtató fogat belsejében, olyannyira, hogy Mina fején véres horzsolás keletkezett. – Hát ez meg mi a fészkes fene? – szitkozódott Cotford. Feltápászkodott, kinézett az ablakon. Mina sérült szemöldökét tapogatva azt kívánta, bárcsak lenne még egy ablak ezen a fogaton. Fogalma sem volt, mi történhet odakint, de valami azt súgta, jobb lesz vigyáznia. Biztos volt benne, hogy újdonsült ereje

segítségével bármikor megszökhet. Letartóztatása viszont eltereli Cotford figyelmét Quincey-r l és Arthurról, akik így egérutat nyernek. Ülésébe kapaszkodva az asszony azon gondolkozott, vajon megtalálták-e már a többiek Van Helsinget. Összeszoruló szívvel gondolt az öreg professzorra. Örült, hogy nem esett baja, de nyugtalanította a legutóbbi sürgöny. Hát Drakula él? Hogyan lehetséges ez? Azt hitte, Báthory szemével már látta Drakula halálát. Vagy a sürgöny csupán Báthory csapdája lenne? Lehetetlen. Mina nem tudta elképzelni, hogy Drakula összeálljon azzal a némberrel. Mégis, ki tudja, mit tesz Drakula, ha valami módon tényleg él, ráadásul értesült Mina titkáról is? A Báthory karmai közé sétáló Quincey és Arthur gondolata elszánttá tette Minát. Meg kell szabadulnia Cotford karmaiból. Meg kell mentenie a fiát! A kocsi újabb kíméletlen zökkenésére Cotford a falnak tántorodott. Minát a másik fal felé repítette a lendület, így végre kipillanthatott az ablakon. A vörös köd láttán azonnal megértette, miért inog olyan szeszélyesen a fogatuk. Mina agyában egymást érték a rémült gondolatok. Báthory állna a köd mögött? Vagy Drakula? Netán mindkett ? – Mi a ménk ? – ordította Cotford. A kilincsért nyúlt, ám Mina pillantását elkapva megállt a keze a leveg ben, majd inkább a zsebébe gyömöszölt, bebugyolált kardot kereste. E képtelen mozdulat láttán Minának szinte nevetni támadt kedve. Cotfordnak most a legkevésbé miatta kellene aggódnia. Hirtelen ordítás hallatszott a fejük fölül. Cotford az ablakhoz penderült, és a válla mögött kipillantó Mina is láthatta, amint az egyik rmester, puskával a kezében, lerepül a bakról. – Price! Mi az ördögöt csinál maga? – ordította Cotford tele torokkal. – Parancsolom, hogy állítsa meg a fogatot!

356

Nem jött válasz. Cotford az ajtó zárjába illesztette a kulcsát. Minának megesett rajta a szíve. Szegény, ördög, jogalma sincs, mint tesz! Gondolkodás nélkül megragadta a felügyel karját. – Ne nyissa ki, ha kedves az élete! – Mintha megbíznék a maga tanácsaiban, Mrs. Harker! Mina tudta, semmivel nem akadályozhatja meg, hogy Cotford a vesztébe rohanjon. Sorsára hagyta hát a felügyel t. Quincey élete most sokkal fontosabb.

Marrow szárnycsapásokat hallott, majd miel tt szemügyre vehette volna a furcsa hang forrását, éles szúrást érzett a fején, és nagy ívben a leveg be röpült. A sáros földre zuhanva érezte, hogy bal válla kificamodott az esést l. Csontok topogtak, és Marrow egy pillanatig azt hitte, átment a lábán a fogat. Valahogy talpra kecmergett. Még él! Fejének fájdalomtól béna bal oldala hideg volt és nedves. Az arcát tapogatva érezte, amint a szell meglebegteted fejb rének jókora darabját. Arcán meleg vér folyt le. Keze megnyúzott koponyájára tévedt. Marrow émelyegve botorkált el re. A Temple Gardensben voltak, a Temze északi oldalán. Az rmester látta, amint a vérvörös ködfelh ben tovább folytatódik a kocsiverseny. Rettenetes fájdalmai voltak, bal keze használhatatlanná vált. A korboncnok és lovai sorsához képest viszont akár szerencsésnek is mondhatta magát, hiszen legalább élt. Attól tartott, hogy Cotford, Price és a foglyuk rosszabbul jár majd. Marrow azonban csak haladékot kapott. A vörös köd egy szempillantás múlva megindult feléje, és a szárnycsapások is újra er södtek. Ez alkalommal azonban az rmester nem kutatta a hang irányát. Megvolt még a szolgálati fegyvere. Már éppen célozni készült, amikor váratlanul megrántották a karját. Fel akarta húzni a puskát, de a keze nem mozdult. Karabélyt

szorító, letépett kéz hevert el tte a földön. Marrow zavartan emelte föl a karját, és látta a vért okádó csonkot ott, ahol a jobb keze szokott lenni. Végre az agyáig is elhatolt az észbontó fájdalom. Marrow felnyüszített. Fölötte ismét hangosan suhogtak a szárnyak. Hirtelen mintha karmokat látott volna, majd hátratántorodva úgy hallotta, talán egy vödör vizet döntenek ki a földre. Odanézett. Ereiben megh lt a vér. Az ágyékától a szegycsontjáig felhasították, zsigerei kibuggyantak. Marrow-nak hányingere támadt, de hányni már nem tudott.

– Üljön, le! Ne mozduljon! – reccsent Cotford Minára, majd kivágta a még mindig guruló fogat ajtaját. Igenis megnézi magának ezt a fejetlenséget! A kocsi lépcs jén állva megkapaszkodott a fedélben. A szél olyan er sen fújt, hogy Cotford mármár azt hitte, lerepül a fogatról. Látta, amint a bakon ül Price kíméletlenül gyepálja a lovakat. – Price! Mi ütött magába? Állítsa meg a fogatot! Ez parancs! Price azonban mintha nem hallotta volna. Lábát a fogat lépcs jén megvetve, Cotford olyan er sen kapaszkodott a fogantyúba, hogy az ökle is belefehéredett. A kocsi jobbra zökkent, a felügyel megcsúszott, és kalimpáló lábbal libegett a száguldó kocsi oldalán. Kadétkorában vagy százszor is fel tudta húzni magát a karjánál fogva. Most csak egyetlen, életment felhúzódzkodásra lett volna szükség. Nem volt hozzá ereje. Cotford lábát a fogat oldalának támasztva nagy nehezen megtámaszkodott a legalsó lépcs ben, és felhúzta magát. A lépcs fogantyúba kapaszkodva felküzdötte magát a bakra. Innen már láthatóvá vált az alacsonyan örvényl felh k sokasága. Cotford még életében nem látott ekkora vihart. 358

Price rmester a felügyel höz fordult. Arcán vérfoltok éktelenkedtek, szemében vad t z izzott. – Nincs menekvés! Egyre csak jön! Cotford számára nyilvánvalóvá vált, hogy Price elvesztette a józan eszét. A felügyel a gyepl ért nyúlt volna, ám a halálra vált fiatal rend r nem engedte ki a kezéb l. Kollégája markát feszegetve Cotford olyasmire lett figyelmes, amit l szinte elállt a szívverése. A fogat alól vérvörös köd tört el . A felügyel életben eddig csak egyszer látott ilyet, de azt is igyekezett mélyen eltitkolni. Price vérfagyasztó sikolya hallatszott. Cotford megfordulva látta, amint a vörös köd körbeveszi és lerántja ülésér l az rmestert. Hitetlenkedve nézte, amint Price a felh örvény közepe felé repül. Cotfordnak fülébe csengett Van Helsing hadoválása a pogány gonoszról. Itt valami istentelenség történik. Most azonban nem volt id a gonosz természete fölötti hosszabb elmélkedésre: Cotfordnak vissza kell nyernie az uralmat az elszabadulni készül lovak felett.

Price rmester kiáltani próbált, de száját is betöltötte a rothadásíz vörös köd. Testét mintha dióhéjként törték volna fel. Nem kapott leveg t. Már csak a szárnysuhogást hallotta. Az rmester kétségbeesetten verg dött. Úgy t nt, örök id kig repülni fog, egyre feljebb és feljebb. Szívét vasmarokkal szorongatta a félelem, de tovább küzdött. Price hirtelen éles fájdalmat érzett a nyakában – majd megnyugodott. Fáradt volt. Aludni szeretett volna. Tudta, mi történik vele, de se ereje, se kedve nem volt tiltakozni. Vére kiszaladt a testéb l, maga pedig papírvékonyan, tollpiheként lebegett tovább a leveg ben. A köd egyszer en eleresztette. Az

rmesternek kevés ideje maradt a rémületre. A kegyetlen Londoni macskak fölemelkedett hozzá, és érezte, amint csontjai összezúzódnak az ütést l… aztán elsötétült minden.

360

XLVII.

A

rthur Holmwood sarkon fordult, és hitetlenkedve bámult Quincey Harkerre. A fiú megrendült arca bizonyította, hogy is ugyanezeket a vérfagyasztó szavakat hallotta Van Helsing szájából. – Basarab? Nem, az nem lehet! – Quincey megrázta a fejét. – Maguk bolondok! – mondta gúnyosan a professzor. – Fogadják el az igazságot, úgy, ahogyan Seward is tette! Ahogyan én tettem! Nem Drakula az ellenségünk! Holmwood hátralépett, mintha Van Helsing megütötte volna. Ahogyan Seward is tette? Ha Seward valóban szövetségre lépett Lucy gyilkosával, akkor mindnyájukat elárulta! Kis híján rámentek mind, mire sikerült megölniük Drakulát Erdélyben! Quincey P. Morris az utolsó lélegzetével merítette a vámpír mellébe a kését. Hát hiába voltak az áldozataik? Hazugság! Hazugság! Hazugság! Csak hazugság lehet! – Quincey Morris nem halt meg hiába! – ordította. – Báthory az igazi gonosz – válaszolta szintén Van Helsing. – Drakula, miután tudomást szerzett a szörny Hasfelmetsz -gyilkosságokról, 1888-ban egyetlen céllal érkezett Angliába: hogy elpusztítsa Báthoryt. Drakula nem el lünk menekült vissza a kastélyába. Báthory menekült el, mert félt Drakulától. Megzavartuk Drakulát az üldözésben, amire Báthory Erzsébet eleve számított. Lóvá tett mindnyájunkat. Éppen kapóra jött neki, hogy ennyire legyengítettük Drakulát. Így már könnyedén végezhetett vele. Quincey Morris úgy halt meg,

hogy nem az igazi lator ellen harcolt. – Drakula meggyilkolta az én Lucymet! Ördög, és meg kell halnia! – A harag elhomályosítja a maga ítél képességét – Van Helsing úgy fordított hátat Holmwoodnak, mint aki utálkozik régi tanítványától. Holmwood gorombán elkapta az öreg professzor karját. – Sose szövetkezem Drakulával! Ha Báthory volt a Hasfelmetsz , annál jobb! Megöljük mindkett t! – Maga korlátolt és lobbanékony. Sose kellett volna idehoznia a fiút. Van Helsing kapálózott, hogy kifejtse magát Holmwood markából. A lordot annyira felháborították az öregember aljas szavai, hogy elengedte, még meg is taszította. Van Helsing az indulatos lökést l megtántorodott, és arcra esett a padlón. – Professzor! – kiáltotta Quincey. Rohant, és megrázta az öregembert. Semmi válasz. – Van Helsing professzor úr! – megragadta Van Helsing csuklóját. Rémülten nézett Holmwoodra. – Nincs pulzusa! – Uramisten! – Holmwood Van Helsing mellé térdelt, hogy maga gy djön meg a szörny igazságról. Ujjai valóban nem érezték az erek lüktetését. – Segítsen megfordítani! – mondta Quincey. Van Helsing felnyögött. Quincey annyira megijedt, hogy majdnem elvesztette az egyensúlyát. Az öregember kissé megrázkódott. Holmwood felpattant, riadtan hátrált. Pulzus továbbra sem volt. Van Helsing meghalt. Reszketeg karjaira támaszkodva felült. Hosszú, fehér haja csapzottan lógott az arcába. – Ha nincsenek velünk… – hangjától Holmwood ereiben megfagyott a vér. Az öregember váratlanul nem is t nt olyan

362

gyengének, mint ahogy eddig elhitette. Van Helsing megpördült a sarkán, fehér haja hátrahullott a homlokából, feltárva az iszonytató igazságot. A professzor szeméb l fekete golyóbis lett, szemfogai helyén hosszú, hegyes agyarak meredeztek. Acsargó szája mérget csepegtetett: – …akkor ellenünk vannak! Menekülni kés volt. Van Helsing rájuk ugrott.

XLVIII.

megel zni. Ne is próbálkozzon! – kiáltotta – Képtelenség lentr l Mina.

Cotford tudta, hogy ez igaz. A vörös köd, ami Price elt nése után visszahúzódni látszott, most újult er vel csimpaszkodott a robogó kocsi hátsó kerekébe. A lovak habzottak az izzadságtól; nem sokáig tudják már tartani ezt az eszel s tempót. Cotfordnak tervre volt szüksége. Megrántotta a gyepl t, hogy visszaforduljon a remélhet leg zsúfolt f útra. Nézzük, tanúk el tt hogy viselkedik ez a vérvörös veszedelem! Hirtelen furcsa szárnysuhogásra lett figyelmes. Egy pillanatra hatalmas, vadállati karmokat látott lecsapni a magasból. Igyekezett lebukni a t hegyes körmök el l, ám nem volt elég gyors. Valami a húsába vájt. Cotford összegörnyedt a fájdalomtól. A felügyel a válla alatt tátongó sebhez kapott. Mély volt, patakozott bel le a vér, és szinte elviselhetetlenül fájt. Cotford szélsebesen hajtotta a lovakat a sikátorok útveszt jében. Valahogyan sikerült is megszabadulnia a bíborszín ködt l. A mellékutcákból el bukkanó Cotford el tt célvonalként csillant meg a vöröstéglás épület széles, fekete PICCADILLY VONAL felirata. Gyorsan párolgó bátorságának utolsó csöppjeit összeszedve megállította a lovakat az Aldwych közepén léjárdaszigetnél. A rend rkocsi láttán csikorogva torpant meg az a kevés fogat vagy automobil, amely ilyen kés i órán még 364

az utcát rótta. A gyalogosok is barnulva álltak meg. Cotford leugrott a bakról. Hátrafordult, figyelte, nem követi-e ket a vörös köd. Véres kezével feltépte a fogat ajtaját. – Kifelé! Pillanatnyi habozás után Mina elfogadta Cotford kezét. A felügyel vállára pillantott. – Magának orvos kell. Cotford azonban nem önmagára, hanem az égre figyelt. A fekete felh k eltakarták a holdat és a csillagokat. – Jöjjön! – és Mina kezét megtagadva magával húzta az aszszonyt a strandi földalatti-állomáshoz. A fekete felh k között köröz szárnyak csapásainak hallatán mindketten megtorpantak. – Csak a földalattin menekülhet! – ordította túl Cotford az egyre er söd szélvihart. Zsebéb l pénzérméket vett el , és Mina markába nyomta – Mondja meg Van Helsingnek, hogy tévedtem… mindenben. – Engem akar! – Mina megpróbálta visszaadni a pénzdarabokat. – Meneküljön! – Most már látom, hogy vakságom rettenetes veszélybe sodorta önt és a szeretteit. Bocsásson meg! A szárnysuhogás er södött. Közelít a rém! – Menjen már! – Cotford a lépcs felé taszigálta Minát. Megfordulva el húzta zsebéb l a törött szamurájkardot. Hallotta, amint Mina elrohan mögötte, és lágyan ezt suttogja neki: – Megbocsátok. Annyi éven át kísértette az a sok feldarabolt n ! Cotford most már tudta, miért gyötr dött úgy a dolog felett. Végig hazudott magának, nem akarta elhinni az igazságot. A gyilkos nem ember volt. Akkor éjjel, amikor a Hasfelmetsz t üldözve elesett, már látta ezt a vörös ködöt. Körülvette t, mire Cotford

irányt vesztve megcsúszott a járdaszegélyen. Cotford igazi végzete a lelke mélyén lakó kétely. Ha legalább egyetlen embert megmenthetne ma éjjel! Akkor talán nem volt hiába egy élet munkája. A rém végre kibukkant a felh k alól. Olyan volt, mint egy emberi vízköp . Véres fogsora, izzó vörös szeme megvillant az éjszakában. B re pikkelyes volt, mint a gyíkoké, homlokából szarvak meredeztek. Egyre csapkodott hártyás denevérszárnyával, lendül farkának f része ki-kivágott egy darabot a környek épületekb l. Karomszer kezét gyilkos ölelésre tárta. Cotford hallotta, amint a járókel k rémült sikoltozással szétszélednek. Halhatatlan lélekért és bátorságért imádkozott. Most kell kiköszörülni a csorbát! Kivont szamurájkarddal támadt a szörnyre, szíven akarta döfni. Lassú volt. Csak a szélsebesen száguldó vízköp -szörnyeteg lábát találta el. Hallotta, amint a rém fájdalmas ordítással lezuhant mögötte. A felügyel már éppen megfordult volna, hogy tovább harcoljon, amikor a szeme sarkából megpillantotta a szörny feléje vágó farkát. Utolsó gondolata Van Helsing figyelmeztetése volt: amit nem lát, az fogja megölni.

Mina leszáguldott a peronra. A földalattira várakozó utasok szétrebbentek. Mina a kezére nézett, ami még mindig lucskos volt Cotford vérét l. Ruháján a Fehérruhás n vére éktelenkedett. Mina a sípszóra megérkez szerelvény utolsó kocsija felé indult. Útközben azonban furcsa hangra lett figyelmes. Mint amikor egy kisgyerek elejti a labdáját. Cotford feje bucskázott lefelé a lépcs n. Undorító loccsanással ért földet, majd továbbgurult. Mina azt várta volna, hogy hitvány rémület ül majd a halott arcon, ám csak végtelen nyu366

galmat talált. Halálában sokkal békésebb volt ez a tekintet, mint amilyennek Mina élve valaha is láthatta. Förtelmes bömbölés, majd összetört téglák zaja ütötte meg a fülét. A szárnyas bestia már a lépcs n volt. Másodszor sípoltak. Minának elege lett a menekülésb l. El akarta kezdeni végre a harcot, bár tudta, minél tovább húzza ezt az üldözést, annál több ideje marad Quincey-nek, Arthurnak és Van Helsingnek. Az utolsó szerelvény acélajtói bezárultak el tte. Mina minden erejét összeszedve szétfeszítette az ajtókat, és még idejében beesett a kocsiba.

Dr. Max Windshoeffel és neje a vérfoltos asszony és a peronon guruló fej láttán úgy döntöttek, inkább megvárják az utolsó földalattit, ami majd a Finsbury Parkhoz szállítja ket. Max elhúzta feleségét a véres fejt l, és azon gondolkozott, ne szóljone a rend rségnek. Orvosként ez állampolgári kötelessége lett volna. Gondolataiból szétzúzott téglák iszonytató csörömpölése és nyomban utána valami fülsiketít csikorgás riasztotta fel. A lépcs sor aljában hirtelen szárnyas sárkányféle jelent meg. Max és neje a rémülett l kiáltani sem tudtak. A szörny egyre csapkodó farka úgy hasogatta a megálló zöld-fehér csempéit, mintha csak selyempapírból lettek volna. A szörny beszáguldott az alagútba, mintha üldözne valakit. Max Windshoeffel végre határozott. Senkinek nem fogja elbeszélni, amit most láttak.

– Kifelé! – sziszegte utastársai felé Mina. Hegyes nyársat hasított az el tte álló ülésb l. Ez, az asszonyon éktelenked vérfoltokkal és a szerelvény nyomában süvít rettenetes hanggal

együtt végül arra indította az utasokat, hogy hanyatt-homlok a szomszédos kocsiba meneküljenek. Mina látta üldöz jét a hátsó ablakon át. Hirtelen olyan érzés kerítette hatalmába, amit az elmúlt negyedszázad alatt csak álmaiban tapasztalhatott. Drakula közeledik. az! Eljött, hogy megmentsen! Az alagútban tör -zúzó szörny szárnya egy helyütt beomlasztotta a félköríves falat, törött téglákat és porfelleget hagyva maga mögött. Mina megmarkolta a nyársat. – Gyere csak, gyere! Az id már nem neked dolgozik! Szél süvített, beszakította a szerelvény ajtaját. A nehéz acélajtó recsegve tört szét a padlón. Mina arra számított, hogy az undorító vízköp mereszti rá a szemét, de csak parázsló köd zubogott befelé a küszöbön. A vérszín , örvényl párából emberi alak rajzolódott ki. Mina azonnal Drakulára gondolt. Isten irgalmazzon! Mi van, ha tényleg az? Akaratlanul is izgalommal gondolt arra, hogy ennyi év után ismét láthatja az arcát, akármi gazságot követett is el Drakula ezen az éjjelen. Amint a köd szétnyílt, talpig feketébe öltözött, magas alak lépett el . Mina alig bírt piheg izgalmával. – Drakula fejedelem! – susogta. – Elnézést, hogy csalódást okozok – vigyorgott Báthory Erzsébet. Minában azonnal gy löletté mérgesedett a szerelem. Észrevette a grófn lábából kiálló szamurájkardot, amit alighanem Cotford döfhetett belé. Báthoryt láthatólag nem akadályozta Jonathan fegyvere. – Nem fogsz még egyszer meger szakolni, grófn ! – Mina meglóbálta a nyársat. – Ezúttal felkészültem rád! Báthory kacagott. – Drakula vére megajándékozhatott némi er vel, de ne kép-

368

zeld, hogy fölérsz velem! Fajtám királyn je vagyok! – Degenerált, gyilkos szadista vagy! – sziszegte Mina. – Istenemre, megszabadítom a gonoszságodtól ezt a világot, vagy belehalok! – Ó, de mennyire hogy belehalsz, édes mézem! Abban a tudatban fogsz meghalni, hogy ma éjjel elvész Quincey és vele együtt minden társad! Ezt megígérhetem. Szörnyethalnak… ahogyan te is. Fiának említése feldühítette Minát. Nem hagyja, hogy ez a szörnyeteg kezet emeljen Quincey-re! A nyárssal fogja leverni a g gös vigyort Báthory undorító képér l! Mina Quincey P. Morris hajdani csatakilátáshoz hasonló üvöltéssel rontott el re. Báthory kéjesen nyögdécselt örömében, amikor Mina a nyárssal a szíve felé vágott. A vámpír félúton elkapta a fadarabot, és hihetetlen er vel megrántotta. Mina térdre esett, és most már nem szabadulhatott a szörny karmaiból. Egyenesen belesétált a csapdába. Báthory a hajánál fogva hátrarántotta Mina fejét, feltárva az alabástromnyakat, majd el húzott egy kést, amelyet az asszony nyomban felismert. Ez a görbe szike volt Hasfelmetsz Jack kedvenc fegyvere. Mina szeme tágra meredt a rémülett l. Hányta-vetette magát, hogy kiszabaduljon a vasmarokból, de minél jobban verg dött, annál inkább felizgatta Báthoryt. A grófn sátáni kéjjel emelte a szikét Mina torka fölé, és el re élvezte a véres er szak minden pillanatát. Mina újdonsült erejével együtt sem volt méltó ellenfele Báthorynak, akit úgyszólván legy zhetetlenné tett a négyszáz év óta hörpölt embervér. Mina nem tudta megvédeni Quincey-t. Itt már csak imádkozni lehetett. Báthory felemelte a kezét, majd Mina fülét megnyalva kéjesen susogta: – Köszönj szépen a Hasfelmetsz nek!

XLIX.

V

an Helsing el reszökkent, a falhoz vágta Quincey-t és Arthur Holmwoodot. Olyan közel állt hozzájuk, hogy látta magát a szemükben. Nagy örömére tévesnek bizonyult a régi mítosz, amely szerint a vámpíroknak nincs tükörképük. Azt is megértette, miért lettek azok ketten sóbálvánnyá az iszonyattól: az eszel s ábrázat, a koromfekete szem és az éles agyarak szöges ellentétben álltak hajdani ismer sükkel, a gyenge öregemberrel. Amikor Drakula vérét megitta, Van Helsing nem is sejtette, hogy az mekkora hatalmat ad neki. Bezzeg nem volt már esenés rozoga! Hatalmas harcosok ereje szorult belé. Ismét fiatalnak érezte magát. Egész volt megint! Újjászületett! Quincey tápászkodott fel hamarabb, de Van Helsing neki sem adott id t a visszavágásra. Felkapta a suhancot, és úgy elhajította, mintha nem nyomna többet holmi pehelypárnánál. Quincey a tölgyfa ruhásszekrénynek csapódva betörte a tükröt. Van Helsing nevetett Holmwood elszörnyedt tekintete láttán. – Én mondtam el a történetünket Bram Stokernek! Az els lanyha halhatatlansági kísérletem… – Maga volt az esküszeg ? Van Helsing rosszallóan csóválta a fejét. Arthur Holmwood csak fehérben-feketében képes látni a világot. Akár a kiképzett harci kutyák. Kabátja hajtókájánál fogva megragadta a lordot, és hanyagul a szoba túlsó végében álló bársonydíványra dobta. 370

Arthur Holmwood ezek után már készségesen figyelt rá. – Kapott szemet a látásra, mégsem lát. Nem volt esküszegés Stokert arra kérni, írja meg az életrajzomat – mondta Van Helsing. – Az közvetítésével akartam továbbadni mindama bölcsességet, amire szert tettem. Életrajzom figyelmeztetés az eljövend nemzedékeknek. Útmutató, hogyan harcoljanak a természetfölötti teremtmények ellen, amelyekkel egész életemben viaskodtam. Stoker ehelyett az igazság hagymázos karikatúráját készítette el. Van Helsing érezte, hogy Quincey mocorog mellette. Megfordult. A fiú a szoba túlsó végében álló fegyveresasztalt kémlelte. Ugyanabban a pillanatban valami könnyedén meglegyintette a professzor hátát: egy széket vágtak hozzá. Talán észre se vette volna, ha nem látja maga körül a recsegve-ropogva záporozó fadarabokat. Bár a két törött széklábat szorongató, megrökönyödött Arthur Holmwoodnak szentelte figyelmét, megérezte, hogy mögötte Quincey a fegyverekhez fut. Két legyet egy csapásra! Van Helsing felnyalábolta Arthur Holmwoodot, és Quincey-hez vágta, amivel remélhet leg nemcsak a lélegzetüket állítja el, de a harci kedvet is kioltja majd bennük. Kezdett rájönni a dolog ízére. Azt remélte, hogy a fájdalmas szemléltetés után Arthur is hallgatni fog az értelem szavára. Erre nem benyúl a zsebébe és aranykereszttel kezd hadonászni a vén szamár? – Huszonöt év óta minden egyes napon azon gyötr dtem, miért nem követtem Lucyt a halhatatlanságba! – förmedt rá Holmwood. Magasba tartotta a keresztet, úgy közeledett Van Helsinghez. – Maga megakadályozta! Maga kényszerített, hogy elpusztítsam! Maga parancsolta meg, szúrjam át hegyes karóval a szívét, hogy így véget vessünk a „gonosz létezésének”, ahogy maga nevezte! – Lucy, Lucy, örökké csak Lucy! – mondta Van Helsing.

Kinyújtotta a kezét, megfogta a Holmwood ujjai között lén keresztet. Ideje, hogy tanuljon valamit ez az ostoba! Van Helsinget nem zte el a kereszt. Aki beáll az él halottak közé, nem szükségszer en lép paktumra az Ördöggel. Arthur hápogott. – Miért…? – Hogy miért nem hat rám a kereszt? Ugyanazon okból, amiért nem hatott Drakula fejedelemre sem. Csak az istenfél teremtményre hatnak Isten jelképei. A maga Lucyje félte Istent. Vicsorogva kicsavarta Holmwood kezéb l a keresztet, és eldobta. – Arthur, maga mit választott volna, ha magáért jön el Drakula a halála percében? Arthur nem vesztegette válaszra az idejét. Rávetette magát a fegyveres asztalra. Az oktalan! Van Helsing egyetlen szökkenéssel elállta az útját. – Nem kell így lennie! Jöhet velem! – A professzor a megdöbbent Quincey Harkerhez fordult, és a szemébe nézett. – Mindketten jöhetnek! – Soha! – kiáltotta Quincey. Van Helsingre rontott. Közben Holmwood a vadászkést próbálta lekapni az asztalról, ám a professzor földhöz teremtette, megpördült a sarkán, majd elkapta Quincey-t, és csavart egyet rajta, mint a mosogatórongyon. – A csaták hevében szembenézni a halállal egész más, mint várni, hogyan lopakodik egyre közelebb az öregség minden egyes napjával – mondta Van Helsing. Hátrahúzta Quincey fejét, hogy a nyaka szabadon legyen. – Én megpróbáltalak figyelmeztetni, fiú! Van Helsing igazán nem akarta bántani a sihedert, akit valaha a térdén lovagoltatott. Holmwoodot is túlságosan elvakította

372

a negyedszázados dühöngés ahhoz, hogy szót lehessen érteni vele. Ett l függetlenül a professzor még mindig reménykedett, hogy Quincey-t esetleg megnyerheti magának. Megígérte Drakula fejedelemnek, hogy nem bántja a fiút, csak annyira gyengíti meg, hogy könnyedén vissza lehessen vinni az anyjához. Megnyalta az agyarait. Izgalmas érzés lesz el ször kóstolni azt a vért, amelyet saját kez leg fakaszt. – Képmutató! – ordította Arthur Holmwood. Van Helsing dörrenést hallott. Éles fájdalom hasított a hátába. Holmwood revolvere egy második lyukat is ütött a vállán. A golyó súrolta Quincey karját, a fiatalember felkiáltott a fájdalomtól. Van Helsing elengedte, Quincey a földre rogyott. Holmwood harmadszor is keresztüll tte a hajdani professzort. – Maga a barátunk volt – mondta. – Még mindig lehetek – válaszolta Van Helsing. – És Drakula is lehet. Még nem kés . – Nem leszek hitszeg ! Hit? Mit tudhat Arthur Holmwood a hitt l? Csak akkor talált rá, amikor Van Helsing rányitotta a szemét a földön garázdálkodó gonoszra. Nos, ha Arthur ilyen buzgó hív , akkor minden bizonnyal tudja, hogy a vámpírok is Isten teremtményei. Isten az él halottaknak is megadta azt a szabadságot, amit az embernek: a választást a jó és a rossz ösvénye között. Val Helsing hihetetlen sebességgel támadt neki Holmwoodnak, hogy lefegyverezze. Talán figyelni fog rá, ha nem lesz nála pisztoly. Meglep módon azonban Arthur nem hagyta magát. Két lövés dördült. Arthur Holmwood hétrét görnyedt. Mérhetetlen csodálkozás ült világoskék szemében. Mellkasából d lt a vér. – Csak most, mid n itt a vég, csak most értheti meg a halálfélelmet – suttogta mély bánattal Van Helsing.

– Arthur! – ordította Quincey. Úgy t nt, mintha Holmwood még bólintana, majd az egykor hatalmas férfi fennakadt szemmel roskadt a földre. – Ne! – ordította Quincey. Megrohanta a professzort, aki viszont elkapta a torkát, és az ablak mellett álló fiókos szekrénynek nyomta, majd hátracsavarta a fiatalember nyakát. Van Helsing szája természetellenesen nagyra nyílt, agyarai kivillantak, amint Quincey nyakához hajolt.

374

L.

F

rancis Aytown nem volt valami szerencsés fickó. Soha nem sikerült jó helyen, jó id ben lennie. Kollégája volt annak a hírhedt John Thomsonnak, aki csodás állóképeken örökítette meg a londoni utcák életét. Thomson ezek után Kínában folytatta a fényképészmesterséget, de Aytownnak nem volt kedve olyan messzire utazni. Társa tehát egyedül ment, és nemsokára a kínai császár, kés bb pedig a brit uralkodóház udvari fotósa vált bel le. Ha Aytown akkor megragadja a kínálkozó alkalmat, bizony másként alakul az élete! Ez az este balgaságának újabb mementója lett. Most turistákat fotografált képenként egy shillingért, f képpen a West Endi színházak környékén. A Globe és az Olympic színházak el tt dolgozva csak akkor értesült a Lyceumot ért katasztrófáról, mire a színház már füstölg romhalmazzá vált. Pedig micsoda szép summát ért volna a lángoló épületet ábrázoló képsorozat a Daily Telegraph vagy a Times címlapján! Aytown éppen a színházból kiáramló közönségújabb felvételeihez helyezkedett el a Wynch és a Newcastle sarkán, amikor néhány utcával odábbról sikoltás ütötte meg a fülét. Francis fotómasináját megragadva igyekezett a felfordulás színhelyére. A strandi földalatti-állomás el tt súlyos testi sértés történt. A megálló lejáratait rend rkocsik zárták el. – Mi van itt, barátom? – kérdezte Aytown az egyik rend rl. – Gyilkosság. Valami vadállat megszökhetett az állatkertb l.

Megölt egy embert. Aytown elgondolkozott. A londoni állatkert jócskán északra volt onnét, a Regents’s Park mellett. Hogy is juthatott volna idáig egy szökött állat? Itt valami nincs rendjén. Gondoláit az utcán átvonuló árnyék szakította meg. A fotográfus körülnézett. A holdat viharfelh k takarták, a vészjósló árny pedig elnt a földalatti-állomás lejáratánál. Itt valami tényleg nincs rendjén.

Báthory marka harapófogóként szorította Mina nyakát. Villant a szike, Mina maga elé kapta a kezét, hogy feltartóztassa. Ujjai vasbilincsként szorították a vámpír alkarját. A szike megállt, ujjnyira Mina nyakától. Báthory vérpiros ajka torz mosolyra görbült. A grófn mély torokhangon kacagott. Lejjebb nyomta az asszony karját. Mina pontosan azt adta meg a szadistának, amit az akart: a küzdelmet. Minél elszántabban védekezett, annál jobban felhergelte a vámpírt. Mina utolsó erejével, végs dacos fellobbanásban elhatározta, hogy nem adja meg ezt az örömet. Behunyt szemmel elengedte Erzsébet karját. Mennydörgött. Mina arra nyitotta ki a szemét, hogy a szike ott lóg a grófn leeresztett kezében. Faforgács és villamos szikrák záporoztak rájuk. A szerelvény belsejéb l dobbanás hallatszott, valami nehéz tárgy esett a fapadlóra. Báthory dermedten bámult fölfelé. Mina követte a tekintetét, és látta, hogy a metrókocsi teteje szétnyílt, a fülke padlóján pedig fekete alak állt négykézláb, lógó fejjel. Haja s volt és szurokfekete. Még így is látszott, hogy több mint hat láb magasra n tt. Szép kezének hosszú ujjait egy zongoravirtuóz is megirigyelhette volna. Mina szíve repesett örömében. Ismerte ezt a kezet! Látta ölni, látta véresen. Érezte gyöngéd cirógatását. A fekete ember teljes hosszában kiegyenesedett. Mina testét megrázta a vágy. 376

Nem volt már egyedül! Legnagyobb szükségében visszatértek hozzá! De hát, azok után, ahogyan megbántotta, képes lesz-e még szeretni Minát? A férfi fejének egy mozdulatával hátradobta fekete haját, és farkasszemét összehúzva meredt Báthoryra. Arca ugyanolyan szilaj volt, mint amilyenre Mina emlékezett: egyszerre gyönyöés rettenetes, jóságos és irgalmatlan. Szerelem volt és gy lölet. Mina végre kimondhatta a nevet, amely több mint negyedszázada ott volt a nyelve hegyén: – Drakula! Báthory a név hallatán szorosabban megmarkolta Mina torkát, majd a jövevényre förmedt. – Valóban ámulatba ejt ez a tehetséged, amellyel ki tudod játszani a halált! – sziszegte. Mina a kínok között is boldog volt, mert Drakula hasonló vággyal nézett vissza rá. Arca meger sítette, amit Mina hinni szeretett volna. Drakula valóban gyilkos, de nem kegyetlen. Az szerelme sose paktálna le a Báthory-féle szadista szörnyetegekkel. Drakula villogó fekete pillantása visszatért a grófn höz. Arca ijeszt en eltorzult a haragtól. Báthory minden kínt el fog szenvedni, amit megérdemelt, és halála rettenetes lesz! – Gyere ide, grófn ! Gyere ide, és halj meg! – sz rte a foga között mély, morgó hangon Drakula. Báthory hátravetette a karját. Mina érezte, hogy repül. A fülke fémfalának vágódva elviselhetetlen fájdalom hasított a fejébe. Visszatért! – futott át Mina agyán, miel tt elájult volna.

Báthory végigmérte az el tte álló férfit. Hogy élhet meg mindig a pokol hercege? Kétszer ölte meg! Felforrt benne a harag. Hát sosem töltheti ki rajta a bosszúját? Mindennél jobban vá-

gyott arra, hogy egyszer s mindenkorra elpusztíthassa Isten lovagját, Drakulát, és kárhozatba taszíthassa az összes Istent követ képmutatóval, s t magával Istennel együtt. Felugrott. Felszállt a magasba, szikéjét döfésre tartva. Ha meg kell halnia, olyan kínokat okoz ellenfelének, hogy az örökkévalóságig megmaradnak a forradásai! Drakula szemét vette célba, hátha megvakíthatja. Miel tt a penge eltalálhatta volna, a sötét herceg is a levebe szökkent. A harcosok félúton csapódtak egymásnak. A fizika összes törvényeit felrúgva tusakodtak a mennyezet alatt. Drakula beletérdelt Báthory gyomrába. A grófn az ablaknak csapódott. Szilánkok szitáltak a megrepedt üvegb l az alagútba. Drakula ki akarta lökni a grófn t az ablakon, ám az visszarepült a fülke belsejébe. Kiegyenesedett, rikácsolva keresztülszállt a kocsin, és faltör kosként fejelt Drakula hasába. Nagyon elcsodálkozott, amikor a fejedelem az üléseknek csapódva feljajdult a fájdalomtól. A deszka összetört. Báthory nem vesztegette az id t, lecsapott Drakulára, és a hasába vágta kését. A szike úgy hasította a húst, akár a vajat. Kibuggyant a drága vér. Erzsébetet meg rjítette a gyilkolás szaga. A bestia újra és újra belemártotta a pengét Drakula testébe, aki jajgatott a kibírhatatlan gyötrelemt l. A kontesz önbizalma az égig szökkent. Drakula már nem a régi! Legyengült! Báthory mindig is fajtája királyn jének tekintette magát. Most már a király is! Az isteni bajnok kiérdemelte a pusztulást. Ha Drakula nincs útban többé, Erzsébet végrehajthatja nagy tervét. Szelíd jósággal öleli magához mindazokat, akikhez Isten nem bizonyult irgalmasnak. Fölemeli a sínyl ket, az aberráltakat, az eszel söket, a betegeket és a dühöseket, a szelídeket, akik a földet öröklik*, a salak salakját, és valóra váltja régóta dédelgetett álmaikat, így ezek mind az h séges szolgái *

Vö. Mt 5, 5.

378

lesznek. Viszont azokat, akik beálltak Isten táborába, kerékbe töreti az inkvizíciójával. Ugyanúgy kiszipolyozza a gazdagokat és a hatalmasokat, ahogyan azok szipolyozták a gyöngéket. Hadak roppannak össze a talpa alatt! A tulajdon kezével bontja le a templomokat, és megitatja vérével a pápát! A maga képére formálja át a világot, és Drakula halála lesz az els kürtszó, amely érkezését hirdeti! Báthory torkon ragadta Drakulát, aki nem kapálózott. Túl sok vért vesztett, gyönge volt. A grófn mélyen a fejedelem nyakába vágta agyarait. Most pedig kiszívja a vérét, és vele mindazt, amit epe tud, összes hatalmát és erejét. Amikor még halandó volt, Drakula majdnem az utolsó cseppig kiszívta Erzsébet vérét, otthagyva t a halál küszöbén. Nem ihatta ki teljesen, nem ölhette meg Erzsébetet maga, hiszen a rokoni szeretet kötelez. Báthoryt nem terhelték efféle kételyek. bizony egy csepp vért nem hagy Drakulában!

A felocsúdó Mina feje hasogatott, szeme el tt összemosódott a világ. A ködön át is látta a vagon túlsó végében tusakodó két sötét alakot. Az egyik felt en er sebb volt. Mina sose élvezte a gyilkolást, ám ezúttal édes volt a gy zelem. A legszívesebben elkiáltotta volna magát: Halj meg, boszorkány, halj meg! Szaggassa csak ízekre Drakula! Ez ugyan nem törli el mindazt, amit Báthory vele tett, de halála sokat el fog venni az emlék fájdalmából. Mina felült, hogy jobban lássa az el tte zajló küzdelmet, és rögtön rájött, mekkorát tévedett. Báthory akarta elharapni Drakula torkát, pedig verg dött, hogy elkerülje a marást. A fejedelemb l patakokban folyt a vér. Hogy lehet ez? Mina most értette meg, miért rejt zködött Drakula. Báthory hatalmasabb nála. Ha Drakula sem tudja elpusztítani a grófn t, miféle esélye

lehet Minának, Quincey-nek és Arthurnak, akár még Van Helsing segítségével együtt is? Mina fegyver után nézett. A Drakula becsapódása nyomán átszakadt mennyezetb l villamos kábel lógott. Megrántotta, a zsinór engedett. De mihez is kezdhet vele? Semmi haszna gúzsba kötni Báthoryt. Mina pillantása a padlón hever kocsiajtó romjaira tévedt. Odakötött egy nagyobb darabot a vastag kábel egyik végéhez, majd a vereked k felé fordult. Drakula az utolsó erejével megragadta Báthory arcát, és hüvelykujját a grófn szemgödrébe fúrta. Szivárványló, nyálkás folyadék buggyant ki a lyukból, ahol valaha az egyik szem volt. A grófn kirántotta agyarát Drakula nyakából, és vonított kétségbeesésében. Drakula nem engedte el a koponyáját. Hátrafeszítette és megcsavarta Báthory fejét. Vadállati morgást hallatva próbálta kitörni ellenfele nyakát. Báthory kitépte Drakula ujját az arcából. A fekete szemgödör vért fecskendezett. A kontesz a padlóra vágta ellenfelét, miközben fejét felszegve vonított fájdalmában. Mina e pillanatnyi gyöngeséget kihasználva Báthory nyakába vetette a fémzsinórt. Az sarkon fordult. – Te ringyó! Mina válaszképp kilökte a törött ajtószárnyat a kocsi hátában éktelenked lyukon. A fémdarab visszhangozva zuhant az alagútba, majd szikrát hányt, amint a száguldó földalatti végighúzta az elektromos síneken. Végül azonban csak megakadt valamiben. Mina gyönyörködve figyelte Báthory egyetlen szemének rémült villanását, amikor az rájött, mit tett vele az asszony. Minára akart rontani, de a nyaka köré tekert kábel rántott egyet rajta, és Báthory a síneken találta magát. Kilesve Mina azt hitte, látni fogja, amint a kontesz feltá-

380

pászkodik, és a nyomukba ered. A grófn azonban egyre csak csúszott a síneken, amíg a lábából kiálló szamurájkard nagy szikrázás közepette hozzá nem ért a villamos kábelhez. Báthory megremegett a testét átjáró áramütést l. Alakja egyre világosabb kék színben izzott, majd hirtelen lángok csaptak ki bel le. A grófn rémiszt sikolyban tört ki, majd tehetetlenül hányta-vetette magát a testét lassan felemészt lángok között. Hát Mina végrehajtotta volna a leheteletlent? Megölte a vámpírkirályn t?

Francis Aytown utolsó negyedhullámlemezénél tartott. Fényképez jét a háromlábú faállványra állítva várta, hátha megjelenik az értékes fotótéma. Látta, hogy az áldozat testére borított leped fölül véres. Talán lefejezték, gondolta. Lehet, hogy végre rámosolyog a szerencse! A fotográfus olyan közel húzódott a földalatti strandi bejáratához, amennyire csak lehetett. Az áldozat fejetlen tetemét ábrázoló fotográfia biztosan jó pénzért kelne el. Sajnos ehhez még meg kell mozdítani a holtat. A rend rök beszélgetéséb l kiderült, hogy a kórboncnok nincs sehol. Mély torokhang hallatszott a távolból, majd közelítve oly élessé vált, hogy a megálló környékén mindenki ijedten fogta be a fülét. Az állomás lejárata vörös és narancssárga lángokat okádott. Aytown nem hitt a szemének. Hatalmas, visító lény bukott föl az Aldwychra. A fülhasogató zajjal nem tör dve, a fotográfus kioldotta a zárat. Nem volt ideje élesíteni, csak abban reménykedett, hogy siketül elkapnia a lencséje elé szök borzalmat. Ha így van, valóban rámosolyog a szerencse! Nem állatkertb l szökött jószág volt ez, hanem igazi, él , t zokádó sárkány!

LII.

úr, az Isten szent nevére! – könyörgött – Professzor Quincey. Van Helsing szomorúan pillantott a fiúra.

– Isten nevében utoljára felszólítom, hogy csatlakozzon hozzánk! – Nem tehetem – válaszolta Quincey remeg hangon. – Drakula szörnyeteg, aki meggyalázta az anyámat, és megölte az apámat. A professzor csüggedten csóválta a fejét. – Maga nem hagy nekem választást. Belevágta agyarait Quincey nyakába. A következ pillanatban a professzor hirtelen átrepült a szobán, és az asztalra zuhant. A fegyverek széthullottak. Quincey riadtan bámulta a kezét. Megrémült ismeretlen erejét l. Isten irgalmazzon nekem! Van Helsing megrökönyödve felült. Mi történt? Ez a nyápic kölyök hajította volna ide? Most már érti, miért akarja Drakula életben tartani Quincey Harkert. A sötét herceg minden bizonynyal úgy gondolja, a fiú félelmetes fegyver lesz a grófn elleni háborúban. Ám ha Quincey Harker máris ilyen hatalmas, és ennyire eltölti az oktalan gy lölet, úgy könnyen veszélyessé is válhat. Meg kellett hozni a döntést. Quincey-nek meg kell halnia. Drakula remélhet leg megérti. A professzor felkapta a padlóról a vadászkést, és villámsebesen rávetette magát a fiúra. Torkon ragadta Quincey-t, és a falhoz nyomta. Felemelte a kést, hogy Quincey szívébe döfje. 382

Drakula és Isten bocsásson meg neki! Puffanást hallott. Van Helsing ujjai hirtelen elernyedtek a kés markolatán, és a fegyver a padlóra hullott. Quincey elviselhetetlen súllyal húzta a karját. Nem bírta tovább tartani. Mi történik itt? Ismét érezte a Kaszás markának szorítását. – Ne! Nog niet! – zihálta Van Helsing. – Ne még! Lenézett. Fából faragott nyílhegy állt ki a mellkasából. Van Helsing hátrafordult, és meglátta a vérben úszó Arthur Holmwoodot, ahogy a falnak támaszkodva ül, és kezében ott a számszeríj. Szájából és sebeib l patakzott a vér. Hiszen t hátba l tték! Átl tték a szívét! Van Helsingben végtelen bánat áradt szét. Könnyes szemmel pillantott Holmwoodra. – Mégannyi mindent kellene tennem, látnom és tanulnom! Nem halhatok meg. Még nem! – Verje meg az Isten, professzor! – üvöltötte Holmwood. – Ördög vigye a pokolba! Szilaj csatakiáltással eldobta a számszeríjat, és Van Helsingre rohant. – Arthur, várjon! – sikoltotta Quincey. Elkésett. Holmwood rávetette magát Van Helsingre, és a lendület kirepítette ket az ablakon. Az öt emelet mélységben várakozó, engesztelhetetlen föld felé zuhanóban Van Helsing ráeszmélt, hogy szövetségesek nélkül Drakula túl gyönge. Egyedül nem szállhat szembe Báthoryval. Megfelel ellenfél nélkül a grófn elpusztítja az emberiséget. Én Istenem, miért hagytál el minket?

LIII.

A

hogy a földalatti a Fisnbury Park felé közelített, Mina Drakulához rohant, aki eszméletlenül, kiszolgáltatottan hevert az egyik hosszú fapadnak támaszkodva. Noha rengeteg vért veszített, Mina tudta, hogy még él. Nyakának és hasának sebeibe bármely halandó belepusztult volna, de rajta már gyógyultak. Mintegy végszóra Drakula pillái felpattantak. Ez az éjfekete szempár, amely annyi érzéssel tudott nézni Minára! Hát lehet az, hogy még sincs lelke? Mina letérdelt az sötét hercege mellé, aki segítséget kérve kinyújtotta a kezét. Az asszony már átélte egyszer ezt a pillanatot az erdélyi várkastély kapujában. Drakula, szívében a kukri késsel égett a napon. Akkor is feléje nyújtotta a kezét, de Mina megtagadta t a földi társért, Jonathanért. Ám Jonathan halott. A gondolat magához térítette Minát. – Te ölted meg Jonathant! Drakula sötét szemével ránézett. Kereste, ami még megmaradt Mina lelkéb l. Olyan szenvedés volt e tekintetben, mintha Mina szavai jobban fájnának Báthory t rdöféseinél is. – Ha valóban ezt hiszed, sohasem ismertél engem. Minának eszébe jutott Drakula hangja, amit a Fehérruhással csatázva hallott. A fejedelem akkor megmentette az életét. Tudnia kellett volna, hogy Drakula soha nem bántaná. Valóban, m velhetett akármilyen szörny ségeket, az sötét hercege sosem hazudott Minának. Ennyire szerette t. 384

Az asszony megfogta Drakula kezét. Olyan jéghideg volt, hogy Mina megborzongott, mint az iskolás lányok az els szerelemt l. Visszaemlékezett annak a régi éjszakának az érintésére, és újra azt a szenvedélyt kívánta. Jonathan volt életének nagy szerelme, ám Drakula volt a szenvedély. Hirtelen fülrepeszt sivítás szakította félbe Mina gondolatait. Csak a fék volt. A szerelvény lassított. Mina látta, hogy utastársaik bambán bámulják ket a túlsó kocsiból. k ketten hamarosan sarokba szorulnak. Ideje menekülni. Még miel tt a földalatti teljesen lefékezett volna, Mina és Drakula az ajtót áttörve a peronra ugrottak. A fejedelem fürgén, ám bizonytalanul lépkedett. Mina a nyakába kanyarította Drakula karját, maga pedig a derekát fogta át. Félt. Az valaha oly er s Drakulája most csak árnyéka önmagának. Ezzel együtt az asszony még soha nem érezte ilyen közel magát hozzá. A férfinak is szüksége van rá. A lépcs kön fölkapaszkodva kiléptek az állomásról. Mina az éjszakai égre nézett, és azonnal kitalálta, mire gondolhat a másik. – Tudom, hova akarsz menni. De napkelte el tt nem érünk oda. Drakula bólintott. Mina az utca túloldalán álló egylovas fogatot méregette. Kocsis sehol, de az ülésen vastag gyapjúpokróc hevert. Az asszony megtagadta a pokrócot, és már éppen felsegítette volna Drakulát a fogatta, mikor nyitott tetej automobil lámpájának lénye vágott hirtelen a szemükbe. Mina megint kitalálta Drakula gondolatát. Az automobil gyorsabb. Az asszony a fogat oldalának támasztotta Drakulát, kezébe nyomta gyapjúpokrócot, majd az automobil elé ugrott. A járm nagy fékcsikorgással torpant meg.

– Hé, asszonyság! – üvöltötte a sof r – Nézzen a lába elé! Kis híján… – de még miel tt mondókája végére érhetett volna, Mina a volán mögül az utcára penderítette. A meglepett sof r segítségért kiáltozva iszkolt tovább. Mina Drakula felé fordulva látta, hogy az mosolyog. Amíg a fejedelem bekászálódott az anyósülésre, Mina felhúzta és rögzítette az automobil ponyvatetejét. A járókel k kíváncsian figyelték ket. Volt, aki oda is lépett, hogy segítsen az asszonynak. Ideje indulni. Mina beugrott a vezet ülésbe, kiengedte a féket, sebességbe tette az automobilt, és elrobogott az északnyugat felé viv Seven Sisters Roadon. Drakulára pillantott, és most még kevésbé kételkedett benne, helyesen döntött, hogy segít neki. Báthorynak meg kell halnia, és ehhez Drakula a legjobb fegyverük, még ebben a legyöngült állapotában is. Quincey-re gondolt. Drakula helyszínválasztása zseniális húzás! Hazai pályán fognak játszani. A fiát is oda kell vinnie, csak ott lehet biztonságban. Mindannyian csak ott lehetnek biztonságban… még akkor is, ha ez a biztonság jelen pillanatban csupán illúzió.

386

LIV.

uincey kihajolt a Midland Grand legfels emeletér l. ArtQhur Holmwood és Van Helsing professzor összezúzott teteme bizarrul kificamodott pózban hevert az utcán. Van Helsing koponyája görögdinnyeként loccsant szét a járdán. A kockakövek réseit megtöltötték az öreg professzor tarkója alatt alvadó vértócsából induló erek. Van Helsing arca így vetésen is maga volt a sugárzó der . Ismét a bölcs, öreg tudós volt, aki végre megtalálta a békét. Testére ráborult Arthur Holmwood hatalmas alakja. A lord feje a professzor mellkasának csapódott, ami megkímélte attól a méltatlanságtól, hogy széthasadjon a koponyája. Quincey keser könnyein átégett a gondolat: Drakula megnyerte a háborút. Oszd meg és uralkodj, mint a nagy hadvezérek. A fiatalember alábecsülte ellenfelét, és melléfogása Arthur Holmwood életébe került! Drakulának most már csak a bolondos ifjút kell legy znie. Az Euston Roadon összegy ltek a beteges lelk érdekl k. Quincey-nek sürg sen el kell t nnie. A rend rök még mindig keresik, módszeresen átkutatnak minden utcát és házat. Ha észreveszik ezt a csoportot, kétségtelenül visszatérnek a szállodához. Lement a lépcs n, keresztülvágott az el csarnokon. Mindene fájt. Karja l tt sebéb l annyi vére elfolyt, hogy alig kellett volna állnia a lábán a szédülést l. De még bírta er vel. Ez csak Drakula átkozott vére miatt lehet! Egyáltalán volt ember va-

laha is? Arthur Holmwood felnyögött az utcán, és mozogni próbált. A szájtátók hápogtak. – Arthur! – kiáltotta Quincey. Keresztülkönyökölte magát a sipákoló sokaságon, letérdelt, átkarolta Holmwoodot, lehúzta a halott Van Helsingr l. Gyengéden a lord feje alá csúsztatta a karját. Hallotta, amint az emberek a „gyilkosságról” motyognak. Megérezte, hogy néhány bámészkodó kiválik a csoportból, és futásnak ered az utcán. Nem kétséges, a rend röket akarják értesíteni. Quincey-nek kevés ideje maradt. Holmwood éles metszés arca sápadt volt és dagadt. Mellének sebeib l, orrából, szájából, füléb l folyt a vér. Minden ereje és bátorsága ellenére sem leplezhette, hogy iszonyúan szenved. Alig kapott leveg t. Quincey nem bírta visszafojtani a könnyeit. Megragadta Holmwood kezét. Van Helsing azzal vádolta a lordot, hogy az fél a haláltól. Ám Quincey csak békés nyugalmat és egy kis mosolyfélét látott a férfi arcán. Végre elérte, amit akart! Itt legfeljebb Quincey nyüszített és rettegett. – Valami történik velem, Arthur! Látta, mire voltam képes! Átkozott vagyok! Kárhozott vagyok! Ha Drakula vére folyik az anyámban, akkor engem is megmérgezett! Most mitév legyek? Nem hagyhat itt, Arthur! Ne hagyjon itt engemet! Holmwood hatalmas ereje utolsó foszlányait szedte össze, hogy beszélni tudjon. – Nem átok. Nem érti, hogy áldás is lehet? Ugyanolyan er s, mint . Mindkét gonosztev t legy zheti. Holmwood szája véres buborékokat fújt, izmai megfeszülnek. Utolsó lélegzetével még kikényszerítette magából: – Temessenek Lucymhez… Quincey nézte, hogyan lobban el az a fényes t z, amely Art-

388

hur Holmwood volt egykoron. Lord Godalming nem csatázik többé. Quincey végre megértette, miért kereste Holmwood a halált ezekben az években. A halál beteljesíti legh bb vágyát: elküldi ahhoz, akit szeretett. Quincey saját mocskos, véres kezére nézett. Holmwood áldásnak mondta az erejét, mert ezzel legy zheti Drakulát. De vajon nem rontja meg ez a hatalom, úgy, ahogyan az ellenségét is? Nem fogja elemészteni a gonoszság, mialatt éppen arra a rémre vadászik, amely ráhozta az átkot? „Ahol elkezd dött.” Quincey ugrott egyet. Az anyja suttogott a fülébe. Pedig nem volt sehol. A fiatalember a bámészkodókon kívül senkit nem látott. „Ahol elkezd dött, fiam.” Ezúttal érthet bben hallatszott. Kétségtelenül az anyja hangja. Quincey gyöngéden visszaengedte Holmwoodot a földre. Nem tudta, mit tegyen. Nem volt terve. Egyes-egyedül volt. „Ahol elkezd dött, fiam, egyetlenem.” Mina vámpír vére kiáltott hozzá. Stoker könyve leírta a szellemi kapcsolatot Drakula és Mina között. Ez a kapcsolat most háromszöggé egészült ki. Mina ezúttal nemcsak szavakat, de képeket is küldött: romos, vénséges apátságot egy szirt tetején, mellette temet és egy k pad, amely a tenger haragos hullámaira nézett. Minden Whitbyben kezd dött, a Carfax apátságnál. Mina és Drakula ott várják. Quincey körül megszólaltak a riasztócseng k. Kerekek és patkók mennydörögtek a macskakövön. A szálloda el tt megálló rend rkocsival együtt futva visszatértek a csoportból kiszakadt bámészkodók is. A kocsiból kiszálló, magas rend r láttán Quincey ereiben meglódult a vér. Ez mutogatta a Holmwoodról és róla készült rajzot. Itt az id , hogy Quincey egyszer s min-

denkorra leszámoljon a lidércálmokkal. Talán arra született, hogy elpusztítsa Drakulát. Talán Isten most mutatja meg, miként változtathatja Quincey áldássá az átkot. Semmije sem maradt. Egyetlen dolgot tehet: meg kell mentenie az üdvösségét. Elmegy Whitbybe, a Carfax apátsághoz. Ha Isten az oldalán áll, szembeszáll a démonnal. Ha megölheti Drakulát, talán megtöri az átkot, és megmenti magát és édesanyját az örök kárhozattól. De ha el kell véreznie ebben a hatalmas gonosz elleni csatában, talán az is elég lesz Isten bocsánatához. A szálas rend r átfurakodott a tömegen. Ideje távozni. Quincey futás közben még hallotta a csodálkozó kiáltásokat, és megérezte a szálas rend r hüledezését is. Úgy száguldott, akár a szél, sebesebben, mint amennyire halandó ember futhat. Quincey szabad volt!

390

LV.

H

ajnalodott. Drakula és Mina egész éjjel utazott. Vezetés közben Mina elméjét aggasztó gondolatok özöne árasztotta el. Mégis, valahányszor végiggondolta, mindig ugyanarra a következtetésre jutott. A fanatizmus és a rögeszme csak egyfelé vezethet. Ennek igazságáról számos élettapasztalat meggy zte Minát, mégsem tudta leh teni az ereiben fortyogó haragot, miközben észak felé robogtak. Emlékezetében újra és újra lejátszódtak az éjszaka brutális eseményei. Báthory mérhetetlen pusztítást végzett az évszázadok során. Útját hullahegyek szegélyezték. Minél többet gondolt rá Mina, annál dühösebb lett. Minél dühösebb lett, annál erélyesebben taposta a gázpedált. Olyan er vel markolta a kormánykereket, hogy ujjaiból kiserkent a vér. Báthory meggyalázta, és meg is akarta gyilkolni. De az volt a legnagyobb ocsmánysága, hogy Quincey életére tört. Minának nem voltak többé kételyei. El ször történt meg vele, hogy embervére tökéletes harmóniában egyesült vámpírvérével. Végérvényesen el akarta pusztítani Báthory Erzsébet gróft. Az automobil tejszállító szamárfogatot el zött meg. Az állat megtorpant, ordított és hátrált. A kocsis felkiáltott. Mina ekkor kapott észbe, hogy túl gyorsan hajt. Le kell higgadnia, logikus rendbe kell szednie a gondolatit. Ehhez ért a legjobban. Nem hagyhatja, hogy a fanatizmus vagy a rögeszme elvakítsa, hiszen akkor semmivel sem volna különb Báthorynál. A tizenötödik században a nemesembernek bátorságot kellett mutat-

nia, hogy jobbágyai h ségesek legyenek hozzá. Ám az adófizetés idején mégsem az úr vitézsége bírta engedelmességre a parasztot, hanem a félelem. A jobbágyok százszor többen voltak a nemeseknél. Az úrnak kegyetlennek kellett lennie, hogy parasztjai féljék, méghozzá brutálisan kegyetlennek, nehogy vetélytársainak kedvük szottyanjon megtámadni. A tizenötödik században olcsó volt az emberélet. Az irgalmatlanságot elfogadták az uralkodás eszközének. A népszer uralkodót csak az különböztette meg a zsarnoktól, hogy indokolt volt-e a kegyetlensége. Azokból a sötét századokból származik Drakula és Báthory Erzsébet, e régmúlt kor utolsó tanúi. Váratlanul kátyúba süllyedt fogat t nt fel az út közepén. Mina keményen meghúzta a féket, elrántotta a kormányt, és az útról lehajtva kis híján egy fának ütközött. Az automobil rázkódva megállt. Mina kifújta magát, és végre le mert nézni maga mellé a padlóra. A nap sugarai elöl pokrócba bugyolált Drakula egyetlen jellel sem mutatta, hogy érzékelné, ami körülötte történik. Mina nem értette ezt az embert, ezt a teremtményt. Olyan bátorságra képes, olyan lángoló szerelemre, állhatatos és nemes lelk , de mégis kimondhatatlanul kegyetlen tud lenni. És mi történhet, ha engedi, hogy Drakula befolyásolja Quincey-t? Talán megvédheti ket Báthorytól, de nem kerül ez vajon Quincey üdvösségébe? Drakula világosban szokott aludni; ilyenkor pihent és gyógyult. Mina meg akarta keresni a fejében Báthory gondolatait, de csak felh s eget talált. Nem tudta, mit jelentsen ez. Mivel csak igen kevés vért cseréltek, az asszony nem láthatta tisztán Báthory gondolatait. A grófn ezt minden bizonnyal így is tervelte ki. Báthory borzasztóan összeégett, neki is id kell, hogy felépüljön. A kérdés csak az, hogy mennyi id ? Mina visszakanyarodott az útra. Valamilyen ismer s helyre

392

kell mennie, ahol védekezni képes, és ahol találkozhat Quincey-vel. Vissza kellett mennie a Carfax apátságba. Mina akkor értesült Lucy haláláról, amikor az esküv je után visszatért Angliába. Házasságukat még nem hálták el, mert Jonathan az erdélyi megpróbáltatások után túl gyenge volt, Mina pedig túlságosan szomorú. Jonathannek annyira azonban mégis sikerült összeszednie magát, hogy csatlakozzon a h sök bátor szövetségéhez Drakula koporsóinak elpusztítására. Sötét hercege aznap éjjel látogatta meg el ször Minát. Az asszony megütközött azon, hogy Drakula legalább olyan keservesen gyászolja Lucyt, mint . Van Helsinget hibáztatta mindenért. Mina nem is tudta, mit higgyen. Sehogy sem tudta összeegyeztetni a Van Helsing-féle rémet az t vigasztaló, fenséges megjelenés fejdelemmel. Mivel nem szerette volna, hogy Jonathan értesüljön Drakula éjszakai látogatásáról, Mina azt mondta a férjének, hogy Drakula álomban mesélte el neki Lucy halálnak igaz történetét. Attól való félelmében, hogy Mina esetleg a rém befolyása alá került, Van Helsing ragaszkodott ahhoz, hogy az aszszonyt mindet tervükb l hagyják ki. Ahogy Mina akkoriban írt a naplójába: „Különös, hogy ennyire titkolózzanak el ttem. Jonathan, aki évekig feltétlen bizalommal volt irántam, felt en kerül bizonyos témákat, ráadásul a legfontosabbakat.” Hogy haragudott Jonathanre! Akkoriban igen feszültté vált kettejük viszonya. Drakula éjszakai látogatása idején Jonathannel együtt dr. Seward whitbyi házában laktak. A fejedelem szerelmet vallott Minának, és azt ígérte, minden álmát valóra váltja. pedig engedett a csábításnak: kimászott az alvó Jonathan mell l, és saját jószántából követte Drakulát a Carfax apátságba. Akkor, ott, Drakulával a romok között végre biztonságban és szeretve érezte magát – hónapok óta el ször. – Nem mertem visszatérni Whitbybe – mondta fennhangon, hátha ezzel meggy zheti magát, hogy helyesen cselekszik. –

Nem jártam a Carfax apátságban az óta az éjszaka óta, amelyet együtt töltöttünk. Amikor… Nem bírta kiejteni a szavakat. Ellentmondásos érzelmek örvénye hányta-vetette. Eszébe jutott, mennyire éhezett rá, hogy újraélhesse azt a Drakulával töltött éjszakát Carfaxben. Azt hitte, Drakula alszik, ezért valósággal elh lt, amikor meghallotta a hangját a pokróc alól: – Ez így épp jó. Ott lesz vége, ahol elkezd dött. Úgy beszélt, akár egy harcos. Nem ismert kompromisszumot. Báthory évszázadokat átvészelt ármánykodással, bujkálással, Drakula viszont ott támad, ahova mások lépni se mernek. Csakhogy ennek a bátorságnak ára van, amit Drakula környezetének kell megfizetnie. A vérb l csak még több vér lesz. Nem lehet örökös harcban élni. Mina nem akarta, hogy fia így viszonyuljon az élethez. Mina jöv je Quincey. Gondoskodnia kell róla, hogy a fia mindnyájukat túlélje. Minát az ereiben áramló vér elég er ssé tette ahhoz, hogy megvédje fiát Báthory Erzsébett l, márpedig Quincey-nek nagyobb szüksége van a védelemre, mint valaha, hiszen még soha nem találkozott ereje teljében lév vámpírral. Érezte, hogy Quincey megkapta telepatikus üzenetét, és útban van feléjük. Ha nem csalt a megérzése, és Báthorynak valóban id kell a gyógyuláshoz, akkor van még esély a menekülésre. Ha Quincey-nek sikerül Carfaxbe érnie, miel tt a kontesz megtalálja ket, Mina talán elmenekülhet a fiával Amerikába. Amint Quincey biztonságban lesz Báthorytól, Mina visszatérhet, és ahelyett, hogy rá vadásznának, lesz a vadász. Drakulával ketten kinyomozzák Báthoryt, felkutatják nappali pihen helyét, és elpusztítják, amikor kiszolgáltatottan fekszik a koporsójában. Mina robogott az angol vidéken. A nap lefelé csúszott az égen. Most, hogy végiggondolta, az asszony józansága gy zött

394

a primitív ösztönök felett. A fanatizmus és a rögeszme az olyan egyéniségek tragikus jellemhibái, mint Báthory, Cotford és Drakula. nem esik ezekbe a hibákba! és Quincey életben fognak maradni, mert hajlandók félrehúzódni, hogy még a másnapi harcot is megérjék.

Lee rmester kinyitotta a ruhásszekrényt, és gyanakodva kémlelte a sötétséget. Semmi, csak a ruhák. Becsukta az ajtót, kikukkantott a mellette lév ablakon, szemügyre vette az esti égboltot. Esett az es , a távolban villámlott és mennydörgött. Összehúzta a függönyt. – Minden rendben. Nincs mit l félni. – Az ágy alatt – suttogta mögötte egy hang. Az ágy alatt. Na persze! A hórihorgas Lee utált a padlón görnyedezni, de a békesség kedvéért ezt is megtette. Semmi. Még egy eltévedt zokni sem. – Minden rendben – közölte. – Itt nincsenek szörnyetegek. Felállt, ránézett megkönnyebbült arcú, ötéves fiára, azután elfordult, és rámosolygott négyéves lányára. A gyerekek, ki-ki a saját ágyában, összegömbölyödtek a paplan alatt. Lee gy lölt hazudni a gyerekeinek. Nála jobban senki sem tudta, hogy igenis vannak szörnyetegek. Nem olyanok, amilyeneket az aprónép képzel, koboldok meg hasonlók, hanem igazi szörnyetegek, amelyek a londoni sötét utcákon portyáznak, és azt nézik, hogyan árthatnának valakinek. Olyan szörnyetegek, amelyeknek üldözésére esküt tett. Jobb a gyerekeket a lehet legtovább megkímélni a létez világ borzalmaitól. Elegyengette a takarókat, lehajolt, és homlokon csókolta a kicsiket. – Jó éjszakát, szép álmokat! – Ne felejtsd el az ajtót, papa – súgta aggodalmasan a lánya.

– Résnyire nyitva hagyom, mint mindig – mosolygott Lee. – Szeretlek benneteket. – A gyerekek szerint a folyosói falikarok fénye elijeszti a szörnyetegeket. Hiszen ha ilyen egyszer lenne! Lee kilépett a szalonba, ahol pongyolára és hálóf köt re vetk zött felesége várta, hogy jó éjszakát kívánhasson neki. Lee látta az aggodalmat neje arcán. Intett neki, hogy maradjon csendben, majd karon fogta az asszonyt, és bevezette a nappaliba. Beszélni akart, de csakis úgy, hogy a gyerekek ne hallhassák. – Mit fogsz mondani nekik? – kérdezte gondterhelten az asszony. – Nem akarom, hogy nyugtalankodj emiatt. Nem lesz semmi baj – felelte Lee. Magánkívül volt a bánattól, amikor kora este megkapta a Scotland Yard sürgönyét, a feleségét pedig a pánik kerülgette. A sürgöny hivatalos meger sítés volt, de Lee már hallotta a szomorú hírt Huntley felügyel l, aki a strandi földalatti-megállónál járt a délel tt. Cotford felügyel , a korboncnok, Price rmester és a kíséretükben tartózkodó összes rend r meghalt. A Scotland Yard vezet sége számos kérdésre akart választ kapni, és Leenek azzal kell majd kezdenie az éjszakai ügyeletet, hogy jelentést tesz a kapitányhelyettesnek a Cotford felügyel intézkedéseiben való részvételér l. Lee leporolta a térdét, és szorosan bet rte ropogós fehér ingét. Amint megtudta, hogy Cotford meghalt azért, amiben hitt, Leenek az volt az els gondolata, hogy halott barátja elejtett kardját felkapva maga rohamoz tovább. De mihelyt leküzdötte a dühét, belátta, hogy nem engedheti meg magának a bosszút. Nem engedheti meg magának, hogy úgy pusztuljon el, mint Cotford. nem hajlandó végigmenni azon a sötét ösvényen. Nem szívesen ismeri el, de Van Helsing és Cotford ugyanannak az éremnek a két oldala. Mindkett t fölemésztette baljós

396

küldetése. Végül is az igazság nem hozza vissza Cotfordot, és nem bizonyítja Hasfelmetsz Jack személyazonosságát sem. Felettesei viszont megrónák, s t alkalmatlannak min sítenék, amiért részt vett Cotford jogtalan és meggondolatlan nyomozásában. Nem kockáztathatja a karrierjét azzal, hogy azt mondja a feletteseinek, amit azok nem akarnak hallani. Munka nélkül mib l tartja el a családját? Márpedig a férfit azzal mérik, hogy mennyire képes gondoskodni a családjáról – és nem azzal, hogy hány akasztófavirágot fogott fülön. Ezen a téren Lee nagyon különbözött a megboldogult Cotford felügyel l. Az utcákról sose fogynak el a b nözök, ez a csata örök. Lee a gyerekszoba felé nézett a folyosón, és elképzelte a kicsiket, ahogy békés álomba szenderülnek. Egy csepp b ntudata sem volt, amikor eldöntötte, el fogja árulni Cotford felügyel t, mert ezt kell tennie. Hazudni fog a feletteseinek, és jegyz könyvbe diktálja, hogy Cotfordnak hiányzott egy kereke, nem volt beszámítható. Nem is lesz színtiszta hazugság. Cotford fanatikus volt, ez okozta a vesztét. Tanúsítani fogja, hogy felismerte Cotford rültségét, ezért nem volt hajlandó együttm ködni vele a Hasfelmetsz -gyilkosságok felderítésében. Huntley a szavát adta, hogy Leet nem keveri bele a dologba. Hozzá hasonlóan a kapitányhelyettes is a katonaságtól nyergelt át, és ezért könynyebben elfogadja ezt a magyarázatot, és dicséretesnek fogja tartani Lee lojalitását. Még a karrierjének is használ vele, hiszen olyan embernek mutatkozik, akiben meglehet bízni. Lee felvette a nagykabátját, kalapot tett, megcsókolta és ágyba küldte a feleségét. Amint becsukódott a hálószoba ajtaja, az irodájába sietett, és kinyitotta az íróasztal kulcsra zárt alsó fiókját. El vette a Hasfelmetsz -ügy gyanúsítottjának régi aktáját, amelyet Cotford a Scotland Yard archívumából szerzett. Megborzongott, mikor elolvasta a nevet az aktán: Dr. Abraham Van Helsing.

Visszatért a nappaliba, és megpiszkálta a tüzet a kandallóban. Eljött az igazság pillanata! Mentségeket keresett magának, mert újból elfogta a lelkifurdalás. A Grand Midlandben talált bizonyítékok alapján oka volt azt hinni, hogy Arthur Holmwood megtte Van Helsinget, végül pedig mindkét férfi szörnyethalt. Ha Cotfordnak igaza van, és Van Helsing volt Hasfelmetsz , akkor valóban lezárult az ügy. Cotford sose kereste a dics séget. Neki nem kellett más, csak az igazság, és itt igazságot szolgáltattak. Ami Harkernét illeti, semmiféle bizonyíték nem maradt, hogy köze lett volna bármilyen b ncselekményhez. Lee bizonyosra vette, hogy Quincey Harkert látta ácsorogni Holmwood holtteste mellett a Grand Midland Hotel el tt. Akármit látott vagy hallott is, Lee a tényekhez fog ragaszkodni. A tények pedig a következ ek… Quincey Harker ellen nincsen tényleges bizonyíték. A sikátorbeli gyilkosság amúgy is Huntley felügyeesete, intézze el . Lee a kandallóba dobta a Van Helsing-aktát, és figyelte, amint a papír elsötétedik, elkezd füstölni, majd elég. Lee a maga részér l leszámolt Hasfelmetsz Jackkel. Kérte Istent, hogy bocsásson meg neki. Akár jó volt, akár rossz, az szerepe ebben a történetben véget ért.

Felh k habzottak és hömpölyögtek a hold el tt, az angol vidékre sötétség borult. Quincey lova zihálva, izzadtan vágtatott a parton. Megriadt minden távoli égzengést l. Amikor dühös villám hasította ketté az eget, a ló megtorpant, azután megugrott. Quincey szorította térdével az állat oldalát, markolta a kantárt, igyekezett meg rizni az egyensúlyát. Amikor végre sikerült visszanyernie az uralmat a ló fölött, a fiatalember biztatóan megveregette az állat nyakát. Mintha az id járás is összeesküdött volna ellene, hogy lassítsa a haladását. Nem azt írta Stoker 398

a regényében, hogy Drakula tudott parancsolni az id járásnak? Szinte már egy lélek sem maradt, akit l megkérdezhetné, helytállóak-e Stoker feltételezései. Drakula tudja, hogy jövök. Megrúgta a ló oldalát, ismét vágtába ugratva az állatot. A vér teszi. Amit tud, azt tudja Drakula is. Meglepetésr l szó sem lehet. Nem jók az esélyei, de ez nem tántorítja el a céljától. Drakulának meg kell halnia. Ha két hónapja azt kérdezik t le, hisz-e a természetfölöttiben, Quincey minden bizonnyal kikacagja a kérdez t. Most már más volt a helyzet. Neki kell befejeznie a végzetes feladatot, amelyet a h sök bátor szövetsége huszonöt éve elkezdett. Míg nyargalt a lápon, Quincey egyre inkább úgy hitte, mindig ez volt a végzete. Útja el ször volt mentes minden lelkifurdalástól, b ntudattól, félelemt l vagy kételyt l. Mindenre elszánta magát. Azt mondják, azok, akik hátat fordítanak igazi hivatásuknak, sohasem lesznek sikeresek. Quincey-t akkor is ez a logika vezette, amikor színésznek állt. Most azonban ennél jóval nagyobb a tét. Vágtatott, és az utolsó percben húzta be a nyakát, miel tt lerántotta volna lováról egy faág, amelyet azért nem vett észre, mert mélyen elmerült a gondolataiban. Csupán új kelet , kifinomult érzékei akadályozták meg, hogy betörje a fejét. Micsoda ostoba véglett volna! Quincey sosem foglalkozott valami sokat a saját halálával. Fiatal volt, és még néhány napja is legy zhetetlennek tartotta magát. Bár igaz lenne! Vérszomja együtt er södött a viharral. Eszébe jutott egy rész a Macbethl, abból a szerepb l, amelyet már sohasem játszhat el a színpadon. „Megpróbálom a végs t! No, Macduff, gyere! S aki »megálljt« kér, vesszen a feje!”*

*

Szabó L rinc fordítása

Báthory akkor csapott le a Saint Denis-bazilika lépcs jére, amikor az éjszakai ég kezdett felhígulni a hajnal kékjében. Ha volt is valaki ébren, hogy lássa az érkezését, azt hitte volna, hogy az egyik faragott vízköp zuhant le a templomról. Báthory sötét, csuklyás köpenye, amellyel üszkös b rét takarta, úgyszólván tökéletesen egybeolvadt a kövek színével. A kontesz a templom kapujához indult. Borzalmasan szenvedett. A lángok mély sebeket égettek a húsában. Izmai megkeményedtek, görcsösen összehúzódtak. Minden lépésnél érezte, ahogy húsa elszakad, majd lassan újra összen . Pihenni vágyott, fehér ruhás barátn inek szeret ölelését kívánta. Milyen boldogan ápolnák sebeit! Úgy hiányzott a ragaszkodásuk! Csak hát meghaltak. Két okkal több, hogy Drakula és Mina szenvedjen. Báthory megmaradt szeme a k l faragott Szentháromságot kémlelte a bejárat fölött. Simán bemehetett volna az ajtón, úgy, mint a többi látogató. Csakhogy ez Isten háza volt. Erzsébet olyan bevonulást akart, hogy Neki is tudomást kelljen vennie az erejér l. Üszkös keze átütötte a vasalt templomkapu súlyos fáját. Hátravetette csuklyáját, és dacosan bevonult az irdatlan f hajóba. Ez a gótikus templom volt Franciaország királyi nekropolisza, az uralkodók nyughelye. Báthory tekintete megtalálta a kereszten haldokló, faragott Krisztust. Még az fia is gyengébb nála! A festett ablakban lángoló színeket gyújtott a napsugár cirógatása. Báthory az utolsó Bourbon-uralkodók szobrai mellett elhaladva a sírokhoz ment, nem véve tudomást a testét hasogató fájdalomról. A k l faragott fülke padlójába ónixlapokat illesztettek. XVI. Lajos állítólag a középs k alatt feküdt, Marie Antoinette pedig a jobbján. A fekete k re arany bet kkel azt írták: „AUSZTRIAI MARIE ANTOINETTE, 1755-1793”. Báthory tudta, hogy Antoinette nincs itt. Jó, legalábbis nem min-

400

dene van itt. Ránézett a királyné sírja fölötti egyszer ónixtáblára. Csikorgó agyarait összeszorítva akkora lyukat ütött megfeketedett öklével a kövön, hogy beférjen rajta a karja. Benyúlt görbe karmaival a padló alá, és kereszttel díszített elefántcsont kazettát húzott el . A megmaradt fél szeméb l csordogáló vérkönnyek sisteregve csöppentek még mindig forró testére. A kazettát ajándékba kapta attól, akit valaha szeretett. Drakula azzal vádolja Báthoryt, hogy szörnyszülött, és nem is tud szeretni. Holott oly halálos szerelemmel szeretett, hogy kedvese elvesztése miatt az egész világot kész volt lángba borítani, hogy bosszút álljon érte. A dobozkában az volt, amit a legnagyobb kincsének tartott egykoron. Mikor utoljára itt járt, gondosan felemelte az imént összezúzott követ, hogy elhelyezze a kazettát a padló alatt. Így ajándékozta meg szerelmét annak jeléül, hogy halála megbosszultatott. A ládikó egyben ígéret is volt, hogy az egész világ – s t maga Isten is – meg fog fizetni azért, amit elkövettek ellene. Fölfeszítette az elefántcsont kazetta tetejét, nem tör dve a kezét hasogató fájdalommal. A dobozban rejl titok visszaverte a kripta gyertyáinak lángját. Erzsébet óvatosan végigfuttatta ujjait az elefántcsont szelence kincsén: egy kukri késen, amely rászáradt vért l volt szennyes. Ugyanaz a kés volt, amelyet Erzsébet huszonöt éve markolatig döfött Drakula szívébe. Most megújított ígérete megpecsételésére Báthory lenyalta a még mindig éles pengére alvadt vért. Drakula vére volt, és finom volt. Ezzel a késsel adja majd meg a kegyelemdöfést is! Báthory óvatosan visszahelyezte az elefántcsont kazettát a padló alá, és közben azon töprengett, milyen hibát követett el ezen az utolsó találkozáson? Rosszul mérte föl a rokont, és félreismerte Minát. Még egyszer nem esik ebbe a hibába. Az világos, hogy Mina Harkerben Drakula és az vére is folyik. Báthory elmosolyodott, most nem bánta elszenesedett arcának

fájdalmát. is ivott ám Drakulából! Felszögezi a falra a kukri késsel, és a szeme láttára tépi le Mina fejét. Miel tt Drakula meghal, végignézheti, ahogy Erzsébet megfürdik Mina vérében. Ezúttal nem élvezhette az örökké tartó id fény zését. Ha sikert akar, gyorsan kell cselekednie. Drakula még mindig gyenge, és a kontesz érezte, a fejedelem megpróbálja majd rábírni Minát, hogy álljon az él halottak közé. Ha Báthory be akarja söpörni a nyereményét, addig kell eljutnia hozzájuk, amíg ez be nem következik. Le kell sújtania, méghozzá gyorsan. Sarkon fordult, és a kijárat felé tartott. Van még egy halandó, aki ugyancsak hordozza Drakula vérét. Quincey Harkernek, Mina fiának is meg kell halnia. Ha nincs Mina és Drakula, akik védjék, a fiút úgy le lehet csapni, mint valami muslincát. Ha mindhárman elmentek, senki sem marad, aki dacolna Erzsébettel. Attól fogva az játékszere a teremtett világ. – Que faites-vous? – érdekl dött egy férfihang. A grófn megfordult. Fiatal szerzetes volt az, kezében lámpással. Arcára kiült az iszonyat, mikor meglátta, ami Báthoryból maradt. A vámpír a templom másik végéb l is megérezte az ember vérében a rémületet. – C’est le diable! – kiáltotta a szerzetes. Szóval ördög. Erzsébet mosolygott. Nem egészen. Bár csodálta Lucifert, mert volt bátorsága szakítani a mennyei sereggel, a Sátán mégis megbukott. Báthory viszont megesküdött, hogy t sosem gy zik le. Közelebb ment. A szerzetes feltartotta keresztjét, és azt kiáltotta: – Sanctuaire! Ezt a bolondot! Báthory Erzsébet grófn számára nem létezik szent hely. El reugrott.

402

– Antéchrist! Erzsébet torkon harapta a szerzetest, hogy elhallgattassa. Drakula vérének zamata után a szerzetes olcsó és savanyú misebor volt csupán. Nem érdekes. Szomjat oltani jó lesz addig is, amíg visszatér Angliába. Miután szárazra szívta, Báthory belevágta a csuhás hulláját a hajó túloldalán álló fogadalmi gyertyák bokrába. Bársony köpenyének csuklyáját saját kopasz, fekete koponyájára húzta, hogy védekezzék a nap ellen, kilépett a templomból, majd sebesen végigsuhant Párizs utcáin. Ezen a korai órán még nagyon kevés volt az ember, és akik észrevették, azok számára sem volt több röpke árnyéknál. Mire a napkorong kiemelkedik a láthatár mögül, már Angliában lesz. A lába már elszakadt a földt l. Felszállt a fellegek fölé. A mélyben elt nt a szárazföld, és a kontesz már át is röppent a La Manche csatornán. Még néhány másodperc, és megérkezik fekete hintójához. Amíg alszik, addig is gyógyul. Kancái közben elrepítik az angol vidéken át Whitbybe, és ott majd a düledez apátságban fenékig üríti haragjának poharát. Tökéletes! Isten harcosa Isten romos templomában leli halálát. Drakula vérvonala kivész. Erzsébet pedig fölragadja a fáklyát, amellyel a Sátán egyszer porig akarta égetni a mennyországot, lehozza a földre, és meggyújtja vele az egész világot elemészt máglyát.

LVI.

A

Westenráék régi nyaralója mellett elrobogva Mina lelassította az automobilt, hogy visszanézhessen a múltba. Szinte várta, hogy Lucy mindjárt kiszalad hozzá. Az asszonynak eszébe jutott az a nap, amikor el ször találkozott Lucyvel. Bakfisok voltak mindketten. Mina szüleié volt Whitby két vegyesboltjának egyike, neki pedig délutánonként és az egész nyári szünetben ott kellett dolgoznia, hogy a család valahogy megélhessen. Mina soha nem ismerte kortársai gondtalanságát. Lucy volt a gazdag lány a dombról, aki szintén magányosnak érezte magát, de nem azért, mintha sz kölködött volna barátokban. Lucyben mohó kíváncsiság munkált; mindent ki akart próbálni, amit az élet kínál. Egy meleg nyári reggelen kiszökött a villából, és lejött egyedül a városba, mert utána akart nézni, hogyan élnek az anyja által „közrend nek” misített emberek. Kalandvágya és egy marék aprópénz Mina szüleinek boltjába vezérelte, hogy ott aztán torkig lakjon édességgel. Mina kezdetben azt hitte, Lucy szánalomból ajánlja fel barátságát a szomorú, magányos, „közrend ” lánynak, de Lucy ennél jóval melegszív bb volt. Az automobil tovarobogott. Az asszony szeme a várost sötéten beárnyékoló szirtre tévedt. Azokon a nyaktör sziklákon várakozik útjának baljós célja, a Carfax apátság. Meglátta a szirt peremén a k padot, ahol annak idején az alvajáró Lucyre akadt. Lucy nyakán t szúrásszer sebek éktelenkedtek, ám Mina azt hitte, tehet tóluk, mert rosszul t zte fel barátn je 404

kend jét. Azon a szörny éjszakán szenvedett hajótörést a Demeter, és szabadult be az életükbe Drakula. Az asszonyt távoli mennydörgés riasztotta fel t déséb l. Délen sötét felh k gyülekeztek, a tenger vadul hullámzott. Sebesen közeledett a vihar. Minának föl kellett jutnia a szirt tetejére, miel tt az es megárasztja a folyót, és az út járhatatlanná válik. Elmaradt mellette a csúcsra vezet százkilencvenkilenc grádics. Mina és Lucy versenyezni szoktak, hogy ki ér föl els nek. Lucy általában belegabalyodott az alsószoknyáiba, de mégis mindig nyert. A k padon aztán mindent elmesélt három udvarlójáról, Quincey Morrisról, Arthur Holmwoodról, és dr. Jack Sewardról, Isten nyugosztalja ket. Az automobil elhagyta azt a szállodát, amely Holmwoodék nyaralója volt valamikor. Eleredt az es . Mina felhajtott a háborgó Esk folyó fahídjára. Újra Drakula els whitbyi éjszakáján t dött. Amikor Lucybe botlott, a fejedelem már jó ideje étlen-szomjan raboskodott a Demeteren. A matrózokat megfert zte, vérüket ihatatlanná mérgezte a dögvész. Még patkányokkal sem verhette el az éhét, mert azok is megkapták a kórt. A kiéhezett ember habzsolni szokott a hosszú koplalás után; Drakula akár az utolsó cseppig kiihatta volna Lucy vérét. Farkasétvágya ellenére azonban csak a legszükségesebb mennyiséget vette magához, otthagyva Lucyt a k padon, hogy Mina megtalálhassa. Drakula a maga módján irgalmas volt. Reccsenés. A korhadt híd tiltakozott az automobil súlya ellen. Mina fontolgatta, hogy letolat róla. Az egyre hevesebben nyekerg híd inogni kezdett. A viharfelh k még nem teljesen takarták el a napot, tehát Mina nem szállhatott ki, nem hagyhatta ott a védtelen Drakulát. A híd viszont már nem bírja sokáig. Az asszonynak gyorsan kell döntenie. Éppen visszamenetbe kapcsolt volna, amikor Drakula kinyúlt a takaró alól, és oda-

rántotta Mina kezét a gázszabályozó karra. Az automobil teljes sebességgel el reszökött. Az utolsó néhány yardnál a tartószerkezet megadta magát. Alighogy szilárd földre ért a hátsó kerék, a híd beomlott a folyóba. Drakula visszahúzta kezét az oltalmazó takaró alá. Az automobil morogva mászta a Green Lane meredélyét, és a kerék egy ponton el is akadt a sárban. Az elágazásnál Mina lassított, és befordult az Abbey Lane-re. Szeme megakadt az ismer s épületen: dr. Seward hajdani tébolydáján. Szegény Jack! volt a legszelídebb. Az apátsághoz közeledve Mina újra megfigyelte, hogyan tünedeznek el a fák. Mintha a föld olyan átkozott lenne, hogy nem maradhat meg benne semmiféle élet. Viharfelh k borították az eget. Mina továbbhajtott, majd hirtelen szeme elé tárult úti célja: a romlásnak indult Carfax apátság baljósan ült a szirteken Whitby alvó városa fölött. A gótikus tornyok a felh k hasát érték, az üvegüket vesztett, hosszú ablakok pedig némán, komoran rizték a síri árnyakkal teli, szomszédos temet t. Mina akkor járt itt utoljára, amikor huszonöt éve e helyen mondott búcsút sötét hercegének. Most is ugyanezt akarja tenni. Újból átgondolta a tervét. Itt hagyja Drakulát, hogy egy id re egyedül nézzen szembe Báthory haragjával; ezzel id t nyer, hogy átcsempészhesse Quincey-t az Újvilág biztonságába. Tisztában volt vele, hogy Drakula soha nem utasítaná vissza ezt a kérését, habár a Báthoryval vívott újabb magányos csata a halálba küldheti a fejedelmet. Megborzongott. Lehet ennyire hideg és számító? Tudta, hogy Quincey-ért bármit megtenne. Elkanyarodott az automobillal, és megállt az apátság nyugati kapujánál. – Megétkeztünk – mondta. A motor köhögött, aztán elhallgatott. – Lement a nap.

406

Drakula felhúzódzkodott az ülésre. Kinyitotta az ajtót, lassan fölegyenesedett, kiszállt. A ny tt pokróc a földre hullott széles válláról. A fejedelem behunyt szemmel hátrahajtotta a fejét. Töltekezett az éjszakával. Villám lobbant az égen, megvilágította Drakula markáns arcát. Egyetlen sebhely sem volt rajta, pedig sok vért vesztett. Olyan volt, amilyennek Mina emlékezete meg rizte: királyi és félelmetes. Mintha megfiatalodott volna attól, hogy visszatért Carfaxbe. Magányos kutya – vagy farkas? – üvöltését hozta a szél. Drakula a hang felé fordult. Mina nem tudta leolvasni szobormerev arcáról, hogy az üvöltés üdvözlet vagy figyelmeztetés volt-e. Es dobolt a földön. Drakula az asszony felé nyújtotta a kezét. Elérkezett a rettegett döntés perce. Mina megfogta a kinyújtott kezet, és együtt futottak az es ben az apátság oltalmába.

Báthory fekete hintója észak felé száguldott. A grófn az ablakon kihajolva látta, hogy sötétség borítja a földet. Az es egy ütemre dobolt kancáinak dübörg patáival. Órákig aludt. A franciaországi menekülés és az éjszakai szél hátán megtett visszaút sok er t kivett bel le. Megviselt arcát nézte a tükörben. A szerzetes vére helyrehozta ugyan Erzsébet erejét, de a sebeit nem gyógyította be. Annál jobb, gondolta. Drakula majd elbízza magát az szörny sérüléseinek látványától. Ezt használja ki a készül csatában. Ó, hogy élvezte a játékot! Drakula mindig olyan sokat képzelt magáról. Az éjszaka Báthory bizonyságot szerzett arról, amit mindig is tudott. Drakula gyengébb nála, és ez soha nem volt másként. Mivel csak nyámmogott Lucy Westenrán, hagyott maga után egy él tanút, aki elárulta a „h sök” szövetségének. Kis híján az életé-

vel fizetett ezért a gondatlanságáért. Drakula ritkán engedte meg magának a laktató emberi vért. Ez volt a legnagyobb gyöngesége – nem akarta elfogadni, kicsoda valójában. Vámpír volt, mégis úgy gondolt magára, mint emberre. Több mint félezer év alatt sem tanulta meg, hogy b ntudat nélkül üdvözölje önmagában az él halottak hatalmát. A hintó a tengerparton viharzott. Báthory arról az éjszakáról álmodozott, amikor lesz az egyeduralkodó. Érezte, hogy ez hamarosan be is következik.

408

LVII.

A

Carfax apátság láttán Mina úgy érezte, az ódon falak az élettörténetét tükrözik. Egykor impozáns volt; gyönyör , tele erénnyel, reménnyel és ígérettel: mostanra üres héjjá koptatta az id . Még a sarkokat borító poros pókhálókat is elhagyták épít ik. A folyosókon úgy vonított az odakint er söd vihar szele, mintha a múlt szellemei követelnék kiáltozva, hogy szabadítsák ki ket. Véres összecsapásokat láttak ezek a falak, rómaiak és kelták csatáitól a viking megszálláson át a szásznormann háborúkig. Fiatal korában Mina túlságosan rettegett az apátságot benépesít állítólagos kísértetek seregét l ahhoz, hogy éjszaka idemerészkedjen. A nagy, k falú szoba, ahol Mina most állt, valaha könyvtár volt, a szótlan szerzetesek tanulóhelye. Ez volt az els helyiség, amelyet Drakula fejedelem huszonöt éve, whitbyi érkezésekor megpróbált belakni. A poros huzatokkal bevont bútorok olyanok voltak, mint a régen elfelejtett kísértetek. A korhadt polcokon a világ összes létez nyelvén írott könyvek sorakoztak. Olyan vastagon lepte ket a por, hogy Mina még a borítók színét sem látta, nemhogy a címeket. A kandalló fölött lógó, repedt tükörre nézett. Fiatal lány tekintett vissza tá. mégis olyan vénnek és üresnek érezte magát, mint ez a düledez apátság. Meglátta a diófa kelengyés ládát, amelyet 1888-ban hozott vissza londoni lakásából Whitbybe. Lucynél nyaralt, miközben Jonathan Erdélyben járt. Drakulával folytatott házasságtör viszonya után megszervezte, hogy a ládát titokban vigyék fel az

apátságba, hiszen meg akart szökni Angliából a szeret jével. Kés bb, saját h tlenségén túllépni szándékozva olyan sebbellobbal hagyta el Drakulát, hogy a láda az apátságban maradt. A sors keser fintora, hogy most egyszerre talált rá szerelmére és a ládára. Mintha a végzet már el re kitervelte volna. Felnyitotta a ládát, és megtalálta benne azt a ruhát, amelyet Lucytól kapott. Sosem viselte. A szabása számára túlságosan kihívó lett volna. Ám most, huszonöt évvel kés bb nagyon is illett az egyéniségéhez. Mina ránézett nagyasszonyos fekete ruhájára. Évekig öltözött matrónának, hogy Jonathant kiengesztelje. Erre már nincsen szükség többé. Mina kigombolta és a padlóra, a törmelék közé ejtette fekete köntösét. Kiemelte a ládából a fiatalos ruhát, amelynek puha, elegáns kelméje a testéhez simult. Megszépítette. Minába belenyilallt a lelkifurdalás. Hogy miért nem öltözhetett így Jonathannek? De csak sót hintett volna a sohasem gyógyuló sebbe. Az asszony a tükörbe nézett. Fehér keblén pihen , kis arany keresztje villogva verte vissza a fényt. Mina nem bírta tovább nézni a tükörképét. A hatalmas katedrálisablakhoz ment. Léptei lassú, ütemes dobpergésként visszhangzottak. Az asszony kilesett az éjszakába. A temet t villámlások világították meg, hosszú árnyékokat vetve a sírkövek közé. Mina érezte, hogy Quincey gyorsan közeledik. Remélhet leg megérkezik az apátságba, miel tt amúgy istenigazában elszabadul a vihar. Ha itt a fiú, Mina Drakula elé tárja a tervét. – Jól áll neked ez a ruha – mondta mögötte egy hang. Mina nem hallotta, mikor jöhetett utána Drakula, és nem mert feléje fordulni, mert félt, hogy elszántsága megroppanna. Vagy ami még rosszabb, engedne legsötétebb vágyainak. Érezte szeret je hangjában az éhséget, mikor az így folytatta: – Lakoma vagy… a szemnek.

410

– Megtaláltam a régi ládámat – hebegte Mina. Végigtekintett érzéki alakján. A ruha keveset takart bel le. – Sok mindent hagytam itt. A kínos csendb l ítélve Drakula figyelmét nem kerülte el a szavak mögöttes jelentése. – Ez nemcsak az én otthonom – mondta végül. –, hanem a tied is. Hangja éppen olyan dallamos és delejes volt, mint Mina emlékeiben. Az asszony most döbbent rá, mennyire hiányzott neki ez a zsongító hang. Nem! Most nem gondolhat önmagára! Quincey-re kell gondolnia! Csak a fia szabadulása számít! Ezt Drakula úgysem értené meg. Gondolatban az asszony látta a lovon vágtató Quincey-t. Véres a ruhája… Megl tték? Minában magasra csaptak a harag lángnyelvei. Úgy fordult Drakula felé, mint a kölykét véd stényoroszlán. – Hogy hozhattál Quincey-re ekkora veszélyt? Van Helsing meg is ölhette volna! – Van Helsing azzal akart bevonulni a történelembe, hogy Stoker közvetítésével kikiáltott engem gazembernek – felelte Drakula egykedv en. Egy lépést tett az asszony felé, csökkenteni próbálta az ket elválasztó távolságot. Mina azonban semmiféle közeledésre nem volt fogékony. Elfordult. A sötét herceg mélyet sóhajtott. – Sose akartam bosszút állni a férjeden és a többieken azért, mert megpróbáltak végezni velem. Eltévelyedésüket tulajdonképpen a lovagiasság diktálta, mert csak téged akartak megvédeni. Ám Van Helsing túlment minden határon. Drakula hangja ellágyult, ahogy odaállt az asszony mögé. Mina hátranézve látta, hogy szeret je a világítótorony fároszának lüktetését figyeli a sötét szemhatáron. – Quincey megbüntette Van Helsinget a törvényszegésért –

mondta. Mina ereiben megh lt a vér. Kiérezte a szavakból a titkos jelentést. És ahogy Drakula kimondta Quincey nevét, Mina megsejtette, hogy a fejedelemnek más tervei vannak a fiával. – El akarod venni t lem az egyetlen fiamat? – A túlélés érdekében tudomásul kell vennie, kicsoda. El kell fogadnia önmagát. Mina szíve hatalmasat dobbant. – Quincey sorsáról nem mi döntünk!

Quincey lova a Robin Hood’s Bayben száguldott. Hullámok mennydörögtek a sziklákon. Er södött a hideg áprilisi szél. Zengett az ég, körös-körül villámok csapkodtak, mintha a mennyek országa is a közeled csatát hirdetné. Quincey lova bakolt, megtántorodott, majd összeesett a sáros parton. A fiatalember bucskázott egyet, és elterült a földön. Feltápászkodott, és a lovához tántorgott. Attól félt, hogy a paripa lábát törte. Letérdelt a ziháló állat mellé, és látta, hogy az tajtékban fürdik. Halálosan ki volt merülve. Újfent villám cikázott az égen. Quincey látta az apátság romját a tenger fölé magasodó távoli sziklán. Közeledett hát. A ló megpróbált felállni, de újból összeesett, lába már tulajdon súlyát sem bírta el. Quincey-nek nem volt ideje megvárni, hogy az állat er re kapjon. Megsimogatta lova sörényét. ugyan kész meghalni az ügyért, de nem várhatja el, hogy ez a ló is feláldozza magát. Mivel egyetlen percet sem vesztegethetett, Quincey gyalog folytatta útját a sziklás, csúszós ösvényen a végzete felé.

412

LVIII.

z az id már elmúlt, amikor úgy használták a gyereke– Aket, mint a gyalogokat a sakktáblán! Hagyd békén a

fiamat! – mondta Mina kihívóan. Tudta, hogy vékony jégen egyensúlyozik. Veszélyes volt azokra a szenvedésekre célozni, amelyeket Drakula fejedelemnek gyermekként el kellett viselnie. Évszázadokkal ezel tt öccse, Radu és a török szultán foglyai voltak. A családjától távol töltött évek mélyen megsebezték a fejedelmet. Nem térhetett vissza a hazájába, amíg apját meg nem ölték az egyik csatában, és reá nem szállt Havaselve trónja. Attól fogva Vlad Isten harcosa lett, és halandó élete utolsó percéig egyfolytában küzdött. Él halottként ugyanezt a lobogót hordozta tovább abban a hitben, hogy minden erejével Báthory ellen kell küzdenie. Mina azonban nem engedhette, hogy Quincey áldozatni essen ennek a végeérhetetlen csatározásnak. – Quincey normális életet érdemel. Az lesz a legjobb, ha elviszem innen a fiamat. El Angliából. Minél messzebb Báthorytól. Drakula kifürkészhetetlen arccal figyelte. Mivel ismerte az asszony legtitkosabb gondolatait, számított erre a pillanatra. Minával farkasszemet nézve végighúzta ujjait nyakának forradásán. A heg alig emlékeztetett arra a tátongó, hosszú sebre, amelyet Drakula az éjszaka szenvedett el Báthory agyaraitól. Gyorsan gyógyult. – Báthory Erzsébet is ivott a véremb l – mondta a fejede-

lem. – Most már mind kapcsolatban állunk. Akárhova fussunk, megtalál minket és Quincey-t is. Ideje szembeszállnunk vele. – Nem vagy elég er s hozzá. Kis híján megölt. Repedés futott végig a gránitkemény tekinteten: Drakula összevonta a szemöldökét. Mina egy pillanatig tisztán látta szemében a szenvedést. A fejedelem ekkor elfordult, mély lélegzetet vett, és szóra nyitotta a száját. Nem jött ki hang a torkán. Behunyta a szemét, mintha meg akarná acélozni magát valamihez, végül halkan megszólalt: – Huszonöt évvel ezel tt majdnem elpusztultam. El ször Harker sebzett meg, majd Báthory, és a sebeim azóta sem gyógyultak be. Megfordult, és feltépte az ingét. Mina lélegzete elakadt az iszonyattól. – Uramisten! Drakula mellkasa ösztövérre aszott. Meg lehetett számolni a bordáit. Csontjai szinte átszúrták sebhelyes b rét. Mina felismerte a Morris és Jonathan döfései után maradt forradásokat. Látta a Báthory grófn szemével megfigyelt támadás nyomait is, és emlékezett rá, ahogyan a kontesz csizmája mélyen belenyomja a kukri kést sötét hercegének mellkasába. Nem bírt elfordulni a hátborzongató látványtól, és nem bírta elállítani szánakozó könnyeinek árját sem. Drakula most el ször tárta fel el tte félelmeit és sebezhet ségét. Mina sejtette, hogy sötét hercege csak iszonyú bels küzdelem után dönthetett úgy, hogy kiadja magát neki. Ilyesmire csak a legforróbb szerelem képes. Nem maradtak titkok közöttük. Mina mindig az érzékeivel szerette, ám ezzel a vallomással Drakula bevonult az asszony szívébe is, ahol eddig csak Jonathannek volt helye. Reszket ujjakkal simogatta meg sötét hercege elcsúfított testét. – Hát ezért volt szükséged Seward segítségére! – mondta. Végre megértette. A kirakós utolsó darabkája is a helyére ke-

414

rült. Óvatosan cirógatta az aszott b rt Drakula szíve fölött, azt a helyet, amelyet átjárt Morris kése, azt a helyet, ahonnan egykor sötét hercege vérét itta. Drakula gyöngéden rátette hideg kezét az asszonyéra. Ujjaik összefonódtak. – Mindent elkövettem, hogy téged és Quincey-t megvédjelek Erzsébett l – súgta. Fölemelte az asszony állát, hogy Mina belenézhessen a sötét szempárba. Mintha azért esdekelt volna, hogy az lássa meg a lelkét. – De most már nincs menekvés. Megöl minket, hacsak vissza nem jössz hozzám, Mina. Drakula olyan megoldást kínál, amellyel… de nem dobhatja el a hitét. Ez minden, amije maradt. Le kell gy znie saját ösztöneit. – Küls re lehetek az a lány, akire emlékszel – mondta, és keményen Drakula szemébe nézett –, de okosabbá tettek az évek. Legyenek bármily édesek a szavaid, gyengéd az érintésed, akkor is szörnyeteg vagy. Gyilkos. Drakula kihúzta magát. – A Sárkány-rend lovagja vagyok! – mondta büszkén. – Stoker és Van Helsing nem hagyott más választást, mint… – Nem a sötét középkorban élünk. Nem ölhetsz meg valakit csak azért, mert besározott a könyvében – vágott közbe az aszszony. – Míg éltem, Isten keze voltam – szólt g gösen Drakula. – A kereszténységért harcoltam! Nem ismertem mást, csak vérengzést és halált. Másik életre, új esélyre vágytam. Amikor megmutatkozott, utána kaptam, nem tör dve a következményekkel. Igen, feltámadtam halottaimból, de nem szórakozásból ölök! A vért, amely túlélésemhez szükséges, csakis állatoktól, gyilkosoktól, asszonyok meggyalázóitól és tolvajoktól veszem. Még mindig az isteni igazságot osztogatom! Drakula szeme tágra nyílt. Az asszony jól emlékezett erre a delejez pillantásra. Drakula vérének benne örvényl árja ké-

pek tömegét idézte elé. Szeret je megengedte, hogy az szemével lásson. Hogy láthassa az Isten nevében véghezvitt tetteket, a másvilágra küldött gonosztev k és megmentett ártatlanok tömegét. Amikor kettejük gondolatai egymás számára is teljesen átjárhatóvá váltak, Drakula így folytatta. – Isten képére alkottak, mégis egy magasabb rendhez tartozom. Vagy nem a birkából él-e a farkas? Egyedül vagyok, mint minden nagy ragadozó. Nincsen szomorúbb hang, mint annak a magányos farkasnak az éjszakai kiáltása, amelyet az ember bemocskolt, és a pusztulás szélére sodort. Drakula olyan közel hajolt az asszony füléhez, hogy Mina érezte jeges leheletét. Hogy vágyott annak az ajaknak a csókjára! Ugyanakkor szerette volna kiszakítani magát a karjaiból, és messze menekülni innen. – Mina, kérlek, értsd meg! – suttogta Drakula. – Nélküled végem. Nincs más b nöm, csak az, hogy járatlan vagyok ennek a modern kornak a szokásaiban. Lehet-e gonosz az, aki úgy szeret, mint én téged? Mina elfordult. Nem bírt Drakula szemébe nézni. – Valamikor régen boldogan otthagytam volna Jonathant, és elmentem volna veled. Most már csak Quincey számít. A mi id nk lejárt. Tudta, hogy meggy dés nélkül beszél. Tehát Drakula is tudja. Hazudni fölösleges. Drakula indulatosan maga felé fordította az asszonyt. – Hagyd ezt abba! – parancsolta. – Magadat ámítod. Tudom, hogy még mindig szeretsz. Engedj a szenvedélyednek! Jöjj hozzám! Légy velem! Világosíts meg engem! Csak együtt menthetjük meg a világot Báthorytól! – Arra kérsz, hogy fogadjam el t led a sötét ajándékot. Hogy az legyek, ami te vagy.

416

– Ha Amerikába menekülsz Quincey-vel, megosztjuk er inket. Ma éjszaka együtt vagyunk, és mi vagyunk fölényben. Még ha Báthory meg nyeri is a mai játszmát, esküszöm, súlyosan le fogom gyengíteni! Te, ha újonc leszel is, az én si véremb l születsz. Képes leszel megvédeni Quincey-t. Er d fölér a sebzett Báthoryéval. Minna megmarkolta a nyakában lógó keresztet. – Nem tehetem! Drakula leengedte a kezét. Arca megkeményedett. – Akkor gy zött az ördög. Sarkon fordult, kiment, otthagyva Minát, aki magányosabb volt, mint valaha. Mina kinézett a holdtalan éjszakába. Hol a fia? Döntenie kell, és könnyebb lenne, ha biztonságban tudná Quincey-t. Zengett az ég. Mina sose félt a vihartól, még gyerekkorában sem. Most viszont rettegett, mintha a mennydörgés egyedül neki szólna. Egy pillanat múlva Mina érzékei jeleztek. Tudta is, hogy mit. Báthory közeledik.

Báthory mosolyogva figyelte a whitbyi kiköt be bemenekül két bálnavadászhajót. Megnyíltak az ég csatornái, özönvíz zúdult a földre. Üvölt szelek hirdették a kontesz érkezését. A város népe fedél alá menekült, elreteszelték házukat a vihar el l. Ahogy hintója végigdübörgött az apró k házak között, Erzsébet meghallotta az ismer s sivalkodást. Érdekes, még a pórnép is megérzi, ha gonosz lélek közeleg. Hintaja ablakán kihajolva az egyik ráncos, fogatlan vénasszony szeme közé nézett, és élvezte a rá visszamered elszörnyedt tekintetet. Báthory hízott az emberek félelmét l. Megmelegítette a vérét, gyorsabban vert le a szíve. Pezsdít volt! Mámorító!

A lovak hirtelen megtorpantak. Báthory kihajolt, és látta, hogy az Esk fahídja leszakadt, így lovai nem kelhetnek át a háborgó folyón. Innen az apátságig repülni túl sok er t venne igénybe. Márpedig mindre szüksége lesz a csatához! Kinyújtotta elméjét, megérintette vele a toporzékoló kancákat. Azok megért en rázták a sörényüket. Visszafordulnak, és más útvonalon jutnak el a szirtre vezet lépcs höz. Fiatal még az id . Báthory egyetlen szeme gyilkosan meredt a sziklaszirt ormán magasodó apátságra. A nyugati szárny egyik ablakának meleg, hunyorgó fényében n i alak rajzolódott ki. Erzsébet izgatottan nyaldosta az agyarait. Hajnalban végre megkóstolhatja a ribanc húsát, és megfürödhet a vérében!

418

LIX.

M

ina tudta, mit kell tennie. Hallotta, ahogyan a vihar döngeti a falakat. Carfax dacosan állta az özönvizet. sem lesz gyöngébb. A rövid k lépcs n a régi szerzetesek celláihoz ment. Ajtókkal szegélyezett sz k folyosó vezetett a hajdani apát lakosztályának széles tölgyfa ajtajához. Mina lehet ségei minden elmaradó ajtóval egyre fogytak. A végén csak egyetlen ajtó maradt. Drakula többször hangoztatta, hogy az él halottak nem eleve gonosz lények. Tagadta, hogy a vámpírrá lett ember lelke szükségszer en elkárhozna. A jó vagy a rossz kizárólag a személyes döntéseken múlik. De Mina látta, hogyan ronthat meg valakit az újszülött vámpírok olthatatlan vérszomja. Tudta, hogy Lucy gyerekekre vadászott kíméletlenül. Bár neki nem is volt más választása. Készületlenül érte a szörnyeteglét. Mina imádkozott, hogy ne jusson Lucy szomorú sorsára. Az asszony érezte Báthory közeledtét. Tudta, hogy csak egyetlen lehet sége maradt. Fel kell áldoznia üdvösségét a fiáért. Elszántan letette lámpását a földre, és kitárta a széles tölgyfa ajtót. A hatalmas kandalló morajló lángjai el tt álló Drakula az asszony felé fordult. A szoba élt és lüktetett a gyertyák tucatjainak remeg fényét l. Drakula vágyakozva és reménykedve tekintett Minára. Az asszony átlépte a küszöböt. – Quincey-nek magának kell határoznia a sorsáról. Nem

dönthetsz helyette – mondta keményen. – Ebben nem alkuszik. Drakula bólintott. – Ha ez az ár, hát legyen. Lassan elindult az asszony felé. Mina szíve vadul vert. Mindjárt megérinti t! Remeg kézzel nyúlt a kis aranykeresztért, és megrántotta. A vékony nyaklánc elszakadt, a kereszt a padlót a hullott. Drakula tekintetében mohóbb lett az éhség. A remeg asszony vállán pihen kéz borzongatóan hideg volt, a vámpír csókja pedig gyöngéd. Drakula játszi könnyedséggel kapta fel a földr l az asszonyt, és egy pillanatra sem vette le róla a szemét. – Együtt nézzük nemzetek felemelkedését és bukását! – súgta Minának. Szája az asszony fülét cirógatta. – Együtt látjuk meg az örökkévalóságot! Az ágyra fektette Minát. Szája és keze úgy járta be testének tájait, ahogyan Jonathan sohasem volt képes t megérinteni. Drakulától n nek érezte magát. Hatalmas ereje ellenére a fejedelem gyengéd szeret volt. Drakula kifejtette a ruhájából. Éhesen és áhítattal bámulta az asszony meztelenségét. A sötétség világában élt, Jonathant l eltér en mégsem fújta el a gyertyákat szeretkezés el tt. Látni akarta az asszony minden porcikáját. Mina pulzusa felgyorsult, amikor nyakán érezte szeret je csókjait. Nem félelmet érzett, hanem feltétlen odaadást. Mindenestül az övé akart lenni. Drakula érintéséb l Mina tudhatta, hogy sötét hercegének mindig az öröme lesz az els . Szeret je minden mozdulata valami soha nem ismert gyönyörök felé sodorta. – Torkon ragadjuk a világot – súgta Drakula az asszony fülcimpájának. – Kiisszuk bel le, ami nekünk kell. Mina egész életében küzdött a n k elnyomatása ellen. Csak láncait veszítheti, ha elfogadja az örök csókot. Többé nem köti törvény, szabály, csak az, amit maga szab magának.

420

Sötét hercege Mina lába közé csúsztatta a kezét, és az aszszony nem bírta tovább. Átkarolta, magához húzta a szeret jét. Hirtelen kitisztult minden, a szenvedély hevében elégett a vívódás és a meghasonlás. Olyan volt, mint amikor szétválnak a fellegek, és megmutatkozik a fényes ég. Szereti Drakulát, úgy szereti, ahogyan Jonathant sosem szerethette volna. k ketten alkotnak egy egészet. – Isten bocsássa meg nekem, de még mindig kívánlak – suttogta. Drakula kinyitotta a száját, agyarai megvillantak. Mina védekez n fölemelte a kezét. Drakula megállt, nem haragudott. Azt akarta, hogy Mina döntsön. – Valamit el kell mondanom, amit végig titkoltam el led. Drakula a fejét csóválta. – Mindig tudtam. Mina elmosolyodott. Lehullott hát róla a b ntudat kolonca! Felkínálta nyakát a fejedelemnek. Drakula keményen harapott. Mina teste vonaglott a kéj és a kín buja keverékét l. Már nem érdekelte, hogy a lelke is odalesz-e a bel le kiszívott vérrel. Drakula itta a forró vért, mellkasa megvonaglott. Valami történt vele. Valami, ami fájt. A fejedelem zihálva h költ hátra. Egyetlen jajkiáltással letépte magáról az inget. Hullámgy k futottak végig sebhelyes, aszott mellkasán. Mina szeme láttára született újjá. Drakula csodálattal nézte az asszonyt. – A tiszta vér, amelyet valaha ittál bel lem, az fog most meggyógyítani engem! Mina lett az megváltója. Az asszony által átkozottnak nevezett vér fogja megmenteni Quincey-t, és az gy zedelmeskedik majd Báthory is! – A vér az élet! A vér a mi életünk! Mina zihált. Megfogta szeret je fejét, és a nyakához húzta,

hogy fejezze be, amit elkezdett. Eljött az id , hogy meghaljon fejedelmének karjaiban, és azok között szülessen újjá. Forró önkívületében örökre behunyta a szemét a halandó életre.

Quincey odament egy halászhoz, aki éppen fából ácsolt, apró hajóját kötötte ki. – Merre van a Carfax apátság? – A Carfax apátság? Mán a whitbyi? – Nem! A Carfax apátság! Ismeri? – ordította Quincey türelmetlenül. A halász bólintott. – No, attul óvakodjék! – Whitby vagy Carfax, a mindenségit! Merre menjek? A halász keresztet vetett, szemébe kiült a rémület. Quincey ékk t kapott észbe, hogy milyennek t nhet nyakig vérben, sárban és még Isten tudja, miben. – Ne haragudjon, de életek múlnak rajta! El kell jutnom a Carfax apátságba! Az öreg halász a fejét fázta, és az erd be vezet ösvényre mutatott. – Isten segíccse, fiam! Quincey rohant az ösvényhez. Olyan er sen fújt a szél, mintha vissza akarná nyomni. Az es nyílzáporként zúdult rá. Vajon Drakula küldi rá ezt a vihart, hogy hátráltassa? Riasztó volt, hogy már nem érzékeli anyja gondoláit. Quincey vánszorgott a Stainsacte erd n keresztül vezet ösvényen. Az es ben minden lépés nehezebb volt az el nél. Lába csúszkált a latyakban. Végre kihalt épület üres héja el tt találta magát: ez volt Seward doktor hajdani aziluma. A romokat moha, borostyán és dudva n tte be, mintha a természet el akarná tüntetni a régi kínok nyomát. Stoker regénye szerint ez 422

az a rét, amelyen Renfield végigrohant, hogy az apátságban kérjen menedéket. Quincey családja Mr. Renfield nyomorúságán gazdagodott meg. Szülei átkozták Drakulát, de valójában hasznot húztak a vámpír szörnytetteib l. Nem az igazságos Isten büntetése volte, amit neki és családjának el kellett szenvednie?

Carfax baljósan sötétlett az estében. Sokkal nagyobb volt, mint Quincey képzelte. Egyetlen ablakában pislákolt csak a fény. A szirtt l távolabb álló világítótorony szüntelen hunyorgása hoszszú, vészes árnyakat vetett a romos falakra. Quincey er söd szélben és es ben vonszolta magát a nyílt téren át. Azért sem hajlandó visszafordulni! Minden erejét öszszeszedve, elszántan törtetett el re. Végre megérkezett a díszes nagykapuhoz, és kimerülten a deszkának d lt. Ám az ajtót nem zárták be, így Quincey egyenesen az el csarnokba zuhant. Feltápászkodott, és becsukta az apátság kapuját, hogy a vihar odakint maradjon. Kinézett az ablakon, figyeli-e valaki, ám csak magányos sírköveket látott a villámok lobogásában. Nem volt odakint más, csak a holtak. Quincey futásnak eredt a kanyargós járatokban. Id vel ajtóktól szegélyezett, hosszú folyosóhoz ért. A folyosó végén egyetlen ajtó állt, félig nyitva. Fény sz dött ki rajta. Quincey er t vett a félelmén, szaladni kezdett a fény felé, és berontott az ajtón. Odabent nem volt senki. Viasztócsákká olvadt gyertyák tucatjai. A sarokban üres, vetetlen ágy. Csak a kandallóban pislákoló parázs adott némi világosságot. Az ágy mellett ruhakupac hevert. A fiatalember megfordult, és ekkor rálépett valamire. Odanézett. A szíve egy pillanatra megállt. Az anyja keresztjére lépett rá. Tudta, hogy

anyja ezt önként sosem tette volna le. Quincey b sz haraggal kapta fel az apró aranykeresztet, és futásnak eredt. Maga sem tudta, hova tart. Végigpróbálgatta a kilincseket, ám minden ajtó nyithatatlanná rozsdásodott. Nemsokára itt a hajnal. Drakulának nyugovóra kell térnie. Ha van valami igazság Stoker regényében, akkor olyan helyen kell lennie, ahova sohasem süt be a nap. A f lépcs re rábukkanva Quincey sebesen megindult a nedves, rothadásszagot árasztó lépcs fokokon. Minél mélyebbre hatolt a sötétségben, annál közelebb került a leszámoláshoz. A folyosó barlangszer terembe torkollott. Quincey a kriptában találta magát. A falakon polcok sorakoztak, minden mélyedésben egy-egy csontváz feküdt. Százakat temethettek ide. A bejárat mellett vén olajmécses állt. Quincey fölvette. Az üveg még meleg volt. Valaki nemrég bejöhetett ide. A fiatalember feltúrta a zsebeit az Arthur Holmwoodtól kapott gyufa után, és imádkozott, hogy elég száraz legyen, imája meghallgatásra talált: a kanóchoz tartotta a lángot, és a lámpa életre kelt. A lámpa három nagy k szarkofágot világított meg a barlang közepén. Az els re az Abbas Carfaciensis szavakat vésték. A mellette álló deszkaládán az volt olvasható: Vladimir Basarab tulajdona. Basarab! Most már méreg neki az a név! Lázas sietséggel nézett korul a pincében, és az egyik sarokban a falnak támasztva rozsdás lapátot talált. Quincey a szarkofágra tette a mécsest, majd fölkapta a lapátot, és a k falhoz csapta. A nyél szilánkokat szórva kettétört. Kezében saját gyártmányú karójával Quincey a ládához ugrott, és minden erejét összeszedve felfeszítette. Diadalmasan kurjantott, amikor sikerült letépnie a láda fedelét. Névadójának hajdani erdélyi hibájából okulva csukva tartotta a szemét, nehogy megdelejezze Drakula pillantása. Föl-

424

emelte a törött lapátnyelet, hogy beledöfje a vámpírfejedelem szívébe. Az utolsó el tti másodpercben kinyitotta a szemét, hogy eltalálja a célt. Rögtön sóbálvánnyá is változott. Nem hitt a szemének. A ládában az anyja feküdt holtan. Quincey a törött lapátnyelet elhajítva kinyújtotta a kezét, hogy megsimítsa az arcot, amely mindig mosollyal fordult feléje, megérintse az ajkat, amelyt l annyi csókot kapott. Ez az ajak most hideg volt és élettelen. Oda a békülés, a megbánás minden lehet sége! Drakula gy zött. Quincey még mindig vérz ujjai apró piros gyöngyöket hagytak Mina színtelen ajkán. Kezét búcsúzóul anyja szívére téve a megdöbbent fiatalember hirtelen szívverést érzett. Iszonyodva figyelte, ahogyan anyja lenyalja ajkáról fia vércseppjeit. Mina szemhéja felpattant. Gyöngéd kék szeme helyén szurokszín golyók feketéllettek. Felhúzódó ajka alól hosszú agyarak villantak ki. Sikolya ijeszt és fülsiketít volt. Miel tt Quincey megmozdulhatott volna, Mina görbe karmai elkapták a torkát.

LX.

A

z egek könnyei fürdették a földet, mintha Isten is tudná, hogy uralma hamarosan véget ér. Az Északi-tenger hullámai magasra csaptak. Villámok kaszabolták a sötétséget. Mennydörgés robajlott. Báthory hintója vadul ugrált a záporban a Church Street törött macskakövén. A Carfax apátsághoz vezet sáros utak igen hamar járhatatlanná váltak. A fekete fogat megállt a csúcsra vezet százkilencvenkilenc grádics mellett. Báthory Erzsébet hintója nem mehet tovább. Innent l gyalogszerrel kell felkapaszkodnia a sziklába vágott lépcs n. Báthory kiszállt a felh szakadásba. Kopasz fején kopogott az es , dühít en emlékeztetve arra, hogyan égtek le hollófürtjei. Az es cseppek még most is sisteregve párologtak el átforrósodott húsán. Egyetlen szeme sötét alakot pillantott meg a csorba sziklán. Az alak a tomboló Északi-tengert nézte, háttal a grófn nek, mintha nem venné észre sem t, sem a szakadó es t. Báthory kivicsorította az agyarait. Olyan lassan és hangtalanul osont feléje, ahogy csak bírt. Az es elrejti lépésem neszét! Alighogy ezt elgondolta, az es hirtelen elállt. A fellegek szétváltak, a telihold fénycsóvába foglalta a sziklán magasodó alakot. – Ideje számot adni a b neidr l! – zengte Drakula baritonja a szélben. Az alak megfordult. – Erzsébet! Az szájából még ez a név is gy löletesen hangzott. Inkább 426

volt szitok, mint üdvözlés. A grófn legszívesebben ráugrott volna ellenfelére, hogy szétszaggassa. Évszázadok óta várt erre a pillanatra! De el bb még belemegy Drakula játékába. Végül is mit számít pár pillanat a reá váró örökkévalósághoz képest? Erzsébet azzal csillapította vérszomját, hogy elképzelte, mint tépi majd ki Drakula nyelvét, amelyet láncon fog viselni a nyakában. Kilépett a holdfénybe, és észrevette a Drakula szemében felvillanó riadalmat. Nyilván nem számított erre az új és hátborzongató alakra. Ha Báthorynak lett volna ajka, most alighanem elmosolyodik. De hát az ajkát az orrával és a szemhéjával együtt leégette a metrókocsibeli t z. – Szerelmesen búgva elharaptad a torkomat, aztán otthagytál meghalni! – sziszegte Báthory. – De ma éjszaka minden ördögök hatalma áll mögöttem! Ma szembeszállok veled. Esküszöm, még egyszer nem csapod be a halált! Drakula lenézett a sziklától. – Figyelmeztetlek, Isten velem harcol! – válaszolta teljes nyugalommal. – Az lesz a veszted, hogy vakon imádod ezt a te istenedet. Drakula fél kézzel hátravetette a köpenyét, a másikkal pedig ledobott valamit. A holdfény két hosszú kardon csillant meg. A fegyverek kecses ívet leírva fúródtak a földbe. – A régi mód szerint! – mondta Drakula kihívóan. A kontesz a kardokat szemlélte. – Apádé? – bökött fejével a közelebbi felé. – Igen – felelte Drakula. – A másik pedig bátyám számos kardjának egyike. – Hízelg ! Báthory közelebb ment a kardokhoz, vizsgálgatta ket. Mindkett mestermunka volt. Markolatukat a félezer éve szo-

kásos módon képezték ki. Élüknek egyenetlenségeib l látszott, hogy mindkett látott már harcot, és kóstolt vért. A célnak épp megfelelnek, ide úgysem illik sz z fegyver. Báthory bütykös, aszott keze fölemelte a kardokat. Az egyiknek fából volt a markolata, és csúcsos markolatgombjával is lehetett szúrni. A másik elefántcsontból készült és gombja gömböly volt, de a keresztvas két szárát V alakban lefelé hajlították. Virtuóz vívó ezt a V-t használhatja a másik penge alsó részének gyengítésére. Radu kardja volt. Ez a neki való fegyver! Figyelmeztetés nélkül ellenfele felé hajította a másik kardot, maga pedig Drakula fejének rontott. A fejedelem, testsúlyát villámgyorsan fél lábra helyezve elkapta apja kardját a leveg ben, majd visszaverte Báthory támadását. Vívóállásba helyezkedett, a teste el tt tartott kard hegye egyenesen ellenfelére szegez dött. Báthory feldúlt arca mosolyfélére torzult, Drakula, az örök színész pedig úgy lengette meg kardját, mintha színpadon lenne. A kontesz sóhajtott. A második idegenre gondolt, régi patrónusára. Bár itt lehetne, hogy láthassa Drakula halálát! Nem bírta megállni, hogy föl ne tépje a régi sebeket. – Mondd csak, Vlad, elgondolkoztál már azon, ki az, aki nálam is jobban gy löl téged? Drakula arcán pillanatnyi zavar futott át. – Ugyan hány ellenséget szerez magának az ember vagy a magunkfajta egy élet során? – Mindezekben az években, Vlad, amióta sorsomra hagytál, sose gondolkozol azon, ki indított el engem a bosszú útján? – folytatta Báthory. – Hogy kit l kaphattam sötét ajándékomat? Érezte, ahogy Drakula belép az elméjébe, és keresi azt a patrónust, aki Erzsébetet vámpírrá változtatta. A grófn nem ellenkezett. Roppanjon csak meg ellenségének önbizalma,

428

eméssze csak el a harag! Báthory kéjelgett az igazság pillanatában. – Nem egyedül harcolok ám Isten ellen! Csak egyike vagyok a sokaknak. Talán vitéznek tartod magadat, amiért egyedül ki mersz állni velünk. Pedig csak beképzelt bolond vagy, ha azt hiszed, fordíthatsz a világ sorsán. Drakula vicsorgott. Megtalálta a grófn elméjében a patrónus arcát. Jól ismerte a nevét is. Legendásan gy lölték egymást. A fejedelem szeme kigyúlt a haragtól. Üvöltve a magasba emelte a kardot, és leugrott a csorba szikláról, neki az ellenségnek. Báthory fölemelt karddal fogadta. Meghökkentette ez a fékevesztett támadás. Szikrák pattogtak a két penge iszonyú erej összecsapása nyomán. Úgy zengett az acél, mint a mindenek végét hirdet , éjféli harangszó.

Mina embervér szagát érezte. Ahogy felnézett, rögtön elvakította az olajlámpa kíméletlen fénye. Látása kifinomult. Épphogy érzékelte az emberalakot, máris le kellett hunynia a szemét. Szerencsére a vérszag olyan tömény volt, olyan részegít , hogy vakon is könny szerrel megtalálja és elkapja az els áldozatot. Összefutott a szájában a nyál. A vér az élet! Most megissza a jussát! Nagyra tátotta száját, nyelvét végighúzta frissen tt agyarainak hegyén. Hallotta saját vadállati morgását. Áldozatának szíve gyors, ütemes dobolással mutatta Minának, hova kell lecsapnia. Hátraszegte a fejét, mint a támadó kobra. – Anya! – a remeg hang, szinte csak suttogás, égzengésként visszhangzott Mina vámpírfülében. Megtorpant. A hang kísértetiesen emlékeztetett fia, Quincey hangjára. A lámpafény még mindig vakított, ám Mina leküzdötte a fájdalmat, és nem volt hajlandó elfordulni az árnyalaktól. Szeme másodpercek

alatt hozzászokott a fényhez. Az asszony elh lt a látványtól. Minden tisztábbnak, elevenebbnek t nt; még az el tte álló alak testéb l átadó h t is látta. Az árnyékból a szívének oly kedves arc bontakozott ki. Itt volt végre Quincey, épen és egészségesen! Ám Mina nem örülhetett soká a boldog találkozásnak, mert észrevette fia arcán az iszonyatot. Egyszerre olyan mérhetetlen b ntudat és szégyenkezés rohanta meg, amelyhez foghatót még sohasem élt át. – Quincey, bocsáss meg nekem! Ahogy Mina értelme kitisztult, az agyara is visszahúzódott a foghúsba. Quincey úgy nézett rá, hogy az asszony azt hitte, megszakad a szíve. Okvetlenül meg kell vigasztalnia a fiát! Igaza volt Drakulának. Ha még érzi, hogy van szíve, ha érez még fájdalmat és lelkifurdalást, ha még mindig tud szeretni, akkor megvan a lelke is. – Az én anyám meghalt – Quincey elfordult. – Nem! Ezt hitte Van Helsing is! De nem így van! – vágta rá Mina. Agya lázasan kereste a megfelel szavakat. Látta, amint Quincey megborzad Van Helsing nevére. Fia elgyötörten nézett rá. Meg kell értetnie vele! – Van Helsingnek nem volt igaza. Még mindig az anyád vagyok, Quincey! Mina megbocsátás reményében kitárta a karját. Látta, hogyan alakul át a fia testéb l kiáradó energia jóindulatú fehérb l és világoskékb l mély, haragos vörössé. Az arca is megváltozott. Értelme elnyomta ösztönös érzéseit. – Nem! – kiáltotta, és olyan er vel lökte el az anyját, hogy Mina visszazuhanva összetörte a láda oldalát, majd a hideg, nedves k padlóra esett. Még mindig gyönge volt az átalakulástól, ráadásul azóta sem jutott vérhez. Nehezen bírt feltápászkodni. Quincey tovább hátrált, hitetlenkedve és undorral rázta a fejét. A körülötte örvényl energiák színe ezúttal szénfeketére változott. Mina látta, amint fia

430

összpontosít. Quincey agyában egyetlen gondolat maradt csak: ölni! – Ne, Quincey! – sikoltotta a fiú felé támolyogva Mina. – Eszedbe ne jusson! Quincey elfordult t le, és felkapta a törött lapátot. Olyan szorosan markolta, hogy ujjai újból vérezni kezdtek. Minának ki kellett hátrálnia az édes illat b vköréb l. Könnyek patakzottak Quincey arcán. Szó nélkül megfordult, és hihetetlen gyorsasággal rohant el. – Várj, Quincey! Én döntöttem így! – kiáltotta a fia után Mina. – Azt cselekedtük, amit cselekednünk kellett, hogy megvédjünk Báthorytól! Mina tett még néhány tántorgó lépést, aztán összeesett. Ebben az állapotban sose éri utol a fiát, és azt sem akadályozhatja meg, hogy az végzetes hibát kövessen el. Vérre van szüksége, hogy er re kapjon. Mindenképpen utol kell érnie Quincey-t, miel tt az nekimenne Drakulának, hiszen a fejedelem megesküdött, hogy nem veszi el a fiút. Tudta, hogy Drakula még önvédelemb l sem szegné meg a szavát. Sokkal inkább tartott Quincey naivitásától. Amilyen tudatlan, még összeáll Báthoryval, csak hogy kitölthesse bosszú szomját Drakulán! Az agyát elárasztó szokatlanul éles érzékletek hátráltatták Minát. Érezte a sírjaikban oszló tetemek, a kövön n tt moha, az állati ürülék szagát, a leveg nyirkos érintését, hallotta Quincey távolodó lépéseinek visszhangját a lépcs n. Azt hitte, megsüketíti a sarokban tócsává dagadó vízcseppek ütemes robbanása. Szegény Lucy, az rületbe kergethették túlterhelt érzékszervei! Kómába esett Van Helsing kontár vérátömlesztéseit l, és már csak a koporsójában riadt fel, összezavarodva, értetlenül, megmagyarázhatatlan vérszomjtól gyötr dve. Nem volt semmi, ami eligazítsa. A h sök szövetsége el l menekül Drakula sem segíthette a vámpírok gondolatátvitelével. Mina most már

megértette, miért kapta el és habzsolta fel Lucy az els útjába akadó áldozatot – egy gyermeket. Kibírhatatlan ez a szomjúság! Mina mégis elhatározta, hogy meg rzi elméjének épséget. Drakula elmondása alapján pontosan tudta, mi történik vele, azt is tudta, mit kell tennie, hogy megállíthassa Quincey-t. Vérre volt szüksége. Nemcsak a gyomra éhezett, hanem minden egyes porcikája is. Átalakulásának eszköze, a vámpírméreg közvetlenül táplálta a sejteket, és minél többet fogyasztottak el a sejtek, annál gyengébb lett a szívben a méreg. Tulajdon teste emésztette föl a vámpírvért. Ennie kell, miel tt élve fölfalja magát! Apró rágcsálók neszezése dübörgött az agyában. Mina odakapta a fejét, agyara megnyúlt, szeme elfeketedett. Patkánycsapatra lett figyelmes. Undorát félrelökve rávetette magát a rágcsálókra, összekapkodta ket, elharapta a torkukat. Az éles visítás szinte megsüketítette. Mina mégis ivott. Nem volt más választása. A vér az élet!

432

LXI.

B

áthory nem készült föl ilyen megveszekedett támadásra, ezért folyamatosan hátrálnia kellett. A grófn kardja beleremegett a fegyverek összecsapásaiba, a rezgések végigfutottak a testén. Azon kapta magát, hogy a sziklába vágott, síkos grádicson visszavonulva igyekezik elhárítani az irgalmatlan vágásokat. Milyen okosan döntött, hogy hintóval jött a hosszú úton! Így meg rizte az erejét, márpedig minden cseppjére szüksége lesz. Annál jobb! Utolsó leheletével is Drakula pusztulására fog törni! A tágra nyílt szem , vicsorgó Drakula valóban Isten elvakult harcosának t nt, és egyre följebb kergette Báthoryt. A grófn az agyarait csikorgatta, mégse elárulta el Drakulának, milyen szörny fájdalmakat kénytelen elviselni miatta. Gondolatban hallotta régi patrónusa szavait: „a szenvedésb l tanulunk”. Ez nem az a Drakula volt, akivel a földalattin került szembe. Ez a Drakula er sebb. Mina nyilván segített neki. Megfizet majd ezért az az asszony! Báthory ereje minden döféssel fogyott. Drakulát ez szemmel láthatólag felélénkítette, mert egyre harciasabb csapásokkal kényszerítette a grófn t a lépcs re. Báthoryban azonban már formálódott a terv. Drakula egyel re er sebb nála, de ezt az iramot nem bírhatja sokáig. Erzsébet tudta, hogy kettejük közül a gyorsabb. Drakula fékezhetetlen vadsággal támadott. A két penge olyan er vel csapott egymásnak, hogy Báthory alig bírta véde-

kezésre emelni kardját. Ellensége diadalmas arckifejezése csak még inkább felb szítette. Nem lévén más választása, megfordult, és lógó karddal, kiszolgáltatottan szaladt fel a következ lépcs pihen ig. Ott várta be a közeled ellenséget. Drakula abban a hitben ringatta magát, hogy minden lépés a biztos gy zelem felé viszi. Elbizakodottságában még a fegyverét sem tartotta maga el tt; úgy lógatta, mintha Báthory már nem is jelentene veszélyt. Gyere csak! Jöjj hozzám, és halj meg! Drakula odaért a lépcs pihen re, de szúrás helyett csak állt, és nézte ellenségének elpusztult szépségét. Erzsébet figyelte, amint az es szinte elmossa a fejedelem dühét, így annak arcán nem maradt más, csak a bánat. Bár nem szívesen vallotta be magának, Báthory tudta, mire gondol most Drakula. Ha megöli ellenségét, magából is megöl egy darabot. Egy testb l teremtették ket, magányos él halottakat. Lehettek volna egymás társai, szövetségesei. Ám Báthory Erzsébet elfordult Istent l, Drakula pedig le fordult el. A grófn látta ellenfele arcán, amint az lassan elfogadja, hogy le kell zárniuk évszázados viszályuk történetet. Úgy döntött, ideje végeznie Báthoryval. Ó, az oktalan! Drakula meglendítette kardját, hogy egyetlen könny és irgalmas csapással, fájdalom nélkül nyakazza le a grófn t. Báthory az utolsó pillanatban cselekedett. Miel tt a kard belehasított volna a nyakába, meghajlította a térdét, és villámgyorsaságát fölhasználva hátrahajolt. A célt tévesztett acél egy hajszállal kerülte el a grófn fejét, lendületét l Drakula el retántorodott. Báthory most emberi szemmel követhetetlen iramban lefogta Drakula pengéjét a kardja markolatával, és a penge hegyét a lépcs melletti vizes földbe kényszerítette. Egyetlen mozdulattal kicsavarta ellensége kezéb l a kardot. Drakula védtelen volt. Báthory el rántotta köpenye alól a kukri kést. Most megvagy!

434

Mélyen belevágta a görbe kést Drakula testébe, majd hastól szegycsontig felhasította ellenfelét. Drakula üvöltve hanyatlott hátra, kilövell vére keresztvízként ömlött Báthoryra. A fejedelemnek mindkét kezére szüksége volt, hogy elállítsa a vérözönt. Báthory eldobta a kardját, kiegyenesedett, és a magasba emelte a görbe kést. – Emlékszel rá? A Drakula szemében fellobbanó elszörnyedés b ven megtette válasznak. – Ütött az órád. A csatának vége, gy ztem. Végre képességeimhez méltóan én uralhatom az egész világot! Férfiak esnek majd össze holtan a lábam el tt, kétségbeesve hívják az istenüket. És ahogyan ez az Isten szükségem órájában hátat fordított nekem, úgy fordítok én is hátat az embereknek. Isten mindent elvett t lem, amit valaha is szerettem. Még a gyermekeimet is. Isten törvénye ellenem fordította a családomat. A férjemt l Isten nevében csak durvaságot kaptam. Az alattvalóim Isten nevében kerültek. Köpök Istenre és az szent nevére! És köpök rád is, Isten harcosa! A segítségemre siettél, de amint megtudtad, hogy képtelen vagyok megváltozni, és továbbra is a jogos bosszúra vágyom, az életemre törtél. Hát nem érdemeltem volna meg, hogy bosszút állhassak? Most már semmi nem tarthat vissza. Újrateremtem a világot, és abban nem lesz helye Istennek! Quincey P. Morris acélpengéjéhez er teljes emlékek tapadtak. A grófn megforgatta, hogy ellensége jól lássa az Erdélyl már oly ismer s vasat. Drakula úgy bámulta a kést, mint akit megdelejeztek. Már megint alábecsülte ellenségének agyafúrtságát. – A texasi régi kése ezúttal véghezviszi feladatát. – turbékolta Báthory. Drakula a sebére tapasztott kézzel menekült. Nemcsak a félelem hajtotta. Más oka is volt. Meglátott valamit

Báthory mögött. A grófn odafordult. Közel a hajnal. Fogy az idejük. Éles kiáltás hasított Báthory dobhártyájába. Visszanézett, és abban a pillanatban ellenfele rátámadt. Vállával mellbe lökte Báthoryt, aki elterült a grádicsokon. Drakula fölkapta Erzsébet elejtett kardját, a leveg be szökkent, elszállt ellenfele feje fölött, röptében vérrel locsolva le a grófn t, majd egyetlen koppanással földet ért, és meglendítette a kardját, hogy kettéhasítsa ellensége fejét. Hát ez sose tanul? Báthory félregurult, Drakula kardja nagy csattanással üt dött a lépcs nek. A záporozó ütések meggyengítették a fegyvert. Báthory rávet dött Drakula fölbe nyomott kardjára, a fejedelem pedig abban a pillanatban tépte ki a kardot a k l, amikor Báthory kirántotta a földbe ragadt fegyvert. Kardot cseréltek hát. Báthory magasra emelt vassal rontott ellenségére. A diadal közel! Drakulának hüll szeme lett, b re szürkészöldre színez dött, füle kihegyesedett, hatalmasra n tt szájában alig fértek el a vérben fürd , f részes agyarak. Mindig ilyenné vált az arca, ha rá akart ijeszteni halandó ellenfeleire, vagy ha túlságosan nagy veszélybe került. Báthoryra azonban nem volt hatással. Benne nem maradt semmi halandó. A grófn ellenfelére sújtott. Vadságával, fürgeségével meghátrálásra kényszerítette Drakulát. Fel akarta kergetni a szirt tetejére, ahol az háttal lesz napkeletnek. Így els nek t találják el a nap sugarai. Báthory a nap tüze el l majd ellensége árnyékába húzódik. Eljött az feltámadása, Isten bajnoka pedig elbukik! Érezte, hogyan gyengül Drakula minden újabb csapástól. A fejedelem egyre hátrált a lépcs n, sebéb l ömlött a vér. A napsugarak a hátába fúródtak. A grófn kardja egyre szaporábban sújtott le. Drakula néhány csapás múlva tehetetlen lesz, és akkor Báthory végre átdöfheti a szívét.

436

Mina végigtántorgott az apátság sötét, kanyargós folyosóin. Jól látott a sötétben is. Már nem a világosság teremtménye volt: éjszakai ragadozó lett bel le. Feldúlt gyomra felváltva küzdött az éhség és a hányinger kínjaival. Váratlanul annyira elszédült, hogy a falnak kellett támaszkodnia. Mintha a zsigereit csavargatnák. Vért kezdett hányni. Talán a szervezete nem fogadja be a patkányok vérét? Lehet, hogy újdonsült vámpíroknak csak az embervér a jó…? Körülötte a zivatar hangjai zúgtak. De hallatszott még valami más is. Messze volt, Mina mégis tisztán érzékelte. A deszka ad ilyen hangot a viharban. A kapu! Csak az lehet! Mina nekiiramodott. Az új hang útjelz fonalként vezette végig a katakombákon. Érezte a nyirkosságot, a távoli gyertyák füstjét, még a háta mögött oszladozó patkánydögök szagát is. Érezte Quincey nyomát. A fia erre ment. Most már tudta, mit értett Drakula azon, hogy a vámpírok magasabb síkon léteznek, mint a halandók. még ilyen gyengén is jóval er sebb bármilyen halandónál. Habár Quincey miatti aggodalma talán túlságosan is emberivé teszi. A szagot és a hangot követve Mina az apátság f kapujához jutott. Kivágta a két ajtószárnyat. Olyan rémület és fájdalom rohanta meg, hogy vissza kellett hátrálnia az árnyékba. A nap! Most van felkel ben! Minden ösztöne azt parancsolta, hogy meneküljön a sötétségbe, bújjon el a fény el l, de a Quincey-ért való aggodalom el rekényszerítette. A napsugarak milliónyi ként szurkálták a b rét. Fájt, de egyel re el lehetett viselni. Amíg szeme meg nem szokta a fényt, Mina vaktában loholt a mez n. Megint nagyon gyenge volt, és visszatért a hányingere is. Megbotlott, összeesett. Látta, hogy Quincey a sírkövek között áll. Valahol pedig mintha kardok csattogtak volna. Hu-

nyorognia kellett, annyira égette a szemét a világosság. Látni akarta, mit bámul Quincey. Fia szeme a k lépcs n viaskodó két árnyalakra szegez dött. Mina tudta, kik lehetnek azok. Érezte, hogy Quincey azt fontolgatja, közbelépjen-e. Az asszony feltápászkodott. Oda kell érnie Quincey-hez, miel tt az bármit tenne.

Quincey sóbálvánnyá dermedve bámulta a küzdelmet. Drakula éppen hátrált. Csontvázféle támadója villámgyors könyörtelenséggel szorította vissza az orom tetejére, a kel nap sugarai elé. Quincey-nek feltálalták az ellenséget. Már csak bátorságra lett volna szüksége. Csakhogy nem bírt mozdulni. Az elszenesedett teremtmény az halálos ellenségét szorongatta. Ez lesz az a grófn , akit l Van Helsing óvta. Hasfelmetsz Jack személyesen. Ha most odarohan segíteni neki, legy zhetik a hátráló Drakulát. Ösztönei figyelmeztették, hogy vigyázzon. Ám az ész azt mondta: az ellenségem ellensége a barátom.

Báthory sziszegett ajaktalan szájával. Több évszázados megszállottság sodorta ide, ehhez a pillanathoz. A gy zelem közel! Nagyot csapott Drakula kardjára. Ahogy kúszott fel a nap az égen, úgy gyöngült ellensége. Kapkodta a leveg t, sebéb l patakzott a vér. Most kell odavágni! Báthory mélyen magába nézett, el ásta összes keser ségének emlékét. Az utolsó lépéseket tették a szikla tetején. Báthory tulajdon dühével szította föl egyetlen irtózatos vágásba s söd , félelmetes erejét. A repedt acél nem bírta tovább; Drakula kardja eltört, a fejedelem hanyatt esett. A vérszipoly megmaradt szeme kidülledt a gyilkolás kéjét l.

438

Érezte Drakula félelmét. Ha lett volna ideje, vérkönnyeket hullat a boldogságtól. Bal kezével a kukri kést, jobbjával a kardot emelte a magasba, mintha lándzsával célozna a lába el tt heveellensége szívére. Drakulának nem maradt helye a man verezésre. Halála biztosnak t nt. Báthorynak szúrás közben azonban azt kellett látnia, hogy ellenségének ábrázatán a félelmet hirtelen torz vigyor váltja fel. Amikor már csak párhüvelyknyire járt a szívét l a kard hegye, Drakula elkapta a kétél pengét, így lassítva a gyilkos döfést. A borotvaéles acél leszelte az ujjait, ujjpercei szanaszét repültek, pedig félrelökte Báthory fegyverét. Erzsébet kardja szikrázva fúródott a sziklába. Épp az utolsó lépésben hibázta el Drakulát. A lendület Báthory testét halálos ellensége felé sodorta. Drakula ebben a pillanatban megvetette lábát a sziklán, és beledöfte törött kardját Báthory hasába. A penge átütötte az üszkös húst, és vért fecskendve bukkant ki a grófn hátán. A grófn esését csak a markolat állította meg. Báthory Erzsébet játszott és vesztett. Hol az igazság? Ennek nem így kellett volna történnie! Minden fondorkodása, minden ármánykodása, minden tetvezgetése az id szelét l kavart hamu csupán! Minden elképzelhetetlen kínja tetejébe kénytelen volt elviselni Drakula lassan újfa emberivé váló, vigyorgó ábrázatát is. A nagymester becsapta Báthoryt! Belelátott a lelkébe, kiismerte dühét, pökhendiségét. Mindenekfölött pedig kiismerte a megszállottságát! Nem véletlenül ragadta föl az törött kardját! Ravaszságból mutatott félelmet. Színészhez méltóan játszott. Erzsébet elfelejtette patrónusának aranyszabályát: sose becsüld alá az ellenséged! Drakula kihúzta a grófn hasából a törött pengét, és félrelökte. Minden káröröm nélkül tekintett le rá. – Ha egyszer megtörtént a kihívás, Isten egyetlen igaz lovagja sem veszíthet a hamisak elleni párharcban.

Isten neve felb szítette Erzsébetet. Sátáni lelkének bugyraiból felszakadó üvöltéssel támaszkodott fel, és a szabad kezében lév kukrival elvágta Drakula torkát. A vér h forrásként lövellt el . Báthory féktelenül hahotázott, feledve vérveszteségét és elviselhetetlen kínjait. Pazar látvány volt Drakula meghökkent ábrázata és az a mozdulat, ahogy ujjatlan, csonka kezével próbálta elállítani nyakának vérzését! Drakula vonásaira iszonytató harag ült ki. Ökölbe zárta ép kezét, és belevágott a grófn hasába. Az üszkös hús undorítóan recsegett-ropogott, szakadt. Erzsébet érezte, ahogy az ököl a bels szerveket törve-zúzva felnyomul a bordák közé. – Isten szeretett téged! – hörögte Drakula. – Azért lett bel led gyilkos, mert nem tudtad elfogadni a szeretetét. Felelned kell a b neidért. Drakula keze megragadta a szívét. Megszorította. Azután visszarántotta karját a grófn testéb l. Báthory meredten nézte a Drakula markában dobogó fekete szívet. Felvonított, és vadul belevágta a kukrit Drakula mellkasába. Tudta, hogy nincs elég ereje ahhoz, hogy átszúrja a szívét. Ám a vérveszteség és a háta mögött emelked nap bizonyára végez vele. A játszma döntetlen. Mindketten nyertek, mindketten vesztettek. Mivel nem volt hajlandó Drakula lábánál meghalni, Erzsébet utolsó lélegzetével még ellökte magát a kardtól, amelyre támaszkodott, és lezuhant a k lépcs n. Hallotta csontjainak ropogását, de nem érzett fájdalmat. Drakula hamarosan halott lesz, és Isten bajnokának meggyilkolásával Báthory el készítette az utat az új világrend felé. Az volt az utolsó gondolata, hogy a pocskondiázott, meggyalázott, semmibe vett és elnyomott Báthory Erzsébet grófn mégiscsak feltámadt halottaiból, és a világ elpusztításának eszközévé lett! Méltó sírvers annak, akin már az Isten sem segíthet.

440

Quincey nézte, ahogy Báthory elesik, otthagyva Drakulát a melléb l kimered görbe késsel. Még néhány perc, és megtalálják a nap sugarai. Szorosan megmarkolta a törött lapátnyelet. Itt a cselekvés ideje! Drakulának meg kell halnia! Quincey megindult. – Quincey, várj! – sikoltotta valahol mögötte Mina. Anyjának hangja csak még inkább felszította Quincey vérszomját. Futásnak eredt. Ideje megbüntetni azt, aki romlást hozott a családjára! – Drakula! Nézz a szemembe!

LXII.

A

nap meg nem is járt magasan az égen, de Mina b re már égett. Az esze sürgette, hogy fékezze meg Quincey-t, de a teste lassú volt. A sírkövekbe kapaszkodva vonszolta el re magát. A friss vér hiánya elbágyasztotta. – Quincey! – kiáltotta kétségbeesetten. – Állj meg! Várj!

Quincey szilaj csatakiáltással a feje fölé emelte a törött lapátnyelet, és hihetetlen sebességgel rontott Drakulára. Ám az nem fordult felé. Quincey zavartan megtorpant. Tudta, hogy nem tisztességes hátba szúrni a halálos ellenséget. Egye meg a fene a tisztességet, ez itt élet-halál kérdése! Hátrahúzta a karót, hogy döfjön. Azonban hirtelen valami perzsel fájdalom bénította meg: olyan volt, mintha szöget vernének a koponyájába. Hangot hallott az agyában: Valóban képes vagy megölni, Quincey? Engem, akit szerettél? Quincey k vé dermedten viaskodott a gondolataival. Mintha már nem parancsolna az elméjének és a testének. Felh k gyülekeztek, kioltották a felkel napot. Quincey most értette meg, hogy ellensége miért nem néz rá. Drakula minden erejét az égre és Quincey elméjére összpontosította. Csak most fordult szembe a fiatalemberrel. Elvakult vérszomjában Quincey megfeledkezett arról, hogy Drakula arcában Basarabot fogja látni. A vámpír elvágott tor-

442

kával, felmetszett hasával, ujjatlan csonkká szabdalt, véres bal kezével, mellében a kukri késsel olyan sápadtnak, gyöngének és esend nek t nt, hogy megdöbbent módon szánalmat ébresztett Quincey-ben. Nem Drakulát szánta, aki meggyilkolta az apját és meggyalázta az anyját, hanem Basarabot. – Maga az… Van Helsing mondta… én mégis reménykedtem… – Quincey nem bírta tovább a koponyájában tomboló vihart. Elejtette a lapátnyelet, megadóan hátrált. – Nem bírom megtenni! Fejében hangosabb, er teljesebb lett a hang. – Mindenek felett az az ember vagyok, aki szeret téged. Drakula iszonyú fájdalmakat állhatott ki. Az agyarait csikorgatva beszédre er ltette magát: – Sajnálom, hogy félrevezettelek. De Báthorynak azt kellett hinnie, hogy halott vagyok. Álcából Basarabbá váltam. Az igazság vagy legalábbis az igazság egyik változatának képei berobbantak Quincey agyába. Tehát Báthory grófn az igazi gonosz, és Drakula cselekedeteinek egyetlen célja az volt, hogy megvédje t és az anyját. Nem tudta, mit higgyen. Valóságosak ezek a képek a fejében? Drakula végig a szövetségese lett volna? Az a gondolat, hogy Basarab hazudott neki, felszította Quincey dühét. – Én szerettem magát! Bíztam magában! Maga kihasznált és elárult! A nap sugarai a sötét hercegre hullottak. Drakula b re kiszáradt, ráncos lett. Csontjai úgy emelkedtek ki húsából, mint a sivatag talajából a homokd nék. A bomlás az erejét is elvette. A fellegek oszlani kezdek. – Kérdezd meg magadtól, hogy megölhetsz-e! – zihálta. – Az vagy, aki én is! Nem ölhetsz meg úgy, hogy meg ne öld magadat! Quincey a fejét rázta. Nem érdekes, hogy Báthory volt-e a

gonosz. Ha Drakula nem jön Angliába, ha nem támadja meg rákfeneként Quincey családját, akkor Báthory se került volna ide. Nem érdekes, hogy vagy Báthory húzta-e karóba oly bizarr módon az apját. Drakula kezdte. Már nem a szeretett Basarab állt el tte, hanem a velejéig gonosz, eleven hulla. Quincey végre szabadt volt, elméjéb l kitisztult a z rzavar. Megragadta Drakula köpenyét, és magához rántotta, hogy szembenézhessenek. Csak a kukri kés nyele választotta el ket. – Te gyilkoltad meg az apámat! Quincey ellenállásra számított, ám Drakula csak mosolygott. Szája felkunkorodó szögletéb l pelyhekben vált le az égett hús. – Nem vagy te bolond, Quincey! – mondta higgadtan és komolyan – Hogy nem fogod fel az igazságot? Nem én gyilkoltam meg azt, akit apádnak hittél, Quincey. Én vagyok az apád. Quincey-t letaglózta a hír. Elengedte Drakulát, aki nekiesett a lépcs nek. A fiatalember rávetette magát, és két kézzel megragadta a kukri kés markolatát. – Hazudsz! Drakula nem állt ellen. Széttárta karját, hogy Quincey akadálytalanul hozzáférjen a kukri késhez, és szabadon rendelkezhessen az életével. – Tedd meg, ha mered! – mondta. Ez az utolsó alakítás elvehette a maradék erejét. Az égen szétnyíltak a felh k, és a nap egyenesen rát zött a vámpírra. Eljött a pillanat, amelyre Van Helsing figyelmeztette Quincey-t. Gyámoltalan gyermek-e még mindig, vagy férfi, akinek van ereje és esze, hogy azt tegye, amit tennie kell? Ránézett eddigi ellenségére, aki most az apjának vallotta magát. A vámpír ruhája, fedetlen húsa g zölgött. Ám Quincey továbbra sem tudott dönteni. Ha tövig belenyomja a kukri kést, ugyanolyan gyilkos lesz, mint az el tte álló démon. Csakugyan ezt

444

akarná Isten? – Nem az igazságot akartad tudni? – csattant fel Drakula. – Titkot, amelyet olyan kétségbeesetten próbáltak takargatni el led? Ágyba vittem anyádat, még miel tt apád egyszer is megtette volna! Az én magom gyümölcse vagy, az én vérem folyik az ereidben! Quincey fejébe újra belenyilallt a fájdalom. Hátratántorodott, elengedte a kukri kést. Ezúttal Mina hangját hallotta. Bocsáss meg nekem, fiam! Igazat beszél. Quincey egész léte hazugságvolt tehát! A fiatalember Drakulára nézett. A vámpírról lemállott a b r. Quincey-nek viszont nem ártott a napfény. Még mindig ember volt… Tehát még volt szabad akarata is. Még választhat. – Jonathan Harker fia és Isten gyermeke vagyok. Drakula megadóan pillantott Mina felé. Felemelkedett, és t zgolyóvá fújódva levetette magát a szirtl. A nap tette a dolgát. A sötétség megsemmisült a fényben. Quincey tehetetlenül nézte a lángoló testet, amely Drakula volt valamikor, amint az háromszáz lábnyi zuhanás után belerobban a tajtékos tengerbe.

Mina felsikoltott Quincey háta mögött. A fiatalember nem érzett semmit. Mina sikítva nézte Drakula zuhanását. Az egyetlen szempillantás alatt elt nt, csak fekete füstcsóva maradt utána. Oly sokáig harcolt a Drakula iránti szerelme ellen, oly sok id t eltékozolt! Szerelmüknek örökkévalónak kellett volna lennie, erre most véget ért. Füst szállt fel Mina kezéb l. A nap ég fájdalmat sugárzott rá. Néhány támolygó lépés után tulajdon teste lázadt föl ellene. Mina összeesett, négykézláb, körmeivel a földet kapatva pró-

bált odakúszni Quincey-hez. A teljes igazság ismeretében a fiú talán már megérti t, és nem tagadja meg t le a bocsánatot. De Quincey továbbra sem nézett rá. Csak állt a szikla szélén, és gondolatiba merülve bámulta a messzeséget. – Gyere most velem, egyetlenem! – könyörgött Mina. – Oly sokat kell elmondanom neked! Oly sok mindenre kell felkészítenem téged! Quincey saját, vért l mocskos kezére nézett. Szavai gyilkosabbak voltak minden karónál. – Az én anyám meghalt! Ezzel hátat fordított Minának, és elfutott, vissza sem nézett. Mina a távolodó alak láttán végtelen ürességet érzett. Megmentette ugyan a fiát, de busásan meg is fizetett érte. Bár nem volt hiábavaló: Quincey szabadon dönthet saját sorsáról. Mina viszont egyedül maradt. Szerettei nem élnek már. Nem az örökkévaló magányt választotta. Mi értelme lenne a halhatatlanságnak, ha senkivel sem oszthatja meg? A lángok Mina lábát nyalogatták, mégis továbbvonszolta magát a szikla széléhez. Már semmije sem fájt, csak annyit érzett, hogy az élete hamarosan véget ér. Nagyon vágyott rá, hogy ismét láthassa Jonathant, Lucyt és a barátait, hogy újra sötét hercege karjában pihenhessen. Hosszú és rögös volt az út. Ideje hazatérni. Mina égre emelt karral Istennek ajánlotta a lelkét. Remélhet leg kiolvassa a szívéb l az igazságot, és végtelen bölcsességében megajándékozza a b nbocsánattal. Mina egy pillanatig még billegett a k párkányon, majd el red lt, és zuhanni kezdett. A tenger és az álnok sziklák fölnyúltak érte. Egy pillanatig látta ég tükörképét a vízen. Aztán már csak a feketeség jött. A megérdemelt pihenés.

446

LXIII.

J

ohn Coffey matróz meglehet sen elcsigázott volt. Csaptak egy kis éjszakába nyúló murit a fedélzet alatt, és most fizette meg az árát. Borult id volt, bár a nap igyekezett áttörni a fellegeken. A tenger er sen hullámzott. Mi lesz ezzel a macskajajjal, ha megfordul az id járás? A hatalmas óceánjáró Roches Pointnál horgonyzott, kétmérföldnyire a queenstowni parttól. Amilyen behemót volt, nem fért volna be a helyi kis dokkba. Hogy mi a fenének kell ilyen marha nagyra építeni a hajókat! Ki az ördögnek akarnak imponálni vele? Hát nem a legénységnek, az is biztos. Ilyen hajón a matróznak csak még több munkát kell végeznie ugyanazért a gyatra fizetésért. Ha kint a tengeren horgonyoztak, az volt a szokás, hogy az óceánjáró személyzete oda-vissza kísérte az utasokat a part és az óceánjáró között közleked g zösön. Amilyen szerencséje volt John Coffey-nak, éppen ezen a szélverte reggelen osztották be az egyik ilyen kis g zösre, a P. S. Americára. Coffey Queenstownban született, és noha itt van a közelében, ki sem teheti a lábát a földre. Az óceánjárónak ez volt az els útja, a tulajdonosok és a kapitány a fejükbe vették, hogy az összes gyorsasági rekordot megdöntve érkeznek New Yorkba. Nem volt vesztegetni való id . Coffey több mint két éve járta a tengert különböz hajókon. Kérgesre dolgozta a tenyerét azért a semmi kis fizetésért. Eddig ezen az új óceánjárón ígérték a legjobb állást, de még itt sem

keres majd annyit, hogy akár egy vasat is félretehessen. A P. S. America felvonta a horgonyt, és eloldotta magát a nagy óceánjárótól. Hét utast vitt a kiköt be. A Cork Cove-on áthajózva Coffey véreres pillantása megakadt a Szent Colmanszékesegyházon. A templom a dombtet közelében állt, több mint negyven éve kezdték építeni. A harangtornyok állványzatából ítélve mostanra majdnem el is készült. Coffey elmosolyodott. Ez a kiköt 1891 óta Amerika kapuja, amikor az S. S. Nevada elindította az ír kivándorlók els raját az új élet felé. Coffey sokszor megfordult New Yorkban, de a szíve mindig visszahúzta csöndes tengerparti szül városába. Ráadásul a P. S. America a tizenhármas mólónál akarta kitenni a hét távozó utast! Még ilyen szerencsétlen számot! Coffey újra azt kívánata, bárcsak elmondhatna még egy imát a templomban, miel tt újfent tengerre száll. Sóhajtva nézte a közeled mólót, ahol vagy száz harmadosztályú utas várta, hogy eljuthasson az óceánjáróhoz. Egész Európából érkeztek ide szerencsét próbálni. Isten tudja, mi várja ket a túlparton. Coffey ellen rzött minden jegyet, kipipálta a neveket, és társaihoz hasonlóan a teherrakománnyal kezdett foglalkozni. – Várjanak! – kiáltotta valaki a partról. Coffey felnézett, és egy ápolatlan külsej fickót látott a kopott deszkákon a g zös felé rohanni. Rongyos gönceib l ítélve holmi otthontalan ágrólszakadt lehet, aki megpróbálkozik a potyautazással. – Hé te! Hova mécc? – kérdezte a toprongyos utastól. – Elnézést kérek – hebegte a csavargó. Beszédje alapján furcsamód még angol úrifiúnak is beillett volna. zött, dúlt nézése volt. Coffey megérezte, hogy nem minden lehet rendben körülötte. Látta már ezt a tekintetet – az apja szeme volt ilyen, miután hazajött a háborúból, ahol iszonyú dolgokat tett és látott. Coffey újabb meglepetésére a csavargó átnyújtotta a papi-

448

rost, közepén az ismer s élénkpiros bet kkel: „BESZÁLLÓKÁRTYA”. – B-fedélzet, els osztály? – Coffey gyanakodva végigmérte a rongyokat. Elolvasta a beszállókártyára írott nevet. – Azt mondja, maga dr. Fielding? Coffey látta, hogy ez a koszos kölyök még nála is fiatalabb. Ugyan honnan lenne orvosi praxisa az ilyennek? Nyilvánvalóan ellopta az igazi doktor jegyét. Coffey a csavargó válláról csüng , gyanús tarisznyára sandított. – Akkor ez volna az orvosi táskája? – Ó… baleset ért, amint bizonyára ön is észrevette rajtam. Elveszítettem az orvosi táskámat – felelte a kölyök, és szorosabban markolta a tarisznya b rszíját. – Elveszítette? A többi poggyászával együtt? – kérdezte Coffey. Arra számított, hogy a kölyök most már kereket old, és ezzel vége a mókának. A fiatalember tekintetét l Coffey hátán végigfutott a hideg. – Hadd látom az útlevelét és az engedélyét – mondta. A csavargó bankjegytárcát húzott el a zsebéb l, és átnyújtotta Coffey-nek. A matróz meglepetten meredt a tárcában lapuló zöld bankóra. Furcsa mintája volt. Egy pillanat múlva fölismerte az amerikai bankjegyet. A húszas számot és az „ARANYPÉNZBEN” szót nyomták rá élénksárga színnel. Coffey pislogott. Felcsapta a bankjegy szélét, hogy igazi-e, és csak akkor látta, hogy nem egy bankó van a tárcában, de öt. Száz dollár! Több, mint amennyit egy év alatt megkeres! Megint a csavargóra nézett. Ebb l a pénzb l új életet kezdhetne, de milyen áron? Nem teketóriázott. – Rendben vannak a papírjai – mondta. – Az utolsó percben ért ide, doktor. Erre tessék! Ládák tornyosultak a mólón: az óceánjáró leend rakománya. Amíg tengerésztársaival segítettek a g zös személyzeté-

nek behordani a rakományt az átkel hajóra, Coffey megfogadta, hogy meg miel tt véget érne a nap, valahogyan kimódolja, hogy meggyónhasson Szent Colman templomában.

„Dr. Fielding” átszállt a hatalmas óceánjáróra. Fölment a pompázatos lépcs n, és a sétafedélzet korlátjához ballagott. A társaság krémje lenéz vigyorral nyugtázta a felt nését. Érdekes módon senki sem jelentette. Azt hitték, a fedélközb l tévedt ide. Békesség, végre egy perc békesség! A Fielding név is éppen megfelel olyan embernek, aki már nem tudja, kicsoda. Valaha ugyanúgy hívták, mint a bátor Quincey Morrist, aki embertársaiért esett el a gonoszság elleni harcban. Quincey Harker úgy érezte, már nem érdemli meg ezt a nevet. Emlékezett arra az örökkévalóságnak t id re, amikor Carfaxb l menekült. Emlékezett a percre, amelyben megérezte, hogy az anyja ezúttal végleg meghalt. Quincey ezek után napokig csatangolt céltalanul, sejtelme sem volt, merre menjen, mihez kezdjen. Csoda vagy szerencse folytán botlott bele a lopott lóba, amely a londoni vonattól Whitbyig hozta? Irgalmas volt az állathoz, amikor annak elfogyott az ereje. Nem tudta, miként találta meg a ló. Odafelé anynyira el volt foglalva úti céljával, hogy nem is vette észre a nyeregre csatolt táskát. A Mindenható utat mutatott neki. A táskában megtalálta az orvos tárcáját, benne háromszáz dollárral és egy els osztályú New York-i hajójeggyel. Az els gondolata az volt, hogy megkeresi a derék doktort, és visszaadja a tulajdonát meg a lovát. Szigorúan erkölcsös ember szeretett volna lenni, még ha Drakula fejedelem volt is az apja. Ám Quincey-nek rá kellett jönnie, hogy mindezek ellenére tulajdonképpen gyáva. 450

A hatalmas hajó fedélzetén azonban mégis azt érezte, igazából most kezd dik az nagy kalandja.

Coffey, miután átterelte a fedélköz száz új utasát a P. S. Americáról az óceánjáróra, nekilátott délel tti utolsó feladatának: az utasításnak megfelel en átvitte a rakományt a g zösr l az óriáshajóra. Mihelyt az óceánjáró elindul, elbújik a P. S. American, és visszatér Queenstownba. Egyenest a templomba megy, meggyónik, majd elt nik, és új életet kezd. Kötelet hurkolt az utolsó két ládára, jól meghúzta, azután társaival közösen átemelték ket az óceánjáró rakodóterébe. Mindkét ládára fest patronnal azt írták: „VLADIMÍR BASARAR TULAJDONA. QUEENSLAND, ÍRORSZÁG. RENDELTETÉSI HELY: NEW YORK, AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK.” Az óceánjáró matrózai lezárták a rakodótér ajtaját. Elérkezett a szabadság pillanata! Coffey óvatosan elhátrált társaitól, és leosont a P. S. America alsó fedélzetére. Elbújt egy eldobott vitorlavászon postazsák alá. Megtapogatta a zsebét, örömmel nyugtázta, hogy még megvan a pénz. Megdörzsölte, hogy szerencsét hozzon. Kissé fölemelte a ponyva szélét, hogy kileshessen a g zös kerek ablakán. Látta, amint a társai felszaladnak a pallón a hatalmas hajóra, a P. S. America pedig megindul Queenstown felé. Coffey mindjárt otthon lesz! A g zös beállt a tizenhármas mólóhoz. Coffey még egy pillantást vetett a tatra festett névre, majd visszahúzta fejére a ponyvát, és elhatározta, hogy kivárja a sötétséget, miel tt leszökne a hajótól.

A matrózt hirtelen érthetetlen rettegés öntötte el. Valami azt súgta neki, hogy a csavargó és a sok-sok ezer utas jöv je valamiképp veszélyben forog. Imádkozott, hogy legyen igazuk az iparbáróknak, legyen csakugyan elsüllyeszthetetlen az az óceánjáró, a fényes Titanic.

452

A szerz k utószava

Dacre Stoker története: Magam is Stoker lévén nem csoda, hogy egész életemben érdekelt Bram munkássága. Bram Stoker legifjabb – és a családi történetek szerint legkedvesebb – öccsének dédunokája vagyok, tehát az író „dédunokaöccse”. Egyik f iskolai dolgozatomban azt boncolgattam, vajon mi indíthatta dédnagybátyámat a Drakula megírására. Kutatásaim során rájöttem, hogy a regény története családom szempontjából meglehet sen tragikus. Bram Stoker nem érhette meg m vének sikerér. Halálának idején oly kevéssé fogyott a regény, hogy özvegye, Florence azt hitte, soha nem lesz haszna férje kutatatásra és írásra „vesztegetett” hét évéb l. Bram egyéb alkotásait sem adták ki újra, úgyhogy Florence szegény öregkornak nézett elébe. Tíz év telt el, mire az olvasóközönség fantáziája végre utolérte Bramét. Az egyre népszer söd vámpír- és horrortörténetek tovább növelték a Drakula iránti érdekl dést. Bram Stokert végre elismerték a vámpír- és horrorm faj sapjaként. 1922-ben Florence tudomására jutott, hogy filmet forgatnak néhai férje regényéb l – az beleegyezése nélkül. A Drakula után járó minden fillérre szüksége volt, és Stoker jogutódjaként ez meg is illette volna. Florence tehát szerz i jogi pert indított a német Prana Films ellen, amiért az felhasználta a Drakulát Nosferatu cím produkciójához. A szövevényes ügy három és fél év alatt számos fellebbezést ért meg, majd 1925-ben Florence gy zelmével végz dött. Az addigra fizetésképtelenné vált Prana Films azonban csak Florence perköltségét tudta megtéríteni, valós anyagi

kártérítést az özvegy sosem kapott. Az asszony egyetlen gy zelemként azt könyvelhette el, hogy a Nosferatu összes kópiáját bezúzták – legalábbis látszólag. Ám néhány példány mégis megmaradhatott, mert 1928ban a londoni, 1929-ben pedig az amerikai filmszínházak t zték újfent m sorukra a Nosferatut. A csalódott Florence minden további küzdelmet értelmetlennek talált. A Drakula brit színpadi adaptációira az özvegy azonban sikeresen kiterjesztette a szerz i jogot, így jogdíj illette meg minden egyes újabb bemutató után. A filmgyártás jogát Florence 1930-ban végül eladta a Universal Stúdiósnak, ám a pénz soha nem érkezett meg hozzá. A szerz dés megkötése után nem sokkal ugyanis kiderült, hogy Bram Stoker valamiképp mégsem felel meg az Amerikai Szerz i Jogvéd Iroda követelményeinek, így a Drakula Amerikában már 1899 óta köztulajdonnak min sül. Florence ett l fogva megelégedett a brit jogdíjakkal. Az amerikai szerz i jog elvesztése után mind Hollywood, mind az amerikai kultúripar saját kénye-kedve szerint bánhatott Stoker történetével és annak szerepl ivel. A Drakula 20. századi „reinkarnációihoz” soha többé nem kérték családunk beleegyezését. Amerikai Stokerként els kézb l tapasztalhattam a szerz i jogi bonyodalom családunkra gyakorolt hatását. Édesapám generációja rossz véleménnyel volt mindenr l, ami hollywoodi és Drakula – kivéve persze az eredeti regényt. Bár a szerz i jog kérdését annak idején nem foglaltam bele a dolgozatomba, mindig is érdekelt ez a probléma. Sajnáltam, hogy családom nem rendelkezhet dédnagybátyám irodalmi hagyatéka fel l. Ezenkívül fontosnak tartottam, hogy a Stoker család így vagy úgy „levédhesse” Drakula egyre népszer söd és szétforgácsolódó figuráját. Sajnos, igen hosszú ideig fogalmam sem volt,

454

mit tehetnék ez ügyben. Sok évvel az után a f iskolai dolgozat után érdekes figurával ismerkedtem meg – Ian Holt volt az. Ian forgatókönyvíró, és kicsi kora óta érdeklik a Drakulához hasonló rémtörténetek. lmetszett idealistaként arra buzdított, ne nyugodjam bele a Drakula szomorú történetébe. Ian meg akarta változtatni a múltat. Terve egyszer volt: a szerz i jog visszanyeréséhez folytatást kell írni, mégpedig szinten Stoker néven. Legnagyobb meglepetésemre mindez eddig meg sem fordult családtagjaim fejében. Lelkesen csaptam hát fel magam Ian szerz társának. A Drakula, az él halottal családi kötelességemet kívánom leróni. Iannel együtt Drakula alakjának minél inkább Bram eredeti elképzelései szerinti megformálására törekedtünk. Abban a formában élesztettük újra Bram számos eredeti motívumát és szerepl jét, ahogyan dédnagybátyám egy évszázada megálmodta ket. Oly sok adaptáció ferdítette el Bram eredeti ötleteit – jelen munkánkkal a szerz és h se elveszett méltóságát szeretnénk valamelyest visszanyerni. Büszke vagyok arra, hogy a kiterjedt Stoker-rokonság egy emberként támogatta a Drakula jogainak visszaszerzését. Úgy vélem, Bram is örülne, ha látná, hogy egyik leszármazottja az általa megteremtett irodalmi hagyományt folytatva végre viszszahelyezi jogaiba a Drakulát.

Ian Holt története: Pironkodás nélkül vallom be: RAJONGOK a horrorfilmekért. Gyerekkori kedvencem Lugosi Béla és Tod Browning 1931-es klasszikusa, a Drakula volt. Tízévesen megkaptam Halloweenra édesanyámtól Bram Stoker Drakulájának hangfelvételét, Chirstopher Lee el adásában. A bakelitlemez borítóján találha-

tó információ örökre megváltoztatta az életemet. Akkor jöttem rá, hogy Erdély tényleg létezik, és Drakula figurája valós történelmi személyen alapul. Tízévesen határoztam el, hogy egyszer elutazom Drakula földjére. A lemezfelvétel hatására elolvastam a regényt is. Meglepett, mennyire különbözik a filmadaptációktól – hiszen addigra már az összes Drakula-filmet végignéztem. A regény intelligensebb, ötletesebb és félelmetesebb volt. Figurái sokrét bbek, érdekesebbek, mint valaha gondoltam volna. Hollywood becsapott. Bosszút esküdtem. Tizenöt évet kellett várnom a lehet ségre. A különböz tévécsatornák között zongorázva egy este a Francis Ford Coppola-féle Drakula werkfilmjére bukkantam. Filmje nyitó képsorában Coppola Raymond McNally és Radu Florescu (a történelmi Vlad Drakul tényleges leszármazottja) filológus professzorok 1972-es könyvére, az In Search of Draculára [Drakula nyomában] támaszkodott. Miel tt észbe kaphattam volna, már a repül n ültem a Boston College felé. Megmutattam forgatókönyv-tervemet a professzor uraknak, k pedig egy dollárért eladták nekem monográfiájuk felhasználási jogát. Alkotótársaim, mestereim, barátaim lettek. Barátságuk sok tekintetben gyümölcsöz nek bizonyult számomra. Hamarosan részt vehettem a Stoker-regény kulturális jelent séget propagáló el adókörútjaikon. Ennek eredményeképpen 1995-ben meghívást kaptam Bukarestbe, az Els Drakula Világkongresszusra, ahol a téma elismert szakért i mellett magam is el adást tarthattam. Ekkor jutottam el Erdélybe és környékére is: Drakula poenári várának romjainál éjszakáztam, majd szétnézhettem a tergovistyei vár Chindia tornyából – innen szemlélte annak idején Vlad epe a „karóba húzottak erdejét”. Meglátogattam Drakula segesvári szül hely-

456

ét és a snagovi kolostorban található „üres sírt” is. Valóra vált tízéves korom óta dédelgetett álmom. Az Els Drakula Világkongresszuson megismert barátaimnak köszönhet en az Erdélyi Drakula Társaság tagjává választottak. A Társaságon keresztül ismerhettem meg Elizabeth Miller professzor asszonyt, a világ legnevesebb Drakula- és Bram Stoker-kutatóját. Miller professzor asszony kérésére el adást tartottam a Stoker-regény megjelenésének századik évfordulója alkalmából rendezett 1997-es Los Angeles-i Drakula Kongresszuson. Kívánhat-e horror-rajongó ennél többet? Ekkor fogalmazódott meg bennem a Drakula folytatásának terve. Ez önmagában nem számított különösebb újdonságnak, ám még egyetlen folytatás sem készült a Stoker család jóváhagyásával. Úgy határoztam, változtatok ezen. Felkerestem hát a Stoker család akkori fejét. A Nosferatueset és az azt követ sorozatos mell zöttség sérelmei még elevenen éltek e generációban, így szóba se álltak velem. Nem adtam fel. Folytattam a forgatókönyv-vázlatot, ápoltam drakulás kapcsolataimat, és lestem az alkalmas pillanatot, amikor az ifjabb Stoker-generáció megszólíthatóvá válik. Öt évvel kés bb meg is ismerkedtem Bram dédunokaöccsével, Dacre Stokerrel. Megpendítettem az akkor még filmként elgondolt folytatás ötletét. Dacre lelkesen fogadta, ám szerinte helyénvalóbb módszer film helyett el ször regényt írni. Így váltunk szerz társakká. Dacre ismertette tervünket kiterjedt családja tagjaival. Amikor kiderült, hogy szeretetb l és Bram Stoker eredeti elképzelései alapján írnánk a folytatást, a család végre beleegyezett. A sok év kemény munkájával készült Drakula, az él halottal életem nagy álma valósult meg. Szeretettel ajánlom minden horror-rajongónak. Remélem, sikerült szövegünket Bram eredeti terveivel a lehet legteljesebb összhangban, ám mégis mo-

dern hangvételben megalkotni. Higgyék el, tudom, micsoda szerencsés fickó vagyok. Megadatott, hogy nevem összefonódjon életem f sének, a modern horror atyjának, Bram Stokernek nevével.

458

Így született meg a Drakula, az él halott cím könyv

Dacre Stoker: Bevallom, kinevettem Iant, amikor el ször felkért szerz társának. Ugyan hogy tudnék én regényt írni, plánt ilyen monumentálisat? – mondtam magamban. Ian azonban megnyugtatott, hogy bár valóban sosem próbáltam eddig, vállalkozásunk nem lehetetlen. Megosztanánk, s t pontosan megfeleznénk a feladatokat és a terheket. Lennének szerkeszt ink. Ian egyik ismer se, Alexander Galant történészprofesszor pedig segítene hiteles történelmi hátteret teremteni. A következ nehézség a cselekmény felépítése volt. Ian lelkesen és nagy hozzáértéssel dolgozta össze kett nk ötleteit. Könnyebben ment, mint gondoltuk – talán azért, mert mindketten Bram Stoker szellemét szerettük volna újraéleszteni. Mintha dédnagybátyám id nként valóban ott ült volna közöttünk; ötletei, jegyzetei vezérfonalul szolgáltak saját szület munkánkhoz. Bram hátrahagyott írásaiból mindketten arra következtettünk, hogy már dédnagybátyám – vagy a szerkeszt – fejében is megfordult a folytatás gondolata. Els számú bizonyítékunk erre a kiadó gépelt kézirata, amely nemrég kelt el egy nyilvános aukción. Ez a szöveg másképp végz dik, mint a regény: Drakula vára vulkánkitörés lávafolyamának áldozatául esik. Végül nem ez, hanem a kétértelm be zárlat került a kiadásba. Mindemellett Drakula „halála” sem felel meg a Van Helsing professzor által vázolt hatásos vámpírölési módszernek. A szíven átdöfött karó és a lefejezés helyett Drakulát leszúrják, tor-

kát pedig csak elvágják. Úgy éreztük, ezek a jelek mind az esetlegesen tervezett folytatás gondolata felé mutatnak. Stokerként úgy éreztem, az az igazságos, ha a folytatásban maga Bram is megjelenik, és így végre némiképp részesül a neki kijáró dics ségb l. Bram azt írta az 1901-es izlandi kiadás el szavában, hogy a regény eseményei „valóban megtörténtek”. Ezt az elképzelést követve lett Bram a folytatás központi figurája. Dédnagybátyám „dokumentarista” ötlete regényünk egyik alappillérévé vált. Felmerülhet a kérdés, hogy miképp is kerül Hasfelmetsz Jack a Drakula folytatásába. Ebben az esetben is dédnagybátyám nyomdokaiban járunk. Újfönt a Drakula 190l-es izlandi kiadásának el szavából idézve: „Drakula rémtetteinek sorozata elevenen él emlékezetünkben. Ezen egy t l fakadó gyilkosságok legalább akkora megütközést keltettek, mint Hasfelmetsz Jack garázdálkodásának hasonló nyomai.” Mintha Bram egyenesen a Hasfelmetsz - és a Drakula-gyilkosságok közötti hasonlatosságra szeretne rávilágítani. Ezt felhasználva új mellékszálat f ztünk történetünkbe, és magunk is meglep dtünk, milyen remekül összeillik minden. Hasfelmetsz Jack lévén cselekményünk f gonosza, személyazonosságot kellett adnunk ennek a mindmáig bizonytalan kilét sorozatgyilkosnak. Ian elolvasta Stoker Draculás Guest [Drakula vendége] cím , posztumusz megjelent novelláját, amely számos filológus szerint eredetileg a regény részét képezte volna, ám a kiadó valószín leg kihúzta. Mások szerint Bram egyenesen a folytatás alapjául szánta ezt a novellát. A történet egyik szerepl je vastüskével átszúrt márvány síremlékre bukkan. A felirat tanúsága szerint Dolingen von Gratz GrófStájerországban kereste és megtalálta a halálé, 1801. A síremlék hátán pedig cirill bet kkel az állt: „Mert a holtak gyorsan lovagolnak” – annak jeleként, hogy a szóban forgó sírban

460

vámpír nyugszik. Közkelet az irodalomtörténészek körében az az elmélet is, amely szerint Bram Báthory Erzsébet grófn történelmi alakjára alapozta volna Drakula figuráját. Sokak egyenesen úgy vélekednek, a Stoker novellájában megjelen halott grófn valamiképp azonosítható Báthoryval. Megtetszett nekünk ez az ötlet, így rögtön utána is néztünk. Ian egyik forrása szerint Báthory Erzsébet és Drakula távoli rokonok voltak. Mivel ez is egybecsengett az elgondolásainkkal, beemeltük a cselekménybe. A f képpen szász írnokoktól származó források beszámolnak Vlad Drakul hírhedt vérengzéseir l. Ugyanez a vérszomj jellemzi Báthory grófn t is, aki a legendák szerint áldozatai vérében fürdött. Érdekesnek találtuk, hogy a mai vámpírtörténetek két leggyakoribb f szerepl jének mintáiul szolgáló történelmi alakok akár rokonok is lehettek*. 2009-es regényünkben ugyanúgy mutattuk be Báthory grófn t, ahogyan Bram Stoker 1897-ben tette Drakulával. A cselekmény összeállításakor egy ponton Ian azt javasolta, utazzam el a philadelphiai Rosenbach Museumba, ahol Bramnek a Drakulához írott jegyzeteit rzik. Ott bukkantam rá arra a szerepl re, aki szintén dédnagybátyám fejéb l pattant ki, ám a Drakula végleges változatából valamiért kimaradt. Cotford felügyel . Mindig is meglep nek találtam, hogy az alapos Bram nem vonta be a rend rséget regényének cselekményébe. Felélesztettük hát Cotford felügyel t, hogy végigvezesse olvasóinkat a történet véres rejtélyei között.

*

Ez a rokonság valójában sokkal távolabbi volt, mint ami a cselekményben megjelenik. Vlad epe egy egész évszázaddal Báthory Erzsébet el tt élt, így a regényben említett unokatestvéri kapcsolat nyilvánvalóan egyike a szerz i célokat szolgáló módosításoknak, (a szerk.)

Ian Holt: Dacre-rel ezután Drakula gróf alakjára kezdtünk koncentrálni. Nem volt könny dolgunk. A Drakula megjelenésének idején a történelmi „Drakula” fejedelmet szinte alig ismerték a nyugati világban. A róla fellelhet kevés tényszer információt Bram saját fantáziája szerint alakította tovább. Vajon szándékosan választotta el Drakula grófot a történelmi Vlad Drakultól, vagy egyszer en csak adatok híján változtatta meg ennyire a hajdani havasalföldi fejedelem alakját? Ezzel a kérdéssel kapcsolatban is Bram jegyzeteihez fordultunk. Bram Stoker 1897-es Drakula grófja titokzatos, kifinomult, összetett és nem utolsósorban ellentmondásos alak. Néha velt, fejlett történelmi érzék nemesembernek t nik, más tettei viszont állati ösztönökr l árulkodnak. XV. századi nemesúr, aki igyekszik eligazodni a XIX. század végének z rzavarában; a modern kor egyszerre kedves és visszataszító számára. Drakula erkölcsi tartásról tesz tanúbizonyságot, amennyiben vívódást okoz neki embert ölni, és valóban csak szükség esetén öl – a saját belátása szerinti magasabb célért. Azonnal megéreztem, hogy ha el történetük nem is, de a történelmi és a regénybeli Drakula jelleme mindenkeppen hasonló. Drakula fejedelem is korának gyors változásai ellen harcolt, igyekezvén visszazökkenteni a világot a keresztes háborúk sötét idejébe. Neki is megvoltak a maga magyarázatai; azt állította, a vérengzésen kívül nem volt más választása, és hogy áldozatai megérdemelték sorsukat. Bram Stoker korában ez a népont nemigen lett volna népszer . Azonban jó okunk van feltételezni, hogy a történelmi és a regénybeli Drakula-figurák jellembeli hasonlósága nem véletlen. Az In Search of Dracula [Drakula nyomában] 1972-es megjelenése óta a két Drakula alakja a nagyközönség számára visz-

462

szafordíthatatlanul összemosódott. A Coppola-féle Drakulafilm nyitó képsorai végs érvényre emelték ezt a keveredést. A valós és a fiktív figurák közötti hasonlóság, illetve az ezzel kapcsolatos igencsak elterjedt közvélekedés folytán nem maradt más választásunk, mint egyszer s mindenkorra összeolvasztani a két Drakula-alakot. Meggy désünk, hogy ha Bram Stoker napjainkban írhatná a Drakulát, valószín leg a rá jellemz alapossággal nézne utána a ma már b ségesen hozzáférhet történelmi adalékoknak, és címszerepl jét mindenképp azok alapján mintázná meg. A szemfüles olvasónak alighanem igen hamar felt nik, hogy a mi Drakula-figuránk – Bram Stokerével ellentétben – nem az abszolút gonosz megtestesít je. Bram regényében Drakula csak ellenségei leveles naplórészleteiben jelenik meg. Úgy döntöttünk, a folytatásban végre maga is szóhoz juthat. Így született meg Drakula, az összetett jellem antih s, a regénybeli gróf és a történelmi fejedelem sajátos keveréke. Bár sokan továbbra is gonosznak tartják, Drakula saját elmondásából más néz pont kerekedik ki. Tehát végeredményben nem változtattunk Bram eredeti elképzelésén, csupán más színben tüntettük fel a címszerepl t, amit l a történet még frissebbé és élettelibbé válik. Már említettük, hogy egyik f célkit zésünk Drakula figurájának visszanemesítése abból a kannibalisztikus, barbár alakból, akivé a hollywoodi filmadaptációk és egyéb átdolgozások tették. Ez nem azt jelenti, hogy bármilyen más értelmezést elleneznénk. Csupán arról van szó, hogy irodalmi álláspontunk szerint eddig egyetlen átdolgozás sem volt képes visszaadni Bram Stoker regényének komplex jellemrajzait. Még Todd Browning és Lugosi Béla klasszikusa is – ha mégúgy a Stoker család bevonásával készült is – kihagyja például Arthur Holmwood alakját, Jonathan Harker helyett pedig Renfieldet küldi a történet elején Drakula várába. A valódi problémák ak-

kor kezd dtek, amikor szóba került az 193l-es filmnek a Draculás Guest (Drakula vendége) cím novellára alapozott, hollywoodi folytatása. Florence Stoker csak úgy lett volna hajlandó eladni a megfilmesítés jogát, ha nagyobb beleszólást kap az alkotói folyamatba. Ekkortájt derült ki, hogy az Amerikai Szerz i Jogvéd Iroda szerint Bram Stoker minden szerz i joga érvénytelen. Ennek eredményképpen Hollywood úgy használhatta fel a Drakulát, ahogy neki tetszett. Mivel Florence több befolyást, Lugosi Béla pedig magasabb gázsit követelt, a producerek inkább megíratták John Balderstonnal a Drakula lányát, így Florence és Lugosi végül teljesen kimaradtak ebb l az új változatból. A film ugyan megbukott, de a kocka el volt vetve. Akkortól fogva bárki írhatott Drakula-témájú regényt vagy forgatókönyvet. És számtalanul meg is tették. Célunk a következ : mivel a Drakula-rajongók nagy része csak a filmeket ismeri, az eredeti regényt nem, szeretnénk, ha minél többen kedvet kapnának Bram Stoker könyvéhez. Leginkább természetesen arra vágyunk, hogy Drakula összes rajongója – könyvmolyok és mozimániásak egyaránt – élvezze a most megjelen folytatást. Ezért bizonyos mértékig figyelembe kellett vennünk a mozirajongók igényeit is, hiszen mára – tetszik, nem tetszik – a filmek is a Drakula-legenda elválaszthatatlan részeivé váltak. Elnézést kérünk az irodalmi puristáktól, amiért minden Drakula-rajongók kielégítése végért bizonyos engedményeket tettünk a regény rovására. Engedményeink közé tartozik a Mina-Drakula románc, valamint a vámpírok számos szokatlan képessége, például fényes nappal is megjelenhetnek, tudnak repülni és szükség esetén változtatják az alakjukat. Ami Mina és Drakula szerelmét illeti, Dacre-rel megállapítottuk, hogy ezt a témát a filmadaptációk többségénél nagyobb körültekintéssel kell kezelnünk, és afölött sem hunyhatunk

464

szemet, hogy a regény alapján nem nyilvánvaló Mina és Drakula kapcsolata. Ennek tudatában kerestük ki a regényb l Mina naplójának egyik gyanúsan kétértelm mondatát. „Különös, hogy ennyire titkolóznak el ttem. Jonathan, aki évekig feltétlen bizalommal volt irántam, felt en kerül bizonyos témákat, ráadásul a legfontosabbakat”, írja Mina, miután megvallotta, alighanem Drakula látogatta meg t álmában. Furcsának találtunk, hogy Mina álma után Jonathan és Van Helsing gyakorlatilag kizárják az asszonyt a h sök szövetségél, aminek eddig teljes jogú tagja volt. Ekkor Mina még nem ivott Drakula véréb l, és úgy találtuk, ez a legalkalmasabb pont a szerelmi szál beillesztésére anélkül, hogy változtatnunk kellene Bram eredeti cselekményén. Úgy képzeltük, Drakula azért látogatja meg Minát „álmában”, hogy saját szemszögéb l is elmesélhesse a történetét, és így lebeszélje a h sök szövetségét a további üldözésér l. Mina azonban – ha egyel re csak platóian is – beleszeret a sötét hercegbe, társai el tt álommá hazudja Drakula éjjeli látogatását, aminek eredményeképpen Jonathan és Van Helsing gyanakodva kizárják Minát további terveikb l. Ez a mell zöttség hajtja végül az asszonyt Drakula karjai közé. A szerelmi szál és a regényszöveg ilyetén ötvözése remélhet leg nem sérti a regény rajongóinak érzéseit, a Drakula-filmek kedvel i számára pedig kell en érdekesnek bizonyul. Bram Stoker Drakula grófja bírja a napfényt, bár nappal gyengébb, mint éjszaka. A nap sugarainak tüzében elpusztuló vámpír F. W. Murnau találmánya, a Nosferatuban jelenik meg el ször. A mai „vámpírológia” azonban szinte teljesen magáévá tette azt az elképzelést, amely szerint a vámpírok a nap fényénél hamuvá porladnak, így Bram Stoker eredeti regénye sok horror-rajongó számára „hibásnak” t nhet. A „vámpírológia” sokat fejl dött az elmúlt század során. Bram tudása többé nem bizonyul korszakalkotónak ezen a té-

ren. Ezt a problémát megoldandó, a természettudományt és határterületeit hívtuk segítségül, hogy – a legnagyobb körültekintéssel – „modernizáljuk” Bram vámpírjait. Semmi olyan változtatást nem eszközöltünk, amelyet Bram a maga korában nem látott volna valószín nek. Az író technikai el relátásának ékes példája a már idézett 190l-es izlandi kiadás el szava. „Meggy désem, hogy bár ezek az események valamelyest mindig megmagyarázhatatlanok maradnak, a pszichológia és a Természettudomány területén teend el rehaladás a jöv ben számos olyan rejtélyr l lebbenti majd fel a fátylat, amelyet jelenleg sem a tudósok, sem pedig a nyomozók nem tárhatnak tél.” Bram szerint tehát korának tudománya képtelen elégséges magyarázatot szolgáltatni a regénybeli titokzatos eseményekre, ám eljöhet az az id , amikor számos magáról értet válasz akad majd. Ennek nyomán feltételeztük, hogy a vámpír-vírussal fert zött vér átalakítja a szervezet DNS-ét, ennek köszönhet en allergiásak a vámpírok a napsütésre. Cselekményünk idején, 1912-ben természetesen mind a DNS, mind a „vírus”, mind pedig az „influenza” fogalmai ismeretlenek voltak, így helyettük általánosan a „méreg” szót használtuk. A vámpír-vírus az emberi szervezetbe kerülve megváltoztatja a DNS szerkezetét, aminek eredményeképpen a vámpírok agyuk kapacitásának mintegy hetven százalékát is képesek kihasználni. E kihasználatlan hetven százalékról a tudomány jelenlegi állása szerint nem sok információnk van, így történetünkben nyugodtan felhasználhatjuk emberfeletti képességek tárhelyeként. A vámpírok alakváltási képességét telepatikus illúziónak tekintjük. Ami a leveg ben történ „gyors lovaglást” illeti, itt a telekinézis vagy levitáció – tehát a tudattal történ mozgatás – fogalmait hoztuk be. A vámpír-vírus okozta agykapacitás-növekedés segítségével könnyedén megérthet , miképp mehetnek végbe a

466

regényvilágban lejátszódó csodás események. A tudomány és bizonyos esetekben vallásos elemek segítségével tisztáztuk azt is, milyen fegyverek használhatóak sikerrel a vámpírok ellen. Pszichológiai magyarázatot találtunk arra, miért csak bizonyos cserekben hatásosak a kegytárgyak. Akik istenfél emberb l váltak vámpírrá, ösztönös lelkiismertfurdalást éreznek a feszület láttán, míg a nem istenfél emberekb l lett vámpírokra a kegytárgyak semmiféle harást nem gyakorolnak. A kegytárgyak és szenteltvíz okozta égési sérülések az „istenfél ” vámpírok rossz lelkiismeretének pszichoszomatikus kivetüléseiként értelmezhet ek. Ami a vámpírokat és nem létez tükörképüket illeti, ezen a téren semmi tudományos magyarázatot nem találtunk, így szövegünk egy helyütt kétségbe is vonja ennek a vélekedésnek a hitelességét. Úgy véltük, a fokhagymára alighanem allergiások a vámpírok, a sisakvirágra nemkülönben. Az ezüstgolyót a modern „vámpírológia” vérfarkasok ellenszerévé degradálta, és mi sem tettünk másképpen. Legutolsó engedményeink a helyszínekre vonatkoztak. Bram Stoker regényének cselekménye Erdélyben, Londonban, Exeterben és Whirbyben játszódik. Deane és Baldersron célszer tlennek találták ezt a rengeteg színváltást így a cselekményt egyszer s mindenkorra Whirby és Erdély között osztották fel. Ez a megoldás köszön vissza a legtöbb filmadaptációban – Drakula-rajongók generációit tévesztve meg ezzel. A filmek ismer inek többsége talán meglepetéssel veszi tudomásul, hogy Bram szövegében egyáltalán nem szerepel a Carfax apátság. A regénybeli Drakula a Londonról húsz mérföldre keletre fekv Purfleet falucska egyik, Carfax nev házát veszi meg. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy Bram Stokert a whitbyi apátság romjai ihlették a Whirbyben játszódó rész megírására.

A filmek, színpadi adaptációk és a regény „közös nevez jeként” született a Whirbyben található Carfax apátság ötlete. Hasonlóképp jártunk el a Westenra családi nyaraló és Dr. Seward tébolydájának pontos helyét övez vitában is. A színés a legtöbb film gyakorlatát követve mindkét épületet Whitbybe helyeztük. Regényünk arra is magyarázatot ad, miért tette a regénybeli Bram Stoker Purfleetbe a tébolydát: fogalma sem volt arról, hogy valós történetet hall, azt hitte, az egész história csak holmi futóbolond zavaros kocsmai fecsegése, amit kés bb úgy alakíthat, ahogy neki tetszik. Történetünkben ez a vélekedés visszaüt. Bram Stokert kísérteni kezdik saját regényének pontatlanságai.

Dacre Stoker: Akadt néhány csemege a Rosenbach Museum-i jegyzetek között is. El ször is Bram a számos lehetséges regénycím közül eredetileg Az él halottat választotta. Kés bb, talán a szerkeszt javaslatára ez a cím nem sokkal a kiadás el tt Drakulára változott. Innen a most megjelen regény címválasztása. Megtaláltam ezen kívül a további lehetséges, ám végül mégis kihagyott szerepl k nevének listáját. Úgy döntöttünk, felhasználjuk saját mellékszerepl ink elnevezésére. Így lett Kate Reed az a fiatalasszony, aki felfedezi a karóba húzott Jonathan Harkert, a metróaluljáróba leszáguldó vízköp szemtanúja Dr. Max Windshoeffel, Francis Aytown pedig a „t zokádó sárkány” fotóját elkészít fényképész. A Drakula, az él halott szövegét számos utalás köti össze Bram Stoker regényével és annak nevesebb átdolgozásaival. Reméljük, igazi ínyencfalatok lesznek ezek mind a filológusok, mind a rajongók számara. Regényünk szerepl i közül többen

468

valós személyek. Regényünkben Quincey sorbonne-i szobatársát Braithwaite Lowery-nek hívják. Ez a név Bram Stokernél egy whitbyi sírkövön fordul el . A mi Braithwaite Lowetynk egy alkalommal megemlíti, halászcsaládból származik, azt sugallván ezzel, hogy a Whitbyben nyugvó Braithwaite Lowery unokája. Lee rmester neve a kit színész Christopher Lee, a francia Jourdan hadnagy pedig Louis Jourdan, az 1978-as, általam a leghitelesebb adaptációnak tartott BBC-s minisorozat Drakulája el tti tisztelgés. Dr. Langella neve Frank Langella kit , túlf tött erotikájú feldolgozására utal. Huntley felügyenevét pedig Raymond Huntley, a Hamilton Deane-féle színpadi átirat els Drakulája ihlette. A regényben el forduló valós történelmi személyek között ott van a francia pilóta Henri Salmet, aki 1912 márciusában valóban elrepült Londontól Párizsig, Lord Northcote, aki 1880-tól valóban Exeter alsóházi képvisel je volt, Frederick Abberline, az 1888-as Hasfelmetsz -gyilkosságok megbízott nyomozója, vagy Ivan Lebegykin, aki 1899-1900-ban tényleg a cár udvari nemesfém-vizsgálójaként dolgozott. Hamilton Deane írta és mutatta be a Drakula színpadi átiratát. John Barrymore, Drew Barrymore dédapja legendás színpadi és filmszínész volt. A neves brit színész, Tom Reynolds a Lyceum Színház tagjaként tényleg Van Helsing szerepét alakította Hamilton Deane produkciójában. Coffey matróz valóban a Titanicon dolgozott, és az írországi Queenstownban horgonyozva baljós el érzet kerítette hatalmába. Megszökött, a tengerjáró tragédiája után néhány napig szárnyára kapta a hírnév, majd nyomtalanul let nt a történelem útveszt iben. Követtük Bram gyakorlatát a valós menetrendek, utcanevek és helyszínek felvonultatásában is. Számos épület és utca mind a mai napig megtalálható az általunk leírt helyen.

A regény megírását megel utolsó kérdésünk Bram nyitva hagyott történeteire vonatkozott. Mivel a Drakula szövege naplóbejegyzésekb l, levelekb l, újságkivágásokból és hasonlókból áll össze, a f szerepl k teljes el életét megvilágítani lehetetlenség volt. Ez számos kérdéshez és végeláthatatlan spekulációkhoz vezetett a rajongók körében. Kötelességünknek éreztük megválaszolni néhány nyitva maradt kérdést. Elmeséljük, hogyan barátkozott össze annak idején Lucy és Mina, miképp találkozhatott egy texasi farmer fia egy angol lorddal és egy középosztálybeli orvossal, hogyan alakult ki hármójuk barátsága és miképp vetekedtek Lucy kegyeiért, hogyan találkozott és szeretett egymásba Jonathan és Mina, miképp került Renfield Drakula befolyása alá, és milyen szerepet játszik a tébolyult ügyvéd, Dr. Seward és a h sök bátor szövetségének további sorsában. Reméljük, a Drakula, az él halott sok lezáratlan kérdést megválaszol majd. Legfontosabb célkit zésünk, hogy regényünkkel jóvátegyük a Bram Stoker klasszikusát ért méltatlanságot. Mindent elkövettük ennek érdekében. Stoker leszármazottjaként és legodaadóbb rajongóija, Ian Holt szerz társaként szeretnék bocsánatot kérni Bram Stokert l, amiért családunk majd’ egy évszázadig kiengedte kezéb l halhatatlan m vének szerz i jogát. Még az is lehet, hogy amint Bram állította hajdanán, regényünk hátborzongató eseményei valóban megtörténtek. Szép álmokat! Dacre Stoker és Ian Holt

470

Utószó

Abraham (Bram) Stoker a Dublin melletti Clontarfban született 1847. november 8-án. Apja, John Abraham Stoker brit alkalmazásban álló köztisztvisel volt. Anyja, a nyugati parton fekSligóból származó Charlotte Thornley aktívan részt vett az ír társadalmi reformfolyamatokban. A Stoker család protestáns volt, de az ír egyházhoz tartozónak vallotta magát. Bram harmadik gyerekként született. Négy fivére (William Thornley, Thomas, Richard, George) és két n vére (Margaret, Matilda) volt. Bram gyermekkorában sokat betegeskedett, bár a rejtélyes kór okára soha nem derült fény. Ezekben az években Stoker édesanyja sok id t töltött meséléssel: elbeszélte szül földje, Sligo népmeséit és legendáit, amelyek nem sz kölködtek a betegségr l és halálról szóló fantasztikus elemekben. Bármi volt is gyermekkori betegsége, ifjúkorára Bram Stoker a dublini Trinity College kiemelked sportolójává vált, különösen a futball, a futás és a súlyemelés terén. Szintén rangos eredményeket ért el az egyetem szónoki és vitaversenyein, valamint volt az egyetemi Filozófiai Társaság elnöke is. Diplomáját megszerezve Stoker apja nyomdokaiba lépett, és az ír közigazgatásban vállalt állást. Ekkor jelentek meg els színikritikái a helyi újságban. Egy Hamlet-el adásról szóló cikke révén ismerkedett meg és barátkozott össze a kor egyik legkiválóbb Shakespeare-színészének tartott Henry Irvinggel. 1878-ban, nem sokkal Florence Balcombe-bal, a korábban Oscar Wilde által is megkörnyékezett híres dublini szépséggel kötött házassága után Stoker elfogadta Irving londoni Lyceum

Színházának impresszáriói posztját, amit onnantól fogva egészen Irving 1905-ös haláláig betöltött. Legtöbb írása, a Drakulát is beleértve, Stoker ritkán adódó szabadidejében keletkezett. Impresszárióként az feladata volt az éves m sorok és a tengerentúli turnék összeállítása és megszervezése, vezette a könyvelést és egyben Irving személyi titkára is volt. Munkássága alatt a Lyceum társulata nyolcszor juthatott ki Észak-Amerikába, ahol Stoker olyan szerz kkel barátkozott össze, mint az általa igen nagyra tartott Walt Whitman és Mark Twain. Az 1895-ben lovaggá ütött Henry Irving munkatársaként Stoker megismerkedhetett korának vezet brit értelmiségével. Barátjának mondhatta Alfred Lord Tennysont, Sir Richard Burtont és William Gladstone-t. A legnagyobb hatással azonban Irving volt rá. Az 1906-os Personal Reminiscences of Henry Irvingben [Személyes emlékeim Henry Irvingr l] Stoker nagyszer emléket állít szeretett barátjának. Habár f ként a Drakula miatt vált ismertté, Bram Stoker számos egyéb regény és novelláskötet szerz je is. Veseelégtelenségben, két agyvérzés után halt meg 1912. április 20-án, öt nappal a Titanic elsüllyedését követ en. Hamvait a londoni Golders Greenbe temették. A Timesban megjelent nekrológ szerint Stoker legemlékezetesebb alkotása a Henry Irvinghez barátság volt. Az utókor már tudja, hogy nem ez az igazság. A Drakula 1897-ben jelent meg Londonban. Stoker jegyzeteib l* tudható, hogy hat évig dolgozott a szövegen, nyaralásait és a Lyceum társulatának amerikai turnéit is beleértve. A regény eredeti címe Az él halott lett volna. Május 18-án, néhány nappal a könyv megjelenése el tt a Lyceumban felolvasták a regény dramatizált változatát a szerz i jogok védelmére. A *

Ld. Bram Stoker’s Notes for Dracula: A Facsimile Edition. Szerk., jegyzetek: Robert Eighteen-Bisangand Elizabeth Miller (McFarland, 2008).

472

Drakula, avagy az El halott cím produkció közönségét a színházi alkalmazottak és a járókel k maroknyi csapata alkotta. Stoker szemmel láthatólag kapkodva szerkeszthette a nagyjából négyórás el adást, amely számos szó szerinti átvételt tartalmazott a regényb l. A könyv címe az utolsó pillanatban változott Drakulára. Csupán találgatni lehet, hogy szándékozott-e Stoker folytatást írni a regényéhez. Bár keringtek arról szóló pletykák, hogy a szerz egy újabb történetben esetleg „áthozza Drakulát Amerikába”**, de ennek meger sítésére semmilyen bizonyíték nincsen. A regény befejezése azonban elég nyitott ahhoz, hogy felmerüljön a folytatás ötlete. Drakulát nem a regényben leírt vámpíröl módszerrel pusztítják el: az átdöfött szív és lefejezés helyett Drakula egy-egy kukri és Bowie-kést l szenved sebesülést. Az is homályban marad, hogy Harker Bowie-kése végül lemetszi-e Drakula fejét. Mina azt állítja, hogy a vámpír teste „szétporladt” – vajon a végs pusztulás vagy Drakula gróf újabb alakváltoztatási bravúrjának eredményeképpen? További bizonytalanságot kelt az a tény is, hogy Stoker vagy a szerkeszmegváltoztatta az eredeti befejezést, amely szerint Drakula kastélya felrobbant volna. Vajon ez a mozzanat is a regény végét szándékozik nyitva hagyni? Nem tudhatjuk. Mivel a szöveg amúgy is b velkedik következetlenségekben, a befejezés lehet Stoker általános kapkodásának eredménye is. Bármi legyen is a magyarázat, mi sem bizonyítja jobban a regény rendkívüli hatását, mint hogy számos folytatása és el zménye született. A Drakula, az él halott sokoldalú folytatása Bram Stoker sokrét regényének. Dacre Stoker és Ian Holt az els rész életben maradt szerepl i, dr. John Seward, Arthur Holmwood (Lord Godalming), Abraham Van Helsing, Jonathan és Mina **

Roger Sherman Hoar, idézi David J. Skal, Hollywood Gothic (Faber and Faber, 2004).

Harker életét követik nyomon. Drakulával való találkozásuk maradandó nyomot hagyott mind jük magánéletében és karrierjében. Seward morfiumfügg vé vált, Arthur házasságba menekült Lucy elvesztése el l, és minden kapcsolatot megszakított hajdani társaival, a mostanra öregemberré vált Van Helsing továbbra is a vámpírvadászat megszállottja, Jonathan és Mina házasságát pedig örökre beárnyékolja Drakulához f korábbi viszonyuk. A szerepl k utóélete kapcsán felidéz dik Stoker regényének számos kulcsmozzanata: Lucy halála, Renfield megbolondulása, Mina „vérkeresztsége”, az erdélyi út és a Drakula elleni végs küzdelem. A központi figura ez esetben Quincey Harker, Jonathan és Mina fia. Ahogy a Drakula végén Jonathan Harker megemlíti, Quincey az új generáció els tagja. A cselekmény idejéül szándékosan az 1912-es esztend szolgál, hiszen így maga az 1912. április 20-án elhunyt Stoker is megjelenhet a regényben. A Titanic szintén 1912. áprilisi indulása pedig remekül illeszkedik a cselekmény végéhez, amennyiben azt sugallja, hogy a folytatás folytatásának lehet ségeként Drakula végre valóban elérkezik az Újvilágba. Ez a döntés szükségessé tette az eredeti Stoker-regény cselekményének id beli áthelyezését. A Drakula – mint a jegyzetekb l* és a szövegben található utalásokból világosan kiderül – 1893-ban játszódik. Hogy Quincey Harker megfelel korú legyen a katalizátorszerephez, Dacre Stoker és Ian Holt visszahelyezték az eredeti történetet 1888-ba. Választásuk szerencsés volt, hiszen Hasfelmetsz Jack éppen 1888 augusztusa és novembere között gyilkolt meg öt n t London Whitechapel negyedében. Bram Stoker nyilvánvalóan tudott err l a gyilkosságsorozatról, mert a Drakula 190l-es izlandi kiadásának el szavában hivatkozik is rá. A Hasfelmetsz utáni nyomozás a *

Ld. Lighteen-Bisang es Miller, Bram Stoker’s Notes for Dracula.

474

Drakula, az él halott fontos mellékszálává válik. Az új Drakula-figura lényegesen több Bram Stoker vámpírgrófjánál. Egyértelm en azonosítható Karóbahúzó Vladdal, a kegyetlenkedéseir l híres tizenötödik századi havasalföldi vajdával. Raymond McNally és Radu Florescu 1972-es bestsellere, az In Search of Dracula [Drakula nyomában] már megszilárdította ezt a vélekedést, ami azóta átterjedt a film és az irodalom világába is. A Drakula szövegében található utalások ennél azonban jóval óvatosabbak. A „Vlad” név még Stoker jegyzeteiben sem jelenik meg, és a román vajda hírhedt kegyetlenkedéseir l sem esik szó. Az irodalomtörténészek nemrégiben rámutattak arra, hogy Stoker vajmi keveset tudott a történelmi Drakuláról. Ismerte a nevet és azt a történelmi tényt, hogy a vajda hadban állt a törökkel, valamint hogy volt egy „érdemtelen öccse”**. A történelmi Vlad epe , alakja azonban már annyira átjárta a Stoker-regény világát, hogy a két Drakula elválaszthatatlanná vált. A történelmi Vlad megjelenése a folytatásban szinte kötelez . Holt és Stoker azonban meglehet sen kreatívan alkalmazzák Vlad Dr cul figuráját. Az szövegükben Drakula ünnepelt román színészként, Basarab álnéven érkezik Angliába, vagyis egy román uralkodóház nevét veszi magára. A m vészt Quincey hívja Angliába, ugyanúgy, ahogy annak idején apja tette Drakula gróffal. Bram Stoker jegyzeteib l kiderül, hogy eredetileg Doveren keresztül szerette volna Drakulát a Britszigetekre juttatni, pontosan úgy, ahogyan Basarab most érkezik. Annak idején Stoker végül egy északkelet-angliai kirándulás hatására döntött úgy, hogy végül Whitbyt választja regénye cselekményének f helyszínéül. Könnyen észrevehet , hogy Basarab figurája részben tisz**

Ld. Elizabeth Miller, Dracula: Sense & Nonsense (Desert Island Books, 2006), Chapter 5.

telgés Sir Henry Irving emlékezetének. Mivel Irving már 1905ben elhunyt, közvetlenül nem lehetett figuráját a regény cselekményébe vonni, ám Basarabbal való hasonlatossága nyilvánvaló. Quincey ugyanúgy felnéz a román színészre, ahogyan Bram Stoker is tisztelte Sir Henry Irvinget. A fiatal Harker abban reménykedik, hogy Basarab netán hajlandó szerepet vállalni a Drakula színpadi adaptációjában – Stoker alighanem hasonló reményeket táplálhatott Irvinggel kapcsolatban. A Basarab-Drakula azonosság arra a széles körben vitatott álláspontra is rájátszik, amely szerint Bram Stoker szándékosan zsarnoki hajalmú f nökér l mintázta volna Drakula alakját. Bár Holt és Stoker új regényének számos szerepl je nem a Drakulából származott át, a jól értesült olvasó nem kevés intertextuális áthallást fedezhet fel a két szöveg között. Az egyik ilyen apróbb jelenség Braithwaite Lowery megjelenése Quincey sorbonne-i szobatársának alakjában. A Drakula lapjain is szerepel ez a név, mégpedig a whitbyi temet egyik sírkövén. A leírásból kiderül, hogy Bram Stoker pontosan ott láthatta ezt a nevet, ahol a regénybeli Mr. Swales is rámutat. Cotford felügyel alakja is átvétel, bár t Bram Stoker végül kihagyta a Drakula végleges szövegváltozatából. Cotford most a Hasfelmetsz -ügyben hajdan nyomozó tényleges történelmi személy, Frederick Abberline felügyel egykori munkatársaként jelenik meg, és kétségbeesetten próbálja jóvátenni egykori szakmai mulasztását. Holt és Stoker regénye jó pár egyéb valós történelmi személyt is felvonultat, élükön Bram Stoker figurájával. Mivel a szöveg narratív ideje meglehet sen sz kre szabja Stoker mozgásterét, a szerz knek helyenként el kellett térniük a történelmi Bram Stoker-életrajztól. Stoker a regényben a még midig m köd Lyceum Színház igazgatójaként felügyeli a Drakula színpadi adaptációjának el készítését. Bevallja, hogy regényének

476

alapjául részben saját életének vámpírtörténetei, részben pétiig egy rejtélyes idegen kocsmai meséje szolgált. A regénybeli Stoker a címszerepl vel történt vitájának eredményeképpen kap agyvérzést. Basarab e vita során rámutat a Drakula szövegének számos „ténybeli” pontatlanságára. A szövegvilágba bekerül másik történelmi személy a hírhedt Báthory Erzsébet grófn . Karóba húzó Vladéhoz hasonlatosan az neve is összefonódott Stoker regényével, bár Báthory esetében még kevesebb irodalomtörténeti bizonyíték található arra vonatkozólag, hogy Bram Stoker behatóbban ismerte volna a grófn valós történelmi figuráját. Megjelenése az új regény f er sségei közé sorolható, amennyiben alakja megosztja az „abszolút gonosz” fogalomkörét. A regényfolytatás további er ssége a számos „cameoszerepl ”, akiknek ihlet i mindannyian részt vettek a Drakula XX. századi filmes vagy színházi utóéletében. Ilyenek például Hantikon Deane, Tom Reynolds, John Barrymore, Raymond Huntley, Vincent Price vagy Louis Jourdan. Más valós szerepk pedig a cselekmény idejéb l, 1912-b l emel dnek át a regénybe. A pilóta Henri Salmet valóban ez év márciusában repülte át bravúrosan a La Manche csatornát. A legeredetibb ötlet alighanem mégis John Coffey matróz szerepeltetése. Habár eredend en semmi kapcsolatban nem állt Stoker regényével, Coffey volt az a legendássá vált közlegény, aki babonás el érzete miatt a queenslandi kiköt ben megszökött a Titanicról. A folytatás bizonyos helyeken igen szabadon kezeli a történelmi tényeket és Bram Stoker regényének számos eseményét is. A lyceumbeli t z leírása vagy Seward elmegyógyintézetének Whitbybe helyezése ugyanúgy idesorolható, mint a különböz szerepl k utólag megkonstruált el történetei: Renfield kapcsolata a Hawkins ügyvédi irodával, a fiatal Mina és Jonathan els exeteri találkozása vagy a Seward-féle intézet meg-

alapításának körülményei. Bizonyos ponton még a Stokerregény egyik kulcsfontosságú dátuma is megváltozik: Drakula az eredetihez képest némi késéssel menekül vissza Angliából Erdélybe, hogy a Hasfelmetsz november 9-ei gyilkossága idején még Londonban találja t az olvasó. Purista szemszögb l talán megbotránkoztató az eredeti szöveghez képest el forduló „hibák” e túlburjánzása. Habár els pillantásra úgy is t nhet, a szerz páros kizárólag – jogos – m vészi okokból áldozza fel helyenként a történelmi h séget, pontatlanak t munkájuk nyomán más is kibontakozik. Újjászületik a Drakula „eredeti”, Stoker jegyzeteib l visszakövethet szövege, amely e folytatás alapjául szolgál. A Drakula, az él halott ugyanakkor azt a felismerést is támogatja, hogy immár nem létezik egyetlen, autentikus Drakula. Drakulák szétválaszthatatlanul egybemosódó sora van csak, Stoker jegyzeteil kezdve egészen a legfrissebb hollywoodi adaptációig. A történet újabb és újabb feldolgozásai is az eredeti regény maradandó erejét és befolyását igazolják. Az 1897-es Stoker-regény Van Helsing professzorát idézve: „így növekszik a kör szakadatlanul, mint a vízbe dobott k nyomán a hullámgy k.”* Elizabeth Miller Toronto, 2009. február Elizabeth Miller, a Memorial University of Newfoundland Professzor Emeritája nemzetközileg elismert Drakula-kutató. Robert-Eighteen Bisanggal együtt sajtó alá rendezte Bram Stoker saját kez Drakula-jegyzeteit. Szintén Miller nevéhez f dnek az A Dracula Handbook [Drakula-kézikönyv] és a díjnyertes Dracula: Sense & Nomense [Drakula – gazság és igazság] cí*

Bram Stoker: Drakula. Fordította: Sóvágó Katalin.

478

monográfiák. Mind Észak-Amerikában, mind Európában rendszeres el adókörutakat tart, számos rádió- és televíziósorban, valamint dokumentumfilmben szerepelt. Az 1995ös romániai Drakula Világkongresszuson tiszteletbeli „Drakula grófn vé” avatták. Weboldalai – Drakula-honlapja, valamint a Drakula Kutatóközpont honlapja – a www.blooferland.com címen érhet ek el.