NICCI FRENCH A KÉTELYNÉL IS ERŐSEBB

NICCI FRENCH

A KÉTELYNÉL IS ERŐSEBB

Nicci French: What to do When Someone Dies Copyright © Joined–Up Writing, 2008

Hungarian translation © Lakatos Anna, 2012

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Nicci French: What to do When Someone Dies Copyright © Joined–Up Writing, 2008 Penguin Books, Great Britain, 2010 Fordította: Lakatos Anna ISBN: 978 61 5527 219 6 Magnólia Felelős kiadó: A kiadó ügyvezetője A borítót tervezte: Demeter Zsuzsa A kötetet tervezte: Magnólia Szerkesztő: Sz. Molnár Sziliva Korrektor: Boncz Éva

Nyomtatta és kötötte a Kaposvári Nyomda Kft. Kaposváron, 2013–ban – 130195 Felelős vezető: Pogány László igazgató

ELSŐ FEJEZET Vannak pillanatok, amikor megváltozik az életünk: mindig lesz előttük és utánuk, amelyeket talán az ajtón hallatszó kopogás választ el egymástól. Megzavartak. Éppen takarítottam. Kosárba gyűjtöttem régi újságokat, használt borítékokat, papírfecniket, és a kályharostély mellett hagytam őket a vacsora utáni begyújtáshoz. Pont felforrt a rizs alatt a víz. Először arra gondoltam, Greg jött vissza, itthon felejtette a kulcscsomóját, azután eszembe jutott, hogy nem lehet, hiszen aznap autóval ment el. Valószínűleg egyébként sem kopogna, hanem bekiáltana a levélnyíláson. Tán valamelyik barátunk, szomszédunk vagy Jehova egyik tanúja az, esetleg egy elszánt fiatalember jelez személytelenül, aki házról házra járva próbál portörlőket és fogasokat eladni. Otthagytam a tűzhelyt, és az ebédlőn át a bejárati ajtóhoz mentem, hűs levegő áramlott be rajta, amint kinyitottam. Nem Greg volt, nem szomszéd, sem vallásos tárgyú vagy háztartási cikkeket árusító idegen. Két rendőrnő állt előttem. Egyikük iskolás lánynak nézett ki a szemöldökére omló hajtinccsel meg az elálló fülével; a szögletes állú, férfiasán rövidre vágott, őszülő hajú másik mintha a tanára lett volna. – Jó napot! – üdvözöltem őket. Talán gyorshajtáson kaptak? Vagy szemetelésen? Azután mindkettejük arcán bizonytalanságot, sőt meglepődést vettem észre, és a balsejtelem első kis bizsergését éreztem a mellkasomban. – Ön Manningné? – Eleanor Falknernek hívnak – válaszoltam – , de Greg Manning a férjem, úgyhogy szólíthatnak... – Félbemaradt a mondat. – Mit óhajtanak? – Bemehetünk? A kis nappaliba vezettem őket. – Ön Mr. Gregory Manning felesége? – Igen. Mindent hallottam, mindent rögzítettem. Láttam, hogyan néz a fiatalabb a beszélő idősebbre, észrevettem a fekete harisnyáján tátongó lukat. Az idősebb tisztviselő szája nyílt és csukódott, de a mozgás valahogy nem illeszkedett a kimondott szavakhoz, úgyhogy komoly erőfeszítésembe került a megértésük. Megéreztem a rizottó szagát, erről eszembe jutott, hogy nem kapcsoltam ki a tűzhelyt, ezért kiszárad és tönkremegy a rizs. Majd az az ostoba, homályos gondolatom támadt, hogy mindez természetesen nem számít: senki sem fogja megenni. Hallottam, hogy mögöttem néhány száraz levelet sodor a szél az erkélyablaknak. Odakint sötét volt. Sötét és hűvös. Néhány hét múlva visszaállítjuk az órát. Két hónap múlva karácsony lesz. – Nagyon sajnálom, a férje halálos balesetet szenvedett – közölte a nő. – Nem értem. – Pedig értettem. Értelmes szavak voltak. Halálos baleset. Úgy éreztem, a lábam mintha többé nem tudná, hogyan tartson meg. – Hozhatunk önnek valamit? Talán egy pohár vizet? – Azt mondja... – A férje autója letért az útról – folytatta a nő lassan, türelmesen. A száját néztem, ahogy a szavakat formálta. – Meghalt? – Szívből sajnálom – válaszolta. – Őszinte részvétem.

– Kigyulladt az autó. – A fiatalabb nő most szólalt meg először. Pufók, sápadt arca volt; az egyik barna szeme alatt szempillafesték halvány foltja látszott. Kontaktlencsét visel, gondoltam. – Érti, amit mondunk, Ms. Falkner? – Értem. – Utas is ült benne. – Tessék? – Valaki volt a férjével. Egy nő. Azt hittük... Nos, először önre gondoltunk. Némán bámultam rá. Vajon azt várja, hogy igazoljam magam? – Tudja, ki lehetett az? – kérdezte. – Épp vacsorát főztem. Mostanra kellett volna hazaérnie. – A férje utasa. – Nem tudom. – Megdörzsöltem az arcomat. – Nem volt vele táska vagy valami más? – Kevés dolgot tudtak megmenteni. A tűz miatt. Fél kezemet a mellkasomra tettem, éreztem, hogy hevesen dobog a szívem. – Biztos benne, hogy Greg volt az? Tévedhettek is. – A férfi piros Citroen Saxót vezetett – válaszolta. Lenézett a jegyzetfüzetébe, és felolvasta a rendszámot. – A férje a jármű tulajdonosa? – Igen – feleltem. Nehezemre esett értelmesen fogalmazni. – Talán valamelyik munkatársa. Néha elvitte őket, amikor ügyfélhez ment. Tania. – Beszéd közben úgy éreztem, képtelen vagyok rávenni magam arra, hogy Tania halála is érdekeljen. Tudtam, később bizonyára bántani fog a dolog. – Tania? – Tania Lott. Greg irodájából. – Ismeri az otthoni számát? Egy pillanatig töprengtem. A Gregnél lévő mobiltelefonban megvolt. Kiszáradt a szám. – Nem hiszem. Valahol megtalálhatom. Akarják, hogy körülnézzek? – Majd megszerezzük. – Nem akarok udvariatlan lenni, de szeretném, ha most elmennének. – Ide tud hívni valakit? Rokont vagy barátot? – Micsoda? – Nem kéne egyedül maradnia. – Egyedül akarok lenni – mondtam. – Hátha beszélne valakivel. – A fiatalabb nő papírdarabot húzott ki a zsebéből: bizonyára már akkor elrakta, mielőtt együtt elindultak az őrsről. Mindent előkészítettek. Arra gondoltam, vajon hányszor csinálják ezt évente. Nyilván megszokták, hogy különféle időjárásban együtt érző arckifejezéssel állnak az ajtóban. – Ezek olyan tanácsadók telefonszámai, akik segíthetnek önnek. – Köszönöm. – Elvettem a felém nyújtott cédulát, és az asztalra tettem. Azután névjegykártyát adott. – Felhívhat, ha szüksége van valamire. – Köszönöm. – Minden rendben lesz? – Igen – nyugtattam meg a tervezettnél hangosabban. – Elnézést, azt hiszem, elfőtt a víz a fazékból. Meg kell mentenem. Kitalálnak? Távoztam a szobából, amelyben a két nő továbbra is fe– szélyezetten ácsorgóit, és beléptem a konyhába. Lehúztam a fazekat a tűzhely lapjáról, és fakanállal piszkálgattam a leégett rizottó ragacsos alját. Greg imádta a rizottót; ezt készített nekem legelőször. Rizottót vörös borral és zöld salátával. Hirtelen kristálytisztán láttam, amint a konyhaasztalnál ül

kopott házi ruhában, rám mosolyog, és üdvözlésre emeli a poharát; megpördültem, miközben arra gondoltam, ha elég gyors vagyok, elkaphatom. Őszinte részvétem. Halálos baleset. Ez nem az én világom. Valami nem stimmel. Október van, hétfő este. Elbe Falkner vagyok, harmincnégy éves, Greg Manning felesége. Bár két rendőr épp az imént jelent meg az ajtóban, és közölte, hogy a férjem halott, tudom, ez nem lehet igaz, hiszen ilyesmi a mások számára fenntartott világban történik. Leültem a konyhaasztalhoz, és vártam. Nem tudtam, mire; talán arra, hogy érezzék valamit. Az emberek sírnak, amikor meghal a szerettük, nem igaz? Sírnak– rínak, könny csurog az arcukon. Greg kétségtelenül a szerettem volt, a drága kedvesem, ezzel együtt soha nem állt még tőlem távolabb a sírás. Száraz és forró volt a szemem; kissé égett a torkom, mintha kezdődő nátha kerülgetne. A gyomrom is fájt, pár másodpercig a hasamra tettem a kezem, és behunytam a szemem. A reggeli után morzsás maradt az asztal. Pirítós és lekvár. Kávé. Mit is mondott, amikor elment? Képtelen voltam gondolkodni. Másik hétfő reggel volt, szürke éggel, tócsákkal a járdán. Mikor csókolt meg utoljára? Arcon vagy szájon? Aznap délután, mindössze pár órával korábban ostobán veszekedtünk a telefonban arról, mikor jön haza. Ezek voltak az utolsó szavaink? Fullánkos kis mondatok a mérhetetlen csönd előtt. Egy pillanatra még az arcát sem tudtam felidézni, azután beugrott: a göndör haja és a fekete szeme, meg a mód, ahogy mosolyog. Mosolygott. Az erős, ügyes keze, a kiapadhatatlan melegsége. Csakis tévedés lehet. Felálltam, leemeltem a telefont a fali tartóról, és beütöttem a mobilszámát. Hallani akartam a hangját, majd pár perc eredménytelen várakozás után óvatosan visszatettem a kagylót, és az ablakhoz mentem, hogy hozzányomjam az arcomat. Macska sétált a kert falán, rendkívül könnyedén lépkedett. Láttam a csillogó szemét. Addig néztem, amíg el nem tűnt. Kivettem a lábasból egy villányi rizst, a számba tettem. íztelen volt. Talán töltenem kéne magamnak egy pohár whiskyt. Ezt csinálták az emberek, amikor megrázkódtatás érte őket, márpedig feltételezésem szerint bizonyára megrendültem. Viszont úgy sejtettem, nem tartunk itthon whiskyt. Kinyitottam a bárszekrényt, és a tartalmát bámultam. Egyharmad üveg gin; egy palack Pimm’s likőr, amely azonban lustálkodással telő nyárestékre való, távol az otthontól, a jelentől; kis üveg pálinka. Lecsavartam a kupakot, kísérletképpen belekortyoltam az italba, tüzes ér égette a torkomat. Kigyulladt. Kigyulladt. Igyekeztem nem látni lángba borult arcát, elhamvadt testét. A szemüregemre szorítottam a tenyeremet, és parányi hang szakadt ki belőlem. Végtelenül nyugalmas volt a ház. Csak kintről érkeztek hangok: fákat járó szélé, elhaladó járműveké, becsapódó ajtóké, rendes életüket élő embereké. Nem tudom, meddig álltam így ott, míg végül felmentem a lépcsőn, a korlátba kapaszkodva fokról fokra húztam fel a súlyomat, akár az öregasszonyok. Özvegy voltam. Ki állítja be nekem a videót, ki segít vasárnap keresztrejtvényt fejteni, ki melegít éjszaka, szorít magához, ki nyújt biztonságot? Mindezt gondoltam, de nem éreztem. Percekig álltam a hálószobánkban, üres tekintettel bámultam körül, azután leroskadtam az ágyra – a saját felemre, gondosan kerültem Greg oldalának háborgatását. Útikönyvet olvasott: azt akarta, menjünk együtt Indiába. Könyvjelző volt a harmadánál. Az ajtón lévő fogason lógott a – szürke– kék csíkos – fürdőköpenye. Talpára fordított papucs állt a fából készült régi szék alatt, az ülésen az előző nap viselt farmerja öreg, kék tengerészzubbonnyal. Odamentem, és felemeltem, az ismerős furészporillatba temettem az arcomat. Azután levettem a magamét, majd áthúztam a fejemen Gregét. Az egyik könyökén kopás foltja, a szegélye rojtos.

A hálószobánk melletti kis helyiségbe ballagtam, amely egyelőre lomtárként szolgált, bár voltak vele terveink. Könyveket meg mindenféle gazdátlan tárgyakat tartalmazó dobozokkal raktuk tele, amelyek kicsomagolására soha nem jutott időnk, holott jócskán elmúlt egy éve, hogy beköltöztünk a házba, és régimódi, repedt rézcsappal ellátott fürdőkád is állt benne karmos lábakon, amelyet egy gyógyközpontban szedtem össze, és azt terveztem, a fürdőszobába telepítem, mihelyt kezdek valamit a csappal. Megszenvedtünk vele, mire felcipeltük az emeletre, emlékszem, se előre, se hátra nem jutottunk, és reménytelenül vihogtunk, miközben az anyja haszontalan utasításokat kiabált fel az előszobából. Az anyja. Telefonálnom kellett az anyjának és az apjának. Meg kellett nekik mondanom, hogy meghalt az idősebb fiuk. Akadozott a lélegzetem, és az ajtófélfának kellett támaszkodnom. Hogy lehet tapintatosan közölni efféle hírt? Visszamentem a hálóba, és újból az ágyra ültem, felemeltem az éjjeliszekrényemen álló telefont. Egy pillanatig nem jutott eszembe a számuk, majd amikor beugrott, nehezemre esett a gombok nyomogatása. Nem engedelmeskedtek az ujjaim. Reméltem, hogy nem válaszol, de felvette. Magas hangja sértettségről árulkodott, amiért olyan későn keresik. – Halló, Kitty! – A fülemhez szorítottam a hallgatót, és behunytam a szemem. – Én vagyok az, Ellie. – Ellie, hogyhogy... – Rossz hírem van – jelentettem ki. Azután, még mielőtt levegőt vehetett volna, hogy bármit mondjon, folytattam: – Greg halott. – A vonal túloldalán néma csönd volt, mintha letette volna. – Hallod, Kitty? – Szia! – bökte ki. Alig volt hangja; mintha nagy messzeségből szólt volna. – Nem pontosan értem. – Greg halott – ismételtem makacsul. – Autóbalesetben halt meg. Épp az imént közölték. – Bocsáss meg – szabadkozott. – Tartanád egy pillanatig? Vártam, azután másik hang szólt a vonalba, barátságtalanul, rendre utasítón vakkantott bele. – Szia, Ellie! Paul vagyok. Mi a csuda ez? Elismételtem, amit az imént mondtam. Egyre valószerűtlenebbül csengtek a szavak. Paul Manning röviden, idegesen köhintett. – Azt mondod, halott? – Zokogást hallottam a háttérből. – Igen. – De hiszen csak harmincnyolc éves. – Baleset volt. – Ütközés? – Igen. – Hol? – Nem tudom. Nem emlékszem, közölték– e; talán igen. Alig fogtam fel az egészet. További kérdéseket tett fel, aprólékos kérdéseket, amelyeknek egyikére sem tudtam válaszolni. Mintha a tájékoztatás afféle irányítást biztosítana számára. Azután beütöttem a szüleim számát. Ezt szoktuk tenni, nem igaz? Ez a helyes sorrend akkor is, ha nem állunk túl közel egymáshoz. Az ő szülei, majd az én szüleim. A legfontosabb gyászolók. Nem vették fel, ekkor eszembe jutott, hogy hétfőnként vetélkedőn vesznek részt a klubban. Zárásig maradnak. Megszakítottam a hívást, és néhány percig a vonalbúgást hallgatva ültem. A Greg oldalánál lévő vekker azt közölte, fél tíz van. Órák telnek még el reggelig. Mit kell addig csinálnom? El kellene kezdenem embereket hívogatni, csökkenő fontossági sorrendet betartva, és elmondani nekik a hírt? Ezt tesszük, amikor kisbaba születik – de vajon ugyanez a helyzet akkor is, ha meghal a férjünk? És kinek kellene először telefonálnom? Azután eszembe jutott.

Greg régi noteszában megtaláltam a számát. Sokszor kicsöngött, négyszer, ötször, hatszor. Olyan volt, mint valami borzalmas játék. Ha felveszed a telefont, élsz. Ha nem veszed fel, halott vagy. Vagy talán csak elmentél hazulról. – Halló! – Ó! – Egy pillanatig nem tudtam megszólalni. – Te vagy az, Tania? – kérdeztem azután, holott tudtam, hogy ő az. – Igen. Kivel beszélek? – Ellie vagyok. – Ellie! Szia! Várt, talán meghívásra számított. Nagy levegőt vettem, és újból kimondtam a képtelen szavakat. – Greg halott. Baleset történt. – Félbeszakítottam az irtózat éterben meginduló áramát. – Azért hívtalak, mert... Nos, mert azt hittem, talán vele voltál. Az autóban. – Én? Hogy érted ezt? – Utasa is volt. Egy nő. Tudod, feltételeztem, hogy az irodából volt valaki, ezért gondoltam, hátha... – Mindketten meghaltak? – Igen. – Jézusom! – Igen. – Ellie, ez borzasztó! Istenem, fel sem foghatom! Hihetetlenül... – Tudod, ki lehetett az, Tania? – Nem. – Valakivel együtt távozott? – kérdeztem. – Vagy találkozóra ment? – Nem. Fél hat körül indult. Előzőleg azt mondta, most az egyszer időben akar hazaérni. – Azt mondta, egyenesen hazajön? – Szerintem igen. De Ellie... – Tessék. – Ez talán nem azt jelenti, amire gondolsz. – Amire gondolok? – Nem érdekes. Ide figyelj, ha valamit, bármit tehetek érted, csak szólnod kell... – Kösz – válaszoltam, azzal letettem a telefont. Amire gondolok? Mit nem jelent talán? Nem értettem. Mindössze annyit tudtam, hogy odakint hideg van, csigalassúsággal vánszorog az idő, és semmit sem tehetek azért, hogy meglóduljon. Lebotorkáltam a nappaliba, és a kanapéra ültem. Greg pulóverével a térdemen. Vártam a reggelt.

MÁSODIK FEJEZET Először az újság, pár pillanattal később pedig a levélnyíláson át bepréselt és a szőnyegre esett levélköteg hangja emlékeztetett arra, hogy létezik és behatolni igyekszik a külvilág. Hamarosan tennivalók, elvégzendő kötelességek következnek, felelősséget kell vállalni, szokásokat betartani. Elsőként azonban ismét felhívtam Taniát. – Ne haragudj – szabadkoztam. – El akartalak érni, mielőtt bemész. – Egész éjjel ezen gondolkodtam – válaszolta. – Alig aludtam. Képtelen vagyok elhinni. – Amikor beérsz, ellenőriznéd, kikkel találkozott tegnap Greg? – Az egész napot az irodában töltötte, azután hazaindult. – Útközben felvehetett egy ügyfelet vagy kirakhatott valakit. Ránéznél a naptárára...? – Bármit megteszek, Ellie, de mit keressek? – Kérdezd meg Joe–t, mondott– e neki valamit Greg tegnap. – Joe nem volt bent. Ügyfélhez ment. – Nőt kell keresned. – Igen, tudom. Megpróbálom. Megköszöntem, és letettem a telefont. Azonnal megszólalt. Greg apja kérdéseket akart feltenni. Hivatalosnak és begyakoroltnak hatottak, mintha leírta volta őket, mielőtt tárcsázott. Egyikre sem tudtam válaszolni. Már minden általam ismert dolgot elmondtam neki. Tájékoztatott arról, hogy Kitty egész éjjel nem aludt, én pedig azon töprengtem, vajon azt bizonygatja– e, ki gyászol leginkább. Amikor letette, úgy éreztem, megbuktam a vizsgán. Nem bizonyultam megfelelő feleségnek. Özvegynek. Majdnem felnevettem. Nem illett a magamfajta emberhez. Fejkendős nőkhöz passzolt, akik kerekes bevásárlókocsit húznak, akik számítottak a megözvegyülésre, akik felkészültek rá, és elfogadták. Újból felidéztem a pillanatot, az átlépés pillanatát, amikor a rendőrnő közölte velem a hírt. Az életemen keresztülhúzódó vonal volt, amelyen túl többé semmi sem ugyanaz. Egyáltalán nem voltam éhes vagy szomjas, de úgy döntöttem, muszáj valamit ennem. A konyhába mentem, ahol annyira szíven ütött Greg székre terített bőrdzsekijének a látványa, hogy alig kaptam levegőt. Rendszerint szóvá tettem. Miért nem képes a helyére akasztani, hogy ne legyen útban? Lehajoltam, próbáltam őt szagolni rajta. Rengeteg ehhez hasonló pillanat lesz még. Miközben kávét készítettem magamnak, újabbak következtek. Brazil kávénk volt, mindig ezt választotta. A szekrényből kivett csésze az atomerőmű ajándékboltjából származott: Greg viccből vette meg. Amikor kinyitottam a hűtőt, emlékek özönével árasztottak el az általa, meg a neki vásárolt dolgok, a kedvencei, és azok, amelyeket nem szeretett. Rájöttem, hogy a ház még mindig ugyanolyan, mint amikor elhagyta, de minden tevékenységemmel, minden ajtónyitással, mindennel, amit használok vagy megmozdítok, fokozatosan megsemmisítem a jelenlétét. Másrészt mit számított mindez? Halott volt. Fogtam a dzsekijét, és az előszobái fogasra akasztottam, ahová tartozott. Ott volt a polcon a telefonom, észrevettem, hogy szöveges üzenetet kaptam – majd azt is láttam, hogy Gregtől érkezett, és egy pillanatig azt éreztem, valaki a két kezébe fogja a szívemet, és kifacsarja, mint a rongyot. Zsibbadt ujjakkal megnyitottam az SMS– t. Előző nap küldték, kevéssel azt követően, hogy cirkuszoltam vele, amiért az ígértnél tovább marad az irodában, nem volt túl hosszú: „Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom. Ostoba bolond vagyok.” A szöveget bámultam, azután a mellkasomhoz szorítottam a telefont, mintha az üzenetben maradt volna egy kis darab Greg, és belém hatolhatna.

Fogtam a kávét, a noteszét, a saját noteszemet, és számba vettem, kiket kell felhívnom. Ettől rögtön eszembe jutott a buli, amelyet abban az évben rendeztünk, félidőben kettőnk születésnapja között. Ugyanazok a noteszek, ugyanaz az asztal, és nagyon hasonló jellegű döntések. Ki az, akit feltétlenül meg kell hívni? Kit szeretnénk? Kit nem akarunk? Ha megegyezünk X– ben, meg kell hívnunk Y– t. Ha meghívjuk A– t, tilos meghívni B– t. Úgy éreztem, nem fog jól az agyam, és mindent le kell írnom, nehogy kifelejtsek vagy kétszer hívjak valakit. A közeli barátokat még munkába indulás előtt el akartam érni. Először is azonban ismét a szüléimét tárcsáztam, rettegtem ugyan a beszélgetéstől, de tudtam, hogy ilyenkor reggel mindketten otthon vannak. Az apám vette fel, és azonnal hívta az anyámat, így mindketten hallottak. Azután az egyik barátjukról kezdtek beszélni – emlékszem– e Tonyra, akinél épp most állapították meg a cukorbetegséget, és az egész azért van, mert túl sokat evett, hát nem nevetséges, és miért nem képesek az emberek az életüket irányítani? Többször megkíséreltem félbeszakítani őket, végül sikerült hangosan beszúrnom két mondat közé egy kérleket, majd az egészet elhadartam. Hirtelen érzelemáradat, majd kérdésözön zúdult rám. Mikor történt? Jól érzem magam? Szükségem van segítségre? Átjöjjön az anyám éjszakára? Mindketten átjöjjenek? Szóltam már a húgomnak, vagy anyám tegye meg helyettem? És mi van Caroline nénivel – értesítsük? Azt mondtam, mennem kell, később majd még beszélünk, most azonban telefonálnom és intézkednem kell. Miután letettem a kagylót, elgondolkodtam. Mit is kell tennem? Halotti bizonyítványt kell aláírni. Végrendeleteket kell elolvasni. Temetés. Mindezt nekem kell csinálnom, vagy maguktól mennek a dolgok? Beszélnem kellett Joe– val, Greg társával és drága barátjával. De csak az üzenetrögzítőjéig jutottam, és képtelen voltam telefonban közölni vele a hírt. Elképzeltem az arcát, amikor meghallja, a ragyogó kék szemét; talán el tudná sírni a könnyeket, amelyeket én még mindig képtelen voltam hullatni. Taniának kell helyettem elmondania. Arra gondoltam, amúgy is ezt akarná; új volt a cégnél, és úgy csodálta Joe– t, ahogy iskolás lány a filmcsillagot. Végignéztem Greg noteszét meg a magamét, és felírtam negyvenhárom nevet. Válogatottabb lista volt, mint a bulinkra összeállított. Akkor rengeteg embert meghívtunk, akiket az előző évi összejövetel óta nem is láttunk, szomszédokat meg másokat, akikkel azóta fokozatosan elveszítettük a kapcsolatot. Ők majd megtudják szóbeszéd útján, vagy amikor összefutnak velem, és lesznek, akik sosem értesülnek róla. Alkalomadtán eltöprengnek rajta, mi történt vajon az öreg Greggel és Ellie– vel, azután másra gondolnak. Fogtam a telefont, és abban a sorrendben kezdtem az embereket hívni, ahogy a magam, majd Greg noteszében következtek. Gwen Abbott– tal, az egyik legrégebbi barátommal kezdtem, és Ollie Wilkesszel, Greg unokatestvérével fejeztem be, akivel a legközelebbi kapcsolatban állt. Az első hívásnál annyira remegett a kezem, hogy alig tudtam beütni a számot. Amikor elmondtam Gwennek, és hallottam a megrendülés meg a döbbenet okozta sírását, úgy éreztem, ismét átélem az egészet, csak még rosszabbul érint, mert lehorzsolt, zúzódott húst ér a csapás. Miután letettem a telefont, csak ültem, alig kaptam levegőt, mintha nagy magasságban, légritka térben volnék. Azt hittem, nem tudom végigcsinálni, másokon keresztül újból és újból ismét átélni a pillanatot. Azután egyre könnyebb lett. Kialakítottam a szavak működő változatát, és a hívások előtt gyakoroltam. „Halló, Elbe vagyok. Rossz hírem van...” Néhány alkalom után egész nyugodtan ment. Mindegyik beszélgetést sikerült kézben tartanom és tűrhetően rövidre zárnom. Volt néhány állandó fordulatom. Sok tennivalóm van. Sajnálom, pillanatnyilag nem igazán tudok róla beszélni. Igazán kedves tőled. Fergusszel, a legkedvesebb baráttal volt a legrosszabb, aki nálam sokkal régebb óta szerette Greget. Futótársa, megbízható fogadott testvére, a legjobb embere volt. – Mit csinálunk most nélküle, Ellie?

Hallottam elképedt, rekedt hangját, és azt gondoltam: én is pont ezt érzem; még nem tudom. Mintha a fájdalom láthatatlanul guggolva bujkálna előlem arra várva, hogy akkor ugorjon ki és csapjon le rám, amikor a legkevésbé számítok rá. A lista felénél tartottam, amikor türelmetlen kopogás hallatszott az ajtón, kinyitottam, Joe állt előtte. Öltönyt viselt, az ismerős vékony aktatáskát fogta, amely miatt Greg annyit ugratta, azt mondta, mindig üres, csak a hatás kedvéért használja. És bár sem horzsolás, sem sebesülés nem látszott Joe– n, mégis úgy nézett ki, mint aki verekedett, és nem volt szerencséje: sápadtan, üveges tekintettel támolygott. Mielőtt megszólalhattam volna, átlépte a küszöböt, és magához ölelt. Csak arra gondoltam, mennyire más érzés, mint Greg, magasabb és szélesebb, az illata is más, szappan és bőr keveréke. Kétségbeesetten szerettem volna összeomlani és a karjában zokogni, de valahogy nem ment. Helyette Joe zokogott, könny folyt megöregedett arcán, közben arról beszélt, milyen csodálatos ember volt a férjem, ő pedig milyen szerencsés, hogy megismert. Azt mondta, a családot jelentem neki, és feltétlenül rá kell támaszkodnom az elkövetkező néhány hétben. Mindkét arcomon megcsókolt, a kezemet szorongatta, és ünnepélyesen közölte, hogy nem kell erősnek lennem. Kisúrolta a lábast, amelyben leégettem a rizst, letörölte a konyhaasztalt, és kiürítette a szemetesvödrömet. Még némi rendrakáshoz is hozzáfogott, papírhalmokat emelgetett, és rémes, teljességgel értelmetlen módon könyveket rakosgatott a polcokra, amíg le nem állítottam. Akkor elment, én meg visszatértem a feladataimhoz. Miután valakivel közöltem a hírt, kipipáltam a nevét a papíron. Előfordult, hogy gyerek vagy számomra ismeretlen, illetve alig ismert rokon vette fel a telefont. Ilyenkor nem hagytam üzenetet, még be sem mutatkoztam. Kevesebb eredményt értem el azokkal, akiket Greg révén vettem fel a listára. Sokan már munkába indultak, mire sorra kerültek. Senkit nem kerestem mobilon. Rémes volna járművön utazva meghallani a rossz hírt, ahol suttogni kell és viselkedni a többi utas előtt. Le is lassultam, mert addigra már sokszor csöngött a telefon. Akikkel korábban beszéltem, megemésztették a hírt, és kigondolták, mit kell mondaniuk, kérdezniük. Barátok értesítettek más barátokat, akik közül páran azonnal felhívtak, ha pedig nem értek el, a mobilomon próbálkoztak, amelyet kikapcsoltam. Később rájöttem, hogy ha az utóbbival sem boldogultak, akkor e– mailt írtak. De sokan mégiscsak megtaláltak, egyik bánkódás jött a másik után, szinte folyamatos zokogássá olvadtak. Mindegyik beszélgetés után felírtam a nevet a lista aljára, nehogy tévedésből ismét keressem az illetőt. Az egyik hívás nem baráttól vagy rokontól futott be, hanem Darby rendőrnőtől, aki nálam járt a társával. A hogylétem felől érdeklődött, én pedig nem igazán tudtam, mit mondjak. – Ne haragudjon a zavarásért – kezdte – , említettem önnek bármit is az azonosításról? – Nem emlékszem – válaszoltam. – Tudom, nehéz napokat él át – mondta, majd elhallgatott. – Ó, azt akarja, hogy azonosítsam a... – Szünet. – A férjemet. De hiszen önök jöttek ide. Önöktől értesültem róla. Már tudják. – Ez az előírás, javasolhat más családtagot is. Testvért vagy szülőt. – Nem – vágtam rá azonnal. Képtelen ötlet volt. Amikor Greg feleségül vett, az enyém lett. Nem akartam, hogy a családja visszakövetelje. – Megteszem. Ma kell sort kerítenem rá? – Ha lehetséges. – Hol van most? Papírzizegést hallottam. – Az V. György Király Kórház hullaházában. Ismeri? El tudja hozni valaki?

Felhívtam Gwent, megígérte, hogy elvisz a kórházba, holott tudtam, emiatt beteget kell jelentenie. Rájöttem, hogy még mindig ugyanazt a ruhát viselem, amelyet előző reggel vettem fel. Greg látta, amikor belebújtam. Igazából talán nem is látta. Túlságosan hozzászokott, és reggelente túlságosan elfoglalt volt ahhoz, hogy üldögélve vizsgálgasson, de körülöttem jött– ment, miközben öltözködtem. Mindent levettem magamról, Greggel töltött életem újabb szelete tűnt el, és beálltam a zuhanyozóba, ahol nagyon forró vizet engedtem magamra, a sugár alá tartottam az arcomat, és behunytam a szememet. Még forróbbra állítottam a vizet. Gyorsan felöltöztem, a tükörbe pillantottam, és észrevettem, hogy tiszta feketében vagyok. Levettem a pulóveremet, és rozsdaszínűre cseréltem. Komor, de nem emlékeztet a mediterrán özvegyekre. Vannak, akik ösztönösen tudják, hogyan vegyék át az ember hangulatát. Gwen ilyen ember. Egyszer arról beszélgettünk Greggel, melyik barátunkról mondhatjuk el azt, hogy soha nem bosszantott még minket, és ő volt az egyetlen, akiben egyetértettünk. Érzi, mikor kell hátrébb lépni és higgadtnak lenni, vagy ellenkezőleg, bírálni, és mikor kell közeledni, átölelni, szeretetet és testi gyöngédséget kifejezni. Maryvel rendszeresen veszekedtünk, de Mary a legtöbb emberrel pöröl, szinte öncélúan – látni, ahogy megvillan a tekintetében az ellenkezés fénye, és tudvalévő, hogy a szúrós, kötözködő, érzelmileg hullámzó hangulatai egyikében leledzik, egyetlen dolgot lehet tenni, át kell vészelni a vihart, vagy el kell hagyni a terepet. Én általában távozom. A selymes, aranyszőke hajtincsű, szürke szemű, egyszerű öltözködésű, békés és megfontolt viselkedésű Gwen azonban nem szereti megemelni a hangját. Az egyetemi ismerősei Diplomatának, hívták, amely címke elismerést és időnként némi neheztelést is kifejezett, ugyanis Gwen látszólag tartózkodott a meghittségtől. Én azonban mindig is kedveltem a tartózkodását; afféle kiváltságot jelentett a szűk baráti köréhez tartozni. Nem tárta ki a karját, amikor ajtót nyitottam neki, nem biztatott rá, hogy vessem bele magam, és sírjak, vigasztalódjak. Helyette ünnepélyes gyöngédséggel nézett rám, a vállamra tette a kezét, és rám bízta, akarok– e sírni, vagy sem. Én pedig nem akartam. Tartani akartam, tartani kellett magam. Szótlanul vezetett a King’s Crossnál lévő kórházig, hagyta, hogy csöndben maradjak. A járókelőket bámultam az ablakon át, és hirtelen belefeledkeztem a gondolatba, vajon mit terveztek előző nap az aznapot élő emberek. Nem ismerték fel az időlegességét? Látszólag minden simán megy, ám egy napon, holnap, holnapután vagy tizenöt év múlva megfejtődik a betűrejtvény. Megérkeztünk a kórházhoz, ahol kiderült, hogy fizetni kell a parkolásért. Váratlanul és értelmetlenül dühös lettem. – Ha a halottasház helyett a közértbe mennénk, nem kellene fizetnünk. – Ne aggódj – nyugtatott Gwen. – Van nálam apró. – Mi van azokkal, akik naponta járnak ide? – folytattam. – Akiknek haldoklik a rokonuk. – Talán kedvezményt kapnak – vélte Gwen. – Nem hinném – kételkedtem, azután elhallgattam, mert rájöttem, ugyanúgy viselkedem, mint az utcán kiabáló emberek, akik képzelt hangokkal vitatkoznak. A kórházban leginkább az egymást váltó szagok hatottak rám. A tájékoztatópult közelében, akár a bevásárlóközpontokban és az autópályákon, egy presszó volt. Hallottam a kapucsínógép sziszegését. Büfét is láttam mellette. A sülő szalonna illata menet közben fokozatosan átadta a helyét a felmosószer, a légfrissítő, majd a tisztítófolyadékok, a fertőtlenítők és a fehérítők szúrós szagának, melyek mögött émelyítő betegségszag terjengett. Egyáltalán nem értettem a pultostól kapott útmutatást, Gwen azonban végigvezetett folyosókon, liften levitt az alagsorba egy újabb tájékoztatópulthoz, ahol senki nem teljesített szolgálatot. – Talán akad valahol csöngő vagy ilyesmi – vélte Gwen. Nem akadt. Gwen elhúzta a száját.

– Van itt valaki? – kiáltotta. Lépések hallatszottak, azután a pult mögötti irodából előkerült egy férfi. Zöld felöltőt viselt, mint a számítástechnikai cikkeket árusító boltok pénztárosai. Falfehér volt, mintha állandóan föld alatti, naptól elzárt helyen tartózkodna. Határozottan kiütközött rajta a borosta. Borotválkozáskor kihagyott egy foltot az álla alatt. A borotválkozó Gregre gondoltam, aki égnek emelte az orrát, amikor a cimpa alatt dolgozott. A férfi vizsgálódva mért végig minket. – A barátom azért jött, hogy egy holttestet azonosítson. A férfi elismerőleg bólintott. – Dr. Kyriacou – mutatkozott be. – Rangidős anyakönyvvezető vagyok. Rokon? – A férjem – válaszoltam. Még nem álltam készen a múlt idő használatára. – Őszinte részvétem – folytatta, és egy pillanatig azt hittem, valóban sajnálkozik, már amennyire sajnálkozhat az, aki a hétvégéket és az ünnepnapokat kivéve nap mint nap ezt teszi. – Akarja tudni a nevemet? – kérdeztem. – Vagy az övét? – Az elhunytét – felelte Dr. Kyriacou. – Gregory Manningnek hívják. Dr. Kyriacou a pulton lévő fémtálcára halmozott iratgyűjtők közt kotorászott, míg meg nem találta, amit keresett. Kinyitotta, és a benne sorakozó papírokat tanulmányozta. Igyekeztem közelebb hajolni, de semmit sem sikerült elolvasnom. – Tudja magát igazolni? – kérdezte. – Sajnálom. Ez az előírás. Odaadtam a jogosítványomat. Átvette, és beírt valamit a nyomtatványába. A homlokát ráncolva közölte: – A férje teste súlyosan megégett. Fájdalmas látvány lesz. De ha megengedi: tapasztalatom szerint jobb megnézni a testet, mint nem megnézni. Legszívesebben megkérdeztem volna, valóban így van– e repülőgép– szerencsétlenség esetén is, vagy ha valakit elüt a vonat, de képtelen voltam megszólalni. – Akarod, hogy veled menjek? – kérdezte Gwen. Hirtelen úgy éreztem, ki akarom sajátítani az átélést. Megráztam a fejem. Gwen leült, Dr. Kyriacou pedig a folyosó végén nyíló helyiségbe vezetett, amely irattárhoz hasonlított négyes sorokban elhelyezett fiókokkal, rajtuk fogantyúk, mint a régi hűtőgépeken. A nála lévő jegyzettömbre pillantott, majd az egyik fiókhoz lépett, és megkérdezte: – Készen áll? Bólintottam. Kinyitotta az ajtót, hideg levegő tódult az amúgy is hűvös helyiségbe. Kihúzott egy tálcát. Lepedővel letakart test feküdt rajta. A férfi minden teketória nélkül megemelte a lepedő sarkát. Elakadt a lélegzetem, mert ekkor megmásíthatatlanul, kétségtelenül megtudtam, hogy szó sincs tévedésről, az én drága Gregem halott, akit otthonról elrohanni láttam utoljára, szájában félig evett pirítóssal, úgyhogy meg sem csókoltuk egymást. Figyelmesen megnéztem. Az arca megfeketedett a tűztől, itt– ott leégett a haja, megperzselődött a fejbőre. Mindössze egyetlen igazi sérülés mutatkozott rajta, a jobb szemöldöke fölött, ahol szörnyű ütés nyomai látszottak. Megsimítottam a haját, azután ráhajoltam, és hozzáérintettem az ajkamat. Erős égésszagot éreztem. – Isten veled! – suttogtam neki. – Szerelmem. – Gregory Manning az? – kérdezte Dr. Kyriacou. Bólintottam. – Hangosan kell válaszolnia – figyelmeztetett a férfi. – Igen, ő az. – Köszönöm – nyugtázta, és jegyzetelt a tömbjében. Dr. Kyriacou visszakísért Gwenhez, és ekkor eszembe jutott valami. – A baleset másik résztvevője. Itt van? – Igen – válaszolta.

Hallgattam. Alig mertem feltenni a kérdést. – Tudja... – kezdtem. – Tudja a nevét? Dr. Kyriacou az iratgyűjtői között turkált. – Itt járt a férje – mondta. – Igen, megvan. – Megnézte az akta borítóját. – Milena Livingstone. Gwen rám nézett. – Ki ő? – Soha nem hallottam róla – válaszoltam.

HARMADIK FEJEZET Kis otthonom megtelt emberekkel. Iratokkal, feladatokkal, a tennivalóim hosszú listájával. Barátok kávét meg teát készítettek nekem, pirítósfalatokat tuszkoltak belém, amelyeket igyekeztem lenyelni. Megállás nélkül csöngött a telefon. Gwen és Mary bizonyára összebeszélt, mert amint az egyik távozott, rögtön megérkezett a másik. A szüleim fürdősót hoztak és odaégett gyömbéres süteményt sütőformában, amelyre gyerekkoromból emlékeztem. Joe whiskyvel érkezett. A kanapén ült, lassan és hitetlenkedve ingatta a fejét, és kedveseinek hívott. Eljött Fergus, arca hamuszürke volt a megrázkódtatástól; édesemnek szólított. Mindenki meg akart ölelni. Én pedig nem akartam, hogy ölelgessenek. Legalábbis nem akartam, hogy Gregen kívül bárki megöleljen. Éjjel felébredtem az álomból, amelyben meleg karjában tartott, biztonságot nyújtott, és száraz, égő szemmel fekve a sötétséget bámultam, éreztem az ágyban mellettem tátongó űrt. Szükségtelen volt aggódnom a teendőimmel kapcsolatban, mivel rengetegen irányították a lépéseimet. Bürokratikus eljárás részesévé váltam, és zökkenőmentesen, hathatósan tereltek a végállomás, a temetés felé. Ám azt megelőzően anyakönyvezni kellett a halál bekövetkeztét, ehhez pedig, amint megtudtam, ki kellett deríteni az okot. Gyakran beszélgettünk a meghalásról. Egy alkalommal részegen kitöltöttünk egy online kérdőívet – amely a végén megjelölte a halálunk idejét (az enyémet nyolcvannyolc, Gregét nyolcvanöt éves korban) – , mert nevetségesen távolinak, viccnek, képtelenségnek tűnt a halál. Ha valaha is komolyan vettük volna, akkor öregségünkre tettük volna a bekövetkeztét úgy, hogy közben egymás kezét fogjuk. Én azonban nem fogtam a kezét, és valaki más volt mellette. Milena Livingstone. Szüntelenül a fejemben kattogott a név. Ki volt ez a nő? Miért volt vele Greg? – Mit gondolsz, mién? – kérdezte az anyám bőszen, én pedig kiutasítottam a házból, és olyan erővel vágtam be mögötte az ajtót, hogy vakolatdarabok hullottak a padlóra. – Mit gondolsz, miért? – kérdezte Gwen, én a kezembe temettem az arcomat az asztalon, a papírok tetején, és azt válaszoltam, nem tudom, fogalmam sincs róla. De ismerem Greget. Soha... Nem fejeztem be a mondatot.

– Mesélj róla. – Kiről? – Joe higgadtan, figyelmesen nézett rám. – Milenáról. Ki volt ez a nő? – Nézd, Elbe! – Szeretettel beszélt. – Mondtam már. Sejtelmem sincs róla. Nem ismertem. – Nem ügyfél volt? Joe és Greg társakként dolgoztak az üzleti vállalkozásukban. A könyvelőket vékony, sápadt, öltönyös, szemüveges férfiaknak tartják, rájuk azonban semmiképpen sem volt érvényes ez a leírás. Joe hivalkodó és karizmatikus ember volt. A nők mindig hozzá húztak, vonzotta őket a kék szeme, a széles mosolya, a tökéletes figyelmet sugárzó lénye. Jóképű is volt ugyan, szerintünk azonban abban rejlett a vonzereje, hogy hatására gyönyörűnek, különlegesnek érezték magukat az emberek. Idősebb volt nálunk, a negyvenes évei vége felé járt, emiatt nagybácsinak vagy jóval korosabb bátynak látszott. Greg pedig – nos, Greg Greg volt. Szerinte, ha tudtam volna, miből él, soha nem kezdtem volna vele. De nem tudtam. Egy közös barátunknál rendezett buliban találkoztunk, és ha találgatnom kellett volna,

filmrendezőnek, írónak, akár színésznek vagy hivatásos aktivistának tippeltem volna. Elhanyagolt és ízlésesen rendetlen benyomást keltett; kissé álmodozó, átszellemült légkör vette körül. Én rendszerező és gyakorlatias voltam, ő pedig lelkes, rendetlen, gyerekes. Semmiképpen sem olyan, amilyennek a könyvelőket tartottam. – Nem – állította Joe. – Mindent átnéztem. Kétszer is. – Kell, hogy legyen magyarázat. – Semmi elképzelésed sincs? – Gyöngéd, a nyilvánvaló tény elfogadására szelíden ösztönző hangja ezúttal elborzasztott. – Tudtam volna. – Fagyosan néztem rá. – Te is tudtad volna. Joe átkarolta a vállamat. – Mindenkinek vannak titkai, Elbe. Mindketten tudjuk, milyen nagyszerű, csodálatos ember volt Greg, de végtére is... – Nem! – ismételtem meg belé fojtva a szót. – Lehetetlen.

– Ki volt ez a Milena? – tudakoltam Fergustől. – Sejtelmem sincs róla – állította. – Esküszöm, soha nem emlegetett semmiféle Milenát. – Utalt valaha... – Némi tétovázás után folytattam: – Mondta bármikor is, hogy van... Ugye, tudod? – Hogy van valakije? – Fergus befejezte a mondatot, amelyet képtelen voltam kimondani. – Igen, azt. – Imádott téged. – Nem erről van szó. – Soha nem beszélt arról, hogy viszonya van valakivel. Soha nem is gyanítottam. Egyetlen pillanatig sem. – És most? – Most? – Most el tudod képzelni? Fergus az arcát dörzsölgette. – Őszintén? Nem tudom, Ellie. Mit mondhatnék? Tudod, hogy a halála napján vele voltam az irodában, a számítógépen dolgoztunk. Semmi különöset nem vettem észre rajta. Rólad beszélt. Soha nem mondott olyasmit, amitől gyanút fogtam volna. Ugyanakkor autóban halt meg egy idegen nővel, akiről mintha senki sem hallott volna. Van rá más magyarázatod?

A bírósági vizsgálatot október 15– én, szerdán tíz órára tűzték ki a Hackney Roadról nyíló egyik kis utcában lévő halottkémi irodában. Ha akartam, részt vehettem rajta, kérdéseket tehettem fel a tanúknak. Akár rokonokat és barátokat is magammal vihettem. Nyilvános volt, a sajtó képviselői is megjelenhettek. A vizsgálat után anyakönyvezik majd Greg elhalálozását, én meg beszerezhetem a megfelelő hagyatéki papírokat, és kitűzhetem a temetés napját. Megkérdeztem Gwent, elkísérnének– e Maryvel. – Csakis akkor, ha Marynek nem okoz gondot a gyerek elhelyezése – tettem hozzá. Mary kisfia majdnem egyéves volt. Greg haláláig a pelenkák, az első mosolyok, a fogzási nehézségek, a repedt mellbimbók, vagyis az anyaság áradó örömei határozták meg beszélgetéseink tárgyát. – Persze hogy jövünk – ígérte Gwen. – Majd főzök neked valamit.

– Sem éhes, sem rokkant nem vagyok. Mindenki úgy véli, a szeretője volt? – Nem tudom. Nem számít. Szerinted? Szerintem? Arra gondoltam, képtelen vagyok tovább élni nélküle, arra gondoltam, elhagyott, arra gondoltam, megcsalt. Természetesen tudtam, hogy mindez nem igaz. Amikor éjjel felébredtem, azt képzeltem, hallom a lélegzését magam mellett az ágyban, naponta százszor gondoltam dolgokra, melyeket el kell neki mondanom, és közben rájöttem, hogy már nem is emlékszem az arcára, azután ismét fel tudtam idézni, ahogy incselkedett velem, vagy amikor gyöngéd volt, vagy a megperzselődött halotti maszkjában. Arra gondoltam, soha nem lett volna szabad elhagynia, meg hogy ő tehet róla, mert azt a másikat választotta, hogy elmegy vele, és arra is gondoltam, hogy megőrülök, ha nem tudom meg, ki volt az a nő, de akkor is ugyanúgy megőrülök, ha kiderítem. Megőrülök a fájdalomtól, a haragtól és a féltékenységtől.

– Úgy hallottam, viszonya volt valakivel. A húgom, Maria hangja ünnepélyesen együtt érzőn csengett. A háttérben bömbölt a gyerek. – Úgy hallom, menned kell. – Lecsaptam a kagylót. Viszony. A meghaláshoz hasonlóan a megcsalás is másokkal történik, nem velem és Greggel. Milena Livingstone. Hány éves volt? Milyen volt? Mindössze annyit tudtam róla, hogy férjnél van, és a férfi ugyanabban a hullaházban azonosította a nő tetemét, amelyikben Greg is volt. Talán éppen a fölötte lévő fiókban feküdt. Holtában is úgy, ahogy életében. Hevesen megborzongtam, hányingerem támadt, azután felmentem a laptopomhoz, bekapcsoltam, és beírtam a nevét a Google keresőbe. Milena Livingstone– ból nincs túl sok. Az első találatra kattintottam, üzleti hirdetés töltötte be a képernyőt, bár elsőre nem jöttem rá, miről szól. Olyasmiről, hogy mindent kivesznek a kezedből, és a legcsekélyebb részlet sem kerüli el a figyelmet. Találkozóhelyek. Étkezések. Lefelé gördítettem az oldalt. Agyondicsért étkeztetési és rendezvényszervezési vállalkozás olyanok számára, akiknek rengeteg a pénzük, és egyáltalán nincs idejük. Mintaétlap. Sashimi tonhalból, gyömbérben és citromos– csokoládés fondant–ban marillált tengeri süllő. Azután következtek azok, akik mindezt működtették, a hoszteszek. Két arc mosolygott rám a képernyőről. A sápadt, háromszögletű bal oldalit művészien rövidre vágott szőke haj keretezte, az orr egyenes, a mosoly visszafogott. Vonzó, okos, előkelő benyomást keltett. Nem ő volt az. A másik volt, a vörösesbarna sörényű (festett, gondoltam rosszindulatúan, és lefogadtam, hogy állandóan hátraveti a gyűrűs kezével; tuti, hogy fintorog), erős arccsontú, fehér fogsorú, szürke szemű. Idősebb nő. Ránézésre gazdag. Gyönyörű, de nem az a fajta szépség, amelyikbe feltételezésem szerint beleszeretne Greg, aki annyira odavolt értem. Milena Livingstone– nak elbájoló, művészi tekintete volt; ívelt szemöldöke, intelligens mosolya. Biztos, hogy hosszú, festett a körme és kifogástalanul szőrtelenített a lába. Valakinek a nője, gondoltam. De nem az én emberemé. Biztos, hogy nem Gregé. Kaparni kezdett a torkom, kikapcsoltam a számítógépet anélkül, hogy további hivatkozásokat néztem volna végig, és a hálószobába mentem, ahol hasra feküdtem az ágyon a magam felén. Odakint már majdnem besötétedett; az éjszakák hosszabbodtak, a nappalok rövidültek. Nem tudom, mennyi ideig feküdtem úgy, de végül felkeltem, és a szekrényhez mentem. Greg ruhái a jobb oldalon lógtak. Nem volt túl sok: öltöny, amelyet együtt vettünk az esküvőnkre, és azóta alig hordta; néhány hétköznapi zakó, ingek. Mit viselt, amikor meghalt? Összeszorítottam a szememet, és megfeszített igyekezettel idéztem fel – fekete nadrágot meg világoskék inget; fölötte a kedvenc zakóját. A rá jellemző nem könyvelői könyvelőruházatot.

Kivétel nélkül mindent végignéztem a szekrényben. Valamennyi zsebet kitapogattam, és csak egy nyugtát találtam az olasz étteremből, ahol két héttel korábban ettünk. Rosszkedvű voltam, ő pedig türelmes és derűlátó, emlékeztem vissza. Gyűrött reklámcetlit egy dzsesszestről, amelyet néhány nappal azelőtt a képernyőtisztító rongy alá tettünk. Kihúzkodtam a fiókokat, amelyekben a trikóit és az alsónadrágjait tartotta, de nem bukkantam csipkés női bugyogókra vagy gyanús szerelmes levelekre. Minden úgy volt, ahogy lennie kellett. Semmi sem volt úgy, ahogy nem volt szabad lennie. A tükör előtt álltam, vizsgálgattam magam, és soványnak látszottam. A mérleg tanúsága szerint fogytam. Tojást főztem, feltörtem a tetejét, majd a sárgájába mártottam a kanalamat. Valahogy legyűrtem a felét, majd olyan hányinger tört rám, hogy abba kellett hagynom az evést. Görcsölt a gyomrom, kíméletlen, ismerős fejfájás gyötört, ezért vizet eresztettem a kádba, és belemerültem, közben hallottam a telefon csöngését. Képtelen voltam felvenni, így Mary üzenetet hagyott a rögzítőn, miszerint a szegény kis Robin belázasodott, ő pedig amint tud, jön. A forró vízben feküdtem, behunytam a szememet. Majd kinyitottam, és piros vércsíkot láttam magamból távozni, szétterjedni, azután újabbat. Hát ennyi! Végül mégsem akart lenni. Ezúttal sem, akárcsak a próbálkozással, reménykedéssel és fohásszal telt hónapok alatt, nem voltam állapotos, Greg pedig meghalt az autójában egy másik nővel, magamra hagyott. Mi a fenéhez kezdjek most?

NEGYEDIK FEJEZET Szemerkélt az eső. Gwen és Mary korán érkezett, még köntösben voltam, próbáltam eldönteni, mit vegyek fel. Csaknem egyforma ruhában voltak, és láttam, hogy ugyanazt a kényelmes, ugyanakkor elegáns, szolid, de nem komor kinézetet célozták meg, amelyet magam is szándékoztam. Mary hozott néhány töltött bécsi buktát, még melegek és ragadósak voltak a papírzacskóban, én pedig nagy kanna kávét készítettem. Körbeültük a konyhaasztalt, a kávéba mártogattuk a buktát, közben eszembe jutott a diákkorunk, amikor az utolsó évünkben ugyanígy ültünk a közös lakásunk konyhájában. – Annyira örülök, hogy mindketten el tudtatok jönni! – hálálkodtam. – Sokat jelent számomra. – Mégis mit gondoltál? – kérdezte Mary indulatosan. Az arca kipirult az izgalomtól. – Hogy mindebben magadra hagyunk? Arra gondoltam, elsírom magam, de nem tettem, bár fokozatosan elszabaduló szálkaként szúrta a torkomat a bánat. Mary kisfiának hogyléte felől érdeklődtem, mesterkélt, kényszeredett módon válaszolt, ami erősen különbözött a múltbeli lelkes önteltségtől, amikor a büfizések és a kacagások felől faggattam. Idegen országba léptem. Senki sem volt képes normális beszélgetést folytatni velem, senki sem akart beavatni a saját jelentéktelen aggodalmaiba és napi félelmeibe, ahogy egy héttel azelőtt tette volna. Felmentem, és kiválasztottam az öltözékemet: fekete szoknyát, szürke csíkos blúzt, fekete gyapjúmellényt, lapos sarkú csizmát, mintás harisnyanadrágot, mindehhez pedig hátul összefogtam a hajamat. Olyan ideges voltam, hogy harmadszori próbálkozásra találtam el a fülbevalóval a cimpámat; annyira remegett a kezem, hogy elkentem a számon a rúzst. Úgy éreztem, mintha hamarosan valamiféle próbának vetnének alá: mellesleg milyen feleség is lehetett az, akinek más nővel járt a férje? Micsoda bolond, hogy a leghalványabb elképzelése sem volt róla?

Amikor a halottkém vizsgálóirodájához, egy alacsony, modern épülethez értünk, amely inkább hasonlított öregek otthonához, mint bírósághoz, folytatódott a valószerűtlenség érzése. Először is nem találtuk a bejáratot, eredménytelenül lökdöstünk üvegajtókat, amelyek nem voltak hajlandóak megmozdulni, míg a túlsó oldalról magyarázni és mutogatni nem kezdett egy rendőr, jelezvén, hogy tovább kell mennünk a következő kapuhoz. Folyosóra jutottunk, amely lengőajtók sora mellett vezetett a helyiségbe, ahol széksorok álltak, előttük hosszú asztal. Hangosan zúgott a légkondicionáló, a fejünk fölött vibrált a fénycső. Megkapóbb, talán lambéria burkolatú, szertartásos légkörű helyiségre számítottam, nem ilyen némileg derűs hangulatú redőnyösre. Mindössze a két ablak közé ékelt két címerállat, az egyszarvú és a sörényes oroszlán jelenléte utalt arra, hogy bíróságon járunk. Sokan voltak már bent, köztük néhány középkorú, öltönyös– nyakkendős férfi dossziéval az ölében, és a második sorban mereven, egyenesen ülő két rendőr. A terem egyik szélén asztal állt, SAJTÓ feliratú vonalas papírt ragasztottak rá. Mögötte bulvárlapot olvasott egy unatkozó kinézetű fiatalember. Öltönyös, őszülő férfi állta el az utunkat. Bajusza és törzsőrmester– kinézete volt. – Elnézést kérek a zavarásért: megtudhatnám a nevüket, kérem? – Eleanor Falkner vagyok. Greg Manning felesége. Ők pedig a barátaim.

A halottkém segédjeként mutatkozott be, és az első sorban álló székekhez küldött minket. Mary az egyik, Gwen a másik oldalamra ült. Középkorú, sárgásbarna pantallót és piros pulóvert viselő nő jelent meg a terem végében, kapcsolókat babrált. A jelenlévőkre nézett, és bizonytalanul ránk mosolygott. – Estére meglesz – mondta, és kiviharzott, közben ragyogó, cinkos mosollyal nézett körül, mintha mindannyian remek tréfa szereplői volnánk. Két teljesen egyforma, világító szőke hajkoronájú nő helyezkedett el pont mögöttünk; suttogva beszélgettek, időnként fojtottan kuncogtak. Mintha polgári esküvőn volnánk, gondoltam. A szoknyámba töröltem a tenyeremet, és láthatatlan hajszálakat igazítottam a fülem mögé. Pont tíz előtt ismét nyílt az ajtó, három emberből álló csoport lépett a terembe, a halottkém segédje az első sorhoz irányította őket, pár széknyire tőlünk ültek le. Csíkokban őszülő, középkorú férfi selyem nyakkendővel, karcsú ifjú nő a vállára omló hullámos szőke hajjal és fésületlen fiatalember kibomlott cipőfűzővel, szegeccsel az orrában. Minden izmom megfeszült, Gwen karjába kapaszkodtam. – Ők azok – sziszegtem. – Kik? – A nő rokonai. A férfira bámultam. Néhány másodperc múlva felém fordult, találkozott a pillantásunk. Megint esküvőn éreztem magam: a menyasszony és a vőlegény kíváncsi, gyanakvó családja ugyanabban a helyiségben találja magát. A férfi közelében valaki suttogott valamit, ő pedig megfordult. Ez volt hát a neve. Hugo. Hugo Livingstone. Az eljárás csak nem akart elkezdődni, mert a nőnek nem sikerült működésbe hoznia a magnót. Fel– le kapcsolt gombokat, még rá is csapott a készülékre, de eredménytelenül. Mögöttem felállt néhány férfi, és csatlakozott hozzá. Végül másik aljzatba csatlakoztatták a villásdugót, ekkor kigyulladt a lámpa. A nő fülhallgatót rakott a fejére, és leült a magnó mögé, amely szinte teljesen eltakarta előlünk. A halottkém segédje megkért, álljunk fel. Köntöst és parókát viselő bíróra számítottam, Gerald Sams azonban egyszerű öltönyben érkezett, nagy halom irattartót cipelt. Az elöl elhelyezett asztal mögé ült, és nyugodtan, megfontolt tónusban beszélni kezdett. Részvétét nyilvánította nekem és Milena Livingstone férjének meg két gyerekének. – A mostohagyerekeinek – mormogta az egyik hangosan. A bíró röviden vázolta az eljárás menetét. Azt mondta, elhangozhatnak részletek, amelyek megrázzák a családtagokat, de a legközelebbi hozzátartozóknak általában segít a vizsgálat, világos képet ad a történtekről, és bizonyos értelemben talán lezárást jelent. Tanúkat fog szólítani, de nem tárgyalásról lesz szó. Minden érdeklődő valójában bármivel kapcsolatban kérdéseket tehet fel nekik. Azt is mondta, hogy elolvasta az előzetes anyagot, egyszerű esetnek tűnik, hamar végzünk. Megkérdezte, mindenki személyesen jelent– e meg, vagy van közöttünk törvényes képviselő. Senki sem jelentkezett. Jegyzetfüzetet és tollat vettem elő a zsebemből. Egy üres oldal tetejére felírtam: Bírósági vizsgálat. Aláhúztam a szót, majd az aláhúzást folytatva keretet rajzoltam köré. A keretből háromdimenziós dobozt csináltam, amelynek satírozással árnyékoltam a tetejét. Közben a terem elülső végében elhelyezett kis íróasztalhoz és székhez lépett egy rendőr, és felesküdött egy meglehetősen gyönge kiadású Újtestamentumra, hogy igazat fog mondani. Jelentéktelen külsejű fiatal közrendőr volt, vörösesbarna haját a fejére lapította, én azonban megbűvölten, ijedten tanulmányoztam. Ő találta meg a férjemet. A jegyzetfüzetébe mélyedt, és fura egyhangúsággal, mint valami készületlen és tehetségtelen színész, vontatott leírást adott arról, hogyan vezetett a Porton Wayhez, miután telefonos értesítést kapott a jelen lévők egyikétől, aki tüzet észlelt. Dr. Sams megkérdezte, le tudja– e írni a Porton Wayt. A férfi zavarban volt.

– Igazából nem sok mindent lehet róla mondani – válaszolta. – Régebben gyárak és raktárak voltak arrafelé, most azonban nagyrészt gazdátlan a terület. Már hozzáfogtak az átépítéséhez. Új házakat meg irodatömböket akarnak kialakítani. – Forgalmas az út abban a napszakban? – tudakolta Dr. Sams. – Járnak arra ingázók és hasonlók? – Nem – felelte a rendőr. – Nem főútvonal. Napközben megfordul arrafelé néhány ember az építkezéseken, abban az esti időszakban azonban nem. Néha előfordul, hogy kölykök autókat lopnak, és ott köröznek velük, de senkit sem láttunk. – Mondja el, mit találtak. – Mire odaértünk, a tűz már elaludt, a füstöt azonban észleltük. Az autó lecsúszott a rézsűn, és fejre állt. Nagy nehezen lemásztunk utána, és azonnal láttuk, hogy emberek ülnek benne, de nyilvánvaló volt, hogy halottak. – Nyilvánvaló volt? A rendőr fintorogva válaszolt: – Először azt sem tudtuk kivenni, hogy ketten vannak. – És mit tettek? – A társam hívta a tűzoltókat meg a mentőket. Én körbejártam az autót, hogy ellenőrizzem. Nem igazán tudtam megközelíteni. Még forró volt. Úgy beszélt, mint aki fékezhetetlenné vált máglyára bukkant. Dr. Sams jegyzeteket írt a mappájába. Amikor befejezte, a szájába vette a toll végét, és elgondolkodva rágcsálta. – Volt valami elképzelése arról, mi történt? – Egyértelműen. Az autó irányíthatatlanná vált, letért az útról, legurult a rézsűn, nekiütközött a betonszegélynek, és lángra lobbant. – Inkább arra gondoltam, hogyan történt mindez, hogyan vált irányíthatatlanná az autó. A rendőr egy pillanatra elgondolkodott. – Ez is meglehetősen kézenfekvő – mondta azután. – A Porton Way egy darabig egyenes, azután hirtelen jobbra fordul. Nincs túl jól megvilágítva. Ha figyelmetlen a vezető, az utasával beszélget vagy valami hasonló ok miatt, könnyen elvétheti a kanyart, megy tovább egyenesen, és nagy bajba kerül. – És úgy véli, ez történt? – Átvizsgáltuk a helyszínt. Nem volt jele csúszásnak, ami arra utal, hogy az autó sebesen tért le az útról. Dr. Sams morgott valamit, ismét papírra vetett pár szót, azután megkérdezte a rendőrt, van– e még mondanivalója. A rendőr a jegyzeteibe mélyedt. – Pár perc múlva megérkezett a mentő. A két emberről a helyszínen megállapították, hogy halottak, de ezt egyébként is tudtuk. – Utal– e bármi arra, hogy más jármű is közrejátszott a zuhanásban? – Nem – állította a rendőr. – Ha azért zuhant volna le, mert kikerült egy másik autót, akkor csúszásnyomok maradtak volna. Dr. Sams hozzánk, az első sorban ülőkhöz fordult. – Támadtak– e kérdéseik e beszámoló nyomán? Sok– sok kérdés zsongott a fejemben, de nem gondoltam, hogy bármelyikre is volna válasz a rendőr kis fekete jegyzetfüzetében. Más sem szólalt meg. – Köszönöm – búcsúzott Dr. Sams a rendőrtől. – Megkérhetem, hogy maradjon még néhány percig arra az esetre, ha kérdések merülnének fel? A férfi bólintott, és a néhány sorral hátrébb lévő székéhez ment. Arra gondoltam, talán szabadnapja van, távoliét az irodából, jelentések írása. Azután Dr. Sams Dr. Mackayt szólította. Nadrágkosztümös nő jött előre, és leült a székbe. Körülbelül ötvenéves lehetett, festettnek tűnő fekete haja volt. Nem esküdött fel a Bibliára. Helyette fogadalmat olvasott fel egy papírról. Elméletben egyetértettem ezzel, de a kimondott

szavai erőtlenül hangzottak, és nem voltak meggyőzők. Jobban örültem volna annak a megoldásnak, ha villám sújtja halálra azt, aki nem mond igazat, és a pokolban tölti vég nélküli büntetését. Dr. Sams ismét ránk nézett, elsősorban rám, a gyászoló özvegyasszonyra, és rá, a gyászoló özvegyemberre. – Dr. Mackay vizsgálta meg Mr. Manning és Mrs. Livingstone tetemét. Lehetséges, hogy a tanúvallomása bizonyos részletei fájdalmasak lesznek. Emiatt elképzelhető, hogy egyesek távozni óhajtanak. Szorítást éreztem a karomon. Nem néztem körül. Senkinek a tekintetét nem akartam elkapni. Csak megráztam a fejem. – Kitűnő – nyugtázta Dr. Sams. – Dr. Mackay, ismertetné velünk röviden a megfigyeléseit? Dr. Mackay irattartót helyezett az előtte álló asztalra, és kinyitotta. Néhány pillanatig a szövegbe mélyedt, azután felnézett. – A testek állapota ellenére átfogó vizsgálatot végezhettem. A rendőrségi jelentés leszögezte, hogy az autóban ülő két ember nem kötötte be a biztonsági övét, ezzel összefüggésbe hozhatók a sérülések: vagyis azzal, hogy mindegyik személynek előrecsapódott és a jármű belsejéhez ütődött a feje. Ennek eredményeképpen súlyos trauma következett be. így a halál oka mindkét esetben koponyatörés miatti agykárosodás. A nő elhallgatott, miközben Dr. Sams jegyzetelt. – Tehát nem a tűz játszott benne szerepet? – érdeklődött azután a bíró. Dr. Mackay elkapta a tekintetemet. Együttérzést láttam az arcán. – Ez alapvető kérdés volt számomra – kezdte a választ. – Természetesen mindkét személynél nagymértékben roncsolódott a bőr, a bőr alatti szövet és az izomszövet. Mr. Manningtől és Mrs. Livingstone– tól is vettem vérmintát. Egyikben sem mutattak ki szénmonoxidot. – Ekkor ránk nézett. – Ez azt jelenti, hogy a tűz kitörése után már nem lélegeztek. A légutakat és a tüdőt is megvizsgáltam, ott sem találtam nyomát szénnek. Ezenkívül bár a testek az említett módon megégtek, nem mutatták jelét élő reakciónak. Ha kívánják, vázolhatom a technikai részleteket, de röviden szólva az égésfelületeken semmi olyasmi nem látszott, ami abban az esetben várható, amikor élő ember testét éri tűz. – Ismét rám nézett. – Talán vigaszt nyújthat a családtagoknak, ha tudják, hogy a halál bekövetkezte csakis azonnali lehetett. Hugo Livingstone– ra pillantottam. Nem tűnt megkönnyebbültnek. Sőt nyilvánvalóan zaklatottnak sem. Enyhén ráncolta a homlokát, mint aki a gondolataiba mélyedt. Dr. Sams megkérdezte Dr. Mackaytől, ellenőrizte– e Greg véralkoholszintjét. A doktornő igennel válaszolt, és hozzátette, hogy semmi szabálytalanságot nem észlelt. Beszéd közben megint rám lesett, mintha ez újabb jó hír volna, még valami, ami miatt megnyugodhatok. Dr. Sams érdeklődött, akar– e valaki kérdéseket feltenni Dr. Mackaynek, és ezúttal is kínos csönd következett. Kérdésem nem igazán, mondanivalóm azonban rengeteg akadt. Közöltem volna, hogy Greg mindig figyelmesen vezetett. Akár holtrészegen vagy lelkes beszélgetés közepette sem vétette volna el a kanyart. Akkor is bekötötte a biztonsági övét, amikor három méterrel odébb állt az autóval. Tájékoztathattam volna minderről a bíróságot, de abban az esetben nekem kellett volna kérdésekre válaszolnom: honnan tudom, hogyan viselkedett, amikor ezzel a nővel volt? Tudtam– e erről a másik kapcsolatról, erről a másik életről? És ha nem, akkor mit számít, milyennek ismertem? Csöndben maradtam. Dr. Sams elbocsátotta Dr. Mackayt, aki visszament a székéhez. A bíró bejelentette, hogy nem szólít több tanút, és megkérdezte, van– e bárkinek hozzáfűznivalója vagy kérdése a bíróság felé. A füzetembe néztem. Észre sem vettem, hogy időközben kis csillagokat rajzoltam a Bírósági vizsgálat szavak köré. Azután kis köröket vontam a csillagok köré, majd

kis négyzeteket a körök köré. De egyetlen szót sem írtam le. Nem volt felteendő kérdésem. Semmi mondanivalóm. – Rendben – mondta Dr. Sams. – Az áldozatok kiléte és a haláluk ideje és helye nyilvánvalóan nem kérdéses. Ellenvetés híján Gregory Wilson Manning és Milena Livingstone esetében helybenhagyom a véletlen balesetről szóló állásfoglalást. Az elhalálozásuk immár anyakönyvezhető, a testük kiadható a temetéshez. Egy– két napon belül írott jóváhagyást is kapnak. Nagyon köszönöm. – A hallgatóság feláll – jelentette be a bíró segédje, mire mindannyian felemelkedtünk. Most pedig férjnek és feleségnek nyilvánítom önöket. Megcsókolhatja az újdonsült feleségét. Olyan ismerősnek tűnt. Gwenre néztem, akinek sikerült bátran elmosolyodnia. Az volt az érzésem, ebéddel kellene ünnepelnünk. Kisétáltunk, és leültünk a napsütötte járdára. – Nos – szólalt meg Gwen – , bizonyos értelemben nem volt annyira rossz, mint amennyire lehetett volna.

ÖTÖDIK FEJEZET – Rendben – jelentettem ki fennhangon. Észrevettem, hogy kezdek magamban beszélni, mint valami őrült nő, igyekszem emberi hanggal megtölteni a ház csöndjét. Nem érdekelt. Célt tűztem ki magam elé. Arra készültem, részekre szedem Greg életét, és megfejtem a történteket. Nem fog ilyen könnyen megszökni előlem. A nyomára fogok bukkanni. A vizsgálat után rábeszéltem Gwent és Maryt, menjenek el, biztosítottam őket arról, hogy igen, minden rendben lesz, és nem, valóban nem bánom, ha egyedül maradok – igazából pont ezt akartam. Gwen megkérdezte, ismét dolgozni fogok– e, én pedig azt válaszoltam, épp ezen töprengek. Talán jó ötlet volna. Gyógyítólag hatna. Bútorrestaurátor vagyok, értékes, nagylevelű tölgyből, rózsafából vagy csillogó mahagóniból készült régiségekből alkotok egyesek szerint értéktelen, ám hőn szeretett bóvlit. A konyhaasztalt, amelynél épp ültem, konténer tetejéről szedtem le, majd rendbe hoztam; az ágyat is, amelyben aludtunk – aludtam. Magam tataroztam a falra szerelt könyvespolcokat. Bár gyakran rosszul fizettek érte, és bár általában félnapos munka volt, máskor viszont túlóráztam, időnként túlfeszítve is, szerettem. Szerettem a fa és a viasz illatát, a véső érzését a kezemben. Mindig ehhez folyamodtam kikapcsolódásképpen. De nem most. Az apró félemeleti szobával kezdtem. A fürdőszoba mellett nyílt, a kicsi, négyszögletes kertre nézett, amelyet a végében lévő rozoga pajta uralt, ahol a megmunkálás alatt lévő bútorokat tartottam. Afféle dolgozószoba volt. Állt benne irattartó szekrény tele számlákkal, okiratokkal, biztosítási kötvényekkel; könyvespolc, amelyen leginkább a munkához használt kézikönyveket és segédkönyveket tartottam; és asztal, amelyet az utca végében működő ószeresnél találtam, lecsiszoltam, és átkentem viasszal, azon volt Greg laptopja. Leültem, felnyitottam a fedelét, megnyomtam az indítógombot, és figyeltem a képernyőre szökkenő ikonokat. Először az e– maileket vettem sorra. Mielőtt elkezdtem, rákerestem a Milena és a Livingstone szavakra, nem volt találat. Összerándultam az olvasatlan üzenetek láttán, amelyek Greg halála óta érkeztek. Körülbelül kilencven lehetett, javarészben levélszemét, egyet pedig Fergus küldött mintegy fél órával azelőtt, hogy felhívtam, és elmondtam neki a hírt. Azt javasolta, fussanak a héten félmaratont, mielőtt megnézik a futballmeccset. Az ajkamba haraptam, és töröltem a levelet. Módszeresen végignéztem a mailboxokat, egyetlen üzenetet sem hagytam ki. Még azokat is elolvastam, amelyeknek ilyesmi címük volt: Ügyfélszolgálat vagy 70%– os leárazás. Munkával kapcsolatos téma alig akadt; erre a célra külön címet használt. Szállítások, a házzal kapcsolatos dolgok, rendelések, utazások visszaigazolásai. Néhány levelet én írtam, azokat is végignéztem. Könnyed meghittség volt bennük, amelyet most távolinak és ismeretlennek éreztem. A halál idegenné változtatta Greget; többé nem vehettem magától értetődőnek. Tucatnyi levelet találtam Fergustől, találkozók időpontját egyeztették, pletykákat cseréltek, referenciákat küldtek honlapokra, tárgyaltak vagy korábbi megbeszéléseket folytattak. És persze Joe. Más barátok: James, Ronan, Will, Laura, Sal, Malcolm. Alkalmi üdvözletek és találkozók szervezése. Néha engem is említett: Elbe üdvözletét küldi; Ellie kificamította a bokáját; Ellie kissé lehangolt (az voltam? Nem emlékszem); Ellie elment, Ellie hazajött. Egy– két levél az öccseitől, Jantől és Simontól – általában valami családdal kapcsolatos témáról, de semmi Kate– től, a húgától és a szüleitől, akik péntek esténként 6 órakor szokták felhívni a legidősebb fiukat, hogy negyedórát csevegjenek. Online cikkek. Blogok témákról, amelyekről azt sem tudtam, érdeklik. Amikor

valami érdekes vagy különös dologra bukkantam az elküldött leveleiben, rákattintottam a mellettük lévő kis nyílra, hogy lássam, mit válaszolt. Általában elég tömören fogalmazott – mindig is mondta, hogy az elektronikus levelek hangvételét nehéz megállapítani; óvatosnak kell lennünk, amikor csipkelődünk vagy gúnyolódunk. Greg még felém is óvatos és tárgyilagos volt. Greg rendszeres levelezőtársainak egyike volt Christine, egy régi barátunk elvált felesége, akivel néha találkozott is; vele nem volt annyira óvatos. Átfutottam a levelezéseiket. A nő a harminchatodik éve betöltése miatt panaszkodott, Greg erre azt válaszolta, most vonzóbb, mint amilyen a megismerkedésükkor volt. A nő megköszönte, hogy Greg megjavította a bojlerét, mire Greg azt írta, jó ürügy volt a találkozásra. A nő megkérdezte, tudja– e Greg, milyen kedves, Greg azt felelte, Christine bizonyára a legjobbat hozza ki belőle. Greg napbarnított volt a nyaralást követően; a nő csak úgy ragyogott a sajátja után. Greg fáradtnak tűnt – túlórázott– e, és minden rendben van– e otthon? Greg erre azt írta, Christine viszont üde, mint mindig, és jól áll neki a kék szín. – De minden rendben volt otthon, Greg? – Megdörzsöltem a szememet, és Christine féltő, aggódó megjegyzéseit meg Greg udvarló, kitérő válaszait bámultam. – Ki vele, mondd csak el. Rátértem az elküldött levelekre, de azokban sem volt szó ilyesmiről. Megtudtam belőlük, hogy fakérget rendelt a kertbe, szürke festéket a konyhába, ómega 3 kapszulát mindkettőnknek; meg építészetről szóló könyvet is, és a Howling Bells új CD– jét, amelyet soha nem hallottam. Talán ajándékba adta valakinek. Milenának? Christine– nek? Megnyitottam a zenei könyvtárát, végigfutottam, ártatlanul benne volt. Lementem. Odakint még szürkeség volt, és meglehetősen hamar ismét sötétedni kezd. A pázsitot ázott levél borította, a hátsó falnál álló körtefa kitartóan csöpögött. A reggeli töltött bukta óta semmit sem ettem, készítettem hát magamnak pirítóst, megkentem Marmite sörélesztőkrémmel, meg főztem egy csésze kamillateát, és visszaültem velük a számítógéphez. Csöngött a telefon, Gwen volt az, megadta az ügyvéd telefonszámát, hogy felhívhassam. Nem emlékeztem, kivel tárgyalt Greg, amikor a házat vettük. Most viszont sok mindent kellett intézni. Felírtam a számot az asztalfiókban talált jegyzetfüzetre, és megígértem, hogy másnap telefonálok. A spamek következtek – ahol semmit sem találtam, kivéve Viagra, hamisított Rolex órák, bámulatos befektetési lehetőségek, szavatolt kölcsönök, fedezetlen hitelek hirdetéseit és meghívást az online kaszinóba, ahol mindenki király. És a kuka. Greg igencsak hatékonyan szabadult meg a régi üzenetektől, így mindössze pár hétre visszamenőleg maradt néhány: a régebbieket nyilvánvalóan véglegesen törölte. Kitartóan végigszántottam őket, közben úgy éreztem, semmire sem jutok, pusztán az időmet vesztegetem. Különös, rövid üzenetet találtam Taniától, amelyben azt írta, nem igazán érti Greg aggályoskodását, és Joe– nál kell érdeklődnie. Kihoztam a telefont a hálószobánkból – a hálószobámból – , és beütöttem Joe irodai számát. – Halló! – Szokatlanul kurtán szólt bele. – Én vagyok az. Általában így beszélsz az ügyfelekkel? – Ellie! – mondtam már kedvesebb hangon. – Vannak ilyen napok. Este akartalak hívni. Mesélj a halottszemléről. Minden rend... – Voltak üzleti nehézségeitek? – Ezt meg hogy érted? Megismételtem a kérdést, és említettem a Greg számítógépén talált e– mailt. – Mit is mondtál, mikor? – Nagyjából egy hete.

Csönd következett. – Nézem a leveleimet, semmit sem látok Gregtől, amelyben valami nyugtalanító dologról írt volna. – Tehát minden rendben volt? – Attól függ, mire gondolsz. Ha akarod, hogy teletömjem a fejedet ügyfelekről, akik nem fizetnek időben, nem adnak megfelelő tájékoztatást, majd pedig panaszkodnak, vagy az államkincstárról és a bürokrácia rémálmáról meséljek... Mindez hozzátartozik az üzlethez. – Nem azért kellett Gregnek késő estig az irodában dolgoznia, mert nehézségek Voltak a cégben? – Gyakran előfordult, hogy sokáig dolgozott? – Óvatosan beszélt, együttérzés vegyült a hangjába. Éreztem, hogy elvörösödöm. – Hát ez az, mostanában későn járt haza. Később, mint egyébként. – És feszültnek látszott? – Nem. Legalábbis nem igazán. – Nem igazán? – Tudod, utólag gondolkodom dolgokon, észreveszek olyasmit, amit annak idején nem láttam, vagy legalábbis arra gondolok, megérthetek dolgokat. Talán kissé szórakozott volt. Vagy csak képzelem. A vonal túlsó végén csönd lett. Tudtam, mire gondol Joe: hogy Greg talán azért lett szórakozott, mert szeretője volt. Vártam, hogy kimondja, de nem tette. Lehet, hogy túlságosan tiszteletben tartotta az érzéseimet. – De ha aggódott – folytattam – , azt szerintem elmondta volna. Nem akart volna megkímélni tőle. Nem olyan volt a házasságunk. Véleményem szerint. Mindent megbeszéltünk; beavattuk egymást a dolgokba. – Azt hiszem, igazad van – hagyta helyben Joe. – Greg elmondta volna neked. – Úgy éned, mindent elmondott volna? Újabb csönd. – Épp végeztem idebent, Ellie. Beugorhatok hazafelé? Viszek egy üveg bort, és megbeszéljük mindezt. – Nem leszek itthon.

Greg régi noteszában megtaláltam a címét, és úgy döntöttem, gyalog megyek, bár Clerkenwellben lakik, és talán nem is találom otthon, a kinti szitálás pedig kezdett egyenletes zuhogássá válni. Úgy éreztem, nem szívesen beszélnék róla telefonon. Amikor odaértem, az ellenkező irányból láttam közeledni, a táskájában kotorászott a kulcsért. Övvel összefogott esőkabát volt rajta, kendőt tekert a feje köré, az ötvenes éveiben járó, a klasszikus francia fekete– fehér filmekben játszó filmcsillagnak nézett ki. – Szia! Eléje léptem, keskenyre húzott szemmel, gyanakvó tekintettel nézett rám, azután némileg eltúlozva kissé összerezzent. – Te vagy az, Ellie? Istenem! Én is meg akartalak keresni. Olyan nagyon– nagyon sajnálom. Végtelenül szeretetreméltó... – Bejöhetek? – Persze. Teljesen átáztál.

Végignéztem magamon. Még mindig a bírósági vizsgálatra felvett ruha volt rajtam, és elfelejtettem kabátot venni. Kétségtelenül fáztam, és csuromvizes voltam. Szörnyen nézhettem ki. Követtem Christine– t a lépcsőn, majd a tágas, amerikai konyhás nappaliba. Levette az esőkabátját, a szék támlájára terítette, letekerte a fejéről a kendőt, és megrázta gesztenyebarna haját. – Egyedül élsz? – kérdeztem. – Igen – válaszolta. – Most éppen. – Azután teával kínált. – Köszönöm, nem kérek. – Kávét, valami hideg italt? – Ez az a bojler, amelyet Greg megjavított? – tudakoltam. – A miénket soha nem sikerült elintéznie. – Sajnálom. Christine leült velem szemben, azután felállt, és megtöltötte a vízforralót, de nem kapcsolta be. Felém fordult. – Valami különleges ok miatt jöttél? – Meg akartam kérdezni valamit. Türelmetlen, segítőkész kifejezés ült ki az arcára, amely Greg halála óta annyiszor visszaköszön. – Közel álltál Greghez. – Igen – erősítette meg Christine. – Teljesen odavoltam, amikor hallottam. – Mondhatnád, hogy közel álltái hozzá? – Attól függ, mit értesz az alatt, hogy közel. – Ekkor már gyanakvó hangon beszélt. – Olvastam az egymásnak írt leveleiteket. – Valóban? – Úgy vélte, jól áll neked a kék. – Megváltozott az arckifejezése: immár nem türelmetlen volt, hanem feszélyezett. Továbbmentem. – Mennyire közel? – Arra gondolsz... – Elhallgatott. – Igen. – Ó, te szegény! – mondta szelíden. Csak bámultam rá. Elborított a szégyen, teljesen leizzadtam. Két kézzel az asztalba kapaszkodtam. – Vagyis azt állítod, semmi sem volt köztetek? – Barátok voltunk. – Annak ellenére, hogy azt mondtad, nagyon kedves, és megdicsérted a lebarnult bőrét, és érdeklődtél, mi a helyzet otthon, ő pedig azt mondta, ragyogóan nézel ki? Rövid, kínos csönd után Christine ezt válaszolta: – Mindez semmit sem jelentett. – Soha nem akart ennél tovább menni? – Nyomorultul éreztem magam, és undorodtam magamtól. Christine olyan sajnálattal nézett rám, hogy legszívesebben elsüllyedtem volna szégyenemben. – Úgy tudom, egy nővel volt – mondta. – Kitől hallottad? – Beszélik. Nem tudom, ki volt az a nő. Greg és én csak barátok voltunk. Arra gondoltam, hogy Christine és névtelen emberek Greg– ről meg az autóban ülő nőről beszélnek. Hányinger tört rám. – Mennem kell. Nem lett volna szabad idejönnöm. – Biztos, hogy nem tudok segíteni? – Biztos.

– Sajnálom. Mindent sajnálok.

Odakint besötétedett, még mindig esett az eső, erős szél is fújt, ezért leintettem egy taxit, és magam köré font karral, nyomorultul érezve magam beültem. Amikor a bejáratunkhoz értünk, rájöttem, a nálam lévő pénz nem elég a fuvardíj kifizetéséhez, ezért berohantam, majd visszatértem, és átadtam a sofőrnek a fiókokból meg a zsebekből összeszedett vegyes aprót. Az előszobában lógott Greg régi bőrdzsekije, abban is találtam egy ötfontos bankót. Mikor fogom elrendezni ezeket a dolgokat? Tennivalók áradata zsongott a fejemben: fel kell venni a kapcsolatot az ügyvéddel, a bankkal, az építőszövetkezettel, ki kell találni, mi legyen az anyagiakkal, a jelzáloggal, az életbiztosításokkal, telefonálni kell a biztosítási ügynöknek, intézkedni kell a temetés ügyében, válaszolni kell az utóbbi napokban kapott levelekre, megtanulni a videolejátszó kezelését, lemondani a közösen megbeszélt találkozót a termékenységi klinikán, kicserélni a szöveget az üzenetrögzítőn, amelyen még mindig Greg hangja köszöntötte a telefonálót, és arra kérte, ismételje meg a hívását később, mert Greg és Ellie épp most nincs a közelben. Ellie ott van, Greg azonban nincs, és soha nem is lesz ott. Greg a fekete szemével, a széles mosolyával és az erős, meleg kezével. Egy– egy hosszú nap végén rendszerint megmasszírozta a nyakamat. Megmosta a hajamat, kifésülte a gubancokat. Olvasás közben beharapta az alsó ajkát. Meztelenül járkált a házban, miközben hangosan és hamisan énekelt. Mindig beszámolt a napjairól, legalábbis azt gondoltam. Karjával a feje alatt, ünnepélyes arckifejezéssel, várakozva nézte, ahogy levetkőztem. A hátán aludt, és kissé horkolt. Amikor felébredt, felém fordult, mosolyogva üdvözölt, miközben igyekeztem magamhoz térni. Ki más nyakát masszírozta, haját mosta? Ki vetkőzött még neki, egyenként levetve a ruhadarabjait a szeme láttára, a tekintete előtt, amelyről azt hittem, egyedül nekem tartogatja? Ki mellett feküdt az ágyban, kit érintett és vigasztalt a kezével? Hirtelen olyan tiszta, zsigeri féltékenység fogott el, mintha erős testi vágy söpört volna végig rajtam, elakadt a lélegzetem, megremegtem. Mielőtt a hálószobába léptem, néhány másodpercre le kellett ülnöm a lépcsőre, igyekeztem szabályosan lélegezni. Meg akartam fürödni, de elfelejtettem bekapcsolni a vízmelegítőt. Lehúztam magamról a nedves ruhát, és Greg melegítőnadrágjába meg vastag felsőjébe bújtam, amely óriási volt rám. Az egyik ujja kirojtosodott, a számba vettem, megrágcsáltam. A téli futások alkalmával viselte, még érződött rajta a testszaga. Kissé kábán lementem a konyhába. Félig– meddig arra számítottam, megpillantom a pult mellett állva, és minden lázas rémálommá válik. Megosztottuk a főzést, együtt végeztük. Utolsó közös étkezésünkkor tésztát készítettünk csiliszósszal, semmi különös. Csak néhány étel szerepelt a repertoárján: rizottó, babpörkölt, marokkói bárány, sült krumpli tejföllel meg snidlinggel, mindent bősz összpontosítással főzött, mintha laboratóriumi kísérletet végezne, amely nagyon rosszul is végződhet, szörnyű következményekkel járhat. Amióta meghalt, pirítóson kívül alig készítettem mást. Gwen zöldséges lasagnát készített nekem, Mary lazacfilét sült paradicsommal, és figyelte, mind megeszem– e, Fergus pedig hideg csirkesültet meg fokhagymás kenyeret hozott, amely – szerintem – még mindig a hűtőben volt. Annie, a szomszédom túl sok süteménnyel és levessel látott el, akárcsak az anyám. Egy személyre főzni szomorú dolog, amikor kettőhöz szoktunk. Úgy döntöttem, készítek magamnak buggyantott tojást. A tojás vigasztal, gondoltam, miközben a fazékban lévő víz felforrására vártam, azután beleütöttem egy tojást, és a kenyérpirítóba csúsztattam egy szelet szikkadt kenyeret. Hozzávetőleg három percig tartott az étel elkészítése is, megevése is. És most?

Aznap éjjel keményen dolgoztam, csak tízkor tartottam szünetet egy csésze tea mellett, éjfélkor egy pohár whiskyvel (Greg halála óta valahogy hozzájutottam három üveg whiskyhez: az emberek úgy vélik, ehhez az italhoz fordulnak a gyászoló özvegyek), kettőkor pedig egy csirkés szendviccsel. A nappaliban ültem, és ismét végignéztem a noteszát, felírtam neveket, amelyeket addig nem vettem észre. A naplóját is elolvastam, bár ez nem a munkával kapcsolatos ügyeket tartalmazta, hanem a személyes találkozók bejegyzésére fenntartott régi könyv volt, és egyetlen apróságot sem találtam, ami gyanút ébresztett volna bennem. Átbogarásztam az iratait is, amelyeket témánkénti, azon belül pedig dátum szerinti rendben tartott. Az irodának szánt rumliszobában átrágtam magam a levelek dobozán. Az iskolai bizonyítványain, a minősítésein és a diplomáin, a megismerkedésünk előtti évekből és a világ digitálissá való válását megelőző időből származó fényképalbumán. Kedves, nyurga, nyakigláb gyerek volt; várakozásteli mosolya mit sem változott. A padlóra borítottam és szemügyre vettem a dobozok tartalmát: régi bakelitlemezeket, válogatáskazettákat, amelyeket kamaszkorában vett fel, könyveket, amelyeknek a polcra rendezésére nem kerítettünk sort, több évet átölelő folyóirat– gyűjteményt. Minden fiókot kihúztam a hálószobánkban, és kézbe vettem a ruháit, majd gondosan összehajtogatva visszatettem őket a helyükre, mert rájöttem, hogy még nem állok készen az elajándékozásukra. Kinyitottam a lépcső alatti szekrényt, és minden tárgyat kirámoltam belőle: biciklire szerelhető kosarakat, squash– ütőt, két pár futócipőt, régi sátrat, amelyet nem használtunk a skóciai utazás óta, amikor megállás nélkül esett, halat ettünk sült krumplival, és a ponyván doboló esőcseppeket hallgattuk. Azt mondta akkor, bárhol vagyok, ott van az otthona. Mindketten sírtunk. Mivel hatkor még túl korai volt indulni, és mivel addigra mindent végignéztem a házban, ezért elkezdtem összeírni, kiket akarok meghívni a temetésre. Végül százhúsz nevet jegyeztem fel, kétségbeesetten néztem őket. Mennyien férnek el a hamvasztó kápolnájában, hányán a teremben? Kell ételről és italról gondoskodnom? Meg kell kérnem embereket arra, hogy felolvasást vagy rövid beszédet tartsanak? És mi legyen a zenével? Miért nincs itt Greg, hogy tanácsot adjon? Nyolckor egy tál fele tejjel, fele vízzel főzött, nádcukorral bőségesen meghintett zabkását és nagy bögre erős kávét készítettem magamnak. Azután megmosdottam, és felvettem a bokáig érő, ősrégi kordbársony szoknyámat meg a sötétkék, lukas könyökű dzsörzépulóveremet, amelyet Greg adott az első találkozásunkkor. Mivel hideg, borongós idő volt, düftinkabátot öltöttem, és piros sálat tekertem a nyakam köré. így gyapjúba és szúrós rétegekbe csomagolt batyu lettem. A Kentish Town Road tele volt autókkal és munkába igyekvő emberekkel. Felszálltam a zsúfolt földalattira, amely elvitt Eustonig, az utolsó pár száz métert pedig gyalog tettem meg Greg munkahelyéig. Mostanában felújított irodaház második emeletén volt. Néhány hónappal azelőtt költöztek oda; amikor kibővült a cég, háromnál több íróasztalra, számítógépre és számos irattartó szekrényre lett szükségük. Régen csak Joe– ból és Gregből állt a vállalkozás, most már számomra ismeretlenek is dolgoztak benne. Szükségük volt külön helyiségekre az ügyfeleknek, mosdókra, kávégépre és vízszűrő meg – hűtő automatára. Becsöngettem, Tania hamarosan bevezetett, elvette a kabátomat meg a sálamat, hellyel kínált, túlzott aggályoskodással teát, kávét és kekszet ajánlott fel, majd rám szegezte nagy, barna szemét, és szörnyülködve, együtt érzőn csóválta a fejét, amitől ide– oda lengedezett a lófarka. Kölyökkutyához hasonlított, egy kedveskedni igyekvő, buzgó spánielhez. – Joe itt van? – Az irodájában. Rögtön hívom. Abban a pillanatban megjelent Joe, nagy léptekkel felém tartott, már útközben kitárta a karját, Tania pedig láthatóan elolvadt.

– Szólnod kellett volna, hogy jössz – köszöntött Joe összehúzott szemmel. – Rémesen kimerültnek látszol. – Egész éjjel fenn voltam. Átnéztem Greg holmiját. – Szortíroztál? – Meg akartam tudni, miben törte a fejét. – Gyere, mesélj. – Karon fogott, és bevezetett az irodájába, amely sokkal nagyobb volt a korábbi üvegfalú kis fülkénél. Rendetlen íróasztala mögött a családját ábrázoló fénykép függött a fehér falon: Alison, a felesége, és három, immár kamaszkorú, akkoriban azonban még kicsi és csacska gyereke. Alison mögöttük állt, karját óvón a kis csoport köré fonta. Láttam, hogy a gyerekek kicsit rá is, kicsit Joe– ra is hasonlítanak, és éreztem, hogy tetőtől talpig heves sajnálkozás és szomorúság önt el. – Nincs mit mondanom – jelentettem ki, miközben leültem a felkínált székre. – Semmi különöset nem találtam. Joe összeráncolta a homlokát: – Mire számítottál? – Nem tudom. Épp ezért keresgéltem. Itt is át akarom nézni a dolgait. Joe meglepődött. – Itt nincs túl sok személyes holmi. Azt hiszem, a legtöbbet Tania már összecsomagolta. Szerintem nincs más, kivéve ügyfelek dossziéi és közigazgatási rendelkezések. – A munkával kapcsolatos dolgait akarom végignézni. Az iratait, a naptárát, a találkozóit. – Értem. – Együtt érzőnek, ugyanakkor szigorúnak látszott, lesütött szemmel kitértem a tekintete elől. – Kell hogy legyen valami nyoma annak, hogy viszonya volt ezzel a Milenával. – Ellie... – Mert hidd el, Joe, otthon semmi– , szó szerint semmi sincs, ami arra utalna, hogy akár vele, akár mással megcsalt volna. Te sem gondoltad, legalábbis ezt mondtad. Fergus sem tudott róla. Más sem. Én sem tudtam. Még most, utólag visszatekintve sem látom. Joe bólogatott, azután felállt, és kiment a hátsó szobába. Majd visszatért. Az arca olyan türelmes volt, hogy összeugrott tőle a gyomrom. – Talán csak ügyesen titkolt dolgokat. – Ennyire nem lehetett jó. Greg nem. Képtelen volt bármiféle hazugságra. Ha félrelépett, arról valaki tudott volna. Valahol volna rá bizonyíték. – Hát nem látod, Ellie? Bármit teszel, bármenyit kutatsz, nem tudod igazolni, hogy nem volt hűtlen. – Nem tehette nyomtalanul. – Talán nem. Talán felforgatod az egész életét, mindent megvizsgálsz, és végül találsz valamit. – Ám legyen! – De miért akarod ezt? – Miért? Mert kötelességem. Nem érted? Szerettem. Azt gondoltam, ő is szeret... – Szeretett, Ellie. – Ismertem őt, Joe. Ismertem a közös életünket. Legalábbis úgy véltem, ismerem. Most pedig halott, és itt van ez a rejtély, mindenki sajnál, én meg visszatekintek az életünkre, és már egyáltalán nem értem, nem bízom benne. Mintha minden fény kialudt volna, és semmiben sem hihetek, amiben eddig hittem. És nem kérdezhetem meg tőle. Meg akarom kérdezni tőle, mi a fene történt. Nem hiszem, hogy ne mondhatná el nekem, hogy ne volnánk képesek együtt megbeszélni. Ha meghalt, márpedig meghalt, és nem volt kapcsolata más nővel, akkor legalább hiányozhatna, szeretettel gondolhatnék rá, és örülnék annak, amit

átéltünk; de ez a rejtély még ezt is besározza. Még meg sem gyászolhatom rendesen. Ezek az érzések megaláztak, megszégyenítettek, összezavartak. Az egész egy nagy zűrzavar. Minden beszennyeződött. – Szeretett téged, Elbe – győzködött Joe szelíden. – Még ha volt is valakije, akkor is nagyon szeretett. – Szóval te is azt gondolod, hogy megcsalt! – Mondom: ha. – Nem kell semmiféle ha. – Csakhogy nagy valószínűség szerint mindössze ahhoz juthatsz. – Számomra ez elfogadhatatlan. – Mindenki őriz titkokat. Mindenki tesz olyasmit, amit nem akar felfedni. – Úgy értsem, te is? – Hogy én is félreléptem– e? – Igen. Megtetted? – Mién hinnéd el a válaszomat? Azt hiszed, megmondanám, ha úgy lett volna? És ha igen, abból nagyobb valószínűséggel következhetne az, hogy Greg is megcsalt téged? – Ugye, félreléptél már? – Nyilván megtette, gondoltam. Csak úgy hemzsegtek körülötte a nők. Ekkor Joe a vállamra tette a kezét. – Hagyd ezt abba, Ellie! – Ne haragudj. De mondd, Joe, te elhiszed, hogy Greg hűtlen volt? – Őszintén? – Igen. – Nézd, Ellie... Őszintén szólva nem tudom. De igen, talán az volt. Emellett persze ismerjük a halála körülményeit. – Énem. – Az ajkamba haraptam, és egy darabig ülve maradtam, hogy összeszedjem magam. – Köszönöm. – Ó, Ellie! – Fájdalmasan részvétteljes volt a hangja. – Akkor is át akarom nézni a holmiját. Tehetetlenül vállat vont. – Tedd, ha erre van szükséged. Nem tudtunk az érkezésedről, ezért attól tartok, némileg összevissza vannak a dolgai. Rosszabb volt némi összevisszaságnál – zűrzavar volt. Nyitott iratrendezők feküdtek minden létező felületen, papírhegyek tornyosultak az íróasztalon és a padlón, vastag könyvelési nyilvántartások terhelték a polcokat. – Sajnálom – szabadkozott Joe. Greg régi íróasztalához vezetett, előttem állt a számítógépe, azután az elektronikus szervezője. Tania iratrendezőket és dossziékat hozott, amelyeket ugyancsak végigmustráltam. Átnéztem számlákat, nyugtákat, ügyfelek leveleit, előírásokat, szabályokat és határozatokat, számsorokat, űrlapokat, meghatalmazásokat, adóbevallásokat, áfa– visszaigényléseket, kiadásokat, hiteligényléseket és meghatalmazásokat. Némelyikre Greg kapkodó macskakaparásával ellátott rózsaszínű és sárga cédulát ragasztottak. Az egész értelmetlen volt. Elképzelésem sem volt arról, mit keresek, és hamar nyilvánvalóvá vált számomra, hogy akár hieroglifákkal írt szöveget is olvashatnék. Lüktetett az agyam, miközben kapcsolódások után kutattam, amelyekről tudtam, hogy úgysem bukkanok rájuk. Joe kávéval teli csészéket rakott mellém, én pedig hagytam őket kihűlni. Tania sajtos és paradicsomos zsömlét hozott, és érdeklődött, van– e valami, ami magyarázatot igényel. – Egyetlen dolog – mondtam. – Levelet küldtél Greg otthoni címére, amelyben azt írtad, Joe– t kell megkérdeznie azzal kapcsolatban, ami aggasztja. Emlékszel rá, mi volt az? Tania felhúzta turcsi orrát, és összeráncolta selymes homlokát.

– Nem – válaszolta végül – , nem lehetett lényeges, ugye? Akarod, hogy megkeressem a levelét, amelyre ezt feleltem? – Ha nem túl nagy gond. – Ha közben már elintéződött, akkor lehet, hogy töröltem. Bárcsak magammal hoztam volna Fergust, gondoltam: afféle számítógépguru volt, és szabadúszóként dolgozott a cégnek. Greg utolsó napján is itt járt. O aztán szakszerűen végigvezetett volna mindenen. Listát készítettem azokról, akiket az utolsó három hétben Greg felkeresett, felírtam a telefonszámukat meg a címüket, és csak bámultam rájuk, összefolytak a nevek. Végignéztem a sort, az agyam zúgott a fáradtságtól és a kétségbeejtő reménytelenségtől. Minden jobb volt annál, mint nem tudni, mi történt. Hiszen hogyan vehetnék búcsút Gregtől, ha többé nem tudom, ki volt? Hogyan tudnám visszakapni?

HATODIK FEJEZET Miközben a temetkezési vállalkozó az árakat és a lehetőségeket sorolta, afféle elmebeteg állapotba süllyedtem. Azt éreztem, amit kamaszkoromban – talán minden kamasz megtapasztalja egyszer– , hogy én vagyok a világon az egyetlen valós személy, és mindenki más csak szerepet játszó színész. A temetkezési vállalkozó boltja Kentish Townban nagyon hasonló volt a főúton található többi szolgáltatóüzlethez, ingatlanügynökséghez és fehérneműbolthoz. Ezt azonban átalakították, különböző árnyalatú szürkékre festették, áloszlopok tartották a portáspultot, vázákban fehér liliomok illatoztak, úgyhogy némileg mauzóleumra emlékeztetett a hely. A háttérben komor, new age stílusú zenét, valami pánsípos dalt játszottak. Mr. Collingwood, a temetkezési vállalkozó természetesen tengerészkék öltönyt viselt fehér szegfűvel, és természetesen visszafogott hangon kinyilvánította a részvétét, miközben felém tolta az asztalon az árlistát. Ugyancsak tompa hangon beszélt az általuk kínált szolgáltatásokról, az elhunyt szállításáról és gondozásáról, a halottasház berendezéséről. Elmormolta, hogy döntéseket kell hozni: egyházi vagy világi, koporsós, hamvasztásos vagy különleges kivitelű temetést akarok– e, ezenkívül ott vannak még ez extrák. Miközben végignéztem a brosúra koporsóknak szentelt fejezetét – műanyaggal bélelt kartonpapír, fúrnérlemez, tömörfa, kartonlemez, fonott fűzvessző – , kezdtem színészként gondolni Mr. Collingwoodra. Sem dühös, sem szomorú nem voltam miatta. Nem akartam, hogy fagylaltárusnak öltözzön, vagy úgy vigyorogjon, mintha új autót akarna eladni nekem. De nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy majdnem fél öt van. Aznap reggel talán temetésen vett részt, bizonyára ebédelt valamit, esetleg az utóbbi két évben a főúton nyílt új kávéházak egyikében. Előttem is találkozott legalább néhány emberrel, és nincs már messze a nap vége. Lehet, hogy ő is az estére gondol, a vacsorára, a gyerekei viszontlátására. Az egyiknek talán gondjai lehetnek az iskolában, ő pedig szeretne melléjük ülni, miközben a házi feladatukat írják. Az is lehet, hogy aznap van a házassági évfordulója vagy a születésnapja, és házon kívül akar vacsorázni. Végzetes betegséget is megállapíthattak nála, esetleg megnyerte a lottót, most azonban a temetkezési vállalkozó szerepét játssza a fennköltség, a hozzáértés és az együttérzés megfelelő hangján. Nem igazán figyelt rám. Valójában nem is akartam, hogy ezt tegye. Nem ismerte Greget, és nem ismert engem, és ha azt képzeltem volna, hogy igazi érzéseket vált ki belőle az engem ért veszteség, az hátborzongató lett volna, olyan, mintha betörne az otthonomba. Tehát szerepet játszott, pont megfelelőn, én pedig dermedten végiglapoztam a brosúrát, és belém hasított, hogy mindenki, akivel kapcsolatban álltam, ugyancsak szerepet játszott. A halottkém tisztelettudó és komoly volt, de ebédidőre végzett; talán egyenesen a klubjába ment, és jót kacagott a nevetséges eseten, amelyről éppen hallott, vagy megfeledkezett róla, és mocskos vicceket mesélt, ne adj’ isten egyedül ment vissza az irodájába, és whiskyt ivott az íróasztala alsó fiókjában tartott félig telt üvegből. Nem számított. Amíg a bíróságon ült, a gyászoló özvegy jelenlétében a halottkém szerepét játszotta. A rendőrnők úgy játszottak, mint valaki, aki megmondja a feleségnek, hogy meghalt a férje. Ha elveszett cicát vittek volna vissza egy kislánynak, akkor az ahhoz illő stílusban játszottak volna. A kórházi tisztviselő úgy alakított, ahogy akkor kell, amikor a rokon elmegy a testet megtekinteni. Mindez egyszerűen nem függhet attól, hogy a saját érzéseik mentén viselkedjenek, mert már nem lehetnek érzéseik, hiszen százszor is megtörtént velük az a dolog. És miért ne kellene a századik gyászoló családtagnak is ugyanabban a bánásmódban részesülnie, mint az elsőnek? Valójában a századik talán jobb elbánást kap, mint az első. Amikor valós az érzés,

akkor nem tudjuk kézben tartani: túlárad, és helytelenül nyilvánul meg. Valós helyzetben az ember nem viselkedik méltósággal és komoran: oda nem illőn vigyorgunk, rossz dolgokat mondunk, és kínos mozdulatokat teszünk. Azon töprengtem, vajon csak az orvosok, a rendőrök és a temetkezési vállalkozók játszanak– e szerepet. Nem érvényes ez a barátaimra is? Gwenre és Maryre gondoltam. Amikor valami igazán nagy dolog történik, amilyen az elhalálozás is, számunkra ismerős szerepeket játszunk. Ők voltak a válság idején a legjobb barátaim, akik aggódó arckifejezések, mozdulatok és vigasztaló mondatok eszköztárát használták, szorongatták a kezemet, paskolgatták a karomat. Én persze ugyanazt csináltam. Rám osztották a főszerepet. Az a tudat is csaknem őrületbe kergetett, hogy magamat kellett játszanom, hogy meggyőzően kellett tolmácsolnom érzéseket, amelyek nem igazán keltek fel bennem. Azokban a rettenetes pillanatokban, amikor közölték velem, nem színészkedtem, és bizonyára rossz előadást vezettem elő, dadogtam, elfelejtettem a szövegemet; inkább voltam zavarodott és döbbent, mint gyásztól sújtott. Amikor azonban Mr. Collingwood irodájába léptem, biztonsággal viseltem az özvegy szerepét, épp úgy, ahogy ő a temetkezési vállalkozóét. Ez az öltözékemre is kiterjedt: méltóságteljes és visszafogott jelmezben, de nem feketében léptem fel. – Van valami elgondolása, Ms. Falkner? A hangvétel szelíd maradt, de a férfi ezúttal emlékeztetett az idő korlátozottságára. Greg nem hagyott hátra végrendeletet, még kevésbé temetésre vonatkozó útmutatásokat. Nem tervezte, hogy meghal. Igyekeztem kitalálni, mit akart volna. „Mit akart volna” – micsoda rémes, leereszkedő stílusú beszélgetés ez a halottakról, mintha karikatúrákká alacsonyítanánk őket: Greg ezt akarta volna, Greg annak örült volna. Ha Greg megtervezte volna a saját temetését, talán valami különös, saját gyártmányú ötlettel állt volna elő: viking halottégető máglyával, a hamvak ágyúból történő szétszórásával, tengeri temetéssel. Ebben nem versenyezhettem vele. Csak arra volt igényem, hogy egyszerű legyen. Gyorsan határoztam. Hamvasztás. Világi szertartás. Valaki esetleg mondhat valamit, feltehetünk valami zenét. Azután következett a hamvasztókoporsó kérdése. Egyre oda nem illőbb gondolatok foglalkoztattak. Amikor elhatároztuk, hogy összeházasodunk, Greg ragaszkodott hozzá, hogy jegygyűrűt adjon, ezért elmentünk a Hatton Gardenbe. Kiderült, hogy Greg jártas a fémfajtákban, a karátokban és a kövekben. Hirtelen fontosak lettek addig soha még csak nem is hallott dolgok. Biztosra vettem, hogy határozott véleménye volna a koporsóról is. A mahagóni talán kétes eredetű. A legolcsóbb változat belső műanyag borítása feltehetőleg hozzájárul a globális felmelegedéshez. Lehet, hogy a hamvasztások is szerepet játszanak benne. Greg tudta az efféle dolgokat. – Valóban vesznek az emberek kartonpapír koporsókat? – kérdeztem. – Mi az hogy! – válaszolta Mr. Collingwood. – Egyes családok fel is díszítik őket, festenek rájuk és így tovább. Igazán... – Láthatóan kereste a megfelelő szót – Igazán meglepően tudnak kinézni. Én is meg tudnám csinálni. Akár meg is építhetném a koporsót. Az otthonunkban lévő legtöbb dolgot magam készítettem, vagy legalábbis én hoztam rendbe őket. – Azt hiszem, ettől megkímélem az embereket – jegyeztem meg. Fonott fűzfavesszőből készült koporsót választottam, mert az nem hasonlított koporsóra. Mr. Collingwood megnyugtatott a felől, hogy sokan kérik ezt, akik elkötelezettek a környezetvédelem iránt. Valami miatt bosszantott, amit mondott, és hirtelen azt kívántam, bárcsak vészesen pazarló döntést hoztam volna. Mr. Collingwood elnézést kért, és visszavonult egy hátsó kis helyiségbe. Hallottam a nyomtató daráló hangját, azután papírlappal tért vissza, amelyet felém csúsztatott az asztalon. – Lényegesnek tartjuk, hogy írott költségvetést adjunk – magyarázta. Megnéztem, és elakadt a lélegzetem.

– A fenébe! – csúszott ki a számon. – Elnézést. Nem számoltam... – Azután elhallgattam, hirtelen elszégyelltem magam. Nem az a téma volt, amelyikben alkudni illik, de azért elképedtem. Az árajánlat többről szólt, mint amennyit az autónkért fizettünk, márpedig az sem volt éppen kevés. Mr. Collingwood nem jött zavarba: nyilván nálam rosszabb esetekkel is találkozott már. Biztosított arról, hogy a temetés olyan egyszerű lehet, amilyennek csak akarom. Részletesen tanulmányoztam az árajánlatot. – Az egész temetést lebonyolítja? Mr. Collingwood bólintott. Nagyot sóhajtottam. – Rendben – böktem ki. Egyből haza akartam menni. Rengeteg tennivaló várt rám, feladatok, listák és kötelességek. Mégis inkább a Kentish Town állomásra indultam, felszálltam a délnek tartó szerelvényre, amelyről Kenningtonnál szálltam le. Az állomást elhagyva azt éreztem, amit minden alkalommal, amikor a folyótól délre jártam, hogy idegen ország városába érkeztem, még ha a nyelv megtévesztőn hasonló volt is, mintha New Yorkban vagy Sydney– ben volnék. Tudtam, hogy Livingstone– ék a Dormer Road 16.– ban laknak, ezért bementem egy újságüzletbe, és megvettem a helyi Arany Oldalakat. Mindössze pár perces sétát kellett tennem – de az idő alatt a toronyháztömbök és a düledező bérkaszárnyák világából a diszkrét gazdagság és a hűvös pompa világába jutottam. Livingstonék nagy, fehér háza az úttól távolabb állt. Az oszlopos veranda és a simára gereblyézett kavicsút azonnal ellenszenvet váltott ki belőlem, ez pedig nagy segítségemre volt abban, hogy felmasírozzak a rövid, ívelt kocsifelhajtón, és megnyomjam a csöngőt, mielőtt átgondoltam volna, mit is csinálok, vagy felkészültem volna valami magyarázattal. Csak akkor fogott el a remegés, amikor meghallottam az ajtó felé közeledő lépteket. – Mit óhajt? Miért feltételeztem, hogy Milena férje, Hugo Livingstone fogja kinyitni az ajtót? Magas, sovány, csont és bőr fiatalember állt előttem. Úgy véltem, a serdülőkor vége felé járhat. Hosszú, sötét, fésületlen haja volt, a szeme majdnem fekete. Bokszer– alsót és kifakult trikót viselt; ahogy a bírósági vizsgálat napján meg szöget az orrában. Óvatosan rámosolyogtam, ő azonban keresztbe tett karral, méricskélő arckifejezéssel állva elzárta az ajtónyílást. – Itthon van Hugo Livingstone? – tudakoltam. – Nincs. – Ön a fia, ugye? Láttam a vizsgálaton. – Aha, az vagyok. – Mesterkélten bólintott, a gatyája alól kikandikált a csontos térde, csöppet sem zavarta az alulöltözöttsége, sőt úgy láttam, valójában kimondottan élvezi. – Silvio Livingstone vagyok. – Silvio? – Igen – válaszolta öntudatosan, mintha valami megjegyzést akarna kihúzni belőlem. – Részvétem az édesanyja miatt – mondtam. – A mostohaanyám volt. – Megdöbbentett, milyen nyilvánvalóan lenéző hangsúllyal helyesbített. Bizonyára látta rajtam a hatást, és kihívón elvigyorodott. – Akkor is részvétem – nyögtem ki valahogy. – Tudja, hol van az... – Nem. Kora reggeltől késő estig dolgozik. – Minden szavának gúnyos felhangja volt. – Csak én henyélek. – Az utolsó szavaival kétségtelenül utánzóit valakit: feltételezésem szerint a mostohaanyját. – Értem. Elnézést kérek a zavarásért. – Maga a felesége, ugye? Nem tettem úgy, mint aki nem érti, kiről beszél, egyszerűen bólintottam. – No és mit keres itt?

– Úgy gondoltam, találkoznunk kell. Tekintve a körülményeket. – Be akar jönni? – Csak ha itthon lett volna az apja. – Nincs itthon. – Vállat vont. – Tudott róla? – Miről tudtam? – Természetesen róluk. – Nem – feleltem. – És ön? – A férjéről nem tudtam – mondta. Számomra is érthetetlen okból jobban éreztem magam ezzel az átkozottul gúnyos, dühösen öntudatos fiatalemberrel, mint bárki mással Greg halála óta. – Meggondoltam magam – jelentettem ki. – Féltévé, ha nem hiszi, hogy zokon venné az apja. – Én is itt lakom. – Akkor csak pár percre. Talán megkínálhatna kávéval. – Maga pedig megkérdezhetné tőlem, amit az apámtól akart. Én legalább őszinte leszek. Belőlem nem csinált bolondot. Átkísért az előcsarnokon, majd lementünk egy fényképekkel kirakott folyosón. Nem affélék voltak, amilyeneket Greg meg én lógatunk – lógattunk – otthon a falra: rögtönzött pillanatfelvételekből ragasztott patchworkök életünk különböző időszakaiból, hanem gondosan keretezett arcképek. Menet közben fél szemmel végigpásztáztam őket. Ő volt az: mélyen kivágott fekete ruha alól ragyogó hófehér test; ismét ő hátrasimított hajjal, apró mosollyal az ajkán. Hatalmas konyhába léptünk, amelyben csillogtak– villogtak a különböző készülékek; szárnyas ajtó nyílt a kertre, ahonnan fény áradt be. – Feketén kéri a kávét? – Vizet töltött a kannába. – Tejjel – válaszoltam. – Szóval nem gyanakodtak Gregre, a férjemre? – Miért is gyanakodtunk volna? – Ezt hogy érti? – A titkos kapcsolat lényege az, hogy titkos. – Kezdtem nagyon unni ezt a mondatot. – Milena imádta a titkokat. – Darált kávét kanalazott a masinába. – Ehhez értett: titkokhoz, pletykákhoz, szóbeszédhez. – Ezek szerint nem lepődött meg? – Nem igazán. A halála persze váratlan volt. – És az apja? – Nem tudom. Nem kérdeztem. Tessék, a kávé. Szolgálja ki magát tejjel. Hozzálöttyintettem némi tejet, azután belekortyoltam. Erős volt, elállt a lélegzetem. – Vagyis nem bizonyos benne? Első alkalommal villant át az arcán érdeklődés, sőt inkább nagyfokú kíváncsiság. Kissé összeszűkült a szeme. – Együtt haltak meg – emlékeztetett. – Ez elég meghitt dolog. – Igen, az. – Hát akkor? – Tehát semmit nem találtak, ami arra utalna, hogy a mostohaanyja ismerte Greget? – Nem is kerestem. Miért kellett volna? – És az apja? – Az apám? – Kajánul felhúzta a szemöldökét. – A papa keményen dolgozik, amióta Milena meghalt. Elfoglalt. – Értem. – Nem biztos, hogy érti.

– Azt hiszem, nem értem. – Sóhajtottam, letettem a csészét, azután felálltam. – Köszönöm, Silvio. – A vállára akartam tenni a kezemet, azt akartam mondani, hogy minden rendbe fog jönni, de úgy sejtettem, nem díjazná. – Maga nem olyan, mint amilyenre számítottam – mondta a bejárati ajtónál. – Mire számított? – A mostohaanyám szeretőjének a feleségére. – Ez úgy hangzik, mintha gúnyolódna velem – jegyeztem meg. Hirtelen elpirult, és ettől fiatalabbnak látszott. – Nem állt szándékomban – mentegetőzött. Indulás előtt belém hasított egy gondolat. – Milyen mostohaanya volt? Azt hittem, vállat von vagy csípős megjegyzést tesz, de helyette elvörösödött, és motyogott valamit. – Úgy képzelem, nem igazán mostohaanyagból gyúrták – mondtam. – Nem kellett volna idejönnie. Nem tartozik magára. Olyan váratlanul vágta be az ajtót, hogy gyorsan hátra kellett lépnem, nehogy rácsapódjon a lábamra.

HETEDIK FEJEZET Egy dologról biztosan tudtam, hogy meg kell tennem a temetés előtt. A bírósági vizsgálat óta fontolgattam, elképzeltem, milyen volna, és mostanában még álmodtam is róla – hirtelen ébredtem a London közepén lévő mély gödörről szóló álmokból: Greg piros autója a gödör aljához csapódik, és ott lángra lobban. Porton Way. Felébredve láttam a szélvédőhöz nyomódott arcát, a rémülettől tátott száját. Vagy a Milenáéhoz préselődött testét, miközben lángok nyaldossák őket. Megkérhettem volna Gwent vagy Maryt, boldogan elkísértek volna, de egyedül kellett megtennem. így aztán a temetés előtti napon, amikor a végső simításokat kellett volna végeznem, keletnek indultam. Londonnak ezt a részét nem igazán ismertem, de nem volt messze az otthonunktól (az otthonodtól, javítottam ki magam dühösen: nincs többé „mi”), és eltévedtem, Stratfordnál kötöttem ki. Körülbelül huszonöt percnyi gyaloglás után értem Porton Waybe, kis híján megölettem magam, amikor átrohantam a Londonból keletre kivezető nagy főútvonalon. A reggeli indulásomkor még szürke ég mostanra vészjósló vörösesbarnába fordult; vihar közelgett, időnként esőcseppek fröccsentek az arcomra. Metsző szél söpört végig a londoni utcákon, felkapta a szemetet és az utolsó őszi leveleket, amelyek a járdán kavarogtak. Az egész területen építkezés zajlott. Látóhatárra meredő óriási daruk, mély árkokkal sebzett törmelékké és ragadós sárrá változtatott nagy földdarabok. Magas kerítések mögött konténerházak, védősisakban ásó férfiak, ideiglenes lámpákkal elterelt forgalom. A meredek lejtő alján fekvő Porton Way gyászos, kihalt, félig lerombolt raktárházakkal és öreg házak maradványaival teli környék volt. Mindenfelé téglahalmokat és betontömböket hordtak össze. Egyetlen ház állt még mindig a romok között, bár az elülső falát már lebontották. Még lentről is látszott a tapéta meg a régi fürdőkád. Valamikor emberek laktak ott, gondoltam, a konyhában üldögéltek. Megnéztem a térképet, ujjal követtem az útvonalat, amerre Greg hajtott. Micsoda iszapszínű, barátságtalan, ronda hely találka lebonyolítására! Mindenesetre félreeső. Még most, a délelőtt közepén is néptelen volt; mintha felfüggesztették volna a munkálatokat. Miközben a végzetes kanyar felé vánszorogtam, eleredt az eső, megnyílt és kiáradt az ég, víz csurgott végig az arcomon, beszivárgott az alkalomhoz nem illő dzsekim alá. Hamarosan teljesen átázott a nadrágszáram alja. Víz szortyogott a cipőmben. Vizes haj tapadt az arcomra. Alig láttam, hová megyek. Azután odaértem az éles fordulóhoz. Itt történt. Greg egyenesen előrehajtott, és lezuhant a töltésen. Behunytam a szemem, majd ismét kinyitottam. Pontosan hol ért földet? Maradt ott valami az autóból? Elhagytam az utat, és lefelé ereszkedtem a lejtőn, de csúszott a sár, mint az agyag, elestem, kinyújtottam a kezem, hogy megtámaszkodjak, egy sűrű tüskebokor elszakította a kabátom ujját. Hallottam, ahogy felsikítok. Úgy éreztem, sokáig tartott, mire leértem a lejtő aljára, és mire megérkeztem, sáros és ázott lettem. Lüktetett a homlokom, és amikor megérintettem, a kezem vörös lett a vértől, amely a szemembe szivárgott, alig láttam tőle. Levettem a sálamat, és a vágásra szorítottam. Mit is akartam ott? Mit reméltem igazolni – hogy Greg nem volt ott? Nem akarta, de ott volt. Hogy nem nézte el az éles kanyart? Nem akarta, de elnézte. Hogy be volt kapcsolva a biztonsági öve? Be akarta kapcsolni, de nem tette. Mit reméltem találni – érezni? Valamiféle – mi volt az a rémes szó, amelyet a halottkém használt a vizsgálaton? – lezárást? Természetesen nem, de tudtam, hogy mindenképpen ott kell lennem, afféle szertartásképpen, amelynek nincs következménye, és amely mit sem számít.

Teljesen csupasz volt a hely, ahol az autó földet ért, bár kétségtelenül látszott, hogy nem régen történt. Egy folton szénné égett a föld, kis kráter keletkezett Porton Way nagyobb kráterében. Odamentem, és leguggoltam. Szóval itt halt meg Greg. A földbe vájt sebhelyet bámultam. Letöröltem magamról az ömlő esőt, hátrasimítottam a hajamat. Vércsöppek hullottak a sálról, amelyet még mindig a homlokomra szorítottam, éreztem a vér ízét, azt a vasas utóízt. A vizsgálaton azt mondta a nő, Greg nem szenvedett. Tudta egyáltalán, hogy haldoklik, hogy eljött a vég, vagy még ahhoz is túl gyorsan történt minden? Gondolt vajon rám? Végül felálltam, szánalmasan eláztam, és fázni kezdtem, a lábamra tapadt a farmerom. Nem volt mit keresnem. Hátat fordítottam a helyszínnek, és felfelé vánszorogtam az emelkedőn. Egyszer csak rájöttem, hogy elejtettem a sálamat, és amikor visszafordultam, meg is pillantottam, színfoszlány volt a sáros földön. Könnyként szivárgott az arcomon a vér, és amikor végre odaértem a metróállomáshoz, azt láttam, furán néznek rám az emberek. Nem törődtem vele. A délután közepe táján értem haza, az ujjaim annyira elzsibbadtak, hogy alig tudtam elfordítani a kulcsot a zárban. – Szia, Ellie! Megriasztott a mögülem érkező hangja, megfordultam. – Joe! Mit csinálsz itt? – Na, mit gondolsz? Látogatóba jöttem. De mondd, mi a csudát műveltél? Egészen... – Elhallgatott, szinte megbűvölve bámult rám. – Bámulatosan nézel ki – bökte ki végül. – Ó, semmit. Épp csak elmentem, és szakadni kezdett az eső – magyaráztam erőtlenül. Még Joe–nak sem nagyon akartam beszélni a nap történéseiről. – Csupa vér az arcod. – Ja, semmiség. Az eső miatt valószínűleg rosszabbnak látszik, mint amilyen. Bejössz? – Csak egy percre. Nagy nehezen kinyitottam az ajtót, és beléptünk az előszobába. Lehúztam a rászáradt sárral borított csizmámat, kikecmeregtem a kabátomból, és a padlóra csöpögve álltam. – Tessék – mondta Joe. – Nem lényeges, csak arra gondoltam, örülnél neki. A konyhában volt, elfeledkeztünk róla. Elhozta nekem Greg kedvenc bögréjét. A rányomtatott, bár a sok mosogatástól már elhalványult fényképen Greg épp befut az előző évi maratonid tás végén. Átvettem Joe– tól, és csak néztem Greg győzedelmes, fáradt mosolyát. Utána találkoztunk, átöleltem izzadt testét, megcsókoltam izzadt arcát és sós ajkát. – És érdeklődni akartam, segíthetek– e valamiben a temetéssel kapcsolatban. – Talán csak érdeklődni akartál, és pont – válaszoltam. Bánatosan rám mosolygott. – Úgy látom, kitűnően gondoskodsz magadról. Menj, fürödj meg. – Azt fogom tenni. – Tehetek addig valamit érted? Rendet rakjak, takarítsak, vagy készítsek neked valami meleg italt? – Kedves tőled, de köszönöm, nem. – Ellie? – Tessék. – Jól vagy? – Micsoda? Ja, igen. Hiszen tudod. – Szólsz, ha másként alakul? – Igen.

NYOLCADIK FEJEZET Utólag csak kusza, kivétel nélkül rossz pillanatok gyűjteményeként emlékeztem a temetésre. Azt mondták, a fél tizenkettes kezdés előtt öt perccel kell érkeznünk, mert előtte és utána is van temetés. így aztán az észak– londoni krematórium előtt vártunk a sorunkra. Régi barátok, családtagok gyűltek össze, ácsorogtunk, nem pontosan tudtuk, mit mondjunk vagy tegyünk. Észrevettem, hogy némelyek felismerik egymást, elmosolyodnak, azután eszükbe jut, hogy temetésre jöttek, és szomorú arckifejezést erőltetnek magukra. Megérkezett a halottaskocsi, kinyílt a hátsó ajtaja, és kirakták a nyírfavesszőből font koporsót. Mr. Collingwood állandóan szarkofágként emlegette, mintha az több tiszteletet fejezne ki a halott iránt. Nem koporsóvivők hozták, hanem idióta kis targoncán gurították a kápolnába, amely úgy nézett ki, mint amit eredetileg élelmiszer– áruházi csomagolóládák mozgatására szántak. Nehézkesen zörgött a résekkel tagolt utcaköveken. Mr. Collingwood előre figyelmeztetett erre, azt mondta, a biztosítójuk erőltette rájuk. Súlyos hátsérülésekről szóló jelentések születtek. Egy középkorú nő, valószínűleg Greg rokona, megkérdezte, utána kell– e mennünk. – Előbb a helyére teszik – válaszoltam neki. – Nem tudom, végzett– e már az előttünk lévő csoport. Mintha teniszpályát béreltünk volna. Greg rokona, ha az volt, mellettem maradt. Nem éreztem szükségét udvarias társalgásnak. – Részvétem – mondta. Még mindig nem dolgoztam ki, mit feleljek a részvétnyilvánításokra. A köszönöm nem tűnt teljesen megfelelőnek. Néhányszor valami értelmetlen dolgot mormoltam. Ezúttal csak bólintottam. – Rettenetes lehet önnek – folytatta a nő. – Természetesen az – hagytam rá. – Igazi csapás. Még mindig nem akart odébb menni. – Úgy értem, rémesek voltak a körülmények – magyarázta. – Olyan... Nos, érti, ugye... Önnek bizonyára... Ekkor azt gondoltam, ó, rendben van, már értem. Hirtelen vérszomjas lettem. – Mire céloz? Ő azonban durvább volt nálam. Nem lehetett eltéríteni. – A körülményekre célzok – pontosított. – Az illetőre, akivel meghalt. Bizonyára felzaklatta. Mintha az ujjával turkált volna a nyílt sebemben, hogy kiderítse, vajon sírni vagy ordítani fogok– e. Nem akartam a kedvére tenni. Semmivel sem akartam kedveskedni neki. – Szomorúvá tesz, hogy elveszítettem a férjemet – tájékoztattam. – Nincs más mondanivalóm. – Faképnél hagytam, és a parkot nézegettem. Szokásos bokrok meg sövények voltak benne, azok a fajták, amelyeket üzleti negyedek parkolóiban látni. Magának az épületnek a huszadik század közepére jellemző komoly, ugyanakkor jellegtelen külseje volt, némileg templomra is, iskolára is emlékeztetett. Mögötte és fölötte tornyosult a kémény. Nem tudták elrejteni. Füst kígyózott belőle. Nem lehetett Greg. Még nem. Ekkor leesett a tantusz. Addig is tudtam már, csak talán kirekesztettem a tudatomból, különösen a temetés idejére. Mindenki, kivétel nélkül mindenki tudta, hogy Greg egy nővel halt meg, és hogy ez azt jelenti, viszonyuk volt. És rólam vajon mit gondoltak? A következő emlékem a temetésről az, amikor bent vagyok, legelöl, Greg szülei mellett. Éreztem magam mögött a gyászolók tömegét, a tarkómat bámuló embereket. Sajnáltak, de mi

más mozdult bennük? Némi feszélyezettség, megvetés? Szegény, öreg Elbe! Nemcsak megözvegyült: megszégyenült, magára maradt, hazugságnak bizonyult a házassága. Vajon eltöprengtek rajmnk? Greg kalandozó természetének tulajdonították? Vagy Elbe kudarcának feleségként? Greg öccse, Ian, és húga, Kate, felhívott, a temetéssel kapcsolatos javaslatokat tettek. Először rossz néven vettem. Tulajdonosnak, birtokon belülinek tekintenem magam. Azután hirtelen úgy gondoltam a temetésre, mint a Desert Island Discs rémálom– változatára: zenét és verset kell választanom, hogy megmutassam, milyen érzékeny és érdekes ember volt Greg, és milyen jól ismertem. Undorított a gondolat, hogy annak mérlegelésével kell költeményt keresnem, jó ízlésűnek tartanak– e majd az emberek, így aztán visszahívtam lant és Kate– et, és rájuk bíztam a dolgot. Ian előrement, felolvasott egy Viktória korabeli verset, amelynek vigasztalónak kellett volna lennie, én azonban csak a feléig követtem. Azután Greg másik öccse, Simon olvasott valamit a Bibliából, amire az iskolai összejövetelek idejéből emlékeztem. Erre sem tudtam figyelni. Az egyes szavaknak volt értelmük, de a mondatok jelentését elfelejtettem. Aztán Kate közölte, hogy a soron következő zenemű sokat jelentett Greg számára. Túlságosan hosszúra nyúló szünet következett, majd recsegés-ropogás hallatszott a falon elhelyezett hangszórókból, miközben valaki megnyomta a lejátszás gombot, az utána felcsendülő zene nyilvánvaló tévedés volt, talán a következő vagy az előző temetéshez tartozott. Rockballada Kevin Costner egyik filmjéből. Tökéletesen távol állt Gregtől, aki a steel gitáron játszott nyávogó hangvételű dalokat kedvelte ráncos, börtönviselt vagy annak kinéző amerikaiak előadásában. Kate– re pillantottam, rémületet láttam az arcán. Láthatóan azon töprengett, kirohanjon– e, és leállítsa– e a rémes dalt, majd megkeresse, és feltegye– e a jó CD– t, de azután úgy döntött, nem teheti. Egyetlen része volt a temetésnek, amely jelentett valamit a számomra. Egyetlen röpke pillanatra élénk látomásom támadt arról, milyen volna, ha Greg ott lenne, hogyan nézne rám, hogyan igyekezne elfojtani a nevetését, és hogyan vihognánk minderről utólag, hogyan válna állandó vicctémává. Egész nap ekkor álltam a legközelebb a síráshoz, de még ekkor sem sírtam. Amikor a végén kifelé indultunk, belefutottunk a bejutni igyekvő másik társaságba, és rájöttem, hogy további egy óra múlva ők is találkozni fognak a következővel. A bánat futószalagján haladtunk. Az összes jelenlévőt meghívtam az otthonomba, minden idők legrosszabb összejövetelét tartottuk. Nem mintha rossz lett volna az étel, távolról sem. Először azt terveztem, konyhakész dolgokat veszek a boltban, azután mégis úgy döntöttem, magam készítem, amit csak tudok. Az előző délutánt és estét gyümölcskosárkák sütésével töltöttem, azonkívül kecskesajtot, vöröshagymát, koktélparadicsomot, mozzarellát és szalámit raktam tálakra. Falatnyi pirítósokra is tettem belőlük. Piros színű paprikákat töltöttem, és sajtos rudakat sütöttem. Vettem egy kiló szardellával és csilivel töltött olívabogyót. Vettem egy láda vörösbort és egy láda fehéret. Sütöttem két tortát. Volt kávé, tea, különféle párlatok, mégis minden idők legrosszabb összejövetele volt. Különféle rossz bulik alkotóelemeit egyesítette. Először is, egy csomó ember nem jött el. Néhány barát még a temetésen sem volt jelen. Mások nem jelentek meg a lakásomon. Talán feszélyezték őket a körülmények, zavarta őket a megalázó helyzet. Ez mellőzöttség, visszautasítottság légkörét keltette. Amikor kezdtek befutni az emberek, azok a kamaszkori bulik jutottak eszembe, amelyeken az egyik sarokban gyülekeznek a fiúk, egymás között röhögnek, a lányokat bámulják, de nem mernek közeledni hozzájuk. Valami történt. Lehet, hogy megmérgeződtem, de úgy éreztem, mintha Greg elhagyott volna Milenáért, és akadtak, akik az ő pártját fogták ellenemben.

Gwen és Mary ott volt, és természetesen mindketten az én táboromhoz tartoztak. Etelt– italt hoztak, körülöttem lebzseltek, támogató szavakat mormoltak. Már– már azt vártam, hogy a földre tesszük a retikülünket, és körültáncoljuk őket. Ott voltak a szüleim, öregen és gyűrötten, és Maria, a testvérem, aki dühösnek látszott – mintha Greg személyesen neki ártott volna a móddal, ahogy meghalt. Ott volt még Fergus, akinek dagadt volt a szeme a bánattól; irigyeltem érte. Valamit fel akart olvasni a temetésen, de az utolsó pillanatban letett róla. Azt mondta, nem hiszi, hogy képes volna megtenni. Feleségétől, Jemmától tudtam meg – aki a terhesség előrehaladott stádiumában volt már– , hogy Fergus a történtek óta kisebb– nagyobb szünetekkel állandóan zokog. Voltak, akik a táborok között ingáztak, például Joe és Tania, hősies és kudarcra ítélt erőfeszítéseket tettek azért, hogy egyesítsék őket. Külön csoportosultak Greg barátai és az enyémek, ami erőltetettnek és kellemetlennek hatott. Különös módon nem barátoktól kaptam a legtöbb vigasztalást, természetesen nem is családtagoktól, hanem azoktól, akikkel korábban még sosem találkoztam. Például egy régi általános iskolai baráttól, akit a James névről azonosítottam, és akivel Greg zsákfutóversenyeken indult; vagy attól a nagydarab, vérebére hasonlító arcú férfitól, aki zongorázni tanította a kamaszkorú Greget. Számtalan ügyfél tudatta velem, milyen nagymértékben támaszkodtak Gregre, bíztak benne, menynyire kedvelték, és menyire fog nekik hiányozni most, hogy eltávozott. Igazi megkönnyebbülést jelentett olyanokkal lenni, akik nem ismerték az elhalálozása mögötti háttértörténetet, és pusztán azért jöttek, hogy búcsút vegyenek tőle. – Nagyon kedves fiatalember volt – jelentette ki Mrs. Stutton éles hangon. Fekete selyemszoknyát és varrott harisnyát viselt, ráncos volt az arca, ezüstfehér haját kifogástalan kontyba tűzte. Nagyon öregnek és nagyon gazdagnak látszott, sasorra volt, és kimért modora, mintha egy régebbi korból lépett volna elő. – Igen, az volt – hagytam rá. – Mindig vártam a látogatásait. Hiányozni fog. – Sajnálom – vigasztaltam képtelen módon. – Ami azt illeti, a halála utáni napon akart felkeresni. Legalábbis így hallottam. Amikor hiába vártam rá, felhívtam az irodát, érdeklődtem a holléte felől. Rendkívül megdöbbentem. – Átható pillantást vetett rám. – Két hónap múlva betöltőm a nyolcvannyolcat. Ez nincs rendben, igaz? Amikor valaki soron kívül hal meg. Nem tudtam megszólalni, felemelte a kezét, mint egy cica a mancsát, és könnyedén az enyémre tette. – Részvétem, kedvesem – mondta búcsúzóul. Összességében mégis halotti tor volt, amelyen mintha senki sem lett volna képes azt tenni, amire az egészet kitalálták. Nem tudtak úgy kondoleálni, hogy ne tűntek volna feszélyezettnek vagy alattomosnak; nem tudták átadni magukat az egyszerű, érzelmes emlékezésnek az elhunytról. Semmi mást sem tudtak tenni. Némelyek majszoltak valamit, mások bort kortyolgattak (a nő, aki a halottasház előtt csatlakozott hozzám, a kelleténél jóval többet, akár a bűntudat miatt, akár valamiféle kifacsarodott bosszúvágytól hajtva). Végül fokozatosan elpárologtak. Gwennel és Maryvel magunkra maradtunk Greg maroknyi rokonával, akiket nem ismertem; taxit hívtak, amely csak nem akart megérkezni. A kanapén ültek az üres poharukkal, és visszautasítottak minden szendvicset és ételt, mondván, hogy elvenné az étvágyukat a vacsorától. Többször is telefonáltak a taxitársaságnak, miközben pakoltunk, törölgettünk és kiporszívóztunk körülöttük. Egy idő után aztán gyalogosan távoztak, miközben arról motyogtak, hogy majd az utcán leintenek egy taxit, vagy metróra ülnek. Gwen és Mary maradt, felbontottam még egy üveg bort, és beszéltem nekik a krematórium előtt megismert nőről meg az általa elmondott történetről, mire Mary ezt válaszolta:

– Nem kell harcolnod ellene. Megkérdeztem, mire gondol, azt felelte, nem kell magam rosszul éreznem emiatt. A férfiak hitvány fráterek. A barátaim szeretnek és támogatnak. Majd túljutok rajta. Nem emlékszem, hogy bármit is hozzáfűztem volna. Inkább egyik pohárral a másik után töltöttem magamnak a borból, és úgy ittam, mintha kielégíthetetlen szomjúság gyötörne. Megkérdezték, akarom– e, hogy maradjanak, de nem akartam, így aztán elmentek, én pedig, azt hiszem, megittam még egy pohár bort, csaknem színültig töltöttem a nagy poharat, úgyhogy két kézzel kellett fognom. Tízéves koromban meghalt a nagymamám. Nem akartam elmenni a temetésére, de anyám azt mondta, azért járunk temetésre, hogy elbúcsúzzunk az emberektől, akik meghaltak. Gondolunk rájuk, sírunk értük, elköszönünk tőlük, azután visszatérünk a rendes életünkhöz. Ruhástul feküdtem az ágyon, és nem tudtam eldönteni, vajon a szoba forog– e körülöttem, vagy az ágy forog– e a szobában, és hogy filozofikus értelemben véve van– e különbség a kettő között. De fektémben, részegebben, mint az első egyetemi évem óta bármikor, tudtam, hogy aznap nem sirattam el Greget, ráadásul el sem köszöntem tőle.

KILENCEDIK FEJEZET Az éjszaka közepén hirtelen felültem az ágyban, és a sötétbe meredtem. Nem tudtam, hány óra van. Kikapcsoltam a digitális órát, mert az utóbbi hetekben rettegni kezdtem attól, hogy hajnalban felébredek, és a percek múlását figyelem. Csak azt tudtam, hogy sötét van, és valami megszületett bennem. Egy gondolat, amely valószínűleg befurakodott az álmaimba. Egy emlék. Amint véleményem szerint a legtöbb házaspár, úgy néha mi is beszélgettünk Greggel arról, melyik barátunk lehet hűtlen. Végül arra jutottunk, hogy ha minden harmadik párnál előfordult megcsalás, akkor egymást eláruló emberek vesznek minket körül. Ezúttal olyan élénken átéltem az egyik ilyen alkalmat, mintha éppen akkor játszódna, együtt feküdnénk az ágyban, jó melegben a paplan alatt, egymással szemben a szürkületi fényben, keze a csípőmön, lábfejem a lábikráján. – A szüleim? – gondolkodott hangosan, én pedig kuncogva válaszoltam: – Kizárt! – És a te szüleid? – Ugyan! – Akkor ki? – Fergus és Jemma? – vetettem fel. – Lehetetlen. Csak néhány éve vannak együtt, és Fergus nem az a fajta fickó. – Miért, milyen az olyan fickó? És különben sem csak ő lehet, Jemma is szóba jöhet. – Ő túlságosan erkölcsös. És túlságosan állapotos. Na és mi a helyzet Maryvel meg Ériekéi? – Mary elmondta volna – szögeztem le határozottan. – Biztos? Na és ha Eric volt az? – Azt is mondta volna Mary. És ha nem, akkor is tudnám. – Honnan? – Csak úgy. Mary rosszul hazudik. Foltos lesz a nyaka. – Na és mi van velem, kinéznéd belőlem? – Igen, úgyhogy vigyázz! – Honnan tudnád? – Csak tudnám. – Bolondul bízol bennem! Egymásra mosolyogtunk, biztosak voltunk a boldogságunkban. Felkeltem, papucsba bújtam, lementem a konyhába, felkapcsoltam a mennyezetvilágítást, hunyorogtam a hirtelen káprázatban. A falióra majdnem hármat mutatott. Odakint fújt a szél, és miközben az ablakhoz nyomtam az arcomat, igyekezvén kivenni a tetők és a kémények formáját, elképzeltem az embereket, amint biztonságban fekszenek egymással az ágyban, melegben és álomba merülten. Még mindig hallottam Greg hangját, láttam a mosolyát, és mintha gyomorszájon vágott volna az emlék mérhetetlen vigasza és a hideg, üres sötétség közötti ellentét, könny szökött a szemembe. Senki nem beszél róla, milyen lehet a testi boldogtalanság, mennyi fájdalmat okoz az arcüregben és a torokban, a mandulában, az izmokban és a csontokban. Készítettem egy csésze forró csokoládét, és lassan megittam. Greg arca elhalványult. Tudtam, nincs jelen, sehol sincs. A hamvai kis négyszögletes, gumiszalaggal körülvett dobozban vannak. De hallottam incselkedő hangját. Bolondul bízol bennem, ezt mondta. – Szia, Fergus!

– Te vagy az, Ellie? – Tágra nyílt a szeme a meglepetéstől. Még fürdőköpeny volt rajta, nem borotválkozott, arca püffedt volt az álomtól. – Jól vagy? – Felébresztettelek? – Mi történt? – Bejöhetek? Hátralépett, szorosabbra igazította a köpenyét, én pedig a konyhába mentem, ahol oly sokszor üldögéltünk négyesben, csaknem világosig, házhoz szállított ételt eszegettünk, kártyáztunk, iszogattunk. Még az asztalon voltak a vacsora maradványai: egymásra rakott két tányér, üres tálalóedény, fél üveg vörösbor. Fergus nekilátott, hogy összeszedje őket, a villák csörömpölve a konyhakőre estek. – Tudom, kissé korán van. – Nem érdekes. Kérsz kávét? Teát? Reggelit? Vesevelőt? Ez utóbbit csak viccnek szántam. Jemma a végtelenségig ágyban marad. Szülési szabadságon van. Beszéd közben is láttam az arcán a szorongást: Jemma szülési szabadságon van, nekem nincs gyerekem, meddő vagyok, megszégyenített, magányos. – Köszönöm, kávét kérek. Meg talán pirítóst. – Lekvárt, mézet, dzsemet? – Bármit. Mondjuk mézet. – Ha egyáltalán van itthon. Nem. Méz nincs. Igazából dzsem sincs. – Jó lesz a lekvár. – Úgy tűnt, a temetés rendben lezajlott– jegyezte meg óvatosan, miközben megtöltötte a vízforralót, és egy szelet kenyeret csúsztatott a pirítóba. – A temetés rémes volt. Szomorúan mosolygott rám. – Senki sem tudta, mit is mondjon. – De legalább túl vagy rajta. – Nem igazán. Felhúzott szemöldökkel nézett. – Ezt meg hogy érted? – Úgy döntöttem, hiszek neki. A forralóban gyöngyözni kezdett a víz, gőzfelhőket lövellt a levegőbe. Fergus kanállal gondosan kimérte a kávét a kannába, azután rátöltötte a vizet. Csak akkor nézett a szemembe, amikor átadta a forró csészét. – Hogy mondod? – kérdezte. – Gregnek nem volt szeretője. – Ó! – Fergus figyelmesen, kis koppanás kíséretében letette a csészéjét az asztalra, majd a kézfejével megtörölte a száját. – Értem. – Egyrészt ez a látszat, mivel azzal a nővel együtt halt meg. – így van. – Másrészt bízom benne. – Igen. – Kitartóan hiszek neki. Nem hagyom el. Azt vártam, Fergus majd előjön azzal, hogy Greg halott, de nem tette. – Értem. – Azzal ismét felkapta a bögréjét, és a pereme fölül bámult rám. – Nos, úgy vélem, ez jó. – Igen, az. – Úgy értem, jó, ha így megbékélsz a történtekkel. – Nem. – Nem? – Mert mi történt?

Fergus a homlokát ráncolta, és a hajába túrt, amitől az az égnek meredt, és szomorú bohóc kinézetét kölcsönözte neki. A kávéba mártotta, majd lenyalta az ujját. – Miért nem árulod el, min gondolkodsz, Ellie? – bökte ki végül. – Amikor az irodában dolgoztál neki, láttad bármi jelét annak, hogy... Tudod, hogy belebonyolódott valamibe? – Nem. – Semmit? – Semmit. Ez nem jelenti azt, hogy... Félbeszakítottam, mert tudtam, mit akar mondani. – Nézd, Fergus, Greg egy nővel együtt halt meg. De nem volt vele viszonya. Nem volt. Rendben? Akkor mit csináltak együtt5 Ez a kérdés, ugye? Más lehetőségekből is kiindulhatunk. – Fergus szótlanul nézett. – Kapásból az jut eszembe, hogy akár stoppos is lehetett a nő. Fergus egy pillanatig elgondolkodott. – Nem akarok az ördög ügyvédje lenni, de ez a nő... – Milena Livingstone. – Afféle üzletasszony volt, ugye? – Afféle. – Szoktak azok stoppolni? Londonban? – Vagy üzleti kapcsolatban álltak. – Valóban. – Greg el akarta vinni valahová. – Miért ne? – Vagyis hiszel neki? – Nézd, Ellie, Greg nincs itt, nem hihetek neki. A férjed, az én legjobb barátom, a férfi, akit mindketten szerettünk és pokolian hiányolunk, halott. Ez a lényeg, nem igaz? Mintha az önáltatástól, hogy nem dugott más nővel, már nem is volna halott. Meg fogsz őrülni, ha így folytatod. – Csak azért véled így, mert azt hiszed, tévedek, becsapom magam, és Greg hűtlen volt hozzám. – Soha nem fogod megtudni, mi történt – mondta fáradtan. Számolnom kellett volna, hányszor mondták már ezt nekem. – Hiszek neki, bízom benne – tettem hozzá. – Ennyi nekem elég. Egyébként pedig ég a pirítós.

Vasárnap együtt ebédeltünk Joe– val, Alisonnal és Beckyvel, a három gyerekük egyikével, aki az apja kék szemét és az anyja sápadtságát, zárkózottságát örökölte. Elismételtem, amit Fergusnek mondtam. Három ember előtt nehezebb volt. Erőltetettnek és túlzott bizonygatásnak hatott. Láttam, hogy Jóénak megereszkedik a válla, és lemondó pillantást vet Alisonra, mielőtt felém fordul, a villájáról lelógott a salátalevél. – Kedvesem! – kezdte. – Tudom, mi következik – fojtottam belé a szót. – Kedvesem! Vagyis végtelen türelemmel el akarod magyarázni, miért gondolod, hogy csökönyösen és önromboló módon viselkedem. A tudomásomra akarod hozni, hogy soha nem fogom kideríteni az igazságot, meg kell tanulnom együtt élni ezzel a bizonytalansággal, és tovább kell lépnem. És talán még azt is közölni fogod, hogy mindez a gyász megnyilvánulása.

– Igen, nagyjából ezt akartam mondani. Meg azt, hogy szeretünk, és amiben csak tudunk, segíteni akarunk. – Melegítesz vizet, Becky? – kérdezte Alison szelíden. – Hozom a sajtot. – Nem szükséges tapintatoskodnod, Alison – nyugtattam meg mosolyogva. – Ahhoz túl régóta és túl jól ismerjük egymást. Minden rendben van. Jól vagyok. Komolyan. Épp csak arra gondoltam, tudnotok kell, hogy Greg nem volt hűtlen. – Jól van. – Jobb volna, ha valaki hinne is nekem. A férfi a küszöbömön állt, alig látszott ki a kezében tartott rozoga fa hintaszék mögül. – Terry Long vagyok – mutatkozott be. – Elhoztam a széket. – Várakozásteljesen nézett rám. – Nem... – A feleségemnek. Ez a karácsonyi ajándéka. Azt mondta, rendbe hozza nekünk. Kissé megkopott, amint látja. De mivel a nagyapjáé volt, ezért érzelmi értéke van. – Ez valami tévedés lehet. – Szeptember elején hívtam önt telefonon. Azt mondta, rendben lesz. – Azóta változtak a dolgok – mentegetőztem. – Nem vállalok új munkát. – De azt mondta... – Megkeményedtek a vonásai. Letette a széket, amely kattogó hangot adva lágyan ringott közöttünk. Alaposan megsérült az egyik talpa. – Nem hagyhatja így cserben az embereket! – Sajnálom. – Ennyi az egész? Hogy sajnálja? – Nagyon sajnálom. Képtelen vagyok rá. Tényleg. Sajnálom. – Egyre csak ezt a szót ismételgettem: sajnálom, sajnálom, sajnálom. Végül a férfi elment, otthagyta a hintaszéket. Még a háta is dühösnek látszott. Fogtam a bútort, bevágtam az ajtót, a házon át a kertbe mentem, ahol kinyitottam a pajtát; megerősítették az ajtót, és három lakattal zártam, miután egy évvel korábban betört egy fiatalokból álló banda, és ellopta néhány szerszámomat. Odabent számtalan létrás támlájú szék állt, egy sötét tölgyfából készült sarokszekrény, egy hátsó fal nélküli, csinos kőrisvitrin, egy rondán meghasadt, az egykori domborított díszítés nyomait viselő, ívelt tetejű láda és egy György korabeli íróasztal. Mind arra vártak, hogy kezelésbe vegyem őket. Bementem, fel sem gyújtottam a lámpát, végigfuttattam az ujjamat a fafelületeken. Bár hosszú napok óta nem jártam ott, még mindig érződött a fűrészpor és a viasz csodálatos illata. Gyaluforgács hevert a földön. Leguggoltam, felemeltem egy vékony szeletkét, egy ideig babráltam, azon töprengtem, visszajövök– e valaha is ide dolgozni. Greggel általában ostobaságok miatt veszekedtünk. Ki a soros a szemetes ürítésében. Miért nem öblítette le a mosdót borotválkozás után. Miért nem tudom, mennyire idegesítő, amikor körülötte takarítok, vagy éppen olyan hangerővel morgolódok magamban, hogy „véletlenül” meghallja. Vagy amikor a mondat közepén félbeszakít. Vagy amikor elhasználom a meleg vizet. Ruhák miatt veszekedtünk, amelyek összementek a mosásban, elrontott ügyintézés, szétfőtt tészta és odaégett pirítós miatt, meggondolatlan szavak, lényegtelen ügyek, takarítási és gazdálkodási témák miatt. Soha nem zördültünk össze nagy dolgokon, amilyen Isten vagy a háború, félrevezetés vagy féltékenység. Ehhez nem töltöttünk elég időt együtt.

– Szóval nem hiszel nekem? A Heathben sétáltam Maryvel. Hűvös, szürke nap volt, kevés esőt is hozott a szél. Sodródó, nedves faleveleken csúszkálva bóklásztunk. Az egyéves Robin háti hordozóban

aludt, lépéseink ütemére ide– oda billegett a nyakán a kopasz, bársonyos bőrű feje. Pocakos kis teste jobbra– balra hintázva követte Mary járását. – Nem azt mondtam. Nem pont azt. Azt mondtam... – Hogy a férfiak hitvány fráterek. – Igen. – Vagyis? – Vagyis a férfiak hitvány fráterek. Nézd, Elbe, Greg igazán szeretetre méltó volt. – De? – De nem volt szent. A legtöbb férfi elkóborol, ha lehetőség adódik rá. – Elkóborol? – ismételtem meg. Mindez kezdett dühíteni és idegesíteni. – Mint a birka, amelyik letér a legelőről? – Az egész az alkalmon és a csábításon múlik. Lehet, hogy ez a Milena tette meg az első lépést. – Ennek a Milenának semmi dolga sem volt vele. Sem neki a nővel. Mary hirtelen megállt. Az arcán piros foltok ütköztek ki a hidegtől. A válla fölött bizonytalanul kinyílt Robin szeme, azután ismét becsukódott. Vékony nyálcsík araszolt lefelé az állán. – Ugye, te sem hiszed el, amit mondasz? – kérdezte Mary. – Ugye nem? – De igen, hiszek benne. Te azonban nyilvánvalóan nem. – Az, hogy nem értek egyet veled, nem jelenti azt, hogy ne állnék melletted. Mindannyiunkat el akarsz taszítani magadtól? Ami történt, pocsék dolog. Valóban szörnyű. Fogalmam sincs róla, hogyan dolgoznám fel a helyedben. De ide figyelj! – A karomra tette a kezét. – Valamennyire igenis értem, min mész keresztül. Ismered Ericet? Persze hogy ismered. Tudod, mi történt közvetlenül Robin születése után? Nem túlzók, amikor azt mondom, közvetlenül utána. Egészen pontosan három és fél héttel később. Szomorúság kerített a hatalmába. – Lefeküdt azzal a kolléganőjével. Bizonytalan, sírós és fáradt voltam, égett a mellem, épphogy kiszedték a varratokat, úgyhogy alig tudtam ülni, szóba sem jöhetett a szex; álmodozó, túlsúlyos tehén voltam. És boldog. Olyan boldog, hogy majd elolvadtam. És nemcsak egyszer történt meg, véletlenül részegen vagy ilyesmi, hanem heteken át zajlott. Későn járt haza, sokat zuhanyozott, feltűnően figyelmesen viselkedett, és túlérzékeny lett. Átkozottul közhelyes történet, ugye? Visszatekintve nem is értem, hogyhogy nem jöttem rá, mi történik. Nem mintha nem lettek volna nyilvánvaló jelei. De vak voltam az elégedettségem saját kis kék buborékában. Ténylegesen együtt kellett őket látnom ahhoz, hogy elhiggyem. – Miért nem mondtad el korábban? – Ismét eszembe jutott a Greggel folytatott beszélgetés, amelyben azt bizonygattam, hogy tudnék Eric hűtlenségéről. – Mert szégyenkeztem. És ostobának tartottam magam. – Rám bámult. – Kövérnek, rondának, haszontalannak és meg– szégyenítettnek. Most, a történtek után ismerned kell ezt az érzést. Ezért meséltem el. – Sajnálom, Mary – vigasztaltam. – Bárcsak már korábban beszéltünk volna róla! De másról van szó. – Mi tesz téged és Greget annyira különlegessé? – Greg nem viselkedett volna így. – Én is ezt mondogattam Ericről. – Ösztönösen érzem. – Képtelen vagy szembenézni az igazsággal. A barátod vagyok. Emlékszel? Akkor is megmondhatjuk egymásnak az igazat, ha fájó. – Nem fáj, mert nem igaz. – Előfordult, hogy torkig volt a gyerek miatti szexeléssel?

Nem tehettem róla: fájdalmasan összerándultam, mintha Mary arcul csapott volna. – Ó, Ellie! – Meglágyultak a vonásai. Láttam, hogy könnybe lábad a szeme, és nem tudtam eldönteni, vajon a hidegtől vagy az érzelmektől van– e.

Darby rendőrnő kis szobába vezetett. Piros és sárga művirágok díszlettek az íróasztalon álló kancsóban, és további, ugyancsak sárga virágok a falon lógó bekeretezett képen, Van Gogh Napraforgók című festményének másolatán. Leültem, velem szemben a nő is leült, összekulcsolta a kezét az asztalon. Széles, erős keze volt, látszott, hogy rágja a körmét. Nem hordott gyűrűt. Megviselt, kemény, kellemesen őszinte arcát néztem, meg a rövidre vágott haját, és elégedetten nyugtáztam, hogy a megfelelő emberrel beszélek. Rövid, semmitmondó bevezetés után a lényegre tértem. – A látszat csal – szögeztem le. Kissé közelebb hajolt, szürke szemével az arcomat fürkészte. – Nem hiszem, hogy szerelmi kapcsolata volt Milena Livingstone– nal. Meg sem rezdült az arca. Továbbra is rám nézett, és arra várt, hogy folytassam. – Szerintem valójában nem is ismerték egymást. Idegesen elmosolyodott, majd olyan érthetően és lassan szólalt meg, mintha kicsi gyerek volnék. – Ugyanabban az autóban ültek. – Ezért jöttem ide – mondtam. – Itt valami rejtély lappang. Úgy vélem, ismét rá kell néznie. A beálló csöndben hallottam a folyosóról beszűrődő hangokat. Darby rendőrnő összeérintette az ujjai végét, és nagyot sóhajtott. Előre tudtam, mit fog mondani. – Nézze, Ms. Falkner, a férje autóbalesetben halt meg. – Nem volt bekötve a biztonsági öve, pedig Greg mindig bekötötte. Tovább kell vizsgálódnia. – A halottkém elfogadta a megállapítást, hogy végzetes baleset történt, és hogy más jármű nem vett részt benne. Megértem, mennyire nyugtalanítja és felzaklatja a tény, hogy a férje más nővel volt. A bizonyítás szempontjából érdektelen, milyen ismeretségben voltak egymással. – Egyáltalán nincs bizonyíték, semmiféle – tiltakoztam. – Semmi sem igazolja, hogy a férjem ismerte a nőt. Ismét számítottam rá, mit fog válaszolni. – Ha a férjének viszonya volt valakivel, és titkolta, akkor ez talán nem meglepő. – Állítom, hogy nem ismerte. – Nem. Azt állítja, nem hiszi, hogy ismerte. – A kettő ugyanaz. – Már megbocsásson, de ez nem igaz. Talán fontolóra vehetné, hogy felkeres valakit, aki... – Úgy gondolja, tanácsadásra van szükségem a gyászmunkához? Szakszerű segítségre? – Úgy gondolom, szörnyű megrázkódtatás érte, és nehezére esik elfogadni. – Azt hiszem, ha még egyszer azt mondja valaki: elfogadni, akkor sikítok.

TIZEDIK FEJEZET Olyan gyakran olvastam Greg e– mailjeit, hogy jóformán kívülről tudtam őket. Úgy gondoltam, talán megérzem belőlük, milyen hangulatban volt a halálához vezető napokban és hetekben. Előbukkan bennük valami utalás aggodalomra? Haragra? Rossz előérzetre? Semmit sem találtam, és a levelek fokozatosan ismerőssé váltak, mint a dalok, amelyeket olyan gyakran hallgatunk meg, hogy már nem is halljuk őket. Azután észrevettem valami kápráztatóan nyilvánvaló dolgot, valamit, amit rajtam kívül nyilván mindenki tudott. Minden e– mail jelezte a pontos idejét annak, amikor Greg megnyomta a gombot. Mindegyik levél, akár otthonról, akár az irodai számítógépről küldte, meglehetősen hiteles nyilvántartása volt annak, hol tartózkodott Greg abban a bizonyos pillanatban. Fél órán belül két terjedelmes bevásárlószatyorral tértem vissza a papírboltból. A szőnyegre öntöttem a tartalmát. Poszter méretű színes papírok nagy tekercsét, vonalzókat, különféle színű tollakat, filceket és szövegkiemelőket, valamint kör, négyzet meg csillag alakú kicsi címkéket tartalmazó íveket. Mindez úgy nézett ki, mintha óvodai művészeti foglalkozás nyersanyaga volna. Kiterítettem a padlón négy színes papírívet, nehéz könyvekkel lenyomtam a sarkaikat. Azután vonalzó mentén vékony hegyű csőtollal rácsvonalakat rajzoltam rájuk, mindegyik ív egy– egy hetet ábrázolt Greg életének utolsó hónapjában. Mind a négyen kialakítottam hét– hét oszlopot, amelyeket azután vízszintes vonallal ketté– , majd négyfelé, nyolcfelé és így tovább osztottam, míg mindegyik oszlopot százhuszonnyolc négyszögre nem tagoltam, mindegyik 10– 10 percet jelentett a napban. A reggel nyolctól éjfélig terjedő időszakra összesen kilencvenhat négyszöget vettem igénybe, a maradékokat üresen hagytam. Az éjszakákkal nem törődtem, mert az utolsó hónapban valamennyit kettesben töltöttük. Pusztán az emlékezetemre hagyatkozva áthúzhattam egész estéket, amelyek esetében tudtam, hogy együtt voltunk. Hétvégeken teljes napokat bátran besatírozhattam feketével: a szombatot, amikor Brightonba vonatoztunk, a tengerparton sétáltunk, valami rémes halat és sült krumplit ettünk, vettünk egy antikvár verseskötetet, a visszaúton pedig elaludtam a vállán; a napot, amikor a Regent csatorna mellett egészen a folyóig sétáltunk Kentish Townból. Ez két olyan nap volt, amikor Greg biztosan nem szexeit Milena Livingstone– nal. Azután nekiláttam az e– maileknek. Greg naponta húszat– harmincat, néha többet is írt a munkahelyén. Ezeket alapul véve az I – mint „iroda” – betűt írtam a térkép megfelelő pontjára. Ezek helyenként egész csoportokat alkottak. Gregnek szokása volt levéláradatot indítani rögtön a reggeli érkezés után, még egyet közvetlenül déli egy óra előtt, majd a következőt öt körül, és a nap folyamán elszórva is akadtak levelek. Alig több mint egy óra alatt sorra vettem az e– maileket, majd amikor elkészültem, hátraléptem, és megszemléltem az eredményt. A térkép már kielégítően tarkállott a vonalkázásoktól, ugyanakkor még sok tennivaló maradt. Másnap áthívtam Gwent. Azt mondtam, sürgős, de mivel dolgozott, ezért csak kevéssel hat előtt toppant be. Amint megérkezett, gyorsan a konyhába tereltem, vizet forraltam, kávét készítettem. – Kérsz kekszet? – kínáltam. – Vagy egy szelet gyömbéres kalácsot? Délután sütöttem mindkettőt. Nagyon elfoglalt voltam. Gwen felderült, és kissé meg is riadt. – Kalácsot kérek – döntötte el. – Vékony szeletet. Kitöltöttem a kávét, és tányérra tettem a süteményét. Nem voltam éhes. Főzésre, nem evésre volt szükségem.

– Na, mi a helyzet? – tudakolta Gwen. – Azért rángattál ide, hogy megkóstoljam a kalácsot? Egyébként nagyszerű. – Örülök neki, egyél még. Nem, nem emiatt hívtalak ide. Idd meg a kávédat, és beavatlak. – Beavatsz? Mi ez, meglepetésbuli? – Egyáltalán nem. Mutatni akarok valamit. Szerintem érdekelni fog. Gwen gyorsan ivott még pár kortyot a kávéjából, majd azt mondta, befejezte. Az előszobán át a nappaliba vezettem. – Tessék – böktem ki. – Mi a véleményed róla? Gwen a színes lapokat bámulta a földön, amelyeket különféle színű és formájú jelzések és matricák borítottak. – Jól néz ki – állapította meg Gwen. – Mi akar ez lenni? – Greg élete a halála előtti hónapban – válaszoltam. – Ezt meg hogy érted? Elmagyaráztam neki, hogy a térkép napokat és napszakokat ábrázol. Beszéltem neki az időponttal megjelölt e– mailekről meg a saját emlékeimről, és arról, hogyan bukkantam még nyugtákra is a szendvicsbárokból, amelyekben Greg ebédet vásárolt. A számlákon, amelyek ételről, benzinről vagy papírbolti vásárlásról szóltak, nemcsak az esemény napját, hanem a percre pontos idejét is feltüntették. – Ezek a címkék tehát, a sárga körök meg a zöld négyzetek pillanatokat mutatnak, amelyekről tudom, akkor éppen hol tartózkodott Greg. Meglehetősen elképesztő, ugye? – Igen, de... – Hetente néhány alkalommal Greg felkereste valamelyik ügyfelét. Felhívtam őket, Greg asszisztenseként mutatkoztam be, és azt mondtam, adózási kérdések miatt tudnom kell a találkozó pontos idejét. Mindenki nagyon segítőkész volt. Ezeket az időszakokat kékkel jelöltem. Még így is maradtak hézagok az irodából történt távozása és az ügyfélhez való érkezése között. Képzeld, találtam egy honlapot. Ha beírom az iroda meg az ügyfél lakásának az irányítószámát, megadja a kettő közötti autós útvonal pontos távolságát, sőt még a megtételéhez szükséges időtartamot is. Ezeket pirossal jelöltem, és bár Londonban nem könnyű napközben dugómentes útvonalakat találni, még igy is meglehetősen pontosan illeszkednek az időpontok. Másfél napig tartott az egész – és nézd! – Mit? – Mit látsz? – Rengeteg színt – állapította meg Gwen. – Egy csomó címkét. – Nem – helyesbítettem. – Az a lényeg, mit nem látsz. Négy héten keresztül jóformán nincs olyan időhézag, amelyről ne tudnám, hol volt akkor Greg és mit csinált. – Ami azt jelenti? – Nézd meg a térképet, Gwen – folytattam. – Azt mutatja, hogy Greg keményen dolgozott, utazott, evett, ezt– azt vásárolt, moziba járt velem. De hol van az a darab, amikor félrelépett? Hol van a helye annak, amikor akár csak találkozott is a nővel, akivel meghalt? Hosszú csönd következett. – Ellie – kezdte Gwen – , az isten szerelmére! – Ne! Hagyd abba! – szakítottam félbe. – Figyelj ide egy pillanatra. Beszéltem minderről Marynek. Nem erről – mutattam a térképre – , hanem a Greggel kapcsolatos érzéseimről. Nem mutatott együttérzést. Még haragudott is rám, mintha valamiképpen sértő volna rá nézve, hogy nem fogadtam el azonnal a férjem hűtlenségét és azt, hogy az igazi szerelmével szenvedett autóbalesetet. – Senki sem állítja ezt – tiltakozott Gwen. Szánakozva nézte a térképemet. – Nem igazán tudom, mit kezdjek ezzel. – Kézen fogott. – Nem vagyok szakember, de úgy tudom, a gyász szakaszokra bontható, kezdetben haraggal és elutasítással jelentkezik.

Teljesen érthető, hogy dühös vagy. De a gyászmunkához hozzátartozik még mindennek a meghaladása és az elfogadás elérése. Elhúztam a kezem. – Mindezt én is tudom – mondtam. – Olvastam róla a Cosmo– ban. És tudod, mit gondoltam, miközben a táblázatokat csináltam, és embereket hívogattam mindenféle kitalált ürüggyel? Mennyire megkönnyítené a helyzetemet, ha csak egyetlen törölt e– mailt találnék, vagy egyetlen papírfecnire bukkannék egy zsebben, amely arra utalna, hogy Gregnek szeretője volt. Vagy fény derülne akár egyetlen alkalomra, amikor nem volt ott, ahol lennie kellett, vagy olyan délutánra, amelyről senki sem tudta, hol járt. Szó sincs elutasításról. Akkor dühös és szomorú lehetnék, és folytatódhatna az életem. Nem nagy kunszt bizonyítani, hogy valaki félrelép. Csak rajta kell kapni. De hogyan igazolod az ártatlanságot? Mit javasolsz? Gwen a fejét csóválta. – Nem tudom – ismerte be. – Valami ilyesmit kell csinálnod – mutattam a térképre. – Valami rögeszmés, szélsőséges dolgot. Minden hézagot ki kell tölteni a hézagok között, hogy ne maradjon hely erre a kapcsolatra. Tudod, hogy elmentem a rendőrségre? – Jézusom, Elbe, csak nem?! – Megmondtam annak a rendőrnőnek, hogy meggyőződésem szerint a férjemnek nem volt szeretője. Úgy tűnt, nem hisz nekem. Az a gyanúm, szerinte nem is számít, volt– e, vagy sem. Az ügyet lezárták. Semmi ilyesmiről nem akart hallani. De mit gondolsz, változtatna valamit a helyzeten, ha megmutatnám ezt a térképet a rendőröknek? Gwen a homlokát ráncolva sokáig nézte a térképet. – Őszintén? – kérdezte. – Igen. – Ez elképesztő! Rettenetes, de elképesztő. Nem hiszem, hogy a rendőrök túl sok figyelmet fordítanának rá, de ha mégis, ezt mondhatnák: „Talán más dolgok intézése közben találkozott a nővel. Például szendvicsvásárlás közben, vagy a nő elkísérte az autóban a találkozókra. És lehet, hogy igaza van, abban a hónapban nem randevúztak. A nő esetleg távol volt, és a baleset napján találkoztak ismét.” Nagyot sóhajtottam. Először dühös lettem Gwenre, a legszívesebben kiabáltam volna vele, és ajtót mutattam volna neki, de leállítottam magam. Belemehetett volna a kedvemért a játékba. De inkább azt mondta, amit valóban gondolt. – És ha bármit is mondanának – folytatta Gwen – , az az volna, hogy figyelmen kívül hagyod az egyetlen nyilvánvaló tényt, amely igazán számít, nevezetesen hogy Greg azzal a nővel halt meg. Erre végül mit válaszolhatnál? Egy pillanatra elgondolkodtam. – Azt, hogy nehéz dolog ártatlannak lenni – feleltem. – És lehetetlen dolog az ártatlanságot bizonyítani.

TIZENEGYEDIK FEJEZET Tudtam, hogy senki sincs ott, még mielőtt csöngettem és a súlyos rézgyűrűvel kopogtam volna: egyik ablakból sem látszott villanyfény, és nem állt autó a felhajtón; a ház lakatlan benyomást keltett. Mégis ott álltam, topogtam a hidegben, biztosat akartam tudni. Felnyitottam a levélszekrényt, de csak a fényezett padlót láttam. Bekukucskáltam a földszinti ablakon, és néztem a takaros, üres nappalit, a kisöpört kandallót, a nagyzongora csillogó tetejét, rajta az ezüstkeretbe foglalt fényképeket. Túl rendezett és túl tökéletes volt, inkább hasonlított színpadi díszletre, mint otthonra. Azon töprengtem, mit érezhet Hugo Livingstone. Magányos, dühös, szomorú? Úgy gondol Gregre, ahogy én Milenára: gyűlölettel, féltékenyen és tanácstalanul? Gondol vajon rám? Tud valamit, amit én nem tudok? Aznap reggel, amikor a némileg szikkadt kenyérből és az utolsó kanál lekvárból álló szegényes reggelim fölött üldögéltem, úgy döntöttem, a másik oldalról is meg kell szemlélnem a képet. Átvizsgáltam Greg életét, és semmit sem találtam, de mi a helyzet Milenáéval? Bár az „úgy döntöttem” pontatlan kijelentés, mivel tulajdonképpen az történt, hogy a házban járkáltam, és nem tudtam, mihez kezdjek magammal, felkaptam dolgokat, majd leraktam őket, kinyitottam a hűtőt, azután becsuktam, kibotorkáltam az elhanyagolt, ázott levelekkel borított kertbe, kinyitottam a pajta ajtajának zárját, és a javításra váró bútorokat bámultam. Azután felvettem a kabátomat, sálat tekertem a nyakam köré, és a földalatti– állomásra sétáltam, miközben magamnak sem vallottam be, hogy ismét Livingstone– ék házához igyekszem, és persze azt sem tudtam, mit remélek ott találni. A gúnyosan mosolygó Silviót, aláírt és feldátumozott szerelmes levelet Gregtől Milenának a bódult párt ábrázoló fényképpel? Az apját, aki megerősíti, hogy a feleségének soha nem volt viszonya Greggel, és ezt igazolni is tudja – mivel is? Azt nem lehet igazolni. A nyirkos, szürke novemberi reggelen egyszer csak ott voltam, a nagy ház üres ablakaira meredtem, és szánalmasan törtem a fejem azon, mit is tegyek. A saját kicsi, hideg házamba ugyanis nem térhettem vissza, nem foglalkozhattam a felhalmozódott ügyekkel: számlákkal, levelekkel, telefonüzenetekkel, szennyes ruhával, hullott falevelekkel, törött székekkel, porral, kosszal és sivársággal. Azon kaptam magam, hogy a térképemet böngészem, és gyalog teszem meg a mintegy félmérföldnyi utat a Livingstone– háztól a Milena és a társa által működtetett Party Animals nevű helyig. Megnéztem a cég honlapját, olvastam a londoni Tower– nél és az állatkertnél tartott összejövetelekről, jelmezbálokról, gondos szín– összeállítású aranylakodalmakról, a költőről elnevezett Burns Night ünnepekről, amelyeken kimondottan azoknak készítenek haggist, akik nem szeretik, és a legfontosabb ügyfelek részére tartandó vacsorákról, amelyeken hat elegáns fogást szolgálnak fel. Azokra a bulikra gondoltam, amelyeket mi szerveztünk Greggel: az utolsó pillanatban hívtuk meg az embereket, az utcai szobába zsúfoltuk őket, és mindenkit megkértünk, hogy hozzon magával bort, aztán chili con carnét meg fokhagymás kenyeret készítettünk, zenét hallgattunk, és minden ment a maga útján. A Tulser Road csöndes, lakóházakkal szegélyezett út volt közvetlenül a Vauxhall Bridge túlsó oldalán. Nem hasonlított az irodai környékekre, a tizenegyes számú épület valójában lakóház volt, akárcsak a többi az út két oldalán: nagy ikerházak, egyik oldalukon a kertbe vezető úttal, alagsorral és íves ablakfülkékkel. Mindössze egyetlen csöngőt találtam, és semmi sem utalt arra, hogy itt szervezik az izgalmas és eredeti, a megrendelő egyéniségére szabott rendezvényeket. A földszinti ablakokból fény szűrődött ki; legalább van ott valaki. Felemeltem a kezem, hogy csöngessek, és észrevettem a jegygyűrűmet. Egy pillanatig higgadtan néztem, mintha hirtelen a semmiből került volna oda. Igazából azóta nem vettem le,

amióta Greg – jókora erőfeszítéssel – keresztül préselte az ujjpercemen az anyakönyvi hivatalban. Korábban nehéz lett volna lehúzni, de most, hogy lefogytam, nem állt ellen. Egyszerű tárgy volt, nem tartozott hozzám. A pénztárcámba tettem, és megnyomtam a csöngőt. A vártnál valamivel idősebb nő nyitott ajtót; magas volt, vékony, hosszú lábbal és meglepően dús kebellel. Festett szőke haját sikkesen rövidre vágatta, háromszögletű arcát laza fürtök keretezték. Sápadt bőre épphogy kezdett ráncosodni, szögletes szemüveget viselt. Gyönyörű szabású fekete nadrágot és világoskék vászonblúzt hordott, gomb alakú apró fülbevaló volt a fülében és vékony ezüstlánc a nyakán. Ha sminkelte magát, észrevétlenül tette. Előkelő benyomást keltett, azonnal megkedveltem visszafogott, értelmes vonzerejét. – Jó napot! – köszöntött. – Miben segíthetek? Mély, fátyolos hangon beszélt; udvariasan, ám kissé türelmetlenül. Valahonnan a házból erős zaj hallatszott, mintha ledobtak volna valamit. Láttam, hogy összerezzent és az ajkába harapott. – Itt működik a Party Animals? – Igen. Valami összejövetelt tervez? – Nem – válaszoltam. – Milena Livingstone miatt jöttem. Elkerekedett a szeme, azután láthatóan igyekezett uralkodni magán. Mintha magamat láttam volna. Rájöttem, milyen fárasztó lesz ismét elmondani az egész történetet. – A barátja? – kérdezte, és mielőtt válaszolhattam volna, folytatta: – Nem tudta? Adott volt a pillanat töredéke, amikor azt mondhattam volna, de igen, tudtam, mert a férjem volt a férfi, akivel meghalt. Valami azonban megállított. – Mit nem tudtam? – kérdeztem vissza. – Jöjjön be egy percre. Elnézést, a nevem Frances Shaw. Megráztam kinyújtott kezét. Meleg, erős kézfogása volt; egész halvány rózsaszínűre festette a körmét. Beléptem a küszöbön, ő pedig becsapta mögöttem az ajtót, azután egy folyosón vezetett végig. – Jobb, ha lemegyünk az irodába, már ha egyáltalán annak nevezhetjük. Attól tartok, teljes a zűrzavar. Az alagsorba vitt, és egy nagy szobába jutottunk, amelynek a közepén hosszú asztal állt, rajta összevissza tornyozott papírhalmok és irattartók. A kanapén füzetek, a fal mellett íróasztal, ugyancsak megrakva dossziékkal. Megszólalt a telefon, a szomszéd szobából előjött egy drámaian sötétre festett szemhéjú, magas sarkú csizmát viselő nő. – Felvegyem? – kérdezte. – Ne, bízzuk az üzenetrögzítőre – válaszolta Frances. – Hanem tudod mit, Beth? Esetleg készíthetnél nekünk kávét. Feltéve, ha kér kávét – tette hozzá felém fordulva. – Az nagyszerű volna. – Kicsit kába voltam. – Foglaljon helyet. – Frances felnyalábolta a kanapéról a füzeteket, előbb reménytelenül méricskélte, azután a földre rakta őket. – Mikor találkozott utoljára Milenával? – Nem szeretnék rossz benyomást kelteni önben... – kezdtem. Ismét megcsörrent a telefon, azután a moblitelefonja, amely az asztalon hevert. – A fenébe! Elnézést. Egy pillanat. – Kinyitotta a készüléket, és félrefordult. Hallottam, hogy mormol valamit. Odafent szekrényajtók csapódtak, és Beth csizmájának sarka kopogott a padlón. Leültem a kanapéra, és levettem a kabátomat. A meleg, zsúfolt szoba fészekre hasonlított. Frances becsukta a telefonját, és mellém ült. – Csodálkozom, hogy nem hallotta. Végtelenül sajnálom, hogy tőlem kell megtudnia: Milena meghalt.

Ekkor még megmondhattam volna, ki vagyok, de nem tettem. Még azt sem tudtam biztosan, miért nem. Talán megkönnyebbülést jelentett egy időre áldozatból szemlélővé válni. – Ó! – böktem ki, közben az arcomat dörzsölgettem, mert nem tudtam, milyen képet kellene vágnom. – Bizonyára megrázta a hír. – Nem voltunk nagyon közeli kapcsolatban – mondtam, és ez igaz is volt. – Mostanában halt meg, autóbalesetben. – Milyen szörnyű! – motyogtam. Színésznek éreztem magam, szöveget mondtam, amely semmit sem jelentett számomra. – Rémes történet. Egy férfival volt. – Rövid szünet után hozzátette: – Valakivel, akinek még a létezéséről sem tudott senki. – Ilyen fiatalon! – sajnálkoztam. Fokozatosan halványult a lehetősége annak, hogy nyíltan beszéljek Francesszel, majd miután elmondta, hogy Milena férje és mostohagyerekei a várakozásnak megfelelően viszonyultak a helyzethez, és én az együttérzésemnek adtam hangot, végképp szertefoszlott. – Ezért van zűrzavar– magyarázta Frances, miközben a szobára mutatott. – Bizonyára önnek is nehéz most – vélekedtem. – Közel álltak egymáshoz? – Akik hozzánk hasonlóan együtt dolgoznak, azoknak közeli viszonyban kell lenniük. – Elfintorodott. – Jóban– rosszban. Milena nem volt éppen... Elhallgatott. Kíváncsi voltam rá, vajon mit akart mondani. Mi nem volt Milena? Meg akartam kérdezni, milyen volt, de állítólag tudnom kellett. így aztán inkább bólogattam, és amolyan tudom– mire– gondolsz– hangsúllyal ezt mondtam: – Igen, igen. Kivágódott az ajtó, majd tálcával a kezében betotyogott Beth, aki valóságos kávézót hozott két csészével, tejeskancsóval, kockacukortartóval és egy tányér keksszel. Útközben rálépett egy irattartóra, és megcsúszott rajta. Igyekezett megőrizni az egyensúlyát, de elkerülhetetlen volt a katasztrófa, mint amikor alulról már beindították az épület robbantását. A pillanatnyi csöndet hangzavar és rendetlenség váltotta fel. A padlóra zuhant és szétrobbant a kávéház, mindent elborított a kávé; darabokra tört a kancsó, tejfolyó rohant Frances felé; az ütéstől összetörtek a csészék, cserépdarabok röpültek szanaszét a szobában; meglepő irányokban pattogott a kockacukor. – A francba! – szakadt ki a földön elterült Bethből. – Ó, a francba, a francba! – Megütötted magad? – kérdezte Frances. Nem tűnt különösen meglepettnek, csak nagyon– nagyon fáradtnak. – Sajnálom – mentegetőzött Beth, miközben feltápászkodott. – Jó kis zűr, nem igaz? – Hadd segítsek – ajánlottam. – Még csak az hiányozna! – hárította Frances. Karon fogtam Betht. – Jöjjön. Mutassa meg, hol vannak a takarítóeszközök. – Tényleg segítene? Ez nagyon kedves öntől. A konyhában a magas szekrényben van a felmosó, a falitartóban a papírtörülköző, a mosogató alatt pedig a szemétlapát és a kefe. Felmentünk a hosszú konyhába, ahol kávé és frissen sütött kenyér illata terjengett. Amikor visszatértünk, Frances telefonált, valami ellen éppen tiltakozott. Amikor befejezte a beszélgetést, levette a szemüvegét, hogy megdörzsölje a szemét. – Munkahelyi gondok? – érdeklődtem, miközben egy halom papírtörülközőt terítettem a tej– meg kávétócsákra, és elkezdtem zacskóba gyűjteni az üveg– meg porcelándarabokat. Beth a cserepeket kerülgetve sürgölődött körülöttem. – Arra van szükségem – fakadt ki Frances– , hogy körülbelül egy hétre megálljon a világ, amíg be nem hozom a lemaradásomat, és valamiféle rendet nem teremtek az életemben. Milena, nyugodjon békében, nem tartozott a legjobban szervezett nők közé. Újabb és újabb

dolgokba botlok, amiket csinált vagy ígért, és amelyekről nincs semmi feljegyzés. Legalábbis – tette hozzá, és körülnézett a szobában – nincs olyan feljegyzés, amelyet használhatnék. – Figyelte, hogyan szedegetem egyenként a kockacukrot, söprőm a kekszet, rakom szemeteszsákba az átázott papírtörlők halmait. – Nem kellene ezt csinálnia. – Szeretek rendet rakni, takarítani – nyugtattam meg. – A munkával csak apránként lehet haladni. Nem lehet mindent egyszerre elvégezni. Talán segítséget kellene kerítenie, legalább átmenetileg. – Én nem tehetek többet – jegyezte meg Beth mogorván. – Nem is várnám tőled – nyugtatta meg Frances. Felszedtem a földről pár szanaszét heverő papírlapot. – Mit csináljak ezekkel? – Semmit. Már így is többet tett a kelleténél. Majd később átválogatom őket. – Ha akarja, kupacokba rakhatom őket. Egész jó vagyok a rendszerezésben. – Nem kérhetek öntől ilyesmit. – Nem is kéri. Én ajánlom. Most éppen nincs dolgom. Ugyani s . – némi habozás után folytattam: – Két állás között vagyok. – Megtenné? – Egy pillanatig úgy tűnt, azon nyomban könnyekben tör ki vagy megölel. – Épp csak átválogatom ezt a kupacot. Végtére is mindez meg sem történt volna, ha nem kínál meg kávéval. Beth ide– oda járkált, miközben mi Francesszel a papírokat csoportosítottuk: helyszínek, élelmezési cégek, amelyekkel a Party Animals dolgozott, tervezés alatt álló rendezvények, árajánlatok. A legcsekélyebb nyomra sem bukkantam Milena Livingstone magánéletére vonatkozóan, bár bizonyos papírokon láttam a lendületesen odavetett aláírását, és Frances említette a többtucatnyi részvétnyilvánító levelet, amelyekre még nem válaszolt. Beth készített egy kancsó kávét, és győzedelmesen hozott nekünk egy– egy bögrényit. Különösen, képtelenül nyugodt voltam azzal együtt is, hogy másnak adtam ki magam, mint aki vagyok. Megkönnyebbülést jelentett valakinek segíteni, nem pedig rászorulónak lenni. Talán az is jó érzés volt, hogy kiléptem a gyászoló özvegy és a „megcsalt feleség”, a sajnált barát szerepéből, aki kitartóan ragaszkodik a rögeszméjéhez. Amikor elérkezett a távozásom ideje, Frances kissé szégyenkezve, ugyanakkor kétségbeesve megkérdezte, szóba jöhet– e, hogy ismét beugróm hozzájuk. Közömbösségre törekvő hangon azt válaszoltam, boldogan segítenék, és a másnapot javasoltam. – Nagyszerű! – lelkendezett Frances. – Ó, istenem, ez hihetetlen. Maga a megmentőnk. Épp azon a ponton voltam... Várjunk csak, még a nevét sem tudom. Gondolkodás nélkül rávágtam: – Gwen. Gwen Abbott vagyok.

TIZENKETTEDIK FEJEZET Amint hazaértem, felütöttem a telefonkönyvet, hogy kikeressem Gwent. Nem volt benne, talán mert matematikát tanít egy gimnáziumban. Ha szerepelne a neve a telefonkönyvben, megállás nélkül csöngene a telefonja: mi a holnapi lecke? Nem tudom megoldani a hármas feladatot. Miért bukott meg a gyerekem a vizsgán? Most pedig érthetetlen üzeneteket kapna a rendezvényszervező cégtől, amelynek tudtán kívül dolgozik. Azután megkerestem Hugo Livingstone– t, és mielőtt észbe kaptam volna, beütöttem a számát. A második csöngésre egy erős kelet– európai akcentussal beszélő nő vette fel. – Halló! – Jó napot – köszöntem. – Beszélhetnék Hugo Livingstone– nal? – Nincs itt. – Milyen időpontban volna alkalmas visszahívnom? – Napokig távol lesz. Amerikában van. – Ó! Elnézést a zavarásért. Beraktam a sütőbe egy krumplit, töltöttem magamnak egy pohár bort, azután még egyet, miközben azon gondolkodtam, mit is csináltam. Bűntényt követtem el? Nem tartottam valószínűnek. Amíg nem csalás vagy lopás miatt teszem, nem tartóztathatnak le. így van? Tisztességtelen voltam? Igen, ez nyilvánvaló. Erkölcsileg hiba volt hamis nevet megadni, és nem is csak hamis nevet, hanem valaki másnak a nevét, ami azt illeti, az egyik legjobb barátomét? Csakhogy nevet kölcsönvenni nem ugyanaz, mint pulóvert kérés nélkül kölcsönvenni. Nem fosztottam meg tőle Gwent. Nem akartam elrontani vagy bepiszkolni. Félrevezettem Francest és Betht. De ha nyíltan megmondtam volna, ki vagyok, őrültnek tarthattak volna. Ami persze azonnal fel is vetette a kérdést... Őrült vagyok? Vagy csak őrültséget csináltam? Esetleg mindkettő igaz? Vagy egyik sem? És ha őrült vagyok, megállapíthatom– e én magam – úgymond belülről? Körülbelül egy óra múlva kivettem a krumplit a sütőből, kikevertem egy csomó vajjal, azután meghintettem sóval és borssal. Először a puha belsejét ettem meg, azután a ropogós héját. Felséges volt. Megszólalt a telefon. – Hol a pokolban vagy? – tudakolta Mary. – Ezt meg hogy érted? – Nálunk vacsorázol. – Tényleg? – Napokkal ezelőtt kérdeztem. Igent mondtál. – Biztos vagy benne? – Mindannyian készülünk asztalhoz ülni. – Mindannyian? – Heten vagyunk. Vagyis jobban mondva leszünk, amikor megérkezel. – Tíz perc – mondtam. – Legfeljebb tizenöt. Tökéletesen biztos voltam benne, hogy Mary nem kérdezte meg. Másrészt az életemben uralkodó zűrzavarnak megfelelően a tökéletesen biztos voltam benne ténye nem feltétlenül jelentette, hogy nem kérdezte meg. Minden testi és tudati porcikám azt visította, ne menjek el. Igazából fürdőt, ágyat és sokórányi súlyos, álomtalan alvást akartam. Ráadásul már megettem egy elég tartalmas fogást, és megittam több pohár bort. Hangosan és illetlenül káromkodtam, miközben harminc másodperc alatt lezuhanyoztam, felöltöztem, és összeborzoltam a hajamat abban a reményben, hogy művészien rendezettnek tűnik. Kabátot húztam, kirontottam a házból, és az utca végén taxiba ültem.

Mary meglehetősen fagyosan üdvözölt, amikor ajtót nyitott, de Eric és további négy vendége jelenlétében nem kiabálhatott egy özveggyel. Kettőjüket ismertem: Don és Laura Mary régi barátai voltak, és úgy tűnt, Mary mindig együtt hív meg minket, hogy összebarátkozhassunk, de számomra érthetetlen okokból kifolyólag ez sosem következett be. Ott volt még Maddie, aki Mary irodájában dolgozott, és Geoff, aki elmagyarázta, hogy néhány éve egy szicíliai biciklitúrán ismerkedett meg Maryvel és Ériekéi, és azóta is ápolják a kapcsolatot. Hajszálnyi megbántottsággal azt latolgattam, vajon Mary igyekszik– e máris összehozni valakivel, azután rögtön meg is haragudtam magamra. Mit is kellett volna tennie? Ha két párt hívott volna meg, akkor azért neheztelhetnék, hogy kirekesztődöm. Amikor Mary bevezetett, mindenki arcán átsuhanni láttam az immár ismerős nyugtalanságot. Tiszta sor volt, hogy Mary előzőleg eligazította őket a helyzetemről. Ám hamarosan egyéb dolgok miatt aggódhattam. Mary asztalhoz parancsolt minket, és valamit motyogott a bajsza alatt arról, hogy minden tönkremegy. Legalább elméletben hálás voltam Marynek a meghívásért. Nem lehetett a legcsábítóbb lehetőség. Tudnia kellett, hogy nem leszek az összejövetel lelke. A többiek ugyancsak feszélyezettnek látszottak, talán az igyekezettől, hogy kerüljenek minden kellemetlen témát: halált, temetéseket, házasságokat, és most már túl sokat tudtam Mary házasságának állapotáról; többször Ericre pillantottam, azután félrenéztem, amikor találkozott a tekintetünk. Geoff szükségtelen részletességgel mesélt a biciklitúráról, amelyet a Mary és Eric megismerését követő évben tett, és még szükségtelenebb részletességgel a nyárra tervezett biciklis nyaralásról. – Szokott biciklizni? – tudakolta végül tőlem. – Nem – válaszoltam, és ezzel meg is akasztottam a témát; legalábbis ez volt a szándékom. Laurához fordultam, aki közelebb hajolt, a kezemre tette a kezét, és megkérdezte: – Mondd Ellie, hogy vagy? – Jól – mondtam. – Úgy értem, a lehetőségekhez képest. – Csak jelezni akartam, hogy szólj, ha bármit tehetek érted – súgta. Sikerült megfelelően válaszolnom: köszönetét mondtam, és kifejtettem, hogy nem is igazán segítségről van szó, hanem arról, hogy túllegyek rajta, és hogy mellettem állnak a barátok, és mire a mondat végére jutottam, már nem emlékeztem rá, hogyan kezdődött. Időközben nem túl jó alanya voltam Mary konyhaművészetének. Első fogásként többféle görög „meze” került az asztalra: humusz, töltött szőlőlevél, taramasala, vékony szelet grillezett halloumi sajt, fetakockával váltakozva koktélpálcikára tűzött olívabogyó. Étvágygerjesztő lett volna, ha nem ettem volna korábban egy óriási adag vajas sült krumplit. Eric megrakta a tányéromat, mintha a dupla adag csillapítaná a szomorúságot. Majszolgattam, felaprítottam az ételt, mindent szépen elrendeztem abban a reményben, hogy ettől majd úgy tűnik, sokat ettem. A főétellel folytatódott a görög hangvétel. Mary kiadós műszakát készített, amelyből Eric óriási szeletet lapátolt a tányéromra. A felét visszakanalaztattam vele, a többit nagy találékonyságot, erőfeszítést és rendetlenséget tanúsítva feldaraboltam, és időnként a szám felé mozdítottam egy– egy falatot. Ugyanilyen erőfeszítésembe került, hogy ne igyam meg a bort, mert körülbelül három körrel már így is mindenkit lehagytam. A sajtot és a kekszet is csak piszkálgattam, úgyhogy Mary végül megkérdezte, jól érzem– e magam. Jól vagyok, mondtam, és ennyiben maradtunk, Mary talán a bánatnak tulajdonította az étvágytalanságomat. A kávénál azonban nem fogtam vissza magam. Három csészével is ittam, erős volt, utána remegett a kezem, és vadul, embertelenül éber, egyszersmind fáradt lettem. Az este végén Geoff felajánlotta, hogy hazavisz, de nem fogadtam el. Sétálni akartam, hogy kitisztuljon a fejem, a szervezetem feldolgozza a kávét. Egyébként is szerettem este a

városban sétálni, és szükségem volt arra, hogy gondolkodjam, elrendezzem a fejemben a dolgokat. Félig már eldöntöttem, nem megyek vissza Frances irodájába, mert mindenféleképpen rossz húzás volt, de a Marynél töltött estére visszatekintve azt is éreztem, nem folytathatom ugyanúgy. Kívülről nézve talán úgy tűnt, rendben vagyok, mint az emberéhez hasonló viselkedésre meglehetősen jól programozott robot: nem rendeztem jelenetet, nem sírtam, senkit sem hoztam kínos helyzetbe. Az én szempontomból, belülről vizsgálva azonban más volt a történet. Akár a siker jele is lehetett, hogy letudtam a napot, egészen az este végéig nem omlottam össze, se nem visítottam, és senkivel sem kaptam össze. De nem ezt a szörnyű tudathasadást akartam az élettől: hogy szerepet játszom, amely nem tartozik hozzám, hogy olyan ember vagyok, akit többé nem ismerek. Meg hogy nem tudom az igazságot Gregről. Ezek a dolgok látszólag nem tartoztak össze, de a fejemben összekapcsolódtak. Ha megtudhatnám, hogy Gregnek volt vagy nem volt viszonya azzal a nővel, igazi emberként új életet kezdhetnék. Ha megtalálnám azt a levelet, az e– mailt vagy a képeslapot, amely igazolná, hogy Greg lefeküdt vele, mert túl sok vagy túl kevés voltam neki, akkor haragudhatnék rá, és talán, de csak talán, megbocsáthatnék neki. Így aztán másnap irodai ruházatot vettem fel, de nem túlságosan irodait, mert nem is voltak olyan holmijaim: az ember nem öltözik ki ahhoz, hogy bútorokat javítson a kert végében álló pajtában. Fekete vászonnadrágot választottam vékony, halványszürke gyapjúszvetterrel, és laza kontyba fogtam a hajamat, fülbevalót meg ezüst nyakláncot viseltem, és még a szememet is kihúztam, a szempillámat is megfestettem. Így nem Ellie, hanem Gwen voltam: segítőkész, nyugodt, gyakorlatias, tapintatos, körültekintő, végtelenül matematikus. Kivettem a táskámból a pénztárcámat; ha előre nem látható okból szükségem volna rá, megjátszhatom, hogy otthon felejtettem. Csak egy maréknyi aprót vettem magamhoz. Gondosan átvizsgáltam a válltáskámat, kivettem belőle mindent, ami a nevemet tartalmazta. Ránéztem a bal kezemre. Nincs jegygyűrű. Öt után tíz perccel, amikor megérkeztem a házához, Frances olyan széles mosollyal és megkönnyebbülten üdvözölt, hogy én is elmosolyodtam. – Azt gondoltam, nem jön el, nem jössz el – kezdte. – Azt hittem, tegnap talán csak képzelődtem, kétségbeesésemben kitaláltalak. Ez itt katasztrófa sújtotta övezet. Nekem muszáj itt dolgoznom, de neked nem. – Egy– két napig segítek – biztattam. – Megvan a magam munkája, amelyhez vissza kell térnem, de rád most nehéz idők járnak, úgyhogy ha bármit tehetek... – Nehéz idők járnak rám – helyeselt Frances – , borzalmas idők, és részben az benne a szörnyű, hogy nem tudom, mit segíthetnél, mit tehetne bárki is, eltekintve attól, hogy az egészet felgyújtja. – Nem tudok rendezvényt szervezni vagy pincérnőnek öltözni, sem ötfogásos ételsort készíteni negyven embernek, de ha valaki ad egy csésze kávét, akkor minden papírt végignézek az irodában, és válaszolok rájuk vagy valamit kezdek velük, irattartóba rendezem vagy kidobom őket. Azután visszatérek a saját életemhez. Frances mosolya elgondolkodó arckifejezéssé változott. – Mit tettem, amivel kiérdemeltelek? – kérdezte. Egész enyhe balsejtelem fogott el. Nem vagyok túl átlátszó? – Igyekszem azt tenni, amit velem tennének – mondtam. – Nagyon ellenszenvesen hangzik? Frances ismét elmosolyodott. – Fuldokló vagyok, akit partra húznak. Kit érdekel?

TIZENHARMADIK FEJEZET Beth közvetlenül tizenegy után érkezett. Mentegetőzött, mondván, este későig kimaradt, de tökéletesen frissnek és pihentnek látszott. És kifogástalanul öltözött, egészen másképpen, mint előző nap: hátul kissé hasított, sötétszürke szűk szoknyát viselt, nagyon magas sarkú cipőt, és a ropogós fehér blúz fölött mellényt. Az arcszíne rózsás, a haja a vállára omlik. Kopottnak, öregnek és unalmasnak éreztem magam mellette. Úgy láttam, meglepődött, és nem örül felhőtlenül annak, hogy ott talál. – Hol fog dolgozni? – tudakolta Francestől. – Lebegni fog – mondtam, mielőtt Frances megszólalhatott volna. – Csak elrendez pár dolgot, és senkinek sem lesz útban. – Csak kérdeztem – mondta Beth, azután félbeszakította a mobiltelefonja kellemes csöngőhangja. Kinyitotta a készüléket, és hátat fordított; észrevettem, hogy a fekete harisnyája varrott. Azonnal kétségtelenné vált, hogy egy– két napnál tovább fog tartani az irodában uralkodó fejetlenségből rendet teremteni. Csodálkoztam rajta, hogy Frances hagyta így elfajulni a dolgokat: higgadtan és ösztönösen jól szervezett ember benyomását keltette – összehajtogatott bugyogók a fehérneműs fiókjában, gyógynövények és fűszerek ábécésorrendben a konyhapolcon, takarosán tárolt baleseti betétlapok és érvényes forgalmi engedély. – Milena végezte a szervezést és a papírmunkát? – kérdeztem, miközben az új kávéskészletbe töltött napi első kávénkat ittuk. – Jó vicc! – csattant fel Frances. – Nem. Milena a Party Animals közismert, káprázatos arca volt. Kapcsolattartással foglalkozott, beszállítókkal flörtölt, és briliáns ötletekkel állt elő. – És ti mit csináltatok? – Elsimítottuk a dolgokat – szólt közbe Beth a szoba túlsó végéből. – Erős egyéniség lehetett – véltem. – Bizonyára te is tapasztaltad – mondta Frances. – Úgy értem, nem tudhatjuk, ki milyen a munkájában – hadartam, magamban pedig imádkoztam. – Hiányozhat nektek. – Határozott űrt hagyott maga után – ismerte be Frances, közben elővette a telefonját, és a billentyűket nyomogatta. Helyet kerestem az iroda hátsó részében, ahonnan lépcső vezetett fel a kertbe. Hozzáfogtam az előző nap létrehozott papírhalmok gyarapításához. Egy ideig igyekeztem kerülni a beszélgetést, attól tartottam, ismét elárulhatom magam. Minden alkalommal megijesztett és kizökkentett, hogy Frances Gwennek szólít. Nem tudhatta vajon, hogy nem az épp munkanélküli Gwen, hanem a talajt veszített Elbe vagyok, és hogy a fekete nadrágom, a szürke szvetterem meg a kifestett szemem gyatra álruha? Állandóan úgy éreztem, kemény kéz nehezedik a vállamra. – Honnan ismerted Milenát? – kérdezte Frances. – Ó! – Sebesen járt az agyam. – Jótékonysági esten találkoztunk. A mellrákosok javára rendezték. Unalmas volt, ő pedig jókedvű, aztán kapcsolatban maradtunk. Lazán. Nem emlékszem, mikor láttam utoljára. – Francesre lestem: nem tűnt úgy, hogy hihetetlennek találja a mesémet. – Egyébként mivel foglalkozol, Gwen? – kérdezte. – Középiskolai matektanár vagyok. – Gwen Abbott legalábbis az. – Akkor nem csoda, hogy értesz az efféle dolgokhoz. És miért hagytad abba? – Nem tudom, abbahagytam– e, végleg biztosan nem. Szünetet tartok. Szeretek tanítani, de rendkívül sok feszültséggel jár. – Frances együtt érzőn bólogatott, én pedig belejöttem a

témába, eszembe jutottak Gwentől hallott történetek, tévében látott filmek meg a saját iskoláskorom, amikor utáltam a matekot. – Belvárosi iskolában tanítok... – Városrészek villantak fel előttem, kikötöttem annál, amely messze északon, de még Londonban található. – Leytonstone– ban. A srácok fele nem szívesen jár oda. Vannak, akik alig beszélnek angolul, és sokkal több támogatásra lenne szükségük annál, mint amennyit ténylegesen kapnak. Tanítás helyett igyekszem rendet tartani. Arra gondoltam, kihagyok pár hónapot, és átgondolom a dolgokat. Ha változtatni akarok, azt most kell tennem. Talán utazni fogok. – Remek – vélte Frances, miközben gondterhelten nézett egy füzetet. – Hová? – Peruba – mondtam. – Indiába is régóta szeretnék eljutni. – Váratlanul könny égette a szememet. Greggel beszélgettünk róla, hogy együtt megyünk Indiába. Dühösen pislogtam, és két nyugtát a megfelelő iratgyűjtőbe süllyesztettem. – Férjnél vagy? – Nem. Hosszú ideig jártam valakivel, de nem működött. – Szomorúan vállat vontam. – Két munka és két kapcsolat között vagyok. Vagyis, látod, a szabadság ritka pillanatát élvezem. – Gyereked még nincs? – Nincs – vágtam rá röviden. Azután anélkül, hogy tudatában lettem volna a szándéknak, saját magamnak is meglepetést okozva hozzátettem: – Mindig is akartam gyerekeket. – És ekkor egyetlen félelmetes pillanatra leomlottak a védőbástyáim, és ismét én voltam az, Ellie, fájdalommal a szívében, amiért nem lehetett gyereke, most pedig... Kihúztam magam ültömben, és becsaptam az irattartót. – Egy szép napon talán lesznek – fejeztem be, fejezte be Gwen derűs elégedettséggel. – Én sosem akartam gyereket – mondta Frances. – Olyan időrablónak, fárasztónak tűnt, a szabadság becserélésének valaki más kényelmére. Figyeltem, ahogy a barátaim vidám, gondtalan teremtményekből pelenkakiütésekről beszélő, este nyolckor ásítozni kezdő emberekké váltak, és azt gondoltam, ez nem nekem való. David is egyetértett. Mindig hálát adtam Istennek azért, hogy olyan korban születtem, amikor bárki nyugodtan beismerheti, hogy nem rendelkezik anyai érzésekkel. Hanem aztán mindössze pár éve hirtelen úgy láttam, jó dolog volna így gondoskodni valakiről. Jó lett volna, inkább ezt kell mondanom. Túl késő van. Tik–tak – mondta, és szomorkásán felnevetett. Nem szereztem túl sok ismeretet Milenáról a papírokból, amelyeket azon az első reggelen végignéztem, csak a kapkodva odavetett aláírásokat láttam a vendégváró falatkák meg a magas, keskeny pezsgőspoharak kölcsönzésének árát tartalmazó levelek másolatain, de minden lényeges időpontot és helyszínt feljegyeztem a kis noteszomba. Úgy döntöttem, közvetlenebb megoldáshoz folyamodom. – Mondd csak – kezdtem, miközben a napot megtörő újabb csésze kávé mellett ültünk – , ki volt az a férfi, akivel Milena meghalt? – Körbe–körbefuttattam az ujjamat a csésze peremén, igyekeztem közömbösnek látszani. Remegett vajon a hangom? Frances vállat vont. – Semmit nem tudok róla. Azt hiszem, nős volt. Silvio említette, hogy egyszer találkozott a feleségével. Mintha tetszett volna neki a nő, de Silvio fura alak. Égett az arcom. Mit válaszolna erre egy normális ember? Meg kellene kérdeznem, ki ez a Silvio? Nem. Hiszen állítólag ismertem Milenát. – Soha nem találkoztál vele? – kérdeztem. – Azt sem tudtam, hogy a világon van – válaszolta Frances. – Különös. – Milena esetében nem az. – Mire gondolsz? – Letettem a csészémet, és papírokat rakosgattam, mintha nem különösebben érdekelne a válasz. – Milena magánélete mindig is bonyolult volt. És titokzatos.

– Úgy érted, hűtlen volt? Frances vagy a zavartól, vagy a fájdalomtól elvörösödött. – Alapjában véve igen. – Ó! Nem tudtam. Nem zavarta a férjét? Frances különös pillantást vetett rám. – Az sem biztos, hogy tudta. Azt látjuk, amit látni akarunk, nem igaz? – Szóval Milena nem bízott benned? – De igen, amikor akart. Szerintem új ürgével találkozott. Az ismerős ragyogás vette körül. – Frances halványan, keserűn elmosolyodott. – Lehet, hogy szívtelennek tartasz, amiért csúnyán beszélek a halottról. – Őszinte voltál. Milena bonyolult személyiség volt. – Attól tartottam, túl messzire merészkedtem. Nem akartam, hogy Frances azt gondolja, udvariatlanságra sarkallom a barátjával kapcsolatban. – És rendetlen – tettem hozzá, miközben felálltam, és újabb adag vegyes papírkupacért mentem a szoba túlsó végébe. – Jobban teszem, ha rávetem magam erre a halomra. – Gwen? – Tessék! – Tényleg nagyon jó, hogy itt vagy. Igyekeztem mosolyogni: – Én is örülök neki. Ebédidőben Beth felment a konyhába, és olyan ételt készített nekünk, amilyet a képzeletemben fodrászolás után esznek a nők: zöldbabból, vajbabból és babcsírából összeállított, egészséges magokkal megszórt, lemon vinaigrette öntettel meglocsolt könnyű salátát, és amikor végeztünk, éhesebb voltam, mint evés előtt. Frances kérdéseinek megválaszolása közben több dolgot megtudtam a Gwenként létező magamról: kiderült, hogy Dorsetben nőtt fel, öt gyerek közül ő a legfiatalabb, a Leeds Egyetemre járt, ahol matematikát és fizikát tanult, szeret kertészkedni, még saját földje is van (állj!, ajánlottam magamnak: semmit sem tudsz a kertekről), és meghalt az apja. Az életmód rögtönzött kitalálása még tovább fokozta az aggodalmamat. Sokkal egyszerűbb lett volna a saját életem – vagy legalább az igazi Gwen élete – lényeihez ragaszkodni. Most emlékeznem kellett arra, mit mondtam. Beth nem szólt, csak rám nézett. Hibáztam? Elég lenne, ha Beth vagy Frances kicsit jobban ismerné Dorsetet, Leedst vagy Leytonstone– t, és ki tudja, mi történhetne. Ugyanakkor örömmámorral töltött el, hogy kiagyaltam magamnak egy életet. Mindig is nagy, bensőséges viszonyokat ápoló család legfiatalabb tagja akartam lenni, nem pedig a legidősebb gyerek egy kis család távolságtartó tagjai között, és most pár napra az lettem. És talán még földem is lesz. Miért ne? Amikor az ember úgy dönt, másvalaki lesz, akkor minden lehetséges. Körülbelül négy órakor, amikor odakint egyre vastagodott a szürkület, csöngött a telefon, Beth felvette, és valamit motyogott Francesnek. – A pokolba! – dühöngött Frances. – Rendben, jobb, ha megyünk. – Egy pillanatig a gondolataiba merülve ült, azután úgy nézett rám, mint aki megfeledkezett a létezésemről. – Valami közbejött, Gwen – mondta. – El kell ugranunk valahová. Tartanád a frontot? Nem volt ellenemre tartani a frontot. Határozottan tartani akartam a frontot. Megvártam, amíg becsukódik a bejárati ajtó, és látom őket – legalábbis az alsó részüket – az alagsori ablak előtt elmenni. Azután felugrottam, és szimatolni kezdtem. Nem tudtam, mit keresek, de azt tudtam, hogy valószínűleg nem az átnézett irattartókban és kupacokban lehet. Talán az íróasztalfiókokban. Kirántottam az elsőt, kutatni kezdtem a papírok között, borítékokon, gemkapcsokon, tintapatronokon és post–it jelölőkön kívül semmit sem találtam. A másodikban azonban két vodkásüvegre akadtam, az egyik üres volt, a másik félig töltött. Egy– két percig csak ültem, méricskéltem őket, majd mindkettőt visszatettem, és belöktem a

fiókot. Azután a számítógépre fordítottam a figyelmemet. Bekapcsoltam, és vártam, hogy felálljon a rendszer. Ekkor csöngettek, megdermedtem a székben, a mellkasomban vadul dörömbölt a szívem, hirtelen kiszáradt a szám. Kikapcsoltam a számítógépet, figyeltem a kijelentkezést, majd az elsötétedését. Ismét megszólalt a csöngő. Megnyaltam az ajkamat, lesimítottam a hajamat, magamra öltöttem a higgadt érdeklődés Gwen– ábrázatát, és az ajtóhoz mentem, hogy kinyissam. A lépcsőn álló férfi meglepődött a láttomra. Magas, vékony, csaknem sovány alak volt szürke öltönyben és fehér ingben. Horpadt orcája, fürge, szürke szeme és ritkuló barna haja volt. – Segíthetek? – kérdeztem. – Ki maga? – Miért érdekli? – Továbbra is kérdéseket akarunk feltenni egymásnak? Frances itt van? Újabb kérdés. – Nincs. Én csak segítek neki. Gwen vagyok. – Johnny. – Kinyújtotta a kezét, megráztam. Nem a szemembe nézett, hanem át a vállam fölött, mint aki nem hiszi el, hogy egyedül vagyok. – Frances elfelejtette, hogy jövök? – Mindennel kapcsolatban szétesett egy kicsit. Hamarosan visszajön. – Megvárom. Elment mellettem, nyilvánvalóan otthon érezte magát Frances irodájában. – Francesszel dolgozik? – érdeklődtem. – Én állítom össze neki a legtöbb ételt. – Nem úgy néz ki, mint egy szakács – jegyeztem meg. Kissé udvariatlanul hangzott. Végignézett az öltönyén. – Azt hiszi, megjátszom magam? Felfelé buktattak, vezetővé léptettek elő, amivel összhangban elhoztam neki a jövő heti étlapot. Megnézi? – Nem igazán vagyok... – De hiszen itt van, nem igaz? Leültünk a kanapéra, és megmutatta az étlapot. Elmesélte, hogyan kell előre elkészíteni a felfújtakat; azt mondta, helyben szerzi be a hozzávalókat; a karomra tette a kezét; elárulta, hogy Zestnek hívják az éttermét; figyelmesen hallgatott, amikor beszéltem; nevetett, és a szemembe nézett; minden mondatban Gwennek szólított. – .. .Nem gondolja, Gwen?... Tudja mit, Gwen? Gwent pedig hatalmába kerítette a zavar és az esetlen, összetett öröm. Amikor Frances az időközben eleredt esőtől átázva megérkezett, szeretetteljes élvezettel nézte a kanapén ülő kettősünket. – Úgy látom, nem hiányoltatok – mondta. Levette gyönyörű kabátját, a szék háttámlájára dobta, azután jobbról– balról arcon csókolta Johnnyt. – Mindig hiányzol – nyugtatta meg a férfi – , de gondoskodtak rólam. – Frances vállára tette a kezét, eltartotta magától, és komolyan végigmérte. – Megviseltnek tűnsz, Frances. Kellőképpen vigyázol magadra? – Nem, de Gwen megteszi – hangzott a válasz, és mindketten rám mosolyogtak, lelket öntöttek belém az elismerésükkel. Johnny elvitt a metróállomásig. Ott kitett, két kezébe fogta a kezemet, és azt mondta, igazi örömöt jelentett számára a velem való megismerkedés, és egészen biztos, hogy hamarosan ismét találkozunk. Motyogtam valami válaszfélét, és kerültem csillogó tekintetét. Miért kellene bűnösnek éreznem magam amiatt, hogy egy kedves fiatalember flörtöl velem – legalábbis azzal a magammal, amelyik azt játssza, hogy nem én vagyok? Végtére is szabad nő volnék, és hosszú ideje nem néztek rám sajnálkozás meg feszengés nélkül. Csakhogy nem

éreztem magam szabadnak: lélekben még mindig Greghez tartoztam, és fonák értelemben véve elhagyásnak tekintettem volna, ha viszonzom a közeledést. Sötét, nyirkos időben sétáltam haza a metrótól. Az utcai lámpák alatt tócsák csillogtak. Néhány hét választott el az év leghosszabb éjszakájától; rövidültek a napok, közeledett karácsony. Ünnepi díszbe öltöztették a kirakatokat, fényfüzéreket feszítettek a lámpaoszlopok közé. Bánatosan találgattam, mit csinálok majd karácsonykor. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy karácsony első napján egyedül ébredek a széles ágyamban, és a fájdalomtól elakadt a lélegzetem. Megálltam, és a szívemre tettem a kezemet. Befordultam az utcámba, megláttam a kivilágítatlan ablaké kis házamat az ázott, gondozatlan kertjével. Miközben beléptem, megszólalt a mobiltelefonom. Láttam, hogy Gwen hív, és hirtelen összezavarodtam. – Egész nap próbáltalak elérni. – Sajnálom. Dolgom volt. – Az jó. Elfelejtetted, hogy pár nap múlva születésnapod lesz? – Nem – válaszoltam. – Csak nem igazán gondoltam rá. – Kellemes volna kisebb összejövetelen koccintani az egészségedre. – Nem vagyok benne biztos. – Nálad. Semmit sem kell csinálnod, csak légy otthon. Minden másról gondoskodom. Ki is takarítok helyetted. – Mindez úgy hangzik, mintha már meg is szervezted volna. – Nem egészen. De körbekérdeztem, és Maryék meg a többiek is el tudnak jönni. – Mit értesz az alatt, hogy többiek? Még ki? – Csak páran. Én, Mary meg Eric, természetesen Fergus és Jemma, Joe és Alison, Josh és Di. Ennyien. És bárki, akit még meg akarsz hívni. – Nem tudom, Gwen. – Készítek némi harapnivalót, Joe pedig azt mondta, gondoskodik a borról. – Mikorra tervezed mindezt? – Holnaputánra. Feladtam a tiltakozást. – Megnézem a naptáromat – mondtam gúnyosan – , de nagy valószínűséggel ráérek. – Rendben. Akkor ezt megbeszéltük. Öt körül érkezem, rögtön az iskolából, és mindent elrendezünk.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET Frances éppen telefonált, amikor megérkeztem az irodába. Hevesen integetett. Úgy tűnt, fejmosást hallgat. – Ó, igen – mondta. – Igen, értem... Tényleg igaz...? Nem arról beszéltünk...? Súlyos...? Mit tegyünk? Lábujjhegyen átosontam a szobán, készítettem két csésze kávét, az egyiket átadtam Francesnek. Felém fordulva elfintorodott, mint a némafilmek hősei, köszönetét jelezte a kávéért, ugyanakkor reménytelenségről és elkeseredésről árulkodott az arca. – Igen – mondta. – Csakhogy kissé bajossá váltak a dolgok, tudja, tekintve a történteket... Igen, de nem tudná elmagyarázni nekik? Attól jobbra fordulna a helyzet... Ó, értem... Igen, rendben. Végül letette a telefont. Azt hittem, azonnal elsírja magát. – Soha nem akartam üzletasszony lenni – fakadt ki nyöszörgő hangon. – Mondtam már, hogy művészeti iskolába jártam? – Nem, nem mondtad. – Festő akartam lenni. Ez volt a terv. Jól is ment, de évente csak körülbelül négy festőnek van hely Angliában, és nyilvánvaló volt, hogy nem leszek köztük. – Kivel beszéltél? – kérdeztem. – A borzalmas könyvelőnkkel – válaszolta. – Értünk kellene dolgoznia, és igazán rendesen fizetünk neki, de nem csinál mást, csak ordit velem. Olyan, mint egy csalódott szülő. Nyilvánvalóan késésben vagyunk az áfával, és az is nyilvánvaló, hogy ez rossz. Azt hittem, a könyvelő lényege az, hogy ezekkel a dolgokkal foglalkozzon. Ó, istenem, Gwen, úgy utálom mindezt: kicsúszott a lábam alól a talaj. Eszembe jutott egy régi beszélgetés Greggel a megismerkedésünk idejéből, amikor habzsoltuk a részleteket egymás életéről. Ugrattam, amiért könyvelő. Nem csak abból áll a munkája, hogy számoszlopokat ad össze és papírokat tölt ki? Nevetett. Egyáltalán nem erről volt szó, főleg nem az ő ügyfeleivel. Keveréke volt a pszichiáternek meg a varázslónak, a túsztárgyalónak meg a hatástalanító tűzszerésznek, és a végén akadt némi írogatás is. – Beth nem túl jól intézi ezt – panaszolta Frances. – Az a helyzet Bethszel, aki mellesleg még mindig nem érkezett meg, hogy nagyon fiatal, nagyon mutatós és nagyon magabiztos. Bárhová teheted, egész idő alatt rendkívül elfoglaltnak látszik, de a nap végén fölöttébb nehéz megállapítani, pontosan mit is csinált. A rendezvényeken jó. Az ügyfelek rajonganak érte, mármint a férfiak. A huszonkét éves kora miatt. És a melle miatt. – Szép melle van. – Persze, csakhogy nem a mell intézi az áfát. És a gyorsvonat sebességével közeledik a karácsony. Biztos vagy benne, Gwen, hogy nem ajánlhatok neked állást? Vagy három hónapos szerződést, hogy kihúzz minket a pácból? Csóváltam a fejemet, és arra gondoltam, amit Greg mondogatott az efféle helyzetekről. – Igazából arra van szükséged – mondtam – , hogy megtudd, épp most hogyan álltok. Mivel tartoztok, mivel tartoznak nektek, mitek van, és mik a terveitek. Néhány nap alatt rendbe szedjük mindezt, azután ismét jól leszel. – Művész akartam lenni – emlékezett Frances – , és amikor Milenával találkoztam, az egész jó mulatságnak ígérkezett. Boldogan jártunk összejövetelekre, miért ne csináljunk belőle megélhetést? Ráadásul művész is lehetek. De nem ez lett belőle. Tudod, milyen az, ha sohasem élvezed a saját bulidat? Mindig aggódsz amiatt, hogy elfogy az ital, vagy valaki nem érzi jól magát. Mindig ez történik. – Milenának is ezt jelentette? – tudakoltam.

– Nem – válaszolta Frances szomorú mosoly kíséretében. – Milena nem hagyta, hogy kedvét szegjék a részletek. – A részletek most rám tartoznak – vigasztaltam. – Legalábbis a következő néhány napig. Amikor nem a magunk életét éljük, akkor valahogy könnyebb. A viselkedésem két órán keresztül megfelelt annak, amit Frances a könyvelőéről gondolt. Nem történt varázslat, nem volt füst és sok tükör, sem okosság. Mindössze kupacokba rendeztem a hasonló papírokat. Listát írtam időpontokról, amelyeket titkon a saját jegyzetfüzetembe is átvezettem, összevetettem nyugtákat banki kimutatásokkal. Tizenegykor megérkezett Beth. Átadtam neki telefonszámokat, hogy szállítási dátumokat ellenőrizzen. Annyira megdöbbent, mintha a csatorna kitisztítását kértem volna tőle. Fintorgott, és sértődötten Francesre pillantott, de csinálta, amit mondtam. Húsz perc múlva beállított Johnny; biccentett nekem, azután Frances mellé ült, és étlapokról beszélgettek. Jóformán fel sem néztem. Átmenetileg rengeteg ismeretet gyűjtöttem a fejembe. Ha valami másról beszéltem vagy gondolkodtam volna, akár csak egy pillanatig is, a legtöbbje szertefoszlott volna, és kezdhettem volna elölről. Kevéssé volt megbízható az időérzékem, de rövid idő múlva valakinek a jelenlétét éreztem magam mellett. Johnny volt az. – Némileg aggódva merészkedtem ide – mondta, miközben a székemet körülvevő papírkupacokra mutatott. – Akkor ne tegye – válaszoltam homlokráncolva, amiért megzavart. – Ez nem... – Várjon! – szakítottam félbe, és feltartottam a kezemet. Leírtam egy dátumot, majd egy pénzösszeget és az áfát. Azután ránéztem. – Nos? – Azt akartam mondani, hogy a munka unalmas részleteit elvégzi, a szórakoztatókat viszont nem. Végigmutattam az irodán. – Láthatóan erre van szükség. – Ezzel szemben az én munkamódszerem az, hogy csináljuk meg a szórakoztató dolgokat, az unalmasokat pedig hagyjuk maguktól megoldódni. – Ez a csődbe jutás receptjének hangzik. – Végül minden étterem csődbe megy. – Ez nem túl vicces. – Nagyszerű – mondta Johnny, majd elgondolkodva hozzátette: – A végéig. Akkor az ember újrakezdi. Megvan a ritmusa. Valójában azonban azt akartam mondani... Igazából meg akartam kérdezni, tudja, említettem már az éttermemet, hogy vajon eljönne– e, és akkor megmutatnám, miféle ételeket készítek. Valamikor. Ma vagy holnap vagy bármikor. Gyanúsan jóképű volt, jól öltözött, olyan férfi, aki csődbe ment, és nem adta át magát a kétségbeesésnek. Bizonyos módon tökéletes volt. Tökéletes, ha én nem én lettem volna, bár természetesen az illető, akivel beszélt, valójában nem én voltam. – Nem tehetem – böktem ki. – Jelenleg nem. – Ó, nem – mondta higgadtan. – Nem randevút kértem. Nem zaklatom. Csak azt akartam mondani, mint szakértő a szakértőnek, hogy érdekes és hasznos volna önnek, ha látná, milyen ételeket készítünk. – Gondolkodom rajta. Most éppen kissé zavaros az életem, de gondolkodni fogok rajta. A saját munkámban hozzászoktam, hogy amikor széket csiszolgatok, ládát fényezek, nincs más társaságom a rádión kívül, amely hol beúszik a tudatomba, hol pedig kiúszik onnan. A Party Animals azonban nyilvános tér volt, emberek jöttek– mentek, csomagokat hoztak– vittek, ügyfelek vagy lehetséges ügyfelek bukkantak fel. Hogy ki az ügyfél, néha nagyon megfoghatatlan volt. Kezdtem azt érezni, hogy Frances eltúlozta az üzlettel kapcsolatos

bürokráciából ránehezedő terhek mértékét. A reggel és a délután jelentős része hosszú, hangos, telefonos vagy személyes beszélgetések sorozatával telt. Néhány ügyfél Betht is ismerte, ilyenkor új oldalával találkoztam, ragyogott, magabiztos volt, miközben a férfiakkal kacérkodott vagy a nőkkel pletykált. Ahogy hallgattam, és lehetetlen volt nem hallgatni, rájöttem, hogy másik világba csöppentem, az enyémnél gazdagabba, amelynek megvan a maga szabályrendszere, normája és kultúrája. Az ügyfelek egy része ízlésesen öltözött nő volt, aki láthatóan rengeteg szabad idővel rendelkezett. Ha nem magam kerestem volna a helyzetet, akkor talán még bántott is volna a dolog. Mindenesetre minél kevesebbet csinált Frances és Beth, annál több esélyem maradt arra, hogy megtudjak valamit. A szoba távolabbi végében ültem, háttal nekik, a tenyerembe fogtam a fejemet, és eltakartam a fülemet, hogy képes legyek összpontosítani. Kevéssel három után bejött valaki. Kissé meglepődtem a férfi hangját hallva, körülnéztem, és mintha áram ütött volna. Hugo Livingstone volt az. A férfi, akit mindössze egyszer, a bírósági vizsgálaton láttam. Egy pillanatig értelmetlenül és nevetségesen dühös voltam. Mi a csudát keres itt? Azután átkoztam az ostobaságomat. Ő volt Milena férje. Nem a világ legtermészetesebb dolga, hogy felkeresi a halott felesége irodáját? Nem ugyanezt tettem én is? Igyekeztem kiagyalni, hogyan juthatnék ki a szobából anélkül, hogy lássa az arcomat. Négykézláb kúszhatnék; kimászhatnék az ablakon. De tudtam, mindez lehetetlen. Csak azt érném el vele, hogy odapillant. Annyira szörnyű volt a gondolata annak, hogy meglát, felismer és magyarázatot követel, hogy lázas izgalom lett úrrá rajtam a leleplezés és a szégyen nukleáris kitörésének előrevetítésétől. Próbáltam tovább dolgozni, vagyis inkább azt a látszatot kelteni, hogy dolgozom. Papírok felé görnyedtem, mintha különleges figyelemmel vizsgálgatnám őket. Mások is jöttek– mentek, ügyet sem vetettek rám. Ha egyszerűen csak moccanatlanul ülök, akkor talán elmegy. Igyekeztem kitalálni, miért jött, de olyan halkan motyogott, hogy csak egyes szavakat hallottam. Francesszel nem volt ilyen gond. Hallottam az elmormolt együtt érző szavakat, majd elmesélte, milyen zűrzavar van körülötte, és ekkor már tudtam, mi következik. – Ó, bemutatom Gwent– folytatta.– Valóságos kincs. A semmiből bukkant elő, rendbe rakja a dolgokat. Gwen! A rémülettől dermedten kerestem kapaszkodót, bármit, ami megmenthet attól, hogy meg kelljen fordulnom. Nem volt süllyesztő, sem mászókötél, de az asztalon feküdt a mobiltelefonom. Kikapcsoltam, hogy senki se hívhasson. Felkaptam. – Rendben van – szóltam bele. – Ellenőrizné? Igen, sürgős. – Igen. Félfordulatot tettem a fejemmel, és a szabad kezemmel úgy integettem, ahogy korábban Francestől láttam. Reményeim szerint ezt jelentette: Sajnálom, szeretnék bemutatkozni, de a kellős közepén tartok ennek a rendkívül fontos hívásnak, és nem szakíthatom meg. Úgy döntöttem, építési vállalkozóval beszélek, aki halaszthatatlan munkát végez a hálószobámban. Igyekeztem elképzelni a férfit a vonal túlsó végén, hogy meggyőzőbb legyek. Továbbra is igeneket, nemeket válaszoltam, félmondatokat mormoltam. Bár egyre jobban hozzászoktam ahhoz, hogy kitalált világban, ezúttal a kitalált világ kitalált világában élek, még mindig szánalmasnak és átlátszónak hallottam magamat. Az értelmetlen fejtegetés szüneteiben próbáltam kivenni Frances szavait. Attól tartottam, megmondja a férfinak, hogy Milena barátnője voltam, aki erre mindenképpen ott marad, akármeddig folytatom is a süket telefonálást, hogy kiderítse, honnan ismertem Milenát. De aztán Frances olyanokról kezdett beszélni, akikről soha nem hallottam, és néhány perccel később lépteket, majd a bejárati ajtó nyitását és csukását hallottam. Rávettem magam, hogy egy ideig még folytassam a telefonbeszélgetést.

– Tehát amikor találkozunk, megbeszéljük a színeket? – mondtam élénken, hangosan. – Nagyszerű. Lehet, hogy még látjuk egymást, amikor hazaérek... Ó, addigra elmegy? Rendben, akkor holnap. Viszlát! – Minden rendben van? – érdeklődött Frances együtt érzőn. – Az úgynevezett építési vállalkozóm volt – magyaráztam. – Tudod, hogy van ez. Kétségbeesetten reméltem, hogy Frances tudja, hogy van ez, mert több hazugságot már nem viseltem volna el. Túl sok kitalációt kellene összeraknom a fejemben. Bólintott. Azt hiszem, nem akart túl sok mindent megtudni az életemről. Valóban a céges papírok rendezésével foglalkoztam. Efelől nem hazudtam. Ugyanakkor feljegyeztem minden arra vonatkozó utalást is, hol járt Milena az adott napon. Ha ezt összehasonlítom a Greg időbeosztásáról készített térképpel, biztos rábukkanok majd egy helyre, ahol együtt voltak, vagy ahol keresztezhették egymás útját. Nem csak éjszaka történhetett egy szállodában, vonaton vagy benzinkúton is találkozhattak. Sőt munka közben azt is elhatároztam, hogy hazafelé megszakítom az utat a papírüzletnél, újabb papírokat és színes tollakat veszek, és külön térképet készítek Milenáról is. Olyan összpontosítással dolgoztam, hogy amikor a nevemet hallottam Francestől, úgy éreztem, elaludtam, és besötétedett, mire felébredtem. Frances nem volt egyedül. Magas, előkelő, gazdag férfi állt mellette. Hatására elhanyagoltnak éreztem magam, és kissé zavarba jöttem. Az ötvenes évei közepén járhatott, rövid, sötétszürkés, a végén ezüstösen őszülő haja volt. Kabátot és tengerészkék sálat viselt. – Ő Gwen, a jó tündérem – mutatott be Frances, és ezúttal is észnél kellett lennem, nehogy körülnézzek, és Gwent keressem. – Ő pedig David, a férjem – folytatta Frances. A férfi kényszeredetten elmosolyodott, és kezet nyújtott. Gyönyörűen ápolt keze volt, ahogy minden porcikája gyönyörűen ápolt volt: a haja, a fekete bőrmokaszinja. Száraz, petyhüdt kézfogással üdvözölt. – David, rá kell beszélned Gwent, hogy maradjon. A férfi hűvösen nézett rá, azután megrándította a vállát. – Nem látja, mekkora becsben tartják? – fordult felém közönyösre és egyúttal gúnyosra sikeredett hangon. – Csak a szabadságomat töltöm itt – magyaráztam. – Fura szabadság – vélte. – Matektanár – szólt közbe Frances. – Ó! – mondta David, mintha a foglalkozásom mindent megmagyarázna. – Ideje indulni – figyelmeztette Frances. – Csak még egy pillanat – tette hozzá, azután az íróasztalához ment, és írt valamit. Majd visszajött, és átadott egy csekket. – Nem fogadhatom el – szabadkoztam. – Ne légy nevetséges! – Tényleg nem fogadhatom el. – Ó, értem, az adóra gondolsz? Odaadnád a pénztárcádat, David kedvesem? A férfi sóhajtott, és odaadta. Frances átfutotta a bankjegyeket, kivett néhányat, és felém nyújtotta. Nemet akartam mondani, de arra gondoltam, hogy az illető, aki elvégez bizonyos munkát, rendbe hozza valakinek az irodáját, azután visszautasítja a fizetséget, már nem szentnek, hanem inkább ijesztőnek tűnhet, akár még gyanús is lehet. Elvettem a pénzt. – Köszönöm – mondtam. – Holnap? – kérdezte Frances. – Legfeljebb holnap – válaszoltam. Együtt indultunk el. – Tudod, mennyire szeretünk mindannyian – bizonygatta Frances. – Jaj, ne viccelj már! – feleltem.

– Johnny őrülten csodálja – fordult a férje felé, aki távolságtartón mosolygott, és kitért Frances elől, amikor bele akart karolni. Láttam, hogy Frances összerezzen, majd elkönyvelte a mellőzést. Túlságosan lelkesedik érte, gondoltam, és túlságosan sóvárgó, miközben a férfi megvetően bánik vele. Görcsös szánalmat éreztem Frances, a kiváltságos életet élő gyönyörű, ugyanakkor nyilvánvalóan boldogtalan nő iránt.

A Kentish Town Roadon lévő Oxfam– üzlet jótékonysági célokra költi a bevételét, ennek ellenére a pultja mögött álló idős hölgy zavartnak látszott, amikor átadtam neki a bankjegyeket, és azt mondtam, semmit sem akarok vásárolni. Igyekezett rávenni, hogy vigyek el egy ruhát vagy egy könyvet, de hajthatatlan voltam, mire vonakodva feladta. Ellenkező előjelű bolti tolvajnak éreztem magam.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET – Mit gondolsz – kérdeztem jó ötlet, hogy végignézem Milena e– mailjeit, és ellenőrzőm, leselkednek– e rád további kellemetlen meglepetések? Frances épp akkor értesült arról, hogy egyik ügyfelük a város délnyugati részében, Kingston upon Thamesben lévő házukban várja őt meg Milenát, hogy megtervezzék a lányuk esküvőjét. Még a szoba túlsó végéből is hallottam a telefonból a nő magas, dühös hangját. – Milena sohasem említette – fakadt ki Frances csüggedten, miután befejezte a beszélgetést, és megígérte, hogy másnap odamegy. – Mindent be kellett volna írnia az irodai naplóba. – Láthatom a naplót? – kérdeztem. – Hogy duplán ellenőrizhessek dolgokat. – Megtennéd? Fogtam a nagy, kemény fedelű könyvet, amelyben minden napnak firkálásokkal, áthúzásokkal, emlékeztetőkkel megírt külön oldala volt, és próbáltam megjegyezni találkozókat, hogy összevethessem őket Greg térképével, de hamar feladtam. Később le kell majd írnom őket. Frances nem kifogásolta, hogy alaposan átvizsgáljam Milena üzeneteit, de a számítógép ellenezte. Kiderült, hogy csak jelszó beírása után férhetek hozzá a leveleihez. – Mi a jelszó? – kérdeztem Francestől. – Fogalmam sincs róla. – Ó! – Megsemmisülten bámultam a képernyőt. Úgy sejtettem, a számomra fontos válaszok abba a vékony kis dobozba vannak bezárva, bárcsak megfejteném a kulcsot. Szórakozottan beírtam a két mostohagyereke nevét, de nem jártam sikerrel. – Nincs ötleted? – tudakoltam Francestől. Reménytelenül vállat vont. – Megpróbálhatod a lánykori nevét. Furness. – Semmi – jelentettem néhány másodperc múlva. – A születésnapját: 1964. április 20. Tehát negyvennégy éves volt, tízzel több, mint én. Begépeltem. Semmi. – Gyakran beszélt a kutyáról, amelyet lánykorában kapott. – Hogy hívták? – Sosem említette. De figyelj, nem lehet valahogy megkerülni ezeket a dolgokat? Nem álltam meg, hogy elmosolyodjak. – Elképzelhető, de ha meg is oldható, tényleg azt hiszed, hogy tudom a módját? – Nos, akkor úgy sejtem, csak reménykedhetünk abban, hogy nem várható több elmulasztott találkozó. Közben holnap reggelig idézeteket kell keresnem őrgrófokról.

Aznap bejelentettem Francesnek, hogy korán kell távoznom. Ezzel együtt is az történt, hogy mire futva közeledtem az utcában, Gwen számos bevásárlószatyorral a lábánál már az ajtóban várt. – Boldog születésnapot! – köszöntött, és jobbról– balról arcon csókolt. – Hol voltál? Aggódtam, hátha elfelejtetted vagy begyulladtál. – Csak igyekeztem letudni pár dolgot– válaszoltam bizonytalanul. Kíváncsian nézett rám. – Egyre titokzatosabb vagy. Nyugtalan lettem.

– Nem áll szándékomban. Csak rendbe kellett tennem bizonyos dolgokat, például... Például a pénzügyeket. – Természetesen hazugság volt, de ezt valóban el kellett volna intéznem, és ha az anyagi helyzetemre gondoltam, szédültem a szorongástól. – Rémes lehetett – sajnálkozott Gwen együtt érzőn. – Meg kellett lennie. – Kihalásztam a zsebemből a kulcsot. – Menjünk be, hideg van. Segítek behurcolkodni. Mi van ezekben? Azt hittem, csak pár emberről beszéltél. – A konyhába mentünk. – Így van. Tizenöten, legfeljebb húszan leszünk. – Gwen kezdett a konyhaasztalra pakolni a szatyrokból. – Humusz pitával és guacamole–lal. Vettem hozzá avokádót. Tortillacsipsz salsával, pisztácia. Nincs velük sok tennivaló, csak tálba kell őket rakni. – Hányra várhatók a többiek? – Eluralkodott rajtam a rémület. Megszoktam, hogy Elbe és Greg együtt áll a világ előtt. Elvesztettem a képességet, hogy magam birkózzam meg a feladattal; vagyis kivéve, ha valaki másnak adom ki magam, amely esetben mintha sokkal jobban működnék. – Körülbelül hatra, fél hétre. – Mit vegyek fel? – Nyugi. Csak a barátaid jönnek. Rögtön végignézzük a gardróbodat, de nem csinálunk belőle nagy ügyet. A többiek közvetlenül munkából jönnek. Ha akarod, abban is maradhatsz, amiben vagy. – Nem! – szakadt ki belőlem számomra is meglepően élesen. Ugyanis a Gwen– ruhámat viseltem: ismét a fekete nadrágot, a csíkos szürke blúzt, legfölül az ujjatlan mellényt, a lábamon pedig a lehajtott karimájú fekete antilopcsizmát. – Ez nem jó. Rosszul érezném benne magamat. – Hoztam neked valamit – jelentette be Gwen. – Születésnapi ajándékot. Kis csomagot nyújtott át. – Gyerünk, nyisd ki! Feltéptem a csomagolópapírt, kis doboz került elő. Egyszerű ezüst karkötő volt benne. – Gyönyörű! – lelkendeztem. A csuklómra kapcsoltam, és kinyújtottam a karomat, hogy Gwen megcsodálhassa. Megváltozott az arckifejezése, de nem úgy, ahogy számítottam. – Elbe, te levetted a jegygyűrűdet! Szörnyű pír árasztotta el az arcomat meg a nyakamat, miközben a csupasz ujjamat bámultuk. – Igen – böktem ki végül. – Azért, mert... – Nem tudom, miért – hebegtem. – A pénztárcámban van. Visszahúzhatom. Mit gondolsz? – Istenem, Ellie, nem tudom. Majd megbeszéljük, amikor mindenki hazament. Most ruhát választunk neked. A végén a tükör előtt reszkettem és izgultam, míg Gwen döntött helyettem: farmer és vékony, fehér blúz, amely egészen új volt, és még sosem viseltem, mert túl szép, túl ropogós és elegáns volt, és mindig valami különleges alkalomra tartogattam. Megfésülködtem, a fejtetőmön összefogtam a hajamat. – Na, jó lesz így? – Káprázatosán nézel ki! – Kétlem. – Pedig igaz. Meghívtam Dánt. Nem baj? – Milyen Dánt? Gwen arca sötétvörös pírban úszott. – Valaki, akivel találkoztam.

– Ez nagyszerű! – lelkendeztem. – Egészen addig, amíg ez a Dán tisztában van vele, milyen szerencsés, hogy meghívtad. Gwennek nem volt valami nagy szerencséje a férfiakkal. Mindig mondogattam, hogy túl jó nekik, és bizonyos értelemben véve így is volt. A férfiak, gondoltam gyászosan, a Milenához hasonló nőkre hajtanak, akik rosszul bánnak, nem törődnek velük. A túlzott gondoskodás okozza a bukásunkat. Csöngettek. – Ki az? Már ennyi az idő? Bárcsak kilenc óra lenne, és mindenki hazamenne, és megint kettesben lennénk, és beszélgetnénk, milyen volt! És persze Danről. – Joe lesz az. Azt ígérte, korábban érkezik az itallal. Tényleg Joe volt az, a járda mellett parkolt, nyitva hagyta a csomagtartót. Átölelt: a borostája összeszurkálta az arcomat, a kabátjától viszketett a bőröm. – Hogy érzi magát a születésnapos kislány? – Pompásan. – Helyes, ugye, a konyhába vigyem? Tizenkét üveg pezsgő, vagyis őszintén szólva habzóbor. Tizenkét üveg vörös. – De hiszen az huszonnégy üveg, Joe! – A maradékot megtarthatod későbbre. Lássunk is hozzá, rendben? Lehámozta a fóliát meg a drótot, és kilazította a pezsgősüvegből a dugót, hagyta a habot kifutni a száján, majd leapadni. Azután megtöltött három poharat, amelyet felemeltünk és összekoccintottunk. – A mi kedves Ellie– nkre! – köszöntött Joe. – Ellie– re! – toldotta meg Gwen is, miközben szeretettel vigyorgott rám. Miért kerülgetett oly nagyon a sírás? Miért szúrt a szemem, égett az arcüregem, telepedett bánattömb a torkomba?

Szállingóztak a vendégek, azután kisebb hullámban érkeztek, esernyőket hagytak az előszobában, kabátokat löktek a lépcsőkorlátra meg a kanapé támlájára. Kis házam hamarosan megtelt emberekkel. Ott voltak a nappaliban, a konyhában, a lépcsőn üldögéltek. Mindenki hozott ajándékot: whiskyt, desszertet, virágot, fülbevalót, kis kerámiatálat. Josh és Di tűzijátékkal érkezett, amelyet előkészített a kertben, bár az utasítás szerint az épületektől ötvenméternyi távolságban kellett volna elhelyezni. Ők a barátaim, gondoltam, és most ez az életem. Fergus kissé visszafogott, de nagyon kedves és figyelmes volt, Joe beszédes hangulatba került, ölelgette az embereket, és bort töltögetett a poharukba. Gwen Alisonnal beszélgetett, de pár percenként titokban az órájára pillantott, mert Dán még nem bukkant fel. Mary sarokba szorította Jemmát, és kínzón véres részletekbe menően tájékoztatta, mire számítson a szülésnél. Laurie és Graham a sarokban sakkozott. Üveggel a kezemben csoporttól csoportig járkáltam. így senkivel sem kellett hosszasan maradnom: éppen csak annyi időre, amíg köszönök és puszit adok, mielőtt továbbállok. Nem ittam, és senkivel sem beszélgettem hosszasan; és senki sem említette Greget. A ház szelleme volt. Fél nyolckor, közvetlenül azután, hogy Gwen ajtót nyitott, majd szégyenlősen és rózsás arccal megjelent egy férfival, akit Dannek véltem, Joe megkocogtatta a villájával a poharát, és felállt egy meglehetősen gyönge székre, amely vészjóslón nyikorgón a súlya alatt. – Álljatok körbe! – harsogta. – Ó, ne! – Ne aggódj, Ellie, nem beszéd jön, csak köszöntő.

– Akkor jó. – Nem tudod, mit én Joe köszöntő alatt – figyelmeztetett a mellettem álló Alison. – Tényleg csak azt akartam mondani, hogy szörnyű időszakon mentél keresztül, és tudom, mindenki nevében mondhatom, hogy mi jóban– rosszban mindig itt vagyunk neked. Boldog születésnapot, Ellie! – Boldog születésnapot! – visszhangozta a rongyosok kórusa. – Beszédet! – kiáltotta valaki. – Csak... Köszönöm – mondtam. – Mindannyiótoknak. – Bort! – adta ki az utasítást Joe. – Itt van. – A szoba túlsó végében Fergus kinyitott egy üveget, és habos lé ömlött a nyakába meg az ablak melletti kis asztalra. – Ó, a fenébe, kiöntöttem; egyébként mi ez? – Ez – kezdtem, miközben átkoztam magam, amiért nem tettem félre. – Ez... Nos, ez a térképem. Fergus fölé hajolt, és az ingujjával itatta fel róla a bort. – Milyen színes! Valami munkadolog? – Nem. – Tétováztam. – Tulajdonképpen azt mutatja, hol töltötte Greg az élete utolsó néhány hetét. – Komolyan? – Igen. – A fenébe, Ellie! – Fergus elképedt. – Ez bámulatos. Jó sokáig tarthatott megcsinálni. De miért? – Mert... – Örültem, hogy nem raktam ki Milena térképét: azon még dolgoztam. – Mi az? – Jemma csatlakozott hozzánk, és így pár perc múlva a legtöbben ugyancsak odajöttek. – Jóformán nincs is azonosítatlan idő! – Nem tudtam megállapítani, hogy Josh elámult vagy megijedt. Felsóhajtottam. Végül is ők a barátaim, és itt volt az ideje, hogy fontos bejelentést tegyek. – Azért csináltam, mert meg akartam tudni, mikor volt Greg együtt azzal a nővel. És látjátok... – A térképre mutattam. – Nem találkozott vele. Jóformán nincsenek is hézagok. Egyszerűen nem volt rá ideje. Rájuk bámultam. Senki sem mosolygott és senki sem bólogatott: mindenki ünnepélyesen vagy zavartan nézett rám. – Tehát valami más történt – tettem hozzá baljóslatban, és hallottam, hogyan hullnak a csöndbe a szavaim. – Valami rossz dolog. – Rossz? – Azt hiszem, megölték. A légyzümmögést is lehetett volna hallani. – Hadd töltsék neked még egy kis bort– törte meg végül Joe a csöndet, miközben elvette az üveget Fergustől. – Köszönöm, nem kérek. Látom, mindannyian őrültnek tartotok. – Dehogy! – tiltakozott Fergus. – Szerintünk... – Láttam, hogy a helyes szót keresi. – Mérhetetlenül hűséges vagy – fejezte be a mondatot. A mellette álló Jemma sürgetőleg bólogatott. – Készítettem tortát – oldotta fel Mary a kellemetlen helyzetet. – Nem érkezett még el az ideje, hogy felvágjuk? Mindenki túlzott lelkesedéssel zajongott; elfújtam a kávé– és diópiskóta tetejébe szúrt gyertyát, azután belemélyesztettem a kést. – Balszerencsét hoz, ha halljuk a tányérhoz érni – figyelmeztetett Di pont akkor, amikor a kés jó hangosan koppant a porcelánon.

– A fenébe! – Joe olyan mogorván nézett rá, mintha bűnöző volna. Fél karjával átfogta a vállamat. – Mostantól jó szerencsét jelent – közölte, és megcsókolta a fejem búbját. – Azt hiszed, őrült vagyok? – Nem őrült. Szomorú. – Meg afféle buligyilkos. – Bemutatom Dánt – lépett közbe Gwen. – Dán, ő Elbe. Nagy volt és szégyenlős, halk, dörmögő hangon beszélt. Első pillanatra megkedveltem azért, ahogy Gwenre nézett. – Josh meg akarja gyújtani a tűzijátékot– jelentette be Gwen, miközben karon fogott. – Gyere ki megnézni, azután mindenkit hazaküldök. Jó? – Jó – egyeztem bele, mivel hirtelen szörnyen fáradt és csüggedt lettem. Meg magányos; magányosabb most, a túlbuzgó barátok tolongása közepette, mint bármikor, amikor egyedül voltam. – Én viszont maradok, és rendet rakok. Hozathatunk valamilyen gyorskaját is, ha akarod. Vagyis egyelőre kerüld el azt a tortát.

Ez volt a buli legjobb része: miután mindenki elment, és elmostuk a poharakat meg kiraktuk az üres üvegeket a szemétszállítóknak, a konyhaasztalnál ültünk Gwennel meg a kedves új fiújával, curryt ettünk alufólia dobozból, és az égvilágon semmit sem csináltunk. Nem sok ember van, akivel jól lehet együtt csöndben maradni. Voltak pillanatok, amikor majdnem elmeséltem Gwennek, hogy elloptam a nevét, és irodai– alkalmazottá– előlépett– ingadozó– matektanárnak adtam ki magam annak a nőnek az üzlettársánál, aki meghalt Greg mellett. De végül hallgattam róla. Őrültnek tartottak volna.

TIZENHATODIK FEJEZET Miután Gwen és Dán is távozott, elmostam a maradék szennyes edényt, és kitettem az ajtó elé a ragacsos, büdös bulimaradványokat tartalmazó szemeteszsákot. Készítettem egy csésze teát, bekapcsoltam a tv– t, és két óra múlt, mire ágyba kerültem. Nem számított, lévén másnap szombat volt. Azt terveztem, már ha tervnek lehet nevezni, hogy addig alszom, amíg fel nem ébredek, és utána tovább folytatom az alvást. Ha el is hagyom az ágyat, csak azért, hogy egyek valamit, azután visszatérek a téli álmomhoz. Ehelyett a csöngőre ébredtem a fura (szürke, sarkos, sötét és lassú) álmaimból. A köpenyembe bújtam, lementem, közben úgy motyogtam magamban, mint holmi csavargó. Arra számítottam, hogy alá kell írnom valamit, ehelyett Fergust találtam a küszöbön. – Felébresztettelek? – kérdezte. Még kába voltam az alvástól. – Itt felejtettél valamit? – kérdeztem vissza. – Nem, nem ezért jöttem – mondta. – Hány óra van? – Reggeliidő van – tájékoztatott mosolyogva. – Bejöhetek? Szívem szerint nemet mondtam volna, és becsaptam volna az ajtót. De beengedtem, azután felmentem, forró zuhanyt vettem, és farmert ráncigáltam fáradt, sápadt lábamra. Greg egyik régi melegítőjét vettem fel, és a szekrény aljában papucsot is találtam. Már éreztem a kávé illatát. Amikor leértem a konyhába, Fergus letörölte a konyhaasztalt, és csészéket, tányérokat rakott rá. – A mélyhűtőben találtam muffint – magyarázta. – Felolvasztottam. Feltéve, hogy nem sonkás tojást kérsz. – De muffint sem – ábrándítottam ki. – Dehogynem kérsz. – Kivette a muffint a mikróból, meglocsolta vajjal, azután málnalekvárral, kis süteményestányérra tette, és átadta. Egy– egy csésze kávét töltött nekem is, magának is. Leült velem szemben. – Ilyen szerencsétlen vagyok? Mosolygott, és a kávéját szürcsölte. Rosszkedvű, fáradt és tompa voltam, kitartó vidámsága idegesített, mint a túl hangosan játszott zene. – Konferenciát tartottunk – bökte ki. – ,,– tunk”? – A szokásos gyanúsítottak. Engem bíztak meg azzal, hogy eljöjjek hozzád. Vagyis igazából én jelöltem magamat. – A térképről van szó, ugye? Be kellett volna raknom egy szekrénybe. – Nem gondoskodtunk rólad megfelelően. – Mindenki figyelt rám. Eljöttetek a születésnapi bulimra. Meghívtatok vacsorára. Elviselitek a zűrzavaros viselkedésemet. – Nem vagy zűrzavaros – nyugtatott meg Fergus. – Végigmegyek a gyászolás állomásain: a haragon, az alkudozáson, a tagadáson. Rengeteg tagadáson. – Kis szünet után folytattam. – Ezek valóban a gyászolás szakaszai. Vagy inkább a haldoklás szakaszai? Nem számít. Úgy érzem, elég segítséget kaptam. Talán itt az ideje, hogy magam segítsek magamon. – Nincs engedélyem nemleges válasz elfogadására – mondta. – Ki mondja ezt? – Én meg Gwen meg Joe meg Mary, és minden bizonnyal mások is. – A buli óta?

– Részben a buli óta. De a telefonvonalak is zümmögtek. – Bárcsak kizárólag velem beszélne mindenki! – Én vele beszélek. – Szóval mi a terv? Valaki elvisz a tengerpartra? Összedobjátok nekem egy masszázs árát? – Nem kellene gúnyolódnod – figyelmeztetett Fergus. – Ez az elmésség legalantasabb formája. A közvetlen terv az, hogy edd meg a muffint, azután vezess körbe a házban. – De hiszen ismered. – Kérlek, egyél. A muffint rágcsáltam, gyereknek éreztem magam, akire ráparancsoltak. Kiszáradt a szám, alig tudtam nyelni. – Nincs szükségem minden segítségre – mondtam. – Nem lehet szükségem rá. A barátod volt. Sokkal régebb óta ismerted, mint én. Az elvesztése bizonyára éppolyan fájó neked, mint nekem, talán még fájóbb. Fergus megfontoltnak látszott. – Azt hiszem, soha nem lesz hozzá hasonló barátom. Nem lehet. Ő volt az, aki részegnek és kínos helyzetekben is látott, amikor mélyponton voltam. – Elmosolyodott. – És jó dolgok is akadtak. Utazások, barátnők... Nos, talán nem lett volna szabad ezt mondanom. De hiszen ez nem vetélkedés. – Nekem kellett volna vigyáznom rád– ismertem be. – Mindennek megvan a maga ideje – hárított Fergus. – Még az is bekövetkezhet. Elég volt a muffmból. Gyerünk fel. Miközben felfelé mentünk, hirtelen eszembe jutott egy jelenet tizenhét éves koromból, amikor a mamám bejött a hálószobámba. – Ki kellett volna takarítanod a szobádat – közölte. – Igenis kitakarítottam – válaszoltam. – Nem úgy néz ki. És ez így folytatódott. Úgy tűnt, napokon át foglalkoztam a dolgaimmal, Greg holmijának elrendezésével, általában a dolgok rendbe rakásával, de Fergus szemével nézve a hálószobát, a rumliszobát és a vendégszobát, be kellett ismernem, hogy mindez nem látszott rajtuk. Ha a gyászolásnak vannak szakaszai, a rendrakásnak is vannak szakaszai. Az első szakasz az ember alapvető rendetlensége. A második az, hogy elhatározzuk, valamit kezdünk vele. A harmadik szakaszhoz tartozik a fiókok, a szekrények és a polcok kirámolása, hogy lássuk, mivel kell foglalkoznunk. A harmadik szakasz szükségszerűen sokkal rosszabb képet mutatott, mint az első. A negyedikben még nem voltam biztos, mert addig még nem jutottam el. A hálószobában halomban álltak Greg ruhái. A vendégszoba afféle irodaként szolgált. Szép kilátás nyílt belőle a kertre, a szomszéd platánfájára. Soha nem rendeztük be igazi irodának, mert a rumliszobát szántuk annak, a vendégszobából pedig gyerekszobát akartunk kialakítani bohócokat vagy állatokat ábrázoló bolondos tapétával. A vendégszobában és a lépcsőfordulón irattartók, papírok, mappák és könyvek tornyosultak, némelyikük Greg munkájához tartozott. – Tudom, hogy rémesen néz ki – ismertem be. – A válogatás folyamatánál tanok. Annyi minden volt, amiről nem beszélhettem, azzal az állítólagos magyarázattal kezdve, hogy a ház kitakarításának elmaradását részben indokolták a camberwelli útjaim, ahol Milena Livingstone irodáját szedtem rendbe. – Ne aggódj! – nyugtatott Fergus. – Egyik kémemtől hallottam már minderről. – Ki volt az? Lefogadom, csakis Mary lehetett. Ha száz évig élnék, és minden időmet házimunkával tölteném, akkor sem ütném meg a tisztaságról felállított mércéit. – Nem mondom meg. Nem fedhetem fel a forrásaimat. Csak a tervet közölhetem. – A tervet?

– Itthon vagy holnap? – Nem terveztem elmenni. – Jó. Kaphatsz néhány látogatót. – Kiket? És mit akarnak csinálni? – Azt hiszem, meg fogod őket ismerni. Lényegében véve segíteni fognak rendet tenni. Egy részét itt helyben végzik majd el, de nem akarunk az agyadra menni. Sok mindent el is vihetünk, és rendbe rakhatjuk őket otthon. Persze csak akkor, ha bízol bennünk. Előreléptem, átöleltem, és a vállára hajtottam a fejemet, ahogy a csecsemők teszik, amikor ölben tartják őket. Nem láttam az arcát. Akár rémült is lehetett, de éreztem, hogy körém fonja a karját. Visszaléptem. – Ez igazán kedves tőletek – mondtam – , mindannyiótoktól. De nekem is képesnek kell lennem rá. És nem csak erről van szó. Szét akarom válogatni a dolgokat, Fergus, de nem akarom kioperálni Greget az életemből. Magam körül akarom tudni a holmiját. Nem feltétlenül kupacok formájában a földön. De ahhoz, hogy továbblépjek, nem kell az összes cuccot elvinni a házból és konténerbe ömleszteni. – Nem erről van szó. Csak segíteni akarunk megbirkózni vele. Ha magánügynek tekinted, ha nem akarod, hogy beleüssük az orrunkat a dolgaidba, akkor csak szólj, és már itt sem vagyunk. – Nem így értem. Nincs mit dugdosnom előletek, srácok. Erről lekéstünk. Egyszerűen csak képesnek kell lennem foglalkozni vele. Rossz érzés. – Ne legyen az. Hagyd, hogy megcsináljuk helyetted. Amikor Jemma végül megválik tőlem, te is megteheted értem ugyanezt. Rémes gondolat jutott eszembe. – Van valami, amit nem mondtok el nekem? – puhatolóztam. – Mindannyian úgy vélitek, segítségre van szükségem? Mármint pszichiátriai segítségre? Fergus felnevetett, és a fejét csóválta. – Csak ránk van szükséged. Őszintén mondom.

Még mindig kellemetlenül érintett, hogy rólam beszélnek, mintha összeesküvést szőttek volna ellenem. Egy óra múlva megérkezett Joe, Gwen és Mary, kicsit zavarban voltak. Megmondtam nekik, hogy rettenetesen érzem magam. Hétvége van. Nincsenek kötelességeik, nincs, akivel együtt legyenek? Átöleltek, és szabadkozó szavakat mormoltak. Nem tudtam eldönteni, vajon elfogadni nehezebb– e a segítséget, vagy adni. Újabb kávét készítettem, és felmentünk, hogy áttekintsük a zűrzavart. Illedelmes pusmogás kezdődött. Joe barátságosan oldalba bökött. – Nem olyan rossz ez – vigasztalt. – Tekintsd elvégzendő felújításnak, amihez összegyűltünk, hogy tapétázzunk és kifessünk. – Akarjátok, hogy megmutogassam, mi micsoda? – kérdeztem. – Azt akarjuk, hogy menj vásárolni vagy úszni vagy bármit csinálni, mi pedig mindent átnézünk, és lesz, amit dobozokba teszünk és elviszünk. Néhány nap múlva visszahozzuk, és akkor legalább az életed egy része rendben lesz. Reméljük. Egy percre elgondolkodtam. – Úgy érzem, vissza kellene utasítanom mindezt, vagy meg kellene sértődnöm, de igazából óriási megkönnyebbülést jelent. – Akkor indulj! – utasított Mary, és szót fogadtam, de előtte még feltekertem és a táskámba tettem Milena alakulóban lévő térképét. Bizonyos dolgokról még a barátoknak sem kell tudniuk.

Jót úsztam a nyilvános uszodában, utána hajat mostam a zuhanyozóban, és tiszta ruhát vettem fel. Találtam egy kávézót, rendeltem egy csésze teát, és elolvastam az újságot. Felsétáltam a Kentish Town Roadon, zöldséget és salátát vettem. Mire hazaértem, elmentek. Amit fönt találtam, az csodálatos volt. Majdnem minden eltűnt, ami pedig nem, azt takarosán elrendezték a polcokon vagy az íróasztalon. Valaki bizonyára a porszívót is megtalálta, bevetette az ágyamat, és elmosogatott. Csak annyi tennivalóm maradt, hogy salátát készítsek magamnak, azután pedig gondosan elrámoljak magam után arra az esetre, ha egyikük visszajönne ellenőrizni.

Másnap reggel Joe hívott. Végignézte Greg munkaanyagait, a legtöbbet el lehet intézni az irodában. A személyes dolgokat a hét folyamán visszahozza. Semmi sem sürgős. Délután Gwen ugrott be egy kupac iratrendezővel a hóna alatt, csupa háztartási papír volt benne. Átvizsgálta és rendbe rakta őket, és egy papírra felírta a teendők listáját: telefonálni kell embereknek, be kell fizetni számlákat, meg kell írni leveleket. Csillagot rajzolt azok mellé, amelyeket azonnal el kell intézni. Úgy volt ő Gwen nekem, ahogy én voltam Gwen Francesnek, de ezt nem mondhattam meg neki. Egész hétvégén rá sem néztem a mobiltelefonomra. Vasárnap este felhívtam Francest, hogy megmondjam neki, hétfőn nem megyek be. Még nem tudtam, visszatérek– e egyáltalán bármikor is, de ezt nem hoztam szóba. Hétfőn reggel átmentem a műhelybe, betettem valami barokk zenét a CD– lejátszóba, és foglalkozni kezdtem a férfi hintaszékével. Túl nagy gonddal smirgliztem át, nem azért, mert tökéletes munkát akartam végezni, hanem mert megnyugtató volt annyira elmerülni a pontosságban és a fizikai tevékenységben, hogy semmi másra ne gondoljak. Jóformán gépiesen, mintegy álomban folytattam a munkát, és amikor felébredtem az álomból, ott volt a szék készen és tökéletesen, majdnem túl gyönyörűen ahhoz, hogy megváljak tőle. Amikor visszamentem a házba, felhívtam a hintaszék tulajdonosát, és azt mondtam, hogy végül találtam időt a javításra, és amikor akar, érte jöhet. Majd sokáig ültem a kádban, utána pedig eszembe jutott, hogy nem ellenőriztem az üzenetrögzítőt, mintha távol akarnám tartani magamtól a világot. Fergustől érkezett üzenet. Felhívtam. – Otthon vagy? – kérdezte. – Igen. – És még tíz percig? – Igen. Letette. Épphogy felöltöztem, amikor megszólalt a csengő. Fergus volt az, de megváltozott ahhoz képest, amilyennek szombat reggel láttam ugyanott: ezúttal zaklatott volt, nem nézett a szemembe. Megkerült, és egyenesen a nappaliba ment. A kanapéra ült, én pedig mellé ültem. Szó nélkül elővett valamit a zsebéből, és letette az előttünk álló alacsony asztalra. Nagy, keskeny játékkártyának tűnt. – Azt hiszem, ezt meg kellene nézned – közölte.

TIZENHETEDIK FEJEZET Vicces, ahogy észleljük a dolgokat. Megállás nélkül dolgozik az agyunk. Remegett a kezem, amikor felvettem és megfordítottam a kányát, mindazonáltal láttam, hogy egy szeptember tizenkettedikei dátumú étlap az, amelyre ráfirkantottak valamit. Előételként kecskesajt és diósaláta vagy vízitormaleves közül lehetett választani, azután tengeri pisztrángot sült jeruzsálemi articsókával vagy walesi bárányt krumplipürével és párolt zöldséggel. Végül desszertként csokoládéfondant–t vagy erdei gyümölcsöt kínáltak. Mindezt láttam, miközben a lap tetején elolvastam a lendületes kézírással odavetett üzenetet. „Drága G.! Csodálatos voltál ma este. Legközelebb éjszakára is maradj, és még több új fogást mutatok.” Nem kellett elolvasnom az aláírást ahhoz, hogy tudjam, kitől származik: napokat töltöttem azzal, hogy számlákon, nyugtákon, üzleti leveleken nézegettem. Arccal lefelé visszatettem az étlapot az asztalra. – Idefigyelj, Elbe! – kezdte Fergus. – Várj! – szakítottam félbe. Felálltam, és a fiókos szekrényhez mentem, amelybe a térképet tettem. Kivettem, kitekertem, és a szeptember tizenkettediki mezőt vizsgálgattam. Egy óra tizenkét perc még kitöltetlen volt. Először azt gondoltam, bámulatos egybeesés, de hamar rájöttem, hogy egyáltalán nem véletlen egybeesésről van szó, mert így áll össze a valóság. Összetekertem a térképet, visszatettem a fiókba, azután ismét Fergus mellé ültem. – Hol volt ez? – kérdeztem. Tökéletesen nyugodt volt a hangom. Már nem remegett a kezem. – A futásról szóló egyik könyvében. Ma délután néztem őket végig. Jemma szerint nem kellene felfordulást csinálnom. Szörnyen érzem magam, Ellie. Jól tettem, hogy megmutattam? Rámeredtem, bár mintha ködön keresztül próbáltam volna látni. – Teljesen igazad volt. – Sajnálom, Ellie. – Köszönöm – mondtam udvariasan, és összekulcsoltam a kezemet az ölemben. Az összefűzött ujjakat néztem, és arra gondoltam, mégsem fogom visszavenni a jegygyűrűmet. – Csodálatos voltál, ahogy bíztál benne. – Ugye, bíztam benne? – Most legalább tudod. – Igaz. – Készíthetek neked egy csésze kávét? – Köszönöm, nem. – Olyan szerencsétlennek látszott, hogy erőt vettem magamon. – Pocsékul érezheted magad, Fergus. De örülök, hogy elmondtad. Szörnyű lett volna, ha nem teszed meg. Hálás vagyok. – Bolond volt. Őrült. De szeretett téged, Ellie, tudom, hogy szeretett. Ezt nem szabad elfelejtened. – Kedves, hogy ezt mondod, Fergus. Ha nem bánod, most szeretnék egyedül maradni. Felállt, én pedig maradtam, ahol voltam, ezért kényelmetlenül le kellett hajolnia ahhoz, hogy arcon csókoljon. – Később felhívlak – búcsúzott. A távozása után továbbra is összekulcsolt kézzel ültem a kanapén. Nem tudom, mennyi ideig maradtam így, sem azt, hogy min gondolkodtam. Talán ezeken a szavakon: „...még több új fogást mutatok.” Miféle szerelmi vallomás volt ez a ragacsos, incselkedő kétértelműségével, mintha Greg cirkuszi póni volna, a nő pedig az ostoros, fekete csizmás cirkuszigazgató? Összeszorítottam a szememet, igyekeztem leállítani a bennem kavargó képeket. Talán azt gondoltam, milyen rendkívülien, elképesztően és tökéletesen jól őrizte Greg a titkot, mint a

hivatásos kém. Talán azt gondoltam, az egésznek semmi értelme, vagy végső soron nagyon is értelmes. Végül felálltam, és ismét elővettem a térképet, a hézagot bámultam az időbeosztásban, amelyet most már meg tudtam fejteni: Greg Milenával volt. A másik, sokkal kevésbé kitöltött térképet is kitekertem. Abban sem szerepelt semmi szeptember 12– ére. Lám csak. Azt akarta, hogy a következő alkalommal Greg nála töltse az éjszakát. Megtette? Nem láttam, mikor tehette volna, de azt sem láttam, immár miért is számítana mindez Megvan a bizonyíték, amelyet oly nagyon kerestem, amelytől rettegtem. Olyan tisztán hallottam Mary hangját, mintha ott szólt volna a szobában: „Most pedig a hátralévő életed felé fordulhatsz.”

Rendben. Hirtelen felálltam, és felmentem a hálószobánkba; a hálószobámba. Kinyitottam a ruhásszekrényt, és kihúzkodtam Greg divatos ingeit, amelyeknek a legtöbbjét én adtam neki az évek alatt, és a zakóit. Kezdetnek megteszik. Szét akartam őket osztani a barátok között, de ez most nem tűnt jó ötletnek. Lefelé menet lekaptam az ajtó hátuljáról a régi frottírköpenyét is. Többé nem bújok bele a hideg estéken. Halomba raktam őket a kertben, és égő gyufát tartottam alájuk. Az ember azt hinné, a ruhanemű könnyen ég, ezek azonban nem lobbantak lángra. Már majdnem besötétedett, szemerkélt az eső, ami nem kedvezett a dolgoknak, és a jobb oldali szomszéd, aki egyszer panaszt emelt a hangos zenehallgatásunk miatt, tolakodó kíváncsisággal lesett, miközben zöldséghéjat rakott a komposztdombjára. A pajtába mentem, paraffint vettem le a felső polcról, és keveset a nedves halomra locsoltam belőle. Még újabb gyufára sem volt szükség: bizonyára izzó fadarab volt az egyik zakó redőiben, ugyanis nagy robaj hallatszott, a kerítésen túlról ámuló kiáltás harsant, és éles, narancssárga fény lövellt a magasba. Égés szagát éreztem, és rájöttem, hogy megpörkölődött a hajam. Kit érdekelt? Kit érdekelt, mit gondol a szomszéd vagy a felesége, akit senki sem hívott meg az előadásra? Kit érdekelt, hogy csípős füstfelhő szállt fel a tüzemből, és hamuszirmok szálldostak a levegőben? Engem aztán nem. Rádobtam a pompás bőrbakancsát. Borzalmas szagot árasztott. Miközben néztem, ahogy megfeketedik, hirtelen magam előtt láttam Greget, amint puha ronggyal fényesíti, szeretett arcán azzal az összpontosítással, és oda akartam rohanni, hogy megmentsem a lábbelit, de túlságosan késő volt. A hirtelen felindulás szertefoszlott, üresnek, elhagyatottnak éreztem magam, gyászos, kishitű hangulatba kerültem. Belefáradtam az egész szomorúságügybe, a dühöngésbe, a szégyenkezésbe, a magányosságba. Önmagamba.

Talán ezért mentem vissza másnap reggel Franceshez. Mert ott egy időre nem kellett önmagam lennem. Lehettem Gwen: gyakorlatias, nyugodt és higgadtan fegyelmezett, segíthettem másoknak rendbe rakni az életüket. Előző este korán tértem nyugovóra, semmit sem ettem, és forró vizes palackot öleltem magamhoz, mert bár nem volt különösebben hideg az este, borzongtam, dideregtem. Tágra nyitott szemmel feküdtem a sötétben. Sírni akartam, ugyanúgy, ahogy akkor szoktam, amikor rettenetes hányinger gyötör, és hányni akarok, de nem jöttek a könnyek, nem jöhettek. Többször is hallottam a telefon csöngését meg a rögzítőre mondott üzeneteket: Fergus, Gwen, Joe és megint Gwen keresett. Bizonyára értesültek a történtekről. Hamarosan mindenki tudni fogja. Nehezen döntöttem el, mit vegyek fel. Szoknyákat, blúzokat, felsőket, különféle cipőket próbáltam fel. A tükör előtt álltam, éles szemmel vizsgálgattam magam, és nem tetszett, amit

láttam. Sápadt voltam; karikás volt a szemem a fáradtságtól; hónapok óta nem vágattam le a hajamat, hosszú és ápolatlan lett. Végül azt a ruhát vettem fel, amely némileg plisszírozott, csokoládészínű zsákhoz hasonlított, bordás harisnyát húztam, és az egyetlen pár csizmámat, bár az egyik sarka kissé lötyögött. Borostyánfüggőt akasztottam a nyakamba, mert nem Greg adta, és kócos kontyba kötöttem a hajamat. Visszafogott szemfestés, szempillafestés, ajakfény. Végül, amikor már elmúlt tizenegy óra, és halvány napsütés tört át a felhők mögül, kellőképpen valaki másnak néztem ki ahhoz, hogy kimerészkedjek a házból.

Egy pillanatig azt hittem, Frances meg akar ölelni, de megelégedett azzal, hogy a vállamra tette a kezét, és megkönnyebbülten elmosolyodott. – Szia! – köszöntem. – Elnézést kérek a tegnap történtek miatt. – Örülök, hogy itt vagy. Gyere le. Johnny készített nekünk egy kanna kávét. – Johnny? – Igen. Idefigyelj, szívességet kell kérnem tőled. Egyébként érdekesebb lesz számodra, mint átrágni magad a papírokon. – Miről van szó? – érdeklődtem. Pontosan azt akartam csinálni, át akartam rágni magam a papírokon. Még nem végeztem Milena Livingstone– nal. Befejezetlen volt a térképe. Az egyetlen, hanyagul az étlapja hátuljára firkantott közönséges üzenet nem oltotta ki a megismerése iránti igényemet. Most meg akartam tudni, miért: miért zúgott bele Greg. Mije volt, amim nekem nem? – El kell rohannom. – Bizonytalan mozdulatot tett a kezével a levegőben. – Válsághelyzet van. De megígértem Johnnynak, hogy a végső menüsor összeállítása miatt elmegyek megkóstolni néhány ajánlatát. Elmehetsz helyettem. – Nem volna jobb, ha Beth csinálná? Frances a homlokát ráncolta. – Beth még nincs itt. Ráadásul meg sem érdemli. – Nem értek az ételekhez. – Enni eszel, ugye? – Mondhatjuk. – Akkor ritka élvezetben lesz részed. Éhes vagy? Próbáltam felidézni, mikor ettem utoljára igazi ételt. – Jó. Akkor ezt megbeszéltük – szögezte le Frances, mintha olvasott volna a gondolataimban. Megérkezett Johnny a kávéval. Előbb jobbról, majd balról arcon csókolt, és azt mondta, csinos vagyok. Valamit makogtam, és derültséget vettem észre Francesen, meg valami mást is. Gyöngédséget?

Johnny étterme a Sohóban volt, egy kis sikátorban. Tudtam, hogy bizonyára rendkívül előkelő, mert az utcáról jóformán lehetetlen volt észrevenni. A terem kicsi volt, talán tíz asztal állt benne, közülük mindössze egy volt szabad, amikor beléptünk. Az alacsony mennyezettel és a sötétvörös tapétával inkább magánház, nem pedig nyilvános tér benyomását keltette. Beszélgetés zümmögése hallatszott és evőeszközök csöngése a porcelánon; pincérek járkáltak hangtalanul, tisztelettudón köröztek a vacsorázok között, poharakba töltötték az üvegekből az utolsó csöpp bort. – Kellemes – jegyeztem meg.

– Mindannyian a reprezentációs alap terhére vannak itt – legyintett Johnny. – Azt sem tudják, mit esznek. Mit törődjünk vele? – Leülhetek ide? – mutattam az egyetlen üres asztalra. Megrázta a fejét, és egy hátsó ajtó felé terelt, amelyen belépve hirtelen teljesen más világba csöppentem, csillogó rozsdamentes acél felszínektől és tisztára sikált munkalapoktól, tűzhelyektől fénylő helyre. Laboratóriumhoz hasonlított, ahol fehér köpenyes férfiak és nők hajoltak a munkájuk fölé, időnként utasításokat kiáltottak vagy óriási fiókokat húzkodtak ki, hogy kellékeket, alapanyagokat vegyenek ki belőlük. Megbűvölten néztem körül. Johnny széket kerített, és leültetett az egyik pult végénél. – Adok pár dolgot kóstolóba. – Nekem kell kiválasztanom a menüt Francesnek? – Nem, már eldöntöttem, mi lesz az. – Akkor mit keresek itt? – Szomorúnak láttalak. Gondoskodni akarok rólad. Várj. – Eltűnt egy kis lengőajtó mögött, és nagy pohárral a kezében tért vissza, amelynek alján parányi mennyiségű, aranyszínű ital lötyögött. – Először is idd meg ezt. Engedelmesen belekortyoltam. Édes volt, pikáns, mint a sárgabarack. – Most pedig jöjjön a leves. Radek, levest a hölgynek! Nem tálban hozták, hanem parányi teáscsészében, a kapucsínóhoz hasonlóan habbal a tetején. Lassan ittam, a végét teáskanállal ettem meg. – Mi ez? – Ízlik? – Felséges. – Articsóka. Miniatűr adagokban érkezett az ebéd: pisztrángforgács erdei gombával, hatalmas tányér közepén zöld mártástóban ülő egyetlen darab ravioli, pár négyzetcentiméteres bárányhús egy kanálnyi ropogósra sült krumpli tetején, gyűszűnyi rizspuding kardamommal. Nagyon lassan ettem, mintha álmodnék, miközben fokozatosan elhalt körülöttem a sürgés– forgás, ahogy kiürült a hely, a konyhát pedig megtöltötték az elmosott tányérok és poharak. Johnny rendkívül figyelmes volt, örömet akart szerezni. Elhalványult az életem kuszasága; ezen a meleg helyen úgy éreztem, soha többé nem kell bátorságot merítenem ahhoz, hogy ismét Ellie legyek. – Egész életemben nem ettem még ilyesmit – hüledeztem az erős kávé és a keserű csokoládétrüffel mellett. – Tetszik? – Valódi gondoskodásban van részem – vallottam be. – Pont ezt akartam. – Átfogta a vállamat. – Mi a baj, Gwen? Találkozott a tekintetünk. Egyetlen pillanatig annyira szerettem volna felfedni előtte az igazságot, hogy a számban éreztem a kimondásra váró szavakat. Azután rámosolyogtam, és megráztam a fejemet. – Mindenkinek akadnak szomorú napjai– hárítottam.– Fel– vidítottál. – Ez volt a szándékom. – Továbbra is a vállamon nyugtatta a kezét. – Mondj valamit, kérlek. – Mit? – Van valakid? – Volt. Hosszú ideig volt. De már nincs. Már vége. Beszéd közben mérhetetlen szomorúság tört rám. Bánatba, fáradtságba, táplálásba, melegségbe, és ennek a kedves idegennek a csodálatába burkolóztam. Beleegyeztem, hogy hazavigyen. Természetesen nem hozzám, hanem hozzá mentünk: az étterem közelében, két sor lépcső tetején lévő lakásba, amely az utcai piacra nézett, ahol

éppen kirakodtak. Nem a vágy, hanem a nélkülözés miatt történt, és a mindenestül elborító mélységes, be nem gyógyult, mérhetetlen magányosságom miatt: hogy valaki öleljen, miközben elenyészik a nap, valaki azt mondja, szép vagyok. Behunytam a szememet, igyekeztem nem gondolni Greg arcára, nem emlékezni, nem összehasonlítani. Utána, amikor átölelve akart tartani, a hajamat akarta simogatni, a testem nem engedett nyugton maradni. Kimásztam az ágyból, és felöltöztem, hátat fordítottam neki, nem akartam látni, hogy lát. Egy óra múlva, amikor kinyitottam a bejárati ajtómat, hirtelen szorongást éreztem, mintha maga a ház haragudna rám azért, amit tettem.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET – Hogy érezted magad Johnnyval? – kérdezte Frances. Felnéztem a papírokból, és azon töprengtem, látja– e, hogy elvörösödöm. Eljárt Johnny szája? – Mire gondolsz? – Az ételre. Mi a véleményed? – Finom volt – mondtam. – Egyszerűen finom? Ennyi az egész? – Jó volt. Igazán kellemes. – Részleteket, részleteket! Mindent tudnom kell. Frances kávét töltött nekem is, magának is, én pedig sorra vettem az ételeket, amelyekkel Johnny megkínált, leírtam a megjelenésüket, az állagukat. Frances aprólékos kérdezősködése nyomán fel kellett idéznem a hozzávalókat, a köreteket, a tálalást. Miközben beszéltem, előrehajolt, szétnyílt a szája, mintha képzeletben meg akarná kóstolni az ételt. Hirtelen éhes nőnek láttam – nemcsak az általam bemutatott ételekre, hanem a meghittségre, a szeretetre. – Hmmm! Szerencsés vagy – mondta, amikor befejeztem. – Használhatónak véled a dolgot? – Kicsit talán túldíszített – véltem. – Az megfelel nekünk. – Johnny nem mutatott étlapot, de szerintem drága lehet. – Ez az egész lényege – magyarázta Frances élénken. – Az ember átnézi a számlát, igaz? A csúcsidőszakban a legtöbb megrendelőnknek az a gondja, hogy kellőképpen drága dolgokat találjon. Ez pedig drágának is néz ki anélkül, hogy közönséges volna. De te is tudod, hogy van ez. Igazából Johnnyról akartam veled beszélni. Láttad munka közben a konyhában? – Ott ettem. – Az első randevún? – csodálkozott Frances. – Nem kifejezetten randevú volt. – Mindegy – hagyta rám Frances. – Mondd, nem csodálatos figyelni, ahogy főz? Emlékszem, amikor először készített vacsorát Davidnek és nekem, igazi meglepetéstokozott. Mint amikor ismersz valakit, és azt hiszed, egész normális, azután felfedezed, hogy bűvészkedni, bűvészmutatványokat végezni is tud. Ilyen volt Johnny otthon. Abban is, ahogy a zöldséget darabolta vagy a hússal bánt. Fel sem fogtam, hogyan tudta mindazt olyan gyorsan és szinte mellékesen megtenni. Miközben nem volt mellékes. Amikor főzni láttam, felmerült bennem, hogy jobban szereti az ételeket, mint az embereket. – Tudom, mire gondolsz. – Elkészíteni az ételt, megízlelni... Szerintem hiányzik neki most, hogy inkább az igazgatással foglalkozik, és nem tölti minden idejét a konyhában tevékenyen, nem maszatolja össze a kezét. – Én is így látom – helyeseltem. Igyekeztem kitalálni, hogyan válthatnék témát. – David az étterem egyik fő támogatója – folytatta. – Attól tartok, az egész nagyon belterjes. – David ebből él? – Néha. Nehéz megmagyarázni: azt hiszem, én magam sem értem igazán. David meglehetősen titokzatos ember. – Kissé összeráncolta a homlokát, mintha kellemetlen gondolata támadt volna. Láttam, hogyan kulcsolja össze a kezét szorosan, hogy a vastag aranykarika bevágta a gyűrűsujját. – Megvásárol dolgokat, kicsit változtat rajtuk, azután eladja őket, általában sokkal többért, mint amennyiért vette. És megszabadítja a bajoktól azokat, akik anyagi zűrbe keveredtek. – Hogy hívják ezt?

Frances felnevetett. – Nem tudom. De óriási mennyiségű pénzre tesz szert belőle. Amikor találkoztatok, a legjobb formáját mutatta. Azt hiszem, nem szívesen volnék azoknak a cégeknek a valamelyikében, ahol elbocsátásokat hajt végre, vagy hogy is hívja ezt. Mindenesetre ez adja nekem a szabadságot ahhoz, hogy azzal foglalkozhassak, amivel akarok. – Úgy beszélsz róla, mintha csak egy hobbi volna. – David szemszögéből nézve az is. – Szomorkás vágyakozást éreztem a hangjában. – Számomra nem az. Mindenesetre rajtam tartja a szemét. A lényeg az, hogy szerintem ma Johnnyval ebédel. – Miért? – Nem tudom. Csak hogy átbeszéljenek dolgokat. De nem hiszem, hogy a konyhában fog enni.

Bizonyára rendkívül hosszúra nyúlt az ebédelés, mert késő délután lett, mire a nagyon pihentnek látszó két férfi benézett az irodába. Nem mertem Johnny szemébe nézni. Kíváncsi voltam, vajon odajön– e hozzám, megcsókol– e, átölel– e, tesz– e valamit, amivel a történtekre utal, de egyáltalán nem vett rólam tudomást, már amennyire ezt lehajtott fejjel és összpontosítást mímelve megállapíthattam. Ehelyett azt hallottam, hogy a közelgő rendezvényről beszélget halkan Francesszel. Ugyanakkor másvalaki jelenlétét érzékeltem magam mellett. Borotválkozás utáni arcszesz és alkohol szagát éreztem. – Hogy issza a kávéját? – kérdezte David. Felnéztem. Különleges, valószínűleg ritka, drága és roppant kényes anyagból készült, őzbarna zakót viselt. – Tej és cukor nélkül – válaszoltam. – Akkor ezt megoldottuk – mondta, és átnyújtotta a kezében tartott csészét. Arra számítottam, csatlakozik a többiekhez, de odahúzott egy széket, és leült mellém. A kávét kortyolgattam, ő pedig az asztalom fölé hajolt. Elvett egy papírlapot. Számlák összesítése volt olyan részletekkel együtt, hogy mit kaptak meg, mit nem, mit fizettek ki, mit nem, és David a homlokát ráncolva vizsgálgatta. Azután számomra értelmezhetetlen röffenés kíséretében visszatette. – Valami baj van? – érdeklődtem. – Távolról sem. Ahogy ezt nézem, el sem tudom képzelni, mit szándékozott csinálni Frances és Milena. Ont viszont az a veszély fenyegeti, hogy működő vállalkozássá teszi a céget. – Csak rendet rakok. Bágyadtan elmosolyodott. – Az körülbelül kilencvenkilenc százalékát jelenti annak, amitől megy az üzlet. – A feleségére nézett, aki beszélgetésbe mélyedt Johnnyval. – Maga értékesebb annál, hogy ezt csinálja – folytatta. – Én is hasznát látnám valakinek, aki ilyen munkát végez. – Nem ebből élek – magyaráztam. – Úgy érti, vissza akar menni egy osztálynyi fiatal naplopót tanítani? Engedje meg, hogy azt mondjam, nem érdemlik meg. Úgy éreztem, akkor is ki kellene állnom azoknak a srácoknak a védelméért, ha nem léteznek; még ha az illető, aki védi őket, az sem igazán létezik. – Én másképpen gondolom – jegyeztem meg. – Évről évre szívesen tanít logaritmust és trigonometriát?

– Nos... Igen!– válaszoltam felelőtlenül, közben azért imádkoztam, hogy ne tegyen fel technikai kérdéseket. Tudtam valamit az összeadásról, a kivonásról, az egyszerű szorzásról és a még egyszerűbb osztásról, és többé– kevésbé erre korlátozódtak az ismereteim. Végigfuttatta az ujjait sűrű, őszülő haján, mintha építészeti különlegesség volna, amely iránt csöndes büszkeséget táplál magában. – Johnny mesélt magáról ebéd közben. Nem, ne aggódjon – tette hozzá gyorsan. Talán riadalmat vett észre az arcomon. – Mély benyomást tett rá. Azt mondja, jó érzéke van a munkához, és hogy Frances szerencsés, amiért találkozott önnel. Nem válaszoltam. Az irodában folytatott oly sok beszélgetéshez hasonlóan ezt sem akartam sem kiterjeszteni, sem elmélyíteni. Igenis aggódtam, sőt csöppet sem örültem neki, hogy ebéd közben rólam beszél ez a két férfi, mintha valami ritka faj példánya volnék. Nem tetszett, ahogy Johnny visszahozta Dávidét az irodába, mintha együtt akarnának szemrevételezni, vagy azért, hogy Johnny felmutathassa a legutóbbi hódítását. – Rejtélyes egyéniség. Ezt mondja magáról Johnny. Hirtelen és tragikusan elveszítjük Milenát, és felbukkan maga, mint a fehér lovag. Sorsszerű. Lecsaptam a lehetőségre, hogy a társalgást más irányba tereljem. – Különös számomra, milyen erősen érzem itt Milena jelenlétét, ugyanakkor a hiányát is. Mit gondolt róla? – Ismerte őt, nem? – Kurtán válaszolt. – Nem igazán. Közel állt hozzá? Arra számítottam, elmosolyodik, és vicces megjegyzést tesz, de megmerevedett az arca. – Nem – mondta. – Nem mondanám, hogy közel álltam hozzá. – De figyelemre méltó egyéniség volt, igaz? Megengedett magának egy nagyon halvány, nagyon erőltetett mosolyt. – Bizonyos értelemben véve igen. – Nem úgy hangzik, mintha különösebben kedvelte volna. – A kedvelni elég langyos kifejezés abban az esetben, amikor Milenához hasonló személyről beszélünk. Vagy vonzónak és megnyerőnek találták őt az emberek, vagy... Nos, vagy nem. – Alaposabban megnézett. – Vicces elgondolni magáról, hogy kapcsolatban volt Milenával, mert annyira távol áll tőle, amennyire csak lehetséges. Mégis belegabalyodott a férjembe, gondoltam. Aki talán pont ezt kereste: valakit, aki annyira különbözik tőlem, amennyire csak lehetséges. – Látja? – folytatta David. – Eltérített a tárgytól. Milenáról beszéltet, holott magáról akarok beszélni. Milena örülne neki. A figyelem középpontjában akart állni. Örülne az elgondolásnak, hogy a halála és a temetése után is róla beszélünk. Vagyis az ő esetében a halála és a szétszórása után. Visszatérve önre, amint említettem, Johnny azt mondta, sokra tartja, de nem tud magán eligazodni. Zárkózott, titokzatos, ezeket a szavakat használta önnel kapcsolatban. Megpróbáltam nevetést erőltetni. Úgy éreztem, ismét sarokba szorítottak. – Semmi titok nincs körülöttem – tiltakoztam. – Bár volna! Tényleg csak a valóságosnál jobb színben feltüntetett takarító vagyok itt. Segíteni akartam Francesnek, ennyi az egész. – Miért? Miért akart neki segíteni? Az emberiség iránt érzett általános szeretettől hajtva? Vallásos indíttatásból? Irgalmas szamaritánushoz van szerencsénk? – Nincs ebben semmi bonyolultság – mentegetőztem. – Kiskoromban szerettem a szobámat takarítani, kupacokba rakni és összerendezni dolgokat. Amikor láttam, milyen nagy felfordulás uralkodik az irodában, rendet akartam rakni. A munka végeztével visszatérek a régi életemhez. David még élesebben pillantott rám.

– Majd meglátjuk – mondta. – Lefogadom, hogy nehezebbnek találja majd a kisétálást innen, mintsem gondolná. Bársonyos, tárgyilagos hangon beszélt, amitől nehéz volt eldöntenem, vajon bókol vagy fenyeget. Faképnél hagyott, én pedig igyekeztem folytatni a munkát, de David visszatért, miután kávét töltött magának. Velem együtt nézte a nyugtákat, a leveleket meg a számlákat, megjegyzéseket és javaslatokat tett. Segített vele, de úgy éreztem, mintha egyúttal felmérő vizsga elé is állítana, és mivel nem ismertem a kérdések célját és értelmét, ezért nem tudtam, hogyan válaszoljak. Pár perccel később érintést éreztem a vállamon, és Johnny mellém húzott egy széket. Üdvözlésfélét motyogtam anélkül, hogy ránéztem volna. Nem kellett aggódnom amiatt, hogy feszélyezettnek látszom, mert a két férfi csak úgy mellékesen társalgott, mintha ott sem volnék. Egy másik étteremről beszélgettek, amelyet át akartak alakítani. Azután egészen öt óráig jöttek– mentek az irodában, telefonáltak, kávéztak, fecsegtek. Amint indulásra készen felálltam, David megszólított. – Van kedve meginni velünk valamit? – Nem tehetem – válaszoltam határozottan és indoklás nélkül, nehogy megkérdőjelezhessék. Johnny közelebb lépett. – Arrafelé megyek, amerre laksz – mondta. – Egy darabig elvihetlek. Vállat vontam, ő pedig kikísért. Beültünk az autójába. – Jobbnak láttam, ha kimentelek a karmaik közül – magyarázta. – Tudok magamra vigyázni – közöltem. – Ez valószínűleg igaz. – Rövid szünet után folytatta: – De komolyan gondoltam, hogy elviszlek. Hová menjünk? Hozzám vagy hozzád? Szeretném látni, hol laksz. Szeretnék valamit megtudni rólad. Elviselhetetlen volt a gondolat, hogy Johnny körbeszimatolja az otthonomat, miközben próbál megismerni, az igazi Gwent, aki nem volt Gwen. – Menjünk hozzád – javasoltam.

Nézett, miközben vetkőztem, mintha a meztelenségem látványa közelebb vinné annak megismeréséhez, ki vagyok. De még ruhátlanul is, még az ágyában belegabalyodva is megpróbáltam elhitetni magammal, hogy igazából nem vagyok ott. Utána neki háttal feküdtem, éreztem a hajamban, a gerincemen lefelé szántó ujját. – Mindez semmit sem jelent neked, igaz? – kérdezte. Feléje fordultam. Hirtelen ridegséget és könyörtelenséget éreztem iránta. Túl sokáig vergődtem a saját szenvedésem csapdájában, úgy viselkedtem, mintha egyedül én volnék valóságos, mindenki más pedig csak támogató szerepet játszana a drámámban. – Sajnálom. Igen, rossz passzban vagyok – ismertem be. – Rossz helyen, rosszkor. A Francesnél végzett munkát közjátéknak szántam. Abba kell hagynom, és vissza kell térnem a saját életemhez. Johnny felemelte a kezét, és egy ujját végigfuttatta az orromon, az arcomon, az állam mentén. – Nem tudom, miről beszélsz – mondta. – Mi ez, ha nem a magad élete? Erre a kérdésre nem válaszolhattam. – Úgy érzem, egy halott nőt helyettesítek, és ez nincs rendben. – Ez marhaság. – A cég Milena köré épült, mindenki róla beszél. Be kell tölteni a helyét, és ezt, még ha akarnám, akkor se tehetném.

Johnny felnevetett. – Úgy érted, nem vagy drámakirálynő. Nem vagy megrögzötten szétesett. Nem vagy teljesen önközpontú. Nem mesterkedsz, nem ravaszkodsz. Tudod, hogy meggyőződése szerint hasonlított Julie Delphyre, a filmszínésznőre? – Azt hiszem, láttam valamiben. – Ő természetesen nem. Csak azt jelentette, hogy francia és bohém akart lenni. Te nem vagy megbízhatatlan. Nem vagy őszintétlen. – Megbízható. Jól szervezett. Önzetlen. Szeretette méltó. Úgy hangzik, mintha megérdemelném a lánycserkészek jelvényét. – Nem így gondoltam. Odahajoltam, és megcsókoltam, de csak a homlokán. – Mennem kell. Kimásztam az ágyból, és kezdtem magamra húzni a ruháimat, hátat fordítottam neki, nem akartam látni, hogy lát. – Egy dolog mindenesetre mellette szól – jegyezte meg Johnny. – Nem hagyott itt az éjszaka közepén. Szúrós tekintettel néztem hátra. Mindenestül átjárt a felismerés, keserű volt és mérgező. – Ugye, nem? – böktem ki, bár természetesen tudtam, hogy igen. Hogyhogy eddig nem láttam? Milena mindenki életébe belépett, és most is jelen van, halottan épp oly erős, mint amilyen életében volt. – Mondd, hogy nem! – Gond? – Milena? – Milena. – Miért nem mondtad meg? – Úgy érted, beszélnem kellett volna a viszonyomról valakivel, aki már nem él, és amely a kettőnk megismerkedése előtt zajlott? Keresztülhúztam a fejemen a pulóvert. – Szólnod kellett volna. – Miért változtatott volna bármin is? A találkozásunk előtt történt – ismételte, miközben farmerba és garbóingbe bújt, és utánam jött a lépcsőn, majd kilépett velem az utcára. Szó nélkül álltunk, amíg meg nem érkezett a taxi, amelybe besegített. Dühösen, sőt igazságtalanul dühösen könnyebb volt távozni. Másnap reggel amint megérkeztem, bekapcsoltam Milena számítógépét, és megnyitottam a levelezést. A jelszót kérő ablak megjelenésekor begépeltem a következőt: juliedelphy. Beléptem.

TIZENKILENCEDIK FEIEZET „Álom volt? Tévedés? Megismételjük? J xx.” A Johnny üzenete melletti félkör alakú nyílra kattintottam, hogy lássam, mit válaszolt Milena: „Ma este ll:30– kor nálad. Gyújts be.” Másnap: „Itt hagytad a harisnyádat. Legközelebb nem tudsz itt maradni?” Milena válasza: „Talán elfelejtetted, hogy férjes asszony vagyok.” Két nap múlva: „Attól tartok, nem tudok tízkor eljönni az étteremből. Később is jó lehet? A nap minden percében rád gondolok, J xxxx.” És a tömör válasz: „Nem.”, amelyre Johnny így felelt: „OK OK, téged választalak a créme brűlée helyett. Legyen 10.” Milena három levélre nem válaszolt. Az első aggódó volt: „Rájött? Kérlek, értesíts.” A második könyörgő: „Legalább azt áruld el, Milena, mi történik. Kétségbe vagyok esve.” A harmadik pedig dühös: „Akkor kapd be.” Tucatnyi levelet váltottak, mindet elolvastam. Hetekig tartott a viszonyuk. Általában késő este találkoztak, de néha napközben szakítottak egy– két órát egymásra. Johnny lakását vagy Milena házát használták, az utóbbit akkor, amikor Hugo nem volt otthon, néha szállodába mentek, egyszer pedig, Johnny elragadtatott beszámolója szerint, amelyet a szégyentől összerezzenve olvastam, Milena BMW– jének hátsó ülésén. Feltűnt, hogy míg Johnny levelei gyakran érzelmesek: mámorosak, ujjongok, hálásak, mérgesek vagy sértettek voltak, addig Milena csaknem mindig ugyanúgy írt: röviden, gyakorlatiasan, és gyakran utasított vagy figyelmetlenül felszólított. Alig tett említést a férjéről, amikor pedig mégis, akkor bosszantó akadályként utalt rá. Megjelölte Johnnynak a napot, az órát, a helyet, és kész. Sajnáltam Johnnyt, és kínosan éreztem magam miatta: Milena biztos volt a fölötte gyakorolt hatalmában, és Johnny leveleiből nem az általam ismert kaján és magabiztos férfi képe rajzolódott ki, hanem a bizonytalané, a szükséget szenvedőé, a fájdalmasan alázatosé. A végére gyalázkodó vádolássá fajultak a levelei más szeretőkről, lóvátételről és számító szívtelenségről. Ezeknek a megválaszolásával Milena nem fárasztotta magát. Milena rendetlenül és szervezetlenül dolgozott, nem írt fel találkozókat, kiadásokat, sőt hivatalos megállapodásokat sem, a saját szeszélye szerint működött, amibe gyakran még Francest sem avatta be. A személyes levelei azonban rémisztőén jól tervezettek voltak, csaknem játékosan üzletszerűen váltogatta bennük az árulást, a féltékenységet és az elhagyást. Milena virtuális világába belépve elsőként azt fedeztem fel, hogy Vegyes címkével ellátott külön mappát tart fenn a szerelmi ügyeknek. Johnny benne volt, ugyancsak az előző évi szerető, aki ügyfélként kezdte. Megdöbbentett, hogy csak ritkán szólította őket néven: soha nem írta le azt, hogy „Kedves Johnny!” vagy „Drága Craig!” Fokozatosan valami kelletlen, rémisztő csodálatot kezdtem érezni a nő iránt, aki elvette a férjemet: ragadozó és rideg ember lehetett, de képmutató nem volt. Nem azt mondta: szeretkezzünk, hanem azt: dugjunk; nem színlelt érzelmeket, amelyek hiányoztak belőle; soha nem használta a szeretet szót. Meghökkentett a kedvesség nyilvánvaló hiánya, a viszonyai határozott örömtelensége. És sok ügye volt. Hogyan kezelte őket? Az összes tervezést, a megtévesztéseket, a kikerülhetetlen hazugságokat, különböző férfiaknak különböző hazugságokat, hogyan tudta észben tartani, önmaga melyik változatát szánta az egyik vagy a másik férfinak. Engem már az is kimerített, hogy erre gondoltam. Greg nevét kerestem, és nem csüggesztett, hogy semmi sem került elő. Ha valamit, hát azt megtanultam az utóbbi nyomasztó hetek alatt, hogy mélyen eltemették a titkukat. Nem véletlenül fogok rábukkanni, hanem türelemmel és fortéllyal kell feltárnom. Egyenként átnéztem a mappákat. Johnny, az ügyfél Craig, egy Richardnak nevezett valaki, akivel Johnny átfedésbe került, és akit Milena minden teketória nélkül lapátra tett. Volt egy Könyvelés című mappa, amely láttán olyan vadul kalapált a szívem, hogy a mellkasomra szorított kézzel

igyekeztem csillapítani, és megszédített az attól való rémület, hogy a következő pillanatban végül belépek a halott férjem rejtett világába, de kiderült, hogy a mappa csak azt tartalmazta, amit a szó jelent: egyre kétségbeesettebb üzeneteket Milena és Hugo pénzügyi tanácsadójától a nő kétségtelenül zűrzavaros számláiról. Voltak, akik nem a saját nevüket tüntették fel, és akiknek a címe semmi közvetlen utalást nem tartalmazott a tulajdonosuk kilétére: egyikükről talán kiderülhet, hogy a felvett név mögé rejtőzött Greg az, gondoltam. És akadtak persze olyanok is, akik nem kaptak külön rekeszt, hanem véletlenszerűen kerültek ide– oda a bejövő levelek mappájában, vagy akik a lomtár Személyes mappájába kerültek, amelyben ugyancsak voltak barátoktól, ismerősöktől és családtagoktól származó üzenetek. – Mit csinálsz? Összerezzentem. Annyira belefeledkeztem, hogy nem vettem észre Beth érkezését. Mintha tetten értek volna. Bizonyos értelemben véve talán így is volt. – Bizonyos anyagokat ellenőrzők – vágtam ki magam. – Kérsz kávét? – Igen, nagyszerű volna. Amíg Beth távol volt, azon töprengtem, vajon helytelen– e, amit csinálok. Persze hogy az. A kérdés az, hogy mennyire, és hogy vajon számít– e. Frances a munkaadóm, és talán barátnak tekint. Én pedig fondorlatosán szimatolok az irodájában, átkutatom a halott barátnője személyes életét, kémként viselkedem. Amikor Beth visszatért, odaadta a kávét, de nem hagyott magamra, ahogy máskor, hogy ide– oda ténferegjen és telefonálgasson. Helyette odahúzott egy széket, és mellém ült a markába szorított bögréjével. Gyorsan becsuktam Milena levelezését. – Mit keresel te itt? – kérdezte Beth hirtelen. Felnevettem. – Ezt meg hogy érted? – Én azért dolgozom itt, mert Frances a mamám régi barátja. Nem túl sok a fizetés, de kapcsolatteremtésre kiváló a munka. Francesnek pedig ez az élete. Azt azonban nem értem, neked mi a jó benne. Nem tudtam megállapítani, Beth kötekedik, kíváncsiskodik vagy gyanakszik– e. Észrevett valami hibát? Próbáltam témát változtatni. – És mi a helyzet Milenával? Ő miért volt benne? – Miért érdeklődsz iránta olyan nagyon? Mintha megszállott volnál: Milena így, Milena úgy. – Különös, hogy nincs itt – mondtam. – Mintha a főszereplő nélküli darabot néznénk. – Vicces. Senki nem halt még meg az ismerőseim közül – emlékezett Beth. – Járt egy lány az egyetemre, aki autóbalesetben halt meg, de nem igazán voltunk barátok. Egy évig dolgoztam Milenával, nem találkoztam még hozzá hasonló emberrel, és reggelente még most is úgy ébredek, hogy hirtelen eszembe jut: halott, és minden alkalommal megdöbbenek. – Igen, ezt ismerem – hagytam rá, holott már nem gondoltam Milenára. Amikor végeztünk a kávéval, és Beth elvitte a bögrémet, arra gondoltam, nem nézegethetem Milena levelezését, túlságosan kockázatos, miközben Beth is ott van, de nem tudtam megállni. Úgy fordítottam a képernyőt, hogy ne láthassa, és kinyitottam egy jegyzetfüzetet, hogy úgy tűnjön, kimutatásokat vezetek, azután rémülettel vegyes ellenállhatatlan kíváncsisággal visszatértem az üzenetekhez. Az első, legalábbis a számítógép memóriájában két év és kilenc hónap alatt elsőként rögzített férfi Donald Blanchard volt, Hugóék ügyvédje és kollégája, aki Párducnak hívta Milenát, és akit időnként rendkívül aggasztott, hogy elárulja a barátját, nem beszélve a saját feleségéről, ami nem akadályozta abban, hogy hétvégére Velencébe vigye Milenát. Végigkövettem a viszonyt azzal a férfival, aki J betűt használt aláírásként, mintha zenedarab volna. Több másikhoz hasonlóan az „előző este” felidézésével és a következő

alkalom előrevetítésével kezdődött. Nem is szerelmes levelekre emlékeztettek, inkább mintha időpontokat és helyszíneket megjelölő naptárbejegyzések lettek volna. Azután az egész fokozatosan elenyészett, bár a végén, a viszony lezárultakor még hirtelen erőre kapott. Az utolsó üzenetben egyetlen vészjósló mondat szerepelt: „Nos, akár fel is hívhatom.” Milena természetesen nem örült neki, hogy elhagyják. Ezzel az üggyel párhuzamosan futott a kapcsolat Harvey– val, aki az Államokból érkezett. Amikor hazament, Richard tűnt fel a színen. Eközben Milenának volt néhány kisebb kalandja: az egyik férfi sokkal fiatalabb volt nála, Milena „játékfiúként” utalt rá, és amikor túlságosan követelőzővé vált, akkor lapátra tette. Richard után következett Johnny. Es Johnny után, a Greg és Milena közös halála előtti döntő hónapban mindössze egyetlen jelentős játékos akadt: soha nem használt nevet, mindössze néhány keresztet rajzolt az üzenet végére. Felírtam a címét a jegyzetfüzetembe. Addig bámultam a képernyőt, míg meg nem fájdult a szemem. Greg volt a névtelen szerető? Csókokkal búcsúzott, és „légvárépítés” címen nyitott postafiókot a hotmailen: körülbelül három hónapon át tucatnyi üzenet érkezett tőle. Szerelmes levelek voltak: Milena hajáról, szeméről, kezéről szóltak, arról, amilyen volt, amikor a férfira mosolygott, arról, hogy mit érzett a férfi, amikor meglátta Milenát, mielőtt felnézett és ő is észrevette a férfit. Egy pillanatra abba kellett hagynom az olvasást. Csomót éreztem a torkomban, és elhomályosult a látásom. Ha Greg volt az, nekem soha nem írt ilyen hangnemben. És ha Greg volt az, olyan Milenának írt, amilyet senki más nem ismert: aki gyöngédebb és szerethetőbb volt az okos, csillogó, szívtelen nőnél, amilyennek mindenki más őrizte az emlékezetében. Ennek pedig szörnyű jelentése volt számomra: elképzelhetetlennek tartottam, hogy Greg szeretetlen kapcsolatba kerül valakivel, az viszont megtörténhetett, hogy beleszeretett egy nőbe, és a szeretete mássá, jobbá tette a nőt. Sokszor gondoltam, hogy ezt tette velem: felfedezte azt a változatomat, amelyik csak akkor létezett, amikor vele voltam, és amely eltűnt, amikor Greg meghalt. A mellkasomat szorító fájdalom fokozatosan enyhült, ismét a képernyőre tudtam nézni. Félretettem a névtelen szeretőktől származó üzeneteket, és végigböngésztem a beérkező levelek mappáját, hogy lássam, felbukkan– e valami lényeges. Különböző üzenetek jöttek S– től, egy különös, gátlástalan figurától. Átnéztem Milena néhány hozzá írt levelét, és felismertem a flörtölős hangvételt, amelyet bizonyos férfiak számára tartott fenn, és amely nagyban különbözött az élénkebb stílustól, amelyet Francesszel, Bethszel vagy a női ügyfelekkel használt. Beth leveleinek olvasása különös árulásnak tetszett, miközben velem egy szobában ült, de végtére is lassanként az árulás afféle szakértőjévé kezdtem válni. Éppen meg akartam nyitni a Milena férjétől származó egyik üzenetet, amikor meghallottam a bejárati ajtó nyílását, és a kipirult Frances rontott le a lépcsőn. – Szia! – köszönt oda, a kanapéra lökte a kabátját, és odajött, hogy arcon csókoljon, amit szégyenemben és aggodalmamban forrónak éreztem. – Sajnálom, hogy olyan sokáig távol voltam. – Rendben van. – Mit végeztél? – Csak rendbe tettem ezt– azt – motyogtam. Nem látja vajon, hogy minden pontosan úgy van, ahogy a távozásakor volt, egyetlen papírlap sem mozdult, semelyikkel sem foglalkoztam? – Jól van – nyugtázta. – De nem szabad túl keményen dolgoznod. – Nem, nem, nem szakadtam meg. Bethre nézett. – Készítenél nekünk teát, kedvesem? Beth fintorgott, felállt, és feltűnő kelletlenséggel távozott a szobából. Frances odajött hozzám, és egész közel állt mellém.

– Jó, hogy itt vagy – mondta félhangon. – Eddig nem mondtam neked; tulajdonképpen senkinek sem mondtam, de amikor Milena meghalt, azt gondoltam, talán feladom az üzletet. – Komolyan? – Őszintén szólva már azt megelőzően sem mentek jól a dolgok. Milena... – Elhallgatott. – Mondjuk úgy, hogy ami miatt idejöttem, annak a nagy része mintha értelmét vesztette volna. – Vagyis már a halála előtt rosszul alakultak a dolgok? Ismét hosszú csönd következett, amely közben Francesnek olyan gondterhelt lett az arca, amilyennek még sosem láttam. – Már minden a múlté – mondta végül és nem erről akartam most beszélni. Talán majd máskor. Elmehetnénk valahová ebédelni vagy akár vacsorázni. – Örömmel – helyeseltem. – Jól lehet veled beszélgetni, és őszintén szólva tanácsra van szükségem. Bizonyos dolgokat ki kell mondanom. Nem tudtam, mit feleljek; úgy éreztem, minden bizonnyal az arcomra van írva a csalárdságom. Meghatározhatatlan hangot adtam ki, és a kezemre, a gyűrűdén ujjamra bámultam. – Arról akartam veled beszélni – folytatta Frances hogy tudom, David szót váltott veled, de hivatalosan is meg akarom kérdezni, gondolsz– e arra, hogy nálunk maradj. – Itt? – vágtam rá ostobán. – Ez volt az általános elgondolás. – Hamis képet festettem magamról – mondtam. – Csak egy rövid időre szüneten lévő tanár vagyok. – Szeretem, hogy itt vagy körülöttem. A legtöbben bosszantanak. Te nem. – Köszönöm. – Nem nézhettem a szemébe. De nem hiszem, hogy lehetséges volna. – Ne mondj rögtön nemet. Legalább gondolkodj rajta. Holnap bent leszel? – El kell intéznem pár dolgot. – Hálás volnék, ha délelőtt meg tudnál oldani nagyjából egy órát. El kell mennem. – Rendben van – egyeztem bele. – Most indulnom kell. Dolgom van. – Úgy gondolom, mielőtt elmész, ki kellene fizetnem az utolsó napjaidat. – Ráér. – Gwen! Senki sem gondolta, hogy ingyen csináld mindezt. – Ne aggódj, nem vagyok szent. – Johnny láthatóan egész tökéletesnek tart. – Lángolt az arcom. Hallottam, hogy valami érthetetlen dolgot motyogok. – Nyugodj meg! Semmit sem mondott. Meglehetősen tapintatos. Csak észrevettem, hogyan néz rád. – Viszlát holnap! – nyögtem ki valahogy, és kirontottam.

Nem lett volna szabad visszamennem, de szenvedéllyé vált. Vissza kellett mennem, csak azért, hogy átnézzem Milena leveleinek maradékát. Nyugtalan, felkavart állapotban értem haza. Villogott az üzenetrögzítőm, de nem foglalkoztam az üzenetek meghallgatásával. Készítettem egy csésze teát, és fel– alá járkálva iszogattam. Kinyitottam a hűtőt, elővettem egyet a Mary által hozott joghurtitalok közül. Azt mondta, jót tesz az emésztésemnek; kókuszos, vaníliás íze volt, bevonta a nyelvemet. Kisétáltam az elhanyagolt kis kertembe. Egyre jobban sötétedett, ettől minden titokzatosnak látszott. Észrevettem az ázott levelek kupacait a pázsiton, a hátsó fal előtt növekedő csalánt. A hátsó ajtó melletti bokron maradt pár szál sárga rózsa. A megkopott tollazatú kis fekete rigó odaadóan énekelt a homályban. Emlékeztettem magam rá, hogy van még időm tavasszal virágzó növények gumóit ültetni. Az előző ősszel hóvirágot, téli sisakvirágot, sárga nárciszt és vörös tulipánt terveztünk. Greg

nagyon szerette a tulipánt; azt mondta, ez az egyetlen virág, amely elhervadóban is éppolyan szép, mint kinyílóban. Rájöttem, hogy már nem okoz nehézséget múlt időben gondolni rá. Mikor történt? Melyik napon csússzam át az emlékezet résein, hogy a többi eltávozott mellett feküdjön az elmém mélyebb területein? Visszatérvén a házba a konyhaasztalra terítettem a két térképet, és csak néztem őket, haszontalanul csapongtak a gondolataim. Kivettem a táskámból a jegyzetfüzetet, és a két címre bámultam. Mit tegyek most? Megszólalt a telefon, nem vettem fel. Az üzenetre vártam, de hiába. Azután újból csöngött, de ezúttal sem válaszoltam. Végül harmadszor is újrakezdte. Olyan volt, mint a türelemjáték. Végül beadtam a derekam, és felvettem. – Tudtam, hogy ott vagy. – Fergus volt az. – Ne haragudj, fáradt vagyok. – Át akartalak hívni vacsorára. Jemma betett a sütőbe egy csirkét, én pedig begyújtottam a kandallóba. – Amint mondtam, fáradt vagyok. – Ha nem jössz, autóba rakjuk a vacsorát, és elvisszük hozzád. És ha nem engedsz be, akkor megesszük a küszöbödön, és jól lejáratunk a szomszédaid előtt. – Rendben, rendben, jövök. – Ezt már szeretem, köszönöm. Felnevettem. – Elnézést, amién olyan goromba voltam. Igen, köszönöm a meghívást.

Jemma nagyon– nagyon állapotos volt. Időről időre összerezzent, amikor a baba rugdosott. Kérésére a hasára tettem a kezemet, éreztem a baba tekergését, bökdösését. Jemma szerint rendszeresen csuklott. – Annyi mindenről nem beszélnek velem az emberek – jegyeztem meg két pohár bor után. – Mire gondolsz? – Fergus előrehajolt, hogy megtöltse a poharamat, de betakartam a száját a kezemmel. – Ti ketten például csak akkor meséltek a babáról, amikor erőltetem. Azt hiszitek, kiborítana: Greg miatt, mert nekünk nem sikerült, most pedig már késő. És persze felzaklat, de ez nem úgy működik, hogy egészen addig megfeledkezem róla, amíg nem emlékeztettek rá. Sokkal jobb kimondani dolgokat, máskülönben úgy érzem, kizárnak az életből. Mary azelőtt a nap minden órájában Robinról áradozott: a szuszogásáról, a pelenkájáról, arról, ahogy a kicsi megszorította az ujját, most pedig alig említi. Gwen mindig beavatott a szerelmi életébe. Joe rendszeresen panaszkodott a megfázásáról vagy egy– egy kőgazdag ügyfélről. Már nem teszi. – Ebben az esetben – kezdte Fergus, és Jemmára pillantott jóváhagyásért – szeretnénk valamit kérni tőled. – Éspedig? – Lennél a keresztanyja? – A keresztanyja? – Igen. – De nem is hisztek istenben. – Az nem számít. – Én sem hiszek. – Ez elutasítást jelent? – Persze hogy leszek a keresztanyja! Boldogan! – Sírtam, az arcomon patakzott, a számba csurgott a könny. A kézfejemmel törölgettem, és borért nyújtottam a poharamat. – A Valakire!

– A Valakire! – visszhangozták. Fergus felugrott és átölelt. – Annyira sajnálom a történteket – suttogta. Vállat vontam.

HUSZADIK FEJEZET Mire hazaértem, tudtam, mit kell tennem. Könnyű lett volna e– maileket küldeni Milena címéről egyszerűen úgy, hogy válaszolok a régi szeretőktől kapott leveleire, de túlságosan kockázatosnak éreztem. Még ha névtelen maradok is, nyilván csak az csinálhat ilyesmit, aki ismeri Milena jelszavát. Összefüggésbe hozható Milena számítógépével vagy az irodával. Az látszott a legbiztonságosabbnak, ha e– mail címet nyitok magamnak. Fogalmam sem volt róla, milyen könnyű e– maileket lenyomozni, de talán nem számítógép– szakemberekkel volt dolgom. Az új cím létrehozásához találomra végigfuttattam a kezem a billentyűzeten, és így az [email protected] eredményre jutottam. Keresztnévként J– t írtam, vezetéknévként pedig Smitht. Jelszónak számsort és nagy– meg kisbetűket választottam. Amikor elkészültem, ellenőrzésképpen levelet küldtem magamnak. Csak aj. Smith, a tárgysor, a dátum, az óra és a cím jelent meg. Ez elég biztonságosnak tűnt. Beírtam a Milena számítógépéből szerzett első címet, a tárgysorba azt, hogy „re”, majd néhány percnyi töprengés után ezt gépeltem be: „Legkedvesebb Robinom! ÉGEK A VÁGYTÓL, hogy lássalak, és...” Igyekeztem jól hangzó nevet kitalálni. „Petra”. Nem kutyanév ez? És turisztikai célállomás. „Katya”. Ez kissé egzotikusnak hangzott. Rájöttem, hogy olyan hangulatú neveken gondolkodom, amelyek ugyancsak Milenára emlékeztetnek. A könyvespolcra néztem. „Richmal”. Ez reménytelen. „Elizabeth”. Hívnak így még bárkit is? „Eliza”. „Lizzie”. „Beth” „Bessie”. Mind nevetségesnek tűnt. Végül is mit számít? A „Lizzie” megteszi. Azután eszembe jutott. Nem lesz jó. A névnek J– vel kell kezdődnie. Akkor legyen Jackie. Jackie ismét előkerült. Hívj, amint megérkezel, imádlak Jackie xxxxx Ui.: Remélem, ez a te címed, ha pedig nem, értesítsen, aki megkapta!!!” Többször is elolvastam. A küldésre kattintottam, és a levél eltűnt. A második címzettnek is megírtam ugyanezt, és azt az üzenetet is elküldtem. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban féltem levelet feladni, mert amikor bedobtam a nyíláson, és hallottam leesni, rájöttem, hogy még ott van, néhány centiméternyi távolságban, de számomra elveszett, nem tudom megváltoztatni vagy visszavenni.

Amikor másnap reggel az irodába értem, Frances éppen telefonált. Összejövetelt szervezett egy belvárosi ügyvédi társaság részére, amelyet egy folyóparti régi raktárépületben rendeztek. Amint bekapcsoltam Milena számítógépét, lecsapta a telefont, és mellém penderült. – Shakespeare– i témát akarnak – közölte. – Azt sem tudom, mit jelent. – Nem fogadhatnál fel néhány fiatal színészt?– vetettem fel. – Fel és alá járkálhatnak a szendvicsekkel, és közben Shakespeare– idézeteket szavalhatnak. A Vízkeresztben például pogácsákról meg sörről is szó esik, de bizonyára akadnak más ételekre vonatkozó célzások is. – És Erzsébet korabeli menüt akarnak. Komolyan! Épp az előbb beszéltem telefonon ezzel a nevetséges nővel, azt mondtam neki: Mit ért Erzsébet korabeli ételek alatt? Pontyot? Csukát? Kappant? Erre ezt válaszolta: Á, dehogy! Hagyományos menüt akarnak Erzsébet korabeli hangulattal. Rengeteg könyv és magazin sorakozott az iroda polcain efféle vészhelyzet esetére, Frances nekiállt átnézni őket, közben félig magának, félig nekem beszélt. Én pedig az új azonosítómmal foglalkoztam. Az új e– mail címemet és jelszavamat képtelenség volt észben tartani. Aprólékos gonddal kellett őket bemásolnom a papírról, amelyre felírtam. – Mi az a borjúfodor? – kérdezte Frances. – Valami mirigy, ugye?

– Nem vagyok biztos benne, megfelel– e vendégváró falatkának – vélekedtem. Komoly erőfeszítést kellett tennem, hogy ne emeljem meg a hangomat, ugyanis két üzenetem érkezett. Az első üdvözölt mint új azonosítótulajdonost. A második „légvárépítés”– től érkezett. Frances felém tartott a szobán át, közben fennhangon olvasott. – Nyúlragu – mondta. – Homár. Ez reménytelen. Akár pacsirtanyelvet is főzhetnénk. – Gondolj kis dolgokra, amiknek ódivatú kinézetük van – javasoltam. – Fürjtojás. Sonkadarab. Gombóc. Fésűkagyló. Az üzenetre kattintottam. – Ki vagy? – olvastam. A válaszra kattintottam, és gyorsan begépeltem: – Jackie vagyok, amint látod. Rossz címet kaptam? Te ki vagy? Az utolsó mondat első szavát kiemeltem: Te ki vagy? Elküldtem a levelet. – Igazad lehet – vélte Frances. – Óangolul ín szóvirágokkal díszíthetjük a tányérokat. Pergamendarabokkal. Rozmaringágakkal. Kis fodrokkal. Tehetünk valami faliszőnyeget és girlandot a falra. Meg marinírozott diót – tette hozzá a tárgy iránti fokozódó lelkesedéssel. – Naspolyát. Birsalmát. Az a baj, hogy nem fogják tudni, mik ezek. – Legalább lesz a személyzetnek beszédtémája – biztattam. – Természetesen koholt Erzsébet korabeli nyelven. „Ösmerkedjenek meg, nemes úrfiak e pazar túzokkal!” Éned? Milena számítógépe csilingelt. Üzenet „légvárépítés”– től. – Ki vagy? – Ugyanazt írta, mint korábban. Ismét a válaszra kattintottam. – Nem értem – gépeltem be. – Megkaptad az előző üzenetemet? Rossz címet kaptam? Megadnád a nevedet? – Elküldtem. Egy– két percet vártam, de nem érkezett válasz. Időközben Frances még egy könyvet átlapozott. – Ettek az Erzsébet– korban osztrigát? – kérdezte. – Azt hiszem. – Kissé bizalmatlan vagyok a rákfélékkel kapcsolatban. Nem akarok megmérgezni egy egész szobányi ügyvédet. Elkalandozott a figyelmem, és hirtelen azt hallottam, hogy Frances hangosabban beszél, mintha igyekezne felébreszteni. – Ne haragudj – mentegetőztem. – Nem hallottam, mit mondtál. Próbáltam valamit gondolatban elrendezni. Aggódva nézett rám. – Jól érzed magad? Elég sápadt vagy. – Köszönöm, jól vagyok – nyugtattam meg. – Kissé talán fáradt. Frances úgy sürgött– forgott körülöttem, mintha a nagymamám volna. A homlokomra tette keskeny, hideg kezét. Kávét készített nekem, és még azt is megkérdezte, kérek– e bele egy korty brandyt. – Na, ez lehet az összejövetel vége – állapította meg. – Ittak az Erzsébet– korban kávét? Brandyt biztosan. Vonakodva otthagytam az asztalomat, és végiglapoztuk ötletekért a szakácskönyveket. Beszéltünk nyelvhalról, fűszeres apróhalról, tejfölös gombáról és füstölt angolnáról, rákkal töltött koktélparadicsomról és kaviárral töltött újkrumpliról. Frances nem bízott az utóbbiban. – Meg kell érdeklődjem attól a szörnyű Daisytől a G és C– nél – panaszkodott. – Talán még nekik is meredek lesz. A minap a Fortnumnál láttam kaviárt. Körülbelül egymillió fontba került egy gyűszűnyi. Miközben Frances beszélt, csilingelőst hallottam Milena számítógépe felől, és hirtelen mintha álomba kerültem volna, Frances szavai értelmetlen háttérzajnak tűntek. Úgy kellett

rávennem magam a normális társalgásra, Frances pedig letette a szakácskönyveket, és a polcokhoz sétált egy kiállításkatalógusért. – Megbocsátasz egy pillanatra? – kérdeztem, és Milena számítógépéhez mentem. Az új üzenetre kattintottam: „Senki sem ismeri ezt a címet. Hogy jutottál hozzá?” Összeszedtem a gondolataimat, és magamra öltöttem Jackie szerepét, a nem létező személyét, akit egy másik nem létező személy idézett meg. Ezt válaszoltam: „Talán hibásan kaptam. Csak azért kérdeztem a nevedet, hogy megtudjam, összekevertem– e valakivel. De ha gond, ne is törődj vele.” Elküldtem, és visszatértem Franceshez, aki rátalált egy Erzsébet korabeli miniatúrákról rendezett kiállítás régi katalógusára. Mosolyogva mutatott egy elegánsan kifinomult, ovális képre, amely fehér strucctollal díszített magas kalapot, csipkés nyakfodrot, aranyfonállal hímzett, felhajtott ujjú ruhát és merev, gazdagon díszített pruszlikot viselő nőt ábrázolt. – Hasonlít rád – jegyezte meg. – Szívesen megnéznélek ebben az öltözékben. – Nincs meg a hozzá való derékméretem – mondtam. Frances kutatón nézett rám, mintha malac volnék, akinek a megvásárlását fontolgatja. – Ó, dehogy nincs! – tiltakozott. – Hogy csinálod? Tornázol és egészségesen élsz? Nem eszem, nem iszom, állandó zaklatottságban élek, gondoltam, de csak mosolyogtam, és közben reméltem, hogy bánatosan szerénynek hatok. Átlapoztuk a káprázatos katalógust, meg– megálltunk a zekében és nyakfodorban, harisnyában meg térdnadrágban pompázó férfiaknál; a köpenyben és szoknyában, fűzőben meg krinolinban páváskodó nőknél. – Nagyszerű volna, ha beöltöztethetnénk néhány fiatal színészünket, és rávehetnénk őket, hogy megtanuljanak pár sort. Ha igazán hitelesek akarunk lenni, akkor talán a nőket is férfiakkal kellene eljátszatnunk. – Nem hiszem, hogy az ügyvédek díjaznák – jegyeztem meg. – Amikor Erzsébet korabeli stílust kértek, akkor talán söröskancsókat osztogató és szemérmetlenül viselkedő fiatal parasztlányokra gondoltak. Néhányuknak igencsak fárasztó lenne az este. Frances felmordult. – A drámaiskolás lányokat, akiket mi alkalmazunk, nem nagyon lehet megbotránkoztatni – mondta. – Tudod, ha hosszában egymás után fektetnénk őket a kertben et cetera et cetera. Újabb csöngetést hallottam a számítógép felől, amely ezúttal is kizökkentett. – Mi et cetera? – kérdeztem. – A legkevésbé sem lepődnék meg. – Min? – Régi vicc. Elrontottam. Ha a lányok hosszában egymás után feküdnének a kertben. Tudod. Kicsit sem lepődnék meg. – Ja, igen! – vágtam rá. – Azt hiszem, hallottam már. – Úgy tudom, Dorothy Parkettől származik. – Igen – hagytam rá. – Bocsáss meg egy pillanatra. Levelet kaptam.– Nem tudtam megjátszani, hogy a beszélgetésre figyelek. A számítógéphez mentem, és az új üzenetre kattintottam. „Elnézést, hogy paranoiás vagyok. Biztonsági kérdés. Add meg a számodat, felhívlak, és megmondom a nevemet.” Miközben a levelet olvastam, úgy éreztem, mintha azonnal és figyelmeztetés nélkül hirtelen elbutulnék. Mintha idegen országba csöppent ember volnék, aki a legfontosabb szavakat már kapiskálja, de a mögöttes értelmüket, a burkolt célzásokat nem tudja megfejteni, nem ismeri a szokásokat, amelyeket mindenki magától értetődőnek tekint. Leküzdhetetlen nehézséget okozott az üzenet értelmének, burkolt célzásainak megfejtése. Lehet valami módja annak, hogy megadjak egy telefonszámot ennek az illetőnek? Elképzelhető, hogy felhív, és megmondja, ki ő, és megtudnám, ki volt Milena szeretője? Hirtelen minden darabokra töredezett, és nem voltak eszközeim az összerakásukhoz.

Létezhet vajon, hogy akárki is az, tévedésnek véli az üzenetemet? Lehet ez biztonsági kérdés? Elképzelhető, hogy veszi magának a fáradságot, és felhív, hogy tisztázza a dolgot? Lassúk voltak a gondolataim, sár húzta őket, de végül Francesnek a szoba túlsó végéből hallatszó hümmögése, dünnyögése, a rám való várakozása segítségével úgy döntöttem: nem, ez lehetetlen. Túlságosan messzire mentem. Kiszolgáltattam magam. A jelszavamat biztonságosnak éreztem. Felőlem mindenképpen, mert semmi esély sem volt rá, hogy valaha is észben tudjam tartani. De hogy tökéletes biztonságban legyek, az összes kapott és megőrzött üzenetet töröltem, azután a törölteket is töröltem. Ha tehettem volna, még azokat is töröltem volna, de úgy gondoltam, szétszóródtak annyira, amennyire az a kibertérben lehetséges. Visszatértem Franceshez, további Erzsébet korabeli terveket gyártottunk, azután elmentünk ebédelni oda, ahol az Erzsébet korabelitől a lehető legtávolabb eső ételt ettünk, egész vékony szelet tonhalcarpacciót és parányi kupacokba rakott fűszeres metéltet. De tulajdonképpen semmit sem tudok az Erzsébet korabeli konyháról, kivéve, amit a történelmi drámákban láttam a tv– ben. Ismereteim szerint akkoriban gyönge babcsíraköretet fogyasztottak a vadcombhoz. Kis kupicányi meleg szakét is ittunk, amelyet Frances gyorsan és mohón hajtott fel, alig nézett az ételére, máris még egyet rendelt. Eszembe jutottak a fiókjában lévő vodkásüvegek. Arról beszélt, vajon felfogadhatnánk– e egy tréfamestert a Comedy Store– ból, és azon töprengett, vajon az egészségügyi és biztonsági előírások lehetővé teszik– e lángoló fáklyák elhelyezését a falon, alkalmazhatunk– e Erzsébet korabeli stílusban játszó zenészeket, és egyáltalán: milyen az Erzsébet korabeli zene? Mi a helyzet a morris táncosokkal? Vajon Erzsébet korabeliek? – Az egész a pénzről szól – mondta Frances elgondolkodva, miközben a kávénál időztünk. – Ha Londonban vagy, és van pénzed, akkor bármit megkaphatsz. – Ekkor eltolta magától az ételt, amelyhez jóformán hozzá sem nyúlt, és hozzátette: – Kivéve persze a boldogságot. De ez egészen más történet. Nem tudtam, mit mondjak. Rendes körülmények közepette átnyúltam volna az asztal fölött, és megfogtam volna a karját, megkérdeztem volna, mire gondol, igyekeztem volna szóra bírni. De a körülmények nem voltak rendesek. Ha támogatásért fordult hozzám, nem létező emberhez fordult, ráadásul olyasvalakihez, aki nemsokára elhagyja. így aztán a homlokomat ráncolva értelmetlenül motyogtam valamit. – Mondd, Gwen, boldognak mondanád magad? – kérdezte, és rám emelte sápadt, finom vonású arcát. Az utolsó tonhalforgácsba szúrtam a villámat. – Nehéz megmondani. Mert mit is értünk boldogság alatt? – Én az voltam– folytatta.– Valamikor egyszerűnek látszott. Vagy talán nem voltam igazán boldog. Lehet, hogy csak szórakoztam. Az más, ugye? Azt hiszem, nagyon önző voltam. Nem értettem, hogy a tetteknek következményei vannak. Amikor először találkoztunk Milenával, még lánykorunkban, azt hiszem, kicsit hasonlítottunk Bethre: minden este eljártunk, rengeteg pasi volt, rengeteg buli, rengeteg ital. De azután minden megváltozott. Ki mint vet, úgy arat, így mondják. Bárcsak megértettem volna, mit vetek. Igyunk valami desszertbort? – Én nem kérek – mondtam. – Elalszom, ha napközben iszom. De ha gondolod, nyugodtan kérj magadnak. – Nem, talán igazad van, és talán vissza is kellene mennünk dolgozni. Sajnálom, hogy összevissza beszéltem. Néha úgy érzem, olyan... – Elhallgatott, megrázta a fejét, mintha attól kitisztulna, majd felvette a szemüvegét, és kényszeredetten elmosolyodott. – Rendben. Menjünk, és társalogjunk zekékről meg térdnadrágokról. Amikor visszaértünk az irodába, éreztem, hogy úgy vonz Milena számítógépe, mintha láthatatlan szálakkal volnék hozzákötve. De aznap délután már nem dolgoztam rajta többet. Összefüggő javaslatot fabrikáltam a gondolatainkból. Mindez magától értetődő és érdekes

volt, ezért sajnáltam, hogy valószínűleg ez az utolsó alkalom, amikor Francesszel dolgozom. Befejeztem a javaslatot, és majdnem elpakoltam az asztalomról, amikor megjött David Francesért. Rossz hangulatban volt, jóformán felém sem pillantott. Frances mentegetőzőn fintorgott. Bocsánatfélét motyogtam, és távoztam. Amikor hazaértem, még a kabátomat sem vettem le, azonnal felrohantam a számítógéphez. Végigmentem az új e– mail címem és jelszóm begépelésének fárasztó műveletén, egyenként ütöttem be a betűket. Új üzenet érkezett, ráklikkeltem. Az előző levelek a korábbiak fölé íródtak, ezúttal azonban törölték a régieket. Ez állt a tárgysorban: Ki vagy?, és az üzenet is ezt ismételte: Ki vagy?

HUSZONEGYEDIK FEJEZET A legjobb belátásom ellenére megígértem, hogy részt veszek az utolsó Party Animals– összejövetelen, mert Beth elutazott a tervezett hosszú hétvégére. Nagyon hosszú hétvégére, amely valójában egy nap híján egy hetet jelentett. – Csak azért, hogy jobban érzékeld, mit is csinálunk – indokolta Frances előző nap délután. – Semmit sem kell tenned, tényleg semmit. Csak légy a háttérben, és fél szemmel ügyelj a dolgokra. – Kétkedve méricskélt. – Kereskedelmi területen dolgozó nők lesznek ott... – magyarázta. – Tudod, többtucatnyi abból a fajtából, amelyik rendkívüli munkabírású, állandóan kapcsolatokat épít és a férfiakra panaszkodik. Szóval, ha tudsz... – Elhallgatott. – Kosztümben menjek? – Igen. Valami olyasmiben. Köszönöm, Gwen! Nem volt kosztümöm, még más holmim sem, amiből összeállíthattam volna valami hasonló hatású öltözéket. Kikászálódtam az ágyból, és langyos vízzel zuhanyoztam, mert rejtélyesen és időszakosan működött a bojler, és nem volt pénzem megjavíttatni: történetesen ételre sem volt pénzem, de nem gondolkodhattam a bankkövetelésemen. Várnia kell, ahogy minden másnak is: a barátoknak, a munkának, az igazi életnek. Tényleg semmi sem volt a szekrényben, amit Frances megfelelőnek tarthatna. Az egyetlen valamirevaló darab Greg zöld öltönye volt, amelyet az esküvőnkön viselt, és amelyet még a dührohamom alkalmával sem voltam képes elégetni a többi holmival. Kivettem, és megvizsgáltam. Szép, egyszerű, pillekönnyű holmi volt. Segítettem a kiválasztásában, ez volt a legdrágább ruhanemű, amelyet bármelyikünk is vett valaha. Magam elé tartottam: kicsit hosszú volt ugyan, de felhajthatom az ujja szárát, és övét rakhatok a derekamra. Amikor felpróbáltam, megdöbbentett, mennyire másképp nézek ki benne, milyen gondtalanul nemtelennek látszom. Fehér inget vettem fel, nyakkendő helyett régi cipőfűzőt kötöttem a nyakamba. Egy puhakalap tökéletessé tette volna a hatást, de mivel nem volt, ezért kordbársony újságárussapkát csaptam a fejembe, amelyet egy tavaszi reggelen találtunk a Brick Lane– en, alátűrtem a hajamat, és lógós fülbevalót tettem a fülembe. Most sem Ellie– nek, sem Gwennek, hanem egészen új valakinek néztem ki. Maradt némi időm az indulásig, így aztán készítettem egy neszkávét, és bekaptam az immár puha kukoricapehely utolsó darabjait, amelyet Greg evett időnként. Az üzenetrögzítőn villogott a fény, de úgy döntöttem, nem hallgatom meg az üzeneteket. Már tudtam, hogy a felét Gwen és Mary hagyta, és így szólnak: Hol vagy? Hívj vissza, mihelyt tudsz. Mi van veled? Azután első osztályú szenvedélybeteghez méltón visszamentem a számítógéphez, és megnéztem az előző este kapott e– maileket. Természetesen nem kellett volna. Még mindig csak az a két szó látszott: Ki vagy? Fogalmam sem volt róla, mitévő legyek, és bár a józan ész azt diktálta, hagyjak ott csapot– papot: Francest és a Party Animalst, a szaglászást, a kutakodást, hagyjak fel a szerencsétlen szerepjátékkal, térjek vissza a magam mögött hagyott élethez, és igyekezzek fenntartható jövőt építeni, nagyon is jól tudtam, hogy nem fogom ezt tenni. Legalábbis még nem. De nem jöttem rá, hogyan tudnám kideríteni „légvárépítés” kilétét. Nyilván nem adhattam meg neki a számomat, sem az otthonit, sem a mobilt. Nem akartam beszélni vele, nem akartam, hogy hallja a hangomat. Viszont meg kellett adnom neki egy telefonszámot, hogy felhívhasson. Esetleg megkérhetném Gwent, hogy beszéljen vele, és természetesen játssza el, hogy nem Gwen, mert én vagyok Gwen. De elvetettem az ötletet, mert nem akartam hallani, amit nagy valószínűséggel mondanának, hogy céltalan és helytelen, amit teszek, és azonnal abba kell hagynom. Ezt már tudtam. Addig meredtem a képernyőre, míg el nem mosódtak a szavak. Az új hotmail címemre bámultam: j4F93nr4wQ5@hotmail. co.uk. És ekkor rájöttem: mindössze meg kell ismételnem

azt, amit az e– maillel már megtettem, új telefont kell vennem magamnak, amelynek a számát csak „légvárépítés”– nek adom meg. Amikor hív, nem veszem fel, de a telefon megőrzi a számát. Ez legalább előrelépést jelentett. Az időmbe belefért, hogy vegyek egy kártyás telefont, és még így is korán érkeztem a kereskedelmi területen dolgozó nők ebédjére, amelyet a City szívében lévő pincehelyiségben, egy régi téglából és hideg kőből készült elegáns, gyönge megvilágítású, tompán visszhangos helyen rendeztek. A helyiség egyik végében tűz lobogott a kandallóban, a hosszú asztalon egyenletesen elhelyezett vázákba bársonyos vörös rózsát tettek. Karcsú borospoharak és ezüst evőeszközök csillogtak, az előbbit senki sem használta, mert buborékos ásványvizet ittak. Az egész nagyon ódivatúnak és férfiasnak hatott, és amint Frances elmagyarázta, pontosan ez volt a lényeg: olyan tipikus férfiklubra kellett hasonlítania, amelyet nők foglaltak el. Jellemző volt Francesre, hogy gúnyos színben tüntessen fel valamit, ami annyira a rendszerhez tartozik. A nők a klub egyenruhájában érkeztek. Mindannyian gyönyörű öltözéket, szoknyát, kosztümkabátot viseltek, csupa fekete, szürke és sötétbarna holmit fehér blúzzal, elegáns cipővel, harisnyával, a fülükben és az ujjúkon ízlésesen csillogott az arany. Letódultak a lépcsőn, átadták a személyzetnek a kasmírkabátot, a bőrkesztyűt, a keskeny aktatáskát és az összecsukott esernyőt, és fennkölten viselték a felhalmozódott, ízlésesen hivalkodó gazdagságukat. Kopottnak, dühösnek, oda nem valónak, afféle udvari bohócnak éreztem magam. Haza akartam menni, fel akartam venni a kopott farmeromat, és pöndörödő forgácsot akartam gyalulni fényét vesztett, érett fáról. Frances azonban felhúzta a szemöldökét, amikor meglátott. – Bájosan nézel ki – közölte mosolyogva. – Meg kell hagyni, igazán egyéni stílusod van, Gwen. – Nem tudtam, bóknak vagy burkolt sértésnek szánta– e a megjegyzést. A legkevésbé sem éreztem munkának: ide– oda sodródtam a konyha meg a ruhatár között, azután vissza az étterembe, szemmel tartottam dolgokat, ügyeltem rá, hogy zökkenőmentesen bonyolódjon az étkezés, a megfelelő időben szolgálják fel a fogásokat. A végére mégis fáradt és lestrapált lettem, friss levegőre és természetes fényre volt szükségem. Amikor kiléptem az utcára, elállt a lélegzetem, és a kapualjba húzódtam. Joe sétált felém a járdán, lazán lengedezett körülötte a kabátja. Mélyen elgondolkodva vitte a táskáját; haragosan ráncolta a homlokát. Úgy éreztem, mintha valaki rajtakapott volna. Kiszáradt a szám, majd’ kiugrott a szívem. Nem láthat meg így, Greg esküvői öltönyében, Gwenként, amikor pillanatok múlva megjelenik mögöttem a lépcsőn Frances, és meghallja, hogy Joe Ellie– nek szólít. Lehajoltam, úgy tettem, mintha megkötném a nem létező cipőfűzőmet, és amikor felpillantottam, már az utca túloldalán haladt, de még láttam nagy léptekkel távozó ismerős alakját, talán az egyik bankos ügyfélhez tartott. Felegyenesedtem, igyekeztem összeszedni magam, bár enyhe hányingerem volt a rémülettől. Milyen könnyen összeütközhet és darabokra törhet a két világom! Amikor hazaértem, egy darab papírt láttam a lábtörlőmön. „Hol vagy, mit csinálsz, és miért nem hívsz vissza? AZONNAL HÍVJ FEL! Gwenxxxx.” Félrelöktem az üzenetet, kivettem a dobozából az új telefont, és a töltőhöz csatlakoztattam. Majd megnyitottam a hotmail postafiókomat, és bemásoltam az új e– mail címet. A telefonszámom a következő, írtam, és beütögettem a számokat. Nagy levegőt vettem, és elküldtem a levelet. Na, ezt elintéztem. Most már csak várnom kellett. Nem halogathattam tovább a telefonüzeneteim meghallgatását: Gwen Joe, Gwen, Gwen, a bankigazgató, Joe, Mary, kétszer az anyám, ismét Mary, Gwen és Gwen és Gwen, a húgom, kétszer Fergus, egy nő, aki át akart csiszoltatni egy fiókos szekrényt, ismét a bankigazgató, téves hívás, Gwen, akinek a hangján ekkor már őrült aggodalom hallatszott. Csöppnyi lelki– ismeret– furdalást éreztem. Hamarosan felhívom. Majd holnap. Miután elrendeztem ezt az utolsó dolgot. Addig senkivel sem tudok beszélni. Lehetetlen.

De éppen, amikor ezt gondoltam, sürgető kopogást hallottam az ajtón. Felálltam, hogy kinyissam, de azután visszaültem. Nem. Gwen, Mary, Joe vagy Fergus lehet az, és nem voltam megfelelő hangulatban. Ha nem nyitok ajtót, elmennek. Folytatódott a kopogás. Megtudták valahonnan, hogy bent vagyok? Azután csönd lett. Megkönnyebbülten sóhajtottam, és felálltam. Most mihez kezdjek? Kinyitottam a hűtőajtót, és csüggedten bámultam a fehérségbe. Magányos sajtdarab, lejárt szavatossági idejű vaj és egy szál, ráncos papírba csomagolt chorizo kolbász hevert az egyébként üres polcokon. Miközben ott álltam, az a hátborzongató érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. Valami zörgést hallottam a hátam mögül, a kert felől, és nagyon lassan megfordultam. Valaki rám bámult az ablakon át. Gwen volt az. Bájos arca mérhetetlenül morcossá változott. Újabb arc tűnt fel mellette, mindketten haragosan néztek be rám. Azután Mary felemelte az öklét, és keményen megütögette az ablakot. – Engedj be! – kiáltotta. Kinyitottam a hátsó ajtót, és félreálltam, hogy bejöhessenek. – Miféle játékot űzöl velünk? – sziszegte Gwen, miközben jókora bevásárlószatyrot dobott az asztalra. – Mi ez rajtad? – kérdezte Mary. – Nem kaptad meg az üzeneteimet? Meg a cédulámat? Van fogalmad róla, mennyire aggódtunk mindannyian? – Dolgom volt – motyogtam. – Dolgod? Nos, történetesen nekem is dolgom volt. Nem tűnhetsz el csak úgy, tudod– e? A fene vigye el! Képzeletben már árok mélyén vagy átvágott csuklóval a kádban fekve láttalak... Vagy valami. Rendben van, ha nem akarsz minket látni, de legalább annyit mondj, hogy jól vagy. Ha ma este nem találtunk volna itt, felhívtuk volna a rendőrséget. – Sajnálom. Erre nem gondoltam. – Márpedig kellett volna! Ez nem mentség. Kissé megfon– toltabbnak kellene lenned. Gwen kezdett kipakolni a szatyorból. Őrölt kávét, tejet, omlós kekszet, korpás kenyeret, salátát, répát, egy üveg bort, tojást vett elő. Dühösen levágta őket az asztalra. – Ez Greg öltönye volt? – kérdezte Mary. – Igen – vágtam rá. – Remekül nézel ki. – Csöppnyi vád érződött a hangjában. Jobb lett volna, ha nyúzott és a bánattól kisírt szemű lettem volna. – Nem nagyszerűen néz ki, Gwen? – Hm. Hol voltál? – Próbáltam ezt– azt elrendezni. Gwen felhördült. – Micsoda ügyetlen válasz! – Ez az igazság – erősködtem, és végső soron valóban így is volt. – Elkezdtél újból dolgozni? – Nem egészen. Némileg. – Némileg. Foglalkoztál az anyagi helyzeteddel, elmentél a bankba meg az ügyvédedhez, meglátogattad a szüléidét, ahogy tervezted? – Hamarosan. – Akkor mit rendeztél el? – Hát... Egy csomó apró–cseprő dolgot. – Annyira hamisan csengett a hangom, hogy a hajam tövéig elpirultam. – Mire készülsz, Elbe? – szögezte nekem a kérdést Gwen. – Semmire sem készülök. – Képtelen voltam a szemébe nézni. – Magunk közt vagyunk – mondta Mary. Leült az asztal mellé, és szórakozottan rágcsálni kezdte a Gwen által hozott egyik répát.

Hirtelen megszólalt a telefon, amitől összerezzentem. De csak a vezetékes készülék csöngött, csöndben vártunk, amíg be nem kapcsolt az üzenetrögzítő, Joe hangját hallottuk: – Ellie! Ellie, drágám? Én vagyok az. Vedd már fel! – Rövid szünet után ismét megszólalt, mielőtt letette: – Hallod, Ellie? – Látod? Újabb aggódó barát. Egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy elmondok nekik mindent, amit csináltam. De ehhez nem kellene lelepleznem a fortélyomat, a hazugságaimat, a csalárdságomat és az egészségtelen rögeszméimet is? – Nagyon, nagyon sajnálom – mondtam. – Őszintén sajnálom. Tudom, hogy furcsán, helytelenül viselkedem. Nem tudom rendesen megmagyarázni. Mindenfelé jártam. – Összefontam a kezemet, a meztelen, gyűrűdén ujjaimat.– Tudom, hogy idővel jobbra fordulnak a dolgok. – Azért vagyunk itt, hogy segítsünk – biztatott Gwen. – Ne zárj ki minket. – Nem teszem. – Na, ha már itt vagyunk, főzzek teát? – kérdezte Mary. – Tea, keksz, azután kiruccanhatunk. Ma este Eric vigyáz Rubinra, úgyhogy szabad vagyok. Mit szóltok hozzá? Film és vacsora, csak mi hárman, mint régen? Azt akartam mondani, hogy fáradt és izgatott vagyok, és hogy gumilabdához hasonlóan pattog a mellkasomban a szívem, és hogy semmi mást nem akarok, mint a telefon mellett várni, de a két kedves, ismerős arcon olyan aggodalmat láttam, hogy inkább ezt válaszoltam: – Az bizony nagyon kellemes volna.

Közvetlenül éjfél után értem haza, és azonnal az új telefonhoz rohantam. Üzenetek nem érkeztek, de volt egy nem fogadott hívás. Felkaptam a készüléket. Ahogy a kezemben nyugodott, olyan volt, mint a bomba, amely bármikor működésbe léphet. Amikor lefeküdtem, az éjjeliszekrényre tettem, és éreztem, hogy reszketek az izgatottságtól meg a rettegéstől, és amikor végre elaludtam, kínzó álmok gyötörtek.

Frances két puszival üdvözölt. – Annyira örülök, hogy itt vagy! Nagyjából egyórányi időre el kell rohannom, a délután közepe tájánál előbb nem érek vissza. Nagyszerű volna, ha átnéznéd helyettem a füzetet. Ma délután nyomdába kell adnom, és hemzseg a hibáktól. – Nem mintha bánnám, de mi van Bethszel? – Megmutathatod neki, de haszontalan. Rendezvényszervezést tanult az egyetemen, ami azt jelenti, alig tud írni vagy olvasni. – Rendben. Megteszem, amit tudok. – Előbb azonban kávézzunk. – Elkészítsem? – Ne, ne. Majd én. Izgatottság áradt belőle: mintha nem tudna nyugodtan ülni; fel– le rakosgatta a szemüvegét, a haját igazgatta. – Jól érzed magad? – érdeklődtem. – Én? Jól. Miért kérdezed? – Kissé zaklatottnak látszol. – Talán az is vagyok. Fura időket élünk. – Ebben biztos vagyok.

– De tényleg nagyon örülök, hogy itt vagy, Gwen. Nincs sok barátnőm, akivel beszélgethetek. Újra szégyenérzettel töltött el, hogy a barátjának tart. A kávéscsészémbe temetkeztem, hogy elrejtsem az arckifejezésemet. – Vicces, nem? – folytatta. – Néha azt hiszem, a nők sokkal inkább vetélkednek és ravaszabbak, rosszindulatúbbak egymással, mint a férfiakkal. Egyetértesz? Talán Milenára emlékezett, én azonban Gwenre meg Maryre gondoltam, ahogy előző este viselkedtek, a mogorva, lankadatlan hűségükre és szeretetükre, és megráztam a fejemet. – Nem mindig – mondtam. – Vannak közeli barátaid? – Van egypár. – Az jó. – Sóvárgás érződött a hangjában. – Örülök neki. Mindenkinek szüksége van barátokra. Idefigyelj, beszélnünk kell valamiről. Máskülönben rothadásnak indul bennem, és megmérgez a bűntudat meg az önutálat. Gyónnom kell. Mit mondhattam volna? Bólintással jeleztem, hogy folytassa. – Mindig hűséges voltál a kapcsolataidban? – kérdezte. – Igen – válaszoltam, mert ez volt az igazság. – Ez jó érzés lehet. – Olyan halkan mondta, hogy alig értettem a szavait. Pár pillanatig szemezett velem, azután félrenézett. Beszéd közben egy néhány centire tőlem lévő pontra szögezte a tekintetét. – Amikor férjhez mentem, Ígéreteket tettem, de nem gondolkodtam el alaposan a jelentésükön. David meg én... Nos, láttál minket együtt. Nem vagyunk túl jók. Egy ideje már nem. Elfoglalt volt, én is elfoglalt voltam, külön életet éltünk. Lépésről lépésre észrevétlenül eltávolodtunk egymástól. És lassanként magányos lettem, de ezt sem vettem észre. Fokozatosan történt. És egy napon rájöttem, hogy boldogtalan vagyok. Az egész életem elhibázott, és beleragadtam. Azután... – Elhallgatott, és egy pillanatra rám emelte a tekintetét. – Olyan rohadtul sablonos, ugye? Találkoztam valakivel. Egy rendkívül különleges férfival. Hatására elfogadtam magam. Mintha megismert volna, meglátott volna valami értékeset a külszín mögött, amelyet felépítettem. Fáradtan dörzsölgette a szemét. – De rémesen zűrös volt minden. Nemcsak azért, mert férjnél voltam: őszintén szólva ez nem nagyon zavart. Először Milenával volt kapcsolata. Nagy nehezen sikerült valami hangot kiadnom. Elnehezült, megfájdult a szívem. – Csak szórakozott egy kicsit, tényleg, de tudod, milyen volt Milena. Nem viselte jól, hogy a férfi engem választott. És akkor finoman fogalmaztam. Utált, igazán utált. A szobába lépve szó szerint megperzselt a gyűlölete. – Frances megborzongott. – Azután pedig meghalt. – Ezek szerint tudta, hogy azzal a férfival jársz? – Persze. Milena mindig tudott mindent. – A férfi is házas volt? – Alig ismertem rá a saját hangomra. – Mégis mit gondolsz, Gwen? Igen, nős volt. – Ki volt az? Hirtelen megkeményedtek a vonásai. – Nem erről van szó – mondta csaknem utálatos hangon. – Mit számít az? – Nem akartam... – Vége, mindössze ez számít. – Felnevetett, de a nevetése közelebb állt a zokogáshoz. – Történt valami. Még most sem értem, Gwen. Csak gyötrődöm. Ezért kellett elmondanom valakinek: máskülönben megőrülök. Előrehajolt, és ebben a pillanatban csöngettek. Frances kiegyenesedett.

– A taxim lesz az. – Szomorúan rám mosolygott. – Innen folytatjuk – mondta, azzal elment, a vállára vetette káprázatos kabátját, felkapta a táskáját, esedező mosolyt küldött felém, és felrohant a lépcsőn. Hallottam a bejárati ajtó csapódását. Miután Frances távozott, a helyemen maradtam. Igyekeztem lélegezni. Úgy éreztem, késeket szúrtak a mellkasomba, minden felszínes belégzés fájdalmat okozott. Percek múlva tudtam csak felkelni, de még akkor is csak álltam a szoba közepén, nem tudtam, mitévő legyek. Gondolatok zizegtek a fejemben. Minden homályos és zavaros volt. De dolgozni jöttem ide, úgyhogy hozzáfogtam: rendkívül gondosan végignéztem a füzetet, és elláttam nyomdai utasításokkal. Amikor Beth megjött, odaadtam neki ellenőrzésre. Aggasztott, hogy megsértődhet, de Beth sohasem neheztelt semmiért, ami a szokásosnál is jobban megkönnyítette a rá váró munkát. Amíg átlapozta a füzetet és telefonált, addig teát készítettem, majd kitöltöttem a maradék néhány számlát meg elismervényt; válaszoltam a beérkező hívásokra; kissé még ki is takarítottam a helyiséget. És egész idő alatt a zsebemben volt a telefon az egyetlen elmulasztott hívással. Minél inkább ki akartam verni a fejemből, annál inkább foglalkoztatott, úgyhogy a nap közepén már csak arra tudtam gondolni. Arra és Frances titkára, amely benne rothadt, most pedig nyilvánosságra került. Nem hívhattam fel a számot, mert mit is mondtam volna? Ám ha nem hívom, akkor mi volt az értelme ennek a sok erőfeszítésnek? Talán meg kellene próbálnom összevetni a számot Milena különböző címjegyzékeivel. Hozzáfogtam, és hamar beláttam, hogy lehetetlen. Kimentem az utcánkban lévő élelmiszerboltba, és mindkettőnknek vettem ebédet: sült zöldséggel, zöld pestóval és olvasztott mozzarellával töltött paninit. Amíg ettünk, Beth az életem felől kérdezősködött, és hamar visszakanyarította a beszélgetést a sajátjához. Ezzel mindketten elégedettebbek voltunk, az akkori barátja hibáiról mesélt. Azután papírokat rakosgattam. Visszaraktam könyveket a polcokra. Kivettem a telefont a zsebemből, és az íróasztalra fektettem. Megint elraktam: ne lásd, ne gondolj rá, utasítottam magam szigorúan. Újabb kávét készítettem, ezúttal nagyon erőset, és túl forrón kezdtem inni, úgyhogy megégette a nyelvemet meg a szájpadlásomat. Megint elővettem a telefont, úgy bámultam, mintha megszólalhatna. Megetettem az iratmegsemmisítőt a fölöslegessé vált papírokkal, és megöntöztem az ablakpárkányon lévő virágokat. Amikor Beth végre távozott, nem állhattam meg tovább. Fogtam a telefont, megnyitottam az elmulasztott hívások menüjét, megnyomtam a hívás gombot, majd azonnal töröltem. Újból hívtam a számot, és ezúttal nem futamodtam meg. Halottam a csöngést, behunytam a szemem, nagyokat nyeltem, a gondolataim száguldása és a fülem dobolása ellenére igyekeztem szabályosan lélegezni. – Halló! – szólt egy férfihang a telefonba. És – Halló! – mondta valaki az ajtó előtt. – Ki... – kezdtem zavartan, mielőtt rám zúdult a felismerés. Azonnal megnyomtam a hívást megszakító gombot, és lecsaptam a telefont az íróasztalra. Végigszánkázott a fényes felületen, és a földre koppant. – Halló!– ismételte a hang odakint, ezúttal ingerülten.– Van ott valaki? Halló! Halló! Annyira reszkettem, hogy alig tudtam egyenesen ülni. Kivágódott az ajtó. – Jó napot, Gwen! – köszönt David, és visszacsúsztatta a telefont a zsebébe. Úgy tettem, mintha annyira elmerültem volna a munkában, hogy nem is hallottam. Számokra bámultam, néhányat aláhúztam. Remegett a kezem, a toll értelmetlen macskakaparást szántott a papírra. David, gondoltam. Szóval David volt az. – Gwen! Képtelen voltam összefüggőn beszélni. Még lélegezni is nehezemre esett. De valahogy kinyögtem valamit, mintha normális emberi lény volnék: – Helló, David, hogy van? Annak ellenére, hogy hozzám beszélt, mintha nem hallotta volna a válaszomat. Nyugtalanul járkált az irodában. A papírt bámultam, és próbáltam megérteni, amit az imént

megtudtam. Annyi minden volt benne, hogy csak részletekben tudtam feldolgozni. David Milena szeretője volt. Tehát tőle származtak azok a gyöngéd, túláradó e– mailek; tőle, aki általában gúnyos és szórakozott volt. Milena itt ült ebben az irodában, David üzeneteit olvasta, írt neki, miközben ugyanabban a szobában, pár méternyire tőle ott volt Frances. Hogy tehette ezt David? A barátjával és a kollégájával? Közvetlenül a szeme láttára? És hogy tehette Milena? Vagy rosszul értelmezem? Mindez hozzátartozott az izgalomhoz? Azt mondják, kevés pénzért nem érdemes kockáztatni. A vesztésnek fájnia kell. Talán a hűtlenséggel is ez a helyzet. Külföldi üzleti úton, konferencián bárki létesíthet egyéjszakás kapcsolatot. Az igazi borzongás abban áll, ha bűvészként teszi az ember: minden pillanatban kockáztatja a lebukást, tanúja az áldozata tudatlanságának. Amikor Milena üzeneteire gondoltam, a ridegségükre, a mesterkedésre, azon töprengtem, jobban érdekelte– e a szexnél a hatalom. Vajon csak azt bizonyította a szex, hogy bármit megtehet, amit akar? Hogy bármelyik nőt akármilyen körülmények közepette legyőzheti? Hihető volt, hogy Greg ennek ellenére állta a sarat? Ennyire különbözött volna a többiektől? Próbáltam felidézni, mit mondott David Milenáról és Francesről. Az összes beszélgetésben, amikor hazudtam neki, ő is hazudott nekem, ahogy ugyancsak hazudott (hazudott?) Johnny– nak és Francesnek. Nos, ha hazudott, nem ő volt az egyetlen hazug. Ott volt Franees a saját hűtlenségével. Elárulták egymást. – Frances itt van valahol? Ahhoz a nagyon– nagyon részeg emberhez hasonlítottam, aki igyekszik józannak látszani, és nem tudja, meggyőző– e, vagy inkább nevetséges. – Nem tudom – válaszoltam, minden szót gondosan ejtve. – Valamikor délután a nyomdába megy. – Nem érdekes, ne törődjön vele. Majd felhívom. Nem bírtam tovább. Felálltam, és a kabátomért nyúltam. David azzal a kutató pillantással nézett rám, amelyet nem tudtam megfejteni. – Nem én űzöm el, ugye? – kérdezte. – Találkozóm van – mondtam. – Mennem kell. – Az iskolájába? – Nem – mondtam, és nem részleteztem a dolgot. Nem akartam olyan hazugságot kockáztatni, amellyel tőrbe csalhatom magam. – Megmondaná Francesnek, hogy később telefonálok neki? Az ajtóhoz mentem. Pont, amikor kinyitottam, meghallottam, hogy David szólít. Mi ez? Valamit elrontottam? – Elnézést, Gwen, elfelejtettem. – Mit? – Eljön velünk holnap ebédelni? – Szívesen. – Hugo Livingstone is ott lesz. Gondoltuk, jó volna, ha ön is csatlakozna hozzánk. Elég rossz állapotban van a Milenával történtek miatt. Jót tenne neki, ha megismerné a barátunkat. – Nagyszerű volna – vágtam rá, és hallottam, hogy remeg a hangom. – Már előre várom. Hazafelé végig úgy éreztem, valami bemocskolt. Felemeltem egy követ, és borzalmas nyálkás dolgokat találtam alatta, de végül is mit jelentett mindez? Valójában mit mondott számomra? Mégis úgy éreztem, beszennyezett. Amikor hazaértem, hosszasan zuhanyoztam, próbáltam lemosni magamról minden gwenséget, az összes csalást és zűrözést. Addig álltam a kádban, amíg ki nem ürült a tartály, és langyos nem lett a víz. Utána kopott farmert és viseltes pulóvert húztam magamra. Kimentem a kertbe, egy darabig ácsorogtam, az arcomon éreztem a hideg sötétséget. Arra gondoltam, felhívom Gwent, és megkérem, jöjjön át, de eszembe jutott, hogy aznap este Dániellel van. Hívjam Maryt? Ilyenkor Robinnal foglalkozik, és nem vettem volna

magamra, hogy szóval tartsam, miközben a mellére teszi a kisfiút, és a hullámos hajába gőgicsél. Fergus? Jemmával van, a szülési fájások megindulását várják. És Joe? Joe– t felhívhatnám, egy pillanat alatt itt teremne egy üveg whiskyvel meg a gyöngédsége rekedtes védjegyével, édesemnek szólítana és megríkatna. Már nyúltam is a telefonért, amikor megjelent előttem a kép, amilyennek bizonyára látnak: a szegény nélkülöző, szomorú Ellie, aki boldogtalansággal tölti meg a szobát, nem lép tovább, és mások életét szipolyozza. Így aztán visszamentem a konyhába, és mindenekelőtt felhívtam a Party Animals irodáját, tudván, hogy Frances nincs ott, ezért csak üzenetet kell hagynom, amelyben értesítem, hogy nem megyek vissza, és sok szerencsét kívánok a továbbiakban. Miután ezzel megvoltam, kihúztam a kis asztalfiókot, ahová a különféle nyomtatványokat, reklámcédulákat, számlákat tuszkoltam, és elővettem a papírt, amelyet hetekkel azelőtt adott a rendőrnő: az áldozatok, a sérültek, a bántalmazottak, a gyászolók, a reménytelenek számára segítséget kínálók telefonszámait tartalmazó listát.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET Judy Cumming alacsony, tömzsi, a középkora elején járó nő volt. Dús, vastag szálú sötétbarna hajába itt– ott szürke sávok vegyültek, világosbarna szeme fölött sűrű szemöldök ívelt, és hosszú, lógós fazonú kardigánba burkolózott. Határozottan, röviden fogott velem kezet. Rettegtem a gyászmunkával foglalkozó tanácsadótól várható hosszas, részvétnyilvánításba hajló, álságos meghittségre törekvő kézfogástól, amelytől kirohantam volna az ajtón. De ez a nő majdnem hivatalos volt. – Foglaljon helyet, Ellie – mondta. A meleg kis helyiség majdnem üres volt, mindössze három szék és egy asztal állt benne, az utóbbin tapintatosan elhelyezett papír zsebkendős dobozt vettem észre. – Köszönöm. – Feszélyezett voltam, nem akaródzott beszélni. – Nem tudom, miért vagyok itt – kezdtem. – Fogalmam sincs róla, mit mondjak. – Miért nem kezdi az elején, és figyeli, hogyan alakul? Így aztán azzal az október esti kopogással kezdtem. Beszéd közben nem néztem Judyra, hanem előredőltem a székben, és eltakartam a szemem a kezemmel. Nem említettem neki az amatőr detektívmunkát, amelyet végeztem, sem a kételyemet azzal kapcsolatban, hogy Gregnek szeretője volt. Csak az elvesztéséről beszéltem: úgy tűnt, ez a teljes időt kimeríti. – Elhagyatott és üres vagyok – fejeztem be a történetet. – Bárcsak sírhatnék! – Biztos vagyok abban, hogy idővel fog tudni. – Ezúttal lágyabb, szívélyesebb volt a hangja; a szoba sötétebbnek látszott, mintha halványodott volna a fény, miközben ott voltam, és valamiféle borongós világba kerültünk. – Annyi minden zajlik egyszerre, nem igaz? Bánat, harag, szégyenkezés, magány, félelem a jövőtől. – Igen. – És más megvilágításba kerül a múlt. – A boldogságom. Azt hittem, boldog vagyok. – Természetesen. Bizonyára még ez is megkérdőjeleződik. De azzal, hogy eljött, fontos lépést tett az útján. Elvettem a kezemet a szemem elől, és a nő barna szemébe néztem. – Olyan nagyon fáj – vallottam meg. – Az utazás.

Megbeszéltük a következő heti találkozót, azután vásárolni indultam. Megfogadtam, hogy gondoskodni kezdek magamról. Vége az üres konyhaszekrényeknek és a kapkodó éjszakai falatozásoknak, sajt és maroknyi száraz müzli állva megevésének. Rendszeres étkezések következnek; rendszeres munkavégzés; igazi munka. Tésztát, zöld pestót, rizst, parmezánt, olívaolajat, hat tojást, tonhalkonzervet és szardíniát, salátát, uborkát és avokádót raktam a bevásárlókocsiba. Meg müzlit. Csirkemellet, lazacfilét (többdarabos kiszerelésben árulják); mindent párosával méreteznek. Osztozzatok rajta, tanácsolták a többi áruhoz tett lapos kenyér papírján. Ma este, gondoltam, egyszerű vacsorát készítek magamnak. Asztalhoz ülök, és megeszem, iszom hozzá egy pohár bort. Mangó fogja zárni a sort, amelynek az érettségét a hüvelykujjammal ellenőriztem, azután azt is a kocsiba raktam. Könyvet fogok olvasni, és tizenegykor aludni megyek, eloltom a lámpát. Nem egészen így történt, bár jól kezdtem. Meghallgattam az üzenetrögzítőmet, felhívtam Greg szüleit, és megbeszéltük, hogy a következő hétvégén meglátogatom őket. Ellenőriztem a mobilomat, három üzenetet, azonkívül két levelet láttam Francestől. Alapvetően mindegyik ugyanarról szólt. Szükségem van rád. Beth elutazott. Egymagám vagyok. Kérlek, gyere

vissza. Bekapcsoltam az új, kártyás mobilomat, és láttam, hogy három nem fogadott hívást jelez az illetőtől, akiről immár tudtam, hogy David az. Feltettem egy dzsessz– CD– t, elmostam a mosogatóban heverő edényeket, azután az egyik csirkemellet korianderben és citromban marináltam, a másikat pedig a lazacfilével együtt a mélyhűtőbe raktam. Még egy üveg bort is kinyitottam, tányért, kést meg villát helyeztem az asztalra, és a tűzhelyre készítettem az olaj melegítéséhez használandó serpenyőt. Ekkor azonban kopogás zavart meg, ezért levettem a serpenyőt a tűzről, és az ajtóhoz mentem, hogy kinyissam. Amint kivágódott az ajtó, és megláttam, ki áll előtte, azt fontolgattam, hogy becsapom, beakasztom a biztonsági láncot, felrohanok, a fejemre húzom a takarót, a fülembe dugom az ujjamat, és az összes zűrjével együtt kizárom a világot. De bár ezt gondoltam, csak álltunk, szemtől szemben, és semmit sem tehettem, kivéve, hogy bárgyú mosolyt rögzítettem a helyére, és reméltem, a férfi nem látja a mögötte rejtőző rémületet. – Szia, Gwen! – Johnny! – Ne nézz ilyen csodálkozva, ugye, nem gondoltad, hogy csak úgy hagylak eltűnni? Ilyen könnyen azért nem léphetsz le. – De honnan tudtad, hol lakom? – Talán baj? – Nem, csak nem emlékszem, hogy beszéltem róla. – Hallottam, amikor aznap éjjel megadtad a címedet a taxisofőrnek. Nem akarsz behívni? – Rendetlenség van. Talán jobb volna, ha inkább elmennénk valahová egy italra – jutott eszembe rémülten. – Láttad, hogyan élek. Most én is látni fogom, te hogyan élsz – közölte, azzal átlépte a küszöböt. – Nem tűnik nagyon rendetlennek. – Épp indulni akartam. – Úgy látom – mondta, miközben a konyhába ment, mint aki otthon van mintha kellemes egyszemélyes vacsorához készülődtél volna. Tölthetek magunknak bort? – Nem. Vagyis igen, igen. Miért ne? Csak fél pohárral. – Tehát kedveled a dzsesszt, igaz? Borítékok hevertek az asztalon a nevemmel, felkaptam és a markomba gyűrtem őket. És, ó istenem, ott volt a hűtőn a mágnessel rögzített fénykép rólam meg Gregről. Átbotorkáltam a helyiségen, és elé álltam. Talán nem is baj, hogy Johnny látta; látta egyáltalán? Képtelen voltam gondolkodni. Zizegett az agyam, izzadság ütközött ki a homlokomon. – A dzsesszt? – mondtam ostobán. – Igen. Idegesen járt körbe– körbe a tekintetem. Annyi minden volt a konyhában, ami leleplezhetett volna. Például az ablakpárkányon álló és a keretbe tűzött számos képeslapon szerepelt a nevem, sőt az enyémen kívül Gregé is. A földön, épp Johnny bal lába mögött feküdt a papírlap, amelyet a küszöbömön hagytak a barátaim: „Hol vagy, mit csinálsz, és miért nem hívsz vissza? AZONNAL HÍVJ FEL! Gwenxxxx.” Azután hirtelen megcsörrent a telefon... Ha bekapcsol az üzenetrögzítő, akkor valaki hangosan és sürgetőn beleszól: Ellie! Ellie! Vedd fel, Ellie! – Egy pillanat – hadartam ijedten, és a nappaliba rontottam, hogy felvegyem a kagylót. – Tessék!– szóltam bele. Álltó helyemből láttam, hogy Johnny a Gregről és rólam készült fényképet vizsgálgatja a hűtőn. – Szia, Ellie, Gwen vagyok. – Gwen! – mondtam bárgyún. Azután, hogy palástoljam az elszólást, megismételtem: természetes hangon, mintha bemutatkoznék a hívó félnek. – Gwen vagyok. – Micsoda? Én vagyok Gwen! – Igen, tudom. – Átmehetek?

– Hogy? Most? – Az a helyzet, hogy Dánielről van szó, és nem akartalak beavatni, mert ugye tudod, meg minden, de azután úgy gondoltam, sem veled, sem velem szemben nem volna tisztességes, mert végül is... – Várj egy pillanatot! Ne haragudj. Figyelj. Átjöhetsz, persze hogy átjöhetsz, de adj nekem fél órát. – Ha nem alkalmas... – De alkalmas. – A fenébe, most a képeslapokat fogja megnézni? – Fél óra múlva, legkedvesebb barátnőm. Mennem kell. Szia. Lecsaptam a telefonkagylót, de rögtön újból felkaptam, és melléraktam, hogy senki más ne hívhasson. Azután visszarongyoltam a konyhába. – Nem érek rá sokáig – közöltem Johnnyval, és a vállára tettem a kezem, hogy elforduljon az ablakpárkányon lévő képeslapoktól. – Gyere, ülj le a nappaliban, idd meg a borodat. – Ki az a fickó melletted a fényképen? – kérdezte, miközben leültünk. O a kanapéra, én a székre, és jaj, neeee! Közvetlenül mögötte, az asztalon volt a térkép. Látta vajon? Milena nagybetűs, gondosan aláhúzott neve még ekkora távolságból is benne volt a látóteremben. – Egy régebbi ismerősöm. – Ismerősnek tűnik. Találkozhattam vele? – Nem. – Miatta vagy olyan határozatlan? Nem volt értelme köntörfalazni. – Igen, sajnálom, Johnny. Az a helyzet, és már hamarabb kellett volna mondanom, hogy nem állok készen új kapcsolatra. – Tehát így állunk. – Igen. – Azt hiszed, ezek után csak úgy odébbállhatsz? – Nem akartalak bántani. – Mind egyformák vagytok – mondta, és közben felállt. Most még közelebb került a térképhez. Azt akartam, hogy felém nézzen, és így is tett, megbántottság égett a szemében. – Nem megyek vissza dolgozni – mondtam. – Az egész tévedés volt. Vagyis nem kell többször találkoznod velem. – Sajnáltalak. Olyan szomorúnak látszottál. – Johnny... – Azt hittem, kedvelsz. – Kedvellek is. – A nők kiválók a színlelésben. Ő is az volt. Milena. – Nem hiszem, hogy bármiben is hasonlítok Milenára. Éppenséggel kifejezetten ellentétesek vagyunk. – Én is így gondoltam, amikor találkoztunk. Talán ezért szerettelek meg: nyugodtnak és kedvesnek látszol. De tévedtem. Mindketten színésznők vagytok. Szerepeket játszotok. – Rámeredtem, rémület áradt szét az ereimben. – Láttam, mit művelsz Francesszel, Hozzáértő kisasszony. Irányítottad, és elérted, hogy függjön tőled; azt hiszi, a barátja vagy. Milena is képes volt erre, mindenkinek a kedvére tudott tenni. Minden álarc volt csupán. Az ember azt hitte, megpillantotta az igazi Milenát, míg egyszer csak hirtelen meg nem értette, hogy az is csak egy újabb álarc volt. Soha nem felejtem el az esetet, amikor egy nagyon kedves muszlint férfival beszélgetett a ramadámról, amely aznap este kezdődött, és a férfi elmagyarázta, hogy napnyugta után és napkelte előtt nem ehet. Milena olyan együtt érző és értelmes volt ezzel kapcsolatban, hogy azt gondoltam, új oldalát ismertem meg. Azután körülbelül egy óra múlva, amikor együtt voltunk a lakásomban, rendkívül hevesen kifakadt az iszlám és az

iszlamisták ellen. Hihetetlenül lenézőn beszélt a férfiról, akivel annyira kedvesen viselkedett. Mintha egy ablakon át feltárult volna a lelke. – Nézd Johnny... – Akkor azt mondtam magamban: ki kellene rúgnom, csak bánatot fog hozni rám. De persze nem tettem meg: minden este és egész éjjel ott maradt, én pedig villásreggeli gyanánt elkészítettem a Benedek tojását. – Keserűen felnevetett. – Soha ne higgy a nőknek. Különösen akkor ne, ha kedvesek hozzád. – Ez nem igazságos – kezdtem. De nem volt időm a vitatkozásra. Gwen úton volt, az igazi Gwen. – Menned kellene – jeleztem neki. – Még nem ittam meg a boromat. – Komolyan gondolom, hogy menned kell. – Hadd készítsem el neked azt az ételt. – Nem. – Magányos vagy, én is magányos vagyok, és legalább megadhatjuk egymásnak... – Nem – ismételtem meg. – Nem voltam tisztességes. Mi semmit sem adhatunk egymásnak. – Kirakni engem, ejteni Francest, továbblépni. Ennyi? – Hagyd abba. Nem voltunk házasok. Kétszer lefeküdtünk egymással. Hiba volt. Bocsánatot kérek. Most pedig menned kell. Letette a poharát a térképre. – Rendben – mondta. – Rendben van. – Rám bámult. – Nem olyan vagy, amilyennek gondoltalak. Három perccel Johnny távozása után megérkezett Gwen. Könnyekre fakadt a küszöbön, behúztam a házba, belöktem mögötte az ajtót, és addig öleltem, amíg alább nem hagyott a zokogása. – Olyan ostoba vagyok – hüppögte. – Mit csinált? – Semmit – mondta, és vigasztalhatatlanul szipákolt. – Gyere, mesélj erről a semmiről. Készítek magunknak vacsorát, feltéve, hogy nem ettél még. Kérsz bort? Van egy bontott üvegem. – Köszi. – Na, akkor mesélj. – Évekig járt ezzel a nővel, aki aztán összeállt az egyik cimborájával. Jó sokáig tartott, hogy kiheverje. Találkoztál vele, láttad, milyen tökfilkó. A nő megint megkereste, mert az a kapcsolat befuccsolt. Dániel most vele van, „vigasztalja”. Azt hiszem, a nő vissza akarja kapni. – Mindezt Dániel mondta el neked? – Az utolsó mondatot nem. – És vissza akar menni a nőhöz? – Esküszik rá, hogy engem akar. De nem tudom, higgyek– e neki. Tudod, milyen szerencsém van a férfiakkal. Kaphatok zsebkendőt? – Tessék. Itt a borod. – Ostoba vagyok? – Ki vagyok én, hogy megmondhassam? Csak abban vagyok biztos, hogy Dániel ostoba, ha elhagy. És ahogy hallom, tökéletesen őszinte veled. Ráadásul meglehetősen ragaszkodik hozzád. – Úgy gondolod? – Csak azt tudom, milyennek láttam: kedvesnek, becsületesnek, odaadónak. – Igen. Sajnálom. Nem tudom, mi ütött belém. Egyedül ültem otthon, és hirtelen nem tudtam elviselni.

– Értem. – Olyan jó dolog párban lenni. Gwen megölelt. Koccintottunk. Megsütöttem a csirkét, egy csomag salátalevéllel együtt megosztoztunk rajta. Elég szerény étek volt két érzelmileg kiszáradt és kiéhezett nőnek, de a végén mangót is ettünk, meg rengeteg bourbonös csokoládét, azután a kanapén üldögéltünk a takarómba burkolózva, és megnéztünk egy DVD– t, mielőtt taxit hívtam neki.

Riadtan ébredtem, és az ágy mellett lévő órára pillantottam. Alig múlt három. Biztosan Gregről álmodtam, mert magam előtt láttam a képet, amelyen szőlőszemeket dobál a levegőbe, és igyekszik a szájával elkapni őket, de mindenfelé szétgurulnak. Lehet, hogy az ihlette, amit Johnny mesélt a ramadáni böjtölésről. Vicces, de boldog álom volt. A sötétben feküdtem, és igyekeztem megőrizni magamban a képet.

Ötkor ismét felébredtem. Valami nyugtalanított, egy gondolatforgács, amelyet nem tudtam megragadni. Valami, amit láttam? Valami, amit valaki mondott? Amint letettem róla, hogy felidézzem, és ismét lefelé húzott az álom, eszembe jutott. Felkeltem, és a köpenyembe bújtam. Nagyon hideg volt a házban. A számítógéphez mentem, bekapcsoltam, és amikor bemelegedett, beírtam a Google keresőbe a ramadán szót. Tudtam, hogy mindig az év kilencedik hónapjára esik, abban az évben szeptember 12– én kezdődött. Mennyi ideig ültem ott a dátumot bámulva? Nem tudom, talán nem sokáig. Úgy tűnt, egészen lelassult az idő. Végül a nappaliba mentem, és megálltam a térkép előtt. Még mindig rajta állt Johnny üres borospohara. Levettem, és alaposan megvizsgáltam az összes cellát. A csöndes szobában zajosnak hatott a lélegzésem. Az íróasztalomhoz léptem, és elővettem a fiókjából az étlapot, amelyet Fergus adott, a tetején lévő dátumra és a ráfirkált üzenetre meredtem: „Drága G.! Csodálatos voltál ma este. Legközelebb éjszakára is maradj, és még több új fogást mutatok.” Szeptember 12. estéje volt az egyetlen alkalom, amelyről biztosra vettem, hogy Greg Milenával töltötte. Most azonban azt is tudtam, hogy nem lehettek együtt, mert Milena Johnnyval volt.

Huszonharmadik fejezet Hajlottam rá, hogy lemondjam a következő találkozót a tanácsadóval. Nem tettem, de amikor megérkeztem, úgy éreztem, szerepet játszom, ami csaknem mindenütt bekövetkezett, bárhová mentem és bármit csináltam. A nő hellyel kínált, azután leült velem szemben, de nem tolakodó kíváncsisággal. – Milyen volt a hét, Elbe? – kérdezte. Gondoltam, azt válaszolom, hogy jó, azután ennyiben maradok. De végül úgy döntöttem, hogy ott, abban a védett térben megkísérelhetem elmondani az igazat, bár távolról sem a teljes igazságot. – Azt mondta, utazáson veszek részt – kezdtem. – Azt hiszem, hátrafelé mentem. Valójában nem is keveset, hanem egész sokat. Zavartan nézett rám. – Hogy érti ezt? – A múlt héten megkérdezte, elfogadom– e, hogy Greg, a férjem hűtlen volt hozzám. Azt mondtam, igen. Hihetetlenül nehéz volt ezt a lépést megtennem. Most pedig újabb nehéz lépést tettem, mégpedig az előzőből való kihátrálást. Már egyáltalán nem vagyok benne biztos. Valójában azt hiszem, lehetetlen, hogy hűtlen lett volna. Judy nem látszott dühösnek. Folytattam, mielőtt megszólalhatott volna, mert tudtam, hogy a java még hátravan, és jobb, ha az egészet egy szuszra kiadom. Figyelmesen nézett, miközben beszéltem. – Egyenesen a rendőrőrsről jövök. Telefonon kértem találkozót egy nyomozóval. Korábban is ezzel a rendőrnővel beszéltem. Feltételezésem szerint arra utasították, hogy afféle amatőr terapeutaként fogja a kezem, és nyugtatgasson. Ezúttal úgy intéztem, hogy olyasvalakivel találkozhassak, akinek jogában áll döntéseket hozni. – Őszinte leszek önhöz, bár emiatt még annál is őrültebbnek tűnhetek majd, mint amilyennek eddig tartott. – Elhallgattam, és vártam, hogy Judy félbeszakít, azt mondja, nem igazán gondolja, hogy őrült volnék, de nem szólt, így aztán folytattam. – Sokkal könnyebb lett volna azt igazolni, hogy Gregnek viszonya volt ezzel a nővel, és valójában meg is találtam a bizonyítékot, legalábbis azt hittem, hogy megtaláltam. Meg akarja kérdezni, mi volt az? Judy mintha zavarban lett volna. – Nem vagyok benne biztos, hogy valóban ez a feladatom. – Étlapra írt üzenet volt, egy bizonyos randevú étlapjára, arra a légyottra utalt. Bizonyítani látszott, hogy valóban létezett szerelmi kapcsolat, és Greg valahogy titokban tudta tartani előttem. Megkönnyebbülésnek kellett volna lennie, és talán az is volt. De azóta rájöttem... – Rémület lett úrrá rajtam, mintha szakadék nyílt volna a lábamnál, amikor arra gondoltam, hogy elmondom Judynak a megfejtés mikéntjének a részleteit. – Nem részletezem, elég annyit mondanom, hogy már tudom, kétségtelenül tudom, hogy Milena aznap nem alhatott a férjemmel, mert valaki mással aludt. És ez a felfedezés egy feladat, pontosabban két feladat elé állított. Az első az volt, hogy nem adhatom fel, nem léphetek tovább. A második az, hogy ha ismét bízom Gregben, akkor a bizonyíték sokkal súlyosabb és bonyolultabb. A lehető legőszintébb akartam lenni, ezért beszéltem Judynak arról, hogyan szerkesztettem meg a térképeket, hogyan hoztam őket összefüggésbe egymással, és aznap reggel hogyan tekertem fel őket egy óriási iratgyűjtőbe, és cipeltem el a rendőrségre. Tárgyalószobába vezettek, ahol a fiatal nyomozó elképedt tekintete elé tártam őket. Végigvezettem a legfontosabb részleteken, miközben a saját meglehetősen szegényes aktáját nézegette. – Tudtam, hogy nem fogom meggyőzni őket – mondtam végül Judynak. – Hogy is mondta valaki? Ahhoz, hogy megérts, egyet kell velem értened. A rendőrség számára az eset legfontosabb eleme az, hogy lezárták és aláhúzták. A rendőröket nem érdekli az igazság;

statisztikai kérdés. Ha újból megnyitják és megoldják az ügyet, ugyanazt mutatja a statisztikájuk, mint most, csak éppen sokkal több munkájuk lesz benne. Judy az órájára nézett. – Elnézést – szabadkoztam. – Untatom? – Azt akartam jelezni, hogy lejárt az időnk – mondta. – Felállítottam a szabályt, hogy nagyon szigorúan kezeljem ezt. Szerintem jó, ha a résztvevők tisztában vannak az időkorláttal. De ezúttal folytathatjuk még pár percig. Mit mondott a nyomozó? – Rengeteg mindent, csupa negatív dolgot. Alaposan megnézte a térképeimet, azután behívott még egy nyomozót, hogy ő is nézze meg őket, de szerintem nem azért, mert érdekesnek vagy meggyőzőnek találta őket. Valószínűbb, hogy olyan furcsának vélte a dolgot, hogy még valakinek tanúsítania kellett, nehogy azt higgyék, ő találta ki, amikor később beszámol róla a kocsmában. Azt mondta, amit kezdettől fogva mindenki mond. Nevezetesen: azt nem bizonyítottam, hogy Gregnek és Milenának nem volt egymással viszonya. Csak azt igazoltam, hogy azokban a bizonyos napokban nem volt. És még azt is mondta, talán nem álltak kapcsolatban egymással, és reméli, hogy ha nem, az némi vigaszt nyújt számomra. – Kissé heves vitát folytattunk erről. Azt mondtam, még annak sem találtam tanújelét, hogy egyáltalán ismerték egymást. Azt válaszolta, hogy ha megtörtént a dolog, az nem jelenti szükségszerűen azt, hogy ismerniük kellett egymást. Lehet, hogy aznap találkoztak első alkalommal. Greg ok nélkül is felvehette az autójába. Igyekeztem rámutatni, hogy ezzel van egy kis baj: Greg holmija között megtaláltam Milena üzenetét egy szexuális eseményről azon a napon, amikor semmiképpen, egyáltalán semmiképpen sem vihették véghez. Nem gondolja, hogy ez gond? – Mit szólt hozzá? – kérdezte Judy. – Ön a pszichológus – jegyeztem meg. – Valójában pszichiáter vagyok. – Az ugyanaz. – Nos... – Bizonyára tudja, hogy amikor egy vitában valaki a magáévá tesz egy álláspontot, és annak ellentmondó bizonyítékkal találkozik, akkor még jobban megerősödik benne a korábban már kialakított véleménye. Semmit sem szólt hozzá. Pontosabban nem igazán válaszolt. Annyit mondott, hogy minden esetnek vannak össze nem illő darabjai, és soha nem lehet a legapróbb részletekbe menően vizsgálódni. Nem látott okot az eset újbóli megnyitására, és még olyasmit is mondott, hogy foglalkozzam valami értelmes dologgal, vagy valami ehhez hasonló közhelyet. Fájdalmasan világossá tette, hogy többé nem akar találkozni sem velem, sem az elméletemmel. így aztán összetekertem a térképeimet és távoztam, most pedig itt vagyok, elmesélem a történteket, és nem várom, hogy együtt érzőbb legyen, mint Carter detektívfelügyelő volt. – Valamit nem értek – mondta Judy. – Éspedig? – Milena térképét hogyan szerkesztette meg? Azt értem, miként rakta össze a férje lépéseit, de hogyan tudta ezt megtenni olyan valakivel kapcsolatban, akit nem ismert? Átkoztam magam. Hazudni sokkal– sokkal nehezebb volt, mint igazat mondani, mert az igaz dolgok maguktól passzolnak egymáshoz. – Az övé nem igazi térkép volt – magyarázkodtam kétségbeesetten. – Innen– onnan jutottam értesülésekhez. Judy felém hajolt, arca gyanakvásról árulkodott. – Mondja, Ellie, titkol előlem dolgokat? – Nem lényeges dolgokat – ismertem be azzal a rossz érzéssel, hogy beszéd közben minden bizonnyal megnő az orrom, mint Pinokkióé.

Csönd állt be, közben Judy ismét az órájára nézett. – Talán mennem kell – mondtam. – Mit mondana, ha a helyemben ülne és magát hallgatná? – Lehet, hogy őrültnek tartanám magam. Bár az is igaz, hogy mindig utáltam a saját hangomat, amikor visszahallottam. Belülről másmilyennek hallatszik. Végül is nem igazán érdekel, hogy meggyőzzek másokat. Tudtam, hogy a rendőrséget nem nagyon fogja érdekelni, de állampolgárként felelősséget éreztem azért, hogy elmondjam nekik a felfedezéseimet. Tudnom kell az igazat. Ennyire egyszerű. Ha megtudom, nem izgat, mi történik utána. – Tudja, Ellie, volt egyszer egy betegem, egy nő, rákos volt a gyereke, egy idő után meg is halt. Felmerült, hogy az orvosok talán nem ismerték fel a betegség korai tüneteit. Az apát még a gyerek életében megszállottan foglalkoztatta a kérdés. Hadjáratot indított, törvényes lépéseket tett, évekig harcolt. Azt hiszem, még most is tart a bírósági vizsgálat. A férfi korán nyugdíjaztatta magát. Az ügy lett a munkája. Soha nem láttam tisztán, miben volt igaza, miben tévedett, de az lett az eredmény, hogy találkozókra járással, iratok rendezgetésével és levelek írásával töltötte az értékes időt, amit a gyerekére, később pedig a halála utáni gyászolásra kellett volna fordítania. Azt mondogatta a feleségének, hogy valami értelmes eredményt akar kihozni a gyerek esetéből, az asszony azonban csak azt látta mindebben, hogy a férje kerüli a történtekkel való szembenézést és az esemény feldolgozását. Elfoglalta magát, hogy ne kelljen megállnia gondolkodni és érezni. – Az erőfeszítései hatására talán megváltoztattak eljárásokat azért, hogy más gyerekeket megmentsenek – vetettem fel. – Ön pedig feladatta volna vele pusztán azért, hogy a felesége jobban érezze magát. Egyébként nem hasonlítok erre a férfira. Nincs haldoklóm, akit gondoznom kellene. Nincs társam, akit elhanyagolnék. Jelenleg csak azzal hanyagolhatnám el a férjemet, ha hagynám, hogy hamis gyanút tápláljanak róla az emberek akkor, amikor halott, és nem tud kiállni magáért. – Ha így gondolja, akkor miért van itt? – kérdezte Judy. – Pontosan tudja, hogy nem vagyok rendőr. Nem értékelhetek bizonyítékot, és nem vitathatom a törvényeket. Emberek gyógyulását segítem. Hogy ne kelljen a világ elé kilépniük és cselekedniük, ne kelljen helyrehozniuk dolgokat vagy bosszút állniuk az ellenségeiken. Egyszerűen csak engedélyezzék maguknak, hogy normálisak legyenek. – Ezért vagyok itt – mondtam. – Olyan ez, mint az emlékeztető. Arra figyelmeztet, hogy másképp is lehet élni. Mintha a hihetetlenül lehangolt ember emlékeztetni próbálná magát arra, hogy eljön az idő, amikor a dolgok nem úgy néznek majd ki, ahogy ma. Lesz idő, amikor cipőt fogok vásárolni, és emberekkel találkozom egy italra, flörtölök, és újból jó barát leszek... – Az ön olvasatában semmitmondó értelmezést kap a normalitás. – Nem ezt akartam mondani. Arra gondoltam, hogy itt lenni olyan, mintha egy ablakból a kertre néznék, ahová szeretnék kimenni, és egy napon talán meg is teszem. De jelenleg nem engedélyezem magamnak a normalitást, épp ellenkezőleg. A rendellenességemet hagyom jóvá. Kitartok a térképeim és az összeesküvés– elméleteim mellett, és nem fogom a gyászoló özvegy szerepét játszani, aki mindent elfogad, tétlen és alapvetően láthatatlan. Judy a fejét csóválta. – Ez nem így működik – jelentette ki. – Ezek nem pusztán szerepek, amelyek közül választhat. A gyógyulást nem lehet úgy halogatni, mintha külföldi nyaralás volna. Egy ideig gondolkoztam. – Lehet, hogy épp nyaralok – vetettem fel. – Szabadságon vagyok abból, hogy normális és kedves legyek, és olyan, amilyennek mindenki látni akar. – Ezt szomorúságnak hívják – mondta Judy. – Nem, ez nem az – ellenkeztem. – A szomorúság később jön, amikor tudom, mit siratok.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET Mindazonáltal volt néhány dolog, amit nem halogathattam, bármennyire akartam is. – Rettegek tőle – vallottam be Gwennek a telefonban közvetlenül indulás előtt. – Miért félek tőle ennyire? Már– már olyan, mint a beteges szorongás. – Akkor ne menj. Mondd, hogy beteg vagy. – Legalább túl leszek rajta. Greg anyjával és apjával a temetésen találkoztam utoljára, és azóta kétszer beszéltünk röviden, számtalan üzenetüket töröltem a rögzítőmről, köztük az öccseitől és Kate–től, a húgától származókat is. Igyekeztem nem gondolni rájuk, mert tudtam, bármin megyek is keresztül, nekik mindez valószínűleg még nehezebb. Szülőnek soha nem volna szabad a gyerekét temetni. Greg az elsőszülöttük volt. Akárhogy bántak is vele életében (az apja lekezelte, elnyomta, gyakran lehordta, az anyja pedig állandóan a konzervatívabb és sikeresebb testvéreihez mérte), a maguk módján szerették. És az egészet alighanem még fájdalmasabbá tette, hogy az elvesztése előtt nem volt esélyük kibékülni. Az utolsó szavaik (Paul azzal vádolta Greget, hogy ahhoz az önző nemzedékhez tartozik, amelyik még unokát sem adott a szüleinek) keserűek és indulatosak voltak. A Bristol Temple Meads állomásnál vártak, bemásztam a kocsi hátsó ülésére, majd előrehajoltam, hogy megpusziljam őket, és átadjam a virágot, amelyet vettem. – Késtél egy kicsit – jegyezte meg Paul, miközben elindította az autót, és a visszapillantó tükröt babrálta, ettől egy pillanatig azon kaptam magam, hogy az enyhén véraláfutásos szemébe bámulok. – Késett a vonat. – Jobban tetted volna, ha autóval jössz. – Nincs autóm – mondtam. A levegőben lógott köztünk a valóság: azért nincs autóm, mert Greg meghalt benne. Valaki mással. – Jól nézel ki – bókolt Kitty nem túl lelkesen, mialatt az autó elhúzott a járdaszegélytől, és beállt a főút felé tartó kocsisorba. – Köszönöm. – Tudtam, hogy nem igaz. – Te is jól nézel ki, Kitty. Hogy érzed magad? Megfordult az ülésében, és gyászosan rám mosolygott. – Kicsit szipogtam ma reggel. Azt hiszem, ágynak dönt a nátha. – Sajnálattal hallom. De úgy értettem, hogy érzed magad Greg halála óta. – Ó! – bökte ki meglepődve. Paul köhécselt. Greg halála nyilvánvalóan tabutéma volt. – Nehéz – válaszolt Kitty. – Nagyon nehéz. Különösen attól, hogy... – Hirtelen elhallgatott. Könny gyűlt a szemébe, és idegesen babrálni kezdte a haját. – Attól, hogy egy másik nővel együtt halt meg? – fejeztem be a mondatot. Paul ismét köhécselt, majd megszólalt: – Megérkeztünk. A szerény otthonunkhoz. Az aggályosán rendben tartott ház tele volt a Paul és Kitty által évek alatt összegyűjtött tárgyakkal: plüssmackókkal a kanapén, gyűszűkkel az üveges vitrinben, a kandallópárkányon sorakozó hógömbökkel, üvegmacskákkal a zongora tetején, amelyen senki sem játszott, mióta Greg tizennyolc évesen elköltözött otthonról. Fényképek álltak az ablakpárkányon, és amíg Kitty kiment, hogy ebédet kerítsen, közelebbről megvizsgáltam őket. – Hová tűntek a Gregről készült fényképek? – kérdeztem Paultól. A szokásos köhintés következett. – Úgy véltük, talán nem örülnél nekik. Beraktam őket egy szatyorba, hogy elvihesd más holmikkal, például az iskolai bizonyítványaival együtt. – Nem akarjátok megtartani őket? Úgy értem, főleg most, azt hittem... – Túlságosan fájdalmas az anyjának – szakított félbe. – Felizgatták a fényképek.

Kitty ebédhez szólított a konyhából. Amint leültünk, hozzáfogtam, hogy közöljem, aminek a közléséért jöttem. Túlságosan is olyanra sikerült, mint valami előre begyakorolt beszéd. – A jövetelem egyik oka az, hogy emlék gyanánt átadjam Greg néhány holmiját Ian, Simon és Kate, valamint kettőtök részére. Könyveket, főleg azokat, amelyekről úgy véltem, talán örülnétek nekik. Fényképek is vannak köztük. Ha nem kéritek... – Nos – kezdte Paul. Ferde szemmel nézett rám. – Egy pillantást legalább vethetünk rájuk. – Elhoztam az egyetlen nyakkendőjét. – Paul nagyon igényes a nyakkendőivel kapcsolatban – jegyezte meg Kitty. – Kerüli a cifrákat. – Csak arra gondoltam, emlék volna. A kis asztal három oldala mentén ültünk, középen currys tojássaláta, a negyedik oldal, ahol Gregnek kellett volna lennie a csak nekem szánt cinkos mosolyával, üres volt. Kitty hajszálpontosan háromfelé osztotta a salátát, és az előttem lévő tányérra tette a részemet. Magamon éreztem a tekintetét. Ő és Paul soha nem fogadott el: túlságosan fura munkát végeztem, egyáltalán nem volt rendes állás; furán öltözködtem; nem osztoztak a nézeteimben, ami azért volt különös, mert soha nem tartottam magam olyasvalakinek, akinek nézetei vannak. Most mégis itt voltam, a nyilvánosan megsértett és tragikusan megözvegyült meny. – Nem vagy éhes, Ellie? – tudakolta Kitty. – Nagyon finom. – Eltökélten kanalaztam a tojásból, és némi erőfeszítés árán lenyeltem. – Csak azt akartam mondani, milyen különösnek találom, hogy soha nem beszéltünk a történtekről. Paul elkeseredetten, zavartan nézett, és hallgatott. – Nem szívesen faggattam Greget – közölte Kitty higgadtan. – Ha odajött volna, és azt mondja, hogy nem boldog, meghallgattam volna. Végül is az anyja vagyok. Feltétezem, bizonyára megvolt rá az oka, hogy azt tegye, amit tett. – Nagyon boldog volt a házasságunk – jelentettem ki, és eltoltam magamtól a tányért. Egymásra pillantottak. – Nehéz lehet elviselned – mondta Kitty. – Nem kell elviselnem. Ez a mai látogatásom másik oka. El akartam nektek mondani, hogy Greg jó ember volt. A leg– odaadóbb férj. – A faliórára néztem: még csak huszonöt perce voltam ott. Mikor tudok illendően távozni? – Bíztam benne. – Azután pontosítottam. – Bízom benne.

– Borzalmas volt– meséltem Joe– nak, mert ragaszkodott hozzá, hogy szünetet tan a munkában, és hazavisz az állomásról, bár sokkal gyorsabb lett volna a földalattival mennem, és nem is akartam hazamenni. A fényűző BMW– ben meleg volt, hálásan süppedtem az ülésbe. Vigyorgott, és a térdemre tette a kezét. Úgy tettem, mintha nem lett volna ott, végül elvette, hogy sebességet váltson. – Azt elhiszem! – mondta. – Egyszer találkoztam velük, emlékszel? Soha nem fogom megérteni, hogyan jöhetett Greg ilyen családból. Legalább megtetted a kötelességedet. – Könyveket vittem nekik, amelyeket nem kértek, fényképeket, amelyeket visszaadtak, és emlékeket, amelyeket el akartak törölni. Mindannyian utáltuk minden percét a látogatásnak. – Mit csinálsz később?

– Ezt– azt. – Dolgozol? – Kicsit – köntörfalaztam. – Jó. Vissza kell térned a rendes kerékvágásba, Ellie. – Talán igazad van. – Kissé fáradtnak látszol. Jól vagy? – Vannak jobb és rosszabb napok. – Ha szívesen beszélgetnél valakivel... – Eleget beszéltem. Ugyanazokon a dolgokon rágódom. Nincs mit mondani, amit el ne mondtam volna már. – Anyagilag rendben vagy? – Tessék? – Anyagilag – ismételte meg. – Minden rendben van? – Igen, azt hiszem. Amennyire tudom. Nem néztem át mindent. Nem törődtem a dolgokkal. Greg meg én nem voltunk nagy spórolósok, de nem is költöttünk sokat. – Adhatok valamennyit. Kölcsön – helyesbítette magát sietve. – Ha készpénzgondod volna. – Szép tőled. De megleszek. Megálltunk a házamnál. Meg akartam puszilni, de elfordította az arcát, és mielőtt elhúzódhattam volna, szájon csókolt. Ellöktem magamtól. – Mi a fenét csinálsz? – Megcsókollak. – Ne légy nevetséges. A barátom vagy. És Greg barátja voltál. És Alison férje vagy. Nem érdekel, mit művelsz a háta mögött, de ne velem. – Bocs, bocs, bocs – nyögte ki félig– meddig nevetve. – Nem tudom, mi jött rám. Kedves nő vagy. – Minden kedves nőre lecsapsz? Tettetett megadással feltartotta a kezét, próbált viccet csinálni a dologból. – Csak azokra, akiknek nem tudok ellenállni. – Szegény Alison – jegyeztem meg, és láttam, hogy elönti az arcát a düh. – Alison jól van. Jó házasságban élünk. – Igyekszem elfelejteni a történteket – mondtam. – Soha többet meg ne próbáld! – Nem fogom. Ne haragudj, édesem. Úgy néztem rá, mintha egy idegen, egzotikus faj egyede volna, amelyet aprólékosan megfigyelek. – Könnyű? – Micsoda? – Félrelépni, azután éjjel hazamenni. – Úgy beszélsz, mintha állandóan ezt csinálnám. – Ezt csinálod? – Még szép, hogy nem! Hiszen ismersz. – Mi a helyzet jelenleg? Van valaki? – Dehogy! – vágta rá, de volt valami a hangjában, az arcán, ami azt súgta, hazudik. – Halljam, Joe: ki az? – Senki. – Tudom, hogy van valaki. Házas asszony? – Egyoldalúan gondolkodsz. Amióta Greg meghalt, csak házasságtörés és csalás után kutakodsz. – A munkahelyedről? Ismerem? Eltaláltam, ugye? – Ellie! – Félig– meddig nevetett, mintha viccet mondtam volna.

– Ó, istenem, tudom, ki az. – Ez nevetséges. Nem tudom, mire akarsz kilukadni. – Tania az, ugye? – Ugyan! – Joe? – Esküszöm, semmi az egész. Csak olyan fiatal és lelkes. – Ó, istenem, Joe! – Forrt bennem a düh, miközben a jóképű, erőtől duzzadó arcát, a mosolygó száját bámultam. – Feleannyi idős, mint te. – Talán épp ez a lényeg, Ellie – ismerte be. – És talán nem kellene mindenkit elítélned. – Nem is teszem. – De igen, és értem is, miért. – Nem áll szándékomban. Csak nem tudom elviselni a gondolatot, hogy Alison szenved. – Ígérem, nem fog. Az pedig, az iménti dolog, hiba volt a részemről – mondta, miközben körbemutatott az autóban, mintha a levegőben lebegne a csók. – Megzavart Greg halála. Bocsáss meg.

Miután elhajtott, beléptem a házba, de csak azért, hogy lerakjam a Greg holmiját tartalmazó bevásárlószatyrot, amelyet visszahoztam a szüleitől. Azután a földalatti– állomásra mentem, a keleti szél könnyet csalt a szemembe. Mindennek dacára úgy döntöttem, visszamegyek a Party Animalshöz, és már alig vártam, bár nem tudtam, mit is csináljak, kivéve, hogy tovább szaglászom. Tizenhárom perc volt hátra az első vonat érkezéséig, és sírni tudtam volna a türelmetlenségtől. Fel– alá járkáltam a peronon. Három új darabkám volt az Élet Legnehezebb Mozaikjátékához: Milenának viszonya volt Frances férjével; Johnny Milenával töltötte az egyetlen estét, amikor a nálam lévő bizonyíték szerint a nő Greggel volt; a Milena Gregnek szóló üzenetével ellátott és végül Fergus által egy könyv lapjai között megtalált étlap ennélfogva... Elakadtam, égett az agyam az ismeretek összerakására tett erőfeszítéstől, amelyek különféle irányokba akartak röpülni. Ennélfogva mi? Ennélfogva sajtóhiba, kötekedés, elírás, kakukktojás, tévedés, ellentmondás, becsapás, rejtély: valami, aminek az a célja, hogy megőrjítsen. Csöngettem, és amikor Frances nem nyitott ajtót, a még mindig nálam lévő kulcsot használtam. A lépcső tetejéről bekiáltottam. Az alagsorban égett a lámpa. Tudtam, hogy Beth szabadságra ment, ezért azt gondoltam, talán Frances van ott, de senki sem válaszolt. Lementem, közben kihámoztam magam a kabátból, lehúztam a sálamat, és a szobába érve mindkettőt a fotelba löktem. Frances nyilvánvalóan ott járt, és várhatóan vissza fog jönni. A radiátor meleg volt, az íróasztalán álló karos lámpa világított, de a helyiség többi részét homály fedte, a számítógépe mellett csésze állt, meg a szemüvege, és számos csillogó utazási katalógus egzotikus célállomásokkal. Nyugtalanul ődöngtem az irodában, találomra könyveket vettem le a polcokról. Kihúztam Frances íróasztalának fiókjait, és beléjük kukucskáltam: egy fiók nyugtáknak, egy irodaszereknek, egy másik régi étlapok, katalógusok és üres üvegek gyűjteményének. Milenának és Francesnek viszonya volt – kivel? Felőrölt a szörnyű gyanakvás, bár tudtam, hogy valószínűleg nevetséges vagyok. Itt van Frances a férjjel, aki a szeme láttára csalta az üzlettársával, és itt van a nő, akit Frances a barátjának tartott, aki fondorlatos módon belopózott, a bizalmába férkőzött, most pedig a legszemélyesebb titkaiban kutakodik.

Végül leültem Milena jókora íróasztalához, felgyújtottam a kis lámpát, bekapcsoltam a számítógépet, és a rendszer felállására történő várakozás közben a billentyűzeten doboltam az ujjaimmal. Minden nagyon csöndes volt. Hallottam a radiátor zömmögését és az ablaknak feszülő szélfúvást. Időnként autó ment el vagy ajtó csapódott a messzeségben. Odakint teljesen besötétedett, a szoba félhomályos volt, kivéve a két lámpa körüli fénytócsákat. Hirtelen sürgető késztetést éreztem rá, hogy ismét otthon legyek a kopottas kis házamban – de nem egyedül; nem a magányos itt és mostban. Greggel akartam ott lenni: a rolók lehúzva, a kannában forr a víz, Greg hangosan és hamisan énekel, és megkérdezi, mit vacsorázzunk, felolvassa a keresztrejtvény megfejtéseit, amelyeket egyikünk sem tudott, hátulról átölel, és a fejem búbján pihenteti az állát. A biztonságom világa, bármilyen kegyetlen volt is az odakint. Megborzongtam, és a képernyőre összpontosítottam, begépeltem Milena jelszavát, még egyszer beléptem a mozgalmas magánéletébe. Közeledő, majd távolodó lépéseket hallottam a járdán. Kutya ugatott. Ismét a Dávidtól származó üzenetekre kattintottam, úgy bámultam őket, mintha titok lappangana a sorok között. – Ó, istenem, Greg! – mondtam fennhangon, és előrehajoltam, közelebb gurultam a székkel az asztalhoz, és a karomra fektettem a fejemet. Valami szilárd dologhoz ért a lábfejem. Felegyenesedtem, és hátrébb toltam a széket. Lehajoltam, éppen csak egy kicsit, hogy lássam, mi van ott. Csizma feküdt hosszában, de a csizma nem kemény, igaz? Két csizma, fekete, elegánsan hegyes orrú, kicsi, hegyes sarkú. Megfordult velem a szoba; mintha rám dőltek volna a falak. Savanyú ízt éreztem a számban. Közelebb hajoltam. Zihálást hallottam, tőlem származott, de nem az én hangom volt. Felálltam, mozgott alattam a padló, izzadság csípte a homlokomat, és az asztalnak dőltem, hogy megtámasszam magam. Azután megláttam. Az íróasztal alatt kuporgott a teste, de a feje kilógott, rám nézett a szeme. Hanyatt tántorodtam, kezem a szám előtt. Behunytam a szememet, de amikor ismét kinyitottam, még mindig ott volt; hogyhogy mostanáig nem vettem észre? Nem tudom, mennyi ideig álltam ott, majdnem undorodva, a világtalan szempárba meredten. Azután fokozatosan visszatértek a gondolatok. Először is meg kellett győződnöm arról, hogy valóban halott. Tudtam, hogy az, a halált akkor is felismerjük, ha még nem találkoztunk vele, de ellenőriznem kellett. Leguggoltam, és kihúztam a testet az íróasztal alól. Nehéz volt. A szájához tettem a fülemet, nem hallottam lélegzést; odaraktam a hüvelykujjamat, ahol a pulzust kellett volna tapintanom, és semmit sem éreztem. Sérülések látszottak a torkán, kékes színű volt az ajka. A látványtól még tovább fokozódott a rémületem, pedig attól a pillanattól kezdve tudtam, amikor megpillantottam az összegörnyedt tetemet az asztal alatt, hogy nem természetes úton bekövetkezett halál volt. Néhány gyönge nyomást alkalmaztam a mellkasán, végig tudtam, hogy haszontalanul. Még meleg volt. Nem is olyan sokkal azelőtt még bizonyára élt. A kezemben tartottam a fejét, és keskeny, értelmes arcába, élettelen, nyitott szemébe bámultam. Frances rám meredt. Gyönyörű vászonszoknyája a térde fölé csúszott. Láttam, hogy a lába korosodó női láb volt, az arcát korábban észre sem vett ráncok és gyűrődések szabdalták. Élesen megvilágított hajába vékony szürke sávok vegyültek. Törékeny volt a csuklója. Belém hasított a gondolat: hátha még ott van a gyilkos. Kivert a hideg veríték, remegett a lábam, és alig tartott meg, amikor felálltam. Hallgatóztam. Zümmögött a radiátor, távoli zajok szűrődtek be az utcáról. A lehető legcsöndesebben és legnyugodtabban felvettem a kabátomat meg a sálamat. Végigmentem a szobán, alig hallhatóan kinyitottam az ajtót, óvatosan behúztam magam mögött, és vissza sem nézve elindultam. Nem tudtam, vannak– e a közelben emberek. Nem érzékeltem őket, de semmi jellegzetes nem volt rajtam, amire emlékezhetnének. Legszívesebben menekültem volna, hazamentem volna azt színlelve, hogy ott sem voltam. De Francesre gondoltam. Kellőképpen megbizonyosodtam vajon arról, hogy valóban meghalt? Úgy tűnt, mintha évekkel korábban történt volna valakivel, aki nem egészen én

vagyok. Megtapintottam a pulzusát. Halottnak látszott. Biztos lehetek benne? Nem élesztettek újra halottnak tűnő embereket még hosszú idő múlva is? Amint a Tulser Roadról ráfordultam a forgalmas fő útra, észrevettem egy megrongált telefonfülkét. A 999– es számot pénz bedobása nélkül is tárcsázhattam. Rémlett, hogy rögzítik a hívásokat, ezért igyekeztem elváltoztatni a hangomat, a normálisnál fojtottabb hangon beszéltem. Mentőt kértem, azt mondtam, valaki súlyosan megsérült, talán meghalt, azután megadtam a címet. Amikor a nő a nevemet kérdezte, úgy tettem, mintha rosszul hallanám, mintha baj volna a vonallal, és letettem a kagylót. Még a földalatti– állomásig sem énem, már hallottam a mentőautó szirénáját, bár nem láttam a járművet. Vajon az én hívásomra jött? Londonban rengeteg mentő jár. Az állomáshoz érve annyira remegett a kezem, hogy nem tudtam kivenni a pénztárcámból az kártyámat, majd amikor végre sikerült, leejtettem, és lehajoltam, hogy megkeressem. Egy fiatal férfi megállt, hogy segítsen, és aggódva nézett rám. Amikor megkérdezte, jól vagyok– e, nem tudtam rendesen válaszolni. Bizonyára azt hitte, erős szer hatása alatt állok. Óriási erőfeszítésembe került az egyszerű dolgok véghezvitele, kiválasztani a megfelelő irányba induló szerelvényt, és a házamnál lévő megállónál kiszállni. Végig az a gondolat zakatolt a fejemben, mint a ketyegő óra, mint a csöpögő csap, mint a nyikorgó ablak: Frances halott, Frances halott. Miután hazaértem, egyenesen felmentem, ledobáltam a ruháimat, és befeküdtem a kádba. Több mint egy órát töltöttem benne, időnként forróval pótoltam a hűlő vizet, csak az arcom látszott ki belőle. Ha módomban állt volna, életem hátralévő részében ott hevertem volna a melegvízben, a biztonságban. Megdörzsöltem az arcomat. Hajat mostam, azután levágtam a láb– és a kézkörmeimet, megtisztítottam magam. Végül vonakodva kimásztam a vízből, és felvettem az immár megszokottá vált otthoni öltözékemet: a kopott farmert, a viseltes pulóvert és a papucsot. Azután takarítani kezdtem. Szekrényekből és fiókokból előszedtem az összes üveg fehérítő– , fertőtlenítő– és fényesítőszert. Rongyokkal, kefékkel és szórófejes flakonokkal a kezemben végigjártam a házat, minden felületet áttöröltem, megsikáltam és ledörzsöltem. Két nagy szemeszsákot megtöltöttem szeméttel, meg nem igazán szeméttel és egyáltalán nem szeméttel, amely dolgokról úgy véltem, jobban leszek vagy elboldogulok nélkülük. Eszembe jutott az egyik nagymamám, apám anyja, aki látszólag takarítással töltötte a teljes felnőttkorát. Már az emléke is felidézte bennem a légfrissítő fenyőillatát. Számára a takarítás a hivalkodás egyik formája volt, az ismétlődő szemléltetése annak, hogy az összes barátját is beleszámítva neki van a legtisztább mosdója. Nekem mindez a megtisztulásról, a lezárásról, a selejtezésről szólt. Megnéztem, hány óra van. Kevéssel múlt hét. Amikor megszabadultam tíz ruhadarabtól, ihattam valamit. Könnyen ment. Azonnal megváltam az érzelmi okból őrizgetett holmiktól: amelyeket kamaszkoromban vagy egyetemistaként hordtam, a srácomtól kaptam vagy az akkoriban különleges helynek számító Queenslandben vagy Seville– ben vettem. Miközben újabb szemeteszsákba tuszkoltam őket, láttam, hogy jóval meghaladtam a tíz darabot. Legalább húszat összeszedtem. Ennek jutalmaként extra adag italt érdemeltem. És ha egy egész üveg bort megiszom, az üveget is eldobhatom. Nyolc palack állt a kis konyhai állványon. Megkerestem közülük a legöregebbet. Pár évvel korábban vettük Franciaországban az idő tájt rengetegnek számító pénzért, tíz– húsz euróért. Különleges alkalomra tartogattuk, amely soha nem következett be. Kinyitottam, és töltöttem magamnak egy pohárral. Belekortyoltam. Kesernyés íze volt. Dugós lett? Soha nem tudtam igazán, mit jelent ez a kifejezés. Mindazonáltal az ital elfogadható volt. Talán ételhez kellett volna innom. De semmim nem volt, ami megfelelőnek látszott, ezért kenyeret pirítottam, amelyet vékonyan megvajaztam. Elrágcsáltam a pirítóst, és kiittam a pohár bort. Azután benéztem a konyhaszekrénybe, ahol találtam egy elfeledett doboz olívabogyót. Kinyitottam a

konzervet, a peremével elvágtam az ujjamat. Papír zsebkendőt tekertem a seb köré, és ismét megtöltöttem a poharamat borral. Bekaptam egy olajbogyót. Az evéssel, ivással is elősegítettem némileg a ház kiürítését. Amikor megszólalt a csöngő, még volt valamennyi a második pohár borból, de már szédültem kissé. Ajtót nyitottam. Johnny volt az. – Jobb, ha bejössz – mondtam fáradtan. Besétált, és bár járt már nálam, úgy nézett körül, mintha első alkalommal lett volna ott. Felkaptam a poharamat. – Iszom – közöltem. – Kérsz? – Rendben. Töltöttem, és átadtam neki. Belekortyolt, és elismerő arcot vágott. Felemelte és tanulmányozni kezdte az üveget. Azután felhúzta a szemöldökét, és nyílegyenesen a szemembe nézett. – Hallottál Francesről? – kérdezte. – Mit? Mesélj. – Meghalt. Megölték. – Rövid szünet után folytatta: – Nem látszol meglepettnek. – Tudtam róla. – Honnan? – Én találtam meg a tetemet. Én hívtam ki a mentőket. Johnny láthatóan megdöbbent. Hátralépett, mintha megütöttem volna. – Te voltál az? Akkor miért nem maradtál ott, mire megérkeztek? Miért nem értesítetted a rendőrséget? – Rögtön hazajöttem. – Miért? – Nem álltam készen arra, hogy beszéljek róla. – Szerintem ez nem így működik – vélte. – Amikor az ember holttestet talál, akkor a helyszínen marad, tudod, beszél a rendőrökkel, ilyesmi. – Túl sok mindent kellene elmagyaráznom. – És most? – Felhúzta az egyik szemöldökét, nyugtalanság vett rajtam erőt. – David felhívott. Többek között azt mondta, a rendőrség minden érintettel beszélni akar. Láthatóan gondot okoz nekik, hogy rád bukkanjanak. Ahhoz képest, hogy heteken át dolgoztál az irodában, nem sok nyomot hagytál. – Nem szerepeltem az üzleti könyvekben – mondtam. – Nincs cím. Nincs telefonszám. – Te tudod a címemet. Miért nem mondtad meg nekik? Hirtelen megriadtam. Elszámítottam magam? Tudta valaki, hogy Johnny ismer? David tudta? – Van valami oka annak, hogy ne tegyem? – Nem tudom – válaszoltam. – Csak elgondolkodtam rajta. Johnny a homlokát ráncolta. – Nem értem, és nem is tetszik. Csöppet sem. Megtaláltad a holttestet. Mi a baj azzal, ha beszélsz róla a rendőrökkel? Nem akarsz nekik segíteni? És miért olyan nehéz a nyomodra bukkanni? Van valami, amit el akarsz nekem mondani? Talán Frances karomban tartott testének emléke tette, talán a bor vagy a mérhetetlen fáradtság okozta, hogy képtelen voltam újabb hazugságot kitalálni, legalábbis ott abban a pillanatban nem. Nagy lélegzetet vettem, mielőtt megszólaltam, mert úgy éreztem, másfajta világba lépek, és rettegtem tőle. Libabőrös lettem a félelemtől. – Nem vagyok Gwen – jelentettem ki. – Nem értem. Mit jelent az, hogy nem vagy Gwen?

– Azt jelenti, hogy nem így hívnak. Gwen Abbott létezik. A barátnőm. Kölcsönvettem a nevét. Elloptam. – De... – Elhallgatott, tátott szájjal bámult rám. – Igazából Eleanornak hívnak. Eleanor Falkner vagyok. – Úgy érted, hazudtál? – kérdezte. – Egész idő alatt? – Igen. – Vagyis amikor lefeküdtünk egymással, és Gwennek szólítottalak, te pedig... Nem is tudom, mit mondjak. – Sajnálom. Kicsúszott a kezem közül. Johnny borzalmas hangon felnevetett. – Kicsúszott a kezed közül? – Nem így terveztem. Lerogyott, a poharából a kanapéra fröccsent a bor. Zsebkendőt vett elő, és felitatta. – Ne haragudj – mentegetőzött. – Tegyél rá sót. – Ócska, régi kanapé. – Tehát Eleanor. – Johnny úgy mondta ki a nevemet, mintha soha nem hallotta volna még, mintha idegen nyelven volna, amelyet nehéz kiejteni. – Miért csináltad mindezt? Vagy egyszerűen csak hívjam a rendőrséget? Egy pillanatig gondolkodtam, azután odamentem, és leültem mellé a kanapéra. Azt mondtam, ha akarja, hívhatja a rendőrséget, de előbb hallgasson meg. Mindent előadtam neki, amit csak tudtam, nem kerek történetként, hanem összevissza szeletekben, sorrendiség nélkül, némi kiegészítéssel és kevés magyarázattal. Meséltem neki Gregről. Még a kettőnkről készült fényképet is odavittem. Johnny látott ruhátlanul, lefeküdt velem, de most még meztelenebbnek, még inkább kitárulkozottnak éreztem magam. Beszéltem neki a Milenához fűződő viszonyomról. Eleinte kérdezgetett, de ahogy folytattam, elcsöndesedett, egyre komorabb lett az arca. Amikor befejeztem, hosszú ideig hallgatott. – Azt sem tudom, hol kezdjem – szólalt meg végül. – Hogyan tehettél ilyesmit? Hogyan hazudhattál ennyi embernek? – Nem állt szándékomban. Tényleg csak látni akartam, hol dolgozott Milena. Behívtak, és az egész önálló életre kelt. – Hogy egyetlen kiragadott példát mondjak, jóformán véletlenszerűen: felhasználtál a jelszó megszerzéséhez, hogy elolvashasd Milena titkos e– mailjeit, azokat a dolgokat, amelyeket senkivel sem akart tudatni. – Nem terveztem dolgokat. Magunkat sem terveztem. De a férjemmel együtt halt meg. Ki kellett derítenem, amit csak lehetett. – Vagyis csak egy lépés voltam az úton – jegyezte meg Johnny. – Olyasmi, mint Milena jelszava. – Nem. Egyáltalán nem erről volt szó. Nem használtalak. Megtörtént, és nem akadályoztam meg; még most sem tudom, miért. Élesen nézett rám. – Vagyis jelentett valamit számodra? – kérdezte. – Nem csak Milenához vitt közelebb? – Nem! De akkor is hiba volt. Sebzett és zavarodott voltam, és soha nem lett volna szabad lefeküdnöm veled. Tisztességtelen dolog volt. – De megtetted. Most pedig valakit megöltek. – Igen. – Talán azért, mert felbukkantál, és megkeverted a dolgokat. – Én is gondoltam erre. Johnny letette a poharat, és egészen a nyakamig végigsimította az arcomat. Erőnek erejével mozdulatlan maradtam, a bőröm azonban megvonaglott a rettegéstől. – Mit gondolsz tehát, ki ölte meg? – tette fel végül a kérdést.

– Nem tudom. – Mi van, ha én voltam? – Te voltál? – kérdeztem vissza. Elvette az arcomról a jobb kezét, és akkora pofont adott, hogy könny szökött a szemembe. Nem szóltam. – Azért kaptad, mert hazudtál nekem – mondta, és felállt. – Várj! – szóltam utána, amikor elindult. – Mutatnom kell valamit. – Mit? A szekrénykéhez mentem, kihúztam a fiókot, és elővettem a menükártyát. Szó nélkül átadtam Johnnynak, aki csak bámulta. – Nem értem – bökte ki végül. – Hol a fenébe szerezted ezt? – Greg holmija között találtam. Emiatt hittem azt, hogy viszonya volt Milenával. Még a dátum is rajta van. De azután mondtál valamit, amiből rájöttem, hogy szeptember húszadikán te voltál vele. – De hiszen ez az enyém. – Hogyhogy a tiéd? – Nekem küldte. – Nem tehette. – Azt hiszed, elfelejteném? – De „drága G”– nek szól. Néhány pillanatig vizsgálgatta. – Nem. Csak így írta aj– t. Ha közelebbről megnézed, láthatod az alsó szár keresztezését. – Ha neked küldte – kérdeztem erőtlenül – , hogyan került Greg holmija közé? – Visszaküldtem. Amikor szakított velem, mindent vissza– küldtem neki, amihez csak köze volt: odamentem hozzá, és az ölébe öntöttem. – Tehát az ő holmijában volt, nem pedig a tiédben. – Azt hittem, elégette vagy valami. Az arcomat dörzsölgettem, próbáltam összpontosítani. – Hogy került az ő házából ide? Johnny vállat vont. – Nem tudom, és nem is érdekel. – Talán mindvégig Frances volt az – vélekedtem bánatosan. – Ezzel meg mi a fenére célzol? – Francesnek is volt szeretője. Azt hittem, talán... – Nem akarom hallani, mit gondoltál Francesről – szakított félbe dühösen. – Halott. Megölte valami őrült. Hagyd békén, hallod? Elég bajt okoztál már. Rendes nő volt. Hagyd békében nyugodni. – Értesíted a rendőrséget? – kérdeztem. – Azt hiszem, ezt neked kell megtenned, nem igaz? Pillanatnyilag kíváncsiak. Hamarosan gyanakvók lesznek. Ne halogasd túl sokáig. Máskülönben eldöntőm helyetted. Amint elment, rögtön hívtam Gwent. Még csak nem is köszöntem. – Érintkezésbe lépett veled a rendőrség? – kérdeztem. – Te vagy az, Ellie? Igen, telefonált egy rendőr. Honnan a pokolból tudtad? – Beszélnem kell veled.

HUSZONÖTÖDIK FEJEZET – Ugye ugratsz? – Gwen a konyhaasztal túloldaláról bámult rám. Amíg beszéltem, végig a haját csavargatta, amely most kis szőke pamacsok formájában az égnek meredt. Elképedés és egyúttal vád tükröződött az arcán. Bagolyszerűen elkerekedett a szeme. – Nem, nem ugratlak. – Azt hiszem, jobb lesz, ha mégis felhajtom azt az italt. – Vöröset vagy fehéret kérsz? – Whisky van? – Legyen whisky. – Tehát egész végig... – Igen. – És azt mondtad, te vagy... – Te. Igen. – Nagy adag whiskyt töltöttem neki tisztán, jég nélkül. Jókorát kortyolt belőle; könny szökött a szemébe. Magamnak is töltöttem, és leengedtem a torkomon, égő nyomot hagyott maga után. – És megúsztad? – Igen. Egész mostanáig. – Most pedig ez a nő, Frances... – Megölték. – A francba! – Igen. – Franc, franc, franc! – Mindössze ennyi hozzáfűznivalód van? – Nem tudom. Mit kellene mondanom? – Ordíthatnál velem. Nem vagy dühös? – Dühös? – Elgondolkodott, meglötyögtette a whiskyt a pohárban, azután újabb hatalmas adagot nyelt belőle, még a torka ugrálását is láttam. Már csaknem elfogyott az itala. – Mert eljátszottam, hogy te vagyok, mert hazudtam neked arról, mire készülök, mert nem bíztam benned, nem avattalak be, mert olyan ostoba voltam, mert... – OK, OK, értem. Tölts még egyet. – Odatartotta a poharát. – A harag nem megfelelő szó, Ellie. Képtelen vagyok felfogni mindezt. A nevemet használtad, beszivárogtál annak a szegény nőnek az üzletébe, behatoltál számítógépekbe, mint valami kém, hogy rájöjj... Mire? – Valamire. Bármire. Úgy gondoltam, máskülönben megőrülök. És valójában igenis találtam valamit. Rájöttem, hogy Frances férjének viszonya volt Milenával, és volt még egy férfi, aki a nővel volt azon az éjszakán, amelyről azt hittem, Greggel töltötte. Azután kiderítettem, hogy az étlap az üzenettel hamisítvány volt. – Micsoda? – Egyáltalán nem Gregnek szólt. – Ez túl sok ahhoz, hogy befogadjam. Azt mondod, ezt a nőt, ezt a Francest megölték. Bólintottam, igyekeztem megakadályozni, hogy ismét rám törjön Frances nyitott, mereven bámuló szemének látványa. – Igen, megölték. – És azt állítod, hogy mindennek köze van Greghez? – Fogalmam sincs róla. Milenához bizonyára van valami köze. Bár neki is volt valakije... Ez talán lényegtelen. Képtelen vagyok józanul gondolkodni. Akármerre nézek, mindenütt megcsalásokat látok. – Veszélyben vagy?

– Én? – Vagy én – tette hozzá Gwen. – Nem, nem hiszem, de elmegyek a rendőrségre. Tisztázom a zűrzavart. – Ki tud még minderről? Éreztem, hogy lángba borul a nyakam és az arcom. – Egy fickó. Johnnynak hívják. – Ki ő? – Amolyan főszakácsféle. – És még? – Milena szeretője volt... Egy a sok közül. – Hogyan jött rá, hogy te nem én vagyok? – A nyomomra bukkant, miután értesült Francesről. Talán jobb, ha ezt is elmondom. Nem különösebben számít, de volt köztünk valami. Lefeküdtem vele. Kétszer. – Ó! – Mit jelent ez az ó? – Túl sok a titok. Mindkettőnk poharába löttyintettem még whiskyt. – Óriási megkönnyebbülés, hogy tudod – mondtam kis szünet után. Gwen szóra nyitotta a száját, de abban a pillanatban hangos kopogás hallatszott. Szédülés fogott el, miközben a nappalin át az ajtóhoz igyekeztem, és kinyitottam. Joe állt ott a vastag kabátjába burkolózva, hidegtől rózsaszínű arcán széles vigyor ült. – Hoztam neked egy evezőpadot – közölte. – Alig tudtam berakni az autóba. – Miért? – Arra gondoltam, jó lesz télen, karbantart a téli hónapok alatt. És valójában nem vettem, hanem egy ügyféltől kaptam. Nem akartam evezőpadot. Az utolsó találkozásunk után Joe– t sem akartam látni. – És bocsánatot akartam kérni... Tudod... A történtekért. Nem is akarsz behívni? – Itt van Gwen. Ellépett mellettem, a konyhába ment, és üdvözölte Gwent. – Szia, Joe – viszonozta Gwen. – Hiszen te ittál – állapította meg Joe derűsen. – Te is azt tetted volna a helyemben. – Mesélj, miben volt részed? – Levette a kabátját, és a szék hátára lendítette.

Ha Gwen nem volt mérges, annál inkább az volt Joe. Dühös, döbbent és sértett. Kék szeme lángolt, kifehéredett az ajka. Úgy az asztalra csapta a poharát, hogy szanaszét spriccelt belőle a whisky, és azt mondta, nagyon– nagyon ostoba vagyok, és mi a fenéért nem közöltem vele, mire készülök. Hát nem értem, hogy ő meg Alison vigyázni akar rám? Greg mintha a fiuk lett volna, én pedig a lányuk. – Mi a francban törted a fejedet? – fakadt ki. – Mi a francot játszottál? – Nem tudom. De nem tartozom neked magyarázattal. – Kiborulsz, mert meghalt a férjed, erre mit csinálsz? Pityeregsz és búslakodsz? Nem. Összeszeded magad? Nem. Megbeszéled a dolgokat a barátokkal? Nem. Tanácsadóhoz fordulsz? Nem. – Éppenséggel elmentem... – Eljátszod, hogy saját magad legjobb barátja vagy, és félig sült összeesküvés– elméletekkel állsz elő: Ó, Jézusom! Ez hihetetlen! És mire jutottál mindezzel? Greg továbbra

is halott. Változatlanul az a helyzet, hogy meghalt az autóban egy nővel, aki szívesen kezdett nős férfiakkal. Előástál valami mélyben fekvő összeesküvést? – Nem – válaszoltam. – Most pedig valaki meghalt. Mit akarsz tenni ezzel kapcsolatban? – A kezébe temette a fejét, és nagyot sóhajtott. – Nincs szükségem segítségre. Elmegyek a rendőrségre. – Még nem voltál a rendőrségen? – Nem. – Elvihetlek akár most. – Gwen felállt, majd két kézzel az asztalra tenyereit, hogy megtámaszkodjon. – Krisztus szerelmére, így egyáltalán nem vezethetsz – ripakodott rá Joe. – Hogy a pokolba nem mentél el a rendőrségre, Ellie? – Féltem és összezavarodtam. Tudom, hogy azt kellett volna tennem. Ez az egész olyan bonyolult. Joe hátradőlt a széken. Annyira döbbentnek látszott, hogy már nem harcolt. – Nem tudom, mit jelent ez az egész – mondtam. – Greg és Milena, azután pedig Frances. – Miért kellene, hogy bármit is jelentsen azonkívül, hogy valami szörnyű kuszaság? – Annyira fáradt vagyok, Joe. – Fiatalabbá és még ostobábbá tett a dühös, atyai jelenléte. Könnyes lett a szemem. – Talán ezért nem jelentkeztem még... Olyan fárasztó erre gondolni. – Ó, Eli! – Joe felkelt, mellém guggolt, a kezébe fogta mindkét kezemet. – Persze hogy fáradt vagy. Tudod mit? Ma ne foglalkozz vele. Holnap menj. Magam viszlek el, ha akarod. – Megtennéd? – Igen. Ekkor ismét megszólalt a telefon, és először hagytam, hogy elinduljon az üzenetrögzítő, de amikor meghallottam, hogy Fergus az, odarohantam, és felvettem. – Fergus? Elindult a szülés? – Nem pont emiatt hívtalak, Ellie. Csak olvastam valamit az interneten. Valami nagyon különös dolgot. Tudod, ki az a nő, aki meghalt Greggel az autóban? Nos, a társa... – Figyelj, Fergus, tudnod kell valamit...

Később, miután beszéltem a döbbent és hebegő Fergusszel, és Joe hazament, óriási evezőpadot hagyva a nappali közepén, Gwen ezt mondta: – Szóval miért nem tudsz bennem bízni? A kanapén ült, maga alá húzott lábbal, lazán, némileg bizonytalanul mozogva. Dániel úton volt, hogy hazavigye; másnap visszajöhet az autójáért, amikor már kiment belőle a whisky. Tétováztam. – Nem pontosan tudom. Azt hiszem, nem akartam, hogy bárki is azt mondja, helytelen, amit teszek. Tudtam, hogy az, meg hogy ostobaság, és kissé talán még tébolyult is, vagy nagyon tébolyult, de nem akartam abbahagyni. Mindenesetre sajnálom. – És most? – Most őszintén szólva az égvilágon semmivel kapcsolatban sem tudom, mit gondolok. De ő kedves volt. – A nő, akit megöltek? – Igen, Frances. Teljesen más világból érkezett, és a dolgok szokott menetében soha nem találkoztam volna vele: gazdag volt, ízléses és kellőképpen szarkasztikus, és megvolt benne a jól nevelt, elegáns, angolos zárkózottság. De mindennek ellenére kedveltem. Jó volt hozzám. És nem értem, miért halt meg. És azt sem értem, miért akarta valaki, hogy azt higgyem, Gregnek viszonya volt Milenával. Egyáltalán nem értem.

HUSZONHATODIK FEJEZET Nem tudtam, melyik rendőrőrsre induljak, abban azonban biztos voltam, hogy mindenképpen rossz lesz, és az is volt. Darby rendőrnőhöz mentem, mert együttérzést reméltem tőle, mivel tudta, hogy gyászoló özvegy vagyok. Amikor üdvözölt, azt a gyanakvó arckifejezést láttam rajta, amelyet akkor öltenek magukra az emberek, amikor ajtót nyitnak, és azt látják, hogy valaki egy szekta brosúráját akarja nekik átadni. De hellyel kínált, és teát adón. Magyarázni kezdtem a jövetelem okát, mire gyanakvóból zavarttá vált az arca, majd a zavartságból mintha riadalom lett volna. Elhallgattatott, és szinte futva hagyta el a helyiséget. Öt perc múlva visszajött, és arra kért, kövessem. Csupasz szobába vezetett, amelyben csak egy asztal és három narancssárga műanyag szék állt. Leültetett, és zavartan megállt az ajtó mellett. Mondtam, hogy nem kell velem maradnia, mire azt válaszolta, nincs vele baja. Úgy tűnt, mintha azt mondták volna neki, ne hagyjon magamra, és azt is, hogy ne mondjon semmi többet. így aztán ott ültem, ő pedig ott állt, és tíz rémes percen át kerültük egymás tekintetét, míg ki nem nyílt az ajtó, és be nem lépett egy nyomozó. Megismertem, Carter detektívfelügyelő volt az, akivel már találkoztam. Még csak le sem ült. – Darby rendőrnő azt állítja, maga találta meg Mrs. Frances Shaw holttestét. – így van – mondtam. – És maga jelentette az esetet telefonon? – Igen. – Névtelenül. – Igen. – Volt erre valami különleges oka? – Úgy valahogy. Felemelt kézzel jelezte, hogy hallgassak el. – Ez nem a mi ügyünk – közölte. – Telefonálnom kell a stockwelli cimboráknak. Várnia kell egy kicsit, ha nincs ellene kifogása. Egyszerűen csak udvarias volt. Nem hiszem, hogy volt választási lehetőségem. Darby rendőrnő újságot és újabb csésze teát hozott, felületesen átfutottam a lapot, semmit sem olvastam el igazán. Csaknem egy óra telt el, mire két újabb rendőr, egy férfi és egy nő jött be, és leült velem szemben. Darby rendőrnő távozott, de Carter detektívfelügyelő maradt, a falnak támaszkodva állt. A férfi Stuart Ramsay detektív– főfelügyelőként, a kollégája pedig Bosworth detektívfelügyelőként mutatkozott be. A nő kinyitotta a táskáját, elővett egy terjedelmes masinát, amelyet a közöttünk lévő asztalra helyezett. Belerakott két magnókazettát, és bekapcsolta. Bemondta a napot és az órát, megnevezte a jelenlévőket, azután visszaült. – A hivatalos formaságok alkalmazásának oka az – kezdte Ramsay – , hogy az ön által már beismert dolgok alapján feltételesen bűntény végrehajtásával gyanúsítjuk. És ez még csak a kezdet. Mielőtt bármit mond, fontos tehát, hogy világossá tegyük: igényt tarthat törvényi képviseletre. Ha nincs ügyvédje, biztosítunk valakit. – Nem érdekel – válaszoltam. – Ez azt jelenti, hogy nem kér ügyvédet? – Nem foglalkozom vele – mondtam. – Nem, nem kérek. – Azt is meg kell értenie, hogy bármit mond a jelenlegi és a későbbi meghallgatásokon, az mind bizonyítékként használható és bíróság elé tárható. – Rendben. Miben tudok tehát a segítségükre lenni? Úgy néztek egymásra, mintha nem tudnák, mit kezdjenek velem. – Először is – kezdte Ramsay – elmesélhetné, mi a fenét játszott, amikor elhagyta a bűntény helyszínét, és meghiúsította a rendőrségi nyomozást.

– Bonyolult történet. – Akkor jobban teszi, ha előadja – sürgetett Ramsay. Megígértem magamnak, hogy semmit sem hagyok ki, és nem kísérelem meg igazolni magam vagy kimagyarázni a dolgokat Nem szoktam történeteket mesélni, így aztán a gyilkosságnál kezdtem, majd visszafelé haladtam, és szükség esetén, vagy amikor eszembe jutott valami lényegesnek tűnő mozzanat, akkor mindenfelé kitértem. Amikor először említettem, hogy álnév alatt dolgoztam Francesnél, akkor Bosworth felügyelőnek leesett az álla, mint a némafilmekben a meglepődést kifejező szereplőnek. – Bocsánat – szólt közbe Ramsay. – Ezt nem pontosan értem. Mit mondott? – Talán az lesz a legegyszerűbb, ha mindenről beszámolok, utána pedig kérdéseket tesznek fel azzal kapcsolatban, amit nem értenek. Ramsay mondani akart valamit, de letett róla, és jelezte, hogy folytassam. Miközben végigkanyarogtam a történeten, úgy éreztem, számomra ismeretlen ember – távoli unokatestvér vagy egy barát barátja – bajairól mesélek, akivel nem különösebben törődöm, és akit egyáltalán nem értek. Amikor ahhoz a részhez értem, hogy Milena meghalt Greggel az autóbalesetben, meg hogy miként olvastam el az e– mailjeit, és hogy viszonya volt Frances férjével, Daviddel, Ramsay lassan a kezébe temette a fejét. Azután elmondtam, hogy Frances bizalmasan közölte velem: neki is volt szeretője. – Arra gondoltam, vagyis kíváncsi voltam rá, vajon Greg volt– e az a férfi – tettem hozzá. – Micsoda? – Felemelte a fejét, és üveges tekintettel bámult rám. – Ugyanis azt mondta, hogy a férfi, akinek soha nem tudtam meg a nevét, szintén Milena szeretője volt, azután vele kezdett ki. Mindez nem illett az általam ismert Gregre, de azon a ponton annyira összezavarodtam, hogy nem tudtam, mit gondoljak. – Ismerem ezt az érzést – morogta. Az egyetlen részlet, amelyet szándékosan kihagytam, a szexuális kapcsolatom Johnnyval, már ha egyáltalán annak számított. Nem hiszem, hogy azért tettem, mert nem akartam rossz színben feltűnni. Ahhoz már tűi késő volt. Csak nem éreztem fontos részletnek, és legalább mentesíthettem Johnnyt a figyelem alól, amelyet valószínűleg kiváltott volna. Hátrányos meglepetésekben mindenesetre alig volt hiány. Amikor a Milena és Greg közötti kapcsolat kiderítése érdekében tett erőfeszítéseimről beszéltem, Carter felügyelő félbeszakított. – Térképeket szerkesztett – jegyezte meg. – Micsoda? – értetlenkedett Ramsay erőtlen hangon. – Ahogy iskolai órarendeket készítenek nagy táblára. Feltüntette rajtuk a néhai férje és a nő tartózkodási helyét. – Térképek – mondta Ramsay, és közben rám nézett. – Tudnom kellett – magyaráztam. – Igazolnom kellett magam és talán a világ előtt is, hogy ismerhették– e egymást, vagy sem. – Hallotta, hogy a tagadást nehéz bizonyítani. Ez afféle rendőrségi mottó. – Állandóan ezt mondogatják. Nem azt, hogy rendőrségi mottó, hanem azt, hogy nehéz. Hallgattunk. A magnóhoz hajoltam, hogy lássam, forognak– e az orsók. – Ennyi az egész? – kérdezte Ramsay. – Azt hiszem – válaszoltam. – Nem biztos, hogy megfelelő sorrendben mondtam el. Lehet, hogy kihagytam dolgokat. – Nehéz megállapítani, hol kezdjük – mondta Ramsay. – Például: mint valaki, aki hamis néven dolgozott Frances Shaw részére, kézenfekvő gyanúsított a meggyilkolásában. Ha a helyszínen maradt volna, a törvényszéki vizsgálat felmenthette volna. – Nem menthetett volna fel – szögeztem le. – Kihúztam onnan, ahol feküdt, hogy megnézzem, él– e még. Megvizsgáltam. Nem tudtam, tennem kell– e valamit azért, hogy segítsek.

– Szóval megmozdította a tetemet! – kiáltotta Ramsay. – És senkinek sem mondta el. Az időpont megállapítására végzett vizsgálatunkat a bűntény helyszínének tökéletesen téves elképzelésére alapoztuk! – Sajnálom – jegyeztem meg. – Ezért döntöttem úgy, hogy kapcsolatba kell kerülnöm önökkel. – Milyen kedves! Még mindig nem értem. Miért hagyta el a helyszínt? – Rémült és zavart voltam. Arra gondoltam, még ott lehet, aki megölte. És talán azon töprengtem, felelős vagyok– e a haláláért. – Hogyan? – Talán felkavartam dolgokat. Az egyetlen vagyok, aki nem hitte, hogy Milena és Greg halála véletlen volt. – Hogy a nyavalyába jön ez ide? – értetlenkedett Ramsay. – Nyilvánvaló, nem? – Talán nem vagyunk elég okosak ahhoz, hogy megértsük. Megmagyarázná, miért olyan nyilvánvaló? – A férjem és Milena autóbalesetben halt meg tisztázatlan körülmények között. – Ez nem igaz – vetette közbe Carter felügyelő. – És Milena munkatársát megölték. Kell, hogy legyen kapcsolat. – Ó, az isten szerelmére, azzal kezdtem, hogy ügyvéddel kellene beszélnie, de valójában pszichiáterre van szüksége. – Járok egyhez, afféle gyászmunkát végzünk. – Csodálkozom, hogy a pasas engedi az utcán járkálni. – Nő. – Rohadtad nem érdekel. – Nem mondtam el neki minden részletet. Ramsay elkeseredetten emelte égnek a kezét. – Mi értelme pszichiáterhez járni, ha nem mondja el neki az igazat? Ráadásul, ha a saját orvosának hazudik, hogy a francba ne kellene feltételeznem, hogy nekünk is hazudik most? – Ez nem annyira hazugság, ugye? – mondtam. – Nem túl jól adom elő. – Nem vagyok biztos benne – felelte Ramsay. – Meglehetősen sok zsaru örülne annak, ha azonnal őrizetbe vétetném, de őrültség miatt, háborodott özvegy ámokfutása címen felmentenék. – Felejtse el. Nem érdekel. – A nemtörődömsége elég nagy részét képezi az ügynek. – Úgy értem, nem érdekel, mi történik velem. Ramsay előredőlt, és kikapcsolta a magnót. – Őszintén mondom, egyik felem azt súgja, most rögtön lökjem zárkába, amiért szórakozik velünk. Elárulom, a bírók nem szeretik azokat, akik akadályozzák a nyomozást. Ha most őrizetbe vennénk, hat hónapot bent töltene, akár egy évet is, ha rossz bírót kap, mindössze azért, mert nem jelentkezett hamarabb. Szükségtelen mondanom, hogy súlyosabb szempontokat is mérlegelni kell. Gyilkosságot, Ms. Falkner. Gyilkosságot. Abban a pillanatban hirtelen arra gondoltam, mérhetetlen megkönnyebbülést jelentene, ha letartóztatnának és megvádolnának, elítélnének és börtönbe csuknának. Mindez megállítaná a vég nélküli, reménytelen, irányítatlan cselekvési kényszeremet. Tiszta sor, hogy helytelen dolgot műveltem. Sok embernek hazudtam. Elsősorban (a legelítélhetőbb módon) Francesnek hazudtam. Elárultam a bizalmát, most pedig halott. Ha otthon maradok és búslakodom, amit mindenki javasolt, végül pedig visszatérek a munkához, mindez talán meg sem történt volna, és esetleg, csak esetleg, Frances még most is élne. Az általam elkövetett vétkeken gondolkodtam. Lehet, hogy a sok hazugságom és a gyávaságom meghiúsította Frances gyilkosságának gyors felderítését. Talán megsemmisítettem valami

lényeges nyomravezető jelet. De még ezeknél is fájdalmasabb volt az, hogy Frances a barátjának tartott, akiben bízhat, és amit tudni vélt rólam, az mind hazugság volt. – Igaza van – mondtam. – Megérdemlem a büntetést. Nem kívánok védekezni. – Még szép, hogy rohadtul megérdemli – vágta rá Ramsay. – És ne játssza velünk ezt a szívszaggató történetet, mert nem működik. Lehet, hogy vád alá helyezzük, és nem csak azért, mert idióta módjára viselkedett. Meg kell beszélnem néhány emberrel. Gondolkodni fogunk rajta. Maga pedig időközben beszolgáltat minden rendelkezésére álló bizonyítékot. Segítene a ruházat, amelyet viselt. – Lehet, hogy már kimostam őket. – Nem is tudom, miért számítottam erre a válaszra – jegyezte meg Ramsay. – Volt magán kosztümkabát vagy nagykabát? – kérdezte Bosworth felügyelő, aki első alkalommal szólalt meg. – Kosztümkabát. Azt nem mostam ki. – És mi a helyzet a cipővel? – folytatta. – Igaz, azt sem mostam ki. – Amikor hazamegy – vette vissza a szót Ramsay – , elkíséri egy rendőr, hogy összegyűjtsön minden, a nyomozás szempontjából lényeges tárgyat. – Szóval hazamegyek? – kérdeztem. – Amíg másként nem döntünk. De előbb elmondja a vallomások vallomását. – Hát nem ezt tettem éppen? Ramsay a fejét csóválta. – Épp csak elkezdte – mondta. Nagyot sóhajtottam. – Valóságos megkönnyebbülés, hogy valaki átveszi tőlem a nyomozást – mondtam. Ramsay előbb rám, azután Carter felügyelőre, majd ismét rám nézett. – Szóval ez nyomozás volt? Az isten szerelmére!

HUSZONHETEDIK FEJEZET A Greggel töltött első karácsonyon megszöktünk a családunk elől, és nagy sétát tettünk a Lake Districtben. Már akkor tudtam, hogy szerelmes vagyok belé (nem, inkább azt tudtam, hogy szeretem), amikor a Great Gable tetején elővett a hátizsákjából egy parányi karácsonyi süteményt, és ragaszkodott hozzá, hogy megegyük. Élénken emlékszem rá: a hideg, szürke, szeles napra, a sziklára, amelyre letelepedtünk, hogy a kihalt vidéket csodáljuk, arra, ahogy a szél a szemébe fújta a haját és pirosra csípte az orcáját, a pompás morzsákra a számban, Greg meleg kezére a hideg markomban, az összetartozás és a hazatalálás hálatelt érzésére azzal együtt, hogy mindentől távol voltunk a hegytetőn. A történtek ellenére ép és erős maradt az emlék. A következő karácsonyt Fergusszel és Jemmával töltöttük, Fergusszel közösen libát készítettem; Greg ragaszkodott hozzá, hogy elkészítse a saját pezsgőkoktél– változatát, hangosan énekelt, spicces jókedvével betöltötte a házukat. Az utolsó évben ebben a házban voltunk; a kert végében elültettük a kis fenyőfát, azt terveztük, megmentjük. Korábban rettegtem a karácsonytól, azután Greg mellett megtanultam szeretni. Most újból féltem tőle. Tíz nap múlva egyedül ébredek a házban, amely láthatóan hanyatlásnak indult: elromlott a fűtésrendszer, ami azt jelentette, hogy a legtöbb radiátor élettelenül állt, és a víz a legjobb esetben is csak langyos volt; a mélyhűtő annyira eljegesedett, hogy kis jégdarabok hevertek szanaszét a konyha padlóján; megrepedt az ablaküveg, és nem volt alkalmam megjavítani; az egyik szekrényajtó részegen félrebillenve lógott a zsanérján. Általában mindenféle javítás terén jó vagyok: kettőnk közül mindig én voltam a hatékony, a gyakorlatias, de hetek óta képtelen voltam erőt gyűjteni a háztartás karbantartására, és a szervezői képességeim felét Francesre meg a Party Animalsre fordítottam. Most azonban arra készültem, hogy rendbe rakom az életemet. Azelőtt is mondtam már, de ezúttal komolyan gondoltam. A heteken át tartó klausztrofób homály és őrület után új alapokra kellett helyeznem a dolgokat. Előre, nem pedig hátrafelé kellett néznem, mert a mögöttem és a körülöttem lévő dolgok ijesztők és felfoghatatlanok voltak. így aztán belevetettem magam az életem fizikai zűrzavarának kitakarításába. Mindennap reggel hatkor kezdtem, amikor odakint még koromsötét volt. Leeresztettem a vizet a radiátorokból, és éreztem, hogy visz– szatér beléjük az élet; szerelőt hívtam, hogy megjavítsa a bojler hőfokszabályzóját; helyrehoztam a szekrényajtót, leolvasztottam a mélyhűtőt, több hónapos jégréteget kapartam le róla; megmértem a törött ablakot, és új üvegtáblát vettem, amelyet lelkes hozzáértéssel illesztettem a helyére. Fehérre festettem a konyha falát, a hálószobámét pedig halványszürkére. Új fürdőszobaszőnyegeket vettem. Minden lejárt szavatosságú flakont és konzervet kidobtam. Egészséges élelmiszerrel töltöttem meg a hűtőt, és mindennap megfelelő ételt készítettem magamnak. Reggelire joghurtot, pirítóst és lekvárt vagy fele vízzel, fele tejjel főzött zabkását ettem; ebédre egy tál tésztát olívaolajjal és parmezán sajttal vagy salátával; vacsorára pedig halat vagy csirkét egy pohár borral. Reggelente uszodába mentem, ötven hosszt úsztam. Új farmert és szürke kardigánt vettem. Moziba mentem Gwennel és Daniellel. Végignéztem a nyilvántartásomat, és kiállítottam a számlákat a megrendelőknek a kintlevőségekről. Listát írtam az elvégzendő munkáimról, és napi időbeosztást készítettem, amelyet a konyhai üzenőtáblára tűztem. Tartalék fűtőtestet raktam a pajtámba, és naponta legalább nyolc órát ott töltöttem, próbáltam betartani a határidőket, és behozni az utóbbi hónapok lemaradásait. Kicseréltem egy Anna királynő korabeli pohárszék lábait, megcsiszoltam és átfényeztem egy rózsafa asztalt, új lapot készítettem az összekarcolódott iskolai íróasztalra, amelynek nyilvánvalóan érzelmi értéke volt a tulajdonos számára. Még a szolgáltatásaimról szóló hirdetést is elhelyeztem a helyi

lapban, és felkerestem egy közeli üzletet, ahol névjegykártyát készítettek. Este későn jártam vásárolni, svájcisapkát meg parányi kezeslábasokat vettem a hamarosan megszületendő keresztgyerekemnek, és karácsonyi ajándékképpen két gyönyörű sálat Gwen és Mary részére. Felhívtam a szüléimet, hogy értesítsem őket, magát az ünnepet nem töltöm velük, és megkérdeztem, nem gond– e, ha helyette karácsony másodnapján megyek hozzájuk. Anyámnak üvegvázát, apámnak pedig szobanövényekről szóló könyvet vettem. Számba vettem, kinek küldjék karácsonyi üdvözlőlapot, és a nekem szólókat kupacba raktam a konyhaablak párkányán, hogy ne kelljen elolvasnom tucatnyi együtt érző üzenetet a vörösbegyeket, szüzeket és vicces pulykákat ábrázoló képek hátoldalán. És ki sem nyitottam az újságot, hogy semmit se kelljen megtudnom Francesről. Ugyanazen okból kifolyólag a tévét sem kapcsoltam be. Nem válaszoltam Johnnynak az üzenetrögzítőn hagyott szövegére, sem az ajtó alatt becsúsztatott hosszú, dühös levelére. Nem nyomoztam ki a mobiltelefonomra érkezett elmulasztott hívásokat, bár gyanítottam, hogy Dávidtól származhattak. Nem menetem többször a tanácsadóhoz, holott értésemre adta, mennyire hasznosnak, sőt kifejezetten szükségesnek tartaná a folytatást. Nem éltem sem Gwen, sem Mary, Fergus vagy Joe felajánlásával, nem beszéltem velük a történtekről, nem részleteztem a rendőrök velem szemben tanúsított viselkedését, főleg nem a Stockwellben lezajlott második kihallgatást, amely a fokozódó kétkedés és az erkölcsi felháborodás jegyében telt. Előre akartam nézni, menni, és ennek megvalósításához azt az egyetlen módot láttam, hogy szándékosan nem veszek tudomást dolgokról, úgy döntök, hogy nem látom, ami mellettem és körülöttem van. Nem hagytam, hogy az íróasztala alatt elterülő, élettelen szemmel rám bámuló Francesre gondoljak. Senki utamba kerülőt nem győzködtem arról, hogy Greg nem ismerte Milenát. Annyit legalább megértettem, hogy a múlt lezárult, és meghaladja a felfogóképességemet. Nem sírtam. Szorosan feltekertem a két térképemet, félbehajtottam, és a répahéjjal meg a teafdterekkel együtt a szemétbe gyömöszöltem őket. A Milena írásával ellátott étlapot átadtam a rendőröknek, akiket láthatóan annak ellenére sem túlzottan érdekelt, hogy rámutattam, miként változtatták át rajta aj betűt G– re. Esténként a hajszoltságtól kimerültem estem ágyba, meg azért, mert kétségbeesetten menekültem abba, hogy úgy aludjak el, mint akit fejbe vertek. Ha álmodtam, nem femlékeztem rá. Nem voltam kimondottan lelkes, de céltudatos, mint a háborúba induló vagy az elől menekülő katona.

Egy csütörtök reggel kellős közepén, éppen, amikor a pajtába indultam volna, megszólalt a telefon. Úgy döntöttem, nem veszem fel, de miután elhallgatott, azonnal csöngött a mobilom. Válaszolás előtt megnéztem, ki hív, hátha olyasvalaki, akit igyekeztem kirekeszteni a tudatomból. – Te vagy az, Fergus? Valamit motyogott. Nem értettem a szavakat, de felfogtam az értelmüket. Keresztanya lettem! Mihelyt befejeztük a beszélgetést, a konyhába mentem, és egy darabig ott üldögéltem. Odakint fénytelenül fehérre változott az ég, mintha hóesés készülődne. Csöndes volt a ház; az előttem álló nap hosszúnak és üresnek ígérkezett. Lenéztem az asztalon összekulcsolt kezemre, és azt mondtam magamban: azonnal állj fel, menj a pajtába, és végezd el a mára tervezett munkát. Nehéz volt a lábam. Óriási erőfeszítésembe került, hogy felálljak a székről.

Ismét csöngött a telefon. Stuart Ramsay detektív– főfelügyelő volt az, ezúttal is közölte a teljes nevét, mintha elfelejthettem volna, és az iránt érdeklődött, elmennék– e az őrsre. – Miért? – kérdeztem. – Mi változott? Mi történt? – A vonal túlsó végén nagy sóhaj hallatszott, de mielőtt a férfi megszólalhatott volna, félbeszakítottam. – Rendben van. Bemegyek. Mikor? – Most? Akarja, hogy autót küldjék magáért? – Nem. Magam megyek. Körülbelül fél óra múlva ott leszek. Megfelel?

Ramsay előtt ott feküdt a vallomásom, a férfi fáradtnak látszott. Nem kínált teával, alig nézett fel. Végül ezt mondta: – Van valami, amiről nem beszélt a vallomásában? Felidéztem a hosszú beszélgetéseket, egyet Kentish Town–ban, a másikat Stockwellben. El– elkalandoztam, ismételtem magam, ismételtem az ismétléseket, körbe– körbe forogtam, eltértem a tárgytól, lényegtelen dolgokról beszéltem. Kihagytam bármit is? – Nem hiszem – közöltem végül. – Gondolkodjon csak nyugodtan. – Nem kell tovább gondolkodnom. Azt hiszem, mindent elmondtam önöknek. A homlokát ráncolva lapozgatott a papírokban. – Mondja, kérem, felkereste valaha is a férje balesetének helyszínét? – Nem hiszem, hogy baleset volt. – Kérdeztem valamit. Egészen egyszerű dolgot. Járt ott valamikor? – Honnan tudta meg? Metsző tekintettel nézett rám. – Nem kellett volna megtudnom? – Miért kérdezi most ezt tőlem? – Feleljen a kérdésre. – Igen, odamentem. – És nem tartotta célszerűnek elmondani? – Nem gondoltam, hogy lényeges. – Ez az öné? Átlátszó zacskót vett ki a fiókjából, és elém tartotta: a sálamat. – Igen. – Véres. Kinek a vére lehet? – Az enyém! – A magáé? – Igen. Megvágtam magam, ennyi az egész. Nézze, azért mentem oda, mert látni akartam, hol halt meg Greg. Pusztán személyes oka volt. – Mikor? – Hogy mikor tettem? – Igen. – Nem tudom pontosan. Régen történt. Várjon csak, tudom már. A Greg temetése előtti napon volt, az pedig október 24– én zajlott, tehát csakis 23– án mehettem oda. Felírta a dátumot, és elgondolkodva nézett. – Egészen bizonyos benne? – Igen – És egyedül volt? – Igen. – Elmondta valakinek, hogy oda akar menni?

– Nem. Egyedül kellett megtennem. – És utólag beszélt valakivel arról, hogy ott járt? – Azt hiszem, nem. Nem, nem beszéltem. – Miért nem? – Mondtam már, személyes ügy volt. – De vannak közeli barátai, barátok, akikben bízik? – Igen. – És bizonyára erős érzelmi átélés volt. – Hideg volt és esett – idéztem fel magamban a töltésen való csúszkálást. – Nem különös kissé, hogy senkinek sem beszélt egy ilyen eseményről? – Nem különös. Másnap volt a temetés, és rengeteg más dolgon kellett gondolkodnom. – Értem. Tehát senki sincs, aki igazolná a történetét? – Nem történet, ez az igazság. És nem, senki sem tudja igazolni, bár nem látom, miért is van rá szükség. Miért olyan fontos ez? De már miközben kimondtam a szavakat, rájöttem, miért tartja annak. Kinyílt a szám, de egy hang sem jött ki rajta. A férfira bámultam, ő pedig kérlelhetetlenül nézett vissza rám. – Csak vicces, hogy soha nem említette – jegyezte meg.

HUSZONNYOLCADIK FEJEZET – Komolyan mondod? – kérdezte Gwen. – Mégis mit játszanak? Igyekeztem lecsöndesíteni, de nem lehetett. Két parányi kezeslábassal és egy svájcisapkával érkeztem a Fergus által babadicsőítő bulinak hívott eseményre. Amikor megvettem őket, lehetetlenül kicsinek tűntek, mint a játék babák ruhái, de amikor bekukucskáltam a bölcsőbe, rájöttem, hogy túlságosan nagyok. – Majd beléjük nő – vigasztaltam magam. – Előbb– utóbb. – Rubynak hívják – közölte Jemma. – Csodás! – örvendeztem. – Milyen szép név! – A Ruby úgy hangzik, mintha a tulajdnosa a New Orleans nevű folyami hajón táncolna – jegyezte meg Fergus. – Ne légy nevetséges! – hűtötte le Jemma, miközben felkapta Rubyt, és közölte vele: nem engedi annak a borzasztó embernek, hogy ilyen borzasztó dolgokat mondjon róla. Olyan hanghordozással beszélt, amilyet soha nem hallottam még felnőtt szájából. Nyilvánvalóan olyasmi volt, amihez hozzá kell majd szoknom az elkövetkező években. Jemma ragaszkodott hozzá, hogy átvegyem Rubyt. Azt mondta neki, én vagyok a keresztanyja, és hogy azon nyomban meg kell egymással ismerkednünk. Ruby kellő érzékenységgel azonnal elaludt, amikor Jemma megmutatta a parányi kézkörmöcskéit és az ugyancsak parányi lábkörmöcskéit. Azután felébredt, Jemma visszavette, becéz– gette, és elégedetten megetette. A konyhába mentem, ahol Gwen éppen teát készített. Mary tortát hozott, és tányérokat meg csészéket vett elő, éberen szemmel tartotta Robint, aki hamar elaludt a sarokban elhelyezett autóülésében. Máskor olyan kicsinek látszott, most azonban Rubyhoz képest nagy volt, és más méretarányú. Kissé még kínosan éreztem magam Gwennel szemben, amiért elloptam a személyét meg mindent, de igyekeztem a szokásos hangvételben mesélni neki a dolgokról. Ekkor fakadt ki hitetlenkedve, és pont abban a pillanatban csatlakozott hozzánk az arra járó Joe. Mintha valami titkos társaság találkozója lett volna. – Megszöktem babaországból – újságolta Joe. – Nem mintha nem volna gyönyörű. Nagyon édes, ugye? Ezzel mindannyian egyetértettünk. – Nyilván minden szülőnek meggyőződése, hogy az ő gyereke a legcsodálatosabb a világon – folytatta Joe. – Emlékszem, valami hasonlót mondtam magam is, amikor Becky született. – Elvett egy szelet tortát, mielőtt Mary megakadályozhatta volna. Beleharapott, majd tovább beszélt, közben morzsák potyogtak a szájából. – Az a különbség, hogy amikor én mondtam, akkor igaz is volt. Mary hümmögött, láttam rajta, hogy a Robin– a– legjobb beszéd útnak indítására készül. – Visszatérve a korábbiakhoz: Ellie– nek tennie kell valamit, amivel leállítja a rendőrség piszkálódását. – Miért, miben mesterkednek? – kérdezte Joe, és felhúzott szemöldökkel, vigyorogva nézett rám. Tudtam, hogy el akarja oszlatni az okozott zűrök miatti rossz érzésemet, afféle viccet próbál csinálni belőle, hogy nevessünk. Így aztán Gwen kénytelen volt kivétel nélkül mindenkinek elmagyarázni a legutolsó találkozásomat a rendőrökkel. Kissé szégyelltem, hogy ismét a figyelem középpontjában állok. Együtt kellett érezniük velem, az özveggyel, végig kellett hallgatniuk az áradozásomat Gregről meg az ártatlanságáról, azután a kavarásommal, a csalásommal kellett foglalkozniuk. És mindig én, én, én álltam a középpontban, mindenki más támogató szerepet játszott csak, háttérbe szorultak a gondjaik. – Szólnod kellett volna, hogy menjünk veled – mondta Mary. – Rémes arra gondolnom, hogy egyedül voltál ott. Borzalmas lehetett.

– Épp eleget tettetek már értem mindannyian – vigasztaltam. – Ezt ráadásul egyedül kellett intéznem. – Az a szörnyű – vette át a szót Joe – , hogy gyanúsnak kell tekinteniük a férjed halála helyszínének felkeresését. Még szép, hogy meg kellett tenned. Az volna különös, ha nem tetted volna. – Szerinted tényleg gyanakodtak? – értetlenkedett Gwen. – De mire, az istenért? – Az az érzésem, hogy módfelett haragszanak rám – mondtam, azután Gwenre pillantottam. – Ahogy talán ti is. Vagy legalábbis haragudnotok kellene. Közös, halk mormogás következett, miszerint természetesen nem haragszanak, és hogy ez már mind nem számít. – Másrészt gondoltál arra, hogy szükséged lehet tanácsra? – kérdezte Gwen. – Úgy értem, jogi tanácsra? – Jogi tanácsra? – Fergus egy tálca süteménnyel ért oda. – Miről van szó? Gwen lassan, megfontoltan beszélt: – Ha a helyszín felkereséséről beszéltek Ellie– vel, és megkérdezték, igazolja– e valaki, amit mond... – Felém fordult. – Még kimondani is szörnyű, de végtére is egyedül te állítod, hogy Greg nem a feltételezésük szerinti, hanem megmagyarázhatatlan módon halt meg. Tehát úgy tűnik, mintha azt gondolnák... – Elhallgatott, képtelen volt kimondani. – Hogy valami közöm van hozzá – fejeztem be helyette a mondatot. – Igen. Hogy bosszút álltam a férjemen és a feltételezett szeretőjén... Nos, nem akarjátok megkérdezni, hogy van– e alibim? – Nem, egyáltalán nem! – vágta rá Mary rémülten. – Persze hogy nem – nyugtattam meg. – De nekem azért van. – Igyekeztem pontos részletességgel felidézni a napot. A szörnyű hír akkora csapást jelentett, hogy jóformán minden korábbi történést eltörölt. De végül sikerült felidéznem. – Jó napom volt, akár viccesnek is mondhatnám. Egy szép György korabeli széken dolgoztam. A vártnál tovább tartott, ezért a végén taxiba kellett ugranom, és el kellett vinnem a megrendelő cégnek. Ügyvédi iroda volt közvetlenül a Lincoln’s Inn Fields mellett. Emlékszem az időpontra, mert rohannom kellett, hogy zárás előtt odaérjek. Pár perccel hat előtt lehetett. A bútor átadásakor alá kellett írnom a szállítást igazoló nyugtát. Feljegyeztem rá a napot és az órát. Tehát nem lehettem East Londonban, hogy megbabráljam a férjem autóját, ha ezt kell igazolni. Ez van. Újabb kínos csönd következett. – Egyáltalán miért nézik meg az ütközés helyszínét? – értetlenkedett Joe. – Ez az – tette hozzá Mary. – Baleset volt. Ott voltunk a bírósági vizsgálaton. – Isten tudja – mondtam. – Annyi bajt okoztam a baklövéseimmel, hogy a rendőrök már nem is tudják, mit gondoljanak. Nem foglalkozom vele. Lezártam a dolgot. Azt teszem, amit már réges– rég tennem kellett volna: összeszedni magam, jónak lenni, hasznos munkát végezni. És ezt is csináltam. Vagy legalábbis elkezdtem. Segítettem bevinni a tortát a babaünnep kellős közepébe. Felvettem Rubyt, aki szoptatás után boldog részegnek látszott, mint valami elhomályosult tekintetű, elszállt öreg hölgy, akinek tejbuborék ül a szája szélén, a karomban tartottam, és közben attól rettegtem, hogy elejtem. Odatartottam a kisujjamat, hogy megmarkolhassa, és a nyakához szorítottam az arcomat; fűrészpor– és mustárszaga volt. Azután átadtam valakinek, hogy gőgicséljen vele, és távoztam. Előző nap hat étkezőszéket hozott egy férfi. Éveken át álltak a pajtájában, megfeledkezett róluk. Tudok velük valamit kezdeni? Igen, tudtam. Letakarítottam őket fémforgácsos dörzsivel és lakkbenzinnel. Kicseréltem a törött léceket, és egyenlő hosszúra igazítottam a lábakat, hogy egy síkban álljanak. Megoldottam az ülések javítását, azután átcsiszoltam és fényesítettem a felszínt. Annyit kértem a munkáért, amennyiért elfogadható használt autót

lehetett volna venni, és a férfi kellőképpen elégedettnek látszott. Én is örültem. A székek több napra való kényes, agyafúrt, koszos, szemetelős, magányos, örömteli, megnyugtató munkát adtak. A boldogság lehetőségét. Rendben, talán nem pont boldogságét, hanem valamit, amibe belefeledkezhetek, ahová menekülhetek, legalábbis ezt gondoltam.

Ha tudtam volna, ki az, nem vettem volna fel. Éppen beléptem a házba a pajtából, hogy egy bögre teát készítsek, és lecsapott rám. Ösztönösen felemeltem a kagylót, nem gondoltam arra, hogy olyasvalaki volna, akit talán kerülnék, és amikor meghallottam a hangját, annyira megrémültem, hogy leforráztam a csuklómat a kilöttyenő teával, majd eldobtam a bögrét, amely ripityára törött a padlón. A hallgatót bámultam, azt fontolgattam, hogy egyszerűen csak a helyére teszem, és magamra zárom a pajtát, ahol senki sem talál rám. – Jó napot. – Hűvös és monoton volt a hang; a férfi még most sem akarta elárulni az érzelmeit. Elképzeltem a vonal túloldalán: őszülő fekete haját, kifogástalan öltözékét és ápolt kezét, némileg lenéző szórakozottsága érdektelenségét; ráadásul az éberségét. – David! – böktem ki végül, igyekezvén az övéhez igazítani a hangszínemet. – Mit akar? – A lényegre térek. – Halkan, örömtelenül felnevetett. – Találkozni akarok magával. – Miért? – Meglep, hogy kérdeznie kell. Tisztázni kell bizonyos dolgokat. – Nincs olyan mondanivalóm az ön számára, amit ne közöltem volna már a rendőrökkel. – Én viszont mondanék magának ezt– azt. És jobban örülnék, ha nem telefonban kellene megtennem. – Nem akarok elmenni magukhoz. – Azt nem nehéz elképzelnem.– Végre meghallottam a hangjában a harag hullámzását. – Menjek én önhöz? – Ne, azt sem akarom. – Tudja, Eleanor, kikezdhetetlen alibim van. – Alig észrevehetőn megnyomta a nevemet, hogy emlékeztessen az imposztorságomra. – Ha azt képzeli, hogy gyilkos lehetek, ne fárassza magát. – Nem gondoltam – mondtam, bár természetesen megfordult a fejemben, hogy David ölte meg Francest, és nagyon könnyen el is tudtam képzelni róla: hűvös, okos, szívtelen férfi volt, nem pedig amolyan laza, lelkiismeretes teremtmény. Mindazonáltal nem a félelem miatt tartottam távol az otthonomtól, hanem azért, mert ösztönös, mély taszítást éreztem azzal kapcsolatban, hogy betegye a fényesre csiszolt golfcipőjét a magam kopott, Greg jelenlétével teli világomba. – Találkozhatunk a klubomban, ha akarja. Különszobák is vannak. – Nem. Valahol a szabadban, nyilvános helyen. – Rendben, legyen a Blackfriars Bridge. Északi oldal. Egy óra múlva. – Esik az eső – jegyeztem meg ostobán. – Valóban. Elviszem az esernyőmet. Letettem a telefont, és percekig hideg vizet folyattam a csuklómra, amíg el nem zsibbadt. Arra gondoltam, átváltom a munkaruhámat, de végül nem tettem. Végtére is többé nem kellett másnak feltüntetni magam. Esernyőt kerestem a lépcső alatti szekrényben, de csak törött küllőjűt találtam, amely kinyitva használhatatlanul lötyögött. Egyszerűen el kellett áznom.

Vizesen és átfázva érkeztem, enyvszagot árasztottam, a csöpögő vízhatlan esőkabát alatt festékfoltos vászonfarmert viseltem. David csontszáraz maradt a hatalmas fekete ernyője védelmében. Tőle kis távolságban megálltam a járdán, és mereven biccentettem felé. Gyönyörű teveszőr kabátja ismerős volt, amint az új vadgesztenyéhez hasonlóan csillogó barna cipője is. Nem tudtam megnevezni semmi különös változást a megjelenésében, mégis meglepett a benne végbement változás. Mintha a bőre jobban ráfeszült volna a csontjaira, mint a legutóbbi találkozásunkkor, ettől beesett, megkeményedett az arca. – Nem fog sokáig tartani – közölte. Vártam. Ő kérte, hogy találkozzunk, nem akartam elsőként beszélni. – A feleségem bízott magában – folytatta. Nem válaszoltam. Mit is mondhattam volna erre? – Szerette magát. Most az egyszer rosszul ítélt. Végzetesen rosszul. – Nem öltem meg. David vállat vont. – Ezt a rendőrségnek kell eldöntenie – mondta közönyösen. – Magában is bízott? – Arra céloz, hogy hűtlen voltam hozzá? Természetesen tudom, mit mondott a rendőröknek. – Az igazat mondtam a rendőröknek: hogy viszonya volt Milenával. Azt is mondtam nekik, gondoltam, hogy Francesnek szeretője volt. David vajon tudja? Csak bámultam kiolvashatatlan arcát. Vajon rájött, és ezért halt meg Frances? – Magának nincs jó véleménye rólam – jelentette ki David. – Ez nyilvánvaló. Végül is, és egy pillanatra, ha megengedi, tegyük félre a Johnnyról szóló egész történetet, maga azt hiszi, hogy romantikus regényben él, amelyben férj és feleség összeházasodik, azután örökre boldogan él, amelyben az első szerelem nem halványul, amelyben a drágalátos férje meg nem csalhatta, mert maga oly nagyon szerette. Miből gondolja, hogy Frances nem tudta? – Tudta? Ugyanaz az elutasító vállrándítás. – Fogalmam sincs róla. Ha tudta, jó érzékkel nem kavarta a vizet. Érzékeny nő volt. Értettük egymást. Illettünk egymáshoz. – Vagyis megjátszotta, hogy nem veszi észre? – Ez az egyik módja az elintézésnek. A másik az, hogy nem szaglászunk, kíváncsiskodunk és piszkálódunk egymás dolgaiban, nem hisszük, hogy jogunk van mindent tudni egymásról. Felnőttként kezeltük egymást. Vannak ennél rosszabb házasságok is. – Azt állítja, hogy Frances megértette magát és Milenát? – Ahhoz sincs joga, hogy megkérdezze. Kívülálló volt, aki beférkőzött a házunkba, és olyasmibe ütötte az orrát, ami nem tartozott magára. – Szerette? Igazi harag lobbant az arcán, és hirtelen kilépett az esernyője köre alól, így jókora vízcsöppek fröccsentek a kabátjára. – Tudni akarja, mit éreztem? – Az arca pár centiméterre volt az enyémtől. – Még mindig meg akar tudni dolgokat? Frances jó asszony volt, Milena pedig szuka. Kőkemény, gyalázatos szuka. A szukák mindig győznek. Játszott az emberekkel. Játszott velem, csábított, beakasztotta a horgot, behúzta a zsineget, és amikor végzett velem, visszadobott a vízbe. Soha nem szeretett. Csak azért érdekeltem, mert arra használhatott, hogy megfizessen Francesnek.

Igen, igen. Tudom, hogy volt valaki Frances életében. Milena mondta, amikor ejtett, hogy velem állt bosszút a feleségemen, aki ellopott tőle valakit. Mintha szétporladt volna, miközben néztem. Remegett a szája, és egy pillanatra azt hittem, sírva fakad vagy megüt. – Ha tudni akarja, ki volt az, nem mondhatom meg. Soha nem kérdeztem. Nem akartam tudni. Nem hasonlítok magára. Bizonyos dolgoknak jobb rejtve maradniuk. Mi döntjük el: megőrülnénk, ha mindent tudnánk. Tehát nem mondhatom meg, hogy mindennek köze volt– e a drágalátos férjéhez. Most már senki sem tudja. Mindenki halott. Hirtelen összeszorította a száját, és visszalépett az esernyője alá. Csak bámultuk egymást. – Nagyon szerettem – mondtam végül. – Kimondhatatlanul bánt, hogy becsaptam. – Őt, engem, Johnnyt, mindenkit. Gyalog mentem haza az esőben, jóformán észre sem vettem a karácsonyi fényeket, az ünneplőbe öltözött boltok nyitott ajtaján kiáramló meleget, a karácsonyi dalokat játszó és a vakoknak gyűjtő rézfúvós zenekart a Camden High Streeten. Személyautók és furgonok dübörögtek mellettem, telefröcsköltek a pocsolyák vizével. David bizonyára azért tervelte ki a találkozásunkat, mert belém akart szúrni, gúnyolni akart, játszani velem, rám ijeszteni. Vajon csak szadista bosszú volt, vagy valami más? A nappaliban ültem, és az üres rostélyt bámultam. Greg imádott begyújtani. Nagyon értett hozzá, tervszerűen csinálta. Soha nem használt mesterséges gyújtóst, azt mondta, az csalás, inkább összegyűrt papírral kezdte, azután apró, gyúlékony fával folytatta. Emlékeztem rá, hogyan térdelt és fújta a parazsat, míg lángot nem varázsolt belőle. Mióta meghalt, nem gyújtottam be, most azonban eszembe jutott, csak túlságosan megerőltetőnek látszott. Valahonnan a semmiből felbukkant egy lényegtelen, ugyanakkor bosszantó gondolat. Igyekeztem félresöpörni, mert teljesen kimerítettek az amatőr nyomozás érdekében végzett kontár erőfeszítések, de pókhálóként tapadt az elmémbe: miért nem jegyezte fel Greg a találkozóját Mrs. Suttonnal, az idős hölggyel, akivel a temetés napján ismerkedtem meg? Pontosan emlékeztem rá, hogy a hölgy azt mondta, a Greg halála utáni napra tervezte a megbeszélést, de ez nem szerepelt Greg naptárában. Nem számít, mondtam magamban, nincs jelentősége. Készítettem egy csésze teát, és lassan, kortyolgatva ittam meg, azután felhívtam az irodát. – Beszélhetnék Joe– val? – kérdeztem. – Mr. Foreman sajnos nincs itt. – És Tania? – Kapcsolom. Tania pár pillanat múlva felvette. – Szia, Tania! Elbe vagyok. – Szia, Ellie! Hogy vagy? – Jól. Figyelj, Tania, megtennél nekem egy szívességet? – Persze! – Szükségem van Greg egyik ügyfelének a telefonszámára. – Ó – mondta habozva. – A temetésen találkoztam vele. Valami Mrs. Sutton, azt hiszem; a keresztnevét nem tudom. Nagyon szépen beszélt Gregről, és valamit kérdezni akarok tőle. – Rendben. – Rövid csönd után folytatta. – Marjorie Stutton az, Hertfordshire– ben lakik. Van nálad toll?

– Halló! – Eleven, tiszta hangja volt.

– Jó napot! Marjorie Suttont keresem. – Az vagyok. Kivel beszélek? – Elbe Falkner vagyok, Greg Manning özvegye. – Ó, persze! Miben segíthetek? – Tudom, különösen hangzik, de próbálom elvarrni a szálakat, és szeretnék öntől kérdezni valamit. – Éspedig? – Ön azt mondta, a férjem halála utáni napon készült vele találkozni. – így van. – Egészen biztos ebben? Ugyanis a naptárában nem szerepel bejegyzés a találkozóról. – Csak előző nap beszélte meg velem. Közvetlenül a baleset előtt lehetett. Erősen ragaszkodott hozzá, hogy eljöhessen és találkozhasson velem. – Tudja, mivel kapcsolatban? – Sajnos nem. Valami gond van? – Nem, nincs semmi gond – válaszoltam. – Nagyon köszönöm. Visszatettem a telefont a tartójára, és ismét az üres rostély melletti székre ültem.

HUSZONKILENCEDIK FEJEZET Egyszer egy természetűimben láttam egy fókabébit, aki az Északi– sark jégpáncéljának kis mélyedésében feküdt. Fölötte, a külvilágban körülbelül mínusz ötven fok volt, de a mélyedésben meleg volt, legalábbis fókabébi szemszögből ítélve. Nyilván biztonságosnak is érződött. Pedig nem volt az. Mérföldekkel távolabb a kölykét kétségbeesetten táplálni akaró anyamedve megérezte a föld alatti fókabébi szagát, és nekiiramodott a havon meg a jégen át, hogy megszerezze a zsákmányt. Többé– kevésbé ezt éreztem, amikor Stuart Ramsay főfelügyelő felkeresett a pajtámban. Rosszat sejtettem. Az ottlétem lényege éppen az volt, hogy úgy tegyek, mintha a hozzá hasonló emberek nem léteznének. – Dolgoztam – mondtam. – Az jó – válaszolta. – Ne is törődjön velem. – Rendben. – Folytattam a csiszolást, miközben körüljárta a helyiséget, felemelt szerszámokat, időnként zavart tekintettel rám pillantott, mintha valami elképzelhetetlenül egzotikus dolgot művelnék. – Min dolgozik? – Ezt a tárolószekrénykét hónapokkal ezelőtt találtuk Greggel egy konténerben. Mondtam, megjavítom, és használhatják az irodában. Tényleg egész helyes darab: nézze a tetején lévő faragást. Greg halála után azt gondoltam, nem foglalkozom vele, de most elhatároztam, mégis megcsinálom nekik. Joe– nak tetszeni fog. Ramsay felkapott egy összenyomható műanyag flakont, és megszagolta a nyílásánál. Elfintorodott. – Mi ez? – kérdezte. – Ragasztó – tájékoztattam. – Az a fajta, amelyet a kamaszok beszippantanak, azután kórházban kötnek ki. Letette a flakont. – A nagyim utálta a régi bútort – mondta. – Utálatosnak tartotta a gondolatot, hogy olyan székben üljön, amelyben halott ember ült. – Ez is egy nézőpont – állapítottam meg. – Amikor az emberek összeházasodtak, elvárták tőlük, hogy új bútort vegyenek maguknak. Akkoriban ez volt a szokás. – Az egyik szétszedett szék mellé térdelt. – A régi időkben az ilyesmit tűzre vetették. – Gyanítom, nem azért jött, hogy alkalmazzon – jegyeztem meg – , tehát miért keresett fel? – A maga oldalán állok, Ms. Falkner– közölte. – Talán nem gondolja, de így van. – Nem gondolkodtam rajta. – Csakhogy megnehezíti, hogy valaki a maga oldalán álljon. – Maga rendőr – mondtam. – Senki oldalán nem kell állnia. Nyomoznia kell, és meg kell fejtenie az igazságot. Habozva nézett a gyalupadomra, azután nekidőlt, félig– meddig ráült. – Igazából nem vagyok itt– bökte ki. Az órájára nézett.– Fél órája fejeztem be a munkát. Hazafelé tartok. – Kér egy csésze teát? – kínáltam. – Vagy inna valami komolyabbat? – Otthon itallal vár a feleségem. Talán hűtött fehérborral. – Jól hangzik. De ha nincs szolgálatban... – Csak figyelmeztetni akartam rá, hogy kicsit zűrössé válhatnak a dolgok. – Miért akar figyelmeztetni? – kérdeztem. – És miért kellene zűrössé válniuk?

– Az egész nyilvánvaló ostobaság. Maga... Nos, még kimondva is ostobaságnak hat, de folytatom. Magának kétségtelenül nem lehetett része a férje halálában, igaz? Addig meg– megszakítva folytattam a munkát a csiszolóvászonnal, de ekkor abbahagytam, és felegyenesedtem. – Azt várja tőlem, hogy nemet mondjak? – Mindent elkövetett, hogy gyanúba keverje magát, de akkor sem működik. – Nem működik, mert nem igaz. – Mi nem az igazságon dolgozunk. Mi a bizonyítékon dolgozunk. De akkor sem stimmel. A férje halálát balesetnek jelentették. Egyedül maga ordította, hogy nem az volt. Próbáltam dupla vagy tripla csavarként gondolni rá, de nem tudtam igazolni. Ráadásul nemcsak azt állította, hogy nem tudott a férje hűtlenségéről, hanem éppenséggel elkövetett egy istenverte... Nos, kitartott amellett, hogy az egész tévedés, hogy nem is volt viszonyuk. Annak ellenére sem, hogy bizonyítékot talált rá. – De a bizonyíték nem működik – mondtam. – A bizonyítás mindig zűrös. – Nem zűrös – javítottam ki. – Lehetetlen. Előre– hátra hintázott a gyalupadon. – Valóban nem tudott a viszonyról? – szögezte nekem a kérdést. – Mármint a férje halála előtt. – Nem hiszem, hogy viszonya volt valakivel. – Veszekedtek a férje halála napján? – Nem. Ramsay felállt, és átsétált a helyiségen, hogy kinézzen az ablakon. – Egy ilyen pajta építéséhez kell engedély? – kérdezte. – Nem – válaszoltam. – Érdekes. – Lényeges ez? – Azon gondolkodtam, vennék egyet. Hogy legyen hová elmenni otthonról. Visszatérve ahhoz, amit mondtam: észreveheti, hogy bizalmasan teszem fel ezeket a kérdéseket, nem kérek hivatalos nyilatkozatot vagy beszámolót. Ha azt kérnék, úgy tűnhetne, hogy el akarom fogni magát. – Hogyan? – Beszélgettünk emberekkel. – Jegyzetfüzetet vett elő a zsebéből, és átlapozta. – Köztük néhánnyal a férje irodájából is. Például Mr. Kellyvel, aki ott volt aznap, hogy elvégezze egy szoftver frissítését. Elmondta, hogy a férje halála napján kora délután telefonos veszekedés végét hallotta a férje és valaki között, aki Mr. Kelly feltételezése szerint ön volt. Talán nem ön volt. – Ezt mondta Fergus? – Igen. – Igaza van. Én voltam. – Ön azt állította, nem veszekedtek. – Nem volt lényeges. – Miről szólt? – Valami teljesen hétköznapi dologról. – Ramsay nem válaszolt. Nyilvánvalóan arra várt, hogy többet halljon. – Arról, hogy későn jön haza. – Emiatt veszekedett vele? – Minden vitánk jelentéktelen dolgokról szólt. Ó, az isten szerelmére, még megvan az üzenet, amelyet utána írt. – Elővettem a mobiltelefonomat, és megkerestem az üzenetek között azt, amelyet képtelen voltam törölni. Átadtam a készüléket Ramsay– nek. Fáradságosan előkotorta a felső zsebéből az olvasószemüvegét, és feltette.

– „Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom. Ostoba bolond vagyok.” Ez egy csomó bocsánatkérés. Megengedi, hogy elvigyem? – De hiszen ez a telefonom! Szükségem van rá. – Vissza fogja kapni. Addig beszerezhet egy kártyásat. – Mire kell ez magának? Ramsay zsebre rakta a készüléket. – Cinikus ember azt mondaná, a férje nem említi, miért kér bocsánatot. Azt is sajnálhatta, hogy hűtlen volt. – Nem volt hűtlen. – Biztos vagyok benne, hogy igaza van. – Megmelegszik a bora. – Nem vagyok cinikus – jegyezte meg. – A maga pártját fogom. Tudom, milyen keményen dolgozott azért, hogy gyanúba keverje magát, de nem végzett elég jó munkát. Ezt az ütközést a férjével meg Milena Livingstone– nal. Ezt nem csinálhatta egyedül. – Miért mondja, hogy egyedül? – Semmiért. Mellesleg kivel csinálta volna? A nő férjével is beszéltem. Az özvegyével. Férfiakra nem nagyon szoktuk ezt mondani, ugye? Sosem értettem, miért nem. Nem tűnik olyan embernek, aki gyilkosságot szervez. Sokkal inkább elfogadó típus benyomását keltette. Ha érti, mire gondolok. – Ha arra gondol, egyetértek– e azzal, hogy nem ölte meg a feleségét, akkor a válaszom: igen. – És az ön férjét. – Persze, természetesen. – És aztán itt van ez a Frances Shaw. – Nem öltem meg Francest! – Csak az ördög ügyvédjét játszom itt, próbálom összerakni azt a fajta elméletet, amilyet ellenséges illető állíthat fel. Szerencsétlen egybeesésnek is tekinthető, hogy a férje szeretőjének a cégénél dolgozott. – Nem egybeesés volt – helyesbítettem. – És nem volt a szeretője. Azért dolgoztam ott, hogy ezt bebizonyítsam. Vagy hogy megtudjam az igazságot. – Úgy értem, igazából hogyan vihette véghez? – Mit? – Megölni két embert, azután baleset látszatát kelteni. – Azt hittem, Frances Shaw– ról beszél. – Nos, majd eljutok Frances Shaw– hoz is. Az autón gondolkodtam. Hogyan csinálna ilyesmit? Elrontaná a féket, ahogy a filmekben teszik? – Hogyan lehet a féket elrontani? – kérdeztem. – Egyébként hogyan működne ez a londoni forgalomban? 30– 40 mérföldes óránkénti sebesség mellett nem lehet két embert megölni. Legalábbis nem egyszerű. – Jól hangzik – helyeselt Ramsay. – Tehát mit gondol? Megszegtem a fogadalmamat, és ismét az eseményen gondolkodtam, ahogy korábban százszor is. – Már halottnak kellett lenniük. És az ember elviszi őket valami csöndes helyre... – Például Porton Waybe – fejezte be Ramsay. – Az tökéletes választás volna – mondtam. – Ahol a töltésnek vezetheti az autót, meggyújthatja, azután pedig leléphet. – Meggyőződve róla, hogy nem hagyott nyomot – vette át a szót Ramsay. – Vagy hogy semmit sem ejtett el. – Azt hiszi, otthagytam volna a sálamat, ha én követtem volna el a gyilkosságot?

– El sem hinné, mi mindent hagynak ott emberek gyilkosságok helyszínén. Műfogat. Falábat. Biztos vagyok abban, Ms. Falkner, hogy nem fog bekövetkezni, de ha bármikor is felkérnék rá, hogy védekezzen, akkor arra helyezném a hangsúlyt, hogy a bizonyíték otthagyása a helyszínen érvelés amellett, hogy nem volt ott. – De ott voltam. Később odamentem. – Frances Shaw esete nyilván egészen más. A helyszínen mindenütt, még a holttesten is fellelhetők voltak a jelenlét nyomai. – Ott dolgoztam, és kihúztam a testet. Nem voltam biztos abban, hogy halott. – Erre való a mentők személyzete – jegyezte meg Ramsay. – Újraélesztheti azokat is, akik a magához meg hozzám hasonló polgári egyének szemében tökéletesen halottaknak látszanak. – Halott volt. – Azt hiszem, ezt az érvelést már megerősítették. Nézetem szerint kétségtelen, hogy ott volt, bár elmenekült a helyszínről. De míg a férje és annak szeretője megölésére kétségtelen indítéka van, bár nem követhette el, addig Frances Shaw megölésére egyáltalán nincs indítéka, igaz? Hallgattam, mert nem tudtam, mit mondjak. Azon töprengtem, tud– e valamit, és arra vár– e, hogy ismét elkapjon. Ha volt valami terhelő bizonyíték, még terhelőbb bizonyíték, akkor jobb lett volna, ha én vezetem elő. És itt volt az ideje előrukkolni vele. Egy pillanatig azt gondoltam: Miért ne? Az volt az érzésem, valahogy minden bekerít, minden rosszul sül el. Akkor meg miért álljak ellen? Mi van, ha megvádolnak vele, elítélnek és bebörtönöznek? Mit számított mindez? De egyszerűen nem tehettem. Nem tudtam szavakba önteni. – Jól kijöttünk egymással – mondtam végül. – A barátjának tartott. Rosszul éreztem magam amiatt, hogy becsapom. El akartam neki mondani, de... – Tehát ragaszkodik a történetéhez, miszerint nem tudott a férje szeretőjéről, és nem volt gondja Frances Shaw– val... – Nem mondtam, hogy nem volt vele gondom. – Úgy értem, semmi olyasmi, ami erőszak indítéka lehetne. – Természetesen nem. – Bár azzal vádolja Frances férjét, hogy viszonya volt a maga férjének a szeretőjével. – Davidnek valóban viszonya volt Milenával, de Milena nem volt Greg szeretője. És ne feledje, David feleségének ugyancsak viszonya volt valakivel. – Hmm. – Megvakarta az orra tövét. – Ugye érti, miért vagyunk annyira összezavarodva? Az a baj, hogy minden csupa tagadás, azt kell igazolni, hogy valaki nem tudott valamit, hogy nem volt indíték. Én nem vagyok elég okos mindehhez. Kés vérrel és ujjlenyomatokkal. Lehetőleg a biztonsági kamera által rögzítve. Ezt kedvelem én. Körülnézett. – Új bútort is készít? – tudakolta. – Volt rá példa, úgymond passzióból. Drágább, mint a régi. Ramsay csalódottnak látszott. – Ezt sem engedhetem meg a fizetésemből. Maradok az Ikeá– nál. – Elhallgatott, aztán mintha eszébe jutott volna valami. – Nem folytatja többé a játékait, ugye? – Például mit? – Például hogy valaki másnak adja ki magát. – Nem. – Már elsőre sem volt vicces. – Van alibim. – Ja, igen. Úgy tűnik, meg kell vizsgálnunk. Beszéltem neki a szállításról Greg halálának a napján. Még a házba is átmentem, megkerestem az ügyvédi iroda nevét, azután felírtam neki a címet meg a telefonszámot.

– Saját maga ellenőrizheti. – Meg is teszem.

HARMINCADIK FEJEZET Amikor Ramsay főfelügyelő hétfőn reggel felkeresett, az egyáltalán nem hasonlított az előző látogatásához. Még a csöngetése is másmilyennek, erőszakosabbnak és kitartóbbnak hangzott. Egy fiatalabb munkatárs jön vele, rémesen nézett ki a csillogó, új egyenruhájában, mintha Ramsay– nek szüksége lett volna valakire, aki megóvja a legcsekélyebb flörtöléstől, szabálytalanságtól, különleges bánásmódtól. Nem volt egyetlen derűs megjegyzése sem. Ragaszkodott ahhoz, hogy a nappaliba menjünk, ahol illetlennek éreztem magam a büdös, poros munkaruhában. Mindennél rosszabb volt az arckifejezése: zárt, csaknem üveges szem, mintha korábban nem is találkoztunk volna, mintha csak az első benyomásra adna, ami pedig nem volt jó. Amikor teával kínáltam őket, belefogott a mondandójába, mintha nem is hallana. – Úgy gondoltam, talán érdekelni fogja. Elküldtünk egy rendőrt a Pike and Woodhead irodájába, hogy ellenőrizzük az alibijét. Sajnálatos módon nincs meg nekik a nyugta. Elhallgatott, és rám nézett, az arca továbbra is mozdulatlan és hajthatatlan volt, mintha valami indoklásra várna. – Sajnálom, hogy vesztegették az időt – mondtam. – Emlékszem, hogy aláírtam, bizonyára eldobták. – Nem, nem dobták el– válaszolta Ramsay.– Hanem valaki érte ment és elhozta, mielőtt odaértünk. – Ki? – Maga! Egy pillanatra elsötétült előttem a világ, a sötétségben kis aranypontocskák csillogtak, mint amikor véletlenül a napba nézünk. Le kellett ülnöm. Nem tudtam megszólalni. Amikor végre sikerült, óriási erőfeszítésembe került. – Miért mondja, hogy én voltam az? – Komolyan beszél? – kérdezte Ramsay. Elővette a jegyzetfüzetét. – A rendőrünk egy irodai ügyvezetővel beszélt a cégnél. Bizonyos Mr. Hatchcsel. Ellenőrizte az iratgyűjtőt, megtalálta a hiányzó papír helyét, ahová azt jegyezték fel, hogy Ms. Falkner vitte el. Maga. Egy szédítő pillanatig azon töprengtem, vajon lehetséges– e, hogy valóban elmentem az irodába, elkértem a nyugtát, és mindezt töröltem az emlékezetemből. Talán ilyen, ha az ember megőrül. Ez mindent megmagyarázna. Az elmém egy része tudott Greg hűtlenségéről, felelős volt más borzalmas dolgokért, és szellemi fal mögé rejtette őket. Hiszen hallottam már ilyenről. Emberekről, akiket megrázkódtatás én, és eltemették magukban, hogy ne kelljen szembenézniük a jelentőségével. Emberekről, akik bűncselekményt követtek el, elfeledkeztek róla, és őszintén elhitték, hogy ártatlanok. Szinte megkönnyebbülés lett volna beletörődni, de nem tettem. – Hol van? – szögezte nekem a kérdést Ramsay. – Nincs nálam – válaszoltam. – Nem én voltam. – Állj – utasított Ramsay. Feltartotta a jobb kezét, a mutató– és a hüvelykujja majdnem összeért, mintha láthatatlan gyufát tartana. – Ilyen közel, ilyen közel vagyok az azonnali letartóztatásához. Nem hiszem, Ms. Falkner, hogy felfogja, milyen bajban van. Az igazságszolgáltatás menetének akadályozása nem azonos azzal, mint amikor a piros emberke megjelenésekor átmegy az úttesten. A bírók nem szeretik az ilyesmit. Afféle árulásnak tekintik, és meglepően hosszú időre küldenek börtönbe embereket. Érti? – Nem én voltam – ismételtem. – Még szép, hogy maga volt az.

– Semmi lehetséges módon nincs értelme. Ha én lettem volna, miért beszéltem volna magának a cégről, miért adtam volna meg a címet, majd hoztam volna el a bizonyítékot, mielőtt maga odaér? – Mert nem igazolja az állítását. Egy pillanatig zavartan hallgattam. – De a bizonyítéktól való megszabadulás nem segít. Csak még tovább rontja a helyzetet. Miért tettem volna? És miért mondtam volna meg a nevemet, ha meg is teszem? Ramsay horkantása alig különbözött a nevetéstől, de azután elkomorult, és nyugodtan, megfontoltan szólalt meg. – Ha az esküdtszék tagjait tájékoztatják minden másról, amit elkövetett, akkor szerintem nem okoz nekik nehézséget eggyel több őrültség lenyelése. További két dolog következett még, mielőtt távoztak, és egyik sem volt túl kellemes. Ramsay azt mondta, hamarosan szabályos kihallgatásban lesz részem, ami azt jelenti, hogy fennáll a közeli őrizetbe vétel lehetősége, és hogy rendelkeznem kell jelen lévő ügyvéddel. Mormogott még valamit pszichológusi vizsgálatról is, és hogy ez lehet a legfőbb reményem. Indulni készültek, amikor zavartan és egyúttal szánalommal nézett rám. – Sajnáltam magát – mondta – , de nem könnyíti meg. Nem értem, miben töri a fejét. De rajta vagyunk az ügyén. Ne szórakozzon velünk. Amint elhúzott az autó, azonnal átöltöztem, elegáns ruhát vettem fel. Fél óra múlva a Pike and Woodhead irodájában voltam, amelynek egy kis utcáról, csaknem sikátorról nyílt a bejárata, közvetlenül a Lincoln’s Inn Fields mellett. Középkorú nő ült az ajtó közelében elhelyezett íróasztalnál. Megkérdeztem tőle, bent van– e bizonyos Mr. Hatch. – Darren? Igen, itt van valahol. Érdeklődtem, beszélhetnék– e vele, és pár perc múlva megjelent, nem a várakozásomnak megfelelő hajszálcsíkos öltönyben, hanem farmerban és Fred Perry trikóban. Amikor a széket szállítottam, nem találkoztam vele. A portán hagytam a bútort, aláírtam egy papin, eltettem a másolatot, és távoztam. – Ön foglalkozik a szállításokkal? – kérdeztem. – Hozott valamit? – Nem ma. Eleanor Falkner vagyok. Néhány héttel ezelőtt hoztam egy széket. Gyanakvó lett az arca. – Ma reggel itt járt miatta egy rendőr. – Azt akartam, hogy ellenőrizze. – Miért? – Amikor átadtam a széket, aláírtam egy nyugtát. Azt mondták, elvittem önöktől. De nem tettem. A fal előtt álló kartotékszekrényhez lépett, és kihúzta a felső fiókot. Kivett egy iratgyűjtőt, és átlapozta. – Minden beérkező és kimenő szállítmányról bizonylatunk van. Tessék. Itt egy megjegyzés: Ms. Falkner elvitte a nyugtát. – Mikor? – Tegnap lehetett. – Nem értem. Ki írta ezt? Közelebbről megvizsgálta a papírt. – Mintha az én írásom volna. – Én voltam tehát, aki elvittem a nyugtát? – Ez van ideírva. – És nem emlékszik a nőre, aki eljött érte? – Én főleg a szállítmányokkal foglalkozom. Naponta hússzal, harminccal, negyvennel. Ezért van szükségem a papírokra.

– De miért hagyja, hogy valaki így elvigyen egyet? – Mert nem volt fontos. A bizonylatok felkerülnek, azokat megőrizzük. Ez csak irodai holmi, tudja, tollak, fénymásoló, tinta. Pár havonta kidobjuk. – Tehát bárki besétálhat az utcáról, elkérheti a nyugtát, és odaadják neki? Ismét az iratgyűjtőre nézett. – Itt Ms. Falkner neve szerepel. – Igen, de... – Elhallgattam. Megértettem minden további erőfeszítés hiábavalóságát.

Nem sokkal nyolc után már részeg voltam. Délután felhívtam Gwent meg Maryt, üzeneteket hagytam nekik, és feltételeztem, hogy elfoglaltak, elutaztak vagy érthető okból unják, hogy üzenetet kapjanak tőlem. Hogy hírt kapjanak rólam. Hogy akár csak a létezésemről tudjanak. Később azonban Gwen hívott, és azt mondta, elvisznek valahová. A hatodik érzékem csalhatatlanul azt súgta, hogy beszéltek rólam, és a tudtom nélkül megszerveztek valamit. Azt válaszoltam, ez nagyon kedves tőlük, de hétfő este van, és megvan a maguk élete. Gwen szerint ez badarság volt. Vegyek fel valamit, nyolckor felszednek. Egy új spanyol bárba vittek el Camden Townba, ahol tapast ettünk és kis pohár száraz sherryt ittunk, azután újabb tapas és újabb sherry következett, majd a kedvenc italainkról kezdtünk társalogni. Valaki száraz Martinit mondott, amelyet Mary szerint citrommal, Gwen szerint pedig olajbogyóval kell felszolgálni. így aztán ittunk egyet citrommal, majd egy másikat olajbogyóval. Az én szavazatom döntötte el, melyik a győztes, a citromosat választottam, úgyhogy ünneplésképpen még egyet kellett belőle innunk. Pontosan ekkor, miközben pompásat kortyoltam a harmadik száraz Martinimből, érdeklődött Gwen a hogylétem felől. Még alkoholos kábulatomban is rájöttem, hogy az egész esti program erre ment ki. Bizonyára rémisztőén szánalmasnak hangzottak a mobiltelefonjukon hagyott üzeneteim, és nyilván úgy döntöttek, tenni kell valamit. – Jól vagyok – jelentettem ki. – Ugyan! – mondta Mary. – Nekünk ne handabandázz! Elgondolkodtam, azután (talán a gin hatására) új megvilágításban láttam a dolgokat. – Tényleg jól vagyok – bizonygattam. – Bizonyos értelemben véve. Valami nem stimmelt velem, de most más a helyzet. Most körülöttem van valami baj. Tudom, Özvegy Falkner kezd fárasztó lenni a megpróbáltatásokról szóló végtelen mesékkel, tehát a rövid változatot mondom el nektek. Nos, egészen lerövidítettem. A tőlem telhető tömörséggel vázoltam előttük az utóbbi napok eseményeit. A beszámoló végén Mary és Gwen riadt, zavart pillantást váltott. Kiittam az italomat. – Szóval mi értelme lett volna olyan alibivel előhozakodni a rendőrök felé, amelyről tudom, hogy nem igaz, azután eltüntetni a bizonyítékot, mielőtt ellenőrizhetik? Úgy értem, ennek mi értelme? Mivel magyaráznátok? Mindenki hallgatott. – Bizonyára valahogy összekavarodtak a dolgok – vélte Gwen. Ekkor már igencsak összpontosítanom kellett, hogy beszélni tudjak, hát még gondolkodni. – Egyfolytában ésszerű magyarázatokon töröm a fejem – mondtam – , de csak ésszerűtlenekkel állok elő. Például az jutott az eszembe, hátha egyikőtök odament, hogy ellenőrizze az alibi helyességét, nem találta rendben, és magával vitte, hogy megvédjen. De nem tennétek ilyet, ugye? – Persze hogy nem! – vágta rá Mary.

– Margaritát kellett volna innunk – szólt közbe Gwen. – A Martini túlságosan veszélyes. – Itt nem ihatsz Margaritát – világosítottam fel. – A Margarita mexikói. Megsértődne. – A Martini még külföldibb. Még inkább külföldi – javította ki magát Mary. Távoztunk a bárból, mert záráshoz készülődtek, a hideg levegő azonnal kitisztította a fejemet. Megöleltem a barátaimat, és köszönetét mondtam nekik. – Ugye, nem gondolod, hogy letartóztatnak? – kérdezte Gwen. – Nem tehetik. Valószínűleg. Szorosan magam köré húztam a kabátot, hogy védjen a Camden High Streeten süvítő széltől. Hirtelen derengeni kezdtek dolgok. – Nem tudom – válaszoltam. – Nem biztos, hogy minden klappol. Ha holtan találnának, és úgy nézne ki, hogy végeztem magammal, az elég magyarázat volna. A bánat sújtotta özvegy, a bűnösségét beismerő gyilkos, aki érezte, hogy szorul körülötte a hurok, és nem bírta tovább a feszültséget. Egy füst alatt három ügyben lezárhatnák az aktákat. De ha nem teljesen illeszkednek a darabok, ha nincs mindennek tökéletes értelme, nos... az élet zűrzavaros, nem igaz? De a rendőrségnek elég lenne. – Ellie! – rémüldözött Gwen. – Nem beszélhetsz így! Megláttam egy taxit, és felemeltem a kezemet, hogy leintsem. – Ha bármi történne velem – mondtam búcsúzóul – , akkor emlékezni fogtok arra, amit mondtam, ugye?

Kimerültén feküdtem le, de ideges voltam, járt az agyam, és tudtam, így nem lehet elaludni. Minden elképzelhető trükköt bevetettem annak érdekében, hogy megfeledkezzem az alvási szándékomról, aminek következtében egyszerűen csak elalhatok. Lazítottam, összpontosítottam, feltételezhetően alvásszerű, szabályos légzést mímeltem, behunytam a szememet. Azután kinyitottam, a sötétbe bámultam, és azt gondoltam: Ezt látják a vakok. Próbáltam valami unalmasra gondolni, próbáltam valami érdekesre gondolni. Azon töprengtem, régebben hogyan oldottam meg az elalvást. Hogyan lehet véghezvinni azt a cselekvést, amely nem cselekvés, hanem éppen elengedés? Az a gondolat foglalkoztatott, hogy az elalvásunkat ugyanúgy nem tudjuk megfigyelni, ahogy (feltehetőleg) a meghalásun kat sem tudjuk átélni. Az a gondolat kezdett gyökeret verni bennem, hogy elalvás előtt bizonyára beiktatunk egy korábbi elalvást, ahogy az orvostanhallgató elkábít a műtét előtt, hogy ne figyeljük meg magunkat elalvás közben. De erről sincs tudomásunk, tehát nyilván ezt is megelőzi még egy és még egy, tehát valójában soha nem lehet elaludni. Az öntudatlanságba torkolló kifárasztásomra tett zűrzavaros kísérletképpen képzeletbeli utazásra indultam, mintha valamire gondolni éppen olyan fárasztó volna, mint ugyanazt megtenni. Kisétáltam a házból, balra fordultam, azután ismét balra, és lementem a csatornához, a Camden Lockon át Primrose Hillig, azután ki a Regent’s Parkba, végig a Euston Roadon, majd visszafordultam, és a Somers Townon meg a Camden Townon át hazajutottam. Lázálomhoz hasonlított, eltekintve attól, hogy ébren voltam, és én irányítottam. Először igyekeztem egyszerű városi sétának tekinteni, később az a benyomásom támadt, hogy üldöznek, de nem láttam, ki van mögöttem, nem tudtam megmondani, egy vagy több ember követ– e, sőt azt sem, hogy ember– e vagy valami más. Mindössze ellenséges emberek jelenlétét éreztem. Hirtelen minden kétséget kizáróan tudtam, hogy képzeletbeli vándorlásom során nem vadásznak rám. Valamit kerestem, valamit követtem, és rájöttem, hogy te vagy az. Nemcsak kerestelek, hanem beszélni is kezdtem hozzád, és azon töprengtem, vajon van– e valami értelme számomra annak, hogy beszélek hozzád, vajon létezel– e az elmémen és a téged ismerők elméjén kívül. Létezik– e belőled valami valahol, valami sötétnél is sötétebb

sötétségben, amelyben fekszem? Ha nem hiszem, hogy ott vagy valahol, márpedig nem igazán hittem, akkor nincs értelme, hogy itt, a sötétben beszélek hozzád, és ismét „te” vagy, Greg, valami, ami elmúlt és halott. Hirtelen ellenállhatatlan kísértést éreztem arra, hogy ne csak az alvásnak, hanem a halálnak is átadjam magam, hogy a durva zajokat és az éles fényeket, az ütéseket, a fájdalmakat és az élet gyötrelmeit itt hagyjam az öntudatlanságért, a nemlétezésért, a veled való egyesülésért, azért, hogy veled legyek, vagy legalábbis osztozzam veled a nemlétben. Ahogy ott feküdtem, és a kinti zajokat hallgattam, az autók reflektorának mennyezetre vetődő fénysugarait néztem, úgy éreztem, szívességet tenne nekem az, aki megölne. Valószínűleg órákig feküdtem az ágyban békésen, egykedvű álmatlanságban, vártam, hogy egyre fényesebb legyen a függöny széle, azután rájöttem, hogy pont most vagyunk az év legrövidebb napján, és messze van még a nappal. Tapogatva keresgéltem az órámat az éjjeliszekrényen, közben felborítottam a lámpát. Épphogy elmúlt öt. Felkeltem, farmert, blúzt és pulóvert húztam, arra még egy vastagabb pulóvert is, csizmába bújtam, bolyhos sapkát és kabátot vettem magamra, azt a fajtát, amelyet halászhajón viselnek. Kiléptem a házból, és elindultam, nem arra, amerre az éber álmomban, hanem észak felé. Emlékszel rá, amikor nyáron késő éjjel sétáltunk a Hampstead Heathben? Olyan meleg volt, hogy trikóban lehettünk, és nem sötétedett be egészen. A Kite Hill tetejéről figyeltük a London keleti széle fölötti ragyogást az égen, és a City meg a Canary Wharf irodaházai még éjfél után is pazarló módon világítottak. Árnyakat és körvonalakat láttunk magunk körül, de nem éreztük őket fenyegetőnek. Ugyanúgy sétáltak, mint mi, sőt némelyikük önként vagy szükségből a csillagok alatt aludt. A Kentish Town Roadon haladva más gyalogosokat is láttam, az éjszakából ott maradt csavargókat vagy munkába igyekvő korai madarakat. Taxik, szállítóautók és személykocsik is jöttek– mentek, hiszen a forgalom soha nem áll le, jóformán alig hagy alább. De amikor ráfordultam a Heathre, ugyanazt a biztonságot éreztem, mint azon a nyáron. Még a bűnözők vagy az őrültek számára is túlságosan sötét és hideg volt, kivéve a hozzám hasonló őrülteket, akik a néhány hely egyikét keresik Londonban, ahová el lehet menekülni. Felsétáltam a dombon, hogy rálássak London távoli, megfoghatatlan és tündöklő fényeire, mintha fölötte röpülnék. Felfelé mentem, majd jobbra fordultam, és a holdfénnyel megvilágított ösvényeken mélyebben behatoltam a harasztosba, emlékezetből találtam meg az utakat, amelyeket azelőtt több tucatszor bejártam. Az éles kora reggeli levegő jólesett az arcomnak. Végül arra eszméltem, hogy körbevesznek a tölgyfák homályos csontvázai. Megálltam és hallgatóztam. Még a közlekedésnek a városban mindenütt hallható zümmögése sem ért el odáig. London közepén álltam, ugyanakkor az Angliával egyidős ősi erdőben voltam. Felnéztem az ágakra. Egyre jobban kivehetőn állnak ott, ahogy az ég feketéből szürkébe fordul? Közeledik a hajnal? Ezeken a téli reggeleken néha nem lehet tudni. Beszélni kezdtem hozzád, nem mintha azt gondoltam volna, hogy valamiképpen jelen vagy, az ágak között erre– arra fújó szélben, hanem azért, mert annak idején együtt voltunk azon a helyen, és valahogy hozzánk tartozott. Elmeséltem, hogyan alakult az életem, amióta elmentél. Beszéltem a különös viselkedésemről, az őrületemről, a veled szembeni gyanakvásomról, azután a beléd vetett hitemről. Hogy milyen nehéz volt, micsoda erőfeszítéseket tettem, és mennyire fel akartam adni. A hirtelen feltámadó szél megmozgatta a fölöttem lévő ágakat, és azon gondolkodtam, mit mondanál vajon, ha ott lennél, ugratnál– e vagy haragudnál rám, vagy mondanál valami bátorítót, vagy csak körém fonnád a karodat, és nem szólnál. Ezután beszéltem a különös történésekről, az eltűnt bizonyítékról. Tudom, mit mondtál volna erre. Mindig tudni akartad, hogyan működnek a dolgok. Amikor nem tudtad, kitaláltad. Egy alkalommal, amikor a hampsteadi vásárban jártunk, beszélgetésbe elegyedtél egy gyanús külsejű, tetovált férfival, aki az egyik körhintát üzemeltette, és megmutatta neked az alsó gépezetet és szerkezetet. És

ahogy mindezt elmondtam neked, rájöttem, hogy tudnom kell, még ha meg is halok abban a pillanatban, amikor megtudom. Nem számít, amíg tudom, amíg elmondhatom neked. Felnéztem az ágakra. Igen, valóban élesebben álltak a szürkülő ég előtt.

HARMINCEGYEDIK FEJEZET Fergusék nappalijában ültem a kanapén. Ruby születése óta Jemma első ízben ment el otthonról, hogy pár száz méternyi távolságban kávézzon egy barátjával, de egyheti távollétre való utasítást hagyott hátra, én pedig croissant– t meg frissen facsart narancslét vittem Fergusnek. Csecsemőruhák száradtak a radiátorokon, üdvözlőkártyák és virágok díszlettek minden szabad felületen, a sarokban babakocsi állt. Ruby mózeskosara a lábamnál feküdt, horgolt takarók lágy halmaival, de Rubyt az ölemben tartottam, puha fejecskéje a könyökhajlatomban, testének kis csomagja belém süppedt. Csukva volt a szeme, alvás közben minden légvétellel kissé pöffentett az ajka. Csak néztem ráncos öregasszonyarcát, szagoltam pézsmaillatú leheletét, középső ujjamon éreztem markának szorítását, mintha tudná, hogy bízhat bennem. Megzavart éjszakákról, apró körmöcskékről, szemszínről, születéskor keletkezett kis piros foltokról, az orra formájáról, a fülkagylójáról és a pisze orráról beszélgettünk. – Kire hasonlít? – kérdezte Fergus. – Nem rád – mondtam a kislány vonásait kémlelve. – Az orra és a szája Jemmáé. – Mindenki ezt mondja. – Talán az álla a tiéd – tettem hozzá bizonytalanul, mert éreztem, hogy Fergus szeretné, ha megjelölnék valami hasonlóságot. – Nem. Jemma apjának az állát örökölte – közölte. Rámosolyogtam: kedves Fergus, Greg legjobb barátja, a keresztlányom apja. – Pont erre volt szükségem – mondtam. – Jól érzed magad, Ellie? Nem is tudom, olyan elgondolkodónak látszol. Kicsit levertnek is. – Nem szándékosan. Minden rendben, Fergus. Csak fáradt vagyok. Nem aludtam túl jól. Igazából azért jöttem, hogy elmondjam, azt hiszem, egy időre elmegyek. Kissé őrült voltam mostanában, igaz? Most már békésebb vagyok. – Valóban? – Úgy érzem. Tudod, a bánat állomásai. – Ha bármit tehetek... – Már megtetted. – Micsoda rettenetes időszak volt ez neked! Rámosolyogtam, azután a karomban tartott csecsemőre néztem. – Új fény világít minden sötétségben. Új élet a halottak között.

Hamarosan ismét besötétedik. Milyen sok sötétség és milyen kevés fény. Gwenhez mentem, beengedett. Dániel is ott volt, Gwen csíkos kötényét viselte, és lisztben fürdött. – Úgy döntött, tésztát készít – magyarázta Gwen büszkén. Dániel mutatta az utat a konyhába. Liszt borította a padlót, a munkalapokat és az asztalt. Tésztától ragacsos tálak tornyosultak a mosogatóban. Két nagy fazék víz forrt a tűzhelyen, gőzzel töltötte meg a helyiséget. – Velünk eszel? – kérdezte Gwen. – Nem hiszem. De biztos vagyok benne, hogy pazar lesz. – Legalább igyál egy csésze teát. – Egy csészével, azután mennem kell.

– Dolgod van? – A fejemben. Dániel felkapott egy tésztadarabot, és a forrásban lévő vízbe dobta. – Szükséged van mostanában az autódra, Gwen? – Tudtommal nincs. Ha egy mód van rá, nem használom. Hétről hétre ott áll. Azon gondolkodom, eladom. – Ha mégis kellene neki, használhatja helyette az enyémet jegyezte meg Dániel, miközben újabb csíkot dobott a fazékba, és hátraugrott, amikor kifröccsent belőle a víz.– Nem pont úgy néz ki, ahogy elképzeltem. Szétmállik a tészta. – Kölcsönkérhetem? Bármilyen autó vezetéséhez érvényes a biztosításom. Arra gondoltam, elmegyek. – Hová? – Nem tudom. Csak pár napra. – De hiszen karácsony van. – Pontosan. – Ne menj el egyedül. Gyere ide, maradj velünk, Ellie! – Gwen közel állt a síráshoz. – Igazán kedves tőled, de most rögtön el kell mennem. Nem hosszú időre. Biztos vagyok benne, hogy érted. – Feltéve, hogy tudod, mindig... – Tudom. Mindig is tudtam. – Természetesen elviheted az autót. Akár most. – Tényleg? – Persze. – Nagyon fogok rá vigyázni.

Hazamentem Gwen autójával, leállítottam a kapu előtt, azután bementem. Olyan üres volt, olyan csöndes, olyan örömtelen. Helyiségről helyiségre járkáltam, kézbe vettem tárgyakat, letettem őket, végighúztam az ujjamat a polcokon, hogy összeszedjem a port. Talán elköltözöm. Miután visszajövök valahonnan, ahová elmegyek, meghirdetem a házat. Magálltam a hűvös nappaliban, ahol behúztam a függönyt. Úgy döntöttem, begyújtok, hogy derűsebbé tegyem. A kosárban már volt gyújtós, fa és néhány szorosan összegyűrt papír. Rászoktunk, hogy használt borítékokat használjunk, fölösleges leveleket, papírfecniket. Greg adatlopást emlegetett, és azt mondta, ez jobb, mint iratmegsemmisítőt venni. Hoztam egy adag szenet a pajtából, azután munkához láttam, bár azelőtt ritkán gyújtottam be: ez mindig Greg feladata volt. Én főztem, ő rakott tüzet. Számos házi készítésű alágyújtóst tettem a rostélyra. Azután sátorformában elrendeztem fölé az aprófát, majd gyufát gyújtottam, és az egyik papírsodrathoz tartottam a lángot. A száraz gyújtóson hamar életre kapott a tűz, és azonnal éreztem az arcomon vigasztaló melegét. Elhelyezkedtem előtte törökülésben, és kezdtem a lángokba dobálni a kis gyűrött papírokat, figyeltem, ahogy elemésztődnek. Némelyiket kitekertem és elolvastam. A fél évvel korábbi újságokban közölt cikkek akkor a legérdekesebbek, amikor éppen tűzre akarjuk vetni őket. A legtöbb papír haszontalan boríték meg kölcsönt kínáló vagy valami versenyen elért győzelemről szóló levél volt. Lesújtó volt belegondolni, hogy ez a mindannyiunkat körülvevő szemét volt Greg hétköznapi életének a házban maradt utolsó nyoma. Éppen a következőt akartam a lángokba dobni, amikor valami megütötte a szememet. Csak a papír szélére firkantott kézírás töredéke volt, de ismerősnek tűnt, és nem jöttem rá, miért. Kicsavartam és kisimítottam a papírt.

Az irodai fejléces lap volt, Foreman és Manning ügyvédek, és ez állt fölötte a nő díszített, kalligrafikus írásával: Telefonálni fogok ez ügyben, Milena Livingstone. A fejléc alá másfajta tintával újból és újból leírták a nevet: Marjorie Stutton, Marjorie Stutton, Marjorie Stutton... Körülbelül húsz aláírás szerepelt a lapon. A földön ültem, két kézzel fogtam a papírt, és csak bámultam. Mit jelent mindez? Az üzenet Milena kézírásával íródott. Efelől nem volt kétségem. Az irodában töltött napok után úgy ismertem, mint a magamét. A papír Greg irodájából származott, rajta Milena neve. Egész idő alatt ezt kerestem, az összefüggést. És most még jobban összezavarodtam, mint valaha. Miért írták újból és újból a papírra Marjorie Stutton nevét? És mit keres itt? Próbáltam visszaemlékezni. Olyan erősen gondolkodtam, hogy fájt. Megnéztem az egyik újságot. Greg halálának napján kelt. Igen, ez az. A papírok a takarításból származtak, amelyet közvetlenül azt megelőzően végezetem, hogy kopogtak, pont azelőtt, mielőtt megváltozott az életem. Azon a napon, amikor meghalt, a kezemben volt az összefüggés Greg és Milena között, talán még élt is akkor. Mielőtt Marjorie Stuttonról hallottam volna, mielőtt Milenáról hallottam volna, vagy ismertem volna a kézírását. Lenéztem a gyűrött lapra. Hirtelen sérülékenynek láttam, mintha szétporladna, és örökre elveszne az összefüggés. Megkerestem a számát, és tárcsáztam. Zavarba jött, hogy ismét hall felőlem. Azt mondta, mindent elmondott már, amire emlékszik. – Ismert egy Milena Livingstone nevű nőt? – Nem – vágta rá határozottan. – Biztos benne? – kérdeztem rá. – Talán elfelejtette. – Vicces, idegen hangzású név – mondta. – Emlékeznék rá. Beszéltem neki a papírról, amelyet találtam. – Az ön aláírásai azok? – Nem látom mindennek a jelentőségét. – Kissé türelmetlen volt a hangja. Úgy éreztem, mintha kicsi gyerekkel beszélnék, akinek lankad a figyelme. – Azt hiszem, nagyon fontos. Elviszem a papírt a rendőrségre. Talán érdeklődni fognak önnél felőle. – Egészen biztos, hogy semmiféle papírra nem írtam fel így a nevemet. – Pontosan mit csinált önnek Greg cége... Úgy értem, mit csináltak önnek a Foreman és Manning cégnél? – Nem vagyok biztos abban, hogy ez önre tartozik, kedvesem. – Feltételezésem szerint ők kezelik a számláját. – A férjem halála óta... – kezdte. – Ó, részvétem. – Tizenkét, majdnem tizenhárom éve történt. Ok tartják kézben helyettem a pénzügyeket, azokat a dolgokat, amelyeket a férjem szokott intézni. Én magam nem értek hozzá. – De kell lennie valaminek e mögött a papír mögött – erősködtem. – Kapcsolatban kell állnia azzal, ami miatt Greg találkozni akart önnel. – Nem tudom, mire céloz – mondta. – Volt valami baja a céggel? Nem viselkedtek valahogy furcsán a munkatársak? Volt velük gondja? Panasza? – Nem, nem volt. Tényleg nem, Ms. Falkner, nem tudom, miről beszél. – De kell lennie valaminek! – fakadtam ki kétségbeesetten. – Megtaláltam ezt a papírlapot, amelyet Greg sürgősen meg akart önnek mutatni, pont akkor, amikor meghalt. Próbáljon gondolkodni! – Sajnálom, nem segíthetek többet. – De nem érti... – Rájöttem, hogy süket a vonal. El sem akartam hinni. Tényleg letette a kagylót.

Mintha álmodnék, úgy mentem ki a konyhába. Az asztalra fektettem a papírt. Vizet forraltam, kávét készítettem, és úgy meredtem a lapra, mintha matematikai feladvány volna rajta, amely felfedi a választ, ha elég erősen gondolkodom rajta. Ezek az aláírások. Tudtam, hogy láttam már hasonlót, de nem jutott eszembe, hol. Mintha egy történet darabja volna, én pedig próbálnám összeállítani. Telefonálni fogok ez ügyben, Milena Livingstone. Neked? Gregnek? Milena felhívja Greget? Greg felhívja Marjorie Stuttont? Greg látott valamit az üzenetben, amit én nem látok? Milena mondott neki valamit? A kávésbögrére néztem. Üres volt. Újból megtöltöttem. Most nem számított. Elviszem Ramsay– nek. Végre megvan az összefüggés, amelyet kerestem. Foglalkozhatnak vele a szakemberek. Kerestem egy használt borítékot, és belecsúsztattam a papírlapot. A válltáskámba tettem a borítékot. Miközben kabátba bújtam, csöngettek. Joe volt az. Zavartnak látszhattam. Mosolygott. – Mit keresel itt? – Aggódtam érted – válaszolta. – Mindenki aggódik értem. Jól vagyok. – Az egyik ügyfelünk telefonált az irodába. Izgatott. Azt mondta, felhívta egy nő, aki furcsa kérdéseket tett fel neki. – Marjorie Stutton. De nem kell miattam aggódnod – nyugtattam meg, miközben becsaptam magam mögött az ajtót, és Gwen kocsija felé indultam. – Éppen indulóban voltam. – Abból, ahogy a nő beszélt, arra gondoltam, amolyan összeomlás előtt állsz. Egyébként nem zaklatnál így idős hölgyeket. – Tudnom kell bizonyos dolgokat. – Miféle dolgokat? Kinyitottam az autó zárját. – Semmit sem mondhatok. Mennem kell. A szokásos rendőrségi látogatásaim egyikére. – Akarod, hogy veled menjek? – Nem, nem akarom – mondtam, majd helyesbítettem. – Köszönöm, nem kérem. – Legalább kitennél az őrsnél? Elküldtem a taxit. – Persze. Feltéve, hogy viselkedsz. Miközben elindultam, szinte számítottam rá, hogy Joe a térdemre teszi a kezét. – Miért mész hozzájuk? Beszéltem neki a papírról meg arról, hol találtam. – Nem csak egy darab papír az? – kérdezte. – Egy darab papír Greg irodájából Milena Livingstone kézírásával. – Mit jelent mindez? – Nem tudom. De úgy látszik, mintha az a dolog volna, amit kerestem. Néhány percig csöndben haladtunk, azután arra gondoltam, azt fogja javasolni, menjünk más útvonalon. Perceken át továbbra sem beszéltünk. – Amott kitehetlek. – Talán haszontalan, de miért nem megyünk vissza az irodába? Átnézhetnénk Mrs. Stutton dossziéját, hátha találunk valami iratot, ami utal valamire. – Rendben van. – Nem nagy kitérő neked – tette hozzá. – Nem. – Legalább megtudod. – Ez minden, amit akarok. Az egész homály és sötétség kellős közepette jóformán most először éreztem, hogy tisztán látok. Az iroda nem jó neki. Ha mást javasol, tudni fogom. Megálltunk egy lámpánál. – Van egy rövidebb útvonal is – szólalt meg. – Majd irányítalak.

– Rendben. – Amott fordulj balra. Elindítottam az autót, és amint mozgásba jött, rángatózni kezdett és lefulladt. – Elnézést – magyarázkodtam. – Tizenhét éves korom óta nem fordult elő velem. – Átvehetem a vezetést – ajánlotta. – Jól vagyok. Szinte kábultan vezettem, mintha valaki más csinálná, én pedig csak fuvaroztatnám magam, és kíváncsian nézelődnék. Járókelőket láttam a járdán, és úgy tűnt, mások, mint én, mintha másik világból való látogató volnék, és hamarosan távoznom kellene. Joe– ra pillantottam, aki ugyancsak ide– oda tekingetett. Az arcát dörzsölgette. Fáradtnak látszott. Jobban mondva kimerültnek. Miért nem láttam mindezt korábban? Teljesen lekötött a rossz irányban való keresgélés. Nem féltem. Békés voltam. Tudni akartam, és utána már semmi sem számított. – Fordulj balra. A második utcánál balra. Vicces. Bárhol legyünk is Londonban, bármilyen nagy is a forgalom, mindössze egy– két perc alatt sivár, elhagyatott helyhez juthatunk. Egy napon csinos lakások fognak állni itt, de még nem épültek meg. Egy kanyar balra, egy jobbra, és máris néptelen irodaépületek között jártunk. Láttam egy szőnyeggyár cégtábláját, csaknem tönkretette a graffiti. Az út végén újabb raktárépület állt. Egyetlen autó és egyetlen gyalogos sem volt látható. – A francba! – kiáltott fel Joe. – Zsákutca. Eltévesztettem. Meg kell fordulnod. Jobb, ha lehúzódsz. – Rövidebb út – jegyeztem meg, és megállítottam az autót. Tehát ez volt az. Erre ment ki az egész. Minden út itt találkozik. Minden történet itt ér véget. A tarkómon éreztem Joe puha, kedveskedő érintését. – Porton Way– re emlékeztet – mondtam. – Mi az? – Hiszen tudod. Ahol megölték Greget. Nem tudom. És ekkor eszembe jutott, hol láttam azokat az aláírásokat. – Kiskoromban volt egy játékom – meséltem. – A barátommal leírtuk egymás nevét, lemásoltuk egymás aláírását. Sokra mehettél Marjorie Stutton kézjegyével. Lefogadom, nem az a fajta, aki nagyon alaposan ellenőrzi a számláit. Te voltál az, ugye? Joe megkövültén nézett rám. Éreztem, hogy a keze, nem csak az ujjhegye, hozzáér a nyakszirtemhez. – Milena pedig – folytattam – megszimatolta a gyöngeséget, valamit, amit felhasználhat. Meglátta, felkapta, és amikor Frances miatt dobtad, akkor bevetette. Nem csoda, hogy ki akartál helyettem takarítani. Meg kellett találnod. Kétségbeesett lehettél. És amikor Frances rájött, márpedig bizonyára úgy kellett történnie, máskülönben miért ölted volna meg... harmadszor már könnyebben ment, ugye? Joe rám bámult, de nem szólt. – Csak tudni akartam – mondtam. – Most tehát tudod – közölte halkan. – Szóval ez következik? Szegény Ellie. Nem tudta elviselni. Nem tudott a férje nélkül élni. Csakhogy van egy bökkenő. – Micsoda? – kérdezte Joe. – Az, hogy nekem mindegy – mondtam, azzal padlóig nyomtam a gázt, hogy felvisított a gumi, és az autó előrelendült. Ezúttal nem fulladt le. Kiáltást hallottam, de nem értettem, mit mond. Egyébként is álmodtam, itt voltam az autóban azzal a férfival, akiben Greg addig bízott és akit addig

szeretett, amíg többé már nem bízhatott benne. Hatvan kilométer per óra. Nyolcvan kilométer per óra. Száz kilométer per óra. Leröpültünk az útról. Ordítást hallottam, és nem tudtam, vajon Joe kiáltott– e rémületében, vagy valami a fejemben, vagy a gumi az egyenetlen talajon, és egy pillanatra eszembe jutott, hogy ez Gwen autója, én pedig összetöröm, azután már nem volt gyors és hangos és erőszakos, hanem lassú, csöndes, békés. És többé nem volt tél, sötétségtől megrövidült nappal és jég; meleg volt. Nyári délután, üde, szelíd és tiszta, az a fajta, amelyik olyan, mint az áldás, csupa virágzás és madárdal. És végre – ó, milyen régóta vártam már! – felém sétált a fűben, széles mosollyal az arcán, azon a kedves, ismerős arcán. A mosollyal, amelyet csak nekem tartogatott. Annyira hiányoztál, mondtam, akartam mondani. Olyan szörnyen hiányoztál. És azt akartam mondani jól tettem? Büszke vagy rám? És szeretlek, annyira szeretlek! Soha el nem múlón szeretlek! Végre átölelt, beburkolt az állhatatos melegébe. És végre becsukhattam a szememet, és megnyugodhattam, mert a végére értem, megérkeztem.

HARMINCKETTEDIK FEJEZET Nem volt jó érzés halottnak lenni, nem ilyennek kellett volna lennie. Bizonyos porcikáim fájtak, más porcikáim ragadtak, megint mások különféle irányokba görbültek, és valami volt az arcomon, és szünet nélkül, kitartóan hallatszott valami elektromos zaj. Minden homályos és távoli volt, és még homályosabbá vált. Kívülre kerültem, onnan éreztem valamit, valamik voltak a közelemben, kezek rajtam, hangok. Durván megfogtak. Hát nem tudják, milyen törékeny vagyok? Hogy belül összetörtem? Tiltakozni próbáltam, hogy egyedül akarok maradni, hogy alhassak, de valamit a számba erőltettek, és nem tudtam beszélni. Hideg levegőt éreztem a bőrömön, és ekkor ismét belül voltam, taszigálást éreztem. Valamit a fülembe ordítottak, amit nem ismertem fel, azután mégiscsak felismertem. A nevem volt az. Honnan tudják? Azután félelem vagy megbánás nélkül sötétségbe süllyedtem. Nem aludtam, hanem álomtalan, gondolattalan nemlétbe merültem. Ebből a nemlétezésből nem ébredtem fel. Fokozatosan lázas félálomszerű létezésben találtam magam, amelyben néha pislákoló és fel– fellobbanó arcokat láttam magam körül, mintha gyertyalángok volnának. Némelyik ismerős volt: Mary, Fergus, Gwen. Próbáltam bocsánatot kérni az autó miatt, de tele volt a szám, és nem jöttek a szavak. Egyszer arra nyitottam ki a szememet, hogy rendőrt látok magam fölé hajolni. Erősen igyekeztem nevet rakni az arc mellé. Ramsay. Először nem voltam benne biztos, hogy valóságos– e. Valamit motyogtam neki, és amikor elment, nem emlékeztem rá, mit mondtam. Az jelezte az életbe, a valóságba való fokozatos visszatérésemet, hogy jóformán az egész testem fájni kezdett. Ebben az időszakban, amikor alig tudtam különbséget tenni nappal és éjszaka között, alvás és ébrenlét között, bejött egy orvos, leült az ágyam mellé, és lassan, türelmesen beszélni kezdett hozzám. Törésekről meg bordasérülésről mesélt, és kilyukadt lépről, meg műtétekről és fokozatos felépülésről, türelemről, elhatározásról. Amikor befejezte, csöndben maradt, mintha arra várna, hogy kérdezzek. Minden erőmet összeszedtem. – Joe – nyögtem ki. – Tessék? – kérdezte az orvos. – Az autóban. Szakszerűen szomorú kifejezést öltött az arca. Arról kezdett beszélni, milyen keményen igyekeztek őt újraéleszteni, és sajnos mennyire nem sikerült nekik, és hogy megvárták, amíg eléggé felerősödöm a megrázkódtatás elviseléséhez. Egyik reggel első ízben éreztem, hogy valóban felébredtem, és nem ragadtam meg valahol az öntudatlanság szélén. Odébb, az ablak mellett állt egy férfi, éppen kinézett. A ragyogó ég előtt csak a körvonalát láttam. Amikor megfordult, és kiderült, hogy Silvio az, beleszédültem és belefáradtam a meglepetésbe. – Elképesztő a kilátás. – Mit keres itt? – kérdeztem. Odajött az ágyhoz. – Virággal érkeztem, de nem engedték behozni. Úgy vélik, kockázatos volna. Nem tudom, vajon azért– e, mert betegséget terjeszt, vagy azért, mert a nővérek nem akarnak vele foglalkozni. Vagy csak haza akarják vinni maguknak. – Köszönöm, hogy gondolt rá. – Odaadtam nekik, azután elmentem a sarokra, és áfonyát meg epret vettem. Nem tudom, szereti– e az ilyesmit. – Szeretem. – Majd kiteszem őket valamire. – Felemelte a fedőt az ágy melletti asztalon álló tányérról. – Mi ez?

– Azt hiszem, az ebédem. – Szürke iszap. – Hal van alatta. Éreztem a súlyát az ágyon, ahogy leült a szélére, és megkínált az áfonyával. Elvettem pár szemet, a számba tettem, és rágtam, éreztem, hogy megreped a nyelvemen. – Finom – dicsértem meg. – Egészséges – mondta Silvio. – Valaki azt mondta, hogy ha mindennap megeszünk egy maréknyit, akkor nem leszünk rákosak. És más bajunk sem lesz. – Tudna vizet adni? Arrafelé van egy kancsó. Műanyag bögrébe töltötte. Ittam néhány kortyot. Meleg volt, állottnak éreztem. Azért így is megittam, és visszaadtam a bögrét Silviónak. – Mindent tud? – kérdezte Silvio. – Semmit sem tudok. – De a pasasról tud, aki magával volt az autóban? – Meghalt. – A rendőrök azt mondták, szerencséje van, hogy túlélte. Ez állt az újságban. Láttam egy fényképet az autóról. Nem tudom, hogyan mászott ki belőle. – Nem másztam ki belőle. Honnan tudta meg, hol vagyok? – Csak azt csináltam, amit maga. Nyomoztam. – Én semmiféle nyomozást nem végeztem – tiltakoztam. – Leginkább véletlenül bukkantam rá dolgokra. – Maga olyan, mint azok a női tudósok. – Fogalmam sincs róla, miről beszél. – Tudománytörténetet tanultam az iskolában. Vannak ezek a női tudósok, elvégzik az összes kutatást meg fontos kísérletezést, azután megjelennek a pasasok, és odateszik a végső felfedezést, és övék a dicsőség. – Miféle felfedezést? – Mindenhová elment, mindenütt felkavarta a dolgokat, bajt okozott. – így is mondhatja. És magával mi van? – Velem? – Jól van? Zavarba jött; elpirult, és félrefordult, hogy ismét a kilátást bámulja. – Aha. Azt hiszem. – Sajnálom a történteket. – Köszönöm – motyogta. – Egyen áfonyát. Néhányat a szájába dobott. Egy felrepedt az ajkán, sötét foltot hagyott rajta. Tíz év körülinek látszott, dühösnek, szégyenlősnek és összezavarodottnak. Milena határozottan rányomta a bélyegét a világra, amelyet maga mögött hagyott. Ramsay detektív– főfelügyelő még egyszer meglátogatott. – Szerencséje volt, hogy túlélte az ütközést – jegyezte meg. – Én is ezt hallottam. – A maga biztonsági öve be volt kötve – magyarázta – , Mr. Foremané viszont nem. Gyanítom, ez így igazságos. – Örülök neki, hogy van valahol igazság. Tehát véget ért a nyomozás? – Többé– kevésbé. Rávettem magam a gondolkodásra. Lassan forgott az agyam. – Bizonyára volt segítője – véltem. – Ki hozta el a bizonylatot az ügyvédi irodából? A nő, aki a nevemben járt ott. Tania volt, ugye? – Kihallgattuk Miss Lucast.

– Bevallotta? – Hogy bevallotta– e? Elismerte, hogy elvégzett bizonyos feladatokat a férfi megbízásából. – Bűnös feladatokat. – Azt állítja, bizonyára félreértés történt. – Nagy túróst! Tudja, lefeküdtek egymással. Ramsay köhintett. – Erre nincs bizonyítékom – mondta – , nem mintha lényeges volna. Talán csak annyira, hogy érzékeltetné, mennyire a férfi rabja volt. – A rabja? – csodálkoztam. – Úgy érti, Tania gyönge nő? Vagyis nem fogják gyilkosságban való bűnrészességgel, az eljárás akadályozásával vádolni? – Van vádiratunk, de nem vagyunk biztosak abban, hogy elítélik. – És mi a helyzet a céggel? – Intézkedés alatt áll, kivizsgálják a szabálytalanságokat. – Úgy érti Joe lopott az ügyfeleitől. Hogy nyakig benne volt. – Felmerült a gyanú – mondta Ramsay. – És Tania feltehetően erről sem tudott. Ramsay válasz helyett vállat vont. volt a válasza. – Úgy sejtem, azt legalább elhiszik, hogy Joe ölte meg F rancest. – Igen, ezt elhisszük. Feltételezésünk szerint Mrs. Shaw tudta, vagy legalább is gyanította, mit csinált a férfi, és le akarta leplezni. – Ez logikusan hangzik. – Eszembe jutott Frances zaklatottsága, bűntudata, meg hogy kis híján bevallotta nekem. Ha megtette volna, most nem kellene halottnak lennie. – Nyilvánvalóan bajban volt. Ramsay egy percig komoran nézett rám, azután az ablak felé fordult. Zilált tollazatú galamb ült az üveg túloldalán, mélyen ülő apró szemmel befelé kémlelt. – Mi van Greg és Milena halálával? – kérdeztem. – Elhiszi, hogy őket is Joe ölte meg? – Újból megnyitottuk az ügyet. – Nem úgy hangzik, mintha kifejezetten hálás volna érte. – Ön meglehetősen vegyes szerepet játszott a vizsgálatban – mondta Ramsay – , de kellő időben... – Erre utalt, amikor azt mondta, hogy nem zárult le teljesen a nyomozás? – Ezt mondtam? – Azt mondta, többé– kevésbé. Fondorlatosán, feszengve hallgatott. – Amikor a baleset történt, vagy kevéssel előtte ön kifejtette a gyanúját azzal kapcsolatban, hogy milyen szerepet játszott az ügyben Mr. Foreman. Hirtelen fenyegetést éreztem. – Mire gondol? – Azt próbálom megfogalmazni, Ms. Falkner– mondta Ramsay lassan, megfontoltan, mintha gyerekkel beszélne – , hogy feltételezésem szerint ön gyanakodott Mr. Foremanre, ő pedig rájött erre a gyanúra, és úgymond dulakodtak, miközben ön vezetett. Talán Mr. Foreman megpróbálta magához ragadni a kormányzást. Ön pedig balesetet okozott. Véletlenül. Egy pillanatig elgondolkodtam. – Nem emlékszem – mondtam azután. – Semmire sem emlékszem a balesettel kapcsolatban. Tökéletes homály fedi. így rendben van? – Igen – nyugtázta Ramsay főfelügyelő. – Megteszi.

HARMINCHARMADIK FEJEZET Két kézzel fogtam a dobozt, úgy mentem Fergusékhez. Korán volt, szelíd hajnal hasadt a háztetők fölött. Még itt, London utcáin is madarak éneke vett körül. Abban a reggeli órában mintha feltekerték volna a hangerőt. Fekete rigót láttam egy faágon, lüktetett a torka. Fergus már várt. Ajtót nyitott, még mielőtt kopogtam volna, és kilépve üdvözölt, arcon csókolt, rám mosolygott. – Készen vagy? – kérdeztem. – Készen vagyok. Nem beszéltünk. Körülbelül húsz perc múlva letértünk az útról, és beléptünk a harasztosba, a néptelen ösvényeken folytattuk utunkat a vadonba. Többé nem láttuk a halvány derengésben tündöklő városi fényeket, nem hallottuk az autók zaját. Eszembe jutott az a másik hajnal, amikor ott jártam: akkor tél volt, egyedül jöttem, hogy Greghez szóljak. Egy tölgyfa ágai alatt megállva Fergushez fordultam. – Valahogy így kezdődött – mondtam. – Megszólalt az ébresztőóra, felébredt, és átnyúlt fölöttem az ágyon, hogy lenyomja, azután szájon csókolt, és ezt mondta: Jó reggelt, tündérem, szépet álmodtál?, én pedig összefüggéstelenül motyogtam valamit válaszképpen, de nem értette a szavakat. Felkelt, belebújt a köntösébe, hagyta, hogy még álomba merüljek. Lement, teát készített mindkettőnknek, az enyémet felhozta a csíkos bögrémben: mindig ezt tette, minden reggel. Figyelte, ahogy nagy nehezen felülök, kicsit mulatott is rajtam. Azután gyorsan lezuhanyozott. A víz alatt hangosan énekelt, az elfeledett szövegrészek helyett dúdolt. A Longand WindingRoad volt az. – A reggelek mindig rohanósak voltak kissé, az a reggel sem volt más. Felöltözött, fogat mosott, borotválkozással nem foglalkozott, azután lement, utánamentem, de még nem öltöztem fel. Nem volt ideje igazi reggelizésre. Sürgött– forgott, kávét készített, felolvasott ezt– azt a szalagcímekből, megkeresett egy irattartót, amelyre szüksége volt. Azután megérkezett a posta. Hallottuk a padlón koppanni, odament, hogy összeszedje. Állva nézte meg, a reklámokat az asztalra lökte. Kinyitotta a Marjorie Stutton aláírásait, jobban mondva a Joe által gyakorolt változatait tartalmazó borítékot. Elolvasta Milena Livingstone odavetett üzenetét. Nem értette, mi az, amit néz, de összezavarodott. A többi kiselejtezett küldeménnyel együtt az asztalra dobta a papírlapot, mert késésben volt, és sietett. Amikor utoljára láttam, kissé égett pirítós volt a szájában, kifelé igyekezett az ajtón, egyik kezében kulcsok, másikban aktatáska. – Autóval ment, kilenc körül ért az irodába. Készített magának és Taniának egy csésze kávét, azután átnézte a postáját meg az e– mailjeit, meg is válaszolta őket. Joe nem volt ott, megüzente Taniával, hogy ügyfélhez megy. Azután megérkeztél te, hogy segíts az új szoftver telepítésében. Greg az asztalán ült, kalimpált a lábával, és a lombikbébi– kezelésről mesélt, amely előtt álltam. Azt mondta, biztos benne, hogy végül minden rendben lesz. Mindig derülátó volt, igaz? Azután találkozott az egyik ügyfelével, Angela Crewe– val, aki bizonyos összeget letétbe akart helyezni az unokája részére. Utána elintézett öt telefonhívást, újabb csésze kávét ivott, és megevett két omlós kekszet, amely a kedvence volt. A napraforgós tetejű kekszes dobozban tartotta. – Veled ebédelt a kis olasz helyen egysaroknyira az irodától, kagylós spagettit rendelt, nem ette meg mindet, és egy pohár csapvizet ivott, mert úgy döntött, a palackozott víz nem rendes dolog. Talán beszélt neked erről. – Igen, beszélt – mondta Fergus. – Más alkalmakkor a futásról is beszélgettetek, összehasonlítottátok az időiteket. Folytattad a munkát, ő pedig az irodájába ment, és becsapta az ajtót. Csöngött a telefon, Milena volt az. Érdeklődött, megkapta– e a postával az oldalt az aláírásokkal, ő pedig azt válaszolta, igen,

megkapta. Mire Milena közölte, biztosra vette, hogy a Greghez hasonlóan értelmes ember nyilván érti a célzást, Greg pedig éles hangon azt felelte, nem foglalkozik gyanúsítgatásokkal meg célzásokkal, és letette a kagylót. – Ez mind igaz? – kérdezte Fergus. Eleredt az eső, kellemesnek éreztem a hideg csöppeket az arcomon. – Majdnem mind – válaszoltam. – Egy része nem történhetett másként. A többit én mesélem magamnak az éjszaka közepén. – Miután letette a telefont, egy darabig tűnődve üldögélt. Azután Joe irodájába ment, hogy megkérdezze tőle a dolgot, de Joe még nem volt ott, és a mobilját sem vette fel. így aztán Greg elővette Marjorie Stutton aktáit, és figyelmesen végignézte őket. Miután végzett velük, telefonált a hölgynek, és másnapra találkozót beszélt meg vele. Azt mondta, sürgős. – Utána haza akart jönni. Megígérte, hogy rendes esténk lesz együtt. Rizottót akartam főzni, ő pedig egy jó üveg vörösbort készült venni. Szeretkeztünk volna, azután együtt vacsorázunk. De miközben induláshoz készülődött, csöngött a telefon, Joe volt az, közölte, hogy valami különös dolog történt Marjorie Stuttonnal kapcsolatban, és beszélniük kell. Greget megnyugtatta a hívás: nem vallotta ugyan be magának, de aggasztották az aláírások. Mondta Joe– nak, hogy ő is próbálta emiatt elérni, és talán másnap megbeszélhetik. Randevúja van a feleségével. Joe erősködött. Megígérte, hogy nem fog sokáig tartani, felvenné Greg a King’s Crossnál? – Greg felhívott. Ezt mondta: Tudom, Elbe, hogy megígértem, korán hazaérek, de egy kicsit késni fogok. Őszintén sajnálom. Én pedig azt válaszoltam: A francba, Greg, megígérted! Erre ő: Tudom, tudom, de valami közbejött. És én: Mindig közbejön valami. Később megmagyarázom, Ell, most nem beszélhetek, mondta. – Meg kellett volna kérdeznem tőle, minden rendben van– e, és azt kellett volna neki mondanom, vigyázzon magára, és nem számít, hogy késni fog, és meg kellett volna neki mondanom, hogy nagyon– nagyon szeretem. Vagyis nem, nem, nem is, egyáltalán nem. Azt kellett volna mondanom, hogy azonnal jöjjön haza, hogy mondja le, bármit tervezett is. Kiabálnom kellett volna és erőszakoskodnom, és azt mondani, hogy zaklatott vagyok, és szükségem van rá. Megtehettem volna. Nem sok hiányzott hozzá. Akkor teljesen más történet következett volna, amely soha nem valósult meg, és amelyet soha nem kezdek el mesélni, amely hosszú életről és boldogságról szól. Helyette kissé hidegen azt mondtam, viszlát, és lecsaptam a telefont, és ez volt az utolsó alkalom, amikor a hangját hallottam, kivéve az üzenetrögzítőn. És néha felébredek éjjel, és azt hiszem, szól hozzám. Azt mondja: Jó reggelt, tündérem, szépet álmodtál? – Te egyébként hallottad a veszekedést, legalábbis azt, amit ő mondott, mert a felénél értél az irodájába. Letette a kagylót, feléd fordult, és azt mondta, kicsit dühös vagyok rá, te pedig azt válaszoltad, biztosra veszed, hogy el fog múlni. – Amikor magára maradt, hátradőlt a székében, és a feje mögé kulcsolta a kezét. Ezt nem tudom, de látom, amint ezt teszi. Pontosan látom, ahogy megbillent a feje, megfeszült és kilazult az álla alatti kis izom. Becsukta a szemét, és arra gondolt, mennyire elkeseríti, hogy nem estem teherbe, és hirtelen elpárolgott a haragja, és egyszerűen gyöngédséget érzett. Ezért elküldte az üzenetet: „Sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom, sajnálom. Ostoba bolond vagyok.” – Felállt. Felvette a kabátját. Bekukucskált Tania ajtaján, és azt mondta, másnap találkoznak. Menet közben odaintett neked, Kettesével szedve a fokokat lerohant a lépcsőn, ahogy mindig is. Beült az autóba, és a King’s Crosshoz ment. Öt perc, és jön is haza, alig fog késni. – Félreállt, Joe kinyitotta az utasülés ajtaját, és bemászott, csomagot cipelt. Azt mondta, valamit meg kell mutatnia üregnek. Greg persze tudta, bízhat Joe– ban. Végtére is szerette Joe– t, felnézett rá, és gyakran fordult hozzá tanácsért. Sok tekintetben Joe jelentette az apát,

amelyet Greg soha nem kapott meg igazán. így aztán Greg mit sem sejtve követte Joe utasításait, és kelemnek fordult, Stratford felé, Porton Way felé. Soha nem gyanított rosszat. Miért is kellett volna gyanakodnia? Hogy is tehette volna? – Greg az elhagyott pusztaságig vitte Joe– t. Sötét volt és hideg, senki sem járt a közelben. Faggatta Joe– t, mi ez az egész, de nem aggódott, csak kicsit tanácstalan volt, és némileg derült a dolog titokzatosságán. Joe, lévén Joe, menet közben előállt valami hihető magyarázattal, rengeteg részlettel. Nem számított. Soha nem fogják ellenőrizni. Az volt a lényeg, hogy Gregben ne ébredjen gyanú. – Amikor Joe szólt, Greg leállította az autót. Kinézett az ablakon oda, ahová Joe mutatott. Nem látta a... Mi volt az? Csavarkulcs? Talán egy szerszám a csomagtartóból? Ezt a dolgot hívják tompa tárgynak. Közvetlenül a szemöldöke fölött találta el, egyszer, azután még egyszer. Nem tudta, hogy Joe a gyilkosa: ó, Fergus, remélem, hogy nem tudta, és hogy nem teljes döbbenetben és rémületben teltek élete utolsó másodpercei. Nem. Nem tudta. Tudom, hogy nem. Joe pontosan célzott, és gyorsan jött a halál. – Joe arra a helyre vezetett, ahol Milenát elrejtette. Beemelte a testét az utasülésbe. Kicsatolta Greg biztonsági övét. Kiengedte a kéziféket, és mivel az autó lejtőnek állt, nem kellett nagy erőfeszítés ahhoz, hogy egy– két métert toljon rajta, míg gyorsulni nem kezdett, azután a kanyarban lerohant az útról a lejtőn. Figyelte, hogy az aljához csapódik. Akkor Joe, aki addigra már sírt, kövér könnycseppek gurultak lefelé az arcán, mert mindig is híresen érzelgős volt, az volt, és a maga módján igenis szerette Greget, Joe nagy nehezen, botladozva és csúszkálva leereszkedett a lejtőn, meggyújtotta az autót, azután hátralépett, miközben a lángok elemésztették a társát, a szeretett társát és barátját. Talán még mindig sírt. Nem, már nem. Nem volt rá ideje. El kellett tűnnie, mielőtt felfigyelnek a tűzre. Tökéletesen működött a terv. Két holttestet hagyott hátra, vadidegeneket, akik úgy feküdtek együtt, mint a szerelmesek. – Az a kérdés, vajon gyalog távozott– e. Ez kissé valószínűtlenül hangzik. Autóval jobb lett volna. – Mivel? – kérdezte Fergus. – Hiszen felgyújtotta a kocsit. – Valaki bizonyára érte ment. – Ki? – Természetesen Tania. De azt mondja, mit sem tud az egészről. Egyébként pedig Joe rabja volt. Ezt hiszi a rendőrség. Úgy tűnik, ez elég ahhoz, hogy elfogadható legyen a történet. Beszéd közben nem néztem Fergusre, de ekkor feléje fordultam. Egyetlen könnycsepp futott le az arcán. Odanyúltam, és letöröltem az ujjam hegyével. Levettem a doboz tetejét, leguggoltunk a tölgyfa alatt, és nagyon lassan megdöntöttem a dobozt, míg Greg hamvai túl nem csordultak a peremén, és ki nem ömlöttek a zöld fűre. Nem mozdultunk, de Fergus kinyújtotta a kezét, és belemarkolt. A legjobb barátom voltál, a drága szívem, a szerelmem. Enyhe szellő kavarta a halmot. Hamarosan szétoszlatja a szél meg az eső. Nem fog sokáig tartani. Fergus haza akart kísérni, de azt mondtam, aznap szívesebben lennék egyedül. Az egyedüllét néha nem olyan magányos dolog, mint másokkal lenni, a szívem pedig amúgy is tele volt emlékkel és boldogsággal. Lassan sétáltam visszafelé a gyönyörű, kék reggelben, tarkómra sütött a nap, lágy és meleg volt a levegő. Emberek hömpölyögtek mellettem a maguk útján. Amikor kinyitottam a bejárati ajtó zárját, és a kis előszobába léptem, csaknem felkiáltottam, hogy otthon vagyok. A konyhába mentem, és megálltam a csöndben, amely körülvett. Míg a víz forrására vártam, kiléptem a napsütötte kertbe. Hátrahajtottam a fejemet, becsuktam a szememet, és láttam az arcodat, a csak nekem tartogatott mosolyt. Amikor ismét kinyitottam a szememet, észrevettem, hogy halott fekete rigó fekszik a füvön néhány méternyivel odébb, az öreg

rózsabokor alatt. Bementem a házba, és előkerestem egy üres cipősdobozt. Beletettem a nedves testű, sárga csőrű madarat, és ráraktam a tetőt. Nem akartam a szemétbe dobni, hogy elvigyék a kukások, ezért gödröt ástam, beleraktam a parányi koporsót, rákotortam a földet, és elegyengettem, míg már nem is látszott, hogy van ott valami. De tudtam, és bár csak egy madár volt, letérdeltem, a kezembe temettem az arcomat, és keservesen sírtam, mert olyan csodálatosan énekelt a téli hónapokban, most pedig meghalt. Azután felálltam, leporoltam a kezemről a földet, bementem, és még mindig nem voltál ott.