Írta: Collecn Houck A mű eredeti címe: Tiger's Curse. Fordította: Pásztor Judit A szöveget gondozta: AncsaT. A borítót tervezte: Zsibrita László

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2012

Írta: Collecn Houck A mű eredeti címe: Tiger's Curse A művet eredetileg kiadta: Splinter, an Imprint of Sterling Publishing Co. Inc. Fordította: Pásztor Judit A szöveget gondozta: AncsaT A borítót tervezte: Zsibrita László Copyright © 2011 by Colleen Houck

ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 661 4 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Széli Katalin, Gera Zsuzsa Nyomta és kötötte: Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Életem Lindáinak. Az egyik a motivációt adta az íráshoz, a másik pedig az időt. Mindkettőt nővéremnek hívom.

A TIGRIS 1 – William Blake – Tigris! Tigris! éjszakánk erdejében sárga láng, mely örök kéz szabta rád rettentő szimetriád? Milyen katlan, mily egek mélyén gyúlt ki a szemed? Szárnyra mily harc hőse kelt, aki e tűzhöz nyúlni mert? Milyen váll és mily művész fonta szíved izmait? És mikor elsőt vert szived, milyen kar és láb bírt veled? Milyen pöröly? Mily vasak? Mily kohóban forrt agyad? Mily üllőre mily marok törte gyilkos terrorod? S amikor befejezett, mosolygott rád a mestered? Te voltál, amire várt? Aki a Bárányt, az csinált? Tigris! Tigris! éjszakánk erdejében sárga láng mely örök kéz szabta rád rettentő szimetriád?

1

Szabó Lőrinc fordítása

FOGOLY KEZEIT A TESTE ELŐTT KÖTÖZTÉK ÖSSZE.

Kimerülten, legyőzötten és mocskosan, de királyi származásához méltó egyenes, büszke tartással álldogált. Fogvatartója, Lokesh dölyfösen nézett le rá pazarul faragott, aranyozott trónjáról. Magas, fehér oszlopok álltak mindenfelé a teremben, mint megannyi őrszem. Csend volt. A dzsungel közepén szellő sem lengette az áttetsző függönyöket. Az egyetlen zaj, amit a fogoly hallott, Lokesh díszes gyűrűinek ritmikus csilingelése volt, ahogy ujjaival a trón karfáján dobolt. Lokesh lenézett rá, győzedelmes pillantásában megvetés ült. A fogoly egy Mujulaain nevű indiai királyság hercege volt. Hivatalos címe szerint Mujulaain Birodalom hercege és főkormányzója, de ő szívesebben gondolt magára egyszerűen úgy, mint az apja fiára. Az a tény, hogy Lokesh, egy kis szomszédos királyság, Bhreenam rádzsája elrabolta a herceget, közel sem volt olyan megdöbbentő, mint az, hogy kik ültek a trónja mellett: Yesubai, a rádzsa lánya, egyben a fogoly menyasszonya, és Kishan, a herceg öccse. A fogoly fürkésző pillantást vetett mindhármuk arcára, de csak Lokesh állta átható tekintetét. A herceg inge alatt hűvösen simult bőrére kőből készült amulettje. Érezte, ahogy a harag hulláma végigsöpör a testén. Ő szólalt meg először, igyekezett, hogy ne érződjék a hangján a düh, amit az árulás miatt érzett: 9

– Leendő apósom, miért bánsz velem ennyire… hogy is mondjam, barátságtalanul? Lokesh közönyös mosolyt erőltetett az arcára, és így felelt: – Kedves hercegem, van neked valamid, amire nagyon vágyom. – Semmi, amire vágyhatsz, nem indokolhatja ezt a viselkedést – felelte a herceg. – Hiszen nem éppen most készülünk egyesíteni birodalmainkat? Mindenem, amim van, a rendelkezésedre állt eddig is. Csak kérned kellett volna. Akkor miért teszed ezt velem? Lokesh az állát vakargatta, miközben a szeme önelegülten csillogott. – A tervek változnak – felelte gúnyosan. – Úgy tűnik, az öcséd azt szeretné, ha a lányom az ő menyasszonya lenne. És jutalmat ígért nekem, ha segítek a célja elérésében. A herceg Yesubai felé fordította tekintetét, aki lángoló arccal, lehajtott lejjel ült, szemérmet és alázatot tettetve. A herceggel tervezett házassága a békét volt hivatott megteremteni a két királyság között. Az utóbbi négy hónapot a vőlegény távol töltötte a palotától, hogy ellenőrizze a hadműveleteket az ország túlsó végén, és az öccsét bízta meg, hogy ez idő alatt tartsa szemét a királyságon… Azt hiszem, Kishan a királyság helyett valami máson tartotta a szemét. A fogoly félelem nélkül lépett előre, és Lokesh szemébe nézve azt mondta: – Mindnyájunkat elbolondítottál. Olyan vagy, mint a karikába tekeredett kobra, ami a kosarában rejtőzködve várja, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat a támadásra. – Tekintetét öccsére és menyasszonyára fordította. – Hát nem látjátok? Kiszabadítottátok a kígyót, erre megmart mindnyájunkat. A mérge már az ereinkben áramlik, és mindent el fog pusztítani. Lokesh megvetően felnevetett, majd elkomolyodva azt mondta: – Ha beleegyezel, hogy lemondasz a Damon-amulett nálad levő darabjáról, talán meggyőzhetsz, hogy életben hagyjalak. – Hogy életben hagyj? – szűkült össze a herceg szeme. – Azt hittem, a menyasszonyomról folyik az alku. – Attól tartok, a vőlegény posztját már betöltötte valaki más. Talán nem voltam elég világos. Az öcséd veszi el Yesubait. A fogoly állkapcsa megfeszült, fenyegető hangon azt mondta: – Az apám hadserege elpusztít téged is, ha megölsz. Lokesh újra felnevetett:

10

– Biztos vagyok benne, hogy édesapád nem óhajtaná Kishan új családjának vérét ontani. Egyszerűen kiengeszteljük majd, azt mondjuk neki, hogy sajnálatos baleset áldozata lettél. – Megsimogatta rövid, gyér szakállát, majd hozzátette: – Gondolom, megérted, még ha életben is hagylak, mindkét birodalomban én fogok uralkodni. – Elmosolyodott. – Egyébként pedig, ha ellenszegülsz, akkor is elveszem az amulett nálad lévő darabját, legfeljebb erőszakot alkalmazok. Ekkor Kishan Lokesh felé hajolt, és dühösen tiltakozni kezdett: – Azt hittem, megegyeztünk. Csak azétt hoztam ide neked a bátyámat, mert megesküdtél, hogy nem ölöd meg! Hogy elveszed tőle az amulettet, és kész. Lokesh keze előrevágódott, mint egy támadó kígyó, és megragadta Kishan csuklóját. – Mostanára már megtanulhattad volna, hogy én mindig megszerzem, amit akarok. Ha szeretnél osztozni a bátyád sorsában, örömmel teljesítem a kívánságodat. Kishan kínosan fészkelődött a székében, de csendben maradt. – Nem? Nagyon helyes – folytatta Lokesh. – Nos, akkor, ezennel módosítom a korábbi megegyezésünket: a bátyádat igenis megölöm, ha nem teljesíti a kívánságomat, te pedig sohasem veheted feleségül a lányomat, csak ha szintén nekem adod a nálad lévő amulett-darabot. Igen könnyen érvénytelenné nyilváníthatom a mi kis privát egyezségünket, és hozzáadom Yesubait valaki máshoz – akit én választok ki. Talán egy öreg szultán majd lehűti a vérét. Ha Yesubai mellett akarsz maradni, meg kell tanulnod az alázatot. Miközben beszélt, addig szorította Kishan csuklóját, amíg az hangosat nem roppant. Kishan rezzenéstelen tekintettel nézett rá. Aztán az ujjait tornáztatta, lassan erre-arra forgatta a csuklóját. Miközben hátradőlt, másik kezét felemelte, hogy megérintse az inge alatt rejtőző vésett amulettdarabot, és összenézett a bátyjával. Kimondatlan üzenetet váltottak egymással. A fivérek később majd megvívhatják a maguk harcát, de Lokesh szavai háborút jelentettek, és a királyság dolgai mindkettőjük számára mindennél fontosabbak voltak. Lokesh várt. Nyakán az erek mind jobban kidagadtak a bensőjéből feltörő, megszállott haragtól, mely megállíthatatlanul lüktetett felfelé a halántéka irányába, mígnem végül megállapodott fekete, kígyószerű szemeiben. Egy darabig foglyának arcát fürkészte, a gyengeség jeleit kutatva, majd mikor a düh már robbanásig feszítette, hirtelen talpra ugrott: 11

– Akkor hát legyen! Azzal előhúzott egy díszes markolatú, fényes tőrt a palástja alól, és durván felszakította a fogoly valaha fehér, most mocskos köpenyének ujját. A kötél belevágott a herceg csuklójába, ő pedig felnyögött fajdalmában, ahogy Lokesh megvágta a karját. A seb mély volt, a kibuggyanó vér végigcsorgott a pengén, és lecsöpögött a mozaikpadlóra. Lokesh letépett a saját nyakából egy fából készült talizmánt, és a fogoly karja alá tartotta. A vér az amulettre csöppent, amitől a bele vésett szimbólum vörösen felizzott, majd természetellenes fehér ragyogással lüktetni kezdett. Lángcsóva csapott a herceg felé, mintha tapogatózó újjak hatoltak volna a mellkasába, hogy egyre mélyebbre ássanak a testében. Bármilyen erős is volt, ekkora fájdalomra nem lehetett felkészülve. Ahogy az emésztő tűz lángra lobbant benne, a fogoly felsikoltott, és a földre zuhant. Megpróbált a kezére támaszkodva felemelkedni, de csak erőtlenül tapogatta a padló hideg, fehér csempéit. Tehetetlenül nézte, ahogy Yesubai és az öccse Lokeshre támad, ám az elképesztő erővel taszítja vissza mindkettőjüket. Yesubai estében beütötte a fejét az emelvénybe. A herceg még homályosan érzékelte, miképp gyűri le öccsét a fájdalom, miközben nézi, amint Yesubai ernyedt testéből lassan eltávozik az élet. Aztán már semmi mást nem érzett, csak a fájdalmat.

12

SZAKADÉK SZÉLÉN ÁLLTAM. Valójában egy oregoni munkaközvetítő irodában vártam a soromra, de úgy éreztem, mintha a szakadék szélén állnék. A gyermekkorom, a középiskola és az illúzió, hogy az élet szép, csupa móka, kacagás, már a múlté lett. Fenyegetőn tornyosult előttem jövő: a főiskola, a nyári munkák sora, hogy ki tudjam fizetni a tandíjamat, aztán a sivár, magányos felnőttkor. A sor csigalassúsággal haladt. Órák óta várakoztam, hogy szerezzek valami munkát a szünidőre. Amikor végre-valahára sorra kerültem, elindultam egy fásult, kimerült nő felé, aki éppen telefonált az asztalánál. Intett, hogy lépjek közelebb, és üljek le. Miután letette a telefont, átnyújtottam neki néhány kitöltött formanyomtatványt, ő pedig gépiesen belevágott az interjúba. – A nevét, kérem. – Kelsey. Kelsey Hayes. – Kora? –Tizenhét, majdnem tizennyolc. Nemsokára lesz a születésnapom. Lepecsételte a nyomtatványt, majd tovább kérdezett: – Elvégezte a középiskolát? – Igen – feleltem. – Néhány hete fejeztem be. És azt tervezem, hogy ősztől a Chemeketa Főiskolán tanulok tovább. – Szülei neve? – Madison és Joshua Hayes, de a gyámjaim Sarah és Michael Neilson. – A gyámjai?

13

Már megint itt tartunk, gondoltam. Mindig is nehezemre esett elmagyarázni a körülményeimet. – Igen. A szüleim… elhunytak – mondtam. – Elsős középiskolás koromban, egy autóbalesetben. A nő a papírjai fölé hajolt, hosszasan írogatott. Elhúztam a számat, miközben azon töprengtem, hogy vajon mit írhat, ami ilyen sokáig tart. – Miss Hayes, szereti ön az állatokat? – kérdezte végül. – Persze. Ööö… tudom, hogy kell őket megetetni… – Létezik nálam bénább álláskereső? Aki jobban le tudna beszélni bárkit arról, hogy munkát adjon neki? Megköszörültem a torkom. – Úgy értem, persze, imádom az állatokat. Úgy tűnt, a nőt nem különösebben érdekli, mit mondok, a kezembe nyomott egy álláshirdetést.

Az állást a Maurizio Cirkusz, egy kis családi vándorcirkusz hirdette meg. Eszembe jutott, hogy én is kaptam egy kupont a közértben, még gondolkoztam is, hogy elviszem a nevelőszüleim gyerekeit, a hatéves Rebeccát és a négyéves Samuelt, hogy Sarah és Mike kettesben tölthessen egy kis időt. De elveszítettem a kupont, és aztán meg is feledkeztem az egészről. – Szóval, szeretné az állást vagy nem? – kérdezte a nő türelmetlenül. – Tigris? Hát, ez érdekesen hangzik! És elefántok is vannak? Mert az elefántürülék feltakarításánál meg kell húznom a határt. – Halkan vihogtam a saját viccemen, de a nő még csak el sem mosolyodott. Más választásom nem lévén, azt feleltem neki, hogy elvállalom. Egy névjegykártyát adott a címmel, és közölte, hogy másnap reggel hatra legyek ott. – Reggel hatkor már szükségük van rám? – fintorogtam. A nő sötét pillantást vetett rám, majd elkiáltotta magát: 14

– Következő! Mibe keveredtem megint? Ezen gondolkoztam, miközben beszálltam a Sarah-tól kölcsönkért hibridbe, és elindultam hazafelé. De aztán csak sóhajtottam egyet: Végül is, lehetne rosszabb is. Hamburgert is süthetnék egész nap. A cirkusz jó mulatság. De nagyon remélem, hogy nincsenek elefántok. Az élet Sarah-val és Mike-kal egészen jó volt. Sokkal több szabadságot adtak nekem, mint általában a kamaszoknak a szüleik, és azt hiszem, egészséges tiszteletet éreztünk egymás iránt – legalábbis amennyire a felnőttek tisztelni tudnak egy tizenhét évest. Segítettem vigyázni a gyerekeikre, és sohasem keveredtem bajba. Nem olyan volt, mintha a saját szüleimmel élnék, de valamennyire mégiscsak egy családnak számítottunk. Óvatosan beparkoltam az autóval a garázsba, és a ház felé indultam, hogy megkeressem Sarah-t. A konyhában találtam rá, ahol éppen bőszen csépelt valamit a fakanállal egy keverőtálban. Ledobtam a táskámat egy székre, és öntöttem magamnak egy pohár vizet. – Megint vegán sütit sütsz, úgy látom. Most milyen különleges alkalomból? – kérdeztem. Sarah úgy döfködte a fakanalat a sűrű tésztába, mintha az jégcsákány lenne. – Ma Sammy kell, hogy nasit vigyen a játszótársainak – felelte. Elfojtottam a kuncogásomat egy köhögéssel. Sarah morcosan összevonta a szemöldökét. – Kelsey Hayes, csak mert a te anyád volt a legjobb cukrász a világon, az nem jelenti azt, hogy én nem tudok megsütni egy rendes süteményt. – A hozzáértésedben nem kételkedem, csak az alapanyagaidban – feleltem, kezembe véve az egyik üveget. – Mogyoróvajpótló, len, proteinpor, agávé és tejsavó. Ennyi erővel újrahasznosított papírt is tehetnél ebbe az izébe. Hol van a csokoládé? – Karobot használok. – A karob nem csokoládé. Olyan íze van, mint a kávézaccnak. Ha sütit akarsz sütni, akkor… – Tudom, tudom. Csokireszelék vagy mogyoróvaj. De ezek egészségtelen dolgok, Kelsey – mondta a fejét csóválva. – Viszont annyira finomak – sóhajtottam. Néztem, ahogy Sarah megnyalja az ujját, és így folytattam: – Mellesleg, kaptam munkát. Egy cirkuszban fogok takarítani és állatokat etetni. A vásártéren. 15

– Tényleg? Ez nagyon jól hangzik! Biztos remek élmény lesz – vidult fel Sarah. – És milyen állataik vannak? – Hát, nagyrészt kutyák. És azt hiszem, egy tigris is. De szerintem veszélyes munkát nem kell majd végeznem. A tigrishez biztos van saját gondozójuk. Viszont szörnyen korán kell kezdenem, ezért ott is fogok lakni az elkövetkező két hétben. – Hmmm – állt meg Sarah kissé elgondolkozva, de aztán megvonta a vállát. – Hát, végül is csak egy telefonhívásnyira leszünk egymástól, ha szükséged lenne ránk. Volnál szíves kivenni a sütőből az újrahasznosított papírral készült rakott kelt? Az asztal közepére helyeztem a bűzlő tepsit, miközben ő berakta a sütiket a sütőbe, és vacsorához hívta a gyerekeket. Mike éppen ekkor jött haza, letette az aktatáskáját, és arcon csókolta a feleségét. – Mi ez az… illat? – kérdezte gyanakodva. – Rakott kelbimbó – feleltem én, csodálkozva, hogy egyáltalán tudni akarja, mi ennek az orrfacsaró bűznek a forrása. – És sütit is sütök Sammy játszótársainak – közölte Sarah büszkén. – A legjobbakat félreteszem neked. Mike sokatmondó pillantással sandított rám, de Sarah észrevette, és a kezében levő konyharuhával a férje combjára csapott. – Ha így viselkedtek Kelsey-vel az asztalnál, akkor ti ketten fogtok vacsora után elmosogatni. – Jaj, szívem! Ne légy dühös – csitítgatta Mike, majd csókolgatni és ölelgetni kezdte, próbálva megúszni a mosogatást. Úgy gondoltam, illene távoznom. Miközben sompolyogtam kifelé a konyhából, még hallottam Sarah kuncogását. Szeretném, ha majd egyszer egy srác ugyanígy próbálkozna nálam is, hogy megússza a mosogatást, gondoltam vigyorogva. Mint kiderült, Mike sikerrel járt, mert a konyhai takarítás helyett a kölykök ágyba dugásának feladata jutott neki, én pedig egyedül voltam kénytelen elmosogatni. Igazából nem is bántam, és amint végeztem, úgy döntöttem, rögtön le is fekszem. A reggel hat óra szörnyen korai időpontnak tűnt. Csendben felmentem a lépcsőn a hálószobámba, ami kicsi volt, de otthonos. Egy ágy volt benne, egy tükrös komód, az íróasztal a számítógépnek és a leckéhez, egy szekrény, a ruháim és a könyveim, egy kosárka a színes hajszalagjaimnak, és a nagymamám készítette steppelt takaró. 16

Még egészen kicsi voltam, mikor ezt a takarót varrta nekem a nagyi, mégis emlékszem, ahogy óriási műgonddal öltögeti össze a színes foltokat, az ujján csillog a fémgyűszű. Megsimogattam egy pillangót a kopott, sarkainál kirojtosodott anyagon, és eszembe jutott, egyszer kicsentem a gyűszűjét a varródobozból, csak hogy közel érezhessem magamhoz a nagyit. Kamasz létemre még mindig ezzel a takaróval aludtam. Átöltöztem pizsamába, kibontottam a copfomat, megráztam a hajam, majd megfésülködtem, és közben az jutott eszembe, hogy ezt esténként anyu csinálta, miközben beszélgettünk. Miután bemásztam a meleg takaró alá, beállítottam az ébresztőórát – uh! – 4:30-ra, és azon tűnődtem, hogy vajon mi az ördögöt lehet csinálni egy tigrissel korán reggel, és hogy hogyan fogom túlélni azt a cirkuszt, amivé az életem vált. A gyomrom hangosan megkordult. Rápillantottam az éjjeliszekrényemre és a rajta álló két fényképre. Az egyiken hárman voltunk: apu, anyu és én egy szilveszteri bulin. Tizenkét éves voltam. Hosszú, barna hajamat akkoriban begöndörítve hordtam, de a fényképen kissé le volt lapulva, mert sikítófrászt kaptam a hajlakktól. A fotón szélesen mosolyogtam, annak ellenere, hogy ezüstszínű drót csillogott a számban. Most már hálás vagyok a szabályos, hófeher fogsoromért, de akkoriban szörnyen utáltam a fbgszabályzót. Megérintettem a fénykép üvegét, hüvelykujjamat sápadt arcomra téve. Mindig is szerettem volna karcsú, barna bőrű, szőke és kék szemű lenni, de ugyanolyan barna szemeim vannak, mint apunak, anyutól pedig a teltkarcsúságra való hajlamot örököltem. A másik fénykép egy pillanatfelvétel a szüleim esküvőjéről. A háttérben egy gyönyörű szökőkút látszik. Anyuék nagyon fiatalok voltak, boldogan mosolyogtak egymásra. Én is ezt kívántam magamnak. Arra vágytam, hogy egyszer majd valaki így nézzen rám. A hasamra fordultam, az arcom alá gyűrtem a párnámat, és úgy aludtam el, hogy anyu süteményeire gondoltam. Álmomban valaki üldözött a dzsungelben, és mikor hátrafordultam, hogy szembenézzek vele, megdöbbenésemre egy hatalmas tigrist láttam. Az álombeli énem vidáman felkacagott, majd újra előrelendült, és még gyorsabban szaladt tovább. Az utánam szökellő finom, párnázott mancsok a szívverésemmel egy ütemben dobbanrak a földön.

17

hajnali fél ötkor. Tudtam, hogy aznap meleg lesz az idő, de nem túl forró. Oregonban szinte soha sincs túl nagy hőség. Egy oregoni kormányzó, nyilván valamikor réges-régen, törvénybe foglalta, hogy Oregon időjárása mindig mérsékelt kell legyen. Hajnal volt. A nap még nem emelkedett ki a hegyek mögül, de az égbolt már világosodott, rózsaszín vattacukorrá változtatva a felhőket a keleti horizonton. Éjjel valószínűleg szemerkélt az eső, mert éreztem a levegőben a varázslatos aromát, a nedves fű és a fenyő illatát. Kiugrottam az ágyamból, megnyitottam a zuhanyt, vártam, amíg a fürdőszobát betölti a meleg pára, majd a zuhany alá álltam, és hagytam, hogy a forró víz masszírozza a hátamat, felébressze álmos izmaimat. Vajon mit szokás viselni a cirkuszi munkához? Miután fogalmam sem volt, mi lenne a megfelelő választás, előhalásztam a szekrényből egy fekete, rövid ujjú pólót és egy jobb farmert. A lábamra teniszcipőt húztam, szárazra töröltem a hajamat, csináltam belőle egy gyors francia fonatot, és kék szalagot kötöttem rá. Tettem némi szájfényt az ajkaimra, és voilá, teljes volt a cirkuszi külsőm. Ideje pakolni. Úgy gondoltam, nem viszek sok cuccot magammal, csupán néhány dolgot, amire tényleg szükségem van, hiszen csak a cirkuszban leszek két hétig, és ha mégis hiányozna valami, bármikor hazaugorhatok Z ÉBRESZTŐÓRA MÉLY ÁLOMBÓL VERT FEL

18

érte. Áttúrtam a szekrényemet, és kiválasztottam három öltözéket a precízen, színek szerint rendszerezve, vállfákon lógó ruhatáramból, majd kihúztam a fehérneműs fiókot. Kivettem néhány gombóccá hajtogatott zoknit – ezeket szintén gondosan, színárnyalatok szerint csoportosítva tároltam –, és mindent bepakoltam a régi jó, megbízható iskolai hátizsákomba. Aztán betettem még pár pipereholmit, néhány könyvet, újságot, ceruzákat és tollakat, a pénztárcámat és a fényképet, amin a szüleimmel vagyok. Végül összetekertem a steppelt takarót, eligazgattam a többi holmi tetején, és behúztam a cipzárt. A hátizsákot a vállamra kaptam, és lementem a lépcsőn. Sarah és Mike már ébren volt, épp reggeliztek. Minden egyes nap őrült korán keltek, csak hogy elmehessenek futni. Tiszta elmebaj, de reggel fél hatkor már túl is voltak rajta. – Jó reggelt! – dünnyögtem. – Neked is jó reggelt! – felelte Mike. – Szóval, készen állsz, hogy elkezdd az új munkát? – Igen. Jegyet fogok árulni, és egy tigrist szórakoztatok két hétig. Remek, nem? Mike felnevetett: – Aha, elég jól hangzik. Legalábbis érdekesebb, mint a közmunka. Elvigyelek? A városba menet úgy is útba esik a vásártér. Rámosolyogtam: – Persze. Kösz, Mike. Az nagyon jó lenne. Miután megígértem Sarah-nak, hogy mindennap felhívom őket, fel kaptam egy müzliszeletet, kényszerítettem magam, hogy gyorsan ledöntsek egy félpohárnyit a szójatejükből – küzdöttem vele, de nem jött vissza –, majd az ajtó felé indultam Mike-kal. A vásártérhez közeledve az út mellett álló nagy, kék tábla hirdette a közelgő programot. A hatalmas nyomtatott transzparensen ez állt:

19

Hát itt volnánk. Elköszöntem Mike-tól, és nagyot sóhajtva elindultam a kavicsos ösvényen a főépület irányába. A központi épület úgy nézett ki, mint egy méretes repülőgép vagy egy katonai bunker. A vakolat megrepedezett, helyenként lepotyogott, és az ablakokra ráfért volna egy alapos tisztogatás. A magasban hatalmas amerikai zászló lobogott, csapkodott a szélben, a lánc, amivel felvonták, halkan csörömpölt a fém zászlórúdhoz ütődve. A vásárteret régi épületek, egy kis parkoló és a köztük, illetve a telep körül kanyargó poros ösvény különös együttese alkotta. Számos fehér ponyvasátrat is láttam, melyek előtt két hosszú, platós teherautó parkolt. Cirkuszi plakátok lógtak mindenfelé; minden épületre ragasztottak legalább egyet. Némelyiken akrobaták voltak, néhány másikon pedig zsonglőrök. Elefántokat nem láttam, így hát megkönnyebbülten fellélegeztem. Ha lennének itt elefántok, már valószínűleg érezném a szagukat. Mellettem egy szakadt plakát lengedezett a szélben. Elkaptam a szélét, és visszasimítottam az oszlopra. Egy fehér tigris volt rajta. Hát, helló, gondoltam. Remélem, csak egy van belőled… és nem tinédzser lányokat szoktál reggelizni. Kinyitottam a főépület ajtaját, és beléptem. A központi részen cirkuszi porondot alakítottak ki, a fal mellett egymásra rakva piros stadionszékek sorakoztak. A sarokban néhány embert láttam beszélgetni. Egy magas férfi, aki a főnöknek tűnt, kissé félrevonulva írogatott valamit egy csiptetős jegyzettömbbe, miközben mindenféle dobozokban turkált. Odamentem hozzá, egyenesen átvágva a fekete, rugalmas padlóborításon, majd bemutatkoztam: 20

– Jó napot! A nevem Kelsey, én leszek a kisegítő a következő két hétben. Alaposan végigmért, miközben rágcsált valamit, majd köpött egyet. – Menjen vissza, ki azon az ajtón, aztán forduljon balra. Ott áll egy fekete-ezüst lakóautó. – Köszönöm! – feleltem. A dohány, amit rágott majd kiköpött, undorító volt, de valahogy mégis sikerült kicsikarnom magamból egy mosolyt. Aztán mentem a lakóautóhoz, ahová irányított, és bekopogtattam az ajtaján. – Pillanat! – kurjantott ki egy férfi. Az ajtó váratlanul kivágódott, én pedig meglepetésemben nagyot ugrottam. Egy hosszú köpenyes férfi tornyosult fölém, jót nevetett az ijedtségemen. Mellette az én százhetven centim szinte eltörpült. Nagy, kerek pocakja volt. Sűrű, fekete, göndör haj takarta a fejét, de a hajvonala picit lejjebb végződött, mint kellett volna. Rám mosolygott, majd felemelte a kezét, és megigazította a parókáját. Vékony fekete bajszának mindkét szára hegyesre pödörve meredezett, az állát pedig apró kecskeszakáll díszítette. – Kérem, ne ijedjen meg a kinézetemtől – mondta erős olasz akcentussal. Lesütöttem a szemem és elpirultam. – Nem ijedtem meg – feleltem. – Csak úgy látszik, megleptem magát. Ne haragudjon, ha felébresztettem. Harsányan felnevetett: – Szeretek a meglepetéseket! Meglepetés tesz engem fiatal és roppant jóképű. Kuncogtam, de aztán gyorsan abbahagytam, mert eszembe jutott, hogy valószínűleg ő lesz a főnököm. Vidáman hunyorgó kék szemének sarkában szarkalábak ültek. Napbarnított bőre kiemelte tökéletes fogsorát, hófehér mosolyát. Olyannak tűnt, mint aki folyton viccelődik. – És önben kit tisztelek, ifjú hölgy? – kérdezte színpadiasan mély hangon. Idegesen mosolyogva feleltem: – Helló. A nevem Kelsey. Két hétre ide szerződtettek. Váratlanul lehajolt hozzám, és megragadta a kezemet. Az ujjaim elvesztek a markában, és olyan lelkesedéssel rázta meg a kezemet, hogy összekoccantak a fogaim. – Ah, fantastico! Milyen remek! Legyen üdvözölve Circus Mauriziónál! Mi egy kicsit, hogy is mondják, kevés a kezünk, és szükség van egy kis 21

assistenza, amíg itt vagyunk a magácska magnifica tudja? Benissimo, hogy itt van velünk! Kezdjük is immediatamente. Kipillantott egy kedves, tizennégy éves forma lányra, aki épp akkor ért oda hozzánk. – Cathleen, vezesd el a giovane donna Matthez, és informare őt, hogy desideri… ööö, szeretném, hogy együtt dolgoznak. Ő lesz incaricato… megbízás, hogy betanítsa a hölgyet. – Megint hozzám fordult. – Örülök, hogy megismertem, Kelsey. Remélem, hogy piacere, eh, élvezni fogja a munka itt a mi piccola tenda di circo! – Köszönöm – feleltem –, én is örülök, hogy megismertem. Rám kacsintott, majd megfordult, visszament a lakókocsiba, és becsukta maga után az ajtót. Cathleen rám mosolygott, és hátravezetett az épület mögé, a cirkusz lakónegyedéhez. – Üdvözöllek a fedélzeten… vagyis a porondon. Gyere utánam! Alhatsz a mi sátrunkban, ha akarsz. Van néhány szabad ágyunk. Anyával és a nagynénémmel lakunk benne. A cirkusszal tartunk mindhárman. Anya légtornász, meg a nénikém is. A sátor egész jó, már ha képes vagy eltekinteni a tömérdek jelmeztől. Ahogy beléptünk, Cathleen az egyik üres, összecsukható ágyhoz vezetett. A sátor meglepően tágas volt. Miután a hátizsákomat beraktam az ágy alá, körülneztem. Ami a jelmezeket illeti, Cathleen nem túlzott. Tele volt velük minden, vállfákon, fogasokon, székek hátán lógtak. A szabadon maradt helyen csipkék, gyöngyök, tollak és tornadresszek hevertek szerte a sátorban. Volt még egy lámpás, tükrös fésülködőasztal sminkfelszereléssel, hajkefékkel, hajtűkkel és hajcsavarókkal az asztallap minden egyes négyzetcentiméterén. Aztán megkerestük Mattet, aki szintén olyan tizennégy-tizenöt évesnek látszott. Sötét haja a szokásos módon rövidre vágva, barna szem, gondtalan, derűs mosoly. Épp a jegyárusító bódét próbált egyedül felállítani – pontosabban csak szerencsétlenkedett vele. – Helló, Matt – köszönt rá Cathleen elfúló hangon, miközben ugrottunk, hogy megragadjuk a bódé alját, és segítsünk neki. Még el is pirult. De édes. Aztán folytatta: – Ööö… ez itt Kelsey. Két hétig nálunk fog dolgozni. Neked kell betanítanod. – Oké – felelte Matt, és a lányra mosolygott. – Köszi, Cath. 22

– Nincs mit – felelte Cathleen mosolyogva, majd szinte szökdécselve távozott. – Szóval, Kelsey – fordult hozzám Matt –, úgy tűnik, ma az én segédem leszel. Hát, mit mondjak, imádni fogod – vigyorgott vidáman. – Belépőjegyet árulok és mindenféle ajándéktárgyat, meg összeszedem a szemetet és leltározok is. Csinálok én mindenféle dolgot, amire szükség van. Az apám meg állatidomár. – Az klassz munka lehet – feleltem, majd heccelődve hozzátettem: – Mindenesetre jobban hangzik, mint kukákat ürítgetni. Matt felnevetett, majd intett: – Na, gyere, fogjunk hozzá! A következő néhány órában dobozokat rakosgattunk, kipakoltunk az elárusító pultra, készültünk a közönség érkezésére. Uh, kijöttem a formából, gondoltam, amikor a bicepszem tiltakozni kezdett, és úgy látszott, hogy cserben fog hagyni. Apu mindig azt mondta: „a kemény munka nem engedi, hogy elpuhulj”, valahányszor anyu előállt valami nehéz feladattal, mint mondjuk a kertépítés. Végtelenül türelmes volt, és amikor sajnáltam a nehéz munka miatt, ő mosolyogva azt mondta: „Kells, ha szeretsz valakit, megtanulsz adni és elfogadni. Egy napon majd veled is megtörténik.” De úgy tűnt, ez most nemegészen ilyen helyzet. Amikor mindennel kész lettünk, Matt elküldött Cathleenhez, hogy keressen valami rám való cirkuszi jelmezt, és öltözzek át. Akadt is egy flitteres aranyruha, amit persze normál körülmények közt bottal sem piszkáltam volna meg. Remélem, megéri ez a munka, morogtam az orrom alatt, miközben áterőltettem a fejem a csillogó ruha nyakkivágásán. Miután magamra ráncigáltam új öltözékemet, kisétáltam a jegyárusító bódéhoz. Matt addigra már kiakasztotta az árlistát, és egy pénzkazettával, meg egy jegytömbbel a kezében várt rám. Sőt, még egy szendvicset is hozott nekem. – Nemsokára kezdünk – közölte. – Egyél gyorsan pár falatot, mert kétbusznyi táborozó gyerek útban van idefelé. Mielőtt még be tudtam volna fejezni az evést, megjelentek a táborozó gyerekek, éles hangon visítozva özönlöttek a bódé irányába. Olyan volt, mintha egy apró bölényekből álló csorda robogna felém. Szolgálatkésznek szánt mosolyom valószínűleg sokkal inkább hasonlított rémült grimaszra.

23

Nem volt hová menekülnöm. Mindenfelől körülvettek – és egytől egyig mindegyik az én figyelmemért lármázott. Aztán végre odaértek a felnőttek is, én pedig reménykedve kérdeztem: – Egyben fizetik, ugye? Az egyik tanár azonban így felelt: – Ó, nem. Úgy döntöttünk, hagyjuk, hogy a gyerekek maguk vegyék meg a jegyüket. – Remek – dünnyögtem erőltetett mosollyal. Aztán árusítani kezdtem a jegyeket. Szerencsére Cathleen nemsokára csatlakozott hozzám, így is éppen csak végeztünk, mire felhangzott az előadás kezdetét jelző zeneszó. Utána még ültem ott vagy húsz percet, de mivel senki más nem jött, bezártam a kasszát, és megkerestem Mattet, aki a sátor belsejében nézte a műsort. Éppen az olasz akcentusú fickó beszélt a porondon, akivel korábban már találkoztam. – Őt hogy hívják? – kérdeztem suttogva Mattól. – Agostino Maurizio – felelte a fiú. – Ő a cirkusz tulajdonosa, az akrobaták pedig a családtagjai. Mr. Maurizio egymás után szólította a bohócokat, az akrobatákat és a zsonglőröket, én pedig hamarosan azon kaptam magam, hogy élvezettel figyelem az előadást. Nemsokára azonban Matt megbökött a könyökével, és az ajándékos pult felé intett. A szünet hamarosan kezdődik, az pedig a lufiárusítás ideje. Ketten együtt többtucatnyi színes léggömböt fújtunk fel gázzal a héliumos tartályból. A gyerekek megőrültek érte! Körénk gyűltek, számolgatták, rakosgatták az aprópénzüket, hogy az utolsó fillérig mindet lufira költsék. A legnépszerűbb színnek a piros bizonyult. Matt szedte a pénzt, én pedig megállás nélkül fújtam a lufikat. Azelőtt még soha nem csináltam ilyet, ezért néhányat sikerült kipukkasztanom, ami eleinte megijesztette a gyerekeket, de igyekeztem tréfára venni a dolgot, és minden egyes pukkanásnál felkiáltottam: „Hoppá!”. Hamarosan aztán már ők is velem kurjongatták: „Hoppá! Hoppá!”. A zene újra felhangzott, és a gyerekek gyorsan visszaültek a helyükre, boldogan szorongatva frissen szerzett kincseiket. Rengetegen vettek sötétben világító kardot is, és vidáman hadonásztak vele, egymást ijesztgetve.

24

Amint leültünk, Matt apja jelent meg a porondon, hogy bemutassa a kutyás számát. Aztán újra bohócok következtek, mindenféle tréfás dolgokat adtak elő a közönség bevonásával. Az egyik egy nagy vödör konfettit szórt a gyerekek közé. Remek! Nyilván nekem kell majd. felsöpörnöm. Ezután ismét Mr. Maurizio lépett középre. Drámai hangulatú taktusok, szafarivadászatot idéző zene hangzott fel, a cirkusz fényei egymás után aludtak ki, mintha egy rejtélyes szellem fújta volna el őket. Egyetlen reflektor fénye világította meg a porond közepén a konferansziét, aki színpadias pátosszal harangozta be a következő műsorszámot: – Most következik előadásunk fénypontja! Hazája a kíméletlen, vad giungla, egyenesen India dzsungeléból hozták ide Amerika. Kegyetlen ragadozó, egy cacciatore bianco, aki a vadonban lopakodva becserkész a prédája, lapulva lesben vár a megfelelő pillanatot, és aztán… támad, mint villám! Movimento! Mialatt beszélt, férfiak egy hatalmas, fejjel lefelé fordított, kerek tálat formázó ketrecet hoztak be, melynek az egyik oldalához dróthálóból készült, alagútszerű átjáró csatlakozott. Letették a ketrecet a porond közepére, majd körben haladva rögzítették, cementtömbbe ágyazott fémkarikákba akasztva a kampóit. Mr. Maurizio beleordított a mikrofonba, mint egy vadászó nagymacska, mire a gyerekek mind összerezzentek. Nevettem Mr. Maurizio színpadias viselkedésén. De kétségtelenül jó előadó volt. – Ez a tigre az egyik legpericoloso, veszedelmes ragadozó az egész világ! Csak figyeljék, amint az idomár az életét kockáztat, csak hogy megmutassa önöknek, mire képes a naaaagy… Dhireeeen! Aztán tettetett rettegéssel oldalra pillantott, majd kiszaladt a porondról, miközben a reflektorfény, a csarnok túlsó végét pásztázta, ahol felcsapódott a ponyva, és két férfi jelent meg egy régimódi állatszállító kocsit húzva maga mögött. Úgy nézett ki, mint amilyet egyszer egy kutyakekszes doboz tetején láttam. A teteje fehér, az éleknél legömbölyítve, a széleken körben aranyozott díszítés. A fekete kerekek küllőit faragás díszíti. Mindkét oldalon rács, a fekete vasrudak a kocsi tetején ívesen összehajolnak. A kocsi ajtaját egy rámpával a dróthálós átjáróhoz illesztették. Eközben Matt apja belépett a porondra, és felállított három zsámolyt a ketrec egyik oldalához, majd megállt velük szemben a porond túloldalán. Roppant hatásos aranyozott öltözéket viselt, a kezében egy rövid ostort suhogtatott. 25

– Engedjétek be a tigrist! – utasította a férfiakat. A kocsi ajtaja kinyílt, és a férfi, aki mellette állt, a rácson keresztül egy hosszú bottal megpiszkálta az állatot. Visszafojtott lélegzettel néztem, ahogy a hatalmas fehér tigris előjött a kocsiból, lesétált a rámpán, be a drótháló alagútba, majd egy pillanattal később már ott is volt a nagy ketrecben Matt apja mellett. Az ostor nagyot csattant, a tigris pedig felugrott az egyik zsámolyra. Még egy pattintás, és felállt a hátsó lábaira, kieresztett karmú mancsaival a levegőt csépelve. A közönség hangos tapsviharban tört ki. A tigris zsámolyról zsámolyra ugrált, miközben Matt apja egyre messzebb és messzebb húzta egymástól a zsámolyokat. A legutolsó ugrásnál visszatartottam a lélegzetem. Nem voltam biztos benne, hogy a tigris tud-e majd ekkorát ugrani, de Matt apja addig biztatta, hogy a nagymacska összeszedte magát, lekuporodott, óvatosan felmérte a távolságot, és elrugaszkodott. Néhány pillanatig egész teste a levegőben úszott, lábait előre és hátrafelé is kinyújtva. Varázslatos látvány volt. Miután mellső lábaival elérte a zsámolyt, áthelyezte a súlypontját, és hátsó lábaival is az elsők mellé érkezett, majd méltóságteljesen kiegyenesedett. A hatalmas test könnyedén megperdült a kis zsámolyon, aztán leült, tekintetét az idomárjára szegezve. Sokáig tapsoltam, teljesen lenyűgözve az óriási vadállattól. A tigris ezt követően parancsra vérfagyasztó ordítást hallatott, majd hátsó lábain ülve mancsaival a levegőbe karmolt. Matt apjának újabb utasítására a tigris leugrott a zsámolyról, és futni kezdett körbe-körbe a ketrecben. Az idomár is futott mellette, szemeit mindvégig az állaton tartva, a tigris farka mögött csattogtatva az ostort, hogy folyamatosan ösztökélje a mozgásra. Aztán amikor jelt adott, egy fiatal segéd a ketrec rácsai között beadott neki egy nagy karikát, amin a tigris gyönyörűen átrepült, majd gyorsan megfordult, és újra meg újra átugrott rajta. A legnagyobb mutatványt a szám végére hagyták: az idomár bejelentette, hogy beteszi a fejét a tigris szájába. A közönség elnémult, Matt pedig megmerevedett. A tigris meghökkentően nagyra tátotta a száját. Láttam a hegyes fogait, és aggódva dőltem előre. Matt apja lassan hajtotta fejét a tigris felé. Az állat pislogott, de mozdulatlanul várt, és erős állkapcsát még jobban szétnyitotta. Matt apja aztán óvatosan betolta a fejét a tigris fogai közé, egészen le a torkáig. Ott tartotta néhány ijesztően hosszú másodpercig, majd lassan 26

kihúzta. Amikor már teljesen kint volt, gyorsan hátrébb lépett, mire a tömeg óriási éljenzésben tört ki, ő pedig mélyen meghajolt. Aztán előjöttek a segítők, hogy majd lebontsák a ketrecet. Miközben Matt apjának tapsoltam, tekintetemet mágnesként vonzotta magához a tigris, ahogy az egyik zsámolyon ücsörgött. Láttam, hogy kilóg a nyelve, és a száját nyalogatja. Úgy fintorgott, mint aki valami furcsa ízt érez. Majdnem úgy nézett ki, mint egy szőrcsornótól émelygő macska. Aztán megrázta magát, és csak üldögélt nyugodtan. Matt apja felemelte a kezét. Az ostor ismét nagyot csattant, és a tigris gyorsan leszökkent a zsámolyról, visszafutott az alagútba, majd azon át fel a rámpára, végül be a ketrecbe, az idomár pedig kiszaladt a porondról, és eltűnt a függöny mögött. Mr. Maurizio drámaian felkiáltott: – Ez volt a nagyszerű Dhiren! Mille grazié! Nagyon köszönjük, hogy eljöttek megnézni a Circus Maurizio előadását! Ahogy a tigris ketrece elgördült előttem, szinte ellenállhatatlan vágyat éreztem, hogy megsimogassam a fejét. Hogy megvigasztaljam. Nem voltam biztos benne, hogy a tigriseknek vannak-e látható érzelmei, de valamiért úgy éreztem, képes vagyok megállapítani a hangulatát. Szomorúnak tűnt. Ebben a pillanatban enyhe szellő támadt, amely virágzó jázmin és szantálfa illatát hordozta felém. Az átható aroma pár pillanatra elfedte a vajaspopcorn- és vattacukorszagot. A szívem gyorsabban kezdett kalapálni, és libabőrös lett a karom. De a csodálatos illat, amilyen hirtelen jött, olyan sebesen el is illant, én pedig valami megmagyarázhatatlan űrt éreztem magamban. A fények újra kigyulladtak, a gyerekek pedig tülekedni kezdtek kifelé az arénából. Még mindig kissé ködös aggyal lassan felálltam, megfordultam, és a függönyre meredtem, amely mögött a tigris eltűnt. Szantálfa illatának halovány emlékét, és valami megmagyarázhatatlan nyugtalanságot éreztem. Hmm! Ez nyilván valami idegrendszeri túlérzékenység. Az előadás befejeződött, én pedig hivatalosan is dilis voltam.

27

GYEREKEK VISONGÓ CSAPATA KIÖZÖNLÖTT AZ ÉPÜLETBŐL.

Beindult egy busz a parkolóban. Mikor zajosan morogva, sziszegve és pöfögve életre kelt a motor, Matt felállt és nagyot nyújtózott. – Na, készen állsz az igazi munkára? – fordult hozzám. – Hogyne! Mutasd meg, mit csináljak! – mordultam fel, máris érezve a fájdalmat a karizmaimban. Elkezdte letakarítani az ülésekről a szemetet, én pedig a falhoz támasztottam a székeket. Amikor ezzel kész voltunk, a kezembe nyomott egy partvist, és azt mondta: – Fel kell söpörni az egész területet, a maradék árut bedobozolni, aztán elpakolni. Kezdd el, én pedig beviszem a pénzt Mr. Mauriziónak. – Rendben, nekilátok – feleltem. A partvist magam előtt tolva, lassan haladtam a padlón. Oda-vissza kanyarogtam, mint ahogy az úszók róják a hosszokat, módszeresen takarítottam fel a szemetet. Közben a fejemben újra lejátszottam a ma látott, tapasztalt dolgokat. Legjobban a kutyákat imádtam, de a tigrisben is volt valami küjönleges, valami lenyűgöző. Gondolataim akaratlanul is vissza-visszatértek a nagymacskához. Kíváncsi volnék, milyen lehet közelről. És vajon mitől van szantál-illata? Semmit sem tudtam a tigrisekről azon kívül, amit késő esti Nature Channel- és

28

National Geographic-természetfilmekben láttam. Eddig különösebben nem is érdekeltek a tigrisek, de hát cirkuszban sem dolgoztam még. Majdnem végeztem a söprögetéssel, mire Matt visszaért. Lehajolt, hogy segítsen nekem összelapátolni az óriási kupac szemetet, majd egy jó órát töltöttünk dobozolással, és azzal, hogy mindent visszavittünk a raktárba. Amikor ezzel is elkészültünk, Matt azt mondta, van még egy vagy két órám, mielőtt a társulattal közösen megvacsorázunk. Alig vártam már, hogy magamban lehessek egy kis ideig, úgyhogy siettem vissza a sátorba. Átöltöztem, majd addig fészkelődtem, amíg találtam egy viszonylag kevésbé kényelmetlen helyet az ágyamon, és elővettem a naplómat. Miközben szórakozottan rágcsáltam a tollat, azok az érdekes emberek jártak az eszemben, akikkel ma találkoztam. Úgy tűnt, a cirkusz tagjai egy nagy családot alkotnak Többször is észrevettem, hogy készségesen segítenek egymásnak mindenben, még ha az nem is az ő feladatuk lett volna. Ezt gyorsan lejegyeztem a naplómba, majd írtam egy kicsit a tigrisről is. Kifejezetten érdekesnek találtam. Lehet, hogy állatokkal kéne majd dolgoznom, valami ilyesmit tanulni a főiskolán? Aztán eszembe jutott, hogy mennyire utálom a biológiát, és úgy döntöttem, ez mégsem olyan jó ötlet. Már majdnem vacsoraidő volt. Az ínycsiklandozó illattól, ami a főépület felől áradt, összefutott a nyál a számban. Egész másmilyennek ígérkezik, mint Sarah vegán süteményei, gondoltam. Nem, és ez az illat sokkal inkább a nagyi házias piskótájára és szaftos sültjeire emlékeztetett. Mikor beléptem, Matt éppen székeket állított a nyolc hosszú, összecsukható asztal köré. Az asztalok egyike roskadásig tele volt fantasztikus kinézetű, olasz ételekkel. Felajánlottam, hogy segítek, de Matt elhessegetett. – Keményen dolgoztál ma, Kelsey – mondta. – Pihenj csak, majd én megcsinálom. Megláttam Cathleent, amint integet, hogy menjek oda hozzá. – Gyere, ül mellém! Sajnos még nem kezdhetünk enni, meg kell várnunk Mr. Mauriziót, hogy értékelje a mai estét. Alighogy leültem, megérkezett Mr. Maurizio. A bevonulása kissé színpadiasra sikeredett. – Favoloso volt előadás, köszönök mindenkinek! És eccellente munkát végez az új jegyárus is, ugye? Ma este ünnepel! Mangiate. Rakjátok teli tányérok, mia famiglia!

29

Halkan kuncogtam. Huh. Úgy látszik, folyamatosan játssza a szerepét, nem csak az előadás kedvéért. Cathleenhez fordultam: – Azt hiszem, ez azt jelenti, hogy jó munkát végeztünk, nem? – Aha – bólintott a lány. – Gyere, együnk! Beálltam vele együtt a sorba, aztán, amikor odaértem az asztalhoz, fogtam egy papírtányért, és alaposan megraktam olaszos zöldségsalátával, spenóttal és sajttal töltött, paradicsommártásos kagylóval, parmezános csirkével, és mivel a tányéron már nem volt több hely, a számba dugtam egy még langyos zsemlét, elvettem egy üveg ásványvizet, és leültem a helyemre. Nem tudtam nem észrevenni a desszertnek szánt óriási csokoládétortát, de sejtettem, azt sem bírom majd mind megenni, ami a tányéromon van. Ezért aztán hatalmas sóhajjal lemondtam a tortáról. Vacsora után felrevonultam egy csendes sarokba, és felhívtam telefonon Sarah-t és Mike-ot. Miután letettem a telefont, odamentem Matthez, aki épp a maradékot rakta a hűtőbe. – Nem láttam apádat az asztalnál – mondtam neki. Ő nem eszik velünk? – Vittem neki egy tányérral – felelte Matt. – El van foglalva a tigrissel. – Mióta dolgozik ezzel az állattal? – kérdeztem, alig várva, hogy megtudjak valamit a lenyűgöző macskáról. – A munkaköri leírásom szerint segítenem kell majd neki is. Matt félretolt egy félig üres narancsleves üveget, begyömöszölt mellé egy doboz ételt, majd becsukta a hűtő ajtaját. – Körülbelül öt éve – felelte. – Mr. Maurizio akkor vette a tigrist egy másik cirkusztól. Apunak nehéz dolga volt, az állat történetét elég zavarosan dokumentálták, ráadásul csak a szokásos mutatványokat ismerte, és nem volt hajlandó semmi újat megtanulni, cserébe viszont soha nincs vele semmi gond. Nagyon csendes és engedelmes állat, már amennyire egy tigris az lehet. – És mi lesz majd az én dolgom? – kérdeztem. – Úgy értem, tényleg nekem kell majd etetnem? – Ne aggódj! Nem lesz semmi gond. Amíg elkerülöd a fogait – mondta Matt. Aztán mosolyogva hozzátette: – Csak viccelek. Neked csak át kell vinned az ennivalóját az egyik épületből a másikba. Beszélj apámmal! Holnap majd elmond mindent, amit tudnod kell. – Kösz, Matt!

30

Volt még egy óra naplementéig, de másnap reggel megint nagyon korán kellett kelnem, ezért lezuhanyoztam, megmostam a fogamat, meleg flanelpizsamába bújtam, és visszasiettem a sátorba. Ágyba bújtam, kényelmesen befészkeltem magam a nagyi takarója alá, elolvastam egy fejezetet a könyvemből, de közben elálmosodtam, és hamarosan mély álomba merültem. Másnap reggeli után a kennelhez siettem. Matt apját már ott találtam, amint a kutyákkal játszott. Közelről pont úgy nézett ki, mint Matt, csak felnőtt verzióban. Ugyanaz a barna szem és barna haj, mint a fiának. Ahogy odaértem hozzá, felém fordult, és üdvözölt: – Jó reggelt! Maga Kelsey, ugye? Úgy hallottam, nekem fog ma segíteni. – Igen, uram – bólintottam. Barátságosan megszorította a kezem, és elmosolyodott: – Szólítson nyugodtan Andrew-nak, vagy ha ezt túl bizalmaskodónak találja, Mr. Davisnek. Az első dolgunk az lesz, hogy megsétáltatjuk az ördögfiókákat a telep körül. – Nem hangzik túl nehéznek – mondtam. – Majd meglátja – nevetett Mr. Davis. A kezembe nyomott egy hosszú pórázt, amire rá tudtam kapcsolni mind az öt kutya nyakörvét. A kutyusok érdekes kis csapatot alkottak: volt köztük egy beagle, egy greyhound keverék, egy buldog, egy dán dog és egy apró fekete uszkár. Összevissza ugrándoztak, belegabalyodtak a pórázba, aztán meg körbetekertek vele. Mr. Davis szabadított ki, hogy végre elindulhassunk. Gyönyörű reggel volt. A fák illatoztak, a kutyák pedig határtalan jókedvvel, megállás nélkül ugrándoztak, vonszoltak maguk után mindenfelé, éppen csak arra nem, amerre menni akartam. Fürge lépteik alatt zörgött az avar, megszaglászták a talaj minden egyes négyzetcentiméterét. Miközben letekertem egy kutyust a fáról, odafordultam Mr. Davishez: – Nem bánná, ha feltennék néhány kérdést a tigrisről? – Persze, hogy nem – felelte a férfi. – Kérdezzen nyugodtan. – Matt mondta, hogy nem sokat tudnak a tigris előéletéről. Hogy került Dhiren a cirkuszhoz? Mr. Davis megvakarta az állán a borostát, és így válaszolt: – Dhiren úgy került hozzánk, hogy Mr. Maurizio megvette őt egy másik cirkusztól. Akart egy új, izgalmas műsorszámot. Azt gondolta, elég 31

gyakorlatom van már a kisebb állatokkal, miért ne próbálkozhatnánk egy tigrissel is. De nagyon naivak voltunk mind a ketten. A nagymacskákkal való megfelelő bánásmód elsajátítása hosszas gyakorlást igényel. De Mr. Maurizio ragaszkodott hozzá, hogy próbáljuk meg, és nagy szerencsénkre ez a tigris igen könnyen kezelhetőnek bizonyult. Addig még nem dolgoztam ilyen nagytestű állattal, bár láttam, más hogy csinálja, mikor egy másik cirkusznál voltam. Az ottani idomártól megtanultam, hogyan kell gondozni egy tigrist, és azt is megmutatta, hogyan kell bánni vele. De hogy őszinte legyek, nem hiszem, hogy boldogultam volna a másik tigrissel, amit Dhirennel együtt kínáltak eladásra. Nagyon ajánlgattak egy agresszív szibériai tigrist is, de gyorsan rájöttem, hogy az nem nekem való, így inkább a fehérre alkudoztunk. Dhiren sokkal kiegyensúlyozottabb és engedelmesebb. Bár ha egészen pontosan akarnék fogalmazni, azt mondanám, hogy a mi kedves tigrisünk egyszerűen csak un engem. Eltöprengtem ezen az információn, miközben csendben sétáltunk az ösvényen. Miközben letekertem a pórázt egy újabb fa törzséről, megkérdeztem: – A fehér tigrisek Indiából származnak? Én eddig azt hittem, Szibériából. Mr. Davis mosolygott: Sokan hiszik, hogy Oroszország az őshazájuk, mert a fehér bundáról a hóra asszociálnak, de a szibériai tigrisek nagyobbak és narancssárga a színük. De a mi macskánk bengáli vagy indiai tigris. Elgondolkodva nézett rám egy darabig, majd megkérdezte: – Készen áll rá, hogy segítsen a tigrissel? A ketrecek biztonsági zárral vannak ellátva, én pedig ott leszek, vigyázok majd magára. Eszembe jutott az édes jázminillat, amit a tigris műsorszáma után éreztem. Elmosolyodtam, és egy pillanatra el is bambulhattam, mert megbotlottam a lábam körül szaladgáló kutyusokban. Ez kizökkentett az álmodozásból, és lelkesen feleltem: – Azt igazán élvezném, köszönöm! Miután befejeztük a sétát, visszavittük a kutyákat a kennelbe, és megetettük őket. Mr. Davis egy zöld öntözőcső segítségével feltöltötte az itatójukat, közben a válla fölött félig hátrafordulva így magyarázott: – Tudja, ha nem tesznek ellene semmit, a tigrisek a következő tíz éven belül teljesen kihalhatnak. India máris rengeteg törvényt hozott a vadászatuk ellen. Leginkább az orvvadászok és a falusi emberek felelősek a 32

mai helyzetért. A tigrisek általában kerülik az embert, de azért Indiában minden évben előfordul pár halálos támadás, és a falusiak időnként a maguk kezébe veszik a probléma megoldását. Elzárta a vizet, aztán intett, hogy kövessem. Megkerültük a főépületet, és egy nagy, fehérre festett, istállószerű építményhez mentünk. Mr. Davis kinyitotta a széles ajtót, hogy beléphessünk. A nap fénye besütött az ablakokon, és felmelegítette az épületei. A fényben táncoltak a lépteink által felkavart porszemek. Meglepett, milyen világos van a kétszintes istállóban, annak ellenére, hogy csak két ablak volt rajta. A fejünk fölött vastag gerendák tartották a tetőszerkezetet. A falak mentén üres bokszok sorakoztak, melyekben szalmabálákat halmoztak fel, egész a mennyezetig. Követtem Mr. Davist, ahogy a rácsos állatszállító kocsi felé haladt, amit tegnap már láttam az előadás alatt. Mr. Davis felvett a földről egy üveg folyékony vitamint, és így szólt: – Kelsey, bemutatom önnek Dhirent. Jöjjön ide, szeretnék mulatni valamit. Közelebb mentünk a ketrechez. Az addig szunyókáló tigris felemelte a fejét, és kíváncsian méregetett kék szemével. Az a szem. Teljesen megbabonáz. Tekintete belém fúródik, mintha a lelkemet fürkészné. Egy pillanatra elfogott a keserű magány érzése, amit igyekeztem gyorsan visszazárni a lelkemnek abba a kicsiny sarkába, ahol az ilyesfajta érzelmeket őriztem. Nagyot nyeltem, és megtörtem a szemkontaktust. Ekkor Mr. Davis meghúzott egy kart a kocsi oldalán, mire egy fémlemez ereszkedett le, leválasztva a ketrecből egy kisebb részt a bejárathoz közel. Kinyitotta az ajtót, megtöltötte a tigris vizesedényét, öntött hozzá körülbelül egynegyed csésze folyékony vitamint, majd becsukta és belakatolta az ajtót, végül pedig feltolta a kart, hogy újra felemelkedjen a ketrecet kettéválasztó fémlemez. – Van még némi papírmunkám – fordult hozzám. – Addig szeretném, ha elhozná a tigris reggelijét. Menjen vissza a főépületbe, a dobozok mögött talál majd egy nagy hűtőszekrényt. Vigye magával ezt a piros ételszállító kocsit, ezzel hozza ide a hűtőből a húst. Aztán vegye ki a következő adagot a fagyasztóból, és rakja a hűtőbe, hogy holnapra kiengedjen. Aztán, amikor visszajön, tegye be az ételt Dhiren ketrecébe, pont ahogy én csináltam a vitaminokkal. De előtte el ne felejtse leereszteni a biztonsági panelt! Menni fog?

33

– Persze – feleltem, aztán megragadtam a zsúrkocsi fogantyúját, és elindultam az ajtó felé. A főépületben gyorsan megtaláltam a húst, néhány perc múlva már vissza is értem az istállóba. Remélem, az a biztonsági ajtó jól zár, különben én leszek a reggeli, gondoltam, miközben meghúztam a kart. Betettem a nyers húst egy nagy tálba, és szép lassan becsúsztattam a ketrecbe. Közben mindvégig szemmel tartottam a tigrist, de az csak nyugodtan ült, és figyelte minden mozdulatomat. – Hím vagy nőstény? – fordultam Mr. Davishez. Rekedt hörgést hallottam a ketrecből. – Miért morogsz így rám? – kérdeztem méltatlankodva. Mr. Davis felnevetett: – Azt hiszem, megsértette. Tudja, nagyon érzékeny. És hogy a kérdésére válaszoljak, hím. – Aha. Miután a tigris megette a húst, Mr. Davis azt ajánlotta, nézzem meg, hogyan gyakorolnak. Becsuktuk az istállóajtót, a helyére csúsztattuk az ajtót rögzítő fagerendát, hogy a tigris még véletlenül se tudjon kiszökni. Ezután felmásztam a létrán a padlásra, hogy fentről nézzem a „műsort”. Mr. Davis azt mondta, hogy ha bármi baj történne, másszak ki az ablakon, és szóljak Mr. Mauriziónak. Azzal a ketrechez lépett, kinyitotta az ajtót, és hívta Dhirent. Az óriási macska álmosan felnézett, majd egykedvűen visszatette a fejét a mancsára. Mr. Davis újra szólította: – Gyere, Dhiren, ne kéresd magad! A tigris ásított, akkorára nyitotta az állkapcsát, amekkorára csak bírta. Megborzongtam a hatalmas fogak látványától. Lassan felállt, kinyújtóztatta a mellső lábait, majd egyenként a hátsókat is. Magamban azon kuncogtam, hogy ez a félelmetes ragadozó pontosan úgy viselkedik, mint egy álmos cica. Ezután megfordult, kilépett a ketrecből, és lesétált a rámpán. Mr. Davis felállított egy zsámolyt, pattintott az ostorral Dhiren-nek, hogy ugorjon fel rá. Aztán elővette a karikát, és hosszú perceken keresztül gyakoroltatta vele, hogyan ugorjon át rajta oda és vissza. A tigris ide-oda szökellt, könnyedén végigcsinálta az összes feladatot. Mozdulataiban nyoma sem volt erőfeszítésnek. Elragadtatva figyeltem, hogyan mozognak az izmok a gyönyörű, fehér-fekete csíkos bunda alatt. Mr. Davis jó idomárnak tűnt, de néhány alkalommal észrevettem, hogy óvatlan volt, amit a tigris kihasználhatott volna – de mégsem tette. Egyszer Mr. Davis arca olyan közel került a tigris kimeresztett karmaihoz, hogy az 34

könnyedén odakaphatott volna, de inkább óvatosan visszahúzta a mancsát. Egy másik alkalommal pedig meg mertem volna esküdni, hogy Mr. Davis rálépett a tigris farkára, de az csak halkan morrant egyet, és félrekapta a farkát. Ezt roppant különösnek találtam, és egyre inkább elbűvölt ez a gyönyörű állat. Azon kezdtem töprengeni, vajon milyen érzés lenne megérinteni. Mr. Davis erősen izzadt a fülledt istállóban. Az ostorral noszogatta a tigrist, hogy menjen vissza a zsámolyra, aztán felállított a közelben másik három zsámolyt, és biztatta az állatot, hogy ugorjon át egyikről a másikra. Miután befejezték a gyakorlást, visszazárta a nagymacskát a ketrecbe, jutalomfalatot adott neki, és intett, hogy jöjjek le. – Kelsey, ideje, hogy átmenjen a főépületbe, segítsen Mattnek előkészülni a show-ra! – mondta. – Egy csapat idős ember jön ma a helyi otthonból. Lemásztam a létrán, és megkérdeztem: – Nem bánná, ha időnként idejönnék a naplómmal, és itt írogatnék? És szeretném lerajzolni a tigrist. – Rendben – felelte. – Csak ne menjen közel hozzá. Elindultam a kijárat felé, majd hátrafordultam, integettem neki, és azt kiáltottam: – Köszönöm, hogy megnézhettem a gyakorlást. Igazán izgalmas volt. Aztán szaladtam segíteni Mattnek. Épp jókor, mert már be is fordult az első busz a parkolóba. Ma minden másképp volt, mint tegnap. Először is, a csoportot kísérő nő egyben megvette az összes jegyet, ami nagyban megkönnyítette a munkánkat, aztán az összes vendég szép lassan becsoszogott a cirkuszba, leült a helyére, és gyakorlatilag azonnal elaludt. Hogy tudnak aludni ebben a nagy zajban? Amikor eljött a szünet, akkor sem volt túl sok dolgom. A közönség fele továbbra is aludt, a másik fele pedig a mosdó előtt állt sorba. Igazából senki nem vett semmit. Az előadás után Mattel gyorsan feltakarítottunk, így maradt néhány órám pihenni. Visszaszaladtam a sátorba, előkaptam a naplómat, tollat, ceruzát és a takarómat, majd átmentem az istállóba. Kinyitottam a nehéz ajtót, és felkapcsoltam a villanyt. Egyenesen a tigris rácsos kocsijához sétáltam. Dhiren fejét a mancsaira fektetve, kényelmesen pihent. A ketrec mellett lévő két szalmabála, mintha csak támlás szék lenne, kényelmes ülőhelyet kínált. Letelepedtem, az ölembe terítettem a takarót, hogy kellemes melegben legyek, és kinyitottam

35

a naplóm. Írtam néhány bekezdésnyi szöveget, aztán inkább rajzolni kezdtem. Jártam néhány fakultatív művészeti órára a középiskolában, így elég jól rajzoltam, főleg, ha volt modell, ami alapján dolgozhattam. Kezembe vettem a ceruzát, és tekintetemet a kép tárgyára függesztettem. Ő is egyenesen rám nezett. Nem úgy, mintha meg akarna enni, sokkal inkább, mintha… mondani akart volna valamit. – Helló, cicus. Mit bámulsz? – vigyorogtam. Aztán hozzáláttam a rajzoláshoz. A tigrisnek tágra nyílt, tündöklő kék szeme, hosszú, fekete szempillája és rózsaszín orra volt. Testét lágy, krémszínű bunda fedte fekete csíkokkal, amelyek sugárirányban, a homlokától, a testén át, egészen a farkáig futottak. Rövid, szőrös fülét felém billentette, feje továbbra is lustán a mancsain pihent. Miközben nézett, nyugodtan csóválta a farkát. Sok időt szántam rá, hogy pontosan rajzoljam le a csíkok mintázatát, mert Mr. Davis felvilágosított, hogy nincs két egyforma tigris. Azt mondta, a csíkozásuk éppen úgy különböző, mint az embereknél az ujjlenyomat. Miközben rajzoltam, folyamatosan beszéltem hozzá: – Mi is a neved? Ja, Dhiren. Nos, én csak Rennek foglak szólítani. Remélem, nem bánod. Szóval, milyen napod volt ma? Ízlett a reggeli? Tudod, igazán tetszel nekem, ahhoz képest, hogy tudom, képes lennél felfalni. Néhány percnyi csend után, mialatt csak a ceruzám sercegése és a nagy állat mély, ritmikus légzése hallatszott, megkérdeztem: – Egyébként szeretsz cirkuszi tigris lenni? Nem hinném, hogy túl izgalmas élet lehet ketrecbe bezárva kuksolni. Én mindenesetben nem lennék odáig érte. Aztán megint csendben voltam egy darabig, amíg ajkamba harapva satíroztam a rajzomon a tigris csíkjait. – Szereted a verseket? – kérdeztem aztán. – Legközelebb hozok majd egy verseskötetet, és felolvasok belőle. Van egy vers, ami a macskákról szól. Azt hiszem, tetszene neked. Felnéztem a rajzból, és döbbenten láttam, hogy a tigris megmozdult. Felült, a fejét felém fordította, és merőn nézett. Kicsit ideges lettem. Ha egy hatalmas nagymacska bámul ekkora érdeklődéssel, az nem biztos, hogy jót jelent. Ebben a pillanatban belépett Matt apja az istállóba. A tigris azonnal ledőlt az egyik oldalára, de a fejét továbbra is felém fordította, és áthatóan nézett azzal a mélykék szemével. 36

– Helló, Kelsey, hogy van? – üdvözölt kedélyesen az idomár. – Ööö, jól… – feleltem, majd elgondolkodva hozzátettem: – Mr. Davis, volna egy kérdésem. Ez a tigris sohasem magányos? Nem próbáltak még, tudja, találni neki egy lány tigrist? Matt apja felnevetett: – Neki nem. Szeret egyedül lenni. A másik cirkuszban mesélték, hogy ők szerették volna, ha utódokat nemz, ezért összezárták egy tüzelő nőstény fehér tigrissel az állatkertben, de nem volt hajlandó a dologra. Enni sem akart, ezért aztán ki kellett vegyék a ketrecből. Azt hiszem, ő inkább az agglegényéletet szereti. – Ó, értem – feleltem, aztán felsóhajtottam –, azt hiszem, jobb, ha visszamegyek Matthez, és segítek neki előkészíteni a vacsorát. Becsuktam a naplómat, és összeszedtem a dolgaimat. Ahogy sétáltam visszafelé a főépületbe, a gondolataim újra visszatértek a tigrishez. Szegénykém. Teljesen egyedül, se nőstény, se kölykök. És a fogságban nincs szarvas se, amit üldözhetne, amire vadászhatna. Sajnáltam. Vacsora után megint segítettem Matt apjának megsétáltatni a kutyákat, majd elkészültem a lefekvéshez. Az ágyamban fekve a fejem alá tettem a karomat, és bámultam a sátor mennyezetét. Ismét a tigrisre gondoltam. Körülbelül húszpercnyi hánykolódás és forgolódás után elhatároztam, hogy visszamegyek az istállóba. Mikor beléptem, nem kapcsoltam fel az összes lámpát, csak azt az egyet, ami a ketrec közelében volt, és a takarót magamra tekerve, most is a szalmabálából készült székre ültem. Mivel a hangulatom meglehetősen szentimentális volt, elhoztam magammal a Rómeó és Júliát. – Helló, Ren. Szeretnéd, hogy felolvassak egy kicsit? Sajnos Rómeó és Júlia történetében nincs egyetlen tigris sem, de Rómeó felmászik az erkélyre, úgyhogy elképzelheted, hogy te is felmászol egy fára, rendben? Várj egy kicsit. Hadd teremtsek megfelelő hangulatot. Telihold volt, ezért úgy döntöttem, lekapcsolom a maradék lámpát is, hisz a két magas ablakon beszűrődő hold fénye eléggé megvilágítja az istállót az olvasáshoz. A tigris ide-oda csapkodó farka ritmikusan dobolt a kocsi padlóján. Az oldalamra fordultam, összébb húztam a szalmát párnának, és elkezdtem hangosan olvasni. A félhomályban épp csak hogy ki tudtam venni a tigris körvonalait, de a szeme csillogását tisztán láttam. Egy idő után fáradni kezdtem, és felsóhajtottam:

37

– Sajnos manapság már nincsenek ilyen férfiak, mint Rómeó. Talán nem is voltak soha. Shakespeare igazi álompasikról írt, ugye? A maiak meg sem közelítik az ő hőseit. Na, jó, a jelenlévők természetesen kivételt képeznek. Biztos vagyok benne, hogy te egy rendkívül romantikus tigris vagy. Lehunytam a szemem, hogy pihentessem egy kicsit, aztán ki sem nyitottam másnap reggelig. Attól kezdve minden szabadidőmet az istállóban töltöttem Rennel. Úgy tűnt, szereti, ha ott vagyok, hegyezte a fülét, amikor olvastam neki. Folyton kérdésekkel bombáztam Matt apját a tigrisekről, a végén már azt hiszem, a legszívesebben elkerült volna. De a munkámmal elégedett volt. Reggelente korán keltem, hogy ellássam a tigrist és a kutyákat, aztán délutánonként Ren ketrecéhez mentem, leültem mellé, és írogattam a naplómba. Esténként pedig odavittem a takarómat és egy könyvet, hogy felolvassak neki. Néha kiválasztottam egy verset, és azt olvastam fel neki, máskor pedig csak beszéltem hozzá. Körülbelül egy héttel az után, hogy dolgozni kezdtem a cirkuszban, Matt és én, mint általában, félrehúzódva néztük az egyik előadást. Minden a szokásos mederben haladt. Amikor azonban Ren mutatványára került a sor, a tigris teljesen másképp viselkedett, mint szokott. Miután végighaladt az alagúton, és belépett a ketrecbe, körbeszaladt a rács mentén, majd felalá kezdett járkálni. Közben folyton a közönséget fürkészte, mintha keresne valamit. Végül aztán mozdulatlanná dermedt, és csak állt ott, akár egy szobor. Egyenesen rám meredt. Pillantása a szemembe fúródott, én pedig nem bírtam elfordítani a fejem. Hallottam, amint az ostor többször is csattan, de a tigris továbbra is csak engem nézett. Matt megbökött a könyökével, mire végre sikerült megszakítanom a szemkontaktust. – Ez igazán különös – mondta Matt. – Mi a baj? – kérdeztem. – Mi történt? Miért néz így ránk? A fiú megvonta a vállát: – Fogalmam sincs. Ilyen még nem fordult elő. Közben Ren végre elfordult tőlem, és nekilátott végigcsinálni a szokásos műsort. Miután az előadás befejeződött, és végeztem a takarítással, megint meglátogattam. Mikor beléptem az istállóba, fel-alá járkált a ketrecében. 38

Ahogy meglátott engem, leült, kényelembe helyezte magát, és a mancsára hajtotta a fejét. A ketrechez közeledve, már messziről üdvözöltem: – Helló, Ren. Mi volt veled ma, nagyfiú? Aggódom miattad. Remélem, nem leszel beteg, vagy ilyesmi. Csendesen pihent, de mindvégig rajtam tartotta a tekintetét, a szemével követte a mozdulataimat. Lassan egyre közelebb léptem hozzá. Valami egyre közelebb húzott, éreztem, képtelen vagyok ellenállni ennek a veszélyes kényszernek. Szinte fizikailag éreztem a vonzást. Talán az lehetett az oka, hogy mindketten magányosak voltunk, vagy, mert annyira gyönyörű volt. Nem tudtam megmondani miért, de meg akartam tenni. Muszáj volt megérintenem. Tisztában voltam vele, hogy ez milyen kockázatos, de nem féltem. Valahogy tudtam, hogy nem fog bántani, ezért figyelmen kívül hagytam a fejemben villogó vészjelzést. A szívverésem felgyorsult. Még egy lépést tettem a ketrec felé, aztán remegve megálltam. Ren meg sem mozdult. Továbbra is nyugodtan nézett rám a fénylő, kék szemével. Lassan felemeltem a kezem, óvatosan a mancsa felé nyúltam, és az ujjam hegyével megérintettem puha, fehér bundáját. Ren nagyot sóhajtott, de nem mozdult. Kissé felbátorodva, most már az egész kezemet rátettem a mancsára, megsimogattam, és mutatóujjammal végigsimítottam az egyik csíkot. Hirtelen, gyorsabban, mint ahogy reagálni tudtam volna, a feje a kezem felé mozdult, és mielőtt még elránthattam volna a kezem, végignyalt rajta. Csiklandós érzés volt. Gyorsan kirántottam a kezem a ketrecből. – Ren! Megijesztettél! Azt hittem, leharapod az ujjaimat! – korholtam, de aztán óvatosan újra a ketrec felé nyúltam, mire rózsaszín nyelvét kidugva a rácson, újra megnyalta a kezem. Hagytam, még egy ideig, hogy nyalogassa, aztán a mosdóhoz mentem, és lemostam róla a nyálat. Aztán visszatértem kedvenc szalmabálámhoz, és odaszóltam neki: – Kösz, hogy nem ettél meg. Válaszul halkan felhörrent. – Mit szeretnél, mit olvassak ma neked? – kérdeztem. – Mit szólnál a macskáról szóló vershez, amit a múltkor ígértem? Leültem, kinyitottam a verseskönyvet, odalapoztam a vershez, majd ránéztem: – Oké, figyelj.

39

Leila Usher ÉN, A MACSKA Egyiptomban bálvány voltam, Én, a Macska. Mert emberi akarat előtt nem hajlok, Rejtelemnek vélnek. Mert elkapom s játszom az egérrel, Kegyetlennek ítélnek, Míg ök állatokat zárnak ketrecbe, Bámulják őket, szájukat tátva. Hiszik: az állat nem született egyébre, Mint szolgálni és mulattatásra. Én, ha ölök, okom a szükség, Nékik hatalom, pénz, élvezet. Ez volna a felsőbbrendűség? Nem jár érte tisztelet. Én, a Macska vagyok, kinek ősei Emelt fővel a dzsungelt járták, Senki nem parancsolt nekik. Ők pedig már azt sem tudják, Hogy egyazon kéz szabta ránk Sorsunk, mely az övékét is adta, Ám szabad csak én vagyok, Én, A MACSKA. Becsuktam a könyvet, és elgondolkodva néztem a tigrisre. Elképzeltem, ahogy büszke és nemes tartással átvág a dzsungelen, prédája nyomában. Látva, hogy ketrecbe van zárva, hirtelen elfogott a szánalom. Nem lehet valami nagy élvezet egy cirkuszban fellépni, még akkor sem, ha ilyen rendes idomárod van. Egy tigris nem kutya vagy macska, hogy háziállatot próbáljunk csinálni belőle. Szabadon kellene élned a vadonban. Felálltam, és odasétáltam hozzá. Tétován benyúltam a ketrecbe, és újra megpaskoltam a mancsát, ő pedig válaszképp kinyújtotta a nyelvét, és megnyalogatta a kezem. Először elnevettem magam, aztán újra elkomorodtam. Lassan felemeltem a kezem, megsimogattam a fejét. Majd még jobban felbátorodtam, és megvakargattam a füle mögött is. Mély, 40

vibráló hörgés hallatszott a torkából, rájöttem, hogy dorombol. Elvigyorodtam, és még egyszer megvakargattam a füle mögött. – Ezt szereted, mi? – kérdeztem tőle. Aztán lassan kihúztam a kezem a ketrecből, és elgondolkozva néztem, azon tűnődve, hogy mi is történt most. Szinte emberi melankólia ült ki az arcára. Ha a tigriseknek van lelkük – márpedig én hiszem, hogy van –, az övé minden bizonnyal magányos és szomorú. Belenéztem azokba a hatalmas kék szemekbe, és azt suttogtam: – Bárcsak szabad lennél.

41

ÉT NAPPAL KÉSŐBB egy drága, fekete öltönybe öltözött, magas, előkelő úriembert találtam Ren ketrece mellett. Rövid, sűrű, fehér haja, gondosan fazonra nyírt ősz bajusza, szakálla, sötétbarna, majdnem fekete szeme, hosszú sasorra és olajbarna bőre volt. Egyedül állt ott, lágy hangon beszélt, és egyáltalán nem úgy nézett ki, mint aki sűrűn megfordul mindenféle istállókban. – Jó napot! Segíthetek? – tudakoltam. Gyorsan hátrafordult, rám mosolygott, és így felelt: – Üdvözlöm! Ön nyilván Kelsey kisasszony. Kérem, engedje meg, hogy bemutatkozzam. A nevem Anik Kadam. Nagy örömömre szolgál, hogy megismerhetem. – Azzal összeillesztette a két tenyerét, és meghajolt előttem. És én még azt hittem, az udvariasság rég kihalt. – Igen, Kelsey vagyok – feleltem. – Tehetek önért valamit? – Talán valóban lenne valami, amiben segíthetne – mosolygott a férfi szívélyesen. Majd hozzátette: – Szeretnék beszélni a cirkusz tulajdonosával erről a varázslatos állatról. – Hogyne – válaszoltam kissé meglepetten –, Mr. Maurizio a főépület túloldalán van a fekete lakóautóban. Kívánja, hogy odakísérjem? – Nem szükséges bajlódnia ezzel, kedvesem. De azért szívből köszönöm, hogy felajánlotta. Megyek is, és megkeresem az urat.

42

Azzal megfordult, és kiment az istállóból, csendesen behúzva maga mögött az ajtót. Miután megbizonyosodtam, hogy Rennel minden rendben, azt mondtam: – Na, ez furcsa volt. Kíváncsi lennék, mit akart. Talán valami tigrisrajongó. Haboztam egy pillanatig, majd benyúltam a rácson. Elámulva saját bátorságomon, gyorsan megsimogattam a tigris mancsát, majd nekiálltam elkészíteni a reggelijét. A vállam fölött hátraszóltam neki: – Nem mindennap lát az ember olyan jóképű tigrist, mint te, ugye tudod? Ez az úriember valószínűleg csak gratulálni akar az előadásod miatt. Ren válaszul felhorkant. Elhatároztam, hogy én magam is eszem pár falatot, ezért elindultam a főépület felé. Mikor odaértem, szokatlanul nagy nyüzsgés fogadott. Az emberek kis csoportokban sugdolóztak, tárgyaltak valamit. Felkaptam az asztalról egy csokoládés muffint és egy üveg hideg tejet, majd odamentem Matthez. – Mi történt? – kérdeztem tőle, miközben nagyot haraptam a muffinból. – Nem igazán tudom – felelte Matt. – Az apám, Mr. Maurizio és egy ismeretlen férfi valami komoly megbeszélés közepén van. Nekünk csak annyit mondtak, hagyjuk abba a szokásos, napi dolgainkat, és várjunk itt. Most mindenki azt találgatja, vajon mi történik. – Hm! – Leültem, és miközben ettem a muffint, hallgattam a többiek vad ötleteit és találgatásait. Nem kellett sokáig várnunk. Néhány perccel később Mr. Maurizio, Mr. Davis és Mr. Kadam – az idegen férfi, akivel korábban találkoztam – sétált be az épületbe. – Sedersi, barátaim. Ülnek le, ülnek le! – mondta Mr. Maurizio ragyogó mosollyal. – Ez az úr, Mr. Kadam, tesz engem legboldogabb ember. Ő tesz ajánlat, hogy megvásárol a mi szeretett tigrisünk, Dhiren. A helyiségben az emberek felhördültek, fészkelődni kezdtek a székeken, és halkan összesúgtak. Mr. Maurizio folytatta: – Kérem, kérem… fate silenzio. Sss, amici miei. Hadd fejezek be! Mr. Kadam szeretne visszavisz a mi tigrisünk India, a Ranthambore Nemzeti 43

Park, a nagy tigrerezervátum. Cserébe Mr. Kadam gondoskodik két teljes év az egész társulat! Mr. Davis szintén d'accordo, és ő is gondol, a tigris bizonyára lesz ott jobban boldog. Rápillantottam Mr. Davisre, aki komolyan bólintott. – Megegyeztünk, ez a hét még megtart az összes előadás, aztán a tigre elmegy Mr. Kadam con l'aereo, repülőgép, India, mi pedig továbbutaz a következő város. Dhiren marad velünk ezen az utolsó hét, amíg meg nem tart a grandioso finálé jövő szombat! – fejezte be a cirkuszigazgató, és megveregette Mr. Kadam vállát. Azzal a két férfi megfordult, és kiment az épületből. Az eddig csendben lévő emberek azonnal felbolydultak, mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Én csendben figyeltem őket, amint egyik csoporttól a másikig szaladgálnak, mint egy csapat csirke etetési időben, ahogy ide-oda futkároztak, és megpróbáltak felcsipegetni némi információmorzsát és pletykát. Izgatott hangon beszéltek, egymás hátát veregetve ünnepelték, hogy a következő két évre lesz munkájuk. Mindenki boldog volt, rajtam kívül. Én csak ültem ott, kezemben a muffin maradékával. Úgy éreztem, mintha odafagytam volna a székhez. Miután összeszedtem magam, Matthez fordultam. – Ez mit jelent majd az apádnak? – kérdeztem tőle. Megvonta a vállát: – Még mindig ott vannak a kutyái, és mindig is érdekelték a pónilovak. Most, hogy a cirkusznak lesz egy kis pénze, lehet, hogy rábeszéli Mr. Mauriziót, hogy vegyenek néhányat, és azokkal kezd majd dolgozni. Odébb ment, én pedig eltöprengtem, hogy mit jelent ez nekem? Szomorúnak éreztem magam. Tudtam, hogy ez a cirkuszi munka egyébként is hamarosan véget ért volna, de ezt eddig valahogy sikerült kiiktatnom a gondolataimból. Nagyon fog hiányozni Ren. Eddig a pillanatig nem is igazán fogtam fel, hogy mennyire. Ennek ellenére, azért örültem. Miatta. Nagyot sóhajtottam, és bosszankodtam rajta, hogy az érzelmeim ennyire eluralkodtak rajtam. Annak ellenére, hogy tudtam, sokkal jobb lesz a tigrisnek, lehangolt a gondolat, hogy mennyire fog hiányozni a rendszeres esti találkozás, és az egyoldalú beszélgetés. A nap hátralevő részében megpróbáltam elfoglalni magam, hogy ne gondoljak rá. Matt és én egész délután dolgoztunk, nem is volt időm meglátogatni Rent, csak vacsora után.

44

Akkor siettem a sátorba, felkaptam a takaróm, a naplóm meg egy könyvet, és az istállóba siettem. Leültem a kedvenc helyemre, és kinyújtottam a lábam. – Szia, Ren – üdvözöltem a tigrist. – Hallottad már a nagy újságot? Mész vissza Indiáha! Igazán remélem, hogy boldog leszel ott. Talán találsz majd magadnak egy csinos nőstényt. Hörrenést hallottam a ketrec felől, és egy pillanatra elgondolkoztam. – Hé, remélem, még tudod, hogy kell vadászni, meg ilyesmi. Bár, ha egy rezervátumban élsz, ott majd vigyáznak rád, nem hagynak éhen halni. Ekkor zajt hallottam a hátam mögül, és mikor megfordultam, Mr. Kadamot láttam az ajtóban állni. Kiegyenesedtem ültömben, kicsit zavarba jöttem attól, hogy rajtakaptak, amint egy tigrishez beszélek. – Ne haragudjon, hogy megzavartam – mondta Mr. Kadam. Fürkészőn nézett a tigrisre, majd rám, és hozzátette: – Úgy látom, vannak bizonyos… érzései a tigris iránt. Igazam van? – Igen – válaszoltam gondolkodás nélkül. – Nagyon élveztem a vele töltött időt. Szóval ön Indiában utazgat, és tigriseket ment? Igazán érdekes munka lehet. Mosolyogva válaszolt: – Ó, ez nem a főfoglalkozásom. Az igazi munkám egy nagy ingatlan menedzselése. A tigris a munkaadóm érdeklődésének a tárgya, és ő az, aki utasított, hogy tegyem meg az ajánlatomat Mr. Mauriziónak. Keresett egy zsámolyt, letette velem szembe, majd leült, olyan könnyed eleganciával egyensúlyozva magas termetét a kis zsámolyon, amit nem is feltételeztem egy ilyen idős emberről. – Ön Indiából jött? – érdeklődtem. – Igen – felelte. – Ott születtem és nőttem fel sok-sok évvel ezelőtt. Az általam igazgatott birtok legnagyobb része is ott van. Felvettem egy szalmaszálat, és az ujjaim körül csavargattam. – Miért érdeklődik az ön munkaadója Ren iránt? – kérdeztem. Hunyorgott egy kicsit, miközben a tigrisre pillantott, majd megkérdezte: – Ismeri a nagy Dhiren herceg történetét? – Nem – ráztam a fejem. – Az ön tigrisének a neve, a Dhiren az én nyelvemen azt jelenti, erős. – Kissé oldalra billentette a fejét, és elmerengve hozzátette. – Egy nagyon híres hercegnek ugyanez volt a neve, és az ő története igazán érdekes. Elvigyorodtam:

45

– Ön kikerüli a választ a kérdésemre, de ügyesen csinálja. Imádom a jó történeteket. Elmesélné? Pillantása a messzeségbe révedt, elmosolyodott: – Végül is, miért ne? – A hangja megváltozott. Elveszítette udvarias, szinte kimért hangzását és a ropogós akcentust, szavai lágy, zenei tónusban csendültek fel, amint mesélni kezdett. – Réges-régen India egyik hatalmas királyának volt két fia. Az egyiket Dhirennek hívták. A két fivér a legjobb nevelésben és katonai kiképzésben részesült. Édesanyjuk megtanította őket, hogy szeressék a hazájukat, és a benne élő összes embert. Gyakran vitte őket szegény gyerekek közé játszani, mert azt szerette volna, ha a fiúk megtanulják, mire van szüksége a népnek. Egyúttal alázatra is tanította őket, és arra, hogy hálásak legyenek a kiváltságaikért. Apjuk, a király pedig azt tanította meg nekik, hogyan irányítsák a birodalmat. Dhiren bátor, félelmet nem ismerő katonai parancsnok és józan, megfontolt vezető lett. A fivére szintén bátor volt, erős és okos. Nagyon szerette Dhirent, de időnként irigység nyilallt a szívébe, mert hiába volt ő is ugyanolyan sikeres mindenben, mint a bátyja, tudta, hogy Dhiren lesz a következő király. Azt hiszem, természetes volt, hogy így érzett. Dhiren éles eszével, intelligenciájával és személyiségével mindenkit lenyűgözött. Vonzerő és szerénység ritka kombinációja nyilvánult meg a hercegben, ami kiemelkedő politikussá tette. Sokoldalú szemelyiség volt, egyszerre nagyszerű harcos, ugyanakkor elismert költő. Az emberek rajongtak a királyi családért, és Dhiren uralkodása sok-sok békés és boldog évet ígért. A történet bűvöletében bólintottam, és megkérdeztem: – És mi történt a fivérekkel? Háborúztak egymással a trónért? Mr. Kadam kissé megigazította a zsámolyt, amin ült, majd így folytatta: – Rajaram király, Dhiren édesapja megszervezte a házasságot Dhiren és a szomszédos királyság uralkodójának lánya között. A két birodalom soksok évszázadon keresztül békében élt egymás mellett, de az utóbbi években egyre gyakrabban került sor apróbb csetepatéra a határon. Dhiren örült a megegyezésnek, nemcsak azért, mert a lány, akit Yesubainak hívtak, igazán gyönyörű volt, hanem azért is, mert bölcs trónörökösként tudta, az egyesítés békét fog teremteni az országaik közt. A fiatalok hivatalosan is eljegyezték egymást, aztán Dhiren a birodalom távolabbi vidékére utazott, hogy ellenőrizze a hadsereg felkészültségét. Távollétében a fivére egyre több időt töltött Yesubai társaságában, akivel hamarosan egymásba szerettek. 46

A tigris hangosan felmordult, és a ketrec fapadlóját verdeste a farkával. Kissé aggódva pillantottam rá, de úgy tűnt, minden rendben van. – Pssszt, Ren – dorgáltam meg –, hadd mondja el Mr. Kadam a történetet. Ren a mancsaira fektette a fejét, és úgy figyelt minket. Mr. Kadam folytatta: – Akkor aztán Dhiren fivére áruláshoz folyamodott, hogy megszerezze a nőt, akit szeretett. Üzletet kötött egy hatalmas és gonosz emberrel, aki elfogta Dhirent, amikor az útban volt hazafelé. Dhirent egy teve után kötve vonszolták végig az ellenseges városon, ahol az emberek botokkal ütlegelték, kövekkel, szemettel és tevetrágyával dobálták meg. Ezek után megkínozták, leborotválták a fejét, kiszúrták a szemét, végül pedig felnégyelték, testének darabjait pedig egy folyóba vetették. Elállt a lélegzetem. – Ó, de borzasztó! A történet magával ragadott, tele voltam kérdésekkel, de visszafogtam magam, várva, hogy Mr. Kadam befejezze. A férfi rám függesztette a tekintetét, és komoran így folytatta: – Amikor a nép megtudta, mi történt, mély szomorúság lett úrrá az országon. Van, aki úgy meséli, hogy Dhiren emberei lementek a folyóhoz, kihúzták belőle testének darabjait, és illő módon eltemették. Mások szerint viszont a testét sohasem találták meg. Hallván szeretett fia halálhírét, a király és a felesége a bánat súlya alatt mélységes elkeseredésbe zuhant, és hamarosan mindketten távoztak a földi létből. Dhiren fivére szégyenében elmenekült, Yesubai pedig maga oltotta ki saját életét. A Mujulaain Birodalom a legsötétebb zűrzavar mocsarába süllyedt. Azzal, hogy a királyi család eltűnt, a katonaság vette át az uralmat az országban. Végül a gonosz ember, aki megölette Dhirent, megkaparintotta a trónt, de csak ötven év szörnyű háborúskodás és vérontás után. Amikor Mr. Kadam befejezte a történetet, tapintható lett a csend. Ren farkának ritmikus kopogása zökkentett ki a révedezésből. – Hű – szólaltam meg. – És… szerette Yesubait? – Kiről beszél, kedvesem? – Szerette Dhiren Yesubait? – Én… nem tudom – pislogott Mr. Kadam. – Sok elrendezett hazasság volt azokban az időkben, és a szerelem nem igazán volt szempont. – Ez egy nagyon szomorú történet – sóhajtottam. – Mindenkit sajnálok, a gonosz emberen kívül, persze. Remek történet, noha kissé véres. Egy 47

igazi indiai tragédia. Shakespeare-re emlékeztet. Ó nagyszerű színdarabot írt volna belőle. Szóval, Ren ez után az indiai herceg után kapta a nevét? Mr. Kadam felvonta az egyik szemöldökét, és elmosolyodott: – Gondolom, igen. Ránéztem a tigrisre, és elvigyorodtam: – Látod, Ren, te egy hős vagy! Egy igazi nemes férfiú! – Ren előrebillentette a fület, és pislogott egyet. – Köszönöm, hogy elmesélte ezt a történetet – fordultam vissza Mr. Kadamhoz. – Biztos, hogy írni fogok róla a naplómban. – Aztán megpróbáltam visszaterelni őt az eredeti témához. – De ez még mindig nem magyarázza meg, miért érdeklődik az ön munkaadója a tigrisek iránt. Mr. Kadam megköszörülte a torkát, enyhe zavarral sandított rám, és az előbbi ékesszóláshoz képest kissé félszegen keresgélte a szavakat: – A munkaadómnak, hogy is mondjam, speciális kapcsolata van ezzel a fehér tigrissel. Tudja, úgy érzi, az ő hibája, hogy a tigris börtönbe – nem, ez túl kemény kifejezés –, fogságba került. Hagyta, hogy kialakuljon egy olyan szituáció, ami odáig vezetett, hogy a tigrist ketrecbe zárták és eladták. Az utóbbi években folyamatosan figyelemmel kísérte a tigris hollétét, és most végre alkalma nyílt rá, hogy helyrehozza a dolgokat. – Huh, ez nagyon érdekes. Tényleg az ő hibája, hogy Rent foglyul ejtették? Nagyon kedves tőle, hogy így törődik egy állat jóllével. Kérem, köszönje majd meg a nevemben, amit Renért tesz. Megbiccentette a fejét, aztán hezitálva rám nézett, és komoly hangon azt mondta: – Miss Kelsey, remélem, nem tartja elhamarkodott dolognak tőlem, hogy ezzel a kéréssel fordulok önhöz, de szükségem volna valakire, aki elkíséri a tigrist Indiába. Én nem tudok gondoskodni a szükségleteiről, sőt, még csak nem is tudok végig mellette maradni. Már megkérdeztem Mr. Davist, hogy el tudná-e kísérni Dhirent, de neki itt kell maradnia a cirkusszal. Előredőlt a zsámolyon, és finoman gesztikulált a kezével. – Szeretném önnek felajánlani ezt a munkát. Érdekelné? Egy pillanatig csak bámultam a kezére, arra gondoltam, hogy egy ilyen embernek, mint ő, hosszúkás, manikűrözött körmeinek kéne lennie, de az ő ujjai vastagok és durvák voltak, mint aki hozzá van szokva a kemény fizikai munkához. Mr. Kadam előrehajolt.

48

– A tigris már megszokta önt, és igen nagyvonalú fizetést tudunk ajánlani. Mr. Davis javasolta önt, mint első számú jelöltet, és azt is említette, hogy ön itt csupán ideiglenes alkalmazásban áll, aminek időtartama már csaknem le is járt. Ha úgy dönt, hogy elfogadja az állást, biztosíthatom, hogy a munkaadóm értékelni fogja a szaktudását, hogy nálam jobban képes gondját viselni a tigrisnek. Az egész út körülbelül egy hétig fog tartani, de utasítást kaptam, hogy egész nyárra fizessem ki a bérét. Tudom, hogy ez a munka elszakítaná önt a családjától és az otthonától, illetve hátráltatja benne, hogy új állást találjon, de ezért is kellőképpen kompenzálni fogjuk. – Pontosan mit kellene csinálnom? – tudakoltam. – És nem lesz szükség útlevélre meg egyéb papírokra? – Én természetesen mindent elintézek, ami az ön utazásához szükséges – felelte Mr. Kadam. – Az a terv, hogy hárman elrepülünk Mumbaiba, amit ön talán Bombayként ismer. Miután megérkezünk, nekem üzleti ügyben a városban kell maradnom, tehát onnantól önnek egyedül kell továbbkísérnie a tigrist a rezervátumba vezető úton. Sofőrt és rakodómunkásokat bérelek, hogy segítsenek önnek az utazás során. Az ön elsődleges feladata az lesz, hogy gondoskodjon Renről, etesse és biztosítsa a kényelmét. – És aztán? – Az autóút körülbelül tíz-tizenkét óra lesz odafelé. Miután megérkeznek a rezervátumba, ön ott marad néhány napig, hogy megbizonyosodjon róla, a tigris sikeresen alkalmazkodott az új környezethez és a szabadsághoz. Foglalok önnek egy helyet a Dzsaipurból visszafelé tartó repülőjáratra. Turistabusszal el tud menni a rezervátumból a repülőtérre, elrepül Mumbaiba, és onnan haza, így a visszaútja egy kicsit rövidebb lesz. – Szóval ez az egész összesen körülbelül egy hét lenne? – tudakoltam. Mr. Kadam így felelt: – Választhat: vagy azonnal hazarepül, vagy, ha úgy óhajtja, maradhat is vakációzni néhány napot Indiában, mielőtt hazatér. Biztosíthatom, fizetjük a teljes útiköltséget, csakúgy, mint a szállást az út során. Csak pislogtam és dadogtam: – Hű, ez egy igazán nagyvonalú ajánlat, Mr. Kadam. Igen, a munkámnak itt a cirkuszban már majdnem vége, és hamarosan el kéne kezdenem új állás után nézni.

49

Az ajkamba haraptam, és járkálni kezdtem fel-alá, tanácstalanul motyogva magam elé, szavaimat legalább annyira saját magamnak, mint Mr. Kadamnak szánva. – India nagyon messze van. Én még sohasem voltam külföldön, szóval ez az egész egyszerre izgalmas és ijesztő is a számomra. Gondolkozhatok rajta valamennyit, és válaszolhatok később? Meddig kell döntenem? – Minél hamarabb mond igent, annál hamarabb tudom elkezdeni az előkészületeket. – Rendben. Hadd hívjam fel a nevelőszüleimet, és hadd beszéljek Mr. Davisszel, hogy ők mit szólnak hozzá, aztán közlöm önnel, hogyan döntöttem. Mr. Kadam bólintott, és azt mondta, Mr. Maurizio tudja, hogyan lehet őt elérni, ha tudatni szeretném vele a döntésemet. És azt is mondta, hogy a délután hátralevő részében a cirkusz környékén marad, hogy elvégezzék a tigris megvásárlásával kapcsolatos papírmunkát. Sokféle gondolat kavargott a fejemben, miközben összeszedtem a dolgaimat, és visszasétáltam a főépületbe. India? Soha életemben nem voltam még külföldön. Mi lesz, ha nem tudok majd kommunikálni? Vagy mi lesz, ha történik valami Rennel, mialatt én vigyázok rá? A sok „mi lesz, ha…” ellenére komolyan fontolgattam Mr. Kadam ajánlatát. Nagyon is csábítónak tűnt, hogy még egy darabig Rennel lehetnék, ráadásul mindig is vágytam rá, hogy körülnézhessek egy idegen országban. Nyaralhatnék egy kicsit, és még fizetnének is érte. És Mr. Kadam nem tűnt olyannak, mint azok a hátborzongató öreg pasasok, akiknek egész biztosan valamilyen hátsó szándékuk van. Sőt, kifejezetten megbízhatónak, szinte nagyapásnak látszott. Gondoltam, megkérdezem Mr. Davis véleményét is. A kutyáknál találtam rá, amint épp egy új trükköt tanított nekik. Amikor elmondtam, miért jöttem, megerősítette, hogy Mr. Kadam neki is felajánlotta ugyanezt az állást, és elmondta, hogy az számára is csábítónak tűnt. – Szerintem ez nagyszerű lehetőség, hogy gyakorlatot szerezzen, egyúttal csodás élmény is lenne – mondta. – Maga remekül bánik az állatokkal, különösen Rennel. Ha a jövőben is ilyesmit szeretne csinálni, akkor meg kell fontolnia. Ez a munka igen jól mutatna az önéletrajzában. Miután megköszöntem neki, felhívtam Sarah-t és Mike-ot. Szerettek volna találkozni Mr. Kadammal, ellenőrizni az iratait, és megtudni, hogy milyen biztonsági intézkedéseket alkalmaznak az út során. Végül azt javasolták, hogy tartsuk a születésnapi partimat a cirkuszban, egyrészt, 50

hogy velem ünnepelhessenek, másrészt, hogy közben találkozhassanak Mr. Kadammal. Kellett még egy kis idő, hogy átgondoljam az érveket pro és kontra, de éreztem, hogy a lelkesedésem fényében lassan szertefoszlanak az aggodalmaim. Nagyon szeretnék elmenni Indiába, megnézni, ahogy Ren beilleszkedik a tigrisrezervátumba. Ilyen alkalom talán az életben soha többé nem kínálkozik. Visszamentem a tigris ketrecéhez, és ott találtam Mr. Kadamot is. Egyedül volt, úgy tűnt, mintha halkan beszélne Renhez. Úgy tűnik, nem csak én szeretek tigrisekhez beszélni. Az ajtóban megálltam, és megszólítottam: – Mr. Kadam? A nevelőszüleim szeretnének találkozni önnel. Kérték, hogy hívjam meg a ma esti születésnapi partimra. Hoznak tortát és fagylaltot az esti előadás után. El tudna jönni? Az arca felderült, sugárzó mosoly ömlött el rajta. – Csodálatos! – lelkendezett. – Nagyon szívesen részt veszek a partin! – Ne számítson túl sokra – nevettem. – Valószínűleg szójafagylaltot fog kapni, és gluténmentes, cukor nélküli süteményt. Miután elköszöntem tőle, felhívtam a családom, hogy véglegesítsük a tervet. Sarah, Mike és a gyerekek korábban jöttek, hogy megnézzék az előadást, és ők is el voltak ragadtatva Ren számától. Aztán megismerkedtek mindenkivel. Mr. Kadam udvarias volt és elbűvölő, elmondta nekik, hogy képtelen lenne teljesíteni a megbízatását az én segítségem nélkül. – Biztosíthatom önöket, hogy folyamatos kapcsolatban leszünk, és Kelsey bármikor hazatelefonálhat – mondta. Aztán Mr. Davis is elmondta a véleményét: – Az alapján, ahogy Mr. Kadam leírta a teendőket, Kelsey könnyedén képes elvégezni a feladatot. Lényegében ugyanaz lesz a dolga, mint amit itt a cirkuszban is csinált az elmúlt két hétben. Ráadásul nagyszerű élmény lesz. Bárcsak én mehetnék! Mindannyian nagyon jól éreztük magunkat. Jó ötlet volt a cirkuszban tartani a partit. Sarah kivételesen normális süteményt hozott, és a kedvenc fagylaltmárkámat. Lehet, hogy nem egy tipikus tizennyolcadik születésnapi parti volt, de engem elégedettséggel töltött el, hogy együtt lehetek a nevelőcsaládommal, az új barátaimmal, és egy karton Tillamook Mudslide fagylalttal. 51

Az ünnepség végén Sarah és Mike félrehívott, és megígértették velem, hogy gyakran tattom majd velük a kapcsolatot az indiai út alatt. Láthatták az arcomon, hogy elhatároztam magam, elmegyek, és Mr. Kadam bennük is ugyanúgy bizalmat keltett, mint bennem. Izgatottan megöleltem őket, és odamentem Mr. Kadamhoz, hogy megosszam vele a hírt. Mr. Kadam boldog mosollyal köszönte meg, hogy így döntöttem, majd azt mondta: – Körülbelül egy hétig fog tartani, amíg megszervezem az utazást. Szükségem lesz a születési anyakönyvi kivonatának másolatára, és el kell intéznem a belépővízumot mind a tigris, mind az ön számára. Az a tervem, hogy holnap reggel elindulok, és amint sikerül megszereznem a szükséges dokumentumokat, azonnal visszatérek. Később, mikor induláshoz készülődött, újra odajött hozzám, szívélyesen megrázta a kezem, el sem engedte legalább egy percig, miközben azt mondta: – Még egyszer nagyon köszönöm a segítségét. Ön elűzte a félelmeimet, reményt adott egy kiábrándult öregembernek a szerencsétlenségben. – Azzal megszorította és megveregette a kezem, majd gyorsan kilépett az ajtón. Végül, az egész napos izgalom után elmentem meglátogatni Rent. – Itt egy kis kóstoló a szülinapi tortából – léptem egyből a ketrecéhez. – Valószínűleg nem igazán illik egy tigris étrendjébe, de te is ünnepelhetsz egy kicsit, nem? Óvatosan elvette a kinyújtott kezemből a süteményt, egyben lenyelte, aztán lenyalogatta az ujjamról a csokikrémet. Kuncogva hagytam, majd elmentem megmosni a kezem. – Kíváncsi volnék, miről beszélt Mr. Kadam. Szerencsétlenség? Elűzött félelem? Egy kissé drámai, nem gondolod? Ásítottam, és megvakargattam a füle mögött, majd elmosolyodtam, ahogy a fejét a tenyerembe hajtotta. – Na, én álmos vagyok – mondtam egy kis idő után. – Megyek lefeküdni. Jó utunk lesz együtt, ugye? Aztán, elfojtva egy újabb ásítást ellenőriztem, van-e elég vize, lekapcsoltam a lámpákat, bezártam az ajtót, és visszamentem a sátorba lefeküdni.

52

Másnap reggel korán felkeltem, hogy megnézzem a tigrist. Kinyitottam az ajtót, odamentem a kocsihoz, de nyitva találtam a ketrec ajtaját. A tigris nem volt benne! – Ren? Hol vagy? – néztem körül rémülten. Zajt hallottam a hátam mögül, és ahogy hátraperdültem, a tigrist egy halom szalmán láttam feküdni, a ketrecen kívül! – Ren! Hogy az ördögbe jöttél ki? – kérdeztem kétségbeesetten. – Mr. Davis meg fog ölni! Pedig biztos vagyok benne, hogy tegnap este bezártam a ketrecet! Felállt, megrázta magát, megszabadulva a szalma nagyjától, majd lustán elindult felém. Csak ekkor döbbentem rá, hogy egyedül vagyok egy istállóban egy tigrissel, hogy az a ketrecen kívül van! Szörnyű rémület tört rám, de már késő volt kiszaladni az épületből. Eszembe jutott, hogy Mr. Davis arra tanított: soha ne nézzek félre, ha egy nagymacskával állok szemben, tehát felemeltem az államat, csípőre tettem a kezem, és a lehető legszigorúbb hangon ráparancsoltam az állatra, hogy menjen vissza a ketrecébe. A különös az volt, hogy úgy tűnt, megértette, mit akarok tőle. Ahogy elsétált mellettem, a fejét és az oldalát a lábamhoz dörgölte, és… engedelmeskedett. Lassan fellépdelt a rámpán, ide-oda tekergetve a farkát, miközben engem nézett, majd egy hatalmas szökkenéssel bent termett a ketrecben. Odasiettem, hogy bezárjam az ajtót, aztán mikor végre a lakatot is rákattintottam, hatalmasat sóhajtottam. Beadtam az aznapi enni- és innivalót, majd elindultam megkeresni Mr. Davist, hogy elmeséljem neki, mi történt. Mr. Davis egész jól fogadta a hírt, ahhoz képest, hogy egy tigris elszabadult. Csodálkozott, hogy Ren biztonságáért jobban aggódtam, mint a sajátomért. Megnyugtatott, hogy helyesen cselekedtem, le volt nyűgözve, hogy milyen higgadtan oldottam meg a helyzetet. Mondtam, hogy ezután még óvatosabb leszek, és mindig ellenőrzöm, hogy a ketrec rendesen be van-e zárva. Pedig igazából biztos voltam benne, hogy nem hagytam nyitva. A következő hét gyorsan eltelt. Mr. Kadam csak Ren utolsó fellépésének estéjén tért vissza. Akkor odajött hozzám, és megkérdezte, hogy beszélhetünk-e vacsora után. – Persze, találkozzunk a desszertnél az egyik asztalnál – feleltem. 53

A vacsora közben ünnepi hangulat uralkodott. Amikor láttam, hogy Mr. Kadam belép az épületbe, fogtam a papírjaim, a tollat, két pohár fagylaltot, és leültem vele szemben az asztalhoz. Azzal kezdte, hogy különböző nyomtatványokat és dokumentumokat tett elém, hogy írjam őket alá, majd így szólt: – Teherautóval fogjuk elszállítani a tigrist a cirkuszból a portiandi repülőtérre. Onnan egy teherszállító gép elrepít minket New Yorkba, át az Atlanti-óceánon, majd onnan tovább Mumbaiba. Amikor megérkezünk, a maga gondos felügyeletére bízom Rent arra a pár napra, amíg én lebonyolítom az üzleti ügyeimet a városban. Megszerveztem, hogy egy teherautó várjon bennünket a mumbai repülőtéren. Maga meg én felügyeljük majd a munkásokat, akik átpakolják Rent a repülőgépről a teherautóra. A sofőrnek azt az utasítást adtam, hogy vigye el önöket egészen a rezervátumig. Elintéztem, hogy ön is ott maradhasson néhány napig. Aztán, ahogy kedve tartja, vagy visszatér Mumbaiba, és hazatér, vagy még utazgat egy kicsit az országban. Természetesen, ahogy ígértem, ehhez biztosítom az útiköltséget, elegendő összeget bármilyen váratlan helyzet esetére. Őrülten jegyzeteltem, próbáltam rögzíteni minden fontosat. – Mr. Davis holnap reggel előkészíti Rent az útra, és segíteni fog feltenni a teherautóra. Azt javaslom, hogy csomagoljon össze egy táskát magának a személyes dolgaival, amiket magával kíván hozni. Én ma éjjel itt alszom, szóval elviheti a kölcsönzött autómat, hogy hazamenjen összeszedni a holmiját, és ráér holnap kora reggel visszajönni ide. Van még kérdése? – Hát, körülbelül egymillió, de várhatnak holnapig. Azt hiszem, most az lesz a legjobb, ha hazamegyek pakolni. Kedvesen mosolygott, és a kezembe nyomta a kocsi kulcsát. – Köszönöm még egyszer, Miss Kelsey. Alig várom az utazást. Holnap reggel találkozunk. Visszamosolyogtam rá, és jó éjszakát kívántam neki. A sátorban összepakoltam a cuccaimat, elbúcsúztam Mattol, Cathleentől, Mr. Davistől és Mr. Mauriziótól. Annak ellenére, hogy csak rövid időt töltöttem a cirkuszban, igencsak megkedveltem őket. Miután elköszöntem tőlük, és sok szerencsét kívántam nekik, megálltam Ren ketrecénél, hogy neki is jó éjszakát kívánjak. De láttam, hogy már alszik, ezért inkább nem zavartam, hanem most már egyenesen a parkolóhoz mentem. 54

Egyetlenegy autó állt ott – egy gyönyörű ezüst kabrió. Ránéztem a kulcson fityegő táblácskára, és elolvastam: „Bentley GTC Convertible”. Atya-gatya. Mr. Kadam nyilván viccel velem. Ez a kocsi egy egész vagyonba kerülhet! Es rám bízza, hogy vezessem? Félénken közelítettem az autó felé, majd megnyomtam a kulcson a riasztó gombját. A kocsi fényszórója rám pislantott. Kinyitottam az ajtót, becsusszantam a puha, vajszínű bőrülésre, ujjaim végigfuttattam a varrás elegáns vonalán. Az ultramodern kinézetű műszerfal dizájnos, ezüstmetál kapcsolókkal és kijelzőkkel volt tele. Ilyen fantasztikus luxusautót még életemben nem láttam! Ahogy beindítottam a motort, és az felbődült, ijedtemben összerezzentem. Még én is, aki nem igazán értek az autókhoz, meg tudtam állapítani, hogy ebben a kocsiban tombolnak a lóerők. Boldogan felsóhajtottam, amikor észrevettem, hogy fűthető és masszázsfunkcióval ellátott ülése van. Néhány röpke perc múlva már haza is értem, és csalódottan morogtam magamban, hogy miért lakom olyan közel a vásártérhez. Mike ragaszkodott hozzá, hogy egy Bentley-nek garázsban a helye, ezért készségesen kiállt az öreg szedánjával az utcára, és leparkolt a szemetes előtt. Szegény jó, vén, megbízható autó úgy lett kihajítva a kuka mellé, akár egy öreg macska, mikor a vadonatúj kis-cica kapja meg az ágyon a puha párnát. Mike hosszú órákat töltött a garázsban aznap este, gügyögve becézgette a Bentley-t. Én viszont minden időmet azzal töltöttem, hogy kitaláljam, mit vigyek magammal Indiába. Kimostam a szennyesem, összepakoltam egy nagy táskát, és egy órát a nevelőcsaládommal is eltöltöttem. A két gyerek, Rebecca és Sammy mindent hallani akart a cirkusznál töltött két hetemről. Beszélgettünk még az izgalmas dolgokról is, amiket Indiában lehet látni és csinálni. Kedves emberek, jó család, és igazán törődtek velem. A búcsú nehéz volt, noha csak rövid időre szólt. Gyakorlatilag már felnőtt voltam, de elfogott a szorongás, hogy egyedül kell utaznom, ráadásul ilyen messzire. Megöleltem és megpusziltam a két gyereket. Mike úgy búcsúzott, hogy komolyan megrázta a kezem, majd a másik kezével átölelt. Aztán Sarahhoz fordultam, aki szorosan magához húzott. Utána mindketten a szemünket törölgettük, de Sarah emlékeztetett, hogy csak egy telefonhívásnyira leszünk egymástól.

55

Azon az éjszakán gyorsan mély álomba merültem, és egy jóképű indiai hercegről álmodtam, akinek véletlenül volt a háznál egy kedvenc tigrise.

56

ÁSNAP REGGEL ENERGIÁVAL TELVE ÉBREDTEM, és lelkesen, nagy várakozással tekintettem az előttem álló útra. Miután lezuhanyoztam és gyorsan megreggeliztem, felkaptam a táskámat, még egyszer megöleltem Sarah-t, ő volt az egyetlen, aki már fent volt, és kisiettem a garázsba. Becsusszantam a Bentley-be; most is ugyanolyan lenyűgözőnek találtam, mint ahogy emlékeztem rá. Hamarosan befordultam a vásártér parkolójába, és megálltam egy közepes méretű teherautó mellett. A járműnek vastag szélvédője volt, nagyon nagy kereke, és apró ajtaja, amihez egy lépcsőfokról kellett fellépni. Úgy nézett ki, mint egy régi, kiszuperált rodeóautó, amit ahelyett, hogy kivontak volna a forgalomból, felújítottak és teherfuvarozásra hasznainak. A vezetőfülke mögött egy nagy plató volt, szürke ponyvával lefedett szögletes acélkerettel. A teherautó hátulján levő rámpát leeresztették, és Mr. Davis irányításával már hozzá is kezdtek Ren áthelyezésének bonyolult műveletéhez. A tigris vastag nyakörvet viselt, amihez hosszú láncot rögzítettek, melynek egyik végét Mr. Davis, a másikat pedig Matt markolta. Ren a nagy káosz ellenére, ami körülötte volt, nagyon nyugodtnak és higgadtnak tűnt. Miközben türelmesen várta, hogy az emberek előkészítsék a teherautót, végig engem nézett. Amikor végre elkészültek, Mr. Davis parancsára engedelmesen beszaladt a szállítóketrecbe.

57

Ezután Mr. Kadam elvette tőlem a táskámat, a szíját átvetette a vállán, és megkérdezte: – Miss Kelsey, szeretne velem jönni a kabrióban, vagy szívesebben utazna a teherautón a sofőrrel? Ránéztem a rodeós járgányra, és a látvány el is döntötte a kérdést. – Önnel megyek – mondtam. – Sohasem választanék egy ilyen munkagépet a pompás kabrió helyett. Mr. Kadam jóízűt nevetve helyeselte a választásomat, majd betette a táskámat a Bentley csomagtartójába. Búcsút intettem Mr. Davisnek és Mattnek, majd beültem a kabrióba, és bekötöttem a biztonsági övemet. Hamarosan, már az I5-ös autópályán haladtunk a teherautó mögött. Beszélgetni nehéz lett volna a szélben, ezért hátradőltem a puha, meleg bőrülésen, és néztem a tovatűnő tájat. Viszonylag mérsékelt iramban haladtunk- úgy kilencven kilométer per órával –, a megengedettnél tízzel lassabban. Az úton kíváncsi bámészkodók lassítottak mellettünk, hogy megbámulják a kis konvojunkat. Wilsonville-hez közeledve a forgalom sűrűbb lett, és hamarosan utolértük a reggeli ingázókat, akik korábban megelőztek bennünket. A repülőtérhez még vagy harminc kilométert kellett megtennünk a 205ös úton, ami a térképen úgy kapcsolódott az I5-ös autópályához, mint egy teáscsészéhez a füle. Aztán ráfordultunk a repülőtéri útra, majd letértünk egy kereszteződésben, és egy nagy hangár mögé álltunk be, ahol több, éppen rakodás alatt álló teherszállító repülőgép sorakozott. Mr. Kadam jobbra-balra kanyargott az emberek és a gépek között, végül egy magánrepülőgép mellett állt meg. A gép oldalán ez állt: Repülő Tigris Légitársaság, alatta pedig egy ugró tigris sziluettje volt látható. Mr. Kadamhoz fordultam, fejemmel a repülőgép felé intve: – Repülő Tigris, mi? Mr. Kadam vigyorgott. – Ez egy hosszú történet, Miss Kelsey. Az egészet el fogom mesélni a gépen – mondta, majd kivette a táskámat a csomagtartóból, és odaadta a kocsikulcsot egy férfinak, aki azon nyomban beszállt a csodás autóba, és elhajtott. Ezután együtt végignéztük, ahogy az izmos rakodómunkások egy motoros csörlővel óvatosan áthúzzák a tigris szállítóketrecét a repülőgep csomagterébe.

58

Miután megbizonyosodtunk róla, hogy Rent sikerült biztonságosan és kényelmesen elhelyezni, felmásztunk a gép leereszthető lépcsőjén, és beléptünk az utastérbe. A gép belsejének fényűző pompájától le voltam nyűgözve. Az egész fekete, fehér és krómszínű dekorációt kapott, ami elegánssá és modernné tette. A fekete bőrülések határozottan kényelmesnek látszottak – mekkora különbség a turistagépek üléseihez képest –, és teljesen hátradönthetők voltak! Az utaskísérő, egy vonzó, hosszú, sötét hajú indiai légikisasszony az egyik ülés felé intett, és bemutatkozott: – Az én nevem Nilima. Kérem, foglaljon helyet, Miss Kelsey. – Az akcentusa Mr. Kadaméhoz hasonlított. – Ön is Indiából való? – érdeklődtem. Nilima mosolyogva bólintott, miközben egy puha párnát tett a fejem mögé. Majd hozott még egy takarót, és különböző magazinokat. Mr. Kadam velem szemben egy széles ülésben helyezkedett el, majd beszíjazta magát, és intett a nőnek, hogy elmehet, nem tart igényt párnára és takaróra. Én azelőtt csak néhány alkalommal utaztam repülőn, a családommal töltött vakációk során. A repülést már egészen jól szoktam bírni, de a felés leszállás mindig idegessé és feszültté tett. Ilyenkor a motor hangja zavart leginkább – az a vészjósló zúgás, ahogy indításkor felpörög – és az érzés, ahogyan az ülésbe préselődök, mikor a repülőgép felemelkedik a földről; ettől mindig émelyegtem. A landolást sem igazán élveztem, de olyankor már arra gondoltam, hogy nemsokára kiszállhatok a gépből, és végre megmozgathatom a lábaim, így leginkább csak túl akartam lenni rajta. Ez a repülőgép azonban határozottan különbözött minden eddig látottól: pazar volt, tágas és kényelmes, a hátradönthető bőrülések előtt rengeteg szabad hely maradt a lábnak. Mennyivel szebb volt, mint a turistaosztály! Egy menetrend szerinti járathoz képest ez a gép olyan volt, mintha az autóülés alatt talált szikkadt, állott gyorséttermi hasábburgonyát akarnánk összehasonlítani egy hatalmas, frissen sült krumplival, amit sóval dörzsöltek be, leöntötték olvasztott vajjal, tejföllel, apróra vágott szalonnát és reszelt sajtot hintettek rá, majd a tetejére frissen őrölt borsot szórtak. Igen, ez a gép full extrás. Ez a luxusrepülő, a gyönyörű kabrióval együtt felébresztette a kíváncsiságom Mr. Kadam munkaadója iránt. Nyilván szörnyen gazdag és

59

befolyásos ember lehet Indiában. Próbáltam kitalálni, hogy vajon mivel foglalkozhat, de egyetlen épkézláb ötletem sem akadt. Talán egyike a nagymenő hollywoodi színészeknek. Kíváncsi lennék, mennyit keresnek. De nem, az nem lehet. Mr. Kadam már régóta dolgozik neki, tehát valószínűleg ő is viszonylag idősebb ember lehet. A repülőgép a kifutópályára gördült, és felszállt, miközben én egyfolytában Mr. Kadam rejtélyes munkaadóján töprengtem. De én észre sem vettem, csak amikor már a levegőben voltunk! Talán azért, mert az ülésem olyan puha volt, hogy kényelmesen belesüppedtem, amikor a gép emelkedett, vagy, mert a pilóta volt kivételesen ügyes. De az a legvalószínűbb, hogy egyszerre mindkettő. Kibámultam az ablakon, és néztem, ahogy a Columbia folyó egyre kisebb és kisebb lesz, aztán a felhők fölé emelkedtünk, és már nem láttam a földet. Körülbelül másfél óra alatt megfejtettem egy rejtvényekkel teli magazint, az elejétől a végéig, az összes keresztrejtvényt, sőt még a sudokut is. Aztán letettem az újságokat, és Mr. Kadamhoz fordultam. Nem akartam háborgatni, de ezernyi kérdésem volt. Megköszörültem a torkom. Válaszként rám mosolygott a napilapja fölött. Természetesen az első kérdés, ami kibukott belőlem, az volt, ami a legkevésbé érdekelt. – Szóval, Mr. Kadam, meséljen nekem a Repülő Tigris Légitársaságról! Becsukta az újságot, majd letette az asztalra. – Hmm. Honnan is kezdjem? – sóhajtott. – A munkaadóm valaha a tulajdonosa volt egy teherszállító légitársaságnak. Repülő Tigris Teherfuvarozó és Szállítmányozó Légitársaság, röviden Repülő Tigris Légitársaság volt a cég neve. Ez volt a legjelentősebb Atlantióceánt átszelő chartervállalat az 1940-50-es években. Szállítottunk szinte az összes jelentős cégnek a világon. – És honnan jött a Repülő Tigris név? Mr. Kadam kicsit fészkelődött a székében, majd így felelt: – Ennek kettős oka volt. Azt már tudja, hogy a munkaadóm kedveli a tigriseket, ezenkívül pedig a cég legelső pilótái közül többen is repültek a második világháborús „tigris” gépekkel. Talán hallott róluk, úgy voltak kifestve, mint a tigriscápák, hogy minél félelmetesebbnek tűnjenek a légi harcban. Aztán a késő nyolcvanas években a munkaadóm úgy döntött, hogy eladja a céget. De ezt a gépet megtartotta személyes használatra. – Hogy hívják az ön munkaadóját? – tudakoltam kíváncsian. – Fogok vele találkozni? 60

Mr. Kadam mosolygott. – Egészen biztosan. Be fog mutatkozni, amikor landolunk Indiában. Bizonyos vagyok benne, hogy szeretne önnel megismerkedni. – Egy pillanatra a gép hátulja felé fordította a tekintetét, majd vissza rám. Aztán bátorítólag rám mosolygott. – Van még kérdése? – Szóval ön akkor amolyan igazgatóhelyettes-féle? – érdeklődtem. Mr. Kadam felnevetett: – Legyen elég annyi, hogy egy roppant vagyonos emberről van szó, aki üzleti ügyeinek intézését rám bízta. – Ó, akkor ön olyan, mint Mr. Smithers, ő pedig Mr. Burns. Felvonta az egyik szemöldökét. – Attól tartok, nem értem mire céloz. Elpirultam, és legyintettem: – Nem számít. Ezek a Simpson család című sorozat szereplői, de tartok tőle, ön nem látott egyetlen epizódot sem. – Be kell valljam, valóban nem láttam, még egyet sem – felelte Mr. Kadam. – Sajnálom, Miss Kelsey. Úgy tűnt, mintha kissé feszélyezett vagy ideges lenne, valahányszor csak szóba került a munkaadója, viszont roppant szívesen beszélt a repülőgépekről, ezért megkértem, hogy folytassa. Elhelyezkedtem a székemben. Lerúgtam a cipőmet, keresztbe tettem a lábamat, és megkérdeztem: – Miket szállítottak? Láthatóan megkönnyebbült. – Az évek során cégünk különleges szállítmányok egész sorát fuvarozta. Például mi szállítottuk a híres gyilkos bálnát az Aquatic Worldbe, csakúgy, mint a Szabadság-szobor fáklyáját. Leggyakrabban azonban elég földhözragadt szállítmányaink voltak. Fuvaroztunk tartósított élelmiszert, textíliát, postacsomagokat, igazából mindenfélét. – Hogy az ördögbe pakolták be a bálnát egy repülőgépbe? – kerekedett el a szemem. – Egyszerre csak egy uszonyt, Miss Kelsey. Egyszerre csak egyet. Mr. Kadam arca teljesen komoly maradt, belőlem viszont kitört a nevetés. Miután kitöröltem egy könnycseppet a szememből, megkérdeztem: – Szóval, ön vezette a céget? – Igen, sok időt töltöttem a Repülő Tigris Légitársaság irányításával. Nagyon szeretem a légi közlekedéssel kapcsolatos dolgokat. – 61

Körbemutatott a gépen. – Amin most utazunk, az egy MD-11-es, egy McDonnell Douglas. Hosszú távú repülésre alkalmas, ami nem árt, ha át akarjuk repülni az óceánt. A géptörzs tágas és kényelmes, ahogy talán észre is vette. Két motor helyezkedik el a szárnyak alatt, a harmadik pedig a függőleges vezérsík tövében található. A gép belső kialakításánál a kényelem volt a legfőbb szempont. A mi alkalmazásunkban áll a pilóta, a földi személyzet, az összes dolgozó, hogy garantáljuk a maximális biztonságot. – Hmm, elég… erős gépnek tűnik. Mr. Kadam kissé előredőlt a székében, és lelkesen folytatta: – Noha ez a gép egy régebbi modell, attól még meglehetősen gyorsan képes repülni. – Az ujjain számolva kezdte felsorolni a jellemzőket. – A géptörzs nyújtott, a szárnyfesztávolság nagy, különleges szárnyprofil a szárnyakon és a vezérsíkokon, a motorok vadonatújak. A pilótafülkében a legmodernebb berendezések találhatók – elektronikus műszerfal, kétkormányos repülésmód, GPS, robotpilóta, ami automata landolásra is képes rossz időjárási körülmények esetén. És természetesen megtartottuk az eredeti cégnevet és lógót a gép oldalán, amit ön a felszálláskor láthatott is. Mr. Kadam igazán felélénkült a műszaki paraméterek részletezésétől. Nem kételkedtem benne, hogy ez mind jelent valamit, de hogy pontosan mit, arról sejtelmem sem volt. De annyit ki tudtam venni az egészből, hogy a gép valami észveszejtően szuper masina, és három motorja van. Mr. Kadam nyilván észrevette, hogy halvány fogalmam sincs arról, amit beszél, mert tanácstalan tekintetem láttán kuncogni kezdett. – Talán nem bánná, ha valami másról társalognánk, ugye? – kérdezte. – Mit szólna hozzá, ha elmesélném önnek a szülőhazám néhány tigrisekkel kapcsolatos mítoszát? Lelkesen bólogattam, hogy tőlem akár rögtön el is kezdheti. Felhúztam a lábam az ülésre, magamra terítettem a takarót, és hátradőltem. Mr. Kadam beszéde ismét megváltozott, amint mesemondó üzemmódba kapcsolt át. Angol kiejtése furcsa lett, indiai akcentusa felerősödött, hangja dallamosabbá vált. Szívesen hallgattam, ahogy mesélt. – A tigrist tartják a dzsungel védelmezőjének. Számtalan indiai mítosz szól hatalmas erejéről. Bátran szembeszáll óriási sárkányokkal, de egyszerű embereknek is a segítségére siet. Egyik feladata a sok közül, hogy aszálykor összeterelje az esőfelhőket, és a földművesek legnagyobb örömére, véget vessen a szárazságnak. 62

– Engem nagyon érdekel a mitológia – jegyeztem meg. – Indiában az emberek még mindig hisznek ezekben a tigrisekkel kapcsolatos… dolgokban? – Igen, különösen a vidéki, mezőgazdasági területeken. De találhatunk hívőket az ország minden részén, még azok között is, akik modern, felvilágosult embernek tartják magukat. Tudta, hogy néhányan úgy gondolják, a tigris dorombolása elűzi a rémálmokat? – Mr. Davis szerint a tigrisek nem is tudnak dorombolni – jegyeztem meg. – Azt mondta, hogy a nagymacskák morognak meg ordítanak, de nem képesek a dorombolásra. De én meg mernék esküdni rá, hogy Ren időnként dorombol nekem. – Ó, önnek teljesen igaza van – bólintott Mr. Kadam. – A modern kutatók valóban azt állítják, hogy a tigrisek nem képesek a dorombolásra. De a legtöbb nagymacska képes mély, vibráló hanghullámokat kelteni, ha ez nem is egészen ugyanaz, mint egy házi macska dorombolása. És van néhány indiai történet is, amiben dorombolnak a tigrisek. Azt is mondják, hogy a tigris testének különleges gyógyító képessége van. Ez az egyik oka az orvvadászatnak. Megölik az állatokat, a testüket megcsonkítják, és a darabokat jó pénzért eladják. Hátradőlt a székben, majd így folytatta: – Az iszlám azt tartja, hogy Allah egy tigrist fog majd elküldeni, hogy megvédje és oltalmazza hűséges követőit, valamint, hogy megbüntesse a hitetleneket. – Hmm, azért azt hiszem, ha iszlám hívő is lennék, a biztonság kedvéért inkább elszaladnék a tigris elől, mert honnan tudhatnám előre, hogy oltalmazni jön vagy büntetni. Mr. Kadam felnevetett: – Igen, ez roppant bölcs meglátás. – Aztán elkomolyodott, és folytatta: – Bevallom, valamilyen szinten rám is hatással van a munkaadóm tigrisek iránti rajongása. Én is tanulmányoztam számos szöveget, különösen az indiai írásbeli hagyomány tigrisekről szóló szövegeit. Egy pillanatra elhallgatott, elmerült a gondolataiban, szemei a távolba révedtek. Mutatóujjával szórakozottan dörzsölgetett egy pontot a nyakán, nyitott gallérja alatt. Ekkor vettem észre, hogy félig az inge alá dugva egy láncon függő kicsi, ék alakú medált visel. Ahogy visszazökkent a valóságba, az ölébe ejtette a kezét, és így folytatta:

63

– A tigris a hatalom és a halhatatlanság szimbóluma is. Azt mondják, képes legyőzni a gonoszt. Életadónak is nevezik, őrszemnek, oltalmazónak és védelmezőnek. Kinyújtottam a lábamat, fejem vissza hajtottam a párnára. – És nincs valami mese a királykisasszonyt megmentő tigrisről? – érdeklődtem. Elgondolkodott. – Hmm, de igen. Valójában az egyik kedvenc történetem. Egy fehér tigrisről szól, aki szárnyakat növeszt, és megmenti szeretett hercegnőjét a kegyetlen sorstól. Aztán, miközben a hátán hordozza őt, mindketten lemondanak testi formájukról, és egyetlen fehér csíkká olvadva felmennek a mennyországba, és csatlakoznak a Tejút csillagaihoz. Attól kezdve pedig az egész örökkévalóságot azzal töltik, hogy vigyázzák és védelmezik az embereket a Földön. Álmosan ásítottam. – Ez igazán megható. Azt hiszem, nekem is ez lesz a kedvencem. – Lágy, dallamos hangja annyira elálmosított, hogy hiába próbáltam minden erőmmel ébren maradni, éreztem, hogy mindjárt leragad a szemem. Ő viszont rendíthetetlenül folytatta: – Nágaföldön azt hiszik, hogy a tigrisek és az emberek rokonságban állnak egymással, hogy testvérek. Van egy mítosz, ami úgy kezdődik, hogy a Földanya a világra hozza a tigrist és az embert. Valaha a két testvér boldogan, szeretetben és harmóniában élt egymás mellett. De aztán egy nő miatt viszály keletkezett közöttük. Tigris Testvér és Ember Testvér olyan vadul küzdött egymással, hogy a Földanya képtelen volt továbbra is tűrni a civódást, ezért mindkettőjüket elküldte. Tigris Testvér és Ember Testvér elhagyta a Földanya házát, feljöttek a föld belsejéből a felszínre egy nagyon mély, sötét járaton át, amelyről azt mondják, egy tobzoska búvóhelye volt. Amíg együtt voltak, mindennap harcoltak egymással, ezért végül úgy határoztak, hogy jobb lenne külön élniük. Tigris Testvér délre ment, hogy vadásszon a dzsungelben, Ember Testvér pedig észak felé vette az irányt, hogy gazdálkodjon a völgyben. Ha távol maradtak egymástól, mindketten elégedettek voltak. De ha egyikük is betolakodott a másik területére, a harc újra fellángolt. Most, sok-sok élethossznyi idővel később ez a szokás még mindig érvényben van. Ha Ember Testvér leszármazottjai békén hagyják a dzsungelt, Tigris Testvér is békén hagyja őket. De a tigris mégiscsak a rokonunk, és azt mondják, ha elég hosszan nézünk bele egy tigris szemébe, fel fogjuk ismerni benne a magunkhoz hasonlót. 64

Egyre laposabbakat pislogtam. Meg akartam kérdezni, mi az a tobzoska, de nem jött ki hang a számon, és a szemhéjam egyre jobban elnehezült. Még egy utolsó erőfeszítést tettem, hogy ébren maradjak, kihúztam magam az ülésben, és erőnek erejével próbáltam nyitva tartani a szemem. Mr. Kadam elgondolkodva nézett rám. – A fehér tigris nagyon ritka és különleges. Azt mondják, ellenállhatatlanul vonzódik egy nőhöz, akinek kivételes lelkiereje van, aki ösztönösen meg tudja különböztetni a jót a rossztól, és képes rá, hogy minden akadályt legyőzzön. Aki arra hivatott, hogy a tigrist elkísérje a… Itt elaludtam. Mire felébredtem, a velem szemben levő szék üres volt. Felültem, és körülnéztem, de Mr. Kadamot nem láttam sehol. Kicsatoltam a biztonsági övet, és elindultam, hogy megkeressem a mellékhelyiséget. Ahogy kinyitottam a tolóajtót, egy meglepően tágas mosdóba jutottam, ami csöppet sem hasonlított a szokásos, repülőgépeken található, szűk, kis fülkékhez. A falba süllyesztett lámpák lágy fénye különleges hangulatot kölcsönzött a helyiségnek. A mosdóban a réz, a krém és a rozsdabarna uralkodott. Ez a színvilág sokkal közelebb állt az ízlésemhez, mint az utastér modern, kissé rideg stílusa. Az első dolog, amit észrevettem, a zuhanyzó volt. Kinyitottam az üvegajtót, hogy bekukucskáljak. Gyönyörű rozsdabarna és krémszínű csempét láttam. A falra pumpás tartályokat erősítettek, tele samponnal, hajkondicionálóval és folyékony szappannal. A zuhanyfej rézből készült, a vizet egy rézgomb megnyomasaval lehetett megnyitni, ami aztán magától elállt. Gyanítottam, hogy ez a megoldás sokat segít abban, hogy kevesebb vizet használjunk, ami egy repülőgépen nem elhanyagolható szempont. A padlót vastag, puha, krémszínű szőnyeg borította. Oldalt egy függőleges falfülke volt, tele réztartókra akasztott, alabástromszínű törülközőkkel, egy másik bemélyedésben bársonyosan puha, kasmírnak látszó fürdőköpeny lógott egy rézfogasról, alatta, pedig egy pár kasmírpapucs kapott helyet. A helyiségben volt még egy mély, téglalap alakú mosdókagyló rézcsappal, mindkét oldalán egy-egy pumpás tartállyal. Az egyik folyékony szappannal volt tele, a másik pedig levendulaillatú kézkrémmel. Mikor végeztem a mosdóban, szinte sajnáltam, hogy el kell hagynom. Egy búcsúpillantás után visszatértem a helyemre. Mr. Kadam már várt rám Nilima, a légikísérő pedig ínycsiklandozó ebédet hozott nekünk. Felállított 65

köztünk egy kicsi asztalkát, és megterített két főre. Az asztalon kis mélyedések voltak a tányéroknak és a poharaknak, hogy akkor se csúszkáljanak, ha a gép rázkódna. A tányérok szélén, az egyik oldalon volt egy kis fogantyú, hogy a légikísérő könnyen ki- és be tudja helyezni őket a mélyedésekbe. Még egy kis váza is volt az asztal közepén, egy külön erre a célra szolgáló mélyedésben, rövid szárú sárga rózsákkal. Nilima felemelte a hőtartó tetőt a tányérokról, felfedve a fenségesen illatozó ételt, majd így szólt: – A mai ebéd óriás laposhal, reszelt mogyoróval, vajas aszparágusszal, fokhagymás burgonyapürével, desszertnek pedig citromtorta lesz. Mit szeretne inni, Miss Kelsey? – Ásványvizet egy kis citrommal – feleltem. – Én is ugyanazt kérek – mondta Mr. Kadam. Az étel nagyon ízletes volt. Mr. Kadam evés közben Oregonról kérdezgetett. Úgy tűnt, olthatatlan kíváncsiság hajtja, hogy új dolgokat tudjon meg, és minden érdekelte, kezdve a sporttól, amiről szinte semmit sem tudtam, a politikán át (amiről abszolút semmit), egészen az állam állatés növényvilágáig, amiről szerencsére viszonylag sokat tudtam mesélni. Beszélgettünk a középiskolai éveimről, a cirkuszban töltött időről, és a szülővárosomról: a lazacok ívásáról, a fenyőerdőkről, a kistermelői piacról és a szederbokrokról, melyek annyira elszaporodtak, hogy az emberek már gyomnak tartják és irtják. Mr. Kadam remek társalgópartner volt, jó hallgatóság, nagyon oldottan éreztem magam a társaságában. Az a gondolatom támadt, milyen nagyszerű nagypapa lenne belőle. Nekem nem volt alkalmam megismerni egyik nagyapámat sem. Meghaltak, mielőtt még megszülettem volna, akárcsak az egyik nagymamám. Miután befejeztük az ebédet, Nilima visszajött, hogy elvigye az edényeket, és eltüntette az asztalt is, mégpedig meglehetősen érdekes módon. Megnyomott egy kis gombot, mire csendes motorzümmögés hallatszott, a láb nélküli, szögletes asztalka felhajlott, és teljesen belesimult a falba. Miután az asztal eltűnt, Nilima elengedte a gombot, és megkért minket, hogy kapcsoljuk be az öveinket, mert hamarosan New Yorkba érkezünk. A leszállás ugyanolyan sima volt, mint a felszállás. Meg is jegyeztem magamban, hogy landolás után meg kell keresnem a pilótát, és meg kell dicsérnem a kivételes ügyességét. Ezt meg is tettem, bár Mr. Kadamnak tolmácsolnia kellett, mert a pilóta az alapvető repülési szakszavakon kívül

66

semmit sem beszélt angolul. Amíg újra feltöltötték a gépet üzemanyaggal a mumbai úthoz, meglátogattam Rent. Gondoskodtam róla, hogy legyen elég enni- és innivalója, majd leültem a padlóra a ketrec mellé, ő pedig odajött hozzám, és ledőlt a rács túloldalán. A hátát nekidöntötte a ketrec oldalának, csíkos bundájának szőrszálai kilógtak a rácson, és csiklandozták a lábamat. Feje a kezem mellé került. Ránevettem, és odahajoltam, hogy megsimogassam a hátát, majd elmeséltem neki néhanyat a tigrises történetek közül, melyeket Mr. Kadam mondott nekem. A farka ide-oda kígyózott a ketrec rácsai között. Az idő gyorsan repült, és a gép hamarosan újra készen állt a felszállásra. Mr. Kadam már be is kapcsolta a biztonsági övét. Gyorsan meg paskoltam Ren hátát, és én is visszamentem az ülésemhez. Miután felszálltunk, Mr. Kadam figyelmeztetett, hogy ez most hosszú repülés lesz, körülbelül tizenhat óra, és hogy naptárilag veszíteni fogunk egy napot a dátumválasztó átlépésével. Miután elértük a megfelelő utazási magasságot, javasolta, hogy nézzek meg egy filmet. Nilima átnyújtotta a listát a rendelkezésünkre álló filmekről, én pedig kiválasztottam a leghosszabbat: az Elfújta a szél címűt. Nilima odament a bárhoz, megint megnyomott egy gombot a falon, mire egy nagy, fehér vetítővászon csúszott elő a bár oldalából. Az ülés könnyen elfordult, így szemből nézhettem a vásznat, és mivel hátra is lehetett dönteni, sőt még lábtartója is volt, igazán kényelmes körülmények közt múlattam az időt Scarlettel és Rhettel. Amikor a végén elhangzott, hogy „Mert hiszen, holnap új nap virrad”, felálltam, és nyújtózkodtam. Kinéztem az ablakon, láttam, milyen sötét van kint. Közben meg olyan érzésem volt, mintha még csak délután öt óra lenne. Úgy tippeltem hogy a jelenlegi időzónánkban valószínűleg este kilenc lehet. Nilima visszacsúsztatta a vetítővásznat a helyére, majd újra felállította az asztalt. – Nagyon köszönöm a finom ételt és a remek kiszolgálást – mondtam elismerően. – Igen, valóban köszönjük, Nilima – hunyorgott rá Mr. Kadam is, Nilima pedig finoman meghajtotta a fejét, és elsietett. Ismét élvezetes étkezésben volt részünk Mr. Kadammal. Ezúttal az ő hazájáról beszélgettünk. Rengeteg érdekes dologról, lenyűgöző helyekről mesélt. Kíváncsi voltam, vajon lesz-e időm megnézni ezek közül bármit is. 67

Beszélt az ősi India hadvezéreiről, hatalmas erődökről, ázsiai betolakodókról és szörnyű csatákról. Olyan érzékletesen mesélt, szinte magam előtt láttam mindent, mintha ott lennék, és magam is átélném az egészet. Nilima felszolgálta a vacsorát. Sajttal töltött csirkemellet Marsala boros mártással, hozzá grillezett cukkinit és salátát. Kicsit jobban éreztem magam, hogy ennyi zöldséget eszem, de aztán megláttam a desszertnek szánt csokoládés süteményt. Felsóhajtottam: – Miért van az, hogy ami finom, az mind egészségtelen? Mr. Kadam nevetett: – Jobban érezné magát, ha elfeleznénk egyet? – Persze – vigyorogtam, majd félbevágtam a sütimet, és az egyik felét rátettem a tiszta tányérra, amit Nilima odanyújtott. Lenyaltam a kanálról a még langyos krémet. Az élet… vagy legalábbis a mai nap, szép. Nagyon szép. Megtudnám szokni ezt a luxust. A következő néhány órában kedvenc könyveinkről beszélgettünk. Mr. Kadam ugyanúgy a klasszikusokat szerette, mint én. Remekül éreztük magunkat, miközben eltársalogtunk olyan nagyszerű irodalmi alakokról, mint Hamlet, Ahab kapitány, dr. Frankenstein, Robinson Crusoe, Jean Valjean, Jago, Hester Prynne és Mr. Darcy. Megismerkedtem néhány nagyon érdekes indiai hőssel: Ardzsunával, Sakuntalával, sőt még Gendzsivel is a japán irodalomból. Miután elfojtottam egy ásítást, ismét meglátogattam Rent. Benyúltam a rácson, hogy megsimogassam a fejét, és megvakargassam a füle mögött. Mr. Kadam csodálkozva nézett, és megkérdezte: – Miss Kelsey, maga nem fél a tigristől? Eszébe sem jut, hogy esetleg bánthatja önt? – Tisztában vagyok vele, hogy képes lenne bántani, ugyanakkor biztos vagyok benne, hogy nem fog – feleltem. – Nehéz ezt megmagyarázni, de a közelében valahogy biztonságban érzem magam, szinte mintha nem is vadállat, hanem inkább egy barátom lenne. Mr. Kadam nem tűnt rémültnek, csak kíváncsinak. Majd halkan mondott valamit Nilimának, ő pedig odajött hozzám, hogy megkérdezze: – Szeretne aludni egy kicsit, Miss?

68

Bólintottam, mire ő megmutatta, hol találom a táskámat. Fogtam, és elindultam a fürdőszoba felé. Nem voltam bent túl sokáig, de Nilima annyi idő alatt is nagy munkát végzett. Immár egy függöny választotta ketté az utasteret. Nilima, szaténlepedővel és vastag, puha párnákkal kényelmes ággyá varázsolt egy kihúzható kanapét. Felkapcsolta a falba süllyesztett olvasólámpát, az utasteret pedig elsötétítette. Még annyit mondott, hogy Mr. Kadam a függöny másik oldalán van, ha bármire szükségem lenne, aztán távozott. Gyorsan ellenőriztem a tigris ketrecét. Ren álmosan nézett rám, fejét a mancsain pihentetve. – Jó éjt, Ren – mondtam neki. – Viszlát holnap, Indiában. Mivel már fáradt voltam az olvasáshoz, bemásztam a puha, selymes takaró alá, lekapcsoltam a lámpát, és hagytam, hogy a repülőgép motorjainak egyenletes zúgása álomba ringasson. Szalonna illatára ébredtem. Kikukucskáltam a függöny mögül. Mr. Kadamot láttam az asztalnál, amint újságot olvas, előtte egy pohár almalé. Az újság fölött rám pillantott. Láttam, hogy a haja enyhén nedves, és hogy már felöltözött. – Azt javaslom, kezdje el a reggeli készülődést, Miss Kelsey – mondta. – Hamarosan megérkezünk. Felkaptam a táskámat, és a fürdőszoba felé indultam. Gyorsan lezuhanyoztam, és hajat mostam a rózsaillatú samponnal. Amikor elkészültem, vastag törülközőbe csavartam a hajam, és felvettem a kasmír fürdőköpenyt. Mélyet sóhajtottam, és egy pillanatig csak élveztem a puha anyag ölelését, aztán végiggondoltam, mit vegyek fel. Egy piros blúzt választottam farmernadrággal. A hajamat hátrafésültem, lófarokba fogtam, és egy piros szalagot kötöttem bele. Miután végeztem, csatlakoztam Mr. Kadamhoz, és belesüppedtem a bőrülésbe, Nilima pedig hozott nekem egy tányér frissen sült szalonnát, tojást és pirítóst. Megettem a tojást, haraptam néhányat a pirítósból, és ittam egy pohár narancslét. A szalonnát inkább meghagytam Rennek. Amint Nilima megágyazott, és leszedte az asztalt a reggeli után, a ketrechez sétáltam a csemegével, és benyújtottam egy darabot a rácson. Ren odajött, nagyon óvatosan kivette a kezemből a szalonnát, és egyben lenyelte.

69

– Jézus, Ren, talán meg kellene rágnod – nevettem. – Illetve nem is tudom, rágnak egyáltalán a tigrisek? Oké, akkor legalább lassabban edd. Valószínűleg jó darabig nem lesz részed ilyen csemegében. Ezután odaadtam neki a másik három szeletet is. Persze mindet egyben nyelte le, majd kidugta a nyelvét a rácson, hogy lenyalogassa az ujjaimat. Halkan nevettem, aztán a bárpultnál megmostam a kezem. Aztán összepakoltam a holmimat, és a táskám a fejem fölötti rekeszbe tettem. Éppen végeztem, amikor Mr. Kadam odajött, az ablak felé intett, és azt mondta: – Miss Kelsey, üdvözlöm Indiában.

70

Z ABLAKON ÁT FIGYELTEM,

ahogy az óceán felől megközelítjük Mumbait. Nem egy modern városra számítottam, ezért elámultam az egyforma magas, fehér, épületek láttán, melyek feltűntek előttem, miközben a nagy, félhold alakú repülőtér fölött köröztünk, leszállási engedélyre várva. Aztán a repülőgép kiengedte a kerekeit, és megkezdtük a landolást. A gép kettőt zökkent, majd megállapodott a leszállópályán. Megfordultam az ülésben, hogy megnézzem, minden rendben van-e Rennel. Várakozón álldogált, de ettől eltekintve úgy tűnt, hogy teljesen nyugodt. Kirobbanó energiát éreztem magamban, ahogy végiggurultunk a leszállópályán, majd megálltunk a végén. – Miss Kelsey, készen áll a kiszállásra? – kérdezte Mr. Kadam. – Igen. Csak hadd vegyem fel a táskámat – feleltem. Átvetettem a vállamon a szíjat, majd kiléptem a repülőgép ajtaján, és vidáman leszaladtam a lépcsőn. Mélyet lélegeztem a párás levegőből, és meglepődve láttam, hogy az ég szürke. Meleg volt ugyan, de egészen elviselhető. – Mr. Kadam, Indiában nem forró és fülledt a levegő? – kérdeztem csodálkozva. – Ez a monszunidőszak – felelte Mr. Kadam. – Errefelé szinte sosincs hideg, de júliusban és augusztusban sokat esik az eső, és időnként előfordul egy-egy ciklon is. 71

Rábíztam a táskámat, és a gép végéhez mentem, hogy megnézzem, amint a munkások átrakják Rent a teherautóra. Ez most nem egészen úgy sikerült, mint Amerikában. A férfiak két hosszú láncot kötöttek Ren nyakörvére, majd egy rámpát tettek a teherautó hátuljához. Rendben kivezették a tigrist a repülőből, de aztán a Renhez legközelebb álló férfi túl erősen rántotta meg a láncot. Ren dühösen reagált. Félelmetes ordítást hallatott, és mancsaval a férfi felé kapott. Tudtam, hogy veszélyes a közelébe menni, de valami oda vonzott. Csak az járt az eszemben, hogy lenne Rennek a legjobb, mikor odaléptem a halálra rémült emberhez, és elvettem a kezéből a láncot, majd intettem neki, hogy menjen odébb. Hálásnak tűnt, hogy mentesül a feladat alól. Azután megnyugtató szavakat suttogtam a tigrisnek, megveregettem a hátát, és finoman magam után húztam, hogy jöjjön velem a teherautóhoz. Azonnal engedelmeskedett, és olyan jámboran lépdelt mellettem, akár egy bárány, maga után vonszolva a földön a súlyos láncot. A rámpánál aztán megállt, és a lábamhoz dörgölőzött. Majd hirtelen felugrott a teherautóra, szembefordult velem, és megnyalta a karomat. Gyöngéden megsimogattam a vállát, és lágy hangon megnyugtató szavakat mormoltam neki, miközben óvatosan a nyakörvéhez nyúltam, hogy lekapcsoljam róla a súlyos láncokat. Ren a férfiakra nézett a fejem fölött, azok pedig még mindig ugyanott álltak, döbbent arccal, dermedten és kissé sértődötten a tigris irántuk mutatott ellenszenve miatt. Halkan morgott rájuk, majd miközben vizet adtam neki, a karomhoz dörgölte a fejét. De a szemét továbbra is a munkásokon tartotta, mintha csak rám vigyázna. Erre a férfiak egymás közt izgatottan hadarni kezdtek valamit hindi nyelven. Becsuktam a ketrec ajtaját, majd be is lakatoltam, miközben Mr. Kadam odament a munkásokhoz, és halkan mondott nekik valamit. Ő cseppet sem lepődött meg azon, ami történt. Bármit is mondott, az megnyugtatta a férfiakat, mert közelebb merészkedtek. Aztán sietve összeszedték a dolgaikat, a repülőgépet pedig egy közeli hangárba vitték. Miután Rent biztonságba helyeztük a teherautón, Mr. Kadam bemutatta nekem a sofőrt. Kedves fickónak tűnt, de nagyon fiatal volt, talán még nálam is fiatalabb. Miután megmutatta, hová tette a táskámat, Mr. Kadam egy másik csomaghoz lépett, amit ő készített össze nekem. Egy nagy hátizsákot kaptam, sok-sok zsebbel. Néhányat kicipzárazott, hogy megmutassa, mit tett bele. Az egyik zsebben jókora köteg indiai papírpénz volt. Egy másikban az utazási okmányaink voltak, René és az enyém. 72

Kíváncsian húztam ki egy harmadik cipzárt is, ott iránytűt és zseblámpát találtam. A zsák többi rekesze pedig dugig volt pakolva müzliszeletekkel, térképpel és palackos vízzel. – Ööö, Mr. Kadam, miért tett a csomagba iránytűt és zseblámpát, a többi dologról nem is beszélve? Elmosolyodott, megvonta a vállát, behúzta a cipzárakat, és az első ülésre helyezte a csomagot. – Sosem tudhatjuk előre, mire lesz szükségünk egy utazás alatt – felelte. – Én csak gondoskodni akartam róla, hogy teljesen felkészült legyen, Miss Kelsey. Betettem még egy hindi-angol szótárt is. Megadtam ugyan minden utasítást a sofőrnek, de ő nem valami jól beszéli az angolt. De nekem most már indulnom kell. – Rám mosolygott, és megszorította a vállamat. Hirtelen elveszettnek éreztem magam. Hogy Mr. Kadam nélkül kell folytatnom az utat, szörnyen idegessé tett. Úgy éreztem magam, mint az első napon egy új iskolában. Csak ez az iskola népesebb volt, mint a világ legtöbb országa, és mindenki idegen nyelven beszélt benne. Nos, most már egyedül vagyok. Ideje felnőttként viselkednem. Megpróbáltam megnyugodni, de az ismeretlentől való félelem görcsbe rántotta a gyomromat. Könyörgő hangon kérdeztem: – Nem tudná megváltoztatni a terveit, hogy velünk utazhasson? – Sajnálom, de nem lehet – mosolygott Mr. Kadam megnyugtatóan. – Ne féljen, Miss Kelsey. Ön remekül gondját viseli a tigrisnek, én pedig aprólékosan megszerveztem az útjuk minden részletét. Semmi baj nem lesz. Bizonytalanul rámosolyogtam, ő pedig megfogta a kezemet, egy pillanatra megszorította, és azt mondta: – Bízzon bennem, Miss Kelsey. Minden rendben lesz. – Azzal kacsintott, és elment. Ránéztem Renre. – Hát, haver, azt hiszem, ketten maradtunk. A sofőr igyekezett mielőbb letudni a fuvart, ezért türelmetlenül hátraszólt a teherautó vezetőfülkéjéből: – Mi indulni? – Igen, indulni – feleltem sóhajtva. Mihelyt bemásztam, a sofőr azon nyomban rálépett a gázpedálra, és onnantól kezdve gyakorlatilag soha, egyszer sem vette le róla a lábát. Száguldva kihajtottunk a repülőtérről, és rémisztő sebességgel robogtunk a sűrű forgalomban. Kétségbeesetten kapaszkodtam az ajtókilincsbe és a 73

műszerfalba. De nem csak ő vezetett ilyen őrült tempóban. Úgy tűnt, az összes sofőr egyetért abban, hogy a százharminc kilométer per órás sebesség egy zsúfolt városban, gyalogosok százai között autózva teljesen normális. Amerre csak néztem, élénk, rikító színekbe öltözött emberek nyüzsögtek mindenfelé. Az utak zsúfolásig tömve voltak a legkülönfélébb járművekkel: buszokkal, kisméretű autókkal és valamilyen apró, dobozszerű, ajtó nélküli, háromkerekű járgányokkal. Ez utóbbiak valószínűleg a helybéli taxik lehettek, több százat is láttam belőlük. Ezenkívül megszámlálhatatlan motor, bicikli és gyalogos tolongott az utcákon, sőt, még állatok által húzott szekereket is észrevettem, melyekről fürtökben lógtak az emberek és a legkülönfélébb árucikkek. Azt megfigyeltem, hogy az út bal oldalán haladunk, de nem voltak útburkolati jelek, sőt, még felezővonal sem, ami kijelölte volna a sávokat. Nagyon kevés közlekedési lámpát és jelzőtáblát láttam. Az autók egyszerűen csak befordultak balra vagy jobbra, amikor akadt egy kis rés, sőt időnként akkor is, ha nem. Egy alkalommal az egyik autó egyenesen felénk tartott, és már úgy tűnt, a frontális ütközés elkerülhetetlen, de az utolsó pillanatban kikerült minket. Valahányszor a szívemre szorítottam a kezem, és levegő után kaptam ijedtemben, a sofőr felnevetett. Aztán fokozatosan sikerült immúnissá válnom a közlekedésre, és már képes voltam érzékelni a tovatűnő látványt. Érdeklődéssel figyeltem a tarkabarka forgatagot, a piacokat és az árusokat, akik a legkülönfélébb árucikkek garmadáját kínálgatták mindenfelé. Marionettbábut, ékszereket, szőnyeget, mindenféle ajándéktárgyat, mogyoróféléket, gyümölcsöket, zöldségeket árultak a kereskedők kis bódékban vagy egyenest a szekerekről. Úgy tűnt, itt mindenki kínál valamit. Falragaszok hirdettek kártya- és tenyérjóslást, egzotikus tetoválást, piercinget és hennafestést. Az egész város egy rohanó, vad kavalkád volt, a legkülönbözőbb kinézetű és társadalmi osztályú emberekkel. Úgy tűnt, nincs egyetlen négyzetméter sem, ahol ne történne valami. A zsúfolt városon átvezető észveszejtő túra után kijutottunk az autópályára. Végre egy kicsit ellazulhattam, nem mintha a sofőr lassabban vezetett volna – valójában még jobban felgyorsított –, hanem mert a forgalom jelentősen ritkább lett. Megpróbáltam a térképen követni, hogy merre járunk, de ezt az útjelző táblák hiánya eléggé megnehezítette. Azt

74

viszont sikerült kiszúrnom, hogy a sofőr nem kanyarodott rá arra az útra, amin átjutottunk volna a tigrisrezervátumba vezető másik autópályára. – Arra, menjen balra! – hadonásztam az orra előtt. Megvonta a vállát, és elhessegette a kezem. Felkaptam a szótárt, és kétségbeesetten kerestem a szavakat: „balra”, meg „rossz irány”. Végre aztán megtaláltam, hogy kharábi ráha, vagyis: helytelen irány. A sofőr válaszként az előttünk levő útra mutatott, és tömören közölte: – Gyors út. Feladtam, és hagytam, hogy menjen, amerre akar. Elvégre ő van itthon. Nyilván jobban ismeri az itteni utakat, mint én. Körülbelül háromórányi autózás után megálltunk egy, a dzsungel szélén megbúvó apró városban, melyet Ramkolának hívtak. Ugyan enyhe túlzás volt városnak nevezni ezt a helyet, hiszen nem állt másból, mint egy piacból, egy benzinkútból és öt darab házból. Az út szélén végre találtam egy jelzőtáblát:

YAWAL VADREZERVÁTUM PAKSIZAALAA YAWAL 4 KM A sofőr kiszállt a teherautóból, hogy megtankoljon. Aztán az út túloldalán levő boltra mutatott, és azt mondta: – Enni. Jó étel. Fogtam a hátizsákom, és a teherautó hátuljához léptem, hogy megnézzem, hogy van Ren. A ketrec padlóján elnyújtózkodva hevert. Amikor közelebb értem hozzá, kinyitotta a szemét, nagyot ásított, de nem mozdult. Átsétáltam az úttesten a boltba, benyitottam a nyikorgó ajtón. Halk csengőszó jelezte az érkezésem, mire egy hagyományos viseletbe, száriba öltözött indiai nő jött elő a hátsó helyiségből, és rám mosolygott: – Namaste. Enni akar? Étel? – Ó! Ön beszél angolul? – örültem meg. – Igen, szeretnék valami ebédet. – Te leül. Én megcsinál – mondta kedvesen. Noha ez nekem még csak az ebédem volt, nekik valószínűleg vacsorának számított, hiszen a nap már elég alacsonyan járt az égen. A nő rámutatott egy kis asztalra, ami az ablak mellett állt két székkel. Az üzlet 75

tulajdonképpen egy kicsike, szögletes helyiség volt, tele különféle ehető dolgokkal, vadrezervátumos emléktárggyal és mindenfajta praktikus holmival, mint például gyufa meg szerszámok. A háttérben halk indiai zene szólt. Felismertem a szitár hangját, és hallottam valami csengő csilingelését is, de a többi hangszert nem tudtam beazonosítani. Az ajtó mögül, amerre a nő eltűnt, serpenyők csörömpölése hallatszott. Úgy tűnt, az üzlet csak az épület eleje volt, és a család a ház hátsó részében lakott. A nő meglepően rövid idő múlva visszatért, négy tál ételt egyensúlyozva, mögötte pedig egy fiatal lány még újabb teli tálakat hozott, melyekből egzotikus, fűszeres illat áradt. A nő azt mondta: – Kérem, enni, jó étvágyat! Azzal eltűnt hátul, a fiatal lány pedig pakolgatni kezdte az árukat a polcokon, miközben én ettem. Nem hoztak semmilyen evőeszközt, ezért az ételből az ujjaimmal csipegettem, észben tartva, hogy csak a jobb kezemet használjam az indiai szokásoknak megfelelően. Szerencse, hogy Mr. Kadam erről is beszélt a repülőn. Felismertem a basmati rizst, a naan kenyeret és a tandoori csirkét, de a másik három tálban levő ételt sohasem láttam azelőtt. Ránéztem a lányra, félrebillentettem a fejemet, és megkérdeztem: – Beszélsz angolul? – Kicsi – mutatta az ujjaival, és odajött hozzám. Ráböktem egy fűszeres zöldséggel töltött háromszögletű tésztafélére: – Hogy hívják ezt? – Samosa. – És ezt meg ezt? Rámutatott először az egyikre, majd a másikra, és azt mondta: – Rasmalai és baigan bhartha. Majd szégyenlősen elmosolyodott, és visszasietett a polcok közé. Amennyire meg tudtam állapítani, a rasmalai kecskesajtgombócokból állt, amelyeket édes krémes szósszal öntöttek le, a baigan bhartha pedig padlizsánból készült, borsóval, hagymával és paradicsommal. Minden nagyon finom volt, csak egy kicsit túl sok. Amikor végeztem az evéssel, a nő hozott egy mangóból, joghurtból és kecsketejből készült turmixot. Megköszöntem neki, majd az italt kortyolgatva kinéztem az ablakon. Nem túl sok látnivaló volt: csak a benzinkút és két férfi, akik a teherautó mellett állva beszélgettek. Az egyik egy jóképű – vagy legalábbis ilyen messziről annak látszó – fiatalember volt hófehér ruhában. Arccal az üzlet 76

felé fordulva társalgott valakivel, aki háttal állt nekem. A másik férfi idősebb volt, és hátulról nagyon hasonlított Mr. Kadamra. Ahogy jobban megnéztem őket, úgy tűnt, mintha vitatkoztak volna. És minél tovább figyeltem, annál erősebb lett a meggyőződésem, hogy a háttal álló idős férfi valóban Mr. Kadam, csakhogy olyan hevesen vitatkozott a fiatalemberrel, amilyen mérgesnek nehezemre esett őt elképzelni. Huh, ezfurcsa, gondoltam, és megpróbáltam néhány szót elcsípni a nyitott ablakon keresztül. Az idősebb férfi gyakran mondta, hogy nahi tnahodaya, a fiatal pedig azt ismételgette, hogy avashyak, vagy valami ilyesmit. Kinyitottam a hindi szótáramat, és könnyen megtaláltam azt a kifejezést, hogy nahi mahodaya. A jelentése: semmiképp vagy nem, uram. Az avashyak nem ment ilyen könnyen, mert fogalmam sem volt, hogy kell leírni, de azért végül megtaláltam. Azt jelentette: szükséges vagy muszáj, olyasvalami, aminek meg kell történnie. Odasétáltam az ablakhoz, hogy közelebbről megnézzem őket. Ebben a pillanatban a fiatal, fehér ruhás férfi felnézett, és észrevett. Azonnal befejezte a beszélgetést, és oldalt lépett, a teherautó mögé, ahol nem láthattam. Zavarba jöttem, hogy rajtakaptak, viszont még inkább kíváncsi lettem, és elindultam a polcok között az ajtó felé. Mindenképp meg akartam tudni, hogy az idősebb férfi valóban Mr. Kadam, vagy sem. Megragadtam az ajtókilincset, lenyomtam, és kinyitottam az ajtót. A rozsdás csuklópánt hangosan nyikorgott. Átsiettem a poros úton, odamentem a teherautóhoz, de még mindig nem láttam senkit. Megkerültem a járművet, megálltam a hátuljánál, és láttam, hogy Ren éberen figyel a ketrecből. De a két férfi és a sofőr nem volt sehol. Benéztem a vezetőfülkébe. Senki. Összezavarodtam, de aztán eszembe jutott, hogy nem fizettem ki az ebédemet, így újra átszaladtam az úton, és visszamentem a boltba. A fiatal lány addigra már le is szedte az edényeket. Elővettem néhány papírpénzt a hátizsákomból, és megkérdeztem: – Mennyivel tartozom? – Száz rúpia – felelte a lány. Mr. Kadam elmondta nekem, hogy úgy tudom átváltani az árakat, hogy elosztom negyvennel. Gyorsan kiszámoltam: két dollár ötven centet kért. Magamban elmosolyodtam, mert eszembe jutott a matekmániás apukám meg a fejszámolás, amit kiskoromban gyakoroltatott velem. Kétszáz rúpiát adtam a lánynak, mire boldogan rám mosolygott. 77

Megköszöntem az ebédet, és mondtam, hogy nagyon finom volt. Aztán felvettem a hátizsákomat, kinyitottam a nyikorgó ajtót, és kiléptem az utcára. A teherautó nem volt sehol.

78

OGY TŰNHETETT EL A TEHERAUTÓ? A benzinkúthoz rohantam, és kétségbeesetten nézegettem mindkét irányba a poros úton. Semmi. Se porfelhő, se ember. Semmi. Lehet, hogy a sofőr megfeledkezett rólam? Vagy talán csak szüksége volt valamire, de majd visszajön? Vagy lehet, hogy a teherautót ellopták, és a sofőr még mindig itt van valahol? Tudtam, hogy egyik lehetőség sem túl valószínű, mégis reménykedtem, ha csak egy percre is. Átmentem a benzinkút túloldalára, és ott megtaláltam a fekete táskámat. Ott hevert a porban. Odaszaladtam, felvettem, és belenéztem. Úgy tűnt, nem hiányzik belőle semmi. Ekkor hirtelen zajt hallottam a hátam mögül. Ahogy megpördültem, Rent láttam az út szélén ülni. Farka jobbra-balra járt, miközben rám bámult. Olyan volt, mint egy magára hagyott óriási kölyökkutya, ami a farkát csóválja, és abban reménykedik, hogy valaki majdcsak hazaviszi. – Ó, ne! – nyögtem. – Ez aztán remek! Nem lesz semmi baj, ugye, Mr. Kadam? Ha! A sofőr nyilván ellopta a teherautót, téged meg kiengedett. Most mit csináljak? Fáradtnak, elveszettnek és magányosnak éreztem magam, és anyukám szavai jutottak eszembe: „rossz dolgok néha a jó emberekkel is megtörténnek”, vagy „a boldogság kulcsa, hogy próbáljuk meg elfogadni a helyzetet, hozzuk ki belőle a legjobbat, és legyünk érte hálásak”, meg a 79

kedvence: „ha az élet citromot ad, csinálj belőle limonádét”. Anyuék sokat próbálkoztak, majd gyakorlatilag feladták, hogy gyerekük legyen – azután jöttem én. Mindig azt mondta, hogy sohasem tudhatod, hogy milyen jó dolog vár rád a sarkon túl. Ezért megpróbáltam a pozitív dolgokra fókuszálni. Először is, még mindig megvolt az összes ruhám. Másodszor, nem tűntek el az úti okmányaim, és volt egy táskám tele pénzzel. Ezek voltak a jó hírek. A rossz pedig természetesen az, hogy a teherautó eltűnt, és a tigris szabadon van! Úgy döntöttem, a legelső tennivaló biztonságba helyezni Rent. Visszamentem a boltba, vettem némi nyers húst és egy hosszú kötelet. Aztán a frissen vásárolt, sárgán fluoreszkáló kötelemmel kimentem az utcára, és megpróbáltam rávenni a tigrist az együttműködésre. Addigra már jócskán odébb ment, a dzsungel felé tartott. Utánaszaladtam. Az lett volna az ésszerű, ha visszamegyek a boltba, és telefonon felhívom Mr. Kadamot, aki küldött volna néhány profi vadbefogót, hogy elkapják a tigrist. Csakhogy én abban a pillanatban igencsak messze álltam az ésszerű gondolkodástól. Szörnyen aggódtam Ren miatt. Én magam csöppet sem féltem tőle, de mi van, ha mások megrémülnek, és fegyvert fognak rá, hogy megfékezzék? Attól is tartottam, hogy ha elmenekül, nem fogja túlélni egyedül a dzsungelben. Nem tanulta meg, hogyan vadásszon. És bár tisztában voltam vele, hogy ez mekkora őrültség, úgy döntöttem, hogy követem. – Ren, gyere vissza! – könyörögtem neki. – Segítséget kell kérnünk! Ez nem a rezervátum. Gyere, adok neked valami finomat! – hadonásztam kezemben a nyers hússal, de ő csak ment tovább. Tartottam vele a lépést, de Mr. Kadam hátizsákjának és a saját táskámnak a súlya túl sok volt ahhoz, hogy utolérjem. Nem haladt túl gyorsan, de jócskán előttem járt. Aztán egyszer csak megugrott, és berohant a dzsungelbe. Ahogy szaladtam utána, a súlyos hátizsák fel-le ugrált a hátamon. Körülbelül tizenöt percnyi üldözés után már csorgott az izzadság az arcomon, a ruhám a testemhez tapadt, és a lábamat úgy vonszoltam, mintha egy súlyos vasgolyó lett volna hozzáláncolva. Ahogy lassulni kezdtem, újra könyörgőre fogtam: – Ren, kérlek, állj meg. Vissza kell mennünk a városba. Nemsokára besötétedik. Rám se hederített, a fákat kerülgetve rendületlenül haladt tovább. Időnként azonban megállt, hátrafordult, és rám nézett. 80

De valahányszor azt hittem, hogy végre utolérem, felgyorsított, és előreszökellt, hogy megint üldöznöm kelljen. Olyan érzésem volt, mintha játszana velem. Mindig épp hogy csak elérhetetlen maradt. Miután újabb negyedórán keresztül követtem, és még mindig nem értem utol, úgy döntöttem, megpihenek egy kicsit. Már nagyon messze voltunk a várostól, és a nap is kezdett lenyugodni. Kezdtem felismerni, hogy alaposan eltévedtem. Ren nyilván észrevette, hogy már nem követem, mert lelassított, majd megfordult, és bűntudatosan közeledett felém. Dühösen ráförmedtem: – Értem. Abban a pillanatban, ahogy megállok, visszajössz. Remélem, elégedett vagy magaddal. A nyakörvéhez kötöttem a kötelet, majd alaposan körülnéztem, hogy megpróbáljam megállapítani, merre is lehetek. Jó mélyen jártunk a dzsungelben, s annyiszor fordultunk már erre-arra a fák között, hogy kétségbeesve ébredtem rá, teljesen elvesztettem az irányérzékemet. Egyre erősebben sötétedett, és a fák sűrű lombja azt a kevés napfényt is eltakarta, ami még megmaradt. Szorongató félelem tört rám, jeges, kísérteties borzongás futott végig a gerincemen, majd a karomon és a lábamon, libabőrös lett az egész testem. Idegesen a csuklóm köré tekertem a kötelet, és a tigrisre mordultam: – Nagyon szépen köszönöm, Mister! Most aztán hol vagyok? Mit csináljak? Isten tudja, merre járok Indiában, a dzsungel mélyén, éjszaka, egy kötélhez kötve, aminek a másik végén egy tigris van! Ren csendesen leült mellém. Egyre jobban eluralkodott rajtam a félelem, olyan érzésem volt, mintha a dzsungel egyre közelebb nyomulna hozzám. Mintha mindenfelől vészjósló hangok hallatszódnának, csak azért, hogy rémült elmém még jobban összezavarják, és maradék józan eszemtől is megfosszanak. Képzelődni kezdtem, hogy félelmetes lények lopakodnak felém, és ellenséges pillantásukat rám szegezve, lesben állva várják, hogy lecsaphassanak rám. Felnéztem, és láttam, hogy barátságtalan monszunfelhők gyülekeznek az égen, fenyegetően tornyosulva a kora esti égbolton. Kemény, metsző szél süvített a fák közt, és kavargott dermedt testem körül. Néhány perc múlva Ren felkelt, és újra nekiindult, finoman húzva magával. Vacogó foggal, kelletlenül követtem. Egy pillanatra elfogott az idegesség, aztán őrülten felnevettem, arra a gondolatra, hogy egy tigris vezet a dzsungelen keresztül, de aztán az jutott eszembe, hogy annak még 81

kevesebb értelme volna, ha én próbálnám meg neki mutatni az utat. A leghalványabb fogalmam sem volt, merre jártunk. Ren határozottan lépkedett valami számomra láthatatlan ösvényen, és húzott maga után. Elvesztettem az időérzékemet is, de úgy sejtettem, körülbelül egy órát mehettünk így, vagy talán kettőt. Most már nagyon sötét volt. Rettegtem és szomjas voltam. Eszembe jutott, hogy Mr. Kadam pakolt nekem vizet is az útra, ezért kicipzáraztam a hátizsákot, és mikor megpróbáltam kitapogatni benne egy palackot, a kezem valami hideg, fémes tárgyhoz ért. A zseblámpa! Gyorsan elővettem, bekapcsoltam, és egy kis megkönnyebbülést éreztem, hogy legalább ez a halovány fény segít eloszlatni a sötétséget. A homályban a sűrű dzsungel igencsak fenyegetőnek tűnt. Nem mintha napközben nem lett volna éppen ilyen rémisztő, de a gyenge kis elemlámpa fénye nem hatolt túl messzire, és ez még ijesztőbbé tette a környezetet. Ahogy a sovány holdsarló feltűnt az égen, a fejem fölött lévő sűrű lombkoronán át reszketve szórta ránk sugarát. Valahányszor az ezüstös fény megérintette, Ren bundája megcsillant. Hunyorogva kémleltem előre, néha megpillantva testének felvillanó látványát, amint a hullámzó, pislákoló fényfoltokon keresztülhaladt. Aztán, mikor a hold elbújt a felhők mögé, Ren teljesen eltűnt a szemem elől. Ráirányítottam a lámpát, és láttam, ahogy a tövises aljnövényzet ezüstfehér bundáját súrolja, ő pedig kíméletlenül félrelökdösi testével a növényeket, mintha nekem törné az utat. Hosszú gyaloglás után végül egy hatalmas tikfa közelében nőtt bambuszligetbe vezetett. Az ég felé emelte az orrát, ki tudja, mi után szaglászva, majd egy füves részre sétált, és lefeküdt. – Van egy olyan érzésem, hogy itt fogunk éjszakázni – jegyeztem meg. Lehámoztam magamról a hátizsákot, miközben tovább morgolódtam. – Remek. De tényleg. Nagyszerű választás. Ha még mentát is találnék itt, négy csillagot adnék a helynek. Leoldoztam a kötelet Ren nyakörvéről, miután rájöttem, jelen helyzetben megpróbálni megakadályozni, hogy elszökjön, enyhén szólva vitatható ésszerűséggel bír, aztán lekuporodtam, és kicipzáraztam a táskámat. Előhúztam egy hosszú ujjú pólót, a derekam köré tekertem, majd kivettem két palack vizet és három müzliszeletet. Kettőt közülük kibontottam, és odanyújtottam Rennek, aki óvatosan elvette az egyiket a kezemből, és lenyelte.

82

– Szabad egy tigrisnek müzliszeletet ennie? – kérdeztem. – Valószínűleg olyasvalamire volna szükséged, ami proteinben gazdagabb, viszont itt az egyetlen protein én vagyok, de arra ne is gondolj. Borzasztó ízem van. Méregetett egy ideig, mintha komolyan fontolgatná a dolgot, majd gyorsan lenyelte a másik müzliszeletet is. Kicsomagoltam magamnak a harmadikat, és lassan majszolni kezdtem. Aztán elhatároztam, hogy tüzet rakok. A lámpa fényénél keresgélve elcsodálkoztam, mennyi száraz gallyat találtam a közelben. Visszaemlékezve a cserkészként tanultakra, kis tüzet raktam. Először ugyan a szél elfújta, kétszer is, de harmadszorra meggyulladt, barátságos, ropogó hangokat hallatva lobogott. Miután gyűjtöttem még néhány vastagabb ágat, munkámmal igen elégedetten letelepedtem a tűz mellé. A hátizsákban találtam egy műanyag zsákot, majd felvettem a földről egy nagy darab fakérget, kisebb gallyakat raktam a két vége alá, és a közepét kibéleltem a műanyag zsákkal. Beleöntöttem egy palacknyi vizet, és Ren elé tettem a saját készítésű itatótálat. Ő gyorsan fellefetyelte a vizet az utolsó cseppig, és láttam, hogy tovább nyalogatja a zsákot, ezért még egy üveggel öntöttem neki, amit szintén mohón megivott. Épp visszaültem a tűz mellé, amikor valami félelmetes üvöltést hallatott a közelben. Ren azonnal felugrott, és berohant a sötétségbe. Egy pillanattal később mély morgást hallottam, majd fenyegető, dühös acsarkodást. Rettegve meredtem a sötétségbe, a fák közé, amerre Ren eltűnt, aztán hamarosan sértetlenül visszatért, és a tikfához dörgölőzött. Egy idő után elégedetten továbbment a következő fához, majd megint egy másikhoz, míg végül a körülöttünk lévő összes fára sort kerített. – Jézus, Ren. Ez aztán viszkethet – állapítottam meg. Hagytam, hogy vakarózzon csak nyugodtan tovább, eligazgattam a kisebbik táskában a ruhákat, hogy párnaként használhassam, és felvettem a hosszú ujjú pólómat. Aztán elővettem a takarómat, és bár utáltam a gondolatot, hogy piszkos lesz, mégis ráterítettem a lábaimra, mivel kétségbeesett szükségét éreztem a melegségnek és vigasztalásnak, amit nyújtani tudott. Az oldalamra feküdtem, arcom alá tettem a kezem, a tűzre meredtem, és éreztem, ahogy kövér könnycseppek csorognak végig az arcomon. Hallgattam a kísérteties hangokat, melyek körbevettek. Volt ott csattogás, fütyülés, pukkanás és reccsenés. Elképzeltem, amint undorító csúszómászók fészkelik be magukat a hajamba és a zoknimba.

83

Megborzongtam, felültem, a takaróm szorosan magamra tekertem, hogy minden testrészem fedje, majd visszafeküdtem a földre, immár alaposan bebugyolálva. Sokkal jobb volt így, de aztán meg az a kényszerképzetem támadt, hogy a hátam mögött vadállatok lopakodnak felém a sötétben, épp, amikor készültem a hátamra fordulni, Ren váratlanul mellém feküdt, szorosan hozzám nyomta a hátát, és dorombolni kezdett. Hálával eltelve letöröltem arcomról a könnyeket, mert már képes voltam kizárni a dzsungel éjszakai hangjait. Csak Ren dorombolására figyeltem, ami idővel mély, ritmikus légzéssé változott. Még egy picit közelebb húzódtam a hátához, és csodálkozva állapítottam meg, hogy mégiscsak el fogok tudni aludni a dzsungelben. Csukott szemhéjamra tűzött a nap. Lassan résnyire nyitottam a szemem. Pár pillanatig nem emlékeztem hol vagyok, nagyot nyújtóztam, aztán azon nyomban összébb húztam magam, mert a kemény föld felhorzsolta a hátamat. Ráadásul valami nehéz súlyt éreztem az egyik lábamon. Lenéztem, és láttam, hogy Ren alszik rajta, fejét a lábamon nyugtatott mancsára hajtva. – Ren, kelj fel! – suttogtam. – Elzsibbadt a lábam. A füle botját se mozdította. Felültem, és finoman taszigálni kezdtem. – Gyerünk, Ren, mozdulj meg! Lágyan felmordult, de még mindig nem moccant. – Ren! Komolyan beszéltem! Mozdulj! – Rázni kezdtem, és erősebben nyomtam. Ekkor végre-valahára nagyokat pislogva kinyitotta a szemét, majd hatalmasra tátott szájjal, hatalmas fogait kivillantva ásított, és a lábamról átgördült az oldalára. Felálltam, kiráztam a takarómat, majd összehajtottam, és visszatettem a táskába. Aztán széttapostam a hamut a tűz helyén, hogy még véletlenül se maradjon égve. – Csak hogy tudd – panaszkodtam közben hangosan –, ki nem állhatom a kempingezést. Nem igazán értékelem az olyan helyeket, ahol nincs fürdőszoba. Mikor a dzsungelben gyalogolva „hív a természet”, nem szerepel a kedvenc dolgaim toplistáján. Nektek, tigriseknek, és általában a férfiaknak, ez sokkal könnyebb, mint nekünk, lányoknak. 84

Összegyűjtöttem az üres palackokat, csomagolópapírokat, és beletettem mindet a táskába. Az utolsó dolog, amit felvettem, a sárga kötél volt. A tigris csak ült, és figyelt engem. Úgy véltem, teljesen fölösleges úgy tennem, mintha én lennék az, aki őt vezeti, így behajítottam a kötelet is a táskába. – Oké, Ren. Kész vagyok – sóhajtottam. – Ma merre megyünk? Megfordult, és peckes léptekkel elindult a dzsungelbe. Kerülgette a fákat, az aljnövényzetet, a sziklákat és a patakocskákat. Nem úgy tűnt, mint aki siet, időről időre megállt egy kis pihenőre, mintha tudta volna, hogy szükségem van rá. Most, hogy már fenn volt a nap az égen, a levegő meleg és párás lett, ezért levettem a hosszú ujjúmat, és a derekam köré tekertem. A dzsungel különleges zöld színben pompázott, csípős illata különbözött az oregoni erdőkétől. A leggyakrabban előforduló, nagy, lombos fáknak ritkás koronája és kecses, hajlékony ágai voltak. A levelek az örökzöldek megszokott sötét árnyalatától eltérően inkább az olaj színéhez hasonlítottak. A fák kérge sötétszürke és durván rücskös volt; a repedések mentén a kéreg levált, és vékony, pikkelyes rétegekben hámlott. Repülő mókusok ugráltak egyik ágról a másikra, ahogy mentünk, gyakran riasztottunk fel legelésző szarvasokat. Amint megérezték tigris szagát, szélsebesen eliramodtak. Néztem Rent, hogy milyen reakciót váltanak ki belőle de ő rájuk sem hederített. Észrevettem egy másik fajta fát is, ami kissé alacsonyabbra nőtt és a törzse mintha papírral lett volna betekerve, de ezeken, ahol levált a kéreg, ragacsos, gumiszerű gyanta szivárgott. Nekitámaszkodtam az egyiknek, hogy kivegyek egy kavicsot a cipőmből, és a következő órát azzal tölthettem, hogy megpróbáltam leszedni a ragacsot az ujjaimról. Épp végeztem vele, amikor egy olyan részhez értünk, ahol különösen sűrű volt az aljnövényzet. A magas fű és bambusz közül nagy sereg tarka madarat riasztottunk fel. A hirtelen felröppenő csapat lármájától annyira megijedtem, hogy nekihátráltam egy újabb nedvedző fának. Most már az egész felkarom tele lett a ragaccsal. Ren megállt egy kis pataknál. Elővettem a táskából egy palack vizet, és az utolsó cseppig felhajtottam. Jó érzés volt, hogy kevesebb súlyt kellett cipelnem a hátamon, viszont aggódtam, hogy vajon tudok-e majd vizet szerezni, ha kifogy a készletem. Feltételeztem, hogy abból a patakból én is ihatok majd, amiből Ren, de ezt inkább elhalasztottam volna, ameddig csak lehet, mert úgy gondoltam, az én szervezetem érzékenyebb, mint az övé. 85

Leültem egy kőre, és elővettem egy müzliszeletet. Megettem az egyik felét, a másikat pedig Rennek adtam, majd még egy egészet is. Tudtam, hogy én túlélem ennyi kalóriával, de abban egészen biztos voltam, hogy Ren nem. Neki hamarosan vadásznia kell. Mr. Kadam hátizsákjában megtaláltam az iránytűt. Betettem a farmerom zsebébe. Megvolt a pénzem, az útlevelem, vizespalackok, elsősegélycsomag, egy flakon rovarriasztó, a gyertya, a bicska, de nem találtam a mobiltelefonomat. Különös. Mintha Mr. Kadam előre tudta volna, hogy a dzsungelbe fogok kerülni. Arra a Mr. Kadamra emlékeztető férfira gondoltam, akit a teherautó mellett láttam, mielőtt azt ellopták, és hangosan eltöprengtem: – Vajon azt akarta, hogy itt kóvályogjak? Ren odasétált hozzám, és leült. – Nem – mondtam aztán, a tigris kék szemébe nézve. – Ennek az égvilágon semmi értelme. Milyen oka lehetne, hogy iderepítsen Indiába, csak azért, hogy aztán hagyjon eltévedni a dzsungelben. Nem tudhatta, hogy te ide fogsz vezetni, vagy, hogy követni foglak a fák közé. És amúgy sem az a típus, aki félrevezetné az emberekei Ren lesütötte a szemét, mintha ö erezné magát bűnösnek. – Azt hiszem, Mr. Kadam csak egy jól felkészült öreg cserkész – vontam le végül a következtetést. Rövid pihenő után Ren újra felkelt, tett néhány lépést, majd megállt, hátrafordult, és várakozón nézett rám. Feltápászkodtam a kőről, közben folyamatosan panaszkodtam, majd elindultam utána. Elővettem a rovarriasztó sprayt, jókora adagot fújtam magamra, sőt, a biztonság kedvéért Renre is, és jót nevettem, amikor az orrát ráncolta, és hatalmas tigristüsszentés rázta meg a testét. – Szóval, Ren, hová megyünk? – kérdeztem tőle. – Úgy viselkedsz, mint akinek konkrét célja van. Én személy szerint leginkább vissza szeretnék jutni a civilizációba. Szóval, ha találnál nekem egy várost, azt igazán nagyra értékelném. De csak ment megállás nélkül, egész délelőtt és kora délután, tovább egy olyan ösvényen, amit csak ő látott. Gyakran néztem az iránytűre, és azt sütöttem ki, hogy kelet felé haladunk. Épp azon törtem a fejem, vajon hány kilométert tehettünk már meg, amikor Ren egyszer csak bebújt a bozótba. Utána mentem, és a bokrok túloldalán egy tisztásra jutottam.

86

Óriási megkönnyebbüléssel láttam, hogy a tisztás közepén kis kunyhó áll. Kerek tetejét nád borította. Fala növényi rostokkal egymáshoz csomózott bambuszból állt, a rudak közti rések pedig száraz fűvel és agyaggal voltak betömve. A kunyhót habarcs nélkül egymásra rakott kövekből készült, körülbelül hatvan centiméter magas fal vette körül. A köveket vastag, zöldellő moha fedte. A kunyhó falára egy vékony kőtáblát rögzítettek, ami megfejthetetlen szimbólumok és ábrák sokaságával volt lelefestve. Az ajtónyílás olyan alacsony volt, hogy egy átlagos magasságú embernek is le kellett hajolnia, hogy beférjen rajta. A ház melletti kis, virágzó kertben egy sor száradni kiakasztott ruha lengedezett a szélben. Amint átléptem a kőkerítésen, Ren is azonnal mellém ugrott. – Ren! Ezzel folyton halálra rémítesz! – korholtam. – Máskor volnál szíves valami hangot adni vagy jelezni, vagy mit tudom én, mielőtt megjelensz mellettem? Közelebb mentünk a kunyhóhoz, és összeszedtem a bátorságomat, hogy bekopogtassak az ajtón, de aztán Renre néztem és elbizonytalanodtam. – Először csinálnunk kell valamit veled – mondtam, majd elővettem a táskámból a sárga kötelet, és odamentem egy fához az udvar szélén. Ren vonakodva követett. A nyakörvéhez kötöttem a kötelet, a másik végét pedig a fához rögzítettem. A tigris ettől szemmel láthatóan nem tűnt túl boldognak. – Sajnalom, Ren, de nem hagyhatlak szabadon – simogattam meg. – Megrémítenéd a családot. Ígérem, hogy visszajövök, amilyen gyorsan csak tudok. Azzal a kis kunyhó felé indultam. Egyetlen lépést tehettem, mikor földbe gyökerezett a lábam. Egy mély férfihangot hallottam a hátam mögül: – Valóban szükség van erre? Lassan megfordultam. Egy hihetetlenül jóképű pasi állt közvetlenül mögöttem. Húszas éveinek az elején járhatott. Egy jó fejjel magasabb volt nálam, a teste izmos, kidolgozott. Laza fehér pamutruhát viselt. Hosszú ujjú ingét a nadrágján kívül hordta, és csak félig gombolta be, kivillantva sima, izmos, aranyló bronzszínű mellkasát. Vékony, könnyű nadrágjának szárát felhajtotta, megmutatva csupasz lábfejét és bokáját. Arcát csillogó fekete haj keretezte, a vége enyhén felkunkorodott a nyakszirtjén.

87

De leginkább a szeme volt az, amitől elakadt a lélegzetem. A tigrisem szemei voltak – ugyanaz a mély kobaltkék szempár. Kezet nyújtott, és azt mondta: – Helló, Kelsey. Én vagyok, Ren.

88

KINYÚJTOTT KÉZZEL, óvatosan közelebb lépett, és megismételte: – Kelsey, én vagyok, Ren. Nem tűnt félelmetesnek, a testem mégis rémülten megfeszült. Összezavarodtam, kezemet kinyújtva próbáltam távol tartani magamtól. – Micsoda? Mit beszél? – hebegtem. A férfi közelebb lépett, tenyerét izmos mellkasára téve, lassan azt mondta: – Kelsey, ne fuss el! Én vagyok. Ren. A tigris. Megmutatta a kezében tartott nyakörvet és a sárga kötelet. A háta mögé pillantottam, és valóban, a fehér tigris nem volt a helyén. Néhány lépést hatráltam, hogy távolságot tartsak kettőnk között. Észrevette, és azonnal megállt. A lábammal a kőkerítésnek hátráltam. Csak álltam ott nagyokat pislogva, egyszerűen nem bírtam felfogni, amit mondott. – Hol van Ren? Nem értem. Csinált vele valamit? – Nem. Én vagyok ő. Közelebb lépett hozzám, de én csak a fejemet ráztam: – Nem. Maga nem lehet ő. Megpróbáltam még egy lépést hátrálni, mire kis híján átestem a kerítésen. Egy szempillantás alatt mellettem termett, átkarolta a derekamat, és megtartott. FÉRFI

89

– Jól vagy? – kérdezte aggódva. – Nem! – kiáltottam. A karomat még mindig fogta. Rámeredtem a kezére, és elképzeltem helyette a tigrismancsot. – Kelsey? – szólt gyöngéden. Felnéztem a megdöbbentően kék szemekbe. – Én vagyok a tigris – ismételte újra. – Nem – suttogtam. – Nem! Ez lehetetlen. Hogy is volna lehetséges? – Kérlek, menjünk be a házba – mondta megnyugtató hangon. – A tulajdonos most nincs itthon. Leülhetsz és pihenhetsz, én pedig megpróbálok mindent megmagyarázni. Túlságosan meg voltam döbbenve, hogy vitatkozzak, így hát hagytam, hogy a kunyhó felé vezessen. Erősen fogta a kezem, mintha attól tartana, hogy beszaladok a dzsungelbe. Általában nem hagyom, hogy idegen férfiak elcsaljanak, de valami azt súgta, mellette biztonságban vagyok. Mélyen legbelül tudtam, hogy nem fog bántani. Ugyanaz az erős meggyőződés volt ez, mint amit a tigrissel kapcsolatban éreztem. Lehajtotta a fejét, hogy beférjen az ajtón, mikor belépett a kis kunyhóba, maga mögött húzva engem is. A viskó egyetlen szobából állt, volt benne egy kisméretű ágy a sarokban, egy apró ablak az oldalsó falon, valamint egy asztal és két szék a másik sarokban. Egy elhúzott függöny mögött kis kád látszott. A konyha csupán egy vízpumpával ellátott mosogatóból, egy rövid pultból és néhány polcból állt, amin konzervek és fűszerek sorakoztak. A fejünk fölött, a mennyezetre felakasztva szárított gyógy- és fűszernövények egész sora lógott, édeskés illattal töltve meg a szobát. A férfi intett, hogy üljek az ágyra, majd a falnak dőlt, csendben megvárta, hogy kényelembe helyezzem magam. Feleszmélve a kezdeti sokkból, próbáltam összeszedni magam és megérteni a helyzetet. Szóval azt állítja: ő Ren, a tigris. Egy pillanatig szótlanul bámultunk egymásra, és egyszerűen csak tudtam, hogy igazat mond. Ugyanaz a kobaltkék szempár nézett rám. Éreztem, ahogy a félelmem lassan elpárolog, s ezzel együtt, hogy betöltse az előbbi nyomán támadó űrt, egy új érzés ébredezik bennem: a düh. Annak ellenére, hogy olyan sok időt töltöttem vele, mindvégig megtartotta a titkát. Rávett, hogy a dzsungelben kóvályogjak, és hagyta, hogy azt higgyem, eltévedtem egy idegen országban, egyedül a vadonban.

90

Azt tudtam, hogy sohasem bántana. Ő… barát volt, és én bíztam benne. Viszont ő miért nem bízott meg bennem! Rengeteg alkalma lett volna, hogy elmondja az igazságot, de nem tette. Gyanakodva néztem rá, és bosszúsan kérdeztem: – Szóval, mi is vagy te? Egy ember, aki tigrissé változott, vagy egy tigris, aki emberré? Vagy olyasmi vagy, mint egy farkasember? Ha megharapsz, én is tigris leszek? Kissé értetlen arckifejezéssel pislogott, nem válaszolt rögtön, csak nézett rám, ugyanazzal a kek szemmel, mint a tigris. Zavarba ejtő volt. – Uh, Ren? – mondtam neki. – Azt hiszem, kényelmesebben érezném magam, ha egy kicsit távolabb lennél tőlem, amíg ezt az egészet megbeszéljük. Felsóhajtott, majd átsétált a másik sarokba, leült egy székre, és a szék hátsó két lábán egyensúlyozva nekidőlt a falnak. – Kelsey, minden kérdésedre válaszolok – mondta. – Csak légy türelmes, és adj időt, hogy elmagyarazzam. – Rendben – bólintottam. – Magyarázd meg! Amíg összeszedte a gondolatait, alaposan megnéztem magamnak. Még mindig nem bírtam elhinni, hogy ő az én tigrisem, hogy a tigris, amit gondoztam, ez az ember. A szemén kívül nem találtam benne semmi tigrisszerűt. Ajka telt volt, az álla szögletes és az orra kissé arisztokratikus. Nem hasonlított senkire sem, akit addig ismertem. Nem igazán tudtam megfogalmazni, de volt benne valami… valami kivételes kifinomultság. Magabiztosságot, erőt, nemességet sugárzott. Még mezítláb, ebben a furcsa, meghatározhatatlan stílusú öltözékben is olyannak látszott, mint akinek hatalma van. Még ha nem is lett volna jóképű – de elképesztően az volt –, akkor is vonzódtam volna hozzá. Talán a tigris énje miatt, nem tudom. A tigrisek a szememben mindig is fejedelmi teremtmények voltak, mindig megbabonáztak. És ő pasinak is épp olyan jól nézett ki, mint tigrisnek. A tigrisemben megbíztam, de megbízhatok-e vajon a férfiban? Óvatosan fürkésztem a rozoga ágy széléről, ketségeim nyilván kiültek az arcomra. Türelmes volt, hagyta, hogy szemérmetlenül méregessem, kicsit még úgy is tűnt, mint aki jól mulat, mintha olvasni tudna a gondolataimban. Végül én törtem meg a csendet: – Nos, Ren? Hallgatlak. 91

Hüvelyk- és mutatóujjával összecsípte az orrnyergét, majd selymes, fekete hajába túrt, észvesztően helyessé kócolva a frizuráját. Aztán az ölébe ejtette a kezét, és elgondolkodva nézett rám sűrű szempillái alól. – Ó, Kelsey. Hol is kezdjem? – sóhajtotta. – Olyan sok mindent kell elmesélnem neked, hogy azt sem tudom, mit mondjak először. A hangja csendes, kifinomult és barátságos volt, hamarosan úgy éreztem, egyre inkább a hatása alá kerülök. Nagyon jól beszélt angolul, alig-alig észrevehető akcentussal. Mézédes hangja volt. Az a hang, amitől egy lány vágyakozón álmodozni kezd. Megpróbáltam lerázni magamról ezt az érzést, és észrevettem, hogy fürkészőn néz rám kobaltkék szemével. Tapintható volt közöttünk a vonzás. Nem tudtam eldönteni, hogy ez szimpla vágy vagy valami más. A jelenléte nyugtalanító volt. Megpróbáltam félrenézni, hogy kikerüljek a hatása alól, de aztán meg azon kaptam magam, hogy a saját kezemet szorongatom, és feszülten bámulom a lábamat, ami idegesen dobol a bambuszpadlón. Mikor újra visszanéztem rá, láttam, hogy kaján mosollyal az arcán, egyik szemöldökét felvonva méreget. Zavartan köszörültem meg a torkomat: – Bocsánat. Mit mondtál? – Olyan nehéz nyugton ülni és figyelni? – kérdezte. – Nem. Csak ideges leszek tőled, ez minden – feleltem. – Korábban sosem voltál ideges a társaságomban. – Hát, nem pont úgy nézel ki, mint eddig. Nem várhatod el, hogy ugyanúgy viselkedjek veled ezután is. – Kelsey, próbálj megnyugodni. Én sohasem bántanálak. – Oké. Ráülök a kezeimre. Így jobb? Felnevetett. Hű. Még a nevetése is elbűvölő. – Mozdulatlannak maradni olyasvalami, amit alaposan meg kellett tanulnom, amíg tigris voltam – mondta aztán elkomolyodva. – Egy tigrisnek gyakran kell hosszú ideig moccanás nélkül lapulnia. Ez bizony türelmet igényel, amire a történetem végighallgatásához neked is szükséged lesz. Kinyújtóztatta erős vállait, majd kezével felnyúlt, és szórakozottan csavargatni kezdte a fogasról lelógó kötény zsinórját. – Elég gyorsan kell elmondanom az egészet. Csak pár percem van mindennap, amikor emberi formát ölthetek – hogy pontos legyek, 92

huszonnégy perc minden huszonnégy órában –, szóval, mivel nemsokára újra vissza kell változnom tigrissé, szeretném a lehető legjobban kihasználni ezt az időt. Megengeded, hogy enyém legyen ez a néhány perc? Nagyot sóhajtottam: – Persze. Szeretném hallani a magyarázatodat. – Nos, emlékszel Dhiren herceg történetére, amit Mr. Kadam mesélt neked a cirkuszban? – kérdezte Ren. – Igen, emlékszem – bólintottam. – Várj. Csak nem azt akarod mondani, hogy…? – A történet nagy része igaz volt. Én vagyok az a Dhiren, akiről szól. Én voltam a Mujulaain Birodalom hercege. És az is igaz, hogy Kishan, az öcsém és a menyasszonyom elárult engem, de a történet befejezése kitaláció. Nem öltek meg, mint ahogy azt sok emberrel elhitették. Az öcsémet és engem elátkoztak, és tigrissé változtunk mindketten. Mr. Kadam hűségesen őrizte a titkunkat ennyi évszázadon keresztül. Kérlek, ne haragudj rá, hogy idehozott téged. Az én hibám. Én tehetek róla. Tudod, én… nekem szükségem van rád, Kelsey. A szám hirtelen kiszáradt, és azon kaptam magam, hogy előredőlve ülök az ágy szélén., Majdnem le is estem. Gyorsan megköszörültem a torkom, és hátrébb húzódtam, remélve, hogy Ren nem vette észre. – Hű… – nyögtem. Majd értetlenül megkérdeztem: – Hogy érted azt, hogy szükséged van rám? – Mr. Kadammal úgy hisszük, te vagy az, aki megtörheti az átkot. Bizonyos mértékben máris megszabadítottál a fogságomból. – De hát nem én hoztalak ki a cirkuszból – ráztam a fejem egyre jobban összezavarodva. – Mr. Kadam az, aki megvásárolta a szabadságodat. – Nem. Mr. Kadam nem tudta megvásárolni a szabadságomat egészen addig, amíg te meg nem jelentél – mondta Ren. – Amikor elfogtak, soha többé nem voltam képes emberi formát ölteni, sem visszanyerni a szabadságomat, amíg valami, vagy inkább valaki, aki különleges hatással van rám, fel nem bukkant. És ez a különleges valaki te voltál. Az ujja köré csavarta a kötény zsinórját, én pedig néztem, ahogy letekeri, majd elölről kezdi az egész műveletet. Aztán az arcára pillantottam. Az ablak felé fordulva ült. Nyugodtnak és higgadtnak látszott, de nálam jobban senki sem ismerte a külvilág elől rejtegetett szomorúságot. A nap besütött az ablakon, és a szellőben lágyan lengedező függönyön keresztül a fény és az árnyék finom táncot járt az arcán.

93

– Oké… Szóval akkor… miben van rám szükséged? – dadogtam. – Mit kell tennem? Visszafordult hozzám, és azt felelte: – Okkal jöttünk ebbe a kunyhóba. A férfi, aki itt lakik, egy sámán, egy szerzetes. Ő az, aki el tudja magyarázni a szerepedet ebben az egészben. Addig nekünk sem akart semmi továbbit elárulni, amíg meg nem találunk, és ide nem hozunk téged. Még én sem tudom, miért pont te vagy a kiválasztott. A sámán ahhoz is ragaszkodott, hogy egyedül kell velünk beszélnie. Ezért nem jött velünk Mr. Kadam. – Előredőlt, és komolyan a szemembe nézett. – Megteszed, hogy itt maradsz velem, amíg haza nem jön, és legalább meghallgatod, amit mond? Ha utána úgy döntesz, hogy el akarsz menni és hazatérni, Mr. Kadam megszervezi az utadat. A földre néztem. – Dhiren… – Kérlek, hívj Rennek. Elpirultam, és ránéztem. – Oké, Ren. A történeted meglehetősen hihetetlen. Nem tudom, mit mondjak. Szép arcán sokféle érzelem suhant át, miközben a válaszomat várta. Ki vagyok én, hogy visszautasítsak egy jóképű férfit – akarom mondani, tigrist? Felsóhajtottam: – Rendben. Megvárom, és találkozom a szerzeteseddel, de melegem van, izzadok, éhes vagyok és kimerült, szükségem lenne egy kiadós fürdésre, és őszintén szólva, abban sem vagyok biztos, megbízhatok-e benned. És nem hinném, hogy képes volnék még egy éjszakát a dzsungelben eltölteni. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és rám mosolygott, mint amikor a nap sugarai áttörik az esőfelhőket. Az a mosoly aranyfényű boldogsággal töltött el. Szerettem volna lehunyni a szemem, és csak sütkérezni ebben a meleg ragyogásban. – Köszönöm – mondta. – Sajnálom, hogy az útnak ez a része kényelmetlen volt számodra. Mr. Kadammal sokat vitatkoztunk rajta, hogy becsalogassalak-e a dzsungelbe. Ő azon az állásponton volt, hogy egyszerűen csak el kell mondanunk neked az igazságot, én viszont nem voltam biztos benne, hogy akkor is eljössz. Azt gondoltam, ha egy kicsit több időt töltesz velem, megtanulsz bízni bennem, és én a magam módján fedhetem fel a kilétemet. Ezen vitatkoztunk akkor is, amikor megláttál minket a teherautó mellett. 94

– Szóval az te voltál! – nyilallt belém a felismerés, majd hozzátettem: – Mr. Kadamnak igaza volt. El kellett volna mondanod az igazságot. Azzal elkerülhettük volna ezt az egész dzsungeltúrát, és jöhettünk volna autóval. Sóhajtott: – Nem. Akkor is át kellett volna jönnünk a dzsungelen. Ilyen mélyre, ebbe a szentélybe nem lehet autóval eljutni. A férfi, aki itt lakik, így szeret élni. Karba fontam a kezemet, úgy morogtam: – Hát, akkor is elmondhattad volna. Ren kitartóan csavargatta a kötény zsinórját. – Tudod, a szabadban aludni nem is olyan rossz – mondta aztán. – Nézheted az égen a csillagokat, és a forró napsütés után hűs szellő borzolja a bundádat. A fű édesen illatozik… – rám nézett –, ahogy a te hajad is. Elpirultam, és tovább zsörtölődtem: – Hát, örülök, hogy volt, aki élvezte. Elvigyorodott, és azt mondta: – Én élveztem. Egy pillanatra bevillant a kép, hogy férfi alakjában hozzám simulva fekszik a dzsungelben, elképzeltem, ahogy a feje az ölemben nyugszik, miközben én cirógatom a haját, de gyorsan úgy döntöttem, hogy jobb lesz, ha egyelőre csak a jelenlegi problémára koncentrálok. – Hát, Ren, eltérsz a tárgytól – korholtam magam helyett őt. – Nem igazán értekelem a módszert, ahogy manipuláltál, hogy ide jöjjek. Mr. Kadamnak már a cirkuszban el kellett volna mondania az igazsagot. Ren megrázta a fejét: – Úgy véltük, nem hitted volna el. Azért találtuk ki a történetet a tigrisrezervátumról, hogy elhozzunk Indiába. Azt gondoltuk, hogy ha egyszer már itt vagy, emberré változom, és tisztázok mindent. – Valószínűleg igazad van – ismertem el. – Ha ott változtál volna emberré, nem hiszem, hogy idejöttem volna. – És egyébként miért jöttél el? – szegezte nekem a kérdést. – Több időt akartam tölteni… veled. Tudod, a tigrissel. Hiányzott volna a társasága. Úgy értem, a tiéd. – Ismét elpirultam. Félig elmosolyodott, és azt mondta: – Nekem is hiányoztál volna. Szememet lesütve gyűrögettem a blúzom szegélyét. – Kelsey, igazán sajnálom, hogy becsaptalak – mondta, félreértve a testbeszédemet. – Ha lett volna valami más mód is… 95

Felnéztem. Pontosan úgy lógatta a fejét, ahogy tigrisként is szokta. A frusztráció és a feszélyezettség, amit éreztem, egy pillanat alatt szertefoszlott. Az ösztöneim azt súgták, hogy hinnem kell neki, és segítenem. Az erős érzelmi kötődés, ami a tigrishez vonzott, csak még inkább erősödött emberi alakjában. Sajnáltam őt, és a helyzetet is, amiben volt. Lágy hangon kérdeztem: – Mikor változol vissza tigrissé? – Nemsokára – felelte. – És az fáj? – Már nem annyira, mint régen. – Érted amit mondok, amikor tigris vagy? Van értelme beszélnem hozzád? – Igen, mindent hallok és értek. Nagyot sóhajtottam. – Oké. Itt maradok veled, amíg a sámán hazajön. De még mindig van egy csomó kérdésem. – Tudom – bólintott. – Megpróbálok felelni rájuk, amennyire csak tudok, de várnod kell velük holnapig, amikor megint tudunk majd beszélni. Éjszakára itt maradhatunk. A sámán szürkületkor ér haza. – Ren? – Igen? – A dzsungel megrémiszt, és ez a helyzet is aggodalommal tölt el. Elengedte a kötény szalagját, és a szemembe nézett. – Tudom – mondta gyöngéden. – Ren? – Igen? – Ne… ne hagyj magamra, oké? Tekintete meglágyult, és szája őszinte mosolyra húzódott. – Asambhava. Nem foglak. És éppen, amikor végre lassan, bátortalanul én is elmosolyodtam, különös árnyék suhant át az arcán. Ökölbe szorította a kezét, és megfeszítette az állkapcsát. Láttam, amint remegés fut át az egész testén, és felborul a szék, ahogy a padlóra zuhan, a kezére és a térdére támaszkodva mozdulatlanná merevedik. Felálltam, és feléje nyúltam a kezemmel, hogy segítsek neki, de ámulva láttam, amint a teste visszaváltozik az ismerős tigris alakjába. Ren, a tigris megrázta magát, majd odalépdelt kinyújtott kezemhez, és hozzádörgölte a fejét. 96

z ÁGY SZÉLÉN ÜLTEM, és azon tűnődtem, amit Ren mondott. Most, a tigrist nézve arra gondoltam – vagy inkább reméltem hogy talán csak képzeltem az egészet. Lehet, hogy a dzsungelben átélt ijesztő dolgok hatására mindenfélét hallucinálok? Vagy mindez igaz? Valóban egy ember rejtőzik a bunda alatt? Ren kinyújtózott a padlón, fejét a mancsára fektette. Ahogy rám nézett káprázatos kék szemével, rögtön tudtam, hogy mindez valóság. Ren azt mondta, hogy a sámán nem jön haza szürkület előtt, és addig még órák voltak hátra. Az ágy csábítóan hívogatott. Nagyon vágytam egy kis alvásra, de koszos és izzadt voltam. Úgy döntöttem, hogy először egy alapos fürdésre van szükségem, ezért odamentem, hogy közelebbről megvizsgáljam a kádat, amit a hagyományos módon, vödörrel kellett megtölteni. Hozzáfogtam a sok vesződséggel járó munkához: vizet pumpáltam a vödörbe, beleöntöttem a kádba, majd megismételtem elölről az egészet. A tévében valahogy sokkal könnyebbnek tűnik az ilyen, mint a valóságban. Már három vödör víz után úgy éreztem, leszakad a karom, de nem törődtem a fájdalommal, inkább arra gondoltam, milyen jó érzés lesz majd megfürödni. De fáradt karjaim hamar meggyőztek róla, hogy egy félig teli kád több mint elegendő a tisztálkodáshoz. Lerúgtam a teniszcipőimet, és elkezdtem kigombolni a blúzomat. Körülbelül a felénél tartottam, amikor hirtelen rádöbbentem, hogy 97

közönségem van. Gyorsan összehúztam magamon az inget, és megfordultam. Ren engem nézett. – Szép kis úriember vagy te, mondhatom – dohogtam. – Olyan csendben voltál, mint egy egér. Nem véletlen, ugye? Na, nem, Mister! Légy szíves, menj ki a házból, amíg végzek a fürdéssel! – Határozottan mutattam kifelé. – Menj… őrködj, vagy csinálj, amit akarsz! Kinyitottam az ajtót, Ren pedig lassan kisomfordált. Gyorsan levetkőztem, beléptem a langyos vízbe, és elkezdtem sikálni magamról a koszt a sámán házi készítésű gyógynövényszappanjával. Miután a citromos zsálya szappannal megmostam, majd leöblítettem a hajam is, egy pillanatra visszafeküdtem a kádba, és eltöprengtem: Mibe kevertem magam? Miért nem árult el semmit Mr. Kadam? Mit várnak tőlem, mit kell tennem? És milyen sokáig kell vajon az indiai dzsungelben rostokolnom? Kérdések kavarogtak a fejemben, kiszorítva onnan minden értelmes gondolatot, és addig töprengtem, mígnem egyre jobban összezavarodtam. Végül feladtam, hogy értelmet keressek ebben az egészben, kimásztam a kádból, megvártam, amíg megszáradok, felöltöztem, és kinyitottam az ajtót Rennek, aki hátát az ajtónak támasztva feküdt a ház előtt. – Oké, most már bejöhetsz – mondtam neki. – Kész vagyok. Visszasétált a kunyhóba, én pedig törökülésben felültem az ágyra, és nekiálltam kifésülni a hajamból a gubancokat. – Hát, Ren, ha innen kijutunk, biztos, hogy jól megmondom a magamét Mr. Kadamnak. De még te sem úsztad meg. Ezer kérdésem van, úgyhogy jobb, ha felkészülsz. Összegumiztam a hajam, majd egy zöld szalagot kötöttem bele. Kezemet a fejem alá téve lefeküdtem a párnára, és a bambuszmennyezetet kezdtem bámulni. Ren mellém hajtotta a fejét a matracra, és bűnbánó tigrisképpel nézett rám. Elnevettem magam, és megveregettem a feje búbját, először tétován, de miután még jobban odabújt a kezemhez, gyorsan elmúlt a szégyenlősségem. – Minden rendben, Ren – nyugtattam. – Nem haragszom, tényleg. Csak azt sajnálom, hogy ti ketten nem bíztatok jobban bennem. Megnyalta a kezem, és lefeküdt a padlóra, én pedig az oldalamra fordulva néztem őt. Nyilván elaludtam, mert amikor újra kinyitottam a szemem, már sötét volt a kunyhóban, csak egy lámpás lágy fénye világított a konyhában. Az asztalnál egy öregember ült. 98

Felültem az ágyon, kidörzsöltem az álmot a szememből, csodálkozva, hogy ilyen sokáig aludtam. A sámán elmélyülten tépkedte a leveleket az asztalon szétterített növényekről. Ahogy felálltam, közelebb intett magához. – Jó estét, kisasszony. Sokat aludni. Nagyon faradt. Nagyon-nagyon fáradt. Odasétáltam az asztalhoz. Ren utánam jött. Ásított, a hátát púpozta, majd egyenként kinyújtóztatta a lábait, végül leült mellém a padlóra. – Éhes? Kérem, enni. Jó étel, hmmm? – A sámán cuppantott az ajkaival. – Nagyon finom. – Felállt, és szedett nekem a tűzhelyen levő fazékban rotyogó aromás, fűszeres, párolt zöldségkeverékből. Tett mellé egy szelet meleg, lapos kenyeret a tál peremére, majd visszajött az asztalhoz. Elém tolta az ételt, elégedetten bólintott, majd leült, és folytatta a levelek tépkedését a növények szárairól. Az ennivaló mennyeien illatozott, különösen másfél napnyi müzliszeletdiéta után. – Mi a neve? – kérdezte a kis ember, kotyogtatva a nyelvét. – Kelsey – feleltem két falat között. – Káli-szí. Jó név. Erős – bólintott. Rámosolyogtam: – Köszönöm az ételt. Nagyon finom! Válaszul dörmögött valamit és legyintett. – És önt hogy hívják? – érdeklődtem én is. – Az én nevem, uh, túl hosszú. Szólítani csak Phet. Phet kicsi, ráncos, barna ember volt drótszerű, a tarkójánál enyhén göndörödő, szürke hajjal. A feje tetején lévő fényes kopasz folton megcsillant a lámpa fénye. Valami durva szövésű, szürkészöld lepedőt és szandált viselt. A vászon alól kilógott bütykös térde és meztelen lába, a szövet végét pedig cingár karjára tekerte. Egy csador is volt rajta, lazán a vállára vetve. Olyan szikárnak, vékonynak nézett ki, hogy csodáltam, a lenge öltözet megmarad soványka alakján. – Phet, sajnálom, hogy megzavartam az otthonában. Ren vezetett ide. Tudja… – Ah, Ren, a tigris. Igen, Phet fog megismerni téged itt. Anik mondta, te és Ren jön, ezért én ma elment Suki-tó… előkészülni. Ettem még néhány kanállal az ételből, ő pedig hozott nekem egy pohár vizet. – Úgy érti, Mr. Kadam? Ő mondta magának, hogy jövünk? 99

– Igen, igen. Kadam mondta Phet. – A sámán félretolta a növényeit, csinált némi szabad helyet az asztal sarkán, hogy egy kis kalitkát tegyen oda, amiben egy törékeny szépségű, apró, piros madárka ugrándozott. – Suki-tónál van sok madár, de ez nagyon különleges. Előredőlt, a nyelvével csettintett néhányat, és az ujjaival integetett a kalitka előtt, majd jókedvűen hümmögött és gügyögött a madárnak. Aztán visszafordult hozzám, és azt mondta: – Phet egész nap várt elfogni. Madár gyö-nyö-rű énekel. – Fog nekünk énekelni? – tudakoltam. – Ki tud? Néha madár soha énekel, egész életben. Csak különleges személynek. Káli-szí különleges személy? Olyan hangosan nevetett, mintha valami fantasztikusan jó viccet mondott volna. – Phet, mi a neve ennek a madárnak? – Ő Durga madara. Befejeztem az evést, és félretoltam a tányért. – És ki az a Durga? Elvigyorodott: – Ah. Durga gyö-nyö-rű istennő. És Phet – mutatott magára – alázatos szolga neki. Madár énekel Duiga és különleges nő. – Újra felvette a növényeket, és folytatta a munkát. – Szóval maga Durga papja? – érdeklődtem tovább. – Pap tanít más emberek. Phet él egyedül. Szolgál Durga egyedül. – Szeret egyedül lenni? – Egyedül lenni tisztán gondolkodni, sokat hallani, sokat látni. Többi ember együtt túl sok hang. Mond valamit. Én sem bánom, ha egyedül vagyok. Az egyetlen probléma, hogy ha mindig egyedül vagy, akkor magányos leszel. – Hmm. A madár igazán gyönyörű – jegyeztem meg. Bólintott, és csendben dolgozott tovább. – Segíthetek önnek a levelekkel? – ajánlkoztam. Szélesen elmosolyodott, felfedve igencsak hiányos fogsorát, szemei pedig majdnem eltűntek a mély, barna ráncok között. – Segíteni akar? Igen, Káli-szí. Figyel Phet. Utánoz. Megpróbál. Felemelt egy növényszárat, összezárta körülötte az ujjait, és addig húzta lefelé a kezét, amíg az összes levelet le nem tépte róla. Aztán adott nekem is egy csokornyi apró, rozmaringhoz hasonló növényt. Én is nekiálltam

100

lehúzkodni róluk a kis leveleket. Jó ideig dolgoztunk együtt kellemes, baráti hangulatban. Mint kiderült, a gyógy- és fűszernövényeket a megélhetéséért gyűjtögette Megmutogatta a különböző növényeket, elmondta a nevüket, és azt, hogy melyik mire való. Szárítva is volt neki jó sok, azok a mennyezetről lógtak le, és azokról is beszélt egy kicsit. Némelyiknek a neve ismerősen csengett, de a legtöbbről még sosem hallottam. Volt néhány, amit jól megjegyeztem: az ardzsuna faháncs egy fafajtának a kérge, amit vérkeringést és emésztést segítő gyógyszerként használnak; a turmerik szintén jót tesz a vérkeringésnek, de a légzőrendszert is serkenti, és a nímlevél, ami a székrekedésre jó, de erről nem kérdeztem további részleteket. Volt még egyszerre keserűn és édesen illatozó gotu kola. Phet azt mondta, hosszú életet és sok-sok energiát ad. És brámilevél, segít a tisztább gondolkodásban, valamint satávarigyökér, ami a női problémákat orvosolja. Phet felállt egy kis lépcsős zsámolyra, levett valamennyi szárított növényt, és frissekkel helyettesítette őket, majd elővett egy mozsarat. Miután megtanította nekem, hogy hogyan kell összemorzsolni és megőrölni a növényeket, megkért, hogy segítsek neki. Aztán kinyitott egy üveget, amiben kemény, aranyszínű gyanta volt. Beleszagoltam, és megállapítottam: – Emlékszem erre az illatra a dzsungelből. Ez az a gumiszerű gyanta, ami a fákból csöpög, igaz? – Nagyon jó, Káli-szí – dicsért meg. – A neve olibanum. A boswellia fából jön, de van másik neve fenyőtömjén. – Fenyőtömjén? Mindig kíváncsi voltam, hogy az vajon mi. Kivett belőle egy kis darabot, és ideadta nekem. – Tessék, Káli-szí, kóstol. – Azt akarja, hogy megegyem? – meredtem rá. – Én azt hittem, ez valami parfüm. – Elvenni, Káli-szí, megkóstol – noszogatott bátorítólag, majd egy darabot a nyelvére tett, én pedig utánoztam. A fenyőtömjénnek pikáns íze volt, meleg és édes. Anyaga a ragacsos gumihoz hasonlított. Phet, miközben rágcsálta azzal a néhány fogával, rám vigyorgott. – Jó íz, Káli-szí? Most lélegezni be hosszú. – Hosszan lélegezzek be? – kérdeztem vissza. 101

Bemutatta nekem: szájával csücsörítve mélyet szívott a levegőből, tehát én is így tettem. Aztán hátba vágott, amitől valószínűleg azonnal kiköptem volna a fenyőtömjént, ha nem ragadt volna a fogaimhoz. – Látni? Jó gyomornak. Jól lélegzik, nem aggódik. – Ideadta nekem az egész üveg fenyőtömjént. – Megtart. Nagy érték lesz neked. Megköszöntem, és miután betettem az üveget a hátizsákomba, visszaadtam a mozsarat és a törőt. – Káli-szí, hosszú út megtett, igen? – kérdezte aztán. – Ó, igen, nagyon hosszú utat – feleltem. Elmondtam neki, hogyan találkoztam Rennel Oregonban, majd hogy hogyan utaztam Indiába Mr. Kadammal. Elmeséltem a teherautó eltűnését is, aztán a dzsungelben való vándorlásunkat, végül azzal fejeztem be, amikor rátaláltunk a házára. Phet bólintott, és figyelmesen nézett rám. – És a tigris nem mindig tigris. Igen? Renre néztem. – Igen, így van. – Akar segíteni tigrisnek? – kérdezte Phet. – Igen, szeretnék neki segíteni – bólintottam. – Kicsit haragszom rá, amiért becsapott, de értem, hogy miért tette. – Lehajtottam a fejem, és megvontam a vállam. – Csak azt szeretném, hogy szabad legyen. Ebben a pillanatban a kis piros madár gyönyörű dalba kezdett, és néhány percig abba se hagyta. Phet lehunyta a szemét, elragadtatással hallgatta a csicsergést, és halkan dúdolt vele együtt. Amikor pedig a madár abbahagyta az énekét, kinyitotta a szemét, és ragyogó mosollyal nézett rám. – Káli-szí! Te különleges! Én nagyon boldog! Phet hallani Durga éneke! – Ujjongva talpra szökkent, és lelkesen pakolta el az asztalról a növényeket és üvegeket. – Te most pihenni kell! Fontos napfelkelte holnap. Phet kell imádkozni egész éjszaka, Káli-szí meg fontos aludni. Te útnak indul holnap. Nehéz út. Első fénykor Phet segít tigrissel neked. Durga titka kell felfedni. Most te menni aludni. – De hisz csak nemrég ébredtem fel, és eleget aludtam – próbáltam ellenkezni. – Nem vagyok még álmos. Nem maradhatnék fent magával, szívesen megkérdeznék még néhány dolgot. – Nem. Phet menni imádkozni. Kell megköszönni Durga váratlan áldás. Neked szükség van aludni. Phet készít ital Káli-szí könnyebb aludni.

102

Azzal máris hozzáfogott: leveleket tett egy csészébe, aztán leöntötte őket forró vízzel. Egy perc múlva a kezembe nyomott egy csészét, és intett, hogy igyam meg. Majdnem olyan illata volt, mint a mentának, némi szegfűszeghez hasonló fűszerrel megbolondítva. Kortyolgattam, és élveztem a különleges ízt. Phet odavezetett az ágyhoz, és Rent is mellém parancsolta. Miután lekapcsolta a lámpát, a vállára dobott egy hátizsákot, rám mosolygott, és elment, halkan behúzva maga mögött az ajtót. Lefeküdtem az ágyra, és azt gondoltam, kizárt, hogy el tudjak aludni, ám nemsokára mégis pihentető, mély, álomba merültem. Másnap kora reggel Phet ébresztett két tenyerét hangosan összeütögetve: – Halló, Káli-szí és hűséges Ren. Mialatt ti aludni, Phet imádkoz. Ezért Durga tenni csoda. Felkelni! Összeszedni magad, és mi beszélget. – Rendben, Phet, sietek – dörzsöltem a szemem, majd a függöny mögé bújva felöltöztem. A konyhában Phet elkészítette a reggelit, amiből egy nagy tányérral már oda is tett a padlóra Rennek. Megmostam a kezem a gyógynövényszappannal, majd leültem az asztalhoz, kivettem a gumit a lófarkamból, és az ujjaimmal fésülgetni kezdtem a hajamat. Ren abbahagyta az evést, lenyelte a falatot, ami a szájában volt, majd áthatóan nézte, ahogy a hajamat fésülöm. – Ren, hagyd abba a bámulást! – szóltam rá. – Edd a reggelidet. Nyilván szörnyen éhes vagy. Újra lófarokba fogtam a hajam, mire végre visszafordult az ételhez. Phet nekem is adott egy tányérral: egy kis salátát a kertből, vegyes zöldségek furcsa keverékét, és egy kis kerek lepényt. Aztán leült hozzánk, és azt mondta: – Káli-szí, én lenni szerencsés ember. Durga beszélni hozzám. Ó segít neked. Sok-sok év múltban Anik Kadam keres ellenszer megmenteni Ren. Én mondani neki, Durga szereti tigrisek, de nem tud vigasztalni. Kérdez tőlem, mit lehet csinálni? Akkor éjszaka Phet álmodni két tigris, egyik fehér, mint hold, másik fekete, mint éjszaka. Durga lágyan beszél én fülembe. Azt mondani, csak különleges leány tud megtörni átok. Phet tudni, hogy leány Durga kegyelt. Ő küzd tigrisért. Én mondani Aniknak: keresni istennő különleges leánya. Én ad neki jelek: leány egyedül, barna haj, sötét szem. Ő ragaszkodik tigris, és tesz kijelentés, mely hatalmas, mint 103

istennő éneke: segít tigrisnek szabad lenni megint. Én mondani Anik: megtalálni Durga kegyelt, és elhozni hozzám. Az asztalra tette barna, aszott kezeit, és közelebb hajolt hozzám. – Káli-szí, Phet észrevesz, te lenni Durga különleges kegyelt. – Phet, miről beszél? – kérdeztem döbbenten. – Te lenni erős, gyönyörű harcos, mint Durga. – Én? Erős, gyönyörű harcos? – nevettem idegesen. – Attól tartok, nem a megfelelő lányt találták meg. Ren mély torokhangon felmorrant, Phet pedig csettintett egyet a nyelvével. – Nem – rázta a fejét határozottan. – Durga fiókája énekelni neked. Te lenni megfelelő leány! Ne dobni el sorsot, ne hajítani el, mint gyom! Ez értékes, drága virág. Türelem. Várni időt, és kivirágzik. – Oké, Phet, Megteszem, ami tőlem telik – feleltem. – És mit kell tennem? Hogyan tudom megtörni az átkot? – Durga segít Kanheri-barlangnál. Használni kell kulcs kinyitni átjáró. – Milyen kulcsot? – kérdeztem. – Kulcsot felismerni Mujulaain Birodalom pecsétnyomón. Tigris tudja. Megtalálni földalatti hely barlangban. Pecsétnyomó lenni kulcs. Durga elvezet válaszhoz. Kiszabadítani tigrist Hirtelen remegés lett rajtam úrrá. Túl sok volt mindezt egyszerre felfogni is, hát még elfogadni! Titkos barlangbeli üzeneteket megfejteni, egy indiai istennő kegyeltjének lenni, és dzsungelbeli kalandtúrára indulni egy tigrissel? Alig kaptam levegőt. A fejemben egy hang szünet nélkül kiabált: Lehetetlen! Lehetetlen! Hogy kerülhettem ebbe a bizarr helyzetbe? Ja, persze. Én ajánlkoztam. Phet fürkészőn nézett rám, majd kezét az enyémre tette. Tenyere meleg volt, az érintése azonnal megnyugtatott. – Káli-szí, bízni kell magad. Te erős leány. És tigris megvéd. Lenéztem Renre, aki a bambuszpadlón ült, és aggódó arckifejezéssel figyelt engem. – Igen, tudom, hogy vigyázni fog rám – mondtam. – És tényleg akarok neki segíteni, megtörni az átkot. Csak ez az egész egy kicsit… rémisztő. Phet megszorította a kezem, Ren pedig felemelte az egyik mancsát, és a térdemre tette. A félelmet igyekeztem az agyam leghátsó zugába tolni, és nagyot sóhajtottam: – Szóval, Phet, először hová megyünk? A barlangba?

104

– Tigris tud, hová kell menni. Te követni tigrist. Megszerezni pecsétnyomó. Gyorsan kell indulni. De előtte, Káli-szí, Phet ad neked imádság és istennő jele. Azzal felvett egy maréknyi levelet, amiket múlt éjjel válogattunk. Meglengette őket a levegőben a fejem körül, majd végighúzta mindkét karom fölött, miközben halkan mormolt valamit. Aztán kihúzott egy kis levelet, és a szemeimhez, orromhoz, számhoz és homlokomhoz érintette, majd Renhez fordult, és mindezt vele is végigcsinálta. Aztán felállt, odahozott egy kis üveget, ami tele volt valamilyen barna folyadékkal. Kezébe vett egy vékony vesszőt, amiről előző este lehúztuk a leveleket, és óvatosan belemártotta az üvegbe. Megfogta a jobb kezemet, és geometrikus formákat kezdett rá rajzolni. A folyadéknak orrfacsaró szaga volt, a kacskaringók pedig, amiket rajzolt, henna testfestésre emlékeztettek. Amikor végzett, ide-oda forgattam a kezemet, csodálva az ügyességét, amivel a bonyolult alkotást elkészítette. A minták egészen elborították a jobb kézfejemet, csakúgy, mint a tenyeremet, de még az ujjaim hegyét is. – Ez mire való? – kérdeztem. – Szimbólumnak lenni nagy hatalma – felelte Phet. – Jel sok-sok napig megmarad. Phet összeszedte a leveleket és vesszőket, bedobta őket a régi, öntöttvasból készült fatüzelésű tűzhely tűzterébe, és ott állt fölötte egy pillanatig, hogy mélyeket szippantson a füstből. Aztán felém fordult, és meghajolt: – Káli-szí, most itt lenni idő indulni. Ren kiment az ajtón. Én is meghajoltam Phet felé, aztán gyorsan megöleltem, és azt mondtam: – Köszönök mindent. Igazán nagyra értékelem a kedves vendégszeretetét. Melegen rám mosolygott, és megszorította a kezemet. Felkaptam a táskát és a hátizsákot, lehajoltam, hogy elférjek az ajtófélfa alatt, és kimentem Ren után. Phet sokáig állt az ajtóban, és integetett nekünk.

105

ÁT, ÚGY TŰNIK, mehetünk vissza a dzsungelbe, ugye? – sóhajtottam. Ren meg sem fordult, hogy nyugtázza a kijelentésemet, csak lépdelt tovább lassan előre. Szótlanul bandukoltam utána. Rengeteg kérdés járt a fejemben, amit fel akartam tenni neki, ha majd újra emberi formát ölt. Néhány órányi gyaloglás után egy kis tóhoz értünk. Rájöttem, hogy ez lehet a Suki-tó, amiről Phet beszélt. Tényleg nagyon sok madár volt ott. Kacsák, libák, jégmadarak, darvak és szalonkák lepték el, ennivalót keresve, a vizet és a homokszigeteket. Nehany nagyobb madarat is láttam, talán sast vagy héját, a fejünk fölött körözni. Az érkezésünk felriasztott egy gémcsapatot, eszeveszett gyorsasággal szárnyra kaptak, majd a tó túloldalán szálltak le újra a vízre. Kis testű madarak röpködtek mindenfelé: zöld, sárga, szürke, kék és fekete színekben pompázva, de piros begyű Durga madarát, egyet sem láttam. Ahol a fák beárnyékolták a vizet, lótuszlevelek tutajai nyújtottak gubbasztásra és pihenésre alkalmas helyet a békáknak, a szemük sárga gyöngyként csillogott, ahogy csodálkozva néztek bennünket, majd nagyokat csobbanva a vízbe ugráltak, amint elhaladtunk mellettük. A part közelében a többi vízinövény között is rengeteg békát láttam úszni és ugrálni. Mikor megszólaltam, legalább annyira magamnak, mint Rennek mondtam: 106

– Vajon vannak aligátorok vagy krokodilok a tóban? Tudom, hogy valamelyik Amerikában őshonos, de nem emlékszem, melyik. Megvárt, és mellettem lépdelt tovább. Nem igazán tudtam eldönteni, hogy ez azt jelenti, hogy vannak errefelé veszélyes hüllők, és vigyázni kell, vagy egyszerűen csak mellettem akart lenni. Mindenesetre nem bántam, hogy köztem és a tó között megy, így nagyobb biztonságban éreztem magam. A levegő forró volt, a dzsungel növényei tikkadtan fonnyadoztak a hőségtől. Az égbolt ragyogott, egyetlen monszunfelhő sem volt, ami árnyékot nyújtott volna. Erősen izzadtam. Ren igyekezett a fák árnyékában haladni, hogy amennyire csak lehet, hűvösben tartson bennünket, így téve kissé elviselhetőbbé az utat, de én ezzel együtt is nagyon szenvedtem. Mialatt a tó körül gyalogoltunk, lassú és egyenletes tempóban haladt, amit én is könnyen tudtam tartani, ám így is éreztem, hogy vízhólyag nő a sarkamon. Napvédő krémet vettem elő a hátizsákból, és bekentem vele az arcomat és a karomat. Az iránytű azt mutatta, hogy észak felé haladunk. Amikor Ren megállt inni egy keskeny pataknál, megláttam a táskában, hogy Phet csomagolt nekem ebédet: egy nagy zöld levelet töltött meg rizsből és fűszeres zöldségekből gyúrt ragadós gombócokkal. Az én ízlésemnek ez ugyan egy kissé túl csípős volt, de csillapította az éhségemet. Miután találtam még két ugyanilyen levélbe göngyölt csomagot a hátizsákban, odadobtam őket Rennek, aki, hogy produkálja magát, felugrott, és a levegőben kapta el egyiket a másik után. Természetesen egészben nyelte le mindkettőt. További két óra gyaloglás után végre kiértünk a vadonból, és rátértünk egy aszfaltozott útra. Boldog voltam, hogy végre sima talajon járok, legalábbis addig, míg égetni nem kezdte a talpamat. Megesküdtem volna, hogy a forró, fekete aszfalt leolvasztotta a gumit a cipőm talpáról. Ren a levegőbe szimatolt, majd jobbra fordult. Körülbelül fél kilométer után egy vadonatúj, metálzöld, sötétített üvegű Jeep terepjárót találtunk. Ren megállt a Jeep mellett, és leült. Kilihegtem magam, majd elővettem egy üveg vizet, nagyot kortyoltam belőle, és megkérdeztem: – Mi van? Mit akarsz, mit tegyek? Ren csak nézett rám a nagy szemeivel. – Az autóról van szó? – találgattam. – Azt akarod, hogy beüljek? Oké, de remélem, a tulaj nem lesz dühös.

107

Miután kinyitottam az ajtót, a vezetőülésen egy üzenetet találtam Mr. Kadamtól:

Felvettem a térképet, és az anyósülésre tettem. Aztán kinyitottam a hátsó ajtót, bedobtam a táskákat, és kivettem még egy üveg vizet az útra. Ren beugrott a kocsi hátuljába, és azonnal elnyújtózott. Én beültem a vezetőülésbe, kinyitottam a kesztyűtartót, és ott találtam az ígért kulcscsomót. A legnagyobb kulcsra az volt írva: Jeep. Beindítottam a motort, és hálásan elmosolyodtam, amint a ventilátor hűvös levegőt kezdett fújni az arcomba. Ahogy ráhajtottam az elhagyatott útra, a GPS vékony hangja azt csiripelte: – Menjen előre ötven kilométert, majd forduljon balra! Ahogy fogtam a kormányt, lenéztem a kezemre. Hiába izzadtam és törölgettem egyfolytában a verejtéket az arcomról, Phet festett mintája még mindig ott virított rajta, olyan élénken, akár egy tetoválás. Bekapcsoltam a rádiót, kerestem egy csatornát, ahol érdekes zenét sugároztak, és azt hallgattam, hogy ne érezzem magam egyedül, mialatt Ren az autó hátuljában szunyókál. Mr. Kadam térképe és a GPS segítségével könnyen tudtam tartani az irányt. Az úton alig volt forgalom, ami nagy szerencse, mert valahányszor 108

elment mellettem egy autó, idegesen szorongattam a kormányt. A jobb oldalon is csak nemrég tanultam meg vezetni, és ez az oldalváltás egyáltalán nem könnyítette meg a helyzetemet. Az úttest „rossz” oldalán való vezetést nem sokat gyakoroltam a tanfolyamon. Egy óra múlva az útmutatás szerint rá kellett kanyarodnom egy földútra. Nem láttam útjelző táblát, de a GPS jelezte, hogy ez az, így befordultam, és behajtottam a dzsungelbe. Úgy tűnt, a semmi közepén vagyunk, de az út sima volt és jól karbantartott. Már majdnem lement a nap, sötétedni kezdett az égbolt, amikor a földút egyszer csak jól megvilágított, macskaköves úttá szélesedett ki, ami egy vizet permetező szökőkút körül ért véget. A szökőkutat virágok szegélyezték, mögötte pedig ott állt a leggyönyörűbb ház, amit valaha láttam. Úgy nézett ki, mint egy sok millió dolláros kastély, amilyet csak a trópusokon vagy Görögország tengerpartjain lehet látni. Az jutott eszembe, hogy egy ilyen ház számára a megfelelő hely egy mediterrán sziget lenne. Megálltam az autóval, kinyitottam az ajtókat, és ámuldozva néztem a csodálatos környezetet. – Ren, elképesztő helyen laksz! – kiáltottam. – El sem hiszem, hogy ez mind a tiéd! Fogtam a táskáimat, és lassan sétáltam felfelé a kövezett járdán, majd megcsodáltam a négy autóra méretezett garázst. Kíváncsi voltam, hogy vajon milyen autókat tartanak benne. Az épületet gyönyörű trópusi növények vették körül, buja édenkertté varázsolva a környéket. Felismertem néhányat, plumériát, paradicsommadárvirágot, díszbambuszt, magas királypálmát, vastag páfrányt és zöldellő banánfákat, de sok más is nőtt itt, aminek nem tudtam a nevét. Közvetlenül a ház mellett volt egy hangulatosan megvilágított ovális úszómedence, valamint egy forró vizes fürdő. A medencéből csillogó szökőkút permetezett vizet a levegőbe, folyton váltogatva a vízsugarak formáját és színét. A háromszintes házat fehérre és krémszínűre festették. Az első emeleten volt egy nagy, fedett terasz kovácsoltvas korláttal és krémszínű oszlopokkal. A felső szintet magas, boltíves erkélyajtók, míg a földszintet ragyogó panorámaablakok tették barátságossá. Rennel odaértünk a márványból és tíkfából készült bejárat elé. Lenyomtam a kilincset, és nyitva találtam az ajtót. Beléptünk a széles, művészi módon díszített előcsarnokba. Míg a ház külső környezete meleg és tarka színárnyalatokban pompázott, tükrözve India intenzív, merész 109

színeit, a belső teret elegáns fényűző berendezés és gyönyörű, hűvös tónus jellemezte. Ez tutira jobb lesz, mint a dzsungelben a földön aludni. A hallnak boltíves mennyezete volt, díszes márványpadlója, és széles lépcső kanyarodott belőle felfelé szépen megmunkált kovácsoltvas korláttal. A helyiség mennyezetén egy káprázatos csillár lógott, falain pedig hatalmas ablakok nyíltak, azokon keresztül tárult elénk a házat körülvevő dzsungel lenyűgöző látképe. Kiléptem a mocskos edzőcipőmből, és átmentem az előcsarnokon egy elegáns könyvtárba, ahol sötétbarna bőrfotelek, díványok és kényelmes kanapék sorakoztak egy gyönyörű szőnyegen. A sarokban hatalmas földgömb állt, a falakat pedig a padlótól a mennyezetig érő könyvespolc takarta. Még egy gurítható létrát is láttam, ami felért a legfelső polc magasságáig. A helyiség egyik oldalán súlyos íróasztal állt és egy bőrfotel. Minden olyan aprólékos gonddal volt berendezve, és olyan tisztaság uralkodott az egész házban, ami azonnal Mr. Kadamot juttatta eszembe. Az egyik fal egészét faragott kőkandalló foglalta el. El sem tudtam képzelni, mi szükség lehet Indiában kandallóra, mindenesetre nagyon mutatós volt. Az odavetett párnák és a szőnyeg türkiz, lila és zöld tónusait egy hasonló színekben pompázó pávatol lakkal teli aranyváza emelte ki. Úgy gondoltam, ez volt a világ leggyönyörűbb könyvtára. Ekkor meghallottam Mr. Kadam hangját: – Miss Kelsey? Maga az? Noha eltökélt szándékom volt, hogy haragudni fogok rá és Renre, mégis azon kaptam magam, hogy alig várom, hogy viszontlássam. – Igen, én vagyok, Mr. Kadam! – szóltam vissza izgatottan. A tágas, rozsdamentes acél gépekkel felszerelt luxuskonyhában találtam meg – fekete volt a márványpadló, gránitból készült a munkapult borítása, és dupla sütőben lehetett egyszerre többfélét is sütni –, ahol Mr. Kadam éppen serényen készített valamilyen ételt. – Miss Kelsey! – sietett elém. – Annyira örülök, hogy épségben van. Remélem, nem nagyon mérges rám. – Hát, nem vagyok túl boldog attól, ahogy ez az egész történt, de… – rámosolyogtam, és lenéztem a mellettem levő tigrisre – …ezt a fickót itt inkább hibáztatom. Bevallotta, hogy ön el akarta mondani az igazságot. Mr. Kadam bűnbánó arcot vágott, és bólintott: – Kérem, bocsásson meg mindkettőnknek. Nem állt szándékunkban felbosszantani önt. Jöjjön! Főztem valami finomat. 110

Visszasietett a konyhába, majd kinyitott egy ajtót, ami egy friss és szárított fűszerektől illatozó kamrába nyílt, és jó néhány percre eltűnt benne. Amikor újra előkerült, lepakolta a konyhaszigetre, amiket kiválasztott, majd kinyitott egy másik kis ajtót, ami egy tálalóhelyiségbe vezetett. Bekukucskáltam, és polcokat láttam tele különlegesen díszített edényekkel és kelyhekkel, valamint egy lenyűgöző ezüstkollekciót. Mr. Kadam elővett két gyönyörű porcelántányért és két kelyhet, majd kirakta őket az asztalra. Becsuktam utána a tálaló ajtaját, és azt mondtam: – Mr. Kadam, van valami, amire nagyon kíváncsi vagyok. – Csak egy valami? – ugratott. – Egyelőre – nevettem. – Azon töprengtem, hogy tényleg megkérte Mr. Davist, hogy jöjjön magával, és gondoskodjon Renről? Úgy értem, mit csinált volna, ha ő igent mond, én pedig nemet? Mr. Kadam így felelt: – Valóban megkérdeztem, csak hogy fenntartsam a látszatot, de körmönfontan azt is sugalltam Mr. Mauriziónak, hogy az ő érdeke meggyőzni Mr. Davist, hogy ne jöjjön el. Valójában több pénzt ígértem neki, ha ragaszkodik hozzá, hogy Mr. Davis maradjon a cirkusszal. Ami pedig azt illeti, hogy mi lett volna, ha ön visszautasít, nos, azt gondolom, még jobb ajánlatot kellett volna tennünk önnek, és mindaddig próbálkozni, amíg olyat nem kínálunk, amit már nem tud visszautasítani. – De mi van, ha még így is nemet mondok? – erősködtem. – Elraboltak volna? Mr. Kadam nevetett: – Nem – felelte. – Ha még mindig visszautasította volna az ajánlatunkat, a következő lépésem az lett volna, hogy elmondom önnek az igazságot, és reménykedem benne, hogy el is hiszi… – Phű, micsoda megkönnyebbülés – jegyeztem meg. – …és csak aztán raboltuk volna el – tette hozzá, és jót kuncogott a saját tréfáján, majd figyelmét ismét a vacsoránk felé fordította. – Ez nem valami vicces, Mr. Kadam – dohogtam. – Nem bírtam kihagyni. Bocsásson meg, Miss Kelsey. Átvezetett a konyhából egy kis étkezősarokba. Leültünk egy kerek asztalhoz, a kivilágított úszómedencére néző ablakfülke mellé. Ren a lábamhoz telepedett. Mr. Kadam mindent tudni akart, hogy mi történt velünk, amióta utoljára találkoztunk. Elmeséltem neki a teherautó esetét, és megtudtam, 111

hogy fizetett a sofőrnek, hogy hagyjon magamra. Aztán beszéltünk a dzsungelról és Phetről. Mr. Kadam sokat kérdezett a Phettel való találkozásunkról, és különös érdeklődést mutatott a hennamintáim iránt. Ide-oda forgatta a kezemet, és alaposan megvizsgálta a szimbólumokat mindkét oldalon. – Szóval ön tényleg Durga kegyeltje – foglalta össze, és dőlt hátra a székében mosolyogva. – De honnan tudták, hogy én vagyok a megfelelő ember? – kérdeztem. – Úgy értem, honnan tudták, hogy éppen én vagyok az, aki megtörheti az átkot? – Nem voltunk benne teljesen biztosak, amíg nem találkozott Phettel, és ő meg nem erősítette. De, amíg Ren fogságban volt, egyáltalán nem volt képes az alakját változtatni. Ám maga valahogy kimondta azokat a szavakat, amelyek legalább részlegesen szabaddá tették. Ez lehetőséget adott a számára, hogy mindennap néhány percre újra emberré változzon, így értesíteni tudott engem. Ezek után kezdtünk reménykedni, hogy maga a megfelelő személy, aki megtörheti az átkot. Hogy maga az, aki után oly régóta kutattunk. Hogy maga Durga kegyeltje. – Mr. Kadam, tulajdonképpen ki az a Durga? – tudakoltam. Mr. Kadam odahozott egy kis aranyfigurát a másik szobából, és óvatosan elém tette az étkezőasztalra. A gyönyörűen megformázott szobrocska egy indiai istennőt ábrázolt nyolc karral, felajzott íjjal…, egy tigris hátán ülve. Megérintettem a finoman megmunkált karokat, és azt mondtam: – Kérem, meséljen róla. – Természetesen, Miss Kelsey. A hindi nyelvben Durga azt jelenti: „legyőzhetetlen”. Hatalmas harcos, és sok más indiai isten és istennő anyaistennőjének tartják. Számos fegyver áll a rendelkezésére, és mindig egy hatalmas tigris hátán ülve harcol, akit Damonnak hívnak. Igazán gyönyörű istennő, a mitológia szerint hosszú, göndör haja van és ragyogó bőre, ami harc közben még fényesebben ragyog. Gyakran öltözik égszínkék köpenybe, a tenger színébe, és aranyból, értékes drágakövekből és csillogó fekete igazgyöngyökből készült ékszereket visel. A szobor felé fordultam. – És mik ezek a fegyverek, amiket a kezében tart? – Durgának számos különböző ábrázolása létezik szerte Indiában, változó számú karral és eltérő fegyverekkel jelenítik meg. Ez a szobor háromágú szigonyt, íjat és nyilat, kardot és gadát fog a kezeiben. Ez utóbbi 112

jogarhoz vagy buzogányhoz hasonlít. Ezeken kívül még kamandal, azaz kagylóhéj, chakram, kígyó és pajzs van nála. De láttam már rajzot Durgáról kötéllel, haranggal és lótuszvirággal is. És nemcsak ezek a fegyverek állnak a rendelkezésére, de a villámokat és a mennydörgést is képes irányítani. Felvettem a szobrot, és minden irányból jól megnéztem. A nyolc kar félelmetes volt. Megjegyezni: ha Durgával kerülsz szembe, szaladj el jó messzire. Mr. Kadam folytatta: – Durga istennő egy folyóból született, hogy segítsen az embereknek, amikor szükségük volt rá. Le is győzött egy Mahishasur nevű démont, aki félig ember, félig bivaly volt, és rettegésben tartotta a földet és a mennyországot. Mindaddig senki sem tudta elpusztítani, ezért Durga felvette a harcos istennő alakját, hogy megküzdjön vele. Kivételes szépsége miatt úgy is nevezik: a gyönyörű hölgy. Miután visszatettem a szobrot az asztalra, bizonytalanul azt mondtam: – Mr. Kadam, nem akarok tiszteletlen lenni, és remélem, nem bántom meg, de én nem igazán hiszek az ilyesfajta dolgokban. Azt gondolom, hogy jóllehet roppant lebilincselő ez az egész, mégis túl furcsa ahhoz, hogy igaz legyen. Úgy érzem magam, mintha belekerültem volna valamilyen indiai mítoszba az Alkonyzónában. Mr. Kadam elmosolyodott: – Ah, Miss Kelsey, ne aggódjon. Nem sértődöm meg. Utazásaim során, amíg azt kutattam, hogyan segíthetnék Rennek és fivérének, Kishannak megtörni az átkot, oly mértékben kellett megnyitnom az elmémet új elképzelések és a hit felé, amit azelőtt sohasem gondoltam volna magamról. Hogy mit tart igaznak és mit nem, az ön szíve joga eldönteni. És most, bizonyára elfáradt a hosszú utazástól. Megmutatom a szobáját, ahol lepihenhet. Felvezetett az emeletre egy tágas hálószobába, ahol minden szilvakékre és fehérre volt festve, arany díszszegéllyel. A helyiségben egy fehér rózsákkal és gardéniákkal teli kerek vázából bódító illat áradt. A fal mellett egy négyoszlopos, baldachinos ágy állt halomnyi szilvakék párnával, a padlót hosszú szőrű fehér szőnyeg borította, a szobából pedig boltíves üvegajtó nyílt egy óriási, a medencére és a szökőkútra néző teraszra. – Ez gyönyörű! – ámuldoztam. – Igazán köszönöm. Mr. Kadam mosolyogva bólintott, és ott hagyott, halkan behúzva maga mögött az ajtót. Kibújtam a zoknimból, élveztem, ahogy a plüss szőnyeg simogatja a meztelen talpamat. A szobából metszett üvegből készült ajtó nyílt egy 113

lenyűgöző szépségű fürdőbe, ami nagyobb volt, mint Mike és Sarah házának egész alsó szintje. Egy fehér márványból készült, mély fürdőkádat és egy hatalmas, szaunaként is használható zuhanyzót találtam bent. Puha, szilvakék törülközők lógtak a fűtött törülközőtartón, a polcokon levendula- és barackillatú szappant és habfürdőt tartalmazó üvegcsék sorakoztak. A fürdőszoba mellett volt egy gardróbszoba fehér, párnázott öltözőpaddal és fiókos szekrénnyel. A gardrób egyik oldala üresen tátongott, a másik felén levő állványokon viszont rengeteg vadonatúj ruha lógott, még mindig az eredeti bolti csomagolásában. A fiókos szekrény szintén dugig volt ruhaneművel. Egy egész fal kizárólag cipők tárolására szolgált, de csak egyetlenegy, új cipősdobozt láttam. Egy hosszú, ellazító zuhanyzás után befontam a hajamat, majd kipakoltam néhány ruhámat, gondosan elrendeztem őket a gardróbban és a fiókos szekrényben. A neszesszerem tartalmát, púdertartót, hajkefét és a szalagjaimat egy márvány mosdókagyló fölötti tükrös polcra helyeztem, majd feltekertem a hajvasalóm zsinórját, és azt is eltettem az egyik fiókba. Miután átöltöztem pizsamába, az ágy végébe kuporodtam, és éppen elővettem a verseskönyvem, amikor meghallottam, hogy valaki kopog a nyitott teraszajtón. Felnéztem, és a szívem kis híján megállt. Egy férfi állt odakint. Aztán megláttam a kék szemek villanását; Ren volt az, az indiai herceg alakjában. Ahogy kiléptem hozzá a teraszra, észrevettem, hogy a haja nedves, és az illata mintha vízesés és erdő csodálatos keverékére emlékeztetne. Olyan jóképű volt, hogy mellette szürke kisegérnek éreztem magam, jobban, mint valaha. Ahogy közeledtem felé, a szívem egyre gyorsabban kalapált. Ren tetőtől talpig végigmért, és felfortyant: – Miért nem viseled a ruhákat, amiket neked készíttettem oda? Nem tetszett, amit a gardróbban és a fiókos szekrényben találtál? – Ó! Úgy érted, azok a ruhák nekem vannak odatéve? – kérdeztem összezavarodva és döbbenten. – Én nem is… De… Miért…? Hogyan…? Vagyis hát, köszönöm. És köszönöm azt is, hogy használhatom azt a gyönyörű szobát. Ren széles mosolyt villantott rám, mire a lábaim kis híján összecsuklottak. Aztán a kezébe fogta egy hajtincsemet, ami elszabadulva lobogott a lágy szellőben, a fülem mögé simította, és azt kérdezte: – Tetszettek a virágaid?

114

Egy pillanatig csak bámultam rá, majd nagyot pislogtam, és sikerült kipréselnem magamból egy halvány igent. Ren elégedetten bólintott, és a teraszon álló székek felé intett. Alig láthatóan biccentettem, és szó szerint elakadt a lélegzetem, amikor megfogta a könyökömet, és odavezetett az egyikhez. Miután megbizonyosodott róla, hogy kényelmesen ülök, leült velem szemben egy másik székre. Mivel én csak bámultam rá, és egyetlen értelmes gondolattal sem bírtam előállni, ő kezdett el beszélni: – Kelsey, tudom, hogy rengeteg kérdésed van hozzám. Mit szeretnél tudni először? Ragyogó kék szemei, melyek meglepő módon még a sötétben is képesek voltak csillogni, teljesen megbabonáztak. Amikor végre el tudtam szakadni a pillantásától, kiböktem az első dolgot, ami az eszembe jutott: – Nem úgy nézel ki, mint a többi indiai ember. A te… a te szemed… más, és… – dadogtam idétlenül. Miért nem tudom összeszedni magam? Ha bugyután hangzottam is, úgy tűnt, Ren nem vette észre. – Az apám felmenői indiaiak voltak, de anyám Ázsiából származott – felelte. – Egy másik ország hercegnője volt, akit feleségül adtak apámhoz. Ráadásul, több mint háromszáz éves vagyok, ami szintén számít egy picit, azt hiszem. – Több mint háromszáz éves? – hüledeztem. – Ez azt jelenti, hogy mikor is születtél? – 1657-ben. – Oké – nyugtáztam megrökönyödve. Úgy látszik, az idősebb férfiakra bukom. – De akkor miért nézel ki ilyen fiatalnak? – Nem tudom – vont vállat. – Huszonegy éves voltam amikor elátkoztak. Azóta nem öregedtem. Egyszerre körülbelül millió kérdés özönlött a fejembe, és hirtelen úgy éreztem, muszáj megoldanom ezt a rejtélyt. – És mi a helyzet Mr. Kadammal? – kérdeztem. – Ő hány éves? És mi a szerepe ebben az egészben? Ő is tud mindent rólad? Ren felnevetett: – Kelsey. Én vagyok Mr. Kadam főnöke. – Te? Te vagy az ő dúsgazdag munkaadója? – Mi nem igazán így definiáljuk a kapcsolatunkat, de amit mondott neked, az többé-kevésbé pontos. Az ő kora egy kicsit bonyolultabb. Tulajdonképpen csak egy kicsit idősebb, mint én. Valaha a tábornokom volt, apám bizalmas katonai tanácsadója. Amikor az átok alá kerültem, hozzá futottam, és szerencsére elég hosszú időre emberré tudtam változni 115

ahhoz, hogy elmondjam neki, mi történt. Ő aztán gyorsan intézkedett, elrejtette a szüleimet és a vagyonunkat, és azóta is egyfolytában engem védelmez. – De hát hogy lehet még mindig életben? Réges-régen meg kellett volna halnia. – A Damon-amulett védi meg az öregedéstől – felelte Ren. – A nyakában viseli, és sohasem veszi le. Visszaemlékeztem a repülőútra, és eszembe jutott, mikor egy pillanatra megláttam Mr. Kadam medálját. Előredőltem a székemben. – Damon? Nem ez a neve Durga tigrisének is? – kérdeztem. – De igen, Durga tigrisének ugyanaz a neve, mint az amulett-nek. Viszont a kettő közötti kapcsolatról vagy az amulett eredetéről nincs túl sok információnk. Mindössze annyit tudunk, hogy az amulett valamikor, valahogyan több darabra tört. Van, aki azt mondja, hogy négyre, és az egyes darabok a négy őselem, a négy szél, vagy talán a négy égtáj egyikét szimbolizálják. Mások szerint viszont legalább öt, vagy még több rész létezik. Az apám a saját darabját nekem adta, anyám pedig az övét Kishannak. – A férfi, aki kimondta rám a tigrisátkot, meg akarta szerezni a nálunk lévő darabokat. Ezért csapta be Kishant. Senki sem tudja biztosan, milyen hatalma lesz az amulettnek, ha egyszer az összes darabja egy helyre kerül. De ez a férfi nem ismer irgalmat, és semmi sem tartja vissza tőle, hogy bármilyen áron megpróbálja megszerezni őket. – Egy pillanatra komor arccal eltöprengett, majd így folytatta: – Mr. Kadam viseli az én darabomat. Úgy hisszük, az amulett hatalma védte meg és tartotta életben mind ez idő alatt. Noha öregedett, szerencsére csak nagyon-nagyon lassan. Kivételesen megbízható jó barátom, aki igen sok mindent feláldozott, hogy a családomat átsegítse a nehéz időkön. Sohasem fogom tudni meghálálni neki mindazt, amit tett, és a mai napig is tesz értem. Nem tudom, hogy éltem volna túl nélküle ezeket az évszázadokat. – Kinézett a medencén túlra, és azt suttogta: – Mr. Kadam gondoskodott a szüleimről, amíg meg nem haltak, vigyázott rájuk, amikor én nem tudtam. Előredőltem, hogy megfogjam a kezét. Éreztem a szomorúságát, amikor a szüleire gondolt. Magányos fájdalma átsugárzott rám is, és összekeveredett a sajátommal. Megfordította a kezét, és hüvelykujjával szórakozottan cirógatni kezdte az ujjaimat, miközben bámult kifelé az ablakon, mélyen gondolataiba merülve.

116

Normális esetben feszélyeznie kellett volna, hogy egy férfi kezét fogom, akit nem olyan rég ismertem meg. Ehelyett azonban vigaszt éreztem. Ren vesztesége hasonló volt az enyémhez, így érintése nyugalmat adott. Ahogy néztem szép arcát, azon töprengtem, hogy vajon ő is ugyanezt érzi-e. Ha valaki, hát én értem a magány fajdalmát. Az iskolában a pszichológus azt mondta, nem engedtem eléggé szabad folyást a gyásznak és a szomorúságnak a szüleim halála után, és ez azóta is akadályoz, hogy kapcsolatot teremtsek más emberekkel. Visszariadok minden érzelmi kötődéstől. Most ráébredtem, hogy Rennel hasonlítunk, egyedül vagyunk mindketten, és erős együttérzés támadt bennem iránta. El sem tudtam képzelni háromszáz évet emberi kapcsolatok nélkül. Úgy, hogy valaki a szemembe néz, és nem azt látja, aki vagyok. Ezért, még ha kicsit kényelmetlenül is éreztem magam, nem tagadhattam meg tőle az emberi közelség eme bensőséges pillanatát. Ren gyöngéden rám mosolygott, megcsókolta az ujjaimat, és azt mondta: – Gyere Kelsey. Aludnod kell, és az én időm is lejárt. Ahogy felhúzott a székből, olyan közel álltam hozzá, hogy kis híján elakadt a lélegzetem. Ahogy a kezében tartotta a kezemet, éreztem, enyhe remegés fut végig rajtam az ujjaim hegyétől a fejem búbjáig. Az ajtóhoz vezetett, majd gyorsan jó éjszakát kívánt, meghajolt, és elment. Másnap reggel megnéztem az új ruháimat. Meglepődve láttam, hogy legtöbbjük farmer és blúz, csupa olyan modern, praktikus holmi, amiket az amerikai lányok is viselnek. A különbség csak annyi volt, hogy ezek India élénk színeiben pompáztak. Kicipzáraztam az egyik, állványon lógó zsákot, és elámultam a benne lévő meseszép, kék színű, indiai stílusú selyemruha láttán. A szoknya- és felsőrészt is apró, könnycsepp alakú, ezüstgyöngyök díszítették. A ruha olyan gyönyörű volt, hogy azonnal fel kellett próbálnom. Óvatosan áthúztam a szoknyát a fejemen, a vállamon, és ahogy kidugtam belőle a karjaimat, lágyan lesiklott a derekamra, az övrésze pontosan a csípőcsontom fölött állapodott meg. A selymes anyag súlyos, csavart redőkben egészen a földig omlott – súlyos, mert az alsó szegélyén gyöngyök százai húzták le. A felsőrészt is rengeteg gyöngy díszítette, a rövid ujj épphogy takarta a vállamat. Szorosan a felsőtestemre simult, s éppen a köldököm fölött ért véget, jó öt centiméternyit láttatni engedve a derekamból. Én nem szoktam a derekamat szabadon hagyó öltözéket 117

viselni, de ez a ruha döbbenetesen szép volt. Megpördültem a tükör előtt, úgy éreztem magam, akár egy hercegnő. A ruha tiszteletére elhatároztam, hogy ma több figyelmet fordítok a hajam és a sminkem elkészítésére is. Elővettem a ritkán használt sminkkészletet, és feltettem egy kis arcpírt, némi sötét szemhéjpúdert, és kék kontúrceruzával körbehúztam a szemem. Befejezésképpen szempillaspirált és egy kis rózsaszín szájfényt használtam. Ezután az ujjaimmal lazán átfésültem a loknijaimat, és lágy hullámokba rendeztem őket. A ruhához egy áttetsző sálkendő is volt csomagolva, amivel nem igazán tudtam, mit kezdeni, ezért egyszerűen átvetettem a vállamon. Nem úgy terveztem, hogy ezt a ruhát viselem majd egész nap, de miután belebújtam, nem bírtam rávenni magam, hogy levegyem. Mezítláb lesurrantam a lépcsőn, és elindultam reggelizni. Mr. Kadam már a konyhában ült, jókedvűen dudorászva valami indiai újságot olvasgatott. Arra sem vette a faradságot, hogy felnézzen. – Jó reggelt, Miss Kelsey – üdvözölt. – A konyhaszigeten talál magának reggelit. Ide-oda libbentem, megpróbáltam magamra vonni a figyelmét, majd fogtam a tányéromat és egy pohár papayadzsúszt, feltűnően megigazgattam a ruhámat, és drámaian sóhajtottam, miközben vele szemben leültem az asztalhoz. – Jó reggelt, Mr. Kadam. Ekkor végre rám sandított az újságja fölött, majd szélesen elmosolyodott, és letette a napilapot. – Miss Kelsey! Elragadóan néz ki! – kiáltott fel. – Köszönöm – pirultam el. – Maga választotta ezt a ruhát? Igazán gyönyörű! Hunyorgó szemekkel mosolygott rám. – Igen – felelte. – Úgy hívják: sharara. Ren szerette volna, hogy legyen önnek bőven ruhája, én pedig beszereztem őket, amíg maguk Mumbaiban voltak. Ren megkért, hogy vásároljak valami különlegeset is. Az egyetlen instrukciója az volt, hogy legyen „gyönyörű” és „kék”. Bárcsak egyedül arathatnám le az összes babért, de be kell, hogy valljam, Nilima is a segítségemre volt. – Nilima? A légikísérő? Ő a maga… Úgy értem, ön…? – dadogtam zavartan. Mr. Kadam felnevetett. 118

– Nilima és én valóban közeli kapcsolatban állunk egymással, ahogy sejti, de nem olyasfajtában, mint gondolja. Nilima az én ük-ük-ükükunokám. Az állam leesett a döbbenettől. – Az Ön micsodája? – Az unokám sok-sok ük-kel előtte. – Ren mondta nekem, hogy maga egy kicsit idősebb, mint ő, de azt nem említette, hogy önnek családja is volt. Mr. Kadam összehajtotta az újságját, kortyolt egy kis gyümölcslét, majd azt mondta: – Egyszer nős voltam, nagyon-nagyon régen, és született néhány gyerekem. Aztán nekik is lettek gyerekeik, és így tovább. De a leszármazottaim közül egyedül Nilima tudja a titkomat. Legtöbbjüknek csak egy távoli, gazdag nagybácsi vagyok, aki folyton üzleti úton jár. – És mi történt a feleségével? Mr. Kadam arcáról lehervadt a mosoly, és elgondolkodva felelte: – Ez az egész helyzet szörnyen nehéz volt a számunkra. Teljes szívemmel szerettem őt, de ahogy múlt az idő, ő elkezdett öregedni, én viszont nem. Az amulett olyan erős hatással volt rám, amit nem is gondoltam. A feleségem ismerte az igazságot, és azt állította, hogy őt nem zavarja. Emlékezés közben Mr. Kadam önkéntelenül megérintette az amulettet az inge alatt. Aztán, látva kíváncsiságomat, előhúzta a vékony ezüstláncot, és megmutatta a rajta lógó ék alakú, zöld követ. A medálon egy tigrisfej halvány körvonalai látszottak, alatta pedig, a körcikk külső ívén vésett írásjeleket láttam, de Mr. Kadam azt mondta, hogy az csak egy része valamilyen szónak. Mélabúsan dörzsölgette az amulettet az ujjai közt, és így folytatta: – Drága feleségem aztán nagyon megöregedett és megbetegedett. Amikor haldoklott, levettem az amulettet a nyakamból, és könyörögtem neki, hogy vegye fel. De ő csak rázta a fejét, visszatette a tenyerembe, köré fonta az ujjaimat, és megesketett, hogy soha többé nem veszem le, amíg a küldetésemet nem teljesítettem. Szemem sarkából kicsordult egy könnycsepp. – Nem tudta volna rávenni, hogy viselje, és hordják felváltva? – kérdeztem. Bánatosan rázta a fejét:

119

– Nem. Ő az élet természetes folyását akarta követni. A gyerekeink házasok voltak és boldogok, ő pedig úgy érezte, eljött az ideje, hogy továbblépjen a következő életébe. És megnyugtatta az a tudat is, hogy én itt maradok, és gondoskodom a családunkról. Mr. Kadam szomorúan mosolygott: – Vele maradtam, amíg meg nem halt, és később ugyanezt tettem sok gyerekemmel és unokámmal is. De ahogy az évtizedek múltak, egyre nehezebben viseltem, hogy láttam a szeretteimet szenvedni és meghalni. Mivel azt is tudtam, hogy minél több ember ismeri a titkot, Ren annál nagyobb veszélyben van, úgy döntöttem, okosabb, ha elhagyom a rokonaimat. Időről időre azért visszatérek, hogy meglátogassam a leszármazottjaimat, de ez… elég nehéz. – Megnősült másodszor is? – Nem. Olykor-olykor felkutatom valamelyik ükunokámat, hogy dolgozzon nekem, és ők igazán kedvesek velem. És Ren is jó társaság volt a fogságba eséséig. A feleségem halála után sohasem kerestem más nőt. Nem hiszem, hogy a szívem el tudna viselni még egy ilyen veszteséget. – Ó, Mr. Kadam, annyira sajnálom. Rennek igaza van: ön rengeteg mindent feláldozott érte. Rám mosolygott: – Ne szomorkodjon miattam, Miss Kelsey. Ez most az ünneplés ideje. Hiszen maga megjelent az életünkben. Az, hogy itt van, igazán nagy boldogsággal tölt el. – A kezemet a két tenyere közé fogta, megpaskolta, és rám kacsintott. Nem igazán tudtam, mit felelhetnék, ezért csak visszamosolyogtam. Mr. Kadam elengedte a kezem, felállt, és mosogatni kezdte a tányérokat. Én is épp felpattantam, hogy segítsek neki, mikor Ren lustán besétált a szobába, olyan óriásit ásítva, amilyenre csak egy tigris képes. Megfordultam, és megveregettem a bundás fejét, és már csak egy kicsit éreztem magam feszélyezve. – Jó reggelt, Ren! – üdvözöltem jókedvűen, majd megperdültem, hogy megmutassam neki az öltözékemet. – Nagyon köszönöm a ruhát! Igazán gyönyörű, ugye? Nilima nagyszerű munkát végzett, amikor kiválasztotta. Ren leült a padlóra, néhány pillanatig nézte, amint körbe-körbe forgok az új ruhámban, majd felállt és kiment. – Mi van vele? – kérdeztem meghökkenve. Mr. Kadam megfordult, miközben a kezeit törölgette egy konyharuhával. 120

– Hmm? – Ren épp most ment ki. – Ki tudja, hogy van ez a tigrisekkel? – vont vállat Mr. Kadam. – Talán éhes. Bocsásson meg egy pillanatra, Miss Kelsey. – Azzal rám mosolygott, és Ren után ment. Később mindketten leültünk a Mr. Kadam elképesztő könyvtárának helyet adó csodálatos pávatollas szobában. A kötetek pedáns rendben sorakoztak a fényezett mahagónipolcokon. Kiválasztottam egy Indiáról szóló könyvet, ami tele volt régi térképekkel. – Mr. Kadam, meg tudná mutatni nekem, hol van a Kanheri-barlang? Phet azt mondta, oda kell mennünk, hogy megtudjuk, hogyan szabadíthatjuk meg Rent az átoktól. Mr. Kadam kinyitotta a könyvet, és rámutatott Mumbai térképére. – A barlang a várostól északra található, a Borivali Nemzeti Parkban, amit most Gandhi Nemzeti Parknak hívnak. Ez egy nagyon régi bazaltbarlang, aminek a falába ősi írásjeleket véstek. Én már voltam ott, de sohasem találtam semmiféle föld alatti átjárót. A régészek is hosszú éveken át kutattak a barlangban, de soha senki nem találta meg Durga jóslatát. – És mi a helyzet azzal a pecsétnyomóval, amiről Phet beszélt? Mi az? – A pecsétnyomó egy különleges kő, amit mindezen évszázadok alatt én őriztem. Ren családi ékszereivel együtt egy bank páncéltermében helyeztem biztonságba. Most el kell mennem érte. Estére elhozom önnek. Talán jó ötlet lenne, ha felhívná a nevelőszüleit, és megnyugtatná őket, hogy jól van. Sőt, ha gondolja, azt is mondhatná nekik, hogy Indiában marad egész nyárra, és mellettem dolgozik, mint üzleti asszisztens. Bólintottam. Tényleg fel kell hívnom őket. Sarah és Mike már valószínűleg aggódnak, hogy felfalt a tigris. – Nekem néhány dolgot még be kell szereznem a városból, amit magukkal visznek a barlangba. Kérem, érezze magát otthon, és pihenjen. Készítettem önnek ebédet és vacsorát, a hűtőszekrényben megtalálja. Ha pedig kimegy a medencéhez, kérem, használjon napvédő krémet. Ott van a medence melletti szekrényben, a törülközők mellett. Miután felmentem a lépcsőn a szobámba, ott találtam a mobiltelefonomat a kis asztalkára téve. Kedves, hogy a dzsungelbéli kaland után visszakapom. Leültem egy aranyszínű bársonnyal bevont, kényelmes fotelbe, és felhívtam a nevelőszüleimet. Hosszan elcsevegtem velük a forgalomról, az ételekről és az indiai emberekről. Amikor a tigrisrezervátumról kérdeztek, kitérő választ adtam, arról beszéltem, hogy Rennek milyen jól 121

gondját viselik. És Mr. Kadamnak igaza volt, tényleg nem tudtam volna egyszerűbben megindokolni, hogy miért akarok Indiában maradni, mint azzal, hogy azt mondtam, Mr. Kadam felajánlott nekem egy gyakornoki állást a nyár végéig. Miután letettük a telefont, megkerestem a mosókonyhát, és kimostam a ruháimat meg a nagyi takaróját. Aztán, miután semmi más dolgom nem volt, elindultam felfedezni a házat. Az alagsor egy jól felszerelt edzőtermet rejtett, bár nem modern fitneszgépek sorakoztak benne. A padlót fekete, szivacsos matrac borította. Természetes megvilágítása volt, a helyiséget a domboldalban félig a föld alá építették, a másik felén pedig a hatalmas, padlótól a mennyezetig érő ablakokon áradt be a napfény. Üveg tolóajtó nyílt egy nagy teraszra, ahonnan egyenesen a dzsungelbe lehetett besétálni. A hátsó falat kazettás faburkolat borította. Az ajtó mellett egy nagy, gombokkal teli kapcsolótábla volt. Próbaképpen megnyomtam a felső gombot, mire az egyik fali kazetta félrecsúszott, feltárva a mögötte levő falfülkében elhelyezett muzeális fegyvereket: bárdokat, lándzsákat, különböző hosszúságú késeket és tőröket. Amikor újra megnyomtam a gombot, a panel bezáródott. Mikor a következő gombbal kísérleteztem, egy másik fülke nyílt ki, amiben kardok sorakoztak. Közelebb léptem, hogy megvizsgáljam őket. Sok, különböző fajtájú vívófegyvert találtam, kezdve a vékony párbajtőrtől egészen a súlyos, kétkezes kardokig, és egy üvegtárlóban szamurájkard is volt, mint amilyet egyszer a moziban láttam. Újra felmentem a földszintre, és felfedeztem egy high-tech házi mozit a legkorszerűbb hangrendszerrel és hátradönthető bőrülésekkel. Közvetlenül a konyha mögött találtam egy ünnepélyes hangulatú, bálteremre emlékeztető étkezőt, márványpadlóval, gipszstukkókkal és kristálycsillárral. A pávatollas könyvtár mellett ráleltem még egy zeneszobára is, fekete, csillogó versenyzongorával, nagy hifiberendezéssel és CD-k százaival. Legtöbbjük hagyományos indiai zenének tűnt, de akadt közöttük számos amerikai énekes lemeze is, többek között Elvis Presley-é. A falon egy nagyon régi, furcsa formájú gitár lógott, és a szoba közepén gömbölyded formájú fekete bőrkanapé állt. Mr. Kadam hálószobája szintén a földszinten volt, és sokban hasonlított a pávatollas helyiségre: ezt is lakkozott fabútorokkal rendezték be, és itt is rengeteg könyvet láttam egy napos olvasósarokban. A falon gyönyörű festmények függtek. Az íves lépcső tetején, a felső szinten

122

találtam egy barátságos kis zugot, kisebb könyvespolcrendszerrel és két kényelmes olvasófotellal berendezve. Volt még itt egy nagy háló, egy fürdőszoba és egy tárolóhelyiség is. Az én szintemen az enyémen kívül láttam még további három hálószobát. Az egyik rózsaszínre volt festve, gondoltam, egy nőé, valószínűleg Nihmáé lehet, amikor itt tartózkodik. A második vendégszobának nézett ki, de a színei férfiasabbak voltak. A legtöbb szobához külön fürdő tartozott. Az utolsó helyiségbe belépve láttam, hogy egy nagy üvegajtó nyílik belőle ugyanarra a teraszra, ahová az én szobámból is ki lehetett jutni. A dekoráció itt a többihez képest meglepően egyszerű volt. A bútorok sötét, fényezett mahagóniból készültek, de nem láttam rajtuk sem faragványokat, sem dísztárgyakat. A falak simák voltak, a szekrények pedig üresek. Vajon itt alszik Ren? Miután a szoba sarkában észrevettem egy íróasztalt, közelebb léptem hozzá, és vastag, krémszínű papírt, valamint tintát és egy régimódi töltőtollat találtam rajta. A felső lapon gyönyörű kézírással ez állt:

A tintásüveg mellett egy zöld hajszalag feküdt, amely gyanúsan úgy nézett ki, mintha az enyém lenne. Bekukucskáltam a szekrénybe, és semmit sem találtam benne – se ruhaneműt, se dobozokat, semmi személyes tárgyat. Visszamentem a földszintre, és a délután hátralevő részét az indiai kultúra, vallás és mitológia tanulmányozásával töltöttem. Egészen addig vártam, amíg a gyomrom már hangos korgással követelte a vacsorát. Azt reméltem, hogy estére már lesz társaságom, de Mr. Kadam még mindig nem ért vissza a bankból, és a tigrisemnek sem volt nyoma. Megvacsoráztam hát egyedül, majd felmentem a szobámba, és a teraszajtón kinézve Rent láttam ott emberi alakban, amint a naplementében gyönyörködik. Szégyenlősen közelítettem felé, és megálltam mögötte: – Helló, Ren – üdvözöltem. Megfordult, és nyíltan végigmért, lassan, aprólékosan, tetőtől talpig megbámulva a testemet. Minél tovább bámult, annál szélesebb lett a 123

mosolya, végül a szeme újra elindult felfelé, és megállapodott az akkorra már céklavörös arcomon. Felsóhajtott, és mélyen meghajolt. – Sundari. Amíg itt álltam, arra gondoltam, hogy semmi sem lehet gyönyörűbb a mai naplementénél. De tévedtem. Ahogy te itt állsz a hanyatló nap fényében, ragyog a hajad, és világít a bőröd, ez több mint amit egy férfi… képes lehetne teljes egészében felfogni. Zavaromban gyorsan megpróbáltam témát váltani: – Mit jelent az, hogy sundari? – Azt jelenti: „leggyönyörűbb”. Megint elpirultam, amitől elnevette magát. Megfogta a kezem, belém karolt, és a teraszon álló székekhez vezetett. Éppen ekkor merült alá a nap a fák mögött, néhány pillanatig még narancsfényű ragyogást hagyva maga után az égbolton. Leültünk, de ezúttal mellém telepedett le a hintaágyra, és nem engedte el a kezemet. Bátortalanul mondtam: – Remélem, nem bánod, de ma végigjártam a házad, beleértve a te szobád is. – Nem bánom – felelte mosolyogva. – Biztos vagyok benne, hogy az én szobámat tartottad a legkevésbé érdekesnek. – Tulajdonképpen arra a szövegre vagyok kíváncsi, amit ott láttam az íróasztalon. Te írtad? – Szöveg? Ja, igen. Csak lefirkantottam néhány dolgot emlékeztetőül, amit Phet mondott. Hogy keresd Durga próféciáját, Kanhe-ri-barlang, Kelsey Durga kegyeltje, meg ilyesmi. – És… egy hajszalagot is észrevettem – mondtam óvatosan. – Az az enyém? – Igen. Ha szeretnéd visszakapni, elveheted – felelte. – Mién kellett neked? – kérdeztem. Megvonta a vállát, és úgy tűnt, kicsit zavarban van. – Csak egy emléket, egy emléktárgyat akartam a lánytól, aki megmentette az életemet. – Egy emléket? Mint mikor finom hölgyek zsebkendőt adnak zálogul a ragyogó páncélzatú lovagoknak? – Pontosan – vigyorgott. – Nagy kár, hogy nem vártál még néhány évet – ugrattam. – Cathleenből például nagyon szép hölgy lesz majd. 124

– Cathleen a cirkuszból? – fortyant fel a fejét rázva. – Te vagy a kiválasztott, Kelsey. És ha én dönthettem volna el, hogy ki legyen az, aki megment, akkor is téged választottalak volna. – Miért? – Számos okból. Tetszettél nekem. Érdekesnek találtalak. Élveztem a hangodat hallgatni. Úgy éreztem, hogy te átlátsz a tigrisbundán az alatta rejtőző emberig. Amikor beszéltél, úgy tűnt, mintha pontosan azokat a dolgokat mondtad volna, amikre szükségem volt, hogy halljam. Okos vagy. Szereted a költészetet, és nagyon szép vagy. Felnevettem. Még hogy én szép? Nyilván viccel. Minden szempontból átlagosnak tartottam magam. Nem igazán érdekelt a divat, a smink, a frizurák, vagy a menő, de kényelmetlen ruhák, mint a többi tinédzserlányt. A bőröm sápadt volt, a szemem pedig egészen sötétbarna, már-már fekete. A legszebb dolog rajtam a mosolyom, amiért a szüleim olyan sokat fizettek, és persze én is: három évig viseltem a fogszabályzót. Mégis hízelgőnek találtam, amit mondott. – Oké, mesebeli herceg, megtarthatod a zálogot – mondtam mosolyogva, majd kis hezitálás után hozzátettem: – Tudod, azok a szalagok anyukámra emlékeztetnek. Ő fésülte ki, és fogta össze szalaggal a hajam, és közben beszélgettünk. Ren megértően mosolygott. – Így akkor még többet jelent nekem – mondta gyöngéden. Egy pillanatig szótlanul néztünk egymásra, majd így folytatta: – Szóval, Kelsey, holnap elmegyünk a barlanghoz. Napközben sok ott a turista, ami azt jelenti, hogy várnunk kell estig, hogy megkeressük Durga próféciáját. Beosonunk a parkba a dzsungelen át, jócskán fogunk gyalogolni, szóval vedd fel az új túracipőt, amit az egyik dobozban találsz a gardróbban. – Ó, remek. Semmi sincs, ami jobb, mint betörni egy vadonatúj túracipőt a forró indiai dzsungelben – húztam el a számat. – Nem hiszem, hogy olyan vészes lesz – felelte –, és még egy vadonatúj túrabakancs is jobb, mint a teniszcipőd. Önérzetesen ránéztem: – Én történetesen szeretem a teniszcipőmet, és a biztonság kedveért magammal is viszem arra az esetre, ha a bakancsodtól hólyagos lenne a sarkam. Ren kinyújtotta és keresztbe tette hosszú, csupasz lábszárait.

125

– Mr. Kadam megpakol egy táskát mindenféle holmival, amire szükségünk lehet. Odafigyelek majd, hogy hagyjon helyet a teniszcipődnek is – mondta mosolyogva, majd bocsánatkérő arccal folytatta: – Neked kell végigvezetned Mumbaiba és a parkba, mert én megint tigrisalakban leszek. Tudom, hogy nem szereted az itteni közlekedést. Sajnálom, hogy ezzel is terhelnem kell téged. – Hogy nem szeretem az itteni közlekedést, az nem kifejezés – dünnyögtem. – Az emberek itt egyszerűen nem tudnak vezetni. Őrültek. – Mellékutakon is mehetünk, ahol kisebb a forgalom, és csak Mumbai peremkerületét kell érintenünk, nem kell keresztülmennünk a városon, mint korábban. Talán így nem lesz olyan vészes. Te egyébként is jól vezetsz. – Ha, könnyű azt mondani. Te csak alszol majd egész úton a kocsi hátuljában. Ren ujjaival megérintette az arcomat, és finoman maga felé fordította. – Rajkumari, szeretnék köszönetet mondani neked. Köszönöm, hogy velem maradsz, és segítesz. Fogalmad sincs, mit jelent ez nekem. – Szívesen – motyogtam. – És a rajkumari mit jelent? Rám villantotta hófehér mosolyát, majd ügyesen témát váltott: – Szeretnél hallani a pecsétnyomóról? Tudtam, hogy csak ki akar térni a válasz elől, de beleegyeztem. – Oké, mi az? – Egy vésett, körülbelül háromujjnyi vastag, négyszögletes kő, amit a király a nyilvánosság előtt mindig a nyakába akasztva viselt. Ez jelképezte az uralkodócsalád kötelezettségeit. A birodalom pecsétnyomójába négy szót véstek, minden oldalára egyet-egyet: Viveka, Jagarana, Vira és Anukampa, ami szabad fordításban annyit jelent: „bölcsesség”, „éberség”, „bátorság” és „könyörület”. Magaddal kell majd hoznod a pecsétnyomót a barlangba. Phet azt mondta, ez a kulcs, ami kinyitja az átjárót. Mr. Kadam az éjjeliszekrényedre teszi, mielőtt elindulunk. Felálltam, a korláthoz léptem, és felnéztem a csillagos égre. – Nem tudom elképzelni azt az életet, ahonnan jöttél. Annyira különböző attól, amit én ismerek. – Igazad van, Kelsey. – Hívj csak Kellsnek. Rám mosolygott, és közelebb lépett.

126

– Igazad van, Kells. Valóban nagyon más. Rengeteget kell tanulnom tőled. De talán én is tudok tanítani neked néhány dolgot. Például, a sálad… Megengeded? Levette a vállamról a kendőt, és felemelte. – Többféle módon is lehet viselni a dupatta sálat. Úgy is, ahogy te is tetted, a válladon keresztbe vetve. Vagy az egyik végét a válladra dobod, a másikat pedig a karodra csavarod – ez a jelenlegi divat. Így. Körbetekerte vele a saját testét, majd kecsesen megpördült, hogy megmutassa, hogy néz ki, és nekem muszáj volt nevetnem. – Honnan tudod, mi a mostani divat? – kérdeztem. – Sok mindent tudok – felelte. – Meglepődnél, ha tudnád, mi mindent. – Azzal levette a sálat, majd magára csavarta megint másképp. – A fejedre is teheted, ami akkor illendő, ha idősebbekkel találkozol, mert tiszteletet jelez. Mélyen meghajoltam előtte, vihogtam, és azt mondtam: – Köszönöm, hogy megtanított, hogyan kell kimutatnom a tiszteletemet, Madame. És hadd mondjam el önnek, hogy gyönyörűen néz ki selyemben. Ő is nevetett, és megmutatott még néhány viselési módot. Mindegyik viccesebb volt, mint az előző. Miközben tréfálkozott és beszélt, azon kaptam magam, hogy egyre jobban vonzódom hozzá. Annyira… jóképű, elbűvölő, vonzó, ellenállhatatlan… elragadó. Jó volt ránézni, semmi kétség, de ha nem így lett volna, akkor is könnyen el tudtam volna képzelni, amint boldogan ülök mellette, és órákig beszélgetünk. Láttam, hogy remegés fut végig a karján. Közelebb lépett, és lehalkította a hangját: – Az én kedvenc stílusom viszont az, ahogy te viselted korábban, amikor mindkét karodra csak úgy lazán rácsavartad. Mert úgy látszik a hátadra lógó csodás hajad. A vállam köré tekerte az áttetsző anyagot, finoman meghúzta a sálat, közelebb vonva magához. Aztán felemelte az egyik kezét, és az ujjára csavarta egy hajtincsemet. – Ez az élet tényleg annyira különbözik attól, amit én ismerek – mondta csendesen. – Olyan sok dolog megváltozott. – Elengedte a sálat, de a hajamat nem. – Viszont bizonyos dolgok sokkal, sokkal jobbak lettek. – A fülem mögé simította a tincset, egyik ujjával megcirógatta az arcomat, majd gyöngéden a szobám felé tolt. – Jó éjszakát, Kelsey! Holnap hosszú napunk lesz. 127

ÁSNAP REGGEL, MIKOR FELÉBREDTEM, ott találtam a Mujulaain Birodalom pecsétnyomóját az éjjeliszekrényemen. A puha szalagon lógó gyönyörű, krémszín kőbe aranyos narancssárga barázdák voltak vésve. A kezembe vettem a súlyos tárgyat, hogy alaposabban megvizsgáljam, és azonnal észrevettem a vésett szavakat, amiket Ren úgy fordított: „bölcsesség, éberség, bátorság és könyörület”. A pecsétnyomó alján egy virágzó lótuszt láttam. Az aprólékos kidolgozás kifinomult művészi tehetségről árulkodott. Egyszerűen gyönyörű volt. Ha Ren apja valóban ezen értékek szerint uralkodott, akkor tényleg jó király lehetett. Egy percre elmerengtem, magam elé idéztem Rent idősebb kiadásban, királyként. El tudtam képzelni róla, hogy másokat irányít. Volt benne valami, ami arra késztette az embert, hogy bízzon benne és kövesse. Fanyarul elmosolyodtam. A nők a pokolba is követnék. Mr. Kadam a hercegét több mint háromszáz éve szolgálja. A gondolat, hogy Ren képes rávenni valakit az élethosszig (sőt tovább) tartó hűségre, különös volt. Abbahagytam a tűnődést, és újból szemügyre vettem a több évszázados pecsétnyomót. Kinyitottam a táskát, amit Mr. Kadam hagyott ott nekem. Találtam benne két fényképezőgépet is – digitálisát és eldobhatót egyaránt gyufát, 128

gyalogsági ásót, zseblámpát, bicskát, világító rudakat, papírt, rajzszenet, ételt, vizet, térképet és még néhány holmit. A legtöbb dolog vízálló műanyag zacskókba volt csomagolva. Megemeltem a táskát, meglepetésemre gond nélkül elbírtam. Aztán bementem a gardróbszobába, végigsimítottam a gyönyörű kék ruhán, és felsóhajtottam. Aztán kényelmes farmerba és pólóba bújtam, felhúztam és szorosan befűztem az új túrabakancsom, és elraktam a jó öreg teniszcipőmet. Lent a földszinten ott találtam Mr. Kadamot, amint mangót szeletelt a reggelihez. – Jó reggelt, Miss Kelsey – üdvözölt, és a nyakamra mutatott. – Látom, megtalálta a pecsétnyomót. – Igen, megtaláltam. Igazán gyönyörű, csak egy kicsit nehéz – feleltem, majd szedtem néhány szelet mangót egy tányérra, és töltöttem magamnak a házi készítésű kakaóból. – Maga vigyázott rá végig, ennyi éven át? – kérdeztem. – Igen – bólintott Mr. Kadam. – Nagyon sokat jelent számomra. Ez a pecsétnyomó igazából Kínában készült, nem Indiában. Ren nagyapja kapta ajándékba. Az ilyen régi pecsétnyomó nagyon ritka. Shoushan kőből van, ami az általános vélekedéssel ellentétben nem egy jádefajta. A kínaiak úgy tartották, hogy a Shoushan kövek élénk színű főnixtojások, és magas hegyek közt, ezen madarak fészkében lehet rájuk bukkanni. Azok, akik képesek voltak az életük kockáztatásával felkutatni és megszerezni, tiszteletre, dicsőségre és vagyonra tettek szert általa. Csak a leggazdagabbak birtokoltak ebből a kőből faragott tárgyakat. Hatalmas megtiszteltetés volt Ren nagyapja számára, mikoijegy ilyet kapott ajándékba. Felbecsülhetetlen érték. De az ön számára mégsem ez a legjobb hír, hanem hogy – amint mondják – aki ilyen kőből készült tárgyat visel, annak szerencséje lesz. Talán segíti majd önt is az út során. – Úgy hangzik, Ren családja nagyon különleges volt – jegyeztem meg. – Valóban az volt, Miss Kelsey – felelte Mr. Kadam kissé mélabúsan. Épp csak leültünk a joghurtból és mangóból álló reggelihez, amikor Ren surrant be halkan a szobába, és egyből az ölembe hajtotta a fejét. Mosolyogva vakargattam meg a füle mögött. – Kedves tőled, hogy csatlakozol hozzánk – mondtam neki közben. – Gondolom, alig várod, hogy elinduljunk, igaz? Nyilván izgatott vagy, hogy ilyen közel állunk az átok megtöréséhez.

129

Lelkesen nézett rám, mint aki tényleg türelmetlenül várja az indulást, de én nem akartam kapkodni. Mangódarabokkal etettem, próbáltam kicsit lecsillapítani. Le is ült, és élvezte a csemegét, még a levét is lenyalogatta az ujjaimról. Felnevettem: – Hagyd abba! Ez csiklandoz! – De ő rám se hederített, és egészen a pólóm ujjáig nyalogatott. – Fúj, Ren! Na jól van. Oké. Indulunk. Megmostam a kezem, aztán megálltam az ablaknál, még egyszer utoljára megcsodálni a gyönyörű kilátást, majd elindultam a garázs felé. Mr. Kadam addigra már Rennel együtt kint volt. Elvette tőlem a táskát, betette az anyósülésre, majd kinyitotta nekem is az ajtót, én pedig beugrottam a Jeepbe. – Legyen óvatos, Miss Kelsey – figyelmeztetett Mr. Kadam. – Ren vigyázni fog önre, de nagyon sok veszély fenyegeti majd. Némelyikre felkészültünk, de biztos vagyok benne, hogy szembe kell majd néznie olyasmivel is, amit előre nem is sejthettünk. Legyen rendkívül elővigyázatos. – Az leszek – bólintottam. – Remélem, hamarosan találkozunk. Feltekertem az ablakot, és kitolattam a garázsból. A GPS pityegni kezdett, és utasított, merre menjek. Hálával gondoltam Mr. Kadamra, aki gondosan beállította az úti célunkat. Ren és én biztosan elvesznénk nélküle. Az út eseménytelenül telt. Az első órában alig volt forgalom, aztán fokozatosan egyre több járművel találkoztunk, ahogy Mumbai felé közeledtünk, de akkorra már egész jól megszoktam az úttest bal oldalán való vezetést. Körülbelül négy órát autóztunk, mielőtt megálltam a nemzeti parkot határoló földút végén. – Itt kell bemennünk – közöltem Rennel. – A térkép szerint olyan két és fél órányi gyalogút innen a Kanheri-barlang. – Rápillantottam az órámra, és folytattam: – Ez azt jelenti, hogy körülbelül két óránk van még, amit valamivel el kell ütnünk, mivel nem mehetünk oda szürkület előtt, csak miután a turisták már elmentek. Én kiszálltam, Ren pedig kiugrott az autóból. Besétáltunk a nemzeti park területére, kerestünk egy árnyékos helyet. Ren lefeküdt a fűbe, én meg leültem mellé. Először háttámlaként használtam a testét, majd fokozatosan egyre jobban rádőltem, hogy a végén már mint egy párnán nyugodott rajta a fejem.

130

Felfelé, a fák koronáját bámulva beszélni kezdtem. Meséltem Rennek arról, milyen volt felnőni a szüleimmel, a nagymamámnál tett látogatásokról, és a családként, együtt eltöltött boldog vakációkról. – Anyu egy öregek otthonában volt ápolónő, de aztán úgy döntött, otthon marad, hogy minden energiáját az én nevelésemre fordíthassa – magyaráztam, elmerülve az emlékekben. – Ő készítette a legfinomabb dupla csokis, mogyorókrémes süteményt a világon. Meg volt róla győződve, hogy a szeretetet leginkább sütemények készítésével lehet kimutatni. Valószínűleg ez volt az oka, hogy olyan pufók kisgyerek lettem… Apu amolyan átlagos, a hátsó udvarban grillezős fajta apuka volt. Matematikatanárként dolgozott, s azt hiszem, valami rám is ragadt a tehetségéből, mert én is mindig jó voltam matekból. Mindhárman szerettünk olvasni, volt is egy szép házi könyvtárunk. Én legjobban Dr. Seuss könyveiért rajongtam. Mind a mai napig, amikor kezembe veszek egy könyvet, szinte érzem a szüleim jelenlétét… Amikor utaztunk, a szüleim kis panziókban szerettek megszállni, ahol én külön szobát kaptam. Gyakorlatilag az egész államot bejártuk, láttunk gyümölcsösöket és régi bányákat, bajor stílusú városokat, ahol német palacsintát szolgáltak fel reggelire, de voltunk az óceánnál és a hegyekben is. Azt hiszem, te is könnyen beleszeretnél Oregonba. Én ugyan nem utaztam be az egész világot, mint te, de nem tudok elképzelni gyönyörűbb helyet, mint a szülőhelyem. Később beszéltem neki az iskoláról, és az álmaimról, hogy egyetemre megyek, noha nem engedhettem meg magamnak komolyabbat, csak a közösségi főiskolát. Végül még a szüleim autóbalesetét is elmeséltem, hogy mennyire magányosnak éreztem magam utána, és hogy milyen volt nevelőcsaláddal élni. Ren farka ide-oda járt, ebből tudtam, hogy ébren van és figyel, ami eléggé meglepett, mert arra számítottam, hamar ráun majd a csacsogásomra, és gyorsan elalszik. Végül aztán én magam álmosodtam el, lassan elhallgattam, és elszundítottam a melegben. Egyszer csak arra riadtam, hogy Ren megmozdul és felül. Nyújtózkodtam. – Máris ideje indulni? Oké, vezess! Néhány órán keresztül gyalogoltunk a parkban. Itt a dzsungel közel sem volt olyan sűrű, mint a Yawal Vadrezervátumban. Távolabb álltak egymástól a fák, és a domboldalt gyönyörű lila virágok borították. Csak amikor közelebb értünk, akkor láttam, hogy kókadoznak a hőségtől. 131

Gondoltam, a monszun esős időszakában biztos hirtelen kihajtanak, aztán hamar el is hervadnak. Tikfa és bambusz közt haladtunk, de voltak más növények is, amiket nem tudtam beazonosítani. Sokféle állat keresztezte az utunkat. Láttam nyulat, szarvast és tarajos sült beszaladni a bozótosba, felfelé nézve, az ágak közt pedig színes madarak százait pillantottam meg. Ahogy egy különösen sűrű facsoport alatt haladtunk, furcsa, izgatott morgást hallottam. Rézuszmajmokat vettem észre, olyan magasan hintáztak az ágakon, amilyen magasra csak fel tudtak mászni. Ezek még veszélytelen és ismerős állatok voltak, de ahogy egyre mélyebbre jutottunk a parkban, más, félelmetesebb teremtményeket is láttam. Elmentem egy óriási piton mellett, ami egy faágról csüngve nézett ránk fekete szemének rezzenéstelen tekintetével. Hatalmas varánuszok villás nyelvüket öltögetve, sziszegve osontak keresztül az ösvényen. Nagy, kövér rovarok lustán zsongtak a levegőben, némelyik mámorosan nekirepült mindennek, majd lepattanva, szédülten tovább zümmögött. Gyönyörű volt az egész, de egyben hátborzongató is. Örültem, hogy egy tigris lépdel mellettem. Ren időről időre letért az ösvényről, és némi kitérő után kanyarodott vissza rá. Az volt az érzésem, hogy bizonyos helyeket el akart kerülni, vagy inkább, gondoltam beleborzongva, bizonyos élőlényeket. Körülbelül kétórányi gyaloglást követően megérkeztünk a dzsungel széléhez, a Kanheri-barlang mellé. Az erdő megritkult, és egy fák nélküli domboldalra nyílt. A barlang bejáratához kőlépcsők vezettek fel a dombon, de mi még mindig túl messze voltunk, hogy homályos körvonalaknál többet lássunk. Elindultam a lépcső felé, de Ren elém ugrott, és visszataszigált az erdő széle felé. – Azt akarod, hogy várjunk még egy kicsit? – kérdeztem. – Oké, várunk. Letelepedtünk a bokrok takarásába, és még egy órát ücsörögtünk. Kissé türelmetlenül néztem, ahogy turisták jönnek ki a barlangból, lassan, kényelmesen lépdelnek lefelé a lépcsőn, majd ráérősen a parkolóhoz sétálnak. Hallottam őket gondtalanul csevegni, miközben autóba szálltak, és irigykedve jegyeztem meg: – Kár, hogy mi nem jöhettünk idáig kocsival. Sok fáradságot megtakaríthattunk volna. De azt hiszem, keltett volna némi feltűnést, hogy egy tigris jár a nyomomban. Ráadásul, ha az autónkat a parkolóban hagyjuk, akkor a parkőr záróra után a keresésünkre indul. 132

Aztán végre bealkonyodott, és az utolsó látogató is elment. Ren óvatosan kilépett a fák közül, és beleszimatolt a levegőbe. Aztán elégedetten elindult felfelé a sziklás domboldalba vágott kőlépcsőn. Mire felértünk a tetejére, teljesen kifulladtam a sok lépcsőzéstől. Miután beléptünk a barlangba, egy kőcsarnokot láttunk, amihez teljesen egyforma, lépsejtekre emlékeztető kamrák csatlakoztak. Mindegyik helyiség bal oldalán egy kisebb ágy méretű kőtábla, a hátsó falon pedig a kőbe vájt polcok voltak. Egy tábla jelezte, hogy ezen a helyen buddhista szerzetesek laktak, és hogy a barlang a harmadik században egy buddhista település része volt. Nem furcsa, hogy egy indiai próféciát keresünk egy buddhista kolostorban? Erre gondoltam, miközben továbbmentünk. De hát nem furcsa egyébként is minden ebben az egész kalandban? Még beljebb haladva, egymásba kapcsolódó, hosszú kőárkokat vettem észre, melyek egy központi ciszternába futottak össze. Egy másik táblán azt olvastam, hogy az árkokat régen vízvezetékekként használták, így biztosították a terület vízellátását. A központi csarnokba érve kezemmel végigsimítottam a fel művészi faragványain. Ősi indiai írásjelek voltak a falakba vésve. A boltozat maradványai, helyenként még mindig kőoszlopokkal alátámasztva, sötét árnyékot vetettek a földre. Az oszlopokat vésett domborművek díszítették, ahogy elhaladtunk közöttük, végig rajtuk tartottam a szemem, aggódtam, nehogy a tető maradéka a fejünkre omoljon. Ren továbbhaladt a fő csarnok hátuljába, a barlang feketén tátongó mélye felé, egyre mélyebbre a domb belsejébe. Követtem őt, és egy nyíláson átlépve, homokos talajt éreztem a lábam alatt; egy nagy, kör alakú teremben találtam magam. Megálltam egy percre, hogy a szemem hozzászokjon a sötéthez. A terem falán több ajtónyílás is látszott. A beszűrődő fény épp csak ahhoz volt elég, hogy ki lehessen venni a nyílások körvonalait, de képtelen volt mélyebbre hatolni, és ez a derengés is gyorsan halványult, ahogy egyre lejjebb hanyatlott a nap. Elővettem a zseblámpámat, és megkérdeztem: – Most mit csinálunk? Ren az első sötét ajtónyílás elé lépett, majd eltűnt a homályban. Utánamentem, és egy alacsony kis szobába jutottam, ami tele volt kőpolcokkal. Azon gondolkoztam, hogy vajon nem ez lehetett-e a könyvtár. Átsétáltam rajta, egészen a végébe, és reménykedtem, hogy 133

találok egy óriási táblát, amelyen az áll: „Durga próféciája itt!”, amikor hirtelen egy kezet éreztem a vállamon. Hatalmasat ugrottam. – Ezt ne csináld többet! – csattantam fel, mikor megláttam, hogy Ren az, emberi alakjában. – Nem adhatnál előtte valami figyelmeztető jelet? – Bocsánat, Kells. Minden egyes szobát át kell vizsgálnunk, valami olyasmit keresünk, ami pont úgy néz ki, mint a pecsétnyomó. Te nézd feljebb, én pedig majd lent keresem. Gyorsan megszorította a vállam, és visszaváltozott tigrissé. Végigfutott a hideg a hátamon. Nem hinném, hogy valaha hozzászokom ehhez. Mivel ebben a helyiségben egyetlen faragást sem láttunk a falon, továbbmentünk a következőbe, majd ismét a következőbe. A negyedik ajtónyílás mögött alaposabban körülnéztünk, mert ennek a fala tele volt jelekkel. Legalább egy teljes órát eltöltöttünk itt, de nem találtunk semmit, mint ahogy az ötödik szobában sem. A hatodik helyiség teljesen üres volt, még egy kőpolc sem volt benne, de aztán a hetedik ajtónyílás mögött végre megtaláltuk, amit kerestünk. Ez egy, a többinél sokkal kisebb, hosszú és keskeny üregbe vezetett, amiben a többi szobához hasonlóan néhány polcot találtunk. A jelet Ren találta meg az egyik polc alatt. Én valószínűleg észre sem vettem volna, ha nincs velem. Halkan felmorrant, és a szoba hátuljában a polc alatt matatott az orrával. – Mi az? – kérdeztem, és lehajoltam. És tényleg, ott lent a falon volt egy kőbe vésett minta, ami teljesen megegyezett a pecsétnyomóval. – Hát, drukkoljunk, hogy ez legyen az, amit keresünk – mondtam izgatottan. – Tedd keresztbe az ujjaidat… ööö… karmaidat. Levettem a nyakamból a pecsétnyomót, és a faragáshoz nyomtam. Addig igazgattam, amíg megéreztem, hogy egy kattanással a helyére kerül. Vártam, de nem történt semmi. Aztán megpróbáltam elforgatni a pecsétnyomót az egyik irányba. Ekkor furcsa kattogás hallatszott a fal mögül. Egy teljes fordulat után ellenállást éreztem, és kiáramló levegő halk sziszegését hallottam. Körben, a hátsó fal pereménél por fújt ki, elárulva, hogy az valójában nem is fal, hanem egy titkos ajtó. Ekkor mély, tompa morajlás rázta meg a helyiséget, és az ajtó lassan hátracsúszott. Gyorsan kikaptam helyéről a pecsétnyomót, visszaakasztottam a nyakamba, és a zseblámpát az ajtónyílásra 134

irányítottam. De csak még további falakat láttam mögötte. Ren félretolt, és előrement. Igyekeztem olyan közel maradni hozzá, amennyire csak bírtam, néhányszor kis híján rá is léptem a farkára. Ahogy a falra világítottam, megláttam egy fémtartón függő olajlámpást. Gyufát vettem elő, és meglepődve tapasztaltam, hogy a lámpás elsőre meggyulladt. Fénye sokkal jobban megvilágította a folyosót, mint a zseblámpám. Egy kanyargó csigalépcső tetején voltunk. Óvatosan lefelé kukucskáltam a lépcsőfokok mellett a fekete mélységbe. Mivel az egyetlen út erre vezetett, levettem a falról az olajlámpást, és elindultam vele a lépcsőn. Ebben a pillanatban kattanás hallatszott mögöttünk, és az ajtó bezárult. – Nagyszerű – morogtam. – De ráérünk később is aggódni, hogy hogyan jutunk ki innen. Ren felnézett rám, és fejét a lábamhoz dörgölte. Megmasszíroztam a nyakán a bőrt, majd elindultunk lefelé a lépcsőn. Ő ment kívül, hogy én a falnak támaszkodhassak, miközben lefelé ereszkedtünk. Normális esetben nem félek a magasban, de a titkos alagút keskeny lépcsője mellett sötéten tátongó mélység, védőkorlát nélkül, enyhén szólva is kiborított. Hálás voltam Rennek, hogy a mélység és közém került. Lassan haladtunk, és a karom már kezdett fájni, ahogy a lámpást tartottam. Átvettem a másik kezembe, ügyelve, hogy nehogy Renre öntsem a forró olajat. Amikor végre leértünk a lépcső aljára, újabb sötét folyosó tátongott előttünk. Ahogy elindultunk benne, nemsokára egy elágazáshoz értünk. Felnyögtem: – Fantasztikus. Egy útvesztő. Most melyik irányba menjünk? Ren bedugta a fejét az egyik átjáróba, és beleszimatolt a levegőbe. Aztán a másikhoz lépett, felemelte a fejét, és oda is beszagolt. Ezután visszament az elsőhöz, és újra megismételte a műveletet. Én is szimatoltam, de nem éreztem mást, csak száraz, egészségtelen, kénes bűzt. A keserű szag átjárta az üreget, és úgy tűnt, minden egyes kanyarral csak egyre erősebb lesz. Továbbmentünk a sötét, föld alatt kanyargó járatban. A lámpás pislákoló fényt vetett a falakra, rémisztő, fenyegető árnyakat vetve körénk. Ahogy egyre mélyebbre haladtunk a katakombákra emlékeztető útvesztőben, újra meg újra elágazásokhoz értünk. Ren mindig megállt, beleszagolt minden egyes nyílásba, majd kiválasztotta azt, amelyikről úgy gondolta, az vezet a jó irányba. 135

Nem sokkal az után, hogy áthaladtunk az egyik elágazáson, rémisztő zaj visszhangzott az alagútban: fémes csikorgás közepette hegyes, tüskés vasrács zárta el a visszautat mögöttem. Villámgyorsan megpördültem, és rémülten kiáltottam fel. Nemcsak, hogy egy ősi, sötét labirintusban voltunk, hanem még kelepcébe is kerültünk. Ren mellém lépett, és ott is maradt, elég közel ahhoz, hogy a kezemet a nyakán tarthassam. Ujjaimmal a bundájába túrtam, és a saját magam megnyugtatására szorosan belemarkoltam. Három fordulóval később aztán halk, zümmögő hangot hallottam, ami valahonnan, az előttünk levő folyosószakaszból jött, és minél közelebb értünk, annál hangosabb lett. Miután befordultunk egy sarkon, Ren megállt, előremeredt, és éreztem az ujjaimmal, hogy felborzolódik a szőr a nyakán. Felemeltem a lámpásomat, hogy megnézzem, miért állt meg ilyen hirtelen. Attól, amit láttam, megremegett a lábam, és még erősebben kapaszkodtam a bundájába. Az előttünk levő folyosó mozgott. Óriási, baseball-labda méretű fekete bogarak csúsztak-másztak egymás hegyén-hátán, eltorlaszolva az egész átjárót, de a jelek szerint csak egy rövidebb szakaszra korlátozták a mozgásukat. – Uh… Ren, biztos vagy benne, hogy ezen az úton kell továbbmennünk? – próbálkoztam. – Az a másik folyosó kicsit jobban néz ki. Ren közelebb lépett az átjáró bejáratához. Vonakodva követtem. A bogaraknak fényes, fekete páncéljuk volt, hat szőrös lábuk, rezgő csápjaik, és két jókora csáprágójuk, melyeket ollóként csattogtattak. Némelyik kitárta a szárnyát, és hangos zümmögéssel nekirepült a szemközti falnak, páran pedig karmos lábaikkal, fejjel lefelé, a mennyezeten kapaszkodtak. Ránéztem Renre, és elszorult a torkom, mikor láttam, hogy elindul, majd hátrafordul, és várakozón rám néz. – Oké, Ren, megteszem – sóhajtottam. – De ez igazán, úgy értem, igazán ki fog borítani. Egész úton rohanok majd, szóval ne is kérd, hogy megvárjalak. Néhány lépést hátráltam, majd erősebben megmarkoltam a lámpást, és szaladni kezdtem. Résnyire húzott szemmel, erősen összezárt szájjal futottam, hangtalanul sikítva egész végig. Olyan sebesen rohantam végig a folyosón, ahogy csak bírtam. Néhányszor majdnem elveszítettem az egyensúlyomat, mikor a cipőm talpa alatt hangos roppanással szétmálló bogarakra tapostam. Rettenetes kép villant át az agyamon: hogy 136

megbotlom, a bogarak közé zuhanok, és azok az arcomra másznak. Próbáltam kicsit óvatosabban futni. Lépteim nyomán a bogarak úgy durrantak szét, akár a mustáros tubusok, zöld nyálkát spriccelve szanaszét. Futás közben felzavartam az átjáróban levő összes bogarat. Felrepültek és körülöttem rajzottak, a farmeromra, a pólómra és a hajamra szálltak. Kétségbeesetten igyekeztem szabad kezemmel elhessegetni őket az arcom elől. Hegyes csáprágóikkal alaposan össze is szurkálták és csipkedték a karomat. Amikor végre-valahára átjutottam a túloldalra, eszeveszetten rázni kezdtem magam, hogy megszabaduljak az utolsó gusztustalan potyautastól is. Néhányat a kezemmel kellett leszednem, mert sehogy sem akart leválni rólam, sőt, egy már a lófarkamon mászott felfelé. Azután elkezdtem a falhoz dörzsölni a cipőm talpát, közben tekintetemmel Rent kerestem. Ő is futva jött át a felbolydult rovarokkal teli folyosószakaszon, majd egy hatalmas ugrással mellettem termett, és hevesen megrázta a bundáját. Sok bogár még mindig a szőrébe kapaszkodva csüngött rajta, a lámpásommal kellett lesöpörnöm őket róla. Az egyik olyan erősen megcsípte a fülét, hogy vérzett. Nekem, szerencsémre, sikerült anélkül végigszaladnom közöttük, hogy komolyabb sebet szereztem volna. – Azt hiszem, Ren, a ruha viselése időnként nem hátrány – jegyeztem meg. – Akkor a ruhádba csípnek a bőröd helyett. Szegény tigrisem. Ráadásul tiszta bogárnyálka az egész mancsod. Fúj! Nekem legalább csak a cipőm lett olyan. Ren felváltva rázogatta a mancsait, én pedig segítettem neki kiszedegetni a döglött bogarak tetemeit a lábujjai közül. Aztán még egyszer megráztam magam, és elindultam, hogy olyan messze kerüljek a förtelmes ízeltlábúaktól, amennyire csak lehetséges. Tovább kanyarogtunk az alagutakban. Körülbelül tíz fordulóval később ráléptem egy kőre, ami pár centit lesüllyedt alattam. Földbe gyökerezett lábbal füleltem, hogy most vajon mi fog következni, mi lesz a következő kelepce. Nem is kellett sokáig várnom. A falak remegni kezdtek, és az átjáró mindkét oldalán apró nyílásokból hosszú és hegyes fémtövisek emelkedtek ki. Felnyögtem. Mert nem csak hogy tüskék álltak ki a falból, de a folyosó alján csúszós, fekete olaj ömlött szét. Ren hirtelen emberré változott. – Méreg van a tüskék csúcsain, Kelsey – mondta. – Érzem a szagát. Maradj a folyosó közepén. Van elég hely, hogy elférjünk ketten egymás mellett, de vigyáznod kell, nehogy egyetlen tüske is megkarcoljon. 137

Még egy pillantást vetettem a hosszú, hegyes tövisekre, és megborzongtam: – És mi lesz, ha elcsúszom? – kérdeztem. – Kapaszkodj erősen a bundámba – felelte Ren. – Én a karmaimmal kapaszkodom, az majd megtart bennünket menet közben, és nagyonnagyon lassan fogok haladni. Itt most ne akarj végigrohanni. Azzal visszaváltozott tigrissé. Megigazítottam magamon a hátizsákot, és erősen megmarkoltam Ren nyakán a szőrt, ő pedig lassan belelépett az olajos pocsolyába, először csak egyik mancsával, óvatosan tapogatózva. Abban a pillanatban meg is csúszott, én pedig feszülten figyeltem, ahogy kiereszti a karmait, és az olajon keresztül a földbe mélyeszti őket. Miután biztosan rögzítette a lábát, lépett még egyet, és belevájta a másik lábán levő karmokat is a földbe. Majd amint az egyik mancsa stabilan a helyén volt, vigyázva felemelte a másikat. Szörnyen lassú és idegtépő volt a tempó, amivel haladni tudtunk. A halálos tüskék véletlenszerűen helyezkedtek el, ezért még csak a ritmust sem lehetett megszokni. Minden erőmmel koncentrálnom kellett. Volt egy a lábikrámnál, aztán a nyakamnál, a fejemnél és a hasamnál. Egy ideig számoltam őket, aztán ötvennél abbahagytam. Egész testemben remegtem, és az izmaim begörcsöltek a sokáig tartó merev mozgás miatt. Egyetlen pillanatnyi figyelemkiesés, egyetlen rossz lépés, és halott vagyok. Örültem, hogy Ren nem siet, mert épphogy elég volt a hely, hogy ketten egymás mellett haladjunk. Csak vagy két-három centiméternyi szabad tér maradt mindkét oldalon. Minden egyes lépésemet rettentően megfontoltam. Izzadság csorgott végig az arcomon. Körülbelül a felénél jártunk, amikor hirtelen felsikoltottam. Bizonyára valami különösen síkos helyre léphettem, mert a cipőm egyszer csak kicsúszott alólam, a térdem megbicsaklott, én pedig megtántorodtam. Mellmagasságban volt egy tüske, de szerencsére sikerült az utolsó pillanatban elhajolnom előle, így a karom helyett a hátizsákomba fúródott. Ren megdermedt, majd türelmesen megvárta, míg összeszedem magam. Erősen ziháltam, majd remegő lábbal kiegyenesedtem. Kész csoda, hogy nem végeztem felnyársalva. Ren nyüszítő hangot adott ki, én pedig megpaskolgattam a hátát. – Jól vagyok – nyugtattam meg. Szerencsém volt, nagy-nagy szerencsém. Ezután még lassabban folytattuk az utunkat, mígnem végre-valahára átértünk a túloldalra, és 138

reszketve, de épségben léptünk ki az átjáróból. A földre rogytam, és nagyokat nyögve dörzsölgettem merev nyakamat. – A tüskék után a bogarak már nem is tűnnek olyan vészesnek – jegyeztem meg. – Azt hiszem, inkább csinálnám újra végig azt, mint ezt. Ren megnyalta a karomat, én pedig megsimogattam a fejét. Rövid pihenő után továbbmentünk, és jó darabig eseménytelenül telt az utunk. Már épp kezdett lankadni a figyelmem, mikor hirtelen megint furcsa zajt hallottam. A hátunk mögött ismét leereszkedett egy vasrács. Aztán mire észrevettük, hogy egy másik előttünk is lefelé ereszkedik, már hiába szaladtunk, nem tudtunk átbújni alatta. Pontosabban Rennek sikerült volna, de nem akart ott hagyni. A következő pillanatban robajló hangot hallottunk a fejünk felett, és felnézve azt láttuk, hogy a mennyezeten kinyílt egy kőtábla, és a mögötte levő csövekből hatalmas sugárban ömlik a víz. A hirtelen a fejünkre zúduló víztömeg súlya a földre döntött mindkettőnket. A víz rögtön kioltotta a lámpást, és kezdte elárasztani a kamrát, máris a térdemig ért, mire talpra tudtam állni. Kirántottam az egyik cipzárt, és vakon tapogatózni kezdtem a hátizsákban. Szerencsére megtaláltam a világító rudat, elpattintottam, megráztam, mire a benne levő folyadék világítani kezdett. Fénye sárgára festette Ren fehér bundáját. – Mit csináljunk? Tudsz úszni? – kérdeztem kétségbeesetten Rent. – Először a te fejedet fogja ellepni a víz! Ren emberré változott, és azt felelte: – A tigrisek tudnak úszni. Tovább tudok a víz alatt maradni tigrisként, mint emberként. Az áradat ekkor már a derekunkig ért. Ren gyorsan magával húzott a csőből kiömlő vízsugár mellett az előttünk levő ajtó felé. Mire odaértünk, már úsznom kellett. Ren alámerült, hogy kijárat után kutasson. Amikor újra felbukkant, azt kiáltotta: – Találtam egy másik pecsétjelet az ajtón. Próbáld meg beleilleszteni a pecsétnyomót, és ugyanúgy elforgatni, mint a múltkor! Bólintottam, és mély levegőt vettem. A víz alá bukva, tapogatózva kerestem az ajtón a jelet. Mire megtaláltam, a levegőm már igencsak fogytán volt. Erősen elrúgtam magam a talajtól, hogy a felszínre jussak, de a súlyos hátizsák és a nyakamban lógó nehéz pecsétnyomó lefelé húzott. Ren lenyúlt értem a víz alá, elvette tőlem a zsákot, és a felszínre rántott. Most már egészen a mennyezet közelében lebegtünk. Bármelyik pillanatban megfulladhattunk. 139

Mélyeket lélegeztem. – Meg tudod csinálni, Kells – biztatott Ren. – Próbáld újra. Vettem még egy utolsó nagy levegőt, és lekaptam a pecsétnyomót a nyakamból. Ren elengedte a hátizsákomat, én pedig hagytam, hogy a súlya lehúzzon egészen az ajtó aljáig. Hozzányomtam a pecsétnyomót a vésett jelhez, és megpróbáltam elforgatni előbb az egyik, majd a másik irányba, de meg se moccant. Ren visszaváltozott tigrissé, és leúszott hozzám. Mancsa sebesen lapátolta a vizet, az úszás lendülete elsimította a szőrzetet az arcából, amitől úgy nézett ki, mint egy csíkos tengeri szörny. Hegyes fogait kivillantó vicsorgása sem igazán javított az összképen. Fogytán volt a levegőm, de tudtam, hogy a kamrát már ellepte a víz, és nincs több esélyünk. Pánikba estem, és kezdtem a legrosszabbra gondolni. Ez lesz az a hely, ahol megfogok halni. Sohasem találnak rám. El sem tudnak temetni. Vajon milyen érzés lesz megfulladni? Remélem, gyorsan túl leszek rajta. Csak egy vagy két percig fog tartani. A holttestem felpuffad, és örökre Ren tigristeste mellett fog lebegni. Vajon azok a szörnyű bogarak bejutnak majd ide és lakmároznak belőlem? Ez még borzalmasabb lesz, mint maga a halál. Ren tovább tudja visszatartani a lélegzetét, mint én. Látni fogja, ahogy meghalok. Vajon mit érez majd? Sajnálni fogja? Bűntudata lesz? Küzdöttem a kétségbeesett vágy ellen, hogy a felszínre ússzak. Nem volt többé felszín. Nem volt fent sem levegő. Minden dühömet és csalódásomat beleadva, öklömmel nagyot vágtam a pecsétnyomóra. Valami megmozdult. Még egyszer ráütöttem, amilyen erősen csak bírtam, és remegést éreztem. Az ajtó végre emelkedni kezdett, a pecsétnyomó viszont kiesett a helyéről, és sebesen süllyedt lefelé a kamra aljára. Kétségbeesetten utánakaptam, és épphogy sikerült két ujjammal megragadni a szalagot, mielőtt az ajtón kiáramló víz magával ragadott. A vízáradat kisodort minket a következő folyosóra, majd elszivárgott a lefolyókon keresztül, nedves és sáros talajt hagyva maga után. Levegő után kapkodtam és köhögtem, majd megpróbáltam mélyeket lélegezni. Ránéztem Renre, elnevettem magam, majd újra köhögtem. Még fuldokolva is nevettem. – Ren… nevetés-köhögés…, úgy nézel ki, mint egy… köhögés-köhögésnevetés… ázott macska! Ő szemmel láthatóan nem találta viccesnek a dolgot. Sértődötten felmorrant, majd egészen mellém lépett, és megrázta magát, mint egy

140

kutya, sáros vizet spriccelve mindenfelé. Csomókba tapadt szőrszálai szanaszét meredtek, mint megannyi nedves tüske. – Hé! – köpködtem. – Kösz szépen! Egyébként meg nem számít. Akkor is vicces vagy. Megpróbáltam kicsavarni a ruhámból a vizet, újra a nyakamba akasztottam a pecsétnyomót, és elhatároztam, ellenőrzöm a fényképezőgépeket, hogy a víz nem szivárgott-e be a vízzáró tasakokba. A földre borítottam a táska átázott tartalmát. A holmim loccsanva zuhant a sáros pocsolyába, felcsapta a vizet a ruhámra. A tocsogósra ázott ételeken kívül úgy tűnt, minden ép maradt. Köszönhetően Mr. Kadam előrelátásának, mindkét fényképezőgép sértetlennek látszott. – Hát, enni nem tudunk de azon kívül rendben vagyunk – állapítottam meg. Kelletlenül álltam fel újra. Legalább tíz percig zsörtölődtem. A cipőm cuppogott, a vizes ruha pedig rám tapadt. – Ha a jó oldalát akarom nézni, legalább leázott rólunk a bogárnyálka és az olaj – morogtam. Amikor a világító rúd elhalványult, kivettem egy zseblámpát a hátizsákból, és megráztam. Lötyögött ugyan benne a víz, de működött. Ezután néhányszor balra, majd egyszer jobbra fordultunk, és végül egy egyenes szakaszhoz értünk, ami hosszabb volt, mint eddig bármelyik. Elindultunk rajta. Körülbelül a felénél jártunk, amikor Ren hirtelen megállt, elém ugrott, és szélsebesen elkezdett hátrafelé tolni. – Remek! – fortyantam fel. – Most mi van? Skorpiók? Ebben a pillanatban hatalmas, mennydörgésszerű robaj rázta meg az alagutat. A homokos talaj, ahol egy pillanattal korábban álltam, beomlott. Hátratántorodtam, és döbbenten bámultam, ahogy egyre nagyobb területen mállik szét és zuhan alá a föld egy tátongó szakadékba. A földrengés, amilyen hirtelen kezdődött, olyan hirtelen abba is maradt. Óvatosan a megmaradt talaj szélehez kúsztam, és lenéztem. A zseblámpát is lefelé fordítottam, de semmit sem ért, mert így sem láttam le a szakadék aljáig. Dühösen sikoltottam bele a mélységbe: – Csodálatos! Mi vagyok én? Indiana Jones? Hát nem! – Majd Renhez fordultam, és a szakadékon túl folytatódó ösvény felé intve azt mondtam: – Feltételezem, hogy az az út, amerre mennünk kell, ugye? Ren lehajtotta a fejét, és lenézett a mélybe. Aztán ide-oda járkált a szakadék pereme mentén, a falakat vizsgálva és az ösvényt méregetve. Én 141

lehuppantam a földre, hátamat a falnak támasztottam, elővettem egy palack vizet a táskámból, nagyokat kortyoltam belőle, és lehunytam a szemem. Aztán egy meleg kéz érintését éreztem az arcomon. – Jól vagy? – kérdezte Ren gyöngéden. – Ha úgy érted, hogy megsérültem-e, akkor a válaszom: nem, nincs semmi bajom. Ha viszont arra vagy kíváncsi, hogy még nem diliztem-e be, akkor a válasz: nem, nem vagyok jól. Ren összevonta a szemöldökét. – Meg kell találnunk a módját, hogyan juthatunk át a szakadékon – mondta. – Ó, kérlek, próbáld csak meg egész nyugodtan – mondtam szarkasztikusan, és folytattam az ivást. Ren megint odament a peremhez, és tűnődve kémlelt át a túloldalra. Aztán visszaváltozott tigrissé, néhány lépést hátrált arra, amerről jöttünk, majd nekilendült, és teljes sebességgel rohanni kezdett a szakadék felé. – Ren, ne! – sikoltottam. Elrugaszkodott, és könnyedén átsuhant a mélység felett, és mellső lábaira érkezve puhán talajt fogott a túloldalon. Aztán ott is hátrált néhány lépést, és visszafelé is megismételte a mutatványt. A lábam előtt ért földet, majd visszaváltozott emberi alakba. – Kells, van egy ötletem – közölte. – Ó, azt feltétlenül hallanom kell! – mondtam még mindig gúnyosan. – Csak azt remélem, hogy engem kihagysz belőle. Várj. Hadd találgassak. Ó, már tudom is. Egy kötelet kötsz a farkadra, átugrassz a szakadék fölött, a túloldalon kikötöd valahova, majd én átmászom rajta. Jól gondolom? Félrenézett, mint aki komolyan fontolgatja, amit mondtam, aztán megrázta a fejét. – Nem, nem vagy elég erős hozzá, hogy megcsináld. Ráadásul nincs kötelünk se, és nem is tudnánk mihez kikötni. – Helyes. Szóval akkor mi a terv? Megfogta a kezem, és azt mondta: – Amit én ajánlok, az sokkal könnyebb lesz. Megbízol bennem? Úgy éreztem, menten rosszul leszek. – Bízom benned – feleltem. – Én csak… – belenéztem aggódó kék szemébe, és felsóhajtottam. – Oké, mit kell tennem? – Láttad, hogy én tigrisként egészen könnyedén át tudom ugrani a szakadékot, ugye? – kérdezte, majd, amikor bólintottam, folytatta: – Tehát 142

amit tenned kell, hogy egészen a szakadék szélére állsz, és vársz rám. Én a folyosó végig hátramegyek, onnan nekilendülök, és tigrisként elrugaszkodom a szakadék szeléről. Azt akarom, hogy ugyanekkor te is ugorj, és kapaszkodj a nyakamba. Én a levegőben emberré változom, hogy tartani tudjalak, és így együtt landolunk a túloldalon. Hangosan felhorkantam, és idegesen nevettem: – Viccelsz, ugye? Kétségeimről tudomást sem véve így folytatta: – Nagyon pontosan kell időzítenünk, és neked is ugranod kell, mégpedig ugyanabba az irányba, mint én, mert ha nem teszed, teljes erővel neked ütődöm, és mindketten lezuhanunk a mélybe. – Te komolyan beszélsz? – meredtem rá. – Komolyan ezt akarod csinálni? – Igen, komolyan beszélek – bolintott. – Gyere. Állj ide, míg én elvégzek néhány gyakorló ugrást. – Nem kereshetnénk egyszerűen egy másik folyosót vagy ilyesmit? – próbálkoztam kétségbeesetten. De ő határozottan rázta a fejét: – Nincs másik. Ez a helyes út. Vonakodva álltam a szakadék szélére, és néztem, ahogy néhányszor átugrik oda és vissza. Megfigyeltem futásának és ugrásának ritmusát, és kezdtem felfogni, hogy mit is akar tőlem. Aztán hamarosan ismét ott állt előttem. – Nem hiszem el, hogy erre is rá tudsz beszélni – csóváltam a fejem. – Biztos vagy benne, hogy menni fog? – Igen, biztos vagyok benne, Kells. Készen állsz? – Nem! Adj még egy percet, hogy gondolatban megírjam a végrendeletemet. – Kells, minden rendben lesz. – Naná. Oké, akkor legalább hadd figyeljem meg a környezetemet. Biztos akarok lenni benne, hogy le tudok majd jegyezni mindent pontosan a naplómba. Persze valószínűleg erre nem lesz szükségem, hiszen meg fogok halni. Ren az arcomra tette a kezét, a szemembe nézett, és határozottan azt mondta: – Kelsey, bízz bennem. Nem hagyom, hogy leess. Bólintottam, megszorítottam a táskám vállszíját, és idegesen odaléptem a szakadék szélére. Ren tigrissé változott, és visszafutott a folyosó elejére. 143

Aztán lekuporodott, majd óriási sebességgel előrelendült. Egy hatalmas vadállat rohant, száguldott felém, és minden ösztönöm azt kiáltotta, hogy fuss, menekülj, amilyen gyorsan csak tudsz, az ellenkező irányba. A mögöttem tátongó szakadék fenyegetése eltörpült ahhoz képest, hogy egy ilyen félelmetes állat rohan rám. Majdnem becsuktam a szemem félelmemben, de a legutolsó pillanatban összeszedtem magam, futottam két lépést, majd belevetettem magam a semmibe. Ren óriásit ugrott pontosan ugyanekkor, én pedig kinyúltam a karommal, hogy átöleljem a nyakát. Mikor éreztem, hogy zuhanok, kétségbeesetten kapaszkodtam a bundájába, majd egyszer csak karok ölelték át a derekamat. Ren izmos mellkasához szorított, és repültünk a levegőben, én felül, ő pedig alattam. Aztán nagy puffanással megérkeztünk a szakadék túloldalán a homokos talajra, az ütközés kiszorította a tüdőmből a levegőt, és egy kicsit még tovább csúsztunk. Levegő után kapkodtam, kis híján összeomlott a tüdőm. Ahogy újra tudtam lélegezni, megvizsgáltam Ren hátát. Fehér inge piszkos volt és szakadt, a bőrét lehorzsolta, több helyen is vérzett. Kivettem egy nedves pólót a táskámból, hogy letisztítsam a sebeit, miközben kiszedegettem a bőrébe ágyazódó apró kavicsdarabokat. Amikor befejeztem, szorosan átkaroltam a derekát. Ő is átölelt a karjaival, és közelebb húzott magához. Halkan, de határozottan a mellkasába suttogtam: – Köszönöm. De soha… soha többet ne csinálj ilyet! Nevetett: – Ha ez az eredménye, biztos, hogy még sokszor megteszem. – Nem teszed meg! Ren kelletlenül elengedett, én pedig füstölögni kezdtem, panaszkodtam a tigrisekre, a férfiakra és a bogarakra. Ő viszont, úgy tűnt, roppant elégedett magával, hogy sikeresen túléltünk egy ilyen életveszélyes helyzetet. Szinte hallottam, ahogy azt mondja magában: „Győztem. Felülkerekedtem. Férfi vagyok… Stb. stb…” Elmosolyodtam. Férfiak! Nem számít, melyik században születtek, mind egyformák. Ellenőriztem, hogy minden holmim megvan-e, aztán ismét elővettem a zseblámpámat. Ren visszaváltozott tigrissé, és elindult előttem. Továbbgyalogoltunk újabb folyosókon át, majd egy ajtóhoz értünk, amibe különböző jeleket véstek. Nem volt rajta se fogantyú, se kilincs. Jobboldalt, a tetejétől lefelé egyharmadnyi magasságban észrevettem egy 144

kezet ábrázoló mélyedést, olyan jelekkel, amelyek hasonlítottak az én kezemen lévőkre. Alaposabban összevetettem őket, és megállapítottam, hogy az ajtón látható rajzolat pontosan a kezemen levő tükörképe. – Megegyezik azokkal, amiket Phet rajzolt! – kiáltottam. Hozzáérintettem a kezem a hideg kőajtóhoz, pontosan egymáshoz illesztettem a rajta és a kezemen lévő vonalakat, mire meleg bizsergést éreztem. Elhúztam a kezemet, és ránéztem a tenyeremre. A minta vörösen izzott, de különös módon nem éreztem fájdalmat. Az ajtó felé nyújtottam a kezem, és éreztem, ahogy a meleg érzés fokozódik. Egyszer csak elektromos szikrák kezdtek pattogni az ajtó és a tenyerem között. Úgy nézett ki, mintha egy miniatűr vihar keletkezett volna a kezem és a kő között, majd éreztem, hogy a kőtábla megmozdul. Az ajtó – mintha valami láthatatlan kéz húzná – kinyílt, hogy beengedjen minket. Egy hatalmas barlangba jutottunk; a kőfalakat benövő foszforeszkáló zuzmóból halvány ragyogás áradt. A barlang közepén egy magas, szögletes monolit állt, előtte egy kis kőoszloppal. Odamentem, és ahogy lesöpörtem az oszlop tetejét, két kéz formájú mélyedést láttam rajta, egy jobb és egy bal kéz alakút. A jobb kéz ugyanolyan volt, mint az előbb az ajtón, de a bal oldalin levő minta azzal egyezett meg, ami a jobb kézfejemen volt. Megpróbáltam mindkét tenyeremet rátenni a kőoszlopra, de semmi sem történt. Aztán odaillesztettem a jobb kézfejemet a bal kezet ábrázoló vésetre. A szimbólumok újra elkezdtek vörösen izzani. Elkaptam a kezem, majd tenyeremet a jobb kézrajzra helyeztem, és ezúttal többet éreztem, mint meleg bizsergést. A kapcsolattól óriási energia szabadult fel, és hő áradt a kezemből a kőbe. Ekkor mély morajlást hallottam a monolit teteje felől, és nedves, szörcsögő hangot hallottam, a következő pillanatban pedig aranyló folyadék buggyant ki onnan, és csordult végig a kő mind a négy oldalán, hogy egy tál formájú medencébe gyűljön össze az alján. A folyadék reakcióba lépett valamivel, és a kő sziszegni és gőzölögni kezdett, miközben a folyadék habzott, bugyborékolt és pezsgett, ahogy a medencébe csorgott. Miután a sziszegés abbamaradt, és a gőz eloszlott, döbbentem láttam, hogy olyan vésetek tűntek elő a monolitnak mind a négy oldalán, melyek azelőtt nem voltak ott. – Azt hiszem, ez az, Ren – ujjongtam. – Ez Durga próféciája! Ez az, amit kerestünk! 145

Elővettem a digitális fényképezőgépet, és elkezdtem fotókat készíteni a monolitról. Aztán a biztonság kedvéért készítettem még néhányat az eldobható géppel is. Sőt, fogtam a papírt és a rajzszenet, és satírozással lenyomatot készítettem a kövön és az ajtón látható kézrajzokról. Dokumentálnom kellett, amit csak lehetett, hogy Mr. Kadam ki tudja találni, mit jelent mindez. Miközben a monolit körül sétáltam, hogy megpróbáljam kisilabizálni a rajta látható szimbólumokat, hallottam, hogy Ren felmordul. Ránéztem, és láttam, hogy óvatosan emelgeti a mancsait, majd vigyázva teszi le őket újra. Az aranyló, savas folyadék apró patakokban csordogált kifelé a vízgyűjtőből, és végigfolyt a kőpadlón, megtöltve a repedéseket. Lenéztem, és láttam, hogy a cipőfűzőm vége füstölög, ahol beleér a csillogó pocsolyába. Mindketten épp csak átugrottunk a padló homokos részére, amikor újabb vészjósló morajlás rázta meg a labirintust, és kövek kezdtek el potyogni a mennyezetről. Egymás után hullottak alá a padlóra, és apró szilánkokra törtek. Ren nekinyomott a falnak, ahol a fejemet védve lekuporodtam. A rázkódás egyre erősebb lett, mígnem a monolit fülsiketítő csattanással kettényílt, óriási dübörgéssel a földre zuhant, és hatalmas darabokra tört. Az aranysav bugyborékolva ömlött a törött vízgyűjtőből, és kezdett szétterjedni a padlón, lassan felemesztve a követ, és mindent, amihez hozzáért. A gyilkos folyadék egyre közelebb ért hozzánk, végül már nem maradt hely, ahová menekülhettünk volna. Az ajtónyílás el volt torlaszolva, be voltunk zárva, és úgy tűnt, nincs kiút. Ren felágaskodott, beleszimatolt a levegőbe, majd egy kicsit odébb ment, és hátsó lábaira állva mellső mancsaival ádázul kaparni kezdte a falat. Közelebb mentem, és láttam, hogy jókora lyukat vájt, amin keresztül az égbolton ragyogó csillagokra látni! Gyorsan én is nekiálltam, segítettem az ásásban, köveket fordítottam ki a lyuk széléből, amíg elég nagy nem lett a nyílás ahhoz, hogy ő is kiférjen rajta. Aztán, ahogy kint volt, kihajítottam utána a hátizsákomat, és magamat is keresztülpréseltem a résen, leestem a túloldalon, és végiggurultam a földön. Ebben a pillanatban bent egy hatalmas szikla zuhant le mögöttünk, végérvényesen eltorlaszolva a lyukat. A földrengés enyhülni kezdett, majd teljesen elcsitult, és mély csönd ereszkedett a sötét dzsungelre. Döbbenten néztünk egymásra, miközben könnyű, finom por hullott ránk a levegőből.

146

ASSAN FELKELTEM, LEPOROLTAM MAGAMAT,

és megkerestem a zseblámpát. Éreztem, hogy Ren megragadja a vállamat, maga felé fordít, és végignéz rajtam: – Kelsey, jól vagy? Nem sérültél meg? – Nem. Jól vagyok – feleltem. – Szóval akkor itt végeztünk? A Kanheribarlang igazán jó szórakozás volt meg minden, de most már szeretnék hazamenni. – Rendben – értett egyet Ren. – Menjünk vissza az autóhoz. Maradj szorosan mellettem. Azok az állatok, amelyek idefelé jövet még aludtak, most már ébren vannak és vadásznak. Nagyon óvatosnak kell lennünk. – Azzal megszorította a vállamat, újra átváltozott tigrissé, és elindult a fák közé. Mint kiderült, a barlang távolabbi oldalára kerültünk, talán egy kilométernyire mögötte, egy meredek domb lábánál. Rennel megkerültük a dombot, és a kőlépcsőhöz értünk, ahol órákkal ezelőtt elkezdődött ez a kaland. Tulajdonképpen szívesebben gyalogoltam az éjszakai dzsungelben, mert így legalább nem láttam azokat a félelmetes lényeket, melyek, biztos voltam benne, hogy folyamatosan figyelnek minket, bár egy óra múlva már nem érdekelt, mi leselkedik ránk, annyira elfáradtam. Alig bírtam nyitva tartani a szemem, csak gépiesen egymás elé rakosgattam a lábaimat. A századik ásítás után megint megkérdeztem Rent: – Nem vagyunk még ott? 147

Válaszul halkan morgott egyet, majd hirtelen megállt, lehajtotta a fejét, és a sötétségbe kémlelt. Aztán, továbbra is a dzsungelre függesztett tekintettel emberré változott, és azt suttogta: – Vadásznak ránk. Amikor azt mondom, fuss, akkor rohanj abba az irányba, és ne nézz hátra… Fuss! Balra mutatott, és újra tigrisformában a sötét dzsungel felé iramodott. Nemsokára hátborzongató, vészjósló üvöltést hallottam, belerázkódtak a fák is. A rémülettől újult erővel futottam tovább. Sejtelmem sem volt, hol vagyok, vagy hová futok, de megpróbáltam tartani az irányt, amit Ren mutatott. Teljes erőmből szaladtam a dzsungelen át körülbelül tizenöt percig, majd lelassítottam. Levegő után kapkodva megálltam, hallgattam a sötétben a hangokat. Összetéveszthetetlenül felismertem, hogy nagymacskák verekszenek egymással. Körülbelül egy-két kilométernyire lehettek tőlem, de a küzdelem hangját tisztán ki lehetett venni. A többi állat néma csendben volt. Valószínűleg ők is ugyanúgy füleltek, mint én. Ádáz morgás és ordítás visszhangzott a fák között. Úgy hangzott, mintha kettőnél több állat lenne, és aggódni kezdtem Renért. További tizenöt percet gyalogoltam, időnként megállva és figyelmesen hallgatózva. Próbáltam kivenni Ren hangját. Aztán egyszer csak halálos csönd lett. Elűzte vajon őket? Biztonságban van? Talán vissza kéne mennem, hátha segítségre szorul. A fejem fölött denevérszárnyak verdestek a holdfényben, én pedig gyors léptekkel elindultam visszafelé. Körülbelül fél kilométert tehettem meg abba az irányba, amiről csak reméltem, hogy a helyes, mikor zörgést hallottam a bokrok közül, és egy sárga szempárt láttam a homályban. – Ren? Te vagy az? – kérdeztem elfúló hangon. A bokorból egy nagymacska alakja tűnt elő, majd lekuporodott, és engem nézett. Nem Ren volt. Egy fekete párduc meredt rám rezzenéstelenül, valószínűleg azt latolgatva milyen ellenállásra számíthat a részemről. Nem mozdultam. Biztos voltam benne, hogy ha megteszem, azonnal rámadni fog. Nagyon lassan felegyenesedtem, és kihúztam magam, akkorára, amekkorára csak bírtam, megpróbáltam nagyobbnak és félelmetesebbnek kinézni, mint egy zsákmányállat. 148

Egy hosszú percig méregettük egymást. Aztán a párduc nekilendült. Az egyik pillanatban még a földön lapult, farkával ide-oda csapkodva, a következőben pedig már az arcom felé repült. Kimeresztett, hegyes karmai csillogtak a holdfényben. Dermedten álltam, és néztem, amint a vicsorgó állat gyilkos fogakkal teli, tátongó pofája egyre közelebb ér a nyakamhoz és az arcomhoz. Hatalmasat sikítottam, felemeltem a kezem, hogy védjem a fejemet, és vártam, hogy az állat karmai és fogai a torkomba tépjenek. Ekkor ordítást hallottam, és éreztem, hogy valami elsuhan az arcom mellett, aztán… semmi. Résnyire kinyitottam a szemem, és megperdültem, keresve a párducot. Mi történt? Hogyan téveszthetett el? Fekete és fehér villanást láttam a fák közt. Ren volt az! Rávetette magát az ugró párducra, és félretaszította. A párduc dühösen morgott, és fenyegetően kerülgette egy darabig, de Ren visszaordított, és a mancsával a pofájába csapott. Ezek után a párduc nem óhajtott szembeszállni a nála kétszer súlyosabb tigrissel, morrant még egyet, majd eliszkolt a dzsungelbe. Ezután Ren fekete-fehér, árnyas alakja elősántikált a fák közül. A hátát véres karmolások borították, erősen sántított, a jobb mancsa megsérült, talán el is tört. Egy pillanatra emberré változott, és lihegve a lábaim elé rogyott, majd a kezem után nyúlt, és megkérdezte: – Megsérültél? Lekuporodtam mellé, szorosan átöleltem a nyakát, és óriási megkönnyebbülést éreztem, hogy mindketten túléltük a kalandot. – Én jól vagyok – feleltem. – Köszönöm, hogy megmentettél. Annyira örülök, hogy itt vagy. Tudsz járni? Bólintott, erőtlenül rám mosolygott, és visszatért fehér tigris alakjába. Aztán megnyalogatta a mancsát, majd a levegőbe szimatolt, és elindult. – Oké. Akkor menjünk – mondtam. – Követlek. Még egyórányi gyaloglás után visszaértünk a Jeephez. Mivel túl fáradt voltam a vezetéshez, csak elővettem a vizet, megittunk belőle fejenként vagy két litert, majd ledöntöttem a hátsó ülést, és elnyújtóztam rajta. Szinte azonnal mély álomba merültem, karomat Ren testén nyugtatva. A nap gyorsan emelkedett az égen, hamar átmelegítette az autót. Izzadságban úszva ébredtem. Az egész testem sajgott és viszketett a mocsoktól. Ren szintén kimerültnek és még mindig álmosnak látszott, de a 149

sérülései nem néztek ki rosszul. Meglepő módon, szinte teljesen begyógyultak. A nyelvem duzzadt volt, a fejem szörnyen hasogatott. Felnyögtem, majd nagy nehezen felültem. – Uh, borzasztóan érzem magam, pedig nem is nekem kellett a párducokkal megküzdenem – mondtam. – Nem vágyom másra, csak forró zuhanyra és egy puha ágyra. Menjünk haza. Belenyúltam a hátizsákba, ellenőriztem, hogy megvan-e mindkét fényképezőgép és a szénnel készült lenyomatok, biztonságba helyeztem őket, aztán besoroltam a Jeeppel a reggeli forgalomba. Amikor megérkeztünk, Mr. Kadam az ajtóhoz szaladt, és kérdések záporát zúdította rám. Válasz helyett a kezébe nyomtam a hátizsákot, miközben zombi módra vonszoltam magam a ház felé, és azt dünnyögtem: – Zuhany. Alvás. Nagy nehezen felvánszorogtam a lépcsőn, lehámoztam magamról a mocskos ruhát, és beálltam a zuhany alá. Majdnem elaludtam, miközben a langyos víz a hátamat paskolta, kimasszírozva belőle a fájdalmat, és lemosta rólam a verejtéket és a port. Végül erőt vettem magamon, leöblítettem a hajam, megtörülköztem, belebújtam a pizsamámba, és bezuhantam az ágyba. Körülbelül tizenkét órával később ébredtem fel, és ahogy megtaláltam a letakart tálcát az ágyam mellett, rájöttem, hogy majd éhen halok. Mr. Kadam alaposan kitett magáért. Volt ott egy halom könnyű palacsinta, szeletelt banán, eper és áfonya, egy tálkában lekvár, egy pohár joghurt és egy csésze forró csokoládé. Mohón rávetettem magam az ételre. Az utolsó falatig megettem a finom palacsintát, majd a kakaóval kimentem a teraszra. Megjegyeztem magamban, hogy ne felejtsek el köszönetet mondani Mr. Kadamnak, amiért ilyen figyelmes. Az éjszaka közepén jártunk, kint hűvös volt a levegő, ezért egy kényelmes napozószékbe kucorodtam, a takarómat magam köré tekertem, és kortyolgattam a forró csokoládét. A szellő az arcomba fújta a hajamat. Ahogy odanyúltam, hogy kisimítsam az arcomból, döbbenten vettem észre, hogy nagy kimerültségemben zuhanyzás után elfelejtettem kifésülni. Besiettem, megkerestem a hajkefém, majd visszaültem a napozószékbe. A hajamat vizesen sem könnyű kifésülni. Hogy hagytam megszáradni fésületlenül, az borzalmas hiba volt. Egy ideje már kínlódtam a rengeteg gubanccal, de nem sokra jutottam, mikor kinyílt a terasz végében levő ajtó, és kisétált rajta Ren. Rémült nyikkanással, elbújtam a hajam mögé. Tökéletes, Kells. 150

Most is mezítláb volt, de a fehér helyett ezúttal khakiszínű nadrágot és égszínkék, klasszikus stílusú inget viselt, ami tökéletesen illett a szeme színéhez. Varázslatosan nézett ki, én meg itt ücsörögtem flanelpizsamában, és szanaszét meredező, gubancos hajjal. Leült velem szemben, és azt mondta: – Jó estét, Kelsey! Jól aludtál? – Ööö… igen. És te? – kérdeztem, próbálva könnyed hangot megütni. Rám villantotta szédítően fehér mosolyát, és enyhén biccentett. – Valami gond van? – kérdezte aztán, és derűsen érdeklődő arckifejezéssel figyelte a gubancokkal vívott reménytelen küzdelmet. – Nem. Ura vagyok a helyzetnek – feleltem. El akartam terelni a figyelmét a hajamról, ezért azt mondtam: – Hogy van a hátad és a… ööö… karod? Elmosolyodott. – Teljesen rendben van mindkettő. Köszönöm, hogy kérded. – És hogyhogy most nem fehér ruhában vagy? – tudakoltam. – Idáig másban még nem láttalak. A fehér inged talán elszakadt? – Nem – válaszolta –, csak szerettem volna valami mást is viselni. Igazából alakváltás után a fehér öltözékem mindig visszatér. Ha most tigrissé változnék, majd vissza emberré, a mostani öltözékem helyett megint a régi fehér lenne rajtam. – És még mindig szakadt és véres lenne? – Nem. Amikor visszaváltozom emberré, újra tiszta és ép a ruházatom. – Hah. Hogy te milyen szerencsés vagy – mondtam. – Képzeld el, milyen kínos lenne, ha valahányszor átváltozol, anyaszült meztelen lennél. Amint kiszaladtak a számon ezek a szavak, azonnal beleharaptam az ajkamba, és az arcom lángba borult. Szép volt, Kells. Ez az! Megpróbáltam a pirulásomat elfedni, az arcom elé húzgáltam a hajam, és a gubancok között kandikáltam kifelé. Ren elvigyorodott: – Igen. Szerencsés vagyok – mondta. Rángattam a hajamban elakadt kefét, és fájdalmas grimaszokat vágtam. – Ez felvet egy másik kérdést – folytattam. Ren felállt, és kivette a kefét a kezemből. – Mit… mit csinálsz? – hebegtem. – Nyugi. Lazíts! Túlságosan ideges vagy – mondta. Fogalmad sincs, mennyire.

151

Mögém lépett, a kezébe, fogta egy tincsemet, és gyöngéden fésülni kezdte. Eleinte feszült voltam, de a kezének érintése olyan puha és megnyugtató volt, hogy hamarosan ellazultam, lehunytam a szemem, és a székben ülve hátrahajtottam a fejem. Pár percnyi fésülgetés után félrehúzott egy tincset a nyakamból, előrehajolt a fülem mellé, és azt suttogta: – Mi volt az, amit még kérdezni akartál? Nagyot ugrottam. – Ööö… mi? – motyogtam zavartan. – Kérdezni akartál még valamit. – Ó, igen. Hogy, uh… ez jó érzés. Ezt hangosan is kimondtam volna? Ren lágyan felnevetett: – Ez nem egy kérdés – mondta. Úgy tűnik, ki. – Valamit a tigrissé válásommal kapcsolatosan? – találgatott. – Ó, igen. Már emlékszem – mondtam. – Azt szerettem volna tudni, hogy annyiszor változtatsz formát egy nap, ahányszor akarsz? Vagy van egy korlát? – Nem. Nincs, amíg nem töltök összességében több mint huszonnégy percet emberalakban egy huszonnégy órás időtartamon belül. – Áttért egy másik hajtincsre. – Egyéb kérdés? – Igen – mondtam. – A labirintusról. Úgy tűnt, mindig a szag után mentél, de én csupán valami szörnyű kénes bűzt éreztem. Az jelezte az irányt? – Nem. Én igazából a lótuszvirág illatát követtem. Ez Durga kedvenc virága, és ezt vésték a pecsétnyomóra is. Úgy gondoltam, hogy az illata mutathatja a helyes utat. Ren befejezte a hajam kifésülését, letette a hajkefét, majd gyöngéden elkezdte masszírozni a vállamat. Megint megfeszült a testem, de mert a keze olyan meleg volt, a masszázs pedig annyira kellemes, hátradőltem a széken, és átengedtem magam az élvezetnek. A legmélyebb bódulat állapotából alig érthetően motyogtam: – Egy lótuszvirág illata? Hogy tudtad érezni abban az átható bűzben? Megérintette az orromat az ujja hegyével. – Tigrisorr, tudod. Sok mindent megérez. – Még egyszer megszorította a vállamat, és azt mondta: – Gyere, Kelsey. Öltözz fel. Dolgunk van.

152

Odaállt a szék elé, és a kezét nyújtotta. Ahogy megérintettem, mintha bizsergető, elektromos szikrák borították volna el az egész karomat. Ren elmosolyodott, és megcsókolta az ujjaimat. Döbbenten kérdeztem: – Te is érezted ezt? Az indiai herceg rám kacsintott: – Határozottan. Az, ahogy ezt mondta, arra késztetett, hogy elgondolkozzam: vajon ugyanarról a dologról beszélünk-e. Miután felöltöztem, lementem a földszintre, a pávatollas szobába, és ott találtam Mr. Kadamot, ahogy egy nagy asztal fölé görnyedt, különféle kötetekkel körülvéve. Ren, a tigris, egy heverőn gubbasztott mellette. Én is odahúztam egy széket az asztalhoz, és félretoltam egy nagy kupac könyvet, hogy lássam, min dolgozik Mr. Kadam, aki jöttömre felemelte a fejét, és megdörzsölte fáradt, kivörösödött szemeit. – Amióta hazajöttünk, egyfolytában ezzel foglalkozik, Mr. Kadam? – kérdeztem. – Igen – felelte. – Fölöttébb lebilincselő! Már lefordítottam az ön által készített lenyomaton levő írást, most azokon a fényképeken dolgozom, amiket a monolitról készített. – Megkeresett egy papírt, és elém tolta, hogy olvassam el a feljegyzéseit.

153

– Hűha, maga aztán sokat dolgozott! – jegyeztem meg ámulattal. – Mit gondol, mit jelenthet a „négy ajándék” és „öt áldozat”? – Nem tudom pontosan – felelte Mr. Kadam. – De úgy tűnik, az ön küldetése még nem ért véget. Talán van még néhány feladat, amit önnek és Rennek el kell végeznie, mielőtt az átok megtörik. Például épp most fejeztem be a monolit egyik oldalára írt szöveg fordítását, és az azt mondja, hogy el kell menniük valahová, hogy megszerezzenek egy tárgyat, egy ajándékot, amit Durgának kell adni. Összesen négy ajándékot kell megtalálniuk. Azt hiszem, minden oldal egy-egy ajándékot nevez meg. Úgyhogy attól tartok, még csak az út első lépéseinél tartanak. – Oké, szóval mit mond az első szöveg? Mr. Kadam elém tolt egy papírdarabot, amelyen fegyelmezett, szabályos kézírásával ez állt:

– Mr. Kadam, mit jelent az, hogy Hanumán hona? – tudakoltam. 154

– Annak már utánanéztem – felelte. – Hanumán a simian-, azaz a majomisten. Az ő birodalmát nevezik Kishkindhanak vagy a Majmok Királyságának. Hatalmas vita folyik arról, hogy hol volt az ősi Kishkindha, de a jelenlegi álláspont szerint az a legvalószínűbb, hogy Hampi romjainak területén, vagy ahhoz közel. Az asztalon levő könyvkupacból kihúztam egy kötetet, amiben részletes térképek voltak, megkerestem a tartalomjegyzékben Hampit, és odalapoztam a megfelelő oldalra. Hampi India alsó részén volt, a délnyugati régióban. – Ez azt jelenti, hogy el kell mennünk Kishkindhába, el kell bánnunk egy majomistennel, és meg kell találnunk valamiféle faágat vagy mit? Mr. Kadam így felelt: – Azt hiszem, amit önöknek keresniük kell, az tulajdonképpen a tiltott gyümölcs. – Mint Ádám és Éva almája? Arról a tiltott gyümölcsről beszél? Mr. Kadam elgondolkodott: – Nem hinném. A gyümölcs elég gyakori mitológiai jutalom, az élet szimbóluma. Az embereknek enniük kell, és életben maradásuk nagyban függ a termett gyümölcsöktől. A világ különböző kultúrái gyakran és sokféle módon ünneplik a gyümölcsérést, a termés betakarítását. – Igen! – feleltem. – Az amerikaiak hálaadáskor egy bőségszaru bemutatásával adnak hálát a termésért. Van olyan történet Indiában, ami valami híres gyümölcsről szól? – Nem tudom biztosan, Miss Kelsey. Talán a gránátalma az, ami sok indiai kultúrában fontos szerepet játszik, csakúgy, mint a perzsáknál, a rómaiaknál is. Alaposabban utána kellene néznem, de így hirtelen nincs semmi más, amire gondolni tudnék. Mr. Kadam elmosolyodott, és újra belemélyedt a fordításába. Kerestem egy könyvet az indiai kultúráról és történelemről, majd leültem az egyik kényelmes székbe, és olvasópárnát tettem az ölembe. Ren azonnal felugrott a kanapéról, és a lábamhoz kuporodott, pontosabban rá a lábfejemre, melengetve azt, miközben Mr. Kadam az íróasztalnál folytatta a kutatást. Olyan érzésem volt, mintha újra a szüleim könyvtárában lennék. Annyira természetesnek éreztem, hogy kettejükkel együtt vagyok, noha az ő életüknek a természetfeletti is része. Lenyúltam, hogy megvakargassam Ren füle tövét. Elégedetten dorombolt, de nem nyitotta ki a szemét. Aztán rámosolyogtam Mr. Kadamra, noha ő nem is nézett felém. Boldognak 155

éreztem magam, mintha végre újra tartoztam volna valahová. Aztán, visszazökkenve a valóságba, megkerestem a Hanumánról szóló fejezetet, és olvasni kezdtem: „Hindu isten, a kitartás és a fizikai erő szimbóluma. Úgy szolgálta az urát, Rámát, hogy elment Lankába megkeresni annak feleségét, Szítát.” Phű… de sok név. Megtudta, hogy Szítát fogságba ejtette Rávana, Lanka királya. Véres és hosszan tartó háború tört ki Ráma és Rávana között. Ez idő alatt Ráma fivére megbetegedett. Hanumán elment a Himalájába, hogy megkeressen egy bizonyos gyógyfüvet, ami meggyógyíthatná Ráma fivérét, de nem ismerte meg a kérdéses növényt, ezért – biztos, ami biztos alapon – elhozta inkább az egész hegyet. Kíváncsi volnék, hogy pontosan hogyan is mozdította el az egész hegyet. Remélem, azért nekünk ennél könnyebb dolgunk lesz. Hanumán halhatatlanná és legyőzhetetlenné vált. A félig ember- és félig majomtestű isten gyorsabb, fürgébb és erosebb, mint a többi majom. Hanumánt, a szelek királyának fiát még mindig sok hindu imádja, sokfelé éneklik a himnuszait, születését minden évben megünneplik. – Izmos majomember, hegymozgatás és éneklés. Értem – dünnyögtem álmosan. Az éjszaka közepén jártunk, nekem melegem volt, és bár elég sokat aludtam, fáradtnak éreztem magam. Letettem a könyvet, és a lábfejemen pihenő Rennel együtt, szunyókáltam egy kicsit. Másnap meggyőztem Mr. Kadamot, hogy aludjon valamennyit, hisz egész éjjel fenn volt. Igyekeztem csendesen járni-kelni a házban. Délután aztán meglátogatott a teraszon. Leültünk, és mosolyogva kérdezte: – Miss Kelsey, hogy érzi magát? Ez a teher, amivel mostanában kell megbirkóznia, nyilván nagy súllyal nehezedik önre, különösen most, hogy kiderült, még további feladatok is várnak önökre. – Én jól vagyok, igazán – feleltem könnyedén. – Ugyan, mit számít egy kis bogárnyálka barátok között? Elmosolyodott, aztán az arckifejezése újra komollyá vált. – Ha valaha is úgy érzi, hogy túl nagy nyomást gyakorlunk önre… én csak… nem akarom önt veszélybe sodorni. Tudja, nagyon fontossá vált a számomra.

156

– Minden rendben, Mr. Kadam – mosolyogtam. – Ne aggódjon. Erre születtem, nem igaz? Ezenkívül, Rennek szüksége van rám. Ha nem segítek neki, örökre tigris marad. Mr. Kadam is elmosolyodott, és megveregette a kezem. – Maga nagyon bátor és ügyes ifjú hölgy. Nagyon-nagyon régen nem találkoztam ilyen talpraesett nővel. Remélem, Ren tisztában van vele, mekkora szerencséje van. Elpirultam, és kinéztem a medencére. Mr. Kadam folytatta: – Abból, amit eddig sikerült megfejtenem, úgy tűnik, Hampiba kell mennünk. Ami túl messze van ahhoz, hogy maguk ketten egyedül menjenek odáig, ezért én is elkísérem önöket az úton. Holnap hajnalban indulunk. Szeretném, ha ma még annyit pihenne, amennyit csak tud. Van még néhány óra, mielőtt lemegy a nap. Lazítson. Talán úszhatna is egyet. Vagy csináljon bármit, ami jólesik. Miután Mr. Kadam elment, gondolkoztam azon, amit mondott. Egy kis úszás tényleg jó kikapcsolódás lenne. Átöltöztem fürdőruhába, lementem a medencéhez, alaposan bekentem magam napvédő krémmel, és belemerültem a hűvös vízbe. Jó néhány hosszt leúsztam, majd a hátamra átfordulva lustán lebegtem a vízen a medence fölé magasodó pálmafák árnyékában. A nap már a látóhatár közelébe ereszkedett, de a levegő még mindig kellemesen meleg volt. Zajt hallottam a medence széle felől. Rent láttam a parton heverni, engem nézett, ahogy úszom. A felszín alá buktam, a víz alatt egészen közel úsztam hozzá, majd hirtelen felbukkantam, és lefröcsköltem. – Hahó, Ren! – nevettem. A tigris fújtatva felhorkant. – Na, gyere – unszoltam. – Nem akarsz játszani? Oké, ahogy tetszik. Úsztam még egy kicsit, majd úgy döntöttem, hogy, bemegyek, mert az ujjaim már ráncos aszalt szilvához kezdtek hasonlítani. Törülközőt tekertem magamra, és felmentem lezuhanyozni. Amikor már pizsamába öltözve kiléptem a fürdőszobából, láttam, hogy Ren a szobámban fekszik a szőnyegen, a párnámon pedig egy kék színű rózsa hever. – Ezt én kaptam? – kérdeztem. Ren morrant egyet, amit igennek vettem. Az orromhoz emeltem a rózsát, mélyen beszippantottam az édes illatot, és hasra feküdtem az ágyon, hogy rálássak a tigrisre. 157

– Köszönöm, Ren. Ez gyönyörű! – mondtam, és egy puszit nyomtam a feje búbjára, megvakargattam a füle mögött, és nevettem, ahogy beledőlt a vakargatásba. – Szeretnéd, hogy felolvassak neked még egy részt a Rómeó és Júliából Felemelte az egyik mancsát, és a lábamra helyezte. – Azt hiszem, ez igent jelent – mosolyogtam. – Oké, lássuk csak. Hol is jártunk? Ó, igen. Második felvonás, harmadik szín. Lőrinc barát bejön, majd Rómeó is… Épp befejeztük azt a jelenetet, amelyben Rómeó megöli Tybaltot, mikor Ren hirtelen visszaváltozott emberré, és közbeszólt: – Rómeó nagy bolond volt. Azzal követte el a legnagyobb hibát, hogy nem jelentette be a házasságot. El kellett volna mondania mindkét családnak. Az tette tönkre, hogy titokban tartotta. Az ilyen titkok bárkinek a bukását eredményeznék. Gyakran pusztítóbbak, mint a kard. Aztán csendesen ült, gondolataiba mélyedve. Halkan megkérdeztem: – Folytassam? Lerázta magáról a pillanatnyi melankóliát, és elmosolyodott: – Kérlek. Újra elhelyezkedtem, nekitámasztottam a fejem az ágy fejtámlájának, és egy párnát tettem az ölembe. Ren visszaváltozott tigrissé, felugrott az ágy végébe, és kényelmesen kinyújtózkodott a hatalmas matrac alján. Újra olvasni kezdtem. Valahányszor olyan részhez értem, ami Rennek nem tetszett, bosszúsan csapott egyet a farkával. – Hagyd abba a ficánkolást, Ren! – szóltam rá egy idő után. – Csiklandozod a lábam. Erre persze csak még jobban csinálta. Mikor a színdarab végére értem, becsuktam a könyvet, és rásandítottam, hogy lássam, ébren van-e. Ébren volt, és továbbra is az oldalán feküdt az ágy végében, csak most már emberi alakban, fejét a karjára támasztva. Megkérdeztem tőle: – Na, mit szólsz? Meglepett a darab vége? Ren alaposan megfontolta a választ: – Igen is, meg nem is. Rómeó az egész történet során mindvégig rossz döntéseket hozott. Jobban aggódott önmagáért, mint a feleségéért. Nem érdemelte meg Júliát.

158

– Hmm, ez érdekes – mondtam elgondolkozva. – A legtöbb ember a szerelmükre figyel, meg a tragédiára, hogy soha többé nem lehetnek együtt. Sajnálom, ha nem tetszett neked. Ren töprengő arca felderült: – Ellenkezőleg – tiltakozott. – Nagyon is élveztem. Nem volt senki, akivel színdarabokról vagy versekről társaloghattam volna… tulajdonképpen, amióta a szüleim meghaltak. Pedig valaha én magam is írtam verseket. – Én is – vallottam be csendesen. – És nekem is hiányzott, hogy senkivel nem beszélhettem róla. Ren szép arcán derűs, meleg mosoly áradt szét, amitől hirtelen nagyon el kellett foglalnom magam a pizsamám ujjával. Aztán leugrott az ágyról, megfogta a kezemet, és mélyen meghajolt. – Talán legközelebb felolvashatnám neked néhány versemet – mondta. Aztán megfordította a kezemet, és hosszas, puha csókot nyomott a tenyeremre. A szeme vidáman csillogott. – Mint egy jámbor zarándok, kézcsókkal búcsúzom. Jó éjt, Kelsey. Halkan becsukta az ajtót maga mögött, én pedig az államig húztam a takarót. A tenyerem még mindig bizsergett ott, ahol megcsókolta. Újra megszagoltam a rózsát, merengve néztem egy darabig, majd visszatettem az éjjeliszekrényre. Aztán kényelembe helyeztem magam a takaró alatt, fáradtan sóhajtottam, és álomba merültem.

159

ÁSNAP REGGEL, AMIKOR FELKELTEM,

találtam egy félig telt hátizsákot az ajtóm előtt. Volt rajta egy cetli Mr. Kadamtól, melyen az állt, hogy pakoljak össze három-négy napra való ruhát, köztük a fürdőruhámat is. A bikinim, miután éjjelre kiterítettem, már száraz volt. Behajítottam a táskába, tettem mellé egy törülközőt, majd a tetejére a többi ruhát, és lementem a földszintre. Mr. Kadam és Ren már a Jeepben volt, így én is behuppantam melléjük. Mr. Kadam átnyújtott egy müzliszeletet és egy üveg gyümölcslevet, majd ahogy a biztonsági övem a helyére kattant, azonnal elindult. – Mi ez a sietség? – kérdeztem kissé meglepődve. Mr. Kadam így felelt: – Ren megtoldotta az utat így kis kitérővel, szeretne megállni valahol útközben. A terv az, hogy néhány napra kiteszem ott kettőjüket, majd visszamegyek magukért. Csak azután megyünk tovább Hampiba. – Milyen kitérőről beszél? – kérdeztem. – Ren ezt jobban szeretné saját maga elmagyarázni önnek. – Hmm. A tekintetéből úgy tippeltem, hiába is mesterkednék, úgysem fecsegné ki, miről van szó. Elhatároztam, hogy félreteszem a kíváncsiságomat, és inkább a múltra koncentrálok.

160

– Miután hosszú autóút áll előttünk, mi lenne, ha mesélne magáról, Mr. Kadam? – mondtam. – Milyen volt a gyermekkora? – Rendben – bólintott. – Lássuk csak. Huszonkét évvel születtem Ren előtt, 1635 júniusában. Egyedüli gyerek voltam a Kshatriya kaszt egy katonai családjában. Természetes volt számomra, hogy én is katonai kiképzést kapjak, és beálljak a hadseregbe. – Mi az a Kshatriya kaszt? – Indiában négy kaszt, azaz varna van. Az egész a nyugati társadalmi osztályokhoz hasonló: a brahmanok a tanítók, a papok, a tudósok; a ksatriják közé az uralkodók és katonák tartoznak; a vaisja kaszt a földműveseké és kereskedőké; a súdrák pedig a munkások és a szolgák. Ezen túlmenően még a kasztokon belül is léteznek különböző szintek. A kasztok tagjai sohasem keverednek egymással, még rövid időre sem. Egész életüket a saját kasztjukon belül kell élniük. És noha a kasztrendszert már vagy ötven éve törvényen kívül helyezték, az ország számos részén még ma is él ez a hagyomány. – Az ön felesége ugyanabból a kasztból származott, mint ön? – Visszavonult katonaként és a király közvetlen tanácsadójaként tisztelnem kellett a hagyományokat, tehát a válasz: igen. – És az öné is elrendezett házasság volt? Úgy értem, ön nagyon szerette a feleségét, igaz? – Noha a feleségem szülei szervezték meg a frigyünket, nagyon boldogan éltünk az idő alatt, ami adatott nekünk. Néhány percig az előttem levő útra meredtem, majd Renre pillantottam, aki az autó hátuljában aludt. – Mr. Kadam, nem zavarja önt, hogy ennyit kérdezősködöm? – kérdeztem. – Ne érezze úgy, hogy mindenre felelnie kell, különösen, ha túl személyes vagy túl fájdalmas dolgot kérdezek. – Én nem bánom, Miss Kelsey. Élvezem az önnel való beszélgetést – mosolygott rám, majd sávot váltott. – Akkor jó – könnyebbültem meg. – Meséljen nekem egy kicsit a katonai karrierjéről. Bizonyára részt vett néhány igazán kemény csatában. Bólintott: – Nagyon fiatalon elkezdődött a kiképzésem. Azt hiszem, körülbelül négyéves koromban. Mi sohasem jártunk iskolába. Mint jövőbeni katonák az egész gyerekkorunkat annak szenteltük, hogy jó harcossá váljunk, és az oktatás, amit kaptunk, harcművészet volt. Abban az időben Indiában többtucatnyi, sőt akár száz különböző királyság is létezett, és én szerencsés 161

voltam, hogy az egyik leghatalmasabban éltem, egy nagyszerű király uralkodása alatt. – Milyen fegyverei voltak? – Mindenféle fegyvernemre kiképeztek, de az első dolog, amit el kellett sajátítanunk, a puszta kezes küzdelem volt. Látott már harcművészetről szóló filmet? – Ha olyanra gondol, mint amiben Jet Li vagy Jackie Chan szerepel, akkor igen. Bólintott. – Azok, akik jó kiképzést kaptak, nagyon keresettek voltak akkoriban. Fiatalemberként ügyességem miatt igen gyorsan haladtam felfelé a ranglétrán. Senki sem tudott legyőzni fegyver nélküli harcban. Illetve, majdnem senki. Rennek olykor-olykor sikerült. Csodálkozva néztem rá. – Mr. Kadam! Azt mondja, hogy ön egy fekete öves karatemester? – Valami olyasmi – mosolygott szerényen. – Sohasem voltam annyira jó, mint az ünnepelt mesterek, akik minket tanítottak, de azért elég sok mindent megtanultam. Élveztem a kézitusát is, de a legjobb eredményt a kardvívásban értem el. – Én mindig is szerettem volna megtanulni karatézni – jegyeztem meg. – Abban az időben mi nem karaténak hívtuk – mondta Mr. Kadam. – A harcművészet, amit a háborúban használtunk, nem volt olyan látványos, mint manapság. Kizárólag arra szolgált, hogy olyan gyorsan legyőzzük az ellenfeleinket, amilyen gyorsan csak lehet. Ez bizony azt jelentette, hogy megöltük őket, vagy akkora ütést mértünk rájuk, hogy elég ideig harcképtelenek legyenek, hogy elmenekülhessünk. A küzdelem nem volt olyan kifinomult, mint manapság. – Értem, nem Karate Kid 1., hanem Karate Kid 2. – mondtam. – Halálig tartó küzdelem. Szóval maga is és Ren is remek kiképzést kaptak a harcművészetből. – Igen – mosolygott Mr. Kadam. – De Ren képzése sokoldalú volt. Jövőbeni királyként tudományt, művészetet, filozófiát is tanult, csakúgy, mint sok más tudományt, amit összefoglaló néven úgy emlegettek: a hatvannégy művészet. És őt is kiképezték mindenféle fegyver használatára, beleértve természetesen a puszta kezes küzdelmet is. Ren anyja is járatos volt a harcművészetekben. Ő Ázsiában tanulta őket, és nagy hangsúlyt helyezett rá, hogy a gyerekei képesek legyenek megvédeni magukat.

162

Mestereket hozattak hát Ázsiából tanítani, és a királyság hamarosan híres lett remek harcosairól. Egy percre elábrándoztam, hagytam, hogy magával ragadjon a képzeletem, és Rent idéztem magam elé, amint harcművészetet tanul. Meztelen felsőtest. Bronzbarna bőr. A feszes izmok játéka. Megráztam a fejemet, és leszidtam magam: Fejezd be gyorsan, te lány! Megköszörültem a torkom: – Ööö… mit is mondott? – Harci szekerek… – folytatta Mr. Kadam, észre sem véve, hogy egy időre elkalandozott a figyelmem. – A gyalogság volt a legnagyobb létszámú, én is ott kezdtem a karrieremet. Kiképeztek a kard, a lándzsa, a buzogány és sok más fegyver használatára, aztán áttértem a harci szekérre. Huszonöt éves koromra már a király hadseregének parancsnoka voltam. Harmincöt éves koromban fiatalokat kezdtem tanítani, többek közt Rent, és a király különleges haditanácsadója és hadvezére lettem, én vezényeltem a harci elefántokat. – Nehéz elképzelnem az elefántokat háborúban. Olyan szelídnek tűnnek – töprengtem hangosan. – Harc közben az elefántok elég félelmetesek voltak – mondta Mr. Kadam. – Alaposan fel voltak fegyverezve, és egy zárt építményt hordtak a hátukon, ami az íjászokat védte. Időnként hosszú, méregbe mártott hegyű tőröket erősítettünk az agyarukhoz, ami igen hatásosnak bizonyult a közvetlen harcban. Képzeljen csak el egy hadsereget húszezer felfegyverezett elefánttal. Szerintem ma már egész Indiában összesen nem él ennyi elefánt. Szinte éreztem, ahogy remeg a föld, amikor elképzeltem a csatába vonuló elefántok ezreinek dübörgését. – Milyen borzasztó, hogy ennyi vérfürdőben és pusztításban kellett részt vennie, mindezt abban a tudatban, hogy ennyiből áll az egész élete – csóváltam a fejem együtt érzőn. – A háború szörnyű dolog. Mr. Kadam megvonta a vállát. – Akkoriban más volt a háború, mint ma. Mi betartottuk a harcosok törvényét, ami hasonlított az európai lovagi kódexhez. Négy fő szabály volt. Az egyes számú: olyannal kell küzdened, akinek hasonló fegyverzete van, mint a tiéd. Nem harcoltunk volna olyan ellen, akinek nincs a miénkkel felérő páncélzata. Ez olyasmi, mint hogy fegyvertelen emberrel szemben nem használunk fegyvert. – Felemelte a második ujját. – Kettes számú törvény: ha az ellenfeled már nem tud harcolni, a küzdelemnek 163

vége. Ha lefegyverezted, és tehetetlenné vált az ellenfeled, be kell fejezned a harcot. Nem végezheted ki. Hármas számú törvény: a katonák nem ölnek nőket, gyerekeket, idős embereket és betegeket, és nem sebesítenek meg olyanokat, akik megadják magukat. És a negyedik: nem teszünk tönkre kerteket, templomokat vagy egyéb kegyhelyet. – Ezek nagyon jó szabályoknak hangzanak – jegyeztem meg. – A mi királyunk ráadásul tiszteletben tartotta a Ksatrijadharmát, vagyis a Királyok törvényét, ami szerint csak igazságos és jogos harcban vehettünk részt, ami élvezte a nép támogatását is. Egy ideig mindketten hallgattunk. Mr. Kadam, úgy tűnt, elmerült a múltjában, én pedig megpróbáltam elképzelni a világot, amiben élt. Csodálatra késztetett, ahogy finoman sávot váltott, könnyedén vezetett a sűrű forgalomban, miközben a gondolatai több évszázadnyira jártak. Az út zsúfolásig megtelt járművekkel, a vezetők ijesztő sebességgel száguldoztak körülöttünk, de mindez, úgy tűnt, semmilyen hatással sincs Mr. Kadamra. Később hozzám fordult, és azt mondta: – Elszomorítottam, Miss Kelsey. Ne haragudjon. Nem állt szándékomban elrontani a kedvét. – Én csak azt sajnálom, hogy olyan sok háború volt az ön életében, hogy annyi mindent elmulasztott miatta – feleltem. Mr. Kadam rám nézett és elmosolyodott: – Ne bánkódjon ezen. Gondoljon arra, hogy ez csak egy rövid szakasza volt az életemnek. Nekem az is megadatott, hogy olyan dolgokat lássak és éljek át, ami normális esetben lehetetlen lett volna. Láttam, ahogy a világ megváltozik. Tanúja voltam sok-sok szörnyűségnek, de rengeteg csodálatos dolognak is. És azt se felejtse el, hogy noha katona voltam, nem álltunk folyamatosan háborúban. Királyságunk hatalmas volt és erős. Ezért annak ellenére, hogy a kiképzés során egyfolytában a harcra készültünk, komoly háborúra csak ritkán került sor. – Olykor elfelejtem, milyen régóta él már ön és Ren ezen a földön – jegyeztem meg, majd sietve hozzátettem: – Nem mintha azt mondanám, hogy maga öreg, vagy ilyesmi. Mr. Kadam kuncogott: – Ááá, tényleg nem. Én is elmosolyodtam, majd elővettem egy könyvet, hogy még többet tudjak meg Hanumánról. Lebilincselő olvasmány volt a majomkirályról szóló történet. Annyira elmerültem benne, hogy egészen meglepődtem, mikor Mr. Kadam félreállt egy étteremnél. 164

Megettünk egy gyors ebédet. Mr. Kadam biztatott, hogy kóstoljak meg többféle curryt is. Rá kellett jönnöm, hogy nem vagyok egy nagy curryrajongó, ő pedig jókat kuncogott azon, amilyen arcokat vágtam a csípős fajtáknál. A naan kenyér viszont kifejezetten ízlett. Amikor visszaszálltunk az autóba, elővettem Durga próféciájának egy példányát, és olvasgatni kezdtem. Kígyók. Az nem lehet valami jó. Kíváncsi vagyok, miféle védelmet vagy áldást ad majd nekünk Durga. – Mr. Kadam, van Durgának temploma Hampi romjainak közelében? – Kitűnő kérdés, Miss Kelsey. Én magam is erre gondoltam. Igen, Indiának szinte minden városában vannak Durga tiszteletére épített templomok. Ő roppant népszerű istennő. Találtam is egy templomot Hampi közelében, amit meg fogunk látogatni. Remélhetőleg ott megtaláljuk a következő nyomot a rejtvény megfejtéséhez. – Hmm. Visszatértem a prófécia tanulmányozásához. Mr. Kadam azt mondta, hogy a gada olyan, mint egy buzogány vagy egy jogar, tehát ez azt jelenti, hogy voltaképpen fegyver. Hanumán hona: ez valószínűleg Hampi romjait jelenti, vagy Kishkindhát. Aztán: béklyózó faág. Ez talán arra az ágra utal, amelyik a gyümölcsöt tartja. Tövises ellenség és ragyogó veszedelem? A tövisek lehetnek esetleg rózsabokrokon vagy indákon. – Mr. Kadam, van valami ötlete, hogy mi lehet az a ragyogó veszedelem? – Nem. Sajnálom, Miss Kelsey, nem jut róla eszembe semmi. És azon is töprengtem már, mit jelenthet az, hogy „rejtelmes árnyak állják el utadat”. Nem találtam semmilyen utalást, ezért azt gondolom, talán szó szerint kell értenünk. Lehet, hogy valamiféle szellemek lesznek, melyek megpróbálják megállítani önöket. Nagyot nyeltem. – És vajon mi a helyzet a… uh, kígyókkal? – Sokféle veszélyes kígyó él Indiában – a kobra, a boa, a piton, vízi kígyók, viperafélék, a királykobra, még olyan is van, ami repül. Ez egyáltalán nem hangzott jól. – Hogy érti azt, hogy repül? – Hát, nem szó szerint repülnek. Csak siklanak a levegőben, egyik fáról a másikra, mint a repülőmókusok. Összébb húztam magam az ülésben és a homlokomat ráncoltam. – Micsoda kivételes választék van itt mérgező csúszómászókból – jegyeztem meg fanyarul. Mr. Kadam nevetett: 165

– Igen, valóban így van. Olyasmi ez, amivel mi már megtanultunk együtt élni. De jelen esetben úgy hangzik, mintha a kígyó vagy kígyók a mi oldalunkon állnának. Újra elolvastam az utolsó sorokat: Ha kígyók meglelik a tiltott gyümölcsöt, S India éhe kielégíttetik… Nehogy elhulljon népéből mindenik. – Gondolja, hogy amit teszünk, az hatással lehet egész Indiára? – kérdeztem töprengve. – Nem tudom biztosan – felelte Mr. Kadam. – Remélem, nem. Századok óta tanulmányozom a témát, ennek ellenére nagyon keveset tudok az átokról vagy a Damon-amulettről. Az biztos, hogy mindkettőnek hatalmas ereje van, de hogy hogyan lehetne ez befolyással egész Indiára, azt nem tudom elképzelni. Enyhén megfájdult a fejem, ezért hátradöntöttem az ülést, és lehunytam a szemem. A következő dolog, amire emlékszem, hogy Mr. Kadam azt mondja: – Megérkeztünk, Miss Kelsey. Álmosan megdörzsöltem a szememet. – Hová? – Ez az a hely, ahol Ren szeretett volna megállni. – Mr. Kadam, a semmi közepén vagyunk, körülöttünk a dzsungel. – Tudom. Ne féljen. Biztonságban lesz. Ren vigyáz magára. – Miért van az, hogy mikor ezt hallom, utána mindig az következik, hogy egy tigrissel az oldalamon hosszú gyalogtúrát kell tennem a dzsungelben? Mr. Kadam jóízűen felnevetett, majd megfogta a táskámat, átment az autó túloldalára, és kinyitotta nekem az ajtót. Kiszálltam, és felnéztem rá. – Megint a dzsungelben kell aludnom, ugye? – kérdeztem. – Biztos benne, hogy nem mehetnék magával, mialatt Ren megszerzi, amit akar, bármi is legyen az? – Sajnálom, Miss Kelsey, de szüksége lesz magára. Ez most olyasmi, amit nem tud megtenni egyedül, sőt, lehet, hogy még az ön segítségével sem. – Értem – dünnyögtem. – És persze nem mondhatja el nekem, hogy miről is van szó. – Nem az én dolgom, hogy elmondjam. Ezt a történetet neki kell megosztania magával. – Jól van – morogtam. – És mikor jön értünk, hogy felvegyen minket?

166

– Bemegyek a városba, vásárolok néhány dolgot. Aztán itt találkozunk körülbelül három-négy nap múlva. De lehet, hogy várnom kell majd magukra. Az is lehet, hogy Ren nem fogja megtalálni az első néhány éjszakán, azt, amit keres. Sóhajtottam, és Renre meredtem: – Nagyszerű. Már megint dzsungel. Oké, legyünk túl rajta. Kérlek, mutasd az utat. Mr. Kadam adott nekem egy flakon napvédő és rovarriasztó sprayt, beletett még néhány dolgot a hátizsákomba, és segített a vállamon eligazítani a szíjat. Aztán ahogy elhajtott a Jeeppel, mélyet sóhajtottam, majd megfordultam, hogy Ren után menjek. – Hé, Ren! Hogy lehet az, hogy folyton nekem kell követnem téged a dzsungelben? – kérdeztem tőle. – Mit szólnál hozzá, ha legközelebb te jönnél velem egy kellemes wellnessfürdőbe vagy talán a tengerpartra? Na, hogy hangzik? Csak fújt egyet, és ment tovább. – Oké – mondtam –, de jössz nekem eggyel. A délután hátralevő részét végiggyalogoltuk. Később valami morajló hangot hallottam abból az irányból, amerre mentünk, de nem tudtam kitalálni, hogy mi lehet az. Minél tovább haladtunk, a hang annál erősebb lett. Keresztülgyalogoltunk egy ligeten, és egy kis tisztáshoz értünk, ahol végre megláttam a hang forrását: egy gyönyörű vízesést. A velünk szemben magasodó meredek domboldalt csillámló szürke sziklák lépcsősora alkotta. A pezsgő, habzó víz a köveken átbukva ömlött lefelé, s végül legyezőként szétterülve zubogott a kerek, türkizkék tavacskába, melyet zöldellő fák és apró piros virágokkal teli cserjék vettek körül. Elképesztő látvány volt. Ahogy közelebb mentem az egyik bokorhoz, észrevettem, hogy olyan, mintha mozogna. Még egyet léptem, és pillangók százai röppentek a levegőbe. Két fajtájuk volt: az egyik barna, krémszínű foltokkal, a másik pedig fekete, kék csíkokkal és pöttyökkel. Boldogan nevettem, és pörögtem körbe-körbe a pillangófelhőben. Ahogy újra letelepedtek, többtucatnyi szállt a karomra és a pólómra. Felmásztam egy sziklára, ahonnan ráláttam az egész vízesésre. Kíváncsian tanulmányoztam, az ujjam hegyén szárnyait billegető pillangót. Amikor elszállt, csak ültem csendben, és elbűvölten néztem a lefelé zuhanó vizet. A hátam mögül meghallottam Ren hangját: 167

– Csodálatos, ugye? Ez a kedvenc helyem az egész világon. – Tényleg az – válaszoltam. – Sohasem láttam ehhez foghatót. Odajött hozzám, és a karomról egy pillangót átvett az ujjára. – Ezeket varjúlepkéknek hívják – magyarázta –, a másik fajtát pedig kék tigrisnek. A kék tigrisek élénkebb színűek, és könnyebb őket észrevenni, ezért az álcázás miatt élnek együtt a varjúlepkékkel. – Álcázás? Miért van erre szükségük? – csodálkoztam. – A varjúlepkék ehetetlenek – felelte. – Sőt, mérgezőek, ezért a többi lepkefaj utánozni próbálja őket, hogy becsapják a ragadozókat. Megfogta a kezem, és egy kicsit odébb vezetett a vízesés mellett haladó ösvényen. – Itt fogunk letáborozni – közölte. – Kérlek, ülj le. Van valami, amit el kell neked mondanom. Kerestem egy sima helyet, letettem a hátizsákomat. Elővettem egy üveg vizet, és egy kőnek dőltem. – Oké, halljuk – néztem rá. Ren elkezdett fel-alá járkálni, és azt mondta: – Az ok, ami miatt itt vagyunk, hogy meg kell találnom az öcsémet. A számban lévő víz kis híján a torkomon akadt. – Az öcsédet? – kérdeztem, amikor abbahagytam a köhögést. – De hát én azt hittem, ő halott. Róla egyáltalán nem is meséltél, azon kívül, hogy veled együtt őt is elátkozták. Úgy érted, hogy ő is él, mégpedig itt? – Hogy őszinte legyek, nem tudom, hogy él-e vagy sem. Feltételezem, hogy igen, mivel én is élek. Mr. Kadam úgy gondolja, hogy ha nem halt meg, akkor még mindig itt lakik ebben a dzsungelben. Elfordult, és pár pillanatig a vízesést nézte, majd leült mellém, kinyújtotta hosszú lábait, és megfogta a kezemet. Miközben beszélt, szórakozottan játszadozott az ujjaimmal: – Azt hiszem, él. De ez csak egy érzés. Az a tervem, hogy átkutatom a területet egyre tágabb körökben. Előbb-utóbb valamelyikünk csak megérzi a másik szagát. Ha nem tűnik fel, vagy nem sikerül kiszimatolnom néhány napon belül, akkor visszamegyünk, megkeressük Mr. Kadamot, és folytatjuk az utunkat. – És nekem mi lesz a dolgom? – Várj itt. Úgy gondolom, nem fog rám hallgatni, de ha veled találkozik, az talán meggyőzi. És azt is remélem, hogy… – Hogy? Megrázta a fejét: 168

– Ez most nem fontos. Aztán röviden megszorította a kezemet, és felugrott. – Hadd segítsek gyorsan tábort verni, mielőtt elkezdem a kutatást. Elment tűzifát gyűjteni, én pedig kigöngyöltem a könnyen felállítható, kétszemélyes sátrat, ami a hátizsákra volt szíjazva. Köszönöm, Mr. Kadam! Kibogoztam a sátor zsákját, és kiterítettem egy simább területen. Néhány perc múlva Ren is odajött, hogy segítsen. Addigra már tüzet gyújtott, és hogy legyen mivel táplálni, összegyűjtött egy nagy halom fát. – Ez gyors volt – dünnyögtem irigyen, miközben a sátorponyvát igyekeztem egy cövek segítségével kifeszíteni. Oldalra billentette a fejét, és elvigyorodott: – Alapos kiképzést kaptam arról, hogy hogyan kell a szabad ég alatt táborozni. – Aha. Felnevetett: – Kells, van rengeteg dolog, amit te tudsz csinálni, én viszont nem. Mint például a jelek szerint felverni ezt a sátrat. Elmosolyodtam: – Akaszd rá a ponyvát a cölöp kampójára. Együtt gyorsan végeztünk a sátorállítással. Utána leporolta a kezét, és azt mondta: – Nekünk négyszáz évvel ezelőtt nem voltak ilyen sátraink. Hasonlóan néztek ki, de ezek sokkal bonyolultabbak. Mi csak farudakat használtunk. Odasétált hozzám, kedveskedve megrántotta a copfomat, és hirtelen puszit nyomott a homlokomra. – Tartsd ébren a tüzet – mondta. – Ez elijeszti a vadállatokat. Most megyek, körbejárom a területet, de sötétedés előtt visszajövök. Azzal tigrisalakban újra nekivágott a dzsungelnek. Én is meghuzigáltam a copfomat, egy pillanatig rá gondoltam, és elmosolyodtam. Mi alatt vártam, hogy visszajöjjön, átnéztem a hátizsákomat, hogy mit csomagolt Mr. Kadam vacsorára. Ó, már megint kitett magáért – fagyasztva szárított csirke és rizs, desszertnek pedig csokoládépuding. Vizet öntöttem az üvegből egy kis edénykébe, és rátettem egy lapos kőre, amit beraktam a parázs közé. Amikor a víz már bugyogott, egy pólót használva edényfogónak, ráöntöttem a forró vizet a vacsorámra. Vártam néhány percet, hogy a fagyasztott-szárított étel újra megszívja magát vízzel, majd megettem. Egészen tűrhető volt. És összehasonlíthatatlanul finomabb, mint Sarah tofupulykája hálaadáskor. 169

Mivel az égbolt már kezdett sötétedni, úgy döntöttem, nagyobb biztonságban leszek a sátorban, ezért bemásztam, és párnaként a fejem alá tettem a takaróm. Ren nemsokára visszajött, hallottam, ahogy fát tesz a tűzre. Aztán benézett a sátorba, és közölte: – Egyelőre nyoma sincs. – Azzal visszaváltozott tigrissé, és elhelyezkedett közvetlenül a sátornyílás előtt. Néhány perc múlva kicipzáraztam a sátrat, és megkérdeztem tőle, nem bánná-e, ha a hátát használnám párnának. Válaszként közelebb húzódott, és kinyújtózott. Én is közelebb vackoltam hozzá, puha bundájára hajtottam a fejem, és magam köré csavartam a takarómat. Ütemes légzése és a mellkasából feltörő mély dorombolás gyorsan álomba ringatott. Mire felébredtem, Ren már elment, és csak ebédidőben tért vissza, amikor éppen a hajamat fésültem. – Tessék, Kells. Hoztam neked valamit – mondta szerényen, három mangót tartva a kezében. – Köszönöm – feleltem –, honnan szerezted? – A majmok adták – felelte magától értetődően. Fésülés közben félúton megállt a kezem. – Majmok? Hogy érted, hogy majmok? Megvonta a vállát: – Hát, a majmok nem szeretik a tigriseket, mert a tigrisek megeszik a majmokat. Tehát amikor egy tigris megjelenik, ők felugrálnak a fákra, és gyümölcsökkel vagy ürülékkel hajigálják meg a tigrist. Ma szerencsémre gyümölcsöt dobáltak. Nagyot nyeltem. – És te már… ettél majmot? Rám vigyorgott: – Hát, egy tigrisnek is muszáj ennie valamit. Előhalásztam a hátizsákból egy hajgumit, hogy össze tudjam fogni a hajamat. – Hát ez elég undorító – jegyeztem meg. Ren nevetett: – Igazából sosem ettem majmot, Kells. Csak ugratlak. A majmok visszataszítóak. Olyan ízük van, mint egy reniszlabdának, és olyan a szaguk, mint egy izzadt lábnak. – Egy pillanatra elhallgatott, majd

170

hozzátette: – De egy fincsi, szaftos szarvas, na az fenséges – mondta, és hangosan cuppantott az ajkával. – Nem hinném, hogy különösebben vágynék rá, hogy a vadászataidról halljak – fintorogtam. – Tényleg? Pedig én igazán élvezem – mondta mosolyogva. Aztán megmerevedett. Lassan lekuporodott, és talppárnáira helyezte a testsúlyát. Egyik kezét letette a fűre maga elé, és hangtalanul kúszni kezdett felém. Vadászott rám. A szemembe fúrta a tekintetét, valósággal odaszegezett a földhöz, ahol ültem. Arra készült, hogy rám támadjon. Ajkait széles vicsorgásra húzta, látni engedte tökéletes fehér fogsorát. Úgy nézett ki, mint egy… vadállat. És közben bársonyos, hipnotikus hangon azt mondta: – Amikor becserkészed a prédádat, teljesen mozdulatlanná kell dermedned, elrejtőznöd, és hosszú ideig úgy maradnod. Ha elrontod, a kiszemelt áldozatod kisiklik a karmaid közül. – Azzal egy szempillantás alatt közvetlenül elém ugrott. Noha nagyon figyeltem őt, mégis megdöbbentem, hogy milyen gyorsan képes mozogni. A szívem a torkomban dobogott, éppen ott, ahol most az ajkai lebegtek, mintha át akarná harapni a nyaki ütőeremet. Hátrasimította a hajamat, és a fülemhez hajolva azt suttogta: – És akkor… éhen maradsz. – Forró lehelete csiklandozta a fülemet, az egész testem libabőrös lett. Kissé elfordítottam a fejemet, hogy ránézhessek. A szeme megváltozott. Élénkebb kék lett, mint általában, átható tekintetével fürkészte az arcomat. A keze még mindig a hajamban volt, tekintete a számra vándorolt. Hirtelen az a határozott érzés fogott el, hogy ilyen lehet szarvasnak lenni. Ideges lettem. Nagyot pislogtam és nyeltem. Ren pillantása visszatért az enyémhez. Biztosan észrevette a riadalmamat, mert az arckifejezése hirtelen megváltozott. Levette a kezét a hajamról, és ellazította a testét. – Ne haragudj, ha megijesztettelek, Kelsey – mondta komolyan. – Soha többé nem teszem. Amikor hátralépett, újra lélegezni kezdtem, és reszkető hangon azt mondtam: – Hát, soha többé nem akarok hallani a vadászatról. Engem ez kiborít. A legkevesebb, amit megtehetsz, hogy nem beszélsz róla. Különösen, ha egyedül vagyok veled a vadonban, oké? Nevetett: 171

– Kelsey, mindnyájunknak vannak állatias hajlamai. Én fiatal herceg koromban is imádtam vadászni. – Oké. De inkább tartsd meg magadnak az állatias hajlamaidat – borzongtam. Hozzám hajolt, és játszadozni kezdett egy hajtincsemmel: – Hát azért, Kells, vannak bizonyos állatias hajlamaim, melyek, úgy vettem észre, tetszenek neked. – Azzal mély, morgó hangot hallatott, és rájöttem, hogy dorombol. – Hagyd abba! – sziszegtem. Megint nevetett, majd odasétált a hátizsákhoz, és kezébe vette a gyümölcsöket. – Szóval, kéred ezeket a mangókat vagy nem? – kérdezte. – Megmosom őket. – Hát, ha arra gondolok, hogy egész úton a szádban hoztad őket, továbbá az eredetüket is tekintetbe véve… hát, nem igazán. Csalódottan lehanyatlott a válla, mire gyorsan hozzátettem: – De azt hiszem, szívesen ennék a belsejükből. Rám nézett és elmosolyodott: – Ez nem fagyasztott-szárított. – Oké. Megkóstolom. Megmosta a gyümölcsöket, meghámozta őket egy késsel, amit a hátizsákban talált, és levágott az egyikből egy szeletet. Egymás mellett ültünk, és jóízűen falatoztunk. A mangó lédús volt és ízletes, de nem akartam megadni neki azt az elégtételt, hogy eláruljam, mennyire ízlik. – Ren? – Lenyaltam a mangó levét az ujjamról, és vettem még egy darabot. – Igen? – Biztonságos a vízesésnél úszni? – Persze – felelte, majd hozzátette: – Ez a hely nagyon különleges volt mindig is a számomra. Folyton ide jöttem, valahányszor el akartam menekülni a palotabeli élet feszültsége elől, hogy egyedül lehessek és gondolkodhassak. – Tűnődve pillantott rám. – Tulajdonképpen te vagy az első ember, akinek valaha is megmutattam, a családtagjaimon és Mr. Kadamon kívül. Ránéztem a gyönyörű vízesésre, és csendesen beszélni kezdtem: – Oregonban többtucatnyi vízesés van. A családommal gyakran elmentünk valamelyikhez piknikezni. Azt hiszem, az államban lévő legtöbb

172

vízesésnél jártunk. Emlékszem, amikor apuval közel mentünk az egyikhez, és ahogy gyönyörködve néztük, a permetfelhő lassan eláztatott minket. – Hasonlított erre bármelyik is? – kérdezte Ren. Elmosolyodtam: – Nem. Ez kivételes. Egyébként én legszívesebben télen szerettem a vízeséseket bámulni. – Én még sohasem láttam vízesést télen – mondta Ren. – Pedig gyönyörű – sóhajtottam. – A víz megfagy, ahogy zuhog lefelé a sziklás domboldalon. A sima kövek a vízesés körül csúszóssá válnak a jégtől, és ahogy még több víz folyik rájuk, jégcsapokat növesztenek. A hegyes jégdarabok lassan vastagodnak, és egyre hosszabbak lesznek, recsegve-ropogva kúsznak lefelé a domboldalon, mint megannyi hosszú, csavart kötél, amíg el nem érik az alattuk levő tó tükrét. A víz közben egyfolytában mozog, szivárog, végigcsorog a jégcsapokon, újabb fénylő rétegekkel vonva be őket. Oregonban a vízesések körüli dombok teli vannak örökzöldekkel, és olyankor hó is van mindenütt. Ren nem válaszolt. – Ren? – fordultam felé, hogy megbizonyosodjam róla, figyel-e még, és azt láttam, hogy áthatóan néz rám. Aztán lassan mosolyra húzódott a szája, és csendesen azt mondta: – Ez nagyon gyönyörűnek hangzik. Elpirultam, és gyorsan félrenéztem. Ren megköszörülte a torkát: – Bámulatosan hangzik, de hidegnek. A víz itt sosem fagy meg. – A kezébe fogta a kezem, és összefonta az ujjainkat. – Kelsey, sajnálom, hogy meghaltak a szüleid. – Én is – sóhajtottam. – Köszönöm, hogy megosztottad velem a vízesésedet. A szüleim imádnák ezt a helyet. – Aztán elmosolyodtam, majd fejemet a dzsungel felé fordítottam. – De ha most nem bánnád, szeretnék egy kicsit egyedül maradni, hogy átöltözhessek fürdőruhába. Felállt, és színpadiasan meghajolt előttem: – Soha senki ne mondja, hogy Alagan Dhiren Rajaram herceg megtagadja egy gyönyörű hölgy kérését. Ragacsos kezét megmosta a tavacskában, aztán átváltozott tigrissé, és beügetett a dzsungelbe. Adtam egy kis időt, hogy elég messze jusson, majd felhúztam a fürdőruhámat, és beugrottam a tóba.

173

A kristálytiszta víz gyorsan lehűtötte forró, izzadt bőrömet. Mennyei érzés volt. Lubickoltam egy kicsit a tavacskában, majd odaúsztam a vízeséshez, ahol találtam egy nagy sziklát, amire ráülhettem, éppen a szétterülő vízpermet alatt. Hagytam, hogy a jéghideg cseppek ellepjék a testem. Később átúsztam a szikla napos oldalára, és felhúzott lábakkal ücsörögtem rajta. Nedves hajamat átvetettem a vállamon, hagytam, hogy a nap megszárítsa a testem. Úgy éreztem magam, mint egy sellő, aki végignéz békés, nyugodt birodalmán. Annyira háborítatlan és gyönyörű volt ez a hely, a ragyogó kék vízzel, az üde, zöld fákkal és az ide-oda röpdöső pillangókkal, akár egy jelenet a Szentivánéji álomból. Még a tündéreket is odaképzeltem, amint virágról virágra szálldosnak. Ebben a pillanatban Ren vágtázott elő a vadonból, hatalmasat ugrott, és a fehér tigris a maga kétszázötven kilójával óriási csobbanással landolt a tó közepén, fodrozódó hullámokat küldve a szikla felé, ahol ültem. – Hé – mondtam neki, amikor feljött a felszínre –, én azt hittem, a tigrisek ki nem állhatják a vizet. Odatempózott hozzám, úszkált egy darabig körbe-körbe, mutatva, hogy a tigrisek igenis szeretik a vizet. Aztán fejét a vízfüggöny alá tartotta, majd néhányszor átúszott alatta oda-vissza, végül pedig odajött a sziklámhoz, felmászott mögém, és erőteljesen megrázta magát, akár egy kutya. Víz spriccelt szét minden irányba, beterítve természetesen engem is. – Hé, éppen szárítkoztam! – méltatlankodtam mosolyogva. Aztán visszaereszkedtem a vízbe, és elúsztam a tavacska közepe felé. Ő is beugrott utánam, és körülöttem kezdett körözni, miközben én nevetve fröcsköltem rá a vizet. Aztán lebukott, és lent maradt a víz alatt elég hosszú ideig, majd felbukkant, kimászott egy szikla tetejére, s onnan óriási hasast ugrott éppen mellém. Önfeledten játszottunk a vízben, míg végül kezdtem elfáradni. Akkor visszaúsztam a vízesés alá, és megálltam széttárt karokkal, hagytam, hogy a víz zuhogjon körülöttem mindenfelől. Ekkor zörgést és csattanást hallottam a fejem fölül, láttam, hogy nagy loccsanással és csobbanással néhány kő zuhant le éppen mellém a vízbe. Miközben riadtan siettem kifelé a vízfüggöny alól, egy kő éppen a fejemre esett. A szemem fennakadt, majd lecsukódott, a testem pedig ernyedten süllyedt a hideg víz színe alá.

174

ELSEY! KELSEY! NYISD KI A SZEMED!

Valaki rázott. Erősen. Semmire sem vágytam jobban, mint visszazuhanni a fekete, békés álomba, de a hang kétségbeesett és kitartó volt. – Kelsey, ébredj fel! Nézz rám, kérlek! Megpróbáltam résnyire kinyitni a szemem, de szörnyen fájt. A nap éles fénye még fájdalmasabbá tette a gyötrő lüktetést a fejemben. Micsoda rettenetes fejfájás! A látásom lassan tisztulni kezdett. Felismertem a táborhelyünket és a mellettem térdelő Rent. Nedves haját hátrasimította, aggódó arckifejezés ült gyönyörű arcán. – Kells, hogy érzed magad? Jól vagy? – kérdezte. Szerettem volna valami igazán szellemes és szarkasztikus választ adni, de helyette csak fuldoklani kezdtem, és vizet köhögtem fel a tüdőmből. Aztán mélyet lélegeztem, valami szörcsögő hangot hallottam a bensőmből, és újra köhögtem. – Fordulj az oldaladra – tanácsolta Ren. – Úgy könnyebben kijön a víz. Hadd segítsek. Maga felé húzott, hogy az oldalamra fektessen. Felköhögtem még egy kis vizet. Levette a nedves ingét, és összehajtotta, hogy aztán gyöngéden felemelje a hasogató fejem, és alátegye. De a művelet sajnos túlságosan fájdalmas volt ahhoz, hogy értékelni tudjam a… bronz… szoborszerű… izmos… meztelen mellkasának látványát. 175

Nos, azt hiszem, azért elég jól lehetek, ha ezen jár az eszem, gondoltam. De hát halottnak kellene lennem, hogy ne tűnjön fel. Fájdalmasan elfintorodtam, ahogy Ren keze megsimogatta a fejem, kizökkentve az álmodozásból. – Jókora dudor van itt – állapította meg. Vigyázva felemeltem a fejem, hogy én is érezzem a kezemmel az óriási duzzanatot a koponyám hátulján. Óvatosan megérintettem, és ekkor emlékeztem vissza a fejfájásom okára. Nyilván elvesztettem az eszméletem, amikor a kő megütött. Ren tehát megmentette az életemet. Megint. Felnéztem rá. Kétségbeesett arccal és reszkető testtel térdelt mellettem. Nyilván emberré változott, kirángatott a tóból, aztán mindaddig mellettem maradt, amíg magamhoz nem tértem. Ki tudja, milyen régóta fekszem már itt eszméletlenül? – Ren, neked fájdalmaid vannak – mondtam erőtlenül. – Túl régóta vagy emberi formában. Tagadóan rázta meg a fejét, de én láttam, hogy összeszorítja a fogát. A karjára tettem a kezem. – Már jól vagyok – nyugtattam. – Ez csak egy dudor a fejemen. Ne aggódj miattam. Biztos vagyok benne, hogy Mr. Kadam néhány szem aszpirint is tett a hátizsákba. Csak beveszem, és lefekszem pihenni egy időre. Minden, rendben lesz. Az egyik ujját lassan végigsimította a halántékomtól az arcomig, és gyöngéden elmosolyodott. Aztán az egész karja remegni kezdett, és reszketés hullámzott végig a bőre alatt. – Kells, én… Az arca megfeszült. Oldalra dobta a fejét, dühösen vicsorgott, és újra tigrissé változott. Aztán halkan felmordult, majd elcsendesedett, és közelebb húzódott hozzám. Lefeküdt egészen mellém, és figyelmesen nézett éber kék szemével. Megsimogattam a hátát, részben, hogy megnyugtassam, részben pedig, mert az engem is megnyugtatott. Felnéztem az égre a tarka lombkoronán keresztül, és azt kívántam, bárcsak elmúlna a fejfájásom. Tudtam, hogy egyszer úgyis meg kell mozdulnom, de egyelőre nagyon nem akaródzott. Ren lágyan dorombolt, és a megnyugtató hang valóban enyhített a fájdalmamon. Nagyot sóhajtva összeszedtem magam, tudtam, kényelmesebben fogom érezni magam, ha átöltözöm. Óvatosan felültem, közben mélyeket lélegeztem, reméltem, ha elég lassan mozgok, elmúlik a gyomromban az émelygés, és a világ is 176

megszűnik forogni. Ren felemelte a fejét, és éber figyelemmel kísérte az erőfeszítéseimet. – Köszönöm, hogy megmentettél – suttogtam, miközben megsimogattam a hátát. Még egy puszit is nyomtam a bundás feje búbjára. – Mit is csinálnék nélküled? Kicipzáraztam a hátizsákot, és találtam egy kis dobozt, amiben különféle gyógyszerek voltak, köztük aszpirin is. Bekaptam néhány szemet, és ittam rá egy nagy korty vizet. Aztán száraz ruhát vettem elő, és Renhez fordultam. – Oké, van egy javaslatom. Szeretnék átöltözni, úgyhogy ha megtennéd, hogy megint eltűnsz pár percre a dzsungelben, azt megköszönném. Rám mordult, kissé bosszúsnak tűnő hangon. – Komolyan mondom – vontam össze a szemöldököm. Hangosabban morgott. A homlokomra tettem a tenyeremet, és egy közeli fának támaszkodtam, hogy rogyadozó lábaim ellenére talpon maradjak, és még egyszer nyomatékosan rászóltam: – Át kell öltöznöm, és te nem fogod végignézni. Felfortyant, felállt, határozottan megrázta a testét és fejét, mintha nemet mondana, és mereven rám nézett. Én összehúzott szemekkel visszameredtem rá, és a dzsungel felé mutattam. Erre aztán nagy nehezen hátat fordított, de a vadon helyett inkább a sátorba vonult be, és lefeküdt a takarómra, hogy a feje befelé nézett, a sátorból kilógó farka pedig ide-oda járt. Sóhajtva csóváltam meg a fejem, majd a hirtelen mozdulattól fájdalmasan elfintorodtam: – Ha jól látom, ez a legtöbb, amit el tudok nálad érni, igaz? Csökönyös tigris. Úgy döntöttem, el tudom fogadni ezt a kompromisszumot, de a szememet öltözködés közben is mindvégig a csapkodó farkán tartottam. Kicsit jobban éreztem magam, amikor újra száraz ruha volt rajtam. Az aszpirin is hatni kezdett, a fejem már kevésbé lüktetett, de még mindig gyenge voltam. Úgy döntöttem, inkább alszom, mint eszem, ezért kihagytam a vacsorát, de úgy gondoltam, egy forró kakaót azért megiszom. Óvatosan körbejártam a táborhelyet, kerestem még néhány fahasábot, majd feltettem forrni egy kis vizet. Leguggoltam, és egy hosszú ággal addig piszkáltam a parazsat, míg újra lángra nem kapott, aztán elővettem a hátizsákból egy adag kakaóport. Ren minden mozdulatomat követte. 177

– Jól vagyok – győzködtem. – Tényleg. Indulj nyugodtan portyázni vagy ahová akarsz. De ő csak ült tovább makacsul, ide-oda csápolva tigrisfarkával. – Komolyan, Ren, menj, járd körbe a területet – mondtam az ujjaimmal kört rajzolva. – Keresd meg az öcsédet. Én gyűjtök még néhány faágat, aztán megyek lefeküdni. De erre sem mozdult, és olyan hangot hallatott, mint amikor egy kiskutya nyüszít. Elnevettem magam, és megsimogattam a fejét. – Tudod, a látszat ellenére én általában elég jól tudok vigyázni magamra. Erre felhorkant, és leült mellém, én pedig nekidőltem a vállának, miközben a kakaómat kavargattam. Mielőtt lement a nap, gyűjtöttem még fát, és megittam egy üveg vizet. Aztán, amikor bemásztam a sátorba, Ren követett. Kinyújtotta a mancsát, amire, mintha csak párna volna, óvatosan ráfektettem a fejem. Aztán hallottam egy mely tigrissóhajtást, és végre ő is lepihent Másnap reggel, mikor felébredtem, a fejem még mindig Ren puha mancsán nyugodott, de mivel éjszaka, alvás közben megfordultam, arcomat a mellkasához szorítva, karomat a nyaka köré fonva feküdtem mellette, és szorosan magamhoz öleltem, mintha valami hatalmas plüssállat volna. Kissé zavartan húzódtam el tőle. Miután felkeltem, és kinyújtóztattam a tagjaim, óvatosan megérintettem a dudort a fejemen, és örömmel tapasztaltam, hogy érezhetően kisebb lett. Ettől máris sokkal jobban éreztem magam. Éhesen bontottam ki néhány müzliszeletet és egy zacskó zabpelyhet. Annyi vizet melegítettem a tűzön, ami elég volt ahhoz, hogy öntsek belőle a zabpehelyre, és készítsek még egy csésze forró csokoládét is. Reggeli után mondtam Rennek, hogy ő menjen, járja körbe a területet, én pedig majd megmosom a hajamat. Egy ideig még aggódva figyelte a mozdulataimat, de aztán megnyugodott és elindult. Elővettem a hátizsákból egy kis üveg biológiailag lebomló sampont, amit Mr. Kadam csomagolt nekem; eperillata volt. Még hajkondicionálót is tett mellé. Újra átöltöztem a fürdőruhámba, rövidnadrágot és teniszcipőt húztam, és lesétáltam a sziklához, ahol előző nap napoztam. A vízesés szélénél maradva, jó távol a helytől, ahol a fejemre esett a kő, finoman bevizeztem és besamponoztam a fejem, aztán óvatosan belehajoltam a tóba, hagytam,

178

hogy a víz lágyan kiöblítse a habot a hajamból, és enyhülést nyújtson még mindig sajgó fejemnek. Aztán átmentem a szikla napos oldalára, leültem rá, és fésülködni kezdtem. Amikor kész voltam, lehunytam a szemem, és a kora reggeli napsütésbe tartottam az arcom, hagytam, hogy sugarai átmelegítsenek, miközben száradt a hajam. Ez a hely egy paradicsom, semmi kétség. Még a dudorral a fejemen és a sátorozás iránti olthatatlan ellenszenvemmel együtt is tudtam értékelni a gyönyörű tájat. Nem arról volt szó, hogy nem szerettem a természetet. Sőt, gyerekkoromban a szüleimmel nagyon is szívesen voltam a szabadban. Mindössze csak jobban örültem volna, ha a saját ágyamban tölthetem az éjszakát, miután egész nap a természetben járkáltam. Ren dél körül jött vissza, leült mellém, és megettük fagyasztva szárított ebédünket. Ez volt az első alkalom, amikor emberként, a mangón kívül mást is enni láttam. Aztán feltúrtam a táskát, hogy megkeressem a verseskötetet, és megkérdeztem Rent, hogy szeretné-e, ha felolvasnék neki. Időközben már visszaváltozott tigrissé, és miután nem hallottam semmiféle morgást vagy bármifajta tigristiltakozást, a könyvvel a kezemben, hátamat egy nagy kőnek támasztva leültem. Ő mellém telepedett, és meglepődve láttam, hogy megint emberré változott. Aztán hirtelen, mielőtt egy szót is szólhattam volna, a hátára feküdt, az ölembe fektette a fejét, majd nagyot sóhajtott, és lehunyta a szemét. Felnevettem, és azt mondtam: – Ha jól értem, ez azt jelenti, hogy igen. Ki sem nyitva a szemét, azt motyogta: – Igen, kérlek. Átlapoztam a kötetet, hogy válasszak egy verset. – Ó, ez megfelelőnek tűnik – szólaltam meg pár pillanat múlva. – Azt hiszem, tetszeni fog neked. Nekem ez az egyik kedvencem. Szintén Shakespeare írta, ugyanaz a pasas, aki a Rómeó és Júliát. Elkezdtem olvasni, egyik kezemben a könyvet tartva, a másikkal pedig szórakozottan simogatva Ren haját.

179

SHAKESPEARE XVIII. szonett 2 Egy nyári naphoz hasonlítsalak? Te kedvesebb vagy, s rendületlenebb. Május bimbói közt már szél arat, S közelgő őszi dátum integet; Az égi szem hol perzsel, hol megint Arany tüzére felhő fátyla hull; Szilaj szeszély, vagy vastörvény szerint Mindaz mi szépség, rendre megfakul; De hervadatlan a Te friss nyarad, Szépséged kertje mindig zöldelő, Halál fölötted győztes nem marad, Örök sorokban, fényed egyre nő: Míg ember szája szól, és lát szeme, El majd e versem, és élsz benne Te. – Ez… kiváló. Tetszik nekem ez a Shakespeare – mondta halkan kis szünet után. – Nekem is – mosolyogtam. Tovább lapozgattam a könyvet, hogy keressek egy másik verset, amikor Ren újra megszólalt: – Kelsey, talán én is mondhatnék neked egy költeményt az én hazámból. Meglepődve tettem le a könyvet. – Persze – feleltem. – Nagyon szeretnék hallani egy indiai verset. Kinyitotta a szemét, és a fölötte levő lombkoronára nézett. Megfogta a kezem, összefonta az ujjainkat, és mindkettőnk kezét a mellkasára tette. Enyhe szellő fújdogált, amitől táncolni, kezdtek a falevelek, fény és árnyék játékát vetve szép arcára. – Ez egy régi indiai vers – kezdte Ren. – Egy eposzból való, amelyet azóta mesélnek, amióta csak az eszemet tudom. Az a címe, hogy Sakuntalá, és egy Kálidásza nevű költő írta.

2

Mészöly Dezső fordítása.

180

A te szíved, igaz, nem ismerhetem, ám enyém,-ah, mily kínzó! Szenvedély hevíti éjen s napon át; s összes gondolatom mind hozzád száll. Téged, ó, sudár leány, A szerelem csupán melenget; de jaj, engem izzít, éget; miként a hajnalcsillag az éjt virág illatát csupán csillapítja, ámde kioltja a holdnak minden fényét. Én szívemnek, ah, mindenek legszebbike, te vagy legdrágább kincse, s nem áhít mást, csak téged. – Ren, ez gyönyörű – suttogtam. Tekintetét felém fordította. Elmosolyodott, egyik kezét felemelte, hogy megérintse az arcomat. A pulzusom felgyorsult, a bőröm forrónak éreztem ott, ahol megérintette. Hirtelen tudatára ébredtem, hogy az ujjaim még mindig a haját simogatják, a másik kezem pedig a mellkasán nyugszik. Gyorsan elkaptam mindkét kezem, és az ölembe tettem őket. Ren az egyik karjára támaszkodva felült, amitől gyönyörű arca egészen közel került az enyémhez. Ujjai az államra siklottak, és lágy érintéssel felemelte az arcomat, hogy kénytelen voltam hihetetlenül kék szemébe nézni. – Kelsey – mondta rekedten. – Igen? – suttogtam. – Engedélyt szeretnék kérni, hogy… megcsókolhassalak. Hoppá. Vörös riasztás! A meghitt érzés, amit a tigris mellett még egy perccel ezelőtt is annyira élveztem, egyszerre szertefoszlott. Szörnyen ideges lettem. A jövőre vonatkozó kilátásaim hirtelen száznyolcvan fokos fordulatot vettek. Persze, hogy tudatában voltam, a tigristestben egy férfi szíve dobog, de valahogy ezt mindeddig egész jól sikerült az elmém leghátsó zugába száműzni. De a herceg létezése immár tudatom előterébe küzdötte magát. Döbbenten meredtem rá. Hogy nyersen fogalmazzak, nem voltunk egy súlycsoportban. A barátságon kívül sohasem mertem másra gondolni vele kapcsolatban. Kérdése egyszer és mindenkorra rákényszerített, hogy felfogjam: az én kedves házi nagymacskám valójában maga az erőtől duzzadó, megtestesült férfiasság. A szívem majd kiugrott a mellkasomból. Több minden futott át

181

egyszerre az agyamon, de a legelső gondolat tagadhatatlanul az volt, hogy nagyon is szeretném, ha Ren megcsókolna. Azonban sok más érv és szempont is követte, próbálva eléje furakodni. Olyan gondolatok kavarogtak a fejemben, hogy túl korai, alig ismerjük egymást, meg talán csak magányos. De igyekeztem elfojtani ezeket az ellenvetéseket, és eloszlatni a kétségeimet. Eltökélten sutba dobtam az óvatosságot, úgy döntöttem: akarom, hogy megcsókoljon. Ren egy leheletnyit közelebb húzódott hozzám. Lehunytam a szemem, vettem egy mély lélegzetet, és… vártam. Ám egy idő után újra kinyitottam a szemem, mert ő még mindig csak várakozón nézett rám. Tényleg az engedélyemre várt. Nem volt semmi, úgy értem, tényleg semmi a világon, amire akkor jobban vágytam, mint hogy ez a hihetetlen férfi megcsókoljon. De tönkretettem a pillanatot. Valamiért elakadtam annál a szónál, hogy engedély. Idegesen hebegtem: – Mit… ööö… mit értesz azon, hogy szeretnél engedélyt kérni? Fürkésző pillantást vetett rám, amitől még inkább kezdtem bepánikolni. Az, hogy nem sok tapasztalatom volt a csókolózást illetően, nem kifejezés. Nemcsak hogy soha életemben nem csókolóztam még, de Ren előtt még csak nem is találkoztam olyan sráccal, akivel akartam volna csókolózni. Ezért, ahelyett, hogy hagytam volna, hogy megcsókoljon – amit én is kívántam –, összezavarodtam, és elkezdtem okot keresni, hogy miért is ne tegye. Fecsegni kezdtem: – De hát a lányokat egyszerűen csak le kell venni a lábukról. Az engedélyüket kérni… olyan… olyan… régimódi. Nem elég spontán. Nem süt belőle a szenvedély. Csak a vaskalaposság ordít róla. Ha ezt neked meg kell kérdezned, akkor a válaszom… nem. Micsoda idióta vagyok, gondoltam. Épp most neveztem vaskalaposnak egy elbűvölő, kedves, kék szemű herceget. Ren egy hosszú pillanatig csak nézett rám, elég hosszan ahhoz, hogy lássam a szemében, mennyire megbántottam, majd eltűnt az arcáról minden érzelem, gyorsan felállt, udvariasan meghajolt előttem, és halkan, kimérten kijelentette: – Nem foglak ezzel többé zaklatni, Kelsey. Bocsánatot kérek, hogy ilyen tolakodó voltam. Azzal tigrissé változott, és berohant a dzsungelbe, ott hagyva egyedül, hogy ostorozhassam magam a balgaságomért. 182

Utánakiáltottam: – Ren, várj! – De már túl késő volt. Elment. Nem hiszem el, hogy képes voltam rá, és így megbántottam! Most biztosan utál engem! Hogyan tehettem ezt vele? Tudtam én, hogy csak azért mondtam ezt a sok sületlenséget, mert ideges voltam, de ez nem kifogás. Vajon hogy értette, hogy nem fog többé ezzel zaklatni? Remélem, azért próbálkozik még. Újra meg újra visszaidéztem magamban a saját szavaimat, és rengeteg minden eszembe jutott, amit mondhattam volna. Mint például: „már azt hittem, sosem kérdezed meg”, vagy „épp most akartalak megkérni rá”. Esetleg egyszerűen csak megcsókolhattam volna én. De akár egy szimpla „igen” is megtette volna. Vagy mondhattam volna drámaian: „ahogy kívánod”, vagy, hogy „csókolj, csókolj, mintha ez volna az utolsó alkalom”, vagy „nyert ügyed volt, amint megláttalak”. Biztos nem látta a filmeket, tehát miért ne? De nem. Nekem azon az átkozott „engedélyen” kellett lovagolnom. Ren egész nap távol maradt, bőven volt rá időm, hogy végiggondoljam, milyen ostoba voltam. Késő délután a napozósziklán üldögéltem ölemben a nyitott naplómmal, a kezemben tollal. Magam elé meredtem, és igen nyomorultul éreztem magam, amikor zajt hallottam a dzsungelből a tábor irányából. Elakadt a lélegzetem a sokktól, mikor megláttam, hogy egy hatalmas fekete tigris settenkedik elő a fák közül. Az állat körbejárta a sátrat, megállt, hogy megszagolja a takarómat. Aztán a tűzhöz ment, ott ült mellette pár percig, csöppet sem félt a lángoktól, majd beugrott a fák közé, hogy aztán a másik oldalról újra kijöjjön a tisztásra. Mozdulatlanná dermedve ültem, és fohászkodtam, hogy ne vegyen észre. Sokkal nagyobb volt, mint a párduc, ami a Kanheri-barlang közelében támadott meg. Ahogy közelebb ért hozzám, sötét bundáján szurokfekete csíkokat láttam. Élénk, aranyszínű szeme a tábort fürkészte, láthatóan mélyen elgondolkozva. Én azelőtt még soha nem hallottam fekete tigrisről, de ez az állat a leghatározottabban tigrisnek látszott! Nyilvánvalóan nem vett észre, mert miután körbejárta a tábort, és néhányszor a levegőbe szimatolt, visszament a dzsungelbe. De, hogy biztos legyek benne, végleg elment, még sokáig nem mozdultam a szikláról. Miután jó ideig nem hallottam semmi zajt, és alaposan elgémberedtek a tagjaim, úgy döntöttem, hogy most már talán biztonságban visszamehetek 183

a sátorhoz. De pontosan ebben a pillanatban egy férfi lépett elő a közeli fák közül. Határozott léptekkel odajött hozzám, lassan tetőtől talpig végigmert, majd azt mondta: – Ej, ej, ej. Tele vagyunk meglepetéssel, ugye? A férfi fekete inget és fekete nadrágot viselt. Roppant jóképű volt, de valahogyan sötétebb, komorabb módon, mint Ren. Bőre antik bronzként csillogott, enyhen hullámos, nyakszirtjénél göndörödő, éjfekete haját arcából kisimítva hordta. Szeme aranylón ragyogott, leheletnyit rézre emlékeztető színnel. Megpróbáltam beazonosítani az árnyalatot, de még sohasem láttam ilyet. Talán olyasmi volt, mint a kalózok aranya, a régi spanyol pénzérmék színe. Egyébként is a kalóz kifejezés nagyon alkalmasnak tűnt arra, hogy az egész embert jellemezzem vele. Úgy nézett ki, mint azok a kreol bőrű nőcsábász férfiak, akiknek a képe a régi korokban játszódó romantikus regények borítóján díszeleg. Ahogy rám mosolygott, a szeme sarkában alig látható ráncok jelentek meg. Azonnal tudtam, hogy ki áll velem szemben. Ren öccse volt. Mindkettőjükből ugyanaz az uralkodói méltóság sugárzott. Egyformán jóképűek, és körülbelül ugyanolyan magasak voltak mindketten, de míg Ren atlétatermetű volt, az öccsét inkább izmosan megtermettnek mondtam volna. Azt gyanítottam, hogy ő inkább az apjukra ütött, míg Ren, a szembetűnő ázsiai vonásaival – enyhén mandulavágású kék szemével és aranybarna bőrével – biztosan az anyjukra hasonlít. Különös módon nem féltem, noha éreztem a felszín alatt megbúvó fenyegetést. Kicsit olyan érzésem volt, mintha őbenne a tigris felülkerekedett volna az emberen. Kijelentettem: – Mielőtt bármit is mondana, azt hiszem, tudnia kell, hogy pontosan tudom, maga kicsoda. És azt is, hogy micsoda. Előrébb lépett, egy szempillantás alatt átszelve a kettőnk közötti távolságot. Felemelte az államat, és szemérmetlen pillantással fürkészte az arcomat. – És mit gondol, kicsoda vagy micsoda vagyok, szépségem? A hangja nagyon mély volt, bársonyos és behízelgő – akár a forró karamella. A Renénél szembetűnőbb akcentussal, és kissé bizonytalanul beszélt, mint egy olyasvalaki, aki már régóta nem használta a hangját.

184

– Maga Ren öccse – feleltem szúrós tekintettel. – Aki elárulta őt, és ellopta a menyasszonyát. A férfi szeme összeszűkült, engem pedig hirtelen elfogott a félsz. – Cö-cö-cö – csettintett a nyelvével. – Ejnye, ejnye. Hová lett a jó modor? Még be sem mutatkoztunk egymásnak, és maga máris vadul vádaskodik. A nevem Kishan, és igen, én vagyok a peches fiatalabb fivér. Megfogott egy tincset a hajamból, egy pillanatig az ujjai között morzsolgatta, majd félrebillentett fejjel azt mondta: – El kell ismernem, Rennek mindig is sikerült gyönyörű nőkkel körülvennie magát. Már éppen el akartam lépni tőle, amikor irtóztató bömbölés hallatszott a fák közül, és Rent láttam, amint nagy robajjal keresztül száguld a tábor tisztásán, majd elrugaszkodik, és vicsorogva repül felénk. Az öccse azonnal megpördült, majd ő is felugrott, és a levegőben változott át azzá a fekete tigrissé, amit korábban láttam. Ren magán kívül volt a dühtől. Olyan hangosan ordított, hogy éreztem, ahogy hangjának vibrálásába beleremeg a testem. A két tigris a levegőben egymásnak csapódott, majd mindketten a földre zuhantak, a fűbe hemperedtek, karmolták, harapták, ahol csak érték egymást. Olyan messzire húzódtam, amennyire csak bírtam, végül a vízesés közelében, a bokrok mögött állapodtam meg. Kiabáltam nekik, hogy hagyják abba, de a heves küzdelem olyan zajos acsarkodással járt, hogy teljesen elnyomta a hangom. Végül a két nagymacska szétvált, és egymás szemébe nézett. Lekuporodtak, a földhöz lapultak, farkuk dühösen csapkodva ide-oda járt, újabb támadásra készültek. Aztán egymással szemben körözni kezdtek a tűz két oldalán. Mivel már csak fenyegetően morogtak egymásra, és lefoglalta őket a versengés, hogy ki tud tovább a másik szemébe bámulni, úgy döntöttem, most, hogy a karmuk a földön van, nem pedig a levegőben, eljött a megfelelő pillanat a közbelépésre. Lassan elindultam feléjük, igyekezve kissé közelebb maradni Renhez. Aztán, összeszedtem a bátorságomat, és kérlelni kezdtem őket: – Kérlek, hagyjátok abba. Mindketten. Testvérek vagytok. Nem számít, hogy mi történt a múltban. Beszélnetek kell egymással. – Ren felé fordultam: – Te voltál az, aki meg akarta őt keresni. Most itt az alkalom, hogy elmondd neki, amit szeretnél. – Aztán Kishanra néztem: – És maga. Ren is sok-sok éve él rabságban, most pedig azon dolgozunk, hogy megszabadítsuk mindkettőjüket. Meg kell őt hallgatnia. 185

Ren emberré változott, és éles hangon azt mondta: – Igazad van, Kelsey. Azért jöttem ide, hogy beszéljek vele, de úgy látom, még mindig nem lehet benne megbízni. Nyoma sincs benne a… tapintatnak. Sohasem kellett volna idejönnöm. – De… Ren… – könyörögtem. Ren elém lépett, és szikrázó szemekkel vágta oda a fekete tigrisnek: – Vasiyata karand! Badamása! Két napja járkálok itt téged keresve! Nem volt jogod akkor idejönni, amikor tudtad, hogy távol vagyok! És soha többé ne merd megérinteni Kelsey-t, ha jót akarsz! Ren öccse szintén emberré változott, megrántotta a vállát, és hetykén azt mondta: – Csak meg akartam nézni, mi az, amit olyan vehemensen óvsz. Egyébként igazad van. Két napja követlek, elég közelről, hogy szemmel tartsalak, de elég távolról ahhoz, hogy te csak akkor vegyél észre, ha én is úgy akarom. Ami pedig azt illeti, hogy maradok-e, hogy meghallgassalak, azt hiszem, nem tudnál olyat mondani, ami a legkevésbé is érdekelne, Murkha. – Majd az állát dörzsölgetve elvigyorodott, végignézett a hosszú karmoláson, melyet a Rennel való ütközet során szerzett, majd rám irányította a tekintetét, és futólag a bátyjára pillantva hozzátette: – Természetesen, hacsak nem róla akarsz beszélni. Tudod, engem mindig is érdekeltek a nőid. Ren hatalmas ordítással válaszolt. A levegőben tigrissé változva újra nekiugrott az öccsének. A két tigris végighempergett a táboron, harapva és karmolva, nekicsapódva a fáknak, és a szikláknak. Aztán Ren az öccse felé csapott a mancsával, de helyette egy fát talált el, mély, éles karomnyomokat hagyva a vastag törzsön. A fekete tigris a dzsungel felé iramodott, Ren pedig utána. Dühös ordításuk visszhangzott a fák közt, felriasztva egy vijjogva felröppenő madárrajt. A harc tovább folytatódott, és közben egyre mélyebbre kerültek a dzsungelben. A sziklára felállva követni tudtam őket, azt figyelve, hogy éppen hol rázkódnak a fák, honnan reppennek fel a riadt madarak. Végül megláttam Rent félig repülve, félig zuhanva öccsével a hátán beesni a táborba. Kishan karmait bátyja húsába mélyesztette, és igyekezett a nyakába harapni. Ren hátsó lábaira ágaskodott, lerázta magáról a testvérét, aztán felugrott az egyik tóparti nagy sziklára, és szembefordult vele. Miután összeszedte magát, a fekete tigris Renre támadt, aki a levegőbe ugrott, hogy megállítsa, így végül mindketten a tóba estek. 186

A part mellől néztem tovább a küzdelmet. Az egyik tigris kirobbant a vízből, és ráugrott a másikra, lenyomva a víz alá. A két nagymacska ütötteverte, éles karmokkal marcangolta egymás testét. Úgy tűnt, egyik sem bír felülkerekedni a másikon. Éppen, amikor már azt gondoltam, sosem hagyják abba, a küzdelem alábbhagyott. Majd Kishan kivonszolta a vízből elgyötört testét, kicsit odébb vánszorgott, és lerogyott a fűbe. Erősen zihálva pihent egy percig, majd nyalogatni kezdte a mancsait. Ren is kijött a tóból. Közém és az öccse közé helyezkedve a lábamhoz kuporodott. Egész testét mély karmolások borították, a fehér bundájában élénken virító vágásokból patakzott a vér. Egy különösen mély seb húzódott a homlokától az álláig, keresztül a szemén és az orrán, a nyakán pedig egy harapástól származó seb szivárgott. Gyorsan a hátizsákomért szaladtam. Átkutattam a táskát, amíg meg nem találtam az elsősegélydobozt, amiből kivettem egy kis üveg alkoholt és egy nagy tekercs gézt. Irtózásomat a vértől és sebektől legyőzte természetes gondoskodó, védelmező ösztönöm. Jobban féltettem őket, mint amennyire tartottam tőlük, és tudtam, hogy szükségük van a segítségemre. És találtam magamban kellő bátorságot. Először Renhez léptem, és tiszta, palackos vízzel kimostam a piszkot a sebeiből, aztán a gézre alkoholt öntöttem, és a legrosszabbul kinéző részekre nyomtam. Úgy láttam, a sérüléséi nem halálosak, amennyiben el tudom állítani a vérzést, de Kishan nagyon sok csúnya vágást ejtett rajta. Az oldalán a bőr cafatokban lógott, szét volt marcangolva, mintha húsdarálón ment volna keresztül. Halkan morgott, amint a hátáról a nyaka felé haladtam tovább, és kitisztítottam a fogaktól származó sebet. Elővettem a készletből egy nagy párnás kötszert, alkoholt tettem arra is, és szorosan rányomtam az oldalán a legjobban összekarmolt részére, hogy elállítsam a vérzést. Ren az alkohol csípésétől erőtlenül felmordult, én pedig együtt érzőn elfintorodtam. Egy ideig a seben hagytam a párnát, majd áttértem a fejére. Letisztítottam az arcát, és megnyugtató szavakat mormoltam, miközben a homlokán és az orrán dolgoztam, vigyázva, hogy elkerüljem a szemét. Nem volt annyira súlyos a helyzet, mint amilyennek első látásra tűnt. Szerencsére rosszabbnak gondoltam, mint amilyen valójában volt. Megtettem, ami tőlem telt, de aggódtam a fertőzés miatt, és komolyan nyugtalanított Ren szeme és az oldala. Miközben a homlokára szorítottam a gézt, egy könnycsepp csordult végig az arcomon. 187

Ren megnyalta a csuklómat, én pedig megsimogattam az arcát, és azt suttogtam: – Ren, ez szörnyű. Bárcsak ne így történt volna. Annyira sajnálom. Biztos borzasztóan fáj. – Egy könnycsepp leesett, és az orra hegyére csöppent. – Most megyek, és ellátom az öcsédet is. Megtöröltem a szemem, odahoztam még egy tekercs gézt, és végigcsináltam mindezt a fekete tigrissel is. Egy különösen csúnya, mély vágás kezdődött a nyakánál, és haladt lefelé egészen a mellkasáig, ezért hosszabban elidőztem azon a területen. Volt még egy mély harapásnyom a hátán, tele piszokkal és apró kavicsokkal. Ez először erősen vérzett, ami valószínűleg jó volt, mert a vér segített kiöblíteni a sebet. Néhány percig párnás kötszert nyomtam rá, amíg a vérzés le nem csillapodott legalább annyira, hogy kitisztíthassam a mély lyukat. Amint rátettem az alkoholt, Kishan felmordult, és a háta megremegett. Aztán gézt tettem a sebre, és újabb könnycseppek gördültek végig az arcomon. – Ezt valószínűleg össze kellene varrni – szipogtam, majd gyöngéden korholni kezdtem mindkettőjüket: – Azt remélem, tudjátok, hogy egész biztosan fertőzést fogtok kapni, és leesik a farkatok. Kishan felhorkant, ami gyanúsan nevetésnek hangzott. Megmerevedtem, és kicsit dühös lettem. – Szeretném, ha tisztában lennétek vele, hogy a sebeitek tisztogatásától teljesen ki vagyok borulva – mondtam. – Utálom a vért. És, csak hogy tudjátok, én fogom eldönteni, ki érjen hozzám, és ki ne. Én nem valami pamutgombolyag vagyok, amivel két macska eljátszogathat. Ráadásul szerintem nem is én vagyok az, aki miatt verekedtetek. De ami köztetek történt, az már rég a múlté kéne, hogy legyen, és őszintén remélem, hogy egyszer majd eljuttok odáig, hogy megbocsátotok egymásnak. Az aranyszemek figyelmesen néztek rám, én pedig elmagyaráztam: – Azért jöttünk ide, mert Ren és én keressük a módját, hogy megtörjük az átkot. Mr. Kadam is segít nekünk, és már vannak ötleteink, hogy hol kezdjük. Megkeresünk négy ajándékot, hogy felajánljuk Durgának, hogy cserébe mindketten emberek lehessetek újra. Most, hogy tudod, miért vagyunk itt, végre visszamehetünk mindnyájan Mr. Kadamhoz, és folytathatjuk az utunkat. Ráadásul azt hiszem, mindkettőtöknek kórházba kéne mennie. Ren felmordult, és elkezdte nyalogatni a sebeit, a fekete tigris pedig az oldalára fordult, hogy megmutassa nekem a hosszú karmolást, ami a 188

nyakától a hasáig húzódott. Kitisztítottam azt is. Amikor az ő sérüléseivel is végeztem, visszamentem a hátizsákhoz, eltettem az alkoholt, és megtöröltem a szememet a ruhám ujjával. Amikor megfordultam, nagyot ugrottam, mert Ren öccse ott állt közvetlenül mögöttem, férfiként. Ren is felállt, éberen, gyanakodva figyelte Kishan minden mozdulatát. Farka ide-oda csapkodott, és a mellkasából mély morgás tört fel. Kishan lenézett Renre, aki még közelebb kúszott, hogy szemmel tartsa, majd visszanézett rám. Kinyújtotta a kezét, és amikor beletettem az enyémet, az ajkához emelte, megcsókolta, majd magabiztos mozdulattal mélyen meghajolt. – Megkérdezhetem a nevedet? – kérdezte. – Kelsey. Kelsey Hayes – feleltem. – Kelsey. Hát, először is, köszönöm az értünk tett erőfeszítéseidet. Bocsánatot kérek, hogyha megijesztettelek. Én… – mosolygott – …eléggé kijöttem a gyakorlatból, hogy fiatal hölgyekkel társalogjak. Nos, lennél szíves valami bővebbet is mondani a Durgának felajánlandó ajándékokról? Ren rosszkedvűen morgott. Bólintottam: – Persze, Kishan. Ugye ez a neved? – A teljes nevem tulajdonképpen Sohan Kishan Rajaram, de szólíthatsz Kishannak is, ha így kívánod – mosolygott szédítően fehér fogsorával, ami sötét bőrű arcában még fényesebben ragyogott. A karját nyújtotta. – Leülnél velem beszélgetni, Kelsey? Volt benne valami igazán elbűvölő. Meglepve vettem észre magamon, hogy azonnal megbízom benne, és tetszik nekem. Hasonló kvalitásai voltak, mint a bátyjának. Csakúgy, mint Rennek, neki is megvolt az a képessége, hogy megnyugtassa a társaságában lévőket. Talán diplomáciai tanulmányaiknak köszönhetően, vagy talán amiatt, ahogy az édesanyjuk nevelte őket, nem tudom. Bármi is volt az oka, pozitív választ váltott ki belőlem. Rámosolyogtam: – Szívesen. Belekaroltam, és a tűzhöz kísért. Ren újra felmordult, Kishan pedig megeresztett egy önelégült vigyort bátyja felé. Amikor leült, észrevettem, hogy fájdalmasan elfintorodik, ezért felajánlottam neki egy aszpirint. – Nem lenne jobb, ha mindkettőtöket elvinnélek egy orvoshoz? – kérdeztem. – Én komolyan úgy gondolom, hogy a sebedet össze kellene varrni, Ren pedig…

189

– Köszönjük, de nem – szakított félbe. – Ezek miatt az apró sérülések miatt nem kell aggódnod. – Én nem nevezném ezeket apró sérüléseknek, Kishan. – Az átok segít abban, hogy gyorsan gyógyuljunk – mondta. – Majd meglátod. Mindketten könnyen rendbe jöttünk volna magunktól is. De azért nagyon kellemes volt, hogy egy ilyen elbűvölő fiatal hölgy látta el a sebeinket. Ren elénk állt, és úgy nézett ki, mint akit menten megüt a guta. – Ren, kérlek, viselkedj civilizáltan! – figyelmeztettem. Kishan szélesen elvigyorodott, és megvárta, amíg kényelembe helyezem magam. Aztán közelebb húzódott hozzám, és a farönkre helyezte a karját, aminek a hátamat támasztottam. Ren egyenesen közénk lépett, durván félretolta az öccsét bundás fejével, helyet csinált magának, és kettőnk közé nyomakodott hatalmas testével. Aztán súlyosan lerogyott a földre, és fejét az ölembe helyezte. Kishan felhorkant, de én gyorsan beszélni kezdtem, megosztottam vele az egész történetet, Ren és én miken mentünk keresztül. Meséltem neki Rennel való találkozásomról a cirkuszban, elmondtam, hogy hogyan csaptak be, csak hogy eljöjjek velük Indiába. Aztán Phetről is beszéltem, majd a Kanheri-barlangról, hogyan találtuk meg a próféciát, végül pedig elmondtam, hogy most éppen útban vagyunk Hampi felé. Miközben belefeledkeztem a történetbe, szórakozottan simogattam Ren fejét. Ő lehunyta a szemét, és dorombolt, majd el is aludt. Majdnem egy órán keresztül beszéltem szünet nélkül, észre sem véve, hogy Kishan felvont szemöldökkel és elgondolkozó arckifejezéssel figyel kettőnket. És azt sem vettem észre, mikor változott vissza tigrissé.

190

MIKOR BEFEJEZTEM AZ EGÉSZ TÖRTÉNETET, a fényes, csillogó szőrű fekete tigris áthatóan nézett rám, sárga szemei ragyogtak a feszült figyelemtől. Késő este volt. A dzsungel, ami napközben oly zajosnak tűnt, most csendes volt, eltekintve a tűzben lángoló fahasábok ropogásától. Játszadoztam Ren puha fülével. A szemei még mindig szorosan össze voltak zárva, és csendesen dorombolt, bár talán a horkolás pontosabb kifejezés lenne. Kishan visszaváltozott emberré, és elgondolkodva nézett egy ideig, majd azt mondta: – Ez nagyon… érdekesen hangzik. Csak remélem, hogy a végén nem esik bántódásod. Talán mégis okosabban tennéd, ha hazamennél, és sorsunkra hagynál minket. Úgy tűnik, mintha ez még csak egy veszélyekkel teli, hosszú küldetés kezdete lenne. – Eddig Ren mindig megvédett, és most, hogy már két tigris vigyáz rám, biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi bajom – mondtam mosolyogva. Kishan tétovázott: – Még két tigrissel is félresikerülhetnek a dolgok, Kelsey. Ráadásul… én nem tervezem, hogy veletek tartok. – Micsoda? Ezt meg hogy érted? – kérdeztem megrökönyödve. – Tudjuk, hogyan törhetjük meg az átkot. Kishan, én ezt nem értem. Miért nem segítesz nekünk… és magadnak?

191

Kishan egyik lábáról a másikra tette át a testsúlyát, és így felelt: – Két oka is van. Az első, hogy nem akarok több halált látni, elég az is, ami idáig a lelkemen szárad. Túl sok fájdalmat okoztam életemben. A második pedig, hogy… hát, én nem hiszem, hogy sikerrel járnánk. Azt gondolom, ti ketten meg Mr. Kadam szellemeket kergettek. – Szellemeket kergetünk? Nem értem – ráztam a fejem. Kishan megvonta a vállát: – Tudod, Kelsey, én már hozzászoktam a tigrisléthez. Igazából nem is olyan rossz ez a létforma. Az idők során beletörődtem, hogy ez az életem. – Elhallgatott, és elmerült a gondolataiban. – Kishan, biztos vagy benne, hogy nem te vagy az, aki szellemeket kerget? – néztem rá fürkészően. Azzal bünteted magad, hogy itt maradsz a vadonban, ugye? A fiatalabb herceg megmerevedetett. Arca rideg és közönyös lett. Aranyszemével éles pillantást vetett rám, és én megdöbbenést és fájdalmat fedeztem fel a tekintetében. Szavaimmal nyilvánvalóan mélyen megbántottam. Mintha feltéptem volna egy kötést, ami a múlt sebeit takarta. A kezére tettem a kezem, és gyöngéden megkérdeztem: – Kishan, nem akarsz magadnak jövőt vagy családot? Tudom, milyen érzés az, ha meghal valaki, akit szeretünk. Magányos vagy. Összetört. Úgy érzed, soha többé nem lehetsz már egész. Olyan, mintha hiányozna belőled egy darab. De nem vagy egyedül. Vannak, akikkel törődhetsz, és akik veled is törődnek. Emberek, akik okot adhatnak rá, hogy tovább élj. Mr. Kadam, a bátyád és én. És még jöhet valaki más is, akit szerethetsz. Kérlek, gyere velünk Hampiba. Kishan félrenézett, és csendesen azt felelte: – Hosszú, hosszú ideje feladtam már, hogy olyan dolog után vágyakozzam, ami sohasem teljesedik be. Megragadtam a karját: – Kishan, kérlek, gondold át még egyszer. Megszorította a kezem, és elmosolyodott: – Sajnálom, Kelsey. – Felállt és kinyújtózott. – Viszont ha te és Ren ragaszkodtok hozzá, hogy elindultok erre a hosszú útra, Ren-nek el kell mennie vadászni. – Vadászni? – rezzentem össze. Amennyire én láttam, Ren nem volt valami nagy étvágyú.

192

– Vadászni – bólintott Kishan. – Lehet, hogy Ren eleget eszik egy ember számára, de biztosan nem eleget egy tigris számára. Márpedig az idő legnagyobb részében ő mégiscsak tigris, és hogy elég erős legyen hozzá, hogy meg tudjon védeni az úton, többet kell ennie. Valami nagyot, mint például egy szép vaddisznót vagy bivalyt. Nagyot nyeltem: – Biztos vagy benne? – Igen. Tigrisnek elég sovány. Kicsit fel kéne szednie magára. Szüksége van némi proteinre. Megsimogattam Ren hátát. Tényleg éreztem a bordáit. – Oké – mondtam –, gondoskodom róla, hogy vadásszon, mielőtt elindulunk. – Helyes – bólintott Kishan, aztán fejet hajtott, rám vigyorgott, majd búcsúzóul megszorította az ujjaimat, és úgy tűnt, mintha vonakodna elengedni. Végül azt mondta: – Köszönöm, Kelsey, ezt a fölöttébb érdekes beszélgetést. Azzal visszaváltozott fekete tigrissé, és befutott a dzsungelbe. Fejével az ölemben Ren még mindig aludt, ezért csendben ültem még egy kicsit. Ujjaimmal követtem a hátán a csíkok vonalát, és néztem a karmolások nyomát. Ahol tátongó, mély sebek voltak még egy órával ezelőtt, a bőr már szinte teljesen begyógyult, a hosszú vágás az arcán és a szemén pedig már el is tűnt. Még egy heg sem maradt utána. Amikor a lábam már teljesen elzsibbadt Ren súlyától, kihúztam a feje alól, és újra megraktam a tüzet. Ő csak átfordult az oldalára, és aludt tovább. A verekedés nyilván sokat kivett belőle. Kishannak igaza lehet. Tényleg vadásznia kell. Muszáj visszanyernie az erejét. Ren mindvégig aludt, mialatt én körbejártam a területet, fát gyűjtöttem, és megettem a vacsorámat. Aztán hozzákészülődtem a lefekvéshez, magam köré tekertem a takarómat, és ledőltem Ren mellé. Mordult egyet, de nem ébredt fel; csak közelebb kúszott hozzám. Ismét a hátát használtam párnának, és a csillagokat nézve aludtam el. Késő délelőtt ébredtem fel. Bele voltam gabalyodva a takarómba. Kerestem Rent, de nem láttam sehol. A tűz nagy lánggal lobogott, mintha csak most rakott volna rá fát. A hasamra fordultam, hogy megpróbáljak

193

kiszabadulni a takaróból, de rögtön felszisszentem, fájdalmas remegés futott végig a gerincemen. Morogva nyúltam hátra, hogy megpróbáljam kidörzsölni a fájdalmat az izmaimból. – Ha még sok éjszakát töltök a kemény földön, idő előtt olyan leszek, mint egy öregasszony. – Aztán feladtam, és visszafeküdtem. Ekkor puha lépések neszét hallottam, és megjelent Ren, orrát az arcomhoz nyomta. – Ó, ne is törődj velem – mondtam neki. – Csak fekszem még itt egy darabig, amíg a gerincem visszaugrik a helyére. Megfordult, és tigrismancsával masszírozni kezdte a derekamat. Fájdalmasan felnevettem, és próbáltam levegőhöz jutni. Olyan volt, mint egy szörnyen túlsúlyos kiscica, aki a gyapjúpulcsi helyett rajtam dagaszt. Felvinnyogtam: – Nagyon köszönöm, Ren, de nagyon nehéz vagy. Kiszorítod belőlem a szuszt. A súlyos tigrismancs felemelkedett a hátamról, és egy erős, meleg kéz érintését éreztem helyette. Ren, a herceg masszírozni kezdte a derekamat, mire a gondolataim rögtön visszatértek a zavarba ejtő csókos incidensre. Az arcom forró lett, a testem megmerevedett, amitől persze a hátam csak még jobban megfájdult. – Lazíts, Kelsey – mondta Ren. – A hátad csupa görcs. Hadd dolgozzak rajta. Megpróbáltam nem gondolni rá, hogy Ren térdel a hátam mögött, helyette inkább visszaemlékeztem életem eddigi egyetlen, egy középkorú masszőrnő kezei közt szerzett masszázsélményére. Tulajdonképpen fájdalmas érzés volt, ezért aztán nem mentem többé. A hölgy túl erősen nyomta a hátam, és belevájta az ujjait a lapockámba. Nem akartam panaszkodni, csak csendben végigszenvedtem az egészet. Minden egyes perc maga volt a gyötrelem. Folyamatosan ismételgettem magamban, mint egy mantrát, hogy „mindjárt vége, mindjárt vége”. Ren masszírozása azonban teljesen más volt. Ő gyöngéden ért hozzám, és kevésbé erős nyomást gyakorolt a hátamra a tenyerével. Körkörös mozdulatokkal haladt lefelé a gerincemen, megkereste a görcsöket, és addig dolgozott az izmokon, amíg el nem lazultak. Amikor végzett a hátammal, végighúzta az ujját a gerincemen felfelé, egészen a pólóm nyakáig, majd masszírozni kezdte a vállamat és a nyakamat, amitől apró bizsergéshullámok futottak végig az egész testemen. 194

Mozgékony ujjai a hajam vonalától kezdve apró mozdulatokkal haladtak lefelé a nyakamon. Aztán növelte a nyomás erejét, és egyenletes simításokkal elindult a vállam felé. Ujjaival gyúrta, nyomkodta, masszírozta az izmokat, ráérősen és módszeresen lazítva el a fájdalmas pontokat. Aztán a nyomás enyhült, mígnem végül szinte simogatássá szelídült. Mélyet sóhajtottam, végtelenül élvezve a kényeztetést. Amikor abbahagyta, óvatosan felültem, hogy kipróbáljam, fáj-e még. Ő is felkelt, és a könyököm alá nyúlt, hogy feltámogasson. – Jobban érzed magad, Kelsey? – kérdezte. Felmosolyogtam rá: – Igen. Nagyon köszönöm. A nyaka köré fontam a karjaimat, és szeretetteljesen megöleltem. A teste megmerevedett. Ő nem ölelt vissza engem. Elhúzódtam, és láttam, hogy ajkait összeszorítva, tekintetemet kerülve állt. – Ren? – szóltam tétován. Lefejtette a karjaimat a nyakából, mellkasa előtt összefonta a kezeit, és végre rám nézett. – Örülök, hogy jobban érzed magad – mondta egyszerűen, majd odébb húzódott, átment a tűz túloldalara, hogy tigrissé változzon. Valami nem stimmel, gondoltam. Mi volt ez, mi történt az előbb? Eddig még sohasem viselkedett velem hidegen Bizonyára még mindig haragszik rám a csókos dolog miatt. Vagy talán Kishan az oka, hogy ideges? Nem tudom, hogyan hozhatnám helyre a dolgokat. Nem vagyok valami jó a kapcsolati problémákról való beszélgetésekben. Mit mondhatnék, hogy helyrehozzam a hibamat? A kettőnkről vagy a visszautasított csók dolgarol való társalgás helyett, ami pedig nyilvánvalóan ott lebegett köztünk, inkább más témát választottam. Megköszörültem a torkomat. – Ööö… Ren. Tudod, el kellene menned vadászni, mielőtt elindulunk. Az öcséd azt mondta, enned kéne valami kiadósat, és én is azt hiszem, ez nem ártana. Csak felhorkant, és az oldalára fordult. – Komolyan beszélek – folytattam. – Megígértem neki, hogy erre odafigyelek, és… nem indulunk el, amíg el nem mentél vadászni. Kishan azt mondta, túl sovány vagy tigrisnek, és hogy enned kell egy vaddisznót vagy valamit. Különben is szeretsz vadászni, nem emlékszel? Ren odasétált egy fához, és elkezdte hozzá dörgölni a hátát. – Viszket a hátad? Megvakarhatom neked, ha akarod – ajánlkoztam. – Ez igazán a legkevesebb, amit tehetek a masszázsod után. 195

A fehér tigris egy pillanatra abbahagyta a dörgölőzést, rám meredt, aztán a földre heveredett, és ott fetrengett a hátán, erre-arra tekergetve a testét, miközben a lábai a levegőben kalimpáltak. Megbántódtam, hogy csak így leráz, és kifakadtam: – Inkább a porba dörgölöd a hátad, minthogy megengedd, hogy én vakarjam meg neked? Rendben! Oldd meg akkor egyedül, nem érdekel, de akkor sem indulok el addig, amíg nem mentél el vadászni! – Azzal megpördültem, felkaptam a hátizsákomat, bemásztam a sátorba, és becipzáraztam a bejáratot. Fél órával később kikukucskáltam. Ren nem volt sehol. Felsóhajtottam, és elindultam fát gyűjteni, hogy feltöltsem a készletünket. Éppen egy nehéz fahasábot vonszoltam a tűz mellé, amikor hangokat hallottam az erdő felől. Kishan állt ott egy fának dőlve, és engem nézett. Füttyentett. – Ki gondolta volna, hogy egy kis törékeny lánynak ilyen izmai vannak? Rá sem hederítettem, csak befejeztem a munkát, majd leporoltam magam, és leültem egy palack vízzel a kezemben. Kishan mellém telepedett, egy kicsit túl közel, és kinyújtóztatta hosszú lábait. Megkínáltam egy másik üveg vízzel, ő pedig elfogadta. – Nem tudom, mit mondtál neki, Kelsey, de akármi is volt, működik. Ren vadászik – közölte. Elfintorodtam: – Mondott valamit? – Csak hogy vigyázzak rád, amíg ő távol van. Tudod, egy rendes vadászat akár több napig is eltarthat. – Komolyan? – lepődtem meg. – Fogalmam sem volt, hogy ilyen hosszadalmas. – Tétováztam. – Szóval… nem bánja, hogy te itt maradsz, mialatt ő nincs itt? – Ó, dehogynem bánja – vigyorgott Kishan –, de biztos akart lenni benne, hogy biztonságban leszel. Ennyire legalább megbízik bennem. – Nos, azt hiszem, most mindkettőnkre haragszik. Kishan kíváncsian nézett rám, felvont szemöldökkel. – Hogyhogy? – kérdezte. – Ööö… mondjuk csak úgy, hogy volt egy kis félreértés közöttünk. Kishan arca megkeményedett. – Ne aggódj, Kelsey. Biztos vagyok benne, hogy bármi is az, ami miatt dühös, az bolondság. Ren nagyon szeret vitatkozni. Felsóhajtottam, és szomorúan megráztam a fejem. 196

– Nem, ez igazából az én hibám – mondtam csendesen. – Nehéz eset vagyok, és időnként kínszenvedés a társaságomban lenni. Ő valószínűleg megszokta, hogy kifinomultabb, tapasztaltabb nők veszik körül, akik sokkal jobban… sokkal… szóval jobbak, mint én. Kishan felvonta az egyik szemöldökét. – Ren körül semmilyen nő nem volt, amennyire én tudom – felelte. – Be kell vallanom, hogy most már aztán szerfelett kíváncsi vagyok, miről vitatkoztatok. De akár elmondod, akár nem, nem vagyok hajlandó eltűrni, hogy további becsmérlő megjegyzéseket tégy magadról. Ren nagyon szerencsés, hogy vagy neki, és jobban teszi, ha ezt észben tartja. – Elvigyorodott. – De természetesen, ha összekaptok, én mindig örömmel látlak magam mellett. – Köszönöm az ajánlatot, de nem igazán szeretnék a dzsungelben élni – húztam el a számat. – Érted akár még egy költözködést is megfontolnék – nézett rám kétértelmű mosollyal. – Te, gyönyörűm, olyan jutalom vagy, amiért megéri áldozatot hozni. Felnevettem, és belecsíptem a karjába. – Maga, uram, szemérmetlenül flörtöl velem. Hogy énértem megéri áldozatot hozni? Azt hiszem, túl sokáig voltál tigris. Egyébként sem vagyok valami nagy szépség, és különösen pocsékul festek ilyen nomád körülmények közt. És még a főiskolai szakomat sem sikerült kiválasztanom. Mit tettem én valaha is, ami miatt bárki is küzdeni akarna értem? Kishan láthatóan komolyan vette a költői kérdést. Egy pillanatig elgondolkozott, majd így válaszolt: – Először is, én még sohasem találkoztam olyan nővel, akiben ennyi elhivatottság lett volna, hogy másoknak segítsen. Az életedet kockáztatod egy olyan emberért, akivel csak néhány hete találkoztál. Magabiztos vagy, életvidám, intelligens és együtt érző. Elbűvölő és igen, gyönyörű. Az aranyszemű herceg az ujjai közé fogott egy tincset a hajamból. Elpirultam hízelgő szavaitól, kortyoltam egyet a vízből, és csendesen azt mondtam: – Nem jó érzés, hogy haragszik rám. Kishan vállat vont, ölébe ejtette a kezét, és enyhén bosszúsnak látszott, hogy visszatereltem a beszélgetést Renre. – Igen – mondta. – Én már megtapasztaltam a dühét, és megtanultam nem alábecsülni, mennyire haragtartó. 197

– Kishan, kérdezhetek tőled valami… személyeset? – néztem rá. Elvigyorodott, és megdörzsölte az állát: – Állok rendelkezésedre. – Ren menyasszonyáról van szó – mondtam ovatosan. Tekintete rögvest elsötétült, és morogván kérdezte: – Mit akarsz tudni róla? Egy pillanatig tétováztam, majd mégis megkérdeztem: – Szép volt? – Igen. Gyönyörű – felelte kurtán. – Mesélnél róla egy kicsit? – kértem. Komor arca kissé meglágyult, és a dzsungel fáira függesztette tekintetét. A hajába túrt, és merengve mondta: – Yesubai elragadó volt. A leggyönyörűbb nő, akit valaha láttam. – Alig hallhatóan beszélt. – Az utolsó napján ragyogó arany shararát viselt csilingelő, díszes övvel, a hajába egy aranylánc volt belefonva. Díszes öltözékében úgy nézett ki, mint egy menyasszony. Ez az utolsó képem róla, több száz év elteltével is élénken él bennem. – Hogy nézett ki? – Gyönyörű, ovális arca volt, telt, rózsaszínű ajka, szempillája és szemöldöke sötét, és a szeme a legcsodálatosabb ibolyakék, amit valaha is láttam. Törékeny alkat volt, csak a vállamig ért. Leeresztett haját gyakran kendővel fedte el, egyenes szálú volt, selymes, és fekete, mint a holló szárnya. Olyan hosszú, hogy egészen a térdéig omlott le. Lehunytam a szemem, és magam elé képzeltem ezt a tökéletes nőt Rennel. Az kép olyan érzelmeket keltett bennem, amiket korábban el sem tudtam képzelni. Szíven szúrt, kitépve egy darabot a lelkemből. Kishan folytatta: – Abban a percben, ahogy először megláttam, tudtam, hogy akarom őt. Senki más nem kellett, csak ő. – Hogyan találkoztatok? – kérdeztem. – Ren és én nem vehettünk részt egyszerre csatában, nehogy mindkettőnket megöljenek, és örökös nélkül maradjon a trón. Ezért, amikor Ren háborúba vonult, nekem otthon kellett maradnom Kadammal gyakorolni, stratégiát tanulni és a katonákkal gyakorlatozni. Egy nap, amikor éppen a gyakorlásból tértem haza, elhatároztam, hogy teszek egy kis kitérőt a palota kertjébe. És ott volt Yesubai, a szökőkút mellett állva, éppen egy lótuszvirágot szakított le. Kendője lecsúszott a válláról.

198

Megkérdeztem, hogy kicsoda mire sietve elfordult, eltakarta bűbájos arcát és a haját, lesütötte a szemét. – Ekkor jöttél rá, hogy ki ő? – kérdeztem. – Nem. Meghajolt, megmondta a nevét, majd elszaladt a palota felé. Azt hittem, valami odalátogató előkekelőség lánya. Amikor visszamentem a palotába, azonnal kérdezősködni kezdtem utána, és akkor tudtam meg, hogy nemsokára hozzáadják a bátyámhoz! Őrülten féltékeny lettem. Tudod, én mindig, mindenben második voltam. Rennek minden megadatott, amire én csak vágytam. Ő volt a kedvenc fiú, az ügyesebb politikus, a jövendőbeli király, és most ő volt az, aki feleségül készült venni a nőt, akit én akartam. – Köpött egyet. – És addig még csak nem is találkozott vele. Én még arról sem tudtam, hogy a szüleim menyasszonyt kerestek Rennek! Akkor huszonegy éves volt, én pedig húsz. Megkérdeztem apámat, hogy nem változtathatná-e meg az egyezséget, hogy én lehessek Yesubai jegyese. Érveltem, hogy Rennek egy másik hercegnőt is kereshetnének Még azt is felajánlottam, hogy én magam keresek neki egyet – És mit felelt az apád? – kérdeztem. – Akkoriban a háború kötötte le a figyelmét. Mondtam neki, hogy Ren biztosan nem bánná, hisz nem is ismeri a lányt, de apám meg sem hallgatta a könyörgésemet. Csak hajtogatta, hogy az egyezség Yesubai apjával visszavonhatatlan. Azt mondta, hogy Yesubai apja ragaszkodott ahhoz, hogy a lány a trónörököshöz menjen férjhez, hogy ő lehessen majd a királyné. Hosszú karját kinyújtotta a farönkön, aminek támaszkodtunk, és folytatta: – Néhány nap múlva Yesubai elment. Fedett kocsiban vitték el, hogy találkozhasson Rennel, aláírják a dokumentumokat, és lebonyolítsák az eljegyzési ceremóniát. Csak pár órát töltött Rennel, de az utazás egy hétig tartott. Ez volt életem leghosszabb hete. Aztán visszatért a palotába, és várt. Őrá. Aranyló tekintete az enyémbe fúródott. – Három hónapig maradt a palotánkban, várva haza a jegyesét. Én megpróbáltam kerülni, amennyire csak tudtam, de ő magányos volt, és társaságra vágyott. Szüksége volt valakire, aki sétált vele a palota kertjében, én pedig vonakodva beleegyeztem, abban bízva, hogy sikerül majd kordában tartanom az érzelmeimet. Azt mondogattam magamnak, hogy nemsokára a húgom lesz, és hogy rendjén van, hogy szeretem őt mint 199

testvért, de minél jobban megismertem, annál mélyebben beleszerettem, és annál dühösebb lettem. Egyik este, ahogy sétáltunk a kertben, Yesubai egyszer csak bevallotta, hogy azt kívánja, bárcsak én lennék a jegyese. Mámorosan boldog voltam! Azonnal megpróbáltam megölelni, de ő eltolt magától. Roppant szigorúan vette az illendő viselkedés szabályait. Még egy gardedámja is volt, aki távolról követett minket séta közben. Könyörgött nekem, hogy legyek türelmes, és megígérte, hogy megtalálja majd a módját, hogyan lehessünk együtt. Eszeveszetten boldog voltam, és eltökéltem, megteszek bármit, hogy ő az enyém lehessen. A keze után nyúltam, hogy megfogjam. Ő is megszorította az enyémet, aztán folytatta: – Yesubai azt mondta, hogy ő is megpróbálta elfojtani az irántam érzett érzelmeit a család és a királyság érdekében, de nem tehet ellene semmit, szeret engem. Engem – nem Rent. Életemben először valaki engem választott őhelyette, érted? Yesubai és én, mindketten fiatalok voltunk és halálosan szerelmesek. Kishan egy pillanatra elmélázott, majd sóhajtva folytatta: – Ahogy Ren hazatértének napja közeledett, Yesubai egyre kétségbeesettebbé vált, és könyörgött, hogy beszéljek az apjával. Ez természetesen teljes mértékig helytelen volt, de a szerelemtől nem tudtam épeszűen gondolkozni, és beleegyeztem. Elszántam magam, bármit megteszek, csak hogy boldoggá tegyem őt. – És mit mondott az apja? – Megígérte, hogy hozzám adja a lányát, ha teljesítem bizonyos feltételeit. Közbevágtam: – Ekkor egyeztetek meg, hogy csapdába csaljátok Rent, igaz? Fájdalmasan megvonaglott az arca: – Igen. Az én szememben akkor Ren csak egy akadály volt, amit át kellett ugranom, hogy megkaphassam Yesubait. Veszélybe sodortam őt, hogy a szeretett nő az enyém lehessen. Mentségemre szolgáljon, hogy nekem azt mondták, a katonák Yesubai apjához kísérik majd, és ott fogunk egyezkedni az eljegyzést illetően. Azonban, mint kiderült, a dolgok nem az ígéret szerint alakultak. – És hogyan halt meg Yesubai? – kérdeztem kis szünet után csendesen. Kishan alig hallhatóan felelte: – Baleset volt. Megütötték, elesett, és kitörte a nyakát. A karjaim közt lehelte ki a lelkét. 200

Megszorítottam a kezét. – Annyira sajnálom, Kishan – mondtam. És noha nem voltam biztos benne, hogy akarom-e tudni, úgy döntöttem, hogy mégis megkérdezem: – Kishan, egyszer már kérdeztem Mr. Kadam-tól, hogy Ren szerette-e Yesubait. De nem adott rá egyenes választ. Kishan keserűen felnevetett: – Amit Ren szeretett, az Yesubai gondolata volt. Mert gyönyörű, kívánatos, nagyszerű társalgó, így remek királyné vált volna belőle. De nem is igazán ismerte. A leveleiben Bainak szólította őt, a saját nevét pedig Renként írta alá. Pedig Yesubai utálta ezt. Ő úgy gondolta, hogy csak az alacsonyabb kasztok tagjai használnak beceneveket. Hogy teljesen őszinte legyek, ők ketten semmit sem tudtak egymásról. Először megkönnyebbülést éreztem, de aztán eszembe jutott Kishan leírása Yesubairól. Az, hogy Ren nem ismerte őt, még nem jelenti azt, hogy nem is vágyott rá, vagy, hogy nem érdeklődött iránta. Nagyon is könnyen lehet, hogy mély érzéseket táplált, és táplál azóta is, elveszített jegyese iránt. Kishan karján ekkor enyhe remegés futott végig, és tudtam, emberként mára lejárt az ideje. – Köszönöm, hogy velem maradsz, Kishan – mondtam hálásan, majd felsóhajtottam. – Olyan sok kérdésem van. Bárcsak hosszabban beszélgethetnénk. – Itt maradok addig, amíg Ren vissza nem jön – felelte. – Talán holnap újra beszélgethetünk. – Szeretném. A férfi újból fekete tigrissé változott, keresett egy kényelmes helyet, hogy aludjon, én pedig elhatároztam, hogy írogatok egy kicsit a naplómba. Rosszul éreztem magam attól, amit hallottam. Egy üres oldalra lapoztam, és rajzoltam egy képet két tigrissel, közöttük egy gyönyörű, hosszú hajú lánnyal. Aztán egy-egy vonalat húztam a lánytól kiindulva mindkét tigris felé, és nagyot sóhajtottam. Nehéz papíron kifejezni az érzelmeinket, ha még saját magunkban sem fogalmazzuk meg őket. Ren a nap hátralevő részében sem tért vissza, Kishan pedig az egész délutánt átaludta. Többször is elmentem mellette, szándékosan zajt csapva, de ő csak aludt zavartalanul. – Ennyit az én nagy védelmezőmről – morogtam. – Akár be is sétálhatnék a dzsungelbe, észre sem venné. A nagy fekete tigris hörrent egyet, mintha azt jelezné, tudja ő pontosan, mi történik, még akkor is, ha alszik. 201

Végül a délután hátralevő részében csendesen olvasgattam, és nagyon hiányoltam Rent. Még amikor tigris formában volt, akkor is úgy éreztem, hogy figyel rám, és ha képes volna rá, szívesen beszélgetne velem. Vacsora után megveregettem Kishan fejét, és visszavonultam a sátorba aludni. Amint a fejem alá tettem a kezem, akaratlanul is észrevettem a nagy, üres gödröt magam mellett, ahol Ren szokott feküdni. A következő négy nap ugyanígy telt el. Kishan mindvégig a közelben maradt. Naponta többször őrjáratra ment, de aztán visszatért, hogy ebédidőben mellettem üldögéljen. Ebéd után pedig emberré változott, és hagyta, hogy kérdésekkel bombázzam, milyen volt a korabeli kultúra és az élet a királyi palotában. Az ötödik nap reggelén a szokásos menetrend megváltozott. Kishan, rögtön az után, hogy előjöttem a sátorból, emberré változott, és azt mondta: – Kelsey, aggódom Ren miatt. Régóta elment, és az őrjárataim során sohasem éreztem a szagát. Azt gyanítom, hogy nem járt szerencsével. Amióta fogságban van, tehát több mint háromszáz éve, nem vadászott. – Azt hiszed, megsérült? – kérdeztem aggódva. – Az is lehet, de ne feledd, mi gyorsan gyógyulunk. És nincs errefelé túl sok olyan vadállat, ami képes lenne megsebesíteni egy tigrist. Vannak viszont orvvadászok és csapdák. Azt hiszem, meg kellene keresnem. – Gondolod, hogy könnyen megtalálod? – Ha van esze, a folyó közelében maradt. Az állatok lejárnak inni a vízhez. És ha már az ételnél tartunk, észrevettem, hogy fogytán vannak a készleteid. Ezért éjjel, amíg aludtál, találkoztam Mr. Kadammal az úthoz közeli táborban, és elhoztam néhány ételcsomagot. – Azzal egy táskára mutatott, amit a sátor mellé tett. – Ezt egész úton a szádban kellett hoznod – néztem rá hálásan. – Köszönöm. – Nagyon szívesen, gyönyörűségem – vigyorgott. Felnevettem: – Inkább hozol egy hátizsákot a fogaid között sok-sok kilométeren keresztül, mint hogy Ren fogai kicsipkézzék a bőröd, mert hagytál éhezni, ugye? Kishan felhorkant: – Érted tettem, Kelsey. Nem őérte. A kezemet a karjára tettem: – Hát akkor, köszönöm. 202

Másik kezét az enyémre szorította: – Aap ke liye. Érted bármit. Megkérdeztem: – Mondtad Mr. Kadamnak, hogy egy kicsit tovább maradunk? – Igen, elmagyaráztam neki a helyzetet – bólintott. – Ne aggódj miatta. Kényelmes tábort vert az úthoz közel, és addig vár, amíg szükséges. Most pedig szeretném, ha bepakolnál magadnak néhány üveg vizet és ennivalót. Magammal viszlek. Szívem szerint itt hagynálak, de Ren folyton azt hajtogatta, hogy ha egyedül maradsz, mindig bajba kerülsz. – Megérintette az orromat. – Igaz ez, bilauta? El sem tudom képzelni, hogy egy ilyen szeretetre méltó kis hölgy, mint te, bajba kerüljön. – Nem én keresem a bajt. A baj talál rám. – Hát persze – nevetett. Enyhén durcásan azt mondtam: – Annak ellenére, amit ti, tigrisek gondoltok rólam, en igenis tudok vigyázni magamra. Kishan megszorította a karomat: – Talán a tigrisek élvezik, hogy vigyázhatnak rád. Nemsokára felkerekedtünk, és elindultunk egy ösvényen, ami meredeken emelkedett a vízesés teteje felé. Lassan haladtunk, de folyamatosan felfelé kellett mászni, ezért a csúcs felé közeledve a lábaim kezdtek tiltakozni. Amikor végre felértünk, Kishan hagyott egy kicsit pihenni és nézelődni. Elbűvölten ittam magamba a dzsungel lábaim előtt elterülő látványát, és tekintetemmel megkerestem a táborunkat a kis tisztáson. Aztán tovább követtük a víz folyását, mígnem egy nagy fatörzshöz érkeztünk, ami keresztben átdőlt a meder felett. Nem voltak már ágai, és a folyó sodrása a kérgét is lehántolta, simává téve a törzs felületét, úgyhogy elég veszélyesnek tűnt rajta végigmenni. A víz sebesen áramlott, és időről időre átcsapott a természetes híd felett. Kishan felugrott a törzsre, és könnyedén átlépdelt rajta. A fa megmeghajlott ugyan a súlya alatt, de elég stabilnak tűnt. Puhán leugrott a túloldalon, aztán hátrafordult, hogy szemmel tartson, amíg én is átgyalogolok. Valahogy összeszedtem a bátorságomat, és az egyik lábamat közvetlenül a másik elé rakva, óvatosan elindultam. Olyan lehetett, mint Mr. Maurizio cirkuszában a kifeszített kötélen járni – azzal az extra bonusszal, hogy ez még csúszott is. Idegesen átkiáltottam: 203

– Kishan! Eszedbe jutott valaha, hogy egy tigrisnek talán egy icipicit könnyebb átmenni ezen a fatörzsön, mivel karmai vannak, mint egy lánynak, akinek nehéz hátizsák nyomja a vállát, és tornacipőt visel? Ha beleesek, remélem, készen állsz egy kis úszásra! Mikor végre épségben átjutottam a túloldalra, megkönnyebbülten sóhajtottam fel. Tovább gyalogoltunk, és körülbelül öt kilométerrel odébb Kishan végre megérezte Ren szagát, amit lassan követett további két órán keresztül. Aztán engedélyezett egy kis pihenőt, míg ő felkerekedett, hogy megkeresse Rent. Fél órával később tért vissza, és azt mondta: – Van egy nagy feketeantilop-csorda egy tisztáson vagy nyolcszáz méternyire innen. Ren már három napja sikertelenül vadászik rájuk. Az antilopok módfelett gyorsak. Egy tigris általában egy kölyköt vagy egy sérült állatot vesz üldözőbe, de ez a csorda csupa felnőttből áll. Izgatottak és nyugtalanok, mert tudják, hogy Ren leselkedik rájuk. Mindig szorosan együtt maradnak, ami megnehezíti számára, hogy kiszemeljen egyet közülük. Ráadásul már napok óta vadászik, szóval nagyon fáradt lehet. Elviszlek egy biztonságos helyre szélirányban, ahol pihenhetsz és várakozhatsz, én pedig segítek Rennek a vadászatban. Bólintottam, és újra a vállamra vettem a hátizsákot. Kishan átvezetett a fák között, és megint felfelé gyalogoltunk egy magas dombra. A fekete tigris útközben többször megállt, hogy beleszimatoljon a levegőbe. Miután vagy száz métert másztunk, talált egy helyet, ahol letelepedhettem, aztán elindult Renhez. Egy idő után halálosan unni kezdtem magam. Ahol ültem, onnan nem sok mindent láttam. Már megittam egy egész üveg vizet, és kezdtem nyugtalanná válni, ezért elhatároztam, hogy egy kicsit körbejárok, betájolom magam, és felfedezem a területet. Figyelmesen megjegyeztem a sziklákat, és elővettem az iránytűt is, hogy biztos legyek benne, visszatalálok. Feljebb haladva a dombon, észrevettem egy nagy sziklát, ami kiugrott a fék vonalából. A felső oldalán lapos volt, és egy nagy fa vetett rá árnyékot. Felmásztam rá, és a látványtól elállt a lélegzetem. Még feljebb másztam, és leültem a tetején. A folyó lustán kanyargott alattam, lomha iramban kígyózva legalább százméternyi mélyben. Hátamat a fatörzsnek vetve élveztem a lágy szellő simogatását. Körülbelül húsz perc múlva valami mozgás ragadta meg a figyelmemet. Egy állat lépett ki a fák közül, aztán több másik is követte. Először azt 204

hittem, hogy szarvasok, de rájöttem, hogy valószínűleg olyan antilopok lehetnek, melyekről Kishan beszélt. Kíváncsi voltam, hogy ez vajon ugyanaz a csorda-e, amire Ren és Kishan vadászik. Testük felső része sötét színű volt, míg az alsó fele fehér. Az álluk is fehérlett, és fehér folt vette körül nagy barna szemüket. A hímeknek tévéantennaként meredező, hosszú, csavart szarva volt. Az öregebb hímek szarvai nagyobbak voltak, és több csavar volt rajtuk. Az állatok irhájának színe a világosbarnától az egészen sötétig váltakozott. Miközben a többiek, fehér farkukkal jobbra-balra csapkodva, ittak a folyóból, a nagyobb testű hímek őrködtek. A nőstények, ha a szarvukat is beleszámítjuk, körülbelül másfél méter magasak lehettek, a hímek pedig vagy fél méterrel magasabbak. Minél tovább néztem a lenyűgöző szarvakat, annál jobban aggódtam Renért. Hát, nem lesz könnyű dolga velük. A csorda nyugodtnak tűnt, néhány állat még legelészni is kezdett. A fákat fürkésztem Rent keresve, de sehol sem láttam. Aztán tovább néztem az antilopcsordát, gyönyörködve az állatok kecses szépségében. A támadás hirtelen történt. A csorda pánikszerű menekülésbe kezdett. Kishan csak egy elsuhanó fekete csíknak látszott. Kiszemelt egy nagy hímet, amelyik a csordával ellenkező irányba kezdett menekülni. Ez vagy végzetes hiba volt, vagy pedig hatalmas bátorságra valló tett, amivel elvonta a ragadozó figyelmét a csordáról. Kishan az erdő felé kergette az antilopot, majd ráugrott a hátára, belemélyesztette mellső lábának karmait az oldalába. Ekkor Ren ugrott elő a fák közül, villámgyorsan az állat mellett termett, és beleharapott a mellső lábába. Az antilop valahogyan kiszabadult Kishan alól, aki a földre zuhant, de azonnal talpra állt, és körözni kezdett az állat körül, újabb alkalmat keresve a támadásra. Az antilop hosszú szarvait az ide-oda járkáló Ren felé fordította, figyelme egy pillanatra sem lankadt, egyfolytában védte magát. Fülét közben előre-hátra mozgatta, a háta mögött settenkedő Kishanra figyelve. A fekete tigris egyszer csak nekilódult, nagyot csapott az antilop tomporára. Az ütés ereje leterítette az állatot. Látva az alkalmat, Ren azonnal ráugrott, és beleharapott a nyakába. Az antilop kétségbeesetten vonaglott, dobálta magát, megpróbált felkelni, de a két tigris túlerőben volt. Mégis többször úgy látszott, mindjárt elmenekül. Ahogy hányta-vetette magát, egyszer sikerült is néhány lépést szaladnia, majd zihálva nézte, 205

ahogy a tigrisek lassan felállnak, és feléje indulnak. Remegett a kimerültségtől, esetlenül tántorgott, várta a következő támadást. Aztán a tigrisek megint a földre teperték. Azt gondoltam, az egész gyors lesz, de a vadászat sokkal tovább tartott, mint gondoltam. Olyan volt, mintha Ren és Kishan ki akarta volna fárasztani az állatot, halálos táncot járva vele. De ők is egyre lassabban mozogtak. Úgy látszott, összes energiájukat felemésztette a kimerítő üldözés. A végén az ölés már majdhogynem bágyadt, lomha mozdulatokkal történt. Az antilop elkeseredetten küzdött. Nagyokat rúgott, patáival többször is elérve mindkét tigrist, azok azonban újra és újra összezárták rajta állkapcsukat, míg végül az állat nem mozdult többé. Mikor az egész véget ért, Ren és Kishan az erőfeszítéstől lihegve pihent egy kicsit. Aztán először Kishan kezdett el enni. Megpróbáltam másfelé nézni. Tényleg akartam, de képtelen voltam rá. Elmondhatatlanul lebilincselő látvány volt. Karmait belevájta az antilopba, majd fogát mélyen a testébe mélyesztette, és állkapcsának erejével kitépett egy vérző darabot a párolgó húsból. Aztán Ren is kiszolgalta magát. Szörnyű, émelyítő és felkavaró volt nézni. A hátamon futkosott a hideg, de egyszerűen nem bírtam levenni róluk a szemem. Miután jóllaktak, a fivérek olyan lomhán mozogtak, mintha be lennének gyógyszerezve, vagy rettenetes álmosság tört volna rájuk. Az jutott eszembe, ez olyan lehet, mint nekem a pulyka után hálaadáskor. Le is feküdtek az étel mellé, időnként vissza-visszajárva harapni egyet az ízletesebb részekből. Aztán hatalmas legyek fekete felhője ereszkedett alá. Több százan voltak, és mohón zsongták körül a friss tetemet. Elképzeltem, ahogy ellepik a halott allat testét, csakúgy, mint Kishan és Ren véres arcát. Ez, volt az a pont, amikor már nem bírtam tovább odanézni. Felvettem a hátizsákomat, és leereszkedtem a domboldalon. Amikor visszafelé haladtam a tábor felé, azon kaptam magam, hogy jobban félek a két tigrissel való találkozástól, mint attól, hogy eltévedek. Nem voltam biztos benne, hogy akár Kishan, akár Ren szemébe tudok majd nézni azok után, amit láttam. Mivel már csak néhány óra maradt szürkületig, megszaporáztam a lépteimet, visszasiettem a fatörzshöz, hogy átkeljek a folyón, még mielőtt lemenne a nap. Az utolsó néhány kilométeren aztán lelassítottam. 206

Nemsokára elsötétedett az ég, és esőfelhők gyülekeztek az égen. Hamarosan éreztem is az arcomon a cseppeket, az ösvény nedvessé és csúszóssá vált, de szerencsémre az igazi felhőszakadás csak az után kezdődött, hogy visszaértem a táborba. Arra gondoltam, az eső most eláztatja a tigrisek bundáját, és hogy ez tulajdonképpen jó is, mert legalább lemossa a vért az arcukról, és elriasztja a legyeket. Önkéntelenül is megborzongtam. Abban a pillanatban az étel gondolata is émelyített. Bemásztam a sátorba, és dalokat kezdtem dúdolni az Óz, a csodák csodájából, hogy eltereljem felkavaró gondolataimat a látványról, aminek szemtanúja voltam. Reméltem hogy a dalok segítenek elaludni. A dolog azonban visszafelé sült el, mert miután elaludtam, álmomban a gyáva oroszlán nagy darabokat tépett ki Dorothy húsából.

207

TOTÓ AZTÁN ELTŰNT, és egy másik zavaros álomba csöppentem. Egyedül szaladtam a sötétben. Eltévedtem, nem találtam Rent, és valami gonosz üldözött. Menekülnöm kellett. Furcsa, markolászó kezek nyúltak felém, ráncigálták a ruhámat és a hajamat, összekarmolták a bőrömet, megpróbáltak lerántani az ösvényről. Tudtam, ha sikerül nekik, behálóznak és elpusztítanak. Aztán befordultam egy sarkon, és egy szobába jutottam, ahol egy sötét, gonosz tekintetű, díszes lila köpenyt viselő férfit láttam, egy nagy asztalhoz kötözött másik férfi fölé magasodva állni. Egy sötét sarokból néztem, ahogy éles, görbe kést emel a feje fölé, miközben ismeretlen nyelven kántál valamit. A rémálomban tudtam, hogy meg kell mentenem ezt a foglyot. Rávetettem magam a lila köpenyes emberre, elkaptam a karját, megpróbáltam kiütni a kezéből a kést. A tenyerem azonban izzó vörösen lángolni kezdett, szikrák pattogtak belőle. – Ne, Kelsey! Hagyd abba! – hallottam. Lenéztem az oltárra, és elakadt a lélegzetem. Ren feküdt ott! A teste tépett és véres volt, és kezeit a feje fölé kötözték. – Kells… menekülj innen! – kiáltotta. – Mentsd magad! Éppen azért teszem mindezt, hogy téged ne tudjon megtalálni. – Nem! – sikoltottam. – Nem hagyom! Ren, változz tigrissé! Fuss! Ő kétségbeesetten rázta a fejét, és azt kiáltotta: – Durga! Elfogadom! Tedd meg! Most! OROTHY ÉS

208

– Mit? Mit tegyen meg Durga? – kérdeztem. A köpenyes férfi ekkor újra kántálni kezdett, immár hangosabban, és minden erőfeszítésem ellenére, hiába igyekeztem megállítani, magasba emelte a kést, és beledöfte Ren szívébe. Sikítottam. A szívverésem az övével együtt lassulni kezdett. Minden egyes dobbanással fogyott az ereje. Megsebzett szíve egyre gyengébben lüktetett, majd elakadt, és végleg leállt. Könnyek patakzottak végig az arcomon. Iszonyú, szívet tépő fájdalmat éreztem. Néztem, ahogy Ren vére végigcsorog az asztalon, és összegyűlik a kőpadlón. A fájdalomtól fuldokolva a földre rogytam. Ren halalát elviselhetetlennek éreztem. Ha ő halott, akkor én is. Fojtogatott a bánat, nem tudtam lélegezni. Nem maradt erőm és akaratom, ami továbbvitt volna. Nem ösztönzött semmi, nem volt, ami arra buzdított volna, hogy küzdjek, hogy a felszínre rúgjam magam, hogy felülemelkedjek a gyötrelmeimen. Semmi sem késztetett arra, hogy lélegezzek és tovább éljek. A szoba aztán szertefoszlott, és engem újra elborított a sötétség. Az álom megint megváltozott. Aranyruhát és díszes ékszereket viseltem. Egy magas emelvényen, gyönyörű széken ülve néztem lefelé, láttam, hogy Ren áll előttem a padlón. Rámosolyogtam, és kinyújtottam felé a kezem, de Kishan hirtelen megragadta, és leült mellém. Összezavarodva néztem rá, ő pedig önelégülten mosolygott Ren-re. Amikor visszafordultam Ren felé, azt láttam, hogy izzó haraggal, gyűlölettel és szenvedélyes megvetéssel néz rám. Küzdöttem, hogy kiszabadítsam a kezem Kishan szorításából, de nem engedett el. Miközben viaskodtunk, Ren tigrissé változott, és elindult a dzsungel felé. Utánakiáltottam, de nem hallotta meg. Erős szél támadt, viharfelhők közeledtek, a krémszínű függönyök verdestek a huzatban. A felhők eltakarták a fákat, és elsötétítették az eget. Mindenfelé villámlott. Hatalmas ordítást hallottam a tájon át visszhangzani. Ez volt az a lökés, amire szükségem volt. Kirántottam Kishan kezéből az enyém, és belerohantam a viharba. Eső záporozott a földre, lelassította a haladásomat. Gyönyörű aranyszandálom elszakadt, és beleragadt a sárba. Sehol sem találtam Rent. Kisimítottam a hajam az arcomból, és kiabáltam: – Ren! Ren! Merre vagy? Hatalmas csattanással villám csapott egy közeli fába. Égett fadarabok röpködtek mindenfelé, ahogy a törzse végighasadt, és szilánkosra tört. A fa kidőlt, ágai a földhöz szegeztek. 209

– Ren! – sikoltottam. Az esővíz sáros tócsába gyűlt alattam. Összetört, sajgó testemmel addig vonaglottam és tekeregtem, amíg nagy nehezen sikerült kicsúsznom az ágak alól. Az aranyruha elszakadt, cafatokban lógott rajtam, bőrömet véres horzsolások csíkozták. Újra kiáltottam: – Ren! Kérlek, gyere vissza! Szükségem van rád! Fáztam és remegtem, de továbbfutottam a dzsungelben, ágas-bogas gyökereken át bukdácsolva, a szürke, tüskés aljnövényzeten keresztül kanyarogva a fák között. Futás közben folyamatosan kiáltoztam és kétségbeesetien könyörögtem: – Ren, kérlek, ne hagyj el! Végül megláttam egy fehér alakot elvillanni a fák között, mire megkétszereztem az erőfeszítéseimet, hogy utolérjem. A ruhám folyton beleakadt a tüskés bokrokba, de én csak mentem előre rendíthetetlenül, eltökélten, hogy megtaláljam Rent. Követtem a villámcsapásokat keresztül a dzsungelen. Nem feltem a villámlástól, noha némelykor olyan közel csapott be, hogy éreztem a megperzselődött fa szagát. A villámlás végül elvezetett Renhez. A földön fekve találtam rá. Fehér bundáját megperzselődött égésnyomok borították, ahol a villámok újra meg újra belecsaptak. Valahogy tudtam, hogy mindezt én okoztam. Én voltam felelős a fájdalmáért. Megsimogattam a fejét, majd a puha, selymes szórt a nyakán, és sírtam: – Ren, én nem akartam. Hogy történhetett ez? Emberré változott, és azt suttogta: – Elveszítetted bennem a hitedet, Kelsey. Tagadóan megráztam a fejem. Forró könnycseppek csorogtak végig az arcomon. – Nem, én nem. Én soha! – tiltakoztam. Nem bírt rám nézni, úgy mondta: – Iadala, elhagytál. Elkeseredetten fontam köré a karjaimat. – Nem, Ren! Én sohasem hagynálak el! – zokogtam. – De megtetted – felelte. – Elmentél. Túl nagy kérés volt, hogy várj rám? Hogy higgy bennem? – De hát én nem tudtam. Nem tudtam – hajtogattam reményvesztetten.

210

– Most már túl késő, priyatama. Ezúttal én hagylak el – mondta, azzal lehunyta a szemét, és meghalt. – Ne! Ne! – ráztam az ernyedt testet. – Ren, gyere vissza. Kérlek, gyere vissza! A könnyeim összekeveredtek az esővel, és elhomályosították a látásomat. Dühösen töröltem ki a cseppeket a szememből, és amikor megint kinyitottam, nemcsak őt láttam, hanem a szüleimet, a nagymamámat és Mr. Kadamot is. Mindannyian holtan feküdtek a földön. Egyedül voltam, körülöttem mindenütt a halál. Zokogtam, és újra meg újra azt kiabáltam: – Nem! Ez nem lehet! Ez nem lehet! Kínzó gyötrelem árasztotta el a bensőmet. Fekete, sűrű és ragadós volt, végigfolyt a törzsemben, és beszivárgott a végtagjaimba. Annyira nehéznek, elkeseredettnek és magányosnak éreztem magam. A karomba szorítottam Rent, és ide-oda ringattam a testét, így vigasztalva magam. De nem találtam megnyugvást. Aztán már nem voltam egyedül. Rájöttem, hogy nem én ringatom Rent, hanem valaki más ringat és szorít magához engem. Ekkor már elég éber voltam ahhoz, hogy tudjam, álmodtam, de a fájdalmas álom még mindig a hatalmában tartott. Az arcom valódi könnyektől ázott, és a vihar is igazi volt. Kint süvített a szél a fak között, és sűrű eső kopogott a sátor ponyváján. Villám csapott egy közeli fába, nappali fénybe borítva a kis sátor belsejét. A pillanatnyi világosságban ki tudtam venni a sötét, nedves hajat, az aranybarna bőrt és a fehér inget. – Ren? Éreztem, hogy a hüvelykujjával letörli a könnyeimet az arcomról. – Sss, Kelsey. Itt vagyok. Nem hagylak el, priya. Mein yaha hoon. Óriási megkönnyebbülést éreztem, feltört belőlem a zokogás. Kinyújtottam a karom, hogy Ren nyaka köré fonjam. Ő beljebb bújt a sátorba, hogy ne ázzon, az ölébe húzott, még jobban magához szorított, és a hajamat simogatva azt suttogta: – Nyugodj meg. Mein aapka raksha karunga. Itt vagyok. Nem hagyom, hogy bármi rossz történjen veled, priyatama. Addig csitítgatott az anyanyelvén mondott, nyugtató szavakkal, amíg lassan éreztem, hogy az álom emléke elhalványul. Néhány perc múlva úgy gondoltam, eléggé rendbe jöttem, hogy akár el is húzódhatnék tőle, de

211

inkább úgy döntöttem, hogy maradok, ahol vagyok. Tetszett az érzés, ahogy a karjában tartott. Az álom ráébresztett, mennyire egyedül érzem magam. Amióta a szüleim meghaltak, senki sem szorított így magához. Természetesen megöleltem a nevelőszüleimet és a gyerekeiket is, de senkinek sem sikerült áttörnie a falat, amit emeltem, senkinek sem engedtem, hogy ilyen mélységű érzelmeket váltson ki belőlem. Ez volt az a pillanat, amikor ráébredtem, hogy Ren szeret engem. Éreztem, hogy az én szívem is megnyílik felé. A tigris énjét már addig is kedveltem, és bíztam benne. Az a rész könnyű volt. De most rádöbbentem, hogy Ren, a férfi még jobban szomjazhatta a szerelmet. Évszázadok óta nem volt benne része, ha volt egyáltalán valaha. Ezért még szorosabban bújtam hozzá, nem húzódtam el, amíg nem éreztem, hogy emberi ideje lassan lejár. Akkor a fülébe suttogtam: – Köszönöm, hogy itt vagy. Örülök, hogy része lettél az életemnek. Kérlek, maradj velem a sátorban. Semmi szükség rá, hogy kint aludj az esőben. Megcsókoltam az arcát, és újra a takaróm alá bújtam. Ren tigrissé változott, és mellém feküdt. Szorosan a hátához kucorodtam, és a kint tomboló ádáz vihar ellenére álomtalan, békés alvásba szenderültem. Másnap reggel, amikor felébredtem, nagyot nyújtóztam, és kimásztam a sátorból. A nap felszárította az esővizet, és a nedves dzsungelt párás szaunává változtatta. A vihar által letépett agak és levelek borították az egész tábort. Hamutól szürke vízzel teli árok vett körül egy szenes, fekete fakupacot – ennyi maradt a tegnap még vígan lobogó tűzből. A vízesés hangosabban zubogott, mint máskor, ázott hordalékot sodorva a sáros tóba. – Ma nincs fürdés – üdvözöltem Rent, aki megint emberi formát öltött. – Nem számít. Úgyis elindulunk, hogy találkozzunk Mr. Kadammal. Ideje folytatnunk az utunkat – felelte. – És mi lesz Kishannal? – kérdeztem. – Nem tudnád meggyőzni, hogy velünk jöjjön? – Kishan egyértelműen elmondta az álláspontját. Itt kíván maradni, én pedig nem fogok neki könyörögni. Ha egyszer elhatározza magát, ritkán változtatja meg a döntését. – De Ren… 212

– Semmi de. Közelebb lépett hozzám, és finoman meghúzta a copfomat. Aztán elmosolyodott, és megcsókolta a homlokomat. Ami a vihar alatt történt közöttünk, úgy tűnt, áthidalta a korábban kettőnk közt támadt szakadékot, és én boldog voltam, hogy megint a barátomnak tudhatom. – Gyerünk, Kells. Csomagoljunk. Mindössze néhány perc kellett hozzá, hogy lebontsuk a sátrat, és mindent bepakoljunk a hátizsákba. Megkönnyebbültem, hogy visszamegyünk Mr. Kadamhoz és a civilizációba, de annak nem örültem, hogy így hagyjuk itt Kishant. Még el sem tudtunk búcsúzni tőle. Induláskor végigsimítottam a virágzó bokrokon, hogy megint felzavarjam a pillangókat. Most nem volt belőlük olyan sok, mint akkor, amikor ideérkeztünk. Az ázott bokrokba kapaszkodtak, szárnyaikat széttárva szárítkoztak a napsütésben. Néhányuk azért felröppent a levegőbe, és Ren türelmesen várt, amíg én még egyszer, utoljára megcsodáltam őket. Aztán sajnálkozva felsóhajtottam, és elindultunk vissza az autóúthoz, ahol Mr. Kadam táborozott. Noha utáltam a kempingezést, ez a hely különösen a szívemhez nőtt. A tigrisem ment elöl, mint mindig, én pedig bóklásztam utána, megpróbáltam kikerülni a sáros mancsnyomokat, igyekeztem a száraz talajon lépkedni. Hogy múlassam az időt, elmeséltem Rennek, hogy Kishannal a palotabeli életről beszélgettem, és hozott nekem Mr. Kadamtól egy étellel teli táskát a szájában, hogy ne éhezzek. Volt azonban valami, amit nem említettem: hogy Kishan Yesubairól is mesélt. Egyrészt határozottan nem akartam, hogy Rennek eszébe jusson Yesubai, másrészt pedig azt gondoltam, hogy ezt a dolgot Kishannak és Rennek egymással kellene megbeszélnie. Ezért inkább arról fecsegtem, hogy annyira unatkoztam a dzsungelben, hogy végignéztem a vadászatukat. Ren azon nyomban emberré változott, megragadta a karomat, és rám meredt: – Hogy mit néztél meg? Összezavarodva ismételtem: – Megnéztem a… vadászatot. Azt hittem, tudtad. Kishan nem mondta neked, hogy odavisz? – Nem, nem mondta! – felelte a fogait összeszorítva. Megkerültem, és továbbhaladtam, kőről kőre lépegetve egy sziklás szakaszon. 213

– Ó, hát, nem számít – mondtam könnyedén. – Jól vagyok. Visszataláltam. Ren megragadta a könyökömet, és erőteljesen maga felé fordított: – Kelsey, azt akarod mondani, nemcsak hogy végignézted, ahogy vadászom, de ráadásul egyes-egyedül mentél vissza a táborba? – Igen – feleltem szinte nyüszítve. Ren magán kívül volt a dühtől. – Ha legközelebb találkozom Kishannal, kinyírom. – Az arcomnak szegezte az ujját. – Megölhettek, vagy akár… megehettek volna, Kelsey! Fel sem tudnám neked sorolni, mennyi veszélyes állat él a dzsungelben. Soha többé ne menj oda, ahol nem látlak! Azzal megragadta a kezem, és vonszolni kezdett maga után. Éreztem, ahogy a testéből árad a feszültség. – Ren, én ezt nem értem – mondtam. – Te meg Kishan nem beszéltetek, miután… ettetek? – Nem – morogta. – Mindketten mentünk a saját utunkra. Én egyenesen visszaindultam a táborba, Kishan pedig tovább maradt az… étel körül. Biztos az eső miatt nem éreztem meg a szagodat. – Akkor lehet, hogy Kishan még mindig engem keres – mondtam aggódva. – Talán vissza kellene mennünk. – Nem. Megérdemli – vágta rá Ren, és gonoszul felnevetett. – Követhető szag nélkül valószínűleg napokig eltart neki, míg rájön, hogy eljöttünk. – Ren, igazán vissza kellene menned, és elmondanod neki, hogy elindultunk – győzködtem. – Segített neked a vadászatban. Ez a legkevesebb, amit megtehetsz. – Kelsey, nem megyünk vissza. Ő már nagy tigris, tud magára vigyázni. Egyébként meg egész jól boldogultam a vadászaton nélküle is. – Nem, ez nem igaz – ráztam a fejem. – Láttam, emlékszel? Igenis segített neked leteríteni az antilopot. Azt mondta, tudja, hogy szükséged van a segítségére, hisz nem vadásztál több mint háromszáz éve. Ezért mentünk utánad. Ren morcosan nézett, de nem szólt egy szót sem. Én is elhallgattam, és a kezemet a karjára tettem. – Nem a gyengeség jele, ha időnként segítségre van szükségünk – mondtam gyöngéden. Elengedte a füle mellett a megjegyzésemet, felmordult, majd belém karolt, és újra elindult. 214

Egy ideig némán mentünk, majd megkérdeztem: – Ren, pontosan mi történt veled háromszáz évvel ezelőtt? Összevonta a szemöldökét, de nem mondott semmit. Megböktem a könyökömmel, és bátorítóan rámosolyogtam. A mogorva kifejezés lassan eltűnt szép arcáról, a feszültség kiengedett a vállából. Felsóhajtott, kezével beletúrt a hajába, és mesélni kezdett: – Egy fekete tigrisnek sokkal könnyebb vadásznia, mint egy fehérnek. Én nem igazán olvadok bele a dzsungelbe. Olykor-olykor, mikor nagyon éhes és frusztrált voltam a sikertelen vadászat miatt, beosontam egy faluba, hogy elcsenjek egy kecskét vagy egy bárányt. Óvatos voltam, de a hírek gyorsan elterjedtek egy háziállatot lopkodó fehér tigrisről, és a vadászok nagy erőkkel vonultak ki ellenem. És nemcsak a farmerek, akik távol akartak tartani az állataiktól, hanem becsvágyó vadászok is, akiket az lelkesített, hogy elejhetnek egy egzotikus nagyvadat. Csapdákat állítottak nekem mindenfelé a dzsungelben, melyekkel sok ártatlan állatot öltek meg. Valahányszor találtam egy kelepcét, mindig tönkretettem. Egy napon szintén ráleltem egyre, és vétettem egy ostoba hibát. Két csapda volt közvetlenül egymás mellett, de én csak a jobban láthatóra figyeltem, ami egy teljesen szokványos típus volt, egy gödör fölött lógó hús. Vizsgálgattam a gödröt, próbáltam módot találni rá, hogy elérhessem a húst anélkül, hogy beleesnék, és közben megbotlottam egy rejtett drótban. Ennek hatására dárda- és nyílzápor zúdult rám a fölöttem levő fáról. Félreugrottam egy nagy lándzsa elől, de ekkor megnyílt a föld a lábam alatt, és beleestem a másik csapdába. – Eltalált valamelyik nyíl? – kérdeztem együtt érzőn. – Igen. Több is horzsolt, de gyorsan meggyógyultam. Szerencsére a gödör aljából nem állt ki egyetlen bambuszlándzsa sem, de jól megépítették, és elég mély volt ahhoz, hogy ne tudjak belőle kimászni. – És mit csináltak veled? – kérdeztem. – Néhány nap múlva a vadászok rám találtak, és eladtak egy magángyűjtőnek, akinek állatkertje volt különleges vadakkal. Majd amikor kezelhetetlenül nehéz esetnek bizonyultam a számára, ő is eladott egy másiknak, aki továbbadott megint egy másiknak, és így tovább. Végül aztán egy orosz cirkuszba kerültem, és onnantól kezdve cirkuszról cirkuszra vándoroltam. Valahányszor az emberek rosszul bántak velem, vagy kezdett gyanússá válni, hogy nem öregszem, mindig éppen elég problémát okoztam ahhoz, hogy gyorsan túl akarjanak adni rajtam.

215

Szörnyű, szívfacsaró történet volt. Eltávolodtam mellőle egy pillanatra, hogy kikerüljek egy farönköt, aztán, mikor visszaléptem mellé, összefűzte az ujjainkat, és úgy sétáltunk tovább. – Miért nem vett meg egyszerűen Mr. Kadam, és vitt haza? – kérdeztem. – Nem tudott – felelte. – Valami mindig történt, ami ezt megakadályozta. Valahányszor megpróbált megvásárolni egy cirkusztól, a tulajdonosok semmi pénzért nem akartak eladni. Azzal is próbálkozott, hogy mást küldött, hogy vegyen meg, de ez sem működött soha. Sőt, az is megesett, hogy felbérelt néhány embert, hogy próbáljanak meg elrabolni, de elkapták őket. Az átok volt az úr, nem mi. Minél inkább próbáltunk beavatkozni, annál rosszabb lett a helyzetem. Végül aztán rájöttünk, hogy Mr. Kadam csak olyan potenciális vevőket küldhet, akik őszintén érdeklődnek irántam. Meggyőzhetett jó embereket, hogy vásároljanak meg, de csakis akkor, ha nem magának akart megszerezni. Így aztán azt tette, amit tehetett: gondoskodott róla, hogy elég sűrűn változtassak helyet, hogy senkinek se tűnjön fel a korom. Időről időre meglátogatott, hogy tudjam, hol találom, ha szükségem van rá, de igazából tehetetlen volt. Ennek ellenére sohasem adta fel, hogy megpróbáljon módot találni az átok megtörésére. Minden idejét annak szentelte, hogy keresse a megoldást. A látogatásai jelentettek számomra mindent. Azt hiszem, nélküle teljesen elvesztettem volna ember voltomat. Ren agyoncsapott egy szúnyogot a tarkóján, és töprengve folytatta: – Amikor először elkaptak, azt hittem, könnyű lesz megszökni. Csak megvárom, hogy leszálljon az éjszaka, és elhúzom a ketrec reteszét. Azonban onnantól kezdve, hogy fogságba estem, tigris formában maradtam. Nem tudtam többé emberré változni – egészen addig, amíg te meg nem jelentél. Felemelt egy faágat, hogy át tudjak bújni alatta. – Milyen volt mind ez idő alatt cirkuszokban élni? – tudakoltam. Megbotlottam egy kőben, és Ren gyorsan átkarolta a derekamat, hogy megtartson. Aztán, mikor már elég biztosan álltam a lábamon, kelletlenül elengedett, és újra a kezét nyújtotta. – Többnyire unalmas volt – felelte aztán a kérdésemre. – A tulajdonosok olykor kegyetlenek voltak, korbácsoltak, szurkáltak, ütöttek. De azért szerencsém volt, mert gyorsan gyógyultam, és elég okos voltam ahhoz, hogy megcsináljam azokat a mutatványokat is, amire más tigrisek nem voltak képesek. Tudod, csöppet sem természetes, hogy egy tigris át 216

akarjon ugrani egy lángoló karikán, vagy szájába vegye egy ember fejét. A tigrisek gyűlölik a tüzet, ezért meg kell őket tanítani, hogy jobban féljenek az idomárjuktól, mint a tűztől. – Ez szörnyen hangzik! – A cirkuszok akkoriban tényleg szörnyűek voltak. Az állatokat sokkal kisebb ketrecekben tartották, mint manapság. A természetes családi kapcsolatokat elszakították, és a kölyköket eladták. A kezdeti időkben az élelem is rossz volt, a ketrecek tisztaságával nem törődtek, az állatokat pedig bántották. Városról városra vándoroltak, olyan helyeken és időjárás közepette kellett a szabadban aludnunk, amihez egyáltalán nem voltunk hozzászokva. Sokan közülünk nem is éltek sokáig… Manapság viszont már sokat fejlődtek ezen a téren, és nagyobb erőfeszítéseket tesznek, hogy meghosszabbítsák az állatok életét, javítsák az életminőségüket. De a fogság akkor is fogság, nem számít, milyen szép a börtön. A rabságban töltött idő arra késztetett, hogy hosszan és mélyen elgondolkozzak a többi élőlénnyel való kapcsolatomról, különösen, ami az elefantokat és a lovakat illeti. Apám több ezer elefántot tartott, melyeket harcra vagy nehéz terhek cipelésére képeztek ki, nekem pedig valaha volt egy kedvenc csődöröm, amin nagyon szerettem lovagolni. Ahogy ott üldögéltem a ketrecemben nap nap után, azon töprengtem, hogy vajon ő is ugyanúgy érzett-e, ahogy én. Elképzeltem, ahogy álldogált az istálló bokszában, halálosan unatkozva, és csak arra várt hosszú órákon keresztül, hogy jöjjek, és kiengedjem egy rövid időre. Ren megszorította a kezemet, és visszaváltozott tigrissé. Elmélyedtem a gondolataimban. Milyen nehéz lehetett ennyi ideig bezárva élni. Rennek hosszú évszázadokat kellett így elviselnie. Megborzongtam, és igyekeztem a nyomában maradni. Miután még egy óra eltelt, megint megszólaltam: – Ren, van egy dolog, amit nem értek. Hol volt Kishan? Ő miért nem segített neked elmenekülni? Ren átugrott egy hatalmas ledőlt farönkön. Ugrás közben félúton visszaváltozott emberré, és a túloldalon már két lábra érkezett. Aztán kinyújtotta a kezét, hogy átsegítsen, én pedig a farönkre felmászva el akartam fogadni, de ő ahelyett, hogy megfogta volna a kezem, keresztülnyúlt a rönk fölött, és átkarolta a derekamat. Mielőtt tiltakozhattam volna, felkapott és átemelt a farönkön, mintha csak annyit nyomnék, mint egy kispárna. Aztán, mielőtt elengedett, még szorosan a mellkasához húzott, amitől teljesen elállt a lélegzetem. 217

Belenézett a szemembe, és mosoly ragyogta be az arcát. Letett a földre, és a karját nyújtotta. Miután kissé remegő kezemet beletettem az ő meleg tenyerébe, újra elindultunk. – Akkoriban Kishan és én megpróbáltuk kerülni egymást, amennyire csak tudtuk – felelte a kérdésemre. – Fogalma sem volt, mi történt, amíg Kadam meg nem találta. És mire megtudta, már késő volt, hogy bármit is tegyen. Kadamnak nem sikerült kiszabadítania, ezért meggyőzte Kishant, hogy maradjon inkább rejtőzködve, amíg ő kitalálja, mit lehet tenni. Aztán, ahogy már elmondtam, az évszázadok során mindent megpróbált: megszöktetni, megvenni, elraboltatni. De semmi sem működött, amíg te meg nem jelentél. Valamilyen oknál fogva, amint kimondtad, hogy azt kívánod, bárcsak szabad lennék, újra képes voltam emberré változni. Elnevette magát: – Amikor hosszú évszázadok után újra emberi alakot öltöttem, először is megkértem Matthew-t, hogy kezdeményezzen egy R beszélgetést nekem. Azt mondtam neki, hogy kiraboltak, és kapcsolatba kell lépnem a főnökömmel. Kicsit furcsán nézett rám, hogy nem tudom, hogy kell telefonálni, de segített, és Mr. Kadam azonnal iderepült. Ren újra tigrissé változott, és folytattuk az utunkat. Egészen közel lépdelt mellettem, így az egyik kezemet a tarkója bundáján tartottam. Többórányi gyaloglás után Ren hirtelen megállt, beleszimatolt a levegőbe, majd leült a tomporára, és a dzsungelbe meredt. Füleltem én is, és láttam, hogy valamitől megrezzennek a bokrok. Aztán az aljnövényzet közül először egy fekete orr tűnt elő, majd a fekete tigris többi része. Boldogan mosolyogtam: – Kishan! Meggondoltad magad? Mégis velünk jössz? Úgy örülök! Kishan közelebb jött, és kinyújtotta az egyik mancsát, ami a levegőben kézzé változott. – Helló, Kelsey – üdvözölt. – Nem, nem gondoltam meg magam. Viszont örülök, hogy épségben látlak. Aztán sötét pillantást vetett Renre, aki nem vesztegette az időt, ő is azonnal emberré változott, majd meglökte Kishan vállát, és ráförmedt: – Miért nem mondtad nekem, hogy ő is ott volt? Látta a vadászatot, ráadásul ott hagytad egyedül, őrizet nélkül! Kishan Ren mellkasának szegezte az ujját: – Elmentél, mielőtt bármit is mondhattam volna. És ha ettől jobban érzed magad, egész éjjel őt kerestem. Úgy elmentetek, hogy nem is szóltatok. 218

Kettőjük közé álltam, és közbeszóltam: – Szépen kérlek titeket, higgadjatok le mind a ketten. Ren, én is egyetértettem Kishannal, hogy az lesz a legjobb, ha vele megyek. És nagyon gondosan vigyázott rám. Én voltam az, aki úgy döntött, hogy megnézem a vadászatot, és én voltam az, aki egyedül indult vissza a táborba. Tehát ha valakire dühös lehetsz, akkor az én vagyok. Aztán Kishanhoz fordultam: – Sajnálom, hogy egész éjjel keresned kellett engem abban a nagy viharban. Nem vettem észre, hogy eső lesz, és nem gondoltam arra, hogy elmossa a nyomaimat. Ne haragudj. Kishan elvigyorodott, és megcsókolta a kezemet, mire Ren fenyegetően felmordult. – A bocsánatkérés elfogadva – mondta Kishan. – Szóval, hogy tetszett? – Úgy érted, az eső vagy a vadászat? – A vadászat, természetesen. – Ööö… az igazán… – Rémálmai voltak – szúrta közbe Ren. Vágtam egy grimaszt, és bólintottam. – Hát, a bátyám legalább jóllakott – mondta Kishan – Talán hetekbe is beletelt volna, hogy megöljön egy állatot egyedül. – Elboldogultam nélküled is! – csattant fel Ren. Kishan önelégülten vigyorgott: – Egy sánta teknősbékát se kapnál el egyedül. Előbb hallottam az ütést, mint ahogy láttam. Amolyan kemény, csontrecsegtető ökölcsapás volt, amiről azt hittem, csak a filmekben létezik. Ren volt az, aki, miután engem fürgén félretolt, meglepte vele az öccsét. Kishan az állát dörzsölgetve tántorodott hátra, de aztán rögtön elmosolyodott, és ismét odaállt Ren elé: – Próbáld újra, bátyuskám. Ren összeráncolta a szemöldökét, de nem mondott semmit, csak megfogta a kezem, és sietős lépésekkel elindult, maga után húzva engem is a dzsungelen keresztül. Majdnem szaladnom kellett, hogy tartani tudjam vele a lépést. A fekete tigris elsuhant mellettünk, és elénk ugrott. Aztán Kishan újra emberré változott. – Várjatok – emelte fel a kezét. – Mondanom kell valamit Kelsey-nek. Ren morcosan nézett, de én a mellkasára tettem a kezem. 219

– Ren, kérlek – néztem rá könyörgően. Ahogy tekintetét az öccséről felém fordította, arckifejezése ellágyult. Elengedte a kezem, egy pillanatra megérintette az arcomat, és néhány lépésnyit odébb sétált. Kishan ezután közelebb jött hozzám, és azt mondta: – Kelsey, szeretném, ha ezt magaddal vinnéd. – A nyakához nyúlt, és levette a láncot, ami odáig fekete inge alatt rejtőzött. Aztán, miután az én nyakamba akasztotta, hozzátette: – Gondolom, tudod, hogy ez az amulett ugyanúgy meg fog téged óvni, ahogyan René megóvja Kadamot. Az ujjaimmal megfogtam a láncot, és felemeltem a törött medált, hogy közelebbről megnézzem. – Kishan, biztosan azt akarod, hogy én viseljem? – kérdeztem. Szédítő mosolyával rám ragyogott. – Gyönyörűm, a lelkesedésed ragályos – mondta. – Egy férfi nem lehet sokáig a közeledben úgy, hogy közömbös maradjon a téged érdeklő ügy iránt, és noha én nem kísérlek el, ez mégis valamifele hozzájárulás az erőfeszítéseidhez. – Aztán elkomolyodva hozzátette: – Azt szeretném, ha biztonságban lennél, Kelsey. Csak annyit tudunk biztosan, hogy az amulettnek hatalma van, és viselőjének hosszú életet biztosít. De ez nem jelenti azt, hogy nem sérülhetsz meg, vagy nem tudnak megölni, tehát légy mindig nagyon elővigyázatos. Megfogta az államat, én pedig belenéztem aranyfényű szemeibe. – Nem akarom, hogy bármi is történjen veled, bilauta – mondta lágyan. – Óvatos leszek – feleltem. – Köszönöm, Kishan. Kishan ekkor Renre nézett, aki alig észrevehetően biccentett, majd visszafordult hozzám, és mosolyogva azt mondta: – Hiányozni fogsz, Kelsey. Mielőbb látogass meg újra. Gyorsan megöleltem, és odatartottam az arcomat egy pusziért. De ő az utolsó pillanatban ügyesen elfordította a fejem, így a puszit a számra kaptam. – Gazember! – csattantam fel meghökkenten, de azonnal el is nevettem magam, és belecsíptem a karjába. Ő csak vigyorgott, és rám kacsintott. Ren összeszorította az öklét, és sötét árnyék felhőzte szép arcát, de Kishan rá se hederített, és eliramodott a sűrűbe. Nevetése visszhangzott a fák közül, majd rekedtes hörgésbe ment át, amint tigrissé változott. Ren odajött hozzám, megfogta a medált, és elgondolkozva forgatta az ujjai közt. Rátettem a kezem a karjára, kicsit aggódva, hogy talán még 220

mindig mérges Kishan miatt, de meghuzigálta a copfomat, elmosolyodott, és csókot nyomott a homlokomra. Miután újra fehér tigrissé változott, még egy fél órán át vezetett a dzsungelben, mikor végre, hatalmas megkönnyebbülésemre megpillantottam az autóutat. Megvártuk, hogy ne legyen forgalom, átsiettünk a túloldalra, és eltűntünk a zöldellő aljnövényzetben. Ren szimatát követve aztán rövid időn belül megláttuk a katonai sátrat, és én boldogan szaladtam, hogy megöleljem a sátorból előbújó férfit. – Mr. Kadam! El sem tudom mondani, mennyire örülök, hogy látom!

221

ISS KELSEY! – ÜDVÖZÖLT MR. KADAM MELEGEN.

– Én is örülök, hogy látom! Remélem, a fiúk rendesen gondját viselték. Ren felhorkant, és keresett magának egy árnyékos helyet, ahol rögtön le is heveredett. – Igen – feleltem –, jól vagyok. Mr. Kadam egy farönkhöz vezetett a tábortűz mellé. – Üljön le ide, és pihenjen, amíg én tábort bontok – javasolta. Rágcsálni kezdtem egy süteményt, miközben néztem, ahogy Mr. Kadam jön-megy, lebontja a sátrat, és bepakolja a könyveit. A tábor alaposan be volt rendezve, ahogy sejtettem is. Mr. Kadam a Jeep hátulját használta a könyveinek és egyéb kutatási anyagainak a tárolására. A tábortűz derűsen ropogott, és rengeteg fahasáb volt felhalmozva mellette. A sátor úgy nézett ki, mint amilyenben az Amerikai Egyesült Államok hadseregének egy generálisát szállásolnák el, ha itt éjszakázna. Drágának és súlyosnak látszott, nyilván sokkal bonyolultabb lehetett felállítani, mint az enyémet. Még egy cifra összecsukható íróasztal is volt benne, tele papírokkal, amiket lapos, tiszta, folyóból gyűjtött kövek szorítottak le, hogy az enyhe szellő szét ne fújja őket. Felálltam, és kíváncsian kezdtem nézegetni a lapokat. – Mr. Kadam, ez Durga próféciájának a fordítása? – tudakoltam. Halk surrogást és pendülést hallottam, ahogy Mr. Kadam kihúzott a földből egy nehéz cölöpöt, mire az egész sátor összedőlt, és nehéz, zöld 222

ponyvahalommá roskadt. Mr. Kadam felállt, hogy válaszoljon a kérdésemre. – Igen. Elkezdtem dolgozni a monoliton talált szöveg értelmezésén. Most már egészen biztos vagyok benne, hogy el kell mennünk Hampiba. És ötletem is van, hogy mit keressünk. – Hmm. – Felvettem a jegyzeteit, melyek nagy része nem angolul volt. Ahogy kortyolgattam a vizem, a kezem az amulettre vándorolt, amit Kishan adott nekem. – Mr. Kadam – mondtam –, képzelje, Kishan ideadta nekem az ő amulettdarabját, azt remélve, hogy megvéd majd engem. Az öné is megvédi magát? Megsérülhetek azért? Elment, és betette az összecsomagolt sátrat a Jeepbe, majd nekidőlt a lökhárítónak, és így felelt: – Az amulett megvéd a komoly sérülésektől, de azért meg tudom vágni magam, vagy ha elesek, kificamíthatom a bokámat. – Majd az állát dörzsölgetve, elgondolkodva hozzátette: – Éreztem már magam rosszul, viszont komoly betegséget nem tapasztaltam. A vágások és sérülések pedig gyorsan begyógyulnak, noha nem olyan gyorsan, mint René vagy Kishané. Megfogta a nyakamban lógó amulettet, és alaposan megvizsgálta. – A különböző daraboknak elképzelhető, hogy eltérő tulajdonságai vannak. Jelenleg még nem igazán tudjuk, meddig terjed a hatalmuk. Ez egy olyan rejtély, amit őszintén remélem, hogy egy napon megfejtünk majd. A lényeg mindenesetre az, hogy ne vállaljon fölösleges kockázatot. Ha valami veszélyesnek néz ki, kerülje el. Ha valami üldözi, meneküljön. Érti? – Értem – feleltem. Elengedte az amulettet, és folytatta a holmik bepakolását a Jeepbe. – Örülök, hogy Kishan beleegyezett, hogy odaadja önnek. – Beleegyezett? – kérdeztem vissza csodálkozva. – Azt hittem, az ő ötlete volt. – Nem, tulajdonképpen az amulett megszerzése volt a cél, ami miatt Ren egyáltalán meg szeretett volna itt állni. Nem akart továbbmenni, mielőtt meg nem győzte Kishant, hogy adja önnek. – Igazán? – kérdeztem egyre jobban összezavarodva. – Én meg azt hittem, arról akarta meggyőzni, hogy jöjjön velünk. Mr. Kadam szomorúan rázta a fejét. – Tudtuk, hogy annak kicsi az esélye. Kishan minden eddigi erőfeszítésem iránt közömbös maradt, valahányszor bele akartam vonni az

223

ügybe. Éveken át próbáltam a dzsungelből egy kényelmesebb életbe csábítani, de ő inkább azt választotta, hogy itt marad. Bólintottam: – Bünteti magát Yesubai haláláért. Mr. Kadam csodálkozva nézett rám. – Beszélt magának erről? – Igen – feleltem. – Elmondta, mi történt, amikor Yesubai meghalt. Még mindig önmagát vádolja. És nemcsak az ő haláláért, hanem azért is, ami vele és Rennel történt. Nagyon sajnálom Kishant. Mr. Kadam komolyan rám nézett: – Maga nagyon együtt érző, és a korához képest jó az ítélőképessége, Miss Kelsey. Örülök, hogy Kishan képes volt megbízni önben. Ezek szerint még nem teljesen reménytelen eset. Segítettem összegyűjteni a papírjait, majd összecsuktuk az asztalt és a széket. Amikor elkészültünk, finoman megpaskoltam Ren vállát, jelezvén, hogy készen állunk az indulásra. A tigris lassan felállt, nyújtózkodott, csapott egyet a farkával, majd hatalmasat ásított. A kezemhez dörgölte a fejét, és követett a Jeephez. Kinyitottam neki a hátulját, hogy kényelmesen elterpeszkedhessen, én pedig beugrottam az anyósülésre. Miközben visszafelé tartottunk a főútvonal irányába, Mr. Kadam látható élvezettel kerülgette a farönköket, bokrokat, sziklákat és gödröket a természet alkotta akadálypályán. A Jeep lengéscsillapítója jó szolgálatot tett, de fél kézzel így is kapaszkodnom kellett az ajtókilincsbe, a másik kezemmel pedig a műszerfalat támasztottam, hogy ne verjem be a fejem a tetőbe. Végül aztán kiértünk a simára aszfaltozott autóútra, és délnyugat felé fordultunk. – Meséljen nekem a két tigrissel töltött hetéről – nógatott Mr. Kadam. Hátrapillantottam Renre. Úgy tűnt, alszik, ezért a vadászattal kezdtem, és csak azután számoltam be minden másról. Illetve csak majdnem minden másról. A csókos incidenst nem említettem. Nem mintha azt gondoltam volna, hogy Mr. Kadam nem értené meg, mert szerintem nagyon is megértette volna. Csak nem voltam benne biztos, hogy Ren tényleg alszik a kocsi hátuljában, másrészt pedig még nem álltam készen rá, hogy bárkivel is megosszam az érzéseimet, ezért inkább mellőztem a témát. Mr. Kadamot leginkább az érdekelte, amit Kishanról meséltem. Elmondta, mennyire megdöbbent, amikor Kishan kijött a dzsungelből, és

224

ennivalót kért tőle, hogy elvigye nekem. Mert Kishant a szülei halála óta senki és semmi nem érdekelte. Elmeséltem azt is, hogyan vigyázott rám Kishan öt napig, mialatt Ren vadászott, és hogy közben meselt arról, hogy hogyan ismerte meg Yesubait. Megpróbáltam halkan beszélni, sőt suttogni, amikor őt említettem, nehogy felzaklassam Rent. Mr. Kadam nem igazán értette, hogy miért érzem szükségét annak, hogy mindent kódolva mondjak, de azért belement a játékba. Bólintott, miközben figyelmesen hallgatta az elbeszélésemet tudjuk kiről meg a dologról, ami a palotában történt. Éreztem, hogy ő többet is tud nálam, és megválaszolhatna néhány nyitott kérdést, de biztos voltam benne, hogy nem fog kifecsegni semmit. Az a típus volt, aki tud titkot tartani. Nagyra becsültem ezt a tulajdonságát, ugyanakkor kicsit el is keserített. Végül úgy döntöttem, hogy jó dolog a titoktartás, és inkább témát váltottam. Ren és Kishan gyerekkoráról kérdeztem. – Ó – mosolyodott el azonnal Mr. Kadam. – A fiúk voltak a szüleik büszkesége és boldogsága. A királyi hercegeknek hatalmas tehetsége volt hozzá, hogy bajba keveredjenek, majd kibájologják magukat belőle. Mindent megadtak nekik, amit csak kívántak, de meg kellett dolgozniuk érte. Deschen, az édesanyjuk nem követte az indiai hagyományokat. Álruhában elvitte őket a szegény gyerekek közé játszani. Azt akarta, hogy a fiai nyitottak legyenek mindenféle kultúrára és vallási gyakorlatra. Házassága a fiúk apjával, Rajaram királlyal a két kultúra összeolvasztását is jelentette. A király szerette őt, és igyekezett a kedvében járni, nem törődött vele, mit gondolnak mások. A fiúk a legjobb nevelést kapták mindkét kultúrából. Mindent megtanultak a politikától kezdve a hadviselésen át az állattenyésztésig és növénytermesztésig. És nem csak az indiai fegyverek használatára képezték ki őket, hanem egész Ázsiából a legjobb mesterek tanították őket. – Csináltak mást is? Úgy értem, amolyan normális tinédzser dolgokat? – tudakoltam. – Mire kíváncsi? – kérdezte Mr. Kadam. Idegesen fészkelődtem. – Hát hogy… randiztak lányokkal? Mr. Kadam felvonta az egyik szemöldökét, és így felelt: – Nem. Határozottan nem. A történet, amit elmesélt nekem az előbb… – rám kacsintott – tudja, nos, az volt az egyetlen eset, legalábbis az én tudomásom szerint, amikor bármelyikük is romantikus kalandba 225

keveredett. Őszintén szólva, nem is lett volna rá idejük, és amúgy is mindkét fiúnak előre elrendezett házasságot kellett volna kötnie. Kissé hátradöntöttem az ülés támláját, és megpróbáltam elképzelni, milyen lehetett a két herceg élete. Bizonyára nem volt könnyű, hogy sok dologban nem volt választásuk, de hát igencsak kiváltságosak voltak, másoknak sokkal kevesebb jutott. És mégis, a választás szabadsága olyasvalami, amit én igen nagyra értékeltem. A gondolataim hamarosan ködössé váltak, a kimerültségtől mély álomba merültem. Amikor felébredtem, Mr. Kadam egy becsomagolt szendvicset és egy nagy üveg gyümölcslevet nyomott a kezembe. – Egyen valamit – mondta. – Éjszakára megállunk egy hotelben, hogy alaposan kipihenhesse magát, és a változatosság kedvéért kényelmes ágyban alhasson. – És mi lesz Rennel? – kérdeztem. – Olyan hotelt választottam, ami közel van a dzsungel széléhez. Ott kitehetjük, majd visszafelé felvesszük. – És a tigriscsapdák? Mr. Kadam lágyan felnevetett: – Mesélt róluk, ugye? Ne aggódjon, Miss Kelsey. Nem valószínű, hogy ugyanazt a hibát kétszer elköveti. Errefelé egyébként sem élnek nagyobb ragadozók, ezért a városi emberek nem is számítanak rá. Ha meghúzza magát, nem lehet semmilyen probléma. Egy órával később egy kisváros előtt Mr. Kadam lehúzódott az út szélére, ahol a dzsungel kissé sűrűbb volt, kiengedte Rent, mi pedig továbbmentünk, be a városba, ahol nyüzsögtek a rikító színű ruhákat viselő emberek a hasonlóan színes házak közt, majd megálltunk egy hotel előtt. – Ez nem egy ötcsillagos szálloda – jegyezte meg Mr. Kadam –, de ennek is megvan a maga rusztikus bája. Az épület földszintjén egy csillogó-villogó, négyzet alakú vegyeskereskedés kirakata engedményes árukat kínált. A bolt fölött hatalmas, rózsaszínre és pirosra festett tábla lógott. A bolt neve állt rajta, amit nem tudtam elolvasni, valamint egy ódivatú kólásüveget ábrázolt, ami univerzális jelkép mindenütt a világon, nem számít, a feliratot milyen nyelven írják mellé. Mr. Kadam odament a hotel recepciós pultjához, miközben én körbesétáltam a boltban, nézelődtem az érdekes áruk közt. Találtam

226

amerikai csokoládét, szokatlan ízesítésű ásványvizet, egzotikus gyümölcsökből készült jégkrémet. Mr. Kadam megkapta a szobák kulcsát, majd vett két kólát és két jégkrémet. Nekem egy fehér színűt, magának pedig egy narancssárgát. Lehúztam a csomagolópapírt, és óvatosan megszagoltam. – Ez nem olyan, mint a currys szója, ugye? – kérdeztem gyanakodva. – Kóstolja csak meg – mosolygott Mr. Kadam. Megtettem, és meglepődve tapasztaltam, hogy kókuszíze van. Nem olyan jó, mint a Tillamook Mudslide, de nem rossz, egyáltalán nem rossz, gondoltam. Mr. Kadam is beleharapott a sajátjába, majd mosolyogva feltartotta, és azt mondta: – Mangó. A kétszintes, mentazöldre festett hotel kovácsoltvas kapuja flamingórózsaszín díszszegéllyel körbevett, betonozott belső udvarra nyílt. Az én szobámban egy dupla ágy állt a szoba közepén, egy tarka függöny kis ruhásszekrényt rejtett néhány vállfával, az asztalon pedig lavór, friss vízzel teli kancsó és két agyagbögre volt. Légkondicionáló helyett egy mennyezeti ventilátor kavarta lustán a meleg levegőt. A szobához nem tartozott külön fürdőszoba, az összes lakónak az alsó szinten lévő helyiségen kellett osztoznia. Hát, nem valami nagy luxus, állapítottam meg magamban, de még így is magasan veri a dzsungelt. Miután megbizonyosodott róla, hogy kényelmesen elhelyezkedtem, és odaadta a kulcsot, Mr. Kadam annyit mondott, értem jön három óra múlva, és elvisz vacsorázni, aztán visszavonult, hogy nyugodtan pihenhessek. Alig tette ki a lábát, amikor egy alacsony termetű, rikító narancsszínű fodros szoknyába és fehér blúzba öltözött indiai nő bejött a szobámba a szennyesemért. Rövid idő múlva vissza is hozta kimosva, és kiteregetett mindent az ajtó előtti szárítókötélre. A ruhák halk suhogással lengedeztek a szélben. A megnyugtató, otthonos hangtól hamar álomba merültem. Rövid szunyókálás után készítettem néhány új rajzot Renről, mint tigrisről, majd összefogtam a hajam, és a blúzomhoz illő piros szalagot kötöttem bele. Épphogy felhúztam a cipőmet, amikor Mr. Kadam kopogott az ajtón. Elvitt vacsorázni abba a Mangóvirág nevű étterembe, ami szerinte a város legjobb helye volt. Helybéli taxival, kis motorcsónakkal keltünk át a 227

folyón, majd egy ültetvényes ház kinézetű, banán-, mangó- és pálmafákkal körülvett épülethez sétáltunk. Mr. Kadam az épület hátuljához vezetett. Egy kövekkel kirakott ösvényen jutottunk el a hatalmas teraszra, ahol a folyóra néző, lélegzetelállító panoráma tárult a szemünk elé. Fényesre polírozott, súlyos faasztalok és kőpadok sorakoztak a teraszon, és csupán az asztalok sarkára helyezett díszes vaslámpások világították meg a helyet. A téglából rakott boltíves átjáróra fehér jázmint futtattak. A virágok illata balzsamossá tette az esti levegőt. – Mr. Kadam, ez gyönyörű! – ámuldoztam. – Igen, a hotel recepciósa ajánlotta. Gondoltam, értékelni fogja remek konyhát, miután egy egész hétig katonai konzerveken élt. Hagytam, hogy Mr. Kadam rendeljen nekem is, hiszen fogalmam sem volt, mi áll az étlapon. Basmati rizst ettünk, grillezett zöldségekkel, saag csirkét, ami, mint kiderült, krémes spenóttal főzött csirkemellet jelent, pikkelyes, fehér halat mangócsatnival, apróra vágott zöldséges pakorát, kókuszos garnélarákot, naati kenyeret, és leheletnyi köménnyel ízesített limonádét, amit úgy hívtak, hogy jal jeera. Ahogy megkóstoltam a limonádét, úgy találtam, hogy egy kicsit túl pikáns az én ízlésemnek, ezért inkább egy nagy pohár vizet kértem helyette. Amint elkezdtünk enni, megkérdeztem Mr. Kadamot, hogy mi újat tudott meg a próféciáról. Szalvétával megtörölte a száját, ivott egy korty vizet, és azt mondta: – Azt hiszem, amit keresniük kell, az nem más, mint India aranygyümölcse. – Egy kicsit közelebb hajolt, és lehalkította a hangját: – Az aranygyümölcs meséje nagyon régi legenda, amit a modern kutatók már majdnem elfelejtettek. Ez feltételezhetően egy isteni eredetű tárgy, amit Hanumánra bíztak, hogy vigyázzon rá és rejtse el. Elmondjam önnek a történetet? Kortyoltam még egyet a vízből, és bólintottam. – India valaha terméketlen, lakhatatlan föld volt, tele mérges kígyókkal, hatalmas sivatagokkal és ádáz fenevadakkal. Miután az istenek és istennők megjelentek, a vidék arca megváltozott. Megteremtették az embereket, és különleges ajándékokat adtak nekik: elsőként az aranygyümölcsöt, amit az emberek elültettek, és egy terebélyes fa nőtt ki belőle. A fa gyümölcseiből a magokat összegyűjtötték, és szétszórták India egész területén, bőven termő földdé változtatva, ami azóta is milliókat táplál.

228

– De ha az aranygyümölcsöt elültették, az nem tűnt el, vagyis nem abból lett a fa? – A fa legelső gyümölcse gyorsan beérett, és arannyá változott. Ezt az aranygyümölcsöt szedte le és rejtette el Hanumán. Amíg a gyümölcs megmarad, India lakói nem éheznek. – Szóval ez az a gyümölcs, amit meg kell találnunk? És mi van, ha Hanumán még mindig vigyáz rá, és nem tudjuk megszerezni? – Hanumán a gyümölcsöt a várában rejtette el, és körülvette isteni eredetű kígyókkal, hogy vigyázzanak rá. Nem sikerült túl sokat megtudni azokról az akadályokról, melyekkel találkoznak majd. Azt hiszem, több csapdát is állítottak, hogy lehetetlenné tegyék a gyümölcs felkutatását. Viszont ön Durga kegyeltje, az ő védelmét élvezi. Szórakozottan dörzsölgettem a kezem. Bizsergett. A hennarajz elhalványult, de én tudtam, hogy ott van. Kortyoltam a vízből. – Tényleg azt gondolja, hogy találunk valamit? – kérdeztem elgondolkozva. – Úgy értem, igazán hisz ezekben a dolgokban? – Nem tudom – felelte őszintén Mr. Kadam. – Csak remélem, hogy mindez igaz, és a tigrisek tényleg meg tudnak szabadulni az átoktól. Próbálok nyitottan gondolkodni. Tudom, hogy léteznek hatalmak, amiket nem ismerünk, és erők, melyek alakítanak, formálnak bennünket, ha nem is látjuk őket. Nekem már rég meg kellett volna halnom, de valahogy mégis élek, Ren és Kishan pedig olyan varázslat fogságában van, amit nem értek, csak azt érzem, hogy kötelességem segíteni nekik. Az arcomra kiülhetett az aggodalom, mert megpaskolta a kezemet, és azt mondta: – Ne nyugtalankodjon, Miss Kelsey. Van egy olyan érzésem, hogy végül minden rendbe jön. Ez a hit, ez a bizalom az, ami segít a célra összpontosítani. Nagyon bízom magában és Renben, és hiszem, hogy évszázadok óta most először van remény. Összecsapta a tenyereit, és egymáshoz dörzsölte őket. – És most, szentelhetnénk egy kis figyelmet a desszertnek? Mindkettőnknek kulfit rendelt, ami, ahogy magyarázta, friss tejszínből és mogyoróból készített indiai fagylalt volt. Valóban jólesett a forró estén, noha nem volt olyan édes és krémes, mint az amerikai jégkrém. Vacsora után visszasétáltunk a csónakhoz, közben Hampiról beszélgettünk. Mr. Kadam azt tanácsolta, hogy látogassuk meg Durga templomát, mielőtt nekivágnánk a romoknak, hogy megkeressük Kishkindha kapuját. 229

Miközben lassan sétáltunk a városon át a piac felé, megpillantottuk a hotel mentazöld épületét. Mr. Kadam kicsit szégyenkezve fordult hozzám, és azt mondta: – Remélem, megbocsát nekem, amiért ilyen szerény hotelt választottam. Mindenképpen egy kisebb városban, a dzsungel szomszédságában szerettem volna éjszakázni, arra az esetre, ha Rennek szüksége lenne ránk. Itt gyorsan el tud érni minket, ha kell, és biztonságosabbnak éreztem, ha közelebb vagyunk hozzá. – Nekem tökéletesen megfelel, Mr. Kadam. Miután egy hétig a dzsungelben aludtam, ez a hely igazán luxusnak számít. Nevetett és bólogatott. Aztán kicsit járkáltunk az árusok közt, Mr. Kadam vásárolt reggelire némi gyümölcsöt, és valamilyen banánlevélbe csomagolt rizspogácsát, ami hasonló volt ahhoz, amit Phet pakolt nekem, de Mr. Kadam biztosított, hogy ez édes, nem csípős. Miután visszatértünk, lefekvéshez készülődtem, felráztam a párnámat, a hátam mögé tettem, majd az ölembe húztam a frissen mosott takarómat, és Renre gondoltam, aki biztosan egyedül üldögél a dzsungelben. Bűntudat támadt bennem, hogy én fedél alatt vagyok, miközben ő kint a szabadban éjszakázik. És hiányzott is. Magányosnak éreztem magam nélküle. Szerettem, ha körülöttem volt. Mélyet sóhajtva kivettem a hajgumit, megráztam a hajamat, és álomba merültem. Valamikor éjfél körül halk kopogtatásra ébredtem. Haboztam, hogy kinyissam-e az ajtót. Késő volt, nem tartottam valószínűnek, hogy Mr. Kadam lenne az. Odalopakodtam az ajtóhoz, rátapasztottam a fülem, és hallgatóztam. Megint hallottam egy halk koppantást, majd egy ismerős hang azt suttogta: – Kelsey, én vagyok. Kinyitottam az ajtót, és kikukucskáltam. Ren állt előttem, fehér ruhában, mezítláb, arcán diadalmas mosollyal. Gyorsan behúztam a szobába, és lepisszegtem: – Mit csinálsz te itt? Veszélyes volt bejönnöd a városba! Még meglátnak, és vadászokat küldenek rád! Megvonta a vállát, és vigyorgott. – Hiányoztál – közölte. A szám félmosolyra húzódott: – Te is nekem – mondtam. Hanyagul az ajtófélfának támaszkodott. 230

– Ez azt jelenti, megengeded, hogy itt maradjak? Majd alszom a padlón, és elmegyek még hajnal előtt. Senki sem fog meglátni. Nagyot sóhajtottam. – Oké, de ígérd meg, hogy korán elmész. Nem tetszik nekem, hogy ilyen veszélybe sodrod magad. – Megígérem – bólintott. Aztán leült az ágyra, megfogta a kezem, és maga mellé húzott. – Nem szeretek egyedül aludni a dzsungel mélyén. – Hát, én se szeretnék – értettem egyet. Összekulcsolt kezünkre nézett, és azt mondta: – Amikor veled vagyok, újra embernek érzem magam. Amikor pedig ott kint vagyok, vadállatnak. A szemembe nézett. Megszorítottam a kezét. – Értem – feleltem. – Rendben van. Tényleg. Elmosolyodott. – Nem volt könnyű rád találnom, tudod? – mondta már sokkal vidámabban. – Szerencsémre gyalog mentetek vacsorázni, ezért egészen az ajtódig tudtam követni az illatodat. Ekkor az éjjeliszekrényemre pillantva valami megragadta a figyelmét. Áthajolt előttem, és kezébe vette a nyitva felejtett naplómat. Este megint lerajzoltam a tigrisemet. A cirkuszi rajzaim is jól sikerültek, de ez most személyesebb volt és élettel teli. Ren hosszasan nézte, mialatt az arcom lángvörösre gyúlt. Aztán ujjait végighúzta a rajz vonalain, és gyöngéden azt suttogta: – Szeretném, ha valamikor megmutathatnám neked az igazi valómat. Óvatosan letette a naplót, mindkét kezemet a kezébe vette, átható tekintettel rám nézett, és azt mondta: – Nem akarom, hogy csak a tigrist lásd, amikor rám nézel. Azt akarom, hogy engem láss. Felém nyúlt, majdnem megérintette az arcomat, de megállt, és visszahúzta a kezét. – Túlságosan is sok évet töltöttem tigrisbőrben. Lassan elfelejtek ember lenni. Bólintottam, ő pedig megszorította a kezemet, és csendesen suttogta: – Kells, nem akarok többé ilyen lenni. Önmagam akarok lenni. Azt akarom, hogy legyen végre életem. – Tudom – mondtam gyöngéden. – Odanyúltam, hogy megsimogassam az arcát. – Ren, én…

231

Elállt a szavam, mozdulatlanná dermedtem, ahogy lassan az ajkához emelte a kezem, és belecsókolt a tenyerembe. Az egész testem belebizsergett. Kék szeme az arcomat fürkészte kétségbeesetten, várakozóan, esdeklően. Akartam mondani valamit, hogy megnyugtassam. Meg akartam vigasztalni. Csak képtelen voltam megtalálni a megfelelő szavakat. Őszinte kitárulkozása felkavart. Szinte tapintani tudtam a közöttünk kialakult szoros kapcsolatot, kötődést. Szerettem volna segíteni neki, a barátja akartam lenni, és talán… akartam valami többet is. Próbáltam felismerni és megnevezni az iránta való érzelmeimet, de túlságosan bonyolultnak éreztem a helyzetet. Aztán lassan kezdtem ráébredni, hogy ugyan szavakba önteni nem tudom, de ha ez a legerősebb érzelem, amit valaha is éreztem, és ha ennyire felkavarja az egész bensőmet, akkor ez nem lehet más, csakis a… szerelem. Amióta a szüleim meghaltak, vastag falakkal bástyáztam körül a szívem. Nem hagytam, hogy bárkit megszeressek, mert attól féltem, hogy őt is elveszíthetem. Szándékosan kerültem a szoros kötődést. Szerettem az embereket, és volt is sok barátom, de a szerelmet nem mertem megkockáztatni. Eddig. Ren sebezhetősége viszont lehetőséget adott rá, hogy lazítsak a szigorú távolságtartáson, ő pedig finoman és módszeresen áttörte a védekező gátjaimat. A gyöngéd érzések hullámai először csak átcsaptak a gát fölött, és szivárogtak a hasadékokon át, majd az érzelmek hirtelen átszakították, és elárasztották egész bensőmet. Félelmetes volt megnyílni a szerelemnek. A szívem erősen kalapált, és zakatolt a mellkasomban. Biztos voltam benne, hogy ezt ő is hallja. Miközben a tekintetemet fürkészte, Ren arckifejezése megváltozott: a saját sorsa felett érzett bánat helyét átvette az értem való aggódás. És most? Mi legyen a következő lépés? Mit csináljak? Mit mondjak? Hogyan osszam meg vele az érzéseimet? Eszembe jutottak a romantikus filmek, amiket annak idején anyukámmal együtt néztem. Azt szoktuk mondani, hogy: „Fogd már be és csókold meg!” Mindkettőnket szörnyen bosszantott, ha a hős és a hősnő nem azt tette, amit egyértelműen tennie kellett volna. Ha romantikus pillanat adódott egy filmben, mint egy mantrát ismételgettük. Szinte hallottam anyu humorral teli hangját, amint azt mondja nekem: „Kells, fogd mar be és csókold meg!”

232

Így hát összeszedtem minden bátorságom, és mielőtt még meggondolhattam volna magam, előrehajoltam, és megcsókoltam. Ren megdermedt. Nem csókolt vissza. Nem is tolt el magától. Csak… nem mozdult. Elbizonytalanodva hátrahúzódtam, láttam az arcán a megdöbbenest, és rögtön meg is bántam az egészet. Felálltam, borzasztóan szégyelltem magam, elfordultam és odébb mentem. Távolságot akartam tartani kettőnk között, kétségbeesetten próbáltam újra felépíteni a falat a szívem körül. Aztán hallottam, hogy megmozdul. Kezét a könyököm alá csúsztatta, és maga felé fordított. Nem bírtam ránézni. Csak bámultam mezítelen lábfejét. Egyik ujját az állam alá tette, finoman megpróbálta felemelni a fejem, de én nem akartam a szemébe nézni. – Kelsey! Nézz rám! – mondta. Tekintetem lassan, vonakodva felfelé vándorolt a lábairól a mellkasára, de az inge középső gombjánál megállt. – Nézz rám! Pillantásom bátortalanul haladt tovább mellkasának arany-bronz bőrére, majd fel a nyakán, végül megállapodott gyönyörű arcán. Kobaltkék szeme kérdőn kutatta az enyémet. Egy lépést tett felém. Elakadt a lélegzetem. Egyik kezével lassan átfogta a derekamat, a másikkal az állam fogta meg. Aztán, még mindig a tekintetemet fürkészve gyöngéden megérintette az arcom, hüvelykujjával végigsimított arccsontom ívén. Érintése finom volt, tétova és óvatos, mintha egy riadt őzet próbált volna megnyugtatni. Tekintetében csodálat és hála tükröződött. Megborzongtam. Várt egy pillanatot, majd gyöngéden elmosolyodott, lehajtotta a fejét, és ajkát lágyan az enyémhez érintette. Finom, puhatolózó csók volt, akár egy suttogás. Közben a másik keze is lecsúszott a derekamra. Én az ujjaim hegyével félénken megérintettem a karját. A bőre meleg volt és sima. Gyöngéden magához húzott, lágyan a mellkasához szorított. Megszorítottam a karját. Élvezettel felsóhajtott, és a csókja szenvedélyesebbé vált, én pedig elolvadtam az ölelésében. Hogyan lélegzem? Sejtelmem sincs. Ren szantálfaillata körülvett. Az érintésébe beleborzongtam, és azt éreztem, hogy élek. Hevesen megragadtam a karját. Ajka egy pillanatra sem hagyta el az enyémet, miközben megfogta a karomat, és a nyaka köré fonta. Végigsimított meztelen karomon, le a derekamig, a hajamba túrt, és mielőtt észrevettem volna, hogy mire készül, fél kézzel felemelt, és a mellkasához szorított. 233

Fogalmam sincs, mennyi ideig csókolóztunk. Egyetlen pillanatnak tűnt, ugyanakkor egy örökkévalóságnak. Csupasz lábam centiméterekkel a padló fölött lebegett. Testem teljes súlyát könnyedén megtartotta egyetlen karjával. Ujjammal a hajába túrtam, mire halk morgást hallatott. Hasonlóképp, mint amikor tigrisként dorombolt. Ettől kezdve minden értelmes gondolat elszállt a fejemből, az idő megállt. Agyamban az összes neuron egyszerre kezdett jeleket továbbítgatni, ami az egész idegrendszeremet egy szempillantás alatt összezavarta és működésképtelenné tette. Fogalmam sem volt, hogy a csókolózás ilyen érzés. Valóságos agyi rövidzárlat. Egy idő után Ren kelletlenül letett a földre, de továbbra is átölelve tartott, ami jó volt, mert különben biztos, hogy elestem volna. Arcomat a két tenyere közé fogta, hüvelykujjával lassan végigsimított az alsó ajkamon. Egészen közel állt hozzám, egyik keze a derekamon, a másik a hajamat simogatta, laza tincseimet az ujja körül csavargatva. Nagyokat pislogtam, hogy kitisztítsam a látásomat. Csendesen felnevetett: – Lélegezz, Kelsey – mondta, arcán széles, magabiztos mosollyal, ami valamiért felbosszantott. – Úgy tűnik, roppant elégedett vagy magaddal – jegyeztem meg. Felvonta az egyik szemöldökét: – Az vagyok. Affektálva visszamosolyogtam rá, és azt mondtam: – Nem kértél engedélyt. – Hmm, ezt sürgősen helyre kell hoznom – felelte, majd az egyik ujját végighúzta a karomon, és felfelé haladva kis köröket rajzolt rá. – Kelsey? Néztem, mit csinál, és szórakozottan motyogtam: – Igen? Közelebb lépett. – Megengeded… – Hmm? – fészkelődtem. – …hogy… Csókolgatni kezdte a nyakamat, majd a fülemet. Ajkai csiklandoztak, ahogy suttogott, hallottam, hogy mosolyog. – …meg… Libabőrös lett a karom, és remegni kezdtem. – …csókoljalak?

234

Erőtlenül bólintottam. Lábujjhegyre álltam, és a nyaka köré kulcsoltam a karomat, jelezve, hogy határozottan megadom az engedélyt. Erre ő apró csókokkal borította a fülem mögötti érzékeny területet, majd fájdalmas lassúsággal az arcom felé haladt, centiről centire kóstolgatva a bőröm. Aztán megállt, épp csak az ajkaim fölött lebegve, és nem mozdult. Tudtam, hogy mire vár. Elhaló hangon suttogtam: – Igen. Győzedelmes mosollyal a mellkasához rántott, és újra megcsókolt. Ezúttal a csókja merészebb és játékosabb volt. Kezeimet izmos vállairól a nyakára csúsztattam, hogy még közelebb húzzam magamhoz. Amikor később elhúzódott tőlem, az arcán boldog mosoly ragyogott. A karjába kapott, felemelt, és nevetve körbeforgott velem a szobában. Majd mikor már teljesen elszédültem, lerakott, homlokát az enyémhez érintette. Bátortalanul felemeltem a kezem, hogy megérintsem, ujjaim hegyével igyekeztem felfedezni az arcvonásait, orrának és szájának ívét. Ugyanúgy simult bele az érintésembe, mint amikor tigris volt. Halkan elnevettem magam, kezemmel a hajába túrtam, élveztem selymes fürtjeinek tapintását, és kisimítottam néhány tincset a homlokából. Teljesen elragadtak az érzelmeim. Sohasem gondoltam, hogy az első csók ennyire… megváltoztat mindent. A világom egy szempillantás alatt teljesen megváltozott. Hirtelen vadonatúj ember lettem. Védtelen, sebezhető, akár egy újszülött, és attól tartottam, minél tovább hagyom fejlődni ezt a kapcsolatot, annál fájdalmasabb lesz, ha egyszer Ren elhagy. Mi lesz velünk? Nem tudhatjuk előre. Rádöbbentem, mennyire törékeny és sérülékeny dolog is a szív. Nem csoda, hogy én az enyémet idáig oly gondosan elzárva tartottam. Rennek fogalma sem volt, milyen negatív gondolataim támadtak. Megpróbáltam őket a tudatom mélyére száműzni, és élvezni a pillanatot. Ajkát újra az enyémre szorította, majd lágy csókokkal borította a hajam vonalát és a nyakamat. Szorosan magához ölelt, és csak szorított. A hajamat és a nyakamat cirógatva, dallamos anyanyelvén gyöngéd szavakat suttogott a fülembe. Néhány pillanat múlva aztán felsóhajtott, még egyszer belecsókolt a nyakamba, és finoman az ágy felé tolt. – Aludj, Kelsey. Mindkettőnknek pihennie kell. Ujjai hegyével még egyszer megcirógatta az arcom, majd visszaváltozott tigrissé, és lefeküdt az ágyam mellett a szőnyegre. Én lefeküdtem, bevackoltam magam a takaróm alá, majd odahajoltam hozzá, hogy megsimogassam a fejét, és gyöngéden azt mondtam: 235

– Jó éjt, Ren! Fejét a kezemhez dörgölte, majd a tenyeremhez simulva, csendesen dorombolni kezdett. Pár perc múlva a mancsára fektette a fejét, és lehunyta a szemét. Mae West, a híres kabarészínésznő egyszer azt mondta: „egy férfi csókja olyan, mint az aláírása”. Magamban elmosolyodtam. Ha ez igaz, akkor Ren aláírása gyönyörű, és kizárt, hogy hamisítani lehessen. Másnap reggelre Ren eltűnt. Miután felöltöztem, bekopogtam Mr. Kadam szobájába. Az ajtó kinyílt, és Mr. Kadam rám mosolygott. – Miss Kelsey! Jól aludt? Nem éreztem egy csepp szarkazmust sem a hangjában, tehát úgy tűnt, Ren nem mesélte el neki az éjszakai kalandját. – Igen, jól aludtam – feleltem. – Bár egy kicsit sokáig. Ne haragudjon. Csak legyintett, és a kezembe nyomott egy banánlevélbe csomagolt rizspogácsát, pár szem gyümölcsöt és egy üveg vizet. – Semmi gond – mondta. – Felvesszük Rent, és elautózunk Durga templomához. Nem kgll sietnünk. Visszamentem a szobámba, csipegettem pár falatot a reggelimből. Összeszedtem a holmimat, bepakoltam az utazótáskába. Elég lassan ment, folyton azon kaptam magam, hogy álmodozom. Belenéztem a tükörbe, megérintettem a karomat, a hajamat, az ajkaimat, és közben Ren csókjára gondoltam. Ismételten össze kellett szednem magam, komoly erőfeszítésembe került, hogy a pakolásra koncentráljak. Amihez máskor tíz perc is elég volt, most másfél óráig tartott. Beraktam a táskába a naplót is, majd rátettem az összehajtogatott takarót, behúztam a cipzárt, aztán elmentem megkeresni Mr. Kadamot. Már a Jeepben várt rám, egy térképet nézegetett. Rám mosolygott. Úgy tűnt, kiváló hangulatban van, annak ellenére, hogy alaposan megvárakoztattam. Kicsit odébb felvettük Rent, aki úgy szökkent ki a fák közül, akár egy játékos kölyökmacska. Ahogy odaért a Jeep mellé, kinyúltam, hogy megsimogassam, ő pedig megnyalta a kezemet. Aztán beugrott a hátsó ülésre, Mr. Kadam pedig ráhajtott az útra. Figyelmesen követtük a térképen jelölt irányt, majd ráfordultunk egy földútra, ami egyenest a dzsungelbe vezetett, végül megálltunk Durga kőtemploma előtt. 236

R.

KADAM AZT MONDTA, MARADJUNK AZ AUTÓBAN, amíg ő megnézi, hogy vannak-e látogatók a templomban. Ren az ülések közé dugta a fejét, és addig bökdöste a vállamat, amíg meg nem fordultam. – Jobban teszed, ha meghúzod magad. Ha nem vigyázol, a végén még meglát valaki – figyelmeztettem nevetve. A fehér tigris morrant egyet. – Tudom – mondtam –, nekem is hiányoztál. Körülbelül öt perc múlva egy fiatal amerikai pár lépett ki a templomból, majd elhajtott. Mr. Kadam visszajött az autóhoz. Kiszálltam a kocsiból, kinyitottam az ajtót Rennek, aki kiszökkent, és azonnal a lábamhoz dörgölőzött, akár egy hatalmas cica, aki csak arra vár, hogy megetessék. Nevettem. – Ren! Mindjárt felborítasz. – A tarkójára tettem a kezem, úgy tűnt, ezzel megelégedett. Mr. Kadam kuncogott, és azt mondta: – Maguk ketten menjenek be a templomba, én pedig itt maradok kint, figyelek, nem jönnek-e újabb látogatók. A templomhoz vezető utat sima, terrakottaszínű kőburkolat fedte. Maga a templom ugyanilyen terrakottaszínre volt festve, szépia-, pikáns pink és halvány osztrigaszínű díszcsíkokkal. A templom kertjében

237

mindenütt fák és virágok nőttek a főbejárattól az épület felé kanyargó ösvény mentén. Felsétáltunk a rövid kőlépcsőn, ami a főbejárathoz vitt minket. Az ajtó nyitva állt. A templom belsejébe vezető folyosót magas, faragott oszlopok szegélyezték. A bejárat éppen akkora volt, hogy egy átlagos magasságú személy átférjen rajta, kétoldalt pedig indiai isteneket és istennőket ábrázoló bámulatos részletességgel kidolgozott, kőből faragott szobrok álltak. Előttünk a falon többnyelvű tábla figyelmeztetett, hogy le kell vennünk a cipőnket. A padló poros volt, ezért a zoknimat is lehúztam, és belegyömöszöltem a teniszcipőmbe. Amint bejutottunk, a mennyezet széles kupolává tágult, melyen virágokat, elefántokat, majmokat, a napot, valamint játszadozó isteneket és istennőket ábrázoló domborművek sorakoztak. A padlót négyszögletes kőlapok alkották, a csarnok négy sarkában négy, díszes boltívekkel összekötött, magas oszlop állt. Mind a négyet faragványok borították, amelyek különféle korú és mesterségű embereket ábrázoltak, ahogyan Durgát imádják. Minden egyes oszlop tetején az istennő képmása volt látható. A templomot szó szerint a sziklás hegyoldalba vájták. A főbejárattól három lépcsősor vezetett felfelé. Először a jobb oldali boltíves folyosót választottam, és elindultam felfelé a lépcsőn. A mögötte levő csarnok teljesen romos volt. Leomlott, törött kődarabok hevertek szanaszét a padlón. A helyiség állapotából kiindulva el sem tudtam képzelni, hogy mire használhatták. A középső lépcső végén nyíló csarnok egy kőoltárnak adott helyet, melynek tetején egy törött, mára már felismerhetetlen szobor állt. Mindent vastag por borított, melynek apró szemcséi úgy csillogtak és lebegtek a levegőben, mint a tündérpor. A kupola hasadékán beszivárgó fénysugár keskeny sávban világította meg a padlót. Rent nem hallottam, de a saját lépteim zajos visszhangot vertek az üres templomban. A levegő kint fullasztóan forró volt, de itt bent a templomban csak meleg, sőt, időnként kellemesen hűvös, mintha minden egyes lépéssel eltérő időjárási zónákba jutottam volna. Lenéztem a padlóra, és láttam a lábnyomaimat, csakúgy, mint a Ren mancsa által hagyott jellemző talpnyomokat. Meg is jegyeztem magamban, hogy miután végzünk, fel kell majd söprögetnem magunk után. Nem akartam, hogy az emberek azt gondolják, tigris ólálkodik zsákmány után kutatva a templomban. 238

Miután átvizsgáltuk a középső csarnokot, és nem találtunk semmi érdemlegeset, a bal oldali boltíves átjáró következett. Ahogy beléptem, ámulatomban elállt a lélegzetem. Egy falifülke Durga hihetetlenül gyönyörű szobrát rejtette. Az istennő magas fejdíszt viselt, és nyolc karja volt, melyek mint a páva tollai nőttek ki a törzséből. Különböző fegyvereket tartott a kezeiben, az egyiket védekezőn maga elé emelte. Közelebbről megnéztem, és láttam, hogy a gada, a jogar volt az. Durga lábánál kuporogva ott ült Dámon, az istennő tigrise, félelmetes karmai egy vaddisznó torkába mélyedtek. – Gondolom, neki is azért volt tigrise, hogy megvédje, nem igaz Ren? – kérdeztem. Egyenesen a szoborral szemben álltam, Ren pedig mellettem ült. Miközben kíváncsian nézegettem az istennő figuráját, hangosan töprengtem: – Vajon mit gondol Mr. Kadam, hogy mit fogunk találni? További válaszokat? És hogyan szerezhetnénk meg Durga áldását? Fel-alá járkáltam a szobor előtt, és közben a falat vizsgáltam, óvatosan végighúzva ujjaimat a repedéseken. Valami szokatlant kerestem, de idegenként egy idegen helyen nem igazán tudtam, hogy mi lehetne az. Fél óra múltán a kezemet mar piszok, pókháló és por borította. De ennél is rosszabb volt, hogy nem jutottunk semmire. Kezeimet a farmeromba töröltem, és frusztráltan lehuppantam az egyik kő lépcsőfokra. – Feladom – sóhajtottam. – Fogalmam sincs, mit kellene keresnünk. Ren odajött hozzám, és a térdemre hajtotta a fejét. Megsimogattam a hátát. – Most mit tegyünk? Keresgéljünk tovább vagy menjünk vissza a Jeephez? Miközben Renhez beszéltem, a mellettem levő oszlopra pillantottam, a Durgát imádó embereket bámultam. Két nő és egy férfi ételt ajánlott fel az istennőnek. Gondoltam, biztos földművesek, mert az oszlopra szántóföldet, gyümölcsöskertet, háziállatokat és mezőgazdasági eszközöket faragtak melléjük. A férfi egy zsák gabonát vitt a vállán átvetve, az egyik nő egy kosár gyümölcsöt tartott, a másiknak pedig valami apró tárgy volt a kezében. Felálltam, hogy megnézzem közelebbről. – Hé, Ren, mit gondolsz, mi az ott a nő kezében? – kérdeztem. Nagyot ugrottam. A herceg meleg kezével finoman megszorította az enyémet. 239

– Tudod, igazán figyelmeztethetnél, mielőtt alakot váltasz – korholtam. Ren nevetett, majd az ujjával végigsimított a faragványon. – Nem látom tisztán, hogy mi az – mondta egy idő után. – Úgy néz ki, mint valami csengettyű. Én is megtapogattam az oszlopot, és közben elgondolkodva azt motyogtam: – Mi lenne, ha mi is felajánlanánk valamit Durgának, ugyanúgy, mint ők? – Hogy érted ezt? – nézett rám Ren. – Úgy értem, mi lenne, ha felajánlanánk neki valamit, mint például egy gyümölcsöt, aztán megráznánk egy csengettyűt? – Rendben – vont vállat Ren. – Mindent meg lehet megpróbálni. Visszamentünk a Jeephez, elmondtam Mr. Kadamnak is az ötletemet. Ő sokkal lelkesebbnek tűnt. – Kitűnő gondolat, Miss Kelsey! Nem is értem, nekem miért nem jutott az eszembe. Átkutatta az ebédünket rejtő csomagot, és kivett belőle egy almát meg egy banánt. – Ami a csengettyűt illeti, nem gondoltam rá, hogy hozzak magammal, de ezekben a régi templomokban csak találnak egyet valahol. A tanítványok csengetni szoktak, amikor vendég érkezik, meg az imák kezdetekor, vagy ha étkezéshez hívták egymást. Menjenek vissza, és kutassák át az oltárt, hátha találnak, és akkor nem kell visszaautóznunk a városba, hogy ott vegyünk egyet. Miután elvettem tőle az almát és a banánt, azt mondtam: – Nagyon jó volna, ha sikerülne, és Durga megáldana minket, mert halvány sejtelmem sincs, mi mást tehetnénk. De ne reménykedjen túlságosan, Mr. Kadam, félek, hogy csalódni fog. Ő megnyugtatott, hogy bennem sohasem fog csalódni, és noszogatott, hogy induljunk. Ahogy visszaértünk a templomba, Ren átkutatta az oltárt, mialatt én a másik teremben a törmelékek közt keresgéltem. Nagyjából negyedóra keresgélés után Ren odakiáltott nekem: – Kelsey, gyere ide! Találtam egyet! Odasiettem hozzá. Egy keskeny falrészre mutatott a csarnok szélén, amit a templom bejáratából nem is lehetett látni. A falba apró mélyedéseket vájtak. A legfelsőben, ahová én már fel sem értem, viszont

240

Ren igen, egy apró, rozsdás bronzharangocska volt, vastagon belepve pókhálóval és porral. Ren levette, és az ingével letörölgette. Miután megtisztította a kosztól és portól, megrázta, mire a kis csengettyű vidám, csilingelő hangot hallatott. Ren elmosolyodott, és a kezét nyújtva visszavezetett a Durga-szoborhoz. – Azt hiszem, a felajánlást neked kell megtenned, Kells – mondta. – Elvégre te vagy Durga kegyeltje, nem igaz? Elhúztam a számat: – Talán igen, de elfelejted, hogy én vagyok a külföldi, és te vagy India hercege. Te biztosan jobban tudod nálam, hogy hogyan kell ezt csinálni. Megvonta a vállát: – Én sohasem voltam Durga-hívő. Nem igazán ismerem a szertartást. – Mert te melyik istent tisztelted? – érdeklődtem. – Részt vettem népünk szertartásain és ünnepein, de a szüleim azt akarták, hogy Kishannal mi magunk döntsük el, hogy miben hiszünk. Nagyon toleránsán viszonyultak a különféle vallásokhoz, mert ők maguk is különböző kultúrából származtak. És te? – Én nem voltam templomban, amióta a szüleim meghaltak. Megszorította a kezemet, és elgondolkodva azt mondta: – Talán mindkettőnkre ráférne, hogy közelebb kerüljünk a hithez. Én hiszek benne, hogy létezik valami, ami hatalmasabb nálunk. Valami jóságos erő az univerzumban, ami a dolgokat irányítja. – Hogyan tudtál ilyen optimista maradni amikor évszázadok óra tigrisként kellett élned? – kérdeztem. Ujjával végigsimított az orromon. – Derűlátásom jelenlegi mértéke viszonylag új fejlemény – mosolygott. – Gyere, lássunk hozzá. Csókot nyomott a homlokomra, és elhúzott az oszloptól. Közelebb léptünk a szoborhoz. Ren elkezdte finoman portalanítani a tigrisfigurát. A szobor megtisztogatása jó kezdésnek tűnt. Széthajtogattam a szalvétát, amibe Mr. Kadam a gyümölcsöket csomagolta, és én az istennő figurájáról kezdtem vele letörölgetni az évek során vastagon rárakódott port. Miután az összes piszkot és pókhálót eltávolítottuk a tigrisről és Durgáról, mind a nyolc karjáról, megtisztítottuk a szobor talapzatát is, ahol Ren felfedezett egy enyhén homorú, tálhoz hasonló mélyedést. Úgy gondoltuk, valószínűleg ide szokták az emberek az ajándékaikat helyezni. Én is ide raktam az almát és a banánt, és megálltam szemben a szoborral. Ren odajött mellém, és megfogta a kezem. 241

– Ideges vagyok – motyogtam. – Nem tudom, mit kell mondanom. – Oké – mondta Ren –, én elkezdem, aztán majd te is elmondod, amit jónak gondolsz. Megrázta a csengettyűt, hármat csengetett. A csilingelő hang sokáig visszhangzott a barlangszerű teremben. Aztán tiszta, határozott hangon azt mondta: – Durga, azért jöttünk, hogy áldásodat kérjük. Hitünk gyenge és zavaros. A küldetésünk összetett és homályos. Kérünk, segíts, hogy megtaláljuk a tudást, amire szükségünk van, és adj erőt, hogy végigjárjuk az utat. Aztán rám nézett. Nagyot nyeltem, benedvesítettem kiszáradt ajkamat, és hozzátettem: – Kérlek, segítsd meg a két herceget. Add vissza nekik, amit elvettek tőlük. Adj hozzá erőt és bölcsességet, hogy meg tudjam tenni, amit kell. Mindketten megérdemlik az esélyt, hogy újra saját életük lehessen. Erősen megszorítottam Ren kezét, és vártunk. Eltelt egy perc, aztán egy másik. És még mindig nem történt semmi. Ren megölelt, és azt suttogta, hogy vissza kell változnia tigrissé. Puszit nyomtam az arcára, ő pedig változni kezdett. Abban a pillanatban, ahogy újra tigris lett, a terem megremegett, a falak megrázkódtak, és dübörgő mennydörgés hallatszott a templomban, amit számos vakító villámlás követett. Földrengés! Ránk omlik a mennyezet! Kövek és sziklák zuhantak alá a mennyezetről, az egyik hatalmas oszlop óriási robajjal eldőlt. A földre zuhantam. Ren odaugrott, hogy a testével védjen a lehulló törmeléktől. A földrengés fokozatosan csillapodott, majd a morajlás is elült. Ren odébb húzódott, én pedig lassan feltápászkodtam. Elképedve néztem a szoborra. A terem falának egy darabja megrepedt, és a padlóra zuhant, több száz apró darabra törve. A leszakadt kőtábla helyén egy falba vésett kézlenyomat látszott. Közelebb mentem, Ren pedig halkan felmordult. Renre néztem, majd összeszedtem a bátorságom, felemeltem a kezem, és a mélyedésre helyeztem a tenyerem. Pillanatokon belül éreztem, hogy a kő felforrósodik, éppúgy, mint a Kanheri-barlangban. A bőröm világított, mintha egy lámpa lenne a kezem alatt. Csodálkozva néztem a kékes érhálózatot, amely mindinkább előtűnt, ahogy a bőröm egyre átlátszóbb lett. Phet hennarajza újra felfénylett, és vörösen ragyogott. 242

Bizsergő ujjaimból sistergő szikrák pattogtak. Aztán hallottam egy tigrisüvöltést, de nem Ren volt. Hanem Dámon, Durga tigrise! Szeme sárgán világított. A kő élő hússá, narancssárga és fekete szőrré változott. A tigris fogait vicsorította Renre, aki hátrált egy lépést, majd a szőrét borzolva visszaüvöltött. Erre Durga tigrise hirtelen elhallgatott és arcát gazdája felé fordítva leült. Levettem a kezem a metszetről, és lassan hátrálni kezdtem, amíg Ren mögé nem kerültem. A hideg futkosott a hátamon, és úgy féltem, hogy úrrá lett rajtam a remegés. Láttam, hogy az istennő merev szobra is lélegezni kezd, és a sápadt osztrigaszín kő hússá lágyult. Durga gyönyörű indiai nővé változott. Aranyszínű testén kék selyemköpenyt viselt. Az összes karját szikrázó és csillogó ékszerek díszítették, melyek a szivárvány minden árnyalatában ragyogtak, ide-oda cikázó fényük betöltötte az egész templomot, ahogy az istennő megmozdult. Lassan kinyitotta a szemét, és leeresztette mind a nyolc karját. Elállt a lélegzetem. Durga két karját összekulcsolta a melle előtt, és fejét félrebillentve, fürkészőn nézett ránk. Ren közelebb lépett, és hozzám dörgölőzött. Ez kissé megnyugtatott, és hirtelen hálát éreztem a jelenlétéért. Kezemet a hátára tettem, ki tudtam tapintani a tenyerem alatt megfeszülő izmait. Készen állt a támadásra, ha szükség lenne rá. Egy ideig mind a négyen csendben méregettük egymást. Durga úgy tűnt, különösen a kezem iránt érdeklődik, amivel éppen Ren hátát simogattam. Végül egyik karját felénk nyújtva intett, és csengő hangon megszólalt: – Üdvözöllek a templomomban, leányom. Meg akartam kérdezni tőle, hogy miért pont én vagyok az ő kegyeltje, és miért nevezett a leányának. Phet ugyanezt mondta, és a kifejezés még mindig zavarba ejtett. Hisz még csak nem is vagyok indiai. De úgy éreztem, jobb, ha csendben maradok. A tálra mutatott, és azt mondta: – Elfogadom az áldozatot. Lenéztem, és láttam, hogy a gyümölcsök vibrálni kezdtek, majd szikrát szórtak, végül eltűntek. Durga megveregette a tigrise fejét, és úgy tűnt, mintha meg is feledkezett volna rólunk. Úgy döntöttem, nem szólalok meg, nem sürgetem. Néhány pillanat múlva rám emelte tekintetét és elmosolyodott. Hangja, akár a csengettyű, visszhangzott a barlang falai közt: 243

– Látom, neked is van tigrised, hogy segítsen a harcban. Az én hangom vékonynak és gyengének hatott az ő telt, dallamos orgánumához képest: – Ööö, igen – hebegtem. – Ez itt Ren, de ő több mint egy tigris. Rám mosolygott, és azon kaptam magam, hogy a kisugárzása teljesen megbabonáz. – Igen. Tudom, hogy ki ő, és azt is, hogy majdnem úgy szereted, mint én az én Damonomat. Igaz? Szeretetteljesen megcibálta tigrisének fülét, miközben én némán bólintottam. – Azért jöttetek, hogy az áldásomat kérjétek, amit én megadok nektek. Lépj közelebb, és fogadd az áldást. Kissé még mindig rettegve közelebb húzódtam. Ren úgy helyezkedett, hogy továbbra is közöttünk maradjon, tekintetét mindvégig a másik tigrisre szegezte. Durga felemelte mind a nyolc karját, és még közelebb intett magához. Óvatosan tettem még néhány lépést. Ren már olyan közel állt Damonhoz, hogy az orruk szinte összeért. Hangos szuszogással szimatolták egymást, és az orrukat fintorgatva fejezték ki nemtetszésüket a helyzettel kapcsolatban. Az istennő rájuk se hederített, szívélyesen rám mosolygott, és közölte: – Amit kerestek, Hanumán birodalmában van elrejtve. Az én jelem fogja megmutatni a bejáratot. Hanumán birodalma sok veszélyt rejt. Neked és a tigrisednek együtt kell maradnotok, hogy biztonságban célhoz érjetek. Ha különváltok, nagy veszély leselkedik rátok. Karjai megmozdultak, mire gyorsan hátraléptem. Az övére akasztotta a kagylóhéjat, majd forgatni kezdte a fegyvereit. Egyik kezéből a másikba tette őket, egyenként, alaposan megvizsgálva mindet. Aztán az egyikhez érve megállt. Szeretettel nézett a fegyverre, és a szabad kezével végigsimított rajta. A gada volt az. Kinyújtotta maga elé, intett, hogy vegyem el. Érte nyúltam, ujjaimat a markolatára kulcsoltam, és magam felé húztam. Úgy tűnt, aranyból készült, de különös módon egyáltalán nem volt nehéz. Sőt, valójában könnyedén meg bírtam tartani fél kézzel is. Egyik tenyeremet végigfuttattam a fegyveren, ami olyan hosszú volt, mint a karom. Aranyozott markolatán spirál alakban faragott mintázat volt, a nyele sima, körülbelül öt centiméter átmérőjű aranyrúd, ami baseballlabda méretű nehéz gömbben végződött. 244

A gömb egész felületét apró, csillogó kristályok borították. Döbbenten jöttem rá, hogy valószínűleg gyémántok. Megköszöntem Durgának, ő pedig jóindulatúan mosolygott rám. Felemelte az egyik karját, és az oszlopra mutatott, majd biztatóan bólintott. Bizonytalanul az oszlop felé intve megkérdeztem: – Azt akarod, hogy menjek oda? Durga a kezemben levő gada felé intett, majd újra az oszlopra nézett. Nagy levegőt vettem. – Ó! Azt akarod, hogy próbáljam ki? – kérdeztem. Az istennő egyetértőn bólintott, majd újra simogatni kezdte tigrisének fejét. Az oszlop felé fordultam, felemeltem a gadát, és úgy markoltam meg, akár egy baseballütőt. – Oké – mondtam –, de, csak hogy tudd, én mindig szörnyen ügyetlen voltam a sportban. Mély levegőt vettem, összeszorítottam a szemem, és erőtlenül lendítettem. Azt vártam, hogy a gada hozzáverődik a kőoszlophoz, majd visszapattan, és fájdalmasan nagyot üt a karomon. De elvétettem. Vagy legalábbis azt hittem. Az egész olyan volt, mintha lassított felvételt néznék. Mennydörgésszerű robaj rázta meg a templomot, és egy jókora kődarab szállt át a templomon, akár egy lövedék, majd óriási visszhangot verve becsapódott, és millió szilánkra robbant. Megrökönyödve néztem, ahogy az oszlopról por és kőtörmelék záporozik lefelé a földre, az oldalán pedig egy hatalmas mélyedés tátong. Eltátottam a számat az ámulattól. Visszafordultam az istennőhöz, aki büszkén mosolygott rám. – Azt hiszem, ezzel nagyon óvatosan kell majd bánnom – jegyeztem meg. Durga bólintott, és azt mondta: – Használhatod te is a gadát, amikor szükséged lesz rá, hogy megvédd magad, de azt hiszem, jobbára a veled levő harcos fogja használni. Röviden eltöprengtem, hogy hogyan használhatná egy tigris a gadát, majd óvatosan letettem a fegyvert a kőpadlóra. Amikor felnéztem, láttam, hogy Durga kinyújtja egy másik karját is, amelyiken egy aranykígyó tekergett, éppen olyan élő, mint maga az istennő. Villás nyelve ki-be járt, és halkan sziszegett, ahogy felfelé tekergőzött az istennő karján. 245

– Ez viszont a tiéd – közölte Durga, és én elborzadva néztem, ahogy az aranykígyó lassan letekeredik az istennő kezéről, és elindul lefelé az emelvényen. Aztán megállt, felemelte a fejét, majd testének felső részét is. Kinyújtotta a nyelvét, hogy érzékelje maga körül a levegőt. Szemei olyanok voltak, akár az apró smaragdok, és amint megláttam, hogy a nyaka két oldalán legyezőszerűen szétterjeszti a csuklyáját, beleremegtem a felismerésbe, hogy ez egy kobra. A szokásos mintázat volt látható rajta, de barna és fekete pikkelyek helyett a csuklya aranyalapon bézs-, borostyánés krémszínekben örvénylett. A hasa vajfehér volt, a nyelve pedig elefántcsontszínű. A kígyó közelebb tekergett hozzám. Ahogy elsiklott Ren mancsai között, a tigris néhány lépést hátrált. Rettegtem. A szám teljesen kiszáradt. A torkom összeszorult, és úgy éreztem, olyan gyenge vagyok, hogy egy erősebb széllökés könnyen elfújhatna. Felnéztem az istennőre. Durga arcán nyugodt mosoly ült, ahogy figyelte, amint kis kedvence egyre közelebb tekergőzik hozzám. A kígyó megállt előttem, egy darabig csak a nyelvét öltögette, majd fejét a cipőmre tette. A bokám köré csavarodott, aztán elindult felfelé a lábszáramon. Ahogy rám tekeredett, éreztem izmainak szorítását. Egyre feljebb mászott rajtam. Kezem-lábam megállíthatatlanul reszketett, remegtem, mint a nyárfalevél. Szólni sem bírtam, csak halkan nyöszörögtem. Ren is félig morgott, félig nyüszített, láthatóan kínban volt, nem tudta, hogyan segíthetne rajtam. A kígyó közben elérte a combom tövét. Teljesen ledermedtem, remegő karjaimat enyhén eltartottam az oldalamtól. A kígyó a farkával a combomat szorította, fejét pedig a kezem felé nyújtotta. A rémülettől megdermedtem, mint akit hipnotizáltak, úgy bámultam, ahogy a csuklóm köré tekeredik, majd lassan elindul a karomon. Ahogy felfelé siklott rajtam, éreztem a pikkelyeit, ahogy a csupasz bőrömhöz ért. Hűvös, sima volt az érintése, és fényesen csillogott a bőre. Testének gyűrűi satuként szorítottak Ahogy haladt rajtam felfelé, lüktetést éreztem a karomban, ahogy a keringést hol elszorította, hol meg hagyta újraindulni, mint a vérnyomásmérésnél. Mikor nagyobbrészt már a karom köré tekeredett, a kígyó felemelte a fejét, végigsiklott a vállamon, és hozzáért a nyakamhoz. Kinyújtotta a nyelvét, megízlelte bőrömön a sós verejtéket. Levegő után kapkodtam, az ajkam remegett, izzadságcseppek csorogtak végig az arcomon. Éreztem ahogy végighalad a nyakamon, hozzáér az államhoz, s egyszer csak ott volt: 246

kifeszített csuklyával, ékkőként csillogó szemével, egyenesen az arcomba bámult. Egy őrjítően hosszú pillanat múlva, éppen mikor már azt hittem, hogy elájulok, elindult lefelé a karomon, kétszer körbefonta, majd fejét Durga felé fordítva mozdulatlanná dermedt. Óvatosan rásandítottam, és döbbenten láttam, hogy átváltozott ékszerré. Úgy nézett ki, mint az ókori Egyiptomban hordott kígyókarperecek. Smaragd szemei élettelenül meredtek a semmibe. Óvatosan megérintettem a másik kezemmel. Az ujjam alatt éreztem a sima pikkelyeket de azok immár fémes tapintásúak voltak. Megborzongtam, és az istennő felé fordultam. Akárcsak a gada, a kígyó is viszonylag könnyű volt. Ha már egy kobrát kell hordozzak a karomon, legalább nem húz le a súlya, gondoltam. Most már volt hozzá elég bátorságom, hogy jobban megnézzem. Láttam, hogy alaposan összement. A hatalmas kígyóból egy kecses, finoman megmunkált ékszer lett. Az istennő megszólalt: – Ő Fanindra, a kígyók királynője. Elkísér az utadon, segít neked megtalálni, amit keresel. Mutatja a helyes irányt, és megvilágítja az utat a sötétsegben. Ne félj tőle, nem akar neked rosszat. Az istennő kinyújtotta egyik karját, hogy megsimogassa a kígyó mozdulatlan fejét, és így folytatta: – Nagyon érzékeny, és leghőbb vágya, hogy önmagáért szeressék. Megvan a maga rendeltetése, mint ahogy minden gyermekének, nekünk pedig meg kell tanulnunk elfogadni, hogy minden teremtmény, legyen bármily félelmetes is, isteni szándék alapján létezik. Fejet hajtottam, és azt mondtam: – Igyekszem felülemelkedni a félelmeimen, és megadni neki a tiszteletet, amit megérdemel. Az istennő mosolygott, és azt mondta: – Ennél többet nem is kérek. Azzal felemelte karjait eredeti pozíciójukba, majd lenézett rám és Renre. – És most, ha megengeditek, adnék néhány jó tanácsot, mielőtt útra keltek. – Hálásak lennénk érte – feleltem. – Ne feledjétek, hogy egymás mellett kell maradnotok – kezdte Durga. – Ha különváltok, ne higgyetek a szemeteknek. Használjátok a szíveteket. Az megmondja, mi a valóság, és mi nem az. És ha megtaláljátok a

247

gyümölcsöt, jól rejtsétek el, mert mások is meg akarják szerezni, hogy gonosz, önző céljaikra használják fel. – De nem kell idehoznunk, hogy felajánljuk neked a gyümölcsöt? – kérdeztem. Keze, mellyel a tigris szőrét simogatta, lelassult, majd megállt, ragyogó bőre pedig egyre tompábban fénylett, majd újra durvává és szürkévé változott. – Már bemutattátok az áldozatot – mondta Durga. – A gyümölcsnek más a rendeltetése, majd kellő időben megtudjátok. – És mi van a többi ajándékkal, a többi felajánlással? – kérdeztem kétségbeesetten. Még oly sok mindent szerettem volna megtudni, de nyilvánvalóvá vált, hogy az idő lejárt. – A többi ajándékot majd más templomokban ajánlod fel, addig meg kell tartanod őket, amíg… Piros ajka mondat közben dermedt kővé, szemében kihunyt a fény. Az istennő az összes arany ékszerével és ragyogó ruhájával együtt ismét durva felületű szoborrá fakult. Kinyújtottam a kezem, megérintettem Dámon kőfejét, végighúztam az ujjam porlepte fülén, majd a farmeromba töröltem a kezem. Ren hozzám simult, én pedig elgondolkodva megcirógattam bundás hátát. Lehulló kődarabok hangja riasztott fel a merengésből. Átöleltem Ren vastag nyakát, óvatosan felvettem a gadát, majd együtt elindultunk a templom kijárata felé. Kint megvárt, amíg én felkaptam egy faágat, és visszasiettem elsöpörni mancsának nyomait. Ahogy gyalogoltunk visszafelé a földúton a Jeephez, meglepődve láttam, hogy a nap időközben mekkora utat tett meg az égbolton. Sok időt töltöttünk a templomban, sokkal hosszabbat, mint ahogy gondoltam. Mr. Kadam az árnyékban parkolt lehúzott ablakkal, és aludt. Ahogy közeledtünk, gyorsan felült, és megdörzsölte a szemét. Megkérdeztem tőle: – Ön is érezte a földrengést? – Földrengést? – kérdezett vissza csodálkozva, majd megrázta a fejét. – Nem. Olyan csendes volt itt kint minden, mint egy templomban. – Kuncogott a saját viccén. – És mi történt odabent? Ekkor az arcomról új szerzeményeimre esett a pillantása. A csodálkozástól elkerekedett a szeme. – Miss Kelsey! Megengedi?

248

Átadtam neki a gadát. Óvatosan, mindkét kezével nyúlt érte. Úgy tűnt, kissé küzdenie kell a súlyával, amin elgondolkodtam. Talán, korából fakadóan, mégsem olyan erős, mint amilyennek látszik. Arcán egyszerre tükröződött gyermeki elragadtatás és tudományos érdeklődés. – Ez gyönyörű! – kiáltott fel. Bólintottam, majd hozzátettem: – Látnia kellene akcióban. – Kezemet a karjára téve így folytattam: – Igaza volt, Mr. Kadam. Határozottan állíthatom, hogy megkaptuk Durga áldását. – Megmutattam a karomra tekeredett kígyót. – Üdvözölje Fanindrát. Mr. Kadam kinyújtotta egyik ujját, hogy megérintse a kígyó fejét. Összeszorítottam a szám, és őszintén reméltem, hogy Fanindra ezúttal nem fog megelevenedni, de mozdulatlan maradt. Mr. Kadamot, úgy tűnt, teljesen megigézte az ékszer. Megrángattam a karját: – Jöjjön, Mr. Kadam, menjünk. Mindent elmesélek majd az autóban. Szörnyen éhes vagyok. Mr. Kadam jókedvűen és lelkesen nevetett. Óvatosan takaróba csavarta a gadát, majd betette az autó hátuljába, aztán átjött az én oldalamra, és kinyitotta nekem és Rennek is az ajtót. Bemásztunk, becsatoltam a biztonsági övet, és már indultunk is Hampi felé. Durga megszólalt, és már tudtuk, mi a következő feladatunk. Meg kellett szereznünk egy aranygyümölcsöt. Készen álltunk rá.

249

ISSZAFELÉ,

A VÁROSBA VEZETŐ ÚTON Mr. Kadam feszült figyelemmel hallgatta Durga templomában átélt kalandjaink részleteit, majd kérdések tucatjaival árasztott el. Olyan részletek iránt érdeklődött, melyeket én nem tartottam fontosnak megfigyelni. Például azt akarta tudni, hogy mi volt a templomban a másik három oszlopon, amit nekem eszembe sem jutott megnézni. Mr. Kadamot annyira magaval ragadta a történet, hogy egyenesen a hotelhez hajtott, és elfelejtette kitenni Rent a dzsungelben. Így vissza kellett fordulnunk. Aztán én egy kicsit még elkísértem Rent a fák közé, Mr. Kadam pedig a Jeepben maradt, hogy alaposabban megvizsgálja a gadát. A magas fűben egészen az erdő széléig kísértem Rent, majd lehajoltam, megöleltem, és azt suttogtam: – Ma is alhatsz a szobámban, ha akarsz. Félreteszek neked pár falatot a vacsorámból. – Azzal csókot nyomtam a feje búbjára, és ott hagytam, ő pedig elkísért tekintetével, az erdő szélén állva nézett, amíg be nem szálltam az autóba. Mr. Kadam a hotel konyhájában összeütött nekünk vacsorára egy kis zöldséges omlettet. Nagyon éhes voltam, és mivel láttam, hogy milyen ételek kerülnek ki a konyhából, roppant hálás voltam érte, hogy Mr. Kadam szeretett főzni. Egy nő, talán egy másik vendég, forralt valamit, aminek az illatát nem nevezném ínycsiklandozónak. A szaga alapján arra tippeltem volna, hogy a szennyes alsóneműjét főzi ki. 250

Egy teli tányérral megettem Mr. Kadam főztjéből, aztán még megkértem, hadd vigyek be még egy adagot a szobámba, arra az esetre, ha később megint megéheznék. Elégedett mosollyal szedett másodszor is, és szerencsére nem kérdezett semmit. A gadát Mr. Kadam gondjaira bíztam, de a kígyókarperec nem jött le a karomról, hiába is próbáltam lehúzni. Mr. Kadam aggódott, hogy ha rajtam marad, valaki talán el akarja majd lopni tőlem. – Higgye el nekem – mondtam –, örömmel levenném Fanindrát. De ha látta volna, hogy került a karomra, azt hiszem, inkább ön is azt akarná, hogy maradjon csak ott, ahol van. De aztán gyorsan megróttam magam, nem volt szép, hogy máris elfelejtettem, Fanindra ajándék és isteni áldás. Sietve bocsánatot is kértem tőle. Aztán visszatértem a szobámba, átöltöztem pizsamába, ami a karperec miatt nem volt egyszerű mutatvány. Szerencsémre rövid ujjú felsőm volt. A pizsama ujját ráhúztam a karomra tekeredő kígyóra, hogy a feje még éppen kilógjon, és kezembe vettem a fogkefémet. Miközben a fogamat mostam, a tükörben néztem Fanindrát. Számban a fogkefével, a kígyó fejét óvatosan megsimogatva azt dünnyögtem: – Hát, Fanindra, remélem, szereted a vizet, mert úgy tervezem, hogy holnap reggel lezuhanyozom. Ha még mindig a karomon leszel, akkor te is kénytelen leszel megfürödni. A kígyó nem mozdult, de ragyogó szeme mintha rám kacsintott volna a tükörből. Miután megmostam a fogam, bekapcsoltam a mennyezeti ventilátort, az éjjeliszekrényre készítettem Ren vacsoráját, és bemásztam az ágyba. A kígyó kissé nyomta az oldalamat, nehéz volt így kényelmesen elhelyezkedni. Azt gondoltam, soha nem fogok tudni elaludni egy ilyen kemény ékszerrel a karomon, de végül mégis sikerült. Az éjszaka közepén Ren halk kopogtatására ébredtem. Mikor beengedtem, láttam, mennyire izgatott, hogy a közelemben lehet. Gyorsan megette az ételt, aztán átkarolt, és az ölébe húzott, majd arcával homlokomhoz simulva Durgáról és a gadáról kezdett beszélni. Le volt nyűgözve tőle, mire képes a gada. Én álmosan bólogattam, fejemet a mellkasára hajtottam, és a karjai közé fészkeltem magam.

251

Az ölébe kucorodva biztonságban éreztem magam, élvezettel hallgattam mély hangját, ahogy csendesen mesélt. Később halkan dúdolni kezdett. Az arcomon éreztem szívének erős, egyenletes dobogását. Egy idő után elhallgatott, megmozdította a karját, mire én álmosan tiltakoztam. Ernyedt testemet a karjába vette, és magához ölelt. Félálomban motyogtam, hogy tegyen le, tudok én járni, de rám se hederített, lefektetett az ágyra, finoman eligazgatta a végtagjaimat, csókot lehelt a homlokomra, majd betakargatott, én pedig már aludtam is. Valamivel később résnyire kinyitottam a szemem. Az aranykígyó eltűnt a karomról! Gyorsan felkapcsoltam a lámpát, és láttam, hogy az éjjeliszekrényemen fekszik. Továbbra is merev volt, de most karikába tekeredett, a feje pedig a gyűrűin nyugodott. Gyanakodva figyeltem egy ideig, de nem mozdult. Megborzongtam, arra gondolva, hogy egy élő kígyó siklott végig a testemen, miközben én aludtam. Ren felemelte tigrisfejét, és aggódva nézett rám. Megveregettem a fejét, és megnyugtattam, hogy jól vagyok, csak Fanindra mászkált az éjszaka. Gondoltam rá, hogy megkérem, aludjon köztem és a kígyó között, de úgy döntöttem, bátornak kell lennem. Ezért inkább az oldalamra fordultam, és szorosan magam köré tekertem a takarómat, hogy semmi se történhessen a végtagjaimmal anélkül, hogy tudnék róla. Ezenkívül megemlítettem Fanindrának, hogy értékelném, ha nem csúszna-mászna le és fel a testemen, amikor nem vagyok magamnál, és hozzátettem, hogy igazából azt szeretném, ha ezt egyáltalán nem tenné, ha egy mód van rá. Meg se moccant, még csak nem is pislogott a szemeivel. Egyáltalán pislognak a kígyók? Ezen még eltöprengtem egy darabig, majd az oldalamra fordultam, és elaludtam. Másnap reggelre Ren eltűnt, Fanindra pedig nem mozdult, ezért úgy döntöttem, ez kiváló alkalom a zuhanyzásra. Amikor visszatértem a szobámba, és a törülközővel szárogattam a hajam, észrevettem, hogy Fanindra megint alakot változtatott. Ezúttal ugyanúgy fel volt tekeredve, mint korábban, mikor a karomon viseltem. Óvatosan felvettem, beledugtam a kezem, és a felkaromon addig húztam, míg kényelmesen megállt rajtam. Ezúttal, amikor megpróbáltam levenni, könnyedén lecsúszott a kezemről. Újra felhúztam, és azt mondtam: 252

– Köszönöm, Fanindra. Sokkal könnyebb lesz, ha szükség esetén le tudlak venni. Nem voltam biztos benne, de úgy láttam, mintha a smaragdzöld szemek egy pillanatra felvillantak volna. Épphogy befontam a hajam, és kötöttem bele egy zöld szalagot, hogy passzoljon Fanindra szeméhez, amikor kopogtak az ajtón. Mr. Kadam állt odakint frissen mosott hajjal és rövidre vágott szakállal. – Indulhatunk, Miss Kelsey? – kérdezte, és felvette a táskámat. Kijelentkeztünk a hotelből, és visszahajtottunk az erdős területre, ahol Rent hagytuk előző este. Hosszú percekig kellett várakoznunk, mire végre előjött a fák közül, és futva közeledett a kocsi felé. Idegesen nevettem: – Kicsit elaludtál, igaz? Valószínűleg az egész utat végig kellett futnia. Beszédes pillantást vetettem rá, reméltem, felismeri az igazán-hamarabb-is-elhagy-hattadvolna-a-szobám tekintetemet. A Hampi felé vezető úton megálltunk egy gyümölcsárusnál, és vettünk egy lassi nevű gyümölcsturmixot, valamint egy-egy gabonás müzliszeletet. Az italomnak meghagytam a felét, és felajánlottam Rennek, aki fejét a két első ülés közé dugva itta a turmixot. Hosszú nyelvével az utolsó cseppet is kilefetyelte, sőt „véletlenül” még a kezemet is végignyalta minden második korty után. Felnevettem: – Ren! Köszönöm szépen. Most már az egész kezem ragad. Ismét előrehajolt, és még lelkesebben nyalogatta a kezem. – Oké! Oké! – kuncogtam. – Csiklandozol. Köszönöm, de elég. Mr. Kadam jóízűen nevetett, aztán átnyúlt előttem, kinyitotta a kesztyűtartót, és adott egy kis csomag antibakteriális kéztörlőt. Miközben törölgettem a kezem, mosolyogva zsörtölődtem: – Azt várhatod, hogy mikor fogom legközelebb megosztani veled a turmixomat. Hörgést hallottam a hátsó ülés felől. De amikor hátranéztem, Ren úgy feküdt ott, mint az ártatlanság megtestesülése. Csakhogy engem nem tudott átverni. Mr. Kadam szólt, hogy már közel járunk Hampihoz, és mutatott egy nagy építményt a távolban. – Az a magas, kúp alakú épület, amit ott lát, a Virupaksha templom – magyarázta. – Ez a legmagasabb épület Hampiban. Nagyjából kétezer éve

253

épült. Nemsokára elhaladunk a Sugriva-barlang mellett, ahol állítólag Szítá ékszerei vannak elrejtve. – Még mindig ott lehetnek? – tudakoltam. – Az ékszereket sohasem találták meg, ami az egyik oka annak, hogy a hajdani várost oly sokszor feldúlták a kincsvadászok – felelte Mr. Kadam, majd lehúzódott az út szélére, és kiengedte Rent. – Napközben túl sok lesz a turista a környéken, ezért jobb, ha Ren itt vár, míg mi körbejárunk, és jelek után kutatunk. Kora este visszajövünk érte. A kapu előtt parkoltunk le. Mr. Kadam az első és legnagyobb épülethez vezetett, a Virupaksha-templomhoz, ami körülbelül tízemeletnyi magas volt, és egy hatalmas, fejjel lefelé fordított fagylalttölcsérre emlékeztetett. Mr. Kadam elmondta: – Ebben a templomban több kis szentély van, mindegyikben udvar, síremlékek, közöttük átjárók, a fő részben pedig egy belső szentély található oszlopos csarnokkal és fedett árkádokkal, hosszú, boltíves folyosókkal, melyek a központi udvarra nyílnak. Jöjjön, megmutatom. Ahogy a templomban bóklásztunk, Mr. Kadam emlékeztetett rá, hogy egy átjárót keresünk Kishkindhába, egy olyan világba, ahol a majmok uralkodnak. – Nem tudom, hogy fog kinézni, de talán lesz ott megint egy kézlenyomat. És Durga próféciája kígyókat is említ. Megint kígyók, gondoltam rémülten. Ráadásul bejárat egy mitikus világba? Furcsábbnál furcsább dolgokkal találkozom, ahogy egyre mélyebbre merülök ebbe az egészbe. Az idő szaladt, és annyira elkápráztattak a romok, hogy teljesen megfeledkeztem az ittlétünk céljáról. Minden, amit láttam, lenyűgöző volt. Megálltunk egy másik, Kőszekér nevű építménynél is, ami miniatűr templom volt kőből faragott kerekekkel. Az épület oldalán levő hatalmas kerekeket lótusz alakúra formázták, és tényleg forogtak, mint az igazi kerekek. Egy másik épületben, a Vithala-templomban, táncoló nők gyönyörű szobrait láttuk. Belehallgattunk egy csoportos idegenvezetésbe, ahol elmagyarázták, hogy a templom ötvenhat oszlopa mitől olyan különleges. A túravezető azt mondta: – Ha megütik őket, az oszlopok rezgésbe jönnek, és zenei hangokat adnak ki. Egy képzett zenész akár egy dalt is el tud rajtuk játszani. Mozdulatlanul álltunk ott egy ideig, hallgattuk a zengő hangot, amint a férfi finoman megütötte az egyik oszlopot. A mágikus zenei hang 254

végigrezgett a testemen, felemelkedett a levegőbe, majd szertefoszlott a semmiben. A hang már régen elhalt, mire a rezgés vegleg megszűnt. Aztán megnéztük a Királynő Fürdőjét is. Mr. Kadam lelkesen mesélt róla: – A Királynő Fürdője az a hely volt, ahová a király és a feleségei elvonulhattak kikapcsolódni. A szögletes épületben a középen levő medence körül lakosztályok helyezkedtek el, a medencére néző erkélyekkel, ahol a nők üldögélhettek, pihenhettek. Mellette gyönyörű virágoskert is volt, ahol a király és feleségei sétálgathattak és piknikezhettek. A körülbelül tizenöt méter hosszú és száznyolcvan centiméter mély, téglákkal kirakott medencébe vezetéken keresztül érkezett a víz, melybe parfümöt öntöttek, hogy illatosabb legyen, a felszínére pedig virágszirmokat szórtak. A medencét lótusz formájú szökőkutak vették körül, néhányat még ma is lehet látni. Az épületet vizesárok övezte, melybe egy közeli patak vizét vezették, és az egész környéket erős őrség vigyázta, csak a király léphetett be, mikor szórakozni támadt kedve a feleségeivel. Rásandítottam: – Hmm, ha a király volt az egyetlen férfi, aki bejöhetett, akkor hogy lehet, hogy maga ennyi részletet tud a hölgyek medencéjéről? Mr. Kadam megvakarta a szakállát, és csak vigyorgott. Döbbenten suttogtam: – Mr. Kadam! Ugye nem szökött be a király háremébe, ugye nem? Enyhén megvonta a vállát: – Ez amolyan, hogy is mondjam, beavatási rítus volt akkoriban a fiatalemberek számára, hogy megkíséreljék a behatolást a Királynő Fürdőjébe. Veszélyes dolog volt, sokan belehaltak a próbálkozásba. Történetesen én voltam az egyik bátor hős azon kevesek közül, akik sikerrel jártak, és túlélték a kalandot. Nevettem: – Hát, meg kell, mondjam, most aztán megváltozott magáról a véleményem, Mr. Kadam. Betörni egy hárembe! Ki gondolta volna? – Néhány lépést továbbmentem, majd visszafordultam. – Várjunk csak. Beavatási rítus, azt mondta? Akkor Ren és Kishan is… Egy pillanatot várt, majd felemelte a kezét: – Talán a legjobb, ha őket magukat kérdezi erről. Én nem mondok semmit. Felmordultam: 255

– Hmm. Ez a téma, azt hiszem, a Renhez intézendő kérdéseim listájának élére kerül. Továbbmentünk a Győzelem Házához, aztán a Lotus Mahalhoz, majd a Mahanavami Dibbához, de egyikben sem láttunk semmi különösebben érdekes vagy szembetűnő dolgot. Megnéztük továbbá a Nemesek Palotáját, ahol diplomáciai megbeszéléseket és magas rangú vendégek számára adott lakomákat tartottak, valamint a Király Mázsálóját, ahol a királyoknak aranyat és pénzt mértek, a kereskedőknek gabonát, a szegényeknek pedig élelmiszert osztottak. A kedvencem azonban az Elefántistálló volt. Ez a hosszú épület fénykorában tíz elefánt lakhelyéül szolgált. Mr. Kadam elmagyarázta, hogy ezeket az elefántokat nem harcra idomították, hanem ünnepi szertartások alkalmával vonultak fel. A királyi házhoz tartoztak, alapos kiképzés után különféle ceremóniákon mutatták be őket. Gyakran aranyhímzéses leplekkel borítva, gazdagon felékszerezve, kifestett bőrrel jelentek meg az ünnepségeken. Az épületet tíz kupola díszítette, mindegyik alá egy-egy elefánt lakosztálya került. Mr. Kadam azt is elmondta, hogy az elefántokat Indiában igavonóként is tartották, mindenfele nehéz munkát végeztettek velük, építkezéseken dolgoztatták őket, de a király magánistállójában természetesen különleges bánásmódban volt részük. Legutoljára Ugra Narasimha nagyméretű szobrát néztük meg. Hiába kérdeztem Mr. Kadamot, hogy ez mit jelképez, nem válaszolt. Elmélyült figyelemmel járta körbe a szobrot, megnézte minden szögből, közben töprengett és csendesen motyogott magában. Kezemmel beárnyékoltam a szemem, és felfelé bámultam a szoborra, majd újra megpróbáltam magamra irányítani Mr. Kadam figyelmét, megismételtem a kérdést: – Ki ez? Elég csúnya pasas. Mr. Kadam ezúttal válaszolt: – A mitológia szerint Ugra Narasimha félig ember, félig oroszlán formájú isten, noha más alakokat is magára tud ölteni. Állítólag félelmetes harcos volt. Leginkább arról ismert, hogy megölt egy hatalmas démonkirályt. Az volt az érdekes, hogy a démonkirályt nem lehetett elpusztítani sem a földön, sem az égben, sem éjjel, sem nap pal, sem bent, sem kint, sem ember, sem állat altal, sem élő, sem élettelen dologgal. – Hát, Indiában, úgy tűnik, elég sok elpusztíthatatlan démon szaladgál – jegyeztem meg elhúzva a számat. – Szóval akkor hogyan ölte meg Ugra Narasimha a démonkirályt? 256

– Ő, nagyon okos volt. Felemelte a démonkirályt, az ölébe kapta, és alkonyatkor oltotta ki az életét egy küszöbön állva, a karmaival. Nevettem: – Ez úgy hangzik, mint Columbo hadnagy egyik gyilkossági nyomozása. Mr. Kadam kuncogott: – Valóban. – Hmm – gondolkoztam hangosan –, se nappal, se éjszaka, ez az alkonyat. Kint se, meg bent se, a küszöbön. Ő félig ember, félig oroszlán, tehát nem is ember, de nem is állat. Nem a földön és nem az égben, mert az ölében… és mi is volt még? – Nem lehetett megölni sem élő, sem élettelen eszközzel, ezért a karmait használta – mondta Mr. Kadam. – Huh. Ez tényleg nagyon okos – bólintottam elismerően. – Le vagyok nyűgözve, Kelsey – mosolygott rám Mr. Kadam. – Maga szinte teljesen egyedül fejtette meg. – Majd a szoborra mutatott. – Ha jobban megnézi, láthatja, hogy Ugra Narasimha egy karikába tekeredett hétfejű kígyón ül, és a kígyófejek széttárt csuklyával föléje hajolnak, hogy árnyékot tartsanak neki. – Aha, azok tényleg kígyók – húztam el a számat, majd nyugtalanul megmozdítottam a karom, rásandítottam a saját aranykobrámra. Fanindra szerencsére továbbra is mozdulatlan ékszerdarab volt. Mr. Kadam megint magában kezdett motyogni, és hosszú ideig vizsgálgatta Ugra Narasimha szobrát. – Mit keres, Mr. Kadam? – érdeklődtem. – A próféciában az áll, engedje, hogy a kígyók vezessék. Először arra gondoltam, hogy ez csakis a maga aranykígyója lehet, de talán fontos a többes szám is. Csatlakoztam hozzá, hogy én is keressek valami titkos bejáratot vagy egy kézlenyomatot, mint amilyet korábban is találtunk, de nem láttam semmit. Igyekeztünk természetesen viselkedni, akár a többi turista, miközben tovább vizsgálgattuk a szobrot. Végül feladtuk a próbálkozást, és Mr. Kadam azt mondta: – Azt hiszem, jobb lenne, ha maga és Ren este jönnének vissza ide. Van egy olyan gyanúm, hogy a Kishkindhába vezető bejárat itt van valahol, ennek a szobornak a közelében. Vittünk Rennek vacsorát. Miközben a tandoori csirkét tépkedtem neki, és a falatokat óvatosan elvette a kezemből, meséltem a különböző épületekről, melyeket Hampiban láttunk. 257

Mr. Kadam azt mondta, hogy a romokat naplementekor bezárják, hacsak nincs valamilyen különleges rendezvény. – Éjszakánként őrség vigyázza a területet, a kincskeresők miatt. Az épületekben esett kár legnagyobb része nem az idő, hanem a kincskeresők számlájára írható. Arany és ékszerek után kutatnak, holott azokat már rég elvitték. Hampi kincsei most már csak azok az épületek, melyeket épp ők tesznek tönkre. Mr. Kadam úgy gondolta, az lesz a legjobb, ha a domb másik oldalán tesz ki minket, mert arra nincsenek Hampiba vezető utak, így őrök sem. – De ha nincs út, akkor hogy fogunk odajutni? – kérdeztem, kicsit félve Mr. Kadam válaszától. Elvigyorodott: – A terepjáró képesség az egyik oka, amiért Jeepet vettem, Miss Kelsey. – Lelkesen dörzsölte a tenyerét. – Roppant izgalmas lesz! – Fantasztikus – morogtam. – Máris émelyeg a gyomrom. Mr. Kadam elkomolyodott, és kissé aggodalmasan azt mondta: – Magával kell majd vinnie agadat a hátizsákjában, Miss Kelsey. Gondolja, hogy el fogja bírni? – Persze. Igazán nem olyan nehéz – feleltem. Mr. Kadam zavartan nézett rám: – Hogy érti azt, hogy nem nehéz? Szerintem elég nagy súlya van. – Kigöngyölte a gadát a pokrócból, majd két kézzel felemelte, láttam, ahogy megfeszülnek az izmai. Értetlenül dünnyögtem: – Ez furcsa. Emlékszem, hogy a méretéhez képest milyen könnyűnek tűnt. – Odamentem, elvettem tőle, és mindketten döbbenten láttuk, hogy milyen könnyedén, fél kézzel sikerült megemelnem. Gyorsan visszavette, és ő is megpróbálta egy kézzel tartani, de remegett a karja az erőlködéstől. – Nekem olyan huszonöt kilónak tűnik – mondta. Visszavettem megint, és megállapítottam: – Nekem pedig olyan három-négynek. – Elképesztő – ámuldozott Mr. Kadam. – Fogalmam sem volt, hogy ilyen nehéz – csóváltam a fejem megrökönyödve. Mr. Kadam átvette tőlem a fegyvert, visszacsomagolta a puha takaróba, és betette a hátizsákomba. Aztán beugrottunk a Jeepbe, és végig hajtottunk

258

a hátsó úton, ami először földutra, majd köves ösvényre váltott, végül csupán két keréknyom maradt belőle, mígnem az is teljesen eltűnt. Ekkor Mr. Kadam kirakott bennünket, ő pedig nekiállt tábort verni. Megnyugtatott, hogy Ren biztosan vissza fog ide találni. Aztán zseblámpát nyomott a kezembe, meg a prófécia egy másolatát, és figyelmeztetett: – Ne használja a lámpát, hacsak nem muszáj. Legyen óvatos, mert éjjelente biztonsági őrök járkálnak a romok környékén. Legyen résen. Bár Ren megérzi a szagukat, ha jönnek, tehát nem hiszem, hogy baj lenne. Valamint azt javaslom, hogy Ren maradjon tigrisalakban, amennyire csak lehet, arra az esetre, ha később szükség lenne rá emberként. Megszorította a vállam, és rám mosolygott: – Sok szerencsét, Miss Kelsey. Ne feledje, lehet, hogy semmit sem fog találni. Lehet, hogy az egészet elölről kell kezdenünk holnap este, de rengeteg időnk van. Ne aggódjon! Semmi sem sürget minket! – Oké – feleltem. – Akkor csak lazán! Elindultam Ren nyomában. A holdtalan éjszakában a csillagok különösen fényesen ragyogtak a fekete, bársonyos égbolton. De bármilyen gyönyörű is volt az éj, azt kívántam, bárcsak világítana a hold. Szerencsére Ren fehér hátsóját könnyű volt követni. Viszont a gödrök és a lyukak igen megnehezítették a járást, így különösen óvatosnak kellett lennem. Nem lett volna szerencsés elesni, és eltörni a bokámat. És arra sem akartam gondolni, hogy miféle lények áshatták ezeket a lyukakat. Néhány percnyi bukdácsolás után különös, zöldes derengést vettem észre. Körülnéztem, és rájöttem, hogy a fény Fanindra szeméből sugárzik. Megvilágította nekem a sötét tájat, így a sötét éjszakában is remekül láttam. Minden tisztán kirajzolódott előttem, de egészen hátborzongató volt, mintha földönkívüli tájon járnék valami bizarr zöld bolygón. Majdnem egyórányi gyaloglás után megérkeztünk a romok széléhez. Ren lelassított, és a levegőbe szimatolt. Hűvös szellő támadt a dombok felett, felfrissítve a fülledt éjszakai meleget. Ren úgy döntött, hogy tiszta a levegő, határozott léptekkel indult tovább. Utat törtünk magunknak Ugra Narasimha szobra felé. A romok, melyek napközben lenyűgözőek voltak, most ijesztően magasodtak fölém, vészjósló árnyat vetve a talajra. A gyönyörű boltívek és oszlopok, melyeket úgy csodáltam, most fenyegetően tátongó állkapcsokként várták, hogy felfalhassanak. A lágy szellő, aminek korábban annyira megörültem, most süvítve, zúgva fújt a folyosókon és ajtónyílásokon keresztül, mintha ősi szellemek köszöntenék érkezésünket. 259

Libabőrös lettem, mikor elképzeltem, hogy mohó szemek leselkednek utánunk, és démonok ólálkodnak a ködös átjárókban. Amikor végre a szoborhoz értünk, Ren szaglászni kezdett, rejtett hasadékok után kutatva. Miután egy órát keresgéltünk, és nem találtunk semmit, én készen álltam feladni, és visszamenni Mr. Kadamhoz, hogy végre alhassunk. – Fáradt vagyok, Ren – sóhajtottam. – Kár, hogy nincs nálunk semmi, amit felajánlhatnánk, meg egy kis harang. Lehet, hogy attól életre kelne ez a szobor is, nem? Ren leült mellém, megveregettem a fejét, aztán felnéztem a szoborra, és eszembe jutott valami. – Harang… – motyogtam. – De vajon… Felálltam, és odaszaladtam a Vithala-templom zenélő oszlopaihoz. Kísérletképpen háromszor halkan megütöttem az egyiket, remélve, hogy az őrök nem hallják meg, majd visszafutottam a szoborhoz. A hétfejű kígyó szemei vörösen izzottak, és a szobor oldalán előtűnt Durga képe. – Megvan! – kiáltottam izgatottan. – Durga jele! Oké, valamit jól csinálunk. És most, hogyan tovább? Egy felajánlás? – Frusztráltan morogtam. – Csakhogy nincs nálunk semmi! A félig ember, félig oroszlán szobor szája ebben a pillanatban kinyílt, és könnyű, szürke füst kezdett gomolyogni belőle. Hideg, ködös fuvallat csorgott végig a szobor testén, majd kiömlött a földre, és eláradt minden irányba. Nemsokára már nem tudtam kivenni mást a sűrű ködben, csak a vörösen izzó kígyószemeket. Kezemet Ren hátára tettem, hogy némi bátorságot merítsek belőle. Elhatároztam, hogy felmászom a kőszoborra, hogy alaposabban megvizsgáljam a szobor fejét, hátha észreveszek rajta valamilyen jelet. Ren tiltakozóan rám mordult, de én tudomást sem vettem róla, és mászni kezdtem. Sajnos nem találtam semmit, ami előrébb vitt volna bennünket. Aztán, ahogy leugrottam a szoborról, rosszul mértem fel a magasságot, és elestem. Ren azonnal mellettem termett. Nem sérültem meg, kivéve, hogy letört a körmöm az egyik ujjamon, de a sűrű köd kellős közepében heverni hátborzongató érzés volt. Ahogy lenéztem a letört körmömre, eszembe jutott Mr. Kadam története Ugra Narasimháról. Gondolkoztam egy pillanatig, majd azt mondtam: – Ren, talán ha megismételnénk, amit ez a félig ember, félig oroszlán isten tett, a szobor hátha megmutatja nekünk a következő lépést. Gyere, próbáljuk meg eljátszani Ugra Narasimha híres tettét. 260

Ren hozzám dörgölőzött a sötétben. – Oké – mondtam tehát öt része van a dolognak. Az első, amire szükségünk van, egy állat/ember, vagyis te. Gyere, állj ide mellém. Te leszel Ugra Narasimha, én pedig a démonkirály. Aztán, olyan helyre kell állnunk, ami sem bent, sem kint nincs, tehát keressünk egy lépcsőt vagy bejáratot. Körbetapogattam a szobrot. – Azt hiszem, láttam itt valahol egy ajtónyílást, a szobor közelében – mondtam, majd ahogy kinyújtottam a kezem, megtaláltam a kő boltívet. Mindketten beálltunk alá. – A harmadik dolog az volt, hogy sem nappal, sem éjjel. Az alkonyathoz már túl késő van. De talán megpróbálkozhatnánk a zseblámpámmal. – Felkapcsoltam a kis lámpámat egy pillanatra, remélve, hogy hátha ennyi elég lesz. – Aztán ott van még az a dolog a karmokkal. Ami neked van. Hmm, gondolom, akkor meg kell karmolnod. Igaz, hogy a történetben ölésről van szó, de talán elég lesz egy kicsike karmolás is. – Összerándultam. – Viszont azt hiszem, legalább a véremnek ki kell csordulnia. Hallottam, hogy Ren tiltakozásul morran egyet. – Semmi gond – nyugtatgattam. – Csak karmolj meg egy egész kicsit. Nem nagy ügy. Halkan újra felmordult, de azért felemelte a mancsát, és finoman a karomra helyezte. Láttam már a távolból vadászni, és láttam a Kishannal való küzdelmét is, ezért ahogy a zseblámpa fénye megcsillant kimeresztett karmain, akaratlanul is félni kezdtem. Becsuktam a szemem, halk súrlódó hangot hallottam, de nem éreztem semmit. Zseblámpával végigpásztáztam a lábamon, de nem láttam vért sehol. Pedig tudtam, Ren valamit csinált, mert hallottam, ahogy a karmai húsba mélyednek. Azonnal gyanakodni kezdtem, és a lámpát az ő fehér testére irányítottam, keresve, hogy hol sértette fel magát. – Ren! Hadd nézzem. Milyen súlyos? Felemelte az egyik lábát, és elég csúnya vágásokat láttam rajta. A vér szabadon csöpögött a földre. Mérges voltam. – Tudom, hogy gyorsan gyógyulsz, de azért most komolyan, Ren, muszáj volt magad ennyire megsebezni? Ráadásul az is lehet, ha nem én vérzek, nem is működik az egész. Értékelem az áldozatodat, de akkor is azt

261

akarom, hogy engem karmolj meg. Én képviselem a démonkirályt, szóval gyerünk… de lehetőleg ne ilyen mély seb legyen. Nem volt rá hajlandó. Nekem kellett lehajolnom, és felemelnem a mancsát. Mikor végre a karomra tettem, akkor meg visszahúzta a karmait. Könyörögtem: – Ren. Kérlek, kérlek, segíts nekem. Enélkül is elég nehéz. Erre nagy nehezen félig kieresztette a karmait, és finoman meghorzsolta a karomon a bőrt, szinte nem is hagyott nyomot rajta. – Ren! Csináld, kérlek. De most már rendesen. Újra rosszallóan felmorrant, de ezúttal kicsit erősebben belém mart, vörös barázdákat húzva az alkaromon. Kettő közülük enyhén vérzett. – Köszönöm – rándult össze az arcom, majd a karmolásra irányítottam a zseblámpát. Már szinte teljesen be is gyógyult. Elégedetten vettem számba az utolsó tételt is. – Nos, az utolsó pont az volt, hogy a démonkirály nem lehetett sem az égben, sem a földön. Ugra az ölébe vette, ami azt jelenti, hogy nekem… a hátadra kell ülnöm. Kínos. Még úgy is, hogy Ren mérete miatt ez olyan, mintha egy pónin lovagolnék. Mert tisztában voltam vele, hogy ő mégiscsak ember, és valahogy nem éreztem helyesnek, hogy hátaslóként használjam. Levetettem a hátizsákot, és leraktam a földre, miközben azon gondolkoztam, hogyan lehetne ezt kevésbé zavarba ejtően megoldani. Összeszedtem a bátorságom, hogy felüljek a hátára, és éppen eldöntöttem, hogy talán az lesz a legkevésbé zavarba ejtő, ha egy oldalra teszem mindkét lábam, ahogy a nők lovagolnak, amikor egyszer csak kiszaladtak alólam a lábaim. Ren emberré változott, és a karjába kapott. Ficánkoltam egy darabig, megpróbáltam kiszabadulni, de ő rám nézett – amolyan ne-vitatkozzvelem pillantással, mire befogtam a számat. Lehajolt, hogy felvegye a hátizsákot, majd megkérdezte: – Mi legyen a következő lépés? – Nem tudom – feleltem. – Ez minden, amit Mr. Kadam mondott. Megigazított a karjában, majd visszasétált velem az ajtónyílásba, és felnézett a szoborra. Pár pillanat múlva csalódottan motyogta: – Nem látok semmilyen változást. Szorosan tartott, miközben a szobrot fürkészte, én pedig, el kell ismernem, teljesen megfeledkeztem arról, miért is voltunk ott. A karmolások a karomon, melyek egy perccel azelőtt még úgy lüktettek, már 262

egy csöppet sem zavartak. Egyszerűen csak élveztem, hogy ilyen szorosan magához ölel, a karjában tart egy izmos férfi. Melyik lány ne akarná, hogy egy fantasztikus pasi az ölébe kapja? Hagytam, hogy a tekintetem gyönyörű arcán kalandozzon, és arra gondoltam, ha nekem kellene egy istenszobrot faragnom, biztos, hogy Rent választanám modellnek. Ez a félig ember, félig oroszlán pasas labdába se rúghat mellette. Végül észrevette, hogy őt nézem, és azt mondta: – Hahó! Kells? Meg akarjuk törni az átkot, emlékszel? Csak ostoba vigyorgásra tellett tőlem. – Mire gondoltál az előbb? – vonta fel az egyik szemöldökét. – Semmi fontosra – feleltem. Elmosolyodott: – Emlékeztetnélek rá, hogy a karomban tartalak, tehát gond nélkül meg tudlak csiklandozni, te pedig nem tudsz elmenekülni. Na, mondd el szépen! A mindenit. A mosolya még ebben a ködben is kápráztató. Szégyenlősen nevetve feleltem: – Ha megcsiklandozol, azt nem bírom ki, ficánkolni fogok, te meg elejtesz, és tönkreteszed az egészet, amiért itt küzdünk. Felmordult, közel hajolt a fülemhez, és azt suttogta: – Ez érdekes kihívásnak hangzik, rajkumari. Talán később ki is próbálhatjuk. De abban légy biztos, Kelsey, én soha nem ejtenélek el. A hangjától, ahogy kimondta a nevemet, libabőrös lett a karom. Lenéztem a kezemre, és megpillantottam a zseblámpát. Újra bekapcsoltam, de a szobor továbbra sem reagált. Megcsóváltam a fejem, és azt mondtam: – Semmi sem történik. Lehet, hogy várnunk kell hajnalig. Rekedten felnevetett, és óvatosan harapdálni kezdte a fülemet, és lágyan azt suttogta bele: – Nem állítanám, hogy semmi nem történik, csak nem az a valami, ami kinyitná a bejáratot. Apró, puha csókokat lehelt a fülemtől lefelé végig a nyakamra. Erőtlenül sóhajtottam, és félrehajtottam a fejem, hogy jobban hozzáférhessen. Egy utolsó csók után felmordult, és kelletlenül elhúzta a fejét. Csalódottan, hogy abbahagyta, megkérdeztem: – Mit jelent az, hogy rajkumari? Csendesen felnevetett, óvatosan letett a földre, és azt mondta: 263

– Azt jelenti: hercegnő… Menjünk, keressünk egy helyet, ahol alhatsz pár órát. Én visszaszaladok Mr. Kadamhoz, megmondom neki, hogy várunk hajnalig, és újra próbálkozunk. Kézen fogott, és a bokrok közt egy eldugott, füves részhez vezetett, ami a turistaösvényekról nem látszott. Ahogy leheveredtem, elment. A fejem alá tettem a karom, és megpróbáltam aludni. De nyugtalan voltam, amíg Ren vissza nem ért. Akkor odabújtam a tigris hátához, és gyorsan álomba merültem. Arra ébredtem, hogy mozgok. Ren az ölében tartott, és éppen visszafelé vitt a szoborhoz. Álmosan motyogtam: – Nem kell vinned. Tudok járni. Mire ő elmosolyodott: – Fáradt voltál, és nem volt szívem felébreszteni. Különben is, már itt vagyunk. Még mindig sötét volt, de keleten az égbolt már kezdett világosodni. A szobor ugyanolyan volt, mint ahogy ott hagytuk este. Vörösen világítottak a kígyók szemei, és a szájából ömlött a füst. Újra odaálltunk az ajtónyílásba. Ezúttal rögtön éreztem valami változást. Fanindra megelevenedett, visszanyerte eredeti méretét, és letekeredett a karomról. Ren leengedett, közelebb a földhöz, hogy a kobra finoman a homokba csúszhasson. Fanindra odakúszott a szoborhoz, és felkúszott egészen a tetejére, ahol a kígyófejek voltak. A lépcsőről figyeltük, ahogy bekúszik közéjük, hol alulról, hol meg felülről súrolva őket. Amint áthaladt rajtuk, azok is életre keltek, és ide-oda tekergőztek, majd láttuk, ahogy a kőgyűrű, melyen a szobor ült, lassan pikkelyes hússá elevenedik. Fanindra lekúszott az emelvényről, visszakígyózott hozzánk, testét feltekerve ismét megmerevedett, és arany karperec méretére zsugorodott. Ren letett a földre, odament érte, hogy felvegye a porból, óvatosan a karomra csúsztatta, és rám mosolygott. Ezután megsimogatta a karmolásnyomokat, bosszúsan felhorkant, és gyöngéd csókot lehelt sérült bőrömre. Aztán visszaváltozott tigrissé. Újra odamentünk a szoborhoz. A tekergőző kígyótest élő spirálja megemelkedett, és lassan egyre magasabbra és magasabbra emelte az egész szobrot. Alatta egy akkora fekete lyuk tátongott, hogy Ren és én átférjünk rajta.

264

Lekukucskáltam a mélybe. Kőlépcsők hosszú sorát láttam lefelé ereszkedni, a vége beleveszett a sötétségbe. Ekkor hirtelen elállt a szobor szájából ömlő füst, sőt visszafelé kezdett áramlani. A ködgomolyag gyors örvényléssel felénk áramlott a talajon, majd felszállt a szobor szájához, onnan pedig lefelé az alattunk levő gödörbe. Nagyot nyeltem, és a lépcsőkre irányítottam a zseblámpa fényét. Aztán Rennel együtt átléptük a vastag kígyótestet, és elindultunk lefelé a ködben, a homályos árnyak közé. Megtaláltuk Kishkindha bejáratát.

265

VATOSAN LELÉPDELTÜNK A KŐLÉPCSŐN,

mindössze a zseblámpa gyenge fényére hagyatkozva. Ahogy elértük a lépcsősor alját, Fanindra szemei világítani kezdtek, kísérteties, sárgászöld fénybe borítva egy alagutat. Megállítottam Rent, és hangosan felolvastam Durga próféciáját.

266

A lap alján Mr. Kadam kézírásával, az ő szokásos, rendezett betűivel lejegyezve volt még egy megjegyzés. Azt is hangosan felolvastam:

– Fogalmam sincs, milyen veszélyekről lehet szó – töprengtem. – Remélem, hogy a tövises izék csak valamilyen növények lesznek. Elindultunk, és gyaloglás közben végig azon morfondíroztam, hogy vajon miféle állatnak lehetnek tüskéi. 267

– Nézzük csak. Van ugye a stegosaurus. Vagy hogy is hívják. Mindegy, valamiféle dinoszaurusz. Aztán ott vannak a sárkányok, a tarajos sül, és ne felejtsük el a tüskés varangyot se. Ha én választhatnék a tüskés állatok közül, ez utóbbira szavaznék. Ó! De mi van, ha óriási méretű tüskés varangyok lesznek, hatalmasra tátott szájjal, amivel akár egészben is le tudnak nyelni minket? Lehet, hogy elő kéne venni a gadát a hátizsákból, huh? Gyorsan megálltam és elő is vettem. A túra anélkül is elég nehéznek ígérkezett, hogy a kezemben cipelném a jogart, de valahogy mégis jobban éreztem magam tőle. Az alagút hamarosan köves ösvénnyé változott, és minél tovább haladtunk rajta, annál világosabb lett. Fanindra szeme fokozatosan elhalványult, végül teljesen kialudt a fénye, és újra csillogó smaragddá változott. Valami különös volt készülőben. Noha az utóbbi néhány hétben láttam pár dolgot, ez most még nekem is túl bizarrnak tűnt. Nem igazán tudtam megmondani, honnan jön a világosság. Úgy tűnt, valahonnan szemből árad befelé az átjáróba. Szó szerint követtük a fényt az alagút végén. Úgy éreztem magam, mintha egy rémálomban lennék, ahol a félhomályban ólálkodó gonosz a tudatalattimban settenkedik, titokzatos erők üldöznek, de hiába futnék, a lábam mintha iszapba ragadna, és tudom, ha nem érek oda időben, bántani fogják a szeretteimet. A kavargó köd, úgy tűnt, követ minket. Amerre elhaladtunk, egy kicsivel mindig előttünk járt, mintha el akarná rejteni a szemünk elől az utat, amikor pedig megálltunk, összébb sűrűsödött, és vaskos ködfelhőként örvénylett körülöttünk. A hideg, szürke pára jeges ujjaival a bőröm tapogatta, mintha csak meg akarná ragadni a bokám. A folyosó egyszer csak elkezdett megváltozni. Már nem köveken tapostam, mint eddig, a lábam nedves talajba süppedt, hallottam, hogy a cipőm talpa alatt vastag szálú fű ropog. Továbbhaladva a sziklákat előbb moha, majd fű lepte el, aztán pedig apró, páfrányra emlékeztető növények nőttek be mindent. Azon töprengtem, hogy tudnak megélni ezen a nyirkos, fénytelen helyen. A falak mind jobban kitágultak, egy idő után már nem is tudtam kivenni őket a ködben. A mennyezet szürke égbolttá tágult. IMAX mozira vagy bioszféra-kupolára hasonlított, de nem tűnt mesterségesnek. Mintha egy másik bolygóra kerültünk volna. Az alagút elfordult, és nagyon kellett figyelnem a lábam. Olyan erdőbe értünk, ahol a különös növények és fák úgy hajladoztak, mintha a szél 268

fújná őket, holott én még csak enyhe szellőt sem éreztem. A fák egy idő után már olyan közel nőttek egymáshoz, és a bozót olyan sűrűvé vált, hogy az ösvényt egyre kevésbé lehetett kivenni, mígnem végül teljesen eltűnt. Ren előttem haladt, testével törte nekem az utat. A fák hosszú ágai lehajlottak az útra, mintha szomorúfüzek lennének. Pelyhes vesszőik csiklandozták a bőrömet, ahogy elhaladtam közöttük. Ahogy felemeltem a kezem, hogy megvakarjam a nyakam, nedvességet éreztem. Biztos izzadok. Bár különös, mert nincs melegem. Lehet, hogy víz csöppent rám az ágakról. Valamivel összemaszatoltam a kezem. A zöld fényben barnás színe volt a folyadéknak. Mi lehet ez? A fa nedve? Nem! Vér! Leszakítottam egy pelyhes levelet, hogy jobban megnézzem, és döbbenten láttam, hogy apró tűk borítják az alját. Odanyúltam az egyik ujjammal, hogy megérintsem, mire a tűk azonnal megnőttek, és az ujjam felé ágaskodtak. Előre-hátra mozgattam az ujjam, a tűk pedig mágnesként követték. – Ren, állj meg! – kiáltottam utána. – A fák összevagdosnak minket. Tűk borítják a leveleiket, és követik a mozgásunkat. Ez a „tövises ellenség”! Amint Ren megállt, a pelyhes ágak azonnal leereszkedtek a magasból, és rátekeredtek a nyakára és a farkára. Félreugrott, a heves mozdulattal leszakítva őket a fáról. – Futnunk kell, vagy behálóznak minket – kiáltottam. Ren kettőzött erővel igyekezett minél hamarabb utat törni az aljnövényzeten át. Én futva követtem. Az erdőnek, úgy tűnt, sosem lesz vége, semmi jele nem volt, hogy a fák ritkulni kezdenének. További negyedóra múlva kénytelen voltam lassítani. Szörnyen kimerültnek éreztem magam. Egyszerűen nem bírtam tovább futni. Lihegve kapkodtam a levegőt, és elfúló hangon szóltam Rennek: – Ren, csak lelassítalak téged. Menj tovább nélkülem. Törj ki a fák közül. Te meg tudod csinálni. Megállt, megfordult, és visszaszaladt hozzám. Az ágak azonnal elkezdtek lefelé kígyózni, kacskaringós indáikkal körbefonták a testét. Ren ordított, hányta-vetette magát, majd kimeresztett karmaival ádázul az ágak felé csapott, amitől azok egy kissé visszább húzódtak. Közben éreztem, hogy az egyik inda a karom köré tekeredik, és tudtam, hogy nekem végem. Könny gyűlt a szemembe, letérdeltem, hogy megsimogassam Ren arcát. – Ren, menj! Kérlek, hagyj itt! Alakot váltott, és megfogta a kezem. 269

– Együtt kell maradnunk, nem emlékszel? – mondta. – Nem hagylak el, Kelsey. Sohasem hagylak el. Nagyot nyeltem és bólintottam, miközben ő finoman letekerte a kacskaringós ágat a karomról, és félrelökött egy másikat, ami épp a nyakam felé nyúlt. – Gyere! – nógatott. Azzal kivette kezemből a gadát, és csépelni kezdte az indákat, mire azok éles, zöld leveleikkel azonnal rátapadtak a fegyverre, ami a jelek szerint teljesen hatástalan maradt rájuk. Aztán Ren az egyik fához lépett, és arra vágott egy hatalmasat. Az nyomban összehúzódott. Agai visszahajoltak, védelmezőn fonták körül a fa törzsét. Ren elém lépett, és azt mondta, maradjak a nyomában. Aztán megindult előre, folyamatosan lengetve jobbra-balra a gadát. Fáradhatatlanul csapdosta a törzseket, tátongó, kocsonyás sebeket hagyva maga után, amerre csak járt. Lassan haladt előre az erdőn keresztül, én pedig kissé lemaradva követtem. Olyan volt, mintha az ágak tudták volna, hogy mire készül, mert az eddigieknél is ádázabbul támadtak rá, de Rennek, úgy tűnt, kifogyhatatlan az energiája. Felszisszentem, ahogy észrevettem a vágásokat és karcolásokat a bőrén. A hátán az inge hamarosan cafatokban lógott és vérben ázott. Úgy nézett ki, mint akit megkorbácsoltak. Végre-valahára elértük a tűerdő szélét, és kijutottunk egy mezőre. Ren visszalépett értem, kivonszolt az ágak hatótávolságából, majd verejtékezve és zihálva a földre rogyott. Sietve elővettem egy üveg vizet a hátizsákomból, és odakínáltam neki. Egy hajtásra megitta az egészet. Fölé hajoltam, hogy megvizsgáljam a sebeit. Bőre csúszós volt a vértől és az izzadságtól. Elővettem még egy üveg vizet és egy régi pólót, majd nekiálltam megtisztogatni a sebeit. A hűvös, nedves ruhát az arcához és a hátához érintettem. Ahogy folytattam az ápolást, lassan megnyugodott, lelassult a lélegzése, és a vágások máris kezdtek behegedni. Ahogy az iránta való aggodalmam is csillapodott, valamire rádöbbentem. – Ren! Sokkal régebb óta vagy emberi formában, mint huszonnégy perc. Jól vagy? Mármint a sebeidtől eltekintve. Kezével megdörzsölte a mellkasát, és így felelt: – Jól vagyok… Nem érzem a kényszert, hogy visszaváltozzak. – Hátha ez volt az, amit meg kellett tennünk. Lehet, hogy megtörtük az átkot! – csillant fel a szemem. Gondolkodott egy pillanatig, majd megrázta a fejét: 270

– Nem, nem hinném – felelte. – Az az érzésem, hogy tovább kell mennünk. – Miért nem próbálod ki? – kérdeztem. – Nézd meg, hogy képes vagy-e még alakot váltani. Gyorsan tigrissé változott, majd vissza, és véres, szakadt ruhái helyett máris újra tiszta, fehér öltözék volt rajta. – Talán csak a hely varázsa teszi, hogy ilyen sokáig lehetek ember – mondta. Igen elkeseredett képet vághattam, mert felnevetett, és megcsókolta a kezemet. – Ne aggódj, Kells. Nemsokára teljesen ember leszek, de addig is, kiélvezem ezt az ajándékot, ameddig csak lehet. Rám kacsintott és elvigyorodott, aztán odahajolt, és közelebb húzott magához, hogy most ő nézhesse meg az én sérüléseimet. Megvizsgálta a karomat, a lábamat és a nyakamat. A nedves ruhával gondosan letörölgette rólam a vért, gyöngédsége már önmagában is gyógyító hatással volt rám. Tudtam, az ő sérülései sokkal súlyosabbak, mint az enyémek, ezért megpróbáltam szabadkozni, de ő csak a fejét rázta, majd kijelentette: – Úgy tűnik, nincs nagy baj. Van egy csúnya karcolás a nyakadon, de azt hiszem, az is szépen rendbe fog jönni. – A nedves ruhával lemosta a tarkómat, és ott hagyta rajta, hogy hűsítsen. Aztán ujjaival kicsit kihúzta a pólóm nyakát, és megkérdezte: – Vannak egyéb helyek is, amit szeretnél, hogy megvizsgáljak? Félreütöttem a kezét: – Nem, köszönöm. Az egyéb helyeket magam is meg tudom vizsgálni. Jóízűen felnevetett, aztán felállt, és engem is felsegített. Felvette a hátizsákomat, az egyik vállára vetette a gadát, aztán a másik kezét felém nyújtotta. Kézen fogva indultunk tovább. Elhaladtunk még néhány veszedelmes, tüskés fa mellett, de azok már sokkal távolabb álltak egymástól, és más, közönséges fák közé vegyültek, így egy kis odafigyeléssel könnyen ki tudtuk kerülni őket. Ren erősen fogta a kezemet. – Tudod, nagyon jó érzés úgy sétálgatni veled, hogy közben nem kell azon aggódnom, vajon mennyi időm maradt még – jegyezte meg csendesen. – Hmm, igaz – helyeseltem szégyenlősen. Ren a körülmények ellenére kifejezetten boldognak tűnt. Arra gondoltam, milyen nehéz lehet neki, hogy tudja, mindennap csak egy rövid 271

ideig lehet ember, és meg kell próbálnia a legtöbbet kihozni minden egyes percéből. Most pedig úgy érzi, hogy ez a hátborzongató hely ajándék. Jókedve végül rám is átragadt. Tudtam, a neheze még előttünk áll, de Ren mellett nem törődtem ezzel. Egyszerűen csak élveztem az együtt töltött időt. Ismét találtunk egy földutat, és követni kezdtük. A hegyek felé vezetett, aztán egy hosszú alagútba, ami, úgy tűnt, átvisz a hegyek alatt. Nem volt más út, ezért lassan, óvatosan beléptünk, feszülten figyelve, mit találunk bent. A kőbe vájt falakon égő olajlámpások sorakoztak, a főalagútból számos további járat ágazott el. Egyszer csak nagyot ugrottam. Valami elsuhant az egyik oldalfolyosóban. – Ren! Láttam valamit ott bent – suttogtam rémülten. – Én is láttam – felelte Ren. Úgy tűnt, homályos járatok óriási útvesztőjében vagyunk, és a látómezőnk szélén állandóan kísérteties alakok tűntek fel. Szorosan Renhez simultam, ő pedig átkarolta a vállam. Aztán hangokat hallottam. Egy nő halkan sírdogált: – Ren? Ren? Ren? Ren? A hang folyosóról folyosóra visszhangzott. – Itt vagyok, Kells! Kells! Kells! – jött a válasz. Ren baljós előérzettel rám nézett, és megszorította a vállam. A saját hangunkat hallottuk. Aztán elengedett, a gadát harcra készen felemelte. Óvatosan haladt előre, folyamatosan szemmel tartva az átjárókat. Sikoltást, futó léptek zaját, tigrismorgást és rekedt kiáltásokat hallottam mindenfelől. Az egyik folyosó előtt egy pillanatra megálltam. – Kelsey! Segíts! – tűnt fel előttem a homályból Ren. Egy csapatnyi majommal viaskodott, amik karmolták és ütötték, ahol érték. Aztán tigrissé változott, és széttépte őket. Borzalmas volt! Rettegve hátráltam. Hirtelen megdermedtem, eszembe jutott Durga intelme, hogy együtt kell maradnunk. Gyorsan megfordultam, de már két átjárót is láttam, ahol azelőtt csak egy volt, és mindkettőben egy-egy Ren közeledett felém, maga elé nyújtott gadával. Melyik a főfolyosó? Melyik az igazi Ren? Ebben a pillanatban futó lépések zaját hallottam magam mögött, és gondolkodás nélkül a jobb oldalit választottam. Siettem, hogy utolérjem Rent, de úgy tűnt, minél jobban igyekszem, ő annál távolabbra kerül tőlem. Tudtam már, hogy a rossz utat választottam, de azért odakiáltottam neki: – Ren! 272

Nem fordult meg. Megálltam, és benéztem a többi átjáróba is. Az egyikben Kishant és Rent láttam tigris alakban verekedni egymással, egy másikban pedig Mr. Kadam kardpárbajt vívott egy férfival, aki pontosan úgy nézett ki, mint a pasas a rémálmomban. Folyosóról folyosóra szaladtam. Életem számos jelenete elevenedett meg előttem. A nagymamám hívott, hogy segítsek neki virágot ültetni. A középiskolai tanárom kérdezett tőlem mindenfélét. Az egyik átjáróban még a szüleimet is megpillantottam. Engem hívtak. Levegő után kapkodtam, könny szökött a szemembe. Hangosan sikítottam. – Nem, nem, nem! Ez mind nem igaz! Hol vagy, Ren? – Kelsey? Kelsey! Hol vagy? – hallottam Ren hangját. – Ren! Itt vagyok! – csendült fel az enyém is, holott én meg se szólaltam. Benéztem egy másik folyosóra, és láttam, hogy Ren fut… felém. Csakhogy az nem én voltam. Én voltam én. Ren odaért a valamihez, ami úgy nézett ki, mint én, és megsimogatta az arcát. – Kelsey, jól vagy? – kérdezte aggódva. Hallottam, ahogy a hasonmás azt válaszolja: – Igen, jól vagyok. – Azzal félrefordította a fejét, és miközben Ren megcsókolta az arcát, ő egyenesen a szemembe nézett, álnokul mosolyt villantott rám, majd éles, hátborzongató sikollyal halottá változott, én pedig iszonyodva meredtem a férgektől lüktető, vigyorgó hullára. A folyosó bejárata felé indulva odakiáltottam Rennek, hogy hagyja abba, de ő nem hallotta a hangom, és egy láthatatlan fal állta az utamat, megakadályozva, hogy továbbmenjek. A hulla vihogott, integetett a kezével, majd elmosódott, és nem tudtam többé kivenni a formáját. Elkeseredetten ütöttem a falat az öklömmel, de hiába. Néhány pillanat múlva aztán az akadály magától eltűnt, én pedig egy hosszú, fekete átjáró elején találtam magam, amit égő lámpások szegélyeztek, éppúgy, mint a másik több tucatot, melyekben már jártam. Csüggedten indultam el. Elhaladtam egy Ren mellett, aki reményvesztetten és önváddal telve zokogott a földre borulva. Elsorolta a hibáit, az összeset, amit elkövetett, aztán arról beszélt, hogy mekkorát tévedett mindenben. Bocsánatért esedezett, de nem kapott feloldozást. Kimondhatatlan, szörnyű, iszonyú dolgokat említett, hogy mi mindent tett. Csupa olyasmit, amiről bi tosan tudtam, hogy Ren sohasem követte volna

273

el őket, sőt, még csak eszébe sem jutott volna, hogy megtegye. Elgyötört volt, megtört, kimondhatatlanul szívet tépő látvány. Iszonyúan dühös lettem. Ez egyszerűen túl sok volt már! Olyan rémes így látni, ennyire szenvedni azt az embert, akit szeretsz, hogy szörnyű haragra gerjedtem. Valaki vagy valami gonosz játékot űzött velünk, amit én mindennél jobban gyűlöltem. És ami még rosszabb volt, tudtam, hogy ugyanez történik Rennel is valahol, egy másik folyosón. És ki tudja, én hogyan jelenek meg előtte? Átmentem egy másik átjáróba, ahol egy egyenes tartással, büszkén álló Rent láttam. Háttal volt nekem. Óvatosan szólítottam meg: – Ren? Tényleg te vagy? Megfordult, rám villantotta gyönyörű mosolyát, majd kitárta a karját, és közelebb hívott magához. – Kelsey! Végre! Mi tartott ilyen sokáig? Hol voltál? Hatalmas megkönnyebbüléssel vetettem magam a karjaiba, ő pedig magához szorított. Miközben ölelt, a hátamat simogatta. Összezavarodva kérdeztem: – Ren? Hol van a hátizsák és a gada? – Hátrébb húzódtam, hogy belenézzek szép arcába. – Már nincs szükségünk rájuk – felelte. – Sss! Ne mondj semmit, csak maradj itt velem. Gyorsan hátrébb húzódtam, hátráltam néhány lépést. – Te nem Ren vagy – ráztam meg a fejem. Nevetett: – Dehogynem, Kelsey. Mi tegyek, hogy bebizonyítsam? – Nem – mondtam határozottan. – Valami nem stimmel. Te nem ő vagy! Azzal kiszaladtam az átjáróból, és csak futottam, futottam, amíg úgy éreztem a tüdőm mindjárt szétrobban, de nem jutottam sehová. Csak egyik alagútból a másikba. Lelassítottam, majd megálltam, és hangosan zihálva, kétségbeesetten törtem a fejem, hogy vajon mit kellene tennem. Rennel volt a gada és a hátizsák. Tudtam, hogy sohasem hajítaná el őket. Szóval ezek még mindig nála vannak, nekem viszont nem volt semmim. Nem, ez nem igaz. Igenis volt valamim! Kivettem a zsebemből a papírt, és újra elolvastam az intelmeket.

274

Ne higgyek a szememnek? Hát, ez elég egyértelmű. Szóval a szívem fog segíteni, hogy meg tudjam mondani a különbséget. Oké, akkor követem a szívemet. Csak azt mondja meg valaki, azt hogyan kell csinálni. Úgy döntöttem, továbbmegyek, és nyitva tartom a szemem. Akarom mondani a szívem. Minden egyes folyosónál megálltam, benéztem, jól megfigyeltem, ami ott volt, aztán lehunytam a szemem, és megpróbáltam megérezni, hogy amit látok, valós-e vagy sem. Akármi vagy akárki is volt ott, komoly erősfeszítéseket tett az elámításomra. Beszéltek hozzám, hízelegtek, megpróbáltak arra csábítani, hogy menjek utánuk. Folytattam az utam, elhaladtam számos átjáró előtt, ám egyiknél sem éreztem azt, hogy valóságos lenne, amit ott láttam. Aztán odaértem a következő folyosóhoz, újra megálltam, hogy megvizsgáljam a jelenetet. Láttam magam, amint holtan fekszem a földön, Ren pedig mellettem térdel, és a mozdulatlan test fölé hajolva kétségbeesetten fürkészi az arcomat. Hallottam, amint lágyan suttogja: – Kelsey? Te vagy az? Kelsey, kérlek. Mondj valamit. Tudnom kell, hogy tényleg te vagy-e. Felemelte a testet, és magához ölelte. Megnéztem, hogy nála van-e a hátizsák és a gada, és tényleg ott volt mindkettő, de hát már annyiszor becsaptak. Aztán azt mondta: – Ne hagyj el, Kells! Lehunytam a szemem, és hallgattam, ahogy könyörög. És a szívem egyszerre vadul kalapálni kezdett, teljesen másképp, mint az eddigi látomásoknál. Egy lépéssel közelebb léptem, és ütni kezdtem az utamat eltorlaszoló láthatatlan falat, ám az nem mozdult. Lágyan beszélni kezdtem Renhez: – Ren? Itt vagyok. Ne add fel. Felemelte a fejét, mintha meghallott volna.

275

– Kelsey? Hallak, de nem látlak. Hol vagy? – A földre eresztette a testemet, vagyis a testet, ami úgy nézett ki, mint én, mire az nyomban szertefoszlott. – Hunyd le a szemed, és érezd a hozzám vezető utat – mondtam Rennek csendesen, mire ő felállt, és lehunyta a szemét. Én is becsuktam az enyémet, és megpróbáltam nem a hangjára, hanem a szívére összpontosítani. Elképzeltem a kezemet a mellkasán, ahogy ujjaim alatt érzem a szívdobogását. A testem, mintha saját akarata lenne, megmozdult, és elindultam felé. Renre gondoltam, a nevetésére, a mosolyára, arra, hogyan éreztem magam a közelében, és egyszer csak azt vettem észre, hogy a kezem valóban a mellkasán nyugszik, és tényleg érzem a szívverését. Ott volt. Lassan kinyitottam a szemem, és ránéztem. Ő felemelte az egyik kezét, hogy megérintse a hajamat, aztán bátortalanul visszahúzta. – Ezúttal tényleg te vagy, Kells? – kérdezte. – Hát, nem is egy kukacoktól nyüzsgő hulla, ha erre gondolsz – húztam el a számat. Elvigyorodott: – Micsoda megkönnyebbülés. Egyetlen hulla sem lenne ilyen szarkasztikus. – És én? Honnan tudjam, hogy tényleg te vagy az? – incselkedtem. Egy pillanatig gondolkozott a kérdésemen, majd átölelt, és olyan közel húzott a mellkasához, amiről nem is gondoltam, hogy lehetséges, aztán ajkával megérintette az enyémet. Csókja puhának és lágynak indult, de gyorsan éhessé és követelőzővé vált. Keze végigszaladt a karomon, fel a vállamra, majd tovább, végül átfogta a nyakam. Én a derekát öleltem szorosan, és egész lelkemmel beleolvadtam a csókjába. Amikor végül elhúzódott tőlem, a szívem vadul kalapált. Miután újra képes voltam megszólalni, megjegyeztem: – Hát, lehet, hogy mégsem te vagy a valódi Ren, de azt hiszem, ezt a verziót is elfogadom. Nevetett, óriási megkönnyebbülés töltött el mindkettőnket. – Kells, azt hiszem, az lesz a legjobb, ha mostantól egész úton fogod a kezem – javasolta Ren. – Nincs ellene kifogásom – mosolyogtam rá vidáman. Boldogságomban, hogy újra visszakaptam az én Renemet, már egy csöpp nehézséget sem jelentett figyelmen kívül hagyni a hívogató és

276

csábító hangokat, amelyek az oldalfolyosókból továbbra is szünet nélkül szólongattak. Az alagút túlsó végén megjelent egy fénysugár. Megkönnyebbülten szaporáztuk a lépteinket. Ren szorosan fogta a kezem, amíg ki nem léptünk a nyíláson, és elég messzire nem kerültünk a barlangtól. Aztán megállt egy erdő mellett kanyargó pataknál. Olyan érzésem volt, mintha dél lenne, ezért elhatároztam, hogy pihenünk és eszünk egy kicsit. Egy müzliszeletet majszolgatva Ren azt mondta: – Azt hiszem, most inkább elkerülném a fákat, és közel maradnék a patak medréhez. Remélem, ha követjük a folyását, elvezet minket Kishkindhába. Egyetértően bólintottam, és azon töprengtem, vajon mi vár ránk a következő kanyaron túl. Rövid pihenő után újra frissnek éreztük magunkat, így elindultunk a patak medre mentén. A víz velünk egy irányba haladt, vagyis folyásirányban mentünk. A part tele volt sima, lapos kavicsokkal. A kezembe vettem egy szürke követ, és séta közben, gondolataimba merülve dobálgatni kezdtem. Aztán egyszer csak megváltozott a súlya és a tapintása. Szétnyitottam a tenyerem, és ránéztem. A kavics ragyogó smaragddá változott! Megálltam, és a lábam alatt heverő kövekre néztem. Azok továbbra is szürkék és fénytelenek voltak, de a patak vizében csillámló drágaköveket láttam. – Ren! Oda nézz! A víz alá – mutattam a lent ragyogó kövekre. Majd azt is észrevettem, hogy minél távolabb vannak a parttól, annál nagyobbak a meder alján lévő drágakövek. – Látod azt? Ott van egy strucctojás nagyságú rubin! Aztán ahogy lehajoltam, hogy kivegyek egy nagy gyémántot a vízből, éreztem, hogy Ren hátulról átkarol, és sietve hátrébb húz. Miközben a folyóra mutatott, azt suttogta a fülembe: – Nézz oda! A szemed sarkából. Mit látsz? – Nem látok semmit – feleltem. – Használd a periferikus látásod – biztatott. És valóban, a víz alatt, közvetlenül a gyémánt mellett egy különös figura tűnt elő. Úgy nézett ki, mint egy fehér majom, de szőrtelen volt. Hosszú karjaival felém nyúlkált. – Megpróbált elkapni téged – suttogta Ren.

277

Gyorsan visszahajítottam a kezemben levő smaragdot a patakba. Ahol a kő hozzáért, a víz örvényleni és sisteregni kezdett, majd újra elcsendesült, megnyugodott, és a felszíne ismét bársonyosan simává változott. Ha egyenesen a drágakövekre tekintettem, csak azokat láttam, de mikor a szemem sarkából néztem őket, észrevettem a furcsa vízimajmokat is, ahogy a víz felszíne alatt lebegnek. Úgy nézett ki, mintha a farkukat használták volna, hogy a testüket a fák gyökereihez és a víz alatti növényekhez horgonyozzák, akarcsak a csikóhalak. – Vajon ezek lennének a kappák? – motyogott Ren, szinte csak magának. – Mik azok a kappák? – kérdeztem. – Ázsiai démonok, amikről anyám mesélt annak idején. A vízben ólálkodva arra várnak, hogy elkapják a gyerekeket, és kiszívják a vérüket. – Vámpír csikóhal-majmok? – vontam fel a szemöldököm. – Komolyan mondod? Megvonta a vállát: – A jelek szerint tényleg léteznek. Anyám sokat mesélt róluk, amikor kisfiú voltam. Elmondta, hogy a gyerekeket Kínában arra tanították, hogy az idősebbek iránti tiszteletüket meghajlással fejezzék ki. És azzal ijesztgették őket, hogy ha nem hajolnak meg, a kappa elviszi őket. Látod a fejük tetején azt a bemélyedést, ami tele van vízzel? Szükségük van rá a túléléshez. Ha megtámad egy, csak úgy menekülhetsz meg, ha meghajolsz előtte. – Hogyan ment meg tőle a meghajlás? – kérdeztem értetlenül. – Ha meghajolsz egy kappa előtt, az szintén meghajol előtted, akkor pedig a víz kifolyik a feje tetején lévő mélyedesből, és akkor védtelenné válik. – Ha ki tudnak jönni a vízből, miért nem támadtak eddig ránk? – kérdeztem. Eltöprengett. – Általában gyerekekre vadásznak, vagy legalábbis nekem így mesélték. Anyám azt mondta, hogy az ő nagyanyja a gyerekek nevét belekarcolta mindenféle gyümölcsökbe meg zöldségekbe, aztán bedobálta azokat a vízbe, mielőtt fürödni mentek. A kappa megette a gyümölcsöt, és ha jóllakott, akkor a fürdőző gyerekeket már nem bántotta. – Anyád is követte ezt a hagyományt? – tudakoltam. – Nem. Először is, mi királyi családhoz tartoztunk, így nem a folyóban fürödtünk. Valamint anyám nem hitt ebben a történetben. Csak azért 278

mesélte el nekünk, hogy megértsük a lényeget, azaz hogy minden ember és dolog iránt kellő tiszteletet kell mutatnunk. – Egyszer majd szeretném, ha mesélnél az anyukádról – mondtam. – Nagyon okos nő lehetett. Lágyan válaszolt: – Az volt. Én is szerettem volna, ha megismer téged. – Aztán újra a vizet kezdte fürkészni, majd rámutatott az egyik leselkedő démonra. – Az ott el akart kapni téged, noha elvileg csak gyerekeket kellene megtámadniuk. Lehetséges, hogy ezek azért vannak itt, hogy őrizzék a drágaköveket. Ha elvettél volna egyet, valószínűleg lehúztak volna a víz alá. – Miért akarnak lehúzni a vízbe? Miért nem ugranak egyszerűen ránk? – kérdeztem. – A kappa általában megfojtja az áldozatát, mielőtt kiszívja a vérét. A vízben marad, ameddig csak tud, hogy védje magát. Hátrébb léptem, hogy Ren közöttem és a folyó között legyen. – Szóval akkor most az erdőben haladjunk tovább, vagy inkább a víz mentén? Beletúrt a hajába, és a vállára vetette a gadát, támadásra készen. – Mit szólnál hozzá, ha valahol a kettő között mennénk? – kérdezte. – A kappák, egyelőre úgy tűnik, megmaradnak a vízben, de próbáljunk meg távol maradni a fáktól is. További néhány órát gyalogoltunk. Sikerült elkerülnünk mind a kappákat, mind a fákat, noha utóbbiak mindent elkövettek, hogy megragadjanak minket. Aztán a patak széles ívben elkanyarodott, és kénytelenek voltunk kissé közelebb menni az erdőhöz, de Ren készenlétben tartotta a gadát, és néhány jól irányzott csapás a közeli fatörzsekre gyorsan jobb belátásra késztette az összes támadó kedvű indát. Végül egy óriási fához értünk, ami éppen az utunkban állt. Hosszú, kígyózó ágai felénk nyúlkáltak, a levelek tele meredező, hegyes tűkkel. Ren hátrált, lekuporodott, majd nagy lendületet véve nekiiramodott, és a fatörzs felé vetette magát. A fa zöld ölelése azon nyomban magába zárta. Aztán egy nagy, tompa ütést hallottam, a fa megremegett, és elengedte. Néhány csúnya karcolással a testén tért vissza, de szélesen vigyorogva. De az arcáról gyorsan leolvadt a mosoly, amint meglátta a tekintetem, ahogyan a háta mögé meredtem. A szám is tátva maradt. A nagy fa eddig eltakarta a kilátást, de most, hogy magába roskadt, ott állt előttünk Kishkindha kísérteties, szürke birodalma. 279

ÁVOLABB HÚZÓDTUNK AZ ÓRIÁSI TÜSKÉS FÁTÓL,

és alaposan szemügyre vettük Kishkindhát. Mérete alapján sokkal inkább látszott középkori várnak, mint városnak. A patak egészen a várfalig futott, majd ott kétfelé ágazott, vizesárokként véve körbe az erődítményt. A falak kék csillám színezte világosszürke kőből épültek, csillogó, halvány ibolyaárnyalatot adva az építménynek. – Nemsokára alkonyodik, Kelsey – jegyezte meg Ren. – És nehéz napunk volt. Miért nem verünk itt tábort, alszunk egyet? Majd holnap bemegyünk a városba. – Jó terv – feleltem. – Ki vagyok ütve. Ren elment, hogy tűzifát gyűjtsön, és fejét csóválva jött vissza: – Még a lehullott ágak is képesek megkarmolni. Néhány gallyat dobott a kőből rakott kör közepébe, amit addigra elkészítettem, és meggyújtotta a tüzet. Odanyújtottam neki egy üveg vizet, ő pedig elővett a hátizsákból egy kis edényt, megtöltötte, és odatette forrni. Ismét elment tűzifáért, én pedig azon buzgólkodtam, hogy tábort verjek, ami elég gyorsan ment, mivel ez alkalommal nem volt sátrunk. Csak annyi volt a dolgom, hogy megtisztítsam a hálóhelyünket a kövektől és gallyaktól. Aztán, amikor a víz felforrt, öntöttem belőle mindkettőnk vacsoracsomagjára, és vártam, hogy a fagyasztva szárított étel megszívja magát vízzel, és ehetővé váljon. Ren hamarosan visszatért, újra 280

zsörtölődve a tüskés ágak miatt, majd leült mellém. Odaadtam neki a vacsoráját, ő pedig csendesen kavargatta. Néhány perc múlva, miközben a forró tésztát eszegettük, megkérdeztem: – Ren, gondolod, hogy azok a kappa izék ránk támadhatnak az éjszaka? – Nem hinném – felelte. – Látod, egész idő alatt a vízben maradtak, és ha a mese igaz, akkor félnek a tűztől. Csak gondoskodnunk kell róla, hogy egész éjjel égjen a láng. – Hát, talán mégis őrt kéne állnunk – mondtam bizonytalanul. – A biztonság kedvéért. A szája sarkában mosoly jelent meg, miközben még egy falatot evett a vacsorájából. – Oké, ki őrködik először? – kérdezte. – Én – vágtam rá. Szeme vidáman felcsillant. – Ó, egy bátor önként jelentkező? Ránéztem, majd bekaptam én is egy falatot. – Kinevetsz? Színpadiasan a szívére tette a kezét: – Nem, madame! Már tudom, hogy ön milyen bátor. Semmit sem kell bizonyítania. Miután befejezte a vacsorát, leguggolt a farakás mellé, és dobott a tűzre még néhányat azokból a furcsa ágakból. A lángok körbenyaldosták a fákat, melyek először csak zöldes árnyalattal izzottak, majd sercegni kezdtek, és ropogtak, pattogtak, akár a tűzijáték, a tűz pedig élénk, vöröses narancsszínben fellobogott, furcsa zöldes szikrákat vetve. Letettem az elfogyasztott vacsora csomagolását, és a különös lángokba bámultam. Ren leült mellém, megfogta a kezem. – Kells, én nagyra értékelem, hogy önként jelentkeztél az őrségre, de inkább azt szeretném, ha pihennél. Ez az út neked fárasztóbb, mint nekem. – Téged karmoltak össze az ágak – ellenkeztem. – Én csak jöttem mögötted. – Igen, de én gyorsan gyógyulok – érvelt Ren. – Ráadásul, nem hinném, hogy volna miért aggódnunk. Tudod mit? Legyen úgy, hogy először őrt állok én, és ha nem történik semmi, akkor alszunk mindketten. Rendben? Felhorkantam, de nem tiltakoztam tovább. Aztán az ujjaimmal kezdett játszani, majd megfordította a kezem, hogy a tenyerem vonalait 281

cirógathassa. Szép arcán villódzott a tűz fénye. Tekintetem a szájára vándorolt. – Kelsey? – nézett fel hirtelen, én pedig gyorsan lesütöttem a szemem. Nem voltam hozzászokva, hogy így együtt táborozzak vele. Eddig általában nekem kellett a döntéseket meghoznom, ő pedig csak követett. Vagyis, azt hiszem, inkább én követtem őt. De akkor legalább tigris volt, és nem vitatkozott. És nem terelte el a figyelmem olyan gondolatokkal, hogy mennyire szeretném, ha a karjába zárna, és csak csókolna, csókolna és csókolna. Vakító mosolyt villantott rám, és megsimogatta a karom belső oldalát. – A bőröd itt olyan sima – mondta gyöngéden. Aztán előrehajolt, hogy megcsókolja a nyakamat. A vér hangosan dobolt a fülemben, és köd homályosította el a tekintetemet. – Kells, mondd, hogy beleegyezel a javaslatomba – suttogta. Megráztam magam, hogy kiszabaduljak a hatása alól, és makacsul összeszorítottam az ajkamat. – Rendben, beleegyezem – dünnyögtem aztán mégis. – De csak kényszer hatására. Felnevetett, és kissé hátrébb húzódott, hogy rám nézzen. – Egészen pontosan hogyan is kényszerítelek? – kérdezte felvont szemöldökkel. – Hát, nem várhatod el tőlem, hogy értelmesen tudjak gondolkodni, miközben csókolgatsz. Mindig tudod, hogyan érhetsz el nálam valamit. – Tényleg? – Persze. Csupán annyit kell tenned, hogy rám nézel, vagy rám mosolyogsz, és szépen kérsz, közben meg bevetsz egy kis figyelemelterelést, aztán, mire észbe kapok, már meg is szerezted, amit akartál. – Komolyan? – ugratott kedvesen. – Fogalmam sem volt, hogy ekkora hatással vagyok rád. Felemelte a kezét, és maga felé fordította az arcomat. Az ujjait finoman végighúzta az államon majd a nyakamon. A szívem veszettül kalapált, ahogy megérintette a nyakamban lógó láncot, végigsimított rajta, egészen az amulettig, aztán visszafelé a nyakamhoz, közben mindvégig az arcomat fürkészte. Nagyot nyeltem. Közelebb hajolt, és játékosan megfenyegetett: – Azt hiszem, a jövőben többször kell majd használnom ezt a képességemet.

282

Mélyet lélegeztem. Bizsergett a bőröm, és reszkettem. Úgy láttam, hogy ettől kifejezetten elégedett önmagával. Aztán elment, hogy körbejárja a tábort, én pedig ott maradtam ülve, felhúzott lábaimat átöleltem, és a térdemre támasztottam az állam. Hagytam, hogy gondolataim szabadon csapongjanak. A nyakam még mindig forró volt, ahol megérintett. Felemeltem a kezem, és kitapogattam az amulettet. Erről eszembe jutott Kishan. Milyen félelmetesnek tűnik a felszínen, miközben belül olyan ártalmatlan, akár egy kiscica. Aki veszélyes, az Ren. Bármilyen jámbornak is látszik a fehér tigris, mégiscsak egy ragadozó. Lehetetlen neki ellenállni, olyan akár a vénuszlégycsapó. Vonzó, csábító és halálos. Minden szava, minden mozdulata igéző. És minden valószínűség szerint komoly veszedelmet jelent a szívemre nézve. Sokkal félelmetesebbnek tűnt számomra, mint Kishan a maga rámenős stílusával, kétértelmű megjegyzéseivel. Mindkét fivért elragadónak és bűbájosnak találtam. Régimódi, lovagias modoruktól minden nő elalélna. De amit mondtak, azt mindig az őszinteség diktálta. A szavakat nem csak játéknak, nem csak a nők megszerzéséhez szükséges eszköznek tekintették. Komolyan gondolták minden mondatukat. Kishan sok szempontból felért Rennel. Ebben a tekintetben megértettem Yesubai választását. Ám Ren sokkal veszélyesebb volt attól, amilyen érzéseket tápláltam iránta. Tigrisként már azelőtt is szerettem, hogy megtudtam volna, valójában ember. Azután az állathoz való kötődés miatt az embert is sokkal könnyebb volt megszeretnem. De férfival lenni sokkal bonyolultabb, mint tigrissel. Folyton emlékeztetnem kellett magam, hogy ők egy éremnek a két oldala, mondhatnám a feje és a farka. Sok érv szólt amellett, engednem kéne, hogy teljesen beleszeressek. Egyértelműen kialakult egy kapcsolat közöttünk. Letagadhatatlanul vonzódtam hozzá. Sok közös volt bennünk. Élveztem a társaságát. Szerettem vele beszélgetni, hallgatni a hangját. És úgy éreztem, bármit elmondhatok neki. De legalább ennyi okot tudtam volna mondani arra is, hogy óvatos legyek. A kapcsolatunk annyira bonyolult volt. Minden olyan gyorsan történt. Teljesen a hatalmába kerített. Különböző kultúrákból jöttünk. Különböző országokból. Különböző évszázadokból. Sőt, mostanáig még különböző fajokból is a nap túlnyomó részében. Beleszeretni olyan lenne, mint leugrani egy szikláról. Vagy a legintenzívebb élmény, ami csak történt velem, vagy a legostobább hiba, amit valaha elkövettem. Vagy 283

átértékelném és élvezném az életet, vagy összetörném magam, halálosan megsérülnék. Talán az lenne a legbölcsebb dolog ha lassabban haladnánk. A barátjának lenni sokkal egyszerűbb volna. Ren visszajött, elvette tőlem az üres vacsoracsomagot, és bedobta a hátizsákba, majd leült velem szemben, és megkérdezte: – Mi jár a fejedben? Üres tekintettel bámultam a lángokba. – Semmi különös. Oldalra billentette a fejét, és egy pillanatig elgondolkodva nézett. De nem erőltette a dolgot – amiért hálás voltam –, még egy jellemvonás, amit hozzáírhatok a kapcsolat mellett szóló érvekhez. Lassan, szórakozottan összedörzsölte a két tenyerét, mintha a port törölné le róluk. Megbabonázva néztem, ahogy mozog a keze. – Akkor megyek őrködni, noha nem igazán hiszem, hogy szükség lenne rá – mondta. – Tudod, még mindig megvannak a tigrisérzékeim. Messziről meghallok egy kappát, ha ki talál jönni a vízből. – Rendben – feleltem kurtán. – Jól vagy? – kérdezte fürkészőn. Gondolatban jól megráztam magam. Jézus! Jót tenne egy hidegzuhanyt! Ren olyan nekem, mint valami drog, és mi a teendő a drogokkal? Olyan messzire kell őket elkerülni, amennyire csak lehet. – Jól vagyok – mondtam nyersen, aztán felálltam, és kotorászni kezdtem a hátizsákban. – Majd szólj, ha a hatodik érzéked bejelez. – Mi? – pislogott. Csípőre tettem a kezem. – Át tudsz ugrani az egyik toronyházról a másikra? – Hát, még mindig megvan a tigriserőm, ha erre gondolsz. – Mesés – dünnyögtem az orrom alatt. – Majd a szupererőidet is hozzáírom a listához. Felfortyant: – Én nem vagyok szuperhős, Kells. Nekem csak az számít, hogy ki tudd pihenni magad. Néhány órán át őrködöm. Aztán, ha semmi sem történik – tette hozzá vigyorogva –, nyugodtan lefekhetünk. Megdermedtem, és hirtelen nagyon ideges lettem. Biztos, hogy nem úgy értette, mint ahogy hangzott. Bizonyíték után kutatva fürkésztem az arcát, de nem úgy nézett ki, mint akinek hátsó szándékai volnának. Előhalásztam a takarómat, szándékosan a tűz távolabbi oldalára vonultam, és megpróbáltam kényelmesen elhelyezkedni a fűben. Addig 284

forgolódtam, fészkelődtem a takarómban, amíg jó szorosan körbe nem bugyoláltam vele magam, hogy távol tartsam a bogarakat. Aztán a fejem alá tettem a karomat, és felnéztem a fölöttünk levő csillagtalan feketeségre. Ren, úgy tűnt, nem bánja, hogy messzebb költöztem. Kényelembe helyezte magát a tűz másik oldalán, és gyakorlatilag eltűnt a sötétségben. – Ren? – szólaltam meg. – Szerinted hol lehetünk? Nem hinném, hogy az ott fölöttünk az ég. Halkan így válaszolt: – Szerintem valahol mélyen a föld alatt vagyunk. – Majdnem olyan, mintha átkerültünk volna egy másik világba – mondtam, és megint mozgolódtam egy kicsit, igyekeztem valamivel kényelmesebb helyet találni a kemény földön. Fél óra nyugtalan forgolódás után frusztráltan felsóhajtottam. – Mi a baj? – kérdezte Ren. Mielőtt még megakadályozhattam volna, kiszaladt a számon: – Megszoktam, hogy puha tigrisprém párnára hajtom le a fejem, az a baj. – Hmm, nézzük, mit tehetek – kuncogott. – Nem, nem – vinnyogtam rémülten. – Tényleg. Jól vagyok így. Ne is törődj velem! De ő nem vett tudomást a tiltakozásomról, felnyalábolta takaróba csavart testemet, és odavitt maga mellé. Óvatosan letett, az oldalamra fordított, hogy a tűz felé nézett az arcom, majd lefeküdt mögém, és egyik karját a fejem alá csúsztatva átölelt. – Így már kényelmesebb? – kérdezte. – Ööö, igen is, meg nem is – válaszoltam. – A nyakamnak jó. Így már nincs görcsben. De sajnos ez csak a nyakamra igaz. – Hogy érted? Miért nem tudsz megnyugodni? – Mert túl közel vagy hozzám. Elgondolkodva azt mondta: – Az, hogy túl közel voltam hozzád, sosem zavart, amíg tigris voltam. – Egy tigris és egy férfi az két teljesen különböző dolog – feleltem. A derekamra tette a kezét, és közelebb húzott magához, így a hátam a mellkasahoz simult. – Hát nekem egyáltalán nem tűnik másnak – jegyezte meg, és mintha némi bosszúságot és csalódottságot véltem volna felfedezni a hangjában. – Csak hunyd le a szemed, és képzeld azt, hogy még mindig tigris vagyok.

285

– Ez nem így működik – morogtam. Mereven és idegesen feküdtem a karjaiban, különösen, amikor elkezdte hátul a nyakamat harapdalni. – Szeretem a hajad illatát – suttogta. A hátamnak nyomódó mellkasából lágy morgás tört fel, remegő vibrálást okozva az egész testemben. – Ren, megtennéd, hogy abbahagyod? – kérdeztem. Felemelte a fejét. – De hát szereted, amikor dorombolok. Jobban alszol tőle. – Igen, de ez csak a tigrisnél működik – feleltem. – Különben is, hogy tudod ezt emberként csinálni? Gondolkozott egy kicsit, majd így felelt: – Fogalmam sincs. Csak tudom, és kész. – Azzal újra beletemette az arcát a hajamba, és simogatni kezdte a karomat. – Uh, Ren? – szólaltam meg újra. – Elmagyaráznád, hogy akarsz így őrködni? Ajka a nyakamat súrolta, miközben válaszolt: – Hallom és látom a kappákat, nem emlékszel? Összerándultam és beleborzongtam az idegességbe, a várakozásba vagy valami másba, és ezt ő is észrevette. Abbahagyta a nyakam csókolgatását, felemelte a fejét, hogy az arcomba nézzen a tűz pislákoló fényénél. A hangja komoly volt és nyugodt: – Kelsey, remélem, tudod, hogy sohasem bántanálak. Nem kell tőlem félned. Szembefordultam vele, felemeltem a kezem, és megérintettem az arcát. Belenéztem a kék szemébe, és felsóhajtottam: – Nem félek tőled, Ren. Az életemet is rád bíznám. Soha, senkihez nem éreztem még ilyen közel magam. Lágyan megcsókolt, és elmosolyodott: – Én sem. Azzal megint lefeküdt, és azt mondta: – És most fordulj az oldaladra, és aludj. Figyelmeztetlek, hogy egész éjjel a karjaimban foglak tartani. Ki tudja, mikor tehetem meg újra, már ha egyáltalán valaha is megtehetem. Szóval próbálj meg ellazulni, és az isten szerelmére, ne ficánkolj! Azzal ismét odahúzott a mellkasához, én pedig lehunytam a szemem. Végül olyan jót aludtam, mint hetek óta egyszer sem. Ren mellkasához bújva ébredtem. Karjaival átölelt, a lába összefonódott az enyémmel. Csodálkoztam, vajon hogyan kaptam levegőt 286

alvás közben, hiszen az orrom teljesen odanyomódott az izmos felsőtestéhez. Lehűlt a levegő, de a takaróm alatt mindketten elfértünk, és melegen tartottuk egymást egész éjjel. Ren még aludt, ezért kihasználtam a ritka pillanatot, hogy tanulmányozhassam az arcát. Erős teste ellazulva pihent, arcvonásai pedig alvás közben ellágyultak. Ajka telt volt, puha, és abszolút csókolni való. Most vettem észre először, hogy koromfekete szempillái milyen hosszúra nőttek. Ragyogó, hullámos haja lágyan és ellenállhatatlan rendezetlenséggel hullott a homlokára. Szóval ez az igazi Ren. Szinte nem is tűnik valódinak. Úgy nézett ki, mint egy földre szállt arkangyal. Az utóbbi néhány hétben éjjelnappal együtt voltam vele, de az az idő, mikor emberi alakot öltött, elenyesző része volt csak a napnak, így szinte álomszerűnek tűnt, egy igazi mesebeli hercegnek. Ujjammal végigsimítottam fekete szemöldökének ívén, finoman félresimítottam az arcából selymes haját. Aztán sóhajtottam, és remélve, hogy nem ébresztem fel, lassan megpróbáltam odébb húzódni. De a karja azonnal megfeszült, és visszahúzott. – Ne is gondolj arra, hogy megmozdulsz – mormolta álmosan, és szorosan magához ölelt. Ahogy arcom újra a mellkasán nyugodott, éreztem a szívverését, egyenletes ritmusa mély megnyugvással töltött el. Néhany perc múlva aztán nyújtózkodott, majd az oldalára fordult. Megcsókolta a homlokomat, pislogva kinyitotta a szemét, és rám mosolygott. Olyan volt, mint a napfelkelte. Alvás közben is épp elég lenyűgöző volt, de mikor rám villantotta kápráztatóan fehér mosolyát, és kinyitotta kobaltkék szemeit, elállt a lélegzetem. Az ajkamba haraptam, a fejemben hangos csilingeléssel megszólalt a riasztócsengő. Ren pillái megrebbentek, és a fülem mögé simított néhány elszabadult hajszálat. – Jó reggelt, rajkumari. Jól aludtál? – üdvözölt. – Én… te… én… jól aludtam, köszönöm – dadogtam. Aztán lehunytam a szemem, arrébb gördültem, és felálltam. Sokkal jobban tudtam kezelni a szituációt, ha nem gondoltam rá, nem néztem rá, nem beszéltem vele, és nem is hallottam a hangját. Ő is felkelt, majd mögém lépett, átölelte a derekam. Éreztem, hogy mosolyog, amint ajkát a fülem mögötti puha bőrre nyomja.

287

– Az elmúlt háromszázötven évben nem aludtam ilyen jót, mint múlt éjszaka – suttogta. Csókolgatta a nyakamat, nekem pedig átvillant az agyamon egy kép, amint csábítgat, noszogat, hogy ugorjak le a meredek partfalról, aztán pedig csak nevet, ahogy testem lent, a vizes sziklákra zuhan. Motyogtam valami olyasmit, hogy „jó neked”, majd elhúzódtam tőle, és odébb sétáltam. Igyekeztem összeszedni magam, próbáltam felkészülni az előttünk álló napra, tudomást sem véve Ren zavarodott arckifejezéséről. Tábort bontottunk, és elindultunk a város felé. Mindketten nagyon csendesek voltunk. Ő láthatóan rágódott valamin, én pedig igyekeztem megszabadulni az ideges szorongástól, ami elfogott, valahányszor rásandítottam. Mi a baj velem? Fontos dolgunk van. Meg kell találnunk az aranygyümölcsöt, én meg úgy viselkedek, mint egy… idétlen csitri! Dühös voltam. Folyton emlékeztetnem kellett magam, hogy ez itt mellettem Ren, a tigris, nem pedig valami tinibálvány. Az, hogy ilyen hosszasan férfialakban volt mellettem, rákényszerített, hogy szembenézzek a valósággal, rájöttem, hogy először is uralkodnom kell az érzelmeimen. Ahogy sétáltunk, és kettőnkön gondolkodtam, ajkamat harapdálva így morfondíroztam magamban: Valószínűleg beleszeretett volna bármelyik másik lányba is, aki megpróbálja megtörni az átkot. Mert az teljességgel kizárt, hogy egy ilyen pasi, egy hozzám hasonló lányhoz vonzódjon. Ren olyan, mint Superman, én meg nem vagyok az a kimondott Lois Lane. Különben is, amint az átok megtörik, Ren valószínűleg szupermodellekkel akar majd randizni. Én mindössze háromszáz év óta az első lány vagyok, aki az útjába kerül. Az én esetemben kissé rövidebb időszakról beszélhetünk, de ő meg az első férfi, aki iránt valaha is éreztem valamit. Ha hagyom, hogy az „örökkévalóságról” álmodozzak vele kapcsolatban, akkor kis kalandunk végeztével irtó nagy csalódás fog érni. Igazából fogalmam sem volt, mit tegyek. Még sohasem voltam szerelmes. Nem volt még fiúm, és a sok, újonnan megtapasztalt érzés egyszerre volt izgalmas, ugyanakkor félelmetes is. Életemben először úgy éreztem, nem vagyok ura önmagamnak, és ez nem igazán tetszett. A probléma abban állt, hogy minél több időt töltöttem el vele, annál többre vágytam. Márpedig én realista vagyok. Rövid együttléteink, hiába voltak oly varázslatosak, nem ígértek boldog végkifejletet. Nem kevés fájdalmat kellett elszenvednem, mire megtanultam, happy end nem létezik.

288

Most, hogy az átok megtörése kézzelfogható közelségbe került, szembe kellett néznem a tényekkel. Először: amint Ren szabad lesz, a világot akarja majd felfedezni, nem leragadni mellettem. Másodszor: a szerelem veszélyes üzem. Ha Ren egyszer úgy dönt, már nem szeret többé, abba belepusztulok. Biztonságosabb volna visszamenni Oregonba, a magányos kis életembe, és elfelejteni öt. Harmadszor: talán még nem is állok készen erre. Néha az érvelésem önmagába kanyarodott vissza, de végül mindenképp ugyanarra az eredményre jutottam: jobb lesz nekem Ren nélkül. Igyekeztem elnyomni a lelkem legmélyéből feltörő szomorúságot. Elhatároztam, hogy – önmagam védelmében – már csírájában elfojtom ezt a kapcsolatot, és megspórolom magamnak a fájdalmat és a szégyent, hisz végül úgyis szakítana velem. Eltökéltem, hogy csak az előttünk álló feladatra fogok koncentrálni: hogyan jussunk be Kishkindhába. Aztán, ha ennek az egésznek vége, mindketten mehetünk a magunk útján. Addig is megteszem, ami tőlem telik, segítek a barátomnak, aztán meg elengedem, hadd menjen, legyen boldog. A következő, hosszú kilométereknek tűnő gyaloglás alatt, kidolgoztam egy tervet. Igyekeztem finom jelzéseket küldeni Ren felé, ami majd gátat vet romantikus érzelmeink kibontakozásának. Valahányszor megpróbálta megfogni, én mindig találtam valami okot rá, hogy elhúzzam a kezem. Amikor megérintette a karomat vagy a vállamat, odébb léptem. Ha megpróbált átölelni, leráztam magamról a karját, kisiklottam az öleléséből. De nem mondtam semmit, és nem is adtam semmilyen magyarázatot a viselkedésemre, mert fogalmam sem volt, hogyan hozzam szóba a témát. Ren ugyan próbált kérdezősködni, folyton tudakolta tőlem, hogy mi a baj, de én egyre csak azt feleltem: – Semmi. Aztán nem erőltette tovább. Eleinte csak értetlennek tűnt, majd komorrá vált, végül bezárkózott magába, és mogorván, dühösen jött mellettem. Láthatóan meg volt bántva. Nem telt el sok idő, és már nem próbálkozott többé közeledni hozzám. Úgy éreztem, fal emelkedik kettőnk közé, magasabb és vastagabb, mint a kínai nagy fal. Aztán odaértünk a vizesárokhoz. Láttunk egy felvonóhidat, ami sajnos fel volt húzva, de az egyik oldalon kissé lógott, mintha eltört volna. Ren végigsétált a patakmeder mentén, és alaposan megvizsgálta a vizet.

289

– Túl sok itt a kappa – közölte. – Nem ajánlanám, hogy megpróbáljunk átúszni. – Mi lenne, ha idehoznánk egy farönköt, és azon mennénk át? – javasoltam. – Jó ötlet – morogta, majd odajött hozzám, megfogta a vállam, és megpördített. – Mit csinálsz? – kérdeztem idegesen. – Csak előveszem a gadát – felelte. Majd hozzátette: – Ne aggódj, semmi mást nem akarok tőled. Kivette a jogart, gyorsan visszacipzárazta a hátizsákot, majd merev léptekkel elindult a fák irányába. A fájdalomtól megvonaglott az arcom. Dühös volt rám. Még sohasem láttam ilyennek, kivéve, mikor Kishan feldühítette. Nem örültem neki, de tudtam, ezzel jár, ha ki akarom gyomlálni a bimbózó szerelmet, mielőtt még szárba szökkenne. Próbáltam úgy gondolni rá, mint egy életmentő gyógyszer kellemetlen mellékhatására. Futólag Fanindrára pillantottam, hogy lássam, helyesli-e a döntésemet, de a ragyogó szemek semmit sem árultak el. Egy perccel később hatalmas dübörgést hallottam, és láttam, hogy az egyik fa villámgyorsan behúzza az ágait. Aztán még egy tompa robaj, és a fa hangos csattanással a földre zuhant. Ren az ágakat csapkodta, hogy leválassza őket a törzsről. Odasiettem, hogy segítsek neki. – Van valami, amit tehetek? – kérdeztem. – Nincs. Csak egy gada van – felelte kurtán, továbbra is hátat fordítva nekem. Aztán, noha pontosan tudtam az okát, megkérdeztem: – Ren, miért vagy mérges? Bánt valami? – Pedig nagyon is tisztában voltam vele, hogy az én viselkedésem az, ami bántja. Megállt, és megfordult, hogy rám nézzen. Élénkkék szeme fürkészőn vizslatta az arcomat. Gyorsan elfordítottam a tekintetemet, és a reszkető ágakat néztem, amelyek erőtlenül nyújtogatták felénk tűvel borított leveleiket. Mire visszanéztem Renre, az arcát már kifejezéstelen maszk fedte. – Semmi sem bánt, Kelsey. Jól vagyok – felelte. Azzal megfordult, és folytatta a törzs gallyazását. Amikor végzett, átadta nekem a gadát, majd felemelte a nehéz fa egyik végét, és elkezdte a patak felé vonszolni. Utánasiettem, és lehajoltam, hogy felemeljem a törzs másik végét. 290

Úgy szólt vissza, hogy még csak rám se nézett: – Ne. Amikor visszaért a patakhoz, ledobta a törzset, és elindult, hogy megfelelő helyet keressen, ahol átfektethetné a vízen. Kis híján leültem a fára, mikor eszembe jutottak a tűk. Még a törzsön is voltak vastag, hegyes tüskék, melyek csak az alkalomra vártak, hogy a gyanútlan áldozatok húsába tépjenek. A fa másik végéhez sétáltam. Láttam, hogy a fényes, fekete tűkön Ren vére csillog. Amikor visszajött, rászóltam: – Ren, hadd nézzem a kezedet és a mellkasodat! – Ne törődj vele, Kelsey. Gyorsan gyógyulok. – De Ren… – Nem. Állj hátrébb! Odament a törzshöz, és mellkasához szorítva felemelte. A szám tátva maradt az ámulattól. Igen, még mindig megvan a tigrisereje. Fájdalmas fintort vágtam, ahogy elképzeltem a több száz tűt, melyek egytől egyig mellkasának és karjainak bőrébe mélyedtek. Bicepsze kidagadt, ahogy a fatörzset a patak széléhez cipelte. Egy lánynak szabad megbámulnia a szép dolgokat, nem? Attól, mert valaki nem engedheti meg magának, hogy bemenjen az üzletbe vásárolni, a kirakatot azért még megnézheti. Igaz? Olyan volt, mintha Herkulest figyelném akció közben. Elismerőn füttyentettem magarában, miközben azt ismételgettem: „nem nekem való, nem nekem való, ez a pasi nem nekem való”, hogy megerősítsem az elhatározásomat. Közben Ren továbbhaladt a patakparton, ölében a súlyos fatörzs-zsel, amíg végül talált egy helyet, amit megfelelőnek gondolt, és ott átlódította a fát a patak felett. A törzs tompa puffanással ért földet, távolabbi vége a kőfalnak ütődött. A tűk durva, mély vagasokat ejtettek a mellkasán, fehér inge cafatokra szakadt. Odamentem hozza, megpróbáltam megérinteni a karját. Ő azonban hátat fordított nekem, és rám parancsolt: – Várj itt! – Azzal tigrissé változott, felugrott a törzsre, átfutott rajta, majd felszökkent a felig lógva maradt felvonóhíd és a fal közt maradt nyílásba. Karmaival felkapaszkodott, és eltűnt a híd mögött. Néhány perc múlva fémes zörgést hallottam, majd csikorgást, és a súlyos híd leereszkedett, átzuhant a patakon, végül megállapodott a kavicsos talajon. Gyorsan átsiettem rajta, rettegve a víz alatt látott 291

kappától. Ren még mindig tigrisalakban volt, és úgy tűnt, nem is akar visszaváltozni. Beléptünk Kishkindha kővárosába. A legtöbb épület két- vagy háromszintes volt. A lilás árnyalatú követ, amiből a külső falakat építették, a belső épületeknél is használták. A gránitkemény, simára csiszolt tömbökben lévő csillám apró szemcséi visszatükrözték a fényt. Gyönyörű volt. Középen Hanumán óriási szobra állt, és városszerte, az összes beugróban és falifülkében majmok életnagyságú figuráit helyezték el. Minden épület, minden tető és minden terasz tele volt majomszobrokkal. Még az épületek falait is vésett majomfigurák borították. A szobrok több, különböző fajta majmot ábrázoltak, gyakran ketteshármas csoportokban. Úgy láttam, csak az Óz, a csodák csodája repülő majmai és King Kong hiányzott az ábrázolások közül. Ahogy a központi szökőkút mellé értem, hirtelen nyomást éreztem a karomon. Fanindra életre kelt. Lehajoltam, hogy kényelmesen lecsusszanhasson a karomról a földre. Amikor leért, felemelte a fejét, nyelvét néhányszor kiöltötte, hogy megízlelje a levegőt, aztán tekeregve megindult, keresztül az ősi városon. Rennel követni kezdtük, ahogy lassú mozgással kígyózott az utcákon. – Nem kell csak miattam tigrisnek maradnod – mondtam Rennek. Csak nézett előre, mereven maga elé, és követte a kígyót. – Ren, az valódi csoda, hogy képes vagy emberalakban maradni – győzködtem tovább. – Ne tedd ezt magaddal, kérlek. Csak mert dühös… Hirtelen visszaváltozott emberré, és megfordult, hogy szembenézzen velem. – Igen, tényleg dühös vagyok! Miért ne maradjak tigris? Úgy tűnik, sokkal jobban érzed magad az ő társaságában, mint az enyémben! – mondta. Borús tekintetében bizonytalanságot és keserűséget láttam. – Igen – bólintottam –, valóban kényelmesebben érzem magam a tigrissel, de nem azért, mintha őt jobban szeretném. Ez túlságosan bonyolult ahhoz, hogy itt most megvitassuk. – Azzal hátat fordítottam neki, hogy elrejtsem pipacspiros arcomat. Frusztráltan beletúrt a hajába, és szorongva kérdezte: – Kelsey, miért kerülsz engem? Túl gyors léptekkel haladok? Nem állsz még készen, hogy úgy gondolj rám, igaz? Megráztam a fejem:

292

– Nem. Nem erről van szó. Csak nem akarok hibát elkövetni, vagy olyasmibe belebonyolódni, aminek nem lesz jó vége. Attól félek, hogy a végén egyikünk vagy mindkettőnk megsérül. De hagyjuk ezt most, nem hiszem, hogy ez lenne a legjobb hely, hogy ezt megbeszéljük. Miközben beszéltem, mindvégig a lábat bámultam. Hosszasan hallgatott. A szempillám alól rásandítottam, láttam, hogy engem méreget. Türelmesen hallgatott, miközben én egyre kényelmetlenebbül feszengtem tekintetének súlya alatt. Az utcákat burkoló kőlapokat bámultam, Fanindrát, a kezeimet, bármit, csak ne kelljen ránéznem. Végül feladta. – Rendben. – Rendben? – Igen, rendben. Add ide a hátizsákot. Most rajtam a sor, hogy cipeljem. Segített levenni a hátamról, majd saját széles vállára igazította a vállszíjat. Fanindra, úgy tűnt, készen állt a továbbhaladásra, és tekergőzve folytatta útját a majomvároson át. Az épületek között olyan szűk, sötét sikátorokban jártunk, ahol csak Fanindra aranyló teste világított. A kobra megvetemedett, beragadt ajtók alatt csúszott át, amelyeket úgy kellett betörnie Rennek. Gyakorlatilag egy kígyók számára járható pályán haladt, romok között és alatt, ahol csak nagy nehézségek árán tudtuk követni. Néha eltűnt a járda hasadékaiban, és Rennek úgy kellett kiszimatolnia, hogy hol van, máskor pedig kénytelenek voltunk visszafordulni, és másik utat keresni, hogy egy fal vagy épület túloldalán találkozzunk újra vele. Ilyenkor összetekeredve várt ránk. Végül egy négyszögletes díszmedencéhez vezetett minket, ami csordultig volt zöld, algás vízzel. A medence pereme nagyjából derékig érhetett. Mind a négy sarkán egy-egy kőből faragott talapzaton majomszobor állt. A majmok kifelé fordultak, arccal a négy égtáj felé. Lekuporodva guggoltak, mancsukkal a talajra támaszkodva. Fogaikat vicsorították, és szinte hallottam őket, ahogy támadásra készen morognak. Hosszú farkuk a testük fölött kanyargott. Az emelvények alatt gonosz kinézetű kőmajmok csoportjai üreges fekete szemekkel leselkedtek kifelé az árnyékból, fenyegetően vicsorogva és hosszú mancsaikkal hadonászva, mintha el akarnák kapni vagy megkarmolni azt, aki elhalad előttük. A medence pereméhez lépcső vezetett. Felmentünk rajta, és belekémleltünk a vízbe. Megkönnyebbülten láttam, hogy egyetlen kappa sem ólálkodik a zavaros vízben. A medence szegélyének kövébe vésett feliratot vettem észrevettem. 293

– El tudod olvasni? – kérdeztem Rentől. Bólintott: – Azt mondja: „Niyuj Kapi” vagyis „válaszd ki a majmot”. – Hmm. Körbejártuk a négy talapzatot, egyenként alaposan megvizsgálva rajtuk a szobrokat. Az egyiknek a füle hegyesen előreállt, a másiknak a fejéhez simult. Mind a négy különböző fajhoz tartozott. – Ren, Hanumán félig ember, félig majom volt, igaz? – kérdeztem. – Milyen fajta majom volt a majomrésze? – Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Ren. – Mr. Kadam valószínűleg megmondaná. Én viszont csak annyit tudok biztosan, hogy ez a kettő itt nem Indiában őshonos. – Egymás után két szoborra mutatott. – Ez egy pókmajom. Dél-amerikai. Ez pedig egy csimpánz, ami valójában az emberszabásúak közé tartozik, klasszikus értelemben nem is számít majomnak. Csak a mérete miatt sorolják gyakorta közéjük. Szájtátva néztem rá: – Honnan tudsz te ennyit a majmokról? Karjait összefonta a mellkasa előtt. – Ó, milyen kár, hogy eddig nem tudtam, a majmokról való társalgás ennyire lenyűgöz – jegyezte meg szarkasztikusan. – Lehet, ha majom volnék tigris helyett, akkor talán elárulnád, miért kerülsz engem? – Nem kerüllek – feleltem. – Csak szükségem van némi térre. Ennek semmi köze a fajokhoz. Máshoz van köze. – És mi az a más? – Semmi. – Talán mégis valami. – Mondom, hogy semmi. – És mi az a semmi? – Nem térhetnénk vissza a majmokhoz? – kiáltottam. – Oké! Legyen! – kiáltott vissza ő is. Egy pillanatig ott álltunk egymásra meredve, mindketten frusztráltan és dühösen. Aztán visszatért a majmok tanulmányozásához és igyekezett számbavenni a jellemzőiket. Nekem pedig valahogy kicsúszott a számon a gúnyos megjegyzés: – Nem is tudtam, hogy egy majomszakértővel van dolgom. De hát te megeszed őket, nem? Szóval, azt hiszem, ez ugyanolyan, mint ha nekem kéne megmondanom, mi a különbség a disznó és a csirke között. Ren fenyegetően nézett rám. 294

– Állatkertekben és cirkuszokban éltem évszázadokon keresztül, nem emlékszel? És én nem… eszem… majmot! – Hmm. – Keresztbe tettem a karomat, és dühös tekintettel bámultam. Erre sötét pillantást vetett rám, majd odébb dübörgött, és leguggolt a harmadik szobor elé. Morcosan magyarázta: – Ez itt egy makákó, ami Indiában őshonos, az ott pedig – intett az utolsó majom felé – egy pávián, ami szintén megtalálható errefelé. – Akkor melyiket válasszam? – kérdeztem töprengve. – Az utolsó kettő közül kell, hogy legyen valamelyik, mert a másik kettő nem erről a vidékről való. Tudomást sem vett rólam – valószínűleg még mindig meg volt bántva – , és a talapzatok alatt lévő majmokat vizsgálta, amikor egyszer csak kijelentettem: – A pávián. Felállt: – Miért pont az? – kérdezte. Megvontam a vállam: – Az arca valahogy emlékeztet a Hanumán-szoboréra. – Oké, akkor próbáld meg. – Mit próbáljak meg? Elvesztette a türelmét: – Nem tudom! Csináld azt, amit szoktál, a kezeddel. – Nem vagyok biztos benne, hogy így működik – mondtam. – Oké, akkor dörzsöld meg a fejét, mint egy Buddha-szobornak – mutatott a majom felé. – Valahogy ki kell találnunk a következő lépést. Megrántottam a vállam, aztán odaléptem a páviánszoborhoz, és óvatosan megérintettem a fejét. Semmi sem történt. Megveregettem az arcát, megdörzsöltem a hasát, megrángattam a karját és a farkát… Semmi. Aztán megszorítottam a vállát. A szobor mintha kissé megmozdult volna. Újra megnyomtam, immár erősebben, mire a talapzat teteje egyszer csak félrehúzódott, és egy mélyedés tűnt elő, benne egy kőből készült karral. Óvatosan megfogtam, és megpróbáltam magam felé húzni a kart. Meg sem mozdult. De aztán éreztem, hogy kezem, amivel megmarkoltam, egyre forróbb lesz, a hennarajzolatok pedig felragyognak. Aztán a kar magától megmozdult, felemelkedett és elfordult.

295

Mély morajlás rázta meg a földet, a medence vize apadni kezdett. Ren megragadta a karomat, és húzott magával, el a medencétől, majd kezét a vállamon nyugtatva megállt. Döbbenten néztük a mozgó követ. A négyszögletű medence hatalmas reccsenéssel kettényílt. Ahogy a két fele egyre távolabb húzódott, a víz megindult, és kövekhez, sziklákhoz csapódva alázuhant, elnyelte a medence helyén tátongó nyílás. Aztán valami emelkedni kezdett a mélyből. Először azt hittem, hogy csak a fény tükröződik a nedves köveken, de a ragyogás egyre erősebb lett, majd megláttam, hogy ágak nyúlnak kifelé a gödörből, melyeken tündöklő aranylevelek nőnek. Aztán újabb ágak következtek, végül a törzs. Addig emelkedett, míg ott állt előttünk az egész fa. Levelei puha aranysárga fényt sugározva csillámlottak, mintha ezernyi karácsonyfaizzó díszítette volna az ágakat. A csillogó levelek finoman megremegtek a könnyű szellőben. A fa körülbelül három és fél méter magas volt, a koronáját borító, apró fehér virágok édes illatot árasztottak. Hosszú, vékony levelei kecses hajlékony gallyakon nőttek. A gallyak vastagabb ágakhoz csatlakoztak, azok pedig egy nagy kődézsában álló, erőteljes fatörzsből nőttek ki. Ez volt a legszebb fa, amit életemben láttam. Ren kézen fogott, és óvatosan közelebb mentünk. Kinyújtotta a kezét, hogy megerintsen egy aranylevelet. – Ez csodálatos! – kiáltottam megigézve. Letépett egy virágot, és megszagolta. – Mangófa. Mindketten néma áhítattal néztük a káprázatos csodát. Egyformán le voltunk nyűgözve, az én tekintetem ugyanolyan elragadtatott lehetett, mint az övé. Ren arckifejezése ellágyult. Felém lépett, felemelte a kezét, hogy a letépett virágot a hajamba tűzze. Én azonban elfordultam tőle, mintha nem vettem volna észre, mire készült, és egy aranylevelet kezdtem simogatni. Amikor pár pillanat múlva ismét rápillantottam, arca kemény maszkká merevedett, a kis fehér virág pedig szétszakítva, összemorzsolva hevert a földön. A szívem fájdalmasat dobbant a tépett szirmok szomorú látványától. Körbejártuk a fa törzsét, alaposan megnéztük minden szögből. Egyszer csak Ren felkiáltott: – Ott! Látod ott fenn a csúcson? Az aranygyümölcs! – Hol? – kérdeztem izgatottan. 296

Felmutatott a fa legtetejére, és valóban, egy aranygömb himbálózott a legfelső ágon. – Egy mangó – motyogta. – Hát persze. Teljesen világos. – Miért? – kérdeztem. – A mangó India egyik legfőbb exportcikke. Ez az ország fő terménye. Valószínűleg a legfontosabb természeti kincsünk. Tehát India aranygyümölcse a mangó. Hamarabb is kitalálhattam volna. Felnéztem a magas ágakra. – És hogyan fogjuk leszedni? – Na mégis, mit gondolsz? – kérdezett vissza. – Hát felmászol a vállamra. Ezt együtt kell csinálnunk. Nevettem: – Nos, Ren, attól tartok, valami mást kell kitalálnod. Mondjuk felugrasz, ahogy ti, szupertigrisek szoktatok, és elkapod a száddal vagy ilyesmi. Kajánul vigyorgott rám: – Nem. Te – és megérintette ujjával az orromat – szeded le. Szépen felállsz a vállamra. Rászóltam: – Kérlek, hagyd ezt abba! – Gyere ide – nógatott. – Ne félj, foglak. Gyerekjáték lesz. Azzal felemelt, és a medence kőperemére ültetett, aztán hátat fordított, és azt mondta: – Oké, mássz fel! Nyújtotta a kezét, hogy abba kapaszkodhassak. Óvatosan megfogtam, majd egyik lábamat bizonytalanul átvetettem a vállán, miközben nyafogtam, hogy nem vagyok én akrobata. Majdnem vissza is húztam a lábam, de ő megérezte, mire készülök, ezért gyorsan megragadta a másik bokámat is, mielőtt megfutamodhattam volna. Aztán további tiltakozásomra rá sem hederítve, a súlyomat könnyedén megtartva, visszavitt a fához. Egy ideig nézegette az ágakat, keresgélte a legjobb helyet, aztán elkezdett irányítani. – Látod azt a vastag ágat éppen a fejed fölött? – kérdezte. – Igen, látom. – Engedd el az egyik kezemet, nyúlj fel, és fogd meg. Megtettem, de előbb még figyelmeztettem: – Nehogy leejts! – Kelsey, teljességgel kizárt, hogy leejtselek – közölte magabiztosan. Megfogtam az ágat, és erősen szorítottam. 297

– Jó – mondta Ren. – Most pedig nyúlj fel a másik kezeddel, és azzal is fogd meg ugyanazt az ágat. Tartalak, ne aggódj! Felnyúltam, és már két kézzel kapaszkodtam az ágba, de a tenyerem izzadt volt, ezért ha Ren nem tart olyan szilárdan, biztosan leesek. – Hé, Ren, ez nagyszerű ötlet volt, de még mindig vagy egymé-ternyire vagyok a gyümölcstől. Mit vársz tőlem, mit csináljak, repüljek? Válaszul felnevetett, és azt mondta: – Várj egy picit. – De minek, mire várjak? Lerángatta a teniszcipőt a lábamról, és azt mondta: – Jól kapaszkodj, fogd az ágat! Azzal már tolt is felfelé. Rettegve sikítottam, és olyan erősen szorítottam az ágat, mintha az életem függött volna rajta. Közben lefelé pillantottam, és láttam, hogy Ren tenyerén állok, kinyújtott karral tartja az egész súlyomat. – Ren, megőrültél? – kiáltottam. – Én ehhez túl nehéz vagyok. – Nekem nem úgy tűnik, Kelsey – mosolygott hetykén. – Most figyelj! Továbbra is kapaszkodj erősen az ágban, de azt akarom, hogy a kezemből lépj fel a vállamra, először az egyik lábaddal, majd a másikkal is. Lassan emeltem a jobb lábam, éreztem, hogy a sarkam a felkarjának ütődik. Óvatosan még feljebb húztam, talpamat a széles vállára helyeztem, majd ugyanezt megismételtem bal lábbal is. Aztán felnéztem a gyümölcsre, ami most már elérhető távolságban himbálózott fölöttem. – Oké, akkor most megpróbálom leszakítani – mondtam. – Várj. Ren keze erősen szorította a lábikrám, én pedig egyik kezemmel elengedtem az ágat, ami most már a derekamnál volt, és kinyújtottam a karom, hogy megfogjam a himbálózó mangót. Egy hosszú, fás száron lógott, ami a fának a legtetejéből nőtt ki. Épp csak meg tudtam érinteni, aztán a gyümölcs egy pillanatra eltávolodott tőlem, de aztán, visszalendült hozzám, én pedig azonnal megmarkoltam, és finoman húzni kezdtem. Nem mozdult. Meghúztam egy kicsit erősebben, de azért óvatosan, nehogy kárt tegyek benne. Noha káprázatos aranyfénnyel csillogott, meglepő módon sima héjának olyan volt a tapintása, mintha igazi mangó lett volna. A derekamnál lévő ágnak dőltem, és megrántottam a gyümölcsöt, így végre le tudtam szakítani a száráról. Abban a pillanatban kővé dermedtem. A testem megmerevedett, az elmémet sötét látomás ragadta magával. Mellkasomat izzó hő égette, 298

körülöttem mindent köd és káosz fedett. Kísérteties figura közeledett felém. A homályosan örvénylő folt lassan-lassan megszilárdult és alakot öltött. Mr. Kadam volt az! Tenyerét a mellkasára szorítva megállt előttem. Mikor elvette a kezét, láttam, hogy az amulett, amit a nyakában viselt, vörösen izzott. Lenéztem, láttam, hogy az enyém is ugyanúgy ragyog. Mr. Kadam felé nyújtottam a kezem, próbáltam megszólítani, de úgy tűnt, nem hallott engem, ahogy én sem őt. Aztán egy újabb kísérteties alak kavargott a közelünkbe, lassanként szintén szilárd formába sűrűsödött. Ő is egy amulettet markolt a kezével. Mihelyt testet öltött, azonnal Mr. Kadamra fordította a tekintetét, a nyakában lógó amulettre meredt. A férfi drága, modern ruházatot viselt. Fürge pillantásában intelligencia, magabiztosság, elszántság tükröződött, és még valami, valami sötét, valami… gonosz. Megpróbált előrébb lépni, de valami akadály jelent meg köztünk, ami megakadályozott minket a mozgásban. Arca egyszeriben eltorzult, alantas indulat jelent meg rajta, de gyorsan rendezte a vonásait, csak a szemében örvénylett tovább a düh, akár egy leselkedő vadállat. Aztán felém fordította a tekintetét. Gyomromat kétségbeesett rettegés rántotta össze. Nyilvánvaló volt, hogy a férfi akar tőlem valamit. Tekintete tetőtől talpig alaposan végigmért, majd megállapodott a nyakamban izzó amuletten. Tekintetében felizzott a gyűlölet, és visszataszító gyönyör suhant át az arcán. Mr. Kadamra pillantottam bátorításért, de ő a férfit nézte, láthatóan nyugtalanul. Iszonyúan feltem. Renért kiáltottam, de még én sem hallottam a saját hangomat. A férfi ekkor előhúzott valamit a zsebéből, és furcsa szavakat kezdett mormolni. Megpróbáltam leolvasni a szájáról, hogy mit mond, de úgy tűnt, idegen nyelven beszél. Mr. Kadam vonásai lassan halványulni kezdtek, majd az alakja átlátszóvá vált, végül újra jelenésszerű lett. Ránéztem a saját karomra, és meghűlt bennem a vér! Láttam, hogy velem is ugyanez történik. Szédülten kavargott körülöttem minden. Úgy éreztem, menten elájulok. Nem bírtam többé állni. Elestem… zuhantam lefelé… lefelé… és lefelé.

299

HOGY KINYITOTTAM A SZEMEM,

Ren arcát láttam magam előtt. – Kelsey! Jól vagy? Elájultál. Mi történt? – kérdezte. – Nem, nem ájultam el – vágtam rá. Majd bizonytalanul hozzátettem: – Vagy legalábbis nem hinném. A karjában tartott, szorosan magához ölelt, és ez kifejezetten tetszett nekem. Nem akartam, de akkor is tetszett. – Elkaptál? – kérdeztem. – Mondtam, hogy nem foglak elejteni – mondta. – Köszönöm, szuperhős – dünnyögtem. – Most pedig tegyél le, kérlek. Tudok állni. Ren óvatosan lerakott. A lábaim még mindig remegtek. Nyúlt, hogy megfogjon, segítsen megállni, de én rákiáltottam: – Azt mondtam, tudok állni! Hagyjál már! Fogalmam sincs, miért kiáltottam rá. Csak segíteni akart, én pedig meg voltam rémülve. Különös dolgok történtek velem, melyek fölött nem volt hatalmam. Ráadásul kezdtem zavarba ejtően hevesen reagálni az érintésére. Nem tudtam tisztán gondolkozni, ha hozzám ért. A gondolataim elhomályosodtak, mint a tükör a párás fürdőszobában, ezért távol akartam maradni tőle, amennyire csak lehet. Leültem a medence peremére, visszabújtam a teniszcipőmbe, és vártam, hogy a szédülés elmúljon. Ren karba tett kézzel, összevont szemmel bámult rám. 300

– Kelsey, mondd el kérlek, mi történt. – Nem tudom pontosan – feleltem. – Volt egy… látomásom, azt hiszem. – És mit láttál a látomásban? – Három ember szerepelt benne: Mr. Kadam, egy ijesztő férfi és én. Mindhárman vörösen izzó amulettet viseltünk. Leejtette a karját, és az arca elkomorult. Csendesen kérdezte: – Hogy nézett ki az ijesztő férfi? – Úgy, mint egy… nem is tudom, maffiafőnök vagy ilyesmi. Az a fajta pasas, aki szeret irányítani és tönkretenni a dolgokat. Sötét haja volt, és csillogó fekete szeme. – Indiai volt? – Nem tudom. Talán. Fanindra a lábamhoz kúszott, és karpereccé változott. Lehajoltam érte, a karomra csúsztattam, és kétségbeesetten nézelődtem. – Ren! Hol van az aranygyümölcs? – Itt – felelte Ren, és gyorsan felvette a fa tövéből, ahová leesett. – El kell rejtenünk – emlékeztettem. Kicipzáraztam a hátizsákot, és elővettem belőle a takarómat. Óvatosan kivettem Ren kezéből a mangót, gondosan vigyáztam, nehogy megérintsem a kezét, majd bebugyoláltam a gyümölcsöt a takaróba, és betettem a hátizsákba. Azt hiszem, túl nyilvánvaló volt a szándékom, hogy ne érjek hozzá, mert elég mogorva arcot vágott, amikor ránéztem. – Mi van? – kérdezte sértődötten. – Most már hozzám se bírsz érni? Jó tudni, hogy ennyire undorodsz tőlem! Nagy kár, hogy nem tudtad meggyőzni Kishant, jöjjön velünk, mert akkor még ennyire sem kéne a közelembe jönnöd! Eleresztettem a fülem mellett, amit mondott, és dupla masnit kötöttem a cipőmre. Ren a város felé intett, és gúnyos, eltúlzott előzékenységgel azt mondta: – Kérlek, szólj, ha már eléggé rendbe jöttél az induláshoz, rajkumari. Rámeredtem, és a mellkasába böktem: – Lehet, hogy Kishan tényleg kevésbé viselkedne idiótán. És csak hogy tudd, Mr. Szarkasztikus, most nem különösebben kedvellek. Összehúzta a szemét: – Üdv a klubban, Kells. Mehetünk tovább? – Mehetünk – feleltem. Hátat fordítottam, megigazítottam a hátizsák vállszíját, majd kemény léptekkel elindultam. 301

– Oké! – emelte égnek mindkét kezét. – OKÉ! – kiáltottam vissza. Azzal merev léptekkel továbbindultam, ő pedig csendesen füstölögve követett. Ahogy az első épülethez értünk, éreztük, hogy a lábunk alatt megint megremeg a föld. Megálltunk, hátranéztünk az aranyfára, és láttuk, amint süllyed visszafelé a gödörbe. A medence két fele kezdett újra összezárulni, és a négy majomszobor belsejében hátborzongató ragyogás támad. – Uh, Kells? Azt hiszem, bölcs dolog lenne eltűnnünk a városból, amilyen gyorsan csak tudunk – jegyezte meg Ren. Futásnak eredtünk az épületek közti szűk utcán. Egyszer csak visítás és rikácsolás hangzott fel, melyhez újabb hangok csadakoztak. A majomszobrok fényes villanással egyre-másra keltek életre. Aztán valami megmozdult a fejem fölött is. Apró, fekete és barna alakok ugráltak át egyik épület tetejéről a másikra, és utánunk iramodtak. A visítozás egyre hangosabbá vált, a zajszint már-már elviselhetetlenné fokozódott. Futás közben odakiáltottam Rennek: – Tökéletes! Most már egy egész majomhorda üldöz minket! Talán el kéne sorolnod, melyik milyen fajta, miközben ránk ugrálnak, csak hogy tudjam mi fog kinyírni! Vigyorogva válaszolt: – Legalább lefoglalnak, addig sem engem piszkálsz majd! A majmok egyre közelebb értek hozzánk. Kis híján elbotlottam az egyikben, amikor a lábam elé ugrott. Ren a tigriserejével átugrott egy szökőkút fölött. De nagyra van magával. – Ren, én csak visszatartalak kiáltottam oda. – Legalább te juss ki élve! Vidd a hátizsákot, és fuss! Keserűen felnevetett, aztán megfordult, hogy rám nézzen, közben futott tovább hatrafelé: – Ha! Szeretnéd, ha ilyen könnyen megszabadulhatnál tőlem, mi? Azzal előrerohant, majd hirtelen megfordult, tigrissé változott, és visszafelé kezdett vágtázni, aztán átugrott fölöttem, bele a majomhorda kellős közepébe, hogy visszatartsa őket. Tovább futottam, de azért visszakiáltottam neki: – Hé! Óvatosan az ugrálással, Mister! Majdnem leverte a fejem!

302

Közben persze szedtem a lábaimat, ahogy csak bírtam. Szörnyű hangokat hallottani a hátam mögül. A majmok támadásba lendültek, Ren harapott, karmolt, és rettenetes ordítást hallatott. Hátrasandítottam a vállam fölött. Barna, szürke és fekete majmok lepték el, csimpaszkodtak a szőrébe. Egytucatnyi, vagy még több, azonban még mindig engem üldözött, közöttük a hatalmas, félelmetes pávián a díszmedence sarkáról. Befordultam egy sarkon, és végre megláttam a felvonóhidat. Ebben a pillanatban egy kisebb majom ugrott rám, és a lábamba csimpaszkodott, erősen lelassítva a haladásomat. Megpróbáltam lerázni magamról. Miután csapkodtam a kezemmel, elkeseredetten ráordítottam: – Hülye majom… takarodj! Válaszképpen beleharapott a térdembe. – Aúúú! – Nagyokat lendítettem a lábamon futás közben, és dobbantottam, hogy megpróbáljam lerázni a szemtelen potyautast. Ekkor Fanindra testének felső része életre kelt, és fenyegetően sziszegett a majomra. Az erre rémült rikácsolásba kezdett, és azonnal elengedte a lábamat. – Kösz, Fanindra – paskoltam meg a kígyó fejét, ahogy visszatekeredett a karomra. Végre-valahára elértem a kaput, átrohantam a hídon, és zihálva megálltam a túloldalon. Ren vadul szökellve futott utánam, próbálta lerázni a hátáról a majmokat. Sok állat rohant rám is. Egy ideig dühödten rugdaltam őket, majd lekaptam a hátizsákomat, és kivettem belőle a gadát. Kétségbeesetten csapkodtam vele a majmok felé, akár egy baseballütővel. Az egyiket el is találtam, nyöszörögve iszkolt vissza a városba. A gond az volt, hogy csak minden harmadik ütésem ért célt. Az egyik majom a hátamra ugrott, és tépni kezdte a hajam, egy másik pedig a lábamba csimpaszkodott. Tovább hadonásztam a gadával, és valahogy sikerült megszabadulnom a legtöbbtől. Ren vagy tizenöt, a bundáján csüngő majommal futott le a felvonóhídról, majd bevetette magát a fák közé, és testét a fatörzsekhez dörgölte, először az egyik oldalát, aztán a másikat. Végül pedig jó magasra felágaskodott, hogy a hátát is egy ághoz dörgölje, hogy levakarja magáról a maradékot. A tüskés fa azon nyomban megelevenedett, kilőtte levelekkel teli indáit. A lábuknál és farkuknál fogva elkapta a gonosz majmokat, és a visítozó, rikoltozó állatokat felhúzta az ágak közé. A kistestű majmok túlságosan

303

gyengék voltak, hogy védekezni tudjanak, hamarosan el is tűntek a fák lombjai közt. Én közben a szürke páviánt igyekeztem távol tartani magamtól a gadával, de az ide-oda szökdécselt, hogy elkerülje az ütést. Túl gyors volt nekem. Közben fülsértően rikácsolt, és hosszú mellső lábaival hadonászott felém. Valahányszor lehetősége nyílt rá, behúzott egyet. Elég erős volt, hogy az ütései fájdalmasak legyenek. Majomökle tiszta erőből vágódott a már egyébként is elgyötört izmaimnak. Így érezheti magát a hús, mikor klopfolják. Egy kis majom közben felugrott a vállamra, és olyan erővel húzta a copfomat, hogy könnyeket csalt a szemembe. Szerencsére a támadóitól megszabadult Ren emberré változott, odaszaladt hozzám, lefeszegette a majom kezeit a hajamról, majd letépte az apró állatot a vállamról, és behajította a városkapun. A kis majom repült, majd végiggurult a földön, aztán felállt, dühösen sziszegett felénk, és eltűnt. Ren kivette a kezemből a gadát, és felemelte, hogy megfenyegesse vele a páviánt. Az nyilván rájött, hogy Ren ügyesebben bánik a fegyverrel, mint én, mert hangosan felsikoltott, és ő is eliramodott a város felé. Lihegve ültem le a földre. Kísérteties csend támadt. Egyetlen majom sem visított, nem hallatszott a rikácsolás sem. Ren megfordult, és rám nézett. – Jól vagy? – kérdezte. Csak legyintettem. Leguggolt, megérintette az arcomat, tetőtől talpig átvizsgált, aztán önelégülten elvigyorodott: – Törpe selyemmajom volt, ha érdekel. – Köszönöm – ziháltam –, Mister Két Lábon Járó Majomhatározó Kézikönyv! Nagyot nevetett, aztán elővett egy-egy üveg vizet, és adott nekem egy müzliszeletet is. – Te nem eszel egyet? – kérdeztem. A mellkasára tette a kezét, és gúnyosan azt mondta: – Ki, én? Egyek müzliszeletet, miközben a dzsungel telis-tele van fincsi majmokkal? Nem, köszönöm. Én nem vagyok éhes. Csendben falatoztam, közben megnéztem, nem nyomódott-e össze az aranygyümölcs. Szerencsére épségben volt, biztonságban a takarómba bugyolálva. Két falat közt megjegyeztem: – Tudod, végül is, viszonylag sértetlenül kijutottunk a városból. A szája kinyílt: 304

– Sértetlenül? Kelsey, tele vagyok majomharapással a hátamon, és olyan helyeken is, amire gondolni sem akarok! – Azt mondtam: viszonylag. Felmordult. Rövid pihenő után elindultunk visszafelé a kavicsos úton a fák és a patak között. Ren nagyokat ütött a fákra, ahogy elhaladtunk mellettük. Kezdtem bűntudatot érezni azért, ahogy bántam vele. Néztem a feszülő vállait, ahogy dühösen vagdalkozott. Nehéz. Hiányzik a barátsága. A többiről nem is beszélve. Már majdnem kész voltam bocsánatot kérni, amikor észrevettem a kappákat. Kidugták a fejüket a vízből, és minket néztek. – Ööö, Ren? Társaságunk van – mondtam. Attól, hogy észrevettem őket, úgy tűnt, még inkább felélénkültek. Egyre magasabbra emelték a fejüket, és koromfekete szemükkel követték minden egyes mozdulatunkat. Rémülten bámultam őket. Borzalmasak voltak! Bűzlöttek, mint a mocsár, és amikor pislogtak, a szemhéjuk oldalirányban mozgott, akárcsak a krokodiloké. Nyirkos bőrükön keresztül látszott sápadt, szinte áttetsző húsuk és a lüktető ereikben áramló fekete vér. Nyugtalanul felgyorsítottam a lépteimet, Ren pedig a patak felőli oldalon haladva fenyegetően felemelte a gadát. – Próbálj meghajolni előttük – javasoltam. Mindketten elkezdtünk bólogatni és hajbókolni, miközben hátrafelé lépdeltünk, de a kappák ügyet sem vetettek rá, tovább emelkedtek kifelé a vízből. Most már álltak, és mintha hosszú, mély álomból ébrednének, lassan, akár a zombik, tétova léptekkel megindultak előre. A víz már csak a mellkasukig ért, egyre közelebb voltak hozzánk. Megfordultam, és bemutattam feléjük egy mély pukedlit, de ez sem működött. – Menj tovább, Kelsey. Mozogj gyorsabban! – figyelmeztetett Ren. Futni kezdtünk. Tudtam, hogy ezt a tempót nem lesz erőm sokáig tartani, még úgy sem, hogy Ren vitte a hátizsákot. Még több kappa emelkedett ki a vízből. Most már hosszú karjuk és úszóhártyás kezük is látszott. Az egyik rám vigyorgott, láttam éles, hegyes fogait. A hátamon végigfutott a hideg, és még gyorsabban kezdtem szaladni. Most már láttam az egész testüket. Meglepő módon a lábuk olyan volt, mint egy emberé. A hátukon, mint a halgerinc, bordák futottak végig. Erős, izmos lábukat iszap borította, hosszú farkuk pedig úgy kunkorodott, akár a majmoké, és áttetsző uszonyban végződött. Ahogyan egyre 305

közelebb jöttek a part felé, vészjóslóan dülöngéltek, és cuppogó hangok kíséretében taposták lábukkal az undorító mocskot. Óvatosan mozogtak, ügyeltek, hogy a fejüket mindig egyenesen tartsák, ezért a testük mintha külön életet élt volna. Miközben a fejük mozdulatlan maradt, törzsük zombi módra imbolygott erre-arra. Nagyjából harminc centiméterrel voltak alacsonyabbak, mint Ren. Esetlenül, de egyre gyorsabban haladtak előre úszóhártyás lábukon. Hátborzongató volt látni, ahogy egyre gyorsabban haladnak, miközben a fejük gyakorlatilag mozdulatlan marad. – Siess, Kelsey! Fuss gyorsabban! – kiáltott Ren. – Nem bírok, Ren! – ziháltam. Ekkorra már egy egész hordányi fehér vámpírmajom közeledett felénk. Egyre gyorsabban csökkent a köztünk levő távolság. Ren kiabált: – Fuss, Kelsey! Én megpróbálom őket lelassítani. Továbbrohantam, majd egy idő után hátrapillantottam, hogy lássam, hogyan boldogul Ren. Megállt, és ismét hajlongani kezdett előttük. A kappák is megálltak, és érdeklődve figyelték, de Ren anyjának meséjével ellentétben, nem hajoltak meg válaszul, csak álltak ott. Oldalt a nyakukon levő kopoltyú folyamatosan nyitódott és csukódott, vicsorogva mutogatták rémisztő fogaikat. Aztán ragadós fekete nyál kezdett csöpögni a szájukból, bárgyú gurgulázásuk hátborzongató rikoltozássá változott. Megindultak Ren felé, összezárták a kört prédájuk körül. Ren hatalmasat ütött a gadával a legközelebbi kappára, a fegyver mélyen behatolt a mellkasába. A lény szájából mocskos, sötét vér spriccelt, lerogyott a patakpartra. A többi kappa még csak észre sem vette társuk elestét. Egyre szorosabbra zárták a gyűrűt Ren körül. Ő hősiesen hadonászva pusztító ütést mért még jó néhány másikra is, majd szaladni és integetni kezdett felém: – Fuss tovább, Kelsey! Ne állj meg! Nekiiramodtunk, és sikerült is egy kis előnyre szert tennünk, de én már nagyon fáradt voltam. Megálltunk egy pillanatra, hogy kifújjam magam. Levegő után kapkodtam. – El fognak… kapni minket. Nem bírok… tovább futni. A lábam… nem… bírja. Ren is erősen zihált: – Tudom… De meg kell próbálnunk. 306

Elővett egy palack vizet a hátizsákból, ivott belőle egy nagy kortyot, majd a maradékot átnyújtotta nekem, majd kézen fogott, és egy erdős részhez vezetett. – Gyere. Kövess. Van egy ötletem. – Ren, a fák borzasztóak – mondtam aggódva. – Ha visszamegyünk közéjük, akkor egy helyett egyszerre két ellenség akar majd elpusztítani bennünket. – Csak bízz bennem, Kells. Gyere utánam. Ahogy bementünk a fák közé, az ágak azonnal utánunk nyúltak. Ren húzott maga után, rohantunk, ahogy csak bírtunk. Úgy éreztem, egy lépést sem bírok már menni, de valahogy mégis sikerült továbbmennem. Adott némi erőt, ahogy éreztem, a tüskék felszakítják a pólómat és felhorzsolják a hátam. Pár percnyi futás után Ren megállt, rám szólt, hogy maradjak mozdulatlan, és szétverte a körülöttem levő fákat a gadával. Azután zihálva azt mondta: – Ülj le. Pihenj egy kicsit, én addig megpróbálom elcsalni a kappákat az erdőbe. Remélem, rajtuk is ugyanúgy fognak a tüskék, mint a majmokon. Azzal tigrissé változott, ott hagyta nekem a gadát és a hátizsákot, aztán a kígyózó ágak közé vetette magát. Erősen füleltem, hallottam, ahogy a faágak mohón nyújtózva próbálnak lecsapni rá, amerre jár. Aztán halálos csönd lett. Az egyetlen hang, amit hallottam, a saját szaggatott lélegzetem volt. Leültem a mohos földre, olyan messze a fáktól, amennyire csak lehetséges volt, és vártam. Minden idegszálammal füleltem, de nem hallottam semmit, még madárcsicsergést sem. Végül lefeküdtem, és fejemet a hátizsákomra hajtottam. Sajgó testem és izmaim lüktettek, a hátamon levő karcolások pedig égtek és csíptek. Bizonyára elaludtam, csak a zaj ébresztett fel. Furcsa, csoszogó léptekre riadtam, majd egy áttetsző, szürkésfehér alak csörtetett elő a fák közül, egyenesen rám rontott, s még mielőtt felülhettem volna, megragadta a karomat, felrántott, fölém hajolt, fekete nyála az arcomra csorgott. Vadul csapkodtam mindkét karommal, ütöttem-vertem a mellkasát, de sokkal erősebb volt nálam. A bőre mindenütt tele volt vágásokkal, melyekből sűrű nyálka szivárgott; a fák egész darabokat téptek ki a húsából. Síron túli szemek pislogtak rám, közelebb húzott magához. Hegyes fogait rám vicsorította, majd a nyakamba mélyesztette őket. 307

Morogva szívta a vérem, én pedig minden erőmmel rugdalóztam, próbáltam szabadulni a szorításából. Visítottam, hánykolódtam, de az erőm gyorsan fogyott. Pár pillanat múlva már nem éreztem semmit. Olyan volt, mintha valaki mással történne az egész. Hallottam a kappát, de valami különös letargia áradt szét bennem. A látásom elhomályosult, a gondolataim messzire sodródtak, s végül nem éreztem mást, csak kodos álomszerű békességet. Aztán hirtelen egy nagy robajt hallottam, amit egy iszonyú dühös ordítás követett, majd láttam, hogy egy harcos angyal magasodik fölém. Csodálatos volt! Enyhe rántást éreztem a nyakamon, és felemelkedett a súly a testemről. Gusztustalan, nedves csattanás hallatszott, majd a gyönyörű férfi letérdelt mellém. Úgy tűnt, mintha izgatottan beszélne hozzám, de nem értettem egyetlen szavát sem. Próbáltam válaszolni, de a nyelvem nem engedelmeskedett. Gyöngédén kisimította a hajam az arcomból, hűvös ujjaival megérintette a nyakamat. Álomszép szemei megteltek könnyel, egy ragyogó gyémántcsepp az ajkamra esett. Megízleltem a sós könnyet, és lehunytam a szemem. Amikor újra kinyitottam, az angyal mosolygott. Mosolyának melegsége átölelt, megnyugtató gyöngédsége puha takaróként vett körül. A harcos felemelt a karjába, én pedig elaludtam. Amikor újra magamhoz tértem, sötét volt, és egy zöldes, narancsszínű tűz mellett feküdtem. Ren mellettem ült, és a lángokba bámult. Összetörtnek, kimerültnek és reményvesztettnek tűnt. Aztán bizonyára meghallotta a mozgásomat, mert odasietett, és felemelte a fejem, hogy megitasson. A torkom hirtelen égni kezdett, mintha parazsat nyeltem volna. A lobogó tűz egyre lejjebb folyt a nyelőcsövemen, míg végül szétáradt a bensőm legmélyén. Belülről kifelé lángoltam, nyüszítettem a szörnyű fájdalomtól. Ren finoman letette a fejem, két tenyerébe fogta a kezem, és az ujjaimat simogatta. – Annyira sajnálom – suttogta. – Egy pillanatra sem lett volna szabad egyedül hagynom téged. Ennek velem kellett volna megtörténnie, nem veled. Te nem ezt érdemelted. – Megsimogatta az arcomat. – Nem tudom, hogyan hozhatnám helyre. Fogalmam sincs, mit tegyek. Még azt sem tudom, mennyi vért vesztettél, hogy a kappa harapása halálos-e. – Megcsókolta az ujjaimat, és azt suttogta: – Nem veszíthetlek el, Kelsey. Nem lehet.

308

A lángolás szétterjedt az egész testemben, és a fájdalom elhomályosította a látásom. Vonaglani kezdtem. A kín erősebb volt mindennél, amit valaha is éreztem. Ren hűvös, nedves törülközővel borogatta az arcomat, de semmi sem tudta elterelni a figyelmem a vénáimban égő tűzről. Iszonyatos volt! Egy pillanattal később aztán észrevettem, hogy nem csak az én testem vonaglik. Fanindra lecsusszant a karomról, és Ren térde mellé tekergőzött. Nem hibáztattam, hogy meg akart tőlem szabadulni. Felemelte a fejét, és széttárta a csuklyáját. Aztán kitátotta a száját, és hirtelen lecsapott! A nyakamon lévő sebbe harapott, méregfogát belemélyesztve a tépett húsba. Mérgét belém pumpálta, majd visszahúzódott, aztán újra és újra belém harapott. Fájdalmamban felnyögtem, és a nyakamhoz kaptam. Amikor visszahúztam a kezem, láttam rajta a majomharapás szaggatta sebből szivárgó váladékot. Az aranyszín nedv, ami a méregfogak hegyéből szivárgott, a kezemre csöppent. Néztem, ahogy a ragyogó cseppek találkoznak a tenyeremen levő váladékkal. Az elegy azonnal füstölögni és sisteregni kezdett. Fanindra mérge végigáramlott a testemen. Jeges hideget éreztem, ahogy átjárta a végtagjaimat, és behatolt a szívembe. Haldokoltam. Tudtam. Nem hibáztattam Fanindrát. Végül is ő kígyó, és valószínűleg nem akarta, hogy tovább szenvedjek. Ren újra a számhoz emelte a vizespalackot, én pedig hálásan nyeltem. Fanindra újra élettelenné változott, és ott maradt Ren mellett összetekeredve. Ren gyöngéden letörölte a sebes nyakamat, lemosta róla a szivárgó, sistergő, fekete vért. Legalább a fájdalom elmúlt. Bármit is tett velem Fanindra, az teljesen elzsibbasztott. Álmosság tört rám, és tudtam, hogy búcsúznom kell. El akartam mondani Rennek az igazságot. El akartam mondani neki, hogy életem során ő volt a legjobb barátom. Hogy sajnálom, ahogy bántam vele. El akartam mondani neki… hogy szeretem. De nem tudtam megszólalni. A torkom összeszorult, valószínűleg megduzzadt a kígyóméregtől. Semmit sem tudtam tenni, csak felnéztem rá, ahogy fölém hajolt. Végül is, nem bánom. Ezt a lenyűgöző arcot fogom látni életemben utoljára, és ez elég nekem. Boldogan halok meg. Annyira fáradt voltam. A szemhéjam elnehezült, már nem bírtam nyitva tartani. Lehunytam hát a szemem, és vártam, hogy jöjjön a halál. Ren csinált egy kis helyet mellettem, és leült. Karját a fejem alá tette, az ölébe húzott, és magához ölelt. Mosolyogtam.

309

Még jobb. Sajnos már nem bírom kinyitni a szemem, hogy lássam őt, de érzem, ahogy átölel. Az én harcos angyalom a karjában visz fel a mennyországba. Még jobban magához szorított, és suttogott valamit a fülembe, de nem értettem. Aztán elborított a sötétség. Bántóan erős fény esett a szemhéjamra. Kényszerítettem magam, hogy a fájdalom ellenére résnyire nyissam a szemem. A torkom még mindig égett, a nyelvem pedig duzzadt és száraz volt, mint egy darab tapló. – Ez túlságosan fáj, kizárt, hogy a mennyország legyen; nyilván a pokolban vagyok – dünnyögtem. – Nem. Nem a pokolban vagy, Kelsey – ellenkezett egy bosszantóan boldog hang. Próbáltam megmozdulni, de sajgó, görcsös izmaim ellenálltak. – Úgy érzem magam, mintha elvesztettem volna egy bokszmeccset – motyogtam. – Annál sokkal durvább dolog történt veled – felelte Ren. – Tessék, igyál. Leguggolt mellém, és óvatosan felültetett. Megvizsgálta az arcom, a nyakam, aztán mögém ült, hogy megtámassza a hátamat, és egy palack vizet tartott a számhoz. – Igyál – nógatott. Tartotta a palackot, lassan, óvatosan döntötte, de így sem tudtam elég gyorsan nyelni, és ajkaim közül kicsordult a víz, végigcsorgott az államon, és lefolyt a mellkasomra. – Kösz, most vizes lett a pólóm – morogtam. Éreztem a mosolyát az arcomon. – Lehet, hogy direkt csináltam. Felhorkantam, és felemeltem a kezemet, hogy megtapogassam az arcom és a karom. Az egész testem el volt zsibbadva és rettentően bizsergett. – Olyan érzés, mintha mindenütt teleinjekcióztak volna novokainnal, és most kezdene múlni a hatása – mondtam. – Add ide a vizet. Azt hiszem, most már én is tudom tartani. Ren elengedte a palackot, majd mindkét karját a derekam köré fonta, és hátrahúzott, hogy támaszkodjak a mellkasának. Az arca súrolta az enyémet, és csendesen suttogta: – Hogy érzed magad? – Élek, azt hiszem. De néhány aszpirinnek hasznát tudnám venni. 310

Lágyan felnevetett, és elővette a hátizsákból a gyógyszeres dobozt. – Tessék – mondta és két szem aszpirint nyomott a tenyerembe. – A barlang bejáratánál vagyunk. Még vissza kell mennünk a folyosókon meg a fák közt, aztán fel kell mennünk a lépcsőn Hampba. – Mennyi ideig voltam kiütve? – kérdeztem szédelegve. – Két napig – felelte. – Két napig?! – kerekedett el a szemem. – Mi történt? Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy Fanindra megmart, és haldokoltam. – De nem haltál meg – mondta Ren mosolyogva. – Megharapott egy Kappa. Éppen a véredet szívta, amikor rád találtam. Biztosan követett téged. Szörnyen veszedelmesek. Örülök, hogy a legtöbbjüket elintézték a fák. – Az, amelyik rám támadt, csupa vér és seb volt, de úgy tűnt, nem zavarja. – Igen, az engem üldözők legtöbbjét széttépték a fák, de ez nem állította meg a többieket az üldözésben. – Ide nem követtek? – kérdeztem aggódva. Megrázta a fejét: – Amint a barlang közelébe értem, abbahagyták az üldözést. Bizonyára félnek, tőle. – Nem hibáztatom őket – húztam el a számat. – És te… egész úton cipeltél engem? Hogyan csapkodtál a gadával, miközben engem tartottál? Felsóhajtott: – A vállamra dobtalak, és addig ütöttem az utamban álló fatörzseket, amíg az összeset ki nem irtottam. Aztán eltettem a gadát, felvettem a hátizsákodat, és a karomban ide hoztalak. Nagyot kortyoltam a vizespalackból, hallottam, ahogy Ren ismét hatalmasat sóhajt, majd csendesen azt mondja: – Sok mindent átéltem már életemben. Vettem már részt véres ütközetekben. A barátaimat a szemem láttára ölték meg. Láttam, amint emberekkel és állatokkal iszonyatos dolgokat tesznek. De sohasem féltem. Nyugtalankodtam, igen. Szorongtam és feszült is voltam. Kerültem már halálos veszélybe. De sohasem tapasztaltam, hogy elönt a jeges verejték, nem éreztem azt a rettegést, ami élve felfalja az embert. Ami térdre kényszerít, és könyörgésre bír. Mindig is büszke voltam, hogy én fölötte állok ezeknek a dolgoknak. Azt hittem, annyi dolgot végigszenvedtem és láttam már, hogy semmi sem tud megijeszteni. Hogy semmi sem tud idáig juttatni. – Lágy csókot lehelt a nyakamra, és folytatta. – De tévedtem. 311

Amikor megtaláltalak, és láttam, hogy… az az izé meg akar ölni, iszonyú dühbe gurultam. Habozás nélkül elpusztítottam. – Azok a kappák tényleg rémisztőek voltak – jegyeztem meg együtt érzőn. – Én nem tőlük féltem – rázta a fejét Ren. – Én attól féltem… hogy elveszítelek. Csillapíthatatlan, szívet tépő, megsemmisítő félelmet éreztem. Elviselhetetlen volt. Rádöbbentem, hogy én sem akarok tovább élni, ha te meghalsz. És a legszörnyűbb az volt az egészben, hogy tudtam: semmit nem tehetek, örökre itt fogok ragadni ebben a nyomorult létben, nélküled. Tökéletesen megértettem, amit mondott. Szavai a szívemig hatoltak, tudtam, hogy én is ugyanígy éreztem volna a helyében. De meggyőztem magam, hogy ezt csupán az óriási stressz miatt mondja. A szerelemnek a szívemben nyiladozó apró kis virága ugyan kétségbeesetten kapaszkodott a remény minden leheletnyi foszlányába, és úgy itta a szavait, mint a reggeli harmat édes cseppjeit, ám én nem vettem róla tudomást, csakúgy, mint Ren szívhez szóló vallomásáról. Eltökéltem, hogy nem hagyom magam befolyásolni. – Nos, nincs semmi baj – feleltem olyan könnyedén, ahogy csak tudtam. – Élek. Nem kell félned. Még mindig itt vagyok, hogy segítsek megtörni az átkot – mondtam. Megszorította a derekamat, és gyöngéden suttogta: – Az átok megtörése nem érdekelt egy csöppet sem. Azt hittem, meg fogsz halni. Nagyot nyeltem, és próbáltam laza maradni: – Hát, nem haltam meg. Látod? Maradok, hogy tovább vitatkozzak veled. Na, bánod már, hogy nem másképp történt? A karjai megmerevedtek: – Ne is mondj ilyet, Kells. Rövid hezitálás után újra megszólaltam: – Hát, köszönöm. Köszönöm, hogy megmentettél. Közelebb húzott magához, én pedig lazítottam, ha csak egyetlen percre is, és hozzábújtam, és élveztem az ölelését. Végül is, majdnem meghaltam. Ennyit megérdemlek, nem? Miután letelt a perc, kiszabadítottam magam a karjai közül. Kelletlenül elengedett, én pedig egy pillanatra felé fordultam, feszengve rámosolyogtam, aztán felálltam, hogy próbára tegyem a lábaimat. Elég erősnek bizonyultak, tudtam rajtuk járni.

312

Amikor azt hittem, meg fogok halni, el akartam mondani Rennek, hogy mennyire szeretem, ám most, hogy életben voltam, ez volt a legutolsó dolog, amit akartam. A csábítás, hogy visszabújjak a karjai közé, veszélyesen kísértett, de az elhatározás, hogy távol tartsam magamtól, új erőre kapott. Hátat fordítottam neki, kihúztam magam, és felvettem a hátizsákot. – Gyerünk, tigris – mondtam könnyedén. – Haladjunk tovább. Olyan egészségesnek érzem magam, mint egy ló. Hazudtam. – Én szerintem, nem kellene megerőltetned magad – mondta Ren. – Pihenj még egy kicsit, Kells. – Nem – ráztam a fejem. – Már így is két napot aludtam. Készen állok az indulásra. – Legalább addig várjunk, amíg eszel valamit. – Dobj meg egy müzliszelettel, majd megeszem útközben – feleltem lazán. – De Kells… Egy pillanatra belenéztem kobaltkék szemébe, és lágyan azt mondtam: – Szeretnék innen minél hamarabb kijutni. Megfordultam, és elkezdtem összeszedni a holminkat, miközben ő csak ült, és figyelt engem. Tekintete szinte lyukat égetett a hátamba. Tényleg kétségbeesetten ki akartam jutni innen. Minél hosszabb ideig voltunk együtt, annál inkább megingott az elhatározásom. Már majdnem eljutottam addig a pontig, hogy megkérjem, maradjon velem örökre, éljünk itt a tövises fák és a töméntelen kappa között. Ha nem kapom vissza hamarosan a tigrist, örökre a férfié leszek. Végül lassan, szinte szomorúan azt mondta: – Persze. Ahogy akarod, Kelsey. Felállt, nyújtózkodott, és eloltotta a tüzet. Odaléptem Fanindrához, aki karperecformába tekeredve hevert a földön, és ránéztem. – Tudod, hogy ő mentette meg az életed? – kérdezte Ren. – A marása gyógyított meg. Felemeltem a kezem, és megtapogattam a nyakam, ahol a kappa megharapott. A bőröm sima volt, egyetlen redő vagy heg sem csúfította. Leguggoltam. – Szóval, megint megmentettél, Fanindra? Köszönöm.

313

Felvettem a földről, és a karomra húztam, majd felkaptam a hátizsákot, és elindultam. – Jössz, Superman? – kérdeztem lazán, hátra se fordulva. – Itt vagyok a nyomodban – dünnyögte Ren. Beléptünk a fekete barlang száján. Ren a kezét nyújtotta, de én tudomást sem vettem róla, csak elindultam befelé az alagútba. Erre megállított, újra felém nyújtotta a kezét, és félreérthetetlenül nézett rám. Sóhajtottam, és néhány ujjamat összefontam az övével. Zavartan elmosolyodtam, mert megint túlságosan nyilvánvalóra sikeredett az igyekezet, hogy elkerüljem a fizikai kontaktust. Méltatlankodva felnyögött, megfogta a könyökömet, magához húzott, és átkarolta a vállam. Gyorsan végigsétáltunk az alagúton. A többi Ren és Kelsey a korábbinál is nagyobb igyekezettel kiabált és könyörgött. Becsuktam a szemem, hagytam, hogy Ren vezessen. Elakadt a lélegzetem, mikor az árnyak közeledtek felénk, és megpróbálták ránk tenni kísérteties kezüket. Ren azt suttogta: – Nem ölthetnek testet, amíg nem figyelünk rájuk. Olyan gyorsan mentünk, ahogy csak bírtunk. Gonosz alakok és ismerős figurák lármáztak mindenfelé, hogy felhívják magukra a figyelmünket. Mr. Kadam, Kishan, a szüleim, a nevelőcsaládom, még Mr. Maurizio is, mindmind kiabált, könyörgött, követelőzött és erőszakoskodott. De ezúttal sokkal gyorsabban átjutottunk a folyosón, mint odafelé. Bár már kijutottunk, Ren továbbra is fogta a kezem, ezért megpróbáltam finoman és feltűnés nélkül kiszabadítani a szorításából. De észrevette. Rám nézett, majd az összefonódott ujjainkra, aztán felvonta a szemöldökét, és kajánul elvigyorodott. Elkezdtem erősebben húzni a kezem, mire ő még erősebben szorította. Végül nagyot kellett rántanom a karomon, hogy elengedjen. Ennyit a feltűnés kerüléséről. Ren elhúzta a száját, de én álltam a pillantását. Nem telt bele sok idő, és megint a tövises indákkal kellett szembenéznünk. Ren elszántan vágott neki az erdőnek. Lassan haladt előre, ide-oda csapkodott a gadával, ösvényt vágott nekem, hogy biztonsággal át tudjak jutni. Az ágak rátámadtak, és ismét cafatokra tépték az ingét. Ahogy csapdosta őket, azon kaptam magam, hogy megigézve bámulom a karján és a hátán feszülő izmokat, és a szemem láttára begyógyuló vágásokat. Nemsokára az egész teste izzadságtól fénylett, én

314

pedig nem bírtam tovább nézni. Inkább a lábamat bámultam, és csendesen követtem. Köszönhetően a fáradhatatlan kitartásnak, amivel a fákat csépelte, további incidensek nélkül, gyorsan átjutottunk a tüskés erdőn. Rövid idő múlva a barlangba vezető sziklákon jártunk, úton Ugra Narasimha szobra felé Hampiba. Ahogy elértük a hosszú alagút elejét, Ren többször is nagy levegőt vett, mint aki el akar valamit mondani, de aztán mindig meggondolta magát. Kíváncsi voltam, de annyira nem, hogy rá is kérdezzek. Előhúztam a zseblámpát, és oldalt léptem hogy távolabb kerüljek tőle, aminek köszönhetően menet közben kis híján súroltam a barlang másik falát. Ren egyszer ugyan felém pillantott, de hagyta, hogy tartsam a távolságot. Aztán később az alagút eléggé összeszűkült ahhoz, hogy egymás mellett kelljen haladnunk Valahányszor Renre sandítottam, azt láttam, hogy engem figyel. Amikor végre elértük az alagút túlsó végét, és megláttuk a kőlépcsőt, ami a felszínre vezet, Ren megállt. – Kelsey, volna még egy utolsó kívánságom, mielőtt felmegyünk – mondta csendesen. – És mi lenne az? – kérdeztem hetykén. – A tigrisérzékeidről akarsz beszélgetni, vagy talán a furcsa helyeken levő majomharapásaidról? – Nem. Szeretném, ha megcsókolnál. – Micsoda? – hebegtem. – Hogy megcsókoljalak? Miért? Nem gondolod, hogy már épp elégszer csókolóztunk? – Nevess csak ki, Kells – mondta komolyan Ren. – Számomra itt most véget ér valami. Mindjárt elhagyjuk azt a helyet, ahol egész nap ember maradhattam, odakint ismét a tigrislét vár rám. Szóval, igen, szeretném, ha még egyszer utoljára megcsókolnál. Haboztam. – Hát, ha sikerrel járunk, megcsókolhatod majd a világ összes nőjét, akit csak akarsz. Miért bajlódnál most velem? Bosszúsan a hajába túrt. – Azért, mert én nem akarom a világ összes nőjét megcsókolni! Én téged akarlak, Kells! – Rendben! – mondtam. – Ha ettől csendben maradsz! – Előrehajoltam, és egy gyors puszit nyomtam az arcára. – Tessék! – Nem. Ez nem jó. A számra, prema. Előredőltem, és most a szájára nyomtam egy icipici puszit. 315

– Adtam. Most már mehetünk? Felmasíroztam az első két lépcsőfokon, mikor megragadta a könyököm, és megperdített, én pedig a karjába zuhantam. Szorosan átkarolta a derekamat, és komoly tekintettel a szemembe nézett. – Egy csókot – mondta. – Egy igazit. Olyat, amire emlékezhetek majd. Már épp készültem valami briliánsán szarkasztikus dolgot mondani, valószínűleg olyasmit, hogy ehhez a művelethez nincs megfelelő jogosultsága, amikor ajkát az enyémhez érintette. Eltökéltem, hogy mozdulatlan és közömbös maradok, de ő hihetetlenül türelmes volt. A szám sarkánál indulva lágy, lassú csókot lehelt ellenkező ajkamra. Annyira nehéz volt nem reagálni rá. Igazán hősiesen küzdöttem, de megesik, hogy a test legyőzi az elmét. Lassan, módszeresen söpörte félre az ellenállásomat. Aztán, érezve a közelgő győzelmet, még nagyobb odaadással igyekezett elcsábítani. Egyik kezével még jobban magához szorított, a másikkal pedig végigsimított a nyakamon, lágyan, csak az ujjai hegyével érintve a bőrömet. Éreztem, hogy a szerelem apró kis virága nyújtózkodik, gyökeret ereszt, szárba szökken és rügyeket bont, mintha Ren valami Szerelmi bájital #9 nevű növényi szupertápot öntött volna rá. Ezen a ponton feladtam, és úgy döntöttem, hogy nem érdekel. Szükség esetén még mindig használhatom a rotációs kapát. És ha Ren össze is töri a szívem, legalább elmondhatom, életemben egyszer amúgy tisztességesen megcsókolt valaki. Ha más nem is, lesz egy emlékem, amire visszagondolhatok vénlány koromban a sok macska közt. Vagy inkább a sok kutya közt. Igen, azt hiszem, a macskákból egy életre elég. Inkább kutyáim lesznek. Átadtam magam a csóknak, és hevesen viszonoztam. Összes titkolt gyöngéd érzésemet beleadtam az ölelésbe. Átkaroltam a nyakát, és a hajába túrtam az ujjaimmal. Még jobban hozzásimultam, és azzal az elsöprő vággyal és odaadással szorítottam magamhoz, amit szóban sosem lettem volna képes kifejezni. Egy pillanatra csodálkozva megmerevedett, aztán egy szempillantás alatt hasonló szenvedéllyel válaszolt, és egyre mámorítóbb hévvel csókolt. Magam is megdöbbentem, hogy képes vagyok lépést tartani a tempójával. Kezemmel végigsimítottam izmos karján és vállán, majd a mellkasára szorítottam a tenyerem. Az érzékeim teljesen felbolydultak. Vadnak éreztem magam. Mohónak. Megragadtam az ingét. Nem tudtam elég közel simulni hozzá. Még az illata is mámorító volt.

316

Azt hinné az ember, miután több napon át furcsa lények üldözték, keresztülgyalogolt egy rejtélyes birodalmon oda-vissza, nyilván lesz egy kis izzadságszaga. Kifejezetten örültem volna neki, ha egy picit kellemetlen a szaga. Naná. Úgy értem, egy lánytól nem várható el, hogy friss és üde legyen, mint a harmatos rózsa, miután napokat bolyongott a dzsungelben, és majmok üldözték. Az lehetetlen. Kétségbeesetten akartam, hogy legyen neki valami hibája. Valami gyengesége. Valami… tökéletlensége. De Rennek csodálatos volt az illata: vízesés, egy meleg nyári nap és szantálfak mindez egy izgalmas, szexi pasiba csomagolva. Hogyan lenne képes egy lány ellenállni egy ilyen tökéletes támadásnak, amit a tökéletes férfi indít ellene? Feladtam a küzdelmet, hagytam, hogy Mr. Tökély átvegye az uralmat az érzékeim fölött. Forrt a vérem, a szívem dübörgött, az iránta érzett vágyakozásom egyre hevesebbé vált, a karjai közt elveszítettem az időérzékemet. Az egyetlen dolog, amit érzékeltem, Ren volt. Az ajka. A teste. A lelke. Mindenét akartam. Végül a vállamra tette a kezét, és finoman eltolt magától. Fogalmam sem volt, honnan vette hozzá az akaraterőt, hogy megálljon, mert nekem esélyem se lett volna rá. Kábán pislogtam. Mindketten erősen ziháltunk. – Most… megtudtam pár dolgot – sóhajtotta. – Köszönöm, Kelsey. Megmerevedtem. A szenvedély, ami elhomályosította az agyamat, egy szempillantás alatt elillant, helyette egy új érzés töltött el: a bosszúság. – Köszönöd? Köszönöd! Ez… – Dühösen felfelé dübörögtem a lépcsőn, majd visszafordultam, hogy lenézzek rá. – Nem! Én köszönöm neked, Ren! – Kezemmel indulatosan hadonásztam a levegőben. – És most, hogy megkaptad, amit akartál, légy szíves, hagyj engem békén! – Sebesen megiramodtam felfelé a lépcsőn, hogy minél messzebb kerüljek tőle. Megtudott pár dolgot? Mi volt ez? Valami teszt? Egytől tízig értékelte hogyan csókolok? Hogy merészelte?! Örültem, hogy haragudtam. Így az összes többi érzésemet félre tudtam tolni, és csak a dühömre, a sértettségemre fókuszáltam. Kettesével lépdelve igyekezett utánam a lépcsőn. – Én nem csak ennyit akarok, Kelsey. Hidd el! – Hát, engem többé már nem érdekel, hogy te mit akarsz! – feleltem szikrázó szemmel. Sokatmondó pillantást vetett rám, és felvonta az egyik szemöldökét. Aztán kilépett a nyíláson. Ahogy földet ért a lába, azon nyomban visszaváltozott tigrissé. 317

Gúnyosan felnevettem: – Ha! – Megbotlottam egy kőben, de gyorsan visszanyertem az egyensúlyomat. – Meg is érdemled! – kiáltottam dühösen, és vakon botorkáltam előre a homályos ösvényen. Miután rájöttem, merre kell menni, sértődötten elvonultam. – Gyere, Fanindra. Keressük meg Mr. Kadamot.

318

ORA HAJNAL VOLT.

A nap épp csak felbukkant a horizonton. Kiviharzottam Hampi épületei közül, hagytam, hogy a harag lendülete vigyen Mr. Kadam tábora felé. Ren kissé lemaradva, csendben követett. Nem hallottam, de tudtam, hogy ott van. Éreztem a jelenlétét. Szinte tapintható volt a kapcsolat köztem és Ren, az ember között. Majdnem, mintha mellettem jött volna. Majdnem, mintha hozzám ért volna. Egy elágazásnál rossz felé mentem, mert elém vágott, és nyomatékosan a másik irányba nézett. – De odáig vagy magadtól – dünnyögtem. – Ha úgy akarom, akkor rossz felé megyek. – De azért követtem. Egy idő után végre megpillantottam a domboldalon parkoló Jeepet, és mellette a lelkesen integető Mr. Kadamot. Odasétáltam a táborhoz, ő pedig szívélyesen megölelt. – Miss Kelsey! Hát visszajöttek! Meséljen, mi történt? Nagyot sóhajtottam, letettem a hátizsákot, és leültem a Jeep hátsó lökhárítójára. – Hát, meg kell, mondjam, az elmúlt néhány nap életem legnehezebb időszaka volt. Majmok, kappák, oszladozó, csókolózó hullák, kígyómarás, tűkkel borított fák, és… Felemelte az egyik kezét. – Hogy érti azt, hogy néhány nap? Csak tegnap este mentek el. Összezavarodva néztem rá: 319

– Nem. Legalább… – az ujjaimon számolgattam – …legalább négy vagy öt napja. – Sajnálom, Miss Kelsey, de maga és Ren tegnap este indultak el. Éppen azt akartam javasolni, hogy pihenjenek egyet, aztán holnap próbálkozzanak újra. Komolyan úgy gondolja, hogy majdnem egy hétig voltak távol? – Hát, már az önmagában két nap volt, amit átaludtam. Legalábbis ez a tigris itt azt állítja – sandítottam Renre, aki ártatlan tigrisképpel nézett vissza rám, miközben hallgatta a beszélgetésünket. Kedvesnek, készségesnek tűnt, és ártalmatlannak, akár egy kiscica. Holott legfeljebb annyira volt ártalmatlan, mint egy Kappa. Én viszont tarajos sülként viselkedtem. Felborzoltam a tüskémet, hogy meg tudjam védeni az érzékeny, lágy részeimet egy túlzott érdeklődést mutató ragadozótól. – Hmm. Szegénykém – nézett rám gyanakvóan Mr. Kadam. – Azt hiszem, legjobb lesz, ha visszamegyünk a hotelbe pihenni egy kicsit. Holnap este újra eljöhetünk, hogy megpróbálják megszerezni a gyümölcsöt. – De Mr. Kadam – erősködtem, és kicipzáraztam a hátizsákot nem kell visszajönnünk. Megszereztük Durga első ajándékát, az aranygyümölcsöt. – Elővettem a takaróm, széthajtogattam, megmutatva a benne lévő ragyogó mangót. Mr. Kadam gyengéd, már-már túlzottan óvatos mozdulattal vette a kezébe. – Bámulatos! – kiáltott fel. – Egy mangó – mondtam. Majd önelégült mosollyal hozzátettem: – Teljesen világos. Végül is a mangó fontos szerepet játszik az indiai kultúrában és kereskedelemben is. Ren felhorkant, és az oldalára dőlt a fűben. – Igaza van, ez így tényleg logikusnak tűnik, Miss Kelsey – nézett rám elismerően Mr. Kadam. Aztán még egy pillanatig csodálta a gyümölcsöt, majd óvatosan visszacsomagolta a takarómba. Szinte elragadta a lelkesedés. – Ez szörnyen izgalmas! Akkor bontsunk is tábort, és menjünk haza. Vagy előbb inkább egy hotelbe, hogy kipihenhesse magát, Miss Kelsey. – Ó, minden rendben – legyintettem. – Nem bánom, ha nekivágunk az útnak. Elég, ha majd este keresünk egy hotelt. Hány napig tart az út? – Kétszer kell majd megállnunk, aludni – felelte Mr. Kadam. Egy pillanatra rémülten sandítottam Renre. 320

– Oké. Ööö, arra gondoltam, hogy talán ezúttal nem bánná, ha valamilyen nagyobb hotelt keresnénk. Tudja, valami olyat, ahol sok ember van. Lift és zárható szobák. Vagy, ami még jobb, egy szép, sokemeletes hotel egy nagyvárosban. Messze, messze, messze a dzsungeltól. Mr. Kadam kuncogott: – Meglátom, mit tehetek. – Remek! – néztem rá üdvözült mosollyal. Majd megkérdeztem: – Mehetnénk mégiscsak most rögtön? Alig várom, hogy lezuhanyozzak. – Kinyitottam az ajtót az utasoldalon, és közben suttogva sziszegtem Ren felé: – Az én szép, emeleti, tigrisek számára megközelíthetetlen hotelszobámba. Megint csak nézett rám kék szemű, ártatlan tigrisképével, én pedig gonoszul rávigyorogtam, és beugrottam a Jeepbe, becsapva az ajtót magam mögött. Ren nyugodtan odasétált az autó hátuljához, ahová Mr. Kadam éppen az utolsó holmikat pakolta be, és felugrott. Még egy ugrás, és a hátsó ülésen termett. Előrehajolt, és mielőtt el tudtam volna tolni magamtól, egy nagy, nedves, nyálas tigriscsókot nyomott, egyenesen az arcomra. – Ren! – csattantam fel. – Ez annyira undorító! A pólómat használva törülközőként, letöröltem a tigrisnyálat az orromtól és az arcomról. Hátrafordultam, hogy leszidjam, de ő már az autó hátuljában feküdt, félig eltátott szájjal. Gyanúsan úgy nézett ki, mintha nevetne. Mielőtt igazán nekieshettem volna, Mr. Kadam, aki boldogabbnak tűnt, mint amilyennek valaha is láttam, beszállt a Jeepbe, és elindultunk a hepehupás úton vissza a civilizációba. Mr. Kadam kérdéseket akart feltenni nekem. Tisztában voltam vele, hogy mennyire türelmetlenül várja az információkat, de még mindig haragudtam Renre, ezért füllentettem. Megkérdeztem, hogy tudna-e várni még egy kicsit a kérdéseivel, hogy alhassak valamennyit. A drámai hatás kedvéért még ásítottam is egy nagyot, ő pedig készségesen beleegyezett, hogy egy ideig békén hagy, amitől rögtön lelkiismeret-furdalásom támadt. Igazán szerettem Mr. Kadamot, és amúgy is utáltam hazudni. Gondolatban azzal mentegettem magam, hogy Ren az oka, hogy tőlem szokatlan módon, ilyen helytelenül viselkedem. Nem esett nehezemre meggyőznöm magam, hogy minden az ő hibája. Oldalra dőltem, és lehunytam a szemem. Aludtam egy darabig, majd amikor felébredtem, Mr. Kadam adott nekem egy üveg ásványvizet, egy szendvicset és egy banánt. Felvontam a 321

szemöldököm, mikor megláttam a banánt, és több majmos vicc is az eszembe jutott, amivel Rent bosszanthattam volna, de Mr. Kadam kedvéért inkább csendben maradtam. Nagyot haraptam a szendvicsbe, aztán egy húzásra felhajtottam az egész üveg vizet. Mr. Kadam nevetett, és adott egy másikat is. – Nos, készen áll rá, hogy elmesélje, mi történt, Miss Kelsey? – kérdezte. – Persze, azt hiszem – feleltem. A következő két óra nagyrészt azzal telt, hogy meséltem neki az alagútról, a tűerdőről, az átjáróról, a kappákról és Kishkindháról. Hosszan ecseteltem, milyen gyönyörű volt az arany mangófa, és hogy hogyan keltek életre a majmok. Végül pedig beszéltem a kappák támadásáról, és arról, hogy Fanindra megmart. Azt nem említettem, hogy Ren egész végig ember volt. Valójában Ren szerepét az egész történetben elbagatellizáltam. Valahányszor Mr. Kadam megkérdezte, hogyan oldódott meg ez vagy az a helyzet, mindig homályos válaszokat adtam, mint hogy segített Fanindra, vagy szerencsére ott volt a gada. Ez, úgy tűnt, kielégítette a kíváncsiságát. Amikor a kappák támadásának részleteiről faggatózott, akkor is csak megvontam a vállam, és elismételtem a mantrát: – Szerencsére ott volt Fanindra. Nem akartam válaszolni semmilyen furcsa kérdésre Renről. Tudtam ugyan, hogy valószínűleg ő is el fogja mondani az egészet a saját szemszögéből, ha majd újra emberré változik, de nem érdekelt. Én a saját verziómat megpróbáltam tényszerűen, érzelemmentesen, de ami még fontosabb, Renmentesen előadni. Mr. Kadam azt mondta, nemsokára megállunk egy hotelben, de először keresni akar egy megfelelő helyet, ahol Rent kirakhatjuk. – Persze – feleltem, és egy gonoszul édes mosolyt küldtem hátra a jámbor tigrisnek Mr. Kadam aggodalmaskodott: – Remélem, a hotel nem lesz túl messze tőle. Megveregettem a karját, és megnyugtattam: – Ó, ne aggódjon miatta, Mr. Kadam. Ő nagyon jó abban, hogy elérje, amit akar. Úgy értem… hogy megkapja, amire vágyik. Biztos vagyok benne, hogy ez a hosszú, egyedül eltöltött éjszaka megfelelő alkalom lesz, hogy megtudjon pár dolgot.

322

Mr. Kadam kissé értetlen pillantással nézett rám, végül bólintott, és felrehúzódott egy erdős résznél. Ren kiszállt a Jeepből, átjött az én oldalamra, és jeges kék pillantást vetett rám. Elfordultam, hogy ne kelljen állnom a tekintetét. Mikor Mr. Kadam visszaszállt a Jeepbe, kisandítottam az ablakon, de addigra már elment. Emlékeztettem magam, hogy megérdemelte, amit kapott, majd újra kényelmesen elhelyezkedtem az ülésben, karba tett kézzel és komor arckifejezéssel. Mr. Kadam aggódva kérdezte: – Miss Kelsey, jól van? Olyan… feszültnek tűnik, mióta visszajöttek. – Fogalma sincs, mennyire – dünnyögtem az orrom alatt. – Tessék? Felsóhajtottam, és erőtlenül rámosolyogtam: – Semmi. Jól vagyok, csak kicsit kimerített az út, ez minden. – Van még valami, amit meg szerettem volna kérdezni – mondta Mr. Kadam. – Nem volt valamilyen különös álma, amíg Kishkindhában volt? – Miféle álom? – kérdeztem vissza. Szorongva pillantott rám. – Talán egy álom az amulettről? – Ó! – kaptam a fejemhez. – Teljesen meg is feledkeztem róla! Amikor leszakítottam a gyümölcsöt, elájultam, és volt egy látomásom. Mi ketten szerepeltünk benne, és valami gonosz ember. Mr. Kadam láthatóan aggódni kezdett. Megköszörülte a torkát, és csendesen azt mondta: – Akkor ez tényleg látomás volt – mindannyiunk számára. Ettől féltem. A férfi, akit látott, Lokesh. Ő az a sötét varázsló, aki megátkozta Rent és Kishant. A szám kinyílt a döbbenettől. – Még mindig él? – Úgy tűnik, igen. A jelek szerint nála is van legalább egy amulettdarab. Bár nekem az a gyanúm, hogy az összes többi a birtokában van. – Hány rész van összesen? – Azt mondják, öt, de senki sem tudja biztosan. Ren apjánál volt egy, és az anyja is hozott egyet a családba, mert ő volt az egyetlen leszármazottja egy hatalmas hadvezérnek, aki szintén birtokolt egyet, így jutott Ren és Kishan is egy-egy darabhoz. – De mi közöm ehhez nekem?

323

– Éppen ez az, Miss Kelsey. Maga segít Rennek megtörni az átkot. Az amulett az, ami hármunkat összeköt, és aggaszt, hogy Lokesh tud rólunk. Főleg az, hogy önről is. Reméltem, hogy valami történt vele, és ennyi év után már nem is él. Évszázadokon át kutattam utána. És most, hogy ő is látott minket, attól félek, meg akarja majd találni magát és az amulettet. – Tényleg azt gondolja, hogy ennyire könyörtelen? – kérdeztem. – Tudom, hogy az – felelte Mr. Kadam. Majd elhallgatott, és lágyan azt mondta: – Talán itt volna az ideje, hogy hazamenjen. – Micsoda? – rémültem meg. Hazamenni? Hova haza? Kihez haza? Nekem otthon nem volt életem. Eddig még csak nem is jutott eszembe, hogy mi lesz azután, ha megtörtük az átkot. Azt hiszem, azt gondoltam, annyi dolgunk lesz, hogy az akár évekig is eltarthat. Csalódottan kérdeztem: – Komolyan azt akarja, hogy hazamenjek? Látta az arckifejezésemet, és megpaskolta a kezem: – Egyáltalan nem! Nem akartam azt sugallni, hogy szeretném, ha elhagyna minket. Ne aggódjon. Majd kitalálunk valamit. Egyelőre csak töröm a fejem. Nem áll szándékomban most rögtön hazaküldeni. Ezenkívül pedig, ha majd elmegy, természetesen bármikor visszajöhet hozzánk. A mi otthonunk az öné is. Csak arra gondoltam, hogy különösen óvatosan kell folytatnunk, most, hogy Lokesh is visszatért a képbe. Éreztem, hogy a pánik lecsillapodott bennem, bár csak félig. Talán Mr. Kadamnak igaza van. Talán tényleg haza kellene mennem. Sokkal könnyebb lenne elfelejtenem Mr. Szuperhőst, ha a bolygó túlfelén volnék, nem? A pokolba is, hetek óta ő az egyetlen pasi, aki a közelemben volt, persze Kishant nem számítva. Egészségesebb lenne, ha elszabadulnék innen, és másokkal is találkoznék. Talán akkor rájönnék, hogy nem is olyan erősek az érzéseim iránta, mint gondolom. Talán csak a saját vágyaim játszanak velem. Lehet, hogy csak magányos voltam, és ez minden. Amikor a választék Tarzanra és a majmokra szűkül, Tarzan egész jó választásnak tűnik, nem? Majd csak túljutok rajta. Hazamegyek, megismerkedek majd egy helyes, kocka számítógépzsenivel, aki sohasem fog elhagyni. És szépen elfelejtem majd Mr. Hogyishívjákot. Tovább folytattam ezt a gondolatmenetet, hosszasan sorolva magamban az indokokat, hogy miért maradok távol Rentől, és makacsul eltökéltem, hogy tényleg kerülni fogom. Az egyetlen problémát csupán az 324

én lázadó, gyenge szívem jelentette, mert képtelen volt elfelejteni, milyen biztonságban éreztem magam a karjaiban. És hogy mit mondott, amikor azt hitte, meg fogok halni. És a puha érintésre az ajkamon, a remegésre, a borzongásra, mikor megcsókolt. Még ha el is felejthettem volna gyönyörű arcát, ami egyébként meghaladta az erőmet, maradt még elég lenyűgöző vonása, melyekről álmodozhattam, így nem okozott gondot, mivel kössem le magam az utazás hátralévő részében. Mr. Kadam ráfordult egy mesés, ötcsillagos hotel kocsifelhajtójára. A ruhám egy hete nem került le rólam, szakadt volt, tépett és véres. Nem igazán éreztem magam szalonképesnek, Mr. Kadam azonban, úgy tűnt, nem zavartatja magát emiatt, sőt kifejezetten elégedettnek tűnt, mikor bekísért a hotelbe. A hátizsákot nem adtam ki a kezemből, mikor a másik két táskát a hotel személyzete felvitte a szobáinkba. Mr. Kadam kitöltötte a szükséges papírokat, és halkan mondott valamit hindiül a pult mögött álló hölgynek. Aztán intett, hogy kövessem. Ahogy elmentem a nő mellett, odahajoltam, és megkérdeztem tőle: – Csak kíváncsiságból érdeklődöm: ugye ide nem szabad behozni háziállatokat? A nő kissé értetlen arccal Mr. Kadamra nézett, de megrázta a fejét. – Remek. Csak tudni akartam – feleltem mosolyogva. Mr. Kadam felvonta a szemöldökét, és szinten zavartan nézett rám, de nem szólt egy szót sem. Nyilván azt hiszi, megbolondultam. Vigyorogtam, és követtem a lifthez. A londiner beillesztette a kulcsot a lift irányítópultjának tetején levő zárba, és elfordította, ami automatikusan zárta az ajtót, és kiválasztotta az emeletet. A liftből egyenesen a tetőtéri luxuslakosztályba léptünk. A liftesfiú elment, a liftajtó pedig bezárult. Mr. Kadam azt mondta, ő a bal oldali hálószobában alszik, az enyém a jobb oldali. Aztán magamra hagyott azzal, hogy egyek és aludjak, vagy fordítva, ha úgy jobban tetszik, és hozzátette, hamarosan felszolgálják az ételt. Besétáltam a pompás hálóba, ahol egy hatalmas franciaágy terpeszkedett, és szédült nevetésben törtem ki. A szobámhoz tartozó, külön fürdő közepén óriási kád állt. Gyorsan lerúgtam a mocskos teniszcipőt, és elhatároztam, hogy legelőször lezuhanyozom, és csak aztán áztatom magam a kádban. Beléptem a forró zuhany alá, négyszer samponoztam be a hajam, aztán tettem rá hajkondicionálót is, és jó ideig rajtahagytam, hogy rendesen beszívja. Addig lesúroltam a bőrömről az egyhetes piszkot. A körmeimet belevájtam a szappanba, ide-oda 325

mozgattam őket, hogy kijöjjön alóluk az összes kosz, és különleges figyelmet szenteltem a lábaimnak. Szegény bütykös, hólyagos, sajgó lábaimnak. Talán Mr. Kadam befizet majd egy pedikűrre is. Miután teljesen tisztának éreztem magam, törülközőt tekertem a hajam köré, és belebújtam a puha fürdőköpenybe. Aztán jó sok habfürdőt öntöttem a kádba, és megnyitottam a csapot. Érett körte és friss szamóca illata töltötte be a helyiséget. A különleges aroma Oregonra emlékeztetett. Belemerülni a kádba a legjobb érzés volt az egész világon. Na jó, a második legjobb. Felbosszantott, hogy Ren csókja tolakodott a gondolataim közé. Igyekeztem gyorsan elhessegetni, de nem sok sikerrel. Minél inkább ellazultam a kádban, annál makacsabbul tört rám az emlékezés. Olyan volt, mint egy dal, ami folyton itt muzsikál a fejemben, és bármit is csinálok, minduntalan visszatér. A csók újra meg újra lejátszódott a fejemben. Hiába próbáltam gyökerestől kiirtani a gondolataimból, bármit is csináltam, azon kaptam magam, hogy mosolygok az emlékén. Uh! Mi ez? Dühösen kiszakítottam magam az álmodozásból, és kimásztam a kádból. Miután megszárítkoztam és sortot meg tiszta pólót húztam, leültem kifésülni a hajam. Sokáig tartott, amíg kikeféltem belőle a rengeteg gubancot, de a fésülködés megnyugtatott. Anyukámra emlékeztetett. Aztán átültem az óriási ágyra, és élveztem, hogy a kefémet akadálytalanul húzogatom végig a tiszta, nedves tincseimen. Mikor visszamentem a nappaliba, ott találtam Mr. Kadamot, aki újságot olvasott. – Helló, Miss Kelsey. Felfrissült? – érdeklődött. – El sem tudom mondani, mennyivel jobban érzem magam – feleltem. – Nagyszerű – mosolygott Mr. Kadam. – Ott találja a vacsoráját a fedő alatt. Ha nem bánja, rendeltem magának. Felemeltem a fedőt, és pulykát találtam alatta kukoricás töltelékkel, áfonyamártással, borsóval és tört krumplival. – Hűha! Hogy vette rá őket, hogy ezt elkészítsék? – ámuldoztam. Megvonta a vállát: – Gondoltam, hátha szeretne valami hazait a változatosság kedvéért, és ez volt a leginkább amerikai fogás az étlapon. Még almás pite is van desszertnek. Kezembe vettem a tányért és a jeges, citromos vízzel teli poharat – Mr. Kadam már tudta, hogy a legszívesebben ezt iszom –, és leültem mellé enni. 326

– Maga már vacsorázott? – kérdeztem tőle. – Igen, egy jó órával ezelőtt. Ne aggódjon miattam. Jó étvágyat! Beletemetkeztem az evésbe, és kellemesen jóllaktam, még mielőtt az almás pitére sor került volna. Miközben megforgattam egy darab húst a mártásban, azt mondtam: – Mr. Kadam, szeretnék elmondani önnek valamit. Lelkiismeretfurdalásom van, hogy nem említettem korábban. Azt hiszem, tudnia kell. – Nagy levegőt vettem, és folytattam: – Ren Kishkindhában egész idő alatt ember volt. Mr. Kadam letette a kezéből az újságot. – Ez érdekes – mondta. – De miért nem szólt erről hamarabb? Megvontam a vállam, és igyekeztem valami kitérő választ adni. – Nem tudom – feleltem végül. – A dolgok nem voltak igazán… zökkenőmentesek közöttünk az utóbbi néhány napban. A szeme felcsillant, és megértően nevetett. – Akkor már értem. Egyfolytában azon töprengtem, hogy miért viselkedik vele másképp, mint azelőtt. Nos, néha Ren valóban… nehéz eset. – Úgy érti, önfejű, igaz? – kérdeztem. – És akaratos. És… – Kinéztem az ablakon, a város éjszakai fényeit bámulva, majd dünnyögve hozzátettem: – …sok minden más is. Mr. Kadam előredőlt, és megfogta az egyik kezemet. – Értem. Ne aggódjon, Miss Kelsey. Meg vagyok lepve, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi mindent elértek. Egy ilyen veszedelmes utazást önmagában is épp elég nehéz lehet végigcsinálni, nemhogy egy olyan emberrel, akit épp csak megismert, akiről azt sem tudhatja biztosan, mennyire bízhat meg benne. Még a legjobb barátok is összekülönböznek időnként, amikor ekkora nyomás nehezedik rájuk. Biztos vagyok benne, hogy ez csak átmeneti állapot a barátságukban. Én nem igazán neveztem volna barátságnak, ami köztünk volt, mégis, Mr. Kadam szavai megvigasztaltak. Most, hogy kikerültünk ebből a helyzetből, talán józan ésszel is meg tudnánk beszélni Rennel a dolgainkat. És talán lehetnék vele kissé nagylelkű. Elvégre Ren csak mostanában kezd újra kommunikálni az emberekkel. Ha el tudnám neki magyarázni, hogyan működik ez, biztos vagyok benne, hogy megértené, rendbe tudnánk hozni a dolgainkat, és maradhatnánk barátok. – Az viszont roppant figyelemreméltó, hogy egész idő alatt emberi alakban tudott maradni – tette hozzá Mr. Kadam elgondolkozva. 327

– Talán ahhoz van valami köze, hogy megállt az idő. – Ön tényleg úgy gondolja, hogy Kishkindhában megállt az idő? – kérdeztem. – Talán csak másképp telik, mint itt, nem tudom. De az biztos, hogy a mi időnk szerint csak rövid ideig voltak távol. Bólintottam, egyetértve a felvetéssel. Sokkal jobb kedvem lett, miután beszélgettünk, megkönnyebbültem, hogy elmondtam Mr. Kadamnak az igazságot. Mondtam, hogy még egy darabig olvasni akarok, aztán lefekszem aludni. Mr. Kadam bólintott, és azt javasolta, tegyem a ruháimat a mosnivaló közé, hogy az éjszaka során ki tudják tisztítani. Miután visszatértem a hálószobába, összeszedtem minden piszkos holmimat. Beledobtam a szennyeszsákba a ruháimat és a teniszcipőt, aztán óvatosan kicsomagoltam a takaróból az aranygyümölcsöt, és egy kis törülközőbe bugyoláltam, majd a koszos takarót is beraktam a mosnivaló közé. Kitettem a zsákot az ajtó elé, majd beugrottam az ágyba, végignyújtóztam a selymes, lágy plüsslepedőn, belesüppedtem a puha pehelypárnába, és mély, pihentető alvásba szenderültem. Másnap reggel, mikor felébredtem elmosolyodtam, majd akkorát nyújtózkodtam, amekkorát csak tudtam, de meg így sem értem el az ágy végét. Még egyszer kifésültem a hajam, és laza lófarokba fogtam. Mikor kiléptem a szobából, Mr. Kadam éppen akkor ült le a reggelijéhez, ami tócsniból, pirítósból és spanyol omlettből állt. Csatlakoztam hozzá, és miközben a narancslémet szopogattam, elmondtam, milyen izgatottan várom, hogy visszatérjünk Ren otthonába. A ruháinkat addigra már visszahozták kimosva, kivasalva és összehajtogatva. Úgy néztek ki, mintha vadonatújak lennének. Kiválasztottam, amit fel akartam venni, a többit pedig elpakoltam a táskába. Amikor a takaróhoz értem, egy pillanatra megálltam, mélyet szippantottam a mosás után használt citromos öblítő illatából, és alaposan megvizsgáltam, a viszontagságok nem tettek-e kárt benne. Megkönnyebbülve láttam, hogy akármilyen kopott is, még mindig nagyon jó állapotban van. Gondolatban hálás köszönetet mondtam a nagymamámnak. Senki sem tud úgy varrni, mint te, nagyi. Az összehajtogatott takarót a hátizsák legaljára tettem, a gadát pedig függőlegesen mellé állítottam. Előző este kivettem, hogy megtisztítsam, de meglepve láttam, hogy úgy csillog, mintha nem is használtuk volna. Aztán 328

Fanindrát a takaró tetejére helyeztem, az aranygyümölcsöt pedig beletettem a kígyó spiráljának közepébe. Becipzáraztam a hátizsákot, csak egy kicsi nyílást hagytam, hogy Fanindra tudjon lélegezni. Nem voltam benne biztos, hogy szüksége van a levegőre, de így jobban éreztem magam. Nemsokára eljött az indulás ideje. Boldog voltam, felfrissültem és tökéletesen elégedettnek éreztem magam, amíg félre nem húzódtunk az út szélén. Megláttam őt, de nem tigrisalakban volt. Már várt ránk, szokásos hófehér öltözékében és hófehér mosolyával. Mr. Kadam odament hozzá, és megölelte. Aztán váltottak pár szót. Hallottam a hangjukat, de nem tudtam kivenni, miről beszélnek. Azt viszont láttam, hogy Mr. Kadam nevetett, és lelkesen veregette Ren hátát. Láthatóan nagyon boldog volt. Akkor Ren visszaváltozott tigrissé, és beugrott az autó hátuljába. Összekucorodott, hogy aludjon, én pedig látványosan tudomást sem vettem róla, kiválasztottam egy könyvet, hogy lefoglaljam magam a hosszú úton. Mr. Kadam elmondta, hogy hazafelé még egy hotelben meg kell majd szállnunk, és hogy egész nap autózni fogunk. Mondtam, hogy részemről rendben van. Bőven volt mit olvasnom, mert Mr. Kadam a hotel könyvesboltjában vett nekem néhány regényt és egy indiai útikönyvet. A nap folyamán olvasás közben többször is elnyomott az álom. Az első regényt kora délután fejeztem be, és már a másodiknak is a vége felé jártam, mikor beértünk a városba. Az autóban szokatlanul nagy volt a csend. Mr. Kadam jókedvűnek tűnt, de nem osztotta meg velem az okát, Ren pedig gyakorlatilag az egész napot végigaludta az autó hátuljában. Mikor beesteledett, Mr. Kadam közölte, hogy közeledünk a célunkhoz. Elmondta, hogy először kitesznek engem, később majd a hotel éttermébe vacsorázunk, és hogy ünnepelni fogunk. Az hotelszobában azon gondolkoztam, mit vegyek fel, mert a táskámban farmeron és pólón kívül nem volt más. Épp harmadszor túrtam át szegényes ruhatáram, mikor kopogtatást hallottam. Papucsban és a fürdőköpenyben csoszogtam kinyitni az ajtót. Egy szobalány állt előttem. Átnyújtott egy cipzáras ruhazsákot és egy dobozt. Próbáltam beszélni vele, de nem tudott angolul. Egyre csak azt hajtogatta: „Kadam”. Elvettem tőle, amit hozott, és megköszöntem neki. Mikor kicipzáraztam a zsákot, egy káprázatos ruhát találtam benne. Fekete, testhez simuló felsőrésze bársonyból készült, rövid ujja éppen csak fedte a vállam, a szoknya gyöngyházfényű, szilvakék dupioni selyemből volt. Az 329

alakomat szorosan követő derékrész formásabbnak mutatott, mint amilyen valójában voltam, lefelé bővült a csípőmön, és szilva formájú, térdig érő szoknyában végződött. A derekamat kiemelő, csillogó brossal díszített öv ugyanabból a puha anyagból készült, mint a szoknya. A remek szabású ruha nagyon sokba kerülhetett. Ahogy mozogtam, a lila legkülönfélébb árnyalataiban tündöklő szoknya csillámlott a fényben. Még soha életemben nem viseltem ilyen gyönyörű ruhát. Kivéve azt a csodálatos kéket, amit Ren házában vettem fel egyszer. Kinyitottam a dobozt is. Egy fekete, magas sarkú, pántos cipőt gyémánt kapoccsal, és egy hozzáillő liliomos hajcsatot találtam benne. Úgy gondoltam, egy ilyen ruhához illendő kifestenem magam, ezért bementem a fürdőszobába, hogy teljessé tegyem az összhatást. Aztán a liliomot a hajamba tűztem, közvetlenül a bal fülem mögé, és hullámos hajamat lazán átfésültem az ujjaimmal. Végül pedig belebújtam a cipőbe, és vártam, hogy Mr. Kadam értem jöjjön. Nemsokára kopogtatott az ajtón. Atyai büszkeséggel csodált meg. – Miss Kelsey, káprázatosan néz ki! – kiáltott fel. Megpörgettem előtte a szoknyámat. – A ruha az, ami csodálatos – feleltem az örömtől ragyogva. – Ha jól nézek ki benne, az önnek köszönhető. Nagyszerű ízlése van. Köszönöm. Remekül ráérzett, hogy a változatosság kedvéért most szívesen érezném magam hölgynek, nem pedig kempingező cserkészlánynak. Mr. Kadam bólintott. Tekintete egy pillanatra elgondolkodónak tűnt, de aztán rám mosolygott, a karját nyújtotta, és a lifthez kísért. Lefelé menet vidáman nevetgéltünk, mikor elmeséltem neki, hogy ugrándozott Ren a hátán legalább húsz, bundájába csimpaszkodó majommal. Beléptünk a hotel gyertyafénnyel megvilágított éttermébe. Az asztalokat hófehér vászon asztalterítő és hozzáillő szalvéta díszítette. Egy pincérnő a helyünkre vezetett minket. A padlótól a mennyezetig érő ablakon át ráláttunk az alattunk elterülő város fényeire. Az étteremnek ezen a részén csak egyetlen foglalt asztal volt. Egy férfi ült ott egyedül, háttal nekem, az ablakon bámult kifelé. Mr. Kadam meghajolt, és azt mondta: – Miss Kelsey, most itt hagyom önt a vacsorapartnerével. Jó étvágyat! – Azzal kisétált az étteremből. – Mr. Kadam, várjon. Nem értem – dadogtam, és elindultam utána. Vacsorapartner? Miről beszél? Ez valami félreértés lehet.

330

Ebben a pillanatban egy mély, túlságosan is ismerős hang szólalt meg a hátam mögött: – Helló, Kells. Megdermedtem, a szívem nagyot dobbant, a gyomrom remegni kezdett. Eltelt néhány másodperc. Vagy tán perc is? Nem tudtam volna megmondani. Aztán frusztrált sóhajt hallottam: – Hát még mindig nem beszélsz velem? Nézz rám, kérlek! Langyos tenyerét a könyökömön éreztem, finoman maga felé fordított. Felemeltem a tekintetem, és elállt a lélegzetem. Elképesztően nézett ki! Annyira jóképű volt, hogy majdnem elsírtam magam. – Ren. Mosolygott: – Kit vártál? Elegáns fekete öltönyt viselt, és a hajat rövidebbre vágatta. Arcából kifésülte koromfekete, csillogó tincseit, melyek így elbűvölő összevisszaságban, enyhe hullámokban végződték a tarkójánál. Kigombolt gallérú, hófehér inge kiemelte arany-bronz bőrét és vakító mosolyát. Kétségtelenül halálos volt bármely útjába akadó nő számára. Magamban felnyögtem. Olyan, mint… mint James Bond, Antonio Banderas és Brad Pitt összegyúrva. Eldöntöttem, hogy az lesz a legbiztonságosabb, ha a cipőjét bámulom. A cipők unalmasak, nem igaz? Csöppet sem vonzóak. Ó, így kicsit jobb. Persze azért a cipője is szép volt, fenyes és fekete, ahogy illik. Enyhén elmosolyodtam, mikor ráébredtem, hogy most látok rajta először cipőt. Kezébe fogta az államat, és finoman kényszerített, hogy a szemébe nézzek. A gazember. Aztán ő csodált meg engem. Tetőtől talpig végigmért, de nem ám csak úgy sebtében, hanem ráérősen, alaposan, mindent megcsodálva. Azzal a lassú, figyelmes pillantással, amitől egy lány arca egészen biztosan lángba borul. Dühös lettem magamra, hogy elpirultam, ezért türelmetlenül ráförmedtem: – Befejezted? – Majdnem – felelte. A pántos cipőmnél tartott. – Hát akkor igyekezz! Lassan felemelte tekintetét az arcomra, és elismerően rám mosolygott. – Kelsey, amikor egy ferfi megpillant egy gyönyörű hölgyet, szükségé van némi időre, hogy megcsodálja. Felhúztam a szemöldököm, és felnevettem: 331

– Hát igen, hozzám aztán tényleg egy maratoni pillantásra van szükség. Megcsókolta a kezem. – Pontosan – mondta komolyan. – És egy bölcs ember nem rohan végig… egy maratoni távon. – Én csak szarkasztikus akartam lenni, Ren – néztem rá. De ő elengedte a füle mellett a szavaimat, és belém karolt, hogy odavezessen egy fényesen megvilágított asztalhoz, majd kihúzta nekem a széket, és intett, hogy üljek le. Ahogy ott álltam, felötlött bennem a gondolat, vajon elérném-e a legközelebbi kijáratot, ha szaladni kezdek. Francos magas sarkú, tuti, hogy nem sikerülne. Előrehajolt, és a fülembe suttogott: – Tudom, mire gondolsz, de nem hagyom, hogy megint elmenekülj előlem. Vagy leülsz, és együtt vacsorázol velem, ahogy az egy normális randin szokás – a szóhasználattól elvigyorodott –, vagy pedig – itt egy pillanatra megállt, majd fenyegető hangon folytatta – az ölembe ültetlek és megetetlek. – Úgysem mernéd – sziszegtem. – Ahhoz túlságosan is úriember vagy, hogy bármire kényszeríts. Ez csak egy üres blöff, Mr. Kérek Engedélyt. – Még egy úriembernek is megvannak a maga korlátai – felelte. – Nos, így vagy úgy, de mi itt most civilizált társalgást fogunk folytatni. Én remélem, hogy közben az ölemben ülsz majd, de ez csakis tőled függ. Újra felegyenesedett, és várt. Teketória nélkül lehuppantam a székre, és zajosan odahúztam az asztalhoz. Lágyan felnevetett, majd leült a velem szemben levő székre. Lelkiismeret-furdalásom támadt a ruha miatt, ezért gyorsan megigazítottam magam alatt a szoknyát, hogy ne gyűrődjön. Szúrós szemekkel néztem rá. Ekkor odalépett hozzánk a pincérnő. Gyorsan lerakta elém az asztalra az egyik étlapot, majd végig kellett néznem, amint lassú mozdulattal Rennek is átad egy másikat. Szorosan a vállához állt, és végigmutogatott neki több választási lehetőséget is, miközben a karja fölé hajolt. Mikor végre elment, felháborodva forgattam a szemem. Ren gondosan átolvasta az étlapot, láthatóan remekül érezte magát. Én hozzá sem nyúltam az enyémhez. Olvasás közben újra meg újra rám pillantott, de én csendben ültem, próbáltam elkerülni a szemkontaktust. Amikor a nő visszajött, röviden mondott valamit Rennek, majd kérdőn rám nézett. Elmosolyodtam, és negédes hangon azt mondtam: 332

– Én valami olyasmit kérnék, ami után a legrövidebb időn belül távozhatok. Mondjuk egy salátát. Ren nyájasan viszonozta a mosolyom, és elhadart valamit, ami úgy hangzott, mint egy sokfogásos díszvacsora menüje. A pincérnő szorgalmasan jegyzetelt, boldogan húzva az időt. Közben többször megérintette Ren karját, és nevetgéltek. Amit én nagyon-nagyon idegesítőnek találtam. Miután a nő elment, Ren hátradőlt a székben, és kortyolgatni kezdte a vizét. Én törtem meg a csendet. Halkan odasziszegtem: – Nem tudom, milyen játékot játszol, de nagyjából kettő perced maradt, szóval remélem, tatár bifszteket rendeltél, tigris. Hamiskásan mosolygott: – Meglátjuk, Kells. Meglátjuk. – Rendben. Nem az én bajom. Kíváncsian várom, mi fog történni, mikor egy fehér tigris végigtrappol ezen a puccos épületen. Remélem óriási felfordulás lesz, és jókora kár esik. Talán a vendégek veszélyeztetése miatt el is veszítenek egy csillagot. A kis pincér barátnőd pedig visítozva fog felalá rohangálni. – Elmosolyodtam a gondolatra. – Nocsak, Kelsey! Feltékeny vagy? – kérdezte Ren tettetett döbbenettel. – Nem! Természetesen nem – horkantam fel, hölgyhöz meglehetősen nem illő módon. Vigyorgott, én pedig idegesen gyűrögettem a szalvétámat. – Nem hiszem el, hogy erre rávetted Mr. Kadamot. Meg vagyok döbbenve, de igazán. Széthajtotta a szalvétáját, majd kacsintott az éppen visszatérő pincérnőnek, aki egy kosárka zsemlét tett az asztalra. Amint elment, rámeredtem: – Kacsintottál rá? Hihetetlen! Csendesen nevetett, majd kivett egy gőzölgő zsemlét, megvajazta, és a tányéromra tette. – Egyél, Kelsey – parancsolta. Aztán előredőlve hozzátette: – Hacsak nem óhajtod mégis inkább az ölemből megcsodálni a kilátást. Mérgesen kettétörtem a zsemlét, és lenyeltem néhány harapást, mire észrevettem, hogy valójában mennyire finom, könnyű és pelyhes; a tésztájába apró narancshéjdarabkákat kevertek. Örömmel megettem volna még egyet, de nem akartam megadni Rennek ezt az elégtételt.

333

A pincérnő hamarosan visszajött, de már két segítővel, és ételek sorát halmozták elénk. Ren tényleg egy egész svédasztalt rendelt. Nem maradt üresen egyetlen négyzetcentiméter sem. Miután ketten maradtunk, elvette a tányéromat, és telepakolta illatozó, ínycsiklandó ételekkel. Miután elém tette, a sajátját is megrakta. Amikor pedig azzal is végzett, letette a tányérját, rám nézett, és felvonta a szemöldökét. Előredőltem, és dühösen suttogtam: – Nem fogok az öledbe ülni, szóval ne reménykedj, mister. Addig várt, amíg felvettem a villát, és elkezdtem enni. Felszúrtam egy falat makadámdióval hintett vörösboros sügért, és kárörömmel a hangomban azt mondtam: – Lassan lejár az idő, ugye? Ketyeg az óra. Most nyilván izzadsz, nem? Úgy értem, bármelyik pillanatban átváltozhatsz. Bekapott egy falatot a currys bárányból, majd egy kis sáfrányos rizst is evett hozzá, és bosszantó nyugalommal rágni kezdett. Teljes két percig áthatóan néztem, aztán összehajtottam a szalvétámat. – Oké, feladom – mondtam. – Halljam, miért viselkedsz ilyen önelégülten és magabiztosan? Mikor fogod elmondani, mi folyik itt? Óvatosan megtörölte a száját, ivott egy korty vizet, és így felelt: – Az folyik itt, drága prema, hogy sikerült feloldani az átkot. Leesett az állam: – Micsoda? De ha sikerült, akkor miért voltál tigris az utóbbi két napban? – Hát, hogy pontos legyek, az átok nem szűnt meg teljesen. De úgy tűnik, részben igen. – Részben? – kérdeztem vissza. – És ez pontosan mit jelent? – Bizonyos számú órát egy napban. Hat órát, hogy pontos legyek. Eszembe idéztem a próféciát, és emlékeztem, hogy a monolitnak négy oldala volt. Hatszor négy az… – Huszonnégy – mondtam ki. – Huszonnégy mi? – kérdezte Ren. – Hát, a hat órának tényleg van értelme, mert négy ajándékot kell megszereznünk Durgának, és a monolitnak is négy oldala van. De mi még csak egy feladatot teljesítettünk, ezért kaptál csak hat órát. Mosolygott: – Akkor, azt hiszem, itt kell maradnod, legalább amíg a többi feladatot nem teljesítjük. Felhorkantam: 334

– Azért ebben ne legyél olyan biztos, Tarzan. Lehet, hogy nekem nem kell jelen lennem a többi feladatnál. Most, hogy részidőben ember vagy, lefogadom, hogy Kishannal együtt nélkülem is meg tudjátok oldani a problémát. Felemelte a fejét, és összehúzta a szemét. – Ne becsüld alá a… fontosságod, Kelsey – mondta. – Még ha a továbbiakban nem is lenne rád szükség, hogy megtörjük az átkot, gondolod, hogy olyan könnyen elengednélek? Hagynám, hogy csak úgy, kisétálj az életemből? Idegesen játszadozni kezdtem a villával, és elhatároztam, hogy nem szólok egy szót sem. Ez amúgy is illett az eredeti tervbe. Valami megváltozott. A sértett és zavarodott Ren, aki bűntudatot ébresztett bennem, amiért Kishkindhában visszautasítottam, egyszer és mindenkorra eltűnt. A lehető legmagabiztosabban, már-már arrogánsan viselkedett. Miközben evett, végig az arcomon tartotta a tekintetét. Amikor eltüntette az összes ételt a tányérjáról, újra megpakolta. Idegesen fészkelődtem a tekintete alatt, csak piszkálgattam az ételt. Ren olyan volt, mint egy macska, ami elkapta a kanárit, vagy a diák, aki tudja az összes dolgozatkérdést, még mielőtt a tanár egyáltalán kiosztotta volna a lapokat. Felháborítóan önelégült volt, és én éreztem, hogy e mögött az újonnan talált magabiztosság mögött sokkal több van, mint hogy ezentúl hosszabb időt tölthet emberi formában. Úgy tűnt, mintha ismerné az összes titkos gondolatomat és érzésemet. A nyugalma idegesse tett. Úgy éreztem magam, mintha sarokba szorított volna. – A válasz a kérdésre – folytatta – az, hogy nem foglak elengedni. Te hozzám tartozol. És ez elvezet minket ahhoz a problémához, amit szeretnék veled megbeszelni – Azt, hogy hová tartozom, az én dolgom eldönteni, és lehet, hogy meghallgatom, amit mondani szeretnél, de ez nem jelenti azt, hogy egyet is fogok veled érteni. – Jogos. – Ren félretolta az üres tányérját. – Van egy befejezetlen ügyünk, aminek a végére kell járnunk. – Ha a többi feladatra gondolsz, amit teljesítenünk kell, azzal már tisztában vagyok – feleltem. – Nem arra gondolok. Én magunkról beszélek.

335

– Mi van velünk? – Kezemet az asztal alá dugtam, és az izzadt tenyeremet kezdtem törölgetni a szalvétával. – Úgy érzem, van néhány dolog, amiről idáig nem beszéltünk, és azt hiszem, itt az ideje kimondanunk őket – nézett rám átható tekintettel. – Én nem titkoltam el előled semmit, ha erre gondolsz – mondtam. – De igen. – Nem. Én nem. – Tehát tagadod, hogy történt valami kettőnk között? – kérdezte. – Én nem tagadok semmit – feleltem bosszúsan. – Ne próbálj meg szavakat adni a számba. – Nem próbálok. Egyszerűen csak igyekszem meggyőzni egy önfejű nőszemélyt, hogy ismerje el, vannak irántam érzései. – Ha lennének érzéseim irántad, te lennél az első, aki megtudnád – vetettem oda egyre idegesebben. – Szóval azt mondod, hogy nem érzel semmit irántam? – Nem ezt mondom. – Akkor mit mondasz? – Én… semmit sem mondok! – fakadtam ki. Ren elmosolyodott, és összehúzott szemmel fürkészte az arcom. Tudtam, ha továbbra is így kérdez, előbb-utóbb biztosan belegabalyodok a hazugságba. Nem megy nekem a füllentés. Hátradőlt a székben, és azt mondta: – Rendben. Egyelőre kiengedlek a markomból, de később még visszatérünk erre. Tudod, a tigrisek könyörtelenek, ha egyszer valamit a fejükbe vesznek. Úgysem tudsz örökké elkerülni. Hetykén válaszoltam: – Ne reménykedj túlságosan, Mr. Csodálatos. Minden szuperhősnek megvan a maga kriptonitja, és jobb, ha nem becsülsz alá. – Megfordítottam az ölemben a szalvétát, miközben ő átható tekintettel követte minden mozdulatomat. Meztelennek éreztem magam, mintha belátna a szívem legmélyébe. Mikor a pincérnő visszajött, Ren rámosolygott, a nő pedig átnyújtott neki egy kisebb étlapot, ami valószínűleg a desszerteket tartalmazta. Közben feltűnően Ren fölé hajolt, én meg frusztráltan doboltam az asztal alatt a pántos cipőmmel. Ren figyelmesen hallgatta a nőt, majd mindketten felnevettek. Ren felém intve halkan mondott valamit, mire a nő rám nézett, kuncogott, majd gyorsan eltakarította az összes tányért. Aztán Ren 336

előhúzta a tárcáját, és átnyújtott egy hitelkártyát. A nő Ren karjára tette a kezét, hogy kérdezzen tőle még valamit, én pedig nem tudtam tovább türtőztetni magam. Nagyot rúgtam Renbe az asztal alatt. Neki még csak a szeme se rebbent, nem is nézett rám, csak átnyúlt az asztal fölött, megfogta a kezem, és szórakozottan megsimogatta a hüvelykujjával, miközben válaszolt a nő kérdésére. Olybá vette a rúgást, mintha gyengéd, szerelmes érintés lett volna. Csak még boldogabbá tette. Miután a nő elment, gyanakodva megkérdeztem: – Honnan vetted a hitelkártyát, és mit mondtál rólam? Nyugodt mosollyal válaszolt: – Mr. Kadam adta a kártyát, és azt mondtam, hogy a… „desszertet” később fogjuk elfogyasztani. Gúnyosan felnevettem: – Úgy érted, hogy te fogod később elfogyasztani a desszerted, egyedül, én ugyanis befejeztem az étkezést. Áthajolt a gyertyafényes asztal fölött, és mély hangon azt mondta: – Ki beszélt itt étkezésről, Kelsey? Nyilván viccel! De teljesen komolynak tűnt. Remek! Már megint beleállt a remegés a gyomromba. – Hagyd abba, ne nézz így rám – sziszegtem. – Hogy? – Mintha vadásznál rám. Csakhogy én nem vagyok antilop. – Ó! – nevetett fel. – Pedig a hajsza remek mulatság lenne, és te roppant ízletes fogás volnál. – Hagyd abba. – Ideges leszel tőlem? – Így is mondhatjuk. Miközben aláírta a számlát, én hirtelen felpattantam, és az ajtó felé indultam. Azonnal mögöttem termett. – Nem hagyom, hogy elmenekülj, emlékszel? Viselkedj úgy, mint egy rendes randin szokás, és engedd, hogy hazakísérjelek. Ez a legkevesebb, amit megtehetsz, ha már nem akarsz beszélni velem. Megfogta a könyökömet, és kivezetett az étteremből. A gondolattól, hogy el fog kísérni a szobámig, és nagy valószínűséggel megpróbál majd megcsókolni, remegés futott végig a gerincemen. Tudtam, hogy merő önvédelemből menekülnöm kell. Minden egyes perccel, amit együtt töltöttem vele, csak még jobban akartam őt. Mivel hiába próbáltam felbosszantani, az nem működött, más eszközökhöz kellett folyamodnom. 337

Az, hogy szimplán kiábrándítom magamból, nem működik. Meg kell magam utáltatnom vele! Mindig is azt mondták rólam, hogy én amolyan „mindent vagy semmit” típusú lány vagyok Ha ellököm magamtól, akkor azt úgy kell megtennem, hogy abszolút esély se legyen rá, hogy valaha is visszatérjen hozzám. Megpróbáltam kiszabadítani a könyökömet a szorításából, de csak még erősebben kulcsolta rá az ujjait. Rámordultam: – Fejezd be, hogy rajtam próbálgatod a tigriserődet, Superman. – Fájdalmat okoztam? – kérdezte. – Nem, de nem vagyok bábu, akit csak úgy ráncigálhatsz – füstölögtem. Végigsimított a karomon, majd megfogta a kezem. – Viselkedj kedvesen, és akkor én is úgy teszek – mondta. – Rendben – vágtam oda. – Rendben – vigyorodott el. – Rendben!– sziszegtem ismét. Odasétáltunk a lifthez, és megnyomta az emeletem gombját. – Az én szobám ugyanazon az emeleten van – magyarázta. Morcosan néztem rá, aztán hirtelen kaján és kissé gonosz vigyorral azt kérdeztem: – És, ööö, egész pontosan hogyan is tervezed a reggelt, tigris? Igazán nem illene Mr. Kadamot bajba sodornod, hogy a szobájában egy nagyra nőtt… háziállatot találjanak. – Csak nem aggódsz miattam, Kells? – viszonozta Ren a szarkazmusom, miközben az ajtóig kísért. – Nincs rá szükség. Minden rendben lesz. – Azt hiszem, felesleges lenne megkérdeznem, honnan tudtad, melyik az én szobám, nem igaz, tigrisorr? Olyan pillantással nézett rám, hogy attól remegni kezdett az egész bensőm. Gyorsan hátat fordítottam neki, de tekintete így is égette a bőröm. Minden idegszálammal éreztem, hogy ott áll mögöttem, és vár. Elővettem a kulcsot. Közelebb lépett. Úgy remegett a kezem, hogy alig bírtam beletalálni a zárba. Megfogta a karomat, és finoman maga felé fordított. Két tenyerét az ajtónak támasztotta a fejem két oldalán, előredőlt, teljesen az ajtóhoz szegezett. Úgy remegtem, mint egy kis nyúl, akit elkapott a farkas. A farkas közelebb hajolt. Lehajtotta a fejét, és csókolgatni kezdte az arcom. A probléma az volt, hogy… ez a nyúl akarta, hogy a farkas felfalja. Kezdtem ismét beleveszni a sűrű, bódító ködbe, ami mindig elborított, valahányszor Ren hozzám ért. 338

Ennyit az engedélykérésről… és ennyit az elhatározásomról, gondoltam, amint éreztem, hogy az ellenállásom lanyhul. Rekedten suttogta: – Én mindig meg tudom mondani, hol vagy, Kelsey. Őszibarack- és tejszínillatod van. Megremegtem, és a kezemet a mellkasára tettem, hogy eltoljam magamtól, de aztán magam sem tudom hogyan, megragadtam az ingét, és úgy szorítottam, mintha az életem múlna rajta. Ren lágy csókokkal borította a fülem mögötti érzékeny részt, az arcomat és a nyakam ívét. Közelebb húztam magamhoz, és felfelé fordítottam a fejemet, hogy rendesen meg tudjon csókolni. Elmosolyodott, de figyelmen kívül hagyta a kínálkozó lehetőséget, és inkább a másik fülemhez hajolt. Enyhén megharapdálta a fülcimpám, majd áttért a kulcscsontomra, és a vállamra. Aztán felemelte a fejét, és centikre a szám előtt megállt. A fejemben egyetlenegy gondolat dübörgött: még… Azonban Ren egy ellenállhatatlan mosoly kíséretében visszahúzódott, és az ujjával gyöngéden végigsimított egy hajtincsemen. – Egyébként – mondta – el is felejtettem megemlíteni, milyen gyönyörű vagy ma este. – Aztán rám mosolygott, majd megfordult, és elsétált a folyosón. Apró, a földrengést követő utórezgésekhez hasonló hullámok borzongatták a testem. Csillapíthatatlanul remegő ujjaimmal nagy nehezen elfordítottam a kulcsot a zárban, belöktem az ajtót, és beléptem a szobámba. Még mindig remegve bezártam magam mögött az ajtót, majd nekidőltem, és hagytam, hogy magába olvasszon a sötétség.

339

ÁSNAP REGGEL GYORSAN ÖSSZEPAKOLTAM A HOLMIMAT, és türelmetlenül vártam Mr. Kadamra. A kecses széken ülve idegesen doboltam a lábammal. A tegnap este végérvényesen meggyőzött róla, hogy csinálnom kell valamit Rennel. A közelsége teljesen elvette az eszem. Tudtam, ha még több időt töltök vele, rá fog venni, hogy engedjek a csábításnak, márpedig ezt én egyáltalán nem engedhettem meg magamnak. A végén úgyis összetöri a szívem. Ó, persze, egy ideig nagyszerű lenne. Igazán, de igazán csodálatos. Kár, hogy úgysem tartana sokáig. Ő egy igazi Adonisz, de én nem vagyok az a kimondott trójai Heléna. Nem lenne jó vége. Józannak kell lennem, és újra a saját kezembe vennem az életem irányítását. Elhatároztam, hogy amikor visszaérünk a házba, komolyan elbeszélgetek vele, mint nő a tigrissel. És ha ezek után sem adja fel, akkor egyszerűen hazamegyek, ahogy Mr. Kadam tanácsolta. A távolság talán segít majd. Rennek valószínűleg csak némi, tőlem jó messzire eltöltött időre van szüksége, hogy rájöjjön, nagy hiba volna belekezdenünk egy kapcsolatba. Ezzel az elhatározással készültem a vele való találkozásra. Sokáig vártam Mr. Kadamra. Már majdnem felhívtam a szobáját, amikor végre meghallottam a kopogtatást. Mr. Kadam egyedül jött. – Elkészült, Miss Kelsey? – kérdezte. – Ne haragudjon, hogy ilyen későn indulunk. 340

– Semmi gond – legyintettem. – Mr. Csodálatos nyilván jó sokáig készülődött, ugye? – Nem – rázta a fejét voltaképpen az én hibám. El voltam foglalva… némi papírmunkával. – Ó, semmi baj. Ne aggódjon emiatt – mondtam. – Miféle papírmunkáról van szó? – Nem fontos – mosolygott. Aztán kinyitotta előttem az ajtót, én pedig kisétáltam az üres folyosóra. Már a liftajtónál jártunk, és épp kezdtem megnyugodni, amikor hallottam, ahogy becsukódik egy szoba ajtaja, és láttam amint Ren sétál felénk a folyosón. Újonnan vásárolt öltözékében természetesen fantasztikusan nézett ki. Egylépésnyit hátráltam a lifttől, és megpróbáltam elkerülni a tekintetét. Vadonatúj, indigószínű, koptatott, dizájnerfarmert viselt. Hosszú ujjú, kék alapon vékony fehér csíkos, elegáns, oxfordi stílusú, láthatóan kiváló minőségű ingben volt, ami remekül ment a szeméhez. Az inget feltűrt ujjal, kigombolt gallérral, a nadrágján kívül viselte. Ráadásul sportos volt a szabása, így tökéletesen kiemelte izmos felsőtestét. A látványtól akaratlanul is elállt a lélegzetem. Úgy néz ki, mint egy divatmodell. Hogy az ördögbe leszek én képes ennek ellenállni? Az élet olyan igazságtalan. Ez pont olyan, mint nemet mondani, ha Brad Pitt hívna randira. Az a lány, aki képes ilyet tenni, megérdemli az évszázad idiótája címet. Gondolatban gyorsan még egyszer átfutottam a listán, hogy miért ne legyek együtt Rennel, és elmormoltam magamban néhány „ő nem hozzám való” mantrát. Az, hogy ilyen lélegzetelállító külsővel, normális emberként láttam járkálni, igazából csak segített megerősíteni az elhatározásomat. Igen. Tudtam, hogy nehéz lesz, mert hihetetlenül elbűvölő volt, de így még nyilvánvalóbb lett a számomra, hogy nem illünk egymáshoz. Ahogy csatlakozott hozzánk a liftnél, megcsóváltam a fejem, és azt mormoltam az orrom alatt: – Naná. A pasi háromszázötven éven keresztül tigrisként él a dzsungel mélyén, aztán előjön a fák közül, és modern ízlése van, és naprakész a legújabb divatból. Hihetetlen! – Mit mond, Miss Kelsey? – kérdezte Mr. Kadam. – Semmit – feleltem. Ren felvonta a szemöldökét, és önelégülten vigyorgott. Valószínűleg minden szavamat értette. Francos tigris hallás. 341

A liftajtó kinyílt. Beléptem, és a sarokba húzódtam, reménykedve, hogy Mr. Kadamot kettőnk között tudom tartani, de ő láthatóan nem vette a néma jeleket, melyeket oly bőszen küldözgettem felé, és az irányítógomboknál maradt. Ren mellém lépett, és persze túl közel állt hozzám. Jó lassan, tetőtől talpig végignézett, és sokatmondó pillantásokkal bombázott. Némán mentünk le a lifttel. Amikor az ajtó kinyílt, megállított, átvette tőlem a hátizsákot, és a saját vállára vetette, így nekem nem maradt semmi cipelnivalóm. Aztán előrement Mr. Kadam mellé, én pedig lassan bandukoltam utánuk. Biztonságos távolságot tartva kettőnk között, óvatos tekintettel méregettem. Az autóban Mr. Kadam hármunk helyett is beszélt, annyira izgatott volt, hogy Ren ilyen hosszú időt képes emberi alakban tölteni. Ez nyilván óriási megkönnyebbülést jelentett neki is. Bizonyos szempontból Mr. Kadam ugyanúgy el volt átkozva, mint Ren és Kishan. Ő sem élhette a saját életét. Minden idejét és figyelmét a fivérek szolgálatának szentelte. Legalább annyira a tigrisek szolgája lett, mint azok az átoké. Ekkor felvillant bennem a gondolat, rám is ez a veszély leselkedik, hogy egy tigris rabszolgája leszek. Hah! Ráadásul, talán még tetszene is nekem. A szemem forgattam az ötletre. Irtó dühös vagyok magamra. Hogy lehetek ilyen szörnyen gyenge? Gyűlöltem a gondolatot, hogy nem kell mást tennie, csak intenie, én pedig rohanok hozzá. Az énem öntudatos, büszke része iszonyú haragra gerjedt. Elég! Ne tovább! Ahogy megérkezünk a házába, mindent megbeszélek vele, és remélem, azért lehetünk majd barátok. Az út hátralévő részén gyakorlatilag egyfolytában ezen morfondíroztam. Álmodoztam egy kicsit, aztán összeszidtam magam miatta. Megpróbáltam olvasni, de folyton ugyanazt az egy bekezdést kezdtem újra és újra. Végül feladtam, és elaludtam. Késő estére érkeztünk meg. Egyetlen pillantás elég volt Ren gyönyörűen kivilágított álomotthonára, és hatalmasat sóhajtottam. Úgy éreztem, mintha hazatértem volna. Iszonyú nehéz lesz elmennem, ha eljön az ideje, és az a keserű érzésem támadt, hogy ez hamarosan be fog következni. Noha aludtam valamennyit az autóút alatt, mégis úgy gondoltam, meg kellene próbálnom pihenni. Erőt vettem magamon, úgy döntöttem egyelőre abbahagyom a szomorkodást, megmostam a fogam, és átöltöztem pizsamába. Óvatosan kivettem Fanindrát a hátizsákból, egy kispárnát tettem az éjjeliszekrényre, és arra raktam merev, összetekeredett testét. 342

Próbáltam olyan kényelmesen elhelyezni, ahogy csak tudtam, és úgy fordítottam, hogy a feje a medencére nézzen. Ha mozdulatlanná dermedt kígyó lennék, azt én is szívesebben nézegetném. Ezután kivettem a gadát és az aranymangót. A gyümölcsöt bebugyoláltam egy puha törülközőbe, aztán a gadával együtt betettem a komódba. Ahogy a mangóra néztem, eszembe jutott, milyen éhes vagyok. Jólesett volna egy kis éjszakai nasi, de nem volt kedvem lemenni a földszintre. Miközben betoltam a komód fiókját, arra gondoltam, holnap meg kell kérnem Mr. Kadamot, zárja el a gyümölcsöt és a gadát oda, ahol Ren családi pecsétnyomóját is tartja. Gondoskodnunk kellett róla, hogy biztonságban legyenek. Ahogy bemásztam az ágyba, egy kistányér sós kekszet, sajtot és szeletelt almát láttam Fanindra mellett az éjjeliszekrényen. Addig nem is vettem észre. Hű! Mr. Kadam bizonyára azalatt csempészte a szobámba, amíg a fürdőben voltam. Gondolatban megköszöntem neki a figyelmességet, majd ettem pár falatot, és lekapcsoltam a lámpát. De nem jött álom a szememre. Az agyam nem hagyott nyugodni. Féltem a másnapi beszélgetéstől Rennel. Attól tartottam, nem leszek képes kimondani, amit mondanom kellene neki. Végül aztán hajnali négy körül nyomott el az álom, és egészen délig aludtam. Ébredés után nem siettem a készülődéssel. Tisztában voltam vele, hogy csupán a Rennel való találkozást halogatom, de nem érdekelt. Kényelmesen lezuhanyoztam és felöltöztem. Mire összeszedtem a bátorságom, hogy lemenjek a földszintre, a gyomrom már hangosan korgott az éhségtől. Miközben lesurrantam a lépcsőn, hallottam, hogy valaki zörög a konyhában. Nyilván Mr. Kadam, gondoltam, de ahogy befordultam a sarkon, legnagyobb rémületemre egyedül Rent találtam ott, szendvicskészítés közben. Mindenféle alapanyag hevert szanaszét: zöldségek és fűszerek borították a pultot. Ő pedig ott állt, gondolataiba mélyedve, szemmel láthatólag azon törve a fejét, tegyen-e ketchupot a csiliszósz mellé a pulykás és padlizsános szendvicsére. Mr. Kadam egyik köténye volt rajta, szerencsére, mert kis mustárfoltok éktelenkedtek rajta. Annak ellenére, hogy csendben akartam maradni, kitört belőlem a kuncogás. Elmosolyodott, de figyelmét továbbra is a szendvicsre összpontosította. 343

– Hallottam, hogy felkeltél – mondta. – Hát, nem sietted el a készülődést. Gondoltam, biztos éhes leszel, ezért lejöttem, hogy csináljak neked egy szendvicset. – Uh, csak ne azokból – fintorogtam. – Inkább mogyoróvajat kérnék. – Oké – felelte. – Csak, ööö, melyik is a mogyoróvaj? – kérdezte a kissé távolabb lévő, angol felirattal ellátott üvegekre mutatva. A többi, indiai címkés üveget magához közelebb helyezte el a pulton. Elgondolkodva közelebb léptem hozzá: – Te ugye nem tudod elolvasni az angol szöveget? Mogorván nézett rám, majd így felelt: – Nem. Olvasok legalább tizenöt másik nyelven, beszélni pedig vagy harmincat is tudok, de azt nem bírom kisilabizálni, mi van ezekben az üvegekben. Önelégülten vigyorogtam rá: – Ha megszagolnád, biztosan rájönnél, tigrisorr. Rám nézett, elvigyorodott, majd letette a kezében levő két üveget, odajött hozzám, és szájon csókolt. – Látod? Ezért akarlak magam mellett tudni. Szükségem van egy ilyen okos barátnőre. Visszatért a szendvicsekhez, sorra nyitogatta az üvegeket és mindegyikbe beleszimatolt. Mikor magamhoz tértem, kifakadtam: – Ren! Én nem vagyok a barátnőd! Válaszul csak rám vigyorgott, és amikor megtalálta a mogyoróvajat, elkészítette a legvastagabb mogyoróvajas szendvicset, amit életemben láttam. Bekaptam egy falatot, teljesen tele lett vele a szám. – Kmrrk mgy ksss tjjjjt! – fulladoztam. – Micsoda? – nevetett. – Tjjjjt, tjjjjt! – próbáltam újra, és imitáltam az ivást. – Ó, tej! Oké, várj egy pillanatot. Kinyitogatta a konyhaszekrény összes ajtaját, mire talált egy csészét, mert persze az abban volt, amelyikben legutoljára kereste. Öntött egy nagy bögre tejet, én pedig azon nyomban felhajtottam a felét, hogy leöblítsem a ragadós mogyoróvajat. Aztán kettészedtem a szendvicsemet, kiválasztottam azt a felét, amelyiken kevesebb mogyoróvaj volt, majd kettéhajtottam, és enni kezdtem.

344

Ren leült velem szemben a legnagyobb, legfurcsább kinézetű szendviccsel, amit valaha is láttam, és majszolni kezdte. Pislogtam, és elnevettem magam: – Te egy igazi Dagwoodot eszel. – Mi az a Dagwood? – Egy óriási szendvics, amit egy képregényfiguráról neveztek el. Nevetett, és még egyet harapott belőle. Úgy döntöttem, itt az alkalom, hogy elmondjam, amit akarok, amíg nem tud megszólalni. – Ööö… Ren? Egy fontos dolgot meg kellene beszélnünk. Napnyugtakor találkozzunkteraszon, oké? Megállt a kezében a szendvics félúton a szája felé. – Egy titkos randevú? A teraszon? Napnyugtakor? – kérdezte egyik szemöldökét felvonva. – Hűha, Kelsey, el akarsz csábítani? – Aligha – motyogtam fanyarul. Felnevetett: – Hát, a tiéd vagyok. De légy óvatos, szépségem, finoman bánj velem az este. Még tapasztalatlan vagyok ezekben az emberi dolgokban. Felháborodva csattantam fel: – Én nem vagyok a te drága szépséged! Elengedte a füle mellett a megjegyzésemet, és folytatta a szendvics majszolását. Aztán megette az én mogyoróvajas szendvicsem másik felét is, és megjegyezte: – Hé! Ez az izé egészen finom. Miután befejeztem a reggelit, odaléptem a konyhaszigethez, és hozzáfogtam, hogy feltakarítsam a rendetlenséget, amit Ren hagyott maga után. Mihelyst végzett az evéssel, rögtön felállt, hogy segítsen. Jó volt együtt dolgozni vele. Mintha tudtuk volna, hogy a másik mit akar, mielőtt még megmozdult volna. Pár perc múlva a konyha ragyogott a tisztaságtól. Ren levetette a kötényt, és bedobta a szennyeskosárba. Mögém lépett, miközben épp az utolsó poharakat raktam a helyükre, átölelte a derekam, és magához húzott. Beleszagolt a hajamba, megcsókolta a nyakamat, és a fülembe suttogott: – Mmm, határozottan őszibarack és tejszín, de egy csipetnyi fűszerrel. Most megyek, egy ideig tigris leszek, és alszom egyet, hogy aztán mind a hat órát neked szentelhessem az este. Elhúztam a számat. Valószínűleg egy szerelmes randevúra számít, miközben én szakítani akarok vele. Boldog órákat akar tölteni a barátnőjével, én pedig arra készülök, hogy elmagyarázzam neki, minket 345

nem egymásnak teremtettek. Nem mintha valaha is együtt lettünk volna, mégis, olyan érzés volt, mintha szakítani készülnék vele. Miért kell ennek ilyen nehéznek lennie? Ren lágyan ringatott, és azt suttogta: – Ezüst a kedves édes hangja éjjel, lágy muzsika a figyelmező füleknek. Döbbenten fordultam meg a karjaiban: – Honnan vetted ezt? Emlékszel rá? Ez a Rómeó és Júlia! – Odafigyeltem, mikor felolvastad – vont vállat. – Tetszett. Aztán megcsókolta az arcom. – Viszlát, ma este, iadala – mondta, és ott hagyott. A délután hátralevő részében semmire sem tudtam koncentrálni, öt percnél tovább semmi sem tudta lekötni a figyelmemet. Elpróbáltam néhány mondatot a tükör előtt, de mind olyan esetlennek hangzott: „Nem rólad van szó, hanem rólam.” „Rengeteg hal van az óceánban.” „Meg kell találnom önmagam.” „Túlságosan különbözőek vagyunk.” „Számodra nem én vagyok az igazi.” „Van valaki más az életemben.” Még azzal is próbálkoztam, hogy „allergiás vagyok a macskákra”. De éreztem, egyetlen kifogás sem működne. Eldöntöttem, hogy az a legjobb, ha őszinte leszek, és elmondom neki az igazságot. Hisz én ilyen vagyok. Szembenézek a dolgokkal, boldogulok nehéz körülmények közt is, és tovább tudok lépni. Mr. Kadam egész nap nem volt otthon, a Jeep nem állt a ház előtt. Reméltem, hogy hamarosan megjön, és egy kicsit eltereli majd a figyelmem, talán ad is néhány tanácsot, de nyomát sem láttam. Az alkonyat túl gyorsan eljött, idegesen lépdeltem felfelé a lépcsőn. Bementem a fürdőszobába, kibontottam a hajam, és addig fésültem, amíg laza hullámokban omlott a hátamra. Kevés szájfényt tettem a számra, szemceruzával kihúztam a szemem, majd átkutattam a gardrobot, hátha találok a pólónál valami szebbet is. Valaki szemmel láthatóan kiegészítette a ruhatáramat néhány dizájner darabbal. Némi válogatas után végül egy eperszínű, skót kockás, fekete selyemszegélyű pamutblúz, és a szűk szárú, fekete, bokánál felhasított nadrág mellett döntöttem. Igazából úgy illett volna, ha minél egyszerűbben öltözöm, hogy megkönnyítsem Ren számára a dolgot, de nem akartam, hogy ha visszagondol majd a szakításunkra, slampos, fiús ruhában emlékezzen rám. Elvégre, bennem is van női büszkeség. Azt akarom, hogy szenvedjen. Legalább egy icipicit.

346

A külsőmmel elégedetten, megsimogattam Fanindra fejét, és arra kértem, hogy kívánjon nekem sok szerencsét, majd elhúztam az üvegajtót, és kiléptem a teraszra. A levegő langyos volt, éreztem a kertben nyíló jázminok és a dzsungel fáinak illatát. Néztem, ahogy a nap lebukik a horizont mögé, rózsaszínre és mandarinsárgára színezve az égboltot. Lent a medence fényei kigyúltak. Leültem a párnákkal teli hintaágyra, és finoman ringattam magam, élveztem a bőrömet simogató, lágy, balzsamos szellőt. Aztán nagyot sóhajtottam, és félhangosan azt mondtam: – Már csak egy trópusi koktél hiányzik, ananásszal, cseresznyével és olyan picike ernyővel. Ekkor sistergő hangot hallottam a mellettem levő kisasztal felől. Ahogy odanéztem, egy íves formájú, párás poharat láttam, amiben hideg, vöröses narancsszínű ital gyöngyözött, kicsike ernyővel és egy szem cseresznyével díszítve! Felvettem, hogy megnézzem, valódi-e. Az volt. Óvatosan belekortyoltam. Az édes italnak tökéletes íze volt. Itt valami furcsa dolog történik. Senki más nincs a teraszon rajtam kívül, akkor pedig hogy került ide ez az ital? Ebben a pillanatban megjelent Ren, és én azonnal megfeledkeztem a rejtélyes módon előkerült üdítőről. Mezítláb volt, tengerzöld selyemingben és bő, fekete nadrágban, a derekán vékony szíj. Hátrafésült haja nedvesen csillogott. Leült mellém a hintaágyra, karját átvetette a vállamon. Fantasztikus illata volt. Forró nyár és szantálfa aromája keveredett a jázminnal. Nyilván ilyen lehet a mennyország illata. A kisasztalnak támasztotta a lábát, és hintáztatni kezdett bennünket előre-hátra. Úgy tűnt, teljes mértékig elégedett, hogy csak ülünk, pihenünk, és élvezzük a szellőt meg a naplementét. Szép volt. Reméltem, hogy barátok maradunk, és máskor is üldögélhetünk majd így. Nagyon reméltem. Mert élveztem a társaságát. Egyszer csak megfogta a kezem, és összekulcsolta az ujjainkat. Egy ideig játszadozott velük, majd az ajkához emelte a kezem, és lassan, egyenként végigcsókolta az ujjaimat. – Miről akartál beszélni velem, Kelsey? – kérdezte mély, bársonyos hangján. – Ööö… – Mi a fenéről is akartam beszélni vele? Esküszöm, nem emlékszem… Ja, igen. Leráztam magamról a bűvöletet, és megacéloztam az akaratom, majd így szóltam: 347

– Ren, én… hogy is mondjam, jobban szeretném, ha átülnél velem szembe, hogy rendesen lássalak. És úgy kevésbé tereled el a figyelmem. Nevetett. – Oké, Kells. Ahogy akarod. Egy széket állított a hintaággyal szembe, és leült. Előrehajolt, megfogta a lábamat, és az ölébe vette. – Mit csinálsz? – rántottam vissza pánikszerűen. – Lazíts – felelte. – Feszültnek látszol. – Azzal masszírozni kezdte a talpamat. Megpróbáltam tiltakozni, de sötét pillantást vetett rám. Alaposan megvizsgálta a lábamat, és azt mondta: – Tele vagy vízhólyaggal. Szükséged lesz egy rendes cipőre, ha ilyen gyakran túrázunk majd a dzsungelben. – A túrabakancstól is hólyagos lesz a lábam – feleltem. – Valószínűleg teljesen mindegy, milyen cipőt veszel nekem. Az utóbbi néhány hétben többet gyalogoltam, mint az eddig életemben összesen, egyszerűen csak nincs ehhez hozzászokva a lábam. Rosszallóan rám nézett, és lágyan végigsimított az ujjával a bokámon. Érintése megbizsergette az egész lábszáramat. Óvatosan a kezébe vette a lábfejemet, és gyöngéden masszírozni kezdte. Tiltakozni akartam, de annyira jó érzés volt. Valamint arra gondoltam, a masszírozás legalább eltereli a figyelmét a kellemetlen beszélgetés közben, szóval hagytam, hogy folytassa. Az arcára sandítottam, láttam, hogy kíváncsian méreget. Hogyan is gondolhattam, hogyha majd szembe ül velem, attól könnyebb lesz? Milyen ostoba vagyok! Most aztán egyenesen a harcos arkangyalszemébe kell nézzek. Így próbáljon meg valaki arra összpontosítani, amit mondani akar! Egy pillanatra lehunytam a szemem. Gyerünk, Kells! Koncentrálj! Koncentrálj! Meg tudod csinálni! – Oké, Ren, van valami, amit meg kell beszélnünk. – Rendben. Halljuk. Nagyot sóhajtottam, és belevágtam: – Tudod… Én nem… nem viszonozhatom az érzéseidet. Vagyis az, ööö, gyöngéd érzelmeidet. Felnevetett: – Miről beszélsz? – Hát, úgy értem, én… Előredőlt, és halkan, de nyomatékosan azt mondta: – Kelsey, én pontosan tudom, hogy viszonzod az érzéseimet. Ne tettesd tovább, hogy nem. 348

Mikor jött rá? Talán, mikor úgy csókoltam, mint egy tébolyult. Azt reméltem, hogy be tudom csapni, de ő átlátott rajtam. Úgy döntöttem, hogy játszom az ostobát, úgy teszek, mintha nem tudnám, miről beszél. Megadóan felemeltem mindkét kezem, és így szóltam: – Oké! Igen! Elismerem, hogy vonzódom hozzád. – Ki ne vonzódna hozzád?– De ez nem működhet köztünk. – Tessék, kimondtam. Ren értetlenül nézett rám. – Miért nem? – kérdezte. – Mert túlságosan vonzódom hozzád – feleltem. – Nem értem – rázta a fejét összezavarodva. – Hogy lehet az probléma, hogy vonzódsz hozzám? Én úgy gondolnám, hogy az jó. – Normális embereknél… az jó – mondtam. – Szóval én nem vagyok normális? – Hű! Hadd magyarázzam meg. Ez olyan, mint amikor… mondjuk egy éhező boldogan megenne, egy retket, igaz? Sőt, a retek fenséges lakoma volna a számára, ha semmi más nem volna. De egy finomságokkal megrakott svédasztal előtt állva, sohasem választaná a retket, érted? Ren egy pillanatig hallgatott, majd ismét megrázta a fejét. – Nem, nem értem. Mit akarsz ezzel mondani? – Azt, hogy… én vagyok a retek. – És én mi vagyok? A svédasztal? – nézett rám felvont szemöldökkel. Megpróbáltam tovább magyarázni: – Nem… Te vagy az ember. Én meg… nem igazán szeretnék retek lenni. Úgy értem, ki szeretne? De eléggé két lábon járok a földön ahhoz, hogy tudjam, ki vagyok, és tudom, hogy én nem vagyok svédasztal. Úgy értem, te választhatsz csokoládés fánkot is, az isten szerelmére. – De retket nem. – Nem. – És mi van… – Elgondolkodva várt egy kicsit, majd folytatta: – Mi van, ha én a retket szeretem? – Nem szereted – mondtam határozottan –, csak még nem találtál mást. És nagyon sajnálom, hogy olyan durván viselkedtem veled. Általában nem vagyok ilyen. Nem is tudom, mi ütött belém. Ren felvonta az egyik szemöldökét. – Oké – emeltem fel a kezem. – Tényleg van egy cinikus, gonosz énem, ami normál körülmények között el van rejtve, de ha túl nagy a stressz, akkor előjön belőlem.

349

Letette a lábamat, aztán felvette a másikat, és azt is masszírozni kezdte a hüvelykujjával. Nem mondott semmit, ezért folytattam: – Hidegszívűnek és utálatosnak kellett lennem, hogy eltaszítsalak magamtól. Ez egyfajta védekezési mechanizmus… – Szóval elismered, hogy megpróbáltál eltaszítani magadtól – vágott közbe. – Igen. Persze. – Mert retek vagy. – Igen! – csattantam fel frusztráltam – Most, hogy újra emberként élsz, találsz majd magadnak sokkal jobbat, valakit, aki illik hozzad. Ez az egész nem a te hibád. Úgy értem, olyan sokáig voltál tigris, hogy nem tudod, hogyan működik a világ. – Oké. És hogyan működik a világ, Kelsey? Hallottam a hangjában a bosszúságot, de folytattam: – Hát, komolyan mondom, te simán járhatnál valami szupermodellből lett színésznővel is. Nem figyelted még őket? Mérgesen kiáltott fel: – Ó, de igen, figyeltem őket! Tehát azt mondod, hogy legyek egy felfuvalkodott, sekélyes, kicsapongó életet élő, gazdag pasas, aki mással sem törődik, csak a vagyonával meg a hatalmával. És hogy felszínes, szeszélyes, követelőző, agyatlan nőcskékkel kellene lógnom, akiket a befolyásom és a kapcsolataim jobban érdekelnek, mint én magam. És hogy én nem vagyok elég bölcs vagy modern ahhoz, hogy tudjam, kit vagy mit akarok az élettől! Sikerült összefoglalnom, amit mondtál? Halkan nyöszörögtem: – Igen… – És ezt komolyan így is gondolod? Összerándult az arcom: – Igen. Előredőlt: – Hát, tévedsz, Kelsey. Tévedsz magadat illetően, és tévedsz engem illetően is! Szörnyen dühös volt. Kényelmetlenül feszengtem, miközben ő folytatta: – Én pontosan tudom, mit akarok. Nem élek illúziók közt. Évszázadokon keresztül tanulmányoztam az embereket a ketrec rácsa mögül, és bőven volt rá időm, hogy eldöntsem, mi az, ami számít nekem. Az első pillanatban, ahogy megláttalak, az első alkalommal, ahogy 350

meghallottam a hangodat, tudtam, hogy te más vagy. Különleges. Az első alkalommal, amikor benyúlt a kezed a ketrecembe, és megérintettél, úgy éreztem, újra élek, úgy, ahogy azelőtt még soha. – De ez talán csak az átok miatt van. Erre még nem gondoltál? – kérdeztem. – Talán ezek nem is az igazi érzéseid, csak megsejtetted, hogy én vagyok az, aki segíthet neked, és félreérted a ragaszkodásodat. – Erősen kétlem – nézett rám áthatóan. – Én még sohasem éreztem így senki iránt. Még az átok előtt sem. Hát, ez nem úgy ment, ahogy elterveztem. Kétségbeesetten el akartam menekülni, mielőtt valami olyasmit mondanék, ami meghiúsítja az elhatározásomat. Ren volt a sötét oldal, a tiltott gyümölcs, a végső kísértés. A kérdés az, hogy… ellen tudok-e állni? Barátságosan megpaskoltam a térdét, és kijátszottam az ütőkártyámat: – Elmegyek. – Mit csinálsz? – Hazamegyek Oregonba. Mr. Kadam is úgy véli, nagyobb biztonságban lennék ott, most, hogy Lokesh kutat utánam, hogy megöljön, meg minden. Valamint neked is szükséged lenne egy kis időre, hogy átgondold… a dolgokat. – Ha elmész, én is megyek veled! – mondta elszántan. Keserűen elmosolyodtam: – Ez úgymond meghiúsítaná a távozásom célját, nem gondolod? A hajába túrt, nagyot sóhajtott, megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett: – Kells, mikor fogod végre elfogadni a tényt, hogy mi egymáshoz tartozunk? Úgy éreztem, menten rosszul leszek. Mintha egy hűséges kutyát rugdosnék, aki csak arra vágyik, hogy szeressék. Elfordítottam a fejem, és a medencét bámultam. Egy pillanat múlva fenyegető ábrázattal hátradőlt, és vészjóslóan azt mondta: – Nem engedem, hogy elmenj. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy megragadjam a kezét, és könyörögjek neki, bocsásson meg és szeressen, de megacéloztam az akaratom, és azt mondtam: – Ren, kérlek! El kell, hogy engedj. Szükségem van… Attól tartok… Nézd, én egyszerűen nem maradhatok itt, nem lehetek veled, arra várva, mikor gondolod meg magad. 351

– Ez nem fog megtörténni. – De lehet. Jó esély van rá. Mérgesen morgott: – Nincs rá esély! – Nos, az én szívem nem tudja vállalni ezt a kockázatot, Ren, és téged sem akarlak olyan helyzetbe hozni, ami később kényelmetlen lenne a számodra. Sajnálom, Ren. Tényleg sajnálom. Szeretnék a barátod lenni, de megértem, ha ezt te nem akarod. És természetesen visszajövök, amikor szükséged lesz rám, hogy megkeressük a másik három ajándékot. Nem foglak cserbenhagyni sem téged, sem Kishant. Egyszerűen csak nem maradhatok veled úgy, hogy kötelességednek érezd, hogy velem légy…, hogy szánalomból légy velem, csak mert szükséged van rám. De sohasem hagylak cserben. Mindig számíthattok rám, nem számít, mi történik. – Szánalomból? – csattant fel Ren. – Veled? Kelsey, te viccelsz! – Nem – ráztam a fejem. – Nagyon-nagyon komolyan beszélek. Megkérem Mr. Kadamot, hogy intézkedjen, hogy néhány napon belül hazamehessek. Nem szólt többé. Csak hátradőlt a székben. Láttam, hogy dühösen dúlfúl magában, de biztos voltam benne, hogy egy-két hét múlva, amikor visszatér majd a világba, értékelni fogja, amit tettem. Félrenéztem, és azt mondtam: – Most már nagyon faradt vagyok. Szeretnék lefeküdni. – Azzal felálltam, és elindultam a szobám felé. Mielőtt behúztam volna magam mögött a tolóajtót, meg megkérdeztem: – Lehet egy utolsó kérésem? Összeszorította a száját, feszült, dühös volt az arca, karját összefonta a mellkasa előtt. Felsóhajtottam. Még amikor haragszik, akkor is gyönyörű. Nem mondott semmit, ezért folytattam: – Sokkal könnyebb lenne, ha nem látnálak, amíg itt vagyok. Úgy értem, emberként. Megpróbálok majd kevesebbet mászkálni a házban. Végül is a tiéd, szóval igyekszem a szobámban maradni. Ha találkozol Mr. Kadammal, kérlek, mondd meg neki, hogy szeretnék beszélni vele. Nem válaszolt. – Hát akkor, viszlát, Ren. Vigyázz magadra! – Elszakítottam róla a tekintetem, bezártam az ajtót, és elhúztam a függönyt. Vigyázz magadra? Hát ez elég idétlen búcsúmondat volt. Könny szökött a szemembe. Gondolatban megveregettem a vállam, hogy túljutottam ezen 352

a beszélgetésen anélkül, hogy elárultam volna az érzelmeimet. De úgy éreztem magam, mint akin átment egy úthenger. Nem kaptam levegőt. Bementem a fürdőszobába, és megnyitottam a zuhanyt, hogy elnyomjon minden hangot. Magamra zártam az ajtót, rögtön sűrűsödni kezdett a gőz, és kitört belőlem a sírás. Szívet tépő zokogás rázta a testem. Eleredt a könnyem, a szemem, az orrom, a szám, egyszerre folyt mindenem, mikor végre elengedtem magam, és rám zuhant a veszteség és a mély kétségbeesés érzése. A földre ereszkedtem, majd még lejjebb csúsztam, elnyúltam a padlón, arcomat a hűvös márványhoz szorítva. Hagytam, hogy elragadjanak az érzelmeim, míg végül teljesen kimerültem. A végtagjaimat élettelennek és zsibbadtnak éreztem, a hajam teljesen begöndörödött, patakzó, forró könnyeim az arcomhoz tapasztották a csapzott tincseket. Nagy sokára aztán lassan felálltam, elzártam a már kihűlt vizet, megmostam az arcom, és bemásztam az ágyba. De az agyamban egyfolytában cikáztak a gondolatok, Rent láttam magam előtt, és ismét megeredtek a könnyeim. Még az is eszembe jutott, hogy odaveszem Fanindrát a párnámra, és magamhoz ölelem. Ennyire kétségbeesetten vágytam vigasztalásra. Végül álomba sírtam magam, reménykedve, hogy másnap már kicsit könnyebb lesz. Reggel sokáig aludtam, amikor felébredtem, éhes, kábult és teljesen kimerült voltam. Nem mertem megkockáztatni, hogy lemenjek a földszintre enni. Nem akartam belebotlani Renbe. Leültem az ágyra, felhúztam és átkaroltam a térdeimet, azon töprengtem, mit tegyek. Úgy döntöttem, írok pár sort a naplómba. Attól, hogy papírra vetettem a gondolataimat és az érzéseimet, egy kicsit kezdtem jobban érezni magam. A gyomrom viszont egyre hangosabban korgott. Bárcsak volna itt egy adag Mr. Kadam epres palacsintájából. Ebben a pillanatban a szemem sarkából észrevettem, hogy valami megmozdult. Odafordultam, és egy tányért láttam a kisasztalon. Közelebb mentem, hogy megvizsgáljam. Epres palacsinta volt! Eltátottam a szám a döbbenettől. Ez túl szép. Hirtelen eszembe jutott az üdítő is, amit tegnap este ittam. Mikor inni akartam, egyszer csak ott termett. Elhatároztam, hogy tesztelem a különös jelenséget. Hangosan azt mondtam: – Szeretnék csokis tejet is. 353

Egy pohár csokis tej jelent meg az asztalon. Elhatároztam, hogy megpróbálok csak gondolni valamire. Bárcsak lenne egy új cipőm. Nem történt semmi. Kimondtam hangosan is: – Bárcsak lenne egy új cipőm. Még mindig semmi. Talán csak ételekkel és italokkal működik, gondoltam. Szeretnék egy eperturmixot. Azonnal felbukkant egy nagy pohár, színültig tele sűrű eperturmixszal, a tetején tejszínhab és egy szelet eper. Mi csinálja ezt? A gada? Fanindra? Durga? A gyümölcs…? A gyümölcs! India aranygyümölcse! Mr. Kadam azt mondta, hogy az arany-gyümölcs táplálja India népét. Az aranygyümölcs ételt ad! Kivettem a mangót a fiókból, és a kezemben tartottam, miközben újra kívántam valamit: – Egy… retket kérek. A mangó ragyogni és csillogni kezdett, akár egy arany gyémánt, és a szabad kezemben megjelent egy retek. Alaposan megvizsgáltam, aztán a szemetesbe hajítottam, miközben gúnyosan azt dünnyögtem: – Na ugye! Még én sem akarok retket. Azonnal meg akartam osztani az izgalmas újságot Rennel, és az ajtóhoz rohantam. Elfordítottam a kilincset, de aztán tétovázni kezdtem. Noha előző este komolyan mondtam, hogy szeretnék a barátja maradni, akármilyen ironikusnak is tűnt, be kellett látnom, hogy éppen én vagyok az, aki egyelőre még nem képes erre. Időre volt szükségem, hogy túl legyek rajta. Úgy döntöttem, megvárom, amíg Mr. Kadam hazaér; majd akkor mesélek nekik a gyümölcsről. Belekóstoltam a palacsintába, különlegesen finom volt, a varázslat csak használt az ízének. Aztán felöltöztem, és leheveredtem az ágyra olvasni. Egy idő után valaki kopogtatott az ajtómon. – Bejöhetek, Miss Kelsey? – kérdezte Mr. Kadam. – Igen. Nyitva van – feleltem. Mr. Kadam bejött, becsukta az ajtót maga után, és leült az egyik székre. Azonnal izgatottan felkeltem, és azt mondtam: – Mr. Kadam, ne mozduljon. Mutatni szeretnék önnek valamit! – Odaszaladtam a komódhoz, kivettem az aranygyümölcsöt, kicsomagoltam, és óvatosan letettem az asztalra. – Éhes, Mr. Kadam? – Nem – nevetett. – Épp most ettem. 354

– Nem baj, akkor is kívánjon valami ételt. – Miért? – Csak próbálja meg! – Rendben – mondta huncut mosollyal. – Kérek egy tányérral anyám birkapörköltjéből. A gyümölcs felvillant, és egy fehér tányér jelent meg előttünk. A fűszeres bárányhús jellegzetesen pikáns illata egy pillanat alatt betöltötte a szobát. – Mi ez? – döbbent meg Mr. Kadam. – Folytassa, Mr. Kadam, kívánjon még valami mást is. Ételt vagy italt, úgy értem. – Kívánok egy mangójoghurtot – mondta Mr. Kadam. A gyümölcs újra villódzott, és egy kis tálka mangójoghurt tűnt elő a semmiből. – Nem látja? – néztem lelkesen a megrökönyödött Mr. Kadamra. – Ez a gyümölcs! Ez táplálja Indiát. Érti? Mr. Kadam óvatosan kezébe vette az aranymangót. – Micsoda elképesztő felfedezés! – hüledezett. – Elmondta már Rennek? Bűnbánóan elpirultam: – Nem, még nem. Mondja el ön. Bólintott, még mindig meg volt döbbenve. Ide-oda forgatta a gyümölcsöt a kezében, megvizsgálta minden szögből. – Ööö… Mr. Kadam? – szólaltam meg újra. – Volna még valami, amiről szeretnék önnel beszélni. Óvatosan letette a gyümölcsöt, és rám figyelt. – Természetesen, Miss Kelsey. Miről van szó? Nagyot sóhajtottam. – Azt hiszem, ideje volna… hazamennem. Hátradőlt a széken, összekulcsolta a két kezét, és egy pillanatig elgondolkodva nézett rám. – Miért gondolja így? – kérdezte. – Hát, ahogy ön is mondta, itt van ez a Lokesh-ügy, és vannak még más… dolgok is – feleltem. – Más dolgok? – Igen. – Mint például? – Mint például… nos, nem akarok visszaélni az ön vendégszeretetével. 355

– Botorság – nevetett Mr. Kadam. – Maga családtag. Örök hálával tartozunk önnek, amit sohasem tudunk visszafizetni. Ez a ház legalább annyira az öné is, mint a miénk. Melegen mosolyogtam rá. – Köszönöm – mondtam. – De igazából nem is erről van szó, hanem… Renről. – Renről? Elárulja nekem, mi a gond? Az ágy szélén ültem, és már nyitottam a számat, hogy azt feleljem, nem akarok erről beszélni, de aztán kitört belőlem az egész. Mielőtt még észbe kaptam volna, már zokogtam, Mr. Kadam pedig ott ült mellettem, a kezemet paskolta, és úgy vigasztalt, mintha a nagyapám lett volna. Nem szólt egy szót sem, csak hagyta, hogy mindent elmeséljek, az összes kétséget és fájdalmat, amit Ren iránti gyöngéd érzelmeim okoztak. Amikor befejeztem, a hátamat simogatta, én pedig csuklottam, hüppögtem, miközben nagy, kövér könnycseppek csorogtak az arcomon. Adott egy drága textilzsebkendőt, hogy kifújjam az orrom, és megtöröljem a szemem. Mosolygott, és kívánt az aranygyümölcstől egy csésze kamillateát. Ahogy átnyújtotta a csészét, elragadtatott arcának láttán könnyes szemmel elnevettem magam. Mire megittam a teát, megnyugodtam. De hirtelen megrémültem. Mindent bevallottam neki! Mit gondolhat most rólam? És egy kínzó kérdés tovább fokozta a kétségbeesésem: vajon elmondja Rennek? Mintha olvasna a gondolataimban, Mr. Kadam így szólt: – Miss Kelsey, ne érezze kínosan magát amiatt, amit elmesélt. Könyörögni kezdtem: – Kérem, kérem, ne árulja el Rennek! – Megnyugtathatom, Miss Kelsey, sohasem élnék vissza a bizalmával – mosolygott. – Ha még emlékszik, kedvesem, van némi gyakorlatom titkok megőrzésében. Ne essen kétségbe. Az élet gyakran tűnik reménytelennek és túlságosan bonyolultnak, hogy higgyünk a boldog befejezésben. Hátradőlt, és elgondolkodva simogatta rövid szakállát. – Talán valóban itt az ideje, hogy visszamenjen Oregonba – mondta egy idő után. – Igaza lehet, talán Rennek tényleg időre van szüksége, hogy megtanuljon újra férfiként viselkedni, noha nem teljesen úgy, ahogy azt magácska gondolja. Ráadásul, meglehetősen sok kutatást kell még elvégeznem, mielőtt újra nekivághatnánk az útnak, hogy megkeressük Durga második ajándékát. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán így folytatta: 356

– Természetesen megszervezem önnek a hazaútját. Azonban sose feledje, hogy ez az ön otthona is. Csak egy telefonjába kerül, és én azonnal idehozatom, ha óhajtja. Ha nem veszi tolakodásnak, úgy tekintek önre, mint a lányomra. – Felnevetett. – Talán az ükunoka megfelelőbb kifejezés lenne. Könnyes szemmel rámosolyogtam, átöleltem a nyakát, és a vállára borulva újra sírva fakadtam. – Köszönöm – szipogtam. – Annyira hálás vagyok. Ön olyan nekem, mintha a nagypapám lenne. Szörnyen fog hiányozni. Ő is megölelt. – Ön is nekem – sóhajtotta. – De most már elég a könnyekből. Miért nem úszik egyet, és szív egy kis friss levegőt, amíg én elintézem az utazáshoz szükséges dolgokat? Kitöröltem egy könnycseppet a szememből. – Ez jó ötlet – feleltem. – Azt hiszem, szót fogadok. Megszorította a kezem, és kiment a szobából, csendesen behúzva maga mögött az ajtót. Elhatároztam, hogy tényleg megfogadom a tanácsát. Átöltöztem fürdőruhába, lementem a medencéhez, és úsztam néhány hosszt, próbáltam az energiáimat az érzelmeim helyett valami másra fordítani. Amikor megéheztem, kívántam egy emeletes szendvicset, ami azonnal ott is termett a medence szélén. Hát, ez aztán hasznos dolog! Még csak nem is kell egy szobában lennem a gyümölccsel! Kíváncsi volnék, mi a legnagyobb távolság, ahonnan még működik. Megettem a szendvicset, és kifeküdtem egy törülközőre, amíg a bőröm fel nem forrósodott, aztán visszaugrottam a medencébe, hogy lehűtsem magam, és csak lustán lebegtem a víz színén. Egyszer csak egy magas férfi tűnt fel, egyenesen a medence széléhez sétált, és elfogta előlem a napot. Hiába próbáltam beárnyékolni a szemem, nem láttam az arcát, persze tudtam, ki az. – Ren! – mordultam rá. – Miért nem tudsz békén hagyni? Most nem akarok beszélni veled. Kilépett a nap elől, én pedig hunyorogva néztem fel rá. – Nem akarsz beszélni velem? – hallottam mély hangját. – Miután ekkora utat tettem meg érted? Cö-cö-cö. Ráférne önre, hogy egy kis jó modorra tanítsák, hölgyem. Elakadt a lélegzetem: – Kishan? 357

– Ki más, bilauta? – vigyorgott. Felvisítottam, gyorsan kimásztam a medencéből, és odarohantam hozzá. Ő nevetve kitárta a karját, én pedig csak úgy, csuromvizesen átöleltem. – El sem hiszem, hogy itt vagy! – lelkendeztem. – Úgy örülök! Tetőtől talpig végigmért aranyló szemével, aztán azt mondta: – Hát, ha tudtam volna, hogy ilyen fogadtatásban lesz részem, már sokkal hamarabb eljöttem volna. – Ne piszkálj már, hagyd abba! – nevettem. Majd izgatottan kérdeztem: – Mondd, te is visszakaptál hat órát? És hogy kerülsz ide? El kell mesélned mindent! Felemelte a kezét, és kuncogott: – Várj, várj. Először is, ki piszkál téged? Másodszor pedig, miért nem öltözöl át, és ülünk le bent, és beszélgetünk egy jót? – Oké – ragyogtam, de aztán elbizonytalanodott a mosolyom, és megkérdeztem. – Nem maradhatnánk inkább itt kint a medence mellett? Kissé értetlenül nézett rám, de aztán így felelt: – Persze, ha akarod. Itt várlak. – Rendben. Ne mozdulj! Rögtön jövök! Felszaladtam a lépcsőn a szobámba, gyorsan lezuhanyoztam, felöltöztem, és megfésülködtem. Aztán rendeltem az aranygyümölcstől két jeges gyömbérsört, és levittem magammal. Mire visszatértem a medencéhez, Kishan addigra már az árnyékba húzott két napozószéket, és hátradőlve pihent az egyikben, lehunyt szemmel, kezét a feje alá téve. Fekete pólót viselt farmernadrággal. Lába mezítelen volt. Leültem a másik székre, és átnyújtottam neki az egyik üdítőt. – Mi ez, mit hoztál nekem? – kérdezte. – Gyömbérsör – feleltem. – Kostold meg. Ivott egy kortyot, és azonnal köhögni kezdett. – Az orrodba ment a buborék? – kérdeztem nevetve. – Azt hiszem, igen – felelte. – De elég jó. Nagyon édes. Rád emlékeztet. A te hazádban ezt isszák? – Igen, ezt is. – Nos, ha válaszolni akarok minden kérdésedre, mielőtt leszáll az este, azt hiszem, jobb, ha máris elkezdem – mondta Kishan. Majd még egyet kortyolt az üdítőből, és azt mondta: – Először is, azt kérdezted, hogy én is visszakaptam e hat órát. A válasz: igen. Tudod, ez különös. Évszázadokon 358

át elégedett voltam vele, hogy tigrisként éltem, de az után, hogy te és Dhiren meglátogattatok, kezdtem magamat kényelmetlenül érezni a fekete bundámban. Hosszú idő után először újra élni akartam, nem állatként, hanem mint önmagam. – Értem – feleltem. – Hogy jöttél rá, hogy hat órád van, és hogy kerültél ide? – A látogatásotok óta mindennap átváltoztam emberré. A közeli falvak körül leskelődtem, figyeltem az ott lakókat, kíváncsi voltam, mit kínál a modem világ. – Szomorúan sóhajtott. – Hát, bizony, alaposan megváltozott, mióta utoljára a részese voltam. Bólintottam, ő pedig folytatta: – Egy nap, körülbelül egy héttel ezelőtt megint emberré változtam, és a gyerekeket figyeltem, ahogy a falu parkjában játszanak. Aztán, amikor úgy gondoltam, hogy hamarosan lejár az időm, elindultam vissza a dzsungelbe, és vártam, hogy jöjjön az a bizonyos remegés, ami mindig elfog az átváltozás előtt. De nem jött. Vártam egy órát, majd még egyet, és még mindig nem változott semmi. Tudtam, hogy valami történt. Addig járkáltam a dzsungelben, amíg újra meg nem éreztem, rám tör az átváltozás kényszere. Kipróbáltam másnap is a dolgot, aztán a következő nap is, és az idő minden esetben ugyanannyi volt. Ekkor jöttem rá, hogy te és Ren, legalábbis részben, sikerrel jártatok. Akkor bementem a faluba, és megkértem valakit, hogy segítsen nekem megkeresni Mr. Kadamot. Nagy nehezen sikerült kideríteni, hol van, aztán felhívtuk, ő pedig eljött értem. – Szóval akkor ott volt Mr. Kadam az utóbbi néhány napban – jegyeztem meg. Kishan megint tetőtől talpig végigmért, majd hátradőlt, és elismerő pillantását rajtam legeltetve kortyolgatta az üdítőjét. Aztán felém emelte a poharát: – Meg kell, hogy mondjam, fogalmam sem volt, mit veszítettem. Rám mosolygott, kinyújtotta hosszú lábait, és bokánál keresztbe tette őket. – Hát, örülök, hogy itt vagy – mondtam neki. – Ez a te otthonod is, ide tartozol. – Igen, azt hiszem – bólintott, majd komoly arccal a távolba meredve így folytatta: – Hosszú, hosszú időn át az emberségnek a szikrája sem volt meg bennem. A lelkem sötétségbe süllyedt. De te, kedvesem – átnyúlt, megfogta a kezem és megcsókolta –, újra visszahoztál a fénybe. Finoman a karjára tettem a kezemet, és azt mondtam: 359

– Csak hiányzott neked Yesubai, ez minden. Nem hiszem, hogy a lelked sötét lett volna, vagy, hogy elveszítetted volna az emberségedet. Csak ha egyszer egy szív összetörik, hosszú időbe telik, amíg meggyógyul. Felcsillant a szeme. – Talán igazad van – mosolygott. – És most mesélj nekem a kalandjaidról! Kadam összefoglalta a lényeget, de én a részleteket is hallani szeretném. Elmondtam neki mindent. Élénk figyelemmel hallgatta, amikor Durga fegyvereiről meséltem; különösen a gada villanyozta fel. Nevetett, amikor részleteztem, hogyan támadták meg Rent a majmok, és rémülten pislogott, amikor leírtam neki a kappát, ami kis híján megölt. Figyelmes beszélgetőpartner volt. Érdeklődéssel hallgatott, és nyoma sem volt a gyomromban az ideges remegésnek, amit mindig is éreztem, valahányszor Rennel beszéltem. Amikor a történet végére értem, a medencére meredtem, Kishan pedig figyelmesen tanulmanyozta az arcom. – Van még valami, amire kíváncsi vagyok, Kelsey – szólalt meg kis idő után. – Persze, mit szeretnél még tudni? – mosolyogtam rá. – Pontosan mi van köztetek Rennel? Mintha gombóc nőtt volna a torkomba, de megpróbáltam játszani a lazát. – Hogy érted? – kérdeztem könnyedén. – Úgy értem, ti ketten többek vagytok egymásnak, mint egyszerű útitársak? Együtt vagytok? – Nem. Határozottan nem – vágtam rá gyorsan. – Jó! – vigyorgott, majd elkapta a kezem, és megcsókolta. – Akkor ez azt jelenti, hogy nyugodtan járhatsz velem. Egyébként is, egyetlen épeszű lány sem akarna Rennel járni. Ő olyan… zárkózott és hideg, már ami a kapcsolatokat illeti. A szám egy pillanatra tátva maradt az elképedéstől, éreztem, hogy erőt vesz rajtam, és kitör belőlem a harag. – Először is, nem fogok egyikőtökkel sem járni – jelentettem ki. – Másodszor, egy lány akkor lenne őrült, ha nem akarná Rent. Nagyon tévedsz vele kapcsolatban. Egyáltalán nem zárkózott vagy hideg. Sőt, kifejezetten figyelmes, gyöngéd, megbízható, hűséges, édes, elbűvölő és állatira dögös.

360

Kishan felvonta az egyik szemöldökét, elgondolkodva méregetett egy darabig, én pedig idegesen fészkelődtem a tekintete alatt, tudtam, hogy túl sokat és túl nyíltan beszéltem. – Értem – mondta aztán. – Talán igazad van. Az a Dhiren, akit én ismerek, valószínűleg sok mindenben megváltozott az elmúlt néhányszáz év alatt. Mégis, dacára makacs kijelentésednek, miszerint egyikünkkel sem akarsz együtt lenni, megkérdezném, hogy nem jönnél-e el velem ma este ünnepelni, nem egy hogyishívjákra… mi is a helyes kifejezés…? – Randira… – Randira, igen. Szóval, nem randira…, de legalább, mint a barátom. Elhúztam a számat. Kishan tovább győzködött: – Csak nem hagyod, hogy egyedül legyek az első estémen, amikor visszatérek a világba? Biztatón és kérőn mosolygott rám. Én tényleg szerettem volna a barátja lenni, de nem voltam benne biztos, hogy mit kellene felelnem a meghívására. És egy pillanatra az is felötlött bennem, vajon Ren mit gondol majd, ha elmegyek vele, és nem lesznek-e komoly következményei a dolognak. Megkérdeztem: – Pontosan hol szeretnél ünnepelni? – Mr. Kadam azt mondta, van egy éjszakai klub a városban, ahol vacsorázni és táncolni is lehet – felelte Kishan. – Gondoltam, ott ünnepelhetnénk. Eszünk valamit, te pedig megtaníthatsz táncolni. Idegesen felnevettem: – Életemben először vagyok Indiában, semmit sem tudok az itteni táncokról meg zenéről. Kishan ettől a hírtől, úgy tűnt, még jobb kedvre derült. – Fantasztikus! Akkor együtt fogunk tanulni – lelkendezett. – Nem fogadok el nemet válaszul. – Azzal felugrott, és elsietett. – Várj, Kishan! – kiáltottam utána. – Azt sem tudom, mit vegyek fel! – Kérdezd meg Kadamot. Ő mindent tud! Amint eltűnt a házban, mogorván visszasüllyedtem a depresszióba. A legutolsó dolog volt, amire vágytam, hogy magamat boldognak tettetve szórakozzak, miközben kifacsart citromnak érzem magam. Annak azért örültem, hogy Kishan visszajött, és jókedvű volt. Végül eldöntöttem, hogy bár egy csöpp kedvem sincs az ünnepléshez, nem fogom letörni Kishan lelkesedését az emberi létforma iránt. 361

Lehajoltam, hogy felvegyem a kiürült gyömbérsörös poharakat, de legnagyobb meglepetésemre sehol sem találtam őket. Eltűntek. Hogy ez milyen fantasztikus! Az aranygyümölcs nemcsak hogy gondoskodik az ételről, de a végén el is takarítja az edényt! Felkeltem, hogy visszamenjek a házba, de akkor hirtelen megéreztem valamit. Libabőrös lett a karom. Körülnéztem, de nem láttam, nem hallottam semmit. Aztán, mint egy áramütés, valami megrázott, és a teraszra vonzotta a pillantásom. Ren állt ott, karba tett kézzel, egy oszlopnak dőlve. Engem nézett. Egy percig szó nélkül meredtünk egymásra. Éreztem, ahogy a közöttünk levő levegő – mint a vihar előtt – megváltozik, sűrűbb lesz, fülledtté és szinte tapinthatóvá válik, megérinti a bőröm és körbevesz, átölel. Noha nem láttam, tudtam, hogy vihar közeleg. A sűrű levegő magával húzott, megpróbált beszippantani a Ren által táplált elektromosság vákuumába. Úgy éreztem, fizikai erőfeszítésre van szükség, hogy távol tudjam tartani magam tőle. Lehunytam a szemem, igyekeztem tudomást sem venni róla. Elszántan lépkedtem tovább. Amikor a vonzás végre elengedett, rettenetes, szívet tépő érzés támadt bennem, magányosan sodródtam a légüres térben. Hiába vonszoltam be magam a szobámba, és hiába csuktam be magam mögött az ajtót, még mindig éreztem a hátamon a tekintetét, mintha pillantása izzó lyukat égetett volna a lapockáim közé. A délután hátralevő részét a szobámban töltöttem. Mr. Kadam meglátogatott. Mondta, hogy úgy hallotta, este elmegyünk Kishannal ünnepelni. Azt javasolta, hogy mivel tényleg van mit megünnepelnünk, az lenne a legjobb, ha mindannyian ott lennénk. – Szóval maga és Ren is jönne? – kérdeztem. – Miért ne? – kérdezett vissza Mr. Kadam. – Bár Rent még nem kérdeztem. – Mr. Kadam, lehet, hogy jobb lenne, ha egy fiús estét, amolyan kanmurit tartanának – javasoltam. – Én csak útban lennék. – Ugyan, ez butaság, Miss Kelsey. Mindnyájunknak együtt kell ünnepelnünk, majd én teszek róla, hogy Ren illendően viselkedjen. Azzal megfordult, hogy induljon, de én utánaszóltam: – Várjon! Mit vegyek fel? – Viselhet, amit csak akar. Akár modern öltözéket, akár hagyományosabbat – felelte Mr. Kadam. Majd felcsillant a szeme: – Miért nem veszi fel a sharara ruháját? 362

– Nem gondolja, hogy az talán nem illik majd a helyhez? – kérdeztem bizonytalanul. – Egyáltalán nem – rázta a fejét Mr. Kadam. – Sok nő visel ilyesmit az ünnepeken. Tökéletesen megfelelő lesz. – De aztán, mikor látta az arcomra kiülő érzelmeket, gyorsan hozzátette: – Persze, ha nem szeretné ezt viselni, felvehet valami szokványosabb öltözéket is; bármi megfelel. Azzal elment, én pedig magamba roskadtam. Az, hogy ilyen lelkiállapotban készültem ünnepelni Kishannal, már önmagában is elég baj volt, de az ő közelében legalább nem éreztem, ahogy a zűrzavaros érzelmeim fojtogatnak. Erre most Ren is ott lesz! Hogy fogom ezt kibírni? Nagyon ideges voltam az este miatt. Szerettem volna valami hétköznapi ruhát viselni, de tudtam, hogy a fiúk valószínűleg Armanit vagy valami hasonlót vesznek fel, és nem akartam farmerben, edzőcipőben odaállni melléjük, így mégis a sharara ruha mellett döntöttem. Kihúztam a ruhásszekrényből a nehéz szoknyát és a felsőrészt. Ujjaimmal végigsimítottam a gyöngyökön, és felsóhajtottam. Gyönyörű volt. Gondosan megcsináltam a frizurámat és a sminkemet. Kicsit több szempillaspirállal és szemceruzával emeltem ki a szemem, mint máskor, sőt még egy kis lilásszürke szemhéjfestéket is felkentem. A hajvasalóval kisimítottam a hajam. Ez az elfoglaltság kifejezetten nyugtató, szinte terápiás hatással volt rám, segített, hogy ellazuljak. Mire végeztem vele, aranybarna hajam csillogott és ragyogott, csodás selyemfüggönyként hullott alá a hátamon. Óvatosan belebújtam a ruha liláskék felsőrészébe, aztán felvettem a nehéz szoknyát is. Gondosan megigazítottam a csípőmön, elrendeztem a csillogó redőket. Ahogy az ujjaimmal követtem a könnycsepp alakú gyémántok alkotta bonyolult mintát, akaratlanul is elmosolyodtam. Éppen azon keseregtem, hogy az aranygyümölcs miért nem tud lábbelit is varázsolni, amikor kopogást hallottam az ajtómon. Mr. Kadam várt kint. – Készen áll, Miss Kelsey? – Hát, nem egészen – feleltem. – Nincs cipőm. – Ó, talán Nilimánál van valami a gardróbban, amit kölcsönvehetne – javasolta Mr. Kadam. Követtem őt Nilima szobájába, ahol kinyitotta a lány szekrényét, és előhúzott egy pár aranyszandált. Kicsit ugyan nagy volt rám, de ha szorosra összecsatoltam a pántot, megfelelt. Mr. Kadam a karját nyújtotta.

363

– Várjon egy pillanatot – mondtam hirtelen. – Elfelejtettem valamit. – Azzal visszafutottam a szobámba, felkaptam a dupatta kendőt, és a vállamra terítettem. Mr. Kadam mosolygott, és a karját nyújtotta. Kisétáltunk a kocsifeljáróhoz, ahol a Jeepre számítottam, de helyette egy csillogó, platinaszínű Rolls-Royce Phantom állt ott. Mr. Kadam kinyitotta nekem az ajtót, én pedig belesüppedtem a fényűző, grafitszürke bőrülésbe. – Kié ez az autó? – kérdeztem ámulva, ahogy végigsimítottam a fényezett műszerfalon. – Ó, ez? Az enyem – ragyogott büszkén Mr. Kadam, le sem tagadhatta volna, mennyire szereti ezt a járművet. – Indiában a kocsik többsége kicsi és gazdaságos. Mindössze a lakosság egy százalékának van autója. Amikor összehasonlítja az indiai járműveket az amerikaiakkal… Felsorolt számos adatot és tulajdonságot, mielőtt elfordította a kulcsot, én pedig vigyorogva hátradőltem az ülésben, és érdeklődéssel hallgattam. Mikor beindította a motort, az nem felbőgött, csak felberregett. Gyönyörű. – Kishan mindjárt jön – közölte végül Mr. Kadam Ren pedig… úgy döntött, hogy nem tart velünk. – Értem. Örülnöm kellett volna, de meglepetéssel tapasztaltam, hogy csalódottságot érzek. Tudtam, hogy sokkal jobb lesz, ha nem találkozunk, amíg ez a gyöngéd érzelem, bármi is legyen, el nem múlik bennünk, és Ren valószínűleg csak tiszteletben tartja a kívánságomat, hogy nem akarom látni, mégis, valahol legbelül vágytam rá, hogy vele legyek, legalább még egyszer utoljára. Legyűrtem a csalódottságomat, és rámosolyogtam Mr. Kadamra: – Semmi baj. Nélküle is jól fogjuk érezni magunkat. Ekkor Kishan viharzott ki az ajtón. Könnyű, burgundi színű, V nyakú pulóvert viselt bőszárú khakinadrággal. A haját rövidebbre vágatta, és ferdén álló, természetes hatású hullámokba fésülte, ami teátrális, hollywoodi kinézetet kölcsönzött neki. A pulóver vékony anyaga látni engedte felsőtestének kidolgozott izmait. Remekül nézett ki. Kinyitotta a hátsó ajtót, és beugrott: – Bocs, hogy ilyen sokáig tartott – hadarta. Majd előredőlt a két első ülés közé, és vidáman fecsegni kezdett: – Hé, Kelsey, képzeld… – Hirtelen elhallgatott, majd nagyot füttyentett: – Hűha, Kelsey! Elképesztően nézel ki! Bottal kell majd elhajtanom a pasikat a közeledből! 364

– Ó, kérlek – pirultam el. – Még csak a közelembe sem fogsz jutni attól a rengeteg nőtől, akik a nyakadba csimpaszkodnak majd. Rám vigyorgott, és hátradőlt az ülésében. – Örülök, hogy Ren úgy döntött, kihagyja a mai estét. Így több jut nekem belőled. – Hmm. – Előrefordultam az ülésben, és bekötöttem a biztonsági övet. Egy gyönyörű étterem előtt álltunk meg, ahol nagy, körbekerített veranda volt. Kishan előresietett, hogy kinyissa nekem az ajtót. Lovagiasan felajánlotta a karját, és lefegyverzőn mosolygott rám. Elnevettem magam, belekaroltam, és elhatároztam, hogy igenis élvezni fogom ezt az estét. Az étterem hátsó felében kaptunk asztalt. A pincérnő rögtön odajött hozzánk, én cherry kólát rendeltem magamnak és Kishan-nak, aki megkért rá, ajánljak neki ételeket. Jókedvűen átlapoztuk az étlapot. Kishan megkérdezte, mi a kedvenc ételem, és hogy mit javaslok, mit kóstoljon meg. Lefordította nekem az étlapon szereplő ételek nevét, én pedig elsoroltam, mit ajánlok. Mr. Kadam kért magának egy gyógyteát, amit csendesen üldögélve kortyolgatott, miközben hallgatta a társalgásunkat. Megrendeltük az ennivalót, hátradőltünk, és néztük, ahogy a párok a táncparketten ringatóznak. A zene lágy volt és lassú, valami időtlen klasszikus, csak idegen nyelven előadva. Hagytam, hogy a melankólia elhatalmasodjon rajtam, és elcsendesedtem. A vacsora megérkezett, Kishan jóízűen falatozni kezdett. Boldogan megette az én adagomat is, amikor lemondtam róla, hogy bármit is megpróbálják leerőltetni a torkomon. Ő viszont mindentől el volt ragadtatva: az emberektől, a nyelvtől, a zenétói és különösen az ételtől. Számtalan kérdést tett fel Mr. Kadamnak: – Hogy kell fizetni? Honnan jön a pénz? Mennyit kell adni a felszolgálónak? Hallgattam őket, és mosolyogtam, de a gondolataim messze jártak. Miután a tányérokat eltakarították, iszogattunk, és a körülöttünk levő embereket figyeltük. Mr. Kadam megköszörülte a torkát: – Miss Kelsey, táncol velem? Felállt, és a karját nyújtotta. A szeme csillogott, és mosolyogva nézett. Fátyolos tekintettel visszamosolyogtam rá, és arra gondoltam, nagyon fog hiányozni ez az elbűvölő ember. – Hát persze, hogy táncolok magával, kedves uram. 365

Mr. Kadam szívélyesen megpaskolta a kezem, és a táncparkettre vezetett. Nagyszerű táncos volt. Korábban csak a középiskolás srácokkal táncoltam a sulis bálokon, akik csupán ide-oda dülöngéltek, amíg a zene tartott, így az egészben semmi érdekeset vagy izgalmasat nem találtam. Mr. Kadam azonban jókedvre derített és felpezsdített. Körbetáncoltatott az egész parketten, jobbra-balra forgatott, amitől a szoknyám gyönyörűen pörgött. Nevettem, és nagyon jól éreztem magam. Folyton kiperdített, majd ügyes, gyakorlott mozdulattal visszahúzott magához. Remek tánctudása miatt én is úgy éreztem, mintha jól táncolnék. A dal véget ért, visszamentünk az asztalhoz. Mr. Kadam úgy viselkedett, mintha öreg lenne és kifulladt volna, holott én voltam az, aki alig kapott levegőt. Kishan türelmetlenül dobolt a lábával a padlón, és ahogy visszaértünk, azonnal felpattant, megragadta a karomat, és a táncparkettre vezetett. Ezúttal egy gyorsabb ütemű dal szólt. Kishan ügyes tanulónak bizonyult. Figyelmesen nézte, majd rögtön le is utánozta a körülöttünk táncolók mozdulatait. Jó ritmusérzéke volt, de egy kicsit túlságosan is igyekezett természetesnek tűnni. Azért jól éreztük magunkat, végignevettem az egész számot. Ezután egy lassú, szerelmes dal következett, én elindultam vissza az asztalhoz, de Kishan megragadta a kezem, és azt mondta: – Várj egy percet, Kelsey. Szeretném ezt is megpróbálni. Néhany másodpercig figyelte a mellettünk táncoló párokat, majd kezemet a nyaka köré húzta, ő pedig átölelte a derekamat. Ezután mar csak elvétve pillantott a többi párra, és hetyke mosollyal azt mondta: – Határozottan előnyösnek találom ezt a fajta táncot. – Azzal kissé közelebb húzott magához, és a fülembe suttogta: – Igen. Ez nagyon kellemes. Felsóhajtottam, és hagytam, hogy a gondolataim egy pillanatra elkalandozzanak. Hirtelen egy mély hang rezgett végig a testemen. Egy morajlás. Nem is. Egy lágy morgás. Alig hallatszott a zenétől. Felpillantottam Kishanra, szintén hallotta-e, de ő mereven nézett valamit a fejem fölött. Ekkor megszólalt mögöttem egy halk, de határozott hang: – Ez az én táncom. Ren volt az. Éreztem a jelenlétét. Testének melege simogatta a hátam, és én egész testemben megborzongtam, mint tavaszi falevelek a langyos szélben. 366

Kishan összevonta a szemét, és azt mondta: – Azt hiszem, ezt majd a hölgy dönti el. Azzal rám nézett. Nem akartam kellemetlen jelenetet, ezért némán bólintottam, és elengedtem a nyakát. Kishan rámeredt Renre, és haragos tekintettel levonult a táncparkettről. Ren elém lépett, finoman megfogta a kezem, és a nyaka köré húzta, minek következtében az arcom zavarba ejtően közel került az övéhez. Tenyerét lassan meztelen karomra csúsztatta, majd végigsimított az oldalamon, aztán átkarolta a derekamat. Ujjával apró köröket rajzolgatva, simogatta a hátam, ahol a ruha szabadon hagyta a bőröm, végül szorosan magához ölelt. Szakértő módon vezetett a lassú tánc közben. Nem mondott semmit, legalábbis szavakkal nem, de rengeteg más jelet küldött. Homlokát az enyémhez szorította, lehajolt, és a fülem csókolgatta. Arcát a hajamba temette, felemelte a kezét, hogy megsimogassa a hajam. Ujjai gyöngéden cirógatták meztelen karom és a derekam. Ahogy a dal véget ért, mindkettőnknek kellett pár pillanat, hogy magunkhoz térjünk, és rájöjjünk, hol is vagyunk. Ren egy ujjával végigsimított az alsó ajkamon, majd lefejtette a kezemet a nyakából, és kivezetett a veranda külső részére. Azt gondoltam, ott majd megállunk, de elindult lefelé a lépcsőn, és egy parkba vezetett, ahol néhány kőpad volt. A hold fénye ragyogóvá tette a bőrét. Fehér inget viselt sötét nadrággal. A fehér a tigris énjére emlékeztetett. Az egyik fa árnyékába húzott. Mozdulatlanul, némán álltam, attól féltem, ha megszólalok, olyat találok mondani, amit később megbánok. Ren az államnál fogva felemelte az arcom, hogy a szemembe tudjon nézni, majd halkan megszólalt: – Kelsey, van valami, amit el kell mondanom neked, és azt szeretném, ha nem szólnál közbe, csak végighallgatnál. Tétován bólintottam. – Először is, szeretném, ha tudnád, odafigyeltem minden egyes szavadra, amit tegnap este mondtál nekem, és komolyan elgondolkoztam rajtuk. Fontos, hogy ezt megértsd. Megmozdult, a fülem mögé igazított egy tincset a hajamból, majd ujjával végigsimított az arcomon, egészen a számig. Aztán kedvesen rám mosolygott, és én úgy éreztem, a kis szerelemvirág sütkérezik a

367

mosolyában, felé fordítja szirmait, mintha a nap éltető sugarai ragyognának rá. – Kelsey – túrt a hajába Ren, majd elkomolyodott –, a dolog úgy áll, hogy… szerelmes vagyok beléd, és már egy jó ideje ez a helyzet. Elakadt a lélegzetem. A kezébe vette a kezem, játszani kezdett az ujjaimmal, és így folytatta: – Nem akarom, hogy elmenj. – Megcsókolta az ujjaim hegyét, közben a szemembe nézett. Hipnotikus pillantás volt. Aztán a zsebébe nyúlt. – Szeretnék adni neked valamit. – Egy aranyláncot tartott a kezében, amiről parányi csengettyűk lógtak. – Ez egy bokalánc, nagyon népszerű errefelé. Azért vettem, hogy soha többé ne kelljen csengőt keresgélnünk. Leguggolt, és a bokámra kapcsolta a láncot. Megtántorodtam, majdnem eldőltem. Ren meleg ujjaival végigsimított a harangocskákon, majd felállt. Megfogta a vállam, finoman megszorította, és közelebb húzott magához. – Kells… Kérlek. – Megcsókolta a halántékomat, aztán a homlokomat, végül az arcomat. Két csók között kedvesen könyörgött: – Kérlek… Kérlek… Kérlek… Mondd, hogy itt maradsz velem. – Mikor az ajkamhoz ért, azt suttogta: – Szükségem van rád. – Aztán szája szorosan az enyémre tapadt. Éreztem, hogy az elhatározásom darabokra hullik. Akartam őt, nagyon akartam. És nekem is szükségem volt őrá. Majdnem megadtam magam. Majdnem azt mondtam neki, hogy semmi sincs ezen a világon, amire jobban vágynék, mint hogy vele legyek. Hogy nem tudnám elhagyni soha. Hogy mindennél fontosabb nekem. Hogy feladnék bármit, csak hogy vele lehessek. De ekkor még közelebb húzott magához, és lágyan a fülembe suttogta: – Kérlek, ne hagyj el, priya. Nem hiszem, hogy túlélném nélküled. A szemem megtelt könnyel. Megérintettem az arcát: – Hát nem érted, Ren? Pontosan ez az, amiért el kell mennem. Rá kell jönnöd, hogy igenis túl tudod élni nélkülem. Hogy az élet ennél jóval több. Nem csak én létezem. Szükséged van arra, hogy megismerd ezt a világot, ami még csak most tárul fel előtted, tudnod kell, hogy van választásod. Nem akarok a ketreced lenni. Megszerezhetnélek, és önző módon magamhoz láncolhatnálak, ahogy a vágyaim diktálják. Az sem számít, hogy te is ezt akarod, ez nem volna helyes. Azért segítettem neked, hogy szabad légy. Szabad, hogy megláthasd és megtehesd azokat a dolgokat, amiket a hosszú évek alatt elmulasztottál. – A kezem az arcáról a nyakára siklott. –

368

És most én tegyek rád nyakörvet? Kösselek láncra, hogy az egész életedet velem éld le, pusztán kötelességérzetből? – Megráztam a fejem. Aztán már zokogtam. – Sajnálom, Ren, de én ezt nem fogom megtenni veled. Nem tudom megtenni. Mert… mert én is szeretlek téged. Még egyszer utoljára gyorsan megcsókoltam. Aztán felkaptam a szoknyám alját, és visszaszaladtam az étterembe. Mr. Kadam és Kishan észrevett, mikor beléptem, ránéztek az arcomra, és azonnal felálltak, hogy induljunk. Egész úton nem szóltak egy szót sem, amiért roppant hálás voltam. Csendben sírdogáltam, és a kezem fejével törölgettem patakzó könnyeimet. Mikor hazaértünk, Kishan tőle szokatlan visszafogottsággal gyengéden megszorította a vállam, majd kiszállt az autóból, és bement a házba. Nagyot sóhajtottam, és azt mondtam Mr. Kadamnak, hogy reggel szeretnék hazarepülni. Ő némán bólintott. Felvonszoltam magam a szobámba, becsuktam az ajtót, rázuhantam az ágyra, majd zokogva süllyedtem a kétségbeesés mély mocsarába. Hamarosan álomba sírtam magam. Másnap reggel korán felkeltem, megmostam az arcomat, befontam a hajam, és egy piros szalagot kötöttem a végébe. Farmernadrágba bújtam, pólót és teniszcipőt húztam, majd elkezdtem bepakolni a cuccaimat egy nagy utazótáskába. Miközben kiürítettem a ruhásszekrényt, lágyan végigsimítottam a sharara ruhán, de aztán úgy döntöttem, túl sok emléket hordoz, hogy magammal vigyem, ezért inkább ott hagytam. Hagytam egy levelet Mr. Kadamnak, melyben leírtam, hol találja a gadát és a gyümölcsöt, és megkértem, hogy tegye be őket a családi páncélterembe, a sharara ruhámat pedig adja Nilimának. Úgy döntöttem, hogy Fanindrát magammal viszem. Olyan volt számomra, mint egy barát. Óvatosan a takaróm tetejére tettem. Végül a kezembe vettem a kecses arany bokaláncot, amit Ren adott nekem. A kis csengettyűk halkan csilingeltek, amint végigsimítottam rajtuk az ujjaimmal. Úgy gondoltam, azt is ott kéne hagyom a komódon, de aztán az utolsó pillanatban meggondoltam magam. Lehet, hogy önző dolog volt, de akartam azt a bokaláncot. Szerettem volna, hogy maradjon tőle valami apró kis emléktárgy. Így aztán bedobtam a táskába, és ráhúztam a cipzárt. A ház csendes volt. Halkan lesétáltam a lépcsőn, és a pávatollas szobába mentem, ahol Mr. Kadam már várt rám. Elvette tőlem a táskát, 369

kivezetett az autóhoz, kinyitotta nekem az ajtót, én pedig becsusszantam az ülésre, és becsatoltam a biztonsági övet. Mr. Kadam beindította a motort, és lassan elindult lefelé a kővel burkolt autófelhajtón. Megfordultam, hogy még egy utolsó pillantást vessek erre a gyönyörű helyre, ahol annyira otthon éreztem magam. Ahogy távolodtunk a fákkal szegélyezett úton, addig néztem a házat, míg a lombok teljesen el nem takarták. Ebben a pillanatban velőtrázó, szívszaggató tigrisüvöltés rázta meg a tájat. Előrefordultam az ülésben, és meredten bámultam az előttem levő, kihalt útra.

370

LEGÁNSAN ÖLTÖZÖTT FÉRFI ÁLLT

tetőtéri luxusirodája ablakában. A messze alatta elterülő város fényeit bámulta, és összeszorította az öklét. Hogy lehet megtalálni egyetlen embert egy többmilliós városban, vagy a világban, ahol milliárdnyian élnek? Ő egy huszonkilenc millió lakosú nagyvárosban élt, a világ legsűrűbben lakott metropoliszában. Miközben generációk nőttek fel és enyésztek el, mint megannyi hullám a tengerparton, ő ott állt egyedül, akár egy kőből faragott, rendíthetetlen őrszem, s az emberöltők észrevétlenül suhantak el mellette. S most, ennyi évszázad után, újra felbukkantak a Damon-amulett darabjai – és azokkal együtt egy lány. Hosszú, hosszú idő óta nem érzett magában ennyi energiát. Halk csengőszó jelezte, hogy visszatért az asszisztense. Belépett a szobába, meghajolt, és három szót mondott. Azt a három szót, amelyet a férfi oly hőn áhított hallani attól a perctől fogva, hogy látomásában megpillantotta ősrégi ellenségét annak a rejtélyes lánynak az oldalán: – Megtaláltuk a lányt.

371

Szeretnék köszönetet mondani első olvasóimnak, a családom tagjainak: Kathy, Bill, Wendy, Jerry, Heidi, Linda, Shara, Tonnie, Megan, Jared és Suki, és a barátaimnak: Rachelle, Cindy, Josh, Nancy és Linda. Nagy taps Jarednek és Sukinak, akik segítettek ötleteket gyűjteni a Tigris-sorozat borítóterveihez, és megszervezték a weboldalamon lévő szerzői portré fotózását. Külön köszönettel tartozom indiai szerkesztőmnek, Sudha Seshadrinak. Lelkesedése és az indiai nyelvvel, kultúrával kapcsolatos segítsége felbecsülhetetlen. Türelemmel és kedvesen adott jobbnál jobb tanácsokat, messze meghaladva egy szerkesztő feladatkörét. Biztos vagyok benne, hogy nélküle nagyon sok embert megbántottam volna. Ha mégis akad a könyvben valami ellentmondás vagy tévedés, akár kulturális, akár nyelvi, az kizárólag az én hibám, és előre is elnézést kérek miattuk. Biztosítok mindenkit, hogy nem állt szándékomban meghamisítani semmit. Ellenkezőleg, azt remélem, hogy sikerül bemutatnom az olvasóknak India népét és kultúráját, a táj szépségét, és a gazdag mitológiát. Örök hála férjemnek, aki számtalan kiadást szenvedett végig velem. Átrágta magát a kezdeti firkálmányok borzalmas oldalain, és segített azzá formálni a könyvem, ami mára lett belőle. Az ő hite tartotta bennem a lelket, hogy folytassam az írást. Noha szendvicsen és maradékon élt egy teljes évig, sohasem panaszkodott, soha nem kérkedett boldogboldogtalannak az író feleségével. Köszönetet mondok barátomnak, Lindának, aki hasznos észrevételeket tett minden egyes fejezet után. A tigris átka sok-sok bekezdése köszönhető neki, mivel részletesebb leírást kért bizonyos dolgokról. Fáradhatatlan támogatása és lankadatlan rajongása tartotta ébren a lelkesedésem, és mindig örömmel vártam, hogy beszélgethessek vele a tigrisemről. Köszönöm a nővéremnek, Lindának, hogy egy személyben bizalmasom, fodrászom, személyi szakácsom, házvezetőnőm és cukrászom. Nélküle nem létezne a dupla csokis, mogyorókrémes sütemény. Ő tartotta életben a férjemet, amíg én megírtam az első könyvet. Mélyen elszomorított, és le voltam sújtva amikor elköltözött. Ő

372

igazán pótolhatatlan. Mindenki megérdemelne egy ilyen nővért… és ilyen barátot. Szeretném kifejezni hálámat Tina Andersonnak, a Polk Megyei Vásártér igazgatójának, valamint szerkesztőimnek: Rhadamanthusnak, Gail Catónak, Mary Hernnek és különösképpen Cindy Loh-nak. Köszönet Alex Glassnak, aki ápolgatta a lelkem, mikor kitört rajtam a poszttraumatikus clutasítólevél szindróma, és türelmesen elmagyarázta a regényírás üzleti oldalát, és köszönöm a segítséget az egész csapatának a Trident Mediánál. Köszönet mindenkinek a Booksurge-nél, akik forgalomba hozták a magánkiadásban megjelentetett könyvemet. Szeretném kifejezni múlhatatlan hálámat Judi Powersnek, és mindenkinek a Sterlingnél, akik akkora lelkesedéssel csatlakoztak a Tigris Csapathoz, ami igazán meglepett. Rendkívüli alázattal és hálával gondolok rájuk, hogy hajlandóak voltak esélyt adni egy kezdő írónak és az ő tigrisének. Köszönöm Raffi Kryszeknek, aki a könyves és filmes iparág nagyjai közül elsőként karolta fel a történetemet. Star Trek-rajongótársam ő, akinek arcáról soha nem hervad le a széles mosoly, akinek a sorozat és a tigrisek iránti lelkesedése felveszi a versenyt az enyémmel, sőt, talán túl is szárnyalja azt. És köszönet az ő tizenegy éves unokahúgának, aki a kezébe nyomta a könyvemet. Végül, de nem utolsósorban hálával tartozom saját unokahúgaimnak és unokaöccscimnek, akik a nevüket kölcsönözték a történethez: Michaelnek, Matthew-nak, Sarah-nak, Rebeccának, Sammynek, Joshuának, M. Cathleennek, D. Andrew-nak és Madisonnak. Megígérem, hogy a többiek neve is szerepelni fog a későbbiekben.

373

374

ELESÜPPEDTEM A PUHA BŐRÜLÉSBE,

és úgy éreztem, megszakad a szívem, mikor a magánrepülőgép a levegőbe emelkedett, és sebesen távolodott Indiától. Úgy éreztem, ha kikapcsolnám a biztonsági övet, a testem azonnal keresztülcsusszanna a gép padlóján, és több ezer méter zuhanás után az alattunk elterülő dzsungelbe pottyanna. Csak ott érezném jól magam. A szívemet Indiában hagytam. Kínzón éreztem a hiányát. Nem voltam más, csak üres héj. És az volt a legrosszabb az egészben, hogy mindezt… én tettem magammal. Hogyan történhetett meg, hogy szerelmes lettem? Ráadásul olyasvalakibe, aki ennyire… bonyolult? Az elmúlt hónap olyan gyorsan elszállt. Az egyik nap még egy cirkuszban dolgoztam, másnap pedig már úton voltam Indiába egy tigrissel – akiről kiderült, hogy valójában indiai herceg –, majd halhatatlan lényekkel kellett megküzdenem, hogy megfejtsek egy elveszett próféciát. Most pedig minden véget ért, egyedül maradtam. Hihetetlen volt, hogy csak pár perccel korábban köszöntem el Mr. Kadamtól. Nem mondott túl sokat. Csak gyengéden megsimogatta a hátam, én pedig zorosan átöleltem, mintha el se akarnám engedni. De ő kibontakozott az ölelésemből, néhány megnyugtató szót dörmögött, majd átadott az ük-ük-ük-ükunokájának, Nilimának, és már indultunk is. Szerencsére Nilima békén hagyott a gépen. Nem kívántam társaságot. Később hozott nekem ebédet, de rá se bírtam nézni az ételre. Biztos 375

voltam benne, hogy nagyon finom, de úgy éreztem magam, mintha egy szakadék szélén egyensúlyoznék, és bármelyik pillanatban belezuhanhatnék a legmélyebb kétségbeesésbe. Az ennivaló volt a legutolsó dolog, amire vágytam. Nilima visszavitte az ételt, majd kedvenc italommal, a jéghideg citromos vízzel próbálkozott. De azt is érintetlenül hagytam az asztalon. Csak bámultam a pohárra, ki tudja, mennyi ideig, néztem, ahogy a pára cseppekké hízik, majd lassan lecsorog a pohár oldalán, és apró tócsába gyűlik az alja körül. Később megpróbáltam aludni, hogy legalább néhány órára megfeledkezzem mindenről – de az álom messzire elkerült. Az én fehér tigrisemre gondoltam, meg az őt fogva tartó, több évszázados átokra, alvás helyett csak ültem magam elé meredve. Aztán Mr. Kadam üres helyére meredtem velem szemben. Bámultam kifelé az ablakon, tekintetemmel egy pislogó fényt követtem a falon, a kezemet tanulmányoztam, amiről Phet hennafestése már teljesen lekopott. Nilima visszajött, és hozott nekem egy MP3-lejátszót, aminek a memóriája több ezer dalt tartalmazott. Sok indiai is volt köztük, de a legtöbb amerikainak bizonyult. Átfutottam a listát, és megtaláltam rajta a létező legszomorúbb szerelmes dalokat. Betettem a fülhallgatót a fülembe, és elindítottam a zenét. Kicipzáraztam a hátizsákomat, elővettem belőle a nagyi takaróját. Eszembe jutott, hogy abba bugyoláltam Fanindrát. Óvatosan széthajtottam a takaró csücskeit, rápillantottam az aranykígyóra, majd magam mellé, az ülés karfájára tettem. A bűvös ékszer összetekeredve feküdt és pihent, legalábbis ez volt az érzésem. Megsimogattam pikkelyes fejét, és azt suttogtam: – Most már csak te maradtál nekem. A térdemre terítettem a takarót, lefeküdtem a hátradöntött ülésbe, bámultam a repülőgép mennyezetét, és hallgattam a „One Last Cry” című számot. Halkra állítottam a hangerőt, ölembe vettem Fanindrát, és megsimogattam csillogó gyűrűit. A kígyó drágakő szemének lágy fénye bevilágította a repülőgép kabinját, éreztem, a zöld ragyogás enyhíti a bánatom, hagytam, hogy a zene betöltse a lelkemben tátongó űrt.

376

ÉGRE, SOK-SOK UNALMAS ÓRÁVAL KÉSŐBB megérkeztünk az oregoni Portland repülőterére. Mikor a lábam földet ért a kifutópálya végében, felnéztem a szürke, felhős égre. Lehunytam a szemem, hagytam, hogy a hűvös szellő átjárja a testem. Beszívtam az erdő illatát, és éreztem, ahogy egy könnyű harmatcsepp hull a csupasz karomra. Biztos nemrég esett az eső. örültem, hogy itthon vagyok. Mély levegőt vettem, és élveztem, ahogy Oregon körbeölelt. Része voltam ennek a helynek, és az is az én részem volt. Ide tartoztam. Itt nőttem fel, itt töltöttem egész eddigi életemet. Itt voltak a gyökereim. A szüleimet és a nagymamámat itt temették el. Oregon úgy üdvözölt, mint szeretett gyermekét, hűvös karjaiba zárt, lecsendesítette háborgó lelkemet, és békét ígért fenyveseinek suttogásával. Nilima lekísért a lépcsőn, és csendesen várt, amíg magamba szívtam az ismerős környezetet. Aztán egy erős motor zúgását hallottam, és egy kobaltkék kabriolet fordult be a sarkon. A csillogó sportkocsinak pontosan olyan színe volt, mint az ő szemének. Bizonyára Mr. Kadam rendelte ide. Forgattam a szemem költséges ízlése miatt. Mr. Kadam az utolsó részletig mindenre gondol – ráadásul mindig stílusosan. De a kocsi legalább csak kölcsönzött, gondoltam. Bepakoltam a csomagjaimat a csomagtartóba, és elolvastam az autó hátulján levő feliratot: Porsche Boxter RS 60 Spyder. A fejem csóváltam, és azt motyogtam:

377

– Szent atyám, Mr. Kadam, boldogan mentem volna a repülőtéri ingajárattal is. – Parancsol? – kérdezte Nilima udvariasan. – Semmi. Csak örülök, hogy itthon vagyok. Lezártam a csomagtartót, és belesüppedtem a kék és szürke bőrülésbe. Csendben utaztunk. Nilima pontosan tudta, hová megyünk, ezért nem is bajlódtam a navigálással. Hátrahajtottam a fejem, és néztem, ahogy az ég és a zöld táj tovatűnik. Tinédzser fiúkkal teli autók haladtak el mellettünk, a srácok hangosan fütyültek. Vagy Nilimát csodálták, vagy a szép autót. Nem voltam benne biztos, mi volt a füttyszó oka, csak azt tudtam, hogy nem nekem szól. Idősebb férfiak is elhúztak mellettünk lassabb tempóban, és bár mellőzték a tetszésnyilvánítás előbbi módját, kétségtelenül ők is élvezték a látványt. Nilima tudomást sem vett róluk, és én sem szenteltem nekik túl sok figyelmet. Arra gondoltam, hogy nyilvánvalóan pont olyan rémesen nézhetek ki, mint ahogy érzem magam. Salem belvárosába érve elhaladtunk a Marion Street hídja mellett, ami átvitt volna minket a Willamette folyó túlpartjára, majd rá a 22-es útra Monmouth termőföldjei és Dallas felé. Szóltam Nilimának, hogy elmulasztott lefordulni, de ő csak megvonta a vállát, és azt mondta, hogy egy másik, rövidebb úton megyünk. – Persze – jegyeztem meg szarkasztikusan mit számít még öt perc egy több napig tartó utazásnál? Nilima hátravetette gyönyörű haját, rám mosolygott, és továbbhajtott, besorolva a Dél-Salem felé haladó forgalomba. Én még sohasem jártam errefelé. Biztos voltam benne, hogy ez a hosszabb út Dallasba. Egy nagy, erdővel borított dombhoz értünk. Lassan kanyarogtunk felfelé a fák közt, a gyönyörű úton, jó tíz kilométeren keresztül. Láttam, hogy helyenként földutak ágaznak le az erdőbe. Itt-ott házak kukucskáltak a fák lombjai közül, de a terület nagyrészt érintetlen volt. Csodálkoztam, hogy a város még nem kebelezte be, és nem kezdtek el errefelé építkezni. Egészen gyönyörű vidék volt. Nilima lelassított, majd ráfordult az egyik magánútra, és még feljebb autóztunk az utat szegélyező sűrű fák között. Noha elhaladtunk néhány kanyargós kocsifelhajtó mellett, egyetlen házat sem láttam. Az út végén aztán megálltunk egy, a fenyőerdő közepében megbúvó ikerház előtt. A ház két oldala egymásnak pontosan a tükörképe volt. Mindkét fél két szintből és egy garázsból állt, az épületet pedig kicsi, közös kert vette 378

körül. Egy nagy, kiugró ablakfülke nézett az erdőre. A ház faburkolata cédrusbarnára és mélyzöldre volt festve, a tetőt szürkészöld zsindely fedte. Úgy nézett ki, mint egy alpesi házikó. Nilima beállt a garázsba, és leállította az autót. – Itthon vagyunk – jelentette ki. – Itthon? Hogy érti azt, hogy itthon? Nem a nevelőszüleim házába kellene vinnie? – kérdeztem egyre jobban összezavarodva. Nilima megértően mosolygott, és kedvesen így felelt: – Nem. Ez az ön háza. – Az én házam? De hát miről beszél? Én Dallasban lakom. Ki lakikitt? – Ön. Jöjjön be, és mindent elmagyarázok. Áthaladtunk egy mosókonyhán, aztán beléptünk egy kicsi, de vadonatúj, rozsdamentes acél berendezéssel felszerelt konyhába, melynek ablakán citromsárga függöny lógott, a falát pedig citromminta díszítette. Nilima kivett két ásványvizet a hűtőszekrényből. Ledobtam a hátizsákomat, és ránéztem: – Oké, Nilima, most mondja el végre, mi folyik itt. Nilima elengedte a füle mellett a kérdésemet. Megkínált az egyik üveg vízzel, amit én udvariasan elhárítottam, majd azt kérte, hogy kövessem. Sóhajtva kiléptem a teniszcipőmből, hogy ne piszkoljam össze a plüssszőnyeget, és utánamentem a nappaliba, ami szintén kicsi volt, de kifejezetten otthonos, barátságos. Leültünk egy gyönyörű gesztenyebarna bőrkanapéra. A sarokban méretes könyvtárszekrény csábított, telis-tele klasszikus, keménykötésű könyvekkel, valószínűleg egy vagyonba kerültek. Mellette a fényezett komód fölött nagy, lapos képernyős tévé lógott a falon, mellette jókora ablak vonta magára a figyelmem. Nilima gyorsan átfutott néhány, a dohányzóasztalon heverő papírt. – Kelsey – kezdte aztán. – Ez a ház az öné. Része a fizetségének a nyár folyamán Indiában végzett munkájáért. – De hát én nem is igazán dolgoztam, Nilima – mondtam. – Amit ön tett, az a lehető legfontosabb munka volt – felelte Nilima. – Többet sikerül elérnie, mint amit bárki is remélni mert. Óriási hálával tartozunk önnek, ez csak egy apróság, amivel az erőfeszítéseit kívánjuk jutalmazni. Ön elképesztő akadályokat győzött le, és majdnem az életét is elveszítette. Mindannyian a lekötelezettjei vagyunk. – Hát, most, hogy így mondja – viccelődtem kissé zavartan. – …Várjunk csak! Úgy fogalmazott, hogy ez a ház része a fizetségemnek. Úgy érti, van más is? 379

– Igen – bólintott Nilima. – Nem – ráztam a fejem. – Igazán nem fogadhatom el ezt az ajándékot. Egy egész ház már önmagában is messze túl sok… másról nem is beszélve! Ez jóval több, mint amiben Mr. Kadammal annak idején megegyeztünk. Én csak egy kis pénzt szerettem volna, amiből kifizethetem a tanulmányaimat. Nem lett volna szabad ilyen túlzásokba esnie. – De ő ragaszkodott hozzá, Miss Kelsey. – Hát, ehhez meg én ragaszkodom. Ez egyszerűen túl sok, Nilima. Igazán. Nilima felsóhajtott, és az arcomra nézett, melyre kiült az acélos elszántság. – Komolyan azt szeretné, ha elfogadná ezt, Kelsey. Boldoggá tenné vele. – De hát ez nem valami praktikus! – érveltem. – Hol fogok itt felszállni a buszra, ami elvisz az iskolába? Most, hogy hazajöttem, szeretnék beiratkozni a főiskolára, de egyetlen buszjárat sincs a közelben. Nilima zavartan nézett rám. – Hogy érti azt, hogy felszáll a buszra? – kérdezte. – Gondolom, ha mindenáron busszal óhajt menni valahova, akkor lemehet az autóval a buszmegállóba. – Lemenni autóval a buszmegállóba? Ennek semmi értelme – ráztam a fejem. – Nos, annak nincs semmi értelme, amit ön mond – felelte Nilima. – Miért nem megy autóval az iskolába? – Autóval? Milyen autóval? – Hát azzal, ami a garázsban áll. – Ami a garázsban… Ó, nem! Nem hiszem el! Maga nyilván viccel! – Nem. Nem viccelek. A Porsche az öné. – Ó, nem, nem lehet az enyém! – tiltakoztam. – Van fogalma róla, mennyibe kerül egy ilyen autó? Ezt már végképp nem fogadhatom el! Elővettem a mobiltelefonomat, és keresni kezdtem Mr. Kadam telefonszámát. De mielőtt lenyomtam volna a hívásgombot, eszembe jutott valami, ami megállított. – Van még valami, amit tudnom kellene? – kérdeztem. – Nos… igen – nézett rám Nilima kissé aggódva. – Utólagos engedelmével be is íratta önt a Western Oregon Universityre. A tandíja és a könyvei már ki vannak fizetve. A tankönyveket ott találja a konyhapulton, a felvett kurzusok listájával és az egyetem térképével együtt. 380

– Beíratott a WOU-ra? – kérdeztem hitetlenkedve. – De hát én azt terveztem, hogy a helyi állami főiskolán tanulok majd, mellette pedig dolgozom. Nem a WOU-ra akartam járni. – Nyilván azt gondolta, hogy az egyetem sokkal inkább a kedvére való lenne. Jövő héten kezdődnek az órái. Ami pedig a munkát illeti, dolgozhat, ha kedve tartja, de szüksége nem lesz rá. Egy bankszámlát is nyitott önnek. A kártyája szintén a pulton van. Ne felejtse el aláírni a hátoldalán. Nagyot nyeltem. – És mégis… ööö… mennyi pénz van azon a számlán? – Fogalmam sincs – vont vállat Nilima de biztosan elegendő ahhoz, hogy fedezze a napi szükségleteit. Természetesen a ház fenntartásáról egyetlen számla sem fog ide érkezni. Mind egyből a könyvelőnek megy. A ház és az autó teljesen ki van fizetve, csakúgy, mint az egyetem költségei. Odacsúsztatott elém egy köteg papírt, majd hátradőlt, és kortyolgatni kezdte az ásványvizet. Egy teljes percig néma döbbenetben ültem, aztán eszembe jutott az elhalasztott telefonhívás Mr. Kadamnak. Kinyitottam a telefont, és újra megkerestem a számát. Nilima közbeszólt: – Biztos benne, hogy mindent vissza akar adni, Miss Kelsey? Én tudom, mennyire szeretné, ha mindez az öné lenne. – Nos, Mr. Kadamnak meg kell tudnia, hogy nincs szükségem jótékonykodásra. Egyszerűen csak megmondom neki, hogy az állami főiskola több mint megfelelő a számomra, és egyáltalán nem bánom, ha a kollégiumban kell laknom és busszal járnom. Nilima előredőlt: – De Miss Kelsey, nem Mr. Kadam volt, aki mindezt elintézte. – Tessék? Ha nem Mr. Kadam volt, akkor kicsoda…? Ó! Összecsuktam a telefont. Na, őt aztán semmiképpen sem hívom fel, bármi történjen is. – Szóval ő az, aki nagyon szeretné, hogy elfogadjam mindezt, ugye? Nilima végképp összezavarodva nézett rám. – Nos, igen – felelte. Darabokra tört a szivem amiatt, hogy elhagytam. 115 135 kilométerre van innen Indiában, de még ilyen távolságból is sikerül a hatalmában tartania. – Rendben – motyogtam az orrom alatt. – Mindig eléri, amit akar, nem? Nem volna semmi értelme azzal próbálkoznom, hogy bármit is visszaadjak. Legfeljebb kitalálna valami még drágább ajándékot, ami még

381

ezen is túltesz, és a végén csak még jobban megbonyolítanám a kapcsolatunkat. Egy autó dudált odakint a kocsifelhajtón. – Nos, itt a fuvarom vissza a repülőtérre – állt fel Nilima, aztán hirtelen megtorpant. – Ó! Majdnem elfelejtettem. Ez is az öné. – A kezembe nyomott egy vadonatúj mobiltelefont, majd gyorsan megölelt, és elindult a bejárati ajtó felé. – De… várjon! Nilima! – dadogtam. – Ne aggódjon, Miss Kelsey. Minden rendben lesz – mosolygott Nilima. – Az iskolával kapcsolatos papírokat a konyhapulton keresse. A hűtőszekrény tele van ennivalóval, és minden holmiját megtalálja az emeleten. Az autóval meglátogathatja a nevelőcsaládját, akár még ma, ha úgy kívánja. Várják a hívását. Azzal megfordult, méltóságteljesen kivonult az ajtón, és beült a repülőtéri ingajárat kisbuszába. Vidáman integetett az ablakból. Morózusan visszaintettem, és addig néztem utána, amíg a busz el nem tűnt a szemem elől. Hirtelen egyes-egyedül maradtam az idegen házban, egy elhagyatott erdő közepén. Elhatároztam, hogy felfedezem a házat, amit ettől kezdve az otthonomnak tekinthettem. Kinyitottam a hűtőszekrényt, láttam, hogy a polcok valóban roskadásig fel vannak töltve. Lecsavartam egy vizespalack tetejét és belekortyoltam. Kinyitogattam a konyhaszekrényeket is. Találtam poharakat és tányérokat, csakúgy, mint főzéshez való felszerelést, evőeszközt, fazekat és serpenyőt. Hirtelen ötlettel kihúztam a hűtő alsó fiókját – tele volt citrommal. Na, ez biztosan Mr. Kadam figyelmessége, gondoltam. Ő tudta, hogy a citromos víz mindig megvigasztal. Mr. Kadam figyelmessége nem korlátozódott a konyhara – a földszinti ülőfürdő zsályazöld és citromsárga dekorációján is visszaköszönt. Még a szappan és az adagoló is citromillatú volt. Beletettem a cipőmet egy vesszőkosárba, amit a mosókonyha járólapos padlóján, egy vadonatúj elöltöltős mosó-szárító gép mellett találtam, majd beléptem a dolgozószobába. Az íróasztal közepén megláttam a régi számítógépemet, de mellette ott volt egy vadonatúj laptop is. A helyiség berendezését egy bőrfotel, egy fiókos irattartó szekrény és egy papírokkal és egyéb íróeszközökkel teli polc tette teljessé. Felvettem a hátizsákomat, és felmentem az emeletre, hogy megnézzem az új hálószobámat is. Ahogy beléptem, a fal mellett egy gyönyörű 382

franciaágyat láttam vastag, törtfehér pehelypaplannal és barackszínű párnákkal. A lábánál egy régi fatönk volt, a sarokban pedig, szemben az erdőre néző ablakkal, kényelmes barackszínű székek álltak. Aztán észrevettem az ágyon egy cetlit, ami azonnal felvidított:

Mike és Sarah levele, azzal együtt, hogy újra Oregonban voltam, egyszeriben megnyugtatott. Az ő életük normális volt, és velük az enyém is. Jó érzés lesz újra egy normális családdal lenni, és a változatosság kedvéért normális emberként viselkedni. Dzsungelben, a földön aludni, indiai istennőkkel társalogni, beleszeretni egy… tigrisbe – nos, ezek közül egyik sem volt normális. Messze nem. Kinyitottam a ruhásszekrényt, és láttam, hogy a sok-sok hajszalagom és az összes ruhám is átkerült ide Mike és Sarah házából. Az ujjammal végigsimítottam néhány holmit, amit hetek óta nem láttam. Aztán kinyitottam a másik szekrényajtót, és ott találtam az összes ruhát, amit Indiában kaptam, néhány másikkal együtt, melyek meg mindig a bolti csomagolásban lógtak a fogasokon. Hogy az ördögbe tudta idehozatni Mr. Kadam ezeket a holmikat, még mielőtt én ideértem? Hiszen mindent ott hagytam Indiában. Rácsuktam az ajtót a ruhákra, s velük együtt az emlékeimre. Elhatároztam, hogy a szekrénynek ezt a felét soha többé nem nyitom ki. Aztán odamentem a komódhoz, és kihúztam a felső fiókot. Sarah pontosan úgy rendezte el a zoknijaimat, ahogy szeretem. Az összes pár fekete, fehér és egyéb színű zokni kis gombócokban, árnyalatok szerint volt sorba rakva. De ahogy kinyitottam az alatta levő fiókot, lehervadt a mosoly az arcomról. Ott találtam azt a selyempizsamát, amit szándékosan hagytam Indiában. 383

Szinte égett a mellkasom, ahogy végigsimítottam a selymes anyagon. Elszántan betoltam a fiókot, és átmentem a fürdőszobába, ami fehér és lágy púderkék színű ragyogó csempével volt burkolva. Megfordultam, hogy kimenjek, mikor hirtelen belém villant valami, és skarlátvörös lett az arcom. Eszembe jutott, hogy a hálószobában az őszibarack és a tejszín árnyalatai uralkodnak. Ezeket a színeket nyilván ő választotta. Egyszer azt mondta, olyan illatom van, mint az őszibaracknak és a tejszínnek. Úgy tűnik, megtalálta a módját, hogy még a földgolyó túlfelén is emlékezzek rá. Nem mintha el tudnám felejteni… Lehajítottam a hátizsákomat az ágyra, amit azonnal meg is bántam, mert eszembe jutott, hogy Fanindra még mindig benne van. Óvatosan kivettem, és bocsánatot kértem tőle, aztán egy barackszínnel hímzett fehér párnára fektettem. Megsimogattam az aranyfejét, aztán nekiláttam, hogy kipakoljam a holmimat. Amikor végeztem, ledőltem az ágyra, és a farmerom zsebéből elővettem az új Prada mobiltelefont. Mint minden más, ez is szörnyen drága és teljesen szükségtelen volt. Bekapcsoltam, és azt vártam, hogy majd biztosan az ő telefonszáma jelenik meg először a képernyőn, de nem így történt. Üzenet sem volt tőle. A memóriában is csak Mr. Kadam és a nevelőszüleim telefonszámát találtam. Többfajta érzelem is átfutott rajtam. Először megkönnyebbültem. Majd összezavarodtam. Végül csalódottságot éreztem. Egy részem úgy gondolta, úgy illett volna, ha felhív. Csak hogy megkérdezze, épségben megérkeztem-e. Bosszúsan összeszidtam magam, aztán felhívtam a nevelőszüleimet, és közöltem velük, hogy itthon vagyok, de kimerültem a repüléstől, ezért csak másnap este megyek el hozzájuk vacsorára. Miután letettem a telefont, vigyorogva elhúztam a számat, és azon töprengtem, vajon miféle tofucsoda vár majd rám. De bármi legyen is az a borzasztóan egészséges étel, boldogan végigülöm majd a vacsorát, csak hogy láthassam őket. Lementem a földszintre, és készítettem magamnak egy kis nasit szeletelt almából és mogyoróvajból, majd lapozgatni kezdtem a konyhapulton levő egyetemi papírokat. Mr. Kadam fő szaknak a nemzetközi tanulmányokat választotta, mellé pedig művészettörténetet. Átnéztem a tanrendemet. Fogalmam sincs, hogyan, de sikerült engem, az elsőévest 300-as, sőt 400-as szintű csoportokba is beíratnia. Ráadásul nemcsak az őszi, hanem a téli szemeszterre is – noha a téli időszakra még el sem kezdődött a regisztráció.

384

A WOU valami jó nagy, kövér adományt kaphatott Indiából, gondoltam vigyorogva. Nem lennék meglepve, ha még az idén egy új épület nőne ki az egyetem területéit.

385

Az összes téma érdekesnek tűnt, különösen a vallás és a mágia. Mr. Kadam olyan tantárgyakat választott, amikre valószínűleg magamtól is feliratkoztam volna, kivéve a latint. Elfintorodtam. Sosem ment valami jól a nyelvtanulás. Kár, hogy a WOU nem kínál indiai nyelvoktatást. Nem ártana hindit tanulni, főleg, ha valamikor visszamennék Indiába, hogy teljesítsem a maradék három küldetést, ami Durga próféciájában szerepel, amivel meg lehetne törni a tigrisátkot. De azért tudtam, hogy a latin is hasznomra fog válni. Még volt egy hét az iskola kezdetéig, de arra gondoltam, jó ötlet lenne körülnézni az egyetem területén. Minden óram a Bölcsészet-és Társadalomtudományok Épületében volt, ami nagyon kényelmesnek tűnt. 386

Félretettem a tanrendem, majd elővettem az egyetem térképét, és megkerestem az épületet. Úgy láttam, hogy az F parkoló közvetlenül mellette van, ott meg tudok majd állni. Magamhoz vettem a kulcsokat és az új hitelkártyám, majd becsusszantam a kabrioletbe, megnyomtam a garazskapu nyitógombját, és vártam, hogy felrecsússzon az ajtó. A Porsche borzasztóan drága volt, ami meglehetősen idegesített. Az volt a tervem, hogy inkább visszaadom vagy eladom, ezért nagyon óvatosan tolattam ki a garázsból, és úgy vezettem lefelé a dombról, mint egy nagyanyó. Aggódva figyeltem, valahányszor egy faág veszélyesen közel került az autóhoz. Az egyetemen leparkoltam a látogatóknak fenntartott helyen. Könnyedén megtaláltam a keresett épületet, aztán átmentem a jegyzetboltba, ahol máris hosszú sorban álltak az új diákok, hogy megkapják a diákigazolványukat. Kivártam a sorom, hogy én is felvehessem az enyémet, aztán éppúgy, mint a többi elsőéves, én is vásároltam egy piros kapucnis pulóvert, az iskola kabalafigurájával, egy farkassal az elején. A pénztáros útbaigazítását követve elindultam az adminisztrációs épület felé, hogy kiváltsak egy diák parkolási engedélyt. Amikor sorra kerültem, bemondtam a nevem, mire az ügyintéző közölte, hogy erre a névre már kiállítottak egyet. Hát persze. Hazafelé meg is találtam a parkolási engedélyt a kesztyűtartóban. Kipróbáltam az autórádiót. Popzenei csatornára állítottam, de azonnal továbbtekertem a gombot, amint felcsendültek egy szerelmes dal első akkordjai. Átkapcsoltam a Slágerlistára, épp időben, hogy elcsípjek egy szakítós számot, ezért sietve adót váltottam, villámgyorsan átugrottam a Szerelem csatornát, végül megállapodtam egy countryzenéi állomáson. Persze tudhattam volna. Carrie Underwood „I Told You So” című dala harsant fel a high-tech hangszórókból. Úgy tűnt, képtelen vagyok elkerülni a szomorú szerelmes számokat, nem számít, hány csatornával próbálkozom. Talán az univerzum akar így üzenni valamit? Hát, ha erről van szó, akkor oké, halljuk. A dal egy lányról szólt, aki rájön, milyen nagy hibát követett el, mikor elhagyta a szeretett férfit. Azon tűnődik, hogy ha visszamenne hozzá, a férfi vajon boldogan nevetne, hogy „én megmondtam”, vagy pedig kitenné a szűrét? Bevallaná-e neki, hogy nélküle magányos volt, vagy talán már tovább is lépett? Ha akartam volna, sem tudtam volna jobb számot választani, hogy fejbe kólintsam magam. Tökéletes. Köszönöm, Carrie 387

Underwood. Remélem, a TE pasid TÉGED visszafogadott. Az ajkamba haraptam, a látásom elhomályosult. A szél a hajamba tépett, akárcsak a szavak a szívembe. Elmorzsoltam egy könnycseppet a szemem sarkában, és úgy döntöttem, hogy ő bizonyára nagyon hamar talál majd valakit. A helyében én nem fogadnám vissza magam. Már az is túlságosan nagy fájdalmat okozott, hogy egy percre hagytam, hogy rá gondoljak, ezért gyorsan elhessegettem az emlékeimet, és elzártam őket a szívem legtávolabbi csücskébe. Aztán a gyötrő gondolatokat igyekeztem valami mással felváltani. Gondoltam az iskolára, a nevelőcsaládomra, és arra, hogy újra itthon vagyok Oregonban. Nagy igyekezettel halmoztam egymásra ezeket a gondolatokat, abban reménykedve, hátha elnyomják azokat, melyeket elfedni igyekeztem velük. Az, hogy figyelmemet más dolgokra és más emberekre irányítottam, egyelőre megfelelő figyelemelterelésnek bizonyult. De még így is éreztem, továbbra is ott kering az ő szelleme a szívem sötét, csendes zugaiban, és csak arra vár, hogy egy magányos pillanatomban elővigyázatlan legyek, és ismét kitölthesse minden gondolatomat. Egyszerűen csak el kell foglalnom magam, határoztam el. Ez lesz az én menekülésem. Úgy fogok tanulni, mint az örült, sorra látogatom az ismerőseimet, és… randizni fogok más srácokkal. Igen! Eztfogom tenni! Társaságba járok, folyton csirtálok valamit, így egyszerűen túl elfoglalt leszek, hogy rá gondoljak. Mire ágyba kerültem, késő volt, kimerültnek éreztem magam. Megsimogattam Fanindrát, becsusszantam a takaróm alá, és elaludtam. Másnap öt órán keresztül lapozgattam a tankönyveimet, aztán szünetet tartottam és lementem Salembe vásárolni. Egy játékboltban kinéztem két kicsi, fekete-narancs plüsstigrist. Ahogy a pénztár felé haladtam, egyszer csak felpillantottam. A pult fölött egy hatalmas fehér plüsstigris feküdt a legfelső polcon. Kék szeme egyenesen rám nézett. Az eladónő észrevette, hogy eláll a lélegzetem. – Szeretné megnézni? – kérdezte reménykedve, és már hozta is a létrát. – Azonnal leveszem önnek. A tigris feleakkora volt, mint az eladó. A nő letette a pultra, én pedig azt motyogtam: – Mennyibe kerül? – Kétszáznegyven dollár, de a legkiválóbb minőségű termék. Pontos másolata az igazinak, nem gondolja? 388

– Igen, eléggé élethű, valóban – ismertem el, és magamban szomorúan hozzátettem: én már csak tudom. A nő rám mosolygott: – Akkor ezt is kéri? Bólintottam, és mielőtt észbe kaptam volna, az eladó már a csuklómra is akasztott egy szatyrot a két kistigrissel, a nagyot pedig a kezembe nyomta. Átöleltem az állat testét a közepénél, és a bundájába fúrtam az arcomat. Puha volt, de a szaga nem hasonlított. Ő a szantálfa és a vízesés csodálatos illatát árasztotta. Ez a plüssállat csak egy reménytelen utánzat volt. A tigris mellett kukucskálva megköszöntem az eladónőnek a kiszolgálást, és kisétáltam az autómhoz. Miután visszaültem a vezetőülésbe, ránéztem az új utasra, aki üveges kék szemével visszabámult rám. Az ő szeme élénk kobaltkék volt, ezé a szegény páráé pedig csak utánzat, egy pár élettelen, unalmas kék golyó. És a csíkok is másként futottak végig a testén. Mi az ördög ütött belém? Nem kellett volna megvennem. Ez csak még inkább megnehezíti, hogy elfelejtsem. Hazavezettem, felcipeltem a fehér tigrist az emeletre, és lehajítottam az ágyra. Aztán másik ruhát vettem elő a szekrényből, és átöltöztem. Készen álltam, hogy meglátogassam a nevelőcsaládom. Ahogy áthajtottam a városon, a hosszabb utat választottam, hogy elkerüljem a Polk Megyei Vásárteret és a fájdalmas emlékeket. Amikor Mike és Sarah házához behajtva kiszálltam a kocsiból, kivágódott az ajtó. Mike szaladt felém…, de aztán nem bírta megállni, hogy ne nézze meg közelebbről a Porschét, így elviharzott mellettem az autóhoz. – Kelsey! Megengeded? – kérdezte elámulva. – Csak nyuggodtan! – mondtam nevetve. Jó öreg Mike, gondoltam, és odadobtam neki a kulcsot, hogy mehessen egy kört a környéken. Sarah átölelte a derekamat, és a ház felé vezetett. – Úgy örülünk, hogy újra látunk! Mindketten! – forgatta a szemét Mike felé biccentve, aki boldogan integetett, miközben tolatott kifelé a kocsifelhajtóról. – Eleinte kicsit aggódtunk, mikor elmentél Indiába, mert nem sokat hívtál minket, de Mr. Kadam minden másnap telefonált, és elmagyarázta, hogy mit csinálsz, és hogy mennyire elfoglalt vagy. – Ó, igen? És pontosan mit mondott? – kérdeztem kíváncsian, hogy vajon milyen történetet talált ki Mr. Kadam. – Hát, szörnyen izgalmasan hangzott. Lássuk csak. Mesélt az új munkádról, és arról, hogy minden nyarat ott fogsz tölteni gyakornokként, 389

és különböző projekteken dolgozol majd vele. Fogalmam sem volt, hogy érdeklődsz a nemzetközi tanulmányok iránt. Remek választás, Kelsey. Igazán lenyűgöző szakterület. Azt is mondta Mr. Kadam, hogy ha lediplomázol, teljes állásban dolgozhatsz a cégénél. Szerintem ez fantasztikus lehetőség! Rámosolyogtam: – Igen, Mr. Kadam nagyszerű ember. Jobb főnököt nem is álmodhattam volna magamnak. Sokkal inkább az unokájaként kezel, mint alkalmazottként, és szörnyen elkényeztet. Láttad a házat meg a kocsit, és ott van még az egyetem is. – Tényleg nagyon kedvesen beszélt rólad a telefonban. Azt bizonygatta, hogy már szinte tőled függ ott minden. Nagyon kedves ember. Azt állítja, hogy… hogy is mondta… te egy olyan befektetés vagy, ami bőségesen megtérül majd a jövőben. Kétkedő pillantást vetettem Sarah-ra. – Hát, remélem, igaza lesz – mondtam. Sarah felnevetett, aztán elkomolyodott: – Mi tudjuk, milyen különleges vagy, Kelsey. És hogy nagyszerű dolgokat érdemelsz. Talán az univerzum ezzel egyenlíti ki a szüleid elvesztése miatti veszteséget. Habár tudom, hogy őket soha semmi nem pótolhatja. Bólintottam. Sarah láthatóan örült nekem. Valamint a tudat, hogy megfelelő anyagi körülményeim lesznek, hogy önállóan is megélhessek, valószínűleg nagy megkönnyebbüléssel töltötte el a nevelőszüleimet. Sarah megölelt, majd kihúzott egy gyanúsan illatozó edényt a sütőből. Letette az asztalra, és azt mondta: – Most pedig együnk! – És… mi van vacsorára? – kérdeztem tettetett lelkesedéssel. – Teljes kiőrlésű organikus lasagne spenótos tofuval, szójasajttal és lenmaggal. – Mmmm, alig várom – feleltem, és egy félmosolyt erőltettem az arcomra. Vágyakozva gondoltam a mágikus aranygyümölcsre, amit otthagytam Indiában. Az isteni gyümölcs egy szempillantás alatt képes elővarázsolni a legínycsiklandozóbb falatokat. Lehet, hogy még a Sarah által készített egészséges ételt is ízletessé tudná változtatni. Viszont ez itt… A hatéves Rebecca és a négyéves Samuel berohant az étkezőbe, és ugrándozva próbálták felhívni magukra a figyelmem. Megöleltem mindkettőjüket, és az asztalhoz tereltem őket. Aztán az ablakhoz léptem, 390

hogy megnézzem, Mike nem jött-e még vissza. Épp akkor szállt ki a Porschéből, és még mindig a kocsit bámulva, vonakodva hátrált a ház felé. Kinyitottam az ajtót, és kiszóltam: – Hahó, Mike, vacsoraidő. – Persze, máris ott vagyok – felelte a válla fölött, miközben egy pillantásra sem vette le a szemét az autóról. Leültem a gyerekek közé, és szedtem nekik egy-egy ék alakú szeletet a lasagnéból, magamnak pedig egy aprócska darabot. Sarah felvonta az egyik szemöldökét, mire én gyorsan közöltem, hogy bőséges ebédet ettem. Végre Mike is bejött, és lelkesen áradozott a Porschéről. Megkérdezte, hogy valamelyik péntek este kölcsönkérhetné-e, hogy elvigye Sarah-t egy randevúra. – Persze – feleltem –, még el is jövök vigyázni a gyerekekre. Mike ragyogó mosolyt villantott rám, Sarah pedig a szemét forgatta: – Engem akarsz elvinni a randevúra vagy az autót? – kérdezte. – Természetesen téged, szívem – mosolygott Mike. – Az autó csupán egy eszköz, hogy kirakatot biztosítson a mellettem ülő gyönyörű hölgynek. – Szépen mondtad, Mike – bólintottam elismerően. Vacsora után átmentünk a nappaliba, ahol odaadtam a gyerekeknek a narancssárga tigriseket. Visítottak örömükben, körbe-körbe szaladgáltak, tigrisként morogva egymásra. Kicsit rosszul éreztem magam, hogy itthon vettem meg az ajándékukat, de a címkén az állt, hogy Made in India, és szemmel láthatóan a gyerekek sem bánták egy csöppet sem. Sarah és Mike sokat kérdezősködött Indiáról, én pedig meséltem nekik Hampi romjairól és Mr. Kadam házáról, ami valójában nem is az övé, de nekik ezt nem kellett tudniuk. Aztán megkérdezték, hogyan illeszkedett be a tigris az új otthonába. Egy pillanatra ledermedtem, de aztán azt feleltem, hogy Ren jól van, és úgy tűnik, nagyon boldog. Szerencsére Mr. Kadam azt mondta nekik, hogy gyakran elutaztunk mindenféle romokat tanulmányozni és leleteket katalogizálni, és hogy az ő asszisztenseként dolgoztam, jegyzeteket készítettem a felfedezéseiről, ami voltaképpen nem is állt olyan távol az igazságtól. Sőt, arra is magyarázattal szolgált, az egyetemen miért a művészettörténetet választottam mellékszaknak. A nevelőcsaládommal lenni öröm volt, de ki is merített, mert nagyon kellett vigyáznom, el ne szóljam magam, nehogy valami furcsát mondjak. Nem hinnék el, mi történt velem. Néha nekem is nehezemre esett elhinnem. 391

Tudtam, hogy korán fekszenek, ezért szedelőzködtem, és elköszöntem tőlük. Mindegyiküket megöleltem, és megígértem, hogy a jövő héten újra meglátogatom őket. Hazaérve, további néhány órát töltöttem a tankönyvek olvasgatásával, majd vettem egy forró fürdőt. Mikor a sötét szobában bemásztam az ágyba, hirtelen elállt a lélegzetem, mikor a kezem valami puha szőrhöz ért. Aztán eszembe jutott, hogy csak az új szerzeményem fekszik ott. Az ágy széléhez löktem a plüsstigrist, és az fejem alá tettem a kezem. Nem tudtam másra gondolni, csak rá. Azon töprengtem, mit csinálhat most, gondol-e rám, vajon hiányzom-e neki. Olyan volt ez, mint a hétfejű sárkánnyal vívni. Hiába csaptam le egy fejét, azonnal kinőtt helyette egy másik. Valahányszor elnyomtam az egyik gondolatot, felszínre tört helyette egy újabb. Nem győzhettem; megállíthatatlanul sorjáztak elő a tudatalattimból. Végül nagyot sóhajtottam, kinyújtottam a kezem, megragadtam a plüsstigris lábát, és magamhoz húztam. Átöleltem mindkét karommal, belefúrtam az orrom a bundájába, és a mancsára hajtott fejjel aludtam el.

392

Prológus – Az átok

9

1. Kelsey 2. A cirkusz 3. A tigris 4. Az idegen 5. A repülőgép 6. Mumbai 7. A dzsungel 8. Magyarázat 9. Egy barát 10. Biztonságos paradicsom 11. A Kanheri-barlang 12. Durga próféciája 13. Vízesés 14. Tigris, tigris 15. A vadászat 16. Kelsey álma 17. Kezdet 18. Durga temploma 19. Hampi 20. Próbák 21. Kishkindha

14 21 34 53 73 92 102 115 126 138 169 196 214 235 257 280 299 320 338 360 379

393