COLLEEN HOUCK
A TIGRIS UTAZÁSA
Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014
Írta: Colleen Houck A mű eredeti címe: Tiger's Voyage A művet eredetileg kiadta: Splinter, an imprint of Sterling Publishing Co., Inc. Fordította: Pásztor Judit A szöveget gondozta: Szakál Gertrúd A borítót tervezte: Zsibrita László Copyright © 2011 by Colleen Houck A sorozatterv, és annak elemei Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014
ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 585 5 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Gera Zsuzsa, Szécsényi Tibor Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában — akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást —nem sokszorosítható.
Szüleimnek, Bilinek és Kathynek, akik lemondtak minden más kalandról, csak hogy felneveljék hét gyermeküket.
Feledni téged? John Moultrie
Feledni téged? Ó, ha ábránd — legyen nap vagy éj – szárnyán folyton száll feléd a kínzó szenvedély, ha érted szüntelen fohászt a költő ajka szül, ha nincs oly perc, hogy gondolat tehozzád nem repül, ha szép jövőt a szívem immár csak tevéled lát — ha elfeledni ezt jelenti — légy feledve hát! Feledni téged? Ha a sármány felejti dalát. Feledni téged? Ha az óceán az ár-apályt, s a virág harmattal itatni szomjas szirmait. Ha drága szép szülővidéked kékes ormait, családodat, az otthonod, a régi iskolád— ha mindezt elfelejted — légy te is feledve hát! Ha úgy tetszik, maradj irántam hűvös, szenvtelen, inkább, mint hogy eltaszíts — azt el nem szenvedem! Míg nem nyújtod másnak szíved áhított kegyét, Kérlek, hagyj még hű lelkemnek éltető reményt, s ha vágyam mégis hasztalan, feledj el engem hát, ám azt, hogy én is feledjelek — tőlem el ne várd!
Pásztor Judit fordítása
Prológus Vér a vízben MUMBAI TETŐTÉRI IRODÁJÁNAK vastag üvegablaka mögött állva, Lokesh fékezni próbálta mérhetetlen haragját, amely lassan keringett az ereiben. Semmi sem alakult a tervek szerint a baiga táborban. Még a falubeliek is gyengének és hűtlennek bizonyultak. Igaz, elfogta Dhirent, a fehér tigris herceget, és megszerezte a Damon-amulett fontos darabját a lánytól, de nem tudta befejezni azt, amit elkezdett. Mélyeket lélegzett, hogy csillapítsa dühét, és összeszorított ujjait az alsó ajkához ütögette, miközben az ütközeten töprengett. Különleges fegyvereik voltak. Az emberei kiderítették, hogy minden fegyver valamiképpen Durga istennőhöz kapcsolódott. Egyértelmű, hogy mágia rejlett a dologban, méghozzá egészen biztosan nem a törzs varázslójának gyenge, falusi bűbája. A mágia olyan eszköz, olyan ajándék, melyet csak azok használhatnak, akik elég bölcsek ahhoz, hogy megértsék és a maguk javára fordítsák. Az univerzum trükkje, hogy csak nagyon kevesen keresik, és még kevesebben képesek élni vele. Lokesh ezen kivételes személyek egyike volt. Arra használta a varázslatot, hogy még több hatalomhoz jusson általa. Az emberek gonosznak tartották. Ő azonban nem hitt abban, hogy létezik jó és rossz — csak hatalmas és hatalom nélküli ember van. És elhatározta, hogy ő az előbbiek közé fog tartozni. Miért Durga? Az istennő valamiért segíti őket. Éppúgy, ahogy a jóban és a rosszban, Lokesh az istenekben sem hitt. A hit az ő szemében csupán egy mankó volt, egy kényelmes eszköze annak, hogy uralkodhasson a tömegek felett. Hogy agy nélküli rabszolgákká tegye őket, akik azt az utat választják, hogy a meglévő csekély értelmüket sem használják. A hívők csak ülnek otthon, zokognak, imádkoznak, és arcra borulnak olyan isteni segítségért könyörögve, amely persze sosem jön el. Egy intelligens ember a saját kezébe veszi a sorsát. Lokesh összeráncolta a szemöldökét, amikor eszébe jutott, miként csúszott ki a lány a kezei közül. Úgy tűnhetett a szemében, mintha ő, Lokesh megfutamodott volna. Erősítésért küldött, de az idióták üres kézzel tértek vissza. A parancsnoki központot megsemmisítették. A kamerák és a videofelvételek eltűntek. A baigákat, a tigrist és a lányt sehol sem találták. Rendkívül... bosszantó.
Megszólalt a csengő, majd az asszisztense lépett be az irodába. Lokesh szó nélkül végighallgatta az ideges hebegést, hogy a herceg bőre alá ültetett nyomkövető eszközt megtalálták, és nézte, ahogy a férfi reszkető tenyerét kinyitva az asztalra ejti az összetört, apró darabokat. Aztán, még mindig némán, a kezébe vette a törött chipet, és az amulett erejét használva a reszkető asszisztenssel együtt kihajította a hatvanadik emeleti ablakból. Végighallgatta a szerencsétlen fickó halálsikolyát, amint az emeletről emeletre zuhant, aztán, épp, mielőtt a test a földhöz csapódott volna, elmormolt néhány szót, mellyel lyukat nyitott a férfi alatt, hogy a föld élve magába temesse. Miután elintézte a kiábrándító zavaró tényezőket, előhúzta zsebéből a nehezen megszerzett kincset. Szél süvített át a törött ablakon, és a nap magasabbra emelkedett a nyüzsgő város fölött, fénysugarat vetve az amulett frissen megkaparintott negyedik darabjára. Hamarosan az összes az övé lesz, és végre birtokába kerül az eszköz, amellyel megszerezheti, amire oly hőn vágyik attól a pillanattól kezdve, hogy tudomást szerzett az amulett létezéséről. Tudta, hogy az egész medál valami újjá... valami többé... tökéletessé fogja tenni őt. Noha szándékosan húzta az időt, és majdnem annyira élvezte a várakozást, mint magát a sikert, a pillanat elérkezett. A pillanat elérkezett. Öröm áradt szét a bensőjében, ahogy megérintette nagybecsű amulettgyűjteményének negyedik darabját. Csakhogy az nem illeszkedett. Forgatta, igazgatta, megdöntötte az élét, de az új rész csak nem akart a többi közé olvadni. Miért? A lány nyakából téptem ki a baiga táborban. Ugyanaz az amulettdarab volt, amit mindkét látomásomban viselt. Egy pillanat alatt elborította lelkét a gyűlölet súlyos, sötét árnya. Fogcsikorgatva porrá zúzta a bűnös amulett-imitációt, és kiszórta ökölbe szorított kezéből, miközben testének minden egyes sejtjében lángoló vihar tombolt. Kék fényszikrák pattogtak, ropogtak az ujjai között. Elméjén tébolyult harag hullámai söpörtek végig. Mivel nem volt kin levezetnie, s így csillapítania ádáz indulatait, összeszorította mindkét öklét, és mélyen magába temette az erőt. A lány! Becsapott! A halántékán kidudorodó ér vadul lüktetni kezdett, amikor Kelsey Hayesre gondolt. Ez a lány emlékeztette valaki másra évszázadokkal korábbról: Deschenre, a tigrisek anyjára. Az a nő tele volt tűzzel — nem úgy, mint a saját felesége, akit megölt, mikor az lányt szült neki, Yesubait. Ő fiút akart. Egy örököst. A fiam meg én uralkodhattunk volna az egész világ fölött. Lánya születése okozta csalódottsága miatt új terveket szőtt -megöli Rajaramot, és saját menyasszonyává teszi Deschent. Valódi élvezetet jelentett volna számára a nő szellemének megtörése. Kivételes küzdelemnek ígérkezett. Ám Deschen rég nem élt már. A tigrisek azonban szerencsére odahozták neki Kelsey-t. És ő még több is volt, mint amire vágyott. Sokkal több. Fortyogó haragja lassan átalakult valami mássá. Forrongott és bugyogott az elméjében, gondolatok formálódtak belőle és pukkantak ki, mint megannyi fekélyes hólyag, mígnem elhatározása sötét, őrjítő vággyá sűrűsödött.
Kelseyben megvolt ugyanaz a szenvedélyes bátorság, ami Deschenben, és Lokeshnek igazán perverz élvezetet jelentett a gondolat, hogy elvegye őt Rajaram fiaitól. Hirtelen bizseregni kezdtek az ujjai. Bárcsak újra megérinthetné a lány finom bőrét! Milyen kellemes volna hozzányomni a kést! Miközben ezen töprengett, végigsimította egyik ujját a törött ablaküveg szilánkos élén. Talán még életben is hagyná a tigriseket, hogy élvezhesse a szenvedést, amit okozna nekik. Igen. Ketrecbe zárni a hercegeket, és kényszeríteni őket, hogy nézzék végig, ahogy az uralmam alá hajtom a lányt, rendkívül szórakoztató lenne. Különösen ezek után. Oly sokáig. Oly sokáig vártam. Csak egy gondolat nyugtatta meg: a harcnak messze nincs még vége. Meg fogja találni. Az emberei máris egész Indiában keresik, átfésülve Durga templomait, és figyelve minden közlekedési gócpontot földön, vízen, levegőben. Ő olyan ember, aki nem vállal kockázatot, és minden követ megmozgat, ha kell. Megint le fog csapni. Végül is, Kelsey Hayes csak egy lány. Nemsokára, gondolta. Megborzongott, amint elképzelte, hogy újra megérinti. Szinte érezte őt. Kíváncsi vagyok, milyen, amikor sikít. Meglepte, hogy majdnem jobban várta a lány fogságba ejtését, mint hogy megkaparintsa az amulettet. Leküzdhetetlen vágy hajtotta, hogy az övé legyen. Szétáradt benne a sóvárgás, és újra bizseregni kezdtek az ujjal. Hamarosan megszerzi a lányt, és egyesíti az amulettdarabokat. Habár, miután végre ráteszem a kezemet, türelmesnek kell lennem. Legutóbb is azért buktam el, mert siettettem a dolgokat. Elgondolkodva forgatta az egyik gyűrűjét. Talán nem kellett volna azt feltételeznie, hogy a tigrisek elleni harc könnyű lesz. Első alkalommal is olyan sok problémát okoztak neki. De nem ők ám az egyedüli ragadozók Indiában. Ő, Lokesh is olyan teremtmény, akitől félni kell. Akár egy cápa, amely csendesen, gyorsan és végzetesen suhan a vízben. Elmosolyodott. A cápák igazán csodálatra méltó teremtmények, a legfőbb vadászok, az óceán uralkodó halai. Az állatvilágban a ragadozók ragadozónak születnek. Egy férfinak azonban a saját döntése, hogy azzá váljon, darabokra tépve mindenkit, aki az útjába áll, összezúzva a gerincét mindazoknak, akik ellene szegülnek, és bekebelezve összes ellenségét. Vagy azt választja, hogy ragadozó lesz, vagy azt, hogy préda. Lokesh réges-rég eldöntötte, hogy a tápláléklánc élén fog állni. És mára csupán egyetlen család és egyetlen fiatal lány maradt, akik ebben megakadályozták. Ám semmiféle lánynak nincs esélye, miután megéreztem vérének szagát a vízben. Elgondolkodva simogatta a szakállát, és mosolyogva képzelte el, ahogy cirkál a lány körül. A vizek a cinkosai. Senki sem látja, ahogy közeledik.
1. Szerelem nélkül élni
MEGTESZI VAJON? Renre meredtem, érzelmek nyoma után kutatva az arcán. Egy egész perc telt el. És abban a pillanatban, amint meghozta a döntését, én már tudtam. Kinyújtotta a kezét, és lépett. - Győztem! — mosolygott, ahogy kiütötte Kishan bábuját a táblán, és beért a célba. Hátradőlt a székében, és vigyorogva karba tette a kezét. — Mondtam. A Parcheesiben sosem veszítek. Több mint egy hónap telt el, mióta megmentettük őt Lokesh kínzó kamrájából a baiga táborban, három hét pedig a borzasztó születésnapi partim óta — és az élet maga volt a purgatórium. Annak ellenére, hogy odaadtam neki a naplómat, és elhasználtam a házban levő összes lisztet, hogy megsüssem anyukám híres dupla csokis, mogyoróvajas süteményét, Rennek sajnálatos módon semmilyen emléke nem tért vissza rólam. Valami történt, amivel Lokesh amnéziát okozott nála. Így most, noha újra együtt voltunk, mégsem voltunk együtt. Én azonban nem akartam feladni a reményt, hogy valami csodálatos módon visszakapjuk a múltunkat, és eltökéltem, hogy segítek Rennek. Még ha nem is lehet többé az enyém, elhatároztam: megkeresem a másik két isteni ajándékot, és teljesítem Durga próféciáját, hogy megtörjem a tigris átkot, s mindkét herceg újra normális ember módjára élhessen. A legkevesebb, amit tehetek azért a férfiért, akit szeretek, hogy nem hagyom cserben. Minden egyes nap, amit Ren közelében, mégsem vele töltöttem, nehezebb volt, mint az előző. Mr. Kadam igazán igyekezett, hogy elterelje a figyelmemet a problémáimról, Kishan pedig tiszteletben tartotta az érzéseimet, és támogató barátként állt mellettem, noha minden egyes pillantása és érintése egyértelművé tette, hogy továbbra is többre vágyik ennél. Sem Ren, sem én nem tudtuk igazán, hogyan viselkedjünk egymás társaságában. Mr. Kadam mai együtt mind a négyen olyanok voltunk, mintha tojáshéjon lépkednénk, várva, hogy történjen végre valami. Bármi. Csak Nilimának, Mr. Kadam ük-ük-ükunokájának volt köszönhető, hogy viszonylag normálisan éltük a hétköznapjainkat, rendesen ettünk és megőriztük a józan eszünket. Az egyik olyan estén, amikor különösen sokat sírtam, a pávatollas szobában találtam Mr. Kadamot. Egy könyvet olvasott a lámpa halvány fényénél. Leültem mellé, a térdére hajtottam a fejem, és csendben sírdogáltam, ő pedig együtt érzőén veregette a hátamat, és egy indiai altatódalt dúdolgatott. Végül megnyugodtam, és megosztottam vele a félelmeimet. Elmondtam neki, hogy attól
tartok, Ren örökre elveszett a számomra, és megkérdeztem tőle, hogy egy összetört szív vajon meggyógyulhat-e teljesen. — Maga már tudja erre a választ, Miss Kelsey — felelte Mr. Kadam. — Teljesnek és boldognak érezte magát, amikor Rennel volt? - Igen. - Nem érezte a szívét túlságosan összetörtnek a szülei halála miatt ahhoz, hogy szeretni tudja Rent? — Nem. De az egy teljesen másféle szeretet. — Bizonyos tekintetben valóban különböző, más szempontból viszont ugyanolyan. A szeretetre való képesség nem hanyatlik. Még mindig szereti a szüleit, igaz? — Persze. — Akkor úgy hiszem, hogy amit érez, az nem a szíve sérülése vagy gyengülése, hanem a szeretett személy hiánya. Ránéztem a bölcs indiai üzletemberre, és felsóhajtottam: — De annyira szomorú érezni a szeretett személy hiányát, miközben ott áll ugyanabban a szobában, ahol én. - Valóban az — ismerte el Mr. Kadam. — Talán az volna a legjobb, ha semmit sem tenne. - Úgy érti, hagyjam elmenni? Megpaskolta a karomat, majd egy pillanatnyi tűnődés után azt mondta: - Egyszer régen az egyik fiam talált egy kismadarat, amelynek sérült volt a szárnya. Nagyon vágyott rá, hogy meggyógyíthassa és megtarthassa. Egy napon aztán odahozta nekem. Halott volt. A gyerek elmesélte, hogy a madár meggyógyult, és verdesni kezdett a szárnyaival, mire ő megijedt, és elkapta, nehogy elrepüljön. Olyan erővel szorította, hogy szegényke megfulladt... Pedig talán magától is úgy döntött volna, hogy a fiamnál marad. Ahogy persze az is lehet, hogy tényleg elrepült volna. Mindenesetre ezek közül bármelyik boldogabb befejezés lett volna annál, mint ami történt. Ha a madár elrepül, a fiam szomorkodik egy ideig, de mosolyogva tud visszaemlékezni rá. Ehelyett azonban mély elkeseredésbe zuhant kis kedvence halála miatt, és csak nagyon nehezen vigasztalódott meg. — Szóval ön azt mondja, hogy engedjem el Rent. - Én csak azt mondom, hogy... maga is boldogabb lesz, ha ő boldog. — Hát, annyi bizonyos, hogy nem akarom a szorításommal megfojtani — sóhajtottam, és magam alá húztam a lábaimat. — Viszont kerülni sem akarom. Szeretek a közelében lenni, és ha kerülném, az azt is igencsak megnehezítené, hogy beteljesítsük Durga próféciáját. -Javasolhatom, hogy próbáljon meg csak a barátja lenni?
- Ő mindig a barátom volt. Talán ha visszakaphatnám azt a részét, nem érezném úgy, hogy teljesen elveszítettem. - Azt hiszem, igaza van. Ren barátjának lenni? Elgondolkozva oldottam ki a copfomat tartó szalagot, és felmentem a lépcsőn, hogy nyugovóra térjek. Nos, a valami több, mint a semmi, és jelen pillanatban csupa semmi folyik körülöttem. Másnap Mr. Kadam és Nilima villásreggelit készítettek. Mire bementem a konyhába, ők már elmentek, ott találtam viszont Rent, amint éppen nagy halom gyümölccsel és édes péksüteménnyel pakolta meg a tányérját. Napról napra egyre inkább hasonlított a régi önmagához. Magas alakja egyre teltebb lett, és sötét haja visszanyerte ragyogó fényét. Gyönyörű kék szemével most aggódva nézett rám, ahogy kezembe vettem egy tányért. Amikor az eprekhez értem, véletlenül nekiütődött a csípőm, mire megdermedt. — Odébb tudnál menni egy picit, kérlek? — kérdeztem. — Venni szeretnék abból a sajtos pitéből, mielőtt Kishan ideér. — Persze. Bocs - mondta Ren, kizökkenve a dermedtségéből. Letette a tányérját az asztalra, én pedig leültem vele szemben. Figyelte, ahogy lassan lehámozom a papírt egy muffinról. Enyhén elpirultam a pillantásától. — Jól vagy? — kérdezte bizonytalanul. — Hallottalak sírni múlt éjjel. — Jól vagyok. Felmorrant, és enni kezdett, de továbbra is fürkészően nézett. Amikor aztán félig befejezte a reggelijét, lesütötte a szemét. — Biztos vagy benne, hogy jól vagy? — kérdezte. — Sajnálom, ha felzaklattalak... megint. Én csak nem emlékszem... Gyorsan felemeltem a kezem, és közbevágtam: — Úgy érzel, ahogy érzel, Ren. — Mégis bocsánatot kérek, amiért megbántottalak - mondta lágyan. Felszúrtam egy darab dinnyét a villámra. Az elhatározásom és a könnyedségre törekvésem ellenére igen nehéz volt követnem Mr. Kadam tanácsát. A szemeimet égetően forrónak éreztem. — Mégis, melyik alkalomra gondolsz? — kérdeztem. — A születésnapomra, amikor azt mondtad, hogy nem vagyok vonzó, vagy hogy nem bírsz megmaradni velem egy szobában, vagy amikor azt mondtad, hogy Nilima gyönyörű, vagy amikor... — Oké, értem a lényeget. — Jó, mert szeretném ejteni a témát.
Egy pillanatnyi hallgatás után csendesen megszólalt: — Egyébként nem mondtam, hogy nem vagy gyönyörű. Csak azt, hogy kissé fiatal vagy. — Ó, persze, Nilimához bezzeg nagyon illesz — mondtam szarkasztikusan. — A magad háromszázegynéhány évével. — Ez igaz - vigyorodott el hamiskásan, és reménykedve nézett rám, hátha én is elmosolyodom. — Igazság szerint neked egy agg öregasszonnyal kellene randevúznod. - Egy nagyon halvány mosoly suhant át az arcomon. Ren elhúzta a száját, majd így folytatta: — Szeretném, ha tudnád: nagyon is jó a közeledben lenni, és roppant szerethető ember vagy. És nem értem, mi történik, még sohasem reagáltam így senkire. Szinte mindenkivel jól kijövök. Képtelen vagyok bármilyen indokot találni arra, hogy miért érzek menekülési kényszert, amikor belépsz a szobába. — Úgy érted, a feszültségen kívül, hogy emlékezned kellene? — Nem, nem a feszültségről van szó. Ez valami... más. De elhatároztam, hogy nem törődöm vele. — Meg tudod tenni? — Persze. Minél hosszabb ideig maradok melletted, annál intenzívebben érzem a reakciót. Nem az esik nehezemre, hogy beszéljek veled; csak az, hogy a közeledben legyek. Talán meg kellene próbálnunk telefonon társalogni, hogy megnézzük, úgy más-e a helyzet. Közben pedig dolgozni fogok azon, hogy kifejlesszem az immunitást. — Értem. Tehát az a célod, hogy kialakíts magadban irántam egyfajta toleranciát — sóhajtottam. — Kitartóan fogok próbálkozni, Kelsey. — Ne erőltesd meg magad túlzottan, mert már nem számít — legyintettem. — Elhatároztam, hogy csak a barátod akarok lenni. Ren előredőlt, és cinkos hangsúllyal azt kérdezte: — De azért még mindig... tudod... szerelmes vagy belém? Én is előredőltem: — Nem akarok erről többé beszélni. Ren karba tette a kezét. - Miért nem? - Mert Lois Lane sohasem fojtogatta Supermant. - Miről beszélsz?
- Egyszer meg kell néznünk azt a filmet. A lényeg az, hogy nem tartalak többé vissza. Ha szeretnél Nilimával randizni, hát csak hajrá! - Várj egy percig! Te éppen szakítani akarsz velem? - Ez netán problémát okoz neked? - Nem azt mondtam, hogy problémát okoz. Csak olvastam a naplódat, és olyan lány létedre, aki állítólag megőrül értem, hát, mit mondjak, elég gyorsan lemondasz rólam. - Nem mondok le semmiről. Nincs köztünk semmi, amiről lemondhatnék. Fürkészően nézett rám, miközben én újabb darab gyümölcsöt szúrtam a villámra, majd az állát dörzsölgetve így szólt: - Szóval a barátom akarsz lenni. - Igen. Semmi feszültség, semmi könny, semmi folytonos emlékeztetés olyan dolgokra, amit elfelejtettél, semmi hasonló. Csak újrakezdjük az ismerkedést. Tiszta lappal. Megtanuljuk, hogyan lehetünk barátok, és hogyan jöhetünk ki egymással a belső menekülési kényszered dacára. Na, mit szólsz? — Megtöröltem a kezem egy szalvétába, majd felé nyújtottam. — Benne vagy? Ren gondolkozott egy kicsit, majd elmosolyodott, és kezet rázott velem. - Miben egyeztetek meg? — kérdezte Kishan, aki épp besétált a leghosszabb párbeszéd közben, amit Rennel fogságba esése óta folytattam. - Kelsey épp most ígérte meg, hogy bemutatja nekem a villám-csapásos képességét — füllentett könnyedén Ren. — Lángokat szórni puszta kézzel olyasvalami, amit mindenképpen látnom kell. Felvont szemöldökkel néztem rá, mire ő mosolyogva kacsintott, aztán felállt, és mindkettőnk tányérját elvitte a konyhai mosogatóba. Kishan kétkedő pillantást vetett felém aranyszemeivel, de aztán leült, és azon nyomban megkaparintotta a sajtos pitém maradékát. Játékosan rácsaptam a kézfejére, majd felkaptam egy konyharuhát, hogy segítsek Rennek. Amikor elpakoltuk az edényeket, Ren kirántotta a kezemből a rongyot, és enyhén a combomhoz csapta. Felnevettem, élvezve a kettőnk közötti, újonnan támadt könnyed hangulatot, és mikor megfordultam, láttam, hogy Kishan rosszallóan néz ránk.1 Ren lezseren a vállamra tette a karját, majd lehajtotta a fejét, és a fülemhez hajolt: — „E Cassius ott sovány, éhes szinű; sokat tűnődik s ily ember veszélyes.”1 Jobb, ha vigyázol vele, Kelsey. Nevettem. Örültem, hogy legalább Shakespeare-re emlékezett, ha rám nem is. — Ne aggódj Kishan miatt, Caesar! — legyintettem. — Az ugatása rosszabb, mint a harapása. — Megharapott mostanában?
1
Shakespeare: Julius Caesar (Vörösmarty Mihály fordítása)
— Az utóbbi időben nem. — Hmm, azért majd odafigyelek rá — mondta Ren, miközben elindult kifelé a konyhából. — Mi volt ez? — mordult fel Kishan, felém lövellve ádáz, szüntelenül a szemei mélyen rejtőző feketetigris-pillantását. — Csak ünnepli a felszabadulását — vontam vállat. — Hogy érted ezt? — Azt mondtam neki, hogy szeretném, ha barátok lennénk. Kishan hallgatott egy darabig, majd megkérdezte: - Tényleg ez az, amit akarsz? - Hogy én mit akarok, az lényegtelen — feleltem. - Az, hogy a barátom legyen, olyasvalami, amit képes megtenni. De az, hogy a szerelmem legyen, jelen pillanatban nem áll a csillagokban. Kishan szerencsére nem mondott semmit. Tudtam, hogy szívesen ajánlkozott volna pótléknak, akár komolyan, akár tréfálkozva, de inkább az ajkába harapott. És mert megtette, kifelé menet arcon csókoltam. Most, hogy végre megtört a jég Ren és énközöttem, tovább tudtunk lépni, és hamarosan kialakítottunk egy rutint. Minden héten felhívtam a nevelőszüleimet, Mike-ot és Sarah-t, és gyakorlatilag semmit sem mondtam nekik azon kívül, hogy jól vagyok, és szörnyen lefoglal a munka Mr. Kadammal. Megnyugtattam őket, hogy online befejeztem az első tanévemet a Western Oregon Universityn, és hogy a nyári szünetet indiai szakmai gyakorlattal töltöm. Délelőttönként Kishannal gyakoroltam a harcművészeteket, későn reggeliztem Rennel, délutánonként pedig segítettem Mr. Kadam kutatásaiban, hogy megfejtsük Durga próféciájának harmadik részét. Esténként Mr. Kadam és én vacsorát főztünk együtt — kivéve, amikor ő curryt akart enni. Azokon az estéken én az aranygyümölcs segítségével készítettem el a saját ennivalómat. Evés után társasjátékoztunk, filmet néztünk vagy olvastunk a pávatollas szobában. Kishan csak akkor maradt a konyhában, amikor én valamilyen történetet meséltem. Olyankor fekete tigrisként a lábamhoz gömbölyödött. Elkezdtük olvasni a Szentivánéji álmot. Mr. Kadam több példányban is megvette a művet, hogy szereposztásban olvashassuk. Örültem, hogy együtt lehettem Rennel. Mr. Kadamnak igaza volt, mint mindig. Ren tényleg boldognak tűnt. Megváltozott hangulata mindenkire hatással volt a környezetében, beleértve Kishant is, aki morcos, sértett öccsből magabiztos férfivá alakult át. Továbbra is távolságot tartott tőlem, de igéző aranyszemei rendszeresen pírt csaltak az arcomra. Rent olykor esténként a zeneszobában találtam, amint a gitárját pengette. Sokféle dalt el tudott játszani, és mindig nevetett, amikor a „Kedvenc képeim” című számot kértem A muzsika hangjából. Az egyik ilyen estén eljátszotta azt a dalt is, amit annak idején nekem írt. Az arcát fürkészve hallgattam, remélve, hogy a hangok talán előcsalogatják az emlékeit. Erősen koncentrált, ahogy
egymás után fogta le az akkordokat, de még így is jó néhányszor elakadt, és számos alkalommal kezdte újra. Amikor észrevette, hogy figyelem, leejtette a kezét, és szégyenlősen elmosolyodott. — Bocs, úgy tűnik, erre egyszerűen nem bírok emlékezni. Van valami speciális kívánságod ma estére? — Nincs — feleltem kurtán, és felálltam. Ren megfogta a kezem, de gyorsan el is engedte. — Mi a baj? Szomorú vagy. Még annál is szomorúbb, mint máskor. — Az a dal... az... — A dal? Hallottad már korábban is? — Nem — füllentettem, és bánatosan elmosolyodtam. — Csak... gyönyörű. — Megszorítottam a kezét, és eloldalogtam, mielőtt tovább kérdezősködhetett volna. Miközben felmentem a lépcsőn, elmorzsoltam az arcomon egy könnycseppet, és hallottam, ahogy Ren újra megkísérli eljátszani a dalt, próbálva kisilabizálni, milyen sorrendben is következnek az egyes hangok. Egy másik este a verandán pihentem, nagyokat szippantva az éjszakai jázminillatból, és a csillagokat bámultam, amikor meghallottam Kishan és Ren hangját. — Megváltoztál — állapította meg Ren. — Nem ugyanaz az ember vagy, aki fél éve voltál. — Még mindig el tudom kapni azt a fehér hátsódat, ha arra célzol. — Nem, nem arra. Még mindig erős harcos vagy. De valahogy nyugodtabb, magabiztosabb... összeszedettebb lettél. - Felnevetett. — És sokkal nehezebb kihozni téged a sodrodból. Kishan lágyan így felelt: — Ő változtatott meg. Keményen dolgoztam, hogy olyan emberré váljak, akire szüksége van, olyan emberré, akinek ma már hisz. Ren nem felelt, mindketten bementek a házba. Csendben ültem, Kishan szavain tűnődve. Ki gondolta, hogy az élet és a szerelem ennyire bonyolult?
2. Újraismerkedés
Néhány nappal később Mr. Kadam összehívott bennünket az étkezőben. Miután mindannyian helyet foglaltunk az asztal körül, titokban reménykedtem, hogy nem valami rossz hírről van szó, és nem arról, hogy Lokesh újra ránk talált. - Szeretném elmondani egy ötletemet — kezdte Mr. Kadam. — Rájöttem, miként találhatjuk meg egymást, ha netán valamelyikünket megint elrabolják. Nem valami kellemes, de úgy gondolom, egy apró kellemetlenség igazán nem nagy ár azért, hogy biztosan senkit se veszítsünk el. Kinyitott egy dobozt, és kivett belőle egy buborékos fóliába burkolt csomagot. Abban egy darabka fekete bársonyba göngyölve öt vastag fecskendő és tű volt, egyenként akkorák, mint egy hatalmas tarajos sül tüskéi. Idegesen megkérdeztem: - Oöö... Mr. Kadam? Mit ért egészen pontosan apró kellemetlenség alatt? Mr. Kadam kibontotta az első fecskendő csomagolását, majd elővett egy üveg keserűsóoldatot és némi alkoholos törlőkendőt. — Hallott már az RFID-címkéről? — Nem — feleltem riadtan, miközben figyeltem, ahogy óvatosan megfogja Kishan bal kezét, letörli a hüvelykujja és a mutatóujja közötti területet az alkoholos törlőkendővel, aztán egy kis sárga színű helyi érzéstelenítő kenőcsöt ken ugyanoda. — Azt jelenti: rádiófrekvenciás azonosító eszköz. Állatoknál használják. — Úgy érti, hogy nyomon kövessék vele a bálnákat meg a cápákat? Ilyesmi? — Nem egészen. Azok nagyobbak, és áram hiányában leáll a működésük. Ren előrehajolt, és a kezébe vett egy rizsszem méretű chipet. — Hasonlít ahhoz, amit Lokesh ültetett belém — jegyezte meg. Letette a kis tárgyat, és két kezét lassan összedörzsölgetve a távolba meredt.
— Fájt? Érezted a bőröd alatt? — kérdeztem óvatosan, megpróbálva visszahozni őt a valóságba, bármiféle sötét helyen is járt. Ren sóhajtott egy nagyot, és halványan elmosolyodott. — Azt a fájdalmat akkor a többihez képest észre sem vettem, de igen, éreztem a bőröm alatt. — Ez az eszköz kicsit más — jegyezte meg Mr. Kadam, majd némi tétovázás után hozzátette: — Nem muszáj használnunk, de azt hiszem, mindnyájunk számára védelmet biztosítana. Ren egyetértően bólintott, mire Mr. Kadam folytatta: — Ezek itt bizonyos tekintetben hasonlóak azokhoz az RFID-chipekhez, amelyeket házikedvencek esetében használnak. Bizonyos frekvenciát bocsátanak ki, mely alapján általában egy tízjegyű számot lehet dekódolni a bőrön keresztül. A chipek biokompatibilis üvegbe vannak helyezve, amelyek megakadályozzák a nedvességgel való érintkezést. Az emberek számára készített RFID-chipek még nem terjedtek el széles körben, de orvosi célokra már elkezdték használni őket. Azonosítják a kortörténetet, az allergiákat és azokat a gyógyszereket, amelyeket a személy az adott időszakban szed. Felszívott némi keserűsóoldatot a fecskendőbe, majd kicserélte a kisebb tűt egy hatalmasra. Az apró chipet a hegyén lévő mélyedésbe helyezte, aztán megcsípte a bőrt Kishan hüvelykujja és mutatóujja között, és óvatosan bevezette a tűt. Elfordultam. Mr. Kadam zavartalanul folytatta: - Nos, a nagy testű tengeri állatokhoz, amelyekről maga beszélt, a kutatók műholdas jeladókat használnak, amelyek közvetítik az élőlény aktuális helyzetének paramétereit hosszúsági és szélességi fokokban megadva, továbbá a merülés mélységét, időtartamát és az úszási sebességet is jelzik. Ezek külső eszközök, melyeket az információátvitelhez használt elemhez rögzítenek. Legtöbbjük csupán rövid ideig működőképes, ám néhány drágább fajta akár több hónapig is kitarthat. Rányomott egy vattalabdacsot Kishan kezére, majd kihúzta a tűt, és sebtapaszt tett rá. - Ren, te jössz. Kishan és Ren helyet cseréltek, majd Mr. Kadam újrakezdte az egész procedúrát az ő kezén. - Léteznek belső jeladók is, amelyeket tengeri állatokba ültetnek, és rögzíteni tudják a szívdobogást, a víz hőmérsékletét, a testhőmérsékletet és az állat merülési mélységét. Nagy részük műholdakra továbbítja az információt, amikor az állat a felszínre kerül. Kiválasztott egy új fecskendőt, felszívott egy kis keserűsóoldatot, kicserélte a tűt egy nagyobbra, és beletett egy újabb jeladót. Amikor összecsípte a bőrt Ren kezén, és közelebb hajolt, elfintorodtam. Ren felemelte a fejét, és a szemembe nézett. Aztán elmosolyodott, és azt mondta: — Könnyű, mint a barackos pite.
Barackos pite. Kifutott a vér az arcomból. — Nem olyan vészes — próbált tovább nyugtatni. Erőtlenül elmosolyodtam. — Nem vagyok biztos benne, hogy a te fájdalomtűrő képességed ugyanolyan, mint az enyém, de túl fogom élni. Hol is tartott, Mr. Kadam? — O, igen. Szóval a probléma az RFID-chipekkel és a műholdas jeladókkal az áram. Ami itt nekünk van, az valójában nem található a piacon, és valószínűleg soha nem is lesz, köszönhetően az emberek általános félelmének a személyazonossággal való visszaéléstől, illetve attól, hogy az állami ügynökségek bármikor nyomon követhetik őket. Majdnem minden technológiai fejlesztést lehet az emberiség javára és kárára is fordítani. Én megértem az ilyesfajta eszközökkel kapcsolatos félelmeket, de számos jó ok létezik arra is, hogy felfedezzünk ilyen technológiákat. Szerencsére vannak katonai összeköttetéseim, és ők gyakran merészkednek olyan területekre, ahová mások nem. A mi jeladóink az imént felsorolt dolgok mindegyikére képesek, sőt, még sokkal-sokkal többre is, folyamatosan közvetítve a paramétereket, víz fölött és alatt egyaránt. Miután befecskendezte a chipet Ren kezébe, rám nézett. Tétován hátrahúztam a székemet, és helyet cseréltem Rennel. Amikor leültem, Mr. Kadam nyugtatóan megpaskolta a kezemet. Azon kaptam magam, hogy mereven bámulom a tűt, amint Mr. Kadam ismét kicseréli. Megfogta azt a kezemet, amelyikre nem rajzolt Phet henna tetoválást, és rajtam is megismételte a kenőcsös procedúrát. - Adok magának egy kis helyi érzéstelenítőt, amely enyhén elzsibbasztja a területet, de az injekció így is fog fájni. - Oké - mondtam. Belehelyezte a chipet a nagy tű hegyébe, majd megcsípte a bőrömet. Lehunytam a szemem, és mélyen beszívtam a levegőt összeszorított fogaim között, miközben ő a megfelelő pontot kereste. Kishan meleg tenyerébe fogta a kezemet, és gyöngéden azt mondta: - Szorítsd olyan erősen, amennyire csak szükségét érzed, Kells! Mr. Kadam lassan bevezette a tűt. Fájt. Olyan érzés volt, mintha a nagyi egyik óriási kötőtűjét döfte volna belém. Megszorítottam Kishan kezét, és elkezdtem szaporán lélegezni. Hosszú perceknek tűnő másodpercek teltek el. Hallottam, hogy Mr. Kadam azt mondja, egy kicsit mélyebbre kell hatolnia. Nem bírtam visszatartani a fájdalmas nyüszítést, és vonaglani kezdtem a székemben, ahogy Mr. Kadam kissé megcsavarta a tűt, és beljebb nyomta. Csengeni kezdett a fülem, és minden hang eltompult. Éreztem, hogy el fogok ájulni. Sohasem tartottam magam nyafogósnak, de az injekciós tűt a jelek szerint igen rosszul viseltem. Mikor már kezdett elsötétülni előttem a világ, utolsó erőmmel tágra nyitottam a szemem, és Renre néztem. Aggódva figyelt engem. Amikor találkozott a pillantásunk, arra a féloldalas mosolyra húzódott a szája, amit annyira szerettem, és azzal az édes arckifejezéssel nézett, amivel csak énrám szokott. Egy pillanatra megszűnt a fájdalom. Arra a röpke másodpercre megengedtem magamnak, hogy
elhiggyem, ő még mindig az enyém, és még mindig szeret. A szobában mindenki más megszűnt létezni számomra, és csak mi ketten maradtunk. Azt kívántam, bárcsak megérinthetném az arcát és hátrasimíthatnám selymes fekete haját, vagy végigkövethetném egy ujjammal a szemöldöke vonalát. Belefeledkeztem szép arcába, hagytam, hogy elárasszanak az érzelmek, és abban az elröppenő pillanatban újra éreztem a közöttünk levő érzelmi köteléket. Puszta suttogás volt csupán, akár a szellő illata, mely túl gyorsan tovasuhan, és magával viszi valaminek az emlékét, amit még fel sem sikerült fognom teljesen. Nem tudtam, hogy csak a fény trükkje volt-e, vagy valami valódi dolog felvillanása, esetleg csalóka játék, de a teljes figyelmemet magával ragadta. Egész lényem Renre összpontosított, olyannyira, hogy amikor Mr. Kadam kihúzta a tűt és vattalabdacsot nyomott a helyére, azt vettem észre, hogy már nem is fogom Kishan kezét. Hangok szivárogtak vissza a tudatomba. Bólintottam válaszként Kishan kérdésére, majd pillantásomat a kezemről újra Renre emeltem. De ő addigra már kiment a szobából. Mr. Kadam megkérte Kishant, hogy fecskendezze be az ő chipjét, miközben magyarázni kezdte a különbséget a mi technológiánk és a többi említett között. Csak félig figyeltem rá, de hallottam, hogy azt mondta, hozzáférhetünk egymás adataihoz bizonyos speciális mobiltelefonokkal, amelyeket aztán szétosztott közöttünk. Azt is elmagyarázta, hogy miként működik az áramforrás. Szórakozottan bólogattam, s csak akkor zökkentem vissza a valóságba, amikor jó néhány perccel később Kishan felállt. Mr. Kadam adott nekem némi aszpirint és vizet. Miután lenyeltem a tablettákat, a hálószobám felé indultam. Nyugtalanul és eléggé kényelmetlen testhelyzetben feküdtem a takarómon, és nem sikerült elaludnom. A kezem sajgott, így az, hogy a fejem alá tegyem, ahogy szoktam, szóba se jöhetett. Ekkor valaki halkan kopogtatott az ajtómon. — Gyere be! — szóltam ki. — Hallottam, hogy fészkelődsz, ezért gondoltam, még ébren vagy — mondta Ren, finoman becsukva az ajtót maga mögött. — Remélem, nem zavarlak. Felültem, és felkapcsoltam az ágyam melletti lámpát. — Nem. Semmi gond. Mi a baj? Szeretnéd, ha kimennénk a verandára? — Nem. Kishan, úgy tűnik, állandóra berendezkedett odakint. Kinéztem az ablakon, és láttam, hogy egy fekete tigrisfarok himbálózik lustán ide-oda a kerti bútor széléről lelógva. — Beszélek majd vele erről — mondtam. — Nem kell folyton vigyáznia rám. Tökéletes biztonságban vagyok itt. Ren megvonta a vállát: — Szeret vigyázni rád.
— Szóval, mit akartál mondani? Leült az ágyam szélére. — Én... nem is igazán tudom. Hogy van a kezed? — Hasogat. És a tied? — Az enyém már meg is gyógyult. — Felemelte, hogy megnézhessem. Alaposan megvizsgáltam, de nem tudtam volna megmondani, hogy bármi is van a bőre alatt. Ujjaival körbefonta az enyémeket. Elöntött a pír, mire megcirógatta meleg arcomat, amitől a bőröm még forróbbá vált. — Elpirultál. — Tudom... Sajnálom. — Ne sajnáld! Ez nagyon... bájos. Teljesen mozdulatlanul ültem, és az arckifejezését figyeltem, ahogy engem nézett. Felemelte a kezét, és megérintette egy hajtincsemet. Végighúzta rajta az ujját. Visszatartottam a lélegzetemet, ahogy ő is — csak más okból. Egy gyöngyöző izzadságcsepp gördült le a homlokáról a halántékán át, és visszahúzta a kezét. — Jól vagy? — kérdeztem. Lehunyta a szemét, és nagyot sóhajtott: — Amikor hozzád érek, rosszabb. — Akkor ne érj hozzám! — Valahogy túl kell ezen tennem magam — rázta a fejét. — Add ide a kezed! A tenyerébe tettem a jobb kezemet, ő pedig betakarta a baljával. Újra lehunyta a szemét, és egy teljes percig így maradt. Enyhe remegést éreztem a karjában, miközben finoman tartotta a kezemet az övéi közt. Végül aztán elengedte. — Ideje visszaváltoznod tigrissé? — kérdeztem. — Nem, maradt még időm. Most már tizenkét órán keresztül lehetek ember. — Akkor mi az? Miért remegsz? — Nem tudom. Olyan érzés, mintha valami égetne, amikor megérintelek. A gyomrom görcsbe rándul, a látásom elhomályosul, a fejem pedig lüktet. — Próbálj meg átülni ide! — mutattam a kanapéra. Makacsul a földre ült, hátát az ágynak döntve, majd felhúzta az egyik térdét, hogy megtámassza rajta a könyökét.
— Jobb? — kérdeztem. — Igen. Az égés elmúlt, de a homályos látás, a fejfájás és az émelygés megmaradt. — Akkor is érzed ezt, amikor a ház másik részében vagy? — Nem, csak az érintésed okoz erős fájdalmat. Amikor látlak vagy hallak, az különböző fokú egyéb tüneteket idéz elő. Ha elég messze ülsz, akkor alig nyilallgat. Pusztán kellemetlen, és csak a sürgető menekülési kényszert kell legyőznöm. Fogni a kezedet vagy megsimogatni az arcodat viszont olyan, mint vörösen izzó szenet érinteni. — Amikor a visszatérésed után először beszélgettünk, az öledbe vetted a lábam. Az nem fájt? — Emlékszem, a lábad egy párnán feküdt. Csak néhány másodpercre érintettem meg, és akkoriban amúgy is annyira fájt mindenem, hogy szinte meg sem éreztem egy kicsit nagyobb fájdalmat. — Próbáljunk ki valamit! — javasoltam. — Állj ide a fürdőszobaajtó mellé, én pedig átmegyek a szoba túlsó végébe. Engedelmeskedett. — Szóval, most hogy érzed magad? — tudakoltam. — Úgy érzem, ki kell jutnom innen. A kellemetlenségérzet csillapodott, de minél tovább maradok, annál rosszabb lesz. — Ez a menekülési vágy olyan hátborzongató, mintha az életedért futnál? — Nem. Inkább valamiféle egyre fokozódó kétségbeesés... mint amikor benn tartod a lélegzetedet a víz alatt. Eleinte teljesen tűrhető, szinte még kellemes is, de a tüdőd hamarosan levegőért kiált, és nem bírsz mást tenni, csak lököd magad a felszín felé. — Hmm, lehet, hogy poszttraumatikus stressz szindrómád van. — Az meg mi? — Egy olyan állapot, ami gyakran előfordul, miután valaki szörnyű traumának és magas stresszszintnek van kitéve. Katonák élnek át általában ilyesmit ütközetek után. Emlékszel, amikor azt mondtad Kishannak, hogy ha meghallod a nevemet, folyton felidéződik benned, ahogy Lokesh kínoz és vallat? — Igen. Ez valamennyire még mindig így van. De most, hogy már jobban ismerlek, nem hozlak kapcsolatba vele. Már képes vagyok elválasztani egymástól a két élményt. Tudom, hogy nem miattad történt. — A tüneteid egy részének azonban még mindig ehhez lehet köze. Talán egy terapeutára lenne szükséged. Ren kuncogott.
— Kelsey, először is, egy terapeuta abban a pillanatban elmegyógyintézetbe zárna, amint azt állítom, hogy tigris vagyok. Másodszor, nem idegenek számomra a véres ütközetek és a fájdalmak. Nem ez volt az első alkalom, hogy Lokesh megkínzott. Határozottan olyan élmény, amit nem szeretnék még egyszer átélni, de tisztában vagyok vele, hogy nem te tehetsz róla. — Attól nem leszel kevésbé férfias, ha olykor-olykor segítséget kérsz. — Nem hősies próbálok lenni, ha ez az, amire célzol. Egyébként, ha ettől jobban érzed magad, már elkezdtem beszélni róla Kishannal. Hökkenten pislogtam. — És ő segít? — Kishan... meglepően együtt érző. Teljesen más ember, mint volt. Azt mondja, miattad változott meg. Nagy hatással voltál rá. Olyan oldalát hoztad elő, amit nem láttam, amióta anyánk meghalt. — Kishan jó ember — bólintottam. — Sok mindenről beszéltünk mostanában — folytatta Ren. — Nem csak Lokeshről, hanem a múltunkról is. Yesubairól, és arról is, hogy hogyan kerültetek ti ketten közel egymáshoz. — Ó! - Egy riadt pillanatra eltöprengtem, hogy vajon Kishan megosztott-e vele egyéb dolgokat is, mint például az érzéseit. Nem voltam biztos benne, hogy szóba kívánom hozni ezt a kérdést, ezért témát váltottam. - Nem akarom, hogy fájdalmat érezz vagy szenvedj, amikor a közelemben vagy. Talán jobb lenne neked, ha elkerülnél. — Nem akarlak elkerülni. Tetszel nekem. — Tényleg? — Nem tehettem róla, elmosolyodtam. — Igen. Gondolom, ezért voltam veled azelőtt is — mondta egyszerűen. Aztán lecsúszott a földre, és a fürdőszobaajtónak támasztotta a hátát. - Na, nézzük, milyen sokáig bírom! Gyere közelebb! Engedelmesen tettem felé néhány lépést. — Még közelebb! — intett. — Ülj az ágyra! Megtettem, s közben fürkészően néztem az arcát, a fajdalom jelei után kutatva. — Jól vagy? — kérdeztem. — Igen. — Kinyújtotta hosszú lábait, és keresztbe rakta őket. — Mesélj az első randinkről! — Biztos vagy benne? — Igen. Most elviselhető. Olyan messzire húzódtam tőle az ágyon, amennyire csak tudtam, sőt, bemásztam a takaró alá, és még a párnát is az ölembe tettem. — Oké — kezdtem. — Az első randink valószínűleg az volt, amelyre füllentéssel csaltál el.
— Mikor történt ez? — Rögtön, miután elhagytuk Kishkindhát. A hotel éttermében. — Az étteremben? Közvetlenül azután, hogy visszakaptam hat órát? — Igen. Mire emlékszel belőle? — Semmire, kivéve, hogy évszázadok után először vacsoráztam elegáns étteremben, ahol az asztal telis-tele volt finomabbnál finomabb ételekkel... Boldognak éreztem magam. — Ha! Hát, az biztos, hogy boldog voltál. Roppant önelégülten viselkedtél, és szégyentelenül flörtöltél a pincérnővel. — Tényleg? — dörzsölgette Ren az állát. — Nem is emlékszem a pincérnőre. Felhorkantam. — Hogy lehet, hogy mindig tudod, mit kell mondanod, még akkor is, ha nem emlékszel semmire? Elvigyorodott: — Bizonyára adottság. Szóval, ami a pincérnőt illeti... szép volt? Mesélj még róla! Beszámoltam neki a randinkről, és hogy miként veszekedtük végig a vacsorát. Elmeséltem, hogy egy egész lakomát rendelt magának, és hogy Mr. Kadam segítségével csalt oda engem. Azt sem hagytam ki, hogy milyen jól nézett ki, hogy miket mondtunk egymásnak a vitánk során, és hogy miként tapostam a lábára, amikor a pincérnőre kacsintott. — És mi történt vacsora után? — tudakolta. — Visszakísértél a szobámhoz. — És? — És... semmi. — Adtam neked legalább egy jó éjt csókot? — Nem. Felvonta a szemöldökét. — Ez nem igazán vall rám. Nevettem. — Nem arról van szó, hogy nem akartál. Csak büntettél engem. — Büntettelek? — Bizonyos értelemben. Azt akartad, hogy ismerjem el az érzéseimet.
- És te nem tetted meg? - Nem. Tudod, én elég makacs vagyok. - Értem... Szóval a pincérnő tényleg flörtölt velem? - Ha nem hagyod abba ezt a vigyorgást a pincérnő említésére, ráütök a karodra, és rosszul leszel. - Nem tennéd meg – nevetett. - De megtenném. - Túl gyors vagyok hozzád képest, a közelembe se jutnál. - Akarsz fogadni? Gyorsan átmásztam az ágyon, miközben ő vigyorogva figyelt. A széléről előrehajoltam, ökölbe szorítottam azt a kezemet, amelyik nem fájt, és felé lendítettem, de ő sebesen kiperdült az utamból, talpra ugrott, és máris az ágy lábánál állt. Leszálltam, és próbáltam sarokba szorítani. Halkan felnevetett, és hívogatóan intett az ujjával. Lassan lopakodtam felé. Lágy, magabiztos mosollyal az arcán ott maradt a helyén, és hagyta, hogy egyre közelebb kerüljek hozzá. Amikor már csak ötlépésnyire voltam tőle, leolvadt a mosolya. Három lépésnél eltorzult az arca. Egy lépésnél felnyögött és megtántorodott. Több métert hátrált, és támaszul megragadta a kanapé háttámláját, miközben mélyeket lélegzett. - Azt hiszem, ennyit bírok ma este. Sajnálom, Kelsey. Gyorsan távolabb húzódtam tőle, és csendesen azt mondtam: - Én is sajnálom. Kinyitotta az ajtót, és erőtlenül rám mosolygott. - Azt hiszem, most azért volt rosszabb, mert olyan sokáig fogtam a kezed. A fájdalom túl gyorsan fokozódott. Általában pusztán az, hogy a közeledben vagyok, nem hat rám ilyen erősen. Némán bólintottam, mire hozzátette: — Legközelebb nem szabad elfelejtenem, hogy csak az este végén érintselek meg. Jó éjt! — Jó éjt! Néhány nappal később folytatódtak a kalandjaink. Meg kellett törnünk a tigrisátkot. Elindultunk meglátogatni Phetet, a sámánt, aki végre válaszolt Mr. Kadam futárral küldött üzenetére, és jelezte, hogy szeretné látni „a tigriseket, Káli-szít és Durga különleges ajándékait”. Ragaszkodott hozzá, hogy csak mi hárman menjünk el hozzá. Noha nem mondtam ki, reméltem, hogy Phet a maga különös, misztikus módszereivel és gyógyitalaival képes lesz elmulasztani Ren emlékezetkiesését.
Annak ellenére, hogy Ren és énközöttem sokat javult a kapcsolat, és a két fivér is remekül kijött egymással a legutóbbi utunk óta, mégis kissé kényelmetlenül éreztem magam a gondolattól, hogy össze leszek zárva két forrófejű tigrissel. Habár, ha egymásnak esnek, csak szétrobbantom őket egy jó adag villámcsapással. Az majd megtanítja őket, hogy ne veszekedjenek, ha a közelemben vannak, gondoltam vigyorogva, és kiléptem a reggeli napsütésbe. A férfiak a frissen lemosott és megtankolt Jeepnél álltak. Mr. Kadam a hátsó ülésre tette a fegyverekkel teli hátizsákot, rám kacsintott és megölelt. A másik mellé én is bedobtam egy táskát, melybe többek közt bepakoltam a nagymamám takaróját is, ami eddig mindig szerencsét hozott. Mindnyájan túrabakancsban voltunk és puha, varrás nélküli cargo öltözékben, amit Ren a mennyei kendővel készíttetett. A fazont az interneten választotta ki, és megkérte a kendőt, hogy készítse el három különféle színben. Azt mondta, az én almazöld felsőm véd az UV-sugaraktól, felitatja a nedvességet, ugyanakkor légáteresztő is. El kellett ismernem, valóban kényelmes viselet volt, s hogy kimutassam, mennyire tetszik, két hosszú francia copfom végébe is almazöld szalagot kötöttem. Kishan élénkvörös felsőt viselt ugyanolyan anyagból, de azon volt egy zseb is, Ren pedig varrás nélküli, égszínkék pólót, amely szorosan simult férfias felsőtestére. Még mindig vékony volt, de azért sokat hízott, mióta hazajött, és a Kishannal való mindennapos testedzés eredménye is kezdett megmutatkozni. Szemmel láthatólag nem kellett már sok idő ahhoz, hogy megerősödjön. -Tudsz egyáltalán levegőt venni abban a pólóban, Ren? — ugrattam vidáman. - Egy számmal nagyobbat is készíttethettél volna. — A póló azért szűk, hogy ne akadályozza a mozgást — közölte Ren. Először felhorkantam, aztán elvigyorodtam, majd Kishan kuncogását hallva jóízű kacagásban törtem ki. — Nincsenek a dzsungelben szép pincérnők, Ren. Semmi okod fitogtatni az izmaidat. Kishan még mindig nevetve bemászott a vezetőülésbe. Ahogy megfogtam az ajtókilincset, Ren odahajolt, és a fülembe mormolta: — Ha esetleg nem vetted volna észre, a te felsőd is elég szűk, Kelsey. Leesett az állam. — És íme - mosolygott. — Hogyhogy íme? — kérdeztem sziszegve, miközben ráütöttem a karjára. Megrándult az arca, és dörzsölgetni kezdte a megérintett részt, de tovább vigyorgott. — Íme az imádnivaló pirulásod. Azzal beugrott az autóba, és játékosan félrelökte Kishant, hogy ő is hallja Mr. Kadam instrukcióit és könyörgését, hogy Kishan vezessen óvatosan, és lehetőleg ne törje össze az autót.
Bemásztam hátra és becsatoltam az övemet, elhatározva, hogy tudomást sem veszek a fivérek bohóckodásáról. Ők ugyan megpróbáltak bevonni a társalgásba, de én nem figyeltem rájuk, hanem inkább beletemetkeztem a könyvembe. Egész úton beszélgettek, és én le voltam nyűgözve. Sosem hallottam őket ilyen... civilizáltan társalogni egymással. Ren mesélt Kishannak az első alkalomról, amikor meglátogattuk Phetet, és udvariasan megkért, hogy egészítsem ki, ha kihagyna valamit. Az események nagy részére jól emlékezett. Csak valahogy mindent elfelejtett, ami velem kapcsolatos. Ezután én meséltem a nyakamban levő amulettről, a henna kéztetoválásról, amelyet Phet rajzolt rám, és hogy miként jöttünk rá, hogy ez adta nekem a képességet, melynek segítségével bejuthatok a mitikus városokba. Ren erre egyáltalán nem emlékezett, és fogalma sem volt, hogyan léphetett be ezekre a helyekre úgy, hogy nem voltam a képben. Egyszerűen hűlt helyét találta az emléknek. Mire megérkeztünk a yawali vadrezervátumhoz, Ren már eléggé kétségbeesetten várta, hogy kiszállhasson végre az autóból, és minél messzebb kerüljön tőlem. Rögtön neki is vágott az erdőnek. Kishan egy ideig csak nézett utána, majd elvette tőlem az összes fegyvert tartalmazó nehéz hátizsákot, és miután a vállára csúsztatta, bezárta a Jeepet. — Mehetünk? — Persze - sóhajtottam. - Elég messze jár már, nem? — Igen. Bár nem túlságosan. Könnyen tudom követni a nyomát. Néhány percig némán gyalogoltunk. Teakfák hajoltak fölénk mindenfelől, ami jó volt, mert némi árnyékot adtak. — Elmegyünk a Suki-tóig, aztán a nap legforróbb időszakában megebédelünk és pihenünk egyet — javasolta Kishan. - Jól hangzik — helyeseltem. Hallgattam a lépéseim ropogását, ahogy a dzsungel talaját borító saspáfrányon gyalogoltam. Kishan csendes állhatatossággal lépkedett mellettem. - Hiányzik ez — jegyezte meg kicsit később. - Micsoda? - Gyalogolni veled a dzsungelben. Olyan békés. - Igen, amikor éppen nem menekülünk valami elől. - Hiányzik, hogy kettesben legyek veled. - Utálom, hogy ki kell ábrándítanom téged, de most sem vagyunk kettesben. - Nem. Tudom. Mégis, közelebb vagyunk hozzá, mint hetek óta bármikor. — Megköszörülte a torkát. — Hallottalak titeket valamelyik este, amikor Ren bement a szobádba.
- Ó! Akkor tudod, milyen rosszul lesz a közelemben. Képtelen hozzám érni. - Sajnálom. Tudom, hogy ez mennyire fáj neked. - Neki még jobban. - Nem. Neki csak fizikai fájdalmai vannak. Neked viszont lelki. Nehéz lehet ezt elviselni. Azt akarom, hogy tudd: én itt vagyok, ha szükséged lenne rám. - Tudom. Kishan a kezemért nyúlt, én pedig felnéztem az aranyszemeibe, és megkérdeztem: - Miért csinálod ezt? Csak fogni akarom a kezed. Tudod, nem mindenki nyüszít a fájdalomtól, amikor hozzád ér. — Kösz. Mosolygott, és egy csókot nyomott a kézfejemre. Még két órát gyalogoltunk szótlanul, mindvégig kéz a kézben. Ezalatt megint a Kishan és Ren közötti különbségeken töprengtem. Ren mindig beszélt vagy írt. Szeretett hangosan gondolkozni. Azt mondta, hogy a tigrislétben számára a kommunikáció hiánya a legrosszabb. Oregonban minden reggel kérdésekkel bombázott, vagy az én rég elfeledett kérdéseimre válaszolt, és olyan dolgokról beszélt, amelyeken tigrisként egész délután gondolkozott, és nem tudott elmondani nekem. Kishan az ellenkezője volt. Nyugodt és csendes. Szeretett csak úgy lenni, csak úgy érezni, szerette csak úgy megélni a dolgokat maga körül. Amikor például édesgyökér üdítőt ivott, teljesen elmerült az élvezetében, és figyelmének száz százalékát annak szentelte. Csak úgy szívta magába a környezetében történő dolgokat, és boldogan magában is tartotta, hogy mit gondol róluk. Mindkét férfival nagyszerűen éreztem magam. Kishannal jobban tudtam értékelni a csendet és a természetet. Amikor viszont Rennel voltam, annyira lefoglalt a vele való beszélgetés, és — elismerem — szépségének csodálata, hogy minden más elhalványult körülötte. Ahogy a Suki-tó megjelent a látóhatáron, megláttuk Rent, amint a víz szélén áll, és kavicsokat dobál bele. Derűs mosollyal fordult felénk. Amikor észrevette összekulcsolódó kezeinket, mosolya egy pillanatra elhalványult, de aztán vidáman heccelni kezdett bennünket: — Már épp ideje volt, hogy utolérjetek. Lassabban mozogtok, mint a méz a hűtőszekrényben. Szörnyen éhes vagyok. Mi lesz az ebéd? Leráztam magamról a hátizsákot. A felsőm a hátamhoz tapadt. Miután lehámoztam róla, leguggoltam, hogy kicipzárazzam a táskát. - Mit szeretnél? - kérdeztem. Ren mellém kuporodott.
- Mindegy. Lepj meg! - Azt hittem, nem szereted a főztömet. - Dehogynem. Semmi bajom vele — felelte. — Csak azt nem szerettem, ahogy mindannyian bámultatok rám, miközben ettem, minden egyes falattól azt várva, hogy felkavarjon bennem valami emléket. Valójában nem bánnék egy kicsit abból a csokis-mogyo-róvajas sütiből. - Oké. És te, Kishan? — Kezemmel árnyékot formálva a szemem elé, felnéztem rá. Ő Ren arcát fürkészte. - Csak kérd nekem is ugyanazt, mint neki! — mondta. A fivérek elmentek kavicsokat dobálni a tóba, és hallottam, ahogy nevetve versengtek egymással, miközben én megkértem az aranygyümölcsöt, hogy állítson össze nekünk egy piknikkosarat, amely tartalmaz limonádét, friss, forró kétszersültet vajjal, különféle dzsemekkel és marmaládékkal, hideg tésztasalátát dívával, paradicsommal, répával és citromos öntettel; egy hatalmas doboz csípős hawaii barbecue csirkét, valamint az én csokis-mogyoróvajas süteményemet. Aztán a mennyei kendőt használva szövettem egy piros-fehér kockás plédet, és leterítettem egy fa alá. A piknikünk készen állt. - Az ebéd tálalva! — kiáltottam. A fivérek nem vesztegették az időt. Kishan azonnal a csirkéért nyúlt, Ren pedig a sütiért. Rácsaptam a kezükre, és mindkettőjüknek odaadtam egy kézfertőtlenítő kendőt. Kishan zsörtölődve meredt rám: — Kells, én háromszáz éven keresztül nyersen ettem az ételt a földről. Igazán nem gondolom, hogy egy kis kosz megölne. — Talán nem, de a tiszta kezektől jobban érzem magam. Odaadtam nekik a hatalmas doboz csirkét, magamnak pedig kivettem egy kétszersültet a kosárból, megvajaztam, és feketeszeder dzsemet kentem rá. Aztán hátamat a fának döntve néztem a leveleken átszűrődő bárányfelhős eget és napsütést, miközben lassan eszegettem. — Milyen messze van még Phet háza? — kérdeztem. — Rennel legutóbb csak nagyjából egy napba telt az út. — Ma éjjel a dzsungelben kell aludnunk—felelte Kishan. — A Suki-tó ellenkező oldalán vagyunk. — Ó... Hé! Hagyjatok nekem is egy kis csirkét! — kiáltottam, amikor megláttam, milyen gyorsan ürül a doboz. — Hogyan tudtok ti ketten felfalni ennyi ételt néhány rövid perc alatt? — Megérdemled, hogy lemaradj róla, ha csak így bámulsz a semmibe — ugratott Ren. — Nem a semmibe bámultam. A természetet csodáltam.
— Észrevettem. És ez kiváló alkalmat nyújtott nekem, hogy én is „csodáljam a természetet” — vigyorgott rám. Belerúgtam a lábába. — Legalább valamennyit hagyhatnátok nekem — duzzogtam. Ren mosolyogva nyújtotta felém az egyik utolsó combot. — Mégis, mit vártál? — kérdezte. — Két vagy három csenevész csirkével akartál megetetni két éhes tigrist? Nekünk legalább akkora adagra van szükségünk, mint egy... mit mondanál, Kishan? — Mint egy kisebb bölény. — Egy kisebb bölény jó lenne, vagy egy-két kecske. Ettél valaha lovat? - Nem, túl rágós — felelte Kishon. - És sakált? - Nem. Bár jó sokat megöltem. Szerettek körülöttem ólálkodni, és várták, hogy mikor végzek a zsákmányommal. - Vaddisznót? - Legalább egyet havonta. - És... jól vagy, Kelsey? - Témát válthatnánk? — A csirkecombot tartó kezem abban a pillanatban lehanyatlott, amint rámeredtem a húsra, és elképzeltem, milyen állat volt valaha. - Nem hinném, hogy ezek után meg tudnám enni. Nagyon szeretném, ha nem beszélnétek többet a zsákmányaitokról a vacsora közben. Épp elég rossz volt látni benneteket vadászni. Ren elgondolkodva mért végig: - Most, hogy így nézlek, te épp olyan nasiméretű vagy. Nem úgy látod, Kishan? Kishan huncut csillogással a szemében méregetett egy ideig, majd így felelt: - Én sokszor gondoltam már rá, hogy jó szórakozás lenne Kelsey-re vadászni. Rámeredtem. Kedélyesen beleharapott egy kétszersültbe, és kacsintott. Ren felhúzta a térdeit a mellkasához, és nevetett. -Na, mit mondasz, Kelsey? Akarsz bújócskát játszani a tigrisekkel? - Nem hiszem — feleltem dölyfösen, miközben gondosan tisztogattam az ujjaimat egy törlőkendővel. - O, ugyan már! Adunk neked előnyt. Hátradőltem a fatörzsnek.
— Igen, de... mit csinálnátok velem, ha elkapnátok? Kishan megvajazott egy újabb kétszersültet, miközben sikertelenül próbált elfojtani egy mosolyt. Ren a könyökére támaszkodott, és félrebillentette a fejét, mintha komolyan fontolgatná a kérdést. — Azt hiszem, ez azon a tigrisen múlna, aki elkapna. Te mit gondolsz, Kishan? — Szerintem nem futna el — jelentette ki Kishan. — Úgy gondolod? — Aha. — Kishan felállt, és azt javasolta, hogy gyalogoljunk még egy vagy két órát, aztán táborozzunk le éjszakára. Leguggolt mellém, és megérintette a vállamat. — Nagyon meleg van. Szólj, ha elfáradsz! - Azzal elindult a dzsungelbe, hogy keressen egy ösvényt. — Kishannak igaza van — mondtam aztán Rennek, miközben a limonádémat kortyolgattam. — Nem futnék el. Ren felsóhajtott: — Kár. Gyakran a legjobb mulatság maga az üldözés, de gyanítom, hogy veled az elkapás is pont olyan érdekes lenne. Kinyújtotta az egyik ujját, és megcirógatta vele az arcomat. — Megint elpirultál. — Szerintem leégtem a napon — morogtam. Felállt, és a kezét nyújtotta felém, hogy engem is felhúzzon. De miután felálltam, rögtön elengedett, majd megragadta a doboz süteményt, és lágyan azt mondta: — Ez nem napégés. Azzal a vállára lendítette a hátizsákot, és Kishan után indult. Mivel semmi sem maradt, amit vihettem volna, megkértem az aranygyümölcsöt és a mennyei kendőt, hogy tüntessék el a piknikünk hulladékait, és Ren után siettem. Még két órát gyalogoltunk, mielőtt úgy elöntöttem, mára ennyi elég. Ren néhány méternyivel odébb nekidőlt egy fának, Kishan pedig készíttetett a kendővel egy kis sátrat. — Ez nem elég nagy két tigrisnek, Kishan — jegyeztem meg. — Nem kell, Hogy melletted aludjunk, Kells — felelte. — Meleg van. Csak kényelmetlenséget okoznánk neked. — Igazából nem bánnám — mondtam. Kishan benedvesített egy ruhát, és az arcomhoz érintette. — Ez jó érzés — motyogtam hálásan.
— Túl vagy melegedve. Nem kellett volna hagynom, hogy ennyit gyalogolj egy nap. — Semmi gond - nyugtattam, majd felnevettem. - Talán kérnem kellene egy mágikus tejfürdőt az aranygyümölcstől, nem? Kishan elgondolkodott, aztán vigyorogva így felelt: — Egy hatalmas tál tej, benne veled, talán túlságosan ellenállhatatlan lenne nekünk, macskáknak. Mosolyogtam, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy valami elmés válasszal vágjak vissza. — Most már azt szeretném, hogy pihenj, Kelsey — mondta Kishan. — Aludj! — Oké. — Bementem a sátorba, hogy nedves ruhával lemossam a karjaimat és a tarkómat, de annyira fullasztó volt benn a levegő, hogy hamarosan újra kijöttem. A két tigris egy közeli fa árnyékában pihent. A távolból egy patak halk csörgedezése hallatszott. A hőség elbódított. Leültem a tigrisek közé, hátamat a fának támasztottam, majd miután a fejem már harmadszor esett le, Kishan puha hátára hajtottam, és elaludtam. Arra ébredtem, hogy szőr csiklandozza az orromat. Motyogva fordítottam el a fejem. Madárcsicsergést hallottam. Pislogva kinyitottam a szemem, és láttam, hogy Kishan egy fának dőlve ül, és csendben néz engem. Mezítláb volt, és azt a fekete öltözéket viselte, amely minden alkalommal visszatért, valahányszor tigrisből emberré változott. — Kishan? — Összezavarodva emeltem fel a fejem, hisz tudtam, hogy az ő puha, fekete bundáján aludtam el. A kezem azonban most Ren fehér vállán feküdt. — Ren? — Gyorsan Kishan mellé húzódtam, aki a vállamra tette a karját. — Ren! Sajnálom! Fájdalmat okoztam neked? Ren tigristeste emberi alakká változott, aztán négykézlábról guggolásba nyomta fel magát. A késő délutáni nap visszaverődött a fehér ingén, miközben mosolyogva nézett rám. — Nem fájt — mondta. — Biztos? — Igen. Álmodban fordultál át rám. De nem égetett, és egyáltalán semmilyen fájdalmat nem okozott. — Milyen sokáig feküdtem rajtad? — Kicsit több mint két órán keresztül. — Nem érezted szükségét, hogy elmenekülj? Hogy messzire kerülj tőlem? — Nem... Sőt, kifejezetten kellemes volt. Talán gyakrabban kellene tigris alakban lennem körülötted. Elmosolyodott, visszaváltozott tigrissé, majd odasétált hozzám, és az arcomhoz nyomta az orrát. Nevettem, és kissé szégyenlősen felemeltem a kezem, hogy megvakarjam a füle tövét. Elégedett morgás hallatszott a mellkasa felől, és a lábaimhoz kucorodott, úgy fordítva a nyakát, hogy a másik fülét is el tudjam érni. Kishan megköszörülte a torkát, felállt és kinyújtózott.
- Mivel ti ketten... éppen újraismerkedtek egymással, én megmozgatom a lábaimat. Talán elmegyek egy kicsit cserkészni, csak úgy, szórakozásból. Felálltam, és az arcához érintettem a tenyerem. — Csak vigyázz, nehogy csapdába ess! Kishan rátette a kezét az enyémre, és elmosolyodott: - Ne aggódj! Egy-két órán belül visszajövök, úgy naplemente körül. Gyakorolhatod a nyomon követésemet az új mobiltelefonodon, ha akarod. Kishan fekete tigrissé változott. Megsimogattam a fejét, mielőtt befutott a dzsungelbe. Letelepedtem Ren mellé a nyomkövetős mobiltelefonommal. Majdnem egy óráig tartott, míg kitapasztaltam, hogyan működik. A képernyő úgy nézett ki, mint egy Google-térkép. Az én helyzetemet egy Ke-jelű pont mutatta. Ren volt az R, Kishan pedig a Ki. Láttam, ahogy az ő radarjele mozog a képernyőn. Körülbelül három kilométerre volt tőlünk, és gyorsan haladt. Kiszélesítettem a térképet, és rájöttem, hogyan lehet ráközelíteni Mr. Kadam és Nilima tartózkodási helyére. Ha ráklikkeltem valamelyikük pontjára, a képernyőn feljött egy kis ablak, és kiírta a pontos szélességi és hosszúsági fokukat, valamint a vitális paramétereiket. Igazán menő kis kütyü. Szórakozottan paskolgattam Ren bundáját, miközben elmagyaráztam neki, hogyan működik az eszköz. Füleit figyelmesen mozgatta előre-hátra, aztán egyszer csak hirtelen talpra szökkent, és a sötétedő vadon felé meredt. — Mi van? Mi az? Emberré változott, és azt mondta: — Menj be a sátorba, és cipzárazd be! — Nincs rajta cipzár. A kendő nem tud cipzárt készíteni. Mi van ott? - Egy kobra. Remélhetőleg továbbsiklik, és békén hagy bennünket. Besiettem a sátorba, ő pedig újra tigrissé változott. A sátor előtt cirkálva várt. Kikukucskáltam, és egy óriási, fekete-olajzöld színű kígyót láttam előcsúszni a fák közül. Feje aránytalanul nagy volt a testéhez képest. Amikor meglátta Rent, megállt, hogy megízlelje a levegőt. Ren halkan felmordult, mire a kígyó feje hirtelen felemelkedett, s így megmutatkozott hasának sápadt sárga bőre. Ahogy kinyílt a csuklyája és fenyegetően sziszegett, rájöttem, hogy egy királykobrával állunk szemben. Ren mozdulatlanná dermedt. Ha csendben maradunk, a kígyó valószínűleg elmegy. Lassan leeresztette a fejét, és már tovább is siklott néhány arasznyit, amikor Ren megremegett, és a következő pillanatban hatalmas tigristüsszentés rázta meg a testét. A kígyó azonnal felemelte a felsőtestét, és dupla sugárban köpte ki méregfogaiból a mérgét körülbelül két-három méternyi távolságra. Szerencsére nem találta el Ren szemét, mert az valószínűleg megvakította volna. A kobra egy kicsit közelebb húzódott, és újra próbálkozott.
— Ren! Gyere hátrébb! — kiáltottam. — A szemeidre céloz! Ekkor valami megmozdult a táskámban. Egy másik kígyó! Egy arany fej csusszant elő a hátizsákom apró réséből, és szélsebesen kisiklott a sátorból. Fanindra? Ren hátrálni kezdett, én pedig gyorsan kikötöttem néhány csomót, hogy be tudjon jönni hozzám a sátorba. Ezt követően bentről figyeltük tovább az eseményeket. Fanindra egyenesen a királykobrához siklott, felemelte a fejét és kinyitotta a csuklyáját. Ékszerszerű smaragdszemei a halványuló napsütés ellenére élénken csillogtak. A királykobra előre-hátra himbálózott, meg-megízlelte a levegőt, majd egyszer csak Fanindra feje alá eresztette a sajátját. Fanindra lassan ráfektette a fejét a kobráéra, az pedig végigfuttatta fejét Fanindra testén, majd megfordult, és csendesen elsiklott a fák közé. Fanindra visszatért a sátorba, karikába tekeredett, letette a fejét, és újra élettelenné merevedett. Ren emberré változott. - Szerencsénk volt. Ez egy nagyon mérges, agresszív kígyó. - Fanindra azért elég gyorsan lenyugtatta - jegyeztem meg. Ren kék szeme és mosolya felragyogott az addigra már elsötétedett sátorban, és éreztem lágy érintését az államon. - Szép nők gyakran vannak ilyen hatással a férfiakra. Újra visszaváltozott fehér tigrissé, és a lábamhoz kuporodott. Kishan nemsokára visszatért, és öblös hangon felbődülve közeledett felénk. Miután emberré változott, bedugta a fejét a sátorba. - Miért bujkáltok itt bent? — kérdezte. Kiléptem, és meséltem neki a kígyóról. - Mi volt az a hang, amit az előbb kiadtál? — tudakoltam, miközben elkezdtem összeállítani a vacsorát. Ren emberré változott, és leült velem szemben. Odaadtam neki egy tányért, ő pedig válaszolt Kishan helyett: - Ez amolyan tigris üdvözlés. Csodálkozva néztem rá: - Te sosem csináltad ezt. - Azt hiszem, sosem volt kedvem hozzá — vonta meg a vállát. Kishan felmorrant.
— Tényleg azt jelenti? — Könyökével megbökte Rent. — Akkor most már tudom, miért hallatta ezt folyton az a sok tigrishölgy. Honnan tudod? — Az állatkertben hallottam. — Huh. Ren elvigyorodott: — Szóval... te meg a tigrishölgyek, mi? Nincs valami, amit szeretnél velem megosztani, Kishan? Kishan egy villányit a szájába tömött a vacsorájából, és azt motyogta: — Mit szólnál, ha az öklömet osztanám meg az arcoddal? — Hű! Úgy látom, érzékeny témára tapintottam. Biztos vagyok benne, hogy a te tigrishölgyeid mind roppant vonzóak voltak. Szóval, lehet, hogy nagybácsi vagyok? Kishan mérgesen felmordult, és letette a tányérját. Aztán visszaváltozott fekete tigrissé, és felordított. — Oké. Ebből elég! — fenyegettem meg őket. — Ren, akarod, hogy meséljek Kishannak a fehértigrisszaporító programról? Ren elsápadt. — Te tudsz erről? — Igen — mosolyogtam huncutul. Kishan azonnal visszaváltozott emberré, felvette a tányérját, és elvigyorodott. — Kérlek, folytasd, Kells! Mesélj el mindent! -Jól van — sóhajtottam. — Beszéljünk nyíltan! Kishan, belekeveredtél valaha is bármilyen... párzó tevékenységbe nőstény tigrisekkel? — Szerinted? — Csak felelj a kérdésre! — Persze hogy nem! — Gondoltam. Ren, rólad is tudom, hogy nem, noha az állatkert mindent megtett, hogy részt vegyél a szaporításban. És mostantól fogva nem akarok hallani semmiféle további ugratást és veszekedést ebben a témában, vagy mindkettőtöket megcsaplak egy jókora adag villámenergiával. Elvárom, hogy mindketten a legjobb viselkedéseteket mutassátok. — Elvigyorodtam. — Hmm... talán nem volna rossz ötlet befektetnünk mindkettőtök számára egy-egy sokkoló nyakörvbe. Nem, inkább mégse! Túl csábító lenne a számomra. Mindketten felhorkantak, de hamarosan lenyugodtak, és körülbelül öt tányérnyi vacsorát tömtek magukba.
Miután befejeztük az evést, Kishan tüzet rakott, hogy távol tartsa az éjszaka ólálkodó vadállatokat, én pedig elmeséltem nekik a történetet az oroszlánról és a kisegérről, csak a szereplőket tigrissel és tarajos süllel helyettesítettem. Ez elvezetett a vadászat témájához, illetve a fivérek legnagyobb zsákmányszerzési sikertörténeteihez, amelyek hallatán szenvedve fészkelődni kezdtem, és megpróbáltam oda se figyelni. Ahogy néztük a naplementét, Kishan átölelt az egyik karjával, és elmesélte, milyen változásokat vesz észre a dzsungelben, ahogy a nappal éjszakába fordul. Lenyűgöző volt hallani, de egyben félelmetes is belegondolni, hányféle állat kezd el mozogni a fák között, miután lemegy a nap. Később azon a tikkasztó estén bemásztam az apró sátramba, és lefeküdtem a hálózsákom tetejére, múmia stílusban magam köré tekerve a vékonyabb takarót. Ren bedugta a fejét, hogy ellenőrizze, minden rendben van-e, és elnevette magát: — Mindig ezt csinálod? — Csak amikor kempingezünk — feleltem. — Tudod, a bogarak így is be tudnak mászni — jegyezte meg. — Ne mondd ezt! Szeretek tudatlanságban élni. Miközben bekötözgette a csomókat a sátor bejáratánál, még mindig hallottam lágy nevetését. Miután nyugtalanul végigforgolódtam egy egész órát, Kishan jelent meg a sátor ajtajában. — Nem tudsz aludni? — kérdezte. Felkönyököltem. — Nagyon szeretem, ha van mellettem egy tigris. Az segít aludnom a dzsungelben. Kishan felsóhajtott. Aranyszemei ragyogtak a holdfényben. — Jól van, húzódj odébb! Boldogan csináltam neki helyet, ő pedig fekete tigrissé változott, és a hátamhoz kucorodott. Épp csak elhelyezkedtem, amikor nedves orrot éreztem az arcomon, és láttam, hogy Ren óriási testével befurakszik a szűk helyre a sátor fala és énközöttem, majd lefekszik - félig rám. — Ren! Nem kapok levegőt. És a karom alád szorult. Odébb gördült, és közben megnyalta a vállamat. Elnyomtam magamtól súlyos testét, és próbáltam kényelmesen elhelyezkedni, végül bosszúsan azt morogtam: — Mennyei kendő, kérlek, tedd a sátrat elég naggyá hármunknak! Ereztem, hogy a ponyva enyhén megremeg, aztán hallottam a fonalak susogását, ahogy ide-oda röpködnek, kis idővel később pedig már kényelmesen feküdtem a két tigrisem között. Az egyik oldalamra fordultam, puszit nyomtam Kishan bundás fejének búbjára, és megpaskoltam a nyakát.
— Jó éjt, Kishan! Aztán megfordultam, és szemtől szembe találtam magam az én kék szemű fehér tigrisemmel. Megveregettem a fejét, és neki is jó éjszakát kívántam, majd lehunytam a szemem. Hamarosan éreztem, hogy bundás szőrzet csiklandozza az orromat. Ren odanyomta a fejét az arcomhoz. Tudtam, mit akar. — Jól van, na! — mondtam, és az ő fejére is nyomtam egy puszit. - Jó éjszakát, Ren! Aludj! Dorombolni kezdett, és lehunyta a szemét. Én is becsuktam az enyémet, és belemosolyogtam a sötétségbe.
3. Phet MÁSNAP REGGEL ELHATÁROZTUK, hogy korán elindulunk. A hőmérséklet jelentősen lecsökkent az éjszaka folyamán, és a dzsungel viszonylag hűvös és jó illatú volt. Mélyet lélegeztem, kinyújtóztam, és beszívtam a jegenyefenyő gyantájának fűszeres, édes illatát. Reggeli után Kishan behúzódott a fák közé, hogy felvegye azokat az új ruhákat, amelyeket a mennyei kendővel készíttetett. Ren egy hosszú bottal megpiszkálta a tűz kihűlt, fekete hamuját Elég nagy távolságban álltam tőle ahhoz, hogy a jelenlétem ne zavarja. Kissé furcsa volt ez az új „barátság” közöttünk. Nem igazán tudtam, hogyan beszéljek vele. Ez a Ren olyan volt, mint mielőtt megismert engem. Én viszont azt akartam, hogy újra az én Renem legyen. Sok szempontból persze az volt. De hogyan lehet valaki ugyanaz a személyiség, ha élete egy jókora szeletét elveszítette? Továbbra is elbűvölő, kedves és édes volt. Még mindig ugyanazokat a dolgokat szerette, csak a magabiztossága csökkent. Azelőtt mindig Kishan volt a követő, Ren pedig a vezető, de most megcserélődött a szerepük. Kishan vált magabiztossá és céltudatossá, Ren pedig hátramaradt, mint akinek nincs helye ebben az évszázadban. Úgy tűnt, nem tudja többé, hogy kicsoda ő, vagy hogy miként illeszkedik ebbe a világba. Megdöbbentő volt látni, mennyire elveszítette a valahová tartozás érzését. A jelek szerint verset sem akart többé írni. A gitárján is csak elvétve játszott már. Könyvet csupán akkor olvasott, amikor Mr. Kadam és én ösztökéltük rá. Összezavarodott az önértékelése, és elveszítette a hitét. Döntési helyzetben, úgy tűnt, mintha semmi sem érdekelné különösebben, és készségesen hajlandó volt bármit megtenni vagy bárhová elmenni, amit és ahová Kishan akart. Phet meglátogatására is egy szimpla teendőként tekintett, sokkal inkább, mint egy esélyre, hogy visszanyerhesse az emlékezetét, vagy hogy megtörhessük az átkot. Nem szegült ellen, de különösebb erőfeszítéseket sem tett az ügy érdekében. Döbbenetes volt felismerni, hogy az én emlékem elveszítése ilyen drámaian megváltoztatta. Aggódtam miatta. Leguggoltam vele szemben, és rámosolyogtam: — Te nem mész átöltözni? Megint egy egész napos gyaloglás vár ránk. Ren beledobta a botot a tűzkörbe, majd felnézett rám. — Nem. — Oké, de mezítláb gyalogolni nem lesz valami jó érzés egy idő után. A dzsungel tele van éles kövekkel és hegyes tüskékkel. Odament a hátizsákhoz, kivett egy tubus naptejet, és ideadta nekem. — Kend be az arcod és a karod! Kezdesz lepirulni.
Kötelességtudóan elkezdtem a bőrömbe masszírozni a kenőcsöt, és közben meglepve hallottam, amint azt mondta: — Azt hiszem, ma tigris maradok. — Micsoda? - néztem rá. - Miért? Ó, értem. Valószínűleg kényelmesebb a lábaidnak. Nem csodálkozom. Ha nekem is lenne választásom, biztosan én is tigris lennék. — Nem a gyaloglás miatt. — Nem? Akkor miért? Ebben a pillanatban Kishan jött elő a dzsungelból hátrasimított hajjal. Ren közelebb lépett hozzám, mintha mondani akart volna valamit, de Kishan külseje magára vonta a figyelmemet. — Ez nem igazság! Te megfurödtél? — kérdeztem nem kis irigységgel a hangomban. — Van egy jó kis patak arrafelé — felelte Kishan. — Ne aggódj! Te is vehetsz egy alapos fürdőt, amikor Phethez érünk. Elkentem a naptejet az orromon, majd elmosolyodtam. — Oké - mondtam. — Akkor én készen állok. Vezessetek, Lewis és Clark! Renhez fordultam, aki tigrissé változott, és kettőnket nézett. Kishan felvonta az egyik szemöldökét, és visszanézett a bátyjára. — Valami baj van? — kérdeztem tőle. Kishan mosolyogva fordult oda hozzám, és a kezét nyújtotta. — A világon semmi. Megfogtam a kezét, és elindultunk. Csak egy-két perce gyalogoltunk, amikor éreztem, hogy Ren bundás teste a másik kezemhez dörgölőzik. Felmerült bennem a gondolat, hogy Ren, éppúgy, ahogy Kishan az elmúlt évszázadok alatt, talán kényelmesebbnek érzi majd a tigrislétet. Aggodalmasan haraptam az ajkamba, és masszírozni kezdtem Ren szőrös nyakát, de aztán az elmém hátsó zugába taszítottam a gondolatot, és elmondtam Kishannak mindent, amit a fenyőtömjénről tudtam. Egész délelőtt gyalogoltunk, aztán megálltunk pihenni és enni. Miután átaludtuk a forró délutánt, mentünk még néhány órát, s végül elérkeztünk Phet tisztására. A sámán éppen kint dolgozott a kertjében. Négykézlábra ereszkedve gyomlált, és gondosan ápolgatta a növényeit. Kedves hangon beszélt hozzájuk. Mielőtt üdvözölhettem volna, meglátott és felkiáltott: — Jó napot, Káli-szí! Milyen öröm újra találkoz! Kishan átlépett a Phet tisztását körülvevő kőfalon, majd engem is átemelt, a túloldalon pedig gyöngéden letett. Ren könnyedén átugrott mellénk. Odaszaladtam a kertbe az öreghez.
— Jó napot, Phet! Annyira jó magát is újra látni! Phet egy saláta fölött alaposan végigmért, és boldogan, döcögősen nevetett. — Ó! Én virágom lett erős és szívós. Felállt, leporolta a kezeit, és megölelt. Kis porfelhő szállt fel a levegőbe. Megigazította a köpenyét és lerázta. Gazdag termőföld hullott le apró göröngyökben onnan, ahol rajta térdelt. Phet körülbelül olyan magas volt, mint én, de púpos háta miatt alacsonyabbnak tűnt. Tisztán láttam a fénylő kopasz foltot zabolátlan haja drótszerű madár fészkének közepén. Ránézett Kishan túrabakancsára, majd tekintete lassan vándorolt felfelé a férfi magas alakján, míg pajkos szeme végül meg nem állapodott az arcán. — Tekintélyes méretű férfiú kísér téged — állapította meg, majd tett egy lépést, lábujjhegyre állt, Kishan vállára tette a kezét, felemelte a fejét, és fürkészően nézett aranyszemeibe. Kishan türelmesen állta Phet vizslató pillantását. — Ó, látom. Mély szemek. Sok szín. Sokak apja. Phet megfordult, hogy összeszedje a kerti szerszámait, miközben én meglepett arckifejezéssel néztem Kishanra, és suttogva kérdeztem: - Sokak apja? Kishan feszengve fészkelődött. Enyhe pír öntötte el a nyakát, én pedig könyökömmel oldalba böktem: - Szerinted hogy értette ezt? - Fogalmam sincs, Kells. Most találkoztam vele életemben először. Talán bolond — felelte idegesen, mint aki rejtegetni próbál valamit. - Mégis, mi lehet az? — erősködtem tovább. — Várj csak! Ugye nem vagy apa? Te és Yesubai... - Nem! - Hű! Sohasem láttalak még ilyen zavarban. Biztosan van valami, amit nem mondasz el. Na, mindegy. Előbb vagy utóbb úgyis kiszedem belőled. Odahajolt, és a fülembe súgta: - Kíváncsi kacsákat eszem reggelire. - Elég furfangos vagyok — suttogtam vissza. — Sosem kapsz el. Válaszként csak felmorrant. Phet vidáman dudorászva bement a kunyhójába, aztán kiszólt: - Jön, jön, Káli-szí! Beszédidő.
Ren emberré változott, és röviden megérintette a karomat, de aztán gyorsan hátrált néhány lépést. - Phet nem bolond — mondta Kishannak, majd hozzám fordult, és elvigyorodott. — „Jobb egy bölcs bolond, mint egy bolondos bölcs.”2 Rámosolyogtam, és Shakespeare-idézetére egy afrikai közmondással válaszoltam: - „Amikor egy bolond beszél, a bölcs nagyon figyel.” Ren lovagiasan meghajolt. - Mehetünk? Kishan felmordult, és félrelökte. - Hölgyeké az elsőbbség. Csak utánad, Kelsey. Azzal a hátamra tette a kezét, és végig rajta is tartva betessékelt a kunyhóba. Olyan érzésem volt, mintha be akart volna bizonyítani valamit. Amikor megfordultam, láttam, hogy Ren kedélyesen mosolyogva követ bennünket, majd bent leül az ágyra. A konyhában sürgölődve Phet elkezdett nekünk vacsorát készíteni. Próbáltam lebeszélni róla, de ő ragaszkodott hozzá, és hamarosan nagy fatálakat tett elénk, tele fűszeres sült zöldségekkel és apróra vágott padlizsánnal. Kishan jól telepakolt nekem egy tányért, majd magának is. Én azonban odavittem a tányéromat Rennek, aki hetyke mosollyal elfogadta, és közben rám kacsintott. Ahogy mentem visszafelé az asztalhoz, olyan erősen éreztem magamon a tekintetét, hogy megbotlottam. Ren leplezetlenül bámult az ágyról evés közben. Kishan rámeredt, majd telepakolt nekem egy másik tányért. Megköszöntem, csakúgy, mint Phetnek is, de az öreg csak legyintett. — Phet tudja Káli-szí jön. — Megérintette a fülét, és kacsintott. -Madár lágy éneke Phet fülébe. Mond hamarosan tigrisek közeleg. Nevettem: — Honnan tudta, hogy ez a megfelelő két tigris? — Madár lát nagyon sok minden. Madár tud sok. Mond két tigris .. .meg lenni igézve. Csak egy lány. — Harsányan felnevetett, majd vidáman megpaskolta az arcomat. — Gyö-nyö-rű virág elbűvöl sokak. Korábban törékeny bimbó. Most félig kinyíl. Ezután kivirágzik. Végül tökéletes virág teljes élet. Megveregettem barna, kérges kezét, és nevettem. — Phet, nem bánná, ha vennék egy fürdőt vacsora után? Ragacsosnak, piszkosnak és fáradtnak érzem magam.
— Igen. Phet beszél tigrisekkel. Miután eltakarítottuk az edényeket, halkan kuncogva figyeltem, ahogy Phet fenyegetően ingatja az ujját Kishan felé, majd szigorúan az ajtóra mutat. Ren a válla fölött felém villantott egy vigyort, majd Kishannal együtt kiment Phet után, csendesen bezárva maguk mögött az ajtót. Ezután hallottam, ahogy Phet megparancsolja nekik, hogy gyomláljanak, és ez még szélesebb mosolyra késztetett. Kishan volt olyan kedves, és megtöltötte Phet kádját egytucat-nyi vödör vízzel a konyhai csapból, hogy nyakig elmerülhessek a fürdőben. Ledobtam magamról a piszkos ruhámat, és megkértem a mennyei kendőt, hogy készítsen nekem újakat, majd befeküdtem a kádba. Phet egyik házi készítésű orgonaszappanjával megsikáltam a bőrömet, majd, miközben a hajamat mostam, hallgattam, ahogy Phet fenyíti a két fivért. Szigorúan bánt velük. Úgy hangzott, mintha valami komoly leckét adna nekik. - Ti kell vigyázni törékeny virág! — mondta bosszúsan. — Finom, érzékeny szirmok könnyen sérül, összetör. Ha rosszul bánni vele, akkor tönkretenni. Kert nem játék! Durva gondozás, harc virágért tönkreteszi azt. Levágod szárat, virág meghal. Neki kell virulni, hogy tud ragyogni csodálatért. A szerelem csodálás, nem letépés. Próbálni betakarítani, mielőtt termés kész, pazarlás, minden elvész. Nem szabad feledni. Nem figyeltem rá tovább, csak élveztem a kellemes vizet, és megállapítottam, hogy egy illatos szappanos fürdő bármikor felülmúlna egy tejben való megmártózást. Aztán eszembe jutott Kishan megjegyzése a tejes fürdőmről, és mélyen elpirultam. Phet hangja újra áthallatszott a falakon. Hát, elég rendesen megmossa a fejüket a virágai miatt. Furcsa, mértén semmilyen virágot nem láttam, gondoltam magamban, és még mélyebbre merültem a vízbe. Miután alaposan megfürödtem, megkértem a kendőt, hogy szőjön nekem két puha, bolyhos törülközőt. Az egyikkel körbetekertem a nedves hajamat, a másikkal pedig a testemet. Kiléptem a kádból egy fonott bambuszszőnyegre, és belebújtam egy kényelmes, vékony pamutpizsamába, melynek felső részén ez állt:
I ♥ TIGERS
A nadrágján pedig egy fekete és egy fehér rajzfilmfigura-szerű tigris durmolt békésen. Felhorkantam. Nem emlékszem, hogy azt az utasítást adtam volna a mennyei kendőnek, hogy tigrises pizsamát készítsen, de a gondolataim bizonyára feléjük kalandoztak, miközben kértem. Gyorsan elmormoltam, hogy szabaduljon meg a tigrises felirattól, mire a textília vibrálni kezdett, a fekete és fehér szálak babakékre változtak, és beleolvadtak a környezetükbe. Kértem még egy pár kék kasmírzoknit is, majd boldogan sóhajtva bújtattam bele a lábaimat. Mire a férfiak bejöttek, ölemben egy párnával ültem az ágyon, és olvastam. Hosszú, nedves hajam lófarokba fogva lógott le a hátamra.
Sötét volt, ezért felkapcsoltam a lámpát, és kértem egy könnyű vacsorát az aranygyümölcstől. Ren és Kishan is vetett rám egy röpke pillantást, és halványan elmosolyodtak, majd az asztalhoz indultak. Olyan alázatos volt az arckifejezésük, mint az olyan gyerekeké, akiket órákon keresztül szidott a nagyapjuk. Ott maradtam az ágyban, hogy Ren ne érezze magát kellemetlenül. Phet jött be utoljára, és egy szögre akasztotta a szalmakalapját. - Ó, Káli-szí. Tiszta? Frissnek érez magát és új erőre kap? - Igen. Sokkal jobban érzem magam. Köszönöm! Készíttettem maguknak egy kis harapnivalót. Shangri-lait. Phet odament az asztalhoz, és leült a fiúk mellé. Egy shangri-lai finomságokból álló könnyű vacsorát állíttattam össze az aranymangóval: mézes cseresznyevirág teát, vajkrémes baracktortát, fahéjas császármorzsát, sajtos gombakrémes burgonyaszirom „szendvicset”, finom bogyós palacsintát tejszínnel, és édes tündérkrékert áfonyaszósszal. Phet elragadtatva dörzsölte össze a kezeit, és odébb hessegette Kishant, mielőtt az megkaparinthatta volna a barackos tortát. Aztán jól megpakolta a tányérját, élvezettel lakmározta az ízletes falatokat, és vicces, foghíjas mosolyával rám vigyorgott. - Ah! Phet régóta nem járni Shangri-lában. Pompás ételek ott. Kishan megkérdezte: - Nem kérsz, Kells? Jobb, ha most szólsz. - Nem, köszönöm. Tele vagyok. Maga már járt Shangri-lában, Phet? - Igen, igen. Sok év előtt. Sok haj előtt — kuncogott az öreg sámán. Valahogy nem voltam meglepődve. Becsuktam a könyvemet, és előrébb húzódtam az ágyban. - Szóval, Phet, beszélni akart velünk — tértem a tárgyra. — Mit gondol, tud segíteni Rennek? Ren rám emelte élénkkék tekintetét, és elgondolkodva nézett, Kisfián pedig lassan apró darabokra tépett egy palacsintát. Phet leporolta a cukrot a kezéről, és így felelt: - Phet hosszú idő gondolkozott erről. Talán segít, talán nem. Holnap legjobb tigris szemébe nézni. - Belenézni a szemébe? Miért kell ezt tenned? - Szem ablak. Belső tükör. Szem belseje zsong, mint darázs. Bőr és hús? Nem fontos. - Kezébe fogta egyik drótszerű hajtincsét. -Haj semmi. - Rám mosolygott. - Fogak és nyelv? Nincs zsongás. Szavak nem zsongás. Csak szem beszél. Pislogtam. - Azt próbálja mondani, hogy a szem a lélek tükre? Phet boldogan felnevetett.
- Ah! Nagyon jó, Káli-szí. Okos leány! — Az asztalra csapott, és a fiúkra mutatott. - Phet mondta nektek, fiatalemberek. Én Káli-szím roppant gyors eszű. Elfojtottam egy vihogást, látva, hogy Ren és Kishan úgy bólogatnak, akár a leszidott iskolás fiúk. - Oké, szóval holnap akarja megvizsgálni Rent — folytattam. -Elhoztuk Durga fegyvereit is. Kérte, hogy megnézhesse őket, igaz? Phet felállt, betolta a székét, és intett a kezével. - Nem, nem most. Holnap lesz megfelelő idő fegyverekhez. Ma ajándékokhoz. Gyö-nyö-rű istennő ajándékaihoz. - Ó! Szóval az ajándékokat szeretnéd. Oké. — Átkutattam a hátizsákomat. - Nehéz lesz lemondanunk róluk. Sokszor igazán jól jöttek. Az aranygyümölcsnek köszönhetően sokkal kisebb súlyt kellett magunkkal cipelnünk, amikor heteken keresztül gyalogoltunk a dzsungelben, és nem kellett folyton müzliszeletet ennünk. De valójában ezek nem a mieink, hanem Durga tulajdonai. Elővettem a zsákból az aranygyümölcsöt és a mennyei kendőt, és óvatosan az asztalra helyeztem őket, majd gyorsan visszahátráltam, amikor láttam, hogy Ren kényelmetlenül fészkelődni kezd a székén. Phet óvatosan a kezébe vette az aranymangót, amely rögtön csillogni kezdett a kunyhó pislákoló fényében. — Csodálatos ajándék. Ama sunahara. Megsimogatta a gyümölcs héját, és lágyan mormolt neki valamit, miközben a csodálatos mangó felragyogott, ahogy az öreg sámán rápillantott. Phet ezután a kendőhöz fordult. Kinyújtotta az ujjait, finoman megérintette a szivárványszínekben pompázó anyagot, és azt mondta: — Dupatta pavitra. A kelme szélén a szálak erre Phet tenyere felé nyúltak, és úgy kezdtek szövődni az ujjai között, mint a láncfonalak egy szövőkereten. A kendő voltaképpen hozzászőtte magát az öreg kezéhez, miközben ő becézgette és simogatta azt, majd ezt követően a színek egyre gyorsabban és gyorsabban kavarogtak. A textília szikrázott és ropogott, majd kitört, akár egy apró nova, s végül az anyag tiszta hófehérré vált. Phet úgy beszélt a kendőhöz is, mint a gyümölcshöz, számomra érthetetlen szavakat mormolva és a nyelvével csettintgetve, miközben a kendő lassan letekeredett a kezéről, és újra felvette nyugalmi alakját. Narancs, sárga és vörös formák tűntek fel a fehér felület mögött, mint megannyi ragyogó hal a kristálytiszta óceán vizében. Aztán egyre több szín kavargott elő, mígnem a fehér tónus teljesen eltűnt, és az anyag újra régi formájában tündökölt, s végül aranynarancssárga színben megállapodott. Olyan érzésem volt, mintha a textília elégedetten lengedezett vagy döngicsélt volna, ahogy Phet lustán simogatta a kezeivel. — Ah! Phet hosszú idő hiányol ajándékok. Nagyon-nagyon jó, Káli-szí. Ajándék lenni neked is jó. Ad két ajándékot, megszerez két ajándékot.
Felvette az aranygyümölcsöt és Ren kezébe helyezte, a mennyei kendőt pedig Kishannak adta. A textília azonnal zölddé és feketévé változott. Phet a kendőre, majd nyomatékosan Kishanra nézett, aki elpirult, összehajtotta a kelmét, majd letette az asztalra. A sámán hangosan megköszörülte a torkát. - Phet visszaad nektek. Ajándékok megkönnyít ti utatok. - Úgy érti, azt akarja, hogy továbbra is használjuk őket? — kérdeztem. - Igen. És most Phet ad nektek új felajánlás. Felállt, és összeválogatott a polcairól számos fajta gyógynövényt és folyadékkal teli csuprot. Aztán egy nagy edénybe beletett pár kanálnyi őrölt gyógynövényt, belecsöpögtetett jó néhány cseppet a különféle folyadékokból, majd öntött hozzá némi gőzölgő vizet. Lassan összekeverte az egészet, és beleszórt valami fehér, szemcsés anyagot. Nem igazán láttam, hogy pontosan mit, de kíváncsi voltam. - Phet? Az cukor? — tudakoltam. Foghíjas vigyorral fordult felém. - Cukor édes. Ital keserű, cukor jobb. — Felnevetett, s közben tovább kavarta a folyadékot, és újra meg újra dudorászta: — Gyógyszer keserű, cukor jobb. — Mikor úgy vélte, a gyógyital elkészült, telemert egy csészét Kishannak, aki értetlen tekintettel adta tovább Rennek. - Nem, nem, fekete tigris — cöcögött Phet. — Ez tied. - Az enyém? - vonta fel a szemöldökét Kishan. — Nekem nincs szükségem semmilyen gyógyszerre. Rennek van baja. - Phet tud minden baj. Neked ez ital. Kishan felemelte a csészét, megszagolta a benne gőzölgő folyadékot, és elfintorodott. — Mit fog ez nekem okozni? — Semmit és mindent — nevetett az öreg. — Ad neked, amire világon legjobban vágysz, és hagy hiányolni, amit legjobban akarsz. Ren áthatóan fürkészte Phet arcát. Én is próbáltam megfejteni a sámán szavait. Kishan felemelte a csészét, és hezitált. — Meg kell innom? — kérdezte. Phet a levegőbe emelte a kezeit, és megvonta a vállát: — Te döntésed. Mindig te döntésed inni, nem inni. Enni, nem enni. Szeretni, nem szeretni. — Feltartotta az egyik ujját. - De te döntésed alakít sokak sorsa. Kishan belenézett a csészébe, megkavarta a folyadékot, rám nézett, majd szemeit összeszűkítve a szájához emelte a bögrét, és felhajtotta a tartalmát.
Phet örömmel bólintott. — Első ajándék. Másik Phet ad nektek most. — Ez egy ajándék volt? — kérdeztem. — Igen. Kettő és kettő. — De visszaadta nekünk a gyümölcsöt és a kendőt. Ezeken kívül is ad két ajándékot? Bólintott. — És mi volt az az ital, amit Kishannak készített? — tudakolta Ren. Phet hátradőlt a székében, és különös arckifejezéssel felelte: — Soma. Kishan erősen köhögni kezdett, Ren pedig mozdulatlanná dermedt. — Mi az a soma? — kérdeztem. Ren hozzám fordult. - Soma az ambrózia hindu verziója — magyarázta. — Az istenek itala. A modern világban a soma hallucinogén szert is jelent. - Ó! Phet felmordult: - Én somám nem álom. - Akkor ez azt jelenti, hogy Kishan istenné fog válni? - kérdeztem Phettől. A fivérek is kérdően néztek rá, de az öreg sámán csak megvonta a vállát: - Phet nem tud minden, csak néhány dolog. Most másik ajándék. Leemelt a polcról egy kis csuprot, amelyben sűrű, ragacsos, áttetsző, rózsaszínes folyadék volt. - Te, fehér tigris, jön ide! Utasította Rent, hogy üljön a szoba közepére, és döntse hátra a fejét. Aztán kivett egy maroknyi rózsaszín trutymót, és elkezdte Ren hajába kenni. Ren azonnal talpra ugrott. - Ne! Ne! - szólt rá az öreg. — Phet még nem végez. Ül, tigris! Ren kelletlenül visszaült, Phet pedig vidáman dudorászva újabb maroknyit kent a hajába. Nemsokára az egész fejét beborította a ragacsos anyag. Phet úgy masszírozta a bőrébe, akár egy bizarr fodrász. Kishan hátradőlt a székében, és arcán kaján mosollyal figyelte a jelenetet. Ren bosszúsnak látszott. Akaratom ellenére nevettem rajta, amitől még morcosabb ábrázattal nézett maga elé.
- És hogyan fog ez az izé segíteni? — kérdezte gyanakvóan. Phet teljesen figyelmen kívül hagyta a kérdést, és kotorászni kezdett Ren hajában, akár egy majom, amely serkéket keres. Fejbőrének minden egyes négyzetcentiméterét rózsaszín foltok borították. Végül az öreg kijelentette, hogy készen van. — Most idő aludni. — Azt várja tőlem, hogy így aludjak? — meredt rá Ren. — Igen. Egész éj alvás segít. Meglát, mi történik reggel. — Remek — dünnyögte Ren. Kishan hangosan felnevetett, Phet pedig a mosogatóhoz lépett, hogy megmossa a kezét. Ren olyan morózus és boldogtalan képet vágott, mint ahogy egy beszappanozott szőrű, ázott kutya bámul a kádban gubbasztva, mélabús, szemrehányó tekintettel a gazdájára, aki őt ilyen méltatlan helyzetbe hozta. Elfojtottam a feltörni készülő vihogásomat, és megkértem a kendőt, hogy szőjön egy törülközőt. Ren csak ült ott karba tett kézzel, morcos ábrázattal. Odaléptem hozzá a törülközővel, épp, amikor egy hatalmas gombócnyi trutymó az orrára csöppent, majd végig-csorgott az arcán. — Gyere, hadd segítsek! — mondtam. — Megpróbálok nem hozzád érni. Bólintott, amitől egy újabb csepp indult el a nyakán lefelé. Elővettem a fésűmet, és végighúztam fekete haján, hátrafésülve a tincseket az arcából és a törülközőbe gyűjtve a fölösleges ragacsot. Amikor ezzel készen voltam, kértem a kendőtől még egy törülközőt, amit benedvesítettem, és letöröltem vele a tarkóját, a füleit, majd az arcát, a hajvonalától haladva lefelé az orrán és a feje két oldalán. Óvatos voltam, de alapos. Miközben lassan törölgettem Ren arcát, hüvelykujjammal szórakozottan megsimogattam a bőrét. Valami megmozdult bennem. Gyöngéd érzelmek törtek fel a bensőmből. A kezem megremegett, és mozdulatlanná dermedtem. A szoba elcsendesedett. Semmi mást nem hallottam, csak az akadozó légzésemet, miközben a szívem a torkomban dobogott. Éreztem, hogy Ren megfogja a csuklómat. Lassan ráemeltem a tekintetemet. Gyöngéden rám mosolygott. Teljesen belefeledkeztem a kobaltkék szempárba. — Köszönöm... — mondta lágyan. Gyorsan elhúztam a törülközőt, ő pedig elengedte a csuklómat. Láttam, hogy az ujjait dörzsölgeti a hüvelykujjával. Milyen régóta bámulok már vajon rá úgy, mint egy idióta? Biztosan szörnyen égette az érintésem. Lesütöttem a szemem, és hátrébb léptem. Most már mindenki engem nézett. Hátat fordítottam nekik, és igazgatni kezdtem az ágyat. Gyorsan összeszedtem magam, és mire újra visszafordultam, már vidáman mosolyogtam. - Phetnek igaza van — mondtam. — Ideje aludni.
A sámán összecsapta a kezét. — Káli-szí házban. Tigrisek kint. Phet — vigyorgott - kendővel. Jókedvűen vihorászva készíttetett magának egy szép sátrat. Aztán kinyitotta az ajtót, és várta, hogy a tigrisek kimenjenek a házból. Kishan megérintette az arcomat, és azt mondta: - Jó éjt, Kells. - Aztán lehajtott fejjel kibújt az alacsony bejáraton. Ren követte, de az ajtóból még visszanézett, és rám villantotta egyik forgalomleállító mosolyát. A szívemben fájdalommal vegyes remény gyúlt. Ren huncutul biccentett egyet felém, majd kilépett a kunyhóból. Aztán hallottam, ahogy Phet utasításokat mormol mindkettőjüknek, miközben a lefekvéshez készülődtek. Másnap reggel arra ébredtem, hogy Phet vígan dudorászik a konyhában. — Káli-szí! Felkel. Enni! Kis asztala tele volt pakolva különféle ételekkel. Leültem mellé, szedtem magamnak gyümölcssalátát és még valamit, ami úgy nézett ki, mint a túró. — Hol vannak a többiek? - tudakoltam. — Tigrisek folyóban fürdenek. -Ó! Csendben ettünk. Phet egy ideig fürkésző tekintettel figyelt, aztán finoman két kezébe fogta a kezemet, majd megfordította és megsimogatta. Amikor megérintette a bőrömet, a hennarajzok, amelyeket az első látogatásunkkor készített, rövid időre vörösen felizzottak, majd eltűntek. — Hmm. Ah. Hmm — dünnyögte töprengve. Aztán elvett az asztalról egy szelet almát, jóízűen beleharapott, és miközben csámcsogva rágta, szemét továbbra is a kezemen tartotta. — Ah, Káli-szí sok mindent látott, sok helyen járt. — Igen — bólintottam. A szemembe nézett. — Most a lelkembe lát? — kérdeztem. — Ho-hó! Káli-szí roppant szomorú. Miért sebzett? — Miért vagyok sebzett? — nevettem fel fanyarul. — Nagyrészt érzelmi okokból. Szeretem Rent, ő viszont nem emlékszik rám. Kishan szeret engem, én meg nem tudom, hogyan kezeljem a dolgot. Ez egy amolyan szörnyű szerelmi háromszög, amelyben senki sem boldog. Mindenki szenved. Kivéve Rent, azt hiszem. Ő nem emlékszik, hogy szenved-e vagy sem. Van valamilyen jó tanácsa? Phet komolyan fontolóra vette a kérdésemet.
— Szerelem olyan, mint víz. Víz van mindenfelé körül. Jég, folyó, felhő, eső, óceán. Némely nagy, némely kicsi. Némely jó inni, némely túl sós. De mind hasznos föld számára. Mindig körforgás. Élethez nem lehet nélkülöz. Nő olyan, mint föld; szüksége van víz. Víz és föld formál egymást, gyarapít. Föld változik folyó számára, alakít folyóágy. Tómeder tud tartani vizet medencében, mind megtart. Jeges víz gleccser; megmozdít földet. Eső csinál földcsuszamlás. Óceán csinál homok. Mindig kettő: föld és víz. Szükségük van egymásra. Lesznek egy. Neked kell választani. Hamarosan. - De mi van, ha nem tudok választani, vagy nem választhatok? És mi van, ha rosszul választok? - Nincs rossz választás. Tiéd választás. Odament az ágyához, és a kezébe vett két párnát. - Kerek vagy szögletes párna tetszik? - Nem tudom. Mindkettő párna. - Kereket szeret? Válaszd kerek! Szögletest szeret? Válaszd szögletes! Nem számít. Aludni akar, használj párna! Követ választ? Nem! Párna jó. Víz ugyanaz. Jeget választ? Folyót? Óceánt? Mind jó. Válaszd óceánt, válsz homok. Válaszd folyót, leszel iszap. Válaszd esőt, leszel termőföld. - Azt mondja, aszerint válasszak férfit, hogy mivé akarok válni? Hogy miféle életet szeretnék? - Igen. Mindkét férfi teszi életed különleges. Válaszd óceán vagy válaszd folyó. Nem számít. -De... - Nincs de. Káli-szí háta erős. Sok teher elbír, sok feladat. Káli-szí olyan, mint föld. Háta alakul olyan forma, mint férfi, akit választ. - Szóval alapjában véve azt próbálja nekem mondani, hogy Ren és Kishan mindketten párnák a sziklák világában, és hogy bármelyikükkel boldog lennék? - Ah! Okos lány! — nevetett Phet. — Az egyetlen probléma csupán az... hogy valamelyikük nem lesz boldog. Phet megveregette a kezem. — Káli-szí nem kell aggódni. Phet segít tigrisek. A fivérek félórával később nagy dérrel-dúrral betrappoltak a kunyhóba. Mindketten udvariasan üdvözöltek: Kishan megszorította a kezem, Ren pedig bólintott az asztal mellől. — Na, működött? — szóltam oda csendesen Kishannak. — Emlékszik Ren? Kishan megrázta a fejét, majd ő is az asztalhoz telepedett, hogy segítsen Rennek eltüntetni az összes ételt, amit Phet készített. A hajuk nedvesen tapadt a fejükre. Rennek a jelek szerint sikerült kimosnia belőle az összes rózsaszínű trutymót. Vagy ez történt, vagy pedig éjszaka mind beleivódott az agyába, gondoltam vigyorogva.
Mialatt a fivérek ettek, eltöprengtem azon, amit Phet mondott. Vajon tényleg bármelyikükkel igazán boldog lehetnék? Ren újra belém szerethet? És ha igen, hogyan fogjuk kezelni a fizikai kapcsolatunkat? Képes leszek-e vajon valaha újra megérinteni őt anélkül, hogy fájdalmat okoznék neki? A Kishannal való közös jövőt mindeddig sohasem fontolgattam. Mindig annyira biztos voltam a kapcsolatomban Rennel. Most azonban, hogy a kettőnket érintő emlékei egytől egyig eltűntek, sejtelmem sem volt, hogy egyáltalán lehetséges-e valaha visszakapni, amit elveszítettünk. Észrevettem, hogy Kishan időről időre rám sandít, miközben Phetet hallgatja. Lehetséges lenne, hogy Kishannak igaza van? Hogy Ren elveszítése valamiképpen a végzetem része, és valójában Kishan az a férfi, akit nekem szánt a sors? Vagy, ahogy Phet mondta, nekem kell eldöntenem, hogy melyikükkel akarok együtt lenni? Hogy melyikükkel akarom leélni az életemet? Csakhogy egyszerűen nem tudtam elképzelni, hogy hogyan lehetnék boldog, miközben az egyiküket boldogtalanná teszem. Reggeli után Phet kérte, hogy hadd nézze meg a fegyvereinket. Előkotortam a hátizsákból a gadát, a chakramot, Fanindrát meg az íjat a nyílvesszőkkel, és mindegyiket odaadtam Kishannak, aki az asztalra helyezte őket. Valahányszor az ujjaink összeértek, Kishan elmosolyodott. Én is visszamosolyogtam, de boldog arckifejezésem azon nyomban elkomorult, amikor észrevettem, hogy Ren csalódottan néz félre. Phet mindegyiket áthatóan tanulmányozta, majd egyenként a kezébe tette annak, akinek Durga eredetileg szánta. - Honnan tudta? — kérdeztem hitetlenkedve. — Honnan tudta, hogy az íj és a nyíl az enyém, a gada pedig René? - Kígyó világossá tett nekem. Mintegy megerősítésként Fanindra kitekeredett, a levegőbe emelte a fejét, kinyitotta a csuklyáját, és Phet szemébe nézett. Phet erre énekelni kezdett és a fejét mozgatta. Fanindra előre-hátra ringatózott, mintha egy kígyóbűvölő hatása alatt lenne. Amikor Phet abbahagyta az éneklést, leeresztette a fejét, és újra megpihent. - Ah, Fanindra szól Káli-szí mellett. Káli-szí jó ember és jól bánik Fanindra. Felvette az aranykígyót, és finoman visszaadta nekem. Elővettem egy kerek párnát, és ráfektettem a közepére. Hű! Szeretem a kerek párnákat. Kíváncsi vagyok, melyik férfit jelképezi. Phet közölte, hogy ideje belenéznie Ren szemébe. Két széket elhúzott az asztaltól, és egymással szembe állította őket. Ren ráült az egyikre, Phet pedig a másikra. Kishan az ágyon helyezkedett el, mellettem, és megfogta a kezem. Ren szúrós pillantást lövellt felénk. Phet összecsapta a két tenyerét. - Nézni én szemembe, tigris! Ren halkan felmordult, és szembefordult az öreg sámánnal. Phet mélyen belenézett a szemébe, és folyamatosan csettintgetett a nyelvével, miközben számos különféle szögben forgatta Ren fejét, mintha egy visszapillantó tükröt próbálna beállítani egy autóban. Végül a jelek szerint megtalálta a
megfelelő helyzetet, mert hosszú perceken keresztül mozdulatlanná dermedt, és áthatóan fürkészte Ren szemeit. Idegesen harapdáltam az ajkaimat, ahogy néztem őket. Végül, miután már kellemetlenül hosszúra nyúlt a csend, Phet felugrott a székéből. - Phet nem tud megjavít. - Hogy érti ezt? — álltam fel én is. - Tigris nagyon makacs. Akadályoz engem. - Akadályozza magát? — Renhez fordultam. - Miért tennél ilyet? - Fogalmam sincs — tárta szét a karját Ren. - Phet - kérdeztem —, elmondaná nekem, hogy mit tudott meg? Phet sóhajtott. - Én begyógyít kés és ketrec sebeit. Sötét gonosz most elment. De emlékezés torlaszolt. Van kioldógomb, de csak fehér tigris ismer. - Oké, csak hogy tisztázzuk: tehát maga meg tudta gyógyítani a poszttraumatikus stresszt, a fájdalom és a kínzás emlékét? Szóval az összes trauma, amit Lokesh okozott, elmúlt? De azért emlékszik rá? - Igen. Emlékszem rá — morogta Ren. — Tudod, én is itt vagyok. - Oké, de Phet azt mondja, eltávolította a sötétséget. Ezek szerint most már másképp érzel az egésszel kapcsolatban? Ren gondolkodott, majd így felelt: - Nem is tudom. Gondolom, majd meglátjuk. Újra Phetre néztem. - De a memóriája még mindig blokkolva van? Mit ért azalatt, hogy van egy kioldógomb? - Azt jelenti, tigris akadályoz saját magát. Nem a gonosz, bűnös gátol. Tigris elméje. Csak ő képes rendbe hoz. - Azt mondja, hogy szándékosan teszi ezt saját magával? Akarattal blokkolja a memóriáját? Phet bólintott. Döbbenten fordultam Ren felé. Egy ideig ő is sóbálvánnyá meredve bámult Phetre, aztán tűnődve összeráncolta a szemöldökét, és lenézett a kezeire. Könnyek gyűltek a szemembe. Sírás fojtogatta a torkomat, így alig lehetett hallani, amit mondtam: - Miért tenné ezt velem?
Ren az állkapcsa izmait megfeszítve rám emelte a tekintetét. Kék szeme tele volt érzelmekkel. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de aztán becsukta. Az ajtó felé hátráltam. Ren felállt. - Kelseyí Várj! Megráztam a fejem. - Kérlek, maradj itt! — könyörgött lágyan. - Ne kövess! - Könnyek gördültek végig az arcomon, ahogy befutottam a dzsungelbe.
4. Prófécia 2
A DZSUNGELBEN ÜLTEM, HÁTAMAT EGY FÁNAK DÖNTVE. Teljesen belefáradtam az érzelmi zűrzavar elől való menekülésbe. Agyam értelmes része azt súgta, hogy Rennek minden valószínűség szerint alapos indokai lehettek arra, hogy szándékosan el akarjon felejteni. Azonban volt egy másik részem, amely kételkedett ebben, és ez a rész most hangosabban sikított. Fájt. Ha elrablása előtt valaki megkérdezte volna tőlem, hogy bízom-e Renben, gondolkodás nélkül igent mondtam volna. Abszolút, száz százalékban bíztam benne. Kétségem sem volt afelől, hogy őszinte hozzám. De! Most megszólalt bennem egy negatív hang, mondván, hogy mivel nem voltam elég jó hozzá, előre feltételezhettem volna, hogy ez fog történni. Hogy soha nem is érdemeltem meg őt, és csak idő kérdése volt, hogy elveszítsem. Mindig is azt gondoltam, hogy ez az egész túl szép ahhoz, hogy igaz legyen. Sosem akartam, hogy beigazolódjanak a félelmeim, de most tessék, bekövetkezett, amitől tartottam. Az, hogy saját maga iktatott ki az emlékezetéből, még rosszabbá tette a helyzetet. Sokkal rosszabbá. Hogyan tévedhettem ekkorát vele kapcsolatban? Hogy lehettem ilyen naiv? De nem én vagyok az első lány, akinek összetört a szíve, és nyilván az utolsó sem én leszek. Megbíztam benne. Hittem a szerelmi vallomásaiban. A Phetnél tett látogatásunk előtt azt mondhattam magamnak, hogy Lokesh művelte ezt vele. Hogy nem Ren tehetett róla. Hogy valahol mélyen legbelül ő még mindig szeret engem. Most azonban már tudtam, hogy szándékosan akart elfelejteni. Félre akart dobni, és talált egy nagyon kényelmes módot arra, hogy ezt megtegye. Milyen jó is lehet csak úgy kiradírozni a tévedéseidet! Rossz lányt választottál? Semmi gond. Csak jelöld ki és töröld! Azok a kellemetlen emlékek nem fognak többé zavarni. Egy ilyen pirula piacra dobásával milliomossá válhatsz. Hisz mennyien tettek olyan dolgokat vagy voltak olyan emberekkel, amelyeket vagy akiket szívesen kitörölnének az emlékezetükből. Hogy teljesen elfelejtsék őket. Tessék, csak tessék! Radírozd ki a rossz emlékeidet! Egyet fizetsz, kettőt kapsz! Csak amíg a készlet tart! Miután egy órán keresztül sajnáltam magam, lassan visszabandukoltam a kunyhóba. Amikor beléptem az ajtón, a beszélgetés abbamaradt. Mindkét fivér engem figyelt, Phet pedig hirtelen szorgalmasan őrölni kezdte a fűszereit. Ren felállt, és tett felém egy lépést. Gyászos pillantást vetettem rá, mire megállt. - Akkor nincs semmi több, amit tehet értünk? — fordultam Phethez. Phet félrebillentette a fejét, és szomorúan így felelt: - Phet sajnál. Nem tud ebben segít. 2
Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok (Szabó Lőrinc fordítása)
- Oké — feleltem, majd Kishanhoz fordultam. — Szeretnék elindulni most rögtön. Kishan szótlanul bólintott, és elkezdte bepakolni a hátizsákokat. — Kelsey... — nyújtotta ki Ren a kezét, de miután úgy meredtem rá, mint valami ismeretlen tárgyra, vissza is húzta —, beszélnünk kell erről. — Nincs semmi, amiről beszélnünk kellene — ráztam a fejem, és megfogtam Phet kezét. — Köszönjük a vendéglátást, és mindent, amit értünk tett. Phet felállt és megölelt. — Nem aggódni, Káli-szí. Nem feledni, víz és föld együtt boldog. — Nem felejtem el, de azt hiszem, ezúttal inkább olyan vagyok, mint a hold. Számomra nincs víz. Phet a vállamra tette a kezeit. — Van víz Káli-szí számára. Lehet, hogy hold, de hold húz dagályt. — Rendben — mondtam lágyan. — Köszönöm az optimizmusát. Biztos vagyok benne, hogy minden rendben lesz. Ne aggódjon miattam! - nyugtattam meg, miközben visszaöleltem. - Viszontlátásra! — Jövőbeli látogatás legyen boldogabb, Káli-szí! - búcsúzott Phet. — Remélem, úgy lesz — feleltem. — Hiányozni fog nekem. Sajnálom, hogy ilyen hirtelen itt hagyom magát, de most már csak szeretném minél hamarabb megtörni ezt az átkot, és túl lenni az egészen. Megragadtam a hátizsákomat, és az ajtó felé indultam. Kishan gyorsan összeszedte a holmiját, és utánam sietett. — Kells... — kezdte. — Nem lehetne, hogy csak úgy gyalogoljunk egy ideig? — szakítottam félbe. — Nincs kedvem beszélgetni. Aranyszemeivel figyelmesen fürkészte az arcomat, majd csendesen azt mondta: — Oké. Alig tettem néhány lépést, a fehér tigris máris ott sétált mellettem, a kezemhez nyomva a fejét. Egy pillantást sem vetettem rá, csak megragadtam a hátizsák szíját, és szándékosan átmentem Kishan másik oldalára. Kishan szigorú arcomat nézte, aztán a fehér tigrist, aki most már mögöttünk bandukolt, majd hamarosan annyira lemaradt tőlünk, hogy már nem is láttuk. Ellazítottam merev testhelyzetemet, és szó nélkül gyalogoltam. Sem enni, sem pihenni nem álltam meg egészen addig, amíg már egyetlen lépést sem bírtam tovább tenni. Akkor a mennyei kendővel készíttettem egy kis sátrat, rázuhantam a hálózsákom tetejére, vacsorát sem ettem, és hagytam, hogy a fivérek gondoskodjanak magukról. Nem zaklattak, és ezért egyszerre voltam hálás és csalódott, majd mély álomba merültem.
Amikor felébredtem, az ég még mindig sötét volt, és napok óta először ellenőriztem a mobiltelefonomat. Semmi hívás Mr. Kadamtól. Hajnali négy óra múlt. Nem voltam már álmos, ezért kidugtam a fejem a sátorból, és megpillantottam a kihunyó tűz gyenge lángjait. Sem Ren, sem Kishan nem volt a közelben. Raktam néhány új fahasábot a tűzre, amíg újra ropogni nem kezdett, és kértem az aranygyümölcstől egy forró csokoládét. Lassan kortyolgattam az italomat, és a lángokba meredtem. - Rémálmod volt? — hallottam hirtelen. Megperdültem. Ren egy fának dőlve állt. Fehér ingét ki tudtam venni, de az arca árnyékban volt. — Nem — feleltem, majd újra a tűzbe bámultam. — Csak eleget aludtam, ez minden. Ren kilépett a fénybe, és leült egy farönkre velem szemben. Aranyos bronz bőre melegen ragyogott a pislákoló lángok fényében. Megpróbáltam nem észrevenni. Miért kell ennyire jól kinéznie? Kobaltkék szemeivel áthatóan fürkészett engem. Megfújtam a kakaómat, és mindenhová néztem, csak őrá nem. — Hol van Kishan? - kérdeztem. — Elment vadászni. Mostanában nem teheti meg túl gyakran, pedig nagyon élvezi. Felhorkantam. — Hát, remélem, nem várja el majd tőlem, hogy kivegyem a talpából a tarajossül-tüskéket. Ha szerez egyet, az az ő baja. — Ittam még egy kortyot. — Miért nem mentél te is vele? — Mert én rád vigyázok. — Igazán nem szükséges. Nagylány vagyok már. Menj vadászni, ha akarsz! Valójában rád is férne. Még mindig elég sovány vagy. — Jó tudni, hogy figyelsz rám. Már aggódtam, hogy teljesen megfeledkeztél rólam. Rámeredtem, és dühösen kifakadtam: — Megfeledkeztem rólad? Én feledkeztem meg terólad? Én... tudod, mit? Kezdesz tényleg bosszantani! — Jó. Ki kell adnod magadból mindent. Letettem a csészémet, és talpra ugrottam. — O, szeretnéd, ugye? Szeretnéd, hogy bevalljam az irántad érzett múlhatatlan szerelmemet, miközben te az arcomba nevetsz és kigúnyolsz! Ő is felállt. — Nem gúnyollak ki, Kelsey. A levegőbe lendítettem a kezeimet.
— Hát, miért nem? Akár meg is tehetnéd. Elvettél tőlem mindent a világon, ami fontos volt nekem! Kitépted a szívemet, kifacsartad, és odaadtad a majmoknak, hogy játsszanak vele. Nem kellett volna megbíznom benned! Milyen ostoba is voltam, amikor elhittem, hogy érzéseket táplálsz irántam. Hogy szeretsz. Hogy egymáshoz tartozunk. Te csak egy... szögletes párna vagy! És nemrég rájöttem, hogy én a kerek párnákat szeretem! Nevetett, ami még jobban feldühített. — Szögletes párna vagyok? Ez meg mi az ördögöt jelent? — Azt jelenti, hogy nem vagyunk egymásnak teremtve, és kész! Tudnom kellett volna, hogy darabokra fogod törni a szívem. Azok a dolgok, amiket mondtál, azok a versek, amiket írtál mindezek semmit sem jelentettek neked. Amikor hazaérünk, vissza akarom adni az összes versedet. Megmerevedett. — Hogy érted ezt? — Úgy értem, hogy már nem számítanak többé. Akár tűzbe is dobhatnám őket, mert már csak úgy nyújthatnak számomra némi melegséget. — Nem hiszem el, hogy megtennéd. — Csak figyelj! Bementem a sátorba, felkaptam a naplómat, és gyorsan átlapoztam az oldalakat, amíg meg nem találtam az „Értékes gyémánt” című verset. Miközben odafutottam a tűzhöz, kitéptem a lapot a füzetből, és Renre meredtem. — Kelsey!—Találkozott a pillantásunk. — Ne! — Mit számít? Az a férfi, aki ezt írta, legjobb esetben halott, legrosszabb esetben pedig egy nagy színlelő. — Tévedsz. Csak mert jelen pillanatban nem emlékszem rád, nem jelenti azt, hogy amit azelőtt éreztem irántad, az hazugság volt. Nem tudom, miért vagy hogyan tettem ezt magammal, hogy miért felejtettelek el. Ennek az egésznek semmi értelme. De biztosíthatlak, hogy nem vagyok halott. Élek, és itt állok. Megráztam a fejem. — Számomra halott vagy. — És eldobtam a lapot. Néztem, ahogy száll a levegőben, és amikor a széle lángra kapott, egy kövér könnycsepp gördült végig az arcomon. Ren a villámnál is gyorsabban kikapta a papírt a tűzből, és megmarkolta égő szélét, hogy eloltsa a tüzet. Erősen zihált, láthatóan zaklatott volt. Tenyerén szinte azonnal begyógyult az égési sérülés, én pedig némán bámultam a felbecsülhetetlenül értékes vers megperzselődött szegélyét. — Mindig ilyen makacs, vak és értetlen voltál? — kérdezte. — Hülyének nevezel?
— Igen, csak költőibb kifejezésekkel! — Hát, tessék, itt van neked egy kis költőiség: kopj le! — Kelsey! Miért nem látod, ami a szemed előtt van? — Mit kellene látnom? Egy tigrist, aki tulajdonképpen egy herceg? Egy férfit, aki történetesen annyira gyűlöl engem, hogy szánt-szándékkal kitörölt az agyából egy varázslattal? Egy férfit, aki nem tud megmaradni velem egy szobában néhány percnél hosszabb ideig? Egy férfit, aki nem bírja elviselni, ha megérint? Ez az, amit látnom kellene? Mert ha igen, akkor nagyon jól látom! — Nem, te forrófejű lány! Amit nem látsz, az ez! Megragadott, odarántott a mellkasához, és megcsókolt. Csókja vad volt és szenvedélyes. Ajkai szinte tüzeltek, ahogy összeolvadtak az enyéimmel. Reagálni sem volt időm, és a csók már véget is ért. Ren megtántorodott, visszahátrált, majd egy fatörzsben megkapaszkodva előredőlt. Erősen zihált, és remegett a keze. Karba tett kezekkel néztem, ahogy lassan összeszedi magát, majd megkérdeztem: — Pontosan mit próbáltál ezzel bebizonyítani? - Ha ezt meg kell kérdezned, akkor nyilvánvalóan nem jártam sikerrel — felelte. - Oké, szóval megcsókoltál. És akkor mi van? Ez nem jelent semmit. - Ez mindent jelent. - Éspedig? Mély levegőt vett, és egy fának dőlt. - Azt jelenti, hogy kezdenek bennem érzelmek támadni irántad, és ha most így érzek, akkor annak a valószínűsége, hogy azelőtt is így éreztem, igen nagy. - Ha ez igaz, akkor távolítsd el a torlaszt az emlékeid elől! -mondtam. - Nem tudom. Nem tudom, mi az, vagy hogy hogy került oda, és hogy mi lehet a kioldógomb. Kicsit azt reméltem, hogy egy csók. De a jelek szerint nem. - Mi van? Azt gondoltad, megcsókolod a nőstény békát, és tündérhercegnővé változik? Hát, utálom, hogy ki kell pukkantanom a buborékodat, de azt kapod, amit látsz! - Mi az ördög késztet arra, hogy azt gondold, nem tetszik, amit látok? - Igazán nem akarom ismételni magam. Ezen már végigmentünk, még ha nem is emlékszel. A rövid távú memóriáddal azonban, ami működik, talán emlékszel, hogy azt mondtad, Nilima gyönyörű. - Igen. Emlékszem, hogy ezt mondtam. És akkor mi van? Az, hogy ő gyönyörű, miért jelentené azt, hogy te nem vagy az?
- A lényeg abban áll, ahogyan mondtad. „Kár, hogy nem Nilimába voltam szerelmes... ő gyönyörű. ” Ami azt sugallja, hogy én nem vagyok az. Semmit sem tudsz a nőkről? Sose nevezz gyönyörűnek egy nőt egy másik előtt! — Nem is tettem. Te hallgatóztál. — A lényeg akkor is ugyanaz. — Jól van! Akkor megmondom neked, mit gondolok, és így görbüljek meg, ha hazudok! Te gyönyörű vagy. — Ez a vonat már elment, hapsikám, és neked nem volt jegyed. Frusztráltan túrt a hajába. — Van valami, amit tehetnék, hogy rendbe hozzam ezt az egészet? — Valószínűleg nincs. — Csípőre tettem a kezemet. — Csak azt nem értem, miért tetted ezt. Ha igazán szerettél volna, akkor nem döntöttél volna így. A leglogikusabb következtetés tehát az, hogy nem igazán szerettél. Tudtam én, hogy túl jó vagy ahhoz, hogy igaz legyél. — Hogy érted ezt? — Te magad mondtad Kishannak. Hogy nem tudod elképzelni, hogy egy olyasvalakit szeress, mint én. Látod? Te is tudod, hogy nem illünk össze. Te vagy Mr. Tökély, én pedig Miss Átlagos. Ezt mindenki látja, és ezek voltak az őszinte érzéseid közvetlenül az után, hogy megmentettünk. Keserűen felnevetett. — Hidd el nekem, én nagyon messze vagyok a tökéletességtől, Kelsey, te pedig csöppet sem vagy átlagosabb, mint Durga. Amikor ezeket mondtam, alig ismertelek, és egyébként is félreértelmezed a szavaimat! — Hogyhogy? — En akkor ezt úgy értettem, hogy... amit mondtam, az volt, hogy... nézd, nem az vagy, akinek akkor hittelek, és kész. — Pontosan ugyanaz vagyok, aki akkor voltam! — Nem — rázta a fejét. — Kerültelek. Nem akartalak megismerni. Én... Kitéptem még egy lapot a naplómból. - Kelsey!— Odaszaladt, és kirántotta a füzetet a kezemből, fájdalmasan felnyögve a testi közelségemtől. — Hagyd ezt abba! Eszedbe ne jusson, hogy még egy verset elégetsz! Megragadtam a naplómat, és húzni kezdtem. — Ez az enyém, és azt teszek vele, ami jólesik. Ő visszahúzta.
- Ideje abbahagynod, hogy olyan dolgok miatt ítélj meg, amiket rögtön a visszatértem után mondtam! Még mindig a trauma hatása alatt álltam, és nem gondolkoztam értelmesen. Azóta viszont már volt időm megismerni téged, és... tetszel nekem! — kiáltott. — Eléggé tetszel ahhoz, hogy kezdjem érteni, miért szerethettelek azelőtt, annak ellenére, hogy milyen frusztráló tudsz lenni! Meghúztam a naplómat. - Szóval tetszem neked... eléggé.? Eléggé! Nos, az eléggé nem eléggé jó nekem. Most újra ő rántotta meg a füzetet. — Kelsey, mi mást akarsz tőlem? Újra magam felé húztam a naplót. — Vissza akarom kapni a régi Renemet! Megmerevedett és felmordult. — Nos, nem tudom, mit mondhatnék erre. A régi Ren talán örökre eltűnt. De... ez az új nem akar téged elveszíteni. — Morcosán rám meredt, és ujjait a füzet helyett a csuklómra kulcsolva közelebb húzott magához. - Ezenkívül, te mondtad, hogy újrakezdhetnénk. - Nem hiszem, hogy már lehetséges volna — ráztam meg a fejem, majd erősen kirántottam a karom a kezéből. Ren hátrált néhány lépést, majd leengedte a karját az oldala mellé, ökölbe szorította a kezét, és félelmetesen mély hangon azt mondta: - Akkor tedd lehetségessé! - Túl sokat vársz tőlem. - Nem. Te vársz túl sokat tőlem. — Közelebb lépett. — Gondolkodj! Időt kell adnod nekem, Kelsey. Felnéztem rá, tekintetünk összefonódott. - A világ összes idejét megadtam volna neked, amíg Phet azt nem mondta, hogy te tetted ezt magaddal. - „Mily koldus az, kinek türelme nincs! Egyszerre nem, csak lassan gyógyul a seb.3 - Shakespeare ezúttal nem fog megmenteni, Superman. Az időd lejárt. Összeráncolta a homlokát. - Talán A makrancos hölgyet kellett volna megtanulnom. - Oké, akkor íme az első lecke: „Szívem haragját nyelvem mondja el. Nyitva az ajtó, ott az út, uram.” 4
3 4
Shakespeare: Otello, a velencei mór (Szász Károly fordítása) Shakespeare: A makrancos hölgy (Lévay József fordítása)
- Nincs szükségem leckére. Máris tudom, hogyan végződik. A fickó nyer. „Azt vélitek, megrémít holmi lárma?”5— Begörbítette az ujját, és közelebb intett magához. — Sőt, jobbat tudok: gyere ide, és csókolj meg, Katám! Összeszűkítettem a szemem. - Nem idéztél pontosan. És azt hiszem, nagyot kell csalódnod, mert én nem vagyok olyan könnyen meggyőzhető, mint Kata. Ren arca megmerevedett, és dühösen lendítette magasba a kezeit: - Oké! Győztél. Ha ragaszkodsz hozzá, hogy visszaadd az összes versemet, akkor tedd azt. De ne égesd el őket! — Jól van! Beleegyezem, hogy nem égetem el őket, ha te is beleegyezel, hogy békén hagysz az út hátralevő részében. — Rendben van!— mondta frusztráltam — És mellékesen, nem értem, hogyan hihettelek melegszívű, érzelemmel teli és szeretetteljes embernek! Nyilvánvalóan épp olyan tüskés vagy, mint egy tarajos sül. Bármelyik férfi, aki közel kerül hozzád, tüskékkel borított testtel végzi! — Így van! — vágtam vissza. — Egy lánynak szüksége van némi védekező eszközre a férfiak ellen, akik fel akarják falni ebédre. Különösen, amikor azok a férfiak történetesen portyázó, vad tigrisek, akik csak a bajt keresik. Összeszűkítette a szemét, megragadta a kezemet, és lágyan beleharapott a csuklóm belső oldalába, majd megcsókolta, noha látszott rajta, hogy fájdalmat okoz neki. — Még nem is tapasztaltad, milyen vad tudok lenni, subhaga jadugami. Színpadiasan letöröltem a csókját. — Az meg mit jelent? — Azt jelenti... „gyönyörű boszorkány”. — Hízelgéssel semmire nem jutsz nálam, egy kétélű bókkal meg pláne nem. Jártas vagyok már a verbális trükkjeidben. Huncutul felnevetett, és szándékosan a számra irányította a tekintetét. — Azért valamire csak jutok vele, máskülönben nem lenne tele a naplód a verseimmel. — Nincs semmi a közelben, amire vadászhatnál? — kérdeztem mérgesen. — Dehogynem. Adok neked egy kis előnyt. Rámeredtem:
5
Shakespeare: A makrancos hölgy (Lévay József fordítása)
— Soha az életben, haver. Keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt, és rám vigyorgott. — Ne csináld ezt! — sziszegtem. — Csak dühösebb leszek tőle. Hazudtam. Ren mosolya nem tett dühösebbé. Sőt, valójában épp az ellenkezője történt. Még jobban vágytam rá. Éreztem, ahogy szomorúság kúszik felém, elpárologtatva a haragomat. — így még sohasem neveztél azelőtt — mondtam csendesen. — Hogy? Subhagának? Miért, használtam rád más beceneveket? Elhallgattam, majd kis szünet után lassan így feleltem: — Igen. — Minek neveztelek? — Félrebillentette a fejét, és gúnyosan azt mondta: - Valószínűleg makacsnak, önfejűnek, bosszantónak, türelmetlennek. .. A düh hatalmas lánggal lobbant fel újra bennem, és forrón, csillapíthatatlanul áradt szét egész bensőmben. Bántani akartam. — Ebből elég! — A mellkasához támasztottam az öklömet, és olyan erővel nyomtam, ahogy csak bírtam, de ő meg sem mozdult, és csak nevetett a szánalmas erőfeszítésemen. Frusztrált dühömben megütöttem. — Au! — csúfolódott. — Jól van, kiscica, mutasd a karmaidat, és én is megmutatom az enyémeket. — Mindkét kezemet a csípőmhöz szorította, úgy, hogy mozdítani sem bírtam őket, aztán újra a mellkasához préselt, és karjait vaspántokként fonta körbe a testemen. Megcsókolta a nyakamat, és lágyan azt morogta: — Tudtam, hogy alig várod, hogy rám tehesd a kezed. Dühösen kapkodtam a levegőt. — Te... te... dezertőr! — Ha ez alatt azt érted, hogy megennélek-e desszertnek, majd gondolkodom rajta. Persze előtte egy kicsit meg kell, hogy édesítselek. — Felnevetett, és újra belecsókolt a nyakamba. Eltoltam tőle magam, reszketve a frusztrációtól — vagy legalábbis azt hittem, a frusztrációtól. Komolyan fontolgattam, hogy megcsapom egy jókora villámmal, hogy álljon égnek tőle a haja, és hervadjon le az önelégült mosoly az arcáról, amikor Kishan rontott elő a fák közül. - Mi volt ez a kiabálás? — kérdezte aggódva. - Volnál szíves megmondani a bátyádnak, hogy soha többet nem beszélek vele? Kishan elvigyorodott.
- Hogyne. - Renhez fordult: — Soha többet nem beszél veled. -Aztán felnevetett: - És én még azt hittem, hogy túl jól kijöttök majd egymással. Tudhattam volna. Ren arcáról leolvadt a mosoly. Rámordult az öccsére, majd összeszűkített szemmel rám nézett. - Nagyon jó, hogy nem beszélsz velem, mert az azt jelenti, hogy nem kell figyelnem rád. — Majd szarkasztikus meghajlással hozzátette: - És mivel semmi más mondanivalóm nincs, örömmel elfogadom a megadási feltételeidet. - Én egyáltalán nem adom meg magam, oh, Öt Lovas Viadalának Hercege. Különben meg, én sem akarom már, hogy figyelj rám! - Én a Száz Lovas Viadalának a bajnoka voltam! - Jól van! Akkor miért nem galoppozol vissza a Jeephez, bajnok? - Rendben! Megyek! - Jó! — sziszegtem alig visszafogott haraggal. — És vigyázz, nehogy kiüssön valaki a nyeregből a dzsungelben! Ahogy peckesen ellépdelt mellettem, szúrósan a szemembe nézett. Láttam, hogy majd’ szétveti a düh, és isten óvjon, de minden, amire gondolni tudtam, az volt, hogy mindjárt elkapom és megcsókolom. Még egyszer visszafordult, és halkan azt mondta: — Sajnálom szegény Kishant, hogy egész úton veled kell lennie. — Biztos vagyok benne, hogy túl fogja élni — válaszoltam csípősen. Kishanra pillantott, és hidegen végigmérte. — Semmi kétség. Találkozunk a Jeepnél. Kishan bólintott, Ren pedig hezitált. Karba tettem a kezem. — Nos? Mire vársz? — kérdeztem metsző hangon. — Netán egy viszlát-puszira? Szemeit a számra meresztette. — Csak óvatosan az ajánlkozással, mohini stri! Egy rövid pillanatra pánikba estem, hogy elfogadja, de félrebillentette a fejét, és egy dühítően mindentudó mosolyt villantott felém, majd átugrott a tűzön, és eltűnt a szemem elől. Kishan egy ideig nézte a rést, ahol Ren utat vágott az aljnövényzetben, aztán hozzám fordult, és a vállamra tette a kezét. — Sohasem láttalak még ilyen mérgesnek.
— Mit mondhatnék? A legjobbat hozza ki belőlem. Kishan felmordult: — Úgy tűnik, igen. — Mit jelentenek azok a szavak, amiket mondott? — kérdeztem. — Mohini stri? Azt jelenti: „szirén”, vagy „elbűvölő nő”. Felhorkantam: — A jelek szerint megragadta az utolsó alkalmat is, hogy gúnyolódjon velem. Kishan értetlenül nézett rám: — Én nem hinném, hogy gúnyolódott. - Dehogyisnem — forgattam a szememet. — És most figyelmeztetlek: nem vagyok abban a hangulatban, hogy egy újabb tigrisvitába kezdjek, szóval, ha utána akarsz menni, csak menj! Kishan felsóhajtott: - Kelsey, nem áll szándékomban egyedül hagyni téged. És veszekedni se akarok veled. - Nos, legalább az egyikőtök úriember - motyogtam, miközben elkezdtem összeszedegetni a holmimat. Felvettem a földről a gyűrött verset, sajnálkozva kisimítottam a papírt, és visszacsúsztattam a megtépázott naplómat a hátizsákomba. - Kelsey, annak ellenére, amit gondolsz, tudnod kell, hogy Ren sem hagyott volna egyedül. Ha én nem lennék itt, melletted maradt volna. - Ó, igen. Persze. Amennyire ő törődik velem, akár egy szikla széléről is leugorhatnék. Különben meg miért véded? Azt hittem, ki akarod iktatni a képből! - Hát... nem egészen. - Oh! Értem. Szóval Kelsey a rossz. Kelsey az, aki mindenki szándékait félreérti. Kérlek, gondoskodj róla, hogy legalább a te motivációidat pontosan értsem. Még mindig velem akarsz lenni, vagy sem? Felmorrant: - Tudod a választ. - Jól van. Akkor most jött el az esélyed! Csókolj meg! Kishan egy pillanatig az arcomat fürkészte, majd megrázta a fejét: - Nem. - Nem? — kerekedett el a szemem. — Mégsem akarod? - De, csak megígértem neked, hogy nem foglak megcsókolni addig, amíg nem tudom biztosan, hogy te és Ren szakítottatok. És még nem hiszem, hogy ez lenne a helyzet.
- Ha! Én viszont azt hiszem, hogy igen. - Nem. Valójában épp a heves kis szóáradatod bizonyítja, hogy nem. Lábujjhegyre emelkedtem, amennyire csak bírtam, hogy a lehető legközelebb kerüljek Kishan orrához, és dühösen azt mondtam: - Jól van! Akkor egyikőtöknek sem kell velem gyalogolnia! Felkaptam a hátizsákomat, és faképnél hagytam. Áttrappoltam a dzsungelen, engedve, hogy jó néhány percig a dühöm hajtson, majd elővettem a zsebemből a mobiltelefonomat, és Ren pontját kerestem a térképen. Észrevettem a kijelzőn, hogy Kishan a távolból követ. Elég messze volt ahhoz, hogy ne lássam és ne halljam, de ahhoz elég közel, hogy ha szükségem lenne rá, egy pillanat alatt ott teremhessen. Többé-kevésbé egyedül gyalogolni a dzsungelben kifejezetten jót tett. Időt adott, hogy lehiggadjak. Még mindig dühös voltam, és egész úton morgolódtam magamban, de a vérnyomásom normalizálódott, így legalább amiatt nem kellett tovább aggódnom, hogy megüt a guta. Ráadásul, amikor eszembe jutott, hogy nálam van az aranygyümölcs és a mennyei kendő, gonoszul elvigyorodtam, hogy azok ketten vagy éheznek, vagy vadászniuk kell, miközben én csokoládés sütit majszolok, és egy hatalmas jégkrémmel hűtöm le az idegeimet. Jó néhány órával később megláttam Rent a Jeepnek dőlve, ami egy fa árnyékában parkolt. Nézte, ahogy átgázolok az aljnövényzeten. Valószínűleg már legalább tíz perce hallotta, hogy jövök. Mögém nézett, láthatóan meglepve, hogy egyedül vagyok, aztán rám meredt, fehér tigrissé változott, és két bokor között eltűnt a szemem elől. Szándékosan tudomást sem vettem róla, csak leültem a porba hátamat a Jeepnek támasztva, és kértem a saját kis „büfémből” egy jó nagy pohár cukormentes limonádét. Szívesebben ittam volna vizet, de abból kifogytunk, és az aranymangó nem tudott jó öreg, tiszta H 2O-t készíteni. Kishan előjött a dzsungelbői, futó, megfejthetetlen pillantást vetett rám, majd kinyitotta a Jeep ajtaját. A következő pillanatban Ren is előbukkant a bokrok közül, és csendesen beugrott a hátsó ülésre. Nem akartam mellé kucorodni, ezért a vezető melletti helyet választottam, bekapcsoltam a légkondicionálót, szövettem magamnak egy párnát, és hátradöntöttem az ülést. A hazaút nagyon-nagyon csendesen telt. Abban a pillanatban, ahogy a Jeep megállt a ház előtt, kiugrottam az autóból, becsaptam az ajtót, és berohantam. — Itthon vagyunk, Mr. Kadam! Megyek zuhanyozni! — kiáltottam, és eltűntem a szobámban. Néhány órával később, végre frissnek és majdnem embernek érezve magam, kértem az aranymangótól egy nagy tál vegyes gyümölcsöt és egy csirkesalátás szendvicset, majd megkerestem Mr. Kadamot a pávatollas szobában.
— Mr. Kadam? El sem mondhatom, mennyire hiányzott, hogy egy úriemb... — hirtelen elhallgattam, amikor megláttam mellette Rent is, aki időközben szintén lezuhanyozott. — Miss Kelsey, jöjjön be! — közeledett felém Mr. Kadam kitárt karokkal. Félszegen léptem előre, megöleltem Mr. Kadamot, és közben Ren-re meredtem. Nedvesen hátrafésült hajával, testhez simuló, V nyakú, szitakötőkék pólójával, egyenes szárú, szürke, halszálkás designer nadrágjával és mezítelen lábával a legcsodálatosabb férfi volt, akit valaha láttam. Mellkasa előtt összefont karral állt, amitől még jobban kidomborodtak a karizmai. Morcosán néztem rá. - Magatokra hagylak benneteket — mondta Ren gúnyosan gesztikulálva, és elindult kifelé. Miközben elhaladt mellettem, szándékosan hozzádörgölte a karját az enyémhez. - Remélem, fájt — motyogtam halkan, és még hallottam halk nevetését, ahogy bement a konyhába. Mr. Kadam, úgy tűnt, észre sem vette a kettőnk közötti feszültséget. - Miss Kelsey! Jöjjön és üljön le! Van valami, amit szeretnék megmutatni önnek! - Mi az? — kérdeztem. - Végre befejeztem a harmadik prófécia dekódolását, és szeretném hallani, mit gondol — felelte Mr. Kadam, és elém csúsztatta az asztalon a fordítást. Olvasni kezdtem a gyönyörű kézírásával papírra vetett sorokat: Ékes drágakövek éjfekete sora Hajdan istennőnek selymes nyakán vala. Alávaló hitvány kitépé belőle, S levivé a gyöngysort tenger fenekére. E nyakék mindmáig odalenn rejtőzik; Bátor hős alászáll legyőzi őrzőit. Rettentő szörnyekkel vár reá viadal, Zúznak és harapnak – kétséges diadal. Ám hogy megbirkózhass e véres kalanddal, Szigony körbefordul, s megtelik kamandal. Segítőd lesz Lady, ki szövi a selymet, Hogy a virágfüzért tejtengerre fektesd. Keresd óceánok öt sárkánykirályát, Selyemtérkép jelzi lakhelyük irányát.
Vörösnek csillaga asztrál időn halad; Kék sárkány korongja felfedi az utat; Zöldnél részt veszel egy bizarr vadászaton, S végignézel mind külső, mind belső tájakon; Arany megmutatja mélyvízi városát; Majd fehér kitárja jégvilág kapuját. Forgasd jól megannyi mennyei fegyvered, Istennő szentséges díját úgy elnyered. S mihelyt kezedben lesz bűvhatalmú nektár, Hazaút küzdelmén kívül más már nem vár. Friss harmatot issza az indiai föld, Tavat, folyót, csermelyt a hűs eső megtölt. amint a táj, a szív is tüstént felébred, Különben gyógyerő továbbra sem éled.
6
Hagytam, hogy a papír az ölembe hulljon, és újonnan támadt rettegéssel néztem Mr. Kadamra. - Sárkányok? - Ez volt az összes, amit ki bírtam nyögni.
6
Pásztor Judit fordítása
5. Előkészületek SÁRKÁNYOK? - ismételtem. Mr. Kadam együtt érzőén kuncogott: -Azt hiszem, ezek a sárkányok segítőkészek lesznek. Nem hiszem, hogy meg kellene küzdeniük velük. — Őszintén remélem, hogy ebben igaza lesz. Szóval, feltételezem, már végzett kutatásokat, hogy mit jelenthetnek ezek a sorok. — Helyesen feltételezi. Némelyiket tudom, némelyik pedig további vizsgálatokat igényel. Nem szeretne segíteni nekem? — De, nagyon is. Legalább leköti a gondolataimat. — Kiváló! De először, kérem, mesélje el, mit mondott Phet! Két órán keresztül beszélgettünk. Közben Kishan egyszer odajött, de amint meglátott engem, gyorsan el is ment. Mr. Kadam végül észrevette a nyilvánvaló feszültséget. — Tettek valamit a fiúk, amivel felbosszantották? — kérdezte. — Nem azt teszik folyton? — kérdeztem vissza fanyarul. — Mi történt? Idegesen fészkelődtem a székemben. - Igazából nem csináltak semmit. Csak az történt, hogy Ren és én vitatkoztunk az amnéziájáról. Igazán heves veszekedés volt és Kishan hallotta, legalábbis egy részét. Phet azt mondta, ők mindketten párnák, ami igaz is, de ez nem könnyíti meg a dolgot. Mr. Kadam elgondolkozva dobolt ujjaival a combján. Frusztrált-nak kellett volna lennie a homályos hablatyolásom miatt, de neki valahogy sikerült kisilabizálnia a lényeget az összefüggéstelen gondolataim közül, és megkérdezte: - Hogy értette ezt Phet? Hogy mindketten párnák? - Alapvetően azt mondta, hogy mindketten párnák a sziklák világában, ami, azt hiszem, azt jelenti, hogy mindketten jó emberek, és én boldog lennék, bármelyiküket is választanám. - Értem. Az nyilvánvaló volt számomra, hogy Kishan is gyöngéd érzelmeket táplál maga iránt. Ez az, amiről maga és Ren vitatkozott? — Nem. Kishan csak... egy kényelmes célpont volt. Igazából Renre voltam dühös amiatt, hogy kiiktatott az emlékezetéből. Hogy elfelejtett engem.
— Még mindig nem tudjuk, mi történt — jegyezte meg Mr. Kadam. — Persze — sóhajtottam a pólóm ujjának szegélyét piszkálgatva. -De felszínre tört a régi bizonytalanságérzésem, és begurultam. Ren mindig tudja, milyen gombot nyomogasson rajtam. A jelek szerint remek érzéke van ehhez, emlékezetkiesés ide vagy oda. Néha úgy fel tud idegesíteni, hogy legszívesebben jó erősen megráznám. — Ha képes ilyen heves érzelmeket felkavarni magában, akkor nyilvánvalónak látszik, hogy melyiküket kellene választania. — Így van — bólintottam. — Tehát Kishant kell választanom. Sokkal nyugalmasabb életem lenne vele. Mr. Kadam előredőlt. — En nem így értettem, de ezt a döntést teljesen magára bízom. Ügy tűnik, Phet szerint maga nem választhat rosszul. Morcosán néztem rá. — Hmm — tűnődött el Mr. Kadam az arcomat fürkészve. — Nagyon érdekes. Úgy látom, ez valóban egy feszültséggel teli látogatás volt. Ha vehetem a bátorságot, arra buzdítanám, hogy próbálja meg félretenni a nézeteltéréseiket, és tanuljon meg bízni mindkettőjükben. Sokkal könnyebb lesz a maguk előtt álló feladatra összpontosítani, ha mindannyian harmóniában dolgoznak egymással. Már az átok megtörésének a felénél járunk. Mégis, Durga harmadik díjának megszerzése az eddigi legnagyobb kihívásnak ígérkezik. Felsóhajtottam, és a kezembe hajtottam a fejemet. — Igaza van. Mindkettőjüktől bocsánatot fogok kérni a kirohanásomért, de várok holnapig. Kis időre van szükségem, hogy lehiggadjak. — Helyes. És most, mit szeretne vacsorára? — Talán egy kis tarajossül-pite pont megfelelő lenne. Mr. Kadam felnevetett, majd felemelte a karját. — Ne mondja el! Nem akarom tudni. Körülnézzek a kamrában, hátha találok egy kis tarajos sült? En is nevettem. — Kíváncsi volnék, milyen fűszer illik a tüskelevesbe. Ezúttal én őrlöm meg. — Megbeszéltük. Másnap reggel Kishant a tornateremben találtam, amint épp felhúzódzkodásokat végzett. Ez volt a kedvenc helye a konyhán és az én verandámon kívül. Az ablakon keresztül figyeltem, lopva csodálva az izmait, s közbe azon töprengtem, amit Phet mondott nekem.
Valóban bele tudnék vajon szeretni Kishanba? Nem hinném, hogy túl nehéz lenne. Rent elfelejteni lenne inkább nehéz. Talán soha nem is sikerülne. A szüleim csak egymással randevúztak. Vajon elfelejti az ember az első szerelmét? Hogyan csinálják ezt mások? Érezhetem-e valaha ugyanazt Kishan iránt, mint amit Ren iránt éreztem? Gondolom, sokan járnak ebben a cipőben. A világon mindenfelé emberek milliói lépnek tovább egyik szerelemből a másikba. Én pusztán nem gondoltam arra, hogy egyszer én is egy leszek közülük. Azt hittem, hogy ha egyszer rátaláltam Renre, akkor soha többé nem kell már más srácra néznem. Phet szerint a választás a közeli jövőben vár rám. Az ajkamba haraptam. Talán még mindig van remény, hogy Ren újra emlékezzen rám. De mi van, ha mégsem? Mi van, ha soha többé nem lesz képes fájdalom nélkül megérinteni? Egyszerűen csak adjam fel és mondjam: „köszönöm az emlékeket”. Hogyan lehetnék az egyikükkel úgy, hogy közben a másik is ott van körülöttem? Hallottam egy morranást Kishan felől, mire a tekintetem visszavándorolt rá. Mi ütött belém? Ó, jaj, szegény fejem! Választanom kell a bolygó két legvonzóbb férfija közül. Kedvesek, édesek, becsületesek, és őszintén szeretnek engem. Mindketten jóképű hercegek. Kishan tökéletesen megfelel majd nekem. Szeretni fog. Rosszabbul is járhatnék. Sokkal rosszabbul. Ezt egy percig sem volna szabad elfelejtenem. Kinyitottam a tolóajtót, majd leültem egy székre. Kishan elengedte a húzódzkodórudat, és leugrott a talajra. Álmélkodva néztem, hogy nagy teste ellenére milyen csendesen képes landolni. - Szia! - mondtam félszegen. Odahúzott egy széket velem szembe, és leült, miközben fürkészően nézte az arcomat azokkal a nőcsábász arany szemeivel. — Szia! Megköszörültem a torkomat, és belevágtam: — Csak azt akartam mondani, hogy... sajnálom, hogy kiabáltam rád. Én... nos, nincs mentségem, bocsánatot kérek. — Nem kell bocsánatot kérned — felelte. — Csak frusztrált voltál. És ez olyan érzelem, amivel az utóbbi hetekben én is gyakran találkoztam. — Azt szeretném, ha mindannyian az átok megtörésére összpontosíthatnánk. Ha vannak megoldatlan ügyeink, akkor elterelődik a figyelmünk, és valakinek baja eshet. — És... ööö... pontosan hogyan tervezed megoldani ezeket a dolgokat? — Jó kérdés. Azt hiszem, az a legokosabb, ha nyílt lapokkal játszunk. — Biztos vagy benne, hogy ezt akarod csinálni? És most rögtön? — Igen. Valószínűleg ez lesz a legjobb.
— Jól van. Akkor kezdd te! — Keresztbe fonta a karját a mellkasa előtt. - Nos, mondd el, mit érzel irántam! Nagy levegőt vettem, és magam elé motyogtam: — Hát akkor, nyúljunk csak bele abba a darázsfészekbe! Oké. Nyíltan és őszintén. Rendben. — A fülem mögé simítottam a hajam, és visszaültem a székbe. — Szóval... bízom benned. Szeretem, ha a közelemben vagy... Többet érzek irántad, mint amennyit kellene. Többet, mint amennyit akarok, ami hihetetlen bűntudatot ébreszt bennem. És Phet azt mondta... — Igen? — Phet azt mondta, bármelyikőtökkel boldog lennék, és hogy hamarosan meg kell hoznom a döntésemet. Kishan felmorrant, és a szemembe nézett. - Hiszel neki? - kérdezte. Az ujjaimat csavargattam, és azt motyogtam: - Igen. - Jó. Mert szeretném azt gondolni, hogy boldoggá tudnálak tenni. Most én jövök? -Igen. - Rendben. Nos, hogy őszinte és egyenes legyek, akarlak téged, Kells. Jobban vágyom arra, hogy veled legyek, mint bármi másra az életben. De látom, hogyan nézel Renre, még most is. Tudom, hogy még mindig élnek benned érzések iránta. Mégpedig erősek. És én nem akarok a második számú választásod lenni. Ha úgy döntesz, hogy velem leszel, azt akarom, hogy az azért legyen, mert szeretsz engem, nem pedig azért, mert ő nem lehet a tiéd. Rám nézett mély aranyszemeivel, és fürkésző tekintetétől lesütöttem a szemem. - És mi van, ha mindkettő igaz lesz? — kérdeztem halkan. - Azt hiszem, azt el tudnám fogadni, ha végül elnyerném a szívedet. És még egy dolog... — A kezeibe fogta az enyémet, és képzeletbeli vonalakat simítgatott végig a kézfejemen. — Ha Rent választod, az is rendben van. A lényeg az, hogy... azt akarom, hogy boldog légy. - Úgy érted, nem lesz több nagymacskaharc? - Ren és én újabban sok időt töltünk együtt — vont vállat Kishan. — Megbocsátott nekem Yesubai miatt, és minden más miatt is, amit tettem. Ha ti ketten végül úgy döntőtök, hogy egymást választjátok, azt egyszerűen el kell fogadnom. - Igaza van Rennek. Tényleg megváltoztál. - Szeretném azt gondolni, hogy ahogy idősödöm, jobbá válók.
- Hát, ez így van. Amikor felllátam, hogy elmenjek, Kishan megfogta a csuklómat, és visszahúzott. Ujjaival végigsimított a meztelen karomon, amitől libabőrös lettem. — De azért ez nem jelenti azt, hogy lemondtam rólad — mondta. — Még mindig az a tervem, hogy megnyerlek magamnak, bilauta. Mielőtt elengedett, megcsókolta az ujjhegyeimet. Kissé ingatagon mentem ki a tornateremből, és lélekben felkészültem a Rennel való beszélgetésre. A probléma csak az volt, hogy... Rent nem találtam sehol. Átkutattam a medencét, az udvart, a konyhát, a zeneszobát, a médiaszobát és a könyvtárat. Nyoma sem volt. Bekopogtattam a hálószobája ajtaján. - Ren? Ott vagy benn? - kérdeztem. Semmi válasz. Elfordítottam a kilincset. Az ajtó nyitva volt. Odaültem az íróasztalához. Versek hevertek szanaszét mindenfelé, némelyikük angolul, némelyikük hindiül írva. Egy Shakespeare-idézetes könyv kinyitva, lefelé fordítva feküdt. Leültem a bőrszékbe, és felemeltem azt a lapot, amin épp dolgozott. Ó, hol az X? Kalóznak kincsét rejti a mélység, perzselt peremű, megkopott térkép nem árulja el régmúltnak titkát, merre keresse a szelence sírját. Ó, hol a jel? Hajója sodródik tétován, árján. Tanácstalan: kincsét merre kutassa? Nincs sehol a jel, hogy az irányt mutassa. Ó, hol a kincs? Napcsókolta ékszer, rubint ajkak, csillám ragyogása aranybarna hajnak, gyöngyfényű orca szűzi pirulása, topáz szemeknek gyémánt csillogása, legdrágább parfüm-bőrének illata… Dúsgazdag lehetne, egyet csak, ha tudna:
Ó, hol az X?
7
Éppen másodszor olvastam végig, amikor valaki kikapta a kezemből. — Azt hittem, utálod a verseimet. Egyébként is, ki hívott ide? Ren állt mögöttem. Éles hangon beszélt, de közben felvonta azegyik szemöldökét, és kihívóan mosolygott rám, mint aki várakozással tekint egy újabb szócsata elé. — Nyitva volt az ajtó — feleltem. — Téged kerestelek. — Nos, megtaláltál. Mit akarsz? Még több verset elégetni? — Nem. Megígértem neked, hogy nem teszem. — Jó — mondta megnyugodva, és a kezében levő lapra pillantott. — Mert ez az első, amit a szabadulásom óta képes voltam megírni. — Tényleg? Talán mert Phet meggyógyított a poszttraumatikus stresszből. Ren becsúsztatta a verset egy bőr jegyzetfüzetbe, és az ágy tartóoszlopának dőlt. — Talán. De én azt hiszem, nem azért. — Hát akkor? Mi késztetett újra az írásra? — Úgy tűnik, van egy múzsám. Most pedig áruld el, miért jöttél a szobámba! — Beszélni akartam veled. Tiszta vizet önteni a pohárba. — Értem. — Megkerülte az ágyat, majd a fejtámlának támaszkodva leült, és a mellette levő helyre mutatott. — Akkor ülj ide, és beszéljünk! — Ööö... nem hiszem, hogy ilyen közel kellene lennünk egymáshoz. — Két legyet ütünk egy csapásra. Tesztelnem kell az állóképességemet is - mondta, és újra megütögette az ágyat maga mellett. - Közelebb, subhaga jadugarni! Összefontam a karom a mellkasom előtt. — Nem igazán vagyok odáig ezért a becenévért. — Akkor mondd meg, mi másnak szólítottalak azelőtt!
— Neveztél úgy, hogy priya, rajkumari, iadala, priyatama, kamana, sundari, és utoljára úgy, hogy hridaya patni. Ren kifürkészhetetlen arckifejezéssel meredt rám: 7
Pásztor Judit fordítása
— Én... mindezeken a neveken szólítottalak? — Igen, és valószínűleg volt még több is, amiket nem tudtam megjegyezni. Elgondolkodva nézett egy ideig, majd halkan azt mondta: — Gyere ide! Kérlek! Engedelmesen közelebb léptem hozzá. A derekam köré fonta a karját, óvatosan, hogy meg ne érintse a bőrömet, és átemelt az ágy túlsó oldalára. — Talán egy új becenévvel kellene előállnom — mondta. — Csak ne olyasmivel, hogy szirén vagy boszorkány! Nevetett. — Mit szólnál ahhoz, hogy strimani? Azt jelenti, „a legjobb a nők között”, vagy „nők gyöngye”. Ez megfelel? — Hogy jutott eszedbe pont ez? — kérdeztem. — Erre kaptam ihletet. Szóval, miről akartál velem beszélni? — Nyíltan ki akartam mondani a dolgokat, hogy fesztelenebbül lehessünk egymás társaságában. Így tudunk csak együtt munkálkodni, és a légkör is oldottabb lesz. — Kimondani a dolgokat? Milyen dolgokra gondolsz? Ren áthatóan tanulmányozta az arcomat gyönyörű kék szemeivel. Akaratlanul is felé hajoltam, de aztán észbe kaptam, gyorsan visszahúztam a fejem, és kicsit be is ütöttem az ágy támlájába. — Oöö... talán mégsem olyan jó ötlet - hebegtem. — Kishannal működött, de valami azt súgja, hogy veled nem fog. Arcáról azonnal leolvadt a derűs kifejezés, és összeszorította az állkapcsait. — Mi működött Kishannal? — kérdezte. — Hát... beszéltünk az érzéseinkről. — És? Mit mondott? — Nem vagyok biztos benne, hogy meg kellene osztanom veled. Halkan felmorrant, és motyogott valamit hindiül. — Oké, Kelsey, beszélni akartál, hát beszélj! Felsóhajtottam, és lejjebb csúsztam az ágyon. A fejem alá gyűrtem egy párnát. Olyan illata volt, mint neki: vízesés és szantálfa. Mélyen beszívtam az illatot, és akaratlanul is elmosolyodtam, aztán elpirultam, amint észrevettem, hogy kíváncsian figyel.
— Mit csinálsz? — kérdezte. Zavartan dadogtam: - Ha mindenáron tudni akarod, a párnádnak olyan illata van, mint neked. És én történetesen szeretem az illatodat. - Tényleg? — vigyorgott. - Igen. Látod? Mindent elmondtam. - Mindent azért még nem. Ajánlok neked egy üzletet. Áruld el, mint mondott Kishan, és akkor vele is megoszthatod, amit mi ketten beszélünk. Semmi titok. Elgondolkoztam, hogy vajon mi lenne erre Kishan reakciója, és úgy döntöttem, valószínűleg egyetértene Rennel. - Oké - feleltem. Tétován kezdtem, lassan melegedve bele a témába. Elmeséltem Rennek mindent, ami Kishannal szóba került köztünk. Semmit sem hagytam ki. Jó érzés volt újra így beszélni vele. Azelőtt mindig mindent el tudtam neki mondani, és most is épp olyan figyelmesen hallgatott. Még azokról a dolgokról is meséltem neki, amelyekből kimaradt, amíg fogságban volt, aztán vártam és figyeltem, ahogy feldolgozza az információkat. Végül azt mondtam: - Ami pedig téged illet, sajnálom, hogy kiabáltam veled a dzsungelben. Tudom, hogy újabban nem voltam valami könnyű eset. Bocsánatot kérek. Dühös és sértett voltam, és mindenért téged hibáztattalak. - Lehet, hogy meg is érdemeltem a hibáztatást — mondta. Aztán hirtelen felvonta az egyik szemöldökét, majd széles vigyor terült szét az arcán. — Szóval azért vagy itt, hogy kibéküljünk és csókolózzunk? - Oöö... hogy megpróbáljunk kibékülni. - Oké, akkor tisztázzuk a dolgokat! Szóval Kishan megígérte, hogy nem fog megcsókolni, amíg meg nem bizonyosodik róla, hogy köztünk mindennek vége. -Igen. — És te? Tettél nekem valaha valamilyen ígéretet, amíg együtt voltunk? Mint például, hogy nem csókolsz meg más férfit? — Kifejezetten csókkal kapcsolatban semmilyen ígéretet nem tettem sohasem — feleltem. — De miután megismertelek, nem volt senki más, akit meg akartam volna csókolni. Igazából, ha teljesen őszinte akarok lenni, előtted sem volt soha senki, akit meg akartam volna csókolni. — Helyes — mosolygott Ren. — És én? Megígértem neked valamit?
— Igen, de ez nem számít többé, mert nem ugyanaz a személy vagy, aki voltál. — Akkor is, mondd el! Pontosan akarom tudni, mit tettem, amivel megbántottalak, nyilván az elfelejtéseden kívül. — Oké — sóhajtottam. — Emlékszel a szülinapi partimra? — Igen. — Zoknit adtál nekem ajándékba. — Zoknit? — Valentin napon nekem adtad édesanyád fülbevalóját, mire szabadkoztam, hogy elég lett volna egy pár zokni is. Erre te azt felelted, idézem: „a zokni aligha romantikus ajándék, Kells”. A születésnapomon azt is mondtad, hogy nem vagy odáig a tejszínes, őszibarackos fagylaltért, pedig Tillamookban azt választottad, mert annak szerinted olyan illata van, mint nekem. És azt is kijelentetted, hogy Nilima parfümje jobban tetszik neked, mint az én természetes illatom. — Van még más is? — Igen. Azt mondtad, sohasem táncolsz többé Nilimával. Amikor róla beszélsz, az féltékennyé tesz engem. S ha már a féltékenységnél tartunk, amióta visszatértél, te sosem vagy az. Azelőtt folyton féltékeny voltál, most viszont semmi sem zavar — még Kishan flörtölése sem. Kishan Shangri-la óta csapja nekem a szelet. Azelőtt emiatt roppant dühös lettél volna... Nos, ezek a dolgok bántanak, mióta újra itt vagy köztünk. .. Egyszer azt mondtam neked, hogy téged választottalak — nem Kishant. De most Phet azt állítja, vele is boldog lennék, és hogy hamarosan meg kell hoznom a döntésemet. Bizonyos szempontból jó ezt hallani, mert ha veled nem lehetek, és téged nem tehetlek boldoggá, őt legalább még igen, noha nem tudom elképzelni, hogy én hogyan lehetnék boldog tenélküled. — A hangom elakadt. — És ha már mindent bevallunk... imádom a verseidet. Értékesebbek a számomra, mint bármi más... És... hiányzol nekem. Nehéz, furcsa és felkavaró érzés, hogy a közeledben vagyok, és mégsem veled. Ó, és még egy dolog: azt a dalt - amire nem emlékszel -nekem írtad. És... igen, megígértem neked valamit... megígértem, hogy soha többé nem hagylak el. Lesütöttem a szemem, és elhallgattam. Amikor végre újra fel mertem pillantani a szempilláim mögül, azt láttam, hogy Ren kék szemei rám tapadnak. Egy pillanatig mélyen elmerült a gondolataiban, majd így szólt: — Hát, ez aztán a vallomás! Azt hiszem, ezek után itt az ideje, hogy én is színt valljak. — Hallgatott egy ideig, majd csendesen így folytatta: — Csak akkor érzek, ha a közelemben vagy. — Hogy érted ezt? — döbbentem meg. — Legtöbbször teljesen tompának érzem magam. Csak akkor kelek életre, amikor megjelensz. Képtelen vagyok zenélni, olvasni, tanulni vagy írni, hacsak nem látlak. Te vagy a múzsám, strimani. Úgy tűnik, nélküled nincs igazán életem. És mert nyíltan beszélünk egymással, elmondom: eléggé biztos vagyok benne, hogy kezdek megint beléd szeretni. Ami a féltékenységet illeti: ez az érzés is kezd határozottan újraéledni. A zokniért pedig ne haragudj! Egészen az utolsó pillanatig senki sem mondta nekem, hogy születésnapod van, és Kishan nyomta a kezembe az ajándékodat. Most már úgy
gondolom, talán szándékosan... És igenis szeretem az illatodat. Most, hogy említed, a tejszínes őszibarack tényleg találó hasonlat. Bocsánatot kérek a fagyi miatt, de a csokoládés mogyoróvajasat tényleg jobban szeretem. Megígérem, hogy nem fogok többet Nilimával táncolni. Azt gondolom, hogy te gyönyörű vagy, és ha nem hiszel nekem, elolvashatod újra a versemet. Rólad szól. Érdekes, édes, okos és együtt érző vagy. Még a temperamentumod is tetszik. Szerintem aranyos. És ha nem lennék tőle nagyon rosszul, most azonnal megcsókolnálak. — Tényleg? — Igen. Tényleg. Mindenre válaszoltam? — Igen — suttogtam csendesen. — Biztos vagy benne, hogy nincs semmi más, amit ígértem? Vagy bármi egyéb, ami miatt haragudtál rám? Kicsit tétováztam, majd azt feleltem: — De igen. Van még egy dolog. Egyszer azt ígérted nekem, hogy sosem hagysz el. — Nem volt választásom. Elraboltak. Emlékszel? — Te döntöttél úgy, hogy hátramaradsz. — Hogy megmentsem az életedet. — Legközelebb ne tedd! — mondtam. — Ott akarok maradni, és veled együtt küzdeni. — Nem hinném, hogy ezt meg tudom ígérni — rázta a fejét. - Az életed fontosabb nekem, mint a vágy, hogy a közelemben légy. De veled maradok addig, amíg csak lehet. Ez így elég? — Úgy hangzik, mint a Mary Poppins. Addig maradsz, amíg a szelek nem változnak. De gondolom, ez a legtöbb, amit kaphatok. Felém fordult. - Van még egy dolog, amit szeretném, ha elárulnál. - Mi az? — kérdeztem, - Még mindig… szeretsz? Ránéztem gyönyörű arcára, és elárasztottak az érzelmek. A szemem megtelt könnyel. Épp csak egy szívdobbanásnyit hallgattam, majd bólintottam. - Igen, még mindig szeretlek. — Akkor az ördögbe a következményekkel! — Reszkető kezével finoman felemelte az államat, és ajkát az enyémhez érintette. Körülölelt a karjával, annyira közel húzott magához, hogy szinte felemelt, és kezeit a hátamhoz nyomva mormolta az ajkaimba: — Ha... nem érek a bőrödhöz... nem olyan rossz. — Rövid csókokkal haladt a számtól a fülem felé.
Gyöngéden simogattam a haját. — Az faj, amikor a hajadhoz érek? — kérdeztem. - Nem — mosolygott, és száját a pólóval takart váltamhoz tapasztotta. — És milyen, ha én csókollak téged? Ajkaimmal végigbecézgettem a haj vonalát, majd néhány könnyed csókot leheltem a homlokára. — Amikor a hajamat csókolod, az egyáltalán nem fáj, viszont ha az ajkaid a bőrömet érintik, az éget. De szinte kellemesen. Megeresztett egy féloldalas mosolyt. Tekintetem a szájára vándorolt, mire ismét a mellkasához húzott, és újra megcsókolt. Tüzes volt és édes, és én lelkesen viszonoztam a szenvedélyét. De rövidesen, sajnos túl hamar, remegni kezdett a teste. Elhúzódott tőlem, és fajdalmában levegő után kapott. — Sajnálom, Kelsey — zihálta. — Nem bírok... tovább... a közeledben maradni. Elhúzódtam tőle, és az ágy fejtámlájához dőltem. Ren felugrott, és a verandaajtóhoz sietett, ahol vett néhány mély lélegzetet. Aztán erőtlenül rám mosolygott. Arca sápadt volt, végtagjai remegtek. — Nem lesz bajod? — kérdeztem aggódva. — Sajnálom. Nem bírok a közeledben maradni — ismételte, majd eltűnt. Egy ideig még ott maradtam az ágyon ülve, és belélegeztem a párnáról az illatát. A nap további részében nem láttam, de találtam egy cetlit az ágyamon: „Ki tartóztassa itt magát, kinek csak szíve van szeretni, és szívében egy csöpp erély, mely megmutassa e szerelmet?8 Tényleg, ki?
Mr. Kadam, eltökélve, hogy felderíti Ren memóriájának kioldógombját, nagyon sok időt töltött vele, és folyamatosan próbálkozott. Ren is olyan elánnal vetette alá magát az ügynek, mint soha azelőtt. Kishan mindig azonnal megragadta az ilyen alkalmakat, hogy elcsaljon magával valahova. Vagy filmeket néztünk, vagy sétáltunk, vagy úsztunk. Amikor Rennel voltam, beszélgettünk vagy olvastunk. Gyakran vettem észre, hogy néz, és arca mindig mosolyra gyúlt, valahányszor megkerestem, hogy megnézzem, mit csinál. Gyakran üldögélt, vagy délutánonként szundikált mellettem tigris alakban. Olyankor meg tudtam ölelni. Fejét az ölemben pihentette, miközben én simogattam a bundáját. Megcsókolni nem próbált többé. Nyilván elég 8
Shakespeare: Machbet (Szász Károly fordítása)
fájdalmas tapasztalat volt, amit egy jó ideig nem szeretett volna újra átélni. Makacsul nem vettem tudomást az elmémben arról a hangról, amely azt firtatta, hogy mi lesz, ha ez a fájdalom sohasem múlik el. A következő néhány hétben segítettem Mr. Kadamnak a harmadik prófécia megfejtésének kutatásában. Annyi nyilvánvaló volt, hogy megint el kell mennünk Durga templomába, és hogy kapunk két újabb fegyvert - ezúttal egy szigonyt és egy kamandalt. Hangosan felolvastunk néhány részletet, és jegyzeteket készítettünk a fontos tényekről. Az egyik alkalommal felfedeztem valami érdekeset. - Mr. Kadam, ez a könyv azt írja, hogy a kamandal egy olyan edény, amit jellemzően víz tárolására használtak, de a mitológiában úgy emlegetik, hogy az élet elixírjét tartalmazza, vagyis szent vizet, s egyben a termékenység szimbóluma is. A szent Gangesz, azt mondják, egy kamandalból ered. Hű! Magának is van vize a Gangeszből? Úgy hallottam, a legtöbb indiai háztartásban tartanak egy üvegcsével, és szentként tisztelik. Mr. Kadam hátradőlt a székében. — Nem, én sohasem tartottam — felelte —, de a feleségem igen. A Gangesz valóban roppant fontos az indiai emberek számára. Épp olyan nagy szerepe van a hindu vallásban, mint a Jordán folyónak a keresztényeknél. A gazdaság szempontjából is igen jelentős, mint a Mississippi Amerikában, vagy a Nílus Egyiptomban. Az emberek hisznek abban, hogy a Gangesznek gyógyító ereje van, és a halottak hamvait beleszórják. Amikor a feleségem meghalt, az ő porait is oda hintették, és mindig azt gondoltam, hogy az enyémeket is oda fogják, de ez már nagyon régen volt. - Ren szüleit is elhamvasztották? — kérdeztem. Mr. Kadam hátradőlt a székében, és lassan, elrévedve dörzsölgette össze a két tenyerét. - Nem - felelte aztán. - Amikor Rajaram meghalt, Deschen búskomorságba zuhant. Úgy terveztem, hogy elhamvasztom a testét, és a hamvait a Gangeszbe szórom, de Deschen nem engedte. Nem bírta elviselni a gondolatot, hogy olyan messze legyen tőle. Tudja, a hinduk úgy hiszik, hogy a lélek azonnal elhagyja a testet. Ezért, amilyen hamar csak lehet, elhamvasztják, hogy a lélek ne essen kísértésbe, hogy tovább időzzön az élők között. Deschen azonban buddhista volt, és az ő kultúrájában a holttestet három napig pihenni hagyják abban a reményben, hogy a kerengő lélek talán meggondolja magát, és úgy dönt, hogy újraegyesül a testtel. Együtt virrasztottunk és imádkoztunk Rajaram fölött, és amikor eltelt a három nap, ástam egy sírgödröt, és eltemettem a kertben... Deschen minden idejét azzal töltötte, hogy a kertben dolgozott, és úgy beszélt Rajaramhoz, mintha élne. Amikor Kishan éppen nem vadászott, az anyja mellett pihent, és vigyázott rá. Deschen hamarosan beteg lett, és én ápoltam. Faragtam egy fejfát Rajaram sírhantja fölé, és mire befejeztem, tudtam, hogy hamarosan készítenem kell egy másikat is... - Mr. Kadam elhallgatott, majd néhány pillanat múlva felsóhajtott. — Egymás mellé temettem őket a kis házunk közelébe, nem túl messze attól a vízeséstől, ahová Ren egyszer elvitte magát. Nem sokkal azután elindultam Ren felkutatására. Rajaram és Deschen nyughelye csendes és békés. Időről időre visszatérek oda, virágot teszek a sírjukra, és a fejfájukat tartós kőre cseréltem. Noha Rajaram temetése nem a vallásának megfelelően történt, tudom, hogy
bármit megadott volna, hogy boldoggá tegye Deschent. Gyanítom, ő is pontosan azt kérte volna tőlem, hogy azt tegyem, amit tettem, csak hogy a felesége szíve békére leljen. — Mr. Kadam kipislogott a szeméből néhány el nem sírt könnycseppet, és odébb tett egy könyvet az asztalon. — Ó, bocsánat! Nem akartam ennyire elérzékenyülni. - Maga nagyon szerette őket — jegyeztem meg csendesen. - Igen. Gyakran gondoltam rá, hogy szeretném, ha engem is a közelükbe temetnének, amikor meghalok. Persze nem várhatom el, tudom jól, de ez egy... különleges hely a számomra. Gyakran térdeltem a sírhantjuk előtt, és beszéltem nekik a fiaikról. Ez ugyan nem megszokott a hindu kultúrában, de úgy éreztem, hogy... megvigasztal. Mr. Kadam kirángatta magát a melankolikus hangulatból, és felsóhajtott: - Nos, a Gangeszről beszéltünk. Egyébként, valóban van némi alapja a folyó gyógyító erejének. - Ha nem bánja, én inkább mégsem úszkálnék benne, ha nem muszáj. - Nem hiszem, hogy meg kellene fürödnie a Gangeszben - felelte Mr. Kadam. — A prófécia azonban kifejezetten említi a merülést, ezért megszerveztem néhány búvárórát. - Biztos benne, hogy nem valami mást jelent? Mint az Óceán Tanító? - Nem. Eléggé biztos vagyok benne, hogy ezúttal valóban az óceánban leszünk. A másik két prófécia a föld és a levegő eleméhez kapcsolódott. Úgy hiszem, ennek a harmadiknak a víz a témája — és valószínűleg a víz alatti világ. Felmordultam: -Hát, ez a prófécia nem túl sok jót jósol, különösen az a rész a zúzós és harapós lényekről. Sok olyan állat van az óceánban, amellyel nem szívesen találkoznék. Ráadásul a tigriserővel nem igazán lehet sokra menni az óceánban, és abban sem vagyok biztos, hogy az én villámcsapásos képességem működik-e víz alatt. - Igen. El kell ismernem, hogy ezen már én is töprengtem. A jó hír viszont az, hogy azt hiszem, ezúttal tudom, mi az, amit keresünk. - Valóban? Mr. Kadam lapozgatni kezdett egy könyvben, majd megállt az egyik oldalnál. - Ezt keressük - tartotta elém. — Nézze a nyakát! Lenéztem a könyvre. Mr. Kadam Durga egy gyönyörű, művészi ábrázolására mutatott. Az istennő egy lélegzetelállító, vastag, gyémántokból és fekete gyöngyökből álló nyakéket viselt. - A nyakék? Gondolja, hogy ezt kell megkeresnünk? Valahol az óceán mélyén? Gyerekjáték! — mondtam hitetlenkedve. - Igen. Nos, ezúttal legalább tudjuk, hogy mit keresünk. Durga nyakékét, mint mondják, egy féltékeny isten lopta el évszázadokkal ezelőtt — ami egyébként elvezet a második felfedezésemhez.
- Éspedig? - A helyhez, ahol a küldetésünket el kell kezdenünk. A hét pagoda városába megyünk. -Az mi? - Ó, ma este elmesélem — felelte titokzatosan Mr. Kadam. - Vacsora után majd elmondom az egész történetet. Könyörgésem ellenére, hogy árulja el azonnal az úti célunkat, Mr. Kadam ragaszkodott hozzá, hogy folytassuk a kutatásunkat a próféciával kapcsolatban. A délután hátralevő részét elmélyült tanulmányozással töltöttük. Mr. Kadam a városra összpontosított, miközben én megpróbáltam többet kideríteni a sárkányokról. Miután bekaptuk a történelem leggyorsabb vacsoráját, összegyűltünk a pávatollas szobában. Kishan mellém ült. Kinyújtotta mögöttem az egyik karját, és szemtelenül a vállamra csúsztatta, épp, amikor Ren leült velünk szemben. Végül Mr. Kadam is bejött, elhelyezkedett, és mesélni kezdte Durga történetét: — Durgát sok néven ismerik. Az egyik ezek közül a Párvati. Párvati férje, Siva nagy haragra gerjedt, mert felesége nem adta meg neki azt a figyelmet, amit szerinte megérdemelt. Büntetésül a lenti világba küldte, hogy halandóként éljen egy jelentéktelen kis halászfaluban. Az ott élők, noha szegények voltak, erősen hittek az istenekben, és számos templomot építettek. Annak ellenére, hogy Párvati emberként élt, megőrizte mennyei szépségét, és sokan versengtek a kegyeiért. Siva hamarosan hiányolni kezdte, és féltékeny lett a sok-sok figyelem miatt, amit a többi férfi szentelt a feleségének. Leküldte hát szolgáját, Nandit a halászfaluba. Nandi titokban ellopta Párvati gyöngysorát, és azt mondta a falubelieknek, hogy a gyönyörű fekete nyakék a hullámok mélyén rejtőzik, és egy ádáz cápa őrzi. Az a férfi, aki meg tudja ölni a cápát és megtalálja a gyöngysort, feleségül veheti Párvatit. Amit azonban a férfiak nem tudtak, az az volt, hogy Nandi öltötte fel a cápa alakját. Könyörtelenül őrizte a nyakéket urának, Sivának, aki azt tervelte ki, hogy titokban odamegy, megszerzi a gyöngysort, és hagyja, hogy a többi férfi meghaljon a próbálkozás során. Azt remélte, így visszanyerheti felesége szerelmét. Rengeteg férfi tett kísérletet és bukott el. Néhányan trükkökkel igyekeztek megszerezni a nyakéket. Megpróbálták véres húscafatokkal elcsalogatni a cápát, s úgy keresni a gyöngyöt. Nandi azonban nem szokványos cápa volt. Okosan elrejtőzött. Megvárta, hogy a férfiak lemerüljenek, és akkor csapott le rájuk. Hamarosan az összes rátermett férfit megölte és felfalta, a többi pedig próbálkozni sem mert. Párvati nagyon bánatos volt a sok-sok értelmetlenül kioltott élet miatt. Nandi, a cápa azonban továbbra is bőszen őrizte a nyakéket, óriási félelmet és pusztítást okozva. Könyörtelenül széttépte a halászhálókat, és rátámadt mindenkire, aki csak bemerészkedett a vízbe. A falu szenvedő népén teljesen eluralkodott a kétségbeesés.
Volt azonban még egy, alacsonyabb rangú isten, aki szerette ezt a települést. Sok templomot építettek a tiszteletére, Ő volt a villámok, a mennydörgések, az esők és a hadviselés istene. Valójában ő adta Párvatinak a villámcsapásos képességét. Ez az Indra nevű isten hallott a szörnyű csapásról, ami szeretett népét érte, és elhatározta, hogy utánanéz a dolgoknak. Megkereste a híresen gyönyörű nőt, és nem ismerte fel benne az istennőt. Indrát mindenki szenvedélyes lelkületűként ismerte, és természetéhez híven azonnal bele is szeretett Párvatiba. Elhatározta, hogy elnyeri a kezét, mégpedig úgy, hogy halandónak álcázza magát, és elpusztítja a cápát. Pontosan ugyanezt akarta tenni Siva is, és nem örült neki, hogy egy újabb férfi tűnt fel a színen, akár isten, akár nem. A két, embernek álcázott isten nekivágott, hogy legyőzze a cápát, és megtalálja az elrejtett kincset. Indrának hatalma volt az időjárás fölött, óriási viharokat és hullámokat keltett, amelyekkel összezavarta Nandit. Míg Indra elvonta a cápa figyelmét, Siva átkutatta az óceánt a nyakékért, és hamarosan rá is lelt. Éppen akkor tért vissza a szárazföldre, amikor Indra kihúzta az elpusztított szörny tetemét a partra, és kijelentette, hogy az istennő az övé, mivel ő győzte le a cápát. Siva erre felfedte kilétét, és elmondta Indrának, hogy a cápa valójában nem is cápa, hanem az ő szolgája, Nándi. A tetem át is változott az élő Nandivá. Aztán Siva Párvati nyakára tette a gyöngysort. Abban a pillanatban, amint a nyakék megérintette a bőrét, Párvatinak eszébe jutott, hogy kicsoda ő, és boldogan vetette magát férje karjaiba. Indra haragra gerjedt, és megkérte a falubelieket, hogy ítéljék meg ők, ki a győztes. A kínos helyzetbe hozott emberek Sivát választották. Hálásak voltak ugyan Indrának, hogy elpusztította a cápát, de a Siva és Párvati között lángoló szerelem mindenki számára nyilvánvaló volt. Siva akkor meg is akarta ölni Indrát, de Párvati megfogta a kezét, és könyörögni kezdett Indra életéért, mondván, hogy már így is éppen elég ember halt meg miatta. Siva megkönyörült Indrán, majd visszavitte feleségét mennyei birodalmába. Az emberek ujjongtak és boldogok voltak, hogy a tenger terrorja végre-valahára véget ért. Indra azonban nem felejtette el a szégyenét, és a fortélyt, amivel legyőzték. Egy éjjel belopózott Siva és Párvati otthonába, és ellopta a nyakéket. Hatalmát használva a hullámokhoz és a szelekhez folyamodott, hogy árasszák el a falut, amely elárulta őt, és süllyesszék el az összes templomot, kivéve azt az egyet, amelyet Siva és Párvati tiszteletére állítottak. Azt akarta, hogy az az egy szentély álljon ott üres emlékműként, emlékeztetőül, hogy immár senki sem maradt, aki imádhatná őket. Aztán újra elrejtette a nyakéket, s ő maga vált cápává, hogy állandóan őrizhesse az ellopott kincset, és kárörvendve képzelte el Siva haragját minden alkalommal, valahányszor az felesége csupasz nyakára néz. — Hű! — mondtam. — Ez a történet sok szempontból kusza. Az egyik dolog, ami elég zavaros az indiai mitológiában, Hogy nagyon gyakran változnak az istenek tulajdonságai. Durga bőrszíne például hol arany, hol fekete, hol rózsaszín. Ahogy a neve is hol Durga, hol Káli, hol Párvati. És a személyisége is különböző - egyszer szerető anya, máskor vad harcos; egyszer szörnyen dühös, máskor szeretetteljes, egyszer bosszúálló, gyenge és halandó, máskor hatalmas és legyőzhetetlen istennő. Aztán ott van a családi állapota — van, amikor egyedülálló, más mítoszban pedig férjnél van. Nehéz kiigazodni rajta.
- Vagyis normális nő — vihogott fel Ren. Rámeredtem, miközben Kishan egyetértően nevetett. - És a cápák? - fordultam Mr. Kadamhoz. — Kérem, kérem, mondja, hogy nem egy cápa őrzi a nyakéket! - Sejtelmem sincs, hogy mi van odalenn, de őszintén remélem, hogy nem - felelte Mr. Kadam. Ren rám nézett. - Nem kell félned, Kelsey. Ezúttal mindketten veled leszünk. - Engedd meg, hogy összefoglaljam neked a helyzetet egy Shakespeare-idézettel: „Úgy élnek a halak a tengerben, mint szárazon az emberek; a nagyok felfalják a kicsiket.”9 És én kicsi vagyok. Ezenkívül a tigrisek nem tudják legyőzni a cápákat. így aztán jobb, ha gyakorlom a víz alatti villámcsapást. — Beleharaptam az ajkamba. - De mi lesz, ha saját magam csapom agyon az árammal? - Hmm. Ezen el kell gondolkoznom — felelte tűnődve Mr. Kadam. Szorosan megragadtam Kishan kezét, majd miután ő is megszorította az enyémet, azt motyogtam: — Ha rajtam múlna, inkább az öt sárkányt választanám. Mr. Kadam komolyan bólogatott, Ren és Kishan pedig hallgatott. Némi szótlan töprengés után Mr. Kadam újra megszólalt: — Akkor elmondjam, hogy hová megyünk? — kérdezte, majd miután a két fivér egyszerre intett igent a fejével, így folytatta: — Indra városába, melyet a hét pagoda városaként emlegetnek. A hely a hét aranykupolás pagodájáról, azaz templomáról híres. Ősi kikötőváros, amely a hetedik században épült. India keleti partján található, Mahabalipuram közelében. Számos tudós egyébként nem is hitte el, hogy valaha létezett, míg egy földrengés 2004-ben végig nem söpört az Indiai-óceánon, hatalmas szökőárt okozva, amely elmosta a homoküledéket, és feltárta a díszes víz alatti várost. 9
Mielőtt a cunami elérte a partot, a víz visszahúzódott, és az emberek, akik így magasan a vízszint fölé kerültek, arról számoltak be, hogy épületek romjait és nagy kőtömböket láttak, de azután a víz ismét felemelkedett, és újra mindent maga alá temetett... Azóta körülbelül fél mérföldnyire a parttól rátaláltak a város falaira, valamint elefántok, lovak, oroszlánok és istenségek szobraira. Az egyetlen épület, amit nem lepett el a víz, a Parti templom volt. A halászok hosszú évszázadokon keresztül meséltek történeteket a hullámok alatt ragyogó elsüllyedt városról, a romok között úszkáló óriási halakról, és a csillogó ékszerekről, amelyek érintetlenül maradtak a helyükön, mert bárkire, aki megpróbál odaúszni hozzájuk, átok száll, és soha többé nem jön fel a felszínre. — Igazán mesés helynek hangzik — jegyeztem meg szarkasztikusan.
9 Shakespeare: Perikles (Lőrinczi [Lehr] zsigmond fordítása)
— Mindenesetre eléggé felkavarta a kedélyeket ahhoz, hogy számos könyvet írjanak róla, és sok archeológus tanulmányozza. Az egyik könyvben azt olvastam, hogy már Marco Polo is készített jegyzeteket a városról 1275-ben, és ő úgy vélte, hogy a templomok rézkupolái tájékozódási pontként funkcionáltak a navigátorok számára. Sokan azonban semmibe vették az állításait, vagy azt gondolták, hogy másik városról beszélt. Úgy érzem, ez az a hely, ahol a fekete gyöngysort keresnünk kell. Nagyot sóhajtottam, és felálltam. — Oké. Akkor kezdjük a búvárleckéket! — Először is, azt hiszem, át kell költöznünk — mondta Mr. Kadam. — Átköltöznünk? Hová? — kérdeztem összezavarodva. Mr. Kadam összecsapta a kezeit, és magától értetődő hangon közölte: — A jachtra, természetesen.
6. A Csillag-fesztivál
NILIMA ELŐKÉSZÍTETTE A HAJÓT MUMBAIBAN- magyarázta Mr. Kadam. — India partvonala mentén haladunk majd, és megállunk Goában, hogy felvegyük a búvároktatónkat, aki a fedélzeten marad, amíg ki nem tesszük Trivandrumban. Szinte az utazás egész ideje alatt gyakorolniuk kell, ha tapasztalt búvárokká akarnak válni, és nincs vesztegetni való időnk. - Szóval maga készen is áll az indulásra? — kérdeztem. — Ennyi? Nincs már előtte több kutatnivalónk? - Elég lassan fogunk utazni, és ellátom a hajó könyvtárát az összes kutatási anyaggal, amire szükségünk lehet, tehát az után is dolgozhatunk, hogy útra keltünk. A jacht ugyan húsz csomóval is képes úszni, és néhány nap alatt eljuttathat bennünket a célunkhoz, ha éjszaka is utazunk, ám én szívesebben haladnék sokkal lassabban. Vannak helyek, ahol mindenképpen meg kell állnunk útközben, például Durga templomában, és azt is szeretném, ha elegendő idejük maradna gyakorolni a búvárkodást, mielőtt elérjük a hét pagoda városát. — Szóval akkor mikor indulunk? — kérdeztem idegesen fészkelődve. — A jövő heti Csillag-fesztivál után - jelentette ki Mr. Kadam, épp olyan higgadtan, mint máskor. Ren izgatottan felegyenesedett ültében. — Azt itt még mindig ünnepük? — kérdezte. — Igen — mosolygott Mr. Kadam —, bár az idők során a hagyományok némiképp megváltoztak. — Mi az a Csillag-fesztivál? — szóltam közbe. — Ez tulajdonképpen a Valentin-nap kínai megfelelője — magyarázta Ren hozzám fordulva. — Indiában is van erre egy ünnep? Mr. Kadam bólintott. — Csakúgy, mint Japánban, sőt Brazíliában is. Habár nem pontosan ugyanolyan, mint az amerikai Valentin-nap. A fesztivál, amelyet ebben a városban rendeznek, annak az ünnepnek az utódja, amelynek a hagyományát a fiúk családja teremtette meg. Kishan hozzátette: — Anyám szívéhez nagyon közel állt ez az ünnep, és szerette volna, ha Indiában is megtartják, így apám utasítására tradícióvá vált a királyságában. És a jelek szerint mind a mai napig fennmaradt. — Mi történik a Csillag-fesztiválon? - érdeklődtem kíváncsian. - Mik a hagyományok?
Mr. Kadam felállt. — Azt hiszem, a legjobb, ha Ren és Kishan mesél erről magának. Jó éjt, Miss Kelsey! — Jó éjt! Egyik fivérről a másikra pillantottam, és vártam, hogy valamelyikük mondjon valamit. Ők is egymásra néztek. Könyökömmel megböktem Kishant. - Na? Mesélj már! - Ne feledd, hogy több évszázada nem vettem részt ezen az ünnepen. De ha jól emlékszem, a város rendez egy nagy ünnepséget, amin van tűzijáték, eszem-iszom és lámpások, a lányok kiöltöznek, és persze szól a zene és táncolni is lehet. - Ó! Szóval nem olyan, mint a Valentin-nap amerikai verziója? De azért a szerelemről szól? Van csokoládé, virág és képeslap? - Hát, virágok és ajándékkártyák vannak, de nem boltban vásárolják őket. Ren közbeszólt: - Ez az ünnep arra is alkalom, hogy gondoljunk valakire, akivel össze akarjuk kötni az életünket. - Én azt hittem, a legtöbb házasságot itt előre megszervezik. - Ez így is van — bólintott Kishan. — Ez a fesztivál csupán egy ártatlan módja annak, hogy egy lány kifejezze az érzéseit. Kíváncsi vagyok, mennyiben változtak a hagyományok a mi időnk óta. Azt hiszem, jól fogod érezni magad, bilauta. — Megszorította á kezemet, és rám kacsintott. Ren megköszörülte a torkát, és hozzátette: - Kínában ezt az ünnepet úgy nevezik, hogy a „hetek éjszakája”, mert az év hetedik hónapjának hetedik napján kell tartani, bár a dátum nem is annyira fontos, mint a csillagok állása. A fesztivált akkor rendezik, amikor egy vonalba kerül két csillag: az Orihime és a Hikoboshi. Az angol nevüket nem tudom, meg kell kérdezned róla Kadamot. - Mit vegyek fel? - Megbízol bennem? - Igen — sóhajtottam. — A ruhákat illetően általában jobb az ízlésed, mint az enyém. - Jó. Veszek neked valami megfelelőt - mondta Ren. - Ha az ünnep hű a hagyományokhoz, a lányoknak a szüleik közelében kell maradniuk, és csak az apjuk engedélyével kísérheti oda őket valaki a különböző tevékenységekhez vagy játékokhoz. Az illem szerint tehát neked és Nilimának Kadam mellett kell maradnotok. Viszont, mivel te nem vagy indiai, igazából nem számít. Ha akarsz, szabadon kószálhatsz. - Hmm. Majd gondolkozom rajta.
A következő hét mozgalmasan telt. Mr. Kadam és én kötetről kötetre átnéztük az egész könyvtárat, és összepakoltunk mindent, ami hasznunkra válhat a hajón. Órák hosszat keresgéltem az interneten, hogy megtudjak valamit az öt óceán sárkányairól. Kishannal és Rennel is sok időt töltöttem, különösképpen az utóbbival. Ren egyre inkább hasonlított a régi önmagára. Gyakran olvasgattunk együtt. Szeretett egy szobában lenni velem, noha némi távolságra tőlem. Sokszor megkért, hogy üldögéljek a társaságában, miközben zenélt vagy verset írt, és hallani akarta a véleményemet bizonyos kifejezésekről vagy dalszövegekről. Rendszeresen ugratott és tréfálkozott velem, és megpróbálta megfogni a kezem, de úgy tűnt, minden erőfeszítése ellenére sem tudta könnyebben elviselni a közelségemet. Fájt neki az érintésem, és minden alkalommal rosszul lett tőle. Igyekezett, hogy ne vegyem észre, de én tudtam. Mégis, ennek ellenére boldognak tűnt, ha velem volt, és én is hálás voltam minden percért, amit vele tölthettem. Gyakran nyúltam oda önkéntelenül is, hogy megérintsem a karját vagy a vállát, de aztán gyorsan vissza is húztam a kezem, tudva, hogy fajdalmai okoznék vele. Ó ugyan váltig állította, hogy ha a ruháját érintem, az nem fáj, csak a késztetést érzi, hogy elmeneküljön, ehhez pedig már kezd hozzá is szokni, mégis, a kapcsolatunk igencsak korlátozott volt. Nem igazán tudtam, hogy mit érez vagy gondol. Úgy tűnt, nagy erőfeszítéseket tesz, hogy velem lehessen, az összes mellékhatás ellenére. Az érzelmeinkről nem beszéltünk többé, de a jelek szerint eltökélte, hogy közelebb kerül hozzám. Kitartóan próbálkozott, hogy megtalálja a kioldógombot, amely újra beindítja a memóriáját. Elkezdett nap mint nap megint virágokkal és idézetekkel meglepni, éppúgy, mint Oregonban. Ez majdnem elég volt. Nem is gondoltam a fesztiválra, amíg Ren egyik kora délután ki nem jött hozzám a verandára, ahol csendesen írogattam magamban. — Elhoztam az ünnepi ruhádat - mondta. — Ó, kösz — feleltem szórakozottan. — Nem tennéd csak le az ágyra? Majd később elpakolom. — Elpakolod? — vonta fel a szemöldökét. — A fesztivál ma este lesz, Kells. És mi az ördögöt írsz ennyire? — Micsoda? — néztem fel. — Hogy telt el egy hét ilyen gyorsan? — A mellkasomhoz szorítottam a füzetemet, miközben Ren próbált belekukkantani a vállam fölött. — Különben meg, ha mindenáron tudni akarod, Mr. Kíváncsi, verset írok. Elvigyorodott. — Nem is tudtam, hogy a naplódon kívül mást is szoktál írni. Megnézhetem? — Még dolgoznom kell néhány szón. És nem olyan jó, mint a tieid. Ki fogsz nevetni. Leült velem szembe.
— Kelsey, nem foglak kinevetni — ígérte. — Kérlek! Miről szól? — A szeretetről - sóhajtottam. - Most nyilván itt ülsz majd, és addig zaklatsz, amíg meg nem mutatom, igaz? — Valószínűleg — mosolygott. — Meghalok a kíváncsiságtól. — Jól van, rendben. De ez az első versem, úgyhogy légy tapintatos! Ren bólintott. — Ez csak természetes, strimani. Tudod, hogy én mindig tökéletes úriember vagyok. Rávigyorogtam, és odaadtam neki a füzetet, de azért a körmömet rágva vártam, amíg egyszer átfutotta a verset, majd hangosan is olvasni kezdte: A szeretet csutakolás A szeretet csutakolás. Kezdetben... Puha, finom krém lábra, karra, illatos kölni borotvált arcra, rövid szoknyát húzunk, inget vasalunk, sminkelünk, rúzsozunk, befestjük a hajunk, ragyogunk. Tisztán, fényesen, illatosan, ékesen virágot veszünk és mosolygunk édesen. Nem ez az. igazi. Az igaz szeretet piszkos és borostás, anyák cserélnek megtelt pelenkát, körömvágás, orrfújás, reggeli lehelet, tűsarkú helyett kitaposott viselet, egérszürke lobonc, gubancos tincsek. Cserepes száj, fülzsír, szőr a, láb szárán, beszakadt köröm, „van valami a fogad közt, drágám”.
Az igaz szeretet férj hátáról a szőrt tépkedni, nagypapa bilijét ürítgetni, lázas homlokot törölgetni, pénzt spórolni, nem pedig költekezni, péntek este mackónadrágban pihengetni. Oroszlánanyák kölyküket nyalják, majmok társuk hátát bolhásszák, emberek halott anyjuk haját mossák. A szeretet csutakolás.10
Ren egy ideig némán meredt a papírra. Idegesen doboltam a lábammal. - Nos? Akár ki is mondhatod - szólaltam meg végül. - Egy kicsit... morózus - felelte. - De tetszik. Noha valójában a majmok nem szerelemből bolhászkodnak, hanem uzsonna gyanánt. Visszarántottam a füzetemet. - És ez a fajta uzsonna maga a szeretet, az uzsonna elkötelezett szeretete. Kíváncsian nézett rám, majd azt kérdezte: - Te már megtapasztaltad a szeretetnek mindezen fajtáit, igaz? - Legtöbbjét, azt hiszem — bólintottam. — Noha el kell ismernem, bilit sohasem ürítettem. - És, feltételezem, a szerelmed hátáról sem húzgáltál szőrszálakat. - Nem, a te hátad tökéletes. Fürkészően nézett rám a koromfekete szempillái alól. - Te nagyon tudsz szeretni, és megsérült a lelked. Sajnálom, hogy én is hozzájárultam ehhez. - Ne rágódj ezen! Egy pillanatra megérintette a karomat, majd visszahúzta a kezét. 10
Pásztor Judit fordítása.
- Csak ezen rágódom folyton. Viszlát ma este! - Elindult, de mielőtt eltűnt volna a hallban, még egyszer visszafordult és elmosolyodott: - És tartalékolj nekem egy táncot! Miután elment, odaléptem az ágyamhoz, és kibontottam a csomagolópapírt. Egy elképesztően gyönyörű kínai selyemruhát találtam benne, óvatosan felemeltem. A ruha a kék különböző árnyalataiban pompázott. Ren kedvenc színe. Lágy királykék tónussal indult a nyakától a mellrésze közepéig, és lefelé fokozatosan sötétedett mélykékké — mint az éjszakai égbolt. Arannyal és ezüsttel hímzett csillagok, holdak, bolygók és sárkányok csillogtak az anyag egész felületén. A különböző formákat szintén arany- és ezüstszínű hurkolt indák és virágok kötötték öszsze. Mandarin stílusú nyaka volt kis kulcslyuk alakú nyílással és ezüst békacsattal. A ruha lábszárközépig ért, és éppen felvontam a szemöldökömet az oldalán lévő, hihetetlenül hosszú felvágás láttán, amikor észrevettem a cédulát. Ren tehát vette a ruhát. Nem a mennyei kendővel készíttette. Ekkor Mr. Kadam kopogtatott az ajtómon, és behozott két dobozt. — Ez a ruha gyönyörű, Miss Kelsey! — mosolygott. — Hoztam magának hozzá illő cipőt és hajcsatokat, amelyek épp most érkeztek. És Nilima kérte, hogy mondjam meg önnek: egy óra múlva jön, és segít elkészíteni a frizuráját. — Soha nem láttam még ilyen csodálatos ruhát - mondtam én is. - De miért vette Ren? Megvarrathatta volna a kendővel is. Mr. Kadam vállat vont. — Az ilyen ruhát úgy nevezik, hogy qipao. Nagy hagyománya van a kínai kultúrában. A fiúk édesanyja gyakran viselt ilyet. Talán lát is majd néhány hasonlót itt, Indiában is a fesztiválon, bár az a valószínűbb, hogy hagyományosabb indiai öltözékekkel fog találkozni. Maga bizonyára ki fog tűnni a tömegből. Úgy gondolom, éppen ezért vette Ren ezt a ruhát önnek. — O! Hát, köszönöm. Akkor néhány óra múlva találkozunk. — Alig várom az ünnepet! Nilima ígéretéhez híven egy óra múlva kopogtatott a fürdőszobám ajtaján, éppen, amikor befejeztem a hajam kivasalását. - Ó, tökéletes - mondta, ahogy rám nézett. - Kigondoltam egy frizurát, amihez pont egyenes haj kell. Leültem egy párnás székre a széles tükör előtt, és Nilimára néztem. Már fel volt öltözve. Égő narancssárga lehengát viselt selyem rátétes bársonyblúzzal. Szoknyáját és dupatta kendőjét kristályok, gyöngyök, flitterek és metszett üvegdíszek ékesítették. A karcsú indiai lány hosszú, sötét haja hullámokban omlott a hátára. Az oldalsó tincseket lazán hátratűzte arany és narancssárga pillangócsatokkal, és súlyos arany fülbevalót és karkötőt viselt. — Gyönyörűen néz ki, Nilima! — mondtam elismerően.
— Köszönöm. Maga is, Miss Kelsey — felelte. — Hát, magát elnézve biztos vagyok benne, hogy én épp csak megütöm a mércét. Nilima felnevetett, miközben részekre osztotta a hajamat. Megpróbáltam megfigyelni, hogy mit csinál, de túl gyorsan mozogtak a kezei. Gondosan szétválasztotta a tincseimet, oldalra fésülte, és az egyes szakaszokat egy bonyolult kontyba csavarta a tarkómnál. Amikor elégedett volt a végeredménnyel, elővett egy fésűkészletet az egyik dobozból, amit Mr. Kadam hozott korábban. Az ékes kis fésűk zafírból és gyémántból készültek, és csillag, hold vagy virág alakot formáztak. Egy pár csüngős fülbevaló is volt mellettük, melynek a közepén királykék, ovális kő ragyogott, körülötte pedig növekvő hold alakú, kis sötétkék kövecskék terültek szét legyező formában. Abból egy gyémántcsillag függött lefelé, alatta pedig kis üvegcsepp gyöngyök lógtak királykék, sötétkék, arany és ezüst színekben. Nilima bedugdosta a fésűket a hajamba a bonyolult konty köré, majd kijelentette, hogy elkészült. Megkértem, hogy segítsen nekem belebújni a szűk ruhámba. A felvágás nélkül lépni sem tudtam volna úgy, hogy el ne szakadjon valahol a varrás. Nilima megdicsért, hogy remekül nézek ki, de én biztos voltam benne, hogy egész este húzgálni fogom lefelé a ruhát, szemérmesen igyekezve minél többet eltakarni a lábaimból. A másik doboz, amelyet Mr. Kadam hozott, egy pár lábbelit tartalmazott - magas sarkú, ezüst báli cipőt, aranyfonatos szegéllyel a teteje körül. A ruhásszekrény egészalakos tükre elé álltam, hogy megnézzem magam. Megdöbbentem, amikor tudatosult bennem, hogy a velem szemben levő, egzotikus külsejű lány én vagyok. A ruha felvágásából egy hosszú, meztelen láb kandikált elő, és a magas sarkú cipőben magasabbnak tűntem, mint amilyen valójában voltam. A sok edzés Kishannal meglátszott rajtam. A derekam vékonyabb lett, a karjaim pedig formásabbak. És miután a csípőm körülbelül ugyanakkora maradt, mint volt, összességében nőiesebbé váltam. Nilima körbekontúrozta a szememet sötétkék szemceruzával, a szemhéjamat pedig besatírozta ragyogó arany szemhéjpúderrel. Úgy néztem ki, mint egy nő, nem úgy, mint egy lány... Kívánatosnak éreztem magam. Abbahagytam a ruhám húzogatását, leengedtem a kezem, és elmosolyodtam. Sohasem gondoltam magamra úgy, mint szép nőre. Mindig a kényelmet részesítettem előnyben a divattal szemben. De ma este végre elégedett voltam a megjelenésemmel, és úgy éreztem, talán méltó lehetek Renhez és Kishanhoz. Kezembe vettem az arannyal festett legyezőmet, amit a hajcsatokkal együtt kaptam, a csuklóm köré hurkoltam a zsinórját, és magabiztosan levonultam a lépcsőn. Odalent Nilima és Mr. Kadam várt, aki remekül festett egyszerű, hófehér öltönyében és gácsérzöld selyemingében. - Ó, Mr. Kadam! De jól néz ki! — dicsértem meg. — De hol van Ren és Kishan? - Előrementek. A szökőkútnál találkozunk velük — felelte Mr. Kadam, majd felajánlotta nekünk egyegy karját, és hozzátette: -Köszönöm a bókját, Miss Kelsey, de a maguk szépségéhez, hölgyeim, semmi sem fogható. Minden férfi engem fog irigyelni a fesztiválon.
Azzal mindkettőnket besegített a Rollsba, miközben sajnálkozott, hogy nem vihetjük el a McLarent, mert az csak kétszemélyes. Hamarosan már suhantunk is a Csillag-fesztivál felé, és én úgy éreztem magam, mint Hamupipőke, aki éppen a királyi bálba tart. A város ünnepi díszkivilágításban ragyogott, és az emberek színes ruhákban korzóztak az utcákon. Élénk színű lampionok függtek az épületek közé kifeszített zsinórokon. A fesztivál boltíves bejáratát papírmasé gömbök és hosszú, lecsüngő szerpentinek díszítették, a szabadtéri táncparkettet pedig virágfiizérek és fényszalagok szegélyezték. Nilima és én belekaroltunk Mr. Kadamba, aki egy büszke apa arckifejezésével a kívánságfához vezetett bennünket, elvett két színes papírszalagot, és mindkettőnknek adott egyet-egyet. — írják rá a kívánságukat a papírra, majd kössék fel a szalagot fára!- utasított minket. — Aki őszintén hisz a csillagokban, annak a vágya még ebben az évben teljesül. Leírtam a kívánságomat, és követtem Nilimát a fához, amelyet máris színes papírok ezrei ékesítettek. Találtunk egy jó helyet, ahová felköthettük a mi szalagjainkat is. Aztán elindultunk, hogy találkozzunk Rennel meg Kishannal, és együnk valamit. Az emberek csoportjait kerülgetve egy, a város központjában lévő, nagy szökőkút felé közeledtünk. A magas ívben felszökő víz sugarait színes, forgó reflektorok világították meg. Gyönyörű volt. Mr. Kadam utat nyitott nekünk a tömegben, hogy Nilima és én kényelmesen követhessük. Kishan észrevett minket, és odajött hozzánk. Szívélyesen üdvözölte Mr. Kadamot és Nilimát, majd hozzám fordult, füttyentett, és búgó hangon azt mondta: — Gyönyörű vagy! Soha nem láttam még hozzád fogható szépséget. Ő tengerészkék nadrágot és hosszú ujjú, vékony, sötétkék csíkos, burgundi vörös inget viselt. Fekete, zabolátlan haja és csillogó aranyszeme igéző volt, és gyorsan magára vonta számos fiatal nő figyelmét. Biccentett, és felém nyújtotta a karját. — Elkísérhetlek? — Örömmel elfogadnám egy ilyen jóképű férfi kíséretét - nevettem -, de meg kell kérdeznem a papát. Mr. Kadam elmosolyodott, majd Kishan felé fordult. — Természetesen elviheted, ha megígéred, hogy visszahozod még a lámpás ceremónia előtt. Miközben Kishan maga után húzott, megkérdeztem: — Szóval... hol van Ren? — Elment, amint ideértünk. Azt mondta, el kell intéznie valamit. -Ó! - Nem tehettem róla, de enyhe csalódottságot éreztem, noha tökéletesen jó társaságban voltam.
— Gyere! Keressünk valami ennivalót! — mondta Kishan. Elsétáltunk a standok előtt, ahol finomnál finomabb ételeket árultak. Volt ott minden, amit csak el lehet képzelni. Az egyik árus egy egész standnyi cukorrózsát kínált, de sok helyen lehetett venni kis adag harapnivalókat is, például tapast. Számos árustól választottunk különféle finomságokat. Ettünk krékert fűszeres, barackos chutneyval, samosát, egy kis csésze baigan bhartát, ami, mint kiderült, szabadtűzön grillezett, hámozott padlizsán, joghurttal és fűszerekkel összekeverve. Kínáltak még különféle kínai étvágygerjesztő falatokat, például tojásos krokettet, wontont, kínai gombócot, tésztabatyut, sőt, még currys popcornt is - amit persze elutasítottam. Ahogy elhúztam az orromat, Kishan felnevetett. - Hogy szeretheted Indiát, ha utálod a curryt? Ez olyan, mint Kínában élni, és utálni a rizst. - Rengeteg féle étel és fűszer van itt, ami nagyon ízlik, csak éppen a curry nem. - Oké, de így igen kevés lehetőségem marad arra, hogy megetesselek. - Ami valószínűleg jó is, mert nem akarom szétpukkasztani a ruhámat. - Hmm - nézett rám Kishan, és huncutul elmosolyodott: — Pedig nem lenne rossz. Hamarosan összetalálkoztunk Mr. Kadammal és Nilimával. Ren még mindig nem volt velük. Nilima megfogta a karomat, és izgatottan mondta: - Menjünk a lámpás ceremóniára, Miss Kelsey! - És mit kell ott tennünk? - tudakoltam kíváncsian. - Majd meglátja — nevetett Nilima. - Csak jöjjön! Nagy csoport gyülekezett a hídnál. A helyi fesztiválszervezők egy színpadon állva üdvözölték a tömeget. Mr. Kadam fordított nekem: - Köszöntenek bennünket, és remélik, hogy jól érezzük magunkat a fesztiválon. Most a város nagyszerű múltjáról beszélnek, és az idei évben elért sikerekről. Ó! — Mr. Kadam összecsapta a kezét. Itt az idő, Hogy az eladósorban levő lányok apái odamenjenek, és válasszanak egy lámpást. Maradjanak itt! Rögtön visszajövök. Virág alakú lámpásokat osztottak szét azon apák között, akiknek hajadon lányaik voltak. Mr. Kadam kettőt kért. Egy rózsaszínűt odaadott Nilimának, egy fehéret pedig nekem. - Mit csináljak ezzel? - kérdeztem. - Jellemeznie kell azt a férfit, akihez hozzá kíván menni — magyarázta Mr. Kadam.
Pánikba estem. - Hangosan? - Nem, nem, papíron vagy gondolatban, ha úgy óhajtja. Aztán minden egyes lány egymás után beleteszi a lámpását vagy a tűzbe, vagy a vízbe. A tűzbe, ha a férfi, akire vágyik, a közelben tartózkodik, a vízre pedig, ha a férfi messze van. Rápillantottam Kishanra, aki jelentőségteljesen kacsintott vissza. - Ó, értem - nyeltem nagyot. Nilima hozzám fordult: - Készen áll, Miss Kelsey? - Azt hiszem. - Jó. Mert a műsorvezető épp most kérte az összes hajadont, hogy lépjen elő. Nilima megfogta a karomat, és együtt odamentünk a többi lány mellé. Amikor megszólalt a harang, egy kis gyertyával mindenki meggyújtotta a lámpását. Amikor pedig a harang újra megcsendült, vihogó lányok léptek előre sorban, hogy megmutassák választásukat az ujjongó tömegnek. A tűz mellé egy fából készült vízelvezető csatornát fektettek; annak áramló vize szállította a lámpásokat a közeli folyóba. Nilima azt mondta, a csatornát azért építették nemrég, hogy a lányok díszes cipői ne legyenek sárosak. Ezenkívül drámaiabbá tette a ceremóniát, mert az utolsó pillanatig senki sem tudhatta, hogy a tűz vagy a víz lesz a lány választása. Álltam a sorban, és a tömeget pásztáztam Rent keresve, de még mindig nem láttam sehol. Kishan szélesen vigyorgott. Nilima ment elöl, és lámpását a vízbe tette. Néztem, ahogy úszik lefelé a csatornán, majd én is előreléptem, és eltűnődtem. Tűz vagy víz? Visszaidéztem magamban Lit Oregonban, és nagyot sóhajtottam arra gondolva, hogy milyen könnyű lenne az életem, ha őt választottam volna. De aztán az is eszembe jutott, mi volt az oka, hogy végül nem mellette döntöttem. Nem ő az a férfi, akit szerettem. Bármit megtennék, ha visszafordíthatnám az idő kerekét, és újra Rennel lehetnék. Milyen kétségbeejtően rövid volt az a néhány boldog hét! Újra Kishanra néztem, és rámosolyogtam. Tudtam, hogy az én választottam Indiában van. A férfi, akinek boldogan elkötelezném magam, itt volt. Meggyőződéssel a tűzbe dobtam hát a lámpásomat, és hallottam Mr. Kadam és Kishan tapsát és éljenzését. A ceremónia után Kishan felkért táncolni, és Mr. Kadam is csatlakozott hozzánk Nilimával. Kishannal táncolni ezúttal teljesen más volt, mint annak idején, amikor először tért haza a dzsungelból. Noha a gyorsabb táncokban még mindig kissé csiszolatlan volt a mozgása, a lassút igazán jól táncolta. Közel ölelt magához, szinte birtoklóan szorítva, miközben alig mozdulva erre-arra ringatóztunk a zene ütemére. Semmi másra nem tudtam figyelni rajta kívül, és nehéz volt ellenállnom ennek a jóképű férfinak és hívogató szemeinek.
Amikor a zeneszám véget ért, Kishan rosszkedvűen ráncolta a homlokát, és elmagyarázta, hogy helyi szokás szerint egy férfi csak egyet táncolhat egy lánnyal, aztán vissza kell vinnie az apjához, majd újra be kell állnia a sor végére, hogy a többi udvarlónak is legyen esélye lenyűgözni a lány szüleit. Nilima előtt egy csapatnyi férfi állt, akik lármásán próbálták magukra vonni a figyelmét, de meglepetésemre az én soromban is jó néhány fiatalember várt rám. És ez a tény Kishant meglehetősen morózussá tette. Mr. Kadam boldognak látszott, hogy levezényelheti ezt az egész procedúrát, számos férfinak mutatott be, és ha kellett, fordított, de erre nem gyakran volt szükség. A legtöbb „udvarlóm” ugyanis beszélt angolul. Kishan odaállt szorosan Mr. Kadam mellé, és fenyegetően meredt a férfiakra, ami sokukat elriasztotta. Olyan gyakran táncolt velem, amilyen gyakran csak tudott, és igyekezett megfélemlíteni minden más jelentkezőt. Úgy tűnt, Ren már nem jön el. Bele is nyugodtam, és elhatároztam, hogy nélküle is jól fogom érezni magam. Kishan a negyedik táncunk után a változatosság kedvéért felkérte Nilimát. Épp, miután Mr. Kadam is elment, hogy hozzon nekem egy italt, az arany legyezőm pántja lecsúszott a csuklómról. Néztem, ahogy a földre esik, és frusztráltan dobbantottam. Ebben a szűk ruhában semmiképpen sem tudtam volna lehajolni érte. Ekkor egy bársonyosan lágy, búgó hang szólalt meg mögöttem: - Segíthetek? - Ren! — Mosolyogva fordultam felé, és elakadt a lélegzetem. Hófehér öltönyt viselt, és egy testhezálló, kék hajszálcsíkos inget, amelyet kigombolt a nyakánál. Az ing színe megegyezett az éjszakai égboltéval és az én ruhámmal. Ren elmosolyodott, és a szívem azonnal zakatolni kezdett. Néhány lépést tett felém, és leguggolt, hogy felvegye a legyezőt - aztán megdermedt. A tekintete követte a ruhám felvágását. Noha nem ért hozzám, szinte éreztem, ahogy simogat a szeme, lassan és állhatatosan haladva felfelé meztelen lábamon a bokámtól egészen a combom tövéig. Meginogtam, és kissé elszédültem. A hatást, amit Kishan szoros öleléssel váltott ki belőlem, Ren a puszta tekintetével képes volt elérni. Lassan felállt, és leplezetlen csodálattal nézett végig rajtam, míg tekintete végül meg nem állapodott az arcomon. — Ez a ruha... nagyon-nagyon jó választás volt — mondta. — Egy egész verset tudnék írni egyedül a lábad szépségéről. Valódi lakoma vagy az érzékek számára. Lágyan elmosolyodtam: — Lakoma? Túlzás. Esetleg egy kis előétel. Ren megfogta a kezem. — Nem előétel. Desszert. És én úgy tervezem, ma elkényeztetem a gyomromat. Épp elkezdett húzni maga után, amikor Mr. Kadam visszajött. Ren halkan mondott neki valamit, majd gyorsan visszafordult hozzám.
— Mit mondtál neki? — kérdeztem. — Hogy az este további részében velem leszel. Elmegyünk a Jeeppel. — Kishan nem lesz túl boldog. Ren halkan felmordult: — Kishan máris az estének több mint a felét veled tölthette. A hátralevő idő az enyém. Gyere! Amint elindultunk, meghallottam Kishan kiáltását. Megfordultam, vállat vontam és rámosolyogtam. Láttam, hogy utánunk indul, de Mr. Kadam a karjára tette a kezét. Ren lelkesen húzott tovább. — Gyere! Átszlalomozott néhány ember között, majd gyorsabban kezdett haladni. Futnom kellett a magas sarkúmban, hogy lépést tudjak tartani vele. Nevettem, miközben ő csak húzott és húzott, szorosan fogva a kezem. — Hova megyünk? — tudakoltam. — Meglátod. Meglepetés. Átbújtunk egy virágfüzér alatt, aztán elfutottunk egy csoportnyi ember között, akik szájtátva bámultak utánunk, majd átszaladtunk a park kapuján. Ahogy közeledtünk a füves rész felé, Ren kérte, hogy csukjam be a szemem. Amikor aztán szólt, hogy kinyithatom, egy fapad mellett találtam magam. A közeli fákról lámpások lágy sárga fénye vetült a kőburkolatú belső udvarra, melynek közepén egy öreg mangófa állt. Ágain színes kis papírszalag-kívánságok csüngtek mindenfelé, ide-oda libegve a könnyű szellőben. Ren odaadott nekem egy orgonaágat, a hajamba tűzött belőle néhány virágot, és megérintette az arcomat. — Lélegzetelállító nő vagy, Kelsey - mosolygott. - Különösen, amikor így elpirulsz. — Köszönöm — mosolyogtam vissza. Aztán a papírok susogása elvonta a figyelmemet. — Ez a fa gyönyörű! Van rajta biztosan több száz kívánság. — Van. A kezemet még mindig húzza a görcs — felelte. Felnevettem. — Te csináltad? De mi a csudának? — Kelsey... mesélt neked Kadam a Csillag-fesztivál eredetéről? — Nem. Miért nem mondod el te? Ren leültetett a padra, majd ő is leült mellém, a hátam mögé nyújtva a karját. Aztán az égre mutatott.
— Látod ott azt a csillagot? Bólintottam. — Az a Vega, mellette pedig az a másik az Altair. A történet kínai változata szerint Vega és Altair egy szerelmespár volt, akiket az Egkirály elszakított egymástól, megteremtve egy hatalmas folyót, a Tejutat, hogy elválassza őket. De Vega annyira zokogott a szerelme után, hogy az Égkirály megsajnálta őket, és megengedte, hogy egy évben egyszer találkozzanak. - A hetedik hónap hetedik napján — mondtam. - Igen. Tehát, amikor a két csillag összeér, szerelmes egyesülésüket úgy ünnepeljük, hogy kívánságokat akasztunk egy fára, remélve, hogy boldogságunkban lenéznek ránk, és megadják nekünk, amire vágyunk. - Gyönyörű történet. Ren hozzám fordult, és finoman megérintette a hajamat. - Teleaggattam a fát a kívánságaimmal, amelyek mind ugyanannak a témának a különböző variációi. - Mik a kívánságaid? — kérdeztem lágyan. Ren összefonta az ujjait az enyémekkel, noha jól tudtam, hogy ez égető fájdalommal járhat számára. -A legfőbb kívánságom, hogy megtaláljam a módját, hogyan keljek át azon a folyón, és hogyan lehessek újra együtt veled. - Arcához emelte a kezemet. Egy hajtincsét finoman kisimítottam a homlokából, és azt feleltem: — Én is ezt kívánom. Ren egyik karját a derekam köré csúsztatta, és közelebb húzott magához. — Nem akarok fájdalmat okozni neked — suttogtam. — Ne gondolj most erre! — felelte. Kezei közé fogta az arcomat, és gyöngéden megcsókolt — alig érintette az ajka az enyémet —, de éreztem, hogy a karja megremeg, ezért finoman eltoltam magamtól. — Kezdesz rosszul lenni. Hosszabb ideig bírsz majd a közelemben maradni, ha egy kicsit távolabb húzódsz. — Nem akarod, hogy megcsókoljalak? — kérdezte. - De. Jobban, mint bármi mást. Viszont, ha választanom kell, inkább tudlak magam mellett csók nélkül, mint hogy röviden megcsókolj, aztán elmenj. - Oké — sóhajtott. - Ezúttal szavakkal kell levenned a lábamról csókok helyett.
Ren fanyarul felnevetett. - „Inkább hóval táplálnád a tüzet, mint szóval oltogatnád a szerelmet.”1111 - Nos, ha bárki képes erre, az te vagy, Shakespeare. Elolvashatom néhány kívánságodat? Ren elmosolyodott. - Ha megteszed, nem válnak valóra. Nem hiszel benne, hogy teljesülhet, amit a csillagoktól kívánunk? Felálltam, odasétáltam a fához, és meghúztam egy levelet. - Shakespeare azt is mondta: „Sorsunk nem a csillagokban, hanem önnön magunkban rejlik.”1212 Mi magunk alakítjuk az életünket. Úgy formáljuk, ahogy akarjuk. És én téged akarlak. Téged választottalak korábban is és most is. Csak el kell viselnünk a fizikai korlátokat. Mégis, inkább így vagyok veled, mint sehogy. Odahúzódott hozzám, és karjával körülfonta ruhával fedett derekamat, én pedig fejemet a selyemingére hajtottam. - Lehet, hogy ezt most elviseled, Kelsey — mondta Ren -, de megeshet, hogy később másképp döntesz. Talán családot, gyerekeket akarsz majd. Márpedig, ha én ezen nem tudok túljutni, soha többé nem lehetünk úgy együtt. - És te? — motyogtam a mellkasába. — Egy másik nővel együtt tudnál lenni, és neked is lehetne családod. Nem szeretnéd? Egy hosszú percig hallgatott, majd így szólt: - Én azt tudom, hogy veled akarok lenni, Kells. Kishannak igaza volt, amikor azt mondta, hogy te vagy a legtökéletesebb lány a számomra. Az az igazság, hogy bármit kívánhatunk, amit csak akarunk, strimani, de semmire nincs garancia ebben az életben. Nem akarom, hogy feláldozd a boldogságod azért, hogy velem légy. - Akkor áldoznám fel a boldogságom, ha elhagynálak — mondtam. - Ne beszéljünk erről ma este! - Pedig ez olyasvalami, amiről előbb vagy utóbb úgyis beszélnünk kell. - De nem tudhatod, mi fog történni. Lehet, hogy visszatér az emlékezeted, amint megszerezzük a harmadik isteni ajándékot, vagy teljesítjük mind a négy küldetést. Én tudok addig várni. Te nem? - Nem rólam van szó. Hanem rólad, és arról, hogy neked mi a legjobb. - Te vagy nekem a legjobb. - Lehet, hogy valaha így volt. - Még mindig így van.
11 Shakespeare: Julius Caesar (Vörösmarty Mihály fordítása) 12 Shakespeare: Julius Caesar (Vörösmarty Mihály fordítása)
Ren felsóhajtott, és odébb húzódott. - Visszamenjünk? — kérdezte. - Ne! Ígértél nekem egy táncot. - Igaz. - Kinyújtotta felém az egyik kezét, és lovagiasan megkérdezte: - Szabad? Bólintottam, mire átölelte a derekamat, és egy csókot nyomott a fejem búbjára. Hozzásimultam, és ringatózni kezdtünk a zene ütemére. Amikor elkezdődött a tűzijáték, leültünk a padra, és néztük, hogyan szikráznak fel a briliáns színek a sötét égbolton. Ren mindvégig szorosan ölelt, de vigyázott, Hogy ne érintse a bőrömet. Végül így szóltam: — Köszönöm a fát és a virágokat. Ren bólintott, és finoman megérintette az egyik virágot a hajamban. — Orgonák. Amikor egy férfi orgonát ad egy nőnek, azzal azt kérdezi: még mindig szeretsz? — Tudod a választ. — Akkor is szeretném tőled hallani. — Igen, még mindig szeretlek. — Letéptem egy virágot a kis orgonaágról, amit korábban kaptam tőle, és visszaadtam neki. Egy másodpercig elgondolkodva forgatta az ujjai között, majd azt mondta: -Ami engem illet... nem hiszem, hogy egy pillanatra is megszűnt volna az irántad érzett szerelmem. Megérintette az arcomat, és ujjaival végigsimított az államon. — Igen, szeretlek, Kelsey. Boldog vagyok, hogy újra egymásra találtunk. — Mást nem is kell tudnom. Rám nézett, és szomorúan elmosolyodott. — Gyere, Kells! Menjünk haza! — Várj! Magammal viszem néhány kívánságodat. Bólintott, én pedig lehúztam öt papírt a fáról, majd belekaroltam, és elindultunk. Hazafelé menet mindketten csendben voltunk. A ház előtt Ren kisegített a kocsiból, odakísért a hálószobám ajtajához, gyöngéd csókot nyomott a fejem búbjára, majd jó éjszakát kívánt. Miután átöltöztem a pizsamámba, bemásztam az ágyba, felkapcsoltam a lámpámat, és elolvastam Ren öt kívánságát: Mindenből a legjobbat akarom neki nyújtani. Boldoggá akarom tenni.
Emlékezni akarok rá. Meg akarom érinteni. Szeretni akarom.
7. A jacht MR. KADAM BEJELENTETTE, hogy másnap kora reggel indulunk Mumbaiba, ezért élvezzük ki az utolsó szárazföldön töltött napunkat, mielőtt újra munkához látunk. Mindannyian későn keltünk fel. Amikor kinyitottam a hálószobám ajtaját, Ren ott várt rám. Mosolygott, és azt mondta: — Gondoltam, talán szeretnél együtt reggelizni velem. Éhes vagy? — Persze — mosolyogtam vissza. — Csokireszelék, mogyoróvaj, banános palacsinta, ugye? Pislogott. — Ezeket szeretem? — Ölre menő vitákat folytattunk a palacsintapreferenciáidról. Gyere, Tigris! Jó nagy rendetlenséget csináltunk a konyhában, de megérte, mert már az első harapásnál láttam az arcán az eksztázist. - Ha eddig nem szerettelek volna, ettől biztos, hogy meggondolnám magam — motyogta tele szájjal. — Mit tehetnék érted, hogy megháláljam ezt? Kell, hogy legyen valami. - Ez tényleg nagyon finom lett. Határozottan megér valami értékes jutalmat. Hmm, tudod, mi hiányzik nekem? A masszázsaid. Te tudsz a legjobban hátat masszírozni ezen a földkerekségen. De bocs, mégsem, ez most túlságosan fájna neked. Inkább megkérem Kishant. Ő is nagyon jól csinálja. Azt hiszem, az éjjel elfeküdtem a nyakam. Ren letette a villáját, és rosszallóan nézett rám. - Nem akarom, hogy Kishan rád tegye a kezét. Inkább végigszenvedem én. - Nem szükséges - tiltakoztam. - Ő is tökéletesen alkalmas rá. - Kishan rengeteg minden másra is alkalmas, és a barátnőlopás az alkalmassági listája csúcsán áll. - Szóval ez az, ami vagyok? A barátnőd? Ren az arcomat kutatta kék szemeivel. - Nem akarsz az lenni? - Csak nem gondoltam, hogy készen állsz egy ilyen titulusra. - A címkék nem olyan fontosak számomra, mint tudni, hogy mit érzek. Márpedig tudom, hogy veled akarok lenni, és minél messzebb van Kishan, annál jobb.
- Kiugrasz a startnál, mert Kishan is érdeklődik? Ráugrasz a szarvasra, mielőtt a másik tigris megtenné? Valahogy így? - Lehet, hogy ez is az oka — ismerte be Ren. — De ez nem jelenti azt, hogy tévedés volna előrelépni ebben a kapcsolatban. Egyszerűen érzem, hogy te vagy az, aki jó nekem. Minden lehetséges szempontból. — Elmosolyodott. — Szóval? Leszel újra a barátnőm? - Igazából sohasem szűntem meg a barátnődnek lenni — feleltem. - Mindig is hozzád tartoztam. Ren rám villantotta egyik szívtipró mosolyát, és azt mondta: - Ez pontosan az, amit hallani akartam. — Megfogta a kezem, megcsókolta, aztán újra boldogan elmerült a palacsintaevésben. Összeráncoltam a szemöldököm, és megforgattam a villámat a szirupban. - Beszélnem kell majd Kishannal — sóhajtottam. - Mikor mondod meg neki? - Azt hiszem, minél hamarabb, annál jobb. Valószínűleg még mindig dühös amiatt, hogy faképnél hagytam tegnap este. - Oké, találkozzunk itt egy óra múlva. Én rendbe rakom a konyhát, te pedig menj és beszélj vele! - Miért? Mit csinálunk egy óra múlva? - tudakoltam. -Az a tervem, hogy veled töltöm a napot... tigrisként. Az előnye az, hogy órákat tudok a közeledben lenni mellékhatások nélkül. És ha ellenállhatatlan késztetést érzel, hogy megsimogasd a hátam, megvakargasd a fülem és csókot nyomj a fejem búbjára, annál jobb. Nevettem. - Szóval, mint a régi időkben. Rendben, akkor egy óra múlva. Adtam egy puszit a homlokára, majd felkerekedtem, hogy megkeressem Kishant. Használnom kellett a telefonom GPS nyomkeresőjét, hogy megtaláljam. A ház mögötti erdőben volt, és a chakramjával éppen egy fát metszett. Hallottam a visszatérőben lévő korong suhogását, és önkéntelenül is lehúztam a fejem. Kishan, anélkül hogy megfordult volna, így szólt: — Mi hozott ide? Ren nem szórakoztat eléggé? — Dühös vagy rám. Felsóhajtott. — Nem arról van szó, hogy dühös vagyok. Csak... feldúlt. - Beszélhetünk? Végre megfordult és rám nézett. Boldogtalannak látszott, de bólintott, kinyújtotta felém a kezét, s miután megfogtam, odavezetett egy rönkhöz, és hátunkat nekidöntve leültünk.
- Először is, ne haragudj, hogy csak úgy otthagytalak tegnap este! - mondtam. - Ren eltervezett valami nagy dolgot, és keményen dolgozott rajta. Kishan egy fához hajított egy követ, amely hangosan koppant, majd a puha földre esett. - Van néhány ötletem, hogy miért. - Oké — folytattam. — De igazán jól éreztem magam azalatt az idő alatt is, amit veled töltöttem. - Kells, hagyd abba! Nem kell megmagyaráznod semmit. Vele akartál lenni, hát elmentél. Ennyi. Nem ígértél nekem semmit, így nem kell magad kellemetlenül érezned. Ha megengedtem magamnak, hogy reménykedjek, az az én hibám, nem a tiéd. Túl sokat olvastam ki a viselkedésedből. - Hogy érted ezt? Milyen viselkedésemből? - Amikor beledobtad a lámpásodat a tűzbe, és rám mosolyogtál, azt gondoltam, hogy talán, csak talán, ez azt jelentheti, hogy akár engem is választhatsz. - Ez valamiképpen igaz is. Azért nem úsztattam a lámpásomat a vízen, mert tudom, hogy a férfi, aki mellett szeretnék kikötni, itt van a közelben. - Igen. Ren. - Remélem, hogy ő lesz az. Beszélgettünk tegnap este, és azt mondta, szeret engem. És megpróbálná újrakezdeni velem. - Tehát újra együtt vagytok? — Amennyire csak tudunk. És én valóban őrá gondoltam, amikor eldobtam a lámpást. De rád is. — Ezt hogy érted? Felsóhajtottam, és felhúztam a térdemet. — Azt hiszem, azért gondoltam rád, mert tudom, hogy ha valamilyen oknál fogva nem lehetek együtt Rennel, akkor téged választanálak. — Szóval én vagyok a tartalék? A B-terv? — Én nem így tekintek erre. Te nem egy második választás, egy rosszabb választás vagy egy téves választás vagy. Hanem egy különböző választás. Azt hiszem, nem annyira a férfi személyében voltam biztos a lámpás ceremónián, hanem a családban. Tudom, hogy ide tartozom. A családotok része vagyok. Felmordult. — Ez nem is kérdés. Ha Ren elenged, holtbiztos, hogy én nem hagylak elmenni. Bólintottam. -Azt hiszem, csak az az erős meggyőződés munkált bennem, hogy a tigrisekhez tartozom.
— Bizony ám! — mondta Kishan, és átölelt a karjával, közelebb húzva magához. — Nem tudom, hogyan fog ez az egész végződni — sóhajtottam. — Egyszer hepiendet ígértem neked, és még mindig azt remélem, hogy mindannyian megkapjuk a magunk hepiendjét. — Én nem hiszem, hogy ez lehetséges volna, de köszönöm, hogy nem rombolod le az összes reményemet. — Nem vagyok biztos benne, hogy bármit is meg kellene nekem köszönnöd. - Dehogynem. Elkötelezted magad mellettünk. Nem számít, mi történik, Renhez és hozzám tartozol. Mindig a közelemben leszel, és ezt jó tudni. - Nekem pedig azt jó tudni, hogy mindketten mindig ott lesztek nekem. A mellkasára hajtottam a fejemet, aztán fájdalmasan felszisszentem, és dörzsölgetni kezdtem a nyakamat. - Rosszul aludtam az éjjel — mondtam. - Megmasszírozom — ajánlotta Kishan. - Ren dühös lesz. Azt akarja, hogy tartsd távol tőlem a kezed. - Amiről nem tud, az nem fáj neki. Fordulj meg! Egy alapos nyakmasszázs után visszamentem a házba, és Rent a könyvtárban találtam. Ahogy ígérte, tigrissé változott, és kényelembe helyezte magát az ölemben. Megígértettem vele, hogy csak semmi tigrispuszi, de akkor is nyalogatta a karomat. Megsimogattam a hátát, és verseket olvastam fel neki, miközben ő el-elszunyókált. Tigris alakban maradt még akkor is, amikor este követett engem és Kishant a vetítőterembe, hogy megnézzünk egy filmet. Leültem mellé a földre, és pattogatott kukoricával etettem, hagyva, hogy lenyalogassa a vajas csemegét a tenyeremről. Aztán Kishan térdére hajtottam a fejem, és elaludtam. Amikor az éjszaka közepén felébredtem, az ágyamon fekve találtam magam, a nagyi takarója alatt. Lerúgtam magamról a steppelt paplant a koromsötét szobában, és letettem a lábam az ágy mellé. Bundás testhez ért a talpam. - Ren? Te vagy az? - kérdeztem. A tigris válaszul dorombolni kezdett. Ren. Elmosolyodtam es megcsókoltam a feje búbját, majd kimentem a fürdőszobába. Miután megmostam a fogam és felvettem a pizsamámat, visszamentem az ágyamhoz, és észrevettem, hogy a verandáról egy arany szempár néz rám. Kinyitottam az ajtót, és megsimogattam a fekete tigrist.
— Köszönöm, hogy bevittél az ágyamba. Jó éjt! — Az ő feje búbjára is adtam egy puszit, és visszamentem aludni. Másnap reggel kopogtatást hallottam, majd halk beszélgetést az ajtóm előtt. De azonnal vissza is aludtam, amíg meg nem éreztem Ren finom érintését a homlokomon. — Ideje felébredni, álomszuszék. Indulunk a jachtra. Átfordultam a másik oldalamra, és a párnámba dünnyögtem: — Még öt perc, oké? — Roppant szívesen adnék neked még öt percet, de Kadam vár. Felmordultam, és a fejemet ráztam. Ren kisimította az összegubancolódott hajtincset az arcomból. — Olyan aranyos vagy, amikor így nyafogsz. Gyere, iadala! Indulnunk kell. — Ren! Mostanában már sohasem hívsz iadalának, ami szintén azt bizonyítja, hogy álmodom. Hagyj aludni! — Oké, akkor strimani. — Na, nem! A iadala jobb. — Oké, akkor is, lent várlak. Mire lezuhanyoztam, felöltöztem és lementem a táskámmal, már mindenki bepakolt az autóba. Mr. Kadam a kormány mögött ült Kishan mellett, Ren pedig hátul. Amikor tanácstalanul Kishanra pillantottam, ő szomorúan elmosolyodott, jelezve, hogy üljek hátra. Ren csupa vigyor volt, amikor lehuppantam mellé. Csókot lehelt a hajamra, aztán tigrissé változott, és az ölembe fektette a fejét. Mr. Kadam hátrafordult, hogy megnézze, minden rendben van-e - Jól van, Miss Kelsey? - Persze. Véletlenül nem hozott valami reggelit? — kérdeztem. - Itt van az aranygyümölcs a táskámban — mondta Kishan. -Kérj, amit csak akarsz! Készíttettem magamnak egy áfonyás turmixot. Ren nagy érdeklődéssel nézte. - Eszedbe se jusson, Tigris! Legutóbb is egy ragacsos, tigrisnyálas trutymó lett az egészből. Nincs valami más, amit szeretnél inkább? Felfortyant, és újra lehajtotta a fejét. - Rendben — mondtam. — Ha később mégis megéheznél, csak szólj!
Mr. Kadam, Kishan és én egész úton a próféciát értelmeztük, és annyira belemerültem a beszélgetésbe, hogy egészen meglepődtem, amikor észrevettem, hogy közben Mumbaiba érkeztünk. Ren lágyan dorombolva aludt az ölemben. Jó érzés volt, hogy megérinthetem, még ha csak a tigrisalakját is. Megsimogattam a fejét, és beletemettem az ujjaimat a bundájába a nyaka tájékán, gyöngéden masszírozva, amitől egyfajta tigristranszba esett. Letekertem az ablakot, és mélyen beszippantottam Mumbai óceán- és fűszerillatát. Mr. Kadam áthajtott a halászok piacán, és én gyorsan feltekertem az ablakot, amint megláttam, hogy árusok sora indul azonnal a lassan mozgó autónk felé. - Tartsd lenn a fejed, Ren! — mondtam. Válaszképpen csak felmordult. Végighajtottunk a piactéren, le a kikötőbe, elhaladva mólók és számos nagy hajó mellett. Megkérdeztem Mr. Kadamot, melyik a miénk. — Egyik sem, Miss Kelsey. A miénk kijjebb van. -Ó! Egyre nagyobb és nagyobb hajók következtek, ahogy továbbhaladtunk. Most már biztosan hamarosan odaérünk a mienkhez. Lassan vége a dokknak. Végre Mr. Kadam lelassított egy sorompóval lezárt terület előtt, hogy Kishan felmutathasson egy kártyát a biztonsági beléptető automata felé. A kapu kinyílt, és elhaladtunk egy elegáns épület mellett, ahol egyenruhás munkások ápolták a kifogástalan gyepet. — Hol vagyunk? — kérdeztem. — Ez egy jachtklub — felelte Mr. Kadam. — Már nincs túl messze a mi hajónk. Megkerültük az épületet, majd az óceán felé fordultunk, és ráhajtottunk egy olyan útra, amelyet a víz fölé építettek. Zsákutca volt, melyből mindkét irányban dokkok ágaztak szét, mindegyik egy-egy hatalmas saját hajóval. Leesett az állam. — Maguknak cirkálójuk van? Mr. Kadam felnevetett. — Valójában úgy hívják, hogy megajacht. — Úgy érti, nagyobb, mint egy átlagos jacht? — Igen. A jachtokat méret szerint osztályozzák. Az általános megegyezés a hajósok körében az, hogy jachtnak az olyan hajókat nevezzük, amelyikhez legénység szükséges. A szuperjachtok körülbelül huszonöt és ötven méter közötti hosszúságúak, a megajachtok ötven és nyolcvan méter között
vannak, a gigajachtok pedig nyolcvan és száz méter között. Ritka, hogy valaki ennél nagyobbat birtokoljon. Pislogtam, majd ugratni kezdtem. - Mr. Kadam! Meg vagyok döbbenve, hogy maga nem egy gigajachtot birtokol. - Gondolkoztam rajta, de a gigajachtok túl nagyok a mi céljainkhoz - felelte Mr. Kadam komolyan. - A miénk méretben megközelíti a legkisebb gigajachtok méretét. Úgy érzem, ez elég. - Úgy érzi? - Igen, úgy érzem - bólintott, teljesen figyelmen kívül hagyva szarkasztikus hanglejtésemet. Mr. Kadam ráfordult balra a harmadik dokkra, és miközben végigautóztunk a hajó hossza mentén, tátott szájjal bámultam ki az ablakon. A megajacht lélegzetelállítóan csillogott-villogott. A felső felét fehér színűre festették, telis-tele volt nagy ablakokkal, és háromszintesnek tűnt, kis fehér toronnyal a tetején. Az alsó fele fekete színű volt, és kisebb méretű ablakok sorakoztak rajta. Úgy feltételeztem, hogy egy, vagy talán két további szint lehetett még a víz alatt. Ahogy elhaladtunk a tat mellett, felnéztem, és megláttam a hajó nevét hindiül felfestve. - Mi a neve, Mr. Kadam? - Deschen. Végighajtottunk a Jeeppel a robusztus rámpán, amely a masszív hajó oldalához volt rögzítve, majd Mr. Kadam leparkolta az autót egy helyen, ami bizonyára a hajó garázsa lehetett. Ren újra emberré változott, rám kacsintott, aztán mindannyian kiszálltunk. Mr. Kadam azonnal átvette az irányítást. - Ren, Kishan, legyetek szívesek és vigyétek fel a holminkat a szobáinkba, majd tájékoztassátok a kapitányt, hogy a fedélzeten vagyunk, és készen állunk az indulásra! Én addig körbevezetem Miss Kelsey-t, ha van kedve hozzá. Neman bólintottam, és átadtam a hátizsákomat Kishannak, aki futólag megszorította a karomat, majd követte Rent felfelé a lépcsőn. Aztán két férfi jött le, hogy eltávolítsák a rámpát. Miután bezárták a hajó külső ajtaját, megvizsgáltam a jól megvilágított garázst. Egy másik autó is könnyedén befért volna. Attól eltekintve, hogy itt a hátsó fal mentén néhány tárgyat vízhatlan ponyva borított, állhattunk volna bármelyik ház tökéletesen tiszta garázsában is. Csak pislogtam, és még mindig nem igazán tudtam elhinni, hogy a legnagyobb jachton vagyok, amit valaha láttam. — Mehetünk? Mr. Kadam jelzett, hogy menjek előre, tehát elindultam a lépcsőn felfelé. — Az egyetlen dolog, amit a hajókról tudok, hogy elől van az orr, és hátul a tat - mondtam. - A másik két rész nevére még csak nem is emlékszem.
— A starboard és a port. A starboard a jobb oldalon helyezkedik el. Egyik módja, hogy megjegyezze, ha Pán Péterre gondol. — Pán Péterre? — Igen. Neverland a második csillag jobbról - vagyis sztár jobbról. És akkor már azt is tudja, hogy a port balra található. Aztán ott van még a hajótest, a felső perem körül pedig a hajópárkány fut - a hadihajókon ez az a hely, ahol a fegyvereket felállítják. Erre jöjjön, Miss Kelsey! Követtem őt a hajó közepe felé, ahol egy kör alakú, üvegfalú lifthez értünk. Megperdültem: — Még lift is van? Egy jachton? Mr. Kadam kuncogott. — A hajóval járt. Nagyon kényelmes. Akkor talán kezdjük a kormányházzal! — Az mi? - A hajó hídja. Ott a kapitánnyal is találkozhat. Beléptünk a Deschen liftjébe, amely valahogy Willy Wonka filmbéli csokoládégyárának felvonóját idézte emlékezetembe. Volt egy emelőkarja, mint az ódivatú, liftesfiú által működtetett hotellifteknek. A jelek szerint az ötödik vagy hatodik szinten tartózkodtunk. Mr. Kadam teljesen a tetejéig nyomta a kart, mire emelkedni kezdtünk. Elhaladtunk a társalgó, a könyvtár és az edzőterem mellett, majd megálltunk a napozó terasznál. Kiléptünk, felmentünk még egy lépcsősoron, majd megérkeztünk a hídra. - A kormányházban igazából manapság nincs is kormány - magyarázta Mr. Kadam és legtöbben most már hídnak nevezik. Én azonban elég régimódi vagyok ahhoz, hogy az eredeti nevét használjam. A kapitány kabinja a kormányház mögött helyezkedik el, és van egy szép irodája is közvetlenül a sarkon túl. - Hány főből áll a legénység? - Van a kapitány, az asszisztense, és egy háromtagú személyzet -egy szakács és két szobalány, valamint a mi búvároktatónk. - Ez nem... ööö... túl sok ember itt? Nem vezethetné maga a hajót? Hisz tudja, rettentően titkos a küldetésünk. Egyébként is, miért van szükségünk szakácsra, ha egyszer birtokunkban van az aranymangó? - Bízzon bennem, Miss Kelsey! Ezek az emberek már jó ideje az én alkalmazásomban állnak. Nilima alaposan ellenőrizte a hátterüket, és nemegyszer bebizonyították, hogy hűségesek, megbízhatóak és jól képzettek. Az egyetlen újonnan érkező a búvároktató lesz, de az ő múltját is ellenőriztük, és bizonyos vagyok benne, hogy ő is becsületes ember. Szakácsra pedig egyrészt azért van szükségünk, mert a személyzetnek is kell ennie, másrészt valószínűleg megrémülnének, ha azt látnák, hogy mindenféle hozzávaló vásárlása nélkül készítjük el az ételeinket. Suttogóra fogtam a hangom:
- De ha sárkányokkal meg ilyesmivel kell megküzdenünk? Nem fognak pánikba esni? Mi van, ha mind elmenekülnek, és nekünk magunknak kell ezt az óriási hajót elvezetni? Mr. Kadam felnevetett. - Ha valami ilyesmi történik, és a legénységünk fellázad, akkor Nilima meg én vissza tudjuk juttatni a hajót a kikötőbe. Ne aggódjon túlságosan, Miss Kelsey! Ezek az emberek nem riadnak vissza a veszélytől. Jöjjön! Hadd mutassam be a kapitánynak, és tegye félre a félelmeit! Felléptünk a hídra, amely egy makulátlanul tiszta, csillogó üvegkalitka volt fehér és rozsdamentes acél vázszerkezettel. Egy férfit pillantottam meg, amint távcsövön át kémlelt ki az ablakon. - Miss Kelsey, engedje meg, hogy bemutassam önnek Diondre Dixon kapitányt! A férfi leeresztette a távcsövét, megfordult és elmosolyodott. -Ah! Kadam, barátom! Ez az a kis hölgy, akiről annyit beszéltél? - Közelebb lépett, és hátba veregette Mr. Kadamot. Laza fehér nadrágot és zöld hawaii inget viselt. Azonnal felismertem az akcentusát. - Ön Jamaicából való? — kérdeztem. - Igen, Miss Kelsey. Jamaica gyönyörű szigetét nevezhetem az otthonomnak, de a tenger, ő az én asszonyom, tudja? - Nevetett, és én azonnal megszerettem. Úgy tippeltem, hogy hatvanöt éves lehet. Enyhén telt alkata és világosbarna bőre volt. Arcát és homlokát szeplők borították. Fehér szakállt és bajuszt viselt, és sűrű haját magas hajvonalától hátrafelé fésülte. Szívélyesen megráztam a kezét. - Nagyon örülök, hogy megismertem. — Aztán kipillantottam az ablakon. - Milyen magasan vagyunk? Dixon kapitány csatlakozott hozzám, és így felelt: - Azt hiszem, jelenleg körülbelül ötven lábbal vagyunk a vízszint felett. Jöjjön! Hadd mutassam meg önnek a kormányházat! Két nagy, bőr kapitányi szék állt egy emelvényen a helyiség közepén, egy gombokkal és kapcsolókkal teli, hosszú vezérlőpult felé fordítva. Fölötte, az egyik beszögellésben monitorok sorakoztak. Az egyik az időjárást mutatta, a másik a víz mélységét, egy harmadik pedig olyan adatokat, amiket nem tudtam beazonosítani. A mögöttünk lévő falra két nagy vitrin volt felszerelve, tele különféle eszközökkel. - Ez a hajó hatalmas! - ámuldoztam. — Elképesztő, hogyan lehet manőverezni egy ekkora valamit mindössze néhány gombbal! Gyönyörű itt fent! - Igen. Szép a kilátás. Volt már máskor is hajón, Miss Kelsey? - Nem. Ez az első alkalom. - Ó, akkor megpróbálom olyan kellemessé tenni az első útját, amennyire csak lehet.
Mr. Kadam közbeszólt: - Jöjjön, Miss Kelsey! A kapitánynak nagyon sok dolga van, hogy előkészítse az indulásunkat, és még mi sem fejeztük be a körtúránkat. Dixon kapitány mosolygott: - Örülök, hogy találkoztunk. Remélem, élvezi majd az utazást. Ha bármikor kedve tartja, kérem, nézzen be hozzám! Talán még azt is megengedem, hogy vezesse a hajót egy kicsit. Mit szólsz hozzá, Kadam? - Azt hiszem, Miss Kelsey mindent meg tud tenni, amit a fejébe vesz. Én hamarosan visszajövök hozzád, Dixon. — Nagyszerű! Akkor a viszontlátásra, Miss Kelsey! — A kapitány udvariasan fejet hajtott, majd visszafordult az ablak felé. Mr. Kadam visszakísért a lépcsőn, hogy megmutassa nekem a fedélzet többi részét. Miközben sétáltunk, tovább mesélt a hajóról: — A hosszúsága hetvenkét méter a fedélzettartó gerendával együtt, a szélessége tizennégy méter, a víz alatti rész magassága pedig négy méter. Körülbelül százhúszezer liter üzemanyagot és harmincezer liter vizet tud felvenni, és két, 3516 lóerős, hajótesten belüli dízelmotor hajtja. Húsz csomóval képes menni, de általában tizenhattal halad. Épp közölni akartam, hogy ezek az adatok úgyis teljesen elvesznek a fejemben, amikor Mr. Kadam mondott valamit, amit végre megértettem. — Ez itt a napozóterasz — magyarázta, miközben átvezetett a hajó még lenyűgözőbb első részére, ahol volt egy kültéri pihenőhely gyönyörű körpanorámával, valamint egy süllyesztett szalon. A szalon elképesztően nézett ki. Olyan volt, mint egy különleges nappali, éppen a hajó legtetején. Egy nagy és két kis kanapé állt a fal mellett. Mindkét oldalon egy-egy tolóajtó vezetett a hajó belsejébe. A nagy kanapéval szemben volt még egy félköríves, puhán párnázott, krém- és fekete színű szófa, középen pedig egy kisebb, ovális étkezőasztal. Tökéletes környezet egy romantikus vacsorához a szabad ég alatt. Beléptünk a tolóajtón, és továbbmentünk. A napozóterasz egy beltéri társalgóban folytatódott, ahol filmeket is lehetett nézni. Mr. Kadam elmondta, hogy mivel van műholdvevőnk, a világon minden csatornát tudunk fogni. A napozóterasz hátsó részén volt egy művészien berendezett, tizenkét ember számára alkalmas étkező bárral és büfével. Mr. Kadamtól megtudtam, hogy általában itt fogunk reggelizni. Egy szinttel lejjebb egy másik lenyűgöző társalgóba jutottunk, amelyben a padlótól a mennyezetig érő panorámaablakok nyíltak az óceánra. A taton volt egy hatalmas, ónixból és márványból készült medence szökőkúttal. A szintet egy tágas, professzionálisan felszerelt edzőterem és gyakorlótér, egy zuhannyal és mosdóval ellátott öltöző, valamint egy juice bár tette teljessé. A következő szintet nem néztük meg, de az alatta lévőt igen.
- Itt találhatók a személyzet kabinjai — magyarázta Mr. Kadam. - Mindannyian itt alszanak, kivéve a kapitányt. A főfedélzetre, ahol a mi szobáink vannak, senkit sem engednek Nilima engedélye nélkül. Elvégre nem kockáztathatjuk, hogy meglássák a tigriseinket, ugye? A személyzet kabinjai egy központi előcsarnokból nyíltak. Minden egyes kabinnak volt fürdőszobája zuhanyozóval. - Van itt lenn néhány szép vendégszoba is. Az egyik ilyenben szállásoljuk el a búvároktatónkat. A mosoda és a konyha szintén itt található. Mr. Kadam a tökéletesen felszerelt hajókonyhába vezetett. Elég étel volt itt ahhoz, hogy egy kisebb hadseregnek elegendő legyen egy egész hónapon keresztül. Tartozott még hozzá egy hatalmas kamra, két étkezőasztal a személyzetnek, valamint egy kiszolgálópult. Mr. Kadam ezután megmutatta a hajót behálózó személyzeti közlekedő folyosók egyikét, majd még egy szinttel lejjebb mentünk. — Ez itt a fenékgödör, ahol a száraz garázs kap helyet. A Jeep azon az ajtón túl parkol. Ez pedig itt átlépett a tolóajtón - a vizes garázs. - Miért hívják fenékgödörnek ezt a részt? — Némely hajóban ezt a területet fel lehet tölteni vízzel, hogy vízi járművek is kiköthessenek benne. Mi nem áraszthatjuk el, de hasonló célokra használjuk. Ahogy körülnéztem, a tengerészek csodálatos világában találtam magam. Az egyik falon halászeszközök, vontatógyűrűk és széllovas felszerelések sorakoztak, egy másikon különféle méretű, komplett vízisí-felszerelések, négy darab, vízálló ponyvával leterített jet-ski, és két, gyorsnak látszó, számomra ismeretlen vízi jármű pihent egy rámpaszerű emelvényen. — Hajók a hajón? - kérdeztem elámulva. — Ezek a Bostoni Bálnavadászok. Az egyik hét, a másik pedig hat méter hosszú. Mr. Kadam arca valósággal ragyogott a boldogságtól, amint rámutatott a csillogó-villogó vízi alkalmatosságokra. Nem is tudtam, hogy ennyire odavan a méregdrága vízi járművekért, de tisztán látszott, hogy ez a hajó, mindennel együtt, ami benne van, épp olyan nagy boldogsággal tölti el, mint a McLarenje. Folytatva a túrát egy helyiségbe érkeztünk, amelyben fapadok és öltözőszekrények sorakoztak. — Itt fogunk előkészülni a búvárkodásra. Vannak itt légzőcsövek, oxigénpalackok, búvárruhák, kiegyenlítő súlyok és szabályzók. Fogalmam sincs, hogyan kell ezeket használni, mivel még sohasem búvárkodtam. Úgy tervezem, hogy magukkal együtt én is megtanulom az alapokat. — Ezért az egészért valahogy nem igazán lelkesedem — morogtam. - Ami viszont engem illet, én rendkívüli módon várom, hogy felfedezzük a hét pagoda városának romjait, márpedig ez csakis víz alatti kutatással lehetséges.
- Ha csak arról lenne szó, hogy odaúszunk a romokhoz, talán ne kém is tetszene a dolog, de az eddigi tapasztalataim a mágikus tárgyak utáni kutatást illetően azt súgják, hogy előszeretettel vesznek üldözőbe nagy testű teremtmények. -Akkor jobban tesszük, ha ellenőrizzük, hogy tudja-e használni a villámcsapásos képességét a víz alatt. De addig is, nézze meg a főfedélzetet! Azt hiszem, tetszeni fog önnek a szobája. Beszálltunk a liftbe, és Mr. Kadam bevezetett egy gyönyörű, erdőzöld és burgundi vörös színű társalgóba, benne puha, süppedős fotelekkel és egy fényezett cseresznyefa könyvszekrénnyel, amely telis-tele volt vaskos kötetekkel. Nagy, függönyözött ablakok néztek az óceánra, és a padlót olyan vastag szőnyeg borította, hogy nem hallottam a lépteinket. Megálltunk az első szobánál, ez volt Kishan lakosztálya. Készséggel körbe is vezetett benne. A szobában állt egy nagy ágy, és tartozott hozzá egy saját fürdőszoba is. - Megmutatnád Miss Kelseynek a szint további részét, Kishan? - kérdezte Mr. Kadam. — Szeretném most már kiadni a parancsot az indulásra. - Persze - bólintott Kishan, majd hozzám fordult: — Szóval, mit gondolsz az úszó otthonunkról? - Ez a hajó elképesztő! Te már voltál itt máskor is? - Egyszer. Kadam, Ren és én eljöttünk, hogy megnézzük a hajót, néhány héttel az után, hogy elhagytad Indiát. Nem mentünk ki vele a tengerre, de itt töltöttünk egy éjszakát. — Miközben mutatta az utat, magyarázott: - Itt lakom én, ez Kadam szobája, ez Nilimáé, aztán a René következik, végül pedig ez itt a tied. Kishan kinyitotta a kabinom ajtaját. A helyiség akkora nagy volt, hogy könnyen elfért volna benne Li egész wushu stúdiója. Elakadt a lélegzetem. — Ez sokkal tagasabb, mint bármelyikőtöké — mondtam. — Neked adtuk a legnagyobb lakosztályt — felelte Kishan, miközben hátulról átölelt, és lágyan hozzátette: — A mi lányunk a legjobbat érdemli. Eszembe jutott Ren egyik kívánsága: „Mindenből a legjobbat akarom neki nyújtani. ” Megszorítottam Kishan kezét. — Máris megkaptam a legjobbat. Itt vagytok nekem ti. Kishan elengedett, és beléptünk a szobámba — ami valóságos fejedelmi lakosztály volt. A fejünk fölötti hangszóróból ismerős dallam hallatszott. A fal mellett álló hatalmas ágyat krémszínű-arany ágytakaró és párnák borították, vele szemben pedig panorámaablakok sorakoztak. A nagyi takarója oda volt készítve összehajtogatva az ágy végébe. — A tatban vagyunk, ugye? — kérdeztem. Kishan bólintott, és elindult a fürdőszoba felé. Követve őt, elmentem egy ventilátor alatt, és éreztem a légkondicionálóból áramló hűs levegő simogatását. Volt egy saját, óriási képernyőjű plazmatévém
és egy gardróbszobám is, amelyben máris ott sorakoztak a ruháim. A lenyűgöző fürdőszobába süllyesztett jacuzzit és egy zuhanyozót is építettek. A puha, krémszínű törülközők nagy, rendezett halmokban álltak a fényezett cseresznyefa szekrényekben. Visszamentünk a hálószobába, és ott találtam az íróasztalon a laptopomat, egy új iPadet és néhányat a kutatáshoz szükséges könyveim közül. — Van itt internet is? — kérdeztem. — Igen. Internet, e-mail, fax, bármi, amit akarsz. — Nem túl nehéz mindehhez hozzájutni? — Nem, ha van egy műholdvevőd. — Nektek van műholdvevőtök? Az űrből jön a jel? — Igen. Nem vagy éhes? A szó hallatán a gyomrom rögtön nagyot kordult. - De, a nyilvánvaló jelek szerint igen — feleltem. — Akkor megrohamozzuk a konyhát? Magamban nevettem a lezser hozzáálláson, amellyel Kishan a saját gazdagságához viszonyult, majd megkérdeztem: - Nem fogja ez zavarni a személyzetet? — Nem. Biztos vagyok benne, hogy elcsenhetünk valamit. Gyere!
8. Goa REGGELI UTÁN ELINDULTUNK. Kishan meg én felmentünk a napozóteraszra, hogy onnan nézzük, ahogy a hajó elhagyja a kikötőt, és a nyílt tenger felé veszi az irányt. A motor felmorajlott. Szellő csapta meg az arcomat, amint a hajó mozgásba lendült. Bámultam, ahogy hasítottuk a kékeszöld vizet. Ren is csatlakozott hozzánk. Rám villantotta egyik különleges mosolyát, és megszorította a vállamat, majd áthajolt a korláton, hogy ő is gyönyörködjön a habzó hullámok nyújtotta látványban. - Kadam azt mondja, holnap reggelre Goába kell érnünk - jegyezte meg. - Körülbelül hatszáz kilométerre van innen. A búvároktató késő délután érkezik. Addig megmutathatjuk Kelsey-nek a várost, és esetleg vásárolhatunk is. - Jól hangzik — felelte Kishan. — Mit vásárolnánk? — kérdeztem. Ren vállat vont. — Csak nézegetnénk a kirakatokat, ha úgy akarod, bár a legtöbben a szabad ég alatt árulják a portékájukat. - Jó volna küldeni valamit Mike-nak, Sarah-nak és a gyerekeknek, sőt, még Jennifernek is a wushu tanfolyamról — mondtam, enyhe bűntudatot érezve, hogy nem tudtam rendszeresen tartani velük a kapcsolatot. - Megszervezhetjük. Nilima gondoskodik róla, hogy amit kiválasztasz, eljusson hozzájuk úgy, hogy az ajándékok ne vezessék vissza hozzánk a szálakat. Kontaktszemélyeknek postázza más országokba, azok továbbküldik Amerika más részébe, ahol átcsomagolják, majd újra hajóra teszik. Ez egy komplex rendszer. - Lokesh rendesen megbonyolította az életünket, ugye? - Ezúttal legyőzzük. Alaposabban felkészülünk, mint a múltkor— jelentette ki Kishan elszántan. Megvontam a vállam, és észrevettem, hogy mindkét férfi közelebb lépett hozzám. - Nem akartok megnézni egy filmet? — kérdeztem, igyekezve könnyedebbé tenni a hangulatot. — Azt hiszem, elérkezett az idő, hogy megismertesselek benneteket, kedves tigrisek, a Cápával. Mindkettőtöknek szüksége van egy egészséges adag óceán-cidrire, hogy ne én legyek az egyetlen, aki fél bemenni a vízbe. A Cápát követte a Cápa 2. Ren és Kishan egyetértett abban, hogy az első rész jobb volt, a kezdetleges speciális effektusok ellenére. Sajnos azonban a félelmeimen továbbra is csúfolódtak. Azt hiszem, mivel ők maguk is ragadozók voltak, kevésbé féltek más ragadozóktól. Aztán csatlakoztunk Mr. Kadamhoz és Nilimához a kültéri étkezőben, ahol tenger gyümölcseivel teli svédasztal várt ránk: volt ott kandírozott teriyaki lazac mogyoróhagymás vajjal, mézes-narancsos
fésűkagyló, ropogós garnélarák fűszeres koktélmártással, homárral töltött gomba, ráktorta citromos krémes szósszal, saláta, zsemle és alkoholmentes mangóbogyós koktél. Leültem a gyönyörű, fényezett asztalhoz. A nap erősen tűzött, így nagyra értékeltem az árnyékot adó előtetőt, amelyet fölénk húztak. Én egytányérnyi étel után már úgy éreztem, teljesen tele vagyok, a fivérek viszont többször is szedtek maguknak. Ugrattam őket, hogy hagyjanak valamit a személyzetnek is, majd visszamentem a szobámba, és addig áztattam magam a jakuzziban, amíg az ujjhegyeimen ráncos nem lett a bőr. Amikor kiszálltam, belebújtam a köpenybe, amit Kishantól kaptam a születésnapomra, és megfésülködtem. A párnámon találtam egy verset: Heinrich Heine A tenger gyöngyöt rejt -részletA tenger gyöngyöt rejt, az égbolt csillagot, az én szívem pedig szerelemtől ragyog. Nagy az ég s a tenger, ám szívem még nagyobb, szerelmem túlragyog gyöngyöt és csillagot.
Jöjj hozzám ifjú lány, olvaszd el szívemet, s vele a végtelen tengert és kék eget!13 .
13
Pásztor Judit fordítása
Miközben másodszor olvastam a verset, valami hangot hallottam. Ijedten ugrottam fel, megperdültem, és ott találtam Rent, amint vigyorogva áll az ajtófélfának támaszkodva. Azt az ajtót korábban észre sem vettem. - Mióta vagy itt? - kérdeztem. - Elég régen ahhoz, hogy gyönyörködhessek a látványban. - Közelebb lépett, és kivette a kezemből a verset. — Tetszik? -Igen. A derekam köré fonta a karját, és közelebb húzott magához. Megcsókolta a vállamat ott, ahol a fiirdőköpeny fedte, és mélyet szippantott. - Mmm, de finom az illatod! - Köszönöm - feleltem. - A tied sem rossz. Hová vezet ez az ajtó? Amelyiken bejöttél. - Az én szobámba. Meg akarod nézni? Bólintottam. Kezét a hátamon tartva átvezetett a szomszéd helyiségbe. A szoba hasonlított a Kishanéhoz. - Ezek szerint van egy összekötő ajtónk? - Igen - vigyorgott. - Tudta ezt Kishan, amikor kiosztottátok a szobákat? -Igen. - Hű! Meg vagyok lepve, amiért megengedte neked, hogy ez legyen a tiéd. Ren összeráncolta a szemöldökét. — Eredetileg úgy gondoltuk, hogy Nilimának vagy Kadamnak kellene itt laknia, de aztán mindketten úgy éreztük, hogy jobb, ha van a közeledben egy tigris. Sokáig vitatkoztunk, hogy melyikünk legyen az, és a végén én győztem. - Elkomorult a tekintete, és morogva hozzátette: — Nagyrészt, mert Kishan tudja, hogy úgysem érhetek hozzád. Visszafojtottam a kuncogásomat, és megjegyeztem: - Szívesen lettem volna légy a falon az alatt a vita alatt. Ren felsóhajtott: -Tényleg szép a szobám, de valahogy azt reméltem, nem kell majd használnom.
- Hogy érted ezt? - Gondoltam, talán alhatnék veled. Úgy értem, tigrisként. Felvontam az egyik szemöldökömet, és felnevettem: - Nem tudsz betelni a horkolásommal, mi? - Egyrészt nem horkolsz, másrészt szeretek a közeledben lenni. Ráadásul jó melletted ébredni reggel — nem mintha most nem volna jó melletted lenni. - Odahúzott magához. - Mondtam neked mostanában, hogy gyönyörű vagy? Mosolyogva nyújtottam ki a kezem, és félresimítottam a hajat a szeméből, kicsit eljátszadozva a kunkorodó tincsekkel. Ren lehajolt, hogy homlokát hozzáérintse az enyémhez, de néhány pillanat múlva elhúzódott. Sápadtan, lehunyt szemmel állt előttem. Megszorítottam a karját, és hátraléptem. - Jól vagyok, csak adj egy percet — mondta. - Amíg rendbe jössz, átöltözöm — toltam vissza finoman a szobájába, majd becsuktam az ajtót magam mögött. Felvettem az indiai selyempizsamámat, majd újra bementem hozzá. Lustán végigjártatta rajtam a tekintetét, majd elismerően felmordult: - Ez a pizsama nagyon szép, de nekem az előbbi köpeny jobban tetszett. - Látnod kellett volna a köpeny eredetijét Shangri-lában! Egyébként pedig nem meglepő, hogy tetszik neked ez a pizsama. Te vetted nekem. - Tényleg? Mikor? - Mielőtt a barlangba indultunk, hogy megkeressük a próféciát. - Hmm. Nyilvánvalóan már akkor is be akartalak hálózni. - Azt mondtad, már a cirkuszban elkezdtél gyöngéd érzelmeket táplálni irántam. - Az ágyhoz léptem, felemeltem a takarót, és megfordultam. Ren közvetlenül mögöttem állt. - Nem vagy rosszul? - Csak egy kicsit. De az, hogy közel lehetek hozzád, különösen, amikor így, selyembe vagy csomagolva, megéri. Féloldalasan elvigyorodtam, ő pedig kitárta a karját. Rövid hezitálás után odabújtam hozzá, és az ingébe fúrtam az arcomat. Szorosan megölelt, és közben a hátamat simogatta. - Ez jó — motyogta. - Igen. Csak túl hamar vége lesz — sóhajtottam. - Gyere! Betakarlak.
Miután elhelyezkedtem az ágyban, lehúzta rólam a paplant, és helyette inkább a nagyi takaróját borította rám. - Honnan tudtad, hogy így szeretek aludni? — kérdeztem. - Figyeltelek. A jelek szerint nagyon szereted ezt a régi takarót. - Igen. Nagyon. — Jó éjt, iadala! — Jó éjt, Ren! Lekapcsolta a lámpát, majd ő is lefeküdt a szőnyegre. Nem tudtam elaludni a hajó mozgása és az új környezet miatt. Konkrétan nem éreztem ugyan a hullámzást, és nem olyan volt, mint egy kisebb hajón utazni, de akkor is megzavarta az egyensúlyomat. Fél órával később oldalra nyújtottam a kezem. — Ren! Hol vagy? Egy orr nyomódott a tenyerembe. — Nem tudok aludni — panaszkodtam. — Túlságosan ringatózik a hajó. Hallottam, hogy megmozdul, de a vastag szőnyeg annyira elnyelte a zajt, hogy nem tudtam kivenni, mit csinál. Aztán egyszer csak mélyen besüppedt mellettem az ágy, ahogy bundás testével ráfeküdt. Szembefordultam vele, és boldogan felsóhajtottam. Dorombolni kezdett. — Köszönöm - mondtam, és közelebb kucorodtam, beletemettem az arcomat puha, bundás nyakszőrzetébe, és addig simogattam az oldalát, amíg karommal a mellkasán el nem aludtam. Amikor másnap reggel felébredtem, a fejem Ren fehér ingén pihent, a karom pedig a gyomrán. Karjával átölelve tartott, és a hajammal játszadozott. Megpróbáltam odébb húzódni, de nem engedte. — Semmi baj. Csak egy perce vagyok ember. Egyelőre tűrhető a fájdalom. Még nem értem a bőrödhöz. — Aha... Hé, nem mozog a hajó! — Több órája kikötöttünk. — Miért, mennyi az idő? — Nem tudom. Fél hét körül lehet. Most kel fel a nap. Nézd! Kikukkantottam az ablakon a rózsaszínű égboltra. Egy nagyváros mellett kötöttünk ki. Magas pálmafák sorakoztak sűrűn az aranyhomokos parton, amelyen egyelőre még a legelszántabb napozók sem jelentek meg. A fák között nagy, íves, fehér hotelek bújtak meg, tetejük épp csak kilátszott a lombkoronák közül. A kora reggeli békés csendben olyan volt az egész, mint maga a paradicsom.
- Ez Goa? — tudakoltam. - Igen. - Ren ujjaival a hajamat simogatta. Élveztem az érintését. - Régebben is folyton ezt csináltad - jegyeztem meg. Ren felnevetett. - Azt elhiszem! Imádom a hajadat. - Igazán? Hisz csak sima, unalmas barna. Semmi különös. Nilimának van gyönyörű haja. Ébenfekete. Nagyon egzotikus. - Nekem tetszik a tied is. Göndören, egyenesen, hullámosán, feltűzve, leengedve, összefogva... - Szereted összefogva? - Szeretek játszani a szalagjaiddal, és valahányszor meglátlak lófarokkal, kedvem támad kibontani. - 0, így már értem! - nevettem fel. - Jó párszor húztad ki a szalagot a hajamból, és huzigáltad meg a copfomat. Most már legalább tudom, miért. Copfmániás vagy. Ren elmosolyodott, és megcsókolta a homlokomat. - Lehet. Nos, készen állsz a vásárlásra? Belesóhajtottam a mellkasába. - Inkább maradnék itt, így, összebújva veled. - Tudtam, hogy oka van annak, hogy tetszel nekem. — Még közelebb húzott magához, és átölelt. - Viszont sajnos kezdem érezni az összebújás hatásait - jegyezte meg néhány pillanat múlva. — Oké — feleltem. Ren kicsússzam az ágyból, és a szobája felé indult, de az ajtóban még visszafordult, és az ajtófélfának támaszkodva felsóhajtott: — Azt hiszem, az egész univerzum összeesküdött ellenem. — Hogyhogy? — Kinyújtózkodtam és felé fordultam, miközben a párnámat az arcom alá gyűrtem. — Csak távolról gyönyörködhetek a selyempizsamába csomagolt, álmos, bújós meleg, csodálatos tested látványában. Van fogalmad róla, hogy mennyire csábító vagy? Nagyon-nagyon örülök, hogy Kis-han szobájából nem nyílik ajtó a tiédbe. Felnevettem. — Te egy veszélyes, hízelgő fickó vagy, barátom. De ezt már tudom egy ideje, és tetszik is nekem. Most menj, és öltözz fel! Találkozunk a reggelinél. Vigyorogva csukta be maga mögött az ajtót.
Reggeli után Rennel és Kishannal lementünk a száraz garázsba. Automatikusan nyitottam volna a Jeep ajtaját, amikor Kishan megállított: — Nem a Jeeppel megyünk. — Nem? Akkor hogy jutunk be a városba? Gyalog? — Nem — mondta Ren. — Ezekkel. — Felemelt egy vízhatlan ponyvát, hogy felfedjen két bivalyerős versenymotort. Hátráltam egy lépést. — És... ööö... tudjátok, srácok, hogyan kell ezeket vezetni? Olyan... veszélyesnek látszanak. — Azok is - nevetett Kishan. — A motor, és különösen ez a kettő itt, a legjobb dolog ebben az évszázadban, Kells. Fél éve vettük őket, nem sokkal azután, hogy elmentél Oregonba, és igenis tudunk motort vezetni. Ren kitolta a motorokat a hajó garázsából. Úgy csillogtak-villogtak, mintha valami James Bond film kellékei lettek volna. Láttam a Ducati márkanevet az oldalukon. René kobaltkék, Kishané pedig vörös színben pompázott. - Sohasem hallottam a Ducatiról — jegyeztem meg. - A Ducati motorokról? — kérdezett vissza Ren. - Olasz márka. Mint a dzsekink. Felhorkantam. - Naná. Valószínűleg ezek a világ legdrágább motorjai. Egy Ducati a motorok között nyilván olyan, mint a Ferrari az autók között. - Túlzol, Kells. - Nem hiszem. Hallottátok ti valaha azt a szót, hogy takarékosság? Kishan vállat vont. - Évszázadokon keresztül semmiből éltünk. Ideje kárpótolnunk magunkat. Volt abban némi igazság, amit mondott, ezért nem ellenkeztem. Kishan elővett egy szekrényből két fekete színű, piros, illetve kék csíkokkal díszített bőrdzsekit, egy harmadikat pedig felém nyújtott. -Tessék. Kadam ezt kifejezetten neked készíttette. Biztosan jó rád. Felvettem a dzsekit, de közben tiltakoztam: - Egyébként sem férünk el ketten egy motoron, szóval talán jobb lenne, ha egyedül mennétek. - Dehogynem férünk el! — felelte Ren, miközben felcipzárazta a dzsekijét. Hű! Nem hittem volna, hogy képes még elképesztőbben kinézni, mint eddig. De egy bőrbe burkolt Ren, kezében bukósisakkal, egy bámulatos versenymotor mellett állva valósággal lebénította az
agyamat. Mintha valamifele kábítószer hatása alá kerültem volna. A Ren-szűk-bőrben nevű drog hatása alá. Ha a Ducati cégnek volna esze, őt hasznainak reklámarcként, és ingyen adnának neki egy motort. Ren felpattintotta a motorja ülésének hátsó részét, feltárva egy másik, rejtett ülést. - Látod? Odaadott nekem egy fekete bukósisakot, én pedig rámeredtem. Kishan megköszörülte a torkát. - Azt hiszem, Kelsey-nek velem kell jönnie. Ren megmerevedett: - Én nem hiszem. - Légy józan! — érvelt Kishan. — Rosszul leszel, balesetet szenvedtek, és Kelsey megsérülhet. Ren összeszorította az állkapcsát. - Minden rendben lesz. Tudom kontrollálni a fájdalmaimat. - Nem hagyom, hogy kockázatot vállalj Kelsey-vel, és ha egy percre félre tudnád tenni a féltékenységedet, te is egyetértenél velem. - Igaza van, Ren — vágtam közbe, és sajnálkozva érintettem meg a bőrdzsekije ujját. — Épp eléggé félek ezektől a járgányoktól anélkül is, hogy aggódnom kellene a rosszulléted miatt. Kishannal megyek. Ren frusztráltan sóhajtott: - Jól van. — Futólag megérintette az arcomat, szomorkásán rám mosolygott, aztán rám adta a bukósisakot, és közben azt súgta: - Kapaszkodj erősen! Kishan szereti mélyen bedőlve venni a kanyarokat. Kishan felpattintotta a motorülése hátsó felét, és felsegített. Aztán ő is fellendítette magát, és a fejére húzta a sisakját. - Készen állsz? — kérdezte. - Azt hiszem. — Kapaszkodj belém, és dőlj, ha én is dőlök! Olyan szorosan öleltem át a derekát, mintha az életem függne tőle, miközben ő egyensúlyba hozott bennünket, és berúgta a motort . A jármű felmorajlott, majd mozgásba lendült. Ren követett minket. Mellénk gurult, mérgesen Kishanra nézett, majd rám pillantott. A szemei körül húzódó apró szarkalábakból meg tudtam állapítani, hogy mosolyog.
Ren hajtott ki először a garázsból, legurult a rámpán, majd kifarolt az éles, kilencven fokos kanyarban, gázt adott, és nyaktörő sebességgel suhant végig a mólón. Kishan eleinte ésszerű tempóban követte, miután azonban elhagytuk a kikötőben lévő hajók sorát, és ráfordultunk a város felé vezető útra, felgyorsult, és üldözőbe vette bátyját. Egy ideig szörnyen ideges voltam, és felsoroltam magamban az összes módját annak, ahogy meghalhatok motorozás közben, de aztán ellazultam, és élvezni kezdtem a dolgot. Kishan remekül vezetett, és nyilvánvalóan visszafogta magát, hogy én jobban érezzem magam. Ren lelassított, hogy együtt haladjon velünk, s így épp megfelelő sebességgel haladtunk át a városon ahhoz, hogy valamelyest képet kaphassak róla. Mire átjutottunk rajta, már éreztem, hogy nagyobb iramra vágyom. Hű! A jelek szerint sebességfüggő lettem. Erősnek és szabadnak éreztem magam a motorozástól, és száguldani akartam. Mikor megálltunk a város szélén, megkérdeztem Kishant, hogy van-e a közelben olyan terület, ahol versenyezhetnénk. Ren mellénk gördült, elég közel ahhoz, hogy meg tudják beszélni a részleteket. Megegyeztek abban, hogy semmiképp sem csinálunk olyasmit, ami veszélyes lenne. Az átoknak köszönhetően ők ugyan gyorsan gyógyultak, én viszont nem, és egyikük sem akarta megkockáztatni, hogy nekem bajom essen. Kihajtottunk a varosból egy több kilométer hosszú, elhagyatott földútra. Ren előrement, hogy felmérje a terepet, majd visszajött, és figyelmeztetett bennünket, hogy van néhány kisebb bukkanó és kanyar. Aztán a fivérek egy vonalba állították a két Ducatit, felpörgették a motorokat, majd nekilódultak. Ren hamar elénk került, valószínűleg, mert Kishan óvatos volt miattam, és mert a két embernyi extra súly lelassította. - Gyorsabban! — kurjantottam, és hallottam, ahogy Kishan felnevet, majd nagyobb sebességre kapcsol. Odaértünk az első dombhoz, amely után néhány másodpercre a levegőbe röpültünk. Keményen landoltunk, épp egy kanyar előtt. Kishan oldalra dőlt. Én is követtem a példáját, és közelebb húzódtam hozzá, kezemet szorosan a dereka köré kulcsolva. Újból gázt adott, így közelebb kerültünk Renhez, aki olyan gyorsan ugratott, hogy kis híján elvesztette az uralmat a járműve felett, és majdnem leesett a motorról — de valahogyan sikerült visszanyernie az egyensúlyát, és továbbrobogott. Amikor Kishan és én ugyanahhoz a bukkanóhoz értünk, Kishan az utolsó pillanatban felgyorsított. Mi is repültünk valamennyit, majd sikeresen földet értünk, a hátsó kerék hamarabb, mint az első. Hangosan kacagtam. Ezután azonnal beledőltünk egy jobb kanyarba, majd újra felgyorsultunk. Amikor az út végére értünk, Ren mellé gurultunk és megálltunk. Ren szinte unott arccal állt a Ducatijának dőlve. Kishan meg én leszálltunk a motorról, és levettük a bukósisakunkat. Szorosan megöleltem Kishant, és lelkesen hadarni kezdtem: - Ez iszonyúan klassz volt! Oltári jól vezetsz, Kishan! Egy csöppet sem féltem. Köszönöm! Ö is megölelt. - Bármikor, Kells.
Ren felmordult: — Éhes vagyok. Menjünk ebédelni és vásárolni! Gyorsan visszamotoroztunk a városba, és leparkoltunk egy nagy piac előtt. Jó néhányan megálltak, hogy megbámuljanak bennünket. Bizonyára én is megálltam volna, ha két gyönyörű, bőrszerkóba öltözött férfit látok elképesztő motorokkal. Úgy néztek ki, mint a filmsztárok. Odamentünk egy utcai árushoz, és vettünk egy-egy barbecue tekercset. Én sült csirkét választottam pitában, amelyet parathának neveznek. Noha Kishan megkérte őket, hogy az enyémet kevésbé fűszeresen készítsék el, még így is nagyon csípős volt. A szám szinte lángolt. Gyümölcsös limonádét ittam rá, hogy csillapítsam az égető érzést. Azután sétáltunk egyet a piacon. Vettem Jennifernek egy csüngős arany fülbevalót, Mike-nak és Sarah-nak egy doboz válogatott füstölőt és egy sárkány alakú, márvány fustölőtartót, melynek egy füstölőrúd szúrta át az orrát, így úgy nézett ki, mintha tüzet okádna. Sammynek és Rebeccának választottam egy kézzel faragott, élénk, rikító színekre festett, fa játékkatona-sereget harci elefántokkal, tevékkel, lovas szekerekkel és egy királyi családdal. Kishan ragaszkodott hozzá, hogy vegyünk hozzá még egy herceget. Ren a szemét forgatta, de én csak nevettem, és hagytam, hogy válasszon egyet. Aztán Ren beszélt az eladóval, hogy az összes vásárolt holmit küldjék el a hajóra. Ezt követően bementünk egy boltba, ahol vízi játékokat és strandöltözékeket árultak. Megálltam a női fürdőruhák előtt. - Elfelejtettem bepakolni a fürdőruhámat — mondtam. - Ott hagytam a házban, a zuhanyzóra akasztva. Akkor vegyünk neked egy újat! — lépett mellém Ren. Suttogva odahajoltam hozzá: - Nem készíttethetünk egyszerűen a kendővel? - Megtehetnénk, de ha egy anyag szintetikus alkotórészt tartalmaz, mint amilyen például a spandex, a kendő természetes anyaggal helyettesíti. És akkor a fürdőruhád, mondjuk, vékony pamutból készülne, ami részemről persze teljesen rendben volna. — Ren kacsintott, és huncutul elvigyorodott. Nevetve ütöttem a karjára. - Kösz, nem. Inkább vegyünk egyet! Mindhárman keresgélni kezdtünk. Ren a különböző meztelenségi fokú bikinik közül választott néhányat, Kishan azonban mindet visszaakasztotta. - Egyáltalán nem ismered Kelsey-t? - korholta a bátyját. - Ő nem az a bikinis típusú lány. Ehhez mit szólsz, Kells?
Leemelt egy egyrészes, fémesen csillogó nyomattal díszített, elöl csavart fazonú fürdőruhát. - Jó lesz — feleltem. - Nem az ő színe - ellenkezett Ren, majd kikapta Kishan kezéből, és a helyére akasztotta. Kishan visszavágott: - Naná, te nyilván kéket akarsz. - Nem — felelte Ren, miközben tovább keresgélt. — Valami élénk színűt szeretnék, hogy ne veszítsük el őt a vízben. Az én választásomat, egy egyszerű fekete darabot kapásból és nagy egyetértésben utasították el, mondván, hogy az én ízlésem unalmas. Végül mindannyian megegyeztünk egy csavart, nyakpántos, vörös és gyömbér színű felsőrészű, és egyszínű vörös, szolid, csípőre szabott alsójú bikiniben. Ez egy kis részt szabadon hagyott ugyan a derékvonalamból, de nem annyit, hogy meztelennek érezzem ma gam, ezenkívül kényelmes és élénk színű volt. Ren választott hozzá illő dekk-cipőt, szalmakalapot és napszemüveget, aztán összeszedtük a szerzeményeinket, és elindultunk vissza, a motorjainkhoz. A levegő addigra eléggé felmelegedett. Arra gondoltam, egy úszás a medencében jól fog esni, ha visszaérünk a hajóra. Kishan elpakolta mindkettőnk dzsekijét, majd felszálltunk a motorra. Amikor a visszafelé vezető úton Kishan dereka köré fontam a karomat, csak egy vékony pólót viselt. Mivel túlságosan éreztem izmos testének feszességét és melegét, alig mertem hozzáérni. Ahogy elindult és bedőlt egy kanyarba, kis híján le is estem. Erre megragadta a kezeimet, és erőteljesen a derekához szorítva őket, közelebb rántott magához. Azt a mantrát ismételgettem, amit Rennél alkalmaztam Kishkindhában, amikor megpróbáltam figyelmen kívül hagyni túlságosan vonzó tulajdonságait. Emlékeztettem magam, hogy teljesen rendben van megcsodálni egy portékát, amíg csak a kirakatban gyönyörködünk benne. Kishan csupán egy nagyon szép hímnemű egyed. Mi van akkor, ha körbeölelem az izmos törzsét motorozás közben? Semmi. Jelen pillanatban nincs igazán más választásom. Sóhajtottam, és élveztem a robogást. Ahogy azonban Kishan lesegített a motorról, hirtelen kínosan éreztem magam, és tekintetét kerülve elhúzódtam tőle. - Mi a baj? — kérdezte. — Semmi. Felmordult, és tett felém egy lépést, de épp ekkor hajtott fel a rámpán Ren. Mikor ő is leszállt, megbeszéltük, hogy tíz perc múlva találkozunk a medencénél, hogy megmutathassam az új fürdőruhámat, és mindannyian lehűtsük magunkat.
Én érkeztem oda először, és láttam, hogy valaki már rója a hosszokat a medencében. Amikor a férfi elérte a peremet, megrázta a fejét, hátracsapta szőke haját, majd kimászott a létrán, és felkapott egy törülközőt. Miközben szárazra törölte az arcát, karját és a lábait, kedvesen rám mosolygott: - Te nyilván Kelsey vagy. - Igen — mosolyogtam vissza óvatosan, és megkérdeztem: — És te? Ahogy felnevetett, abból rögtön tudtam, hogy gyakran teszi. - Az egész nevemet szeretnéd? — kérdezte. - Persze. - Wesley Alan Alexander, a harmadik, szolgálatára. De hívhatsz egyszerűen Wesnek. - Örülök, hogy megismertelek, Wes. - Én is örülök. Neked aztán szép hajód van! - O, nem az enyém. Én csak utazom rajta. Wes kedélyesen elmosolyodott. - Ja, értem. Leány, unokahúg, unoka, unokatestvér vagy barátnő? Kérlek, ne mondd, hogy barátnő! — mondta tettetett kétségbeeséssel. Elnevettem magam, és így feleltem: - Azt hiszem, egy kicsit mindegyik vagyok. - Ettől tartottam. Mindig rossz helyen keresem a gyönyörű és szabad lányokat. Bár a „kicsit barátnő” megnevezés azért hagy nekem némi esélyt a manőverezésre, nemde? — Leült és kinyújtózott. - Arra az esetre pedig, ha érdekelne, csak udvariasságból nem kérdezted meg eddig: én vagyok a búvároktató. - Igen, már kitaláltam. Felvonta az egyik szemöldökét: - Ó, vigyázat! Ennek a lánynak van esze. Ez tetszik. A legtöbb gyönyörű nőnek, akit ismerek, nem sok tevékenység folyik az agy részlegén. Wes olyasfajta srácnak tűnt, aki szüntelenül vidám, és folyton nevet valami viccen. Hátrasimította szőke haját, és rám vigyorgott. Kedves volt, kék szemű, napbarnított bőrű, csinos testű és amerikai. - Honnan jöttél? — érdeklődtem. - Texasból.
- Hogy jut el egy texasi srác Indiába búvároktatónak? - Hosszú történet. Biztos, hogy hallani akarod? - Igen. - Én viszont sokkal szívesebben hallanék rólad, mint magamról, szóval a rövidebb verziót mondom el. Nos, jelenleg a Harvardon kellene lennem, de a búvárkodást jobban szeretem, ezért egészen Indiáig kellett jönnöm, hogy kikerüljek a szüleim hatásköréből. És most halljuk, hogy kerül egy szép, fiatal amerikai lány... - ...Oregonból... - Oregon? — vonta fel a szemöldökét. — Szóval Oregonból Indiába? - Ez még a tiédnél is hosszabb történet. - Meghalok a kíváncsiságtól... De úgy tűnik, társaságunk van. -Felállt, és egy színpadiasan eltúlzott suttogással azt mondta: — Nem említetted, hogy két pasid is van. Két nagy, mérges pasid — ugratott, egyáltalán nem zavartatva magát. Vihogtam, és hátrafordultam. Ren és Kishan közeledett, egyformán morózus arckifejezéssel. Szemrehányó pillantást vetettem rájuk, és így szóltam: — Ron, Kishan, ismerjétek meg West, a búvároktatónkat! — Helló! Micsoda szép napunk van, ugye? — üdvözölte őket Wes, energikusan megrázva a kezüket. Elfojtottam egy nevetést, amikor észrevettem, hogy a fivérek tétován megállnak, elbizonytalanodva, hogy mit is kezdjenek Wessel meg az ő furcsa déli akcentusával. — Épp most ismerkedtem meg a ti gyönyörű kis barátnőtökkel. Igazán köszönöm a lehetőséget, hogy ezen a fantasztikus hajón utazhatok. Most összeszedem a cuccaimat, és bemegyek a szobámba, hadd élvezzétek nyugodtan a napsütést. Holnap kora hajnalban kezdjük az oktatást, ha ez mindegyikőtöknek megfelel. Nos, már itt sem vagyok. — Megsimogatta a hasát. — Remélem, nemsokára eszünk. Kopog a szemem az éhségtől. Fel tudnék falni egy egész disznót! - Rávigyorgott a fiúkra, majd hozzám fordult. - Nos, nagyon örülök, hogy megismertem, drága hölgyem. Remélem, roppant hamarosan újra látom. Pukedliztem egyet. - Igazán kellemes volt társalogni önnel, Wes. Viszlát vacsoránál! A texasi srác huncutul rám kacsintott, majd felkapta a holmiját, és elment. Ren odasétált hozzám, és ledobta a törülközőjét a napozószékre. - Nem tetszik nekem ez a pasas. - Akkor már ketten vagyunk — csatlakozott hozzá Kishan is. - Nem tudom, mi a bajotok — mondtam. — Kifejezetten szimpatikus és jópofa.
- Az nem tetszik, ahogy rád néz — morogta Ren. Felsóhajtottam. - Neked sosem tetszik, ahogy bármelyik srác rám néz. - Egyetértek Rennel — vetette közbe Kishan. — Valamiben sántikál. - Lehiggadnátok végre? Gyerünk, ússzunk! Ren végigmustrált. - Már nem is tetszik ez a fürdőruha. Azt hiszem, vissza kell mennünk, és kicserélni egy olyanra, ami jobban takar. Egyik ujjammal mellkason böktem: - Nekem tetszik. Hagyd abba a féltékenykedést! Mindketten hagyjátok abba! A fivérek teljesen egyformán összefonták a karjukat a mellkasuk előtt, és lenéztek rám. -Jól van - vontam vállat. - Ahogy akarjátok. Én megyek úszni. Belemerültem a medencébe, és átúsztam a túlsó végébe. Nem kellett visszanéznem, hogy tudjam, Kishan és Ren a nyomomban van. Vacsoránál csatlakozott hozzánk az új búvároktatónk, aki a Ren és Kishan felől rá irányuló fenyegető tekintetek ellenére mellém telepedett. Wes továbbra is délies stílusban beszélt, és elsütött pár cowboy és texasi viccet, amivel teljesen kiakasztotta Rent és Kishant. Mr. Kadam kimentette magát, mondván, hogy beszélnie kell a kapitánnyal az indulásról, de a fivérek makacsul ott maradtak, hogy szemmel tartsák West, amint társalog velem, miközben ők maguk egy árva szót sem szóltak. Texasról és Oregonról beszélgettünk, meg arról, hogy milyen ételeket hiányolunk onnan, és miket szeretünk enni itt, Indiában. Kértem, hogy mondjon még egy viccet. - Jól van — egyezett bele. — Mi a közös egy texasi tornádó és egy alabamai válás között? - Nem tudom. Mi a közös bennük? — kérdeztem. - Mindkettőben... elveszíti valaki az autóját. Nevettem, mire Wes a vállamra tette a karját. Hallottam egy halk morgást. Nem tudtam volna megmondani, melyik tigris adta ki ahangot, de ez azt jelentette, hogy ha másnap reggel is életben akarom látni West, jobban teszem, ha visszavonulok. — Hát, köszönöm a vicceket, Wes — mondtam. — Azt hiszem ideje eltenni magam holnapra, ha korán reggel fel akarok kelni. — Igazad van. Szeretném, ha hajnalban csillogó szemmel és harcra készen várnátok rám. Nevettem és ugrattam: — Mit szólnál, ha én lennék csillogó szemű, a fiúk pedig harcra készek?
Ren összeszűkített szemmel nézett rám. — Jó éjszakát mindenkinek! — álltam fel, hogy elinduljak. — Várj, Kelsey! — ugrott talpra Kishan. — Hadd kísérjelek el! — Majd én elkísérem — mondta Ren. A szememet forgattam, és hallottam, amint Wes nagyot füttyent. — Úgy látom, túl sok bika van a legelőn. Jobb, ha vigyázol, nehogy összetapossanak egy ilyen mutatós kis üszőt, mint te. — Az üsző tud vigyázni magára — feleltem. — És én majd elkísérem magam. Jó éjszakát, bikák! Ren és Kishan rosszkedvűen felmorrantak, Wes pedig nevetve elindult az ellenkező irányba.
9. Búvárleckék AMIKOR MÁSNAP FELKELTEM, volt egy mélyedés mellettem a párnán. Arra fordultam, és beszippantottam a szantálfa és a vízesés illatát. Amikor megfogtam a párnát, hogy magamhoz öleljem, a kezem egy darab papírhoz ért. A hold és a tenger -
Ella Wheeter Wilcox – -
Én a tenger s te a hold az égen: ha mosolyod fénye rám világít, elfedve létem éles szikláit reménység duzzad lelkem medrében. Ám ha orcád elfordítod tőlem, hit apad, kő láthatóvá válik, partsziluett rémisztőnek látszik. Én a tenger, s te a hold az égen.
14
Elmosolyodtam, és néhányszor újraolvastam a verset. Talán ez egy jel. Hisz éppen én mondtam Phetnek, hogy olyan vagyok, mint a hold. Talán az univerzum azt próbálja értésemre adni, hogy Renhez tartozom. A hasonlat pontos volt. A hold és a tenger arra teremtetett, hogy hatással legyenek egymásra, de sohase érintkezhessenek. Sóhajtottam, és észrevettem, hogy már hajnalodik. Felvettem a fürdőruhámat, rá egy sortot és egy pólót, s reggelizés nélkül rohantam a medencéhez. Én érkeztem oda elsőként a tanulók közül. Wes el volt foglalva a búvárfelszerelések rendezgetésével. - Jó reggelt! Segíthetek? — üdvözöltem. - Jó reggelt! — mosolygott vissza Wes. — Köszönöm a kérdést, de már kész vagyok. És te? Készen állsz az első leckére? - Igen... Mi történt? Éjszaka elvesztetted az akcentusodat?
14
Pásztor Judit fordítása
- Nem - nevetett. - Csak jól jön, amikor túlféltő apákat és féltékeny pasikat kell lecsillapítanom. Ezenkívül jó néhány randit köszönhetek már neki, csakúgy, mint jobb osztályzatokat a suliban. Sajnos neked azonban túlféltő és féltékeny pasijaid vannak. Meglep, hogy még nem ölték meg egymást. Felnevettem. - Hidd el, megpróbálták, de most, attól tartok, te szolgáltatsz nekik új célpontot, akire a dühüket irányíthatják. Wes vállat vont és vigyorgott, felfedve egy aranyos gödröcskét az arca jobb oldalán. — Semmi gond - mondta. — Izgalmasabbá teszi a dolgokat De éppen itt jönnek a problémák. Állj hátrébb, és nézd a show-t! - Azzal Ren és Kishan felé fordult, és azonnal újra délies akcentusra váltott: - Hát, jó reggelt, cimborák! Úgy tűnik, Kelsey nyerte a korán kelő címet. És nézzétek, hát nem éppen olyan gyönyörű, mint egy palacsinta tetején szétolvadó vajgolyó? Ren teljesen figyelmen kívül hagyta West, és odahajolt, hogy megcsókolja az arcomat. - Ettél? — kérdezte. - Nem. Nem volt időm. Kinyitotta a táskáját. - Hoztam neked egy almát. — Ideadta, majd kacsintott, és leült Kishan mellé. - Na, jó. Akkor lássunk munkához, oké? — mondta Wes. - Először is, kezdjük az elején! Van két dolog, ami az embereket akadályozza a víz alá merülésben. Az első, hogy nincs kopoltyúnk. Es ha valaha is találnak egy embert kopoltyúval, akkor engem nyugodtan megsüthetnek, nevezhetnek törpeharcsának és felszolgálhatnak kukoricapogácsával. A második probléma az, hogy a víz hatalmas nyomást gyakorol a mellkasunkra és a tüdőnkre, és ez előbb vagy utóbb tüdőembóliához vezet. Holtbiztos, hogy úgy pukkad szét a tüdőnk, mint a füstölt virsli, amit túl sokáig hagynak a barbecuerácson. Ahogy elkezdett a munkájával foglalkozni, úgy szűnt meg fokozatosan az akcentusa. - A búvárfelszerelésünk nélkül a tüdőnknek nem lenne ereje felfúvódni, még ha valamilyen módon levegőhöz jutnánk, akkor sem, ezért a tartályunk nemcsak oxigént tartalmaz, hanem méri és ki is egyenlíti a víznyomást, hogy működhessen a tüdőnk, vagyis egy komplex víz alatti légzőkészülék. Mi meg tanuljuk használni mind a nyílt rendszerű, mind a visszalégzős szettet. Mr. Kadam bejött és leült. Wes biccentett felé, és folytatta: — Ahogy éppen mondtam, Mr. Kadam úgy érzi, jó, ha mindkét fajta légzőkészülék használatát megtanuljátok, mivel egyelőre nem biztos benne, hogy melyik felel majd meg jobban a céljaitoknak. A nyílt rendszerűvel fogunk kezdeni, és csak utána következik majd a visszalégzős. De előtte, ma megtanuljuk az összes búvárfelszerelés nevét és funkcióját. A könnyűekkel kezdjük. - Körbeadott különféle eszközöket, hogy közelebbről is megvizsgálhassuk őket. - Cipő, víz alatti iránytű, mélységmérő, búvárkés és BCD, azaz felhajtóerő-szabályozó mellény. Úgy viseljük, mint egy dzsekit.
Később majd megmutatom, hogyan kell használni. Most azt szeretném, ha az elnevezésekre és a dolgok funkciójára összpontosítanánk. Wes rám kacsintott, én pedig szélesen elmosolyodtam, mire Kishan összeroppantotta a mélységmérőt, Ren pedig olyan keményen szorította meg az iránytűt, hogy az üvege darabokra tört. - Bocs - mormolták mindketten összeszorított fogakkal, én pedig dühösen meredtem rájuk. Igazából egyikük bocsánatkérése sem hangzott őszintének, de Wes nem csinált belőle ügyet. - Semmi baj — vont vállat. — Amúgy is a tieitek voltak. — Aztán folytatta: - Van uszonyunk, csuklyánk a hideg vízben történő merüléshez és írótáblánk. Ez utóbbinak két típusa létezik: az egyiken rajta vannak a gyakoribb halak képei, amire rá tudsz mutatni, a másik pedig üres, egy speciális ceruzával. Általában a BCD-hez vannak rögzítve. Mi is a BCD, Kishan? - A mellény. - És mi a funkciója, Ren? - A felhajtóerő szabályozása. - Jó. Még körülbelül öt dolog van, amit meg kell tanulnunk. Ez itt az elsődleges regulátor, ami biztosítja az oxigént. Ez az oktopusz, vagy más néven a tartalék levegőforrás — a helyettes szabályzó. Ha az elsődleges regulátor elromlik, vagy ha meg kell osztanotok a levegőt valakivel, ezt használjátok. Ez általában neon színű, és a jobb oldalatokon találjátok, az állkapcsotok és a mellkasotok között. Van még légzőcsövünk a felszínen való úszáshoz, egy SPG, azaz víz alatti nyomásmérő, amely megmutatja, mennyi levegő van a tartályban, illetve a henger, azaz maga a levegőtartály. A legtöbb tartály körülbelül tizenkét liter oxigént tartalmaz. - És az mennyi időre elég? — tudakoltam. - Attól függ. Ideges, tapasztalatlan búvárok akár kétszer annyit is elhasználhatnak, mint a tapasztaltak. Kisebb termetű emberek kevesebb levegőt fogyasztanak, mint a nagyobbak. — Gyorsan rápillantott Kishanra és Renre. — És minél mélyebbre merülünk, annál többet használunk. Az átlag, amihez egy ilyen tartály elég, körülbelül egy óra merülés húsz méter mélységben. Tapasztaltabb búvárok azonban akár két órán keresztül is lenn maradhatnak. Bólintottam, Kishan pedig odanyújtott nekem egy üveg vizet. Mosolyogva suttogtam: - Köszönöm. Kinyitottam az üveget, majd nagyot kortyoltam a vízből. - A másik két dolog, amiről tanulnotok kell, a súlyrendszer és a búvárruha. A búvárruha melegen tart bennünket a víz alatt. Végzünk majd néhány merülést búvárruhában, és néhányat anélkül is. - A búvárruha... ööö... harapásálló? - kérdeztem, és félve mosolyogtam Mr. Kadamra, aki visszamosolygott rám. — Megvédi a bőrödet a vágásoktól és karcolásoktól — felelte Wes —, de azért elszakadhat. Tehát a válasz a kérdésedre az, hogy nem, nem harapásálló, hacsak a hal nem nagyon kicsi.
Elhúztam a számat, Kishan pedig hozzátette: — Fél a cápáktól. — Az, hogy cápák támadnak meg búvárokat, előfordul ugyan, de nem olyan gyakran, mint ahogy az emberek hiszik — mondta Wes. - Én már voltam olyan merüléseken, ahol cápákat etettünk, és mondhatom, felvillanyozó élmény volt. Lehet, hogy látunk majd néhányat, de kétlem, hogy zaklatnának bennünket vagy bármilyen problémát okoznának nekünk. De ha szeretnéd, gyakorolhatjuk kicsit azt is, hogy mit kell tennünk, ha megtámad bennünket egy cápa. — Jó ötlet, köszönöm — feleltem. — A másik téma, amiről ma tanulnunk kell, a súlyrendszer. A legtöbb embernek ólomsúlyokra van szüksége, hogy lesüllyedhessenek a víz alá. Ma ólomövekkel és integrált súlyokkal is fogunk gyakorolni. Miután Wes minden egyes darabot megmutatott, megkért bennünket, hogy menjünk be a medence mély végébe. Mr. Kadam és én ugrottunk be először. Épp kitöröltem a szememből a vizet, amikor láttam, ahogy Ren, Kishan és Wes egyszerre leveszik a pólójukat. Szentatyám, mintha egy Baywatch-epizódban volnánk! Szegény Jennifer vérnyomása minden bizonnyal az egekbe szökött volna a látványtól. Felhorkantam. Valószínűleg elájulna és belefulladna a medencébe, ha az én helyemben lenne. Én már hozzá voltam szokva az izmos, bronzbarna mellkasokhoz, de most még nekem is nehezemre esett másfelé figyelnem. Ha valaha végig szándékozom sétálni a tengerparton valamelyikükkel, figyelmeztetnem kell majd őket, hogy készüljenek fel a lábaik elé zuhanó, áléit lányokra. Hmm ,még jó, hogy később tanulni fogjuk az újraélesztést is. Wes különféle súlyokat használtatott velünk, hogy megérezzük, mennyire húznak le bennünket. A legnagyobb nekem túl nehéz volt. Nem tudtam vele együtt a felszínre emelkedni, ezért lenn hagytam a medence alján, hogy majd Kishan hozza fel. Ezt követően Wes arra kért bennünket, hogy fél órán keresztül ússzunk hosszokat a medencében, délután pedig a médiaszobában találkozzunk újra, hogy megtanuljuk az elsősegélynyújtást és az újraélesztést. Mire ebédelni mentünk, már nagyon éhes voltam. Meg is ettem egy hatalmas szendvicset. Aztán lezuhanyoztam, átöltöztem és a médiaszobába siettem. Én már korábban is részt vettem elsősegélynyújtó és újraélesztő tanfolyamon, de Ren és Kishan számára mindez új volt. Mindketten figyelmesen hallgatták West, és gyorsan tanultak. Én Mr. Kadammal álltam párba, csak hogy megőrizzem a békét a fivérek között. Ő felkötötte a karomat, én pedig a Heimlich-féle műfogást gyakoroltam rajta. Ren nem örült neki, hogy olyan messze kellett ülnie tőlem, de mivel a nap legnagyobb részét a közelemben töltötte, a hatás már így is látszott rajta. Szünetben megkérdeztem tőle, hogy hogy érzi magát. Csak mosolygott, és így felelt: — Fáj a fejem. Még távolabb húzódtam tőle, noha Wes folyton megpróbált visszahívni a körbe.
Ren az óra után gyorsan el is ment, és vagy kihagyta a vacsorát, vagy a szobájában ette meg. Kishan szándékosan mellém ült, így Wesnek nem maradt más választása, mint hogy velünk szemben foglaljon helyet. Wes és én megint kedélyesen cseverésztünk, de ez most már nem bosszantotta Kishant annyira, mint előző este. Ehelyett meglepően elégedettnek tűnt azzal, hogy csak ült ott, és hallgatta a beszélgetésünket. Wes elmondta, hogy ami a legjobban hiányzik neki Texasból, az a barbecue. — Egyszerűen nincs semmi ezen a világon, ami jobb volna, mint a lassú tűzön, fóliában sült marhaszegy és a sült sertéshús káposztasalátával és babbal. Ez az én kis verzióm az édenkertre. Biztos vagyok benne, hogy az összes angyalnak csupa ragacs az ujja és a kis kerubi arca az édes, fűszeres szósztól. — Én ugyanígy érzek a sajtburgerrel kapcsolatban — nevettem. — Ó, már három éve nem ettem egy jó barbecue-t. Három hosz-szú éve rizsen és curryn élek. — Én sem vagyok valami nagy híve a currynek - fintorogtam. -Talán megkérhetnénk a szakácsot, hogy készítsen neked valami különlegeset. — Hű, hát te olyan édes vagy, mint a szirup a fagylalton! Roppant boldoggá tenne végre valami igazi íz! — Kacsintott. — Madame, mit szólna egy sétához ennek a gyönyörű hajónak a gyönyörű fedélzetén velem, hogy megnézzük a gyönyörű naplementét? Szükségem van egy gyönyörű nőre, aki átölel, és lecsillapítja e vándorló cowboy háborgó lelkét, hogy otthonra leljen a szilaj tengeren. Felvontam az egyik szemöldököm, és én is déli akcentust mímelve így feleltem: — Hű, azt hiszem, maga ugrat engem, Mr. Texas. Ön már régen otthonra lelt a szilaj tengeren, nem úgy, mint én. Wes megdörzsölte borostás arcát. - Oké, lehet. Hát, akkor, mit szólna ahhoz, drága hölgyem, ha megkérném, hogy jöjjön velem, és melegítse fel vacogó szívemet? - Körülbelül harminc fok van. - Jesszus, neked tényleg vág az eszed. És arra mit felelsz, hogy komolyan mondom, egy fickó szörnyen magányos tud lenni egy idegen országban, és egyszerűen csak szeretne egy kicsit tovább a társaságodban lenni? Elbűvölő mosollyal nyújtotta felém a karját. Már éppen el akartam fogadni, amikor Kishan kettőnk közé állt, és Wesre meredt. - Ha Kelsey sétálni akar a fedélzeten, akkor majd én elviszem -dörögte. — Miért nem... tűnsz el végre a kabinodba? Wes vigyorogva fonta össze a karjait a mellkasa előtt.
- Azt mondani egy férfinak, hogy tűnjön el, és rávenni, hogy tényleg tegye meg, az két teljesen különböző dolog. - Én nagyon szívesen mondom neked, és még szívesebben rá is veszlek — mondta sötéten Kishan. — A te választásod. - Kishan, hagyd ezt abba! — szóltam közbe. — Majd holnap este sétálok veled. Wes a vendégünk, és nem lesz itt sokáig. És — fordultam Weshez — nem tervezed, hogy kikezdesz velem, igaz? - Dehogyis, madame! Én egy tökéletes déli úriember vagyok. Sohasem tettem rá a kezem olyan nőre, aki nem akart engem. — Aztán huncut vigyorral hozzátette: — Na, nem mintha bármelyik visszautasított volna valaha is. Ettől a megjegyzéstől Kishan tekintete még jobban elsötétült. - Látod, Kishan? — mondtam gyorsan. — Wes tökéletes úriemberként fog viselkedni, és te egyébként is nagyon jól tudod, hogy abszolút képes vagyok megvédeni magam. — Felvontam az egyik szemöldökömet, Hogy megértse, mire célzok. Aztán Weshez fordultam: — Nagyon szeretném megnézni önnel a naplementét, uram. Wes rám villantotta egyik briliáns, gödröcskés mosolyát, és felém nyújtotta a karját. Elfogadtam, és miközben befordultunk a sarkon, jelentőségteljes pillantást lövelltem Kishanra a vállam fölött. Odasétáltunk a Hajó elején húzódó korláthoz, és felsóhajtottam. — Ezek ketten aztán rövid pórázon tartanak téged! — jegyezte meg Wes. — És ez még nem minden! — forgattam a szemem. — Találkoztál már a kapitánnyal? Bemutassalak neki? — Talán később. Most inkább élvezném a naplementét egy gyönyörű lány társaságában. Mosolyogtam, majd leültem a fedélzet szélére, és karomat a korlátra tettem, lábamat a víz fölé lógatva. Államat a karomra támasztva kinéztem a csodálatos Arab-tengerre. Az óceán annyira gyönyörű... és veszélyes, gondoltam. Épp, mint a tigrisek. Wes leült mellém. — Meddig tervezel egyensúlyozni kettejük között? — Fogalmam sincs — sóhajtottam, majd rámosolyogtam. — Meglehetősen éles az eszed bárgyú vidéki fajankó létedre, tudod? — Vidéki vagyok, de nem fajankó — felelte gödröcskés mosolyát rám villantva. — De komolyan, épp olyan elveszettnek látszol, mint egy kismalac a főzőversenyen. Nem akarsz beszélni róla? — Egyszer réges-régen összevesztek egy lányon, aki aztán egy balesetben meghalt. Sokáig vádolták egymást, amíg végre nagy nehezen túl nem jutottak az ügyön, és meg nem békéitek a helyzettel és egymással. — Es most újra ugyanez történik... csak veled.
- Igen. — Te hogy érzel? - Szeretem mindkettőjüket. Nem akarom megbántani egyiküket sem. Igazából mindig Renre vágytam, de jó esély van arra, hogy nem lehetünk együtt. — Miért nem? — Ez... ööö... bonyolult. A kapcsolatunk egy kissé... döcögős. És Kishan még egy jókora bukkanót tesz hozzá. - Nincs olyan ló, amit ne lehetne megülni, és nincs olyan cowboy, akit ne lehetne lelökni — mondta Wes. - Ez meg mit jelent? — nevettem. — Cowboy bölcsesség. Azt jelenti, nem létezik áthághatatlan akadály. Ha akarod azt a lovat, ülj fel rá! Lehet, hogy leesel, de legalább megpróbáltad. Ha igazán akarod, megér a dolog egy sajgó hátsó felet. De ha elmész a megfelelő alkalom mellett, mindig azon fogsz tépelődni, hogy mi lett volna, ha... - Oké, de mi van, ha nem tudom a kapcsolatunk szilánkjait újra összerakni? Mi van, ha túl sok darab tört össze, netán el is veszett? Wes gondolkozott egy pillanatig, majd így felelt: - Az anyukám mindig azt mondta: „nem tudhatod, hogy egy ember vagy egy görögdinnye jó-e, amíg meg nem kopogtatod”. Ha nem hajlandó segíteni neked összeszedni a darabokat vagy újra rálelni az elveszettekre, akkor nem éri meg küzdeni érte. — Hajlandónak és képesnek lenni valamire két különböző dolog. — Még a legtörekvőbb, leglelkesebb öszvér sem fogja soha megnyerni a Kentucky Derbit, szívem. Olykor nincs választásunk. Akarunk valamit, amit nem érhetünk el, és bármennyire is vágyunk rá, nem történhet meg. Ha Ren nem képes rá, hogy az a férfi legyen, akire szükséged van, akkor tovább kell lépned. Keress egy izmos csődört, mint amilyen például én vagyok. — Felnevetett, de amikor észrevette, Hogy én nem, rögtön elkomolyodott. — Sajnálom. Most aztán lehervadtál, mint a virágdísz a szalagavató bál másnapján. Nevettem, és letöröltem az arcomról egy könnycseppet. — Ha a derbit nem is, egy lány szívét azért megnyerheti az öszvér — jegyezte meg a bűbájos texasi. Bólintottam, és Wes mellett maradtam, amíg a hold fel nem kelt. Nem sokkal azután, hogy bemásztam az ágyamba, halk kaparászást hallottam az összekötő ajtón. Kinyitottam, és átöleltem az én fehér tigrisem bundás nyakát. — Én szeretem az öszvéremet — motyogtam, majd újra elhelyezkedtem az ágyban. Ren kérdőn rám nézett, majd beugrott mellém, és a hátamhoz simult.
Másnap Wes egész délelőtt videofelvételeket nézetett velünk. Tanultunk a búvárbiztonságról, különböző technikákról, a felszerelés karbantartásáról, arról, hogy miként kell megtervezni egy merülést, és hogy hogyan hat a mélység a szervezetre. Beszéltünk továbbá a leggyakoribb veszélyekről, valamint az újoncok által elkövetett hibákról. — A keszonbetegség, vagyis a légembólia akkor következik be, ha túl gyorsan merülünk le, és a testünkben kialakuló apró gázbuborékoknak nincs esélyük szétoszlani. A merülés szabályainak betartása nagyban csökkenti a kockázatot. A narkózis, avagy a mélység extázisa ennél sokkal gyakoribb, és nehéz megmondani, milyen mélységnél kezd hatni ránk. A titka az, hogy figyelni kell az intő jelekre, és ha érezzük a tüneteket, azonnal feljebb kell emelkednünk. A tünetek hasonlítanak az alkoholmámorhoz. Korai stádiumban ez egyfajta kábulat vagy enyhe eufória. Később késleltetett lesz a reakcióidőnk, módosul a tudatállapotunk, szédülni és hallucinálni kezdünk. A magaslati betegséghez is hasonlítják. — Wes, nekem volt magaslati betegségem. Ez azt jelenti, hogy hajlamosabb vagyok a narkózisra? — kérdeztem. - Hmm, talán. Figyelni fogjuk az első néhány merülésedet, hogy kiderítsük a toleranciaszintedet. Némelyek rosszabbul viselik a merülést, mint mások. Hallottam történeteket búvárokról, akik túl mélyre mentek, narkózist kaptak, és levették a légzőkészüléküket, hogy odaadják egy arra úszó halnak, azt feltételezve, hogy neki is szüksége van levegőre. Ez az egyik oka, hogy mindig partnerrel merülünk. A délelőtt további részében Wes gyakoroltatta velünk, hogyan kell összerakni és szétszedni az eszközöket. Ebéd után újra a medencéhez mentünk, de ezúttal a felszerelésünkkel dolgoztunk. Ren azt akarta, hogy Kishannal legyek párban, ő pedig Mr. Kadammal volt. Kishan boldogan engedelmeskedett. - Ez lesz a medencés tréningetek — mondta Wes. — Itt fogjuk gyakorolni az összes alapkészséget, mielőtt bemennénk a mély vízbe. Először merülés előtti biztonsági ellenőrzéseket végeztünk, hogy megbizonyosodjunk róla, minden eszköz működik-e. Megtanultuk, hogyan kell megtisztítani a légzőkészüléket, és hogyan lehet helyrehozni, ha elromlik. Gyakoroltuk, miként kell levenni, újra felhelyezni és megtisztítani a maszkunkat, illetve nélküle lélegezni. Aztán lemerültünk a medence mély végén, gyakoroltuk a standard kézjeleket, a tartalék forrásból való levegőszerzést, és felhajtóerő-mérést is végeztünk. Wes utasított bennünket, hogy vegyünk egy nagy levegőt a légzőkészülékünkből, tartsuk benn, és nézzük meg, hogy mozdulatlanul tudunk-e lebegni. Ha lesüllyedünk, akkor könnyebb súlyra van szükségünk. Mr. Kadam és Kishan kicsit lejjebb merültek, ezért könnyítettek az ólomöveiken. Aztán ki kellett fújnunk a levegőt. Ha lesüllyedtünk, rendben volt. Ha lebegtünk, több súlyt kellett hozzáadnunk a meglévőkhöz. Kishan, Ren és Mr. Kadam süllyedtek, én viszont lebegtem. Wes több egységnyi súlyt adott az övemhez, amíg én is úgy nem süllyedtem, mint a többiek. Azt mondta, ezen a procedúrán minden merülés előtt át kell esnünk.
Amikor elkészültünk, Wes megint hosszokat úszatott velünk fél órán keresztül. Ren és Kishan elhatározták, hogy utána edzenek egy kicsit, Mr. Kadam és én viszont egyetértettünk abban, hogy mára elég a testmozgásból. Visszavonultunk a könyvtárba, hogy a kutatásunkkal foglalkozzunk. A Deschen délután kikötött egy Betul Beach nevű helyen, és Mr. Kadam kimenőt adott estére a személyzetnek. Azt mondtuk a szakácsnak, hogy aznap hozatunk magunknak vacsorát. Amikor senki sem volt már ott, az aranygyümölcs segítségével összeállítottunk egy texasi barbecue-lakomát. Amikor a három férfi feljött vacsorázni, Mr. Kadam és én összemosolyogtunk, és látványos mozdulattal kinyitottuk a svédasztalos tálalót. Wes arcára azonnal kiült az elragadtatás, amint a texasi barbecue aromája megcsapta az orrát. Megragadott, erősen megcsókolta a számat, és körbepörgetett. Ren fenyegetően felmordult: — Tedd le! — Jesszus, komolyan sajnálom, hogy megcsókoltam a csajodat, de ez a legszebb dolog, amit valaki értem tett Miss Louellen Leighton óta, aki Miss Austin, texasi szépségkirálynő udvarhölgye volt, és ezer dollárt fizetett azért, hogy nyerjen velem egy randit a középiskola hagyományos éves focigálájának adománygyűjtő aukcióján. Nevettem: — Te aztán remek randipartner lehettél! — Egy déli úriember sohasem beszél a csókjairól — mondta nagy komolyan a cowboy. Aztán telepakolta a tányérját sült okrával, sertéshússal, barbecue csirkével, fokhagymás kenyérrel, marhaszeggyel és főtt kukoricával, egy másikra pedig barbecue babot, friss káposztasalátát, forró kétszersültet, salátát és vajas, hagymás, szalonnás zöldbabot halmozott. Mr. Kadam megelégedett a csirkével és a zöldséggel, Ren és Kishan viszont szinte mindent felfalt. — Juhééé! Az otthon íze! — lelkendezett Wes. Miközben Ren és Kishan telepakolták a második tányérjukat, Wes egy ideig csendben figyelte őket. — Ti ketten egy kicsit mások vagytok, mint a többiek, igaz? — kérdezte aztán hirtelen. Az asztalnál mindenki megdermedt. Idegesen kortyoltam bele a citromos vizembe a hirtelen támadt feszült csendben. — Hogy érted ezt, Wes? — kérdeztem. — Úgy értem, hogy a legtöbb indiai nem kerülne közelebbi ismeretségbe a barbecue-val, mint mondjuk egy csörgőkígyóval. Inkább csak csirkét és zöldséget ennének, mint Mr. Kadam. Ren és Kishan egymásra néztek. Kishan lassan válaszolt, miközben szétvágott egy sertésbordát. — Én sokáig szarvasokra és bölényekre vadásztam. Azok majdnem ugyanolyan ízűek, mint a disznó. Bár ez itt egy kicsit jobban meg van sütve.
Wes előredőlt. — Vadásztál? Milyen puskával? — Semmilyennel. - Hogy vadásztál puska nélkül? - Ren és én... primitívebb módon szoktunk vadászni. Wes úgy bólintott, mintha értené. - Ó, az íjászat! Azt már én is ki akartam próbálni. Az unokatestvéreim is így ölnek szarvast és pekarit. Sokkal veszélyesebb, és jóval nagyobb ügyességet követel. Kishan bólintott, és folytatta az evést. Wes mosolyogva hozzátette: - Nahát, ki gondolta volna, hogy egy napon két nagy vadászt fogok tanítani Indiában búvárkodni? Félrenyeltem a vizemet, és köhögni kezdtem. Kishan a hátamat veregette. - Talán, ha maradna időnk, adhatnék nektek néhány leckét tengeri vadászatból is - jegyezte meg Wes. - Tengeri vadászat? — kérdeztem. - Igen. Szigonnyal meg ilyesmivel. - Mindkettőnket érdekelné a szigonyozás — mondta Ren gyorsan, szemkontaktust teremtve Kishannal. - Igen. Én sem bánnám, ha megtanulhatnám — tettem hozzá. - Igazán? Te aztán tele vagy meglepetésekkel, akár egy nőegyleti teaparti! Felnevettem, és a fivérek végre kommunikálni kezdtek Wessel. Órákig beszélgettek a szigonyozásról, hogy milyenfajta fegyvereket használnak hozzá, és hogyan működnek azok a víz alatt. A következő napot megint a medencében töltöttük, hogy előkészüljünk a nyíltvízi gyakorlásra, amit Wes az azt követő napon tervezett elkezdeni. Gyakoroltuk a vízbe ereszkedés négyféle módját: lépve, ülve, hátrafelé borulva és hasra ugorva. Hogy mikor melyiket kell alkalmaznunk, ahogy Westől megtudtuk, attól függ, hogy milyenek a merülési feltételek. Gyakoroltuk a váltást a légzőcsőről a légzőkészülékre és vissza, a búvárruhánk víz alatti le-, illetve felvételét, valamint a lebegést. Megtanultuk továbbá azt is, hogyan kell magunkkal húznunk egy kimerült búvárt. Kishannak ez könnyebben ment, mint nekem. Néhány gyors karcsapással átszelte hosszában a medencét, maga után húzva engem, nekem viszont háromszor olyan keményen kellett dolgoznom, amikor én vonszoltam őt. Wes ezután a görcsök masszírozását gyakoroltatta velünk. Kishan rendkívül hosszú időt töltött azzal, hogy kimasszírozzon a lábamból egy képzeletbeli görcsöt, és amikor tiltakoztam, nevetve lenyomta a fejem a víz alá. Megfenyegettem, hogy partnert cserélek, mire ő terjengős és színpadias
bocsánatkérés közepette megígérte, hogy soha többé nem nyom le a víz alá. Aztán kezébe vette a másik lábamat, és széles vigyorral az arcán elkezdte azt is masszírozni. A szememet forgattam, és megkérdeztem, hogy továbbléphetünk-e végre a következő feladatra. Miközben törölköztünk és elpakoltuk a felszereléseinket, Wes kijelentette, hogy készen állunk a könnyűbúvárkodásra, és másnap reggel, ha minden jól megy, kicsit mélyebbre merülünk, de már a tengerben. Azonnal pánikba estem. Gyakorolni a biztonságos medencében egy dolog, az óceánban búvárkodni viszont teljesen más. - Várj egy percig, Wes! - próbálkoztam. - Készen állunk mi erre? Úgy értem, eleget tanultunk már? Azt hiszem, nekem még szükségem van néhány leckére. - Kapsz még néhány leckét, csak kint a vízen - felelte. - Jól van. De én úgy érzem, még a medencében is kellene gyakorolnom. — Sajnálom, kedves, de itt csak ennyit tudtam megtanítani neked. Eljött az idő, hogy szembenézz a tengerrel. Szabályszerűen rosszul lettem. Ren aggódva nézett, Kishan pedig azt mondta: — Veled leszünk, Kells. Semmi baj nem történhet. Wes hozzátette: — Ha van valaki, aki képes felülemelkedni az óceántól való félelmén, az te vagy, kis hölgyem. Az az igazi bátorság, ha halálosan félünk, mégis nyeregbe szállunk. Bólintottam, de a nap hátralevő részében semmi másra nem tudtam gondolni. Az idegesség valósággal lyukat égetett a gyomromba, így kihagytam a vacsorát. Másnap reggel felvettem a fürdőruhámat, és rosszkedvűen követtem Mr. Kadamot a vizes garázsba, hogy felpakoljuk a felszereléseinket egy hét méter hosszú hajóra. Mr. Kadam megnyomott néhány gombot, mire felnyílt egy oldalsó fedél, és hidraulikus kábelek eresztették le a hajót a vízre. Kishan ugrott bele elsőként, őt Mr. Kadam, majd Wes követte. Végül Ren megfogta a karomat, puszit nyomott a fejem búbjára, majd átadott Kishannak, aki a derekamnál fogva leemelt. Ren beugrott utánam a hajóba, felsóhajtott, és olyan messzire ült le tőlem, amennyire csak lehetett. Mr. Kadam a partnak arra a szakaszára vezette a hajót, ahol Wes szerette volna, hogy gyakoroljunk. Amikor odaértünk, arra kért bennünket, hogy alkossunk párokat. En megint Kishannal kerültem össze. Becsusszantunk a vízbe, kiegyenlítettük a nyomást a fülünkben és a maszkunkban, és felvettük az uszonyainkat. Gyakoroltuk a függőleges merülést, a víz alatti úszást és a légzőcsövünk megtisztítását. Egy idő után kezdtem ellazulni és jól érezni magam. A víz kristálytiszta és nyugodt volt. Körülbelül öt-tíz
méterre láttam el magam körül. Wes navigációs gyakorlatot végeztetett velünk, amelyben egy egyenes vonalat követve kellett úsznunk iránytűt használva. Miután pedig ezzel végeztünk, egyszerűen csak jól éreztük magunkat. Gyönyörű kagylókat és korallmezőket fedeztünk fel. Legalább százféle halat láttam. A legtöbbjüket nem tudtam beazonosítani, de felismertem a tengeri angyalt és a fűrészes sügért. Tengeri teknőcök és ráják is úszkáltak körülöttünk lustán. Szerencsére egyetlen cápa sem tévedt arra. Lefelé fordítottam a fejem, és láttam, hogy Ren felnéz rám. Szemei mosolyogtak, miközben éppen egy színes halraj úszott el mellette, és hirtelen rájöttem, hogy ez volt az egyik álmom Shangri-lában. Arról álmodtam, hogy Rennel úszkálok az óceánban — és tessék, itt volt. Felmutatta a hüvelykujját, jelezve, hogy emelkedjünk fel a felszínre. Odaúsztam mellé, és taposni kezdtem a vizet. - Na, hogy tetszik? — kérdezte, miután kidugtuk a fejünket. - Nagyon! — feleltem. — Amíg nem látok cápát, minden rendben. - Oké. - Akartál valamit kérdezni tőlem? - Nem. Csak mondani akartam, hogy milyen gyönyörű vagy. -Rám kacsintott, elmosolyodott, majd újra lemerült a víz alá. Miután visszatértünk a hajóra és megettük az ebédünket, mindannyian egyetértettünk abban, hogy délután jöhet a következő lecke. Felvettük a búvárruháinkat és a tartályainkat. Ezúttal egyenesen a jachtról merültünk. Követtem Kishan példáját, és tettem egy óriási lépést a rámpáról. Egy kicsit elúsztunk a hajótól messzebb, és megtanultuk, hogy mit kell tennünk, ha kifogyunk a levegőből, és egyetlen lélegzetvétellel kell feljutnunk a felszínre, miközben lassan fújjuk ki a levegőt. Ezután az emelkedést-süllyedést gyakoroltuk. Felemelkedés előtt jeleztük, hogy a merülésnek vége, felemelkedtünk öt méter mélységig, csináltunk egy biztonsági megállást, hogy ellenőrizzük, nincsenek-e a felszínen vízisízők vagy jet-skizők, majd jeleztünk a társunknak, kicsit megnyitottuk a leeresztő szelepet, és lassan elkezdtük kiengedni a levegőt a mellényből. Gondosan figyeltem a mérőmet és a légbuborékokat. Wes mondta, hogy soha ne emelkedjünk gyorsabban, mint a leglassabb légbuborékunk. Amint a felszínre értünk, körülnéztünk, hogy nem leselkedik-e ránk valamilyen veszély, majd jeleztünk a hajónak. Wes úgy érezte, elég jól teljesítettünk ahhoz, hogy megpróbáljunk egy rövid merülést együtt. Megkérte Rent és Kishant, hogy legyenek egymás társai, ő pedig, mondta, velem és Mr. Kadammal merül. Mindannyiunknak együtt kellett maradnunk, és gyakoroltuk, hogyan kell társként viselkedni. Ezúttal láttam egy barrakudát és egy tűzhalat, megérintettem néhány agykorallt, egy csillaghalat és egy hatalmas kagylót. Aztán egy nagy rák úszott oda, őt követtem egy ideig a köves tengerfenéken. Az óceán tele volt színekkel, mozgással, sőt, még hangokkal is. Miközben haladtam, láttam, ahogy tengeri moszatok hajladoznak és halak úszkálnak mindenfelé, hallottam a buborékok sziszegő, sercegő hangját, és éreztem az áramlatok sodró erejét.
Kissé belefeledkeztem a környezetem csodálásába, és mire észbe kaptam, Wes már jócskán előttem járt, ezért sietnem kellett, hogy utolérjem. Wes kikerült egy kiálló sziklát, amelyet moszatok borítottak. Csak úgy hemzsegtek körülötte a halak. Követve őt, leereszkedtem, hogy elússzak egy hegyes bucka és egy kiszögellő gerinc között. Épp abban a pillanatban hirtelen egy angolnaféleség siklott elő a sziklából, és közvetlenül a karom mellett suhant el. Rúgkapálni és sikítozni kezdtem, és elveszítettem a légzőkészülékemet. Rémülten nyúltam az oktopusznak nevezett tartalék regulatoromért, és közben nekiütődtem a mögöttem lévő sziklának. Még rendesen felvettem az oktopuszt, de minden mást elfelejtettem, amit a tréningen tanultam, és megpróbáltam azonnal felemelkedni a szikláktól anélkül, hogy szemügyre vettem volna a környezetemet. Nagy sebességgel emelkedtem néhány méternyit, majd erősen bevertem a fejem egy fölöttem levő kiszögellésbe. Még láttam, hogy a többiek felém úsznak, aztán minden sötétbe borult.
10. Durga temploma KEMÉNY FELÜLETEN FEKVE TÉRTEM MAGAMHOZ. Az első dolog, amit észrevettem, hogy nem kapok levegőt. Fuldokolni kezdtem, mire valaki gyorsan az oldalamra fordított. Miután felöklendeztem több liternyi tengervizet, a tüdőm szörnyen égett, de legalább újra képes voltam oxigénhez jutni. Hörögve vettem néhány mély lélegzetet, majd valaki újra a hátamra fordított, és egyenesen Kishan aggódó szemébe néztem. Még mindig rajta volt a búvárruhája, és a hajából csöpögött a víz. - Mi... történt? — köhögtem. - Csitt! — szólt rám Kishan. — Csak pihenj, és lélegezz mélyeket! Végül kitaláltam, hol vagyok — a vizes garázs padlóján. Kishan mögött Wes és Mr. Kadam is ott állt, és mindhárman engem néztek. Újra köhögtem, és körülnéztem. - Hol van Ren? - Itt vagyok — hangzott a válasz. Messze tőlem, a falnak dőlve állt. - Fel tudsz ülni, Kells? - kérdezte Kishan. - Igen. Azt hiszem. Felültem, de imbolyogtam, mire Kishan úgy helyezkedett, hogy mellkasával megtámassza a testemet. Wes leguggolt mellém, és olyan kérdéseket tett fel, mint hogy hány éves vagyok meg hol születtem, hogy ellenőrizze, mennyire vagyok tudatomnál. Aztán megkönnyebbülten felsóhajtott: — Megijesztettél minket. Mi történt odalent? - Egy angolna hozzám ért, amitől pánikba estem. Nem néztem körül, hogy hol vagyok, és bevertem a fejem egy sziklába. Köszönöm, hogy kihúztál, Wes. Igazán jó társ vagy. — Nem én voltam, hanem Ren. Erőtlenül Renre mosolyogtam. — Akkor a jelek szerint te mentetted meg az életemet. Hányadszor is most már? Furcsán merev arckifejezéssel viszonozta a tekintetemet, és így felelt: - Én csak kihúztalak a vízből. Kishan élesztett újra. — Azzal hirtelen sarkon fordult, és kiment a garázsból.
Kishan talpra segített. - Bekísérlek a szobádba, Kells. Kadam? Felhívnád Nilimát, hogy jöjjön oda és segítsen Kelsey-nek? — Persze. A szobámba menet úgy éreztem, hogy már nem szükséges Kishanra támaszkodnom. A fejem ugyan fájt, ahol beütöttem a kőbe, de nem volt olyan borzasztó, hogy némi fájdalomcsillapító ne segíthetett volna rajta. Kishan ragaszkodott hozzá, hogy Nilima még legalább egy órán keresztül velem maradjon, és segítsen lehámozni rólam a búvárruhámat, hogy lezuhanyozhassak. Kishan a szobába hozta a vacsorámat, hiába mondtam neki, hogy jól vagyok, és alig várom, hogy újra merülhessek. Mindannyian úgy gondolták, jobb, ha pihenek legalább egy napot, Wes pedig azt mondta, beiktat még néhány gyakorlóórát. Egyfolytában bizonygattam, hogy csupán egy ostoba hibát követtem el, és egyszerűen beütöttem a fejem, csak éppen elég erősen ahhoz, hogy elájuljak. Pusztán szerencsétlen véletlen volt az egész. Nem fog újra megtörténni. Megtanultam a leckét. De leszavaztak, és még Mr. Kadam is kitalált valami kifogást, miszerint túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy másnap újra merüljön. Végül, hogy megnyugtassam őket, megígértem, hogy korán lefekszem. A szobámba mentem, azt remélve, hogy megtalálom Rent. A garázsban történtek óta ugyanis eltűnt, pedig én részletesebben tudni szerettem volna, hogy mi történt. Mindenki olyan furcsán viselkedett, és nem értettem, miért. Ren nem volt a szobájában. Órákig vártam, hogy hátha benéz hozzám, még nyitva is hagytam a szobáinkat összekötő ajtót, de nem jött. Sőt, másnap a gyakorlóóra alatt sem csatlakozott hozzánk. Wes Mr. Kadammal dolgozott párban, Kishan pedig velem. Kérdeztem Mr. Kadamtól és Kishantól is, hogy nem tudják-e, hová tűnt Ren, de ők csak annyit mondtak, hogy a hajón van, biztonságban - és hogy nem vágyik társaságra. Dühös lettem Kishanra, és minden rendelkezésemre álló meggyőző technikát bevetettem, hogy kiszedjem belőle, miért bujkál Ren, de Kishan hajthatatlan volt. Azt mondta, amikor Ren beszélni akar velem, akkor majd megteszi. Fel-le járkáltam a szobámban, órák hosszat azon töprengve, hogy mi lehet a baj, és szörnyen frusztrált, hogy nem tehetek semmit. Könyörögtem Mr. Kadamnak és Nilimának is, hogy segítsenek nekem, de ők is udvariasan elutasítottak, mondván, hogy Ren beszélni fog velem, amint készen áll rá. A Deschen hamarosan újra elindult, és a következő kikötővárosunk felé haladt. Kihagytam a vacsorát, és korán visszavonultam a szobámba. Aztán, ugyanúgy, mint előző este, kinyitottam az összekötő ajtót, és szomorúan bámultam Ren sötét szobájába. Hol lehet? Haragszik rám? Valami baja van? Tigris alakban bujkál valahol? Történt valami közte és Wes között? Vagy közte és Kishan között? Kérdések töltötték meg az elmémet, és a szívem szinte fájt az aggodalomtól. Megígértem, hogy nem fogom használni a mobiltelefonos nyomkövetőt, ezért átkutattam az egész hajót, újra meg újra bekukkantva minden zugba. De Rennek nyoma sem volt sehol. Amikor a harmadik Ren nélkül töltött estén lefeküdtem, nem tudtam elaludni. Éjfél körül arra gondoltam, a hűvös tengeri szellő talán segítene.
Felmentem a külső lépcsőn a napozóteraszra, majd az étkezőnk melletti korlátnak támaszkodva álltam egy ideig. A szél erősen fújt, és amikor visszasimítottam a hajam, halk beszédfoszlányokat hozott felém a szél. Azt hittem, a kapitány beszélget a személyzet valamelyik tagjával, és gondoltam, üdvözlöm. A hangokat követve végigmentem a külső fedett átjárón. Dermedten álltam meg, amikor megláttam Rent és Kishant. Háttal álltak nekem. Mivel én széllel szemben voltam, és az idő is kicsit viharossá vált, nem hallották meg, hogy jövök, és a szagomat sem érezték. Ahogy közelebb léptem, meghallottam Kishan szavait: — Nem hiszem, hogy azt fogja tenni, amire számítasz. — De igen, előbb vagy utóbb. Amit az ember nem lát, arra nem is gondol — felelte Ren. — Azt hiszem, alábecsülöd az érzéseit. — Nem számít. Én már döntöttem. — Nem te vagy az egyetlen érintett. — Tudom. De így lesz a legjobb, Te nyilván megérted. Kishan egy ideig hallgatott, majd így szólt: — Teljesen mindegy, hogy én mit értek meg, mit gondolok vagy mit akarok. — Így kell lennie, Kishan. Nem hagyom, hogy még egyszer ilyesmi történjen. — Nem a te hibád volt. — De igen. Én tettem. És nekem kell viselnem a következményeit. — Fájni fog neki. — Te ott leszel, hogy segíts. — Az semmit sem fog számítani. — De fog. — Ren Kishan vállára tette a kezét. — Idővel... fog. — Meg kell mondanod neki. Ha szakítani akarsz vele, megérdemli legalább azt, hogy tőled hallja. Szakítani?! Lefutottam a lépcsőn, odaviharzottam a fivérekhez, és kiabálni kezdtem: -Ti meg mi az ördögről hablatyoltok? Határozottan remélem, hogy csak álmodom, és nem a valóságban hallottam ezt a beszélgetést! Mindketten megperdültek, és rám meredtek. Aztán Kishan bűntudatosan lesütötte a szemét, Ren arcizmai viszont megfeszültek, mintha valamiféle harcra készülne. A mellkasára böktem:
— Hol voltál az elmúlt néhány napban? Magyarázattal tartozol, mister! És te is! — fordultam Kishanhoz. — Hogy merészeltek itt összefogni, és terveket szőni rólam az én hozzájárulásom nélkül?! — Sajnálom, Kells — mondta Kishan. — Neked és Rennek beszélnetek kell. Később megkereslek, és akkor tovább kiabálhatsz rám. -Jó! Kishan elsietett, Ren pedig elszánt arckifejezéssel dőlt a korlátnak - Nos? Megmagyarázod végre, mi folyik itt? - Hallottad. Szakítani akarok veled. Leesett az állam. - Micsoda? - Nem akarom, hogy továbbra is együtt maradjunk. Semmi más nem jutott eszembe, mint hogy megkérdezzem: - Miért? - Én nem tudok... ez nem fog... nézd, megvannak az okaim, rendben? - Nem. Csak annyi, hogy megvannak az okaid, nem elég. Valami fellobbant a szemében. Fájdalom. De gyorsan el is tűnt, és szilárd eltökéltség vette át a helyét. - Már nem szeretlek — mondta keményen. - Nem hiszek neked — ráztam a fejem. — Ennél jobbat kell kitalálnod. Olvastam a kívánságaidat a Csillag-fesztiválon. Nem emlékszel? Elhúzta a száját: - Arról megfeledkeztem. De akkor is el kell hinned nekem, hogy mindkettőnknek könnyebb lesz így. Kishan gyöngéd érzelmeket táplál irántad. Inkább vele kellene lenned. - Nem mondhatod meg nekem, hogy kit szeressek és kit ne! - Máris szereted őt. - Én téged szeretlek, te idióta! - Akkor ne szeress! - Nem tudom egyszerűen elzárni az érzelmeimet, mint egy vízcsapot. - Ezért nem leszek többé a közeledben. Messzire elkerüllek. Sosem látsz majd.
— Ó, értem. Azt hiszed, hogy csupán az, hogy nem látlak, mindent megold. — Valószínűleg nem. De segít. Karba tettem a kezem, és hitetlenkedve néztem rá. — Nem létezik, hogy azt mondod: legyek az öcséd barátnője! Ez egyáltalán nem vall rád. Kérlek, áruld el, mit tettem, amivel ezt kiérdemeltem! — Nem tettél semmit. Ren megfordult, előrehajolt, és könyökével a korlátra támaszkodott. Egy hosszú percig egyetlen szót sem szólt, ezért mellé léptem, és én is a korlátnak dőltem. Végül aztán csendesen megszólalt: — Nem tudtalak megmenteni. — Hogy érted ezt? — Nem tudtam megtenni. Megpróbáltalak újraéleszteni, de olyan erős rosszullét fogott el, hogy képtelen voltam segíteni. Kishan közbelépett, de én féltékeny frusztrációmban ellöktem onnan. Kis híján hagytalak meghalni, csak mert nem akartam, hogy hozzád érjen. Ez volt az a pillanat, amikor ráébredtem: el kell hogy engedjelek. — De Ren... Odanyúltam, hogy megérintsem a karját. Ren lenézett a kezemre, és arrébb lépett. Megmerevedtem, és csendesen azt mondtam: — Biztos vagyok benne, hogy túlzol. — Nem, nem túlzók. — Elfordult tőlem, mint aki indulni készül. Kifakadtam: — Alagan Dhiren Rajaram, itt maradsz és végighallgatsz! Megperdült, és mérgesen így felelt: — Nem, Kelsey. Nem! Nem lehetek veled! Nem tudlak megérinteni! És nem tudok vigyázni rád! — Olyan erősen szorította a korlátot, hogy az ujjbegyei kifehéredtek. — Neked olyan férfi kell, aki képes megtenni mindezt. És ez a férfi nem én vagyok. Hónapok óta tart már ez, Kelsey. Nem találom a kioldógombot. És valószínűleg soha nem is fogom megtalálni, te pedig az egész életed elvesztegeted, miközben rám vársz! Kishannak szüksége van rád. Kishan akar téged. Légy vele! - De én nem akarok! Én téged választottalak, és nem érdekelnek azok a dolgok, amiket mondtál. Biztos vagyok benne, hogy kitalálunk valamit. Kérlek, ne dobj el magadtól emiatt! - így lesz a legjobb, Kelsey. Mi tudjuk, mi a legjobb neked. - Nem, nem tudjátok! Te vagy a legjobb nekem!
— Nem. És nem fogok erről tovább vitatkozni veled. Elhatároztam magam. — Ó! Elhatároztad magad, valóban? Nos, lehet, hogy ez sokkolni fog téged, de te nem hozhatsz döntéseket helyettem! Ti ketten tervezgethettek és mesterkedhettek, ahogy csak kedvetek tartja, de nem kényszeríthettek arra, hogy másként érezzek, mint ahogy érzek! Ren leeresztette a vállait, és csendesen így felelt: - Nem kell ehhez kényszerítés. A Kishan iránti érzéseid majd maguktól kialakulnak, és ezzel párhuzamosan, amit irántam érzel, fokozatosan el fog múlni. — Csöppet sem valószínű!— Kezdtem pánikba esni. Ren komolyan beszélt. Ha valamit a fejébe vett, sohasem hátrált meg, és úgy tűnt, sehogy sem tudom meggyőzni. Felgyorsult a légzésem, és könnyek csordultak végig az arcomon. - Ez a legnagyobb képtelenség, amit valaha hallottam. El sem hiszem, hogy hajlandó vagy így lemondani rólam és átadni másnak. — Ne légy makacs, Kelsey! Keserűen felnevettem: - Nem hinném, hogy kettőnk közül én volnék a makacs. Nagyot sóhajtott, és azt mondta: - Szembe kell néznünk a ténnyel, hogy a kapcsolatunk nem működik. Miért tennénk ki magunkat ilyen fájdalomnak, amikor nem szükséges? Te boldog lehetsz Kishannal, én pedig... biztosan szintén találok valaki mást. Abban én is biztos vagyok. Mást sem kell tennie hozzá, mint végigsétálnia a világ bármelyik utcáján, és máris „valaki mások” tucatjai állnak majd sorba érte. Reszketve vettem egy mély levegőt. - De én nem akarok mást. Én nem akarok szakítani veled. Ren cinikusan felnevetett: - Tudtam, hogy meg sem hallod majd az érvelésemet. - Felsóhajtott: - Jól van. Akkor csináljuk keményebben! — Kihúzta magát, és szája kegyetlen mosolyra húzódott. — Az emberek folyton szakítanak, Kelsey. Egyszerűen fogadd el! A helyzet az, hogy egy darabig jó volt, de itt az ideje, hogy továbblépjek. Semmilyen elveszett emlék nem érheti meg ezt a... gyötrelmet. Ezt a sok drámát. - Akkor sem hiszek neked. Tudom, hogy még mindig szeretsz. - Hogyan szerethetnék egy lányt, ha a gyomrom görcsbe rándul, valahányszor hozzáérek? - Eddig sohasem panaszkodtál. - Te vagy az egyetlen lány, akit valaha megcsókoltam, és egy olyan csók, amely nem tarthat tovább néhány másodpercnél, egyszerűen nem éri meg.
- Tudod, mit gondolok? — kérdeztem. — Hogy rendkívül erős bűntudatod van az újraélesztéses ügy miatt, ezért megpróbálsz óvni engem. Mindig is túlságosan féltettél, és azt hiszed, ha szakítasz velem, azzal megvédesz. Valamiféle Superman-komplexusod van, és a kedvenc időtöltésed most éppen az, hogy az én állítólagos biztonságom érdekében feláldozd a kapcsolatunkat. Ren felmordult, és beletúrt a hajába. - Úgy tűnik, nem beszéltem világosan — mondta. — Én... nem... akarlak... téged. Már nem. Abban sem vagyok biztos, hogy egyáltalán akarok-e most komolyabb kapcsolatot. Lehet, hogy egy ideig csak játszadozom, összetörök néhány szívet. Talán legközelebb kipróbálok egy szőkét vagy egy vöröset. - Hiszem, ha látom. - Szóval ez kell hozzá? Látnod kell egy másik lánnyal, hogy elhidd: komolyan beszélek? Keresztbe fontam a karjaimat: - Igen. - Rendben. Boldogan eleget teszek a kérésednek. - O... nem... Nem fogsz! Ha meglátlak egy másik nővel, puszta kézzel fojtalak meg, Tarzan! - Én nem akarlak bántani, Kelsey, de te kényszerítesz rá. Komolyan beszélek. Mi nem tartozunk egymáshoz, és amíg ezt nem fogadod el, nem fogsz engem látni. — Azzal sarkon fordult, és elindult. - Te gyáva! — szóltam utána. — Bujkálsz egy lány elől, aki feleakkora, mint te? Megperdült. - Nem vagyok gyáva, Kelsey. Amikor annak idején elhagytál, azt mondtad, nem tartozunk össze. Hogy nem... illünk össze. Hát, most már én is elhiszem, hogy így van. Te nem nekem vagy teremtve. Majd találok valaki mást. Valakit, aki... — összehúzta a szemét -...szebb. És egy kicsit kevésbé nagyszájú. Levegő után kapkodtam, miközben kövér könnycseppek csordultak végig az arcomon. Elgyengülésemet látva Ren megadta a gyilkos döfést: — Biztos vagyok benne, hogy mindketten gyorsan továbblépünk. Akár heteken belül. Megfordultam, hogy elrejtsem az arcomra kiülő érzelmi zűrzavart. Még mindig nem jutottam szóhoz. Ren azonban kíméletlenül folytatta: — A jó hír számodra az, hogy máris van egy pótbarátod, sőt, talán kettő is. Úgy látszik, neked ez könnyen megy. A jelek szerint úgy vonzod a férfiakat, mint a méz a medvéket, szóval még hálás is lehetsz nekem. Két karomat a gyomromra szorítottam, megpróbálva csillapítani a fájdalmat. Reszketeg lélegzetet vettem, és halkan megkérdeztem:
— Szóval ennyi? Ez az isten veled? Többé már nem jelentünk egymásnak semmit? Még a barátom se leszel? — Ahogy mondod. Segítek a küldetésben, hogy megtörjük az átkot, de azon kívül ne számíts rá, hogy látni fogsz. És amikor Durga feladatait teljesítettük, egyszerűen csak eltűnök. Soha többé nem találkozunk majd. Azzal elindult. — Ren... — szóltam utána halkan. Sóhajtva megállt. — Igen? Tettem néhány lépést, hogy közelebb kerüljek hozzá. Belenéztem szép arcába, kétségbeesetten kutatva valami jel után, hogy abbahagyja végre ezt az őrültséget. De a tekintete rezzenéstelen volt és kőkemény. Láttam, hogy nem fogja meggondolni magát, nem fog megenyhülni. Újabb taktikával kellett próbálkoznom, ezért megfenyegettem: — Ha megteszed... ha megint elhagysz... nem lesz több esélyed. Egy újabb kövér könnycsepp gördült végig az arcomon. Ren előrelépett, és egy ujjával letörölte. A tekintetünk találkozott, és a szívem hatalmasat dobbant. Annyira szerettem őt, hogy az már fájt. Hogyan tehette ezt kettőnkkel? Valami nem stimmelt. A szavak, amiket mondott, biztos, hogy hamisak voltak. Tudtam az eszemmel, de a szívem ennek ellenére is rettenetesen fájt. Az én Renem sohasem mondana nekem ilyen dolgot. Csakhogy vajon ő még mindig az én Renem? Vagy teljesen megváltozott? Ren a hüvelykujja és a mutatóujja között morzsolgatva vizsgálgatta a könnycseppet. Ahogy felnézett rám, kék szeme zafírrá keményedett. - Nem lesz szükségem újabb esélyre — mondta. - Nem foglak többé keresni. Talán ő már tényleg nem az én Renem. Talán mindvégig csak bolondítottam magam, olyasvalamit kívánva és remélve, amit soha nem kaphatok többé vissza. Mérgesen így feleltem: - Ajánlom is. Mert ha elkötelezem magam Kishan mellett, akkor nem hagyom el többé miattad. Nem lenne igazságos vele szemben. Ren fanyarul felnevetett: - Hú, de fenyegetve érzem magam! Miközben elsétált, azt suttogtam: - De akkor is téged szeretlek... Ha hallotta is, nem állt meg. Sokáig maradtam még ott a korlátnál teljes mozdulatlanságban, próbálva kitalálni, hogyan tudnék újra nyelni. Érzelmek torlaszolták el a torkomat, és csupán apró lélegzeteket bírtam venni.
Ren betartotta az ígéretét. Egész héten nem láttam. Mi, többiek, a megbeszéltek szerint mentünk búvárkodni. Mindenki rajtam tartotta a szemét, de már sokkal összeszedettebb voltam, és mindent jól csináltam. Még egy dajkacápát is láttam a tengerfenéken úszni, és nem borultam ki. Csupán az étvágyamat veszítettem el a történtek miatt. Kishan folyton próbált valamit belém diktálni, de nem sok sikerrel. Egyik reggel, amikor szintén kihagytam a reggelit, Wes ott talált a kormányház tetején abban a kis falmélyedésben üldögélve, amiről azt hittem, senki más nem tud. Leült mellém. - Juhéé! Ez a hely olyan, mint a világ teteje! Hű, azt hiszem, innen fentről még a föld ívét is látom. Bólintottam. - Szóval, úgy hallom, a barátod szakított veled. Nem válaszoltam, ezért folytatta: - A rendes fickó olyan ritka, mint az, hogy egy csirkének fogai legyenek. Isten bizony, sajnállak, drágám. Egy pasas, aki dob egy olyan szép, édes kis nőt, mint te... hát, ennek egyszerűen semmi értelme. A srác biztos azt hiszi, a nap csak azért kel fel, hogy őt hallja kukorékolni. - Szakítottál már valakivel? — kérdeztem. - Egyszer. De még mindig bánom. - Mi történt? - A középiskolai barátnőm volt. Mindenki azt hitte, hogy miután végzünk, én elmegyek az egyetemre, ő meg a helyi főiskolára, aztán visszajövök, és eljegyzési gyűrűt húzok az ujjára. Az egész életemet mások tervezték el helyettem. Nem volt az egy rossz élet, de én azt akartam, hogy nekem is legyen beleszólásom. így belém bújt a kisördög, és szakítottam a lánnyal, még mielőtt elvégeztem volna a középiskolát. Pedig szerettem őt. Még mindig szeretem. Az is lehet, hogy velem jött volna akár ide is. Úgy tudom, várt rám egy darabig, de amikor nem hívtam és nem írtam neki, feladta, és hozzáment valaki máshoz. — Talán még mindig nem késő felhívnod. - De. Már gyerekei vannak. Meg egyébként is, ha egyszer kiengeded azt a macskát a zsákból... hát, mondjuk úgy, hogy könnyebb kiengedni, mint utána visszagyömöszölni. - Értem - feleltem. — A megbánással nem lehet könnyű együtt élni. - Valószínűleg gyűlöl engem. És gondolom, jobb is így. - Nem tudom elképzelni, hogy gyűlöl — ráztam a fejem. - Én sohasem tudnám gyűlölni Rent. Megdörzsölte az állát. — Nem tudnád, tényleg...? Hát... lehet, hogy egy napon mégis írok neki egy levelet. — Azt jól tennéd.
Wes felsóhajtott, és témát váltott: — Mr. Kadam azt mondja, ma este bementek a városba, mert van valami dolgotok Mangaloréhoz közel. Szeretne beszélni veled erről. Lejössz? — Persze. Wes lekísért Mr. Kadamhoz, aki mélyen bele volt merülve a kutatásába. Egy székre mutatott maga mellett. — Köszönöm, Wes — mondta. — Kishant küldtem volna, de sehol sem találom. — Valószínűleg a láthatatlan emberrel van — jegyeztem meg szarkasztikusan. — Igen. Talán — felelte Mr. Kadam, majd együtt érzőén megpaskolta a kezemet, Wes pedig biccentett, és elment. Egyenesen a lényegre térve, Mr. Kadam felém fordította a laptopját, hogy megmutassa egy templom képét. — Ez a Sri Mangaladevi nevű templom Mangalore közelében. Éjfél körül fogunk odamenni, hogy újra megkíséreljük életre kelteni Durga istennőt. Ügy hiszem, a ma esti felajánlásnak azzal az oszloppal kell összefüggésben lennie, amelyik a vizet reprezentálja. Itt van róla a kép. Kissé megrongálódott, de így is ki lehet venni a véseteket. A kép Durga istennőt mutatta egy tengeri csillagok, kagylók és halak metszeteivel díszített kőoszlop tetején. Az ábrázolt jelenetben halászok látszottak, akik éppen hálóikat húzzák ki a tengerből; egy kagylóhéjból ered a folyó; farmok, fölöttük esőfelhőkkel; valamint falubeli emberek, akik nagy tálakban vizet és tengerrel kapcsolatos ajándékokat ajánlanak fel az istennőnek. Mr. Kadam így folytatta: — Azt gondoltam, maga meg én elmehetnénk ma vásárolni, hogy beszerezzük azokat a dolgokat, amelyekre szükségünk lehet, és közben gondoskodom arról is, hogy záróra után bejuthassunk a templomba. Vállat vontam, mert valójában nem érdekelt, hogy mit csinálunk. A megbeszélt időben a Jeepnél vártam Mr. Kadamot, és szomorúan néztem a kikötői munkásokat, akik szorgosan tevékenykedtek a rámpánál, hogy lehajthassunk a hajóról. Ren felháborító! Mégis, mit képzel? Komolyan azt hiszi, hogy egyszerűen csak egymáshoz lök bennünket Kishannal, és a dolog kipipálva? Feladat: szerezni Kelsey-nek egy férfit. Bármilyen férfit, és akkor boldog lesz. Phet azt mondta, döntenem kell. De ez nem döntés; ez egy kész helyzet. Hát, engem ne állítson senki kész helyzet elé! Tudom, hogy nem lehet könnyű, ha az embernek olyan barátnője van, akihez nem nyúlhat hozzá, de én hajlandó vagyok ezt elviselni. Ez a bizonyos probléma ugyanis kétoldalú. Engem is épp annyira érint, mint őt. Kishan mondta Rennek, hogy az az újraélesztéses dolog nem az ő hibája volt. Jól vagyok. Semmilyen baj nem történt. Hogyan várhatja el tőlem, hogy elviseljem a száznyolcvan fokos hangulatváltásait?
Komolyan! Szereznem kellene egy százszorszépet, és tépkednem a szirmait, hogy kiderítsem, szeret-e vagy sem. Ha nem akar velem lenni, akkor rendben, de arra nem kényszeríthet, hogy szeressem Kishant vagy bárki mást. Miért kell az életemnek ennyire bonyolultnak lennie? Ott álltam, az ajkaimat harapdálva és töprengve, miközben vártam Mr. Kadamot, aki végül megjelent, és bocsánatot kért a késésért. A jelek szerint neki is problémája akadt Ren megtalálásával. Jól van. Hadd játsszon csak bújócskát! Nekem más dolgom van. Mr. Kadam és én a városban töltöttük a délutánt, és összevásároltunk egy hatalmas táskányi, óceánnal vagy vízzel kapcsolatos holmit. Egy kis kávézóban ebédeltünk, miközben hétköznapi dolgokról beszélgettünk. Nem tudott nekem semmilyen jó tanácsot adni, csak azt mondta, próbáljak meg boldog lenni. Arról fogalma sem volt, hogyan lehetnék az, de biztos volt benne, hogy sikerülni fog. Amint visszatértünk a hajóra, elővettem a mobiltelefonos nyomkövetőmet. Most, hogy szakítottunk, minden azelőtt tett ígéretem semmissé vált, és dühösen kapcsoltam be a kis szerkentyűt. A kijelző mutatta, hogy Ren leköltözött az egy emelettel alattunk levő vendégszintre, de sosem maradt egy helyen sokáig. Azon a délutánon sokáig szemmel tartottam a jelét a GPS-emen. Hagytam, hogy bujkáljon előlem, de a tartózkodási helyét mindvégig nyomon követtem. Azonban hamarosan kezdtem úgy érezni magam, mint egy leselkedő barátnő — az a fajta, aki parkolókban járkál, a volt barátja autója után kutatva. Ezért becsuktam a telefont, és felhagytam ezzel a butasággal. Este az összes aznap vásárolt holmit belepakoltam egy hátizsákba. Vettünk napszemüveget, strandcipőt, kagylókat, tengeri csillagot, egy kis lezárt rézbödönt tele a Gangesz vizével, naptejet, egy élő aranyhalat, koraik, egy csomag szárított moszatot, egy üveg ivóvizet, egy CD-t az óceán hangjaival, és hozzátettem még egy tengeri madár tollát is, amit a parton találtam. Aztán szunyókáltam egyet, majd beültem a társalgóba olvasni. Egyszer csak Nilima jött be hozzám. — Jó napot, Miss Kelsey! — üdvözölt kedvesen. — Hogy van? — Hát... jól, már amennyire jól lehetek. És maga? — Köszönöm, én is. Remélem, nem bánja, de szeretnék tenni magáért valamit. — Hogy érti ezt? Átadott nekem egy gyönyörű selyemkendőt. — Elvinné ezt magával ma este, és felajánlaná Durgának a többi ajándékkal együtt? — Persze — mondtam, és felemeltem a kendőt -, de mi ez? — Abban a templomban, ahová mennek, az a hagyomány, hogy a hajadonok részt vesznek egy böjtben, amelyet úgy neveznek, hogy Mangala Párvati Vrata, vagyis Durga mangalorei templomának böjtje. A nyár folyamán jó néhány héten keresztül keddenként nem esznek semmit, azután pedig felajánlanak egy selymet az istennőnek. — Miért teszik ezt?
— Mert úgy hiszik, hogy akkor Durga talál nekik egy elbűvölő és jóképű vőlegényt, aki jó lesz hozzájuk. — O, értem. — Amikor meghallottam, hogy nagyapa abba a templomba akar menni, böjtölni kezdtem, de nem magam miatt, hanem önért. — Komolyan? - döbbentem meg. - Szóval tegnap nem evett sem mit? Nilima a válla mögé simította gyönyörű fekete haját, és így felelt: — Már sokkal régebb óta böjtölök. Talán emlékszik, hogy sokszor nem jelentem meg a vacsoránál vagy a reggelinél, mióta hajóra szálltunk. Előredőltem, és megfogtam a kezét. — Úgy érti, nem evett több mint két hete? — Vizet és tejet ittam, de szilárd ételt nem vettem magamhoz. Azt remélem, hogy noha nem böjtöltem egész nyáron minden kedden, a soknapos folyamatos böjtöm megmutatja az elkötelezettségemet. A kívánságom az, hogy Durga segítsen magának megtalálni a boldogságot. — Nilima, nem tudom, mit mondjak. — Megöleltem. — Soha senki nem tett még értem ehhez hasonlót. Természetesen boldogan odaadom a selymet ma este Durgának. Mosolygott, és megszorította a kezem. — A biztonság kedvéért várni fogok, amíg visszajönnek, és csak azután töröm meg a böjtömet. Jó szerencsét, Miss Kelsey! — Köszönöm, hogy ilyen jó barátnő. Nekem sosem volt nővérem, de nem tudnék jobbat elképzelni magánál. — Maga is olyan nekem, mint egy jó barátnő és nővér egyben. Jó éjszakát, Miss Kelsey! — Jó éjszakát! Nilima elment lefeküdni, én pedig ujjaimmal újra meg újra végigsimítottam a gyönyörű anyagot, amit hozott, és a kedvességén gondolkoztam, egészen addig, amíg Mr. Kadam értem nem jött. Aztán felvettem a hátizsákot, átvetettem a vállamon, és a karomra csúsztattam Fanindrát. Lementünk a garázsba, ahol Kishan várt bennünket egy másik nagy táskával, benne az aranymangóval, a mennyei kendővel, és a biztonság kedvéért a fegyvereinkkel. Kinyitotta nekem az utasülés melletti ajtót, ő pedig beszállt hátra. Aztán hirtelen a mögöttem levő ajtó is kinyílt, és láttam, hogy Ren bemászik a Jeepbe. Csak egy pillantást vetett rám, majd bezárta az ajtót, és bekapcsolta a biztonsági övét. A városba vezető út kínos csendben telt. A templom mögött parkoltunk le. Az épület fényesen ki volt világítva, valójában annyira fényesen, hogy úgy nézett ki, mint egy Disneyland-beli nevezetesség. A szerkezete kúp alakú volt, mint az összes többi templomé, amit eddig meglátogattunk, és mindkét oldalon egy-egy négyszögletes épület
csatlakozott hozzá. Az oldalszárnyaknak üvegablakai voltak, amelyek miatt leginkább gyorsétteremre emlékeztettek, eltekintve az ablakokban álló aranyszobrocskáktól. Noha a fények miatt a templom narancs- vagy aranyszínűnek látszott, a valóságban fehér volt, arany díszítéssel. Amikor kifejeztem aggodalmamat a túl erős kivilágítás miatt, Mr. Kadam megnyugtatott: elintézte, hogy egyedül maradhassunk, és az évnek ebben az időszakában megszokott, hogy a templom kivilágítva marad. Miután a nyitott főbejáraton át beléptünk a templomba, áthaladtunk számos további ajtón. Mr. Kadam végigvezetett bennünket a folyosón, amíg egy tágas terembe nem értünk, melynek túlsó oldalán minden lehetséges oldalról megvilágítva ott magasodott egy arany trónon ülő arany Durgaszobor. Szemei le voltak hunyva, és vörös selyemruhát viselt. Nyakát értékes ékszerek és virágfüzérek díszítették. Amikor megkérdeztem Mr. Kadamot, hogy vajon valódi aranyból készült-e, azt felelte, hogy igazából bronzból, és hogy minden Durga-szobrot vagy bronzból, vagy kőből készítettek. Azonban, mint mondta, nem kizárt, hogy a felületét aranyfestékkel vagy aranybevonattal díszítették. Durga magas, csúcsos kalapja is ékszerekkel volt kirakva, és virágfüzérek lógtak a tetejéről, amelytől úgy nézett ki, mint egy indián törzsfőnöki fejdísz nőies változata. Az istennőnek csak négy karját láttam, a fegyverei közül pedig csupán kettőt: egy bárdot és egy harci botot. Két tenyerére különféle szimbólumok voltak vésve, ajkai pedig vörösen csillogtak. Annyira másképp nézett ki, mint a többi szobor, amit eddig láttunk, hogy azon gondolkoztam, vajon életre fog-e kelni egyáltalán. Mr. Kadam azt remélte, ezúttal ő is jelen lehet, de arra is felkészült, hogy egy pillanat alatt távozni tudjon, ha szükséges. Kicipzáraztam a hátizsákot, kivettem belőle az ajándékainkat, és Durga lába elé helyeztem őket. Végül finoman az ölébe fektettem a selyemkendőt is. Senki sem kérdezett semmit róla, amit megkönnyebbüléssel nyugtáztam. Azután hátráltunk néhány lépést. Igazából csak ekkor néztem körül a helyiségben. Nem láttam semmiféle oszlopot, amiben megkapaszkodhattunk volna. — A dolgok ezután kissé kaotikussá válhatnak, szóval készüljön fel mindenki! Kishan biccentett, én pedig az ujjaimmal végigsimítottam a csengettyűs bokaláncomat. Egy pillanatra elszorult a torkom az édes emléktől, de gyorsan elmém leghátsó zugába taszítottam a gondolatot. Hogy egy kis bátorságot merítsek, ujjhegyeimmel megérintettem a nyakamban levő amulettet, és Kishan felé nyújtottam a kezem. O előrelépett, és megfogta. A másikat Ren felé nyújtottam, de ő inkább átment Mr. Kadam túloldalára, így Mr. Kadam fogta meg az enyémet. Összeszorítottam a fogaimat, megvártam, míg Ren megfogja Mr. Kadam másik kezét, majd megszólaltam: - Durga istennő, újra visszatértünk, hogy a segítségedért folyamodjunk, mert nekivágunk a harmadik küldetésünknek is. Segíts megtörni az átkot, amely ezekre a férfiakra szállt, és legyőzni a gonoszt, aki ezzel sújtotta őket! Megszorítottam Kishan kezét, mire ő előrelépett, és azt mondta: - Gyönyörű istennő, kérlek, jelenj meg előttünk ismét, és add meg nekünk az eszközöket, melyekre szükségünk van, hogy felülkerekedjünk azokon, akik mennyei ajándékod keresése közben utunkba állnak.
Ezután nyíltan a sor végén álló Renre néztem, aki így szólt: - Azért jöttünk, hogy keressük a te bölcsességedet és erődet. Kérlek, segíts bennünket, amikor szükségünk van rá! - Mr. Kadam? Szeretne mondani ön is valamit? - kérdeztem. - Mit mondjak? - Bármit, amiben Durga segítségét szeretné kérni. Mr. Kadam néhány másodpercig gondolkozott, majd megszólalt: - Istennő, segíts nekem, hogy én is segíthessek a... hercegeimnek, és véget vethessünk a szenvedésüknek. - Jól van - bólintottam, és a fivérekre pillantottam -, most akkor ti ketten változzatok tigrissé! Megtették, de nem történt semmi. - Máskor ilyenkor mi szokott következni? — tudakolta Mr. Kadam. - Hmm, abban a pillanatban, ahogy a tigrisek átváltoznak, valamiféle remegés, földrengés vagy iszonyatos szél támad. - Talán a jelenlétem akadályozza a dolgokat. - Nem hinném. - Miben más még a helyzet most, azon kívül, hogy itt vagyok? - A szobor arany, nem kő. És hogy mind Ren, mind Kishan jelen van. Azelőtt vagy az egyikük, vagy a másikuk kísért el. - Mindig fogták egymás kezét, ahogy most? - Igen. - Próbáljunk meg még valamit! — mondta Mr. Kadam. — Kishan, Ren, fogjátok meg mindketten Miss Kelsey kezét, én pedig hátrébb húzódom. Ren vonakodva megfogta a kezem, majd halkan felmordult. Szinte én is éreztem égető fájdalmát. Mindhárman még egyszer gyorsan elismételtük a kéréseinket, majd a fivérek tigris alakot öltöttek. A terem hirtelen megremegett. Ren gyorsan visszaváltozott emberré, épp, mielőtt a mellkasának ütődtem. Erős karjaival körbeölelt, hogy szilárdan tartson. Szél söpört végig a templomon, és a talaj újra megmozdult. Kishannak estünk, majd mindhárman összegabalyodva zuhantunk a földre. Víz csordult ki a szoborból. Eleinte csak vékonyan csörgedezett, aztán mintha valami szétrepedt volna, hirtelen zúdulni kezdett, és elárasztotta a padlót. Minden ajtón folyóként ömlött be a templomba a víz. Tajtékzó hullámok csapódtak a lábunkhoz, és viharos szél korbácsolta a testünket. Aztán kialudtak a fények, és esőcseppek kezdtek záporozni az arcunkra. A lábaink hamarosan már
nem is érintették a talajt. Nem volt más választásunk, mint úszni a sötét vízben, miközben a hullámok egyre magasabbra hágtak. Ren felkiáltott: - Kelsey! Kapaszkodj az ingembe! Ne engedj el! Valami elkapta a lábamat, mire felsikítottam. - Én vagyok! — bukkant elő Kishan. - Meg kell találnunk Mr. Kadamot! — hadartam mindkettőjüknek. Mind a hárman többször is alá-alámerültünk, lehetetlenül magas hullámokat próbálva meglovagolni, miközben Mr. Kadam nevét kiáltoztuk. Végre aztán meghallottuk a válaszát: - Itt vagyok! Ren otthagyott engem Kishannal, ő pedig — a Westől tanult mentési technikával — közelebb húzta Mr. Kadamot. Hamarosan elcsendesedett a szél, és a hullámok is elcsitultak. Aztán valamiféle szörcsögő hangot hallottam, és néhány perc múlva Ren azt mondta, már le is ér a lába. Nemsokára én is szilárd talajt éreztem a lábam alatt, és mind a négyen csuromvizesen, lihegve kapaszkodtunk össze a sötétben. - Többet kellett volna kérdezősködnöm, mielőtt eldöntöm, hogy én is jövök-e — kuncogott Mr. Kadam. — Lehet, hogy inkább azt mondtam volna: csinálják csak végig maguk hárman. A víz már majdnem teljesen kiürült a templomból. Kishan átment a helyiség túlsó végébe, hogy odahozza a hátizsákjainkat. Elővett az egyikből egy világító botot, és ráirányítva a fényt, megvizsgálta a szobrot. Az előbb még oly gyönyörű arany és selyem most nedves és koszos volt. Sár és moszat fedte mind a talajt, mind bennünket. - Ööö... attól tartok, utólagos reklamációnak helye nincs, Mr. Kadam — mondtam vidáman. - Valóban. - Kelsey! Gyere ide! — intett Kishan. Egy kézlenyomat tűnt elő a trónon, ott, ahol azelőtt semmi sem volt. - Oké. Mindenki álljon hátrébb! — mondtam. Kishan csak egy kicsit hátrált, én pedig a lenyomatra illesztettem a kezem, és alkalmaztam a villámcsapásos képességemet. A kézfejem kékké, majd áttetszővé változott, és Phet rajzai újra előtűntek. Éreztem, hogy valami megmozdul a szoborban. Kishan hátrébb húzott. Fentről apró szemű eső hullott. Az ázott fejdísz és az aranykorona szertefoszlott, az arany trón pedig kagylókkal, tengeri csillagokkal és ékszerekkel bevont korall-székké alakult. Durga karjaiból csöpögött az esővíz, és kettő közülük megmozdult.
Az istennő törölgetni kezdte a karjairól a vízcseppeket, és ahol letörölte, előtűnt ragyogó, alabástrombőre, mely annyira bevilágította a helyiséget, hogy tisztán láthattuk őt. Gyöngyházfényben úszó teste az istennő minden mozdulatára más-más színűvé vált: hol kékké, hol zölddé, hol lilává. Durga enyhén felém fordult, és az erős fénysugár annyira elvakított, hogy egy pillanatra be kellett csuknom a szemem. Amikor újra kinyitottam, az jutott eszembe, hogy bőrének örvénylő, kavargó mintái valamiféle gyöngyházfényű körömlakkra, vagy talán még inkább halpikkelyekre emlékeztetnek. Bármihez is hasonlított, gyönyörű volt. Durga letolta magáról fejdíszének maradványait, és hátrasimította a haját az esőben, mintha zuhanyozna. Megigézve néztem, ahogy az összes arany lemosódik róla, felfedve az istennő elbűvölő, hosszú, ébenfekete haját. Egyszerű tengerzöld ruhát viselt, nyakában pedig egy lótuszvirágfüzér lógott. Lábai mezítelenek voltak. Amikor az eső elállt, kicsavarta a hajából a vizet, a csöpögő tincseket áthúzta az egyik vállán, majd csilingelő hangon felnevetett: — Ah, Kelsey, leányom! A felajánlásaidat elfogadtam. A szemem sarkából láttam, hogy az általunk hozott tárgyak mindenfelé csillámlanak a teremben, ahová a víz sodorta őket. Durga csettintett a nyelvével. - ó, de kényelmedenül érezhetitek magatokat! Hadd segítsek! — Összecsapta egy pár kezét, és amikor széthúzta őket, gyönyörű szivárvány feszült közöttük. Finoman meglökte, mire a szivárvány körénk tekeredett, és körülfont bennünket, akár egy kígyó. Pillanatokon belül újra tiszták és szárazak voltunk. A szivárvány Durga körül is kavargott egy kicsit, majd eltűnt, és az istennő bőre ismét száraz lett, szája korallpiros, orcája rózsaszín. Durga ujját behajlítva közelebb intett magához. Fanindra azonnal életre kelt, lecsúszott a karomról, s az istennő ölébe, majd csuklójára tekeredett. - Te is hiányoztál nekem — mondta Durga, szeretettel paskolgatva a kígyó fejét. Aztán felemelte Nilima selyemkendőjét, az arcához érintette, és a kelmére mutatva azt mondta: - Hamarosan beszélünk majd erről is. De először, úgy látom, meg kell ismerkednem valakivel. - Igen. Ő Mr. Kadam — mondtam. Mr. Kadam előrelépett, és térdre ereszkedett. - Kérlek, állj fel! — szólt az istennő. Mr. Kadam felállt, összeérintette a két tenyerét, és mélyen meghajolt. - Örülök, hogy eljöttél hozzám — folytatta Durga. — Sok mindent feláldoztál, és még további áldozatokat kell hoznod. Hajlandó vagy erre? - Mindent feláldoznék a gyermekeimért. Az istennő rámosolygott.
- Helyes. Bárcsak több férfi, több apa lenne olyan, mint te! Érzem, mennyire büszke vagy rájuk, és milyen nagy örömödet leled bennük. Ez a legnagyobb áldás és elégedettség, amit egy apa érezhet: hogy miután életét azzal tölti, hogy neveli és táplálja a gyermekeit, látja a dicső eredményt — erős és nemes lelkű férfiakat, akik emlékeznek apjuk tanításaira, és továbbadják azokat saját gyermekeiknek. Ez az amit minden apa kíván. A nevedre mindig nagy tisztelettel és szeretettel fognak emlékezni. Egy könnycsepp csordult végig Mr. Kadam arcán, én pedig megszorítottam a kezét. Durga most figyelmét Kishan felé fordította. — Kis feketém, gyere ide! Kishan széles vigyorral lépett közelebb az istennőhöz. Durga csókra nyújtotta az egyik kezét, miközben rámosolygott, és egy másodpercre azt gondoltam, több volt ebben egy istennő-arajongónak típusú mosolynál. — Ez a tied — mondta Durga. Levett a nyakából egy vékony láncot, amit azelőtt nem is vettem észre, és Kishan nyakába akasztotta. Egy nautiluszhéj lógott le róla. — Mi ez? — kérdezte Kishan. — Egy kamandal. Ha egyszer belemerítik a tej tengerbe, soha többé nem ürül ki. — Köszönöm, hölgyem! — hajolt meg' Kishan. — Fehér tigris, lépj közelebb! — mondta ezután Durga. Ahogy Ren közeledett, átálltam Kishan másik oldalára. — Számodra is van valamim. — Egy másik kar nyúlt elő a háta mögül, hogy átadjon Rennek egy arany fegyvert, amely úgy nézett ki, mint az a sai tőr, amit Mr. Kadam otthoni kardgyűjteményében láttam. Hallottam egy kattogó hangot, amint Durga megfordította a kést, és szétnyitotta annak éles pengéjét. Aztán újra összecsatlakoztatta a részeket, és addig csavarta a markolatot, amíg a hegyek el nem fordultak, és a fej körbe nem forgott. A nyél meghosszabbodott, és háromágú szigonnyá vált. Az istennő célzott, és megnyomta a fegyver végét. Hosszú, vékony lándzsahegy lőtt ki a középső csúcsból, és fúródott a kőfalba. Aztán egy második lándzsahegy is belemélyedt. Durga megint elfordította a markolatot, mire a szigony visszaalakult eredeti formájába. Az istennő Ren kezébe adta, aki ámulva nézte a csodálatos arany fegyvert. - Ezt úgy hívják, hogy trishula, vagyis háromágú szigony—mondta Durga. - Köszönöm, istennő! — hajolt meg Ren, majd visszahátrált. Durga elgondolkodva fürkészte őt néhány pillanatig, majd mosolyogva rám mutatott: - Szeretnék most négyszemközt beszélni a leányommal.
A férfiak bólintottak. - Az autóban várunk önre, Miss Kelsey - mondta Mr. Kadam. -Bőven van időnk, mielőtt vissza kellene indulnunk a hajóra. Ren ment ki utoljára. Futó pillantást vetett Durgára és rám, majd eltűnt a folyosón a többiek nyomában. Amikor visszafordultam az istennő felé, láttam, hogy Fanindrát simogatja, és gyöngéden gügyög a kígyónak. Hagytam őket egy kicsit, és közben azon gondolkoztam, mit mondjak a selyem felajánlásról. Végül az istennő újra felém fordította a figyelmét, és kinyújtotta egyik ujját, hogy felemelje az államat. - Miért vagy még mindig oly szomorú, kedvesem? Nem tartottam be az ígéretemet, hogy vigyázok a tigrisedre? - De igen — feleltem. — Visszajött és épségben van. Csakhogy nem emlékszik rám. Kirekesztett a memóriájából, és azt mondja, nem vagyunk egymásnak teremtve. - A sorsunk könyve meg van írva — mondta az istennő. — Ebben az univerzumban minden dolog eleve elrendeltetett. A halandóknak mégis meg kell keresniük a saját céljukat és küldetésüket, és meg kell hozniuk a saját döntéseiket, amelyek a maguk által választott ösvényre helyezik őket. Igen. A fehér tigrised azt a döntést hozta hogy kitöröl téged az emlékezetéből. - De hát miért? - Mert szeret téged. - Ennek semmi értelme. - A dolgoknak gyakran nem látszik az értelmük, ha olyan közelről nézed őket, hogy szinte hozzájuk nyomódik az orrod. Lépj hátra egyet, és próbáld meg az egész képet látni! - Morzsolgatni kezdte a selyemkendőt az ujjai között. — Sok áldozatot hoztak a te érdekedben. Számos lány jön el ebbe a szentélybe, hogy az áldásomat kérje. Erényes férjet kívánnak, és jó életet szeretnének. Te is ezt keresed, Kelsey? Te is egy becsületes, nemes lelkű fiatalembert kívánsz életed társául? - Én... én még nem igazán gondoltam házasságra, hogy őszinte legyek. De igen, persze, én is azt szeretném, hogy életem párja becsületes és nemes lelkű legyen. Hogy megbánás nélkül szerethessem. Durga rám mosolygott. - Megbánni valamit azt jelenti, hogy csalódott vagy önmagad és a választásod miatt. Akik bölcsek, azok úgy tekintenek az életükre, mint lépőkövekre egy nagy folyón keresztül. Mindenki elvét időnként egy-egy követ. Senki sem kelhet át a folyón anélkül, hogy vizes ne lenne. A sikert azon mérik, hogy megérkezel-e a másik oldalra, nem pedig azon, hogy mennyire sáros a cipőd. Megbánást azok éreznek, akik nem értik az életük célját, s olyan csalódottak lesznek, hogy mozdulatlanul állnak a folyóban, és nem teszik meg a következő lépést. Bólintottam.
Durga odahajolt, hogy megsimogassa a hajamat. - Ne félj! Az a férfi valóban a társad lesz, minden szempontból. És szenvedélyesebben fogod őt szeretni, mint ahogy valaha is szerettél. Annyira szereted majd, mint ő téged. Boldog leszel. — De melyik fivér az? Durga mosolygott, és elengedte a füle mellett a kérdésemet. — A nővéredre, Nilimára is gondolni fogok — folytatta. — Egy nőnek, aki ennyire önfeláldozó, mint ő, nyilván szintén szüksége van szerelemre. Vedd el ezt! — Ideadta nekem a nyakából a lótuszvirágfüzért. — Ennek nincs különleges varázsereje, kivéve, hogy a virágai sohasem hervadnak el, mégis fontos szerepet játszik majd az utazásod során. Azt akarom, hogy jól jegyezd meg a lótusz tanítását. Ez a virág sáros vízből nő ki, a nap felé növeszti kecses szirmait, és beillatosítja az egész világot, miközben gyökerei az ősmocsokba, a halandók tapasztalatainak alapvető lényegébe kapaszkodnak. E talaj nélkül a virág elhervad és elpusztul. — A nyakamba akasztotta a füzért. - Áss le, és növessz erős gyökereket, leányom, mert magasra fogsz nyúlni, kitörsz a vízből, és békét találsz végül a nyugodt felszínen. Rá fogsz jönni, hogy ha nem nyújtóztál volna ki, megfulladtál volna a mélyben, sohasem virágoztál volna, és nem osztottad volna meg az ajándékaidat mással. Bólintottam, és kitöröltem egy könnycseppet a szememből. Durga karjai újra megmozdultak, majd megdermedtek, és ismét arany színt öltöttek. — Ideje menned, kedvesem — mondta. — Vedd el Fanindrát! A kígyó néhányszor kinyújtotta a nyelvét, majd Durga csuklóját elhagyva az enyém köré tekeredett. Folyékony arany emelkedett fel a trón mindkét oldalán, beborítva a koraik és a kagylóhéjakat. — Amikor eljutsz a hét pagoda városába, keresd a Parti templomot! Egy nő vár majd ott rád, és utat mutat neked. — Köszönöm... Mindent köszönök. Durga korallpiros ajkai újra mosolyra húzódtak, és megmerevedtek. Folyékony arany árasztotta el a testét és az arcát, és hamarosan újra szoborrá változott. A selyemkendő még mindig a kezében volt, mintha valaki a markába helyezte volna. - Viszlát! - Elfordultam tőle, és megpaskoltam Fanindra fejét. A fények pislákolni kezdtek, aztán a csarnok újra úgy nézett ki, mintha semmi sem történt, volna. Belélegeztem a lótuszvirág édes illatát, és visszaindultam a Jeephez. A virágoknak citrus, vagy talán grapefruit illata volt, könnyű és nőies, és kicsit a jázminra és a gardéniára is emlékeztetett. Annyira mélyen elgondolkoztam azon, amit Durga mondott, hogy megriadtam, amikor egy meleg kéz érintette a könyökömet. — Jól vagy? — kérdezte Kishan. - Jól - feleltem. — Nem kellett volna itt várnod rám. Megcsókolta a homlokomat. — Dehogynem. A többiek a kocsiban vannak. Menjünk vissza a hajóra! Amikor visszaértünk, Ren odaadta a szigonyt Kishannak, majd újra eltűnt.
11. Beach- parti MIRE MÁSNAP REGGEL FELÉBREDTEM, a Deschen újra mozgásban volt. Délután Wessel, Kishannal és a láthatóan vonakodó Rennel a médiaszobába mentünk egy kis cápatréningre, ahol DVD-ket néztünk cápákról a természetes környezetükben. Wes ugyan nem hitt benne, hogy ezek bármi hasznunkra is lennének, úgy érezte, csak pánikot keltenek bennünk. - Minél kevésbé riadunk meg, annál nagyobb az esélyünk a túlélésre — mondta. — Az első dolog, amit meg kell tanulnotok a cápákról, hogy miként lehet elkerülni a figyelmük felkeltését. A cápák szeretnek homoktorlaszok között, hirtelen mélyülő részeknél ólálkodni, és általában mindenhol, ahol sok a hal. Ha madárcsapatot láttok valahol, az azt jelenti: ennivaló, az ennivaló pedig azt jelenti: cápa. Ne merüljetek táplálkozási időben, vagyis hajnalban, alkonytkor és éjszaka. Bár ha az ennivaló finom, a cápák bármikor esznek. Ne viseljetek fényes, csillogó öltözéket. Szolidabb színeket válasszatok! Ilyenek a búváröltözékek is. Egy csillogás a vízben olyan, mintha halpikkely lenne. Ren felemelte a fejét, és rám nézett. - A következő kikötőben veszünk neked egy fekete fürdőruhát. - Emlékeim szerint éppen te ragaszkodtál a színeshez - feleltem. - Amúgy is örülnék, ha nem viselnéd többé azt. Túl... csábító. Rámeredtem a helyiség túlsó végéből, és felcsattantam: - Nem szabhatod meg többé, hogy mit csináljak, emlékszel? Ha én el akarok csábítani valakit, akkor megteszem. Ren fenyegető hangon válaszolt: - Jó. Csábíts csak el minden egyes cápát az óceánban, ha mindenáron ez a vágyad! - A tiéd biztosan ez. Nyilván sokkal könnyebb lenne az életed, ha valami óriási cápa magával ragadna engem. Ez aztán minden problémádat megoldaná, nem igaz? Kishan oldalba bökte Rent, és közbevágott: - Senki sem akarja, hogy megegyen egy cápa, Kells. Természetesen Ren sem. Ren és én mérgesen meredtünk egymásra a helyiség két végéből, Wes pedig hirtelen harsogó nevetésben tört ki: — Ejha! Ti ketten nagyobb tüzet fújtok, mint egy vulkán körül köröző tornádó. Mindjárt felolvasztja az összes csavart, ami ezt a hajót összetartja. — Ő kezdte — mondtam durcásan. — Mert olyan... fafejű... Ren hűvösen elmosolyodott, és visszavágott:
— Te meg konok vagy. — Te meg csökönyös! — Eszement! — Bikafejű... disznófejű... tigrisfejű...! — Tigrisfejű? — kérdezte Wes összezavarodottan. Kishan csak a vállát vonogatta. Úgy belejöttem, hogy nem bírtam abbahagyni: - Halvérű, érzéketlen, rugalmatlan... szívtelen! Ren felkiáltott: - Jól van! Vegyél fel, amit csak akarsz! Vagy úszkálj pucéran, engem az sem érdekel! Úgyis felfordul tőled a cápa gyomra, és rögtön kiköp! - Ha! Akkor sok közös van bennetek, ugye? Wes a magasba lendítette a kezeit. - Na, ebből elég! Higgadjatok már le! Nilima odakészített a bárba valami gyümölcslét. Miért nem mentek oda inni egyet, szépen megbeszélitek ezt az ügyet, és öt perc múlva békében visszajöttök? Dühösen elindultam a juice bár felé, Ren pedig csendesen ballagott mögöttem. Amikor elvettem a tálcáról az innivalómat, komolyan azon gondolkoztam, hogy a nagy pohárnyi gyümölcslét Ren arcába loccsantom. Vettem néhány mély lélegzetet, és mindvégig éreztem a hátamon a tekintetét, melynek melegsége beszivárgott a bőröm alá, bizsergetve minden idegszálamat. Amikor a saját italáért nyúlt, szándékosan hozzáért a karomhoz. - Miért kell neked mindent ennyire megnehezítened, Kelsey? - És neked? - Hiszed vagy sem, én próbálom könnyíteni a dolgokat. - Miért vagy itt egyáltalán? Azt hittem, kerülsz engem. - Kerüllek is. De tanulnom kell a cápákról. Kortyoltam egyet a gyümölcslémből, majd csípősen megjegyeztem: - Én azt hittem, egy ragadozó mindent tud a többi ragadozóról, és arról, hogy hogyan gondolkoznak. Talán, ha én is különleges figyelmet fordítanék rád, végül megfejtenélek. - Engem könnyű megfejteni - felelte. - Egy tigrisnek csupán három dologra van szüksége ahhoz, hogy jól érezze magát. Rengeteg ételre, alvásra és... igazából csak két dologra.
Felfortyantam. - Valahogy nem hiszem, hogy Kishan is csak erre a kettőre korlátozná magát. — Az biztos, hogy nem — morogta Ren. — Ő valószínűleg téged is hozzátenne ehhez a listához. - Miért lenne rám szüksége? Egy konok, eszetlen, csöppet sem vonzó nőre? - Sosem mondtam olyat, hogy nem vagy vonzó. Azt mondtam, keresek valakit, aki szebb nálad. Azt nem mondtam, hogy találok is, csak hogy keresek. — Hát akkor, mi tart vissza? Menj máris, és keress, engem meg hagyj békén! — Ez a tervem. És most légy szíves, ne zaklass többé az órán, hogy tanulhassak végre valamit! Azzal faképnél hagyott, én pedig dúlva-fúlva mentem utána. Amikor visszaértem, már olyan higgadtan kortyolgatta az italát, mintha soha nem is veszekedtünk volna. Kishan intett, hogy üljek mellé. Még mindig rendkívül dühös voltam, és nehezemre esett figyelni. Odaadtam Kishannak egy pohár gyümölcslét, majd Wesre néztem, aki már folytatta is az oktatást, de minden gondolatom továbbra is Renre összpontosult, és azon morfondíroztam, amit mondott. Végül Wes szavai visszazökkentettek a valóságba: — A cápák egy mérföldről megérzik a vért, szóval ne menjetek be a vízbe, ha van rajtatok valami vágás. Továbbá, ne fröcsköljetek túlságosan. Ha búvárkodás közben közeledik felétek egy cápa, süllyedjetek le a tenger fenekére, és rejtőzzetek el! Ez korlátozza a szöget, ahonnan hozzátok férkőzhet. És ne tettessétek magatokat halottnak; ez a cápákkal nem működik. Sőt, igazából egyetlen nagy ragadozóval sem. Úgyis megesznek titeket — a medvék, a farkasok és a tigrisek is. Nem igazán tesznek különbséget élő és halott között. — Pontosan — motyogtam. — Megrágnak és kiköpnek minden tehetetlen lányt, aki arra jár. — Aha — nézett rám Wes összezavarodva. Ren figyelmen kívül hagyta a megjegyzésemet, Kishan pedig felsóhajtott. Wes folytatta: — Oké, most nézzük, mit tehettek, ha valóban megtámad benneteket egy cápa. Bökjétek meg a kopoltyújánál vagy a szeménél. Vagy üssétek meg. Agresszíven. Használjatok bármilyen fegyvert, ami csak a rendelkezésetekre áll, és üssétek, ahogy egy háziasszony porolja a szőnyeget. Próbáljatok függőleges helyzetben maradni, mert úgy nehezebb megharapnia titeket. Ha pedig netán mégis belétek harap, állítsátok el a vérzést, lehetőleg még a víz alatt. Ne várjatok, amíg kiértek a partra. Mutatott nekünk egy kis készüléket, és azt mondta: — Ezt úgy nevezik, hogy cápapajzs. Kezd egyre jobban elterjedni a búvárok és a szörfösök között. — Hogyan működik? — kérdeztem. — A cápák orrában zselészerű anyaggal teli hólyagok találhatók, amelyeket érzékelőként használnak, amikor ennivalót keresnek. Ez a pajzs elektronikus hullámokat bocsát ki, amely bizsergeti az orrukat.
És mivel ezt nem túlzottan szeretik, inkább elmennek. Az egyik részt rögzítsétek a bokátokra, a másikat pedig a búvármellényetek elejéhez. Folyik ugyan némi vita a hatásosságáról, de én mindig viselem, és még sohasem támadtak meg cápák. - Oké. És mi mást tehetünk még? — kérdeztem. - Voltaképpen semmi egyebet - felelte Wes. - Ha a támadó cápa kisebb méretű, talán megúszhatjátok, de egy nagyobb cápától körülbelül annyi eséllyel menekülhettek meg, mint egy Tyrannosaurus rextől. Gyorsak és erősek. Amiért a búvárok és a szörfösök olykor mégis túlélnek egy ilyen támadást, az az, hogy nem ízlenek a cápának. Az emberek túl csontosak, a cápák pedig sokkal jobban szeretik a zsíros, kövér fókákat. A cápák gyorsan és kíméletlenül támadnak, és lecsapnak, mielőtt még egyáltalán észrevennénk, hogy ott vannak. Köröznek az áldozatuk alatt, majd hirtelen felgyorsítanak, és kilőnek, akár egy torpedó, egyetlen csapással megbénítva a prédát, elsősorban az által, hogy olyan erővel támadnak rájuk, hogy eltörik a csontjaikat. A nagy fehér cápa akár ötven kilométeres sebességgel is tud úszni rövid távon. De általában nem az embereket, hanem például a fókákat támadják meg ily módon. Legtöbbször, amikor egy cápa emberre támad, csak valami ízt keres. Ha úgy gondolják, az áldozatnak jó az íze, további erőfeszítéseket tesznek érte. Egyébként pedig békén hagyják. Kíváncsiak. A fogaik olyanok, mint a macskák bajuszszálai. Azok által tapasztalják meg a környezetüket. Egyszer egy szörfös mesélte nekem, hogy ülve pihent a deszkáján, amikor egy hat méter hosszú fehér cápa bukkant fel a vízből, és harapdálni kezdte a szörfjét, olyan finoman, akár egy kisegér. Majd, mivel valószínűleg nem tetszett neki az íze, lemerült, mint egy vízalattjáró, és elúszott. Amikor az óránknak vége lett, Wes meghívott, hogy menjek el délután vele és a fivérekkel szigonyos halászatra, de én visszautasítottam. Megígérte, hogy akkor fog nekem valamit. Beletörődően bólintottam, mert nem volt szívem megmondani neki, hogy képtelen vagyok megenni a húst, ha tudom, hogyan ölik meg az állatot, amiből készül. A halászat helyett délután Mr. Kadammal találkoztam, és elvégeztünk néhány víz alatti kísérletet, mert Mr. Kadam azt akarta, próbáljam ki ott is a villámcsapásos képességemet. A vizes garázsban, a nyitott rámpánál kezdtük a kísérletezést, ahol Ren és Kishan felállított néhány lebegő bóját. A bóják pont olyan súlyosak voltak, hogy épp a felszín alatt lebegjenek. Megcéloztam a legközelebbit, de elvétettem, ám amikor újra megpróbáltam, úgy felrobbant, akár egy víz alatti bomba. — Jól van, Miss Kelsey! — mondta Mr. Kadam. — Gyakorolnia kell a célzást mind a víz fölött, mind alatta. A víz fénytörése miatt kicsit másképp kell céloznia, mint a szárazföldön. Miután befejeztem a bóják felrobbantgatását, Mr. Kadam a medencéhez vitt, ahol jó néhány további, víz alatti célpont várt rám. Mielőtt belecsusszantam volna a vízbe, megállított, és azt mondta: — Először egy bábuval fogjuk kipróbálni a dolgot. És ha itt sikerül, akkor később bemegyünk a sós vízbe. Ne lőjön teljes erővel. Hagyja, hogy az energiája fokozatosan erősödjön. — És ha halálra ráz az elektromos áram, vagy felrobbantja a medencét? — kérdeztem aggódva. — Mint amikor beleejtjük a hajszárítót a kádba? — Nem hiszem — rázta a fejét Mr. Kadam. — Először is, nem hiszem, hogy a maga energiája elektromos. Van egy elméletem, mely szerint ez voltaképpen hő — egy tűz, amely olyan forrón ég,
hogy fehérré válik. De még ha tévednék is, és ez elektromos energia, akkor is, a víz a tökéletes formájában nem vezeti az áramot. A benne levő szennyeződések, mint a homok, a só és egyéb nyomelemek azok, amik közvetítik az elektromosságot. De mialatt a kikötőben voltunk, lecseréltettem a vizet a medencében. A csempéket lesikáltattam és alaposan megtisztíttattam, majd újratöltettem a medencét alacsony vezetőképességű vízzel. Nem volt olcsó, de azt hiszem megéri. Nos, kezdjük! Szeretné elnevezni a tesztbábunkat? Gonoszul elvigyorodtam. - Persze. Hívjuk Alnek, jó? Mr. Kadam bólintott, megfogta Alt a derekánál, és beletette a vízbe. Mindketten odaálltunk a medence szélére, én pedig nagyon alacsony szintű villámenergiával az első bójára lőttem. Nem túl sok minden történt. Fokoztam az energiaszintet, és egy lyukat égettem a nehezékekkel ellátott fán. Al sértetlenül és tudattalanul lebegett a felszínen. - Jó - mondta Mr. Kadam. — Most fokozza az energiáját addig, amíg az áramlás fehér nem lesz, de próbálja meg nem kilyukasztani a medence alját! A szobáink közvetlenül alatta helyezkednek el. Erősen összpontosítottam, és nagyon óvatosan, finoman végigáramoltattam magamban az erőt, addig fokozva, amíg a sugár fehérré nem vált. Ahol a fényáram beléhatolt, a víz forrni kezdett, a fabója pedig elfeketedett. Abbahagytam, pont mielőtt lyukat égettem volna a medence aljába. A bábunk továbbra is boldogan lebegett a forró vízben. Egy újabb bójához fordultam. Miután az élettelen célponttal elégedett volt, Mr. Kadam előhozott egy ketrecet, és kivett belőle egy kis fehér kacsát. Rátette a vízre, és megkért, hogy próbáljam meg újra eltalálni a fabóját. Magamban bocsánatot kértem a kiskacsától, és a célpontra lőttem. A kacsa elkerülte a célpontot, de egyébként láthatóan fesztelenül úszkált tovább a medencében. Néhány további próba után Mr. Kadam úgy döntött, elérkezett az ideje az emberekkel való kísérletnek. Beleugrott a medencébe. — Nem! — tiltakoztam. — Én nem akarom magát kockáztatni. Inkább én megyek be. — De már a medencében vagyok, Miss Kelsey, és úgysem mászom ki innen. Mindkettőnk életét pedig semmi értelme kockára tenni. Maga sokkal fontosabb ebben a küldetésben, mint én. — Ez erősen vitatható. — Akkor is. Itt vagyok. Ha Dodó jól van, akkor én is jól leszek. — Dodó? — Igen. Dodó, a kacsa. Nagyon szeretem a Bolondos dallamokat… — Ezt nem is sejtettem magáról, Mr. Kadam! Sosem gondoltam volna. Az apukám imádta Prérifarkast és Kengyelfutó Gyalogkakukkot. Oké, hát, reméljük, hogy nyúlszezon van, nem kacsaszezon.
A legalacsonyabb szintű energiát alkalmazva hagytam, hogy az erő újra kirobbanjon a kezemből. Mr. Kadam jelentette, hogy jól van, és még közelebb is húzódott a célponthoz. — Érdekes, itt melegebb a víz. Azt hiszem, ideje csatlakoznia hozzám, Miss Kelsey. Gyakoroljuk egy kicsit a víz alatti célzást! Beugrottam egy maszkkal és egy légzőcsővel, és újra lőttem, ezúttal úgy, hogy a kezem a víz alatt volt. Figyeltem Dodó úszóhártyás lábait, majd lemerültem a víz alá, és a feladatra koncentráltam. Mr. Kadam felemelt hüvelykujjal jelezte, valahányszor szétrobbantottam egy bóját. A délután hátralevő részét a medencében töltöttük víz alatti gyakorlással, aztán átmentünk az óceánba, és kipróbáltuk ugyanezt sós vízben is. Végigmentünk ugyanazokon az óvatos procedúrákon, mint amit a medencében is végigcsináltunk, először Allel, aztán Dodóval, majd Mr. Kadammal, végül pedig velem. — Most már határozott meggyőződésem, hogy a maga energiája sokkal inkább tűz, mint villám — vonta le a következtetést Mr. Kadam, amikor befejeztük a gyakorlást. — A forrasztópisztolyra emlékeztet. Nem találta úgy, hogy több energiát kellett kifejtenie, mint a szárazföldön? - De igen. Különösen az óceánban. - Gondoltam. Az óceán ugyanis alacsonyabb hőmérsékletű, mint a medence vize. Több energiára van szükség, hogy fenntartsunk benne egy forró lángot, mint akár a szárazföldön, akár a medencében. Ez igen hasznos kísérlet volt, Miss Kelsey. Úgy hiszem, maga tökéletesen felkészült bármilyen víz alatti szituációra. Nos, én most megyek zuhanyozni, később találkozunk. Amint Mr. Kadam elment, a kezében Dodóval, aki újra befészkelte magát a ketrecébe, a fapad háttámlájának dőltem, és felsóhajtottam. Tökéletesen felkészültem? Messze nem. Vacsorára tengeri süllő volt, amit Wes és Kishan fogott szigonnyal. Nagyon gusztusosán nézett ki, de hozzá sem bírtam nyúlni. Kishan felém nyújtott egy villányit, kérve, hogy legalább kóstoljam meg, de én eltoltam magamtól. Helyette inkább salátával és kenyérrel laktam jól. Ren egész vacsoraidőben nem jelent meg. Wes mondta, hogy néhány nap múlva kikötünk Trivandrumban. - Trivandrumban minden évben rendeznek egy óriási beach-partit — mesélte. — Az összes szörfös, búvár és helybéli mind ott van. Remek szórakozás! Zene, tánc, bikinis csajok... Miért nem jöttök el velem? Mehetnénk mindannyian. Az egész társaság meg van hívva. Mr. Kadam kuncogott. - Azt hiszem, én inkább a hajón maradnék, de a többiek menjenek csak, és érezzék jól magukat! — Bikinis csajok? Nem kérdés, hogy te miért akarsz ott lenni, Wes — mosolyogtam. — Én viszont nem vagyok biztos benne, hogy készen állok egy ilyen bikini-baby szerepre. Wes rám villantotta gödröcskés mosolyát. — Ó, ha mellettem lenne egy ilyen szép, kedves, fiatal gyönyörűség, mint te, a többi csajt biztos, hogy észre sem venném.
— Naná! — vihogtam. — Szóval? Eljössz velem a partira? — Majd gondolkozom rajta, és holnap megmondom. Ahogy felálltam, Wes megragadta a kezemet, és megcsókolta. Kishan halkan felmordult. — Ne várakoztass túl sokáig egy pasast - mosolygott Wes -, mert harapósabbá válhat, mint az a vadászkutya, amelyik egy mókust próbál becserkészni! — Ezt határozottan észben tartom — nevettem. - Nos, azt hiszem, egy ideig még sétálgatok a fedélzeten. Jó éjt, Wes! — Jó éjt! Kishan gyorsan felállt, és megfogta a kezem. — Én is veled megyek. Kéz a kézben átsétáltunk a hajó túlsó oldalára, és megálltunk a korlátnál. Észrevettem néhány delfint, akik a hajónk közelében úszkáltak, mintha versenyeznének velünk. Néztük őket, amíg el nem tűntek a szemünk elől. Kishan a korlátra támaszkodva előredőlt, rám nézett, aztán nagyot sóhajtott, majd ismét a víz felé bámult. — Komolyan fontolgatod, hogy elmész a partira Wessel? — kérdezte. — Mert én nem tartom jó ötletnek. — Es mi az ördögért nem? — Nem bízom benne. Felnevettem: - Nem épp most mentél el vele szigonyos halászatra? Ha akart volna, simán felnyársalhatott volna, de nem tette, tehát nyilvánvalóan megbízhatsz benne. - Megbízom benne a búvárkodást illetően, de veled kapcsolatban nem. Túlságosan... nyájas. Túl sokat bókol. Túl pimasz. Az ilyen típusú férfiak kihasználják a sebezhető nőket. Nem hozzád való. - És mégis, honnan tudhatnád, hogy milyen ember, és ami még fontosabb, miből gondolod, hogy én sebezhető vagyok? - Kelsey! Ren épp most szakított veled, és ez, tudom, még mindig fáj neked. Tényleg sebezhető vagy, akár hiszed, akár nem. - Hát, sebezhető vagyok vagy sem, akkor is nekem kell meghoznom a saját döntéseimet. Ti, tigrisek, nem tervezhetitek meg az életem minden részletét. Ha el akarok menni Wessel, akkor el is megyek. -Tudom. Én... csak azt gondoltam, nem állsz még készen arra, hogy továbblépj. - Pedig a jelek szerint éppen ez az, amit tennem kell. - De az még nem jelenti, hogy készen is állsz rá, Kelsey.
Felsóhajtottam: - Durga azt mondta, folyton tovább kell lépnem. Hogy az élet célja az, hogy átjussunk a folyón. Nem akarja, hogy megragadjak a sárban. Szóval, azt hiszem, akár kezdhetem is a továbblépést. Kishan jó néhány másodpercig hallgatott, majd megszólalt: - Biztosan felkészültél rá, hogy megtedd? - Ennél jobban sosem leszek felkészülve. Felém fordult, a szemembe nézett, és megfogta a kezemet: - Ez esetben... azt szeretném, ha inkább velem jönnél el. Megdermedtem. - Veled? Gondolatok cikáztak át az agyamon. Wessel elmenni a partira egy dolog. Felszabadultan és kellemesen érezhetem magam, tudván, hogy nem vár tőlem semmit. Kishannal menni viszont teljesen más lenne. Az sokkal jobban hasonlítana egy igazi randira. De készen állok vajon erre? Nem számít, mit mond Ren vagy Durga, a válasz az, hogy... nem. Oké, akkor utasítsuk el finoman! - Nem mehetek veled — mondtam egyenesen. Ennyit a finomságról. Szép volt, Kells! - Miért nem? —Miért nem? Mert... hát... mert Wes kérdezett meg először. Udvariadan lenne a te meghívásodat elfogadni, miután ő hamarabb szólt. Kishan elgondolkodott, majd egyetértően bólintott. Magamban megkönnyebbülve felsóhajtottam. - De akkor is ott leszek — mondta. — Nem fogok beavatkozni, de jobban érzem magam, ha rajtad tarthatom a szemem. Ahogy mondtam, Wes túl nyájas. Rengeteg az ilyen férfi, és biztos vagyok benne, hogy a hely csordultig lesz velük — és legalább minden második megpróbál majd elcsábítani. - Azt hiszem, túlzol. - Nem emlékszel a Csillag-fesztiválra? Egy hosszú sornyi férfi várta, hogy táncolhasson veled. - Na, most már tudom, hogy túlzol. Te négyszer táncoltál velem. - Mert előrefurakodtam. Olyan komoly képet vágott, hogy elnevettem magam: - Gyere, Kishan! Elkísérhetsz a szobám ajtajáig. Másnap reggel mozgást hallottam a szomszéd hálószobából. Gondolván, hogy Ren az, bekopogtattam, és rögtön ki is nyitottam az ajtót. De Kishant találtam ott, amint farmernadrágban áll a ruhás szekrény előtt, és pólót választ magának.
- Kishan? - kérdeztem meglepetten. - Jó reggelt, Kells! Megfordult, és szerencsére gyorsan magára húzott egy pólót, így abbahagyhattam bronzszínű, izmos mellkasának bámulását. - Most te alszol Ren szobájában? — kérdeztem. Kishan vállat vont: - Kell, hogy legyen melletted egy tigris, Kelsey. Jól érzed magad? Kicsit piros az arcod. Jól aludtál? - Minden rendben, csak zavarba jöttem attól, hogy félmeztelenül látlak. — És attól, hogy élveztem a látványt, tettem hozzá magamban. Körülnéztem a szobában. — Azt hittem, Ren nem akarja, hogy itt lakj. - Meggondolta magát. - Igen — mondtam szomorúan. — Azt mostanában gyakran teszi. - Kelsey... Felemeltem a kezem. - Hagyjuk! Nem akarok erről beszélni. Kishan és én együtt töltöttük a napot, teljesen kerülve a témát, pihenéssel és vízi sportokkal kikapcsolódva. Kishan nagyon gyorsan megtanult jet-skizni, és épp olyan izgalmas elfoglaltságnak tartotta, mint a motorozást. Ahogyan én is, amikor el tudtam felejteni, hogy a karom Kishan teste köré fonódik, vagy az arcom hozzányomódik háta naptól meleg bőréhez. Most, hogy tudtam, komoly az esélye, hogy előbb vagy utóbb randizni fogunk, másképp, sokkal feszélyezettebben éreztem magam vele. Amikor Durga az életem párjáról beszélt, azt mondta, szenvedélyesebben fogom szeretni, mint ahogy valaha is szerettem bárkit. Phet pedig azt sugallta, bármelyik fivér jó választás lenne. Ám én olyan elszántan akartam, hogy Rennel legyek, és olyan eltökélten próbáltam távol tartani magamtól Kishant, hogy egyszerűen nem tűnt helyénvalónak nyíltan fontolóra venni ezt az eshetőséget. Jól éreztük magunkat együtt, és Kishan nem sürgetett, ezért csak hagytam, hadd haladjanak a dolgok a maguk útján. Amikor kikötöttünk Trivandrumban, Wes kiszállt a hajóból, de azt mondta, visszajön értem este hatkor. A délután nagy részét Mr. Kadammal töltöttem, az új fegyvereink vizsgálatával. Kishan időről időre beugrott megnézni, hogy haladunk. Felfedeztük, hogy a háromágú szigony, amelyet trishulnak vagy trishulának is neveznek, tele van szimbólumokkal. Mr. Kadam mutatott nekem egy képet. - Ezt nézze, Miss Kelsey! A három villa többféle dolgot reprezentál. Amikor Siva használja, az ő három szerepére utal: a teremtő, fenntartó és pusztító szerepre. Szimbolizálja még a három shaktit, azaz
erőt - az akaratot, a tettet és a bölcsességet. Olykor a múltat, a jelent és a jövőt jelenti. Durga esetében pedig, úgy mondják, a lét állapotait jelképezi — a tevékenységet, a tétlenséget és a semmittevést. - Mi a különbség a semmittevés és a tétlenség között? — Ebben az esetben, azt hiszem, a semmittevés azt jelenti: pihenni, vagy talán stagnálni. -Aha. — Megrándult az arcizmom, arra gondolván, mennyire biztatott Durga, hogy haladjak előre. — A szó: tamas, a harmadik ágra használatos, ugyanúgy, mint a tétlenség. A tamas azt is jelenti, hogy „sötétség, tudatlanság vagy bűn”. Tehát ebben az esetben a tétlenség talán rosszabb, mint a semmit tevés. - Lehet, hogy hasonló a különbség, mint aközött, hogy jót, rosszat vagy semmit sem teszünk? — találgattam. - Hmm... Könnyen lehet. Egy másik könyv, amit olvastam, azt írja, hogy a szigony három ága a háromféle emberi szenvedést jelenti - a fizikai, a mentális és a spirituális szenvedést. A trishula azért van, hogy emlékeztessen bennünket: Durga meg tudja szüntetni ezeket a szenvedéseket. Alaposan feljegyeztem mindent, Mr. Kadam pedig újra beletemetkezett a könyvébe. Később, mialatt a partira készülődtem, gondolkoztam a szigony szimbólumain. Sokan úgy hiszik, hogy hibát elkövetni jobb, mint semmit sem tenni. Talán Durga is azt próbálta elmondani nekem, hogy ha teszek valamit, akkor elmúlik a fájdalmam. Reméltem, hogy igaza lesz. A gondolat, hogy Ren nélkül éljek, olyan volt, mint egy szoros vasgyűrű, amely körbekulcsolta a nyakamat. Úgy éreztem magam, mintha akaratom ellenére felrángatnának valamiféle érzelmi hullámvasútra, és nem tehetnék mást, mint hogy végigszenvedem a menetet a térdeim közé szorított fejjel, és megpróbálok nem hányni. Sikítani, hogy „ki akarok szállni!”, az égvilágon semmit sem ér. Ennél a pontnál nincs kiszállás. Végig kell csinálnom, reménykedve, hogy elég erős a biztonsági korlát. A kikötőben kellett találkoznom Wessel, ezért sietve kicsinosítottam magam. Nilima készíttetett nekem a mennyei kendővel egy olyan ruhát, amilyet egy magazinban láttam. Épp befejeztem a hajam kivasalását, amikor behozta a szobába. Ő már teljesen fel volt öltözve. - Maga is jön a partira, Nilima? Végigsimított a haján, és így felelt: - ó, igen, gondoltam, én is beugrom. Ott találkozunk. Miután elment, felemeltem a vállfán lógó ruhát. Gyönyörű, pezsgő és fekete színű, ujjatlan estélyi volt. Magas derékrészét fodor díszítette, és az egész ruhát egy áttetsző külső réteg fedte, amelyet gyönyörű fekete gyöngyök ékesítettek. Amikor közelebbről megvizsgáltam a gyöngyöket, felfedeztem, hogy valójában valamiféle sűrű szövésű fényes fonalak, amelyek csak hasonlítanak a gyöngyökhöz. Rennek igaza volt: a kendő tényleg csak pótlékokat tud készíteni. Magamra húztam a ruhát, és felvettem hozzá egy pár fekete pántos szandált, amelyet a ruhásszekrényemben találtam. Wes a mólón várt rám. Boldog elismeréssel füttyentett, és hatalmas
hűhót csapott amiatt, hogy milyen jól nézek ki. Túlöltözöttnek éreztem magam, mivel ő egy hétköznapi szörfös sortot viselt fehér, kigombolt inggel, amely láttatni engedte szépen lebarnult mellkasát. - Ó, túl vagyok öltözve — motyogtam zavartan. — Tudod, Ren és Kishan mindig a legelegánsabb luxusöltözékeket viselik, és nem vettem észre, hogy ez az alkalom kevésbé lesz elegáns. Várj egy másodpercet, gyorsan átöltözöm! — Megfordultam, és visszaindultam a hajóra. Wes felszaladt néhány lépcsőfokot, és elállta az utamat. - Semmiképp, kedves! Dicsekedni akarok veled. Elnevettem magam, és sétálva elindultunk. - Nem bikiniben vagyok — mondtam. — Kétlem, hogy bárki is rám figyelne. - Nagy különbség van a közönséges és az elegáns között, drága. És te száz százalékig elegáns vagy. Bármelyik épeszű pasas látja majd, hogy drágakő van a karjaim között. - Elég udvarias vagy texasi cowboy létedre. - Te meg szépen lebarnultál oregoni lány létedre. Wes vad történetekkel szórakoztatott a családjáról, mindegyik hihetetlenebb volt, mint az előző. Közben a hangos bulizenére lüktető tömeg felé sétáltunk. A part dugig volt emberekkel. Legalább ezren lehettek. Wes kifizette mindkettőnk belépőjegyét, s elindultunk egy hatalmas örömtűz felé, ahol rengetegen táncoltak. Az idő kissé lehűlt, mivel a monszunidőszak közepén jártunk, és a tűz melege csábítóan hívogatott a hűvös estén. Wes máris a zene ütemére mozogva odakiáltott nekem: - Először enni akarsz vagy táncolni? - Táncolni. Elvigyorodott, és maga után húzott, amíg nem talált egy kis helyet a többi vonagló test között. Az élőzenét játszó indiai együttes lüktető ritmusának lehetetlen volt ellenállni. Senki sem törődött azzal, hogy jól táncol-e vagy sem. Mindenki boldogan mozgott, ugrált, bólogatott, himbálta a karjait és tapsolt. A tánc itt valódi közösségi élmény volt, nem úgy, mint Amerikában. Fergeteges hangulatot adott, ahogy a tömeg egy emberként mozgott. A zenétől majdnem úgy éreztem magam, mintha indiai istennő lennék, aki kígyózva mozgatja a végtagjait, vagy egy cigánylány, aki csilingelő öltözékben rázza magát a ritmusra. Nem én mozogtam a zenére, hanem a zene mozgatott engem, s végül úgy éreztem, teljesen a részévé válók. Doboló, lüktető és eleven voltam. Wes is teljesen átadta magát az élvezetnek. Szándékosan nem hasonlítottam össze az élményt a Rennel való Valentin-napi táncommal. Na jó... Nem nagyon. Kiléptem a szandálomból, és hagytam, hogy a lábujjaim belesüppedjenek a puha homokba, miközben Wes körbeölelte a derekamat, és szédítően pörgetett jobbra-balra, hatékonyan kiforgatva belőlem minden negatív gondolatot.
Jó néhány szám után Wes azt mondta, hogy megéhezett és megszomjazott, ezért odamentünk a büféhez, amelyet egy papírlampionokkal feldíszített tető alatt rendeztek be. A kezünkbe vettünk egyegy tányért, és végignéztük a választékot. Wes megígérte, hogy segít nekem keresni valamit, amiben nincs curry. Árultak roston sült, vajas kukoricát; friss kókuszt; szeletelt trópusi gyümölcsöket; báránykebabot; idlit, ami pikáns ízű, gőzben főtt kenyérféleség volt chutneyba mártva; sajttal töltött doszát, ami a palacsintára emlékeztetett; daigi-sültet, ami kicsit olyan volt, mint a fűszeres, csípős szárnyak; és dabeli paót, ami úgy nézett ki, mint egy miniatűr hamburger, de a vajban pirított zsemlét krumplival, hagymával és fűszerrel töltötték meg, és tamarind chutneyval tálalták. Hát, nem egy sajtburger, de azért finom volt. Wes vett mindkettőnknek hosszú poharakba töltött, gyümölcsökkel teli vizet. Rendkívül frissítő ital volt, és miután gyorsan megittam az egyiket, máris mentem vissza egy következőért. Amikor az együttes befejezte a játékot, egy DJ vette át a szerepüket. Ő még tombolóbb táncra ösztökélte a tömeget, és Wes is hamarosan szeretett volna visszamenni táncolni. Elhaladtunk egy árus mellett, aki sült mogyorót árult, majd egy másik előtt, aki fagylaltot kínált. - Gyere ide! Mutatni akarok neked valamit - mondta Wes. Odaszólt valamit hindiül az árusnak, mire a férfi kinyitotta a kocsiját, hogy lássuk, mi van benne. Kis hűtője tele volt előre feldarabolt jégkrémek hosszú hengereivel, amelyek úgy néztek ki, mint a fatörzssütemények. Minden egyes hengernek különböző íze volt: tropikus, tutti-frutti, chai, pisztácia, füge, mangó, kókusz, gyömbér sáfrány, narancs, kardamom, jázmin és rózsa. — Csokoládé nincs? — kérdeztem Westől. Nevetett, és azt mondta az árusnak, hogy később visszajövünk, majd a táncparkett felé húzott. Ahogy tekeregtünk a tömegben, valami megragadta a figyelmemet. Odanéztem, és láttam, hogy Kishan a sokaság szélén áll. Röviden rám mosolygott, majd az ételek felé indult. Megnyugtató érzés volt tudni, hogy ott van. Ellazulhattam. Nem mintha addig feszélyezetten éreztem volna magam Wes társaságában, de volt abban valami vigasztaló, hogy az egyik tigrisem a közelemben tartózkodik. Azt éreztem, hogy tökéletes biztonságban vagyok, mintha egy saját, szuperhős személyi testőr vigyázna rám. Kishan jelenlétének tudata olyan módon megerősített és megnyugtatott, ami már-már zavaró volt, ezért inkább nem is gondoltam rá, és a figyelmemet visszafordítottam Wesre. Az este során mindössze egyszer láttam még Kishant, de gyakran éreztem magamon a tekintetét. És csak amikor Wes és én újra a tűz mellett táncoltunk, akkor jelent meg Ren. Megdermedtem, és egy szót sem hallottam többé abból, amit Wes mondott. Rent gyönyörű, kacarászó nők vették körül. Meglehetősen hiányos öltözéket viseltek, és felháborítóan flörtöltek vele. Ren fekete, bő nadrágot és tengerzöld inget vett fel, melynek néhány felső gombját kigombolta, s ily módon valahogy sokkal vonzóbb volt, mint az összes meztelen felsőtestű férfi körülötte. Selymes fekete haja az egyik szemébe hullott, és tánc közben hátra-hátracsapta. Odahajolt az egyik nőhöz, hogy a fülébe súgjon valamit. Aztán, amikor egy másik lány csücsörítve megérintette a karját, felé fordult, és ujjbegyével megsimította az arcát.
Volt egy szőke, egy barna meg egy vörös. Magasak, karcsúak, hosszú hajúak, rövid hajúak. Nem tudtam abbahagyni a bámulást, ahogy ott keringtek körülötte, versengve a figyelméért, és igyekezve megfúrni a konkurenciát. Egy magas, napbarnított szőke egészen közel hajolt hozzá, és mondott neki valamit; Ren egyik karjával átölelte a derekát, és káprázatosán vakító mosolyt villantott rá. A nő odanyúlt, hogy kisimítsa Ren haját a szeméből, mire a pulzusom meglódult. Száguldozott a vér az ereimben. A levegő sűrűvé vált. Nem tudtam lélegezni. Nagyokat nyeltem, hogy el ne hányjam magam. Wes is a jelenetet nézte. - Gyere, Kelsey, menjünk! — mondta. - Nem kell, hogy ezt lásd. Hagytam, hogy elhúzzon onnan, és a rosszullétem mély, égő haraggá változott. Szabályosan remegtem tőle. Szerettem volna villámenergiával lerobbantani a fejét minden egyes nőnek, aki hozzáér Renhez. Szerettem volna áramütésekkel sokkolni őket. Vagy még inkább, szerettem volna saját magamat halálra csapni egy villámmal, csak hogy elmúljon ez a szörnyű, vibráló düh, ez a keserű fájdalom. Úgy éreztem, minden boldogság, minden elégedettség elszivárgott a bensőmből, és helyét égő láva töltötte be. Nem lettem volna meglepve, ha gőz árad ki a füleimből. Rápillantottam a tömeg szélén álló Kishanra, ami megnyugtatott. Anyukám biztosan azt mondta volna: „Na, Kells, itt egy fiatalember, akire számíthatsz!”, és igaza lett volna. Oregon óta Kishan állandó pont volt az életemben. Mindig mellettem volt, de soha nem sürgetett, soha nem kért tőlem többet, mint amennyit hajlandó voltam adni. Jó volt hozzám. Egy rövid pillanatra találkozott a tekintetünk. Tudtam hogy a szemével azt kérdezi tőlem, hogy szükségem van-e a segítségére. Enyhén megráztam a fejem, és lehunytam a szemem. Mire kinyitottam, eltűnt. A láva lehűlt és megrepedezett. A bensőm elfeketedett és szétporladt. Nem létezett az a víztömeg, ami le tudta volna mosni a fojtogató, vastag port. A végtagjaimat mintha ólom húzta volna lefelé. Elszállt belőlem az erő, és úgy éreztem, menten a földre rogyok. Wes megérintette a kezem, amitől visszazökkentem a valóságba. — Ne haragudj, Wes! — motyogtam. — Én csak... — Sokkos állapotban vagy — bólintott. — Megértem. Rennek nem kellett volna idejönnie, és így körbeparádéznia. — Azt tehet, amit csak akar — sóhajtottam szomorúan. — Nem számít többé. — Hadd hozzak neked valami gyümölcsös italt! Egy kis cukor jót fog tenni. Nemsokára vissza is jött valami piros színű, finom innivalóval. Belekortyoltam, csak hogy örömet szerezzek neki. Éreztem, hogy az édes ital lecsúszik a torkomon, majd belefolyik a gyomrom feneketlen gödrébe. Elképzeltem, ahogy rácsorog a fekete, elszenesedett porra, majd sziszegve eltűnik minden mással együtt. Wes akart még táncolni, én pedig beleegyeztem, hogy maradok még néhány szám erejéig. Jó messzire elmentünk attól a helytől, ahol Rent láttam.
Táncoltam ugyan, de a jókedvem egyszer s mindenkorra szertefoszlott. Semmi másra nem vágytam, csak hogy visszamenjek a hajóra. Wes mondta, hogy hazakísér, és noha valahol a lelkem mélyén sajnáltam, hogy tönkretettem a nagy partit, amire egész évben várt, ezt a sajnálatot egy pillanat alatt elsöpörte az a lista, ami a saját bajaimat tartalmazta. Elindultunk a parton. A zene lassúra váltott. A szemem sarkából észrevettem egy zöld villanást, és akaratom ellenére odafordultam, hogy megnézzem. Ren egy gyönyörű indiai lánnyal táncolt, aki sárga szárit viselt. Hosszú fekete haja majdnem a derekáig ért. Ren keze a lány hátának meztelen bőrén nyugodott. Nevetve lehajtotta a fejét, hogy hallja, amit a partnere mond. Amikor újra felegyenesedett, és megperdítette a lányt, elakadt a lélegzetem. Nilima volt az. Elfordítottam róluk a tekintetem, és egyenesen előremeredtem. Wes beszélt valamiről, de a szavai nem bírtak áthatolni az agyamat megtöltő mentális ködön. Végül elhallgatott, és csak fogta a kezem némán, miközben visszafelé sétáltunk a hajóra. Odakísért az ajtómhoz, együtt érzőén megcsókolta az arcomat, majd magamra hagyott. Letéptem magamról a ruhát, az ágyra zuhantam, és tágra nyílt szemmel meredtem fel a sötét mennyezetre. Hallottam a tűzijáték összetéveszthetetlen hangjait, és a tömeg éljenzését a parton. Aztán valami felrobbant bennem, talán egy fal vagy egy pajzs. Megrepedt, darabokra tört, és csendes könnycseppek csordultak végig az arcomon. És ahogy egyszer megindultak, el sem akartak állni többé. Ez volt az első alkalom, hogy sírtam, mióta Ren szakított velem, de miközben törölgettem a könnyeimet, megfogadtam, hogy ez lesz az utolsó is. Éjszaka rémálmaim voltak, de valaki bejött a szobámba. Egy férfi. Megérintette a homlokomat miközben aludtam. Éreztem, de túl kimerült voltam ahhoz, hogy kinyissam a szemem. Vigasztaló szavakat suttogott idegen nyelven. A zűrzavar lecsillapodott a lelkemben, és mély, pihentető álomba zuhantam. Talán valóság volt; talán álom. De bármelyik is, éreztem, hogy szeretnek. Másnap reggel felkeltem, megmostam az arcomat, felöltöztem és elindultam az edzőterembe. Ott találtam Kishant, amint a reggeli tréningjéhez készülődött. - Szia, Kells! Akarsz velem edzeni? - Talán később. Azért jöttem, hogy kérdezzek tőled valamit. Letette a törülközőt, és odafordult hozzám: - Oké. Hallgatlak.
Ökölbe szorítottam a kezeimet, a földre szegeztem a tekintetemet, és azt motyogtam: - Velem vacsorázol ma este?
12. Valami új NEM VACSORÁZOM VELED MINDEN ESTE? - nevetett fel Kishan. - Én... én éppen randira próbállak hívni... - mondtam alig hallhatóan. Kishan némán rám meredt, és oly sokáig nem válaszolt, hogy fészkelődni kezdtem. Hogyan csináljátok ti ezt, srácok? Olyan idegőrlő! - Nos? — kérdeztem türelmetlenül. — Eljössz velem vagy sem? Kishan közelebb lépett hozzám, és megérintette az arcomat. - Igen, szeretnék veled vacsorázni ma este. Menjünk be a városba? Egy pillanatig gondolkodtam, majd így feleltem: - Igen. Valószínűleg az lenne a legegyszerűbb. - Es ott magunk lehetünk — tette hozzá. Bólintottam. Kishan boldogan elvigyorodott, és megmondta az étterem nevét, ahol találkozunk. Bizonytalanul visszamosolyogtam rá, és kijöttem az edzőteremből. Erős szükségét éreztem, hogy elmeneküljek onnan, hogy elhagyjam a hajót, és egy ideig egyedül legyek. Talán egy kis vásárlásterápia segíthet, gondoltam. Mr. Kadam beleegyezett, hogy kölcsönadja a Jeepet, és bemehetek a városba egyedül, ha kétóránként életjelet adok magamról. A kezembe nyomott egy hitelkártyát, amelyen ugyanaz a név állt, mint az útlevelemen - K. H. Khan -, és figyelmeztetett, hogy el ne felejtsem így aláírni, ha fizetek vele. Leparkoltam az autót a városban, ellenőriztem a mobiltelefonomat, majd gyalog indultam tovább. Bementem egy ruhaboltba, és találtam egy mályvaszínű, kristálygyöngyökkel és ezüst flitterrel díszített blúzt. Hosszú ujjai fent szűkek voltak, és csuklónál kibővültek. Vettem mellé egy pár ezüst szandált és hozzá illő karika fülbevalót, a következő boltban pedig egy sötét farmernadrágot. Jó érzés volt valami újat venni az esti randevúmra. Eltöltöttem egy élvezetes, gondtalan délutánt, piacokon és boltokban sétálgatva. A legtöbb árus legalább egy kicsit beszélt angolul. Gyakran felhívtam Mr. Kadamot, nehogy utánam küldjön valami páncélos alakulatot, és vettem magamnak egy jeges gyümölcsitalt, amelyet elégedetten kortyolgattam gyaloglás közben. Elmentem különböző üzletek kirakata előtt, ahol gyöngyöket, könyveket, gyertyákat, füstölőket és mindenféle egyéb holmit árultak, aztán sétálgattam a zöldségpiacon, és böngészgettem egy olyan boltban, amely úgy nézett ki, mint egy patika. Amikor egy fodrászat előtt haladtam el, hallottam,
ahogy bent nevetgélnek és csacsognak a nők. Hirtelen ötlettől vezérelve megfordultam, és beléptem az ajtón. Egy szép, középkorú nő azonnal odajött hozzám. — Jó napot, hölgyem! Szeretne egy hajvágást? — Hajvágást? — kérdeztem vissza. — Vagy esetleg mosást és valami frizurát? Akaratlanul is meghúzgáltam a copfom vállamra lógó végét. - Hmm... hajvágás? Miért is ne? A nő rám mosolygott, és odavezetett egy székhez. Nem vágattam a hajamból a középiskola elvégzése óta. Őszintén szólva, általában nem is foglalkoztam túl sokat a hajammal, de most hirtelen ez tűnt helyesnek. Itt volt az ideje a változásnak. A fodrász előhozott egy frizurák képeivel teli könyvet, hogy válasszak, de én félretoltam, és helyette inkább a véleményét kértem ki. Mindenféle szögből megnézte a fejemet, és nagyon komolyan tanulmányozta az arcom alakját. - Azt hiszem, tudom, mi lesz a legjobb — jelentette ki végül. — Bízzon bennem, gyönyörűvé teszem. - Oké. Miután megmosta a hajam, adott nekem egy magazint. A szöveg csak töredékében volt angolul írva, de szívesen nézegettem a hollywoodi színészek és színésznők képeit. Aztán egy másik nő közeledett egy manikűrkocsival, és megkérdezte, hogy szeretném-e megcsináltatni a körmeimet. - Persze, miért ne? — mosolyogtam. — Randim van ma este, szóval kicsíphetem magam. A nők kérdésekkel halmoztak el a férfiról, akivel találkozni fogok, mire én igen részletesen leírtam Kishant. Izgatott fecsegésbe kezdtek, és azt tudakolták, hogy nincs-e egy fivére. Felhorkantam, és nem feleltem rá semmit. A jelek szerint egyedülállóak voltak, és egy jó partit kerestek, ám mind ez idáig nem jártak sikerrel. Sóhajtozva panaszkodtak, hogy a városban már az összes rendes pasas foglalt. Azt is elmondták, hogy a nők legalább kétszer annyian vannak, mint a férfiak, és hogy én igazán szerencsés vagyok, hogy találtam magamnak egy ilyen helyes fickót. Bólintottam, és az ajkamba haraptam. Hú! Ez, azt hiszem, megmagyarázza a Ren köré csoportosuló falkát. Na, persze teljesen mind-egy, bárhová menne, akkor is falkában csüngenének rajta a nők. Lehet hogy máris tucatnyian tettek neki házassági ajánlatot. A délután nagy részét átcseverésztük. Kiválasztottam egy mályvaszínű körömlakkot, ami illett a blúzomhoz, és néztem, ahogy a manikűrös nagy műgonddal kifesti még a lábkörmeimet is. Amikor megláttam, hogy milyen hosszú nedves hajtincs hullott le a padlóra, levegő után kaptam, de gyorsan emlékeztettem magam, hogy ideje volt megújulnom. A fodrász beszárította a hajam, majd háromnegyed órán keresztül göndörítette és tűzögette fel. Amikor végül a tükör felé fordított, meg voltam döbbenve. Elmondta, hogy a hajam most már épp csak a vállam alá ér, és rétegesen van levágva. Göndör fúrtok nagy tömege keretezte az arcomat, és csiklandozva simogatta a tarkómat, ahogy mozogtam. Könnyűnek és ruganyosnak érződött a hajam. A fodrásznő megengedte, hogy átöltözzek az új ruhámba egy függöny mögött, és a kozmetikus még azt is felajánlotta, hogy felfrissíti
a sminkemet. Szaván fogtam, s így a szalonból új frizurával, új ruhában és új életszemlélettel léptem ki. Miután nagyvonalú borravalót hagytam az üzletben, elindultam a Hét tenger nevű, tenger gyümölcseire specializálódott étterem felé, amit Kishan kiválasztott. Hamarabb érkeztem, mint ő. A pincér leültetett egy asztalhoz, és hozott nekem jéghideg citromos vizet. Néztem az arra járó embereket, majd meghallottam a motort, már jóval azelőtt, hogy megláttam volna. Kishan leparkolt az út szélén, levette a sisakját, és az utcát kémlelte engem keresve. Sötétkék, a combján fakított farmernadrágot és egy hosszú ujjú, szürke inget viselt, mellrészén és hátán hímzett dekoracióval. Renénél kicsit hosszabb haja nedvesen csillogott. Roppant jóképű férfi volt, de ami még ennél is fontosabb, jó ember is. Olyasvalaki, akit igaz barátomnak tekinthettem. Biztos, hogy nem kell hosszú idő, hogy beleszeressek. Bejött az étterembe, és körülnézett. Tekintete átsuhant rajtam, majd visszatért rám, és szemei tágra nyíltak, amint felfogta az új külsőmet. Aztán elmosolyodott, és odajött az asztalhoz. A kezem fölé hajolt, és melegen megcsókolta. - Gyönyörűen nézel ki — mondta. — Alig ismertelek fel. - Hát... ez aztán a bók! Kihúzott egy széket, aztán, mikor rájött, mit mondott, gyorsan magyarázkodni kezdett: - Nem úgy értettem. Azt akartam mondani, hogy még gyönyörűbb vagy, mint általában. Tetszik nekem ez a szín — mutatott a blúzomra. - Ettől a bőröd krémszínűnek látszik. - Köszönöm. Alaposan tanulmányozta megújult külsőmet: - Levágattad a hajad. - Igen. Tetszik? - Az attól függ. Milyen hosszú? Kihúztam egy tincset, és megmutattam neki, hogy a vállam alatt ér véget. Felmordult. - Ez még mindig elég hosszú, szóval tetszik. - Elég hosszú mihez? - Elég hosszú ahhoz, hogy egy férfi végigsimítsa a kezével. Elpirultam, ő pedig kedvesen elmosolyodott. Arany szemei huncutul csillogtak. Kezébe vette az étlapot, és fölötte rám pillantott:
- Kérdezhetek tőled valamit? Miután bólintottam, így folytatta: - Miért hívtál el vacsorázni? A pincér épp akkor érkezett oda, így időt adott nekem, hogy rendezhessem a gondolataimat, mielőtt felelek. Kishan rendelt egy előételt kettőnknek közösen, és egy ásványvizet magának, aztán újra felém fordult, türelmesen várva a válaszomat. Felemeltem egy szalvétát, és csavargatni kezdtem a kezemben. - Azért hívtalak randira, mert... most jött el a megfelelő idő. - Biztos vagy benne, hogy nemcsak Ren miatt? Összerezzentem. - Őszintén? Ez is benne van. Tegnap este nagyon mérges voltam. Nem szeretem ezt az érzést. Meg akarok próbálni boldog lenni, és a Renen való rágódás nem tesz boldoggá. Áthajolt az asztalon, és megfogta az egyik kezem. - Tudod, ugye, hogy nem kell velem lenned, Kells? Csak mert én gyöngéd érzéseket táplálok irántad, az nem jelenti azt, hogy neked aszerint kell viselkedned. Én mindig itt leszek, amikor szükséged van rám, nem számít, mi történik. - Tudom feleltem. — Tudom, hogy nem kell ezt tennem. És nem mondom, hogy könnyű lesz Rent elfelejtenem, különösen így, hogy egy hajón utazunk, de szeretném megpróbálni. Kishan arany szemeivel elgondolkozva fürkészte az arcomat. Aztán bólintott, és témát váltott, amint az előételünket odahozták az asztalunkhoz. Végigbeszélgettük a vacsorát, és megosztott velem néhány vicces történetet a dzsungelben való vadászatairól, illetve arról, hogy milyen volt hercegként felnőni. Amikor befejeztük az evést, elmentünk motorozni egyet. Ezúttal is épp olyan élvezetes volt, mint első alkalommal. Megálltunk egy domb tetején, hogy megnézzük a naplementét. Kishan hosszú lábait letámasztva egyensúlyban tartotta a motort, és a karjaiba vonva maga elé ültetett, hogy a mellkasának támaszkodhassak. Nem mondott semmit, és én is ellazultam, élvezve a biztonságérzetet, amit a jelenléte okozott. Csendes, békés ember volt. Tudtam, milyen kellemes lenne vele az életem. És amikor visszamotoroztunk a sötét utcákon, ezúttal nem éreztem feszélyezve magam, amiért a karjaimmal körülöleltem a derekát, és kicsit közelebb húzódtam hozzá. Csak amikor visszaértünk a hajóra, akkor jutott eszembe, hogy a Jeep a városban maradt. Kishan lesegített a motorról, és megnyugtatott, hogy a személyzet valamelyik tagja majd elmegy érte reggel. Egy ideig még sétálgattunk a fedélzeten, kéz a kézben. Aztán később, amikor Kishan odakísért a szobámhoz, megállított az ajtónál, és az ajkához emelte a kezemet. - Olyan lassan haladhatunk, ahogy csak szeretnéd — mondta. -Nem akarlak sürgetni.
Bólintottam, és hogy bizonyítsak valamit mindkettőnknek, a nyaka köré fontam a karomat, és megcsókoltam az arcát. - Jó éjt, Kishan! Mosolygott, és egy göndör hajtincsemet az ujja köré csavarta. - Jó éjt, bilauta! Wes másnap készült végleg elhagyni a hajót. Igazán sajnáltam, hogy búcsút kell vennünk tőle. A búváróráink befejeződtek. Mindannyian kiváló eredménnyel mentünk át a vizsgán. Kishan bekopogtatott az összekötő ajtónkon, és megkérdezte, hogy készen vagyok-e. Amikor kimentem, újra alaposan megnézte a hajam. Mivel most nem voltak benne csatok, mint előző este, lazán omlott a vállamra. Ujjait végighúzta a tincsek között, elmosolyodott, és puszit nyomott a homlokomra. Amikor később Wes megjelent a száraz garázsban, nagyot füttyentett a frizurám láttán, és rám villantott egy gödröcskés mosolyt. Bocsánatot kértem tőle, hogy tönkretettem a partiját, amire gálánsán azt mondta, hogy én voltam a legjobb része az estének. Kishan kezet rázott vele, majd egyet előrelépett, és megölelte. Ezután Wes ismét hozzám fordult, és a fülembe súgta: - Sok szerencsét mindenben, Kelsey! Biztos, hogy sokszor fogok rád gondolni. - Nekem is hiányozni fogsz — feleltem. Wes hátralépett, tisztelgés gyanánt végighúzta az ujját képzeletbeli cowboykalapjának karimáján, felemelte a földről a táskáját, és a vállára vette. Aztán rám kacsintott, és azt mondta: - Ne feledd, ha nem bírod tovább elviselni ezt a két csökönyös öszvért, és úgy döntesz, hogy itt az ideje találni magadnak egy díjnyertes csődört, keress meg! - Rendben - nevettem. Miközben néztük, ahogy Wes lesétál a rámpán, meghallottuk, hogy valaki tűsarkú cipőben közeledik. Kishan türelmetlenül meghúzta a karomat. - Menjünk, Kells! - Miért ez a nagy sietség? — néztem rá nevetve. Megdermedt, én pedig hallottam, ahogy egy affektáló női hang azt mondja: - Hű, hogy te milyen cuki vagy! Úgy örülök, hogy meghívtál a hajódra néhány napra! Elnéztem Kishan nagy bicepsze mellett, és egy másodpercre összeakadt a tekintetünk Rennel, aki karöltve közeledett felénk egy nővel. Amikor meglátott, szemei egy pillanatra tágra nyíltak, majd összeszűkültek, és rám meredt. Egyenesen visszanéztem rá, de ő gyorsan félreforditotta a fejét, és
rámosolygott a formás, üres vattacukorra, aki úgy csimpaszkodott a karjába, akár egy pióca. Elvonult mellettem és Kishan mellett, és arcátlanul elindult felfelé a rámpán. - Ó! Hogy mekkora ez a garázs! Az ott letakarva csak nem egy motor? Úgy imádom a motorokat! Pláne, ha nagy, erős férfiakhoz tartoznak — búgta. - A garázs nem olyan érdekes — mondta Ren. — Gyere, Randi! Nézzük meg inkább a medencét. A Barbie-alkatú szőkeség megfordult, hogy alaposan szemügyre vegyen bennünket. Tetőtől talpig végigmért engem, majd figyelmét inkább Kishannak szentelte. Kollagén injekcióval felduzzasztott ajkai valami olyasmire húzódtak, ami halványan mosolyra emlékeztetett. - Várj egy percet, drágám! Még nem is mutattál be. Ren merev léptekkel odajött hozzánk, és így szólt: - Ez az öcsém, Kishan, ő pedig Kelsey. - Hű, nagyon örülök, hogy megismerkedtünk. - Pimaszul közelebb pipiskedett, és Kishan bicepszére tette a kezét. - Azt a mindenit, ezek aztán nagyra nőnek Indiában, igaz? - Ő Randi — fejezte be Ren a bemutatást. Megkérdeztem tőle, hogy Amerikából jött-e, mire felém fordult, és kecsesen pislogott. - Amerikából? Ó, igen. Beverly Hillsből. És te? - Oregonból. Felhúzta az orrát. - Én sohasem tudnék Oregonban élni — mondta kényeskedve. — Nekem szükségem van a napsütésre. Oregon túl hideg. Ha ott élnék, sosem fekhetnék ki a tengerpartra. De, ahogy látom, a napozás neked nem is fontos, így Oregon számodra valószínűleg ideális hely, igazam van? Szerintem mindenkinek a saját helyén kellene maradnia a világban. Akkor mindenki sokkal jobban érezné magát, nem? Úgy örülök, hogy megismertelek. Gonoszul rám mosolygott, valahogy úgy, ahogy egy szépségverseny győztese mosolyogna az első udvarhölgyre. Látszatra kedves, hófehéren vakító mosolyának felszíne alatt volt valami nagyon kellemetlen réteg. — Mehetünk, szépségem — mondta Rennek, de még mielőtt utánaindult volna, kacéran rákacsintott Kishanra. Aztán felment, vagyis inkább fel tekergőzött a lépcsőn. Közben hosszú ujjával végigsimított Ren karján, és csücsörítve csacsogta: — Úszni fogunk? Csak a bikinim van nálam, és azt igazán nem akarnám összevizezni. — Biztosan tudunk neked szerezni egy másikat — mondta Ren. — Ó, Hogy te milyen édes vagy! — Odahajolt, és nyálas csókot nyomott Ren szájára, majd mindketten eltűntek a sarkon túl.
Kishan és én egy pillanatig csendben álltunk ott, aztán Kishan halkan azt mondta: — Talán be kellene csuknod a szádat, Kells. — Mi ez? Ki ez? Hogyhogy? Miért van itt? — hebegtem. Kishan felsóhajtott: — Ő az a lány, akivel Ren tegnap este megismerkedett. Akartam neked mondani, rögtön, miután Wes elment. — Te tudtál róla, és azt is tudtad, hogy ő... ilyen? — Igen és nem. Eddig nem találkoztam vele. Ren csak beszélt róla nekem. - Összeráncolta a szemöldökét. — A lány szüleinek is van egy hajója, és most éppen Trivandrumban vannak. A jó hír az, hogy a Deschen néhány nap múlva újra tengerre száll, tehát Randi nem lesz itt sokáig. - Nekem ez a nő nagyon nem tetszik. - Hmm. Mindent megteszünk, hogy elkerüljük mindkettőjüket. Ez hogy hangzik? -Jól. Csakhogy Rent elkerülni, amikor ő nem akarta, teljesen lehetetlen volt. Aznap délután a nyitott társalgóban ültem és olvasgattam, amikor egy árnyék vetődött a lábamra. Még befejeztem a bekezdést, és miközben lehajoltam, hogy felvegyem a könyvjelzőmet, feltételezve, hogy Kishan az, anélkül hogy felnéztem volna, megkérdeztem: - Máris visszajöttél? - Nem. Szemellenzőt formálva a kezemből felnéztem, és tekintetem találkozott Renével, aki rettentő dühösen, ökölbe szorított kezekkel meredt rám. Letettem a könyvem, és megkérdeztem: - Valami baj van? Mi történt? - Mi történt? Mi történt?! Levágattad a hajad! - Igen, levágattam. Na és? - Na és?! - kérdezett vissza hitetlenkedve. - Olyan rövid, hogy már össze sem tudod fogni! Beletúrtam a hajamba, és előrehúztam egy tincset, hogy megvizsgáljam. - Hmm... ez valószínűleg így van. Azt hiszem, csak rövid, vékony copfokat tudnék készíteni, de nem számít. Nekem tetszik így. - Hát, nekem viszont nem! Összeráncoltam a homlokom. - Pontosan miért vagy ilyen feldúlt?
- Nem hiszem el, hogy csak úgy elmentél, és levágattad a hajad anélkül, hogy szóltál volna... bárkinek. - A nők folyton ezt teszik. Ezenkívül semmi közöd hozzá, hogy mit csinálok a hajammal, Kishannak pedig tetszik. - Kishan... Dühösen mozgatta az állát, és épp készült mondani valamit, de közbevágtam: - Ha lófarkas lányt akarsz látni, miért nem kéred meg az új barátnődet, hogy fogja össze a haját? Biztos vagyok benne, hogy Miss Beverly Hills boldogan megtenné ezt a kedvedért. Egyébként hol van most? Jobb, ha szemmel tartod, nehogy kiosonjon és befészkelje magát valaki máshoz. Most pedig, ha nem bánod, szeretnék visszatérni a könyvemhez. Miközben olvasást színleltem, a szemem sarkából láttam, hogy Ren jó néhányszor összeszorítja és ellazítja az ökleit, majd végül megfordult, és elviharzott. Vacsoráig sem Rent, sem új barátnőjét nem láttam újra. Kishan és én épp telepakoltuk a tányérunkat, és leültünk enni, amikor megjelentek. Nilima és Mr. Kadam az asztal végén ültek, és csendesen beszélgettek egymással. - Ó, milyen csodálatos! Farkaséhes vagyok! — lelkendezett Randi, és egyből odalépett a büféasztalhoz. Aztán figyelmeztette Rent, hogy ne egyen a csirkéből és a rákból. Leült velünk szemben, és elmagyarázta: - Én nagyon odafigyelek a táplálkozásomra. Csak zöldségeket és néha gyümölcsöt eszem. Ez segít megőrizni az alakomat. A tányérján volt két villányi saláta és egy szelet mangó. A salátából a pirított kenyérkockákat óvatosan odébb tolta. Ránéztem Renre. Úgy meredt a saját, csupán zöldségekkel megrakott tányérjára, mint akit épp most ítéltek börtönbüntetésre. Randi folytatta: - Én soha, semmilyen formában nem eszem húst. Még tojást és tejet sem. Szerintem az állatok szörnyen undorítóak. El sem tudom képzelni, hogy megegyem őket. Még a házikedvenceket sem bírom. Különösen a macskákat nem. A szőrzetük olyan piszkos. És mindenhol nyalogatják magukat. Fúj! A mancsukkal meg folyton hozzád nyúlnak. — Megborzongott. — Azt hiszem, az állatokat állatkertben kellene tartani, ti nem így gondoljátok? Csak arra jók, végül is. Hangosan kuncogtam, majd látványosan beleharaptam a csirkémbe, és kortyoltam egyet a papaya dzsúszomból. Randi odahajolt hozzám, és jó hangos, színpadias suttogással azt mondta: - Nyilván tudod, hogy a papaya dzsúsz kövérít. A személyi edzőm azt mondja, soha, semmilyen formában nem szabad cukrot ennünk. -Tekintete szándékosan levándorolt a derekamra. - De úgy látom, az alakod megőrzése számodra nem központi kérdés. - Édesen rámosolygott Kishanra, aki
összeráncolta a homlokát. - Egy lánynak mindent meg kell tennie, hogy a lehető legjobban nézzen ki, nem igaz? Ren felnézett, rámosolygott, és azt mondta: - Igen. És a te alakod... kivételes. Randi hálából arcon csókolta, majd Ren visszatért a tányérjáról való csipegetéshez. Kishan letette a villáját, és hitetlenkedve meredt Renre. - Kelsey alakjával sincs abszolút semmi baj. — Aztán felállt, felvette a kiürült tányérját, és visszament a büféasztalhoz. Randi gyorsan visszakozott: - Hát persze, hogy te nem így gondolod, hisz olyan úriember vagy, és egyébként is, elfogult. — Félretolta a tányérját. — Ó, istenem, túl sokat ettem. Most aztán edzhetek legalább egy órát. - A salátája fele még mindig a tányérján volt. Bájosan csücsörített Renre, áki nyugtatgatta, hogy ne aggódjon, csodálatosan néz ki. Titokban megtapogattam a hasamat. Nekem még mindig laposnak tűnt. Nyilvánvalóan nem voltam olyan formás, mint egy szupermodell, de a sok úszás és edzés eléggé formában tartott. Kishan megfogta a kezem, megszorította, és egy csókot lehelt az ujjaimra, mielőtt visszaengedte őket az ölembe. Hálásan mosolyogtam rá. Ő visszamosolygott, és enni kezdte a második adagját. Ren mogorván nézte a félig megevett ételét. Aztán Barbie azt mondta, szeretne egy romantikus sétát tenni a fedélzeten, mire Ren gyorsan felpattant, és magával vitte, mi pedig végre ellazulhattunk, és nyugodtan élvezhettük a vacsora hátralevő részét. Kishan összeállított egy óriási adag tejszínhabos fagylaltot, amin megosztoztunk, és nagyon jól szórakoztunk, miközben kanállal etettük egymást. Én „véletlenül” elvétettem a száját, és szétkentem a fagyit az orrán, ő pedig „véletlenül” egy kanálnyit ejtett a pólómra. Azután elszabadult a pokol. Megragadta a tejszínes dobozt, én pedig a csokiszirupos üveget. Nilima és Mr. Kadam gyorsan elsiettek, magunkra hagyva bennünket az ételháborúnkkal. Jó néhány perccel később a fegyvertárunk kiürült. Ott álltunk, és nevetve néztünk egymásra. Éppen egy nagy massza tejszínhab csusszant a hajamról az arcomra, Kishant pedig bevonta a csokiszirup. Végigsimítottam a karján, majd bekaptam az ujjamat. — Mmm, milyen fincsi vagy! Felvett egy gombócnyi tejszínhabot, és elmázgálta az arcomon. — Hmm... te is. De még nem vagy teljesen kész. — Fogott egy üveg színes cukorkát, és látványos mozdulattal a fejemre szórta, miközben én mozdulatlanul, mosolyogva vártam, hogy befejezze. — Oké. Most már kész vagy. Átölelte a derekam, és közel húzott magához. Felnéztem szép arcába, és éreztem, hogy eláraszt a hála és a szeretet.
— Kösz — mondtam lágyan. - Mit? - nevetett. - A cukorkákat? Ráztam a fejem. — Kösz, hogy jókedvre derítesz. — Szívesen. — Megölelt, és sokáig csak álltunk ott, egymás szemébe nézve. Aztán éreztük, hogy kezdünk összeragadni. — Nem akarsz úszni egyet az óceánban, hogy lemossuk magunkról ezt az izét? — kérdezte Kishan. - Dehogynem. Miután elindultunk a móló felé a hátsó ajtón át, hogy ne masza-toljuk össze a szőnyeget, Kishan a fejét csóválva megszólalt: - Az a nő őrült. Hogy élhet valaki cukor nélkül? Vigyorogtam, és ujjaimat az övéi köré fontam, ő pedig átvetette a karját a vállamon. - Fogalmam sincs — feleltem. — Mi értelme az életnek, ha nincs benne valami édes? Kishan egyetértően bólintott. Másnap sikerült elkerülnünk Rent és Randit, mégpedig úgy, hogy félrevonultunk piknikezni az aranygyümölccsel. Reggelire tojásos szendvicset ettünk, miközben lelógattuk a lábunkat a hajó oldalán, ebédelni pedig felmásztunk a kormányház tetejére. Kishan kényelmes párnákat szövetett a kendővel, és körülvette őket selyemvirágokkal. Nagy vászonkendőt terített az ölembe, egy másikkal pedig bekötötte a szememet. Aztán különféle ízletes falatokat adott a számba, mondván, hogy találjam ki, mit eszem. Néhányat könnyű volt felismerni, különösen a gyümölcsöket. A mártásokkal viszont meggyűlt a bajom. Egy Shangri-lai körtetortát is megkóstoltatott velem, amilyet még sosem ettem. Aztán szerepet cseréltünk, s én huncutul kuncogva szándékosan furcsa ételeket választottam, mint például a tonhalsaláta. Kishan csak cuppogott és hümmögött, hogy egyik étel finomabb, mint a másik. Miután jóllaktunk, szénsavas szőlőlevet kortyolgattunk, majd a párnákra dőlve néztük az égen a felhőket. Azt terveztük, hogy úszunk egyet délután, de ahogy a medencéhez értem, megláttam, hogy Randi ott napozik a partján egy zsebkendőnyi piros bikiniben, amit oldalt aranyláncok tartottak össze. Magamban émelyegve felnyögtem. Úgy látszik, csak később úszhatunk. Megfordultam, hogy elmenjek, de Randi észrevett. — Ó, de jó, hogy itt vagy! — mondta nyafogó hangon. — Lennél szíves és megkérnéd azt a szolgálólányt... hogy is hívják... Nilimát, hogy jöjjön ide? — Nilima nem szolgálólány.
Randi legyintett, majd átfordult a hátára, és részletesen mesélni kezdett egy bizonyos márkájú naptejről, amit neki egyszerűen muszáj használnia. Bikinijének felső része alig takarta dagadó kebleit, amelyek túl tökéletesnek néztek ki ahhoz, hogy valódiak legyenek, és egy pillanatra eltöprengtem, hogy vajon mennyibe kerülhettek. Hű, mi lenne, ha valamelyik kidurranna? Alig bírtam visszafojtani a vihogásomat. — Ez nem vicces — affektált. — Ha te is törődnél a bőröddel legalább egy kicsit, megértenéd, miért olyan fontos nekem ez a naptej. Sokkal könnyebb lenne hagyni, hogy olyan foltos és egyenetlen legyen a bőröm, mint a tied. Hát igen, tőled senki sem várja el, hogy szépen nézz ki. Te nem vagy olyan nyomás alatt, mint én. Lehet, hogy téged nem érdekelnek a ráncok, de engem igen. Kishan odasétált hozzánk, és megcsókolta az arcomat. - Kelsey gyönyörűen fog kinézni ráncokkal is. Randi arckifejezése azonnal megváltozott. — Milyen édes tőled, hogy így beszélsz! De az igazság az, hogy mi, nők nem öregszünk olyan méltóságteljesen, mint ti. A férfiak egy szempillantás alatt elfordulnak a negyvenéves feleségüktől egy húszévesért. Kishan felfortyant: - Én ilyet sosem tennék. - Ó, tudom, hogy te nem — búgta Randi. — De a legtöbb férfi igen. Egy nőnek a legjobbat kell kihoznia abból, amije van. - Nem tudnád inkább Rent megkérni, hogy szerezze meg neked, amire szükséged van? - kérdezte Kishan. - Mi nem érünk rá. - Nem tudom, hol van - nyafogta Randi. - Itt volt, de aztán eltűnt. - Megkeressük neked, és gondoskodunk róla, hogy megvegye a naptejedet. - Nagyon köszönöm — mosolygott kacéran Randi. — Ennyi figyelmes férfi egy családban! Az anyukátok biztosan nagyon büszke. - Az volt — felelte Kishan kurtán, majd maga felé fordított. — Mit szólnál egy edzéshez és egy masszázshoz az úszás helyett? - Jól hangzik — válaszoltam, majd elindultunk az edzőterem felé. Amikor kicsit távolabb kerültünk a medencétől, megkérdeztem Kishant: - Nem keresed meg Rent, hogy megmondd neki, Randinak szüksége van rá? - Nem — rázta a fejét. — Biztos vagyok benne, hogy máris tudja. Az ő helyében én is bujkálnék ez elől a nő elől. Útközben belefutottam Nilimába, aki rettentő dühös volt Randire. - Annyira követelőző! — panaszkodott. - A személyzetnek már minden tagját megbántotta. A szakácsot, akinek hosszasan kellett könyörögnöm, hogy dolgozzon nekünk, a többi alkalmazottja előtt alázta meg. A kapitány kitiltotta a kormányházból, nagyapa pedig kijelentette, hogy ki sem dugja az
orrát a szobájából, amíg ez a nő itt van. Ha meg éppen nem dühíti őket, akkor flörtöl velük. Minden rendelkezésére álló trükköt felhasznál, hogy elérje, amit akar. Engem nem érdekel, miért hívta ide Ren. Azt akarom, hogy tűnjön el a hajóról! Sohasem láttam Nilimát ilyen idegesnek. Ugyanakkor viszont örültem, hogy nem én voltam az egyetlen, aki ennyire nem bírta Randit. Attól tartottam, hogy csak a féltékenység beszél belőlem, ami eleinte valóban igaz is lehetett, de a helyzet már szinte nevetségessé fajult. Igazából kicsit sajnáltam is Rent. Másnap reggel Kishan váratlanul berontott a szobámba. Felültem, és álmosan dörzsölgettem a szemem. — Mi a baj? Csöpögött róla a víz, és egy törülköző volt a dereka köré tekerve. — Most már aztán tényleg túl messzire ment! — dohogott. — Mi történt? — Megpróbáltam az arcára koncentrálni, és tudomást sem venni túlságosan is szép, bronzszínű, testéről, amelyet alig takart az aprócska fehér törülköző. — Randi váratlanul beállított a fürdőszobámba, és megzavart a zuhanyozásban! Felfortyantam: — De miért csinálta ezt? — Azt állította, hogy mindenképpen meg akarta találni Rent. Vállat vontam: — Ebben lehet némi igazság. Valószínűleg szinte egész éjjel ébren tartotta Rent, viszont mivel tizenkét óránál tovább nem lehet ember, biztos vagyok benne, hogy tigris alakban bujkál valahol. — Akkor sem volt joga csak úgy rám rontani a zuhany alatt! — füstölgött Kishan. — Nálad fogom befejezni a zuhanyozást. Te meg őrködj, kérlek! Felvihogtam. — Oké, vigyázok rád. Ne félj! Megvédelek mindenféle veszélyes nőszemély ravasz mesterkedéseitől. Nyugodtan zuhanyozhatsz. Mielőtt bement volna a fürdőszobába, még vigyorogva visszaszólt: — Csak hogy tudd, te bármikor rám ronthatsz zuhanyozás közben. — Jó tudni — nevettem. Miután később Kishan biztonságosan elrejtőzött a lakosztálya ajtaja mögött és bezárkózott a betolakodók elől, elindultam reggelizni. Útközben Randi leszólított, és követelte, hogy segítsek neki megkeresni Rent. — Igazán szörnyű vendéglátó! — nyafogott. — Neked kell segítened megkeresni, és meggyőzni arról, hogy szerelmes belém. Összefontam a karom a mellkasom előtt.
— Es miért tenném ezt? Randi nyájasan mosolygott. — Mert ha nem teszed, akkor továbblépek a következő alkalmas gazdag férfira, az öccsére, és nem hiszem, hogy annak nagyon örülnél. — Kishan egy háromméteres bottal sem érne hozzád, és őszintén megvallva, azt sem gondoltam volna soha, hogy Ren igen. Ezenkívül itt az ideje, hogy elmenj. Nincs több időnk a játékaidra. — Meglepődnél, hogy milyen rövid idő alatt mennyi mindenre rá tudom venni a férfiakat. — Megigazította zsebkendőnyi ujjatlan topját, hogy láttatni engedje dekoltázsát. — Csöppet sem bánom, ha Kishanra kell váltanom. Ő is oltári jóképű, ráadásul mindkét fivér láthatóan roppant gazdag, és kiváló kapcsolataik vannak. Apu mindkettőjükkel elégedett lenne. Tuti, hogy Kishant is egy pillanat alatt magamba bolondítanám. Csípőre tett kézzel néztem rá. — Én nem azért szeretem őket, mert gazdagok. Hanem, mert kedves, jó és becsületes emberek. És egyikük sem érdemli meg, hogy egy olyan boszorkány akaszkodjon rájuk, mint te. Randi gúnyosan felnevetett. — Ó, hogy te milyen naiv vagy! — Leereszkedően megpaskolta az arcomat. - Meg kell tanulnod: nincs olyan, hogy jó ember, szivi. A férfiak ostobák, és csakis egy dologra gondolnak. Megrázta a csípőjét, és már kint is volt az ajtón, még mielőtt kigondolhattam volna valami csípős választ, így csak a fejemet ingattam és felsóhajtottam. Nyilvánvaló volt, hogy ez a nő csöppet sem törődik Rennel. Valakinek meg kell neki mondania, hogy tisztán lásson, és kiiktassa végre ezt a perszónát mindannyiunk életéből. Rent nem találtam az új szobájában. Be volt ágyazva, a ruhái pedig a helyükön lógtak a gardróbban. Szamárfüles Shakespeare-idézetes könyve lappal lefelé, kinyitva hevert az asztalon. Megfordítottam, és elolvastam az aláhúzott sort: „De, oh! mily keserves dolog más szemével nézni a boldogságot.”15 Visszafordítottam a könyvet, és finoman letettem ugyanoda, ahol azelőtt feküdt. A zsebembe nyúltam a telefonomért. Kipattintottam, és a GPS-keresőmmel megnéztem, hol van Ren. A jele a garázsban mutatta. Odamentem. A raktárhelyiség hátuljában elrejtőzve találtam meg. Először észre sem vettem. Mindenfelé dobozok, felmosóvödrök, mopok, seprűk, valamint alkatrészekkel és élelmiszerrel teli polcok voltak, s a helyiség hátsó zugában, egy matracon feküdt az én fehér tigrisem. Leguggoltam mellé. Fejét a mancsain pihentette, mellkasa felől halk morgás hallatszott.
15
Shakespeare: Ahogy tetszik (Rákosi Jenő fordítása)
- Az új barátnőd mindenkinek problémát okoz, tudod? - Nem tehettem róla, odanyúltam, és megpaskoltam a fejét. - Egyszerűen nem értelek. Még csak nem is szereti a macskákat. - Keserédesen elmosolyodtam, aztán felsóhajtottam. — Kishan és én megpróbáljuk lefoglalni néhány órára, hogy tigris alakban maradhass. De nagy szívességgel tartozol nekünk. Ez a lány igazán nehéz eset. A legfárasztóbb fajtából. Ren dorombolni kezdett, amikor megsimogattam a füle mögött. Aztán a hang hirtelen abbamaradt, és elhúzódott a kezemtől. Felálltam: - Hát, akkor... később találkozunk — mondtam, és elindultam reggelizni. Amikor megtaláltam Kishant, olyan látványosan örült nekem, hogy nevetnem kellett. - Rennek még egy ideig tigris alakban kell maradnia, ezért megígértem, hogy lefoglaljuk Randit — suttogtam. - De csak mert te kéred — nyomott egy puszit a homlokomra. — Segítek neked szórakoztatni őt, és megpróbálom tolerálni a szakadatlan fecsegését és flörtölését. - Tudtam, hogy van valami oka, hogy bírlak — mosolyogtam. Átölelt, és azt mondta: — Az érzés kölcsönös. Aztán javasolta, hogy mindnyájan nézzünk meg egy filmet. Randi beleegyezett, és leült a kanapéra. Amikor Kishan a közelébe került, a lány hívogatóan mutatott a mellette levő szabad helyre, de ő szándékosan inkább a hátradönthető fotelbe ült, megfogta a csuklómat, és odahúzott, hogy üljek az ölébe. Mivel senki sem figyelt rá egy csöppet sem, Randi duzzogva nyafogott a kanapén, majd az első fél óra után közölte, hogy unatkozik, és inkább visszamenne a medencéhez. Kishan meg én kelletlenül vele tartottunk, és úszni kezdtünk. Randi kiült a medence szélére, és karjaira támaszkodva, hátradőlve napozott, részben, hogy magába szívja a napsugarakat, de valószínűleg sokkal inkább azért, hogy ebben a pózban még jobban kidomborodó, művészi kebleit mutogassa Kishannak. Amikor egyszer megálltam a közelében egy kis pihenőre, és néztem, ahogy Kishan szép karcsapásokkal szeli a vizet, Randi váratlanul megszólalt: — Tudod, akkor is megszerzem. Vagy őt, vagy a másikat. Sohasem találkoztam olyan pasival, akit ne tudtam volna megkapni. Igazán nem kellene úszósapka nélkül úsznod. A klór tönkreteszi a hajad. Rámosolyogtam, bólintottam, majd újra úszni kezdtem. Egyszer csak éreztem, hogy egy kéz ragadja meg a bokámat, és lehúz a víz alá. Aztán hosszú karok öleltek át, és húztak fel a felszínre. Kishan vigyorgott.
— Vége a babysitterkedésnek. Ren eljött érte, míg te az utolsó hosszt úsztad. Áméztem a válla fölött, és valóban, Randi eltűnt. — Most pedig... mit szólnál, ha átöltöznénk, és folytatnánk az ölelkezést a médiaszobában? Azt hittem, mar sose kérdezed meg — vigyorogtam, ő pedig gyorsan felvitt a medence létráján, és elküldött zuhanyozni és átöltözni. Azon az estén, amint a Deschen lehorgonyzott, Kishan, a személyzet tagjai és én összegyűltünk, hogy megbizonyosodjunk róla: Ren biztosan lekíséri Randit a hajóról. Ren mosolyogva lehajolt, hogy megcsókolja a lány arcát. Halkan motyogott valamit, és búcsúzóul szorosan magához ölelte. Kishan lopva elvigyorodott. - Mi van? Mi az? - kérdeztem. Kishan suttogva felelt: - Ren úgy nevezte, hogy sukhada motha, vagyis „bájos gyom”. Felnevettem: - Tényleg jó érzéke van a becenevek kitalálásához. Randi odajött hozzánk, megragadta Kishan karját, és színpadiasán ezt suttogta: - Remélem, a kis barátnőd nem bánja, hogy megnéztelek zuhanyozás közben. Biztos vagyok benne, hogy megérti. Kérlek, hívj fel! Bármikor. —Egy rózsaszínű névjegykártyát csúsztatott Kishan kezébe, és méretes kebleit a mellkasához nyomta, miközben felpipiskedett, hogy puszit nyomjon az arcára, azaz inkább a szája sarkára. Sokatmondóan rákacsintott, majd lesasszézott a rámpán, ide-oda ringatva a csípőjét, mint egy templomi harangot. Amint Randi sziluettje eltűnt a szemünk elől, a személyzet tagjai felmordultak, és sietve a hajó oldalához rögzítették a rámpát, hogy a lány még véletlenül se fordulhasson vissza. Kishan a keze fejével letörölte a száját, és azt dünnyögte: - Anyám megette volna reggelire. - Igazán? - Ettől mosolyognom kellett. - Persze — vigyorgott. — Téged viszont imádott volna. A vállamra tette a karját, és visszaindultunk felfelé a lépcsőn. Szemeimmel Rent kerestem, de ő már el is tűnt. Amikor a Deschen végre felszedte a horgonyt, a hajón mindenkiből kiszakadt a megkönnyebbülés közös, mély sóhaja.
13. Lady Selyemhernyó
MIUTÁN ÚJRA ELINDULTUNK, a kormányházba mentem, hogy meglátogassam a kapitányt. - Ó, üdvözlöm, Miss Kelsey! Hogy érzi magát ma este? - Köszönöm, jól, Dixon kapitány! - Hívjon csak Dixnek! Nevettem: - Oké, Dix, Mr. Kadam mondta, hogy hozzam fel magának a vacsoráját, mert nem volt ideje lejönni enni. A kapitány mosolygott, futó pillantást vetett rám, majd rögtön vissza is fordult az ablak felé. - Csak tegye le akkor, legyen szíves, hölgyem! Letettem a tálcát, majd csípőmmel nekitámaszkodtam a vezérlőpultnak, és csendesen néztem, ahogy dolgozik. A szeme sarkából rám sandított, - Mintha most nyugodtabb lenne, mint az utóbbi időben, ha megjegyezhetem. Bólintottam. — Valóban jobban érzem magam. Kishan jól bánik velem, és végre megszabadultunk attól a tengeri boszorkától. — Hát igen, áldott az óra, amikor kitette a lábát a hajómról. Nevettem: — Hallom, kitiltotta a kormányházból. — Folyton idejött zavarkodni. Éjjel-nappal. Panaszkodott, hogy tengeribeteg, meg mindenféle zagyvaságot hordott itt nekem össze. - Beállított néhány műszert, majd kezébe vette a tálcáját. — Megtisztelne a társaságával egy vén tengeri medvét, amíg eszik? — Persze — feleltem mosolyogva. A kapitány belesüppedt a székébe, és felsóhajtott:
— Valahányszor leteszem öreg csontjaimat ebbe a székbe, egyre nehezebb kicsalogatni belőle magamat. Leültem mellé. — Egy igazán jó szék annyit ér, mint egy ugyanolyan súlyú aranyrög, anyukám mindig azt mondta. A kapitány jóízűen felnevetett. — Ez bizony így igaz. Sok öregember szívesebben süppedne bele egy kényelmes fotelbe, mint hogy gazdag legyen. — Szóval, mennyi időnk van még a következő állomásig? — kérdeztem. Lenyelte a falatot, és így felelt: — Remélem, hogy nem állunk meg többet. Legalábbis azért, hogy felvegyünk egy újabb utast. A tervem az, hogy egyenesen a Parti templomhoz megyünk. Tengeren leszünk úgy egy hétig. Kellemesen elcseverésztünk, amíg le nem tette a vacsoratálcáját. Aztán ellenőrizte a műszereket, és azt mondta: — Nincs kedve meghallgatni egy tengeri történetet, Miss Kelsey? — Tud mesélni egyet? Ha eljön az a nap, amikor egy kapitány kifogy a történetekből, akkor vissza kell vonulnia. Vigyorogtam, es keresztbe tettem a lábam, kényelembe helyezve magam. - Akkor meséljen! Készen állok. Hátratolta a sapkáját, és megvakarta a homlokát. - Szokta figyelni a sirályokat, ahogy az óceán fölött repülnek? - kérdezte. - Néha. - Ha nagyon jól megnézi őket, láthatja, hogy gallyakat, ágakat, vagy néha köveket visznek a csőrükben, amiket aztán beledobnak a vízbe. - Miért csinálják ezt? - Figyeljen, és megtudja. Élt egyszer egy gyönyörű hajadon, Jing-wei, aki imádta az óceánt. Volt egy kis hajója, és számtalan órát töltött a vízen. Kihajózott reggel, és napnyugta előtt ki sem kötött. Soksok éven keresztül ment ez így, s a tenger elfogadta őt. Volt azonban egy elbűvölő tengeri kapitány, jóvágású legény, majdnem olyan, mint jómagam. Úgy emelgette a szemöldökét, hogy vihognom kellett. A kapitány folytatta: - Jingwei beleszeretett a kapitányba, és vele együtt akarta szelni a hullámokat. A kapitány viszont azt akarta, hogy maradjon csak otthon, és neveljen gyerekeket. A víz nem nőnek való hely, mondta.
- És mit csinált Jingwei? — tudakoltam. - Azt mondta neki, hogy ha ő nem mehet ki a tengerre, akkor a férfit sem engedi. A parthoz közel építettek házat maguknak, de mindketten vágyódtak az óceán után. Egy napon Jingwei közölte, hogy gyermeket hord a szíve alatt. Ez mindkettőjüket nagy örömmel töltötte el. Ám amikor senki sem látta, titokban a tengert bámulták. A kapitány azt gondolta, a feleségét otthon tartja majd a kölök Egyik kora reggel kiment halászni. Az óceán csak erre várt. Tudja, Miss Kelsey, az óceán egy féltékeny szerető. Rettentő dühös volt rájuk. Felemelkedett, és elnyelte a hajót. A várandós Jingwei várta, várta az urát, de az nem tért haza. Később hallotta, hogy vízbe fúlt. Fogta a kis hajóját, tengerre szállt, és öklét a tenger felé emelve nekiszegezte a kérdést: miért vette el az emberét? — Aztán mi történt? — kérdeztem kíváncsian. — A tenger nevetett, és azt mondta Jingweinek, hogy a jóvágású kapitány immár az övé. Jingwei nem veheti el tőle többé. — Hú... ez úgy hangzik, mintha Randi mondta volna. Dixon kapitány hangosan felnevetett. — Igaz! Jingwei tiltakozott, és megfenyegette az óceánt, de az csak eresztgette a nevetőbuborékokat a part felé. Aztán, amikor megelégelte a vitatkozást, küldött egy hatalmas hullámot, hogy betemesse Jingweit. De Jingweinek varázsereje volt, és sirállyá változott. Ezért van az, hogy a sirályok olyan zajosan vijjognak az óceán fölött. Még mindig perlekednek vele. Köveket és botokat dobálnak a vízbe, hogy feltöltsék, és akkor senki sem fulladhat bele többé. És a tenger? Még mindig nevet, bizony. Ha jól odafigyel, hallhatja is a buborékokat. Hát, ez Jingwei és a hullámzó tenger története. — Szóval itt vagy! — Kishan mosolyogva dőlt neki az ajtófélfának. — Szia! — Felálltam, és a dereka köré fontam a karom. — Épp most hallottam egy nagyon szép történetet. — Jó. Később elmesélheted nekem is. — A kapitányra nézett. -Nem bánja, ha elrabolom Kelsey-t az este hátralevő részére? A kapitány kuncogott. - Csak nyugodtan. De tartsa távol a víztől ma este! A tenger figyel. és alig várja, hogy magába temesse a fiatal szerelmeseket. Felnevettem. - Jó éjt, Dix! - Jó éjt, Miss Kelsey! Miután lementünk a lépcsőn, Kishan magához húzott és megölelt. én pedig a mellkasára hajtottam a fejem.
- Hiányoztál — mondtam. - Menjünk sétálni! Nagyon romantikus volt a környezet. A telihold épp felkelt, és a koromfekete víz olyan sima volt, akár a selyem. Lágyan verdeste a hajó oldalát, és finoman suttogta titkait, miközben a hajó tovább haladt előre, belecsúszva a tenger hideg ölelésébe. Ragyogó csillagok ezrei függtek a végtelennek tűnő éjszakai égbolton. Elképzeltem, hogy azok valójában lámpások, melyek jóképű kapitányokat vezetnek haza szerető feleségeikhez. Az évek során néhányuk elhalványult, mások viszont hevesen égtek, figyelmet követelve maguknak. Nem volt szárazföld a láthatáron, csak a végtelen, holdfényes víz, ameddig csak a szem ellátott. A korlátnál álltunk, és némán néztünk kifelé. Amikor megborzongtam, Kishan odahúzott a mellkasához, és körülölelt a karjaival. - Ez jó — motyogtam, amint álomittasan ellazultam az ölelésében. A fejem mellé hajtotta a fejét, és azt mondta: -Mmm... tényleg. — Addig dörzsölgette a meztelen karomat, amíg az meg nem melegedett, aztán finoman masszírozni kezdte a vállamat. Élvezettel felsóhajtottam, és merengve néztem a holdat, miközben a gondolataim elkalandoztak. Annyira magával ragadott a környezet, hogy észre sem vettem, amikor Kishan csókolni kezdte a nyakamat. Az egyik kezével a karomat simogatta, a másikkal pedig átölelte a derekamat. Lágy csókokat lehelt a vállamra, majd ajkai elindultak felfelé a nyakszirtemen, lassan, bizsergető érzést hagyva maguk után, amikor pedig elérték a hajvonalamat, megfogta a kezemet, és maga felé fordított. A szívem erősen dobogni kezdett. Újra végigsimította a karomat, majd két kezébe fogta az arcomat, és ujjait a hajamba csúsztatta. Mosolygott, arany szemei lágyan csillogtak a holdfényben. - Látod? Még mindig elég hajad maradt, hogy egy férfi beletemesse az ujjait. Idegesen mosolyogtam, és kicsit feszengve fészkelődtem. Kishan félrebillentette a fejét, közelebb lépett, és gyöngéd csókokkal kényeztette a nyakamat. — Tudod milyen régóta vágytam már rá, hogy így érinthesselek? - motyogta rekedten. — A fejemet ráztam, és éreztem a mosolyát, miközben ajkai a kulcscsontomat cirógatták. — Éveknek tűnik. Mmm... ez jobb, mint ahogy képzeltem. Annyira finom az illatod. .. Olyan jó érzés... Lassú csókokkal vándorolt a nyakamtól a homlokom felé. Átöleltem a derekát, és lehunytam a szemem. Mellkasa felől halk morajlás hallatszott. Forró, puha ajkaival végigcsókolta a szemhéjamat, az orromat és az egész arcomat. Éreztem a belőle áradó gyöngéd szeretetet és megbecsülést. Ujjbegyei cirógatásának nyomában bizsergett a bőröm. A szívem gyorsabban vert, amikor a nevemet suttogta, és felelet gyanánt akaratlanul is közelebb simultam hozzá. Vártam, hogy ajkait végre az enyémekhez érintse, de ő türelmesen, lassan csókolta, és ujj begyeivel végigsimította az arcom minden egyes négyzetcentiméterét, láthatóan örömét lelve az édes simogatás minden pillanatában. Csókjai gyöngédnek, szerelmesnek, finomnak és... helytelennek érződtek.
Hívatlan gondolatok törtek elő az elmémben, amelyeket képtelen voltam félretolni, bármennyire is próbáltam. Benső küzdelmemet legnagyobb erőfeszítéseim ellenére sem sikerült elrejtenem. Kishan megállt, és felemelte a fejét. Láttam, ahogy arckifejezése édes elragadtatásból és boldogságból meglepetéssé, majd csalódássá és beletörődéssé változik. Arcomat két kezébe fogva hüvelykujjával letörölt néhány könnycseppet az arcomról, és szomorúan azt kérdezte: — Ennyire nehéz szeretni engem, Kelsey? Lehajtottam a fejem, és lehunytam a szemem. Elhúzódott tőlem, hogy újra a korlátnak dőljön, én pedig mérgesen töröltem le a könnyet az arcomról. Nagyon dühös voltam magamra, hogy tönkretettem ezt az édes pillanatot, és különösen, hogy megbántottam Kishant. Annyira sajnáltam. Odafordultam hozzá, felfuttattam a kezem a hátán, majd átkulcsoltam a nyakát, és a vállára hajtottam a fejem. — Sajnálom. És nem... Egyáltalán nem nehéz szeretni téged. — Nem, én sajnálom — mondta Kishan. — Túl gyorsan haladtam. Megráztam a fejem. — Semmi baj. Nem is tudom, miért sírtam. Felém fordult, megfogta a kezem, és játszadozni kezdett az ujja-immal. — Én tudom. Es nem akarom, hogy az első csókunk megríkasson. Fanyarul elmosolyodtam, és megpróbáltam viccelődni: — Ez nem az első csókunk. Nem emlékszel? — Úgy értem, az első olyan csókunk, amit nem loptam. - Hát, igen - nevettem lágyan. - Te tényleg a világ legjobb csókos banditája vagy. — Játékosan megböktem a vállammal, és bocsánatkérően megszorítottam a karját, de a szomorúság továbbra is ott ült az arcán. Összekulcsolta a kezeit a korláton. - Még mindig biztos vagy a döntésedben? Hogy engem választasz? Belebólintottam a vállába. - Igen, biztos vagyok benne. Boldoggá teszel. Megpróbálod újra? - Közelebb bújtam hozzá. Megölelt, és megcsókolta a homlokomat. - Majd egy másik este. Gyere! Szívesen meghallgatnék egy történetet. Kéz a kézben elindultunk lefelé.
Egész héten nem láttuk Rent. A GPS nyomkereső szerint hol itt, hol ott bujkált a hajó alsó szintjein. Kishan nem próbált meg újra megcsókolni, legalábbis úgy nem, mint akkor este. Gyakran cirógatta a hajamat, átkarolt, a vállamat simogatta, és egész napokat töltött velem, de amikor esténként búcsúzáskor közelebb léptem hozzá, hogy megöleljem és jó éjszakát kívánjak neki, néhány pillanatig szorosan tartott, majd gyöngéd, de rövid csókot nyomott a homlokomra. Időt adott nekem, amitől egyszerre éreztem megkönnyebbülést és feszültséget. Egy héttel később végre kikötöttünk Mahabalipuramban, azaz a hét pagoda városában. Most már India túlsó, keleti oldalán voltunk, a Bengáli-öböl partján, az Indiai-óceán szélén. Elérkezett az idő, hogy nekivágjunk harmadik küldetésünknek, és a gondolat, hogy sárkányokkal kell szembenéznünk, felvillanyozott, de legalább annyira meg is rémített. Azt is türelmetlenül vártam már, hogy szárazföldet érezzek a talpam alatt. Kishan felajánlotta, hogy elvisz a motorján egy városnéző körútra. A napot boltról boltra járva töltöttük. Kishan vett nekem egy gyönyörű, lótuszvirág alakban kirakott, gyémántokkal díszített karperecét. A karomra csúsztatta, és azt mondta: - Almomban lótuszvirágot viseltél a hajadban. Ez a karperec arra emlékeztet. Nevettem: -Valószínűleg azért álmodtál lótuszvirágról, mert pontosan a mellett az asztal mellett aludtál, ahová Durga lótuszfüzérét tettem. - Talán — felelte Kishan mosolyogva —, de a szép álom akkor is szép álom. Kérlek, viseld! - Oké. De csak ha megengeded, hogy én is vegyek neked valamit. - Megbeszéltük - vigyorgott Kishan. Mondtam, hogy várjon meg egy kültéri asztalnál, miközben én bementem egy üzletbe. Percekkel később idegesen ültem le mellé. Előredőlt, hogy kikapja a kezemből a zacskót, de én gyorsan elhúztam. -Várj egy kicsit! — mondtam. Mielőtt odaadom neked, meg kell ígérned: hagyod, hogy elmagyarázzam, mire való, és megpróbálsz nem megsértődni. Kishan felnevetett, és újra kinyújtotta a kezét a csomagért. - Nem könnyű engem megsérteni. Türelmetlenül kihúzta az ajándékot a zacskóból, felemelte, értetlenül rámeredt, aztán felvont szemöldökökkel fordult felém. - Ez meg mi a csuda? - Egy nagyon kis kutyának való nyakörv. Hüvelyk- és mutatóujja közé fogva meglóbálta a vékony, fekete bőrszíjat.
- Nicsak, az oldalára van írva arany betűkkel, hogy Kishan!- nevetett. - Úgy gondoltad, jó lesz rám? Kivettem a nyakörvet a kezéből, és megkerültem az asztalt. - Nyújtsd ide a karod, légy szíves! - Kíváncsian nézett rám, én pedig körbetekertem a nyakörvet a csuklóján, és becsatoltam. Nem tűnt mérgesnek, csak zavartnak. - Amikor Ren először változott emberré, nyakörvet viselt — magyaráztam. - Azzal bizonyította, hogy ő az a tigris, akivel együtt utaztam. Aztán gyorsan el is dobta. Azt mondta, a fogságra emlékezteti. Kishan felmordult: - Nekem adsz ajándékot, és közben Renről beszélsz? -Várj, hadd fejezzem be! — kértem. — Amikor először találkoztam veled, vad voltál, akár egy igazi dzsungelbeli állat. Sok-sok éven keresztül teljesen elnyomtad az emberi énedet. Arra gondoltam, ez a nyakörv a te esetedben teljesen mást jelent, mint Rennél: a visszatérés szimbóluma, annak a jelképe, hogy visszatérsz a világba, hogy újra tartozol valahová. Azt jelenti: hazajöttél. Hogy van egy otthonod... velem. Elengedtem a kezét, és egyik lábamról a másikra állva, feszülten vártam a válaszát. Képtelen voltam olvasni az arckifejezéséból. Néhány pillanatig elgondolkodva nézett rám. Aztán hirtelen megfogta a karomat, az ölébe húzott, és az ajkaihoz emelte a kézfejemet. - Ez egy olyan ajándék, amit egész életemben kincsként fogok őrizni — mondta. — Valahányszor ránézek majd, arra fogok emlékezni, hogy a tied vagyok. A homlokához nvomtam a homlokomat, és megkönnyebbülten felsóhajtottam. - Jó. Attól feltem, hogy utálni fogod. És most, hogy így megbeszéltünk mindent, mehetünk vissza a hajóra? Mr. Kadam szeretne mindnyájunkkal találkozni naplemente előtt egy órával, hogy elindulhassunk a Parti templomba. Hacsak nem akarod, hogy menjek vissza a boltba venni egy pórázt is, nehogy elkóborolj — viccelődtem megkönnyebbülten. Kishan komoly arccal megfogta a kezem. - Póráz ide vagy oda, soha többé nem megyek el mellőled. Vezess, gazdám! — És elégedett mosollyal a vállamra tette a kezét. Amikor a hajóhoz értünk, Mr. Kadam már a mólónál várt ránk. Ren is hamarosan előbújt a rejtekhelyéről, és lejött a rámpán. Miután Kishan a helyére rakta a motorját, mind a négyen bemásztunk egy motorcsónakba. Egy hirtelen széllökés kifésülte a hajamat az arcomból, és amikor Kishan hátrafordult, hogy megnézze, jól ülök-e, boldogan mosolyogtam rá. Aztán a tekintetem odébb vándorolt, és hirtelen azon kaptam magam, hogy Ren kék szemébe bámulok. - Új karperec? — kérdezte. Lepillantottam a ragyogó gyémántokra, és elmosolyodtam:
- Igen. - Ez... szép. Jól áll neked. - Köszönöm. - Én... — Tétovázott, és fészkelődni kezdett az ülésében. - Igen? — noszogattam finoman. - Csak azt akartam mondani, hogy örülök... hogy olyan... elégedettnek tűnsz. - ó, igen, azt hiszem, az vagyok. Azonban a Kishan mellett érzett boldogságom ellenére észrevettem, hogy valahol a szívemben volt egy soha össze nem záródó rés, egy lyuk, amiből keserű csalódottság szivárgott, mely becsorgott a végtagjaimba. És így, hogy ilyen közel voltam Renhez, mintha csípős citromlé folyt volna a lyukból. Fájt. Diplomatikusan bólintottam, és tekintetemet az óceán felé fordítva kinyújtottam a kezemet, s hagytam, hogy a víz az ujjaimra fröccsenjen. Éreztem, hogy Ren még mindig engem néz. Fellobbant közöttünk valami tapintható szikra, de csak egy pillanatra. Egyetlen másodpercig éreztem a vonzást, a húzást, a következőben azonban már nyoma sem volt. Mire elértük a partot, már lenyugodott a nap. A fivérek kiugrottak a motorcsónakból, az orrát kihúzták a homokra, és egy hosszú kötéllel egy robusztus faághoz kötötték. Ahogy közeledtünk a templom felé, alaposan szemügyre vettem. Kúp alakú épület volt, de egy helyett két részből állt. Mr. Kadam mellettem gyalogolt, Kishan és Ren pedig bátran előrementek. Mindkettőjüknél volt fegyver, a biztonság kedvéért — Kishannál a chakram, Rennél pedig az újonnan kapott háromágú szigony. — Mr. Kadam, miért van a templomnak két épülete? — kérdeztem. — Mindkettő egy-egy szentély. Ebben a bizonyos templomban tulajdonképpen három is van, csak a harmadik nem látszik innen, mert a másik kettő közé ékelődött be. A magasabb épületrész ötszintes. — És kit bálványoznak itt? — Manapság nagyrészt Sivát, de a múltban másokat is. A Parti templom a hét közül az utolsó, ami még víz fölött van. — A falra mutatott. — Látja ott azokat a nagy szobrokat? — A teheneket? — Azok valójában bikák. Nandit, Siva szolgáját ábrázolják. - Én azt hittem, Nandi cápaalakot öltött. - Igen, de bikaként is ismert. Jöjjön erre! Szeretnék valamit megmutatni önnek. Átmentünk a kőburkolatú előcsarnokon, és egy szobor felé közeledtünk, amely úgy nézett ki, mint egy hatalmas tigris, egy, a mancsába kapaszkodó kis figurával.
- Ez mi? — kérdeztem. - Durga a tigrisével. - De miért olyan kicsi Durga? Mr. Kadam előredőlt, és egyik ujjával végigsimította a vésetet. - Nem tudom — felelte. — Gondolom, egyszerűen ilyenre tervezték. Látja ezt a mélyedést a tigris mellkasában? Bólintottam. - Valószínűleg ezt is szentélyként használták. -Vajon kellene itt is tennünk valami felajánlást? - Nem igazán tudom. Szerintem fedezzük fel először a templomot, és nézzük meg, mi mást találunk még! Egy boltíves ajtónyíláson keresztül beléptünk a templomba. Mr. Kadam elmondta: ezt úgy nevezik, hogy gopuram, vagyis díszes templombejárat, amely azzal a céllal készült, hogy elámítson és lenyűgözzön minden látogatót. Funkciója hasonló a japán szellemkapukéhoz. Azok az emberek, akik belépnek a templomba, úgy érzik, ezzel egy időben kikerülnek az e világi dolgok hatása alól, és olyan helyre jutnak, ami szentnek számít. Utolértük Rent és Kishant, és mindannyian együtt léptünk be a templomba. A koromfekete sötétség még sűrűbbé vált a kiálló ereszek miatt, amelyek elállták a hold fényét. Kishan felkapcsolta a zseblámpáját, hogy tudjunk tájékozódni. - Erre! - mondta Mr. Kadam. — A belső szentély közvetlenül a központi kupola alatt van. - Először a két épület közül a kisebbiket kutattuk át, de semmi különöset nem találtunk. Mr. Kadam rámutatott egy faragatlan kőcsoportra a helyiség közepén. — Ez a murti: a szentély bálványa, vagyis ikonja. — De nincs belevésve semmi, amit szimbolizálna — jegyeztem meg. — Egy vésetlen ikon éppen annyira képvisel valamit, mint a vésett. Ez a terem a garbhagriha, azaz a templom méhe. — Értem, miért nevezik méhnek—mondtam. — Nagyon sötét van itt. Mindannyian a falhoz léptünk, hogy tanulmányozzuk a vésetet. Mindössze néhány perce voltunk ott, amikor valami fehér villanást vettem észre az ajtónál. Odafordítottam a fejem, de nem láttam semmit. Mr. Kadam azt mondta, ideje átmenni a másik szentélybe. Ahogy elhaladtunk egy - a szabadba nyíló — boltív alatt, lenéztem az óceánra. A parton egy gyönyörű, fehér ruhás, fátyolos nő állt. Ahogy rám pillantott, egyik ujját a szájára tette, majd beleolvadt a közeli eperfába.
— Kishan! Mr. Kadam! — Mi az? — kérdezte Kishan. — Láttam valamit. Egy nőt, ott állt lent. Tiszta fehérbe volt öltözve, és innen indiainak vagy ázsiainak nézett ki. Aztán eltűnt. Mintha valahogy belesétált volna abba az eperfába. Kishan kihajolt, és a partot fürkészte. — Nem látok semmit, de maradjunk együtt! — Oké. Megfogta a kezem, és bementünk a másik szentélybe. Elhaladtunk Ren mellett, akit alig vettem észre a sötétben, ahogy ott állt karba tett kézzel, szokásos „figyellek téged” pozíciójában. A másik épületrészben igyekeztem Kishan közelében maradni, miközben együtt vizsgáltuk a vésett mintát a falon. Találtam egy faragást egy szövőszéken dolgozó nőről. Végigsimítottam az ujjammal a körvonalait. Lábánál nyugvó fonalkosarából kilógott egy fonal, és erre-arra tekergett a falon, a különböző ábrákon és képeken át. Kíváncsian követtem a vékony, kanyargó csíkot. A fonal körbetekeredett egy farmer bokáján, aztán egy macska játszadozott vele, majd átkacskaringózott egy búzamezőre, ahol elveszítettem szem elől, és jó néhány vésetet kellett átkutatnom, míg újra rá nem leltem. Becsatlakozott egy kendőbe, amely egy nő nyaka köré volt tekerve, aztán beleszőtte magát egy vastag, lángoló kötélbe. Ezt követően halászhálóvá vált, majd egy nagy fa köré csavarodott, elgáncsolt egy majmot, egy madár tartotta a karmai között, aztán... vége lett. A terem sarkában fejeződött be, és hiába kerestem tovább a szomszédos falon, nem találtam sehol. Odanyomtam a hüvelykujjamat a vésett vonalhoz, hogy kitapinthassam a textúráját. Olyan vékony volt, hogy alig éreztem. Amikor a sarokban hozzáértem a vonal végéhez, valami furcsa dolog történt. A hüvelykujjam vörösen felizzott — csak a hüvelykujjam —, és amikor hátraléptem a faltól, láttam, hogy a repedésből egy pillangó jön elő. Gyorsan verdesni kezdett a szárnyaival, de nem repült el. Amikor közelről megnéztem, észrevettem, hogy valójában nem is pillangó, hanem egy nagy fehér molylepke. Szőrös volt, szinte bundás, nagy fekete szemekkel és valamiféle barna, pelyhes csápszerűséggel, amitől egy kicsit a sziláscetre emlékeztetett. A körülötte levő kis falszakasz a többi rész bonyolult vésetekkel borított felületével ellentétben furcsán sima volt. A lepke csapott egyet a szárnyaival, mire történt valami különös. A falon vékony, fehér fénycsíkok tűntek elő, amelyek egytől egyig a vésett fonalból sugároztak szét. Olyan intenzíven ragyogtak, hogy hunyorognom kellett. Amikor odanyúltam, hogy megérintsek egyet, a fény a falról a kezemre ugrott, és ezzel egy időben a fehér vonalak szétrobbantak a szivárvány minden színében, és fehér fénynyel körvonalazták a Phet által készített hennarajzot a kézfejemen, amely aztán váltogatni kezdte a színeit. Hátrafordultam Kishanhoz, de nem láttam mást magam mögött, csak teljes, totális feketeséget.
Nem tudtam megszólalni. Semmit sem tehettem, csak bámultam a falat, amin a vonalak egyre gyorsabban tágultak. Megrajzoltak valamit - egy nőt, aki egy ablaknál ülve hímzett. Egyik pillanatban még a fal előtt állva, ámulva néztem a rajzot, a következőben pedig a nő felsóhajtott, lélegzett és pislogott, én meg ott voltam vele együtt a rajzon belül! Ugyanaz a nő volt, akit a tengerparton láttam. Fehér selyemruhát viselt, és haját vékony fátyol fedte. Rám mosolygott, és a vele szemben álló székre mutatott. Amikor leültem, odanyújtott nekem egy kör alakú hímzőkeretet, amely Durga gyönyörű, hímzett verzióját foglalta magában. Az öltések olyan kicsik és finomak voltak, hogy az egész úgy nézett ki, mint egy festmény. A kivarrt virágok teljesen igazinak tűntek, Durga haja pedig olyan lágy hullámokban omlott le arany fejdísze alól, hogy meg kellett érintenem. A nő átadott nekem egy tűt és egy apró gyöngyökkel teli, kis dobozt. — Mit tegyek? — kérdeztem. — Hímezd ki Durga nyakláncát! — mondta kedvesen. — Én még sohasem varrtam gyöngyöket. — Figyelj ide... a gyöngyökön apró lyukak vannak. Megmutatom az első kettőt, a többit pedig már folytathatod egyedül. Gyakorlottan befűzte a tűbe a cérnát, majd a lehető legapróbb öltéssel átcsúsztatta a gyöngyöt a tűn, megkötötte körülötte a cérnát, majd újra beleszúrta a tűt az anyagba. Megismételte az egész procedúrát, majd átadta nekem a tűt, és letette a gyöngyökkel teli dobozt az ablakpárkányra. Kezébe vette a saját hímzőkeretét, kiválasztott egy kék fonalat, és folytatta a munkáját. Miután odavarrtam két gyöngyöt, és elégedett voltam az eredménnyel, megkérdeztem tőle: - Ki maga? Anélkül, hogy felnézett volna a hímzéséből, így felelt: - Sok néven szólítanak, de amit a leggyakrabban használnak, az a Lady Selyemhernyó. - Durga küldött önhöz. Azt mondta, segíteni fog bennünket az utunkon. — Pislogtam, mert eszembe jutott valami. — Ó! Hisz magát a prófécia is említi. Maga az a Lady, aki szövi a selymet. A nő mosolygott, miközben továbbra is a munkáját nézte. - Igen. Selymet szövök és hímzek. Valaha ezért éltem-haltam, de ma ez a vezeklésem. - A vezeklése? - Igen. Mert elárultam a férfit, akit szerettem. Az ölembe ejtettem a hímzőkeretet, és rámeredtem. Felnézett, és intett a kezével, hogy folytassam a munkát.
- Elmeséljem, mi történt? — kérdezte. — Az azóta eltelt hosszú idő alatt még senkivel sem osztottam meg a történetemet, de valami azt súgja, hogy te megértenéd. Némán bólintottam, ezért elkezdte: - Sok-sok évvel ezelőtt a nőket a kézimunkázó képességeik miatt csodálták. A lányokat nagyon fiatal koruktól kezdve tanították varrni és hímezni, és azok, akik a legügyesebbek voltak, a császárnak dolgozhattak. A legszerencsésebbek közül néhányan még nemesemberek feleségei is lehettek, és a tehetségük az egész családjuknak jó megélhetést biztosított... Minden újévi ünnepen kiválasztották azokat a hajadonokat, akiknek aztán lehetőségük nyílt elsajátítani ezt a mesterséget. A kiválasztás úgy történt, hogy a lányok összegyűltek egy nagy tál víz körül, és belemártották az ujjaikat a vízbe a tál pereménél. Azután egy tűt tettek a víz felszínére, és megforgatták. Amikor megállt, azt a lányt, aki felé a hegye mutatott, elvitték egy speciális hímzőtanfolyamra. A vékony, hosszú ujjakkal született kislány csecsemőkre nagy reményekkel tekintettek, hátha a varrótehetségükkel meghozzák majd a családnak a hírnevet és a jómódot. Magam is ilyen kislány voltam. Dicsértek, hogy én vagyok az egész birodalom legtehetségesebb varrónője, és az általam készített minták roppant népszerűek voltak a leggazdagabb emberek között. Tizenhat éves koromra apám ötven házassági ajánlatot kapott, de ő mindegyiket visszautasította. Büszke ember volt, és azt gondolta, később, ha tovább fejlődöm a képességeimben, még jobb ajánlatokat kaphatok. - Akkor hogyan találkozott azzal a férfival, akibe beleszeretett? -kérdeztem. - Türelem, ifjú hölgy! - mosolygott Lady Selyemhernyó. - Ahhoz, hogy valami gyönyörűt alkossunk, gyakorlás és sok-sok türelem szükséges. - Sajnálom — szégyelltem el magam. — Kérem, folytassa! Odahajolt hozzám, hogy megnézze a munkámat. - Van tehetséged a hímzéshez, de az utolsó két gyöngyöt ki kell bontanod és újravarrnod. Picit túl messze vannak egymástól. Közelről megnéztem az anyagot. Az én szememben a gyöngyök tökéletesen egyenletesen sorakoztak egymás mellett, de mivel ez az ő munkája volt, engedelmesen kibontottam és újravarrtam őket. Lady Selyemhernyó folytatta: — Nehány évvel később, húszéves koromban találkoztam egy jóképű fiatalemberrel, aki selymekkel dolgozott. A családja tenyésztette a hernyókat, szőtte és festette a fonalakat, és ebben ők voltak a legjobbak az egész országban. Amint először megtapintottam a kiváló minőségű fonalat és láttam a színek tökéletességét, onnantól fogva csak tőlük akartam rendelni... Egyszer megbízást kaptam az udvartól, hogy készítsek egy ruhatárat a császár jövendőbeli menyasszonyának. Az uralkodó fantasztikus ceremóniát tervezett, noha még ki sem választotta a szerencsés nőt. Az apámat jól megfizették, hogy elvigyen a palotába. Ott kellett élnem egy egész évig. Csodálatos ruhákat, sőt, még egy menyasszonyi fátylat is varrtam a császár leendő feleségének. Nagyon izgalmas feladat és roppant nagy lehetőség volt ez egy ilyen fiatal lány számára, mint amilyen én voltam. Fényűző körülményeket biztosítottak nekem a császár közelében, semmiben sem szenvedtem hiányt. Amikor a családomnak megengedték, hogy meglátogassanak, láttam rajtuk, milyen örömet okoz nekik, hogy
olyan körülmények között látnak... Mindössze két probléma volt. Az egyik, hogy a császár roppant válogatós volt, és az ízlése napról napra változott. Minden héten meglátogatott, hogy ellenőrizze a munkámat. De épp csak elkezdtem egy mintát, ő máris meggondolta magát. Az egyik héten madarakat akart, a másikon virágokat. Egyszer aranyat, aztán meg ezüstöt, kéket, pirosat, a leghalványabb levendulaszínt, a legélénkebb lilát és így tovább. Gyakrabban gondolta meg magát, mint ahogy a fürdővizét cserélte. Talán épp ezért tartott olyan sokáig a menyasszonyát is kiválasztania. Halkan felnevettem. Lady Selyemhernyónak aztán elkomorult a tekintete: — A másik probléma az volt, hogy a látogatásai során elkezdett romantikus lépéseket tenni felém. Amikor pedig a leendő menyasszonya felől érdeklődtem, csak nevetett, és azt mondta: „Biztos vagyok benne, hogy ő nem bánná. Még el sem döntöttem, melyik nőt választom, de ez év végére meg kell nősülnöm. Elvégre egy császárnak örökös kell, igaz? De addig még rengeteg időnk van, hogy megismerjük egymást, nem gondolja, édesem?” Bólintottam, és mondtam neki, hogy bocsánat, de nagyon elfoglalt vagyok. Erre általában békén is hagyott... A császár válogatós és szeszélyes ízlése miatt közben közelebbről megismerkedtem a selyemanyagokat szállító fiatalemberrel. Nagyon sok dolga volt, folyton hoznia kellett az új fonalakat és anyagokat. Olykor leült beszélgetni velem, miközben én varrtam. Rövidesen várni kezdtem a látogatásait, és azt vettem észre, hogy újabb és újabb ürügyeket találok ki, csak hogy jöjjön. Gyakran kaptam magam azon, hogy róla álmodozom, és ezt a munkám is kezdte megsínyleni... Noha imádtam varrni, elveszítettem a lelkesedésemet a császárnak végzett munka és az uralkodó figyelme iránt. Egyik nap éppen kifelé bámultam az ablakon, amikor láttam, hogy az én fiatalemberem sétál át az udvaron. És akkor hirtelen belém villant egy ötlet, hogy belekezdjek valami olyasmibe, amit én akarok csinálni. Roppant izgatott lettem. Azelőtt mindig mindent megbízásra készítettem. Fiatal lány korom óta folyton másoknak dolgoztam, és sohasem volt szabadidőm. Magamban pontosan elképzeltem, hogy mit akarok megvarrni — egy ajándékot az én fiatal selyemkészítőmnek. Nem bírtam aludni, annyira rabul ejtett az új feladatom. Ejt nappallá téve dolgoztam, tudván, hogy a következő hét végén a fiú újra eljön hozzám. Amikor végül kopogtatott az ajtón, a hátam mögé rejtettem az alkotásomat, miközben hívtam, hogy jöjjön be. Kedves mosollyal üdvözölt, és letette a csomagját. - Van itt valami a számodra - mondtam izgatottan. — Micsoda? — kérdezte. — Egy ajandék, amit én készítettem neked. — A szeme felcsillant a meglepetéstől és a boldogságtól. Odaadtam neki a barna papírba csomagolt művemet. Óvatosan kinyitotta, és felemelte. Egy gyönyörű arany selyemkendő volt, melynek hosszán eperfák futottak végig, ágaikon függő selyemher-nyógubókkal. Néhány levélen fehér selyemhernyólepke ült, a kendő két végén pedig selyemfonalak tekeredtek minden színárnyalatban egy vetélő körül. A fiú óvatosan tartotta a kezeiben, majd, finoman megérintve az egyik hímzett levelet, azt mondta: — Ez gyönyörű! Soha ilyen szépet nem kaptam még senkitől!
— Semmiség — motyogtam. — Dehogyis! — tiltakozott. — El tudom képzelni, mennyi ideig készíthetted ezt. Nagyon értékes dolgot adtál nekem. Lesütöttem a szemem, és tétován azt mondtam: — Még többet is adnék... ha kérnéd. Ekkor érintett meg először. Egyszerűen előrelépett, és ujjaival megcirógatta az arcomat. — Nem... lehetek a tied — mondta csendesen. — Ó! — léptem hátra csalódottan, de ő folytatta: — Nem, nem, félreérted. Ha volna bármi, amit tehetnék, hogy az enyém légy, nem haboznék megtenni. De én nem vagyok gazdag. Egy olyan lányhoz, mint te, biztosan nem eléggé. De ha tehetném, téged választanálak. — A két tenyerébe fogta az arcomat, és hozzátette: — Kérlek, higgy nekem! Bólintottam, és miután elment, megpróbáltam elfogadni, hogy nem lehetünk egy pár. Mégis, hétről hétre egyre csak rá gondoltam. És mire véget ért az év, mély szerelembe estünk egymás iránt. Noha tisztában voltam vele, hogy ez szégyent és csalódást okoz majd a családomnak, bevallottam neki, hogy az iránta érzett szerelmem túl erős ahhoz, hogy elfojthassam. Úgy döntöttünk, hogy megszökünk, és titokban összeházasodunk, amint befejezem a császár megbízásának teljesítését. Elhatároztam, hogy az összes vagyonomat a családomnak adom, és elmegyek a szerelmemmel. Úgy terveztük, hogy ő magával hoz néhány selyemhernyót, és azokkal, valamint az én kézimunkázó tudásommal egy távoli vidéken új életet kezdünk. Amikor letelt az év, a császár megparancsolta, hogy fejezzem be a fátylat. Finom munka volt. Nem életem legszebb alkotása, mert az a szerelmemnek készített kendő volt, de azért gyönyörűre sikerült. Halvány rózsaszín selyemből készült, és a peremére végig sötét rózsaszínű virágokat hímeztem. Amikor odaadtam a császárnak, ő elégedetten felemelte, és kijelentette: most már készen áll arra, hogy feleségül vegye a menyasszonyát. Aztán azt mondta, készüljek elő. — Készüljek elő mire? — kérdeztem. — Az esküvőre, természetesen. — Segíteni fogok a menyasszonyának felöltözni? — Nem, kedvesem. Te leszel a menyasszonyom. Nők jöttek be a szobába, hogy előkészítsenek az esküvőre. Pánikba estem, és könyörögni kezdtem a császárnak, hogy halassza el a menyegzőt egy másik napra. Mondtam neki, hogy beszélnem kell apámmal. Azt felelte, hogy apám boldogan beleegyezett a házasságba, és már alig várja, hogy az oltár elé kísérhessen. Kétségbeesetten törtem a fejem, hogy mivel nyerhetnék egy kis időt. Azt dadogtam, hogy szeretnék neki készíteni egy rózsaszínű zsebkendőt, ami illik a fátylamhoz. Megpaskolta az arcomat, és azt mondta, hogy mivel nagylelkű kedvében van, eleget tesz a kérésemnek, és ad nekem még egy napot.
Azonnal üzentem a szerelmemnek, hogy sürgősen szükségem van rózsaszínű fonalra. Amikor megérkezett, szorosan átöleltem, és el sem akartam engedni. Megkérdezte, hogy mi a baj. Elmondtam neki, hogy a császár engem akar feleségül venni, és hogy apám oda is ígért neki. Könyörögtem, hogy gyorsan, még aznap este szöktessen meg. Azt felelte, nem hiszi, hogy el tudnánk szökni így, hogy ennyi őr vigyázza a palotát, de ismer valakit — egy varázslót —, akit szerinte meg lehetne vesztegetni, hogy segítsen nekünk. Azt mondta, valaki értem jön majd aznap este, és azt a kendőt fogja viselni, amit én készítettem neki. Kérte, hogy bízzam benne, és várjak. - És mi történt? - kérdeztem. - Tényleg jött valaki? - Igen. Egy közönséges barna igásló. - Egy igásló? - Igen. Lassan odaügetett az ablakom alá, és halkan nyihogott. Nyaka körül viselte a kendőmet. - A ló viselte a kendőt? És hol volt a fiatalember? - Fogalmam sem volt. Nagyon féltem. A ló dobogott a lábával, és egyre hangosabban nyihogott, de én csak álltam az ablakban a kezeimet tördelve. Nem tudtam, mitévő legyek. Kimásszak az ablakon, és ugorjak rá a ló hátára? És azután? Hová menjek vele? A ló mind nyugtalanabbá vált, és magára vonta egy bosszús őr figyelmét, aki megpróbálta elzavarni. Aztán még több férfi gyűlt oda, hogy bevigyék az istállóba, de az állat erősen rúgkapált, harapott, és hangosan nyerített. Végül az egyik őrparancsnok is odajött, és azt mondta az embereinek, hogy zárják be a lovat, mielőtt még felébreszti a császárt. Az állatot sehogyan sem tudták megnyugtatni, A kendő lecsúszott a nyakáról, és leesett a sárba. A katonák rátapostak, és tönkretették a gyönyörű ajándékot. Keservesen sírtam, és nem értettem, hol lehet az én szerelmem. Teljesen kétségbeestem a gondolattól, hogy talán megölték az úton. Végül az őröknek sikerült elvonszolniuk a lovat, és mindenki visszavonult aludni. Én azonban egész éjjel az ablaknál állva lestem a kedvesemet. De ő nem jött... Másnap reggel a császár eljött hozzám, és elvezettetett egy fürdőbe, ahol néhány nő megfürdetett és felöltöztetett azokba a gyönyörű ruhákba, amelyeket én varrtam. Aztán, még mielőtt bekísértek volna a hatalmas csarnokba, a császár bejött a szobámba, kiküldte a szolgákat, és bezárta az ajtót maga mögött. - Van számodra egy esküvői ajándékom, kedvesem — mondta, és átnyújtotta éppen azt a kendőt, amelyet én adtam a szerelmemnek. Ki volt tisztíttatva és vasalva, de számos finom öltés felfejtődött, kiszakadt. Könnyek tolultak a szemembe. - Tegnap különös incidens történt — mesélte a császár. — Egy igásló jutott be valahogy a palota területére, és ezt a kendőt viselte a nyakában. Elég nagy zajt csapott, ezért az őrök elvitték, és bezárták az istállóba. Másnap reggel azonban legnagyobb meglepetésünkre az istállóban nem a lovat találtuk, hanem a selyemkészítő fiút. Megkérdeztük tőle, hogy milyen varázslatot használt, és miért jött. De nem akart beszélni. Nem volt hajlandó elárulni, mi késztette arra, hogy belopózzon a palota kertjébe az éjszaka kellős közepén. — Finoman az arcomhoz érintette a kendőt, és így folytatta: —
Csak azt tudom feltételezni, hogy merényletet készült elkövetni ellenem. Látod, milyen szerencsés vagy, hogy épségben van a jövendőbeli férjed? Mielőtt megakadályozhattam volna, kitört belőlem: — Nem azért jött, hogy merényletet kövessen el maga ellen, uram! A császár elgondolkodva billentette félre a fejét. - Nem azért? Biztos vagy benne? Te jobban ismered őt, mint itt bárki más. Akkor szerinted mi más okból jött, kedvesem? - Én... én biztos vagyok benne, hogy csak fonalat akart hozni nekem. És útközben talán megtámadta valami varázsló, és segítséget kérni jött ide. - Hmm... milyen érdekes ötlet! — mondta a császár. — De miért hozzád jött, nem pedig a családjához? Vagy az egyik őrhöz? - Én... nem tudom. - Gyere velem! — fogta meg a kezem a császár, és odaállított az udvarra néző ablak elé. Láttam, hogy az én drága szerelmem oda van kötözve egy oszlophoz, mellette pedig egy férfi áll, ostorral a kezében. A császár hirtelen felemelte a kezét, majd leengedte. Hallottam, hogy az ostor a levegőbe csap, és úgy nyüszítettem fel, mintha magam is éreztem volna a korbács égető csapását, ahogy belehasított a szerelmem hátába. A császár hűvösen a fülembe súgta: - Tényleg azt hiszed, hogy nem ismerem fel a kezed munkáját, kedvesem? Tudom, hogy ennek a férfinak adtad a kegyeidet. Megvonaglott az arcom a fájdalomtól, ahogy újra hallottam lecsapni az ostort. - Kérlek, ne bántsd! — esedeztem. - Véget vethetsz a szenvedéseinek, amikor csak akarsz — mosolygott a császár. - Csak mondd azt, hogy tévedtem, és hogy ez a fiatalember nem érted jött. Hogy mindez csupán egy egyszerű félreértés. És... mondd ezt olyan hangosan, hogy mindenki hallja! Mivel nem bírtam tovább hallgatni annak a férfinak a szenvedését, akit szerettem, a császárhoz fordultam: - Ez a fiatalember... - Hangosabban, kérlek! — szakított félbe. — És gondoskodj róla, hogy odakint is mindenki jól hallja! - Ez a fiatalember nem értem jött, és én nem szeretem őt! — kiáltottam elkeseredetten. — Ne kínozza tovább! ö csak egy egyszerű, szegény selyemkészítő. Sohasem kötelezném el magam egy ilyen pénz és hatalom nélküli ember mellett. Kérem, uram, engedje el! A szerelmem felnézett rám; a tekintete szinte perzselt, amiért elárultam. Minden vágyam az volt, hogy odakiáltsam: mindez hazugság! Igenis szeretem őt! És csakis ővele akarok lenni! De hallgattam, remélve, hogy így megmenthetem az életét.
- Csak ennyit kellett hallanom — mondta a császár, majd lekiáltott az embereinek: - Szabadítsátok meg a szenvedéseitől! Valamilyen jelt adott a kezével, mire a férfi az ostorral félreállt az útból, hogy átadja a helyét egy sor íjász katonának, akik aztán felemelték az íjaikat, és telelőtték a szerelmem szívét nyílvesszőkkel. Úgy halt meg, hogy azt hitte, már nem szeretem. Kétségbeesésemben a földre rogytam, a császár pedig fenyegető hangon a fülembe súgta: - Emlékezz erre a leckére, kismadaram! Én nem leszek felszarvazott férj. Most pedig... szedd össze magad az esküvőnkre! Amikor elment, leborultam a földre, és kitört belőlem a keserves zokogás. Bárcsak bíztam volna abban, amit nem értettem! Ha nem lettem volna olyan gyáva, a szerelmem meg én talán megszökhettünk volna, és boldogan élhettünk volna együtt. Ő volt a ló. Eljött és küzdött értem, de én nem voltam hajlandó észrevenni. Mindent elveszítettem, mert nem láttam tovább az orromnál. Később egy kedves hölgy odajött hozzám, a vállamra tette a kezét, és felszárította a könnyeimet a selyem zsebkendőjével. Azt mondta, nagyon szereti a munkáimat, és hogy a tehetségemmel még mindig szolgálhatom mások javát. Ez a nő volt Durga. Felajánlotta, hogy magával visz, és segít nekem elmenekülni a császártól, de akkor sohasem térhetek vissza a halandó életembe. Felvette az arany kendőt onnan, ahová leejtettem, és azt mondta, hogy a selyemkészítőm örökre ott lesz a közelemben, hiszen minden egyes öltésbe belevarrtam a szerelmemet. Szóval most itt ülök mint Lady Selyemhernyó, még mindig a bánat gubójában, és öltögetek, egyre csak öltögetek. Varrok, hogy összekössek egymással másokat, én magam azonban egyedül maradok. Fonalakat szövögetek, hogy legyen célja és értelme az életemnek. Az, hogy segítek más pároknak összefűzni a sorsukat, némi boldogságot okoz nekem is. — Előredőlt. — De elárulom neked, leányom, hogy a szerelmed nélkül az életed semmi. A párod nélkül teljesen magányos vagy. — Letette a hímző rámát, és megragadta a kezemet: - Könyörgöm, bízz abban, akit szeretsz! — Felvette az ölemből az elkészült hímzésemet. — Látod? Kiváló munkát végeztél. - Mosolygott. — Itt az ideje, hogy visszamenj! Vidd ezt magaddal! Kivette a hímzőkeretből az anyagot, amin dolgozott, gondosan összehajtogatta, és a kezembe nyomta. — De én... Egyetlen pillantásával elhallgattatott, és a falhoz vezetett. Egyik finom kezét felemelve végighúzta ujját a vésett fonalon. — Nem beszélhetek most erről többet. Túl nagy szomorúságot okoz. Itt az idő, hogy elmenj. Kövesd a selyemhernyót, leányom!
A falhoz nyomta a kezét, és amikor elvette onnan, egy fehér selyemhernyót láttam a vésett fonalra kapaszkodni. Ahogy araszolni kezdett a vonal mentén, megfordultam, hogy elbúcsúzzak Lady Selyemhernyótól, de addigra ő már eltűnt. A hernyó lassan haladt a falon levő repedés felé, majd becsusszant rajta. Én is óvatosan megérintettem a kis rést. Először az ujja-im, majd az egész kezem is eltűnt a falban. Mély levegőt vettem, és előreléptem. A következő pillanatban körülölelt a sötétség.
14. Sárkányok és elveszett kontinensek VAKON PUHATOLÓZVA NYÚJTOTTAM KI MAGAM ELÉ A KEZEM, és elakadt a lélegzetem, amikor éreztem, hogy meleg ujjak érintik meg az enyéimet. Hagytam, hogy kezemet finoman húzva vezessenek előre, amíg egy újabb falhoz nem értem. Ujjammal végigsimítva a felületén kerestem valami nyílást. Ekkor a kéz, amely az enyémet fogta, hirtelen megrántott, és kihúzott a feketeségből. Egy férfi szép formájú, izmos mellkasának ütköztem, és erős karok öleltek át. Újra a Parti templom termének félhomályában álltam. Pislogva néztem fel szabadítom arcába. - Ren! - Jól vagy? - Igen. Köszönöm. Megkönnyebbülten felsóhajtott, és egy pillanatra megérintette az egyik hajtincsemet. Épp meg akartam kérdezni tőle valamit, amikor kiáltást hallottam: - Kells? Mr. Kadam! Hallottam őt! Mr. Kadam és Kishan siettek elő egy másik helyiségből. Kishan kihúzott Ren öleléséből, és a saját karjaiba zárt. — Hol voltál? — Aztán Renhez fordult. — Hogy találtad meg? — Nem tudom — felelte Ren. — Egyszer csak megjelent a falon egy vésett kép, amely azelőtt nem volt ott. Egy ló, nyaka köré tekert kendővel. A ló aztán emberré változott, és rámutatott egy hirtelen előtűnő másik vésetre, amely Kelsey-t ábrázolta, amint egy széken ül egy ablak előtt, és varr. Amikor megérintettem, a kezem eltűnt a falban. Aztán Kelsey vésett figurája felállt, és felém indult. Kinyújtottam a kezem, megérintettem az ujjait, és közelebb húztam magamhoz. A következő pillanatban pedig ott állt előttem. Kishan felmorrant: — Jól vagy, bilauta? Nem sérültél meg? — Nem. Jól vagyok. Mennyi időre tűntem el? Mr. Kadam előrelépett. — Legalább egy órára. Már mindenki kezdett... aggódni. Láttam az arckifejezésén, hogy aggódásnál jóval többről volt szó.
Megöleltem Kishant, és röviden megpaskoltam Ren karját, hogy megvigasztaljam a tigriseimet, majd azt mondtam: — Meglátogattam Lady Selyemhernyót. - Lenéztem az összehajtogatott selyemre, amely a karomon feküdt. — Gyerünk! Menjünk vissza a hajóra! Sok mindent el kell mesélnem. Gyorsan elhagytuk a Parti templomot, és visszaindultunk a jachtra. Kishan átölelt. — Féltem, Kells. — Minden rendben — nyugtattam. — Jól alakultak a dolgok, és megkaptuk, amiért jöttünk. — Nem szeretem, hogy csak így eltűnsz. Még a GPS-szel sem tudtunk megtalálni. Egyszerűen felszívódtál. A jelednek hűlt helyét sem találtuk. - Sajnálom. — Megcsókoltam az arcát, és megszorítottam a karját. - Amíg az átkot meg nem törjük, tudod, hogy a legváratlanabb dolgok történhetnek mindnyájunkkal. - Tudom. - Megcsókolta a homlokomat. — Csak azt kívánom, bárcsak mindig ott lehetnék melletted, hogy megvédjelek. Olyan frusztráló, amikor semmit sem tehetek érted. Bólintottam, és fejemet a vállára hajtottam. Ren minket nézett. Egy másodpercre tűnődve rám pillantott, majd elfordult, hogy kinézzen a nyílt tengerre. Amikor befordultunk a jachthoz, Ren volt az első, aki kiugrott a motorcsónakból, és gyorsan eltűnt a hajó belsejében. Kishan kisegítette Mr. Kadamot a csónakból, majd felém nyújtotta a kezét. A jachton bementünk a szobáink melletti társalgóba. Mr. Kadam a személyzetről kérdezte Nilimát, majd leült a székbe, én meg Kishannal együtt a kanapéra. - Ren nem akarja tudni, mi történt? — kérdeztem. — Azt hittem, ő is segíteni fog nekünk. - Én majd később mindent elmesélek neki — felelte Mr. Kadam. - Ő... csak olyankor kíván jelen lenni, amikor feltétlenül szükséges. - Értem. — Nem fűztem hozzá semmit, csak belenyugvóan felsóhajtottam, majd megfogtam Kishan kezét, és elmeséltem a Lady Selyemhernyóval való találkozásomat, kezdve a fonalszállal, amit követtem, egészen addig, amíg Ren ki nem húzott a falból. Mr. Kadam és Kishan csendben hallgattak végig. Amikor befejeztem, odanyújtottam Mr. Kadamnak Lady Selyemhernyó ajándékát. Óvatosan széthajtogatta. Egy fekete selyemkimonó volt, hátán öt, kivételes részletességgel kihímzett sárkánnyal. Habár inkább kínai sárkánykígyóknak néztek ki, mint sárkányoknak. Szőrös testük hullámzott és tekergett. Hosszú nyelvük volt, és négy, karmokban végződő, rövid lábuk. A kimonó elejének bal felső sarkába Lady Selyemhernyó egy térképet hímzett hét ponttal és különböző szimbólumokkal. Mr. Kadam gondosan tanulmányozta a kimonó elejét, miközben Kishan és én a hátulját vizsgáltuk.
— Piros, fehér, arany, zöld és kék. Igen, ezek lesznek a mi sárkányaink. - Végigsimítottam az egyik szimbólumot. — Kishan... ezt nézd! — Rámutattam a vörös sárkányra. Úgy nézett ki, mintha a csillagok között járna. Az öt sárkányt különböző szimbólumok vették körül: csillagok, felhők, villámok, hullámok, illetve hópihék. — Vajon mit jelenthetnek ezek? Mr. Kadam letette a kimonót, majd odament az íróasztalához, hogy kinyisson egy fiókot, és összeszedjen néhány papírt. — Azt hiszem, amit találtunk, az egy térkép instrukciókkal. Megmutatja nekünk, hová kell mennünk, és melyik sárkányt kell először keresnünk. — Honnan tudja? — kérdeztem. — A hét pont a hét pagodát jelöli. Ez itt a Parti templom. Minden ponthoz tartozik egy kínaiul írt szám. Látja? A Parti templom mellett például az egyes áll. — Ujját végighúzta egy mintán, amely egy kötőjelszerű szimbólumnál kezdődött, és pontról pontra haladva követte a kínai számsort.
- Ez egy csillag! — kiáltottam fel. - Igen, úgy hiszem, valóban az — bólintott Mr. Kadam. - Szóval ön azt mondja, hogy az első sárkányt a kettes számú templomban, vagyis pagodában kell keresnünk? - igen. - Van egy kis probléma az elméletével. - Igen, tudom. - Csak öt sárkány van — mondtuk egyszerre. Kishan előredőlt.
- Akkor mit gondolsz, Kadam, mi vár ránk az utolsó pagodában? Mr. Kadam egymásnak támasztotta a két tenyerét, és ajkait ütögetve gondolkozott egy ideig, majd így felelt: - Azt hiszem, útjukon a veszélyt nem szükségszerűen a sárkányok jelentik majd, hanem az, amit az utolsó pagodában találnak. A kínai mitológiában a sárkányokat, különösen a vízieket, a segítőkészségükért tisztelik. - Akkor miért kell sorrendben haladnunk? — kérdeztem. - Ha tudjuk, hogy Durga nyakéke az utolsó pagodában van, miért nem megyünk egyszerűen rögtön oda? Mr. Kadam a fejét rázta: - Nem lehet. Az irányt nem véletlenül határozták meg így. Talán a sárkányok utat mutatnak majd maguknak, vagy segítenek eljutni a következő templomba. Shangri-lában sem hagyhatták volna ki a négy házat. Mindegyikben ki kellett állniuk a próbákat, mielőtt bebizonyították, hogy érdemesek a továbbhaladásra. Azt gyanítom, hogy a sárkányokkal való találkozásaik hasonló próbaként szolgálnak majd. Felmordultam. Ezután Mr. Kadam történeteket kezdett mesélni sárkányokról, és mielőtt észbe kaptam volna, elaludtam Kishan vállán.
— Miért nem mennek el lefeküdni, én meg kutatgatok még egy kicsit tovább. Aztán majd holnap elmondom, mit találtam a hét pagodáról. Találkozzunk itt reggeli után!
Kishan megszorította a kezemet, én pedig álmosan bólintottam. Jó éjszakát kívántunk Mr. Kadamnak, majd Kishan bekísért a szobámba. Miután a fürdőben megmostam a fogamat és átöltöztem a pizsamámba, ott találtam Kishant hátradőlve az ágyamban, egy szál pizsamaalsóban, amely veszélyesen le volt csúsztatva a csípőjén. - Ööö... mit csinálsz? — dadogtam idegesen. Rám emelte arany szemeit. - Gondoltam, eltölthetnénk együtt egy kis időt, ha nem vagy túl fáradt. - Ja, igen. Megütögette az ágyat maga mellett, én pedig tétován közeledtem felé. Mi van velem? Ő a barátom, nem? Ha Ren lenne az ágyamban, biztos, hogy nem haboznék. Miért vagyok akkor olyan ideges Kishannal?
Kishan a kíváncsiság és egy csipetnyi szomorúság elegyével nézett rám, ezért kitöröltem az agyamból a tévelygő gondolatokat, és lefeküdtem mellé. Átölelt a karjával, meleg, széles mellkasához húzott, és simogatni kezdte a hátamat. Végül ellazultam, és újra eluralkodott rajtam az álmosság. - Mi a baj? — kérdezte Kishan csendesen. - Semmi. Azt hiszem, egyszerűen csak zavarban vagyok a fizikai közelséged miatt. Mellkasához szorítva a fülemet hallottam, amint halkan felmordul. - Nem kell idegesnek lenned, Kells. Sohasem bántanálak. Felvillant az emlékezetemben egy zöld árnyalatú tűz. Ren karjaiban voltam, és ő ugyanezeket a szavakat mondta nekem: Remélem, tudod, hogy sohasem bántanálak, Kells. A szívem összevissza dobogott. Egy másodpercig olyan érzésem volt, hogy menten ketté is hasad. Kishan mellkasára tettem a kezem, és megöleltem. - Tudom, hogy sohasem bántanál. Teljesen normális, hogy két ember, aki csak most kezd ismerkedni egymással... tétován és kissé feszengve érzi magát. Ne vedd magadra! Szeretek veled lenni. - Jó - morogta —, mert én nem megyek innen sehová. — Megfogta a kezem, a mellkasához szorította, és ott tartotta. - Fáradt vagy? Bólintottam. - Te nem? - Még nem — mondta. — De aludj nyugodtan! Kényelembe helyezkedtem a vállán, és olyan mély álomba merültem, hogy észre sem vettem, mikor változott tigrissé. Másnap reggeli után találkoztunk Mr. Kadammal, aki előadta összes kutatási eredményét a hét pagoda városáról. - Az első dokumentált feljegyzés a városról Mr. John Goldinghamtől származik 1798-ból. Ő azt írta, hogy hét pagodát építettek a tenger mellé. Ezek szerint vagy csupán hallomás alapján jegyezte ezt le, vagy a templomok abban az időben nem voltak víz alatt. Ahogy korábban már említettem, azt beszélik, hogy Marco Polo is ellátogatott ide, mivel a város neve szerepel az egyik 1275-ös katalán térképén, azonban erről nincs feljegyzés. Ami bennünket legjobban érdekelhet ebben a városban, az a Shangri-lával való kapcsolata. - Pontosan hogyan kapcsolódik Shangri-lához? — kérdeztem kíváncsian. - Emlékszik az utópisztikus társadalomra, amiről annak idején kutatásokat végeztünk, és arra, hogy az özönvíztörténeteknek milyen változatai léteznek minden kultúrában? - Igen.
- Nos, Shangri-lában maguk számos olyan dologra bukkantak, amelyek átlépik a népek közötti mitikus országhatárokat. A skandináv hollók, Hugin és Munin, a görög szirének, a tibeti Óceán Tanító, a japán szellemkapu, de ide sorolhatók még a kínai kappa majmok is Kishkindhából... mindezek messze túlmennek India határain. Ezért aztán kutatni kezdtem más kultúrák elsüllyedt városait is. A leghíresebb ezek közül... - Atlantisz. Mr. Kadam rám mosolygott. - Helyes. Atlantisz. - Mi az az Atlantisz? - kérdezte Kishan. Mr. Kadam most Kishan felé fordult: - Atlantiszról sokan azt gondolják, hogy csupán Platón képzeletének szüleménye, noha számos tudós hiszi, hogy a legendának valós alapja van. A történet szerint Atlantisz szigete egy gyönyörű föld volt, amely Poszeidónhoz tartozott. Királyként Poszeidón fia, Atlasz uralkodott rajta, róla kapta a nevét is. Az állítólag Ausztráliánál is nagyobb kiterjedésű sziget az Atlanti-óceánon volt, amit egyébként szintén Atlaszról neveztek el, jóval beljebb Herkules oszlopaitól, azaz a Gibraltári-szorostól. Poszeidón roppant büszke volt a fiára, csakúgy, mint a szigetén élő erős és bátor emberekre. Azonban egy idő után, noha az édenkertszerű vidék mindent kínált az embereknek, amit csak kívánhattak, ők mégis mohókká váltak, és még többet akartak. Tudták, hogy gazdag országok vannak a közelükben, ezért az atlantisziak alapítottak egy hadsereget, és elkezdtek területeket hódítani Herkules oszlopain belül. Ezt még valahogy tolerálták az istenek, amikor azonban az atlantisziak a meghódítottakat rabszolgasorba is kényszerítették, az istenek összegyűltek, hogy megvitassák a történteket, és lépéseket tettek, hogy közbeavatkozzanak. Földrengéseket, tűzvészeket és árvizeket küldtek rájuk, hogy alázatra neveljék az atlantisziakat, azonban a hatalom és gazdagság iránti vágy már olyan erőssé vált bennük, hogy nem voltak hajlandóak megváltozni. Végül az istenek arra kényszerítették Poszeidónt, hogy tegye tönkre Atlantiszt. Poszeidón megemelte a tenger szintjét, és hatalmas földrengéseket okozott, hogy megrepessze a földet, majd haragjában a törött szigetdarabokat az óceánba dobálta, ahol feledésbe merültek. Atlaszt pedig, aki bölcs matematikus és csillagász volt, azzal büntették az istenek, hogy neki kell tartania a mennyország súlyát. — Várjon egy percre! — szóltam közbe. — Én azt hittem, Atlasz a Földet tartja a hátán. — Nem. Valójában az eget. Homérosz azt mondta róla: „Ismeri az óceán mélységeit, ö tartja a magas oszlopokat, eget s földet elválasztva egymástól. ”A mítosz szerint, amikor Atlantisz darabokra tört és elsüllyedt, Atlasz mély kétségbeesést és gyötrelmet érzett elveszett népe miatt. Az istenek csalódtak benne, és ami még rosszabb volt számára: apja tiszteletét is elveszítette. Úgy érezte, mintha minden egyes földdarabot a mellkasából téptek volna ki. Azóta is gyászol és búslakodik, miközben elveszett városának súlyát tartja. Ezért ábrázolják sok helyen úgy, hogy a bánattól meghajolva végzi a kötelességét. — Erről fogalmam sem volt — mondtam. — Említette, hogy léteznek más elsüllyedt városok is. Én egyről sem hallottam.
- Pedig van számos. Több is, mint amennyit meg tudok nevezni. Minden egyes történet, amit elkezdek vizsgálni, elvezet legalább öt másikhoz. Theopomposz leírása szerint ott van Meropisz; aztán Mu elveszett kontinense, amely a Csendes-óceánba süllyedt Polinézia és Japán között; vagy Lemuria, egy elveszett föld, amely vagy az Indiai-óceán, vagy a Csendes-óceán mélyén nyugszik. De említhetném India déli csücskénél Kumari Kandamot, az elsüllyedt királyságot, amelyet a tisztaság földjének is neveznek. Létezik még Ys, más néven Ker-Is Bretagne-ban. Valamint a dánoknak ott van Vineta, az egyiptomiaknak Menouthis és Herakleion, Jamaicának Port Royal, Argentínának pedig Santa Fe la Vieja. Néhányat ezen városok közül valóban meg is találtak, mások viszont csupán különböző kultúrák legendáiban maradtak fenn. A közös szál bennük az, hogy az emberek felmérgesítették az isteneket, akik a tenger segítségével megbüntették őket. Sok történet említi, hogy ezeknek a városoknak a kutatása voltaképpen annak az átoknak a kísértését jelenti, amelyek megsemmisítették őket. - Létezik ilyen átok a hét pagoda városa esetében is? — kérdeztem. - Nem tudom. Remélem, nem. Talán Lady Selyemhernyó kimonójának útbaigazítását követve elkerülhetjük, hogy ugyanannak a sorsnak az áldozataivá váljunk. Talán a tenger megkímél bennünket. Mr. Kadam kiterítette a rajzokat, amelyeket az öt sárkányról talált. - A kínai kultúrában minden sárkánynak tulajdonítanak egy-egy területet, egy-egy égtájat, ami ugyebár észak, dél, kelet és nyugat, és akkor már csak az ötödik sárkány marad. -Talán ő hontalan, vagy az iránytű középpontjában lakik — találgattam. - Igen — bólintott Mr. Kadam. — Valóban említenek egy hontalan sárkányt, de gyanítom, hogy az iránytű középpontja ebben az esetben valószínűbb eshetőség. Egyébként úgy is nevezik őket, hogy az öt óceán sárkányai. - Melyik az öt óceán? - Az észak óceánja a Jeges-tenger, a keleté a Csendes-óceán, a nyugaté az Atlanti, a délé a Déli, a középső részé pedig az Indiai-óceán. - Szóval van egy óceánunk minden sárkányhoz. Gondolja, hogy mindegyik óceánhoz el is kell majd mennünk? - Nem. Azt hiszem, itt megtaláljuk, amit keresünk. Talán összegyűlnek egy helyen. - Az is lehet, hogy ingáznak a munkahelyükre. - Igen, talán — nevetett fel Mr. Kadam fanyarul. Felemeltem egy képet, amely kínai sárkánytáncot ábrázolt. - Láttam egy ilyen táncot azon az esküvőn, amire Li vitt el Oregonban. Odaadtam a képet Kishannak, Mr. Kadam pedig bólintott, és elmagyarázta:
- A sárkánytánc tipikus ceremónia a kínai újév ünnepén. A sárkányok tiszteletére járják, így kérve őket, hogy adjanak nekik jó dolgokat a következő évben. Hitük szerint a sárkányok hozzák az esőt, vigyáznak a vízi utak biztonságára, őrzik a kincseket, és erőt, gazdagságot, jó szerencsét és termékenységet adnak. Az elmúlt évszázadokban a kínaiak a „sárkányok gyermekeinek” is nevezték magukat. Az esküvőkön az újdonsült pár megkéri a sárkányokat, hogy áldja meg a házasságukat; újévkor pedig az összes városlakóra kérnek tőlük áldásokat. Mellékesen a színekről is végeztem némi kutatást. Úgy tűnik, hogy minden színnek különböző hatalma és jellemzői vannak. A vörös és fekete sárkányok vadak és pusztítóak. Heves viharokat okozhatnak; a felhőkben harcolnak, és azt mondják, ők a villámok és a mennydörgések forrásai. A fekete sárkányokat gonosznak és álnoknak tartják. A vöröseket minden olyan szimbólummal asszociálják, ami piros: vér, felindulás, düh, szerelem, tűz, szenvedély, vulkán. A kékek békésebbek. Ők szeretik a jeget és a hideg vizet. Az aranyszínűek a sárkányok királyai és királynői; ők gyűjtik össze, halmozzák fel a vagyont. A zöldek képesek gyógyítani, hozzájárulnak a testi jólléthez, ugyanakkor földrengéseket is okozhatnak, savat okádnak és embereket esznek. A fehérek megfontoltak és bölcsek; csak ritkán láthatóak, féligazságokat mondanak, a halál ómenjei, és pikkelyeik úgy fénylenek, akár a tükrök. - Jól hangzik — motyogtam. Kishan megölelt, és megszorította a vállamat. - Ne feledje, Miss Kelsey, hogy mindez csupán kutatás! — mondta Mr. Kadam. - A maguk sárkányai lehetnek ilyenek, de teljesen különbözőek is. - Tudom. - A tökökről szóló kutatásaim java része sem volt alkalmazható, emlékszik? - Igen, emlékszem. De nem árt, ha felkészülünk. - Talán a biztonság kedvéért jó, ha végignézzük, milyen módokon lehet őket elpusztítani — javasolta Kishan. Mr. Kadam egyetértett, és még két órán keresztül folytatta az előadását, jellemezve a különböző típusú sárkányokat, illetve azok hajlamait, tulajdonságait. Beszélt az indiai kígyókirályokról, az óceán mélyén lévő kristálypalotákról, ahol a sárkányok opálokkal és gyöngyökkel táplálkoznak, és rákok meg halak szolgálják ki őket. Mesélt továbbá olyan időjárási jelenségekről, amelyeket sárkányok okoznak, mint például víztölcsérről, tájfunról, hurrikánról. Beszélt szakállas és szőrös, hosszú és rövid farkú, négy- és ötkarmú sárkányokról; olyanokról, amelyek tudnak repülni, amelyek barlangokban élnek és amelyek tüzet okádnak. A négy égtáj kínai sárkányait meg is nevezte: Ao Guang, Ao Qin, Ao Run és Ao Shun. Hogy az ötödik sárkányt hogyan nevezik, azt nem tudta. Amikor Mr. Kadam úgy érezte, mindent tudunk, amit a sárkányokról tudnunk kell, azt javasolta, hogy menjünk fel a kormányházba, és tanulmányozzuk a kapitány térképeit. Amikor megemlítettem, hogy
akár ebédelhetnénk is a felső fedélzeten, azt mondta, az aranygyümölcsre kell hagyatkoznunk, mert az egész személyzetet, beleértve a kapitányt és az első tisztet is, a szárazföldre küldte pihenőnapra. Odahoztam az aranymangót, Mr. Kadam pedig gondosan összeszedte a jegyzeteit, és újra elzárta őket az íróasztalfiókjába. Aztán mindhárman felmentünk a kormányházba. Mr. Kadam magával hozta a kimonót, hogy össze tudjuk hasonlítani a térképekkel. Amikor megérkeztünk, előhúzott egy nagy laminált térképet a Bengáli-öbölről. A gyümölcs szendvicseket és egy tálcányi szeletelt dinnyét készített nekünk, amiből hiába kínáltam Mr. Kadamot, ő elhessegette, annyira belemélyedt a térképek tanulmányozásába. így csak Kishan meg én ettünk. Amikor befejeztem az ebédemet, felemeltem a kimonót, végigsimítottam a vörös sárkány ábráján, majd kiterítettem a sárkányos oldalával lefelé a polcra, a monitorok fölé. Rátettem az ujjam a Parti templomra, és követtem a varrás vonalát a vörös pontig, vagyis a hét közül az első pagodáig. Aztán a pont hirtelen megnőtt, a kezem pedig ragyogni kezdett. A pont fonalai kibomlottak, egy láthatatlan tűvel elkezdték magukat felfejteni, majd eltűntek a kimonó szélén túlra. Kishan és Mr. Kadam mindketten a térkép fölé hajolva álltak. Félve odahívtam őket, és átfordítottam a kimonót. A vörös öltések még mindig mozogtak, egészen addig, amíg el nem érték a vörös sárkányt. A sárkány pislogott és felordított, majd újra lecsillapodott, és belesimult az anyagba. Rémülten kiáltottam: - Mit csináltam? Mi történt? Mr. Kadam odasietett, és kezét a karomra tette, de aztán megdermedt. - Érzed, Kishan? - Igen. - Mit? Mi az? - kérdeztem. - Mindketten az ablak felé fordultak, és kinéztek az óceánra. - Valaki mondja meg, mi történik! Kishan a vállamra tette a kezét. - A hajó, Kells. Elindultunk.
15. A vörös sárkány csillaga
ELINDULTUNK? HOGY LEHETSÉGES EZ? - Nem tudom. - Mr. Kadam gyorsan ellenőrizte a hajó műszereit. - Minden ki van kapcsolva. Elméletileg le vagyunk horgonyozva. Felemeltem a kimonót, és újra átfordítottam. - Mr. Kadam! Nézze! Egy apró, hímzett hajó tűnt elő a kimonó elején, és miközben néztük, előrekúszott egy öltésnyit. A vörös pont felé tartott. Mr. Kadam gyorsan megfordult. - Kishan! Felmásznál a kormányház tetejére, és körülnéznél? Figyeld meg az irányunkat és a város helyzetét! Kishan egy pillanat múlva hitetlenkedő arccal tért vissza. - A nap helyzete alapján kelet felé haladunk, de nincs város. Nincs partvonal. Hosszú kilométereken keresztül nem látok semmi mást, csak vizet mindenfelé. Mr. Kadam bólintott, mintha erre számított volna. Kérlek, keresd meg Rent és Nilimát, és mondd meg nekik, hogy jöjjenek a kormányházba! Kishan egy pillanatra rám nézett, röviden elmosolyodott, majd megfordult és elment. Mr. Kadam egy ideig babrált a műszerekkel, aztán felmordult. - Mi a baj? — kérdeztem. — Semmi sem kapcsolódik be. Nem kellene mozgásban lennünk. A motorok nem járnak. A műszer szerint a horgony még mindig lent van. Semmi sem működik — sem a műhold, sem a rádió. Minden ki van kapcsolva. Amikor Kishan visszatért a többiekkel, Nilima és Mr. Kadam, amennyire csak tudták, követni kezdték a haladásunkat egy nagy térképen. Mr. Kadam közben elküldte Rent és Kishant, hogy ellenőrizzék a horgonyt, engem pedig arra kért, hogy tartsam szemmel az iránytűt, és hangos kiáltással jelezzem, merre haladunk. Csakhogy az iránytű egyfolytában körbe-körbe forgott. Mindössze néhány pillanatig mutatott kelet felé, majd délre lendült, aztán nyugatra, majd újra vissza kelet felé. Végül Mr. Kadam inkább a horizontot kémleltette velem. Képtelenek voltunk ugyan kormányozni a hajót, de azért
figyelnem kellett az esetlegesen utunkba kerülő akadályokat, miközben ő és Nilima megpróbálták kitalálni, hogy mitévők legyünk. Ren és Kishan visszatértek, és jelentették, hogy a horgonyt voltaképpen úgy vonszoljuk magunk után, mint ahogy egy tutaj lebeg egy hajóhoz kötve. Kézzel kellett feltekerniük. Kipróbáltuk a mobiltelefonjainkat, de nem volt térerő. Mind az öten egész délután a kormányházban maradtunk, és csendben várakoztunk. Csak akkor szólaltunk meg, amikor szükséges volt. Anélkül, Hogy kimondtuk volna, mindannyian tudtuk, hogy egy másik világba jutottunk - egy olyan világba, ahol azok a szabályok és határok, amelyekhez szokva voltunk, nem léteznek. Egy olyan világba, ahol sárkányok uralják a tengereket, és semmi más nem áll rendelkezésünkre, hogy megvédjük magunkat, csak a fegyvereink és Mr. Kadam kutatási eredményei. Éreztem magunk körül a változást. Az indiai nyár hősége elmúlt, és a levegő nehézzé, nedvessé és hideggé vált, inkább hasonlított az oregoni tengerpart páradús légköréhez. Kishan a biztonság kedvéért előkészítette a búvárfelszereléseinket. A hőmérséklet harmincról tizenöt fokra csökkent. Ren odahozta a fegyvereinket, nekem pedig egy pulóvert és Fanindrát. A pulóvert egyelőre nem vettem fel, de megköszöntem neki, Fanindrát viszont a karomra csúsztattam. Ideje volt felkészülnünk. Ren a mennyei kendővel szövetett textilpánt segítségével felcsatolta a hátamra az íjat és az arany nyílvesszők tegezét. Aztán néhányszor gyakoroltatta velem az íj elővételét, majd megkérte a mennyei kendőt, hogy zsugorodjon össze egy hajszalaggá, amit jelentőségteljes pillantást vetve a megnyírt hajamra - a csuklómra kötött. Az aranygyümölcsöt ezután egy kis tasakba csomagolta, és belecsúsztatta a nyílvesszőket tartalmazó tegezbe. Miután az én dolgaimmal végzett, a mennyei kendővel magának is készíttetett egy fegyvertartó övét a gada és a háromágú szigony számára, amikor pedig Kishan visszatért, neki is, egy hurokkal kiegészítve, amibe a chakramot helyezhette. Kishan felakasztotta a nyakába a kamandalt, majd egy ideig némán álltunk az ablak felé fordulva — a két harcos, közöttük pedig én. Készen álltunk a küzdelemre. Mr. Kadam és Nilima odahívott bennünket a kimonóhoz. Azt mondták, feladták, hogy kiderítsék, hol vagyunk. Ren, Kishan és én megértően bólintottunk. Mi aztán jól tudtuk, hogy ha egy küldetés egyszer elkezdődik, nincs többé térkép vagy racionális út, amelyet követhetnénk. A szerencsére és a sorsra kellett bíznunk magunkat, hogy elvezessenek bennünket oda, ahová mennünk kellett. A délután gyorsan estébe fordult. Ekkorra már a piros pont felé vezető útnak több mint a felét megtettük. A kimonón látszó haladásunk sebességére alapozva Mr. Kadam úgy kalkulált, hogy éjfél körül fogunk odaérni. Mivel nem volt kedvünk lemenni az alsóbb fedélzetre, hárman — Kishan, Ren és én — felmásztunk a kormányház tetejére. A mennyei kendővel szövettem magunknak puha párnákat. Dacára annak, hogy milyen ideges voltam, és hogy Fanindrával a karomon meg az íjjal és a nyilakkal a hátamon eléggé kényelmetlenül éreztem magam, Kishan mellkasának dőlve elaludtam. Órákkal később Kishan finoman megrázott, hogy ébredjek fel. Pislogva nyitottam ki álmos szemem, és egy előttem hosszan elnyúló, farmernadrágba bújtatott lábra meredtem.
Álmomban a jelek szerint úgy mozdultam el, hogy Kishan combját használtam párnaként. - Mi az? - mordultam fel, és megdörzsöltem fájó nyakamat. Kishan meleg kezeivel masszírozni kezdte sajgó izmaimat, és így felelt: - Semmi. Csak elzsibbadt a lábam. Nevettem, de aztán megvonaglott az arcom, amint ujjai egy fájdalmas pontot érintettek. - Hát, azt hiszem, nem tévedek, ha azt mondom, én jobban szenvedek, mint amekkora szenvedést neked okoztam. - Valószínűleg igazad van — mosolygott Kishan. Felnéztem, és megláttam Rent, aki némán állt, olyan messze tőlem, amilyen messze csak lehetett, és teljesen éberen fürkészte a látóhatárt. — Ren - mondtam neki miért nem tartasz egy kis szünetet és hagyod, Hogy Kishan vagy én vegyük át az őrködést? Ren félig felém fordította a fejét, és így felelt: — Jól vagyok. Aludj, Kells! Összezavarodva néztem rá: — Ti már több mint tizenkét órája emberek vagytok? Ren bólintott, Kishan pedig így felelt: — Én már tizennégy órája. Úgy tűnik, megint egy nem-kell-tigrisnek-lenni zónába kerültünk. — Éhes vagyok — ültem fel. — Hány óra van? — Háromnegyed tizenkettő — felelte Ren. — Én is tudnék enni valamit. Kishan felállt és kinyújtózkodott. — Én majd őrködöm. Egyél valamit Kelsey-vel! Ren hezitált egy kicsit, de aztán ellépett a korláttól, és leült vagy két méterre tőlem. — Mit szeretnél? — kérdeztem tőle kedvesen. — Mindegy — vont vállat. — Válassz valamit! Kértem az aranygyümölcstől három nagy tál édes pattogatott kukoricát és három üveg jeges édesgyökér üdítőt. Az egyik tálat odaadtam Rennek, egyet pedig elvittem Kishannak, aki megcsókolta a homlokomat, majd újra visszatért a horizont figyeléséhez. Miután elhelyezkedtem, és én is enni kezdtem a meleg, vajas csemegét, észrevettem, hogy Ren mereven nézi a saját tálját.
— Valami baj van? — kérdeztem. — Nincs. Finom. Csak... más az íze. — Hogy érted ezt? Máskor is ettél már pattogatott kukoricát. — De ez édes. — Igen. Folyton ezt etted Oregonban. A kezébe vett egy darabot, és elgondolkodva vizsgálta. Aztán, szinte csak úgy magának, azt mormolta: - Kék ruha. Leejtettem a tálat. - Mit mondtál? — kérdeztem. - Hmm? — nézett fel hirtelen. — Ja, semmit. Finom. Csendesen ettünk. Aztán lepattintottam az üdítős üvegem tetejét, és az ég felé fordítottam a tekintetemet. - Nézd! — mutattam fel. — Milyen fényesek a csillagok! Ren félretolta az üres tálat és az italát, és karjait a feje alá támasztva hátradőlt a párnán. - Igen. Nagyon fényesek. Fényesebbek, mint általában. Látod ott azt a csillagképet? - Azt ott jobbra? - Nem. Közelebb csúszott, hogy a feje az enyém mellé kerüljön, és finoman megfogta a csuklómat. Addig igazgatta a karomat, amíg az ujjam egy nagyon fényes csillagra nem mutatott. A szívem erősebben kezdett dobogni, és vér szökött az arcomba. Finoman csiklandozó hajából óceán és szantálfa lágy illatelegye áradt. Aztán csillagról csillagra mozgatta a kezemet, kirajzolva egy mintát. — Most már látod? Elakadt a lélegzetem. - Igen. Olyan, mint egy kígyó. Bólintott, és elengedte a karomat. Odébb csúszott, és újra a feje alá tette a kezét. - Az a neve, hogy Draco. Vagyis sárkány. - Jogosan. - A görögök szerint ő őrzi Héra aranyalmáit. Mások viszont azt mondják, ez az a kígyó, amelyik megkísértette Évát. — Hű, ez érdekes. És mit gondolsz a... Ren! Láttad ezt?
— Mit? — Ott! Nézd a Draco csillagképet! Valami mozog! Felnézett az éjszakai égboltra, de egy pillanatig semmi sem történt. Már épp mondani akartam, hogy talán csak a képzeletem játéka volt az egész, amikor láttam, hogy több csillag fénye is vibrálni kezd, majd kígyózó mozgásba lendül, megnagyobbodik és eltorzul. Ren felállt. - Látom. Kishan! Vigyázz Kelsey-re! Azonnal visszajövök. Miután elment, a mennyei kendővel eltüntettem a párnákat, az aranygyümölccsel pedig a tálakat és az üvegeket. Aztán Kishannal együtt felvettük a harci alapállást, ahogy tanította nekem. Felkészültem arra is, hogy ha szükséges, használjam a villámcsapásos képességemet. Kishan elővette a chakramját. Egy fekete, hullámzó alak közeledett felénk, úgy eltorzítva az éjszakai égboltot, mintha az egy hatalmas takaró lenne, mely alatt valami nagy test hengeredik végig. Ahogy haladt, a takarón kidudorodtak és megremegtek a csillagok. Éreztem, hogy egy kéz érinti meg a karomat. Ren is felvette mellettem a harci pózt a háromágú szigonnyal a kezében. Ahogy az alak fölénk tekergett, mi is abba az irányba fordultunk, hogy szemmel tartsuk. Ekkor mintha az ég hirtelen szétdurrant és megrepedt volna, majd a szakadásból egy óriási, sötét alak csusszant elő. Először egy fej jelent meg, amit egy hosszú, kígyózó test követett. Csavarodva, tekeregve ereszkedett felénk a levegőben. Lustán körözött a hajó körül, egyre lejjebb és lejjebb, míg lassan tisztán kivehetővé nem vált - egy sárkány volt. De nem olyan, mint amilyeneket a filmekben láttam. Inkább hasonlított kígyóra. Nem voltak szárnyai; ehelyett úgy siklott a levegőben, mint egy csörgőkígyó a homokban. Határozottan nem Szent György sárkánya volt; inkább úgy nézett ki, mint azok a kínai sárkányrajzok, amelyeket Mr. Kadam mutatott nekünk. Nedves légtölcsérek csapódtak felénk, és olyan sűrű csend telepedett ránk, mintha bedugult volna a fülünk. A tenger lecsillapodott; feketesége visszatükrözte a csillagok fényét. Olyan érzésem volt, mintha a világűr kellős közepén állnánk. A sárkány közelebb hullámzott. Fekete hasa felső részén karmazsinvörös csíkok húzódtak, és ragyogása tompán visszatükröződött az óceán fekete vizében. Feje akkora volt, akár egy kisebb méretű autó. Szakállas arcából hosszú, fekete-vörös csápok álltak ki. Négy rövid, karmokban végződő lábával úszott a levegőben. Ahogy közeledett felénk, a légtölcsérek, amelyeket maga után hagyott, úgy csapódtak a hajóhoz, mint az óceán hullámai. A sárkány újra megkerült bennünket. Ezúttal már elég közel volt ahhoz, hogy teljesen körbezárja a hajót. Testének egész hosszát tányérméretű, fényes pikkelyek borították, amelyek ragyogtak a csillagfényben. Fejét közelebb fordította felénk, és abbahagyta a mozgást, csak a feje emelkedett és süllyedt a levegőben, mintha az áramlattal sodródott volna fel és le.
Ott álltunk szemben a vörös sárkánnyal. Óriási orrlyukaiból hideg levegőt fújt ránk, miközben egyetlen hatalmas, hosszú pillákkal szegélyezett szemével pislogva fürkészett bennünket. A fekete pupillájú vörös írisz figyelmes vizslatását viszonozva tettem egy lépést előre, és belenéztem fénylő szemébe. A közepe úgy ragyogott, mintha egy csillag lenne oda bezárva. - Ne, Kelsey... — figyelmeztetett Kishan halkan. Visszahátráltam, mire mind ő, mind Ren előrelépett, és testükkel enyhén felém fordultak, felkészülve arra, hogy megvédjenek a támadástól. A sárkány megrázta a fejét. Hatalmas, fekete szakálla lengett egy ideig, majd megállt. Aztán óriási állkapcsa szétnyílt, és egy hosszú, vörös nyelv gördült ki belőle, mintha a levegőt ízlelgetné, majd visszahúzódott és felcsavarodott tátongó, fogakkal teli szájába. A jacht hirtelen az egyik, majd a másik oldalára dőlt. Kishan és Ren szilárdan álltak a lábukon, és engem is megtámasztottak, míg a hajó újra meg nem állapodott. Egy pillanatra megfordultam, és láttam, hogy a sárkány hosszú testével körbefonja a jachtot. Ren és Kishan egy pillanatra sem vették le róla a szemüket. A teremtmény finoman megborzongott, és hegyes, fekete, rojtos füleit a csillagok felé fordította, mintha valami számunkra nem hallható üzenetre figyelne. Aztán állkapcsa enyhén kinyílt, majdnem mintha mosolyogna, és belül a fejemben hallottam egy hangot, mely úgy visszhangzott, akár a csilingelő harangok: Ménghü, wö jiáo Lóngjün. Pislogva néztem Renre, aki odasúgta: - Azt mondja: „Ádáz tigrisek, az én nevem Lóngjün, a Nyugat Sárkánya.” Kishan erre előrelépett, és mondott valamit mandarinul. Ren halkan fordított: - Azt kérdezi tőle, hogy a nagy sárkány tud-e angolul is beszélni. Ismét hallottam a fülemben a csilingelő hangot, miközben láttam, hogy a sárkány kinyitja a száját, és fel-le mozgatja a fejét, mintha nevetne. Igen. Ezen a nyelven is tudok beszélni, noha közel sincs olyan szép, mint a sajátom. A szem pislogott, én pedig elámulva néztem a rebegő pillákat. Szívességet jöttetek kérni tőlem. Igaz? — Igen — feleltem reszketegen. Mondjátok meg, mit kértek, és én megmondom az árát. Kényelmetlenül feszengtünk, majd Ren megkérdezte: — És ha az árat túl magasnak találjuk, alkudozhatunk?
Igen. A hosszú, villás nyelv kigördült, hogy megízlelje a levegőt Ren körül. Ren állta a sarat, és a nyelv visszahúzódott. — Jól van — mondta Kishan. — Durga fekete gyöngysorát keressük. Ó, akkor meg kell látogatnotok a fivéreimet. Megmutatom, hogyan találhatjátok meg őket, cserébe pedig... — Cserébe mit kérsz? — kérdeztem aggódva. A sárkány gondolkodás közben megmozdult, mire a hajó azonnal megdőlt oldalra. Erősen nekiütődtem Rennek, de ő könnyedén elkapott, és visszabillentett eredeti helyzetembe. Az égi palotámban található az, amire szükségetek van ahhoz, hogy megtaláljátok a fivéreimet. Egyikőtöknek el kell kísérnie engem, hogy elhozzuk onnan. — Jól van — szólalt meg azonnal Kishan. — Én megyek. A sárkány azonban azt mondta: Várj! lHa magatokkal viszitek, adnotok kell valamit cserébe. Egy pillanat, gondolkozom... Ó, igen, megvan. -Az egyik csillagom pislákol. Megjavíthatnátok. — Azt akarod, hogy megjavítsunk egy csillagot? De hogyan? — kérdeztem. Azt nektek kell kitalálnotok. — Oké, akkor legalább azt áruld el, hogyan juthatunk fel oda! Ezúttal a fej felém fordult, és a hosszú nyelv újra kigördült, hogy körülöttem is megízlelje a levegőt. Te bátor vagy, ifjú hölgy? Ren csendesen mormolta: — Ő a legbátrabb nő, akit valaha is ismertem. Rámeredtem, de ő csak a sárkányra nézett. A hatalmas bestia olyan hangot adott ki a fejemben, ami, gyanítottam, valamiféle sárkánymorgásnak felelt meg. Ha mindhármatoknak megvan a bátorsága, utazhattok a csillagok közt a hátamon. Bólintottam, és azonnal a sárkány felé indultam, mire Ren és Kishan egyszerre nyújtotta ki a karját, hogy megállítson. — Mi megyünk, Kelsey - mondta Kishan. — Te itt maradsz. — Tudjátok, hogy szükségetek lesz rám — ellenkeztem. — Mindketten vigyáztok rám. Minden rendben lesz. Közelebb léptem a sárkány szeméhez, és tiszteletteljesen meghajtottam a fejem.
— Lóngjün, a hátadra mászhatok? A sárkány kinyitotta a száját, és csilingelő nevetés hallatszott a fejemben. Milyen udvarias vagy! Igen, kedvesem. Te és a tigriseid felülhettek a hátamra. De figyelmeztetlek benneteket: ha leestek, én nem foglak elkapni titeket. Gondoskodjatok róla, hogy biztonságosan üljetek! Kapaszkodhattok a hátamon levő tüskékbe, ha akartok. Amikor a vörös sárkány lehajtotta a fejét, előreléptem, és megérintettem az egyik vörösesfekete tüskét, amely a sárkány arcából és fejéből kinyúló hatalmas, szőrös csápok között nőtt. Valójában inkább szarvra hasonlított. Kettő volt belőle — mindkettő a feje hátuljából állt ki. Puhák voltak, a hegyüknél lekerekítettek, és fekete bársonyos felületűek. A fiatal szarvasok növekvő agancsaira emlékeztettek. Ren előrelépett, és a sárkány hátára mászott, Kishan pedig mögé ült, de elég helyet hagyott ahhoz, hogy kettejük közé felhúzzon engem is. Ren addig vizsgálgatta a szarvat, amíg nem talált rajta egy kapaszkodásra alkalmas helyet. Épp időben, mert a sárkány hirtelen rántással felemelte a fejét és a testét a hajóról. Mindössze néhány másodperc alatt több száz méternyit emelkedtünk a levegőben, aztán épp ugyanolyan gyorsan zuhantunk is le az óceán felé. Olyan erővel kulcsoltam át Ren derekát, ahogy csak bírtam, még az arcomat is a hátához nyomtam, de így is éreztem, hogy a hirtelen ereszkedésnek köszönhetően a testem a levegőbe emelkedik. Zuhanásunk közben támadt egy ötletem: gondolatban gyorsan megkértem a mennyei kendőt, hogy kötözze oda testünket a sárkányhoz. Nem hallottam a fonalak susogását a szél süvítésében, de éreztem, ahogy egy erős kötél öleli körül a derekamat, és lenyomja a combomat, biztonságosan hozzászíjazva a sárkányhoz. Épp jókor, mert amint a sárkány messzebb került a hajónktól, rémisztő sebességgel bukott fel-alá és pörgött-forgott a levegőben. A gyomrom erősen kavargott, ahogy egyik pillanatban szárnyaltunk az ég felé, aztán fejjel lefelé fordultunk, és másodpercekig lógtunk úgy, majd spirális szabadesésbe kezdtünk. Olyan volt, mintha a világ legfélelmetesebb hullámvasútján ültem volna, és a biztos haláltól csupán az előttem és mögöttem ülő két férfi erős szorítása, illetve a mennyei kendő erős kötelei mentettek meg. Ahogy egyre magasabbra jutottunk, a levegő hidegebbé vált, és hamarosan már fogalmam sem volt, hogy hol vagyunk. A leheletem megfagyott, és látszott a levegőben. Közelebb húzódtam Ren hátához, és mély hálát éreztem a két tigrisem testmelegéért. Az óceán olyan fekete és tiszta volt, hogy pontosan úgy nézett ki, mint az égbolt. Az univerzum szelein lovagoltunk, sárkányháton, körülvéve hunyorgó csillagokkal. Ahogy magasabbra jutottunk, a sárkány gyomorforgató manőverei lelassultak, és fejjel felfelé ide-oda kígyózott az űrben. Azt gondoltam, kívülről biztosan úgy néz ki, mint egy óriási anakonda, amely lustán tekergőzik egy fekete folyóban. Megborzongtam, és a légzésem felszínesebbé vált. Kishan közelebb húzódott hozzám hátulról, meleg arcát az enyémhez nyomta, és mivel most már lassan mozogtunk, elengedett, és kezeivel a meztelen karjaimat dörzsölgette. - Bárcsak felvettem volna azt a pulóvert! — jegyeztem meg.
Csilingelő nevetés gyöngyözött át az elmémen. A csillagok ragyognak, ám hidegek. De amíg velem vagytok, nem fogtok megfagyni. Nézzetek ide! Ez az én palotám, mondta büszkén. Felnéztem, és láttam, hogy egy ragyogóan fényes csillagcsoport felé közeledünk. A vörös sárkány egyre gyorsabban hullámzott előre, mire Kishan gyorsan előredőlt, és megragadta Ren derekát, kettejük közé préselve engem. Amikor a sárkány feje felfelé dőlt, hátracsúsztam Kishan mellkasához, és egyenesen repültünk felfelé. A mennyei kendő kötele megfeszült, úgy tűnt, hamarosan elszakad. Ren karizmai megfeszültek, ahogy mindhármunk súlyát tartotta, csakúgy, mint Kishan lábai is, ahogy combjaival szorította a sárkány testét. Én nem tudtam semmi mást tenni, csak nekidőlni Kishan mellkasának, és remélni, hogy kettejüknek van annyi ereje, hogy megakadályozzák a lezuhanásunkat. Amikor végül a sárkány újra egyenesen kezdett repülni, Ren zihálva dőlt előre. A kimerültségen túl valószínűleg rosszul is volt attól, hogy ilyen szoros közelségben kellett lennie hozzám. E-gy pillanatra hátranézett rám a válla fölött. Arca sápadt volt és verejtékes. Karjai csúsztak az izzadságtól, és egész testében remegett. Valamiféle különös könnyűséget éreztem. Nyilván ilyen lehet az űrbéli súlytalanság, gondoltam. A hajam felemelkedett, a karjaim pedig olyan könnyűek voltak, mintha az óceán felhajtóereje lebegtetné őket. Elkezdtem nagyon érzékelni a sárkány mozdulatait. Éreztem a simaizmai gördülését. Most úgy tűnt, mintha a farka mozgatná — úgy forgott, mint egy cápáé, és erre-arra gördítette testének többi részét. A csillagcsoport most már sokkal közelebb volt, és fényesebben ragyogott, mint bármi, amit valaha láttam. Energiát sugárzott, és lágyan lüktetett, akár egy világítótorony jelzőfénye. Ahogy közeledtünk a sárkány palotájához, az ámulattól leesett az állam. Olyan volt, mintha egy gyémántkastély függött volna az égen. Megannyi kristálylapja csillogva tükrözte vissza a fényt. Amikor odaértünk, az ajtó kinyílt, és egy akkora terembe jutottunk, amelyben elfért volna két repülőgép. A sárkány hason végigsiklott a tiszta gyémántpadlón, majd visszatekeredett, kettéhajlítva kígyózó testét, s végül megállt. Kishan suttogva megkérte a mennyei kendőt, hogy oldja ki a köteleinket, majd amint ez megtörtént, leugrott a bestia hátáról. Miután én is lecsúsztam a karjaiba, Renhez fordult, aki letámolygott a sárkányról, és öccse karjába kapaszkodva mélyen előregörnyedt. Kicsit odébb húzódtam. Néhány pillanat múlva Ren bólintott, hogy jobban van, és felemelkedett. A sárkány egyszer csak megrázkódott, teste megvonaglott. Aztán hosszú alakja zsugorodni és tekeregni kezdett, majd egy kattanással eltűnt, és egy ember állt a helyén. Fekete bőre és gyönyörű, tűzpiros szeme volt. Vörös köpenyt viselt. Briliáns, hófehér fogsora vakító-an ragyogott elő sötét bőre mögül. Röviden meghajolt, és így szólt: — Üdvözöllek benneteket az égi palotámban. Nem szeretnétek valamit játszani? Kértek esetleg egy kis enni- vagy innivalót? Kishan megrázta a fejét:
— Csak szeretnénk megkapni, amiért jöttünk. — Ó, igen, persze. Bocsássatok meg nekem! Olyan régóta nem volt már látogatóm — mosolyodott el szélesen a sárkány. — Gyertek! Megmutatom nektek azt a tárgyat, amire szükségetek lesz. Végigvezetett bennünket a gyémántpalotáján. Minden szikrázóan tündöklött, és visszatükrözte az alakunkat. Úgy éreztem magam, mintha egy tükörcsarnokban lettünk volna. A vezetőnk nélkül bizonyára nagyon hamar eltévedtem volna. A sárkányból lett ember egy piedesztálhoz vezetett bennünket, melynek tetején valamiféle gyémántszerkezet állt. Az erős fénytől hunyorogva próbáltam felismerni, hogy mi lehet az. Kishan a kezébe emelte, és közölte: — Ez egy szeksztáns. Közelebb araszoltam, hogy megvizsgáljam a súlyos szerkezetet, és egy ék alakú gyémántvázra rögzített, szikrázóan csillogó szögmérőt láttam, melyre íves pereme mentén különböző számokat gravíroztak. Azokat a részeket, amelyek normális esetben üvegből és fémből készülnének, ebben a darabban felbecsülhetetlenül értékes, csiszolt drágakőből faragták. — Igen, egy szeksztáns — mondta a vörös sárkány. — Ez fog elvezetni benneteket a fivéremhez. Nos, akkor jöjjön a fizetség, amiben megegyeztünk! Odavezetett bennünket egy ajtóhoz, amely egy teraszra nyílt -mögötte pedig ott tátongott a végtelen űr. Felmutatott két csillagra. Az egyik halovány volt, a másik viszont fényesen ragyogott. — Beleegyeztetek, hogy megjavítjátok a csillagomat - mondta. Egy ideig mind a négyen szó nélkül néztük a tompa fényű csillagot, aztán a sárkány bement a palotába, mi pedig némán törtük a fejünket, hogy miként adhatnánk vissza a csillag fényét. Megpróbáltam használni a villámcsapásos képességemet, de nem bírtam átívelni a távolságot. Kishan oda akarta dobni a chakramot, de én aggódtam, hogy elvész az űrben. Miután nem volt más ötletünk, Kishan bement a palotába, hogy beszéljen a sárkánnyal az egyéb lehetőségeinkről. Hamarosan visszajött, és azt mondta: - Lóngjün beleegyezett, hogy játszik valamelyikünkkel egy sakkmérkőzést. Ha győzünk, megkapjuk a szeksztánst. Ha viszont veszítünk, egyikünknek itt kell maradnia. - Ez nem jó - ingattam a fejem. — Én borzasztóan rosszul sakkozom. Ren és Kishan egy másodpercre egymásra néztek, majd Ren így szólt: - Te vagy a jobb sakkjátékos, Kishan. Néha Kadam ellen is győzöl. Kishan bólintott, és újra eltűnt a palotában. Ren és én követtük őt, Hogy mi is figyelemmel kísérjük a játszmát. A sárkány választotta a fekete gyémántdarabokat, Kishan pedig az átlátszókat. Kishan kezdett. Jó néhány lépés után félni kezdtem, mert úgy nézett ki, hogy Kishan veszíteni fog. A sárkány mosolyogva dőlt hátra, és türelmesen várt Kishan következő lépésére. Rémülten böktem meg Rent a könyökömmel, jelezve, hogy jöjjön velem.
Amikor kiértünk, azt mondtam neki, hogy szeretnék megpróbálni még egy dolgot. Elkértem tőle a háromágú szigonyt, és a mennyei kendővel készíttettem egy több száz méter hosszúságú, erős kötelet, melynek egyik végét odakötöttem a teraszhoz. Arra is megkértem a kendőt, hogy a kötél másik végét rögzítse szorosan a szigony köré. Ezután odaadtam Rennek a szigonyt. ÉrtetJenül nézett rám. - Mit csináljak vele? - Azt akarom, hogy dobd a szigonyt a csillagba, és húzd le ide magunkhoz. - Gondolod, hogy el tudom dobni olyan messzire? — kérdezte. - Remélem, a lendülete tovább viszi az űrben, mint a földön. És miközben halad, a kendő még több kötelet tud készíteni, s ha elvétjük a célt, visszahúzhatjuk. Eldobnám én magam, de a te karod erősebb. Ren bólintott, és előrelépett. Gondosan célzott, és úgy hajította a szigonyt az űrbe, akár egy óriási nyílvesszőt. Hamarosan nyilvánvalóvá vált, hogy elvétette a csillagot. Megkértem a mennyei kendőt, hogy húzza vissza a szigonyt és a kötelet. Miközben Ren nekikészült, hogy újra próbálkozzon, hallottuk, ahogy a sárkány nagy örömmel felkiált a másik szobában: „Sakk!”, és tudtuk, hogy hamarosan kifutunk az időből. — Most célozz magasabbra! — javasoltam. — A csillagból jövő fény visszaverődik a palotáról, s talán ez megtéveszt. Ezúttal Ren pontosan célzott, és amikor a szigony suhanva kilőtt az űrbe, egyenesen a csillag felé tartott, majd tompa puffanással csapódott be. Most következett a nehezebb része. A kezembe vettem a kötelet, és megkértem a kendőt, hogy hozza vissza, miközben Rennel együtt tiszta erőnkből húzni kezdtük. Egy percig eredménytelenül erőlködtünk, majd elégedetten tapasztaltuk, hogy a kötél végre megindul. Addig húztuk, amíg a csillag ki nem mozdult a helyéről, és a gravitáció hatására el nem indult a palota felé. Amikor már közel ért hozzánk, Ren kiállt a teraszra, és a falhoz támaszkodva várta, hogy elkaphassa. Tisztában voltam vele, hogy mindaz, ami történik, fizikailag teljes képtelenség. Először is, a csillagok nem mozdíthatók ki a helyükről, ha pedig valahogy mégis megindulnának, mindent felégetnének, ami a közelükbe kerül. De elhatároztam, hogy nem próbálok meg értelmet keresni abban, ami történik. Ren kirántotta a szigonyt a csillagból, és szólt a mennyei kendőnek, hogy tüntesse el a kötelet, majd hozzám fordult: — És most? — Most tűzzel próbálkozom. Felemeltem a kezemet a csillag felé, és a forró láva ismerős égetését éreztem a bensőmben, majd végig a karomon. A kezem felizzott, és fehér fény sugárzott a csillagba. Összes energiámat
belepumpáltam, és noha a csillag néhányszor élénkebben fel-fellobbant, hamarosan újra elhalványult. Ren előrelépett. — Mi a baj? — Nem tudom — ráztam a fejem. — Próbáld meg újra! Felemeltem a kezem, és újra fehér fényt robbantottam ki a tenyeremből, ismét felderítve a csillagot. Jó néhány percig úgy maradtam, de hamarosan fáradni kezdtem. Az energiám hanyatlott. Szenvedtem az erőlködéstől. Ren együtt érzőén a karomra tette a kezét, hogy hagyjam abba. Érintésének rövid ideje alatt izzó aranyfény lőtt ki az ujjaim végéből. A csillag háromszorosára világosodott. Renre néztem: -Állj mögém, és érintsd meg újra a karom! Egy rövid pillantást vetett felém, de én lesütöttem a szemem, és előre összpontosítottam. Erősen éreztem a közelségét, ahogy lassan mögém lépett. Felemeltem a kezem, hogy újra próbálkozzak. Fehér fény áradt előre. Ren az enyémhez nyomta az arcát, kezeit pedig a karomra csúsztatta. Érintése szinte égetett. Ujjait átfonta az enyéim között, mire a fény arannyá, majd újra vakító fehérré változott. Tízszer akkora intenzitással lángolt fel, mint korábban. A csillag lüktetni kezdett, majd kitágult, felélénkült, s arany belső magja fehéren felizzott. Jó néhány percig fenntartottam a kezemben a lángot. Aztán Ren remegni kezdett az erőfeszítéstől. Ujjai megfeszültek, karja reszketett. Én is éreztem a szenvedését. Az én végtagjaim is remegtek, és alig bírtam állva maradni. Hallottam, ahogy felnyög fájdalmában. Az égető hő, amely összefonódott karjainkból áradt, egyszerre volt szörnyű és briliáns. Egy idő után már nem bírtam tovább talpon maradni. Ren mellkasának estem, és a tűz kialudt. A vérem a csillag pulzálásának ütemére lüktetett végig a testemen, majd lefelé száguldott a karomban, ahol Ren bőre még mindig az enyémhez ért. A kín ellenére, amit minden bizonnyal érzett, gyöngéden tartott, majd a falhoz vezetett, s néhány pillanatig megtámaszkodva pihegtünk. Aztán Ren odébb ment pár méterrel, és a gyomrát fogva, zihálva előregörnyedt. Arcbőre azon a helyen, ahol az enyémhez nyomta, csakúgy, mint karjának belső oldala, ugyanolyan aranyfénnyel ragyogott, mint a csillag. Meglepetten néztem le a saját karjaimra, és azt láttam, hogy azok is ugyanúgy csillognak. Felemeltem fáradt kezemet, és néztem, ahogy a sugárzás lassan elhalványul, majd teljesen elmúlik. Fejemet kimerültén hátradöntöttem a falnak, és Rent figyeltem, noha alig bírtam nyitva tartani a szemem. Felmászott a teraszkorlátra, megtámasztotta a lábát, a lüktető csillaghoz nyomta a két tenyerét, és herkulesi erőfeszítéssel visszalódította a csillagot az űrbe. Az immár újra teljes fényében ragyogó csillag hamarosan újra eredeti helyén tündökölt. Ren lemászott, és a korlátnak támaszkodva lerogyott a földre. Hátrahajtotta a fejét, és lehunyta a szemét. Én is lehunytam az enyémet, és mindketten kimerültén ültünk ott jó néhány percig. Aztán
egy hang suttogta a nevemet. Ismertem ezt a hangot. Hallottam már álmaimban. Szorosan csukva tartottam a szememet, mert tudtam: ha kinyitom, elmegy. - Kelsey... Csendes tagadásban ráztam meg a fejemet, és halkan felnyögtem. - Kelsey... Az oldalamra akartam fordulni, amikor észrevettem, hogy ülök. Miért aludnék ülve? A hang újra szólította a nevem. - Kelsey... Pislogva kinyitottam a szemem, és összezavarodva bámultam a gyémántpalotára. - Hol vagy? - kérdeztem. - Itt vagyok. Láttam, hogy Ren még mindig ugyanazon a helyen ül, fejét a korlátnak hajtva, hosszú lábait kinyújtva maga előtt, lábfejeit a bokájánál keresztbe téve. Egyenesen a szemembe nézett, én pedig elpirultam, visszaidézve magamban, amikor az ujjai az enyémek közé fonódtak. Tekintete forró, perzselő, szinte tapintható volt. - Jól vagy? - kérdezte. A torkom elszorult, és a nyelvem vastagnak érződött. Megnyaltam kiszáradt ajkaimat, hogy tudjak beszélni, de miután láttam, hogy tekintete újra hűvössé válik, csak némán bólintottam. - Jó — mondta Ren, majd megint becsukta a szemét. Ebben a pillanatban hallottuk, hogy Lóngjün, a sárkány felkiált: — Matt! A következő percben Kishan jelent meg lógó orral a teraszon nyomában a diadalittas sárkánnyal. Lóngjün összecsapta a két tenyerét, és azt mondta: — Nos, akkor melyikőtök az, aki itt marad velem a csillagok között? Kishan azonnal letérdelt mellém, és kisimított egy hajtincset az arcomból. — Mi történt? Jól vagy? — kérdezte aggódva. Erőtlenül bólintottam, és Ren felé mutattam, aki fejét a kezeibe temetve ült a földön. Kishan odament hozzá, beszélt vele valamit halkan, majd visszajött, leült mellém, és a karjaiba vont. Befészkeltem magam az ölébe, és lehunytam a szemem. Amikor egy pillanat múlva újra kinyitottam, összeakadt a tekintetem Renével. Mintha egy ragyogó kék tóba néztem volna. A felszíne nyugodt volt, de éreztem, hogy ha mélyebbre látnék, háborgó vizet találnék, tele kavargó gondolatokkal és emlékekkel, amelyekhez én nem férhetek hozzá. Csakhogy nem tudtam átlátni azoknak a szemeknek
a felszínén. Nem tudtam kihúzni a férfit, akit oly jól ismertem, örvénylő elméje mélyéről. Rejtve maradt előlem. A sárkány felnevetett: — Szóval, egyikőtök sem jelentkezik? Jól van. Akkor választok én. — Nem választhatsz — néztem fel rá. — Megjavítottuk a csillagodat. — Zénme? - kérdezte a sárkány hitetlenkedve. — Nézd csak meg! Lóngjün odasétált a teraszra, és az ég felé fordult. — Hogyan csináltátok? - Ahogy mondtad, a mi dolgunk az, hogy kitaláljuk a módját, nem pedig, hogy elmagyarázzuk neked, hogyan csináltuk. A sárkány felmordult, és megdörzsölte az arcát. -Akkor is... a sakkmérkőzést elveszítettétek. Győztesként kell, hogy kapjak valamilyen jutalmat. Nyöszörögve felálltam. Kishan azonnal talpra ugrott, hogy segítsen. - Ezzel elégedett lennél? Kezemet a sárkány vállára tettem, és egy puszit nyomtam az arcára. Nagyon meleg volt a bőre. Lóngjün megdöbbenve tapogatta meg az arcát. - Mi volt ez? — kérdezte. - Egy puszi — felelte Ren, miközben csendesen felemelkedett mellénk. - A férfiak verekedni szoktak érte. Lesütöttem a szemem, és éreztem, hogy Kishan megfogja és megszorítja a kezem. A sárkány tekintete felragyogott. - Puszi? Igen. Elégedett vagyok. Elmehettek, és magatokkal vihetitek a szeksztánst. Azzal el is fordult tőlünk. - Lóngjün! — szóltam utána. — Nem vinnél minket vissza a hajónkra? A sárkány megállt, hogy gondolkozzon a válaszon. - De — mondta aztán. — Ha kapok tőled még egy... puszit. De ezúttal az igazi alakomban. Beleegyezően bólintottam, és visszamentünk a gyémántpalotába. Kishan megfogta a szeksztánst, mi pedig megkértük a mennyei kendőt, hogy készítsen egy zsákot, amiben elvihetjük. Miközben Kishan a hátára vetette a zsákot, Lóngjün figyelmeztetett bennünket:
- Csakis addig használhatjátok a szeksztánst, amíg az én birodalmamban vagytok, és csakis arra, hogy megtaláljátok a bátyámat. Amint elhagyjátok az óceánunkat, a szeksztáns visszatér hozzám. Kishan megigazította a vállán a zsákot, és röviden meghajolt: - Köszönjük, nagy sárkány! Lóngjün megremegett, majd egy robbanás kíséretében pikkelyes testű sárkánnyá változott. Ahogy Ren elindult felé, a karjára tettem a kezem, de aztán gyorsan le is vettem róla. Rám nézett. - Rendben leszel? — kérdeztem aggódva. — Nincs szükséged több pihenőre? Mélyet sóhajtott, lassan engedve ki a levegőt. - Rendben leszek. Csak gondoskodj róla, hogy a kötél szorosan tartson! Bólintottam. Ren és Kishan felmászott a sárkány hátára, én pedig odaléptem vöröses fejéhez, és adtam egy gyors puszit fekete szakállas arcára. Miközben a sárkány erre-arra ingatta hatalmas fejét, gyöngyöző nevetést hallottam a fejemben. Milyen kellemes ajándék! Mássz fel gyorsan, kedvesem! A csillagok már halványodnak. Kishan felhúzott maga elé, és abban a pillanatban, ahogy megkértem a mennyei kendőt, hogy szőjön egy kötelet, amely körülöleli a lábainkat és odaerősít bennünket a sárkány testéhez, a vörös sárkány átcsusszant égi palotájának padlóján, és úgy zuhant bele az űrbe, mint egy kavics a vízesésen keresztül a folyóba.
16. A kék sárkány házikedvence HA ADDIG ÚGY GONDOLTAM,hogy sárkányháton az égbe emelkedni rossz volt, hát most meg kellett állapítanom, hogy lefelé még sokkal rosszabb. Lóngjün több száz méteren keresztül zuhant egyenesen lefelé, majd megperdült, és úgy kanyargott, tekergeti az égen át, akár egy hatalmas kígyó. Kishan szorosan átölelt a karjaival, én pedig Ren hátához lapultam, és lehunytam a szemem, kétségbeesetten próbálva nem hányni. Megkönnyebbült sóhajjal nyugtáztam, amikor végre elértük a vizet. Miután a vörös sárkány leérkezett a tenger szintjére, nem merült alá, hanem továbbsiklott a víz felszínén. Az óceán szerencsére még mindig csendes volt, így a sárkány gyorsan suhant a sima vízen. Amint a hajóhoz értünk, Lóngjün felsőtestével a kormányház tetejéhez hajolt, hogy kitegyen bennünket, majd türelmetlenül megrázta a fejét, hogy szálljunk már le végre. Kishan és Ren sietve le is ugrott, de én nem voltam elég gyors, ezért a sárkány adott nekem egy lökést a testével, ami egyenesen a levegőbe röpített. Miközben rémülten felsikítottam, gyöngyöző nevetése visszhangzott a fejemben. Már majdnem átestem a kormányház túloldalára, amikor Ren és Kishan egyszerre kihajolt, és sikerült elkapniuk a karomat. Aztán erőteljesen felrántottak, amitől mindhárman elestünk, és nagy nyekkenéssel landoltam a fedélzeten a két fivér között. - Köszönöm... Azt hiszem... — lihegtem, mikor újra levegőhöz jutottam. Aztán fektemben megfordultam, hogy a fivérekkel együtt nézzem, ahogy a sárkány visszatér az otthonába. Egy ideig pattogott a víz felszínén, aztán lendületet vett, és felugrott a levegőbe. Mindhárman mozdulatlanul figyeltük, ahogy egyre magasabbra jut, majd eltűnik a csillagok között. A következő pillanatban már nyoma sem volt. Ren felállt, kirántotta a szeksztánst Kishan kezéből, és elsietett a kormányház felé, feltehetően, hogy elmesélje a történteket Mr. Kadamnak. Kishan felém gördült, és gyöngéden kisimította a hajamat az arcomból, - Jól vagy? - kérdezte. - Nem fáj valamid? Nevettem, aztán rögtön fel is nyögtem: - Csak majdnem mindenem, és egy hétig egyfolytában tudnék aludni. Kishan feltámaszkodott a könyökére. - Akkor gyere! Feküdj le az ágyadba! Lesegített a létrán, és közben egy pillanatra bedugta a tejét a kormányházba.
- Megyek, ágyba dugom Kelsey-t — mondta. Mr. Kadam bólintott, és rövid intéssel elengedett bennünket, már is teljesen belemerülve új játékába. Ren azonban felemelte a fejét, és egy pillanatig fürkészően nézett rám, de aztán újra előredőlt, hogy tanulmányozzon valamit, amit Mr. Kadam mutatott neki. Kishan lekísért a szobámba, lehámozta rólam a felszerelésemet és a cipőmet, és megkérdezte: — Ruha vagy pizsama? — Attól függ. — Mitől? — Tőled. Hogy tervezed-e, hogy itt maradsz segíteni. Kishan elvigyorodott, és az állát dörzsölgette. — Ez egy fölöttébb érdekfeszítő kérdés. Mit szeretnél, mit tegyek? Megböktem a mellkasát. — Miért nem vársz itt, amíg átöltözöm a fürdőszobában? Elégedett mosolya csalódottan lehervadt, én pedig akaratlanul is elnevettem magam. Átöltöztem a pizsamámba, aztán csukott szemmel — mert annyira fáradt voltam — megmostam az arcomat és a fogamat, és visszatapogatóztam az ágyam felé. A kezem beleütközött Kishan széles mellkasába, aki gyorsan felnyalábolt, és befektetett a hűs ágyneműk közé. Aztán a legalacsonyabb fokozatra állította a lámpát, és letérdelt az ágyam mellé. Annyira el voltam fáradva, hogy azonnal lefeküdtem a párnára, és halkan nyöszörögve fészkelődni kezdtem. — Hol fáj, Kells? — kérdezte Kishan. — A könyököm. Megvizsgálta a fájó pontot, és lágy csókot lehelt rá. — Máshol? — A térdem. Lehúzta a takarót, felhúzta a selyem pizsamanadrágomat a térdkalácsom fölé, és gyöngéden megsimogatta a térdemet. — Kicsit lehorzsolódott, de azt hiszem, gyorsan meggyógyul. - Ajkai gyöngéden megérintették a térdemet is. — Következő?
Álmosan az arcomra mutattam. Kishan hátrasimította a hajamat, és tucatnyi csókot nyomott a homlokomra és az egész arcomra. Aztán szája levándorolt a fülemre, miközben végigsimította a hajamat. - Szeretlek, Kelsey... — suttogta. Épp válaszolni akartam neki, amikor elaludtam. Nagyon-nagyon sokáig aludtam. Mire felébredtem, Kishan már elment. Fájt, ahogy a zuhany forró vize hozzáért sérült, horzsolt bőrömhöz. Röviden el töprengtem, hogy vajon miért nem gyógyulok itt olyan gyorsan, mint a többi misztikus birodalomban. Gyanítottam, hogy a csillag villámenergiával való felragyogtatá-sa annyira kimerített, hogy a testem nehezen tért magához. Emlékeztettem magam, hogy erről majd meg kell kérdeznem Mr. Kadamot. Éhesen mentem be a kormányházba, és Nilima volt olyan kedves, hogy készített nekem valami harapnivalót, annak ellenére, hogy jóval elmúlt vacsoraidő. Az almalevemet kortyolgatva odavittem a tányéromat az asztalhoz, ahol a többiek elmélyülten munkálkodtak valamin. A fiúk kipihentnek tűntek, de Mr. Kadam nem. Készíttettem neki az aranygyümölccsel egy csészényit a kedvenc narancsvirágteájából, majd leültem egy székre, hogy megegyem a sajtkrémmel és eperrel töltött francia pirítósomat. Mr. Kadam hálásan rám mosolygott, és belekortyolt a teába, majd kinyújtóztatta meghajlott hátát. - Egész éjjel... ööö... egész nap dolgozott, igaz? — kérdeztem. Mr. Kadam bólintott, és újra felemelte a csészéjét. — Mikor evett utoljára? Megvonta a vallat, ezért megkértem az aranygyümölcsöt, hogy készítsen a teához egy forró áfonyás fánkot vajjal és mézzel. Mr. Kadam ismét hálásan mosolygott, és leült mellém egy székre. Ren és Kishan közelebb húzódtak a térképhez, amit éppen tanulmányoztak, és összekoccantották a fejüket. Bosszúsan morogtak egymásra. Elfojtottam egy kuncogást, és Mr. Kadamhoz fordultam: - Szóval, felfedezett valamit? Megint mozgásban vagyunk, ugye? - Igen. - Hogy lehet ez? A saját erőnkből haladunk? - A műhold és néhány más műszerünk továbbra sem működik, de a motor már igen, noha ez nem sokat segít rajtunk, ha nem tudjuk, hol vagyunk. És itt jön be a képbe ez. Felvett az asztalról egy kis könyvet, és átnyújtotta nekem. Belelapoztam. Kínai írásjelek oszlopaival volt tele. - Mi ez? — kérdeztem. - Ez, jobb kifejezés híján, egy sárkány-almanach.
- Honnan szerezte? - A szeksztáns alatt találtam egy rejtett fiókban. Le is fordítottam. Kishan odament a hajókormányhoz, és egy kissé odébb igazította. - Már tudjuk, hogy mi a következő sárkány lakhelyének hosszúsági és szélességi foka — magyarázta Mr. Kadam. — Ez a nagyon szokatlan szeksztáns lehetővé teszi számomra, hogy elkészítsem az útitervünket. Nem kell mást tennem, mint átnéznem a keresőn és megtalálnom a soron következő sárkány csillagát. A mi legközelebb meglátogatandó pikkelyes barátunk a kék sárkány. Amint látóhatáron belülre kerül a csillaga, a szeksztáns berregni és csattogni kezd, majdnem, mint egy iránytű, és kimozdul, megadva egy hosszúsági és egy szélességi fokot. Ezenkívül azt is megmondja, hogy a sebességünk függvényében hány óra múlva érünk oda. - Akkor mire használja az almanachot? - Az almanach megmondja, hol találjuk a csillagot. - Értem. Szóval, mikor várható, hogy a kék sárkány otthonába érünk? -Jelenlegi sebességünkkel, és ha az időjárás ilyen marad... reggel nyolc óra körül. Mr. Kadam elővett egy jegyzetfüzetet és egy tollat, és legalább egy órán át meséltem neki a vörös sárkányról, illetve annak gyémántpalotájáról. Kishantól és Rentől ugyan már sok mindent hallott, de az én verziómra is kíváncsi volt. Tucatnyi kérdést tett fel nekem, beleértve azt a kínosat is, hogy miként hoztam működésbe azt az aranyfényt, amivel újra lángra lobbantottam a csillagot. Egy pillanatig tétováztam, majd azt kérdeztem: — Ren nem mesélte el magának? — Csak annyit említett, hogy a szigony és a kendő segítségével közel húzták a csillagot. Azt mondta, a többit majd maga elmeséli. -Ó... Beleharaptam az alsó ajkamba, és Ren felé fordultam. Felemelte a fejét, kifürkészhetetlen arckifejezéssel rám pillantott, majd újra a térkép fölé hajolt, de látszott rajta, hogy továbbra is fülel, vajon mit fogok mondani. Kishan befejezte, amit a kormánynál csinált, bármi is volt az, majd odalépett mögém, karját a vállamra tette, és megcsókolta a fejem búbját. Megköszörültem a torkomat, és azt füllentettem: — Én... ööö... biztosan véletlenül eltaláltam valami mély lávacsövet vagy ilyesmit. Nem tudom, hogyan keletkezett az az aranyfény. Talán amiatt lehet, hogy ebben a birodalomban vagyunk. Mr. Kadam bólintott, és lejegyzett valamit. Kishan megszorította a villámát, és masszírozni kezdte. Óvatosan Ren felé sandítottam, de ő már eltűnt. Bűntudatosan felsóhajtottam. Nem tudtam, miért
éreztem szükségét annak, hogy titokban tartsam, ami Ren és énköztem történt. Azzal tisztában voltam, hogy valószínűleg fájdalmat okozna Kishannak, de nem ez volt az oka, hogy nem mondtam el. Pusztán csak nem bírtam rászánni magam. Az az élmény annyira... intim volt kettőnk között, hogy egyszerűen helytelennek tűnt beszélni róla. Kishan, Mr. Kadam meg én még jó néhány órát töltöttünk a kormányházban, miközben a kimerült Nilima visszavonult pihenni. Megmutattak mindent, amit felfedeztek, amíg én aludtam. Aztán Mr. Kadam hozzáfogott, hogy elmagyarázza nekem az alapvető tudnivalókat a hajóműszerekről, de láttam rajta, hogy rettenetesen kimerült. Kishan észrevette az aggódást a szememben, és felajánlotta, hogy ő majd átveszi az oktatásomat. Némi tagadás és tiltakozás után végre sikerült is meggyőznünk Mr. Kadamot, hogy menjen, és aludjon egy nagyot. Megígértük neki, hogy felébresztjük, ha bármi változás történik. A következő néhány óra így azzal telt, hogy Kishan türelmesen tanítgatott, miként működik a hajó. Ő ugyan nem volt ebben annyira jártas, mint Mr. Kadam vagy Nilima, de a jelek szerint nagyon gyorsan tanult. Miután ezt befejeztük, hogy jobban teljen az idő, játszottunk néhány menet Parcheesit, bekaptunk valami harapnivalót, majd mialatt Kishan a hajóműszereket ellenőrizte, én írtam egy kicsit a naplómba és olvasgattam. Mikor meguntam, odamentem a kormánynál álló Kishanhoz, aki csendesen kémlelte az óceánt. Megböktem a csípőmmel. - Mit nem adnék a gondolataidért! Kishan megfordult és elmosolyodott, aztán odahúzott maga elé. A derekam köré fonta a karját, állát pedig a fejem tetején pihentette. - Nem gondolkozom semmin — felelte —, csak elégedett vagyok. Most először... évszázadok óta, boldognak érzem magam. Felnevettem: - Szóval boldoggá tesz a démonokkal és szörnyekkel való viaskodás? - Nem. Te teszel boldoggá. - Ó... - Megfordultam a karjai közt, hogy a szemébe nézzek. -Te is boldoggá teszel engem. Visszamosolygott rám, és végigsimított az ujjaival az arcomon. Aztán tekintete az ajkamra vándorolt, és közelebb hajolt. Azt gondoltam, meg fog csókolni, de az utolsó pillanatban a jelek szerint meggondolta magát, és helyette az arcomra nyomott egy puszit, majd meleg csókokkal haladt a fülem irányába, és közben azt súgta: - Nemsokára. — Aztán közel húzott magához, és miközben az arcomat a mellkasához nyomtam, azon töprengtem, hogy vajon miért állt meg. Talán én tettem valamit. Egészen biztos voltam benne, hogy akarom, hogy megcsókoljon, és abban is, hogy ezúttal nem sírnék. Én... kedvelem öt... Sőt... Szeretem. Boldoggá akarom tenni. Az ajkamba
haraptam. Talán rájött, hogy hazudtam Rennel kapcsolatban. Talán észrevette, hogy furcsán viselkedünk. De nem. Hiszen akkor mondana valamit, nem igaz? Elfojtottam a bűntudatomat, miközben elengedtük egymást, és átmentünk, hogy megnézzük a kimonót. Az első varrott útvonalat, amelyik a Parti templomtól a Csillag templomig mutatott, teljesítettük. Amikor átfordítottam a textíliát, hogy jól megnézzem magamnak a kék sárkányt, biztos voltam benne, hogy csilingelést hallottam a fejemben, és arra is meg tudtam volna esküdni, hogy a vörös sárkány rám kacsintott. Rosszalló pillantást vetettem rá, és úgy hajtottam be a kimonó ujját, hogy eltakarja. A kék sárkány szürke felhőkön pihent, és gőz áradt az orrlyukából. Egyik ujjammal végigsimítottam a felhő körvonalát, és hallottam egy horkantást, majd egy leheletnyi gőzfuvallat suhant át a kézfejemen. Felnéztem. Dél felé tartottunk a csillagos éjszakában. Láttam, hogy hamarosan pirkadni fog. Amikor messze előre néztem, észrevettem, hogy sűrű köd özönlik a víz fölött. A pára terjeszkedni kezdett, és a csillagok egyre-másra tűntek el, a köd beburkolta őket, kioltva fényüket. Kihajoltam a nyitott ajtón, és éreztem, hogy szél csap az arcomba, a hajót pedig enyhén megdobja egy feltámadó hullám. Ránéztem az órámra. Csak hét óra telt el, mióta elküldtük Mr. Kadamot aludni, de szóltam Kishannak, hogy ébressze fel. Mr. Kadam álmosan csatlakozott hozzám az ablaknál. - Itt vagyok. Mi történt, Miss Kelsey? - Azt hiszem, a kék sárkány csinálja ezt a ködöt. Át tudunk rajta hajózni? Mr. Kadam elküldte Kishant, hogy ébressze fel Nilimát is, aztán így felelt: - Elvileg biztonságban kellene lennünk. Nem valószínű, hogy volnának itt más hajók rajtunk kívül, amelyeknek nekiütközhetnénk, és a legtöbb műszerünk a jelek szerint működik. Noha a műholdvevőnk nem képes felmérni a helyzetünket, a mélységi műszereink működnek, szóval, ha közelednénk valamiféle szigethez, számíthatnánk a riasztásukra. Jéghegyek képződéséhez túl meleg a víz, így amiatt nem kell aggódnunk, hogy nekimegyünk egynek. De ha attól jobban érzi magát, megkérhetem Rent vagy Kishant, hogy álljanak őrt. Nekik kiváló a látásuk, még ködben is. - Nem - sóhajtottam -, nem hinném, hogy ez szükséges lenne. Mr. Kadam bizonyára látta rajtam, hogy továbbra is aggódom, mert el akarta terelni a figyelmemet. Miközben ellenőrzött néhány műszert, megkérdezte: - Tudta, hogy a vikingek speciális avanturint, vagyis napkövet használtak a ködben való navigáláshoz, hogy meglephessék az ellenségeiket? Ez működött. Az ajkam mosolyra húzódott. - Nem, ezt nem tudtam.
- A vikingek fénykora a nyolcadik századra tehető. Ahogy valószínűleg maga is tudja, hírhedt fosztogatók voltak, és a világnak azon a részén portyáik során rendszeresen meg kellett birkózniuk a sűrű köddel. Felszálltak a hajóikra, amelyeket drakkaroknak neveztek, megtámadtak és kifosztottak minden útjukba eső települést Izlandtól Grönlandig, Európától a Brit-szigetekig, sőt még ÉszakAmerikában is. - Hogyan használták a napköveket? — tudakoltam. -A napkövek különleges tulajdonságokkal rendelkeznek. Beágyazott kettőstörő kristályaik vannak, amelyek képesek polarizálni és megmutatni a nap helyzetét. Minden valamirevaló viking tudott navigálni a nap alapján, és a napkövek a legnagyobb viharok kivételével mindig remekül működtek. A kutatók úgy hiszik, hogy a napkő valószínűleg a földpátok közé tartozik, noha ezzel kapcsolatban némi kétség is felmerült. Ma már egyéb módszereink is vannak, hogy megállapítsuk a helyzetünket, de azt hiszem, akkor is jobb, ha egy kicsit lelassítunk. Bólintottam. Amikor Kishan megjelent Nilimával, Mr. Kadam Kishant és engem elküldött a szobánkba aludni. Azt akarta, hogy pihenjünk valamennyit, mielőtt odaérünk a következő sárkány lakhelyéhez. A szobámba mentem, és szinte rögtön elaludtam. Mint kiderült, a nyugalmunk csak rövid ideig tartott. Mindössze néhány órája aludtam, amikor hirtelen felültem az ágyamban. Összezavarodva ébredtem, mintha rémálomból riadtam volna fel. Ren állt az ajtómban, és döbbent arccal meredt rám. Aztán gyorsan elfordította a tekintetét, és hűvösen így szólt: — Szükség van rád a kormányházban. — Azzal megfordult és elment, halkan becsukva maga mögött az ajtót. Azon gondolkodtam, mi lehet a probléma, amikor éreztem, hogy egy kéz simogatja a hátamat. Úgy ugrottam ki az ágyból, mintha égett volna. Kishan meztelen felsőtesttel támaszkodott fel a könyökére. — Jól vagy? — kérdezte. — Én... jól — dadogtam. — Miért ugrottál ekkorát? — Én csak... összezavarodtam. Általában csak tigrisekkel alszom együtt. -
Ó!
— Oöö... te nem... vagyis... te nyilván... viselsz valamit alul... ugye? Kishan vigyorgott, és ledobta magáról a takarót. Felnyüszítettem, majd megkönnyebbülten sóhajtottam. — Egyszerűen csak válaszolhattál volna a kérdésemre. — Az közel sem lett volna ilyen vicces — nevetett. — Nos, igen, fel vagyok öltözve.
— Hát, alig. Nem volt rajta egyéb, mint egy kis sort. Ren biztosan azt gondolta... Na, de nem igazán számít, hogy Ren mit gondol, nem igaz? — Öltözz fel! Ren azt mondta... - Hallottam, mit mondott Ren. — Röviden megölelt, és megcsókolta a homlokomat. — Kint várlak. Egy perc múlva mindketten a kormányház felé tartottunk. Gondolkoztam azon, ami reggel történt. Még ha valójában csak egy rövid szundikálás volt is, és számos alkalommal aludtam már a tigris Rennel vagy Kishannal, mégis... a férfi Kishan mellett ébredni más volt. Kényelmetlenül éreztem magam. Ren sohasem sürgetett ezen a téren, sőt, valójában rendíthetetlenül ragaszkodott ahhoz, hogy ne legyen közöttünk testi kapcsolat. Feltételeztem, hogy ezt Kishan is úgy gondolta, de a kettejük közötti hasonlóság ellenére ők nagyon sok mindenben különböztek is egymástól, és ezt nem volt szabad elfelejtenem. Hamarosan beszélnem kell majd vele erről. De vajon ugyanígy éreztem volna magam, ha Ren lett volna az ágyamban, nem pedig Kishan? Félretoltam az elmémben ezt a kérdést, és nem voltam hajlandó elgondolkozni a válaszon. A Deschen lehorgonyzott a tejsűrűségű ködben. Amint a kormányházba léptünk, Mr. Kadam összehívott bennünket. — A sziget a semmiből bukkant elő — közölte. — Azt hiszem, a mélységérzékelő nem működik. Az egyetlen ok, ami miatt képes voltam időben megállítani a hajót, hogy Ren őrt állt. Kishan és én kinéztünk az ablakon a hideg semmibe. — Honnan kellene tudnunk, hogy mit tegyünk? — motyogtam hangosan. Senki sem felelt — nem mintha számítottam volna rá, hogy bárki is tudja a választ. Mr. Kadam odaállt mellénk. - A jegyzeteim szerint a megfelelő helyen vagyunk. Ren az eget fürkészte. - Akkor hol van a pikkelyes barátunk? Kishannal arról beszéltek, hogy vigyünk el egy kis csónakot, amivel megközelíthetjük a szigetet, amikor eszembe jutott valami. Mr. Kadam karjára tettem a kezemet. - Mi az, Miss Kelsey? — nézett rám. - Használjuk a szeleket! — javasoltam. - A szeleket? - Úgy értem, a kendőt. Füjin zsákját.
Mr. Kadam megsimogatta rövid szakállát. - Igen. Elképzelhető, hogy működne. Próbáljuk meg! - Kinyitott egy szekrényt, és kivette belőle a mennyei kendőt. A kezében narancs és zöld színűre változott, de amint átadta nekem, élénk kobaltkék lett. Elpirulva rejtettem a hátam mögé, és megkértem mindenkit: menjenek fel a kormányház tetejére, és tegyünk egy kísérletet. Miután a többiek felmásztak a létrán, csendesen korholni kezdtem a kendőt: - Nem tudnál pirosra, feketére vagy bármilyen más színűre változni? Egyszerűen csak figyelmen kívül hagyni a gondolataimat, és kész? Én próbálok koncentrálni, de nem könnyű. — A kendő erre megváltoztatta a színét, de a közepén makacsul kobaltkék maradt. Felsóhajtottam. — Gondolom, ennyivel be kell érnem, igaz? — Még egyszer figyelmeztettem, hogy viselkedjen rendesen, majd elindultam felfelé a létrán. Amikor mindenki összegyűlt a tetőn, így szóltam a kendőhöz: - Kérem Füjin zsákját! A kelme csavarodni, tekeredni kezdett a kezemben, majd összehajtogatta magát, és hosszú, tökéletesen megvarrt öltéseket képezett az oldalai mentén. - Most pedig fogja meg mindenki! — kértem. Mindannyian jó erősen megragadtunk egy-egy szakaszt a széles nyíláson, én pedig elkiáltottam magam: - Mennyei kendő, gyújtsd össze a szeleket! Abban a pillanatban arcul ütött egy erős széllökés, hátrafújta a hajamat, és olyan erővel ostorozta vele a nyakamat, hogy fájt. A zsák gyorsan telt és tágult. A szelek eszeveszetten tomboltak a belsejében, és a zsák úgy növekedett, akár egy forró levegővel teli léggömb. Szinte szaggatta a karjaimat. A peremét a csuklómra tekertem, hogy jobban bírjam tartani. Még Ren és Kishan is küszködött. Végül sikerült befognunk egy egész zsáknyi szelet, és egy csöppnyi fuvallatot sem éreztünk az arcunkon. - És most készüljön fel mindenki! — kiáltottam. — Fordítsuk a zsákot a sziget felé! Hagytam, hogy a célzásban Kishan és Ren vegye át az irányítást, mivel csak ők látták a szigetet, mi, többiek, egyáltalán nem. Kishan átkiáltott a süvöltő zsák zaján: - Egy! Kettő! Három! Kinyitottuk a zsákot, és közben úgy szorítottuk a peremét, mintha az életünk függne tőle. A zsák ideoda ugrált, miközben a szél ciklonszerűen süvítve áradt kifelé a nyíláson át. Elviselhetetlen volt a zaj! Rosszabb, mint a csukott ejtőernyővel való szabadeséskor, dübörgőbb, mint amikor a sárkány hátán utaztunk. Ez a lárma intenzív és dobhártyarepesztő volt, minden idegvégződésünket ostorozta. Ren
és Kishan arca eltorzult. Ha ez a zaj ennyire elviselhetetlen volt az én füleimnek, akkor el tudtam képzelni, mennyivel rosszabb lehetett a kivételes hallású tigrisek számára. Amint a köd eltűnt előlünk, mindannyian egyszerre megfordultunk. hogy olyan messzire fújjuk a gőzt és a párát a szigettől, amennyire csak lehetett. Mire a zsák teljesen kiürítette magát, a köd elég messzire került ahhoz, hogy csak halvány fátyolként lebegjen a horizont szélén. Átfésültem az ujjaimmal a hajamat, és visszaváltoztattam a kendőt az eredeti alakjába, majd észrevettem, hogy Kishan a fejem fölött a hátam mögé mered. Aztán kezét a vállamra téve megfordított, hogy én is nézzem meg a szigetet. Valójában inkább egy nagy, meredeken kiugró szikla volt, mintsem sziget. Egyenesen emelkedett ki a vízből, és nem szegélyezték partok. A jelek szerint az egyetlen mód, hogy feljussunk a tetejére, csakis a sziklamászás lehetett. Az ajkamba haraptam, elképzelve a felkapaszkodást azon a függőleges falon. Aztán különös zajt hallottam — valami mély, ritmikus susmorgást. Be... ki... be... ki... A nap épp a sziget fölé emelkedett, és túl erős volt a fénye ahhoz, hogy lássam a szikla csúcsát. Be... ki... be... ki... Kezemmel árnyékot képeztem a szemem fölé, és sűrűn pislogtam. — Ez... ez nem egy... ? - De — felelte Kishan. — Ez egy farok. A kék sárkány egy várrom köré volt tekeredve a sziget tetején, és horkolt. Orrlyukából ködfuvallatok áradtak ki. Mindannyian némán álltunk, és dermedten néztük. — Mit tegyünk? — kérdeztem. Kishan megvonta a vállát. - Nem tudom. Felébresszük? — Azt hiszem, fel kell ébresztenünk — mondtam. — Egyébként, ki tudja, milyen sokáig alszik. - Azzal odakiáltottam neki: - Nagy sárkány! Kérlek, ébredj fel! Semmi sem történt. Ren is felkiáltott: — Ébredj, sárkány! Kishan tölcsért formált a kezéből, és mély, öblös hangján hatalmasat üvöltött. Aztán tigrissé változott, és olyan hangosan felordított, hogy a fülemhez kellett szorítanom a kezemet. Mivel ez sem vezetett eredményre, megpróbáltunk mindannyian együtt kiabálni. Ezt követően Ren és Kishan együtt üvöltött tigrisként. Végül Mr. Kadam lement a kormányházba, és megnyomta a hajó ködkürtjét, ami elég hangos volt ahhoz, hogy kövek zuhanjanak le tőle a szikla tetejéről. A ködkürt bőgésére egy mogorva, morajló basszus hang válaszolt a fejünkben: Mit akartok? Nem veszitek észre, hogy zavarjátok a pihenésemet?
A hegy megremegett, amitől a tövében fodrozódni kezdett a víz. Ren odakiáltott a sárkánynak: — Az öcséd, Lóngjün küldött minket. Azt mondta, kérjük a segítségedet, hogy megszerezhessük Durga nyakékét. Nem érdekel, mit kerestek. Fáradt vagyok. Menjetek el, és ne zavarjatok többé! Kishan előrelépett. — Nem fordulhatunk vissza. Szükségünk van a segítségedre, sárkány. Igen. Nektek biztosan. De nekem nincs szükségem rátok. Menjetek el végre, vagy megtapasztaljátok Qinglóng haragját! _ - Akkor meg kell kockáztatnunk a haragodat, Qínglóng — feleltem most én —, mert tényleg nem mehetünk el. De talán akad valami, amit tehetnénk érted, valami, ami miatt érdemes segítened nekünk. Ugyan, mit tudnátok ti tenni értem, kicsi lány? A szikla morajlani kezdett, ahogy a kék sárkány a felsőtestével letekeredett a toronyról, és közelebb ereszkedett hozzánk. Noha méretét tekintve hasonló volt az öccséhez, a kék sárkány másképp nézett ki, mint a vörös. A feje hosszabb volt, és az orránál jobban elkeskenyedett. Arcát és homlokát fekete szakáll helyett tollak szegélyezték, melyek briliáns kék és bíbor színben csillámlottak, akár a halpikkelyek. Hasonló tollak húzódtak végig a hátán, végig a gerince mentén, és legyezőszerűen terjedtek szét a farkán és a lábain, valahogy úgy, mint a szőr egy igásló patája körül. A levegőt markolászta éles, arany karmaival, melyek kinyíltak és bezáródtak, miközben előre-hátra himbálózott fölöttünk, akár egy fán fennakadó papírsárkány. Pikkelyes bőre briliáns kék színben pompázott, és ahogy bosszúsan sziszegett, hátán és feje búbján tajtékos tarajként meredtek fel a tollak. Sárga szemeivel engem bámult, és egy lila nyelv nyomódott hosszú, fehér fogaihoz, amint mély hangja újra megszólalt a fejemben: Nos? Csak álltok ott tátogva, mint egy hal, vagy válaszoltok is nekem? Hirtelen közelebb lódult, és a levegőbe harapott. Állkapcsai úgy csapódtak össze, mint egy medvecsapda. Hallottam a fejemben a nevetését: Úgy van, ahogy gondoltam. Túl gyengék vagytok ahhoz, hogy bármit is tegyetek értem. Ren és Kishan válaszképpen azonnal elém ugrottak és tigrissé váltak. Mindketten dühösen ordítva csapkodtak a mancsaikkal a sárkány orra felé. Ez ahhoz ugyan nem volt elég, hogy megijessze a sárkányt, de ahhoz igen, hogy felkeltse az érdeklődését. Közelebb hajolt, és nedves levegőt pöfékelt felénk. Hideg pára ereszkedett a bőrömre.
Beleborzongtam. Ren és Kishan visszaváltoztak emberré, de továbbra is előttem álltak. Közéjük léptem. — Adj nekünk egy feladatot, hogy bizonyíthassunk! — kértem merészen. A sárkány cöcögtette a nyelvét, és félrebillentette a fejét: Mit tudnál éppen te tenni, kis hölgy? — Meglepődnél. A sárkány morgott és ásított. Jól van. Az lesz a kihívásotok, hogy fel kell mennetek a vártornyomba. Ha meg tudjátok csinálni, segítek nektek. De ha nem... nos... fogalmazzunk csak úgy, hogy nem fogtok többé túl sokat aggódni a nyakék miatt. Felemelkedett a levegőbe, és újra elkezdett feltekeredni a romos vártorony köré. — Várj! — kiáltottam. — Hogyan jutunk fel oda? Van egy víz alatti alagút, amelyből lépcső vezet fel a toronyba, de ahhoz először túl kell jutnotok a testőrömön, márpedig ő nem olyan... vendégszerető, mint én. — Ki őriz téged? — kérdeztem rémülten. Yáo guai yóu yú. — Mit jelent ez? — néztem Renre. — Oöö... valami olyasmit, hogy gonosz tintahal. Qínglóng felhorkant: Bah! Úgy hívják, hogy kraken. És most tűnjetek el! Halk nevetése hamarosan újra horkolássá változott. Egy pillanatig némán néztem, ahogy a pára kiárad az orrlyukából, és szertefoszlik a kék égen, aztán láttam, hogy Kishan és Ren elindul lefelé a létrán. - Hová mentek? — kérdeztem áthajolva a korláton. Kishan felnézett: - A felszereléseinkért. A jelek szerint búvárkodni fogunk. - ó... nem... ne! Nem hallottátok, amit a sárkány mondott? -De. - Nem hiszem, hogy hallottátok. Azt mondta, van ott lenn egy kraken. Kishan megvonta a vállát.
-És? - És...?! A kraken hatalmas! Nincs rá mód, hogy legyőzzük! - Kelsey, nyugodj meg! Csak gyere le, és mindent megbeszélünk. Nincs szükség hisztériára. - Hisztéria?! Ez meg sem közelíti a hisztériát. Láttatok már valaha krakent filmen? Nem, ti nyilván nem. Én viszont igen. Egész hajókat semmisítenek meg! Egy pár tigris nekik csak apró morzsa! Ragaszkodom hozzá, hogy először Mr. Kadammal együtt átbeszéljük, hogy mit tehetünk, mielőtt ti ketten csak úgy ész nélkül fejest ugranátok a vízbe. Ren már a fedélzeten állt, Kishan pedig éppen ekkor ugrott le mellé halk puffanással. Mindketten felnéztek rám, és intettek, hogy menjek le. - ígérjétek meg nekem, hogy tudjátok, mit csináltok! - mondtam. Kishan így felelt: - Amit csinálunk, az az, hogy megszerezzük a nyakéket, Kells. Most pedig menjünk le, hogy beszélhessünk Kadammal! — Nem tudom, Hogy segíthetek-e bármiben is, Miss Kelsey - mondta Mr. Kadam, kétkedően dörzsölgetve a Halántékát. - Micsoda?! Hogy érti azt, hogy nem tudja? Maga mindent tud! - Mindössze annyit tudok a krakenről, amit a filmekben láttam, illetve azok az apróságok, amiket az imént már elmondtam. Semmi sem tudja elpusztítani. Halhatatlan. Eredetileg a skandináv mitológiából ered, óriási csápos bestiaként jellemzik, ami megtámadja a hajókat. A mítosz alapja valószínűleg egy hatalmas tintahal lehet. Fantáziának tartották egészen az utóbbi évekig, amikor is néhányat partra vetett a víz. — Ennyi? Nincs semmi más? Hogyan szállhatunk szembe vele? Mr. Kadam felsóhajtott: - Csak néhány általános tényt mondhatok. A mítosz szerint, amikor a kraken kinyitja a száját, a víz felforr. Amikor kiemeli a fejét a tengerből, a bűze olyan rémes, hogy semmilyen élőlény nem képes elviselni. Szemeinek hatalmas világító ereje van; olyan, mintha a napba néznénk. Az egyetlen dolog, amitől tudomásom szerint fél, a kilbit. — Mi az a kilbit? — A kilbitek szintén mitológiai eredetű, óriási, féregszerű teremtmények, amelyek a tengeri piócákhoz hasonlóan rátapadnak a nagy halak kopoltyúira, habár a tengeri piócák túl kicsik ahhoz, hogy megijesszenek egy krakent. - Ennyi? Szóval azt akarja, hogy hernyókkal harcoljunk egy kraken ellen?
— Ne haragudjon, Miss Kelsey, de nem tudok többet. Ismerek még egy verset egy tengeri teremtményről, a Leviátánról, amit némelyek krakenként is emlegetnek... Elővett egy kötetet, kinyitotta az egyik oldalon, és olvasni kezdte: RÉSZLET A POKOL ÉS MENNY HÁZASSÁGÁBÓL
— WlLLIAM BLAKE — Most azonban a fekete és fehér pókok közül egy tüzes felhő tört elő és szántott végig a mélységen. Minden elsötétült alatta, a mély űr fekete lett, mint a tenger, s ijesztő zúgással hömpölygött. Alattunk nem látszott más, csak a fekete vihar, de kelet felé pillantva lángokkal vegyes vérzuhatagot láttunk a felhők és a hullámok között, s nem sok kőhajításnyira tőlünk egy szörnyű kígyó gyűrűző pikkelyei emelkedtek és zuhantak alá. Végül, keleti irányban, tüzes taréj t űnt fel vagy három foknyira a hullámok fölött. Lassan emelkedett, mint egy arany szirtsor, majd két izzó karmazsinvörös gömb villant fel — a tenger füstgomolyagokban menekült előlük. Most ébredtünk rá, hogy a Leviátán feje jelent meg; homlokát zöld és lila csíkok barázdálták, mint a tigris homlokát. Csakhamar száját és vörös kopoltyúit is megpillantottuk a dühöngő, tajtékzó tenger felett — vérsugárral festette meg a fekete mélységet, s a szellemi lét egész dühével rontott felénk..16 Hátradőltem a székemben, és Kishan kezéért nyúltam. - Hát, ez remek. Iszonyúan homályos. Rémisztőén zavaros. Miközben Mr. Kadam teóriák és összehasonlítások elemzésébe fogott a Leviátánnak, illetve a krakennek nevezett szörnyekről, megláttam, hogy Ren titokban lapozgat egy másik könyvben, amelyet észrevétlenül emelt le a polcról. Odafordultam hozzá és megkérdeztem: — Mi az, Ren? Ha találtál valami mást is, akár meg is oszthatnád velünk. - Semmi — felelte Ren zavartan. — Csak egy vers. Kértem, hogy olvassa fel. És miközben hallgattam, máskor oly andalítóan kellemes versolvasó hangszíne ellenére most hideg borzongás futkározott a hátamon.
A KRAKEN - Lord Alfréd Tennyson A dübörgő felszín alatt, a mélyben, A feneketlen tengerben alussza 16
Szenzczi Miklós fordítása
Álomtalan, ősi álmát a Kraken; Napfénypászmák derengenek elúszva Komor alakján, és évezredekből Nőttek rá roppant szivacsállatok; Messze a bágyadt fényben kavarog — sok csodás üregből és grottamélyből— Tömérdek irdatlan polip, karokkal Kavarnak az álmos, vízmélyi zöldbe; A Kraken csak alszik a századokkal, így táplálják a nagy tengeri férgek, Míg a végső tűz nem éri a mélyet: Ember s angyal látja akkor, üvöltve Felbukkan és el is pusztul itt fönn azonnal.17 Mr. Kadam összenyomta az ujjait, és mély töprengésbe merülve ütögette az ajkait. — Az utolsó rész valószínűleg a világ végére utal. Feltehetően a kraken, azaz a Leviátán az utolsó napokban felemelkedik majd a mélységből, aztán elpusztul, és a világ örökre megnyugszik. Léteznek bibliai utalások arra, hogy a Leviátán a pokol szája, vagyis maga a Sátán. -Jól van — emeltem fel a kezem. — Itt hagyja abba! Nekem ez már sok. Anélkül is éppen elég rémes a harcias démonok gondolata, hogy belekevernénk a Sátánt. Tudja, mit? Legyen inkább meglepetés, amivel szembe kell néznünk. Minél többet tudok, annál félelmetesebb az egész, szóval inkább csak essünk túl rajta, és kész! Megfogtam az aranymangót, a fegyvereimet meg a mennyei kendőt, és lefutottam a lépcsőn. - Kelsey! Várj! - szaladt utánam Kishan. Gyorsan utolért, és Ren is rögtön a nyomunkban volt. Mr. Kadam zihálva sietett utánunk lefelé a lépcsőn, de hamar lemaradt. Úgy rontottam be a vizes garázsba, akár egy hurrikán, megragadtam a búvárruhámat, és elindultam az öltöző felé. Ren és Kishan beletörődőén, ellenkezés nélkül szedték össze a saját öltözékeiket. Amikor teljes felszerelésben újra megjelentem a garázsban, ők már készen álltak. Kishan a derekára kötötte a chakramot, a kamandal pedig egy bőrszíjon lógott a nyakában. Ren otthagyta a gadát, de magával hozta a háromágú szigonyt. Én úgy döntöttem, hogy nem viszem az íjat és a nyilakat, mert úgysem működnének a víz alatt. Elég védtelennek éreztem magam így, hogy nem volt semmilyen fegyverem, kivéve a villámcsapásos képességemet. Kishan megnyomta a hajógarázs ajtaját nyitó gombot. A köd újra megjelent. A vendéglátó sárkányunk horkolása által teremtett miazma mélyen beszivárgott a csontjaimba. A normális esetben kékeszöld színű langyos víz 17
Tandori Dezső fordítása
most szürkének és hidegnek tűnt. Buborékok sziszegtek és pattantak a felszínre, és én hagytam, hogy elmémben képpé formálódjon az odalenn leselkedő rémisztő szörny gondolata. Elképzeltem, ahogyan vár ránk a víz alatt, tátongó, éles fogakkal teli szájjal, türelmesen lesve, hogy mikor lépek le a hajóról, egyenesen bele az ő iszonyú bendőjébe. Megborzongtam. Éppen ekkor sietett be Mr. Kadam, hogy ideadja nekem Fanindrát. Miután felcsúsztattam a karomra, rögtön egy picit jobban éreztem magam a gondolattól, hogy az én védelmező aranykígyóm is velem lesz. Aztán Ren rákötötte a búvárkést a lábamra, Kishan pedig ideadta a maszkomat és a pipámat. - Gondolja, hogy Fanindra tud lélegezni a víz alatt? — kérdeztem Mr. Kadamtól. - Amikor elmentem érte, indulásra készen, feltekeredve várt. Biztos vagyok benne, hogy rendben lesz. Ren és Kishan egyelőre nem akarta, hogy akadályozza őket a tartály. Hisz ez még csak egy felderítő merülés lesz. Csak körülnézünk a sziget körül, és keresünk valami víz alatti nyílást. Ha úgy döntünk, hogy szükségünk lesz tartályra, akkor majd visszajövünk érte. Leültem a fedélzet szélére, még egyszer ránéztem a kiugró, sziklás szigetre, és a lábamra húztam az uszonyaimat. Ren ugrott be a vízbe először, utána pedig Kishan. Miután körülnéztek, és hüvelykujjukat felemelve jeleztek nekem, hogy mehetek, elrugaszkodtam a kezeimmel, és belecsusszantam a hideg, szürke, homályos óceánba. Miután letöröltem a maszkomat, Ren nyomában úszni kezdtem a sziget felé. Kishan mögöttem haladt. A víz nyugodt volt, szinte áttetsző. A sziget úgy nézett ki, mint egy óriási, hegyszerű, az óceán kellős közepén álló oszlop. Nem volt körülötte sem föveny, sem enyhe lankás föld, csak folytatódott lefelé a víz alatt olyan mélyen, ameddig csak elláttam. Területe nagyjából egy futballpályáéval egyezett meg. Egy óra alatt teljesen körbe tudtuk úszni. Tanulmányoztuk a szikla felületét mind a víz fölött, mind alatta, és már épp vissza akartunk indulni a hajóra, amikor megláttuk a barlang víz alatti bejáratát. Miután Ren tett körülötte egy rövid felderítő utat, a felszínre emelkedve megerősítette, hogy szükségünk lesz búvárfelszerelésre. Az egyetlen jó hír az volt, hogy a szörnynek nyoma sem volt. Vakmerő harciasságom ellenére, amivel a hajót elhagytam, most, hogy eltöltöttem egy kis időt a víz alatt, éreztem, hogy szájhős merészségemet semmivé mossa a hullámzó óceán. Féltem. Halálosan. Idegesen hebegtem, megpróbálva humorizálni: - Valószínűleg a kraken csak azt várja, hogy mindhárman odamenjünk. Kombó-különlegességet szeretne. Egy nyúlhúsos, sajtos, marhahúsos tortillát. Én volnék a nyúl. - Én meg a sajt — vágta rá Kishan. — Tehát Ren a marha. Ren vigyorogva ütött Kishan karjára, mire Kishan felnevetett: - Erről jut eszembe, éhes vagyok. Menjünk vissza! Miután megebédeltünk — tortilla volt a főfogás -, magunkra csatoltuk a tartályainkat, újra lemerültünk, és egyenesen a barlang felé úsztunk. Ezúttal lassan, óvatosan haladtam, és hagytam, hogy Ren és Kishan vezessenek. Miközben egyre mélyebbre ereszkedtem, hallgattam a buborékaim sziszegését. Amikor a barlang közelébe értünk, mozgást érzékeltem a karomon. Fanindra életre kelt,
letekeredett a karomról, és elúszott. Arany teste messzire csillogott a vízben. Miközben kígyózva úszott, szája számos alkalommal kinyílt és becsukódott, mintha kínlódna a fájdalomtól. Csuklyája a testéhez csuklott, feje pedig megnyúlt. Farka hosszabb lett és ellaposodott, akár egy kis evezőlapát, teste pedig elvékonyodott, mintha valaki hosszában összenyomta volna a kezei között. Ékszerszemei kis, gyöngyszerű gombbá zsugorodtak, de smaragdragyogásuk megmaradt, és orrlyukai közelebb húzódtak egymáshoz. Villás nyelvét ki-kilőve úszkált körülöttem. Evezőlapát alakú farka ide-oda lengett, gyorsan hajtva őt előre. Amikor megálltam, ő is lustán lebegett. Kígyózó mozdulatai a sárkányokra emlékeztettek. Valami újjá változott. Tengeri kígyó lett belőle. A barlanghoz úsztunk. Ren nagyot rúgott az uszonyával, és elsőként tűnt el a nyílás mögötti feketeségben. Fanindra meg én maradtunk a végére. A nyíláson napfény szivárgott be, türkiz sugarakat vetve a kavicsos tengerfenékre. A kezem a zöld algával borított, göröngyös kőfalhoz horzsolódott. Apró halak úsztak ki és be a barlang sötét lyukain. Alját bazaltkő fedte, és az egyetlen élénk színt a kövek között foltokban növő, foszforeszkáló növények jelentették. Kishan légzőkészülékéből buborékok sziszegtek, és uszonya a földet érte, felkavarva a homokot, amely néhány pillanatra akadályozta a látásomat. Óvatosan úsztam, megpróbálva minél kevésbé zavarossá tenni a vizet. Olyan messzire kellett ellátnunk, amennyire csak lehetett. Miközben a köves grottában haladtunk, egy moszatköteg ért a kezemhez. Rémülten húzódtam vissza, de aztán, mivel nem láttam veszélyt, megpróbáltam nyugalmat erőltetni magamra. Aztán a barlang elsötétedett. Aggódtam, hogy ha túl sötét lesz, nem látjuk majd, merre úszunk. Miután egy hepehupás bukkanó után befordultunk a sarkon, a fény teljesen eltűnt. Fanindra teste ekkor intenzívebben felragyogott, és úgy bevilágította körülöttünk a területet, akár egy erőteljes jelzőfény. Halovány színű cseppkövek meredtek lefelé a mennyezetről, mintha fel akarnának bennünket nyársalni. Kicsit közelebb húzódtam a barlang aljához, és úgy úsztam tovább. Egy másik, sokkal kisebb nyíláshoz közeledtünk. Ren megállt, megfordult, és kézjelekkel megkérdezte tőlünk, hogy továbbmenjünk-e vagy visszaforduljunk. Kishan intett, hogy menjünk tovább, Ren pedig jelezte, hogy várjunk, ő előreúszik, hogy felderítse a terepet. Amikor visszajött, és felemelt hüvelykujjával jelezte, hogy mehetünk, mi is beúsztunk. Gyorsan rúgtam a lábaimmal, hogy hamar utolérjem. A nyílás még nekem is szűk volt, így el tudtam képzelni, hogy a fiúkban szinte klausztrofóbiát kelthetett. Aztán egy szélesebb részhez értünk, és lebegve pásztáztuk a vizet magunk körül. Olyan fekete volt, mint egy letakart kút belseje. Aztán Fanindra kiúszott a lyukból, és megvilágította a területet. Itt még több cseppkő függött a mennyezetről, mint az előbb. A kövekkel borított tengerfenék itt lejteni kezdett, majd eltűnt valahol a homályos víz mélyén. Fanindra előttünk úszott, mi pedig követtük. Ekkorra már elhasználtuk a levegőnk negyedét. Tudtuk, hogy amikor közeledünk a „félig” jelzéshez, vissza kell fordulnunk. A barlang most már elég széles volt ahhoz, hogy egymás mellett úszhassunk. Sőt, egy idő után már nem is láttuk a falait. Ren és Kishan két oldalról közrefogtak. Valahogy az a hátborzongató érzésem támadt, hogy figyelnek minket. Egyfolytában pásztáztam a vizet magam
alatt, attól félve, hogy mindjárt ránk támad egy hatalmas cápa tátott állkapoccsal, de aztán a tarkómon is libabőrös lettem, ami elgondolkoztatott, hogy a támadás akár fentről is jöhet. Felnéztem, de a víz olyan sötét volt, hogy még Fanindra is csak a közvetlenül körülöttünk levő kis területet tudta bevilágítani. Ráébredtem, hogy mennyire jól láthatóak lehetünk bármilyen élőlény számára, aki ránk les. Aztán hirtelen az egész barlang kivilágosodott. Abbahagytuk az úszást, és lebegtünk. Az erős fény a fejünk fölötti cseppkőből jött. Most már láttam a grotta oldalait és alját, amely egy mély szakadékban végződött. Azt is megállapíthattam, hogy körülbelül félúton jártunk a célunk felé. A túlsó falon faragott kőlépcső indult felfelé. Egyszer csak az egyik fény kialudt, és egy másik gyúlt ki. A két fény körülbelül háromméternyi távolságra volt egymástól, és mindkettő mozgott. Most az egyik elbújt egy cseppkő mögött, míg a másik ránk világított. Aztán mindkét fény kialudt, majd mindkettő újra felvillant. Éreztem, hogy visz a víz, és nekilök Kishannak. A barlang megremegett, aztán a fények újra pislogtak egyet. Pislogtak? Pánikba estem. Hisz ezek nem fények... Ezek szemek! Az egyik cseppkő felénk mozdult. Nem! Ez nem cseppkő... Ez egy csáp! Megragadtam Kishan karját, és felfelé mutattam, mire ő villámgyorsan kioldotta a chakramját. Megütögettem Ren hátát is, de addigra már ő is látta. A lilásbarna csáp, amely vészesen közeledett felénk, vastagabb volt, mint egy fatörzs. Sápadt fehér, gömbölyded tapadókorongok százai remegtek rajta, készen arra, hogy beszippantsanak mindent, amit megérintenek. A csáp éppen Kishan és énközém csapott le, így közvetlen képet kaphattam róla. A teáscsészétől a tányérig terjedő méretű tapadókorongjait éles, fűrészfogszerű kitinsor szegélyezte. Visszafelé húzódva a csáp megérintette Kishant, és megtapogatta a vállát, mintha a frissességét ellenőrizné. A szemek újra pislogtak, és újabb vizlökést éreztem, ahogy az óriási szörny közelebb jött. Kilőtt két további csápot, és ezúttal az egyik eltalálta Rent. A húsos kar megütötte a mellkasát, és jó néhány méternyit hátralökte. A korongok a búvárruhájára tapadtak, és hihetetlen sebességgel rántották magukkal, de Rennek sikerült leráznia magát róluk, leszakítva a búvárruhája elejét. Amikor megfordult, hogy ellenőrizze, velem minden rendben van-e, három kör alakú sebet láttam a mellkasán, amelyekből vér szivárgott a vízbe. Szerencsére azonnal gyógyulni kezdett. Kishan odaúszott, hogy ellenőrizze Ren felszerelését. Tartálya és szíja még mindig biztonságosnak látszott; szerencséje volt. Amíg azonban mi Rennel voltunk elfoglalva, egy másik csáp lőtt ki alattomosan, és a lábam köré csavarodott. Alig tudtam visszatartani a sikításomat. Kishan gyorsan odaúszott, kettészelte a húsos kart a chakramjával, és óvatosan letekerte a lábamról. A levágott darab reszketett és lüktetett, mintha még mindig élne. Fekete vér szivárgott belőle, miközben körbe-körbe pörögve ereszkedett a barlang köves talaja felé. A lábam vérzett, de nem tudtam megállapítani, mennyire. Gondolatban megkértem a mennyei kendőt, hogy készítsen kötszert, és kötözze be. Éreztem, ahogy a géz szorosan körbefonja a lábamat, és reméltem, ez elég lesz ahhoz, hogy hamar elállítsa a vérzést.
Ebben a pillanatban egy másik kar lódult felém. Gyorsan ráküldtem egy villámcsapást, amitől a csápban egy fekete lyuk képződött. Mindannyian hallottuk a sikoltást, rezgett a vízben mindenfelé körülöttünk. Az óriási szemek azonnal felénk fordultak, s csak úgy izzott bennük a bosszúvágy. Lilásbarna, hullámzó csápok közeledtek felénk rohamos sebességgel. Karok csimpaszkodtak a hosszú cseppkövekbe, ahogy mozgott, akár egy faágon ereszkedő majom. Amikor leért a cseppkövek végére, megállt, és csak himbálózott fölöttünk a fekete vízben. Végre jól megnézhettük, hogy mi ellen harcolunk. A kraken az egyik csápjával kapaszkodva lógott; puha, hagyma alakú köpenye beszorult a cseppkövek közé, de lassan átcsusszant közöttük, mint valamiféle óriási gumicukor, alakot változtatva, hogy átférjen a szűk helyeken. Bőre megfeszült, szemei pedig megnyúltak. Aztán elindult felénk - egy sötét, lüktető, húsos szörny volt. Éhesnek látszott. Amikor egy pillanatra elakadt valamiben, frusztrált sikoltást hallatott. Libabőr futott végig a karomon, és elkezdtem hátrafelé rúgni magam. A kraken észrevette, hogy megmozdultam, és hirtelen erőteljesen felénk lódult, csápjaival hajtva magát. A durva kövek jó néhány helyen feltépték a húsát, de úgy tűnt, nem bánja. Eltökélte, hogy elér minket. Ahogy közeledett, megbabonázva bámultam csőrszerű száját, amint többször is agresszívan utánunk kapott, készen arra, hogy cafatokra tépjen bennünket, és véres darabjainkat belapátolja hatalmas szájába. Miután kiszabadult a cseppkövek fogságából, roppant feje újra eredeti alakjába fújódott fel. Pislogott egyet, és egy pillanatig mozdulatlanul lebegett a vízben. Valószínűleg azt mérlegeli, melyikünk lenne a legízletesebb csemege, gondoltam. Hatalmas bestia volt. Elnyújtott, ovális köpenye egy busz méretével vetekedett, csápjai pedig talán kétszer olyan hosszúak. Láttam, hogy figyelmét rám összpontosítja. Elállt a szívverésem. Megmozdult, lehajtotta a tejét, mintha le akarna feküdni, majd csápjaival hirtelen felém nyúlt. Aztán épp olyan hirtelen meg is dermedt. Először nem értettem, hogy miért, de aztán megláttam: Ren a szigonyát felemelve vonta magára a figyelmét A szörny kolosszális szemeinek fekete gömbjei immár felé fordultak. Így csak olyan állatok szeme fénylik, akik sötét birodalmakban élnek. Aztán, ahogy megfordult, észrevettem, hogy az éles fény nem is a szeméből jön, hanem leghosszabb csápjának evezőlapát-szerű végéből. Ahogy a csáp a teste mellé ért, láttam, hogy farokrészének felülete színt váltott. Azelőtt lilásbarna bőre kivilágosodott, és fekete pöttyök képződtek rajta. Aztán a szemei fölötti tölcsérszerű nyílásból buborékáramlat zúdult ki, miközben a szörny újra előrelódult, erőteljesen Ren felé lőve a csápjait. A víz vadul hullámzott körülöttünk. Ren megcsavarta a szigonya nyelét, és három lándzsahegyet lőtt ki gyors egymásutánban a bestia felé. Az első megcsúszott és elsiklott egy mozgó végtagon, a második egy cseppkőhöz döfte az egyik csápját, a harmadik pedig meghorzsolta a szörny köpenyét. Fekete vér homályosította el a vizet. A kraken gyors mozdulattal elrántotta a cseppkőhöz szegezett csápját, majd újabb karok lőttek ki minden irányba. Én villámenergiával szétrobbantottam egyet, amely már Kishan torkát szorongatta, de utána is szívósan csimpaszkodott a nyakán. Kishan fűrészelni kezdte, és nagy nehezen sikerült is megszabadulnia tőle, de a csáp kitépte a búvárfelszereléséből a légzőcsövet. Kishan a tartalékért nyúlt, és hüvelykujját felemelve jelezte nekem, hogy minden rendben.
Ren és én folyamatosan bombáztuk a szörnyet villámcsapásokkal és lándzsahegyekkel. A köpeny megnyúlt, és az állat egy fényvillanás és egy erőteljes vízlökés kíséretében eltűnt. Körbefordulva próbáltam megtalálni, hogy hová ment, de a sötétben bárhol lehetett. Elrugaszkodtam a lábammal, és közelebb húzódtam Renhez, gondolván, hogy talán segít, ha egymásnak háttal harcolunk. Kishan is éppen hozzánk indult, amikor a fények hirtelen visszatértek, és a kraken közvetlenül ott volt mögötte. Kishan testét két húsos végtag ölelte körül, és rázni kezdte a vízben. Az egyik uszonya levált, és az alattunk levő szakadékba süllyedt. Ren villámgyorsan odaúszott, és beledöfte a szigonyt a legnagyobb csápba. A szörny felüvöltött, de továbbra is szorosan tartotta Kishant. Kishan folyamatosan kaszabolta a chakrammal, és én is éppen felemeltem a kezem, hogy újra belerobbantsak, amikor erős rántást éreztem. A bestia egyik csápjával átfogta a derekamat, és rémisztő sebesseggel húzott maga felé. Úgy látszik, Kishan megtámadásával csupán el akarta terelni a figyelmünket. Félrehúzott, és kioltotta a fényeit. Fanindra nyílvesszőként slisszolt el mellőlem, és eltűnt a szemem elől. Azt gyanítottam, hogy Ren és Kishan észre sem vették, mi történt velem. A tapadókorongok erősen szorítottak, akupunktúrás tűkre emlékeztető, csontos csipeszszerűségeket döfve a bőrömbe. Hiába lőttem villámenergiát a csápba, a kraken csak még erősebben szorította a bordáimat. Azt hittem, menten összeroppan a tüdőm. Minél közelebb kerültem a szörnyhöz, annál erősebben örvénylett a víz. Kishan és Ren bekapcsolták a zseblámpáikat. Én láttam őket, de ők nem láttak engem. Szétváltak egymástól és kétségbeesetten kerestek, de tudtam, hogy nem jutnak el hozzám időben. A szörny behajlította a csápját, így a látószögem megváltozott — immár a pokol kapujával néztem szembe. Az agyam egy része kikapcsolt, és képes voltam mintegy kívülről elemezni a helyzetemet. Hideg fejjel mérlegeltem, miként ér el a végzetem. A száj kitárult, majd becsukódott. Úgy tátogott, akár egy hal. De a hasonlóság itt véget is ért. A szájnyílás, amihez oly gyorsan közeledtem, emlékeztetett a sarlakkveremre a Csillagok háborújából — egy kerek fekete lyukra, amely többsornyi éles foggal volt tele. Egyszer csak három hosszú, zöld cső lőtt ki a tátongó szájból, és kezdte elárasztani az arcomat és a búvárruhámat valamiféle olajos anyaggal, ami, gyanítottam, abban segít, hogy könnyebben lecsúszszak a nyelőcsövén. Villámcsapásos képességemet használva belerobbantottam a kraken szájába. A bestia válaszul dühösen megrázkódott, és csattogtatni kezdte felém borotvaéles csőrét. A hosszú, zöld csövek körbefonták a nyakamat és a derekamat, karjaimat az oldalamhoz szegezték, és közelebb húztak magukhoz. Tehetetlen voltam. Nem tudtam többé használni a villámenergiámat. Tisztában voltam vele, hogy a kraken menthetetlenül fel fog falni. A csáp még egyszer, utoljára, erőteljesen megszorított, megrázott, majd elengedett, bízva benne, hogy már úgyis épp eléggé harcképtelenné tettek a zöld nyelvek. Ide-oda vonaglottam, kétségbeesetten igyekezve kiszabadítani a kezemet, de képtelen voltam megmozdítani őket. Megpróbáltam megfordítani a fejem, hogy lássam, Ren vagy Kishan nincs-e a közelemben, de nem tudtam eléggé oldalra nézni. Ahogy a szörny ide-oda rángatott, a maszkom lecsúszott az arcomról. A jelek szerint a lábammal előre akar megenni. Hunyorogva próbáltam kivenni valamit a maszkom nélkül a zavaros vízben. Láttam is egy arany foltot magam mellett, de nem tudtam eldönteni, hogy a szigony-e az vagy Fanindra.
Valami megérintette a karomat — egy hosszú, kígyózó alak. Valószínűleg még egy csáp, ami megadja nekem a végső puhítást. A lábam már a tátott szájban volt. Rúgtam egy akkorát, amekkorát csak bírtam, mire a vádlim teljes erővel hozzáütődött egy fűrészszerű foghoz. Égő fájdalom hasított bele. Készíttettem a kendővel egy kötszert erre az új sebre is, aminek a jelentősége persze kétségessé vált most, hogy a kraken bármelyik pillanatban bekebelezhetett. Vártam, hogy mikor roppannak már a lábam csontjai, de a szörny nem harapott. Talán egészben akar lenyelni? Támadt egy ötletem. Megkértem a kendőt, hogy kösse ki a csőr két végét, így, kitátott állapotában. A fonalak szélsebesen tekeredtek körbe a teremtmény testén, majd jó néhányszor rácsavarodtak a szörny csőrének felső és alsó részére. A kraken erőteljesen csapkodott, ficánkolt és rázkódott, akár egy cápa, amikor próbálja letépni a húst egy bálnáról. Amikor borotva-szerű csőre kezdte áttépni a köteleket, kértem a kendőt, hogy erősítse meg őket, de tudtam, csak idő kérdése, hogy meddig tartanak ki. A kraken végül úgyis eléggé bedühödik majd ahhoz, hogy átharapja a köteleket, és kettéhasítson engem. Miközben a testem ide-oda csapódott a vízben, azon gondolkoztam, hogy vajon a szüleim mit szólnának, ha megtudnák, hogyan haltam meg. Eltöprengtem a túlvilágról, és arról, hogy ott vajon az emberek megosztják-e egymással a haláluk történetét. Ha igen, akkor az enyém lesz minden idők legmenőbb sztorija. Te alvás közben haltál meg? Te meg részegen vezettél? Rák? Második világháború? Nos. .. ezek tényleg remek halálok meg minden, de azt hallgassátok meg, hogy velem mi történt! Igen... Jól értettétek... Krakent mondtam. Pánikba kellett volna esnem. Fuldokolnom kellett volna. De én csak sodródtam a hullámzó csápok keltette árral, és fásultan vártam, hogy mikor nyel már le a szörny. Mi tart ilyen sokáig? Jesszus! Legyünk már túl rajta! A kraken teste különös, ragyogó fényt bocsátott ki, mintha megannyi apró izzó villogna a bőre alatt. Fekete körvonalai alig látszottak a vízben. Aztán egyszer csak olyan volt, mintha valaki belelökött volna egy óriási mosógépbe. Ereztem a csápok sikamlós felületét, a gumiszerű tapadókorongokat és a hegyes fogak metsző éleit, amint erre-arra pörögtek körülöttem a mosásban, és éreztem a felkavart víz áramlását meg a nyelvek pépes, csúszós tapogatasát, ahogy egyre jobban elárasztottak olajjal. Közben hallottam, hogy a szörny vérfagyasztó hangon felsikolt. Úgy lógtam, akár egy horogra akadt hal, felcsévélésre várva - csak valami elterelte a horgász figyelmét. Résnyire kinyitottam a szemem, és fekete, pörgő-forgó, véres indaszerűségeket láttam. Kígyószerű alakok úszkáltak körülöttem, egyik közülük arany. Fanindra. Fénye bevilágította az egész területet, noha én úgy éreztem, szívesebben maradnék sötétben. A szörny húsos, lila felhőként, fenyegetően magasodott fölém a vízben, készen arra, hogy végigsöpörjön rajtam és elpusztítson, akár egy hurrikán. Néztem, ahogy Fanindra odaúszik az egyik csáphoz, és beleharap. A kraken megrázkódott. Még több tekergő alak úszott oda — sárga-fekete csíkosak, fekete-fehér csíkosak, szürkék, zöldek, hosszúak, rövidek, vékonyak, vastagok - mind-mind tengeri kígyó. Hamarosan az egész barlang telistele volt velük. Megtámadták a bestiát, és úgy álltak ki belőle mindenfelé, akár a tűpárnából a tűk. Néztem, ahogy számtalan kígyó követi Fanindra példáját. Néhányan vadul megharapták a lila húst, és
belefuródtak a belsejébe. Behatoltak a tintahal bőre alá, mint a férgek, harapva, marcangolva haladva egyre mélyebbre. A szörny sikoltott és felduzzasztotta a köpenyét. Fekete tinta lövellt ki a tölcsérből, és meleg hullámokban beborított. Olyan erősen csípte a szemem, hogy gyorsan össze is szorítottam. Amikor a tölcsér újra kinyomott magából egy adag sűrű folyadékot, kis híján elhánytam magam. Aztán a kraken hirtelen tucatnyi testhosszal odébb mozdult, erőteljesen magával rántva engem is. De a zűrzavarban lazított a szorításán, így, annak ellenére, hogy nyelveinek markolása továbbra is teljesen megbénított, valahogy kikerültem tátongó szájából. Éppen időben, mert a következő pillanatban a szörny a vonaglásával teljesen átszakította a mennyei kendő által font köteleket. Ha ott maradok, kettényisszant! Miközben szerencsés helyzetemen töprengtem, néztem a kígyókat, amelyek továbbra is a szörnyre tapadtak. Láttam, ahogy Fanindra megharapja a hatalmas, fekete szem melletti bőrt, amitől a szörny hánykolódni kezdett. Csápok csapkodtak ide-oda a vízben, ahogy kétségbeesetten próbálta lerázni magáról a kígyókat. Ekkor valami megérintett. Összerándultam, de aztán éreztem, hogy egy kéz szorítja meg a karomat. Ren volt az. Megragadta az egyik zöld nyelvet, és letekerte a nyakamról. Az izmos nyelv azonnal elkezdett a karja köré csavarodni, de sikerült megszabadulnia tőle. Kishan is odaúszott hozzánk, és átfűrészelte az összes zöld csövet. Sikamlós, olajos folyadék özönlött ránk, ahogy leválasztotta a nyelveket a kraken testéről. Kiszabadította a lábamat, Ren pedig a karomat. Aztán Kishan átölelt az egyik karjával, és a kimerült búvár mentésére tanult fogást alkalmazva, maga után húzva, elúszott velem. Ren ádáz lendülettel odarúgta magát a szörnyhöz, és újra meg újra mélyen beledöfte a gyomrába a háromágú szigonyt. Fekete vérfelhő áramlott ki belőle, amitől nemsokára teljesen elvesztettem Rent szem elől. Kishan közelebb húzott a kőlépcsőhöz. Miután elértük az első lépcsőfokot, megfordultunk, és néztük, ahogy a kraken újra sűrű tintát lövell ki. Aztán már csak az egyre halványabban pislákoló fényt láttuk a csáppárnákon, miközben a kraken leereszkedett a sötét szakadékba. Idegesen vártunk még néhány pillanatot, majd végre megláttuk, először a szigony csillogását, aztán Rent, amint közeledett felénk a fekete, zavaros vízben. Nyomában tengeri kígyók özönlöttek ki százával a szakadékból, és lebegtek egy vonagló felhőben, Fanindrával az élen. Messze fölöttünk apró fénypont jelezte a kijáratot. Felúsztunk. Kishan a kezemet fogva vezetett engem. Egy fehérre csempézett medencében tört a felszínre, majd lenyúlt, hogy engem is felhúzzon. Aztán Ren is felbukkant mellettem, és lekapta a légzőkészülékét. Mindannyian vettünk néhány mély lélegzetet, majd Kishan a medence szélére húzott. Óvatosan levette rólam a tartályt és az uszonyomat, aztán megkérdezte: - Jól vagy? Ez a kérdés hisztérikus nevetést váltott ki belőlem, majd mikor végre képes voltam válaszolni, megráztam a fejem: - Nem. - Hol fáj?
- Mindenhol. Főleg a lábam. De túl fogom élni. Elővette a búvárkését, és levágta a búvárruhám alját, hogy megvizsgálja a sérülésemet, amit a kendővel köröztettem be. Wes arra tanított bennünket, hogy hagyjuk rajta a kötést, sőt, tegyünk rá még többet, amíg a vérzés el nem áll. Mivel nem vérzett át, reménykedtem, hogy talán nem olyan súlyos. Megkértem a kendőt, hogy tegyen rá még egy réteg gézt. Kishan megszorította a karomat. - Mennyire súlyos? — kérdezte. - Lehetne rosszabb is. Szerintem hamar rendbe jövök. Kishan bólintott, és felállt, hogy körülnézzen. Egy föld alatti helyiségben voltunk, egyetlen lépcsősortól eltekintve teljesen bezárva. Felnyögtem a fájdalomtól, majd mezítláb odasántikáltam a lépcsőhöz, és felnéztem. A fokok túl kicsik voltak egy sárkány számára. Bizonyára ő is képes emberré válni, mint Lóngjün. Fel akartam jutni, amíg a kraken a sebeit nyalogatja, ezért lassan elindultam, a jó lábamra helyezve a testsúlyomat, a fivérek pedig követtek. Néhány lépés után erősen rátámaszkodtam Kishanra, és az ajkamba harapva próbáltam úrrá lenni a fájdalmon. Egy lépcsőfok után azonban Kishan felmordult, és ölbe kapott. Mentünk vagy tízemeletnyit, szintenként húsz lépcsőfokot, és Kishan még csak nem is lihegett. Amikor végre elfogytak a lépcsőfokok, a romkastély köves tetejére jutottunk. Kishan óvatosan letett a kőpadra, majd Rennel együtt az alvó kék sárkány fejéhez lépett. - Ébredj fel! — ordította Ren. A sárkány megmozdult, és felhorkantott. Egy ködfelhő ereszkedett a fivérekre. Kishan is rákiáltott: - Kelj fel most azonnal! A sárkány ráröffent, és lustán résnyire nyitotta a szemét. Mit akartok? Ren mérgesen megfeszítette az állkapcsát. - Felkelsz és beszélsz velünk, vagy beledöföm ezt a szigonyt a húsos torkodba! Ez végre felkeltette a sárkány figyelmét. A köd feketévé változott, Qínglóng hátrakapta a fejét, és a levegőbe harapva fenyegetően összeszűkítette a szemét. Nem beszélhettek így velem! - Úgy beszélek veled, ahogy csak akarok! — vágott vissza Ren. -Kis híján megölted őt! Kit öltem meg kis híján? Ja, a kislányt? Hozzá sem értem. - Az undorító szörnyeteged tette. Ha Kelsey meghalt volna, puszta kézzel végeztem volna veled.
De láthatóan nem halt meg, így boldognak kellene lenned. Figyelmeztettelek benneteket, hogy a feladat nem lesz könnyű. - Add ide, amit megígértél! - lépett előre Kishan. A sárkány megmozdította súlyos lábát, és kinyújtotta a nyakát. Vegyétek el! Egy nagy korong lógott a nyakában, vastag bőrszíjon. Kishan odament, és a chakrammal levágta róla. Ezután a két fivér hátat fordított a sárkánynak, és visszaindult hozzám. Qínglóng zajosan fészkelődni kezdett, és utánuk szólt: Nem kapok egy köszönömöt? Végül is, az égkorong nem csekélység. Ren a karjaiba emelt, és enyhén a sárkány felé fordította a fejét: — Ez a lány sem az. Belenéztem kobaltkék szemébe. Dühös arckifejezése egy pillanatra megenyhült, és a homlokomhoz nyomta a homlokát. Aztán átadott Kishannak, és azt mondta: — Segíts neki! Majd felvette a korongot, és elindult lefelé a lépcsőn.
17. Emlékezés ERŐSKÖDTEM? HOGY TUDOK JÁRNI A SAJÁT LÁBAMON IS, de Kishan rám se hederített, és levitt a lépcsőn. A lábamon ekkorra már kezdett átvérezni a kötés, ezért megkértem a kendőt, hogy tegyen rá még egy réteget, amíg a vérzés el nem áll. Amikor végre a medencéhez értünk, Ren már várt ránk. Nem vonzott túlságosan a gondolat, hogy visszamenjek a vízbe a krakenhez, de bátran felcsatoltam a tartályomat. Kishan felajánlotta az úszószemüvegét, Ren azonban közbeszólt: - Itt van az övé. És a másik uszonyod is. Fanindra hozta fel őket. Egy arany fej bukkant fel a vízből. Lehajoltam, hogy megpaskoljam, mire a karomra csusszant. Kishan ellenőrizte a tartályomat, Ren pedig beugrott a vízbe. - Elég alacsony a levegőszintje - állapította meg Kishan. - Megosztozunk — felelte Ren. Néztem, hogy elhajítja az összes rajta lévő ólomsúlyt, ám a felhajtóerő mégis kevésnek bizonyult. Az égkorong túl nehéz volt. Amikor kifejeztem az aggodalmamat, elfordult és azt motyogta: - Megoldom. Azzal elvette tőlem a táskát, amelyet a kendő segítségével készíttettem, és átvetette a szíját a mellkasán, miközben én kiegyenlítettem a nyomást a fülemben. - Gyorsnak kell lennünk - figyelmeztetett Kishan. - Csak átúszunk, és igyekszünk kijutni, amilyen hamar csak lehet. Ha megint beleütközünk a krakenbe, megfordulunk, visszaúszunk ide, és megpróbálunk keresni egy másik utat a jachtra. Oké? - Oké. Rám mosolygott, puszit nyomott az orromra, majd rám adta az úszószemüveget. Próbaképpen vettem egy nagy levegőt a légzőkészülékemből, és Ren nyomában átúsztam a medence alján levő lyukon. Fanindra közel maradt hozzám, miközben lemerültünk. A tengeri kígyók köré rajzottak, hogy újra üdvözöljék, és velünk úsztak lefelé. A kraken fénye nélkül megint sötét volt, de Fanindra a jelek szerint tudta az utat. Épp elég fényt adott ki ahhoz, hogy lássuk, ahogy tengeri kígyók alkotta buborékunkba zárva haladunk előre. Fél szemmel a krakent lestem, de nyoma sem volt. Mégis, olyan érzés kerített hatalmába, mintha óriási szemek figyelnék a mozgásunkat, és azt vártam, hogy mikor ragad el hirtelen a feledésbe egy reszkető csáp.
Az idegeim pattanásig feszültek. Úgy éreztem, egyike vagyok azoknak a bugyuta lányoknak a rémisztő filmekben, akik kinyitnak olyan ajtókat, amelyeket nem kellene, veszélybe sodorva magukat, és szándékosan kísértve az őket üldöző szörnyet. Az egyetlen különbség az volt, hogy én nem szerelmeskedtem a barátommal egy kísérteties házban, és nem viseltem miniszoknyát. Mindenféle incidens nélkül úsztunk át a homályba burkolózó barlangon, és haladtunk vissza a szűk átjáró felé. Ren ment be először, tekergőző kígyók gyűrűjében. Megacéloztam magam, és követtem. Mire átértünk a túlsó oldalára, a levegőtartályom teljesen kiürült. Jeleztem Rennek. Ő bólintott, és átnyújtotta nekem a saját légzőkészülékét. Vettem belőle egy mély lélegzetet, aztán visszaadtam neki. Ezt néhány alkalommal megismételtük, majd Kishan is kiúszott az átjáróból, megérintette a karomat, és bólintott, jelezve, hogy onnantól ő osztja meg velem a levegőjét, és Ren mutathatja tovább az utat. Üres levegőtartállyal a víz alatt lenni igazán rémisztő volt. Minden akaraterőmet össze kellett szednem, hogy el ne kezdjek vadul felfelé úszni. Tudtam, hogy fölöttem a barlang teteje van, de a heves túlélési ösztön, amely azt súgta, sőt, üvöltötte, hogy törjek a felszín felé, szinte ellenállhatatlanul sürgetett. Az egyetlen dolog, ami lenn tartott, Kishan jelenléte volt. Elrúgtam magam, és követtem Rent. A fény kezdett erősödni. A homályos víz éj feketéről sötét indigóra változott, majd végre-va-lahára a nyílt óceán tiszta türkizkékjére. Aztán egy sarkon elfordultunk, s megláttam magam előtt a barlang nyílását, és a késő délutáni napfényt, amint ferde sugárban a víz alá hatolt. Kishan újra átadta nekem a légzőkészülékét, én pedig mélyet beleszívtam. A levegő sziszegett, majd megszűnt áramolni. Kishan tartálya is üres volt. Jelzett, hogy várjak, és megnyugtatóan rám mosolygott, aztán Ren után úszott, aki visszafordult, és a kezembe nyomta az ő légzőkészülékét. Nagy levegőt vettem, majd odanyújtottam Kishannak. Így emelkedtünk a barlangban lassan a felszín felé, megosztva egymással az oxigént. A tengeri kígyók, miután eleget tettek kötelességüknek, gyorsan szétszéledtek a nyílt óceánban. Sokan közülük, ahogy Fanindra mellé értek, búcsúzóul egy pár másodpercre összefonódtak vele, s csak utána úsztak el. Kishan vett egy kis levegőt. Ren jelezte nekünk, hogy már az ő tartálya is majdnem üres. Felnéztünk. Tudtuk, hogy nagyon gyorsan fel kell úsznunk. Kishan átadta nekem a légzőkészüléket, hogy én vehessem belőle az utolsó lélegzetet. Ráztam a fejem, de ő ragaszkodott hozzá, így beleszippantottam, és minden erőmmel elkezdtem a felszín felé úszni. Nagyon lassan eresztettem ki a levegőt. A víz egyre világosabb lett, de tudtam, hogy több oxigénre volna szükségem. Nem fogom tudni megcsinálni. A fulladásos halál sokkal kevésbé egzotikus, mint áldozatul esni egy krakennek. Szinte zavarba ejtő halálnem, mintha a vesztedet valamiképpen saját magad okoznád. Elképzeltem, hogy a többi halott azt mondja majd: „Megfulladtál? Hát, azt meg hogy csináltad? Nem találtad a szelepet? Az van ráírva, hogy L-E-V-E-G-Ő. Vagy elfeledkeztél arról az izéről az arcod közepén? Úgy hívják: az orrod. Azon keresztül lélegzel.” Ó, persze, megpróbálom majd elmagyarázni,
hogy mi történt, de egy örökkévalóságon át rajtam fog röhögni mindenki. Anyukám is biztos falrengetően viccesnek találja majd. Fanindra előttem úszott, hogy mutassa az utat, de már nem számított. Kezdtem fekete foltokat látni. Pedig közel volt a felszín, talán csak hat-hét méternyire. Erősebben rúgtam, és megpróbáltam még egy lélegzetet venni a tartályomból, de nem sikerült. A tüdőmet mintha forró vasalóval égették volna. A testem sikított, hogy vegyek már levegőt. Mindig szerettem azt hinni, hogy az agyam a domináns, és most nyugodtan, higgadtan akartam szembenézni az elkerülhetetlen vízbe fulladással. De be kellett látnom, hogy amikor a halál fenyeget, a test veszi át az uralmat az agy fölött, őrjöngő, ádáz túlélési vágy kerekedett felül bennem, és mániákusan kapaszkodtam a maszkomba és a felszerelésembe. Ekkor megragadott egy kéz. Kishan. Rúgott egy nagyot, és magával rántott felfelé. Végre a felszínre törtünk! Kishan erősen tartott, miközben én levegő után kapkodtam és fulladoztam. Amikor égő tüdőm hosszú idő után újra oxigénhez jutott, olyan élőlénnyé váltam, aki kizárólag a lélegzésre összpontosít. A következő néhány másodpercben semmi más nem létezett a számomra, mint az eszeveszett be- és kilégzés. Néhány pillanat múlva Ren is felbukkant mellettünk. Ő is erősen zihált. A korong súlya miatt neki bizonyára kétszer olyan nehéz volt a felszínre emelkedni, és fenn is maradni. Amikor a feje a víz alá bukott, Kishan gyorsan odaúszott, hogy segítsen, én pedig azt suttogtam a mennyei kendőnek, hogy készítsen egy dupla szíjat, hogy Kishan átvehesse a korong súlyának a felét. Az óceánt ismét köd borította. A hideg víztől meggémberedett a sebesült lábam, de még így is éreztem, hogy a sérülésem súlyos. Lüktetése olyan volt, mint a távoli ágyúk dörgése: tompa, de veszélyes. Ahogy körbe-körbe forogva kerestem a Deschent, Kishan és Ren mellém úszott. — Nem lehetünk túl messze onnan, ahol lehorgonyoztunk — mondta Ren. — Kövessük Fanindrát! Bírod még? Bólintottam. Ren kifújta a levegőt a légzőcsövéből, majd Fanindra nyomában úszva magával húzott engem a hajóig. Amikor végre újra a jachton voltunk, Kishan behajította a vizes garázsba az uszonyait, és kimerülten indult el felfelé a létrán. Ren ideadta nekem az égkorongot, amíg ő is ledobta az uszonyait. Remegtek a végtagjaim. A sérült lábamra egyáltalán nem tudtam ránehezedni. Egyik karomat Ren vállára tettem, és lassan felugráltam a létrán a hajó biztonságos fedélzetére. Kishan egy háló segítségével kiemelte Fanindrát a vízből. A kígyó úgy vonaglott és tátogott a fedélzeten, mintha levegőért kapkodna. Együtt érzőén néztem, ahogy hosszú teste kitágul, és erőteljesen megrázkódik. A feje körüli bőr hullámzani kezdett, majd kiszakadt, és egy csuklyát formált. Ékszerszemei megnőttek, és fejformája megváltozott. Bizarr, partra vetett halat idéző hánykolódása hamarosan abbamaradt, és újra aranykobrává változott. Nilima körém tekert egy nagy törülközőt. A falnak támasztottam a fejem, és felnyögtem. Ren segített levenni a felszerelésemet. Amikor a lábamhoz ért, felszisszentem a fájdalomtól.
- Mi történt? - kérdezte Nilima. - Krakenharapás - felelte Ren. - Nem tudom, mennyire súlyos. A kendő jó vastagon bekötözte. Nilima elküldte Rent az elsősegélykészletért, Kishant pedig, hogy hozzon nekem váltóruhát. Amíg távol voltak, Nilima segített levenni a búvárruhámat, és rám adott egy köntöst. Aztán óvatosan letekerte a lábamról a kötszert, hogy ellenőrizze a sérüléseimet. - Elég csúnya. Össze kell varrni. - Majd a derekam körüli kötésre mutatott. — És itt mi történt? - A kraken megragadott a csápjával. - Hmm... Valószínűleg a búvárruhája védte meg. Nagyrészt zúzódást látok, de van itt néhány nem túl mély, kör alakú vágás is. - Tapadókorongok. Nilima megborzongott. Zöld trutymó csöppent le az orromról a karomra, épp bele egy vágott sebbe. Felsikoltottam a fájdalomtól. Iszonyúan csípett. Nilima gyorsan lemosta, amitől az égető érzés kissé csillapodott. A fiúk visszatértek. Kishan karján is egy zöld, ragacsos váladékmassza szivárgott lassan lefelé, és a fedélzetre csöppent. Kishant láthatóan nem égette úgy, mint engem, valószínűleg a szupergyors öngyógyító képessége miatt. Nilima rámeredt, és azt mondta: - Gyorsan zuhanyozz le! És maga is, Miss Kelsey! A zöld anyag mérgezőnek tűnik. Valamilyen sav lehet. Szabaduljanak meg tőle, amilyen hamar csak tudnak. Kishan, addig nem mehetsz Miss Kelsey közelébe, és nem is érhetsz hozzá. Lehet, hogy rád nincs hatással a méreg, de őrá igen. A fiúk hezitáltak. - Ne aggódjatok! - nyugtatta őket Nilima. — Minden rendben lesz. A vérzést elállítottam. Miss Kelsey biztonságban van. Nilima a kezébe vette a zuhanyfejet, és gyorsan, de alaposan lemosta rólam a váladékot. Aztán finoman kitisztította a bordám körüli vágásokat is. Amikor elkészült, antibakteriális kenőcsöt kent rájuk, majd megkérte a kendőt, hogy kötözzön be, végül pedig segített felöltöznöm. Ezután a lábamra fordította minden figyelmét. A bőr szakadt és duzzadt volt, és szörnyen csípte a sós víz. Alig bírtam visszafojtani a sírást a fájdalomtól. A lábam émelyítően lüktetett. Miután Nilima kitisztította a sebet, ismét vérezni kezdett. Nagyot nyeltem, amikor megláttam a tátongó hasadékban a húsomat. - Ne nézzen ide! — javasolta Nilima. — Szerintem szépen be fog gyógyulni, de ahogy mondtam, össze kellene varrni. Elmegyek nagyapáért. - Újra bekötöztetett a kendővel, és megkérdezte: - Itt hagyhatom egy percre?
Bólintottam, és szememet lehunyva hátradőltem a fapadon. Elképzeltem, ahogy a kraken mérge száguldozik az ereimben. Az idegeim úgy bizseregtek, mintha apró tűzhangyák szaladgálnának a bőröm alatt. Kimerült voltam. El is bóbiskoltam, aztán egy halk zajra riadtam fel. Fanindra közeledett felém. - Meg fogsz harapni? — kérdeztem tőle fásultan. — Várj, lehunyom a szememet. Csináld gyorsan, kérlek! Mivel egy ideig nem hallottam semmit, résnyire kinyitottam az egyik szemem, és láttam, hogy Fanindra feltekeredve pihen a lábam mellett. - Akkor ezek szerint nem haldoklom? — kérdeztem. — Köszönöm, hogy mellettem maradsz. Mégis, ugyan már, mi egy gyógyító harapás barátok között? Ja, értem, nem akarod vesztegetni az arany mérgedet. Jól van. Ébressz fel, ha meghalok! Kishaja egy másodperccel később frissen zuhanyozva visszatért, leült mellém, és megfogta a kezem. Hamarosan Ren, Nilima és Mr. Kadam is csatlakozott hozzánk. Mr. Kadam kicipzározott egy táskát, néhány szem pirulát öntött a tenyerébe, és odakínálta nekem őket egy pohár víz kíséretében. - Mi ez? — kérdeztem. -Antibiotikum - felelte Mr. Kadam, majd odaadta az üveget Kishannak. — Gondoskodj róla, hogy Miss Kelsey minden reggel és minden este bevegyen egyet-egyet az elkövetkező tíz napban. Kishan bólintott. - És most nézzük azt a sérülést! — Mr. Kadam megkérte a mennyei kendőt, hogy távolítsa el a kötést, majd megvizsgálta a vágást. Ezúttal csukva tartottam a szemem. — Igazad van, Nilima. Össze kellene varrni - állapította meg Mr. Kadam is. — Sajnos azonban nem készültem fel ilyesmire, így nincsenek hozzá megfelelő eszközeim. Jelen pillanatban csak annyit tehetünk, hogy gondosan bekötözve és tisztán tartjuk, szedi az antibiotikumot, és reménykedünk, hogy a kraken mérge nem halálos. Kishan, elvinnéd Miss Kelsey-t az ágyába? Pihennie kell. — Várjatok! — lépett előre Ren. — Van egy ötletem. Miután elmondta, mire gondolt, Mr. Kadam rám nézett. - Hajlandó megpróbálni, Miss Kelsey? Bólintottam, majd lehunytam a szemem, és erősen megszorítottam Kishan kezét, Ren pedig megparancsolta a mennyei kendőnek, hogy varrja össze a sebemet. Mindenki kíváncsian nézte a lábamat, ahogy a kendő dolgozni kezdett. Először elakadt a lélegzetem, amikor megéreztem a különös, húzó érzést a bőrömön. Színjátszó fonalak álltak össze, és csuszszantak át a bőröm rétegein mindössze enyhe csípő érzést okozva, aztán szorosan összehúzták a bőrömet. Alig egy perc alatt készen is volt. Apró öltések futottak végig a lábam oldalán, amitől úgy nézett ki, mintha egy középkori divatot idéző, hátul varrt harisnyanadrágot viselnék kissé ferdén felvéve.
Nilima antibiotikumos kenőcsöt kent a sebre, majd megkérte a kendőt, hogy újra kötözzön be. Rámosolyogtam Renre, ami valószínűleg inkább grimasznak nézhetett ki, aztán Kishan az ölébe vett, a szobámba vitt, és ágyba dugott. Hozott nekem egy aszpirint és egy pohár vizet. Engedelmesen bevettem a gyógyszeremet, és elaludtam. Tizenkét órával később arra ébredtem, hogy minden porcikám fáj és éhes vagyok. Senki sem volt körülöttem, amit a változatosság kedvéért nem bántam. Felültem az ágyban, és megkértem a mennyei kendőt, hogy vegye le a kötésemet. Egy zöldessárga zúzódás gyűrűje húzódott körbe a derekamon, és haladt lefelé az egyik csípőmön, de a vágások szépen varasodtak. Hmm... az ütődéseknek még mindig lilának kellene lenniük, a vágásoknak pedig fájdalmasabbaknak. Fájt, de közel sem úgy, mint tegnap. A lábam, mindent egybevetve, szintén egészen jól néz ki. Úgy tűnt, egyetlen éjszaka alatt egy egész hétnyit gyógyultam. Nem olyan gyorsan, mint ahogy a fiúk szoktak, de azért a dolog így is lenyűgöző volt. Elhatároztam, hogy először lezuhanyozom. Amikor tisztán, megmosott és bebalzsamozott hajjal, átkötözve és felöltözve kijöttem a fürdőszobából, ott találtam Kishant, amint rám várt. Rögtön gyöngéden a karjaiba vett. - Hogy érzed magad? — kérdezte, miközben a nyakamat masszírozta. - Jobban - válaszoltam. — Azt hiszem, a sebeim itt gyorsan gyógyulnak, csak nem annyira, mint a tieitek. Kishan hozott nekem egy tálcát, amelyen tojás, eper, fahéjas csiga, narancslé, aszpirin és antibiotikum volt. Adott egy villát is, és leült mellém, várva, hogy befejezzem az evést. Látszott rajta, hogy foglalkoztatja valami. - És te jól vagy, Kishan? — kérdeztem tőle. Rám nézett, és félig elmosolyodott. - Igen, csak... - Csak mi? — A villámra szúrtam egy falatnyi tojásrántottát, és bekaptam, jól tudva, hogy nem fogja elsietni a választ. - Csak... aggódom. - Ne aggódj miattam! — nyugtattam. — Rendbe jövök. Valójában maris egészen jól érzem magam — mosolyogtam. - Nem. Az aggódom talán nem is a megfelelő szó. Olykor azt hiszem.. . — Felsóhajtott, és beletúrt a hajába. — De ez most nem fontos. Meg kell gyógyulnod. Nincs szükséged arra, hogy a szánalmas féltékenykedésemet hallgasd. - Miféle szánalmas féltékenykedésedet? — Félretoltam a tálcát, és megfogtam a kezét. - Nekem elmondhatod, mi a baj. Kishan előredőlt, és a kezemet nézve ismét nagyot sóhajtott:
-Attól félek, hogy talán... hogy talán megbántad. Úgy értem, kettőnket. - Megbántam? - Látom, olykor hogyan néztek egymásra Rennel, és ettől valahogy kívülállónak érzem magam. Az a gyanúm, hogy nem számít, mit teszek, sosem leszek képes áthidalni a szakadékot kettőnk között, vagy begyógyítani a sebet a szívedben, és megtalálni a módját, hogy igazán együtt lehessek veled. - Ó, értem. — Visszaidéztem magamban, amikor Ren és én megjavítottuk azt a csillagot a vörös sárkány birodalmában, és bűntudatosan az ajkamba haraptam. Kishan folytatta: - Arra vágyom, hogy ugyanúgy érezz irántam, mint én teirántad. De még annál is jobban szeretném, ha olyan boldog lennél, mint amilyen Oregonban voltál. — Előredőlt, és ujjaival megcirógatta az arcomat. - Szeretlek, Kelsey. De nem tudom, hogy te is ugyanígy érzel-e, és lehetséges-e egyáltalán, hogy egymáséi legyünk. Elfojtottam a bűntudatos gondolataimat, az ajkamhoz emeltem a kezét, és megcsókoltam a tenyerét. -Tudod, mi a probléma? — néztem rá. — A hajón nagyon kevés esélyünk nyílt arra, hogy kettesben legyünk, és a hét pagoda városa sem ad túl sok lehetőséget a románcra. Miért nem vacsorázunk ma este gyertyafénynél, csak te meg én? Te nyakkendőben, én meg elegáns ruhában. Na, mit mondasz? - És mi van, ha addigra elérjük a harmadik sárkány birodalmát? Vállat vontam: - Majd akkor ráérünk ezen gondolkozni. Mr. Kadam nem fejtette még meg az égkorongot? - Nem — felelte Kishan. — De dolgozik rajta Rennel együtt. A kék sárkány ködéből már kikerültünk, de nem szedjük fel a horgonyt, amíg ki nem találják, hogyan tovább. - Oké. Akkor mondjuk meg Mr. Kadamnak, hogy szükségünk van egy szabad estére. A lábamnak is jót tenne. Kishan bólintott: - Ha biztos vagy benne... - Biztos vagyok benne. Mikor érdemelne meg jobban egy gyenge nő egy nap betegszabadságot, mint miután élet-halál harcot vívott egy krakennel? Kishan felnevetett: - Hát, ez igaz! A nap további részében egyedül maradtam, Nilima folytonos párnaigazgatásától eltekintve. Pár órányi unatkozás után végeztem némi kutatást az égkoronggal kapcsolatban. Hasonló volt a Németországban talált, úgynevezett nebrai koronghoz, melynek keletkezését - ahogy művészettörténet-órán tanultam - a tudósok i. e. 1600-ra teszik. A nebrai korong valójában a
csillagok térképe volt, valamint a nyári és téli napfordulót is ábrázolta, hogy a farmerek tudják, melyik a legmegfelelőbb időszak bizonyos növények elültetésére. A kék sárkány égkorongja azonban nyilvánvalóan nem mezőgazdasági céllal készült. Csillagok jelei voltak rajta, a nebrai korong holdja helyett pedig hét nap ábrája. A csillagok között egy út kanyargott, amely a korong alján elhelyezkedő egyik naptól indult, és egy másikhoz érkezett a tetején. Kerestem egy könyvet más híres korongokról, és megtaláltam az azték kalendáriumot, amely a világ öt korszakát ábrázolja. A naptár minden napjele különböző istenségekhez van rendelve. Átlapoztam az oldalakat, de nem találtam semmit, ami a mi helyzetünkre vonatkozhat. Frusztrál tan felsóhajtottam, félretettem a könyveket és jegyzeteket, és a gondolataim valami olyasmi felé kalandoztak el, amire határozottan nem akartam gondolni. Itt az idő. Itt az idő igazán elengedni Rent, és továbblépni Kishannal. Nem arról van szó, hogy nem szeretem Kishant. Szeretem. De még mindig szeretem Rent is. Azt hiszem, lényem egy része mindig is szeretni fogja. Kishan viszont megérdemli, hogy teljesen rá figyeljek. Valószínűleg sejti a belső bizonytalanságomat. Nem akarom, hogy így érezze magát. Azt akarom, hogy biztosan tudja: elköteleztem magam mellette. Hiszen Rennek is megmondtam: ha egyszer úgy döntök, hogy Kishannal leszek, akkor mellette is maradok, én nem az a fajta ember vagyok, aki játszik mások érzéseivel. Tényleg kitartok mellette. Ha nem tudom elfelejteni Rent, akkor elrejtem az érzéseimet, és kész. Bezárom mindet a szívem leghátsó zugába, és sohasem engedem ki őket. Vagy belefojtom őket az óceánba. Súlyt kötök a szívfájdalmamra, kidobom a fedélzetről, és hagyom, hogy lesüllyedjen a sötét mélységbe. Őszintén akartam, hogy jól működjenek a dolgok Kishannal, de tudtam: egy részemet visszatartottam tőle. Nem adtam neki az egész szívemet. Nem szerettem őt úgy, ahogy Rent. De Kishan többet érdemel. Jobbat érdemel. Itt az idő, hogy újra megengedjem magamnak az igaz szerelmet. Kiszálltam az agyból, és próbaképp ráálltam a lábamra. Alig fájt, a derekam körüli vágások és zúzódások pedig gyakorlatilag már el is tűntek. Miután konzultáltam Nilimával, mindketten egyetértettünk, hogy ideje kivenni a varratokat. Nilima utasította a kendőt, hogy távolítsa el őket, mire a fonalak finoman kihúzódtak a bőrömből. Maradt ugyan egy hosszú heg, amely végighúzódott a lábamon, de a seb teljesen összezáródott, és kellemetlenség nélkül tudtam járni. Megkértem Nilimát, hogy varrasson nekem a kendővel egy szép öltözéket, mire az sebtében összedobott egy puffos ujjú, szatén koktélruhát és egy hozzá illő nyakláncot. A jobb oldalamon összefogott és behúzott derékrész egy fekete, díszes rátéttel volt megtűzve. A szűk, térdig érő szoknya egy nagy fodorral ívelt át a jobb csípőmre, és lágy redőkben omlott le a térdhajlatomig. Először kék ruhát szerettem volna kérni, de gyorsan rájöttem, hogy ez rossz üzenet lenne Kishannak. Ezért Nilimával úgy döntöttünk, hogy inkább antik bronzszínűre csináltatjuk, és ez a szín, mint kiderült, kifejezetten jól állt nekem. Kiemelte a szememet, és szépnek tűnt benne a bőröm is. Készíttettem a kendővel egy pár hozzáillő, lapos, szatén báli cipőt is, ugyanolyan rátéttel, mint
amilyen a ruhán volt. Aztán megköszöntem Nilimának a segítséget, és miközben elkezdtem kifésülni a hajamat, gondolataim az előttem álló este felé vándoroltak. Mit tehetnék? Hogyan éreztethetném Kishannal, hogy nem kívülálló? Hogy én igazán akarom ezt. Akarom őt. Megpróbáltam behangolni azt a halk csatornát a fejemben, és tanácsot kérni anyukámtól. Vártam, hogy mondjon valamit. Hisz mindig segített, amikor tanácsra volt szükségem. Most azonban semmit sem hallottam. Kösz szépen, anya! Most mi van? Én itt mindent megteszek, ami tőlem telik, te meg nem vagy velem, hogy segíts. Egy lánynak ilyenkor szüksége van az anyjára, tudod? Megálltam a gondolat közepén, és küldtem neki egy mentális megrovást. Itt kellene lenned. Miközben gépiesen fésültem a hajam, belebámultam a tükörbe. Végül letettem a kefét. Vékony voltam és sápadt. Árnyékok sötétlettek a szemem alatt. Nem éppen a legjobb formámban vagyok egy randevúhoz, de legalább ráfoghatom a megjelenésemet a krakenre. Ingerlékenynek. .. sőt, idegesnek éreztem magam. Görcs volt a gyomromban. Fásultan sminkeltem ki magam. Hogy kicsit különlegesebbé tegyem, sütővassal begöndörítettem immár vállhosszúságú hajamat, majd kitéptem egy lótuszvirágot Durga füzéréből. Miközben elgondolkozva néztem, magamban megkértem, hogy mutasson utat nekem, és segítsen túljutnom a Ren iránti, makacsul erős érzelmeimen, hogy megadhassam Kishannak azt a szerelmet, amire oly nagy szüksége van. Hisz végül is Durga volt az, aki bátorított, hogy szánjam rá magam a továbblépésre. Egy fésűvel felfogtam a hajamat az egyik oldalon, és a fülem fölé tűztem a fehér virágot. Illata valahogy megvigasztalt. Nyugalom szállt meg, és úgy éreztem, mintha egy kar gyöngéden átölelte és bátorítóan megszorította volna a vállamat. Akár anyukám volt, akár Durga, most már tudtam, hogy minden rendben lesz. Belebújtam a ruhámba, és éppen felvettem a cipőmet is, amikor kopogtattak az ajtómon. Megkönnyebbültem, hogy Kishan nem váratott. Már így is túl sokáig maradtam egyedül a gondolataimmal. Elszánt mosollyal az arcomon nyitottam ki az ajtót. A mosolyom aztán azonnal őszintévé vált, amikor megláttam, milyen boldog Kishan. Nyíltan megcsodálta a ruhámat, és átnyújtott nekem egy csokor selyemvirágot. - Bocs, hogy nem igaziak. A jelek szerint egyetlen virágbolt sincs sárkányvárosban. - Semmi baj. Én nem bánom. - Gyönyörű vagy! - Te is. És tényleg. Kishan nagyon elegáns volt. Fekete bő nadrágot és rézszínű selyeminget viselt hozzáillő, fekete, rézszínű és arany csíkos nyakkendővel. Előreléptem, és kedvesen megigazítottam a nyakkendőjét. Elkapta a kezem, megcsókolta és rám mosolygott. Arany szemei boldogan csillogtak, és a karját nyújtotta felém. - Hogy van a lábad? — kérdezte.
- Jól. Már majdnem meggyógyult. Még egy nap, és készen állok, hogy megküzdjek még egy krakennel. - Remélem, azért erre nem kerül sor — húzta össze a szemöldökét. Bólintottam, és elindultunk a napozóterasz felé. A hold szépen világított az égen, és a tenger csendes, nyugodt és gyönyörű volt. A tiszta égbolton fényesen ragyogtak a csillagok. Tökéletes háttér volt egy romantikus vacsorához. De ahelyett, hogy a hajó farában levő étkezőhöz kísért volna, Kishan az orr felé vezetett. - Nem fogunk enni? — kérdeztem csodálkozva. - De. Csak itt terítettem meg. És ne aggódj amiatt, hogy a kormányházból esetleg ránk látnak. Mr. Kadam és Nilima kivettek egy szabad estét. Mindenki lent van a szobájában. - De nem kellene valakinek készen állnia, hogy vészhelyzet esetén beugorhasson a kormányházba, sárkányok vagy bármi más miatt? - Ez az elkövetkező néhány órában az én feladatom lesz. Ha valami történik, úgyis mi vesszük észre először. Megszorítottam a kezét. - Jól hangzik, ó, Kishan! Ez csodálatos! Odamentem a gyönyörűen megterített asztalhoz. Kishan varratott a mennyei kendővel egy csillámló, ezüst térítőt és hozzáillő szalvétákat. Az asztalon elegáns porcelánkészlet és csillogó, súlyos ezüst evőeszközök sorakoztak nyelükbe gravírozott sellőkkel. Mellettük kecses kelyhek álltak, apró tengeri csillaggal a talpukhoz rögzítve, és megtöltve gyöngyöző, aranyszínű itallal. Kishan kagylóhéjakat helyezett el kis csoportokban mindenfelé a fedélzeten, melyekbe apró gyertyákat állított. Fényeik lágyan pislákoltak az enyhe szellőben, és egyszerűségük ellenére káprázatosán néztek ki. A fejünk fölött lógó lámpások tovább fokozták a romantikus hatást, és valahonnan a háttérből halk zene hallatszott. Kinyújtottam ez egyik ujjamat, hogy megérintsek egy kagylóhéjat. — Ezt jó hosszú ideig tarthatott előkészítened. Vállat vont. — Nem számít. Azt akartam, hogy különleges legyen. — Sikerült. Kishan kihúzta a székemet. Miután leültem, ő is helyet foglalt velem szemben, és az arckifejezésem láttán elmosolyodott. — Tetszik neked — állapította meg elégedetten. — Az, hogy tetszik, igencsak enyhe kifejezés. — Helyes — nevetett. — Akkor készen állsz az evésre? — Igen. De áruld el, pontosan mire készülsz! Gondolom, használni akarod az aranygyümölcsöt.
Bólintott. — De én találom ki a menüt. Bízol bennem? — Persze — mosolyogtam. Kishan lehunyta a szemét, és néhány pillanat múlva pompás vacsora jelent meg előttünk. Azonnal neki is fogtunk az evésnek, és közben arról beszélgettünk, hogy vajon mi várhat ránk a harmadik sárkány birodalmában. Eleinte komolyak voltunk, de aztán esztelen találgatásokba kezdtünk őrült sárkányos forgatókönyvekkel, mint például: „Mi van, ha nincs foga? Mi van, ha házimacska méretű? Vagy mi van, ha olyan vicces, mint Mushu a Mulan című filmben? Kishan sosem látta ezt a filmet, ezért megbeszéltük, hogy később mindenképpen megnézzük. Aztán elénekeltem neki a „Paff, a bűvös sárkány” című dalt, legalábbis annyit belőle, amennyire emlékeztem, ő pedig elmesélt egy őrült kínai történetet egy sárkányról, aki elvesztette a farkát. Desszertre Kishan készíttetett egy nyolcrétegű, csokoládés-málnás tortát forró krémmel, friss málnával és csokoládés tejszínhabbal. Lehunytam a szemem és felnyögtem: - Te tényleg jól ismersz engem. A csokoládé a gyengém. - Reméltem is — dőlt előre. Felnevettem. - A probléma csak az, hogy... túlságosan tele vagyok. - Van időnk. A torta várhat - mondta Kishan, majd felállt, és kinyújtotta a kezét. — Táncolnál velem, Kelsey? - Nagyon szívesen. - Megfogtam a kezét, ő pedig közel húzott magához. A zene lágy volt, az éjszaka pedig hűvös. Hozzábújtam, élvezve testének melegét. - Tudod, ez az első alkalom, amikor úgy táncolhatok veled, hogy nem kell amiatt aggódnom, hogy jön valaki és kiszakít a karjaimból. - Hmm... ez igaz. Megfogta a kezem, és egy kissé ügyetlen fordulattal kipörgetett. Ahogy a karjaink összegabalyodtak, kuncogtam. - Sajnálom - mentegetőzött Kishan. - Tudom, hogy nem vagyok a legjobb táncos. Csak... Felemeltem a fejem - Csak mi? — Csak tudom, hogy szereted a furcsa táncokat. Ahogy Rennel is tangóztatok. Én azt valószínűleg sohasem tanulom meg. — Kishan, nem kell összehasonlítgatnod magad vele. Nekem úgy tetszel, ahogy vagy, nem egy fénymásolatra vágyom.
— Mi az a fénymásolat? — Az egy... nem számít. A lényeg, hogy légy önmagad! Nem várom el tőled, hogy változz meg. Ha nem szeretsz táncolni, az is rendben van. — Ó, én szeretek táncolni. Csak nem tudok. — Semmi baj. Én sem vagyok valami nagy táncos. — Tényleg? — Tényleg. — Visszahajtottam a fejem a vállára, és lehunytam a szemem, hagyva, hogy vezesse, irányítsa a lépéseimet. Bíztam benne. Tudtam, hogy sosem bántana, és szerettem volna megadni neki a nyugalomnak ugyanazt az érzését, amit ő is oly készségesen nyújtott nekem. Kétségbeesetten akartam nemcsak szeretni őt, hanem szerelmesnek is lenni belé. És amikor alattomosan besurrantak az elmémbe az emlékek arról, hogy milyen volt egy másik férfi karjaiban táncolni, ádázul darabokra téptem és a földbe döngöltem őket. Azt akartam, hogy az összes gondolatom Kishané legyen. Ezé a jó emberé, aki feltétel nélkül szeret engem. Szerencsére Kishan félbeszakította a tépelődésemet. — Tudod, mikor szerettem beléd? — kérdezte. — Nem. — Amikor néztem, ahogy a tigris Ren sebeit tisztogatod a dzsungelbeli verekedésünk után. Amikor még nem tudtad, hogy gyorsan gyógyulunk, és sírtál. — Emlékszem. - Nagyon meghatott, hogy úgy tudsz sírni állatok és férfiak miatt, akik olyan vadak, elvetemültek és elátkozottak, mint mi voltunk akkoriban. Oly nagy gyöngédséget és aggódást mutattál! És én anynyira meg akartalak vigasztalni! Boldoggá akartalak tenni. Hogy elállítsam a könnyeidet. - Azt teszed. Kishan felmorrant: - Emlékszel, amikor legelőször jöttem elő a dzsungelból, és megleptelek? -Igen. - Akkor már figyeltelek egy ideje. Elbűvöltél. Szinte pusztán az arckifejezéseidből meg tudtam mondani, hogy mire gondolsz. - Nem hittem volna, hogy ilyen könnyen olvasható az arcom. - Nyílt és kedves. - Köszönöm.
Az enyhe szellő az arcomba fújta a hajamat, és miközben Kishan a fülem mögé simította, finoman megcirógatta a nyakam. - Tudtad, hogy te voltál az első ember, akivel több, mint száz év után először beszéltem? -Tényleg? — pislogtam csodálkozva. - Szörnyen magányos lehettél. Rám nézett mély arany szemeivel, én pedig belemerülten a rézszínű pupillák látványába. A derekam köré tette a karját. - Igen, magányos voltam. Olyan sokáig éltem egyedül, hogy úgy éreztem, én vagyok az utolsó ember a Földön. Amikor megláttalak téged, az olyan volt, mint egy álom. Végre eljött hozzám egy angyal, hogy megszabadítson a nyomorúságomból. Az sem érdekelt, hogy életben maradok-e vagy meghalok, csak legyen már vége az elszigeteltségemnek. Miután elmentél, azt hittem, vissza tudok térni az azelőtti életformámba. Nem is reménykedtem abban, hogy egy napon az enyém lehetnél. Nyilvánvaló volt, hogy Ren a magáénak tekintett. Ezért megpróbáltam elfojtani az irántad érzett vonzalmamat. Figyelmen kívül hagyni az érzéseimet. De nem sikerült. Valami húzott hozzád... Visszatértem az emberi létbe. Újra megtanultam két lábon járni. Újra megtanultam, mit jelent embernek lenni. Aztán elmentél Amerikába, és lényem egy titkos része örült. Az volt a szándékom, hogy adok neked egy kis időt, majd utánad megyek. De a dolgok másként alakultak. Szó nélkül bólintottam. Gondolataim akaratlanul is az oregoni időkre vándoroltak, de gyorsan rázártam az ajtót a szép emlékekre, és visszazökkentettem magam a jelenbe. Kishanra mosolyogtam, ő pedig folytatta: - Amikor Amerikában újra találkoztam veled, és láttam, milyen boldog vagy, beletörődtem: meg kell elégednem azzal, hogy a barátod és védelmeződ legyek. Megpróbáltam uralkodni az érzelmeimen, hogy azt tegyem, amivel a te boldogságodat szolgálom. De amikor kettesben voltunk Shangri-lában, még mélyebben beléd szerettem. Annyira vágytam rád, hogy nem érdekelt, kit bántok meg vele, és hogy te hogyan érzed magad ettől. Mérges voltam, amikor megkértél, hogy ne ostromoljalak. Azt akartam, hogy ugyanúgy vágyj rám, mint Renre, de nem tetted. Azt akartam, hogy ugyanúgy érezz irántam, ahogy őiránta, de nem tudtál. - Kishan... - Várj... hadd fejezzem be! Bólintottam. -Talán amiatt, amit az az idióta madár tett velem Shangri-lában, nem tudom, de utána tisztábban láttam - nemcsak a múltammal és Yesubaival, hanem veled és a jövővel kapcsolatban is. Tudtam, hogy nem leszek örökre egyedül. Láttam az Álmok Ligetében. És azt is láttam, hogy szeretsz. De elsiettem a dolgot. Sürgettelek. Aztán ő visszatért, és mindannak ellenére, ami történt, te még mindig őt akartad. Talán ez soha nem is fog elmúlni. Talán örökké kötődsz majd hozzá. Meg akartam szólalni, de ujját a számra tette. — Nem, semmi baj — mondta. — Most már értem. Akkor még nem igazán álltam készen egy kapcsolatra. Nem volt semmim, amit nyújthattam, amit kínálhattam volna. Legalábbis nem egy mai
nőnek. De Shangri-la adott nekem valamit, ami értékesebb, mint napi hat plusz órányi emberiét. Reményt adott nekem. Okot a hitre. Ezért vártam. Megtanultam, hogyan legyek türelmes. Megtanultam, hogyan éljek ebben a században. És most — és azt hiszem, ez a legfontosabb — végre megtanultam, mit jelent szeretni valakit. Egy ujjával végigsimította az arcomat a homlokomtól az államig, és felemelte a fejem, hogy a szemébe nézhessek. — Szóval, azt hiszem, az egyetlen kérdés, ami maradt, Kelsey, az az, hogy... az érzéseim visszhangra találnak-e a te szívedben? Érzed-e legalább egy kis részét annak, amit én érzek irántad? Van-e lényednek legalább egy apró szelete, amit nekem tudsz adni? Amit az enyémnek nevezhetek. Amire igényt tarthatok, és örökre megőrizhetek. Megígérem, hogy gyöngéden gondját viselem, és féltőn vigyázok rá életem végéig. Kishan átölelte a derekamat, és lehajolt, hogy homlokát az enyémhez érinthesse. — Egyáltalán, értem dobog a szíved, szerelmem? Megsimogattam az arcát, miközben egy könnycsepp gördült le az arcomon, és egy pillanatnyi hallgatás után így feleltem: — Hát persze. Soha többé nem hagylak magadra. Én is szeretlek, Kishan. Odahajoltam, és ajkamat az övéhez tapasztottam. Kishan magához húzott, és visszacsókolt, gyöngéden, lágyan és édesen. A nyaka köré fontam a karomat, és közelebb húzódtam hozzá. A mellkasához vont, és még szorosabban ölelt. Eleinte jó érzés volt. Kellemes és élvezetes. De aztán történt valami. Váratlanul reccsenést, roppanást, majd egy rántást éreztem. A szívem hirtelen hatalmasat dobbant, és egész bensőm fellobbant, akkora lánggal, amilyet már nagyon rég nem éreztem. Elemésztő és hatalmas erejű tűz volt. Zavarodott, vehemens szenvedéllyel csókoltam Kishant, ő pedig tízszeres hevességgel viszonozta a csókomat. A lángok sercegve, sisteregve, szinte megtisztítóan csaptak fel. Sütkérezni akartam a kettőnk között feltámadó, elemésztő erejű tűz melegében. A szívem kinyílt. Hevességébe beleremegett a testem. Újra egész voltam. Úgy tűnt, megállt az idő. Ekkor hatalmas ütés rengette meg mögöttem a fedélzetet, és a hirtelen támadt meleg szél számos gyertyát kioltott. Fa recsegését, ropogását hallottam, mint amikor valami eltörik. A testem megremegett az ütődéstől, és a döbbenettől megtántorodtam. Ajkaink szétváltak, de Kishan továbbra is átölelve tartott. Mi volt ez? Egy sárkány? Meteor? Különféle lehetséges csapások sora cikázott át az agyamon. Hitetlenkedve pislogtam, amikor egy napozószék süvített el mellettem, és nagy loccsanással landolt az óceánban, nyomában az asztallal, a porcelán tányérokkal, a talpas poharakkal, a süteményekkel és a gyertyafényes kagylókkal. Kishan összezavarodottan nézett rám, aztán mindketten mozdulatlanná dermedtünk, amikor a sötétben megszólalt egy feldühödött, ádáz hang; — Engedd el!
18. Kibékülni nem könnyű KISHAN MEG ÉN AFEDÉLZETET PÁSZTÁZTUK, de nem láttunk semmit. A hang az éjszakában megismételte: - Azt mondtam: engedd el!- Egy sötét árnyék lépett ki a fényre, és magasodott fölénk az egy szinttel feljebb levő fedélzeten. Levegő után kaptam, és azt suttogtam: - Ren... Kishan egyet hátralépett, és magához húzott. Ren fehér ruhában, mezítláb, lángoló kék szemekkel nézett ránk, majd ádázul morgott egyet, elrugaszkodott a felső dekk széléről, és guggolva érkezett a földre. Aztán lassan felegyenesedett, és méltóságteljes lépésekkel közeledett felénk, akár egy Isten összes dühét hordozó, sötét angyal. Hidegen, kimérten és könyörtelenül így szólt: - Ne... kelljen elismételnem. Szemét egy pillanatra sem vette le Kishanról. Komor arckifejezése rémisztő volt, akár egy egyre fokozódó erejű, ádáz vihar. Kishan karjára tettem a kezem. Ren azonnal odafordította dühös tekintetét,majd felnézett, hogy egy villámcsapás hevességével szinte átdöfie Kishan arany szemeit. — Ren! Mi a baj? — szólalt meg Kishan. — Higgadj le! Nem vagy önmagad. — És folyamatosan szemmel tartva bátyját, egyet hátralépett, és csendesen odaszólt nekem: — Kells, állj mögém...! Lassan! Nyeltem egyet, és felemelve a kezem Kishan karjáról, hátraléptem. Ren úgy nézett bennünket, mint ahogy egy macska figyeli a sarokba szorított egeret. Félrebillentette a fejét, és szemével fürkészően követte a mozdulatainkat. Kishan mély, halk, megnyugtató hangon beszélni kezdett hozzá, és közben lassan hátrált, maga mögött tolva engem is. — Ha Ren ugrik, fuss! — utasított csendesen. — Én feltartom, amíg Kadamhoz nem érsz. A hátába bólintottam. Ekkor Ren előrelépett, és komoran azt mondta: - Menj el tőle, Kishan. Most! Kishan a fejét rázta:
- Nem hagyom, hogy bántsd. - Bántani őt? Én őt nem bántom. Téged ellenben kinyírlak. Kishan felemelte az egyik kezét. - Ren, fogalmam sincs, mi ütött beléd. Talán a krakenméreg. Csak nyugodj le, és menj innen! — Vishshva!— felelte Ren szikrázó szemmel. Aztán kiabálni kezdett Kishanra hindiül, úgy hadarva, hogy egyetlen szót sem bírtam kiszűrni belőle, amit értettem volna. Nem tudom, mit mondhatott, de Kishan is dühbe gurult tőle, megfeszítette az állát, és mellkasa felől fenyegető morgást hallottam. Kelsey! Ideje indulnod — préselte ki halkan összeszorított fogai közül. — Fuss! Barmi is volt az, ami Rennel történt, ezután egyre csak rosszabbodott. Kishan mondott neki valamit, ami láthatóan nem segített a helyzeten, sőt, valójában inkább olaj volt a tűzre, mert Ren még dühösebb lett tőle, mint amilyen azelőtt volt. Kishan hátranyúlt, és megszorította a kezem. - Menj! Én feltartom. Épp csak megfordultam, hogy futásnak eredjek, amikor szörnyű, fájdalmas nyögést hallottam magam mögött, és egy olyan puffanást, mint mikor valaki nagy súllyal, tehetetlenül a fedélzetre zuhan. Hátraperdültem, és láttam, hogy Kishan ott áll a földre rogyott Ren fölött. - Mit csináltál vele? — kérdeztem szemrehányóan. - Semmit - tárta szét a karját Kishan. - A fejéhez kapott és elesett. Ren térdre borulva, fejét a dekk padlójára hajtva szenvedett. Mindkét kezével a hajába túrt, és húzta, csavarta a tincseket, miközben folyamatosan nyöszörgött. Aztán egyszer csak hirtelen hátravetette a fejét, kidüllesztette a mellkasát, és ökleit összeszorítva fájdalmasan felordított — az a fajta rémes üvöltés volt ez, amitől mindenki megdermed, aki csak hallja. A legszörnyűbb kín okozta kiáltás. Hallottam benne Lokesh kegyetlen nevetésének visszhangját, hosszú hónapok testi gyötrelmét, és annak az érzelmi zűrzavarnak a fájdalmát, hogy nem maradt miért élnie. Oda kellett mennem hozzá. Szüksége volt rám. Gyötrelme az én testembe is átszivárgott, élő, eleven, elemésztő erejű volt. Segítenem kellett neki. Nem hagyhattam, hogy így szenvedjen, nem hagyhattam, hogy érezze ezt a kínt. Valahogy tudtam, hogy én képes volnék megszüntetni ezt a sötétséget, amely elhomályosította elméjét és lelkét. Ekkor éreztem meg. A fájdalom mélyén, a gyötrelem áthatolhatatlannak tűnő rétegei alatt ott volt valami szilárd, valami erős, valami eltéphetetlen. A kettőnket összekötő híd. Elrejtve, elárasztva a fájdalom hullámai alatt, de ott állt, kőkeményen és erősen. Néhány lépést tettem Ren felé, de Kishan megállított. Ren újra előreesett, és remegő karjaival, zihálva támaszkodott a fedélzet padlójára. A szívem hevesen zakatolt, az övével egy ritmusban. Ereztem, hogy az én végtagjaim is remegnek, visszhangozva az ő
reszketeg mozdulatait. Hosszú percekig egyikünk sem mozdult. Végül Kishan előrelépett, és Ren felé nyújtotta a kezét. Ren vett néhány mély lélegzetet, majd megfogta a felajánlott kezet, felállt, és felemelte a fejét. De nem Kishanra nézett, hanem rám. Megdermedtem. Egész testemben megborzongtam. A pulzusom felgyorsult, és a vér őrülten száguldozott az ereimben. — Jól vagy? - kérdezte Kishan a bátyjától. — Most már igen — felelte Ren anélkül, hogy levette volna rólam a szemét. — Mi történt veled? — kérdezte tovább Kishan. Ren mélyet sóhajtott, és vonakodva nézett az öccsére. — A fátyol felemelkedett. — Fátyol? Miféle fátyol? — A fátyol az elmémben. Amit Durga tett oda. — Durga? -Igen — felelte Ren szelíden. — Már emlékszem. — Tekintete megint felém vándorolt. — Emlékszem... mindenre. Elállt a lélegzetem. A néhány perce még oly friss és hűvös éjszakai levegő most sűrűn, melegen és fullasztóan lebegett körülöttünk. Aztán valami a bensőmben fel melegítette és ellazította megfeszült izmaimat, egy pillanat alatt szertefoszlatva a feszültséget, és nem érzékeltem semmi mást, csak a férfit, akinek izzó pillantása szinte megégetett. Briliáns kék szemei csordultig voltak kimondatlan szavakkal. Fogalmam sincs, milyen sokáig bámultunk így, egymás tekintetébe zárva. Nem gondoltam volna, hogy bármi képes lehet megtörni ezt a vizuális kapcsolatot, de Kishan elém lépett, és a bátyja szemébe nézett. Jó párat kellett pislognom, mire a szavai értelmet nyertek a fejemben. - Maradj itt! — mondta Rennek. — Lemegyünk Kadamért, aztán visszajövünk hozzád. Hallasz engem, Ren? Ren úgy válaszolt, hogy közben továbbra sem vette le rólam a tekintetét. - Igen. Itt maradok és várok. - Jó - mordult fel Kishan. - Gyere, Kells! - Megfogta a kezem, és elhúzott. Engedelmesen követtem, hagyva, hogy vezessen, miközben az elmém próbálta felfogni a történteket. Épp befordultunk a sarkon, amikor meghallottam Ren szelíd hangját, amely alig volt több, mint egy suttogás az esti szélben: - Ne menj, iadala... Maradj velem...
Elakadt a lélegzetem, és megfordultam, hogy lássam, de addigra már kikerült a látóterünkből. Kishan még jobban megszorította a kezemet, és maga után húzott. Amikor odaértünk Mr. Kadam szobájához, finoman bekopogtatott, majd, miután az ajtó résnyire, majd teljesen kinyílt, beléptünk. Mr. Kadam elegáns háló köntöst viselt, azt a fajtát, amilyet a férfiak száz évvel ezelőtt hordtak lefekvés előtt. Kishan gyorsan elmagyarázta neki a helyzetet. Mindketten azt akarták, hogy ne tegyek semmit, amíg ők nem beszélnek Rennel. Tántoríthatatlannak tűntek ebben, én pedig sokkal döbbentebb voltam annál, mintsem hogy tiltakozni tudtam volna. Amikor elmentek, leültem hát Mr. Kadam székébe, és ölembe vettem egy könyvet. Kinyitottam, de nem bírtam olvasni. Az agyam teljesen kikapcsolt. Egész lényem az érzelmekre fókuszált; arra az erős kapcsolatra mélyen legbelül. A hiányzó, leszakadt láncszem, amelyet Shangri-la óta elveszettnek hittem, most megkerült. Újra éreztem a lánc másik végét. Újra összekapcsolódtam Rennel. Azelőtt egyedül voltam, meztelenül, védtelenül, kiszolgáltatva. Most viszont... nem. Még így is, hogy több fedélzet választott el minket egymástól, éreztem jelenléte melegét, mintha egy puha paplan ölelte volna körül a lelkemet, a szívemet. Melegen tartott, védelmezett, biztonságot adott. Tudtam, hogy nem vagyok többé egyedül. Ezelőtt olyan voltam, mint egy nagylyukú szita, amely csak a méretes darabokat tudja magában tartani, miközben az éltető nedű kiszivárog belőle. Most azonban a lyukak betömődtek, és kezdtem megtelni. Majd szétfeszített valami, amitől könnyeznem és remegnem kellett. Emlékszik. Újra és újra elismételgettem magamban ezt a szót. Csak úgy röpdösött, cikázott az elmémben, anélkül, hogy áthatolt volna rajta, anélkül, hogy az agyam képes lett volna feldolgozni az információt. Szédültnek éreztem magam, mint aki hőgutát kapott. Megnyaltam száraz ajkaimat, de túl gyenge voltam ahhoz, hogy felálljak, és igyák egy pohár vizet. Amikor Kishan és Mr. Kadam visszatért, Kishan letérdelt mellém, és megfogta a kezem. Megsimogatta a kézfejemet, de én csak tompán éreztem gyöngéd érintését. Mr. Kadam csendesen azt mondta: - Úgy tűnik, Rennek visszatért az emlékezete, Miss Kelsey. Szeretne beszélni önnel. Készen áll erre, vagy mondjam meg neki, hogy várjon holnapig? Hezitáltam, és néhány másodpercig nem feleltem. - Miss Kelsey? Jól van? - kérdezte aggódva Mr. Kadam. Nagyot sóhajtottam, és azt motyogtam: - Nem tudom, mit tegyek. Mit kellene tennem? Kishan segítőkészen és állhatatosan ült le mellém. - Támogatom, bárhogyan is döntesz, Kells. - Oké — bólintottam zavarodottan. — Beszélnem kell vele, igaz? Úgy gondolod, hogy beszélnem kell vele, ugye? Felálltam, tettem néhány lépést, majd megfordultam:
- Nem... Várj... Nem tudok... Mit mondjak neki? Hogyan magyarázzak el mindent? - Tud mindent — felelte Kishan. — Mindenre emlékszik, ami azóta történt, hogy kiszabadítottuk, de most az azelőtti emlékei is felszínre törtek. Ha nem akarsz beszélni vele, nem kell megtenned. Az ajkamba haraptam, majd ismét felsóhajtottam: - Semmi baj. Beszélek vele. Mr. Kadam bólintott. - A panorámaszobában vár rád. Tettem még egy reszketeg lépést, majd megálltam. - Velem jössz, Kishan? Kishan azonnal felállt, és megcsókolta a homlokomat: - Persze. Otthagytuk az aggódó Mr. Kadamot, aki átvállalta tőlünk az őrködést a kormányházban, amíg mi mással vagyunk elfoglalva. Mondtam Kishannak, hogy először szeretnék átöltözni. Lemostam az arcomról a sminket, és levettem a szép ruhámat. Belebújtam a farmernadrágomba, és magamra kaptam egy pólót. Kivettem a hajamból a virágot, megfésülködtem, majd felhúztam az edzőcipőmet. Kishan kint várt rám, még mindig selyemingben és nyakkendőben. Megfogtam a kezét, és szó nélkül mentünk a panorámaszobába. A helyiségben sötét volt; csak az ablakon beszivárgó holdfény adott némi világosságot. Elindultunk a kanapé felé. Láttam, ahogy a homályos alak feláll. Körvonalai kirajzolódtak az ezüstös fényben. Megálltam. Kishan megölelt, és a fülembe súgta: - Minden rendben lesz. Menj, és szólj, ha szükséged van rám! - De... - Menj csak...! És mielőtt tovább tiltakozhattam volna, elment, így nem élvezhettem tovább vigasztaló jelenlétét. Rákényszerítettem magam, hogy lépjek előre egyet, majd még egyet. Rémült voltam, de nem tudtam, mitől. Végre odaértem Renhez. Éberen figyelte minden mozdulatomat, amitől ideges lettem. Aztán bizonyára megérezte a félelmemet, mert félrefordította a fejét, és intett, hogy üljek le. Idegesen ereszkedtem le a kanapéra vele szemben, és összekulcsoltam a kezem az ölemben. Egy hosszú, néma pillanat elteltével megszólaltam: - Akartál... beszélni velem... Ren hátradőlt a székében, és csendesen fürkészte az arcomat. - Mit... mit akartál mondani? — dadogtam.
Félrebillentette a fejét. - Félsz - mondta lágyan. - Nem kell félned. Lesütöttem a szemem. Ren folytatta: - Úgy viselkedsz, mint amikor legelőször fedtem fel előtted a kilétemet Phet házánál. - Nem tehetek róla. - Nem akarom, hogy félj tőlem, priya. A tekintetünk találkozott, és én nagyot sóhajtottam: - Azt mondtad, mindenre emlékszel. Igaz ez? - Igen. Valami... beindult. Megtaláltam a kioldógombot. Döbbenten kérdeztem: - És mi volt a kioldógomb? Mi hozta vissza az emlékeidet ennyi idő után? Ren félrefordította a tekintetét: - Az nem fontos. A lényeg, hogy vége van. Emlékszem rád. Ránk. Kishkindhára. Oregonra. Emlékszem az elrablásomra, arra, ahogy átadtalak Kishan kezébe, a Valentin-napi bálra, a Livel való verekedésre, az első csókunkra... mindenre. Felálltam, az ablakhoz léptem, és kezemet az üveghez nyomva, némán bámultam kifelé. - Phetnek igaza volt - folytatta Ren. - Én tettem ezt magammal. Összeszorítottam az öklömet, és homlokomat a hűvös üveghez érintettem. A leheletem kicsit bepárásította az ablakot, de két lélegzetvétel között mindig eltűnt. - De miért? — fakadtam ki. — Miért csináltad? Ren felállt, és mögém lépett - elég közel ahhoz, hogy hasson rám. Közelsége meleg és megnyugtató volt, ugyanakkor az idegeim pattanásig feszültek tőle, és egész testemen bizsergette a bőrömet. Megérintette egy hajtincsemet, és ujjaival megcirógatta a tarkómat. Megrezzentem, de nem mozdultam. - Durga felajánlotta, hogy segít nekem kiiktatni téged az emlékezetemből, sőt, belém plántálta a közellétedtől való tudatalatti idegenkedést is. Azért, Hogy ha valamiképpen kiszabadulok Lokesh fogságából, akkor is olyan távol tartsam magam tőled, amennyire csak lehet. — Emiatt volt, hogy nem bírtál megérinteni? Az az égető érzés? — Igen. így legalább elkerültelek, és Lokesh még véletlenül sem tudott volna általam rád találni. A fogságban is ki akart szedni belőlem olyan dolgokat, amiket nem akartam, hogy megtudjon.
Valamiféle varázserővel hallucinációkat idézett elő nálam. Megszállottan kutatott utánad. Az egyetlen mód, hogy meg tudjalak védeni, az volt, ha elfelejtelek. Egyszerűen nem láttam más kiutat. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. Aztán követte egy másik, majd még több, és csendesen szipogtam. Ren közelebb lépett, és egyik kezét ő is az üvegre tette az enyém mellé. Előrehajolt, és lágyan azt mondta: -Annyira sajnálom, iadala! Sajnálom, hogy nem voltam ott, amikor szükséged volt rám. Sajnálom amiket mondtam. Sajnálom a születésnapodat, és mindenekfelett sajnálom, hogy úgy kellett érezned, nem kellesz nekem. Ez sosem volt igaz. Soha. Még akkor sem, amikor nem emlékeztem rád. — Még akkor sem, amikor Randi a hajón volt? — mosolyogtam könnyes szemmel. — Ki nem állhattam Randit. — Hát, sikerült jól átverned. — „Ha megpróbálsz elbukni, és sikerül, akkor az bukás vagy siker?” Szándékosan taszítottalak el magamtól. Amikor Kishan újraélesztett, én pedig képtelen voltam rá, ráébredtem, hogy szükséged van valakire, aki tud vigyázni rád, és ott lesz melletted, amikor kell. Én nem lehettem az, aki neked kell. De Kelsey, most már emlékszem minden pillanatra, amit veled töltöttem. Emlékszem az első fel_ alkalomra, amikor megérintettél mint tigrist. Emlékszem, amikor vitatkoztunk Kishkindhában. Emlékszem a félelemre, amit éreztem, mikor a kappa megharapott. Emlékszem, hogyan ragyogott a szemed a gyertyafényben a Valentin-napi vacsoránkon. Emlékszem arra, amikor először mondtad nekem, hogy szeretsz, épp, mielőtt elhagytad Indiát, és emlékszem arra is, amikor Oregonban átadtalak Kishannak, és elengedtelek. Sokáig azt hittem, hogy annál nehezebbet sohasem kell veled kapcsolatban átélnem, de aztán jött Durga ajánlata. Kis híján nem fogadtam el... Miután elvette az emlékeimet, hatalmas űr támadt a szívemben. Éreztem, ahogy kifolynak belőlem, és nem tehettem semmit, hogy megakadályozzam. Kétségbeesetten nyúltam minden egyes emlék után, ahogy halványodtak, majd eltűntek az elmémből. A legutolsó dolog, amit elfelejtettem, az arcod volt. Az utolsó képem rólad annyira valószerűnek tűnt, hogy megpróbáltam a kezeim közé fogni az arcodat, és soha nem akartam elengedni. De aztán az a kép is halványulni kezdett, míg végül már semmit sem tartottam a kezeim között. A szívem összetört, de már nem emlékeztem, hogy miért. Iszonyú volt így élni. Azt kívántam, bárcsak megölne Lokesh. Valósággal vártam a kínzást. Az legalább lefoglalta az elmémet. Fejét és vállát az üvegnek támasztotta, hogy lássa az arcomat, és így folytatta: — Aztán egy napon eljöttetek és kiszabadítottatok. Éreztem, hogy ismernem kellene téged, de nem bírtam emberként a közeledben maradni erős fájdalom nélkül. És mégis, az, hogy melletted voltam, valahogy betöltötte a bensőmben tátongó űrt. Megérte a fizikai fájdalmat. Durga bizonyára nem hitte volna, hogy az irántad érzett vonzalmam felülmúlja a közelléted okozta fizikai kellemetlenségeket. Szóval, újra egyre több időt töltöttünk egymással. De a kapcsolatunk ezúttal szűk korlátok közé volt szorítva. Csak tigrisként tudtam tartósabban a társaságodban lenni, és érezni a közelségedet. És mégis, újra beléd szerettem. Mert lényem egy része megérezte, hogy egymáshoz tartozunk.
Melletted békére leltem. Azzal is megelégedtem volna, ha életem végéig az ölebed lehetek. Amikor a Csillag-fesztiválon megkérdezted tőlem, hogy vágyom-e ennél többre, őszintén feleltem azt, hogy nem. Soha, sehol és senkivel nem éreztem úgy magam, mint veled... Aztán, amikor véget vetettem a kapcsolatunknak, megpróbáltam bebizonyítani mind neked, mind magamnak, hogy nincs szükségem rád. Kerültelek. Bántottalak. Más nőkkel parádéztam előtted, hogy elhidd: nem akarlak téged. De hazugság volt. Hiába vettem körül magam tíz nővel, mégis csak arra tudtam gondolni, hogy az a cowboy rád teszi a kezét. Rettenetes volt látni a fájdalmadat, amit én okoztam neked, de meggyőztem magam, hogy mindent a te érdekedben teszek. Hogy boldogabb és normálisabb lesz az életed nélkülem. Önző módon toltalak Kishan felé, abban bízva, hogy ha őt választod, legalább néha én is a közeledben lehetek majd. - És abban is bíztál, hogy ő meg tud védeni. - Igen. Oldalra fordultam, hogy szembenézzek vele. — És most? — kérdeztem. — És most? — Szomorúan felnevetett, és beletúrt a hajába. — És most rosszabb helyzetben vagyok, mint azelőtt. Azelőtt legalább nem emlékeztem rá, hogyan csókoltalak meg a konyhában egy halom csokis-mogyoróvajas süti mellett. Nem emlékeztem rá, milyen érzés volt táncolni veled Oregonban. Nem emlékeztem rá, hogy néztél ki a kék sharara ruhádban. Nem emlékeztem rá, Hogyan küzdöttem hol érted, hol veled. És arra sem, hogy milyenek voltak a randevúink, milyen volt hónapok után újra látni téged karácsony napján, és hogy miként éreztem magam újra... egésznek. - Felsóhajtott. — Tudom, hogy fájdalmat okoztam neked. Tudom, hogy bántottalak. Tudom, hogy megtörtem a bizalmadat, a belém vetett hitedet... Mondd meg nekem, mit tegyek! Mondd meg, hogyan hozhatom helyre a dolgokat! Hogyan javíthatom ki a hibáimat? Hogyan nyerhetlek vissza újra? Hidd el, ha átvehetném tőled az összes fájdalmat, amit neked okoztam, gondolkodás nélkül megtenném. Fontosabb vagy nekem, mint az egész világ, és feláldoznám az egész világot, csak hogy te boldog légy, és hogy biztonságban tudjalak. Kérlek, higgy nekem! Szipogva léptem közelebb hozzá, aztán a dereka köré fontam a karomat, és erősen megöleltem. - Elhiszem. Szorosan a mellkasához vont, és némán simogatta a hajamat. Hosszú ideig álltunk így. Ren elégedettnek tűnt pusztán attól is, hogy így tarthatott a karjaiban. Végül aztán, érzelmileg kimerültén, megacéloztam magam, elléptem tőle, és megveregettem a karját. - Holnap majd tovább beszélünk erről, Ren. Jóval elmúlt már éjfél, és én szörnyen fáradt vagyok. Jó éjszakát! - Jó éjszakát? — nézett rám értetlenül. - Igen. Jó éjszakát! — Elindultam, de Ren a karomra tette a kezét. - Várj! Elkísérlek.
Gyorsan elfordítottam a tekintetemet összezavarodott arcáról, és rövid hezitálás után azt mondtam: í— Ööö... inkább ne... Kishan... vár rám. Ren tekintete elsötétült. - Te... ezek után is vele mész? Felsóhajtottam: - Igen. - Ezek szerint mindaz, amit mondtam, semmit sem számít neked? Kelsey... — Megragadta a kezemet, és két tenyerébe fogta. -Újra képes vagyok veled lenni. Meg tudlak érinteni. — A kezemet az arcához szorította. — Meg tudlak ölelni. Melletted tudok maradni. -Lehúzta a tenyeremet a szájához, és lehunyt szemmel megcsókolta. Aztán lassan újra kinyitotta a szemét, és rám nézett. Nagyot nyeltem, és így feleltem: - Tudom, Ren, de... már nem számít. Én... én már Kishané vagyok. Leejtette a kezét, és tekintete jegessé vált. - Hogy érted azt, hogy már Kishané vagy? - Kishan és én egy pár vagyunk. Emlékszel rá, nem? Nézd, holnap még beszélünk erről, oké? — Azzal elfordultam. Ren megkerült, elém lépett, és szigorú hangon azt mondta: - Nem holnap akarok erről beszélni, Kells. Hanem most. - Ren, nekem most nincs energiám erről vitatkozni - feleltem. -Időre van szükségem, hogy mindezt feldolgozzam. Megyek aludni. Holnap reggel találkozunk, rendben? Ren elkapta a kezemet, és addig húzott finoman maga felé, amíg az orrom már csak néhány centire volt az övétől, és testemet hátrafeszítve próbáltam némi távolságot tartani tőle. Felém dőlt, és tekintetem akaratlanul is a szájára vándorolt. Pánikba estem, hogy meg fog csókolni, de ehelyett az arcomra tapasztotta a száját, és azt mondta: - Jól van. Menj most aludni, de érts meg egy dolgot! Nem foglak még egyszer elveszíteni, meri aadoo. - Az mit jelent? Mosolyogva suttogta: - Azt jelenti... barackom. Aztán felegyenesedett, és hagyta, hogy elmenjek. Megfordultam, és gyorsan az ajtó felé indultam. Kishan odakint várt rám, és amikor közelebb értem, felém nyújtotta a kezét. Mosolyogtam, és elfogadtam, ő pedig a fejem fölött mögém nézett. Megfordultam, és láttam, hogy Ren lezseren az ajtófélfának dőlve figyeli, ahogy Kishan elvezet.
Amikor beléptünk a liftbe, Ren még mindig ugyanúgy, mélyen elgondolkodva állt ott, egészen addig, amíg el nem tűntünk a szeme elől. Miután visszaértünk a szobámba, egyenesen a fürdőbe mentem, hogy átöltözzek a pizsamámba. Amikor kijöttem, Kishan egy székben ülve várt rám. Az ágyra rogytam, és keresztbe tettem magam alatt a lábam. - Jól vagy? - kérdezte Kishan. - Igen. Jól. De most aludni szeretnék. Majd holnap beszélünk róla, ha nem bánod. - Oké. Akkor megyek, és segítek Kadamnak. Jó éjt! - Felállt, betakart, csókot nyomott a homlokomra, majd finoman bezárta maga mögött az ajtót. Lekapcsoltam a villanyt, de nem bírtam elaludni. Sokáig hánykolódtam, végül ledobtam magamról a nehéz paplant, és helyette inkább a nagyi takaróját húztam magamra. Erről eszembe jutott, hogy Ren mindig tudta, hogyan takarjon be, Kishan pedig nem. Mérgesen a székre dobtam a nagyi takaróját, és az államig felhúztam a nehéz paplant, makacsul elhatározva, hogy csak azért is úgy fogok elaludni, ahogy Kishan takart be. Egész éjjel nyugtalanul forgolódtam. Amikor felébredtem, a lábam az ágy fejénél volt, a karom pedig lelógott a széléről. Elvonszoltam fáradt testemet a zuhanyzóig, és petyhüdt, táskás szememre meredtem a tükörben. Mit csináljak? Ren ott akarja folytatni, ahol abbahagytuk. Megtehetem ezt? Megbánthatom így Kis hant? Olyan ember vagyok én, aki ilyesmit tesz? Mit érzek Kishan iránt? Barátságnál biztosan többet. Ö szilárd, megbízható, és kényelmes vele az élet. Jesszus! Pont úgy hangzik, mintha valami régi autót jellemeznék. Szóval, mit jelent ez? Ő a Pinto, Ren pedig a Corvette? Nem. Ez sem igaz. Azt hiszem, a kérdés itt valójában az, hogy Ren iránt mit érzek. A szívem válaszul hatalmasat dobbant, ahogy megengedtem magamnak, hogy magam elé képzeljem őt, és visszaemlékezzek, mit éreztem, amikor a karjaiban tartott. Hogy miképp hagyott ki a szívverésem, amikor megérintette a csuklómat. Hogy hogyan remegtem meg, mikor rám nézett. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam összeszedni magam, különválasztani az elmémet az érzelmeimtől és logikusan elemezni a helyzetet. Nem. Nem vagyok az a fajta ember, aki ilyesmit tenne Kishannal. Megígértem neki, hogy nem hagyom többé egyedül. Ren tudta, hogy mit csinál, még ha nem is emlékezett rám. Megvolt az esélye, mégis lemondott rólam. Kishan megérdemli, hogy ő is kapjon egy esélyt. Ennyi. Döntöttem. Kishannal maradok. Miután elhatároztam magam, elfordítottam a szívem kulcsát. A Ren iránti érzéseimet mélyen elzártam bensőm leghátsó zugába, és a szívemnek csak azt a részét hagytam nyitva, amely Kishanhoz tartozott. Szorongatva és kényelmetlenül éreztem magam, mintha fél tüdővel próbáltam volna lélegezni, de épp elég szívem maradt a működéshez. Legalábbis több, mint egy apró szeletke. Hát akkor mi van, ha a szívem másik része úgy zakatol, mintha érszorítót tettek volna köré? Mi van, ha közel áll ahhoz, hogy szétrobbanjon, és teljesen megsemmisítsen? Mi van, ha korlátozottnak, elfojtottnak érzem magam? Meg tudom tanulni elfogadni mindezt, mint a kínai kislányok, akik bekötözött lábbal tanulnak járni. Eleinte biztosan fájdalmas lesz, de végül majd hozzászokom.
Szívizmaim teljesen megfeszültek, hogy megfelelő helyükre rögzítsék az érzelmeimet, és olyan erősen szorítsák össze és tartsák stabilan a szívem, akár egy fűző halcsontjai. Magamra húztam valami ruhát, és vonakodva indultam fel a kormányházba. Megálltam Kishan ajtajánál, és résnyire kinyitottam. Aludt, a takarója összecsavarodott a dereka körül. Odasétáltam az ágyhoz, és kisimítottam egy hajtincset az arcából. Almában elmosolyodott, és megfordult. Otthagytam, és a lift felé indultam. Amikor elértem az üvegajtót, egy kék selyemrózsát találtam ott egy hozzáragasztott, összehajtogatott cetlivel. Szétnyitottam a papírt. Volt benne egy pár gyöngy fülbevaló és egy vers: Tudod, szegény kis formátlan kagyló meddig ékíti egyszerű kelyhét? Ám ha számára teher lesz, fájó, mély bánatában ledobja díszét.
18
-Sir Edwin ArnoldHadd őrizzem meg a gyöngyömet. -RenÖsszegyűrtem a cetlit, a fülbevalóval együtt zsebre vágtam, aztán felmentem a lifttel a kormányházba. Ott találtam Mr. Kadamot amint bőszen jegyzetelt. — Min dolgozik? — kérdeztem. — Kishan meg én rábukkantunk a megoldásra az égkorongon ábrázolt jeleket illetően. — Ó, tényleg? És mik azok? — Kishan úgy véli, ezek voltaképpen akadályok, amelyek köztünk és a többi pagoda között állnak. És hogy a jelzett út azt mutatja, hogy miképpen kerülhetjük el őket biztonsággal. — Akadályok, komolyan? Kíváncsi volnék, miből gondolja ezt -jegyeztem meg fanyarul. Mr. Kadam figyelmen kívül hagyta a szarkazmusomat. — Most ellenőrizzük az elméletet — mondta. — Körülbelül egy óra múlva elérjük az első jelet. Ezért küldtem el Kishant pihenni. — Értem. — Készíttettem néhány gofrit az aranygyümölccsel, és leültem Mr. Kadam mellé. — Jobban érzi magát, Miss Kelsey? — Én... nem aludtam jól. Beszéltünk Rennel, és úgy tűnik, most már mindenre emlékszik. De ez csak még bonyolultabbá teszi a dolgokat. — Igen. Ma korán reggel én is hosszasan elbeszélgettem vele. 18
Pásztor Judit fordítása
Figyelmemet a tányérom felé fordítottam, és erre-arra forgattam a gondosan felvágott gofrit a szirupban. — Én... nem igazán szeretnék most erről beszélni, ha nem bánja. — Hát persze. Akkor mondja el, amikor csak kívánja, vagy sosem, ha nem akarja. Én mindig a rendelkezésére állok. — Köszönöm, hogy megérti. — Ez természetes. — Egy órával később Kishan megjelent a dzsekimmel a karján. A vállamra terítette, majd odament Mr. Kadam mellé, hogy ő is tanulmányozza a térképet. Valami megzörrent a dzseki zsebében. Belenyúltam, és előhúztam egy papírt. Egy szonett volt rajta - Shakespeare 116. szonettje, amely egyébként a kedvenceim közé tartozozott. Nem igaz: hű lelkek násza nem ismer akadályt! Szerelem a szerelem, amely hőfokot más hőfok szerint nyer vagy ár-apályt játszik készségesen? Ó, nem; az örök fárosz maga ő nézi a vihart, s nem ing semmi vészben; minden vándor hajók csillaga ő, magasságát mérhetik, erejét nem. A szerelem nem az Idő bolondja, bár romlás rabja arc és rózsa-ajk, szerelmet nem merít kihét vagy óra, ítéletnapig szilárdan kitart. Ha tévedek, s én is hűtlen leszek, sose írtam s szív sose szeretett. -
William Shakespeare –
~ Mi a baj? — kérdezte Kishan. Visszagyömöszöltem a papírt a zsebembe, és dühösen elpirultam. -
19
Semmi. Én... ööö... mindjárt visszajövök. Oké?
Szabó Lőrinc fordítása
19
— Oké. De siess! Mindjárt ott vagyunk. — Sietek. Lefutottam a lépcsőn, és berontottam Ren szobájába, épp, amikor felvett egy pólót. — Mégis, mi az ördögöt művelsz? — estem neki. Megdermedt, aztán lefegyverzően rám mosolygott, és leengedte a pólóját a szoborszerű mellkasára. — Öltözködöm. És neked is jó reggelt! Na, ezek után most már akár el is árulhatod, miért ez a kiabálás? — Nem tudom, hogyan csempészted be ezt a dzsekimbe, de abba kell hagynod! — Pontosan mit csempésztem be a dzsekidbe? A kezébe nyomtam a gyűrött papírt. — Ezt! Leült az ágyra, és a farmernadrággal borított combjára simítva lassan szétnyitotta a lapot. Akaratlanul is felnyüszítettem, amint észrevettem, mennyire megbabonáznak a mozdulatai. — Úgy néz ki, mint egy Shakespeare-vers, Kells. Szereted Shakespeare-t, szóval mi a probléma? — A probléma az, hogy már nem szívesen fogadok verseket tőled. Hátradőlt, néhány pillanatig szemtelenül vizsgálgatott, majd elvigyorodott, és azt mondta: — „Volt nő valaha ily kedvben kérve meg? Volt nő valaha ily kedvben nyerve meg?”2020 — Hagyd ezt abba, Shakespeare! Én nem egy házsártos asszony vagyok, akit meg kell szelídítened. Hanem, ahogy tegnap este is mondtam, már elköteleztem magam Kishan mellett. - Igazán? — Felállt, és elindult felém. Hirtelen nem kaptam levegőt. Addig hátráltam, amíg a hátam a falhoz nem ért. Ren a falnak támasztotta a kezeit a fejem két oldalán, és egészen közel hajolt hozzám. Makacsul előreszegeztem az államat, jelezvén elszántságomat, és így feleltem: - Igen. Azért jöttem, hogy beszéljek veled erről. Nem akarom, hogy... kövess mindenfelé, és a dolgokat... — nagyot nyeltem -... bonyolulttá tedd. Ren öblösen felnevetett, és még közelebb hajolt, orrát az enyémhez dörgölve. - Épp azt szereted bennem, hogy... bonyolult vagyok. - Nem — nyögtem fel, mikor beleharapott a fülcimpámba. - Azt akarom, hogy az életem egyszerű és kellemes legyen. És Kishannal az lesz.
20
Shakespeare: III: Richárd (Szigligeti Ede fordítása).
- De nem mondod komolyan, hogy egyszerű dolgokra vágysz, igaz, Kelsey? - Ajkait rátapasztotta a fülem mögötti puha bőrre, mire megborzongtam. - A komplikáció... — lassú, ingerkedő csókokkal elindult lefelé a nyakamon - .. .teszi az életet... - két tenyere közé fogta a tarkómat, és a kezével beletúrt a hajamba — .. .izgalmassá. Elfordítottam a fejemet, mire ő rögtön kihasználta az alkalmat, hogy még többet felfedezzen szabaddá váló nyakamból. - A szerelem bonyolult dolog, iadala. Mmm, de fincsi vagy! Tudod, milyen csodálatos érzés, hogy fájdalom nélkül megérinthetlek? Hogy megcsókolhatlak? — Bizsergető csókokat lehelt végig az állam vonalán, és közben azt suttogta: - Bele akarok fulladni az élvezetbe, hogy közel lehetek hozzád. Felnyögtem, és megragadtam a felkarját. Ha már a fulladásról beszélünk, énfölöttem már kezdenek összecsapni a hullámok. Pislogva kinyitottam a szemem, megfogtam a vállát, felnéztem az arcába, és összes erőmmel megpróbáltam eltolni magamtól, de ő csak néhány centit hátrált. - Vége van, Ren - mondtam. - Komolyan beszélek. Nem érted? Figyelj! Koncentrálj... a számra! Én... Kishant... akarom. Nem téged. Szemei egy pillanatra összeszűkültek, majd gonosz fénnyel csillantak fel. - Már azt hittem, sosem kérsz meg, hogy koncentráljak a szádra! - Hirtelen a karjaiba rántott. Az egyik kezét a hátamra szorította, a másikat pedig a hajamba csúsztatta. Félrebillentette a fejemet, és ajkait az enyéimhez nyomta. A testünk úgy tapadt egymáshoz, mint * két mágnes. Hőhullám áradt végig a bensőmben. Úgy éreztem magam, mintha fulladoznék, és Ren lenne a megmentőm. Kétségbeesetten akartam belecsimpaszkodni, hozzásimulni, a részévé válni. Érintése ismerős volt, mégis új. Akár az óceán — mindent elsöprő, ellenállhatatlan és létfontosságú. Hogyan élhetnék nélküle? Karjaim önkéntelenül a nyaka köré csúsztak, és ott is maradtak, miközben ő fel-le mozgatta a kezeit a hátamon, még közelebb húzva magához. Aztán egyik karját a derekam köré kulcsolta, a másikat pedig a hátam közepének nyomta. Vadul és feltartóztathatatlanul csókolt, akár egy hatalmas hullám, amely kifut a partra, és mindent elsöpör. Hamarosan teljesen elvesztem ölelésének szilaj szorításában, és mégis... tudtam, hogy biztonságban vagyok Csókja vezetett, sürgetett, és olyan kérdéseket tett fel nekem, amelyekre nem akartam válaszolni. De engem ez a nagy hatalmú Poszeidón gyöngéden szeretett, és noha megvolt minden ereje, hogy összepréseljen, hogy belefojtson sodorvizének bíbor mélységébe, óvatosan a felszínen tartott. Aztán szenvedélyes csókja megváltozott. Finommá, lággyá, könyörgővé vált. Együtt sodródtunk a biztonságos kikötő felé, ahol a tenger istene gyöngéden letett a homokos partra, és megtámasztotta remegő testemet.
Pezsgő bizsergéshullámok futottak fel-alá a végtagjaimon, épp úgy, ahogy a homokos lábujjainkat simogatja a ki-kicsapó tenger buborékos vize. Aztán a hullámok elültek, és éreztem, hogy az én Poszeidónom fürkészően néz. Egymásra meredtünk, tudva, hogy ez az élmény örökre megváltoztatott bennünket. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy én mindig is a tengerhez fogok tartozni, soha többé nem leszek képes elválni tőle, és nem lehetek egész nélküle. Ren gyöngéden megsimogatta az arcomat a hüvelykujjával. Lényem egy része kétségbeesetten ismételgette, hogy szükségem van rá, hogy hozzá tartozom, hogy képtelen vagyok ezt letagadni. Másik részem viszont bűntudatot érzett, tudván, hogy van egy másik férfi, aki szeret engem, aki törődik velem, akinek nagyon fájna, ha elhagynám, és akinek tettem egy ígéretet. Hátraléptem egyet, hogy képes legyek lerázni magamról Ren iránti epekedésemet. Nem működött, de vettem egy mély lélegzetet, és elszántam magam, hogy végigviszem, amit elhatároztam. — Hmm... — Ren végighúzta ujját a halántékomról az arcomon át le a számig, majd finoman megérintette az alsó ajkamat. — Ez érdekes. — Mi az érdekes? — kérdeztem sóhajtva. - Hogy a tiltakozásod ellenére az ajkaid határozottan engem választanak. Frusztráltan felkiáltottam, sokkal inkább a saját árulásom, mintsem a szavai miatt, félretoltam Rent, és kézfejemmel letöröltem a számat. - Kelsey... - Ne! - Feltartottam a kezem. — Csak… csak ne csináld, Ren! Én ezt nem tehetem meg. Nem olyan ember vagyok. Ez nem fordulhat elő soha többé. - Kelsey, kérlek... - Ne! - Kiszaladtam, és meg sem álltam, hiába kiáltott utánam. Ekkor valami megrázta a hajót. Ren kirohant a szobájából, megragadta a kezemet, és egyenesen a kormányházba húzott. Egyszerre akartunk befutni az ajtón, így kicsit összeütődött a vállunk. Ren úgy gondolta, ez remek alkalom arra, hogy átöleljen, de én rákiáltottam. Amikor végre átjutottunk, észrevettem, hogy Kishan fenyegetően néz, Ren pedig önelégülten vigyorog. Ebben a pillanatban a hajó megint megdőlt, amitől nekiestem a könyvszekrénynek, és bevertem a fejem. - Nem tudsz legalább vigyázni rá, hogy ne essen baja? — ordított Ren az öccsére. - Nagyon is jól vigyáz rám! - kiáltottam vissza. Kishan a karjaiba vont, és megtapogatta a dudort a fejemen. - Ne hagyd, hogy felbosszantson, Kells! Csak provokál. - Nem lehetne ezt a társalgást esetleg akkor folytatni, amikor nem támadják a hajónkat? — kérdezte Mr. Kadam. — Nilima! Vedd át a kormányrudat! Ren megragadta a szigonyát, és a kormányház tetejére vezető lépcsőhöz rohant, Kishan a chakramjával a hajó elejébe futott, én pedig a jacht mögötti vizet kémleltem.
Egyszer csak Ren hangosan felkiáltott: - Látom! Valami óriási hal! A vízre meredtem, abba az irányba, amerre mutatott, és elakadt a lélegzetem, ahogy megpillantottam a hatalmas farkat. - Feléd tart, Kishan! — sikítottam. Az óriási test addig tolta a hajót, amíg az veszélyesen meg nem dőlt az egyik oldalára. Amikor aztán újra visszatért eredeti helyzetébe, és megemelkedő oldala nagy loccsanással visszaesett a vízre, átrohantam Kishan mellé. Mivel a chakram nem tudott a vízben repülni, erős villámcsapást mértem az állatra, mire az leírt egy kört, majd elmerült. Néhány vészjósló percen keresztül minden csendes volt, aztán egy óriási alak emelkedett ki a vízből Ren mögött. Elkerekedett a szemem. Egy hatalmas halszörny volt! Alsó állkapcsa több méterrel előrébb volt, mint a felső, és szája rémisztőén kitárult. Óriási, vámpírszerű fogai hátborzongatóan meredeztek ki húsos, szürke ajkai közül, és hatalmas sárga szemeit Renre szegezte. Két hosszú uszonya úgy pörgött a levegőben, akár két kolibri, és a fejétől a farkáig fekete csíkok futottak végig a testén. Állkapcsai egyszer csak hirtelen összecsukódtak, mint egy satu. — Ren! Mögötted! — kiáltottam. Ren villámgyorsan megperdült, és a szigonyt többször a hal hasába döfte. A kör alakú lyukakból fekete vér szivárgott elő. A hal teste meghajlott, és félig a kormányház tetejére zuhant. Ren azonnal leesett a hajóról, és a sikamlós haltesten lecsúszott a tajtékzó óceánba. — Ren! — sikítottam. — Kishan, segíts neki! Kishan nyomban Ren után vetette magát a habokba. — És így mégis hogy segítesz?! — kiáltottam kétségbeesetten, majd a kormányházhoz szaladtam. A hal körbe-körbe forgott, és állkapcsait a két fivér felé csattogtatta, akik a hajó mellett lebegtek a vízben. Ren próbálta használni a szigonyát, de nem sokra ment vele. Az volt a szerencséjük, hogy a hal alsó állkapcsa túl nagynak bizonyult, így nem tudott elég közel kerülni hozzájuk, hogy megharaphassa őket; ehelyett folyton a hajónak csapódott. Megragadtam a mennyei kendőt, és visszarohantam vele a hajó oldalához. Mostanára a hal már feladta, hogy kettéharapja áldozatait, és inkább megpróbálta a hajóhoz préselni őket. — Indiaiherceg-palacsintát akarsz? — motyogtam. — Na, nem, felejtsd el, amíg én itt vagyok! Kinyújtottam a kezem, és a legsúlyosabb villámcsapást lőttem ki rá, amit csak bírtam, többször is. Jó néhány helyen eltaláltam a hatalmas testet. A szörny dühösen tekergett, hánykolódott a vízben, próbálva kikerülni a hatósugaramból. Mindeközben szövettem a kendővel egy kötéllétrát, amely a korláttól indult, és a jacht oldalán leért a vízig. Lekiáltottam a fivéreknek, hogy kapaszkodjanak bele, én pedig a villámcsapásaimmal távol tartottam tőlük a halat, amíg felmásztak rajta.
Miután mindketten csöpögve és kimerültén, de a fedélzeten voltak, odakiáltottam Nilimának: — Vigyen el innen minket gyorsan! Addig lövöldöztem a villámaimat a halra, amíg elég messze nem jutottunk tőle ahhoz, hogy feladja az üldözésünket. Amikor úgy éreztem, hogy végre kikerültünk a veszélyzónából, dühösen rámeredtem mindkét fiúra, aztán szó nélkül feldübörögtem a kormányházba. Belöktem az ajtót, és azt mondtam: — Nos, az akadály-teória helytállónak tűnik. Azt javaslom, kövessük a megrajzolt útvonalat a pontok között. Amikor a fiúk előkerülnek, mondják meg nekik, hogy azt üzenem: jó nagy idióták, örülök, hogy épségben vannak, és hogy hagyjanak békén egy ideig! Nilima és Mr. Kadam egy szót sem szólt. Kiviharzottam a kormányházból, és a szobámba siettem. Bezártam mindkét ajtót, és teletöltöttem a jacuzzit, hogy vegyek egy hosszú, forró fürdőt. Miközben áztattam magam, bűntudattal gondoltam a csókra. A jelek szerint meg kell acéloznom magam, ha hűséges akarok lenni Kishanhoz. Nem hagyhatom, hogy Rennel kettesben maradjunk. Úgy tűnik, egyszerűen nincs bennem elég akaraterő, hogy ellenálljak neki. Túlságosan... nagy hatással van rám. Annak ellenére, hogy megfenyítettem magam, végül mégis egész idő alatt őrá gondoltam. Közben a háttérben folyamatos morajlást hallottam. A hajó mozgásban volt, tehát nyilvánvalóan közeledtünk a zöld sárkány birodalma felé. Felsóhajtottam, kinyitottam a szemem, és kimásztam a kádból. Miután átöltöztem, visszamentem a kormányházba. Minden csendes volt. A nap már lement, és sem Rent, sem Kishant nem láttam. Csak Nilimát találtam ott, amint a hajót kormányozta, gondosan követve Mr. Kadam utasításait. Felkaptam egy takarót, és bekucorodtam az egyik székbe. Nilima időről időre rám sandított, de én teljesen elmélyedtem a gondolataimban. - Azon töpreng, hogy mit csináljon most, igaz? — kérdezte Nilima egy idő után. Nagyot sóhajtottam. - Igen. Azon töröm a fejem, hogyan értethetném meg Rennel, hogy nem lehetünk már együtt. - Ó, valóban? - Nilima megfordult és rám nézett. - Tényleg ez az, amin töpreng? Én azt hittem, azt nem tudja eldönteni, hogy melyikük teheti magát boldoggá. - Nem. Én egyáltalán nem ezen gondolkozom. - Értem. Szóval akkor elhatározta, hogy Kishan mellett marad? - ígéretet tettem neki. Elköteleztem magam mellette. - Rennek nem ugyanilyen ígéretet tett? Megrándult az arcom. - De. De az nagyon régen volt. - Talán az ő szemében nem olyan régen — mondta Nilima maga elé meredve a feketeségbe.
- Talán. — A kezemet vizsgáltam az ölemben. — Maga mit gondol, mit kellene tennem? Nilima kecsesen megnyújtóztatta elgémberedett tagjait, majd újra felvette az előző testhelyzetét. - Szeret írni a naplójába, ugye? — kérdezte aztán. - Igen. - Akkor azt javaslom, írjon mindkettőjükről egy-egy listát. írja le az erősségeiket és a gyengeségeiket. Jegyezze le, mit szeret bennük, és mi az, ami jobb lenne, ha megváltozna. Talán segíthet, ha papíron látja a gondolatait. - Jó ötlet. Köszönöm, Nilima! A következő néhány napot azzal töltöttem, hogy listát készítettem mindkét fivérről. Azt találtam, hogy Renről rengeteg mindent le tudtam jegyezni, jót és rosszat egyaránt, a Kishanról szóló lista viszont, noha csupa pozitív dologból állt, igen rövidre sikeredett. Mivel nem éreztem úgy, hogy jó munkát végeztem volna vele kapcsolatban, elhatároztam, hogy eltöltők vele némi időt. Kérdések százait tettem fel neki, a válaszait pedig utólag lejegyeztem a naplómba. Jó párszor megcsókoltam kísérleti célzattal, próbálva analizálni a reakcióimat. Úgy tűnt, semmit sem vett észre abból, hogy „tesztelem”, és nagyon élvezte a csókokat. Nekem azonban be kellett látnom, hogy egyetlen csókja sem váltotta ki bennem azt a hatást, amit René. Sőt, legnagyobb erőfeszítéseim dacára azt az érzést sem sikerült újra átélnem, amit az első csókunkkor éreztem a romantikus vacsora után a fedélzeten, amikor Ren visszanyerte az emlékezetét. Gyanakodni kezdtem, hogy azt a reakciót akkor egyáltalán nem is Kishan csókja váltotta ki belőlem. Egyik este, amikor a fedélzeten sétáltam Kishannal, eszembe jutott egy újabb teszt ötlete. - Kishan, szeretnék megpróbálni valamit — mondtam. — Segítenél nekem? - Persze. Miről van szó? - Állj ide! Ide mögém. Így. Most maradj itt egy másodpercig! Tűzenergiámat a vízre céloztam. Fehér fénysugár lőtt ki a tenyeremből, és az óceánba csapódott. Helyén párafelhő emelkedett fel. - Oké — mondtam —, most pedig lépj szorosan mögém, és húzz hátra a mellkasodhoz! - így? - Igen. Jó. Most hajtsd a fejed a vállamra, és érintsd meg a karomat! Tedd a tiedet az enyémre! Kishan fel-le mozgatta a kezét a karomon. Koncentráltam, és minden erőmet beleadtam, de a fény nem változott. Nem lett belőle intenzív, arany robbanás. És bennem sem áradt szét az összetartozás érzése. Az energiám sercegett, majd kihunyt. Szótlanul meredtem a vízre. - Mi az? — kérdezte Kishan. — Valami baj van?
Arcomra könnyed mosolyt erőltetve felé fordultam, puszit nyomtam a szájára, és így feleltem: - Nincs semmi baj. Csak volt egy buta ötletem. Nem számít. Ekkor valami halk zaj csapta meg a fülemet a fölöttünk levő dekk felől, és amikor felnéztem, láttam, hogy Ren egy oszlopnak dőlve áll, és minket figyel. Önelégülten és mindentudóan mosolygott rám. Haragosan rámeredtem, és csak azért is jó erősen megcsókoltam Kishant, ő pedig a derekam köré fonta a karját, és alaposan viszonozta a csókomat. Amikor újra felsandítottam, láttam, hogy Ren összevont szemöldökkel néz. Aznap este egy nyugágyban feküdtem, és a csillagokat bámultam. Kishan elment edzeni. Egyszer csak egy meleg, ismerős húzást éreztem a szívemen, és tudtam, hogy ő a közelben van. - Leülhetek? — kérdezte egy mély, hipnotikus hang. - Nem. - Szeretném, ha beszélnénk. - Beszélj csak annyit, amennyi jólesik, de én elmegyek. Már épp eleget feküdtem a napon. - Nem is süt a nap. Ülj le, és maradj nyugton! Odahúzott egy másik nyugágyat az enyém mellé, és kezeit a feje alá téve ráfeküdt. - Meddig hagyod még, hogy ez így menjen tovább, Kelsey? -kérdezte. - Fogalmam sincs, miről beszélsz. -Tényleg nincs? Láttam, hogyan tesztelted Kishant ma. Nem érzed azt iránta, amit énirántam. Nem érzed azt vele, amit énvelem. - Tévedsz. Kishannal lenni olyan... olyan, mint maga a mennyország. - „A menny szeretete az, mi valakit mennyeivé tesz.” - Pontosan, a mi szerelmünk mennyei. - Ennek nem ez a jelentése. - Az a jelentése, ahogy én értelmezem. - Jól van. Akkor bizonyára nem lesz probléma számodra értelmezni ezt sem: „A hölgy mintha nagyon is fogadkoznék.”21; vagy ezt: „Ó, szerelmünk tavasza hogy hasonlít az áprilishoz: éppolyan csalóka! Előbb szépséges napfény tündököl, majd jön egy felleg, s a fényt mind kioltja.”2222 - Nem egy felleg oltotta ki a szerelmünket, hanem te. Én figyelmeztettelek, hogy milyen következményei lesznek, ha szakítasz velem, de te azt mondtad, idézlek: „Nem lesz szükségem még egy esélyre. Nem foglak keresni többé.” Talán nem idéztelek pontosan, Ren? 21 22
Shakespeare: Hamlet (Arany János fordítása) Shakespeare: A két veronai nemes (Szabó Magda fordítása)
Megrándult az arca. - De igen, ezt mondtam akkor — felelte. — De... - Nem. Nincs „de”. Ebből nincs visszatérés, Ren. - De Kelsey, mindent érted tettem. Nem azért, mert így akartam, hanem azért, hogy megvédjelek. - Ezt értem, de ami történt, megtörtént. Nem fogom megbántani Kishant, csak mert te meggondoltad magad. Együtt kell élned a döntéseid következményeivel, éppúgy, ahogy nekem. Ren felkelt, és a székem mellé térdelt. Tenyerébe fogta a kezem, és összefonta az ujjait az enyéimmel. - Elfelejtesz valamit, iadala - mondta lágyan. - A szerelem nem következmény. A szerelem nem választás. A szerelem szomj - egy olyan szükség, amely létfontosságú a léleknek, akár a víz a testnek. A szerelem egy értékes nedű, amely nem csupán csillapítja a kiszáradt torok perzselését, hanem fel is pezsdíti az egész embert. Képes olyan erőt adni neki, hogy készséggel szembeszáll akár ádáz sárkányokkal is azért a nőért, aki ezt nyújtja neki. Ha megfosztják a szerelem nedűjétől, a földre rogy. Elvenni azt egy férfitól, aki haldoklik a szomjúságtól, és odaadni egy másiknak a szomjazó szeme láttára, olyan kegyetlenség, amire sohasem hittem, hogy képes vagy. Felhorkantam, ő pedig sóhajtott. - Kelsey, te egy „kéjes kín vagy számomra”. - Ki mondta ezt? - Emerson. - Értem. Folytasd! Ott tartottál, hogy életre keltél, aztán szomjan haltál. - Csúfolódsz velem — szűkítette össze a szemét. - Hát, nem gondolod, hogy túldramatizálod a dolgokat egy icipicit? — kérdeztem két ujjamat összecsippentve. - De, lehet. Talán mert gyáva vagyok. Shakespeare azt mondta: „A gyáva többször hal meg sír előtt, a bátor egyszer ízli a halált.”23 - Hogyan jön ebből az, hogy te gyáva vagy? - Úgy, hogy sok halált haltam, legtöbbször miattad, és mégis itt vagyok. Megpróbálni kapcsolatot teremteni veled olyan, mint megkísérelni kimenteni valakit Hadésztől, az alvilágból. Csak egy bolond megy vissza folyton, hogy megszerezzen egy nőt, aki minden percben küzd ellene. - O, értem. De eszerint bolond vagy, nem gyáva.
23
Shakespeare: Julius Caesar (Vörösmarty Mihály fordítása)
- Vagy talán mindkettő — morogta. Aztán egy percig fürkészte az arcomat, majd csendesen azt kérdezte: — Túl sok volt azt kérni, hogy várj rám? Hogy higgy bennem? Hát nem tudod, mennyire szeretlek? Kínosan feszengtem pillantása súlya alatt, ő pedig folytatta: - Minden alkalommal meghalok egy kicsit, valahányszor különválunk, Kelsey. Elfojtottam magamban a bűntudatot, és hagytam, hogy a büszkeség átvegye a helyét. - Mekkora szerencse, hogy a macskáknak kilenc életük van — mondtam gúnyosan. — Nekem viszont csak egy élet és egy szív adatott meg, és azt az egy szívet az utóbbi időben oly sokszor rángatták ideoda, hogy őszintén csodálkozom, hogy egyáltalán még dobog. - Talán segítene rajta, ha nem adnád folyton oda minden férfinak, akivel csak találkozol — jegyezte meg fanyarul. - Annak ellenére, amit gondolsz rólam, Mr. Túlzás, nem szeretek bele minden férfiba, akivel találkozom. — Ujjammal megböktem a mellkasát. — És én legalább nem parádézom hiányos öltözékű, műanyag fenekű csábítókkal. Ezenkívül, te löktél el magadtól engem, nem pedig fordítva. Az egész a te hibád. - Hát, tudod, nem hittem volna, hogy rögtön kikötsz valaki másnál. Gondoltam, ez egy kis hajó. De nem, hagyd Kelsey-t öt percre egyedül, és neki máris van egy sor új udvarlója. Minden fiatal fickó, aki a hajón él és mozog, azonnal rástartol. Rámeredtem. -Te mondtad, hogy Kishannal kellene... Mérgesen túrt bele a hajába. - Tudom, hogy mit mondtam. Ez abban a helyzetben ésszerűnek is tűnt. De még akkor is, egy részem azt hitte, hogy úgysem tennéd meg soha. Nem gondoltam, hogy valóban meg tudlak győzni, hogy már nem szeretlek. Rossz döntés volt, amelynek nyilvánvalóan negatív következményei lettek. Hibáztam. Mégpedig hatalmasat. De most már egy-egy. Először te hagytál el, aztán én. Ezzel az ügyet le is zárhatjuk, félretehetjük, és örökre elfelejthetjük. - Nem, egyáltalán nem. Ezúttal nemcsak kettőnkről van szó. — Sohasem csak kettőnkről van szó. Nekem folyton a szakadék széléről kell visszarángatnom a kapcsolatunkat, és őszintén szólva, lassan szakértőjévé válók annak, hogyan tartsalak vissza, hogy továbblépj más férfiakkal. Mennyinél is tartunk már? Tíznél? Húsznál? - Megint túlzol. Ren kezdett bosszús lenni. - Talán igen. De tudod, mit? Jól van, R-E-N-D-B-E-N, rendben. Hajrá, sorakoztasd csak fel a rajongói klubodat, én úgyis mindig ott leszek, hogy kiüssem őket a nyeregből.
Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, és rövid hallgatás után így szóltam: - Ren, te lemondtál rólam. Egy másik férfi karjaiba löktél. Komolyan azt gondoltad, hogy csak csettintesz egyet, és én futok vissza hozzád? Hogy gondolkodás nélkül összetöröm Kishan szívét, és persze közben a sajátom is megsérül? - Tudom, hogy ami történt, az fájdalmat okozott neked, rosszat tett a kettőnk ügyének, és Kishant is bántotta. Ha bátrabb lennék, hagynám, hogy minden úgy maradjon, ahogy van, de képtelen vagyok rá. Azt kérdezted, miért vagyok gyáva. Hát azért, mert félek, hogy elveszítelek. Nem tudok elképzelni semmiféle boldog életet, ha te nem szerepelsz benne. Nem is vagyok hajlandó ezt fontolgatni. Szóval jobb, ha hozzászoksz, mert sohasem állok le a próbálkozással, hogy visszanyerjelek. Ha meg kell küzdenem a szívedért, iadala, akkor készen állok rá. Még akkor is, ha kiderül, hogy ami ellen harcolok, az pont te vagy. - Igazán, Ren! Nem tudnál egyszerűen csak beletörődni a döntésembe? - Nem!Te éppen olyan szerelmes vagy belém, mint én beléd, és ha ezt nekem kell belevernem abba a makacs fejedbe, akkor megteszem. - Ennyit a költészetről, mi? Sóhajtott, egyik kezébe fogta az államat, aztán maga felé fordította az arcomat. - Nekem nincs szükségem költészetre, prema. Csak arra van szükségem, hogy a közeledben lehessek és megérinthesselek. — Gyöngéden végigsimította az ujjával a nyakamat és a vállamat. A pulzusom meglódult, ajkaim remegni kezdtek, és elakadt a lélegzetem. - Látod? A szíved tudja. A lelked emlékszik. - Előrehajolt, és csókolni kezdte a nyakamat, alig-alig érintve ajkaival az érzékeny bőrt. - Ez olyasvalami, amit nem tagadhatsz le. Te hozzám tartozol. Az enyém vagy. — Lágyan suttogott a nyakamba: - „Enyém leszel, más senkié; csak én termettem arra, hogy te megszelídülj, és vad Katából oly szelíd Katává képezzelek, mint más nyájas Katák...”2424 Megdermedtem, és eltoltam magamtól. - Ne, Ren, hagyd abba! Ne merészeld befejezni ezt a sort! - Kelsey... - Ne! - Felkeltem, és gyorsan elindultam, a fedélzet padlóján felejtve a könyvemet. Miközben távolodtam, még hallottam, ahogy utánam szólt: - A csatabárd kiásva, priyatama. Minél félelmetesebb az ellenség, annál édesebb a győzelem. A vállam fölött visszakiáltottam:
24
Shakespeare: Makrancos hölgy (Lévay József fordítása).
- Fogd a győzelmedet, és nyomd fel a tigrisorrodba! - Halk nevetése kíséretében közeledtem a szobám felé. Másnap reggel Kishan kopogtatott az ajtómon. Éppen Renről álmodtam, amint fehér tigrisként rám vadászott. Ahogy Kishan kinyitotta az ajtót, hirtelen felültem az ágyban, és felkiáltottam: - Nem vagyok gazella! Kishan nagyot nevetett. - Tudom, hogy nem vagy gazella. Noha a lábaid majdnem olyan hosszúak. Hmm. Egészen kellemes lehetne üldöznöm téged, végig azokat a lábakat bámulva. A fejéhez vágtam egy párnát. - Miért ébresztettél fel?
- Először is, mert már kilenc óra. Másodszor: a zöld sárkány szigetéhez érkeztünk. Szóval kelj fel és öltözz, Kells!
19. A zöld sárkány vadászata EGY NAGY SZIGETKÖZELÉBENHORGONYOTUNK LE. Ameddig a l szemünk ellátott, a szárazföldet homokos part szegélyezte, de távolabb a tengertől a szigetet sűrű, sokféle fából álló erdő borította. Színes madarak röpködtek a fejünk fölött. Meleg volt, sokkal melegebb, mint a kék sárkány ködlepte szigetén. Ez a föld tele volt színekkel és hangokkal. Tisztán hallottuk a majmok zajos rikoltozását és a madarak dallamos énekét. Ren hamarosan csatlakozott hozzánk, letette a fegyvereinket az asztalra, majd odajött hozzám, és mellém állt. - Hallod őket? — kérdezte tőlem Kishan. - Mit? — kérdeztem vissza. Ren megérintette a karomat. - Pssszt... — Felemelte a fejét, és becsukta a szemét. Erősen füleltem, de csak kakofonikus lármát hallottam. Ren végül kinyitotta a szemét. — Macskák. Mit gondolsz? Párducok? Leopárdok? Kishan megrázta a fejét. - Nem. Talán oroszlánok? - Nem hinném. Én semmit sem hallottam a majmokon kívül. - Minek hangzik? - kérdeztem. - Inkább rikoltásnak, mint ordításnak — magyarázta Ren. - Már hallottam ilyet... az állatkertben. — Becsukta a szemét, és újra fülelni kezdett. - Megvan. Jaguárok. Ezek jaguárok. - Milyenek a jaguárok? - tudakolta Kishan. - Úgy néznek ki, mint a pöttyös leopárdok, de nagyobbak és agresszívebbek. Okosak. Ravaszak. Erős a harapásuk. Nem a nyaki verőérre támadnak, hanem az egész koponyát harapják át. - Sohasem hallottam ilyen hangokat - mondta Kishan. - Nem is hallhattál - felelte Ren. - Nem őshonosak Indiában. Dél-Amerikából származnak. Épp elkezdtük magunkra szíjazni a fegyvereinket, amikor Nilima és Mr. Kadam odaértek.
Mr. Kadam Renhez fordult. - Átkeltek a dzsungelén? - Igen - felelte Ren, miközben rám erősítette az arany nyílvesszős tegezt. - Ott kötünk ki, és onnan vágunk neki. — Egy facsoportra mutatott, amely számomra ugyanolyannak tűnt, mint bármely másik, de ő ragaszkodott hozzá, hogy azon a helyen könnyebb lesz a terep. Mr. Kadam elkísért bennünket a hajó faráig. - Ha segítségre van szükségetek, Miss Kelsey küldjön fel egy jelzőtüzet! - Rendben — bólintott Kishan, miközben a motorcsónakba ugrott, és felém nyújtotta a kezét. Mr. Kadam kinyitotta a vizes garázst, és vízre bocsátotta a motorcsónakot. Aztán Ren is elrugaszkodott a hajó oldaláról, és mellettem landolt. Kishan beindította a motort, megfogta a kormányt, és megfordította a csónakot, hogy szembekerüljünk a szigettel. Ahogy a hajó eleje hirtelen kiemelkedett a vízből, kis híján elestem. Ren kinyújtotta az egyik kezét, hogy megtámasszon, de én ellöktem magamtól, és helyette Kishan dereka köré fontam a karom. Amikor visszanéztem, láttam, hogy mérgesen mered rám. Amint elértük a szigetet, Ren kiugrott, és a partra húzta a csónakot. Abban a pillanatban, ahogy a lábam megérintette a homokot, hallottam egy hangot a fejemben. Durván, mélyen, reszelősen szólt, és úgy morajlott, hogy a fák beleremegtek. Olyan érzés volt, mintha enyhe földrengés lett volna. Ki tette a lábát a szigetemre? A dzsungel zajos hangzavara hirtelen elült. Néztünk mindenfelé, keresve a hang forrását, de nem találtunk semmit. A barátságtalan hang újra megszólalt: Kik vagytok ti? - Utazók vagyunk, és a segítségedet kérjük - válaszoltam bátran. - Meg kell találnunk a fivéreidet és a Hetedik Pagodát, nagy sárkány. Durga nyakékét keressük. A sárkány felnevetett, olyan hangon, mintha két nagy követ dörgölnénk egymáshoz, amitől a madarak azonnal a sziget túlsó végére röppentek. És mit volnátok hajlandóak megtenni, hogy megkapjátok a segítségemet, ifjú hölgy ? - Mit kérsz tőlünk? — kockáztattam meg óvatosan. Ó, semmi... különöset. Csak egy kicsit szórakozni szeretnék. Tudjátok, nagyon gyakran vagyok magányos itt a szigeten. Talán ti tudnátok nekem némi... változatosságot nyújtani. - Szórakoztassunk téged? Hogyan? Mit szólnátok egy... játékhoz?
Kishan óvatosan megkérdezte: - Hol vagy, sárkány? Nem láttok? Pedig nagyon közel vagyok. - Nem látunk — felelte Kishan. A sárkány csúfondárosan felhorkant: Akkor nem lesztek igazán alkalmas játszótársak. Talán mégsem akarok veletek játszani. - Ott van - mondta Ren csendesen. — Fent, abban a fában. Felmutatott, és tekintetemet a fölöttünk levő lombsátorra összpontosítottam. A levelek megrezdültek, és amikor alaposabban odanéztem, észrevettem, hogy egy nagy arany szem pislog ki közöttük. Ó, jól van! Végre megtaláltatok. A fa hangosan megreccsent, ahogy egy vastag ág letört és felénk zuhant. A sárkány tökéletesen álcázta magát. Feje barna volt és bütykös, épp, mint egy öreg uszadék fa, pofája pedig hosszú, hegyes fogakkal teli, akár egy krokodilé. Arany szemeivel rám meredt, miközben egyre lejjebb ereszkedett. Feje hátuljából ágas-bogas, agancsszerű szarvak indultak ki, amelyekről csomókban lógott a moha, mintha le lett volna róla hámozva. A sárkány hosszú, kígyószerű teste hasonló volt a fivéreiéhez, de az ő lábai arany karmokban végződtek, és bőrét zöld levelekre emlékeztető, egymásra rétegződő pikkelyek borították. Vörösesbarna szakálla úgy nézett ki, mint a kukoricahaj. Selymes sörénye, akár egy lóé, vékony sávban nőtt végig lefelé a hátán, és hosszú, bozontos farokban végződött. A zöld sárkány kisebb volt, mint a fivérei, de ahogy letekeredett a fáról, a teste mintha megnőtt volna. Úgy tippeltem, hogy kinyújtózva valószínűleg kétszer olyan hosszú lenne, mint a jacht. Hangja kizökkentett a vizsgálódásból: Először formálisán be kell mutatkoznunk egymásnak. Ez a dolgok rendje. Én Lüsélóng vagyok, a föld sárkánya. Tudom, hogy már találkoztatok két fivéremmel, a csillagok, illetve a hullámok sárkányával. Ha úgy döntök, hogy segítek nektek, a másik két fivéremmel is megismerkedtek majd, de már most figyelmeztetlek benneteket, hogy ővelük nem olyan könnyű kijönni, mint velem, és nem is olyan szépek, mint én. Kuncognom kellett. Kíváncsian előrébb léptem. - Én eddig azt hittem, ti az öt óceán sárkányai vagytok. Az arany szem csodálkozva pislogott felém. Hogy te milyen üdítően bátor vagy! Nos, igen, az öt óceánban születtünk. Én a meleg Indiaióceánban. Qinglóng a Déli-óceánban, Lóngjün pedig a Csendes-óceánban. Jinselónggal és Yínbáilónggal még nem találkoztatok. Az előbbi az Atlanti-óceán, az utóbbi pedig a Jeges-tenger
gyermeke. Noha én is óceánban születtem, a szárazföld fölött uralkodom, és felügyelek mindent, ami a földön történik. - Kik voltak a szüleitek? - tudakoltam. A sárkány egy fuvallatnyi meleg levegőt pöfékelt felém. Kezdesz túl bátor lenni, kedvesem. Nos, akkor játsszunk, vagy visszafordultok? - Játsszunk! — mondta Kishan. A sárkány elégedetten cuppantott húsos ajkaival. Kiváló! Először is, minden játékban kell, hogy legyen egy díj, amit a győztes elnyer. Lüsélóng felemelte a fejét, hogy belenézzen Kishan szemébe. Néhány pillanatig elmélyülten fürkészte, majd tekintete Renre vándorolt, és vele is ugyanazt tette. - Mit csinálsz? — kérdeztem. Átvizsgálom az elméjüket. Ne aggódj, ifjú hölgy, csak egy kicsit beleolvasok a gondolataikba. Horkantott egyet, aztán orrát az ég felé emelve, lármásan felnevetett. Ez lesz a legjobb játék, amit ebben az évezredben kitaláltam! Igazán csodálatos szórakozásnak ígérkezik! És tovább hahotázott. — Mi olyan vicces? — kérdeztem. Tudod, mindketten ugyanazért a díjért küzdenek. — Ugyanazért a díjért? A sárkány megmozdította a testét, elszakítva engem Rentől és Kishantól. Igen. Gyere velem, kedvesem! — Micsoda?! Nem! Ó, dehogynem! Ha a játék egyszer elkezdődik, végig kell játszanunk. Előrenyújtotta egyik hosszú karmú mancsát, és a derekam köré fonta, majd felemelt, és már készült is felugrani a levegőbe. Kapálózni és kiabálni kezdtem: — Várj! Mit csinálsz? Ezt nem teheted! Még nem is tudjuk a játékszabályokat! Kishan és Ren azonnal a segítségemre lódult, ám a zöld sárkány feléjük fújt egy tűzsugarat a homokon át, megakadályozva a továbbhaladásukat. Nekitámadtam a sárkány mancsának, de éles karmai belevájtak a derekamba. Ne lökdöss, ifjú hölgy! Hisz egyikünk sem akarhatja, hogy a díjunk megsérüljön. — Díj? Hogy érted ezt? A sárkány felsóhajtott, és a levegőbe rúgott. Aztán még több tüzet okádott Renre és Kishanra, így teljesen körbevette, de nem égette meg őket.
Kishan elővette a chakramját, és odakiáltott: — Tedd őt le, sárkány, vagy megölünk! Lüsélóng csúfondárosan felnevetett. Minket, sárkányokat, nem Lehet megölni. Ren előhúzta a háromágú szigonyát, és megcsavarta a nyelét, meghosszabbítva a villákat, hogy ki lehessen lőni belőle a lándzsahegyeket. — Minket sem lehet megölni, sárkány — felelte. — És addig fogunk vadászni rád, amíg ő biztonságban nem lesz. A sárkány Ren felé fordította a fejét, és azt sziszegte: Pontosan ez az, amire számítok, tigris. Azzal magasabban kezdett körözni velem a levegőben. — Hozd vissza őt! Most azonnal! — kiáltotta oda neki Kishan. Ren átugrott a tűzön, ledobta a szigonyát, és tigrissé változott. Nagy szökellésekkel felmászott egy magas fára, és végigfutott egy keskeny ágon. Most már sokkal közelebb volt hozzánk. Ordított, és mancsával a sárkány felé csapott. Lüsélóng elnézően leeresztette a fejét, elég közel ahhoz, hogy szembenézhessen a fehér tigrissel, de elég messze ahhoz, hogy az ne érhesse el a mancsával. Ren visszaváltozott emberré, és megkapaszkodott az ágban. Ahogy rám nézett, láttam a szemében a kétségbeesést. Nem ért el, és nem volt semmi, amit tehetett, hogy megmentsen. Arckifejezése elsötétült, és fenyegetően nézett a föld sárkányára. — Ha Kelsey-nek egy haja szála is görbül, esküszöm, megtalálom a módját, hogy elpusztítsalak. Vigyázz rá, sárkány! A sárkány összeszűkítette a szemeit, és ellenségesen mosolygott. Ó, igen, ez a játék tényleg roppant szórakoztató lesz. Mivel ragaszkodtok hozzá, hogy idő előtt megtudjátok a szabályokat, elmondom nektek... Nos, ti lesztek a vadak. Én pedig szafarira megyek. Emberi formát öltök, és vadászok rátok. Mindkettőtökre. Tigris alakban lesztek. De vigyázzatok: csapdák és más élőlények is leselkednek rátok. Ha sikerül eljutnotok a váram sövénykerítéséig, mielőtt lelőlek vagy csapdába ejtelek benneteket, továbbléphettek a második körbe. Ha nem, akkor két gyönyörű tigris bőr szőnyeg ékesíti majd a szobámat. — És ha eljutunk a második körbe? Ha túljártok az eszemen, ami igencsak valószínűtlen, akkor a játék megváltozik. Meg kell találnotok az utat a váramba egy labirintuson keresztül... Tedd le azonnal azt a repülő korongot, vagy kibelezem a lányt!
Elakadt a lélegzetem. Lenéztem a fa tövébe, ahol Kishan közeledett felénk kúszva, felemelt chakrammal. A sárkány szavaira leeresztette a karját, a sárkány pedig úgy elkezdett körbe-körbe pörögni, mint egy szélkakas. Rettenetesen szédültem. Miután a sárkány végre megállt, szemeit a fivérekre szegezte, és azt mondta: Visszaadom a fegyvereiteket, mielőtt bementek a labirintusba. A játéknak ez a része ősrégi. A játékosok: egy fehér lovag, egy fekete lovag, egy sárkány és egy hercegnő. Át kell jutnotok a labirintuson, és meg kell másznotok a várfalait. A sárkányt, akit én fogok játszani, el kell pusztítanotok. A győztes megkapja a lányt. — Azt hittem, halhatatlan vagy — jegyezte meg Ren. Ó, igen, az vagyok, de ha rám tudtok mérni egy olyan ütést, ami normális esetben halálos lenne egy sárkányra, anélkül hogy szénné égnétek, akkor győztök. — És ha te győzöl? — kérdezte Ren. Hát, akkor természetesen én kapom meg a lányt. A sárkány gonoszul elvigyorodott, és enyhén megszorított. Elakadt a lélegzetem a fájdalomtól, és vészjósló morgást hallottam mind Ren, mind Kishan felől. — Oké, részt veszünk a játékodban, sárkány — mondta fenyegetően Ren -, de jól jegyezd meg: minden egyes fájdalomért, amit neki okozol, legyen az bármilyen csekély is, százszorosán visszafizetek! A sárkány a levegőben fel-le mozogva méregette Rent. Hosszú idő óta nem voltak ilyen bátor ellenfeleim. Jó szerencsét kívánok nektek! Kezdjük a játékot! Erős szélrohamot fújt felénk, amitől az összes fegyverünk pislákolni kezdett, majd eltűnt. Mindkét fivér fájdalmasan felmordult, ahogy úrrá lett rajtuk a tigrissé válás leküzdhetetlen kényszere. A fekete tigris rám nézett, felbődült, és a dzsungel felé iramodott, a fehér pedig ott maradt a fa ágán, és addig nézett utánam, amíg el nem veszített szem elől. A sárkány feljebb emelkedett, és behatolt az erdőbe. Rémisztő sebességgel kígyózott a magas fák között. Olykor kinyújtotta egyik mancsát, és eltolta magát egy túl közel álló fától, mély, szaggatott karomnyomokat hagyva a törzsön. Megborzongtam. Ezekkel a karmokkal úgy szétszaggatja majd Rent és Kishant, akár egy vékony papírt. - Hová viszel? - kérdeztem tőle. Természetesen a váramba. Hirtelen még magasabbra emelkedett a levegőben, és minden igyekezetemre szükségem volt, hogy ne hányjam el magam, így nem tudtam több kérdést feltenni. A sziget sokkal nagyobb volt, mint gondoltam. Átmérője körülbelül nyolc kilométer lehetett. Hamarosan elhagytuk a fákat, majd a partot, és az óceán fölé repültünk. Egy idő után egy másik kisebb sziget került a látóterünkbe. Ennek a partját is fák szegélyezték, a közepében pedig egy szürkés hínárszínű kőből épült vár magasodott, amelyet legalább húsz méter magas, sötét sövény hatalmas labirintusa vett körül. A vár magasan a
labirintus fölé emelkedett, de teteje ködbe burkolózott. Rémülten láttam, hogy nem voltak a falán sem lépcsők, sem ajtók, így semmilyen módon nem lehetett a belsejébe jutni, csak a torony teteje felől. A tigriseknek tehát fel kell mászniuk kívül a falon, én pedig be leszek zárva, mint Rapunzel, csak hosszú haj nélkül. A sárkány a magányos torony felé repült. Nagy karomcsikorgással landolt a sík tetőn, majd végre letett. Aztán hirtelen vibrálni kezdett körülötte a levegő, és a következő pillanatban Lüsélóng emberi alakban állt előttem. Fehér bőrű, barna hajú férfi volt, az a fajta, akire azt mondják: veszélyes módon jóképű. Szemei most inkább mogyoróbarnának tűntek, mint sárgának. Ódivatú khaki vadászruhát viselt hosszú szárú, kifényesített, fekete csizmával, és még egy vadászkalapot is tartott a hónalja alatt. - De hát ez nem igazságos! — háborogtam. — A tigrisek még csak nem is ezen a szigeten vannak. Honnan tudhatnák, hogy ide kell eljutniuk? - Majd rájönnek. Végül. - Megfogta a könyökömet, és bársonyos hangon és furcsa akcentussal azt mondta: — Gyere, kedvesem! Engedd meg, hogy megmutassam a szállásodat! - Miért van orosz akcentusod? - kérdeztem. Felnevetett. - Nem tudtad, hogy a világ legjobb vadászai szlávok? Mi, sárkányok, bármilyen alakot magunkra ölthetünk, amilyet csak akarunk, és én úgy döntöttem, hogy a legsportszerűbb módon fogok vadászni. A múlt leghíresebb vadászainak a stílusát követem, akik szafarikra jártak, mert akkoriban a vadászat igazi sportnak számított. Az a nagyon kevés ember, aki elég bátor volt ahhoz, hogy épp olyan nagy kockázatnak tegye ki magát, mint a prédája, és inkább a képességeire és a ravaszságára támaszkodott, mint a fegyvereire, ma már a múlté. Ezzel a játékkal előttük rovom le mély hódolatomat és tiszteletemet. Ahogy látom, ennek a sárkánynak nyilvánvalóan az öntelt fennhéjázás a gyengéje. Talán ezt lehetne felhasználni ellene. Negédesen azt mondtam: - Ez igazán nagy kockázat a részedről. Te tényleg roppant bátor vagy! Összezavarodva nézett rám. - Hogy érted ezt? - Nos, ha igazán a legnagyobb vadászokat akarod utánozni, akkor úgy kell vadásznod, mint az emberek. Úgy értem, nyilván nem tervezed használni a sárkány érzékszerveidet: a hihetetlen sebességedet, látásodat és hallásodat, amelyek oly nagy előnyökhöz juttatnának téged. - Ó... igen — mondta a sárkány elgondolkozva. — Valóban korlátozhatnám a képességeimet, hogy tényleg úgy vadásszak, mint egy egyszerű ember. Elindultunk lefelé egy csigalépcsőn. - Ez sokkal érdekesebbé tenné a vadászatot, nem igaz? - kérdeztem ártatlan arccal. - Igen. Igen! Tényleg! Így fogok tenni. Pontosan úgy fogok vadászni, mint egy ember.
A karjára tettem a kezem, és úgy tettem, mintha igazán aggódnék érte. - De ezzel komoly veszélybe sodrod magad. A tigrisek roppant találékonyak. - Ha! Számomra ők nem jelenthetnek veszélyt. Legyőzöm őket már a legelső órában. - Mégis, talán túlságosan nagy lesz számodra a kísértés, hogy használd a különleges adottságaidat. Végül is, nem hibáztatnálak. Csak annyi kellene, hogy egy tigris a torkodnak ugorjon, és te máris ki akarnád nyírni. Megérteném, tényleg. Nagyon nehéz lehet nem használni az emberfeletti erőidet, miközben megvannak. - Nekem nincs szükségem az emberfeletti erőimre — fennhéjázott a sárkány. Az elmém és az ügyességem azok nélkül is bőven elegendő ahhoz, hogy megnyerjem a játékot. - De tudod, hogy mindig támaszkodhatsz rájuk, szóval a biztonságod garantált. - Engem nem érdekel a biztonság...! Jól van! Hogy ezt bebizonyítsam neked, hozzáteszek még egy szabályt! - Milyen szabályt? - Azt, hogy ha bármi olyan képességet használok a vadászat során, amilyen egy átlagembernek nincs, akkor a tigrisek győznek. - Ó! Milyen bátor dolog ez tőled! - áradoztam. — Igazán kár, hogy be leszek ide zárva, és nem láthatlak, miközben vadászol. - Igen, tényleg kár — gondolkozott el a sárkány. - Tudod, mit? Különleges szívességként megengedem neked, hogy végignézd a vadászatot. - Úgy érted, magaddal viszel? - És megkockáztatom, hogy a tigrisek visszaraboljanak, mielőtt befejeződik a játék? Nem, deti dama, te itt maradsz a toronyban. Csak a különleges tükrömben nyomon követheted a vadászatot. Annyit kell tenned, hogy odalépsz a tükör elé, és megmondod, mit akarsz nézni. Érezd magad otthon, kedvesem! Ételt és italt mindennap teszek az ablakpárkányodra, de benn kell maradnod mindaddig, amíg a játék véget nem ér. Azzal búcsút intett, és rám zárta a súlyos faajtót, majd hallottam, ahogy elindul a lépcső felé. Amikor lépéseinek zaja elült, felemeltem a kezem, és tűzenergiámmal az ajtó felé céloztam. Semmi sem történt. Odaléptem az ablakhoz, hogy felküldjek az égbe egy jelzőtüzet, de a villámcsapásos képességem megint csak hasznavehetetlennek bizonyult. Csüggedten rogytam le a keskeny ágyra, amelyet durva szövésű ágytakaró borított. Tehetetlen voltam. — Tükör, mutasd meg nekem a vadászatot! — mondtam. A tükör képe feketévé változott, majd madártávlatú nézetet adott a szigetről. Zöld fény kontúrozta a sárkány testét, amint visszafelé repült a víz fölött, aztán leszállt a parton, emberré változott, majd egy ódivatú, hosszú csövű vadászpuskával, egy zsák ennivalóval és egy főzőfelszereléssel nekiindult a dzsungelnek. Őszintén remélem, hogy betartja az ígéretét, és tényleg emberként vadászik majd.
De tudtam, hogy még ha így is tesz, akkor is jó esély van arra, hogy elkapjon egy tigrist, vagy akár mindkettőt. Kishan ugyan hozzá volt szokva a dzsungelbeli élethez, azóta viszont, hogy Rennek önmagáról kellett gondoskodnia, igen hosszú idő telt már el. Eszembe jutott az antilopvadászat, amikor Kishan segítsége nélkül képtelen lett volna elkapni akár egyetlenegy állatot is. Az ajkamba haraptam a gondolatra, hogy fehér bundáját milyen könnyű észrevenni. Ha napközben jól el tudnának rejtőzni, talán éjszaka jobb esélyeik lennének, amikor a sárkány emberi látása korlátozottabb. Lüsélöng óvatosan haladt a dzsungelén keresztül, tigrisnyomok után kutatva. Megkértem a tükröt, hogy mutassa meg nekem Rent és Kishant. A tükör megkereste a dzsungel egy másik részét a sziget túlsó oldalán. Először nem láttam semmit, de aztán észrevettem egy fehér villanást egy bokor mögött. Egy pillanatra eltűnt, de hamaro-san egy tigrisfarok csapott elő egy kő mögül. Megkértem a tükröt, hogy távolítson egy kicsit, és láttam, hogy Ren egy deszkalap mellett áll, amelyből dárdák meredeznek felfelé, és mancsával ütögetve próbálja lecsappantani a csapdát. Aztán Kishan jött be a képbe, valamit cipelve a szájában — mikor közelebb ért, láttam, hogy egy döglött majom az. Ahogy még alaposabban körülnéztem, észrevettem, hogy az egész terület tele van majomtetemekkel. Kishan beledobta az elpusztult állatot a csapdába, mire a hegyes dárdák hirtelen felemelkedtek, majd lesüllyedtek. Néztem, ahogy a két tigris lassan, óvatosan halad egyre mélyebbre a vadonban. Egy órával később Kishan belelépett egy oldalt záródó csapdába, és két szeges fadeszka csapódott össze a bokáján. Miután erőteljesen megrázta a lábát, végül sikerült kiszabadítania, noha a szegek mélyen belevájtak a Húsába. Körülbelül húsz percig sántikált, amíg meg nem gyógyult. Más csapdák is vártak rájuk. Épp hogy sikerült elkerülniük, hogy felnyársalja őket egy lombkoronából kirepülő lándzsa, aztán Kishan belebodott egy drótba, majd Ren rálépett egy kőre, amely beindított egy újabb csapdát: egy bambusznád dőlt Kishan felé, akinek sikerült elugrania az útból, Rent azonban alaposan oldalba vágta. A lecsapódó rúd tízcentis szegekkel volt kiverve, amelyek csúnyán belemélyedtek Ren bundájába. Kishan a szájába vette a bambusznádat, és szilárdan tartotta, miközben Ren fájdalmasan elrántotta a testét. Vér csöpögött le a földre. Lassan haladtak tovább. Egy ideig a fák tetején szökelltek ágról ágra, de hamarosan felfedezték, hogy az ágak közül sokat átfűrészeltek, így azok nem bírták el a súlyukat. Leereszkedtek a talajra, és ekkor botlottak bele a legrosszabb fajta kelepcébe, amely vénuszcsapda néven ismert. Hallottam már róla Mr. Kadamtól, amikor a különféle típusú hadviselési módokról mesélt. Váratlanul egy óriási kő gördült át előttük az úton, amitől mindkét tigris önkéntelenül visszahátrált, es Ren beleesett egy levelekkel álcázott, négyszögletes gödörbe. Oldalaiból hosszú, egymást átfedő fémtüskék meredtek ferdén lefelé, amelyek végigkarcolták a lábát, ahogy a gödör alja felé csúszott. Olyan ördögi módon helyezték oda őket, hogy ha megpróbálja felhúzni magát, mélyen belefúródnak a testébe, akár a rossz irányban mozgatott fűrészfogak. Aki egyszer beleesik egy vénuszcsapdába, azt szinte lehetetlen onnan élve kiszabadítani. Kishan körbe-körbejárt a gödör pereme mentén, valami módját keresve, hogy miként menthetné meg a bátyját. Megpróbálta egyik mancsával lenyomni a tüskéket, de megcsúszott a sima felületen, és kis híján Ren után esett. Miután jó tíz percig figyelte öccse eredménytelen próbálkozásait, Ren
halkan felmordult, és elkezdte vonszolni magát felfelé. A tüskék mélyen belevájtak testének hátsó felébe és a lábába, de ő karmait a homokba mélyesztve, rendíthetetlenül küzdött, centiméterről centiméterre, gyötrelmesen haladva kifelé a gödörből. Kishan leült, és tehetetlenül nézte. Végül Ren kiért, és zihálva rogyott a földre. Testének hátsó része merő vér volt. Hosszú, szaggatott barázdák futottak végig a háta alsó felén és az egész lábán. A tigrisek pihentek egy órát, ami adott némi időt Rennek, hogy legalább részben meggyógyuljon, aztán újra nekiindultak. Napnyugta után kerestek egy biztonságosnak tűnő helyet, ahol egymás mellé fekve megpihenhettek. Egyikük mindig ébren maradt őrködni. A tükörben jól láttam álmosan pislogó szemeiket. Nem volt a szobámban sem gyertya, sem lámpa, de az ennivaló tényleg megjelent a párkányon, ahogy a sárkány ígérte. Letörtem egy darab kenyeret, ittam egy keveset a kancsó vízből, beleharaptam a sajtba — az almát későbbre tartogattam —, és visszaereszkedtem az ágyamra, hogy megnézzem a tükörben a tigriseimet. Miután ellenőriztem a sárkány hollétét, és láttam, hogy még mindig a sziget túlsó végén keresi őket, megnyugodtam, és a kimerültségtől végül elaludtam. Puskalövésre, lihegésre ébredtem. Valaki mozgott a fák között. Rémülten ültem fel, és egy pillanatig csak összezavarodva néztem magam elé, míg eszembe nem jutott, hol vagyok. - Tükör, távolíts! Keresd meg a sárkányt! Az éjszaka folyamán valamikor Lüsélóng rábukkant a vérnyomokra, és most pontosan azon a helyen állt, ahol azelőtt Ren és Kishan aludt. Éppen egy törött levelet vizsgálgatott, majd tett néhány lépést, és leguggolt, hogy megérintse egy tigrisnyom mélyedését. Aztán a kezébe vett némi homokot, megszagolta, majd leporolta az ujjait, elmosolyodott, és elindult a fák között. Hamarosan megállt egy páfránynál, és végighúzta a kérgén a kezét. Friss vér volt rajta. Rémülten kiáltottam: - Tükör, mutasd meg a tigriseket! A fókusz távolabb húzódott, és egy szűk kilométernyit előrébb ment, majd ráközelített a menekülő Renre és Kishanra. Kishan oldalán vérző, lövedék súrolta nyílt seb tátongott. Futottak egy jó félórát, hogy elég nagy távolságot teremtsenek maguk és üldözőjük között, majd még egy ideig továbbsétáltak, végül zihálva rogytak le a földre. Amikor a délelőtt délutánba fordult, összekulcsoltam a kezeimet, és csendesen fohászkodni kezdtem: — Kérlek titeket, szedjétek össze magatokat, és legyetek nagyon óvatosak! Itt vagyok a vízen túl. Egy másik szigeten. Ren felemelte a fejét, és hegyezni kezdte a fülét, mintha hallana engem. Előredőltem, és újra szóltam hozzá, de hirtelen felugrott, és rátámadt valamire, amit én nem láttam. Csak egy rémült rikoltást hallottam, majd a következő pillanatban csend lett, és amikor Ren előjött a bokorból, egy fiatal vadkant tartott az állkapcsai között. Letette a földre, és Kishannal együtt enni kezdték. Úgy becsültem, hogy az elejtett állat körülbelül huszonöt kilós lehet — egy apró kis kóstoló ahhoz az energiamennyiséghez képest, amit elhasználtak. Biztos voltam benne, hogy éheznek. Néhány órával később be is bizonyosodott, hogy igazam van. Találtak egy újabb csapdát, amely fölött egy nagy szarvascomb lógott.
Először mindkét tigris csak járkált a gödör körül, és bámultak felfelé a húsra. Aztán Kishan átugrott fölötte, repülés közben csapkodva a combot a mancsával, amitől az vadul himbálózni kezdett ideoda. Ren eközben harapdálni kezdte a kötelet, amivel a húst felkötötték a fára, majd karmait használva próbálta széttépni. Kishan csatlakozott hozzá, és segített neki, míg végül a kötél elkopott, és a nehéz húsdarab nagy huppanással esett a gödörbe. A tigrisek egy ideig nézték a pereméről, majd Kishan kísérletképpen lenyújtotta egyik mancsát, kapaszkodót keresve a gödör oldalában. Aztán kicsit tovább nyújtózkodott, és leugrott a gödörbe. A húst jó erősen az állkapcsai közé fogva a hátsó lábaira emelkedett, és felfelé nyújtotta a nyakát, hogy Ren el tudja venni tőle. Ren ütött egyet a mancsával, és karmával sikerült megkaparintania a kötél végét. Addig rángatta, amíg össze nem tudta harapni az állkapcsaival a szarvascombot, majd, miután ledobta a zsákmányt a földre, áthajolt a gödör peremén, hogy lenézzen az öccsére. Kishan hátrált, amennyire csak tudott, aztán nekifutott, és felugrott a gödör széléig. Karmait belevájta a perembe, de visszacsúszott. Három további sikertelen kísérlet után Ren a fejével beletaszigált a gödörbe egy közeli fatörzset, és Kishan óvatosan elindult rajta felfelé. A tetejénél megcsúszott a lába, és kis híján újra visszapottyant, de Ren előrehajolt, beleharapott Kishan nyakszőrzetébe, és úgy tartotta mindvégig, amíg biztonságban ki nem jutott. Miután ettek, addig gyalogoltak tovább, amíg be nem sötétedett. Hamarosan elérték a sziget nyugati partját, és sokáig futottak a vizes homokon. Kétségbeesetten keresték a sárkány várának sövénykerítését, de én tudtam, hogy nem fogják megtalálni. Amikor éjszakára nyugovóra tértek, először Ren maradt fent őrködni. Megkértem a tükröt, hogy közelítsen rá az arcára. Kobaltkék szemei egyenesen meredtek előre, mintha látna engem. Nagyot sóhajtott, és rózsaszín orra megrándult. Egészen addig néztem, amíg már nem bírtam tovább nyitva tartani a szemem. A harmadik napon kora reggel újra kaptam egy vekni forró fekete kenyeret és egy kis üstöt, tele raguval. A nap még fel sem kelt. Miután ettem, letelepedtem a tükör elé, hogy tovább figyeljem a vadászatot. A tigrisek a part mentén futottak, kihasználva, hogy a sötétben szabadon mozoghatnak a nyílt terepen. Megkerestem a vadászt, és láttam, hogy nem sokkal azelőtt ébredhetett fel egy kihunyt tűz mellett. Egy csésze italt tartott a kezében, és miután kilesett egyik, majd másik oldalra, titokban némi tüzet fújt a csészéjébe, hogy felmelegítse annak tartalmát. - Ez csalás! - kiáltottam a tükörbe. — Megszegted a szabályt! A sárkány felnézett és vigyorgott. Hallottam a fejemben a nevetését és a hangját: Ez csak egy meleg ital, kedvesem. És a szabály úgy szól, hogy a vadászatban nem használhatom az erőmet. De most még nem vadászom, úgyhogy ez nem számít. Felhorkantam, és néztem, ahogy befejezi az ivást, majd a vállára veszi a puskáját. Egész nap követte a tigriseket, és igen jól csinálta. Soha nem mulasztott el egyetlen letört fűszálat vagy benyomódást sem a talajban, legyenek azok mégoly rejtett helyen is. Sajnos az óceán nem mosta el a tigrisek nyomait a part mentén, így könnyen
követhette őket. Amikor behatolt a dzsungelbe, hirtelen megállt. Én is tisztán hallottam a nagymacska-küzdelem hangjait. A sárkány felgyorsította a lépteit. Megkértem a tükröt, hogy mutassa meg nekem a tigriseket. Először nem tudtam kivenni, hogy mi az, amit látok. Nagyon közeli volt a kép, guruló testekkel és csapkodó karmokkal. Amikor a tükör végre távolabbról mutatta az eseményeket, elakadt a lélegzetem, és végigfutott a hideg a hátamon. Ren és Kishan véres ütközetet vívtak egy nagy csapat jaguárral. Ren régebben mondta nekem, hogy a nagymacskák az oroszlánokat kivéve általában nem vadásznak együtt, így döbbenettel néztem a népes csoportot. Az egyik jaguár élettelenül feküdt az oldalán a földön, Ren és Kishan pedig egymásnak háttal állva, fenyegetően morgott az őket minden oldalról körbefogó csapatra. További hat jaguárt számláltam meg a földön, de lehet, hogy több is volt. Nehéz lett volna megmondani, mert a jaguárok folyamatosan mozogtak. Hátborzongató látványt nyújtottak! Egyként mozdultak előre és hátra, szüntelenül körözve a tigrisek körül. Szemeiket egyetlen pillanatra sem vették le prédáikról. Az egyik nekilendült, és nagyot csapott a mancsával Kishan arca felé. Kishan viszszaütött, de elvétette, mert a könnyebb, mozgékonyabb állat félreugrott az útjából. Közben ketten, két oldalról támadtak Renre. Ren beleharapott az egyiknek a lábába, mire az elsántikált, de a másik a hátára ugrott, karmait a húsába, fogait pedig a nyakába mélyesztette. Kishan odafordult, és lelökte bátyjáról a támadót, de abban a pillanatban őrá ugrott két másik. Ren az egyiknek átharapta a torkát, és addig rázta erőteljesen, amíg meg nem reccsent, utána pedig félrelökte az élettelen testet. Mindkét fivér ádázul harapott és karmolt, amíg a foltos macskák el nem somfordáltak, hogy újrarendezzék soraikat. A tigrisek megpróbáltak elmenekülni, de a jaguárok elálltak az útjukat. Igazán éhesek lehetnek, gondoltam. Egy sűrű bokor felé terelték Renéket. Újra körözni kezdtek körülöttük. Egyikük vicsorogva feléjük ugrott, de aztán visszahátrált, mielőtt elkaphatták volna. Aztán egy másik tette ugyanezt. Úgy tűnt, játszanak a tigrisekkel. A következő másodpercben két jaguár ugrott le a fáról Ren és Kishan hátára. Rájuk csimpaszkodtak és vadul harapták őket. Ren vérző mellkassal ide-oda vetette magát, hogy lerázza magáról támadóját, de az nem mozdult. Ekkor még egy jaguár ugrott be a kavarodásba, és ő is marcangolni kezdte a tigriseket. Az egyik Kishan arcába harapott, egy másik pedig a hátsó lábába. Ren sem járt jobban. A tigrisek ziháltak a kimerültségtől, és rendkívüli gyógyulási képességeik ellenére szörnyen aggódtam. A jaguárok egész darabokat kiharaptak belőlük! Hogyan fognak így rendbe jönni? Ren a hátsó lábaira állva felüvöltött, és hátát rácsimpaszkodó támadójával együtt egy fához csapta. A megdöbbent jaguár eleresztette áldozatát, és leesett. Ren azonnal ott termett, hogy végezzen vele, amikor hangos puskadörrenés rázta meg a vadont. A sárkány utolérte őket. Az egyik jaguár holtan zuhant a földre Kishan mellső lába mellett. A foltos nagymacskák egy pillanat alatt úgy elillantak, akár az árnyékok, visszahúzódva a dzsungel buja rejtekébe, Ren és Kishan pedig összeszedték minden erejüket, és futásnak eredtek. Golyók süvítettek el mellettük újra meg újra, ahogy a vadász üldözte őket. Egy lövedék súrolta is Ren feje búbját, és hallottam, ahogy felüvölt a fájdalomtól. Aztán kirázta a vért a szeméből, és folytatta a menekülést.
Egy másik golyó Kishan vállába fúródott, mire mérgesen felbődült, egy pillanatra megtántorodott, de aztán sántikálva továbbfutott. Kis idő múltán a fivérek elhatározták, hogy ellentámadásba lendülnek. Ren ráugrott egy nagy kőre, majd onnan a feje fölött levő faágra, Kishan pedig szándékosan eltúlozta a sántikálását, hogy Lüsélóng utolérje. A vadász követte a nyomokat, de amikor René hirtelen eltűnt, megállt. Előre-hátra lépkedett, majd elindult Kishan nyomán, aztán visszament oda, ahol Renét utoljára látta. Alaposan megvizsgálta a környező bokrokat. Aztán egyszer csak egy nedves csepp esett az arcára. Megérintette, és visszahúzta az ujját. Véres volt. Szemei tágra nyíltak, és felnézett, de már túl késő volt. A több mint kétszázötven kilós tigris kitátott állkapoccsal és kieresztett karmokkal ugrott le a fáról a sárkány torka felé. Mögötte a fekete tigris szintén támadásba lendült. A vadász szippantott egy nagyot, mire egy szempillantás alatt minden mozdulatlanná dermedt. Aztán óvatosan ellépett a levegőben lebegő két tigristől, akik kevesebb mint harminc centiméterre voltak attól, hogy szétmarcangolják. - Ez csalás! — kiáltottam felháborodottan. — Elkaptak! Lüsélóng tudomást sem vett rólam, csak kíváncsian kerülgette a tigriseket. - Gratulálok nektek! — mondta. — Még soha senkinek nem sikerült rám ugrania. - Lüsélóng! Megszeged a szabályokat! — háborogtam újra. A sárkány nevetett. Ez nem számít. A puskám le volt eresztve. Tehetetlen dühömben öklömmel a tükörbe ütöttem. A sárkány jó néhány lépésnyit odébb ment, célzott a fegyverével, majd csettintett egyet az ujjaival. Abban a pillanatban a tigrisek egymásnak ütődtek, majd a földre estek, és gurulni kezdtek a homokban. Aztán felkeltek, lerázták a port a bundájukról, a vadász pedig tüzelt. A lövedék Ren feje mellett néhány centiméternyire csapódott be a földbe. A fivérek gyorsan szétváltak, és befutottak a fák közé. Szerencsére ezúttal nem állta útjukat egyetlen csapda sem. Amikor a lövések hangja elült, rövid időre megpihentek, aztán órákig gyalogoltak tovább elcsigázott léptekkel. Amikor szusszanásnyi pihenőket tartva végül elérték a sziget keleti partját, kétségbeesetten kerestek mindenfelé engem, a várat vagy a sövénykerítést. - Nem, nem! - kiáltottam a tükörbe. - Nem ott! Itt vagyok! Túl a vízen! - De tudtam, hogy nem hallhatnak meg. Amikor újra leszállt az éjszaka, magam köré tekertem egy takarót, és leültem a tükör elé. Lüsélóng még mindig a tigriseket kereste, de ők pillanatnyilag biztonságban voltak. Kishan mély álomba zuhant, és hamarosan - túl kimerültén ahhoz, hogy őrködni tudjon - Ren szemei is lecsukódtak. Hosszú ideig elcsigázottan néztem őket, aztán odamentem a tükörhöz, és ujjaimmal körbesimítottam Ren fehér bundás fülének körvonalát.
— Nem fogjátok tudni végigcsinálni — mondtam. — A sárkány ki fog fárasztani benneteket. Csal, és nincs elég étel kettőtöknek. Hallasz engem, Ren? — Megütöttem a tükörben levő képet az arca mellett. — Meg fogsz halni, és akkor kivel fogok én vitatkozni? A sárkány hitveseként élek majd egy nem létező szigeten, belőled meg sárkányeledel lesz... Egy könnycsepp gördült végig az arcomon, és megérintettem a tükröt az ujjhegyemmel, mintha lesimítanám a szőrt a homlokán. - Nem így kellene, hogy vége legyen, tudod? Még el sem búcsúzhattam tőled. Egyikőtöktől sem. Olyan sok dolog maradt kimondatlan. — Szipogtam, és éreztem az arcomon végigcsorgó könnyeket. - Kérlek, élj! Kérlek, találj meg! Itt vagyok... A szívemre tettem a kezem. Erősen dobogott. Éreztem a kapcsolatot, a láncot, amely összeköti az övével. Ha becsuktam a szemem és koncentráltam, éreztem az ő szívének állhatatos dobogását is. Mindkét tenyeremet a tükörhöz nyomtam a feje két oldalán, homlokomat pedig az üveghez tapasztottam, és keservesen sírni kezdtem. A szemeim forróak voltak, a szívem pedig ólomsúlyúnak tűnt, majd hirtelen égni kezdett. Egész bensőmet melegség árasztotta el. Elmorzsoltam a szememből a könnycseppeket, és a tükörbe pillantottam. Ren ébren volt. Felemelve a fejét a mancsairól, egyenesen rám nézett, mintha látna. Rémülten léptem hátra, és elakadt a lélegzetem, amint észrevettem, hogy mindkét kezem vörösen izzik. De amikor elhúztam őket az üvegtől, fényük azon nyomban elhalványult. Ren csendesen felmorrant, felébresztette Kishant, majd felállt. Kisétált a partra, egyenesen felém fordult, és tett néhány lépést a vízben. Belebámult a fekete hullámokba. Sűrű köd volt, és tudtam, hogy még ő sem láthatja a sötétben a szigetet. Felemelte a fejét, mintha beleszimatolna a levegőbe, aztán néhány nagy ugrással a tengerbe vetette magát, és úszni kezdett. Kishan ide-oda rohangált a part mentén, nem értve, hogy mit csinál Ren, de végül ő is beszaladt a vízbe, és úszni kezdett a bátyja mellett. Jöttek! A számhoz kaptam a kezem, megkönnyebbült zokogásban törtem ki, és tovább beszéltem a tükörbe, bátorítva őket, hogy ússzanak tovább, és nehogy feladják. Újra az üveghez tapasztottam a kezeimet, de ezúttal nem ragyogtak fel, mint az előbb. Megpróbáltam kilőni egy tűzcsóvát, mint valami irányfényt, de a képességem még mindig nem tért vissza. Nem tehettem hát mást, mint hogy ébren maradtam, és néztem, ahogy a tigriseim úsznak felém a sötét vízben, és elmém összes erejével ösztökéltem őket előre. Csendesen fohászkodtam, hogy semmiféle gonosz tengeri szörny ne kerüljön az útjukba, és semmiféle iszonyú vihar ne sodorja el őket. Csak úsztak és úsztak, majd egy hosszú órával később kimerült testüket ki vonszolták a szigetemre, és fáradtan rogytak le a homokba. Az éjszaka hátralevő részét átaludták, én pedig csendben virrasztottam fölöttük. Pirkadatkor még mindig aludtak. Láttam, hogy a sárkány megtalálja a pihenőhelyüket a másik szigeten, és követi a nyomukat a víz felé. Néhány percig csak bámult az óceánra. Aztán állát dörzsölgetve elmosolyodott, mély levegőt vett, felvette eredeti formáját, és a levegőbe emelkedett. A tükör képe elfeketedett.
20. Egy hercegnő, egy sárkány és két lovag JÓ IDEIG MINDEN CSENDES VOLT, és a kimerültségtől elbóbiskoltam. Később súlyos léptek zajára riadtam fel. A torony megremegett. A vadász kivágta az ajtót, és belépett. Ezúttal nem a vadászruháját viselte, hanem mesebeli herceg stílusú tunikát és köpönyeget. Tűnődve nézett engem. - És most mi fog történni? — kockáztattam meg a kérdést. — A tigrisek megnyerték a játék első részét, igaz? — Igen. Bár te csaltál, deti dama. - Én csaltam? Mégis, hogyan? — Valamilyen módon jeleztél nekik. Elmondtad nekik, hogy hol találnak. Teljesen lehetetlen, hogy maguktól felfedezhették volna ezt a szigetet. Fogalmam sincs, hogyan csináltad, de innentől kezdve alaposabban szemmel tartalak majd. Nyilvánvalóan alábecsültelek benneteket. Most a második részt nehezebbé kell tennem. — Nehezebbé? Hisz így is majdnem megölted őket! - Igen. Majdnem. Ezzel a győzelemmel tönkretették a pályarekordomat. A csatát megnyerték ugyan, de a háborút én fogom, arról biztosíthatlak. Mégis, a majdnem még sohasem történt meg velem. Igazam volt, amikor azt gondoltam, hogy ez lesz minden idők legjobb játéka. Ha nem vettél volna rá, hogy megígérjem, korlátozom a képességeimet, már az első nap legyőztem volna Őket. - Még hogy korlátozod! - háborodtam fel. — Ha! Hiszen csaltál! Kétszer is! Vagy talán még többször. Nem néztelek minden pillanatban, szóval valószínűleg mindvégig becstelenül játszottál! - Ez az én játékom, nem a tiéd - felelte a sárkány. - Ha nem érted a szabályok komplexitását, az nem az én problémám. Nos, mielőtt elkezdjük a második szakaszt, rendesen fel kell öltöznöd, kedvesem. - Hogy érted ezt? - Úgy értem, ha eljátszod a hercegnő szerepét, akkor úgy is kell kinézned. - Körbejártatta rajtam a tekintetét, fürkészően vizsgálgatva az alakomat, majd elmosolyodott. — Ó, már tudom is, mi lesz a legmegfelelőbb. — Csettintett az ujjaival, és azon nyomban susogó textíliák borítottak be. A szoba fehérré halványodott, és amikor újra valós színeket öltött, lenéztem magamra, és elállt a lélegzetem. Egy elképesztően gyönyörű ruha volt rajtam. Felemeltem az egyik kezemet, hogy megérintsem a csuklómig érő szűk ujjat. - Nem, valami még hiányzik — morfondírozott a sárkány. — Ó, tudom! A hajad. Túlságosan rövid. — Meghúztam egy rövid fürtöt elöl az arcomnál, és ránéztem. A sárkány újra csettintett, én pedig halkan felsikítottam, amikor megláttam, hogy a hajam rohamosan nőni kezd. -Hé!
A sárkány vidáman dúdolgatott, miközben a tincseim egyre csak hosszabbodtak. — Állítsd le! — kiáltottam. A hajam most már a derekamnál is lejjebb ért, ő pedig azzal volt elfoglalva, hogy a saját külsejét ellenőrizze a tükörben. — Lüsélóng! — Mi az? — kérdezte szórakozottan. — Tekintete találkozott az enyémmel a tükörben. — Ó! — Megint csettintett az ujjával, mire a hajam azonnal abbahagyta a növekedést, de akkorra már a térdemig ért, és nagyon súlyos volt. A sárkány elégedetten méregetett. — Jó. Sokkal jobb. Megnézheted a tükörben, ha akarod. Egyébként szerintem ez a szakasz egyáltalán nem tart majd sokáig. — Azzal sarkon fordult, és elindult kifelé. — Várj! — kiáltottam utána, de az ajtó már becsapódott, és én megint egyedül maradtam. Egy ideig mérgesen vertem az ajtót, csak mert jó érzés volt, aztán odaléptem a tükörhöz, hogy megnézzem a tigriseimet. Egy idegen bámult vissza rám. A sárkány nemcsak átöltöztetett, hanem ki is sminkelt. Egy feltűnő szemű szépség állt velem szemben, és jó néhányszor meg kellett csipkednem az arcom, hogy megbizonyosodjak, tényleg én vagyok az. Halvány rózsaszín ruhám kiemelte sötét szememet és hajamat. Hosszú, szűk ujjait ezüst hímzés szegélyezte, és áttetsző fodros, lelógó szaténszalagok ékesítették. Elegáns, szintén ezüst szegélyű nyakkivágása szélesen ívelt a vállamra, szabadon hagyva a nyakamat. A derekamra széles ezüst öv simult. A szoknya selyem és organza rétegei lépcsőzetesen váltakoztak, felső részén az ujj díszítésével összeillő, ezüsttel hímzett minta futott körbe, alját pedig csavart, ezüst es vörös paszpól szegélyezte. Lábamon kecses, ezüst cipő volt. Hosszú, barna hajam fényesen és lágy hullámokban omlott le egy ezüst fejpánt alól, rózsaszín fátyollal borítva. Egy gyönyörű, roppant boszszús hercegnő nézett rám. Letéptem a fátylat a fejemről, és lerogytam az ágyra, de rögtön frusztrál tan felmordultam, mert ráültem arra az idióta hajamra, és a fejem hátratántorodott. Leszakítottam két szalagot a ruhám ujjáról, és a hatalmas hajtömeget összefogtam két hosszú francia copfba. Aztán azt mondtam a tükörnek: - Mutasd meg a tigriseimet! A kép vibrálni kezdett, majd ráközelített Renre és Kishanra. Szegények még mindig mélyen aludtak. Aztán a levegő megmozdult, és hirtelen ott állt mellettük Lüsélóng. Megköszörülte a torkát, mire a két tigris azonnal talpra ugrott és felordított. A sárkány csettintett az ujjaival, és a tigrisek emberré változtak. Ren és Kishan dühösen, koszosán és fenyegetően állt előtte. Mindketten tettek egy lépést a sárkány felé, aki nyugodtan vizsgálgatta az ujján a körmeit, és így szólt: - Úgy döntöttem, hogy a játék második részének más szabályai lesznek. Ahelyett, hogy itt és most odaadnám nektek a fegyvereiteket, meg kell küzdenetek értük. Különböző helyeken találhatjátok meg őket a labirintusban, de ahhoz, hogy magatokhoz vehessétek őket, meg kell küzdenetek az őrzőikkel. Néhányukat fizikai küzdelemben kell legyőznötök. Másoknak az eszén kell túljárnotok. Ezután, ha túlélitek a labirintust, fel kell másznotok a vár falára, legyőznötök engem, és
kiszabadítanotok a hercegnőt. És ezúttal semmi csalás ne legyen! Most pedig gondoskodom róla, hogy a szerepeteknek megfelelően nézzetek ki. Csettintett az ujjaival, mire mindkét fivéren megváltozott az öltözék. Kishanon immár barna bőrzeke volt hosszú ujjú tunikával, fekete térdnadrággal, hosszú szárú, fényesített lovaglócsizmával, és kapucnis fekete köpönyeggel. Ren fehér inget viselt, fölötte egy arany mintával szegélyezett ujjú, zöld bársonyzekét, lábán pedig fekete szűk harisnyát és combig érő csizmát. Hosszú gyapjúköpönyegén szőrmeszegély futott végig. A jelek szerint vagy Robin Hood, vagy a Mesebeli Herceg fog kiszabadítani. A sárkány mindkettőjüket végigmérte, majd elégedetten így szólt: - Kiváló! Nos, gondolom, éhesek vagytok. Ezúttal találtok ennivalót útközben a labirintusban. — Bőrkesztyűs tenyereit könnyedén összecsapta, és tűnődve hozzátette: — Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha nem együtt mentek. — Közelebb hajolt hozzájuk, és kihívóan nézett rájuk. - Elvégre egyikünk sem akarja, hogy a feladat túl könnyű legyen, ugye? Felnevetett, és megint csettintett egyet az ujjaival. Mindhárman eltűntek. Megkértem a tükröt, hogy mutassa meg nekem Rent. Ott állt a labirintus bejáratánál. Felnézett a hegyre a vár irányába, de a sárkány sűrű ködöt teremtett, hogy beborítsa, és nehezebb legyen megtalálni. Ren megfeszítette az állkapcsát, és belépett a labirintusba. Amikor a tükör képe Kishanra váltott, őt már bent találtam az útvesztőben, amint futva haladt egy hosszú, egyenes szakaszon, majd balra fordult, és továbbszaladt. Délelőtt Ren vizet és kenyeret lopott egy ádáz kutyafalkától, majd elnyert egy kardot hüvellyel egy kis gnómtól. Elkapta, és a lábánál fogva fejjel lefelé lógatta a törpét, aki hiába rúgkapált és sikoltozott dühösen, Ren nem volt hajlandó letenni, amíg az oda nem adta neki a fegyvereket. Kishan időközben megölt egy vaddisznót. Megragadta az agyarait, és addig csavarta, tekerte erőteljesen, amíg ki nem törte az állat nyakát. Ezzel sikerült megszereznie az aranygyümölcsöt, és rögtön készíttetett is vele egy kis harapnivalót. Futás közben evett és ivott. Estére Ren legyőzött egy ogrét, és megkapta Kishan chakramját, Kishan egy íjászati versenyen elnyerte az íjamat a nyílvesszőkkel, és mindketten körülbelül félúton jártak az útvesztőben. Ren megállt éjszakára pihenni, de Kishan folytatta az útját. Elég nagy utat tett meg, de sajnos rossz választ adott, amikor egy manticore feltett neki egy kérdést. A vörös színű teremtménynek oroszlánteste, ogrearca, skorpiófarka és denevérszárnya volt. Kishan ugyan legyőzte a rátámadó manticore-t, de a sárkány visszaküldte az útvesztő legelejére. Kishan hatalmasat bődült mérgében, majd újra elszántan nekiindult. Éjfél körül végül megállt, és kimerültén elaludt. Rent hajnalban, még álmában támadás érte. Egy csapatnyi bandita vette körül hálókkal és lándzsákkal felfegyverkezve. Ren a kardjával, majd puszta kezével verte vissza őket. Amint egyikük harcképtelenné vált, vibrálni kezdett és eltűnt. Miután Ren zihálva legyőzte az utolsó férfit is, jutalmul kapott egy mutatós fehér lovat ezüst nyereggel. Felmászott a paripa hátára, és továbblovagolt a labirintusban. Kishan most már eléggé lemaradt. Ezúttal másik utat választott, mint először. Egy óriáskígyót legyőzve elnyerte a gadát, majd a háromágú szigonyt is sikerült megszereznie úgy, hogy az arany nyílvesszőkkel megölt egy nagy csapat keselyűt. Ren a chakramot. használva levágta három nőstény
hárpia fejét, akik megpróbálták őt varázsigékkel és szinte ellenállhatatlan ígéretekkel elcsábítani, került vissza hozzá a mennyei kendő. Kishannak köveken ugrálva kellett átkelnie egy forró vizű patakon. Mikor épp a kellős közepén járt, megtámadta egy óriási krokodil. Az aranygyümölcs segítségével teletömte az állat száját ragacsos mogyoróvajjal, mire a krokodil lemerült a víz alá, és eltűnt. Miután átért a túlsó partra, megtalálta a kamandalját, amely egy faágról lógott lefelé. A nyakába akasztotta, bedugta a tunikája alá, és ment tovább. Hamarosan újra találkozott a feléledt manticore-ral, és ezúttal helyesen válaszolt a kérdésére. A manticore jutalmul előrébb juttatta az útvesztőben. Most már közel volt hozzám. Sokkal közelebb, mint Ren, aki egy zsákutcába érve megállt. Az útvesztő egy téglafalba torkollott. Ren megfordította a lovát, és másik irányba indult, de újra téglafalnak ütközött. Csapdába került. Óriási pókok kezdtek előszállingózni a sövényből, megrémisztve a fehér paripát, aki topogni kezdett, majd nyerítve felágaskodott. Rennek nagy nehezen sikerült megnyugtatnia a lovat, aztán a mennyei kendővel szövetett egy nagy hálót. Összegyűjtötte és befogta vele az összes pókot, majd megkérte a kendőt, hogy göngyölítse össze egy hatalmas, pókokkal töltött pamutlabdává. Ezután a kardjára szúrta a labdát, néhányszor meglóbálta a feje fölött, majd a labirintus egy távoli részébe hajította. A téglafal szétporladt, Ren pedig óvatosan átmanőverezett a lovával a törött darabok között. Egy idő után megállt egy pataknál, amely folyton eltűnt, amint megpróbált inni belőle. A ló tudott inni, de Ren nem. Egy ideig ott állt tűnődve, aztán tigrissé változott, teleitta magát, majd újra emberalakot öltött. A kendővel készíttetett egy vizestömlőt, és megtöltötte, hogy magával vigye. Szokatlan módon, amikor visszaváltozott, újra a hercegi ruhája volt rajta. Mindkét fivér háborítatlanul aludta át az éjszakát az útvesztő puha füvében. A kihívások olyan sűrűn következtek egymás után, és annyira nehezek voltak, hogy folyamatosan rettegtem. Épp csak biztonságba jutott az egyik fivér, és megkönnyebbülten felsóhajtottam, amikor a másik máris veszélybe került. A tükörhöz tapadt tekintettel ültem az ágyon, attól tartva, hogy ha egyetlen percre is elfordulok, amikor visszatérek, egyiküket holtan vagy sérülten találom. Azt mondták ugyan, hogy nem tudnak meghalni, de ebben most egyáltalán nem voltam biztos. Mi van, ha valami levágja a fejüket? Vagy megmérgezi őket? Noha Ren kikaparta a karmával Kishan vállából a puskagolyót — ami annyi vérrel járt, hogy el kellett fordítanom a fejem —, és Kishan meggyógyult, de mi lett volna, ha a lövedék mélyebbre hatol? Ha elzár egy artériát? Megpróbáltam akkor aludni, amikor ők is lepihentek, de a legkisebb zajra is folyton felriadtam. Kishan másnap kora reggel kitört az útvesztőből, és talált egy rá váró fekete lovat. A köd átmenetileg felszállt, így megpillanthatta a várat. Nyeregbe pattant, és vágtára fogta a lovát. Rennek eközben egy óriási, mérget köpő szalamandrával kellett szembenéznie. Kardjával levágta a fejét, majd nézte, ahogy a tetem újraformálja magát, összezsugorodik, és arannyá változik — Fanindrává alakult. Ren letérdelt, és kitartotta a kezét. A kobra rátekeredett az alkarjára, és ékszerré keményedett. Ren ezután egy bronztestű férfival kezdett küzdeni, de hiába próbálkozott a kardjával jó néhány percen keresztül, nem jutott vele semmire. A penge szikrákat szórva pattant le a férfi bőréről, és a chakram sem bírt áthatolni a bronz testen. Akkora csörömpöléssel pattant le róla, mint ahogy egy kés
landol a szemétledobóban. A kendő által szőtt kötelek sem bírták gúzsba kötni. Fanindra életre kelt, és körbetekeredett egy alacsony faágon, miközben Ren viaskodott. Aztán megnyúlt, majd letekeredett az ágról, lopva a bronz férfi mögé került, és amikor alkalma adódott rá, megharapta a térdhajlatában. A férfi megtántorodott, felnyögött, majd holtan rogyott össze. Amikor Ren alaposabban megvizsgálta a testét, a tükör is ráközelített, és láttam, hogy Fanindra azon az egyetlen apró helyen harapta meg, ahol fehér és sebezhető volt a bőre. Ren jutalmul némi ennivalóhoz jutott. Az almákat odaadta a lovának, kedvesen megpaskolta a fejét, a kenyeret pedig ő maga ette meg. Miután megköszönte Fa-nindrának a segítséget, és a karjára csúsztatta, felugrott a lóra, és kilovagolt az útvesztőből. Kishan ekkorra már elérte a várfalat, amely az ő szemszögéből nézve végtelenül és meredeken magasodott az ég felé. Megcsavarta a szigonyt, és egy sorozat lándzsahegyet lőtt bele a falba. A kis arany nyilak mélyen belefúródtak a kőbe. Ren rálépett az egyikre, tesztelve az erejét, és miután úgy találta, hogy biztonsággal megtartják a súlyát, fellépegetett rajtuk, majd még továbbiakat lőtt bele a sziklába, és azokon folytatta a mászást. Ren eközben sebesen vágtatott a vár felé, de egy idő után eltévedt a sárkány által teremtett ködben. Szerencsére Fanindra újra életre kelt, és abba az irányba fordította a fejét, amerre Rennek haladnia kellett. Amikor így sikerült átjutnia a vár túlsó oldalára, Ren leugrott a lóról. Készíttetett a kendővel egy robusztus kötelet, és körbetekerte vele a chakramot. Hátrált néhány lépést, aztán megperdült a saját tengelye körül, majd teljes erejével elhajította a korongot a vár teteje felé. Amikor a chakram visszatért hozzá, megrántotta a kötelet, és miután elég stabilnak találta, a végét egy fához kötötte, és elkezdett felfelé mászni a falon. Kishan ekkorra már épp feljutott a tetőre. Végigfutott a bástyán, egy hidat keresve. Megkértem a tükröt, hogy mutassa meg a sárkányt. Lüsélóng a vár legmagasabb kis tornyában állt. Kezeit a kőfalhoz támasztva kihajolt, hogy szemmel tarthassa a fivérek haladását. Ügy mosolygott, mint aki várakozással tekint a küzdelem elé, és hüvelykujját végigfuttatta a felső ajkán. Aztán csettintett az ujjaival, eltűnt néhány másodpercre, majd újra megjelent, de most már sárkány alakban. Hajlékony testével az egyik henger alakú torony köré tekeredett, és úgy várta Kishant és Rent. Kishan végigfutott a kőhídon, és bement a vártoronyba. Amikor átlépte a küszöböt, hercegi öltözéke hirtelen eltűnt, és fekete páncélruhává változott. Kezében fekete tigrist ábrázoló aranypajzsot és egy hosszú lándzsát tartott. Megállás nélkül futott előre. Ren leereszkedett a kötélen, és a várudvarra ugrott. Mielőtt ő is belépett volna a vártoronyba, levette Fanindrát a karjáról, és azt mondta neki: - Fanindra, keresd meg őt! A kígyó engedelmesen életre kelt, és besiklott a vár sötétjébe. Amikor Ren átlépte a küszöböt, ugyanaz a dolog történt vele, mint Kishannal: a ruhái vibrálni kezdtek, és páncélöltözetre cserélődtek. Előhúzott egy súlyos pallost az oldalán lógó hüvelyből, és maga elé tartotta a pajzsát, amely egy fehér tigrist ábrázolt kék háttérrel. A páncélja szintén kék volt, hátára pedig fehér köpönyeg omlott.
Ám ahelyett, hogy előrefutott volna, mint Kishan, ő Fanindra után ment. Folyamatosan biztatta a kígyót, hogy keressen tovább, és számos ajtón és folyosón keresztül követte, amíg egy lépcsősorhoz nem ért. Hallottam, ahogy kiált: — Kelsey! Odafent vagy? Elakadt a lélegzetem. A hang nem a tükörből jött, hanem a szobámon kívülről. - Ren? Ren! — Odarohantam az ajtóhoz, és dörömbölni kezdtem. — Itt vagyok! Itt fenn! — Jövök! Elindult felfelé a lépcsőn, amikor egy hangot hallottam a fülemben: Cö-cö-cö! Mit is mondtunk a csalásról? Hmm? Elfelejtetted, hogy először le kell győznöd a sárkányt, mielőtt megmented a hercegnőt? Ezért most büntetést kapsz. Kényszerpihenőre ítéllek. Ren felkiáltott: - Kel... — aztán a hangja hirtelen megszakadt. Visszasiettem a tükörhöz, hogy megnézzem, mi történt. Fanindra besiklott az ajtóm alatt, és pihenő pozícióba tekeredett. Felvettem a földről, és a komódra helyeztem. Ren eltűnt a lépcsőről, és immár a sárkány mellett állt, láncokkal egy oszlophoz kötözve. Kishan felszaladt a torony tetejére, és döbbenten torpant meg, amint megpillantotta bátyját. Aztán elindult felé, de egy tűzáramlat megállította. Itt fenn, fekete lovag! A bátyád majd csatlakozik hozzánk a megfelelő időben. Kishan megfordult, csatakiáltást hallatott, és felemelt lándzsával lódult a sárkány felé. Lüsélóng egyetlen erőteljes farkcsapással leütötte, és gúnyosan felnevetett: Ez minden, amire képes vagy? Kishan suttogott néhány szót, mire a henger alakú tornyot hirtelen forró olaj borította be. A sárkány ügyetlenül lecsúszott róla, és beverte a fejét a korlátba, amitől az egész torony megremegett, egy nagy kődarab letört, és százméternyit zuhant lefelé. Kishan nem késlekedett. Felemelte a lándzsáját, erőteljesen a zöld sárkány felé hajította, és noha a hegye megcsúszott pikkelyes bőrén, azért így is vérző sebet hagyott maga után. A sárkány felordított, és élénkvörös tüzet okádott Kishan felé. Kishan éppen időben emelte fel a pajzsát, hogy megvédje magát, de a pajzs széle meglágyult, és olvadni kezdett. A lángok az olajtócsába csaptak, és az egész torony lángra lobbant. Egyszer csak azt láttam, hogy Ren fut el Kishan mellett, és a sárkányra veti magát Nem tudtam, hogyan szabadult ki. Csak találgattam, hogy vagy a chakramot használta, hogy átfűrészelje az őt tartó láncot, vagy a sárkány oldotta fel a kényszerpihenőjét.
Lüsélóng forgott, hánykolódott, próbálva lerázni magáról Rent, de ő állhatatosan csimpaszkodott belé, épp elég hosszú időre elvonva a sárkány figyelmét ahhoz, hogy Kishan el tudjon szaladni a lándzsájáért, és újra bele tudja döfni Lüsélong oldalába.
Lüsélóng legalább húsz dühös szárnyas gyík hangerejével sikoltott fel. A levegő megdermedt, és mindkét fivér a korláthoz csapódott. Egy újabb faldarab tört le éppen Kishan mellett, amitől megremegett a torony, és Kishan átfordult az alacsony bástyafalon. Felkiáltott, de szerencsére estében az ujjhegyeivel sikerült megkapaszkodnia az omladozó peremben. Ren áthajolt, és elkapta Kishan kezét, de mielőtt fel tudta volna húzni, a sárkány odafordította a fejét, roppant állkapcsait összezárta az immár védtelen Renen, megragadta, és vele együtt Kishant is a levegőbe emelte. Ide-oda rázta őket, és közben szorításával összeroppantotta Ren páncélját. Ren felnyögött a fájdalomtól, és elengedte Kishant, aki szerencsére épségben esett le a lapos tetőre. A sárkány kinyitotta a száját, és Rent a szomszédos bástyára lökte. Ren nagyot nyekkent, és mozdulatlanul fekve maradt. Úgy nézett ki, mint egy nagy tonhalkonzerv, amelyen átment egy teherautó. Kishan felüvöltött, és minden rendelkezésére álló fegyvert bevetve ádáz össztámadást zúdított a sárkányra: használta a mennyei kendőt, az aranygyümölcsöt, a chakramot és Ren elejtett kardját is. A sárkány éles karmaival, erős farkával, hegyes fogaival és kiokádott lángcsóvákkal küzdött ellene. Láttam, hogy Kishan egyre elcsigázottabb, és tele van sérülésekkel. Tudtam, hogy nem sokáig bírhatja már. Ren még mindig mozdulatlanul feküdt, Kishan pedig rendkívüli gyógyuló képessége ellenére sem tudott elég gyorsan rendbe jönni. Lerántotta a sisakját. Verejtékes arcán csorgott a vér, és erősen sántított. Kézfejével letörölte a száját, és zihálva előrehajolt. A sárkány elvigyorodott. Csak idő kérdése, tudod. A bátyádat már legyőztem, most pedig téged is le foglak. Lehetetlen, hogy tovább bírd, mint én. Máris alig bírsz állni. - Csak erőt gyűjtök. Folytathatjuk? Ha elismernéd a vereséget, még talán meg is engedném, hogy élj a másik szigetemen. Vadásznék rád, persze, de legalább egyelőre életben hagynálak. - Nem vonz, hogy a házikedvenced legyek. Ahogy akarod. A sárkány mély levegőt vett, és tüzet okádott a torony felé. Kishan megtántorodott és futásnak eredt, de a lángcsóva szorosan a nyomában maradt. Nagyot ugrott, és nehéz páncélzatában felhúzta magát a falon egy szinttel feljebbre, pusztán karjának erejét használva. Miután átemelte a lábait is,
kifulladva feküdt le a kőre, de néhány pillanatnyi zihálás után talpra ugrott, letépte füstölgő kesztyűjét, és egyik fegyvere után nyúlt. Akkor döbbent rá, hogy mind ott maradt a lenti szinten. A sárkány kárörvendően vihogott, és körbetekeredett a kis tornyon. Akarsz még mondani valamit, mielőtt felfallak? - Persze! - felelte Kishan, miközben úgy körözött a torony körül, hogy a sárkány ne érje el. — Remélem, a torkodon akadok, és megfulladsz! Azzal leugrott egy szinttel lejjebb. Lüsélóng elbődült, és kitátott állkapoccsal utánavetette magát. Kishan a bástyatető kövén landolt, és gurulni kezdett, de egy törött szikla szélébe beütötte a fejét. Lüsélóng leereszkedett, és hallottam a diadalüvöltését, amint készült állkapcsai közé ragadni Kishant. Aztán hirtelen vérfagyasztó visítás hagyta el a torkát, megállt a levegőben, és fülsiketítő robajjal zuhant Kishan mellé. Egy pillanatig semmi sem mozdult. A szám elé kapott kézzel ültem az ágyamon. Ekkor valami megmozdult a kis torony mellett. Egy alak tántorgott elő a sárkány teste mögül, és Kishan felé indult. Ren! Mellvértje és sisakja nem volt rajta. Mellkasán egy gyógyulófélben levő hosszú, véres seb tátongott. Megkértem a tükröt, hogy mutassa meg a sárkány másik oldalát, és láttam, hogy Ren keresztülszúrta a szívét a lándzsával. Nem is vettem észre, amikor felosont a toronyba, és elbújt mögötte. Lüsélóng sem figyelt rá — ez lett a veszte. Ren ledobta magáról páncéljának megmaradt részét, majd letérdelt, hogy öccséét is levegye. Kishan fájdalmasan felnyögött, és pislogva kinyitotta a szemét. - Vége van - mondta neki Ren. — Legyőztük. A sárkány teste vibrálni kezdett, majd eltűnt. - Gyere, tudom, hol van Kelsey! Talpra segítette Kishant, aztán a két fivér egymásra támaszkodva elindult lefelé a toronyból, majd átsántikáltak a hídon, amíg oda nem értek az én magányos tornyom felé vezető lépcsőhöz a vár túloldalán. Elindultak felfelé, de az első lépés után Kishan nem bírta többé felemelni a lábát. Hallottam a sárkány hangját. Csak a győztes követelheti a díjat. Kishan nekitámaszkodott a lépcső falának, és erősen zihált. Aztán bólintott, és intett Rennek, hogy menjen nélküle. Ren megfordult, és felsietett a hosszú csigalépcsőn. Amikor a szobám elé ért, elfordította a kilincset, de az ajtó nem nyílt. - Kells! Hallasz engem? - Igen! — feleltem. — Itt vagyok! Be van zárva. Nem tudom kinyitni. - Állj hátrébb!
Lendületet vett, majd neki vetődött az ajtónak. A vastag fatábla meg sem moccant. Ren újra és újra nekigyürkőzött, de akármilyen erővel nyomta, az ajtó nem engedett. A sárkány nevetett. Ezt nem én csinálom, tigris. Ő az, aki nem enged be. - Hogy érted ezt? - kiáltottam. Te nem ereszted be, kis hölgy. - Na persze! Pedig így van. A hős elnyerte a díjat, csakhogy a díj nem akarja, hogy elnyerjék, deti dama. Ha azt szeretnéd, hogy kiszabadítson, nyisd ki neki az ajtót! - De hát nem tudom! Nem a szoba ajtajáról beszélek, hanem a szívedéről. - Mégis, miket hordasz itt össze? Miért csinálod ezt? - zokogtam. - Kelsey! Jól vagy? — kérdezte Ren aggódva az ajtón túlról. A sárkány hangja mélyen az elmémbe hatolt: Engedd... őt... be! Hirtelen megértettem. Már tudtam, miről beszél, és a felismerésbe beleremegtem. Azt akarta, hogy érezzek mindent, amiről mindeddig nem akartam tudomást venni. Azt akarta, hogy engedjem szabadon az összes feltorlódott szenvedélyt és szenvedést. Erőtlenül a faajtóhoz vertem az öklömet, sírva fakadtam, és csendesen esdekelni kezdtem a sárkánynak: — Ne kényszeríts rá, hogy ezt tegyem! Kérlek, csak hagyd a dolgokat úgy, ahogy vannak! Nem így játsszák a játékot. De én nem engedhetem meg magamnak azokat az érzéseket. Túlságosan fájdalmasak, feleltem mentálisan, de a sárkány hajlíthatatlan maradt. A fájdalom az élet része. Na, gyerünk! Elmorzsoltam a könnyeimet, és kezemet az ajtónak támasztottam. Aztán homlokommal a fatáblának dőltem, és lehunytam a szemem. Hallottam Lüsélóng kárörvendő nevetését. Igen, megértettem: szándékosan nem vettem tudomást a Ren és énközöttem létező erős kötelékről. Elzártam, akár egy szelepet, és mindent megtettem, hogy blokkoljam az iránta való érzéseimet. A hordó lyukas volt és szivárgott, de én bedugaszoltam a réseket, amilyen szorosan csak tudtam, és megpróbáltam megállítani és más helyekre átirányítani az érzelmeim áramlását.
Ahogy ott álltam reszketve, ráébredtem, hogy az érzelmeim kiiktatása már-már megszokott megoldássá vált nálam. Ezt tettem, amikor meghaltak a szüleim. Ezt tettem, amikor elhagytam Rent. Ezt tettem, amikor elrabolták. Nem kockáztathatom meg, sárkány. Megint el fog hagyni. Lüsélóng így felelt: Kockázat nélkül nincs jutalom. Inkább itt maradnál egy örökkévalóságon keresztül? Nem. Ebben á pillanatban rádöbbentem, hogy gyáva vagyok. És tudtam, hogy nincs más választásom, mint megpróbálni. De hogyan kezdjem? Utazz végig a szívéhez vezető köteléken! A zöld sárkány mutatta az utat. Az elmém megidézett egy látomást. Fehér ködben álltam. Elveszetten forogtam körbe-körbe, mintha keresnék valamit. A sárkány szólított, én pedig vakon mentem előre, követve a hangját. A köd sűrűn kavargott a lábaimnál, és a talaj ingatag volt. Egyszer csak valami ragyogó, élénken vibráló arany kötél tűnt elő a homályból. Most tedd a kezed a kötelékre, és kövesd végig a forrásáig! Engedelmesen megfogtam az arany kötelet, és elindultam annak mentén. Pár lépés után azonban tétovázni kezdtem, és kis híján visszafordultam. Ekkor egy gyöngéd hangot hallottam a fejemben: Kérlek, ne ereszd el! Nem veszíthetlek el még egyszer. Az esdeklés a szívemig hatolt, és erősen megmarkoltam a kötelet. Miközben lépkedtem előre, elfeledett érzések és emlékek törtek elő a látomásomban. A köd fokozatosan halványodott, ahogy az elmém sorra újrajátszotta a gyöngéd pillanatokat, amelyeket Rennel átéltem — az első csókunkat, a Valentin-napi táncunkat, az ölelését egy rémálmom után. Minél tovább haladtam, annál jobban kinyílt a szívem. Ám a boldog emlékek beengedésével a fájdalmas sebek is felszakadtak. A lábaim olyan nehezen mozogtak, mintha folyós homokba ragadtam volna. Amikor hezitáltam és egyet hátraléptem, a köd újra sűrűbbé és dermesztővé vált. Olyan könnyű lett volna visszafordulni és ismét elzárni az érzéseimet, de tudtam, hogy tovább kell vonszolnom magam, annak ellenére, hogy minden egyes lépés egyre nagyobb gyötrelmet, az árulás, a veszteség, az első szerelmi csalódás, a magány hasogató fájdalmát okozza. Féltékenység, keserűség és összezavarodottság sötét ujjai ragadtak meg és próbáltak elhúzni a kötéltől, de én minden erőmmel belekapaszkodtam. Éreztem, ahogy lüktet. Erőteljes, eleven volt, és... boldog. Az út során valami megváltozott bennem. Észrevettem, hogy nem vagyok egyedül. Nem láttam, hogy ki, de valaki hívott. Olykor-olykor meleg fuvallat simogatta meg a bőrömet, és egy lágy hang biztatott, hogy menjek tovább. Tudtam, hogy bárki is az, szeret engem. Aztán egyszer csak a kötél végére értem, és zavartan megálltam.
Hol vagyok? Ekkor megszólalt mögöttem egy hang: — Itt. Velem. Megfordultam, és Rennel találtam szemben magam. Mosolyogva nyújtotta felém a kezét, én pedig nyöszörögve olvadtam a karjaiba, és arcomat a mellkasához nyomtam. Olyan szorosan ölelt, hogy úgy éreztem, a része vagyok. — Miért volt olyan nehéz megtalálnod engem, iadala? — Te hagytál el — feleltem. — El kellett hogy engedjelek. — Én sosem hagytalak el. A szívemben mindig volt hely a számodra. — Egy ujjával felemelte az államat. — De mi a helyzet veled? Most már másképp érzel? Azt akarod, hogy én is elengedjelek? Csak egy rövidke pillanatig haboztam. Aztán szemeim megteltek könnyel, és szorosan hozzá simultam. — Nem. Nem akarom, hogy elengedj. Most nem. Sohasem. Miközben ölelt, nyugtató szavakat mormolt a fülembe az anyanyelvén. Biztonságban és szeretve éreztem magam. Kinyitottam a szelepet, és már túl késő volt visszazárni. A fájdalom, a remény, az árulás, az odaadás, a szenvedés és a szerelem összevegyült cseppjei végigáramlottak a karomon, a kezemen, és átszivárogtak az ujjaim között. Sírt a szívem. Kétségbeesetten próbáltam szembeszállni az árral és a kezemben tartani a gyeplőt, de már értelmetlen lett volna gátat szabni az érzelmeimnek. Sírtam, és amint egyszer megindultak a könnyeim, nem tudtam többé visszatartani őket. Beszélni kezdtem. Elmondtam neki a legmélyebb, legsötétebb félelmeimet. Elmeséltem, milyen érzés volt nélküle élnem. Hogy mennyire szenvedtem, amikor mással láttam. Ren simogatta a hátamat, és türelmesen, szó nélkül hallgatta, amit mondok. Könnyesen szipogtam, és így folytattam: - Annyira fájt, amikor elfelejtettél és eltaszítottál magadtól! Nem bírtam nézni, ahogy távolodsz tőlem. Elhagytál, ahogy a szüleim is. El kellett zárnom a lelkem egy részét, hogy túléljem. Nélküled elfonnyadtam, és puszta árnyéka lettem önmagamnak. Teljesen összekuszálódott bennem minden, mint egy apró darabokra tépett vers foszlányai. Semminek sem volt értelme. Hogyan tehetted ezt velem? Velünk? — hánytam a szemére. - Hát nem tudod, hogy bármit elkövetnék, csak hogy biztonságban tudjalak? - érvelt Ren. - Annyira szerettelek, hogy elengedtelek. Ez volt a legnehezebb dolog, amit valaha meg kellett tennem, kérlek, ne kívánd ezt tőlem újra! De a szívem mindvégig hozzád tartozott. Érezned kellett. - Igen, csakhogy én olyan mélyre eltemettem az irántad való érzéseimet, hogy nem tudom, valaha újraéleszthetem-e őket — mondtam. — De az erőm belőlük jön, ennyi biztos. Ezt elismerem. Nyilvánvaló, hogy szükségem van rád. Hogy akarlak. A testem arany lánggal ég, amikor megérintesz. Viszont nem tudok bízni benned többé. Nem akarlak ellökni magamtól, de félek. Annyira szeretlek, hogy attól félek, elemésztesz.
Ren az arcomhoz nyomta az övét, és így felelt: - Sokak számára a szerelem olyan, mint egy kétoldalú érme. Fellángolhat vagy kialudhat, kinyílhat vagy ellankadhat, megerősödhet vagy elgyengülhet. Amikor a szerelmünk viszonzásra lel, szárnyalunk. Sosem látott magasságokba repít bennünket, ahol gyönyört ad, erősít és szépít. Amikor azonban a szerelmünket elutasítják, nyomorultnak, vigasztalhatatlannak és megfosztottnak érezzük magunkat. Én mindig szerettelek, és mindig is foglak szeretni, Kelsey. Az égvilágon semmi sem tudja ezt megváltoztatni. Ha kifényesíted az érmét, mindkét oldalán csak viszonzott szerelmet látsz. Az a végzetem, hogy szeresselek, és örökké hozzád tartozzam. Hátraléptem egyet, és felnéztem rá. Az én kék szemű hercegem megsimogatta az arcomat, és ujjával letörölt róla egy könnycseppet. — Hogyan lehetsz olyan biztos ebben az egészben? Bennem? -kérdeztem. - Annyit szenvedtünk már, hogy egymáséi lehessünk. Talán a végzet távol akar tartani bennünket egymástól. Talán az lenne a könnyebb út. Ren rám mosolygott, és arcomat a két tenyere közé fogta. Nagyot sóhajtott, és hüvelykujjával végigsimította az alsó ajkamat. — Ha végül együtt leszünk, mindez a szenvedés meg fogja érni. „Csak aki már érezte valaha a mindent elsöprő kétségbeesést, az képes a mindent elsöprő boldogság érzésére is.” — Ki mondta ezt? — mosolyogtam vissza rá. — Alexandre Dumas, aki a Monté Cristo grófját írta. El akartuk olvasni együtt, emlékszel? — Kicsit elfoglaltak voltunk azóta. — Igen, rajkumari. — Sóhajtott, aztán ajkát a tenyeremre tapasztotta. - Az én mindent elsöprő kétségbeesésem az az időszak volt, amit nélküled töltöttem. Mondd, Kelsey, még mindig tart ez az időszak? Vagy újra hozzám tartozol, ahogyan én is hozzád? Szeretsz még, priyatama? — A képzeletbeli Ren végigsimított ujjaival a hajamon, és felemelte az államat, hogy gyönyörű arcába nézhessek. Mivel teljesen biztos voltam benne, hogy mindez csupán álom, nem szégyelltem bevallani olyan dolgokat, amelyeket a valódi Ren előtt titokban tartottam volna. Lehunytam a szemem, és bólintottam. - Én mindig is hozzád tartoztam. Sohasem szűntelek meg szeretni. Ren megsimogatta az arcomat. Amikor újra kinyitottam a szemem, rám mosolygott, és azt mondta: - Akkor sohasem engedlek el. — Ajkát az enyémre tapasztotta. Gyöngéden ölelt, és éreztem, ahogy a védőgát teljesen leomlik bennem. Immár védtelen voltam. A szívem kiszolgáltatottá és sebezhetővé vált - egy egyszerű, húsos szervvé, amelyet bármikor bedarálhatnak, felszeletelhetnek vagy simán megehetnek.
Hallottam egy zár kattanását, és éreztem az enyhe szellőt, ahogy egy ajtó kinyílik és bezáródik, de távolinak tűnt és lényegtelennek. Megadtam magam az újonnan kinyílt szívemnek és az én hercegemnek, éreztem, ahogy gyöngéd szeretete beburkol és megmelenget. Ren szeretett engem. Hozzá tartoztam. Ha ott maradhattam volna abban az arany világban, elfelejtve minden mást, nem haboztam volna. De nem tehettem meg. A köd újra sűrűsödni kezdett, és körbevett bennünket. A látomás eltűnt, de az érzékelés megmaradt. Valódi karokat éreztem, amelyek átöleltek, ringattak, és valódi ajkak olvadtak össze az enyémmel. Bársonyos melegségébe burkolózva vég nélkül csókoltam Rent. Elsuttogtam mennyire szeretem, és mennyire hiányzott nekem. Arany ragyogás vett körül minket, miközben lágyan beszéltünk, érintettük és csókoltuk egymást. Gyöngéden öleltem, majd kezeit az ajkamhoz emeltem, ő pedig becéző szavakat mormolt, amelyek mélyen az elmémbe ivódtak. Romantikus ködömből aztán egy szempillantás alatt felriadtam, amikor hallottam, hogy kivágódik az ajtó. Sűrűn pislogtam, és azon kaptam magam, hogy egy féltékenységtől izzó, arany szempárba meredek.
21. Vihar A FEJEMBEN HALLOTTAM LÜSÉLONG NEVETÉSÉT, és noha Kishan azonnal palástolta az érzelmeit, tudtam, hogy nagyon feldúlt. Lángoló arccal elléptem Rentől, és a két fivér közé álltam. Mindketten engem néztek. Elfordultam, hogy elrejtsem az arcomat, de nem segített, mert akkor is éreztem, hogy a két szúrós szempár szinte lyukat éget a hátamba. Egyikünk sem szólt egy szót sem, de az elmémben nevető hang valóságossá változott, és a hátunk mögül harsant fel. A zöld sárkány lezseren ült az ablakpárkányon emberi alakjában. Ismét hercegi öltözéket viselt. - Roppant szórakoztató játékban lehetett részem általatok — mondta -, olyanban, amire szívesen fogok visszaemlékezni sok-sok eljövendő évezreden keresztül. Biztosak vagytok benne, hogy nem akartok itt maradni velem még egy kicsit? - Abszolút - feleltem. - Szeretnénk visszatérni a hajónkra. Kishan előrelépett. -Győztünk. Elvesszük a díjunkat, és megyünk, sárkány. Lüselóng felhorkant. — Nem emlékszem, hogy egynél több díjat ígértem volna. — Azt mondtad, segítesz nekünk megtalálni Durga nyakékét, ha játszunk veled. Te voltál az, aki ragaszkodott hozzá, hogy legyen egy extra díj is a játékban — mondta Ren. — Én elnyertem a lányt, Kishan pedig a segítségedet. Kishan összeszűkített szemekkel nézett Renre, de csak annyit mondott: - Gyerünk, Lüselóng! - Talán köthetnénk egy üzletet — próbálkozott a sárkány. - Ha az egyik tigris beleegyezik, hogy itt marad nálam, odaadom a lányt, és segítek megtalálni a bátyámat, az aranysárkányt. - Nem! — kiáltottam hitetlenkedve. — Csaltál a vadászatban is! Nem lehet utólag megváltoztatni a szabályokat, hogy azok kedvedre valók legyenek. - Jól van! - A sárkány tüsszentett egyet, mire narancsszínű lángnyelv csapott ki emberi orrlyukaiból. — Te elviszed a lányt — mondta Rennek, aztán Kishanhoz fordult te pedig megkapod ezt!- Hirtelen Kishan arca felé lódította a kezét, és egy tűzgolyó robbant ki a tenyeréből. Kishan felkiáltott, és eltakarta a szemét. Rémülten sikoltottam fel: - Mit tettél vele?! - Odarohantam Kishanhoz, és átöleltem meghajlott testét. — Semmi különöset — felelte a sárkány közömbösen, a körmeit vizsgálgatva. - Egy ideig vak lesz, de ez csupán átmeneti állapot. Végül is, ezt akartátok.
— Már hogy akartuk volna, hogy bántsd? — meredtem rá szemrehányóan. — Ugyan már! Ha valaki itt ma bántotta őt, azok sokkal inkább ti voltatok, mint én... Nos, most már untattok. Ideje, hogy távozzatok. Csettintett az ujjával, és mi hárman hirtelen a másik sziget partján találtuk magunkat. A motorcsónakunk közel volt, és láttuk az óceánon horgonyzó jachtot is. Ren odasietett, hogy elkösse a csónakot, én pedig kezeim közé fogtam Kishan arcát, és megkérdeztem: — Ki tudod nyitni a szemed? — Igen — felelte Kishan. — De nagyon fáj. — Akkor ne próbálkozz vele! — Letéptem a széles selyemövet a ruhámról, és a szemeire kötöttem. — Tartsd őket csukva! Gyere, menjünk vissza a hajóra! Kapaszkodj belém, jó? Bólintott, és egyik karjával a vállamra támaszkodott. Átöleltem a derekát, és lassan odavezettem a motorcsónakhoz. Ren segített biztonságosan besegíteni, én pedig mellé ültem, és végig fogtam a kezét, miközben Ren a jachthoz kormányozta a csónakot. Mindhárman egész úton hallgattunk. Amikor a hajóra értünk, Ren gondoskodott róla, hogy a motorcsónak visszakerüljön a helyére, Nilima és Mr. Kadam pedig Kishannal foglalkozott. Miután Kishant a szobájába vittük és leültettük egy székre, Mr. Kadam csendesen megkérdezte: - Mi történt, Miss Kelsey? - Hálás voltam neki, amiért a különös megjelenésünkre és a kivételesen hosszú hajamra csak egy futó pillantást vetett. - A sárkány megvakította — feleltem. — Azt mondta, csak átmenetileg, és úgy tett, mintha mi akartuk volna, hogy ezt tegye. Mr. Kadam bólintott. - jól van. — Megpaskolta Kishan alkarját. — Nos, fiam, hadd nézzem meg! — Finoman lefejtette a selyemövet a szeméről, és kérte, hogy lassan nyissa ki. Kishan engedelmesen megpróbálta. Sűrűn pislogott és hunyorgott, de a szemei erősen könnyeztek. Akaratlanul is felszisszentem, amikor megláttam, hogy a valaha gyönyörű arany szempár most teljesen fekete volt, és miközben néztük, apró lángcsóvák keltek táncra és kezdtek növekedni benne. Amikor Kishan újra pislogott, a lángok eltűntek. A szám elé kaptam a kezem, és visszafojtottam feltörni készülő zokogásomat. — Mi az? - fordította felém Kishan a fejét. — Mi a baj, Kelsey? Ne sírj! Megköszörültem a torkomat, hüvelykujjammal gyorsan letöröltem a könnyet az arcomról, és letérdeltem mellé, kezét a kezembe fogva. — Semmi - feleltem. - Csak a stressz. Nem szeretnél valamit? Nem vagy éhes? — De, tudnék enni egy kicsit. — Megfogta a kezem. — De nem maradnál itt velem?
— Dehogynem. — Idehozom az aranygyümölcsöt — ajánlkozott azonnal Nilima. — Fáj? - kérdezte Mr. Kadam. Kishan megrázta a fejét. — Már nem. Furcsa érzés semmit sem látni, de fájdalmam nincs. — Jó - bólintott Mr. Kadam. — Megkérem Nilimát, hogy indítsa el a hajót, aztán végzek némi kutatást erről a dologról. Talán bölcs lenne, ha mindenki pihenne egyet. Ön Kishannal marad, Miss Kelsey? — Igen. — Gondoskodjon róla, hogy egyen, pihenjen és elegendő folyadékot igyon! Elég forrónak érzem a fejét. - Elmosolyodott. - Úgy értem, a szokásosnál is forrófejűbbnek tűnik. — Vigyázok rá — bólintottam. — Tudom. Értesítsen azonnal, amint bármilyen változás áll be! Mr. Kadam elment, Nilima pedig visszatért a gyümölccsel. Kishan azt mondta, fáradt, és mégiscsak inkább később eszik majd, de sikerült rávennem, hogy igyon meg egy nagy pohár almalevet, miközben én lehúztam a csizmáját. Levette a zekét és a tunikát is, én pedig gondosan betakartam, de ő ledobta magáról a takarót, és a kezemet kereste. Azt akarta, hogy a közelében legyek, ezért az ágyra ültem, hátamat a fejtámlának támasztottam, és egy párnát fektettem az ölembe. Kishan ráhajtotta a fejét, és átölelte a derekamat, én pedig betakartam, simogatni kezdtem a haját, és azt az altatódalt dúdoltam neki, amelyiket anyukám énekelt nekem régen. Végül szemhéjai lecsukódtak tüzelő szemére, és végre elaludt. Csendesen nézegettem szép arcát, simogattam a homlokát, és hallgattam ritmikus lélegzését. Aztán valami zajt hallottam és felpillantottam. Ren állt az ajtóban, komoly arccal fürkészve engem. Nem szólt egy szót sem. Kishan megmozdult álmában, odébb tette a párnáját, és a combomra fektette a fejét. Megigazítottam a takarót a vállán, és újra elhelyezkedtem. Mire ismét felnéztem, Ren már elment. Még egy óráig maradtam így Kishannal, és a történteken töprengtem. Amikor aztán óvatosan megpróbáltam elmenni, Kishan félálomban felém nyújtotta a kezét, a karomat a mellkasára húzta, és nem engedett. Végül a zöld sárkány szigetén átélt kalandtól kimerültén én is elaludtam. Néhány órával később meggémberedett, sajgó izmokkal ébredtem, és sikerült odébb manőverezni magam Kishan súlyos, alvó teste alól. Még mindig a hercegnői ruhámat viseltem. Elindultam az összekötő ajtó felé, átmentem a saját szobámba, lezuhanyoztam és átöltöztem. Térdig érő hajam besamponozása meglehetősen hosszá időt vett igénybe, de az átkefélése még hosszabbat. Felöltöztem, ellenőriztem, hogy minden rendben van-e Kishannal, majd egy ollóval a kezemben Nilima keresésére indultam.
A kormányházban találtam Mr. Kadammal együtt. Miközben Nilima előkészült, hogy lenyírja túl hosszú fürtjeimet, Mr. Kadam elmesélte, mit talált a mitológiában a vakságról. — Az egyik pléjádnak, Meropénak volt egy Glaucus nevű vak fia. Maga a glaukos szó azt jelenti: „kékeszöld vagy szürke”, és ugyanabból a tőből ered, mint a glaucoma. A meropia a részleges vakság fizikai állapota. Egy Tiréziász nevű prófétát az istenek vakították meg, vagy azért, mert látta őket, vagy mert felfedte a titkaikat. Aztán ott van még a három nővér, akiket úgy is neveznek, hogy a végzet három szövőnője, vagy a Moirák, akik egyetlen szemen osztoztak — egy mindent látó szemen. — Igen, róluk hallottam — jegyeztem meg. — Várjon egy pillanatra, Nilima! — Az immár derékig érő hajamból egy tincset a vállam elé húztam, és morcosán néztem rá. — Ettől jóval rövidebbre szeretném. — Sajnálom, Miss Kelsey. Kifejezett utasítást kaptam arra, hogy ne vágjam derékig érőnél rövidebbre. — Ó, igazán? — Igen. Ren megfenyegetett, hogy felmond nekem, ha nem így teszek, és végül is megvan hozzá a joga. — Nem fog felmondani magának. Csak blöfföl. — Lehetséges, bár nagyon komolynak tűnt. — Jól van. Akkor majd később levágom magamnak. — Nem, nem fogod! — A fenyegető férfihang hallatán megfordultam. Ren az ajtófélfának dőlve, keresztbe tett karral állt. - Az összes ollót beledobom az óceánba. - Csak rajta! Majd kitalálok valami mást. Lehet, hogy a chakramot. használom. Azt úgysem mernéd a tengerbe dobni. - Próbáljuk ki! Neked kell szembenézned a következményekkel, és azok nem fognak tetszeni. Haragosan néztem makacs arcát, amíg Nilima el nem fordította a fejem, és újra nyírni nem kezdett. - Nos, folytassam? - kérdezte Mr. Kadam. - Kérem — feleltem összeszorított szájjal. - Ott van még Phineusz, akit azért büntettek meg az istenek, mert túl sokat tudott róluk. Megvakították, és egy szigetre száműzték egy étellel teli asztallal, amelyet soha nem érinthetett meg. - Emlékszem — mondtam. — Jason és az argonauták mentették meg. Legyőzték a hárpiákat, hogy Phineusz tudjon enni, ő pedig elmondta nekik, hogyan juthatnak át a Boszporusz összecsapódó sziklái között. - Igen. Aztán ott van Polifémusz, az emberevő Küklópsz, akit Odüsszeusz vakított meg. Nem látom az összefüggést ezzel a történettel, de gondoltam, megemlítem. Végül pedig ne felejtsük el Oidipuszt, aki a saját szemeit szúrta ki, miután felfedezte, hogy beteljesítette a jós szavait, ugyanis feleségül
vette saját anyját. Az asszony öngyilkos lett, és miután Oidipusz holtan találta, annak aranycsatjával kiszúrta a szemeit. Ren csípősen megjegyezte: - Ez hasonló bűn lehet, mint elvenni egy nőt mástól. - Először is, Mr. Nagyokos, Kishan nem vett el engem úgy, hogy én ne akartam volna. Másodszor, nem hiszem, hogy Laius mondta volna a feleségének, hogy hagyja békén. Harmadszor pedig, nem hiszem, hogy Oidipusz történetének bármi köze is volna ehhez! — Dühösen sziszegtem a szavakat. — A nyilvánvaló hasonlóság a történetek között, amit te is kitalálhatnál, ha képes volnál féken tartani a zöldszemű szörnyeteget, aki jelenleg uralkodik fölötted, hogy mindegyikben próféciákról és jósokról van szó. Mr. Kadam feszengve köszörülte meg a torkát. - Hajlamos vagyok egyetérteni önnel, Miss Kelsey. Önelégülten rávigyorogtam Renre, aki nagyot sóhajtott, és azt mondta: - Szóval azt hiszed, Kishanból valamiféle jós lesz? Hogy elvezet bennünket a negyedik sárkányhoz? - Csak az idő mondhatja majd meg. — Mr. Kadam felállt. - Azt hiszem, megyek is, és megnézem, hogy van. - Amikor eljöttem tőle, aludt — szóltam utána. Miután Mr. Kadam sietve kiment, Ren szemrehányóan megjegyezte: - Ó, igen. Igazán kiváló ápolónővérke voltál. A legpuhább párnát ajánlottad neki, amin megpihentethette kimerült fejét. - Ööö... talán én is nagyapával megyek — mondta sietve Nilima. Letette az ollót, rám nézett, aztán meggondolta magát, felkapta és magával vitte. Gyorsan, szinte menekülve csusszant be Ren és az ajtó közé. Kivettem a zsebemből egy haj gumit, és miközben fonni kezdtem a hajam, azt kérdeztem: - Mondta már neked valaki, hogy szánalmasan beszélsz, amikor féltékeny vagy? - Gondolod, érdekel, hogyan beszélek? - Láthatóan nem. - Igazad van. Nem. És igen, elismerem, tényleg féltékeny vagyok. Féltékeny vagyok minden egyes percre, amit ővele töltesz, minden törődő tekintetre, amit feléje küldesz, minden egyes könnycseppre, minden egyes pillantásra, minden egyes érintésre és minden egyes gondolatra, amit őneki szánsz. Darabokra akarom tépni, és kiirtani őt a fejedből és a szívedből. De nem tudom. Elfordultam a székemben, felálltam, és a vállam mögé simítottam a hajam. — Kishannak most szüksége van rám, és sajnálom, ha képtelen vagy ezt elfogadni.
Ren közelebb lépett hozzám. — Kishan nem az egyetlen, akinek szüksége van rád, Kelsey. — Talán nem — feleltem. — De az ő szüksége most sürgetőbb. — Most éppen igen. De a gyújtózsinór már meg van gyújtva. Futhatsz, amennyit csak akarsz, de csíkot hagysz magad mögött. Végül úgyis eljön az igazság pillanata. — Még egy lépést tett felém, és az állam alá nyúlva felemelte a fejemet, hogy a szemébe nézzek. — Tudnod kell, hogy én is ott voltam a sárkány várában. Ott voltam veled abban a ködös álomban. Hallottam a titkos vallomásodat. Ismerem a szíved legbenső érzéseit. Sohasem fogsz őhozzá tartozni. Te hozzám tartozol, és éppen ideje, hogy ezt elfogadd. Beleharaptam az ajkamba, és dühöngtem. Legfőképp azért, mert igaza volt. — Arcátlan dolog azt állítanod, hogy hozzád tartozom. Én nem vagyok holmi rabszolgalány vagy áruba bocsátott hajadon, akit valamiféle szerződéssel megvehetsz az apjától. Nincs olyan szerződés, amely felülírhatná az érzelmeimet. Én hozom meg a saját döntéseimet. A magam ura vagyok, ahhoz tartozom, akihez akarok, és addig, ameddig akarom. Ne is képzeld, hogy jogod van azt tenni velem, amit csak kívánsz! Csak mert te herceg vagy, attól még nem tekinthetsz a vagyontárgyadnak. Szóval szállj le a magas lóról, méltóságos uram, és keress egy másik lányt, aki hajlandó neked behódolni! Olyan szorosan álltunk egymással szemben, hogy szinte összeértek a lábujjaink és az orrunk. Levegő után kapkodtam. Ren szeme összeszűkült, majd tekintete a számra vándorolt. Veszélyesen elmosolyodott. -„Ajkad ne oktasd gúnyra: csókra van teremtve, lady, nem ily megvetésre. „25 Épp tiltakozni akartam, amikor magához rántott, és száját az enyémre tapasztotta. Hasztalanul próbáltam eltolni magamtól a mellkasánál fogva, miközben mohó ajka szinte összezúzta az enyémet. Úgy ölelt, hogy képtelenség volt kiszabadulnom a karjai közül. Megfogta a kezeimet, és az oldalamhoz szorította őket, hogy ne tudjak kapálózni velük. Megpróbáltam rúgni, de úgy magához préselt, hogy fel sem tudtam emelni a lábam. Gyöngéden az ajkamba harapott, mire ahelyett, hogy menekülni próbáltam volna, felnyögtem, és lázasan visszacsókoltam. Kezébe vette a copfomat, többszörösen a csuklójára tekerte, és hátrarántotta a fejemet, hogy elmélyítse a csókját. Fájt, de valahogy mégis olyan... jó... volt. Amikor végül újra rám nézett, önelégülten vigyorgott. Levegő után kapkodtam, és összeszűkítettem a szemem. — Ha egyáltalán felmerül benned, hogy azt mondd: ebből sokat megtudtál, akkora villámot csapok beléd, hogy a tengerbe repülsz. Ujjhegyeit gyöngéden végigfuttatta duzzadt felső ajkamon, és mosolyogva az ajtó felé tolt. — Menj! Ápold Kishant!
25
Shakespeare: III. Richard (Szigligeti Ede fordítása)
Összezavarodva léptem ki az ajtón. — És Kelsey... - Mi van? — kérdeztem türelmetlenül. - Amit a hajadról mondtam, komolyan gondoltam. Méltatlankodva felnyögtem és csattogva elvonultam, tudomást sem véve halk nevetéséről. Egész úton lefelé a lépcsőn füstölögtem magamban. Zsarnok, önelégült. Ártalmatlan kóbor macskának adja ki magát, miközben veszélyes ragadozó. Azt hiszi, rám teheti a mancsát. Kihasználja a fizikai erejét. Dörzsölgettem a karomat, ahol még éreztem a szorítását, és ujjamat végighúztam még mindig bizsergő ajkamon. Erőszakos. Épp csak a vállára nem dob, és el nem rabol, mint valami kalóz egy parasztlányt. Elképzeltem magamban Rent hosszú hajjal, kalandor külsővel - hosszú szárú csizmában, mellkasán nyitott, fehér, fodros galléros ingben, hátán vörös pelerinnel. Megsuhogtatja a kardját, és lassan lopakodik felém, a korlátnak szorítva engem. Én meg csak állok ott tehetetlenül, tépett ruhában, pihegő kebellel, és... Jesszus! Túl sokat olvastam anyu romantikus regényei közül. Megráztam a fejem, hogy kitisztítsam a gondolataimat, és morcos ábrázattal léptem be Kishan szobájába. - Kells? Te vagy az? Sóhajtottam, és mosolyt erőltettem az arcomra, noha ő nem látta. - Igen, én vagyok. Hogy érzed magad? - Jobban. Nilima ült mellette. - Nem akart enni, amíg maga nincs itt — mondta. - Hát igen, ő egy elég makacs macska — feleltem mosolyogva, majd Kishanhoz fordultam. — Oké. Most már itt vagyok. Mi a menü? - Leves. - Leves? Sosem eszel levest. Mi a különleges alkalom? Kishan elvigyorodott. - Az, hogy te etethetsz. Egyszerűen tehetetlen vagyok nélküled. - Aha, persze! — nevettem. — Az utolsó cseppig kiélvezed ezt az egész helyzetet, ugye? Hátradőlt, és a feje mögé tette a kezeit. - Tudod, milyen ritkán adatik meg egy férfinak, hogy kiszolgálja egy szép nő, aki mély együttérzést mutat iránta, és szinte mindent megtenne, hogy szegény férfi jobban érezze magát? - A szinte a kulcsszó. Ami pedig a szépséget illeti, az ítéleted elfogult.
A kezemért nyúlt. Amikor beletettem kinyújtott tenyerébe, óvatosan felfuttatta az ujjait a karomon, amíg meg nem érintette az arcomat. - Te igenis gyönyörű vagy. - A bókolásod nem akadályoz meg abban, hogy az öledbe borítsam a vacsorádat. Jól van. Megetetlek, de nem levessel. Valami kiadósabbra van szükséged. Mit szólnál mondjuk raguhoz és grillezett sajthoz? - Jól hangzik. Nilima rám kacsintott és elment, én pedig az aranygyümölcs segítségével elkészítettem az ételt. Két falat krumpli, répa és sült bárány között Kishan megkérdezte: - A hajó már elindult? - A szigettől eljöttünk — feleltem —, de még nem találtuk ki, hogy merre menjünk. Felmorrant, és belekortyolt a szájához tartott csészébe. - Mr. Kadam beszélt veled? — kérdeztem. - Igen. Mesélt a teóriájáról, miszerint valamiféle látnok leszek. Bár én nem érzek semmilyen változást. - Hmm. Nos, amíg ki nem derítjük, hová kell mennünk, azt hiszem, ott maradunk, ahol vagyunk. Letettem az üres tányért, és megtöröltem a száját egy szalvétával. Kishan megfogta a kezemet, az ölébe húzott, és átölelt. - Csak azt akarom mondani, hogy rendben van, Kells. - Mi van rendben? — motyogtam az ingébe. - Mi vagyunk rendben. Úgy értem, nem haragszom. Ren helyében én is biztosan megpróbáltalak volna megcsókolni. Nem a te hibád. - ó... Hát... nem pontosan így... - Csitt. Nem számít. Nem kell elmondanod. A lényeg az, hogy... most velem vagy. - Én komolyan úgy gondolom, hogy egyszer tényleg beszélnünk kell arról, ami történt. - Fogunk is, de most koncentráljunk Durga nyakékére. Minden jól fog alakulni. Érzem. — Elvigyorodott. — Hé, lehet, hogy az a jósdolog kezd működni. - Ó, tényleg? — nevettem fel halkan. — Nos, jól áll neked. - Kösz. — Felcsúsztatta a kezét a hátamon, és dörzsölgetni kezdte a vállamat. Nagyot sóhajtottam, és hagytam, hogy egy ideig masszírozzon. - Mondtam neked mostanában, hogy túl jó vagy hozzám? — kérdeztem kéjesen.
Kishan felnevetett, de nem szólt egy szót sem, csak nyomott egy csókot a homlokomra, miközben fekete szemeivel a falat bámulta. Nekidőltem, és egyik karomat a dereka köré kulcsoltam. A nap hátralevő részét mellette töltöttem, gyengéden ápolva őt. Sétáltunk egyet a fedélzeten, felolvastam neki, sőt még szőlővel is megetettem. Azzal ugratott, hogy a háremhölgye vagyok. A zöld sárkány szigetén történtekről viszont nem beszéltünk. Még fekete szemének tekintetét is kerültem, mert attól féltem, hogy ha alaposabban megnéz, belelát a lelkembe, és rájön, hogy a szívem elárulta őt. Mélységes bűntudatot éreztem amiatt, amit kettőjükkel tettem. Ren tökéletesen tudta, milyen gombokat nyomogasson rajtam ahhoz, hogy elmém leghátsó zugába taszítsam az önmarcangoló érzéseimet, de Kishan olyan türelmesen és kedvesen viselkedett, hogy a bűntudatom feltámadt, és addig növekedett a bensőmben, amíg szívemet el nem nyelték a hullámok, amelyek épp oly koromfeketék voltak, mint az ő világtalan szemgolyói. Azon az éjszakán elmeséltem neki a vak jósokról szóló mitológiai történeteket, és csendesen sírtam. Letörölte a könnyeimet, és átölelt, amíg el nem aludtam. Arra ébredtem, hogy Ren visz az ölében a szobám felé. Ahogy félálomban hozzákucorodtam, és éreztem, hogy száját az arcomhoz tapasztja, minden rendben volt a világban. Aztán magamhoz tértem. — Mit csinálsz? — sziszegtem. — Semmi szükség arra, hogy ebben a szobában aludj — felelte. -Én majd vigyázok Kishanra éjjel, te pedig alhatsz nyugodtan a saját ágyadban. — Tegyél le! — suttogtam dühösen. — Nem parancsolhatsz nekem! Kishan történetesen a pasim, és beteg. Ha az ő szobájában akarok aludni, akkor ott fogok. — Nem... fogsz. Röviden és határozottan megcsókolt, és ledobott az ágyra. Azonnal fel akartam állni, de ő megfordult, karba tette a kezeit, és olyan tekintettel nézett rám, amitől megdermedtem. - Kelsey... ha kiszállsz abból az ágyból, akkor valami drasztikusai kell tennem, és az nem fog neked tetszeni. Szóval ne kísérts! Halkan bezárta az ajtót maga mögött, én pedig utánahajítottam egy párnát, csak hogy hangsúlyozzam az álláspontomat. Fortyogtam még egy órát, amíg végre újra el tudtam szenderedni, ezúttal gonosz mosollyal az arcomon, amint elképzeltem, hogy a kendő segítségével ott lógatom Rent a kraken előtt, de aztán álmomban én váltam a krakenné, és köré fontam a csápjaimat, behúztam őt örökkévaló bíbor ölelésembe, és elúsztam vele egy sötét, homályos barlangba az óceán mélyére. Másnap reggel, miután leráztam magamról az álmom hatását, meglátogattam Kishant. Amikor csendesen bekukkantottam, láttam, hogy Ren éppen megrendeli a reggelijét. Odaadta Kishannak a tányért és egy villát, elmondta neki, mit hol talál, aztán hátradőlt, és a kezébe vett egy verseskötetet. Szélesebbre nyitottam az ajtót, mire mindketten felnéztek. Kishan az ajtó hangja felé fordította az arcát, majd felült, és megütögette maga mellett az ágyat.
- Kelsey, te vagy az? Nem akarsz segíteni nekem reggelizni? - Épp elég jól tudtál enni azelőtt is, hogy bejött — mondta Ren mogorván. - Kelsey nem ápolónő, te pedig nem vagy magatehetetlen. Rámeredtem. - Ne légy már ilyen tuskó! Ha Kishan azt akarja, hogy segítsek neki, akkor segítek is. - Nem! — ellenkezett Ren. — Ha tényleg segítségre van szüksége, majd én segítek! Azzal kirántotta a tányért Kishan kezéből, és elkezdett jókora villányi falatokat gyömöszölni öccse szájába. - Hé! O sokkal gyöngédebb! - fulladozott két nyelés között Kishan. - És nem ejt az ölembe hideg, nedves izéket! - Felemelt valamit, és összemorzsolta az ujjai között. — Mi ez? Ren iránti dühöm ellenére elnevettem magam. - Gyümölcs. Ananásznak néz ki. - Ó! - Kishan összeszedte a darabokat, és Ren felé fricskázta őket, aki bosszúból kupán vágta az öccsét. Aztán Kishan újra hozzám fordult: - Jól aludtál? Mielőtt válaszoltam volna, önelégülten Renre vigyorogtam. -Igen. Azt álmodtam, hogy megetettem a krakent Rennel. - Jó - felelte Kishan vigyorogva. Erre Ren egy óriási gyümölcsdarabot tömött Kishan szájába, ő pedig köhögni kezdett. - Most nézd meg, mit csináltál - mondtam szemrehányóan, aztán odamentem Kishanhoz, leültem mellé, és hátrasimítottam összekuszálódott haját. Kishan abbahagyta a köhögést, a kezemért nyúlt, és melegen megcsókolta. - Ez az én kis barátnőm. Hiányoztál, bilauta. Jobban aludtál a saját ágyadban? - Hát, tulajdonképpen... - Itt van — dörmögte Ren, és visszanyomta a tányért Kishan kezébe. — Fejezd be egyedül! Kelsey-nek és nekem meg kell beszélnünk valamit. Mindjárt visszajövünk. Megragadta a kezemet, és mielőtt tiltakozhattam volna, a halion át a lépcsőhöz rángatott, majd le a személyzeti fedélzetre. Aztán megállt, és megfogta a vállamat. — Kelsey, ha te nem mondod meg neki, hogy vége, akkor én fogom. Megőrülök, amikor látom, ahogy kényezteted.
- Alagan Dhiren! — fakadtam ki. - Hát semmi együttérzés sincs benned iránta? Képtelen vagy megérteni, milyen nehéz lehet ez neki? Azt hiszed, csak csettintesz egyet, és semmivé teheted az elmúlt néhány hónapot? Hát nem! Tudom, hogy ez egy kínos helyzet. Egyikünknek sem könnyű. Időre van szükségem, hogy tisztában legyek az érzelmeimmel, és eldöntsem, mit tegyek. - Hogy érted azt, hogy eldöntsd? Azt gondolod, hogy ez olyan, mint eldönteni, melyik cipőt veszed fel? Azt hogy kit szeret az ember nem eldönti, hanem egyszerűen csak érzi, és kész. - És mi van, ha mindkettőtöket szeretem? — kérdeztem mérgesen. - Ez eszedbe jutott valaha? Karba tette a kezét, és megkérdezte: - Mindkettőnket szereted? - Persze hogy mindkettőtöket szeretem. - Nem, nem így van — rázta a fejét. - Nem ugyanúgy, iadala. - Boldogtalanul felsóhajtott, majd elfordult, és a hajába túrt. -Kelsey! Megőrjítesz. Sohasem kellett volna megnyomnom azt az kioldógombot. - Mit? Milyen kioldógombot? Miről beszélsz? Néhány pillanatig szótlanul, láthatóan önmagával viaskodva nézett, majd elfordította a tekintetét, odasétált a személyzet étkezőasztalához, és leült mellé egy székre. Rákönyökölt az asztalra, fejét a kezeibe támasztotta, és nagyot sóhajtva azt mondta: - Durga engedte meg, hogy megnyomjam a kioldógombot. Azt, ami segített visszanyernem az emlékeimet. Kihúztam egy széket vele szemben, és lassan leültem. - Mit kellett tenned érte? - Meg kellett neveznem egy olyan eseményt vagy képet, amiből az látszik, hogy te biztonságban vagy. De nem választhattam olyan egyszerűt, mint például, hogy a házban pihensz vagy Phettel találkozol. Miközben törtem a fejem, próbálva előállni valamivel, folyton vissza-visszatért az elmémbe az a kép, amikor Kishan csókot lopott tőled a tengerparton. Tudtam, hogy újra meg fogja kísérelni, és úgy gondoltam, hogy amikor ő biztonságosnak érzi a pillanatot, hogy megtegye, ráadásul én is a közeletekben vagyok, és látlak benneteket, akkor valószínűleg nem leszel veszélyben. Szóval a kioldógomb Kishan csókja volt. Ki gondolta, hogy ennyi ideig vár majd vele? Leesett az állam. — Kishan csókjától tetted függővé a memóriád visszatérését? — Igen. — De várj egy percet! Kishan nem a hajón csókolt meg először, hanem Shangri-lában. Ott miért nem jöttek elő az emlékeid?
— Mert akkor még fogságban voltam, és az egyezség úgy szólt, hogy szabadnak kell lennem és látni a csókot... Egyébként mikor csókolt meg Kishan Shangri-lában, és miért csak most hallok én erről? — Nem számít — legyintettem. — A lényeg az, hogy idióta vagy. — Köszönöm. — Nem szívesen. Idióta vagy, mert én kértem Kishantól, hogy ne csókoljon meg. Meg is ígérte, hogy nem fog, amíg te és én nem szakítunk. Emiatt hónapokon keresztül hozzám sem ért. — Belém hasított a felismerés. — Szóval nem bíztál bennem. — Őbenne nem bíztam... És mégis, hány csókról beszélünk? Mert ha a többi egy kicsit is hasonlított arra, amit én láttam, összevarratom a száját a kendővel. — Ha mindenáron tudni akarod, lopott néhány csókot Shangri-lában, aztán, mielőtt kiszabadítottunk téged, megcsókolt a medencénél, amitől mellesleg sírnom kellett, és akkor ígértettem meg vele, hogy nem teszi többé. Rád vártam. Még amikor visszatértél és nem emlékeztél rám, sőt, megérinteni sem bírtál, akkor is rád vártam. Nem is közeledtem Kishan felé, amíg te el nem kezdtél buta cicababákkal páváskodni előttem. Én hű voltam hozzád, Ren. Szerettelek téged. - Még mindig szeretsz. Felnyögtem. - Miért nem tudtál valami mást választani kioldógombnak, mint például a biztonságban hazaérkezést vagy újra falatozást a süteményemből? - Fogalmam sem volt, hogy Kishan távol tartja majd magát tőled. Azt hittem, folyton megpróbál majd megcsókolni. - Így is volt, amíg meg nem kértem, hogy ne tegye. Ez nevetséges. Úgy érzem magam, mintha valami Shakespeare-darabba csöppentünk volna. A férfi szereti a nőt, a nő szereti a férfit, aztán a férfi elfelejti a nőt, a nő pedig beleszeret egy másik férfiba. - És ez komédia vagy tragédia? - Fogalmam sincs. - Remélem, komédia. — Két kezébe fogta a kezemet. - Szeretlek, Kells, és tudom, hogy te is szeretsz. Sajnálom Kishant, de annyira azért nem, hogy átengedjelek neki. Nem fogok félreállni. Felpillantottam szép arcára. - Időre van szükségem — mondtam csendesen. Ren boldogtalanul felsóhajtott. - Minden perc, amit egymástól távol töltünk, egy örökkévalóságnak tűnik számomra. Nem bírom nézni, amikor vele vagy, Kelsey. Megszakad tőle a szívem. Mélyet sóhajtottam.
~ Oké, kössünk üzletet! Adj nekem egy kis teret, én pedig ugyanezt fogom kérni Kishantól. Ezzel mindkettőtöknek meg kell elégednetek. Még két sárkányunk hátravan, és a Hetedik Pagodába is el kell mennünk, így igazán nem engedhetjük meg magunknak, hogy elterelődjön a figyelmünk. Ren hátradőlt, egy pillanatig fürkészően tanulmányozta az arcomat, majd így szólt: — Jól van. Eltűröm őt. Ameddig távol tartja tőled a kezeit. — És te is távol tartod tőlem a kezeidet. Elmosolyodott, és tüzes pillantást vetett felém. — Jól van. De hiányozni fogok ám neked. — Mondtam már, hogy óriási az arcod? Felkelt, és az asztalt megkerülve odasétált hozzám, talpra állított, és lágyan megcsókolt. Fullasztó, kéjes, térdrogyasztó csók volt. Aztán egyet hátralépett, és azt mondta: — Ez csak egy apróság, hogy emlékezz rám. Azzal elment, én pedig a falnak támaszkodtam. Szent egek, ez a fickó veszélyes! Megpróbáltam lerázni magamról a hatását, mielőtt elindultam volna felfelé a lépcsőn, de zabolátlan gondolataim folyton visszavándoroltak hozzá. Amikor újra használni bírtam a lábaimat, Kishan keresésére indultam. A napozóteraszon találtam meg, a hajó orránál állva. — Ó, hát itt vagy! Nem válaszolt. — Kishan... — Megérintettem a vállát. — Kishan... Hogy jutottál el idáig egyedül? Vagy Ren kísért ide? Csak bámult egyenesen előre az óceán felé. Megráztam a karját. — Kishan! Beszélj hozzám! Jól vagy? Mi van veled? Hátborzongató lassúsággal megfordult, akár egy zombi egy horrorfilmben. Arca teljesen érzelemmentes volt, fekete szemeiben pedig narancsszínű lángok égtek. - Vihar közeledik — szólalt meg ijesztően idegen, mély hangon. -Előkészítem az utat. Menj! Figyelmeztesd a többieket! Azzal újra a tenger felé meredt. Én is előrenéztem, és láttam, hogy az ég szürkévé változott. Sötét felhők kavarogtak felénk, és tajtékzó hullámok csapódtak a hajó testéhez. Bőrömön heves széllökést éreztem, mely hideg volt, és esőszagot hozott. - Rögtön jövök - mondtam neki. - Ne menj sehová!
Nem is reagált. Megfordultam és felfutottam a lépcsőn. - Ren! Mr. Kadam! - Berohantam a kormányházba, és arccal a kiáltásom hallatán kifelé siető Ren mellkasának ütköztem. - Mi az? Mi történt? - ragadta meg a vállamat. Két lélegzetvétel között lihegve feleltem: -Kishan... Látnok üzemmódban van. A hajóorrnál áll, és azt mondja, vihar közeleg. Azt hiszem, ő fog minket átvezetni rajta. - Jól van - felelte Ren -, segíts Nilimának! Én megyek, megnézem Kishant. Amint elment, Mr. Kadam sietett elő a hátsó szobából. - Vihar lesz, ugye? Gyorsan elmagyaráztam neki, mi történt Kishannal. Épp a végére értem, amikor Ren visszajött. - Kishan nincs ott - mondta. - Eltűnt. Megpróbálom kiszimatolni, hogy hol van. Maradj itt, Kelsey! Komolyan mondom. - Felfogtam. Menj már, és keresd! Mr. Kadam a vezérlőpulthoz sietett, és különféle gombokat kezdett nyomogatni. Az ablakhoz léptem. Ha a tenger az imént baljósnak tűnt, hát mostanra még sokkal rémisztőbb lett. A szürke felhők feketévé váltak, és erőteljesen tolták, taszították egymást erre-arra, mintha megannyi óriás szumó birkózó ütődne egymásnak dörgedelmes csattanásokkal. Aztán kövér esőcseppek kezdtek az ablakra hullani ezernyi dob pergésével, a hullámok pedig mérgesen lökdösték ide-oda a hajót. Ren bedugta a fejét a kormányházba. Teljesen elázott, hajából patakokban folyt a víz a nyakába, onnan pedig a nedvességtől a testéhez tapadó ingére. — Kishan a kormányház tetején áll! — kiáltotta túl a vihar zaját. -Nem válaszol nekem, és nem hajlandó megkapaszkodni semmiben! Oda kell kötöznünk! — Hozom a kendőt! A szobámban van! — üvöltöttem vissza, és az ajtó felé indultam. Ebben a pillanatban egy hatalmas hullám ütötte meg a hajót, és a vizes fedélzeten Ren felé csúsztam. — Nem! — rázta a fejét. — Én hozom! — Azzal visszatolt a kormányházba, és eltűnt. Az ajkamba haraptam. Szörnyen aggódtam Kishan miatt. Amikor egy újabb hullám oldalra döntötte a hajót, kirohantam az ajtón, és felfutottam a létrán, hogy megnézzem, minden rendben van-e vele. A kormányház teteje meglehetősen csúszott a hideg esővíztől. Kishan még mindig ott állt, és semmiben sem kapaszkodott. Odacsúszkáltam hozzá, megragadtam a derekát, a másik karomat pedig a korlátra kulcsoltam. Kishan nem nézett rám, és annak sem mutatta semmi jelét, hogy felismert volna. A hajó veszélyesen megdőlt jobbra, én pedig nekitámasztottam a lábam a fémkorlátnak, amelyet kötelek rögzítésére használnak, és Kishanba csimpaszkodtam. Teste merev volt, és karizmaim fájdalmasan megfeszültek,
ahogy mindkettőnket próbáltam tartani. Aztán a hajó végre ismét egyenesbe jött, és egy másodpercre megpihenhettem. Ebben a pillanatban éreztem, hogy Ren szorosan átfog, és nagyon mérgesen így szól: - Megmondtam, hogy maradj nyugton! Miért kell neked mindig pontosan az ellenkezőjét tenned annak, amire kérlek? - Kishan majdnem beleesett az óceánba! — üvöltöttem vissza. - Inkább ő, mint te! Könyökömmel belevágtam a gyomrába, de ő csak morgott valamit, és egy pillanattal később láttam, hogy a mennyei kendő vékony fonalai körbetekerednek Kishan testén, és erősen a korláthoz rögzítik. - Kész! - kiáltotta Ren. — Most pedig gyere, visszaviszlek a kormányházba! - Nem! - ráztam a fejem. Eső csörgött le az orromról, és meztelen karom reszketett a hidegtől. — Valakinek vigyáznia kell rá! - üvöltöttem túl a szakadó eső dübörgését. - Akkor az én leszek! De először beviszlek! -Nem köttethetnél ki engem is a korláthoz, mint Kishant? -Hangosan tüsszentettem, és szégyenlősen sandítottam fel rá vizes szempilláim mögül, tudva, hogy ezt a csatát el fogom veszíteni. Ren dühösen rám meredt, és hangosan rám mordult: - Ez nem vita tárgya! Most azonnal bemész a kormányházba, akkor is, ha egy zsákban kell hogy odavigyelek a vállamon! Gyere! Megfogta a kezem, és összekapaszkodva mentünk le a létrán. Miután bent voltam a kormányházban, sötét pillantást lövellt felém, aztán bezárta az ajtót, és sietve visszaindult felfelé. A szél még jobban felerősödött, és a tajtékzó hullámok valóságos vízfalakká váltak. Most már mindkét tigrisem miatt rettegtem. A vihar ádázul tombolt. Mr. Kadamot és Nilimát lefoglalta a hajó irányítása, én viszont semmit sem tudtam tenni azon kívül, hogy imádkoztam, hogy odafent a két fivér épségben maradjon. Félórával később Ren jelent meg az ajtóban bőrig ázva. Futó pillantást vetett rám, majd — elégedetten, hogy ezúttal nyugton maradtam — azt mondta: - Követnünk kell a villámlás útját! Azzal újra kiment, és az indigókék égboltot szinte azonnal egy vakító, dupla villám világította meg, amely éppen a fejünk fölül indult, és tőlünk jobbra csapott az óceánba. Mennydörgés követte, olyan hangosan visszhangozva a kormányházban, hogy be kellett fognom a füleimet. Mr. Kadam jobbra kormányozta a hajót, és ráúsztunk egy hatalmas hullámra. Tengervíz fröccsent az ablakokra, és folyt végig a jacht nyitott fedélzetein. Sosem hallottam, hogy egy ekkora cirkáló elsüllyedt volna egy viharban, és őszintén reméltem, hogy most sem fog megtörténni.
Újra hatalmasat villámlott. A mennykőcsapás ezúttal enyhén balra előttünk csapódott be a vízbe. Követtük az irányt, amit kijelölt. A villámlás körülbelül tizenöt-húsz percenként igazított valamelyest a haladási irányunkon. Egy idő után már inkább ki sem néztem az ablakon, amikor megvilágította az óceánt. A hullámok olyan magasra hágtak, a felhők pedig annyira sötétek voltak, hogy megrémisztettek. Nem annyira a saját életemért aggódtam — eléggé biztos voltam benne, hogy Mr. Kadam tudja, mit csinál —, hanem a két fivérért, akik fenn álltak védtelenül, kitéve a minket körülvevő iszonyú viharnak. Milyen tehetetlennek, milyen kiszolgáltatottnak érezhetik magukat, tudva, hogy egyetlen megcsúszás egy szempillantás alatt véget vethet az életüknek! Azon a hosszú, sötét, szörnyű napon és kora estén át egész végig ott ültem csendben, fohászokat mormolva, hogy Ren és Kishan maradjon épségben, hogy a tenger csillapodjon már le végre, hogy a nap süssön ki újra, és hogy mindannyian éljük túl ezt a borzalmas vihart. Azon gondolkoztam, mit érezhettek azok a régi tengerészek a kis hajóikon ekkora tombolás közepette. Megbékéltek vajon a gondolattal, hogy valószínűleg hullámsírban nyugszanak majd? Elkerülték a kapcsolatot a többi emberrel, tudva, hogy bizonyára sosem látják többé a szeretteiket? Vagy csak lehunyták a szemüket, és imádkozva kapaszkodtak, ahogy én is? Estére az eső végre alábbhagyott, és a hajó kezdett újra megállapodni a vízen. - Mi történik? Vége van? - kérdeztem Mr. Kadamtól. Kikukkantott az ablakon, a felhőket tanulmányozva és a szél hangját hallgatva. - Attól tartok, nem — felelte. — Most vagyunk a ciklon szélcsendes magjában. - Úgy érti, egy cunami kellős közepébe kerültünk? - Nem. A cunami egy óriási tengeri hullám, amely általában egy víz alatti vulkánkitörés következménye. Mi egy hurrikán vagy tájfun szemében vagyunk, a földrajzi helyünktől függően. Hurrikánok az Atlanti-óceán északnyugati részén fordulnak elő, a Csendes-óceán nyugati felén és Kína tengerein viszont tájfunnak nevezik őket. Maga a tájfun szó egyébként görög eredetű. A Tuphön szó a görög mitológiában a szelek atyját jelenti, és... - Mr. Kadam... - Igen, Miss Kelsey? -Megbeszélhetnénk a tájfunok, hurrikánok, trópusi viharok, tornádók, cunamik és ciklonok kérdését máskor? — Hogyne! A hajó újra megremegett, ahogy kezdtünk kikerülni a ciklon magjából, és visszatértünk a viharzónába. Mr. Kadamnak és Nilimának alaposan meggyűlt a baja a jacht irányításával, ahogy a villámok újra csapkodni kezdtek. Jó néhány órával később az óceán hömpölygése csillapodott, és az eső mérséklődött, majd teljesen elállt. A felhők abbahagyták a kavargást, és elvonultak az égboltról, fátyolszerű csíkokat hagyva maguk után.
Kinyílt az ajtó. Ren állt ott, öccse elernyedt testét támogatva. Átléptek a küszöbön, majd mindketten a padlóra rogytak. Nilima segített nekem behúzni őket a kormányházba, majd erőteljesen dörzsölni kezdte Kishan fejét és karját egy törülközővel. Egy másikat nekem is odadobott, hogy Rent szárítgathassam. Mindkét fivér erősen reszketett. — Ez így nem elég — csóváltam a fejem. — Meg kell szabadítanunk őket a vizes ruháiktól. — De túl nehezek - felelte Nilima. Ekkor megláttam, hogy Ren karja köré tekerve ott lógott a kendő. Tökéletesen száraz volt, annak ellenére, hogy a ruházata többi része teljesen átázott. — Nilima, van egy ötletem — mondtam. — Mennyei kendő, le tudnád venni a vizes öltözéküket, és kicserélni szárazra? Valami meleg anyagból, mint például a flanel. És ne felejtsd el a meleg zoknit és a hosszú ujjú felsőt se! A kendő tekeregni kezdett Ren karján, majd felcsavarodott az inge ujján. A vizes fonalak fokozódó sebességgel kezdtek lebomlani, ahogy a kendő elnyelte őket. Néhány másodperc múlva már az egész ing eltűnt, és a mennyei textília Ren farmernadrágjára húzódott. Zavart arckifejezésem láttán Nilima kuncogásban tört ki, és karját a vállamra téve mindkettőnket az óceán felé fordított, amíg a kendő dolgozott. Néhány percig hallgattuk a mozgó fonalak halk susogását, aztán a fivérek lábai felé sandítottunk. Miután láttuk, hogy mindkettőjükön meleg gyapjúzokni van, visszafordultunk. A kendő puha flanelingeket szőtt rájuk textilgombokkal. Felemeltem Ren hideg kezét, és megpróbáltam megmelengetni a saját tenyereim között. Kishané is jéghideg volt. Utasítottam a kendőt, hogy csavarja be mindkettőjüket meleg takarókba, az aranygyümölcsöt pedig megkértem, hogy készítsen forró almaiét, gondolván, hogy a cukros, meleg ital jót tesz majd nekik. Aztán felemeltem Ren fejét, és mögé ültem, hogy segítsek neki inni. Nilima ugyanezt tette Kishannal. Kishan delíriumban volt, és halkan motyogott magában próféciákról és sárkányokról. Ren állapota kicsit jobbnak tűnt, ő nem veszítette el az eszméletét. Kortyolt egyet a forró almaléből, de közben csukva tartotta a szemeit. Teste erősen reszketett a takaró alatt. - Olyan hideg van... — suttogta. - Sajnálom - sóhajtottam. — Nem tudom, mi mást tehetnénk. -Dörzsölgetni kezdtem a kezemmel az övét, magamban azt kívánva, hogy melegedjen fel. És egyszer csak történt valami. A kézfejemre rajzolt szimbólumok felizzottak, és éreztem, hogy hő sugárzik a tenyeremből. Nem lőtt ki belőle villám, és nem égette meg Ren bőrét, de a keze nem volt többé jéghideg. Összpontosítottam az energiáimat és a gondolataimat, hogy ő melegedjen fel. Aztán éreztem a hőt, amely áthatolt bőrének rétegein, és mélyebbre szivárgott, amíg az izmai is fel nem melegedtek. Felfelé haladtam a karjain, majd le a lábain, amíg végtagjainak remegése teljesen meg nem szűnt. Ezután kigomboltam az ingét, és kezemet a mellkasához tapasztottam. Éreztem, ahogy a hő rétegről rétegre haladt egyre beljebb. Lecsúsztattam a kezem az izmos hasára, majd fel a nyakához.
Aminek eleinte pusztán az volt a célja, hogy felmelegítsem Rent, egy idő után valami többé, valami bensőségessé vált. Azelőtt sohasem érintettem így meg, és azt tapasztaltam, hogy a hő visszasugárzott a saját testembe is, és engem is felmelegített. Mikor észrevettem, hogy Nilima nagyon figyeli, amit csinálok, elpirultam, és a tenyeremet Ren nyakáról az arcára emeltem, majd a homlokához tapasztottam. A hő olyan intenzív volt, hogy a haja gőzölögni kezdett, ahogy a víz elpárolgott belőle. Kezeimet az arcához csúsztattam, és teljesen mozdulatlanul ott tartottam. Még a szemem is becsuktam, úgy koncentráltam, hogy felmelegítsem. Riadtan pislogtam, amikor simogatást éreztem az arcomon. Ren kinyitotta kobaltkék szemeit, és gyöngéd arckifejezéssel nézett rám. Újra megcirógatta az arcomat, majd végighúzta ujját egy hajtincsemen. — Hogy érzed magad? — kérdeztem. — Mintha meghaltam és a mennybe jutottam volna — felelte féloldalas, lágy mosollyal. — Mit csinálsz? — Adok neked egy mélytesti hőmasszázst. Netán fájt? Túl forró volt? Felvonta az egyik szemöldökét, és elvigyorodott: — Kellemes módon fájt. És valójában nem bántam volna, ha egy kicsit még forróbb. Szemeim tágra nyíltak, és megpróbáltam finoman küldeni neki egy nonverbális üzenetet, hogy fogja be. Aztán láttam, hogy kissé zavartan mögém néz a karom alatt. Nem voltunk egyedül. Megköszörültem a torkomat, és így szóltam: — Ha úgy érzed, hogy eléggé rendbe jöttél, Kishant is kezelésbe veszem. Fel tudsz ülni? Ren bólintott. Maradék almaitalát újra felmelegítettem a tenyeremmel, és odaadtam neki. — Idd meg ezt! Megfogta a csészét, és közben a szemöldökét ráncolva nézett a pulóverre, amit viselt. — Tudom, hogy nem vagyok valami híres divattervező — vontam vállat —, de legalább meleg. Aztán odaléptem Kishanhoz, aki ugyan már nem vergődött delíriumban, de bőre még mindig kék volt. Alig lélegzett, és Nilimának nem sikerült elérnie, hogy igyon. Helyet cseréltünk, és megvizsgáltam Kishan végtagjait. A teste hideg volt, még Renénél is hidegebb. A kezeit és a karjait fel tudtam melegíteni, de mire a lábaihoz értem, kifogytam az energiából. Ren csendesen figyelte a próbálkozásaimat, miközben az italát kortyolgatta. Mikor látta, hogy nem boldogulok, félretette a csészéjét, és mellém térdelt. Kinyújtotta a kezét, és végigsimított a vállamon, majd lefelé a karomon, végül két kezébe fogta a kezemet, és dörzsölgetni kezdte a tenyerei között. — Próbáld újra! — mondta aztán. Összegyűjtöttem magamban a hőt, és hagytam, hogy a tenyeremből Kishan combjába szivárogjon. Nemsokára megint hanyatlani kezdett az erőm, de Ren közelebb húzódott hozzám, a hátamat dörzsölgette, majd tenyerét a vállamra tette. Arany ragyogás áradt végig a karomon, és elkezdte
felmelegíteni nemcsak Kishant, hanem az egész kormányházat is. Hallottam, ahogy Nilimának elakad a lélegzete. A hő valósággal láthatóvá vált, mintha valamiféle apró nap rejtőzne a tenyerem alatt. Mr. Kadam is felszisszent, ahogy átkukkantott a vállam fölött. ~Elképesztő... — motyogta magában. Ren mellettem maradt, amíg felmelegítettem Kishan másik lábát, majd a felsőtestét is. Tenyeremet a gyomrára és mellkasára, aztán az arcára és a fülére tettem. Mellkasa nagyot hullámzott, ahogy mélyen beszívta a levegőt, majd úgy tűnt, pihentető álomba zuhant. Ren felállt, és felemelte öccsét. Mr. Kadam megnyugtatott bennünket, hogy Kishan túl van az életveszélyen, és hogy ő meg Nilima felváltva őrködnek majd. Azt akarta, hogy mi aludjunk. Jó éjszakát kívántam nekik, és követtem Rent. Ketten lefektettük Kishant az ágyába, aztán Ren a szobámba kísért engem. Iszonyúan kimerült voltam. Tompának és áthűltnek éreztem magam, mintha az összes hőt kiszívták volna belőlem. Miután az ágyamra rogytam, Ren odajött, és betakart, pont úgy, ahogy szeretem. - Köszönöm, hogy felmelegítettél, iadala... — súgta a fiilembe. Rámosolyogtam és elaludtam. A következő nap derűs és napos volt. Kishan kirobbanó életkedvvel ébresztett fel. Látása visszatért; arany szeme újra régi fényében ragyogott. Körbeforgatott, és közölte, hogy farkaséhes. Aztán elindult felfelé a lépcsőn, hogy felváltsa az őrködésben Mr. Kadamot és Nilimát. Együtt reggeliztünk a kormányházban, és elmesélte, milyen furcsán érezte magát attól, hogy nem volt ura a saját testének. Tisztán hallott engem, és érezte, ahogy megérintem, de válaszolni nem tudott. A villámok a jelek szerint a szeméből jöttek, amely, mint mondta, még mindig viszketett tőlük. Aztán Ren is megjelent, és noha úgy tett, mintha olvasna, sokatmondó arckifejezéssel leste, ahogy Kishan megfogja a kezemet, megcsókolja az arcomat vagy körém fonja a karját. Meg mertem volna esküdni, hogy hallottam egy csendesen elmotyogott „el a kezekkel!”- is, miközben lapozott egyet a könyvében. Kishan azonban vagy nem vette észre Ren fenyegető ábrázatát, vagy ha igen, nem érdekelte. Az ujjaim közé fonta a sajátjait, és közelebb hajolva hozzám elmagyarázta néhány gomb funkcióját a vezérlőpulton. Ekkor Ren hirtelen talpra ugrott, ideadta nekem a mennyei kendőt és az aranymangót, és megkért, hogy tegyem el őket valahova. Épp tiltakozni akartam, hogy valószínűleg bölcsebb lenne a kormányházban tartani mindkettőt, amikor rájöttem: csupán az volt a szándéka, hogy el-távolítson Kishantól. Sóhajtva bólintottam, és kimentem, de ahelyett, hogy lefelé indultam volna, felmásztam a hajó legtetejére, ahol Ren és Kishan előző nap bátran állták a vihar csapásait. Az immár nyugodt óceánt nézve el sem tudtam elképzelni, milyen lehetett. Lágy szellő simogatta a hajamat, és a korlátnak dőlve forgattam a kezemben az aranygyümölcsöt, miközben azon tűnődtem, hogy mit mondjak Kishannak. Szerettem őt. Szerettem mindkettőjüket. Kishan talán megértené. Vagy nem. Ha azt mondanám neki: időre van szükségem, hogy gondolkozzam, talán nem gyűlölne meg örökre. Vagy mégis?
Az aranymangó fényesen ragyogott a szikrázó napsütésben, szivárványt szórva minden irányba, akár egy diszkógömb. Szórakozottan pörgettem a száránál fogva, és azon töprengtem, amit Mr. Kadam mesélt egyszer a gyémántokról. Azt mondta, a nyesegetésük és a csiszolásuk miatt lesznek olyan ragyogóak. - Hú, az én szívemnek azzal a rengeteg nyesegetéssel mostanára már legalább úgy kellene csillogniavillognia, mint neked — mondtam a gyümölcsnek, miközben tovább pörgettem. Egyszer csak észrevettem, hogy valami a víz alatt is megcsillan. Az aranyfény egyre nőtt. Földbe gyökerezett lábbal álltam, és elakadt a lélegzetem, amint egy hatalmas arany fej emelkedett ki a vízből. Csillogó fehér fogak ragyogtak a napsütésben, és csilingelő érmék hangja szólalt meg a fejemben: Micsoda cifra csecsebecséd van neked, kedvesem! Nem érdekelne esetleg egy csere?
22. Az aranysárkány gyűjteménye A HANG ÍGY FOLYTATTA: Engedd meg, hogy bemutatkozzam! Jinsélóng vagyok. Nos, mi hozott téged azzal a ragyogó, fényes, káprázatos, felbecsülhetetlen értékű csecsebecséddel együtt az én birodalmamba? Sóhajtva méregettem a sárkányt, miközben egyik tenyeremből a másikba gurítgattam az aranymangót. Csillogó, vörösessárga szeme állhatatosan követte a gyümölcs mozgását. Fejéről csöpögött a víz. Sokkal inkább vízisárkánynak nézett ki, mint a fivérei. Háromszög alakú szája zárva volt, de éles, fehér fogai túlértek az alsó ajkán. Kemény, korongszerű pikkelyei az arany különféle árnyalataiban villództak a vízben. Volt közöttük élénk arany, Buddha-arany, valamint kalózpénz és rézpenny színű is. A hasán a világosabbak futottak végig, a hátán pedig a sötétebb tónusúak uralkodtak. A fivéreire jellemző szarvak helyett Jinselóngnak négy hosszú tüskeszerűség állt ki a tarkójából, az orránál pedig rövidebb tüskék sora indult, és haladt végig lefelé a gerincén. Amikor kinyitotta a száját, hosszú, vörös nyelve kigördült, és oldalra csüngött. Lihegve nézte, ahogy az aranygyümölccsel játszadozom, és egy kutyára emlékeztetett, aki mohón várt valami ínyencséget. — Egyáltalán nem akarom elcserélni a mangómat - mondtam. Ó, milyen csalódás! Az aranysárkány visszagördítette a nyelvét a szájába, majd összecsapta az állkapcsait, és elkezdett lefelé merülni a vízbe. — Várj! — kiáltottam utána kétségbeesetten. — Nem beszélhetnénk esetleg valamilyen más cseréről? A sárkány megállt, félrebillentette a fejét, és felnézett rám. Mire gondolsz? — Információért jöttünk. Durga nyakékét keressük. Értem. És... mit adnátok nekem ezért az információért? Olyasvalaminek kell lennie, ami felbecsülhetetlen értékű. Még a gyümölcsöd sem volna elég. — Biztos vagyok benne, hogy kitalálunk valamit — feleltem reménykedve. Nagyon jó. Akkor üzletet kötünk. De az én otthonomban. — És hol van pontosan a te otthonod? A palotám a hullámok alatt rejtőzik. — De hogyan jutunk le oda? Merüljetek le a hajótokról egy aranydarabbal a kezetekben!
— Milyen mélyen van az otthonod? Hogyan fogunk ott lélegezni? Sem a mélység, sem a lélegzés nem okoz majd problémát nektek, amíg az én birodalmamban maradtok. De amíg oda nem értek, az aranyat szorosan a kezetekben kell tartanotok. Találkozzunk mondjuk... egy óra múlva! - Jól van - feleltem. — Ott leszünk. A sárkány lemerült a hullámok közé, és eltűnt. - Nagyszerű - motyogtam magamban. - Randim van egy sárkánnyal. — Elindultam, hogy megkeressem a többieket. Amikor kivágtam a kormányház ajtaját, Ren és Kishan éppen hevesen vitatkozott valamiről. A szememet forgatva rájuk szóltam: - Erre most nincs idő. Találkozónk van Jinsélónggal kevesebb mint egy óra múlva. Mr. Kadam! Itt van? - Egy pillanat! — jött elő hátulról fürdőköpenyben Mr. Kadam, miközben a haját törölgette. - Bocsánat, hogy megzavartam a zuhanyozását - mondtam. — Szükségünk van három aranydarabra, plusz a csereüzlethez valami igazán értékes kincsre. Gyanítom, nagyon fényesnek kell lennie. - Az aranysárkánynak lesz? — tudakolta Mr. Kadam. - Igen. Fölöttébb érdekes társalgást folytattam vele nagyjából öt méterre ettől a két pasastól — mutattam hátra a hüvelykujjammal a vállam mögött, majd számat elhúzva hozzátettem: - Ennyit a tigrishallásról. .. Kishan szégyenkezve lesütötte a szemét, de Ren azonnal ellentámadásba lendült. - És te hol voltál? Az alsó szinten, ahol lenned kellett? - Nem. A kormányház tetején, ha mindenáron tudni akarod. És mielőtt szónokolni kezdenél, tudok vigyázni magamra. Ren frusztráltan felmordult, de én máris Mr. Kadam felé fordultam, szándékosan rá se hederítve többé. - Szóval, Mr. Kadam, van valami aranydarabunk? - Igen. Gyorsan felöltözöm, aztán odamegyünk a széfhez. Egy órával később Kishan, Ren és én a vizes garázs alsó nyílása mellett álltunk. Kishan egy aranytollat tartott a kezében, Ren egy levélnyitó kést, nálam pedig Nilima arany melltűje volt. Ren magával hozta a háromágú szigonyát, Kishan a chakramot. és a kamandalt, én pedig Fanindrát. Az aranygyümölcsöt és a mennyei kendőt egy búvárzsákba helyeztük néhány értékes drágakővel, Nilima legtöbbet érő ékszereivel, és egy arany Durga-szoborral együtt. Nem voltam túl optimista azt illetően, hogy a sárkány beéri majd ezekkel a dolgokkal, hiszen azt mondta, hogy még az aranymangó sem lenne neki elég. Aggódtam, hogy talán Fanindrát akarja majd, vagy netán a chakramot. Mr. Kadam ragaszkodott hozzá, hogy Durga többi ajándékát is tegyük bele a
búvárzsákba, de Fanindrát mindenáron magamnál akartam tartani. Ren a vállán át a mellkasára kötözte a zsákot. Épp mielőtt beugrottunk volna a vízbe, Nilima futva utánunk hozta Durga lótuszvirágfüzérét. A nyakamba akasztotta, mondván, hogy volt egy álma, mely szerint szükségem lesz rá. Megköszöntem és megöleltem, aztán Mr. Kadamtól is elbúcsúztam. - Ha nem működik a dolog, azonnal visszajövünk - ígértem neki. - Szárazon éppen nem fogjuk megúszni, de épségben igen. Mr. Kadam megveregette a hátamat, és kérte, hogy legyünk nagyon óvatosak, mert az aranysárkány bizonyára mohó, ravasz és körmönfont, és mindenre képes a kincseiért. Arra is figyelmeztetett, hogy ne hozzak el semmit a víz alatti palotából, még a legkisebb kavicsot se. Bólintottam, majd még egyszer felhívtam a fivérek figyelmét, hogy egy pillanatra se engedjék el a kezükben levő arany csecsebecsét, mert csak addig tudunk lélegezni, amíg azok nálunk vannak. Kishan elmosolyodott, és becsusszant a vízbe. — Készen állsz? — fordultam ezután Renhez. Ő is rám mosolygott. — Róbert Browning azt mondta: „Két nagy pillanat van egy búvár életében: az egyik, amikor koldusként előkészül a merüléshez; a másik pedig, amikor hercegként felszínre emelkedik a kinccsel.” — Egy ujjával könnyedén végigsimította az államat. — Több mint készen vagyok, hridaya patni. És a kincsemmel szándékozom feljönni. Libabőrös lettem, ő pedig megfordult, és Kishan nyomában a vízbe merült. Hogyan válthat ki ilyen rendszertúlterhelést egyetlen apró érintés? Sőt, pusztán egy búgó hang. Megdörzsöltem még mindig bizsergő államat, aztán öklömet összeszorítottam a melltű körül, mély lélegzetet vettem, és lábbal előre beugrottam a vízbe. Miután lemerültem, erősen elrúgtam magam, és kétségbeesetten kerestem Ren vagy Kishan nyomát. De sehol sem láttam őket. Már éppen elhatároztam, hogy visszafordulok, és újra a felszínre emelkedem levegőért, amikor éreztem, hogy a melltűt tartó kezem hirtelen meglódul, és az arany ékszer kis híján kiugrik a markomból. Ahogy erősebben rászorítottam, a testem előrerándult a víz alatt, mintha valamiféle láthatatlan vízisí kötélbe kapaszkodnék. Benn tartottam a lélegzetemet, noha a tüdőm majdnem szétrobbant. Szorosan összezártam a szemeimet, miközben szupersebességgel suhantam lefelé az óceán fekete mélységébe. Fanindra smaragdszemei ragyogni kezdtek, és amikor újra körülnéztem, fehér villanást láttam magam előtt. Ren inge volt. Aztán a látásom elsötétült. Tudtam, ha elájulok, elejtem a melltűt és meghalok. Semmi esélyem nem volt, hogy a felszínre jussak. Túl mélyen jártam. Amikor az utolsó légbuborékaim is elhagyták a számat, az egyik egyszer csak nőni kezdett. Egyre kövérebbre és kövérebbre duzzadt, majd megérintette a számat és az orromat, aztán továbbtágult, és akár egy maszk, beburkolta az egész arcomat.
Pislogtam párat, és levegő után kapkodtam. Hűvösség áradt szét a tüdőmben, és noha erősen lihegtem, megpróbáltam egyenletesen lélegezni. Aztán kezdtem ellazulni, és szemügyre vettem a környezetemet. A hajgumi, ami összefogta a hajamat, elsodródott a vízben, és hosszú fürtjeim szabadon úsztak utánam. Úgy nézhettem ki, mint egy sellő. Egyre mélyebbre és mélyebbre süllyedtünk. Fanindra a ragyogó szemeit kivéve nem kelt életre a karomon. Színesen csillogó halak mellett úsztunk el. Láttam egy cápát is, amint éppen egy nagy darab valamiből lakmározott az óceán fenekén. Megborzongtam, és küldtem egy hálás mentális köszönömöt az univerzumnak, amiért az állat túl elfoglalt volt ahhoz, hogy észrevegyen. A láthatatlan kötél gyors tempóban húzott előre az óceán feneke fölött. Láttam tengeri rákokat, tekergő virágférgeket, sőt, még egy hatalmas homárt is, amint lassan úszott egy kiugró szikla fölött. Aztán egy mérges rája rázta le a homokot a hátáról, miután megzavartam a rejtekhelyén. Előttem a távolban homályos fény derengett, amely egyre világosabb lett. Ámultan néztem, ahogy elhaladtam egy osztrigatelep mellett, aztán egy moszaterdő fölé emelkedtem, végül pedig egy csillogó aranypalota felé közeledtem. Az épület fehéres ragyogása széles sávban megvilágította az óceánt. Gondosan ápolt parkját hatalmas korallok, kökörcsinek és színes virágú tengeri növények díszítették, amelyek olyan magasra nőttek, akár a fák. Amikor a külső kapuhoz értem, az automatikusan kinyílt. Átsuhantam a parkon. A palota bejáratához közeledve a kezemben levő melltű lelassított. Odabent fények ragyogtak, és láttam, hogy Ren a nyitott ajtó túloldalán áll, és engem keres. Egy pillanatig lebegtem a vízben, mielőtt meglátott. Aztán átnyújtotta egyik kezét a láthatatlan ajtótáblán, megfogta az enyémet, és lassan magához húzott. Elmosolyodott, átkarolta a derekamat, és finoman tartott, amíg a lábaim földet nem értek. Megérintettem a karját, és meglepetten felkiáltottam: — Te... száraz vagy! — Aztán megtapogattam a saját pólómat is, es egy hajtincsemet előrehúztam a vállamon. — És én is szaraz vagyok! — Igen — felelte Ren. — Gyere! Várnak ránk. Kishan a sárkánnyal van. Le kell takarnunk Fanindrát. Mindjárt meglátod, miért. Gyorsan készíttetett a mennyei kendővel egy pulóvert, és rám adta. Az ujja elég széles volt ahhoz, hogy elfedje az aranykígyót. Aztán elégedetten vezetett beljebb a fényűző palotába. A fémes árnyalatú falakat elsüllyedt hajók és kalózkincsek képei díszítették, továbbhaladva pedig egy tengerbe omló, gazdag várost ábrázoló festmény lógott. Minden sarokban márványból, ónixból és jádéből készült ragyogó szobrok álltak, díszes oszlopokon kézi festésű görög vázák magasodtak, a földön vastag perzsaszőnyegek feküdtek egymásra halmozva, rajtuk pedig ezüsttel, arannyal és drágakövekkel csordultig teli ládák sorakoztak. Az egyik falat ékkövekkel kirakott maszkok százai díszítették, és amerre csak néztem, mindenütt értékes műalkotásokat láttam talán a világ minden országából.
Rennek folyton húznia kellett maga után, mert minduntalan meg-megálltam bámészkodni, egyik kincset a másik után megcsodálva. Aztán bementünk egy tágas, lakályos helyiségbe, és ott találtuk az aranysárkányt emberi alakban, Kishannal szemben ülve és jókedvűen nevetve. - Nyertem! — kiáltotta éppen. Kishan felhorkant, mire Jínsélóng gúnyosan megjegyezte: -Tudod, nagyon nehéz rajtam felülkerekedni. Igazán ne vedd a szívedre! - Mit veszítettél? - kérdezte Ren Kishantól. ~ Nilima fülbevalóját — morogta Kishan. - Mi folyik itt? — kérdeztem értetlenül. - Á, szóval itt vagy! — fordult felém a sárkány. — Elég sokáig tartott, kedvesem. Most, ha ideadnád az aranymangódat... - Ne mozdulj! - figyelmeztetett Ren. - Ez egy fondorlatos démon, és meg akar szerezni tőlünk mindent, amit csak tud. A sárkány felfortyant: - Ünneprontó! Na, mindegy. Akkor csak add ide a melltűt, és kiegyezhetünk egy döntetlenben. Ren felemelte az egyik kezét. - Nem kapsz semmit. Ha szeretnéd a melltűt, kössünk csereüzletet! — Egy pillanatig gondolkozott, majd így folytatta: - Talán ha adnál némi harapnivalót az ifjú hölgynek, megengedném, hogy ránézz. Tudod, ez egy roppant értékes ékszer. - Ugyan! — legyintett Jínsélóng, de a szeme sarkából rám sandított, és jóízűen felnevetett. - Na, jól van, adok egy kis harapnivalót. -Aztán vigyorogva Ren felé rázta a mutatóujját. — Van egy olyan érzésem, hogy te nagyon jó leszel ebben az üzletelésben. - Hát persze - felelte Ren. — Apám királyságában alaposan kiképeztek erre. - Ó, remek! De azt garantálom, hogy olyan partnerrel még sohasem kötöttél üzletet, mint én. — Összecsapta a kezét, mire egy furcsa kis falatkákkal teli tányér jelent meg előttünk. - Kérlek, foglaljatok helyet, és élvezzétek a tenger ajándékait! Látjátok, milyen nagylelkű vagyok? Leültem egy szép aranyszékre, amelyet vastag, puha párnák tettek kényelmessé.
- O, igen, te vagy a nyájas vendéglátás megtestesítője — motyogtam magamban, miközben kezembe vettem egy talpas poharat, beleszimatoltam, majd óvatosan belekortyoltam. A benne lévő italnak olyan íze volt, mintha szilva- és áfonyalé keveréke lett volna. Megkóstoltam egy kis falatkát is, amely sósán ropogott a fogaim alatt. -Mi ez? — tudakoltam.
- Ropogós kardhal moszatkrékeren, arany tengeri csillag vajjal glazúrozva. Az ital pedig frissen facsart virágzó tengerifűgumó. - Aha. — Leporoltam a maradék morzsát az ujjaimról, nagyot nyeltem, és letettem a poharat. — Igazán ízletes - mondtam erőltetett mosollyal. Kishan előredőlt, felvett egy moszatkrékert és miközben rágta, a vele szemben ülő férfit fürkészte. Ennek a sárkánynak az emberi alakja alacsonyabb termetű volt, mint a fivéreié. Vállhosszúságú haja őszbe hajlott, feje tetején pedig kopasz folt látszott. Nagy orrának hegyén duzzadt gumó ült, és míg felső ajka szinte csak egy vékony csík volt, húsos alsó ajka enyhén előreállt. Vörösesbarna szeme intelligenciáról árulkodott, ahogy előredőlt és mohón dörzsölgette a kezeit. Úgy nézett ki, mint egy öreg szerzetes, és azon gondolkoztam, hogy a megjelenése vajon szándékosan volt-e így kitalálva, hogy elaltassa a gyanakvásunkat az alkudozás során. A sárkány megszakította a töprengésemet. - Nos, kezdhetjük? — kérdezte türelmetlenül. Ren bólintott, és kinyitotta a táskáját, de aztán meggondolta magát, és azt mondta: - Talán az első darab, amiről meg kellene alkudnunk, a Kelsey kezében levő melltű. — Hozzám fordult. — Szabad? Ren kinyújtott tenyerébe ejtettem az ékszert, és láttam, hogy a milyen mohón néz rá. Aztán, ami a következő néhány órában történt, az elképesztő volt. A sárkány egy meglepő ajánlattal indított — megadja a szükséges információt a fehér sárkányról, cserébe látatlanul mindenért, ami a zsákunkban van. Én azonnal elfogadtam volna, de Ren hátradőlt, egymásnak támasztotta a kezeit, mintha komolyan fontolgatná az ajánlatot, majd udvariasan elutasította. Egy pillanattal később eszembe jutott, hogy az aranygyümölcs és a mennyei kendő is a táskában van, sőt, a fivérek valószínűleg a szigonyt és a chakramot is beletették, így roppant hálás voltam, hogy Ren nem adta oda őket. Ezt követően ő is megtette az ajánlatát, amely olyan kedvezőtlen volt a sárkány számára, hogy az egyszerűen elnevette magát — a melltűt kínálta fel az információért. Ezután a két férfi igazán elkomolyodott. Mintha egy olyan sakkmérkőzést néztem volna, amit fejben játszanak le. Mindketten jó néhány lépéssel előre gondolkoztak, miközben nekem még az is nehezemre esett, hogy megértsem, mit próbálnak elérni az adott pillanatban. A sárkány percek alatt megszerezte a melltűt, egy nagy rubint a zsákunkból, egy Shangri-la-i tálat és egy tündéröltözéket, ő pedig cserébe garantálta, hogy biztonságosan feljuttat bennünket a felszínre, noha azt nem árulta el, hogy hogyan, valamint kaptunk egy ládányi érmét, egy felbecsülhetetlen értékű kínai jádeszobrot és egy gyémánt nyakláncot. Egy további órányi alkudozás után nem voltam biztos benne, hogy Ren közelebb került-e a célunkhoz. Jínsélóng most már kifejezett érdeklődést mutatott a zsákunk iránt, mert azt hitte, az meg tud teremteni bármilyen kincset, amit csak megnevezünk. Nem vette észre, hogy csupán ennivaló és textilből készült dolgok előállítására képes. Mind Ren, mind a sárkány igen szokatlan módszert alkalmaztak az alkudozásban.
Először azt hittem, értem Ren taktikáját. Kiválasztotta a felajánlandó tárgyat, magasztalta az erényeit, elmesélte a történetét, megmondta az értékét, miközben Jínsélóng mindvégig fondorlatosán hallgatott. Aztán Ren hirtelen úgy viselkedett, mintha mégsem bírna megválni a szóban forgó kincstől. Végül vonakodva újra felajánlotta, de csak a sárkány húsz hasonló tárgyáért cserébe. Jínsélóng ezt persze visszautasította, és tett egy ellenajánlatot, amit Ren nem fogadott el, és becsempészett valami újat is a kért listába, mint például információt a fehér sárkány birodalmának hollétéről, néhány más tárggyal együtt. A sárkány nevetett, és megtagadott mindent, amit Ren követelt, két vagy három dolog kivételével. Ekkor Ren még egyszer meglengette a tárgyat, és arról beszélt, hogy milyen nagyon értékes az a családja számára. A sárkány mohó vágya, hogy új kincsekkel gazdagítsa a gyűjteményét, végül a mi javunkat szolgálta, és hamarosan nagy halom értékes tárgyra tettünk szert. Jó néhány ajánlat és ellenajánlat hangzott el, amíg végül egyikük azt nem mondta: „elfogadom”. Erre a másik vagy újabb ajánlatot tett, vagy ő is azt mondta: „elfogadom”. Amikor mindketten kimondták, hogy „elfogadom”, az üzlet megköttetett, és a sárkány összecsapta a kezét, amitől a két tárgy helyet cserélt. Amit ő szerzett meg, az azonnal el is tűnt a gyűjteményében, amit pedig mi, az ott halmozódott előttünk a padlón. Amikor szünetet tartottak, megcsodáltam egy gyönyörű spanyol kardot, és megkérdeztem Jínsélóngtól, hogy honnan van ez a temérdek kincs. A sárkány kortyolt egyet a díszes bevonatú talpas poharából, majd elmosolyodott, és a karját nyújtotta. - Szeretnéd megnézni a palotámat? Elnéztem a válla fölött, és láttam, hogy mind Ren, mind Kishan a fejét rázza. A szemeimet forgattam a túlzott féltésük miatt, és csak azért is azt feleltem: -
Ó , igen, nagyon szeretném. Ha megígéred, hogy nem próbálsz kicsalni belőlem semmilyen információt.
Szürke füstöt prüszkölt a tenyerébe, és kinyújtotta, hogy kezet rázzunk: - Sárkány becsületszavamra! Ren talpra ugrott, és ismét eljártak egy bonyolult verbális táncot, amelyben Ren kicsikarta a sárkány ígéretét, hogy épségben visszahoz, és nem kérdez ki az út során. Miután mindketten elfogadták az alkut, Jinsélóng karon fogott, és magával vitt. Séta közben újra megkérdeztem, hogyan tett szert hatalmas vagyonára, mire így felelt: - A tenger összes kincse az enyém. - Szóval ezek elsüllyedt hajók elveszett kincsei? - Nagyrészt. Az elmúlt évszázadok során a bölcs teherhajó-kapitányok mindig ledobtak nekem egy kis csekélységet, hogy csillapítsák az étvágyamat. Ha elfelejtették, tennem kellett valamit. Elvégre ez egy méltányos üzlet. Biztonságos átkelésért egy kis csecsebecse. Nem túl nagy ár, nem igaz?
- És ha nem akartak vagy elfelejtettek ledobni neked egy kis ajándékot, pontosan mit tettél? — kérdeztem szemrehányóan. - Ugyan, kímélj meg ettől az ítélkező tekintettől! Én nem vagyok szörnyeteg. Karba tettem a kezemet, és felvontam az egyik szemöldökömet, mire méltatlankodva a magasba lendítette a kezeit: - Jól van, na! Olyankor addig zaklattam őket, amíg eszükbe nem jutott, mit kellene tenniük, vagy hagytam, hogy elsüllyessze őket egy vihar. — Aztán egyik ujját felemelve hozzátette: — Meg kell kapnom a jussom, bármi is történik. Ez a tenger törvénye. — Odasétált egy márvány Aphroditészoborhoz, és megsimogatta a karját. — Helló, gyönyörűm! — Megköszörülte a torkát, mintha zavarban lenne, amiért rajtakaptak, hogy a szerelem istennőjének egy meglehetősen... buja verziójához beszél, és visszafordult hozzám. — A régi időkben ilyen csodálatos kincseket szállítottak a hajókon, mint ez is. Manapság viszont elsüllyeszthetnék egy egész flottát, akkor sem találnék mást, mint egy rakás ócskavasat. Megérintettem Aphrodité kecses ujj begyét. - Ez valószínűleg igaz. Az ilyen típusú tárgyakat szinte biztos, hogy repülőn szállítják, vagy egyáltalán sehogy, csak a múzeumokban láthatók. - Hmm. Olykor-olykor egy repülőt is el tudok kapni, de csak ha elég sok nedvesség van a felhőkben — motyogta. - Elkapsz egy repülőt? — meredtem rá megrökönyödve. - Úgy érted, szándékosan elintézed, hogy lezuhanjon? - Nem annyit, mint régen - fortyant fel. - Túl nagy erőfeszítés, tudod, és nagyon csekély érte a jutalom. Ráadásul Bermuda elég messze van. - Bermuda? Mármint a Bermuda-háromszög? - Fogalmam sincs, miféle háromszögről beszélsz. A sárkányok nem vesztegetik az idejüket holmi geometriára, hacsak nem a művészetben használják. Jó párszor karon böktem, hogy nyomatékot adjak minden egyes szavamnak. - Te egy szörnyű sárkány vagy! Folyton csak bajt okozol! Mondd, mi az értelme az életednek? - Akarod tudni az életem értelmét? — kérdezett vissza. — Gyere velem! Megmutatom. Átvezetett egy másik pazar termen, amelynek vésett falai a világ legnagyobb szobrászait ábrázolták munka közben. Csodálatos volt, és ereztem, hogy ellágyulok a látványtól. Aki ennyire érdeklődik a világ legértékesebb kincsei iránt, nem lehet teljesen elvetemült. Megálltunk egy díszesen megmunkált, ragyogóan fénylő, súlyos faajtónál. A sárkány összecsapta a tenyereit, és az ajtó kinyílt. Egy hatalmas raktárcsarnokba léptünk, melyben halomban álltak a legkivételesebb dolgok, amiket valaha láttam. Több évszázados festmények sorakoztak a falnak
támasztva olyan állapotban, mintha épp csak most fejezte volna be őket a művész. Csillogó, tökéletesen ép szobrok álltak mindenfelé, amerre csak néztem. A mennyezetről elképesztő gyémántcsillárok függtek, szivárványszínű sugarakat vetve a falakra, ahogy a fény visszapattant a focilabda méretű drágakövekről, az ősrégi falikárpitokat mintha csak ma szőtték volna. Jlnsélóng megengedte, hogy mindent megérintsek, amit csak szeretnék, és őszintén örült, hogy ilyen nagy érdeklődést mutatok a gyűjteménye iránt. Találtam egy színarany másolatot a Titanicról, egy életnagyságú bronzlovat, egy gyémánttal és smaragddal díszített királynői tiarát, és egy óriási, tökéletes fehér gyöngyöt, amely egy vörös bársonypárnán pihent. Minden egyes lépésnél elállt a lélegzetem, ahogy megláttam a kincsestár újabb és újabb tündöklő darabját. Felemeltem a kezemet, hogy megérintsem egy jáde tigris fejét, és elmosolyodtam. — Ez a gyűjtemény bámulatos! — Megfordultam, és ámuló arckifejezéssel néztem a sárkányra. Jlnsélóng önelégülten mosolygott. — Ennek ellenére — folytattam szemrehányóan —, mindez nem oldoz fel a bűn alól, hogy embereket öltél. — Nem egyenlíti ki a számlát az, hogy mindezeket a kincseket épségben megőrzőm? Mennyi ilyen érték megy tönkre fenn a szárazföldön gondozatlanul? — Túl sok — ismertem el. — Na, látod! Én vigyázok az emberiség legértékesebb örökségére. - De nem látja senki más, csak te. Válasz helyett kis füstfelhőt fújt ki az orrlyukaiból, és megfordult,várva, hogy kövessem. Amikor kiléptünk, az ajtók rögtön bezárultak mögöttünk. Noha Jínsélóng alacsony volt, fürgén szedte a lábát. -Tudom... tudom — morogta összeszorított fogain keresztül. — Yínbáilóng évek óta nem hagy békén, hogy hagyjam már abba a hajók elsüllyesztését és a repülők lekapdosását. - Yínbáilóng? - Igen, a fehér sárkány. Ö a legidősebb közülünk, és mindenről van véleménye, beleértve az emberek vízbe fullasztását is. -Talán hallgatnod kellene rá — jegyeztem meg. -Talán. De akkor mit csinálnék? Idelenn nincs túl sok látogatóm, és én nem akarok egész idő alatt aludni, mint Qínglóng, vagy megbolondulni, mint Lüsélóng, aki másra sem gondol, csak az idétlen vadászataira. -Talán segíthetnél az embereknek — feleltem. - Hagyhatnál egy érmét a párnájuk alatt, mint a fogtündér.
-Te most komolyan beszélsz? Talán nem kapott az agyad elég oxigént lefelé jövet. Micsoda képtelen ötlet, kedvesem! Mondjak le a gyűjteményemről? Ugyan már! Ez volna az utolsó dolog, amit valaha tennék. Gyere! Túl sokáig hagytuk magukra azokat a fortélyos fivéreket. Valószínűleg most is éppen azt tervezgetik, hogy milyen módon csalhatnának ki tőlem még több kincset. - Hát, nem mintha nem érdemelnéd meg — jegyeztem meg. -Ha! — nézett rám méltatlankodva, de miközben visszafelé mentünk, láttam rajta, hogy némiképp felzaklatta a beszélgetésünk. És mikor újra alkudozni kezdett Rennel, valahányszor kifejezetten kapzsin viselkedett, elég volt felvonnom az egyik szemöldökömet, és ez épp eléggé kizökkentette ahhoz, hogy számára kedvezőtlen egyezséget kössön. Alkalomadtán becsempésztem Ren követeléslistájába egy-egy extra tételt, mint például, hogy ne süllyesszen el egyetlen hajót sem az elkövetkezendő évszázadban, vagy ne menjen vissza soha többé Bermudára. Ren minden kérdezősködés nélkül hozzátette őket a saját kívánságaihoz. Olykor-olykor Kishan is előrehajolt, hogy odasúgjon valamit Rennek, és hárman együtt elég sokra jutottunk. Jlnsélóng folyamatosan savanyú képet vágott, és egy számára különösen fájdalmas veszteség után egyszer csak sírva fakadt. Miközben krokodilkönnyeket hullatott, elkezdett azokról az emberekről beszélni, akik miatta vesztek a tengerbe. Bűnbánata olyan őszintének tűnt, hogy komolyan megsajnáltam. Megkérdezte, hogy nincs-e egy zsebkendőm, mire én egy pillanatnyi keresgélés után elővettem a mennyei kendőt, és kértem, hogy készítsen egy zsebkendőt. A bűvös textília villódzni kezdett, majd egy gyönyörű, monogramos zsebkendővé változott, sarkába díszes betűkkel belehímezve: ADR Egy pillanatig összezavarodva meredtem rá, aztán ráébredtem: Alagan Dhiren Rajaram. Mélyen elpirultam, és gondolatban gyorsan megkértem a kendőt, hogy azonnal bontsa le a betűket. — Tessék — mondtam aztán a sárkánynak, és odanyújtottam felé a textíliát. Ren ki akarta kapni a kezemből, de a sárkány gyorsabb volt, és nedves arcához nyomta. Ren sóhajtva ejtette le a karját. Nem értettem. El kellett telnie néhány másodpercnek, mire észrevettem: amit Jinsélóng kitörő zokogásának véltem, az tulajdonképpen felharsanó hahota volt. Miközben a sárkány a nevetéstől kicsordult könnyeit törölgette, karba tettem a kezem, és szemrehányóan rákiáltottam: - Becsaptál! Mutatóujját felemelte, és vidáman rázta Ren felé. - Látod, ez az, ami miatt sohasem engedek nőket az üzleti tárgyalóterembe. — Elégedetten kuncogott. - A varázslatos kelme most már az enyém! Ren gonoszul elmosolyodott.
- Azt sem tudod, mi az — mondta kárörvendően. — Az a kelme átkozott. Igazából alig vártuk, hogy megszabaduljunk tőle. Az átok csak akkor ruházható át valakire, ha az illető szívesen átveszi. Remekül a kezünkre játszottál. - Blöffölsz - mondta a sárkány még mindig nevetve, és Kishanra nézett, aki sajnálkozóan rázta a fejét. - Bárcsak blöffölne, Jínsélóng — sóhajtott Kishan. - Ez egy borzasztó átok. Az embereket legalábbis végzetesen legyengíti, de abban talán reménykedhetsz, hogy rád nem lesz ugyanolyan erős hatással. - Hogy... érted ezt? — kérdezte a sárkány lehervadó mosollyal. - Azt okozza, hogy szerelmes leszel. Őbelé - vette át a szót ismét Ren, és felém intett a fejével. Arcomra kiült a döbbenet. Az immár akaratlanul is gyanakvó sárkány összeszűkítette a szemeit, és rám sandított, mintha az arckifejezésemből próbálná kiolvasni az igazságot. - Már el is kezdte a behálózásodat, nem? — sugalmazta Ren. - Hát... nem — dadogott a sárkány. — Nem... pontosan. ~ Nem próbált bűntudatot ébreszteni benned? — kérdezte együtt érzően Kishan. — Hogy meg akarj javulni? Ez része a stratégiájának. Mielőtt észbe kapsz, már el is vesztél. Többé nem vagy ugyanaz a sárkány, mint azelőtt. - Na, álljunk csak meg egy percre! — fenyegetőztem. - Látod? — szólt közbe Ren a sárkány felé hajolva. - Letagadja, mert nem akar lebukni. Higgy nekem! Ha megtartod azt a kendőt, nemsokára belebolondulsz. Rá fog venni, hogy mondj le arról, ami a legértékesebb a számodra. - Nem fog — morogta Jinsélóng, de már korántsem olyan magabiztosan. - Folyton ezt teszi — bólogatott Kishan. — Na, persze az adott pillanatban nem fogod észrevenni, és még hálát is érzel iránta. Elhiteti veled, hogy ez az egész a saját ötleted, és semmi perc alatt eléri, hogy a tenyeréből egyél. Csak várj...! Nem érzed még? Hogy elkezdte rágni, fekélyesíteni az egész bensődet? Ren a könyökével megbökte Kishant. - Szerintem már beleakasztotta a horgát. Látod? Csak úgy vergődik a pillantása alatt. Amióta csak visszajöttek a sétájukról, egyfolytában rossz üzleteket köt. Nem lett volna szabad egyedül maradnia vele. - Igen, igazad van — felelte Kishan. — De ez egy klasszikus hiba. Bárki elkövette volna, akár ember, akár sárkány. — Mélyet sóhajtott. - Hát, igen, bennünket már minden vagyonúnkból kiforgatott, szóval azt hiszem, elégedetten továbbléphet a következő áldozatára.
A sárkány nagyot nyelt, felém sandított, aztán bizonytalanul felnevetett. - Ó... egy pillanatra majdnem hittem nektek... De csak kitaláltátok ezt az egészet. - Valóban? — dőlt előre Kishan. — Hát, akkor elmondom neked: én még soha senkit nem szerettem olyan szenvedélyesen, mint őt. Bármit megtennék, hogy megvédjem, és magam mellett tartsam. Bárkit megölnék, aki el akarná venni tőlem. Felhorkantam a Rennek célzott nyilvánvaló fenyegetés hallatán. Szép volt, Kishan! Igazán kifinomult. Kishan egy pillanatra elhallgatott, hogy fürkészően a szemembe nézzen, aztán hozzátette: - Azonban visszafognám magam, ha biztosnak érezném, hogy te vagy az, akit igazán szeret. Ez végképp letörölte a mosolyt az arcomról. Komolyan így gondolja? Idegesen összefontam és csavargatni kezdtem az ujjaimat. Azt tudtam, hogy szeret engem, de sohasem hittem, hogy annyira mélyen, mint Ren. Ám ha mégis, akkor megtehetem-e, hogy csak úgy, szívtelenül félresöpröm, ahogy Ren akarja? Nem. Semmiképp sem bánthatom meg így. Ő olyan jó hozzám, olyan jó ember, és én tényleg szeretem. Phet azt mondta, mindketten párnák a sziklák világában. Bármelyiküket is választanám, megpihentethetném a fejem. Kishan hozzám fordult, és titokban rám kacsintott. Félig elmosolyodtam, és az alsó ajkamba haraptam. Persze az is lehet, hogy Kishan most csak túloz az érzéseivel kapcsolatban a sárkány miatt. De amikor találkozott a pillantásunk, egyszerre tudtam, hogy egyetlen szava sem túlzás. Tényleg ennyire szeret, és tényleg megtenné, hogy elenged. A sárkány izzadni kezdett, felismerve Kishan szavaiban az igazságot. Ren előredőlve ült, és tenyerét lassú, körkörös mozdulatokkal összedörzsölgetve hallgatta Kishan szavait. Aztán röviden az öccsére pillantott, majd hátradőlt, és felém fordította a fejét, hogy a szemembe nézzen. Elmosolyodott, és halkan megszólalt. Hangja olyan lágy volt, mintha csak mi ketten lennénk jelen, és nekem beszélne. Mindenki előrehajolt, hogy hallja, amit mond. - Én nem hiszem, hogy képes volnék ilyen nagylelkűségre - kezdte. - Tudod, attól a pillanattól kezdve szeretem, hogy először megpillantottam. Halálos kínzásokkal próbáltak rávenni, hogy eláruljam, de nem tettem. Átutaztam a világot, hogy lássam a mosolyát és boldoggá tegyem. Amikor a tiéd lesz, sárkány, és kendője fonalait a te szíved köré tekeri, én valószínűleg elhervadok és meghalok, mert úgy kapaszkodom belé, akár egy fatörzsre csavarodó inda. Örökre magához kötött. Ő az én otthonom. Ő az okom arra, hogy éljek. Az egyetlen életcélom, hogy az ő szívét elnyerjem és megtartsam. A szavai elhaltak, nekem pedig elakadt a lélegzetem. A terem olyan csendes, olyan szentséges lett, akár egy templom. Mintha valamiféle magasztos eskütétel hangzott volna el. Ren nem tudta levenni rólam a szemét, és én is képtelen voltam elfordítani a tekintetem. Az őszinteségéhez kétség sem fért. Abszolút biztos voltam benne, hogy komolyan gondolt minden szót. Hirtelen elszégyelltem magam. Úgy éreztem, én ezt a végtelen odaadást meg sem érdemlem... Ekkora kincset birtokolni, mint az ő szíve, egyszerűen túl sok nekem... Attól féltem, hogy ha újra elveszítem, azt nem élem túl.
Ahogy ott ültem némán, kobaltkék szemeibe merülve, egyszerre valami megvilágosodott bennem. A zöld sárkány a vadászat alatt rákényszerített, hogy újra tárjam ki a szívemet Ren felé, és fogadjam el az iránta való érzéseim mélységét. És ebben a pillanatban hirtelen ráébredtem, hogy én vagyok a világ legönzőbb embere. Ráadásul egy gyáva nyúl. Ismét a szokásos, érzelmi traumák esetén jól bevált túlélési stratégiámhoz folyamodtam. Azzal, hogy Kishant a közelemben tartottam, bebiztosítottam, hogy semmit se kelljen kockáztatnom. Ő volt az én menedékem. Megkímélt a hullámvasúttól, amelybe Rennel kellett volna beszállnom. Szerettem Kishant, és őszintén hittem is, hogy boldog lehetek vele, de azt is el kellett ismernem, hogy nem ugyanúgy. Ren szerelme mindent felemésztő tűz volt, Kishané pedig inkább olyan, mint egy... radiátor. Kényelmes, egyenletes, megbízható. Mindkettő melegen tartott, de az egyik meg is tudott égetni, hamuvá tudott perzselni. Be kellett látnom: ha Kishan elhagyna, sírnék ugyan és nagyon fájna, de szomorúan, ám bölcsebben továbblépnék. Ren azonban olyan volt, mint egy atombomba. Amikor felrobbant - és csak idő kérdése volt, hogy mikor robban fel újra -, húsz kilométeres körzetben mindent elpusztított. Persze nekem mindig sikerült a céltábla kellős közepén állnom. A robbanólövedék szétroncsolta a szívem. Kétszer is. Kishan ugyan megpróbálta összeszedni a szilánkokat, és a puszta akaratával megragasztani őket, de maradtak rések. Egész darabok hiányoztak. Ó, persze, a szívem most is megpróbált elbolondítani. Ren szavai és ígéretei heves zakatolásra késztették, de az eszem tudta, hogy végül mindez csöppet sem számítana. Valami vagy valaki úgyis elvenné tőlem Rent, vagy ő áldozná fel magát megint nemesen, és én ugyanott lennék, ahol most vagyok, azzal a különbséggel, hogy addigra már Kishan is lemondana rólam. Teljesen, végérvényesen egyedül maradnék. Ugyanúgy, mint annak idején Li esetében, most is választanom kellene: vagy Ren felemésztő szerelmét, amelyre olyan kétségbeesetten vágyom, hogy olykor lélegezni is elfelejtek, vagy az állhatatos, szilárd melegséget, a végtelen kedvességet és vigaszt, amit Kishan nyújt nekem. Néhány pillanatig tartó mély csendet követően Ren hatalmasat sóhajtott. Mellkasa olyan hirtelen emelkedett meg, mint aki hosszú idő után először vesz levegőt. Én is ugyanígy reagáltam, és lassan újra visszazökkentem a valóságba. Félrelöktem a gondolataimat, és figyelmemet megpróbáltam az előttünk álló feladatra összpontosítani, Ren pedig újra Jinsélóng felé fordult. — Még mindig kételkedsz a szavainkban, sárkány? Jinsélóng nyaka lilává vált, mintha a puszta gondolat is fojtogatná. Akaratlanul is vihogni kezdtem. A sárkány felém fordult, és odanyújtotta a kendőt. -Vedd vissza! Nem fogom elveszíteni a kincseimet érted, te... lidérc! Ren felemelte az egyik kezét. - Ejnye, ejnye, Jinsélóng! Azt hiszed, kezdők vagyunk? Nem vesszük vissza. Elnyerted, és vele őt is, ez így igazságos. - Vedd el! Kérlek! Adok helyette drágaköveket, még több aranyat. Ren megdörzsölte az állát, elgondolkodott az ajánlaton, majd így felelt:
- Nem. Ez nem elég jó. Roppant nagy teher, ha hozzá vagy kötve. Te még csak a kezdetét érzed. Higgy nekem... Annak, hogy visszavegyük a kendőt, jókora ára lesz. — Bármit odaadok. Bármit kérhettek. — Jinsélóng előredőlt, és hangosan suttogta: — Azt akarta, hogy adjam oda az összes kincsemet... az embereknek! Arra akart rávenni, hogy — a levegőben hadonászott a kezeivel — mint holmi tündér, hagyjak érméket a párnáik alatt. Ez nem sárkánynak való élet! Nem! Nem fogom megtenni! Vissza kell vennetek ezt az átkozott kendőt. Könyörgöm! — esedezett. Belementem a játékba, és újra meg újra jelentőségteljes pillantásokat lövelltem felé. Óvatosan széke karfájára terítette a kendőt, és olyan messzire dőlt tőle, amennyire csak bírt. Odasúgtam a kendőnek, hogy időről időre változtasson alakot, hol szív alakú párnává válva, hol keresztszemes mintával díszített zsebkendővé, amelyen az állt, hogy „Szeretem a sárkányokat”, hol pedig egy párnahuzattá, amelyre végig a szegély mentén rá volt hímezve, hogy Kelsey + Jinsélóng. A sárkány minden átváltozás alkalmával felnyüszített, és rettegve még távolabb húzódott. Az alkudozás ezek után már gyorsan haladt. Ren vissza tudott szerezni mindent, amit magunkkal hoztunk, továbbá kicsikarta Jinsélóng ígéretét, hogy biztonságosan átjuthatunk a fehér sárkány otthonába, néhány érdekes információt a Hetedik Pagodáról és annak kapuőréről, még egy ígéretet, hogy a sárkány öt évszázadon keresztül épségben átkísér mindenféle hajót és repülőgépet a területén, valamint szert tettünk számos különféle kincsre, beleértve egy életnagyságú jáde tigrist is. Jinsélóng még a szállítást is biztosította. Összecsapta a tenyerét, és azt mondta, az összes tárgyat a jachton találjuk majd, amikor visszatérünk. Amikor befejeztük az üzletelést, Jinsélóng sietősen felállt, és bejelentette, hogy ideje elmennünk. Felajánlotta, hogy odavisz minket a fehér sárkány palotájához, amely szintén a víz alatt van, bemutat neki bennünket, aztán hazajön. Kishan és én elindultunk kifelé a teremből, Ren viszont azt mondta, azonnal jön ő is, csak menjünk előre nélküle. Kishan automatikusan a kezemért nyúlt. Élveztem tenyere melegét, és közelebb húzódtam hozzá. Amikor Ren újra felbukkant, széles mosoly ült az arcán, és észrevettem, hogy valamit a zsebébe csúsztat, miközben a sárkány cinkosan odasúgja neki: - Persze, persze. — Aztán megkönnyebbülten megveregette Ren hátát, és hozzátette: — Én is minden jót kívánok neked. — Aztán türelmetlenül az ajtóhoz tessékelt bennünket. Ren mosolya azonnal lehervadt az arcáról, amint észrevette, hogy Kishan kezét fogom. Halkan felmordult, de én elfordítottam a fejem, kerülve vele a szemkontaktust. Ahogy Jinsélóng mellém ért, nem bírtam kihagyni: kacéran kacsintva odaintettem neki. Felnyüszített, és miközben nagy ívben elkerült, azt mondta: - Nos, amint újra felöltöm az eredeti alakomat, és elhagyom a palotámat, egyetlen másodpercetek lesz, mielőtt újra éreznétek az óceán nyomásának hatását. Vegyetek egy mély lélegzetet, ússzatok ki hozzám, kapaszkodjatok bele az egyik tüskémbe, s akkor újra kényelmesen tudtok majd lélegezni, mert a nyomás csillapul. Ja, és próbáljatok nem lecsúszni, mert az... szerencsétlenül végződne.
Futott néhány lépést, majd átment a bejárati ajtó láthatatlan tábláján. Pár karcsapásnyit úszott, aztán az épület enyhén megremegett, amint sárkányalakja szökőárként robbant ki emberi bőréből. Hosszú farka uszonyban végződött, és karmos ujjai között úszóhártya feszült. Kígyózó aranyteste fényesen csillogott a sötét vízben, sáfrányszínű ragyogással megvilágítva a környezetét. Megfordult, és türelmetlenül nézett ránk. Kishan megszorította a kezemet, átúszott az ajtón, és elhelyezkedett a sárkány hátán két tüske között. Ren a vállamra tette a kezét, de én leráztam magamról, és én is átmentem a láthatatlan ajtótáblán. Ren rögtön utánam úszott, és erőteljes karcsapásaival hamarosan meg is előzött. Egy pillanat elteltével érezni kezdtem a hatalmas víznyomást. Olyan volt, mintha össze lennék préselve, akár egy szemét a zúzógépben. Ren megállt, észrevette a gyötrelmemet, és azonnal visszaúszott hozzám. Kishan is elindult volna, de én intettem neki, hogy ne jöjjön. Ren megfogta a kezemet, és gyorsan húzott maga után. Kezdtem kifogyni a levegőből. Utolsó mentsvárként gondolatban megkértem a mennyei kendőt, hogy tekeredjen egy tüske köré, és húzzon oda. Ahogy a kendő fonalai megérintették, a sárkány rettegve meredt rájuk, és megpróbált ellenszegülni. Kishan nyugtatóan megveregette az oldalát, és elvigyorodott. Végül sikerült feljutnunk a sárkány hátára. Kishan mögé ültem, Ren pedig énmögém. A derekam köré fonta a karjait, és szorosan tartott. A nyomás lecsökkent, majd ismét felemelkedett egy légbuborék, és beborította az arcomat. Újra tudtam lélegezni. A kendő fonalai erősen Jinsélóng tüskéjéhez rögzítették a testemet. Az aranysárkány hátrafordította a fejét, és miután mindhármunkra rásandított — majd gyanakvó pillantást vetett a kendőre egy csörgőkígyó mozgásával siklani kezdett a fekete óceánban. Olykor-olykor félve hátranézett ránk, miközben sebesen hullámzott előre, mint egy tekergőző féreg, amit egy éhes hal üldöz.
23. A jégsárkány A FEHÉR SÁRKÁNY VÍZ ALATTI LAKHELYÉRE VALÓ UTAZÁS egyszerre volt csodálatos és rémisztő. Az aranysárkány mélyebbre süllyedt az óceánban, amely olyan koromfekete volt, hogy pánikba estem, és klausztrofóbiám lett. Időről időre apró fények villantak fel körülöttünk, és megbűvölve néztem a sötét vízben ragyogó kis halakat. Aztán egy polip suhant elő egy kiugró szikla mögül. Vörös pöttyökkel teli köpönyege úgy pulzált, akár egy Las Vegas-i reklámtábla, majd újra eltűnt a szemünk elől. Én eddig azt hittem, hogy az óceán mélye csendes, de ez egyáltalán nem volt igaz. Nagy testű állatok szólongatták egymást búgva, és az erős vibrációk egymás után érkező hullámai újra meg újra megrázták a testemet. A víz egyre hidegebb lett. Ren szorosabbra fonta körülöttem a karjait, és a hátamat a mellkasához húzta. Ekkor egy fénysugár hatolt át a sötétségen. Először azt gondoltam, hogy mindez csak érzéki csalódás, de minél tovább néztem, annál erősebbé vált. A fény felé suhantunk. A sárkány fokozta a sebességet, akár egy futó a célszalaghoz közeledve. Az akadályokat kerülgetve, emelkedve és süllyedve el-elveszítettem szem elől a fényforrást, és már azon tűnődtem, hogy talán tényleg csak képzeltem az egészet, amikor a derengő fény élénkké vált, és Jinsélóng egy víz alatti jégpalotához suhant velünk. A gyönyörű épület úgy magasodott az óceán fenekén, akár egy óriási kristálycseppkő. Felemelkedtünk egy domb fölé, majd leúsztunk egy ösvény fölött, melynek szélei mentén jégből faragott vízinövények és virágok magasodtak jégágyásukból. Mögöttük mindkét oldalon kristályerdő emelkedett, melyben minden egyes fa különböző színekben volt megvilágítva belülről, neonvároshoz hasonló környezetet teremtve az óceán fenekén. A sárkány annyira lelassított, hogy ujjammal végig tudtam simítani a rózsaszínű fák belül élénk narancsvörös színben égő levelein. Álmélkodva bámultam a tündöklő remekműveket, és azon tűnődtem, hogy vajon a fehér sárkány alkotta-e őket. A részletek - az ágak, a csillogó levelek, csakúgy, mint az egyenes csúcsokban kiálló tengerifu szálak, amelyek mintha a jégvirágokból nőttek volna ki, a víz alatti lombkorona tollas páfránylevelei — annyira pontos másolatai voltak a valódi növényeknek és fáknak, mintha a fenti világból lettek volna ideszállítva. A jeges ösvény emelkedni kezdett, és itt már széles lépcsőfokok voltak belefaragva. Ahogy közeledtünk a palotához, Jínsélóng elkanyarodott jobbra, és beúszott az épület mögötti barlangba. Lassan tekergett az alagútban, a farkával hajtva magát előre. Élénkkék jég vett körül bennünket mindenfelől, valahonnan felülről megvilágítva. A fehér sárkány iránti kíváncsiságom egyre nőtt. Egy fényes nyílás felé haladtunk, és Jinsélóng átsuhant rajta, mintha a levegőben is éppoly könnyedén siklana, mint a vízben. Csúszós talajon landolt, és belemélyesztette karmait a jégbe, hogy lefékezze magát. Mindhárman leugrottunk a hátáról. Ezúttal vizesek maradtunk, és szörnyen fáztunk. Megkértem a mennyei kendőt, hogy tekerje le a fonalait a sárkányról, mire Jinsélóng megkönnyebbülten leroskadt, és megrázta magát, akár egy kutya. Aztán emberré változott, és mérgesen odaszólt a fivéreknek:
— Hé, ti tagbaszakadt fickók, ne csak álljatok ott! Egyikőtök segítsen már oda a kanapéhoz! Egy hátsójára huppanó sárkány nem valami méltóságteljes látvány - mérgelődött. Kuncognom kellett, miközben Jinsélóng tovább morgolódott az orra alatt. Kishan mezítláb odacsúszott hozzá, aztán négyen egymásba kapaszkodva beljebb mentünk a palotába. Mire beértünk egy szalonszerű helyiségbe, már igazán vacogtam, és a talpam majdnem odafagyott a jeges padlóhoz. — Szükségünk van új ruhákra és cipőkre — suttogtam. — Először neked — bólintott Ren. Megkértem a kendőt, hogy húzzon egy függönyt a szoba sarka elé, cserélje a ruháimat téli öltözékre, reszkető lábaimra pedig tegyen két pár zoknit és egy bélelt cipőt. Miközben átöltöztem, a két fivérnek is készíttettem vele meleg ruhákat, hogy ne kelljen olyan sokat várniuk. Aztán belső hőmet használva, óvatosan végighúztam a tenyeremet a hajamon, hogy megszárítsam. Utána sokkal jobban éreztem magam, bár még mindig vacogtam. Miután Ren és Kishan is előjöttek az új ruháikban, és hárman szorosan összebújtunk egy kanapén, hogy melegen tartsuk egymást, levettem a kesztyűmet, és megpróbáltam fel melegíteni Ren kezét, de ő finoman megszorította az enyémet. - Ne csináld! - mondta kedvesen. - Őrizd csak meg magadnak a hődet! Mi elleszünk. Bólintottam, és mélyebbre dugtam az orromat a gyapjúsálamba. Aztán vacogó fogakkal azt mondtam: - K-k-kár, hogy a k-k-kendő nem tud m-m-melegítő takarót k-k-készíteni. Komolyan fontolgattam a lehetőségét, hogy egy percig felmelegítsek egy takarót a kezemmel, de aztán elvetettem az ötletet. - N-n-nos? — fordultam Jinsélónghoz. — H-h-hol van a fivéred? M-m-megígérted, hogy b-bbemutatsz neki b-b-bennünket. - Itt lesz egy perc múlva — felelte a sárkány sértett hangon. — Nem igazán számított látogatókra. Arrogáns viselkedése dacára idegesen dobolt az ujjaival a jégből készült kis asztalkán. A hátam szörnyen fázott a kanapé fagyos háttámlájától. Kényelmetlenül fészkelődtem. Ren, észrevéve a problémámat, az ölébe ültetett, lábaimat Kishan combjára fektette, és karjaival körbeölelt. - így jobb? - Igen - sóhajtottam, és hideg orromat a mellkasához nyomtam. Kishan felfortyant, de odanyújtottam neki az egyik kezemet, mire vigyorogva a szájához emelte. Jinsélóng kínosan feszengve figyelt bennünket, majd türelmetlenül felnyüszített:
- Hol lehet már? - Aztán Renhez fordult, aki arcát a hajamba temette, és ravaszul így szólt: - Nekem igazán vissza kellene mennem a kincseimhez. Tudjátok, Aphrodité nagyon magányos nélkülem. -A homlokára csapott. — Most jut eszembe, mindjárt porolási idő! Van fogalmatok róla, mi történhet bizonyos fémekkel, ha nem törölgetik le őket tizenkét óránként? Ren felemelte a fejét, és ránézett. - Nyugodj meg! - mondta. - Megállapodtunk, tehát nem mész sehová, amíg be nem mutatsz bennünket. Az aranysárkány mérgesen a magasba lendítette a kezét. — Ah! Soha többé nem kötök üzletet tigrisekkel! Felhorkantam, mire ő összeszűkítette a szemeit, és sokkal csendesebben hozzátette: — Meg nőkkel. — A székébe roskadt, elővett egy csilingelő pénzdarabokkal teli zsákot, és gondosan számlálgatni kezdte az érméket, miközben ruhája ujjával törölgette őket. Nemsokára egy magas, ősz hajú férfi lépett be a szalonba. — Jínsélóng! - A fehér sárkány hangja úgy dübörgőit, mint az ólmos eső az ablaküvegen. — Tudod, hogy sohasem lenne szabad idehoznod senkit bejelentés nélkül! Az aranysárkány panaszosan nyöszörgőit: — Nem volt más választásom. Kicsalták belőlem az információt. Minden a lány hibája. Tudod, ő... — Hagyd abba! Egy szót sem akarok többé hallani! Évszázadok óta mondom neked, hogy hagyj fel végre ezzel az idétlen gyűjtögetési és cserélgetési mániáddal, de te sosem hallgatsz rám. Sosem tanulsz. Tűnj innen, és én majd rendbe hozom a dolgokat. Mint mindig. És nem akarom látni a fémes irhádat legalább kétszáz évig! — Igen, Yínbáilóng — mondta az aranysárkány, és sietve felállt. — Nem fogsz hallani felőlem. Köszönöm! Jínsélóng kifelé menet rám sandított. Csábosán rákacsintottam, mire felnyüszített, és futva tette meg a hátralevő utat. Aztán hallottuk, hogy súlyos sárkánytest gázol a vízbe nagy csobbanással, majd minden elcsendesedett. A fehér sárkány ezután hozzánk fordult, és nyájasan elmosolyodott. — Olyan vicces megijeszteni, nem igaz? Miután elpirulva bólintottam, így folytatta: - Egész ügyes trükk volt, amit csináltatok vele. Remekül kivitelezett csel. A jövőben kétszer is meggondolja majd, mielőtt újra csereüzletbe vág. Ó, persze, így sem fogja abbahagyni, ebben biztos vagyok, de legalább gondolkozik előtte, ami nagyobb haladás, mint amit nekem évszázadok alatt sikerült elérnem nála.
A fehér sárkány könnyed léptekkel átszelte a termet, és belepréselte magát a termetéhez viszonyítva kényelmetlenül kicsi karosszékbe, ahol az imént még az öccse ült. Egyik lábát átvetette a másikon, rákönyökölt a szék karfájára, és fejét egy ujjára támasztva fürkészett bennünket. Fehér haját kiugró homloka fölött hátrafésülve viselte. Keskeny ajkait szorosan összezárva méregetett mindhármunkat, ráncos arcán sokféle érzelem tükröződött. Jeges, szinte áttetsző kék szemeiben kíváncsiság bujkált. Modora és akcentusa egy brit professzoréra emlékeztetett. - Tehát - kezdte —, egy kulcsért jöttetek. Sőt, nem egy kulcsért. A kulcsért. - Durga nyakékét keressük — szóltam közbe. - Én nem tudok semmiféle kulcsról. - Igen, igen. Az utat keresitek a Hetedik Pagodához. - Belenézett a szemembe, és egy pillanatra megdermedt. - Te olvasol a gondolataimban? — kérdeztem. -Nem. Azt nem tenném az engedélyed nélkül. Csak... nézlek. Hosszú ideje nem társalogtam emberekkel, pláne nem ilyen gyönyörűvel. - Köszönöm. - Hosszú utat tettetek meg, igaz? Idáig eljutni hihetetlen erőfeszítésetekbe kerülhetett. - Hirtelen talpra ugrott, mintha megriadt volna. — Ó, hát miféle házigazda vagyok én? Itt ültök fagyoskodva, éhesen, szomjasan és kimerültén, én meg olyan dolgokkal jövök, amik nyugodtan várhatnak. Körkörös mozdulatot tett a kezével, mire kék tűz lobbant fel a közelünkben levő kályhában. Pattogó, ropogó hangokat hallottunk, mint amikor töredezik a jég, és a helyiség meglepően gyorsan melegedni kezdett. - Nem olvasztja fel a tűz a palotádat? - kérdeztem. Yínbáilóng jóízűen felnevetett. - Persze hogy nem. Az otthonom olvadásbiztos. Vannak még kérdéseitek a sárkányokról? Boldogan válaszolok rájuk vacsora közben. Örülnék, ha megtisztelnétek a társaságotokkal. Odajött a kanapénkhoz, és a kezét nyújtotta felém. Ren karja szorosabbra zárult körülöttem, Kishan felől pedig halk morgást hallottam. — Ejnye, ejnye, uraim! — dorgálta őket a fehér sárkány. — Nincs semmi okotok a féltékenykedésre. Én csupán át akartam kísérni a kisasszonyt a halion. Persze ti is követhettek bennünket. Megengedi, hölgyem? — Hogyne. Köszönöm!
Megfogtam a kezét, mire Ren vonakodva elengedett, de mind ő, mind Kishan azonnal a nyomunkba eredtek. Amikor elhaladtunk egy játékszobának kinéző helyiség mellett, amelynek közepén nagy biliárdasztal állt, a sárkány hátraszólt a fivéreknek: — Szeret valamelyikőtök biliárdozni? Elég hosszú ideje nem játszottam, de jól eltölthetnénk vele az időt. - Hogyan különbözteted meg a hógolyókat? — kérdezte Kishan nevetve. - Úgy vannak színezve, mint kint a fáim. - És hogyan éred el, hogy különböző színekben ragyogjanak? —érdeklődtem. - Bio-luminescencia. - Úgy érted, foszforeszkáló állatok? - Nem egészen. Valamikor régen az emberek kinéztek éjszaka a tengerre, és ragyogást láttak. Tévesen a kémiai foszfor égésével hozták összefüggésbe. Azonban annak, amit jellemzően foszforeszkálásnak neveznek, az óceánban semmi köze az égéshez. Egyáltalán nem jár vele hő. A jégnövényeim belsejében látott fényt élőlények hozzák létre, amelyeket páncélos ostorosoknak neveznek, és hasonlóak a ti szentjánosbogaraitokhoz a szárazföldön, csak ezek belső fénnyel világítanak. Legtöbbjük mikroszkopikus méretű, és valójában csak akkor teremt fényt, amikor víz fölötti oxigénre reagál. Át kellett alakítanom a környezetüket, hogy itt is világítsanak. Az etetésük és gondozásuk nagy boldogságot okoz nekem. - Szóval a növényeid és fáid olyanok, mint megannyi apró akvárium? Ők a te házikedvenceid? - Pontosan. Minden egyes fa más-más állatnak ad otthont, amely különböző színű fényt hoz létre. Medúza, garnélarák, tintahal, számos fajta féreg, vízinövények, és még cypridina is van, ami a leggyönyörűbb kék színt adja. - Mi az a cypridina? - Hasonlít a kagylóhoz, de a héja vékony és áttetsző. Normális körülmények között Japán vizeiben található. - De nem fagynak meg ezek az élőlények a jégfáidban? ~ Tudom módosítani a környezetük hőmérsékletét, hogy megfeleljen a szükségleteiknek. Talán észrevettétek, hogy nektek sincs már szükségetek téli öltözékre. Most, hogy mondta, tényleg éreztem, hogy egy kicsit melegem van. Levettem a kabátomat, és a karomra fektettem. Aztán átmentünk egy nagy étkezőbe, amelyben szintén minden jégből készült. A székek zöldes árnyalatúak voltak, a nagy asztal pedig piros. Közelebb mentem, hogy megvizsgáljam a felületüket, és apró teremtmények ezreit láttam tekeregni a jég alatt. - Gyönyörűek! — ámuldoztam.
- Valóban azok - felelte a sárkány elégedetten. — Üljetek le nyugodtan! A székek most már nem lesznek hidegek. Pontosan úgy fogjátok érezni, mintha tölgyfából készült székekben ülnétek. Miután elfoglaltuk a helyünket az asztal körül, a fehér sárkány ismét körkörös mozdulatot írt le a levegőben a kezével, mire egy egész lakoma jelent meg előttünk. Már nagyon éhes voltam. Jinsélóng szeme láttára nem mertük használni az aranygyümölcsöt, a moszatkréker pedig már nem volt annyira vonzó, mihelyt megtudtam, miből készült. Néhány pillanatig tanulmányoztam az asztalon levő ételeket. Láttam jégtálakban kardfarkú tarisznyaráklábakat olvasztott vajjal és hideg, tisztított garnélarákot koktélszósszal, de meleg ételek is sorakoztak mellettük: homártorta, pirított lepény sajtos mártással, articsókával, spenóttal és rákkal. Voltak még ott nyelvhallal, tengeri gombával, ecetes öntetes zöldségsalátával, kagyló levessel és fokhagymás garnélarákos hosszúmetélttel töltött tálak, valamint a legnagyobb juhar- és cseresznyeszirupos lazac, amit valaha láttam — beleértve az oregoni éveimet is. Yínbáilóng megkínált bennünket egy érdekes fajta gyümölcsös itallal, amelyet úgy hívnak, hogy elektromos jég, és úgy nézett ki, mintha valamiféle hótölcsér lenne. Én eper ízűt választottam, és figyeltem, ahogy a sárkány elkészíti. Öntött néhány csepp vörös szirupot egy az asztal közepén álló, elképesztően aprólékosan megformált, jégből készült sárkányszobor tetejébe, és mondott néhány szót. Amikor a vörös folyadék végigfolyt a sárkány kanyargós testén, Yínbáilóng fogott egy jégcsészét, és a szobor szája alá tartotta. Az ital úgy nézett ki, mint a jégkása, de több folyadékkal és kevesebb jéggel. Megismételte a folyamatot, Kishannak egy grapefruitlevet készített, Rennek citromot, magának pedig cseresznyét. Aztán az előttünk elterülő svédasztalra mutatva azt mondta: - Jó étvágyat! Még mindig fáztam egy kicsit, ezért a forró kagylólevessel kezdtem. Ez volt a legkrémesebb, legízletesebb kagylóleves, amit életemben kóstoltam. Megettem fél tányérral, mire eszembe jutott, hogy fel akartam tenni néhány kérdést a sárkánynak. - Yínbáilóng! - szólítottam meg. - Az egyik öcséd azt mondta, hogy ti mindannyian különböző óceánban születtetek, és hogy ő a föld sárkánya. Mit jelent ez, és kik voltak a szüleitek? A jégsárkány letette a villáját, előredőlt, és összekulcsolta kezeit az álla alatt. - A szüleinket - mondta - talán úgy neveznéd, hogy Földanya és Időatya. Letettem a kanalamat, egy pillanat alatt teljesen megfeledkezve az éhségemről. - Ők valódi emberek? — kérdeztem. - Nem tudom, hogy nevezhetem-e őket embernek, de valódi lények - felelte a sárkány. - Hol élnek? Látjátok őket néha? Milyenek? ~ Igen, olykor találkozunk velük. Azt kétlem, hogy te is megteheted, ugyanis nagyrészt egy másik dimenzióban laknak. Nos... hogy is mondjam... mindenütt élnek. Ha meglenne hozzá a képességed,
láthatnád őket. Anyám része minden élőlénynek a Földön. A növények, állatok, emberek, sőt még a sárkányok is mind-mind az ő gyermekei. Ő és Időatya sohasem szűnnek meg létezni. Apám a múlt, a jelen és a jövő. Mindentudó. Mindennel tisztában van, ami történni fog, mégis, végtelenül szereti látni, ahogy a különböző folyamatok kibontakoznak a világban. Ő mondta nekem, hogy jönni fogtok. A fivéreim is tudhatták volna, ha legalább egyszer figyelnének rá. De ők túl fiatalok. Igazából olyanok, akár a kamaszok. Azt hiszik, mindent tudnak, ezért sohasem hallgatnak az idősebbekre. Ám egy bölcs gyerek mindig tisztelettel tekint a szüleire. Belekortyolt az italába, és folytatta. - A szüléink ma már... visszavonultan élnek. Legalábbis amennyire a halhatatlanok képesek erre. A feladataikat — a Földnek és lakóinak a felügyeletét — átruházták ránk. Jinsélóng vigyáz a Föld kincseire, gondoskodik arról, hogy a bányászati lelőhelyek kialakuljanak és fel is fedezzék őket, és hibái ellenére ő inspirálta az ipari forradalmat, noha fő célja nem volt éppen teljesen önzeden. Azt akarta, hogy gyorsabban gyártsák a termékeket, hogy gyarapíthassa a gyűjteményét. Megvannak a maga furcsaságai, de egészében véve jó az emberiséghez. Lüsélóng, ahogy már tudjátok, a föld sárkánya. O felelős a szárazföld és a tenger egyensúlyának fenntartásáért. Ő vigyáz mindenre, ami növekszik. A fák, virágok, hegyek, sivatagok és erdők mind az ő felügyelete alatt vannak. Ő növeszti a terményeket. Ő tanította meg az egyiptomiaknak, hogyan készítsenek papiruszt, és hogyan jegyezzék fel a tapasztalataikat. Ha ő nem lett volna, az emberiségnek nem volnának könyvei. - És mi van Qinglónggal? — tudakolta Ren. — Qinglóng a leglustább a fivéreim közül. Rengeteg katasztrófa történt már, csak mert ő nem volt hajlandó figyelni. Neki kellene kordában tartania Jinsélóngot is. Az, hogy Jinsélong annyi kincset halmozott fel, azért történhetett, mert Qinglóng nem gondoskodott rendesen az óceánról. Az ő feladata ugyanis, hogy vízzel lássa el a világot, ő uralja az esőfelhőket, a folyókat, a tavakat és az óceánok nagy részét, noha olykor mi is be-besegítünk a saját területünkön. Naponta halnak ki élőlények az ő nemtörődömsége következtében. A túlhalászat, a szennyezés és az aszály javarészt az ő hibája. Az egész bálnavadászati iparág az egyik hosszú alvása alatt fejlődött ki. De, hogy igazságos legyek, az is ő volt, aki az első felfedezőiteket inspirálta, hogy újabb szárazföldeket térképezzenek fel. Akkor még fiatal és buzgó volt, és alig várta, hogy örömet szerezzen. - A fehér sárkány kuncogott: — Képzeljétek csak el, hogyan fedezett volna fel Kolumbusz egy új földrészt azzal a csöppnyi hajójával? Egy sárkány nélkül az első két hétben a tengerbe veszett volna. - Kelsey... Renre néztem, aki a tányéromra mutatott a villájával. - Egyél, kérlek! - Ja, igen! — Szerencsére a halam még mindig meleg volt. Haraptam egyet belőle, és újra Yínbáilónghoz fordultam: - Kérlek, folytasd! A jégsárkány kuncogott, majd ő is evett egy falatot, aztán tovább beszélt: - Lóngjün a legzárkózottabb közülünk. Nagyon ritkán látogat nieg. Azt képzeli, mindannyiunk fölött áll, csak mert az égben lakik. - Mi az ő dolga? — kérdeztem.
- Nem találod ki? - Van valami köze a csillagokhoz? — próbálkozott Kishan. - lgen. Ő a felelős a csillagképekért. Ő gondoskodik róla, hogy a csillagok világítsanak, biztonságos pályán tartja az üstökösöket, és uralja a meteorokat. A kis záporok megengedettek, de a nagyméretű meteorokat odébb tolja vagy megsemmisíti. Újabban akad némi problémája az ózonréteggel, és mindig ezt hozza fel ürügyként, hogy kimaradjon a családi összejövetelekből. Ezenkívül Lóngjün vigyáz az űrállomásokra, az űrhajókra és a holdutazásokra. Jelen volt Neil Armstrong holdra szállásánál is. Valójában, ha megnézed a régi videofelvételeket, láthatod is az árnyékát, ahogy a fejük fölött magasodik. Nagyon büszke az űrprogramra. Ő inspirálja a tudományos felfedezéseket, különösen a csillagászatot. Nagy barátja volt Galileinek, meg is látogatta őt álmában. A matematikát is nagyon szereti. Pitagoraszt például ő tanította sakkozni. - Nos, már mindenkiről beszéltél, csak magadról nem - jegyeztem meg. - Te mivel foglalkozol? - Én vagyok a legidősebb fivér, ezért nekem van a legfontosabb feladatom. Most nyilván azon töprengsz, hogy mi lehet fontosabb, mint őrizni az eget, a földet, a vizeket és az ásványkincseket, ugye? Mint átadni az emberiségnek a tudományt, a matematikát, a felfedezéseket, a technikát vagy a növényvilágot. Elhallgatott, és csillogó szemekkel nézett ránk, várva, hogy találgassunk. Miután egyikünk sem találta ki a helyes választ, előkelően megtörölgette az ajkait a szalvétájával, majd így szólt: - Én vagyok a jég fehér sárkánya. Én vigyázok a jéghegyekre és a sarkvidékekre. Én forgatom a Földet a tengelye körül. Én keringetem magunkat a Nap körül. Én okozom az évszakok váltakozását. Az én területem a filozófia, a demokrácia, a rend és a törvény. Arra ösztönzöm az embereket, hogy mindezekkel törődjenek. Nem engedhetem meg magamnak, hogy aludjak. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elhanyagoljam a feladataimat. Egyetlen hiba, és a bolygónk kiperdülne a sötét univerzumba. Egyetlen rossz lépés megtörné az idővonalat. Egy apró kontrollvesztés, és a Föld tengelye elmozdulna, káoszba taszítva mindnyájunkat. Én álltam a világ legnagyobb filozófusai, vallási reformerei és politikai forradalmárai mögött. Az univerzum törvényeit követem — a legalapvetőbb igazságokat, amelyek az egész emberiséget irányítják. A villa csörömpölve esett ki a kezemből az asztalra. Zavartan vettem fel, de Yínbáilóng úgy folytatta, mintha mi sem történt volna: - Persze az ilyen dolgok múlékonyak. A kapzsiság és a pénzéhség mindenkit magával ragadhat, de én még reménykedem. Shangri-lában működik. - Te vagy felelős Shangri-láért is? — kérdeztem megilletődötten. - Közvetetten — bólintott a sárkány. — Én csak a legalapvetőbb helyes és helytelen dolgokat tudom megtanítani, hogy az emberek önmagukat irányíthassák. A társadalomnak aztán választania kell, hogy teljesen vagy részben elfogadja-e ezeket. Ha akár egyetlen tagja is úgy dönt, hogy más utat választ, a rendszer végül elbukik.
A szilvánok nemcsak elfogadták, de örömmel követik is az univerzum törvényeit. Évezredek óta békében élnek a földjükön, és azok az állatok, amelyek úgy döntöttek, hogy szintén ezt az utat kívánják járni, csodálatos harmóniában élnek ott velük együtt. - De mi van a világfával? A vasmadarak nem igazán úgy viselkedtek, mint akik a harmónia törvényeit követik. - A madarakat, amelyekről beszélsz, egyetlen céllal teremtették. Ők védték a mennyei kendőt. Eszük ágában sem volt titeket bántani, amíg el nem akartátok venni a tárgyat, amelynek őrzését rájuk bízták. És amint a kendő elhagyta a földjüket, megszűntek létezni. - És a hollók meg a szirének? - Ők is csak a küldetésüket próbálták teljesíteni. Nem akartak bántani benneteket. — Es most mit csinálnak? — Választhattak. A hollók és a denevérek úgy döntöttek, hogy követik a szilvánok törvényeit, és jöhetnek-mehetnek, ahogy kedvük tartja, de a szirének inkább azt választották, hogy elmennek. Senkit sem találtak a szilvánok között, aki hajlandó lett volna az ő... imádottjuk lenni. Ezért elhagyták a fát, amely még mindig ott áll a szilvánok földjének határán túl. Mellesleg a láthatatlan védelmező is Shangri-lában maradt. — Érdekes. De honnan tudsz te a mennyei kendőről és az aranygyümölcsről, miközben Jínsélóngnak nincs tudomása róluk? - Ahogy említettem, ő gyakran nem figyel, amikor fontos események történnek. Nem kérsz még valamit? Nem ettél túl sokat, ifjú hölgy. - Nehéz enni, amikor ilyen sok kérdés cikázik a fejemben. - Ne hagyd, hogy a kíváncsiság elvegye az étvágyadat! — mosolygott a sárkány. — Veletek maradok, és annyi kérdésetekre válaszolok, amennyit csak feltesztek. Valójában azt szeretném, ha a vendégeim maradnátok holnapig. Szükségetek van egy kiadós éjszakai alvásra a Hetedik Pagodába való utazásotok előtt. Köszönettel elfogadtuk a meghívást. Még egy órát töltöttünk az asztalnál, eszegetve és kérdések özönét zúdítva a fehér sárkányra. Yínbáilóng sok szempontból emlékeztetett Mr. Kadamra. Szinte mindenben tájékozott volt, és én órákon át tudtam volna hallgatni az eszmefuttatásait. Vacsora után meghívta Rent és Kishant, hogy biliárdozzanak vele. Én egy széken gubbasztva néztem a játékot. A sárkány nagyon jól játszott. Elmagyarázta a szabályokat, időről időre észrevételeket tett, tippeket adott a fivéreknek, és azt állította, hogy ő találta fel a biliárdozást. Nemsokára ásítozni kezdtem. A sárkány felajánlotta, hogy a szobámba kísér, de én kitartottam még egy jó félórát. Utána viszont már ragaszkodott hozzá, hogy pihenjek le, és hogy ha szeretnék egyedül menni, akkor csak annyit kell tennem, hogy a kezemet a falhoz érintem, amitől a kis élőlények fényre gyúlnak, és megmutatják nekem az utat. Bólintottam, mire mind Ren, mind Kishan azonnal letette a dákóját, készen arra, hogy utánam induljon. A sárkány felvonta egyik szemöldökét, és láthatóan jól mulatva várta a feleletemet. Kezemet Kishan karjára tettem, és lábujjhegyre álltam, hogy arcon csókoljam.
- Nem bánnád, ha Ren kísérne el? Beszélnem kell vele. Kishan jó éjszakát kívánt, lágyan megcsókolt, majd kissé kelletlenül visszafordult a biliárdasztalhoz, Ren pedig zsebre dugott kézzel, gyanakodva fürkészte az arckifejezésemet. - Csak utánad. Felsóhajtottam, majd kezemet a jeges falra helyeztem, és azt mondtam: - Egy vendégszobába szeretnék eljutni. Azonnal apró zöld élőlények gyűltek a tenyerem alá a jégréteg mögött, és elindultak egy irányba. Összekulcsoltam a kezem a hátam mögött, és követtem őket. Ren szótlanul lépkedett a nyomomban. Aztán, amikor már jó néhány helyiséggel odébb kerültünk a biliárdszobától, megkérdezte: - Nos? Miről akartál velem beszélni? Az ajkamba haraptam, és belevágtam: - Emlékszel, amikor Amerikába jöttél, és én Livel randiztam? - És Jasonnel meg Artie-val. - Igen. Nos, amikor megérkeztél, azt akartad, hogy egy ideig randizzam mindkettőtökkel, és csak utána válasszak. - Igen. - És azt is mondtad, hogy ha Lit választanám, akkor is támogatnád a döntésemet. Meg hogy az a lényeg, hogy a közelemben maradhass. És ha én csak barátságot tudok kínálni neked, akkor azt is elfogadod. - Igen. De hová akarsz kilyukadni ezzel, Kelsey? - Mindjárt elmondom. Kérlek, légy türelmes! Megérkeztünk az egyik vendégszobába, és kinyitottam az ajtót. A szoba sarkában melegen ropogott a kék tűz, középen pedig egy hatalmas, jégkeretes ágy állt. A padló úgy nézett ki, mintha jégforgácsokkal lenne borítva. Lehajoltam, hogy megérintsem, és meglepetten nyugtáztam, hogy érzetre egy hosszú szálú, bolyhos szőnyegre hasonlított. Lerúgtam a cipőmet, és megmozgattam a lábujjaimat. A padló jege alatt megannyi apró élőlény áramlott felém, és masszírozni kezdték a talpamat. Kísérletképpen felemeltem az egyik lábamat, mire azonnal szétszéledtek, de amikor visszatettem, újra összegyűltek. Ren türelmetlenül dőlt az ajtófélfának. - Mit akarsz ezzel mondani, Kells? Odafordultam hozzá, de lehajtottam a fejem. Képtelen voltam a szemébe nézni.
- Azt próbálom mondani, hogy akkor, ott tudtam, hogy mi ketten egymáshoz tartozunk, ezért téged választottalak. - Igen, emlékszem — felelte lágyan. - De előtte azt ígérted, hogy ha mégis Li mellett döntenék, akkor is mindig ott leszel nekem. Örökre a barátom maradsz. Igaz ez? Tényleg így lett volna akkor is, ha nem téged választottalak volna? -Tudod, hogy igen. — Közelebb lépett, és megfogta a kezem. - Sohasem hagynálak cserben. Nagy levegőt vettem, és folytattam: - Az jó, mert nem hiszem, hogy el tudnám képzelni az életemet anélkül, hogy te is a része lennél. Tudod, hogy én is mindig a barátod leszek, ugye? Hogy sohasem hagylak magadra. Ren összezavarodva billentette félre a fejét, és fürkészően nézett az arcomba, majd rövid hallgatás után, tétován így felelt: - Igen. Tudom, hogy a barátom vagy. - És a legfontosabb: hogy egy család vagyunk. Igaz? -Igaz. - Helyes. Akkor most mondok neked valamit, de fontos nekem, hogy megértsd: nagyon alaposan átgondoltam. Azt szeretném, ha most nyitott lennél és figyelnél rám. Ren összefonta a karjait a mellkasa előtt. - Jól van. Figyelek. - Először is: tisztáznunk kell valamit. Amikor te és Kishan bevallottátok az érzéseiteket Jinsélóngnak, komolyan gondoltad, amit mondtál? - Igen. Minden szót. Nagyot sóhajtottam. - Ettől féltem. - Miért mondod ezt? - Oké, figyelj ide! Te vagy az első szerelmem. Fontosabb vagy nekem, mint a víz vagy a levegő. Lüsélóngnak köszönhetően ezt már tudod is, de most újra megerősítem. Azt kívánom, bárcsak megkímélhettelek volna az iszonyatos fájdalomtól és kínzástól, amit el kellett szenvedned. Bárcsak Lokesh sohasem talált volna ránk, és még mindig az egyetemre járnánk. Akkoriban minden olyan könnyű volt. Ren felvonta az egyik szemöldökét, mire gyorsan helyesbítettem. — Nos, legalábbis könnyebb, mint most. Azt kívánom, bár sohasem lettünk volna elszakítva egymástól, és te jöttél volna velem Shangri-lába.
Két tenyere közé fogta az arcomat, és finoman megsimogatta a hüvelykujjával. — Tudod, hogy én is ugyanezt kívánom. - Igen, tudom. De ez nem változtat semmin. Sokat gondolkoztam. Valójában, amióta csak elfelejtettél, folyton gondolkozom. -Lesütöttem a szemem, és néhány pillanatig zavartan játszottam az ujjaimmal, majd tétován így folytattam: - Nem könnyű ez nekem, nem könnyű ezt mondanom. De mindent mérlegelve ez az, aminek a legtöbb értelme van. - Csak nyögd már ki! Mély levegőt vettem, és a szemébe néztem. — Próbáltál rávenni, hogy ismerjem el: még mindig szerelmes vagyok beléd. Igazad van. Az vagyok. Őrülten szerelmes vagyok beléd, és nem tudom, hogy az irántad való érzéseim valaha is meg fognake változni, de... - De mi? — A tekintete elsötétült. Pislogtam egyet, azt remélve, hogy csak képzelem a változást, de nem. Összeszedtem a bátorságomat, és kinyögtem: -De... ezúttal... nem választhatlak téged. Én... Kishant választom. Ren elengedte az arcomat, és hátrált egy lépést. Hitetlenkedve meredt rám, aztán tekintete dühössé vált, majd a harag átment bizonytalanságba, végül egyfajta hűvösség áradt szét az arcán. Egy hosszú percig egyetlen szót sem szólt. Nem tudtam, mit gondol. Idegesen nyújtottam felé a kezemet, és megérintettem az alkarját. - Azt akarom, hogy megértsd - mondtam csendesen. - Ez nem azt jelenti, hogy nincs szükségem rád. Én mindig… Ren hirtelen kihúzta magát, kimérten bólintott, eszembe juttatva azt a réges-régi esetet a dzsungelben, amikor engedélyt kért, hogy megcsókolhasson, de én visszautasítottam, és szűkszavúan azt mondta: - Persze. Értem. — Azzal kisétált a nyitott ajtón. Utánarohantam. - De Ren... Félig felém fordította a fejét, hogy láthassam a profilját, és mintha fájdalmat okozott volna neki, hogy rám nézzen, lesütötte a szemét, és lágyan azt mondta: - A fehér tigris mindig a védelmeződ lesz, Kelsey. Viszlát, priya-tama.
24. A tejtenger VISZLÁT?!SOSEM CSINÁLOK JÓL SEMMIT! Miért szúrok el mindig mindent? El akartam mondani neki, hogy miért nem őt választom. Azt akartam, hogy értsen meg... vagy legalábbis hallgasson meg. Igazából, hogy teljesen őszinte legyek, azt reméltem, hogy talán megpróbál majd meggyőzni. Hogy azt mondja, idióta vagyok. Mert hagyom, hogy a szánalmas félelmeim elijesszenek valami csodálatos, valami tökéletes dologtól. Azt hittem, könnyebb, praktikusabb lesz, ha Kishant választom. Nem. A praktikus nem a megfelelő szó. Biztonságosabb. Ez a jó kifejezés. Ren kockáztatott. A szemem láttára vette magát körül gyönyörű, bikinis csajokkal. Kíméletlenül parádézott előttem Randivel is. Tudom, miért tette, de a tény akkor is az marad, hogy megtette. És ha újra „meg kellene óvnia” engem, tudom, hogy megint nem habozna. Gondolkodás nélkül feláldozná magát, és én egyedül maradnék. Majdnem enyém volt álmaim férfija. De a majdnem nem elég. A majdnem-győztesekre senki sem emlékszik. Senki sem foglalkozik veled, ha majdnem rúgtál egy gólt. Ha majdnem dobtál egy hárompontos kosarat. Ha majdnem te szakítottad át a célszalagot. Ami számít, az csakis a végeredmény. Úgy éreztem magam, mint az edző, aki épp most ültette kispadra a frissen szerződtetett sztár-játékost. Megvoltak az okaim, de a szurkolókat ez nem érdekli. Ők csak a döntéssel szembesülnek, amit nagyon helytelennek éreznek. De hát mi a helyes döntés? Ha bedobod az új játékost a bajnokságba, azt remélve, hogy kiugró lelkesedése gólokhoz juttatja a csapatot? Vagy ha a kevésbé tehetséges, ám stabilabb játékost állítod be? Aki már az egész szezonban bizonyított. Lehet, hogy nem rúg annyi gólt, de végigküzdi a meccset. Jesszus! Csak nem sport-analógiában gondolkozom? Igazán kétségbe lehetek esve. Szóval, ki vigyázott rám, amikor Ren nemesen hagyta magát fogságba ejteni? Kishan. Ki szidta össze Randit, amikor megsértett? Kishan. Ki engedi, hogy úgy hordjam a hajam, ahogy akarom? Kishan. Ki mondta, hogy hajlandó lenne átengedni másnak, ha ez lenne az, amit igazán akarok? Kishan. Ki az, aki sohasem vitatkozik velem? Kishan. Ki tartotta távol tőlem a kezeit, amikor megkértem rá? Kishan. Ennél a pontnál egy pillanatra elkalandoztak a gondolataim, és visszaidéztem azokat a Rennel való vitákat, amelyek azzal végződtek, hogy Ren nagyon is rám tette a kezeit, és én nagyon is élveztem, de gyorsan leráztam magamról ezeket az emlékeket. Mert ezekre nem szabad többé gondolnom. Miért is... ? Ja, igen! Kishan... Kishan a biztonságos választás. Rent szeretni hazárdjáték. Hmm... talán csatlakoznom kellene egy terápiás csoporthoz. Már el is képzeltem: Jó napot! A nevem Kelsey, és függő vagyok. Helló, Kelsey! Két perce történt; hogy hagytam elsétálni Rent, és azt hiszem, bele fogok pusztulni.
Nem! Maradj erős, kislány! Azért vagyunk itt, hogy támogassunk téged. Helyes. De maguk nem értik. Én nem tudok nélküle élni. Dehogynem tudsz! Egyszerre csak egy nappal foglalkozz! Úgy értik, egy egész napot kell úgy túlélnem, hogy nem látom? A betegtársaim nevetnének: Egy egész életet, kislány! Hirtelen kell leszoknod róla. Teljesen ki kell iktatnod az életedből. Az emlékek csak kísértenek. Függő vagy, de a szíved mélyén még nem jutottál túl a tagadás fázisán. Ismételd velünk az elfogadás imáját: Uram, add meg nekem az elfogadás képességét, hogy lemondhassak a szerelmemről egy nemzet megmentése érdekében; hogy belenyugodjak: a férfi, akit szeretek, nem tud és nem fog megváltozni; a bölcsességet, hogy hagyjam ráébredni képességeire és küldetésére; és az erőt, hogy maradjak tőle olyan távol, amennyire csak lehet! Felsóhajtottam, és becsusszantam a kék jégpaplan alá. Talán egy pártfogóra lenne szükségem. Tényleg elvárhatom Rentől, hogy mellettem maradva nézze, ahogy az öccsével vagyok? Őszerinte ez kegyetlen dolog lenne tőlem. Fordított helyzetben én képtelen volnék rá. Talán ha Lokesh megölne, mindenki jobban járna. Ha eltűnnék a színről, az mindenki problémáját egyszer és mindenkorra megoldaná. Elaludtam, és azt álmodtam, hogy Lokesh rám vadászik a dzsungelben, éppúgy, ahogy Lüsélóng vadászott a fivérekre, csak nekem nem voltak karmaim, hogy megvédjem magam. Amikor felébredtem, hirtelen azt sem tudtam, hol vagyok, de aztán eszembe jutott, hogy a jégsárkány palotájában. Az oldalamra fordultam, és az arcom alá tettem az egyik kezemet. Az ágy enyhén ringatózott, majd lágy fénnyel felragyogott, amint apró állatkák özönlöttek a felszín felé, melegítve és masszírozva a testem matraccal érintkező részeit. A gondolataim pontosan ott folytatódtak, ahol előző este abbamaradtak. Nem voltam benne biztos, hogy a jó döntést hoztam meg, de eltökéltem, hogy ennek dacára most már kitartok az elhatározásom mellett. A szokatlan kinézetű hálószobához egy fürdőszoba is tartozott. Kinyitottam az áttetsző zuhanycsapot, mire vastag sugárban áramlott ki belőle a kék víz, amely kristályos halmazállapota ellenére forrón gőzölgött. Valami égszínkék zselével besamponoztam a hajam. Kellemesen bizsergett tőle a fejbőröm, és mentolos illata volt. Törülközőt nem találtam, de amikor elzártam a csapot, egyszerre több szárító is bekapcsolt. Csak álltam ott döbbenten, és úgy éreztem magam, mint egy öreg kocsi egy modern autómosóban. Meleg levegő özönlött a testemre minden irányból, és miután túljutottam a kezdeti meglepődésen, elkezdtem nagyon élvezni. Hű! Most már értem, miért dugják ki a kutyák a fejüket az autó ablakán. Mikor teljesen szárazon kiléptem a zuhany alól, kétségbeesetten próbáltam az ujjaimmal kibogozni a hajamat, de a fejem tetején összecsomósodott, mint egy óriási gyapjúgubanc. Tudtam, hogy egy
örökkévalóságig tartana kifésülni, ezért úgy hagytam, és a mennyei kendőhöz fordultam új ruhákért. Aztán megkerestem a többieket. A tigriseim éppen a sárkánnyal reggeliztek. - Mmm... de jó illat van! - Nem szeretnél csatlakozni hozzánk, kedvesem? - kérdezte Yínbáilóng udvariasan, anélkül hogy rám nézett volna. Aztán felém fordult, és felszaladt a szemöldöke. — Nocsak, nem vagy te egy kicsit... bolyhos? Felmordultam, előrehúztam a vállamon egy bozontos tincset, és elhúztam a számat. Kishan is felnézett, és kitört belőle a nevetés. Összeszűkítettem a szemem. - Ez nem olyan vicces! Egészen véletlenül nincs egy fésűd vagy keféd? - Nincs — vihogott Kishan. — Bocs, Kells! - És neked, Yínbáilóng? - Nekünk, sárkányoknak, nincs szükségünk ilyen eszközökre. Sóhajtva ültem le. - Nekem van — szólalt meg Ren csendesen az asztal túloldaláról. Kerültem a pillantását. Igyekeztem tudomást sem venni a jelenlétéről, ami egy eleve kudarcra ítélt próbálkozás volt, mivel mindig, mindenhol rendkívüli módon érzékeltem őt. Végül elszántan felnéztem, de addigra ő már félrefordult. Belenyúlt a kincses zsákba, és előhúzott egy aranyfésűt. Aztán felállt a székéből, az asztalt megkerülve átjött az én oldalamra, és finoman letette a fésűt a tányérom mellé, majd sietősen elhagyta a helyiséget. Kezembe vettem a kecses tárgyat, és azon gondolkoztam, hogy hogyan is használhatnék egy ilyen felbecsülhetetlen értékű kincset arra, hogy megszelídítsem a zabolátlan fészket a fejemen. A vékony, hosszú fogú fésű körülbelül akkora volt, mint a tenyerem. Gyöngyházfényű tetejét egy lóháton ülő lovag vésett képe díszítette, amint éppen valamilyen bestiával viaskodik. Kishan a villájára szúrt egy szelet dinnyét, és vigyorogva azt mondta: — Nem is rossz ez a frizura. Reggeli után átmentünk a szalonba. Ren már ott várt ránk. Miközben a hajamat fésültem, Yínbáilóng mesélt nekünk a jégbarlangról meg az elrejtett kulcsról, amire szükségünk van ahhoz, hogy bejussunk a Hetedik Pagodába. Azt mondta, a kulcsot csak olyasvalaki közelítheti meg, akinek isteni vér csörgedezik az ereiben. Csak fél füllel hallgattam. A gondolataim folyton elkalandoztak, ami nem volt jó, tekintve, hogy tudtam: valószínűleg mindhármunkra nagy szükség lesz ahhoz, hogy megszerezzük Durga gyöngysorát, és életben maradjunk. Szerencsére Kishan a jelek szerint nagyon figyelt. Miközben módszeresen bontogattam összegubancolódott tincseimet, ajkam önkéntelenül mosolyra húzódott, és révedezve meredtem a távolba.
Lélekben máshol jártam... Egy balzsamos indiai nyár emlékét idéztem fel, amikor Ren gyöngéden fésülte a hajamat. A fejbőröm hirtelen bizseregni kezdett, és enyhén megborzongtam, visszaidézve édes, tétova érintését. Felpillantottam, és láttam, hogy Ren áthatóan néz. Elpirultam, és azon tűnődtem, hogy vajon ő is ugyanarra gondol-e, amire én. Gyorsan elkapta a tekintetét, és ismét a sárkányra figyelt. Mire végre sikerült megzaboláznom és összefognom a hajamat, előálltak egy tervvel. Ideje volt indulnunk. Megragadtam a hátizsákomat, Fanindrát a karomra csúsztattam, és követtem Kishant, Rent és a fehér sárkányt a jeges ajtón keresztül. Beléptünk egy hatalmas terembe, amelyben semmilyen bútor sem volt. Áttetsző jég vett körül bennünket minden oldalról, és a falon kívül a sötét óceán gyönyörűen meg volt világítva. Mindenféle különös élőlény úszkált lustán körülöttünk. ~ Ezt a helyiséget akváriumnak nevezem — közölte Yínbáilóng. - Csak mi vagyunk a halak — jegyeztem meg. Közelebb léptem a falhoz, Kishannal a nyomomban. Egy kolbász alakú, átlátszó tengeri uborka haladt el éppen mellettünk, nedves nyomot hagyva maga után. Kicsit odébb egy csiga és egy tengeri csillag tapadt az átlátszó jégfelülethez. Aztán a tengeri csillag mögé néztem, és riadtan ugrottam hátra, meglátva egy babzsákfotel méretű bárdhalat óriási, csillogó szemlencsével és tátongó szájjal. Másféle halak is elúsztak előttünk, amelyektől elállt a lélegzetem: pelikánangolnák hatalmas fejjel és elég széles állkapcsokkal ahhoz, hogy le tudjanak nyelni egy náluk nagyobb állatot is; ördöghalak hegyes fogakkal és fel-le mozgó világító fejnyúlvánnyal; valamint lámpáshalak egy sor, testük alján végigfutó, apró villanófénnyel, készen arra, hogy leharapják az ujjunkat. Láttam még viperahalakat is, amelyeknek olyan hosszú, íves méregfogai voltak, hogy be sem tudták zárni a szájukat; albínó homárokat; színes medúzákat; és egy furcsa teremtmény, amelyet Yínbáilóng vámpírtintahalnak nevezett, szintén odalebegett, hogy közelebbről megszemléljen bennünket. Ekkor egy hatalmas, sötét alak úszott el a jégtömbünk mellett, és hangosan felbődült. — Mi volt ez? — kérdeztem elsápadva. — Kérlek, mondd, hogy nem egy óriáscápa! Yínbáilóng felnevetett: — Ámbráscet. Ők az egyedüli nagy testű élőlények, amelyek meg tudnak élni ilyen mélységben. Szeretnek olykor beugrani látogatóba. — Ó! — mondtam valamelyest megnyugodva. — Ööö... és pontosan milyen mélyen is vagyunk? — Nos, legyen elég csak annyi, hogy normális esetben nem tudnátok itt életben maradni. A nyomás megölne benneteket. Szerencsére azonban, amíg az én birodalmamban maradtok, biztonságban vagytok. A sárkányok bármekkora nyomást le tudnak küzdeni. Én még a Marianna-árokban, az óceán legmélyebb pontján is életben maradok, bár az nem éppen a legkellemesebb hely. Sokkal szívesebben vagyok a batiális zóna alsó felében. - Az mi? — tudakolta Kishan. - Az óceánt mélység szerint négy zónára lehet osztani. Jinsélóng az epipelágikus zónában lakik, ami az óceán felső kétszáz méteres rétegét jelenti. Ott növények nőnek, és tengeri állatok sokasága él.
Jinsélóng persze gyakran elhagyja a lakóhelyét, hogy kincset keressen az összes többi zónában is. A következő sáv a mezopelágikus zóna. Ott már nincs növényvilág, de számos állat abban a mélységben is megél. A legtöbb fajta cápa is ott található. - Futólag rám mosolygott, majd folytatta: — Mi jelenleg ezer és négyezer méter közötti mélységben vagyunk, a batiális zónában, ahol az egyetlen nagy testű állat, ahogy említettem, az ámbráscet. Az ennivaló itt már igen kevés, de én biztosítok eleget azok számára, akik úgy döntenek, hogy az én birodalmamban szeretnének élni. Nemsokára itt az etetési idő. Na, az aztán a látvány! E szint alatt van a mélytengeri zóna, amely egészen az óceán fenekéig tart. Odalenn már nem túl sok minden történik. A Hetedik Pagoda ennek a zónának a felső részén található. Nem sokkal mélyebben, mint ahol most vagytok, és amint eléritek a tejtengert, onnantól sima utatok lehet. Könyökömmel megböktem Kishant. - A tejtengert? Már beszélt róla korábban? Kishan előredőlt, és odasúgta: - Majd elmondom. - Kösz. A sárkány megkérdezte: - Mielőtt elindultok, szeretnétek látni, ahogy megetetem a halakat? — Ha nem bánnád, sárkány, inkább útra kelnénk — felelte Ren, nyugtalan pillantást vetve az óceán felé. — Jól van - vont vállat Yínbáilóng, majd hozzám fordult: — Tartsd magad melegen, kedvesem! — Ööö... oké. Megjegyzendő: legközelebb, ha egy fehér sárkánnyal randizom az óceán fenekén, öltözzek fel rendesen! Kishan megkérte a mennyei kendőt, hogy készítsen nekem egy vízhatlan, bélelt, hosszú kabátot. Rám is adta, majd a kezemre húzott egy pár kesztyűt, amely olyan vastag volt, hogy teljesen hasznavehetetlenné tette a kezemet. Aztán a nyakam köré tekerte a kendőt, és az egész öltözéket megtetézte nem egy, hanem két sapkával. — Nem gondolod, hogy egy kicsit eltúloztad? — kérdeztem. - Úgy érzem magam, mint egy hóember. — Hideg van ott, ahová megyünk - felelte Kishan -, és... — Álljatok hátrébb! - szakította félbe a sárkány. - Fel kell vennem a természetes alakomat, hogy kinyissam az ajtókat. Én ugyan nem láttam semmiféle ajtót, azt az egyet kivéve, amin keresztül bejöttünk, de Kishan odanyomott a falhoz, miközben én igyekeztem nem észrevenni az éhes halat óriási fogakkal a szájában, amely minduntalan neki-nekiugrott a jégfalnak, próbálva belénk harapni. Yínbáilóng ezer csillogó szilánkra robbant szét, majd egy hatalmas, ragyogó fehér test formálódott az üvegszerű
padlón. Sárkánykarmai olyan kékek voltak, mintha megannyi villódzó szem lett volna. Alhasa úgy csillámlott, mint a sarki fény. Ahogy mozgott, a pikkelyek a hátán fehér gyémántokként csillogtakvillogtak. A fehér sárkány hosszú fejét mosolyogva hajtotta felém, kék villás nyelve kigördült, és kuncogást hallottam a fejemben. Feje hátulján levő két szarva olyan volt, mint két hosszú jégcsap, és még több ilyen állt ki a farka végéből is. Pompás, hófehér sörénye a feje búbjától egészen a háta közepéig húzódott. Levettem az egyik kesztyűmet, és megsimogattam a sárkány orrát. Meglepődve tapasztaltam, hogy egyáltalán nem jeges, hanem sima és meleg tapintású. - Gyönyörű vagy! — mondtam elbűvölve. Köszönöm, kedvesem! Szeretem így hinni. Most állj hátrébb, hogy kinyithassam az ajtót! Yínbáilóng félrebillentette a fejét, és a falra nézett. Szája kinyílt, feltárva hegyes fogainak hosszú sorait. Teste egyre fényesebben kezdett ragyogni, annyira, hogy egy idő után már el kellett fordulnom. A fény, úgy tűnt, mindenfelől a feje irányába halad, míg végül össze nem gyűlt a szemében. Aztán szeméből, mellyel soha nem pislogott, kék fénysugár lőtt ki, és áthatolt a falon. Azon a helyen a jég vastag rétegekben olvadt le. Hunyorogva odanéztem, és láttam egy ajtót ott, ahol azelőtt nem volt. Aztán a sárkány visszacsoszogott, prüszkölt egy fagyos fuvallatot, majd újra emberré változott. - Kész — közölte. — Ezen az ajtón keresztül egy alagútba juttok, amely egyenesen a tejtengerhez visz titeket. Amint átmentek rajta, meg kell keresnetek az őrt, aki utat mutat nektek a Hetedik Pagoda kulcsához. Figyeljetek nagyon az utasításaira! Nos, segítsek beszíjazni benneteket? - Az valószínűleg jó ötlet lenne — mondta Kishan. - Először te, kedvesem! Gondoskodjunk róla, hogy kényelmesen ülj! Épp, meg akartam kérdezni, hogy miről beszél itt mindenki, amikor Kishan átvezetett az ajtón, és ráültetett egy jégszánkóra. Gyorsan vastag takarókat halmozott rám, és alaposan beszíjazott. ~ Szánkóval megyünk — magyarázta Kishan. — Igen. Azt látom. De hol vannak a kutyák? A sárkány megpaskolta az arcomat, és így felelt: — A fiatalemberek húzzák majd. — Micsoda? Hogyan? Meg fognak fagyni! — Épp ellenkezőleg. Nem fognak fázni. Uraim? Ren haja az arcába hullott, ahogy előrehajolt, hogy a szánkóhoz erősítse a zsákját. Olyan közel volt hozzám, hogy a meleg szantálfa illata beborított. Az ujjhegyeim bizseregtek, hogy hátrasimítsam a
haját, de ő már fel is egyenesedett anélkül, hogy rám nézett volna, aztán bólintott, majd mind ő, mind Kishan tigrissé változott. Döbbenten néztem, ahogy a sárkány beszíjazza őket a szánkó hámjába. — Nem kell, hogy húzzanak — hebegtem. — Tudok gyalogolni. A sárkány azonnal elutasította a javaslatomat. — így sokkal gyorsabb lesz. És tanácsos nem túl sokáig időzni a jég mögött. Az állatok errefelé meglehetősen éhesek tudnak lenni. Ezek a falak ugyan vastagok, de sohasem tudhatod, mikor törnek át rajtuk. — Úgy érted... áttörhetik a jeget? — Igen. Nemrégiben szilárdítottam meg az alagutakat, de mérhetetlenül nagy a nyomás az óceánnak ezen a részén. Persze nem egész végig a vízben fut a jégalagút; olykor sziklák belsejében kanyarog. — Mesés. Szóval, hogyan irányíthatom ezt az izét? — Éppen ez a legjobb része. Nem kell kormányoznod. A tigrisek megteszik helyetted. — Csodálatos — dünnyögtem szarkasztikusan. — Jó szerencsét mindhármótoknak! A legjobbakat kívánom nektek. Azzal a sárkány bezárta az ajtót, és eltűnt a sötétségben. Fanindra rátekeredett a szánkó fogójára, és zöld szemeivel megvilágította a szűk barlangot. — Jól van, fiúk... illetve szánhúzó kutyák. Indulhatunk! Ren ugrott meg először, mire a szán veszélyesen himbálózni kezdett egyik oldalról a másikra. így ment egy ideig, amíg a fivérek meg nem találták a megfelelő ritmust. Néztem a tigrisek futását, ahogy karmaikat belemélyesztették a jégbe, és közben folyton óvatosan kémleltek körbe éhes halak után kutatva. Egyszer egy óriási halnak, amely akkora volt, mint Ren Hummerje, felkeltettük az érdeklődését. Jó néhány percen keresztül kísért bennünket, sőt, még bökögette és hosszú, hegyes fogaival kapargatta is az alagút jégfalát, de végül legnagyobb megkönnyebbülésemre feladta és elúszott. Rennek és Kishannak, úgy tűnt, kifogyhatatlan mennyiségű energiája van, és hosszú órákon keresztül futottak, csupán rövidke pihenőket tartva. Valahogyan, valahol a jégalagútban elaludtam — majd egy hirtelen döccenésre ébredtem. Belepislogtam a sötétségbe, és azon gondolkoztam, hogy vajon milyen messzire juthattunk. Az óceánon keresztül vezető sima jégbarlang átváltozott egy cakkos szélű sziklákkal szegélyezett, hószerű, zúzott jéggel borított úttá, és észrevettem, hogy immár nem vízzel, hanem földdel vagyunk körülvéve. Ragaszkodtam hozzá, hogy álljunk meg, és a fivérek egyenek valamit. Kértem nekik az aranygyümölcstől fejenként egy-egy hatalmas szelet párolt húst, és miközben ők ettek és pihentek, én gőzölgő forró csokoládét kortyolgattam. Hideg volt. Úgy éreztem magam, mint a bádogember. Minden részem fázott, bármilyen pozícióban helyezkedtem is el. Izegve-mozogva igyekeztem találni egy kényelmesebb testhelyzetet, és sikertelenül próbáltam kikötni a biztonsági övemet, hogy ne vájjon bele annyira a vállamba. Végül
frusztráltan lerántottam a kesztyűmet. Azonnal éreztem a hőmérséklet-különbséget. A fagy olyan metsző volt, hogy fájt. Az a fajta hideg, ami belehatol a csontjaidba, és még a legforróbb zuhany sem képes újra felmelegíteni őket. További néhány órányi futás után Ren és Kishan úgy döntött, hogy megállunk éjszakára. Levettem a fiúkról a hámjukat, megkértem a mennyei kendőt, hogy készítsen egy sátrat és egytucatnyi meleg takarót, majd bebújtam alájuk. A tigriseim szuper fűtőtestként két oldalról szorosan hozzám bújtak, és egész éjjel melegen tartottak. Másnap reggel folytattuk az utunkat. A délelőtt közepe táján a sziklabarlang egy nagy üreggé tágult, amelyben volt egy befagyott tó. A tigrisek lassan, szimatolva ráléptek a jégre, majd néhány további óvatos lépés után újra futásnak eredtek, noha nem olyan gyorsan, mint azelőtt. Fogalmam sem volt, honnan tudták, hogy merre kell menniük, de mindkettőjük feje ugyanabba az irányba nézett. Talán valamiféle tigris hatodik érzék vezette őket. Vagy ami még valószínűbb, azért tudták, hogy merre fussanak, mert figyeltek arra, amit a fehér sárkány mondott, mialatt az én gondolataim valahol egészen máshol jártak. A tó túlpartján bementünk egy újabb alagútba, majd onnan nemsokára egy nagy, ki vésett üregbe jutottunk. A jeges út körbefutott; a barlang közepén pedig egy kőből készült szökőkút magasodott. Ren és Kishan megálltak, és miközben én levettem róluk a hámot, megkérték a mennyei kendőt, hogy készítsen nekik ruhákat. Aztán figyelmemet a kút felé fordítottam, amely körülbelül hat méter magas volt, és négyszintes vízgyűjtő medencéjét vastag jégtakaró borította. Kishan meleg kabátba bújt, és odajött hozzám. — Most már rajtad múlik minden, Kells. Szabadítsd ki az őrzőt! - Micsoda? Mit kell tennem? - kérdeztem idegesen, azon tűnődve, hogy ezúttal vajon milyen újfajta rémséggel kell majd szembenéznem. - Olvaszd fel a jeget! — felelte Kishan a szökőkút felé intve. Megkönnyebbülten elmosolyodtam. - Azt meg tudom csinálni. Víz, folyj! Levettem a kesztyűmet, és mindkét kezemet felemeltem. A szökőkút tetejénél kezdve lassan haladtam lefelé. Minden centiméter, amit felolvasztottam, gyönyörűnél gyönyörűbb, részletesen kidolgozott metszeteket tárt fel, amelyek halakat, delfineket, tengeri csillagokat, rákokat és teknőcöket ábrázoltak. Azonban még csak az egy-harmadánál jártam, amikor éreztem, hogy az erőm kezd elhagyni. - Mi a baj? — kérdezte Kishan. - Fázik — felelte mögülünk egy meleg hang. Amit kétségbeesetten próbáltam figyelmen kívül hagyni. Kishan megfogta a kezemet, és néhány percig dörzsölgette a tenyerei között. - Jobb már? — kérdezte aztán. — Próbáld újra!
Megtettem, de az energiám hamarosan újra lelankadt, és ami még rosszabb, a víz felülete, amit már felolvasztottam, kezdett újra üvegesedni. -Talán csak pihenned kellene egy kicsit — javasolta Kishan. Ren odajött, és némán felém nyújtotta a kezét. Rápillantottam, és megráztam a fejem. - Ne légy makacs, Kelsey! Erőteljesen összedörzsöltem a tenyereimet. - Meg tudom csinálni egyedül is, kösz. — Fellobbantottam a benső tüzemet, és mindent beleadtam, amim csak volt, eltökélve, hogy nem veszem igénybe Ren kezét, és nem engedem, hogy átadjam magam az égető hévnek, amit akkor éreztem, amikor megérintett. Be tudom fejezni nélküle. Teljes erőmmel préseltem ki a kezemből a hőt. Az egész barlang beleremegett. A jég egyre gyorsabban olvadt. Izzadtam, ahogy a tűz végigáramlott a karomon. Amikor végre a szökőkút alját is felmelegítettem, körülbelül két másodpercig csodáltam a vízben immár láthatóvá váló életnagyságú sellőt, aztán Kishan lábai mellé roskadtam. Ő felemelt, és leültetett a szökőkút mellé, hogy pihenjek, Ren pedig bosszúsan összeszidott, hiába bizonygattam, hogy jól vagyok, és hiába fenyegettem, hogy hagyja már abba a zsörtölődést. Most, hogy a víz szabadon áramlott, még jobban látszott, hogy mennyire gyönyörű. Nem átlátszó volt, és nem is kék, hanem tejfehéren csillogott. A szökőkút tetején delfinek köpték a vizet az egy szinttel lejjebb levő vízgyűjtő medencébe, az az alattiból pedig kőhalak lestek ki, és vizet csorgattak a legalsóba. A köveken teknőcök feküdtek, mintha napoznának, a sellő pedig csapkodott a farkával, és ujjaival fésülte hosszú haját... Várjunk csak...! A sellő élt! Kacéran kuncogott, flörtölve integetett Kishannak és Rennek, majd hozzám fordult: — Hogy te milyen szerencsés lány vagy, hogy két ilyen jóképű férfival járkálsz! — Túlságosan is szerencsés — motyogtam. — Te vagy a kulcs őrzője? — Az attól függ — felelte a sellő, majd közelebb hajolt hozzám, és cinkos hangon odasúgta: — Megtarthatom az egyiket? Felfortyantam: — És pontosan mit tennél az egyikükkel? — Biztos vagyok benne, hogy kitalálnék valamit — kacarászott a sellő. -Tudod, éles karmaik vannak - próbáltam elijeszteni. — Na és? Nekem meg pikkelyeim. - De még milyenek! — dünnyögte Kishan elismerően. Könnyedén megpaskoltam a karját.
- Hagyd abba a bámulást! - Jól van, na! — morogta Kishan, majd megköszörülte a torkát, és így szólt: — Nekünk igazán szükségünk van arra a kulcsra a Hetedik Pagodához. Oöö... Mi a neved? A sellő bájosan csücsörített. - Kaeliora. Jól van, megkaphatjátok a kulcsot. De magatoknak kell megszereznetek. Ha nem tarthatom meg az egyik férfit, akkor nincs jó okom arra, hogy újra összevizezzem a hajam. — Összehúzott szemöldökkel nézte meg a tükörképét a vízben, és halkan feljajdult: - Olyan sokáig borította jég, hogy rémes állapotban van! - Gyorsan elővett egy korallból készült fésűt, és hátat fordítva nekünk, kecsesen fésülni kezdte hosszú, dús, szőke haját. Amikor válla elé húzott egy részt, feltárult felsőtestének egész jobb oldala. Elállt a lélegzetem. Hát tényleg gyönyörű pikkelyei voltak! Mindenfelé beborították. A karjai, az arca és a háta olyan volt, mint az embereké, de halfarkától kezdve szinte az egész törzsén pikkelyek futottak végig felfelé, és körbefonták a nyakát, mint valami nyakpántos felső. Amikor megfordult, hogy újra megnézze a vízben a tükörképét, láttam, hogy egész hasát és mellkasát szintén fényes réteg fedi, amely így valahogy még provokatívabbnak tűnt, mintha meztelen lett volna. Kaeliora pikkelyei lilászöldben és szürkében pompáztak, akár a szivárványos pisztrángoké. Gyönyörű volt, és úgy tűnt, egyfolytában Ren és Kishan figyelmét keresi. Szándékosan egy aligátorteknős felé fordítottam a figyelmemet, és újra megkérdeztem: - Szóval? Hol a kulcs? Nem kell bevizezned a hajad. Majd én idehozom. — Jól van, de először is, hol az ajándékom? — lebegtette meg az ujjait. — Milyen ajándékod? — kérdeztem. — Tudod... valami élénk és eleven. — Oöö... bocsánat. Nem hoztunk neked semmit. Csalódottan csücsörített. — Akkor azt hiszem, mégsem segíthetek nektek. — Várj! — szólalt meg Ren. Kinyitotta a zsákot, és kivette belőle Durga lótuszfüzérét. — A prófécia azt mondta, hogy fektessük a füzért a tejtengerre. Ez az, amit akarsz, Kaeliora? Virágokat? — Ráhelyezte a lótuszfüzért a tejes víz felszínére, és azok odalebegtek a sellő kinyújtott ujjaihoz. — Ó! — Kaeliora felemelte, és az arcához érintette a virágokat. — Nem éreztem friss virágillatot több ezer éve. Tökéletes! Aztán a nyakába akasztotta a füzért, és boldogan csapkodott a farkával. Egy percig álltunk ott, várva, hogy újra észrevegyen minket, ám ő csak üdvözült arccal csodálta a saját tükörképét, a virágokat, a haját meg mindent.
Végül újra megszólaltam: — És a kulcs? — Ó! Még mindig itt vagytok? — motyogta, miközben a tincseit vizsgálta, hogy mennyire töredeztek el a végei. — Ott van a tó fenekén. — A tó fenekén?! Mégis, hogyan hozzuk fel onnan? — hüledeztem. Kaeliora felemelte a fejét, és nevetett. — Úszva, természetesen. Micsoda ostoba kérdés! — De a víz jeges, és túl mély! - Nem annyira mély. Csak hat méter vagy ilyesmi. De hideg, az igaz. Bárki is megy le oda, valószínűleg megfagy, mielőtt újra feljönne a felszínre. - Én megyek — ajánlkozott Ren halkan. Önkéntelenül kifakadtam: - Hát persze, hogy ezt mondod! — kiáltottam. —Te mindig rögtön hajlandó vagy feláldozni magad, ugye? Nem bírsz ellenállni a jó ügynek, nem számít, milyen veszélyekbe sodrod magad miatta! Miért is ne? Te gyorsabb vagy, mint egy süvítő lövedék, és magas épületeket tudsz átugrani, naná! Az csak természetes, hogy te akarsz menni. - Miért maradnék? — kérdezte csendesen. - Hát persze! Igazad van. Abszolút semmi okod, hogy vigyázz magadra. Ez számodra csak egy újabb nap az irodában, igaz, Superman? Vagy a Jégember ebben a helyzetben megfelelőbb név lenne? Ó, igen! Rajta! Menj csak, és légy hős, ahogy szoktál! Kishan közbeszólt: - Azt hiszem, túlreagálod, Kells. -Nyilván — feleltem szarkasztikusam — De mindnyájunknak megvan a maga szerepe, nem? Én játszom a bosszantó barátnőt, aki mindig próbálja visszatartani a főhőst. Te lehetsz a jófiú, aki a háttérben marad, vigasztalja a lányt, és paskolgatja a kezét, Ren pedig mehet, és megmentheti a világot. Elvégre így működik az egész, nincs igazam? Ren felsóhajtott, Kishan úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem, ami úgy is volt, a sellő pedig összeráncolta az orrát, és kuncogott: - Hogy ti milyen szórakoztatóak vagytok! — mondta. — De úgysem számít. Ő nem mehet. Csak ő. — Kishanra mutatott, majd újra teljes figyelmét a körmeinek szentelte. — Mi? Miért ő? — kérdeztem. — Mert ő itta meg a somát. Ha a másik próbálna belemenni a vízbe - mutatott Renre —, azonnal meghalna.
— Megitta a somát? Úgy érted, azt az italt Phetnél? — Fogalmam sincs, hol itta meg. Csak azt tudom, hogy megitta. Vibrál a bőrén az erő. Nem látod? Roppant vonzó! Kishanra néztem. — Nem, én nem látom. — Szóval, a víz tele van vele — folytatta a sellő. — Erővel, úgy értem. Az én feladatom az, hogy időről időre megkavarjam, hogy ne ülepedjen le az aljára. Te viszont, ha egyetlen ujjad is belemártod, megüt, mint az áram. Ha belemártod az egyik karodat, leáll az agyad. Ha pedig az egész testeddel belemártózol, egy szempillantás alatt véged van, és csak lebegsz a tetején, mint szerecsendió a levesben. — Nagyszerű — dünnyögtem. — Viszont csodát tesz a pikkelyekkel. A tejfürdő a legújabb divathóbort, amikor kiszárad az uszonyunk. Te azért mégse próbáld ki! Ugyanis nemcsak hasznos csodaszerek vannak ebben a tóban, hanem mindenféle speciális bűverő is, amihez csak néhány kivételezett férhet hozzá. Nevezheted akár az istenek medencéjének is, és csak azok fürödhetnek benne, akiknek belépőjük van. Ez amolyan „csak klubtagoknak” dolog. Egyikőtök sem tagja a klubnak. Valószínűleg ő is megfagyna, de neki legalább van némi tisztességes esélye. Ja, és majdnem elfelejtettem megemlíteni: jobb, ha sietsz. A lábujjaim máris fáznak, és ha a szökőkút újra befagy, mielőtt visszaérsz, nem juthatsz be a tóba vagy ki a tóból, és én nem tudom majd elmondani, hogyan juthattok el a nyakékhez. Csak álltunk ott megrökönyödve. — Menj már! Siess! — noszogatta a sellő Kishant. Mindhárman futásnak eredtünk, és csúszkálva próbáltunk visszajutni az alagúton keresztül a tóhoz. Még eljutott a fülembe Kaeliora halk nyafogása, hogy az uszonya nem kap elég hidratálást, aztán befordultunk a sarkon, és már nem hallottam a szavait. Kishan ledobta a kabátját és kilépett a cipőjéből, miközben én a tűzenergiámat használva akkora lyukat égettem a jégbe, amely elég nagy volt ahhoz, hogy éppen átférjen rajta. A távolból hallottuk Kaeliora kiáltását: - Arany! Fénylik a sötétben! Nem tévesztheted össze! Kishan megrázta a végtagjait, erőteljesen megcsókolt, majd tétovázás nélkül beleugrott a lékbe. Jó ideig lent maradt, és amikor a feje végre újra felbukkant, már át kellett törnie egy vékony jégréteget, amely immár a lék vizén képződött. Nagy levegőt vett, és azt mondta: - Még nem látom. Csak álltam ott idegesen, az ajkaimat harapdálva, és próbáltam magamban kigondolni egy ésszerű magyarázatot, hogy miért nem viselkedem ugyanúgy, amikor Kishan merül le a veszélyes vízbe, mint
amikor arról volt szó, hogy Ren fogja ugyanezt tenni. Hamarosan aztán meggyőztem magam, hogy csak azért, mert még nem volt időm feldolgozni az érzéseimet. Kishan még kétszer felbukkant, és az utolsó alkalommal azt mondta: - Láttam, de nagyon messze van. De ennek ellenére biztos vagyok benne, hogy meg tudom szerezni. — A fogai vacogtak, és az ajkai kékek voltak. Újra lemerült. Ekkor a sellő odakiáltott nekem hangosan, de továbbra is közönyösen: - Nem fog neki sikerülni! Halálra fog fagyni! De te segíthetsz neki! - De hogyan? - kiáltottam vissza. - Tudod, hogyan! Vártam még néhány pillanatot, végül letéptem magamról a kabátomat, és lerántottam Renét is. Ő egy szót sem szólt, és úgy tűnt, tudja, mit akarok tenni. Feltűrtem a pólóm ujját, és tűzenergiámat a tó felé sugároztam. Ren hátrahúzott a mellkasához, arcát az enyémhez szorította, és kezeit a karomra csúsztatta. Éreztem, hogy forró lángok nyalogatják a bőrömet, miközben arany tűz robbant ki nemcsak az egyik, hanem mindkét tenyeremből. Ren összefonta az ujjait az enyémekkel, és a hő tovább erősödött. Gőz szállt fel a tóból, és a lék gyorsan nőtt, majd kitágult az egész felszínre. Egy fej bukkant fel a közepén, és Ren a fülembe súgta: - Kishan jól van. Ide hallom a lélegzését. Bírod még folytatni? Bólintottam, és tovább melegítettem a tavat, amíg már sehol sem láttam jeget. Kishan elkezdett felénk úszni a tejes vízben. Amikor közelebb jutott, kikiáltott: — Hé! Ez nagyon jó érzés! Majdnem, mint egy szauna! Kár, hogy ti nem próbálhatjátok ki! Látva, hogy biztonságban van, kirántottam magam Ren karjaiból, aki felvonta a szemöldökét, de nem szólt egy szót sem, és megkértem a mennyei kendőt, hogy szőjön Kishannak egy törülközőt. Amikor Kishan partra ért, kikecmergett a vízből, és megrázta magát, mint egy kutya. Megölelt, adott nekem egy jó vizes csókot, és a kezembe nyomta a kulcsot. Amíg száraz ruhába öltözött, én viszszafutottam az immár sáros ösvényen a szökőkúthoz, nyomomban a még mindig szótlan Rennel. Csúszva megálltam a félig újra megfagyott sellő előtt, felemeltem a kezemet, adtam neki egy hősugarat, aztán felmutattam a kulcsot. - Megszereztük. És most?
25. A hetedik pagoda JÓ- MONDTA A SELLŐ. - Most figyeljetek rám nagyon! Nyil vánvalóan élvezitek Durga kegyeit. Kaeliora elhallgatott, hogy még egyszer kecsesen beszippantsa a lótuszvirágok illatát. — Máskülönben nem segítenék nektek. Kövessétek tovább ezt az utat! Visszavezet benneteket az óceánba. Én azt javaslom, hogy nagyon gyorsan menjetek át az alagúton, mert a világ legősibb élőlényei ebben a birodalomban telepedtek le, és nincsenek túlságosan odáig a betolakodókért. — A fehér sárkány erről nem beszélt — jegyeztem meg, amint Kishan utolért bennünket. — Igen, nos, ő hosszú ideje nem volt idelenn, meg egyébként is, amit egy sárkány talán észre sem vesz, az azért lehet halálos egy ember számára. Az óceán legrémisztőbb ragadozói csupán kis ölebek egy olyan lény szemében, mint Yínbáilóng. Amint a pagodába értek, nyissátok ki a kulccsal az ajtót! A nyakéket benn találjátok egy nagy osztriga héjában egy tejes vízzel teli medencében, szóval gondoskodjatok róla, hogy csak ő - Kishan felé intett - menjen bele megkeresni. Eddig a könnyű része. - Ó, remek — motyogtam. - A nehéz része pedig... — csapkodni kezdett az uszonyával, és halkan felmorrant. — Úgy tűnik, megint megfagyok. — Hozzám fordult: - Segítenél? Felsóhajtottam, és felemeltem a kezemet, de nem történt semmi. - Képtelen rá. Túl kimerült - magyarázta Kishan. Ren levette a kesztyűjét, és átkulcsolta meztelen csuklómat, mielőtt még el tudtam volna lépni mellőle. Aranyfény áradt ki a tenyeremből, és felmelegítette az egész szökőkutat. A vízből gőz szállt fel, és a sellő, élvezettel felsóhajtva, mélyebbre süllyedt. - Ez igazán kellemes! Fogalmatok sincs, mióta nem tudtam igazán felmelegedni. Köszönöm! - Szívesen. - Leeresztettem a kezem, és megpróbáltam feltűnés nélkül kihúzni a csuklómat Ren szorításából. Zavartan közelebb húzódtam Kishanhoz, aki döbbenten nézett. Dühösen meredtem Renre, de ő csak szó nélkül félrefordította a fejét. Szó nem volt arról, hogy megcsaltam volna Kishant, mégis úgy éreztem magam, mintha épp most kaptak volna rajta bennünket összetapadt ajkakkal. Volt abban az aranyfényben valami különleges, valami megmagyarázhatatlan, valami páratlan, de én nem akartam észrevenni. - Semmiség - suttogtam. A sellő vitatkozott:
- Ó, dehogy semmiség! Én nagyon is azt mondanám, hogy ez aztán valami! Évezredek óta nem láttam ilyen erős kapcsolatot. - Mit értesz kapcsolat alatt? — tudakolta Kishan udvariasan, némi rejtett éllel. - Az a fény! - lelkendezett Kaeliora. - Jóval hatalmasabb, mint amit a lány egyedül képes teremteni. A férfi olyan, mint... nos, mint egy izzószál. A lány beleárasztja az energiáját, ő pedig felhevíti, majd visszaküldi a lányba. Épp úgy működik, mint egy villanykörte. Egyfajta vákuumot teremtenek maguk között; ez az a kapcsolat, amire utaltam. Nagyon különleges, és ritkán látható. Amikor érintkeznek, kettőjükön kívül semmi más nem létezik a számukra. Semmi mást nem érzékelnek, csak egymást. Az első reakcióm a sokk volt. Ez sok mindent megmagyaráz. A sellő halálpontosan fogalmazott. Mindössze egy probléma volt az elmélettel. Rennek nem kellett megérintenie ahhoz, hogy vákuum keletkezzen. Én éreztem őt — a melegségét és az erejét - mindig. Nem kellett mást tennem, csak lehunynom a szemem, és ő máris olyan erős burkot képzett körém, hogy azonnal elfelejtettem mindent és mindenki mást. Elképesztően hatott rám. Tudtam: a kapcsolatom vele kozmikus. Annak is kellett lennie. Hisz az volt a sorsunk, hogy egymásra találjunk, és megtörjük az átkot. Ennyi. De ha el tudnám kerülni, hogy megérintsen, Kishan barátnőjeként valószínűleg jobban járnék, és a bűntudat is kevésbé nyomasztana. Talán idővel el is tudnám felejteni hogy-is-hívjákot, és teljes szívemből képes lennék szeretni Kishant. Hiszen ezt akartam. Kishan megbántottan és összezavarodva nézett rám, valószínűleg félreértve az arcomon átsuhanó érzelmeket. Megfogtam a kezét, és figyelmen kívül hagytam azokat a dolgokat, amikre nem akartam gondolni. - Nos, azt hiszem, roppant világos magyarázatot kaptunk, hogy miért tudtunk aranyfényt teremteni ketten együtt. Feltéve, hogy hihetünk egy jégsellő villanykörte-analógiájának. Milyen hiteles! Nyilván rengeteg égőt cserélt itt az óceán mélyén. — Hangosan nevettem, de rajtam kívül senki más nem tette. Aztán megköszörültem a torkomat, és tovább habogtam: — Viszont határozottan hasznos trükk. Épp az előbb mentette meg az életedet, Kishan. Megszorítottam a kezét, néma üzenetként, hogy később majd még beszélünk erről, és megkértem Kaeliorát, hogy mondja el, amit még el kell mondania nekünk. És közben figyelmeztető pillantást küldtem felé, hogy legyen szíves, és ne említsen meg többé semmi olyasmit, aminek észrevétlennek kellene maradnia. - Ó, igen... — mondta a sellő. — Hol is tartottam? - A nehéz résznél - felelte Ren. - Ja, persze. A nehéz része nem a bejutás. Hanem a kijutás. De a nyakék a segítségetekre lesz. Csak kérdezzétek meg a felszínre vezető útról. Képes megváltoztatni a vizet, nagyjából úgy, mint ahogy a ti kendőtök változtatja a textíliát. Azonban egy óriási ragadozó ólálkodik a Hetedik Pagoda körül. Nem eszik. Nem vadászik. Nem alszik. Egyetlen célja van: megakadályozni, hogy azt tegyétek, amit tenni készültök.
- Át tudja törni a jégalagutat? - Arra nincs szüksége. Nem tudtok felszínre jutni az alagútban. - Miért nem? - Mert amint átlépitek a pagoda küszöbét, az alagút azonnal elolvad, hogy megakadályozza, hogy bármilyen esetleges tolvaj elmeneküljön. Az egyetlen út a felszínre az óceán. - De a nyomás megöl bennünket! - Nem, ha nálatok van a nyakék. Bár még úgy is elég veszélyes. Meg kell ezt értenetek, mielőtt meghozzátok a döntéseteket. Még mindig visszafordulhattok, ha nem akartok kockáztatni. Mindkét fivér rám nézett. Az ajkamba haraptam, majd azt mondtam: - Tovább megyünk. Ha már ilyen messzire eljutottunk. - Jól van — bólintott a sellő. — De mielőtt elindultok, van számodra egy ajándékom, Kulcskereső. Megtöltheted a flaskádat a kutamból. - A flaskámat? — kérdezte Kishan értetlenül. - Igen. A flaskádat. Vagy valamiféle tartályt. Nincs? Durgának adnia kellett volna neked. - Durgának? - Igen, igen. - Egy tartályféleség Durgától? Ez a kamandal lesz! - tört ki belőlem izgatottan. - Rajtad van? Kishan megrántotta a szíjat a nyaka körül, és előhúzta a kagylóhéjat az inge alól. - Erre gondolsz? De ezt nem lehet lezárni. - Az nem baj — felelte a sellő. — Csak mártsd bele a szökőkutamba! Nem lesz szükséged semmiféle zárra. Egyetlen csepp sem fog belőle kifolyni, csak ha használni akarod. Kishan a tejes vízbe mártotta a kagylóhéjat, és megkérdezte: - És mire használhatom? Embereket ölni? A sellő gyöngyöző, csilingelő hangon felnevetett. - Nem. A víz tulajdonságai azonnal megváltoznak, amint elhagyja ezt a helyet. Többé nem árt nektek. A halhatatlanság nektára lesz. Akkor kell használnotok, amikor a legkétségbeesettebbek vagytok. Bízzatok az ösztöneitekben! Ha a megfelelő időpontban használjátok, megváltoztathatjátok a sors menetét. A bölcs ember meglátja azt az utat, amelyen a többiekkel együtt haladnia kell, és üdvözli a szabad akaratot, még ha annak kibontakozása fájdalmat okoz is neki. Kishan bólintott, és visszatette a kamandalt az inge alá.
- Ha az a döntésetek, hogy továbbmentek — folytatta Kaeliora akkor azt javaslom, menjetek gyorsan. Ren és Kishan előkészítették a szánt, miközben a sellő magához intett engem. Leszakított egy lótuszvirágot a füzérről, és a kezembe nyomta. — Te egy roppant szerencsés ifjú hölgy vagy — mondta. — A szerelem sok-sok nehézségen képes felülemelkedni. Értékes kincs — többet ér, mint ez az összes csodálatos tárgy. A leghatalmasabb varázslat az univerzumban. Ne hagyd, hogy kicsússzon a kezedből! Fogd erősen! Szorosan! Némán bólintottam, majd odamentem a szánhoz, hogy beszíjazzam a tigriseket. Miután beültem és bekötöttem magamat is, még egyszer visszafordultam a sellőhöz. Láttam, hogy elégedetten pancsol a szökőkútjában. Megpaskoltam Fanindrát, megigazítottam az egyik táskát, aztán elindultunk. Ahogy a fiúk megkerülték a szökőkutat, elakadt a lélegzetem a döbbenettől. A sellő és az egész szökőkút máris befagyott. Tejcseppek lógtak lefelé a levegőben, megfagyott halak szájából csöpögve. Kaeliora ragyogó mosollyal az arcán fagyott jéggé, amint épp lehajtotta a fejét, hogy beleszimatoljon a lótuszfüzérbe. A fivérek futásnak eredtek, én pedig előrefordultam, hogy nézzem az előttünk álló utat. Hamarosan újra behatoltunk az óceánban futó jégalagútba. A bennünket mindenfelől körülvevő koromfekete víz egyszerre rettegéssel töltött el. Miközben suhantunk előre, önkéntelenül is dúdolni kezdtem Willy Wonka dalát a félelmetes lapátkerekes hajózásról. Hát-borzongató, neonszínű halak lódultak felénk, hogy jól megnézzenek bennünket maguknak, de aztán nem törődtek velünk. Nem voltak elég nagyok ahhoz, hogy át tudják törni a jeget. Nemsokára azonban valami nagy testű lény is érdeklődést kezdett mutatni irántunk. Először nem láttam semmit, kivéve egy hatalmas, szürke árnyékot. Azt hittem, csak képzelődöm, de aztán lenéztem a szán mellett az alattunk levő óceánba, és egy óriási szem bámult rám merően. Felsikítottam, mire a tigrisek csúszva lefékeztek. Hirtelen megállásunk akcióra sarkallta a teremtményt, és alulról erőteljesen megbökte a jégalagutat. A szán a levegőbe ugrott, majd lehuppant, kiütve a levegőt a tüdőmből. Kishan és Ren összevissza bukfencezve elesett, mire a szán félrebillent, és becsapódott az oldalfalba. Kezemet a jégnek támasztva aztán sikerült újra egyenesbe hoznom a szánt, miközben a fivérek feltápászkodtak. A teremtmény ekkor jobbra úszott, és pikkelyes testének oldalával végigkarcolta a jeget. A másik falra pattantunk, amitől egy hosszú repedés jelent meg az alagút oldalán. Ren és Kishan ismét futásnak eredt, a lény pedig üldözőbe vett bennünket. Folyamatosan tájékoztattam a tigriseimet a helyzetéről, hogy felkészülhessenek a támadására. Az alagútban mindenfelé repedések képződtek. Tudtam, hogy az óceán bármelyik pillanatban beáramolhat és elpusztíthat bennünket. Most nem segített rajtunk semmiféle sárkány-lég-buborék — az egyetlen dolog, amit tehettünk, a futás volt. A tigrisek teljes erejükből, egyre gyorsabban és gyorsabban rohantak, ám a lény könnyedén leúszott bennünket. Egy idő után egyszer csak nem láttam sehol. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. De aztán jobbra néztem, és megrökönyödve vettem észre, hogy kicsit távolabbról, teljes sebességgel, nyílegyenesen úszik felénk. Most jobban meg tudtam nézni: olyan volt, mint egy óriási őskori krokodil. Hosszú pofája kinyitva tátogott, ahogy szélsebesen közeledett. Ketté fogja harapni az alagutat!
Újra nagyot sikítottam, és felkészültem az ütközésre. Összeszorítottam a szemem, és tenyerembe temettem az arcom. A következő pillanatban éreztem, hogy az alagút erőteljesen megremeg. Ahogy a teremtmény nekiütközött a falnak, Kishan és Ren csúszva lefékezett, és belemélyesztette karmait a jégbe. Biztos vagyok benne, hogy azon gondolkoztak, ahogyan én is, hogy nem lenne-e okosabb viszszafordulni. Miközben arra vártunk, hogy a remegés alábbhagyjon, mélyen belenéztem a bestia gyomrába. Az egyetlen dolog, ami megakadályozta, hogy haleledelé váljunk, az alagút volt. Az állat legalább harminc centiméter hosszúságú fogai szörnyű roppanással fúródtak a jégbe. Víz kezdett szivárogni befelé, ahol a fog átszúrta az alagút tetejét. Kishan megbökte Rent, és megint futni kezdtek. A lény felemelte a fejét, és frusztráltan fel üvöltött, amikor észrevette, hogy elmenekültünk. Testével dühösen ütögette az alagút tetejét, miközben próbált elkapni bennünket. Egyre több nagy repedés jelent meg a jégen. A zaj bizonyára messzire elhallatszott, mert hamarosan egy másik bestia is csatlakozott — egy óriási angolna. Hosszú, uszonyban végződő farkát teljesen körbetekerte a jégalagúton, és elkezdte szorítani. Számos roppanást hallottam, majd láttam, hogy egyre több helyen szivárog be a víz, beburkolva a falakat, és síkossá téve alattunk a jeget. A tigrisek ide-oda csúszkáltak, így kénytelenek voltak lelassítani, hogy karmaikat a jégbe mélyesztve húzzák a szánt. Hatalmas vibráció rázta meg az alagutat, ahogy a krokodil fel-üvöltött, és viaskodni kezdett az angolnaszerű lénnyel a prédáért. Az angolna megharapta a krokodil farkát, mire az az alagúthoz csapta a testét, odaszögezve az angolnát. A jég veszélyesen recsegett-ropogott, de a küzdelem hevében szerencsére távolabb keveredtek tőlünk. A tigrisek kihasználták a pillanatnyi nyugalmat, és mindent beleadva továbbfutottak. A következő kanyarban megláttunk egy kiugró sziklát és egy arany színben felcsillanó valamit. A Hetedik Pagoda! Közel voltunk. A jégen keresztül már ki tudtam venni a templom körvonalait. A tengerfenékből kiemelkedő kőhegy oldalába magas oszlopok és sima, sötét táblák voltak vésve, amelyek messziről üvegnek néztek ki, noha tudtam, hogy a hatalmas víznyomás itt azonnal berobbantaná az ablakokat. Az alagút egyenesen a pagoda arany bejárati ajtajához vezetett. A tigrisek megkettőzték a sebességüket, de ekkor a krokodilszerű lény visszatért, ádázul az alagút falához csapva a fejét. Víz spriccelt ránk, és még több repedés keletkezett a jégen. A fagyos patakocskák átszivárogtak a ruháim vastag rétegein, és dideregni kezdtem. Jeges víz érintette az arcomat és a hajamat, és azonnal megfagyott. A légzésem akadozóvá vált. Lábunk alatt immár keskeny folyó futott, amely még a karmok számára is csúszóssá tette az utat. Ren és Kishan kapartak, másztak, ahogy csak bírtak, tudva, hogy a verseny igencsak szorosnak ígérkezik. Jeges rettegés kúszott be a gyomromba, és egyre nőtt, hegyes jégcsaptőröket alkotva, amelyek átszúrták a végtagjaimat. A bestia még egyszer nekiugrott a falnak, és szörnyű karmait belevájta az alagút oldalába. Szilánkok — veszélyes, lándzsa méretű jégcsapok — záporoztak és zúzódtak össze körülöttünk. Az alagút egy szakasza megnyílt, és vízfal csapódott a szánnak. Megperdültünk. Mindössze öt-hat méternyire lehettünk már csak a pagoda bejáratától, de az alagút gyorsan kezdett megtelni fagyos tengervízzel. A lény újra az alagútba harapott. Az iszonyú roppanás úgy hangzott, mint amikor egy gleccserről letörik egy vastag jégréteg. Leráztam a szíjaimat, és kikötöztem Rent is, majd ő villámgyorsan emberré változott, és segített Kishannak.
— Fuss, Kelsey! — kiáltotta. — Tedd a kulcsot a zárba! Gázoltam a fagyos vízben, ahogy csak bírtam, de a ruháim lehúztak. A víz most már a derekamig ért. Megpróbáltam mélyeket lélegezni, de a fagy bénító volt. A tüdőm összeszorult, és nem akart normálisan kitágulni és összehúzódni. Szúró fájdalom áradt végig a végtagjaimon, majd a kín dermedtséggé tompult. Ren és Kishan sebesen jöttek utánam. A krokodil megint felüvöltött, és jeges vízáradat csapott az arany ajtóhoz. A kezem vadul reszketett, ahogy fagyott ujjaimmal előhúztam a kulcsot a zsebemből. A kulcslyuk már víz alatt volt, és a pánik, valamint a homályos látási viszonyok miatt képtelen voltam beleilleszteni a kulcsot a zárba. Ekkor éreztem, hogy egy kéz rákulcsolódik az enyémre, és a lyukba irányítja az arany kulcsot. Rennel együtt elfordítottuk, és az ajtó kinyílt - éppen akkor, amikor egy iszonyúan erős tengervízáradat betaszított bennünket a Hetedik Pagodába. A padlóra estem a táskák mellé, amelyeket Ren lökött be, és feltápászkodtam, miközben Ren és Kishan nekivetődtek az ajtónak, próbálva bezárni azt a víz nyomása ellenében. Egy csillogó tárgy ütődött a cipőmhöz. Lenyúltam, boldogan felemeltem Fanindrát, és a mellkasomhoz öleltem. Hálás voltam Rennek, hogy még arra is volt gondja, hogy elhozza a táskáinkat és az arany kedvencemet. Megsimogattam a kígyó gyűrűit, és bocsánatot kértem tőle, amennyire ez lehetséges volt. A fivéreknek nagy nehezen sikerült bezárniuk és belakatolniuk az ajtót, aztán zihálva roskadtak le a vizes padlóra. Közéjük bújtam, majd Kishan vállára hajtva a fejem, kimerültén azt mondtam: - Itt vagyunk. A Hetedik Pagodában. Először csak a lélegzésünket érzékeltem. Aztán vacogni kezdtem. Felálltunk, és közös elhatározással úgy döntöttünk, hogy mindenekelőtt átöltözünk meleg ruhába, majd eszünk és alszunk. Ren és Kishan az összes erejét felhasználta. Eszembe jutott, hogy Ren cirkuszi idomárja, Mr. Davis egyszer azt mondta: a nagymacskák a nap nagy részét átalusszák, és energiájukat gyors erőfeszítésekben merítik le. A fivérek jó hosszú időn keresztül futottak folyamatosan, és Kishannak még jegesmedve módjára úsznia is kellett. El tudtam képzelni, mennyire kimerülhettek. Kicsit körülnéztünk a kegyhelyen, táborozásra alkalmas hely után kutatva. A pagodát kisebbnek találtuk, mint a másik két víz alatti várat, és Yínbáilóng palotájával ellentétben nem hideg és fényes, hanem meleg és sötét volt. Gyorsan megtörölköztem, és készíttettem a kendővel egy sátrat, hálózsákokat és száraz ruhákat, az aranymangótól pedig mindenki saját ízlésének megfelelő vacsorát rendelt. Kishan három pizzát evett, én hagymás sült krumplit pecsenyelével és tojással, desszertnek pedig a nagyi sütijét választottam, míg Ren töltött kagylótésztát, kenyérrudacskákat és salátát — az első ételt, amit valaha készítettem neki. Amikor jelentőségteljesen ránéztem, csak felvonta egyik szemöldökét, mintegy néma kihívásként, hogy tegyek valamit ellene, ha merek. Úgy döntöttem, jobb lesz, ha egyszerűen figyelmen kívül hagyom, ezért hátat fordítottam neki, és közelebb húzódtam Kishanhoz, aki már a második pizzájánál tartott. - Kérsz egy szeletet? — kínált. - Nem, kösz — hárítottam el —, nekem is rengeteg ennivalóm van.
Senki sem beszélt túl sokat. A csend már kezdett kissé kínossá válni, ezért evés után rögtön lefekvéshez kezdtünk készülődni. Miközben a forró csokoládémat kortyolgattam, azon morfondíroztam, hogyan tudok majd elaludni ilyen közel Renhez, amikor férfi alakjában van. Kishannak a jelek szerint az égvilágon semmi problémája nem volt az egész helyzettel, csak bekúszott a hálózsákjába, és már horkolt is. Ren hozzám fordult: — Jössz? — Ööö... egy perc. Egy pillanatig töprengve fürkészett, aztán lehajolt, és bement a sátorba. Amikor már nem tudtam tovább húzni az időt, félrehúztam a függönyt, és felsóhajtottam a jól látható üres hely láttán Ren és Kishan között. Remélve, hogy nem ébresztem fel őket, csendesen kivettem közülük a hálózsákomat, és áttettem Kishan másik oldalára. Mivel csak egy szűk hely volt szabadon, megkértem a mennyei kendőt, hogy szélesítse ki a sátrat, majd bemásztam a hálózsákomba, és arccal a sátor fala felé fordultam. — Nem mintha meg akarnálak támadni éjszaka — szólalt meg Ren halkan. — Csak túl melegem lenne kettőtök között — füllentettem. — Helyet cserélhettem volna veled. — Nem akarom, hogy Kishan félreértse a helyzetet. Mély sóhajtást hallottam. — Jó éjt, Kelsey! — Jó éjt! Órákon át éberen bámultam a sátor falát, és, noha csendben volt, feltételeztem, hogy Ren sem alszik. Amikor felébredtünk — illetve, az én esetemben, amikor elhatároztam, hogy megmozdulok, összecsomagoltunk, és elindultunk, hogy alaposabban felfedezzük a Hetedik Pagodát. Az épület még mindig sötét volt, és Fanindra fénye csak egy kis területet volt képes bevilágítani. Találtunk kincsekkel teli termeket, ahol rengeteg arany, értékes drágakő és felbecsülhetetlen értékű szobor volt felhalmozva a padlón és a polcokon mindenfelé. Aztán egy nagy, barlangszerű üregbe értünk. Saját hangunk visszhangzott a térben. Hallottam egy vízesés zuhogását, és éreztem az óceán illatát. A tigriseim bizonyára egyéb szagot is szimatoltak, mert egyidejűleg mindketten védelmezően elém álltak. Lassan araszoltunk előre, és egy nagy, homokkal teli medencéhez értünk. Mellette egy kis asztalkán hosszú botok feküdtek különböző dobozokban. — Mi ez? — kérdeztem. Ren felemelte az egyiket, és alaposan megvizsgálta. — Tömjén — felelte aztán. — Kegyhelyeken használják.
Kivettem az egyik dobozból néhány botot, és Rent utánozva a homokba állítottam őket, majd a tűzenergiámat használva egymás után mindegyiket meggyújtottam. Kecses, fenyőillatú fíistgomolyag emelkedett felfelé belőlük. Ezután Kishan kinyitott egy másik, vörös színű botokkal teli dobozt, és elkezdte megtölteni velük a medencét. Azokat is meggyújtottam, mire édeskés, kissé orrfacsaró virágillat keveredett a fenyőével. Ahogy egyre több füstölő égett, észrevettük, hogy a barlang lassan világosodni kezd. A pagoda elképesztő volt! A sötétben nem is tudtuk igazán értékelni pompás voltát. Egy akkora teremben voltunk, amelyben több száz ember kényelmesen elférhetett volna. Háromemeletnyi magas, arany oszlopok támasztották a festett, kupolás tetőt a fejünk fölött. Az oldalfalon sorakozó vastag, boltozatos ablakokon keresztül megláttuk a tengert. Úgy éreztem, mintha megannyi csodálatos akváriumba néznék. Közöttük részletgazdag, csigavonalas ornamentikák és bekeretezett freskók voltak. Mind a falakat, mind a mennyezetet vörösre festették, és fényes felületű, tüzet okádó sárkányok domborművei néztek ránk mindenfelől. A padlót fényezett fekete járólap borította. A terem legnagyobb részét egy szökőkút foglalta el, melynek vize egy széles medencébe csörgött. A víz ebben is tejfehér volt, mint a sellő kútjában, így nem lehetett lelátni az aljára. Emlékeztettem magam, hogy meg ne érintsem, bármily gyönyörű is. Észrevettem, hogy Ren elmélyülten tanulmányozza az egyik freskót. Kishannal együtt odaléptünk mellé. — Ott van — mondta Ren izgatottan. — A nyakék. Látod? Az egyik osztrigában. - A freskó Durga fekete gyöngysorát ábrázolta, osztrigák százaival körülvéve. — Hmm... igen — feleltem —, csakhogy a vízben nem lehet semmit látni. Túl homályos. Hogyan találhatná meg Kishan a nyakéket? Ráadásul, ki tudja, mi más van még odalenn? — A freskó szerint semmi - válaszolta Ren. — Csak egy osztrigatelep. Kishannak szét kell nyitnia minden osztrigát, hogy megtalálja a gyöngysort. - Aztán vállon veregette az öccsét. — Tudod, örülök, hogy te ittad meg a somát. — Kösz — húzta el a száját Kishan. — Hát akkor, most vagy soha. Ti ketten üljetek le a medence szélére, én meg felhajigálom őket. -Levette a pólóját, és lerúgta a cipőjét. Épp visszafordultam a freskóhoz, amikor Kishan hátulról átölelte a derekamat. - Nem akarsz úszni egyet, gyönyörűm? — súgta a fülembe. — Tudod, hogy ez a víz megöli őt — mondta Ren kimérten. Mérgesen rámeredtem, majd megfordultam, hogy megöleljem a meztelen felsőtestű Kishant. — Talán később — feleltem mosolyogva, majd megveregettem a mellkasát, aztán kezemet lecsúsztattam a derekára, és egy ujjammal tökéletes izomzatú hasába bökve azt mondtam: — Többet kellene edzened, Kishan. Kezdesz kissé petyhüdt lenni, ahogy öregszel. — Hol? — kérdezte, miközben csipkedni kezdte a bőrt a derekánál. — Csak vicceltem — nevettem. — Sajtot lehetne reszelni a hasadon. Szerencsés vagyok, hogy nincsenek más lányok errefelé. Mind a lábaid előtt heverne.
Kishan elvigyorodott. — Egyetlenegy lábaim előtt heverő lány éppen elég nekem. Egyébként pedig, egy fickónak elég erősnek kell lennie ahhoz, hogy meg tudja védelmezni az asszonyát, ha az veszélybe kerül, nem? Ren rosszallóan nézett ránk, és közbeszólt: — Mit fogsz használni késnek? — A chakramot — felelte Kishan. — És ti? Hogyan fogjátok kettényitni az osztrigákat? — Mi majd kitalálunk valamit. — Azzal egy vitathatóan barátságos gesztussal a tejes medence felé taszította Kishant, aki még megszorította a kezemet, majd óvatosan belecsússzam a vízbe. Néhány másodperccel később tompa puffanást hallottunk, amint egy nehéz, palacsinta méretű osztriga csapódott a csempének. Amíg Ren megpróbálta kitalálni, hogyan feszítse szét, én a medence mellett sétálgattam. A szökőkút gyönyörű volt az aláhulló fehér víz és az alatta levő medence fekete csempéinek elképesztő kontrasztjával. Tetejére lépcsők vezettek fel, és én felmásztam. Amikor felértem, észrevettem egy falifülkét, benne egy másik szökőkúttal és néhány márványszoborral. Lenéztem Renre, és hallottam, amint éppen azt mondja Kishannak, hogy dobálja csak tovább az osztrigákat. A háromágú szigonyt használta, hogy szétnyissa őket, és mivel nekem nem volt semmilyen eszközöm, amivel segíthettem volna neki, elhatároztam, hogy addig közelebbről megnézem a másik szökőkutat és a szobrokat. A márványból és aranyból faragott szobrok három embert ábrázoltak: két férfit és egy nőt. A nő az egyik férfi karjára tette a kezét, aki egy gyönyörűen kidolgozott gyöngysort nyújtott felé. A másik férfi féltékenyen nézte őket. A szökőkút mögött mindkét oldalon vastag, ívelt márványfal húzódott. - Ren! Azt hiszem, megtaláltam Párvatit és Sivát! És Indra is itt van! — Mindjárt felmegyek és megnézem. Láttam még valami mást is. Indra egyik keze fenyegetően ökölbe volt szorítva, míg a másikkal a mögé a szökőkút mögé mutatott, ahol Siva és Párvati állt. Talán ez jelent valamit. Lehet ott hátul valami. Talán egy másik szobor. Lemásztam a szökőkút lépcsőjén, megkerültem a hosszú falat, és elállt a lélegzetem a döbbenettől és a rémülettől. Egy óriási cápa feküdt élettelenül a padlón. — Nem lehet — suttogtam. Hegyes orra a levegőbe meredt, iszonyú pofája tágra nyitva. Noha márványból volt, megborzongtam, elképzelve, hogy felém közeledik. Roppant állkapcsaival át tudott volna harapni egy sárkányt is, nemhogy egy szánalmas kis embert, mint amilyen én vagyok. Megbabonázva kinyújtottam egy ujjamat, hogy megérintsem egy fűrészfogát, de az utolsó pillanatban visszahúztam a kezem. — Ez lehetetlen — motyogtam magamban. — Sohasem láttam ekkora példányt a cápákról szóló dokumentumfilmekben.
Lehet, hogy valami ősi faj. Megköszörültem a torkomat: — Ren... — Semmi válasz. Kicsit hangosabban megismételtem: — Ren! Fel tudsz ide jönni? Kérlek! - Egy perc, Kelsey! Már majdnem mindet kinyitottam. Lassan hátráltam a rémálomszerű lénytől, amíg a hátam neki nem ütközött az alabástrom korlátnak. Dermedten bámultam az állat hosszú testére, ami jobban megrémített, mint bármi, amivel valaha szembe kellett néznem. A kappák ehhez képest kiscicák voltak. A sztümphaloszi madarak? Kanárik. Remegni kezdtem, és félelemhullám söpört végig rajtam, elhomályosítva mindent a szörnyön kívül. Nem bírtam róla levenni a szemem. Megráztam a fejem, és halk, nyüszítő hang hagyta el az ajkamat. Gyorsan lebotladoztam a lépcsőn, majd megálltam a szökőkútnál, és újra megdermedtem. Az egyetlen szó, amire gondolni tudtam, az volt, hogy nem. Újra és újra ezt ismételgettem magamban nem-nem-nem-nem —, és nem vettem észre, hogy hangosan is mondogatom, amíg meg nem hallottam valaki más szájából is ugyanezt a szót. Ren jelent meg varázsütésszerűen előttem, körülölelt, és szorosan magához vont. Finoman masszírozni kezdte a tarkómat, és közben azt kérdezte: - Nem... mit nem, Kelsey? - Ez lehetetlen! — suttogtam a pólójába, mint egy zombi. - Gyere! Mutasd meg nekem, hogy mit találtál! Az agyam egy része halványan érzékelte Kishan kiáltását. - Hé! Hol vagytok? Hát mindent egyedül kell csinálnom? — Hallottam, ahogy sorban feszíti szét az osztrigákat. Tudva, hogy nincs veszélyben, továbbra is Ren pólójába temettem az arcom. - Jól van — csitított Ren. — Menjünk, nézzük meg, mi az! Veled megyek. Kicsit elhúzódott tőlem, hogy megfogja a kezem, de én kétségbeesetten megragadtam, és hozzá simultam. Egy rövid pillanatra a halántékomhoz érintette az ajkait, majd elindultunk felfelé a lépcsőn. Miután elhagytuk a szökőkutat, és megláttam az első szobrot, újra remegni kezdtem. Ren megállt a lépcső tetején, és megvizsgálta az alakokat. — Nem értem. Mi a baj, strimani? Felemeltem az egyik reszkető kezemet, és arra mutattam, amerre Indra. Remegett a hangom. — Ez...túl nagy. Látva, hogy nem fogok megtenni még egy lépést, Ren elengedte a kezem, és egyedül kerülte meg a márványfalat. Figyeltem, ahogy az ő arcára is kiül a döbbenet, majd szilárd eltökéltséggé változik. Leguggolt a szörny feje mellé, és tanulmányozni kezdte.
Akaratlanul is arra gondoltam, hogy a cápához képest Ren úgy néz ki, mint egy csokoládéba mártott, fincsi krémes puffancs. Ízletes lenne, valódi ínyencség. De csak falatnyi előétel. És én? Talán egy zellerrudacska. Nem a legfinomabb, le is kellene öntenie valami finom szósszal, hogy a cápa ne köpjön ki rögtön. Kishan talán egy kicsit húsosabb falat lenne. Olyasmi, mint egy taquito vagy egy tojásos krokett. De még ha a cápa mindhármukat meg is enne, valószínűleg akkor is repetáznia kellene még egyszer vagy kétszer. Annyira... borzalmasan hatalmas. Ren futó pillantást vetett a szobrokra, aztán hozzám fordult. — Minden rendben lesz, Kelsey. Próbálj nem aggódni! — Nem aggódni?! Ez egy óriási cápa! — Igen, de... — Ren! A nagy fehér cápák ehhez az izéhez képest akkorák, mint King Konghoz képest a pókmajmok! — Tudom, de... Ekkor egy szinttel lejjebbről meghallottuk Kishan bosszús hangját: — Hol vagytok? Odamentem a korláthoz, és leintegettem neki. — Itt vagyunk fent. Máris lemegyünk. — Jó. — Duzzogva folytatta az osztrigák szétfeszegetését, én pedig visszafordultam Renhez. — Hát nem érted? Ez az a hatalmas vadász, akiről a sellő beszélt nekünk. Aki nem alszik és nem eszik. Akinek az egyetlen célja, hogy megakadályozza azt, hogy mi feljussunk a felszínre! — Kells, nem tudhatjuk. — Nekem átkozottul úgy tűnik! — Csak a félelem beszél belőled. Tudom, hogy rettegsz a cápáktól, de semmi szükség rá, hogy olyasmi miatt pánikolj, ami még meg sem történt, és talán soha nem is fog. — Nem akarom, hogy megegyen egy cápa - nyöszörögtem halkan. Ren átölelt, elmosolyodott, és azt mondta: — Az sokkal valószínűbb, hogy téged egy tigris fog felfalni. Emlékszel? Erőtlenül, szipogva bólintottam, és egy könnycsepp csöppent az orromra. Ren megcsókolta a homlokomat, és két tenyere közé fogta az arcomat. — Minden rendben lesz. Megígérem. Oké? — Oké — feleltem csendesen.
Hüvelykujjaival finoman végigsimította az arccsontjaimat, amitől a légzésem szakadozottá vált. Idegesen hátrébb léptem tőle, mielőtt a vigasztalása egy másik szintre lépett volna, és odamentem Párvati szobrához. Ren némán, mozdulatlanul nézett utánam. Szegény Párvati! Neked is választanod kellett két férfi közül, akik mindketten kockára tették érted az életüket. Mennyit aggódhattál, hogy vajon legalább egyikük túléli-e a szörnnyel való harcot! Letöröltem egy könnycseppet az arcomról, és odanyúltam, hogy megérintsem az istennő kezét. A szobor viliódzni kezdett, majd egyszerűen eltűnt. — Ren...! — Láttam! Ebben a pillanatban Indra és Siva szobra szintén pislákolni kezdett és eltűnt, de ami még rosszabb volt: a márvány óriáscápával is ugyanez történt! Rémülten felsikoltottam. Ekkor meghallottuk lentről Kishan diadalüvöltését: — Hé, srácok! Megtaláltam! Megvan a nyakék!
26. Út a felszínre
HŰ! MI TÖRTÉNIK? - kiáltotta Kishan. Miután a szobrok eltűntek, vibráló ködfelhő ereszkedett körénk. Amikor eloszlott, a ruhám, csakúgy, mint René, átalakult. Leesett az állam. Ren úgy nézett ki, mint egy indiai isten. Az egyetlen ruhadarab, amely a testét fedte, egy dereka köré kötött, térde fölött véget érő fehér dhoti volt. Arany fejdíszt, karperecet, valamint boka- és csuklódíszt viselt. Nyaka körül gyönyörűen kidolgozott aranylánc lógott. Izmos teste bronzszínű fényben csillogott. - Te... — nyeltem nagyot — .. .be vagy olajozva? — Akaratom ellenére egyfolytában széles mellkasát bámultam. Ren nem felelt, csak nagyon különös arckifejezéssel meredt vissza rám. — Mi van? Mi az? — kérdeztem idegesen. — Te... te vagy a leggyönyörűbb lény, akit valaha láttam. - Mi? - Lenéztem a saját ruhámra, és óvatosan megérintettem a derekamon lógó széles aranyövet. — Várj egy percet! Odaléptem a tenger által elsötétített ablakhoz, azt remélve, hogy meglátom a tükörképemet. — Hű...! — Az ablakból egy kiköpött istennő bámult vissza rám. Vastag, sűrűn hímzett, redőzött fehér szoknya omlott le a derekamról egészen a padlóig. A hajam bonyolult fonatokban a tarkómra volt tekerve, és laza fürtök csiklandozták meztelen bőrömet. Ruhám gyöngyökkel díszített felső részét egy dupatta kendő fedte. Az aranyöv szorosan simult a derekamra és rálógott a csípőmre, kihangsúlyozva annak ívét. Én is arany ékszereket viseltem - egy ragyogó tiarát, többször körbetekert aranyláncot, súlyos fülbevalót, karkötőket, sőt még bokaláncot is. Az áttetsző fehér dupatta kecsesen hullott alá a hátamon, elől pedig sejtelmesen takarta a zsebkendőnyi topot. Amikor megmozdultam, éreztem, hogy a selymes kendő lágyan simogatja a derekamat és a hátamat. Keresztbe tettem a karomat, sikertelenül próbálva eltakarni meztelen bőrömet. Még tovább rontott a helyzeten, hogy amikor megfordultam, Ren még mindig bámult, majd legnagyobb elképedésemre fél térdre ereszkedett, megfogta a kezem, és hozzáérintette a homlokát. Idegesen dadogtam: -Oöö... Ren... Mit művelsz? — Letérdelek egy istennő előtt. — Én nem vagyok istennő.
— De az vagy. Istennő, hercegnő, királynő. Katonaként felajánlom neked a szolgálataimat. Hercegként megígérem, hogy hatalmam keretein belül mindent megadok neked. Férfiként pedig csak annyit kérek: engedd meg, hogy a lábaidhoz üljek és bálványozzalak. Kérj bármire, én megteszem! Felemelte a szemét, és mindkét kezemet megfogta. - Sundari rajkumari, zakatol a szívem, hogy így látlak, korombeli indiai hercegnőként. Ha akkoriban találkoztam volna veled, ha így meglátogattál volna a palotánkban, azonnal a lábaid elé vetettem volna magam, éppúgy, mint most, és könyörögtem volna, hogy ne hagyj el soha. Elpirultam, és azt mondtam: - Te túlzol, vagy talán valamiféle narkózis hatása alatt állsz. Ren rám villantotta briliáns, minden-lányt-leveszek-a-lábáról-tíz-kilométeres-körzetben mosolyát, és így felelt: - A szerénységed még kivételesebbé tesz. Te vagy a leggyönyörűbb nő a világon, Kelsey. Abbahagytam a feszengést, és fürkészően néztem Ren szemébe. Komolyan beszélt. Ki gondolta volna, hogy egy ilyen férfi egyszer letérdel előttem? Nem bírtam ellenállni, rámosolyogtam, és elsimítottam a haját az arcából. Ren oldalra fordította a fejét, és belecsókolt a tenyerembe. Ebben a pillanatban jött oda Kishan, és viharos pillantást lövellt Renre. - Én általában igyekszem rólad a legjobbakat feltételezni, mert tudom, hogy elveszítetted a memóriádat meg minden, de nem tennéd meg, hogy hátrébb lépsz a barátnőmtől, és nem árulnád el, hogy mi folyik itt? Miért változtak meg a ruháitok? Ren félrehúzódott, hogy átadja a helyét — de Kishannak is földbe gyökerezett a lába. - Káprázatos vagy! — szakadt ki belőle. - A káprázatos túl enyhe kifejezés — jegyezte meg Ren csendesen. -Ő... isteni, földöntúli, lélegzetelállító... A levegőbe emeltem a két kezem. - Jól van! Esetleg, ha mindketten abbahagynátok a bámulást, talán kevésbé érezném magam zavarban. - Zavarban? - kérdezett vissza Ren hitetlenkedve. - Mi az ördögért éreznéd magad zavarban? — Mert kényelmetlenül érint, ha ilyen sokat mutatok a bőrömből. Nem lehetne, hogy végre más dolgokra figyeljünk? - kérdeztem eléggé istennőhöz méltatlan módon, ami segített mindkettőjüket visszazökkenteni a valóságba. Pislogtak még néhányat, majd Ren vonakodva odafordult az öccséhez, hogy elmesélje neki, mit látott. Azért így is rajtakaptam őket, hogy időről időre elhallgatnak, és szabadon hagyott bőrömre sandítanak, de aztán egy-egy halk morgás a másiktól mindig visszaterelte a figyelmüket a beszélgetés medrébe.
Kishan is valamiféle ágyékkötőt viselt, nyakában többszörösen körbetekert gyöngysor lógott, csuklóján pedig vastag karperec. Hosszú hajának egyik fele egy kontyban hátra volt fogva és ékszerekkel körbetekerve, másik fele pedig szabadon hullott alá erős vállára. Derekán vékony szíjat viselt, amelyhez egy kürt volt rögzítve. Amikor mozgatta a fejét, aranykarikák csilingeltek a fülében, homloka közepén pedig egy festett harmadik szem díszelgett. És ekkor rájöttem. - Várjatok egy pillanatot! A fiúk elhallgattak, én pedig mindkettőjüket körbejártam, tüzetesen vizsgálgatva az öltözéküket. — A ruháink nem véletlenül ilyenek — közöltem aztán. — Ők vagyunk! Én vagyok Párvati. Mindketten rám néztek. — Igazad van — mondta Ren. — Az ő ruháit viseled. - Akkor ez bizonyára azt jelenti, hogy ez a tied - mosolygott rám Kishan, és odanyújtott egy nyakéket. Gondolatban kijavítottam magam: nem egy nyakéket, hanem a nyakéket — Durga fekete gyöngysorát. Mivel nem tudtam mást tenni, csak némán bámulni rá, Kishan mögém lépett, hogy a nyakamba tegye. A nyakék láncszemek helyett apró, ezüst foglalatba ültetett, egymást csúcsaikkal átfedő gyémántok sorából állt. Minden csúcsról egy-egy fényes, fekete gyöngy lógott le, melyek akkorák voltak, mint a hüvelykujjam. Közepén fekete és fehér gyöngyökből álló, lótuszvirágot formázó medál függött. A nyakék súlyosan simult a nyakamra. Megilletődötten simogattam meg a lótuszvirágot. Kishan a fülem mögötti érzékeny bőrhöz súrolta az ajkait, és azt suttogta: - Illik hozzád. Aztán hallottam, ahogy a kapocs bekattan, és ugyanabban a pillanatban Ren felkiált: - Várj! Azonnal magába szippantott egy szélcsatorna, és ködös, fehér térbe röpített. Az amulett szinte égette a nyakamat. Egy pillanatig csak álltam összezavarodva, aztán láttam, hogy homályos alakok jelennek meg a színen. Először újra a Deschenen voltam, és hallgattam, ahogy Mr. Kadam és Nilima térképeket tanulmányozva beszélgetnek. Ők nem láttak és nem hallottak engem, noha megpróbáltam kommunikálni velük. Aztán a látomás darabokra tört, és a következő pillanatban már egy másik hajón álltam, egy olyan férfival, aki úgy nézett ki, mintha Mr. Kadam szelleme lett volna. Uszonyok jelentek meg a víz felszínén, majd eltűntek. Aztán egy hét méter hosszú fehér cápa emelte ki a fejét a habok közül, rémisztőén csattogtatva erőteljes állkapcsait és iszonyatos hangot hallatva. Az ádáz fenevad fölött ott állt Lokesh, a kezében az amulettje. Oldalra léptem, és megláttam még egy alakot. Elakadt a lélegzetem, amikor felismertem Dixon kapitányt. Erősen feldagadt jobb szeme csukva volt, mellkasán és karjain pedig véres, hasított sebek
húzódtak. Hallgattam, ahogy Lokesh vallatja, de a nemes lelkű tengerész hajthatatlan maradt, és megtagadta, hogy elárulja a hollétünket vagy a célunkat - még akkor is, amikor Lokesh kényszerítette, hogy hajoljon át egy korláton a mélység fölé, ahol cápák várakoztak éhesen a vízben. - Talán további motivációra van szükséged? — kérdezte a sötét varázsló hátborzongató udvariassággal. Majd intett egyet a kezével, és a legénység egyik tagját láthatatlan erő lökte le a fedélzetről a tátongó állkapcsok őrjöngő zűrzavarába. Velőtrázó sikolya hamar elhalt, de a cápák lakmározásának borzalmas hangjai még hallatszottak egy ideig — a csámcsogás, a csontok reccsenése, a sikamlós, torpedó alakú testek loccsanása, ahogy a letépett testdarabok után vetették magukat. Uszonyok csapkodtak mindenfelé a zavaros, véres vízben, és állkapcsok csattogtak ádázul nagy húscafatokat szaggatva le az áldozatról, hogy aztán egészben lenyeljék őket. Lokesh kegyetlenül mosolygott. - Utolsó esély, kapitány — mondta. — Nem érdekel az életed? Dixon kapitány így felelt: - Kisfiú koromtól fogva a vízben játszottam, és mindig tudtam, hogy a testem egyszer a partoktól messze fog megpihenni, a csontjaim az óceán fenekén fognak feküdni. A tenger... ő az én asszonyom, ezek a cápák meg a gyermekeim. A feleségem ölelésében halok meg. Nem bánok semmit. A varázsló sötét tekintettel csettintett: — Akkor legyen! Kezének egy újabb intésével a korláton túlra taszította foglyát. A kapitány hang nélkül zuhant, forgott a levegőben, majd amikor elérte a fekete vizet, a hullámok úgy borították be, akár egy sötét takaró. Teste loccsanás nélkül merült el. A cápák azonnal rátaláltak. Rémülten kaptam levegő után, képtelen voltam megszólalni. Az uszonyok hamarosan eltűntek, és a víz újra olyan fekete és néma volt, mint a férfi lelke, aki a korlátnál állt és nézte. Lokesh gonosz arcán kegyetlen gyönyör terült szét, majd hátat fordított a tengernek — aztán megdermedt. Olyan volt, mintha valahogy kiléptünk volna az időből, és mindannyian szellemek lettünk volna egy fehér, éteri világban. Láttam, hogy mind Lokesh, mind Mr. Kadam felém fordul és mögém néz. Ren némán tartotta a karjaiban ernyedt testemet, miközben Kishan kedves szavakat mormolt a fülembe, és hátrasimította a hajamat. Lokesh most először szólt hozzám: — Érdekes. Feltételezem, hogy hallottad az előző párbeszédemet, ahogy én is a tiédet. — A mögöttem levő látomást tanulmányozta. — Látom, megszerezted mindkét fivér szívét, éppúgy, ahogy az én gyönyörű Yesubaim is. Milyen... kíméletlen ez tőled, drága Kelsey-m.
— Ne beszéljen hozzá! — kiáltotta Mr. Kadam alakja. — Ó! — mosolygott Lokesh gonoszul —, csak nem a te aggastyán szívedet is féltékenység tölti el e miatt az ifjú hölgy miatt, barátom? Aztán újra felém fordult, és szemei olyan élénken égtek, ahogy még sohasem láttam. - El kell ismernem — nevetett fesztelenül, miközben éhes tekintete megcáfolta könnyed viselkedését —, még az én érdeklődésemet is felkeltette. - Ő az én pártfogoltam, s így a Rajaram-ház védelmét élvezi - figyelmeztette Mr. Kadam. - Ne nézz rá így! Megtiltom! Ő ártatlan, és nem olyanhoz való, mint te! Nem vagyok hozzá való? Micsoda? Lokesh... engem akar?! Szabályosan rosszul lettem, és attól, ahogyan rám nézett, legszívesebben lesikáltam volna a bőrömet lúggal, kiszúrtam volna a szememet, és hypót öntöttem volna az agyamba, hogy kimossam onnan ezt a tekintetet. - Gyilkos! - kiáltottam. - Megölted Dixon kapitányt! - Ejnye, ejnye, kedvesem! Ez a te drága tigriseidnek a hibája. Azt hitték, olyan gyengeelméjű, vagy netán olyan öreg vagyok, hogy nem fogom megtalálni a hajót, amit az anyjukról neveztek el? Anynyira ostobák! És gyengék. Mint az apjuk. Rajaram is elmenekült, ahelyett hogy szembenézett volna velem. Elrejtette a családját a dzsungelben, és cserbenhagyta a népét, hogy gondoskodjanak magukról. Ugyanígy fognak egyszer téged is elhagyni. - Sohasem fognak elhagyni! — Összeszorítottam a fogamat, hogy megakadályozzam a feltörni készülő zokogásomat, miközben forró könnycseppek csorogtak végig az arcomon. Lokesh töprengve méregetett. - Gondolj arra, mi mindent érhetnénk el együtt, kedvesem! Az egyesített amulett-darabokkal én uralhatnám a világot, te pedig ott állnál mellettem, mint az én királynőm. Bőkezűen elhalmoználak az összes létező luxussal. Elég lenne csupán kívánnod valamit, és bármire is vágynál, megkapnád. Jóképű vagyok és fiatal. — A környezete egyszerre elhomályosult. — Elég fiatal ahhoz, hogy egy olyan korú nő, mint te... megnyerőnek tartson. Rémülten vizsgáltam a vonásait. Igazat mondott. Tényleg fiatal és jóképű volt. Miért tűnt korábban öregebbnek? Ez is egyfajta trükk? Testalkatát most nyúlánknak láttam, sötét haja elegánsan hátrasimult. Még mindig rengeteg gyűrűt viselt, de ujjai most nem tömzsiek, hanem hosszúak és vékonyak voltak, teste pedig erős és izmos. — Ez csak illúzió, Miss Kelsey. Ne törődjön vele! — könyörgött Mr. Kadam. Lokesh folytatta: — Én nagyon jó életet biztosíthatnék neked. — Mit akarsz tőlem? Miért épp én? - kérdeztem. - Biztos vagyok benne, hogy bármelyik nőt megkaphatod, akit csak akarsz.
— Bármelyik nő nem méltó hozzám. Ami pedig azt illeti, hogy mit akarok tőled... - szuggesztíven felnevetett, miközben tekintete lassan fel és alá vándorolt a testemen, majd megállapodott az amuletten. - Nos, van egy dolog, amit egy férfi, legyen mégoly hatalmas is, mint én, nem képes egyedül véghezvinni. Kitalálod, mi az? Amikor a válasz belém csapott, elakadt a lélegzetem. — Gyerek... ? Te gyereket akarsz? — Igen. Egy fiút. Téged választottalak, mert te erős és bátor vagy. Yesubai anyja gyenge volt. Csak egyetlen másik nő volt rám valaha is ilyen hatással, mint te, de ő sajnálatos módon eltűnt. — Deschen... — suttogta Mr. Kadam hitetlenkedve. —Te Deschent akartad! — Igen. Ö gyönyörű volt és tüzes. Nagyszerű fiúgyermekkel tudott volna megajándékozni. Egy méltó örökössel. Pompás férfi vált volna belőle — olyan magas és bátor, mint Dhiren, olyan izmos és erős, mint Kishan, de az én bölcsességemmel, ravaszságommal és hatalomvágyammal tetézve. A saját vérem lett volna. - De te - fordult hozzám a varázsló — még nála is jobb választás lennél. Nemcsak nagyon bátor vagy, hanem szenvedélyes és kivételesen erős is. Lehet, hogy az erőd csak abból adódik, hogy hordod az amulettet, de nem hinném. Van benned valami különleges, valami... más. És akár akarod, akár nem, megszerezlek. - Nem - suttogtam csendesen, majd nyomatékosan megismételtem: - Nem!- És közben tagadóan ráztam a fejem. Lokesh újra elgondolkodva méregetett. - Talán, ha önszántadból jönnél hozzám, életben hagynám a tigriseidet - mondta aztán. - Persze egy apró, távoli, ismeretlen szigeten, ahol az életük jelentéktelen és unalmas lenne. De legalább élnének. Ellenkező esetben azonban biztosíthatlak, ha én egyszer úgy döntök, hogy akcióba lépek, ritkán hiúsítják meg a terveimet. — Elég! — szólt közbe fenyegetően Mr. Kadam. — Miss Kelsey a védelmem alatt áll, és amíg egy csepp vérem is marad, egyetlen ujjal sem érsz hozzá! Lokesh gúnyosan mosolygott. — Ez esetben gondoskodnunk kell róla, hogy ne sokáig csörgedezzen vér az ereidben, barátom. Alig várom a kihívást. Érezd magad figyelmeztetve, hogy eljövök érted. — Várni foglak — felelte Mr. Kadam. Láttam, hogy a testeink kezdenek halványulni, szellemszerűvé válni. Aggódó tekintettel fordultam Mr. Kadam felé, aki mosolyogva próbált megnyugtatni. -Ó, és még egy utolsó dolog — szólalt meg újra Lokesh nyájasan.
— Biztos vagyok benne, hogy ha tehetné, Dixon kapitány kifejezné őszinte sajnálatát, amiért képtelen tovább szolgálni titeket. Az új pozíciójában a szerződése... hogy is mondjam... határozatlan időre szól. Amikor észrevette az arcomon végiggördülő könnycseppeket, esztelen nevetésben tört ki. A szörnyű hang még visszhangzott a fülemben, miközben az alakok és a helyszín szertefoszlott. Könnyben ázó arccal ébredtem fel. Kishan értem nyúlt, mire Ren vonakodva elengedett. — Mi a baj, édes? El tudod mondani, mi történt? Letöröltem a könnyeimet, Kishan mellkasának dőltem, és elmeséltem nekik, hogy látomásom volt, amelyben megjelent Mr. Kadam és Lokesh. Ám amikor megkérdezték, hogy mit mondott Lokesh, hazudtam. - Csak a szokásos dolgokat - bújtam ki az egyenes válasz alól. Nem akartam egyiküket sem terhelni azzal, amit Lokesh akar. Nem lenne semmi haszna, ha tudnák. Csak az őrületig dühítené őket, és azt gondoltam, éppen elég dologgal kell most megbirkózniuk. Úgy döntöttem, Dixon kapitányról is majd később beszélek nekik. Egy rövid pillanatig eltöprengtem Lokesh ajánlatán. Elmém egy apró része eljátszott a gondolattal: Mi van, ha...?Mi van, ha veszítünk, és elfogadom Lokesh feltételeit, hogy megkímélje a tigrisek életét? Nem kell nekik tudniuk, hogy az én kezemben van az aduász Ha végül az egyetlen dolog, ami megmentheti őket, az én önfeláldozásom maradna, akkor legyen... A tigrisek már türelmetlenkedtek. Indulni akartak. Amikor elég erősnek éreztem magam, hogy felálljak, tettem egy lépést, megigazítottam a dupattámat és a hajamat. Amikor újra felnéztem, láttam, hogy Ren engem bámul, és elpirultam, emlékezetembe idézve, ahogy az imént a lábaimnál térdelt. Ám tekintete ezúttal nem csodálattal teli, hanem lesújtott volt. - Mi az? — kérdeztem. — Mi a baj? - Kishan... — kezdte. — Ő... ő Siva. Nem lehet más... a harmadik szem, az öltözék, és az, ahogy átadta neked a nyakéket... - elhallgatott. - És ezek szerint te vagy... - ...Indra - fejezte be a mondatot boldogtalanul. - Igen. Szóval, mit jelent ez? Mit kell tennünk? - kérdeztem. Ren vonásai megfeszültek. - Azt, amiért idejöttünk. Indra legyőzi a fenevadat, Siva pedig -röviden rám pillantott — magának követeli a menyasszonyt. Ekkor Kishan mögém lépett, és két kezét a vállamra tette. Éreztem, hogy mindketten megmerevedünk. Kishan lazult el először, és szó nélkül megszorította a karomat. Ren odasétált az ablakhoz, és a fekete óceánt kémlelte. Megfordultam, rámosolyogtam Kishanra, és megpaskoltam a kezét, aztán odamentem Renhez, és neki is megérintettem a karját. Közben az ajkamba haraptam, és
azt gondoltam, jól tettem, hogy Lokesh vágyát titokban tartottam. Az egymással való rivalizálás épp eléggé nehéz volt a számukra anélkül is, hogy halálos ellenségüket belekevernénk. - Te nem vagy Indra — mondtam Rennek. — Lehet, hogy úgy vagy öltözve, én pedig lehet, hogy úgy vagyok öltözve, mint Párvati, de akkor sem vagyok ő. Én Kelsey vagyok, te Ren, ő meg Kishan. És ha létezik egy fenevad, akit le kell győzni, azt nem Indra fogja megtenni, hanem Kelsey, Ren és Kishan együtt. Lehet, hogy egy mítoszba csöppentünk, de a saját magunk történetét írjuk. Oké? Ren bólintott, majd erősen, de röviden megölelt, aztán elengedett. Láttam rajta, hogy nem feltétlenül hisz nekem, de megpróbálja. - Összeszedem a holminkat - mondta kedvesen. Néztem, ahogy távolodik, aztán visszamentem Kishanhoz, aki megölelt. - Ren nagyon feldúlt — jegyezte meg. - Igen — sóhajtottam. - De nem csak az Indra-dolog miatt. Beszéltem vele a jégpalotában. Megmondtam neki, hogy nem lehetünk egymáséi, és hogy téged választottalak. Kishan megdermedt. - Tényleg? - kérdezte tétován. - És hogy reagált? - Azt mondta, mindig a védelmezőm és a barátom lesz. - Igazán? Ennyi? - Igen. Valami másra számítottál? - Őszintén? Már egy ideje azt feltételeztem, hogy szakítani fogsz velem. - Nos, nem teszem. - Értem. - Megdörzsölte az állát, és összeráncolta a szemöldökét. - Mi az? - néztem rá. - Már... nem akarsz engem? - Hogy nem akarlak? — kérdezett vissza hitetlenkedve. — Nincs semmi, amit jobban akarok, mint hozzád tartozni. Veled maradni. De azt hiszem, el kell ismernem, hogy meg vagyok lepődve. Miért nem mentél vissza hozzá? Egy pillanatig gondolkoztam, hogy mi lenne a megfelelő dolog, amit mondhatnék, aztán odabújtam a mellkasához, és átöleltem a derekát. - Azért maradtam veled, mert... szeretlek, és boldog vagyok melletted. - Én is szeretlek, bilauta. - Az álla alá hajtotta a fejemet, és megsimogatta a hátamat. Hallottam, hogy Ren visszajött, mert a táskák hangosan puffantak a padlón. Kiléptem Kishan öleléséből, és bűntudatosan megigazítottam a szoknyámat.
— Legyünk túl ezen az egészen, Kelsey, ha nem bánod! — mondta Ren. A nyakékhez fordultam. — Gyöngysor, kérlek, teremtsd meg nekünk az utat, hogy a felszínre emelkedhessünk! És ne feledd az óceán nyomását, illetve azt se, hogy oxigénre van szükségünk. A nyakék felcsillant, és olyan intenzíven kezdett ragyogni, hogy el kellett fordulnunk. Néhány másodperc múlva aztán elhalványult, de nem történt semmi. — Mit kellene tennünk? - kérdeztem. — Fogalmam sincs - felelte Ren. — Valami közeledik — mutatott Kishan a fekete ablakra. - Látjátok azt a ragyogást? És tényleg, lüktető fehér fénygömbök úsztak be a látóterünkbe. — Medúzák — közölte Kishan. — De óriásiak! Valóban óriásiak voltak. Nagyobbak, mint egy hőlégballon. Támadt egy ötletem. Mély levegőt vettem, és azt mondtam: — Azt hiszem, ők lehetnek a mi szállítóink. — Én nem hinném, Kells — kételkedett Kishan. — Hogyan fogunk lélegezni? — Furcsább dolgok is történtek már velünk — válaszoltam. Kishan felmorrant, és mindhárman az üvegablakhoz nyomtuk az orrunkat, a közeledő gömbölyű búraszerűségekre meredve. Lebilincselőek voltak. Lassan, de biztosan haladtak felénk. Hol felpuffadtak, hol vizet köptek ki magukból, miközben mintegy táncolva közeledtek. Hosszú csápjaik úgy csüngtek lefelé a testükről, akár a szalagok egy pinatáról. Harang alakú csuklyáik áttetszőek és lumineszkálóak voltak. Testük közepéből pelyhes karok himbálóztak, amelyek fáról lógó lilaakácra emlékeztettek, de fehér és halványlila virágok helyett ezek a tollas levelek élénk narancs és sárga színben pompáztak. A vízben verdeső karok átlátszottak az ernyőn is, amitől a medúzák úgy néztek ki, mintha tűz ragyogott volna a belsejükben. Egyikük egészen közel jött hozzánk, ott lebegett néhány pillanatig az ablak előtt, aztán számos vékony csápját felemelve megérintette az üveget. Olyan finoman és óvatosan tapogatta a felületet, akár egy vak ember egy szentélyt. Aztán, megtalálva a megfelelő helyet, néhány vékony csáp valósággal átszúrta az üveget, és a medúza felénk mozdult. Mindhárman rémülten hőköltünk vissza. A teremtmény közelebb araszolt hozzánk, miközben mi földbe gyökerezett lábbal álltunk. Valahogy átjött az ablak üvegén anélkül, hogy betörte volna. Semennyi tengervíz sem áradt be. Egyetlen csepp nem sok, annyi sem folyt végig az ablakon. Egy csáp Kishanhoz ért, és finoman körbefonta a karját. Kishan kiránthatta volna, de a teremtmény annyira törékeny volt, hogy egy hirtelen rántás talán meg is sebesítette volna. Addig húzta finoman a karját, amíg Kishan egyet előre nem lépett. Ekkor több csáp is körbetekeredett rajta, és gyöngéd ölelésébe vonta, éppúgy, ahogy egy gyenge, öreg nagymama próbálja megölelni tagbaszakadt unokáját.
A medúza ekkor hátrálni kezdett az ablak felé, magával húzva Kishant. Aztán csápjai áthatoltak a fekete felületen, és kint a vízben tűntek elő újra. Kishan nagy levegőt vett, majd a teremtmény egy finom húzással átvitte az ablakon, szorosan magához ölelve és erősen tartva. Testéből mintegy lugast formálva úgy helyezte el utasát, hogy a feje éppen a csuklyája alatt pihenjen. Kishan felemelte a hüvelykujját felénk, és mutatta, hogy tud lélegezni. Miután Kishan medúzája elment, egy másik közeledett. Miközben csápjai behatoltak a pagoda ablakán, Ren megigazította a hátizsákja szíját. Megérintettem a karját, és azt mondtam: — Én megyek következőnek. Ren bólintva félreállt az útból, és a csápok felém nyúltak. Figyelte, ahogy a teremtmény lassan beburkol. Olyan szomorúnak tűnt, és úgy nézett rám, mintha azt hinné, hogy soha többé nem lát viszont. Ahogy a medúza elkezdett lassan az ablak felé húzni, Ren megfogta a karomat, ajkait a fülemhez nyomta, és azt suttogta: - „Mint sziklapart felé hullámözön, a vég felé percünk is úgy repül.”2626 — Lágyan megcsókolta a halántékomat, és hozzátette: — Ne feledd, hogy szeretlek, priyatama... Épp felelni akartam, amikor a teremtmény átszippantott az ablakon, és magával vitt a fagyos óceánba. Csak egy pillanatig fáztam, mert amint az állat pelyhes ölelésébe vont, a hőmérséklet azon nyomban megváltozott. A fejemet befészkeltem a csuklya meleg, gumiszerű párnájába, amely lágyan ragyogott a sötétben, mint egy pislákoló gyertya. Vállamtól felfelé a medúza belső vízszintje fölött függtem, és egy fújtatószerű hangot hallottam. Elmosolyodtam, amint ráébredtem, hogy az állat oxigént készít nekem. A testem többi része egyfajta függőágyszerűségben feküdt, amelyet a csápok alkottak, és meleg vízáramlat körözött körülöttem. Olyan érzés volt, mintha egy forró fürdőben henyélnék, és mintha a medúza olvasni tudna a gondolataimban, a teste búgni és rezegni kezdett. Felsóhajtottam, és hálásan ellazultam mélytengeri masszőröm értő kezeiben. Amikor egy pillanattal később résnyire kinyitottam a szemem, láttam, hogy Ren is csatlakozott hozzánk. Könnyen ki tudtam venni az alakját az átlátszó buborékján belül. Kishan kissé hátrébb és feljebb volt tőlem. A fények tompa ragyogássá halványultak, és éreztem, ahogy a medúzám erősen fújtatva felfelé indul a sötét vízben. Alattunk a Hetedik Pagodát örvénylő árnyak vették körül, majd eltűnt a szemem elől. A szállítóink állhatatosan mozogtak. Egyáltalán nem éreztem a körülöttem levő óceán nyomását, sőt még mélytengeri élőlényeket sem láttam, noha folyton a vizet kémleltem. A medúzák méltóságteljesen keringtek egymás körül, akár egy vízibalettkar. Amikor az enyém kissé a többi fölé emelkedett, úgy éreztem magam, mint egy hölgy, aki csipkés alsószoknyában, napernyővel a kezében
26
Szász Károly és Győry Vilmos fordítása
hintázik egy színpad fölött, nem törődve semmivel, kivéve a férfiakkal, akik eljöttek megnézni a showt, és akik lentről bámulják őt éhes szemekkel. Éreztem, ahogy elhagyjuk a mélytengeri szintet, és feljutunk a batiális zónába, Jinsélóng birodalmába. Itt már láttam halakat — először csak félelmetes, hosszú fogú, ismeretlen fajokat, de ahogy a víz picit világosabbá vált, észrevettem egy ámbráscetet is. Aztán, ahogy még magasabbra emelkedtünk, megjelent az első cápa. Pánikba estem, de csak egy pörölycápa volt, és ránk se hederített. Amikor később egy csillogó pikkelyű tonhalraj úszott el mellettünk, megkönnyebbülten felsóhajtottam. Sikerülni fog. Úgy tippeltem, hogy még durván háromszáz méternyit kell emelkednünk. Egyre több kíváncsi állat úszkált körülöttünk, de a medúza rendületlenül folytatta az útját a felszín felé. Amikor észrevettem az első növénycsomót, izgatottan mutattam Kishannak. Ebben a pillanatban a víz furcsán zavarossá vált. Láttam, hogy Kishan szeme tágra nyílik, és keresni kezdtem, mi okozza az ijedelmét. Remegve imádkoztam, hogy ne az legyen, amitől féltem. Odanyomtam a kezeimet a medúza ernyőjének rugalmas bőréhez, és kinéztem az óceánra. Először nem láttam semmit, de aztán a medúza megperdült, és... ott volt. A Hetedik Pagoda félelmetes óriás cápája lustán cirkált a vízben. Enyhén kitátott szájjal úszott, és még a távolból is láttam éles fogsorát. Más cápák kíváncsian közeledtek hozzá, majd sietősen távoztak. Egy delfincsapat is messzire elúszott tőle gyorsan, hangos figyelmeztető sipítások közepette. Néztem, ahogy eltűnnek, és azt kívántam, bárcsak én is megtehetném ugyanezt. Jól tudtam, hogy ez a cápa nem fogja megzavarni a környező tengeri életet. Ő nem evett. Nem aludt. Csupán egyetlen célra teremtették — megakadályozni, hogy a nyakék a felszínre kerüljön... A nyakék, amely az én nyakamon nyugodott. A jó hír az volt, hogy egyelőre még nem vett észre bennünket. A rossz pedig, hogy még mindig maradt körülbelül kétszáz méter felfelé. A cápa párhuzamosan úszott mellettünk egy ideig, aztán kikerült a látóterünkből, de hamarosan visszatért, és széles kört leírva cirkált körülöttünk. Körülbelül ugyanekkor a nap előbukkant egy felhő mögül, és a víz szürkéből élénkkékké változott. A medúzám testhelyzetet változtatott, és a derekamon levő aranyöv ragyogó fénysugarat vetett a vízbe. Noha a cápa alattunk volt, azonnal felfelé fordította a fejét, és hatalmas fekete szemeivel rám nézett. Aztán odaúszott mellém, és végigmért. Hátborzongató tekintetében szinte láttam a felismerés szikráját. Hirtelen megperdült és eltűnt. Kétségbeesetten fürkésztem a mélységet, és hamarosan rémülten láttam, hogy nagy sebességgel közeledik a fekete óceán mélyéből, és kitátott állkapoccsal hasítja a vizet... nem énfelém, hanem Ren irányába. Visítottam, majd kezemet rátettem a nyakamban levő gyöngysorra, és kétségbeesetten suttogtam: - Gyöngysor, kérlek, vidd el onnan! A következő pillanatban egy erős áramlat odébb lökte Ren medúzáját, így a cápa csupán néhány csápját leharapva elszáguldott mellette. A bestia körözött, hogy még egy kísérletet tegyen, én pedig újra megmarkoltam a gyöngysort. — Már majdnem a felszínen vagyunk — hadartam neki. — Fent szükségünk lesz valamire, amibe bemászhatunk. A nyakék felragyogott, és azonnal egy kis csónak árnyéka jelent meg az óceán felszínén. A cápa közben visszatért. Olyan volt, mint egy teherautó fogakkal. Roppant állkapcsait harapásra készen
kitátotta. Szinte kéjes lassúsággal közeledett ezúttal Kishan medúzájához, akár egy előkelő ínyenc, és majdhogynem gyöngéden harapott bele a teremtmény ernyőjébe, épp, amikor azt suttogtam a nyakéknek, hogy vigye el onnan. Túl késő volt. Valamiféle folyadék lövellt ki a medúzából, és elhomályosította körülöttük a vizet. Csápjaival hadonászni kezdett a cápa körül, miközben utasát gyorsan a vízbe lökte. Kishan egy pillanatra rám nézett. A cápa még nem látta meg. Rámutattam a felszínen levő árnyékra, és Kishan teljes erejéből úszni kezdett felfelé. Az óriási bestia addig marcangolta szegény törékeny medúzát, amíg nem maradt belőle más, csak egy hosszú csáp, amely élettelenül lógott ki a ragadozó éles fogai közül. A cápa tekintetét előreszegezte, és egy ideig a zavaros óceánt pásztázta, majd sarló alakú farkának egy nagy csapásával eltűnt. Ren kiszabadította magát az ő medúzájából, és hálásan megpaskolta annak ernyőjét. Amikor távolodni kezdett tőle, rémülten meredtem a homályos vízbe. Mögötte egy óriási, rettentő alak öltött testet a sötét óceánban. Visítva, kétségbeesetten kapálózva mutogattam neki a medúzám belsejéből. Ren megperdült, előhúzta a háromágú szigonyát, és egy sorozat lándzsahegyet lőtt a cápa felé. Az egyik nyíl a bestia szájába fúródott, néhány a durva bőrébe állt bele, kettő pedig az oldalát szúrta át. Sajnos ez egy ekkora méretű állatnak valószínűleg olyan lehetett, mint az akupunktúra: kellemetlen, de nem veszélyes. Mégis, a cápát eléggé zavarta ahhoz, hogy megforduljon, és lejjebb ússzon. Ren gyorsan a felszínre emelkedett levegőért, és rádobta a hátizsákját a nyakék által teremtett csónakra. Egyedül maradtam a vízben. Egész testemben remegtem, és tébolyult pánikban forogtam körbe minden irányban. Bőven akadt okom az aggodalomra: a medúzám átlátszó teste és törékenysége, a víz sötét homálya és a ruhám csillogása. Mindez igen könnyű prédává tett. Gyakorlatilag a céltábla közepe voltam, egy ízletes falat, amely magasra emelve tartja a táblát: „Egyél meg!” A cápa lemerült az alattunk levő sötétebb vízbe, és minden valószínűség szerint felkészült a következő támadásra. Tudtam, hogy minél tovább maradok az óceánban, annál nagyobb veszélyben vagyok. Megkértem a gyöngysort, hogy a medúzám gyorsabban vigyen fel a felszínre. Azon nyomban fokozódott is a sebességünk, de attól féltem, így is túl sokáig fog tartani az út. A cápa még mindig ott ólálkodott a közelben. Csak remélni tudtam, hogy Ren lándzsahegyei eléggé megzavarták ahhoz, hogy békén hagyjon, amíg el nem érem a csónakot. Ren és Kishan is leúsztak elém. Hirtelen megláttam, hogy a cápa feléjük lódul. Gyorsan egymásnak támasztották a tenyerüket, és erőteljesen elrugaszkodtak egymástól, így a cápa elúszott kettejük között. Ren közben lándzsahegyek záporát zúdította a bestia egyik oldalára, Kishan pedig egy hosszú vágást ejtett a másikon a chakramjával. Hatalmas vérfelhő terjedt szét a vízben. Letöröltem a medúza ernyőjének gumiszerű falát, de a víz túl zavaros és túl véres volt ahhoz, hogy tisztán lássak. Homályos alakok suhantak el sebesen a medúza mellett, és rájöttem, hogy kisebb cápák, amelyek ennivalót keresnek. Nyilván odavonzotta őket a küzdelem, és megérezték a vér szagát. Iszonyatos pánik tört rám. Rettegtem ugyan attól, hogy elhagyjam a medúzámat, de maradni még kevésbé mertem, így megkértem a szállítómat, hogy engedjen el. Azt reméltem, hogy a zűrzavarban talán fel tudok úszni a felszínre. Azonban ahelyett, hogy a medúzám kivetett volna magából, ahogy
Kishant az övé, még közelebb húzott az ernyőjéhez, és erre-arra rángatott. Hirtelen éles fájdalmat éreztem, és valami erősen meghúzta a lábamat. Rémisztő sebességgel suhantunk a vízben a medúzával együtt. Először vízszintesen haladtunk, aztán süllyedni kezdtünk. Mintha tűzforró kések döftek volna a bőrömbe. Lenéztem a lábamra és felsikoltottam. Kétségbeesetten rúgtam a másik lábammal és kapálóztam a karjaimmal, de tudtam, hogy nem menekülhetek. A hatalmas cápa visszatért, és a bal lábam az állkapcsai között volt! Az agyam egy része nyugtázta, hogy még nem szakította le. Egyelőre elégedettnek tűnt annyival, hogy csak vonszolt vissza lefelé, a tenger mélyére. Amikor sikerült erősen belerúgnom az oldalába, kissé lelassult, és elkezdett ide-oda csapkodni a lábamnál fogva a medúzával együtt. Eddig azt hittem, hogy a harapásánál semmi sem fájhat jobban, de amikor ádáz dühvel rángatni kezdett, olyan fokú kínt éreztem, amiről nem gondoltam volna, hogy lehetséges. Fűrészes fogai nemcsak hogy átszúrták a lábamat, hanem lassan össze is zúzták. Hallottam a reccsenést, ahogy eltört a sípcsontom, és éles sikolyom tébolyult nyöszörgéssé vékonyuk. Élénkvörös felhő emelkedett fel a medúza ernyője körül, elhomályosítva a látásomat. Mikor ráébredtem, hogy ez az én vérem, émelyegni kezdtem, és kis híján elájultam. Ekkor megláttam a szigony csillogását a vízben, aztán a lábam hirtelen szabaddá vált. A medúza teljes erejével pumpált, hogy el tudjunk menekülni, de sérült volt. Egész testében reszketett, és lassan víz töltötte meg ernyője belsejét. Ekkor adrenalinhullám söpört végig a testemen, és kitisztította rémülettől lebénult elmémet. Megérintettem a haldokló állat ernyőjét, megköszöntem neki a segítségét, és nagy levegőt vettem. A medúza kivetett magából, és miközben lassan ereszkedett a tenger mélye felé, elpusztult. Azonnal sikamlós, torpedó formájú alakok vették üldözőbe, és hamarosan elveszítettem szem elől a törékeny teremtményt. Kétség-beesetten úsztam felfelé, csak a karjaimat használva, és magam után vonszolva sérült lábam élettelen súlyát. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen súlyos a sérülésem, vagy hogy egyáltalán megvan-e még a lábam. Csak annyit tudtam, hogy borzalmasan vérzem, és hogy csak néhány másodpercre lehetek a felszíntől. De nem láttam semmit magam körül, így csak reméltem, hogy jó irányban úszom. Tűzben égő tüdővel próbáltam a jó lábammal felfelé rúgni magam. Ez segített egy kicsit, de iszonyúan lassan haladtam. Aztán valami megérintett. Rémülten rántottam el magam, de aztán rájöttem, hogy az érintés emberi volt. Kishan. Átkulcsolta a derekamat a karjával, és a felszín felé húzott. Víz özönlött a tüdőmbe. Amikor felértünk, valahogy bevonszolt a csónakba, és erőteljesen ütögetni kezdte a hátamat. Fulladozva hánytam bele a tengerbe. Hallottam, ahogy Kishan széttépi a hátizsákot, és szavakat mormol a mennyei kendőnek. A fonalak susogásának hangja valahogy megnyugtatott. Éreztem, ahogy erős érszorító kötés kerül oda, ami a bal lábamból megmaradt. Ekkor kapaszkodott fel Ren is a fedélzetre. Vadul zihált, és vér csöpögött a karján végighúzódó hosszú vágásból. — Hogy van? — kérdezte azonnal. — Hát... — Kishan hezitált — .. .rosszul.
— Vissza kell mennem — hallottam Rent. - Meg kell ölnöm. Utánunk fog jönni. Ren rám nézett, és noha lehet, hogy félreértettem az arckifejezését, amilyen kába voltam a nagy vérveszteségtől, de úgy láttam, mintha összetört volna a szíve. Felemelte a kezem. Legalábbis úgy gondoltam, hogy az az én kezem. Nem éreztem semmit. A testem teljesen érzéketlen volt. Szemeim lecsukódtak, hiába próbáltam nyitva tartani őket. Ren megragadta a szigonyát, és azt suttogta: — Vigyázz rá, Kishan...! — Vigyázok. Szeretem, tudod — felelte Kishan ugyanolyan halkan. — Tudom — mondta Ren lágyan, majd lemerült az óceánba. Kishan teste megrázkódott, és amikor résnyire kinyitottam az egyik szemem, láttam, ahogy elmorzsol néhány könnycseppet. Az ölébe emelte a fejemet, és vizes hajamat kisimította az arcomból. Csobbanást hallottam, és láttam, ahogy a cápa elúszik mellettünk. Az óriás uszony feltört a felszínre, és vadul körözött a csónakunk körül. Rémületemben sikerült félretaszítanom a sötétséget, amely azzal fenyegetett, hogy végleg elnyel, és néztem, ahogy a szürke, széllovasvitorla méretű uszony közeledik felénk, hogy egyszer és mindenkorra végezzen velünk. Alánk merült, aztán hátán a levegőbe emelkedtünk, majd nagy csobbanással estünk vissza a vízre. Szerencsére a kis csónakunk nem borult fel. Aztán a hullámok elültek, és hát-borzongató, néma csend lett. Becsuktam a szemem és füleltem, de percekig egyetlen apró hal csobbanását sem hallottam. Hirtelen aztán a cápa hat-hét méternyire tőlünk a felszínre tört, akár egy óriási tengeralattjáró. Testének több mint a fele kiemelkedett a vízből, és miközben oldalra fordultam, hogy lássam, lábam erősen a csónak oldalához ütődött. Felvisítottam a fájdalomtól. Magasan fent, a cápa hátán, a szigonyába kapaszkodva ott állt Ren. A fegyver három hegye mélyen beágyazódott a bestia szürke húsába. Ahogy izmos testéről csörgött a víz, Ren úgy nézett ki, mint Poszeidón, aki egy tengeri szörny hátán lovagol. Nyüszítettem a fájdalomtól. Tisztában voltam vele, hogy haldoklom, és nem maradt már sok időm, de valahol legbelül azt sikította egy hang, hogy segíthetek neki. Az utolsó cselekedetem az ő megmentése lehetne. Felemeltem a kezem, a másikkal pedig megtámasztottam, hogy ne mozogjon, és teljes erőmmel koncentráltam. Kishan azonnal kitalálta, hogy mit akarok csinálni, és a mellkasával megtámasztva magasabbra emelt. Fehér fény robbant ki a tenyeremből, és hason találta az óriáscápát. Noha gyenge voltam, egy ekkora méretű célt lehetetlen lett volna elvétenem. Elfeketedett húsa úgy olvadt, akár a forró viasz a tűzben. Bőre széthasadt, és gyomrának tartalma az óceánba ömlött. A cápa összezárta az állkapcsát, erősen megrázkódott, és ahogy merülni kezdett, próbálta lerázni magáról a férfit, és elmenekülni a fájdalomtól. Láttam, hogy a csónakunk mellett kisebb uszonyok sora hasítja a vizet nagy sebességgel a haldokló fenevad felé. Ahogy a cápaszörny Rennel a hátán a víz alá süllyedt, a szemeim kifordultak, és elvesztettem az eszméletemet.
27. Bedlam SUTTOGÓHANGOKRA ÉBREDTEM. Annyira szomjas vagyok! A nap égette a testemet. Fájdalom. Lüktető fájdalom. Egy hűs kéz simogatta meg a homlokomat, és azt kívántam, hogy bárkihez is tartozik, adjon nekem vizet. Kétségbeesett szavakat hallottam: - Nem te vagy az egyetlen, aki szereti őt. De nem tudtam volna megmondani, ki beszél. Cserepes ajkaim szétnyíltak, és valaki egy csészét nyomott közéjük. Hideg, jéghideg folyadék csörgött a számba. Finom volt, és mintha hűvösséget árasztott volna a végtagjaimba. Nem elég... Még... Kell még. A csésze megint a számhoz ért. Néhány cseppnyi, legfeljebb egy kiskanálnyi folyadékot kaptam. Lenyaltam az ajkamról a maradék cseppeket, majd a fejem egy meleg testre támaszkodva lehanyatlott. Elaludtam. Újra szomjasan ébredtem, de a hőség már elmúlt, és hűvös szellő simogatta lázas bőrömet. Kinyitottam a számat, hogy vizet kérjek, de csak nyöszörögni bírtam. — Felébredt! Kelsey! Hallottam, ahogy Kishan beszél, de nem bírtam kinyitni a szemem, sem megmozdulni. — Kelsey! Minden rendben lesz. Gyógyulsz! Gyógyulok? Hogyan lehetséges ez? A cápa átharapta a lábszáramat. Az egész alsó részét csak néhány ín tartotta. Láttam, miután feljutottam a csónakra. Nem akartam ugyan ránézni, de nem bírtam ki, hogy ne vessek rá egy pillantást. — Adj neki vizet! — mondta Ren. Ren? Ezek szerint életben van. Valahogy sikerült megmenekülnie az éhes cápáktól. — Te is kérsz? — kérdezte tőle Kishan. — Először o. Én kibírom. Kibírja? Mi történt vele? Kérdések helyett csupán nyögdécselésre futotta az erőmből. Gyöngéd érintést éreztem a tarkómon, és hallottam, hogy Kishan azt mondja: — Gyöngysor, szükségünk van ivóvízre.
Óvatosan felemelte a felsőtestemet, hogy a fejemet a mellkasának támassza. Kábán pislogtam, de nem tudtam fókuszálni. Aztán láttam, hogy egy csésze közeledik az ajkaim felé. Kishan tartotta, én pedig hálásan nyeltem a vizet. — Jó, hogy nálunk van a nyakék. Az aranygyümölcs nem tud vizet teremteni. Amikor elvette a számtól az innivalót, rekedten suttogtam: — Még... További négy alkalommal újratöltötte a csészét, mire elégedetten bólintottam. Ezután már arra is volt erőm, hogy megfogjam a karját és felemeljem a fejem. Kishan most Rennek adott vizet. Este volt, és a hold fényében fürdő óceánon lebegtünk. Újra meg újra pislogtam és hunyorogtam, és próbáltam nézni Rent, ahogy iszik. Mire végzett, a szemem hozzászokott a fókuszáláshoz, és a hat Ren eggyé vált. - Megsérültél - mondtam erőtlenül. Ren fájdalmas grimasza mosollyá alakult, noha tisztán láttam a kínt, amit megpróbált előlem eltitkolni. - Rendbe jövök - felelte. A mellkasára néztem: egy furcsa sebhely húzódott a vállától egészen a gyomráig. A szemeim tágra nyíltak. - Megharapott egy cápa? Azok szúrt sebek! — Zihálni kezdtem, ami aztán átment váladékos köhögésbe. Kishan erősen tartott, ahogy a testem fájdalmasan görcsbe rándult. Ren várt, amíg a köhögésem lecsillapodott, majd így felelt: - Igen. Majdnem kettéharapott. Eltörte a bal oldalamon az összes bordámat és a bal karomat, összezúzta a gerincemet, és azt hiszem, a szívemet és a vesémet is átszúrta. - Úristen... És hogyan... hogyan jutottál vissza a csónakba annyi cápa között? - Miután az óriási bestia neked meg az agyába fúródó szigonynak köszönhetően elpusztult, a legtöbb cápa utánaúszott a mélybe. En-utánam csak néhány jött, és megharapták ugyan a lábamat, de nem igazán voltak támadó kedvükben. Egy gyors szúrás a szigonnyal meg is győzte őket, hogy hagyjanak békén. Aztán Kishan meglátott, és szövetett a kendővel egy kötelet, amivel felhúzott a csónakba, mielőtt bármelyik végtagomat letéphették volna. A kezéért nyúltam. Ujjait az enyémek köré fonta, én pedig visszahanyatlottam Kishan mellkasára. Olyan gyenge voltam, mint egy százszorszép vihar után. — Azt mondtátok, gyógyulok - szólaltam meg újra néhány pillanatnyi pihegés után. — Hogyhogy? Mostanára már halottnak kellene lennem. Ren összenézett Kishannal, és bólintott, mire Kishan megköszörülte a torkát és elmagyarázta:
— Használtuk a halhatatlanság nektárját. Azt a folyadékot, amit a sellő szökőkútjából gyűjtöttem. Tényleg haldokoltál. Iszonyúan véreztél, és a kendő nem tudta elállítani. A szíved lelassult, és elvesztetted az eszméletedet. Kezdett belőled kiszállni az élet, és semmit sem tudtunk tenni, hogy ezt megakadályozzuk. És akkor eszembe jutottak a sellő szavai. Azt mondta, a nektárt akkor kell használnom, amikor a legkétségbeesettebb vagyok. Nem hagyhattalak meghalni... így elővettem a kamandalt... Először fogalmam sem volt, hogy fog-e működni. Nem maradt elég véred, amit a szíved pumpálhatott volna. Hallottam, hogy nem telik meg a szívverések között. Aztán a szívdobogásod lassan felerősödött. Gyógyulni kezdték A lábad a szemem láttára javult. Visszatért a szín az arcodba, és mély álomba merültél. Akkor már tudtam, hogy túl fogod élni. — Ez azt jelenti, hogy most már én is halhatatlan vagyok? Mint ti? Kishan Ren re nézett. — Nem tudjuk. — Miért ilyen forró a bőröm? — Talán valami mellékhatás — találgatott Kishan. — Vagy csak leégtél a napon — vitatkozott Ren. Felnyögtem, és megböktem a karomat. Először fehér lett, majd rózsaszín. — Én a napégésre szavazok. Hol vagyunk? — Fogalmunk sincs — nyögte Ren, majd lehunyta a szemét. — Van valami ennivaló? És még egy kis víz is jólesne, ha maradt. Kishan az aranygyümölccsel készíttetett nekem paradicsomlevest, ami tápláló volt, de nem túl nehéz ahhoz, hogy a legyengült gyomrom megeméssze. Aztán azt mondta, hogy aludjunk, ő majd őrködik. Erős karjaival átölelt, és kimerült testem szó nélkül engedelmeskedett. Mire felébredtem, hajnalodott. Az oldalamon feküdtem, fejem pedig Kishan combján pihent. A kezem a csónak hideg, sikamlós padlózatához nyomódott. Üvegszál? Hogyan alkotta ezt meg a nyakék? Ahogy tapogattam a kezemmel a sima felületet, éreztem, hogy a csónak oldalai felfelé ívelnek. Óvatosan megmozdítottam a lábam, és sokkal enyhébben nyilalló fájdalmat éreztem. - Hogy vagy? — kérdezte Ren lágyan. - Én... egész jól. Nem indulnék még ma a maratonon, de rendbe jövök. Nem tudsz aludni? - Egy órája felváltottam Kishant. Végighúztam a kezemet a csónak külső szélén, és kiálló barázdákat éreztem. A közepe erős rózsaszínű volt, amely a külső perem felé közeledve elhalványodott, majd alabástromszínűvé vált. Kishan, egyik karjával a szemét takarva, az öt hosszanti barázda egyikének mélyedésében fekve aludt. - Ez egy hatalmas óriáskagyló — magyarázta Ren.
- Gyönyörűi Elmosolyodott: - Csak te találhatsz bármit is gyönyörűnek a mi helyzetünkben. - Ez nem igaz. Egy költő mindig tud találni valami jót, amiről írhat. - De egy költő nemcsak szép dolgokról, hanem olykor szomorúságról és csúfságokról is ír. — Igen, de a te tolladból még a rossz dolgok is szépen hangzanak. Ren felsóhajtott, és beletúrt a hajába. — Talán ezúttal nem. — Aztán eltökélt arckifejezéssel felült. — Meg kell vizsgálnunk a lábadat, Kells. Riadtan ráztam a fejem. — Nem várhatnánk addig, amíg visszaérünk a jachtra? — Nem tudjuk, hogyan és mikor jutunk vissza — felelte Ren —, és ellenőriznünk kell, nem kaptál-e fertőzést. Kezdtem pánikba esni. — Képtelen vagyok rá. Ren arckifejezése ellágyult. — Nem kell odanézned. Tudod, mit? Mesélj nekem egy történetet, mialatt én leveszem a kötést! — Én... most egy sem jut eszembe. Ren, félek. Mi van, ha leesik a lábam? Mi van, ha csak egy csonk van ott? — Tudod mozgatni a lábujjaidat? — kérdezte. — Igen. Legalábbis úgy érzem, hogy tudom, de lehet, hogy az csak egy fantomláb. Nem akarok féllábú lenni. — Ha az történik, akkor is megbirkózunk vele. Az a lényeg, hogy életben vagy. — De soha többé nem fogok tudni járni. Hogyan lehetne újra normális életem? Örökre nyomorék leszek. — Nem számít. — Hogy érted azt, hogy nem számít? Hogyan tudnék segíteni nektek teljesíteni a küldetést? Hogyan tudnék... — A szavaim hirtelen elhaltak. Ren várt egy kicsit, majd megkérdezte: — Hogyan tudnál mit?
Elpirultam. - Hogyan tudnék férjhez menni és gyerekeket nevelni? Nem lennék képes kergetőzni a gyerekeimmel a ház körül. A férjem szégyellne. Már ha persze egyáltalán meg tudnék győzni bárkit is, hogy vegyen el feleségül. Ren kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett rám. - Befejezted? Vagy van még olyan félelmed, amit nem osztottál meg velem? - Azt hiszem, ennyi — feleltem. - Szóval attól félsz, hogy nem leszel tökéletes, nem leszel vonzó, és nem leszel képes rendesen teljesíteni a feladataidat. Bólintottam. - Azt meg tudom érteni, hogy félsz attól, hogy nem leszel tökéletes. De ha a cirkuszban töltött évek megtanítottak valamire, az az, hogy a tökéletesség egy illúzió. Minden ember teljesen egyedi. A tökéletesség olyasvalami, aminek a legtöbb ember a világon egyszerűen sohasem felel meg. Ami pedig az olyan férjet illeti, aki szégyelli a feleségét, hát, az nem érdemli meg azt a nőt, és én személyesen gondoskodom majd róla, hogy ilyen férfi sohase kerüljön az ismeretségi körödbe. A vonzerődről meg csak annyit, hogy garantálhatom neked: még ha mindkét lábad elveszítenéd, én akkor is gyönyörűnek tartanálak, és még akkor is vágynék rád. — Úgy mosolygott, hogy beleborzongtam. — Ja, és a gyerekek mindkét szülő felelősségei. Te meg a férjed olyan módon osztjátok majd meg a munkát magatok között, ahogy mindkettőtök számára a legmegfelelőbb lesz. - De teher lennék a számára. - Nem lennél az. Könnyítenél a terhén azzal, hogy szeretnéd őt. - Úgy kellene tologatnia, mint egy nagymamát. - Minden éjjel az ölében vinne az ágyba. — Nem hagyod, hogy lubickoljak az önsajnálatban, ugye? — Nem. Na, most akkor végre megnézhetem a lábad? — Meg. — Jól van — mosolygott. — Maradj nyugton! Suttogva utasította a mennyei kendőt, hogy finoman távolítsa el az alvadt vérrel borított kötést a lábamról, és szőjön új, puha rongyokat, a gyöngysort pedig arra kérte, hogy készítsen egy lavór meleg vizet. Először a lábujjaim váltak láthatóvá, és megkönnyebbülten láttam, hogy rózsaszínűnek és egészségesnek tűnnek. De ahogy a fonalak kezdtek a lábszáramról is letekeredni, becsuktam a szemem és elfordultam. Ren nem mondott semmit, csak belemártott egy rongyot a vízbe, és tisztogatni kezdte a sebeimet. Úgy éreztem, megvan az egész lábam, de nem mertem megkockáztatni, hogy megnézzem.
— Nem beszélnél közben hozzám? - kérdeztem feszülten. - Elterelné a figyelmemet. Ren feltolta a valaha gyönyörű, de most sóüledékes szoknyámat a térdem fölé, és gyöngéden letörölte a bőrt a térdkalácsom alatt és körül. — Jól van — mondta. — Nemrég írtam egy verset. Az megfelel? Némán bólintottam, majd felnyüszítettem, ahogy Ren egy érzékeny pontot érintett. — Az a címe, hogy „A ketrecbe zárt szív”. — Amint szavalni kezdett, bársonyos hangja magával sodort és megnyugtatott, ahogyan mindig. A ketrecbe zárt szív Legyengül vajon a ketrecbe zárt szív? Nem! Sőt ádázabbá tesz dobogása! Ám nem erős lakat, törhetetlen vasrács gazdája keze az, mi megzabolázza. Vasujjai közé préseli ádázul, lelki erejével tartva kordában, bőszen gátolva szabad szárnyalását, könyörtelenül szorítva markában. Szabad e szív, ó, csupán egy helyen volna, békéjét, nyugalmát csakis ott lelné, szeretett dzsungelje örömmel fogadná, lombos karjaival őt átölelné. Ám a mély vadonba nem leli az utat. A férfiú jár-kel nyughatatlanul, börtönében várva – hisz mi mást tehetne?-, hogy epedő szíve mikor szabadul.
27
Amikor befejezte a sebeim tisztogatását, kicsavarta a törülközőt, és azt mondta: 27
Pásztor Judit fordítása
— Megnézheted, ha akarod. A lábaddal minden rendben lesz. Résnyire kinyitottam a szemem, és lenéztem. A térdemtől a bokámig vékony, rózsaszín sebhely húzódott. Ren finoman megérintette, és én beleborzongtam. Félreértette a reakciómat, és együtt érzőén megkérdezte: — Ennyire fáj? — Nem, nem nagyon. Csak egy kicsit sajog. Bólintott, és tenyerébe fogva enyhén megszorította a vádlimat. — Ez jólesik — mondtam. — Talán kicsit később, ha még jobb állapotban leszek, jót fog tenni egy masszázs. — Bármikor. A karjára tettem a kezem. — Köszönöm... És a versed... gyönyörű. — Szívesen — mosolygott melegen —, és én is köszönöm neked, dil ke dadkan. Elkomolyodva közelebb húzódtam hozzá, és tenyeremet a szívére helyeztem. — A ketrecbe zárt szívről szóló soraid nem Lokeshről, nem a cirkuszról és nem a felejtésről szólnak, igaz? — Igaz. — A kezemre tette a kezét, és odaszorította a mellkasához. - És mielőtt megkérdeznéd: amit az imént hindiül mondtam, azt jelenti, hogy „szívem dobogása”. Egy könnycsepp gördült végig az arcomon. — Ren... én... Kishan felmorrant, ahogy a nap a horizont fölé emelkedve az arcára tűzött. Felült, megdörzsölte álmos szemét, és közelebb kúszott hozzánk. Aztán átölelte a derekamat, és a mellkasához húzott. — Légy vele óvatos! — sziszegte Ren. — Jól van, bocs. Fájdalmat okoztam? — Nem — ráztam meg a fejem. — Ren kitisztította a sebeimet. Nézd! Sokkal jobb. Kishan alaposan megvizsgálta a lábamat. — Úgy tűnik, túl vagy a nehezén. — Az orrával megcirógatta a nyakamat, a kagylócsónak másik feléből felhangzó halk morgás ellenére. — Jó reggelt, bilauta! Miről maradtam le? — Csak egy versről.
— Örülök, hogy átaludtam — vihogott, mire enyhén oldalba böktem a könyökömmel. — Viselkedj! — Igen, édesem! — így már jobb... Nos, mit szólnátok egy reggelihez? Miközben jóízűen falatoztunk, Ren és Kishan megállapították, hogy mindannyian újra szinte teljesen egészségesek vagyunk. Amikor befejeztük a reggelit, ismét elhelyezkedtem a természetes ívű óriáskagyló-fotelban. — Oké. És most mit csinálunk? — kérdeztem. — Talán hívhatnánk valamelyik sárkányt, hogy segítsen - töprengett hangosan Kishan. Ren a fejét rázta. -Van egy olyan érzésem, hogy nem segítenek nekünk többé. Ezenkívül egyikünk sem akarja, hogy Lüsélóng idejöjjön, és megint ajánljon nekünk valami kihívást, ugye? — Nem! - borzongtam meg, visszaidézve, hogyan lett mindkettőjükből kis híján sárkányeledel. — Egy dolgot biztosan tudok: ma nem szabad napra mennem. — Ujjaimmal végigsimítottam a kagyló oldalán, és találtam rajta egy kis, kivájt lyukat. Egy ötlet kezdett formálódni a fejemben. — Ren! Nem tudnál a háromágú szigonyoddal fúrni még három ilyen lyukat? Úgy, hogy négyszög alakban, egymástól egyenlő távolságban helyezkedjenek el. Ren letérdelt mellém, és átdugta az ujját a lyukon. — Ugyanilyen nagyokat akarsz? — kérdezte. — Igen. Elég nagynak kell lenniük ahhoz, hogy egy vastag kötél átférjen rajtuk. Bólintott, és elővette a szigonyt. Kishan mellém húzódott. — Mi a terved? — Talán megpróbálhatnánk a szeleket használni, hogy visszavigyenek bennünket a hajóra. — Jó ötlet. Jobb, mint csak lebegni itt, cápavárosban. — Cápaváros? Remélem, túlzol — dünnyögtem. — Túlzok? — kérdezett vissza Kishan, de amikor meglátta a félelmet az arcomon, gyorsan azt mondta: — Persze hogy túlzok. — Nem túloztál, ugye? — néztem rá elborzadva. — Mindenfelé itt vannak körülöttünk, igaz? — Igen — felelte sóhajtva. — Még mindig itt úszkálnak. Egész éjjel hallottam az uszonyaik csobbanását.
Akaratlanul is felnyögtem, és lehunyt szemmel fohászkodtam, hogy a kísérletem miatt bele ne boruljunk a cápáktól hemzsegő vízbe. Aztán szövettem a mennyei kendővel egy vitorlaernyő-szerűséget, és megkértem, hogy rögzítse kötéllel a Ren által kifúrt lyukakhoz, majd szépen lassan gyűjtse benne össze a szeleket, és fújjon vissza bennünket a Deschenhez. Enyhe fuvallat támadt. Ren és Kishan közös erővel feldobták az ernyőt, mintha papírsárkányt eregettek volna. A vastag anyag felfúvódott, kidudorodott, és előrerántott bennünket. A kagylócsónak sebesen pattogott a vízen, és noha a szél ide-oda csapkodta, Rennek gyors és ügyes mozdulatokkal sikerült egyensúlyban tartania. Mindent egybevetve egészen kényelmes utazás volt. Ren a mennyei kendő és az aranymangó közreműködésével még napellenzőt is készített vitorlavászonból, illetve kilyukasztott sajtkorongokba ágyazott, túlméretezett borsmenta rudakból. Csipegettünk a sós, sajtos krékerek széleiből, és beszélgettünk, miközben szemünkkel az óceánt kémleltük a jachtot keresve. Mivel tudtam, hogy már kilométerekkel eltávolodtunk a cápabüfétől, kissé ellazultam, ujjaimat bele-belemártottam a vízbe, és többször is elbóbiskoltam. A délelőtt délutánba fordult, de a Deschennek még mindig nyoma sem volt. Felhők gördültek elő, és hamarosan olyan sűrű köd vett körül bennünket, hogy elzárta a nap fényét. — Talán közeledünk a kék sárkány szigetéhez - mondtam. Úgy döntöttünk, negyedóránként fellövök egy jelzőtüzet. A negyedik után Kishan hallott valamit. Rennel együtt meghúzták az egyik kötelet, hogy elfordítsák a csónakunkat jobbra, és azt mondták, lőjek fel még egy jelzőtüzet. Ezúttal én is észrevettem válaszként valami halvány ragyogást. Aztán a szél hirtelen elült, és a vitorlaernyőnk a vízre ereszkedett. Miközben Ren behúzta a csónakba, egy újabb jelzőrakéta robbant közvetlenül a fejünk fölött, majd ahogy a vörös szikrák szertefoszlottak, a kagylócsónakunk egyszer csak nekiütődött a jacht sima oldalának. Kishan gyorsan kikötött bennünket, én pedig szinte sírtam a boldogságtól. — Hahó! — szólalt meg egy ismerős hang a ködben. — Mr. Kadam? Mr. Kadam! Itt vagyunk! A szeretett arc lassan előtűnt a ködből. Mr. Kadam szélesen mosolygott, és segített Kishannak közelebb húzni a csónakunkat. — Miféle jármű ez? — kérdezte nevetve. — Egy óriáskagyló — magyaráztam. — A gyöngysor teremtette. — Hát, húzzuk fel a fedélzetre! Segíthetek, Miss Kelsey? — Majd én felviszem - mondta Ren. Felnyalábolt a karjaiba, és valahogy sikerült neki felmásznia velem a létrán a vizes garázsba, miközben Mr. Kadam és Kishan együttes erővel felvonszolta a kagylócsónakot a rámpán. - Miss Kelsey, maga már megint megsérült — csóválta a fejét aggodalmasan Mr. Kadam.
- Azt hiszem, meg is haltam — bólintottam. — Kishan hozott vissza az életbe. Annyi mindent el kell mesélnünk önnek! - El tudom képzelni. De csak miután Nilima segít magának kényelembe helyezkedni. Ren, tud járni Miss Kelsey? - A sérülése óta nem próbálta — felelte Ren. - Tegyél le! - mondtam neki. - Állni valószínűleg tudok. Ren óvatosan talpra állított, majd a karjára támaszkodva, Kishannal és Mr. Kadammal a nyomomban besántikáltam a szobámba. Úgy éreztem, minden egyes izmom egy merő görcs. - Azt hiszem, rendben leszek - mondtam -, különösen, ha majd kapok egy kiadós vádlimasszázst. - Majd én megcsinálom — szólalt meg egyszerre mindkét fivér. - Ez esetben szerencse, hogy két lábam van — nevettem fel, majd előrehajoltam, végighúztam egy ujjamat a rózsaszín sebhelyen, és összehasonlítottam a lábaimat. Sóhajtva láttam, hogy most már mindkettőn van sebhely: egy a cápaszörnytől, egy pedig a krakentől származott. — Nilima segítségével elboldogulok, menjetek nyugodtan. Én még beszélek pár szót Mr. Kadammal. - Veled maradok — ajánlotta Ren. - Nem. Én maradok vele - ellenkezett Kishan. - Nem szükséges. Ne aggódjatok miattam! Később találkozunk. A fivérek vonakodva elmentek, én pedig Mr. Kadam vállára hajtottam a fejem. Ö az egyik karjával átölelt, és felsóhajtott: Még nem mondta el nekik, ugye? Pontosan tudtam, miről beszél. Megráztam a fejem. - Olyan sok veszélyes helyzetet kellett átélnünk; nem akartam még ezzel is terhelni őket. Ha tudnák, akkor biztosan szembe akarnának szállni Lokeshsel. Mr. Kadam bólintott, majd így felelt: - Mégis, meg kell tudniuk... hamarosan. - Tudom. Csak előtte szükségük van egy kiadós alvásra. „Egyszerre egy csatával foglalkozzunk!” — ez az új jelszavam. - Maga is kimerült. Önnek is pihennie kell - mondta Mr. Kadam. Ragaszkodott hozzá, hogy halasszuk későbbre a történtek elmesélését, és magamra hagyott a szobámban. Megnyitottam a zuhanycsapot, és levettem az ékszereimet. Nilima bejött, segített kikapcsolni a gyöngysort, és miközben a két tenyerében tartotta, elismerően felsóhajtott: - Ez gyönyörű, Miss Kelsey!
- Igen. Ráadásul képes vizet teremteni, és összehívni az óceán élőlényeit, vagy valami ilyesmi. Ki kell derítenünk, mi mást tud még. - Kipróbálhatom? - Csak tessék! - Gyöngysor, kérlek, töltsd meg a kádat meleg vízzel Miss Kelsey számára! A kád azonnal telni kezdett, Nilima pedig elragadtatva csapta össze a kezét. - Igazán csábító ez a fürdő — mosolyogtam —, de először le szeretnék zuhanyozni, hogy lemossam a sót a bőrömről. - Persze. Ráér majd utána belemerülni a kádba. Megborzongtam. A merülés gondolata idegessé tett. Azon tűnődtem, hogy képes leszek-e valaha újra búvárkodni. Azonnal átvillant az agyamon az óriáscápa képe, és visszaidéztem magamban harapásra kész, kitátott állkapcsait. - Inkább valamikor máskor fürödnék, ha nem bánja. Egyelőre a zuhanynál maradnék. Nilima vállat vont, és segített levenni a ruhámat. Sóhajtva csóválta a fejét a tönkrement gyönyörű anyag láttán, és ujjaival végigsimított a gyöngydíszítésen. - Biztosan csodálatos lehetett. - Szép volt — ismertem el —, de kicsit kényelmetlenül éreztem magam benne. - Miért? - A felső részt túl rövidre szabták. - Ó, igen, a cholinak sok különböző fajtája létezik, modern és klasszikus egyaránt. Némelyik nagyon rövid, de nem azért, hogy a nők mutogassák a testüket, hanem hogy jól érezzék magukat a hőségben. Felvontam az egyik szemöldökömet, mire Nilima elnevette magát: - Na, jó. Elismerem, hogy olykor azért viselik, hogy magukra vonják egy férfi figyelmét. - Hát, ez határozottan működött. Túlságosan is jól - motyogtam. Nilima kivette az ékszereket a hajamból, és külön-külön megcsodált minden egyes darabot. Meleg gőz áradt ki a zuhanykabinból. Miután meglazította a cholimat, magamra hagyott, én pedig jó sokáig samponoztam a hajamat és sikáltam a bőrömet. Amikor vastag fürdőköpenyemben a fésülködőasztalhoz ültem, tiszta ruhákkal a karján tért vissza. Kifésülte hosszú, vizes hajamat, miközben én testápoló krémet kentem a napégette karjaimra és lábaimra. - Nilima, levágná rövidebbre a hajam? — kérdeztem, és mikor láttam, hogy aggodalmasan rázza a fejét, hozzátettem: — Kérem! Ez így túl hosszú. Kezelhetetlen. Nem kell rövidre vágnia, csak hogy nagyjából a hátam közepéig érjen.
— Ren dühös lesz. — Azt hiszem, már nem érdekli. — Miért nem? Felsóhajtottam. — Mert szakítottunk. Megmondtam neki, hogy Kishant választottam. Nilima kezében egy pillanatra megállt a fésű, és csendesen csak annyit felelt: — Értem. Tovább győzködtem. — Kishant nem zavarja, bármit csinálok a hajammal, és amíg ilyen hosszú, még befonva is zavar. — Jól van, Miss Kelsey - adta meg magát Nilima —, de ha Ren kérdezi, magának vágta le. — Megbeszéltük. Nyírt belőle annyit, hogy éppen elfedje a lapockáimat, és befonta. Aztán felvettem egy puha pólót és egy elnyűtt farmernadrágot, és mezítláb elindultam, hogy megkeressem a többieket. Nilima ott maradt őrködni a kormányházban, Mr. Kadam pedig csatlakozott hármunkhoz a napozóterasz társalgójában. Miközben ettünk, felváltva meséltük el neki, hogy mi történt. Részletes jegyzeteket készített, és újra meg újra arra kért bennünket, hogy ismételjük el a sárkányok instrukcióit olyan pontosan, ahogy csak tudjuk. Megmutattam neki a gyöngysort, amit jó ideig megigézve forgatott a kezeiben, majd részletekbe menő pontossággal lerajzolta a füzetébe. Leírta azt is, hogy milyen különféle módokon használtuk már, és izgatottan kijelentette, hogy amint lehet, szeretne végrehajtani vele néhány kísérletet. Miután a lábsérülésemről beszéltem neki, megjegyezte: — Különösnek találom, hogy ebben a birodalomban nem gyógyult meg a cápaharapásból, noha Shangri-lában rendkívül gyorsan rendbe jött a medvetámadás után. — Ne feledje, hogy Kishkindhában sem gyógyultam volna meg Fanindra nélkül, amikor a kappa bánt el velem — feleltem. — A krakenharapást követően viszont igen, bár lassabban — mondta Mr. Kadam. — Nos, erre lehet néhány magyarázat. Az egyik: elképzelhető, hogy Shangri-lában van valami, ami különleges. Talán a nem-bántunk senkit törvény hatása. A második: talán csak az adott szent tárgy aktuális őrzője képes halálos sérülést okozni. A harmadik: rendkívüli gyógyulás csak akkor lehetséges, ha a seb nem halálos. Mindenesetre, bármi is legyen az ok, roppant óvatosnak kell lennie, Miss Kelsey. Még a mitikus világok birodalmaiban is megölhetik. Igazán szerencsénk volt, hogy Durga megajándékozta Kishant a kamandallal. Azt gondolom, nem engedhetjük meg tovább magunknak, hogy elhiggyük: az amulettje megóvja magát a sérülésektől, vagy hogy a mágikus birodalmakban önnek is rendkívüli gyógyuló képessége van. — Előrenyúlt, és megveregette a térdemet.
- El sem tudom képzelni, hogy elveszítsük magát, kedvesem. — Aztán Renre és Kishanra pillantott. — Mindnyájunknak elővigyázatosabbnak kell lennünk Miss Kelsey épségét illetően. A fivérek egyetértően bólintottak. Amikor befejeztük a beszámolónkat, Mr. Kadam hátradőlt, egymásnak támasztotta a két tenyerét, szokásához híven egy ideig töprengve ütögette az ajkait, majd így szólt: — Nos, azt hiszem, ezzel a harmadik küldetést is teljesítették. Még annyit mindenképp el kell mondanom, hogy Lady Selyemhernyó kimonójáról eltűnt az öt sárkány. Nilima és én mindig láttuk, ahogy a sárkányok megváltoznak, amikor maguk behatoltak a birodalmukba, így nyomon követhettük, mikor hagyják el a területüket. Két nappal ezelőtt pedig mind az öten eltűntek. Csodálkozva pislogtam. - Ez körülbelül akkor lehetett, amikor bementünk a Hetedik Pagodába. Mr. Kadam bólintott, majd így folytatta: - A szeksztáns és az égkorong még megvan, de azt hiszem, azok is eltűnnek majd, amint visszatérünk a saját világunkba. Nilimával azt spekuláltuk ki, hogy kell lennie valamiféle átjárónak, mint amilyen az Ugra-szobor vagy a Szellemkapu volt, melyen keresztül visszatérhetünk a normális idősíkba. Holnap megkeressük azt a helyet, ahol először találkoztunk a vörös sárkánnyal, és őszintén remélem, hogy így visszajutunk majd a Parti templomba. Mielőtt azonban útra kelnénk, szeretném, ha ma éjjel itt maradnánk lehorgonyozva, és mindenki rendesen kipihenné magát. Jó okom van azt hinni, hogy a közeli jövőben egy újabb ütközet vár ránk, és azt akarom, hogy megfelelően fel legyünk rá készülve. Miss Kelsey, talán itt az ideje, hogy elmesélje, mi történt a látomásában. Nagyot nyeltem, és a fivérek felé fordultam. - Amikor korábban kérdeztétek, hogy mit mondott Lokesh, kicsit elbagatellizáltam a dolgokat. - Hogy érted ezt? — kérdezte Kishan. - Én... szóval... hazudtam. Ren előredőlt. - Igazából mi történt? - Először is, Dixon kapitány halott. Mr. Kadam várt néhány pillanatig, hogy a fivérek feldolgozzák a szomorú hírt, aztán elmagyarázta: — Hű barátom halálát Lokesh okozta. Miss Kelsey-vel végignéztük, mi történt. Mélységes fájdalmat érzek az elveszítése miatt. Az első reakcióm az volt, hogy meg kellene keresnünk a legénység többi tagját, hogy megbizonyosodjunk, jól vannak-e, de nem kockáztathattuk meg, hogy visszamenjünk Mahabalipuramba, tudva hogy Lokesh ott volt, és esetleg jelenleg is ott van. Sajnos nagy valószínűséggel már az egész legénységet megölte. Jó volna azt remélni, hogy legalább néhányuk
túlélte, de a szívem mélyén nem hiszem, hogy így van. Azért, amikor majd biztonságban leszünk, elküldöm néhány emberemet, hogy nézzenek utána. — És mit nem mondtál még el? — nézett rám Ren. — Ööö... úgy tűnik, Lokesh többre vágyik az amulettünknél -hebegtem, és elhalt a hangom. Mr. Kadam együtt érzőén rám mosolygott, és átvette tőlem a szót: — Kezdeményező lépéseket tett Miss Kelsey felé... Őt akarja. Ren talpra ugrott, Kishan keze pedig ökölbe szorult. — Megölöm! — kiáltotta Ren szikrázó szemmel. — Esküszöm, hogy soha egyetlen ujjal sem lesz alkalma hozzáérni! Mr. Kadam folytatta: — Nem hiszem, hogy csupán a nő iránti vágy hajtja, noha bizonyosan ez is része a dolognak. Látja Miss Kelsey-ben az erőt, és... fiút akar nemzeni neki. A két fivér reakciója nagyon különböző volt. Ren valósággal forrongott. Kezei ökölbe szorultak, és ujjait úgy behajlította, mintha most is karmai lennének, és valamit darabokra akarna tépni velük. Kishan ezzel ellentétben csendes elkeseredésbe zuhant. Az arca szabályosan megnyúlt. — Az én hibám — mondta alig hallhatóan. Lágyan megérintettem a karját. — Miért mondod ezt? — Szörnyen felbosszantottam és gúnyt űztem belőle, amikor a te alakodban viaskodtam vele a baigák földjén. És azt is látta, hogyan bánok a chakrammal. - Nem hiszem, hogy pusztán ez lenne az oka - nyugtatta Mr. Kadam. - Bár valószínűleg valóban fokozta az érdeklődését. Én úgy feltételezem, már ha lehetek elég bátor ahhoz, hogy feltételezésekbe bocsátkozzam, hogy ő a Rajaram családot mindig is hatalmasnak, erősnek látta, és magába akarja szívni ezt az erőt. Sohasem győzött le titeket. Mindig sikerült kicsúsznotok a karmai közül, és ő gyűlöl veszíteni. Az pedig, hogy legyen egy fia, olyasvalami, amire már évszázadok óta vágyik. A mi időnkben ugyanezt akarta... egy másik nővel. -Anya... - mondta Ren elhaló hangon. - Igen - bólintott Mr. Kadam. - Ha nem menekülünk el, elvette volna Deschent. És most Miss Kelsey-t akarja. Az a gyanúm, hogy egy hajóról figyeli a visszatérésünket. - Egy ujjal sem fog hozzáérni! - fogadkozott Kishan is. - El kell rejtenünk Kelseyt! - mondta Ren.
— Várjunk egy pillanatot! — vágtam közbe. — Szükségetek van rám és a tűzenergiámra, ha Lokesh kalózainak tucatjaival kell szembenéznünk. Láttuk, milyenek. Mr. Kadam egy ideig töprengve ütögette az ajkát, majd így szólt: — Egyetértek. Úgy hiszem, ha meg akarjuk nyerni az ütközetet veszteség nélkül, gyorsan és erőteljesen kell lecsapnunk rájuk. Nem hinném, hogy meg akarnának ölni minket. A legvalószínűbb, hogy megint kábítólövedéket fognak használni. Először a hajó testét pajzsként használva, távolról próbáljuk meg használni a maga képességét. A közelharc csak az utolsó megoldás maradjon! Ön egy igazán jó távolsági fegyver. Én majd kidolgozok egy specifikus támadási tervet, amíg maguk alszanak. Pihenjenek annyit, amennyit csak tudnak! Reméljük, hogy nem vesz észre minket, de fel kell készülnünk a háborúra. Holnapra harcra készen kell állnunk. Ren elfordult, hogy kinézzen a sötét ablakon, és azt kérdezte: — Miért tartottad ezt titokban előttünk, Kelsey? Izzadt tenyeremet a farmernadrágomba törölve így feleltem: — Nem akartam elterelni a figyelmeteket a feladatról. Ha nem tudtunk volna feljönni a felszínre, úgysem számított volna. Ha pedig igen, gondoltam, később rengeteg időnk lesz arra, hogy elmondjam nektek. — Legközelebb azért csak mondd el! - nézett rám. - Jobban tudom kezelni a rossz híreket, ha őszinte vagy velem. — Oké - bólintottam, majd feszengve lesütöttem a szemem. Miután berekesztettük a megbeszélést, Kishan karon fogott, és visszaindultunk a szobám felé. Ren diszkrét távolságból követett bennünket. — Megszereztük a nyakéket — mondtam Kishannak. - Most már tizennyolc órán keresztül emberek lehettek. Csak egyetlenegy feladat maradt hátra. Kishan szórakozottan bólintott, megcsókolta a homlokomat, és megállt az ajtómnál. — Tizennyolc óra naponta, hmm? Az már szinte az egész élet. — Elmosolyodott. — Rennek és nekem beszélnünk kell. - Egy ujjával megcirógatta az arcomat. — Reggel találkozunk, oké? Összezavarodva bólintottam, és ágyba bújtam. Kishan később sem jött be a szobámba, és ez jól is volt így, mert többször felriadtam különböző rémálmoktól űzve. Végül felkapcsoltam egy lágy fényű lámpát, hogy ne tudjam többé azt képzelni, hogy a fekete óceánban vagyok. Amikor reggel kinyitottam az összekötő ajtót, láttam, hogy Kishan ott fekszik a szobájában, és mélyen alszik. Halkan bezártam az ajtót, és elindultam reggelizni. Mr. Kadam és Nilima már az asztalnál ültek. Készíttettem magamnak egy tányérnyi harapnivalót, és épp elhelyezkedtem velük szemben az asztalnál, amikor a frissen zuhanyozott Ren is megérkezett. Kezében egy nagy halom palacsintával megrakott hatalmas tálat hozott, mogyoróvajjal, szeletelt banánnal és juharszirup öntettel.
Belekortyoltam a tejembe, hogy elrejtsek egy mosolyt. Ren leült mellém, és egy pillanatra összeért a vállunk. - Jól aludtál? - érdeklődött. - Igen. Es te? - Volt már jobb éjszakám is - mondta olyan mosollyal, mint aki valami konkrét emlékre gondol —, de viszonylag jól. Kishan hol van? - Még alszik. Nem akartam felébreszteni. - Jobban kellene vigyáznia rád — horkant fel. — Azonnal fel kellett volna ébrednie, amint megmoccantál. Vállat vontam. - Itt nem vagyok veszélyben. Egyébként pedig éberen alszik. Ahogy tigrisként is. Csak lehet, hogy most nem hallotta a mozgásomat. - Miért ne hallotta volna? - Mert egész éjjel a saját szobájában aludt. - Csak nem vesztetek össze? — vigyorgott Ren. - Nem - forgattam a szemem. — Különben is, hogy hol alszik, nem a te dolgod. - De igen, ha nem vigyáz rád. Sóhajtottam, és csipegetni kezdtem az ennivalómból, majd Mr. Kadamhoz fordultam: — Hol járunk jelenleg? — Néhány órán belül a kiválasztott koordinátákhoz kellene érnünk. Addig pihenjen nyugodtan! Időben szólok majd, jóval azelőtt, hogy megérkezünk. Miután Ren az utolsó falat palacsintát is eltakarította a tányérjáról, azt kérdezte: — Nem szeretnél Parcheesit játszani, amíg vársz a... — felhorkant — ...amíg vársz? — Jó ötlet — feleltem. — De ne Parcheesit! Meg kell neked tanítanom a vonatos játékot. Ugye van olyan nekünk, Mr. Kadam? — Igen, itt van, csakúgy, mint a többi is, amiket kért. Belekaroltam Renbe. — Gyere! Lehetsz a kékkel.
Egy órával később Ren elgondolkozva nézte a játéktáblát, aztán lecsapott egy jókert, és elhelyezte az utolsó vonatát. — Nyertem! — jelentette ki. — Csak ne olyan hevesen! — emeltem fel az ujjamat. — Meg kell számolnunk a pontokat. -Szerintem számolás nélkül is nyilvánvaló, hogy én vagyok a győztes. — Nem feltétlenül. Nekem van a leghosszabb szerelvényem és a leghosszabb útszakaszom. Vagy netán félsz a számolástól? — Azt sugallod, hogy nem tudok összeadni? — Fogalmam sincs. Jó sok idő telt el azóta, hogy iskolába jártál. Csak nyugodtan használd az ujjaidat, ha szükségesnek érzed — vigyorogtam gonoszul. — A jelek szerint rád férne egy kis lecke tiszteletből. — Alkotsz egy törvényt, hogy tilos heccelni a Mujulaain Birodalom főhercegét és kormányzóját? — A Mujulaain Birodalom hercegét és főkormányzóját, és igen, talán kellene hoznom egy törvényt. — És mit tennél, ha megszegném? Levágnád a fejem? Önelégülten elvigyorodott. — Van némi ötletem, hogy hogyan foghatnám be a szádat, de lehet, hogy túlságosan élveznéd a büntetést. — Az állát vakargatta. -Azt hiszem, inkább beledobnálak a medencébe. Mosolya azonnal lehervadt, amikor látta, hogy kiszáll a vér az arcomból. — Mi a baj, Kells? - Gyorsan félretolta a játéktáblát az asztalon, és megfogta a kezem. A kis vonatkocsik lesodródtak a tábláról. - Mi az? — kérdezte lágyan, és megcirógatta az arcomat. — Nem tudom, hogy valaha is képes leszek-e belemenni bármilyen vízbe. Tegnap este még a jakuzziba sem mertem beülni. Folyton azt láttam magam előtt, hogy óriási fogak közelednek felém. És egész éjjel rémálmok gyötörtek. — Sajnálom, anmol moti. Van valami, amit tehetnék, hogy segítsek? — Nincs. Nem igazán. — Felsóhajtottam. — Remélem, végül valahogy túljutok majd ezen. Ezelőtt nagyon élveztem a búvárkodást. Bólintott és felállt. Felém nyújtotta a karját, majd elvigyorodott, és így szólt: — Akkor talán legyen az a büntetésed, hogy pakold el a játékot, miközben én csak nézem. — Ez egy iszonyú büntetés — mondtam megjátszott borzalommal. - Határozottan elrettentő hatású.
Elkezdtem a kis zacskójukba pakolni a vonatokat. Ren a kijelentése ellenére segített. Ahogy lehajoltam, hogy felvegyem a doboztetőt a földről, a copfom a vállam elé hullott, ő pedig finoman meghúzta. — Azt gondoltad, nem veszem észre? — Tudtam, hogy valószínűleg észreveszed — feleltem. — Meg vagyok lepődve, hogy tegnap este nem szóltál rá semmit. — Észrevettem, de... sajnálom, Kelsey. Nem lett volna szabad ennyire hajthatatlannak lennem. — Elgondolkozva csavargatta a hajszalagomat az ujjai körül. — Amikor levágattad a hajad közvetlenül az után, hogy szakítottunk, úgy éreztem, mintha így akarnál elvágni minden hozzám fűző köteléket. És amikor te és Nilima arra készültetek, hogy újra levágjátok, pánikba estem. Nem bírtam elviselni. Lehet, hogy csak én képzelem így, de úgy érzem, mintha a hosszú hajú verziód hozzám tartozna, a rövid pedig Kishanhoz. - Nagyot sóhajtott. — A hajad nagyon szép, bárhogyan is viseled, noha engem mindig vonzottak a copfjaid. — Elengedte a vastag fonatot, és ujjaival végigsimított az államon át le a nyakam oldaláig. Aztán közelebb lépett. Elállt a lélegzetem, megigézve a sejtelemtől, hogy ez a gyönyörű férfi meg akar csókolni. — Kelsey! Kelsey, hol vagy? - kurjantott Kishan, miközben lefelé ugrált a lépcsőn. — Itt benn! — kiáltottam vissza kissé megriadva, miközben gyorsan elléptem Rentől. Kishan odafutott hozzám, és — láthatóan semmit sem érzékelve a tapintható feszültségből - puszit nyomott az arcomra. — Nemsokára megérkezünk. Kadam azt akarja, hogy menjünk a kormányházba. Azzal megfogta a kezem, és kivezetett a helyiségből. Ren némán követett bennünket. Éreztem, hogy néz, és bizsergető libabőr futott végig a karomon. Aztán elfutott mellettünk a széles lépcsőn, és szembefordult az öccsével: — Kishan, aludnál ma éjjel Kelsey szobájában? — szegezte neki a kérdést. Rámeredtem. Olyan volt az arca, mintha most nyelt volna le valami szörnyű keserű falatot. Kishan egy pillanatig értetlenül bámult a bátyjára, aztán kiegyenesedett, és gyanakvóan fonta össze a karját a mellkasa előtt. -Miért? - Rémálmai vannak - magyarázta Ren. — Jobban alszik, ha van mellette egy tigris. Felfortyantam. - Ren, nem kell megszervezned... - Csak hadd segítsek, Kells! - Jól van. Ahogy akarod. Dolgozzátok csak ki nyugodtan a terveiteket velem kapcsolatban! Ne is törődjetek azzal, hogy én mit akarok!
Dühösen elindultam felfelé a lépcsőn, miközben hallottam, ahogy Kishan és Ren suttogva vitatkozik odalent. Szemeimet forgatva beléptem a kormányházba, és lehuppantam egy kényelmes székbe. - Szóval, mi történik? - kérdeztem Mr. Kadamot. - Hamarosan behatolunk a vörös sárkány birodalmába. - Oké. Félórával később a fivérekkel együtt néztük, ahogy Mr. Kadam és Nilima gyakorlott kézzel navigálják a hajót a vörös sárkány vizein. Semmi sem történt. Nem láttunk semmiféle átjárót vagy jelet, amely megmutatta volna, hogy mit kell tennünk. Lóngjün sem jelent meg. A délután közepére nyugtalanná váltam, és úgy éreztem, megőrülök, ha tovább kell merednem az óceánra. Ekkor, ahogy elfordultam az ablaktól, az ujjaim valami puhához értek. Lady Selyemhernyó kimonója volt. Végigsimítottam az immár teljesen kirajzolódott csillagot az elején, aztán megfordítottam. Láttam, hogy a hátuljáról valóban eltűnt mind az öt sárkány, de a kis jelek továbbra is látszottak. Végigfuttattam a kezem a felhőkön, a zöld sárkány villámain, aztán újra visszafordítottam a kimonót, és ujjammal megrajzoltam a vonalat a Parti templomhoz. — Vigyél haza minket! — suttogtam. Hallottam a selyemszálak gyors susogását, és éreztem, hogy megdől a hajó. — Mi történt? - kiáltotta Mr. Kadam. — Megérintettem a kimonót, és azt mondtam neki: „Vigyél minket haza!” Nilima és Mr. Kadam elhátrált a vadul villogó vezérlőpulttól. A szeksztáns és az égkorong villódzott, majd eltűnt. Ren és Kishan azonnal tigrissé változott, és két oldalról a lábaimhoz ültek. Figyelni kezdtem az ujjaim mellett a fonal mozgását, és Mr. Kadamot is odahívtam. A kelmén egy apró hajó rajzolódott ki, amely egy új, a Parti templomnál végződő hímzett vonal mentén haladt lassan előre. — Úgy tűnik, újra a normális idősíkban utazunk, noha egyetlen műszerünk se működik — mondta Mr. Kadam. — Azt hiszem, Lady Selyemhernyó húz haza bennünket. Hirtelen leültem, és nagyot sóhajtottam. — Ez azt jelenti, hogy van még időnk, mielőtt megérkezünk? — Azt hiszem, igen — felelte Mr. Kadam. — Eddig mindig körülbelül tizenkét óráig tartott a világok között utazás. — Szóval holnap kora reggel érünk oda. -
Úgy tűnik.
— Ha belegondolok, hogy mi várhat ott ránk, ez valószínűleg jó dolog. Rennek és Kishannak hat órán keresztül tigris alakban kell maradniuk. — Megpaskoltam Ren fejét, Kishant pedig megvakargattam a füle mögött, és gyorsan hozzátettem: — Nem mintha ragadozóként nem lennének még
félelmetesebb harcosok, csak szegények így nem tudják folytatni az életem megszervezését. — Enyhén megcsavartam Ren fülét, majd közel hajoltam hozzá, és odasúgtam: — Most aztán nem tudsz megbüntetni, amiért ugratlak, ugye, szép kis kandúrkám? Ren rám mordult, jelezve, hogy megjegyezte a heccelésemet, és később majd fizetek érte. Kuncogtam. Mr. Kadam elmélyülten visszafordult a térképeihez, én pedig kiterítettem a kimonót az ölemben. Amikor a másik oldalára fordítottam, láttam, hogy az öt sárkány visszatért. A kék halkan horkolt, a fehér szívélyesen rám mosolygott és bólintott, a vörös vigyorgott, a zöld kacsintott, az arany pedig pánikszerűen egy halom drágakő közé dugta a fejét. — Jó újra látni benneteket! — nevettem. Együtt vacsoráztam a tigrisekkel, és mosolyogva csóváltam a fejem, amikor mindketten a kézből etetést választották. Már nagyon hiányoltam ezt az alakjukat, és miközben azzal ugrattam őket, hogy elkényeztetett óriás kiscicák, mohón kapdosták ki a kezemből a húsdarabokat, és jóízűen nyalogatták az ujjaimat. Később Ren hátának támaszkodva felolvastam nekik néhány Grimm-mesét. Kishan mellém feküdt úgy, hogy a feje a lábamon pihent. Nem sokkal később kényelmetlenül fészkelődni kezdtem, és megkértem, hogy tegye át a fejét a padlóra. — Bocs, de a lábam még mindig fáj egy kicsit — magyaráztam neki. Ren fenyegetően rámordult. — Csitt! — csaptam vállon játékosan a fehér tigrist. — Nem tudta, de most már tudja. Miután mindketten lecsillapodtak, még egy órán keresztül folytattam az olvasást. Elmeséltem nekik A békakirályt, a Hüvelyk Matyit, valamint A hölgy és az oroszlán címűt, amely a kedvencem volt A szépség és a szörnyeteg történetének számos verziója közül. Ezután álmosan sántikáltam be a szobámba, nyomomban mindkét tigrissel. Kishan egyből felugrott az ágyamra, Ren pedig a földre feküdt. A fürdőszobában átöltöztem a pizsamámba, majd becsusszantam a takaróm alá. Kishan máris aludt, de Ren felemelte fehér fejét a mancsáról, hogy meg tudjam vakargatni a fiilét. — Jó éjt! — suttogtam, és álomtalan, gyógyító alvásba zuhantam. Épp pirkadni kezdett, amikor a hajó olyan hirtelen és erőteljesen megdőlt, hogy legurultam az ágyról, és Ren hátára estem. Ő azonnal emberré változott, és gyorsan félrehúzott az útból, pont, mielőtt egy egész polcnyi könyv zuhant súlyosan a padlóra, ahol egy pillanattal azelőtt feküdtünk. A tigris Kishan is leugrott az ágyról, és ő is emberré változott. — Találkozzunk a kormányházban! - kiáltotta, miközben kiviharzott az ajtón.
Ren összeszedte a fegyvereinket, mialatt én átöltöztem. Amikor egy újabb hullám ütötte meg a hajót, alaposan bevertem a fejem a ruhafogasba, így jókora púppal a homlokomon botladoztam elő a gardróbszobámból. Amikor a hajó visszabillent eredeti helyzetébe, odamentem Renhez, és megjegyeztem: — Különös. Mintha a hullámok szabályos időközönként jönnének, nem csak úgy összevissza. Nem olyannak tűnik, mint egy vihar. — Igazad van. Ez nem természetes. — Ren felcsúsztatta Fanindrát a karomra, összekapcsolta a nyakamon a gyöngysort, a derekam köré kötötte a mennyei kendőt, becsúsztatta az aranygyümölcsöt a hátamon levő aranynyilas tegez tetejébe, és a kezembe adta az íjat A háromágú szigony már ott lógott a derékszíján egy hurkon.Megmarkolta a gadát. - Megvan minden, amire szükséged van? — kérdeztem az ajtófélfának támaszkodva. Elmosolyodott, és lágyan megérintette az arcomat. - Igen. Minden, amire szükségem van, itt van. Belekaroltam, mire az ajkához emelte a kezemet, majd egy újabb hullám a karjaiba taszított. - Mennünk kell — mondtam. - Igen. - De semmilyen mozdulatot sem tett. Egy puszit nyomtam az arcára. - Gyere, Tigris! Majd... beszélünk később. Vigyorogva húzott ki a szobából, aztán, amilyen gyorsan csak bírtunk, futottunk felfelé a kormányházhoz vezető, erre-arra dülöngélő lépcsőn. - Mi lehet ez? Egy újabb tengeri szörny? — kérdeztem közben. Mielőtt Ren válaszolni tudott volna, felértünk a napozóteraszra, és egy pillanatig döbbenten álltam. - A Parti templom! Itthon vagyunk! Mahabalipuram városa nyúlt el előttünk a parton. Azonban lassítás nélkül, mindössze néhány másodperc alatt elhagytuk a lakott területet, és továbbsuhantunk a partvonal mentén. Bármi is volt a célunk, gyorsan közeledtünk felé. - Kelsey! Gyere! Utolértem Rent, és megfogtam kinyújtott kezét. Épp időben, mert egy újabb hullám csapódott a hajónak, és a jacht veszélyesen az oldalára dőlt. Elvesztettem az egyensúlyomat. Ren megkapaszkodott a korlátban, magához rántott, és erősen átölelt. — Kösz! — mormoltam a mellkasába, ahogy újra talajt éreztem a lábam alatt. — Bármikor — vigyorgott, és megszorította a derekamat.
Berohantunk a kormányházba, ahol a kétségbeesett Mr. Kadam ezzel fogadott bennünket: — Ránk talált. Nem sejtettem, hogy ekkora hatalma van. Óriási hullámok áradtak felénk egymás után, mindegyik azzal fenyegetve, hogy elsüllyeszt bennünket. Fekete felhők gyűltek az égre a semmiből, és elsötétítették a napfényes indiai égboltot. A szél olyan erősen korbácsolta a hajót, hogy az ablakok beleremegtek. — Lokesh? — kiáltottam túl a zajt. Mr. Kadam bólintott. — A számításaim tévesnek bizonyultak! Hajnalban értünk a Parti templomhoz, hamarabb, mint gondoltam. Elhatároztam, hogy a biztonság kedvéért nagy ívben elkerüljük a várost, de ő már a templomnál várt, és támadásba lendült! Meg kell próbálnunk harcképtelenné tenni a hajóját, mielőtt megsemmisít bennünket! Ránk talált. Elindultam Rennel a kormányház teteje felé. Kishan is utánunk jött. A legelső dolgom az volt, hogy a mennyei kendő segítségével odarögzíttettem mindhármunkat a korláthoz, aztán mondtam a fivéreknek, hogy ha Lokesh hajója elérhető közelségbe kerül, Ren használja a kendőt, Kishan a gyümölcsöt, én pedig a tűzenergiámat, és megpróbálok valamit kezdeni a nyakékkel is. A gyorsan közeledő fekete hajóra összpontosítottam. Mivel a villámcsapáshoz még túl messze volt, odasúgtam a nyakéknek, hogy záporozzon sűrű eső a hajójukra, és kapja el őket egy forgószél. Ezután megkértem minden olyan élőlényt az óceánban, akik hallgatnak a nyakék hívására, hogy siessenek a segítségünkre. Ren a kendővel egy vízálló ponyvát dobatott Lokesh hajójára, Kishan pedig olajjal borította be a fedélzetét, és krémsajttal tett súlyossá minden elérhető helyet. Elvigyorodtam, ahogy elképzeltem a pánikot, amit okoztunk, de amikor egy erős széllökés lesodorta a ponyvát, egy pillanat alatt lehervadt a mosoly az arcomról, aztán rémülten felsikoltottam: nagy uszonyok sora közeledett sebesen a hajónk felé. Ren megérintette reszkető kezemet. - Mi az? - Cápák... - suttogtam alig hallhatóan. Kezét szorosan az enyémre kulcsolta. - Ne nézz oda! De nem tudtam megtenni. Csak álltam ott dermedten, és megbabonázva meredtem rájuk, ahogy köröztek a hajónk körül. Hallottam, hogy Ren beszél Kishanhoz, de képtelen voltam felfogni a szavait. Aztán valahogy eljutott a fülembe Kishan válasza: - Vagy ötszáz kilónyi pompás marhahúst dobtam be a vízbe, de nem mennek rá. Marhahús? Ó! Megpróbálja elterelni a cápák figyelmét. Persze hogy nem fog működni! Ezeket nem az ennivaló érdekli. Minket akarnak. Súlyos esőcseppek záporoztak az arcomra és a fejemre. A hullámok elültek, de Lokesh szörnyű vihart támasztott. Ez végre kizökkentett a cápabámulásból, és
visszairányítottam az esőt a másik hajóra. Ebben a pillanatban megéreztem, ahogy Lokesh ereje megérint. Eső találkozott az esővel. Az ő ereje az enyémnek feszült, én pedig visszanyomtam. Olyan... intimnek tűnt. Olyan tolakodónak. Erősebben nyomtam, mire ő is. Az esőcseppek az arcomhoz csapódtak, mintha Lokesh durva ujjai érintenének, és szinte hallottam a nevetését a fedélzetre záporozó víz zajában. Olyan intenzíven feszült nekem, hogy nyöszörögni kezdtem, de Ren átölelt, és azonnal megduplázódott az erőm. Összes mentális energiámat felhasználva visszatoltam Lokesh esőjét, és éreztem, hogy visszavonul, noha egy részem tudta, hogy csak el van ragadtatva a bátorságomtól, ezért hagyja, hogy győzzek. Hirtelen elállt az eső, és a felhők szétszéledtek. Fényes napsütés áradt szét az égbolton, és felemeltem a fejem, hogy a melegségből némi erőt merítsek a rövid fegyverszünet alatt. Lokesh hajója ezalatt kiszabadult a forgószélből, és újra üldözőbe vett bennünket. A gondolataim vadul cikáztak, ahogy újabb és újabb terveket szőttem. Először megpróbáltam elsüllyeszteni az ellenséges hajót úgy, hogy vizet árasztottam a fedélzetére, de Lokesh eltérítette a víz-sugarat, és — néhány emberével együtt — visszaküldte az óceánba. Egyre közelebb került hozzánk, lehetetlen sebességgel suhanva előre. Hogyan tudnánk legyőzni?! Kishan bement Mr. Kadamhoz, majd elkeseredett arccal jött vissza. Megérintettem a karját. — Mi az? — Majdnem elfogyott az üzemanyagunk. Nem tudunk gyorsabbak lenni náluk. — Mennyi időnk van? — kérdeztem. — Fél óra. Legjobb esetben talán egy. Összeölelkezve mérlegeltük a lehetőségeinket. Kishan azt javasolta, hogy kössünk ki, és a szárazföldön vívjunk meg Lokeshsel. Ren meg akart fordulni, és nekiütközni a jachttal Lokesh hajójának. Én is a szárazföldi verzióra szavaztam, mert úgy legalább megszabadulnánk a cápáktól. Lázas töprengésünket számos feltörő vízsugár spriccelő hangja szakította félbe. Bálnák! Kezemmel árnyékot vetettem a szemem elé, és legalább egytucatnyi szürke bálnahátat pillantottam meg a vízben, amelyek Lokesh fekete hajója felé közeledtek. Körülvették, és nehéz testükkel nekinekiütődtek, hatékonyan lelassítva a haladását. - Próbáljuk meg! — mondtam hirtelen. — A bálnák le fogják lassítani őket. Addig megyünk, amíg kitart az üzemanyagunk, aztán pedig a motorcsónakkal kimegyünk a partra, és eltűnünk a dzsungelben. A fivérek beleegyeztek, és Ren épp lefutott, hogy tájékoztassa a tervünkről Mr. Kadamot, amikor valami megragadta a figyelmemet. - A cápák! Kishan, hol vannak?
- Ott! — mutatott Kishan az óceánra. Az uszonyok most ellenkező irányban haladtak a fekete hajó felé. — Lokesh a bálnák ellen fordítja őket! - Ne! - kiáltottam fel, amikor megláttam, hogy a víz vörössé válik. Egy bálnabébi lemaradt az anyjától, és a cápák azonnal lecsaptak rá. - Elég! — sikítottam. Megérintettem a gyöngysort a nyakamban, és visszaküldtem a szelíd teremtményeket az óceán mélyére. A cápák nemsokára újra visszafordultak, hogy a jachtunk sodorvizében ússzanak felénk. Amikor Ren visszatért, csüggedten közöltem vele: -A bálnák elmentek. Nem hagyhattam, hogy a cápák megöljék őket. - Megértem. — Ren gyöngéden megszorította a karomat. — Közelharcban fogunk megküzdeni vele. Úgy tűnik, ezt akarja. - Élve kellek neki — bólintottam. - Sohasem fog megszerezni. Egy rövid pillanatra egymás szemébe néztünk, majd lehunytam a szemem, fohászkodva, hogy az elszántsága elegendő legyen a sikerhez. — Nagyon gyorsan jönnek! — kiáltotta Kishan. — Készüljetek! Lokesh hajója már elég közel volt ahhoz, hogy alakokat is ki tudjak venni a fedélzeten. Nem volt olyan nagy, mint a mienk, de így is elég erősnek és gyorsnak tűnt. A felső fedélzetről nagy szigony meredt felénk. Férfiak botladoztak mindenfelé a kötelek között, és menedéket kerestek a dobozok mögött. Egyedül Lokesh állt egyenesen, félelem nélkül. Amikor kiszúrt engem, alakja elhomályosult, és megint fiatalabbá változott. Hetykén és merészen rám vigyorgott, és hívogatóan nyújtotta felém az egyik kezét, hogy menjek át hozzá. Beálltam Ren és Kishan közé, és megráztam a fejem. Lokesh tekintete elsötétült, és kiadott valami parancsot. A fivérek azonnal támadásba lendültek. Kishan elhajította a chakramot, Ren pedig utasította a kendőt, hogy kötözze meg Lokesh embereit és lógassa ki a hajójuk oldalán, elérhető távolságba a cápáktól. Sajnos azonban a cápák továbbra is csak ránk összpontosítottak. Állkapcsaikat csattogtatva hasították a vizet. A chakram visszatértében letépte az egyik kalóz karját, és felszakított egy mellkast. Ren merően bámulta Lokesht, aki rámosolygott, és széles gesztussal hívta, hogy menjen át a hajója fedélzetére. Én eközben egy egész sornyi nyílvesszőt lőttem a sötét varázsló felé, és egyiküket még villámenergiával is átitattam. Két férfit találtam el, és kis robbanást okoztam a hajó hátsó részében, pedig én Lokeshre céloztam. A jelek szerint a szelek segítségével meg tudta változtatni a lövedékek irányát. Lokesh megmozdította a karját, mire a hajója előrelendült, és vadul nekiütközött a jachtunk hátuljának. A fedélzet veszélyesen himbálózni kezdett a lábunk alatt. Szilánkokra tört fadarabok és fém alkatrészek repültek mindenfelé. A következő pillanatban egy rámpa jelent meg a két hajó között, és férfiak özönlöttek harsány csatakiáltással a nyitott fedélzetünkre. Ren leugrott a kormányházból, és hétméternyi zuhanás után guggolva landolt az alattunk levő dekken. Kishan követte, majd egy újabb üvöltés rázta meg a levegőt — a Rajaram-család csatakiáltása. Lebotladoztam a létrán, és utánuk rohantam. Kishan felváltva használta a chakramot
és a karmait, oda-vissza változva tigrissé és emberré, hogy két mancscsapás között mindig eldobja és elkapja a korongot. Tigrisként hátrasimított fülekkel, vicsorgó fogakkal, ordítva küzdött. A vérengző fekete fenevad láttán néhány férfi megtorpant, és úgy döntött, hogy inkább Rennel viaskodnak, pedig ő is éppen olyan veszélyes volt. Sai tőrökké szedte szét a háromágú szigonyt, és ádázul vagdalkozva vetette bele magát a csetepatéba, akár egy bika a tyúkólban. Kései olyan sebességgel forogtak, hogy úgy nézett ki, mint egy ember nagyságú konyhai robotgép, keresztülszelve mindent, ami a közelébe került. Én egy deszka mögé rejtőzve bombáztam a férfiakat hol nyílvesszőkkel, hol villámcsapással. Lokesht nem láttam sehol, hiába kerestem. Biztosan bujkált valahol. Sikerült több tucatnyi támadóval végeznünk, de még több jött elő a hajó belsejéből. Ezúttal nem voltak nyílpuskákkal felfegyverkezve, mint a múltkor, és ez összezavart. Lokesh tudta, hogy Rent és Kishant nem lehet megölni. És noha ezek a kalózok modern kori katonák voltak, mégis késekkel, tőrökkel és más hasonló, régi típusú küzdőeszközökkel harcoltak. Gépfegyvert egyiküknél sem láttam. Az egyetlen ok, ami miatt még nem tudtunk rajtuk felülkerekedni, pusztán a létszámuk volt. Mr. Kadam és Nilima is csatlakozott hozzánk a fedélzeten. Nilima egy kést tartott a kezében, Mr. Kadam pedig egy szamurájkardot. — Ki vezeti a hajót? — suttogtam, miközben elengedtem egy nyílvesszőt, és elmosolyodtam, hallva, hogy a kalóz, aki épp Kishan hátába készült szúrni egy kést, fájdalmasan felkiált. — Nincs rá szükség — felelte Mr. Kadam. — Úgyis majdnem kifogytunk az üzemanyagból. Lehorgonyoztunk, idejöttünk, hogy segítsünk megtisztítani a hajót ezektől a banditáktól. — De Nilima... — ...magasan képzett a harcművészetekben és fegyverhasználatban. Miatta ne aggódjon! És annak is épp itt az ideje, hogy ez a vénember ne csak üldögéljen az oldalvonalon túl, mialatt a fiataloké az összes mulatság — vigyorgott. Mindhárman belevetettük magunkat a küzdelembe. Nilima halálos volt. Amikor közeledett feléjük, a férfiak gyakorlatilag megálltak, és rámosolyogtak a gyönyörű nőre, majd néhány pillanattal később holtan rogytak össze a lábainál. — Legalább mosollyal az arcukon halnak meg — horkantam fel. Mr. Kadam úgy küzdött, akár egy valódi kardforgató mester. Tiszteletet parancsolóan és méltóságteljesen perdült félre a támadói elől, mielőtt azok megérinthették volna. Nem vesztegette hosszan az idejét egy-egy harcban. A lehető legegyszerűbb és leggyorsabb módon tette harcképtelenné ellenfelét, és már ugrott is tovább a következőhöz. Szamuráj kardja szikrázóan villogott a napfényben. Egyszer csak azon kaptam magam, hogy Rennek háttal állok. Azon törtem a fejem, hogy vajon milyen tervet eszelhetett ki Lokesh. Kellett, hogy legyen valami, amit nem vettem észre. A kalózok nyilvánvalóan azt az utasítást kapták, hogy ne tegyenek kárt bennem, mert noha jó néhányan megpróbáltak magukkal vinni, nem bántottak.
Testek feküdtek nagy halmokban a lábainknál. Miért nem használnak kábítólövedéket? Ez az ütközet majdhogynem gyerekjáték. Ren legyőzött egy tagbaszakadt támadót, és hátraszólt nekem: - Nem akarom, hogy itt légy! Jól elboldogulunk. Menj vissza oda, ahol ezelőtt voltál, látótéren kívülre! - Szükségetek van rám. - Mindig szükségünk lesz rád. Ezért akarom, hogy biztonságban légy. Kérlek, menj vissza! Szembefordult velem, és könyörgően nézett rám. Felsóhajtottam, és miután felrobbantottam a hátulról rátámadó ellenséget, bólintottam. Az ütközet már úgyis a végéhez közeledett. Így, hogy Nilima és Mr. Kadam is besegített, nem sok tennivalóm akadt. - Jól van - mondtam -, de hagyj meg nekem néhányat! - Oké — vigyorgott Ren. — És... Kelsey... - Mit akarsz még? - kérdeztem bosszúsan, miközben ő a könyökével arcon vágott egy fickót anélkül, hogy egyáltalán ránézett volna. - Szeretlek. Az ajkaim féloldalas mosolyra húzódtak. - Én is szeretlek. Ren diadalittas csatakiáltással fordult vissza a támadói felé. Mosolyogva vállamra vettem az íjamat, és visszafutottam a kis falmélyedésembe, aztán előhúztam egy nyílvesszőt, és célpont után kutattam. Hátvéddé nyilvánítottam magam, és sorra terítettem le azokat, akik veszélyesen közel kerültek valamelyik társamhoz. így annak ellenére is aktív részt vállalhattam a csatában, hogy nem voltam szem előtt. Arany nyílvesszőim és a villámcsapásaim rendre célba találtak. Aztán hunyorogva átnéztem a fekete hajó tetejére, és elakadt a lélegzetem. Felkiáltottam, de már túl késő volt. Egy férfi állt a hatalmas szigony mögött, majd célzott és lőtt. Az óriási dárda egyenesen Nilima felé suhant. Meg fogja ölni! Mr. Kadam is látta. — Nilima! — kiáltott, és egyenesen elé ugrott, a mellkasához szorítva a lányt. — Vigyázzon! — sikoltottam, és íjamat eldobva rohantam elő a rejtekhelyemről. Eltűntek! Végigpásztáztam a fedélzetet a felnyársalt testüket keresve, de nem láttam őket sehol. A lándzsa a fedélzetbe csapódott, és mélyen belefiiródott a szilánkosra tört fába, de Mr. Kadamnak és Nilimának nyoma sem volt. Ekkor mögöttem megszólalt egy hang: — Itt van! — És három szúrást éreztem. Egyet a vállamban, egyet a combomban, egyet pedig a karomban.
— Ne...! — A falhoz támolyogtam, és reszkető kezemmel próbáltam megtámasztani magam. Dühösen kirántottam a nyilakat a testemből. Súlyos karok emeltek fel, és vetettek át egy izmos vállon. Megpróbáltam kiáltani, de a hangom puszta suttogás volt a csatazajban. Három kalóz osont el velem a hajó másik oldalára. A nagydarab férfi, akinek a vállán feküdtem, lemászott velem a veszélyesen ingatag, összetákolt létrán, amin keresztül a fedélzetünkre jöttek. Próbáltam felrobbantani, de az erőm már kialvóban volt. Kapálóztam, ahogy csak bírtam, de ő csak nevetett hiábavaló erőlködésemen. Megkönnyebbülve állapítottam meg, hogy Lokesh nincs velük, de tisztában voltam vele, hogy a megkönnyebbülésem kárászéletű lesz. Nemsokára látni fogom. Most már tudtam, miért tűnt el, és mire volt jó a véres, mégis kissé egyoldalú ütközet. Csapdát állított nekem, őt nem érdekelte, mennyi embere hal meg. A testemet egyre súlyosabbnak éreztem, a szemem pedig kezdett lecsukódni. Az idő egyre fogyott. Miután három kábítólövedékkel eltaláltak, a férfiak nem tartották szükségesnek, hogy meg is kötözzenek; ehelyett azzal foglalatoskodtak, hogy elinduljanak a csónakkal, és az evezőlapátjaikkal visszaverjék a cápák támadását. A cápákat ezek szerint Lokesh küldte rám szántszándékkal. Lassan, reszketve felemeltem a kezem a nyakamhoz, és amikor a hajó átugrott egy kis hullám felett, észrevétlenül lerántottam az amulettemet. Aztán nyöszörögve az oldalamra fordultam, mintha elaludnék, de közben utasításokat suttogtam a karomon nyugvó arany kígyónak. Ezt követően óvatosan lecsúsztattam Fanindrát a csuklómról, és jó néhányszor áttekertem a nyakán az amulettem láncát. A végtagjaimat olyan súlyosnak éreztem, hogy lehetetlennek tűnt felemelni az aranykígyót a hajó pereméig. Megpróbáltam ugyan, de nem sikerült; elgyengült karom halk puffanással esett vissza a padlóra. - Hé! Te meg mit művelsz ott? - fordult oda az egyik kalóz, majd megragadta a könyökömet, és fájdalmasan megszorította. Amikor meglátta az arany karkötő csillogását, szemei felvillantak, és közelebb hajolt. Fanindra azonnal életre kelt, kinyitotta a csuklyáját, és fenyegetően sziszegett. — Kígyó! — üvöltött a férfi, és rémülten iszkolt a hajó túloldalára. Távolságát kihasználva újra Fanindrára összpontosítottam, nagyot nyeltem, és próbáltam félretaszítani a feketeség homályos hullámait, amelyek már kezdték elborítani a tudatomat. Mérhetetlen erőfeszítéssel átemeltem a kígyó arany testét a hajó peremén, és mosolyogva nyugtáztam a csobbanást, amellyel a vízbe ért. - A főnöknek ez nem fog tetszeni — morogta az egyik fickó. — Akkor nem mondjuk el neki, és kész. Én nem akarok cápaeledel lenni. — Egyetértek. Tartsuk meg magunknak ezt a kis részletet! — A férfi odahajolt hozzám, és áporodott lehelete megcsapta az arcomat. — Nincs több trükk, kisanyám, világos? A főnök mindent elmondott rólad. Nem bírtam válaszolni, noha lett volna hozzá néhány keresetlen szavam. Ismét átlendültünk egy hullámon, és bár bénult testem erősen nekiütődött a hajó fenekének, az érzékeim már olyan tompák
voltak, hogy csöppnyi fájdalmat sem éreztem. Elképzelni sem tudtam, mi történhetett Mr. Kadammal és Nilimával; így utolsó gondolataim Ren és Kishan felé vándoroltak. Tudtam, hogy túl fogják élni a csatát, és valószínűleg elég fortélyosak ahhoz, hogy elmeneküljenek. Legalább segítettem nekik visszaszerezni tizennyolc órát. Egy könnycsepp gördült ki lehunyt szemhéjaim közül, és végigcsorgott az arcomon, egy másik pedig a másik oldalra csöppent. Arra gondoltam: éppígy helyes, hogy egy-egy könnycseppet ejtek mindkét tigrisemért, hisz mindkettőt szeretem. Phet azt mondta, döntenem kell. Ezen tépelődtem azóta is. De akkor még nem értettem. Most már tudtam, mire gondolt. Nem feltétlenül kettőjük közül kellett választanom. Azt is választhattam, hogy megmentem őket. Mindkettőjüket. Ha felajánlkozom Lokesh-nek, életben maradnak. Nem arról van szó, hogy nem küzdők, vagy nem teszek meg minden tőlem telhetőt, hogy elmeneküljek, de ha nem lehet, akkor ez az utolsó ajándék, amit a tigriseimnek adhatok. Durga azt mondta: „megbánást csak azok éreznek, akik nem értik az élet célját”. Én most már megértettem az életem célját, és nincs bennem megbánás. Ha ők élnek, megérte áldozatot hozni. Mosolyra húzódott a szám, és átengedtem magam az öntudatlanságnak.
Epilógus Elrabolva A KÉT FÉRFI SEBESEN SZÁGULDOTT KERESZTÜL INDIÁN. Csak akkor álltak meg pihenni, amikor tankolniuk vagy enniük kellett. És csak akkor aludtak, amikor a vadállat felülkerekedett bennük. Mindketten nyughatatlanul, kétségbeesetten keresték a nőt, akit szerettek. Tisztában voltak vele: kicsi a valószínűsége, hogy időben odaérnek. Mégis, menniük kellett tovább. Meg kellett próbálniuk. Közös elhatározással lehúzódtak az útról, és leparkolták a motorjaikat a bozótba, elég messze ahhoz, hogy a járókelők ne lássák meg őket. Ren egy vekni kenyeret húzott elő egy hátizsákból, kettétörte, és egyik felét odaadta az öccsének. Szótlanul ettek, majd mindketten elővették a mobiltelefonjukat, és megkeresték azt az apró GPS-pontot, ami Kelsey-ből megmaradt nekik. — Már megint viszi valahová — mondta Kishan. — Gyorsan halad. Talán repülőgéppel. Ren egyetértően felmordult. — Kadamot látod? — Nem. Róla még mindig semmi hír. Ren sóhajtva csúsztatta vissza a táskájába a telefonját, és levette a bőrdzsekijét. Öccse a motorjához rögzítette a bukósisakját, és lerúgta súlyos csizmáit. Miután gondosan összehajtogatta és elpakolta a ruháit, Ren végre hagyta, hogy a tigris átvegye a hatalmat a teste fölött. Az égető érzés a gyomorszájában kezdődött, majd szétterjedt a végtagjaiban. Remegés futott végig a karjain. Ahogy súlypontja eltolódott, felsőteste a földre esett. Ezzel egy időben ujjai a tenyere felé hajlottak, majd szőrzet borította el egész testét, és orra alatt bajusz nőtt. Az érzéstől mindig tüsszentési inger fogta el. Karmainak megjelenése volt mindig a legnehezebb változás. Hegyes tőrökként törtek elő az ujjízületei közötti bőrből - egy olyan fegyver, amely mindig a része volt, beleágyazva a szöveteibe. Noha hosszú élete során rengeteget gyakorolt és harcolt fegyverekkel, ő nem szerette annyira a háborút vagy a küzdelmet, mint Kishan. Inkább szóban vívta meg a csatáit, egy tárgyalóasztalnál. Élvezte a stratégiai játékokat, a ravasz háborús taktikákat, de a szíve mélyén mindig is békére vágyott. Egy olyan életre, amilyet a szülei éltek Lokesh előtt. Otthont akart teremteni azzal a nővel, akit szeretett, és gyerekeket nevelni. Nyugtalanul rótta végtelen köreit, és gondolatai szüntelenül az elveszített nő körül jártak. A fehér tigris számára egyértelmű volt a helyzet. A nőstény a párja. Hozzá tartozik, és nem nyugszik, amíg meg nem találja, és meg nem semmisíti a fenyegető veszedelmet, amely elszakította tőle. A férfi számára viszont minden sokkal bonyolultabb volt. Annak ellenére, hogy a nő beismerte: szereti őt, mégis úgy döntött, hogy a másik férfi oldalán marad. Nem tudta ezt sem megérteni, sem elfogadni, és ez egyszerűen megőrjítette.
Nagyot sóhajtva rogyott a földre, és fejét a mancsára fektette. Visszagondolt azokra az időkre, amikor együtt voltak Oregonban. Mintha ezer éve történt volna. Akkor még fenntartások és bonyodalmak nélkül szerették egymást. De azóta annyi minden történt velük! Ren becsukta a szemét, és hagyta, hogy gondolatai Kelsey-hez vándoroljanak. Noha szörnyen messze volt, még mindig érezte őt. A lány szívéből kiinduló, és az ő szívébe érkező láthatatlan szál most is húzta, hívta őt, ahogy mindvégig tette a hosszú, magányosan megtett kilométereken keresztül. Bárcsak valahogy át tudna nyúlni a hatalmas távolságon, és ölelő karjai biztonságába vonhatná őt! Miközben nyugtalan álomba szenderült, szinte érezte, hogy a lány édes illata körüllengi, hogy szelleme megérinti, megcsókolja az orrát, majd fejét a mancsára fekteti. Kedves hangja lágyan suttog a szellőben: „Mujhe tumse pyarhai, Ren.” A tigris belekapaszkodott e gondolat nyújtotta szalmaszálba, és végre álomba merült.
Köszönetnyilvánítás Nagyon hálátlan lennék, ha nem köszönném meg anyámnak, Kathleennek és nővéremnek, Tonnienak mindazt a kemény munkát, amit a könyveim népszerűsítése érdekében végeztek. Anya a munkahelyén rajongói klubot alapított, posztereket ragasztgatott, megtanulta, hogyan kell e-mailezni és a Facebookot használni, fülbevalókat, könyvjelzőket, pólókat és könyveket adott el mindenkinek, akivel csak találkozott. Még olyan őrült ötletekkel is előállt, mint hastáncolni a rendezvényeimen, vagy köteteket árusítani szombatonként az út szélén. Ha megengedtük volna neki, odakint állt volna minden hétvégén. Nem hiszem, hogy létezik olyan ember, aki az oregoni Forest Grove-ban vagy a környékén összefutott a nővéremmel, és ne hallott volna a könyveimről — beleértve a postást, a buszvezetőt, a gyerekeink tanárait, a szupermarket pénztárosnőjét, a focicsapatot, a hívőket a templomban és az összes anyukatársat a szomszédságban. Az anyukám és a nővérem együtt, személyesen felelősek több mint négyszáz könyvem eladásáért, ami igazán szép teljesítmény. Hálás vagyok a férjemnek is, aki az összes, kiadással kapcsolatos vitánk ellenére még mindig szeret, és akit én is szeretek még mindig, dacára annak, hogy előszeretettel csempész bele drasztikus változtatásokat a szerkesztett példányokba. Fáradhatatlanul támogat, és mindig hajlandó velem beugrani az ismeretlen mélységekbe. Köszönet mesés szerkesztőmnek, Cindy Loh-nak, aki hónapokon keresztül szüntelenül mellettem állt, miközben kőkeményen dolgoztunk a szinte lehetetlen feladaton, hogy kiadjunk egy évben három könyvet. Rengeteget tanultam tőle, és az ő hatásának köszönhetően jobb íróvá váltam. Szeretném külön elismerésemet kifejezni ügynökömnek, Alex Glassnak, aki előolvasó rajongóim legnagyobb kétségbeesésére felkarolt egy héttel az előtt, hogy saját kiadásban megjelentettem volna A tigris utazását. Noha egyesek álruhás sátánnak nevezték, én továbbra is úgy gondolok rá, mint személyes őrangyalomra, és hálás vagyok a bölcsességéért, a szakértelméért és a türelméért. Háromszoros hurrá Jarednek és Sukinak, a bátyámnak és a feleségének óriási erőfeszítéseikért, amiket értem tettek. Fillérekért dolgoztak, és szabadidejük jelentős részét azzal töltötték, hogy megpróbáltak válaszolni a kérdéseimre, és megbeszélték velem a különféle szakkifejezésekkel kapcsolatos problémáimat. Ők is tagjai az előolvasó csoportomnak, és megjegyzéseik mindig jókedvre derítenek. Végül, mindenekfölött szeretném kifejezni őszinte hálámat és tiszteletemet a rajongóimnak. Nos, végre itt van! Az elmúlt évek során levelek százait kaptam, amelyek bátorítást, támogatást és kétségbeesett könyörgést tartalmaztak bármilyen kis részletért, amelyet hajlandó vagyok elárulni. A tigris utazása nem jelent volna meg ilyen gyorsan — vagy talán egyáltalán nem — az ő támogatásuk nélkül. Kitárták a szívüket mind a tigriseim, mind énfelém, és népszerűsítették a sorozatot.
Köszönöm. Köszönöm. Köszönöm.
Tartalom
Prológus — Vér a vízben 9 1. Szerelem nélkül élni 15 2. Újraismerkedés 26 3. Phet 57 4. Prófécia 79 5. Előkészületek 99 6. A Csillag-fesztivál 125 7. A jacht 149 8. Goa 169 9. Búvárleckék 190 10. Durga temploma 211 11. Beach-parti 241 12. Valami új 265 13. Lady Selyemhernyó 289 14. Sárkányok és elveszett kontinensek 316 15. A vörös sárkány csillaga 330 16. A kék sárkány házikedvence 353 17. Emlékezés 392 18. Kibékülni nem könnyű 415 19. A zöld sárkány vadászata 451 20. Egy hercegnő, egy sárkány és két lovag 475 21. Vihar 497 22. Az aranysárkány gyűjteménye 529 23. A jégsárkány 554 24. A tejtenger 574
25. A Hetedik Pagoda 595 26. Út a felszínre 615 27. Bedlam 640 Elrabolva 682
MEGLEPETÉS! Szereted a könyveket? Gazdagítsd a könyvtáradat káprázatos kedvezményekkel! Jelentkezz most: www.konyvmolykepzo.hu/gazdagodj 1. INGYENES szállítási lehetőség. Ez az igazi! Már két kötettől ingyen visszük Hozzád a legjobb olvasnivalókat. 2. Állandó kedvezmények. Takarékoskodj! 15-50% engedménnyel kapod meg sikerkönyveinket online márkaboltunkban. 3. Új könyvekre 20% korai kedvezmény. Ne szalaszd el! A legfrissebb kötetekhez soron kívül, álomáron juthatsz hozzá, ha előrendeled azokat. Igen, a legvágyottabb bestsellerekhez is. 4. Rendszeres meglepetésakciók! Kizárólag itt. Ne maradj le! A Könyvmolyképző kötetei őrzik értéküket. Könyvesboltban elvétve vannak leárazva. Webáruházunkban viszont időnként döbbenetes kedvezménnyel juthatsz a kedvenceidhez Értesülj a meglepetésakciókról! 5. Könyvről könyvért játék. Nyerj ingyenkönyvet! Értesülj időben az értékes könyvekért folyó nyereményjátékokról! 6. Meglepetésajándékok egyes könyveinkhez. Értesülj időben a rendkívüli eseményekről! 7. Terjedelmes részletek. Ne vegyél zsákbamacskát! Minden egyes kötetünkbe hosszan beleolvashatsz, láthatod, hogy neked való-e. 8. Egyedülálló Jókönyv-garancia! Menj biztosra! 2012 őszétől minden új könyvünkre garanciát vállalunk. Velünk nem tévedhetsz. Nagyszerű választék vár. Gazdagodj! Használd okosan a káprázatos kedvezményeket, élvezd a biztonságot! Számíts mindig meglepetésre! Jelentkezz itt: www.konyvmolykepzo.hu/gazdagodj
