Nicole Legian
A tigris
ökle
Előszó
Ez a könyv több, mint tíz év munkáját rejti.
A szereplők kitaláltak, a hasonlóságuk valós személyekhez csak a képzelet játéka. Hogy az olvasó képzeletének vagy az enyémnek, ezt mindenkire rábízom. Sok örömömet leltem az írásban és tulajdonképpen minden benne van, ami a lelkemben. Nem rózsaszín, nem arany és nem is teljesen szürke. Remélem minden olvasó is örömét leli abban, hogy egy kicsit elkalandozhat a megszokottól. A könyv megszületéséért mindenkinek köszönet, aki inspirált, segített vagy csak türelemmel volt velem. Ez alatt értem a családomat, a kedvesemet, a barátaimat. Azoknak is köszönöm, akik rövidebb és hosszabb időt eltöltöttek velem, mellettem, velem szemben. Köszönet mindenkinek. Nicole Legian
5
Corina Cellaway
A mai reggelem korántsem gyönyörű, viszont kifejezetten korainak mondható.
Hatkor jön a hívás: „Corina ki az ágyból és indíts befele az őrsre!”. És ez még semmi, mert felkelni felkelek, de itt látom magam mellett kedves férjemet T. C.-t, aki még békésen alszik. Bosszúsan húzom fel az egyenruhámat és még morcosabban csatolom fel a fegyverövemet a derekamra. Na, mindegy hív a kötelesség, így az ébresztés után egy negyedórával már a biciklimet tekerem a rendőrőrs felé. Persze, ha őszinte akarok lenni, mennyivel jobban esne az embernek reggelente egy tea, egy friss pék süti, ehelyett mit kapok, egy hangos rendőrőrsöt és egy kérdésekkel teli új napot. Odabenn Marcos fogad nagy lelkesedéssel, hogy végre elfogott egy régen várt kokain szállítmányt, mintha ez engem egy cseppet is érdekelne az előbb említett tea és reggeli előtt. Marcos régi kolléga. Az a tipikus latin szívtipró, mexikói származású. Nem mondom, hogy nem dögös vagy hogy a munkájára panasz lenne, de néha mindenkinek nehezére esik a vele való együttműködés. Marcos tipikusan az a férfi, aki akár órákat is a tükör előtt tölt, hogy
6
száz százalékosan tökéletesítse frizuráját. Amikor pedig elszakad a tükör elől, akkor minden helyzetre tud valami elmés filmbéli történéssel előrukkolni, miszerint XY is megmondta… Sokan unják már. A főnök igyekszik néha egy jól irányzott taslival ébren tartani Marcos reflexeit. Mindig azt is hozzáteszi, hogy a filmben szereplő egyszemélyes hadseregek csak a filmben szerepelnek, úgyhogy mi legyünk résen. Ezen kívül semmi rosszat nem mondhatok róla. Lelkiismeretes is, így végre eszébe jut szólni: – Ja, a hadnagy hivat! Na, ez már sokkal lényegesebb az előbbi infónál. Kokain szállítmány… és mi ebben az újdonság? Nap, mint nap akadnak fenn a rostán árusok, szállítók. Persze örülök minden kapásnak, csak már kezdek belefásulni a drogtengerben úszó kaliforniai mindennapokba. Viszont, ha a főnök hívat, akkor menni kell. Lassan, de magabiztosan indulok is fel az irodájába. A hadnagyról egyébként csak annyit, hogy nem egy félelmetes ember. Sokszor dolgoztam már vele együtt, jó haverok vagyunk a magánéletben. Most már csak azt nem sejtem, hogy mi lehetett olyan fontos, hogy reggel kiugrasszon az ágyból. Balsejtelmem beigazolódik, ma, mint helyettes leszek jelen: – Jó reggelt Cori! Bocs, hogy ilyen korán behivattalak, de muszáj besegítened, mert nekem el kell mennem az orvoshoz a lábam miatt. Megint kényeskedik a térdem, aztán tudod jobb előbb menni a vizsgálatra, mint soha. – Persze főnök úr, tetszik tudni, hogy rám mindig számíthat! – bólogatok szinte örömittasan, hiszen ha helyettesítek, akkor mindig ezer és ezer papírmunka is
7
vár. Én pedig valami különös taszítást érzek az irodai munkával szemben. – Kösz, Cori. Most pedig indíts járőrözni Marcossal – tessékel ki az ajtón. – Jobbulást! – köszönök a gyors eligazítás után. De hol van Marcos, az előbb még megvolt. Ja és persze ha vele megyek járőrbe, akkor természetesen végig is hallgathatom a drogfogási történet összes akciófilmbe illő részletét is, amelytől már előre émelyítően jól érzem magam. A kolléga kinn „posztol” az őrs előtt. Éppen két szöszke szilikon leányzónak mesél a bukósisak és térvédő használatáról, no meg élénken érdeklődik a telefonszámuk iránt is. Mellé érve megkérdezem, hogy az asszony örül-e a magas telefonszámlának? Igazán hatásos belépőmnek köszönhetően a csivitelő plasztik lányok gyors iramban eltűnnek, és az egyébként teljesen szingli kollégám kifejezetten sokatmondó grimasszal felül a biciklijére. Így hát én is felpattanok és már kinn is vagyunk az óceánparti sétányon. Olyan jól sikerült a „tréfám”, hogy Marcos egyáltalán nem hajlandó hozzám szólni, így nem tudok meg részleteket a fogásáról sem. Na azért zokogni nem fogok. Cserében a csöndbe burkolózva elgondolkodhatok az utca népén. Idekinn még alig van néhány ember, csak kocogókat látni úton-útfélen, istenem, de hülyék. Én csak nyolc után szoktam kikászálódni az ágyból, igaz akkor már nem is nagyon indulok el kocogni, mert ezer a dol-
8
