Írta: Holly Black A mű eredeti címe: The Curse Workers Book Three - Black Heart

Ez a könyv a képzelet szüleménye. Bármilyen utalás valós történelmi eseményekre, valós személyekre vagy valóságos helyekre meseszerűen használt. További nevek, szereplők, helyek és történések a szerző képzeletének szüleményei, bármilyen hasonlóság valódi eseményekkel, helyekkel vagy emberekkel, legyen az élő vagy holt, teljes mértékben a véletlen műve. Írta: Holly Black A mű eredeti címe: The Curse Workers Book Three - Black Heart A művet eredetileg kiadta: Margaret K. McElderry Books, an imprint of Simon & Schuster Children's Publishing Division, 1230 Avenue of the Americas, New York, New York 10020 Fordította: Császár László A szöveget gondozta: Késmárki Anikó Copyright © 2012 by Holly Black Minden jog fenntartva A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 399 207 4 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo. hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Szécsényi Tibor, Széli Katalin Készült a Generál Nyomdában, Szegeden Felelős vezető: Hunya Ágnes Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem

a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

FIZZGIGNEK- HOSSZÚ SZŐRŰ, SZÜRKE GOMBÓCMACSKÁMNAK, AKI BÁR NEM OLYANNAK TŰNT, MINDIG TÜRELMES ÉS BARÁTSÁGOS VOLT.

ELSŐ FEJEZET A BÁTYÁM, BARRON itt ül mellettem, és hangos szürcsöléssel szívja a tejes tea utolsó néhány cseppjét egy vastag, sárga szívószállal. A Mercim ülését koppanásig hátratolta, a lábát pedig feltette a műszerfalra. Hegyes orrú, fekete cipőjének sarka persze teljesen összekarcolja a műanyagot. A haja hátranyalva, a napszemüvege tükrös, vagyis pontosan úgy fest, akár az a bizonyos, közmondásos gonosztevő. Pedig az az igazság, hogy szövetségi ügynök, aki igaz, hogy még mindig kiképzés alatt áll, de már megkapta a belépőkártyáját, az azonosító kártyáját, és minden olyasmit, ami ezzel együtt jár. Persze a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy ugyanakkor gonosztevő is. Kesztyűs ujjaimmal idegesen kopogok a kormánykeréken, és vagy milliomodik alkalommal emelem a szemem elé a távcsövet, pedig nem látok benne semmit, csak egy bedeszkázott ablakú épületet Queens rosszabbik oldalán. - Mégis mi a fenét csinál ott? Már negyven perce bent van! - Szerinted? - kérdezi Barron. - Csupa csúnya dolgot. Ő most már ebbe az új szakkörbe jár. Neki kell gondoskodnia arról, hogy a sötét ügyletek zökkenőmentesen menjenek, mert akkor Zacharov kesztyűje is tiszta maradhat .- Az apja soha nem tenné ki valódi veszélynek - mondom, de a hangsúlyomból egyértelműen kiderül, hogy erről sokkal inkább magamat próbálom meggyőzni, nem pedig a bátyámat. Barron felhorkant. - Ő a legújabb katonája. És bizonyítania kell. Zacharov akkor sem tehetné meg, hogy megvédi minden veszélytől, ha akarná... márpedig nem hiszem, hogy nagyon akarná. A többiek állandóan szemmel tartják a csajt, és csak a pillanatra várnak, amikor gyengeséget mutat. Amikor elkúr valamit. Ezt Zacharov is tudja. És neked is tudnod kellene. Eszembe jut, hogy milyen volt tizenkét éves kislányként. A szeme mintha túl nagy lett volna az arcához képest, kócos, szőke haja pedig glóriaként csillogott a feje körül. Az emlékben fent ül egy fa vastag ágán, és hosszú, piros gumicukrot rág. A szája tiszta ragacs tőle. A papucsa a lábujja végén lóg. Éppen azzal van elfoglalva, hogy belevésse egy késsel a monogramját a fakéregbe, valahol messze, a saját feje fölött, hogy ezzel is bizonyíthassa az unokatestvérének, nem hazudott, amikor azt állította, hogy ő lány létére magasabbra fog mászni, mint arról unokatestvére valaha is álmodhatott volna. A fiúk soha nem hitték el, hogy le tudom győzni őket, mondogatta nekem akkoriban. De végül mindig sikerült. - Talán kiszúrta a kocsit, és inkább hátul ment ki - mondom végül. - Az nem lehet. — Megint szív egyet a szívószálon. A kocsiban visszhangzik a rettenetes szürcsölés, mert szinte teljesen üres a pohár. - Olyanok vagyunk, mint a nindzsák!

- Valaki nagyon elégedett önmagával! - felelem. Végső soron nem is olyan egyszerű követni valakit, és mondjon bármit Barron, nekünk még egyszerűen nincsen kellő tapasztalatunk. Julikova, akinek az ügynökség a gondjaira bízott, azt tanácsolta, hogy kövessem Barront, és tanuljak tőle, de közben lehetőleg tartsam magam távol a veszélyes helyzetektől, amíg sikerül kitalálnia, hogyan adhatja be az ügynökségnél a főnökeinek, hogy sikerült a markába kaparintania egy átváltoztatót, akinek nemcsak a hozzáállásával van gond, de a priuszával is. Mivel pedig az van, amit Julikova mond, Barronnak kénytelen-kelletlen tanítania kell engem. A tervek szerint csak néhány hónapig tart majd az egész, amíg nem sikerül elvégeznem a Wallingfordot. Majd meglátjuk, hogy képesek leszünk-e olyan sokáig elviselni egymás társaságát. Persze ide a rozsdás bökőt, hogy Julikova nagyon nem efféle tanításra gondolt. Barron elvigyorodik, és hófehér fogai csak úgy csillognak. - Szerinted mit tenne Lila Zacharov, ha kiszagolná, hogy követed? Én is elvigyorodom. - Valószínűleg kinyírna. Bólint. - Valószínűleg. Engem pedig valószínűleg egymás után kétszer is kinyírna, ha megtudná, hogy segítettem. - És valószínűleg meg is érdemelnéd - mondom, mire megint horkant. Az elmúlt néhány hónapban megkaptam mindent, amire csak életemben vágytam - és aztán mindent szépen el is dobtam magamtól. Ezüsttálcán ajánlották fel nekem mindazt, amiről azt hittem, soha nem kaphatom meg - a csajt, a hatalmat, a lehetőséget, hogy Zacharov jobbkeze lehetek, akinél félelmetesebbet soha nem ismertem. És még csak nem is lett volna olyan nehéz neki dolgoznom. Talán még élveztem is volna. És ha képes lennék nem törődni azzal, hogy eközben kinek okozok fájdalmat, akkor még mindig az enyém lehetne mindez. Megint a szemem elé emelem a távcsövet, és megint alaposan végignézem az ajtót - a kopott festéket, ami kisebb-nagyobb darabokban hámlik róla, és a szálkás alját, ami olyan, mintha patkányok egész serege rágta volna a puszta fáig. Lila is az enyém lehetne. Az enyém. A szerelem nyelvtana mindig ilyen. Csak a birtokos szerkezetet ismeri. Már ebből is lehetne sejteni, hogy semmi jó nem sülhet ki belőle! Barron felnyög, és a hátsó ülésre dobja az üres poharat. - Nem tudom elhinni, hogy előbb hagyom, hogy zsarolással belerángass ebbe a szövetségi baromságba, aztán pedig heti öt napon keresztül ott ülök a többi újonc között, miközben te arra használod fel a fejemből elszipkázott tapasztalatot, hogy a csajodat követhesd! Hol itt az igazság? - Először is, úgy gondolom, hogy az a tapasztalat, amire te gondolsz, nagyon is kétes előny. Másodszor, Lila nem a csajom. Harmadszor, csak meg akartam győződni róla, hogy semmi baja nincsen - ahogyan egymás után sorolom az érveimet, úgy számolom kesztyűs kezem ujjain. — És negyedszer pedig, az igazság a legutolsó dolog, amire vágysz, hidd el nekem.

- Akkor miért nem követed a suliban? — kérdez vissza Barron, és nyilvánvalóan elengedi a füle mellett minden szavamat. — Na, gyerünk! Most már telefonálnom kell. Legyen vége ennek az órának, és együnk inkább valamit! A vendégem vagy. Felsóhajtok. A kocsiban állott kávétól bűzlik az állott levegő. Szeretném kinyújtani a lábamat, Barronnak pedig valószínűleg igaza van - abba kellene hagynunk. Nem azért, amit kimondott, hanem azért, amire célozgatott. Arra, hogy nem teljesen tiszta dolog félreeső házak előtt parkolni, és fiatal lányokat követni. Épp a slusszkulcs felé nyúlok, amikor feltárul a kopott bejárati ajtó, és mintha csak arra várt volna, hogy végül feladjam, Lila kilép a házból. Magas szárú, fekete csizmát és szürke kabátot visel. Figyelem higanyszerűen gyors kézmozdulatait, azt, ahogyan a fülbevalója lendül, a sarka minden lépésnél koppan a járdán, a szél a hajába kap. Annyira szép, hogy a lélegzetem is elakad! Egy fiú követi, akinek a haja úgy van befonva, hogy két vastag szarvat formáz. A bőre valamivel sötétebb, mint az enyém. Bő farmergatya és kapucnis pulcsi van rajta. A zsebébe gyömöszöl valami vastag és összehajtogatott dolgot - valószínűleg egy köteg pénzt. Az iskolán kívül Lila soha nem viseli a sálat. Innen is látom a gonoszul vigyorgó sebtetkót a nyakán, amely fekete, mert amikor készítették, hamut szórtak a vágásba. Ez is a ceremónia része volt, amely során az apja bűnözői családjához csatlakozott - megmetszik az ember nyakát, neki pedig meg kell fogadnia, hogy felhagy a régi életével, és újjászületve a gonoszság útjára fog lépni. Ez alól még a főnök, Zacharov lánya sem vonhatja ki magát. Most már közéjük tartozik. Visszavonhatatlanul. - Nocsak! - mondja Barron gúnyosan. - Most tuti azt gondolod, hogy éppen valami kétes pénzügyletnek voltunk a szemtanúi! De azért ne hagyjuk figyelmen kívül a lehetőséget, hogy talán éppen valami teljességgel ártalmatlan, ugyanakkor kínos tevékenységen kaptuk rajta. Szórakozottan nézek rá. - Kínos? - Mi van, ha csak egy olyan gyűjtögetős kártyajátékpartira menet találkozik a barátaival. Tudod, Pokémon. Magic the Gathering. Az is lehet, hogy valami hatalmas csata előtt fognak gyakorolni. És szerintem amennyi lóvét átadott ennek a kölyöknek, biztosan nyerni is fognak. - Nagyon vicces. - Vagy az is lehet, hogy Lila csak latinból korrepetálja. Vagy éppen miniatúrafestő szakkörbe járnak mind a ketten. De az is lehet, hogy árnyjátékot tanít neki - Barron kesztyűs kezének ujjaiból kacsacsőrt formál, és beszélteti. Ököllel a vállára csapok, de nem túl erősen, éppen csak annyira, hogy befogja. Felnevet, majd megigazítja a napszemüvegét; feljebb tolja az orrnyergén. A fonatos kölyök átvág az utcán, a fejét lehajtja, az arcát a kapucni árnyéka mögé rejti. Lila odasétál a sarokra, majd felemeli a kezét, hogy leintsen egy taxit. A szél belekap a hajába, és a feje körül megint megjelenik az az aranyszín glória. Arra gondolok, hogy vajon megcsinálta-e a hétfőre kiadott házi feladatot. Arra gondolok, hogy vajon képes volna-e megint belém szeretni. Arra gondolok, mennyire dühítené fel, ha tudná, hogy itt vagyok, és figyelem. Valószínűleg nagyon, de nagyon.

Hirtelen hideg októberi levegő önti el a kocsi utasterét, és megtáncoltatja a hátsó ülésre hajított papírpoharakat. - Na, gyere! - mondja Barron, és az ajtóra támaszkodva, arcán széles vigyorral néz. Észre sem vettem, hogy kiszállt. - Keress néhány negyeddollárost a parkolóautomatába, és szedd össze a cuccodat is! Azután a fejével arrafelé bólint amerre a fonatos kölyök eltűnt. - Követjük! - Na és a telefon? - reszketek vékony, zöld pólómban. A bőrdzsekim a hátsó ülésen van összegyűrve. Érte nyúlok, és belebújok. - Unatkoztam - mondja Barron. - Már nem unatkozom. Ma reggel, amikor odajött hozzám, és azt mondta, hogy azt fogjuk gyakorolni, hogyan kell követni valakit, félig poénból, félig valami beteges vágytól hajtva választottam ki Lilát célpontnak. Nem is gondoltam, hogy Barron belemegy majd. Nem is gondoltam, hogy tényleg látni fogjuk majd, ahogyan elhagyja a házat, és beszáll egy kocsiba. Azt pedig tutira nem gondoltam volna, hogy végül itt kötünk majd ki, gyakorlatilag hajszálnyira attól, hogy kiderítsük, mivel tölti az idejét, amikor éppen nem iskolában van. Kikászálódom a kocsiból, és becsapom magam mögött az ajtót. Éppen ez a baj a kísértéssel. Hogy annyira rohadt nagy kísértést jelent. - Most egészen olyan, mintha valódi ügynökök lennénk, nem? - mondja Barron, és fejét a szél miatt lehajtva, elindul az utcán. - Úgy értem, ha sikerülne rajtakapnunk a csajodat, amint éppen valami bűncselekményt követ el, akkor Julikova biztosan adna nekünk egy kis jutalmat vagy ehhez hasonlót, mint az évfolyam legjobbjainak. - Eltekintve persze attól, hogy erre semmiképpen nem kerülhet sor - felelem. - Én meg azt hittem, azt akarod, hogy mi a jófiúk legyünk! - szélesen elvigyorodik. Látszik rajta, hogy élvezi, ha kínozhat, és csak még nagyobb élvezetet okoz neki, ha azt látja, hogy hagyom magam felidegesíteni. De akkor sem tudom megállni. - Ha ezzel fájdalmat okozunk neki, akkor nem hagyhatom! - felelem, és próbálok olyan halálos komolysággal beszélni, amennyire csak tudok. — Soha nem okozhatunk neki fájdalmat! - Felfogtam. A fájdalom rossz. De akkor mégis milyen kifogást talál majd arra az én kisöcsém, hogy követjük nem csak őt, de a barátait is? - Nem fogok kifogást keresni - felelem. - Egyszerűen csak megteszem. Követni valakit - lopakodni utána - egyáltalán nem olyan egyszerű. Az embernek folyamatosan arra kell figyelnie, hogy ne bámulja egyfolytában a célpont tarkóját, hogy ne menjen túl közel hozzá, hogy lehetőleg éppen olyan legyen, mint akármelyik másik ember, aki ott fagyoskodik Queens hideg, októberi utcáin. És ami mindennél fontosabb, hogy semmi esetre se próbáljon béna szövetségiügynök-jelöltnek tűnni. - Ne aggódj már! - mondja Barron, és mellettem lépked. - Még ha le is bukunk, ez a srác szerintem nagyon büszke lesz magára. Biztosan úgy gondolja majd, hogy feljebb lépett a világban néhány lépcsővel, ha már neki is saját szövetségi kísérete van.

Barronnak sokkal jobban megy a könnyed viselkedés, mint nekem. De gondolom, ennek így is kell lennie. Ha kiszúrnak, semmi veszítenivalója nincs. Lila semmiképpen sem gyűlölhetné jobban annál, amennyire már most is gyűlöli. Különben pedig egész nap ilyesmiket gyakorol, miközben én a Wallingfordban tanulok, hogy bejuthassak az olyanfajta intézményekbe, amelyekbe az igazat megvallva, esélyem sincs. Még mindig nagyon dühít ez az egész. Egészen kicsi gyermekkorunk óta egy csomó mindenben versengtünk egymással. Persze a versenyek nagy részét el is veszítettem. Mi ketten voltunk a legfiatalabbak, így aztán amikor Philip elment valahová a barátaival, akkor nekünk kettőnknek kellett megcsinálnunk mindent, amit apa mondott, és nekünk kettőnknek kellett gyakorolnia mindazt, amit apa fontosnak érzett. És mindennél fontosabbnak érezte, hogy sokkal jobb zsebmetszők és zárfeltörők legyünk, mint akkoriban voltunk Két gyerek tökéletes zsebmetszöpárost alkothat, mondogatta mindig. Az egyik kiemeli a zsákmányt, a másik pedig vagy a célpont figyelmét vonja el, vagy neki passzolja le a cuccot az első. Mind a ketten gyakoroltuk, hogyan lehet feltűnés nélkül belenyúlni mások zsebébe. Először is mindig meg kellett határoznunk, hogy apa hol tartja a tárcáját, abból, hogy kidudorodik-e a farzsebe, vagy lehúzza-e egyik oldalra a kabátját a tárca súlya. Utána ki kellett emelnünk. Elég jól csináltam - de Barron jobb volt. Majd a figyelemelterelést gyakoroltuk. Hogyan sírjunk. Hogyan kérjünk útbaigazítást. Hogyan adjunk át a célpontnak egy negyeddollárost azt állítva, hogy biztosan ő ejtette el. Olyan ez, mint a bűvésztrükkök, amiket a színpadon csinálnak, mondta apa. El kell érnetek, hogy arrafelé nézzek, mert akkor nem fogom észrevenni, hogy mi folyik itt, az orrom előtt. Amikor pedig apának nem volt kedve ahhoz, hogy a béna kis próbálkozásainkat hárítsa, mindig átvitt minket a fészerbe, és megmutatta a gyűjteményét. Volt egy régi fém csalis doboza, aminek minden oldalán zárak voltak, így ha ki akartuk nyitni, akkor összesen hét zárat kellett feltörnünk - de ez sem Barronnak, sem nekem nem sikerült egyetlen alkalommal sem. Amikor megtanultuk, hogyan nyissunk ki bármilyen zárat a megfelelő célszerszámmal, akkor meg kellett tanulnunk, hogyan tehetjük meg ugyanezt hullámcsattal, ruhaakasztóval, aztán egy pálcikával, vagy éppen bármilyen eszközzel, amit hirtelen találtunk. Mindig abban reménykedtem, hogy természet adta tehetségem lesz a zárfeltöréshez. Akkoriban ugyanis még meg voltam győződve arról, hogy én nem vagyok átokvető, és emiatt egyébként is teljesen kívülállónak éreztem magam a csupa átokvetőből álló családomban. Azt hittem, hogy ha sikerül találnom valamit, amiben jobb vagyok mindnyájunknál, azzal ledolgozhatok majd valamit a hátrányomból. Legkisebbnek lenni, hatalmas szopás. Ha sikerül bejutnotok ebbe a szuper biztonságos dobozba, akkor belógunk a kedvenc filmetekre is a moziba, mondta apa. Vagy teszek a dobozba egy kis édességet. Vagy ha tényleg annyira kell nektek az a videojáték, akkor nyissátok ki a dobozt, és én megveszem nektek. De egyáltalán nem számított, hogy éppen mit ígért meg. Az egyetlen dolog ami

számított, hogy én háromnál több zárat soha, egyetlen alkalommal sem tudtam feltörni Barron pedig ötig jutott. És akkor most itt vagyunk megint, és új dolgokat próbálunk elsajátítani. Nem tudok ellenállni a gondolatnak, hogy valamiféle versengésként tekintsek erre a helyzetre is, és hogy ne érezzem magam ennyire csalódottnak, amiért máris ilyen hatalmas lemaradásban vagyok Barron mögött. Hiszen még Julikova is úgy gondolja, hogy neki nagy jövője lehet az Irodában. Ő maga mondta nekem. Erre én azt válaszoltam, hogy persze, de a szociopaták szinte egytől egyig nagyon kedvesek is tudnak lenni. Gondolom, azt hitte, csak poénból mondtam. - Na, és mi mást tanítanak még ezenkívül a szövetségiügynök-suliban? - kérdezem. Nem kellene hogy zavarjon, hogy sikerült ennyire jól beilleszkednie. Na és ha csak megjátssza magát? Kit érdekel? Azt hiszem, hogy valójában az zavar, hogy sokkal hihetőbben tudja megjátszani magát. Az égre emeli a tekintetét. - Nem sok mindent. A nyilvánvaló dolgokat... hogyan érd el, hogy az emberek bízzanak benned azáltal, hogy utánozod a viselkedésüket. Érted, hogy ugyanazt csináld, amit a másik ember is csinál - aztán felnevet, és hozzáteszi. - De most komolyan, beépített ügynökként dolgozni pontosan olyan, mint amikor szélhámosként dolgozol. Ugyanazokat a technikákat kell alkalmazni. Meg kell határozni, ki a célpont, a bizalmába férkőzni, és aztán kíméletlenül elárulni. Utánzás. Amikor a célpont iszik egy korty vizet, akkor neked is azt kell tenned. Amikor elmosolyodik, te is. Ha az ember nem játssza túl a dolgot, és sikerül nem elijeszteni vele a célpontot, nyert ügye van. Tízéves voltam, amikor anya megtanította nekem. Cassel, mondta, tudod, hogyan lehetsz a legeslegelbűvölöbb pasi, akivel bárki bármikor találkozott? Juttasd az emberek eszébe azt a személyt, akit mindenkinél jobban szeretnek. Mert az a személy, akit mindenki mindenkinél jobban szeret, az az ember saját maga. - Kivéve persze, hogy most éppen a jófiúk csapatában játszol - mondom, és felnevetek. Ő is velem nevet, mintha az előbb a világ legeslegjobb viccét hallotta volna. Én viszont most, hogy eszembe jutott anya, önkéntelenül is aggódni kezdek miatta. Senki nem tudja, merre lehet azóta, hogy olyan gyorsan el kellett tűnnie, miután kiderült, hogy a képességét - az érzésvetést - Patton kormányzó esetében is alkalmazta. A jó kormányzó pedig, aki már azelőtt is halálosan gyűlölt minden átokvetőt, azóta minden egyes este megjelenik a tévé képernyőjén, és a homlokán kidudorodó erekkel üvöltve követeli anya vérét. Remélem, sikerül elrejtőznie. De azért nagyon jó lenne tudni, hogy éppen merre lehet! - Barron! - mondom, és kis híján bele is kezdek abba a beszélgetésbe, amely már vagy egymillió alkalommal lejátszódott közöttünk, és amelynek az a lényege, hogy kölcsönösen megnyugtatjuk egymást, anyának semmi baja sincsen, és hamarosan felveszi velünk a kapcsolatot. - Szerinted... A fonott hajú srác bemegy egy biliárdterembe.

- Ott van, bent - mondja Barron, és a fejével arrafelé biccent. Az utca másik oldalára megyünk, és leülünk egy kis kajáldában. Hálás vagyok a benti meleg miatt. Barron rendel két csésze kávét, odamegyünk a kirakathoz, és várakozunk. - Szerinted képes leszel valaha túltenni magad ezen a Lila-ügyön? - kérdezi. Hirtelen azt kívánom, bárcsak én törtem volna meg a csöndet, mert akkor legalább beszélgethettünk volna valami egészen másról is. Bármi másról. - Ez olyan neked, mint valami betegség. Mióta vagy belezúgva? Vagy tizenegy éves korod óta? Nem szólok egyetlen szót sem. - Ugye ezért akartad követni őt és az új kis pincsi kutyáját? Mert azt hiszed, hogy nem vagy elég jó hozzá, de ha esetleg rajtakapod, hogy valami valóban rettenetest művel, akkor talán úgy érezheted majd, hogy megérdemlitek egymást. - Ez nem így működik - mondom halkan. - A szerelem nem ilyen. Barron horkant. - Biztos vagy te ebben? A saját nyelvembe harapok, visszanyelve minden gúnyos megjegyzést, ami kikívánkozik. Ha azt látja, hogy semmilyen reakciót nem tud kicsikarni belőlem, akkor talán ejti a témát, és én el fogom tudni terelni a gondolatait valamivel. Perceken keresztül állunk így, néma csendben, egymás mellett, míg végül hangosan felsóhajt. - Már megint unatkozom. Telefonálok. - Na és ha kijön a srác? - kérdezem idegesen. - Én egyedül hogy fogom...? Megjátszott kétségbeeséssel kerekedik el a szeme. - Majd rögtönzöl. Amikor kilép, megszólal az ajtó feletti csengő, a tulaj pedig hangosan kiáltva köszön el tőle a megszokott „Köszhogyeljöttszívesenlátjukújra!” mondókával. Odakint, a járdán, a kajálda előtt Barron úgy flörtöl a telefonban, mint egy őrült, és miközben fel és alá járkál, úgy dobálózik a legmenőbb francia éttermek neveivel, mintha csak minden este hófehér asztalterítőről vacsorázna. A telefonját az arcához szorítja, és olyan szélesen vigyorog, mintha ő maga is elhinné azt a sok romantikus marhaságot, amit darál. Bárki legyen is a lány a vonal másik végén, máris mélységesen sajnálom, ugyanakkor szórakoztat is a dolog. Ha egyszer Barron leteszi a telefonját, örökké ezzel fogom szívatni. És ebben már az sem fog tudni megakadályozni, hogy mint az előbb, megint a nyelvembe harapok. Ehhez már az egész arcomat kéne leharapnom. Észreveszi, hogy a kirakatüvegen keresztül vigyorogva bámulom, ezért hátat fordít nekem, és vagy fél háztömbbel odébb megy, egy bezárt zaci előtt áll meg. De azért nem felejtettem el fel-le mozgatni a szemöldökömet, amikor még az én irányomba nézett. Mivel nem jut eszembe semmi más, inkább nyugton maradok. Iszom még egy kis kávét. Aztán előveszem a telefonomat, és elkezdek egy játékot, amelyben pixelzombikat kell mészárolnom. Annak ellenére, hogy egy ideje éppen erre várok, megdöbbenek, amikor a fonott hajú srác kilép a biliárdterem ajtaján. Van vele egy férfi is, magas, beesett arcú, zsíros hajú. A srác, a

tenyerével takarva a lángot, meggyújt egy szál cigit, majd a falnak támaszkodva dohányozni kezd. Ez éppen az a pillanat, amikor elkelne még egy kis kiképzés. Az nyilvánvaló, hogy hatalmas ostobaság volna kirontani a kajáldából, és feltűnően integetve próbálni felhívni magamra Barron figyelmét, de elképzelni sem tudom, hogy akkor mi lenne a megfelelő reakció, ha a srác esetleg elindul. Fogalmam sincs, hogyan jelezhetnék a bátyámnak. Rögtönözz, mondta. Olyan hanyag léptekkel sétálok ki a kajáldából ahogyan csak tőlem telik. Lehet, hogy a srác csak azért jött ki, hogy elszívjon egy szál cigit. Az is lehet, hogy Barron mindjárt észreveszi, hogy kijöttem, és idejön hozzám. Az egyik buszmegállóban egy padnak támaszkodok, és próbálom a lehető legalaposabban megnézni magamnak a srácot. Ez itt nem éles bevetés, emlékeztetem magam újra és újra. Mit számít, ha esetleg elveszítem? Hiszen nagy valószínűséggel egyébként sincsen ebben az egészben semmi érdekes! Bármi legyen is az, amit Lila megbízásából csinálni szokott, semmi okom feltételezni, hogy most is azt csinálja. Ekkor veszem észre, hogy milyen széles és drámai mozdulatokkal gesztikulálva beszél a srác, cigijével füstmintákat rajzolva a levegőbe. Figyelemelterelés, minden bűvész és szélhámos legjobb barátja. Nézz csak ide!— mondja az egyik kéz. És közben a srác valószínűleg egy viccet is elmesél, mert a pasi, aki vele együtt kijött, hirtelen hangosan röhögni kezd. Én azonban innen a srác másik kezét is látom, amelyik szépen, lassan kibújik a kesztyűből. Felugrok, de már túlságosan késő. Éppen csak megvillan a fedetlen csukló és a fedetlen hüvelyk. Rohanva indulok feléjük, és közben semmivel nem törődök - keresztülrohanok az úton, és a kocsik csikorgó fékjeinek hangját is csak akkor veszem észre, amikor már átfutottam előttük. Az emberek mind engem néznek, és közben senki nem látja a srácot. Még az az idióta is, aki vele együtt jött ki a biliárdteremből, még ő is csak engem néz. - Rohanjon! — ordítom. A beesett arcú pasi még mindig meredten nézi, mit csinálok, amikor a fiú fedetlen kezének ujjai a torkára kulcsolódnak. Megragadom a srác vállát, de máris elkéstem. A pasi, aki fogalmam sincs, hogy kicsoda volt valamikor, most úgy rogyik a földre, mint egy zsák. A srác megpördül, és fedetlen ujjai kinyúlnak felém, meztelen bőrfelületet keresve. Megragadom a csuklóját, és teljes erőből megcsavarom. Ő felnyög, és a kesztyűs öklével az arcomba vág. Visszatántorodom. Egy pillanatig csak bámuljuk egymást. Most először látom ennyire közelről, és meglepődve veszem észre, hogy a két szemöldöke tökéletes ívre van kiszedve. Alattuk nagy, kerek, barna szemek csillannak. Most összeszűkülnek ezek a szemek. Azután megfordul, és rohanni kezd. Utána rohanok. Nem is gondolkodom, csak ösztönösen cselekszem, és ahogyan teljes erőből sprintelek utána, hirtelen azon kezdek töprengeni, hogy mégis mi a fenét képzelek, mit

művelek én itt. Megkockáztatok a vállam felett egy gyors pillantást hátra, Barron irányába, de ő még mindig hátat fordítva telefonál, így természetesen nem látom az arcát. Természetesen. A srác nagyon gyors, de én az utóbbi három évben állandóan atletizáltam. Pontosan tudom, hogyan kell beosztanom az erőmet, hogy hagyjam eltávolodni, amikor sprintelni kezd, majd egy egészen kicsit belehúzni, hogy megint felzárkózzam hozzá, amikor már kifullad. Egyik saroktól a másikig rohanunk így, egymás után, de egy kicsit mindig közelebb kerülök. Ha egyszer rendes szövetségi ügynök leszek, ez is a mindennapi munka része lesz. Hogy üldöznöm kell a rosszfiúkat. De most nem emiatt vagyok a nyomában. Úgy érzem magam, mintha a saját árnyékomat üldözném. Úgy érzem magam, mint akit semmi nem állíthat meg. Hátrapillant, és gondolom, látja, hogy közeledem hozzá, így stratégiát változtat. Váratlanul, élesen befordul, egyenesen az egyik sikátorba. Éppen időben fordulok be én is a sarkon, hogy lássam, amint az egyik kezével a kapucnis pulcsija alá nyúl valamiért. Megragadom a legközelebbi fegyvert, ami a kezem ügyébe akad — egy darab deszkát egy nagy halom szemét mellől. Meglendítem, és pontosan eltalálom vele a stukkerét. Az izmaimat folyékony tűz önti el, és hallom, ahogyan a fémnek csapódó fa recsegve hasad. Olyan tökéletes mozdulattal ütöm ki a kezéből a stukkert, mintha a baseballvilágkupában játszanék. A fegyver a téglafalnak csapódik. Valószínűleg én is legalább annyira megdöbbenek ezen, mint ő. Lassú léptekkel oldalazok. A deszka törött végét már csak egy kis szilánk tartja, egyébként pedig a hasadt, hegyes vég úgy mered előre, mint valami halálos lándzsa. A srác csak figyel, testének minden izma megfeszül. Nem tűnik sokkal idősebbnek nálam. Még az is lehet, hogy valamivel fiatalabb. - Ki a fene vagy te? - Amikor megszólal, a szájában aranyfogak csillannak a lenyugvó nap fényében. Alul három. Felül még egy. Nagyon liheg. Mind a ketten lihegünk. Lehajolok, és remegő kézzel felveszem a stukkert. A hüvelykem­mel kibiztosítom, a törött deszkát pedig eldobom. - Hogy ki vagyok, azt magam sem tudnám megmondani ebben a pillanatban. - Miért? - kérdezem két lihegés között. - Miért fizetett neked, hogy öld meg? - Állj csak meg! - mondja, és a két kezét, a fedetlent és kesztyűst is úgy tartja fel, mint aki megadja magát. A helyzete ellenére is inkább tűnik meglepettnek, mint ijedtnek. - Ha a haverod volt, akkor... - Nem volt a haverom. Lassan leengedi a kezét. Már eldöntötte magában, hányadán is áll velem. Úgy gondolja, hogy talán mégsem vagyok zsaru. Úgy gondolja, hogy talán elengedheti magát egy kicsit. - Én soha nem szoktam kérdezni senkitől, hogy mit miért csinál. Nem tudom, oké? Csak egy munka volt, semmi több. Bólintok. - Akkor hadd lássam a nyakadat!

- Rajtam semmit nem találsz! - Mélyen lehúzza a pólója nyakát, de a torkán nem látok semmilyen sebhelyet. - Szabadúszó vagyok. Túl jóképű ehhez a baromsághoz! Gage nyakára senki nem fog nyakörvet metszeni. - Értem - mondom. - Az a csaj... ha ismered, akkor tudod, hogy kicsoda és mit akar - ezzel benyúl a szájába, és kiveszi az egyik meglazult fogát; egy igazit, aminek a teteje a rothadástól egészen el van feketedve. Úgy hever kesztyűs tenyerében, mint valami hibás kis igazgyöngy. Aztán elvigyorodik. — Még szerencse, hogy a gyilkosság ilyen jól fizet, mi? Tudod te, milyen drága az arany? Próbálom leplezni a meglepetésemet. Egy olyan halálvető, aki minden gyilkosság után csak egy fogat veszít, az rettenetesen veszélyes figura. Minden átok - a fizikai, a szerencse, az emlékezet, az érzés, az álom, a halál, de még az átváltoztatás is - valamilyen szintű visszahatással jár. Ahogyan nagyapa szokta mondani, az átokvetés visszavetül az átkozóra is. A visszahatás meg is nyomoríthatja az embert, néha még halálos is lehet. A halálvetés után az átokvető testének egy része is elhal - ez lehet tüdőtől kisujjig bármi, vagy, a jelek szerint, lehet valami annyira jelentéktelen kis dolog is, mint egy fog. - Különben is minek kell fegyver egy halálvetőnek? - kérdezem. - Annak a fegyvernek érzelmi értéke van. A nagymuteré volt. - Gage megköszörüli a torkát. Nézd, te is tudod, hogy nem fogsz lelőni! Ha le akartál volna, akkor sokkal korábban megteszed. Úgyhogy nem lehetne, hogy egyszerűen csak...? - Biztos vagy benne, hogy próbára akarsz tenni? - felelem. - Egészen biztos? Úgy tűnik, ez némiképp töprengésre készteti. Megszívja a fogait. - Jól van, de én is csak annyit tudok, amennyit hallottam, és amit hallottam, azt sem ... tőle tudom . Ő soha nem mondott semmit, csak annyit, hogy hol találom meg a pasit. De a szóbeszéd szerint, ha minden igaz, akkor Charlie West elbaltázott valami melót. Annyi lett volna a dolga, hogy beverjen egy ablakot és elhozza a szajrét, erre ez kinyírt egy egész családot. Különben is egy részeges, gyáva... Megszólal a telefonom. A zsebembe nyúlok, egy kézzel kihalászom, majd a kijelzőre nézek. Barron az, aki minden bizonnyal csak most vette észre, hogy lepattintottam. Gage ebben a pillanatban a drótkerítésre veti magát. Ránézek, és a szemem előtt összefolyik a kép. Már azt sem tudom, hogy kit látok magam előtt. A nagyapámat. A bátyámat. Önmagamat. Bármelyikünk lehetne ez a srác, aki éppen csak elvégezte a megbízását, és most teljes erejéből próbál menekülni a drótkerítésen keresztül, mielőtt hátba lőnék. Nem kiáltok rá, hogy azonnal másszon le. Nem adok le figyelmeztető lövést, vagy bármi ehhez hasonlót, amit egy menekülő gyilkost figyelő újonc szövetségi ügynök tenne. Egyszerűen futni hagyom. Csakhogy ha ő játssza azt a szerepet, amit eredetileg nekem kellene, akkor fogalmam sincs, ki az a figura, aki a sikátorban ott maradt. A jófiú. Zöld pólómmal megtörlöm a stukkert, majd bedugom a farmerem övébe, a hátam közepénél, ahol a dzsekim teljesen el fogja takarni. Miután ezzel is megvagyok, visszasétálok a sikátor bejáratához, és felhívom Barront.

Amikor megérkezik, jön vele egy csomó öltönyös figura is. Megragadja a vállamat, és megszorítja. - Te meg mi a fenét művelsz? - Halkan beszél ugyan, de a hangjából őszinte aggodalom hallatszik ki. - El sem tudtam képzelni, hova tűnhettél! Nem vetted fel a telefont sem! Persze, hiszen a legutolsó csörgésig meg sem hallottam. - Mert rögtönöztem - mondom gúnyosan. - És te is láttál volna, ha nem éppen azzal vagy elfoglalva, hogy valami csajt fűzzél! A tekintetéből tisztán kiolvasom, hogy csak azért nem fojt meg itt helyben, mert itt van körülöttünk ez a rengeteg ember. - Ezek a srácok közvetlenül a zsaruk után jelentek meg a gyilkosság helyszínén - mondja, és jelentőségteljes pillantást vet rám. Mindegy, mennyire dühös, pontosan tudom, hogy mit szeretne mindezzel mondani. Nem én hívtam őket, tudatja némán. Nem szóltam nekik egy szót sem Lilával kapcsolatban. Nem árultalak el. Egyelőre legalábbis. Az ügynökök leírják a vallomásomat. Elmondom nekik, hogy követtem a gyilkost, de gyorsabb volt nálam, és mire ideértem, már átmászott a kerítésen. Fogalmam sincs, hogy innen hova mehetett. Nem tudtam az arcát se megnézni. A fején volt a kapucni. Nem, nem mondott semmit. Nem, nem volt fegyvere sem - a meztelen kezén kívül persze. Igen, tudom, hogy nem kellett volna a nyomába erednem. Igen, ismerem Julikova ügynököt. Igen, ő majd igazolja a személyazonosságomat. És meg is teszi. Ennek köszönhetően a szövetségiek úgy engednek el, hogy nem is motoznak meg. A pisztoly tehát észrevétlen marad a nadrágom derekába tűzve, és minden lépésnél a hátamhoz dörzsölődik, miközben Barronnal visszafelé sétálunk a kocsimhoz. - Mi történt valójában? - kérdezi Barron. Megrázom a fejem. - És akkor mit akarsz csinálni? - kérdezi, és egészen úgy hangzik, mintha kihívást intézne hozzám. Mintha tényleg lenne itt bármilyen kérdés. - Ezt a gyilkosságot Lila rendelte meg. - Semmit - válaszolom. - Szerinted? És te sem teszel semmit! Nagyapa már régen figyelmeztetett, hogy a Lilához hasonló lányokból egy napon olyan nők lesznek, akiknek a szeme helyén golyó ütötte lyuk feketéllik, a szájuk pedig késpengékkel van tele. Soha nem nyughatnak. Mindig éhesek. Rossz hírt jelentenek bárki számára. Összerágják az embert, aztán kiköpik. Ha beleesel egy ilyen lányba, olyan, mintha egy nagyon magas lépcsőről zuhannál le. Amit azonban soha, senki nem mondott el nekem, hogy mindezen figyelmeztetések ellenére, még miután le is zuhantál, még miután tudod, hogy mennyire fájdalmas is mindez, te akkor is visszaállsz a sorba újra és újra.

MÁSODIK FEJEZET A WALLINGFORD ELŐKÉSZÍTŐ vasárnap esténként tele van kimerült diákokkal, akik lázasan próbálják megcsinálni a házi feladatot, ami pénteken, amikor itt volt az ember előtt a nyugodt órákkal teli egész hétvége, olyan könnyűnek tűnt. Ásítok, amikor belépek a koleszba, éppen olyan bűntudattal eltelve, mint bárki más. Még mindig előttem van a beadandóm, és a Les Misérablesból is le kellene fordítanom egy hosszabb részt. A szobatársam, Sam Yu az ágyán hasal, a fejhallgatója mindkét fülét eltakarja, a feje pedig bólogatva követi az általam nem hallható zene ütemét. Nagydarab srác. Magas, testes, és amikor megfordul, hogy rám nézzen, megnyikordulnak az ágya rugói. A koleszokban minden szobában gagyi ágyak vannak, az ember minden alkalommal attól fél, össze fog törni a keret, ha ráül, a szekrények mind furnérból vannak, a falak pedig repedeznek. Na persze a Wallingfordban vannak azért olyan szobák is, amiknek a fala valódi faburkolattal borított, a mennyezete magas és díszes, az ablakait pedig ólomüveg díszíti. Csakhogy ezek a tanároknak és a támogatóknak vannak fenntartva. Lehet, hogy nagy néha beengednek bennünket is, ám ezek nem nekünk készültek. A vállammal előre, oldalazva bemegyek a beépített szekrényünkbe, majd felállok egy nagy dobozra. Azután benyúlok a dzsekim alá, előveszem a pisztolyt, és szigszalaggal felragasztom a ruháim fölé, a szekrény belső falára. Végül egy halom könyvet úgy rendezek el alatta, hogy teljesen eltakarják. - Te most csak hülyéskedsz! - jegyzi meg Sam. Nyilvánvalóan végignézte, mit csinálok, és én még csak észre sem vettem, amikor felkelt. Kezdenek eltompulni az ösztöneim. - Nem az enyém - mondom. - Fogalmam sem volt róla, hogy mit csinálhatnék vele. - Eszedbe sem jutott, hogy megszabadulj tőle? - kérdezi, és a hangja most már reszelős suttogás. - Ez egy fegyver! Egy fegyver, Cassel! Feeegyveeer! - Aha. - Lemászok, majd halk dobbanással leugrok a padlóra. - Tudom. És meg fogok szabadulni tőle. Csak még nem volt időm. Megígérem, hogy holnap eltüntetem. - Mert mennyi időbe telik beledobni egy fegyvert egy szemetesbe? - Nagyon örülnék, ha nem mondogatnád egyfolytában azt, hogy „fegyver” - mondom halkan, majd az ágyamra vetem magam, és előveszem a laptopomat. - Most egyébként sem tudnék tenni vele semmit azon kívül, hogy kivágom az ablakon. Majd holnap elrendezem a dolgot. Sam felnyög, majd visszamegy a szobának abba a felébe, ami az ő birodalma, és felveszi a fejhallgatóját. Dühösnek tűnik, de semmi több. Gondolom, hozzászokott már a gondolathoz, hogy néha bűnözőként viselkedem. - Kié? - kérdezi végül, és a fejével a szekrény felé biccent. - Valami srácé. Elejtette. Sam összevonja a szemöldökét.

- Aha, ez nagyon hihetőnek tűnik... és amikor azt mondom, hihető, akkor azt úgy értem, hogy rohadtul nem hihető! Ja, és azt tudtad, hogy ha ezt valaki megtalálja, akkor téged nemcsak hogy kicsapnak a suliból, de a legutolsó kis nyomodat is örökre kitörlik az iskola emlékezetéből? Az arcodat kiégetik minden egyes wallingfordos évkönyvből! Képesek lennének idehozni egy csapat emlékvetőt, és megdolgozni mindenkit, hogy senki még csak ne is emlékezzen arra, hogy te valaha is ide jártál! Ez éppen az a fajta dolog, amiről az igazgatónő mindig azt mondja a szülőknek, hogy a Wallingford Előkészítőben soha, semmilyen körülmények között nem történhet meg! Amikor az emlékvetőket említi, önkéntelenül is összerázkódom egy kicsit. Barron is az, és arra használta fel a képességét, hogy egy csomó mindent elfeledtessen velem - például azt, hogy átváltoztató vagyok, hogy megdöbbentően hatékony bérgyilkost csinált belőlem, és hogy még Lilát is állattá változtattam miatta, akit pedig ezután évekre bezárt egy ketrecbe. Az én kedves, szociopata nagy testvérem, aki egész darabokat lopott el az életemből. Az egyetlen testvérem, aki megmaradt. Az egyetlen testvérem, aki most a kiképzésemben is részt vesz. Nos, ilyen az én családom. Nem élhetek velük, és nem is gyilkolhatom meg őket. Kivéve persze, ha Barron beköp Julikovának. Mert akkor azért szerintem meggondolom ez utóbbit. - Igen — mondom, és próbálom felidézni, hogy hol is hagytuk abba a beszélgetést. Eltakarítom. Megígérem. Ja, nem. Már megígértem. Na és ha azt mondom, hogy így görbüljek meg? - Hihetetlen vagy! - feleli Sam, de nem is tudom, hogy most komolyan haragszik-e rám. Miközben azzal vagyok elfoglalva, hogy ezt próbáljam kideríteni, és megfejteni az arcára kiülő érzelmek jelentését, hirtelen észreveszem, hogy mellette, a sötétkék takarón vagy egy tucatnyi toll van egymásra dobálva, ő pedig sorra, egymás után mindet felveszi, és mindegyikkel ír valamit egy jegyzetfüzetbe. - Egyébként mit csinálsz? Elvigyorodik. - Ezeket az eBayről vettem. Egy egész doboznyi eltűnős tintával töltött toll. Nem rossz, mi? A KGB is ilyeneket használt. Ezek komoly kémcuccok. - Na és mit akarsz velük? - Igazából két dologra is gondoltam. Vagy egy igazán ütős szívatást tudnék összehozni belőle, vagy nagyon is hasznos eszköz lenne a bukmékerkedésünk nyilvántartásához. - Sam, már beszéltünk erről. Ha akarod, tied lehet az egész üzlet, mert én kiszálltam belőle. Amióta csak a Wallingfordba járok, én voltam a suli bukija, akinél minden baromságra lehet fogadást kötni. Ha valaki pénzt akart tenni egy meccsre, akkor hozzám jött. Ha arra akart fogadni, hogy vajon hetente három alkalommal lesz-e Salisbury-steak a menzán, vagy hogy Northcutt igazgatónőnek viszonya van-e Wharton dékánnal, vagy hogy Harvey Silverman alkoholmérgezésben fog-e meghalni, még mielőtt elvégezné a sulit, akkor is engem keresett meg. Én pedig minden alkalommal kiszámoltam az esélyeket, begyűjtöttem a pénzt, és lefölöztem belőle egy keveset. Egy unatkozó, gazdag srácokkal teli suliban nagyon kényelmes módja volt ez annak, hogy mindig legyen valami a zsebemben. Kezdetben az egész ártatlan

kis játék volt, de aztán már korántsem lett az. Mert a vége felé a srácok már arra is fogadásokat kezdtek, kötni, hogy vajon melyik diáktársuk az átokvető, és ekkor már a diákok lettek a célpontok. Ez volt az a pont, amikor kezdtem úgy érezni, hogy vérdíjat szedek. Sam felsóhajt. - Nos, akkor is végtelen sok szívatásban tudjuk majd felhasználni. Képzelj csak el egy teljes teremnyi vizsgázót, akik megírják, amit kell, és 24-48 órával később minden eltűnik a beadott papírokról! Vagy ha valahogy odacsempészed egy tanárnak, hogy ezzel írja be a jegyeidet. Káosz! Elvigyorodom. Káosz! Gyönyörű káosz. - Nos, te melyiket választanád? A szolgálataidba állítom zsebmetszési képességeimet. Az egyik tollat felém hajítja. - Csak vigyázz, nehogy te is ezzel kezdd el megírni a házidat! - mondja. A levegőben elkapom, közvetlenül az előtt, hogy nekicsapódna a lámpámnak. - Mi volt ez? - méltatlankodom, és visszafordulok felé. - Vigyázz már! Nem lehetne egy kicsit óvatosabban? Valami egészen furcsa kifejezéssel az arcán néz rám. - Cassel! - mondja halkabban és sokkal komolyabban. - Szerinted nem volna jó ötlet, ha te beszélnél Danecával? Habozom. Előbb lenézek a kezemben tartott tollra, néhányszor megfordítom kesztyűs kezem ujjai között, aztán megint felnézek. - Miről? - Bocsánatot kértem tőle - mondja. - Folyamatosan csak bocsánatot kérek. És fogalmam sincs, hogy mit akar. - Történt valami? - Találkoztunk, hogy megigyunk együtt egy kávét, de aztán az egész megint ugyanabba a régi vitába torkollt - megrázza a fejét. – Nem is értem. Hiszen ő volt az, aki hazudott nekem! Ő volt az, aki soha, egyetlen szóval sem említette, hogy átokvető. És ha a kisöccse nem köpi el a dolgot mérgében, akkor talán soha nem is tudom meg, mi az igazság. De akkor hogy lehet az, hogy nekem kell folyamatosan elnézést kérnem tőle? Minden kapcsolatban fennállnak bizonyos erőegyensúlyok. Vannak olyan kapcsolatok, amelyek állandó harcról szólnak azért, mert mind a két fél folyamatosan irányítani akar - és nagyon gyakran egyáltalán nem az a fél van irányító szerepben, aki abban szeretne lenni. Na és persze ha minden igaz, akkor vannak olyan kapcsolatok is, amikben a két fél annyira egyenlő egymással, hogy ilyesmi soha, fel sem merül közöttük. Nem mintha ezekről bármilyen tapasztalattal rendelkeznék. Amiben viszont egészen bizonyos vagyok, hogy az irányító szerep nagyon gyorsan és váratlanul szállhat egyik félről, a másikra. Még régen, a kapcsolatuk elején, Sam mindig alávetette magát Daneca akaratának, de amikor egyszer igazán berágott, a jelek szerint nem tudta túltenni magát a dolgon. Mire pedig sikerült magában annyira feldolgoznia az egészet, hogy várja Daneca bocsánatkérését, akkor Daneca már nem is igazán akart semmiért bocsánatot kérni. Éppen

ezért az elmúlt néhány hétben amolyan csiki-csuki helyzetbe kerültek, mert egyik sem bánta meg annyira a viselkedését, hogy valóban ki akarja engesztelni a másikat, soha nem egyszerre jött rájuk a megbánás, és mind a ketten meg voltak győződve arról, hogy a másik a hibás mindenért. Fogalmam sincs, hogy ez azt jelenti-e, hogy szakítottak, vagy sem. És Samnek sincs. - Ha nem tudod, hogy miért kérsz állandóan bocsánatot, akkor szerintem valamit nagyon elbaltázol! - mondom. Megrázza a fejét. - Tudom. De én nem akarok mást, csak azt, hogy megint minden olyan legyen, mint azelőtt. Sajnos túlságosan jól ismerem ezt az érzést. - Mit akarsz, mit mondjak neki? - Derítsd ki, mit kellene tennem, hogy helyrehozzam a dolgainkat! Annyi kétségbeesés van a hangjában, hogy azonnal beleegyezem. Meg fogom próbálni. És ő is pontosan tudja, mennyire benne van a lekvárban, ha szívügyekben éppen hozzám fordul segítségért. Nem lenne semmi értelme csak még jobban megnehezíteni a helyzetét. Másnap reggel keresztülvágok az udvaron, az épületek között, abban reménykedve, hogy az előbb, a közösségi helyiségben megivott kávé hamarosan hatni kezd, elsétálok a korábbi csajom, Audrey Dolan és egy csapatnyi barátja mellett. Vörös haja úgy csillog a napfényben, mint egy frissen vert egycentes, és tekintete megvetően követ. Az egyik barátja olyan halkan, hogy én nem hallhatom, mond neki valamit, és egyszerre mindenki nevetni kezd. - Hé, Cassel! - szól utánam az egyik lány, mire megfordulok. - Lehet még nálad fogadni? - Nem — mondom. Látod, én mindent megteszek, hogy jó útra térjek. Tényleg mindent. - Milyen kár! - kiáltja válaszképpen. - Mert van egy százasom arra, hogy magányosan fogsz meghalni! Néha komolyan magam sem tudom, miért küzdök még mindig keményen azért, hogy itt maradhassak a Wallingfordban! A jegyeim köztudottan és folyamatosan közepesek, bár az utóbbi időben mélyrepülésbe kezdtek. Nem mintha lenne bármilyen esélyem bejutni egy főiskolára! Julikovára gondolok, és a kiképzésre, amiben a bátyám részesül. Nem lenne más dolgom, mint kibukni. Ezzel az egésszel csak az elkerülhetetlent próbálom halogatni. A lány megint felnevet, Audrey pedig vele nevet, ahogy a többiek is. Megyek tovább. A fejlődő világ etikája óra egyik témája az újságírói részrehajlás, és az, hogy a nem elég objektíven megírt cikkek milyen módon befolyásolják a gondolkodásunkat. Amikor a tanárnő megkér valakit, hogy mondjon erre egy példát, Kevin Brown az anyámról írt egyik cikket hozza fel. Ő azt gondolja, hogy túlságosan sok újságíró tette felelőssé az eset miatt Patton kormányzót, azt állítva, hogy túl könnyen hagyta bepalizni magát. - Pedig az a nő közönséges bűnöző! - mondja Kevin. - Miért viselkedik úgy mindenki, mintha Patton kormányzónak eleve fel kellett volna készülnie arra, hogy a csaja majd megpróbál rá

átkot tenni? Ez nyilvánvaló példája annak, amikor egy újságíró az áldozat megbízhatóságát próbálja megkérdőjelezni. Nem lennék meglepődve, ha kiderülne, hogy Shandra Singer őt is megátkozta! Valaki vihogni kezd. Csak nézem meredten az asztalomat, és próbálok a kezemben tartott tollra összpontosítani. Hallom, ahogyan a kréta karcolva írni kezd a táblára, mert Mr. Lewis gyorsan eltereli a szót témáról, és egy sokkal frissebb példát hoz fel, Boszniából. Megint rám tör az a különös érzés, amikor hirtelen a világon minden a jelenben összpontosul, és én képes vagyok soha nem tapasztalt erővel koncentrálni. Ekkor semmivé lesz a múlt és a jövő. Nem marad semmi más, csak a ketyegve eltelő másodpercek, amíg a csengő meg nem szólal, és mindannyian kiözönlünk a folyosóra. - Kevin? - mondom halkan. Megfordul, és gúnyosan vigyorog. Körülöttünk diákok sietnek tova, táskákat és könyveket ölelve. A látómezőm perifériáján elmosódott, színes csíkoknak tűnnek csupán. Olyan erővel öklözök bele Kevin állkapcsába, hogy egészen a csontomig érzem a becsapódást. - Bunyó van! - kiáltja néhány srác, de hamarosan már ott vannak a tanárok is, és hagyom magam elráncigálni Kevin közeléből, mielőtt még feltápászkodhatna. Zsibbadás vesz erőt rajtam, pedig az adrenalin még a véremben tombol, és az idegeim csak úgy szikráznak, folytatásért könyörögve. Hogy folytassam valakivel vagy valamivel. Bevisznek a dékán irodájába, majd a kezembe nyomnak egy papírcetlit. Amikor belépek, összegyűröm, és a falnak dobom. Wharton dékán irodája tömve van papírokkal. Csodálkozva néz rám, majd feláll, és az íróasztala előtt álló székről gyorsan lepakol egy halom mappát és keresztrejtvényt, jelezve, hogy oda ülhetek. Általában bármilyen bajba keveredek, az elég súlyos szokott lenni ahhoz, hogy mindjárt az igazgatónő irodájában kössek ki. - Verekedett? - kérdezi, amikor elolvassa a cetlit. - Ez két megrovást jelent, ha maga kezdte. Bólintok. Nem érzek elég erőt magamban ahhoz, hogy megszólaljak. - Nem akarja elmondani, mi történt? - Nem igazán, uram - felelem. - Megütöttem. Egyszerűen... nem gondolkodtam. Bólint, és látszólag eltöpreng azon, amit mondtam neki. - Azt ugye megérti, hogy ha bármilyen okból még egy megrovást kap, akkor az automatikus kicsapást jelent? Hogy akkor nem fogja elvégezni az iskolát, Mr. Sharpé? - Igen, uram. - Mr. Brown bármelyik pillanatban itt lehet. Biztos vagyok benne, hogy ő is elmondja majd a saját verzióját a történtekről. Még mindig nem akar nekem semmi többet mondani? - Nem, uram. - Jól van - feleli Wharton dékán, majd a szemüvegét a homlokára tolja, és barna kesztyűbe bújtatott ujjaival az orrnyergét kezdi masszírozni. - Akkor menjen ki, és ott várakozzon!

Kimegyek, és leülök az iskolatitkár előtti székek egyikére. Amikor Kevin elmegy előttem, felhorkant, majd belép az irodába. Az arcán a bőr máris kezd valami egészen érdekes, zöldes árnyalatot ölteni. Hamarosan hatalmas véraláfutása lesz. Biztosan azt mondja majd Whartonnak, hogy „Fogalmam sincs, mi jött rá Casselre! Egyszerűen bekattant! Nem provokáltam semmivel. ” Kevin néhány perccel később kijön, és elmegy. Ahogy kilép a folyosóra, elvigyorodik. Visszavigyorgok rá. - Mr. Sharpé, be tudna jönni, kérem? Visszamegyek, és megint leülök a székbe, az előttem magasodó papírhalomra meredek. Elég lenne egyetlen apró lökés, hogy az egész eldőljön, magával borítva az összes többit. - Talán dühös valami miatt? - kérdezi Wharton dékán, mintha csak olvasná a gondolataimat. Őrjöngeni tudnék! Arra gondolok, hogy még most sem tudom, mi késztetett arra, hogy kiverjem a stukkert annak a gyilkosnak a kezéből. Meg arra, hogy milyen végtelen elégedettség vett erőt rajtam, amikor Kevin képébe öklöztem. Meg arra, hogy legszívesebben csak ütném tovább és tovább, amíg csont törik és vér fröccsen. Meg arra, hogy mennyire jó érzés volt ott állni fölötte, és érezni, hogy a harag lángjai a bőrömet perzselik. - Nem, uram - mondom hangosan. Nagy nehezen csak sikerült kinyögnöm. Nagyot nyelek, mert fogalmam sincs, mikor távolodtam el ennyire önmagamtól. Azt észrevettem, hogy Samben mélységes harag tombol, amikor Danecáról beszél. Miért nem tudtam észrevenni, amikor én voltam dühös? Wharton megköszörüli a torkát. - Maga nagyon sok mindenen ment keresztül az utóbbi időben, kezdve azzal, hogy meghalt a bátyja, Philip, egészen odáig, hogy az édesanyjának... jogi nehézségei akadtak. Jogi nehézségei. Ez nem is rossz. - Nem szeretném, ha olyan ösvényen találná magát, ahonnan nem tud visszafordulni. - Megértettem - mondom. - Most már visszamehetek órára? - Menjen! De ne feledje el, hogy már csak egy lehetősége maradt, pedig még félév vége sincs. Még egy megrovás, és repül! Most pedig menjen. Felállok, a vállamra akasztom a hátizsákomat, éppen visszaérek a Tanulmányi Központba még a következő csengő előtt. Nem látom Lilát a folyosón, annak ellenére, hogy alaposan megnézek minden egyes szőke lányt, aki elmegy mellettem. Persze elképzelni sem tudom, mit mondanék neki, ha mégis meglátnám. Szia, hallom sikerült megrendelned, az első gyilkosságodat. Hogy ment? Ez egy kicsit erőltetettnek tűnik. Különben is, egyáltalán nem lehetek biztos benne, hogy ez az első volt. Beugrók a mosdóba, majd megnyitom a csapot, és hideg vizet fröcskölök az arcomba. Ahogy a hideg folyadék végigcsorog az arcomon, összegyűlik a nyakamnál, eláztatja az ingemet, azonnal magamhoz térek. A kesztyűm persze csupa víz lesz. Milyen hülye vagyok, hogy elfelejtettem levenni! Ébredj már fel!, mondom magamnak. Szedd össze magad! A tükörbe nézve látom, hogy a szemeim alatti karikák sokkal sötétebbnek tűnnek, mint korábban. Az arccsontom úgy kiáll, mintha a bőröm egyszerre túlságosan feszessé vált volna.

Most aztán tényleg nagyon jól megy a beilleszkedés, mondom magamnak. Apa annyira büszke lenne rám! Te valóban elbűvölő egy pasi vagy, Cassel Sharpé! Sikerül megelőznöm Danecát a fizikateremben, ami nagyon jó. Elméletileg még mindig barátok vagyunk, de mióta veszekedni kezdtek Sammel, valahogy mindig elkerül. Ha tényleg beszélni akarok vele, kénytelen leszek sarokba szorítani. Itt nem kell mindig ugyanoda ülnünk, éppen ezért nem okoz nehézséget helyet találni Daneca szokásos padjához közel, és ledobni a cuccomat a székre. Ezután távolabb húzódok, egész pontosan a terem másik végébe. Willow Davishez. Kicsit gyanakodva néz, amikor meghallja, hogy a házi feladattal kapcsolatban akarok kérdezni tőle, de végül készségesen válaszol. Amikor Daneca belép, Davis éppen azt magyarázza, hogy az elméletek szerint a térnek tíz dimenziója van, az időnek pedig egy, és ez mind egybe van görbítve. - Érted? - kérdezi Willow. - Vagyis lehetséges, hogy más világokban is él belőlünk egy példány... úgy értem lehetséges, hogy van olyan világ, ahol a szellemek és a szörnyek mind valóban léteznek. Vagy egy olyan, amiben senki nem hyperbathygammikus. Vagy olyan, amiben mindenkinek kígyófeje van. Megrázom a fejem. - Ez nem lehet komoly. Ez nem lehet komoly tudomány. Ahhoz túlságosan király volna. - Ugye semmit nem olvastál el a háziból? — kérdezi Willow, én pedig úgy döntök, ez a tökéletes alkalom arra, hogy visszavonuljak a padomhoz. Ahogy közelebb érek, látom, hogy a tervem nagyon is bejött, és Daneca épp ott ül, ahol mindig szokott. Elveszem a székről a hátizsákomat, majd leülök. Daneca meglepetten néz fel. Már túl késő van ahhoz, hogy felálljon, és másik helyet keressen, anélkül, hogy azonnal nyilvánvaló lenne, hogy csak mellettem nem akar maradni. Gyorsan körülpillant, és látszik rajta, hogy fejben máris próbálja összerakni a kifogást, miért kell mégis máshova ülnie, de szerencsére a legtöbb padban már ülnek - Szia! - mondom, és mosolyt kényszerűek az arcomra. - Rég nem láttalak. Felsóhajt, és láthatólag beletörődik a helyzetbe. - Hallom, verekedtél. A wallingfordos kosztüm van rajta, rakott szoknyával, amihez élénklila harisnyát, valamint ha lehet, még annál is élénkebb lila kesztyűt vett fel. Ez utóbbiak színe többé-kevésbé megegyezik a barna hajába festett, mostanra már fakuló csíkokéval. Vastag talpú, pántos cipőjével az asztal lábát kopogtatja. - Szóval még mindig dühös vagy Samre, ugye? - tisztában vagyok vele, hogy Sam azt szeretné, ha valami kevésbé egyértelmű módon próbálnám kiszedni Danecából, amit tudni akar, de megígértem, hogy kiszedem belőle, és az óra mindjárt elkezdődik. Elhúzza a száját. - Ezt ő mondta neked? - A szobatársa vagyok. Onnan tudom, hogy mindennap látom. Daneca felsóhajt. - Nem akarok fájdalmat okozni neki.

- Akkor ne tedd! - felelem. Egészen közel hajol hozzám, és halkan folytatja. - Kérdezhetek valamit? - Igen, de a válasz az, hogy nagyon, de nagyon sajnálja, ami történt - mondom. - Tisztában van vele, hogy eltúlozta a dolgot. Mi volna, ha megbocsátanátok végre egymásnak, és akkor...? - Nem Samről van szó — szakít félbe, éppen abban a pillanatban, amikor dr. Jonahdab belép a terembe, a kezébe vesz egy krétát, majd elkezdi felvázolni a táblára Ohm törvényét. Onnan tudom ennyire pontosan, hogy miről van szó, mert nagy betűkkel azt is felírja a táblára, hogy „Ohm törvénye”. Kinyitom a füzetemet. „Akkor miről?” - írom bele, majd Daneca felé fordítom, hogy el tudja olvasni. Megrázza a fejét, és nem mond semmi egyebet. Nem vagyok biztos benne, hogy értem az összefüggést az átfolyó áram erőssége, az ellenállás, valamint a távolság között az óra végére sem, de mint kiderült, Willow Davisnek igaza volt azzal, kapcsolatban, hogy tényleg élhetnek kígyófejű emberek valamelyik dimenzióban. Amikor kicsengetnek, Daneca megragadja a karomat. Kesztyűs ujjai közvetlenül a könyököm fölött szorítanak meg. - Ki ölte meg Philipet? - kérdezi váratlanul. - Én ... - kezdek bele. Nem válaszolhatok neki úgy, hogy ne hazudnék valamit, márpedig most már az igazat szeretném mondani neki. Daneca hangja halk, sürgető suttogás. - Az anyám volt az ügyvéded. Ő vitte az egész alkudozást a büntetlenségeddel kapcsolatban, és ő hozta össze neked a megegyezést, hogy a szövetségiek leszálljanak rólad. Vagy tévedek? Te megegyeztél velük, hogy a büntetlenségedért cserébe elárulod nekik, ki ölte meg azt a rengeteg embert az aktákban. És Philipet is. Büntetlenségért cserébe. Miért kellett neked büntetlenség? Mit csináltál? Amikor a szövetségiek a nyakamba zúdították azt a rengeteg aktát, és azt mondták, hogy Philip azt ígérte nekik, elvezeti őket a gyilkoshoz, nem különösebben erélyesen próbáltam megakadályozni, hogy Daneca beléjük olvasson. Már azelőtt is pontosan tudtam, milyen nagy hibát követek el ezzel, mielőtt rádöbbentem volna, hogy ezeket az áldozatokat mind én változtattam át, és ezért nem találnak egyetlen hullát sem a listán szereplők közül, azóta sem. Ez is közte volt az örökre eltűnt emlékeimnek. - Most már mennünk kell - mondom. A terem kiürült, és kezdenek szállingózni a következő órára érkező diákok. - El fogunk késni. Vonakodva elengedi a karomat, és követ a folyosóra. Fura, hogy ilyen hirtelen megváltozott a kettőnk viszonya. Már ő próbál sarokba szorítani engem. - Mindketten dolgoztunk ezen az ügyön - mondja. Ami bizonyos szempontból igaz is. - M it csináltál? Nézem az arcát, és próbálom kiolvasni belőle, hogy milyen válaszra vár.

- Soha nem bántottam Philipet. Soha nem bántottam a bátyámat. - Na és Barron? Vele mit csináltál? Értetlenül nézek rá. Hirtelen annyira összezavarodok, hogy fogalmam sincsen, mit válaszolhatnék. Elképzelni sem tudom, ez a kérdés hogy kerül ide. - Semmit! - válaszolom, és a nyomaték kedvéért széjjeltárom a karomat. - Barronnal? Megőrültél? Halvány pír önti el az arcát. - Nem is tudom - válaszolja. - Valakivel biztosan tettél valamit! Hiszen büntetlenségre van szükséged! A jó embereknek nem kell büntetlenség, Cassel! Ebben persze igaza van. Tényleg nem vagyok jó ember. A jó emberekkel - vagyis az olyan emberekkel, mint Daneca - kapcsolatban az a legviccesebb, hogy ők valóban és őszintén soha nem éreznek indíttatást arra, hogy rossz dolgokat tegyenek. Elképzelhetetlenül nehezükre esik elfogadni, hogy az az ember, aki megnevetteti őket, ugyanakkor talán rettenetes dolgokra képes. És ez az, amiért annak ellenére, hogy gyilkossággal vádol, inkább dühíti a dolog, semmint attól tartana, hogy esetleg őt magát is megölhetem. Daneca a jelek szerint meg van győződve arról, hogy ha meghallgatom, és megértem, mennyire rosszak a döntéseim, akkor egyszerűen nem fogok többé ilyen döntéseket hozni. Megtorpanok a lépcső előtt. - Nézd! Mit szólnál ahhoz, hogy találkozunk vacsora után, és akkor azt kérdezel tőlem, amit csak akarsz? Legalább nyugodtan beszélgethetünk Samről is. Persze mindent még mindig nem mondhatok el neki, de akkor is a barátom, és azt megtehetem, hogy annál, amit eddig tud, sokkal többet elmondok magamról. Megérdemli, hogy megtudja az igazat, vagy legalábbis annyit, amit megengedhetek magamnak, hogy kiadjam neki. És ki tudja? Lehetséges, hogy ha ezúttal valóban meghallgatom, akkor tényleg nem fogok többé ilyen ostoba döntéseket hozni. Nem mintha az eddigieknél sokkal rosszabbakat hozhatnék. Daneca az egyik füle mögé simít egy kiszabadult barna, göndör tincset. Lila kesztyűje tintától foltos. - Azt is el fogod mondani nekem, hogy mi vagy? Elárulod? Felszisszenek. Erre nem számítottam. Aztán felnevetek. Soha nem mondtam el neki a legnagyobb titkomat - hogy én átváltoztató vagyok. Gondolom, itt az ideje. Biztosan sikerült már magától is kitalálnia valamit, különben nem kérdezné ennyire nyíltan. - Most megfogtál! - mondom. - Alaposan. Igen, megmondom azt is. Elmondok neked mindent, amit elmondhatok. Lassan bólint. - Jól van. Vacsora után a könyvtárban leszek. Van egy beadandóm, és mindenképpen el kell kezdenem. - Király - lesietek a lépcsőn, amikor pedig kiérek az udvarra, teljes erőből sprintelni kezdek, hogy mielőtt megszólal a csengő, elérjem a fazekasságórát. Már így is kaptam két megrovást. Egy napra ennek éppen elégnek kell lennie.

Az agyagozás persze nem is sikerülhetne ennél rosszabbul. Biztosan maradt az anyagban valami légbuborék, mert amikor beteszem a kemencébe, szó szerint széjjelrobban az egész művem, és elpusztítja a többiek néhány csészéjét meg vázáját is. Éppen atlétikaedzésre igyekszem, amikor megszólal a telefonom. Kinyitom, és az arcomnak szorítva hallgatom. - Cassel? - mondja Julikova ügynök. - Szeretném, ha bejönnél az irodámba egy kicsit. Most azonnal! Tudom, hogy már nem maradt több órát, és elrendeztem, hogy elengedjenek. Mindenki úgy tudja, hogy az orvosoddal van időpontod egyeztetve. - De éppen a pályára megyek! - felelem, és azt remélem, hogy felfigyel a hangomba csempészett bizonytalanságra. A vállamról sporttáska lóg, minden lépésnél a combomnak ütődik. Felettem a fák ágai között a szél játszik, és aranyszín levelek szőnyegével borítja be az egész iskolát. - Már így is egy csomó edzésről elmaradtam! - Akkor nem fog feltűnni senkinek, ha még egyet kihagysz. Komolyan mondom, Cassel! Tegnap majdnem megöletted magad. Nagyon szeretnék beszélni veled erről az esetről. Eszembe jut a stukker, amit a falra ragasztószalagoztam a koleszban. - Az egész nem volt valami komoly - válaszolom. - Akkor örülök - ezzel leteszi. A kocsim felé indulok, és menet közben a leveleket rugdosom.

HARMADIK FEJEZET NÉHÁNY PERCCEL KÉSŐBB Julikova ügynök egy halom papírt rendez egymásra, és az egészet félretolja az útból, hogy jobban láthasson engem. Egyenes szálú, ősz haja olyan hosszúra van hagyva, hogy éppen az álla alá ér, az arca pedig egészen madárszerű - finom vonású, hosszú orral. A nyakában nagy gyöngyökből álló nyaklánc. Annak ellenére, hogy a kezében egy gőzölgő forró teával teli csészét tart, és a vastag, sötétkék kordbársony kabátja alatt még egy pulóvert is visel, az ajkai olyan kékes árnyalatban játszanak, mintha egészen át lenne fagyva. De az is lehet, hogy meg van fázva. Mindenesetre sokkal jobban hasonlít most egy wallingfordos professzorra, mint arra a személyre, aki az átokvető srácok kiképzésének szövetségi programját irányítja. Tisztában vagyok vele, hogy szándékosan öltözködik így, mert azt szeretné elérni, hogy az újoncok otthonosabban érezzék magukat. Valószínűleg semmit nem tesz cél nélkül. És működik a dolog. Ő a kapcsolatom, az a személy, akinek a feladata lesz abban a pillanatban bevezetni engem is a programba, amikor elmúltam 18, ahogyan az a szövetségiekkel kötött egyezségben is áll. Addig azonban az igazat megvallva fogalmam sincs, hogy mi dolga lehet velem. Gyanítom, hogy neki sem. - Hogy vagy, Cassel? - kérdezi mosolyogva. Úgy viselkedik, mint aki tényleg kíváncsi rá. - Asszem egész jól - felelem, pedig ez hatalmas és nevetséges hazugság. Alig tudok elaludni. Tele vagyok megbánással. Kényszeresen ragaszkodom egy olyan lányhoz, aki zsigerből gyűlöl. Elloptam egy fegyvert. De hát az ember mindig ezt szokta mondani azoknak, akiknek az a dolga, hogy az ember elmeállapotát felmérjék! Belekortyol a csészébe. - Milyen élmény volt a bátyáddal dolgozni? - Nem rossz. - Philip halála miatt most biztosan védelmezőbb vagy Barronnal szemben - mondja. A tekintete kedves, nyoma sincs benne fenyegetésnek. A hangja teljesen semleges. - Most már csak ti ketten maradtatok. És annak ellenére, hogy te vagy kettőtök közül a fiatalabb, nagyon sok felelősség került a nyakadba... Nyitva hagyja a mondatot. Megvonom a vállamat. - De ha Barron volt az, aki miatt tegnap veszélybe kerültél, akkor mindenképpen véget kell vetnünk ennek az egésznek. - Erről szó sincs - mondom. - Egyszerűen csak követtünk valakit, egy véletlenül kiválasztott személyt. Aztán Barronnak volt egy telefonja. Néhány percen keresztül tényleg egyedül maradtam, és ekkor láttam a gyilkosságot. Azonnal a srác után rohantam... úgy értem, a gyilkos után, amiről most már tudom, hogy nagy ostobaság volt. De elmenekült, úgyhogy azt hiszem, erről ennyit. - Beszélgettél vele? - kérdezi. - Nem - hazudom.

- De abban a sikátorban sikerült sarokba szorítanod, nem? Bólintok, aztán úgy döntök, inkább kimagyarázom ezt is. - Nos, csak egy pillanatra volt sarokba szorítva. Aztán felugrott a kerítésre. - Találtunk a helyszínen egy törött deszkát is. Megpróbált megütni vele? - Nem - válaszolom. - Nem, semmi ilyesmi nem történt. Lehet, hogy menekülés közben rálépett! Minden annyira gyorsan történt. - Le tudnád írni nekem, hogy nézett ki? - előrehajol a székében, és átható tekintettel néz, mintha nem kerülné el a figyelmét egyetlen futó gondolatom, önkéntelen remegésem és elpirulásom sem. Én pedig nagyon remélem, hogy ez nem így van. Nagyon ügyesen hazudok, de azért korántsem vagyok világbajnok. A tapasztalataim szerint kétfajta felnőtt létezik - a bűnözők, akik mindig előre kiszámítható módon viselkednek, valamint a célpontok, akiket befolyásoltunk. Julikovával azonban nem tudom, hányadán állok. Fogalmam sincs, mire lehet képes. - Nem igazán! — válaszolom egy vállrándítás kíséretében. Néhányszor bólint, mintha próbálná értelmezni és elraktározni a hallottakat. - Van még valami, amit szeretnél elmondani nekem a történtekkel kapcsolatban? Tudom, hogy be kellene vallanom, mi történt a pisztollyal. De ha most elmondom neki, akkor biztosan meg fogja kérdezni, hogy mégis miért loptam el. Vagy egyszerűen megkérdezi Barront, hogy mit is műveltünk ott mi ketten, hogy ki volt az a személy, akit követtünk. Ha pedig Barront esetleg olyan pillanatában találja, akkor a bátyám végül még elmond neki mindent. Vagy ami még rosszabb, kitalál valami annyira csavaros hazugságot, ami gyorsabban elvezeti Julikovát Lilához, mint a legtisztább igazság. Én már nem akarok ilyen ember lenni, nem akarok helytelenül viselkedni, nem akarok hazudni Julikovának. Meg akarom tanulni, hogyan kell jó döntéseket hozni, még akkor is, ha gyűlölöm ezeket. Még akkor is, ha Julikovát gyűlölöm meg emiatt. Csak ez ebben a pillanatban még nem lehetséges. De legközelebb - legközelebb már sikerülni fog. Legközelebb mindent elmondok neki. Legközelebb. - Nem - mondom. - Tényleg nem volt semmi különös. Ostoba voltam. Legközelebb óvatos leszek. Felvesz az íróasztaláról egy gemkapoccsal összefogott papírköteget, és jelentőségtejes pillantás kíséretében odadobja elém. Tudom, hogy mi áll benne. Ha ezt egyszer aláírom, akkor megszűnők mindennapi állampolgárnak lenni. Az aláírásommal elfogadom majd a csak rám vonatkozó szabályokat és előírásokat. Ha ezután is elbaltázok valamit, titkos bíróság fog eljárni az ügyemben. Nem lesznek esküdtek. - Talán itt az ideje annak, hogy otthagyd a Wallingfordot, és Barronnal meg a többiekkel együtt megkezd a teljes idős kiképzésedet! - Ezt már korábban is említette. - És akkor nemet mondtál - elmosolyodik. Azután kihúzza az íróasztal egyik fiókját, és elővesz egy papírzsebkendőt. Beleköhög. Mielőtt összegyűri és kidobja a szemétbe, egy pillanatra látom, hogy valami sötét folt van rajta. - Gondolom, most is nemet mondasz.

- Én valóban szövetségi ügynök akarok lenni, és az EKR-nek dolgozni. Azt akarom ... — elhallgatok. Azt akarom, hogy jobb lehessek. Azt akarom, hogy megtanítson, hogyan lehetek jobb. De persze ezt nem mondhatom meg neki, mert még őrültnek nézne. Ehelyett csak annyit válaszolok: - Nem igazán életem álma az, hogy a középiskolából is kibukott srác legyek. Különben pedig a büntetlenségemmel kapcsolatos megegyezésben... A szavamba vág. - Talán el tudnánk intézni, hogy legyen egy papírod arról, hogy elvégezted. Elképzelem, milyen lenne, ha nem láthatnám többé Lilát. Nem láthatnám a világosszőke haját, ami éppen elég hosszú ahhoz, hogy a nyakánál hullámokba göndörödjön, és a hangját, ami annyira igéző, hogy amikor beszél, képtelen vagyok bármi másra figyelni. Elképzelem, milyen lenne, ha nem kellene a fogaimat összeszorítva harcolnom az ellen, hogy megszólítsam, ahányszor csak elmegy mellettem a folyosón. - Hamarosan. De mindenképpen be szeretném fejezni az utolsó évemet. Julikova bólint. Csalódottnak tűnik, de nem meglepettnek. Arra gondolok, hogy milyen erősen köhögött, és hogy mi lehetett az a sötét folt a zsebkendőben - talán vér? Úgy érzem, nem lenne helyes megkérdeznem. Ez az egész valahogy nem áll össze. - Hogy állnak az amulettek? - kérdezi. Belenyúlok a zsebembe, és előveszem őket. Öt tökéletes, kőből készült korong, amelyeknek a közepe ki van fúrva. Öt átváltoztató amulett, ami képes megakadályozni, hogy a viselőjére egy hozzám hasonló átváltoztató átkot vethessen. Nem mintha rajtam kívül még olyan sokan lennének a világon. Az amulettkészítés nagyon kimerítő dolog, de legalább a visszahatástól nem kell tartani közben. Egy hete hevernek már a kesztyűtartómban arra várva, hogy átadjam őket Julikovának. - Ezek nagyon ritkák - mondja. - Volt már olyan, hogy ilyen amulettet viseltél, miközben átkot vetettél? Megrázom a fejemet. - Mert akkor mi történne? - kérdezem. Julikova elmosolyodik. - Többnyire semmi. A kő eltörik, te pedig halálosan kimerülsz. - Aha - mondom, és különös módon csalódottságot érzek. Persze nem tudom, mire is számítottam. Megrázom a fejemet, milyen hülye vagyok, majd az asztalra ejtem az amuletteket, pontosan elé. Úgy pörögnek, mintha pénzérmék volnának. Julikova egy hosszú pillanaton keresztül csak bámulja őket, majd rám néz. - Nekem személy szerint nagyon fontos, hogy ne essen semmi bajod - megint belekortyol a teájába, azután elmosolyodik. Tisztában vagyok vele, hogy előttem már vagy tucatnyi más újoncnak mondhatta ugyanezt, de akkor is jó érzés hallani. Kifelé menet kesztyűs kezével egy pillanatra megérinti a karomat. - Hallottál valamit édesanyádról?

A hangja halk és finom, mintha őszintén aggódna egy tizenhét éves fiú miatt, akinek teljesen egyedül kell boldogulnia a világban, és aki félti az édesanyját. Ám azt gyanítom, hogy csak információt szeretne kiszedni belőlem. Bárcsak lenne bármi, amit elmondhatnék neki! - Nem - felelem. - Amennyire én tudom, talán már nem is él. Most először nem is hazudok. - Nagyon szeretnék segíteni neki, Cassel! - mondja. - Te is, és Barron is nagyon fontosak vagytok a program számára. Azon vagyunk, hogy a családotok ne szakadjon szét. Azt érzem a legbiztonságosabbnak, ha csak bólintok. A bűnözőket végül mindig kézre kerítik - ez az egyik törvénye az efféle életnek. De a kormányügynökök számára talán más a törvény. Talán egy kormányügynök anyja akár örökre szabadlábon maradhat. Azt hiszem ebben kell nagyon reménykednem. Kívülről nézve az épület nem sokat mutat. Fantáziátlan, közepes méretű betonkocka, egy parkoló közepén. Tükrös ablakai csillogva verik vissza a lenyugvó nap fényét. Soha senki nem gondolná, hogy a felső szinteket egy szövetségi ügynökség irodái foglalják el, különösen azért, mert a bejárat fölött nagy betűkkel a RICHARDSON & TSA. RAGASZTÓ- ÉS TÖMÍTŐANYAGOK felirat látható, és szinte mindenki, aki onnan kilép vagy bemegy, elegáns öltönyt visel. A fejem felett a fák már többnyire barnák és csupaszak, a hideg októberi szélben semmivé lettek az ősz derekának vörösei és aranyszínei. A Mercim éppen ott van, ahol legutóbb hagytam, és arra emlékeztet, milyen életem lehetett volna, ha akkor elfogadom Lila apjának az ajánlatát, és mintegy titkos fegyvereként, neki dolgozom. Egyre inkább kezdem úgy érezni, hogy talán mégsem döntöttem helyesen. Kocsiba ülök, és visszamegyek a Wallingfordba. Annyi időm marad, hogy az edzőcuccomat ledobjam az ágyamra, magamba tömjek egy müzliszeletet, és már mennem is kell, hogy találkozzak Danecával a könyvtárban. Felrohanok a lépcsőn, benyitnék a szobámba, amikor rádöbbenek, hogy az ajtó már nyitva van. - Szia! - mondom, amikor belépek. Az ágyamon egy csaj ül. Korábban már láttam a suliban, de nem emlékszem, hogy bármikor is beszéltünk volna. Másodéves, és ázsiai - ha nem tévedek, koreai. A haja fekete, derékig érő, és úgy hullik alá, mint egy csillogó vízesés. Vastag, fehér zoknija majdnem a térdéig ér. A szeme csillogós kék szemceruzával kihúzva. Hosszú szempillája alól rám pillant, majd félszegen elmosolyodik. Be kell vallanom, hogy egy kicsit zavarban vagyok. Ez azért nem szokott olyan gyakran megtörténni velem. - Samet várod? - Igazság szerint veled akartam beszélni. - Feláll, a vállára veszi rózsaszín hátizsákját, és egy kicsit beharapja az alsó ajkát. Azután kis habozás után hozzáteszi: - Mina vagyok. Mina Lángé.

- Figyelj, nagyon nem jó ötlet, hogy itt vagy a szobámban! - felelem, és a padlóra dobom a sporttáskámat. Elvigyorodik. - Tudom. - Éppen indulnék - mondom, és az ajtó felé pillantok. Fogalmam sincs, hogy milyen játékot játszik, de amikor a legutóbb egy csaj volt a szobámban, akkor a dolgok nagyon gyorsan nagyon rossz fordulatot vettek. Ezzel a mostani alkalommal kapcsolatban sem vagyok túl derűlátó. - Nem akarok bunkó lenni, Mina, de ha valamit mondani akarsz, akkor ha lehet, gyorsan kezdj bele! - Nem maradhatnál még egy kicsit? - kérdezi, és közelebb lép. - Egy nagyon nagy szívességet szeretnék kérni tőled, és nem ismerek rajtad kívül senki mást, aki segíthetne. - Ezt azért őszintén kétlem. — A hangomból a kelleténél egy kicsit több feszültség csendül ki. Daneca jár a fejemben, és az, hogy mennyi magyarázkodás áll még előttem. Más sem hiányzik, csak az, hogy el is késsek, és így legyen még egy ok, ami miatt magyarázkodhatok. De gondolom, néhány percig maradhatok, ha tényleg annyira fontos. - Talán jobb volna elmennünk valahova, máshova — mondja. Az ajkai csillogósan rózsaszínek, és nagyon lágynak tűnnek. Fehér kesztyűs ujja idegesen csavargatva játszik fekete hajának egyik hosszú tincsével. - Légy szíves! - Mina, mondd már! - felelem, de sokkal kevésbé határozottan, mint szeretném. Cseppet sem rossz érzés abba a hitbe ringatnom magam, hogy életbevágó lehet a segítségem egy ennyire szép csajnak, még akkor is, ha legbelül magam sem hiszem, hogy ez igaz lehet. Mégis úgy döntök, hogy egy ideig még kibírom a tettetést. - Látom, nagyon elfoglalt vagy - mondja. - Nem lenne szabad feltartanom téged. Tudom, hogy mi nem... úgy értem, tudom, hogy annyira nem ismersz még engem. És ez az egész különben is az én hibám. De légy szíves, kérlek szépen, nem beszélhetnénk valamikor? - Simán - mondom. - Persze, hogy beszélhetünk. De nem akarsz esetleg most . .. A szavamba vág. - Nem, majd később visszajövök. Megkereslek. Tudtam, hogy kedves leszel velem, Cassel. Egyszerűen tudtam! Ahogy ellép mellettem, egészen finoman hozzám ér, hogy érzem a testéből áradó meleget. Néhány pillanattal később már azt hallom, ahogyan könnyed léptekkel távolodik a folyosón. Én pedig csak állok ott, egyedül a szobám közepén, és próbálom megfejteni, hogy mi a fene volt ez az egész. A levegő csípősről olyan hideggé változott, ami beveszi magát az ember bőrébe, és belefagyasztja a velőt is. Olyan hideggé, ami miatt még akkor is reszket az ember, ha már régen behúzódott a jó meleg szobába - mintha csak jeges víz csörgedezne az ereiben. Már majdnem a könyvtárnál vagyok. - Hé! - kiált valaki a hátam mögött. Ismerős a hang. Megfordulok.

Lila áll a gyep szélén, és felfelé néz. Hosszú, fekete kabátot visel, és amikor beszél, a lehelete megannyi ki nem mondott szó szellemeként száll fel a szájából. Ő maga is olyan, mintha szellem volna csupán, minden fekete-fehér, egy levéltelen fa árnyékában. - Apám beszélni akar veled! - mondja. - Jól van - felelem, és elindulok utána. Ennyi. Szerintem akkor is utána mennék, ha szakadékba vezetne. Ehelyett egy ezüst Jaguar XK-hoz megyünk, ami a parkolóban áll. Nem tudom mikor szerezte a kocsit - vagy a jogsiját -, és tudom, hogy ezzel kapcsolatban kellene tennem valami megjegyzést, gratulálni neki vagy ilyesmi, de amikor szóra nyitom a számat, olyan pillantást vet rám, hogy inkább visszanyelem a mondanivalómat. Szó nélkül beszállok az anyósülésre, és előveszem a telefonomat. A kocsiban borsmentás rágógumi és parfüm illata keveredik a cigaretta szagával. A pohártartóban egy félig üres Diet Coke. A kezembe veszem a telefonomat, és gyorsan begépelek Danecának egy üzenetet: Bocs, de le kell mondanom. Néhány pillanattal később csörögni kezd a telefonom, de rezgésre kapcsolom és nem törődök vele. Nagyon rosszul érzem magam, amiért így felültetem Danecát, közvetlenül azután, hogy megfogadtam magamban, mindig őszinte leszek vele, de megmagyarázni, hogy éppen hova tartok — nem is beszélve arról, hogy miért —, ebben a pillanatban teljességgel lehetetlennek tűnik. Lila rám néz. Az arca egyik felét fénybe vonják az utcai lámpák, és tincsei, valamint homlokának íve arannyá változik. Annyira szép, hogy fizikai fájdalmat érzek! Pszichológiaórán, még elsőben, az egyik tanár arról beszélt nekünk, hogy mindenkiben van egyfajta „halálvágy” - vagyis van a lényünknek egy része, amely a pusztulásba hajszol bennünket, az alvilág felé, a Thanatos felé. És ez felszabadító érzés, valami olyasmi, amit akkor érezhet az ember, amikor lelép egy toronyház tetejéről. Én is így érzek most. - Hol van apád? — kérdezem. - Anyáddal - feleli Lila. - Anya életben van? - Annyira meglepődök, hogy nincs is időm megkönnyebbülést érezni. Az anyám Zacharovval van? Nem is tudom, hogy mit gondoljak erről. Lila tekintete rátalál az enyémre, de a mosolyban, ami az arcára kiül, semmilyen megnyugtatót nem találok. - Egyelőre. A motor felzúg, mi pedig kitolatunk a parkolóból. Látom az arcom tükörképét visszatükröződni az íves, sötét üvegben. Lehet, hogy éppen a saját kivégzésemre tartok, de az igazat megvallva nem úgy nézek ki, mint aki nagyon össze van szakadva emiatt.

NEGYEDIK FEJEZET LEHAJTUNK, EGYENESEN az alagsori garázsba, Lila pedig egy sorszámozott helyre pakolja a Jaguart egy Lincoln és két BMW mellé. Ez lenne minden autótolvaj megtestesült álma, eltekintve attól, hogy ha valaki arra vetemedik, hogy Zacharovtól lopjon, akkor hamarosan a lábán betoncsizmával fog lefelé szállni a mólóról. Lila leállítja a kocsit. Most jut csak eszembe, hogy most először látom majd azt a lakást, amiben akkor lakik, amikor az apjával van. Egész úton egyetlen szót sem szólt, úgyhogy bőven maradt időm azon tépelődni, vajon tudja-e, hogy tegnap követtem, hogy beszerveztek az Engedélyezett Kisebbségi Részlegre, és azt, hogy láttam, amikor megrendelte a gyilkosságot, és még a pisztolyt is elvettem Gage-től. Azon kezdek töprengeni, hogy vajon most fogok-e meghalni. - Lila! - mondom, felé fordulva az ülésben, kesztyűs kezemet a műszerfalra téve. - Ami kettőnk között történt… - Hallgass! - egyenesen a szemembe néz. Miután egy teljes hónapon keresztül kénytelen voltam kerülni a találkozást vele, most úgy érzem, hogy egyetlen pillantása is a vesémbe hatol. - Lehet, hogy te vagy a világ legelbűvölőbb szemétládája, de nem fogod visszahazudni magad a szívembe! - Nem is ez a célom - felelem. - Soha nem is volt! Kiszáll a kocsiból. - Gyere, még kapuzárás előtt vissza is kell érnünk a Wallingfordba! Követem a liftbe, miközben próbálok normálisan viselkedni, és kitalálni, hogy mit is jelenthetnek a szavai. Megnyomja a P3 jelű gombot. Gondolom a P azt jelenti, hogy penthouse, mert hamarosan olyan gyorsan rohannak el mellettünk az emeletek, hogy a fülem is bedugul. Hagyja, hogy az oldaltáskája a válláról a földre hulljon, és előrehajol, hogy hosszú, fekete kabátja egészen a földig lelóg. Egyetlen pillanatra törékenynek és kimerültnek tűnik, mint egy kismadár, aki a viharral dacolva húzza össze magát. - Hogy került ide anya? - kérdezem. Lila felsóhajt. - Valami nagyon rosszat tett. Fogalmam sincs, hogy ezzel most arra akar-e utalni, hogy Patronnak dolgozott, vagy valami egészen másra. Eszembe jut a vöröses színben játszó kő, amit anya viselt a gyűrűjén a legutóbbi találkozásunk alkalmával. Aztán eszembe jut a kép is, amit a régi házban találtam, és amin egy sokkal fiatalabb anya feküdt egy ágyon fehérneműben, akár valami Bettie Page ezt a képet pedig egészen nyilvánvalóan nem az apám készítette. Sokkal valószínűbb, hogy maga Zacharov. Az igazat megvallva elég sok olyasmi van, ami miatt aggódhatok. A liftajtó kinyílik, és egy hatalmas terembe lépünk, aminek a falai hófehérek, a padlóját fekete és fehér márványlapok borítják. A hat méterre magasodó mennyezetet marokkói stílusú faragások díszítik. Mivel a padlón nincs szőnyeg, minden léptünk visszhangot ver,

ahogy elindulunk a terem másik végében lévő megrakott kandalló felé. A két oldalán kanapék, azokon pedig két ember, akiket javarészt árnyék borít. Három hatalmas ablakon keresztül a Central Park éjszakai látképe rajzolódik ki, egy szinte koromfekete folt, amit a lüktető város csillogó fényei öveznek. Az egyik kanapén anya ül. A kezében tartott pohárban borostyánszín ital van, és elegáns, fehér ruhát visel, amit korábban még nem láttam rajta. Ránézésre is nagyon drágának tűnik. Arra számítok, hogy mindjárt felugrik, és a maga túljátszott módján átölel; ezzel szemben csak halkan köszön, arcán halvány, szinte félelemmel teli mosollyal. Én pedig még ennek ellenére is szinte összeesek a megkönnyebbüléstől. - Hát jól vagy! - Üdvözöllek, Cassel - mondja Zacharov. A tűz mellett áll, és amikor közelebb érünk, odalép Lilához, majd homlokon csókolja. Sokkal inkább tűnik valami barokk vadászkastélyban élő bárónak, semmint egy manhattani lakásba illő, kétes hírű maffiafőnöknek. Biccentek, és remélem, hogy elég tisztelettudónak tűnök. - Klassz kis lakás. Zacharov úgy mosolyog, akár egy cápa. Hófehér haja a tűz fényében aranynak látszik. Még a fogai is mintha aranyból volnának, ami kényelmetlen emlékeket ébreszt bennem Gage-dzsel, valamint a kolesz szobájában a falra ragasztott stukkerrel kapcsolatban. - Lila, most elmehetsz, hogy elkészítsd a házi feladatodat! Finoman megérinti Lila torkát - kesztyűs ujjak simítanak végig a sebhelyeken, amik azt jelentik, hogy nem csak a főnök lánya, de a maffiacsalád hivatalos tagja is egyben. Lila arcának minden vonásában düh lobban. Biztos vagyok benne, hogy Zacharov nem is érzi, hogy most úgy küldte el innen Lilát, mintha kislány volna. Anya megköszörüli a torkát. - Ha nem gond, akkor szeretnék váltani Cassellel néhány szót négyszemközt, Iván! Zacharov bólint. Anya feláll, és odalép hozzám. Karját a karomba fonja, majd végigvezet egy folyosón, egy gigantikusan nagy konyhába, amelynek a padlója ébenfa, a középen levő pult pedig egyetlen darab, ránézésre malachitként zöldellő kődarabból van kifaragva. Mialatt én helyet foglalok az egyik bárszéken, ő átlátszó teafőzőt tesz a gázra. Kísérteties, hogy ennyire otthon érzi magát Zacharov lakásában. Meg akarom ragadni a karját, hogy meggyőződhessek róla, valóban itt van velem, ő azonban nyugtalanul járkál fel és alá, és láthatólag nem is vesz tudomást rólam. - Anya! - mondom. - Annyira boldog vagyok, hogy te...! De miért nem hívtál fel egyikünket sem ...? - Hatalmas hibát követtem el - feleli anya. - Kimondhatatlanul nagyot. Kivesz egy szál cigarettát az ezüsttárcából, de ahelyett, hogy meggyújtaná, csak a pultra helyezi. Még soha nem láttam ennyire feldúltnak. - Segítened kell nekem, drágám! Kényelmetlen emlék merül fel bennem: Mina Lángé.

- Mind a ketten rettenetesen aggódtunk miattad! - felelem. - Hetek óta egy szót sem hallottunk felőled, pedig szinte folyamatosan benne vagy a hírekben. Ugye tudod, hogy Patton a fejedet akarja? - Hallottunk? - kérdezi és elmosolyodik. - Én, Barron és nagyapa. - Annyira örülök, amiért te és a bátyád ennyire megértetitek egymást! - mondja. - Az én két nagyfiam. - Anya, minden egyes hírműsorban te vagy a téma. Most komolyan. A zsaruk szó szerint mindent felforgatnak utánad. Megrázza a fejét, mintha nem is számítana, amit mondok. - Amikor kijöttem a sittről, próbáltam minél gyorsabban pénzhez jutni. Nagyon nehéz volt nekem odabent, drágám. Minden időmet, amit nem a fellebbezés összeállításával töltöttem, arra fordítottam, hogy azt tervezgessem, mit fogok tenni, ha egyszer kijutok. Tartoztak még nekem néhányan némi szívességgel, és volt egy kis tartalékom is, a nehezebb napokra. - Mint például? - kérdezem. Egészen lehalkítja a hangját. - A Feltámadás Gyémántja. Láttam az ujján. Csak egyszer viselte, amikor ebédelni mentünk, nem sokkal azután, hogy Philip meghalt. A kőnek nagyon egyedi színe van, mintha egyetlen csepp vér hullt volna egy medencényi vízbe. De még amikor a saját szememmel láttam, akkor is az volt az első gondolatom, hogy biztosan tévedek, hogy biztosan nem jól értelmezek valamit, mert annak ellenére, hogy pontosan tudtam, Zacharov gyémántja a nyakkendőtűjében nem valódi, ez még nem jelenti automatikusan azt, hogy az eredetit elhagyta volna. Azt pedig végképp nem jelentette, hogy az én anyám vette el tőle. - Elloptad? - a szám némán formálja a szavakat, miközben a másik szobára mutatok. - Tőle? - Már nagyon régen történt — feleli. El sem tudom hinni, hogy ennyire könnyedén kezeli ezt az egészet. Halkan folytatom. - Még akkor csináltad, amikor kefélgetett? Ennyi év kellett hozzá, hogy végre megdöbbentsem valamivel. - É n... - kezdi. - Találtam egy fényképet — mondom. — Amikor a házat takarítottam. A pasi, aki a fotót készítette ugyanolyan gyűrűt viselt, mint Zacharov egy másik fényképen, amit nagyapa házában láttam. Akkor még nem voltam benne egészen biztos, de most már az vagyok. A tekintete a másik szoba felé indul, majd visszatér rám. Beharapja az alsó ajkát, és rúzs kenődik a fogára. - Jó, rendben van, de ez még akkoriban történt - mondja. - Nagyon régen. Különben annyi volt az egész, hogy elloptam és lemásoltattam... de már akkor is pontosan tudtam, hogy még ennyi idővel később is vissza akarja majd kapni az eredetit. Nem veszi ki magát túl jól, ha nem az eredeti gyémántot viseli. Ez az év legnagyobb bagatellizálása. Ha ugyanis az ember egy maffiacsalád főnöke, akkor valóban nem veszi ki olyan jól magát, ha bárki megtudja, hogy valaki ellopta az egyik

legnagyobb becsben tartott tulajdonát. És különösen azt nem lenne szerencsés bárkinek megtudnia, hogy a lopásra már évekkel korábban sor került, azóta pedig ez a bizonyos ember egy hamis ékszerrel a nyakában járkál. Különösen, ha ez a bizonyos ékszer éppen a Feltámadás Gyémántját foglalja magában, vagyis azt a drágakövet, ami a legenda szerint sérthetetlenné teszi a viselőjét - ha ugyanis ez a bizonyos maffiafőnök éppen ezt veszíti el, akkor esetleg hirtelen nem is tűnik annyira sérthetetlennek a többiek szemében. - Aha! - mondom. - Úgyhogy azt gondoltam, mi volna, ha megpróbálnám rávenni, hogy vásárolja vissza tőlem teszi hozzá anya. Egy pillanat alatt elfelejtkezem róla, hogy próbáljak halkan beszélni. - Hogy mit tettéli Te meg vagy bolondulva? - A terv szerint nem lett volna semmi baj - most már az ajkai közé veszi a cigarettát, majd a gáztűzhely egyik rózsája fölé hajolva meggyújtja. Mélyen belélégzi a füstöt, a cigaretta vége pedig felizzik. Kifújja a füstöt. A teavíz forrni kezd. A keze remeg. - Zacharovot nem zavarja, ha idebent dohányzol? Elengedi a kérdésemet a füle mellett, és folytatja. - Nagyon alaposan kiterveltem mindent. Egy közvetítőn keresztül dolgoztam, és mindenre felkészültem. De végül kiderült, hogy nálam sem az eredeti van. Hogy a kő eltűnt. Egyetlen hosszú pillanatig csak nézem, meredten. - Vagyis valaki megtalálta a tiédet, és kicserélte? Gyorsan bólint. - Csak így történhetett. Ez nagyon gyorsan kezd egy olyan sztorivá változni, amiben minden újabb részlet sokkal szörnyűbb, mint amit korábban rettenetesnek gondoltam. Annak ellenére, hogy biztos vagyok benne, hogy semmit nem akarok már tudni az egészről, gyanítom, hogy nem leszek képes kikerülni a dolgot. - És? - Nos, Ivánnak nem lett volna ellenére némi pénzt áldozni arra, hogy visszakapja a jogos tulajdonát, különösen így, mert minden bizonnyal régóta felhagyott már a reménnyel, miszerint valaha is viszontláthatja még az eredetit. Azt hiszem, simán belement volna az üzletbe. De amikor kiderítette, hogy amit mi akarunk eladni neki, az is hamis, nos, azonnal megölte a közvetítőt, és ezután gyorsan rájött, hogy én állok az egész mögött. - Erre meg hogy jöhetett rá? - Az, ahogyan a közvetítővel végzett... Felemelem a kezem. - Rendben van, nem akarom hallani! Mélyet szív a cigarettába, majd három tökéletes füstkarikát fúj. Kicsi koromban imádtam, amikor ezt csinálta. Minden alkalommal megpróbáltam, úgy keresztüldugni rajtuk a kezemet, hogy a mozdulatom keltette légmozgás ne rombolja szét őket idejekorán, de természetesen, soha nem sikerült a dolog.

- Szóval Iván... nagyon dühös lett. De mivel még régről nagyon jól ismertük egymást, nem akart azonnal végezni velem. A közös múltunkra való tekintettel. Viszont azt mondta, hogy cserébe el kell végeznem neki egy kis munkát. - Egy munkát? - Patton volt az - feleli. - Iván mindig is érdeklődött a politika iránt. Azt mondta, nagyon fontos, hogy elérjük, New Jersey ne szavazza meg a második törvényjavaslatot, mert ha esetleg itt átmegy a dolog, akkor más államokban is megtörténhet. Nem volt más dolgom, mint elérni, hogy Patton vonja vissza, és zárkózzon el az egésztől, és Iván úgy gondolta, hogy akkor az egész kezdeményezés összeomlik... A kezemet a homlokomra teszem. - Állj meg! Várj! Hiszen ennek semmi értelme! Mikor történt ez az egész? Philip halála előtt? A teafőző fütyülni kezd. - Ó, igen! - mondja anya. - De mint te is tudod, elszúrtam a dolgot. Nem sikerült hiteltelenné tennem Pattont. Pontosabban azt elértem, hogy a második törvényjavaslat sokkal nagyobb eséllyel induljon a szavazáson, mint eddig. De azt te is tudod kicsim, hogy ez soha nem volt az én asztalom... úgy értem, a politika. Azt tudom, hogyan érhetem el, hogy a férfiaktól megkapjam, amit akarok, és ahhoz is értek, hogyan tűnhetek el gyorsan és nyom nélkül, ha forróvá válna a talaj. De Patton kíváncsiskodó asszisztensei állandóan kérdezgettek és kutattak utánam. Én nem szeretek így dolgozni. Tompa aggyal bólintok. - Szóval most azt mondja Iván, hogy mindenképpen vissza kell szereznem a követ. Csak az a baj, hogy elképzelésem sincs, merre lehet! Ő viszont azt mondja, hogy a lábamat sem tehetem ki a lakásból, amíg vissza nem adom neki... na de persze hogyan láthatnék neki a kutatásnak, ha még a lakást sem hagyhatom el! - És itt jövök én a képbe! Felnevet, és egy pillanatra egészen olyan, mint amilyen gyerekkoromban volt. - Pontosan, drágám. Meg fogod találni azt a követ anyának, és akkor hazamehetek végre. Aha, persze. Majd csak úgy kisasszézik Zacharov lakásából, egyenesen a rendőrök karjaiba. De azért megint bólintok, és próbálom feldolgozni magamban az imént hallottakat. - Várj csak! Amikor veled és Barronnal elmentünk abba a sushi étterembe, vagyis a legutóbbi alkalommal, amikor láttalak, akkor rajtad volt a gyűrű. Akkor már elkezdtél dolgozni a Patton-ügyön? - Igen. Már mondtam. De úgy gondoltam, hogy mivel a gyémánt egyébként sem valódi, nem lesz semmi gond abból, ha viselem. - Jaj, anya!- nyögök fel. Zacharov tűnik fel az ajtóban. Mint egy ezüstfehér hajú szellem. Ellép kettőnk között, és elzárja a gázt. Csak a hirtelen beálló néma csöndben döbbenek rá, milyen hangosan fütyült a teafőző. - Megbeszéltetek mindent? - kérdezi. - Lila azt mondja, ideje volna visszamenni a Wallingfordba. Ha azt akarod, hogy elvigyen, akkor ajánlom, hogy most azonnal szedelőzködj!

- Még egy perc - mondom. Mind a két kezem izzad a kesztyűben. Fogalmam sincs, hogy egyáltalán hol kezdjem keresni a valódi Feltámadás Gyémántját. Pedig ha nem sikerül megtalálnom, mielőtt Zacharovnak elfogy a türelme, akkor könnyen lehet, hogy anyának csak a holtteste bukkan fel legközelebb. Zacharov egyetlen, hosszú pillanaton keresztül csak néz engem és anyát. - Siessetek - mondja végül, és visszamegy a folyosóra. - Jól van — mondom anyának. — Hol volt legutóbb a kő? Hol tartottad? Bólint. - Az egyik bugyimba becsavarva rejtettem el, a szekrényem fehérneműs fiókjában. - Amikor kiengedtek a börtönből, akkor még ott volt? Ugyanazon a helyen? Megint bólint. Anyának két ruhásszekrénye van, és mind a kettő előtt nagy halom cipő, kabát és ruha van felhalmozva, köztük olyanok is, amik egészen elrohadtak, vagy éppen a molyok rágtak széjjel. Nem tűnik különösebben életszerűnek az ötlet, hogy valaki keresztülássa magát ezeken, majd még átkutassa a fiókjait is — különösen, ha figyelembe vesszük, hogy talán nem is tudták, hogy a hálószobában kell keresni. - És nincsen senki más, aki tudott volna arról, hogy ott van? Nem mondtad el senkinek? Sem a börtönben, sem semmikor? Senkinek? Megrázza a fejét. A cigarettán már nagyon hosszúra égett a hamu, és félő, hogy bármelyik pillanatban a kesztyűjére hullik. - Senkinek. Egy pillanatig alaposan elgondolkodom a hallottakon. - Azt mondtad, hogy kicserélted a követ egy hamisra. Ki készítette a hamisat? - Egy férfi, akit apád még Patersonban ismert meg. Még nem adta fel a szakmát, és híres a diszkréciójáról. - Talán ez a férfi két másolatot készített, és az eredetit megtartotta magának - mondom. Nem úgy tűnik, mintha anyát meggyőzné a dolog. - Meg tudnád adni a címét? - kérdezem végül, és a folyosó felé tekintek. - Elmennék, hogy beszéljek vele. Kinyitja a sütő közelében levő egyik fiókot. Csak késeket és egy vágódeszkát talál. Aztán konyharuhákat. Végül egy ragasztószalaggal és szemeteszsákokkal teli fiókból előkerül egy toll is. A karomra azt írja: „Bob - Elegáns Ékszerek Boltja”, valamint még egy szót „Paterson”. - Meglátom, mit tudok kideríteni - mondom, és gyorsan megölelem. Ő is megölel, és nagyon erősen megszorít, hogy szinte fáj. Azután elenged, hátat fordít, és a cigarettát a mosogatóba dobja. - Minden rendben lesz — mondom, de nem válaszol semmit. Átmegyek a másik szobába. Lila már ott vár rám, a vállán a táskájával, kabátban. Zacharov mellette áll. Mindketten távolinak tűnnek. - Ugye, megértetted, hogy mit kell tenned? - kérdezi tőlem Zacharov. Bólintok.

Kikísér minket a lift ajtajáig. Ebben a lakásban ez ott van, ahol másnak a bejárati ajtaja szokott lenni. Az ajtó kívülről aranyszínű, és mindenféle egymásba fonódó minták díszítik. Amikor kinyílik, visszafordulok, és Zacharovra nézek. Tekintete olyan hideg, mint a jég. - Ha egyetlen ujjal is hozzányúl anyámhoz, kinyírom! - mondom neki. Zacharov elvigyorodik. - Van vér a pucádban, kölyök! Az ajtó becsukódik, és Lilával kettesben maradunk. Fölöttünk megremeg a lámpa fénye, a lift pedig elindul lefelé. Kihajtunk a mélygarázsból, és elindulunk a városból kivezető alagút felé. Színes csíkot húzva haladnak el mellettünk a bárok, éttermek és diszkók neonfényei, és látjuk a rengeteg vendéget, akik a bejáratok előtt tömörülnek. Taxik dudálnak. Manhattanben csak most kezdődik az éjszaka, a maga füstös szürke bájával. - Beszélhetnénk? - kérdezem Lilát. Megrázza a fejét. - Nem hiszem, hogy olyan jó ötlet volna, Cassel. Szerintem már így is éppen eléggé megaláztál. - Légy szíves! - mondom. - Csak azt akarom, hogy tudd, mennyire sajnálom, hogy... - Nem! - Bekapcsolja a rádiót, majd továbbteker a hírekről, ahol a bemondó éppen azt ecseteli, hogy Patton kormányzó megszünteti minden kormányzati feladatot ellátó hyperbathygammikus személy munkaviszonyát, nem törődve azzal, hogy ezek az emberek büntetett előéletűek-e vagy sem. Csak akkor áll meg, amikor valami lüktető popzenét talál. Éppen egy lány énekel arról, valaki másnak az agyában táncol, és színesre festi minden gondolatát. Lila egészen felhangosítja. - Soha nem állt szándékomban megbántani téged! - üvöltöm túl a zenét. - De ha nem fogod be azonnal, akkor én nagyon is bántani foglak téged! — kiáltja vissza. — Nézd, tudom, mi a helyzet. Tisztában vagyok vele, milyen rettenetes érzés volt neked, ahogyan könnyek között könyörögtem neked, hogy legyél a pasim, és a lábaid elé vetettem magam. Emlékszem, mennyire ódzkodtál tőle. Emlékszem még minden hazugságra. Hát persze hogy nagyon kínos volt. Mind a kettőnknek az volt. Megnyomom a rádió gombját, és hirtelen elhallgat a zene. Amikor megszólalok a hangomat furcsán reszelősnek érzem. - Nem. Egyáltalán nem erről van szó. Még mindig nem érted. Nagyon akartalak. Szeretlek... sokkal jobban, mint bárki mást szerettem ebben az életben. Jobban, mint valaha is bárkit szeretni fogok. És még ha halálosan gyűlölsz, akkor is hatalmas megkönnyebbülés, hogy elmondhatom neked. Meg akartalak védeni... magamtól, és attól, ahogyan irántad érzek... mert nem voltam képes megbízni önmagamban sem. Tudtam, hogy egyszer majd elfelejtkezem arról, hogy ez az egész nem valódi... hogy amit irántam érzel, az nem ugyanaz, mint amit én érzek irántad. Különben pedig nagyon sajnálom. Nagyon sajnálom, hogy ilyen kínos helyzetbe hoztalak. Nagyon sajnálom, amiért így kellett érezned. De remélem, hogy nem... Ne haragudj, amiért hagytam, hogy ennyire kicsússzon az irányítás a kezemből.

Egy hosszú pillanaton keresztül mind a ketten csendben maradunk. Aztán Lila váratlanul balra rántja a kormányt. A kerekek hangosan csikorognak, ahogyan lehajt az útról, majd megfordul, és elindul visszafelé, a városba. - Jól van, befogom - mondom. - Elmondtam , amit akartam. Tenyérrel rácsap a rádió gombjára, és teljesen felhangosítja, elejét véve minden másnak. Az arcát ugyan elfordítja tőlem, de a szemei úgy csillognak, mintha nedvesek volnának. Megkerülünk még egy háztömböt, majd keményen fékezve megállunk a járda mellett. Pontosan egy buszmegálló előtt. - Lila... - kezdem. - Szállj ki! - mondja. Nem is néz rám, miközben beszél, de a hangja remeg. - Kérlek, Lila, nem mehetek busszal! Komolyan. Ha lekésem a takarodót, akkor kirúgnak. Már így is két megrovásom van. - Ez nem az én problémám - kutat a táskájában, és végül napszemüveget vesz elő. Felveszi, és a nagy, sötét lencsék szinte a fél arcát eltakarják. A szája sarka lefelé görbül, és bár a szemét nem látom, tudom, hogy sír. - Kérlek szépen, Lil! - ezt a nevet gyerekkorunkban használtam utoljára. - Egész úton egyetlen hangot sem mondok. Esküszöm! Ne haragudj. - Istenem, mennyire gyűlöllek! - mondja. - Ki sem tudom mondani, mennyire. Miért van az, hogy minden pasi azt gondolja, a legjobb az, ha azt mondja a lánynak, hogy csak a saját érdekében dobja ki? Hogy csak a saját érdekében próbálták összekavarni az agyát? Ettől jobban érzitek magatokat, Cassel? Őszintén. Mert ami engem illet, ez nagyon szar érzés! Kinyitom a számat készen arra, hogy ellentmondjak neki, de ekkor eszembe jut, hogy az előbb esküdtem meg, csendben fogok maradni. Úgyhogy csak a fejemet rázom. Hirtelen gázt ad, és elhúz a járda mellől. A gyorsulás ereje az ülésbe tapaszt. A szemem az útra tapad. Egyetlen szót sem szólunk egész úton vissza, a Wallingfordig. Fáradtan fekszem le aludni, és végtelenül kimerülten ébredek. Miközben az egyenruhámat húzom, a gondolataim önkéntelenül is vissza-visszatérnek Zacharov hatalmas, hideg lakására, ahol anyám raboskodik. Azon töprengek, hogy vajon milyen érzés lehet Lilának ott ébrednie minden vasárnap reggel, és abba a rideg konyhába menni az első reggeli kávéért. Azon töprengek, vajon meddig lesz képes az anyámra nézni nap mint nap, míg végül elszakad nála a cérna, és elmondja az apjának, hogy mit tett vele. Azon töprengek, hogy vajon minden alkalommal, amikor látja, eszébe jut-e, milyen érzés volt, amikor arra kényszerült, hogy akarata ellenére is szeressen. Azon töprengek, hogy vajon nem gyűlöl-e egy kicsit mélységesebben minden ilyen alkalommal. Arra gondolok, milyen volt a kocsiban, amikor elfordult tőlem, amikor a szeme könnyekkel telt meg. Egyáltalán fogalmam sincs, hogyan érhetném el, hogy megbocsásson. És arról sem, hogyan segíthetnék anyának. Az egyetlen dolog, amivel elérhetném, hogy Zacharov megnyugodjon kissé, ha megígérem, hogy neki fogok dolgozni - már eltekintve attól, ha sikerül megtalálnom

a gyémántot. Márpedig ez azt jelenti, hogy akkor el kell árulnom a szövetségieket, továbbá azt is, hogy így kénytelen leszek feladni azt a vágyamat, hogy jó útra térjek. Persze ha elkezdek a Zacharov családnak dolgozni, azzal még mindig nincs minden megoldva, hiszen akinek van egy kis esze, tudja, hogy ha az ember egyszer tartozni kezd a maffiának, akkor élete végéig a markában marad. A tartozás kamatai egyre halmozódnak. - Gyere már! - mondja Sam, majd megvakarja a fejét, és így alaposan összeborzolja a haját. Megint le fogjuk késni a reggelit. Horkantok, majd a fürdő felé indulok fogat mosni. Megborotválkozom. Amikor kisöpröm a hajamat az arcomból, elhúzom a számat a vörös szemeim láttán. A menzán öntök magamnak egy nagy csésze feketekávét, majd keverek egy csésze forró csokit is. A cukor és a koffein éppen eléggé felpörget ahhoz, hogy sikerüljön megoldanom még néhány feladatot, amiket a valószínűségszámítás és statisztika órára kellett volna korábban megcsinálnom. Kevin Brown dühös tekintettel néz a terem másik végéből. Az arcán egyre sötétebb lesz a zúzódás. Nem tehetek róla, de elvigyorodok, amikor meglátom. - Tudod, ha ezt a házi feladatot valóban otthon készítetted volna el, akkor nem kellene a többi órán ezzel foglalkoznod — jegyzi meg Sam. - És akkor is ez lenne a helyzet, ha valaki megengedte volna, hogy lemásoljam a megoldásait - felelem. - Nem pálya! Most már jó vagy és tisztességes. Nem csalhatsz! Morgok néhány szót, azután felállók, és hátralököm a székemet. - Ebédnél találkozunk. Sikerül végigülnöm a reggeli bejelentéseket, de csak úgy, hogy a fejemet végig a karjaimon nyugtatom. Beadom a kapkodva összeállított házi feladatomat, majd lemásolom az újakat is a tábláról. Ahogyan a közvetlenül dél előtti angolról kijövök, és kimerültén lépkedek a folyosón, egyszer csak mellém áll valaki. - Szia - mondja Mina. - Jöhetek veled? - Ööö, aha — mondom homlokráncolva. Ilyesmit még senki nem kérdezett tőlem. — Jól vagy? Kicsit habozik, majd elharapja a választ. - Valaki zsarol, Cassel. Megtorpanok, és néhány pillanatig csak nézem meredten, miközben a többiek sietnek tova. - Kicsoda? Megrázza a fejét. - Nem tudom. Nem mindegy? - De, tényleg az - mondom. - És mit tehetek én? - Bármit! - feleli. - Greg Harmsfordot is kirúgattad. - Ez nem igaz - mondom. Lesütött szempillái alól néz rám. - Légy szíves! Szükségem van a segítségedre. Tudom, hogy te el tudsz intézni bizonyos dolgokat.

- Azért közel sem annyi mindent, amit talán te ... - Tudom, hogy el tudod hallgattatni a pletykákat. Még akkor is, ha igazak. Miközben ezt mondja, a földre szegezi a tekintetét, mintha csak attól tartana, hogy majd dühös leszek miatta. Felsóhajtok. Tényleg voltak bizonyos előnyei annak, hogy én voltam az iskola bukija. - Azt egyetlen szóval sem mondtam, hogy meg sem próbálom. Csak azt szerettem volna, ha nincsenek túl nagy elvárásaid az egésszel kapcsolatban. Elmosolyodik, és csillogó hajzuhatagát a válla mögé dobja. A haja fekete köpenyként hull alá. - És - folytatom, majd felemelem a kezem, mintegy arra figyelmeztetve, nehogy túlságosan beleélje magát bármibe is a válaszom miatt - el kell mondanod mindent. Minden részletet. Bólint, és a mosolya most már halványabb egy kicsit. - Most mondjuk éppen megfelelő volna. De persze az is lehet, hogy egyre csak halogatod, és... - Készítettem néhány fényképet - mondja hirtelen, majd a következő pillanatban összeszorítja az ajkait. - Önmagamról... meztelen képeket. Azt terveztem, hogy majd elküldöm őket a barátomnak. Végül nem tettem meg, de le sem töröltem őket a fényképezőgépemről. Jó nagy hülyeség volt, mi? Vannak olyan kérdések, amikre nem lehet jó választ adni. - És ki a barátod? Megint a földre szegezi a tekintetét, majd átnyúl a mellkasa előtt, hogy megigazítsa a hátizsákja vállpántját. A mozdulat miatt sokkal kisebbnek és sebezhetőbbnek tűnik. - Már szakítottunk. Még csak nem is tudott az egészről. Biztos vagyok benne, hogy nem volt az egészhez semmi köze. Hazudik. Nem vagyok benne egészen biztos, hogy melyek azok a részletek, amelyek nem igazak, de az nyilvánvaló, hogy amint egyre jobban belemegyünk a történetbe, teljesen egyértelmű jeleket mutat. Kerüli a szemkontaktust. Mindig fogdosnia kell valamit. - Vagyis akkor valaki másnak sikerült megszereznie őket - mondom, ezzel jelezve, hogy folytassa. Bólint. - Két hete ellopták a gépemet. Azután a múlt héten vasárnap valaki egy cetlit csúszatott be az ajtóm alatt. Az állt rajta, hogy van egy hetem, hogy előteremtsek 5000 dollárt. Jövő hét kedden reggel hatkor ott kell hagynom a pénzt a baseballpályán, máskülönben az, aki a levelet küldte, mindenkinek megmutatja a képeket. - A baseballpályán? - Zavartan vonom össze a szemöldökömet. - Megnézhetem azt a levelet? Belenyúl a hátizsákjába, és elővesz belőle egy összehajtogatott fehér lapot, amely talán az iskola számos számítástechnika laborjának egyikéből származik. Pontosan az van ráírva, amit az előbb szóban is elmondott. A homlokomat ráncolva olvasom újra és újra. Valahogy nem áll össze a kép. Mina nagyot nyel.

- Nekem nincsen ennyi pénzem ... nem tudok annyit adni amennyit követelnek. De neked tudnék fizetni. Valahogy biztosan meg tudnánk beszélni. Abból, ahogyan mondja, a rebegő szempillákból, valamint a rekedtes hangból nyilvánvaló, hogy hogyan érti. És annak ellenére, hogy szerintem eddig nemigen menne el, azért biztosan nagyon meg lehet ijedve, ha még ezt is felajánlja. Nagyon sok embert vernek át szélhámosok amiatt, mert nem figyelnek eléggé. Egyszerűen túl hiszékenyek. De nagyon sokan vannak olyanok is, akik az elején igenis gyanakodnak. Talán a kezdeti befektetés még elég kicsi ahhoz, hogy úgy érezzék, ekkora összeg elvesztése még nem volna különösebb érvágás számukra. Talán unatkoznak. Talán a szerencsében reménykednek. De biztosan meglepődnél, ha megtudnád, mennyire sokan vannak azok, akik az átverés elején nagyon is tisztában vannak azzal, hogy éppen célpontként szerepelnek egy szélhámos menüjén. Ott van a szemük előtt minden jel, ők mégsem törődnek velük. Mert hinni akarnak abban, hogy valós esélyük van valamire. És így annak ellenére, hogy pontosan tudják, milyen ostobaságot csinálnak, hagyják magukat bepalizni. - Akkor találsz valami módot arra, hogy segíthess? - kérdezi. - Tényleg megpróbálod? Szíven üt, hogy mennyire hiányzik belőle egy jó hazudozó tapasztalata. Pontosan tudom, hogy át akar verni - éppen úgy, ahogyan az a sok másik palimadár is - , ugyanakkor még ilyen nyilvánvaló és égbekiáltóan feltűnő próbálkozás ellenére sem tudok neki nemet mondani. - Megpróbálom - felelem. Nem sok mindent értek egyelőre az egész helyzetből, csak annyit, hogy itt van ez a nagyon csinos csaj, aki úgy néz rám, mint valakire, aki képes volna megoldani a világon minden problémáját. És meg is akarom tenni. Persze az egész sokkal egyszerűbb lenne, ha elmondaná, hogy valójában mit is akar tőlem, és mik ezek a problémák. Most nagyon nagy szükségem volna rá, hogy végre megnyerjek valamit. A nyakamba csimpaszkodik, és úgy köszöni meg. Az orromat betölti a kókuszos testápoló illata.

ÖTÖDIK FEJEZET ÓVATOSAN BELOPAKODOK a fizikaterembe, és leülök az új helyemre, közvetlenül Daneca mellé. Kinyitja a füzetét, és lesimítja fekete szoknyája ráncait. Felém fordul, és gyilkos pillantást lövell felém. Lesütöm a szememet, és ekkor veszem észre, hogy a wallingfordos blézere mellére hímzett címerben foszlani kezdett az arany varrás. - Nagyon sajnálom, hogy tegnap végül nem tudtam eljutni a könyvtárba - mondom, és kesztyűs kezemet a szívemre teszem. — Tényleg mindent megpróbáltam, hogy ott legyek. Nem válaszol. Lilára festett végű haját hátrafogja, majd laza kontyba rendezi, és az egyik csuklójáról lehúzott gumival összeköti. Nem úgy néz ki, mintha különösebben biztosan rögzítve lenne, de nem enged el. - Lilával találkoztam — folytatom. - A családommal kapcsolatban akart mondani valamit. És komolyan halaszthatatlan volt. Daneca csak horkant. - Ha nekem nem hiszel, akkor kérdezd meg tőle. Kivesz a táskájából egy megrágott végű ceruzát, majd rám mutat vele. - Ha feltennék neked egyetlen kérdést, arra képes lennél őszintén válaszolni? - Nem tudom — felelem. Egyszerűen vannak olyan dolgok az életemben, amikről nem beszélhetek, és egy csomó olyan is, amiről magam sem vagyok biztos benne, hogy akarnék egyáltalán. De a saját bizonytalanságommal kapcsolatban legalább őszinte lehetek. Mondjuk, azért nem tudom, hogy ezt ő is olyan nagy előrelépésnek látja-e, mint én. - Mi történt azzal a macskával, amit kimentettünk a menhelyről? Habozok. Mert ugye éppen ez a probléma az igazmondással - hogy az okos emberek önmagukról is kitalálják, melyek azok a részei a mesének, amiket elhallgattunk előlük. Egy hazugság nagyon könnyen lehet bombabiztos. Az igazság viszont hatalmas kupleráj. Amikor elmeséltem Danecának, hogyan változtatták meg a bátyáim az emlékeimet, hogyan akartak rávenni, hogy nyírjam ki Zacharovot, és hogyan tartották fogságban Lilát, kihagytam az egészből a legalapvetőbb részletet. Soha nem árultam el neki, hogy átváltoztató vagyok. Berezeltem. Teljesen megbíztam benne már akkor is, és mégsem voltam képes rávenni magam, hogy ezt a legutolsó kis titkomat is megosszam vele. Na és persze be voltam rezelve magától a titoktól is, féltem hangosan kimondani a szavakat. Daneca azonban összeillesztette a kirakós darabjait, és azonnal észrevette a lyukat. A macskát, amelyet a szeme láttára tartottam a kezemben - azt, amelyet azután soha többé nem látott. - Meg tudom magyarázni - kezdem. Daneca megrázza a fejét. - Gondoltam, hogy ezt mondod majd - azzal elfordul tőlem. - Ugyan már! - folytatom. - Tényleg meg tudok magyarázni mindent, csak adj, légy szíves, még egy esélyt.

- Már megkaptad - suttogja, miközben dr. Jonahdab máris kezdi a névsorolvasást. - És eljátszottad. Mindegy, mennyire haragszik rám, már ismerem annyira Danecát, hogy pontosan tudjam, mindenre szereti megkapni a megfelelő választ. Talán úgy érzi, hogy már most is tudja, amit tudnia kell. Valami arra késztette, hogy megint a hét hónappal korábban történteken kezdjen gondolkozni. Biztosan Lila mondott neki valamit - talán azt is elárulta, hogy átváltoztató vagyok, hogy miattam kellett éveken keresztül egy olyan testbe bezárva élnie, ami nem is az övé, hogy ő volt az a macska, akit elloptunk. Az utóbbi időben Daneca és ő nagyon sokat lógtak együtt. Talán Lila úgy érezte, hogy mindenképpen beszélnie kell erről valakivel. Ez ugyanis éppen annyira az ő titka, mint az enyém. Na és persze most már Danecáé is. Kihagyom az atlétikaedzést, inkább elmegyek a kolesz társalgójába, majd a Google-ön rákeresek az patersoni Elegáns Ékszerek Boltjára. Egy nagyon tré weboldal nyílik meg, amelyen az olvasható, hogy a boltban készpénzért vásárolnak fel ékszereket, és az is, hogy bizományba is átvesznek ilyesmit. Csak hatig van nyitva, vagyis ma már semmiképpen nem érek oda zárás előtt. Felhívom a honlapon megadott számot, úgy teszek, mintha visszajáró vásárló lennék. Bobot keresem, és hozzáteszem, hogy rajta kívül senkiben nem bízok, ha antik ékszerek értékbecsléséről van szó. A vonal másik végén beszélő rosszkedvű nő azt mondja, hogy Bob leghamarabb vasárnap lesz bent. Megköszönöm neki, és leteszem. Úgy tűnik, hogy meg is van a hétvégi programom. Az Elegáns Ékszerek Boltja egyáltalán nem olyan helynek tűnik, ahol az ember szívesen dolgozna tovább, miután az eredeti Feltámadás Gyémántja eladásából kisebb vagyonra tett szert, ezért nem vagyok túlságosan derűlátó. Van egy olyan menüpontja is a weboldalnak, ahol különböző amuletteket hirdetnek. Ezek viszont nagyon is eredetinek tűnnek. Azt sehol nem állítják, hogy működőképes átváltoztatás elleni amulettel is rendelkeznének, ugyanis ezeket csak egy igazi átváltoztató készítheti el. A legbiztosabb jele annak, hogy az oldal az átverésre épít, éppen az, hogy ilyesmiket is kínál eladásra. A legtöbb amulett, amit készleten tartanak, szerencsét hoz. Felsorolnak még néhány különlegesebbet is, amik emlékezet- és halálátkok ellen védenek - illetve egy alkalommal megvédik az embert, azután kettétörnek, és lehet vásárolni a következőt de egyik sem tűnik elég jónak ahhoz, hogy igaz legyen. Mivel apámat is ismerte, Bob valószínűleg kapcsolatban áll néhány átokvetővel, a raktáron levő holmikból ítélve pedig ez a kapcsolat még igencsak élő. Persze logikus, hogy egy ügyes hamisító közel kerüljön az átokvetőkhöz. Azzal, hogy az átokvetést törvényellenessé tették, épp az a gond, hogy ettől a ponttól kezdve mindenki, aki használja ezt a képességét, automatikusan bűnözővé válik. És a bűnözők mindig összetartanak. Ez a gondolat természetesen egyenesen Lilához vezet.

Mindegy, mennyire gyűlöl ebben a pillanatban, ha végre aláírom a papírokat, és belőlem is szövetségi ügynök lesz, még ennél is kimondhatatlanul jobban meggyűlöl majd. Odalent, Carney-ban, ahol gyermekkorunkban a nyári szünetek nagy részét töltöttük, mindenkit, aki csatlakozott a szövetségiekhez, árulónak tekintettek, olyasvalakinek, akinél nincsen alávalóbb, és aki annyit sem ér, hogy az ember ráköpjön, ha esetleg tüzet fogna a ruhája. Ugyanakkor van a lényemnek egy olyan része, ami kifacsarodott örömet érez amiatt, hogy megteszem az egyetlen olyan dolgot, ami miatt egy csapat gyilkos, csaló és hazug egyszer csak levegőért kap és rettegni kezd. Gondolom, soha nem is feltételezték volna, hogy erre ragadtatom magam. Lilát azonban soha nem akartam bántani — vagy legalábbis nem állt szándékomban még jobban megbántani, mint amennyire már így is megbántottam. És mindegy, hogy mit gondol rólam bármelyikük, soha nem fogom hagyni, hogy a kormány karmai közé kerüljön. Egy másik végzős, Jace lép be a közös helyiségbe, és bekapcsolja a tévét. Addig váltogatja a csatornákat, míg rá nem talál valami valóságshow-ra, ami egy lakatlan szigeten rekedt szépségkirálynőkről szól. Nem igazán figyelek rá. A gondolataimban váratlanul felbukkan Mina Lángé és a zsarolásra. Még csak gondolni sem akarok arra, milyen módon kapcsolódik össze a fejemben Lila és Mina. Ennek ellenére újra és újra végiggondolok mindent, amit a sztoriból hallottam, és próbálok rájönni, hogy van-e ebben az egészben valami kis nyom, ami alapján esetleg elindulhatnék. Miért kellett két hét a tolvajnak ahhoz, hogy a fényképezőgép ellopását követően, zsarolni kezdje? Azok, akik ellopnak egy gépet, nem akarják-e sokkal inkább a gépet, nem pedig azokat a dolgokat, amik rajta vannak? Ki az, aki rászánja az időt, és egyesével végignézi egy másik ember minden fényképét? Na persze nem mintha a Wallingford diákjainak túlnyomó részének olyannyira nehéz volna megvenni egy saját fényképezőgépet, de az is igaz, hogy a gazdag kölykök döbbenetesen sokan lopnak csak úgy, kedvtelésből. Ők azok, akik elemelnek kisebb-nagyobb dolgokat a sarki vegyesboltból, akik betörnek egymás szobájába, és süteménnyel teli dobozokat lopnak, akik bénán nyitnak ki gyermekien egyszerű zárakat, hogy aztán bemenjenek, és felmarkoljanak egy iPodot. Persze mindez, nagyon kellemetlen módon, csak szélesíti, nem pedig szűkíti a lehetséges gyanúsítottak körét. A zsaroló tényleg bárki lehet. Ami pedig mindennél valószínűbbnek tűnik, az az, hogy csak viccnek szánta az 5000 dollárt és a baseballpályát is, mert alaposan rá akar ijeszteni Minára. Ha igazam van, akkor ez egy elég csinos kis átejtés. Még ha Mina meg is van győződve róla, hogy csak blöffölnek, nemigen van más lehetősége, mint fizetni, ugyanis semmiképpen nem akarja, hogy ezek a képek kikerüljenek. A lányok pedig valószínűleg nem fogják tudni megállni, hogy ne vihogjanak rajta egy kicsit minden alkalommal, amikor belép az étkezőbe, vagy ne csipkedjék egy kicsit a teremben még akkor is, ha nyíltan nem esik szó a képekről. De jó lenne, ha biztosra vehetném, hogy Mina tényleg az igazat mondja nekem! Hiszen az FBI ügynökei napi szinten szoktak pont ilyen ügyeket megoldani, vagy nem? Nagyobb léptékben persze, de akkor is ugyanezekkel a technikákkal dolgoznak. Ez is éppen

olyan lenne, mint azok a feladatok, amiket Barron szokott kapni, azzal a különbséggel, hogy ez csak az enyém volna. Egy kis nyomozás, amivel teljesen titokban gyakorolhatok, így amikor majd tényleg sikerült csatlakoznom az ügynökséghez, akkor végre lesz valami, amiben kicsit jobb lehetek a bátyámnál. Egy kis nyomozás, amivel bebizonyíthatom magamnak, hogy helyesen döntök. Azon töprengek, hogy vajon milyen módon lehetne előcsalogatni a zsarolót, amikor vége szakad a szépségkirálynős műsornak, és Patton kormányzó jelenik meg a képernyőn. Egy bírósági épület lépcsőjén áll, körülötte mikrofonok tömege. - Azt tudták, hogy vannak egész kormánytestületek, amik csak és kizárólag átokvetőkből állnak? Átokvetőkből, akik éppen ezért az önök bizalmas jellegű anyagaihoz is könnyedén hozzáférhetnek? Tudták, hogy jelenleg senki nem követeli meg egyetlen kormányzati pozícióba kerülő személy esetében sem, hogy teszteltesse magát annak eldöntésére, kik azok a sorainkban, akik potenciálisan bűnöző elemek lehetnek? - mondja. - El kell távolítanunk minden átokvetőt a kormányzati pozíciókból! Hogyan várhatnánk el, hogy a döntéshozóink biztonságban érezzék magukat, amikor asszisztenseik, gyakornokaik, de talán még szavazóik is olyan emberek, akiknek érdekében áll aláásni az ezeket a rosszindulatú bűnözőket leleplező minden szabályozást pusztán azért, mert az ilyen jellegű előírások kényelmetlen eredménnyel járhatnának rájuk nézve? A következő képen már a bemondó komoly, tökéletesen sminkelt arcát láthatjuk, miközben bejelenti, hogy egy New York-i szenátor, bizonyos James Raeburn, nyilatkozatában elítélte a Patton által mondottakat. Raeburn a következő bejátszásban egy kék színű függöny előtt áll, az emelvényen pedig kormányzati pecsét van. - Mélységes csalódást érzek Patton kormányzó úr utóbbi időben tett cselekedetei és nyilatkozatai miatt — a férfi ahhoz képest, hogy szenátor, elég fiatalnak látszik, és a beszédén érződik, hogy hozzá van szokva ahhoz, hogy nagy tömegek előtt beszéljen, és meggyőzze őket a saját igazáról. Ugyanakkor őszintének is tűnik. Kedvelni akarom. Mert nagyon emlékeztet arra, milyen volt apa. - Hát nem tanultuk még meg, hogy azok, akik szembeszállnak a kísértéssel, és diadalmaskodnak felette, sokkal erényesebbek azoknál, akik csak ezután néznek szembe a démonaikkal? Éppen ezért, azok a hyperbathygammikus egyének, akiket megérintett a bűnözéssel töltött élet kísértése, a kísértés, hogy a saját képességeiket mások kárára és saját boldogulásuk érdekében használják, akik éppen olyanok, mint bármelyikünk, akik úgy döntenek, hogy inkább ellenállnak a kísértésnek, és a saját fajtájuk sokkal kevésbé erkölcsös elemeivel szemben bennünket kívánnak megvédeni, őket nem kellene inkább megbecsülnünk ahelyett, hogy Patton kormányzó úr felszólításának eleget téve boszorkányüldözést indítunk ellenük? A bemondó ezután azt mondja, hogy kicsit később az üggyel kapcsolatos újabb részleteket mutatnak majd be, azután hozzáteszi, hogy valószínűleg a kormányzat más tagjai is nyilatkozni fognak. Tapogatózva keresem a távirányítót, és csatornát váltok. Valami tévés vetélkedő megy: Jace már kinyitotta a laptopját, és az egészből nem is vesz észre semmit, amiért nagyon hálás

vagyok. Bármi, ami elvonja a figyelmet Pattonról és az anyámmal kapcsolatban tett kijelentéseiről, csak jó lehet. Még azt is gyűlölöm, ha csak látnom kell. Vacsora előtt még felmegyek a szobámba, mert nem akarom magammal vinni a tankönyveimet. Ahogy felérek a lépcső tetejére, észreveszem Samet. Dühösen ront ki a szobánkból, és jön végig a folyosón. A haja kócos, az arca és a nyaka vörös. A szemei túlzottan ragyognak, ami csakis olyan emberre utalhat, aki vagy halálosan szerelmes, vagy végtelenül dühös, vagy nem képes felfogni, hogy mi folyik körülötte. - Mi a dráma? - kérdezem. - Azt akarja, hogy adjam neki vissza mindenét! - Ököllel belevág a falba, hogy a vakolat is megreped. Ez annyira nem jellemző rá, hogy néhány pillanatig csak nézek, meredten. Nagydarab srác, de most először látom, hogy az erejét bármiféle erőszakos dologra használja. - Ki? Daneca? - kérdezem tőle, mint egy totál idióta, mert hát persze hogy Daneca, ki más! Viszont az egésznek valahogy nincsen semmi értelme. Az igaz, hogy vitatkoznak már egy ideje, de mindig csak valami ostobaság miatt. Közben nagyon szeretik egymást; annál pedig mindenképpen jobban, hogy egy akármilyen, eltúlzott kis sérelem kettőjük közé állhasson. Mi történt? - Felhívott, és közölte velem, hogy mindennek vége. Már hetek óta. - Teljesen összeszakad, a karjával a falnak támaszkodik, a homlokát pedig a karján nyugtatja. - Még annyi időre sem akar látni, hogy a cuccait elvigye. Mondtam neki, hogy nagyon sajnálom... többször is, és azt is mondtam, hogy bármit megtennék, csak visszakaphassam. Mégis mi mást tehetnék még ezenkívül? - Talán csak egy kis időre van szüksége - felelem. Megrázza a fejét. - Már mással jár. - Ezt nem hiszem el - felelem. - Ugyan, gondolkodj már! Hiszen egyszerűen csak... - Pedig ez az igazság - mondja. - Ő maga mondta el. - Kivel? - próbálom felidézni magamban, ki lehetett az a srác, akivel Daneca mostanában sokat beszélgetett, akire vágyakozóan nézett, vagy aki mellet egynél több alkalommal sétált végig a folyosón. Próbálok visszaemlékezni, hogy volt-e olyan srác, aki a HEX-találkozók után még ott maradt vele egy kicsit esetleg. De nem jut eszembe semmi. Nem tudok felidézni egyetlen srácot sem. Sam megrázza a fejét. - Nem akarja megmondani. - Nézd! — mondom. —.Nagyon sajnálom, haver. Adj egy percet, ledobom a cuccomat, és elhúzunk a suliból egy kicsit... eszünk egy pizzát, vagy valami ilyesmi. Eltűnünk néhány órára. Igaz, hogy úgy terveztem, ma vacsora után találkozni fogok Minával, de ezzel most inkább nem foglalkozom. Sam megrázza a fejét. - Nem, csak annyi kell, hogy egy ideig egyedül lehessek.

- Biztos? Bólint, majd ellöki magát a faltól, és dübörgő léptekkel lerohan a lépcsőn. Bemegyek a szobánkba, és az ágyra dobom a könyvekkel teli hátizsákomat. Már éppen indulnék kifelé, amikor meglátom Lilát, amint a földön térdel, és éppen Sam szekrénye alatt keres valamit. Rövid, aranyszín haja az arcába hull, a ruhája ujja fel van hajtva. Nincs rajta harisnya, csak térdzokni. - Szia! - mondom, döbbenten. Felül. Nem tudom megfejteni, mi járhat a fejében, de az arca egészen kicsit piros lesz. - Nem gondoltam, hogy te is itt leszel. - Tudod, itt lakom. Törökülésbe ül, és a rakott szoknya egészen felcsúszik a combjain. Próhálok nem odanézni, próbálok nem gondolni rá, milyen érzés volt, amikor a combja az enyémhez simult, de ez egyszerűen lehetetlen. - Nem tudod, merre van Daneca kitömött baglya? Megesküdött rá, hogy itt hagyta valamikor, de Sam azt mondja, soha nem látta. - Én sem láttam. Felsóhajt. - Na és Abbie Hoffmantól a Steal This Book? - Az nálam van - felelem, majd kihúzom az egyik fiókomat, és előveszem a könyvet. Fura arccal néz rám. - Most mi van? Azért vettem kölcsön, mert azt hittem, Samé. Könnyed mozdulattal feláll, és kikapja a könyvet kesztyűs ujjaim közül. - Nem erről van szó. Nem is tudom. Fogalmam sincs, miért hagytam magam erre az egészre rábeszélni. Csak tudod, Daneca annyira rettenetesen fel van dúlva! - Hogy ő van feldúlva? Hiszen éppen ő törte össze Sam szívét! Legbelül arra számítok, hogy Lila tesz majd valami csípős megjegyzést Samre vagy rám, vagy a szerelemre úgy általában, de csendben marad, és bólint. - Igen. - Tegnap este... - kezdem. Ő azonnal elindul, keresztül a szobán, és a fejét rázza. - Na és mi van a pólóval, amire az van ráírva, hogy KOCKÁKNAK ÁLL A VILÁG? Azt nem láttad esetleg? Megrázom a fejem, és elkezdem felszedni a szennyest a földről. - Ezek szerint ti ketten nagyon közel kerültetek egymáshoz. Úgy értem, te és Daneca. Lila megvonja a vállát. - Próbál segíteni. Értetlenül nézek. - Miben? - A tanulásban. Kicsit le vagyok maradva. És lehet, hogy már nem sokáig fogok ide járni. Felegyenesedik, kezében egy összehajtogatott pólóval. Rám néz, és a tekintetében sokkal több a szomorúság, mint a harag.

- Mi? Miért? - teszek felé egy lépést. Emlékszem, hogy Daneca valamikor azt mondta, Lilának nagyon sokat kell pótolnia. 14 éves kora óta nem volt suliban, és ez bizony elég sok anyagot jelent. Ennek ellenére mindig azt hittem, hogy ha valaki, akkor Lila biztosan tudja majd ezt kezelni. Hiszen ő mindig mindent megold. - Csak miattad jöttem ide. Nem vagyok különösebben jó tanuló. - Levesz egy képeslapot, ami Sam ágya fölött a falra van ragasztva, és ehhez úgy kell felmásznia az ágyra, ami egyetlen pillanat alatt előhív minden pajzán gondolatot, ami valaha is megfordult a fejemben. - Oké, azt hiszem, ez az utolsó. - Lila - mondom, amikor elindul az ajtó felé. - Te vagy az egyik legokosabb ember, akit valaha ismertem… - Ja, és veled sem akar többet találkozni - szakít félbe. - Fogalmam sincs, mit műveltél vele, de azt hiszem, rád még Samnél is sokkal dühösebb. - Rám? - suttogva folytatom. - Hiszen én nem is csináltam semmit! Te mondtad el neki, hogy macskává változtattalak. - Mi van? - Lila szája a csodálkozástól kicsit elkerekedik. - Megbolondultál? Soha nem beszéltem neki erről! - Ó - felelem, és őszintén nem értek semmit. - Pedig azt hittem, hogy csak te lehettél. Mert, tudod, mindenféle kérdéseket tett fel nekem... furcsa kérdéseket. Ne haragudj. Nem akartalak megbántani. Ez a te történeted, annak mondod el, akinek csak akarod. Nekem semmi jogom... Lila megrázza a fejét. - Jobb lesz, ha reménykedsz, hogy soha nem jön rá magától. Mert az a bolond átokvetőjogvédő anyja valószínűleg azonnal a kormányhoz sietne az információval. Akkor pedig könnyen lehet, hogy mire kettőt pislogsz, máris beszipkáztak egy olyan kormányzati agymosó programba. Bűnös tekintettel mosolygok. - Nos, igen. Akkor tényleg örülök, hogy nem mondtál neki semmit. Lila kicsit mérgesen néz rám. - Én tudom, hogyan kell titkot tartani. Ahogyan kezében Daneca cuccaival kimegy a szobából, rádöbbenek, mennyi titok van, amit tényleg megőrzött. Gyakorlatilag attól a pillanattól kezdve, hogy visszaváltoztattam emberré, bármelyik pillanatban tönkretehette volna az életemet. Elég lenne egyetlen szó az apjának, és máris halott vagyok. Mióta pedig anya átkot vetett rá, még jobb és érthetőbb indítéka van rá, hogy megtegye. így jobban meggondolva, kész csoda, hogy eddig magában tartotta. És el sem tudom képzelni, hogy most, amikor az átok már lekopott róla, amikor egyre erősebb az indítéka, miért nem teszi meg mégis. Hanyatt fekszem az ágyon. Egész életemben arra tanítottak, hogyan lehetek a lehető legjobb szélhámos, hogyan olvassak mások reakcióiban, és hogyan fejthessem meg a kimondott szavak mögötti jelentést. De rá kell döbbennem, hogy Lilában képtelen vagyok olvasni.

Vacsoránál Mina azt mondja, el sem tudja képzelni, ki lenne képes őt pusztán utálatból zsarolni. A Wallingfordban még csak nem is volt soha senki, aki valami miatt beszólt volna neki, vagy a háta mögött kinevette. Tökéletesen kijött mindenkivel. Csak ülünk egymás mellett, lassan esszük a sült csirkét és krumplit az előttünk levő tálcáról, Mina pedig válaszol minden kérdésemre. Arra várok, hogy mikor bukkan fel Sam, de hiába. Lila sem jelenik meg az ebédlőben. Amikor egy kicsit jobban megszorongatom, Mina elmondja, hogy az exbarátja nem a Wallingfordba jár. Úgy hívják, hogy Jay Smith, és Mina szerint állami iskolában tanul, bár azt, hogy melyikben, nem tudja. Egy plázában ismerkedtek meg, de ezzel kapcsolatban mintha nem volna teljesen tiszta minden részlet. A srác szülei rettenetesen szigorúak, így Mina soha nem mehetett el hozzájuk, és amikor szakítottak, kitörölte a telefonszámát. Minden út zsákutcának tűnik. Kicsit olyan, mintha nem is akarna igazán meggyanúsítani senkit. Mintha nem is igazán akarná, hogy jobban utánanézzek annak, amivel kapcsolatban a segítségemet kérte. Mintha pontosan tudná, ki az, aki zsarolja. Pedig ennek így semmi értelme. Hiszen ha már tudja, akkor mégis mi oka lett volna arra, hogy belevonjon az ügybe? Amikor felállok az asztaltól, Mina megölel, és azt mondja nekem, hogy én vagyok a legaranyosabb srác az egész világon. Annak ellenére, hogy biztosan nem gondolja komolyan, és minden bizonnyal csak manipulálni akar, kellemes érzés ezt hallani. Amikor visszaérek a szobába, látom, hogy Sam az ágyon hever, és a fejhallgatóján keresztül zenét hallgat. Tanulószoba alatt végig így marad, és néha csendesen beleszuszog a takarójába. Nem vetkőzik le. Szerdán egész nap szinte alig szól, és alig eszik valamit. Az ebédlőben csak piszkálja az ételét, és a leggátlástalanabb poénjaimra is jó, ha egy horkantással válaszol. Amikor a folyosón összetalálkozom vele, a tekintete olyan, mintha valahol nagyon messze járna. Csütörtökön megpróbál beszélni Danecával, és váratlanul üldözőbe veszi, majd egészen az iskola udvaráig a nyomában marad. Annak ellenére, hogy a gyomromban érzem a rémületet, én is utána megyek. Az eget szürke felhők borítják, és annyira hideg van, hogy nem is lepődnék meg, ha ma éjjel eső helyett már havas eső hullana. A Wallingford teljesen szürkének tűnik, mintha minden szín kifakult volna belőle. Egy rövid pillanatig Sam és Daneca egészen közel áll egymáshoz, és már majdnem elhiszem, hogy van még esély rá, hogy megint összejöjjenek. Aztán Daneca hirtelen hátralép, majd sietős léptekkel megindul a Tanulmányi Központ felé. Csak úgy lobognak utána a tincsei. - Ki az? - kiáltja utána Sam. - Csak annyit mondj meg, hogy kicsoda! Csak annyit mondj meg, hogy miért jobb, mint én vagyok? - Soha nem is kellett volna mondanom neked semmit! - kiabálja vissza sikítva Daneca. Mindenki fogadást akar kötni, hogy ki lehet az a titokzatos srác, de senkinek nincs mersze ezzel Samhez menni. Sam elborult tekintettel járkál fel és alá a suliban, mint akinek teljesen elment az esze. Amikor pedig ezek a fogadásra éhes srácok eljönnek hozzám, boldogan mondom egytől egyig mindnek, hogy én már nem foglalkozom ilyesmivel.

Péntekre már annyira aggódom Sam miatt, hogy ráveszem, jöjjön haza velem. A Mercimet ott hagyom a Wallingfordnál, és Sam étolajjal hajtott halottaskocsijával megyünk anya házához. Amikor behajtunk a kocsibeállóra, akkor látom, hogy valaki már odaparkolt. Nagyapa jött hozzánk, látogatóba.

HATODIK FEJEZET ODASÉTÁLOK A BEJÁRATI AJTÓHOZ, Sam közvetlenül a nyomomban. Nincs kulcsra zárva, és hallom a mosogatógép jellegzetes hangját. Nagyapa a pult mellett állva hagymát és krumplit darabol. Nincs rajta kesztyű, így kiválóan látszanak az elfeketedetett csonkok, amelyek valaha az ujjai voltak. Négy ujj - négy gyilkosság. Nagyapa halálvető. Ezeknek a gyilkosságoknak az egyike az életet jelentette számomra. Nagyapa felnéz. - Ugye te vagy Sam Yu? — kérdezi. — A szobatárs. Sam bólint. - Eljössz ide Carney-ból - mondom én -, aztán nekiállsz vacsorát készíteni? Mi folyik itt? Honnan tudtad egyáltalán, hogy a hétvégén haza fogok jönni? - Nem tudtam. Anyádról nem hallottál valamit? - feleli. Habozok. Felhorkan. - Gondoltam. Nem akarom, hogy belekeveredj a baromságaiba - teszi hozzá, majd Sam felé biccent. - A kölyök tud titkot tartani? - Annyira, hogy most is majdnem minden titkomról tud - mondom. - Majdnem mindről? - kérdezi Sam, és a szája sarka kissé felfelé görbül. Napok óta nem áll ennél közelebb ahhoz, hogy elmosolyodjon. - Akkor jobb lesz, ha mind a ketten kinyitjátok a fületeket! Cassel, én tudom, hogy ő az anyád, de hidd el, nem tehetsz érte semmit. Shandra túl nagyot harapott. Ebből neki magának kell kimásznia. Ugye megértetted? Bólintok. - Ne hagyj rám mindent, ha nem gondolod komolyan! - mondja nagyapa. - Nem fogok semmi ostobaságot csinálni. Csak utána akarok nézni, hogy meg tudok-e találni valamit, amit anya elvesztett - mondom, és Samre pillantok. - És előtte ellopott - mondja nagyapa. - Anyád lopott Patton kormányzótól? - kérdezi Sam, és látszik rajta, hogy az egészből egyetlen szót sem ért. - Bárcsak az az idióta volna az egyetlen, aki miatt aggódnia kellene! - feleli nagyapa, és folytatja a darabolást. - Ti menjetek, és üljetek le a feneketekre egy kicsit. Steaket vacsorázunk. Annyi van, hogy háromnak is bőven elég lesz. Megrázom a fejem, majd lassan a nappaliba ballagok, és a kanapé mellé, a földre dobom a hátizsákomat. Sam utánam jön. - Mi volt ez az egész? - kérdezi. - Kiről beszélt a nagyapád? - Anya ellopott valamit, majd megpróbált helyette egy hamisítványt eladni az eredeti tulajdonosnak - mondom ki a legegyszerűbbnek tűnő választ. Ha részleteket is elárulnék Samnek, azzal csak még zavarosabbá válna az egész. Tisztában van ugyan vele, hogy Lila apja

maffiafőnök, de valószínűleg a legvadabb álmaiban sem lenne képes bárkinek a szüleire, lehetséges gyilkosként tekinteni. - A pasi persze az eredetit akarja visszakapni, csak az a baj, hogy anya nem emlékszik, hova tehette. Sam lassan bólint. - De legalább semmi baja. Gondolom, bujkál, de akkor is jól van. - Aha - mondom, de az igazat megvallva még önmagamat sem vagyok képes meggyőzni. Érzem a forró zsírba toccsanó hagymák illatát, amely az egész házat elárasztja, és összefut a nyál a számban. - A családod kőkemény! - jegyzi meg Sam. - És elég magasra teszik a kőkeménységlécet. Erre nevetnem kell. - Az én családom holdkórosok gyülekezete, és legfeljebb a holdkórosság lécét tudják magasra tenni! Ja, és légy szíves, ne törődj azzal, amit a nagyapám mond. Ma azt csinálunk, amit csak akarunk. Belóghatunk egy sztriptízklubba, vacak filmeket nézhetünk egész este, telefonbetyárkodhatunk bármelyik csajjal a suliból, vagy kocsiba ülhetünk, és Atlantic Cityben minden pénzünket eljátszhatjuk gin römin. Mondd, mit akarsz csinálni, és az lesz! - Atlantic Cityben tényleg lehet gin römit játszani? - Nem tudom - mondom beismerően. - De ide a rozsdás bökőt, hogy tudnánk találni néhány vén szivart, akik örömmel leülnek velünk, és elcsalják az utolsó vasunkat is. - Le akarok részegedni... nagyon - feleli Sam. - Annyira, hogy ne csak a ma éjszakát felejtsem el, hanem az életem elmúlt hat hónapját is. Ezt hallva eszembe jut Barron, valamint az, hogyan képes kitörölni mások emlékeit. Kényelmetlen ugyan a gondolat, de az is azonnal eszembe jut, hogy vajon Sam ebben a pillanatban mennyit lenne kész fizetni neki, hogy vele is megtegye. Hogy elfelejtesse vele Danecát. Hogy elfelejtessen vele mindent, amit valaha is érzett iránta. Vagy, hogy elfelejtesse Danecával, hogy már nem szereti Samet. Éppen úgy, ahogyan Philip is rávette Barront, hogy törölje ki a felesége, Maura gondolatai közül azokat, amikben valaha is megfordult a fejében, hogy esetleg elhagyja. Ennek persze az lett az eredménye, hogy újra és újra összevesztek ugyanazokon a dolgokon, és Maura minden egyes ilyen alkalommal újra és újra kiszeretett belőle. Újra és újra. Míg végül nem látott más kiutat, mint mellkason lőni Philipet. - Cassel? - szólal meg Sam, és kesztyűs kezével megtaszítja a vállam. - Van itthon valaki? - Bocs - felelem, és a fejemet rázom. - Lerészegedni. Jól van. Akkor hadd ellenőrizzem a piakészletet! Az ebédlőben, amióta csak az eszemet tudom, van egy itallal teli szekrény. Feltételezem, hogy mióta apa meghalt, anyát pedig leültették, senki még csak hozzá sem nyúlt. Különben is akkora kupleráj volt felhalmozva előtte, hogy nem is igen lehetett volna. Találok benne valahol hátul néhány üveg bort, mellettük valamilyen barnás folyadékkal teli üvegeket, amiknek a címkéjéhez hasonlót soha életemben nem láttam még, elöl pedig újabb piákat. Mindegyik üveg nyakán, vastagon áll a por. Kiveszek mindent, és az üvegeket az ebédlőasztalra pakolom. - Mi az az Armagnac? - kiabálom Samnek.

- Flancos konyak! - hallom nagyapa válaszát a konyhából, és a következő pillanatban bedugja a fejét az ajtón. - Mi folyik itt? - Anya piája - mondom. Felveszi az egyik borosüveget, és megnézi a címkét. Azután fejjel lefelé fordítja. - Nagyon sok benne a szemét! Vagy ez lesz a legjobb pia, amit életetekben fogyasztottatok, vagy olyan savanyú lesz, mint az ecet. A készlet alapos átnézés után három üveg feltehetően megsavanyodott borból, egy Armagnacból, egy majdnem teli üveg whiskyből, egy körtepálinkából (az üvegben benne úszik egy sápatag gyümölcs is), valamint egy üveg Campariból áll, ami vérvörös színű, és az illata a köhögés elleni gyógyszerre emlékeztet. Nagyapa kinyitja mind a három üveg bort, és leülünk vacsorázni. Önt egy pohárral. A színe mély borostyánsárga, majdnem olyan, mintha whisky volna. Megrázza a fejét. - Ez döglött. Dobjátok ki! - Nem kellene előbb megkóstolni? - kérdezem. Sam ideges tekintettel néz nagyapára, mintha arra számítana, hogy bármelyik pillanatban hatalmas bajba kerülhetünk, amiért kirámoltuk anya piásszekrényét. Nem vesztegetem az időmet, hogy elmagyarázzam neki, hogy az ismerőseim között az alkoholfogyasztásra hivatalosan engedélyezett legalsó korhatár nem igazán számít amolyan kőbe vésett dolognak. És ha Sam visszaemlékezne, mi volt Philip temetése után, ő is sejthetné. Nagyapa felnevet. - Csak rajta, ha nagyon akarod, megkóstolhatod, de hidd el, nem lesz sok örömöd benne! Valószínűleg hasznosabb volna, ha a kocsi tankjába töltenéd, nem pedig a gyomrodba. Hiszek neki. A következő üveg tartalma majdnem olyan sötét, mint a fekete tinta. Nagyapa iszik egy kortyot, és elvigyorodik. - Na, erről van szó! Ez tetszeni fog, gyerekek! Csak légyszíves, ne úgy igyátok mintha víz volna! Azokban a flancos magazinokban, amiket anya szokott vásárolni, amikor a következő pasira vadászik, oldalakon keresztül értékelik a borokat, és olyasmikhez hasonlítják az ízüket, amit épeszű embernek eszébe sem jutna meginni - vajhoz, frissen nyírt fűhöz, tölgyhöz, meg ilyesmi. Mindig nevetségesnek éreztem ezeket a leírásokat, de ennek a bornak itt valóban szilva- és feketebors-íze van, elkeveredve valami csodálatos fanyarsággal, ami szétárad az egész számban. - Hűha! - mondja Sam. Megisszuk a bor maradékát, majd a whiskyvel folytatjuk. Sam önt egy jókora löketet a vizespoharába. - Nos, mi a baj? - kérdezi tőle nagyapa. Sam előbb finoman az asztal lapjához veri a fejét, majd felnéz, és három hatalmas korttyal kiüríti a poharat. Biztos vagyok benne, hogy mostanra nem érdekli, hogy bárki előtt is bajba kerülhetne, ha iszik. - Lapátra tett a csajom.

- Aha - mondja nagyapa. - Az ifjú hölgy, akit Philip temetésén láttam? Emlékszem rá. Aranyosnak tűnt. Kár érte. Sajnálom, kölyök! - Én nagyon... de nagyon szerettem - mondja Sam, majd újratölti a poharát. Nagyapa átmegy a másik szobába, és áthozza az Armagnacot. - Mi történt? - Eltitkolt előlem valami fontosat... és amikor rájöttem, nagyon bepöccentem. Ő pedig bocsánatot akart kérni. De mire készen álltam arra, hogy megbocsássak neki, már ő volt bepöccenve. Vagyis nekem kellett bocsánatot kérnem. Vagy legalábbis kellett volna. És mire sikerült, már másvalakivel járt. Nagyapa megrázza a fejét. - Néha megesik, hogy egy lánynak el kell hagynia ahhoz, hogy maga is rájöjjön, mit akar. Sam a whisky maradékát a poharában felönti egy kis Armagnackal. Majd a kotyvalékot peremig feltölti Camparival. - Ezt meg ne idd! - mondom. Ő azonban ránk emeli a poharát, és egy hajtásra kiissza. Még nagyapa is hunyorítva nézi. - Nincs az a lány, aki megérné azt a macskajajt, ami holnap lesz rajtad! - Daneca megéri - feleli Sam, kissé már kásásan. - Nagyon sok lány van még előtted. Fiatal vagy! Az első szerelem mindig a legédesebb, de általában nem tart örökké. - Soha? - kérdezem. Nagyapa azzal a komolysággal a tekintetében néz rám, amit azokra a pillanatokra szokott tartogatni, amikor olyasmit készül mondani, amire szeretné, ha mindig emlékeznék. - Amikor az ember először lesz szerelmes, akkor soha nem abba a bizonyos lányba szeret bele. Akkor a szerelembe szeret bele. Hiszen akkor az embernek még fogalma sincsen róla, hogy mit akar a lány... vagy hogy mire lehet képes. Abba a személybe szeretünk bele, akinek látjuk, és abba az érzésbe, ahogyan magunkat érezzük, ha vele vagyunk. Idiótákká változunk mindannyian. Felállok az asztaltól, és a mosogatóba halmozom a koszos edényeket. Nem állok valami biztos lábakon, de sikerül nem összetörni semmit. Gondolom, amikor még gyerek voltam, én is így szerettem Lilát. Még akkor is őt láttam az ideális lánynak, amikor azt hittem, hogy megöltem - ő volt minden nőiesség csúcsa, akihez soha senki nem érhet fel ezen a világon. Amikor azonban visszatért, már önkéntelenül is olyannak láttam, amilyen valójában volt - bonyolultnak, dühösnek, és sokkal többnek annál, amit valaha álmodtam volna. Lehet, hogy soha nem fogom megtudni, mire lehet képes, de ismerem őt. A szerelem mindenkit megváltoztat, közben azonban mi magunk is megváltoztatjuk a szerelmet. - Na, gyere! - mondja Sam az asztal mellett ülve, miközben az élénkvörös rövidet teáscsészékbe tölti, amiket ki tudja, honnan bányászott elő. - Felesezzünk!

Amikor felébredek, a számnak rettenetes, köhögés elleni gyógyszer íze van. Valaki teljes erőből veri a bejárati ajtót. Hasra fordulok, majd a párnát a fejemre teszem. Nem érdekel, hogy ki az. Nem megyek le. - Cassel! - Nagyapa hangja betölti a házat. - Mi van? - kiáltom vissza. - Van itt valaki, aki veled szeretne beszélni. Azt mondja, hogy a kormánynak dolgozik. Felnyögök, és kigördülök az ágyból. Ennyit arról, hogy nem megyek le, bárki akarjon is bejönni. Farmert húzok a bokszeralsómra, és kidörgölöm az álmot a szememből, azután felkapok egy pólót is, és tiszta kesztyűt veszek. Az arcom viszket a borostától. Miközben a fogamat mosva próbálom eltüntetni a számból az előző éjszaka ízét, hirtelen rám tör egy rettenetes felismerés. Ha nagyapa valahogy rájön, hogy Julikovának akarok dolgozni, akkor nem is tudom, mit fog csinálni velem. A hozzá hasonló átokvetők számára nincsen ennél aljasabb árulás. És habár pontosan tudom, hogy mennyire szeret, azzal is tisztában vagyok, hogy ő éppen az a fajta ember, aki büszke arra, hogy a kötelességét mindig képes az érzelmei fölé helyezni. Lebotorkálok a lépcsőn. Jones ügynök áll az ajtóban. Ez meglepő. Mióta engem és Barront átadtak az Engedélyezett Kisebbségek Részlegének, nem találkoztam sem vele, sem Hunt ügynökkel. így első blikkre semmit nem változott azóta - még mindig sötét öltönyt és tükrös napszemüveget visel. Az egyetlen dolog, ami talán más, mint korábban volt, hogy a tésztaszínű bőre az arcán kissé vöröses árnyalatúnak tűnik - talán a nap kapta meg vagy a szél fújta ki. Úgy vár az ajtóban, vállal az ajtófélfának dőlve, mintha készen állna arra, hogy ha kell, erőszakkal is bejöjjön. Nyilvánvaló, hogy nagyapa nem hívta be a házba. - Umm, jó napot! - mondom, amikor a konyhába lépek. - Beszélhetnék veled...? - kérdezi, majd sötét tekintettel nagyapára néz. - Odakint. Bólintok, de érzem, hogy nagyapa a vállamra teszi fedetlen kezét. - Nem vagy köteles elmenni vele sehová, kölyök! - mondja. Jones ügynök úgy néz nagyapa kezére, mintha mérges kígyó volna. - Nincsen semmi baj - mondom én. - Philip gyilkossági ügyén dolgozott. - És milyen sikeresen megoldotta azt is! - válaszolja nagyapa, de azután utamra enged. Odalép a pulthoz, és tölt két csésze kávé. - Kérsz valamit a kávéba, kormánypióca? - Kösz, nem - válaszolja Jones ügynök, majd nagyapa ujjaira mutat. - Talán baleset érte? - Nem engem - feleli nagyapa, és átadja nekem az egyik csészét. Kortyolok egyet, majd Jones nyomában kimegyek a verandára, és onnan az előkertbe. - Mit akar? - kérdezem suttogva. Ott állunk csillogósan fekete, lesötétített ablakú kocsija mellett. A hideg reggeli szellő csak úgy csíp a vékony póló alatt. Közelebb emelem a csészét az arcomhoz, hogy érezzem a melegét, azonban ebben az időben a kávé is gyorsan kihűl. - Valami baj van? Attól félsz, hogy a vénember kiszagolja, miben sántikáltok? - Jones mosolyából csak úgy csöpög a gúnyos káröröm. Gondolom, egy kicsit túlzás volna elvárni, hogy most, hogy már mind a ketten egy oldalon állunk, úgy is viselkedjen.

- Ha mondani akar valamit, akkor köpje ki! - mondom én. Összefonja a karjait a mellkasa előtt. Látom, ahogyan a pisztoly kidudorodik a hóna alatt. Pontosan úgy fest, mint bármelyik gengszter, akivel életemben találkoztam, csak kevésbé udvarias, mint ők. -Julikova azt üzeni, hogy látni akar. Azt is üzeni, hogy nagyon sajnálja, amiért éppen hétvégén kell zavarnia téged, de valami nagyon fontos dologról van szó. Azt mondja, hogy ezt neked is hallanod kell. - Túlságosan fontos ahhoz, hogy magának is elmondják, pontosan miről van szó, mi? - Nem is tudom, miért gúnyolódom vele. Gondolom, azért, mert nagyon meg vagyok ijedve, és attól tartok, ezzel a mai nappal elárulta nagyapa számára, hogy kapcsolatban állok a szövetségiekkel. Na és persze dühös is vagyok, mégpedig azzal a fajta dühvel, ami pillanatok alatt felégeti az ember lelkét. Azzal a fajta dühvel, aminek hatására az ember hülyeségeket szokott csinálni. Jones vicsorogva válaszol. - Rajta! Szállj be a kocsiba! Megrázom a fejem. - Szó sem lehet róla! Nem tehetem. Mondja meg neki, hogy még ma, de később elmegyek hozzá. Csak annyi az egész, hogy találnom kell valami jó indokot. - Egészen pontosan 10 perced van, hogy előadj valamit a nagyapádnak, különben bemegyek, és elköpöm neki, hogy te ültetted fel a saját bátyádat, és hogy te köpted be nálunk. - Julikova ilyen parancsot biztosan nem adott — válaszolom. Végigfut a testemen a hideg, de ennek csak részben a hideg az oka. - Biztosan a plafonon lenne, ha megtudná, hogy fenyeget engem. - Talán. De talán nem. Különben pedig mindenképen te leszel az, aki ráfarag. Na, akkor beszállsz, vagy nem? Nagyot nyelek. - Jól van. Csak hadd vegyek egy kabátot. Jones még mindig szélesen vigyorog, amikor visszamegyek a házba. Lenyelem a kávé maradékát, annak ellenére, hogy mostanára jéghideg. - Nagyapa! - kiáltom. - Fel akarnak tenni néhány kérdést anyával kapcsolatban. Mindjárt visszajövök! Nagyapa elindul lefelé az emeletről, és megáll a lépcsőn. Már kesztyűt visel. - Nem kell elmenned, ha nem akarsz. - Nem lesz semmi baj. - Felkapok egy hosszú, fekete kabátot, majd a zsebébe süllyesztem a telefonomat és a tárcámat. Rémes embernek érzem magam. Nem vagyok éppen a tisztesség mintaképe, de azt még én is tudom, hogy az ember nem rázza át azokat, akiket szeret. Nagyapa hosszan, kutató tekintettel néz. - Akarod, hogy én is veled menjek? - Azt hiszem, jobb lesz, ha inkább Sam mellett maradsz.

Mintegy végszóra, Sam felemeli a fejét a kanapéról, ahol összegömbölyödve aludt. Az arcán különös kifejezés suhan át, és egy pillanattal később már a szemetesbe hajtja a fejét. Nehéz ugyan elhinni, de minden jel szerint van valaki, akinek sokkal rémesebb lesz a reggele, mint nekem. Nem szólok egy szót sem, miközben Jones ügynök vezet. A telefonomon játszok, és időről időre kinézek, hogy merre járunk. Valamivel később rádöbbenek, hogy nem a főútvonalakon haladunk, ami Julikova irodájához vezet, de nem szólok egyetlen szót sem. Ehelyett némán tervezgetni kezdem a következő lépésemet. Még néhány perc, és azt fogom mondani neki, hogy meg kell állnunk, mert vizelnem kell. És akkor meglépek előle. Ha sikerül valahol az út mellett találnom valami elég régi kocsit, akkor megpróbálhatom bepöccinteni a motorját, de még jobb lenne, ha sikerülne valakitől kicsalnom egy ingyenfuvart. Végigpörgetek a fejemben néhány valószínű mesét, és végül elhatározom, hogy egy nagyjából középkorú párt fogok keresni magamnak - egy olyan párt, ahol a férfi elég magas ahhoz, hogy ne keltsen benne félelmet az én testmagasságom és barna arcbőröm, valamint ahol a feleség kiáll majd értem. Egy olyan párt próbálok majd találni magamnak, amelynek nagy valószínűséggel, korombeli gyermeke lehet. Azt találom ki, hogy egy részeg barátomról fogok mesélni nekik, aki nem volt hajlandó odaadni nekem a lakáskulcsát, azután pedig kocsiba ült, és úgy otthagyott, hogy meg sem mondta, merre kellene mennem. Gyorsan kell majd dolgoznom. Miközben a lehetséges válaszokon töprengek, megérkezünk egy kórházhoz. Három hatalmas, téglából készült torony, amiket egy alacsony épület köt össze egymással. Vörösen villogó szirénájú mentőautó áll a sürgősségi bejárata előtt. Kifújom a levegőt. Kórházból meglógni gyerekjáték lesz. - Itt találkozunk Julikovával? - kérdezem meglepetten. Majd eszembe jut még valami. — Ugye nincsen semmi baja? - Nem több, mint máskor - feleli Jones. Fogalmam sincs, hogy mit ért ez alatt, de ezt semmiképpen sem vallanám be neki. Válasz helyett inkább teszek egy próbát az ajtókilinccsel, és amikor kinyílik, azonnal kiszállok a kocsiból. Egymás mellett sétálunk oda az oldalajtóhoz. A tipikus kórházi folyosón fertőtlenítőszer szaga terjeng. Senki nem kérdezi meg, hogy mit akarunk. Úgy tűnik, Jones ügynök pontosan tudja, hogy merre kell mennünk. Elhaladunk a nővérpult mellett, Jones odabólint a pult mögött ülő idősebb nőnek. Azután végigsétálunk egy másik, elég hosszú folyosón. Benézek az egyik nyitott ajtón, és egy hosszú szürke szakállú férfit látok, akinek a két kezére hatalmas labdák vannak húzva, hogy ne érhessen velük az arcához. Rám néz, és tekintetében vad fény villan. A következő ajtó előtt állunk meg. Ez zárva van. Jones egyet kopog, majd lenyomja a kilincset, és belép. Teljesen átlagos kórházi szobába jutunk, de az azonnal nyilvánvaló, hogy az eddig látottakhoz képest jobban berendezett, és nagyobb is. Színes rongyszőnyeg van az ágy mellé téve, és az

ablakban több jádezöld növény áll. Az ággyal szemközti falhoz állítva észreveszek még két kényelmesnek tűnő, de teljesen mindennapi széket. Julikova batikolt köpenyben, lábán papuccsal áll az ablak mellett, és egy műanyag pohárból öntözi a növényeket. Nincs az arcán semmi smink, a haja inkább fésületlennek, mint kócosnak tűnik, de ettől eltekintve nem utal semmi arra, hogy bármi baja lenne. - Szia Cassel! Jones ügynök! - Jó napot - mondom, és megtorpanok az ajtóban, mintha csak egy rég nem látott, de nagybeteg rokonomat látogatnám éppen. - Mi folyik itt? Julikova körülnéz, majd felnevet. - Ja, ez? Igen, elismerem, hogy egy kicsit drámai a hatás. - Igen... Jones ügynök pedig úgy rángatott ide, mintha égne a ház, és én volnék a városban az utolsó vízzel teli vödör! - mondom, és hagyom, hogy a hangomból kicsendüljön a mélységes harag. - Még lezuhanyozni sem tudtam. Másnapos vagyok, és tutira olyan a szagom, mintha piát használtam volna arcszesznek... eltekintve persze attól, hogy megborotválkozni sem tudtam. Szóval miről van szó? Jones dühösen néz rám. Julikova felnevet, és a fejét ingatva nézi az ügynököt. - Nagyon sajnálom, ami történt, Cassel. Ott találsz egy fürdőszobát, használd nyugodtan. Van bent egy kis csomag illatszer is. - Aha - felelem. - Még lehet, hogy sor kerül rá. - Jones ügynök pedig talán lemehetne a büfébe, és hozhatna nekünk valami harapnivalót. Itt a kórházban persze nem lehet túl sokat várni, de hidd el, hogy ma már a kórházi koszt sem olyan rémes, mint valamikor volt. Egész jó hamburgereik és rágcsáik vannak. - Átmegy az ágy másik oldalára, majd az éjjeliszekrény fiókjából kivesz egy barna bőrtárcát. - Ed, megtenné, hogy lemegy, és hoz nekünk pár szendvicset és néhány csésze kávét? A tojássaláta egyáltalán nem rossz. Na és kellene még néhány zacskó chips, egy kis gyümölcslé, valami desszert, Casselnek pedig kérjen extra mustárt. Tudom, hogy nagyon szereti a fűszeres ételeket. Azután leülünk, és így együtt, szépen megebédelünk. - Milyen kulturáltan hangzik! - jegyzem meg. Jones ügynök úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy Julikova éppen a pénztárcáját keresi, és elindul az ajtó felé. - Jól van, mindjárt itt vagyok - előbb rám néz, majd Julikovára. - Ne higgyen el mindent, amit ez a kis patkány mond! Én már sokkal korábban ismertem, mint maga. Amikor Jones távozik, Julikova bocsánatkérően néz rám. - Ne haragudj, amiért ilyen nehéz eset. Mindenképpen szükségem volt egy ügynökre, és akkor már olyasvalakit szerettem volna, aki dolgozott veled korábban. A legutolsó dolog, amit most szeretnék, ha ország-világ megtudná, hogy átváltoztató vagy. Még itt, a kórházban sem lehetek biztos az itteniek teljes diszkréciójában. - Azért aggódik, hogy esetleg valaki kiszivárogtat? - Biztosak akarunk lenni benne, hogy ha az emberek tudomást szereznek rólad, akkor az pontosan úgy történik majd, ahogyan mi szeretnénk. Gondolom, te is hallottad azt a

pletykát, hogy egy átváltoztató Kínában is él. A kormány részéről nagyon sokan vannak, akik úgy gondolják, hogy ez a pletyka csak gondosan megtervezett félrevezetés. - Úgy érti, az, hogy van egyáltalán egy átváltoztatójuk? Bólint, és a szája sarkába kiül egy halvány mosoly. - Pontosan. Most pedig menj, és frissítsd fel magad! A fürdőszobában előbb vízzel hátrasimítom a hajamat, majd egy borotvával elintézem a borostát az arcomon, végül pedig szájvízzel öblögetek. Amikor kilépek az ajtón, intenzív mentolfelhő leng körül. Julikovának sikerült szereznie valahonnan egy harmadik széket is, és azzal foglalatoskodik, hogy az ablak mellett elrendezze őket. - Így már sokkal jobb - jegyzi meg. Olyasmi ez, amit bármely anya mondana. Nem az én anyám, de bármely másik anya. - Segítsek esetleg? - kérdezem tőle, mert így ránézésre nemigen tűnik okos dolognak bútortologatással tölteni az idejét. - Nem, nem. Ülj csak le, Cassel! Minden rendben van. Megragadok egy széket. - Nem akarok vájkálni a magánéletében - mondom -, de akkor is egy kórházban vagyunk. Biztos benne, hogy nincsen semmi baja? Julikova mélyen felsóhajt. - Te semmit nem hagysz figyelmen kívül, mi? - Azt is gyakran észreveszem, hogy a víz nedves. Gondolom, ritka az ennyire éles detektívelme. Julikova ezt hallva elmosolyodik. - Erővető vagyok. Ami azt jelenti, hogy végre tudok hajtani bizonyos dolgokat az emberi testtel... nem annyira nagy dolgokat, mint amikre te vagy képes, inkább sokkal primitívebb és durvább dolgokra kell gondolnod. El tudok törni lábakat, és utána meggyógyítani őket. Bizonyos daganatokat is el tudok távolítani... vagy legalábbis jelentősen csökkentem a méretüket. Ki tudom vonni a vérből a fertőzéseket. El tudom érni, hogy a gyerekek tüdeje újra működőképes legyen. Próbálom nem mutatni, mennyire meglep, amit hallok. Fogalmam sem volt róla, hogy az erővetők ilyesmire is képesek. Azt hittem, hogy csak fájdalmat tudnak okozni - felhasítják a bőrt, égetnek és fertőznek. Philip is erővető volt, és soha, egyetlen alkalommal sem láttam, hogy bárkinek segített volna. - Na és persze megesik, hogy néha mindezt megteszem. De olyankor nagyon megbetegszem. Minden ártalmas, bármi, amit csinálok, az is, ha ártok valakinek, az is, ha gyógyítok. És ahogy telt az idő, én egyre betegebb lettem. Most pedig már visszafordíthatatlan a dolog. Nem kérdezem meg tőle, hogy mennyire törvényes, amit tesz. Nem érdekel, és ha őt is hidegen hagyja, nos, akkor legalább mégis van bennünk valami közös. - Önmagát nem tudja meggyógyítani?

- Ó, az ősi példabeszéd: „Orvos, gyógyítsd meg magadat!” - feleli. - Persze tökéletesen logikus a kérdés, de attól tartok, ez nem lehetséges. A visszahatás azonnal kiiktat minden pozitív hatást. Így néha be kell vonulnom ide egy időre. A következő kérdésem annyira szörnyű, hogy egy pillanatig habozok is feltenni neki. De akkor is tudnom kell, hiszen végső soron arra készülök, hogy az ő puszta adott szavára aláírjak egy szerződést, ami által elvesztem a szabad akaratomat. - Haldoklik? - Mindannyian haldoklunk, Cassel. A különbség csak annyi, hogy némelyek gyorsabban, mint mások. Bólintok. Egyelőre kénytelen vagyok ennyiben hagyni a beszélgetést, mert Jones ügynök belép a szobába, kezében egy narancssárga, menzai tálcával, rajta egész halom szendviccsel, muffinnal, gyümölccsel és kávéval. - Tegye csak le az ágyra! - mondja Julikova. Én egy sonkás szendvicset választok, mellé egy csésze kávét, valamint egy narancsot, és hátradőlök a székemben, miközben azt figyelem, ahogyan Jones és Julikova válogat a többi étel között. - Jól van! - szólal meg Julikova, majd kibont valamit, ami első pillantásra citromos-mákos muffinnak tűnik. - Na és akkor, Cassel? Biztos vagyok benne, hogy hallottál már Patton kormányzóról. Horkantok. - Pattonról? Még szép. A szívem csücske a pasi! Jones úgy néz rám, mintha a következő pillanatban legszívesebben kiverné belőlem az irónia utolsó kis szilánkját is, Julikova azonban felnevet. - Gondoltam, hogy valami ehhez hasonló megjegyzésed lesz - feleli. - De meg kell értened... attól, amit anyád tett vele, és az után, amit nekünk kellett csinálni vele, hogy megint a régi legyen, kezd egyre kiszámíthatatlanabbá válni. Kinyitom a számat, hogy tiltakozzak, ő azonban feltartja a kezét. - Ne! Tisztában vagyok vele, hogy azonnal védeni akarod az anyádat, és hidd el, nagyon nemes dolognak tartom, de jelen pillanatban ennek semmi jelentősége. Most nem számít, hogy ki miért felelős. Viszont el kell mondanom neked valamit, ami szigorúan bizalmas természetű, és azt akarom, hogy esküdj meg, soha, egyetlen szó sem fog kijutni ebből a szobából. - Jól van - mondom. - Ha nézted mostanában a híreket - folytatja Julikova -, akkor biztosan te is észrevetted, hogy Patton szemmel láthatóan kezdi elveszíteni az önuralmát. Olyasmiket tesz és mond, ami még a legszélsőségesebb átokvető-ellenes körökben is túlzásnak számít. Ugyanakkor fogalmad sem lehet róla, mennyire végtelenül paranoid és titkolózó lett valójában. Még a kormányban nagyon magas pozíciót betöltő személyek is komolyan aggódnak emiatt. Ha sikerül elfogadtatnia a törvényjavaslatot, akkor attól tartok, hogy képes lesz megpróbálni lejáratni egész New Jersey államot, majd összeterelni az átokvetőket. Azt hiszem, és ezzel nem vagyok egyedül, hogy azt tervezi, megint megnyitja a munkatáborokat.

- De hiszen ez lehetetlen! - mondom. Nem mintha nem hinnék abban, hogy Patton tényleg ezt akarhatja; csak egyszerűen nem vagyok képes elhinni, hogy valóban meg is próbálja végrehajtani. Ahogyan azt sem, hogy Julikova pont az imént vallotta be az ezzel kapcsolatos gyanúját, éppen nekem. - Washingtonban nagyon sok szövetségese van - folytatja Julikova. - És egyre újabbakat juttat befolyásos pozíciókba. Mögötte áll az állami rendőrség, és a Fort Dixben szolgálók nagy része is. Tudjuk, hogy többször találkozott a rendőrökkel és a katonákkal is. Eszembe jut a kép, ahogyan Lila a rácsoknak nyomja a kezét abban a rendőrségi fogdában, ahová Danecával és Sammel együtt zártak be bennünket, közvetlenül a Newarkban megrendezett tüntetés feloszlatása után. Nem telefonálhattunk, nem vádoltak bennünket semmivel. Na és utána eszembe jutnak még a többiek is, akik közül sokat napokon keresztül bent tartottak a jelentések szerint. Jones ügynökre nézek. Úgy tűnik, őt nem érdekli, bárhogyan alakul is a politikai helyzet, pedig jobban tenné, ha érdekelné. Még ha egyetlen alkalommal sem vallotta be, a puszta tény, hogy a szövetségi kormány éppen ezen ügyosztályának dolgozik, nyilvánvalóvá teszi a dolgot, hogy ő maga is átokvető. Márpedig ha Patton valóban beindul, akkor egy jelvény nem lesz képes megvédeni Jonest sem. Bólintok, mintegy bátorítva Julikovát, hogy beszéljen. Folytatja. - Tárgyaltam erről a feljebbvalóimmal, és mindannyian egyetér­tettünk abban, hogy mindenképpen lépnünk kell, még mielőtt va­la m i m ég rosszabbat tesz. F ia m ost le ta r tó z ta tju k , ak k o r azt esetleg felhasználhatja politikai előnyszerzésre. Ha nyilvánosan megvádol­juk, most, amikor még nem áll rendelkezésünkre elég bizonyíték, az ugyancsak az ő malmára hajtja a vizet. Megint bólintok. - Engedélyt kaptam egy kisebb művelet végrehajtására, amelynek célja Patton eltávolítása a hatalomból. De ehhez szükségem van a te segítségedre is, Cassel. Azt megígérhetem, hogy a te biztonságod az elsődlegesen kiemelt szempontunk lesz. Ha nem érzed magad teljesen és tökéletesen biztonságban, bármelyik pillanatban megszakíthatod a műveletet. Mi végezzük majd a tervezést, és kezeljük a kockázatokat. - Pontosan miről is beszélünk most? - kérdezem. - Azt akarjuk, hogy átváltoztasd Pattont - csak néz rám, a kedves tekintetével, mintha bármilyen válasz, amit adhatok neki, csakis tökéletesen jó lehetne. Belekortyol a kávéjába. - Aha - mondom. Egy pillanatra olyan végtelen döbbenet vesz erőt rajtam, hogy csak valami tompa zúgás tölti meg a fejemet. Azután ráébredek, hogy természetesen lehetett számítani rá, hogy ez a pillanat elérkezik egyszer. Bennem az a legértékesebb, hogy átváltoztató vagyok - ez az oka annak, hogy azt akarják, csatlakozzam a programhoz, és ezért engedték megúsznom a gyilkosságokat is. Hagyták, hogy megússzam, mert azt akarják, hogy az ő megbízásukból gyilkoljak. - Ne haragudjon! - felelem. - Csak nagyon meglepett a dolog. - Tudom, hogy nem könnyű feldolgozni - mondja Julikova. - És azt is tudom, hogy elég kényelmetlenül érzed magad a képességed miatt.

Jones ügynök felhorkant, Julikova pedig gyilkos tekintetet lövell felé. Amikor megint rám néz, a szemeiben még lángol az iménti düh. - Azt szeretnénk, ha valami élőlénnyé változtatnád át. Ha jól tájékoztattak, ebben az esetben lehetséges lenne, hogy akár egy örökkévalóságig abban a formában éljen tovább. Ez nem jelentené a megölését, csak a kiiktatását. Jobban mondva a csapdába zárását, mint ahogyan csapdába volt ejtve Lila is a macskatestben. Azt, hogy valaki így létezzen, még a halálnál is szörnyűbbnek érzem. De talán így Julikova is elérheti, hogy kevesebb álmatlan éjszakája legyen. Odahajol hozzám. - Annak a hatalmas szolgálatnak a fényében, amit nekünk teszel, engedélyt kaptam, hogy felajánljak neked valamit. Ha segítesz, akkor semmisnek tekintjük az anyád elleni vádakat. Jones mindkét kezével keményen a szék karjára csap. - Szóval már megint alkut kötnek vele? Ez a család már így is veszélyesebb, mint a fekete jég az autópályán. - Tényleg azt akarja, hogy odakint kelljen várnia? - kérdezi Julikova jeges hangon. - Ez nagyon veszélyes művelet, és Cassel még csak nem is tagja az ügynökségnek. Csak tizenhét éves, Ed! Adjuk meg neki a lehetőséget, hogy egy dologgal kevesebb miatt kelljen aggódnia! Jones ügynök előbb rám néz, azután Julikovára, végül pedig mindkettőnkről elfordítja a tekintetét. - Jól van! - mondja. - Mi itt az EKR-nél mindig azt mondjuk, azok a valódi hősök, akik készek bemocskolni a saját kezüket csak azért, hogy mások tiszták maradhassanak. Mi már így is rettenetes emberek vagyunk, neked nem kell azzá válnod. Ebben az esetben azonban sajnos nincs más választásod... vagy legalábbis megkérünk, hogy ez a te saját választásod legyen. - Na és ha nem egyezem bele? Úgy értem, mi lesz akkor anyámmal? Julikova belecsippent a muffinjába. - Nem tudom. Engem felhatalmaztak ugyan a főnökeim, hogy megtegyem neked ezt az ajánlatot, azonban végső soron mégis ők lesznek, akik a döntést meghozzák. Gondolom, anyád folytathatja a bujkálást a törvény elől, de az is lehet, hogy begyűjtjük és kiadjuk... úgy értem, akkor, ha éppen másik államban tartózkodik. Az igazat megvallva komolyan aggódnék a biztonságáért, ha egészen véletlenül olyan helyen tartózkodna éppen, ahová Patton keze is elér. Hirtelen az a kényelmetlen meggyőződés vesz rajtam erőt, hogy Julikova egészen pontosan tudja, hol bujkál anya. Befolyásolni próbálnak. Julikova látványosan próbálja magát rettenetesen betegnek tettetni, barátságosan elbeszélgetnek velem, és megebédeltetnek. Jones pedig szándékosan ekkora seggfej. Klasszikus jó zsaru-rossz zsaru felállás. Ami persze nem azt jelenti, hogy nem működik a dolog. Patton valóban nagyon rossz ember, és tényleg mindent elkövet, hogy elkapja anyát. Én ezt meg akarom akadályozni, és biztonságban akarom őt tudni. Nagyon nagy a kísértés, hogy beleegyezzek bármibe, amivel ezt a két dolgot elérhetem. Na és persze ott van még az a tény

is, hogy gyakorlatilag sarokba vagyok szorítva. Anyának mindenképpen szüksége van arra az amnesztiára. Márpedig ha én nem bízhatom meg a saját ítéletemben azzal kapcsolatban, hogy mi a helyes és mi nem az, akkor kénytelen leszek megbízni valaki máséban. Hiszen alapból ezért akartam csatlakozni ehhez a kormányprogramhoz, vagy nem? Mert akkor, ha mégis rossz dolgokat csinálok, akkor azt legalább a jó emberek érdekében teszem. Fegyver vagyok. És éppen most adtam magam Julikova kezébe. Most pedig már nincs más dolgom, mint hagyni, hogy úgy használjon, ahogyan jónak látja. Mély levegőt veszek. - Persze. Meg tudom csinálni. Tudok átkot vetni rá. - Cassel! - feleli Julikova. - Azt akarom, hogy megértsd, ha akarod, akkor vissza is utasíthatod ezt a megbízatást. Ha úgy látod jónak, mondhatsz nemet. Ez persze nem igaz. Már az előbb gondoskodott róla, hogy ez ne legyen opció. Jones nem szól egyetlen gúnyos szót sem. - Megértettem - válaszolom, és ennek megerősítéseképpen még bólintok is. - Megértettem, de így is igent mondok. - Ez nagyon titkos és bizalmas küldetés lesz - mondja Julikova. — Egy kis csapat fogja végrehajtani, a feljebbvalóim teljes beleegyezése mellett... feltéve, persze, hogy sikerül a tervünk. Máskülönben tagadni fogják, hogy valaha is bármilyen tudomásuk lett volna erről az egészről. Én fogom vezetni a küldetést... minden kérdés közvetlenül, hozzám fut be, és csak közvetlenül én adhatok választ. Senki másnak nem kell tudni semmiről. Bízom benne, hogy számíthatok mindkettőtök diszkréciójára. - Úgy érti, hogy ha valami beüt, akkor rámegy a karrierünk is? - kérdezi Jones. Julikova még egyet kortyol a kávéból. - Nem Cassel az egyetlen, akinek itt ma döntenie kell. Ha nem akarja, nem kell belekeverednie. Jones ügynök egyetlen szót sem szól. Azon töprengek, vajon tényleg derékba törheti-e egy ilyesmi a karrierjét. Azon töprengek, hogy vajon tisztában van-e egyáltalán azzal, hogy a rossz zsaru szerepét osztották rá ebben a játékban. És a lelkem mélyén azt gyanítom, hogy az egészről fogalma sincs. Csak eszem tovább a szendvicsemet. Egy nővér dugja be a fejét az ajtón, és közli velünk, hogy vagy tíz perc múlva hozza a gyógyszereket. Julikova felkászálódik, elkezdi összeszedni az üres papírpoharakat, és mindet a kukába dobja. - Meg tudom csinálni - jelentem ki még egyszer, felállok, majd megragadom az üres szendvicseszacskót. Julikova a karomra teszi kesztyűs kezét, és a szemembe néz, mintha onnan próbálná kiolvasni a választ egy fel sem tett kérdésre. - Semmi probléma, ha meg akarod gondolni magad, Cassel. Bármikor megteheted. - Nem fogom meggondolni magam - mondom neki. Ujjai összeszorulnak a karomon.

- Hiszek neked. Őszintén mondom. Néhány nap múlva jelentkezem, és akkor már több részletet tudok majd mondani. - Hagyjuk, hadd pihenjen! - mondja Jones haragos arccal. - Jobb lesz, ha megyünk. Valahogy rossz érzés tölt el, amiért itt hagyom Julikovát ebben a rendetlenségben, de most már mind a ketten olyan várakozással az arcukon néznek, ami arra utal, hogy vége a beszélgetésnek. Jones az ajtó felé indul, én pedig követem. - Csak a jegyzőkönyv kedvéért, ez az egész nekem nagyon bűzlik -jegyzi meg Jones, és kesztyűs kezét az ajtófélfára helyezi. Julikova egyszer bólint, mintha megértette volna a szavak jelentőségét, de az ajkán közben egészen halvány mosoly játszik. Ahogy őket, kettőjüket nézem, egyre jobban eltölt a bizonyosság, hogy jól döntöttem. Ha Jones ügynöknek tetszene az, amire készülünk, akkor lenne csak igazán okom aggódni!

HETEDIK FEJEZET KÖVETEM JONES ÜGYNÖKÖT a kórház folyosóin, de mire visszaérünk a parkolóba, már nem bírom tovább. A pasi zsigerből gyűlöl. Nincs az az isten, hogy vele vitessem vissza magam a régi házba! Nem akarom, hogy megint beszélgessen nagyapával. - Most már egyedül is boldogulok - mondom neki. - Később találkozunk. Jones ügynök hitetlenkedve néz rám, majd felhorkant. - Gyalogolni akarsz? - Majd hívom valamelyik barátomat. - Szállj be! - morogja, és egyetlen pillanat alatt változik gunyorosból türelmetlenné. Van valami az arckifejezésében, amitől most már teljesen biztos vagyok benne, hogy nem lenne jó ötlet vele visszamennem. - Kényszerítsen! - mondom neki. - Ha mer. Amikor pedig nem ugrik a torkomnak, előveszem a telefonomat, és felhívom Barront. - Öcsikém! - szól bele vidáman, miután az első csörgésre felkapja. - Mindenképpen ott kell hagynod a sulit, és beállni a szövetségiekhez! Tegnap éjjel egy átokvető sztriptízbáron ütöttünk rajta, és térdig jártam a ledobált kesztyűkben. Tudtad, hogy már senki nem használ tépőzárt a letéphetős kesztyűn? Hogy az újabb fajtát csak mágnesek tartják az ember kezén, és egyszerűen lecsusszan amikor kell...? - Ez, izé, nagyon érdekes - mondom. - De amire most igazán szükségem van az egy fuvar. - Hol vagy? - kérdezi. Megmondom neki a kórház nevét, és közben figyelem, amint Jones ügynök vad dühtől lángoló tekintete rám tapad. Nem nagyon kedveljük egymást mi ketten. Az igazat megvallva meg kellett volna könnyebbülnie, hogy nem kell egyetlen további percet sem velem töltenie, ezzel szemben látszik rajta, hogy bármelyik pillanatban kitörhet. Minél tovább nézem az arckifejezését, annál idegesebb leszek. Nem úgy néz rám, ahogyan egy felnőtt ember nézne valami idegesítő kiskölyökre. Úgy tanulmányoz, ahogyan az ember az ellenfelét szokta. Leülök a hideg kőre, és várok. Hagyom, hogy a hideg beegye magát a bőröm alá. Beletelik egy kis időbe, míg Barron valóban megjelenik, elegendőbe ahhoz, hogy megforduljon a fejemben, talán mégis hívnom kellene valaki mást. De éppen abban a pillanatban, amikor elhatározom, hogy visszamegyek a kórház épületébe, és vásárolok magamnak valami forró italt, vagy ráveszek valakit, hogy adjon nekem egy takarót, megjelenik Barron, egy tűzpiros Ferrari kormánya mögött. Leengedi a feketére színezett ablakot, majd rámvillantja legmegnyerőbb mosolyát. - Ezt loptad - mondom. - Még jobb! Ezt a csodálatos gépkocsit egy razzia alkalmával foglaltuk le. El tudod hinni? Van egy egész raktárunk, tele lefoglalt cuccokkal, amikhez senki még csak hozzá sem nyúl, amíg készen nincsen minden papírmunka. A lehető legjobb raktár. Gyere, pattanj be! Nem kell kétszer mondania.

Látszik rajta, hogy nagyon elégedett önmagával. - Na és nemcsak hogy sikerült ezt a gyönyörű verdát megpattintanom, de előtte feltöltöttem a csomagtartót kaviárral, valamint néhány üveg Krug pezsgővel, amik ugyancsak ott hevertek az egyik polcon. Ja, és néhány mobiltelefonnal is, amit tuti, hogy tovább tudok majd passzolni. Így összességében nagyon kellemes kis szombat ez a mai. Na és te hogy vagy? Az égre nézek, de érzem, hogy máris kezd erőt venni rajtam a nyugalom a fűtött utastérben, hátradőlve a kényelmes ülésben. - Mondanom kell neked valamit. Elmehetnénk valahova? - Ahova csak akarod, kölyök! - feleli Barron. Annak ellenére, hogy bárhova mehetnénk, végül veszünk elvitelre némi kínai kaját, és elmegyünk a lakására, Trentonba. Mostanra kicsit rendbe hozta a helyet, és megjavíttatta azokat az ablakokat is, amiket eddig csak kartonnal takart le. Még bútorokat is vásárolt. Csak ülünk a fekete bőrkanapén, és a lábunkat feltesszük egy régi hajóládára, amit dohányzóasztalnak használt. Átad nekem egy kis lo meint. (Kínai tésztaétel, többnyire hússal) Első pillantásra a lakás sokkal normálisabbak tűnik, mint korábban, amikor azonban kimegyek a konyhába, hogy poharat hozzak magunknak, észreveszem a hűtőn az öntapadós jegyzetpapírokból rakott ismerős mintát, felírva a telefonszáma, hogy hol lakik, és mi a neve. Minden alkalommal, amikor megváltoztatja valakinek az emlékeit, a visszahatás miatt a sajátjai közül is kitörlődik valamennyi és soha nem lehet biztos abban, hogy pontosan melyik lesz a következő. Lehet, hogy csak valami jelentéktelen emlékfoszlányt veszít el, például azt, hogy előző éjjel vacsorázott, de az is lehet, hogy valami jelentőset és fontosat, például az apánk temetését. Ha az embernek nincs múltja, akkor nagyon más személy válik belőle. Mert akkor lassan elkopik az, ami valójában az ember lényét adja, és nem marad más, csak mesterségesen létrehozott személyiség. Szeretném azt hinni, hogy az ígéretének megfelelően Barron már nem vet átkot emberekre, hogy ez, amit itt látok, mind csak régi, rossz beidegződés eredménye, arra az esetre, ha valami történne - de nem vagyok hülye. Az a bizonyos raktár biztosan nem volt őrizetlen. Biztos vagyok benne, hogy valakit „emlékeztetnie” kellett arra, hogy készítse el a papírmunkát, aminek eredményeképpen Barron azt hozhatott ki, amit csak akart, egyenesen a kormányépületből. Na és persze mindezek után ezt az embert arra is rá kellett venni, hogy mindent elfelejtsen. Amikor visszatérek a nappaliba, Barron éppen kacsaszószt és csípős mustárt kever össze a tányérjában. - Na, mi a pálya? - kérdezi. Elmondok neki mindent, amit anyáról tudok, arról, hogyan akarta Zacharovnak eladni a saját gyémántját, és hogy a jelek szerint milyen régóta tartó viszony van kettőjük között. Aztán eszembe jut, hogy okosabb lenne azt is elmagyaráznom Barronnak, eredetileg hogyan lopta el anya a gyémántot. Úgy néz rám, mintha meg lenne győződve róla, hogy hazudok. - Anya és Zacharov?

Megvonom a vállamat. - Ja, tudom. Fura mi? Nekem is komoly erőfeszítésembe kerül, hogy ne gondoljak rá. - Úgy érted arra, hogy ha anya és Zacharov esetleg összeházasodik, akkor Lila és te testvérek lesztek? - Olyan vad nevetésben tör ki, hogy hanyatt borul a párnákra. Hozzávágok egy maréknyi főtt rizst. Néhány szem az ingére tapad, de még sokkal több a kesztyűmhöz. Barron csak nevet tovább. - Holnap megyek, és beszélek azzal a hamisítóval. Valami pasi Patersonban. - Persze, nem rossz ötlet - mondja, és még mindig kuncog. - Akarsz te is jönni? - Simán! - Kinyitja a fekete babos szósszal készített csirkét, és az egészet ráönti a mustárból és kacsaszószból álló keverékére. - Végtére nekem is az anyám! - Van még valami, amit szerintem mindenképpen tudnod kell - mondom. Megáll egy pillanatra, kezében egy tasak szójaszósszal. - Julikova megkérdezte, hogy akarok-e dolgozni neki. Egy valódi bevetésen. Barron a kajára önti a szójaszószt, és a szájába veszi az első falatot. - Én azt hittem, téged nem lehet bevetésre küldeni, hiszen hivatalosan még nem is vagy benne a programban. - Azt akarja, hogy iktassam ki Pattont. Barron összevonja a szemöldökét, mint aki nem hallott jól. - Iktasd ki? Vagyis változtasd át? - Mert szerinted mi másra kellenék én neki? - Vagyis meg fogod ölni? - Kutató tekintettel néz. Aztán ujjaiból pisztolyt formáz, és úgy tesz, mintha meghúzná a ravaszt. - Bumm? - Nem mondta el a terv részleteit, de... - kezdem. Barron hátraveti a fejét, és hangosan felnevet. - Hiszen ezzel az erővel a Brennan családhoz is csatlakozhattál volna, mert így is bérgyilkos lesz belőled! Azzal a különbséggel, hogy akkor lenne egy valag pénzünk is. - Ez egészen más - felelem. Barron pedig csak nevet és nevet. Most már nyilvánvaló, hogy bármit mondok, képtelen abbahagyni. Műanyag villámat beledöföm a lo meinbe. - Kuss legyen! Ez más! - Kérlek szépen, legalább mondd, hogy pénzt is kapsz majd a melóért! - mondja, amikor sikerül végül lélegzethez jutnia. - Azt mondták, hogy ha megteszem, akkor ejtenek minden vádat anyával szemben. - Jól van - bólint. - De még kapsz egy kis lóvét is. Habozok, mert nem merem bevallani neki. - Azt nem kérdeztem. - Te rendkívüli képességgel rendelkezel! Képes vagy megtenni valamit, amit rajtad kívül a világon senki nem tud — feleli Barron. — Komolyan. És tudod, hogy mi ebben a legjobb?

Hogy értékes. Úgy értem, át lehet váltani termékekre és szolgáltatásokra. Vagy éppen pénzre. Emlékszel még, amikor azt mondtam, hogy hatalmas pocséklás, hogy ez a fantasztikus tehetség éppen neked jutott? Az utolsó szóig igazam volt. Felhorkantok, és rizst tömök a számba, de csak azért, mert különben félő, hogy az egészet a fejére borítanám. Evés után Barron felhívja nagyapát. Hosszú és bonyolult hazugsághalmazt zúdít a nyakába azzal kapcsolatban, hogy milyen kérdéseket tettek fel a szövetségiek, nekünk pedig hogyan sikerült ravaszul elkerülnünk minden csapdájukat az éles eszünk és a belső kisugárzásunk segítségével. A vonal másik végéről nevetés hallatszik. Amikor én kapom meg a kagylót, nagyapa azonnal megkérdezi, hogy vajon volt-e Barronnak egyetlen őszinte szava is. - Néhány — felelem. Csend. - Jól van, csak nagyon kevés - vallom be végül. - De tényleg minden rendben van. - Csak ne felejtsd el, hogy mit mondtam! Ez az anyád baja, nem pedig a tiéd. És nem is Barroné. Mind a ketten jobban teszitek, ha távol tartjátok magatokat az egésztől! - Aha - felelem. - Sam ott van még? Beszélhetek vele? Nagyapa odaadja a telefont Samnek, akinek a hangja még mindig kótyagosnak tűnik egy kicsit, de nyilvánvalóan nem bánta, hogy egész napra és az este legnagyobb részére is magára hagytam. - Nincsen semmi baj - mondja nekem. - Nagyapád pókerezni tanít. Tisztában vagyok vele, hogy ez nagyapa szótárában annyit tesz, hogy csalni tanítja Samet. Barron nagylelkűen felajánlja, hogy alhatok az ágyában, mert neki úgyis egyformán jó mindenhol. Nem tudom pontosan, hogy ezzel azt akarja-e mondani, hogy a városban bárhol találhat magának egy ágyat, ahol meghúzhatja magát, vagy éppen azt, hogy bármilyen bútordarabon el tudja tölteni az éjszakát, de a biztonság kedvéért inkább a kanapét választom. Előtúr néhány takarót, amit még a régi házból hozott át. Otthon-illata van, jobban mondva egyfajta porosan dohos szaga, amit annak ellenére, hogy nem igazán kellemes, én mégis mélyen beszippantok. Arra emlékeztet, amikor még gyerek voltam, amikor mindig biztonságban voltam, amikor vasárnaponként addig maradhattam ágyban ameddig csak akartam, és ha úgy tartotta kedvem, naphosszat rajzfilmeket nézhettem pizsamában. Elfelejtem, hol vagyok, és megpróbálom kinyújtani a lábamat. Persze belerúgok a kartámlába, és azonnal ráébredek, hogy sajnos már nem vagyok kölyök. Túl kicsi nekem a kanapé, de végül összegömbölyödöm, és sikerül elaludnom. Arra ébredek, hogy Barron kávét főz. Felém lök egy doboz gabonapelyhet. Reggelente mindig rettenetes állapotban van, és csak vagy három csésze kávé után pörög fel annyira, hogy már képes összehozni egy többé-kevésbé érthető mondatot.

Lezuhanyozom. Amikor kijövök a fürdőszobából, ő már sötétszürke, hajszálcsíkos zakót, alatta pedig fehér pólót visel. Hullámos haja zselével hátranyalva, csuklóján új aranyóra. Azon töprengek, hogy vajon ez is az FBI raktárából származik-e. Mindenesetre úgy érzem, hogy kicsit túlságosan odatette magát az öltözködéssel kapcsolatban ahhoz képest, hogy csak egy unalmas vasárnap délutánnak nézünk elébe. - Miért vagy ennyire kiöltözve? Barron elvigyorodik. - Ruha teszi az embert. Akarsz kölcsön valami tisztát? - Jó lesz a tegnapi is - mondom, és felveszem az előző éjjel ledobott pólómat. - Tudod, egészen olyan vagy, mint egy maffiózó. - Ez a másik dolog, amiben jobb vagyok az újoncok legtöbbjénél - mondja, majd elővesz egy fésűt, és még egyszer végigsimítja vele a haját. - Senki meg nem mondaná rólam, hogy szövetségi ügynök vagyok! Mire indulásra készen állunk, már kora délután van. Beszállunk Barron nevetségesen rongyrázós Ferrarijába, majd az állam északi része felé, Paterson irányába indulunk. - Szóval, hogy van Lila? - kérdezi Barron, amikor kiérünk az autópályára. - Még mindig bele vagy zúgva? Dühösen nézek rá. - Ahhoz képest, hogy éveken keresztül egy ketrecben tartottad bezárva, elég jól van. Ahhoz képest. Megrántja a vállát, és ahogyan a szeme sarkából rám néz, ravaszság csillan a tekintetében. - Nem maradt túl sok választásom. Anton azt akarta, hogy öljük meg. Te pedig mindkettőnket rohadtul megleptél, amikor élőlénnyé változtattad át. Persze miután túltettük magunkat az első ijedtségen, már nagyon megkönnyebbültünk... igaz, hogy soha nem volt igazán jó kis kedvenc. - A csajod volt - mondom. - Egyáltalán hogyan egyezhettél bele, hogy megöljétek? - Ugyan már! - mondja. - Annyira azért nem volt komoly az a kapcsolat! Teljes erőből a műszerfalra csapok. - Normális vagy? Elvigyorodik. - Pedig te voltál az, aki macskává változtatta. Úgy, hogy szerelmes voltál belé. Kinézek az ablakon. Az autópályát mindkét oldalról magas zajvédő falak határolják, amik résein mindenfelé kúszónövények törtek át. - Lehet, hogy megpróbáltál minden emléket kitörölni a fejemből, de akkor is tudom, hogy csak próbáltam megmenteni. És majd­nem sikerült is. Kesztyűs kezével észrevétlenül megérinti a vállamat. - Ne haragudj! - mondja. - Az igazság az, hogy azért kezdtem el kavarni az álmaiddal, mert anya azt mondta, hogy valószínűleg jobb volna neked, ha nem tudnád, ki is vagy valójában. Azután pedig, amikor felmerült bennünk, hogy veled gyilkolhatunk is, úgy gondoltam, hogy amíg nem emlékszel arra, amit tettél, igazából nem is számít az egész.

Fogalmam sincs, hogy erre mit mondhatnék. Úgy döntök, hogy inkább nem válaszolok semmit, ehelyett az arcomat a hideg ablaknak nyomom. Csak bámulom az előttünk kanyargó végtelen aszfaltutat, és arra gondolok, mennyire könnyű volna mindent és mindenkit hátrahagyni. Nem lennének szövetségiek. Nem lennének testvérek. Nem lenne Lila. Se anya. Se a maffia. Elég lenne egyetlen kis varázslat, és azonnal átváltoztatnám az arcomat, azután pedig az életem fennmaradó részében szabadon mehetnék oda, ahová kedvem tartja. Nem is kellene más, csak néhány hamis irat, és máris indulhatnék Párizsba. Vagy Prágába. Vagy Bangkokba. Ott már nem kellene minden erőmmel azon lennem, hogy jól viselkedjek. Ott már hazudhatnék, csalhatnék és lophatnék, ha akarok. És mivel igazából nem is én lennék az, aki mindezeket elköveti, az egész nem is számítana. Új személyazonosság. Új név. Barron meg majd gondoskodik anyáról. Jövőre Daneca és Sam már főiskolára fog járni, Lila pedig nyakig lesz valamilyen törvénytelen dologban, amit az apja kitalál neki. Na és én? Én majd embereket gyilkolok Julikova parancsára? Minden előre el van tervezve, minden a lehető legegyszerűbben alakul, és az életem éppen olyan üres lesz, mint egy út, ami a sivatagon át vezet. Barron a fejem oldalán kopogtat. - Hé, van itthon valaki? Már vagy tizenöt perce nem szóltál egyetlen szót sem. Nem kell azt mondanod, hogy megbocsátasz, vagy valami ehhez hasonlót... csak mondj valamit! „Jól beszéltél”, vagy „Fogd már be!” Valamit! Megdörzsölöm az arcomat. - Szóval azt akarod, hogy mondjak valamit? Jól van. Néha azt hiszem, hogy csak az vagyok, akivé te tettél engem. És néha úgy érzem, hogy valójában nem is ismerem önmagamat. De bármi legyen is az igazság, az biztos, hogy nagyon nem vagyok boldog emiatt! Nagyot nyel. - Értem... Mély levegőt veszek. - De ha megbocsátást akarsz, akkor jó. Megkaptad. Nem vagyok rád dühös. Már nem. Rád semmiképpen. - Na persze! Csakhogy ha rám nem is, valakire biztosan nagyon be vagy pöccenve - feleli. - Ezt még a vak is látja. - Csak nagyon mérges vagyok - mondom én. - De végül majd ez is elalszik bennem. Biztosan így lesz. Így kell lennie. - Tudod, lehet, hogy ez volna a legjobb alkalom arra, hogy azt mondd, ne haragudjak, amiért belekényszerítettél ebbe az egész szövetségiügynök-képző programba... - Még soha nem volt ennyire jó dolgod - válaszolom. - De persze akkor ezt még nem tudhattad - válaszolja. - Éppen így lehetnék most egy szerencsétlen roncs is, és akkor az teljes egészében a te hibád volna. Akkor tutira nagyon szarul éreznéd magad. Akkor a bocsánatomért esedeznél. - Akkor lehet, hogy tényleg megtenném. Így viszont semmiképpen — válaszolom. — Ja, és jól beszéltél!

Komolyan, ezt tényleg nagyon jól kitalálta. És biztos vagyok benne, hogy ennél sokkal többet nem is várhatok az én kedves, szociopata, emlékezetkihagyásos, gyökér testvérbátyámtól. Az utcán parkolunk le. Paterson lerobbant épületek és színpompás napárnyékolók furcsa egyvelege, ahol a világító neonreklámok mind olcsó mobilokat, tarotkártya-vetést és kozmetikai szalonokat reklámoznak. Miután kiszállok, egy negyeddollárost dobok a parkolóórába. Barron telefonja megcsörren. Előveszi a zsebéből, majd a kijelzőre pillant. Kérdő tekintettel nézek rá, ő azonban csak megrázza a fejét, jelezve, hogy semmi érdekes. Kesztyűs ujjaival gépelni kezd, majd felnéz. - Menj előre, Cassel! Egyenesen abba az irányba indulok, amerre az Elegáns Ékszerek Boltja van. Pontosan úgy néz ki ez is, mint bármelyik bolt az utcában - koszos és rosszul megvilágított. A kirakat tele van lógós fülbevalókkal és hosszú nyakláncokkal. Az egyik sarkában tábla áll, amelyen az olvasható, hogy ARANYAT AZONNAL, KÉSZPÉNZÉRT VÁSÁROLUNK. Nincs az egészben semmi különleges, és az igazat megvallva ránézésre senki nem mondhatná meg, hogy tényleg egy hamisítózseni búvóhelye. Barron belöki az ajtót. Amikor belépünk, és megszólal az ajtó fölötti kis csengő, a pult mögött álló ember felemeli a tekintetét. Alacsony, kopaszodó, hatalmas, szarukeretes szemüvege van, és a nyakában egy láncon ékszerésznagyító lóg. Viszonylag elegánsan néz ki fekete, nyakig begombolt ingében. Kesztyűs kezeinek minden egyes ujján vastag aranygyűrűk csillannak. - Maga Bob? - kérdezem, és egészen a pulthoz lépek. - Ki akarja tudni? - kérdez vissza. - A nevem Cassel Sharpé - mondom neki. - Ez pedig a bátyám, Barron. Maga ismerte az apánkat. Nem tudom, hogy emlékszik-e még rá, de... Az arcán hatalmas vigyor terül szét. - Nézzenek csak oda! Jól megnőttetek! Még az apátok tárcájában láttam a három Sharpé fiú fényképét, hogy isten nyugosztalja a lelkét! - A vállamra csap. - Ti folytatjátok a családi vállalkozást, mi? Nos ha bármi kell, Bob elkészíti. Körülnézek az üzletben. Egy anya és a lánya keresztekkel teli dobozt tanulmányoz. Ügy tűnik, cseppet sem figyelnek ránk, de az igazat megvallva, mi bizony éppen olyan fajták vagyunk, akiket az emberek, ha lehet, próbálnak minél inkább nem észrevenni. Halkabban folytatom. - Az egyik egyedi megrendelésre készült munkájáról szeretnénk beszélni... amit anyánknak csinált. Hátramehetnénk esetleg az üzlet hátsó helyiségébe? - Persze, persze! Gyertek az irodámba. Követjük egy függönyön keresztül, ami gyakorlatilag a műanyag ajtókeret felső részébe szeggel rögzített ócska lepedő. Az irodában leírhatatlan kupleráj van, a számítógép egy félig megborult, lehajtható tetejű, régi íróasztal közepén áll, aminek a lapját szó szerint teljesen betakarják a papírok. Az egyik fiók ki van húzva, úgyhogy észreveszem a benne rejtőző karóraalkatrészeket, illetve egy kis átlátszó erszényt, amiben mindenféle kövek vannak.

Felveszek egy borítékot. A Robert Peck név áll rajta. Robert, vagyis röviden Bob. - A Feltámadás Gyémántjával kapcsolatban szeretnénk kérdezni - vág bele Barron. - Álljon csak meg a menet! Én nem tudom, mit hallottatok róla, de… - Láttuk az utánzatot, amit készített - szakítom félbe. - Most pedig vissza akarjuk kapni az eredetit. Mindenképpen tudnunk kell, hogy mi történt vele. Eladta? Barron fenyegetően közel lép Bobhoz. - Tudja, én emlékvető vagyok. Talán segíthetek egy kicsit felfrissíteni az emlékezetét. - Nézzétek! - feleli Bob, és a hangja remeg, miközben egy kicsit túl magas hangszínre váltott. - Nem tudom, mi késztet benneteket arra, hogy ilyen barátságtalan hangot üssetek meg velem szemben. Apátoknak nagyon jó barátja voltam. És soha senkinek nem mondtam el, hogy lemásoltam a Feltámadás Gyémántját... ahogyan azt sem, hogy pontosan tudom, ki lopta el. Szerintetek hányan lennének, akik ugyanezt megteszik, mi? Különösen úgy, hogy ennyi pénzről van szó. Ha azt hiszitek, hogy tudom, hol tartotta az apátok, vagy azt, hogy eladta-e valakinek, akkor csalódást kell okoznom, mert fogalmam sincs ezekről. Közel álltunk egymáshoz, de ennyire azért nem. Az én dolgom mindössze annyi volt, hogy elkészítsem a másolatokat. - Várjon csak. Én azt hittem, hogy az anyánknak készítette a másolatot - mondom. - És hogy érti, hogy másolatokat? Hányról van szó? - Kettőről. Ezt kérte az apátok. És higgyétek el, esélyem sem lett volna kicserélni bármit is. Nem engedte, hogy egyetlen perccel is tovább magamnál tartsam annál, hogy levegyem a méreteket, és elkészítsek néhány fényképet. Tudjátok, az apátok észnél volt ám! El tudjátok képzelni, hogy valami ehhez hasonlóan értékes dolgot egyetlen percre is szem elől tévesszen? Barronra nézek. Apáról nagyon sok mindent el lehetett mondani, de azt, hogy nem lett volna elég alapos, ha egy átverésről van szó, semmiképpen. - Szóval, pontosan mi történt? - kérdezem. Bob tesz hátrafelé néhány lépést, eltávolodik tőlünk, majd kihúzza az íróasztal egyik fiókját, és egy üveg bourbont vesz elő. Lecsavarja a kupakot, majd hosszan kortyol. Úgy rázza meg a fejét, mintha az ital tüzét akarná kirázni a torkából. - Semmi - mondja végül. - Apátok egyik nap megjelent azzal az istenverte kővel, és azt mondta, hogy két másolatra van szüksége belőle. Értetlenül nézek. - Miért éppen kettőre? - Azt meg honnan a fenéből kellene nekem tudnom? Az egyik másolatot beleillesztettem annak az arany nyakkendőtűnek a foglalatába, amiben az eredeti is volt, a másikat pedig egy gyűrűbe foglaltam bele. Viszont az eredetit, a valódit, azt nem tettem bele semmibe, éppen úgy, ahogyan apátok kérte. - Ezek jó minőségű hamisítványok voltak? - kérdezi Barron. Bob megrázza a fejét. - Nem. Az legalábbis, amelyik a nyakkendőtűbe került, az nem igazán. Phil csak úgy belépett, és azt mondta, hogy a lehető leggyorsabban készítsem el. Egy napon belül. A másodikra

azonban már sokkal több időt kaptam. Na, az valóban nem semmi kis darab lett! Akkor most ti jöttök. Elmondjátok nekem, miért akarjátok tudni ezeket? Barronra pillantok. Látom, hogy az állkapcsának egyik izma újra és újra összerándul, de nem tudom eldönteni, hogy elhiszi-e amit Bob mond. A fejemben egymást kergetik a gondolatok, és próbálom kitalálni, hogy pontosan mi is történhetett. Szóval lehet, hogy anya odaadta apának a követ, és azt mondta neki, hogy nagyon de nagyon gyorsan szüksége van egy másolatra belőle, még mielőtt Zacharov rájönne, hogy eltűnt. Apa egyenesen Bobhoz jön, de ekkor már két másolatot rendel tőle, talán azért, mert ekkor már biztosan tudja, hogy el fogja lopni a gyémántot. Lehet, hogy így akar bosszút állni Zacharovon, mert rájött, hogy anyának viszonya van vele. Mindenesetre apa visszaadja anyának az egyik hamisítványt, ő pedig visszacsempészi Zacharovnak még mielőtt észrevenné az eltűnését. Aztán apa azt mondja anyának, hogy van egy ajándéka a számára - egy gyűrű, amibe bele van foglalva a Feltámadás Gyémántja, jobban mondva a másik másolata. Sajnos, ha valóban így történt a dolog, akkor az eredeti szó szerint akárhol lehet. Még az is elképzelhető, hogy apa évekkel korábban eladta valakinek. De vajon miért foglaltatta volna bele a követ egy olyan gyűrűbe, amit anya semmiképpen nem viselhetett nyilvánosan, hiszen biztos, hogy bárkinek szemet szúrt volna? Ez egy olyan pontja a sztorinak, amiben nem vagyok egészen biztos. Talán annyira be volt pöccenve az egész ügy miatt, hogy valami sötét elégtételt érzett minden alkalommal, amikor anya kezén látta, abban a tudatban, hogy sikerült diadalmaskodnia felette. - Vajon a feketepiacon mennyit érne? — kérdezem. - Úgy érted, az eredeti? - kérdezi Bob. - Attól függ, hogy az ember valóban elhiszi-e, hogy sérthetetlenné tesz. Mint történelmi értékű kő, persze biztosan sokat lehetne kapni érte, de az olyanok, akik az ehhez hasonló köveket megveszik, nem szeretik rejtegetni a világ elől, hogy mijük van. Ha viszont valaki tényleg hisz a kő erejében... Nos, neked mennyit érne, hogy sérthetetlenné válj? Barron szemében megcsillan valami, és én azonnal tudom, hogy az imént feltett kérdést cseppet sem tekinti költőinek, és máris próbálja fejben kiszámolni a kő dollárban kifejezett értékét. - Több milliót - jelenti ki végül. Bob kesztyűs ujjával mellkason böki Barront. - Legközelebb, ha idejöttök, és próbáljátok megjátszani a keményfiúkat, azt ajánlom, előbb alaposan nézzetek utána mindennek. Én üzletember vagyok, és soha nem verem át a családokat, soha nem verek át átokvetőket, és bármit mondott is rólam az anyátok, soha nem verem át a barátaimat. Most pedig, mielőtt elmentek, azt ajánlom, hogy vásároljatok valami szépet. Valamit, ami drága... ugye megértettétek? Különben még a végén el találom mondani néhány barátomnak, mennyire csúnyán viselkedtetek szegény Bobbal. Mind a ketten a pulthoz lépünk. Bob elővesz néhány ékszert, amit megfelelően drágának érez ahhoz, hogy elfelejtesse vele a tiszteletlenségünket. Barron egy fehéraranyba foglalt, vagy ezerdolláros gyémántszívet választ. Nekem sikerül viszonylag hihetően alakítani a

ruppótlant - ami már csak azért sem olyan nehéz, mert történetesen igaz -, és Bob belemegy, hogy egy ennél sokkal olcsóbb rubin fülbevalót válasszak. - A lányok szeretik az ajándékokat - jegyzi meg Bob, miközben kikísér bennünket az üzletből, és közben megigazítja a szemüvegét. - Ha ti is olyan elbűvölő férfiak akartok lenni mint én, azt ajánlom, hogy árasszátok el a barátnőiteket mindenféle ajándékokkal. És adjátok át az üdvözletemet édesanyátoknak, fiúk! Nagyon jól nézett ki a híradóban. Az az asszony mindig is pontosan tudta, hogyan kell vigyáznia magára! Kacsint egyet, én pedig már éppen ütésre emelem az öklömet, amikor Barron megragadja a karomat. - Gyere! Nem akarom megvenni a hozzá illő fülbevalót is. Egymás mellett lépdelünk vissza a kocsihoz. Ez volt az első éles helyzetünk, és leginkább a kudarc lenne rá a jó szó. Miközben Barron a kulcsokat keresi, én a fejemet az ajtókeretnek támasztom. - Nos, ez aztán valóban... érdekes volt - mondja, miközben a zárak, egy halk kattanás kíséretében kinyílnak. - Már ahhoz képest, hogy zsákutca. Beszállok, és nyögdécselve elhelyezkedek az ülésen. - Hogy a fenébe fogjuk valaha is megtalálni azt a követ? Hiszen nyoma veszett! Képtelenség az egész. Barron bólint. - Talán okosabb lenne megpróbálnunk kitalálni, mi más lehet még, amit Zacharov fájdalomdíjként elfogadhat. - Itt vagyok mondjuk én! - felelem. - Talán... Az autó elindul, és olyan hirtelen távolodik el a padkától, besorolva a forgalomba, mintha csak szándékosan akarná ijesztgetni a többi vezetőt. - Nem. Te már így is nyakig adósságban úszol. De figyelj, mi van, ha nem is a megfelelő szemszögből tekintjük ezt az egészet? Anya egy nagyon szép lakásban lakik, és van vele egy kedves idős férfi is, aki a gondját viseli. Napi háromszori étkezés, Patton számára pedig elérhetetlen. Pontosan mitől is akarjuk megvédeni? Mivel pedig tudjuk, hogy milyen közös múltja van Zacharowal, még az sem kizárt, hogy... A két kezemet a fülemre tapasztom, mert nem akarom hallani, amit mondani fog. - LALALA! Nem hallok egy szót sem! Nagyot nevet. - Csak annyi, hogy eszembe jutott, talán nem is akarja annyira, hogy megmentsük. Hogy így nagyobb biztonságban van. Boldogabb. Ami már csak azért is nagyon jó, mert ahogyan te magad is mondtad, gyakorlatilag nulla annak az esélye, hogy valaha is sikerül előkerítenünk azt a követ. Hátrahajtom a fejemet a támlára, és a Ferrari sötétített napfénytetején keresztül bámulom az eget. - Megtennéd, hogy elviszel a Wallingfordba? Erre előveszi a telefonját, és vadul SMS-ezni kezd, aminek eredményeképpen hajszál híján átsodródik a szembejövő sávba. Egy pillanattal később felzúg a telefonja, és ő a képernyőre mered.

- Aha, oké. Jobb nem is lehetne. - Ezt meg hogy érted? - Egy állati csajjal randizom - mondja vigyorogva. - Úgyhogy jobb, ha minél hamarabb lekopsz. - Tudtam - felelem. - Valahogy éreztem, hogy ennyire nem öltöznél ki csak azért, mert el akarsz velem jönni Patersonba, hogy beszéljünk Bobbal. Barron mind a két kezét leveszi a kormányról, kisimítja a zakója gallérját, és a telefonját a belső zsebébe rejti. - Pedig azt hiszem, hogy Bobnak nagyon bejött a ruhám. Ezért kellett nekem megvenni a drágább ajándékot. Lehet, hogy te ezt most hátránynak érzed, de én képes vagyok elfogadni a tényt, hogy a státusznak mindig ára van. - Csak általában nem ennyi — válaszolom. — Azt ajánlom, a szövetségiek közül ne próbálj felszedni egyetlen csajt sem. Még képesek lennének letartóztatni. Még szélesebben vigyorog. - Szeretem a bilincselést. Felnyögök. - Hidd el, veled valami nagyon komoly baj van! - Semmi olyasmi, amiből ne tudna kigyógyítani egyetlen éjszaka alatt egy dögös szövetségi ügynöknő kitüntető figyelme. A napfénytetőn keresztül tovább tanulmányozom a felhőket. Azt hiszem, hogy az egyiknek gránátvető alakja van. - Figyelj, akkor apa szerinted is hazudott anyának a második hamis gyémánttal kapcsolatban? Vagy inkább anya hazudott nekünk arról, hogy tudja? - Úgy érted, neked hazudott anya - feleli Barron. - Nekem ugyanis nem szólt az egészről egyetlen szót sem. Ebben a pillanatban a mosoly is eltűnik az arcáról. - Aha - válaszolom. - Mindenesetre, ez az egész nyom egyetlen hatalmas, rohadt zsákutca. Barron bólint. Még jobban odalép a gázpedálra, és besorol a gyorsabb sávba. Nem tiltakozom. Neki legalább van valakije, akihez siethet. Közvetlenül a Strong épület előtt tesz ki. Kikászálódom a kocsiból, és nyújtózok egyet. Aztán ásítok. Csak nemrég szállt le az éjszaka. A nap utolsó sugarai még mindig a láthatáron izzanak, és ettől az épületek olyanok, mintha mindegyik lángolna. - Kösz a fuvart - mondom. - Persze - mondja, és a hangja tele van türelmetlenséggel. - Ne haragudj, de most már tényleg húzzál! Ha sikerült beszélned anyával, hívj fel engem is... de ha lehet, akkor ne ma este. Elvigyorodok, és becsapom az ajtót. - Érezd jól magad! - Sziaaa! - kiáltja, és integet. Elindulok a kolesz épülete felé, és egy pillanatra visszapillantok a parkoló irányába. Arra számítok, hogy csak annyit látok majd az egészből, ahogyan a Ferrari

fénycsíkot húzva fordul ki, de még mindig ott áll. Csak egy egészen kicsivel előrébb gurult. Ez most tényleg meg akarja várni, amíg beérek a koleszba, mintha én is csak valami ostoba kiskölyök lennék, akiben nem lehet megbízni, hogy sötétedés után egyenesen hazafelé induljon? Vagy valami olyan veszély leselkedik rám, amiről nem is tudok? Nincsen semmi oka, hogy csak járassa ott a motort a padka mellett, és várakozzon, amikor annyira nyilvánvaló, hogy indulni akarna. Belépek az épületbe. Mivel hozzá vagyok szokva, hogy semmi nem olyan egyszerű, mint amilyennek látszik, az agyam most is próbálja megfejteni a történteket, és összerakni a kirakós darabkáit. Elérek a folyosóig, és már a szobakulcsot keresem a farzsebemben, amikor megvilágosodom, és hirtelen megtorpanok. Azt akarta, hogy én tűnjek el minél hamarabb! A közösségi helyiségbe rohanok, és nem törődök Chaiyawat Terweil felháborodott kiáltásával, amikor átugrok a PlayStationjét a tévével összekötő kábelek fölött. Az ablaknál megállok, és térdre ereszkedem. A sötétítő függönytől félig eltakarva figyelem, amint egy alak válik el az árnyékoktól, odamegy, ahol Barron parkol, majd kinyitja az utasoldali ajtót. A lány ugyan nem visel egyenruhát, mégis azonnal felismerem. Daneca az. A lilára festett tincsek megvillannak az utcai lámpák fényében. Olyan magas sarkú cipőt visel, amilyenben korábban még soha nem láttam, annyira magasat, hogy nem is tud egyenesen megállni, amikor behajol a kocsiba. Semmi oka arra, hogy óvatosan visszapillantson a Wallingford épületeire, attól tartva, hogy esetleg valaki megláthatja. Semmi oka arra, hogy beszálljon a bátyám kocsijába. Semmi oka arra, hogy így öltözzön. Legalábbis semmi olyasmi, ami logikusan megmagyarázható volna. Csak egyetlen. Az a srác, aki miatt Samet dobta, éppen az én bátyám.

NYOLCADIK FEJEZET EZT AZTÁN VÉGKÉPP NEM MONDHATOM EL SAMNEK Ott ül a közös szobánkban, és ránézésre is rettenetesen másnaposnak tűnik, miközben egy konzervkókusztejet szürcsöl. - Szia! - mondja, és az ágyán fekve felém fordul. - Tudtad, hogy a nagyapád valódi klinikai eset? Miután végeztünk a pókerrel, elővett egy csomó régi fényképet, és megmutatta mindet. Azt hittem a te gyerekkori képeid lesznek, de tévedtem. Jó régiek voltak, és táncos lányokról készültek. Kesztyű nélkül. Még a régi szép időkből. Kipréselek magamból egy vigyort, de közben folyamatosan Danecán és a bátyámon jár az eszem. Azon töprengek, hogy vajon hányszor randiztak, és hogy vajon egyáltalán mi vehette rá Danecát, hogy akár egyetlen alkalommal is találkozzon vele. Nagyon nehéz most összpontosítanom. - Te tényleg pornóképeket nézegettél nagyapával? - Nem pornó volt! Az egyik táncos lány a nagyanyád volt! Ez csak természetes. - És azok a csodálatos jelmezek! - folytatja álmodozó hangon. - Tollak és álarcok, és olyan díszletek, hogy elképzelni sem tudnád. Félholdat formázó trónok, és hatalmas rózsák, amiknek a szirmai úgy nyíltak szét, hogy keresztül lehetett lépni rajtuk, mint egy kapun. - Vagyis csak a díszleteket nézted? - Most már tényleg nevetnem kell. - Nem akartam a csajokat bámulni. Nem voltam biztos benne, hogy melyik lehet a rokonod, és melyik nem. A nagyapád pedig ott volt mellettem! Nem tudom megállni nevetés nélkül. Anya régebben mesélt nekem arról, milyenek voltak akkoriban a mulatók, ahol lefüggönyözött erkélyeket alakítottak, ki, hogy az átokvetők diszkréten végezhessék a munkájukat, miközben maga a mulató a törvényesség látszatát keltve működött. Azután elkezdődtek a razziák. Most már senki nem merné megkockáztatni, hogy egy ilyen helyet működtessen. - Képzeld csak el, milyen lehetett volna neked akkoriban! Kettőt pislantanak, és te máris arról győzködnéd őket, hogy próbáljanak zombis kabaréműsorokat bemutatni. - Az lenne csak a piaci rés! - feleli Sam, és az egyik kesztyűs ujjával megkopogtatja a feje oldalát. - Mindig töröm a fejem. Én ilyen vagyok. Nem tűnik túlságosan boldognak, de azért már nem is olyan összetört és kétségbeesett, mint a múlt héten volt. Még ha gondol is Danecára néha, legalább már nem ő az egyetlen, ami a fejében jár. Ha azonban tudomást szerezne Barronról - jobban mondva arról, hogy ők ketten együtt járnak -, akkor minden visszatérne a múlt heti állapotba. Tisztában vagyok vele, hogy ha jobb ember akarok lenni, az azt is jelenti, hogy kevesebbet hazudok. Ugyanakkor megesik néha, hogy éppen egy kis hazugságra vagy ki nem mondott igazságra van szükség ahhoz, hogy az ember ki tudjon tartani, amíg végül megint helyrebillen a világa.

Ha Lilának sikerül találnia magának valakit, remélem, mindenki hazudni fog nekem a dologról. Arra ébredek, hogy a telefonom vibráló ébresztője megremegteti a koponyámat. Ásítok, és Samre pillantok. Még alszik, vékony takarója félig a földre rúgva. Csendben kikászálódok az ágyból, felnyalábolok némi ruhát, majd óvatosan kilopakodok a fürdőszobába. Azért állítottam be néma ébresztést a telefonomon, mert nem akartam, hogy Sam is felébredjen, mielőtt sikerülne megtalálnom Danecát - attól tartok ugyanis, hogy talán észrevenné olyan finom kis részleteket, mint például azt, ahogyan a legjobb barátja, teli torokból üvölti le az excsaja fejét. Még mielőtt Daneca megint találkozhatna az én semmirekellő bátyámmal. Még mielőtt ez az egész helyzet sokkal rosszabbra fordulna. Lezuhanyozom és megborotválkozom, de annyira gyorsan, hogy sikerül megvágnom a nyakamat, közvetlenül az állkapcsom alatt. Leöblítem a vért, arcszeszt kenek a sebbe, ami még akkor is rettenetesen csíp, amikor én már az étkezőbe rohanok. Nagyon korán érkezem, ami elég ritka dolog. Ennek megünneplésére töltök magamnak két csésze forró kávét, és a tányéromra rakok egy sült szalonnával beborított pirítóst. Mire Daneca is megérkezik, már azon töprengek, hogy meg kellene innom egy harmadik csészével is. A haját szantálfa csattal fogta össze hátul, barna, halcsont mintájú harisnyát és barna magas sarkú cipőt visel. Pontosan úgy fest, ahogyan mindig is szokott, ami valami különös okból most eléggé meglep. A tegnap este látottak teljesen megváltoztatták a bennem róla élő képet. Napok, talán hetek óta képes titokban randizgatni a bátyámmal. Hirtelen értelmet nyer minden, amit az utóbbi időben mondott, és minden meglepő kérdés, amit feltett. Ennek oka azonban az egész világomat a feje tetejére állította. Megvárom, amíg végez a sorban állással, azután követem az asztalához. - Mit akarsz? - kérdezi, és leteszi a tálcáját. - Ő nem az, akinek te képzeled - mondom. - Barron. Bármit mondott is neked, az nem igaz. A meglepetéstől önkéntelenül is tesz egy lépést hátra. Megvagy! Azután összeszedi magát, és még sokkal pusztítóbb düh lángol fel benne, mint korábban bármikor. Az emberek akkor lesznek a legdühösebbek, ha rajtakapják őket valamin. Hidd el, pontosan tudom. - Igen. Láttalak benneteket tegnap este - folytatom. - Nagyon szarul lopakodsz! - Rajtad kívül senkinek eszébe sem jutna, hogy ezért szégyellnem kellene magamat! - csattan fel. Mély lélegzetet veszek, és próbálom irányításom alá vonni a haragomat. Nem az ő hibája, hogy Barron rászedte. - Jól van, figyelj! Azt mondasz rólam, amit akarsz. Azt gondolsz rólam, amit csak akarsz. De a bátyám kényszeres hazudozó. Nem tehet róla. Gondolom, legtöbbször egyszerűen csak nem emlékszik arra, ami történt, és kénytelen mindenféle mesével kitölteni az üres helyeket. - De legalább megpróbálja! - feleli Daneca. - Márpedig ez sokkal több annál, amit rólad el lehet mondani. Elmesélte nekem azt is, hogy mit tettél. Lilával. Philippel. Vele.

- Remélem, csak hülyéskedsz! - válaszolom. - Azt elmondta, hogy ő mit tett Lilával? - Tartsd távol magad tőlem, Cassel! Az utóbbi időben elég sokszor hallom ezeket a szavakat a csajoktól. Lassan kezdem azt hinni, hogy közel sem vagyok annyira elbűvölő, mint lenni szeretnék. - Csak légy szíves, mondd azt, hogy nem vette le a kesztyűjét! - folytatom. - Vagyis inkább sokkal jobban szeretném, ha azt mondanád, hogy levette. Mert az a Daneca, akit én ismerek, soha az életben nem dőlne be az én bátyám sunyi mosolyának és sunyi szándékainak. - Előre megmondta, hogy ezt fogod mondani. Gyakorlatilag szóról szóra. És azzal kapcsolatban nem hazudott, ugye? Felsóhajtok. Ha akar, a bátyám nagyon ravasz tud lenni. - Daneca, nézd! Csak két magyarázata van annak, hogy előre tudta, mit fogok majd mondani. Az egyik, hogy nagyon jól ismer. A másik pedig, hogy pontosan tudja, mi az igazság. A valódi és teljes igazság. Az, amit most én mondok neked… - Még, hogy te mondod el nekem az igazat? Ez vicc akar lenni? - hátat fordít nekem, felveszi a tányérjáról a pirítósát, és elindul az ajtó felé. - Daneca!- kiáltok utána, elég hangosan ahhoz, hogy többen is felnézzenek a tányérjukból. Látom, hogy az étkező bejáratában ott áll Sam. Daneca elhalad mellette, és finoman hozzáér. Sam ránéz. Azután felém fordul. Olyan mélységes harag sugárzik az arcáról, hogy hirtelen mozdulni sem tudok, ő pedig sarkon fordul, és elsiet. Mielőtt megkezdődne a statisztikaóra, felhívom Barront, de csak a hangposta kapcsolható. Szinte nem is emlékszem arra, amit az órán csináltunk. Amint kilépek a teremből az óra után, megint megcsörgetem. Ez alkalommal felveszi. A vonal nagyon rossz, és sokat szaggat a hangja. - Hogy van mindig az én kedvenc és életben levő testvérem? - kérdezi. - Tartsd magad távol tőle! - a kezem reszket. Ha most itt lenne, biztosan beverném a képét: Bármibe lefogadnám, hogy Daneca volt az a csaj, akivel akkor beszélt, amikor én a halálvetőt üldöztem. Tutira hatalmas élvezetet okozott neki, hogy ott, az orrom előtt beszélgethet vele. Hogy SMS-ezhet neki a kocsiból, miközben mellette ülök. Hogy elbüszkélkedhetett nekem az új csajával. Felnevet. - Jaj, ne legyél már ennyire drámai! Emlékszem még, mit mondott nekem régen, amikor azzal vádoltam meg, hogy csak azért akar Lilával járni, mert Zacharov az apja. De az is lehet, hogy csak azért járok vele, hogy téged dühítselek. - Nem tudom, mi az, amit el akarsz érni... - mondom, és próbálom megakadályozni a hangom remegését. - De bármi legyen is az, nem fog sikerülni. - Én és Daneca... ez nagyon dühít, vagy tévedek? Láttam, mennyire felhúztad magad, amikor beszélgettem vele, először Zacharov kis jótékonysági partiján, ahol meghalt Anton, és utána Philip temetése után. Te pipa lettél, ő viszont elpirult. Ha magadnak akartad, nem kellett volna elhoznod.

- Daneca a barátom. Ennyi, és nem több. És nem akarom, hogy fájdalmat okozz neki. Márpedig pontosan tudom, hogy képtelen vagy úgy járni valakivel, hogy a végén ne okozz neki fájdalmat. Úgyhogy azt ajánlom, azonnal szállj le róla! - Csak azért próbálsz itt engem győzködni, mert vele már kudarcot vallottál. Ügyes próbálkozás, Cassel, de szerintem ne tegyél túl nagy összeget arra, hogy dobni fogom! Az a baj a mobillal, hogy az ember nem tudja csak úgy lecsapni. Nincsen más választása, mint eldobni, mire a készülék messzire csúszik a padlón, és megreped a burkolata. Micsoda csalódás! Lehunyom a szemem, azután lehajolok, hogy összeszedjem a darabokat. Csak egyetlen ember van, aki képes lehet meggyőzni Danecát, hogy dobja Barront. Lila. Írok neki egy üzenetet, hogy találkozni akarok vele, ahol csak akarja, hogy mondanom kell neki valami nagyon fontosat, és hogy nem kettőnkről van szó. Nem válaszol. Nem látom sem a folyosón, sem az ebédlőben Viszont abban a pillanatban, hogy az ebédlőbe belépek, az ajtóban Sam ragadja meg a karomat, úgyhogy még ha itt lenne is Lila, akkor sem volna alkalmam mondani neki semmit. Sam haja még mindig csupa borzas az alvástól, és olyan ember tekintetével néz rám, akit csak egyetlen lépés választ el a teljes őrülettől. - Miért nem ébresztettél fel? - kérdezi, és a hangjából tisztán kicsendül, hogy úgy kell nyugalmat erőltetnie magára. - Kilopakodtál! Nem akartad, hogy meglássam, hogy vele találkozol? - Hé! — mindkét kezemet feltartom, mintegy megadva magamat. - Horkantottál, és kinyitottad a szemedet. Azt hittem, hogy már ébren vagy. Ez persze nem igaz, de abban reménykedem, hogy legalább hihető. Velem többször megtörtént már, hogy motyogtam valamit, a másik oldalamra fordultam, és azonnal visszaaludtam. Csak Sam ilyenkor egyszerűen belerúgott az ágyba, mielőtt kiment volna a szobából. Többször, gyorsan pislog, mintha próbálná visszanyerni a nyugalmát. - Miről beszélgettél Danecával reggel? - kérdezi végül. - Arról, hogy mekkora barom - válaszolom rosszalló tekintettel. - Hogy nem érdemled meg, hogy így bánjon veled. - Tényleg? - Sam kicsit mintha magába borulna. Éppen olyan rohadéknak érzem magam, amilyen valójában vagyok. Pontosan látom, mennyire akar hinni nekem. - Biztos vagy benne? Mert ennél sokkal rosszabbnak tűnt a dolog. Daneca rettenetesen mérgesnek látszott. - Nos, nem biztos, hogy nagyon kedvesen beszéltem vele - válaszolom. Felsóhajt, de már nem dühös. - Nem lenne szabad így viselkedned. Végső soron barátok vagytok! - Már nem - felelem, és megvonom a vállamat. Amikor pedig ezt hallva hálásan néz rám, csak még nagyobb gyökérnek érzem magam, mert úgy teszek, mintha hűséges barát lennék, aki nyíltan az ő oldalára áll, miközben az igazság az, hogy Daneca fordított hátat nekem, és nem fordítva történt a dolog.

- Cassel! - szólal meg egy lány hangja, közvetlenül mögöttünk. Megfordulok, és egyenesen Mina Lángé szemeibe nézek. Mosolyog, de nagyon fáradtnak látszik, mire eltölt az érzés, hogy meg kell védenem. - Nem beszélhetnénk a holnapról? Sam Minára néz, majd rám, és végül az égre emeli a tekintetét, mintha csak valami isteni beavatkozás lehetne az egyetlen magyarázata annak, miért van ilyen hihetetlen szerencsém a csajokkal. Pedig azt garantálhatom, hogy az isteneknek ehhez semmi közük. - Ööö - mondom. - De, persze. Már gondolkodtam a dolgon, és... Kénytelen vagyok rögtönözni, mert igazság szerint nem sokat gondoltam Mina problémájára az utóbbi időben. A hétvége ugyanis elmosott mindent. - Ne itt! - mondja, félbeszakítva a gondolatmenetemet. A fejemmel az ajtó felé biccentek. - Igen. Akkor menjünk a könyvtárba. Biztosan alig lesz valaki, és nem lesz gond találni egy csendes helyet, valahol hátul. - Pontosan mi folyik itt? - szól közbe Sam. - Bocs! - mondom. - Sam, ez itt Mina. Mina, Sam. - Együtt járunk filmtörténetre - válaszolja Sam. - Tudom, kicsoda. - Csak segítenem kell neki valamiben - felelem, és ebben a pillanatban jut eszembe, hogy talán ez lehet a tökéletes megoldás arra, hogy Sam gondolatait eltereljem bármiről, amihez köze van Danecának. - De szerintem a legjobb lenne, ha te is eljönnél velünk a könyvtárba. Legyél nekem az, aki Watson volt Sherlocknak. Hawk Spensernek, Jerry Tomnak, Bunter Wimsey-nek. Sam felhorkant. - Vagy a dagadt Sancho Panza, a háborodott Don Quijoténak - aztán Minára néz, és elpirul. Mintha ebben a pillanatban döbbent volna csak rá, hogy ezzel mindkettőnket elég rossz színben tüntette fel. - Én nem hiszem, hogy... - mondja Mina. - Sam tökéletesen megbízható, és túlzottan is szerény - mondom. - Bármit, amit nekem elmondhatsz, azt neki is elmondhatod. Mina, kicsit gyanakvóan, még egyszer végignéz Samen. - Jól van. De holnap lesz az a nap. Akkorra vissza kell szereznünk a fényképezőgépet, vagy összeszedni a pénzt, hogy kifizessük őket, különben... - A könyvtárban - emlékeztetem. - Ja, persze! - bólint Mina, és látszik rajta, hogy megkönnyebbül. Felkapok néhány gyümölcsöt a kártyaleolvasó melletti tálból, és együtt vágunk át az udvaron. Csak kevés diák van a könyvtárban, de ők mind az asztalok fölé görnyedve tanulnak még ebédidőben is. Keresztülvágok a termen, és elindulok egyenesen a leghátulsó rész felé, közvetlenül a TÁRSADALMAK, TITKOK, JÓTÉKONYSÁG STB. feliratú polc elé, majd leülök a szőnyegre. Mindenkinek adok egy almát, azután nagyot harapok a sajátomba. - Kezdjük azzal, hogy megint végigmegyünk az ügy részletein! Így legalább Sam is értesül mindenről, és segíthet nekünk új szemszögből megvizsgálni a helyzetet.

Sam egy kicsit értetlenül néz, minden bizonnyal azért, mert úgy beszélek, mintha nyomozósat játszanék. Mina Samre néz. - Valaki zsarol. 5000 dollárt kell fizetnem neki, de nekem nincsen ennyi pénzem. És legkésőbb holnap reggelig fizetnem kell. - Azután megint rám néz. - Kérlek, Cassel, mondd, hogy tudod, mit kellene tennem! - Mivel zsarolnak? - kérdezi Sam. - Puskáztál vagy ilyesmi? Mina nem válaszol. - Képekkel - mondom én. - Meztelen képekkel. Mina megbántott tekintetet lövell felém. - Ugyan már! - mondja Sam. - Emiatt nem kell szégyellned magad. Hiszen mindannyian csináltunk már ilyet. Úgy értem, én személyesen soha, de látnod kellett volna Cassel nagymamáját, hidd el, az igazán...! - Jól van! - vágok közbe. - A lényeg, hogy a képek természetesen egy fényképezőgépre kerültek, azt pedig ellopták. Mina, minél többet gondolkozom a dolgon, egyre valószínűbbnek tűnik, hogy csak a te koleszodból lehetett valaki. Az egyik lány. Talán azért tört be a szobádba, hogy lenyúljon egy tábla csokit, aztán észrevette a fényképezőgépet, és azt is elvitte. Vagy egy héttel később, amikor elővette és elkezdte végignézni a képeket, egy chipszabálással és vihogással töltött hosszú éjszaka végén elhatározta a barátnőivel, hogy megszívatnak egy kicsit. - Azt mondtad, segítesz! - Ez alkalommal, amikor rám néz, a szemeiben már könnyek csillannak. Még nem sír, de már nedves a szempillája, és hirtelen kívánatosnak és nagyon sérülékenynek tűnik. A szenvedése miatt én is kételkedni kezdek magamban. - Én segíteni próbálok - mondom. - De ez komolyan az egyik leginkább lehetséges magyarázat. Figyelj, holnap reggel Sam és én nagyon korán felkelünk, kimegyünk a baseballpályára, és figyelünk. Bárki legyen is, aki téged meg akar szívatni, egyszerűen képtelen lesz ellenállni a kísértésnek, hogy ne a saját szemével lássa, vajon megteszed-e, amit kér. - Csak felidegesíted - mondja Sam. Mina odafordul felé. - Nem hisz nekem. Felsóhajtok. Tényleg teljesen biztos vagyok benne, hogy nem mond el mindent, de mivel fogalmam sincs, hogy mi lehet az, amit titkol, ezzel nem vagyok sokkal előrébb. Ahogyan azzal sem lennék, ha most a szemébe mondanám, hogy valóban nem az utolsó szóig hiszem el, amit mond. - Nézd, ha a zsaroló feltűnik, hogy elvigye a pénzt, akkor már sokkal okosabbak leszünk. - Na és ez a másik - mondja Mina. - Nekem nincs ennyim. - Az is elég lesz, ha magaddal hozol egy akkora táskát, amiről hihető, hogy 5000 dollár belefér. Mina bizonytalan tekintettel néz kifelé az ablakon, és reszketve felsóhajt.

- Nem lesz semmi baj! - mondom neki, és reménykedve benne, hogy a mozdulatom erőt adhat neki, megfogom a karját kesztyűs kezemmel. Nagyon fáradtnak tűnik. Annyira hangosan szólal meg a csengő, hogy mind a hárman összerezzenünk. Mina felugrik, majd lesöprögeti a szoknyáját. Amikor hátradobja a haját, az pont úgy mozdul, mint egyetlen hatalmas hullám. Úgy, ahogyan a filmekben szokott mozdulni a hajtömeg. Nincs az a természetes haj, ami képes lenne így mozogni. Jobban megnézem, miközben az egyik tincsét a füle mögé fésüli. - Nagyon kedves srác vagy - mondja Mina Sam felé fordulva. - Köszönöm, hogy te is próbálsz segíteni. Rádöbbenek, hogy egyetlen hajszála sincs széttöredezve. És annak ellenére, hogy a frufruja miatt nem annyira feltűnő a dolog, mintha a feje tetején egy kicsit más színű lenne a bőre az arca többi részéhez képest. Sam komoly arccal bólint. - Bármiben, amiben csak tudok. - Megoldjuk ezt a rejtélyt - mondom. Mina rám villantja azt a bizonyos majdnem-mosolyt, amit annyi lány szokott használni amikor az alsó ajak megremeg, és ettől a lány annyira sebezhetőnek tűnik, hogy az ember azon kapja magát, hogy kétségbeesetten kívánja, bárcsak valódi mosollyá válna ez a kis gesztus. A szempilláján még mindig ott csillognak a könnycseppek. Eszembe jut, hogy vajon milyen érzés lenne az ujjaimmal letörölgetni ezeket a könnyeket. Elképzelem, mennyire lágy volna a bőre a meztelen ujjaim alatt. Azután felkapja az éneklő, stilizált eprek képével díszített válltáskáját, és kimegy a könyvtárból. A parókája minden lépésére hullámzik. A nap hátralévő része soha meg nem válaszolt, de gondosan megszerkesztett és elküldött SMS-ek összemosódó végtelensége csupán. Lila nincs a kolesza közösségi termében, és meg kell ígérnem Sharone Nagelnek, hogy lemásolhatja a statisztikaházimat, ha felmegy a szobájába, és megnézi, nincs-e ott. A kocsija sem áll a parkolóban. Mire rádöbbenek, hogy az étkezőben sincs, már alig férek a bőrömbe, annyira szeretném megtalálni. Daneca sem jön vacsorázni. Sam legalább előkerül, és elmerülten lapoz egy maszkokkal teli katalógust, látszólag ügyet sem vetve az előtte gőzölgő, és lassan kihűlő húsos pitére. - Nos - böki ki végül -, elmondod nekem, hogy valójában miről is van szó ezzel a Mina-üggyel kapcsolatban? - Nem nagyon van mit elmondanom. Odamegyünk, és mint a középkori lovagok, megmentünk egy bajba jutott szüzet. Csak tudnám, hogy egészen pontosan mi is az a baj, amitől meg kell védenünk. Ez az egész bűzlik valamiért. - Nem hiszed el, amit a képekről mondott? - kérdezi, és megáll a lapozásban egy olyan oldalon, ahol masztixszal a bőrre rögzíthető, gumiból készült farkasemberorrot mutatnak. - Nem tudom. Egyedül abban vagyok egészen biztos, hogy valamit elhallgat. De az is lehet, hogy ez egyáltalán nem is olyan fontos. Hisz mindannyian hazudunk, vagy nem?

Ezt hallva Sam felhorkant. - Na, és akkor mi a terv, Sir Fafej? - Többé-kevésbé az, amit a könyvtárban is előadtam. Odamegyünk, és megnézzük, hogy ki akarja zsarolni Minát, vagy ki az, aki odamegy, hogy kinevesse, amiért ennyire könnyen megvezethető. Odanézek, ahol Mina ül a barátaival az egyik asztalnál. Éppen a műhaj egyik tincsét tekergetve játszik, és diétás üdítőt iszik. Még akkor is csak csodálkozva tudom nézni a haját, ha teljesen tisztában vagyok azzal, hogy nem valódi. Hiszen nagyon valódinak tűnik, még talán valódibbnak a valódinál is, ahogyan csillogva omlik alá a hátára. Vajon valami betegsége volt? Ha igen, akkor biztosan elég régen történhetett, mert a Wallingfordban senki nem emlékszik olyan időszakra, amikor huzamosabb időn keresztül ne járt volna be, annyira biztosan nem, hogy a haja teljesen visszanőhetett volna. Persze lehet valami egészen más is. Talán csak tetszik neki, és nagyon kényelmesnek tartja a parókát, amiért nem kell reggelente a tükör előtt állnia. Azon töprengek, vajon ki és miért akarna zsarolni egy ilyen lányt. Hiszen ha bárki utánanéz a családjának, azonnal feltűnik neki, hogy egyáltalán nincsenek annyira kitömve. Az órája tényleg szép, de mindig rajta van. A bőrszíj elég viseltes. A lábán pedig lapos talpú, fekete balettcipőt visel. Aranyos persze, de olcsó. Bár nem mintha nem engedhetne meg magának ennél sokkal drágább dolgokat is. A mobilja tavalyi modell, a laptopja pedig legfeljebb 2 éves lehet, és rengeteg kis rózsaszín kristály díszíti. Ez máris több annál, amit sokan megengedhetnek maguknak. Ezenkívül pedig végső soron a Wallingfordba jár! Egyszerűen nem ő volna a legelső választásom, ha valakitől ki akarnék zsarolni potya öt rongyot. Biztos, hogy csak szívatás lesz az egész. Kivéve persze, ha a zsaroló tud valamit, amit én nem. Vacsora után kimegyek a parkolóba, de Lila kocsija még mindig nincsen sehol. Mivel sem ő, sem Daneca nem volt ott a vacsoránál, feltételezem, hogy talán kettesben mentek el valahova. Mindegy, mit mondott a szemembe, remélem Daneca mégis megfogadta a tanácsomat Barronnal kapcsolatban. Lehet, hogy maga is elkezdett már kételkedni benne. Ha találkozott Lilával, akkor lehet, hogy Lila ezért nem hívott vissza. Daneca szüleinek a háza itt van, nem messze, vagyis nem lenne olyan nagy dolog, ha úgy döntenek, hogy oda mennek vacsorázni. Elképzelem Danecáék konyháját, amint ők ketten pizzát esznek, és arról beszélgetnek, mekkora barmok a Sharpé fiúk. Nem is bánnám igazán, ha tényleg így lenne, ez ugyanis hatalmas megkönnyebbülés volna a többi lehetőséghez képest. Mivel van még néhány órám a szobaellenőrzésig úgy döntök, kocsiba ülök, és elmegyek Danecáékhoz. Tudom, mit gondolsz most. Azt, hogy Barron, aki annyi mindenben tévedett már, egyvalamit nagyon is eltalált. Született zaklató vagyok. Leparkolok Princeton fákkal szegélyezett utcájában, és gyalog megyek tovább. Megdöbbentően szép téglaépületek, az előttük elterülő, tökéletesen nyírt gyepszőnyegek és formára nyírt sövények mellett haladok el. Az összes kilincs fényesen csillog, és minden előkert tele van őszi dekorációkkal - szárított kukoricacsövekkel és lopótökkel vagy dísztökkel teli nagy kaspókkal, és néha még egy-egy madárijesztőt is látok.

Ahogy elindulok, a bejárati ajtóhoz vezető ösvényen, rádöbbenek, hogy igencsak tévedtem. Egyikük kocsiját sem látom a garázsbejárón, vagyis teljesen feleslegesen jöttem ide. Megfordulok, és már éppen indulnék, amikor kinyílik a bejárati ajtó, és felkapcsolódik a tornácon a világítás. - Ki van ott? - szól bele Daneca édesanyja a sötétbe. A kezén kesztyű, és a szemét takarja a lámpa erős fénye ellen, ami olyan, mint annyi sok más tornácvilágítás; elvakítja az ajtóban állót, miközben odakint mindent koromsötétbe burkol. Közelebb lépek. - Csak én vagyok, Mrs. Wasserman. Cassel. Nem akartam megijeszteni. - Cassel? - A hangjából idegesség csendül. Talán több is annál. - Nem kellene most iskolában lenned? - Danecával szerettem volna beszélgetni. Már végzősök vagyunk, úgyhogy azzal a feltétellel, hogy lámpaoltásra visszaérünk, nyugodtan elhagyhatjuk a koleszt. De igaza van, tényleg a Wallingfordban lenne a helyem. Már megyek is vissza - és nagyjából arrafelé mutatok a kezemmel, amerre a kocsival leparkoltam. Egy hosszú pillanatig nem válaszol semmit, majd megszólal. - Szerintem meg jobb lenne, ha bejönnél egy kicsit! Fellépek a márvány lépcsőfokra, majd bemegyek a csillogóan fényes parkettájú előszobába. Érzem a levegőben az imént elfogyasztott vacsora illatát - valami paradicsomos volt -, és hallom, hogy a nappaliban megy a tévé. Daneca édesapja és félig-meddig öccse, Chris, egyegy kanapén ülve nézik. Chris felém fordul, és ahogy rám néz, a szemeiben megcsillan a képernyő kékes fénye. Mrs. Wasserman int, hogy kövessem a konyhába, én pedig pontosan ezt teszem. - Kérsz inni valamit? - kérdezi, és a gáztűzhelyhez lép, hogy feltegye a teavízforralót. Kényelmetlen érzés, hogy Zacharov házában is valami nagyon hasonlót éltem át anyával. - Köszönöm, nem. Egy székre mutat. - Akkor legalább ülj le! - Köszönöm - válaszolom, majd félszegen elfoglalom a helyet. - Nézze, én tényleg nem akartam zavarni, csak… - Miért gondoltad, hogy Daneca itt lesz, nem pedig a Wallingfordban? Megrázom a fejemet. - Fogalmam sincs, merre lehet éppen. Csak annyi az egész, hogy beszélni akartam vele az új barátjáról. Ugyanis Daneca a bátyámmal jár. Márpedig ha találkozott volna vele, akkor ön is pontosan tudná, hogy miért.. - Találkoztam vele - feleli Mrs. Wasserman. - Itt vacsorázott. - Értem — mondom lassan, mert akkor egészen biztos, hogy mondott nekik rólam valami olyasmit, ami megmagyarázná az engem körülvevő fagyos légkört. - Barron idejött? Vacsorára? Ide a házba? - Azt akarom, hogy tudd, én tisztában vagyok vele, mennyire nehéz az átokvető gyerekek élete, Cassel. Minden olyan gyerekre, mint Chris, akinek sikerül normális otthont találnia,

rengeteg olyan jut, akit kitesznek otthonról, és aztán a bűnöző családok markába kerülnek, akik végül eladják őket gazdag embereknek. Akiket arra kényszerítenek, hogy folyamatosan, újra és újra átéljék a visszahatást, mert ez az ára annak, hogy másoknak tele legyen a zsebe, és akiknek nincsen más választásuk, mint maguknak is bűnözővé válni. Még rosszabb, ha az ember abban a tudatban nevelkedik fel, hogy egyáltalán nincsen számára más megoldás. Nem tudom, mi az, amit te vagy a bátyáid tettetek, de... - Mert mit gondol, mi volt az, amit tettünk? Úgy néz rám, mintha az arckifejezésemből próbálná kiolvasni a választ valamire. - Nem is tudom. Daneca ma este, valamivel korábban idetelefonált. Elmondta, hogy neked nem tetszik, hogy a bátyáddal jár. Tisztában vagyok vele, hogy aggódsz Daneca miatt. Te Sam szobatársa vagy, és látom, hogy csak meg akarod védeni a lányomat. Vagy talán mind a kettejüket. De ha azt akarod, hogy neked megbocsássanak azért, amit tettél, akkor meg kell értened, hogy a bátyád is megérdemel egy második esélyt. - Pontosan mit is gondol, hogy mit tettem én? Mit mondott a bátyám, mit követtem el? - Most nem ez a fontos - feleli. - A múltnak a múltban a helye. És abban egészen biztos vagyok, hogy ezzel te is egyetértesz. Szóra nyitom a számat, de hamarosan megint bezárom. Mert annak ellenére, hogy meg akarom védeni magam, azt nem tagadhatom le, hogy követtem el bizonyos dolgokat. Olyan dolgokat, amiket valóban jobb szeretnék, ha a múltban maradnának. De akkor is tudnom kell, mit mondott neki Barron, mert bármi volt is az, tuti, hogy nem mesélt el neki mindent. A Mrs. Wassermanhez hasonló emberekkel éppen ez a legnagyobb baj. Hogy kedvesek. Hogy jók. Hogy segíteni akarnak másoknak, még azoknak is, akiknek pedig nem lenne szabad. Mint Barron. Mint én. Nagyon könnyű kihasználni a hozzá hasonló emberek optimizmusát és a hitét abban, hogy miképpen kellene ennek a világnak működnie. Én már csak tudom. Hiszen korábban többször megtettem. Amikor pedig Mrs. Wasserman szemébe nézek, azonnal tudom, hogy ő az efféle csalások ideális célpontja.

KILENCEDIK FEJEZET HA VALAKI ANNYIRA BOLOND, hogy titkos találkozókra van szüksége, akkor éppen úgy, ahogyan az ingatlanpiacon is, a legfontosabb a környék, a környék, a környék! Mivel mindenképpen a kezedben akarod tartani a helyzet irányítását, a legjobb, ha eleve kezedben tartod a helyszínt. Semmi meglepetés. Nyílt terep, sem épületek, sem fák, sem árnyékos sarkok, ahol ellenségek rejtőzhetnek. Ne legyenek rejtekhelyek, csak olyanok, ahová a te társaid bújnak. Ugyanakkor a helyszín nem lehet annyira nyílt sem, hogy esetleg egy járókelő is odatévedhessen. A titkos találkahelyeknek titkosnak kell maradniuk. A baseballpálya nem is olyan rossz választás. Távol van minden épülettől. A közeli fás terület az egyetlen hely, ahol bárki elrejtőzhet, és azért az sincsen annyira közel. Az időpont is nagyon jó. A reggel hat óra túl korai ahhoz, hogy a diákok nagy része ébren legyen, de azért nem olyan korai, hogy tilos legyen elhagyni a koleszokat. Minának nem kell majd kiosonnia. Ráadásul elég idő marad így arra is, hogy megtörténjen a csere. A zsaroló megkaphatja majd a pénzt, sietség nélkül elrakhatja valahová, és még így is elég ideje marad majd arra, hogy reggelire visszaérjen. Másrészt azonban a reggel hat óra valahogy túlságosan korainak tűnik, és azok a lányok, akiknek a fejében egy efféle szívatás megfordulhat, ekkor még valószínűleg alszanak. Úgy gondolom, hogy majd biztosan pizsamában hajolnak ki a szobájuk ablakán, és gúnyosan kiabálnak, amikor Mina visszatér a baseballpályáról, ahol nem találkozott senkivel. Márpedig, ha a megérzéseim nem csalnak, akkor pontosan ez fog történni. Azután pedig megkezdődik majd a valódi alkudozás, mert még mindig kénytelen leszek meggyőzni őket valamiképpen arról, hogy adják vissza Minának a fényképezőgépet, és mindent, ami rajta van. Ekkor fog csak kiderülni, hogy valójában mi áll az egész mögött. Sam ébresztője hajnali 4:30-kor úgy szólal meg, mint egy sziréna, én pedig őszintén remélem, hogy soha többé életemben nem leszek kénytelen még egyszer ebben az órában felébredni. A telefonomat egy gyors mozdulattal leverem, amikor megpróbálom leállítani a hangzavart, és csak ekkor döbbenek rá, hogy a hang a szoba egy egészen más részéből jön. - Kelj fel! - mondom, majd a párnát a hang irányába dobom. - Szar ez a terv! - motyogja Sam, ahogy kikászálódik az ágyból, és lassú léptekkel a zuhanyzó felé indul. - Aha - mondom magamban halkan. - Mondj egyetlen dolgot, ami ebben a pillanatban nem szar! Még túl korán van ahhoz, hogy bárhonnan kávét szerezzünk. Csak bámulok tompa tekintettel a közös helyiségben a tök üres kannára, Sam pedig megfog egy üveg instant kávét. - Nem jó ötlet! - figyelmeztetem.

Ennek ellenére kivesz az üvegből egy púpozott kanállal, és semmivel sem törődve, egyszerűen a szájába veszi az egészet. Rettenetes, ropogó hangot hallok. A szemei kikerekednek. - Száraz - mondja károgó hangon. - A nyelvem... megaszalódik. Megrázom a fejem, és elveszem tőle az üveget. - Mert ez szárított kávé. Ehhez még vizet kell adni. Kész szerencse, hogy a tested túlnyomó része víz. Próbál mondani valamit, de csak barna por jön a szájából, beborítva az inge elejét. Ezenkívül - mondom még - koffeinmentes. Azonnal a mosdóhoz szalad, és kiköpi. Vigyorgok. Nincsen viccesebb annál, mint amikor mások pórul járnak. Mire kilépünk az épületből, már sokkal éberebb vagyok. Annyira korán van, hogy a hajnali köd még mindig ott kavarog a föld felett. A megkristályosodó harmat csillogva telepszik a fákra, a fűszálakra és a lehullott levelekből rakott halmokra, fagyosan fakó színűre festve mindent. Elgyalogolunk a baseballpályára, menet közben a cipőnk csurom­vizes lesz a hajnali nedvesség miatt. Még senki nincsen itt, ami jó, mert pontosan így terveztem. Soha ne te érkezz utolsóként egy titkos találkozóra! - Na és most? - kérdezi Sam. Az erdő felé mutatok. Nem a legideálisabb hely, de éppen elég közel van ahhoz, hogy tisztán lássuk, ha valaki jön, és miután úgy lesprinteltem azt a halálvetőt, biztosra veszem, hogy ha nagyon kell, akkor bármelyik diákot ugyanígy el fogom tudni kapni. A talaj teljesen fagyos. A fű ropog alattunk, ahogyan leülünk. Néhány másik szögből is megnézem a rejtekhelyünket, míg végül megbizonyosodom arról, hogy sehonnan nem vagyunk észrevehetők. Mina vagy tizenöt perccel később érkezik, éppen akkor, amikor már kezdek attól tartani, hogy Sam hamarosan beleőrül az állandó fészkelődésbe. Mina egy papírzacskót tart a kezében, tekintetében idegesség csillan. - Ööö, sziasztok! — szól oda nekünk az erdő szélén megállva. - Itt vagyunk! - mondom. - Ne aggódj! Csak menj oda a pályára, jobbra, az első alappontra, és ne felejts úgy fordulni, hogy lássuk az arcodat! - Jól van - feleli Mina, remegő hangon. - Ne haragudjatok, amiért belerángattalak benneteket... - Ezt most ne! Csak menj oda, és várj! Sam felsóhajt, miközben Mina elindul. - Nagyon meg van rémülve. -Tudom - felem. - Csak fogalmam sem volt róla, hogy hogyan... erre most nincs időnk. - Nálad rosszabb pasit egyetlen csaj sem kívánhat magának! - suttogja. - Valószínűleg igazad van - mondom, mire felnevet. A várakozás nem könnyű. Nagyon unalmas, és az ember minél jobban unatkozik, annál csábítóbbnak érzi a lehetőséget, hogy csak néhány pillanatra lehunyja a szemét, és

szundítson pár percet. Vagy hogy elővegye a telefonját, és játsszon egy kicsit. Vagy beszélgessen. Az ember izmai egészen megmerevednek, és a lábában megjelenik az a kellemetlen érzés, mintha ezernyi tűt szúrnának bele, és ami azt jelenti, hogy a lába egészen elmacskásodott. Lehet, hogy nem is jön senki. Lehet, hogy észrevették. Lehet, hogy a millióból egy dolgot rosszul kalkuláltál. Alig várod, hogy találj végre egy jó indokot, hogy felállhass, elhagyhasd az őrhelyedet, és végre megihass egy csésze kávét, vagy visszafeküdj egy kicsit a saját ágyadba. Az idő csigalassúsággal telik, olyan lassan, mintha egy apró hangya mászna végig az ember gerincén. Ha egyszer legyőzöd ezt a késztetést, akkor elhiszed, hogy akárhány alkalommal képes leszel rá. Sam kényelmetlenül mocorog. Mina sápadtnak és kétségbeesettnek tűnik, ahogyan ideoda járkál. Én próbálom egyszerre figyelni az arcát is, és szemmel tartani az esetlegesen megjelenő zsarolót, miközben azon agyalok, hogy vajon mit fogok mondani Lilának. Daneca nem akarja elhinni, amit mondok. Kérlek, mondd el neki, mit tett veled Barron! Csak eddig jutok, mert semmi más nem jut az eszembe. Képtelen vagyok elképzelni, hogy vajon mit válaszol majd erre. Nem tudom elképzelni, milyen arckifejezéssel hallgatja majd, amit mondok. Csak azon jár az eszem, hogy egyszerűen képtelen volt rám nézni azután, hogy szerelmet vallottam neki. Hogy képtelen volt elhinni egyetlen szavamat is. Azután feltolul az emlék, hogy mennyire lágy volt az ajka, és hogyan nézett fel rám, amikor ugyanebben a fűben feküdtünk, amit most bámulok. Persze azzal a különbséggel, hogy az akkori fű kellemesen meleg volt, Lila teste forró, és az ajkai úgy formálták a nevemet, mintha az volna az egyetlen dolog, ami ezen a világon számít. Kesztyűs ujjaim hegyét a szememre nyomom, ezzel próbálva elűzni onnan a képet. Sam összerezzen mellettem, én pedig lassan elveszem a kezemet. Mina testtartása hirtelen megmerevedik, és a tekintete valami olyasmire tapad, amit egyelőre sajnos nem láthatunk. Az adrenalin hirtelen szétárad a testemben, és a szívem vadul verni kezd. Most csak azt kell elkerülnünk, nehogy elhamarkodottan lépjünk. Meg kell várnunk, amíg a zsaroló a hátát mutatja felénk, és amikor megmozdulunk, akkor is a lehető leghalkabban kell tennünk. Mina egészen kicsit felénk fordul, ahogyan az alak közelebb lép hozzá. Pontosan azt teszi, amit mondtam neki, eltekintve attól, hogy másodjára is felénk pillant. A tekintetünk összetalálkozik, én pedig szavak nélkül üzenem neki, hogy soha, semmi körülmények között ne nézzen ide még egyszer. Ebben a pillanatban mi is meglátjuk a közeledő alakot. Nem tudom, pontosan kire számítottam, de semmiképpen nem egy elsőévesre, aki olyan vékony, hogy azonnal megnyugszom. Talán csak véletlenül akadt rá a fényképezőgépre, és úgy gondolta, így könnyen pénzhez juthat. Vagy azt hiszi, hogy a zsarolás a középiskolás megfelelője annak, amikor az ember belelöki a pocsolyába azt a csajt, aki a legjobban tetszik neki. Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy nem a saját súlycsoportjában játszik. Kegyetlen dolognak érezném egyszerűen rávetni magamat, ezért úgy döntök, bevetem minden idők legbénább trükkjét. Gondosan ügyelve arra, hogy pontosan a háta mögül közeledjünk, az egyik kezemet zsebre teszem, majd a mutató és középső ujjaimat kinyújtva, pisztolyt formázok.

Gyors léptekkel indulok el a füvön keresztül, hogy mire meghallja a közeledő lépteket, már túl késő legyen. - Ne mozdulj! — mondom neki. Nagyon vicces az a hang, amit a fiú ad ki, amikor engem észrevesz. Valami nagyon magas hangú sikoly tör elő a torkából, hogy a felét szinte nem is hallom. Még Mina is meglepődik. Sam közelebb lép hozzá, és fölébe magasodva megáll mellette. - Ez Alex DeCarlo - mondja, lepillantva rá. - Ő is a sakk-klubba jár. Mit keres ez itt? Feljebb emelem a zsebembe rejtett, hamis pisztolyt. - Igen. Mit is akartál te kezdeni azzal az öt ronggyal? - Nem - mondja Alex, akinek az arca a kétségbeeséstől egészen elvörösödik. - Én nem akartam... Minára néz, idegesen felsóhajt, majd folytatja. - Nem is hallottam az 5000 dollárról. Nekem csak annyi volt a feladatom, hogy elhozzam ide a borítékot, amit ő adott át nekem. Mina a barátom, és én soha... Hazugság, hazugság. Mindenki hazudik. Hallom a szavaikból kicsendülő hamisságot. Kiolvasom az arckifejezésükből, ami nem teljesen felel meg a kimondott szavaknak, és a tucatnyi apró, árulkodó jelből. Nos, akkor én is tudok hazudni. - Ha nem mondod el az igazat, szétlövöm a fejedet! - Ne haragudj! - feleli magas hangon. - Ne haragudj! Mina, azt nem mondtad, hogy pisztoly is lesz nála! A kölyök úgy néz ki, mint aki bármelyik pillanatban kidobhatja a taccsot. - Alex! - szólal meg Mina élesen, fenyegetően. Sam egy lépéssel még közelebb megy hozzá. - Figyelj, Mina, nem lesz semmi... Alex reszketegen felsóhajt. - Mina azt mondta, hogy csak annyit kell tennem, hogy elhozom ide a borítékot, elmondom nektek ezt a mesét, és kész. Nem akarok meghalni! Kérlek, ne lőj le! Nem mondom el senkinek...! - Mina? - fordulok felé meglepetten. Már nincsen szükség arra, hogy megjátsszam magam, ezért előhúzom a kezemet a zsebemből, és kikapom a borítékot Alex kezéből. - Hadd nézzem csak! - Hé! - kiáltja Alex, majd amikor látja, hogy feltépem a borítékot, hozzáteszi: - Várj csak! Nincs is nálad pisztoly? - Ó, emiatt ne aggódj, van neki pisztolya! - feleli Sam. - Ne! - mondja Mina, és kinyúl, hogy megpróbálja kikapni a kezemből. — Kérlek, ne nézd meg! Sötét tekintetet vetek rá. A borítékban kinyomtatott fényképek vannak, nem negatívok, memóriakártya vagy éppen az eltűnt kamera. De túl késő, mert már láttam őket.

Három kép van benne, mindegyik Minát ábrázolja oldalról, ahogyan hosszú, fekete parókája a vállára omlik. Cseppet sem meztelen, egészen pontosan a Wallingford egyenruhája van rajta. Csak egyetlen dolog meztelen, mégpedig a jobb keze. Mezítelen ujjaival egy férfi, pontosabban Wharton dékán kulccsontját érinti éppen. A férfi fehér inge a nyakánál ki van gombolva, a szemei lehunyva, hogy a rettenettől vagy az élvezettől, azt nem lehet megmondani. Hagyom, a fényképeket a földre hullani. Halott levelekként szóródnak széjjel. - Most tönkretettél mindent! - mondja Mina, és a hangjából vadság csendül. - Ezt csak azért csináltam, hogy higgy nekem! Mindenképpen meg kellett győznöm téged! Sam lehajol, és felveszi az egyik fényképet. Csak nézi, és talán hozzám hasonlóan azon töpreng, hogy pontosan mit is jelenthet, amit lát. Az égre nézek. - Na, akkor tisztázzunk csak valamit! Azért hazudtál nekünk, hogy elhiggyük, amit mondasz? - Ha már a kezdet kezdetétől tudtad volna, hogy miről van szó, hogy a dékán is benne van, akkor soha nem egyeztél volna bele, hogy segíts! Mina Samről Alexre néz, mintha azt próbálná kitalálni, hogy vajon melyikük lehet annyira védtelen, hogy hatással legyen rá a könyörgése. A szemeiben könnyek gyűlnek. - Nos, ezt már soha nem tudjuk meg - felelem. - Kérlek szépen! - könyörög tovább. - Hiszen te is megértheted, hogy miért nem akartam... megértheted, hogy miért féltem! - Fogalmam sincs - mondom. - Már annyit hazudtál nekem, hogy elképzelni sem tudom, mi a fene lehet az, amitől annyira félsz! - Kérlek!- mondja drámai hangon. És még a történtek ellenére is van a lényemnek egy része, amelyik tudja sajnálni. Hiszen én is voltam olyan helyzetben, mint ő, amikor kénytelen voltam manipulálni az embereket, mert túlságosan féltem ahhoz, hogy bármi mással próbálkozzak. Túlságosan meg voltam győződve arról, hogy mindenki csak akkor segít, ha kicsalom belőlük az együttérzést. - Ha hazudsz, örökre eljátszottad a bizalmamat - mondom, és mindent megteszek, hogy a hangom határozottnak tűnjön. Egyik kecses, kesztyűs kezével eltakarja az arcát. - Most biztosan gyűlölsz! Gyűlölsz! - Nem - felelem megadó sóhajjal. - Persze hogy nem gyűlöllek! Csak annyit kérek, hogy most az egyszer, légy szíves, mondd el a teljes igazságot! Gyorsan bólint, és a szemeit törölgeti. - Megígérem. Elmondok mindent. - Akkor, mondjuk, kezdhetnénk a hajaddal — felelem. Öntudatosan megérinti a haját, és kesztyűs ujjait végigfuttatja a fekete tincseken. - Tessék? Előrehajolok, megragadom, és keményen megrántom. Az egész haja oldalra csúszik, ő pedig levegőért kap, és önkéntelenül felnyúl, hogy megigazítsa. Alex is meglepett hangot hallat.

- Te parókát hordasz? - mondja Sam nem is olyan hangon, mint aki választ vár a kérdésére, inkább úgy, mint aki valami olyasmit látott, amit képtelen ép ésszel feldolgozni. Mina hátratántorodik, és az arca lángvörösre vált. - Megkértelek, hogy segíts! Nem akartam mást, csak azt, hogy segíts! A hangja torokból jövő, rekedtes. Hirtelen sírni kezd, és ezúttal teljesen biztos vagyok benne, hogy őszintén. Az orra is megindul. - Én csak azt akartam, hogy...! Ezzel megfordul, és a koleszok felé siet. - Mina! - kiáltok utána, de nem fordul meg. Sam azt javasolja, hogy menjünk el valahova az iskolán kívülre reggelizni ahelyett, hogy továbbra is itt állunk a baseballpálya közepén, arra várva, hogy befagyjon a seggünk, miközben a Mináról Alexből kiszedett dolgokban próbálnánk értelmet találni. Még éppen csak hat óra múlt, az órák pedig nyolckor fognak kezdődni. Megegyezünk abban, hogy mind a kettőnkre ráfér néhány palacsinta. Beszállok Sam halottaskocsijának anyósülésére. A fejemet a támlának hajtom, és lehunyom a szememet. Csak egyetlen pillanat volt az egész, de arra térek magamhoz, hogy Sam a vállamat rázza. A Bluebird Diner parkolójában vagyunk. - Kelj fel! - mondja Sam. - Az én kocsimban csak a halottak alhatnak. Ásítok, és kikászálódom. - Ne haragudj! Azon töprengek, hogy vajon a ma reggel történtekből tanulhatok-e valami hasznosat, amitől jobb szövetségi ügynök válna belőlem. Miután tavasszal befejezem a Wallingfordot, és hivatalosan is csatlakozom Julikova programjához, már azt fogom tanulni, hogyan lehet valódi zsarolókat elfogni. Olyan zsarolókat, akik nem is hasonlítanak Alex DeCarlóra, és akik nem fogják elhinni, hogy valódi fegyver van a kezemben, ha a zsebembe dugott kezem két ujjával pisztolyt formázok. Olyan zsarolókat, akik tényleg zsarolnak valakit. Bemegyünk. A pincérnő, aki alsó hangon is hetvenéves, és akinek az arca annyira erősen ki van pirosítva, mintha valami játék baba lenne, leültet bennünket, majd átad egy-egy étlapot. Sam először is kávét rendel mind a kettőnknek. - Az utántöltés ingyenes - jegyzi meg a pincérnő egy kicsit rosszalló tekintettel, mintha abban reménykedne, hogy mi legalább nem vagyunk olyanfajta vendégek, akik végtelen alkalommal is képesek újratöltetni a csészéjüket. Sajnos éppen olyanok vagyunk. Sam nagy sóhajjal kinyitja az étlapot, és leadja a rendelést. Néhány perccel később már a harmadik csésze kávémat szürcsölöm, és a villámmal egy halom minipalacsintát bökdösök. Sam krémsajtot ken egy félbevágott bagelre, majd lazacot és kapribogyót tesz rá. - Nekem is észre kellett volna vennem, hogy parókája van - mondja, és a tompa kenőkéssel a mellkasára mutat. - Hiszen én vagyok a különleges effektes pasi! Észre kellett volna vennem. Megrázom a fejem.

- Ugyan! Még én sem tudom, hogy mikor tűnt fel először. Különben pedig fogalmam sincs, hogy mit jelent ez az egész. Miért hordanak a csajok egyáltalán parókát, Sam? Megvonja a vállát, és megiszik még egy csésze kávét. - A nagymamám azt mondja, melegen tartja a fejét. Gondolom, mindenki más is ezért. Elvigyorodok. - Meglehet. Persze ki tudja, nem igaz? Úgy értem, azt azért nem lenne nehéz kideríteni, ha kezelték volna valamikor valami különösen súlyos betegséggel. Akkor ugyanis lennének kihagyott órái. - A stressz miatt nem tud kihullani a haj? Lehet, hogy ez a sok hazudozás idegileg teljesen kikészítette. Nem mindenki olyan profi hazudozó, mint te! Megint mosolygok. - De van olyan állapot is, amikor az emberek önkéntelenül is kitépkedik a hajukat. A késő esti valóságshowkban láttam, a tévében. És utána megeszik. Aztán az egész összegyűlik a gyomrukban, és kialakul belőle egy halálosan veszélyes, hatalmas szőrcsomó, amit bezoárnak neveznek. - Trichotillománia - feleli Sam, és látszik raja, mennyire elégedett magával, amiért agyának valami rejtett kis zugából sikerült előbányásznia a szót. Majd elhallgat. — De az is lehet, hogy visszahatás miatt kopasz. Bólintok, ezzel jelezve, hogy mélységesen egyet értek vele. Úgy tűnik, egy srófra jár az agyunk. - Vagyis azt mondod, hogy azokon a fotókon Mina éppen átkot vet Wharton dékánra? Nekem is ez jutott eszembe. Az első kérdés viszont akkor az, hogy ki készítette a fényképeket, a következő, hogy miért akarták átadni nekünk, végül a harmadik, hogy ha Mina valóban megdolgozza a dékánt, akkor pontosan mit akar elérni? - Hogy miért akarták átadni nekünk a képeket? De hiszen nem akarta Mina, hogy meglássuk! Te kaptad ki Alex kezéből a borítékot - feleli Sam, majd felemeli a csészéjét, jelezve a pincérnőnek, hogy kérünk még egy kört rátölteni. - Nekem nem úgy tűnt, mintha annyira szerette volna, hogy meglássuk, mi van rajtuk. - Nem. Biztos vagyok benne, hogy azt akarta - felelem. - Különben miért küldte volna el őket Alexszel? És miért készítette volna el őket egyáltalán? Azt hiszem, inkább azért volt annyira mérges, mert megnéztük a fényképeket, még mielőtt elmondhatta volna nekünk, amit akart. - Na várj csak! Azt hiszed, hogy ő készítette a képeket saját magáról? Vagyis nincsen semmi zsaroló? Sam olyan tekintettel mered rám, mintha arra számítana, hogy a következő pillanatban közlöm vele, hogy Mina a jövőből érkezett robot, akinek egyetlen célja a világunk teljes elpusztítása. - Én azt hiszem, inkább ő az, aki zsarol valakit - válaszolom. Miután Mina elment, kiszedtük Alexből a történetet, amit egyébként elő kellett volna adnia. Mina rávette, hogy mondja azt nekünk, hogy dr. Stewart a zsaroló, és hogy öt rongyot akar, máskülönben tönkreteszi Wharton karrierjét és Mina életét. A sztori szerint dr. Stewart

Alexet használta fel, hogy üzenjen Minának, vegye át tőle a pénzt, és vigye vissza neki. Különben baj lesz. Tavaly engem is tanított Stewart. Elég kemény pasi. Az a fajta, aki láthatólag élvezi, ha az ember elront egy dolgozatot. Mindig olyasvalakinek tartottam, aki szinte kényszeresen ragaszkodik a szabályokhoz - és akinek meggyőződése, hogy aki nem alkalmazkodik a szabályokhoz, az meg is érdemli a sorsát. Vagyis nem kimondottan bűnözőtípus. A teljesen valószerűtlen főgonoszon kívül persze rengeteg más helyen is hibádzik a sztori. Az egyik, hogy Alexet is belekeverni egyszerűen hatalmas ostobaság lett volna. Ha Stewart valóban azt akarta, hogy se Mina, se Wharton ne fedezze fel a kilétét, akkor nem lett volna semmi értelme egy olyan diákot bízni meg a közvetítéssel, akinek nincsen semmi veszítenivalója, és éppen ezért mindenkinek elmondhatja az igazat. - Nem értem - ismeri be Sam. - Én sem - felelem. - Most komolyan. Mina ösztöndíjas? Megvonja a vállát. - Nem tudom. - Meg kell tudnunk, hogy Wharton megbízásából dolgozik-e, vagy inkább Wharton a célpontja. Hogy a dékán fizet-e neki, vagy Mina arra kényszeríti, hogy... nem is tudom... megtegyen neki olyasmit, amiből előnye származhat. - Wharton biztosan fizet neki - mondja Sam. - Mert ha nem tőle kapná a pénzt, akkor nem akarná, hogy az egésznek bármi nyoma is maradjon, igaz? Nem engedte volna, hogy megnézzük a fényképeket. Nem adta volna oda az egészet Alexnek. Nem próbált volna így kockáztatni. Ha ezzel a részlettel kapcsolatban igazad van, akkor Mina Whartonnak dolgozik. Kiveszem a fényképeket a borítékból, és elhelyezem őket egymás mellé az asztal közepén. Sam félrehúzza a csészéket és a tányérokat, hogy több hely legyen. Csak bámuljuk Mina mezítelen ujjait, valamint azt a különös mozdulatot, amellyel Wharton, talán a helyzetből adódó szégyen miatt, elfordul a fényképezőgéptől. Mind a ketten a kép beállítását figyeljük - azt, hogy az alakok nem pontosan középen vannak, és emiatt olyan hatása van az egésznek, mintha valaki különösebb célzás nélkül készítette volna őket. Ezt persze még egy mobillal is meg lehet csinálni. A telefonokat is be lehet programozni, hogy bizonyos időközönként készítsenek egy képet. Minának ez után már csak arról kellett gondoskodnia valahogy, hogy Wharton éppen a megfelelő helyen álljon, amikor a képek elkészülnek. - Tetszik a csaj? - kérdezi Sam. Hirtelen mozdulattal kapom fel a fejem. - Mi van? - Semmi. Talán csak szerencsevető. Elképzelhetőnek tartom, hogy a dékánnak gondjai vannak a szerencsejátékokkal - folytatja Sam. - Vagy az is lehet, hogy Philiphez hasonlóan Mina is erővető, bár az is igaz, hogy Philipnek nem hullott ki a haja - nem tudom kiverni a fejemből Sam iménti kérdését, és önkéntelenül is eltöprengek azon, hogy talán bejön neki Mina. Van valami a bajba jutott hölgyekben -

mindannyian meg akarjuk menteni őket. És ha valakit lapátra tesznek, akkor minden kis lehetőséget képes megragadni, hogy visszatérjen oda, ahonnan kikerült. - Na és ha erővető, aki Wharton kopaszságát próbálja gyógyítani? - szólal meg Sam, és mind a ketten hangosan nevetni kezdünk. - De most komolyan. Szerinted mi az igazság? Miben sántikál Mina? Megvonom a vállamat. - Nos, az nyilvánvaló, hogy pénzt akart, igaz? Vagyis akkor gondolom feltételezte, hogy mi majd segítünk neki megszerezni. Esetleg úgy gondolta, hogy majd kitalálunk valami jó módot arra, hogy Stewartból kisajtoljuk az öt rongyot, és utána Wharton előtt az egész kavarásért Stewartot tegyük felelőssé. A pincérnő az asztal végére teszi a számlát, majd nekilát leszedni. Mind a ketten elhallgatunk, amíg el nem megy. Azon töprengek, hogy vajon merre lehet Lila. - Jó, de mire kellett neki éppen 5000 dollár? - kérdezi Sam, és miközben egyik kezével a tárcáját próbálja előhalászni, a másikkal az újratöltött csészéért nyúl. Kénytelen-kelletlen visszarángatom a gondolataimat a jelenbe. - Csak azért, mert pénz. Bármire kellhet neki, de az is lehet, hogy egyszerűen csak vágyik rá. Viszont ha Wharton akart magára átkot vettetni, akkor gondolom, lassan kezd kiapadni a pénzforrás. Tudtad, hogy minden csaló a nagy halra vár? - A nagy halra? - kérdezi Sam, kicsit gunyorosan mosolyogva. - Aha - mondom. - Arra, amiből azután az ember élete végéig elélhet. Arra, ami után a nevedet örökre egy lapon említik majd az esettel. Elismerem ugyan, hogy öt rongy nem annyira nagy dolog, de egy középiskolástól nem rossz. És ha Mina azt hiszi, hogy nem lesz képes az idők végezetéig fejni Whartont, akkor mi oka lett volna nem meglépni. Lerakok az asztalra egy tízest. Sam is mellérakja az övét, és kimászunk a bokszból. - Úgy érted, azon kívül, hogy elkapják? - kérdez vissza Sam. Bólintok. - Éppen ez az, amiért a nagy fogás örökre csak mítosz marad. Mese. Mert soha, senki nem száll ki egy sikeres fogás után. Az ember ilyenkor ostoba és öntelt lesz, és hajlamos úgy gondolni, hogy őt nem érheti baj. Meggyőzi magát arról, hogy csak még egy utolsó munkát el kell végeznie. Na és utána még egyet és még egyet, mert az a bizonyos, utolsónak szánt meló nem úgy alakul, ahogy gondolták, és az embernek mindenképpen szüksége van még egy munkára, hogy eltüntesse a szájából a kudarc keserű ízét. Ha pedig mégis sikerül ez a bizonyos utolsó munka, akkor bármit megtenne, hogy megint megízelhesse a sikert. - Még te is? - kérdezi Sam. Csodálkozva nézek rá. - Én ugyan nem! - mondom. - Hiszen engem már horogra akasztottak a szövetségiek! - Nagyapám elvitt pecázni néhányszor — meséli Sam, miközben kinyitja a halottaskocsi ajtaját. - Soha nem tudtam igazán megszeretni, mert nem tudtam megtanulni, hogyan kell kifárasztani a halakat. Talán ez is valami olyan lesz. Mondani akarok neki valami poénosat, de a szavak a torkomon akadnak.

Ahelyett, hogy órára mennék, inkább Lila kolesza felé indulok. Alapvetően azért, mert beszélni szeretnék vele Danecával kapcsolatban, de közben annyira összekavarja a gondolataimat a puszta és ellenállhatatlan vágy, hogy újra találkozhassak vele, hogy végül már semmilyen indokot nem találok elég logikusnak. Pedig azt hittem, ahogy telik az idő, egyre könnyebb lesz minden. Azt hittem, majd megszokom, hogy egy olyan lányba vagyok halálosan szerelmes, aki gyűlöl és megvet, de úgy tűnik, mégsem sikerült annyira feldolgoznom magamban a dolgot. Valahol, valamikor, a lelkem mélyén önkéntelenül is alkut kötöttem az univerzum legsötétebb erőivel - egy alkut, hogy ha esélyt kapok, hogy láthassam néhányszor, még akkor is, ha nem beszélhetek vele, békén hagyom. Aztán persze eltelt egy teljes hét, amikor nem találkozhattam vele, és ez minden racionális gondolatomat kisöpörte a fejemből. Úgy érzem magam, mint a drogos, aki állandóan csak a következő belövésre vár, és közben maga sem lehet biztos benne, hogy lesz-e egyáltalán következő. Talán a szobájában reggelizik, mondom magamban. Ez azért elég logikus és megalapozott gondolat. Nincs is más dolgom, mint meglepni, még mielőtt elindulna órára. De semmiképpen nem hagyhatom, hogy lássa, milyen fontos nekem mindez. Felrohanok a Gilbert-ház lépcsőjén és elszaladok két elsős lány mellett, akik kuncognak. - Biztos vagy benne, hogy bejöhetsz ide? - kérdezi az egyik, gúnyosan-feddően. - Ez lánykolesz! Megtorpanok, és rávillantom a leglefegyverzőbb mosolyomat, a cinkos mosolyt, azt, amit olyan sokszor gyakoroltam a tükör előtt. Azt, ami mindenféle gonosz élvezetekkel kecsegtet. - Még szerencse, hogy te majd falazol nekem! Elmosolyodik és elpirul. A lépcső tetején éppen elkapom a Lila folyosójára nyíló ajtót, amikor megjelenik Jill PearsonWhite. Az egyik vállán hátizsákja, szájában müzliszelet. Kettesével szedve a fokokat rohan lefelé a lépcsőn, és mintha észre sem venné, hogy elhalad mellettem. Gyorsan végigsietek a folyosón, mert ha Lila felügyelőtanára meglát, akkor végem. Teszek egy próbát a szobája ajtajával, de be van zárva. Most nincsen időm semmi elegánsra, úgyhogy előrántok egy hitelkártyát a tárcámból, és az ajtó résébe dugva végighúzom. Ez a trükk valamivel korábban már a saját szobám ajtajával is működött, és a szerencse most mellém áll, mert Lila ajtaját is sikerül kinyitnom. Arra számítok, hogy majd az ágyon ül, vagy esetleg éppen a cipőjét fűzi. A kesztyűjét veszi. Vagy az utolsó pillanatban a házi dolgozatát nyomtatja. De egyik sem. Egy pillanatra azt hiszem, rossz szobába törtem be. A falon nincsen egyetlen poszter sem. Nincsen itt a könyvszekrény, a láda, a fésülködőasztal vagy a teljességgel szabálytalan elektromos teafőző. Az ágyon csak a matrac maradt rajta, és ezen kívül nincs semmi más. Lila elment. Ahogyan keresztülsietek az üres szobán, becsapódik mögöttem az ajtó. Mintha minden lelassult és kicsit elsötétedett volna. Mintha gyomorszájon vágnának, úgy tör rám a veszteség érzése. Elment. Elment, és nem tehetek ez ellen semmit.

A tekintetem az ablakra vándorol, ahol a fény, a szobába beszűrődve, fura alakú árnyékot vet. A párkányon, az üvegnek támasztva, egy boríték árválkodik. Az én nevem áll rajta, Lila kézírásával. Azon töprengek, vajon mennyi ideje lehet már itt. Elképzelem, ahogyan Lila a nagy ládába pakolja minden holmiját, majd lehurcolja a lépcsőn, miközben Zacharov, ahogyan minden más apa is tenné, segít neki cipelni. Zacharov, és a két nehézfiú is, akiknek az övébe pisztoly van beledugva, és izzadnak a kemény cipekedéstől. Erre a gondolatra el kellene mosolyodnom, de nem megy. Térdre esek, a levelet a mellkasomhoz szorítom. Fejem a párkánynak támasztom. Valahol a távolban egy harang szólal meg. Nincsen semmi okom arra, hogy felkeljek innen. Nem is kelek.

TIZEDIK FEJEZET AMIKOR VÉGÜL KINYITOM A BORÍTÉKOT, annak ellenére, hogy rettenetesen érzem magam, elmosolyodom. És valami megmagyarázhatatlan okból emiatt csak még rettenetesebbnek érzem, hogy Lila így elment. 6\6/6\3\8\2\6\ 6\3\5\3\3\, 4\6/4\9/6\3\6\ 6\3\5\3\6\ 8/2\5/6/2\9H4/7//5\6/5/2\. 6\6I7II, 8\4\9/8\8\6\4/5\, 2\ 2\8\2/7//8\9//2\7// 7//3\6\. 6\4/6\3\4/4\ 8\8\3\8\2\6\, 6\4/5/3\7//9l/3\5\, 4\2\ 3/3\5/6\6/8/6/5\. 6\4/6\3\4/4\ 8\8\3\8\2\6\, 5\4/6\3\5\ 2\ 4\3\5/9/3\2\3\ 5\3\5/5/6\2\5\3\ 5/3\7\6\3\6\. 3\7//2\2\7/7//6/4\2\ 6\3\6\ 6\6/6\3\8\2\6\, 6\4/6\3\4/4\ 4I7I4I4\9I3\5/8\3\5/3\5\, 2\6\4/3\7/8\ 2 \ 9 I I 3 \5/3\8\3\3\ 6\4I6\2I7II3 \5/6/7/3\ 6\3\4\8\3\7/8/3\9//8/3\. 8\8\3\6/6\, 4\6/4\9/ 6\3\6\ 8/6/5/8\ 5\6/6\6\9/8\ 3\6f5/4\6/3\. 2\9II 3\6\2\3\7/3\5\ 7//3\6\6\4/2\3\ 8/3\8\8\3\5\, 3\3\ 5/3\4\2\5/2\2\2\ 7//9//2\2\2\3\ 8/6/5/8\2\5/. 6\3\4\ 6\4/6\3\4/4\ 7II9II2\2\2\3I 5/3\4\3\8\7//9//, 3\3\ 3\7/6/7//3\2\2\3\6\ 5\3\5/5/ 7X71612\2\5/5\6/9//6\6/3\, 4\2\ 2\9II 41711 2\5\2\7I7II9II 6 \ 2 V / 2 \ 3 \ 6 \ 4 / 5/4/5/2\ Egy kód. Olyan kód, amit azonnal felismerek, mert Lila és én arra használtuk gyerekkorunkban, hogy titkos üzeneteket hagyjunk egymásnak. Nagyon egyszerű volt. Ha valakinek van egy cseppnyi érzéke a titkosírásokhoz, azonnal megfejti. Csak vegyél a kezedbe egy telefont, és másold le a számokat, amik az egyes betűkhöz tartoznak. Az L például az „5” volna, az A pedig a „2”. De mivel minden egyes számhoz több betű is tartozik a billentyűzeten, a kódnak rendelkeznie kell egy második jelöléssel is. Egy per jel vagy egy egyenes vonal jelzi a betű billentyűn elfoglalt helyét, például \|/. Éppen ezért az L kódja az „5/” lenne, mert az L betű a gomb jobb szélén foglal helyet. Az A jele a „2\” mert az A a bal szélen van. És ha éppen egy olyan billentyűről van szó, amin háromnál több betű szerepel, akkor az ember hozzáad még egy per jelet, vagyis a „9/” jelenti az Y-1, a „9//” pedig a Z-1, és így tovább. Természetesen csak ékezet nélküli betűkkel működik a rendszer. Elég időigényes visszafordítani, de viszonylag könnyű, különösen akkor, ha az ember előtt van egy telefon is. Attól, hogy egyáltalán megírta ezt a levelet - hogy pontosan tudta, el fogok majd jönni ide, és megtalálom az ablakpárkányon, hogy emlékezett még a régi kódunkra, és hitt abban, hogy

én is emlékezni fogok rá - , gombóc nő a torkomba. Soha, senki nem látja, milyen vagyok legbelül, milyen vagyok a felszín alatt. De ő igen. Ő látja. Kisimítom a levelet a padlón, majd előveszem a zsebemből a kajáldában kapott blokkot és egy tollat, azután fordítani kezdek. Mondtam neked, hogy nem nekem való az iskola. Nos, úgy tűnik, a búcsúzás sem. Mindig tudtam, mi leszek, ha felnövök. Mindig tudtam, kinek a helyébe kell majd lépnem. És bár soha nem mondtam, mindig irigyeltelek, amiért az életed nincs előre megtervezve. Tudom, hogy nem volt könnyű dolgod. Az emberek semmibe vettek, de legalább szabad voltál. Még mindig szabad lehetsz, de erősebben kell próbálkoznod, ha az is akarsz maradni. Lila Ujjammal újra és újra végigsimítom a kódolt üzenetet tartalmazó papírlapot, és megpróbálom elképzelni, ahogyan fekszik az ágyán, és kemény munkával, egyik karaktert a másik után írja, amikor megszólal a telefonom. Kapkodva nyúlok utána. Nagyon megijesztett, és ebben a pillanatban eszembe jut, hogy nekem egyáltalán nem is lenne szabad itt lennem a lányok koleszában. Ha valaki meghallja a telefoncsörgést, akkor be fog nyitni, hogy megnézze, mi a helyzet. Azok a diákok ugyanis, akiknek elvileg itt, a koleszban kellene laknia, most mind órán vannak. - Halló? - szólok bele, és próbálok a lehető leghalkabban beszélni. - Cassel? - Julikova van a vonal másik végén. - Te beszélsz? Felállok, átmegyek a szoba másik végébe, és a fejemet a gardrób ajtókeretének támasztom. - Igen, én vagyok az. Ne haragudjon! - Az akció indul. Jövő szerdán fel kell szednünk téged, érted? Nem szabad előre beszélned erről senkinek, de úgy tűnik, hogy néhány napig távol leszel. Ki kell majd találnod valami mesét. Egy családtagod kórházba került, vagy valami ehhez hasonlót. És csomagolj össze minden szükségest. - Néhány napig? Na és mikor fog történni maga az... - Ne haragudj. Ha tehetném, szívesen elmondanám, de nem lehet. - Na és azt legalább tudhatom, hogy pontosan mi lesz a terv? Julikova felnevet. - Hát persze, Cassel! Mindent elmondunk. Azt szeretnénk, hogy a lehető legteljesebben részese legyél. Csakhogy ilyesmiről nem beszélhetünk telefonon. Nyilvánvalóan. Na persze. Olyan ember hangját hallom, aki mindent megtenne, hogy meggyőzzön. Túlságosan is izzadságszagú az egész. - Jól van - felelem végül. - Szóval akkor a jövő héten. - Nem szeretnénk, ha bármi bajod lenne, úgyhogy légy szíves, próbálj teljesen hétköznapian viselkedni. Töltsd az idődet a barátaiddal, és közben próbáld kitalálni a sztorit, amivel megindokolhatod majd, miért vagy napokon keresztül távol úgy, hogy senki ne fogjon

gyanút. Próbáld elkezdeni az alapozását a kifogásnak, amit végül a legmegfelelőbbnek érzel. Ha arra van szükséged, hogy segítsünk neked kitalálni valami ... - Nem - szakítom félbe. - Már meg is van. Nem bíznak bennem. Julikovának mindenképpen szüksége van rám, de nem bízik meg bennem. Teljesen semmiképpen. Nem eléggé. Eszembe jut, hogy talán Jones mondhatott neki valamit rólam, bár ez nem is igazán fontos. Értem, mire megy ki az egész, de akkor sem kell rajonganom azért, amit csinálnak. Végigülöm a délutáni óráimat, és közben próbálok nem gondolni azokra, amiket délelőtt hagytam ki. Arra, mennyire csak egyetlen hajszál választ el attól, hogy kivágjanak a Wallingfordból. Arra, hogy mennyire magasról teszek az egészre. És próbálok nem állandóan Lilára gondolni. Az atlétikaedzésen csak futok, egyik kört a másik után. Amint sikerül lelépnem, azonnal utcai ruhába öltözöm, és a vacsorát kihagyva egyenesen a kocsimhoz sietek. Ahogyan kesztyűs kezem a kormányt tekergeti, úgy érzem, valahonnan kívülről szemlélem magam. A szívemben él valami sötét reménykedés - az a fajta, amit az ember jobb, ha nem vizsgál meg túl alaposan. Törékeny, és már az is összetörheti, ha az ember egyáltalán ránéz. Ahhoz a házhoz hajtok, ahol Lila is lakik. Nem vesztegetem az időmet, hogy megpróbáljak átjutni a lezárt kapukkal és kódolt zárakkal védett udvarra. Ehelyett keresek egy szabad parkolót néhány utcával lejjebb, és abban a reményben, hogy nem fogják elvontatni, otthagyom a kocsit, és gyalog megyek be az épületbe. Egy őszes hajú férfi, aki vagy ezer monitort bámul az asztalán, megkér, hogy azonosítsam magam. Amikor átadom neki a jogsimat, felcsörget Zacharov lakásába. A fejére teszi a viharvert szürke headsetet, vár néhány másodpercet, majd rettenetes kiejtéssel felolvassa a nevemet. A vonal másik végéről csak statikus zörejek hallatszanak, valamint egy hang, ami annyira el van torzulva, hogy nem is értem, amit mond. A recepciónál ülő pasi egyet bólint, leveszi a fejéről a head- setet, majd visszaadja a jogsimat. - Menj csak fel! - mondja, alig észrevehető kelet-európai akcentussal. A lift pont olyan csillogós és hideg, mint ahogy emlékeztem. Amikor kinyílik az ajtó, azonnal meglátom Zacharovot. Öltönynadrágban és félig kigombolt fehér ingben járkál fel és alá a szobában, miközben a tévé képernyőjét figyeli. - Letépem a fejed, te rohadék! - ordítja. - Ezzel a két kezemmel! - Mr. Zacharov? - mondom, és a hangom visszhangot ver. - Ne haragudjon... én... a portás odalent azt mondta, hogy feljöhetek. Megfordul, és a szemembe néz. - Tudod, mit csinált ez a kis köcsög? - Mit? - kérdezem, miközben magam sem tudom, kire gondol. - Nézd! - mondja, és a lapos képernyőre mutat.

Patton egy ősz hajú férfi kezét rázza, akit korábban soha nem láttam. A képernyőre nézek, és elolvasom a kép alatt megjelenő feliratot: „Patton a Grant kormányzóval tartott csúcstalálkozón együttműködést javasol az alkalmazottak tesztelése érdekében.” - Ez New York kormányzója! Tudod te, mennyi támogatást adtam neki a kampányára? Most meg úgy csinál, mintha ez az idióta volna minden bölcsesség forrása! Csak ne aggódjon Patton miatt! Hamarosan eltűnik. Szeretném megmondani neki, de természetesen nem tehetem. - Nem lehet, hogy Grantnek csak egy jó poén az egész? Zacharov felém fordul, és úgy néz rám, mintha csak most vette volna észre, hogy én is itt vagyok. Pislog. - Anyádat keresed? Még pihen. - Igazából azt reméltem, hogy válthatok néhány szót Lilával. Egy hosszúra nyúlt pillanatig összevont szemöldökkel néz, majd a széles lépcsősor felé mutat, amely egy boltíves ajtón keresztül, a második emeletre vezet. Nem tudom, vajon csak elfelejtette-e, hogy még soha nem voltam náluk, vagy egyszerűen nem is érdekli, odataláloke Lilához, vagy sem. Felszaladok a lépcsőn. Már a közepénél jártok, amikor Zacharov utánam szól. - Azt hallottam, hogy a semmirekellő bátyád a szövetségieknek dolgozik! Ez ugye nem igaz? Megfordulok, és vigyázva, hogy az arckifejezésem teljesen üres maradjon, kicsit meglepett tekintettel nézek rá. A szívem olyan hevesen ver, hogy a mellkasom is belesajdul. - Dehogy! - mondom, és kipréselek magamból egy nevetést. - Barron nem bírja, ha valaki megmondja neki, mit tegyen! - Mert ki bírja? - kérdez vissza Zacharov, és ő is velem nevet. - Azért mondd meg neki, hogy ne csináljon semmi ostobaságot! Mert még a végén kénytelen leszek kitekerni a nyakát. A korlátnak támaszkodok. - De hiszen megígérte nekem, hogy... - Vannak olyan árulások, amik fölött én sem hunyhatok szemet, Cassel. Ha Barron a szövetségiekhez megy, akkor nemcsak nekem fordít hátat, hanem neked és édesanyádnak is. Akkor halálos veszélybe sodorna téged. Téged és Lilát. Tompán bólintok, de közben a szívem vadul ver. Ha megtudná, hogy mit tettem, ha tudna Julikováról és az Engedélyezett Kisebbségek Részlegéről, abban a pillanatban agyonlőne. És utána még hatszor. De nem tudja. Vagy legalábbis nem hiszem, hogy tud róla. A tekintete, az, ahogyan a szája sarkát kicsit felvonja, nem árul el semmit. Megyek tovább felfelé, és mintha minden lépés nehezebb lenne az előzőnél. Felérek egy folyosóra. - Lila? - szólongatom halkan, miközben elhaladok egy csomó fényesre lakkozott ajtó előtt, amiknek a zsanérjai és kilincsei mind tükrösre vannak fényezve. Találomra kinyitok egy ajtót. Egy hálószobába jutok, amelyben azonban nem lakik senki. Túlságosan tiszta és rendezett. Csakis vendégszoba lehet. Annyi vendégszoba van ebben a

lakásban, hogy anyának tudtak adni egy másikat. Ez az egész hely sokkal nagyobb, mint eddig sejtettem. Bekopogok a következő ajtón is. Semmi válasz, de a folyosón lejjebb ebben a pillanatban kinyílik egy másik ajtó, és Lila lép ki a folyosóra. - Az az ágyneműs gardrób! - mondja. - És ott tartjuk a mosógépet meg a szárítót is. - Ide a rozsdás bökőt, hogy nem kell hozzájuk apró sem - mondom, mert eszembe jut a kolesz. Elvigyorodik, majd az ajtófélfának támaszkodik. Mintha éppen csak most lépett volna ki a tus alól. Fehér atléta és szűk, fekete farmer van rajta. Mezítláb van, a lábujjkörmei ezüstre festve. Néhány nedves, fakó hajtincs tapad az arcához, és még sokkal több a nyakához, amelyen a sebhely húzódik. - Megkaptad a levelemet - mondja, és közelebb lép. A hangja lágyan duruzsol. — Vagy talán... Megérintem a dzsekim zsebét, és elmosolyodom. - Azért eltartott egy ideig, míg lefordítottam. Kifésüli az arcából a haját. - Nem lett volna szabad idejönnöd. Abban a levélben mindent leírtam. Nem kellene... Elhallgat a mondat közepén, mintha hirtelen elfelejtette volna, mit akart mondani. És annak ellenére, amit mond, cseppet sem tűnik dühösnek. Tesz felém még egy tétovázó lépést. Már elég közel vagyunk ahhoz, hogy egymás suttogva kimondott szavait is tisztán halljuk. A szemébe nézek, és felidézem magamban az érzést, ami akkor tört rám, amikor megláttam a régi házban, a szobámban. Még mielőtt megátkozták volna. Amikor még minden lehetségesnek tűnt. Látom az ajkak lágy ívét, a szemébe költöző csillogást, és emlékszem, milyen sokszor láttam mindezt régen az álmaimban, amikor úgy gondoltam, hogy egy napon az enyém lehet. Lila volt gyermekkorom halálos szerelme. Ő volt az a tragédia, ami arra késztetett, hogy önmagamba tekintsek, és szembesüljek azzal, mennyire romlott a szívem. Ő volt a bűnöm és a megváltásom, aki a sírból tért vissza, hogy mindörökre megváltoztasson. Újra. Akkor, amikor az ágyamon ült, és azt mondta, szeret, sokkal jobban akartam őt, mint bármi mást addigi életemben. De ez még azelőtt volt, hogy behazudtuk magunkat abba a toronyházba, és addig nevettünk, míg úgy éreztük, mindjárt elhányjuk magunkat, mielőtt úgy beszélgettünk volna a ravatalozóban, ahogyan se az előtt, se azóta nem tudtunk. Mielőtt megszűnt volna puszta emléknek lenni, és átváltozott volna az egyetlen olyan személlyé, aki mellett valódi embernek érezhetem magam. Mielőtt meggyűlölt volna. Akkoriban nagyon akartam őt. Most már szinte nem is akarok rajta kívül senki és semmi mást. Közelebb hajolok hozzá, arra számítok, hogy elhúzódik majd tőlem. De nem teszi. Felemelkedik a kezem, kesztyűs ujjaim a felkarjára kulcsolódnak, és szorosan magamhoz húzom, miközben ajkaink egymásra találnak. Egyetlen halk sóhajjal nyílik a szája. Csak ennyi kell, nem több.

Nekinyomom a falnak, és úgy csókolom, ahogy még soha nem engedtem meg magamnak. Fel akarom falni. Azt akarom, hogy érezze a megbánásomat az ajkaim érintésében, és a vágyamat a nyelvem ízében. Félig sóhajtó, félig nyöszörgő hang tör fel a torkából, és még közelebb húz magához. A szeme lecsukódik, és csak a fogak, a lehelet és a bőr jelenti az egész világot. - Ezt most... - mondja bele a számba, és mintha nagyon messziről beszélne. - Ezt most abba kell hagynunk. Nem szabad... Hátralépek. A folyosó vakítóan fényesnek tűnik. Lila még mindig a falnak támaszkodik, egyik kezét a vakolatnak támasztva, mintha meg kellene kapaszkodnia. Az ajkai vörösek, az arca kipirult. Tágra nyílt szemekkel néz engem. Egészen megrészegülök. Úgy lihegek, mintha futottam volna. - Most már menned kellene - mondja remegő hangon. Bólintok, annak ellenére, hogy a távozás most a legutolsó dolog, amit szeretnék. - De még beszélnem kell veled. Danecáról van szó. Ezért jöttem ide. Nem akartam... Idegesen néz rám. - Jól van. Akkor beszélj. - Randizni kezdett a bátyámmal. És azt hiszem, egy ideje tart már a dolog. - Barronnal? - Ellöki magát a faltól, és fel-alá járkálva gondolkozni kezd. - Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy azt hiszem, te mondtad el neki, hogy átalakító vagyok? Nos, most már biztos, hogy Barron volt. Nem tudom pontosan, mit mondhatott neki, de sikerült éppen annyi hazugságot és igazságot összekevernie, hogy most már képtelen vagyok meggyőzni Danecát, hogy szakítson vele. Képtelen vagyok meggyőzni bármiről is. - Ez lehetetlen. Hiszen Barron nem éppen Daneca esete! Ehhez túlságosan okos. - Te is jártál vele! - csúszik ki a számon, még mielőtt jobban meggondolhatnám a dolgot. A tekintete villámokat szór. - Azt nem mondtam, hogy én is túl okos vagyok - és a hanglejtéséből kitalálom, hogy úgy gondolja, egy igazán okos lány nem hagyta volna, hogy egy pillanattal korábban a falnak nyomjam és megcsókoljam. - Különben is, akkoriban gyerek voltam. - Kérlek, beszélj vele! - mondom. Lila felsóhajt. - Beszélni fogok. Persze. De nem azért, mert te ezt szeretnéd, hanem mert Daneca ennél sokkal jobbat érdemel. - Sammel kellett volna maradnia. - Mindannyian olyan dolgokra vágyunk, amik rosszat tesznek nekünk - feleli, és a fejét ingatja. - Vagy olyan dolgokra, amik mások, mint első pillantásra tűnnek. - Én nem - mondom. Felnevet. - Hát, ha te mondod!

A folyosón lejjebb kinyílik egy ajtó, és mind a ketten összerezzenünk. Egy farmert és pulcsit viselő férfi lép ki, nyakában sztetoszkóppal. Ahogy közelebb ér, elkezdi lehúzogatni a gumikesztyűjét. - A hölgy már sokkal jobban van - mondja. - Most tényleg nem tehetünk mást, mint hagyjuk a lehető legtöbbet pihenni, de úgy egy hét múlva szeretném megnézni, mennyire tudja mozgatni a karját. Fontos, hogy amint már nem fáj neki annyira, próbálja minél többet használni. Lila rám néz, és a szemei elkerekednek. Mintha azt próbálná kideríteni, hogy erre vajon mi lesz a reakcióm. Mintha valami olyasmi történt volna, amire valahogy reagálnom kellene. Megkockáztatok egy kérdést. - Esetleg az édesanyám a hölgy, akiről beszél? - Ó, elnézést, nem tudtam. Most már bemehetsz hozzá. A zsebébe nyúl, és elővesz egy névjegykártyát. Elvigyorodik, láthatóvá téve összevissza álló fogait. - Ha bármi kérdésed van, nyugodtan hívj fel! Vagy ha Shandra szeretne tudni valamit, akkor is. A lőtt sebek veszélyesek tudnak lenni, de szerencsére ez elég tiszta sebesülés volt. Simán keresztülment a karján. Elveszem a kártyát, a zsebembe gyűröm, és azonnal elindulok a még mindig nyitott ajtó felé. Lilának futnia kell, hogy utolérjen. - Cassel! - kiált, de nem lassítok. Kinyitom az ajtót. Egy teljesen mindennapi vendégszobában találom magam, éppen olyanban, mint amibe az előbb benyitottam. Egy nagy, baldachinos ágy áll benne, ezen ül anya, háta mögött egy csomó párnával, és éppen a tévét nézi, amit az egyik szekrényre állítottak be neki. Az egyik karja fel van kötve. Az arca nagyon sápadtnak tűnik a szokásos smink nélkül. A haja rendezetlen. Még soha nem láttam így. Hirtelen öregnek és törékenynek látszik, és nem emlékeztet arra az ellentmondást nem tűrő anyára, akinek ismertem. - Ezért megölöm! - mondom. - Zacharov halott ember! Anya arckifejezése eltorzul a döbbenettől. - Cassel? — mondja, és a hangjából kicsendül a félelem. - Most azonnal elmegyünk innen! - Mondom, és az ágya mellé lépek, készen arra, hogy segítsek neki felkelni. A tekintetem vadul jár ide-oda a szobában, valamilyen fegyvert keresve. Van az ágy fölött egy nehéznek tűnő sárgaréz kereszt. Fegyvernek kicsit primitív ugyan, de használható. - Ne! - mondja anya. - Nem érted. Nyugodj meg, kicsim! - Ezt ugye nem mondod komolyan? Kinyílik az ajtó, és Lila áll ott, a tekintetében szinte félelem bujkál. Elmegy mellettem, és közben gyors, dühös pillantást vet anyára. - Ne haragudj! - mondja nekem, és megint felém fordul. - El kellett volna mondanom, de anyád megígértette velünk, hogy hallgatunk. És tényleg nincsen semmi komoly baja. Ha súlyos lenne az állapota, akkor mindegy, mit mond, mindenképpen szóltam volna neked. Őszintén mondom, Cassel!

Egyikről a másikra nézek. Még azt is nagyon nehéz elképzelni, hogy ők ketten egyáltalán ugyanabban a helyiségben legyenek. Mi van, ha Lila lőtte meg? - Gyere ide, kicsim! - mondja anya. - Ülj le ide az ágyra! Megteszem. Lila a falhoz áll. - Iván mindig nagyon jó volt hozzám. Múlt vasárnap azt mondta, elmehetek templomba, azzal a feltétellel, ha az egyik embere is elkísér. Hát nem kedves? - Téged egy templomban lőttek meg? - kérdezem, és közben azon töprengek, hogy mit mondhatott, pontosan melyik egyház templomába szokott járni, de végül hangosan nem mondom ki a kérdést. - Nem, hanem visszafelé. És ha nem lett volna velem az a drága Lars, akkor biztosan végem. Mellénk húzódott egy kocsi, és habár én az egészből semmit nem vettem észre, ő szerencsére igen. Hiszen nem ez a dolga egy testőrnek? Ellökött, és a földre zuhantam, ami miatt először nagyon dühös lettem rá, de végül ez mentette meg az életemet. Az első golyó még eltalálta a vállamat, a többi viszont már mind célt tévesztett, és az autó csikorgó kerekekkel húzott el. Kicsit úgy beszél, mintha egy szappanopera különösen izgalmas jelenetét írná le, nem pedig olyasmit mesélne el most nekem, aminek ő maga volt a szenvedő alanya. - Azt hiszed, hogy téged akartak meglőni? Téged, személyesen? Nem lehet, hogy másvalaki ellenségei voltak...? - kérdezem, és Lilára nézek. - Nem lehet, hogy csak félreértés történt? - Kormányzati rendszáma volt a kocsinak - mondja anya. - Én nem figyeltem meg, de Lars igen. Csodálatos ösztönei vannak. Kormányzati rendszám. Patton. Nem csoda, hogy Zacharov annyira dühös. - Miért nem hívtál fel azonnal? Vagy Barront? Bármelyikünket. Vagy nagyapát, az ég szerelmére? Anya, hiszen ez súlyos sérülés! Anya oldalra billenti a fejét, és Lilára mosolyog. - Megengednéd, hogy két percig egyedül legyek a fiammal? - Aha - mondja Lila. - Persze. Ezzel kimegy az ajtón, és be is csukja maga mögött. Anya kinyújtja a kezét, és a fejemet egészen közel húzza az arcához. Most nincsen rajta kesztyű, és a körmei belevájnak a nyakam bőrébe. - Mi a fenét műveltek ti ketten, fiam? Szövetségi ügynökökkel álltok össze? - A hangja halk, vad sziszegés csupán. Lerázom magamról a kezét, és a nyakam fájdalmasan lüktet. - Pedig azt hittem rendes embert neveltem belőletek! - mondja. - Hogy okosabbak vagytok ennél. Azt tudod, mit fognak tenni veled, ha rájönnek mi is vagy? Hogy arra használnak majd, hogy más átokvetőknek okozz fájdalmat? Hogy felhasználnak majd? A nagyapád ellen. Mindenki ellen, akit szeretsz. Na és Barron... az a kölyök azt hiszi, mindenből kidumálhatja magát, de ha te voltál, aki ebbe az egészbe belekeverte, akkor most sokkal jobban benne van, mint gondolná. A kormány nem is olyan régen még táborokba zárta a hozzánk hasonlókat! És ha sikerül megtalálniuk a törvényes módját, akkor megint megteszik!

Az én fejemben zavaró módon Lila szavai visszhangzanak újra és újra azzal kapcsolatban, hogy Daneca okosabb annál, mint hogy Barronnal összejöjjön. Úgy tűnik, mindannyian okosak vagyunk bizonyos dolgokkal kapcsolatban, és ostobák más tekintetben. De a szövetségi kormány nem olyan, mint egy vacak pasi. Ha anya most tudná, mit akarnak, mit tegyek, akkor biztosan más véleményen volna. Különben pedig most, amikor így látom, sápadtan a fehér lepedők között, ahogy vad dühvel mered a szemembe, csak még nagyobb eltökéltséget érzek arra, hogy eltüntessem az útból Pattont. - Barron tud vigyázni magára. - Szóval nem is tagadod — mondja anya. - Mi a baj azzal, ha azt szeretném, hogy valami jót is tegyek, amíg élek? Felnevet. - Te akkor sem ismernéd fel, mi a jó, ha odarohanna hozzád, és a seggedbe harapna. Az ajtóra nézek. - Lila... szerinted tudja? - Senki nem tudja - válaszolja anya. - De gyanítják. Ezért nem akartam, hogy értesítsenek erről az esetről. Nem akartam, hogy ide gyere... se te, se a bátyád. Nem biztonságos. Van egy kölyök, aki nem is olyan régen azt mondta, valamilyen kapcsolatban álltok az ügynökséggel. - Jól van - mondom. - Most már mennem kell. Nagyon örülök, hogy nincsen komoly bajod. Ja, és elmentem az ékszerészhez. Zsákutca volt, de valamit azért megtudtam. Apa két másolatot csináltatott. Tudod, azért nagy segítség lett volna, ha már az elején közlöd, hogy apa volt az, aki Bobbal találkozott. - Kettőt? De miért készíttetett volna... - Elhallgat, amikor ráébred az egyértelmű igazságra. A saját férje áldozatául esett ő is. - Phil soha nem lett volna erre képes! Soha! A te apád nem volt olyan kapzsi. Még eladni sem akarta a követ. Csak annyit szeretett volna, hogy amolyan biztosítékként eltegyük magunknak arra az esetre, ha pénz nélkül maradnánk. Úgy nevezte, hogy az a mi nyugdíjalapunk. Megvonom a vállamat. - Talán bepöccent, amikor megtudta, hogy viszonyod van Zacharovval. Talán úgy gondolta, hogy nem érdemelsz meg egy ilyen igazán szép holmit. Megint felnevet, és ezúttal nincsen a nevetésében semmi rosszindulat. Egy pillanatra megint olyan, mint régen volt. - Te hallottál már valaha a szerelmi átejtésről, Cassel? Tényleg azt hiszed, hogy az apád nem tudott az egészről? A szerelmi átejtés volt anya élete azután, hogy apa meghalt. Keress egy gazdag pasit, vess rá átkot, hogy halálosan szerelmes legyen beléd, majd vedd el a pénzét. Még le is ültették az egyik kevésbé sikeres átejtése miatt, bár végül sikerült felmentetni. De az soha eszembe sem jutott volna, hogy akkor is megpróbálkozott volna ilyesmivel, amikor apa még életben volt. Csak nézek rá, tátott szájjal. - Szóval apa tudott arról, ami közted és Zacharov között volt? Anya horkant egyet.

- Micsoda egy szemérmeskedő bolond vagy, Cassel! Hát persze hogy tudott! És meg is szereztük a követ, vagy nem? - Rendben - mondom, és próbálok nem arra gondolni, amit anya tett. - Akkor még egyszer. Szerinted mit akarhatott a két másolattal? - Azt nem tudom - a tekintetét elfordítja rólam, és mintha a gipsszel vakolt fal apró egyenetlenségeit tanulmányozná. - Azt hiszem, mindenkinek lehetnek titkai. Hosszasan nézem, szótlanul. - Csak nem túl sok - mondja, és elmosolyodik. - Most pedig gyere ide, és csókold meg édesanyádat! Lila a folyosón áll, amikor kilépek. A falnak támaszkodik, valami modern festmény mellett, ami valószínűleg önmagában többet ér, mint az anyám háza, minden berendezésével együtt. Összefonja a karját a mellkasa előtt. Előveszem a telefonomat, és elkezdem látványosan beleírni az adatokat a dokitól kapott névjegykártyáról. Persze csak egy szám állt rajta, semmi több. Név sem, ezért úgy döntöttem dr. Doktor néven mentem el. - El kellett volna mondanom - szólal meg végül Lila. - Igen. Tényleg el kellett volna - mondom. - De az anyám nagyon meggyőző tud lenni. És megígérted neki. - Vannak olyan ígéretek, amiket nincsen értelme megtartani - feleli, és most már nagyon halkan beszél. - Úgy tűnik, hülye voltam, amikor azt hittem, megtehetem, hogy egyszerűen otthagyom a sulit, és eltűnők az életedből. Ennél sokkal jobban egymásba vagyunk gabalyodva. - Azért ez nem valamiféle büntetés, hogy kapcsolatban kell maradnod velem - mondom neki mereven. - Ez az eset anyámmal kapcsolatban hamarosan megoldódik, te beszélni fogsz Danecával, és azután... A kezemmel tétova mozdulatot teszek. Azután többé-kevésbé örökre el fogok tűnni az életéből. Hirtelen felnevet. - Biztosan neked is ilyen érzés lehetett... amikor mindig és mindenhova követtelek, könyörögve, hogy figyelj már rám végre, szinte kényszeresen... mintha téged büntetett volna valaki azzal, hogy foglalkoznod kelljen velem. És még azt a se veled, se nélküled kapcsolatodat is sikerült elbaltáznom, ami Audrey-val volt. - Szerintem azt már korábban, én magam baltáztam el. Lila rosszalló tekintettel néz rám. Látom rajta, hogy egy szavamat sem hiszi. - Akkor miért, Cassel? Miért mondtad meg, hogy szeretsz, és aztán kérted meg Danecát arra, hogy vessen rám átkot, és soha, semmit ne érezzek irántad többé, hogy aztán megint bevalld, mennyire szeretsz? Miért jössz ide, és nyomsz neki a falnak, úgy csókolva, mintha vége lenne a világnak? Milyen örömet találsz abban, hogy így szívatsz? - Én... Nem! - akarnám még folytatni a magyarázkodást, de Lila csak mondja tovább.

- Tudod, te voltál a legjobb barátom a világon, aztán hirtelen te lettél az oka annak, hogy ketrecbe zárt állatként kellett élnem, és úgy tettél, mintha ez az egész nem is érdekelne. Most már tudom, hogy elvették az emlékeidet, akkor azonban még nem tudtam. Gyűlöltelek. A halálodat kívántam. Aztán te szabadítottál meg a börtönömből, és még mielőtt fel tudtam volna dolgozni magamban, ami történt, már arra kényszerítettek, hogy halálosan szerelmes legyek beléd. Most pedig akármikor látlak, ezek az érzelmek mind egyszerre törnek rám veled kapcsolatban. Ezt nem engedhetem meg magamnak! Talán igazad van. Talán jobb lenne, ha már egyáltalán semmit nem éreznék irántad. Nem tudom, mit mondhatnék erre. - Nagyon sajnálom - ez a legjobb, amit ki tudok préselni magamból. - Ne, ne sajnáld. Nem gondolom komolyan! - suttogja Lila. - Csak azt szeretném, ha valóban így éreznék. De nem tudok. Csak tudod most, ebben a pillanatban eléggé össze vagyok zavarodva. - Ez nem igaz - mondom. Felnevet. - Engem ne akarj átejteni, Cassel! Ki akarok nyúlni felé, de a karba font kezei arra utalnak, hogy most nem volna valami jó ötlet. Ehelyett inkább a lépcső felé indulok. Mielőtt lemennék, még visszanézek rá. - Mindegy, mi történik, mindegy, mi mást érzek, és mindegy, mit hiszel, remélem, azt elhiszed, hogy én mindig a barátod maradok. Félmosoly játszik az ajkán. - Szeretném, ha így lenne. Ahogyan elindulok lefelé, látom, hogy Zacharov a kandalló mellett áll, és egy fiúval beszélget. Felismerem a vastag tincsekbe fonott, hátrahúzott és szarvakhoz hasonlóan összefogott hajat és az aranyfogak csillogását. Sötét, kifürkészhetetlen szemekkel néz fel rám, majd felvonja tökéletesen borotvált szemöldökét. Megmerevedek. Ma ugyan másképpen van felöltözve, nem kapucnis pulóver és farmer van rajta, mint akkor, amikor Queens utcáin üldöztem. Most lila motorosdzsekit visel, farmert, a fülében pedig hegyes aranytüskék vannak. A szeme tussal kihúzva. Gage. Akkor azt mondta, ez a neve. Zacharov biztosan észreveszi, milyen pillantást váltottunk. - Talán ismeritek egymást? - Nem - mondom gyorsan. Arra számítok, hogy Gage majd meghazudtol, de nem teszi. - Nem, nem hiszem, hogy ő lett volna az - mondja, és miközben körbejár, az egyik kesztyűs kezével kinyúl, majd megfogja az államat, és maga felé fordítja az arcomat. Kicsit alacsonyabb nálam. Mérgesen rántom el a fejemet, kiszabadítva államat az ujjai közül. Felnevet. - Pedig azt hittem, hogy egy ilyen arcot soha nem lennék képes elfelejteni!

- Mondd el Casselnek is a sztorit, amit nekem meséltél - mondja Zacharov. - Cassel, ülj le, kérlek! Habozok, és a lift felé sandítok. Ha rohanni kezdek, akkor valószínűleg előbb érnék oda, de ki tudja, meddig tartana, míg kinyílik az ajtó. Na és persze ha le is érnék valahogy a földszintre, az épületből valószínűleg soha nem jutnék ki élve. - Ülj le!- mondja Zacharov. - Azért kértem meg Gage-et, hogy jöjjön át, mert minél többet gondolkoztam azon, hogy a bátyád esetleg a szövetségieknek dolgozik, annál erősebb lett bennem a meggyőződés, hogy ha valóban ez lenne az igazság, te mindent megtennél, hogy falazz neki. Különösen, hogy halálosan megfenyegettem. Ezt most visszavonom. De azután, hogy Philipből besúgó lett, azt hiszem, mindannyian megérthetjük, hogy nem kockáztathatunk. Nagyon nagy árat kellene fizetnünk, ha a középső bátyád is köpni kezdene. Felsóhajtok, és leülök az egyik kanapéra. A kandallóban fényesen vibrálnak a lángok, és félelmetes, remegő árnyakkal töltik meg a hatalmas helyiséget. Érzem, hogy a tenyerem izzadni kezd. Lila áthajol a korlát felett, és lenéz ránk. - Apa? Mi történik? - A szavai visszhangot vetnek a helyiségben, a famennyezetről és a kőpadlóról verődve vissza újra és újra. - Gage ugrott be hozzánk - mondja Zacharov. - Ha jól tudom, a minap valami kis kellemetlensége támadt. Gage felnéz Lilára, és elvigyorodik. Vajon ők ketten mióta ismerhetik egymást? - Éppen azt a melót csináltam, amit te adtál nekem. Gyorsan ment. A legelső helyen megtaláltam a pasit. Lila árnyékba burkolózik, így nem láthatom az arckifejezését. - Charlie West nem jelentett gondot? - kérdezi Zacharov. Lila elindul, lefelé a lépcsőn. Gage kifújja a levegőt, jelezvén, hogy az egész szóra sem érdemes. - Nem adtam neki lehetőséget rá, hogy gondot jelentsen. Lila a fekete-fehér márványpadlóra lép. Meztelen talpaival szinte semmi hangot nem kelt, ahogyan keresztüljön a helyiségen. - Nem baj, ha Cassel is hallja? Csak most jut eszembe, hogy valamikor régen úgy tekintettem rá, mintha ő is a varázslatokra képes emberek csoportjába tartozna. Tisztában voltam vele, hogy vannak mindennapi emberek, és vannak átokvetők is, és meg voltam győződve róla, hogy az átokvetők jobb emberek. Carney-ban mindenki így hitte, vagy legalábbis ezt mondták, hogy ezt kell hinnünk. Amikor még kölyök voltam, Lila unokatestvére, aki az én legidősebb bátyám legjobb barátja volt, még azt sem akarta, hogy egyáltalán Lila közelében legyek, mert meg volt győződve róla, hogy én nem vagyok átokvető. De még az átokvetők között is vannak, akiknek más a szerepük. Lila fogja majd megörökölni Zacharov pozícióját, ami azt jelenti, hogy nem kell majd személyesen végrehajtania egyetlen gyilkosságot sem. Nem ő fogja a kezében tartani a pisztolyt, ő csak a célpontokat nevezi meg.

- Hadd mondja el Gage maga a történetet! - mondja Zacharov. - Ugye megbízunk ennyire Casselben? Lila felém fordul. A tűz fényében élesen kirajzolódik állkapcsának finom íve és hegyes álla. - Persze. Zacharov egyszer azt kérdezte tőlem, nem bánnám-e, ha a lánya utasításait kellene követnem. Akkor azt mondtam neki, hogy nem. Most viszont felmerül bennem, hogy milyen volna, ha tényleg ez lenne a helyzet? Hogy meg tudnám-e állni, hogy ne gyűlöljem Lilát emiatt? Gage megköszörüli a torkát. - Miután megtapiztam, valami kattant jófiú úgy döntött, hogy elkap, keresztülrohan utánam a városon, és végül majdnem eltöri a karomat - mondja, aztán felnevet, és folytatja. - A pasi felvett a földről egy deszkát, és azzal verte ki a stukkert a kezemből. Ha csak néhány másodperccel gyorsabb vagyok, agyonlövöm. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne mutassak semmilyen reakciót. Próbálok egyfajta távolságtartóan érdeklődő arckifejezést erőltetni magamra. - De úgy írtad le, hogy ez a bizonyos pasi nagyon hasonlított Casselre, vagy nem? - kérdezi Zacharov. Gage bólint, és rám néz. A szemeiben nevetés csillan. - Hogyne! Fekete haj, napbarnított, magas. Jóképű. És nála van a stukkerem. Zacharov odalép Lilához, és kesztyűs kezét a lánya vállára teszi. - Nem lehet, hogy a bátyja volt? Eléggé hasonlítanak egymásra. - Barron minden, csak nem jófiú — mondom. Gage megrázza a fejét. - Amíg nem látok róla egy fényképet, addig persze nem tudhatom biztosra, de nem tartom valószínűnek. Zacharov bólint. - Mondd el neki a többit is. - Szóval kénytelen vagyok átmászni egy kerítésen, mert csak így tudok megszabadulni a pasitól - mondja Gage. - Három utcával lejjebb elkap néhány fekete öltönyös csávó. Bezsuppolnak egy kocsiba, és biztos vagyok benne, hogy nekem végem, ők erre azt mondják, hogy ha elmondom nekik, pontosan mi történt, akkor nem fognak nyomozást indítani a meló miatt. - Na és elmondtad nekik? - kérdezi Zacharov, de olyan hangsúllyal, hogy pontosan tudom, ő már mindben részletét hallotta ennek a sztorinak. Lila elhúzódik az apja mellől, és a kanapé karjára ül, majd felhúzza a két lábát. - Nos, először persze azt mondtam nekik, hogy nem fogok köpni, nem vagyok patkány, de mint végül kiderült, nem az érdekelte őket, hogy ki rendelte meg a melót, vagy mit tettem. Az a kattant jófiú érdekelte őket. Elengedtek csak azért, mert elmondtam nekik, amit tudok egy olyan pasiról, akivel csak alig néhány másodpercig beszélgettem. És azt is megmondtam nekik, hogy lenyúlta a stukkeremet. Valami furcsa szédülés tör rám, kicsit olyan, mintha zuhannék.

- Azt akarták tudni, hogy kapcsolatban állunk-e egymással. Azt akarták tudni, hogy szövetségi ügynöknek mondta-e magát. Mind a kettőre nemmel válaszoltam. Aztán amikor futni hagytak, azonnal eljöttem Mr. Zacharovhoz, mert azt hittem, ő talán meg tudja nekem mondani, mi folyik itt. - Ez egyáltalán nem úgy hangzik, mintha a bátyám tette volna - jegyzem meg, és közben a leglaposabb pillantást vetem rájuk, amit csak sikerül kisajtolnom magamból. - Az ember soha nem lehet elég óvatos! - feleli Zacharov. - Ne haragudjon, amiért nem tudtam ennél többet segíteni - mondja Gage. - De ha még bármi egyébre szüksége lenne, kérem, szóljon. - Most már mennem kell - mondom, és felállok. - Úgy értem, akkor, ha mindennel végeztünk. Zacharov bólint. Elindulok a lift felé. A cipőm talpa ritmust ver a padlón. Hitelen gyorsabb léptek ritmusát hallom meg a hátam mögül. - Várj! - mondja Gage. - Én is lefelé megyek. Visszanézek Lilára és Zacharovra. Lila felemeli a kezét, és amolyan félig-meddig intéssel búcsúzik. Beszállok a liftbe, és amikor az ajtó becsukódik, lehunyom a szememet. - Most meg fogsz ölni? - kérdezem bele a néma csendbe. - Utálok várni. - Mi van? - Gage értetlen tekintettel mered rám. - Hiszen te vagy a kattant kettőnk közül! - Halálvető vagy. Gondoltam, azért hazudtál Zacharovnak, mert személyes bosszút akarsz állni rajtam - felsóhajtok. - De ha nem ezért, akkor miért tetted? Miért nem mondtad el Zacharovnak, hogy én voltam ott? - Nem egy nagy történet. Te futni hagytál, én pedig mindig törlesztem a tartozásomat. - A vonásai élesek, de finomak, és látszik, hogy a dzseki alatt kidolgozott izmok lapulnak. Széles vállai nem hagynak kétséget efelől. - Én nem akarok egyebet, csak a stukkert. Az egy 1943-as Beretta. Családi örökség. Még a nagyanyámé volt. A háború után kapta valami olasz pasijától... és amikor a szüleim kirúgtak otthonról, nekem adta. Egész idő alatt, amíg idebuszoztam New Yorkba, ott lapult az alatt, amit éppen párnának használtam. Nagyobb biztonságban érzem magam, ha velem van. Bólintok. - Visszakapod. - Egyszerűbb, ha odaadod Lilának, ő meg majd eljuttatja hozzám - mondja. Nézd, bármi is az oka annak, hogy azok az ügynökök annyira érdeklődtek irántad, úgy gondolom, nem az én dolgom. Nekem nem úgy tűnt, mintha közéjük tartoznál, és Lila sem köszönné meg, ha bemártanálak a faterja előtt. Összevonom a szemöldökömet. - Ezt hogy érted? - Te vagy a legkisebb Sharpé fiú, nem? Cassel. Lila ezer éve csak téged emleget - elvigyorodik, és felvonja a szemöldökét. - Nem hittem volna, hogy te meg tudod ugrani, de hidd el, nagyon ritka az olyan ember, aki engem le tud sprintelni. Felnevetek. - Mióta ismeritek egymást?

- Tizenhárom éves voltam, amikor csináltam egy melót a faterjának. Azt hiszem, hogy ő akkoriban tizenkettő körül lehetett. Azonnal barátok lettünk. Állandóan bemászkáltunk az anyja szobájába, felvettük a ruháit, és a tükör előtt énekeltünk. Azt terveztük, hogy alapítunk egy együttest, a neve az lett volna, hogy Skies over Tokyo, csak az volt a baj, hogy egyikünk sem tudott játszani semmilyen hangszeren, és nem tudtunk énekelni sem. Csak mostanra sikerül összeraknom magamban, mit jelenthet az, hogy még csak tizenhárom éves volt, amikor már gyilkosságot hajtott végre Zacharov megbízásából. Megdöbbenek, amikor megértem, hogy én is ugyanezt tettem Antonnak. És aztán rájövök, hogy hamarosan megint megteszem, csak ezúttal Julikova utasítására. Annak a Julikovának az utasítására, aki tisztában van vele, hogy egyszer már hazudtam neki. Amikor kinyílik a lift ajtaja, felfordul a gyomrom. Úgy érzem, megnyílik alattam a föld, és én keresztülzuhanok a lyukon.

TIZENEGYEDIK FEJEZET MÁSNAP REGGEL közvetlenül a reggeli bejelentéseket követően, behívatnak Wharton dékán irodájába. Ott állok, a sötétbarna asztal előtt, és próbálok nem arra gondolni, amit a képeken láttam ahogyan Mina csupasz ujjai kettéválasztják kikeményített galléros ingének mellrészét. Persze, tényleg mindenkinek van sötét oldala, de arra azért nem voltam felkészülve, hogy ez az igazság a Wallingford nagy múltú intézményével kapcsolatban is megáll. Soha nem törődtem igazán Whartonnal. Ő a dékán, nagy valószínűséggel már elég közel van a nyugdíjhoz, és ezüstös színű haját gondosan fésüli át a feje tetején levő kopasz folton. Soha nem kedvelt, de az igazat megvallva, adtam neki elég okot arra, hogy ez így legyen, kezdve a bukmékerségemmel, az alvajárásomon át, addig, hogy az anyám egy elítélt bűnöző. Ennek ellenére most mintha úgy látnám, ahogy korábban soha. Nem kerüli el a figyelmemet az akták közé rejtett mai napilap, amelynek a margójára világoskék színű tollal valaki remegő kézzel jegyzetelt fel dolgokat. Az asztal alatt észreveszem egy gyógyszeres üveg lecsavarható tetejét, mellette pedig egyetlen, sárga színű pirulást. Na, és ami talán a legárulkodóbb, a kezének remegését, ami lehet idegi alapú is, de mindenképpen arra utal, hogy elég rossz állapotban van. Persze az is lehetséges, hogy egyszerűen rosszul értelmezem a jeleket – hogy azt látom, amit látni akarok. Tisztában vagyok vele, hogy valami helytelen dolgot csinál, éppen ezért szeretném azt látni, hogy ideges emiatt. Bár tudnám, hogy pontosan mi folyik itt! - Mr. Sharpé, a tény, hogy két hét alatt kétszer is be kellett hívatnom az irodámba, nem vet valami jó fényt önre. – A hangja éppen olyan szigorú és ellentmondást nem tűrő, mint mindig o g y k ét h é t a la tt kétszer is be kellett hívat­n o m az iro d ám b a, nem vet v alam i jó fényt önre. - Tisztában vagyok vele, uram - mondom, olyan bűnbánóan, amennyire csak lehetséges. - Nem jelent meg a tegnap délelőtti óráin, fiatalember. Komolyan azt hitte, hogy ennek nem lesz semmi következménye? - Őszintén sajnálom, uram. Nem éreztem jól magam. - Ó, valóban? És hozott esetleg igazolást a nővértől? - Visszafeküdtem aludni. Aztán amikor már jobban voltam, bementem órára. Rendben, tételezzük fel, hogy Mina szerencsevető, Whartonnak pedig szerencsejátékadósságai vannak. Talán most, hogy már közel a nyugdíj, rádöbbent – mindegy milyen okból - , hogy nem sikerült elég sokat félretennie. Úgy gondolom, hogy Wharton olyan fajta pasi, aki többnyire tartja magát a szabályokhoz, és nem él különösebben nagylábon. De még a becsületes embereket is érhetik szerencsétlen fordulatok. Mondjuk, összeomlik a piac. Egy családtag súlyos beteg lesz, és az egészségbiztosítás töredékét sem fedezi a kezelés költségeinek. Mindegy, miért, de az ember valahogy letér a megfelelő ösvényről. A tekintetem újra és újra visszatér a szőnyegen heverő magányos tablettához.

Szerencsevetőt felbérelni nem különösebben nehéz. Nem lenne szükség arra, hogy az ember a diákok között próbálkozzon, bár az igazat megvallva, amilyen bűntelen életet élhetett, az is elképzelhető, hogy Whartonnak fogalma sem volt, hova máshova mehetnek ezért. Ugyanakkor szerencsevetést használni arra, hogy az ember valamilyen szerencsejátékban nyerjen, nagyon bizonytalan a dolog. Annak ellenére, hogy mindig lehet hallani olyanokról, akiknek ez sikerül, a lóversenypályáknak és a kaszinóknak mind megvan a maga módszere arra, hogy meg tudják akadályozni az ilyesmit. Persze az is lehet, hogy valami egészen más okból van szüksége a szerencsevetésre. Talán Northcutt hamarosan távozni fog, Wharton pedig át akarja venni a pozícióját. - Vagyis nincsen igazolásom - mondom. - A szombati napot itt fogja tölteni az irodámban, Cassel. Azt akarom, hogy délelőtt 10 órakor jelenjen meg. És nincs semmi kifogás. Ha nem lesz itt, megkapja azt a harmadik megrovást, amivel olyan régóta flörtöl. Bólintok. - Értem. Lehet, hogy az asztala alatt heverő gyógyszer nem jelent semmi különöset. Talán aszpirin vagy valami allergia gyógyszer. De mivel nincsen túl sok nyomom, mindenképpen szükségem van erre itt. Le kellene ejtenem valamit a földre, de minden olyan apróság, amit nem volna feltűnő hirtelen elejtenem, sajnos a táskámban lapul. Nincsen nálam se kulcs, se egy toll vagy ehhez hasonló. - Elmehet - mondja, és anélkül, hogy odanézne, átadja az igazolásomat. Eszembe jut, hogy talán azt leejthetném, de félő, hogy a könnyű papírlap valahova a tablettától nagyon messzire lebegne, ahol már nem volna hasznomra. Egy papírlappal szinte lehetetlen célozni. Felállók, és teszek néhány lépést az ajtó felé, amikor eszembe jut valami. Igaz, hogy nem a legjobb, de akkor is ötlet. - Ööö, bocsásson meg, Wharton dékán úr! Felnéz rám, összevont szemöldökkel. - Ne haragudjon, de leejtettem a toliamat - ezzel visszamegyek az íróasztalhoz, lehajolok, és a tablettáért nyúlok. Ő is hátratolja a székét, és az asztal alá hajol, de gyorsabb vagyok nála. - Köszönöm! - mondom, és még mielőtt bármit kérdezhetne, én máris az ajtón kívül vagyok. Elindulok lefelé a lépcsőn, de megnézem a tenyeremben lapuló tablettát. Nagyon sok módja van annak, hogy az ember egy bizonyos gyógyszernek utána nézzen az interneten. Be lehet írni a keresőbe a részleteket - mint a színe, az alakja és a rajta levő feliratok - , és egy pillanat alatt feljön egy csomó fénykép, amivel aztán már könnyedén össze lehet hasonlítani a meglevőt. Ez esetben azonban még erre sincsen szükség, ennek a tablettának a tetejére ugyanis az ARICEPT felirat van nyomtatva, a másik oldalára pedig egy 10-es szám. Pontosan tudom, hogy ez milyen gyógyszer. Nem egyszer láttam már a reklámokat késő este, a tévében. Az Alzheimer-kór tünetei ellen kell szedni.

Daneca ebédidőben a menza épülete előtt vár rám. Egy padon ül, barna és lila tincsű haja pedig az arcába borul. Int, hogy üljek le mellé, majd félrehúzza a hátizsákját, hogy én is elférjek. Hátradőlök, és kinyújtom a lábamat. Hideg van, és hamarosan vihar lesz, ennek ellenére elég ereje van a napnak ahhoz, hogy jó érzés legyen kint ülni. - Szia - mondom. Rám néz, és azonnal észreveszem, ami a haja miatt eddig rejtve maradt - a szeme vörös és fel van dagadva, az arcán pedig nedves sávok jelzik, hogy nemrég még sírt. - Gondolom, Lila felhívott. - Nem akarok nagyon érzéketlennek tűnni, de a szavaim mégis annak tűnnek. Megtörli a szemét, és bólint. - Nagyon sajnálom - a zsebembe nyúlok, abban a reményben, hogy van benne tiszta papír zsebkendő. - Komolyan. Horkant, majd megérinti a mobilját, ami ott hever az ölében, a wallingfordos rakott egyenruhaszoknyán. - Vagy tíz perce szakítottam Barronnal. Remélem, most már boldog vagy! - Az vagyok - felelem. - Barron gyökér egy alak. Én már csak tudom... hiszen a bátyám. Sam sokkal jobban illik hozzád. - Tudom. Mindig is tudtam - felsóhajt. - Ne haragudj. Nagyon dühös vagyok rád azért, mert igazad volt, pedig ez nem helyes. Nem igazságos. - Barron szociopata. A hozzá hasonlók nagyon meggyőzők tudnak lenni. Különösen akkor, ha olyan lánnyal akadnak össze, aki úgy érzi, hogy képes lehet megváltoztatni és jó útra terelni egy srácot. - Aha - mondja. - Azt hiszem én is ilyen voltam. Mindenképpen hinni akartam benne. - Neked tényleg van érzéked a sötét dolgokhoz! - felelem. Elfordul tőlem, és a szürkülő égboltot, valamint az alaktalanul mozgó viharfelhőket kezdi bámulni. - Azt akartam hinni, hogy van benne egy olyan rész, amit csak én lehetek képes észrevenni. Egy olyan rejtett darabka, amelyben még van kedvesség és szeretet, de amit csak akkor tudok felszínre hozni, ha megtalálom a módját. Hülye voltam, mi? - Nagyon. Van érzéked a sötét dolgokhoz, csak gyomrod nincs hozzájuk. Összerezzen. - Gondolom, pontosan ezt érdemlem. Ne haragudj, hogy elhittem, amit rólad mondott, Cassel. Tudom, hogy nem kötöttél mindent az orromra, de... - Nem - sóhajtok fel. - Hatalmas barom voltam veled kapcsolatban. És nagyon dühös vagyok, mert azt szerettem volna, hogy te legyél az, aki minden körülmények között képes megkülönböztetni a jót a rossztól. Nem igazságos, hogy ilyesmit bárkitől is elvárjak. És azt hiszem... úgy gondoltam, hogy annak ellenére, mennyit szívjuk egymás vérét, ennél sokkal jobb barátok vagyunk. - Néha a barátok is elbaltáznak dolgokat - mondja.

- Szerinted segítene, ha kiteríteném neked a lapjaimat? Mondd el, mit mondott neked Barron, én pedig elmondom neked az igazságot. Ez az ajánlat egyszeri és megismételhetetlen. - Miért, holnaptól megint csupa hazugság lesz minden szavad? - kérdezi. - Nem tudom, mit hoz a holnap. Ez a legnagyobb gond - és ennél nagyobb igazságot talán még életemben nem mondtam. - Te magad soha nem mondtad el nekem, hogy milyenfajta átokvető vagy, de Lila és Barron egymástól függetlenül is elárulta. És most már nem is haragszom rád, amiért nem kötötted az orromra. Ez tényleg nagyon súlyos titok. És tényleg csak tavaly tavasszal jöttél rá? - Aha - mondom. - Egészen addig nem is tudtam, hogy átokvető vagyok. Gyerekkoromban gyakran azt játszottam, hogy átváltoztató vagyok, és elképzeltem, hogy bármit meg tudok tenni. Mint végül kiderült, ez majdnem pontosan így is van. Bólint, és a hallottakon töpreng. - Barron azt mondta, hogy elmondtad a szövetségi ügynököknek... elmondtad, hogy mi vagy, és cserébe büntetlenséget kértél minden korábban elkövetett bűncselekményedért. - Így történt - mondom. - Büntetlenséget többek között Philip meggyilkolásáért is. - Barron tényleg azt hiszi, én tettem? - megrázom a fejem, és örömtelenül felnevetek. - Hogy én öltem meg Philipet? Daneca bólint, és az arcán látom, hogy mindenre felkészült. Nem tudom, inkább arra-e, hogy mindjárt megmondom neki, milyen hülye is valójában, vagy arra, hogy a következő pillanatban majd bevallom minden bűnömet. - Azt mondja, hogy a pasi, akit a rendőrség Philip meggyilkolásával gyanúsít, már régen halott volt, amikor a bátyátokat megölték. - Ez mondjuk igaz - válaszolom. Nagyot nyel. - Jaj, ugyan már! Nem én öltem meg Philipet! Tudom, hogy ki tette, de legyen elég ennyi. Még ha rá is kérdezel, akkor sem fogom elárulni neked, mert a gyilkosnak nincsen semmi köze semmihez. Mondjuk azt, hogy a halott pasi megengedhette magának, hogy valóban elkövetett bűnei mellé elvigye még ezt az egyet is. Tudod, nem volt kimondottan angyal. - Barron azt mondja, hogy megölted... és aztán a házatokban tartottad egy fagyasztóládában. Hogy valami bérgyilkos vagy. Hogy te vagy az, aki megölte azt a rengeteg embert, az aktákból, amiket Philip temetése után mutattál meg nekünk. - Nos, én sem vagyok angyal - felelem. Habozik. A szemében ugyan félelem csillan, de legalább nem rohan el. - Lila mindent elmondott. Azt mondta, hogy ők... hogy Barron... az emlékeiddel kezdett kavarni. Hogy nem is tudtad, mit teszel. Hogy azt sem tudtad, te mi vagy, és hogy vele mi történt. Önző módon arra gondolok, hogy vajon mondott-e Lila valami mást is. Fogalmam sincs, hogyan tudnám rávenni Danecát, hogy mondjon el mindent, amit tőle hallott. - És tényleg egy ketrecben tartotta? - kérdezi Daneca halkan.

- Aha - válaszolom. - Ilyen ez az emlékvetés! Miden alkalommal, ha használod, a te lényed egy része is elvész vele. Ha valóban azok vagyunk, amivé az emlékeink tesznek, akkor vajon mit jelent az, ha a lényed hatalmas részeinek egyszerűen nyoma vész? Hogy hogyan és mikor találkoztál először a melletted ülő lánnyal? Hogy mit vacsoráztál tegnapelőtt? A családi vakációk. A jogjegyzet, amit egész héten tanultál. Barron mindezeket a dolgokat kicserélte olyasmikre, amik éppen az eszébe jutottak. Fogalmam sincs, hogy emlékezett-e egyáltalán arra, hogy ki is az a Lila, vagy hogy van egy macskája. Daneca lassan bólint, majd félrehajtja az arcába hulló dús tincseket. - Azt mondtam neki, hogy mélységesen megvetem azért, amit tett. Azt mondtam neki, hogy soha nem fogom megbocsátani neki, hogy hazudott. És azt is mondtam neki, hogy egy barom. - Nos, ez elég alapos fejmosásnak tűnik - mondom nevetve. - Remélem, eléggé leforrázott volt. - Légy szíves, ne gúnyolódj rajtam! — ezzel feláll, és megfogja a táskáját. - A telefonban nagyon szomorú volt a hangja, Cassel. Lenyelek mindent, amit ebben a pillanatban mondani akarok neki. Hogy Barron milyen csodálatosan hazudik. Hogy ő minden hazugok hercege. Hogy maga Lucifer is tanulhatna abból, amilyen meggyőző erővel Barron hazudni képes. - Már majdnem vége az ebédnek - mondom ehelyett. - Nem megyünk, és szerzünk egy szendvicset, amíg még megtehetjük? A délutáni órák szinte észrevétlenül telnek el, miközben vadul jegyzetelek, és több röpdolit is írunk. A csésze, amit fazekasórán készítettem, egy darabban kerül ki a kemencéből, és a negyven perc fennmaradó részének nagyját azzal töltöm, hogy barnásvörösre festem, valamint fekete betűkkel a MEGINT REGGEL szavakat festem rá. Mielőtt atlétikaedzésre indulnék, megállók dr. Stewart irodájánál, és bemegyek. Rosszallóan néz rám. - Ebben a félévben nem jelentkezett egyetlen órámra sem, Mr. Sharpé - és a hanglejtése alapján nyilvánvaló számomra, hogy úgy érzi, ez mind a kettőnknek jobb is így. Megigazítja vastag, fekete keretes szemüvegét. - És biztos vagyok benne, hogy nem is azért jött, hogy egy korábbi jegyét próbálja kijavíttatni velem. Fenntartom az álláspontomat, hogy ha valaki olyan sok órát kihagy, mint ahogyan maga tette, akkor egyáltalán nem is volna helye a... - Mina Lángé kért meg, hogy jöjjek el önhöz, és adjak át valamit - szakítom félbe, és a hátizsákomból előveszek egy papírzacskót. Nem mintha elhinném egyetlen pillanatig is, hogy dr. Stewartnak bármi köze lehet a zsaroláshoz, Whartonhoz vagy akár Minához, de mindenképpen biztosra kell mennem. A mellkasa előtt összefonja a karját. Tisztán látszik, mennyire dühös, amiért félbeszakítottam, és nem hagytam, hogy elmondja, véleménye szerint az olyan diákoknak, akiket felfüggesztenek, mert hajszál híján leesnek a kolesz tetejéről, minimum nyári iskolában lenne a helyük. - Mina Lángé ugyancsak nem jár egyetlen órámra sem, Mr. Sharpé. - Vagyis akkor ez itt nem az öné?

- Nos, mi az? - kérdezi. - Mert fogalmam sincs, mi lehetne, amit Ms. Lángé küldene nekem. - Akarja, hogy belenézzek? - kérdezem annyira szenvtelenül, amennyire csak lehet. Eljátszom, hogy ostoba futár vagyok, semmi egyéb. Nyilvánvaló undorral az arcán mind a két kezét a levegőbe emeli. - Igen, kérem, nézzen bele, és ne fecsérelje tovább a drága időmet! Látványosan kinyitom a zacskót. - Úgy tűnik, valamilyen házi dolgozat van benne, meg egy könyv. Jaj, most látom csak, hogy Mr. Knightnak kellene elvinnem. Nagyon sajnálom, Mr. Stewart, de tényleg úgy emlékeztem, mintha az ön nevét mondta volna Mina. - Igen, biztos vagyok benne, hogy Miss Lángé nagyon elégedett, amiért sikerült magára bíznia a kézbesítést. - Sajnos nem érzi jól magát. Ezért nem tudta személyesen elhozni a csomagot. Dr. Stewart úgy sóhajt fel, mintha azon töprengene, hogy vajon miért büntetik az égiek azzal, hogy folyamatosan alacsonyabb rendű értelmi képességű egyedek társaságában kell tartózkodnia. - Viszontlátásra, Mr. Sharpé. Lehet, hogy dr. Stewart nem különösebben kedves ember, de az biztos, hogy életében nem zsarolt még meg egyetlen embert sem. Imádok futni. Imádom, hogy ilyenkor, még akkor is, ha éppen maratonit futok, nem kell foglalkoznom semmi mással, csak azzal, hogyan csapódik a talpam a talajnak, és mennyire fájnak az izmaim a megerőltetéstől. Nincs se bűntudat, se félelem. Csak én vagyok, ahogyan minden erőmmel rohanok előre, és nincsen semmi, ami megállíthatna. Nagyon szeretem a hátamat simogató hűvös szelet és az arcom verítéke adta meleget. Vannak olyan napok, amikor futás közben teljesen ki tudom üríteni az agyamat. Más napokon viszont önkéntelenül is jönnek egymás után a gondolatok, újra és úja megvizsgálok magamban valamit, ami különösen foglalkoztat. A mai napon sikerült néhány nagyon fontos következtetést levonnom. Egy: Mina Lange-et senki nem zsarolja. Kettő: Mina Lángé erővető, aki Wharton Alzheimer-kórján próbál segíteni. Három: Mivel az Alzheimer-kór nem gyógyítható, Minának folyamatosan átkot kell vetnie Whartonra, és ennek megfelelően ő egyre rosszabbul lesz, míg Wharton állapota nem javul jelentősen. Négy: Mina, annak ellenére, hogy folyamatosan hazudik, nagy valószínűséggel komoly bajban lehet. Amikor visszajövök a szobába, Sam felnéz az ágyáról. Egy derekam köré csavart törülközőben parádézok, mert éppen csak kiléptem a zuhany alól. Sam mellett az ágyon olyan főiskolák és egyetemek tájékoztatói hevernek, amiket a szülei azért küldtek neki, mert szerintük érdekesek lehetnek. Persze egyiken sincsen olyan szak, ahol vizuális effektusokat oktatnának, és biztos, hogy egyikben sem engedik majd meg neki,

hogy saját gumimaszkot készítsen. Ezek mind híres és nagy múltú intézmények. Brown. Yale. Dartmouth. Harvard. - Szia - mondja. - Nézd, tegnap ebédnél sikerült beszélnem Minával. Azt mondja, hogy nagyon sajnálja, ami történt. Gyakorlatilag beismerte azt, amit te is mondtál, hogy azt akarta, zsaroljuk meg helyette Whartont. - Tényleg? - felelem, és elkezdem túrni a holmimat a melegítőalsómért. Amikor végül sikerül rábukkannom a szekrényem alján egy halom más ruhám alatt, felveszem. - És azt nem mondta el, hogy mire kellett neki a pénz? - Azt mondja, el akarta hagyni a várost. Nem igazán értettem minden részletét a mondanivalójának, de úgy emlékszem, mintha valaki közvetítene közte és Wharton között. És ez a valaki nem hagyja, hogy elmenjen, úgyhogy szöknie kell. Gondolod, hogy a szüleiről van szó? - Nem - felelem, és eszembe jut Gage, önmagam példája és Lila, valamint az, amit Mrs. Wasserman mondott a konyhájukban. Rengeteg olyan kölyök van, akit kitesznek otthonról, és aztán bűnöző családok markába kerülnek, akik végül eladják őket gazdag embereknek. Valószínűleg nem a szülei lesznek azok. - És szerinted tudunk segíteni neki? - kérdezi. - Ez az egész ügy valahogy túl sok dolog miatt bűzlik, Sam. Különben pedig neki van szüksége a pénzre, zsarolja meg ő Whartont! - De nem teheti. Mert nagyon fél tőle. Felsóhajtok. - Sam ...! - Hiszen majdnem lerángattad a fejéről a parókáját! Ráadásul fényes nappal! Nem gondolod, hogy ezért tartozol neki? Különben is azt mondtam, hogy a Sharpé & Yu Nyomozóiroda még mindig magáénak tekinti az ügyet. Elvigyorodik, és én őszinte örömet érzek, amiért végre sikerült elterelni valamivel a figyelmét. Megint eszembe jut, hogy talán nagyon tetszik neki Mina, és közben nagyon, de nagyon reménykedem abban, hogy ez nem így van. - Szerintem Mina súlyos beteg, Sam - felelem. - Azt hiszem, hogy folyamatosan gyógyítja Whartont, és emiatt az ő állapota folyamatosan romlik. - Ami persze csak újabb ok arra, hogy segítsünk neki. Mondd meg Whartonnak, hogy mindenképpen oda kell adnia Minának a pénzt! Magyarázd el neki a helyzetet! Tudod, tedd számára nyilvánvalóvá, hogy Mina nincsen egyedül. Wharton hozta őt ebbe a helyzetbe. És vannak fényképeink is. - Mina egy játékos - felelem. - Lehet, hogy még mindig játszik velünk is. - Ugyan már, Cassel! Hiszen ő a bajba jutott hölgy! - Nem, ő maga a baj! - megvakarom a nyakam, ahol borotválkozás közben megvágtam magam. - Nézd, szombaton bent kell maradnom Whartonnal. Teljesen egyedül leszünk az irodájában. Akkor talán lesz alkalmam beszélni vele. - Na és ha Mina nem tud várni a hétvégéig?

- Ezzel majd ráérünk akkor törődni, amikor kézzelfogható lesz - felelem, és kinyitom a laptopomat. - Egyébként mi ez a rengeteg prospektus? - Semmi, csak egy csomó jelentkezést kell beadnom. Na és te mit csinálsz? - Meg kell terveznem egy merényletet - felelem, miközben felcsatlakozom az iskola vezeték nélküli hálózatára, és megnyitok egy keresőt. - Tudom. Fura mi? - Cassel Sharpé, a kölyök merénylő - megrázza a fejét. - Rólad külön képregényt kellene kiadni. Elvigyorodom. - De csak akkor, ha te leszel a kis dugó segédem, aki állandóan cicanadrágban rohangál. - Dugó? Hiszen magasabb vagyok nálad! - Hogy az igazát bizonyítsa, feláll az ágyról, amelynek rugói a megkönnyebbüléstől megnyikordulnak. Elvigyorodom, és úgy válaszolok. - Az én képregényemben ugyan nem! Megölni valakit bizonyos szempontból olyan, mint átejteni. Nagyon sok olyan dolog van, amit mind a két esetben el kell végezni. Lehet, hogy a szövetségiek szívesebben hagynának jótékony sötétségben, de úgy gondolom, jobb lesz, ha a saját ösztöneimre hallgatok. Ha ugyanis valami nem úgy sikerül, ahogyan eltervezték, kénytelen leszek rögtönözni, és ehhez nagyon jól kell ismernem az áldozatomat. Patton közszereplő. Nem különösebben nehéz megtudni róla bizonyos dolgokat - hiszen az élete minden részletét részletesen elemezte már a sajtó, és minden hibáját sorba szedték politikai ellenfelei. Addig nézem a róla készült fényképeket, míg már pontosan fel tudom idézni minden egyes arcvonását, amíg már felismerek minden egyes púderfoltot, amit fényképezés előtt kentek a nyakára, míg már bármikor magam előtt látom, ahogyan a megmaradt néhány szál ősz haját egyik oldalról a másikra fésüli, és mindig úgy öltözködik, hogy az pontosan tükrözze az aktuális beszéde hangulatát. Képeket nézegetek róla, amik otthon készültek, és olyanokat, amik kampánykörutakon, kisdedeket csókolgatva. Végigolvasok milliónyi hírt, pletykát és éttermi ajánlót, amikből megtudhatom, hogy kivel találkozik (rengeteg emberrel), mi a kedvenc étele (a bolognai spagetti), mit rendel abban a kifőzdében, ahova járni szokott (tükörtojást megfordítva, vajas pirítóst fehér kenyérből, és pulykavirslit), de még azt is, hogyan szokta inni a kávéját (tejszínnel és cukorral). A biztonsági intézkedéseit is alaposan tanulmányozom. Állandóan van mellette két testőr, akik mindenhova követik. Nem mindig ugyanazok a pasik, de mindegyiküknek törött orra és gúnyos vigyora van. Találtam néhány újságcikket, amik szerint Patton arra használja a forrásait, hogy frissen szabadult elítélteket fogadjon fel a biztonsági szolgálata megerősítésére, mégpedig olyan embereket, akiknek személyesen ő adott kegyelmet. Soha, sehova nem megy nélkülük. Megnézek egy csomó YouTube-videót is, amelyeken összeesküvés-elméletekkel, az átokvetőkkel és a túlságosan nagyra hízott kormányzattal kapcsolatban fröcsög. Észreveszem az egészen enyhe akcentusát, és azt, ahogyan felviszi a hangsúlyt, majd elhallgat egy pillanatra, mielőtt valami általa különösen fontosnak tartott dolgot közölne. Figyelem,

milyen gesztusokat használ, hogyan tárja szét a kezét, mintha a keblére akarná ölelni a teljes hallgatóságát. Felhívom anyámat, és sikerül kiszednem belőle néhány további apróságot, miközben úgy teszek, mintha csak azt akarnám megtudni, hogyan sikerült szépen lassan a bizalmába férkőznie. Megtudom, honnan vásárolja az öltönyeit (Bergdorf, ahol megvannak a pontos méretei, így megteheti, hogy egyszerűen odatelefonál nekik, és ők elkészítik, majd ha szükséges, a helyszínre szállítják számára a tökéletes öltönyt), hogy milyen nyelveken beszél (franciául és spanyolul), milyen gyógyszert szed a szívére (Capotent, valamint egyetlen szem bébiaszpirint). Megtudom azt is, hogy járás közben mindig a sarkát teszi először a földre, így a cipője sarka mindig hamarabb elkopik, mint a talp többi része. Csak figyelek, nézek, hallgatok és olvasok, míg már úgy érzem, hogy Patton kormányzó személyesen áll a vállam fölött, és suttog a fülembe. Nem valami kellemes érzés.

TIZENKETTEDIK FEJEZET PÉNTEK DÉLUTÁN VAN, és éppen a kolesz felé tartok az órák után, amikor rezegni kezd a telefonom az egyennadrágom zsebében. Kiveszem, de rejtett számról hívnak. - Halló? - mondom a mikrofonba. - Holnap este jövünk érted - hangzik válaszképpen Julikova hangja. - Addigra tedd szabaddá magad! Délután hatra legyél indulásra készen! Valami nagyon nem stimmel. Nagyon, de nagyon nem stimmel. - De nemrégen azt mondta, hogy mindenre csak a jövő szerdán kerül sor! Nem most szombaton! - Nagyon sajnálom, Cassel - feleli. - De a tervek megváltoztak. Most mindannyiunknak rugalmasnak kell lennie. Lehalkítom a hangomat. - Nézze, az a dolog azzal a halálvetővel, akit követtem... ne haragudjon, hogy nem szóltam a fegyverről. Tudom, hogy tud róla. Csak nagyon megijedtem. Még mindig nálam van. Nem csináltam vele semmit. Ha akarja, akkor elhozom magának. Pedig nem lenne szabad megtennem, hiszen megígértem Gagenek, hogy visszaadom. Az lesz a leghelyesebb, ha Julikovának adom oda. Már eredetileg is ezt kellett volna tennem. Egyetlen hosszúra nyúlt pillanatig nem érkezik semmi válasz a vonal másik végéről. - Ez azért nem a legokosabb húzásod volt. - Tudom - mondom én. - Mi volna, ha holnap éjjel átadnád nekem a fegyvert, és az egészet csak kellemetlen félreértésnek tekintenénk? - Jól van. - A nyugtalanság egyre jobban eluralkodik rajtam, bár az igazat megvallva magam sem tudom, hogy miért. Egyszerűen van valami a hangszínében, ami valahogy nem odavaló. Valami, ami miatt úgy érzem, mintha máris próbálná eltávolítani magát az egész helyzettől. Kicsit meglep, hogy olyan könnyen egérutat adott a fegyverrel kapcsolatban. Ez az egész ügy egye jobban bűzlik. - Olvasgattam egy kicsit Pattonról - mondom, hogy beszéltessem. - Erről majd akkor beszélünk, ha már felvettünk - mondja szinte kedvesen, de azért tisztán kihallható a hangjából az elutasítás. - Minden pillanatban vannak vele magán biztonsági emberek is. Kemény pasik. Csak tudja, eszembe jutott, hogy rajtuk hogyan fogjuk tudni keresztülverekedni magunkat? - Megnyugodhatsz, Cassel, hogy ezen az ügyön a legjobb embereink dolgoznak. A te feladatod ugyan nagy jelentőséggel bír, de viszonylag kis része az akciónak. Nagyon vigyázunk majd rád. - Elmondaná, hogyan? - felelem, és hagyom, hogy a haragom valamennyire kicsendüljön a szavaimból. Felsóhajt.

- Ne haragudj. Megértem, hogy aggódsz. Pontosan tudjuk, milyen hatalmas kockázatot vállalsz, és nagyon nagyra tartunk emiatt. Várok. - Sikerült lefizetnünk az egyik biztonságit. Ő majd feltartja a másik őrt, hogy elég időd legyen elvégezni a feladatodat. És azután fedezni is fog. - Jól van - mondom. - A Wallingfordban találkozunk. Hívjon fel, ha odaért. - Próbáld ne halálra aggodalmaskodni magad! - tanácsolja Julikova. - Viszlát, Cassel! Amint összecsukom a telefonomat, a szívem vadul verni kezd, a gyomrom pedig görcsbe rándul. Semmi sem rosszabb annál, mint amikor a rettegés alaktalan tömege rátelepszik az emberre - egészen addig a pillanatig, amíg egyszer csak rádöbben, mitől is kellett félnie egész idő alatt. Amikor kiderül, hogy az egész már nem csak a fejében létezik. Amikor szembenéz a veszéllyel. A szövetségieknek nincsen rám szüksége ahhoz, hogy elintézzék Pattont. Egyáltalán semmi miatt nincsen rám szükségük. És ha valóban lefizették az egyik testőrét, akkor tényleg bármelyik pillanatban eltehetik láb alól. Leülök a könyvtár lépcsőjére, és felhívom Barront. Amikor felveszi, a háttérből forgalom zaját hallom. - Mit akarsz? - kérdezi, idegesen. - Ugyan már! - mondom, hiszen nekem is jó okom van arra, hogy dühös legyek rá. - Nem lehetsz komolyan bepöccenve, csak azért, mert elhitted, hogy nem tudom meggyőzni arról, hogy hazudsz neki... amikor tényleg folyamatosan hazudtál! - Vagyis azért hívtál, hogy kiélvezd a kárörömödet? - kérdezi. -Julikova közelebb hozta a te is tudod mit, és máris sikerült kerítenie egy belső embert. Valakit, aki sokkal jobb helyzetben van ahhoz, hogy megtegye, amit nekem kellene. Neked ez nem tűnik kicsit gyanúsnak? - Talán - mondja. - Na és az a halálvető, akit Queensben üldöztem! Julikova emberei begyűjtötték, csak azért, mert meg akartak győződni arról, nem hazudok-e. - Ez mondjuk tényleg furcsa. Nekem úgy tűnik, ezt is jól elkúrtad. Szar lehet Casselnek lenni. Még a szövetségiek sem kedvelnek. Ezzel leteszi, és én ott maradok a néma vonal végén. Nem tudom, egyáltalán miért gondoltam, hogy ez a beszélgetés bármi más módon is alakulhat. Még nagyon hosszú ideig ülök a lépcsőn. Úgy döntök, nem megyek atlétikára. Vacsorázni sem. Csak forgatom a telefont a kezemben, míg ráébredek, hogy valahova azért csak el kell mennem innen végül. Felhívom Lila számát. Nem is számítok arra, hogy fel fogja venni, de ez történik. - Segítened kell - mondom. Halkan beszél. - Már éppen eleget segítettünk egymásnak, nem gondolod? - Csak annyi, hogy valakivel meg kell beszélnem mindazt, ami velem történik.

- Nem hiszem, hogy ennek a valakinek éppen nekem kellene lennem. Mély levegőt veszek. - A szövetségieknek dolgozom, Lila. És bajban vagyok. Nagyon nagy bajban. - Máris veszem a kabátomat - feleli. - Csak mondd meg, hogy merre vagy. Megbeszéljük, hogy a régi háznál fogunk találkozni. Összeszedem a kulcsaimat, és a parkoló felé indulok. A koromfekete konyhában ülök, amikor hirtelen kinyitja az ajtót, és belép. Arra gondolok, milyen illata volt apa szivarkáinak, és hogy milyen lehetett régen, amikor még mindketten nagyon kicsik voltunk, és semmi nem számított igazán. Felkapcsolja a lámpát, és a hirtelen fénytől pislogva bámulok rá. - Minden rendben van? - Odalép az asztalhoz, és egyik kesztyűs kezét a vállamra helyezi. Szűk, fekete farmer van rajta, meg egy koptatott bőrdzseki. Szőke haja úgy ragyog, mint a régi aranypénzek. Megrázom a fejemet. Aztán elmondok neki mindent - Pattonról, Mauráról, arról, hogy jó útra akarok térni, de sehogyan nem sikerül, hogy követtem aznap, amikor Gage nyomába eredtem, és igazából magam sem tudnám megmagyarázni, hogy miért, Julikováról és a fegyverről. Mindent. Mire végzek, Lila hátradőlve ül a székben, és az állát egyik tenyerén nyugtatja. Levette a dzsekijét is. - Mennyire vagy dühös rám? - kérdezem. - Úgy értem, mennyire nagyon... egy egytől tízig terjedő skálán, ahol az egy azt jelenti, hogy szét akarod rúgni a seggem, a tíz pedig azt, hogy bedobsz egy cápákkal teli medencébe. Ingatja a fejét, amikor ezeket a mértékegységeket hallja. - Úgy érted, amiatt, hogy végignézted, ahogyan parancsot adok valakinek a megölésére, és aztán azt is, ahogyan Gage végez a célponttal? Hogy nemcsak együttműködsz a szövetségiekkel, de talán közéjük is tartozol? Hogy eddig eszedbe sem jutott elmondani nekem mindezt? Nem, nem vagyok boldog ezek miatt. Téged zavart... amikor láttad, hogy mit teszek? - Nem tudom - válaszolom. - Gondolod, hogy nekem jeges víz csordogál az ereimben? - könnyedén teszi fel a kérdést, de pontosan tudom, hogy nagyon fontos számára, hogy mit válaszolok. Azon töprengek, milyen érzés lehet, ha az embert egész életében úgy nevelik, hogy egy napon majd egy bűnöző család feje lesz. - Te az vagy, ami mindig is kellett, hogy legyél. - Emlékszel még, milyen volt gyerekkorunkban? - kérdezi. Az ajkán halvány mosoly játszik, de az, ahogyan rám néz, valahogy egész mást sugall. - Azt gondoltad, én leszek majd az, aki üzleteket köt, ellenségeket szerez magának, aki hátba szúr másokat, és összevissza hazudozik. És azt mondtad, hogy te elmenekülsz majd innen, és bejárod az egész világot. Nem hagyod majd, hogy az életedet mások irányítsák helyetted. - Ebből is látszik, mennyire hülye vagyok.

- Ezt a játékot már túlságosan régóta játszod, Cassel. Nagyon hosszúra nyúlt, és nagyon veszélyessé vált. - De én nem akartam, hogy minden ennyire a feje tetejére álljon! Egyszerűen csak jött az egyik dolog a másik után. Helyre kellett hoznom mindent. Valakinek helyre kellett hoznia, amit Maura tett, és mivel egyedül én tudtam róla, rajtam kívül nem lehetett senki, aki megteszi neki. Na és azt is meg kellett akadályoznom, hogy Barron csatlakozzon a Brennan családhoz. Magamat pedig meg kellett akadályoznom abban, hogy... - Erővel elharapom a mondatot, mert pontosan tudom, hogy nem fejezhetem be, amit mondani akartam. Nem vagyok képes elmagyarázni neki, hogy mennyire nagy szükségem volt arra, hogy távol tartsam magam tőle. És nem vagyok képes elmagyarázni neki, hogy milyen közel álltam ahhoz, hogy kudarcot vallják ebben is. - Jól van, akkor szállj ki! - válaszolja, és a kezével olyan mozdulatot tesz, ami talán azt jelenti, hogy ez annyira evidens, hogy nem is kellene hangosan kimondani. - Úgy gondoltad, azt teszed, amit helyesnek érzel, de van még visszaút, úgyhogy fordíts hátat nekik! Lépj le a szövetségiektől! Ha pedig nem akarnak elengedni, akkor bujkálj! Majd én segítek. Beszélek apával. Talán engedékenyebb lesz egy kicsit anyukáddal kapcsolatban is, legalábbis addig, amíg nem sikerül megoldanod ezt a dolgot. Ne hagyd, hogy a szövetségiek játékszerként bánjanak veled! - Nem szállhatok ki - elfordulok, és a mosogató fölötti, málló tapétára nézek. - Nem tehetem. Ez túlságosan fontos. - Miért akarod olyan lelkesen eldobni magadtól az életedet mindig, amikor megjelenik előtted valami cél? - Ez nem igaz. Én nem vagyok ilyen... - De hiszen ezek egyike sem a te hibád! Mi az, ami miatt olyan istenverte bűnösnek érzed magad, hogy úgy viselkedsz, mintha te nem is számítanál? - Egyre hangosabban beszél, aztán feláll a székről, megkerüli az asztalt, és erősen a vállamba bokszol. — Mi az, amitől azt gondolod, hogy neked kell megoldanod minden ember problémáját, közte az enyémet is? - Semmi - megrázom a fejem, és elfordulok tőle. - Talán Jimmy Greco, Antanas Kalvis vagy a többi hozzájuk hasonló? Mert én ismertem őket, és mindannyian rossz emberek voltak. A világ jobb lett így, hogy nincsenek már benne. - Ne akarj rávenni, hogy ne érdekeljen, amit tettem velük! - mondom. - Nem érdemlem meg. - És miért nem érdemled meg.? - kiabál, de a hangja olyan, mintha a szavakat egyenesen a bensőjéből szakítaná ki. A keze a felkaromat markolja, és megpróbál úgy fordítani, hogy a szemébe kelljen néznem, De nem akarok. - Miattad - mondom neki. - Miattad nem érdemlem meg. Egy pillanatig nem szól egyikőnk sem. - Azért, amit tettem... - kezdem, de már nem tudom, hogyan mondhatnám ki azt, amit valójában akarok. Elölről kezdem. - Nem tudom megbocsátani magamnak... nem vagyok hajlandó megbocsátani magamnak! Lerogyok a linóleumra, és kimondom végre, amit eddig soha nem mondtam ki hangosan.

- Mert megöltelek. Emlékszem arra, ahogyan megöllek. Megöltelek - a szavak csak áramlanak belőlem, újra és újra és újra. A hangom a torkomba szakad. Elbicsaklik. - De hiszen élek! - mondja Lila, és ő is letérdepel, úgyhogy kénytelen vagyok ránézni, látni az arcát. - Itt vagyok. Mélyet sóhajtok, az egész testem beleremeg. - Élünk - mondja. - Túléltünk mindent. Úgy érzem, hogy bármelyik pillanatban darabokra hullhatok. - Mindent elkúrtam, mi? Most rajta van a sor, hogy mélyen a szemembe nézzen. - Soha nem hagynám, hogy Daneca átkot vessen rám - lassan beszél, gondosan téve egymás mellé a szavakat, mintha csak kártyavárként omolhatna össze a mondanivalója egyetlen rosszul elhelyezett szó miatt. - De ettől még nem kezdtelek nem szeretni. Mert mindig szerettelek, Cassel. Gyerekkorunk óta. Biztosan te is emlékszel rá, ahogyan a saját szülinapi bulimon egy szál bugyiban parádéztam. Annyira meglepő most ezt hallani, hogy önkéntelenül is felnevetek. Megérintem a fülemet ott, ahol akkor kifúrta, habár mostanra teljesen beforrt a lyuk. Próbálok elképzelni egy olyan világot, ahol nem egyedül én táplálok érzelmeket a másik iránt. - Soha nem gondoltam, hogy ez azt jelenti... - Mert hülye vagy - feleli. - Egy idióta! Amikor lekopott az átok, nem engedhettem meg, hogy észrevedd, még mindig érzek irántad. Azt hittem, nem viszonoznád az érzelmeimet. Összefonta az ujjait, és most olyan szorosan szorítja őket, hogy a kesztyű bőre fényesre nyúlik a bütykein. - Kedves voltál velem. Mindig nagyon kedves. Úgy gondoltam, addig fogod tettetni, hogy szeretsz, amíg már nem leszel képes tovább megjátszani magad. És nem engedhettem meg, hogy azt gondold, még mindig játszanod kell. Éppen ezért minden alkalommal, amikor eszembe jutottál, beledöftem egy ollót, tollat vagy valami más hegyeset a kezembe. Egészen addig csináltam ezt, amíg elértem, hogy minden alkalommal, amikor megláttalak, már csak a fájdalom jutott eszembe rólad... És még ennek ellenére is kétségbeesetten szerettelek volna látni. - Én nem tettetem magam, Lila - felelem. - Soha nem is tettettem. Tudom, mit gondoltál, amikor megkértem Danecát, hogy ilyen átkot vessen rád. De korábban már megcsókoltalak, és pontosan tudtam, mit csinált veled az anyám, emlékszel? Akkor azért csókoltalak meg, mert már nagyon régóta meg szerettem volna tenni. Megrázza a fejét. - Nem is tudom. - Akkor éjjel, a koleszban, a szobádban... Lila, hiszen meg voltál átkozva!— mondom. — És nem sok híja volt, hogy így is megtegyem! És rettenetes volt, mert te teljesen úgy viselkedtél, mintha őszinte lenne, amit érzel, én pedig kénytelen voltam folyamatosan arra emlékeztetni magam, hogy nem... és néha nagyon undorodtam magamtól. Ki akartam törölni a fejemből, hogy mennyire rémesen érzem magam. Tisztában voltam azzal, hogy nem helyes, amit teszek, de akkor sem tudtam ellenállni.

- Semmi baj - mondja Lila. - Semmi baj. - De akkor is, soha nem akartam volna... - Tudom, Cassel - mondja. - Csak jobban örültem volna, ha korábban elmagyarázod. - És pontosan mit mondhattam volna? Hogy nagyon szeretnék veled lenni? - kérdezem követelőzve. - Az a baj, hogy egyszerűen nem vagyok képes megbízni önmagamban? Hogy én... Közelebb hajol, és az ajkait az ajkaimra nyomja. Még soha nem éreztem ennyire mértéktelen megkönnyebbülést amiatt, hogy belém fojtják a szót. Lehunyom a szememet, mert most úgy érzem, túl sok volna nekem, ha még látnom is kellene Lilát. Olyan vagyok, mint az ember, aki ki tudja, mióta élt kenyéren és vízen, és most egy lakomát tálalnak fel neki. Akit túlságosan régóta tartottak a koromsötétben a falhoz láncolva, és most fájdalmat okoz neki a puszta fény is. A szívem olyan erősen ver, hogy attól tartok átszakítja a mellkasomat. Az ajkai nagyon lágyak, és simogatva csúszkálnak az enyémen. Felolvadok az egymásba érő csókokban. Kesztyűs ujjaim végigsimítják az arca ívét, rátalálnak a nyaka alatti kis gödröcskére, és a következő pillanatban kéjesen felnyög. Felforr a vérem. Gyorsan kioldja a nyakkendőmet. Amikor elhúzódok egy kicsit, hogy láthassam, elvigyorodik, és egyetlen mozdulattal lerántja a nyakamból. Felvonom a szemöldökömet. Nevetve áll fel, majd nyújtja felém a kezét, hogy engem is felsegítsen. - Gyere már! - mondja. Felállok. Valahogyan az ingem is kihúzódott a nadrágomból. Aztán megint csókolózunk, és botladozva indulunk el a lépcsőn felfelé. Megáll, hogy lerúgja a csizmáját, és közben részben a falnak, részben nekem támaszkodik. Lerázom magamról a dzsekimet. - Lila - mondom, de nem jutok tovább, mert ebben a pillanatban elkezdi kigombolni az egyeningemet. Az ing a folyosó padlójára hullik. Szinte bezuhanunk a régi hálószobámba, ahol már milliószor elképzeltem őt, és ahol végül el is veszítettem. Ezek az emlékek most mind elhomályosulnak, erejüket vesztik, miközben frissnek és elevennek érzékelem hűvös, bőrkesztyűs ujjait, amint kemény hasamon és felkarom izmain végigsimítanak. Felsóhajtok. Hátralép, a foga közé harapja kesztyűi ujjvégeit, lehúzza mind a kettőt. Tekintetem a földre zuhanó kesztyűkre tapad. Elkapom csupasz kezét, végigcsókolom minden egyes ujját, ő pedig csak néz, csodálattól elkerekedett szemekkel. Finoman megharapom a csuklóját, és felnyög. A kezem remeg, amikor lehúzom a saját kesztyűmet. Lila bőrének íze még mindig a nyelvemen van, és mintha láz öntötte volna el a testem. Ha meg kell halnom holnap, amikor a szövetségiek eljönnek értem, akkor ami most történik, az szívem legutolsó és leghőbb vágya. Ez. A látvány, ahogyan a szempillái az arcomat

simítják, és ahogyan élvezettel lehunyja a szemét. A szíve dobbanásainak ritmusa a torkán. A lehelete a számban. Ez. Voltam már együtt olyan lányokkal, akiket szerettem, és olyanokkal is, akiket egyáltalán nem. De még soha nem voltam együtt olyan lánnyal, akit a világon mindennél jobban szeretek. A gondolat teljesen letaglóz, és úgy érzem, most mindennek tökéletesnek kell lennie. Ajkam lejjebb vándorol, és megérinti a nyakán húzódó sebhelyet. Körmei hátam húsába vájnak. Kiszakítja magát az ölelésemből, majd a blúzát a fején keresztül lerántja magáról, és a padlóra hajítja. Kék melltartó van rajta, rengeteg csipkepillangóval. Azután megint a karjaimba veti magát, az ajkai széjjelnyílnak, a bőre leírhatatlanul selymes és forró. Amikor meztelen ujjaim végigsimítanak a hátán, még szorosabban simul hozzám. Reszkető ujjakkal kezdi kicsatolni az övemet. - Biztos vagy benne? - kérdezem, kicsit elhúzódva. Válasz helyett hátrébb lép, kikapcsolja a melltartóját, és a blúzára dobja. - Lila - mondom tehetetlenül. - Cassel, ha most tényleg azt mondod, hogy beszélgetni akarsz erről az egészről, akkor azonnal megfojtalak. Szó szerint. A saját nyakkendőddel. - Azt hiszem, hogy az a földszinten maradt - felelem, és közben próbálom kitalálni, hogy mégis mi a fenéről akartam én egyáltalán beszélgetni, miközben közelebb lép hozzám, és megint megcsókol. Az ujjai a hajamba kapaszkodnak, és az ajkaimat az ő ajkára kényszerítik. Néhány apró lépés csupán, és máris az ágyamban fekszünk, minden párnát a földre taszítva. - Van nálad valami? - kérdez bele a váltamba, és meztelen mellei a mellkasomnak nyomódnak. Minden egyes kimondott szóra összerezzenek, de próbálok azért gondolkodni is. Beletelik néhány pillanatba, míg rájövök, mire gondol. - A tárcámban. - Tudod, még nem olyan sokszor csináltam - a hangja remeg, mintha hirtelen idegesség tört volna rá. — Akarom mondani csak egyszer. - Ha akarod, megállhatunk - felelem, és megálljt parancsolok a kezeimnek. Remegve veszem a levegőt. - Talán jobb lenne... - Ha most megállsz - feleli - , megfojtalak. Nem akarok meghalni.

TIZENHARMADIK FEJEZET AMIKOR FELÉBREDEK, a napfény a koszos zsalugáteren keresztül szűrődik be a szobába. Kinyúlok meztelen ujjaimmal magam mellé, és bár arra számítok, hogy majd kellemesen meleg bőrt érintek, csak összegyűrt takaróra találok. Lila már nincs itt. Én mindig is szerettelek, Cassel. A bőrömön még mindig élénken él érintésének emléke. Kinyújtózkodom, és jólesően végigropogtatom a csigolyáim. A fejem talán soha nem volt ennyire tiszta. Vigyorogva nézek fel a mennyezet repedezett gipszvakolatára, és magam elé képzelem, ahogyan próbál kiosonni úgy, hogy ne ébresszen fel, azon gondolkodik, hogy vajon megcsókoljon-e búcsúzóul, de eszébe sem jut hagyni egy üzenetet vagy bármi mást, amit egy hétköznapi lány hagyna. Hát persze hogy nem. Lila semmiképpen nem szeretne szentimentálisnak tűnni. Biztosan kivitte a ruháját a fürdőszobába, és ott öltözött fel, majd hideg vizet fröcskölt az arcába. A csizmáját nem vette fel, mezítláb rohant keresztül az élőkért füvén. Visszaosont abba a rongyrázó apartmanépületbe, még mielőtt bűnözőzseni édesapja rájönne, hogy az ő kicsi lánya egy fiúval töltötte az egész éjszakát. Itt, az én házamban. Nem tudom abbahagyni a vigyorgást. Szeret. Azt hiszem, most már boldogan halhatok meg. Átmegyek a szüleim szobájába, előhalászok egy ócska, bőr utazózsákot, és belegyömöszölök néhány pólót, valamint azokat a farmereket, amiket a legkevésbé kedvelek. Nem volna semmi értelme normális ruhát pakolni, ugyanis elképzelésem sincs, hova akar vinni Julikova, vagy hogy látom-e majd ezeket a holmikat még egyszer ebben az életben. A tárcámat és a személyazonosító kártyáimat a párnám alá teszem. A célom egyszerű - rá kell jönnöm, hogy Julikova vajon tényleg át akar-e verni, valamint elvégezni a feladatot, hogy Patton ne árthasson többet anyának. Azután hazajönni. Utána pedig majd meglátjuk. Még nem írtam alá semmilyen papírt, vagyis hivatalosan nem vagyok az EKR tagja, így ha akarok, még bármikor kiszállhatok. Vagy legalábbis azt hiszem. Most ugyanis a szövetségi kormányról van szó, nem pedig valami bűnbandáról, ahol az összetartozást vérszerződésekkel és felszabdalt torkokkal pecsételik meg. Természetesen még ügynök sem lehetek, és így külön-külön meg kell majd harcolnom minden egyes emberrel, aki éppen olyasvalakit keres, akinek az enyémhez hasonló képességei vannak. Egy pillanatra elképzelem, milyen lenne, ha próbálnék megállni a saját lábamon a suli után, New Yorkban élni és pincérként dolgozni, csak késő esténként találkozni Lilával valami kávézóban. Soha, senkinek nem kellene megtudnia, mi vagyok valójában. Soha, senkinek nem kellene megtudnia, mire vagyok képes. Minden este hazamennénk a kis lakásunkba,

olcsó bort innánk, fekete-fehér filmeket néznénk, és elpanaszolnánk egymásnak, milyen vacak a munkánk. Ő mesélhetne mondjuk a bandaháborúkról és kamionokról leesett vadiúj dolgokról, én pedig... Megrázom a fejem, és elhessegetem a gondolatokat. Mielőtt túlságosan elmerülnék egy egyébként is nagyon valószínűtlen jövővel kapcsolatos álmaimban, időben oda kell érnem a szombati elzárásomra. Különben még a Wallingfordot sem sikerül elvégeznem. Amikor a telefonom órájára pillantok, látom, hogy van még vagy fél órám. Ez azt jelenti, hogy lesz elég időm visszamenni a koleszba, összeszedni Samet, és együtt kitalálni, mit mondjunk Mina nevében. Nem túlságosan sok idő, de azért éppen elég. Éppen a kocsim felé sétálok, vállamon a táskával, amikor megcsörren a telefonom. Barron az. Felveszem. - Szia! - mondom meglepetten. A hangjában gondosan kikényszerített nyugalom. - Utánanéztem néhány dolognak. Megállok, és a Merci motorháztetejére támaszkodok. A kocsikulcs még mindig a kezemben van. - Miféle dolognak? - Miután beszéltél nekem a Pattonnal kapcsolatos ügyről, sikerült rávennem az egyik barátnőmet, hogy engedje használni az azonosító kártyáját, és átböngésztem néhány fájlt. Igazad van. Fel akarnak ültetni, Cassel. Az a tervük, hogy te viszed el az egész balhét. Kiráz a hideg. - Le akarnak tartóztatni? Felnevet. - Éppen ez az egészben a legnagyobb poén. Hagyják majd, hogy Pattonból kenyérpirítót vagy valami ehhez hasonlót csinálj, mert mindenképpen el akarják tussolni a saját balfogásukat. Bemehetnének nagy fegyverropogással is, csakhogy az ő hibájuk, hogy Patton ennyire kiszámíthatatlan lett. Ez az egész az ő saruk. Végignézek a gyepen. Már szinte minden levél lehullott, és nem maradt más, csak csupasz fatörzsek, amelyek fekete ágai végtelen karok végéből kinövő megannyi hosszú ujjként nyúlnak ki az égbolt felé. - Hogy érted ezt? - Amikor Patton emberei rájöttek, hogy anya átkot vetett rá, felhívták a szövetségieket. Ha anya akkor nem lett volna olyan elővigyázatlan, akkor most nem lennél benne nyakig. - Nem volt ideje rá, hogy körültekintőbben dolgozzon - mondom. - Különben pedig, a politika nem az ő világa. - Aha, nos, annyit mondhatok, hogy elolvastam a jelentéseket, és ami bennük áll, az az elbaszarintás világbajnoki címének szinonimája. Miután Patton emberei felhívják a szövetségieket, ők odaküldenek egy állami megbízásból dolgozó érzésvetőt, hogy „javítsa meg” Pattont. De tudod, a kormányzati oldal tele van olyan hyperbathygammikus idiótákkal,

akiknek a fejébe egész életükben azt verték, hogy csak akkor használják a képességeiket, amikor tényleg nagyon szükség van rá, úgyhogy ez a figura nem éppen valami ügyes kezű. - Megátkozza Pattont, hogy rettegje és gyűlölje anyát, mert azt hiszi, hogy csak az ehhez hasonló, erős érzelmek olthatják ki az átkot, amit ő vetett rá. Ehelyett Patton megzakkan. Totálisan. Egyik pillanatban erőszakos kirohanásai vannak, a következőben meg pityereg. Reszketés fut végig rajtam, amikor arra gondolok, milyen lehet, amikor az ember két, egymásnak teljesen ellentmondó érzelmet tapasztal. És csak még rosszabb lesz, amikor eszembe jut, hogy én is ezt akartam tenni Lilával. Hogy a szerelem és a közömbösség folyamatosan harcoljon egymással. Nem is tudom, mi történt volna, ha sikerül. Most, ahogyan visszagondolok rá, úgy érzem magam, mintha a koromsötétben botorkálva csak egyetlen lépéssel tévesztettem volna el egy feneketlen szakadékot. Barron azonban folytatja. - Na mármost, a törvényjavaslat elfogadása azon áll vagy bukik, hogy azok az átokvetők, akik közben becsületes állampolgárok is, majd támogatják-e. Ha a közösségek megbecsült tagjai mind beismerik, hogy átokvetők, és önként jelentkeznek a tesztre, akkor mi, többiek, rossz színben tűnünk fel, vagyis a programot mindenki jónak látja majd. Biztonságosnak. Humánusnak. Csak az a baj, hogy Patton éppen ebben a pillanatban döntött úgy, hogy megbolondul, és kirúgatott mindenkit, akinek a HBG-tesztje pozitív lett. - Aztán megkérte a szövetségi alkalmazottakat is, hogy teszteltessék le magukat. Sikerült hatalmas nyomást gyakorolnia rájuk. Azt akarta, hogy minden olyan egységet, amelyben hyperbathygammikus egyének is szolgálnak, haladéktalanul oszlassanak fel. - Mint az EKR - mondom, és Julikovára, valamint Jones ügynökre gondolok. - Felettük azonban nincs befolyása. - Mondtam, hogy kész tévedések vígjátéka az egész! - feleli Barron. - Hiszen persze hogy semmit nem tehet, hogy ezt elérje. Azt azonban megteheti, hogy megfenyegeti őket, kitálal a sajtónak mindent, és elmondja, hogyan vetettek rá átkot a beleegyezése nélkül, így tehát mit gondolsz, mit tett a Jófiúk Csapata az ő hatalmas bölcsességében? - Fogalmam sincs — válaszolom. Újabb bejövő hívás, és vibrálni kezd a telefonom, de most nem törődök vele. - Odaküldenek egy másik átokvetőt, hogy hozza rendbe az előző elkefélt beavatkozást Patton agyán. Felnevetek. - Fogadjunk, hogy ez sokkal ügyesebb volt! - Aha, csakhogy Patton megölte. Ennyire ügyes volt a figura. - Megölte? — Mivel Barronról van szó, nem lehet kizárni, hogy elferdíti az igazságot, ha nem is hazudik. Azonban a sztori, amit előad nekem, sokkal inkább összeáll, mint Julikováé. Barron története egy hatalmas kupleráj, tele véletlenekkel és hibákkal. Én is szoktam hazudni, így pontosan tudom, hogy egy jó hazugság legfontosabb jellegzetessége, hogy egyszerű és egyértelmű. Olyannak próbálja elhitetni velünk a valóságot, amilyennek szeretnénk, ha lenne.

- Igen - feleli Barron. - Az ügynököt Eric Lawrence-nek hívták. Nős volt. Két gyermek apja. Amikor Patton rájött, hogy Lawrence ügynök átkot akar vetni rá, megfojtotta. Csodálatos, nem? Úgyhogy most már a szövetségieknek van egy gyilkos kormányzója, feljebbvalóik pedig kiadják nekik az ukázt, hogy mindenképpen takarítsák el ezt a mocskot, mielőtt hatalmas botrány tör ki. Mély lélegzetet veszek, majd lassan kiengedem. - Szóval akkor azután, hogy átváltoztattam Pattont, mit készülnek tenni? Gondolom, letartóztatnak. Van indítékom, mert ott van anya, és ami vele történt. Lesittelnének. De mi értelme volna, ha odabentről nem tudok nekik dolgozni? A börtönben nem sok mindent tehetek... vagy legalábbis elég korlátozottak a lehetőségeim. Átváltoztathatok más rabokat. Vagy cigiből aranyrudakat csinálhatok. - Éppen ez a legcsodálatosabb a tervben, Cassel! - folytatja Barron. — Hát nem érted? Nemcsak hogy te lennél az áldozati bárány, de a kezükben lennél. Teljes mértékben. Pontosan olyan fegyvert csinálnának belőled, amilyennek mindig is szerettek volna látni. - És azt sikerült kiderítened, hogy hol akarnak sort keríteni erre az egészre? - kérdezem, miközben zsibbadt aggyal kinyitom a kocsi ajtaját. - A hétfői beszédnél, Carney-ban, a korábbi internálótábor helyén. Az emlékünnepségre sátrakat is állítanak majd. A szövetségieknek a kezében van a biztonsági szolgálat, de kit érdekel ez, Cassel? Az egyértelmű, hogy úgysem fogsz odamenni. Csak az a baj, hogy nincsen más választásom. Ha nem megyek, és Patton megússza a dolgot, anyának vége. Nem vagyok biztos benne, hogy anyám valóban annyira jó ember, de Pattonnal mindenképpen jobb. Na és persze azt sem szeretném, ha a szövetségiek megúsznák. - Mennem kell - felelem. - Nézd, hálás vagyok, amiért utánanéztél ezeknek. Tudom, hogy nem lett volna kötelességed, és nagyon nagy segítséget jelent, hogy pontosan tudom, mire számíthatok. - Jól van, akkor menj. De az legyen, hogy odamész, és elkúrod a nagy mutatványt. Mit tehetnek veled? Jól leszidnak? Hiszen hibák mindig szoktak történni! Te különben is mindig mindent elkúrsz. - Akkor megint csapdát állítanának nekem - válaszolom. - De ezúttal már odafigyelhetnél, hogy elkerülhesd. - Én már most is odafigyeltem - válaszolom. - És ennek ellenére sem tudtam, hogy mi folyik a színfalak mögött. Különben pedig, valakinek mindenképpen meg kell állítania Pattont, és ennél nem is kell jobb alkalom. - Na persze - mondja Barron. - Valakinek meg kell állítania. Valakinek, akit nem próbálnak közben bepalizni. Valakinek, aki nem te vagy. - Ha nem teszem meg, amit kérnek, a szövetségiek nekimennek anyának. És ez még a legjobb, amiben reménykedhetünk... mert előbb vagy utóbb, de Patton megölné. Egyszer már így is megpróbálta. - Hogy micsoda? Hogy érted ezt?

- Meglőtték, de nem akarta, hogy mi is megtudjuk, mi történt. Elmondtam volna neked, de a legutóbb amikor beszéltünk, egyszerűen letetted a telefont. Barron elengedi a füle mellett, amit mondtam. - Jól van? - Azt hiszem. - Bekötöm magam, majd nagyot sóhajtva elfordítom a kulcsot a gyújtásban. De akkor is tennünk kell valamit. - Nekünk nem kell tennünk az égvilágon semmit. Én megtettem azt, amit tehettem, azzal, hogy végignyálaztam azokat az aktákat. Nekem a saját életem a legfontosabb. Neked is ki kellene próbálnod, milyen ez. - Már van is egy tervem. - A légbefúvókból jeges levegő árad a kocsiba, felkapcsolom a fűtést, és a fejemet a támlának támasztom. - Jobban mondva nem is kimondottan egy terv, hanem inkább egy amolyan tervkezdemény. Csak annyi kell, hogy feltartsd Pattont. Derítsd ki, hol lesz hétfőn, és tartóztasd fel, hogy lekésse a beszédet. Anya kedvéért. Még arra sem kérlek, hogy látogass meg a sitten. - Akkor te is tegyél meg nekem valamit - válaszolja egy kis szünet után. Annyira kicsi az esélye annak, hogy amire készülök, sikerülni fog, és hogy az egészet megúszom, hogy nem is érdekel, milyen gonosz kis tervbe készül a bátyám legközelebb belerángatni. Azért valamilyen szinten felszabadító ez az érzés. - Jól van, jövök majd neked egy szívességgel. De csak utána. Most nincs időm - ránézek a műszerfal órájára. - Az igazat megvallva egyáltalán nincs időm semmire. Most azonnal indulnom kell a Wallingfordba. Máris elkéstem. - Ha végeztél a suliban, hívj fel - mondja Barron, és leteszi. A telefonomat az anyósülésre dobom, majd kitolatok, és közben arra gondolok, mennyivel jobb lenne, ha a nagy tervem nem arra a két emberre épülne, akikben a világon a legkevésbé bízhatok meg - Barronra és önmagamra. Tíz perccel tíz után állok be a Wallingford parkolójába. Már nincs időm arra, hogy visszamenjek a szobámba, így miközben átvágok a parkon, előveszem a telefonomat, és felhívom Samet, hátha el tudja még hozni a fényképeket Whartonról. Miközben a képeken töprengek, rám tör valami rettenetes érzés, hogy nagyon, de nagyon elfelejtkeztem valamiről. A kajáldában akkor reggel azt mondtam, hogy szerintem Mina azt akarta, lássuk azokat a fényképeket, de most már teljesen biztos vagyok benne, hogy azt akarta elérni, meg is tartsuk őket. A gerincemet a félelem jeges ujjai simogatják. Azt akarta, hogy valaki más zsarolja meg Whartont. Valaki, aki majd azt állítja, hogy ő készítette a fényképeket, és aki cserébe pénzt követel. Nekünk kettőnknek azonban nem kell végrehajtanunk magát a tettet. Az is elég, ha úgy tűnik, mintha megtennénk. Ostoba, ostoba! Hogy lehettem ekkora barom! Éppen erre gondolok, amikor megcsörren a kezemben a telefonom. Daneca az.

- Szia - mondom. - Nézd, most nem igazán tudok beszélni. Máris elkéstem az elzárásról, és ha nem akarok beszedni még egy intőt, akkor... Daneca sír, szipogva és rettenetesen, és én abban a pillanatban lenyelem, amit mondani akartam neki. - Mi történt? - kérdezem. - Sam rájött! - válaszolja, fuldokolva mondja ki egyik szót a másik után. - Rájött, hogy a bátyáddal jártam. Ma délelőtt egymás mellett ültünk a könyvtárban, és tanultunk. Minden olyan normálisnak tűnt! Nem is tudom, csak látni akartam... és ki akartam deríteni, hogy vane még valami kettőnk között, hogy talán még... - Aha - mondom, és sietek a parkon keresztül, azt remélve, hogy Wharton még az irodájában lesz. Azt remélve, hogy tévedek Mina terveivel kapcsolatban. Azt remélve, hogy Sam éppen azokat az átkozott képeket égeti el valahol, bár a lelkem mélyén sejtem, hogy a saját szomorúságával van elfoglalva, ha pedig mégsem, akkor sincsen semmi különösebb oka arra, hogy azt higgye, veszélyben vagyunk. - Talán majd túlteszi magát a dolgon. Nem volna értelme felemlegetni, hogy éppen amiatt kellett szakítaniuk, mert egyikük sem volt képes túltenni magát azon, ami történt. Sam továbbra is rémesen dühös lesz Danecára, de még ennél is kétszer dühösebb lesz rám, amiért nem szóltam neki előre Barronról. Ezt egyébként meg is érdemlem. - Nem, figyelj! Csak egy percre mentem ki a könyvtárból, és amikor visszamentem... Nos, Barron biztosan küldött nekem egy SMS-t, Sam pedig elolvasta... és aztán elolvasta az összes többit is. Üvölteni kezdett velem. Nagyon, de nagyon ronda volt az egész. Megállók. - És jól vagy? - Nem tudom — a hangja olyan, mintha minden erejével próbálna gátat vetni a sírásnak. Sam mindig olyan kedves volt... aranyos. Soha nem is gondoltam volna, hogy bármi miatt mérges is lehet. Nagyon megijedtem tőle. - Bántott? - Kinyitom az irodaépület ajtaját, és próbálok gondolkodni. - Nem ... semmi ehhez hasonló nem történt. A lépcső felé indulok. Az irodákban egy lélek sincs. A lépéseim hangja végigvisszhangzik az egész épületen, egyébként néma csend honol. Mindenki hazament már a hétvégére. A szívem egyre hevesebben ver. Wharton már nincs itt, Mina pedig valószínűleg elmondta neki, hogy Sam és én próbáljuk zsarolni. Fel fogja forgatni a szobánkat, ha pedig megteszi, azonnal megtalálja a fényképeket... és, édes istenem, a fegyvert is. Meg fogja találni a stukkert! - Sam a terem másik végébe dobta a könyveit, utána nagyon rideg lett, olyan távoli - mondja Daneca, bár ebben a pillanatban egyre nehezebb a szavaira összpontosítanom. - Mintha valamit kikapcsoltak volna a bensőjében. Azt mondta, hogy ti ketten megbeszéltetek egy találkozót, és nem érdekli, ha te nem mész el rá. Azt mondta, hogy most az egyszer kezébe veszi a dolgokat. Azt mondta, hogy van egy... - Várja csak! Micsoda? - kérdezem, és egyszerre minden figyelmem oda összpontosul. — Mit mondott, mije van?

A fölöttem levő emeletről pisztolylövés robaja visszhangzik, végig a kihalt épület folyosóin. Magam sem tudom, mire számítok, amikor berontok Wharton irodájába, de arra biztosan nem, hogy Sam és a dékán a perzsaszőnyegen fekszik, vadul dulakodva. Wharton kiszabadítja magát, és a földön fekve a pisztoly felé kúszik, amely nyilvánvalóan kiesett az egyikük kezéből, és aztán távolabb csúszott a padlón. Sam eközben próbálja lefogni. A stukker felé mozdulok. Amikor a fegyver torkolata Wharton arcára irányul, a dékán döbbent kifejezéssel nézi. Ősz hajának minden szála az égnek áll. Sam úgy fekszik a padlón, mint egy rongybaba, és halkan nyögdécsel. Ekkor ébredek rá, hogy a vörös folt, amely a testét körülöleli, nem a szőnyeg szokásos mintájának a része. - Maga lelőtte! - mondom Whartonnak hitetlenkedve. - Nagyon sajnálom! - mondja Sam összeszorított fogai közül. - Ezt elkúrtam, Cassel! Nagyon elkúrtam! - Nem lesz semmi baj, Sam! - válaszolom. - Mr. Sharpé, ön 20 percet késett az elzárásról!- mondja Wharton dékán a földön heverve. Eszembe jut, hogy talán sokkot kapott. - Ha nem akar a jövőben még nagyobb bajba kerülni annál, amiben most van, javaslom, hogy azonnal adja át nekem a fegyvert. - Most viccel! Hívok egy mentőt. — Odalépek Wharton hatalmas fa íróasztalához. Ott vannak rajta Mina fényképei, mindenféle papírok tetején. - Nem! - kiáltja Wharton, majd feláll, a telefonzsinór felé veti magát, és egyetlen rántással kitépi a falból. Liheg, és zavart tekintettel néz rám. - Megtiltom. Szigorúan megtiltom! Maguk nem értik. Ha az igazgatótanács erre rájön... Nos, nem tudhatják, mennyire nehéz helyzetbe kerülnék. - El tudom képzelni - felelem, és fél kézzel előveszem a mobilomat. De nem valami könnyű egyszerre tárcsázni, és a pisztolyt is célra tartani. Wharton tesz felém egy nehézkes lépést. - Nem hívhat fel senkit! Most azonnal tegye le a telefont! - Hiszen meglőtte! - kiáltom. - Maradjon, ahol van, vagy lövök! Sam megint felnyög. - Nagyon fáj, Cassel! Nagyon fáj. - Ez nem lehet igaz - mondja Wharton, majd megint rám néz. - Mindenkinek elmondom, hogy maguk ketten csinálták. Mindenkinek azt mondom majd, hogy maguk ketten idejöttek kirabolni engem, de összevesztek, és maga lelőtte. - Azért én el fogom tudni mondani, hogy ki lőtt meg - szólal meg Sam, és amikor megpróbálja elszorítani a lábát, a fájdalomtól hunyorog. — És én biztosan nem mondom azt, hogy Cassel csinálta. - Ennek semmi jelentősége. Kié az a fegyver, Mr. Sharpé? - kérdezi Wharton. - Gondolom a magáé. - Nem - válaszolom. - Úgy loptam. Hirtelen teljesen üres tekintettel néz. Ő a jófiúkhoz van szokva, akik élére vasalt egyenruhában járnak, és csak addig játsszák a bajkeverőt, amíg valaki meg nem mondja

nekik, mi a dolguk. A váratlanul támadt gyanú, hogy én nyilvánvalóan nem tartozom ezek közé, láthatólag kibillenti a nyugalmából. Aztán megremeg a szája. - Igen. Mindenki ismeri a maga hátterét. Maga szerint kinek hisznek majd... magának vagy nekem? Én a közösség egyik legtiszteletreméltóbb tagja vagyok! - Ha majd meglátják a képeket magáról és Mina Lange-ről, már nem sokáig lesz az. Tudja, ez nagyon komoly disznóság. Nagyon nem fog jól festeni az önéletrajzában. Ugye beteg? Kezd elmenni az esze. Először csak a kisebb dolgokat felejti el, aztán a fontosabbakat is, aztán egy napon azt mondja az orvos, hogy ez már csak rosszabb lesz. Ideje lemondani a Wallingford dékáni székéről. Hivatalosan nem sok mindent tehet... de törvénytelenül annál többet. Megteheti, hogy gyerekeket vásárol magának, kislányokat, mint amilyen Mina is. Igaz, hogy mivel a betegsége degeneratív, ők sem fogják tudni soha meggyógyítani, azonban magának elég az is, ha a második legjobb lehetőséget megadják. - Vagyis a maga állapota nem romlik tovább, amíg ők egyre betegebbek lesznek. Először még sikerül megindokolnia önmagának. Mina fiatal és erős. Majd jobban lesz. Na és ha kihagy néhány órát? Hiszen nincsen miért aggódnia! Végül is ön ösztöndíjat biztosított neki a Wallingfordban, az egyik legjobb hírű előkészítőben azért, mert így, amikor csak kell, mindig kéznél lehet! - Amikor elmondta magának, hogy nálunk vannak a fényképek, biztos vagyok benne, hogy első körben fizetni akart. Azonban Sam bejött ide, mondott valamit, amiből kikövetkeztette, hogy a pénz valójában Minának kell. És ha ez igaz, akkor maga nagyon szorult helyzetbe kerül. Ha elmegy innen, maga megint megbetegszik. Ha pedig bárki meglátja a képeket, elveszíti a munkáját. Ezt persze nem hagyhatja, úgyhogy elveszi a pisztolyt Samtől. Wharton úgy néz az asztalra, mintha arra készülne, hogy a következő pillanatban a fényképek után kap. A homlokán veríték gyöngyözik. - Mina is benne volt? - Ő szervezte meg az egészet. Ő készítette a képeket. Csak arra az egy dologra nem számított, hogy majd talál valakit, aki képes lesz segíteni neki. Sam lett ez az ember, mégpedig azért, mert nagyon rendes srác. Látszik, hova juttatta a nagy szíve! Most hívom a mentőket, maga pedig meg sem próbálja megakadályozni! - Ne! - mondja Wharton. Samre pillantok. Nagyon sápadt. Azon töprengek, vajon mennyi vért veszíthetett már eddig is. - Nézze, engem nem érdekel sem Mina, sem a pénz, sem az, hogy maga megzakkan mondom. - Tegye el a képeket! Tartsa meg a titkát! Azt mond a mentősöknek, amit csak akar, amikor kiérkeznek. De Sam nincs jó bőrben. - Jól van, akkor hadd gondolkodjam! Maga biztosan ismer valakit - mondja halkan, könyörgően. - Valami olyanféle orvost, aki nem jelenti be, ha lőtt sebet lát el. - Maga azt akarja, hogy idehívjak egy alvilági orvost? A várakozás az arcán egyre erősebbé válik, már szinte mániákussá.

- Kérem! Kérem! Megadok mindent. Mind a ketten négyes átlaggal végezhetnek. Akár nem is kell bejárniuk órákra. Ha ennek nem megy híre, akkor megígérem, hogy felőlem ezután azt tesznek az intézményben, amit akarnak. - És nem kapunk több megrovást - mondja Sam halkan. - Biztos vagy ebben? — kérdezem tőle. — Ennek az orvosnak nem lesz meg minden olyan műszere, ami egy kórházban kéznél lenne... - Cassell, gondolkozz már!— feleli Sam. — Ha kijön egy mentő, akkor mindannyian bajba kerülünk. Akkor mindenki veszít. Habozok. - A szüleim - folytatja. - Én nem... Ezt nem tudhatják meg! Egy hosszú pillanatig csak nézek rá, és utána eszembe jut, hogy hiszen éppen ő volt az, aki fegyverrel jött ide a dékán irodájába, és megfenyegette Whartont. A szülők jelentős része bizonyára nem nézné jó szemmel az ilyesmit, és biztos vagyok benne, hogy a bírók sem lennének túl engedékenyek. Ez nem egy olyan játszma a dékán, Sam és énköztem, amiben csak egyikőnk nyerhet. Rengeteg mocsok van itt, amiből mindenkinek juthat bőven. Halk sóhajjal biztosítom a pisztolyt, a zsebembe dugom, majd telefonálok. A kusza fogsorú orvos vagy fél órával később érkezik meg. Az üzenetrögzítője nem kérdezte a nevemet és a számomat, és az ő nevét sem árulta el. Magamban tehát jobb híján még mindig dr. Doktornak nevezem. Hasonló öltözék van rajta, mint amikor a legutóbb összefutottunk - pulóver és farmergatya. Észreveszem, hogy a sportcipőjét zokni nélkül vette fel, az egyik bokáján pedig valamilyen seb sötétlik. Az arca beesettebbnek tűnik, mint ahogy előzőleg láttam, és folyamatosan cigarettázik. Azon gondolkodom, hogy vajon hány éves lehet. Olyan harminc körülinek saccolom, sűrű haja rendetlen tincsekbe tekeredik a fején, az arcát pedig pár napos borosta borítja, ahogyan azokét az emberekét, akik egyszerűen nem szenvedhetik a napi borotválkozást. Egyetlen dolog utal csak arra, hogy valóban orvos, mégpedig a kezében tartott fekete táska. Felemeltem Sam lábát, és köré gyömöszöltem a pólómat. Ott ülök a földön, és a sebet szorítom. Wharton dékán ráterítette Samre a kabátomat, mert képtelen volt abbahagyni a reszketést. Megtettünk mindent, ami tőlünk telhető volt, de akkor sem tudom lerázni magamról az érzést, hogy én vagyok a világ legvacakabb barátja, amiért hagytam magam befolyásolni, és hogy a következményekkel nem törődve, nem vittem azonnal kórházba. - Van itt valami fürdő? - kérdezi az orvos, és körbesandít. - Át azokon az ajtókon, majd a folyosón végig - feleli Wharton dékán, és kissé mérgesen nézi az orvos égő cigarettáját, annak a nyilvánvaló jeleként, hogy azért próbál a helyzet ura maradni. - Tudja, az épületben tilos a dohányzás. Az orvos csodálkozó tekintettel néz rá. - Be kell mosakodnom. Amíg oda vagyok, takarítsa le az íróasztalát. Oda kell majd feltennünk a beteget. Na és szükségem lesz még több fényre is. Látnom kell, mit csinálok.

- Maga megbízik ebben az emberben? - kérdezi tőlem Wharton, miközben papírkupacokat emel fel az íróasztaláról, és egymás után mindegyiket egy iratszekrénybe helyezi át. - Nem - felelem. Sam köhög. - Nem így értettem! — mondom. — Neked nem lesz semmi bajod. Viszont nagyon zabos vagyok, leginkább önmagamra... nem, visszaszívom. Leginkább Whartonra. A dékán a már teljesen letakarított asztal mellé húz egy állólámpát, majd felkapcsolja. Ugyancsak sikerül néhány, a könyvespolcokon elhelyezett spotlámpát az asztal felé fordítania, meghajlítva azok flexibilis nyakát úgy, hogy minden egyes égő egyenesen a beavatkozásra néz majd. - Segítsen felemelni! - mondom. - Ne emeljetek fel - feleli Sam, és egy egészen kicsit kásának tűnnek a szavai. - Tudok én ugrani. Ez valóban rettenetes ötletnek tűnik, de ki vagyok én, hogy leálljak egy sebesült emberrel vitatkozni? Sam a nyakam köré fonja a karját, én pedig felállítom. A torka mélyéből halk nyögés tör fel, mintha egy sikoltást próbálna lenyelni. Kesztyűs ujjai mélyen belevájnak felkarom húsába. Az arca a fájdalomtól és az összpontosítástól fintorba merevedik, szeme szorosan lehunyva. - Ne nehezkedj rá! — tanácsolom neki. - Baszódj meg! - feleli összeszorított fogak között szűrve a szavakat, de én ezt úgy veszem, hogy egyelőre nincs komolyabb baja. Együtt átvágunk az irodán, félig rám nehezedik. Ahogyan felmászik az asztalra, a pólóm lecsúszik a lábáról, és a lyukon keresztül vörös vér kezd szivárogni lassan. - Feküdj le! - mondom neki, és a póló után nyúlok. Fogalmam sincs, hogy mi mennyire tiszta egyáltalán, de azért megpróbálom felitatni a vér nagy részét, és utána folytatni a nyomást. Wharton hátrébb áll, és arcán undor és rettegés keverékével figyeli minden mozdulatunkat. Talán gyászol, amiért így tönkreteszik az íróasztalát. Amikor az orvos visszatér az irodába, már nem dohányzik. Első pillantásra műanyag poncsónak tűnő holmi van rajta, a kezén gumikesztyű. A haját fejkendővel fogja hátra. Sam felnyög. - Mit ... mit fog csinálni velem? - Szükségem lesz egy asszisztensre is - jelenti ki az orvos, miközben rám néz. - Bírod a vért? Bólintok. - Szerencsés vagy. A legutolsó melóm nem messze volt innen. Néha elég nehezen mennek a dolgok. - Gondolom! - felelem, de közben azt kívánom, bárcsak befogná végre. Bólint. - Nos ... Először is megkapom a pénzt! 500 lesz előre, éppen úgy, ahogyan az üzenetrögzítőm mondta. Talán egy kicsit több, attól függően, mennyire mennek könnyen a dolgok, de ezt a pénzt most azonnal meg akarom kapni.

Whartonra nézek, aki éppen az íróasztala egyik fiókjával bajlódik. Biztosan hozzá van szokva ahhoz, hogy készpénzben fizessen ki valakit, mert hamarosan kinyit egy titkos részt az alsó fiókban, és egész köteg százdollárost vesz elő. - Itt van ezer - mondja a dékán, és reszkető kézzel adja át a pénzt. - De akkor sima munkát akarok. Semmi bonyodalom, ugye megérti! - A pénz úgy szívja magába a kórokozókat, mint a szivacs. Rettenetesen mocskos. Te vedd el, kölyök! — mondja dr. Doktor. - Tedd bele a táskámba! És vegyél elő egy üveg jódot! Azután pedig, mielőtt bármi mást tennél, azt akarom, hogy menj el, és moss kezet! - Úgy érti, kesztyűt? - kérdezem. - A kezedet! - feleli nyomatékosan. - Ehhez műanyag kesztyűt kapsz. Ami rajtad van, azt úgyis eldobhatod. A fürdőben vad mosakodásba kezdek. A kezemet, a karomat is megdörzsölöm. Ami a bőrkesztyűt illeti, igaza volt. Annyira átitatta a vér, hogy benne a kezem is csupa vörös lett. A biztonság kedvéért még vizet fröcskölök az arcomba. Félmeztelen vagyok, és habár úgy érzem, helyesebb volna valamivel eltakarnom magam, nincsen semmi, amit felvehetnék. A pólóm undorító és mocskos. A kabátom pedig még mindig az iroda padlóján hever. Amikor visszatérek az irodába, látom, hogy dr. Doktor táskája nyitva van. Rendetlenül beledobálva mindenféle kötszer, üvegek, valamint fogók. Éles, ijesztően kinéző eszközöket vesz elő, és sorban, egymás mellé elhelyezi őket azon a kis asztalon, amit az imént húzott oda, maga mellé. Felveszek egy pár vékony gumikesztyűt, majd kinyitom a jódot. - Cassel - mondja Sam halkan. - Ugye nem lesz semmi baj? Bólintok. - Erre meg is esküdnék. - Mondd meg Danecának, hogy nagyon sajnálom. — Könnyek gyűlnek a szeme sarkában. — És mondd meg anyának... - Fogd be, Sam! - szakítom félbe durván. - Azt mondtam, nem lesz semmi baj. Az orvos felhorkant. - Vegyél elő egy vattapamacsot, itasd át jóddal, majd töröld le a lyuk környékét! - De ... - mondom , mert nem vagyok egész biztos benne, hogy hogyan folytassam. - Vágd le a nadrágját - feleli. Feszültnek tűnik, figyelem, amint elővesz egy barna folyadékkal teli kis üveget, valamint egy méretes injekciós tűt. Próbálom megállítani a kezem remegését, miközben előveszem a táskából az ollót, majd felvágom vele Sam zsebes gatyájának a szárát. Az anyag széjjelhasad és szélesen kinyílik, én pedig most először pillantom meg magát a sebet, közvetlenül Sam térde fölött. Az apró lyukból lustán szivárog a vér. Amikor az ujjaim a bőrét érintik, miközben a barna jódot kenem rá, Sam megrezdül. - Nincsen semmi baj, Sam! - mondom neki. Az iroda másik végében Wharton magába roskadva ül egy székben, arcát a két tenyerébe temeti. Az orvos odalép Samhez, és felemeli az injekciós tűt. Az ujjával megkocogtatja, hogy kihajtsa belőle a buborékokat.

- Ez itt morfium. Segít elviselni a fájdalmat. Sam szemei elkerekednek. - Kénytelen vagyok szedálni téged! - feleli az orvos. Sam nagyot nyel, látható módon megacélozza magát, majd bólint. Az orvos Sam karjának vénájába döfi a tűt, mire ő félig nyögdécselő, félig nyelő hangot hallat. - Szerinted Danecának tényleg bejön? - kérdezi Sam. Pontosan tudom, kire gondol. Barronra. A választ viszont nem tudom. Vagy legalábbis nem vagyok biztos benne. Az orvos előbb rám néz, aztán Samre. - Nem - felelem. - De talán most nem éppen ezzel kellene foglalkoznod. - Azért fura... - Sam két szeme felakad, a teste elernyed. Vajon álmodik valamit? - Most pedig le kell majd fognod - mondja az orvos -, amíg én kipiszkálom onnan a golyót. - Micsoda? - kérdezem. - Hogyan fogjam le? - Csak ne engedd, hogy nagyon mozgolódni kezdjen! Mindenképpen szükségem van arra, hogy a lába lehetőleg mozdulatlan maradjon. - Az iroda másik végében ülő Wharton dékánra néz. - Maga! Jöjjön ide! Kell valaki, aki ideadja nekem a fogót és a szikét, amikor kérem. Vegyen kesztyűt! A dékán feláll, és mint egy alvajáró, odajön mellénk. Megkerülöm az íróasztalt, majd egyik kezemet Sam hasára, a másikat a combjára szorítom, és teljes testsúlyommal rátámaszkodom. Elfordítja a fejét, nyög, de látszik rajta, hogy nincs magánál. Azonnal elengedem, és hátrébb lépek. - Fogd le! Nem fog emlékezni semmire - mondja az orvos, ami az igazat megvallva cseppet sem hangzik megnyugtatónak. Nagyon sok olyan dolog van, amire én sem emlékszem, de ez még nem jelenti azt, hogy ezek nem is történtek meg. Visszateszem ugyanoda a két kezemet. Dr. Doktor előrehajol, majd megnyomja a seb körüli részt. Sam megint nyög, és próbál mozogni. Nem engedem. - Félig eszméletlen marad, ne félj! Így sokkal biztonságosabb, de ez azt is jelenti, hogy még jobban oda kell figyelnünk, nehogy mozogni kezdjen. Azt hiszem, hogy a golyó még a sebben van. - Ez mit jelent? - kérdezi Wharton dékán. - Csak annyit, hogy ki kell vennünk - válaszolja az orvos. - Adja ide a szikét! Elfordítom a fejem, éppen abban a pillanatban, amikor az éles penge hegye Sam bőrének nyomódik. Mocorogni kezd a kezem alatt, vakon tekergetve magát, én pedig kénytelen vagyok minden erőmmel arra összpontosítani, hogy lefogjam. Mikor megint odanézek, addigra az orvos már ejtett egy jó mély vágást, amely lassan megtelik vérrel. - Kampót! - kéri a doki, és Wharton átadja neki. - Érfogót! - mondja most. - Az melyik? - kérdezi Wharton. - Az a hajlított végű, fényes csipesz. Ne izguljon! Nem életmentő műtét. A lehető legdühösebb pillantásomat lövellem az orvos felé, ő azonban észre sem veszi. Az eszközt Sam lábába nyomja, aki halkan nyög, és alig észrevehetően mocorog.

- Csss! — mondom neki. — Már majdnem vége. Majdnem vége. Hirtelen vér lövell a lábából, és beteríti a mellkasomat és az arcomat. Hátratántorodom, döbbenten nézek magamra, Sam pedig kis híján lefordul az asztalról. - Fogd már le, te hülye! - mondja az orvos. Megragadom Sam lábát, és ráfekszem. A vér a szívverésének ütemében lövell, hol erősebben, hol gyengébben. Annyi, de annyi vér van mindenhol! Tele van vele a szempillám, elborítja a hasamat is. Ez az egyetlen íz és az egyetlen szag, amit érzek. - Amikor azt mondom, hogy fogd le, akkor azt nem viccből teszem! Azt akarod, hogy meghaljon a barátod? Fogd le! Meg kell találnom az eret, amit átmetszettem. Hol van már az az érfogó? Sam bőrét hideg veríték veri ki. A szája elkékül. Elfordítom a fejemet, hogy ne lássam az operációt, és ujjaimat teljes erőből belevájom a testébe, hogy amennyire lehet, mozdulatlanul tartsam. Fogcsikorgatva próbálok ellenállni a késztetésnek, hogy végignézzem, amint az orvos elköt egy artériát, kiveszi a golyót, vagy amikor fekete cérnával összevarrja a sebet. Csak fekszem rajta, és figyelem, hogyan emelkedik és süllyed Sam mellkasa, újra és újra emlékeztetve magam arra, hogy amíg lélegzik, amíg nyögdécsel és amíg dobálja magát, ameddig képes fájdalmat érezni, addig életben van. Miután vége, lerogyok a földre, és csak hallgatom, ahogyan az orvos utasításokat oszt Wharton dékánnak. Az egész testem fáj, és az izmaim is begörcsöltek a Sammel való küzdelem megerőltetése miatt. - Két héten keresztül antibiotikumot kell szednie. Különben komoly veszélye van a fertőzésnek - közli az orvos, miközben egy ragtapasszal rögzít egy darab gézt, majd leveszi, és gombóccá gyűri véres poncsóját. - Persze nem tudok receptet is írni neki, de ez az első hétre biztosan elég lesz. Az asszisztensem felveszi majd a kapcsolatot azzal a személlyel, aki telefonált, és megmondja, hogy honnan juthatnak hozzá a következő adaghoz. - Értem - mondja a dékán. Én is értem. Dr. Doktor nem írhat fel neki semmit receptre, mert bevonták az engedélyét. Ezért dolgozik Zacharovnak, és többek között nekünk is, amolyan utcai orvosként. - Ha pedig takarító szolgálatra van szüksége ehhez a felforduláshoz, akkor ismerek néhány nagyon diszkrét személyt. - Hálás lennék érte. Ezek ketten olyanok, mint két tökéletesen civilizált úriember, akik tökéletesen civilizált dolgokról beszélgetnek. Mint két nagyvilági úr, az egyikük a gyógyítás, a másik a tudományok papja. És mindegy, hogy mit követtek el, minden bizonnyal nem úgy tekintenek magukra, mint bűnözőkre. Amikor az orvos kimegy az ajtón, előveszem a telefonomat. - Mégis mit csinál? - kérdezi Wharton dékán, követelőzve. - Felhívom a barátnőjét - felelem. - Valakinek itt kell mellette maradnia ma éjjel. Én nem tudok, és Sam biztosan nem örülne neki, ha maga volna ez a személy. - Talán van valami fontosabb dolga?

Felnézek Whartonra. Nagyon ki vagyok merülve. És haragszom magamra, amiért nem maradhatok itt Sam mellett, annak ellenére sem, hogy az egészet a saját hibámnak érzem. A fegyver az enyém. Az a hülye poén is Minával, amikor a zsebembe rejtett ujjammal pisztolyt formáztam, biztosan elhitette Sammel, hogy teljesen megszokott, ha az ember fegyverrel érkezik egy megbeszélésre. - Én semmiképpen nem lehetek! - Szigorúan megtiltom, hogy felhívjon egy másik diákot, Mr. Sharpé! Ez a helyzet már így is elég zavaros. - Bekaphatja! - mondom, és kesztyűs ujjaim ragacsos, barnás nyomokat hagynak a billentyűkön, amikor tárcsázok. - Megtaláltad? - kérdezi Daneca ahelyett, hogy belehallózna. - Minden rendben van vele? Nem valami jó a vonal. A hangja recsegősnek tűnik, és mintha valahonnan nagyon messziről szólna. - El tudnál jönni Wharton irodájába? - kérdezem. - Mert ha igen, akkor szerintem most azonnal jönnöd kellene. Samnek nagy szüksége van rád. És hatalmas segítség volna, ha haladéktalanul itt tudnál lenni. De ne ess kétségbe! Kérlek, ne veszítsd le a fejed, csak gyere, amilyen hamar csak tudsz! Azt mondja, hogy azonnal indul, és a hangja olyan furcsa, hogy egy pillanatra eszembe jut, talán én is ilyennek tűnök a vonal másik végéről. Mintha a belsőm teljesen kiürült volna. - Magának pedig el kéne tűnnie! - mondom Wharton dékánnak. Mire Daneca megérkezik, így is tesz. Daneca körülnéz az irodában, a vértől csatakos szőnyegen, a könyvespolc lámpáin, amelyek mind a Wharton hatalmas íróasztalán, eszméletlenül heverő Samre irányulnak. Ránéz Sam lábára, majd rám, ahogyan félmeztelenül ülök a földön. - Mi történt? - kérdezi, majd odalép Samhez, és kesztyűs ujjaival finoman végigsimít az arcán. - Samet... meglőtték - mondom. - Jött egy orvos, és megoperálta. Amikor felébred, biztosan te leszel az első, akit látni akar majd. - És te rendben vagy? - kérdezi. Fogalmam sincs, mire gondol. Hát persze hogy rendben vagyok! Hiszen nem én fekszem az asztalon! Botladozva felállok, majd felemelem a földről a kabátomat. Bólintok. - De most már mennem kell, jó? Wharton már mindenről tud - és a szőnyeg felé intek. - Nem hiszem, hogy megmozdíthatjuk Samet, amíg alszik. Mennyi az idő... dél körül? - Délután 2 óra van. - Aha -- mondom, és az ablak felé pillantok. Wharton leengedte a redőnyöket, ennyire még emlékszem. Nem mintha pusztán a napfény erősségéből meg tudnám állapítani, hogy mennyi lehet az idő. - Én nem is... - Cassel, mi folyik itt? Mi történt? Annak, ahová menned kell, van valami köze Samhez? Felnevetek, mire Daneca még aggodalmasabb arccal néz. - Őszintén szólva - mondom - az égvilágon semmi. - Cassel... - kezdi.

Az asztalon heverő Safnre nézek, és az anyámra gondolok Zacharov házában, ahogyan a saját lőtt sebét fájlalja. Lehunyom a szememet. Minden bűnöző életének végén ott van az a bizonyos kis hiba, a véletlenek szerencsétlen összjátéka, a poén. Az a pillanat, amikor már túlságosan magabiztosakká válunk, amikor már elfelejtünk a hátunk mögé nézni, amikor valakinek csak egy egészen kicsit balra hord a fegyvere. Ezerszer hallottam nagyapa háborús sztorijait. Hogy végül hogyan sikerült elkapnia Mót. Hogy hogyan úszta meg kis híján Mandy. Hogyan esett el Charlie. A sírba születünk, és mind tisztában vagyunk vele, hogy egy napon oda fogunk megtérni. A tragédiánk csak az, hogy elfelejtjük, talán valaki másnak meg kéne előzni bennünket.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET EGÉSZ TESTEMBEN REMEGEK, amikor kilépek Wharton irodájából, de olyan ellenállhatatlanul vadul, hogy attól tartok, összecsuklanak a lábaim, és lezuhanok a lépcsőn lefelé menet. Sam vérétől vöröslik a bőröm és csatakos a nadrágom. Erőt veszek magamon, hogy keresztülgyalogoljak a parkon, összegörnyedve, a kabátomat összehúzva, hogy a vér legnagyobb része ne látszódjon. A legtöbb diák hazament a hétvégére, de azért gondosan távol maradok a megszokott ösvényektől, ha pedig észreveszek valakit, nagy ívben elkerülöm. Próbálok a fák árnyának sötétjében maradni. Amint beérek a koleszba, azonnal a közös fürdőhelyiség felé veszem az irányt. Megnézem magam a tükörben. Az állkapcsomon vörös folt mázolódott széjjel, és egy félelmetes pillanatig, amikor megpróbálom letörölni onnan, csak még jobban szétmaszatolom. Úgy érzem magam, mintha egy ismeretlen embert néznék, valakit, aki nálam idősebb, beesett arcú, dühös vicsorra húzódó ajkakkal. Egy őrültet, aki éppen most gyilkolt. Egy beteg embert. Egy gyilkost. És nem hiszem, hogy különösebben kedvelne engem. Annak ellenére, hogy az arckifejezéséből düh sugárzik, a szeme fekete és nedves, mintha bármelyik pillanatban sírva fakadhatna. Én sem nagyon kedvelem őt. A gyomrom felfordul. Éppen csak sikerül berontanom az egyik fülkébe, mielőtt kiadom a tartalmát. Már egy ideje semmit nem ettem, úgyhogy csak keserűen maró savat tudok hányni. Ahogyan a hideg csempén térdelek, olyan hatalmas és mindent elborító hullámban tör rám az önutálat és a düh, hogy egy pillanatra elképzelni sem tudom, hogy nem fogja magával ragadni lényem minden kis darabját. Ügy érzem, hogy nem marad majd semmi a régi valómból. Hogy nem marad majd bennem semmi harci vágy. Most összpontosítanom kell! Julikova néhány óra múlva eljön értem, és addig még van néhány dolog, amit el kell intéznem, van néhány dolog, aminek meg kell lennie, és csak azután mehetek vele. El kell rendeznem a dolgaimat. Tisztáznom kell az utolsó kis részleteket, és kiadni az utolsó fontos utasításokat is. De amikor belegondolok mindabba, ami az imént történt, és ami még előttem áll, képtelen vagyok megmozdulni. Csak a vérre és arra a torokhangra tudok gondolni, amit Sam adott ki rettenetes fájdalmában. Pedig jobb lesz, ha gyorsan hozzászokom az ilyesmihez. Lezuhanyozom, de annyira forró vízben, hogy amikor kilépek a tus alól, néhány pillanatig úgy érzem, mintha megégtem volna a napon. Azután felöltözöm a szövetségiekkel való találkámra - szakadt pólót veszek, amit még valamikor régen bekapott a szárító, a bőrdzsekimet, egy pár vadonatúj kesztyűt. A véres ruhákat a csap alatt addig áztatom, míg már nem tűnnek annyira büdösnek, majd nejlonszatyorba csomagolom őket. Annak ellenére,

hogy ez könnyen bajba keverhet, magamnál tartom a telefonomat, és mielőtt a zoknimba rejteném, lenémítom a csörgést. Egy csomó egyéb apróságot is a dzsekim zsebeibe dugok - olyasmiket, amiket a terveim szerint majd mind átpakolok a sporttáskába, amit viszont a kocsimban hagytam. Néhány jegyzetlapot és egy tollat. Hajzselét és fésűt. Pattont ábrázoló képeket, amit Sam ócska tintasugaras nyomtatójával nyomtattam ki, majd hajtogattam össze. Egy viharvert krimit. Aztán elsétálok a sarki üzletig, ahol a véres ruhákkal teli zacskót a szemetes konténerbe hajítom. Mr. Gazonas, mint mindig, most is mosolyogva köszönt. - Hogy van a kis szőke barátnője? - kérdezi. - Remélem, elviszi valami szép helyre szombat este! Elvigyorodok, majd töltök magamnak egy csésze kávét, és elveszek egy sonkás-sajtos szendvicset. - Majd megmondom neki, hogy a maga ötlete volt. - Az bizony! - feleli, és átadja a visszajárót. Remélem, tényleg lesz még lehetőségem arra, hogy valamikor, valamelyik szombat este elvihessem Lilát valahova! Remélem, láthatom még egyszer ebben az életben! Próbálok nem gondolni erre, visszamegyek a parkolóba, beülök a kocsimba, és leerőltetem a torkomon a szendvicset. Mindennek hamu- és poríze van. Hallgatom a rádiót, egyik adóról a másikra ugrálok. Képtelen vagyok arra összpontosítani, amit éppen hallgatok, és egy idő múlva már a szememet sem tudom nyitva tartani. Arra ébredek, hogy valaki kopogtat az ablakon. Julikova áll a kocsi mellett, Jones ügynökkel, valamint egy nővel, akivel még nem találkoztam azelőtt. Egy pillanatra elgondolkodom, hogy vajon mi történne, ha azt mondanám, hogy nem vagyok hajlandó kiszállni. Vajon végül úgy határoznak, hogy itt hagynak? Vagy hozatnának egy olyan nagy hidraulikus ollót, és egyszerűen levágnák vele a Merci tetejét, mintha egy konzervdobozt nyitnának fel? De kinyitom a kocsi ajtaját, majd hátranyúlok a sporttáskáért. - Kellemesen pihentél? - kérdezi Julikova. Olyan kedvesen mosolyog, mintha a cserkészcsapatunk csapatvezetője lenne, nem pedig az a nő, aki a tervei szerint hamarosan feldob. Most egészségesebbnek tűnik, mint a kórházban. A hidegtől mind a két orcája kipirult. Kikényszerítek magamból egy ásítást. - Hiszen ismernek - felelem. - A nagy álomszuszék! - Nos, akkor gyere! Ha akarsz, alhatsz tovább a mi kocsinkban. - Hogyne - felelem, és kulcsra zárom az ajtót. Az ő kocsijuk, cseppet sem meglepő módon, koromfekete - az a nagy Lincoln, amiben az ember kényelmesen kinyújtóztathatja a lábait. így is teszek. Próbálok kényelmesen elhelyezkedni, majd kiveszem a zsebemből a kulcsomat, hogy áttegyem a sporttáskába. Titokban előhúzom a telefont. Ezután hátrahajolok, és egyetlen gyors mozdulattal máris a Lincoln ajtózsebében van. A legutolsó hely, ahol majd eldugott holmit sejtenek, az éppen a saját kocsijuk lesz.

- Nos, akkor van esetleg nálad valami, amit szeretnél átadni? - kérdezi Julikova. Hátul ül velem. A másik két ügynök elöl. A pisztoly! Ó, ne, a pisztoly! Otthagytam Wharton irodájában, az asztal alatt. Julikova figyelmét láthatóan nem kerüli el az arcomra kiülő ijedtség. - Talán történt valami? - kérdezi. - Elfelejtettem! - felelem. - Annyira sajnálom! Ha kiengednek a kocsiból, akkor elmegyek érte. - Nem - mondja, és gyors pillantást vált a másik ügynöknővel. - Nem, nincsen semmi baj, Cassel. Majd ideadod nekünk, ha visszahozunk. Addig is, talán megmondhatnád, hogy hol van. - Ha akarják, tényleg el tudok menni érte... - mondom. Felsóhajt. - Erre semmi szükség nincs. - Most már el tudják mondani nekem, hogy miről van szó? - kérdezem. - Tényleg sokkal nyugodtabb lennék, ha engem is beavatnának a tervbe. - Hamarosan elmondunk mindent. Őszintén - feleli. - Az egész nagyon egyszerű és egyértelmű lesz. Patton kormányzó sajtókonferenciát akar tartani, és amikor végez, szeretnénk, ha a képességedet felhasználva átváltoztatnád... nos, átváltoztatnád bármilyen élőlénnyé, amelyet könnyen bezárhatunk és kordában tarthatunk. - Van esetleg valamilyen elképzelésük? Olyan tekintettel néz rám, mintha azt próbálná kitalálni, hogy most vajon ugratom-e, vagy sem. - Úgy gondoltuk, hogy ezt rád bízzuk. Lehet bármi, amivé könnyen és gyorsan átváltoztathatod. Viszont kiemelten fontos, hogy utána ne menekülhessen el. - Ha maguknak mindegy, akkor mondjuk egy nagy fekete kutyát csinálok belőle. Talán olyan divatos dögöt, aminek az a nyújtott pofája van... perzsa agár? Nem, orosz agár. Anyám egyik pasijának volt ilyenje. - A pasit úgy hívták, hogy Clyde Austin. Egy üveggel fejbevágott, de ezeket az apró részleteket most kihagyom a sztoriból. - Vagy mondjuk, lehetne valami nagy bogár. Akkor tarthatnák egy nagyobb üvegben is. Csak ne felejtsék el kilyukasztani a tetejét, nehogy megfulladjon. Julikova szemében megvillan valami, talán félelem. - Látom, hogy nagyon fel vagy dúlva — mondja, majd kinyújtja kesztyűs kezét, és megérinti az enyémet. Nagyon intim, szinte anyai reakció ez, és nekem minden erőmre szükségem van, nehogy összerezzenjek az érintésétől. - Amikor ideges vagy, akkor mindig ilyen gúnyos leszel. És tisztában vagyok vele, mennyire nehéz lehet neked így, hogy nem ismersz minden részletet, de most meg kell bíznod bennünk. Ha az ember a kormány ügynöke, sokszor megesik, hogy egy kicsit a sötétben kell tapogatóznia. Nem ismerhetünk mindig minden részletet. Így védjük meg egymást. Az arca merő kedvesség. Amit mond, az több mint érthető. És őszintének is tűnik — jobban mondva nem tudom rajta észrevenni semmi nyilvánvaló jelét annak, hogy ne mondana

igazat. Nem hagy nyugodni a gondolat, hogy az akta, amiről Barron beszélt, merő hazugság, ami ráadásul egyszerre volna rettenetes, és nagyon is hihető. Bólintok. - Gondolom, attól van, hogy nagyon hozzászoktam már, hogy csak magamra számíthatok. - Amikor először eljöttél hozzánk, már tudtam, hogy különleges eset vagy. Nemcsak a képességed, hanem a háttered miatt is. Nagyon ritkán kerülünk ilyen közeli kapcsolatba a hozzád és Barronhoz hasonló fiúkkal. Az EKR leginkább olyan gyerekeket toboroz, akik jó ideje az utcán éltek már, vagy azért, mert elszöktek, vagy azért, mert elzavarták őket otthonról. Az is megesik, hogy családok keresnek fel bennünket azzal, hogy úgy gondolják, átokvető valamelyik gyerekük. Ekkor elmegyünk értük, és bevonjuk őket a programba. - Úgy érti, olyan családok, amelyek nem átokvetők? - kérdezem. - Félnek a gyerekektől... úgy értem, a szülők? - Általában igen - feleli. - Némely esetekben a helyzet olyan durvává válik, hogy kénytelenek vagyunk kiemelni a gyermeket a családból. Két iskolát is működtetünk az országban a tíz év alatti, átokvető gyerekek számára. - Katonai iskolákat - mondom. Bólint. - Ennél sokkal rosszabb dolgok is vannak, Cassel. Tudod te, hány átokvető gyereket gyilkolnak meg a saját szüleik? Egy dolog a statisztikákat olvasgatni, én azonban a saját szememmel láttam a csontokat, és hallottam a rettegve kimondott kifogásokat. Megesik, hogy jelentést kapunk egy gyerekről, aki talán átokvető lehet, de amikorra megérkezünk a városba, a kislány már olyan „távoli rokonokhoz” költözik, akiknek senki nem tudja megmondani a pontos címét, és akiknek telefonja sincsen; a kisfiú pedig régen egy másik iskolába jár, csak az a baj, hogy nincsen semmi feljegyzés arról, hogy hova. Ezek a gyerekek általában mind halottak. Erre nem tudok mit mondani. - Na és persze ott vannak a magukra hagyott gyerekek is, akiket vernek, akik úgy nőnek fel, hogy meg vannak győződve róla, hogy a bűnözés jelenti számukra az egyetlen kiutat — felsóhajt. — Most biztosan azon töprengsz, hogy miért mondtam el neked mindezt. - Mert ehhez van hozzászokva... nem pedig olyan srácokhoz, mint én, akiknek olyan az anyja és a bátyja, mint nekem. Bólint, majd a kocsi elülső részébe sandít, ahol Jones ügynök ül. - Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy ellenségként tekintsenek rám. Csak pislogok. - De hát én nem tekintem ellenségnek! Felnevet. - Jaj, milyen szerencse, hogy nincsen a kocsiban hazugságvizsgáló, Cassel! És a legrosszabb az egészben, hogy most döbbentem csak rá, hogy ez részben a mi hibánk is! Csak azért tudunk a létezésedről, mert nem volt más választásod, mint feladni magadat... most pedig, amikor édesanyád olyan hatalmas bajban van, hogy is mondjam csak, nem éppen egyeznek a személyes preferenciáink. Kénytelenek voltunk te és én bizonyos egyezségeket kötni, de a

jövőben szeretném, ha nem ez lenne a kapcsolatunk alapja. Azt szeretném, hogy teljes mellszélességgel kiálljunk egymás mellett, különösen akkor, ha egy olyan fontos küldetésről van szó, mint a mostani. Hagyja, hogy ezen rágódjak egy ideig. A kocsi végül megáll egy Marriott előtt. Ez is egyike azoknak a hatalmas, szögletes szállodaépületeknek, amelyek tökéletesen alkalmasak arra, hogy valakit könnyedén szemmel tarthasson benne az ember, ugyanis minden emeletről egyetlen, központi előcsarnokba vezet az út. Ha valaki egy magasan levő emeletet választ a megfigyelt személy számára, akkor elég egy megfigyelő a szoba ajtajában, talán egy másik a lépcsőházban, egy harmadik pedig a lift mellett. Ez összesen három személy - pontosan annyi, ahány most a kocsiban ül. - Jól van - szólalok meg, amikor Jones ügynök leállítja a motort. - Végül is teljes egészében a maga kezében vagyok. Julikova elmosolyodik. - Nem, mi vagyunk a te kezedben. Megragadom a sporttáskámat, ők pedig sötétkék táskákat és aktatáskákat vesznek elő a csomagtartóból, majd a főbejárat felé indulunk. Úgy érzem magam, mintha egy nagyon unalmas pizsamapartin lennénk. - Várj meg itt! - mondja Julikova, majd otthagy az előcsarnokban az ismeretlen ügynöknővel, miközben ő és Jones elmennek, hogy bejelentkezzenek. Leülök egy bézs színű szék karfájára, és az ügynöknő felé nyújtom a kezemet. - Cassel Sharpé. Ugyanolyan gyanakvó tekintettel néz rám, ahogyan Jones szokott. Félhosszú, vörös haját kis lófarokba fogta össze a tarkóján, sötétkék kosztümje pedig tökéletesen illik az utazótáskához. Visszafogott, bézs színű magas sarkú cipő. Harisnyanadrág, ó istenem! A fülében lógó kis aranykarikák teszik teljessé egy olyan ember képét, aki próbálja a lehető legkevesebbet elárulni magáról. Még a korát sem volna könnyű megsaccolni, a húszas éveinek vége és a harmincas éveinek vége között lehet akármi. - Cassandra Brennan. Többször is meglepetten pislogok, de amikor ő is kinyújtja a kezét, megfogom, és megszorítom. - Már értem, miért kapta meg ezt a munkát - szólalok meg végül. - A Brennan családból származik, mi? Julikova azt mondta, hogy nem dolgozott még túl sok olyan emberrel, akik átokvető családból származnak. Azt nem állította, hogy soha nem dolgozott egyetlen­eggyel sem. - Ez elég gyakori név — válaszolja a nő. Amikor Julikova visszatér, mindannyian a lifthez megyünk. Az én szobám egy több egymáshoz kapcsolódó szobából álló lakosztály része. Julikova, Jones, és Brennan mind saját szobát kapnak. Az én ajtóm, teljesen természetes módon, nem közvetlenül a folyosóra nyílik, hanem egy nagyobb társalgóra, amelyben egy kopott kanapé, egy tévé, valamint egy kis hűtőszekrény kapott helyet.

A táskámat az ágyamra dobom, és kimegyek a társalgóba. Jones ügynök olyan arckifejezéssel figyel, mintha arra számítana, hogy valami csodálatos nindzsamutatvánnyal bármelyik pillanatban eltűnhetek egy szellőzőnyíláson keresztül. - Ha szeretnél vásárolni valamit az automatából, akkor meg kell kérned valamelyikünket, hogy elkísérjen. Máskülönben, ha a szoba ajtaja becsapódik mögötted, nem fogsz tudni visszajönni... az ajtók önműködően záródnak. Ezt úgy mondja, mintha feltételezné, még soha nem voltam szállodában. Jones éppen olyan kifinomult, mint a deszkával pofánverés. - Figyeljen! - mondom. - Hová lett a partnere? Ugye Hunt volt a neve? - Előléptették - mondja kurtán. Elvigyorodom. - Akkor adja át neki a gratulációmat. Jones olyan tekintettel néz rám, mintha legszívesebben agyonverne, ami csak egy egészen kicsit különbözik attól, ahogyan általában nézni szokott rám. - Nem vagy éhes? - kérdezi Julikova, félbeszakítva kedélyes kis beszélgetésünket. Vacsoráztál már? A kocsimban penészedő szendvics maradékára gondolok. Az evés gondolata még mindig felfordítja a gyomromat, de nem akarom, hogy észrevegyék. - Nem - felelem. - Viszont nagyon szeretnék hallani már némi kézzelfogható részletet az elkövetkezőkkel kapcsolatban. - Kiváló! - mondja Julikova. - Akkor miért nem zuhanyzol le, Brennan ügynök pedig elmegy, és hoz nekünk ennivalót. Biztosan van itt valahol egy kínai étterem. Utána pedig beszélgetünk. Cassel, van esetleg valami, amit ki nem állhatsz? - Megeszek én mindent - mondom, majd a szobámba megyek. Jones utánam jön. - Belenézhetek a táskádba? - Csak nyugodtan - felelem, és az ágyra ülök. Elmosolyodik. - Csak a szokásos eljárás. Úgy tűnik, az utazótáskám nem valami érdekes, mert unott arccal tapogatja végig a bélését, nézi meg a képeimet, valamint a fehér kártyákat. - Téged is meg kell motoznom. Felállok, és a mobilomra gondolok, amit a kocsi ajtajának zsebében hagytam. Nagyon nehéz megállni, hogy el ne mosolyodjak, de aztán emlékeztetem magam, hogy az a lebukás egyik legkönnyebb módja, ha az ember látványosan gratulál magának, amiért annyira okos. Azután magamra hagy, én pedig azzal töltöm az időmet, hogy a krimit olvasom. Az a nagyon valószerűtlen csavar a sztoriban, hogy a detektív, valamint a gyilkos, akit üldöz, egy és ugyanaz a személy. Elcsodálkozom, milyen hosszú időbe telt rájönnie. Én sokkal gyorsabban megtaláltam ugyanezt a választ önmagammal kapcsolatban. Kicsit később hallom, hogy a lakosztály távolabbi ajtaja kinyílik és becsukódik, majd halk beszélgetés hangjai szűrődnek be. Valaki bekopog a szobámba.

Mire kijövök, Brennan már papírtányért oszt mindenkinek. A zsíros illatra azonnal megkordul a gyomrom. Azt hittem, egy falat sem menne le a torkomon, de most úgy érzem, egy egész marhát felfalnék. - Van csípős mustár is? — kérdezem, és Jones felém küld néhány tasaknyit. Miközben eszünk, Julikova egy térképet helyez az asztalra. Egy nyílt területet ábrázol, valószínűleg parkot. - Mint a kocsiban már említettem, ez egy nagyon egyértelmű terv. Lehetőleg próbálunk elkerülni minden bonyodalmat. Semmiképpen nem egyeznénk bele egy olyan műveletbe, amelynek a megvalósíthatóságában nem lennénk teljesen biztosak, Cassel. Tudjuk, hogy még tapasztalatlan vagy. - Patton kormányzó a korábbi átokvető-internálótábor területén fog sajtótájékoztatót tartani. Szeretné úgy beállítani a második törvényjavaslatot, mint ami az átokvetők érdekeit fogja védeni, de közben megpróbál finoman mindenkit emlékeztetni arra, hogy jobban teszi, ha aggódik. Kivesz a zsebéből egy golyóstollat, majd a nyílt területre rajzol egy X-et. - Te egész idő alatt itt fogsz tartózkodni, az egyik lakókocsiban. Az egyetlen veszély, ami fenyeget, hogy halálra unod majd magad. Elmosolyodom, és még egy falatot eszek a kung pao csirkéből. A számba kerül egy darab csípős paprika, de próbálok figyelni rá, hogy ne a lángolóan égő nyelvemre koncentráljak. - Itt fogják felépíteni a színpadot - mondja Jones, és a térképre mutat. - És itt fog állni a lakókocsi, amiben Patton át szokott öltözni. Erre távolabb még további lakókocsik lesznek majd. Ezeket a kiszolgálószemélyzet számára telepítik. Sikerült megszereznünk az egyiket, és száz százalék, hogy elég biztonságos lesz. - Szóval teljesen egyedül leszek benne? Julikova elmosolyodik. - Mindenhol ott lesznek az embereink, a lakókocsin kívül, a közelben, helyi rendőregyenruhában. Ezen kívül Patton biztonsági emberei közül is sikerült beszerveznünk néhányat. Jó kezekben leszel. Bizonyos szempontból ez mind nagyon logikusnak tűnik. Ahogyan az is, hogy ha teljesen egyedül vagyok a lakókocsiban, és megtámadom Pattont, akkor az olyan, mintha magányos merénylő volnék. Soha senkinek eszébe sem jut majd, hogy a szövetségiek is sárosak lehetnek az ügyben. - Na és a biztonsági kamerák? - kérdezem. Brennan ügynök felvonja a szemöldökét. - Mivel nyílt területen leszünk, mindentől távol, nincsenek kamerák - feleli Julikova. Ugyanakkor igenis aggódnunk kell a híradósok kamerái miatt. Kék színű pontot tesz az előbb a színpad helyeként megjelölt rész elé. - Az újságírók itt lesznek, a furgonok azonban ott állnak majd abban a parkolóban, amelyben a mi járműveink is. Ha a lakókocsiban maradsz, senki nem láthat meg. Bólintok. Jones ügynök maga elé pakol még egy adag szezámmagos csirkét rizzsel, majd az egészet eláztatja szósszal.

- Patton kormányzó rövid beszédet tart, utána pedig válaszol az újságírók kérdéseire folytatja Julikova. - Te belopózol a lakókocsiba, és addig ott maradsz, amíg fel nem megy a színpadra. Már felállítottunk egy monitort, úgyhogy mindent szemmel tarthatsz a helyi híradón keresztül. Az egész eseményt élőben közvetítik. - És egyébként miről szól majd a beszéd? Julikova halkan köhint. - Raeburn szenátor nyíltan, a sajtón keresztül támadta Pattont. Ő úgy gondolja, ez a legjobb lehetősége arra, hogy visszatámadjon... és hogy az üzenete eljusson az egész országba. Márpedig ha New Jersey elfogadja a második törvényjavaslatot, akkor valószínűleg minden más állam is követi a példát. - Jól van, tehát várok, amíg Patton le nem jön a színpadról. És utána? Elszámolok háromig, és rávetem magam? - Szereztünk neked egyenruhát. Lesz a kezedben egy csiptetős tábla, a fejeden pedig mikrofonos fülhallgató. Olyan leszel, mint a háttérszemélyzet bármelyik tagja. Van egy különleges fekete festékünk, aminek a kezedre kenve olyan hatása van, mintha kesztyűt viselnél, de az ujjaid szabadon maradnak. - Ravasz! - Alig várom, hogy lássam. Nagyapa nagyon örülne, ha megtudná, hogy a kormány tényleg lekörözött minket, ami a remek, titkos cuccokat illeti. Kár, hogy soha nem lesz alkalmam elmondani neki. - Amíg Patton a beszédét tartja, te beosonsz a lakókocsijába, és megvárod. Odabent nem valami nagy a hely, szóval amikor ő is bemegy, könnyedén úgy intézheted majd, hogy megérintsd. Folyamatos rádiókapcsolatban maradunk majd veled, éppen ezért ha bármilyen kérdésed van, vagy tudni akarod, éppen hol van a kormányzó, minden szükséges segítséget meg fogunk tudni adni. Megint bólintok. Nem is olyan borzasztó a terv. Sokkal kevésbé bonyolult, mint a Philip által megálmodott, egész-este-klotyiban-bujkálós terv, amit Zacharov megölésére eszelt ki. Ugyanakkor ijesztően hasonló is ahhoz. Lehet, hogy az átváltoztatással végrehajtott merényleteknek mindig nagyjából egyforma a forgatókönyve? - Szóval akkor jó. Patton tábornokot orosz agárrá változtatom. Mindenki be van tojva. És most? Hogyan jutok ki? Van vagy egy percem, jobb esetben kettő is a visszahatás előtt. A testőrei pedig ott várnak kint. Julikova a térképen bekarikázza a helyet, ahol a lakókocsi lesz. - Úgy gondolom, itt fog sor kerülni az összeütközésre. Brennan ügynök előrehajol, és jobban megnézi a jelet. - A testőr, aki nekünk dolgozik, a bal oldalon fog állni, és elmagyarázza majd a másiknak, hogy Pattont most nem szabad megzavarni. Patton minden bizonnyal eléggé kétségbe lesz esve... - Finoman szólva — vágok közbe. Valamiért soha senki nem nevet az ilyesmin.

- Úgy gondoljuk, hogy a bizonytalanná váló viselkedése miatt az emberünk könnyedén megmagyarázhatja majd a bentről hallható zajokat. Amikor készen állsz, csak jelezd nekünk a mikrofonon keresztül, és mi azonnal kihozunk onnan mindkettőtöket. - Nem fogok azonnal elindulni - felelem. Jones szóra nyitja a száját, de feltartom kesztyűs kezemet, és megrázom a fejem. - Nem, úgy értem nem fogok tudni azonnal elindulni. A visszahatás miatt ugyanis éppen én is átváltozom majd. Lehet, hogy egy kisebb távolságra képesek lesznek elvinni, de nem lesz egyszerű, és nem fogok tudni segíteni. Egymásra néznek. - Én már láttam, milyen ilyenkor - mondja Jones. - Bármennyire is utálatos elismerni, de igaza van. Húznunk kell majd egy kicsit az időt. Julikova és Brennan ügynök érdeklődve néz. - Annyira szörnyű? — kérdezi végül Brennan. — Úgy értem... Megvonom a vállam. - Nem tudom. Én még soha nem láttam magam ilyenkor. Néha nincs is mivel látnom magam, értik ugye, mire gondolok? Elsápad. Azt hiszem, életemben először sikerült sokkolnom egy FBI-ügynököt. Hurrá! - Jól van - mondja Julikova. - Akkor megváltoztatjuk a tervet. Megvárjuk, míg elmúlik Cassel visszahatása, és az után hozzuk ki őket. Addigra készen kell állnia egy járműnek. Elvigyorodok. - Meg egy póráznak. Jones ügynök kutató pillantást vet rám. - Pattonnak kell. Meg nyakörv is. Nem lehetne valami igazán megalázót szerezni? Jones orrcimpái megremegnek. - Ez valóban nagyon gyakorlatias gondolkodás! - Julikova hangja őszinte és nyugodt, az azonban, hogy Jones ennyire feszült, nekem is az idegeimre megy. Persze az is lehet, hogy minden akció előtt ilyen szokott lenni, de akkor is a plafonon vagyok tőle. - És azután ennyi mondja Julikova, és elvesz még egy tojástekercset. - Ennyi az egész. Van valami kérdésed, Cassel? Vagy bárkinek? - Maguk hol lesznek? - Megérintem a térképet, és egy kicsit közelebb tolom hozzá. - Valahol itt - feleli, és kesztyűs mutatóujjával megkopogtatja a térképet, jelezve, hogy valahol elöl, a színpad előtt lesznek. - Van egy furgonunk, amit parancsnoki állásként használhatunk, anélkül hogy felkeltenénk vele Patton gyanúját. Odarendelte a teljes biztonsági személyzetét, úgyhogy nem lehetünk elég óvatosak. De akkor is ott leszünk, Cassel. Mégpedig nagyon közel. Nagyon közel, de úgy, hogy ne tudjak róla, pontosan hol. Klassz. - Na és ha meg akarom találni magukat? Mi van, ha a monitor bedöglik, a füles pedig bemondja az unalmast? - Engedd meg, hogy adjak neked egy nagyon jó tanácsot, amit annak idején én is kaptam. Az akció néha nem úgy alakul, ahogyan kell. Ha ez bekövetkezik, két lehetőséged marad: vagy folytatod, mert az a dolog, ami nem a tervek szerint alakult, annyira nem fontos, vagy

megszakítod az akciót. Az ösztöneidre hagyatkozz! Ha bedöglik a monitor, akkor maradj a lakókocsiban, és ne csinálj semmit! Ha valamiért rossz előérzeted támad, ne csinálj semmit! Ez nagyon jó tanács - és ráadásul nem olyan, amit én egy olyan embernek adnék, akit utána be akarnék mártani. Julikovára nézek, ahogyan a diétás kóláját issza és a kajáját rágja. A bátyámra gondolok. Most tényleg azt próbálom eldönteni magamban, hogy kettejük közül melyik a megbízhatóbb? - Rendben van - mondom, és felveszem a térképet. - Megtarthatom? Csak memorizálni akarom, mi hol van. - Úgy viselkedsz, mintha korábban is csináltál volna ilyet - jegyzi meg Brennan ügynök. - A családomban generációkra visszamenőleg vannak szélhámosok - felelem. - És én is csináltam már egy-két átejtést. Horkant, és megrázza a fejét. Jones mind a kettőnkre dühös tekintettel néz. Julikova kinyit egy szerencsesütit, majd magasra tartja a benne talált jóslatot. A fehér papírcsíkon, nyomtatott fekete nagybetűkkel a következő felirat olvasható: „Meghívást kapsz egy izgalmas eseményre.” Nem sokkal később aludni megyek. Egy ideig csak figyelem az ágyam melletti telefont. Szinte viszket a tenyerem, hogy felhívjam Danecát, és megkérdezzem, hogy van Sam. Még annak ellenére is, hogy pontosan tudom, valószínűleg lehallgatják. De Sam számára most az a legfontosabb, hogy pihenjen, és nem is vagyok biztos benne, hogy akar-e velem beszélni egyáltalán. Különben pedig, ha csak egy szóval említeném, hogy meglőtték, a szövetségiek valószínűleg a rossz következtetést vonnák le, és talán túl sok mindent kezdenének kérdezgetni. És ez a másik, amit most nem engedhetek meg magamnak. És annak ellenére, hogy a tegnap éjjel, így visszagondolva, inkább álomba, mint a valóságba illőnek tűnik, Lilát sem lenne okos dolog megcsörgetnem. Már az is, ha csak rágondolok, a viseltes szállodai ágytakarón ülve, ha visszaemlékszem, ahogyan bőre az enyémhez simult, ahogyan nevetett, ahogyan mosolyra görbült a szája - túl kockázatos lenne. Mintha a szövetségiek az emlékét is fel tudnák használni ellenem. Most, hogy Lila már tudja, hogy az ügynökségnek dolgozom, eltöprengek azon, hogy vajon mihez kezd majd az információval. És azon, hogy mit vár majd tőlem, mit tegyek? Ágyba bújok, és próbálok elaludni, de a gondolataim újra és újra visszatérnek Lilára és Samre. Hallom az előbbi nevetését, és látom, ahogy utóbbinak folyik a vére, érzem előbbi meztelen ujjainak tapintását, és hallom utóbbi kétségbeesett sikolyát. És így megy ez újra és újra, amíg már az egész világ nevet és az egész világ sikolt, egészen addig, amíg fel nem ébredek. Másnap reggel kibotladozom a társalgóba. Ott ül Jones a kanapén, és a szobaszolgálattól rendelt kávét szürcsöli. Dühösen, és olyan tekintettel néz rám, mint az az ember, akinek a műszakja nagyon hosszú órákkal ezelőtt elkezdődött. Biztos vagyok benne, hogy ők hárman egymást váltva, egész éjjel őrködtek, nehogy elszökjek. Találok egy másik csészét, és töltök magamnak is kávét. Rettenetes. - Figyeljen! - mondom, és hirtelen anyára, valamint arra a bizonyos szállodára gondolok, ami semmiben sem hasonlított erre, amelyben most megszálltunk. - Tényleg igaz, hogy a szállodai kávéfőzőben spurit lehet főzni?

- Persze - feleli, és töprengve néz a csészéjébe. Úgy tűnik, egyvalamiben valóban igazat mondott anya. Mire lezuhanyozom és felöltözöm, már mindannyian ott vannak, és éppen reggelit rendelnek. Még előttünk áll az egész nap, és nem sok mindent tehetünk. Jones kosármeccset akar nézni a nagy plazmatévén, így Julikovával és Brennan ügynökkel egész nap az asztal mellett kártyázunk. Először az automatából vásárolt cukorkában játszunk, aztán apróban, aztán pedig az a tét, hogy aki nyer, az választhat filmet. A cingár férfi címűt választom. Szükségem van egy kis nevetésre.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET HÉTFŐN REGGEL ÚGY ÉBREDEK, hogy fogalmam sincsen, hol vagyok. Aztán egyszerre tör rám minden emlék - a szálloda, a szövetségiek, a merénylet. Az adrenalin olyan erővel árad szét a véremben, hogy egyszerűen lerúgom magamról a takarómat, majd felpattanok az ágyból, és csak úgy, elkezdek fel és alá járkálni a szobámban. Végül kényszerítem magam, hogy a fürdőszobába menjek, de nem szeretnék belenézni a tükörbe. Hányingerem van, annyira ideges vagyok, és egy kis ideig kétrét görnyedve állok a vécé fölött. Már nem tudom, hogy higgyek-e Barronnak, vagy sem. Nem tudom, fel akarnak-e ültetni. Többé nem tudom, pontosan kik is a jófiúk. Mindig úgy gondoltam, hogy az emberek, akik között felnőttem - többnyire bűnözők -, mások, mint a többi ember. Abban egészen biztos voltam, hogy különböznek a zsaruktól és a szövetségi ügynököktől, akik csillogó jelvényüket mutogatják mindenhol. Azt gondoltam, hogy a csalók és szélhámosok egyszerűen csak rossznak születtek. Azt gondoltam, hogy biztosan van bennünk valami belső hiba, valami romlott, amitől soha nem lehetünk olyanok, mint a mindennapi emberek - a legjobb amit remélhetünk, ha utánozni tudjuk őket. Most azonban már másképp látom - mi van, ha mindenki többé-kevésbé egyforma, és csak az életünk során hozott ezernyi apró döntés az, ami összességében meghatározza, milyen emberek vagyunk? Senki nem gonosz vagy jó, semmi nem fekete vagy fehér, és nincsenek sem belső démonok, sem belső angyalok, akik ha arra kerül a sor, a fülünkbe súgják a megfelelő választ. Csak mi vagyunk itt, akik óráról órára, percről percre és napról napra olyan döntéseket hozunk, amiket a leginkább helyesnek érzünk. És ez a gondolat egyenesen rémisztő. Ha ugyanis igaz, az azt jelenti, hogy soha nincsen helyes választás. Csak a választás maga van. Ott állok a tükör előtt, és próbálok rájönni, hogy mit is kellene tennem. Nagyon sokáig állok ott. Amikor sikerül annyira összeszednem magam, hogy kimenjek a társalgóba, Julikova és Jones már felöltözve, indulásra készen vár. Brennan nincsen velük. Iszom egy csészével a vacak szállodai kávéból, és megeszek néhány tojást. - Itt vannak a cuccaid - mondja Julikova, majd eltűnik a szobájában. Amikor visszajön, egy ecset van a kezében, egy kis tubusnyi, első pillantásra olajfestéknek tűnő holmi, egy barna kapucnis pulóver, egy nyakba akasztós azonosító kártya, valamint egy headset. - Hűha! - mondom, amikor a kezembe veszem, és megnézem az azonosító kártyát. A George Parker név van rányomtatva, alatta pedig elmosódott kép, amely akár engem is ábrázolhatna. Azonosításhoz éppen elmegy, de a fényképen levő arc felejthető, és ha esetleg körözési plakátokon vagy az interneten akarnák közzétenni, annyira nem éles, hogy használható legyen. - Klassz! - Nekünk ez a munkánk - feleli Julikova gúnyosan.

- Ne haragudjon! — Persze igaza van. Mindig úgy gondoltam rájuk, mint amolyan lelkes amatőrökre, mint becsületes és egyenes kormányügynökökre, akik egy számukra ismeretlen dolgot, egy csalást akarnak összehozni; közben azonban ez a mindennapjaik része. Azzal a különbséggel, hogy ők bűnözőket vernek át, és könnyen meglehet, hogy köztük engem is. - Most szeretném, ha levennéd a kesztyűdet - mondja. - Ez az anyag elég hosszan szárad, úgyhogy ha úgy érzed, hogy szükséged van még valami kis előkészületre, akkor tedd meg most. - Úgy érti, hogy nem kell-e hugyoznod — fordít nekem Jones ügynök. Felkapom a kapucnis pulcsit, felhúzom a cipzárt, majd visszamegyek a hálószobába, ahol összehajtogatom a Pattont ábrázoló képeket, és a farmerem farzsebébe teszem őket. A fésűt, valamint a jegyzetlapokat a másik farzsebbe, a tollat és a hajzselét pedig a kocsikulcsommal együtt a kapucnis pulcsi elülső zsebébe. Ezután visszamegyek a többiekhez, megállok az asztal mellett, és leveszem a kesztyűmet. Széttárt ujjú kezemet tenyérrel lefelé az asztalra teszem, majd leülök. Julikova előbb az arcomba, majd a kezemre pillant. Kesztyűs kezével megfogja a jobb kezemet, közelebb húzza magához, majd tenyérrel felfelé fordítja. Jones mindkettőnket szemmel tart, ugrásra készen, feszült figyelemmel. Ha most Julikova nyakának fedetlen bőre felé kapnék, Jones egyetlen másodperc alatt ránk vetné magát a székből. De természetesen ekkor már túlságosan késő volna. És biztos vagyok benne, hogy ezt ő is tudja. Julikova leveszi a kupakot a tubusról, majd hűvös, fekete zselét nyom belőle a kézfejemre. Nem tűnik különösebben idegesnek, inkább nyugodtnak és hatékonynak. Ha úgy gondolja is, hogy veszélyesebb lehetek, mint bármelyik átlagos átokvető srác, mindenesetre nem mutatja. Az ecset szőre csiklandoz - nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy bármi is ennyire közvetlenül érintse a kezem bőrét de a festék teljes fedést biztosít, és bőrszerű, tompán csillogó réteget képez. Julikova gondosan bekeni mindenhol, még az ujjhegyeimet is, én pedig próbálok meg sem mozdulni, annak ellenére, hogy legszívesebben hangosan nevetnék. - Jól van - mondja, és visszateszi a kupakot. - Amint ez megszárad, máris indulhatunk. Most már megnyugodhatsz. Az arcába nézek. - Ugye megígéri, hogy ezután ejteni fognak minden vádat az anyám ellen? - Ez a legkevesebb, amit tehetünk - feleli. Az arckifejezésében nincsen semmi, ami arra utalna, hogy ne higgyem el, amit mond, ám a kimondott szó még nem életbiztosítás. Ha hazudik, akkor tudom, mit kell tennem. Ha azonban nem hazudik, feleslegesen dobtam el magamtól mindent. Olyan helyzetbe kerültem, ahol lehetetlen helyesen dönteni. Az egyetlen esélyem, hogy valamivel meglepem annyira, hogy önkéntelenül is elárulja magát. - Na és ha nem akarok csatlakozni az EKR-hez? Ha úgy döntök, mégsem vagyok szövetségi ügynöknek való? Ezt hallva abbahagyja az ecset tisztogatását.

- Ezzel nagyon nehéz helyzetbe hoznál. A feljebbvalóim élénken érdeklődnek irántad. Gondolom, nem nehéz kitalálni, miért. Az átváltoztatók nagyon ritkák. Az igazat megvallva... Elővesz egy ismerősnek tűnő paksamétát. A szerződést. - Erre egy kicsit később szerettem volna sort keríteni, amikor sikerül találnunk néhány percet négyszemközt, de azt hiszem, most van itt az ideje. A főnökeim sokkal nyugodtabbak lennének, ha még most aláíratnám veled. - Azt hittem megegyeztünk abban, hogy erre csak az iskola elvégzése után kerül majd sor. - A művelet miatt meg van kötve a kezem. Bólintok. - Értem. Hátradől, majd kesztyűs kezével őszes hajába túr. Úgy tűnik, nem sikerült minden festéket letörölnie a kesztyűjéről, mert valamelyik ujjával fekete csíkot húz a homlokára. - Megértem, ha kétségeid vannak. Rajta, gondolkozz csak, ha arra van szükséged, de emlékezz vissza, miért jöttél el hozzánk! Mi meg tudjuk akadályozni, hogy a rivális bűnözőcsaládok főnyereménye legyél. Mi meg tudunk védeni. - Na és maguktól ki fog megvédeni? - Hogy tőlünk? Hiszen a te családod a lehető legrosszabb... - kezdi Jones, Julikova azonban egyetlen kézmozdulattal elhallgattatja. - Cassel, hidd el, hogy ez igazán jelentős előrelépés neked. Örülök, hogy felteszed ezt a kérdést. Örülök, hogy őszinte vagy velünk. Nem felelek semmit, de magam sem tudom, miért, visszatartom a lélegzetemet. - Természetes, hogy így érzel. Hidd el, tudom, milyen harc dúl benned. És pontosan tudom, hogy helyesen akarsz cselekedni. Úgyhogy most továbbra is őszintén fogunk beszélgetni egymással. Ami engem illet, őszintén bevallom, hogy ha hátat fordítanál az EKR-nek, akkor a főnökeim nagyon haragudnának a döntésed miatt, és nagyon haragudnának rám is. Felállok, megmozgatom az ujjaimat, és repedéseket keresek a mesterséges bőrfelületen. Úgy mozdul, mintha a második bőröm lenne. - Lila Zacharovról van szó? - kérdezi Julikova. - Ő az oka annak, hogy habozol? - Nem! - mondom, majd egy hosszú pillanatra lehunyom a szememet, és a lélegzetemet számolva próbálom visszanyerni a hidegvéremet. Nem nekem sikerült meglepnem Julikovát, hanem éppen fordítva. - Mi mindig is tudtunk róla, mennyire közeli kapcsolatban vagytok ti ketten - folytatja, és oldalra billentett fejjel figyeli a reakcióimat. - Lila egy nagyon kedves lány. Felhorkanok. - Jól van, Cassel. Lila egy nagyon kegyetlen lány, akihez te az első pillanattól kezdve nagyon közel érzed magad. Ugyanakkor olyan lány is, aki biztosan nem szeretné, hogy te a kormánynak dolgozz. Ennek a döntésnek azonban a tiédnek kell lennie, és nem olyasminek, amit ő hozhat meg helyetted. Te és a bátyád sokkal nagyobb biztonságban vagytok nálunk. És ha Lila valóban annyira kedvel téged, ezt ő maga is meg fogja érteni. - Nem akarok róla beszélni - mondom. Julikova felsóhajt.

- Jól van. Akkor nem beszélünk, de akkor is meg kell mondanod nekem, hogy alá fogsz-e írni nekünk. Van valami megnyugtató ebben a halom papírban. Ha azt terveznék, hogy egyszerűen börtönbe zárnak, akkor nem lenne szükségük arra, hogy előzetesen beleegyezzek bármibe is. Hiszen ha egyszer már rács mögött vagyok, akkor elég gyenge alkupozícióban leszek. Felveszem a nyakbaakasztót, majd megfogom a fülest is. Így soha nem fogok megnyugtató választ kapni a kérdéseimre - téphetjük itt a szánkat az idők végezetéig, Julikova akkor sem fog kiesni a szerepéből, és nem árul el semmit, amit ne akarna. - A Zacharov család bűnözőkből áll, Cassel. Ha hagyod, akkor kihasználnak és eldobnak. Lilának pedig olyan dolgokat kell majd megtennie a családért, ami örökre meg fogja változtatni. - Azt mondtam, nem akarok erről beszélni. Jones ügynök feláll, majd az órájára pillant. - Lassan indulnunk kellene. A szobám felé sandítok. - Összepakoljam a holmimat? Jones megrázza a fejét. - Nem, mielőtt visszavinnénk a Wallingfordba ma este, még beugrunk ide. Azt terveztük, hogy itt fogod kialudni a visszahatást, és még le is kell mosnunk a kezedről a festéket. - Kösz - felelem. Horkant. Mindez nagyon is lehetségesnek tűnik. Még az is lehet, hogy valóban vissza fogok térni este ebbe a szobába, és az is, hogy Julikova és Jones valóban olyan szövetségi ügynökök, akik próbálják kitalálni, hogyan lehetne kezelni egy bűnözői múlttal megvert átokvető srácot, aki a képességei miatt egyszerre hasznos és veszélyes is. Még az is lehet, hogy valóban nem az én átverésem a céljuk. Itt az ideje, hogy kiválasszam az oldalt, ahová tartozni akarok. Itt az ideje, hogy döntsek. A te pénzed, a te kockázatod. - Jól van - sóhajtok. - Adják ide a papírokat! Előveszem a tollat a kapucnis pulcsim zsebéből azután cirkalmas aláírást kanyarítok a pontozott vonalra. Jones ügynök szemöldöke csodálkozva szalad fel. Elvigyorodom. Julikova odalép hozzám, a papírra néz, és egyik kesztyűs ujjával végigsimítja az aláírásomat. A másik kezét a vállamra teszi. - Nagyon fogunk rád vigyázni, Cassel! Ezt megígérhetem neked. Üdvözöllek az Engedélyezett Kisebbségi Részlegnél! Ígéretek, ígéretek. Elteszem a tollat. Most, hogy meghoztam a végső döntést, mintha hatalmas súly gördült volna le a vállamról. Könnyebbnek érzem magam. Elindulunk kifelé. A liftben megkérdezem: - Hol van Brennan ügynök? - Már a helyszínen - válaszolja Jones. - Megkezdte az előkészítést.

Átvágunk az előtéren, és kimegyünk a kocsihoz. Mikor beszállunk, ügyelek rá, hogy ugyanarra az oldalra üljek, mint ahol idefelé jövet ültem. Kicsit matatok a biztonsági övemmel, közben pedig kihalászom a mobilomat az ajtózsebből, és az egyik zsebembe rejtem. - Akarsz megállni egy reggeli burritóra, vagy ilyesmi? - kérdezi Jones. Az utolsó vacsora, gondolom, de hangosan nem mondom ki. - Nem vagyok éhes - mondom. A színezett üvegen keresztül az autópályára bámulok, és fejben megpróbálom összeszedni, mi mindent kell elvégeznem, ha megérkezem a sajtótájékoztatóra. A teljes listát felmondom magamban, aztán felmondom még egyszer. - Hamarosan túl leszünk rajta - mondja Julikova. Ez bizony színigaz. Túl leszünk mindenen. Egyedül raknak ki az autóból az emlékparknál. Csak pislogok az erős napfényben. Amikor elmegyek a biztonságiak előtt, lehajtom a fejemet, és felmutatom nekik a kártyámat. Egy csiptetős táblát tartó nő közli velem, hogy az önkéntesek számára felállítottak egy asztalt, ahol kávét és fánkot kaphatok. Felépítettek egy hatalmas színpadot is, a hátterét sötétkék függönnyel borították. Valaki egy New Jersey állam pecsétjével díszített pódiumot mikrofonoz be éppen. A VIP szekciót az újságíróknak kialakított rész mellett, kordonnal leválasztva jelölik ki. Még néhány ember hangszórókat drótoz be a stadion alá, és az egészet rövidebb, fehér függönnyel takarják el. A lakókocsik a színpadon túl állnak, félkörben egy csomó asztal mögött, amelyeken az önkéntesek szórólapokat, aláírásgyűjtő íveket, valamint pólókat helyeznek el. Na és persze ott van a legtávolabbi asztal is, amelyre az ennivalót pakolták. Többen is ott tömörülnek előtte, hangosan nevetgélnek és beszélgetnek. A legnagyobb részük ugyanolyan fülest visel, mint én. Julikova alaposan felkészült. A helyszín elrendezése majdnem pontosan olyan, ahogyan a térképen mutatta. Elhaladok a lakókocsi mellett, amit Patton kormányzó fog majd használni, és bemegyek abba, amelyet Julikova a számomra kijelölt. Van benne egy szürke kanapé, egy öltözőasztal, egy kis fürdőfülke, valamint egy tévé a mennyezet alá magasan a falra szerelve. Egy hírcsatorna műsora megy rajta, és a feliratok szerint az egész beszédet élőben közvetítik majd. Két bemondó beszélget éppen, a képernyő alsó sarkában pedig feliratozva olvasható, mit mondanak. Amennyire a korlátozott szájról olvasási képességeimmel megítélhetem, a felirat némileg késik a beszélt szöveghez képest. Megnézem a telefonomat. Reggel 7:40. Patton beszéde csak kilenckor kezdődik majd. Maradt még egy kis időm. Elfordítom a lakókocsi ajtajának a zárját, és megmozgatom egy kicsit a kilincset. Úgy néz ki, tart, de azért nem bízom különösebben benne. Nagy valószínűséggel bekötött szemmel is fel tudnám törni. Recsegés hallatszik a fülesből, és a következő pillanatban megszólal Brennan ügynök. - Cassel? Bent vagy? - Igen, itt minden a legnagyobb rendben van - mondom a mikrofonba. - Soha jobban. És ott?

Felnevet. - Ne legyél szemtelen, kölyök! - Értettem. Azt hiszem, csak nézem majd a tévét, és várok. - Helyes. Tizenöt perc múlva megint rád szólok. Leveszem a fülest, és az asztalra teszem. Pokoli érzés tétlenül üldögélni, különösen így, hogy ennyi dolgom lenne. Legszívesebben azonnal akcióba lendülnék, de pontosan tudom, hogy most még nagy valószínűséggel figyelnek. Később majd elunják magukat. Egyelőre előveszem a jegyzetlapokat és a tollat, majd azzal szórakoztatom magam, hogy megpróbálom kitalálni, vajon hol rejthettek el kamerát. Persze nem lehetek biztos benne, hogy be van-e egy­általán kamerázva a lakókocsi, de meggyőzöm magam, hogy a legbiztonságosabb, ha továbbra is olyan paranoid maradok, mint eddig, és akkor nem hibázhatok. Végül hallom, hogy a füles megint megreccsen. - Van valamilyen jelentenivalód? - Semmi - felelem, a mikrofont a számhoz emelve. - Minden rendben. Már majdnem nyolc óra van. Egy óra nem valami hosszú idő. - Tizenöt perc múlva jelentkezem - mondja Brennan ügynök. - Legyen inkább húsz - felelem, és csak reménykedem benne, hogy elég unottnak tűnök. Azután kikapcsolom a fülest. Mivel senki nem mondta, hogy ne tegyem, úgy gondolom, hogy ha nem is lesznek túl boldogok miatta, talán nem fognak rám rontani a következő pillanatban. Ha mégis tettek rám valamiféle GPS nyomkövetőt, akkor az csakis az azonosítóban, a kapucnis pulcsiban vagy a fülesben lehet. Az azonosító kártyát kizárom, mert azt le kell olvastatni. A pulcsit leveszem, majd az asztalra teszem. Azután bemegyek a fürdőfülkébe, és megnyitom a csapot, hogy a zubogó víz zaja minden mást elnyomjon. Leveszem minden ruhámat, és összehajtogatva a kis asztalra teszem őket a törülköző, valamint az antibakteriális kesztyűszappan mellé. Előveszem, és széjjelhajtogatom a képeket. Azután ahogy vagyok, meztelenül, letérdelek, és a két kezemet a combomra helyezem. A padló hideg, az ujjaim pedig a combom húsába vájnak. Összpontosítok, és felidézek magamban minden részletet, amit az elmúlt héten tudtam meg, mindent, amit valaha megfigyeltem. Az előttem heverő fényképekre és a nemrégiben megnézett videókra koncentrálok. Megjelenítem lelki szemeim előtt Patton kormányzó. Azután átváltozom. Fáj. Érzem, ahogyan minden alakot vált, a csontok ropognak, az ízületek húzódnak, a hús átalakul. Minden erőmmel azon vagyok, nehogy felsikoltsak. Nagyjából sikerül is. Azután, amikor már éppen felállnék, a visszahatás is megérkezik. Mintha a bőröm széjjelrepedne, és a lábaim elolvadnának. A fejem valami furcsa alakot ölthet, a szemeim pedig egyszer zárva vannak, aztán szélesre nyílnak, és egyszerre kezdek ezer szemlencsén keresztül látni, mintha az egész fejem egyetlen nagy, meredt szem volna. Minden nagyon fényes, és a fájdalom számtalan különböző formája azzal fenyeget, hogy elájulok.

Sokkal rosszabb, mint ahogy emlékeztem rá. Nem tudom, mennyi idő telik el, míg megint meg tudok mozdulni. Úgy érzem elég sok. A mosdó megtelt vízzel, és most a peremen keresztül a padlóra folyik. Botladozva felállok, elzárom a csapot, és felveszem a ruhámat. A póló és a bokszeralsó cseppet sem illik rám. A farmer rám sem jön. Megnézem magam a tükörben, kopaszodó fejemet és ráncos arcomat. Hátborzongató. Valóban ő lettem. A fésűvel és a hajzselével pontosan olyanra igazítom néhány ősz tincsemet, amilyennek a fényképeken lehet látni. A kezem remeg. Gyerekkoromban azért akartam átváltoztató lenni, mert ők nagyon, de nagyon ritkák. Különlegesek. Ha az ember átváltoztató, akkor ő maga is különleges. És engem csak ez érdekelt. Abba, hogy milyen lehet ilyen hatalommal élni, nem igazán gondoltam bele. És miután rájöttem, hogy valóban az vagyok, még ekkor sem igazán értettem az egészet. Úgy értem, azt persze tudtam, hogy egyedi vagyok, nagy a hatalmam, és nagyon király, amire képes vagyok, de azt is tudtam, hogy veszélyes is lehet. Azt is, hogy ez nagyon ritka képesség. De még mindig képtelen voltam megérteni, miért rettegnek tőle olyan mélységesen az emberek. Miért akarták annyira, hogy az ő oldalukra álljak. Most már tudom miért félnek az emberek annyira az átváltoztatóktól. Most már tudom, miért akarnak irányítani. Most már értem. Megtehetem, hogy besétálok valakinek a házába, megcsókolom a feleségét, leülök az asztalához, és együtt vacsorázok a családjával. Megtehetem, hogy a reptéren elemelek egy útlevelet, húsz percen belül pedig már úgy nézek ki, mintha mindig is az enyém lett volna. Lehetek én a feketerigó, ami az ablakpárkányon ül. Lehetek a macska, ami a kerítésen lopakodik. Oda megyek, ahova akarok, megtehetem az elképzelhető legalávalóbb dolgokat, és mégis, soha, semmi bizonyíték nem lesz, ami az én személyemet ezekhez köti. Lehet, hogy ma úgy nézek ki, mint önmagam, de holnap talán már olyan leszek, mint te. Teljesen átvehetem a helyedet. A pokolba is, most már én is félek magamtól! A telefonnal az egyik kezemben és a jegyzetkártyákkal a másikban, oldalazva, úgy, hogy az esetleg mégis elrejtett kamerák ne láthassanak meg, kimegyek a lakókocsiból. Az emberek csodálkozástól elkerekedett szemmel fordulnak felém, ahogyan Patton kormányzó egy szál alsógatyában ott áll, a szabad ég alatt. - Ez nem az az istenverte lakókocsi! - mondom félhangosan, majd átmegyek abba, amit valóban neki tartanak fenn. Éppen úgy, ahogyan számítottam, már ott lóg az öltöny, amit a Bergdorf Goodmantől rendeltem, cipzáras öltönyzsákban, pontosan Patton méretére szabva. Van ott egy vadonatúj pár cipő is, egy pár zokni, valamint egy új fehér ing, még a zacskójában. Az öltöny vállfájára egy selyem nyakkendőt is akasztottak. Ettől eltekintve ez a lakókocsi is éppen olyan, mint az, amiben az előbb voltam. Kanapé, öltöző, tévé.

Néhány másodperccel később bejön egy segéd. Kopogtatás nélkül nyit be. Látszik rajta hogy nagyon meg van ijedve. - Nagyon sajnálom, nem tudtuk, hogy már megérkezett! A sminkesek készen állnak, és várják, kormányzó úr! Nem látta senki megjönni, és én nem ... nos, jobb lesz, ha hagyom felöltözni. A telefonomra pillantok, 8:30 van. Vagy fél órát veszítettem azzal, hogy öntudatlanul hevertem, ráadásul kimaradt egy bejelentkezés is Brennan ügynöknél. - Tíz perc múlva jöjjön vissza értem! - mondom, és próbálok úgy hangsúlyozni, ahogyan ő szokott. Nagyon sok videót megnéztem, és rengeteget gyakoroltam, de akkor is nehéz tökéletesen utánozni valaki más beszédét. - Ennyi kell, hogy felöltözzem. Amikor kimegy, felhívom Barront. Kérlek, mondom magamban, az univerzumnak könyörögve némán, vagy bárkinek, aki éppen hallgat. Kérlek, vedd fel a telefont! Megbízom benned! Vedd fel! - Na mi a pálya, öcsi? — szól bele Barron, és a megkönnyebbüléstől a kanapéra hanyatlok. Egészen eddig a pillanatig nem lehettem biztos benne, hogy valóban segíteni fog. - Mint egyik kormánydroid a másiknak... hogy ityeg? - Csak légy szíves, mondd azt, hogy te tényleg...! - mondom. - Ó, igen. Nagyon is. Most is itt vagyok vele. Éppen azt meséltem el neki, hogy az anyánk kormányügynök, és azt, hogy ez az egész egyetlen hatalmas, kormányszintű összeesküvés. - Ó! - mondom. - Aha. - És képzeld, a legtöbb részéről már tudott - kihallom a hangjából, hogy vigyorog. - Már csak a részleteket kell elmondanom neki. De igen, menj, és mondd el mindenkinek, hogy Patton kormányzó késik, és fél órával később kezdődik a sajtótájékoztató. Na persze. Ha egy kényszeres hazudozónak azt mondják, hogy próbáljon feltartani egy teljesen paranoid embert, akkor szinte biztos, hogy vad összeesküvés-elméletek röpködnek majd a levegőben. És még örülhetek, hogy Barron nem azt magyarázza éppen, hogy Virginia kormányzója egy hatalmas lézert próbál a holdra irányozni, ezért kénytelenek mindenkit föld alatti bunkerekbe evakuálni. Én is elvigyorodom. - Feltétlenül megteszem! Amikor lerakom a telefont, felkapom az öltönynadrágot, és magamra húzom. Még soha nem viseltem ennyire finom anyagból készített ruhát. Minden részén érződik, hogy nagyon drága lehetett. Mire az asszisztens visszajön, én már a nyakkendőmet kötöm, és készen állok rá, hogy sminkelni vigyenek. Most talán azon gondolkodsz, hogy miért teszem, amit teszek. És ezzel valamennyire én is így vagyok. De valakinek meg kell állítania Pattont, és ennél jobb alkalmam soha nem lesz. A kormányzó kisegítőszemélyzetében nagyon sokan vannak, nagy többségük azonban még mindig ott van a kormányzó házában, és arra vár, hogy a valódi Patton elinduljon. Csak azokkal kell megküzdenem, akik előrejöttek. Leülök egy összecsukható székbe, és megvárom, míg egy rövid tüsihajú lány alapozót ken ráncos arcomra. Egy csomóan kérdezgetnek

mindenféle interjúkkal és megbeszélésekkel kapcsolatban, azonban nekik nem tudok válaszolni. Valaki hoz egy csésze kávét tejszínnel és cukorral, de ezt nem iszom meg. Egyszer még egy bíró is felhív, mert egyeztetnie kell velem, de megrázom a fejem. - Majd a beszéd után - felelem, és a többnyire teljesen üres jegyzetlapokat olvasom. - Van itt egy szövetségi ügynök - mondja az egyik asszisztens. - Azt mondja, biztonsági kockázatot sejtenek. - Már számítottam rá, hogy ezzel a trükkel fognak próbálkozni! Nem... mindenképpen megtartom. Nem állíthatnak meg - felelem. - Azt akarom, hogy a saját biztonsági szolgálatom egyik tagja személyesen tartsa távol tőlem, amíg a színpadon vagyok. Élő közvetítést adnak, ugye? Az asszisztens bólint. - Kiváló! - Nem tudom, Julikova vagy a többiek mit sejtenek abból, hogy mi folyik, de ennek néhány percen belül már úgysem lesz semmi jelentősége. Ekkor veszem észre Brennan ügynököt, amint a jelvényét feltartva előbukkan a lakókocsi mögül, amiben nekem kellene lennem. - Kormányzó úr! - mondja. Felállok, és az egyetlen dolgot teszem, ami eszembe jut. Elmegyek mellette, és fellépek a színpadra, támogatók egy kis csoportja elé. Táblákat és zászlókat lengetnek. Náluk többen vannak a sajtó képviselői, akik viszont kamerát irányítanak rám. Lehet, hogy nincsenek olyan sokan, mint gondoltam, de azért ez is elég lehet. Megmerevedek. A szívem vadul kalapál a mellkasomban. El sem hiszem, hogy tényleg azt teszem, amit. Most már persze késő meghátrálni. Megköszörülöm a torkomat, és a jegyzetkártyákat rendezgetve átvágok a színpadon, majd megállok az emelvény előtt. Látom Julikovát, amint kétségbeesetten beszél a rádiójába. - Polgártársaim, igen tisztelt vendégek, a sajtó képviselői, köszönöm, hogy a mai napon megtiszteltek a megjelenésükkel. Pontosan azon a helyen állunk, ahol a tilalom feloldását követően New Jersey lakosainak százai voltak bebörtönözve, nemzetünk történelmének egyik legsötétebb korszakában... és egy olyan törvényjavaslat árnyékában állunk itt, amely azzal fenyeget, hogy országunkat egy eddig nem is sejtett irányba indíthatja el. Néhányan tapsolnak, de csak elvétve. Ez nem az a téma, amiről Patton általában beszélni szokott. Az igazi Patton inkább valami baromságot mondana arról, hogy az átokvetők tesztelése csak a saját biztonságuk érdekében történik majd, hogy hamarosan dicsőséges napok következnek. Ma azonban a mikrofon az én kezemben van. A jegyzetlapjaimat a vállam fölött a hátam mögé dobom, és a közönségre mosolygok. Megköszörülöm a torkomat. - Az eredeti tervem az volt, hogy felolvasok önöknek egy rövid, előre megírt beszédet, majd válaszolok a feltett kérdésekre, a mai napon azonban úgy döntöttem, eltérek a szokásos rendtől. A mai napon nem a jól ismert politikai beszédet hallják majd. A mai napon a szívemből szólok önökhöz. Az emelvénynek támaszkodom, és nagy levegőt veszek.

- Nagyon sok ember öltem meg. És amikor azt mondom, hogy „nagyon sokat” akkor úgy is gondolom... a szó szoros értelmében. És hazudtam is, de őszintén szólva, gondolom, miután majd a gyilkosságokról már hallottak, egy kis hazugságot készek lesznek elnézni nekem. Tudom, hogy mit kérdez most magától mindegyikük. Úgy érti-e, hogy a saját kezével ölt embereket, vagy csak parancsot adott a kivégzésükre? Hölgyeim és uraim, azért vagyok itt, hogy bevalljam... mindkettő igaz. Az újságírókra nézek. Összehajolva suttognak. Fényképezőgépek villannak. A transzparenseket leengedik. - Megöltem például Eric Lawrence-t, aki a New Jersey állambeli Tom Riversben élt. Kesztyűs kézzel, hiszen ne feledjék, nem vagyok valami eszement perverz, de megfojtottam. Elolvashatják a rendőrségi jelentést... illetve már elolvashatták volna korábban is, de eltussoltam az ügyet. - Joggal kérdezhetnék, hogy miért tettem ilyesmit. És mi köze van ennek az egésznek az átokvetőkkel szemben indított keresztes hadjáratomhoz? És mi késztet arra, hogy mindezt nemcsak hogy hangosan bevalljam, de ráadásul a világ nyilvánossága előtt? Nos, meg kell, hogy mondjam, egy nagyon különleges hölgy az oka. Tudják, gyakran megesik, hogy az ember összetalálkozik egy nővel, és egy kicsit meg is bolondul ettől. Az első sorban ülő egyik magas férfira mutatok. - Maga ugye tudja, mire gondolok? Szeretném megosztani önökkel az igazat Shandra Singerrel kapcsolatban! Lehet, hogy bizonyos dolgokat egy kicsit eltúloztam. Ha az emberrel szakít a barátnője, akkor ez nagyon felkavaró tud lenni... Néha talán annyira, hogy akár egymás után tucatnyi alkalommal is felhívjuk azt a bizonyos hölgyet, könyörögve, hogy kezdjük újra... Vagy valami obszcén feliratot fújunk festékszóróval a kocsijára... Vagy talán úgy döntünk, megvádoljuk azzal, hogy hatalmas összeesküvésben vesz részt velünk szemben... és megpróbáljuk agyonlövetni az utcán, fényes nappal... Ha pedig az embert még ennél is jobban felkavarja az élmény, még úgy is dönthet, hogy az állam minden átokvetőjétől megszabadul. - Minél inkább szerelmes az ember, annál őrültebb lesz a szakítás után. Az én szerelmem pedig hatalmas volt. De a bűneim még sokkal hatalmasabbak. - Most nem a megbocsátást kérem önöktől! Nem is várom el, hogy megbocsássanak. Az igazat megvallva arra számítok, hogy hatalmas visszhangja lesz ennek az egésznek, aminek következtében tárgyalás és hosszú elzárás lesz az osztályrészem. - De azért mondom most el mindezt önöknek, polgártársaim, mert megérdemlik az őszinte beszédet. Hiszen jobb később, mint soha, nem? És meg kell mondanom, nagyon jó érzés, hogy végre nem nehezedik a vállaimra ez a súly! Röviden tehát: embereket öltem. És talán az volna a legokosabb, ha nem tulajdonítanának különösebb igazságalapot mindazoknak a dolgoknak sem, amiket a mai nap előtt mondtam, és... ja, igen! A második törvényjavaslat rettenetes ötlet, amelyet elsősorban azért támogattam, mert el akartam terelni az önök figyelmét, számos egyéb bűnömről. - Van valakinek kérdése? Egy végtelenül hosszú pillanaton keresztül senki nem szólal meg. - Nos, jól van - mondom. - Köszönöm mindnyájuknak! Isten áldja Amerikát, és Isten áldja New Jersey csodálatos államát!

Botladozva hagyom el a színpadot. Mindenhol csiptetős táblás emberek és öltönyös asszisztensek állnak, kikerekedett szemmel bámulnak, és láthatólag nem mernek hozzám lépni. Elmosolyodom, feltartott hüvelykkel jelzem nekik, hogy minden rendben. - Klassz beszéd volt, nem? - mondom. - Kormányzó úr - mondja az egyik, és elindul felém. - Még meg kell beszélnünk... - Ne most - mondom neki, még mindig szélesen mosolyogva. - Kérem, hozassa ide a kocsimat. Szóra nyitja a száját - talán azt akarja mondani, hogy fogalma sincs, merre lehet az autóm, ami minden bizonnyal a valódi Pattont szállítja éppen -, amikor az egyik karomat durván a hátam mögé csavarják, hogy kis híján elveszítem az egyensúlyomat. Felkiáltok, ahogyan a csuklómnak acél csapódik. Megbilincselnek. - Le van tartóztatva! - Jones az, élére vasalt, fekete szövetségiügynök-öltönyében. Kormányzó úr! Vakuk villognak, és újságírók indulnak el felénk. Nem tehetek róla. Nevetni kezdek. És amikor arra gondolok, mit tettem, még erősebben nevetek. Jones ügynök odébb rángat a hangosan kiabáló emberek tömegétől az utca egyik lekordonozott részére, ahol a rendőrautók, valamint a tévések furgonjai parkolnak. Azonnal megjelenik néhány zsaru, és megpróbálják visszalökdösni az újonnan érkező híradósok és paparazzik tömegét. - Most aztán tényleg megástad a saját sírodat! - motyogja. - És én foglak eltemetni bele. - Hangosabban nem meri mondani? — válaszolom neki. — Gyáva! Odavisz a kocsihoz, kinyitja, majd belök az ajtón. Érzem, hogy valamit áthúz a fejemen, és amikor lenézek, azt a három amulettet látom, amiket én készítettem - amik azt akadályozzák meg, hogy a viselőjükre átváltoztató átkot vessenek, és amiket Julikova kapott. A nyakamban lógnak. Mielőtt egyetlen szót is szólhatnék, becsapódik az ajtó. Jones ügynök beszáll a vezetőoldalra, majd gázt ad. Miközben próbálunk minél messzebb kerülni a tömegtől, ezernyi vaku villan az ablakon keresztül. Hátradőlök, és hagyom, hogy az izmaim, amennyire csak lehet, ellazuljanak. A bilincs ugyan túlságosan szoros ahhoz, hogy esélyem legyen kiszabadulni, de nem aggódom. Már nem. Nem tartóztathatnak le - ezért semmiképpen. Pattont viszont gyermekien egyszerű lesz letartóztatni. Az egyszerű hazugságok mindig sokkal jobbak a bonyolult igazságoknál. Elmagyarázni azt, hogy a televízióban látott Patton, amelyik bevallotta a bűneit, valójában nem Patton volt, viszont valójában az igazi Patton követte el ezeket, túlságosan zavaros lenne. Lehet, hogy üvöltöznek majd velem, lehet, hogy nem akarják többé, hogy az EKR-nek dolgozzam, végül azonban kénytelenek lesznek elismerni, hogy igenis megoldottam a problémát. Patton már történelem. Nem egészen úgy, ahogyan ők akarták, de így nem kellett megsérülnie senkinek, és azért ez is biztosan jelent néhány jó pontot. - Hol van Julikova? - kérdezem. - Most, visszamegyünk a szállodába?

- Csak szeretnéd! - feleli Jones. - Akkor elmondaná, hogy hova megyünk? - kérdezem. Nem mond semmit, csak markolja a volánt még néhány pillanaton keresztül. - Ugyan már! - mondom. - Sajnálom, jó? De kaptam bizonyos értesüléseket arról, hogy fel akarnak dobni, hogy átkot vetek Pattonra. Ha akarja, tagadhatja, és nem is vagyok benne biztos, hogy tényleg megbízható volt az értesülés, de akkor sem kockáztathattam! Nézze, tudom, hogy nem kellett volna azt tennem, amit tettem, de... Váratlanul lehúzódik az útpadkára. Autók robognak el mellettünk, a másik oldalon pedig fák fekete foltja sötétlik. Elhallgatok. Kiszáll, majd megkerüli az autót, és az én ajtómat is kinyitja. Pisztolyt tart a kezében. - Kifelé! - mondja. - De lassan! Nem mozdulok. - M i folyik itt? - Kifelé! - kiáltja. Meg vagyok bilincselve. Nincs túl sok választásom. Kikászálódom a kocsiból. Hátralökdös, és kinyitja nekem a csomagtartót. - Ó! - mondom. Azután kigombolja az ingem két felső gombját, és az amuletteket a bőrömhöz nyomja. Amikor mindent visszagombol, és szorosabbra húzza a nyakkendőmet, már nincs mit tenni, az amulettek ott maradnak. Most már semmiképpen nem tudnám csak úgy kirázni őket a nyakamból. - Befelé! - mondja, és a csomagtartóra mutat. Nem sok minden van benne. Pótkerék és elsősegélycsomag. Valamint egy darab kötél. Azzal sem töltöm az időt, hogy nemet mondjak neki, egyszerűen futásnak eredek. Még úgyis, hogy a kezeim a hátam mögé vannak bilincselve, úgy érzem, van esélyem. Lefelé rohanok a domboldalban, jobban mondva inkább csúszkálok, mint rohanok. Az elegáns cipő rettenetes, a testem nehéz és ismeretlen. Még nem szoktam hozzá ahhoz, ahogyan mozog. Újra és újra elveszítem az egyensúlyomat, mert arra számítok, hogy a lábaim hosszabbak lesznek. Megcsúszom, öltönynadrágom ülepe pedig a sáros füvön siklik. Aztán megint felállok, és a fák felé rohanok. De túlságosan lassú vagyok. Jones keményen ér utol, elgáncsol, a földre lök. Küzdők ellene, de mindhiába. Érzem a halántékomnál a pisztoly csövének hideg karikáját, és érzem a térdét is, ahogyan a hátam közepébe nyomódik. - Éppen olyan gyáva vagy, mint egy átkozott patkány! Ugye tudtad? Egy patkány. Ez vagy te! - Nem is ismer - felelem, majd vért köpök a sárba. Nem tehetek róla, nevetnem kell. - Na és nyilvánvalóan nem ismeri a patkányokat sem. Az ökle az oldalamba csapódik, és a fájdalomtól kis híján eszméletemet veszítem. Meg kellene már tanulnom befogni a nagy számat. - Állj fel!

Felállok. Visszasétálunk az autójához. Nem sütök el több poént. Amikor odaérünk, nekilök a csomagtartónak. - Befelé! - mondja. - Azonnal! - Nagyon sajnálom — felelem. - Pattonnak semmi baja. Él. Gondoljon bármit is, én tényleg... A fegyver csak egyszer kattan, a fülemhez ijesztően közel. Hagyom, hogy belökdössön a csomagtérbe. Aztán a kötéllel átkötözi a lábamat, a végét pedig hátul a bilincsemhez rögzíti, de olyan szorosan, hogy mozdulni is alig tudok. így biztosan nem fogok szaladni. Azután azt hallom, ahogyan ragasztószalag reccsen, és a két kezemet külön-külön két méretes kesztyűbe tekeri vele. És még valamit hozzáragaszt a tenyerem közepéhez. Valami nehezet. Köveket. Amikor készen van, hanyatt fordít, hogy őt, és a háta mögött az országutat lássam. Minden alkalommal, amikor elzúg mellettünk egy autó, abban reménykedem, hogy majd megállnak és segítenek. De senki sem áll meg. - Már amikor először behoztunk, tudtam, hogy teljesen irányíthatatlan vagy. Túl veszélyes. Soha nem leszel hűséges. Megpróbáltam elmagyarázni Julikovának, de nem hallgatott meg. - Ne haragudjon - felelem, kicsit kétségbeesetten. - Majd én elmondom neki. Elmondom neki, hogy igaza volt. Csak mondja meg neki, hol vagyunk. Felnevet. - Nem. Egyébként pedig te már nem vagy többé Cassel Sharpé, nem igaz? Te Patton kormányzó lettél. - Jól van — mondom, és érzem, hogy a félelem miatt hadarni kezdek. - Jones ügynök, maga a jófiúk közül való. Magának jobbnak kell lennie, mint ez! Maga egy szövetségi ügynök! Nézze, majd én visszamegyek. Bevallok mindent. És akkor lesittelhetnek. - Inkább hagynod kellett volna, hogy bepalizzunk - mondja Jones, és egy svájci bicskával hosszú darabot vág az ezüstszínű ragasztószalagból. - Ha senki nem tud irányítani, ha te csak mászkálsz a nagyvilágban, és szabadon összeállhatsz bárkivel, akkor szerinted annak mi lesz a vége? Csak idő kérdése, hogy valami idegen hatalom vagy gazdag vállalat felbéreljen. És akkor már az a veszélyes fegyver leszel, akit hagytunk kicsúszni a kezünkből. Jobb lesz, ha már most eltávolítunk ebből az egyenletből. Szinte fel sem fogom, hogy teljesen igazam volt abban, hogy fel akartak ültetni. - De hiszen aláírtam... A ragasztószalagot a szám elé teszi. Próbálok köpni, próbálom elfordítani a fejemet, de ő keményen küzd, és végül szorosan a számra tapasztja. Egy pillanatra meg is feledkezem arról, hogy az orromon át is tudok levegőt venni, és halálos pánikban próbálok a számon keresztül lélegezni. - Miközben te a kis beszédedet tartottad, támadt egy öletem. Felhívtam néhány nagyon gonosz embert, akik repesve várják, hogy találkozzanak veled. Gondolom, ismered Iván Zacharovot. Mint kiderült, kész egy halom pénzt fizetni a boldogságért, amit az okoz neki, hogy személyesen ölhet meg egy bizonyos kormányzót. - Elvigyorodik. - Ez nem a te napod, Cassel!

Ahogyan lecsapódik a csomagtartó teteje, végtelen sötétségbe taszítva engem, és a kocsi elindul, azon kezdek töprengeni, hogy mostanában nem sok nap volt az enyém.

TIZENHATODIK FEJEZET A LEVEGŐ EGYRE MELEGEBB LESZ a csomagtartóban, az olaj és benzin kipárolgásaitól pedig hánynom kell. Ami azonban ennél is rosszabb, hogy úgy tűnik, az út minden egyes egyenetlensége miatt ide-oda ütődök, keményen csapódva a falnak. Próbálom kitámasztani magam a lábammal, de abban a pillanatban, hogy élesebben kanyarodunk vagy belehajtunk egy kátyúba, a fejem, a karom és a hátam azonnal nekicsapódik valaminek. Ráadásul így, összekötözve, nem is nagyon tudok védekezni az ütődések ellen. Mindent egybevetve, kevés ennél vacakabb módját tudnám elképzelni az utolsó óráim eltöltésének. Próbálom végiggondolni a lehetőségeimet, de nem valami bőségesek. Így, hogy a nyakamban három amulett is lóg, nem változhatok át semmivé. És mivel nem tudom a kezemmel megérinteni semmilyen szabad bőrfelületemet, még ha sikerülne is valahogy levennem az amuletteket, akkor sem biztos, hogy bármit tehetnék. Egyvalamit mindenképpen meg kell hagyni - Jones ügynök alapos ember. Azonnal meghallom, ahogyan lekanyarodunk az országútról. A forgalom zaja csökken. A kocsi kerekei alól lövellő murva majdnem úgy kopog, mintha az eső esne. Néhány pillanattal később leáll a motor, és egy ajtó csapódik. Hangokat hallok, de túl messziről ahhoz, hogy felismerjem. Mire Jones ügynök felnyitja a csomagtartó fedelét, a pániktól elkerekedett szemmel nézek kifelé. A hideg levegő elárasztja a csomagtartót, én pedig rángatni kezdem a köteleket, habár tisztában vagyok vele, hogy semmi esélyem, és ha nem hagyom abba, azzal csak magamnak árthatok. Jones szenvtelenül figyel. Azután megint előveszi a kését, és elvágja vele a kötelet. Végre kinyújthatom a lábamat. Ahogy megteszem, lassan, óvatosan, a túl régóta behajlítva tartott térdembe szúró fájdalom hatol. - Kifelé! - mondja. Nagy nehezen felülök. Segítenie kell, mert csak úgy tudok lábra állni. A városon kívül vagyunk, valami hatalmas, ipari épületegyüttes alatt. Bonyolult acél tartószerkezet támaszt egy gigantikus oszlopot, amely tüzet lövell a késő délután felhős levegőjébe. A felszálló füstoszlopok eltakarják a New Yorkba vezető csillogó acélhidakat. Úgy tűnik, bármelyik pillanatban eleredhet az eső. Elfordítom a fejem, és észreveszem, hogy vagy három méterre tőlünk egy nagyon elegáns fekete autó áll, és Zacharov szivarozva támaszkodik az oldalának. Mellette Stanley éppen a hangtompítót csavarja fel egy hatalmas pisztoly csövére. Azután akkor, amikor már biztos vagyok benne, hogy ezt nem lehet fokozni, kinyílik az utasoldali ajtó, és kiszáll a kocsiból Lila. Fekete ceruzaszoknya van rajta, szürke, derékban megkötött kabát, valamint magas szárú bőrbakancs. A szemén napszemüveg, a szája alvadt vér színűre festve. Szürke kesztyűs

kezében egy aktatáskát tart Semmilyen módon nem jelezhetek neki. Csak egyetlen pillantást vet rám, de az is hideg és felületes. Megrázom a fejemet. Ne, ne, ne! Jones ügynök szárazan felnevet. - Tessék, itt van, éppen úgy, ahogyan megígértem. De soha többé nem akarom látni a hulláját. Ugye megértették? Lila leteszi az aktatáskát az apja lába mellé, a földre. - Itt van a pénze - mondja Jonesnak. - Jól van - feleli amaz. - Akkor kezdjük. Zacharov bólint, kifújja a füstöt, ami úgy emelkedik fel a levegőbe, ahogyan az épületekből is száll az ég felé. - Milyen garanciát tud adni arra, hogy nem fogja az egészet egyszerűen a szervezetemre kenni? Az ajánlata nagyon meglepett bennünket. Nem túl gyakran szoktunk a kormány embereivel üzletelni. - Most nem szövetségi ügynök vagyok. Csak egy ember, aki azt teszi, amit helyesnek érez mondja Jones ügynök, és megvonja a vállát. - A garancia pedig a jelenlétem. Végig fogom nézni, ahogyan agyonlövi. Lehet, hogy az én kezem tiszta marad, de mind a ketten felelősek leszünk a haláláért. Egyikünk sem szeretné, ha ebből nyomozás lenne. A helyszínelők esetleg találnának valamit, amivel engem is összeköthetnének a helyszínnel. Ha én beköpöm magukat, akkor a legjobb esetben is emberrablással vádolnak majd. Higgye el, ami engem illet, tartom magamat a megállapodásunkhoz. Zacharov lassan bólint. - Talán meggondolta magát? - kérdezi Jones. - Hiszen ezzel egy csapásra az átokvetők hősévé válik majd. Kiiktatta az embert, aki az utóbbi időben mindnyájuk életét megkeserítette. - Az hatalmas félreértés volt — feleli Zacharov. - Úgy érti, nem maga rejtegeti Shandra Singert? Ja, akkor tévedtem — Jones ügynök még csak meg sem kísérli elleplezni a szarkazmust. - Mi nem szoktuk csak úgy meggondolni magunkat - mondja Zacharov. - Majd én megteszem - szólal meg Lila. Azután Stanley-re néz, és az ujjával a pisztolyra mutat. - Azt add ide! Elkerekedik a szemem, és némán könyörögni kezdek. A lábammal a földön kaparok, és azt remélem, hogy sikerül gyorsan beleírnom valamit. Egy E betűt próbálok leírni fejjel lefelé, hogy el tudja olvasni. Azt akarom odaírni, hogy EN. Jones ügynök a pisztolya markolatával keményen halántékon vág, elég erősen ahhoz, hogy az egész világ elsötétedjen egy pillanatra. Úgy érzem, mintha az agyam szó szerint ide-oda pattogott volna a koponyámban. Hasra zuhanok, a kezem még mindig össze van bilincselve a hátam mögött. Észre sem vettem, Jones mikor rántotta elő a pisztolyt. Csak heverek, és próbálok levegőhöz jutni. - Mennyire váratlan és kellemes meglepetés így látni, ahogyan a porban fetreng! - jegyzi meg Zacharov, majd odalép hozzám, és egyik kesztyűs kezével finoman megpaskolja az arcomat. Maga tényleg azt hitte, hogy érinthetetlen, kormányzó?

Megrázom a fejemet, de nem vagyok biztos benne, hogy mit akarok ezzel mondani. Kérem, gondolom magamban. Kérem, akarjon feltenni nekem egy olyan kérdést amire választ vár, és ami miatt le kell vennie a számról a ragasztószalagot! Kérem! Lila előrelép, kezében a pisztollyal. Egy hosszú pillanatig csak engem néz. Kérem! Zacharov feláll. Fekete kabátja középkori köpönyegként lebeg. - Állítsa fel! - mondja Jones ügynöknek. - Minden embernek a saját lábán állva kell meghalnia... még ennek az embernek is. Lila szőke haja lágyan lobog a szélben, mintha arany ragyogás venné körül. Leveszi a napszemüvegét. Boldog vagyok. Még egyszer utoljára a szemébe nézhetek. Kékeszöld. A tenger színe. Egy ilyen lány, mondta valamikor nagyapa, parfümnek ózont és vasreszeléket használ. Koronaként viseli a bajt. Ha pedig egyszer szerelembe esik valakivel, akkor üstökösként zuhan alá, és amerre megy, lángra lobbantja az égboltot. De legalább te húzod meg a ravaszt! Azt kívánom, hogy ha mást nem is, ezt legalább kimondhassam. - Biztos vagy benne? - kérdezi Zacharov. Lila bólint, majd az egyik ujjával, szinte oda sem figyelve, megérinti a nyakára metszett sebhelyet. - Én is megkaptam a nyakláncot. Vállalom, ami ezzel jár. - Bujkálnod kell majd, amíg már biztosan senki nem fog tudni összekötni a gyilkossággal mondja Zacharov. Lila megint bólint. - Ennyit megér. Kegyetlen. Az én csajom. Jones ügynök talpra rángat. Bizonytalan lábakon állok, mint aki részeg. Szeretnék kiáltani, de a ragasztószalag minden hangot elnyom. Lila kezében megremeg a fegyver. Még egyszer ránézek, majd olyan szorosan csukom le a szememet, hogy a sarkában könnyek gyűlnek össze. Olyan szorosan, hogy a feketeségben fénypontok kelnek táncra. Bárcsak elköszönhetnék tőle! Arra számítok, hogy a lövés hangosabb lesz, mint bármi a világon, de elfelejtkezem a hangtompítóról. Nem hallok egyebet, csak egy halk nyögést. Lila fölém hajol, leveszi a kesztyűjét, hogy a körmét a számat zárva tartó ragtapasz sarka alá csúsztathassa. Egy rántással letépi. Felnézek a késő délelőtti égre, és olyan hálás vagyok, amiért élek, hogy a fájdalom szinte el sem hatol a tudatomig. - Én vagyok az! - mondom váratlanul. - Cassel. Megesküszöm, hogy én vagyok... Nem emlékszem, mikor estem el, de most a murván heverek. Jones ügynök közvetlenül mellettem, mozdulatlan testtel, egyre növekvő vértócsában. Olyan, mint az élénkpiros festék. Próbálok az oldalamra fordulni. Halott? - Tudom - Lila csupasz ujjakkal simítja végig az arcomat.

- Hogyan? - kérdezem. - Hogyan...? Mikor? - Te egy akkor barom vagy! - feleli. - Mert szerinted én nem nézek tévét? Hallottam azt az őrült beszédet. Hogyne tudtam volna, hogy te vagy! Hiszen még beszéltél is nekem Pattonról. - Ja? - válaszolom. - Róla. Hát persze. Stanley végigtapogatja Jones hulláját, majd leveszi a bilincsemet. Abban a pillanatban, hogy a kezeim szabadok, és a ragasztószalagot is leszedjük, vele együtt némi bőrt, a köveket és a festéket is, feltépem a galléromat, lerántom a nyakamból az amuletteket, majd a földre dobom őket. Nem akarok mást, csak kiszabadulni ebből a testből. Most először érzem úgy, hogy a visszahatás miatti kín felszabadító érzés. Ismeretlen kanapén ébredek. Takaró van rajtam. Már éppen felkelnék, amikor észreveszem, hogy Zacharov ott ül a szoba másik végében, és egy lámpa fénykörében olvas. Az éles kontraszt miatt az arca szinte már szoborszerűnek tűnik. Modelltanulmány egy maffiafőnökről. Felnéz rám, és elmosolyodik. -Jobban érzed magad? - Azt hiszem - mondom olyan udvariasan, amennyire csak lehet így fekvő helyzetben. A hangom rekedt. - Igen. Felülök, és lesimítom az összegyűrődött zakó ráncait. Már nem olyan, mintha rám öntötték volna, hiszen a karjaim és a lábaim túlságosan hosszúak, és az egész valahogy túl bő. Szinte lóg rajtam. - Lila az emeleten van - mondja. - Édesanyádnak segít összepakolni. Hazaviheted Shandrát. De még nem találtam meg a gyémántot... Leteszi a könyvét. - Én nem túl könnyen osztom az elismerést, de amit te megtettél, az... lenyűgöző volt kuncog. - Teljesen egyedül kaszáltad el a törvényjavaslatot, ami ellen már olyan régóta dolgozom, és eközben eltüntetted a képből egyik politikai ellenfelemet is. Szerintem kvittek vagyunk, Cassel. - Kvittek? - ismétlem meg, mert nem tudom elhinni, hogy igaz lehet. - De én... - Természetesen, ha ennek ellenére még sikerül ráakadnod a gyémántra, akkor nagyon megköszönném, ha visszajuttatnád nekem. Valahogy nem hiszek abban, hogy édesanyád csak úgy elveszítette. - Ezt csak azért mondja, mert még soha nem járt a házunkban - felelem, de tudom, hogy ez nem teljesen igaz. Egyszer már biztosan járt a konyhánkban, és így könnyen lehet, hogy még ki tudja, hány alkalommal eljött, amikről én nem tudok. - Magának és anyámnak elég sok közös története van. Már kimondtam a szavakat, amikor rádöbbenek, hogy bármit fog erre válaszolni Zacharov, annak én valószínűleg nem fogok különösebben örülni. Ő viszont úgy néz ki, mint akit szórakoztat a dolog.

- Tudod, van benne valami... Cassel, én már nagyon sok rossz férfival és nővel találkoztam életemben. Üzleteket kötöttem velük, együtt ittunk. Sok olyan dolgot tettem magam is, ami miatt nem könnyű elszámolni a lelkiismeretemmel... rettenetes dolgokat. De soha nem ismertem senkit, aki az anyádhoz hasonló lett volna. Mintha nem lennének határai... vagy ha mégis, akkor nem sikerült megtalálnia őket. Neki soha, semmi miatt nem kell a lelkiismeretével elszámolnia. Ezt töprengve, elismerő hangsúllyal mondja. Ránézek a mellette levő asztalon álló borospohárra, és próbálom kitalálni, vajon mennyit ihatott. - Fiatalabb koromban teljesen elbűvölt... a nagyapádon keresztül ismerkedtünk meg. Mi .. úgy értem: anyád és én, soha nem kedveltük egymást igazán, de valahogy egymásra találtunk. Ugyanakkor, és most mindegy, mit mondott neked édesanyád arról, ami kettőnk között zajlott, én mindig tiszteltem apádat. Ő éppen annyira őszinte ember volt, amennyire egy bűnözőtől ez elvárható lehet. Nem vagyok biztos benne, hogy hallani akarom ezt a sztorit, de egyszerre rádöbbenek, miért akarja elmondani nekem. Nem akarja, hogy az apám helyett én legyek mérges rá, bár mind a ketten tudjuk, hogy anyám megcsalta vele apámat. Megköszörülöm a torkomat. - Nézze, nem teszek úgy, mintha megérteném... nem akarom megérteni. Ez csak magára és anyára tartozik. Bólint. - Jól van. - Azt hiszem, apa elvette tőle - mondom. - Azt hiszem, ezért nem találja senki. Elvette. Zacharov furcsa arccal néz rám. - Mármint a gyémántot - mondom, mert rájövök, hogy össze-vissza beszélek. - Azt hiszem, apa elvette a gyémántot anyától, és utána kicserélte egy hamisra. Anya nem is tudott a dologról. - Cassel, ha valaki ellopja a Feltámadás Gyémántját, az olyan, mintha a Mona Lisát lopná el. Ha eleve megbízásból dolgozik, van rá esélye, hogy közel a valódi értékéért eladhassa, ellenkező esetben viszont vagy azért teszi, mert műgyűjtő, vagy azért, hogy az egész világnak bebizonyítsa, meg tudja tenni. Ezt nem tudod csak úgy lepasszolni egy orgazdának! Túlságosan közismert. Megteheted, hogy kisebb darabokra vágatod, de akkor már az eredeti értékének csak a töredékét éri. Ezzel az erővel pedig azt is megtehetnéd, hogy egy marék sima, fehér gyémántot lopsz a helyi ékszerboltból. - Viszont zsarolásra felhasználható - mondom, és anyára gondolok, valamint az őrült tervére, amivel pénzt akart szerezni. - Apád soha nem zsarolt meg engem - mondja Zacharov. - Még akkor sem, ha tényleg nála volt. Annak ellenére, hogy azért jó pár hónapig nála lehetett. Hosszan nézek a szemébe. Felhorkant. - Most ugye nem komolyan azon gondolkozol, hogy miattam szenvedett-e autóbalesetet az édesapád? Azt hiszem, jobban ismersz te engem ennél! Ha én megölök valakit, aki lopott tőlem, akkor mindig gondoskodom róla, hogy példát is statuáljak vele. Ha én teszem, senkinek szemernyi kétsége sem lett volna afelől, hogy ki miatt kellett meghalnia. De én soha

nem gyanítottam, mit tett az apád. Ő kisstílű szélhámos volt, és nem volt kapzsi. Anyádra gyanakodtam egy ideig, de aztán elvetettem. Ezek szerint rosszul tettem. - Talán apa már tudta, hogy meg fog halni - felelem. - És talán tényleg hit benne, hogy a kő majd életben tarthatja. Mint Raszputyint. Mint magát. - Nem ismertem senkit, aki ne kedvelte volna az apádat... és ha valóban félnivalója lett volna valami miatt, akkor biztosan elmegy Desihez, és a segítségét kéri. Desi, a nagyapám. Valahogy fura érzés, hogy így, a keresztnevén beszél róla. Szinte el is felejtettem, hogy van neki rendes neve. - Szerintem ezt már soha nem tudjuk meg — mondom. Egy hosszú pillanaton keresztül csak nézzük egymást. Vajon apámat vagy anyámat látja bennem? Ezután a tekintetét valami más ragadja meg. Én is arrafelé fordulok. Lila áll a lépcsőn, a ceruzaszoknyában, bakancsban és vékony, fehér blúzban. Csak néz minket, mosolyog, és az arckifejezésében van valami gunyoros is. - Megkaphatnám Casselt egy percre? Azonnal a lépcső felé indulok. - Csak egy darabban hozd vissza! - kiált utánunk az apja. Lila hálószobája pontosan olyan, amilyenre számítani lehetett volna, és teljesen más, mint amilyennek elképzeltem. Mivel jártam a Wallingfordban a koleszszobájában valamiért azt képzeltem, hogy majd ez a szoba is olyan lesz, csak kicsit szebb. Nem vettem figyelembe, mennyire gazdagok a szülei, és mennyire szerethetik a külföldi bútorokat. A szobája maga hatalmas nagy. Az egyik végében hosszú, világoskék kanapé, mellette tükrös fésülködőasztal. A csillogó asztallapon rengeteg különböző ecset és nyitott sminkes üveg van. Az asztal előtt, a földön, selymesen fénylő puffok garmadája. A szoba másik végében, az ablak alatt egy gigantikus, nagyon díszes tükör, biztosan nagyon régi lehet, mert az ezüstös bevonat több helyen megsötétedett. Emellett van Lila ágya. A fejvég első pillantásra elég régi lehet, talán francia, és valamiféle világos színű fából faragták. Szinte egyetlen halom szatén az egész - az ágytakaró, és a halványsárga párnák is. Mellette egy telezsúfolt könyvespolc szolgál éjjeli szekrényként, rajta egyetlen hatalmas, aranyszínű lámpával. A mennyezetről ugyancsak nagy, aranyozott csillár lóg alá, milliónyi apró kristállyal. Olyan, mintha a régi idők egyik filmsztárjának a szobája lenne. Az egyetlen oda nem illő dolog a pisztolytáska, amely az éjjeliszekrény mellett, a falon lóg. Na és persze én. Megpillantom magam a tükörben. Fekete hajam csupa kócos, mintha éppen most keltem volna ki az ágyból. A szám sarkában kék folt, a halántékomnál pedig méretes pukli. Bevezet, majd megáll a szoba közepén, tétovázva, mintha nem tudná, mit is tegyen. - Jól vagy? - kérdezem tőle, és leülök a kanapéra. Nevetségesen érzem magam Patton ruháinak maradékában, de nincs itt semmi másom, amit felvehetnék. Leveszem a zakót. Lila felvonja a szemöldökét. - Te most tényleg azt akarod tudni, hogy én jól vagyok-e? - Nemrég lőttél le valakit - felelem. - És amikor reggel felébredtem, már nem voltál mellettem. Nem is tudom. Azt hittem, haragszol valami miatt.

- Igenis haragszom! - mondja, majd hosszú pillanatokon keresztül meg sem szólal. Elkezd felalá járkálni a szobában. - Nem tudom elhinni, hogy megtartottad ezt a beszédet! Nem tudom elhinni, hogy kis híján megöletted magad! - De te megmentetted az életemet. - Persze hogy megmentettem! Csak nekem köszönheted, hogy élsz! - és közben kesztyűs ujjával vádlón mutat rám. - Na és ha nem teszem meg? Mi van, ha az a szövetségi ügynök olyasvalakit hív fel, aki még apámnál is jobban meg akar szabadulni Pattontól? - Én ... - nagyot sóhajtok, és lassan kifújom a levegőt. - Akkor gondolom... most halott lennék. - Az bizony! Nem kovácsolhatsz olyan terveket, amikben benne van az is, hogy esetleg meghalsz. Mert az lesz a vége, hogy egyszer valamelyik tényleg működni fog. - Lila, esküszöm, hogy fogalmam sem volt róla. Azt gondoltam, hogy talán bajba jutok majd, de nem tudtam arról, mit tervez Jones ügynök. A pasi egyszerűen bekattant. Ez nem volt benne a tervben. Azt persze nem említem meg neki, mennyire féltem. És azt sem, hogy biztosra vettem, hogy meghalok. - Csak beszélsz, de amit mondasz annak semmi értelme. Természetes, hogy a kormány olyan rettenetesen dühös rád! Te New Jersey kormányzójának adtad ki magad, és bevallottál egy csomó bűncselekményt! Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak legalább egy kicsit. - Na és? - felelem. - Hogy sikerült? Megrázza a fejét, de már ő is mosolyog. - Nagyot robbant. Minden csatornán csak ezt adják. Azt mondják, hogy a kettes törvényjavaslatot így már semmiképpen nem szavazzák meg. Boldog vagy? Eszembe jut valami. - Viszont ha merényletet követnek el ellene... Összevonja a szemöldökét. - Igazad lehet. Akkor azonnal megszavazzák. - Figyelj! - mondom, majd felállok, és odamegyek hozzá. - Neked van igazad. Nem kell több holdkóros összeesküvés és őrült terv. Komolyan, komolyan! Most már jó leszek. Csak figyel. Biztos vagyok benne, hogy azt próbálja kitalálni, igazat mondok-e neki. Megfogom apró vállait, és amikor az ajkaimmal megsimítom a száját, nem húzódik el tőlem. Halkan felnyög, majd egyik kezével a hajamba markol, és keményen megrántja. A csók kétségbeesett, és fájdalmas. Érzem a rúzsa ízét, érzem a fogai érintését, és iszom apró lélegzeteit. - Minden rendben van - mondom neki, szinte a szájába, megismételve az ő szavait, közben pedig átölelem, és szorosan magamhoz húzom. - Itt vagyok. A fejét a vállgödrömbe temeti. Olyan halkan beszél, hogy szinte nem is értem a szavait. - Cassel, én lelőttem egy szövetségi ügynököt. Kénytelen leszek egy időre eltűnni. Csak addig, amíg lenyugszanak a dolgok. - Ezt hogy érted? - kérdezem, és az ijedtség miatt ostobának érzem magam. Úgy akarok tenni, mintha nem hallottam volna jól a szavait.

- Nem tart örökké. Csak hat hónap, legfeljebb egy év az egész. Mire te elvégzed a sulit, talán már senki nem törődik majd az egésszel, és visszajöhetek. De ez azt jelenti... nos, nem tudom, ez mit jelent kettőnk számára. Nekem nincsen szükségem ígéretekre. Hiszen még csak nem is...! - De nem neked kellene elmenned! - mondom. - Ez az egész miattam történt. Az egész az én hibám! Kibontakozik az ölelésemből, odamegy a fésülködőasztalhoz, majd megtörölgeti a szemét egy zsebkendővel. - Nem te vagy az egyetlen, akinek áldozatokat kell hoznia, Cassel. Amikor megint rám néz, látom az elmázolt szemhéjfestéket az arcán. - Mielőtt elmegyek, még elköszönök tőled - mondja, és a padlóra szegezi a tekintetét, arra a díszes mintázatra, ami nagy valószínűséggel egy nevetségesen drága szőnyeghez tartozik. Azután felnéz. Most mondanom kellene valamit arról, hogy mennyire hiányozni fog, vagy hogy egy pár hónap nem jelent semmit, de olyan rettenetes harag tölt el, hogy képtelen vagyok egyetlen szót is kipréselni magamból. Ez nem igazság! - akarom belekiáltani a világegyetembe. Hiszen csak most tudtam meg, hogy ő is szeret! Minden éppen csak most kezdődött, és minden tökéletes volt, most pedig megint elragadják tőlem. Ez túlságosan fáj! - szeretném üvölteni. És már nagyon unom, hogy fáj. De mivel pontosan tudom, hogy ezek éppen azok a dolgok, amiket az ember nem mond ki hangosan, inkább nem szólok. A néma csendet kopogtatás töri meg. Egy pillanattal később benyit anya, és azt mondja, indulnunk kell. Stanley hazavisz mindkettőnket.

TIZENHETEDIK FEJEZET AMIKOR MÁSNAP FELÉBREDEK, Barron éppen tojást süt a földszinten. Anya hálóköntösben ül az asztal mellett, és egy megcsorbult csészéből kávét szürcsöl. Fekete haját vastag tincsenként tűzte fel, és az egészet egy élénk színű kendő fogja össze. Cigarettázik, a hamut egy hamutálba pöcköli. - Vannak bizonyos dolgok, amik azért nagyon fognak hiányozni - mondja éppen. - Úgy értem, persze senki nem szeret bezárva lenni, de ha már nem tudsz szabadon távozni, akkor az a legjobb, ha... Ó, szia, drágám! Jó reggelt! Ásítok, nyújtózkodom, és megpróbálom elérni a plafont. Őszintén mondom, hogy csodálatos érzés megint a saját ruháimat viselni, és a saját testemben lenni. A farmerem kényelmes, régi és kopott. Képtelen lennék ebben a pillanatban egyenruhába bújni. Barron a kezembe nyom egy csésze kávét. - Fekete, akár a lelked - mondja széles vigyorral. Fekete vászongatya és szögletes orrú cipő van rajta. A haja divatosan kócos. Ügy tűnik, a világ nem is lehetne ennél kerekebb a számára. - Nincs itthon tej - mondja anya. Hálásan kortyolok egy nagyot. - Ha gondoljátok, elugorhatok a boltba. - Megtennéd? - Anya mosolyog, a hajamba túr, és kifésüli a homlokomból. Fogcsikorgatva hagyom, hadd csinálja. Csupasz ujjai a bőrömet érintik, és hálás vagyok, amiért egyetlen amulett sem törik el. - Tudod, mit tartanak a törökök a kávéról? Hogy legyen olyan fekete, mint a pokol, erős, mint a halál, és édes, mint a szerelem. Hát nem csodálatos? Még nagyapától hallottam gyerekkoromban, és azóta sem felejtettem el. Sajnos ennek ellenére, én csak tejjel szeretem. - Lehet, hogy nagyapa Törökországból származik? - mondja Barron, és megfordítja a tojást a serpenyőben. Bizony, nagyon is elképelhető a dolog. Nagyapától már nagyon sok különböző történetet hallottunk arról, hogy miért van mindünknek olyan sötét bőre, kezdve azzal, hogy egy indiai maharadzsa leszármazottai vagyunk, a szökött rabszolgán keresztül Julius Caesarig. Azt, hogy törökök lennénk még soha nem hallottam. Még. - De az is lehet, hogy csak egy könyvben olvasta az idézetet - felelem. - Vagy csak evett egy doboz törökmézet, és elolvasta, mi van a doboz hátulján. - Az örök cinikus! - mondja anya, és fogja a tányérját, a pirítós maradékát a szemetesbe kaparja róla, a tányért pedig a mosogatóba teszi. - Aztán jók legyetek, fiúk! Most megyek, és felöltözöm. Elsiet mellettünk, hallom a lépcsőn a távolodó lépteket. Belekortyolok a kávéba. - Kösz - mondom Barronnak. - Hogy feltartottad Pattont. Csak ... kösz. Barron bólint. - A rádióban hallottam, hogy letartóztatták. Nagyon sok mondanivalója volt azokról az összeesküvésekről, amiket én adtam be neki. Nem kispályás dolgok ám ezek! Persze már az a

beszéd meggyőzött volna mindenkit arról, hogy meg van zakkanva. Nem is tudom, honnan szedted ezt a ... Elvigyorodom. - Jaj, ugyan már! Mindig is nagy dumás voltam. - Aha, mint egy modern Abraham Lincoln - mondja, majd elém tesz egy tányért, rajta tojással és pirítóssal. - Bocsásd el az én népemet! - Azt Mózes mondta - felelem, és elveszem a borsdarálót. - Nos, mindenesetre most kifizetődött az a sok év, amit a vitakörben töltöttem. - Aha - feleli. - Te vagy a nap hőse! Megrántom a vállam. - És akkor most? - kérdezi. Megrázom a fejemet. Nem mondhatom el Barronnak, mi történt miután lejöttem a színpadról, hogyan akart megölni Jones ügynök, hogy ő már halott, és emiatt Lilának el kell rejtőznie. Úgy kell látnia az egészet, mint valami igen nagyszabású tréfát, aminek Julikova issza a levét. - Azt hiszem, végeztem a szövetségiekkel. És remélem, ők is végeztek velem - mondom. - Na és te? - Most hülyéskedsz? Imádok öltönyben járni! Próbálok minél tovább maradni. Olyan korrupt leszek, hogy legendákat mesélnek majd rólam Carney-ben - vigyorog, majd leül az asztal túloldalán, velem szemben, és ellop a tányéromról egy darab pirítóst. - Ja, és persze tartozol nekem. Bólintok. - Igen - mondom, és baljós érzés vesz erőt rajtam. - És természetesen mindent vissza is fizetek. Csak mondd meg az árat. Először az ajtóra néz, azután megint rám. - Szeretném, ha elmondanád Danecának, amit tettem. Hogy segítettem. Hogy valami jót is csináltam. - Értem - mondom, kicsit értetlenül. Ebben biztos, hogy van valami csapda. - Ennyi? Bólint. - Aha, ennyi. És magyarázd el neki, hogy ezt nem volt kötelező megtennem, és mégis megtettem. Felsóhajtok. - Nekem mindegy, Barron. - Komolyan beszélek! Tartozol nekem egy szívességgel, és én ezt kérem cserébe. - Olyan kifejezés ül ki az arcára, amit nem sűrűn láttam rajta idáig. Különös módon más, mint egyébként lenni szokott. Mintha arra számítana, hogy a következő pillanatban mondok neki valami kegyetlent. Megrázom a fejem. - Persze, semmi gond. Megoldom. Elmosolyodik, a szokásos könnyed, felelőtlen módján, és elveszi előlem a lekvárt. Egy húzásra megiszom a maradék kávémat.

- Megyek, és hozok anyának tejet! - mondom. - Elvihetem a kocsidat? - Simán - mondja, és a gardrób ajtajára mutat. - A kulcs a kabátom zsebében van. Végigtapogatom a farmerem zsebeit, és rájövök, hogy a tárcám is az emeleten maradt, a matrac alatt, ahová a biztonság kedvéért rejtettem, mielőtt elindultam volna a szövetségiekkel. - Kölcsönkérhetnék egy ötöst is? - Csak rajta - mondja. Megtalálom a bőrdzsekijét, belenyúlok a belső zsebébe, majd előhalászom belőle a kocsikulcsot és a tárcáját is. Kinyitom a tárcát, és ahogy a pénzt veszem ki belőle, az egyik átlátszó fakkban meglátom Daneca fényképét. A pénzzel együtt ezt is kiveszem, majd gyorsan távozok, és sietségemben hangosan becsapom az ajtót magam mögött. Mikor odaérek a bolthoz, egy ideig csak ülök a kocsiban, és a fényképet bámulom. Daneca valami parkban ül egy padon, és a haját enyhe szellő borzolja. Úgy mosolyog a fényképezőgép lencséjébe, ahogyan még soha nem láttam mosolyogni - se rám, se Samre. Mintha belülről tündökölne, olyan átható boldogsággal, hogy lehetetlen nem észrevenni. A kép hátulján, a bátyám könnyen felismerhető kézírásával a következő szöveg áll: „Ez itt Daneca Wasserman. Ő a barátnőd, és te szereted.” Csak nézem a betűket, és próbálom kitalálni, milyen mögöttes jelentéssel bírhat még azon kívül, ami teljesen nyilvánvaló - hogy igaz. Soha nem gondoltam volna, hogy Barron képes lehet bárkivel kapcsolatban is így érezni. De Daneca már nem a barátnője. Szakított vele. Ahogyan a kocsi motorháztetejének támaszkodok, még egy hosszú pillantást vetek a fényképre, majd darabokra tépem. A darabokat a bejárat melletti szemetesbe dobom, és a fénykép már nem egyéb, mint színes konfettidarabok a sok eldobott csomagolópapír és üres üdítős doboz tetején. Bemegyek, és veszek anyának egy doboz tejet. Azt mondom magamnak, hogy Barron is el akarta dobni a fényképet, csak elfelejtette megtenni. Azt mondom magamnak, hogy az ő érdekében tettem meg, helyette. A memóriája tele van fehér foltokkal, és ha egy ilyen emlékeztetőt talál, ami már régen érvényét veszítette, az csak összekavarná a dolgokat. Még az is lehet, hogy elfelejtette, hogy szakítottak, és ezzel csak igen kínos helyzetbe hozná magát. Azt mondom magamnak, hogy soha nem működött volna ez közöttük, hosszú távon semmiképpen, és Barron is boldogabb lesz, ha végre elfelejti ezt az egészet Azt mondom magamnak, hogy az ő érdekében tettem, de pontosan tudom, hogy ez nem igaz. Azt akarom, hogy Daneca és Sam együtt legyenek boldogok, éppen úgy, mint régen. Ezt önmagam miatt csináltam. Mert meg akartam kapni azt, amire nekem van szükségem. Lehet, hogy most meg kellene bánnom, amit tettem, de nem megy. Vannak olyan esetek, amikor az embernek rossz dolgot kell cselekednie, ha jót akar tenni. Amikor visszatérek, a kocsibejáró mellett egy fekete kocsi áll, járó motorral. Elhajtok mellette, leparkolok, majd kiszállok. Amikor elindulok a bejárat felé, kinyílik az utasoldali ajtó, és Julikova száll ki a kocsiból. Homokszínű kosztüm van rajta, nyakában a rá

jellemző, nagy szemekből álló nyaklánc. Azon tűnődöm, hogy a szemek közül vajon mennyi az amulett. Teszek felé néhány lépést, de utána megállok, arra kényszerítve ezzel, hogy neki kelljen közelebb jönnie hozzám. - Szia, Cassel! - mondja. - Azt hiszem, van néhány dolog, amivel kapcsolatban beszélnünk kell. Mi lenne, ha beszállnál a kocsiba? Felemelem a tejes dobozt. - Nagyon sajnálom - mondom. - De most van egy kis dolgom. - Amit tettél... ugye nem gondoltad, hogy nem lesznek következményei? Nem vagyok biztos benne, hogy most a beszédre vagy valami sokkal rosszabbra gondol, de nem is érdekel különösebben. - Maga átvert - felelem. - Igazán nagy dobásra készült! De nem hibáztathat, ha nem dőltem be neki, mert nem vagyok annyira könnyen megvezethető! A célpontot nem hibáztathatja. Ez a dolog így működik. Kérem, tisztelje a játékot! Egy pillanatig némán figyel. - Honnan jöttél rá? - Számít ez? - Soha nem akartam visszaélni a bizalmaddal. Többek között a te biztonságod miatt is döntöttünk úgy, hogy alkalmazni fogunk... Feltartom az egyik kesztyűs kezemet. - Kérem, ne próbálja megmagyarázni! Azt hittem, maguk a jófiúk ebben az egészben. De itt nincsenek jófiúk. - Ez nem igaz. - Őszintén zaklatottnak tűnik, de mostanra megtanultam, hogy nem vagyok képes megbízhatóan olvasni a reakcióiból. Az igazán kitűnő hazudozókkal kapcsolatban az egyetlen használható módszer, ha abból indulunk ki, hogy folyamatosan hazudnak. - Soha, egyetlen pillanatot sem töltöttél volna börtönben, Cassel! A feletteseim úgy érezték, szükségük van egy kis nyomásra, hogy jobb pozícióba kerülhessünk, de ennyi. És az igazat megvallva te sem szolgáltál rá a feltétlen bizalomra. - Maguknak jobbnak kellett volna lenni nálam! - mondom. - Különben pedig már úgyis végeztem ezzel. - Te azt hiszed, tudod, mi az igazság, de ebben a játszmában sokkal több a változó, mint gondolnád. Nem látod a nagyobb képet! Nem is tudod, milyen hatalmas felfordulást csináltál! - Mert maguk csak Pattont akarták eltüntetni, de azt szerették volna, ha a törvényjavaslatot megszavazzák. Ezért úgy döntöttek, hogy vértanút csinálnak belőle. Két legyet egy csapásra. - Itt nem arról van szó, hogy én mit akarok - feleli. - Ez ennél sokkal nagyobb ügy. - Azt hiszem, ennek a beszélgetésnek vége. - Azt te is tudod, hogy nem engedhetlek el. Most már sokkal többen tudnak a létezésedről. Magas, kormánykörökben is. És mindenki veled akar találkozni, különösen a főnököm. - A maga szavainak az értéke és még egy dollár majdnem elég lenne egy csésze kávéra. - Aláírtad a szerződést, Cassel! Ennek nem fordíthatsz hátat!

- Tényleg? - mondom vigyorogva. - Azt hiszem megint meg kellene néznie a papírt. Biztos vagyok benne, hogy maga is rájön majd, hogy nem írtam alá semmit. Az én nevem egyetlen lapon sem szerepel. Az én nevem eltűnt. Köszönöm, Sam! - gondolom magamban. Soha nem gondoltam volna, hogy az eltűnő tintával töltött tollak ennyire hasznosak lehetnek. A haragja tisztán látszik az arcán. Különös módon, diadalmas érzés tölt el. Megköszörüli a torkát. - És hol van Jones ügynök? - úgy mondja, mintha ez volna a legnagyobb ütőkártyája. Megvonom a vállam. - Lövésem sincs. Elveszítette? Remélem, a nyomára akad majd, bár nézzünk szembe a tényekkel... mi ketten soha nem álltunk igazán közel egymáshoz. - Te nem ilyen ember vagy! - mondja, és a kezével felém mutat. Nem is tudom, mire számított, de látom, hogy csalódott a reakcióm miatt. - Te nem vagy ennyire... ennyire rideg. Te törődsz a világgal, Cassel! Jobbá akarod tenni. Hagyd abba ezt a játékot, mielőtt már túl késő. - Mennem kell - mondom, és a fejemmel a ház felé biccentek. - Az anyád ellen eljárást indíthatunk - szólal meg újra. A haragtól szó szerint vicsorgok, és nem érdekel, ha Julikova észreveszi. - Valóban? Ahogyan maga ellen is. Úgy hallom, egy átokvető srácot akart felhasználni arra, hogy eltegye az útból egy állam kormányzóját! Lehet, hogy tönkreteszi az életemet, de én szó szerint elpusztítom magát. Ezt meg is ígérhetem. - Cassel! - mondja egyre hangosabban. - Most miattam kell a legkevésbé aggódnod. Gondolod, hogy Kínában megtehetnéd, amit most velem teszel? - Jaj, hagyjuk már ezt! - felelem. - Ebben a pillanatban te sokkal nagyobb veszélyt jelentesz, mint Patton valaha jelentett, és már mind a ketten tudjuk, hogyan kezelik a feletteseim az ilyen helyzeteket. Ez csak abban az esetben érhet véget, ha ... - Ez soha nem fog véget érni! - kiáltom vissza. - Valaki mindig a nyomomban lesz. Mindig lesznek következmények. Nos, AKKOR LÁSSUK! Elegem van már abból, hogy mindig félelemben éljek! És elegem van magából is! Ezzel elindulok a ház felé. A verandán megállok egy pillanatra. Visszanézek Julikovára, megvárom, amíg visszasétál a csillogóan fekete autóhoz, beszáll, és az elindul. Utána leülök a lépcsőre. Hosszú időn keresztül csak bámulom az udvart és nem is igazán gondolok semmire. Leginkább csak reszketek a haragtól és az adrenalintól. A kormány nagy falat. Sokkal nagyobb annál, minthogy egyetlen embernek esélye legyen átverni. Megtehetik, hogy utánamennek azoknak, akiket szeretek, megtehetik, hogy utánam jönnek, és megtehetnek számos olyan dolgot is, ami egyelőre eszembe sem jut. Meglehet, hogy most azonnal lépnek, de az is, hogy csak egy év múlva. Nekem pedig mindig készen kell majd állnom. Mindig és állandóan készenlétben lenni, hacsak nem akarok feladni mindent, amim van, és mindenkit, akit szeretek.

Mondjuk utána erednek Lilának, aki hidegvérrel embert ölt. Ha erre valaha rájönnek, és sikerül összekapcsolniuk a Jones ügynök eltűnésével kapcsolatos üggyel, akkor biztos vagyok benne, hogy bármit megtennék, csak ne kelljen börtönbe vonulnia. De elővehetik Barront is, aki viszont nekik dolgozik. Vagy... Miközben gondolkozom, hirtelen rádöbbenek, hogy a régi fészerünket nézem. Évek óta senki nem járt benne. Tele van régi bútorokkal, rozsdás szerszámokkal, valamint egy halom olyan holmival, amit a szüleim loptak el, ki tudja, milyen régen, és aztán már nem volt rá szükségük. Apa itt tanította nekem a zárfeltörés fogásait. Minden eszközét itt bent tartotta, köztük a szuperbiztos dobozát is. Élénken fel tudom idézni magam előtt apa képét, ahogyan ott ül, szája sarkában szivarkával, és dolgozik, mondjuk éppen egy zár alkatrészeit olajozza. Az agyam aztán hozzáteszi az orsókat, a hornyokat, valamint a csapokat. Emlékszem, hogy soha, senki nem tudta kinyitni azt a dobozt. Még akkor is, ha tudtuk, hogy odabent édességet találunk, reménytelen vállalkozás lett volna. A fészer az egyetlen olyan hely, amit nem takarítottunk ki nagyapával. A tejet ott hagyom a lépcsőn, majd odasétálok a hatalmas, málló festésű ajtóhoz, és felemelem a zárnyelvet. Utolsó alkalommal álmomban jártam itt, és most is, mintha álmodnék. Minden lépésemre kis porfelhők emelkednek fel, és az egyetlen fényforrást a nap sugarai jelentik, amelyek a deszkák és a zsaluk repedésein hatolnak keresztül, hogy szürke árnyalatúra fesse őket a rengeteg pókháló és a por. Mindennek korhadófa- és régi állatiürülék-szaga van. A legtöbb bútort molyrágta lepedő takarja, kísérteties hatást keltve. Észreveszek egy szemeteszsákot is, tele műanyag zacskókkal, valamint egy dugig tömött kartondobozt üres tejesüvegekkel. Van itt egy régi széf is, de annyira el van rozsdállva, hogy az ajtaját már nem lehet bezárni. A belsejében nincsen egyéb, mint egy halom egycentes, megzöldülve, összeragadva. Apa munkaasztalát is vászon fedi. Egyetlen mozdulattal lerántom, és alatta megtalálom apa szerszámait - egy satut, egy zárkinyomót, egy szezámdekódolót, egy cserélhető fejű kalapácsot, a szuperbiztos dobozt, egy marék zsineget, valamint néhány elrozsdásodott tolvajkulcsot. Ha apa tényleg megtartotta a Feltámadás Gyémántját, ha valóban magának akarta, és ha valóban nem tudta volna senkinek eladni, szinte látom magam előtt, hogy akkor csakis olyan helyre tette volna, ahol senki idegen nem keresné, és egyetlen családtag sem érhetné el. Néhány percen keresztül csak téblábolok a fészerben, majd megteszem azt, amit gyermekkoromban eszembe sem jutott volna megtenni. A dobozt befogom a satuba, majd bedugom a rezgőfűrészt, és szétvágom vele. A padlón fémreszelék pattog, és mire végzek, csillogó halmokba gyűlik. A doboznak vége. Teljesen levágtam a tetejét. Odabent nincsen gyémánt, csak egy halom papír, valamint egy nagyon régi, félig elolvadt nyalóka. Ha gyerekoromban mégis sikerült volna kinyitnom, akkor biztosan nagyon csalódott lettem volna.

Ahogyan most is. Kihajtogatom a papírokat, és egy fénykép pottyan a kezembe. Néhány nagyon szőke kisfiú áll egy hatalmas ház előtt - olyan ház ez is, mint amiket a régen nagy vagyont felhalmozó családok építettek Cape Codon, tetőterasszal, oszlopokkal és az óceánra néző ablakokkal. Megfordítom a képet, és cirkalmas, ismeretlen kézírással három név szerepel rajta: „Charles, Anne, Philip”. Vagyis az egyikük a jelek szerint mégsem fiú volt. Egy pillanatig azon tűnődöm, ez vajon nem egy szélhámosságra való felkészüléshez gyűjtött anyag egy része lehet-e. Majd kihajtogatok egy másik papírlapot is. Philip Raeburn születési anyakönyvi kivonata. Mindig is tudtam, hogy a Sharpé név csak annyira valódi, mint a gabonapelyhes dobozokban elrejtett kincs. Raeburn. Ez apa valódi neve. Az, amit eldobott, és soha nem volt hajlandó elárulni nekünk. Cassel Raeburn. Többször elismétlem magamban, de mindig ugyanolyan idétlenül hangzik. Van itt egy újságkivágás is arról, hogyan halt meg Philip Raeburn egy csónakbalesetben, a hamptoni partoktól nem messze, tizenhét éves korában. Nevetségesen drága halál volt. A Raeburnök megengedhettek maguknak szinte bármit. És az biztos, hogy simán megvásárolhatták volna a Feltámadás Gyémántját. Nyikorogva nyílik az ajtó. - Mit csinálsz te itt kint? - kérdezi Barron. - És ... mi a fenét csináltál apa dobozával? - Nézd csak! - mondom én, és felemelem a nyalókát. - Tényleg volt benne édesség. Gondoltad volna? Barron annak az embernek a rémült tekintetével mered rám, aki ebben a pillanatban döbbent csak rá, hogy talán mégis ő a normálisabb testvér a családban. Nem sokkal vacsora után térek vissza a Wallingfordba. A felügyelőtanár, Mr. Pascoli furcsa pillantást vet rám, amikor megpróbálom odaadni neki az anyától kapott igazolásomat. - Nincsen semmi baj, Cassel! A dékán már szólt, hogy néhány napig nem biztos, hogy be tudsz majd jönni. - Ja - válaszolom. - Akkor jó. Már majdnem el is felejtkeztem arról az egyezségről, ami Wharton, Sam és énköztem született. Akkor és ott olyan sok minden történt, hogy alig jutott eszünkbe, hogy kihasználjuk a helyzetet. Most viszont, hogy megint a Wallingfordba járok, kíváncsi vagyok, hogy vajon meddig mehetek el. Vajon megtehetném például, hogy minden reggel addig maradok ágyban és alszom, amíg csak akarok? Talán nem. Nem is tudom, hogy mire számítottam, amikor belépek a szobámba, de arra biztosan nem, hogy ott hever majd Sam, a lába felpolcolva, és gézzel betekerve. Mellette pedig ott ül Daneca, és nyakig vannak egy láthatóan vad gin romi partiban. Az tehát biztos, hogy Samet már senki nem veszi elő azért, hogy lányt hozott a szobánkba. Csak csodálni tudom a helyzetfelismerését. - Sziasztok! - mondom, és az ajtókeretnek támaszkodom.

- Veled meg mi történt? - kérdezi Daneca. - Nagyon aggódtunk miattad. - Inkább én aggódtam miattatok! - mondom, és Samre nézek. - Minden rendben van? Úgy értem... a lábaddal. - Még mindig fáj - és finoman leteszi a földre. - Egyelőre csak bottal tudok járni, és az orvos azt mondta, lehet, hogy egész életemben sánta maradok. - Kicsoda? Az a kuruzsló? Remélem, kértél mástól is szakvéleményt! - A bűntudat miatt a szavak sokkal keményebben csendülnek, mint szerettem volna. - Megtettük, amit kellett - mondja Sam, és mély lélegzetet vesz. Az arcán olyan komolyságot vélek felfedezni, ami korábban hiányzott belőle. A fájdalom is nyilvánvaló. - Nem bántam meg. Kis híján tönkretettem az egész jövömet. Van egy csomó minden, amit eddig magától értetődőnek tekintettem... szinte mindent. A jó főiskolát, a jó állást. Eddig úgy éreztem, amit te csinálsz, az nagyon izgalmas. - Nagyon sajnálom! - mondom, és ez igaz is. Nagyon, de nagyon sajnálom, hogy erre a következtetésre jutott. - Ne! - mondja. - Sose bánd! Hülye voltam. Különben pedig te voltál, aki megmentett, és aki miatt nem kerültem még nagyobb bajba. Danecára nézek. Sam mindig nagyon nagylelkű, de Danecában lehet bízni, ha nagyon elrontok valamit, ő biztosan nem tartja magában a véleményét. - Én soha nem akartam... soha nem akartam, hogy bármelyikőtök is megsérüljön miattam. - Cassel! - mondja Daneca azon a dühös, de mégis szeretetteljes hangon, amit olyankorra tartogat, ha úgy gondolja, hogy nagyon hülyék vagyunk. - Nem hibáztathatod magad azért, ami Mina Lange-gel történt! Ő nem miattad került bele az életünkbe. Ugyanebbe az iskolába jár, emlékszel még? Nem miattad történt, ami történt. És nem hibáztathatod magadat azért... nos bármi másért sem, amit úgy gondolsz, hogy a te hibádból történt! Barátok vagyunk. - Lehet, hogy éppen ez életetek legnagyobb hibája! - mondom alig hallhatóan. - Hű, de fel van dobva valaki! - nevet fel Sam. - Egyébként láttad? - kérdezi Daneca. - A kettes törvényjavaslatot elkaszálták, Patton pedig lemondott. Illetve, mivel le van tartóztatva, gondolom, nem sok más választása maradt. Biztosan te is láttad. Még azt is beismerte, hogy az édesanyád nem tett vele semmi rosszat. Eszembe jut, hogy talán el kellene mondanom Danecának az igazat. Az összes ember közül, akit ismerek, szerintem ő lenne a legbüszkébb rám amiatt, amit tettem. De nem tehetem meg, hogy őket is belerángatom - mindegy mit mondanak, mert itt most valami sokkal nagyobb és sokkal veszélyesebb dologról van szó, mint korábban bármikor. - Hiszen ismertek! - mondom, és a fejemet rázom. - Soha nem érdekelt a politika. Daneca ravasz tekintettel néz. - Sajnálhatod, hogy nem láttad, mert ha egyszer diákelnöknek neveznek ki, akkor mindenképpen segítséget szerettem volna kérni tőled a beszédem megírásához, és Pattoné tökéletes példa lehetne. Pontosan olyan hangulatot keltett, mint amilyet én is szeretnék. De persze, ha téged nem érdekel az egész, akkor...

- Azt akarod mondani mindenki előtt, hogy ma van a nap, amikor végre a szívedből szólhatsz, és bevallod nekik minden bűnödet? Nem is tudtam, hogy neked vannak egyáltalán bevallani való bűneid! - Szóval mégis láttad! - mondja Sam. - Hazudsz, Cassel Sharpé! — mondja Daneca, de ezúttal nincsen a hangjában semmi harag. Egy hazudós hazug vagy, aki hazudik. - Biztosan hallottam, ahogyan valaki említette - mondom, és a mennyezetre nézve elmosolyodom. - De mit akartok hallani? Az ember nem változik meg egyik pillanatról a másikra! - Kivéve, ha ez a bizonyos ember egy átváltoztató - válaszolja Sam. Van egy olyan érzésem, hogy erre talán nem is kell válaszolnom. Úgy tűnik összerakták a kirakós darabjait. Daneca Samre vigyorog. Próbálok nem gondolni a Barron tárcájában talált képre, hogy azon hogyan mosolyog Barronra. És igyekszem nem összehasonlítani ezt a két mosolyt. - A következő körbe én is beszállok - mondom. - Miben játszunk? - Természetesen a győzelem puszta öröme a tét - válaszolja Daneca, és feláll. - De mielőtt még elfelejtem. Odamegy a hátizsákjához, és kivesz belőle egy összetekert pólót. Kibontja, majd a kezében tartva, kihajtogatja. Gage pisztolya van benne, frissen olajozva, fényesen. - Elhoztam Wharton irodájából, mielőtt a takarítók megjelentek volna. Csak nézem a régi Berettát. Kicsi és ezüstös, éppen úgy csillog, ahogyan a halak pikkelye. Az íróasztal lámpájának fénye megcsillan rajta. - Tüntesd el! — mondja Sam. - De ezúttal örökre. Másnap havazni kezd. A pelyhek lágyan hullnak alá, vékony réteggel vonva be a fákat, jégkristályos csillogással telepedve meg a fűszálakon. Statisztikaóráról előbb a fejlődő világ etikája, utána pedig angol­órára megyek. Minden annyira bizarr módon normálisnak tűnik. Aztán meglátom Mina Lange-et, ahogy fehér hópelyhekkel pöttyözött fekete barettel a fején siet a következő órára. - Hé! - mondom neki, és elé lépek. - Miattad meglőtték Samet! Elkerekedett szemmel néz rám. - Rettenetesen rossz szélhámos vagy. És nagyon nem vagy jó ember. Szinte már sajnállak. Fogalmam sincs, hogy mi történt a szüleiddel. Fogalmam sincs, hogy keveredtél ebbe a helyzetbe, hogy kénytelen vagy folyamatosan Whartont gyógyítani, pedig tudod, hogy ennek soha nem lesz vége, fogalmam sincs, miért nem tudsz ebből kitörni, és miért nincsenek barátaid, akikben megbízhatsz annyira, hogy segítsenek neked. Még csak azt sem állíthatom, hogy a helyedben nem tettem volna meg én is ugyanezt. De Sam kis híján meghalt miattad, és ezt soha nem bocsátom meg neked. A szeme könnyel telik meg.

- Nem akartam, hogy... - Meg se próbáld! - ezzel benyúlok a zsebembe, és előveszem belőle Julikova névjegykártyáját, majd a pólóba tekert pisztollyal együtt átadom neki. - Nem ígérhetek ugyan semmit, de ha tényleg ki akarsz törni, akkor vedd el ezt! Van egy halálvető srác, a neve Gage, aki nagyon szeretné visszakapni a pisztolyt, ami a pólóban van. Ha visszaadod neki, biztos vagyok benne, hogy segíteni fog. Megtanítja neked, hogyan tudsz egyedül is talpon maradni, hogyan kell munkát vállalni, és hogyan érheted el, hogy ne kelljen függened senkitől. Vagy azt is megteheted, hogy felhívod a névjegykártyán levő számot. Julikova fel fog venni a kiképzési programba. Ő is szeretné megkapni a pisztolyt. Szerintem ő is segíteni fog. Mina csak nézi a kártyát, újra és újra megfordítja a kezében, a pólót pedig a mellkasához szorítja, de mielőtt még megköszönhetné, ellépek mellőle. A legutolsó dolog, amire most szükségem van, hogy azt halljam, mennyire hálás. Az én személyes bosszúm az, hogy rá bízom, melyik irányba indul. A nap fennmaradó része már úgy telik, mint bármelyik másik. Sikerül megint olyan csészét készítenem fazekasságon, ami nem robban szét a kemencében. Az atlétikaedzést az időjárásra való tekintettel elhalasztják. Vacsorára némiképpen gumiszerű gombás rizottót kapunk, hozzá zöldséges tokányt, és utána egy brownie-t. Sam és én gyorsan megcsináljuk a házit, azután hanyatt fekszünk az ágyunkban, és azzal foglaljuk el magunkat, hogy papírgalacsinokat dobálunk egymásnak. Amíg alszunk, még erősebben kezd esni a hó, reggel pedig kénytelenek vagyunk egy vérre menő hógolyócsata tűzvonalán keresztültörve eljutni az órára. Mindenki úgy lép be a terembe, hogy a hajában a belefagyott jégdarabok olvadoznak. A vitakör gyűlésére délután kerül sor, úgyhogy odamegyek, és a füzetembe firkálgatok. Mivel ennyire nem figyelek, egészen véletlenül az a téma jut nekem, hogy Miért vannak káros hatással Amerika fiataljaira az erőszakos videojátékok? Én mindent megteszek, hogy meggyőzzem őket az igazamról, de nagyon nehéz egy egész vitakörrel szemben diadalmaskodni. Éppen a parkon vágok keresztül a koleszba menet, amikor megcsörren a telefonom. Lila az. - A parkolóban vagyok - mondja, majd leteszi. Keresztültörök a mély havon. Minden csendes. Csak a távolban, a latyakos országúton robogó autók zaja hallatszik. A Jaguar a parkoló egyik végében egy összetakarított hóhalom mellett parkol, járó motorral. Lila a motorháztetőn ül, szürke kabátban, fekete sapkáján hozzá nem illően aranyos bojttal. Szőke hajtincseit táncoltatja a szél. - Szia! - mondom, ahogyan közelebb lépek. A hangomat reszelésnek érzem, mintha évek óta nem használtam volna. Lila lecsusszan a kocsi orráról, és édesen a karomba bújik. Lőpor- és virágillata van. Nincsen rajta smink, a szeme pedig kissé vöröses és duzzadt, ami arra utal, hogy biztosan sírt. - Mondtam, hogy eljövök elköszönni - suttogja alig hallhatóan. - Nem akarom, hogy elmenj! - mormogom a hajába.

Kicsit eltávolodik, és átöleli a nyakamat, majd magához húz, és megcsókol. - Mondd, hogy hiányozni fogok! Válasz helyett csak megcsókolom, és az ujjaim a hajába túrnak. Minden nagyon csendes. Csak a nyelve íze van a világon, csak duzzadó alsó ajkának íve, csak állának vonala. Csak kapkodó sóhaja létezik. Nincsen szó rá, mennyire fog hiányozni nekem, de megpróbálom úgy csókolni, hogy abból is kitalálhassa. Megpróbálom úgy csókolni, hogy azzal elmondjam neki szerelmem egész történetét, hogy miképpen álmodtam róla, amikor halottnak hittem, hogy minden lány, akit ismertem, mintha tükör lett volna, amiben csak az ő arcát láttam. Hogy a bőröm szinte sajgott, annyira vágyott az érintésére. Hogy amikor megcsókolom, az olyan, mintha megfulladnék, és ezzel egy időben új életre is kelnék. Remélem, megérzi mindezt, a nyelvem keserédes ízében. Még most is megdöbbent, hogy végre nyugodtan megtehetem, amit teszek, hogy eljött végre a pillanat, amikor csakis az enyém. Lila bizonytalanul hátralép. Tekintetében ki nem mondott dolgok csillannak. Az ajkai kivörösödtek, amiért olyan erősen nyomódtak az imént az én számra. Lehajol, és felveszi a sapkáját. - Most már mennem... Mennie kell, nekem pedig el kell engednem. - Igen - felelem, és az ujjaimmal a kabátomat markolom, mert csak így akadályozhatom meg, hogy ne nyújtsam ki felé a karomat. - Ne haragudj! - Nem lenne szabad ilyen mélységes fájdalmat éreznem az elvesztése miatt most, amikor még el sem ment. Hiszen már eddig is olyan sok alkalommal voltam kénytelen elengedni, hogy mostanra hozzászokhattam volna a dologhoz! Együtt sétálunk oda az autójához. A hó ropog a talpam alatt. Visszanézek a kihalt, fekete koleszépületekre. - Itt leszek - mondom. - Amikor visszajössz. Bólint, és egy kicsit elmosolyodik, mintha rajtam nevetne. Szerintem nem is tudja, milyen régóta vártam már rá, és hogy milyen sokáig fogok várni rá, ha kell. Végül összetalálkozik a tekintetünk, és elmosolyodik. - Ne felejts el, Cassel! - Soha! - mondom. Még ha próbálnám, sem lennék képes. Pedig, esküszöm, egyszer komolyan megpróbáltam. Beszáll, és becsapja az ajtót. Látszik rajta, hogy kínlódik, amiért ilyen szenvtelenül kell viselkednie, hogy még egyszer, utoljára intsen nekem, majd villantson egy mosolyt, sebességbe tegye az autót, és kitolasson a parkolóból. Ekkor kólint fejbe a felismerés. Egyetlen pillanat alatt minden csodálatosan egyértelművé válik. Van más választásom is! - Várj meg! - kiáltom, majd odaszaladok hozzá, és bekopogtatok az ablakon. Rálép a fékre.

- Veled megyek! - mondom, amikor lehúzza az ablakot. Úgy vigyorgok, mint akinek elment az esze. - Vigyél magaddal! - Mi van? - Az arcán látszik, hogy nem is tudja, komolyan beszélek-e egyáltalán. - Nem lehet. És mi van az iskolával? Meg a családoddal? Az egész életeddel? Éveken keresztül a Wallingford volt számomra az egyetlen menedék, ami azt jelentette, hogy én is lehetek olyan, mint a normális srácok - vagy legalábbis azt, hogy képes vagyok eljátszani, hogy olyan vagyok, és senki nem jön rá, hogy ez nem igaz. De erre nincsen szükségem többé. Most már el tudom fogadni, hogy csaló vagyok és szélhámos. Hogy átokvető vagyok. Akinek olyan barátai vannak, akik remélhetőleg meg fogják bocsátani ezt az őrült kirándulást. Aki halálosan szerelmes. - Nem érdekel. - Beszállok az anyósülésre, és becsapom az ajtót, ezzel kizárva az életemből az egész világot. - Veled akarok lenni! Nem tudom abbahagyni a vigyorgást. Egy hosszú pillanatig csak néz, majd ő is nevetni kezd. - Képes lennél elszökni velem úgy, hogy csak az iskolai hátizsákod meg egy kabát van nálad? Ha akarod, megvárlak a kolesz előtt... vagy megállhatunk a házatoknál is. Nem kell összeszedned valamit? Megrázom a fejem. - Semmit. Semmit, amit ne tudnék ellopni. - És nem akarsz szólni valakinek? Mondjuk Samnek? - Majd útközben felhívom - ezzel megnyomom a rádió gombját, és az utasteret betölti a zene. - Azt sem akarod tudni, hova megyünk? - Úgy néz rám, mintha egy olyan festmény lennék, amit sikerült ugyan ellopnia, de soha nem lesz szabad megtartania. Felindultnak, és különösen törékenynek tűnik. Kinézek az ablakon, és ahogyan a kocsi mozgásba lendül, csak figyelem a hófödte tájat. Lehet, hogy északnak indulunk, és meglátogatjuk apa családját. Talán megpróbáljuk majd megkeresni Zacharov gyémántját. Nem számít. - Nem - felelem. - Te nem vagy normális! - Megint felnevet. - Ugye tudod, Cassel? Őrült vagy! - Már így is túl sok időt töltöttünk azzal, hogy azt tegyük, amit elvárnak tőlünk - felelem. - Azt hiszem, itt az ideje, hogy azt tegyünk, amit akarunk. És én most ezt akarom. Te vagy az, akit akarok. Mindig is te voltál. - Nos, akkor jó - mondja, és egy tincset a füle mögé fésül, azután hátradől az ülésben. Szélesen mosolyog. — Mert innen nincs visszaút! Kesztyűs keze elfordítja a kormányt, engem pedig eltölt az a szédítő érzés, ami akkor szokott az emberre törni, ha valami véget ér, és hirtelen rádöbbenünk, hogy minden nehézség ellenére még mindig életben vagyunk. Megvan a főnyeremény.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Nagyon sok könyv volt segítségemre abban, hogy megteremthessem az átokvetők világát. Különös tekintettel Dávid W. Maurer A nagy átverés, Róbert B. Cialdini Hatás: a befolyásolás pszichológiája, Kent Walker és Mark Shone Egy mutatványos fia, valamint Kari Taro Greenfeld Gyors bandák című könyvére. Mély hálát érzek sok ember iránt a könyvvel kapcsolatos meglátásaikért. Köszönöm Cassandra Clare-nek, Sarah Rees Brennannek, Josh Lewisnak, valamint Robert Wassermannek, hogy újra és újra átolvasták a változataimat, és két jelenettel kapcsolatban is különösen fontos javaslatokat tettek. Ugyancsak szeretnék köszönetet mondani Delia Shermannek, Ellen Kushnernek, Maureen Johnsonnak és Paolo Bacigalupinak segítőkész támogatásukért és kiváló ötleteikért Mexikóban. Hálás vagyok Justine Larbalestiernek és Steve Bermannek, akik részletes jegyzeteikkel és meglátásaikkal elősegítették, hogy a jelenetek pont olyanok legyenek, amilyeneknek lenniük kell. Köszönet illeti Libba Brayt, amiért kész volt az egész befejezést megbeszélni velem. Köszönet dr. Elka Cloke-nak és dr. Eric Churchillnek orvosi szakértelmükért, valamint nagylelkű segítségükért. Szeretném megköszönni Sarah Smithnek, Gavin Grantnek, valamint Kelly Linknek, hogy segítettek a könyvet a lehető legjobbra csiszolgatni. És nem utolsósorban köszönetet kell mondanom az ügynökömnek, Barry Goldblattnak, amiért bátorított, a szerkesztőmnek, Karén Wojtylának, aki rákényszerített arra, hogy sokkal jobb könyvet írjak annál, mint amit saját erőmből tudtam volna, és gondos figyelemmel kezelte a sorozat minden részét; és a férjemnek, Theónak, aki rengeteg tanácsot adott a magániskolákkal és a csalásokkal kapcsolatban, és aki elviselte, hogy az egész könyvet felolvassam neki.