Írta: Holly Black A mű eredeti címe: The Curse Workers - White Cat

Ez a könyv a képzelet szüleménye. Bármilyen utalás valós történelmi eseményekre, valós személyekre vagy valóságos helyekre meseszerűen használt. További nevek, szereplők, helyek és történések a szerző képzeletének szüleményei, bármilyen hasonlóság valódi eseményekkel, helyekkel vagy emberekkel, legyen az élő vagy holt, teljes mértékben a véletlen műve.

Írta: Holly Black A mű eredeti címe: The Curse Workers - White Cat A művet eredetileg kiadta: Margaret K. McElderry Books, an imprint of Simon & Schuster Children's Publishing Division, 1230 Avenue of the Americas, New York, New York 10020 Fordította: Kovács Krisztina A szöveget gondozta: Bujdosó Hajnalka Copyright © 2010 by Holly Black Minden jog fenntartva ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 373 085 0

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Széli Katalin, Korom Pál Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában - akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást - nem sokszorosítható.

AJÁNLÁS

MINDEN KÉPZELETBELI MACSKÁNAK, AMIT MÁS KÖNYVEKBEN ELPUSZTÍTOTTAM.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Néhány könyv nagy segítségemre volt abban, hogy létrehozzam az átokvetők világát. Különös tekintettel David R. Maurer A nagy átverés, Sam Lovell Hogyan csaljunk mindenben, Kent Walker és Mark Schone Egy mutatványos fia és Karl Taro Greenfeld Gyors bandák című könyvére. Mély hálát érzek sok ember iránt, a könyvvel kapcsolatos meglátásaikért. Szeretnék mindenkinek köszönetéi: mondani a Sycamore Hill 2007-nél, amiért belenéztek az első néhány fejezetbe, és bátorítottak a folytatásra. Hálás vagyok Justine Larbalestiernek, hogy beszélgetett velem hazugokról, és Scott Westerfeldnek a részletes megjegyzéseiért. Köszönet Sarah Rees Brennannek, amiért segített az érzések terén. Köszönet Joe Montinak a lelkesedéséért és a könyvajánlóiért. Köszönet Elka Cloke-nak az orvosi szakértelméért. Köszönet Kathleen Duey-nak, amiért a nagyobb, világszintű problémák felé terelt. Köszönet Kelly Linknek, hogy az elejét erősen feljavította, és amiért vitt a csomagtartójában. Köszönet Ellen Kuschnernek, Delia Shermannek, Gavin Grantnek, Sarah Smithnek, Cassandra Clarenek és Joshua Lewisnak, amiért átnézte a nagyon nyers változatokat. Köszönet Steve Bermannek, hogy segített kidolgozni a varázslat részleteit. És nem utolsósorban köszönetét kell mondanom az ügynökömnek, Barry Goldblattnak, amiért bátorított; a szerkesztőmnek, Karen Wojtylának, aki nyomást gyakorolt rám, hogy sokkal jobb legyen a könyv, mint azt én valaha gondoltam; és a férjemnek, Uieónak, aki nemcsak hogy elviselt, amíg én írtam, de rengeteg tanácsot adott a bűnözés, az átverés és a magániskolák témáiban, valamint abban, hogyan beszéljünk le egy állatmenhelyet valamiről.

1.FEJEZET MEZÍTLÁB ÉBREDEK, hideg palatetőn állok. Megszédülök, ahogy lenézek. Szippantok a fagyos levegőből. Fölöttem csillagok. Alattam Wallingford ezredes bronzszobra rádöbbent, hogy a kollégiumom, a Smythe Hall udvarát látom a tetőről. Nem emlékszem, hogy lépcsőn jöttem volna föl. Azt se tudom, hogy kell idejönni, ami elég gáz, mivel valahogy le kellene jutnom, és lehetőleg olyan úton, ami nem a halálba vezet. Imbolygok, mozdulatlan akarok maradni, amennyire lehetséges. Nem szabad túl mélyeket lélegeznem. Lábujjaimmal a palát markolászom. Az éjszaka csöndes, az a fajta éjmélyi csönd van, amikor minden csosszanás vagy zihálás visszhangot ver. Amikor a fák fekete sziluettje megmozdul a fejem felett, összerándulok az ijedségtől. Megcsúszom valami nyálkáson. Moha. Próbálok egyensúlyozni, de a lábam kifut alólam. Kapaszkodót keresek; meztelen mellkasom a palatetőhöz csapódik. A tenyeremet csúnyán felhasítja a réz szélfogó éle, de a fájdalmat alig érzem. Kapálózás közben a lábam egy hófogóba akad, a

lábujjaimat nekinyomva megtámasztom magam. Megkönnyebbülten nevetek, bár annyira reszketek, hogy semmi esélyem tovább mászni. A hidegtől elgémberednek az ujjaim, az adrenalinlökettől zúg az agyam. -

Segítség! - suttogom, és eszelős röhögés bugyog föl a torkom-

ból. A számba harapok, hogy elfojtsam. Nem kérhetek segítséget. Nem hívhatok ide senkit. Ha megteszem, örökre eltűnik az a gondosan fenntartott látszat, hogy átlagos srác vagyok. Az alvajárás gyerekes, furcsa és kínos. A tompa fényben a hófogók mintáját próbálom kivenni a tető túloldalán: az apró, átlátszó háromszögek megakadályozzák, hogy a hó nagy darabokban zúduljon le. Apró háromszögek - nem az én súlyom megtartására tervezték őket. Ha közelebb kerülnék egy ablakhoz, talán le tudnék mászni. Olyan lassan csúsztatom a lábamat, amilyen lassan csak tudom, és a legközelebbi hófogó felé araszolok. Néhány pala töredezett és éles, felkarcolja a hasamat. Az első hófogóra lépek, majd a következőre, aztán a tető szélén lévőre. Levegő után kapkodok. Az ablakok még túl mélyen vannak, és már nem tudok lejjebb ereszkedni, ezért úgy döntök, hogy a szégyenbe legalábbis nem fogok belehalni. Három mély lélegzet, és kiáltok: -

Hé! Hé! Segítség! - Az éjszaka elnyeli a hangomat. Az autók zú-

gása odahallatszik a távoli útról, de semmi nem szűrődik ki az alattam lévő ablakokból. -

HÉ! — üvöltök ezúttal tiszta erőből, olyan hangosan, hogy a tor-

kom is kaparni kezd. - Segítség! Az egyik szobában fény gyullad, és egy tenyér az üvegre tapad. A következő pillanatban kinyílik az ablak.

-

Hahó! - szól valaki álmosan alattam. Egy pillanatra a hang egy

másik lányéra emlékeztet. Egy halott lányéra. Lelógatom a fejemet, és megpróbálom felölteni a legártatlanabb arckifejezésemet. Mintha nem kellene paráznia. -

Itt vagyok fönn - mondom. — A tetőn.

-

Uramisten! — Justine Moornak elakad a lélegzete.

Willow Davis is az ablakhoz jön. -

Hívom a koleszigazgatót! — mondja.

A hideg tetőhöz szorítom az arcomat, és győzködöm magamat: semmi baj, ez nem átok, csak egy kicsit ki kell tartanom, és minden rendben lesz. Tömeg áramlik a hálótermekből, gyűlnek alattam az emberek. -

Ugorj! - jópofizik valamelyik barom. — Gyerünk!

-

Maga az, Mr. Sharpe? - kérdezi Wharton, a dékán. - Azonnal

jöjjön le onnan, Mr. Sharpe! Ősz haja égnek áll, mintha áramütést kapott volna, kifordított köpenye összevissza lóg rajta. Az egész suli láthatja a szűk alsógatyáját. Belém hasít, hogy rajtam is csak egy bokszeralsó van. Ha ő röhejesen néz ki, hát én még inkább. -

Cassel! - kiált Ms. Noyes. - Cassel, ne ugorjon! Tudom, mos-

tanában nehéz volt... - Megtorpan, mintha nem lenne biztos benne, mit mondjon. Valószínűleg azon töri a fejét, mi is volt nehéz. A jegyeim jók. A többiekkel jól kijövök. Megint lepislogok. Fényképezős telefonok villognak. A közeli Strong House ablakaiban elsősök lógnak, a felsőbb évesek és a végzősök pizsamában és hálóingben állnak a füvön, annak ellenére, hogy a tanárok nagy erőkkel próbálják beterelni őket.

Előveszem a legszebb mosolyomat. -

Csííííz - mondom halkan.

-

Jöjjön le, Sharpe! — üvölti Wharton. - Figyelmeztetem!

-

Minden rendben, Ms. Noyes! - kiáltom. — Nem tudom, hogy

kerültem ide. Azt hiszem, alva jártam. Egy fehér macskáról álmodtam. Fölém hajolt, mélyeket szippantott, mintha a levegőt akarná kiszívni a tüdőmből, de végül a nyelvemet harapta le. Nem éreztem fájdalmat, csak nyomasztó, fojtogató pánikot. Álmomban a nyelvemet vonagló, nedves, vörös, egér nagyságú valaminek láttam, amit a macska a szájában vitt. Vissza akartam szerezni. Fölpattantam az ágyból, a macska után kaptam, de az túlságosan hajlékony volt, és sokkal gyorsabb nálam. Üldözni kezdtem. A következő, amire emlékszem, hogy a palatetőn egyensúlyozom. Sziréna hangja közeleg a távolból. A kényszeredett vigyorgástól fáj az arcom. Végül egy tűzoltó jön fel létrán, hogy levigyen. Pokrócot tekernek körém; úgy vacognak a fogaim, hogy nem tudok válaszolni a kérdésekre. Mintha a macska végül mégiscsak elvitte volna a nyelvemet. Utoljára akkor jártam az igazgatónő irodájában, amikor a nagyapámmal beiratkoztunk. Emlékszem, végignéztem, ahogy a kristálytálból a zsebébe üríti a mentolos cukrot, miközben Wharton, a dékán arról beszél, micsoda remek fiatalembert faragnak majd belőlem. A kristálytálka a másik zsebben tűnt el. Most ugyanazon a zöld bőrszéken ülök pokrócba csavarva, és a gézt piszkálom a tenyeremen. Igazán remek fiatalember, mondhatom. -

Alvajárás? - kérdezi Wharton. Barna gyapjúzakóban van, de a

haja még mindig zilált. A polcon, aminél áll, elavult enciklopédiák

sorakoznak; kesztyűs ujjaival a könyvek gerincének málló bőrét cirógatja. A mentolos cukorka egy új, olcsó üvegtálban van az asztalon. Szétmegy a fejem. Bárcsak aszpirin lenne az a cukor! -

Régen alva jártam - mondom. - De már jó ideje nem fordult

elő. A holdkórosság nem szokatlan gyerekeknél, főként fiúknál. Utánanéztem az interneten, amikor egyszer a ház előtti autóbeállón ébredtem tizenhárom éves koromban. A szám kékre fagyott, és képtelen voltam szabadulni a hátborzongató gondolattól, hogy most jöttem vissza valahonnan, de nem emlékszem, merre jártam. Az ólomüveg ablakon túl a felkelő nap aranyszínűre festi a fákat. Az igazgatónő, Ms. Northcutt arca puffadt, a szemei vörösek. Wallingford-címeres bögréből issza a kávét, és erősen szorítja — a bőrkesztyű szorosan feszül a keze bütykein. -

Hallom, problémái támadtak a barátnőjével - mondja North-

cutt igazgatónő. -

Nem - válaszolom. — Egyáltalán nem. - Audrey elhagyott a téli

szünet után, elege lett a szeszélyeimből. Lehetetlen, hogy problémám legyen a barátnőmmel, aki már nem is az. Az igazgatónő megköszörüli a torkát. -

Néhány diák szerint fogadóirodát működtet. Talán bajba ke-

rült? Tartozik valakinek? Lefelé nézek, és próbálok nem mosolyogni az én kis bűnbirodalmam említésén. Némi hamisítás és bukmékerkedés. Egyetlen igazi csalásban sem veszek részt. Még Philip bátyám javaslatát sem fogadtam el, aki azt akarta, hogy legyünk a suliban a kiskorúak piabeszállítói. Az igazgatónőt biztosan nem érdeklik a fogadások, de annak örülök, hogy nem tudja, a legnagyobb téteket arra teszik, melyik

két tanár jön össze. Bár Northcutt és Wharton nem túl esélyesek, ez mégsem tartja vissza a diákokat attól, hogy pénzt tegyenek rájuk. Tagadólag rázom a fejemet. -

Tapasztalt mostanában kedélyállapot-ingadozást? — kérdezi

Wharton. -

Nem! - felelek.

-

Változott-e az étvágya vagy az alvási szokásai? - Mintha könyv-

ből olvasná. -

Az alvási szokásom a probléma.

-

Ezt hogy érti? — kérdezi Northcutt igazgatónő, és áthatóan für-

kész. -

Sehogy! Csak alva jártam. Nem kíséreltem meg öngyilkosságot.

Ha meg akarnék halni, nem tetőről ugranék le. Ha pedig mégis tetőről ugranék le, gatyát húznék, mielőtt megteszem. Az igazgatónő kortyol egyet a bögréjéből. Enyhül a szorítása. -

Az ügyvédünk azt tanácsolja, hogy amíg orvos nem biztosít

bennünket, hogy ilyesmi többé nem fordul elő, függesszük fel a kollégiumi tartózkodását. Túl nagy a felelősség. Sejtettem, hogy egy csomó marhaságot kitalálnak majd, de nem gondoltam, hogy valódi következményekkel kell számolnom. Gondoltam, majd jól leszidnak. Esetleg lerontják a magatartásjegyemet. A döbbenettől egy hosszú pillanatig megszólalni sem tudok. -

De hát nem csináltam semmi rosszat!

Ez persze hülyeség. Nem azért történik valami, mert megérdemeljük vagy nem. Mindamellett én elég sokat vétettem. -

A bátyja, Philip magáért jön — közli Wharton dékán. Össze-

néznek az igazgatónővel. Wharton öntudatlanul a nyakához nyúl, ahol színes lánc, fehér inge alól pedig amulettjének körvonala kandikál ki.

Most már értem. Arra gondolnak, talán megátkoztak. Nem olyan nagy titok, hogy a nagyapám halálvető volt a Zacharov családnál. Az ujjai helyén fityegő fekete csonkok bizonyítják. És ha olvasnak újságot, anyámról is tudnak. Nem nagy merészség Wharton és Northcutt részéről, hogy a velem kapcsolatos furcsaságokat varázslatnak tulajdonítsák. -

Nem rúghatnak ki alvajárásért - mondom, és fölállok. - Ez biz-

tosan nem törvényes! Ez diszkrimináció! - Elakadok, mert a gyomrom görcsbe rándul a félelemtől; egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy talán tényleg megátkoztak. Megpróbálom felidézni, megérintett-e valaki a kezével, de nem jut eszembe senki, aki kesztyű nélkül nyúlt volna hozzám. -

Jövőjét tekintve, a Wallingfordot illetően még nem hoztunk

végleges döntést. Az igazgatónő átlapoz néhány papírt az íróasztalán. A dékán kávét önt magának. -

Még mindig lehetnék nappali hallgató. - Nem akarok egyedül

aludni egy üres házban, vagy összeveszni a bátyáimmal, de fogok. Mindent megteszek, hogy az életem ugyanilyen maradjon. -

Menjen a szobájába, és készítsen össze néhány holmit! Tekintse

úgy, hogy betegszabadságon van! -

Csak amíg nem szerzek orvosi igazolást - mondom.

Egyikük sem válaszol, én meg pár másodpercnyi kínos ácsorgás után kifordulok az ajtón. Ne legyetek túl együtt érzőek. Íme, a színtiszta igazság rólam: tizennégy éves koromban megöltem egy lányt. Lilának hívták, a legjobb barátom volt, és szerettem őt. Ennek ellenére megöltem. A gyilkosság sok részlete homályos, de a bátyáim a teteme fölött találtak, a

kezem véres volt, a szám sarkában pedig különös mosoly húzódott. Legtisztábban arra az érzésre emlékszem, hogy Lilára nézve szédítő mámor öntött el a tudattól, hogy megúsztam valamit. Senki sem tudja, hogy gyilkos vagyok, csak a családom. És persze én. Nem akarok az az ember lenni, így legtöbb időmet az iskolában töltöm, színlelek és hazudok. Nagy erőfeszítésembe kerül úgy tenni, mintha valaki más lennék. Nem az a kérdés, milyen zenét szeretek, hanem hogy milyet kellene. Amikor barátnőm volt, megpróbáltam meggyőzni arról, hogy olyan srác vagyok, amilyennek ő szeretne. Sok ember között hátrahúzódom, és kitalálom, hogyan tudnám megnevettetni őket. Szerencsére, ha valamihez tehetségem van, az a színlelés és a hazugság. Mondtam, elég sokat vétettem. Még mindig mezítláb, és még mindig a durva tűzoltósági takaróba bugyolálva átgyalogolok a napsütötte udvaron, föl a koliszobámba. Amikor belépek az ajtón, Sam Yu, a szobatársam épp egy keskeny nyakkendőt köt gyűrött ingének nyaka köré. Rémülten néz föl. - Jól vagyok - mondom kimerültén. - Ha tudni akarod. Sam horrorfiilmrajongó, valamint megrögzött tudománystréber, aki bogárszemű ufómaszkokkal és alvadt vérrel telefröcskölt poszterekkel borította be a szobánkat. A szülei azt szeretnék, hogy a Massachusettsi Műszaki Egyetemre menjen, később pedig jövedelmező gyógyszerészeti melót szerezzen. O pedig speciális filmeffekteket akar csinálni. Bár felépítésre olyan, akár egy medve, és a művér megszállottja, olyannyira nem mert eléjük állni, hogy a szüleinek fogalmuk sincs, hogy ő teljesen mást akar. Szeretném azt hinni, hogy barátfélék vagyunk.

Nemigen lógunk ugyanazokkal az emberekkel, ami megkönnyíti, hogy haverok legyünk. -

Nem akartam... bármit is gondolsz, hogy akartam - mondom

neki. — Nem akarok meghalni meg ilyenek. Sam elmosolyodik, s felhúzza a wallingfordos kesztyűket. -

Csak annyit akartam mondani, még jó, hogy nem alva kom-

mandózol. Felröhögök, és a priccsre vetem magam. A keret tiltakozásul felnyikordul. A fejem mellett a párnámon egy boríték, kóddal, ami azt jelenti, hogy egy elsős ötven dollárt tesz arra, hogy Victoria Quaroni nyeri a tehetségkutató versenyt. Az esély hihetetlenül nagy, és a pénz eszembe juttatja, hogy kell valaki, aki vezeti a fogadásokat és kifizeti a pénzeket, amíg távol vagyok. Sam kicsit megrugdossa az ágykeretet. -

Tuti jól vagy?

Bólintok. Tudom, el kellene mondanom neki, hogy hazamegyek, és nemsokára egyike lesz azon szerencséseknek, akik egyedül lakhatnak, de saját törékeny érzéseimet sem akarom bolygatni. -

Csak fáradt vagyok.

Sam fölkapja a hátizsákját. -

Akkor órán találkozunk, te őrült!

Búcsút intenék a bekötött kezemmel, de aztán meggondolom magam. -

Hé, várj egy kicsit!

A keze már a kilincsen van, de megfordul. -

Csak arra gondoltam, hogy ha elmennék, nálad hagyhatnák az

emberek a pénzt? - Kellemetlen megkérni. Az adósa leszek, és a kirúgási balhé is kézzelfoghatóbbá válik, de nem vagyok hajlandó feladni az egyetlent, ami számít nekem a Wallingfordban.

Habozik. -

Felejtsd el! - mondom. - Tégy úgy, mintha...

Félbeszakít. -

Kapok részesedést?

- A negyedét - mondom. - Huszonöt százalékot. De ezért többet kell tenned, mint csak begyűjteni a pénzt. Lassan bólint. - Jó. Oké. Vigyorgok. -

Te vagy a legmegbízhatóbb srác, akit ismerek.

-

A hízelgés mindenhová eljuttat - mondja Sam. - Kivéve le a

tetőről, ez nyilvánvaló. -

Kedves! - nyögöm. Fölkászálódom az ágyról, és kiveszek a szek-

rényből egy tiszta, szúrós, fekete egyenruhanadrágot. -

Na, de miért kéne elmenned? Nem rúgnak ki, ugye?

Elfordulok, a nadrágomat húzom, de a hangomban nem tudom leplezni a nyugtalanságomat. -

Nem. Nem tudom. Hadd mutassak meg mindent!

Bólint. -

Oké. Mit kell csinálnom?

-

Odaadom a jegyzetfüzetemet; benne vannak a pontelosztások,

a fogadások, minden, te csak kitöltőd, amikor valaki fogadni akar. A szekrényhez húzom a székemet, és fölállok rá. - Tessék! - Az ujjaimmal megragadom az ajtó fölé ragasztott jegyzetfüzetet. Letépem. Másodévről még ott van egy másik tömb is. Akkoriban a biznisz akkorára nőtt, hogy nem támaszkodhattam az elég jó, ám messze nem fotografikus memóriámra. Sam megereszt egy félmosolyt. Látom, megrökönyödik, hogy sose vette észre a rejtekhelyemet.

-

Szerintem menni fog.

Átlapozza a füzetet, amibe a harmadik wallingfordi évünk elejétől feljegyeztem valamennyi fogadást és a százalékos esélyeket. Fogadni lehetett arra, hogy a Stanton Hallban elszabadult egeret Kevin Brown veri agyon a krikettütőjével, dr. Milton kapja el a szalonnás csapdájával, vagy Chaiyawat Terweil csípi el a salátával töltött, messzemenőkig emberséges egérfogójával. (Az esélyek az ütőnek kedveztek.) Fogadást kötöttek arra, hogy Amanda, Sharone vagy Courtney kapja a női főszerepet a Pippinben, illetve hogy a beugró elhappolja-e előle a lehetőséget. (Courtney nyert; még mindig a próbáknál tartanak.) Arra is lehetett fogadni, hetente hányszor van a menzán lekváros bukta lekvár nélkül. Az igazi bukik százalékot vesznek le, kiegyensúlyozott fogadásra alapoznak, hogy garantálják a nyereségüket. Például ha valaki öt dollárt tesz egy meccsre, valójában csak négy ötvenet tesz, a maradék ötven cent a bukié. A bukit nem érdekli, ki nyer, csak az, hogy a nyereményszázalék jól működjön, és a vesztesek pénzéből ki tudja fizetni a nyerteseket. Én nem vagyok igazi buki. A wallingfordiak hülyeségekre akarnak fogadni, amiken sose nyerhetnek. Felveti őket a pénz. Néha jól számolom az esélyeket - igazi buki módjára -, de néha sajátos módon kalkulálok, és csak remélem, hogy mindent bezsebelhetek, és nem kell kifizetnem annyit, amennyit nem engedhetek meg magamnak. Mondhatni én is hazardírozom. Így igaz. -

Ne feledd - mondom -, hogy csak készpénzt fogadhatsz el!

Nincs hitelkártya, nincs óra! Forgatja a szemét. Itt?

Komolyan van, aki azt hiszi, hogy van kártyalehúzó géped?

-

Nem - mondom. - Azt akarják, hogy vedd át a bankkártyáju-

kat, és vegyél valamit, ami annyiba kerül, amennyivel tartoznak. Ne fogadd el! Úgy tűnhet, mintha elloptad volna a kártyát, és hidd el, a szüleiknek ezt is mondják majd! Sam habozik. -

Rendben - mondja végül.

-

Oké. Új boríték az íróasztalon. Ne felejts el mindent felírni! -

Tudom, aggályoskodom, de nem árulhatom el neki, hogy mennyire nagy szükségem van az így keresett pénzre. Nem könnyű nincstelenül ilyen jó suliba járni. Én vagyok az egyetlen tizenhét éves a Wallingfordban, akinek nincs autója. Intek, hogy adja vissza a könyvet. Éppen visszaragasztom a helyére, amikor valaki hangosan kopog, úgyhogy majdnem leesem a székről. Mielőtt megszólalhatnék, kinyílik az ajtó, és a kollégium igazgatója lép be. Úgy bámul, mintha arra számítana, hurkot kötök a nyakamra. Leugrom a székről. -

Én épp csak...

-

Kösz, hogy levetted a táskámat! - mondja Sam.

-

Samuel Yu! - mondja Mr. Valerio. - Egészen biztos vagyok ben-

ne, hogy vége a reggelinek, és már elkezdődtek az órák! -

Fogadjunk, hogy igaza van! - mondja Sam, és idétlenül rám vi-

gyorog. Átverhetném Samet, ha akarnám. Pont így csinálnám: segítséget kérnék tőle, és részesedést ajánlanék a haszonból. Szép summát csalhatnék ki tőle a szülei vagyonából. Átverhetném Samet, de nem fogom. Tényleg nem fogom! Amint becsukódik az ajtó mögötte, Valerio hozzám fordul.

- A bátyja csak holnap reggel tud magáért jönni, ezért részt kell vennie az órákon a többi diákkal együtt. Arról még egyeztetünk, hogy hol tölti az éjszakát. - Kikötözhetnének például az ágy lábához - mondom, de Valerio nem találja viccesnek. Anyám kábé egy időben magyarázta el a szélhámosság alapjait az átokvetéssel. O az átokvetés révén szerezte meg, amit akart, a szélhámosság pedig segített mindazt megúsznia, amit elkövetett. Vele ellentétben én senkit nem tudok rávenni, hogy rögtön gyűlöljön vagy szeressen valakit, nem tudom az embereket önmaguk ellen fordítani, mint Philip, vagy elvenni a szerencséjüket, mint a másik bátyám, Barron. A szélhámossághoz nem szükséges átokvetőnek is lenni. Szerintem az átokvetés mankó, de az átverés minden. Anyám tanított meg, hogy ha átvágni készülsz valakit - akár varázslattal és ésszel, akár csupán ésszel -, jobban kell ismerned az áldozatot, mint saját magadat. Először is el kell nyerned a bizalmát. Bűvöld el! Győződj meg róla, hogy azt hiszi, okosabb, mint te! Ezután te, vagy ideális esetben a partnered javasolhatjátok a játszmát. Hagyd, hogy az áldozat egyből nyerjen valamit! Az üzletben ezt hívják csalinak. Amikor már a zsebében érzi a pénzt, és úgy gondolja, elsétálhat vele, na, akkor gyengül meg a védelme. Második körben előrukkolsz a nagyobb téttel. Ez a nagy játszma. Emiatt anyámnak sohasem kell aggódnia. Érzésvető; bárkinél eléri, hogy bízzon benne. Persze lépésről lépésre kell haladnia, hogy később, ha visszaemlékeznek, se jöjjenek rá, hogy varázslat alatt álltak.

Ezután már csak a gőz kieresztése és az van hátra, hogy megúszd. Szélhámosnak lenni annyi, mint elhinni magadról, okosabb vagy a többieknél, és mindenre gondoltál. Elhiszed, hogy bármit megúszhatsz szárazon. Hogy bárkit képes vagy bepalizni. Bár elmondhatnám, hogy nem átverésként gondolok arra, amikor átverek másokat, de az egyetlen különbség anyám és köztem, hogy én saját magamat nem vágom át.

2.FEJEZET ÉPP CSAK ANNYI IDŐM MARAD, hogy fölvegyem az egyenruhámat, és máris rohannom kell franciaórára. A reggelinek rég vége. A Wallingford Tévé életre kel és sercegni kezd, amikor az íróasztalomra dobom a könyveimet. A képernyőn feltűnő Sadie Flores kihirdeti, hogy a foglalkozások időtartama alatt a Latin Klub sütemények eladásával támogatja egy kis külső helyiség építését, és hogy a rögbicsapat a tornateremben gyülekezik. A történelemig valahogy átvészelem az órákat, de akkor elalszom. Hirtelen arra ébredek, hogy nyál áztatja az ingem ujját, és Mr. Lewis azt kérdezi: -

Melyik évben lépett életbe a varázslati tilalom, Mr. Sharpe?

-

Ezerkilencszázhuszonkilencben — motyogom. - Kilenc évvel a

szesztilalom bevezetése után. Közvetlenül a tőzsde összeomlása előtt. -

Nagyon jó - mondja rosszkedvűen. - És meg tudja nekem

mondani, miért nem hatálytalanították a varázslati tilalmat a szesztilalomhoz hasonlóan? Megtörlöm a számat. A fejfájásom semmit sem javult. -

Hááát, mert a feketepiac úgyis ellátja az embereket átokvetőkkel? Néhányan nevetnek, de Mr. Lewis nem tartozik közéjük. A táblá-

ra mutat: halomnyi krétával írt magyarázat áll rajta. Valami gazdasági

kezdeményezésről és kereskedelmi egyezményről az Európai Unióval. — Szemmel láthatóan sok mindent végez szakszerűen álmában, Mr. Sharpe, de az órámon való részvétel nem tartozik ezek közé. Most még jobban röhögnek. Az óra hátralevő részében ébren maradok, bár néhányszor meg kell böknöm magamat tollal, hogy ez sikerüljön. Visszamegyek a koleszba, és átalszom azt az időt, amikor azokból a tantárgyakból kellene segítséget kapnom, amikből rosszul állok, átalszom a nyomkövetés-gyakorlatot és a vitacsoport gyűlését is. Vacsora felé ébredek, és tudom, életem eddigi, normális ritmusa felborul. Fogalmam sincs, hogyan fordítsam vissza. A Wallingford Gimnázium pont olyan, mint amilyennek elképzeltem, amikor Barron bátyám hazahozta a prospektust. A fű kevésbé zöld, és az épületek kisebbek, de a könyvtár meglehetősen lenyűgöző, és mindenki zakót visel vacsoránál. A srácok két meglehetősen különböző okból érkeznek a Wallingfordba. A magániskola vagy egy jó egyetem előszobája, vagy az állami suliból már kirúgták őket, és a szüleik pénze révén elkerülhetik a fiatalkorú bűnözők intézetét, mint az egyetlen másik lehetőséget. A Wallingford nem olyan, mint a Choate vagy a Deerfield Akadémia, de hajlandóak voltak fölvenni, a Zacharovokkal való kapcsolatom ellenére. Barron azt gondolta, az iskola majd rendre tanít. Nincs többé rendetlen ház. Nincs káosz. Jól haladtam. Itt a varázslatvető képességem hiánya voltaképpen előny — először láttam hasznát. Mégis tapasztalom nyugtalanító hajlamomat a bajkeresésre, pedig ennek az itteni életemből hiányoznia kellene. Mint a fogadások szervezése is, amikor pénzre van szükségem. Ügy tűnik, az alma mégsem esik messze a fájától.

Az ebédlőnek faburkolata van és magas, boltíves mennyezete; visszhangzik a zaj. A falakon nagy hatású iskolaigazgatók, és természetesen maga Wallingford festménye lóg. Wallingford ezredes, a Wallingford Gimnázium alapítója, akit egy évvel a tilalom hatályba lépése előtt gyilkoltak meg átokvetéssel, megvetően pillant rám az aranykeretből. A kopott márványkövön csattog a cipőm. Komor arcot vágok. A hangok köröttem egyetlen zsongássá olvadnak össze - zúg a fülem. Benyitok a konyhába; a kezem nedves, izzadság áztatja a kesztyűmet. Automatikusan körülnézek, hogy lássam, itt van-e Audrey. Nincs, de akkor se kellett volna körülnéznem. Nem szabad róla tudomást vennem, nehogy azt higgye, érdekel, ugyanakkor nem szabad semmibe vennem. Ha bármelyiket túlzásba viszem, elárulom magamat. Különösen ma, amikor annyira szétszórt vagyok. Elkéstél - mondja az egyik ételosztó hölgy anélkül, hogy föl-

-

nézne a pulttörölgetésből. Nyugdíjaskorúnak tűnik - legalább anynyi idős, mint a nagyapám —, és néhány dauerolt tincs szabadult ki a műanyag sapkája alól. — A vacsorának vége. -

Értem. - Aztán azt motyogom: - Elnézést!

-

Az ételt eltettük - néz rám. Felemeli gumikesztyűs kezét. - Hi-

deg lesz. -

Szeretem a hideg ennivalót. - Megeresztem a legszebb birka

félmosolyomat. Megrázza a fejét. -

Szeretem a jó étvágyú fiúkat. Mind soványak vagytok, és a ma-

gazinok is azt írják, hogy ti is fogyókúráztok, mint a lányok.

Én nem - mondom, és megkordul a gyomrom, mire elneve-

ti magát.

Menj ki, mindjárt hozok egy tányért. És vegyél pár sütit erről

-

a tálcáról! - Most, hogy eldöntötte, szegény kisfiút meg kell etetni, úgy tűnik, boldogan sürög-forog. Ellentétben más menzákkal, a Wallingfordban jó a kaja. A süti sötét a csokitól, és a fahéj ízét is lehet érezni. A spagetti éppen csak langyos ugyan, de érezni a húst a piros szószban. Már kenyérrel mártogatom, amikor Daneca Wasserman jön az asztalhoz. Leülhetek? - kérdezi.

-

Fölnézek az órára. Hamarosan kezdődik a tanulási idő. - Összegubancolódott

-

barna fürtjeit szantálfa pánttal fogta hátra, fésületlenül. A derekán lógó vászontáskán jelvények a következő szöveggel: TOFUMEGHAJTÁSÚ, LE A MÁSODIK TÖRVÉNYJAVASLATTAL! és ÉLJENEK AZ ÁTOKVETŐ JOGOK! -

Nem jöttél vitakörbe - mondja.

-

Nem. - Kellemetlenül érzem magam, mert kerülöm Danecát,

és válaszul csak foghegyről vetek oda valami gorombaságot; azóta csinálom, mióta a Wallingfordba járok. Bár Daneca Sam egyik barátja, ami megnehezíti, hogy távol tartsam magam tőle. Anyám beszélni szeretne veled. Szerinte, amit tettél, segélyki-

áltás volt. -

Az volt - mondom. - Ezért kiáltottam: „Segítsééég!” Nem stí-

lusom a finomkodás. Türelmetlenül csettint a nyelvével. Daneca családja társalapítója a HEX-nek, annak a csoportnak, amelyik támogatja, hogy a varázslat megint legális legyen - elsősorban azért, hogy a súlyosabb átkok elleni törvényeket hathatósabban érvényesíthessék. Láttam az

anyját a tévében, a princetoni téglaházuk dolgozószobájában filmezték, a mögötte lévő ablakból látszott a virágzó kert. Mrs. Wasserman arról beszélt, hogy a törvények ellenére senki sem akar esküvőt vagy keresztelőt szerencsevető nélkül, és hogy ezek a varázslatok hasznosak. Arról is beszélt, milyen sokat nyernek bűnözőcsaládok, amikor megakadályozzák, hogy a varázslattudók törvényesen használják képességeiket. Elismerte, hogy ő maga is varázslatvető. Lenyűgöző beszéd volt. Veszélyes beszéd. -

Anya rendszeresen foglalkozik varázslócsaládokkal — mondja

Daneca. - Problémákkal, amikkel a varázslógyerekeknek szembe kell nézniük. - Tudom, Daneca. Nézd, tavaly sem akartam csatlakozni a junior HEX Klubhoz, és most sem akarok belebonyolódni. Nem vagyok varázslatvető, és nem érdekel, ha te az vagy. Menj, toborozz máshol, ments meg mást, vagy mit tudom én, csinálj, amit akarsz! És nem akarok anyáddal sem találkozni! Habozik. -

Nem vagyok varázslatvető. Én nem. Csak mert azt szeretném,

ha... -

Tök mindegy. Mondtam már, hogy nem érdekel!

-

Nem érdekel, hogy a varázslatvetőket Dél-Koreában elfog-

ják és lelövik? És hogy itt, az Egyesült Államokban bűnöző famíliák kiszolgálására kényszerülnek? Ez téged egyáltalán nem érdekel? -

Nem, nem érdekel. A termen át Valerio közeledik. Elég meggyőző érv, hogy Daneca

úgy döntsön, nem kockáztat rossz magatartásjegyet, mert ott van, ahol nem kellene. Táskájával a kezében távozik, egyetlen utolsó, rövid pillantást vetve rám. A csalódottság és megvetés keveréke ebben

az utolsó pillantásban nagyon bánt. Bekapok egy darab szósszal átitatott kenyeret, és felállók. -

Gratulálok! Ma éjjel a saját szobájában alhat, Mr. Sharpe. Rágás közben bólogatok. Talán ha átvészelem a ma éjszakát, meg-

gondolják, és maradhatok. -

De tudnia kell, hogy velem van Wharton dékán kutyája, és a

folyosón fog aludni. Vadállatként fog ugatni, ha éjjel csatangolni próbál. Jobb lesz, ha nem látom kijönni a szobájából, még a vécére sem! Megértette?! Nyelek egyet. -

Igen, uram!

-

Jobban teszi, ha visszamegy, és nekilát a házi feladatának!

-

Igenis! - felelem. - Így igaz. Köszönöm, uram! Ritkán megyek vissza egyedül az étkezőből. A fák és a friss, hal-

ványzöld levélhajtások fölött denevérek röpködnek a még mindig világos égen. A levegőt, mely lenyírt fű illatától terhes, füst szaga szövi át. Valahol valaki a nedves, félig bomlott, téli avart égeti. Sam az asztalánál ül, füldugóval, hatalmas hátát az ajtó felé fordítja, és lehajtott fejjel firkálgat a fizikakönyvébe. Épp csak fölpillant, amikor ledobom magamat az ágyra. Mindennap kábé három óra hosszáig tart, mire megcsináljuk a házi feladatot, de az esti tanulási idő csak két óra, szóval, ha valaki pánik nélkül szeretné eltölteni a fél kilences szünetet, igyekeznie kell. Nem vagyok benne biztos, hogy Sam házija lenne a kép, amin egy gülü szemű zombicsaj a végzős James Page agyát eszi, de ha mégis, király fizikatanára van! Előhúzok pár könyvet a hátizsákomból, és nekiállok a trigonometria-példáknak, de míg a ceruzám végigsuhan a jegyzetemen, szembesülnöm kell vele, hogy nem emlékszem elég jól az órán történtekre ahhoz,

hogy bármelyiket is megoldjam. A párnámra dobom a könyveket, és úgy döntök, hogy megnézem a mitológiaolvasmányt. Újabb zavaros családi történet az Olimposzról, Zeusz főszereplésével. Zeusz terhes barátnőjét, Szemelét csőbe húzza Zeusz felesége, Héra; ráveszi a nőt, hogy követelje Zeusztól, hadd lássa teljes isteni pompájában. Bár tudja, hogy ezzel Szemelé halálát okozza, Zeusz megmutatja neki a csodát. Pár perccel később kikanyarítja az összeégett Szemeié méhéből Dionüszoszt, akit Zeusz a saját combjába varr. Nem csoda, hogy Dionüszosz állandóan vedelt. Annál a résznél, ahol Dionüszoszt lánynak nevelik (természetesen azért, hogy elrejtsék Héra elől), Kyle kopogtat az ajtófélfán. -

Mi az? - kérdezi Sam, majd kiveszi az egyik dugót a füléből, és

megfordul a székkel. - Telefonod van - mondja Kyle, és rám néz. Gondolom, amikor még nem volt mindenkinek mobilja, a diákok csak úgy telefonálhattak haza, hogy összegyűjtögették a negyeddollárosokat, és a kollégiumi folyosók végén álló ősrégi készülékekbe dobálták. Az alkalmanként előforduló zaklató telefonhívások ellenére a Wallingford megtartotta ezeket a régi masinákat. Néha akad, aki használja őket. Főként szülők, amikor valakinek a telefonja lemerül, vagy nem válaszol az üzenetekre. Vagy az én anyám, amikor a börtönből hív. Felveszem az ismerős, nehéz, fekete telefonkagylót. -

Tessék.

-

Nagyot csalódtam benned! — mondja anya. - Ebben a suliban

agylágyulást kapsz!? Mit műveltél fönn a tetőn? — Elméletileg anya nem tud pénzbedobós telefont hívni a börtönből, de ő megtalálta a módját. Először fölhívja a sógornőmet, aki fogadja a hívást, és állja a díjat, aztán Maura felhív engem, és összekapcsol bennünket

vagy bárki mást, akivel anya beszélni akar. Ügyvédeket. Philipet. Barront. Persze a mobilomat is hívhatná így, de anya biztos benne, hogy valami gyanús Kíváncsi Fáncsi a kormánytól lehallgatja a mobilbeszélgetéseket, így megpróbálja elkerülni a használatukat. Jól vagyok - mondom. - Kösz, hogy érdeklődsz! — A hangja

-

emlékeztet, hogy Philip értem jön reggel. Egy pillanatra elképzelem, hogy végül sosem jelenik meg, és az ügy elalszik. Érdeklődöm?! Az anyád vagyok! Ott kéne lennem! Annyira

-

igazságtalan, hogy én itt, bekasztlizva, te meg háztetőkön csavarogsz, és olyan galibákba keveredsz, amilyenekbe soha nem kerültél volna, ha stabil családi háttered lenne — például egy anyád, aki otthon van. Ezt mondtam a bírónak. Mondtam neki, hogy ha bezár, ez fog történni. Hát ha nem is pontosan ez, de senki sem mondhatja, hogy én nem figyelmeztettem! Anya szeret beszélni. Olyannyira szeret beszélni, hogy végig lehet ühümözni és aházni vele egy teljes beszélgetést anélkül, hogy a másik egy szót is szólna. Különösen most, amikor túl messze van ahhoz, hogy megérinthesse a csupasz bőröm, és elérje, hogy bűntudattól zokogjak. Az érzésvetés hatékony erő. Ide figyelj! - mondja. - Hazamész Philippel! Legalább a mifaj-

-

tánk között leszel. Biztonságban. Mifajtánk. Átokvetők. Csakhogy én nem vagyok az. Az egyetlen nem átokvető a családban. Kicsit betakarom a kezemmel a telefonkagylót. -

Veszélyben vagyok?

-

Nem, dehogy! Ne légy nevetséges! Képzeld, a világ legszebb le-

velét kaptam attól a gróftól. Magával akar vinni egy hajóútra, amikor

kiszabadulok. Mit gondolsz? Gyere te is! Majd azt mondom, az aszszisztensem vagy. Mosolygok. Nagyon manipulatív tud lenni, de szeret engem. -

Oké, anya.

-

Tényleg? Nagyszerű lesz, drágám! Tudod, ez annyira igazság-

talan! Nem akarom elhinni, hogy elzárnak a gyerekeimtől, amikor a legnagyobb szükségük van rám! Beszéltem az ügyvédeimmel, és mindent helyrehoznak. Mondtam nekik, hogy szükséged van rám. De ha írnál egy levelet, az sokat segítene. Tudom, hogy nem fogok. Anya, most mennem kell! Tanulási idő van. Nem lenne szabad

-

telefonálnom. Hadd beszéljek azzal a te kollégiumigazgatóddal! Mi is a neve?

Valéria? -

Valerio.

-

Hívd csak ide! Majd én elmagyarázok neki mindent! Biztosan

rendes ember. -

Tényleg mennem kell! Sok a házi feladatom. Nevet, aztán hallom, hogy cigire gyújt. Hallom, hogy mélyen be-

szippantja, hallom az égő papír halk zizegését. -

Miért? Végeztél azzal a hellyel!

-

Ha nem csinálom meg a házimat, akkor biztosan.

-

Drágám, tudod, mi a te problémád? Mindent túl komolyan

veszel. Talán mert te vagy a legkisebb a családban... - Elképzelem, ahogy belemerül a téma elemzésébe, és a nyomaték kedvéért a levegőt böködi, és a börtön festett salakbeton falának támaszkodik. -

Szia, anya!

-

Maradj a bátyáiddal! - mondja gyengéden. - Maradj bizton-

ságos helyen!

Szia, anya! — ismétlem, és leteszem. Szorít a mellkasom.

-

Álldogálok még egy darabig a folyosón, amíg végül elkezdődik a szünet, és mindenki az első emeleti közös társalgóba áramlik. Rahul Pathak és Jeremy Fletcher-Fiske, a másik két elsős focista a házban, intenek, hogy menjek oda a csíkos kanapéhoz, amin ülnek. Visszaintek, veszek egy csokis tejet, és egy nagy csésze kávéba zúdítom. Azt hiszem, a kávé tulajdonképpen az alkalmazottaké, de mindannyian isszuk, és senki sem szól érte. Amikor leülök, Jeremy elfintorodik. -

Mi van, rajtad van a habrakagabra?

-

Ja, anyádtól! — mondom minden felindultságot mellőzve.

A HBG valami tudományos rövidítés, ami átokvetőt jelent, innen ered a habrakagabra. Ugyan már! - mondja. - De tényleg, van egy ajánlatom a szá-

-

modra. Hozz össze valakivel, aki elvarázsolja a barátnőmet, és igazi dögös csajt csinál belőle a bálra. Fizetek érte! -

Nem ismerek ilyen embert.

-

Biztos, hogy ismersz! - mondja Jeremy, és állhatatosan néz,

mintha annyival alatta állnék, hogy nem is érti, miért kell engem bármiről is győzködnie. Örülnöm kellene, hogy segíthetek. Ezért vagyok. Leveszi a talizmánjait is, meg minden. Ő is akarja.

-

Kíváncsi lennék, mennyit fizetne. Nem eleget, hogy kihúzzon a bajból. -

Bocs! Nem tudok segíteni.

Rahul borítékot húz elő a dzsekije belső zsebéből, és felém löki. érted?

Figyelj, mondtam, hogy nem megy! - ismétlem. - Nem megy,

-

Nem, nem! - mondja. - Láttam az egeret. Biztos vagyok benne,

hogy az egyik ragasztós csapda felé ment. Holnapra vége. - Vigyorogva végighúzza a kezét a torka előtt. - Ötven dollár a ragasztóra. Jeremy elgondolkodva néz, mintha nem lenne biztos benne, kész-e feladni a megkísértésemet, de azt sem tudja, hogyan terelje vissza a beszélgetést arra, amit kérni szeretne. Zsebre vágom a borítékot, és nyugalmat erőltetek magamra. -

Remélem, nem úgy lesz! - Mondom gyorsan, és emlékeztetem

magamat, hogy írassam fel Sammel az összeget, és hogy mire adták. Jó gyakorlás lesz. - Az az egér nagyon jó üzlet. -

Ja, hogy folyamatosan szívhasd el a pénzünket! - vigyorog

Rahul. Megvonom a vállam. Erre nincs mit mondani. -

Fogadjunk, hogy lerágja az egyik lábát, és megszökik - mondja

Jeremy. — Az az izé igazi túlélő. -

Hát, fogadj! - hecceli Rahul. - Add a pénzt!

-

Nincs nálam - mondja Jeremy, és eltúlzott mozdulatokkal ki-

fordítja a nadrágja zsebeit. Rahul röhög. -

Fedezem.

A mokkakávé égeti a torkomat. Mindent utálok ebben a beszélgetésben. -

Ha pénzt akartok felvenni, Sam fogja intézni az ügyeimet.

Abbahagyják az egyezkedést, és a szoba túlsó felében ülő Samre néznek, aki előtt egy stóc milliméterpapír magasodik, és egy ólomszobrocskát festeget. Mellette Jill Pearson-White dobálózik valami fura dobókockával, aztán ököllel a levegőbe bokszol. -

Rábízod a pénzedet? - kérdezi Rahul.

-

Igen, bízom benne - felelek. - Ti pedig bíztok bennem.

-

Biztos, hogy ezek után is bízhatunk benned? A tegnap éjjeli

elég súlyos Száll a kakukk fészkére akció volt. - Jeremy új barátnője drámaklubba jár; látszik a filmes utalásaiból. - Most pedig eltűnsz egy időre... Még a kávéval a véremben és a hosszú délutáni alvás ellenére is fáradtan kókadozom. Azonkívül már rosszul vagyok, annyit magyarázkodtam az alvajárásomról. Különben se hisz nekem senki. -

Az magánügy - mondom, aztán megérintem a zsebemből kiló-

gó borítékot. - Ez üzlet. Éjjel a sötétben a plafont bámulom, és nem vagyok benne biztos, hogy a cukor és a kávé, amit lenyeltem, elég lesz. Nem létezik, hogy valaha is visszavesznek a Wallingfordba, ha megint alva járok, ezért azt sem kockáztathatom, hogy elbóbiskolok. Hallom a kutyát az ajtó előtt: a karmai csattognak a folyosó parkettáján, mielőtt halk puffanással új helyre telepszik. Egyfolytában Philipre gondolok. Azon töprengek, hogy Barronnal ellentétben ő nem nézett a szemembe tizennégy éves korom óta. Soha nem engedi, hogy játsszam a fiával. És most egy házban kell vele maradnom, míg ki nem találom, hogyan kerülök vissza a suliba. -

Hé - szól Sam a másik ágyról —, becsinálok tőled, ahogy bámu-

lod a mennyezetet. Mintha halott lennél. Nem is pislogsz. -

De pislogok - suttogom. — Nem akarok elaludni.

Suhog a takarója, ahogy az oldalára fordul. -

Hogyhogy? Attól félsz, hogy megint...

-

Igen — felelem.

-

Ó! - Örülök, hogy nem látom a sötétben, milyen arcot vág.

-

Mi van akkor, ha valami olyan szörnyűséget tettél, hogy nem

akarsz szembenézni senkivel, aki tud róla? — A hangom olyan halk, hogy abban sem vagyok biztos, hall engem. Nem tudom, miért mondtam ki. Sohasem beszélek effélékről, pláne nem Sammel. -

Megpróbáltad megölni magadat?

Gondolhattam volna, hogy ez egyszer bekövetkezik, mégsem számítottam rá. - Nem - mondom. - Becsszóra! Elképzelem, hogyan mérlegeli a lehetséges válaszokat, és azt kívánom, bárcsak visszaszívhatnám a kérdésemet. - Oké. Ez a szörnyűség. Miért tettem? — kérdezi végül. - Nem tudod — felelem. - Ennek semmi értelme. Hogyhogy nem tudom? - A beszélgetés Sam egyik játékára emlékeztet. Útkereszteződéshez érsz: a kis, kanyargós ösvény a hegyek felé vezet. Úgy tűnik, a széles út a városba megy. Melyiket választod? Mintha velem is játszani szeretne, de nem tetszenek neki a játékszabályok. - Egyszerűen csak nem tudod. Ez a legrosszabb az egészben. Olyasmi, amiről nem akarod elhinni, hogy valaha is megtennéd. De megtetted. - Nekem sem tetszenek a játékszabályok. Sam visszahanyatlik a párnáira. - Gondolom, ezzel kezdeném. Kell, hogy legyen oka. Ha nem deríted ki, miért történt, valószínűleg újra megteszed. Bámulok fölfelé, bele a sötétségbe, és azt kívánom, bárcsak ne lennék ennyire fáradt. - Nagyon nehéz jó embernek lenni - mondom. — Mert én már tudom, hogy nem vagyok az. - Néha nem tudom, mikor hazudsz - mondja Sam. - Sosem hazudok - hazudom.

Egész éjjel nem aludtam, így reggel meglehetősen kába vagyok. Mégis, mire Valerio dörömböl az ajtón, és kinyitom, friss vagyok a hideg zuhanytól, ami eléggé fölrázott ahhoz, hogy felöltözzem. Megkönnyebbül, hogy életben talál, és benn a szobámban. Valerio mellett a bátyám áll, Philip. Drága, tükörreflexes napszemüvegét hátrasimított hajára tolta, a csuklóján aranyóra csillog. Lebarnult bőre még fehérebbnek mutatja a mosolyát. - Mr. Sharpe, az igazgatósági tagok egyeztettek az iskola jogi tanácsadóival, és szeretnék, ha azt közvetíteném ön felé, hogy amenynyiben szeretne visszatérni iskolánkba, orvosi véleményre lesz szüksége, amely biztosítja az iskolát afelől, hogy a tegnapelőttihez hasonló éjszakai incidens többé nem fordul elő. Érti, amit mondok? Kinyitom a számat, hogy válaszoljak, de a bátyám kesztyűs kezét a karomra téve megakadályozza. - Kész vagy? — kérdezi Philip derűsen, még mindig mosolyogva. Tagadólag rázom a fejemet, aztán rámutatok a táskák hiányára, a szétszórt tankönyvekre és a bevetetlen ágyra. Ja, tényleg, Philip végül is eljött, de azért kedves lenne tőle, ha megkérdezné, jól vágyok-e. Hiszen majdnem lezuhantam a tetőről! Egyértelműen valami baj van velem. - Segítsek? - ajánlja fel Philip, én pedig azon gondolkodom, vajon észrevette-e Valerio az élt a hangjában. A Sharpe családban a legrosszabb, ami valakivel történhet, hogy sebezhetővé válik egy áldozat előtt. És mindenki, aki nem tartozik közénk, áldozat. - Boldogulok magam is! - mondom, és kiveszek egy vászontáskát a szekrényből. Philip Valerióhoz fordul. - Igazán nagyra értékelem, hogy vigyázott az öcsémre.

Ez annyira meglepi a kollégium vezetőjét, hogy egy pillanatra nem is tudja, mit feleljen. Gondolom, kevés ember tartja nagyszerű gondoskodásnak a helyi önkéntes tűzoltó riadóztatását, hogy szedjen le a tetőről egy gyereket. - Mindannyian megdöbbentünk, amikor... - Az a fontos - szakítja félbe Philip mézesmázosan -, hogy jól van. Szememet forgatva tömöm a cuccomat a táskámba — koszos ruhák, iPod, könyvek, házi feladat, a kis üvegmacskám, egy pendrive, rajta az összes beadandóm —, és próbálok nem figyelni a beszélgetésükre. Csak pár napig leszek távol. Nem kell sok minden. Úton az autó felé Philip hozzám fordul. - Hogy lehettél ilyen hülye?! Megrándítom a vállamat, és bár nem akarom, bánt, amit Philip mondott. - Azt hittem, kinőttem. Philip előveszi a kulcstartóját, megnyomja a távirányítót, hogy kinyissa a Mercedesét. Az anyósülésre csúszom, és az ülésről a szőnyegre söpröm a kávéspoharakat; az útvonalterv kinyomtatott, öszszegyűrt lapjai fölszívják a kilöttyent folyadékot. -

Remélem, úgy érted, az alvajárást - mondja Philip -, mivel a

hülyeséget egyértelműen nem nőtted ki!

3. FEJEZET A KELBIMBÓT PISZKÁLOM A TÁNYÉROMON; az unokaöcsém az etetőszékben üvölt. Maura, Philip felesége valami fagyos, műanyag izét ad neki, amit rághat. A sötét karika Maura szeme alatt mintha zúzódás lenne. Huszonegy évéhez képest öregnek látszik. -

Tettem pár takarót a kihúzható kanapéra az irodában - mond-

ja. Mögötte zsírral összefröcskölt szekrények, és papírral letakart, laminált borítású konyhapult. Meg akarom neki mondani, hogy ne aggódjon miattam, van elég baja. -

Köszi! - motyogom ehelyett, mert a takarók már úgyis az iro-

dában vannak, meg nem akarok visszaélni Philip vendégszeretetével és hálátlannak tűnni. Például nem fogok szólni arról sem, hogy a konyha túl meleg, majdhogynem fojtogató. A vakációkra emlékeztet, amikor egész nap ment a sütő. Eszembe juttatja apánkat: az étkezőasztalnál ült, amíg a pulyka sült, és hosszú, vékony szivarkát szívott, amitől besárgultak az ujjai. Néha, rosszabb napokon, amikor nagyon hiányzik, meggyújtok egy szivarkát, és elégetem egy hamutálban. De e pillanatban csak a Wallingford hiányzik, és az az ember, akinek ott tettethetem magamat.

Holnap jön nagyapa - mondja Philip. — Magával akar vinni a

-

régi házba, hogy segíts neki kitakarítani. Azt mondja, rendbe szeretné tenni, mire anya kiszabadul. Nem hiszem, hogy anya is ezt akarná - mondom. - Nem sze-

-

reti, ha hozzányúlnak a holmijához. Philip sóhajt. -

Ezt mondd meg nagyapának te!

-

Nem akarok menni! - mondom. Philip arra a házra gondol,

amiben felnőttünk - nagy és öreg, tele a szüléink által felhalmozott cuccokkal. Útjukba akadó garázsvásár nem maradt érintetlen nyári országjárásaik alatt, míg mi, gyerekek otthon maradtunk a Puszta Fenyvesben nagyapával. Apa halálakor már annyi volt a szemét, hogy csak alagutak maradtak a szobák helyén. -

Akkor ne menj! — mondja Philip; már-már azt hiszem, a sze-

membe néz, de a galléromhoz beszél. - Anya tud magáról gondoskodni. Mindig is tudott. Kétlem, hogy valaha is visszamegy arra a szemétdombra, ha letöltötte a büntetését. Anya és Philip a per óta nem volt jóban. Philip csak vonakodva vett rá embereket, hogy segítsék anya védelmét. A bátyám fizikai varázsló — testi átokvető -, aki a kisujja súrolásával eltöri valakinek a lábát. Nem hiszem, hogy megbocsátotta anyának, hogy elítélték, az ő közreműködése ellenére. Ráadásul a visszahatástól eléggé rosszul lett. Sóhajtok. Arról nem beszélünk, hogy hová megyek, ha nem tartok nagyapával. Erősen kétlem, hogy Philip megengedné, hogy maradjak. -

Megmondhatod nagyapának, hogy csak addig leszek a szol-

gája, amíg vissza nem vesznek az iskolába. Az pedig legfeljebb egy hétbe telik.

—

Mondd meg neki te magad! - válaszolja Philip.

Maura összefonja a karját a mellkasán. Furcsa a csupasz kezét látni, elszégyellem magam. Anya gyűlölte otthon a kesztyűt. Azt vallotta, a családtagoknak bízniuk kell egymásban. Gondolom, Philip is ebben hisz. Vagy valami ilyesmi. Mégis más, ha a kéz tulajdonosa nem a rokonom, még akkor is, ha a sógornőm. Megpróbálom a tekintetemet a gallérjára kényszeríteni. —

Ne hagyd, hogy rád erőltesse, hogy azon a hátborzongató he-

lyen lakj! - mondja Maura. —

Mi régen ott éltünk! — Philip föláll, és kivesz egy sört a hűtő-

ből. - Különben sem én mondom neki, hogy menjen. — Lepattintja a kupakot, nagyot kortyol, és kigombolja fehér ingén a gallért. Előtűnik a nyakláncszerű heg; amikor a készítője keresztben bemetszette Philip nyakát, azt szimbolizálta, hogy az előző életének vége, aztán teletömte a sebet hamuval, ami hosszú, dagadt sebhelyvonalat hagyott hátra. Mintha egy nyershús-színű féreg tekeregne a kulcscsontja fölött. Minden átokvetőnek, kisebb bűnöző vezérnek van ilyen. Csakúgy, ahogy a szív fölötti rózsa mutatja, ha valaki orosz bratva, vagy ahogy egy jakuza igazgyöngyöt helyez a pénisze bőre alá minden börtönben eltöltött év után. Philip három évvel ezelőtt szerezte a sebhelyét. Most mindössze annyit kell tennie, ha meg akar ijeszteni valakit, hogy meglazítja az inggallérját. Én nem ijedek meg. A hat nagy átokvetőcsalád a harmincas években szerezte a hatalmát a keleti part mentén; azóta is őrzik. Nonomura, Goldbloom, Volpe, Rice, Brennan, Zacharov. Ők irányítanak mindent, az olcsó és valószínűleg hamis varázslattól, mint amik az öngyújtók mellett lógnak a boltok pénztáránál, a tarot-kártya-olvasókon át, akik bevásárlóközpontokban apró átkokat ígérnek húsz extra dollárért, egészen

a testi sértésig és gyilkosságig, azok számára, akik megengedhetik maguknak, és tudják, hogy kinek kell fizetni. A bátyám egyike azoknak, akiknek fizetni kell, csakúgy, mint a nagyapám volt régen. Maura elfordul tőle, álmodozón néz ki az ablakon, bámulja a nagyrészt kipusztult füvet a ház előtt. -

Hallod a zenét? Odakinn.

-

Cassel szeretne a régi házban lenni - mondja Philip, és gyors,

gyilkos pillantást vet felém és nincs zene, Maura! Nincs zene, érted?! Maura dudorászik, és összeszedi a tányérokat. -

Jól vagy? - kérdezem tőle.

-

Jól van! - mondja Philip. - Fáradt. Elfáradt.

-

Megyek, megírom a házi feladatomat - mondom, és mivel egyi-

kük sem állít meg, az emeletre baktatok Philip irodájába. A kanapén friss ágynemű, és a takarók, amiket Maura ígért, egymásra rakva sorakoznak a kanapé végében. Frissen mosottak, érzem a mosószer illatát. Pördülök egyet a fekete forgószékkel az íróasztal előtt, és bekapcsolom a számítógépet. A monitor felizzik, és a képernyőn egy halom mappa jelenik meg. Keresőablakot nyitok, és megnézem az e-mailjeimet. Audrey írt. Annyira gyorsan kattintok rá, hogy kétszer is megnyílik. .Aggódom érted” Ennyi. Még csak alá sem írta. Első évfolyam elején találkoztam vele. Általában a parkoló cementfalán üldögélt ebédidőben, kávét ivott, és régi Tanith Lee-fantáziaregényeket olvasott. Egyik alkalommal a Ne harapj a napba! volt nála. Én is olvastam. Lila adta kölcsön. Mondtam Audrey-nak, hogy nekem a Sabella jobban tetszik. -

Azért, mert romantikus vagy - kommentálta. - A fiúk roman-

tikusak; nem, de tényleg! A lányok gyakorlatiasak.

-

Ez nem igaz - feleltem, de miután randizni kezdtünk, néha el-

gondolkodtam, hogy talán igaza van. Húsz percembe telik, mire visszaírok. „Itthon vok, dogzom. Végre nappal is tok csomót tv-zni. ” Remélem, ez kellő mennyiségű flegmaságot hordoz, mert elég sok időmbe került megjátszani. Végül a küldésre kattintok, majd rögtön felnyögök, mert máris újból tiszta hülyének érzem magam. A többi e-mailem nagy része, ami nem spam, link a videóról, amin a Smythe Hall tetején kapaszkodom - már valaki föltette a YouTube-ra, és néhány üzenet a tanároktól, akik elküldték az e heti anyagot. Az utóbbit annak jeléül veszem, hogy az előzmények ellenére sincs minden veszve a Wallingfordba való visszatérésemet illetően. Még van mit befejeznem az előző napi házimból is, de mielőtt belekezdenék, ki akarom találni, hogyan győzzem meg a sulit, hogy felejtsék el a tetőn történteket. Némi Google-keresés után találok két alvásspecialistát, akik autóval egyórányi távolságon belül vannak. Mindkét címet kinyomtatom, és mindkét iroda lógóját elmentem jpg-ben a pendrive-omra. Kezdetnek nem rossz. Biztos vagyok benne, hogy egyetlen orvos sem teszi kockára a jó hírét, és nem garantálhatja, hogy soha többé nem fogok alvajárni, de azt majd valahogy megoldom. Elég pimasznak érzem magamat, úgyhogy elhatározom, valami fondorlattal megpróbálok kibújni nagyapa takarítási terve alól. Barront hívom. Második csörgésre veszi föl, és mintha ki lenne fulladva. -

Zavarlak? - kérdezem.

-

Nem, az öcsém, aki majdnem zuhanórepülést mutatott be, so-

sem zavar. Na, mi történt?

-

Volt egy furcsa álmom, és újra alva jártam. Nem volt semmi kü-

lönös, de most itt ragadtam. Philip szánalomból befogadott, míg az iskola el nem hiszi, hogy nem leszek öngyilkos - sóhajtok. Barron és én nem voltunk jóban, amikor kicsik voltunk, de most gyakorlatilag ő az egyetlen a családomban, akivel beszélni tudok. -

Philip bosszant? - kérdezi Barron.

-

Fogalmazzunk úgy, hogy ha túl sokáig kell itt maradnom, tény-

leg öngyilkos leszek. -

Az a fontos, hogy jól vagy - mondja Barron, ami megelégedés-

sel tölt el, még akkor is, ha leereszkedő. -

Lakhatok nálad? - kérdezem. Barron a Princetonra jár, jogot

tanul, ami vicces, mivel kényszeres hazudozó. Az a fajta hazudozó, aki tökéletesen elfelejti, mit mondott utoljára, de minden egyes hazugságot olyan meggyőződéssel hisz maga is, hogy téged is meggyőz. Nem hiszem, hogy akár fél percig is állhatna a bíróság előtt, mielőtt valami szörnyűséget találna ki a saját kliensével kapcsolatban. -

Meg kell kérdeznem a szobatársamat — mondja. - Mostaná-

ban egy nagykövettel randevúzgat, és az állandóan autón viteti New Yorkba. Lehet, hogy most nem bír el több nyomást. Na persze. -

Talán, ha nincs ott olyan sokat, nem is bánja. Egyébként elal-

szom a kanapén is. - Kicsit eltúlzom. - Végül is még mindig ott a buszmegálló. -

Miért nem tudsz Philipnél maradni?

-

El akar adni nagyapának, hogy kitakarítsam a régi házat. Ugyan

nem mondta, de szerintem nem lát szívesen. -

Ne legyél paranoiás! — mondja Barron. - Philip szeretné, ha ott

maradnál. Persze hogy szeretné!

Philip inkább Barront szerette volna. Kábé hétéves koromban a tizenhárom éves Philipet mindenüvé követtem, és azt képzeltem, szuperhősök vagyunk. O volt a főhős, én pedig a segédje, én voltam Robin, ő pedig Batman. Mindig azt játszottam, hogy bajban vagyok, ő jön és megment. A régi homokozóláda óriási homokórává változott, amiben megfulladtam. A lyukas gyerekmedencében cápák üldöztek. Én csak kiabáltam és kiabáltam, hogy jöjjön, és segítsen, de végül mindig Barron érkezett. Ő már tízévesen Philip igazi segédje lett, megfelelő arra, hogy elintézze, amihez Philip túl elfoglalt volt. Mint engem. A gyerekkorom nagy részét azzal töltöttem, hogy féltékenykedtem Barronra. Ő akartam lenni, és vérig sértődtem, amiért ő lett elsőként ő. Ez még azelőtt történt, hogy rájöttem volna, én sohasem leszek Barron. -

Hadd menjek el, csak pár napra! - kérlelem.

-Jól van, jól van - mondja, de ez nem ígéret. Csak időhúzás. - Na, mondd el, miféle őrültséget álmodtál? Miért mentél föl arra a tetőre? Felhorkanok. -

Egy macska ellopta a nyelvemet, és vissza akartam szerezni.

Barron nevet. -

Az agyad elég sötét hely! Legközelebb hagyd a francba a nyel-

ved, kölyök! Utálom, ha kölyöknek szólítanak, de nem akarok vitatkozni. Elbúcsúzunk, töltőre teszem a telefonomat, a töltőt pedig a falba. A kész feladatok mehetnek e-mailben. Találomra nyitogatom a mappákat Philip gépén, amikor Maura jön az ajtóhoz. Pucér lányok a képeken: hanyatt fekszenek, és lehúzzák hosszú bársonykesztyűiket. Lányok sokkolóan csupasz keze meztelen melleken. Bezárom a minden bizonnyal rossz mappába mentett karcolatot, amin egy srác

őrült nadrágban, óriási gyémánt fülönfüggővel pózol. Ennél sokkal botrányosabb dolgok is vannak, ez még mind elég szelíd. -

Tessék! — Csészét nyújt; mentateaillata van. Nem néz egyene-

sen a szemembe, és két pirulát tart a kezében. — Philip azt mondta, ezeket adjam oda. -

Mik ezek?

-

Segítenek majd pihenni.

Beveszem a pirulákat, és kortyolok a teából. -

Mi a gond kettőtök között? - kérdezi. - Philip annyira furcsa,

amikor itt vagy! -

Semmi — válaszolom, mert kedvelem Maurát. Nem akarom el-

árulni neki, hogy Philip valószínűleg nem mer engem egyedül hagyni a házban vele vagy a fiával, Lila miatt. Philip látta az arcomat, látta a vért, ő szabadult meg a holttesttől. Ha a helyében lennék, én sem szeretném, hogy itt legyek. Az éjszaka közepén felébredek: iszonyatosan kell pisilnem. A fejem ködös. A szőnyeggel borított folyosón tántorogva először alig veszem észre a hangokat a földszintről. Pisilek, aztán nyúlok, hogy lehúzzam, de a kezem megáll a fogantyún. -

Mit csinálsz te itt? - kérdezi Philip.

-

Jöttem, amint meghallottam — nagyapa hangját senki másé-

val nem lehet összetéveszteni. Egy kisvárosban lakik, Carney-ban, a Puszta Fenyves erdőségben. Felszedett egy kicsit az ottani kiejtésből, vagy csak engedte, hogy a régi akcentusának nyomai visszaszivárogjanak. Carney temetőhöz hasonlít: már mindenkinek megvan a saját parcellája, házzal a tetején. A városban gyakorlatilag mindenki átokvető, és csak kevesen fiatalabbak hatvanévesnél. Oda mennek meghalni.

-

Nagyon vigyázunk rá. - Egy pillanatra összezavarodom, és pró-

bálom kitalálni, vajon tényleg jól hallom-e. Barron is lenn van. Nem értem, miért nem mondta, hogy jön. Anya mindig azt mondta, azért titkolóznak előttem, mert én vagyok a legfiatalabb, de én tudtam, hogy azért, mert ők átokvetők, én pedig nem. Még nagyapa sem jött fel, hogy csatlakozhassam a kis konferenciájukhoz. Lehet, hogy tagja vagyok a családnak, de mindig kívülálló maradok. A gyilkosságom nem segített, bár bizonyos szempontból... Legalább bebizonyítottam, hogy én is képes vagyok bűnt elkövetni. -

Valakinek a kölykön kell tartania a szemét! - mondja nagyapa.

- És valamivel le kell foglalnunk. -

Pihennie kell - mondja Barron. - Mindamellett, azt sem tud-

juk, mi történt. Mi van, ha valaki üldözi? Mi van, ha Zacharov rájött, mi történt Lilával? Még mindig keresi a lányát. A gondolattól megfagy a vér az ereimben. Valaki felhorkan. Azt gondolom, Philip, de nagyapa szólal meg: -

És veletek, két bohóccal kéne biztonságban lennie?

-

Aha! - mondja Philip. - Eddig is megvédtük. A lépcső mel-

lé húzódom, és leguggolok az erkélyre, a nappali fölött. A konyhában kell lenniük, mert tisztán hallom őket. Kész vagyok lemenni, és megmondani, mennyire tisztán hallom a beszélgetést. Rákényszeríteni őket, hogy engem is bevonjanak. -

Talán nincs is időd aggódni az öcséd miatt, tekintve, hogy

mennyit kell aggódnod a feleséged miatt. Azt hiszed, nem tudom? Különben pedig egyáltalán nem szabadna rá átkot tenned! A lábam az első szőnyeggel borított lépcsőn lecövekel. Átkot Maurára?

-

Hagyd ki ebből Maurát! — mondja Philip. — Sosem kedvelted őt!

-

Rendben - mondja nagyapa. - Semmi közöm hozzá, hogyan

irányítod a saját életedet. Majd hamarosan meglátod! Csak azt gondolom, túlságosan el vagy foglalva. -

Nem akar veled menni - mondja Philip. Ez meglep. Philip vagy

nagyon utálja, ha nagyapa megmondja neki, mit csináljon, vagy Barron meggyőzte, hogy hadd maradjak mégis nála. -

Mi van akkor, ha Cassel azért volt fönn azon a tetőn, mert le

akart ugrani? Gondolj bele, min ment keresztül! - mondja nagyapa. -

O nem olyan! - mondja Barron. - Abban a suliban nem keve-

redett bajba. A kölyöknek csak pihennie kell, ennyi. Kinyílik a hálószoba ajtaja, és Maura lép ki a folyosóra. Flanel hálóruhája az egyik oldalon felgyűrődik. Látom a bugyija szélét. Pislog, de nem tűnik meglepettnek, hogy az erkélyen lát. -

Úgy tűnt, hangokat hallok. Van itt valaki?

Megvonom a vállamat, de a szívem hangosan kalapál. Némi időbe telik, mire rájövök, Maura tulajdonképpen semmin nem kapott rajta. -

Én is hangokat hallottam.

Túl vékonynak látszik. Kulcscsontja mintha késként fenyegetné, hogy kiszúrja a bőrét. -

Annyira hangos a zene ma éjjel. Attól félek, nem fogom halla-

ni a babát. -

Ne aggódj! - mondom halkan. - Biztosan úgy alszik, mint...

mint egy bébi. - Mosolygok, bár tudom, hogy ez gyenge vicc volt. Ideges vagyok Maurától. A sötétben idegennek tűnik. Leül mellém a szőnyegre, megigazítja a hálóingét, és lelógatja a lábát a lépcsőkorlátok között. Meg lehet számolni a gerincén a csigolyákat.

-

El fogom hagyni, tudod? Philipet.

Azon tűnődöm, vajon mit tett vele? Egészen biztos vagyok benne, hogy nem tudja, varázslatot tettek rá, de ha szerelmi átok, akkor lehet, hogy múlik a hatása. Mind elmúlnak, bár beletelhet hat-nyolc hónapba is. Vajon megkérdezzem, meglátogatta-e anyát a börtönben? Anyának odabent kesztyűt kell viselnie, de abból könnyedén kihúzhatott egy-két szálat, hogy búcsúzáskor megérinthesse a bőrével Maurát. -

Nem tudtam — mondom.

-

Hamarosan. De titok. Nem árulod el a titkomat, ugye?

Gyorsan bólintok. -

Hogyhogy nem vagy lenn? A többiekkel?

Megrándítom a vállamat. -

A kis öcsiket mindig kihagyják, nemde? - Még mindig beszél-

nek lent. Nem igazán értem a szavakat, de félek elhallgatni, mert attól tartok, Maura meghallja, mit mondanak róla. -

Nem hazudsz jól. Philip igen, de te nem.

-

Hé! - mondom őszintén megbántva. - Remek hazudozó va-

gyok. A hazugok történelmének legjobb hazudozója vagyok! -

Hazudsz! - mondja, és halványan elmosolyodik. - Miért adták

neked a szüleid a Cassel nevet? Alulmaradtam, és ezen csodálkozom. -

Anya szerette az extravagáns neveket. Apa ragaszkodott hozzá,

hogy az első fia az ő nevét kapja - Philip —, de azután anya nevezhette el Barront és engem, olyan szeszélyes nevet választhatott, amilyet csak akart. Ha anyámon múlt volna, Philip neve Jasper lenne. Maura forgatja a szemét. -

Ugyan már! Biztos vagy benne, hogy nem az ő családjából szár-

maznak? Tradicionális nevek?

-

Ki tudja? Rejtély. Apa szőke volt, és fogadjunk, hogy a Sharpe

nevet egy hamis személyikkel teli sütis dobozban találta. Ami anya családfáját illeti, nagyapa azt állítja, hogy az ő apja - anya nagyapja indiai maharadzsa volt. Hajszeszt árult Kalkuttától a Közel-Keletig. Annak van értelme, hogy indiaiak vagyunk. A vezetékneve, Singer, származhat a Singh-ből. De ez csak egy a történetei közül. -

A nagyapád azt mondta nekem, hogy valaki a családban egy

szökött rabszolgától származik — mondja Maura. Azon tűnődöm, vajon mit gondolt, amikor hozzáment Philiphez? A vonaton az emberek különféle nyelveken próbálnak hozzám szólni, mintha egyértelmű lenne, hogy értem. Zavar, hogy ez sohasem lesz így. -

Ja - mondom. - A maharadzsás sztorit jobban bírom. És ne is

kezdj bele abba, hogy irokézek vagyunk. Vagy olaszok. És nemcsak hogy olaszok, de egyenesen Julius Caesar leszármazottai. Elég hangosan felnevet; azt gondolom, lehet, hogy meghallják lenn, de nem változik a beszédük ritmusa. -

Ő is átokvető volt? - kérdezi ismét halkabban. - Philip nem

szeret róla beszélni. -

Singer dédnagyapa? - kérdem. - Nem tudom. - Szinte egészen

biztos vagyok benne, hogy a nagyapám bal kezének elfeketedett ujjaiból tudja, hogy halálvető. Minden átoknak van valamiféle viszszahatása. A halálos átok például megöl egy részt abban, aki kiszórja az átkot. Ha szerencsés vagy, néhány ujjad rohad le. Ha nem, a tüdődet vagy a szívedet rohasztja el. Minden átok hat az átkozóra, mondja a nagyapám. -

Mindig tudtad, hogy nem vagy képes rá? Anyukád tudta?

Megrázom a fejemet. -

Nem. Amikor kicsik voltunk, mindig attól félt, hogy valakire

véletlenül átkot teszünk. Úgy gondolta, majd egyszer csak működni

kezd, úgyhogy nem bátorított bennünket. - Eszembe jut, ahogy anya megdicsért egy-egy jelet, és hogy sötét képességek seregének megtanulására buzdított minket. Majdhogynem hiányzik. -

Bár régen azt játszottam, hogy én is az vagyok. Átokvető. Egy-

szer azt hittem, bottá változtattam egy hangyát, míg Barron meg nem mondta, hogy ő szórakozott velem, és kicserélte őket. -

Átváltoztatás, mi? — Maura mosolya távoli lett.

-

Mi értelme lenne kevesebbet színlelni, mint a legtehetségesebb

művelőjét a legeslegritkább átkoknak? - kérdezem. Megrándítja a vállát. -

Régen azt hittem, hogy a nézésemmel képes vagyok elgáncsolni

az embereket. Minden egyes alkalommal, amikor a húgom lehorzsolta a térdét, biztos voltam benne, hogy én tettem. Sírtam, amikor rájöttem, hogy nem. Maura a fia szobája felé néz. -

Philip nem akarja, hogy leteszteljük a babát, de én félek. Mi

van, ha a gyerekünk valakit véletlenül bántani fog? Mi van, ha úgy született, hogy a visszahatás megnyomorítja? Legalább, ha a teszt pozitív lenne, tudnánk. -

Csak legyen rajta kesztyű - mondom, mert tudom, hogy Philip

sohasem fog beleegyezni a tesztbe. — Amíg elég idős nem lesz, hogy kipróbáljon egy kisebb varázslatot. — Az egészséges életmódra nevelés tanárunk azt mondta, ha valaki csupasz kézzel közelít felénk, tekintsünk rá halálos fegyverként, mint a hüvelyéből kihúzott kardra. -

Minden gyerek másképpen fejlődik. Senki sem tudhatja, mikor

áll készen — folytatja Maura. — Bár a kis kesztyűje annyira aranyos. Lenn nagyapa figyelmezteti valamire Barront. Megemeli a hangját, és a következő szavakat kapom el: -

Az én időmben féltek tőlünk. Most csak mi félünk.

Ásítok, és Maurához fordulok. Az egész éjszakát eltölthetik a vitával, hogy mi a tervük velem, de ez nem fog meggátolni abban, hogy visszacseleskedjem magam az iskolába. -

Tényleg hallasz zenét? Hogy hangzik?

A mosolya ragyogóvá válik, bár a tekintete továbbra is a szőnyeghez tapad. -

Mintha angyalok áriáznák a nevemet.

Feláll a szőr a karomon.

4. FEJEZET A SZÜLEIM HÁZÁBAN soha semmit nem dobtak ki. A ruhák halmokban álltak, dombokká, majd hegyekké nőttek, ahová Philip, Barron és én felmásztunk, aztán leugrottunk. Ruharakások töltötték meg a folyosót, és kiszorították a szüléimét a saját hálószobájukból, úgyhogy végül a valaha apa irodájaként szolgáló szobában aludtak. Üres zacskók és dobozok az összevisszaságban: dobozok, amikben régen gyűrűk, edzőcipők és ruhák voltak. Egy trombita, amit anyám lámpává akart alakítani, kazalnyi rongyos magazin tetején hevert; a magazinokban cikkek, amiket apám egyszer el akart olvasni, mellette babák fejei, lábai és karjai, amikről anya azt ígérte egy carney-i kisgyereknek, hogy öszszevarrja. Mindez egy végeláthatatlan rakás tartalék gomb mellett, néhányuk még a saját papírzacskójában. Egy tányértorony tetején kávéfőző pihent az egyik oldalán alátámasztva, hogy a kávé ne áraszsza el a konyhapultot. Furcsa ezt mind éppen úgy látni, ahogy volt, amikor a szüleim itt laktak. Fölkapok egy ötcentest a konyhapultról, és végiggörgetem a kezem bütykein, ahogy apa tanította. - Ez egy disznóól! - mondja nagyapa az étkezőből kisétálva, miközben hózentrógert csíptet a nadrágjára.

Miután hónapokig éltem a Wallingford katonás rendben tartott kollégiumában, ahol szobafogság jár, ha a háló nem megy át az ellenőrzésen, az undor és az otthonosság furcsa konfliktusát élem át. Beszippantom a penészes áporodottságot, amibe valami savanyú szag, talán régi izzadságszag, keveredik. Philip a repedezett műanyag padlóra dobja a táskámat. -

Mi az esély arra, hogy kölcsönkérhetem az autót? - kérdem

nagyapától. -

Holnap - mondja. - Ha elég munkát elvégeztünk. Kértél or-

vosnál időpontot? -

Igen - hazudom ezért kellene az autó. — Ami igazán kellene,

az egy kis idő egyedül, hogy megvalósítsam a Wallingfordba való visszajutásomhoz kovácsolt tervemet. Szerepel benne orvos is, csak az nem vár engem. Philip leveszi a napszemüvegét. -

Mikorra is van időpontod?

-

Holnapra! - válaszolom ingerülten, és a tekintetem Philipre

irányítva bővebben is kifejtem. — Kettőkor. Dr. Churchillnél. Alvásspecialista. Princetonban. Ez így megfelel? - A legjobb hazugságokban annyi igazság van, amennyi csak lehet, ezért pontosan megmondom neki, hová készülök. Csak azt nem, hogy miért. -

Maura küldött pár holmit - mondja Philip. - Behozom őket,

mielőtt elfelejtem. Egyikük sem ajánlja fel, hogy elkísér erre a kitalált időpontra, ami igen nagy és ki nem érdemelt megkönnyebbüléssel tölt el. Ha valaki keresztülszelné a szemetet a házban, úgy szemlélhetné, mint a fák évgyűrűit vagy az üledékes kőzet rétegeit. Megtalálná a fekete-fehér kutyánk szőrét, ami hatéves koromban élt velünk, a hajdan anyám által viselt koptatott farmert és a hét véráztatta

párnahuzatot abból az időből, amikor lenyúztam a térdemet. Családi titkaink végtelen halmokban hevernek. Olykor a ház csupán retkesnek tűnt, máskor azonban varázslatosnak látszott. Anya csak benyúlt egy zugba, táskába vagy szekrénybe, és bármit előhúzott, amire szüksége volt. Egyszer gyémánt nyakláncot szedett elő egy szilveszteri partira, és hozzá halványsárga gyűrűket hüvelykujjnyi kvarckristályokkal. Előhalászta az egész Narnia könyvsorozatot, amikor egyszer lázas voltam, és meguntam az ágyam mellett szétszórva heverő többi könyvet. És előkotort egy kézzel faragott fekete-fehér sakkbábukészletet, amikor olvastam a lewisi sakkfigurákról. -

Macskák vannak odakinn — mondja nagyapám az ablakon ki-

nézve. Kávéscsészét mosogat. - Az istállóban. Philip óvatosan letesz egy szatyor ennivalót. Furcsa az arckifejezése. -

Vadak — teszi hozzá nagyapa, és villával vadász ki egy ősrégi pi-

rítósdarabot a kenyérpirítóból, majd a pinceajtó gombjára akasztott szemeteszsákba dobja. Odasétálok, ahol áll, és kilesek az ablakon. Látom őket, apró, ruganyos alakok. Egy cirmos rozsdás festékesdobozra ugrik, míg egy fehér magasra nőtt gázcsomón üldögél, csak a farka rángatózik. -

Gondolod, hogy régen élnek itt?

A nagyapám tagadólag rázza a fejét. -

Szerintem házi kedvencek voltak. Úgy néznek ki, mint a házi

macskák. Nagyapa morog. -

Talán hoznom kéne nekik valami ennivalót — mondom.

-

És tedd csapdába! - mondja Philip. - Jobb elkapni őket, mie-

lőtt kontroll nélkül túlszaporodnak. Philip távozása után csak azért is teszek ki ennivalót — egy doboz tonhalat. Míg ott állok, nem mennek a közelébe, de mire a

kocsibeálló végéhez érek, már veszekednek rajta. Öt macskát számolok meg - van a fehér, két cirmos, amiket alig tudok megkülönböztetni, egy bolyhos fekete fehér folttal az álla alatt és egy karamellszínű törpe. Nagyapa és én a délelőtt hátralevő részét a konyha elkeseredett takarításával töltjük, és rendes kesztyűinket gumikesztyűre cseréljük. Kidobunk egy rakás rozsdás villát, egy szűrőt és néhány serpenyőt. Felszedünk egy darab linóleumot, és csótányfészekre bukkanunk. A bogarak nagyon gyorsan futnak szét, és bár tapossuk őket, ahogy bírjuk, a legtöbb elmenekül. Ebéd után felhívom Samet, de Johan veszi föl a mobilját. Sam pillanatnyilag azt teszteli, az öreg végzősök képesek-e „uralni a légteret a végzős fű fölött”. A kísérlet abban merül ki, hogy valaki nem sokkal a tiltott föld fölött tartja a lábát, míg másvalaki megpróbálja közben fejbe vágni. Mondom, hogy majd visszahívom. -

Kit hívsz? - kérdezi nagyapám, és a pólójába törli az arcát.

-

Senkit.

-

Akkor jó - mondja -, mert még nagyon sok a dolgunk.

Szétvetett lábbal huppanok egy székre, és az államat a háttámlára teszem. -

Gondolod, hogy valami baj van velem, vagy mi?

-

Itt van, amit én gondolok: ki kell ganéznom ezt a házat. Nem

vagyok már fiatal, úgyhogy jó lenne, ha segítenél. Nem akarsz valami hasznavehetetlen, kényes kis ficsúr lenni, ugye? Elnevetem magamat. -

Lehet, hogy én fiatal vagyok, de nem most jöttem le a falvédő-

ről! Nem válaszoltál! -

Ha olyan nagyon okos vagy, mondd meg te, mi folyik itt! -

Vigyorog, mintha a hangos civakodás neki csak szórakozás lenne.

Most, hogy vele vagyok, eszembe jut, hogy gyerekként az udvarán futkároztam Carney-ban, biztonságban éreztem magamat, és szabad voltam egész nyáron. Nem volt szüksége a segítségünkre, hogy kipuhatoljon egy áldozatot, vagy eldugjon valami lopott holmit a nadrágunkban. Inkább lenyíratta velünk a füvet. Ügy döntök, más taktikához folyamodom, hogy megmutassam, résen vagyok. -

Hogy mi folyik itt? Azt nem tudom, velem mi a baj, de hogy

Maurával van valami, az biztos. Abbahagyja a vigyorgást. -

Hogy érted ezt?

-

Láttad őt? Szörnyen néz ki! És azt képzeli, zenét hall. És hallot-

tam, hogy azt mondod, Philip elvarázsolja. Nagyapa tagadólag rázza a fejét, és izzadt trikóját az asztalra dobja. -

Philip nem...

-

Ugyan már! - mondom. - Láttam Maurát. Tudod, mit mon-

dott nekem? Nagyapa kinyitja a száját, de mielőtt bármit mondhatna, kopognak, és mindketten megfordulunk. Audrey arca rajzolódik ki a hátsó ajtó piszkos üvegén. A homlokát ráncolja, talán úgy gondolja, rossz helyen jár, de aztán elfordítja az ajtógombot, és benyomja az ajtót, elég erősen, hogy kinyíljon. -

Hogy találtál meg? - kérdezem. A sokktól hűvös a hangom;

mindig is így szerettem volna. -

Mindannyiunk címe benne van a diáktelefonkönyvben —

mondja, és rázza a fejét, mintha én tiszta hülye lennék. -

Hát persze! - mondom, mert tényleg tiszta hülye vagyok. -

Bocs! Gyere be! Kösz, hogy...

-

Kirúgtak? - Egyik kék kesztyűs kezét a csípőjére teszi. Hozzám

beszél, de a konyhapultot elborító papírhalmokra, hamutartókra, próbabábukezekre és teaszűrőkre mered. -

Pillanatnyilag — mondom, és igyekszem, hogy ne rekedjen be a

hangom. Azt hittem, ismerem a sóvárgó érzést, amikor hiányzik valaki, hiányzik Audrey, de most ébredek rá, mennyivel jobban fog hiányozni, ha nem láthatom nap mint nap az órán, vagy a kollégium udvarán a fűben ücsörögni. Hirtelen nem érdekel a nemtörődömség. -

Gyere a nappaliba!

-

Én a nagyapja vagyok. - Nagyapa kinyújtja a bal kezét. A gumi-

kesztyű petyhüdten lóg hiányzó ujjai helyén. Örülök, hogy Audrey nem láthatja a csonkokat. Semmi sincs ott, csak halálátoktól elrohasztott nyers hús. Audrey elsápad, és kesztyűs kezét a gyomrára teszi, mintha most jött volna rá, mi is a nagyapám. -

Bocs! - mondom. - Nagyapa, ez Audrey. Audrey, ez a nagy-

apám. -

Ilyen csinos lány szólíthat Desinek - mondja. Hátrasimítja a

haját, és vigyorog, mint egy csirkefogó, aki merészen vállalja, hogy ezért még lecseszik. Még akkor is vigyorog, amikor a nappali felé elhaladunk mellette. Leülök a kiszakadt kanapéra. Vajon mit gondolhat Audrey a házról, és beszél-e róla vagy a nagyapámról bárkinek? Gyerekkoromban, ha áthívtam a barátaimat játszani, kimondhatatlanul büszke voltam a káoszra. Tetszett, hogy én át tudtam ugrálni a rakásokon és a törött üvegen, míg ők csetlettek-botlottak. Most csak megmagyarázhatatlan, nagy rakás őrültségnek tűnik. Audrey a fényes, fekete zsebkönyvéből maroknyi nyomtatott lapot vesz elő.

-

Tessék! — mondja, a papírokat az ölembe dobja, és lehuppan

mellém. Vörös haja kicsit nedves — mintha most lépett volna ki a zuhanyból — és hideg, ahogy a karomhoz ér. Lila haja szőke volt, és vértől vörösre áztatott, amikor utoljára láttam. Szorosan becsukom a szememet, és addig nyomom az ujjammal, míg semmit nem látok, csak feketeséget. Míg el nem nyomom az emlékeket. Amikor Audrey barátja voltam, azt gondoltam, ha elérem, hogy kedveljen, ha elérem, hogy azt higgye, olyan vagyok, mint bárki más, akkor olyanná is válók, mint mindenki más. Arra gondolok, visszaszerzem. Nem tudom, sikerülne-e. Vajon mennyi időbe telne, amíg elszúrom, és újból elhagy? Nem vagyok elég jó csaló, hogy megtartsam. -

Bizonyos altatók okozhatnak alvajárást - mondja Audrey, és a

papírokra mutat. - Nem hivatalosan. Hoztam pár cikket a könyvtárból. Egy srác még vezetett is álmában. Azt gondoltam, mi lenne, ha azt mondanád... -

Hogy gyógyszert szedtem álmatlanság ellen? - kérdezem. Meg-

fordulok, az arcom a vállába fúrom, és beszívom a pulóverén átszűrődő illatát. Nem tol el. Fontolgatom, hogy megcsókoljam-e ott, azon a retkes kanapén, de valami önfenntartó ösztön megállít. Ha egyszer valaki fájdalmat okozott, nehéz lazítani a közelében, nehéz arra gondolni, hogy veszélytelen szeretni. De persze ez nem gátolja meg, hogy akard az illetőt. Néha azt hiszem, fokozza is az iránta érzett vágyat. -

Nem kell igaznak lennie. Csak simán azt mondod, hogy altatót

szedtél - magyarázza, mintha nem érteném, mi a hazugság - egyfelől aranyos, másrészt viszont megalázó.

Valóban nem rossz terv. Ha okosabb lettem volna, és ez előbb eszembe jut magamtól, valószínűleg még mindig az iskolában lennék. -

Már elmondtam nekik, hogy kiskoromban is alva jártam.

-

Basszus! — mondja. — Hát az szar ügy! Van ez a másik tabletta

Ausztráliában, amitől az emberek tivornyáztak, és alvás közben öszszemázolták a bejárati ajtajukat. — Megbillenti a fejét; a mozdulat felfedi a hat védő amulettet a kulcscsontján - csúszkálnak. Szerencse. Álom. Érzelem. Test. Emlékezet. Halál. A hetedik - átváltozás - beakadt a pulcsija szélébe. Elképzelem, ahogy összeroppantom a nyakát a kezemmel, és megkönnyebbülve tapasztalom, hogy elszörnyedek. Bűnösnek érzem magamat, amikor képzeletben lányokat gyilkolok, de ez az egyetlen módja, hogy teszteljem az indulataimat, és meggyőződjem róla, akármilyen iszonyú dolog rejtőzik is bennem, nem készül kitörni. Odanyúlok, kiakasztom a kis kőmedált, és engedem, hogy a nyakára hulljon. Hematit. Valószínűleg hamis. Nincs annyi átalakító varázsló, hogy sok valódi amulett létezhessen. Egy vagy két átalakító generációnként. Az amulett elgondolkodtat, vajon a többi is hamis-e. -

Kösz, hogy megpróbáltad! Jó ötlet volt.

Megharapja az ajkát. -

Gondolod, hogy apukád halálával van összefüggésben?

Hirtelen odébb csúszom tőle, és hátammal a karfának támaszkodom. Simán megy. -

Mit gondolok, mi van összefüggésben vele? Fényes nappal halt

meg autóbalesetben. -

Az alvajárást stressz is kiválthatja. Mi van azzal, hogy anyukád

börtönbe került? Az biztos okozott stresszt.

Megemelem a hangomat. -Apa majdnem három éve halott, és anya gyakorlatilag azóta van börtönben. Nehogy azt képzeld... -

Ne legyél dühös!

-

Nem vagyok dühös! - Megdörzsölöm az arcomat. - Jól van,

ide figyelj! Majdnem leesem egy tetőről, kirúgnak a suliból, és azt gondolod, pszichiátriai eset vagyok. Minden okom megvan rá, hogy mérges legyek! - Mélyet lélegzem, megpróbálom rávillantani a legbűnbánóbb mosolyomat. - De nem rád. -

Úgy van! - mondja, és meglök. - Nem rám!

Kesztyűs kezét az enyémbe fogom. -

Northcuttot elintézem. Nemsokára újra Wallingfordban leszek.

- Utálom, hogy itt van a rendetlen házunk kellős közepén, és máris többet tud rólam, mint szeretném. Úgy érzem, mintha ki lennék fordítva, és az összes belső részem közszemlére lenne téve. Ugyanakkor azt sem akarom, hogy elmenjen. -

Nézd - suttogja, miközben a konyha felé pillant -, nem akarlak

újból felidegesíteni, de arra gondoltál már, mi van, ha valaki megérintett? Tudod, habrakagabra? Megérintett. Elátkozott. Elvarázsolt. -

Azért, hogy alva járjak?

-

Hogy levesd magad a tetőről - mondja. - Öngyilkosságnak

tűnt volna. -

Az elég drága átok. — Nem akarom beavatni, hogy már gondol-

tam erre, sőt, a családom is gondolt erre, mégpedig annyira, hogy titkos megbeszélést tartottak, hogy megtárgyalják a lehetőséget. Ráadásul élek. Ezért ez kevésbé valószínű. -

Meg kéne kérdezned a nagyapádat - mondja halkan.

Ha olyan nagyon okos vagy, mondd meg te, mi folyik itt!

Bólintok, szinte észre sem veszem, hogy a papírokat visszateszi a tárcájába. Aztán könnyedén megölel, amit nem tudok nem észrevenni. A karomat a derekán tartom, meleg lehelete a nyakamon. Vele meg tudnám tanulni, hogyan legyek normális. Minden alkalommal, amikor hozzám ér, megérint a mámorító ígéret is, hogy átlagos srác válik belőlem. -Jobb, ha most mész! - mondom, mielőtt valami hülyeséget csinálhatnék. Miközben elmegy, az ajtóban megfordulok, és a nagyapám arcára nézek. Csavarhúzóval dolgozik a tűzhelyen, hogy leszereljen egy régi gázégőt, az aggodalom bármi arra utaló jele nélkül, hogy az egész Zacharov család a nyomomban lenne. Nekik dolgozott, tudja, mire képesek - jobban tudja, mint én. Talán éppen ezért van itt. Hogy megvédjen. A mosogatónak kell támaszkodnom, mert a rettegés, a bűntudat és a hála érzése kavarog bennem.

Aznap éjjel, a régi szobámban, szakadt Magritte-poszterekkel a plafonon, robotokkal és a Hardy fiúk történeteivel tömött könyvespolcok között, azt álmodom, hogy eltévedtem egy felhőszakadásban. Bár csak álom, és biztos vagyok benne, hogy álom, a bőrömön érzem a hideg esőt, és alig látok a szemembe folyó víztől. Lehajolva rohanok az egyetlen látható fényforrás felé, miközben egyik kezemmel az arcomat próbálom eltakarni. A ház mögötti istálló kopott ajtajához érek. Lehúzom a fejemet, és bebújok az ajtónyíláson; mindamellett úgy tűnik, tévedtem, ez nem a mi istállónk. A régi szerszámok és kiselejtezett bútorok helyett egy hosszú, fáklyák megvilágította folyosó nyílik előttem. Közelebbről észreveszem, hogy a

fáklyákat kezek tartják, amik túlságosan valódinak látszanak ahhoz, hogy gipszből legyenek. Az egyik kéz megváltoztatja fogását a fémnyélen... hátrahőkölök. Aztán közelebb lépek: a kezeket csuklóból vágták le és úgy erősítették a falra. Még a nyers hús cafrangolt szélei is látszanak. - Hahó! - kiáltok, ahogy a tetőn is tettem. Ezúttal senki sem felel. Hátranézek. Az istálló ajtaja még nyitva, a víz tócsákba gyűlik a fapallókon. Mivel ez álom, nem vesződöm azzal, hogy visszamenjek és becsukjam, tovább lépkedek a folyosón. Úgy tűnik, mintha aránytalanul sokat gyalogoltam volna, amikor kopott ajtóhoz érek, rajta a fogantyú egy bika lába. Meghúzom, a durva szőr csiklandozza a tenyeremet. Benn egy futonágyat találok Barron kollégiumi szobájából, és egy szekrényt, amit, emlékszem, anya vett az eBayen, azzal a céllal, hogy almazöldre festi, és majd a vendégszobába kerül. Kihúzom a fiókokat: Philip néhány régi farmerére akadok. Szárazak, és a legfölső éppen illik rám, amikor fölveszem. Apa egyik fehér inge lóg az ajtó hátán. Emlékszem a szivarka égette lyukra a könyöke alatt, és apám arcszeszének illatára. Mivel tudom, hogy álmodom, nem félek, csak megzavarodom, amikor visszalépve a folyosóra fölfelé vezető lépcsőt találok, ami fehérre festett ajtónál végződik, és egy kristályfogantyú lóg rajta. Amilyennel a szolgákat rendelik be a sorozatbeli nagy házakban, de ez egy régi csillár ragyogó részeiből készült. Amikor meghúzom, harangok szólalnak meg és visszhangoznak a térben. Az ajtó kinyílik. Egy öreg piknikasztal és két kerti szék hever a nagy szürke szoba közepén. Végül is lehet, hogy még mindig az istállóban vagyok, mert a deszkák közötti rések elég szélesek ahhoz, hogy a vihar megvilágította égbolton láthassam az eső zuhogását.

Az asztalt hímzett selyemmel terítették le, ezüst gyertyatartók vannak rajta, két nagy ezüsttál és aranyszélű tányérok, ez utóbbiak közepe ezüst burával fedett. Metszett üvegserleg áll mindkét teríték mellett. A félhomályból macskák közelednek, cirmosak és foltosak, vörösek, karamellszínűek és éj feketék, alig tudom megkülönböztetni őket az árnyékuktól. Százával jönnek, hemzsegnek, egymás hegyénhátán akarnak közelebb kerülni hozzám. Fölugrom egy székre, felkapok egy gyertyatartót, mert fogalmam sincs, milyen beteges játékot űz velem az agyam, amikor egy kicsi, lefátyolozott teremtmény lép a szobába. Apró ruhát visel, mint a drága babák. Lilának egy rakás babája volt ilyen ruhában. Az anyukája mindig rákiabált, ha hozzájuk ért. Csak azért is játszottunk velük, amikor az anyukája nem figyelt. A hercegnőbabát átvonszoltuk nagyapa hátsó udvarán, amikor fogva tartotta az egyik Power Rangerem, egy törött Tamagotchi volt a csillagtérképünk. Húztuk, míg a ruha csíkos lett a fűtől, és elszakadt a varrás mentén. Ez a ruha is szakadt. A fátyol lecsúszik, lehullik. Egy macska arca tűnik elő alóla. Két lábon álló macska, aki háromszög alakú fejét oldalra biccenti, mintha el lenne törve a nyaka, és a testét ruha fedi. Nem tehetek róla, elnevetem magam. —

Segítened kell nekem! — mondja az apró teremtés. A hangja

szomorú és halk, hasonlít Liláéra, de a kiejtése furcsa, mintha egy macska szólna. —

Oké — mondom. Mi mást is mondhatnék?

—

Átkot vetettek rám! — mondja Lila cica. — Átkot, amit csak te

törhetsz meg. A többi macska minket néz, a farkuk izeg-mozog, a bajszuk rángatózik. Némák.

-

Ki varázsolt el? - kérdezem, és megpróbálom visszafojtani a ne-

vetésemet. -

Te! - feleli a fehér macska. A vigyorom grimasszá torzul. Lila

halott, a macskák nem állnak két lábon, nem teszik össze a mancsukat könyörögve, és nem beszélnek. -

Csak te oldhatod fel az átkot! - mondja. A szája mozgását, a fo-

gai villogását figyelem, hogy rájöjjek, hogyan beszélhet ajkak nélkül. - Mindenhol nyomravezető jelek. Nincs sok időnk. Csak álom, emlékeztetem magam. Nagyon összezavart álom, de mégis csak egy álom. Álmodtam macskával azelőtt is. -

Te haraptad ki a nyelvemet?

-

Úgy tűnik, visszakaptad! - A fehér macska zöld szeme rezze-

néstelen marad. Kinyitom a számat, hogy mondjak valamit, de karmokat érzek a hátamon, körmök mélyednek a bőrömbe, így inkább kiáltok. Kiáltok, és felülök. Felébredek. Az eső egyenletesen kopog az ablakon. Csuromvíz vagyok, a takaró is csupa víz, és rám tapad. Újra a szobámban vagyok, a régi ágyamban; a kezem remeg, hogy a testem alá kell szorítanom, hogy elmúljon.

5. FEJEZET REGGEL LETÁMOLYGOK A KONYHÁBA: nagyapa kávét főz, és szalonnazsírban tojást süt. Farmert és egy kifakult Wallingford-pólót veszek. Cseppet sem hiányzik a csiklandozó kesztyű vagy a fojtogató nyakkendő. Úgy vélem, a kényelem a vigaszdíj, amiért lapátra tettek, de azért nem szeretnék túlságosan hozzászokni. Öltözködés közben egy falevelet találok a lábamra ragadva; ez elég, hogy emlékeztessen, éjszaka esőtől átázva ébredtem. Már megint alvajártam, és minél többet gondolok az álomra, annál inkább összezavarodom. Semmi tragikus nem történt, ami azt feltételezhetné, hogy a Zacharov család bosszúállásáról lenne szó. Úgyhogy talán csak a bűntudat miatt álmodom Lilával. A bűntudat megőrjít, ugye? Megrohaszt belülről. Mint Poe novellájában, Az áruló szív ben, amit Mrs. Noyes hangosan felolvastatott velünk. Abban az elbeszélő hallja az áldozata szívét a fapadló alól, hangosabban és hangosabban, mígnem beismeri: Bevallom, amit tettem! Ide! Ide! Az a rettenetes szív dobog! - Beszélnem kell veled! — mondom. Csészét veszek elő, először tejet öntök bele, aztán töltök hozzá kávét is. A tej fölgomolyog

alulról, porszemekkel együtt - meg kellett volna néznem. - Furcsa álmot láttam. -

Hadd találjam ki! Nagy dudájú nindzsalányok kikötöztek.

-

A, nem! - Kortyolok a tejeskávéból, és megrándul az arcom.

Nagyapa eszméletlenül erősre készítette. Egy darabka bacont töm a szájába, és vigyorog. Gondolom, elég furcsa lett volna, ha mindketten ugyanazt ál-

modjuk.

Fintorgok. -

Jobb, ha nem mesélsz el többet. Ne rontsd el a meglepetést, hát-

ha ma éjjel álmodom azt. Nagyapa kuncogni kezd, ami aztán fuldoklásba fordul. Kinézek az ablakon. Nincsenek macskák a füvön. Figyelem nagyapát, amint ketchupöt nyom a tojásra, és míg a vörös folyadék szétterül, arra gondolok: Túl sok a vér, és nem emlékszem, hogy leszúrtam volna, de egy nedves kést tartok a kezemben, és a szétmaszatolt vér vastag mázként bontja a padlót. Szóval, elmondod, mit álmodtál? - Nagyapám az asztalhoz ül,

és cuppog. -

Aha - mondom. Hunyorgok, mert eszembe jut, hol vagyok.

Anya azt mondta, hogy a gyilkosság gyomorforgató felvillanásai idővel javulnak majd, de nem, csak kevésbé sűrűn jelentkeznek. Talán a jóravaló kicsiny részem nem akarja elfelejteni. -

Talán írásos kérvényre vársz? - kérdezi nagyapa.

-

Úgy kezdődött, hogy kinn álltam az esőben. Az istállóhoz men-

tem, és sáros lábbal ébredtem a saját ágyamban. Gondolom, megint alva jártam. -

Gondolod? - kérdi.

-

Lilát láttam álmomban. - Kikényszeríteni a szavakat. Sohasem

beszélünk Liláról, vagy arról, hogyan védett meg a családom utána. Hogyan zokogott anyám a pulcsijának szőrmegallérjába bújva, és ölelt meg, miközben azt hüppögte, hogy ha ezt tettem is, ő biztos benne, hogy az a kis Zacharov szuka megérdemelte, és nem érdekli, mások mit mondanak, én akkor is az ő kicsi fia vagyok. Hogy volt valami sötét a körmöm alatt, amit nem tudtam kiszedni. Próbáltam a saját körmömmel, vajvágó késsel, addig nyomtam, míg kiserkent a vérem. Míg az enyém ki nem mosta a másik sötétséget. Szóval a saját lelkiismeretem végül is megöl. Épp itt az ideje. Nagyapa felvonja a szemöldökét. -

Talán segítene, ha beszélnél róla. Beszélj a meggyilkolásáról!

Add ki magadból! Én is tettem rossz dolgokat, kölyök. Nem foglak elítélni! Anyát nem sokkal Lila meggyilkolása után tartóztatták le. Nem miattam, illetve nem egészen, de rossz formában volt. Nagyot akart szakítani, és gyorsan. -

Mit akarsz, mit mondjak? Hogy megöltem? Tudom, hogy meg-

tettem, még akkor is, ha nem emlékszem rá. Mindig szerettem volna tudni, anya fizetett-e valakinek azért, hogy elfelejtsem a részleteket. Talán azt gondolta, hogy ha nem emlékszem, milyen érzés, nem fogom újra megtenni. — Valami meghalhatott bennem, mert normális ember nem áll annak a holtteste fölött, akit szeret, úgy, hogy nem érez semmi mást, csak rideg, borzasztó örömöt. - Lila álomvető volt, úgyhogy az alvajárás és a rémálmok ironikusnak tűnnek. Nem azt mondom, hogy nem érdemiem meg, csak szeretném megérteni, miért történnek.

-

Talán le kéne jönnöd Carney-ba. Meglátogatni Armen bácsi-

kádat. Még képes manipulálni az emlékezetet. Talán segíthet emlékezned. -

Armen bácsinak Alzheimere van - mondom. O nagyapa gye-

rekkori barátja, és igaziból nem a bácsikám. Nagyapa felhorkan. -Ja. Visszahatás. Először nézzük meg, mit gondol az a híres orvos! Töltök még kávét a csészémbe. Egy héttel azután, hogy Lila meghalt, és Barron Philippel együtt elrejtette a holttestét, akárhová is szokták rejteni a hullákat, kerestem egy nyilvános telefont, és fölhívtam Lila anyukáját. Megígértem, hogy nem teszem, hallgattam a nagyapámra, aki elmagyarázta, hogyha bárki megtudja, mit tettem, az egész család fizetni fog érte. Tudtam, hogy a Zacharovok aligha felejtik el, ki ásta a sírt, ki mosta fel a vért a padlóról, és ki nem dobott fel, de nem tudtam nem gondolni arra, hogy ott van az anyukája egyedül abban a házban. Egyedül, várva, hogy a lánya hazamenjen. A berregés túl éles volt. Szédültem. Amikor az anyukája fölvette a telefont, én letettem. Aztán a bolt mögött kihánytam a belemet. Nagyapa feláll. -

Mi lenne, ha nekilátnál a fönti fürdőszobának? Én elmegyek

vásárolni. -

Ne felejtsd el a tejet! - mondom.

-

Az én memóriámmal minden rendben van! - vág vissza, ahogy

a kabátjáért nyúl. A padlócsempék a fürdőben repedezettek, itt-ott töröttek is, az egyik falhoz támasztva olcsó, fehér szekrény. Benne egymáshoz nem illő törülközők tucatjai, némelyik csupa lyuk, és borostyánszínű

műanyag üvegcsék, mindegyikben pár tabletta. Alattuk a polcon befőttesüvegek, oldalukon sötét folyadék és por. Megtisztítom a zuhanyzó sarkait a bébipókoktól hemzsegő selymes gombolyagoktól, és kihajítom a ragacsos, nagyrészt üres samponos dobozokat. Nem tudom kiverni Lilát a fejemből. Kilencévesek voltunk, amikor találkoztunk. A szülei házassága épp szétesőben volt, ő és az anyukája a nagymamájához költözött Puszta Fenyvesbe. Puha, szőke haja volt, egyik szeme kék, a másik zöld, és csak annyit tudtam róla, amit a nagyapám mondott: az apja fontos ember. Pont olyan volt, mint amit a Zacharov család fejének lányától vár az ember. A bátyáim azt mondták, puszta kezének érintésével rémálmot okoz. Rohadtul elkényeztették. Kilencévesen könyörtelenül elvert a videojátékokban; olyan gyorsan száguldott föl hegyekre és fákra, hogy mindig három lépéssel a hosszú lábai mögött jártam, és megharapott, amikor megpróbáltam elcsenni és eldugni a babáit. Az idő nagyobbik részében nem tudtam megmondani, gyűlöl-e vagy kedvel, még akkor sem, amikor heteket töltöttünk egy fűzfa ágai alatt bujkálva, ahol teljes civilizációkat rajzoltunk a porba, majd kőszívű istenekként zúztuk össze őket. De hozzászoktam a gyors és gonosz bátyáimhoz, úgyhogy imádtam őt. Aztán elváltak a szülei. Legközelebb akkor láttam, amikor tizenhárom évesek lettünk.

Nagyapa jó néhány bevásárlószatyorral tér vissza, kábé akkor, amikor újból elered az eső. A szatyrok főleg ablakmosóval, sörrel és papírtörlővel vannak tele. Csapdákat is hozott. - Mosómedvének készültek, de működni fognak - mondja. - És emberségesek — azt írják a csomagoláson —, úgyhogy nem kell öszszeszarnod magad! Nincs hozzájuk guillotine.

-

Remek! - Kiveszem őket a csomagtartóból.

Nagyapa egyedül hagy, hogy vigyem a csapdákat az istállóba. A macskák bent vannak; villog a szemük, amikor felállítom az első fémketrecet a lengőajtóval. Lepattintom egy doboz macskaeledel tetejét, és a csapdába csúsztatom. Valami tompán puffan mögöttem a földön; megfordulok. A fehér macska alig egyméternyire tőlem a rózsaszín nyelvével éles fogait nyalogatja. A délutáni fényben észreveszem, hogy a füle tépett. Friss, sebes hegek futnak végig a nyakán hátul. -

Gyere ide! Cic! Cic! - mondom, és automatikusan értelmet-

len szavak hagyják el a számat. Kinyitok egy másik konzervet is. A macska felugrik, amikor meghallja a fedél pattanását, én meg rádöbbenek, mennyire feszült vagyok. Mintha mondani szeretne valamit. De egy macska csak macska. Csak egy alultáplált kóbor állat, ami istállóban él, és épp besétálni készül a csapdába. Kinyújtom felé a kesztyűs kezemet, ő visszaretten. Okos állat. -

Gyere ide! Cic! Cic! - mondom. Lassan közeledik. Megszagolja

az ujjaimat, én visszatartom a lélegzetemet, ő a kezemhez dörgölőzik. Puha bundája, rángatózó bajsza és a foga hegye dörzsöli a bőrömet. Leteszem a dobozt, és nézem, ahogy lefetyeli. Odanyúlok, hogy ismét megsimogassam, de fúj rám, fölpúpozza a hátát, és felborzolja a szőrét. Mint egy kígyó. -

Ez már inkább hasonlít! - mondom, és csak azért is megsimo-

gatom. Követ a házhoz. A lapockája kitüremkedik a hátából, fehér bundája sártól foltos. Beengedem a konyhába, és egy martinis pohárban adok neki vizet.

-

Nem hozod be ide azt a koszos állatot, ugye? - kérdezi nagy-

apám. -

Ő egy cica, nagyapa, nem csótány!

Kétkedve fogadja. A pólóját belepte a por. Bourbont tölt egy nagy, műanyag üdítős pohárba, szívószál is van hozzá. -

Mit akarsz egy macskával?

-

Semmit. Nem tudom. Éhesnek tűnik.

-

Mindet be fogod engedni? — kérdi nagyapa. — Fogadok, hogy

mindegyik éhes! Vigyorgok. -

ígérem, hogy egyszerre csak egyet.

-

Nem ezért vettem a csapdákat.

-

Tudom - mondom. — Azért vetted a csapdákat, hogy elfogjuk

és kidobjuk őket egy mezőn húsz kilométerre innen, és fogadásokat kössünk, melyik tér vissza először. Nagyapa rosszallóan csóválja a fejét. -

Jobb lesz, ha inkább folytatod a takarítást, okostojás!

-

Van az az időpontom az orvosnál a... - mondom.

-

Emlékszem. Lássuk, mennyi munkával tudsz végezni, mielőtt

menned kell! Megrándítom a vállamat, és a nappaliba fordulok egy köteg öszszehajtott dobozzal és ragasztószalaggal. Összeállítom a dobozokat, és kintről behúzom a szemetesládát. Aztán elkezdem átválogatni a kupacokat. A macska ragyogó szemekkel bámul. A talizmánprospektusok és egy öreg, rühes szőrmemuff a szemétbe kerülnek, a könyveket polcokra teszem, kivéve amiket szeretnék elolvasni, vagy szakadtak a lapjai. Egy kosár bőrkesztyű,

néhányuk összeragadt, mert túl közel kerültek a fűtőtesthez, a kukában köt ki. Nem számít, mennyit dobok ki, mindig marad. A halmok egymásba csúsznak, és összezavarodom, hol pakoltam utoljára. Műanyag zacskók tucatjai teletömve: némelyikben fülbevaló, ami mellett még a számla is ott van, másokban valami ruhadarab rejtőzik, vagy épp egy szendvics maradványai. Vannak még csavarhúzók, anyacsavarok, az ötödikes bizonyítványom, a konyha egy játék vonatból, FIZETVE matricák összegöngyölve, hűtőmágnesek Ohióból, három váza száraz virágokkal, egy váza művirágokkal, egy karton törött dísztárgy, egy ragacsos kupac sötét valami, és egy rádió olvadt burkolata. Mikor egy porlepte párátlanító készülék után nyúlok, egy doboz fénykép borul a padlóra. Fekete-fehér aktok. A nő csuklóig érő nyári kesztyűt, régimódi fűzőt és nejlonharisnyát visel. A haja Bettie Page stílusú, egy kanapén térdel, és a fotó készítőjére mosolyog, egy férfira, akinek az ujja megjelenik az egyik képen; drágának látszó jegygyűrűt visel a fekete kesztyűjére húzva. Ismerem a nőt. Anya egész jól néz ki.

Akkor jöttem rá, hogy van tehetségem a bűnözéshez, mikor egyszer anya elvitt - csak engem - egy cseresznyés jégkására. Perzselő nyári nap volt, és a bőrülés felforrósodott, megégette hátul a combomat, bár épp csak kicsit kellemetlenül. A szám kipirosodott a létől. Behajtottunk egy benzinkútra, ahol hátramentünk, mintha anya levegőt akarna pumpálni a kerekekbe. - Látod azt a házat? - kérdezte. Egy ranch stílusú házra mutatott, aminek fehér alumínium oldalfala volt és fekete ablaktáblái.

-

Szeretném, ha bemennél az ablakon, hátul, a lépcső mellett.

Lendülj be, és szerezd meg a barna borítékot az íróasztalról. Úgy nézhettem, mint aki nem érti. -

Ez játék, Cassel! Csináld meg, amilyen gyorsan csak tudod, én

meg mérem az időt! Na, add ide az innivalódat! Azt hiszem, sejtettem, hogy nem játék, de attól még futottam, föllendültem az esőcsatorna csövén, és a könnyű csontozatú gyerekek kecsességével beugrottam az ablakon. A barna boríték éppen ott volt, ahol anya mondta. Mellette papírkötegek feküdtek toliakkal, vonalzókkal és kanalakkal tömött kávéscsészék alatt. Egy kis üvegcica ült az asztalon, a belsejében aranynak látszó valami csillogott. A légkondicionáló felszárította az izzadságot a karomon és a hátamon, miközben a cicát a fény felé tartva nézegettem. Aztán zsebre vágtam. Amikor visszaértem a borítékkal, anya a jégkásámat szopogatta. -

Itt van! — mondtam. Mosolygott. Az ő szája is piros lett.

-

Szép munka volt, drágám!

Rádöbbentem, hogy azért engem vitt a bátyáim helyett, mert én voltam a legkisebb; de egyáltalán nem zavart, mert arra is rájöttem, hogy végre hasznos is lehetek. Hogy nem muszáj átokvetőnek lennem, mégis hasznossá válhatok. Hogy van, amiben jó lehetek, akár még jobb is, mint ők. A felismerés adrenalinként zúgott végig az ereimben. Talán hétéves lehettem. Nem vagyok benne biztos. Még Lila előtt történt. Soha senkinek nem beszéltem az üvegcicáról.

Egy kupacba rendezem a képeket néhány másikkal, amiken nagyapa és Lila apja egy atlantai bár előtt áll. Egy idősebb férfi is van

velük, akit nem ismerek, karjukkal átölelik egymás vállát. Vastag rétegnyi port söprök ki a kanapék és székek alól, míg fölfelé gomolyogva fojtogatni nem kezd. Leroskadok pihenni. Az egyik párna alatt jegyzetfüzetet találok anya írásával. Nincs több pikáns kép, csak unalmas feljegyzések. „Olajtankcsere - beépítve” firkálták a füzet egyik oldalára, míg a másikon ez áll: „venni répát, csirkét (egész), fehérítőt, gyufát, motorolajat”. Pár oldallal később néhány cím, az egyik bekarikázva. Aztán egy szövegkönyv arról, hogy kell felhívni egy autókereskedést, és egy hétre kidumálni belőlük egy bérautót. És még néhány forgatókönyv különféle átverésekre, jegyzetekkel. Végigolvasom őket, és akaratlanul is elmosolyodom. Pár órán belül magam is átverésre készülök, úgyhogy jó, ha képzem magam.

A családunkban - és talán minden más családban is — él az elképzelés, hogy a gyerekek valaki nyomába lépnek egy másik generációból. Philipnek nagyapát kell követnie - anyám apját. Philip kibukott a középiskolából, hogy csatlakozzon a Zacharovokhoz, és megszerezte a hegnyakláncát néhány évvel később. Nagyon hűséges és megbízható, még akkor is, ha abból fizeti a rezsit, hogy térdkalácsokat tör össze. Elképzelem őt negyven év múlva, amikor visszavonult Carney-ba, és az átokvetőgyerekek legújabb generációját kergeti el a pázsitjáról. A családi legenda úgy tartja, hogy Barron olyan, mint anya, még akkor is, ha Barron szerencsével dolgozik, anya pedig érzésekkel. Anya bárkit a barátjává tesz, bárhol beszédbe elegyedik bárkivel, mert őszintén hiszi, hogy az átverés játék. Kizárólag az érdekli, hogy minden alkalommal ő nyerjen.

Így maradok én, akinek olyannak kellene lennem, mint szerencsevető apám, kivéve, hogy nem vagyok. Apám volt az, aki mindent kézben tartott. Amíg ő élt, anya legtöbbször normálisan viselkedett. Csak a halála után kezdett milliomosokat hajszolni levetett kesztyűvel. Amikor másodszor történt, hogy egy pasas százezer dollárral könnyebben és fülig szerelmesen ébredt egy hajóút végén, az ügyvédje hívta a zsarukat. Anya nem tehet róla. Imádja az átverést. Hiába mondogatom magamnak, hogy nem vagyok olyan, mint ő, be kell ismernem, hogy én is szeretem.

Lapozgatom a jegyzetfüzetet, bár nem tudom, mit keresek - talán valami ismerősei, talán csak egy titkot, ami megnevettet. Egyszer csak borítékot találok egy osztólaphoz ragasztva. Belül ezek a szavak állnak: „Add oda, hogy emlékezzen”.Feltépem; egy ezüst memóriaamulettet találok, az „emlékezz” szó pecsétjével, közepén kék kő, az indítócentrum. Réginek látszik, az ezüst feketére oxidálódott a barázdákban, és elég nehéz a kezemben. A talizmánok vagy amulettek, amik megszabadítanak az átkoktól, a talizmánok, mint az Audrey nyakában lévők, olyan idősek, mint maguk az átkok. A varázslók készítik úgy, hogy követ átkoznak — az egyetlen anyag, ami elnyeli a teljes átkot, a visszahatást is beleértve. így a kő kész elnyelni egy hasonló típusú átkot. Tehát ha egy szerencsevető megátkoz egy darab jádekövet, amit aztán valaki a bőréhez érintve visel, amikor egy varázsló megpróbálja rossz szerencsével megátkozni, a jádekő eltörik, és viselőjére a varázslatnak nincs hatása. Ha valakire átkot vetnek, minden alkalommal új amulettre van szüksége, és mindenfajta varázslatra külön amulett kell, de így biztonságban lehet. Csak a kő hatásos, az ezüst, az arany, a

bőr vagy a fa nem. Bizonyos emberek jobban szeretik egyik típust, mint a másikat. Készülnek amulettek mindenféle kőből a kavicstól a gránitig. Ha tényleg amulettet tartok a kezemben, hatalmát a kék kő hordozza. Azon tűnődöm, vajon anya kicsalt-e valakitől egy ősi családi ékszert, vagy tényleg az övé lehetett. Vicces elképzelni, hogy valaki elfelejt egy memóriaamulettet. A zsebembe rakom. Majdnem dél, mire végzek a nappali takarításával. A kezem és a nadrágom hajtókája fekete a mocsoktól. Találok egy gombkészítő gépet, két műanyag zacskónyi buborékos csomagolóanyagot, egy kardot rozsdafoltokkal az élén, három babát, amikről nem emlékszem, hogy bárkié is lettek volna, egy feldöntött széket, ami gyerekkoromban halálra rémített, mert esküszöm, pontosan úgy nézett ki, mint amit a tévében láttam azelőtti este, hogy Barron és Philip hazavonszolták, egy hokibotot, és egy kitüntetésgyűjteményt különféle katonai érdemekért. Újságpapírokat és katalógusokat, évekig kifizetetlen számlákat dobok ki, valamint több műanyag zsák vállfát és drótot és a hokibotot. A kardot a falhoz támasztom.

Kívül a ház már tele a reggeli munkánk során megtöltött szemeteszsákokkal. Sok cucc, úgyhogy nemsokára el kell mennünk a szeméttelepre. Végignézek a szomszédok takaros házain, ápolt pázsitjukon és a ragyogóra festett ajtókon, aztán a miénken. Az utcára néző ablakok spalettái szörnyű állapotban fityegnek, és az egyik ablaküveg is törött. A festék olyan kopott, hogy a cédruszsindelyek szürkének látszanak. Belülről is rohad az egész. Épp a széket vonszolom az út szélére, amikor nagyapa lejön az emeletről, és meglóbálja előttem a kulcsokat.

-

Érj vissza vacsorára! - mondja.

Elveszem a kulcsokat, olyan szorosan markolom őket, hogy a kulcsok fogai a tenyerembe vájnak. Otthagyom a széket, ahol van, és a kocsifelhajtó felé indulok, mintha tényleg lenne időpont, amiről lekéshetnék.

6. FEJEZET DR. CHURCHILL RENDELŐJÉNEK A CÍMÉT az internetről szedtem le. A Vandeventer Avenue-n van, Princeton központjában. Leparkolok egy fondüétterem mellett, megvizsgálom magamat a visszapillantó tükörben, az ujjammal hátrafésülöm a hajamat, azt remélem, hogy így megbízhatóbb, jobb gyereknek látszom. Bár háromszor mostam kezet egy boltban, ahol megálltam kávézni, még mindig zsírosán piszkosnak érzem a bőrömet. Megpróbálom az ujjaimat nem törölni a farmergatyámba, ahogy a recepciós pulthoz érek. A nő, aki a telefont kezeli, vörös, göndör hajú, és egy gyöngysoron szemüveg lóg a nyakában. Azon gondolkodom, vajon ő maga fűzte-e. A kézügyességet, meglehetősen ésszerűtlenül, a barátságos viselkedéssel társítom. Arcának ráncaiból és az ősz hajtövéből ítélve az ötvenes éveiben járhat. —

Jó napot! - mondom. - Megbeszélt időpontom van kettőre.

Rám néz anélkül, hogy mosolyogna, és gépel a billentyűzetén. Tudom, hogy semmi nem jelenik meg rólam a képernyőn, de nem baj. Ez is a tervem része. -

Mi a neve? - kérdezi.

-

Cassel Sharpe. - Próbálok az igazsághoz ragaszkodni, ameny-

nyire csak lehet, arra az esetre, ha részletes magyarázatra vagy fényképes igazolványra lenne szükség. Miközben kattintgat, hogy megtalálja, ki követett el hibát, jól szemügyre veszem az irodát. A pult mögött fiatal nő ül halványlila gumikesztyűben; asszisztensnő lehet, mert az ajtón csak egy orvos, dr. Eric Churchill neve szerepel. Van néhány karton hátul, a szekrények tetején sötétzöld dossziéban, és egy jegyzet a szünnapokról az íróasztal elejére ragasztva. Fejléces levélpapíron. Érte nyúlok. -

Itt semmit sem találok, Mr. Sharpe - mondja a nő.

-

Ó! — mondom, és a kezem megáll a levegőben. Nem tudom le-

tépni a ragasztót anélkül, hogy észre ne venné. — O! — Megpróbálok gondterheltnek tűnni, remélem, hogy megsajnál, és folytatja a hiábavaló keresgélést, vagy ami még jobb lenne, ha menne, és megkérdezne valakit. Nem úgy néz ki, hogy észreveszi a megjátszott aggodalmamat, valójában inkább bosszús, mint együtt érző. -

Ki kérte az időpontot?

-

Anyukám. Gondolja, hogy az ő neve alatt lehet? - A gumikesz-

tyűs nő kihúz egy kartont, és hozzám közel a pultra teszi. -

Itt nem szerepel Sharpe — mondja, és állhatatosan néz. — Talán

édesanyád követett el hibát? Mély levegőt veszek, és koncentrálok, hogy minimalizáljam az árulkodó jeleket. Aki hazudik, megérinti az arcát, összezavarodik. Megmerevedik. Nonverbális jelzések tucatjait produkálja - felgyorsul a légzése, hadar, elpirul -; ezek mind elárulhatják. -

Anya vezetékneve Singer. Megnézné így is, kérem?

Amint a monitor felé fordítja a fejét, lecsúsztatom a kartont az asztalról, be a kabátom alá.

-

Nincs. Nincs Singer se - mondja erősen bosszankodva. - Talán

fel kellene hívnia az édesanyját! -

Igen, az lesz a legjobb - mondom megtörtem Fordultamban le-

húzom a papírt az íróasztal elejéről. Fogalmam sincs, hogy látta-e. Kényszerítem magamat, hogy ne nézzek hátra, csak megyek megállás nélkül, egyik kezemmel átfogom a kabátomat, hogy a karton a helyén maradjon, közben a másikkal a mappába csúsztatom a papírlapot, teljesen természetesen. Csukódik egy ajtó, és én hallom, hogy egy nő - talán az a páciens, akinek a kartonja nálam van - azt mondja: -

Nem értem. Ha megátkoztak, mire jó ez az amulett? Úgy ér-

tem, nézze meg! Smaragddal van bevonva. Azt mondja, semmivel sem ér többet, mintha egy százforintos boltból... Nem állok meg, hogy végighallgassam. Csak megyek tovább az ajtó felé. -

Mr. Sharpe! - szól egy férfihang.

A kijárat épp előttem van. Csak pár lépés, és a túloldalán lennék, de megállók. A tervem nem működhet, ha emlékeznek rám, és a páciensre, akit üldözni kellett, emlékezni fognak. -

Aha. Igen?

Churchill doktor napbarnított, vékony ember, vastag szemüvege van, haja göndör, rövidre nyírt és fehér, mint a tojás héja. Szórakozottan visszatolja a szemüvegét az orrnyergére. -

Nem tudom, mi történt az időpontjával, de most van egy kis

időm. Jöjjön vissza! -Tessék? - kérdezem, és a recepciós nő felé fordulok, a kezemmel továbbra is a kabátomat szorítva. - Azt hittem, azt mondta, hogy... Összehúzza a szemöldökét. -

Most akkor be akar menni a doktor úrhoz, vagy nem?!

Nem tehetek mást, megyek.

Az asszisztensnő egy szobába vezet, ahol gyűrött papírral takart vizsgálóasztal áll. Egy csiptetős táblára erősített nyomtatványt ad, ami kérdezi a címemet és a biztosítási információkat. Egyedül hagy az űrlappal, és az alvás különböző fázisait és azok hullámait mutató grafikont tanulmányoz. Feltépem a kabátom bélését, hogy belerejthessem a mappát. Aztán leülök az asztalhoz, és megadom az adataimat, amelyek többnyire igazak. Van pár brosúra a pulton: Az álmatlanság négy típusa, A HBGtámadás tünetei, Az alvás alatti légzéskimaradás veszélyei és Mindent a narkolepsziáról. Kezembe veszem a HBG-támadásról szólót. Ez a hivatalos elnevezése annak, amit anyám tett azzal a gazdag fickóval. Támadás. A kiadvány felsorolja a tüneteket azzal a figyelmeztetéssel, hogy a differenciáldiagnózis (akármit is jelentsen ez) minden támadásnál elég széleskörű: 

Szédülés



Hallási hallucinációk



Látási hallucinációk



Fejfájás



Kimerültség



Fokozott nyugtalanság

Eszembe jut Maura zenéje, és eltűnődöm, vajon mennyire válhatnak bizarrá a hallucinációk. Zizeg a telefonom; automatikusan kiveszem a zsebemből, mialatt a brosúrát bámulom. Nem lep meg egyik információ sem. Tudom, hogy azért fáj sokat a fejem, mert anya érzelmileg manipulált, ahogy más szülők sarokba állítják a gyereket, de így is furcsa feketén-fehéren nyomtatásban látni.

Kinyitom a telefont, és hagyom, hogy a brosúra a földre essen. Gyere ide! — szól az üzenet. Nagy bajban vagyunk. Ez az egyetlen általam valaha is kapott SMS, amiben minden rendesen ki van írva. Samtől jött. Már nyomom is a gombokat, hogy azonnal felhívjam, de egyből üzenetrögzítőre kapcsol; biztosan órán van. Megnézem az időt. Még fél óra van ebédig. Gyorsan visszaírok - Micsintál? - talán nem a legérzékenyebb üzenet, de én már elképzeltem a katasztrófát. Látom magam előtt, hogy elkapják a füzetemmel, és ő elárul. Elképzelem, amint arra vagyok ítélve, hogy a szüleim szemetét válogassam, míg nagyapa nem talál nekem valami más ház körüli munkát. A válasz gyorsan érkezik. Kifizetés. Fellélegzem. Valaki biztosan fogadást nyert, és persze Samnél nincs készpénz, hogy fedezze. Jövök, írom vissza, épp amikor nyílik az ajtó, és belép az orvos. Doktor Churchill elveszi a nyomtatványt, és azt nézi helyettem. -

Dolores azt mondja, valami félreértés történt.

Feltételezem, Dolores a barátságtalan hölgy a recepciós pultnál. -

Anya mondta, hogy ma időpontom van önhöz.

A hazugság könnyedén jön. Kicsit még sértettnek is hangzóm. A hazugságok fordulópontja az a pont, amikor valamit annyiszor elismételtél, hogy már igazabbnak érzed az igazságnál is. Az orvos rám mered; úgy érzem, többet lát, mint azt én szeretném. Eszembe jut a kabátomba rejtett mappa: annyira közel van, hogy kivehetné, mielőtt megállíthatnám. Remélem, nincs sztetoszkópja, mert a szívem mintha megpróbálna kiugrani a mellkasomból.

-

Miért kért az édesanyja időpontot egy alvásspecialistánál? Mi-

féle problémái vannak? - kérdezi. Habozok. El akarom neki mondani, hogy a tetőn ébredtem, az alvajárásomat és az álmaimat, de ha megteszem, lehet, hogy emlékezni fog rám. Tudom, hogy úgysem írja meg azt az igazolást, amire szükségem van — épeszű orvos nem tenne ilyet és azt sem kockáztathatom, hogy bármilyen más levelet írjon a Wallingfordnak. -

Hadd találjam ki - mondja. Meglep, mert hogy tudná bárki

kitalálni, miért megy el valaki egy alvásklinikára. - Azért jött, hogy elvégezzük a tesztet! - Fogalmam sincs, miről beszél. -

Hát persze! - mondom. - A teszt!

-

Ki töröltethette az időpontját? Az apja?

Már a fejem búbjáig benne vagyok, így nem tehetek mást, együttműködöm. -

Valószínűleg az apám.

Bólogat, hogy most már érti, turkál a fiókban, mígnem maroknyi elektródával bukkan elő a keze. A homlokomra erősíti őket, a gumikorongok a bőrömre cuppannak. -

Most megmérjük a gamma-hullámait. - Bekapcsol egy gépet,

ami egy ugrással életre kel, és tűk futnak cikcakkban egy papíron: a minta a balomon lévő monitoron is kirajzolódik. -

Gamma-hullámok — ismétlem. Még csak nem is alszom, nem

látom értelmét gamma-hullámok méricskélésének. — Fájni fog? -

Gyors és fájdalommentes. - Az orvos a papírra pillant. - Van

bármi oka, amiért úgy gondolja, hogy hyperbathygammikus? Hyperbathygammikus. A hosszú, orvosi kifejezés az átokvetőkre. HBG. Habrakagabra. -

Micsoda? - dadogom.

Összeszűkül a szeme. - Azt hittem, hogy... Eszembe jut a nő, aki akkor jött ki, amikor a recepciónál voltam. Arról panaszkodott, hogy megátkozták, és mintha vizsgálatot végeztek volna nála, hogy bebizonyítsák. De tőlem az orvos nem azt kérdezi, miért gondolom, hogy megátkoztak, hanem azt, miből gondolom, hogy átokvető vagyok. Újfajta teszt, állandóan erről beszélnek a hírekben; a konzervatív politikusok kötelezővé akarják tenni. Elméletileg a kötelező teszttel megelőzik, hogy a HBG-gyerekek akaratukon kívül megszegjék a törvényt, amikor a képességeiket először használják. Elméletileg az eredmény titkos marad, így senkit sem ér kár, igaz? Csakhogy senki sem hiszi, hogy az eredményeket bizalmasan kezelik majd. A kormány kezében fognak kikötni, azok emberei pedig imádják apró-cseprő munkákra és arra kötelezni az átokvetőket, hogy segítsenek harcolni a terrorizmus ellen. Esetleg - törvényesen avagy nem - a helyi hatóságok szerzik meg. Ha megtörténik a kötelező tesztelés, mindenki az átokvetők sarkában lesz. Tudom, hogy a csúszóslejtő-érv használata alapvető érvelési hiba, de időnként mintha az a lejtő rendesen meg lenne zsírozva. Az előterjesztés támogatói sürgetik a nem átokvetőket, hogy végeztessék el a tesztet. Az ötlet egyszerű. Ha az átokvetők nem teszteltetik magukat, csak ők utasítják ezt vissza. Könnyű lesz rájönni, ki a hyperbathygammikus, még akkor is, ha a kötelező szűrést nem vezetik be. Leugrom az asztalról, és letépem az elektródákat a homlokomról. Lehet, hogy nem jövök ki a családommal, de szörnyű a gondolat, hogy része lennék egy adatbázisnak, amit, mint hálót, csapdaként használnának, hogy elkapják Philipet, Barront és nagyapát.

-

Mennem kell! Elnézést!

-

Ülj vissza! Csak egy perc, és készen leszünk! - mondja a doktor,

és a zsinórok után kap. - Mr. Sharpe! Ezúttal nem állok meg az ajtó felé menet és míg át nem érek rajta. Lehajtom a fejemet, és nem veszem tudomásul, hogy az asszisztensnő kiabál utánam, és a várószobában mindenki engem bámul. Nem veszek tudomást semmiről, csak az érdekel, hogy végre valahol máshol legyek, ne itt.

Vezetés közben újra meg újra emlékeztetem magamat, hogy lélegezzem. A lábammal mind erősebben és erősebben nyomom a gázpedált, és az ujjaimmal a rádió gombját tekergetem, hogy legyen valami zaj, ami elnyomja az egyetlen gondolatomat: Elcsesztem! Jelentéktelennek kellett volna lennem, ehelyett emlékezetessé váltam. Ráadásul a saját nevemet használtam. Tudom, hol szúrtam el: amikor az orvos azt mondta, tudja, miért vagyok ott. Ez az én bajom. Néha túlságosan szeretem az átverést. Még ha balul üt is ki, inkább hagyom, hogy ellenem forduljon, mint hogy elsétáljak. Meg kellett volna állítanom az orvost, de túlságosan kíváncsi voltam, túlságosan lelkesen működtem együtt, hogy megtudjam, mit mond legközelebb. Viszont nálam van a fejléces papír. Még keresztülvihetem a tervemet. Az önvád hangosabban dübörög a fülemben, mint a zene, ezért bekanyarodom egy áruház parkolójába. A bejárat melletti kirakatban pasztellszínű kosarak sorakoznak csokitojásokkal, bár úgy néz ki, megzápulnak még húsvét előtt. Az elektronikai osztályon felkapok egy egyszer használatos mobiltelefont. Második utam egy internetkávézóba vezet, ahol számítógép-használati időt bérelek. A másológépek folyamatos zümmögése és a nyomtatófesték szaga az

iskolára emlékeztet, ami megnyugtat, de amikor előveszem a mappát, újból hevesen dobog a szívem. A másik hiba, amit elkövettem. Elloptam egy betegkartont. Mivel meglehetősen emlékezetes maradtam, lehet, hogy eszükbe jutok, amikor végigpörgetik a lehetőségeket, hogyan tűnhetett el egy karton. Nekem csak az alvásközpont lógójára van szükségem - annak, amit az internetről szedtem, nagyon rossz a felbontása, csak faxoláshoz jó. Nem volt szükségem a betegkartonra. Az a mappa tényleg bajba sodorhat. De ott volt a pulton, és egyszerűen csak megfogtam. Most pedig, ahogy kinyitom, itt, ezen az asztalon, még hülyébbnek érzem magamat. Csak valami nő neve, egészségbiztosítása, egy csomó szám és görbék összevissza vonalakkal. Semmit nem értek az egészből. Az egyetlen haszna, hogy az egyik lapot aláírta dr. Churchill, így le tudom másolni a macskakaparását. Átlapozok még néhány oldalt, míg feltűnik egy grafikon „gamma-hullámok” felirattal, a vonalak kiugró tetejét pirossal bekarikázták. Gamma-hullámok. Egy kis Google-keresés megmagyarázza, mit látok. Úgy tűnik, hogy egy álomátok valakit elaltatott, mintha mélyen aludna, csak gamma-hullámokkal. A gamma-hullámok a cikk szerint általában ébrenléti állapotban vannak jelen, vagy az alvás könnyű REM-fázisában. A grafikon gamma-hullámokat jelez a legmélyebb alvási fázisokban, amikor nincs szemmozgás, és amikor az alvajárás, valamint a rémálmok keletkeznek. Ez bizonyítja, hogy álomátkot tettek rá. Ugyanezen oldal szerint kétségtelenül a gamma-hullámok jelentik a kulcsot annak meghatározásában is, hogy megállapítsák, ki az átokvető. Az átokvetők gammái magasabbak, mint a normális embereké, ha alszanak, ha ébren vannak. Sokkal magasabbak. Hyperbathygammikus.

A képernyőre meredek. Ez az információ mindig is elérhető volt számomra, néhány kattintásnyira tőlem, mégsem gondoltam rá soha. Itt ülök, és próbálom megérteni, miért kezeltem olyan roszszul a szituációt az orvosi rendelőben. Nem voltam dörzsölt. Bepánikoltam. Anyám újból és újból a lelkemre kötötte, hogy ne mondjak senkinek semmit a családunkról - se olyat, amit tudok, se olyat, amit feltételezek ezért szörnyű arra gondolnom, hogy semmit sem kell kimondani. A bőrödön keresztül is megtudják. És mégis. És mégis, egy szánalmas részem fel akarja hívni a dokit és megkérdezni: Majdnem befejezte a tesztet. Kapott eredményt? Ő pedig ezt mondaná: Cassel, önnel semmi sincs rendben. Ön a legbámulatosabb átokvetö Bámulatországban. Nem értjük, ön hogy nem tudta ezt. Gratulálunk! Isten hozta abban az életben, amit mindig is élnie kellett volna. Ki kell szorítanom ezeket a gondolatokat az agyamból. Semmi nem vonhatja el a figyelmemet. Sam vár rám a Wallingfordban, és ha többet akarok, mint újra és újra látogatóba menni a kollégiumba, hogy elrendezzem a zűrös ügyeit, meg kell írnom egy levelet. Először is beszkennelem a levélpapírt. Aztán megkeresem azt a betűtípust, amivel a címet írták. Egy fotószerkesztő programot használva megszabadulok a régi információtól, és begépelem az új, feltöltőkártyás telefonom számát. Kitörlök minden szöveget, és a saját szavaimat írom a helyükre: „Cassel Sharpe évek óta a páciensem. Szigorú utasításaim ellenére megszakította gyógyszeres kezelését, ami a holdkórosság eseményéhez vezetett. ” Elbizonytalanodom, hogyan folytassam. Az újabb gyors guglizás felhoz egy kis doktorosan hangzó hablaty szöveget. „A páciens stimulánsfüggő alvási zavart mutat, amely álmatlansági rohamokat idéz elő. A gyógyszeres kezelés alkalmazása

megtörtént, a páciens zavarkeltö esemény bekövetkezése nélkül végigalussza az éjszakát. Az álmatlanság gyakori oka az alvajárásnak, ebből kifolyólag úgy vélem, nincs egészségügyi oka annak, hogy Casselt az iskolában való megjelenésében korlátozzuk, vagy éjszakai felügyeletnek szükségét lássuk. ” A monitorra mosolygok, és szeretném elkapni az egyik kördiagramot nyomtató üzletembert, hogy megmutassam neki, milyen agyafúrt vagyok. Dicsekedni támad kedvem. Azon gondolkodom, még miféle koholmánnyal tudná beetetni a hamis Churchill doktor a Wallingfordot. „ Továbbá - írom - kizártam mindenféle külső hatást, ami a páciens alvajárását okozhatta. ” Nincs értelme, hogy olyasmin aggódjanak, ami valószínűleg csak az én őrült, önmarcangoló bűntudatom. Annak sincs értelme, hogy én aggódom emiatt. Kinyomtatom a levelet a hamis levélpapírra, és nyomtatok egy hamis borítékot is. Aztán leragasztom, és fizetek a fénymásoló üzletben. Miután feladom a levelet, ráeszmélek, hogy jobb, ha B tervet is készítek arra az esetre, ha felfüggesztve maradok. Abba kell hagynom az alvajárást.

Négy körül érek a Wallingfordhoz, ami azt jelenti, hogy Sam drámapróbán van. Könnyű besurranni a Carter Thompson Emlékterembe, és leülni az egyik hátsó sorban. Ott tompa a fény, a lámpák a színpadot árasztják el, ahol a szereplők éppen megakadályozzák Pippint, hogy megölje az apját. - Álljatok közelebb egymáshoz! - mondja Ms. Stavrakis, a drámatanár, aki látványosan unatkozik. - És emeld magasabbra azt a kést, Pippin! Meg kell világítania a fénynek, hogy láthassuk!

Látom Audrey-t, Greg Harmsford mellett áll. Mosolyog. Bár nem látom az arcát, emlékszem, hogy a kék pulóver színe, amit visel, egyezik a szemével. -

Légy szíves, próbálj halott maradni! - mondja Ms. Stavrakis a

gyereknek, aki Károlyt alakítja. - Csak pár másodpercig kell feküdnöd, mielőtt fölélesztünk! Sam kisétál a színpadra, és megköszörüli a torkát. -

Ööö, elnézést, de mielőtt újra eljátszanánk, kipróbálhatjuk az

effekteket? Annyira béna a művér nélkül, és azt is kéne gyakorolni. Izé, és nem gondolja, hogy király lenne, ha Pippin inkább lelőné Károlyt ahelyett, hogy leszúrja? Akkor használhatnánk a vérkapszulákat, és tényleg fröcsögne! -

A nyolcadik századról beszélünk! - mondja Ms. Stavrakis. —

Nincsenek lőfegyverek. -

De hát a musical elején mindenki különféle történelmi ko-

rokból való kosztümben van - mondja Sam. — Ez nem arra utal, hogy... -

Nincsenek lőfegyverek! — mondja Ms. Stavrakis.

-

Oké, akkor mi lenne, ha az egyik vértasakot használnánk? Vagy

hozzáerősíthetnék egy vérkapszulát a behúzható kard végéhez! -

Sam, végig kell próbálnunk a jelenet többi részét is! Gyere be

hozzám holnap próba előtt, és megbeszéljük. Rendben? -

Rendben - mondja Sam, és a színpad mögé sétál. Felállók, és

utánamegyek. Egy asztal mellett álldogálva találom. Üvegekben vörös folyadék, mellettük szanaszét óvszertasakok. Valahol a másik oldalon Audrey hangját hallom, egy szombati bulival kapcsolatban kiabál valamit. -

Mi az ördög folyik itt hátul? - kérdezem tőle. - A drámaklub

keményen bulizik!

Sam hirtelen hátrafordul. Fogalma se volt róla, hogy ott vagyok. Aztán az előtte heverő cuccokra néz, és zavartan fölnevet. -

A vérhez vannak — mondja, de látom, hogy elvörösödik a nya-

ka. - Megtöltöd őket - elég erősek, de azért könnyen kidurrannak. Megfogok egyet. -

Biztos úgy van, ahogy mondod, haver!

-

Tényleg, nézd! - Elveszi tőlem. - Robbanótöltetet szerelsz egy

szivaccsal bevont fémlemezre, és beborítod egy tasak művérrel. Elemmel működik, úgyhogy csak föl kell ragasztanod a színész testére, úgy, hogy ne látsszon, és elrejteni rajta a gyújtózsinórt meg a kioldót. Például Gaffa ragasztószalaggal. Ha videofilmre készül, az, hogy a drótok látszanak, nem számít annyira. Egyszerűen csak kivágod. De színpadon jól kell kinéznie! -

Értem - mondom. - Kár, hogy nem engedik megcsinálnod!

-

Nem tett rájuk mély benyomást a többi ötletem se. James-

nek szakállat akartam csinálni. Komolyan, látott már valaha Ms. Stavrakis Nagy Károlyról képeket? Tökre szakállas. - Egy hosszú percig aztán fürkész. - Jól vagy? -

Persze. Hogyne. Szóval, ki nyert mit?

-

Ja, aha, bocs! — Visszatér a cuccai elpakolásához. — Két tanárt

rajtakaptak, hogy összejöttek - jóformán senki sem fogadott rájuk, csak három ember. Amit ki kell fizetned, az olyan hatszáz dolcsi. Kijavítja magát. - Fizetnünk. - Hát, nem mindig a ház nyer. — Rohadtul elszámoltam az esélyeimet, de nem akarom, hogy Sam tudja, mekkorát szívok. Végül is abban bízom, hogy az emberek rossz fogadásokat kötnek. - Kik? Vigyorog. -

Carter és Ramirez.

Hitetlenkedve rázom a fejemet. A rajztanár és az újonc angoltanár. Mindkettő házas... -

Bizonyíték? Jobb, ha nem fizetsz ki nyereményt, amíg nincs...

Felnyitja a laptopját, és megmutatja a fényképet. Ms. Caiter keze Ms. Ramirez nyakán hátul, a szája pedig elöl. -

Hamisítvány? - kérdezem reménykedve.

Tagadólag rázza a fejét. -

Tudod, az emberek furcsán viselkednek, amióta átvettem az üz-

letedet. Faggatják a barátaimat rólam. -

Az emberek nem szeretnek úgy gondolni a bukikra, mint akik-

nek barátai vannak. Idegesíti őket. -

Én nem fogok lemondani a barátaimról!

-

Persze hogy nem fogsz! - mondom automatikusan. - Megyek,

hozom a pénzt. Nézd - mondom -, sajnálom, ha túl keménykedő voltam, vagy ilyesmi, bizonyítékot kértem, meg ilyenek. - A bőröm is viszket a kellemetlen helyzettől. Úgy viselkedtem, mintha Sam bűnöző lenne. -

Nem vagy furcsa — mondja meglepődve —, legalábbis nem fur-

csább, mint máskor. Nincs semmi gond, öregem! Úgy tűnik, hozzászokott a szar természetű, gyanakvó emberekhez. Vagy talán soha nem tűntem olyan normálisnak, mint gondoltam. Amíg átvánszorgok az ösvényen a könyvtárhoz, lehajtva tartom a fejemet. Biztos vagyok benne, hogy ha Northcutt vagy valamelyik talpnyalója meglátná, hogy a campus körül ólálkodom, azt az „egészségügyi távollétem” megszegésének tekintenék. Sikerül elkerülnöm minden tekintetet, és azt is, hogy bárkibe belefussak úton a könyvtár felé. A Lainhart Könyvtár a campus legrondább épülete. Egy zenész által adományozott alapból épült a nyolcvanas években, amikor az

emberek nyilvánvalóan úgy gondolták, hogy az őket körülvevő grandiózus téglaépítmények modernizálására egy fura szögben megdöntött, kör alakú épület a megoldás. De amilyen csúnya kívül, olyan kipárnázott és kényelmes belül. A könyvespolcok legyező alakban indulnak ki a központi társalgóból, ahol számos ülőhely és egy masszív földgömb található, ez utóbbit a végzősök évről évre megpróbálják ellopni (népszerű fogadás). A nagy tölgyfa asztal mögül a könyvtárosnő integet. Csak most végezte el a könyvtár szakot, és macskaszem alakú szemüvegei vannak, a szivárvány minden árnyalatában. Jó néhány lúzer kötött fogadást arra, hogy ő maga jön össze vele. Szörnyen éreztem magam, amikor megmondtam nekik az általam meghatározott esélyeket. -

Jó, hogy újra itt vagy, Cassel! - mondja.

—

Jó újra itt lenni, Ms. Fiske! — Ha egyszer már kiszúrtak, a leg-

jobb, amit tehetek, hogy nem vagyok feltűnő. Remélhetőleg mire rájön, hogy nem tértem vissza, már tényleg visszatérek. A pénzt, amivel dolgozom - összesen tízezer dollár - egy óriási, bőrkötésű onomasztikon lapjai közé rejtettem. Már két éve tartom ott mindenféle probléma nélkül. Soha senki nem nyúl hozzá, csak én. Az egyetlen félelmem, hogy egyszer kiselejtezik, mivel soha senki nem használ onomasztikont, de úgy gondolom, a Wallingford megtartja, mert drágának látszik, és eléggé érthetetlen ahhoz, hogy a látogatóba érkező szülőket biztosítsa: a gyerekük zseninek való dolgokat tanul. Kicsusszantok hatszáz dollárt, piszmogok még arrafelé pár percig, úgy teszek, mintha reneszánsz költészetet szeretnék olvasni, aztán visszalopakodom a koleszba, ahol Sammel kell találkoznom. Amikor a lépcső alján befordulok a folyosóra, Valerio lép ki a szobájából. Félreugrom, be a mosdóba, és bezárkózom egy vécéfülkébe.

A falnak támaszkodva várom, hogy a szívem újra normálisan verjen, és emlékeztetem magamat, hogy amíg senki nem látja, hogy valami kínosat teszel, addig nincs okod megalázottnak érezni magadat. Valerio nem jön utánam. Üzenetet írok Samnek. Rövid idő múlva röhögve lép a mosdóba. -

Micsoda titkos találkahely!

Kivágom a fülke ajtaját. -

Légy a vendégem! - Nem vegyül rosszindulat a hangomba.

Csak megkönnyebbülés. -

Tiszta a levegő - mondja. - A sas leszállt a fészkére. A tehén

egyedül ácsorog. Nem tehetek róla, én is nevetek, és kiveszem a pénzt a zsebemből. -

A fortély mestere vagy.

-

Hé - mondja -, megtanítasz kiszámolni az esélyeket? Hátha

lenne, amire fogadásokat kötnék? És a pontelosztás a játékokban? Azokat hogy találod ki? Nem úgy csinálod, ahogy az interneten mondják. -

Ez bonyolult - mondom az időt húzva. Közben valójában arra

gondolok: ez állandó. Nekitámaszkodik a mosdókagylónak. -

Mi, ázsiaiak mind matekzsenik vagyunk!

-

Oké, zsenikém, talán majd máskor, jó?

-

Rendben.

Azon töprengek, vajon máris megpróbál-e kitúrni a saját bizniszemből. Úgy hiszem, kicseszhetnék vele valahogy, ha megteszi, de már a gondolat is fáraszt, hogy ki kell valamit találnom. Sam gondosan megszámolja a pénzt. A tükörből figyelem. -Tudod, mit szeretnék? - kérdezi, amikor végez. -

Mit?

-

Ha valaki robottá változtatná az ágyamat, és az más ágyrobo-

tokkal halálos harcot vívna értem. Kibuggyan belőlem a röhögés. -

Az nagyon király lenne!

Lassan bátortalan mosoly terül szét az arcán. -

És fogadhatnánk rájuk! És mocskosul meggazdagodnánk! Fe-

jemet a fülke ajtófélfájának támasztom, nézem a csempézett falat, a megsárgult repedések mintázatát, és vigyorgok. -

Visszavonok mindent, amivel az ellenkezőjére utaltam volna.

Sam, te tényleg zseni vagy! Nem vagyok jó barát. Úgy értem, hasznára tudok lenni másoknak. Beilleszkedem. Meghívnak bulikba, és bármelyik asztalhoz odaülhetek a kávézóban. De bízni valakiben, amikor annak semmi haszna nem származik belőlem, ennek egyszerűen semmi értelme! Minden barátság hatalmi harc. Például itt van Philip legjobb barátja, Anton. Anton Lila unokabátyja. O is ott volt Lilával nyaranta. Anton és Philip három forró hónapot töltöttek Carney-ban, bármilyen szeszt megittak, amit a helyiektől be tudtak szerezni, és közben az autóikon dolgoztak. Anton anyja Zacharov testvére, Éva, így ő Zacharov legközelebbi élő férfirokona. Anton világossá tette Philip számára, hogy ha a családnak akar dolgozni, azt jelenti, hogy neki, Antonnak fog dolgozni. A barátságuk alapja, hogy Philip elismeri Antont a főnökének, és kész követni az utasításait. Anton sosem szeretett engem, mert a barátságom Lilával anélkül alakult, hogy az ő rangját elismertem volna.

Egyszer, amikor tizenhárom évesek voltunk, bejött Lila nagymamájának a konyhájába. Lila és én épp verekedtünk valami hülyeségen, nevetve koccantunk a szekrényeknek. Anton lerángatott Liláról, és a padlóra lökött. -

Kérj bocsánatot, te kis perverz! - mondta.

Az igaz, hogy a lökdösődés meg taszigálás jó ürügy volt megérintenem Lilát, de inkább rugdosson össze, minthogy ezt bevalljam. -

Hagyd abba! — üvöltött Lila Antonra, és elkapta a kesztyűs

kezét. -

Apád küldött, hogy tartsam rajtad a szememet — mondta. —

Nem tetszene neki, ha ezzel a kis deviánssal töltenéd az összes idődet. Még csak nem is közülünk való. -Te nem mondhatod meg nekem, hogy mit csináljak! - mondta neki Lila. - Soha! Anton újra lenézett rám. -

Akkor mi van, ha neked mondom meg, mit csinálj, Cassel?!

Térdelj le! így kell tenned a varázslók hercegnője előtt! -

Ne hallgass rá! - mondta Lila kimérten. - Állj föl!

Kezdtem föltápászkodni, de Anton vállba rúgott. Visszazuhantam a térdemre. -

Hagyd abba! — ordított Lila.

-

Jó - mondta Anton. - Most pedig miért nem csókolod meg a

lábát? Te is tudod, hogy akarod! -

Azt mondtam, hagyd békén, Anton! - mondta Lila. - Miért

kell ekkora bunkónak lenned? -

Csókold meg a lábát - mondta Anton -, és elengedlek! - Ti-

zenkilenc volt, és hatalmas. Fájt a vállam, és égett az arcom. Előrehajoltam, és odanyomtam a számat Lila szandálos lábára. Korábban úszni voltunk aznap, a bőrének sós íze volt.

Lila elrántotta a lábát. Anton röhögött. -

Azt hiszed, hogy máris te vagy a főnök! - mondta Lila reme-

gő hanggal. - Azt hiszed, te leszel apám utódja, de én az édes lánya vagyok! Én! Én vagyok az örököse! És amikor majd én leszek a Zacharov család feje, ezt nem felejtem el! Lassan fölálltam, és hazamentem nagyapám házába. Lila hetekig nem beszélt velem, valószínűleg, mert azt csináltam, amit Anton mondott, és nem azt, amit ő. Philip úgy tett, mintha mi sem történt volna. Mintha már választott volna, kit szeret jobban, és a hatalmat választotta helyettem. Nem tudok bízni abban, hogy akiket szeretek, nem bántanak majd. Abban sem vagyok biztos, hogy magamban bízhatok, és én nem bántom őket. A barátság szívás.

Útban az autó felé megnézem, mennyi az idő, és tudom, jobb, ha igyekszem haza, ha azt akarom, hogy nagyapának ne tűnjön fel, milyen sokáig voltam távol. De még egy helyre el kell mennem. Felhívom Maurát. O a tervem utolsó láncszeme: valakinek fel kell vennie a kártyás telefont, ha csörög. -

Tessék! — mondja halkan. Hallom, hogy a háttérben sír a baba.

-

Helló! - mondom, és kieresztem a levegőt. Féltem, hogy Philip

veszi fel. - Cassel vagyok. Ráérsz? -

Csak az őszibarackot próbálom lepucolni a falról. A bátyádat

keresed? O most épp... -

Nem - vágom rá talán túlságosan is gyorsan. - Szeretnék szí-

vességet kérni. Tőled. Igazán sokat segítenél. -

Rendben - mondja.

-

Csak annyit kellene tenned, hogy fölveszed a telefont, amit

adok, és eljátszod, hogy egy alvásklinika recepciósa vagy. Pontosan leírom, mit kell mondanod. -

Hadd találjam ki! Azt kell mondanom, hogy visszamehetsz az

iskolába. -

Semmi ilyesmi. Csak meg kell erősítened, hogy a rendelő kül-

dött egy levelet, de az orvos most beteggel van, és majd visszahívja őket. Aztán fölhívsz engem, és onnan én intézem. Lehet, hogy sor sem kerül rá. Lehet, hogy le akarják majd ellenőrizni, tényleg a rendelőből jött-e a levél, de valószínűleg ennyi az egész. -

Nem vagy túl fiatal ahhoz, hogy bűnöző életet élj?

Mosolygok. -

Akkor megteszed?

-

Persze. Hozd el a telefont! Philip még egy óráig nem jön vissza.

Gondolom, nem szeretnéd, ha tudomást szerezne erről. Vigyorgok. Annyira normális a hangja. Nehéz felidéznem a beesett szemű Maurát, aki a lépcső tetején gubbasztott, és angyalokról hadováit. -

Maura, istennő vagy! Burgonyapürébe metszem a képmásodat,

hogy mindenki úgy imádhasson, mint én. Ha elhagyod Philipet, hozzám jössz feleségül? Maura kacag. -

Jobb, ha Philip nem hallja meg, hogy ezt mondod!

-

Igen - mondom. — Te még mindig...? Úgy értem, Philip tud

róla? -

Miről kellene tudnia?

-

Ó! — mondom zavartan. - A minap este arról beszéltél, hogy

elhagyod — de juhéj, gondolom, megoldottátok. Szuper!

-

Én ezt sose mondtam! — mondja Maura határozott hangon.

- Miért mondanék ilyet, amikor Philip és én olyan boldogok vagyunk? -

Nem tudom. Valószínűleg félreértettem. Most mennem kell!

Hozom a telefont! - Leteszem, a tenyerem csúszós az izzadságtól. Fogalmam sincs, mi történt az imént. Talán csak nem akar semmit mondani a telefonban, arra az esetre, ha valaki kihallgatja. Vagy valaki van ott vele - valaki, aki előtt nem tudott beszélni. Eszembe jut, hogy nagyapa azt mondta, Philip átkot tesz Maurára. Lehet, hogy én értettem félre? Talán valóban nem emlékszik arra, mit mondott, mert Philip fölbérelt valakit, hogy vegye el az emlékeit. Lehet, hogy sok mindenre nem emlékszik. A csöngetésemre Maura csak résnyire nyitja ki az ajtót. Nem is hív be. Kavarog a gyomrom. Megpróbálok valamit kiolvasni a szeméből, de csak üresnek és kimerültnek látszik. -

Még egyszer kösz, hogy megteszed! - Odanyújtom a telefont;

papírba csomagoltam, amire utasításokat írtam. -Jól van. - Bőrkesztyűje az enyémhez ér, miközben elveszi a telefont, és be akarja csukni az ajtót. Az ajtórésbe teszem a lábamat, hogy megakadályozzam. -

Várj! - mondom. - Várj egy pillanatot!

Komoran összehúzza a szemöldökét. -

Emlékszel a zenére? - kérdezem tőle.

Engedi, hogy kinyíljon az ajtó, és nagy szemeket meresztve néz. -

Te is hallod? Ma reggel kezdődött, és annyira gyönyörű! Sze-

rinted is gyönyörű? -

Sosem hallottam ilyen szépet! - mondom óvatosan. Valóban

nem emlékszik. Csak egy ember jut eszembe, akinek előnye származik abból, ha Maura elfelejti elhagyni a férjét.

Kotrok kicsit a zsebemben, és előveszem az emlékezetamulettet. Add oda, hogy emlékezzen! Családi ékszernek néz ki, valaminek, amit a kedvenc menynek adnak tovább, hogy üdvözöljék a családban. -

Anyám azt akarta, hogy ez a tiéd legyen - hazudom.

Elhúzódik; eszembe jut, hogy nem mindenki szereti anyámat. -

Philip nem szereti, ha amulettet viselek. Azt mondja, egy átok-

vető feleségéről nem hihetik azt, hogy fél. -

Eldughatod - mondom, de az ajtó már csukódik.

-

Vigyázz magadra! - mondja Maura a maradék hasadékon ke-

resztül. - Viszlát, Cassel! Pár pillanatig még álldogálok a lépcsőn, próbálok gondolkodni. Próbálok emlékezni.

Az emlékezet bizonytalan. Alkalmazkodik ahhoz, ahogy a világot értjük, megváltozik, hogy illeszkedjen az előítéleteinkhez. Megbízhatatlan. Tanúk ritkán emlékeznek ugyanúgy dolgokra. Nem megfelelő embert azonosítanak. Részleteket mondanak eseményekről, amik soha meg se történtek. Az emlékezet bizonytalan, és az én emlékeim hirtelen még bizonytalanabbaknak tűnnek.

Miután Lila szülei elváltak, egy darabig körbe-körbe cipelték Európában, aztán néhány nyarat az apjával töltött New Yorkban. Csak onnan tudtam, hol van, hogy a nagyanyja elmondta az én nagyanyámnak, úgyhogy nagyon meglepődtem, amikor egyszer bementem a konyhába, és ott találtam őt. A pulton ült, és Barronnal beszélgetett, mintha sose ment volna el. -

Hali! - mondta, és pattintott a rágójával. Az áliáig érőre vágatta

a haját, és rikító rózsaszínűre festette. A haja és a vastag szemkihúzás idősebbnek mutatta tizenháromnál. Idősebbnek, mint én.

-

Tűnj el! — mondta Barron. — Üzletről beszélünk.

A torkom összeszorult, nehezemre esett a nyelés. -Jól van, na! - Fogtam a Heinlein-könyvemet, egy almát, és viszszamentem az alagsorba. Egy darabig ültem, és bámultam a tévét, néztem, ahogy egy rajzfigura nagyon nagy karddal jelentős mennyiségű szörnyet felaprít. Arra gondoltam, mennyire nem érdekel, hogy Lila itt van. Később ő is lejött, és mellém huppant a kopott bőrkanapéra. -

Mit akarsz? - kérdeztem.

-

Téged látni. Miért, mit gondolsz? - A könyvemre mutatott. -

-

Ha szereted a megkeseredett klónmerénylőket. És ki ne sze-

Jó? retné? -

Csak az őrültek - mondta, és akaratlanul elmosolyodtam. Me-

sélt kicsit Párizsról, hogy az apja licitált egy gyémántra, és megnyerte a Sotheby'snél, ami állítólag Raszputyiné volt, és örök élete lesz tőle. Elmesélte, ahogy az erkélyen reggelizett, tejeskávét iszogatott, és édes vajjal vastagon kent kenyeret evett. Nem úgy tűnt, mintha túlságosan hiányzott volna neki New Jersey, és ezért nem is hibáztattam. -

Mit akart Barron? - kérdeztem tőle.

-

Semmit. — Az ajkába harapott, miközben rózsaszín haját sima,

szoros lófarokba fogta. -

Titkos átokvető ügyek! - mondtam, és kaszáltam a karommal,

hogy mutassam, milyen nagy hatással van rám. - Üúúú! Nehogy elmondd! Lehet, hogy szaladnék a zsarukhoz! A hüvelykujja köré tekert fonalat vizsgálgatta. -

Azt mondja, könnyű. Csak pár óra. És örökké tartó odaadást

ígért. -

Jó üzlet - mondom.

Átokügylet. Azóta sem tudom, hova mentek, és mit csinált Lila, de amikor visszajöttek, a haja borzas volt, és a szájáról eltűnt a rúzs. Nem beszéltünk róla, csak megnéztünk egy csomó fekete-fehér kalózos filmet az alagsorban, és ő megengedte, hogy szívjak a Párizsból hozott mezítlábas Gitanes cigijéből. Örült féltékenység dübörgött az ereimben. Meg akartam gyilkolni Barront. Úgy tűnik, beértem Lilával.

7.FEJEZET VISSZAÉREK A RÉGI HÁZBA VACSORÁRA, ami valami répával és gyöngyhagymával tarkított gulyásféle, sok tésztával. Három tányérral eszem, leöblítem feketekávéval, közben a macska a bokám körül tekereg. A marhahúst, amit észrevétlenül ki tudok csempészni a levesből, mindet ledobom neki. -

Hogy ment az orvosi vizsgálat? — Nagyapa is kávézik, a keze ki-

csit remeg, amint a szájához emeli a csészét. Azt találgatom, vajon mi lehet még a kávéjában. -

Jól - válaszolom lassan. Nem akarom elmondani se a tesztet,

se Maurát, se az emlékezetzavarát, de innentől kezdve elég kevés a mondanivalóm. -

Rám kapcsoltak egy gépet, és meg kellett próbálnom aludni.

-

Ott a rendelőben?

Tényleg valószínűtlenül hangzott, de már nem visszakozhatok. -

Kicsit el tudtam szundítani. Megpróbáltak valami kiindulási

pontot találni. Bemérték az alapvonalat, így mondta az orvos. -

Aha - mondja nagyapa, és föláll, hogy elmosogassa a tányéro-

kat. — Akkor ezért maradtál ki olyan sokáig! Én is a mosogatóhoz viszem a tányéromat. Nem szólok egy szót sem.

Később, aznap este, amikor csupa kosz vagyok, de az emelet nagy része tiszta, megnézzük a Kiátkozott átkozók&t. A sztori szerint egy titkos FBI-csoport átokvetői arra használják a hatalmukat, hogy más átokvetőket megállítsanak, főként drogdílereket és sorozatgyilkosokat. -

Akarod tudni, hogyan lehet megmondani, valaki átokvető-e? -

kérdezi nagyapa dörmögve. Megmentette azt a széket, amit utálok, azon ül, az arcán a tévé kék fénye játszik. A film hőse, McEldern ebben a pillanatba rúgott be egy ajtót, és érzésvetőként bűntudatos zokogásra kényszeríti a rosszfiúkat, akik aztán összefüggéstelen vallomást tesznek. Elég béna, de nagyapa nem engedi, hogy csatornát váltsak. Az ujjai végét csúfító fekete csonkokra nézek. -

Hogyan?

-

O az egyetlen, aki tagadni fogja, hogy különleges erővel rendel-

kezik. Mindenki más úgy sejti magáról, hogy tud valamit. Meséli, hogy egyetlenegyszer azt kívánta, bárcsak valami rossz történne valakivel, és megtörtént. Vagy azt akarta, hogy valami idióta beleszeressen, és az bele is szeretett. Mintha minden istenverte véletlen a világon varázslat lenne! -

Talán van is egy kis hatalom a kezükben! - mondom. - Talán

mindenkinek van. Nagyapa horkant. -

Nehogy elhidd ezt a marhaságot! Lehet, hogy nem vagy átokve-

tő, de egy büszke varázslócsaládból származol! Túl okos vagy ahhoz, hogy úgy beszélj, mint - hogyishívják - aki azt mondta, ha a gyerekek elég LSD-t szednek, az felszabadítja az erejüket. Ezerből egy ember varázsló, és hatvan százalékuk szerencsevető. Az emberek csak szeretnek eljátszani a gondolattal. Nagyapa igazán megérthetné ezt.

-

Timothy Leary - mondom.

-

Ja, igen, na látod, az is hogy sült el! Az a sok gyerek, mind meg

akarta érinteni egymást, aztán úgy végezték, hogy megbolondultak, azt képzelték, hogy megátkozták őket, meg ők is másokat. Azt hitték, hogy haldokolnak a visszahatástól, és végül darabokra tépték egymást. A 60-as és a 70-es évek hülye évtizedek voltak, tele téves információval és őrült rocksztárokkal, akik próféták akartak lenni, és úgy tettek, mintha varázslók lennének. Például tudod te, hány átokvetőt béreltek föl, hogy mindazt megcsinálják, amiről Legendás Levi azt mondta, ő tette? Nincs értelme azzal próbálkozni, hogy bárki megkísérelje elterelni nagyapa figyelmét a szónoklataitól, ha egyszer belemelegedik. Túlságosan szereti a témáit ahhoz, hogy észrevegye, már milliószor hallottam őket. A legjobb, amit remélhetek, hogy új szónoklat felé terelem. -

Téged fölbérelt valaha valamelyikük? Hány éves lehettél akko-

riban, húsz, harminc? -

Én azt csináltam, amit a jó öreg Zacharov mondott, nemde?

Nem voltam szabadúszó. De ismerek pár embert, akik igen. - Nevet. - Mint az a srác, aki a Fekete Lyuk zenekarral turnézott. Fizikai átokvető. Igazán ügyes! Ha valaki felbosszantotta a zenekart, az izomgörcsöt kapott. -

Azt gondoltam volna, az érzésvetésnek kellett népszerűbbnek

lennie. Akaratlanul is beleélem magamat. Általában amikor ezt adja elő, mintha a család többi tagjához beszélne, és én csak véletlenül hallanám meg. Ezúttal azonban egyedül vagyunk. És most eszembe jut sok minden, fotók az interneten vagy a VH1-válogatások abból az időből. Előadók kecskefejjel, tartályokban táncoló hableányok, akik megfulladtak, mert az átváltoztató nem tudta pontosan, mit csinál,

amikor elvarázsolta őket. Emberek karikatúrává alakítva, nagy fejjel és óriási szemekkel. Kiderült, hogy mind ugyanannak a varázslónak a művei, aki túladagolásban halt meg a hotelszobájában, megbűvölt, két lábon álló, érthetetlenül beszélő állatokkal körülvéve. Manapság nincs egyetlen átváltoztató átokvető sem, akit zenekarok bérelhetnének fel ilyesmire, még akkor sem, ha törvényes lenne. Talán él egy Kínában, de hosszú ideje senki sem hallott felőle. -

Nos, senki sem képes egyszerre elvarázsolni tömeget. Túl sok

ember. Volt egyszer egy kölyök, aki megpróbálta. Azt gondolta, mi a fene! Majd uralkodik a visszahatáson. Seregnyi embernek engedte meg, hogy megérintsék, egyik a másik után, és eufórikussá tette őket. Mintha ő maga lenne a drog. -

Akkor a visszahatás is eufória, ugye? Mi abban a rossz?

A fehér macska mellém ugrik a kanapéra, és karmaival tépdesi a párnákat. -

Látod, ez a baj a kölykökkel! Mind egyformán gondolkodtok!

Mintha halhatatlanok lennétek! Mintha az összes hülyeség, amit műveltek, soha senkinek nem jutott volna még eszébe! A fiú megtébolyodott. Persze, nyáladzó, vigyorgó, boldog őrült, de ugyanúgy tébolyodott. A Brennan család egyik főmuftijának a fia, úgyhogy legalább megengedhetik maguknak, hogy gondoskodjanak róla. Nagyapa tovább folytatja az előadást a kölykök hülyeségéről általában, különös tekintettel a varázslókölykökre. Nyúlok, hogy megsimogassam a cicát, és az megnyugszik a kezem alatt; nem dorombol, csak megmerevedik, akár egy kő.

Mielőtt aznap este aludni megyek, feltúrom a gyógyszeres szekrényt. Beveszek két altatót, és elalszom, a macskával a karomban. Nem álmodom.

Valaki ráz. —

Hé, álomszuszék, ébresztő!

Nagyapa odanyújt egy csésze túl erős kávét, de ma reggel hálás vagyok érte. A fejem, mintha homokkal lenne töltve. Felhúzom a gatyámat. A kezemet automatikusan a zsebembe süllyesztem, és félúton rádöbbenek, hogy valami hiányzik. Az amulett! Anya amulettje. Amit Maurának akartam adni. Emlékezz! Letérdelve bemászom az ágy alá. Piszok, évek óta nem látott könyvek, és huszonhárom cent. —

Mit keresel? - kérdezi tőlem nagyapa.

—

Semmit - felelem.

Kicsik voltunk, amikor anya Philipet, Barront és engem egymás mellé állított, és elmondta, hogy a család a minden, és mi vagyunk egymásnak az egyetlenek, akikre igazán támaszkodhatunk. Aztán szép sorjában megérintette csupasz kezével a vállunkat, és elborított bennünket az egymás iránt érzett szeretet. Szabályosan fuldokoltunk a szeretettől. Ígérjétek meg, testvérek, hogy örökkön-örökké szeretni fogjátok egymást, és megtesztek mindent, hogy megvédjétek a másikat! Soha nem fogjátok bántani egymást! Sohasem fogtok lopni egymástól! A család a legfontosabb! Soha senki nem fog úgy szeretni, mint a családotok! Összeölelkeztünk, sírtunk és fogadkoztunk. Az érzelmi varázslat hatása hónapokkal később halványulni kezd, míg egy év múlva ostobának érzed magad amiatt, amiket a varázslat

alatt tettél és mondtál, de nem felejted el, milyen volt, amikor az érzések elárasztottak. Egyedül azokban az időkben éreztem magam igazán biztonságban. Még mindig szorongatva a kávét megyek, hogy kitisztítsam a fejemet. Egyik lábat a másik elé. A levegő hideg és tiszta, úgy szívom tele a tüdőmet vele, mint a fuldoklók. A holmik kipotyoghatnak az ember zsebéből, mondogatom magamnak, és úgy gondolom, mielőtt totál síkideg lennék, megnézem az autóban. Ha megtalálom az ülés mögé csúszva, vagy ott csillog az egyik szőnyegen, elég hülyének fogom érezni magamat. Remélem, hogy hülyének érezhetem majd magamat. Automatikusan felnyitom a telefonomat. Van jó néhány nem fogadott hívásom az anyámtól - mennyire utálhatja, hogy nem tud vonalason hívni —, de nem foglalkozom velük, és felhívom Barront. Szükségem van valakire, aki válaszol a kérdéseimre, valakire, akiben bízhatok, hogy nem megvédeni akar. A hívás egyenesen az üzenetrögzítőre fut. Állok, újra és újra visszahívom, aztán hallgatom a csörgést. Nem tudom, ki mást hívhatnék. Végül eszembe jut, hogy talán van mód egyenesen a kollégiumi szobáját hívni. Felhívom a Princeton központi számát. Úgy néz ki, nem találják a szobáját, de emlékszem a szobatársa nevére. Egy lány veszi fel, a hangja rekedt és halk, mintha a telefon ébresztette volna föl. -

Szia! - mondom. - A bátyámat, Barront keresem.

-

Barron már nem jár ebbe a suliba - feleli.

-

Tessék?

-

Erről az évről kibukott pár hónappal ezelőtt. - Már türelmet-

len a hangja, nem álmos. - Az öccse vagy? Ugyanis itt hagyott egy csomó cuccot! -

Feledékeny. - Barron mindig is feledékeny volt, de a feledé-

kenysége már kezd aggasztó méreteket ölteni. - El tudok jönni azokért, amit ott hagyott. -

Már postáztam őket. - Váratlanul elhallgat; azon gondolko-

dom, vajon mi történt kettejük között. Nem tudom elképzelni, hogy Barron egy lány miatt bukjon ki az iskolából, sőt egyáltalán nem tudom elképzelni, hogy Barron bármi okból kibukjon a Princetonról. - Belefáradtam, hogy azt ígérgeti, eljön érte, aztán sose tolja ide a képét. Még a postaköltséget se fizette ki. Pörgetem az agyam. -

A cím, ahová a csomagot küldted, megvan még?

-

Persze! Biztos, hogy te a testvére vagy?

-

Az én hibám, hogy nem tudom, hol van - hazudom gyor-

san. - Miután apánk meghalt, igazi kis köcsög lettem. Összevesztünk a temetésen, és azóta nem válaszoltam a hívásaira. - Magam is csodálkozom, hogy a hangom rutinszerűen a megfelelő helyen akad el. -

Ó! - mondja.

-

Tudod, én csak szeretném megmondani neki, mennyire sajná-

lom. - Aztán tovább cifrázom a történetet. Nem tudom, sajnálkozó-e a hangom. Valójában hidegrázós félelmet érzek. Papírzörgést hallok a vonal túloldaláról. -

Van tollad?

A kezemre írom a címet, megköszönöm, és leteszem a telefont, miközben visszasétálok a házhoz. A nagyapám éppen több tucat üdvözlőlapot rak halomba - egy szekrény mögül szedegette elő őket.

Csillámpor borítja a kesztyűjét. Furcsa, hogy mennyire üresnek tűnnek a szobák a szeméttől megfosztva. Visszhangoznak a lépteim. -

Hahó! — szólok. — Megint szükségem lenne az autóra.

-

Még továbbra is áll, hogy meg kell csinálnunk az emeleti háló-

szobát — mondja —, emellett a verandát és a társalgót is. Plusz azokat a szobákat, amik készen vannak, be is kell dobozolnunk. Felemelem a telefont, és kicsit meglobogtatom, mutatva, hogy az a hibás. -

A doktor hívott, vissza kell mennem, mert elvégezne még pár

tesztet. — Hazudj, míg a végén magad is elhiszed — ez a hazugság igazi titka. Az egyetlen mód, hogy ne legyenek árulkodó jelek. Elég baj, hogy még nem tartok ott. -

Gondoltam, hogy valami ilyesmiről lehet szó — mondja mély

sóhajjal. Várom, mikor hív ki, és közli, hogy ő már beszélt az orvossal, vagy hogy az elejétől tisztában van a füllentéseimmel. De egyiket sem mondja. A kabátja zsebébe nyúl, és odadobja a kulcsot. Az amulettem nincs se nagyapa Buickjának a padlóján, se a vezetőülés ráncai közé csúszva; csak egy összegyűrt csomagolózacskót találok. Megállók tankolni, veszek kávét is, és három szelet csokit. Amíg várom, hogy a fickó visszajöjjön az aprópénzemmel, beprogramozom Barron új címét a telefonom GPS-ébe. Trentonban van, egy olyan utcában, ahol még sosem jártam. Nem sokat tehetek; hallgatok a megérzésemre, miszerint az öszszes bizarr történés - az alvajárásom, Maura ellentmondó emlékei, Barron eltitkolt kibukása a suliból, még az eltűnt amulett is - öszszefügg. És ahogy lábammal nyomom a gázpedált, és az autó felgyorsul, hosszú ideje először érzem, hogy a helyes irányba haladok.

Lila a tizennegyedik születésnapját ünnepelte az apja egyik nagy, városi hoteljében. Olyan esemény volt, ahol sok átokvető gyűlt össze, borítékokat adogattak körbe, és ennek csak elméletileg volt köze a partihoz, közben meg olyanokról beszélgettek, amiket jobb, ha nem hallottak az olyasfélék, mint én. Lila berángatott a hotelszobájába, egy órával az ünnepség kezdete előtt. Tonnányi csillogó fekete sminket viselt, és egy túlméretezett pólót, az elején rajzfilmből való macskafejjel. A haja már nem rózsaszínű volt, hanem fehér és tüsi. -

Úgy utálom! - mondta, és lehuppant az ágyra. A keze csupa-

szon. - Gyűlölöm a partikat! -

Esetleg fojtsd magad egy vödör pezsgőbe! - mondtam kedvesen.

Nem foglalkozott velem. -

Lyukasszuk ki egymás fülét! Ki akarom lyukasztani a füledet!

Az övéiben már egy csomó apró gyöngy lógott. Fogadjunk, ha bármelyikre ráharaptam volna, kiderül, hogy valódi. Mintha hallaná a gondolataimat, öntudatosan megérintette az egyik fülbevalóját. -

Fülbelövő pisztollyal csinálták, amikor hétéves voltam - mond-

ta. - Anyám azt ígérte, kapok jégkrémet, ha nem sírok, de én csak azért is sírtam. -

És most még több lyukat akarsz, mert azt hiszed, hogy a fájda-

lom eltereli a figyelmedet a hülye ünnepléstől? Vagy mert ha megszúrhatsz engem, attól jobban érzed majd magad? -

Valami hasonló. - Titokzatosan mosolygott, bement a fürdő-

szobába, és egy csomó vattával meg egy biztosítótűvel a kezében jött ki. A minibár tetejére pakolt, és kivett egy kis üveg vodkát. -

Hozz jeget a gépből!

-

Nincsenek barátaid... Na, nem mintha én nem lennék a ba-

rátod, de...

-

Ez bonyolult! - mondta. - Jennifer utál valami miatt, amit

Lorraine és Margot mondott neki. Állandóan kitalálnak valamit. Nem akarok róluk beszélni! Jeget akarok! -

Elég erőszakos vagy! — mondom.

-

Egyszer majd képesnek kell lennem rá, hogy másoknak paran-

csolgassak — mondta rideg tekintettel. — Mint apám. Különben is, te már réges-rég tudod, hogy erőszakos vagyok. Ismersz. -

Miből gondolod, hogy egyáltalán akarok lyukat a fülembe?

-

A csajok szerint a lyukasztott fül dögös. Különben pedig én is

ismerlek téged. Te szereted, ha valaki parancsolgat neked. -

Talán amikor kilencéves voltam! — mondtam, de azért kivittem

a vödröt a folyosóra, és jéggel tele hoztam vissza. Lila a szekrényhez lépett, fölugrott, és halomnyi CD-t, alsóneműt és összehajtogatott jegyzetet söpört a padlóra. -

Gyere ide! - szólt visszafojtott, dramatikus hangon. - Először

gyújtsd meg a gyufát, aztán tedd a tűt a lángba! Látod? — Meggyújtott egy szálat, és megforgatta a tűt a tűzben. A szeme ragyogott. Fekete lesz és csillog. Most már steril. Hátradobtam a bozontos, fekete hajcsomómat, és megadó áldozatként oldalra biccentettem a fejemet. A jégtől kirázott a hideg. Lila kissé szétnyitotta a lábait, és nekem a térdei közé kellett állnom, hogy elég közel legyek. -

Maradj nyugton! - mondta; hideg ujjait a bőrömön éreztem.

Néztem, ahogy a jégből olvadt víz végigfolyik a csuklóján, és lecsöpög a könyökén. Mindketten csöndben vártunk, mintha ez valami szertartásos rítus lenne. Kábé egy perc múltán eldobta a jégkockát, és lassan kezdte átnyomni a tűt a fülemen. -

Aúúú! - Az utolsó pillanatban elhúzódtam.

Lila nevetett.

-

Cassel! A tű félig kilóg a füledből!

-

Fájt! - mondtam félig meglepődve. De nem erről volt szó. Túl

sok érzés vett körül. Ereztem a combját, amivel mozdulatlanul próbált tartani, és ez összekeveredett a fájdalom élességével. -

Te okozhatsz nekem nagyobb fájdalmat is, ha akarsz! - mondta,

és egy hirtelen, vad mozdulattal átlökte a tűt. Felszisszentem. Lecsúszott a szekrényről, hogy új jeget hozzon a vödörből a saját füléhez. A szeme csillogott. -

Az enyémet jó föntre csináld! Rendesen meg kell nyomnod,

hogy áttörj a porcon! Áthúztam a biztosítótűt egy gyufa lángja fölött, és odaillesztettem a már meglévő lyukak sorába. A ajkába harapott, de nem kiabált, bár, láttam, a szeme megtelt könnyel. Csak a körmeit vájta a kordbársony nadrágom barázdáiba, amikor megnyomtam. A fémtű kicsit meghajlott, és azon tűnődtem, vajon képes leszek-e teljesen átszúrni, amikor hirtelen egy hangos pattanással átszakadt. Lila fuldokló hangot adott, én pedig bekapcsoltam a biztosítótűt, és most úgy lógott a füle legtetején, mint egy rendes, csinos fülbevaló. Lila vodkába mártotta a vattacsomókat, hogy letörölje a vért, és töltött egy-egy kupicával mindkettőnknek. Remegett a keze. -

Boldog születésnapot! - mondtam.

Lépéseket hallottam az ajtó előtt, de úgy tűnt, Lila nem veszi észre. Felém hajolt. A nyelve forró volt a fülemen, mint a láng, a testem összerándult a meglepetéstől. Még győzködtem magam, hogy tényleg megtörtént, amikor kinyújtotta a nyelvét, és megmutatta rajta a saját véremet. Ebben a pillanatban nyílt ki az ajtó, és lépett be az anyukája. Megköszörülte a torkát, de Lila nem lépett hátra. -

Mi folyik itt? Miért nem állsz készen a partidra?

-

Stílusosan késni fogok - mondta Lila, és mosoly bujkált a szá-

ja sarkában. -

Ittatok? - Mrs. Zacharov úgy nézett rám, mint egy idegenre.

- Kifelé! Elmentem mellette, ki az ajtón. A parti gőzerővel tombolt, tele ismeretlenekkel. Útban a székem felé úgy éreztem, nem a megfelelő helyen vagyok. A fülem dobogott, akár egy második szív. Túlkompenzáltam: próbáltam vicces lenni Lila barátai előtt, ami úgy sült el, hogy undorítóan viselkedtem, végül valami srác, akivel egy suliba járt, behúzott egyet a férfivécében. Fellöktem, a feje pedig betört az egyik mosdón. Következő nap Barron közölte, hogy randizni hívta Lilát. Akkortájt kezdtek járni, amikor engem kivezettek a szállodából.

A GPS-em szerint Barron új lakhelye egy sorházban van, ahol repedezett a járda, és jó néhány apartman be van deszkázva. Barron egyik ablakából hiányzik az üveg nagy része, és ragasztóval fedték be. Kinyitom a szúnyoghálót, és kopogok a mögötte lévő olcsó ajtón. Festék pereg a kezemre. Kopogok, várok, újból kopogok. Nem válaszol senki, és motorbicikli sem parkol a környéken. Nem látok fényt az újságpapíron keresztül, amit a redőnyök helyére ragasztottak. Egy egyszerű rugós és egy kulcsos zár. Könnyű bejutni. Átcsúsztatom a résen a jogosítványomat, az kinyitja az elsőt. A kulcsos zár trükkösebb, de hozok egy drótot az autóból, bedugom a kulcslyukon, és addig piszkálgatom a kulcspeckeket, míg mind a megfelelő magasságba állnak. Szerencsére Barron nem cserélte le semmi jobbra. Elfordítom az ajtógombot, fölveszem a jogosítványomat a földről, és belépek a konyhába.

A laminált konyhapultra nézve egy pillanatra azt hiszem, rossz helyre törtem be. A szekrényeket fehér cetlik borítják: A JEGYZETFÜZET MEGMONDJA, AMIT ELFELEJTETTÉL; KULCSOK A KAMPÓN; A SZÁMLÁKAT KÉSZPÉNZZEL FIZESD; A NEVED BARRON SHARPE; TELEFON A DZSEKIBEN. Nyitott doboz tej áll a pulton, megalvadt tartalma cigarettahamutól szürke. Csikkek lebegnek a tetején. Egy halom számla hever mellette - főként diákhiteles -, mind bontatlanul. A NEVED BARRON SHARPE cetli nem hagy túl sok kétséget. Barron laptopja, és egy rakás barna mappa borítja a kártyaasztalt a konyha közepén. Az egyik székre roskadok, és futólag belenézek a mappákba — anyám fellebbezésének jogi aktái. Barron ketchuppirossal írt megjegyzéseket; eszembe jut, hogy talán ez az oka az iskolából való kibukásának. Valószínűleg ő irányítja az ügyet. Ennek van ugyan értelme, de magyarázatnak nem elégséges. Az egyik mappa alatt egy februártól áprilisig címkézett jegyzetfüzet. Felnyitom, feljegyzéseket várok az üggyel kapcsolatban, de inkább napló ez. Minden oldal tetején dátum, alatta pedig kínosan pontosan vezetve, mit evett Barron, kivel beszélt, hogy érezte magát - végül pontokba szedett lista mindarról, amire fontos emlékezni. A mai nap így kezdődött:

Március 19. Reggeli: fehérjeturmix. Ébredéskor enyhe letargia és izomfájdalom. Öltözék: világoszöld gombos ing, fekete munkásnadrág, fekete cipő (Prada).

Anya folytatja a panaszkodást a többi bentlakóról, hogy mennyire szenved nélkülünk, és a félelméről, hogy lényegében kikerültünk az

irányítása atót. Rá kellene eszmélnie végre, hogy felnőttünk, de nem tudom, készen áll-e erre. Ahogy közelebb és közelebb kerülün k a tárgyaláshoz, annál jobban aggódom, milyen Lesz az étet, ha majd hazajön. Azt mondja, elcsábított valami milliomost, és nagy reményeket fűz hozzá. Küldtem róla anyának újságkivágásokat. Aggódom, hogy megint bajba keveri magát, és, őszintén szólva, nem hiszem, hogy az ürgének ne tenne fogalma, kicsoda anya - vagy ha még nincs, akkor nem valószínű, hogy tudatlan is marad. Amikor anya kiszabadul a börtönbőt, sokkal körültekintőbbnek kell lennie, amire nem tesz hajtandó, ebben biztos vagyok. Nem emlékszem arcokra a középiskolából. Összefutottam valaki vel az utcán, aki azt állította, ismer. Azt mondtam neki, hogy Barron ikertestvére vagyok, és másik iskolába jártam. Tanulmányoznom kelt az évkönyvet. Philip épp olyan fárasztó, mint régen. Úgy tesz, mint ak i eltökélt, hogy megteszi, amit szükséges, pedig nem. Ez nem csak gyenge ség, hanem a folyamatos romantikus tévhit, miszerint ő szentül hi szi, hogy akarata ellenére manipulálják, ahelyett, hogy beismerné, ő maga akar hatalmat és kiváltságot. Mindennap r osszabbul vagyok tőle, de Anton úgy bízik benne, ahogy bennem sohasem fog. Pedig Anton tudja, hogy én képes vagyok cselekedni, amit kétlem, hogy Philipről elmondhatna. Talán a pénz elég lesz, hogy egy ideig irányítsuk anyát. Mire e nnek vége, Anton sokkal fog nekünk tartozni.

A mai nap jegyzetei itt véget érnek, de ahogy visszapillantok az elmúlt néhány hétre, világos, hogy Barron véletlenszerűen rögzített részleteket, párbeszédeket és érzéseket, mintha attól tartana, hogy

elfelejti őket. Óvatosan kinyitom a laptopot, nem tudom, abban miféle furcsaságokat fogok felfedezni; alvó üzemmódban van, és az én YouTube-szereplésemet mutatja. A vágatlan filmet mobiltelefonnal vették fel, így elég szemcsés; nem látszom többnek sápadt, ing nélküli pacánál, de összerezzenek, amikor úgy tűnik, elveszítem az egyensúlyomat. Hallom, hogy valaki azt kiáltja a háttérben „Ugorj!”, és a felvétel szöge a tömeg felé fordul. Abban a pillanatban meglátom őt. Fehér alak a csenevész bokrok mellett. A macska. A mancsát nyalogatja. A macska, amit álmomban üldöztem. Bámulom a videót, a macskát, és megpróbálok értelmet találni abban, hogy egy macska az álmomból - egy macska, ami nagyon hasonlít arra, amelyik az ágyam lábánál aludt — hogyan lehetett ott azon az éjszakán. Elveszem a jegyzetfüzetet az asztalról, és ahhoz a naphoz lapozok, amikor a videót feltöltötték. Március 15. Reggeli: tojásfehérje. Ébredéskor jó közérzet. Orrszőr lenyírása. Öltözék: sötétkék farmer (Monarchy), kabát, kék frakking (HUGO).

Beléptem C e-mailjébe, és megtaláltam a videót. Tisztán látni L -t, de fogalmam sincs, hol lehet most. C most a régi házban van, de N ott van, és szemmel tart mindent. P azt mondja, majd elintézi. Ez mind az ő hibája. Óvakodj március idusától. Valami vicc. Megtaláltam a nyakörvét, de fogalmam sincs, hogy bújt ki belőle. Valószínűleg P nem jól csa tolta föl rá. Meg kell találnom a módját, hogy ezt felh asználjam P és A szétválasztására. Uralnom kell a helyzetet.

Az „uralnom” kétszer aláhúzva, másodszorra olyan erősen, hogy átszakadt a papír. Bámulom a bejegyzést, míg a szavak végül elhomályosodnak előttem. C mint Cassel - a videó biztos rólam készült, a tetőn. P tuti Philip. A lehet Anton, mivel őt Barron korábban is említette. Pislogok párat az N-re, aztán rájövök, hogy a nagyapánk az. De L? Rögtön Lila jut eszembe, bár ennek semmi értelme. Újra lejátszom a videót, kockáról kockára. Alig lehet látni bárkit is a tömegből: a kamera túl gyorsan úszik el ahhoz, hogy foltokon kívül bármit felvegyen. Csak a diákok arcát tudom kivenni. Nincs Lila. Nincsenek halott lányok. Senki, aki ne tartozna oda. Senki sem visel nyakörvet. Az egyetlen, ami azon a videón nyakörvet viselhetett, a macska. Átkot, amit csak te törhetsz meg. A gondolat annyira abszurd, hogy elvigyorodom. A fürdőszobába indulok, hogy megmossam az arcomat, de egy ajtó mellett elhaladva ammónia erős szaga állít meg. A szoba, ahová nyílik, üres, csak egy fémketrec van benne az ablak mellé téve. Dróthálós csapóajtaja nyitva. Az újságon, amit a ketrecbe tömtek, és körülötte a fapadlón is folt, ami a csípős szagból és a sárga színből ítélve valószínűleg macskapisi. Vastag, leülepedett rétegek, mintha valamit hosszú ideig tartottak volna itt bezárva, és nem takarítottak utána. Visszatartott lélegzettel hajolok közelebb. A drótba akadva pár szál fehér szőrt találok. Kihátrálok a szobából. Barron elveszíti az emlékezetét. Maura szintén, és talán én is. Nem emlékszem Lila meggyilkolásának részleteire. Nem emlékszem, hogy kerültem a tetőre. Nem emlékszem, mi történt a memóriaamulettemmel. Tegyük fel, hogy valaki elveszi ezeket az emlékeket! Nem hiszem, hogy ezzel túlságosan messzemenő következtetést vonnék le. Tegyük fel azt is, hogy valaki rám tette azt az álmot,

amiben a macska segítségért könyörgött! Ha varázslattal érték el, hogy azt álmodjam, az azt jelenti, hogy valakinek meg kellett érintenie a bőrömet a kezével. A macska - amelyik az ágyamon aludt, amelyik a videón van, közel a kollégiumi szobámhoz — megérintett. Talán a macska adta az álmot. Természetesen ez nevetséges. A macskák állatok. Éppúgy nem képesek átkot szórni valakire, mint előadni egy szonátát, vagy komponálni egy francia parasztdalt. Kivéve, ha a macska valójában lány. Egy lány, akiről tudom, hogy álomvető. Lila. Mindez pedig valami egészen mást is jelent, mint néhány, a meggyilkolásával kapcsolatos emlék eltörlését. Ez azt jelenti, életben van.

7.FEJEZET BARRON FÜRDŐSZOBÁJÁNAK bézs csempéje nagyon ismerősnek tűnik, csak mintha rossz szögből látnám. A gondolat, hogy Lila macska lett... őrület! Elképzelni, hogy Barron egész idő alatt bezárva tartotta ebben a házban, még nagyobb őrület! És ha azt is elképzelem, hogy talán mégsem gyilkoltam meg, annyira megzavarodom, hogy nem tudok észhez térni. Nézek a tükörbe - bámulom az arcomat. Látom a kócos hajamat az állkapcsom köré göndörödni, a karikás szememet, nézem magamat, hogy megtudjam, vajon van-e okom félni? Hogy még mindig gyilkos vagyok-e? Vagy épp összeomlók? Déjá vu kábító érzése kerít hatalmába, ahogy a mögöttem lévő kádra pillantok. Megbotlom, és alig tudom megtartani magamat. Csapkodtam a vízben, a kezemből karok lettek, amik tengeri csillaggá változtak és tekeregtek, mint a kígyó. Minden rosszul sült el, én szétestem, és a víz összecsapott a fejem fölött, aztán... Még több félig-emlék. Megfordulok, leguggolok, és megérintem a csempét a vízcsap mellett. Már-már fel tudom idézni, ahogy az ujjaim ugyanígy nyúlnak

e felé a kar felé, de az emlékezetem egyszeriben szürreális álomképpé változik, és az ujjaim kaparászó, fekete karmokká lesznek. Ösztönszerű, szörnyű állati félelem lesz úrrá rajtam. Ki kell jutnom innen - csak erre tudok gondolni. Az ajtó felé indulok, épphogy csak van annyi eszem, hogy elfordítsam az ajtógombot, az ajtó bezáródik mögöttem, amint becsukom. Beülök nagyapa autójába, és egy pillanatig csak várom, hogy úgy érezzem, hülye kisgyerek vagyok, aki elfutott valami álszellem elől. Megeszem az egyik csokit, amíg várok. Az íze mint a fűrészpor, de azért lenyelem. Rendbe kell hoznom a dolgokat. Az emlékeim tele vannak árnyakkal, és hiába üldözöm őket a fejemben, nem lesznek megfoghatóbbak. Egy átokvetőre lesz szükségem. Valakire, aki válaszol anélkül, hogy feleslegesen kérdezne. Valakire, aki segít összerakni a puzzle darabjait, hogy láthassam a teljes képet. Elfordítom a slusszkulcsot, és dél felé indulok.

A bolhapiac a 9-es úton inkább hasonlít nagy raktárhoz, mint piachoz: a folyosókon pultokkal vagy függönnyel elválasztott önálló boltok sorakoznak. Barronnal néha rávettük nagyapát vagy Philipet, hogy vigyenek el minket, aztán az egész napot hot dog evéssel töltöttük, és olcsó késeket vettünk, amiket a bakancsunkba dugtunk. Barron mindig reklamált, hogy állandóan a nyakán lógok, de persze amint odaértünk, eltűnt, hogy dumáljon azzal a lánnyal, aki savanyúságot árult nagy dézsákból. A hely most sem néz ki másképp, mint régen. Elöl egy néni áll, egy rakás pasztellszínű kosárkával, míg egy férfi nagy csomó nyúlszőrmét próbál eladni. Hármat öt dolcsiért.

Benn a zsíros kaják szagától megkordul a gyomrom. Hátrafelé indulok, az angolnabőr tárcák mellett, aztán el a nehéz ezüstgyűrűket és ónsárkányokat árulóknál, haladok a bársonyszoknyás jövendőmondók felé a cinkelt kártyáikkal. Öt dollárt kérnek, hogy azt mondják: „néha magányos, még mások társaságában is”, vagy „egyszer tragikus veszteséget élt át, ami rendkívüli érzékenységgel ruházta fel”, sőt „általában visszahúzódó, de a jövőben a figyelem középpontjába kerül”. Egy csomó ilyen piac van Jersey-ben, és ez csak húsz percre van Carney-tól. A jövendőmondók igazi üzlete, hogy amuletteket árulnak, amiket a nyugdíjas lakók készítenek. Néhány átokvető akár a szolgálatait is kínálja a háttérben. Ez a legjobb hely, ahol egy kis olcsó átok beszerezhető, és ami nem kapcsolódik közvetlenül a nagy bűnözőcsaládokhoz. Ráadásul az itt kapható amulettek sokkal megbízhatóbbak és változatosabbak, mint amik egy bevásárlóközpontban vagy benzinkútnál kaphatóak. Odamegyek egy kendővel leterített asztalhoz. -

Görbe Annie - mondom, és az öreg nő mosolyog. Az egyik foga

fekete a szuvasodástól. Lila szaténkesztyűjén műanyag és üveg gyűrűket visel, és jó néhány réteg ruhát, a szélükön apró csengőkkel. -

Ismerlek, Cassel Sharpe! Hogy van az anyád?

Annie régebben árul bűbájt, mint amióta én élek. Régi motoros. Diszkrét. És bármilyen keveset tudok is, egy dologban biztos vagyok, nem engedhetem, hogy más megtudja. -

Börtönben van. Rajtakapták, hogy elvarázsolt egy gazdag fic-

kót. Annie sóhajt. O ebben él, nem lepődik meg, nem szégyenkezik helyettem, mint mások teszik az iskolában. Előrehajol. -

Hamarosan kijön?

Igenlően bólintok, bár nem vagyok benne biztos. Anya folyton azt mondogatja, nem ő tette (amit nem hiszek), és hogy a bizonyíték ellene csak előítélet és koholmány (amit valahogy elhiszek), és megdöntik a fellebbezéskor, ami húzódik egy ideje. -

Hiányzik anyád, ugye?

Megint bólintok, bár ebben sem vagyok biztos. Könnyebb így, hogy kicsit eltávolították, és nem tudja egy szempillantás alatt felforgatni az életünket. A börtönből ártalmatlan, kissé őrült matriarcha. Otthon visszatérne a kényúr szerepébe. -

Szeretnék venni néhány amulettet. Emlékezéshez. Jókat!

-

Micsoda?! Te azt hiszed, árulok nem jót is?

Mosolygok. -Tudom. - Gonosz vigyor önti el a képét. Megpaskolja az arcomat a szaténnal borított kezével. Eszembe jut, hogy nem borotválkoztam, és az arcom valószínűleg érdes, de úgy tűnik, Annie-t ez nem érdekli. -

Pont, mint a testvéreid. Tudod, mit mondtak régen az ilyen fi-

úkra, mint te vagy? Eszes, mint az ördög, és kétszer olyan szép! -

Lenne néhány kérdésem is. Az emlékezetvarázslásról. Nézze, tu-

dom, hogy nem vagyok átokvető, de tényleg tudnom kell! Annie félrelök egy használt pakli tarot-kártyát. -

Ülj le! — Az asztal alatt kotorászik, és elővesz egy nagy, műanyag

szerszámosládát. Benne egy sor kő. Kivesz egy fényes darab ónixot, aminek kifúrt közepén homályos rózsaszín kristály van. - Mindent a maga idejében. Itt vannak a kövek, amiket kértél. Sok jó amulett látszik értéktelen bóvlinak. Ezek nem is néznek ki olyan rosszul. -

Sajnálom, hogy megkérdezem - mondom, miközben hátrafelé

fordítva leülök az összehajtható, kemény fémszékre -, de...

-

Valami szebbet szeretnél?

Tagadólag rázom a fejemet. -

Csak kisebbet.

Motyog az orra alatt, és visszafordul a készlete felé. -

Tessék, itt van ez! - Felemel egy követ — talán kavics egy kocsi-

feljáróról. -

Ezeket elviszem - mondom a kavicsra meg az ónixra mutatva.

-Tulajdonképpen hármat kérek a kicsikből, ha van. És az ónixot is. Annié csodálkozva néz, de csak annyit mond: -

Negyven dollár. Darabja.

Általában alkudnék, de gondolom, azért emeli az árat, mert ebben benne van az információ is, amit kérek. Előveszem a bankjegyeket, és odacsúsztatom őket. Kivillantja fekete fogú vigyorát. -

Nos, mit szeretnél tudni?

-

Hogyan lehet megállapítani, hogy az emlékek ki lettek-e cse-

rélve? Egyszerűen csak fekete lyuk tátong a gondolatok helyén? Az emlékeket ki lehet cserélni más emlékekre? Annie kézzel sodort cigarettára gyújt, aminek zöldtea-levél szaga van. -

Amikor erre válaszolok, azzal nem ismerem el, hogy bárkihez

közöm lenne. Én csak spekulálok, világos? Én csak annyit teszek, hogy néhány amulettet csinálok, és eladom, amiket a barátaim készítenek; a kormány ezt még nem tudta illegálissá nyilvánítani. -

Persze - mondom sértődötten. - Csak azért, mert én nem va-

gyok... -

Ne húzd fel az orrodat! Nem neked magyarázok! Annak a tájé-

koztatására közlöm, aki esetleg kihallgatja ezt a beszélgetést. És kihallgatják!

—

Kicsoda?

Hosszan néz rám, mintha lassú felfogású lennék, beleszív a cigarettájába, és gyógynövényes füstfelhőt fúj a levegőbe. —

A kormány.

—

Ó! - mondom. Bár biztos vagyok benne, hogy paranoiás, egy

kis elmebajjal fűszerezve, erős késztetést érzek, hogy hátranézzek. —

Térjünk rá a kérdéseidre! Az érzés attól függ, ki végezte el a

varázslatot. A legjobb varázslók észrevehetetlenül eltávolítanak egy emléket, és kicserélik egy újra. A legrosszabbak a trehányok. Talán elérik, hogy úgy emlékezz, tartozol nekik pénzzel, de ha épp nincs nálad pénz, és nem emlékszel, hogy elköltötted, kérdezősködni kezdesz. A legtöbb átokvető képességét tekintve valahová a kettő közé esik. Hagynak hátra darabkákat, szálakat. Kék ég, a nap többi része nélkül. Fájdalmas szomorúság ok nélkül. —

Árulkodó jelek - mondom.

—

Igen, így is nevezheted őket. - Újabb hosszú slukkot szippant

a teafüves cigijéből. - Négy különböző memóriaátok létezik. Egy emlékezetvarázsló egyszerűen kiszakíthat emlékeket a fejedből, hátrahagyva azt a nagy űrt, amiről beszélsz, vagy tehet a helyére új emlékeket eseményekről, amik sohasem történtek meg. Átvizsgálhatja az emlékeidet, és megtudhat dolgokat, vagy egyszerűen csak megakadályozhatja, hogy hozzáférj bizonyos emlékeidhez. —

Miért tennék? A hozzáférés megakadályozását? - Megérintem

az amulett sima, fekete ívét. Csúszik a kesztyűs ujjbegyem alatt. —

Mert könnyebb a hozzáférést akadályozni, mint teljesen eltá-

volítani egy emléket, ezért olcsóbb. Ugyanúgy könnyebb kicserélni egy emléktöredéket, mint egy egészen újat létrehozni. És ha eltávolítod a blokkot, az emlék visszatér, ami jó, arra az esetre, ha vissza szeretnéd fordítani a folyamatot.

Helyeslően bólogatok, bár nem vagyok biztos benne, hogy tudom követni. -

Egy kétes emlékezetvarázsló elkéri a pénzt az emlék kivágásáért,

de csak egy akadályt tesz be. Aztán elmegy az áldozathoz, és megfizetteti vele, hogy kiveszi a blokkot. Rossz üzletpolitika, de mit tudnak ezek a mai kölykök?! Nincs bennük tisztelet! - Átható pillantást vet rám. — Ezeket soha nem mondta el neked a családod? -

Én nem vagyok varázslatvető - emlékeztetem, és szégyen pír-

ja borítja el az arcomat. Tudnom kellene. A családom sohasem bízott meg bennem eléggé. Nem zengnek ódákat arról, mit gondolnak rólam. -

De hát a bátyáid... - mondja Annie.

-

Vissza lehet fordítani? — kérdezem félbeszakítva. Nagyon nem

szeretnék most a családomról beszélni. Annyira áthatóan néz, hogy lesütöm a szememet. Aztán megköszörüli a torkát, és beszélni kezd, mintha nem lettem volna épp az imént hihetetlenül faragatlan. -

A memóriavarázslat végleges. De ez nem jelenti azt, hogy em-

berek nem gondolhatják meg magukat. Elérheted, hogy valaki azt gondolja, te vagy a legdögösebb a világon, de ettől még lehet, hogy jól megnéz, és másképp dönt. Kikényszerítek egy mosolyt, de olyan a gyomrom, mintha ólmot nyeltem volna. -

Mi a helyzet az átváltoztatással?

Megrántja a vállát. A csengők csilingelnek a szoknyáján. -

Mi van vele?

-

Az is végleges?

-

Egy másik átváltoztató visszafordíthatja, amennyiben az em-

bert élő dologgá változtatták. Egy átváltoztató hajóvá változtathat

egy fiút, aztán vissza fiúvá, de a kölyök ezt nem élné túl. Ha valaki egyszer élőlényből élettelenné válik, annak annyi! Annyi! Meg akarom kérdezni, mi van, ha egy lányt macskává változtatnak, de nem kockáztathatom, hogy túl pontosan fogalmazok. Már eleget kockáztattam. -

Köszönöm! - mondom már állva. Nem tudom biztosan, mit

tanultam, kivéve, hogy a válaszokat, amiket keresek, nem lesz könynyű megtalálni. Annie kacsint. -

Mondd meg annak a te nagyapádnak, hogy a Görbe Annie kér-

dezett felőle! -

Megmondom - válaszolom, bár tudom, hogy nem fogom. Ha

elmondanám, hogy itt jártam Carney mellett, tudni szeretné, miért. Már indulok a folyosón, amikor eszembe jut valami, és visszafordulok. -

Hé, Mrs. Z. még mindig a városban lakik?

Lila anyja. Arra gondolok, hogy tettem le a telefont, amint meghallottam a hangját, és arra, ahogy rám nézett Lila születésnapi partiján a hotelszobában. Evekig azt gondoltam, valami titokzatos sötétséget látott bennem. -

Persze hogy ott - mondja Annie. - Nem hagyhatja el Carney-t,

különben a férje üldözné. -

Üldözné?

-

Zacharov úgy gondolja, a felesége tudja, hova tűnt a lányuk,

csak nem mondja meg neki. Mondtam az asszonynak, hogy ne aggódjon. Túléli a férjét. Még a Feltámadás Gyémántja sem hat örökké. -A kő, amit Lilával vett Párizsban? - Valami rémlik Raszputyinnal kapcsolatban, de nem emlékeztem, hogy a kőnek saját neve van.

-

Az a kő állítólag varázslattal bír, és a viselője sose hal meg. Jó

nagy hülyeség, mi? Ez azt jelentené, hogy egy kő többre képes, mint megtörni egy átkot. Bár, úgy tűnik, működik. Még senki sem ölte meg Zacharovot, pedig már sokan próbálták. Nagyon szeretném látni. — Oldalra billenti a fejét. — Te szerelmes voltál abba a lányba, Lilába, ugye? Most hogy belegondolok, emlékszem, koslattál utána. Te is és a bátyád is. -

Az már régen volt!

Föltámaszkodik, hogy megpuszilja az arcomat; kiráz a hideg. -

Ha két testvér ugyanabba a nőbe szerelmes, annak sosincs jó

vége! Barron tucatnyi más lánnyal is találkozott, mialatt Lilával is randizott. Lányokkal az ő korosztályából, lányokkal a sulijából, akiknek saját autójuk volt. Lila sokszor telefonált, és Barront kereste, én pedig előadtam valami nyilvánvaló hazugságot, amin reméltem, hogy átlát, de ő mindig elhitte. Aztán dumáltunk, míg meg nem jött Barron, hogy jó éjt kívánjon neki, vagy amíg Lila el nem aludt. A legrosszabb idő volt, amikor Barron otthon volt, és unottan beszélt Lilához, miközben tévét nézett. -

Csak egy gyerek! — mondta, amikor Liláról kérdeztem. —

Ő nem az igazi barátnőm. Különben is, két órára lakik innen! -

Akkor miért nem dobod ki? - Lila légzésének a neszére gondol-

tam a telefonban, egész este, míg el nem aludtam. Nem értettem, hogy akarhatott Barron bárki mást nála jobban. Barron vigyorgott. -

Nem akarom megbántani az érzéseit.

Odacsaptam ököllel a reggelizőasztalra. A tányérrakások és a szemét megremegtek.

-

Csak azért jársz vele, mert Zacharov lánya!

A vigyora még szélesebb lett. -

Ezt te nem tudhatod! Lehet, hogy csak azért járok vele, hogy

veled baszakodjak! El akartam mondani Lilának az igazat, de akkor nem telefonált volna többet.

A jakuzák minden börtönben töltött évért egy szem gyöngyöt tesznek a péniszükbe. Bambusznád levelével fölhasítják a bőrt, és benyomják a gyöngyöt. Rettenetesen fájdalmas lehet. Gondoltam, messze nem lehet olyan rossz három kavicsot a lábam bőre alá dugni. Nagyapám autójának a hátsó ülésén térdemig tűröm a farmerem szárát. A közeli boltban megvettem mindent, amiről úgy gondoltam, szükséges lehet, és most a parkolóban az ülésre borítom a bevásárlószatyor tartalmát. Először az eldobható borotvával megtisztítok egy tíz centi átmérőjű területet a lábszáramon, és tisztára öblítem palackozott vízzel. Lassan megy. A borotva olcsó fajta, és mire elkészülök, a bőröm vöröslik, és apró sebektől vérzik. Megállapítom, hogy semmim sincs, amivel feltörölhetem a vért, amiből láthatóan több fog folyni, mint gondoltam. Kibújok a pólómból, és a bőrömhöz szorítom, nem érdekel, hogy csíp. Fertőtlenítésre van egy üveg hidrogén-peroxidom, de nem használom. Talán összeszedem a bátorságomat, és majd a végén, de pillanatnyilag így is éppen eléggé fáj a lábam. Kiveszek egy borotvapengét a dobozból, és bűnös ábrázattal lesek ki az ablakon. Családok vonulnak át a parkolón, gyerekeket tolnak bevásárlókocsikban, férfiak tálcán kávét cipelnek. Ne nézzetek idei - mondom nekik némán, és végighúzom a borotva élét a lábamon.

Annyira könnyen megy és olyan kis fájdalommal jár, hogy az már megijeszt. Csak egy éles szúrás, és furcsa, hűvös érzés kúszik végig a lábamon. Egy pillanatra még a bőrömet is becsapja, mert először csupán egy csík rajzolódik és a nyers hús. Aztán a vágás mentén megered a vér; csöpög, majd hosszú piros patakban bugyog. Igazán gyötrelmes a kövek benyomása. Mintha letépném a saját bőrömet; három kő, minden évért egy, amikor gyilkosnak hittem magam. Minden egyes darab annyira fáj, hogy hányingerrel küszködöm. Befűzöm a tűt, meghajlítom, és két kínzóan fájdalmas, felületes öltéssel összevarrom a lábamat. Hazamegyek, összeszedem Lilát, és olyan messzire megyünk, amilyen messzire csak tudunk. Talán Kínába, és keresünk valakit, aki visszaváltoztatja lánnyá; vagy elviszem az apjához, és megpróbálom elmagyarázni. De még ma este indulunk. Nem vagyok közelebb ahhoz, hogy megtudjam, ki az emlékezetvarázsló, mint a Görbe Annie-nál tett látogatásom előtt, de abban, hogy engem megátkoztak, biztosabb vagyok, mint valaha. Úgy vélem, Anton, mivel ő, Philip és Barron összejátszik. Azt hittem, Anton szerencse vető, de lehet, hogy összezavarta a fejemet, hogy ezt higgyem. Ha emlékezetvető, akkor tutira összezavarta Barronét is. És Philip hagyta. A hidrogén-peroxid gyöngyözését nézve, azt mondogatom magamnak, rendben van, hogy most szédülök, nem baj, hogy remeg a kezem, mert megcsináltam. Vége. Többé senki sem fog tudni elfeledtetni velem semmit! Soha többé!

Kiszállok az autóból a ház kocsifelhajtóján, észreveszem, hogy az istálló ajtószárnyai nyitva vannak. Odamegyek, benézek. Nincsenek csapdák. Sehol a macskák. Nem villognak szemek a homályból.

Állok, nézek egy hosszú másodpercig, és próbálom megérteni, mi történt. Aztán rohanok a házhoz, és feltépem az ajtót. -

Hol a macska? - üvöltöm.

-

A bátyád fölhívta az állatmenhelyet - mondja nagyapa, és ki-

kukkant egy halom molyette ruha közül. - Délután jöttek ki. -

Mi van a fehér macskával? Az én macskámmal?

-

Tudod, hogy nem tarthattad meg! - mondja. - Hagyd, hogy

olyanokhoz kerüljön, akik tudnak róla gondoskodni. -

Hogy tehetted ezt?! Hogy engedhetted, hogy elvigyék?!

Kinyújtja a kezét, de én hátra lépek. -

Melyik bátyám? Ki hívta a menhelyet? - A hangom remeg a

dühtől. -

Nem hibáztathatod! - mondja nagyapa. - Csak jót akart. Osz-

szepiszkították az istállót. -

Ki volt az? - kérdezem.

-

Philip — válaszolja nagyapa megadó vállrándítással. Még beszél,

magyaráz valamit arról, miért jó, hogy a macskák eltűntek, de nem figyelek. Barronra és Maurára gondolok, az ellopott emlékeimre, az eltűnt macskára, és arra, hogy Philip még megfizet. Mindenért. Kamatostul.

9.FEJEZET UTÁLOK MENHELYEKRE MENNI. Utálom a vizelet, a széklet, az ennivaló és az ázott újságpapír összevegyülő kipárolgását. Utálom az állatok kétségbeesett nyüszítését, a végeérhetetlen sírást a ketrecekből, és a bűntudatot, mert semmit sem tehetek értük. Már az első helyen megbolondulok, és csak a harmadikban találom meg. Őt. A macskámat. Rám néz a ketrec hátuljából. Nem vonít és nem dörgöli a fejét a rácsokhoz, ahogy néhány másik macska teszi. Inkább úgy néz ki, mint egy lecsapni kész kígyó. De egyáltalán nem úgy, mintha valaha is ember lett volna. — Mi vagy te? - kérdezem. - Lila? Feláll, és az első rácsokhoz jön. Egyet nyávog, panaszosan. Végigfut rajtam a hideg, részben a rettegés, részben az undor hidege. Egy lány nem lehet macska! Kéretlenül előbukkan az emlék, amikor utoljára láttam Lilát. Érzem a vér szagát. Átélem, ahogy mosolyra húzódik az arcom, amikor a testére nézek. Ha ez az emlék hamis is, én valódinak vélem. Az a feltevés, hogy életben van, és még megmenthetem, olyan érzés, mintha szimulálnék. Mintha magamnak hazudnék. Mintha elveszteném az eszemet.

Másrészt az egymástól különböző zöld és kék szem éppen olyan, mint az övé. És engem néz. És még akkor is, ha tán megbolondulok, akkor is, ha lehetetlennek tűnik, én biztos vagyok benne, hogy ő az. Megfordulok, ő újra és újra keservesen nyivákol, de kényszerítem magamat, hogy ne figyeljek rá, és kimegyek az állatok szállásáról. A pultnál egy nehéz súlyú nő snaucermintás pulcsiban magyarázza valami ürgének, hogy hová tegyen ki szórólapot, amin jutalmat ígér az elveszett királypitonjáért. -

Szeretnék örökbe fogadni egy macskát - mondom neki.

Elém csúsztat egy nyomtatványt. Kérdezik a nevemet, az állatorvosom címét, mennyi ideje élek a jelenlegi lakcímemen, és hogy jóváhagyom-e a karomeltávolítást. Beírom azokat a válaszokat, amiket szerintem várnak, és üresen hagyom az állatorvosra vonatkozó részt. A kezem remeg, úgy érzem magamat, mint apám balesete után, amikor úgy tűnt, az idő másképpen telik nekem és a többi ember számára. Túl gyors és túl lassú, és csak arra tudok gondolni, hogy ha kisétálok innen a fehér macskával, majd lesz mód, hogy leüljek, és megvárjam, hogy az idő beérje önmagát. -

Ez a születési dátumod? — kérdezi a nő, a papírt kopogtatva.

Igenlően bólintok. -

Csak tizenhét éves vagy. - A vastag betűs szövegre mutat a lap

tetején: Örökbe fogadni kizárólag 18 év felett lehet! Bámulom a betűket. Általában odafigyelek az ilyesmire. Felkészülök. Feltérképezem a lehetőségeket. De most tátogok, mint a partra vetett hal. -

Nem érti! - mondom, és nézem, ahogy egy homlokránc meg-

emeli a szemöldökét. — Ez nem jól jött ki. Az az én macskám, úgy értem, az, amelyiket örökbe akarom fogadni. Valaki biztos behozta, de ő igazándiból az enyém. -

Nem volt rajta nyakörv, mikor behozták - mondja. - Se biléta.

Nyugtalanul nevetek. Most megfogott. -

Mindig beakad valahová.

-

Fiam, ez egy kóbor macska, egy istállóban tanyázott. Csak pár

órája hozták be, és ha valaki etette is, akkor vagy nem adott neki eleget enni, vagy régen nem táplálta. -

Régen istállóban élt - mondom. - De most már velem él!

A nő megrázza a fejét. -

Nem tudom, mi történt, de kitalálom. Nem engedték meg, hogy

hazavidd a macskát, és a szüleid menhelyre küldték. Felelőtlenség... -

Nem ez történt! - Azon töprengek, vajon mit szólna, ha elme-

sélném, mit gondolok, mi történt. Kis híján felnevetek. Elöl csilingel a csengő, és egy pár lép be az ajtón egy kislánnyal. A snaucerpulcsis nő mosolyogva fordul feléjük. -Jöttünk, hogy elvigyünk egy kiskutyát! - kiabál a kislány. A szája körbe ragacsos. A kesztyűje csupa barna folt. -Várjon! — mondom kétségbeesetten. - Kérem! A nő gyors, sajnálkozó pillantást vet rám. -

Gyere vissza, ha sikerült valamelyik szülődet meggyőznöd,

hogy adjon neked engedélyt. Mint ez a gyerek itt. Mélyet sóhajtok. -

Holnap is dolgozik? — kérdezem tőle.

Egyik kezét a csípőjére teszi, most már bosszankodva, valószínűleg azért dühödött be, mert egy pillanatra megsajnált, de engem nem érdekel. -

Nem! De a pasas, aki holnap lesz szolgálatban, ugyanezt fogja

mondani! Hozz egy szülőt! Bólintok, de már nem figyelek rá, mert a fejemben Lila sikítása visszhangzik a rácsok mögül. Csak sír, sír, de senki nem jön.

Apám tanította ezt a trükköt arra, hogy megnyugodjam. Például mielőtt lopni surrantam be egy házba, vagy ha a rendőrség kihallgatott. Azt mondta, képzeljem el, hogy a tengerparton állok, és koncentráljak a tiszta, kék víz hangjára, amint a hullámok a lábamnál mossák a partot. A homok simogatására a lábujjaim között. Lélegezzem be mélyen a tengeri levegőt. Nem működik.

Sam a második csörgésre veszi fel. -

Éppen a színdarabot próbáljuk - mondja majdnem suttogva. -

Stavrakis megöl a tekintetével! Mondd gyorsan! Nagyon keveset tudok nyújtani Samnek. Önkéntelenül megbízom benne, és tudom, a bizalom nem ér túl sokat. Nem is tudom, kell-e ez neki. -

Szükségem van a segítségedre!

-

Jól vagy? Ez komolynak hangzik.

Kényszeredetten nevetek. -

Ki kell szabadítanom egy macskát a Rumelt Állatmenhelyről.

Tekintsd úgy, mintha valakit börtönből szöktetnénk. Ez hatásos. Nevet. -

Kinek a macskája?

-

Az enyém, miért, mit gondolsz? Hogy idegenek macskáját

szöktetem meg? -

Hadd találjam ki, bemártották, de ő ártatlan.

-

Csak úgy, mint mindenki más a börtönben. - Anyára gondo-

lok. A röhögés félreérthető formában bugyog föl a torkomból: gúnyos és nyers. vetést.

Jó, akkor holnap? - mondom, amint abba tudom hagyni a ne-

-

Igen, ő az - hallom Samet, de a hangja visszafojtott, talán a

kezével takarja a telefont. — Jönni akarsz? — Még valamit mond, de nem értem. -

Sam! — kiabálok, és kezemmel a műszerfalra csapok.

-

Hé, Cassel! - Daneca az, halkan beszél. Daneca a lenes cuccai-

val és az ügyeivel, aki soha nem veszi észre, hogy kerülöm. — Mi ez a macskával? Sam azt mondja, segítségre van szükséged. -

Csak egy ember kell - mondom neki. Az utolsó, amire vágyom,

úgy véghez vinni a szöktetést, hogy közben Daneca mögöttem leselkedik. -

Sam azt mondja, elvihetném.

-

Mi a baj az ő autójával? - Sam egy halottaskocsit vezet, ami köz-

tudottan benzinfaló, ezért, hogy környezettudatos legyen, átalakíttatta, és olajjal működik. Az utastere mindig kellemesen sült kaja szagú. -

Nem tudom pontosan — mondja Daneca. Nincs sok választá-

som. Ajkamba harapva préselem ki a szavakat. -

Ez esetben remek lenne! Nagyon jó barát vagy, Daneca!

Leteszem a telefont, mielőtt valami bunkóságot mondok; azon jár az agyam, hogyan tudom majd viszonozni ezt a szívességet nekik, amivel tartozni fogok. Ha minden barátság hatalmi harc, ezt a csatát elvesztettem.

Nagyapa őrjöng, amikor hazaérek. Ordítani kezd, amint belépek az ajtón. Hülye szarságokat arról, hogy engedély nélkül elvittem az autót, hogy ez az én házam, és nekem kellene rendbe tennem. Sok mondanivalója van arról, milyen öreg és gyenge, amitől kacagnom kell, ettől viszont még hangosabban kiabál. sem szól.

Fogd már be! - üvöltöm, és fölvágtatok a szobámba. Egy szót

Tegyük fel, hogy a macska tényleg Lila! Csak egy percre, még ha azt is hihetnénk, megőrültem. Csak próbáljunk kilogikázni néhány dolgot! Valaki ilyenné tette. Annak a valakinek átalakító varázslónak kell lennie, ami Amerika egyik leghatalmasabb átokvetőjévé teszi. Vagyis nekem befellegzett. Ezzel nem tudok megküzdeni. A fölém ragasztott Magritte-poszteren elegáns férfi áll háttal, a kandallója fölötti tükörbe néz, de a tükörképe is a jól fésült fejének hátulját mutatja. Amikor megvettem, tetszett, hogy sohasem látni a férfi arcát, de most, hogy jobban megnézem, elgondolkodom, van-e neki egyáltalán.

Este tíz körül csörög a telefonom. Sam az; részeg. -

Gyere bulizni! - mondja lelkesen, de alig érthetően. - Házibu-

liban vagyok. -

Fáradt vagyok, öregem! - mondom. Ugyanazt a gipszvakolat-

repedést bámulom órák óta. Nincs kedvem fölkelni. -

Na, gyere már! - mondja. - Itt sem lehetnék, ha te nem lennél.

Az oldalamra fordulok. -

Hogy érted ezt?

-

Imádnak ezek a csávók, amióta a bukijük lettem. — Nevet. -

Gavin Perry épp most hozott nekem egy sört! Ezt neked köszönhetem, öregem, és én ezt nem fogom neked elfelejteni! Holnap visszaszerezzük a macskádat, és aztán... -

Jól van! Hol vagy? - Vicces, hogy azt gondolja, bármivel is tar-

tozik nekem. Feltolom magam az ágyról. Végül is, nincs értelme itt maradnom. Egyre csak Lilára gondolok, aki macska, ketrecbe van zárva, és sír, míg vérezni nem kezd a

torka. Emellett próbálom elviselni a kutakodástól összekuszálódott emlékeimet. Sam megadja a címet. Zoe Papadopoulos címe. Jártam már ott. A szülei sokat utaznak munkaügyben, ami azt jelenti, Zoe sok buli házigazdája. Nagyapa elaludt a tévé előtt. A hírekben Patton kormányzó; nagy támogatója a második törvényjavaslatnak, ami mindenki számára kötelezővé tenné a tesztet, ami megállapítaná, ki átokvető és ki nem. Patton folyton arról papol, mennyire hisz abban, hogy a varázslóknak fel kellene lépniük a törvényjavaslat támogatása mellett, hogy tudassák a világgal, ők olyan jóravaló, törvénytisztelő állampolgárok, mint ahogy azt állítják. Azt mondja, soha senkinek nem kell megtudnia, mi áll azon a papíron, kivéve az érintettet. Jelenleg nincs tervben olyan törvény előterjesztése, amely a kormány számára lehetővé tenné a magánjellegű kortörténetbe való betekintést. Hát persze! Jelenleg! Nagyapa horkant. Fogom a kulcsokat, és elindulok. Zoeék háza az új fejlesztésű Neschanic telep néhány hold nagyságú, erdős területeinek egyikén áll. Hatalmas, és a kocsibehajtó dugig van autókkal. A súlyos dupla ajtók tárva-nyitva állnak, és egy számomra ismeretlen lány egy korinthoszi oszlopnak dőlve, kezében egy üveg vörösborral hisztérikusan röhög a verandán. -

Mit ünnepelsz? - kérdezem tőle.

-

Ünnepelek - ismétli, mintha nem értené a szót. Aztán lassan

mosoly terül szét az arcán. — Az életet! Még egy kényszeredett mosolyt sem tudok produkálni. Viszket a talpam, hogy elhúzzak innen. Mondjuk, hogy betörjek az állatmenhelyre. Hogy tegyek valamit. A csalás elkövetésének legrosszabb része a hosszú órákon át tartó várakozás, míg végre valami elkezdődik.

A hidegvér akkor hozza ki a legjobbat az emberből. Bemegyek, és figyelmeztetem az idegeimet, hogy még nem jött el az idő. A nappalit tövig leégett gyertyák világítják meg, úgyhogy mindenhol olvadt viasz gyűlik tócsákban a parkettán. Csak pár srác van benn, a padlón ülnek, söröznek. Egy másodéves mond valamit, és mind rám néznek. Két és fél évembe telt, míg elértem, hogy elfelejtették, miért vagyok más, és tizenöt percembe, hogy emlékeztessem őket. Szánalmas és nevetséges társadalmi életem épp most fordul még rosszabbra. Biccentek nekik, és azon filózom, vajon köt-e Sam fogadásokat a rólam szóló pletykákról. Merem remélni! A konyhában egy csomó végzős Harvey Silverman köré gyűlik, aki gúlába rendezett feleseket gurít le egymás után. A többi bulizó nagy része kinn a medence mellett. A fürdéshez túl hideg van, de néhány teljesen felöltözött vendég akkor is megteszi, a szájuk kék a terasz fényében. -

Cassel Sharpe! - kiált Audrey, és belém karol. - Nézzenek oda,

mit hozott be a macska! Audrey szeme üveges, mosolya bárgyú. Még így is édes. Greg Harmsfordra pillant, aki egy könyvespolcnak támaszkodik, és két csajjal dumál a gyeplabdacsapatból. Lehet, hogy együtt jöttek a buliba? -

Mint mindig - mondja Audrey visszafordulva. — Leselkedsz az

árnyékból. Figyelsz. ítélkezel. -

Nem! - mondom. El sem tudom mondani, én mennyire tartok

attól, hogy fölöttem ítélkeznek. -

Jó volt, amikor a pasim voltál! - mondja, és a vállamra hajtja

a fejét, talán megszokásból, talán mert részeg. Az a benyomásom, direkt nekem tettetett gyengédség. — Szerettem, amikor figyeltél.

Megállóm a késztetést, hogy megígérjem neki, ha megmondja, mit csináltam jól, újra megteszem. -

Neked nem volt jó, amikor a barátnőd voltam? - kérdezi olyan

halkan, hogy az már szinte csak lehelet. -Te szakítottál - a hangom elmélyül, és a szavak majdhogynem becézgetnek. Nem érdekel, mit fecsegek. Csak az érdekel, hogy ott tartsam, és beszélgessen velem. Olyan érzést kelt bennem, mintha kiléphetnék a saját életemből, át az övébe, ahol minden könnyű és őszinte. -

Nem vagyok túl rajtad - mondja. - Úgy gondolom.

-

Ó! — mondom, aztán lehajolok és megcsókolom. Úgy gondo-

lom. Ne gondolkodj! Csak az övéhez nyomom a számat. Tequilaízű. Borzalmas csók, tele fájdalommal és csalódottsággal, és a tudattal, hogy most mindent elcseszek. Fogalmam sincs, mit tegyek, csak elbaszarintani tudok mindent, míg a dolgok aztán még rosszabbra fordulnak, szörnyűre. Fölemeli a kezét, és gyengéden a vállamra teszi. Nem taszít el. Ujjai a tarkómra fonódnak, ami kicsit csiklandoz, és belemosolygok az ajkaiba. Lassítok. így jobb. Belesóhajt a számba. Engedem, hogy az ujjaim fölfedezzék a kulcscsontját, és a nyaka hajlatába tévedjenek. Szeretném végigcsókolgatni. Szeretném az ajkaimmal és a nyelvemmel végigkövetni a tejszerű bőrén a szeplők útját. -

Hé! - kiált rám Greg. — Szállj le róla!

Audrey megbotlik, és kis híján Gregnek zuhan. Mintha mélyvízből bukkantam volna föl; légszomjam van. Elfelejtettem, hogy buliban vagyunk. -

Részeg vagy! — mondja Greg Audrey-nak, és megragadja a felső

karjánál. Audrey bizonytalanul imbolyog. Az ujjaim ökölbe szorulnak. Legszívesebben falhoz vágnám. Szét akarom zúzni az öklömet az arcán. Audrey-ra nézek, hogy adjon jelet.

Azt mondom magamban, ha csak egy parányit is úgy tűnik, Audrey fél vagy dühös, megverem Greget. De Audrey lefelé néz, és elfordítja tőlem az arcát. A dühöm önutálatba fordul. -

Egyáltalán, mit keresel te itt? - kérdezi Greg. - Azt hittem, a

dékán végre rájött, hogy bűnöző vagy, és kirúgott. -

Nem tudtam, hogy ezt a rendezvényt az iskola szponzorálja! —

mondom. -

Senki nem akarja, hogy itt legyél, és megátkozd a barátnőjét! -

Önelégülten mosolyog. - Te és én, mindketten tudjuk, hogy csak így tudsz randit kicsikarni. Maurára gondolok, és beszűkül a látásom. Greget mintha fekete alagúton keresztül látnám. Az öklöm olyan keményen összeszorul, hogy a kesztyűmön keresztül is érzem a körmeimet. Erősen megütöm, elterül, ahogy padlóra küldöm. A lábam a bordái közé rúg, mielőtt Rahul Pathak átfog a derekamon, és elhúz tőle. -

Nyugi, Sharpe! - mondja Rahul, de én egyre erőlködöm, hogy

kiszabaduljak a szorításából. Meg akarom rugdosni Greget! Valaki elkapja a csuklómat, és a hátam mögé csavarja. Audrey eltűnt. Greg feláll, és a száját törölgeti. -

Láttam anyád tárgyalását az újságban, Sharpe! Pont olyan vagy,

mint ő! -

Ha olyan lennék, már azért könyörögnél, hogy leszophass! -

jegyzem meg gúnyosan. -

Dobjátok ki! - mondja valaki. Rahul az ajtó felé vezet. A für-

dőzők felnéznek, ahogy átmasírozunk köztük. Néhányan felállnak a kanapékról, azt remélve, verekedés lesz.

Szünet nélkül igyekszem kiszabadítani a kezemet a szorításból, de amikor végül elengedik, nem számítok rá. Elnyúlok a füvön. -

Mi ütött beléd? - kérdezi Rahul. Zihálva veszi a levegőt. A csil-

lagokra bámulok. -

Bocs! — mondom.

A másik srácról, aki lefogott, kiderül, hogy Kevin Ford. Alacsony, de jó erőben van. Birkózó. Figyel, hátha csinálok valamit. -

Nyugi! - mondja Rahul. — Ez nem te vagy, öregem!

-

Megfeledkeztem magamról - mondom. Megfeledkeztem arról,

hogy nem tartozom közéjük, és sohasem fogok. Elfelejtettem, hogy ugyan a bukijukká varázsoltam magam, de soha nem voltam a barátjuk. Megfeledkeztem arról, milyen törékeny alapokon nyugszik az ürügy, amire a társadalmi életem épült. Kevin és Rahul visszaballag a házba. Kevin mond valamit, túl halkan ahhoz, hogy értsem, de Rahul nyerít a röhögéstől. Megint fölnézek a csillagokra. Soha senki nem tanította meg nekem a csillagképeket, ezért nekem mind csak fényes pontok. Káosz. Nincs benne rendszer. Gyerekként felfedeztem magamnak egy csillagképet, de másodszor már nem találtam meg. Valaki átcsoszog a füvön, és feltűnik fölöttem, eltakarva a kaotikus égboltot. Egy pillanatig azt remélem, talán Audrey az. De csak Sam. -

Hát itt vagy! - mondja.

Lassan fölállok. Sam megfordul, megbotlik, majd beokád a konyhaablak alatti hortenziabokorba. Néhány lány a nyugágyakban felnevet. -

Örülök, hogy itt vagy - mondja Sam, miután abbahagyja -, de

asszem, jobb lesz, ha most hazaviszel.

Egy autós gyorsétteremnél veszek neki kávét, és jó sok cukrot teszek bele. Remélem, ez majd segít kijózanodnia, de az ital nagy részét a parkoló betonjára hányja. A maradékkal kiöblíti a száját. Bekapcsolom a rádiót, ülünk, és hallgatjuk, miközben a gyomra bugyborékol. Újabb dal arról, hogy valakit elvarázsolt a szerelem. Mintha az agymosás romantikus lehetne. -

Amikor gyerek voltam, azt játszottam, én is varázsló vagyok -

mondja Sam. -

Mindenki azt játssza - mondom neki.

-

Még te is?

-

Különösen én. - Felajánlom neki a másik csésze kávét is. Az

enyém, és simán feketén hagytam, de lehet, hogy van még valahol pár csomag cukor. De Sam rázza a fejét, nem kér. -

Hogy jön rá valaki, hogy átokvető? Mikor tudtad meg, hogy

te nem vagy az? -

Biztos ugyanúgy történt, mint veled. A szüléink mondták, hogy

ne játsszunk a varázslással. Anyám odáig ment, hogy azt mondta, az a gyerek, aki átkot vet, mielőtt felnőne, belehalhat a visszahatásba. -

És ez nem igaz?

Megrándítom a vállamat. -

Csak abban az esetben öl meg azonnal, ha olyan halálvető vagy,

aki nagyon szerencsétlen a visszahatással; de akkor se számít, hány éves vagy. A bátyáim például már tudták egészen kicsikként is. Tudod, Barron mindig nyert, míg mások körülötte vesztettek. Philip pedig mindig túl jó volt verekedésben. - Emlékszem, egyszer behívták anyát az általános iskolába, amikor Philip eltörte három, nála sokkal nagyobb srác lábát. A visszahatástól egy hónapig beteg volt, de soha többet nem piszkálta senki. Nem tudom, anya hogy

csinálta, de senki sem jelentette föl Philipet a rendőrségen. Próbálok Barront érintő konkrét esetet is felidézni, de semmi nem jut eszembe. -

Ha egyszer rájössz, hogy átokvető vagy, megtanulsz titkos dol-

gokat a többi átokvetőtől. A részleteket nem tudom elmondani, mert én sem ismerem őket. -

Amit eddig elmondtál, azt egyáltalán el kellett volna?

-

Nem - mondom, és beindítom az autót. - De olyan részeg

vagy, hogy majdnem biztos vagyok benne, úgyse fogsz emlékezni rá. Valamikor azalatt, hogy Mrs. Yutól bocsánatot kérek, amiért a fiát olyan későn hoztam haza, bedobom Samet az ágyba, és kifarolok a kocsifelhajtóról a koloniál stílusú óriási téglaházuk elől, rájövök valamire. Ha Lila macska, akkor itt, az Egyesült Államokban él egy átváltoztató. Tudtam ugyan eddig is, de nem gondoltam bele, hogy ez mit jelent. A kormány kezét-lábát törné, hogy felbérelhesse. A bűnözőcsaládok kétségbeesetten próbálnák felfogadni. Ez a lényeg. Ha Philip tudja, ki az, érthető az emlékezetmágia. Egy igazi átváltoztató! Ezt valóban megéri elfeledtetni velem!

10.FEJEZET A KÁVÉZÓ ELŐTT TALÁLKOZOM Sammel és Danecával. Sam 1978-as klasszikus, tolóajtós Cadillac Superior halottaskocsijának motorháztetején ülnek a parkolóban. Sam szörnyen néz ki, aprókat kortyolgat a csészéjéből, és mintha hidegrázása lenne. Az autó tökéletesen kiglancolva. A viasszal fényesített fekete metálfestést csak a „100% növényi olajjal meghajtott” matrica csúfítja el a króm lökhárító fölött. Sam zakót visel, fehér inget és nyakkendőt, de a zakó ujja túl rövid, mintha túl sokáig lógott volna elrejtve a szekrény mélyén. Daneca fura az egyenruha nélkül. Farmerének alsó szegélye kopott a vékony strandpapucs fölött, de a fehér ing tökéletesre vasalt. -

Látom, kijött az autód a szervizből! - mondom Samnek.

Zavarodottnak látszik. -

Az autóm...

Daneca félbeszakítja. -

Gondoltam, így is eljövök, ha már egyszer azt mondtam.

Mélyet sóhajtok, és a gatyámba törlőm az izzadt tenyeremet. Idegesebb vagyok annál, mint hogy érdekeljen a hazudozásuk.

-

Srácok, igazán nagyra értékelem, hogy föláldozzátok a szomba-

totokat, hogy nekem segítsetek! - mondom, és finom úriemberhez méltó viselkedéssel más húrokat kezdek pengetni. -

Na, akkor mi a helyzet azzal a macskával? - kérdezi Daneca.

-

Családi jó barát - válaszolom, és remélem, hogy elnevetik ma-

gukat. Sam fölpillant a poharából. Izzadság csillog az arcán. Durván másnapos. -

Úgy emlékeztem, azt mondtad, tiéd a macska.

-

Hát az is. Az volt. Az enyém volt. - Még magamat is összeza-

varom. Elfelejtem a hazugság alapjait. Csak egyszerűen! Az igazság bonyolult, ezért senki nem hiszi el könnyebben, mint egy valamirevaló hazugságot. -

Elmondom, mit kéne tennetek. Gondolom, nem kaptad meg

az SMS-emet? -

Nem öltöztem elég gazdagnak? — kérdezi Sam, és hátradől, hogy

az öltönyét teljes pompájában értékelhessük. - Ügy viselkedsz, mint aki citromba harapott! -

Hibbantnak nézel ki! - mondom, és a fejemet rázom. - Hib-

bant komornyiknak. Vagy pincérnek. Sam Danecára néz, akiből kitör a röhögés. -

Ezért öltöztél így? - kérdezi.

Sam visszahuppan az autóra. -

Ez nagyon nem tesz jót az egomnak!

-

Daneca meg tudja csinálni - mondom. - Daneca megfelelően

öltözött a feladathoz. -

Megalázás megalázás hátán - nyög Sam. - Daneca gazdagnak

tűnik, mert ő gazdag!

-

Te is az vagy! - mondja neki a lány, erre Sam fölteszi a napszem-

üvegét, és ismét felnyög. Sam szüleinek autókereskedés-lánca van, ami egyaránt ironikussá teszi azt, hogy halottaskocsit vezet, és hogy ellenzi a nagy olajkartellt. -

Nem lesz nehéz - mondom Danecának, és próbálom kirekesz-

teni az agyamból, hányszor hajtottam őt el. -

Te egy kedves, jó sorban lévő lányt alakítasz, akinek vigyáznia

kellett volna a nagymamája hosszú szőrű fehér macskájára. A neve Kókusz, van hosszabb törzskönyvi neve is, amit te nem tudsz. A macskának továbbá volt egy dollárezreket érő Swarovski-kristályos nyakörve is. Sam felül. -

Perzsamacskád van? Imádom a nyomott kis pofájukat! Mindig

olyan mérgesnek látszanak. -

Nem! — mondom annyira nyugodtan, ahogy csak tudom, bár

legszívesebben kupán vágnám. - Nem az én macskám! Az ő macskája! Hadd fejezzem be! -

De neki nincs is macskája! - Védekezőn emeli a kezét. - Jól

van, na! -

Bemész, és Kókuszt keresed, aztán megkérdezed, van-e bármi-

lyen hosszú szőrű fehér macskájuk. Kétségbeesett vagy. A nagymamád hétfőn jön haza, és meg fog ölni. ígérsz a pult mögött ülő srácnak ötszáz dollárt, bármilyen hófehér, hosszú szőrű cicáért, ha nem tesz fel kérdéseket. — Furcsán bámulnak rám. - Nincsenek monitorok a pultnál, megnéztem. -

Es akkor odaadják a macskát, én pedig odaadom a pénzt? -

kérdezi Daneca. Tagadólag rázom a fejemet. -

Nem. Nincs hosszú szőrű fehér macskájuk. A miénk rövid szőrű.

-

Öregem, szerintem hiba csúszott a számításba - mondja las-

san Sam. -

Bízzatok bennem! - mondom, és előveszem a legszélesebb,

legsármosabb mosolyomat. Daneca besétál a Rumelt Állatmenhelyre, és kicsit remeg, amikor visszajön. -

Hogy ment? — kérdezem.

-

Nem tudom. - Egy pillanatig dühít, amiért nem játszhattam el

az ő szerepét is. Mérges vagyok, mert a szülei nem tanították meg, hogyan kell hazudni, és rendesen csalni, ezért most talán cserbenhagyott a tapasztalatlanságával. -

Volt ott egy nő? - kérdezem, és idegesen rágom a számat.

-

Nem, egy vékony fickó volt. Szerintem huszonéves lehet.

-

Mit mondott, amikor a pénzről beszéltél? Vagy a nyakörv-

ről? -

Semmit — mondja Daneca. - Nem volt hosszú szőrű fehér

macskája. Nem tudom, jól csináltam-e. Annyira megrémültem! -

Semmi baj! — Megfogom a kezét. — A rémület, az jó. Hiszen épp

most vesztetted el a nagyi Kókuszát. Bárki meg lenne ijedve! Csak mondd, hogy odaadtad neki a számodat! -

Látszólag ez volt az egyetlen, ami érdekelte — nevet Daneca. —

És most? Megrándítom a vállamat. -

Most várunk. A következő felvonás nem jöhet legalább egy óra

hosszáig. - Danecára pillantok, aki ugyanúgy néz rám, mint amikor visszautasítom, hogy csatlakozzam bármelyik ügyéhez. A nézése azt sugallja, elárultam, akiről azt hitte, én vagyok. De nem húzza ki a kesztyűs kezét az enyémből.

-

Majd akkor játszhatom az én szerepemet? - kérdezi Sam.

Idegbeteg vagyok. Ez nagyon érzékeny pontja a tervnek, és ha nem sikerül, az egyetlen mentő ötletem az, hogy hajléktalanokat toborzok, akik megpróbálják örökbe fogadni a macskát. -

Majd elintézem.

Sértődötten néz rám. -

Jönni akarok, hogy lássam, hogyan trükközöl!

Lelkiismeret-furdalásom van, amiért iderángattam szombaton ok nélkül. -

Jól van! - mondom végül. - Csak kövesd az utasításaimat!

Várunk másfél órát, kávét és forró csokit iszunk, míg már tűkön ülök. Végül kiveszek egy karperecet egy claire’ses táskából, a zsebembe csúsztatom, és kihúzok egy köteg szórólapot is. Daneca egy csomag csokival bevont kávébabot eszeget, és furcsán néz rám. Az jut eszembe, vajon visszamehetek-e valaha is a Wallingfordba, vagy már túl sokat árultam el magamról. Töprengek, szóljak-e neki, hogy az ő szerepének vége, és hazamehet, de ha ezt akarnám, már több mint egy órája meg kellett volna tennem, ezért úgy döntök, most már nem szólok. -

Mire valók? - kérdezi Sam a szórólapokra bökve.

-

Majd meglátod! - válaszolom. Átmegyünk az autópályán, ami-

hez hozzátartozik, hogy átszaladunk két sávon, amikor a lámpa vált. Azután egy mellékutcán le a menhelyig. Sokan vannak szombat délután lévén; legtöbben egy macskákkal teli szobában, ahol óriási, kárpittal takart fákon fújó, szundikáló és karmukat élesítő macskák tucatjai gubbasztanak. A szívem kihagy egy ütemet, mert nem látom Lilát. A lehetőség, hogy egy család már hazavitte, szinte megállítja a szívemet. Lila!

Már nem színlelek vagy fontolgatok többé. A fehér macska Lila. Sam mintha most döbbent volna rá, hogy fogalmam sincs, mit művelek. Megköszörülöm a torkomat. A fickó a pult mögül felnéz. Az arca nagy rakás pattanás. -

Helló, kirakhatom ezt ide? - kérdezem, és felmutatok egy szó-

rólapot. Hófehér papírra kimásoltam az internetről letölthető legcukibb bolyhos, fehér perzsamacska fényképét, amit nyakörv nélkül találtam. Megszólalásig hasonlít a mi Kókuszunk személyleírására. Fölötte a „TALÁLT” szó, alatta telefonszám. A fickó elé tolom a pultra. -

Persze! - mondja.

Tökéletes áldozat. Elég fiatal, hogy kelljen neki a pénz, hát még a dicsőség, hogy segíthet egy csinos lánynak! Hirtelen nagyon örülök, hogy Daneca úgy döntött, része lesz a tervnek. Még egy szórólapot teszek a táblára, és imádkozom, hogy a zűrzavarban a pultos srác észrevegye azt, amit neki hagytam ott. Egyidősebb nő egy pitbullkeverékről kérdezgeti, és ezzel elvonja a figyelmét. Sam mellettem téblábol, mintha halványlila gőze nem lenne arról, mi folyik itt. Mintegy véletlenül elejtem a szórólapot, majd felveszem. Végre elmegy a nő. -

Köszönöm, hogy kitehetem - mondom, hogy magamra von-

jam a fickó figyelmét, aki végre a hirdetésre pillant. Látni a tekintetén, hogy beindulnak az agykerekei. -

Hé, te találtad ezt a macskát? - kérdezi.

-

Ja — mondom. — Remélem, megtarthatom. — Az emberek sze-

retnek segíteni. Attól jól érzik magukat. A kapzsiság csak hab a tortán.

- A kishúgom naggyon izgatott. Már olyan régen szeretett volna egy cicát. Sam rám pillant, amikor azt mondom „naggyon”. Valószínűleg igaza van: vissza kell vennem magamból. A zsebembe nyúlok, és előhúzom a karperecet. Megcsillan a fluoreszkáló fényben. -

Nézze ezt a csiricsáré nyakörvet! - nevetek. - Ki tesz ilyesmit

egy macskára? -

Lehet, hogy ismerem a gazdáját - mondja lassan a fickó. A sze-

mei szikráznak, mint a drágakő. Láttam már kevésbé árulkodó jelet is. -

Apám, a húgom annyira csalódott lesz! - Mély levegőt veszek,

majd ki is fújom. - Hát, mondja meg neki, hogy hívjon fel! Elérkezett az igazság pillanata: a pultnál ülő áldozat szemébe nézek, és tudom, hogy megfogtam. Valószínűleg nem rossz ember, de az ötszáz dollár meglehetősen csábító. Plusz ott a nyakörv is. És még ürügyet is talált, hogy felhívja Danecát. -

Várj! - mondja. - Esetleg behozhatnád ide a macskát. Biztos va-

gyok benne, hogy ismerem a gazdáját. A cica neve Kókusz. Az ajtó felé fordulok, majd vissza a krapekhoz. -

Tök hülye voltam, hogy elárultam a húgomnak, de most már

teljesen be van zsongva, és hát, izé, nincs véletlenül egy fehér macskájuk? Csak a színét árultam el neki. Nagyon buzgó a csávó. -

Hogyne! Persze! Van!

Megnyugodva eresztem ki a levegőt. Tudom, hogy elárasztja az arcomat a megkönnyebbülés, de ezt nem színlelem. -

Hú, de jó! Nagyon klassz lenne, ha hazavihetnék neki egy fe-

hér macskát!

Az ürge vigyorog. Ahogy megmondtam, az emberek imádnak segíteni, különösen, ha egy füst alatt maguknak is segítenek. -

Király! - mondom. - Hadd töltsem ki a papírokat, aztán elvisz-

szük a jószágot. A barátja bolyhos kis cicuskája ennek a haveromnak a házában van, úgyhogy megyünk, és idehozzuk. - Samre mutatok. -

Az az izé épp bolhákkal ajándékozza meg anyám kanapéját! -

mondja Sam, és ez tökéletes. Bárcsak megdicsérhetném, de mindössze annyit tehetek, hogy hálás pillantást vetek rá. Az áldozat átnyújtja a nyomtatványokat, és ezúttal pontosan tudom, mit kell tennem. A koromhoz tizenkilencet írok, megjelölök állatorvost is, és kitalálok egy nevet, ami még csak nem is hasonlít az enyémre. -

Van nálad személyi igazolvány? - kérdezi a hapsi.

-

Persze — mondom, és a farzsebembe nyúlok a tárcámért. Kinyi-

tom, és odanyúlok, ahol a vezetői engedélyem tartom. Nincs ott. -

Fú, apám! — mondom. - Ez nem az én napom!

-

Hol hagyhattad? - kérdezi a fickó.

Megrázom a fejemet. -

Gőzöm sincs! Nézze, én megértem, hogy ez a szabályokba ütkö-

zik, meg minden. Még egy helyre kiteszem a szórólapot, aztán megyek, megkeresem a jogsimat. Talán inkább fölhívhatna a barátja, és majd én elviszem neki a macskát. A húgom csak megérti. A fickó hosszan vizslat. -

Nálad van az örökbefogadás díja? - kérdezi. A papírra nézek, de

már tudom, mi áll rajta. -

Ötven dollár. Persze.

Az ajtó csilingel, és néhány új ember érkezik, de a pult mögött a fickó rajtam tartja a szemét. Megnyalja a száját.

Kiveszem a pénzt, és leteszem elé. Jókora összeg elúszott az elmúlt pár napban a megtakarításomból rossz fogadásokra és a kiadásaimra. Óvatosabbnak kell lennem, ha Lila és én arra kényszerülünk, hogy a maradékból éljünk. -

Rendben, összehozlak a macskával - dönt az áldozat, és elve-

szi a pénzt. -

Az király! - mondom. - Kösz! — Most már óvakodom, nehogy

túljátsszam. -

Szóval ez a hosszú szőrű macska - kezdi Sam. Megdermedek,

hogy jelezzem, ne üsse bele az orrát. A fickót nézi a pult mögött. Föl kell hívnia a barátját, vagy ilyesmi? -

Majd föl - mondja, és látom, ahogy vörösödik a nyaka. - Sze-

retném meglepni. Egy nő csámpázik a pulthoz kitöltött nyomtatványt szorongatva a kezében. Türelmetlennek látszik. Kicsit muszáj erőszakoskodnom. -

Vihetnénk már a macskát? — kérdezem, és a karperecet a pult-

ra teszem. - Ja, a barátja valószínűleg szeretné visszakapni a nyakörvet is. A krapek a nőre néz, aztán rám. A keze összezárul a karperecen, hátramegy, és pár perc múlva egy karton kisállathordozót himbál. Remeg a kezem, ahogy átveszem. Sam elképedve vigyorog rám, de én csak arra tudok gondolni, hogy Lila az enyém. Megcsináltam! Itt van a kezemben. Belesek a lyukakon: ide-oda mászkál. Lila! Jéghideg rettegés fut végig a testemen. Mennyire igazságtalan, hogy ebbe az apró testbe zárták! -

Egy órán belül itt vagyunk! — ígérem a srácnak, és remélem,

hogy sohasem látom többé. Ezt utálom.

Mindig is utáltam. Várnak, amíg a reményüket szép lassan elvesztik, és átfordulnak szégyenkezésbe, amit a saját hiszékenységük miatt éreznek. De összeszorítom az állkapcsomat, megfogom a hordozót, benne Lilával, és kisétálok az ajtón. Lila első dolga a kávéház parkolójában, hogy nagyot harap a kezem élébe. Aztán rögtön dorombolni kezd.

Anya azt állítja, hogy mivel el tudja érni, hogy az emberek az ő akarata szerint érezzenek, azt is tudja, hogyan gondolkodnak. Azt mondja, ha hasonlítanék rá, bennem is meglenne ez az ösztön. Talán az átokvetőket csábítja, hogy titokzatosak legyenek, de szerintem anya azért tud annyit az emberekről, mert alaposan megfigyeli az arcukat. A pillantások például, amelyeket az utolsó, kevesebb, mint egy másodperc alatt produkálnak - mikro-arckifejezés, így hívják őket —, futó, villanásnyi jelek akaratlanul is sokkal többet elárulnak egy emberről, mint szeretné. Szerintem anyám látja ezeket, anélkül, hogy tudna róla. Én is látom őket. Mint például amikor visszafelé megyünk a kávéházhoz, karomban a fehér macskával. Tudom, hogy Sam totál beparázott attól, hogy részt vett az átverésben, és hogy megterveztem az egészet. Tök mindegy, mennyire vigyorog, én tudom. Akkor sem vagyok az anyám. Nem vagyok érzésvető. Tudom, hogy Sam kiakadt, de ez nem segít rajtam. Nem tudom megváltoztatni az érzéseit.

Ledobom a macskát az egyik kávézóasztalra, és elveszek néhány szalvétát, hogy letöröljem a vért a kezemről. Lüktet, fáj. Daneca úgy

mosolyog a macskára, mint egy teherautóról éppen leesett értékes ezüstékszer-garnitúrára. Lila sír, és a pincérnő odasandít a kávéfőző gép mögül. A macska újból nyávog, aztán belenyal Daneca papírpoharának szélénél a habba. Csak bámulom Lilát, a macskát, és teljességgel képtelen vagyok másra, mint kipréselni egy fura, nyöszörgő hangot hátulról, a torkomból. -

Ne! - Daneca elhessenti a macskát. Az fúj, aztán lefekszik az

asztalon. Nyalogatja a lábát. -

Nem fogod elhinni, hogy csinálta! - mondja Sam Danecának,

és izgatottan előrehajol. A pincérnőre pillantok, aztán a többi vendégre, majd vissza Samre. Máris túl nagy irántunk az érdeklődés. A macska az egyik karmát rágja. -

Sam! — szólok rá figyelmeztetőleg.

-

Tudod, Sharpe - mondja Sam, aztán rám, majd körülnéz -, ér-

dekes képességeid vannak! És érdekes paranoiáid! Mosolygok, ahogy nyugtázom a szavait, de fájdalmat is érzek. Annyira óvatos voltam, hogy az iskolában fel ne fedezzék a másik arcomat, azt, hogy valójában mi vagyok, és most fél óra alatt elszúrtam. Daneca félrebillenti a fejét. -

Ez annyira aranyos! Ennyi vesződség egy cica miatt! - Megsi-

mogatja a macska fejét, és megvakargatja a füle tövénél. A mobilom csöng és rezeg a zsebemben. Felállók, a véres szalvétákat a kukába dobom, és fölveszem a telefont. -

Tessék!

-

Jobban teszed, ha visszahozod az autómat — mondja nagyapa—,

mielőtt hívom a zsarukat, hogy elloptad!

-

Bocsánat! - mondom bűnbánóan, aztán eljut a tudatomig a

mondandójának minden részlete, és felnevetek. - Várjunk csak, épp most fenyegettél meg, hogy hívod a rendőrséget? Mert azt nagyon szeretném látni! Nagyapa morog, de szerintem lehet, hogy ő is nevet. -

Gyere az autóval Philip házához, valami vacsorára hívott min-

ket. Azt mondja, Maura főz. Gondolod, hogy jó szakács a csaj? -

Mi lenne, ha inkább hoznék egy pizzát? - mondom, és a macs-

kára nézek. Daneca kezéhez dörgölőzik. - Inkább maradjunk otthon! - Nem hiszem, hogy kész vagyok találkozni Philippel anélkül, hogy szembeköpném. -

Túl késő, te nyavalyás lógós! Philip már elfuvarozott hozzájuk,

és te fogsz hazavinni, úgyhogy told ide a képedet a bátyád házához! Válaszolnék, de a vonal megszakad. -

Bajban vagy? - kérdezi Sam. A hangsúlya azt súgja, épp azon

töri a fejét, hogyan meneküljön el, ha a válasz igen. Megrázom a fejemet. -

Á, csak családi vacsora. Késésben vagyok. - El akarom neki

mondani, milyen hálás vagyok, és mennyire sajnálom, hogy belerángattam őket a zűrömbe, de egyik sem igaz. Kizárólag magamat sajnálom. Sajnálom, hogy megtudtak valamit, amit nem akartam, hogy megtudjanak. Bárcsak képes lennék elfeledtetni velük! Egy pillanatra egészen a csontom velejéig átélem az emlékezetvarázslás utáni sóvárgást. -

Apropó! Tudna valamelyikőtök vigyázni a macskára néhány

óráig? Sam felsóhajt. -

Gyerünk, Sharpe, bökd ki, mi folyik itt valójában!

-

Én vállalom! - ajánlkozik Daneca. - Egy feltétellel!

-

Az autóban is ott hagyhatom — mondom. Legjobban azt szeret-

ném, ha a furcsa macskaszemébe nézhetnék, nézegethetném az apró mancsait, és megkérdezhetném, tényleg ő-e Lila. Még akkor is, ha én már eldöntöttem. Ismét el akarom dönteni. -

Nem hagyhatsz egy macskát az autóban! — mondja Daneca. -

Túlságosan melege lenne! -

Persze, igazad van! - mosolygok, de lehet, hogy vicsorgok. Az-

tán megrázom a fejemet, mintegy szabadulandó az arckifejezésemtől. Kiestem a szerepemből. Zavarba jövök. -

Nálad maradhatna ma éjszaka?

A macska mélyen, torokból morog. -

Bízz bennem! - mondom a macskának. - Van egy tervem! -

Sam és Daneca úgy néz rám, mintha elment volna az eszem. Nem akarok távol lenni a cicától, de időre van szükségem, hogy magamhoz vegyem a többi pénzemet a könyvtárból, és autót szerezzek. Aztán elhagyhatjuk a várost. Ez az egyetlen módja, hogy biztonságban legyen. Daneca megrándítja a vállát. -

Felőlem... De ma este a koleszba megyek. A szüleimnek valami

konferenciájuk van, úgyhogy vacsora után Vermontba utaznak. De a szobatársam nem allergiás semmire, úgyhogy majdnem biztos vagyok benne, hogy el tudjuk bújtatni. Szerintem minden rendben lesz. Lila fúj, de ettől függetlenül felállók, és elképzelem, hogy csak egy pizsamapartira mennek együtt. Kíváncsi lennék, milyen álmai lesznek Danecának. -

Köszi! — mondom gépiesen. Az agyamban tervek kavarognak.

-

Várj! - állít meg Daneca. - Azt mondtam, van egy feltételem!

-

Ja, tényleg! - mondom.

-

Szeretném, ha hazavinnél.

-

Én haza...

Sam válaszolna, de Daneca félbeszakítja. -

Nem! Azt akarom, hogy Cassel vigyen haza! És szeretném, ha

beleegyezne, hogy bejön egy percre a házba. Sóhajtok. Tudom, hogy az anyja beszélni akar velem, valószínűleg mert azt gondolja, én is átokvető vagyok, aki visszautasítja, hogy csatlakozzon a jó ügyhöz. -

Nincs időm. A bátyámhoz kell mennem!

-

Van időd! - vitázik Daneca. - Mondtam, csak egy perc!

Megadóan sóhajtok. -

Jó, rendben!

Danecáék háza a főutca mellett van Princetonban. Elegáns, kolóniái stílusú téglaház, a hozzá vezető gyalogutat zöld és aranysárga hortenzia szegélyezi. Bűzlik a régen szerzett pénz szagától, attól a fajta műveltségtől, ami megengedi az elitnek, hogy az is maradjon, és a félelmetes előjogoktól. Sohasem törtem be ilyesféle házba. Daneca persze természetesen sétál be. Ledobja a táskáját az előtérben, a kartondobozt a macskával a fényesre csiszolt padlóra teszi, és elindul az előszobában, amit az emberi agyat ábrázoló rézkarcok díszítenek. A cica halkan sír. -

Anya! — szól Daneca. - Anya!

Megállók az étkezőben, ahol egy kék-fehér vázában, egy polírozott asztalon, ezüst gyertyatartók között enyhén hervadt virágok állnak. Viszket a tenyerem, hogy a gyertyatartókat a táskámba söpörjem. Ösztönösen visszasandítok az előszoba felé, és egy szőke kisfiút látok; tizenkét éves forma, a lépcsőn áll. Úgy néz, mint aki tudja, hogy tolvaj vagyok. -

Á, helló - köszönök -, te biztosan Daneca öccse vagy!

-

Baszódj meg! - mondja ő, és visszamegy az emeletre.

-

Itt vagyok benn! - kiált Daneca anyja. Odamegyek. Daneca egy

félig nyitott ajtó mellett vár, ami egy könyvekkel teli szobába vezet. Mrs. Wasserman kis kanapén ül egy íróasztal mellett. -

Eltévedtél? - kérdezi Daneca.

-

Nagy ez a ház. - mondom.

-

Hívd be! - mondja Mrs. Wasserman, és Daneca betessékel. Az

anyja dolgozószékére veti magát, és kicsit megpörgeti az egyik lábujjával. Nekem egy barna bőrkerevet marad; letelepedem. -

Örülök, hogy találkozunk! - mondom.

-

Valóban? - Mrs. Wassermannak dús, kócos, göndör, világos-

barna haja van, de nem foglalkozik vele, hogy összefogja. Meztelen lábát fölpolcolta egy puha szürkésbarna sál alá. - Én örülök! Hallottam, hogy kicsit tartasz tőlünk. -

Nem akarom kiábrándítani, de nem vagyok átokvető! — mon-

dom. - Azt gondoltam, talán félreértés történt. -Tudod, honnan származik az „átok” kifejezés? - kérdezi. Előredől, és nem vesz tudomást a zavarodottságomról. -

Atokvetés? Sokkal újabb keletű ennél — mondja. - Hosszú idővel ezelőtt

csodatevőknek hívtak bennünket. Aztán a tizenhetedik századtól ügyeskezű lett a nevünk, egészen az 1930-as évekig. Az átok szó a kiátkozottak táborából származik. Amikor a varázslati tilalom életbe lépett, senki sem tudta, hogyan hajtsák végre, ezért sokan várták munkatáborokba zárva a bűnvádi eljárást. A kormánynak hosszú ideig tartott, míg kitalálta, hogyan folytasson le egy pert. Voltak, akiknek évekig várniuk kellett. Ott alakultak ki a bűnözőcsaládok - azokban a táborokban. Toborzásba fogtak. Amennyire tudjuk,

maga a tilalom vezetett a szervezett bűnözés kialakulásához. Ausztráliában például, ahol sohasem volt tiltott a varázslás, nincs is igazi szindikátus olyan hatalommal, amivel az itteni bűnözőcsaládok rendelkeznek. Európában pedig annyira beépültek, hogy gyakorlatilag ők a második királyok. -

Van, aki azt gondolja, hogy az átokvetők királyok - mondom,

és anyámra gondolok. - És Ausztrália sohasem nyilvánította illegálisnak a varázslatot, mert átokvetők alapították - vagy ügyeskezűek, vagy kik —, akiket a büntetőgyarmatra száműztek. -A történelmet ismered, de hadd mutassak neked valamit! - Mrs. Wasserman rakásnyi nagy, fekete-fehér fényképet tesz elém. Férfiak és nők levágott kézzel, fejükön tálakat egyensúlyozva. - Ez történt a varázslókkal szerte a világon, és mind a mai napig ez folyik bizonyos helyeken. Az emberek arról beszélnek, hogyan éltek vissza a mágusok a képességeikkel, ők tartották kézben a valódi hatalmat királyok trónjai mögött; de meg kell értened, hogy a varázslók túlnyomó többsége kis falvakban élt. Sokan ma is ott élnek. És az ellenük elkövetett erőszakot nem veszik komolyan. Igaza van. Nehéz az erőszakot komolyan venni azok ellen, akiknél az összes előny van. Újra megnézem a képeket. A szemem folyton megakad a brutálisan megszaggatott húson, ami sötét heggel, valószínűleg égetve gyógyult. Daneca anyja figyel, ahogy bámulok. -

A meglepő az - mondja -, hogy némelyikük megtanult a lábá-

val varázsolni. -

Tényleg? - nézek rá.

Elmosolyodik. -

Ha erről többen tudnának, nem tudom, a kesztyű ennyire nép-

szerű lenne-e? A kesztyűviselés a Bizánci Birodalomig nyúlik vissza,

akkoriban azért hordták, hogy megvédjék magukat attól, amit úgy hívtak: az érintés. Hitték, hogy démonok járnak az emberek között, és az érintésük zűrzavart és terrort idéz elő. A varázslókról azt hitték, démonok, akikkel megfelelő jutalom ellenében meg lehet alkudni. Ha varázslógyereked született, azért történt, mert démon szállta meg. Első Justinianus császár elvette ezeket a gyermekeket, és egy hatalmas toronyban nevelte őket, hogy létrehozza a megállíthatatlan démonhadsereget. -

Miért mondja el nekem mindezt? Tudom, hogy mindenféle os-

tobaságot gondoltak a varázslókról. -

Azért, mert Zacharov és a többi bűnözőcsalád feje ugyanezt te-

szi. Az embereik buszpályaudvarokon őgyelegnek, és szökevényekre várnak. Búvóhelyet ígérnek nekik, aztán kapnak pár kisebb munkát, és mielőtt ráeszmélnek, épp olyanokká válnak, mint a bizánci démongyerekek, annyi adósságuk gyülemlik fel, hogy akár fogoly vagy prostituált is válhat belőlük. -

Lakik nálunk egy fiú, Chris - mondja Daneca. — Kidobták a

szülei. Eszembe jut a szőke fiú a lépcsőn. Mrs. Wasserman szigorúan néz Danecára. -

Chris dolga, hogy elmesélje!

-

Mennem kell! - mondom, és felállók. Kényelmetlenül érzem

magamat, túl szűk a bőröm. Ki kell bújnom ebből a beszélgetésből. -

Szeretném, ha tudnád, hogy amikor készen állsz, én segítek ne-

ked- mondja Daneca anyja. - Sok fiút megmenthetnél a tornyokból. -

Nem az vagyok, akinek gondol! - mondom. - Én nem vagyok

varázsló! -

Nem is kell, hogy az legyél - mondja Mrs. Wasserman. - So-

kat tudsz, Cassel! Olyasmiket, amik segíthetnének a Chris-féléknek.

-

Kikísérlek! — mondja Daneca.

Gyorsan az ajtó felé indulok. Ki kell innen jutnom! Úgy érzem, nem kapok levegőt. Hagyd csak! Holnap találkozunk! - motyogom.

11.FEJEZET FOKHAGYMÁS BÁRÁNY erős illata csap meg Philip és Maura házának ajtajában. Ahhoz képest, hogy nagyapa előadta azt a sok szarságot, miszerint azonnal jönnöm kell, egy lábtartós fotelben alszik, és a hasán a mellkasa felé dőlő pohár vörösbort tart lazán. Előtte, a tévében, valami radikális vallási szónok papol, hogy jelentkezzenek a varázslók, és vállalják önkéntesen a tesztet, hogy végre mindenkinek lehetősége legyen a kesztyű nélküli baráti kézfogásra. Azt mondja, minden ember bűnös, és hogy a hatalom túlságosan csábító. Az átokvetők beadják a derekukat, ha nem tartják őket sakkban. Nem vagyok biztos benne, hogy nincs igaza, kivéve a kézfogást idegenekkel — undorítóan hangzik. Tányér csörömpöl, és Philip lép ki a konyhából. Meghátrálok, amikor meglátom. Mint valami szürreális kettős vízió: Philip, a bátyám. Philip, aki valószínűleg lopja Barron és az én emlékeimet. -

Későn jöttél! - mondja.

-

Mi a különleges alkalom? - kérdezem. - Maura kitesz magá-

ért! Barron érkezik Philip mögött, még két pohár bort tart a kezében. Vékonyabbnak látszik, mint amikor legutóbb láttam. A szeme

vérben forog, rövid, ügyvédhez illően nyírt haja lenőtt, és kócosán göndörödik. -

Pánikol. Azt mondja, sohasem adott még vacsorát vendégek-

nek. Jobb, ha visszamész, Philip! Szeretnék sajnálatot érezni iránta, eszembe jut a sok őrült jegyzet önmagának, de csak a sok pisitől ragacsos kis acélketrecet látom. Csak azt, hogy felhangosítja a zenét, hogy az túlharsogja Lila sírását. Philip magasba emeli a kezeit. -

Maura mindig elefántot csinál a bolhából! - Visszafordul a

konyha felé. -

Szóval miről szól ez az egész? - kérdezem Barront.

Elmosolyodik. -

Anya fellebbezési perének majdnem vége. Már csak az ítéletre

várunk. Megtörténik! -

Anya kiszabadul? - Kiveszem a kezéből a poharat, és egy húzás-

ra megiszom a bort. Nem helyes, hogy az első érzésem a pánik. Ha anya kijön a börtönből, újra jelen lesz az életünkben, és beleavatkozik. Ez káoszt jelent. Aztán felötlik bennem, hogy én nem is leszek itt. Úton idefelé, vezetés közben támadt egy ötletem, hogyan szerzek autót. Holnap pedig az iskola egyik gépén vonatjegyet rendelek dél felé.

Barron végigpillant nagyapán, majd vissza rám. -

Az ítélettől függ, de meglehetősen optimista vagyok. Megkér-

deztem néhány professzort, szerintük lehetetlen, hogy ne nyerjen, azt mondták, az övé az egyik legjobb ügy, amit valaha láttak. Független tanulmányként dolgoztam rajta, úgyhogy bevontam a professzoraimat is.

-

Remek! - mondom, de csak félig figyelek. Azon tűnődöm,

megengedhetek-e magamnak egy lakókocsis autót. Nagyapa kinyitja a szemét, most jövök rá, hogy nem is ütötte ki magát. -

Hagyd már abba ezt a sok marhaságot, Barron! Cassel túl okos

ahhoz, hogy higgyen neked! Mindenesetre anyátok kiszabadul, és isten segedelmével boldog lehet, hogy egy tiszta ház várja. A kölyök jó munkát végzett! Maura kidugja a fejét a másik szobából. -

Ó, te is itt vagy? - Rózsaszínű tréningruhát visel. A kulcscsont-

ja kiütközik a kapucnijának cipzárja fölött. - Nagyszerű! Üljetek le! Szerintem kész a vacsora. Barron a konyhába indul, utána akarok menni, de nagyapa elkapja a karom. -

Mi folyik itt?

-

Hogy érted ezt? - kérdezek vissza.

-

Tudom, hogy valami van köztetek, fiúk, és tudni akarom, mi

az! - Borszagú a lehelete, de teljesen józannak tűnik. Szeretném elmondani neki, de nem tehetem. Hűséges ember, és nem tudom elképzelni, hogy részt venne a főnöke lányának az elrablásában; de a képzeletem szegénysége nem ok arra, hogy megbízzam valakiben. -

Semmi! - mondom, pofát vágok, és leülök a vacsorához.

Maura fehér abroszt terített a konyhaasztalra, és kitett néhány összecsukható széket is. Az asztalon ezüst gyertyatartók — hótziher, hogy lopottak —, amiket Philip az esküvőjére kapott egy Monopoly bácsi néven futó fickótól. A vékony viaszgyertyák lángjának fényében minden sokkal szebb, főleg ahogy árnyékokat dobál mindenfelé a konyhában. Az antik tálon a fokhagymagerezdekkel tűzdelt

sült bárányhús olyan, mintha apró kis csontok állnának ki belőle, mellette mély tálban répa és pasztinák. Nagyapa kiissza a vörösbor nagy részét a pohárból, Barron folyton újratölti, de azért jut elég nekem is, hogy kellemesen spicces legyek. Még a baba is boldognak látszik: ezüstcsörgőt ütöget a tányérjához, és összemaszatolja a száját krumplipürével. Megismerem a tányérokat is. Segítettem anyának ellopni őket. Az ebédlő tükrében, akár egy kísértetkastély torz tükrében a kép: egy családi összejövetel paródiája. Nézzék, hogy ünnepeljük bűnözői mivoltunkat! Nézzék, ahogy nevetünk! Nézzék, hogy hazudunk! Maura épp kávét hoz, amikor megszólal a telefon. Philip föláll, pár perccel később visszajön, és a készüléket odanyújtja nekem. -

Anya az - mondja.

Elveszem, és visszamegyek a nappaliba. -

Gratulálok! - mondom a kagylóba.

-

Nem válaszoltál a hívásaimra! - Inkább csodálkozik, mint ide-

ges. — Nagyapád szerint jobban vagy. Azt mondja, hogy a fiúk, akik jobban érzik magukat, nem hívják vissza az anyjukat. Igaz ez? -

Nagyszerűen vagyok! — mondom neki. — Az egészség neto-

vábbja! -

Aha. Jól alszol?

-

Ráadásul a saját ágyamban! - mondom vidáman.

-

Vicces - mondja. Hosszan lélegzik ki, ami azt jelenti, cigizik. —

Gondolom, ez jó, hogy még mindig humoros tudsz lenni. -

Bocs! - mondom. - Annyi minden jár a fejemben.

-

A nagyapád is ezt mondta. Említette, hogy sokat gondolsz

egy bizonyos személyre. A gondolkodás fecsegéshez vezet, Cassel!

Akkor voltak, akik segítettek neked. Most te segíts nekik, és felejtsd el azt a lányt! -

Mi van, ha nem megy? - kérdezem. Fogalmam sincs, anya mit

tud, vagy kinek az oldalán áll, de egy picinyke gyerekrészem szeretné hinni, hogy segítene nekem, ha tudna. Egy pillanatig habozik. -

Elment, kicsim! Nem szabad hagynod, hogy még mindig a ha-

talma... -

Anya! - mondom félbeszakítva. Távolabb lépek a konyhától,

közel a bejárati ajtóhoz. -

Milyen átokvető Anton?

A hangja mélyre vált. -

Anton Zacharov unokaöccse, az utódja. Tartsd tőle távol maga-

dat, és engedd a bátyáidnak, hogy gondoskodjanak rólad! -

Emlékezetvarázsló? Csak ennyit mondj meg! Igen vagy nem?

-

Add vissza Philipet!

-

Anya! - kérem ismét. - Légy szíves! Mondd meg! Lehet, hogy

én nem vagyok átokvető, de akkor is a fiad vagyok! Kérlek! -

Add vissza a bátyádnak a kagylót, Cassel! Most azonnal!

Egy pillanatig fontolgatom, hogy leteszem. Aztán arra gondolok, hogy úgy földhöz vágom a telefont, hogy ripityára törik. Egyik lehetőség sem okozna semmi mást, csak kielégülést. Végigsétálok a házon, és Philip pitéje mellé teszem a telefont. -

Az én időmben - mondja nagyapa az egyik szónoklatának kö-

zepén járva —, az én időmben tisztelték a varázslókat! Mi őriztük a békét a környéken. Illegális volt, persze hogy az, de a zsaruk elfordultak, mert tudták, mi a jó nekik. Egyértelműen részeg.

Barron és nagyapa tévézni megy a nappaliba, Philip anyával beszél a galérián. Maura a mosogatónál áll, a maradékot vakarja a zúgó konyhamalacba. Egy lábost súrol, az ajkai visszahúzódnak a fogínyéről, mint egy kutyának harapás előtt. Szeretnék vele beszélni a hiányzó emlékeimről, de nem tudom, hogyan tehetném a felbosszantása nélkül. -

Finom volt a vacsora - mondom végül.

Megpördül, megenyhülnek a vonásai, kedvessé, bizonytalanná válik az arckifejezése. -

Megégettem a répát.

Zavartan zsebre dugom a kezemet. -

Jóízű volt.

Fintorog. -

Akarsz valamit, Cassel?

-

Csak meg akartam köszönni. Hogy segítettél nekem a minap.

-

Hazudni az iskoládnak? - kérdezi ravasz mosollyal, miközben

a lábost törölgeti. - Még nem is telefonáltak. -

Majd fognak. - Felkapok egy konyharuhát, és egy késről töröl-

getni kezdem a vizet. - Nincs mosogatógéped? -

Tompítja az élét - felel Maura. Elveszi a kést, és egy fiókba

csúsztatja. - A lábosnak pedig túl sok trutyi ragadt az aljára. Van, amit még mindig kézzel kell csinálni. Hirtelen elhatározással a konyhapultra teszem a rongyot. -

Van valamim a számodra. - Kimegyek oda, ahol a kabátom lóg,

és a belső zsebbe nyúlok. -

Hé, gyere, ülj le! - hív Barron.

-

Egy pillanat! - mondom, és visszasietek a konyhába.

-

Nézd! - mondom Maurának, és kinyújtom a kezemet, hogy

megmutassam neki az ónixamulettet. — Emlékszem, mit mondtál arról, milyen egy átokvető feleségének lenni, és... -

Nagyon figyelmes tőled! - vág közbe. A kő apró kátránycsepp-

ként csillog a falba épített lámpák fényében. - Pont, mint a bátyád! A szívességet nem érted, csak a csereüzletet. -

Hozz egy tűt, és varrd a melltartódba - mondom neki. - Ígérd

meg! -

Hát ez csodás! - Félrebillenti a fejét. — Pont úgy nézel ki, mint

ő, tudod? A férjem. -

Sejtettem. Elvégre testvérek vagyunk.

-

Jóképű vagy azzal a kócos fekete hajjal. És a ferde mosolyoddal. -

Bókok, mégsem hízelgőek. - Gyakorolod, hogy így tudsz mosolyogni? Néha, feszült helyzetekben önkéntelenül vigyorgok. -

A mosolyom természetesen ferde.

-

Nem vagy annyira elbűvölő, mint gondolod! - mondja Maura,

és odajön, annyira közel, hogy érzem a lehelete savanykás szagát és a melegét az arcomon. Hátralépek, és a lábam a pultba ütközik. Nem vagy olyan elbűvölő, mint ő! -

Oké - mondom. - Csak ígérd meg, hogy hordani fogod!

-

Miért? - kérdezi. - Miféle amulett ennyire fontos?

Az ajtó felé nézek. Hallom a tévét a másik szobából, valami vetélkedő megy, amit nagyapa szeret. -

Memóriaamulett - mondom halkan. - Jobb, mint amilyennek

látszik. Mondd, hogy hordani fogod! -

Rendben.

Megpróbálok elereszteni egy mosolyt, olyan egyeneset, amilyet csak tudok. -

Nekünk, normális embereknek össze kell tartanunk!

-

Miről beszélsz?! - Maura szeme összeszűkül. - Hülyének nézel?

Te közülük való vagy! Emlékszem arra! Tagadólag rázom a fejemet, de nem tudom, mit mondjak. Talán jobb, ha megvárom, hogy az amulett segítségével megtudja az igazat, mielőtt olyanokról vitatkozom vele, amiről felesleges.

-

Nagyapa kiütötte magát - mondja Barron, amikor bemegyek a

nappaliba. - Úgy tűnik, itt kell aludnotok. Én sem hiszem, hogy hazamegyek. - Ásít. -

El tudom vinni - mondom. Fojtogat mindaz, amiről nem be-

szélhetek, mindaz, amivel a bátyáimat gyanúsítom. Pakolni akarok és hazamenni. -

Mit mondtál anyának? - kérdezi. Feketekávét iszik Maura egyik

szép csészéjéből, amihez csészealj is van. - Eltart egy ideig, míg Philip megnyugtatja. -

Csak azt, hogy van valami, amit tud, de nem mond el nekem.

-

Ugyan már, ha mindenért kapnánk egy dollárt, amit anya nem

mond el nekünk, milliomosok lehetnénk! -

Nekem sokkal több pénzem lenne, mint neked! - A kanapéra

ülök. Nem mehetek el anélkül, hogy legalább ne próbálnám meg figyelmeztetni. - Kérdezhetek valamit? Barron felém fordul. -

Persze! Lökjed!

-

Emlékszel, amikor gyerekek voltunk, és lementünk a partra

Carney-nál? Varangyos békák voltak a bozótosban. Elkaptál egy aprócskát, de kiugrott a kezedből. Én addig szorítottam az enyémet, míg kihányta a beleit. Azt hittem, elpusztult, de amikor egyedül hagytuk egy pillanatra, eltűnt. Mintha visszaszippantotta volna a beleit, és elugrált volna. Emlékszel erre?

-

Persze - mondja Barron, és megrántja a vállát. — Miért?

-

És arra, amikor te és Philip összeszedtétek a szemétdombról azt

a rengeteg Playboyt, kivágtátok a melleket, és beborítottatok vele egy lámpaburát? Aztán lángra kapott, és adtatok öt dollárt, hogy hazudjak anyának és apának róla? Nevet. -

Ki felejthetné el?

-

Oké, és arra, amikor elszívtuk azt a füvet, amiről azt hitted, be-

lekevertek valamit? Beleestél a kádba, és nem akartál kimászni, mert meg voltál győződve arról, hogy akkor leesik a fejed hátulja. Csak az nyugtatott le, ha hangosan olvastak neked, úgyhogy borítótól borítóig felolvastam az egyetlen könyvet, amit a fürdőszobában találtam, anya egyik romantikus regényét, A szellörózsáx. -

Miért kérdezed tőlem ezeket?

-

Emlékszel?

-

Igen, persze, emlékszem! Felolvastad a könyvet. Könnyű volt

feltakarítani a vért, miután végül kiszálltam. Most pedig mi ez a vallatósdi? -

Egyik sem történt meg! - mondom neki. - Legalábbis nem

veled! A varangyos békásnál nem voltál ott. A cicilámpás tüzet a szobatársam mesélte - ő fizetett a saját húgának, hogy hazudjon. A harmadik történet pedig egy sráccal, Jace-szel esett meg a kollégiumban. Sajnos senkinek nem volt kéznél A szellörózsa. Sam, én, és egy harmadik srác felváltva olvastuk Az elveszett paradicsomot a bezárt ajtón keresztül. Bár, ha jól emlékszem, csak még paranoiásabb lett tőle. -

Ez nem igaz! - mondja Barron.

-

Hát, az én véleményem szerint paranoiásabb lett - mondom. -

Angyalok említésére a mai napig kissé furcsán viselkedik.

-

Azt hiszed, most vicces vagy? - Barron fölegyenesedik a szé-

ken. - Végig csak színleltem, próbáltam rájönni, miféle játékot űzöl. Nem tudsz kijátszani, Cassel! -

Már kijátszottalak! - felelem. — Elveszíted az emlékezetedet, és

megpróbálod takargatni. Én is vesztettem el emlékeket. Furcsán néz rám. -

Úgy érted, Lilával kapcsolatosakat.

-

Az már ősrégi történet - mondom.

Megint nagyapára néz. -

Emlékszem, egyértelműen féltékeny voltál, amikor randiztam

vele. Tetszett neked, vagy mi, és mindig megpróbáltál rávenni, hogy hagyjam ott. Egy nap bemegyek nagyapánál az alagsorba, és Lila a földön fekszik. Te fölötte állsz zavart ábrázattal. — Gondolom, ezt a sztorit csak azért meséli el, hogy bosszút álljon, és felhúzzon, amiért szorult helyzetbe hoztam. -

És egy késsel — mondom. Zavar, hogy amire leginkább emlék-

szem, a szörnyű mosoly, hiányzik Barron elbeszéléséből. -

Igen. Egy késsel. Azt mondtad, nem emlékszel semmire, de egy-

értelmű volt, hogy mi történt. - Megrázza a fejét. - Philip rettegett, hogy Zacharov megtudja, de a vér nem válik vízzé. Fedeztünk téged, elrejtettük a holttestét. Hazudtunk. Valami nem stimmel azzal, ahogyan elbeszéli a történetet. Mintha tankönyvből olvasná a sorokat egy csatáról, ahelyett, hogy látta volna. Senki sem mondaná, hogy a vér nem válik vízzé, amikor az emlékei mocskos, ragacsos vörösséggel átitatottak. -

Te szeretted őt, ugye? - kérdezem.

Tesz egy gesztust - legyint a kezével -, amit nem tudok értelmezni. -

Nagyon különleges volt. - A szájának egyik sarka vigyorra hú-

zódik. - Legalábbis te biztosan úgy gondoltad!

Tudnia kellett, mi van a vendégszobájában, mi sír, mi eszi meg azt, amit ad neki, mi piszkítja össze a padlóját. -

Úgy tűnik, igaz a mondás: Túlságosan szerettem, hogy ne gyű-

löljek. Barron félrefordítja a fejét. -

Ez alatt mit értesz?

-

Idézet. Racine-tól. Esetleg ezt is hallhattad: szeretet és gyűlölet

között nagyon vékony a határmezsgye. -

Szóval azért ölted meg, mert túlságosan szeretted? Vagy már

nem rólad és Liláról beszélünk? -

Nem tudom - mondom. - Csak úgy beszélek. Szeretném, ha

óvatos lennél... Elhallgatok, mert Philip megjelenik az ajtóban. -

Most fejeztem be anyával a beszélgetést — mondja. - Beszélnem

kell Cassellel. Négyszemközt. Barron Philipre néz, majd vissza rám. -

Szóval mit gondolsz, mi folyik itt? Tudod, ami miatt óvatosnak

kéne lennem. Megrándítom a vállamat. -

Én lennék az utolsó, aki tudja.

Philip visszaterel a konyhába, az asztalhoz ül, és összefonja karját a foltos fehér térítőn. Körülötte néhány ott maradt tányér és pár, szinte üres borospohár. Egy üveg drága whiskyből megtölti az egyik használt kávéspoharat a borostyánszínű itallal. -

Ülj le!

Leülök. Philip némán figyel. -

Mi ez a marconaság? - kérdezem, de a kezem önkéntelenül oda-

téved, ahol a kövek rejtőznek a bőröm alatt; megdörgölöm a helyet.

A fájdalom megnyugtató, és ugyanúgy vonzó, mint a nyelvet az éppen kiesett fog után maradt sebes lyukba dugni. — Nagyon fölidegesíthettem anyát! -

Fogalmam sincs, mit gondolsz, hogy mit tudsz?! - mondja Phi-

lip. - De meg kell értened, hogy én csak... hogy én mindig is csak meg akartalak védeni. Azt szeretném, ha biztonságban lennél. Micsoda szöveg! Megrázom a fejemet, de nem ellenkezem vele. -

Akkor jó. Mitől védesz meg?

-

Saját magadtól - mondja Philip a szemembe nézve. Egy pil-

lanatra felrémlik az a gonosztevő, aki félelmet kelt - az állkapcsát összeszorítja, a haja beárnyékolja az arcát. De sok eltelt év után legalább végre a szemembe néz. -

De nagyra vagy magaddal! - mondom neki. - Már nagyfiú va-

gyok! -

Nehéz apa nélkül - mondja. - A jogi egyetem nem olcsó. A Wal-

lingford sem olcsó. Alapból anya ügyvédeinek számlái is húzósak. Nagyapának és nekem volt félretett pénzünk, de azt már mind feléltük. Valamit tennem kellett. És én megteszem, ami tőlem telik. Szeretném, ha meglehetne mindenünk, Cassel! Szeretném, ha a fiamnak meglenne mindene! - Kortyol a csészéből, aztán magában nevetgél. Csillog a szeme, amikor rám néz; kíváncsi lennék, mennyi alkoholt ivott. Eleget, hogy megfelelően oldott legyen. -

Oké — mondom.

-

Ez kockázatvállalást is jelent. Mi van, ha azt mondom, van va-

lami, amihez szükségem van a segítségedre? - kérdezi. - Valami, amiben Barronnak is, és nekem is szükségünk van a segítségedre. Eszembe jut Lila, amint az álmomban segítséget kér. Megszédülök, ahogy elárasztanak az emlékek.

-

A segítségemre van szükségetek? - kérdezem.

-

Muszáj, hogy bízzál bennünk! - folytatja Philip. Oldalra bic-

centi a fejét, és előadja a felsőbbrendű, idősebb báty mosolyát. Azt hiszi, most megleckéztet. -

Meg kell tudnom bízni a saját bátyáimban, nem igaz? - kér-

dem. Azt hiszem, sikerül szarkazmus nélkül mondanom. -

Jól van — mondja. Van valami szomorú és fáradt a leejtett válla-

iban, valami, ami kicsit sem mutatja gonosznak, annál inkább beletörődőnek. Elbizonytalanodom, helyesek-e a következtetéseim. Felrémlik, hogy amikor mind gyerekek voltunk, mennyire szerettem, ha Philip rám figyelt - még akkor is, ha ez a figyelem parancs formájában nyilvánult meg. Imádtam négykézláb a hűtőhöz mászni, hogy sört csenjek neki. Lepattintottam a tetejét, mint egy pincér, aztán vigyorogva vártam a fölényes bólintást, amivel nyugtázta az akciót. És most állok, és próbálok mentséget találni számára, hogy ne ő legyen a gonosz. Várom a bólintást. És mindezt csak azért, mert végre a szemembe nézett. -

Hamarosan minden megváltozik számunkra. Nagyon megvál-

tozik. Nem kell majd kínlódnunk. - Legyint, és feldönti az egyik borospoharat, amit Maura még nem mosott el. Kevés folyadék maradt benne, de az kis patakként fut végig a fehér abroszon. Úgy tűnik, Philip nem veszi észre. -

Mi lesz másképpen? - kérdezem.

-

Nem mondhatok részleteket - válaszolja, és a nappali felé pil-

lant. Aztán bizonytalanul föláll. — Most csak ne keverj bajt! És ne kezdj ki anyával! Add a szavadat! Sóhajtok. A beszélgetés önmagába visszatérő, értelmetlen. Azt akarja, hogy bízzam benne, de ő nem bízik bennem. Csupán azt akarja, hogy engedelmeskedjem neki.

-

Oké - hazudom. - Megígérem. A családtagok vigyáznak egy-

másra. Értem. Miközben felállók, észreveszem, hogy a borospohár, amit Philip fellökött, nem is olyan üres, mint gondoltam. Valamiféle üledék maradt az alján. Odahajolok, végighúzom az ujjamat a cukorszemcseszerű üledékben, és megpróbálom felidézni, ki hol ült. Maura tiltakozása és Barron idegesítő ragaszkodása közepette vonszolni kezdem nagyapát az autóhoz. A szívem úgy ver, mintha egy verekedés kellős közepén lennék, amikor visszautasítom az ajánlatot, miszerint aludjunk az irodában vagy a kanapén. Azt mondom, nem vagyok fáradt. Kieszelem, hogy nagyapának reggel találkája lesz egy bingójátékos özvegyasszonnyal. Nagyapa nehéz, és annyira részeg plusz kába a gyógyszertől, hogy alig reagál. Philip begyógyszerezte. Az okról fogalmam sincs, de eszembe jut az üledék, és tudom, hogy Philip tette. -

Maradnotok kellene! - mondja Barron immár milliomod-

szor. -

El fogod ejteni! - kiabál Philip. - Óvatosan!

-

Akkor segíts! - bököm oda morogva.

Philip leteszi a cigijét az alumíniumpárkányra, és a vállát nagyapa karja alá csúsztatja, hogy megemelje. -

Hozzátok vissza a házba! — mondja Barron, és Philippel össze-

néznek. Barron még komorabbá válik. - Cassel, hogy fogod becipelni a házba otthon, ha most is Philip segítsége kell, hogy berakd az autóba? -

Addigra majd kijózanodik - felelem.

-

Na és ha mégsem? - kérdezi Barron, míg Philip továbbmegy

az autó ajtaja felé.

Egy pillanatig azt hiszem, elállja az utamat, és fogalmam sincs, hogy akkor mit teszek. De kinyitja az ajtót, sőt tartja, amíg betuszkolom nagyapát, és bekötöm a biztonsági övét. A kocsifelhajtóról kifelé visszanézek Philipre, Barronra és Maurára. Megkönnyebbülök. Szabad vagyok! Már majdnem kijutottam. Megszólal a telefonom, és iszonyatosan megrémülök. Nagyapa meg se moccan, pedig elég hangos. Teljes hangerőre állítottam. Figyelem az emelkedő és süllyedő mellkasát, hogy meggyőződjem, lélegzik-e még. -

Tessék! - szólok bele. Meg se néztem, ki hív. Azon gondolkodom,

milyen messze van a kórház, és hogy be kellene-e vinnem nagyapát. Philip és Barron nem gyilkolná meg őt. És ha mégis azt tervezték, hogy megölik, Philip nem a saját konyhájában mérgezné meg. Ha pedig mégis így tett, tuti nem próbálna meg rávenni, hogy tegyük ágyba a tetemet az ő vendégszobájában. Újra és újra ezt ismételgetem magamnak. -

Hallasz? Daneca vagyok — mondja suttogva. - És Sam.

Fogalmam sincs róla, milyen régen beszélhet. Ránézek az órára a műszerfalon. —

Mi baj van? Hajnali három óra!

Daneca elmondja, de alig figyelek a válaszára. Az agyam a lehetséges szereken fut, amivel ki lehet ütni valakit. Az altató a legésszerűbb. És jó kombináció a borral. Észreveszem, hogy a vonal másik vége várakozásteljesen néma. —

Micsoda? - kérdezem. - Megismételnéd?

-

Azt mondtam, hogy undorító a macskád!— mondja lassan, nyil-

vánvalóan bosszúsan. -

Jól van? Jól van a macska?

Sam felnevet.

-

A macska jól van, de egy kis barna egér hever Daneca padlóján

letépett fejjel. A macskád kinyírta az egerünket. -

A farkincája olyan, mint egy darab zsinór — mondja Daneca.

-

Az egér? - kérdezem. - A legendás egér? Amire fél éve kötnek

fogadásokat? -

Mi van akkor, ha mindenki elveszíti a fogadást? - kérdezi Sam.

- Senki sem találta el. Ki az ördögnek fizetünk? -

Kit érdekel? Mit csináljak? - kérdezi Daneca. - A macska csak

bámul rám, és szerintem véres a szája. Ha nézem, egerek és madarak százainak halálát látom: felsorakoznak, hogy a nyelve kiterített szőnyegén a szájába vonuljanak, mint egy régi rajzfilmben. Szerintem én leszek a következő, akit megesz. -

Simogasd meg, anyukám! - mondja Sam. - Ajándékot hozott

neked! Azt akarja, hogy megdicsérd, micsoda kemény csaj! -

Te egy icike-picike gyilokgép vagy! - gügyög Daneca.

-

Mit csinál a cica? - kérdezem.

-

Dorombol - feleli Daneca. - Jó cicus! Ki a legjobb gyilokgép?

Úgy van! Te vagy! Nagyon, nagyon brutális, aprócska oroszlán vagy! Igen, az! Sam úgy röhög, majd megfullad. -

Jól vagy? De komolyan!

-

Tetszik neki! - mondja Daneca.

-

Utálom, amiért nekem kell rámutatnom - mondja Sam -, de

egy szót sem ért abból, amit mondasz neki. -

Lehet, hogy érti! - mondom én. - Ki a megmondhatója? Do-

rombol, nem? -

Nekem tök mindegy, öregem! Szóval, akkor megtartjuk a pénzt?

-

Vagy igen, vagy elengedsz egy másik egeret a koleszban.

-

Rendben - mondja Sam. - Megtartjuk a pénzt.

Hazavezetek, kikapcsolom nagyapa biztonsági övét, és megrázom. Nem működik, úgyhogy elég erősen pofon vágom ahhoz, hogy elkezd morogni, és résnyire nyitja a szemét. -

Mary? - kérdezi, ami megijeszt, mert ez a nagyanyám neve, aki

már réges-régen meghalt. -

Kapaszkodj belém! - mondom, de a lábai összecsuklanak, és

ő nem sokat segít. Lassan haladunk. Egyenesen a fürdőszobába viszem, és ott hagyom a csempének támasztva, míg én koktélt keverek hidrogén-peroxidból és vízből. Amikor hányni kezd, arra gondolok, hogy mégiscsak jó volt valamire az a kémiafakultáció, amire a Wallingfordban jártam. Ez vajon elég jó indok lenne Warton dékánnak, hogy visszavegyen?

12.FEJEZET - HÉ, ÉBREDJ FÖL! - szól valaki. Zavartan pislogok. A földszinti kanapén fekszem, és Philip áll fölöttem. -

Úgy alszol, mint egy hulla!

-

Ha a hullák horkolnak - jegyzi meg Barron. - Hé, jó munkát

végeztél idebenn! A nappali tök jól néz ki! Tisztább, mint amilyennek valaha is láttam. Rettegés fojtogatja a torkomat. Nagyapára nézek. Még mindig kiütve fekszik a karosszékben, mellette vödör. Órákig hányt, de amikor elaludt, úgy tűnt, jól van. Logikus. Azt gondoltam, hogy ez a zaj biztosan fölébreszti. -

Mit adtatok neki? - kérdezem, és az egyik lábam kidugom a

gyapjúsál alól. -

Semmi baja! - mondja Philip. - Ígérem! Reggelre kimegy be-

lőle. Nagyapa mellkasának emelkedése és süllyedése megnyugtat. Egy pillanatra azt hiszem, megrezzen a szemhéja. -

Mindig aggódsz! - motyogja Barron. - És mi mindig elmond-

juk, hogy jól van. Sosincs semmi baj. Minek aggódsz állandóan? Philip lövell felé egy pillantást.

-

Hagyd békén Casselt! A családtagok vigyáznak egymásra!

Barron felnevet. -

Pont ezért nem kéne aggodalmaskodnia! Itt vagyunk, hogy

mindkettejükre vigyázzunk. - Felém fordul. - Jobb lesz, ha gyorsan összeszedelőzködsz, idegroncs. Tudod, hogy Anton utál várni. Nem tudom, mi mást tehetnék, így fölveszem a farmeremet, és felcipzározok egy kapucnis pulcsit a póló fölé, amiben aludtam. Úgy tűnik, egészen nyugodtan várakoznak rám, annyira nyugodtan, hogy ha jobban végiggondolom, amit Barron mondott, arra a bizonytalan következtetésre jutok, ez már azelőtt is megtörtént. Kivittek ebből a házból, talán a koleszból is, és én nem emlékszem semmire. Bepánikoltam én valaha? Hát most pánikolok! Fogom a kesztyűmet, és fölhúzok egy pár munkásbakancsot. A kezem remeg az adrenalintól és a félelemtől, alig tudom fölvenni a kesztyűmet. -

Mutasd a zsebeidet! - mondja Philip.

-

Micsoda?! - Abbahagyom a cipőm kötözését, és felnézek rá.

Sóhajt. -

Fordítsd ki őket!

Megteszem. A sajgó vágásra gondolok a lábszáramon, és a bőröm alatt hegedő amulettekre. Megdörzsöli a zseb anyagát, ellenőrzi, nincs-e belerejtve valami, aztán végigtapogatja a ruhámat. A kezem ökölbe szorul, és be akarok húzni neki egy akkorát, hogy a karom belefájdul az erőlködésbe, amiért nem ütöm meg. -

Mentolos cukit keresel?

-

Tudnunk kell, mit hozol magaddal, ennyi az egész — mondja

kedvesen Philip. Az adrenalin elnyomta a kimerültséget. Tökéletesen éber vagyok, és kezdek bedühödni. Philip Barronra néz, aki a karom felé nyúl. Nincs rajta kesztyű.

Hátrébb húzódom. -

Ne érj hozzám!

Furcsa dolog az ösztön. A hangom halk marad, amikor ezt mondom. Mert valami nevetséges része az agyamnak még mindig azt súgja, ez családi ügy. Eszembe sem jut, hogy segítségért kiáltsak. Barron feltartja mindkét kezét. -

Hé, jól van, na! De ez fontos! Eltart pár percig, míg a régi

emlékek leülepednek. Emlékezz vissza! Együtt veszünk részt ebben. Ugyanazon az oldalon állunk! Ekkor értem meg, hogy már megátkoztak! Mielőtt fölébresztettek volna! A bőrömön végigkúszik a rettegés, gyorsan, aprókat lélegzem, hogy el ne szaladjak, ki a házból. Egyetértőén bólogatok, ezzel nyerve időt, amennyit csak lehet. Fogalmam sincs, milyen emlékeimnek kellene lenniük. Nézem, ahogy Barron visszahúzza a kesztyűjét, majd behajlítja a kezét, hogy rásimuljon a bőr. És ebben a másodpercben rádöbbenek, mit jelent a csupasz kéz! Nem Philip áll az elvesztett emlékek mögött. Nem is Anton az emlékek varázslója. Barron az! Ő kell, hogy legyen! Nem azért veszíti el a memóriáját, mert átkozzák, nem feledékeny. Minden egyes alkalommal, amikor elvesz egy emléket tőlem, Maurától vagy másoktól, akiktől lop, elveszít egyet a sajátjából. Visszahatás! Kutatok az emlékeimben, mikor fordult elő, hogy szerencsét vetett, de nem találok semmit, csak annak a homályos tudását, hogy szerencsevető. Még csak azt sem tudom felidézni, mikor kezdtem el tudni ezt. Most, hogy jobban belegondolok, az emlék nem is tűnik valóságosnak. Tovaszáll, mint egy másolat elmosódott másolata. -

Készen vagy? - kérdezi Philip.

Fölállok, de a lábaim reszketnek. Az egy dolog, amikor a bátyámat azzal gyanúsítom, hogy átkoz, és egy másik mellette állni, amikor tudom, hogy megtette. Én vagyok a legnagyobb szélhámos a családban, nyugtatgatom magamat. Jól hazudok. Addig tettetem a nyugalmat, míg tényleg nyugodt nem leszek. Ám a másik részem ordít, és zavartan kapar még több hamis emlék után. Tudom, hogy lehetetlen megtalálni azt, ami nincs ott, mégis ezt teszem, végigpörgetem fejben az elmúlt pár napot, hetet, évet, mintha belebotolhatnék a hiányzó részletekbe. Vajon az életemnek mekkora részét képzelte újra Barron? A pániktól kiráz a hideg, mintha beteg lennék. Csendben megyünk le a ház lépcsőjén, ki egy Mercedeshez, ami az utcán parkol, lekapcsolt fényszórókkal, de járó motorral. Anton ül a volánnál. Idősebbnek néz ki, mint amikor legutóbb láttam, és egy sebhely húzódik a felső ajka széle fölött. Illik a nyakán végigfutó heghez. -

Mi tartott ilyen sokáig? - kérdezi. Cigire gyújt, és kidobja a

gyufát az ablakon. Barron becsusszan mellém a hátsó ülésre. -

Mire a nagy sietség? Miénk az egész éjszaka! Ennek itt nincs is

sulija holnap reggel. - Megborzolja a hajamat. Eltolom a kesztyűs kezét. Az ideges érzés szürreálisán ismerős. Mintha Barron azt hinné, családi autókázáson vagyunk. Philip előre, az anyósülésre ül, és hátravigyorog ránk. Valahogy rá kell jönnöm, mit gondolnak, mit tudok. Agyafúrtnak kell lennem. Valamilyen szintű megzavarodást elhinnének, de teljes tudatlanságot nem. -

Mit csinálunk ma éjjel?

-

Próbálunk a szerdai napra - mondja Anton. — A gyilkosságra.

Biztos, hogy összerezzenek. A szívem kalapál. Gyilkosság? -

Aztán majd blokkolod az emléket - mondom, és küzdők, hogy

nyugodt maradjon a hangom. Emlékszem, mit mondott Görbe Annie arról, hogy blokkolják az emlékhez való hozzáférést, hogy a blokkot később el lehessen távolítani, és az emlékezetveszteség viszszafordítható legyen. Tűnődöm, vajon próbáltunk-e már régebben. Ha igen, nekem annyi. -

Miért kell mindig elfeledtetnetek velem?

-

Védelmezünk - mondja Philip automatikusan.

Hát persze! Előrehajolok az ülésben. -

Akkor ugyanaz lesz a dolgom? - kérdezem. Ez elég homályos,

hogy kiderüljön a tudatlanságom, de válaszra ösztönöz. Barron bólint. -

Csak annyit kell tenned, hogy odamész Zacharovhoz, és a pusz-

ta kezed a csuklójára teszed. Aztán kővé változtatod a szívét. Nyelek egyet, és próbálok odafigyelni, hogy a légzésem egyenletes maradjon. Ezt nem mondhatják komolyan! -

Nem lenne könnyebb lelőni? - kérdezem, mert ez nevetséges.

Anton szigorú tekintettel néz rám. -

Biztosak vagytok benne, hogy meg tudja csinálni? Ez az em-

lékezet-összezavarás — a srác megbízhatatlan. Itt az én jövőm forog kockán! Az én jövőm! Na ja! Anton Zacharov unokaöccse. Ha bármi történik a hatalmon levővel, a királyi palást Anton vállára hull. -

Ne majrézz! — mondja nekem Philip, a „most még türelmes

vagyok” hangján. — Gyerekjáték lesz! Már olyan régóta tervezzük!

-

Mit tudsz a Feltámadás Gyémántjáról? — kérdezi Barron.

-

Raszputyint halhatatlanná tette, vagy mi - mondom szándé-

kosan bizonytalanul. - Zacharov megnyerte egy aukción Párizsban. Barron zordan néz, talán azt várta, hogy ennyit sem tudok. -A Feltámadás Gyémántja harminchét karát, a mérete, mint egy felnőtt férfi hüvelykujja - mondja. - Ha sohasem láttad: halványpiros, mintha egy csepp vér csöppent volna egy medence vizébe. Azon gondolkodom, vajon idéz-e valakit. A Christie’s aukciós ház katalógusát. Valamit. Ha csak a részletekre figyelek, mint a kirakójátékoknál, talán nem borulok ki teljesen. -

Nemcsak Raszputyint védte meg a többszörös gyilkossági kísér-

letektől, de utána másokat is. Jelentések szerint az orgyilkos fegyvere nem volt megtöltve a kritikus pillanatban, vagy a méreg valamilyen módon utat talált magának a mérgezőnek a poharába. Zacharovra három különböző alkalommal lőttek rá, de a golyó sosem találta el. Bárkinél van a Feltámadás Gyémántja, nem lehet meggyilkolni. -

Azt hittem, az az izé csak mese vagy mi - mondom. - Legenda.

-

Ó, hát most már a varázslás szakértője lett a fiú! - mondja

Anton. De Barron szeme csillog. -

Már régóta kutatom a Feltámadás Gyémántját.

Vajon mennyire emlékezhet abból a kutatásból? Vagy kirostálódott, és csak ez a pár mondat maradt? Talán nem is aukciós katalógusból idézett, hanem az egyik jegyzetfüzetéből. -

Mennyi ideje végzed azt a kutatást? - kérdezem.

Most nagyon dühös lesz. -

Hét éve!

Az anyósülésen Philip felhorkan.

-

Szóval még azelőtt kezdted, hogy Zacharov megszerezte a gyé-

mántot? -

Én beszéltem róla neki is! - Barron arckifejezése határozott, de

azt hiszem, én látom a félelmet az arcán. Hazudik, de ezt sohasem fogja beismerni. Nincs az a bizonyíték a világon, ami a kijelentéseinek a visszavonására késztetné. Ha megtenné, el kellene ismernie, hogy az emlékezetének milyen nagy része eltűnt. Anton és Philip egymásra röhög. Ok is tudják, hogy hazudik. Éppen úgy, mint mikor együtt mentünk nyáron a moziba, amikor mind Carney-ban voltunk a nagyszüleinknél. Az ismerősség érzése akaratom ellenére is megnyugtat. -

Szóval, tényleg beleegyeztem, hogy megteszem? - kérdezem.

Még jobban röhögnek. Nagyon óvatosan kell előrehaladnom. -

Ha a Feltámadás Gyémántja megakadályozza a gyilkosságot,

biztosak vagytok benne, hogy én azt meg tudom kerülni? A hihető tudatlanság és a tétovázás határain belül vagyok. Anton rám vigyorog a visszapillantó tükörből. -

Te nem halálvető vagy. Akármi is az a kő, nem állítja meg a te

fajta varázslatodat. Az én fajta varázslatomat. Szívet kővé. Én? Én vagyok az átváltoztató? Ki átkozott meg? - kérdeztem a macskát álmomban. Te! Úgy érzem, rosszul leszek. Jaj ne, tényleg hányni fogok! Szorosan becsukom a szememet, az arcomat a hideg ablaküveghez nyomom, és arra koncentrálok, hogy visszatartsam a gyomrom tartalmát.

Hazudik! Biztos, hogy hazudik! -

Én... - kezdek bele.

Átokvető vagyok. Átokvető vagyok. Átokvető vagyok. A gondolat vég nélkül ismétlődik a fejemben, mint az apró, viszszapattanó gumilabdák, amelyek nem tudják abbahagyni a pattogást, és mindennek odacsapódnak. Nem tudok másra gondolni! Azt hittem, bármit megadnék, hogy én is varázsló lehessek, de most úgy érzem, ez a gyermekkori álmom szörnyű megbecstelenítése. Mi értelme lenne kevesebbet színlelni, mint a legtehetségesebb művelőjét a legeslegritkább átkoknak? Kivéve, hogy már nem színlelek. -

Minden rendben veled? - kérdezi Barron.

-

Persze — felelem lassan. — Minden rendben. Csak fáradt vagyok.

Nagyon késő van. És iszonyúan fáj a fejem. -

Megállunk kávéért - mondja Anton.

És meg is állunk. Az én adagom felét sikerül a pólómra öntenem; az égető folyadék az első, amitől félig normálisnak érzem magam.

A Koshchey étterem bejáratának díszítése egy másik kort idéz. A bejárati ajtó fényes sárgaréz, mintha arany lenne. Oldalról kőből faragott tűzmadarak szegélyezik, a tollúk halványkék, narancssárga és piros. -

Ó, de ízléses! - mondja gúnyolódva Barron.

-

Hé! - kiabál rá Anton. - Ez a családomé! Tiszteletet!

Barron vállat von. Philip rosszallóan csóválja a fejét. Kinn az utcán csak a korán reggel jellemző mozdulatlanság ül, és ebben a mozdulatlanságban szerintem az étterem furcsán méltóságteljesnek tűnik. Talán csak rossz az ízlésem. Anton elfordít egy kulcsot a zárban, és kinyitja az ajtót. Belépünk a sötét helyiségbe.

—

Biztos, hogy nincs itt senki? — kérdezi Philip.

—

Az éjszaka közepe van - mondja Anton. - Ki lenne itt? Nem

volt könnyű megszerezni a kulcsot! —

Oké - mondja Barron -, tehát ez a hely zsúfolásig lesz asztalok-

kal és politikusokkal. Gazdag, unatkozó emberek, akik nem bánják, hogy gengszterekkel lógnak együtt. Talán néhány átokvető a Volpe és a Nonomura családból, mivel pillanatnyilag a szövetségeseink. - Átsétál a helyiségen, és egy pontra mutat egy súlyos csillár alatt, amelynek átlátszó kristályai között néhány óriási kék is függ. Még a félhomályban is ragyognak. — Itt lesz egy emelvény és hangos, unalmas beszédek. Körülnézek. —

Mi ez?

-

Támogatószerző est „Szavazzunk nemmel a második törvényja-

vaslatra!” címszóval. Zacharov a házigazda. Barron furcsán néz rám. Lehet, hogy ezt tudnom kellett volna. —

És én csak úgy odasétálok hozzá? — kérdezem. — Mindenki

előtt? —

Nyugi! - mondja Philip. - Milliomodszor mondom: van egy

tervünk. Túl régen várunk erre az alkalomra, hogy idióták legyünk, érted? —

A nagybátyámnak van néhány jellegzetes szokása — mondja An-

ton. — Nem lesznek a közelében a testőrei, mert nem hihetik azt az emberek és a többi család tagjai, hogy fél. A testőrök helyett felsőrangú átokvetőket kér meg, hogy felváltva legyenek a kísérői. Philip és én is be vagyunk osztva, két órát a seggében leszünk, tíz harminctól. Bólintok, de a pillantásom a falra kóborol, ahol olajfestményeken házak vannak, az égen üstben röpködő asszonyok mellett csirkelábak szaladgálnak, és mind visszaverődnek az óriási tükrökben.

A mozdulataink is bennük vibrálnak, ezért mindig azt gondolom, valaki mást látok mozogni, pedig csak én vagyok az. -

A te dolgod az, hogy szemmel tartasz bennünket, és megvárod,

míg Zacharov a mosdóba megy. Kiürítteti, amikor használja, úgyhogy egyedül lesz. Ekkor fogod átváltoztatni. -

Hol van a mosdó?

-

Két férfimosdó van - mutatja Anton az egyiknek van ablaka.

Zacharov a másikat fogja választani. Megmutatom. Barron és Philip egy tükörfényes fekete ajtó felé indul, amire egy sablonnal egy lovas képét festették. Követem őket. -

Mi bemegyünk Zacharowal - mondja Philip. - Vársz néhány

percet, és te is bejössz. -

Én nem belül leszek - mondja Barron. — Kívül várok veled,

hogy biztosan minden simán menjen. Benyomom az ajtót, és egy nagy mosdóba jutok. Mozaikcsempe borítja a hátsó falat: hatalmas piros, narancs és arany madár repül egy fa előtt, ami mintha káposztával lenne borítva, de feltételezem, hogy valójában csak stilizált levelek. A kézszárító erre a falra van rögzítve, de azt is a csempékhez hasonló aranyszínűre festették. A vécéfülkék az egyik oldalon sorakoznak, a piszoárok és egy hosszú márványpult sok-sok fényes rézcsappal a másikon. -

Én játszom Zacharovot - mondja Anton, és a csaphoz áll. Aztán

rám néz, és most eszmél rá, hogy álgyilkosság áldozata lesz. -

Nem! Várj! Én magamat játszom! Barron, te leszel a nagybá-

tyám! - Helyet cserélnek. -Jól van, gyerünk! - mondja Anton. -

Mit mondok? - kérdezem.

-

Játszd el, hogy részeg vagy! - mondja Barron. - Túl részeg ah-

hoz, hogy észrevedd, rossz helyen vagy.

A bejárattól odatántorgok Barronhoz. -Vigyétek ki innen! - kiáltja Barron utánozva az akcentust, ami, gondolom, orosz akar lenni. Kinyújtom a kesztyűs kezemet, és érthetetlenül próbálok beszélni. -

Igazán nagy megtiszteltetés, uram!

Barron csak bámul rám. -

Nem tudom, fogna-e kezet.

-

Persze! — mondja Anton. - Philip közben szól, hogy Cassel az

ő kisöccse. Próbáld újra, Cassel! -

Uram, igazán nagy megtiszteltetés itt lenni. Igazán nagyra érté-

kelem, amit az átokvetők biztonságáért tesz, és így kihasználhatjuk a többi embert! — És újra kezet nyújtok. -

Hagyd abba a komédiázást! - figyelmeztet Philip, de nem iga-

zán komolyan. - Gondolj a pénzre, és arra, hogyan fogod az ujjaddal megérinteni a bőrét! -

Az ingujja alá csúsztatom a kezemet. Előre lyukat vágok a kesz-

tyűmre. Elég, ha a leghosszabb ujjam hozzáér a bőréhez. Barron elneveti magát. -

Anya régi trükkje! Hogy kijátszotta azt az ürgét a lóversenypá-

lyán! Emlékszel!? Lenyelek egy megjegyzést az emlékezésről, és csak helyeslően bólogatok, lefelé nézve. -

Gyerünk! — mondja Anton. — Mutasd meg!

Kinyújtom a jobb kezemet, és amikor Barron megfogja, a balommal átfogom a csuklóját, és megrázom. A bal kezem tartja Barron karját, így még ha erőlködik is beletelik pár másodpercbe, míg elszabadul. Anton szeme kicsit kitágul. Fél. Érzékelem a jelzéseit. Éppen ezért biztos vagyok benne, hogy gyűlöl engem. Utál félni, és gyűlöl, amiért ezt az érzést keltem benne.

-

Igazán megtisztelő, uram! — mondom.

Anton bólint. -

Ekkor kővé változtatod a szívét! Úgy kell kinéznie, mintha...

-

Nagyon költői - mondom.

-

Micsoda?

-

Nagyon költői, kővé változtatni a szívét. A te ötleted volt?

-

Úgy fog kinézni, mintha szívrohamot kapott volna. Legalábbis

a boncolásig — mondja Anton, és nem is vesz tudomást a kérdésemről. - Es hagyjuk, hogy mindenki azt higgye, az volt. Túlesel a viszszahatáson itt benn, azután hívunk orvost. -

Nem tűntél eléggé részegnek - mondja Barron.

-

Majd részegebbnek látszom — mondom.

Barron nézegeti magát a tükörben. Lesimítja az egyik szemöldökét, aztán oldalt fordul, hogy a profilját is megcsodálhassa. Borotvált arca tökéletesen sima, lehet, hogy borotvakéssel csinálta. Jóképű. Mint egy igazi simlis biztosítási ügynök. -

Hánynod kellene!

-

Micsoda? Azt akarod, hogy ledugjam az ujjamat a torkomon?

-

Miért is ne?

-

De miért? - A falnak támaszkodom, Philipet és Barront nézem.

Kettejük arcát ismerem legjobban a világon, és most védtelenek. Philip mogorván dülöngél előre-hátra. Hol keresztbe rakja a mellkasán a karját, hol szétnyitja. O hűséges alattvaló, és kicsit kényelmetlenül kell éreznie magát a főnök kinyírásának ötletétől, még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy egyik napról a másikra gazdag és hatalmas lesz. Még akkor is, ha ez azt jelenti, hogy a gyerekkori barátja kerül hatalomra, és ez őt magát nélkülözhetetlenné teszi. Barron ugyanakkor úgy tűnik, élvezi a helyzetet. Nem tudom, ő mit nyer ebből, kivéve, hogy szeret irányítani. És azt egyértelműen

elérte, hogy Antonnak és Philipnek szüksége legyen rá. Lehet, hogy elégeti valamennyi emlékét ezért, de hatalma van mindannyiunk felett. Természetesen lehet, hogy ő is a pénzért van benne. Nagyon sok pénzről van szó, ha valaki egy bűnözőcsalád feje. —

Félsz, hogy nem leszel képes rá? - kérdezi Barron, és eszem-

be juttatja, hogy a hányásról beszélünk. - De gondolkodj csak! A legnehezebb bejutni az ajtón. így beronthatsz a helyiségbe, kezed a szád elé tartod, benyomulsz egy fülkébe, bezárod magad mögött, és kidobod a taccsot. Röhögni fog rajtad, amikor kijössz. Könnyű préda! —

Nem rossz ötlet! - bólogat Philip egyetértően.

—

Sosem hánytam még direkt - mondom. - Fogalmam sincs,

meddig tartana. —

Van egy ötletem! - mondja Barron. - Csináld most a konyhá-

ban! Bepalackozzuk a hányást, és a vécétartály mögé ragasztjuk. Ha valaki megtalálja, magadra maradsz, de most tart, ameddig tart, és akkor nem kell miatta aggódnod. —

Ez undorító! - tiltakozom.

—

Csak csináld! - utasít Anton.

—

Nem! - közlöm. - Seggrészegnek tudom tettetni magamat.

Meg tudom csinálni! - Semmit sem kívánok megcsinálni szerdán, bár még fogalmam sincs, mit tegyek helyette. De ezt majd ráérek reggel kitalálni. Most figyelnem kell. —

Hányjál, vagy olyat kapsz, hogy azt kívánod, bárcsak megtetted

volna! — fenyegetőzik Anton. Odafordítom a nyakamat, hogy láthassa a jelöletlen bőrt. —

Nincsenek sebhelyek - mondom. - Nem tartozom a családod-

hoz, és nem vagy a főnököm!

-

Jobb, ha elhiszed, hogy a főnököd vagyok! - Hozzám lép, meg-

ragadja a galléromat, és maga felé húzza. -

Elég! - Philip közénk áll, és Anton elenged. - Te menj a kony-

hába, és told le az ujjadat a torkodon! - mondja nekem. - Ne legyél kényes! - Anton felé fordul. - Te meg szakadj le az öcsémről! Elég nyomás van rajta így is! Nem kerüli el a figyelmemet, hogy amint Anton elfordul, és ököllel az egyik fülkeajtóba vág, Barron önelégülten vigyorog. Minél többet veszekszünk, annál inkább ő irányít. Elnyomulok Anton mellett, és meg sem állok a nagy dupla ajtóig, ahol a konyhát gyanítom. Koromsötét, paprika- és fahéjillat. Körbetapogatózom a falon, és felkapcsolom a villanyt. Még mindig kimehetnék a hátsó ajtón, de nincs értelme. Abban a hitben kell tartanom őket, hogy tudatlan vagyok, nincs szükségem arra, hogy utcákon át kergessenek, aztán átkutassanak, és megtalálják az amuletteket a lábamban, még akkor se, ha ez azt a megalázó és kellemetlen feladatot jelenti is, hogy egy tálba okádok. Kinyitom az egyik ipari hűtőt, és iszom pár kortyot egy doboz tejből. Remélem, ez kibéleli a gyomromat. A kesztyűm bélése nedves az izzadságtól, amikor lehúzom. A kezem sápadt a fényben. Eszembe jut a hidrogén-peroxid, amit megitattam nagyapával, és kíváncsi lennék, ez vajon valamiféle karmikus büntetés-e. Próbaképpen, hogy mennyire lesz szörnyű, a nyelvemre teszem az ujjamat. A bőröm sós. -

Hé! - kiált valaki. Megfordulok. Nem Anton, Philip vagy Bar-

ron az. Ismeretlen krapek hosszú kabátban, és egy pisztoly, ami pontosan rám irányul.

A tej kicsúszik a kezemből, a földre esik, és fröcskölve folyik ki a dobozból. -

Mit csinálsz te itt? - kérdezi a figura.

-

Ó! — mondom, és gyorsan gondolkodom. - A barátomnak van

kulcsa. Az egyik tulajdonosnak dolgozik. -

Beszélsz valakihez? - hallatszik egy hang hátulról, és egy másik,

borotvált fejű férfi jön be. V nyakú pólója mély kivágású, látni engedi a sebhelyek nyakláncának sorát. Rám néz. -

Ez meg ki?

-

Hé, ember - mondom feltartott kézzel. Kiagyalok valami tör-

ténetet arról, hogy ki vagyok, és belebújok a szerepbe. Átokvetőgyerek vagyok, most szálltam le a buszról, menedéket és munkát keresek. Valaki beszélt nekem erről a helyről, mert valami köze van Zacharovhoz. - Csak kaját loptam. Elnézést! Elmosogatom a tányérokat, meg minden, hogy megfizessek érte. Ekkor nyílik az ajtó a túloldalon, Anton és Philip lép be. -

Mi a fene?! - mondja a borotvált fejű ürge.

-

Engedje el! — mondja Philip.

A hosszú kabátos hapsi a bátyám felé fordítja a fegyverét. Ösztönösen nyúlok, és megragadom a puska csövét, hogy ellökjem Philip elől. A fém melegebb, mint gondoltam. És valami más is elindul bennem ösztönösen, és átváltoztatja a fegyvert. Mintha a legapróbb részecskéig látnám a fémet, de ahelyett, hogy szilárd lenne, folyékony, és végtelen alakzatokban hullámzik. Csak választanom kell egyet. Fölnézek, és a férfi kezében az, amit elképzeltem: egy kígyó tekereg az ujjai között, zöld pikkelye olyan fényes, mint a főnix szárnya a bejárat előtt. A férfi ordít, és rázza a kezét, akárha tűz égetné.

A kígyó hullámzik, egyre szorosabb a hurok, a szája pedig kinyílik, majd becsukódik, mintha fulladozna. Egy pillanattal később puskagolyó pottyan ki a szájából, pattog és gurul az acél konyhapulton. Két lövés hallatszik. Valami baj van velem — a testemmel. A mellkasom fájdalmasan szorít, és a vállam rángatózik. Átsuhan rajtam, hogy engem lőttek le, míg aztán lenézek, és látom, hogy az ujjaim formátlan gyökerekké változtak. Hátralépek, a lábam eltorzul. Az egyiket szőr borítja, és hátrafelé hajlik. Pislogok, és mindent szemek tucatjain keresztül érzékelek. Magam mögé is látok, mintha ott is lennének szemeim, de látnivaló nincs, csak repedezett kerámiapadló. Megfordulok, a két férfi a földön fekszik. Vér keveredik a tejjel, és a fegyver felém siklik, nyelve a levegőt szaglászva nyúlik előre. Hallucinálok. Haldoklom. Rettegés kúszik fel a torkomban, de képtelen vagyok kiáltani. -

Mi a francot kerestek ezek itt? A saját embereink meggyilkolá-

sa nem része a tervnek! - üvölt Anton. - Ennek nem lett volna szabad megtörténnie! A két karom, mint a fatörzs, majd egy fotel karfája, aztán egy tekercs kötél. Valaki segítsen! Kérem, segítsenek! Segítség! Anton rám mutat. -

Ez mind az ő hibája!

Próbálok állva maradni, de az alsó részem már hallá változott. A szemem mozog a fejemben. Próbálok beszélni, de csak bugyborékoló hang tör elő a szám helyén tátongó valamiből. -

Meg kell szabadulnunk a holttestektől! - mondja Barron.

Most más hangokat hallok, csont ropogását, és egy nedves puffanást. Próbálom arra fordítani a fejemet, hogy lássam, de nem tudom, hogyan. -

Hallgattassátok el! - kiabál Anton.

Zajt csináltam volna? Még saját magamat sem hallom. Érzem, ahogy kezek nyalábolnak, fölemelnek, és átvonszolnak az éttermen. A fejem hátracsuklik: a mennyezeten egy meztelen, öreg férfi freskója, a handzsárját magasba tartva barna lovon üget le egy dombról. A ló sörénye és a férfi hosszú haja lobog a szélben. Felnevetek, ami úgy hangzik, mint a teáskanna fütyülése. -

Csak visszahatás - mondja Philip szelíden. — Nemsokára rend-

be jössz. Anton autójának a csomagtartójába tesz, és lecsapja a tetejét. Olajtól bűzlik, és még valamitől, de annyira magamon kívül vagyok, hogy alig érzem. Az autó elindul, és én megfordulok egy testben, ami nem az enyém. Autópályán járunk, amikor újra önmagam leszek. Mögöttünk haladó autók fényszórójának fénye villan be a csomagtartó résein. A fejem minden bukkanónál a leterített pótkerékbe verem, a karosszéria rázkódik alattam. Más pozícióba tolom magamat, és valami puha, meleggel töltött műanyaghoz érek. Egy pillanatra úgy gondolom, ráhajtom a fejemet, mígnem ragacsos nedvességbe nyúlok, és rájövök, hogy mit fogdosok. Szemeteszsákok. Émelygek a sötétben, és megpróbálok olyan messze mászni tőlük, amennyire csak tudok. Az autó legtávolabbi sarkába nyomom magamat, míg már nincs hova továbbmennem. A fém a hátamba feszül, és a nyakamat csak a karommal tudom ügyetlenül megtámasztani, mégis így maradok egész úton.

Amikor az autó megbillen, mert megáll, mindenem fáj és szédülök. Hallom, hogy ajtók csapódnak, kavics csikorog, és kinyílik a csomagtartó. Anton áll fölöttem. A házunk kocsifelhajtóján vagyunk. -

Mi a fenéért kellett ezt művelned? - ordít.

Tagadólag rázom a fejemet. Nem tudom, miért változtattam át a fegyvert, azt sem, hogyan. A kezemre pillantok: maszatos valami matt, sötétpirostól. A csupasz kezem. -

Ennek titokban kellett volna maradnia! Neked titokban kellett

volna maradnod! Aztán ő is észreveszi a kezemet. Biztos az étteremben felejtették a kesztyűmet. Összeszorul az állkapcsa. -

Bocsánat! - mondom, és kábultan lábra állok. - Sajnálom.

-

Hogy érzed magad? - kérdezi Barron.

-

Tengeri betegnek - felelem neki, de nem az autóút miatt kell

hánynom. Tudom, hogy remegek, de semmit nem tudok tenni, hogy úrrá legyek rajta. -

Miattad öltem meg őket! - üvölt rám Anton. - A haláluk a te

lelkeden szárad! Én csak vissza akarom hozni a régi időket, amikor még jelentett valamit átokvetőnek lenni! Amikor még jó volt, nem pedig szégyellnivaló! A zsebünkben volt minden politikus, minden rendőr! Valaha hercegek voltunk ebben a városban, és újra azok lehetünk! -

Ügyeskezűek, így hívtak bennünket — mondja. — Ügyeskezűek.

Szakemberek. Szakképzettek! Ha majd hatalomra kerülök, visszaállítom a régi szép időket, és alapjaiban rengetem meg ezt a várost! Ez jó cél, nagyszerű cél!

-

És mégis hogyan fogod véghezvinni? - kérdezem. — Gondolod,

hogy a kormány a lábad elé borul, mert te végiggyilkoltad az utat egy bűnözőcsalád élére? Gondolod, hogy Zacharov megszerezhetné a világhatalmat, de azt mondja, kösz, nem kérem? Anton egyenesen állon vág. A fájdalom szétveti a fejemet, hátratántorodom, alig tudok talpon maradni. -

Hé! - kiabál Philip, és hátralöki Antont. - Csak egy nagyszá-

jú gyerek! Két lépést teszek Anton felé, de Barron megragadja a kezemet. -

Ne legyél hülye! - mondja, és az ingem ujját a kezemre húzza.

-

Fogd le! - mondja Barronnak Anton. Aztán rám néz. - Még

nem végeztem veled, szaros! Barron markolása szorul. -

Mit művelsz, Anton? - kérdezi Philip, és próbál racionális ma-

radni. - Erre most nincs időnk! Ráadásul zúzódásokkal fog ébredni. Gondolkodj! Anton tagadólag rázza a fejét. -

Állj félre az utamból, Philip! Nem lenne szabad, hogy emlékez-

tetnem kelljen, a főnököd vagyok! Philip ide-oda néz, egyszer rám, aztán Antonra, mérlegeli a dühét és az én hülyeségemet. -

Hé! - kiáltom, miközben továbbra is Barron szorítása ellen

harcolok. Kimerültem, és nem viaskodom túlságosan, de ettől még nem fogom be a számat. — Mit fogsz csinálni? Talán engem is megölsz? Mint azokat az embereket? Mint Lilát? Gyerünk, valójában mit követett el? Az utadban volt? Sértegetett? Nem csúszott-mászott előtted? Néha tényleg nagyon hülye tudok lenni. Tulajdonképpen megérdemlem a pofont, amit Barrontól kapok visszakézből, ami épp az

arccsontom alatt ér, és csillagokat látok tőle. Még a fogaim is belesajdulnak az ütésbe. -

Pofa be! - ordít Anton.

A szám megtelik fémes ízzel. Az arcom és a nyelvem, mint a nyers hamburgerhús, és vér csurog a számon. -

Elég! - kiabál Philip. - Elég legyen már!

-

Én döntöm el, mikor elég! - mondja Anton.

-

Oké, bocs! - mondom, és jó adag vért köpök a földre. - Meg-

tanultam a leckét. Most nem verheted ki belőlem a szart. Nem úgy gondoltam. Időben felnézek, hogy lássam, Philip rágyújt, majd füstöt eregetve a levegőbe elfordul. És hogy lássam, ahogy Anton a gyomromba vág. Megpróbálok kitérni az útjából, de túlságosan lesérültem, hogy elég gyors legyek, és sehová sem fordulhatok Barron szorítása miatt. Az erős fájdalomtól nyögve előregörnyedek. Hálás vagyok, amikor Barron elengedi a karomat, és a földre csúszhatok; összegömbölyödöm az egész testemmel. Nem akarok megmozdulni. Moccanatlanul akarok feküdni, amíg elmúlik minden fájdalom. -

Rugdosd meg! - szól Anton. Remeg a hangja. - Tudni akarom,

hogy hűséges vagy hozzám! Tedd meg, vagy lefújjuk az egészet! Rákényszeríteni magamat, hogy felüljek, és megpróbálok függőleges, álló helyzetbe kerülni. Azok hárman úgy néznek rám, mint amit a cipőjük talpán találtak. A „kérlek” szó pörög az agyamban. -

Ne az arcomat! - mondom helyette.

Barron lába újra a földre lök. Már csak néhány rúgás kell, és elveszítem az eszméletemet.

13. FEJEZET NEM AKAROK MEGMOZDULNI, mert még a lélegzéstől is sajognak a bordáim. A zúzódások jobban fájnak reggel, mint előző éjszaka. Fekszem az ágyon, a régi szobámban, és fehér foltok után kutatok az agyamban. Arra emlékeztet, amikor gyerekként a nyelvemet a kiesett fogam helyére dugtam. De a múlt éjszakára tisztán emlékszem: a bátyáim fölöttem állnak, Barron újból és újból gyomron rúg. Emlékszem, ahogy átváltozik a fegyver, és tekereg a csuklóm körül. Az egyetlen, amire nem emlékszem, hogyan kerültem ágyba, de szerintem azért, mert elveszítettem az eszméletemet. -

Ó, istenem! - mondom, és a kezemmel megdörzsölöm az ar-

comat, aztán megnézem, hogy tényleg az én kezem-e az. Megbizonyosodom róla, hogy nem változott át valami mássá. Lassan leeresztem a karomat, és óvatosan megérintem a sebet a lábamon ott, ahol az átkozott kövek vannak. Az egyik egész kő keménységét kitapintom az ujjbegyem alatt, és érzem a szilánkok vonalait, ahol a másik kettő összetört. A bőröm süt, a nyomásra lángol a fájdalomtól. Nem őrültem meg! Tegnap éjjel egy kő öszszetört a bőröm alatt, valahányszor Barron megpróbált átkot tenni rám.

Barron. Ő az emlékezetvarázsló! Ő az, aki megváltoztatta Maura emlékeit! És az enyémet. A gyomrom összeszorul; óvatosan oldalra fordulok, attól tartva, hogy elhányom magamat, és belefulladok. Szédülök, de látom a fehér macskát, egy adag szennyesen ül, a szeme fölrepedt. -

Mit csinálsz te itt? - suttogom. Mintha üvegszilánkok ragadtak

volna a torkomban. A macska feláll, és kinyújtott mancsaival dagasztani kezdi a pulóvert, amin ült. A karmai apró tűk gyanánt mélyednek az anyagba. Aztán fölpúposítja a hátát. -

Láttad, amikor visszahoztak ide? - krákogom.

Rózsaszín nyelvével megnyalja az orrát. -

Hagyd abba velem a baszakodást! — mondom.

Leguggol, aztán az ágyra ugrik, megijeszt. Nyögök az éles fájdalomtól. -

Tudom, hogy mi vagy - mondom. - Tudom, mit tettem veled.

Csak te törheted meg az átkot. Hát persze! A szőre puha a karomon, felé nyúlok. Megengedi, hogy megsimogassam a hátát. Hazudok. Fogalmam sincs, mi ő. Csak azt hiszem, tudom, ki volt, de már nem vagyok benne biztos, hogy most mi. -

Nem tudom, hogyan változtassalak vissza! - mondom. - Rá-

jöttem, hogy én változtattalak át. Ezt kitaláltam. De nem tudom, hogy kell csinálni! Megmerevedik, én pedig felé fordulok, hogy az arcomat a bundájába fúrjam. Érdesek a párnák a tappancsán. Az apró karmai élesek a bőrömön. -

Nincs álomamulettem - mondom. — Semmim sincs, ami

megállíthatná, hogy varázslatot tegyél rajtam. Tudsz nekem álmot

mutatni, ugye? Mint a felhőszakadás és a tető. Mint mielőtt macska lettél. A dorombolása távoli villámlásként morajlik. Becsukom a szememet.

Fölébredek, még mindig vannak fájdalmaim. Egy tócsa vérben fekszem, elcsúszom, ahogy megpróbálok fölállni. Philip, Barron, Anton és Lila hajol fölém. -

Nem emlékszik semmire - mondja Lila. Éles szemfogai kilát-

szanak, amikor mosolyog. Idősebbnek néz ki tizennégynél. Gyönyörű és félelmetes. Hátrahúzódom előle. Nevet. -

Ki sérült meg? - kérdezem.

-

Én - mondja Lila. - Nem emlékszel? Meghaltam.

Térdre tornászom magamat, és hirtelen a színpadon termek Wallingfordban. Egyedül. A nehéz, kék függöny be van húzva előttem, és úgy rémlik, hallom mögötte a tömeg morajlását. Lenézek, a vér eltűnt, de egy süllyesztő ajtó nyitva van. Négykézlábra állok, megcsúszom, és majdnem a gödörbe esem. -

Neked smink kell! - mondja valaki. Megfordítom a fejemet.

Daneca az, fényes fém páncélingben egy púderos vattapamaccsal közelít felém. Arcul üt vele. Porfelhő száll fel. -

Álmodom! - mondom hangosan, ami nem segít annyit, mint

amennyit kellene. Kinyitom a szememet, és már nem a Wallingford színpadán vagyok, hanem egy méltóságteljes színház oldalhajójában. A lambériás falakat beborítja a por, a földön skarlátszínű szőnyeg. A lámpákból kristályok csöpögnek, és a gipszmennyezetre aranyfreskót festettek. A karzat soraiban a színpad előtt macskák legyezgetik egymást, programfüzeteket lóbálnak, és nyávognak.

Körbe-körbe forgók, némelyikük felém pillant, szemükben fény tükröződik. Az egyik üres sorhoz botladozom, leülök egy helyre, és ekkor felmegy a sötétvörös függöny. Lila lép a színpadra, hosszú, fehér, Viktória korabeli ruhát visel igazgyöngy gombokkal. Őt Anton, Philip, majd Barron követi. Mindannyian különböző korból származó jelmezben vannak: Antonnak lila jampecruhája van óriási tollas kalappal; Philip úgy öltözött, mint egy Erzsébet korabeli lord: zekét visel nyakfodorral; Barronon pedig hosszú, fekete köpönyeg lóg. Nem tudom eldönteni, hogy pap vagy bíró akar-e lenni. -

Íme — mondja Lila, és kézfejét a homlokára nyomja. — Fiatal

lány vagyok, és odavagyok az élvezetekért. Barron mélyen meghajol. -

Épp úgy esik a dolog, hogy én pedig szórakoztató vagyok.

-

Épp úgy esik - ismétli Anton -, hogy Philipnek és nekem van

egy kis mellékes munkánk, ahol pénzért embereket teszünk el láb alól. Az apja nem tudhatja meg. Egy szép napon átveszem a bizniszt. -

Sajna! Jaj! - mondja Lila. - Ó!

Barron vigyorog, és összedörzsöli két kezét. -

Épp úgy esik a dolog, hogy szeretem a pénzt.

Philip egyenesen rám néz, mintha hozzám beszélne. -

Anton a jegyünk, amivel kiléphetünk a kisstílűségből. És azt

hiszem, a barátnőm is terhes. Megérted, ugye? Mindnyájunkért teszem! Tagadólag rázom a fejemet. Nem értem. A színpadon Lila felsikít, töpörödni kezd és alakot vált, mígnem akkora lesz, mint egy egér. Ekkor a fehér macska leugrik az egyik páholyból, a ruhája a fapadló szálkáiba akadva szétszakad, és lehámlik

a szőrös testről. Ráveti magát, elkapja Lila egeret a fogaival, és leharapja az aprócska fejét. Vér fröccsen szét a színpadon. -

Lila! — kiáltom. - Hagyd abba! Hagyd abba ezt a játékot!

A macska bekebelezi a maradékot, és rám mered. Aztán a színpad fényei felém fordulnak, a fényességtől zavartan pislogok. Felállok. A fehér macska közeleg. A szemei, azok a kék és zöld szemek, olyannyira Liláéi, hogy visszatántorodom az oldalhajóba. -

Le kell vágnod a fejemet! - mondja.

-

Nem! - válaszolom neki.

-

Szeretsz? - kérdezi.

A fogai mint az elefántcsont kések. -

Nem tudom - válaszolok.

-

Ha szeretsz, le kell vágnod a fejemet!

Valahonnan kard kerül a kezembe, meglóbálom. A macska változik, ahogy Lila tette, de egyre nagyobb lesz, szörnyeteggé nő. A nézők tapsa fülsiketítő.

A bordáim lüktetnek, de kényszerítem magamat, hogy kilódítsam a lábamat az ágyról. A fürdőszobába megyek, pisilek, és elrágok egy marék aszpirint. A tükörbe nézve nyugtázom a véraláfutásos szemeimet és a temérdek zúzódást a bordáim körül. Végiggondolom az álmomat, azt, ahogy a macska fölém tornyosul. Röhejes, de én nem nevetek. -

Te vagy az? - hallom nagyapa hangját lentről.

-

Igen — kiáltok vissza.

-

Sokáig aludtál - mondja, és motyog, valószínűleg azt, hogy mi-

lyen lusta vagyok. -

Nem érzem jól magamat - mondom neki a lépcsőről. - Nem

hiszem, hogy tudok ma takarítani.

-

Én sem vagyok valami fényesen — mondja ő. — Húzós volt a

tegnap éjszaka, mi? Annyit ittam, hogy a nagy részére nem is emlékszem. Lebotorkálok, félig öntudatlanul átölelem a bordáimat. Megbotlom. Semmi sincs rendben. Még a bőröm se illik rám. Katica vagyok. Sós kútba tettek, onnan is kivettek, kerék alá tettek... -

Történt veled valami, amit el szeretnél mondani? - kérdezi

nagyapa. Eszembe jut, hogy tegnap éjjel a sötétben úgy láttam, pislant. Vajon mit hallhatott? Mit sejt? -

Semmi - válaszolom, és töltök magamnak egy csésze kávét. Fe-

ketén iszom, és a melegsége a hasamban jó ideje az első kellemes érzés az emlékeim szerint. Nagyapa felém bök a fejével. -

Szarul nézel ki!

-

Mondtam, hogy nem érzem jól magamat.

Csörög a telefon a másik szobában, éles a hangja, felborzolja az idegeimet. -

Mondasz te nekem sok mindent! - közli nagyapa, és odamegy,

hogy felvegye a telefont. A macska feltűnik a lépcsőkön: a teste kísérteties a nap sugaraiban. Elmosódott a látványa. A bátyáim kellemetlenül érezték magukat, de nem azért, amit én gondoltam. Nem azért, mert gyilkos voltam vagy kirekesztett. Olyannyira bennfentes voltam, hogy sose gondoltam volna. Belül a bennfentesek között. Benne rejtőztem a saját bensőmben. Egy pillanatig úgy érzem, ’ Az eredetiben: „All the king’s horses and all the king’s men have failed to put me back together again.” Az egyik legismertebb és legelterjedtebb angol rigmusból származik: Humpty Dumpty sat on a wall, Humpty Dumpty had a great fall. All the king’s horses and all the king’s men Couldn’t put Humpty together again. (A szerk.)

legszívesebben az összes tányért a földhöz vágnám. Üvölteni, ordítani akarok! Fogni akarom az újonnan felfedezett tudományomat, és mindent átváltoztatni, amihez csak hozzáérek! Ólmot arannyá. Húst kővé. Botot kígyóvá. Felemelem a kávéscsészét, és elképzelem, ahogy a fegyver csöve megolvad és átváltozik a kezemben; de mindegy, mennyire szeretném megidézni azt a pillanatot, a csésze csésze marad. A szlogen sem változik: AMHERST FUVAROZÁS: MEGEMELJÜK A DOLGOKAT, fényes, vörösesbarna háttérrel. —

Mit csinálsz? - kérdezi nagyapa. A kezem hirtelen megrándul,

és a kávé a pólómra loccsan. Nagyapa felém nyújtja a telefont. -

Philip az. Téged keres. Azt mondja, ott felejtettél valamit.

Tagadólag rázom a fejemet. —

Vedd el! - mondja nagyapa ingerülten, és mivel semmiféle

ürüggyel nem tudok előhozakodni, elveszem. —

Igen — szólok bele.

-

Mit tettél vele?! - A hangja tele dühvei, és még valami mással.

Pánikkal. —

Kivel? - kérdezem.

-

Maurával! Elment, és elvitte a fiamat is! Cassel, meg kell mon-

danod, hol van! -

Nekem? - kérdem tőle. Tegnap éjjel végignézte, hogy Barron

eszméletvesztésig rugdos, ma pedig azzal vádol, hogy a háttérből én irányítottam Maura szökését? A dühtől elhomályosul a látásom. Úgy megszorítom a telefont, hogy attól tartok, eltörik a műanyag ház. Bocsánatot kellene kérnie! Könyörögnie kellene! -Tudom, hogy beszéltél vele! Mit mondtál neki? Mit tettél vele?

-

Ó, ne haragudj! - mondom automatikusan, minden szavam-

ban rideg gúny. - Nem emlékszem! - Kinyomom a telefont, élvezem a bosszú édes ízét, és csak egy pillanattal később jövök rá, mekkora hülye voltam. Aztán eszembe jut, hogy többé nem Cassel Sharpe vagyok, a kisöcs, a megszokott csalódás tárgya. Az egyik legritkább átok hatalmas varázslója vagyok! Nem hagyom el Lilával a várost! Nem megyek sehova! Féljenek ők tőlem!

Nagyapa kábé egy órával később elmegy, megkérdezi, hozzon-e nekem valamit a boltból. Nemet mondok. Arra kér, pakoljak be pár göncöt egy táskába. -

Mi folyik itt? — kérdezem.

-

Lemegyünk Carney-ba - mondja.

Bólintok, átölelem a bordáimat, és nézem, amint elmegy. Lila az asztalon tornyosuló papírhalmok, ruhakupacok és tányérhegyek közül figyel. Eszik valamit. Közelebb megyek. Egy darabka bacon; a zsír egy sálba ivódik. -

Nagyapa adta? - kérdezem.

A hátsó lábára ül, és nyalogatja a száját. Csörög a mobiltelefonom. A híváskijelző azt mutatja, Daneca. -

Megléptél tőle - mondom. - Tényleg, végiggyalogoltad idáig

az utat? Lila agyarait kivillantva ásít. Tudom, hogy át kell változtatnom, mielőtt nagyapa visszaér. Mielőtt a bordáim újra fájni kezdenek, és képtelen leszek koncentrálni. Bárcsak sejteném, hogyan! A szeme csillog. Felé indulok.

Átkot vetettek rám. Átkot, amit csak te törhetsz meg. Megérintem a bundáját. A csontja könnyű, törékeny, mint a madárcsont. Felidézem a pillanatot, amikor a pisztoly csöve pikkelyessé vált, megpróbálom újra átélni az érzést, amitől átváltozott. Semmi. Elképzelem őt, elképzelem, ahogy a macska megnyúlik, és lánnyá növekszik. Megelevenedik a kép, de rádöbbenek, azt sem tudom, most hogy nézne ki Lila. A gondolatot kiszorítom az agyamból, és hagyom, hogy a képzeletem képet alkosson a lányból, akit ismertem, és a lányból, aki az álmomban megjelent. Remélem, közelítek. Elképzelem az átváltozását, képzelgek, képzelgek, míg végül remegek a nagy összpontosítástól, de nem változik semmi. A macska mélyen, torokból morog. Odébb lököm az egyik étkezőszéket, lehuppanok rá, és homlokomat a fatámlának nyomom. A pisztoly átváltoztatásán nem gondolkodtam. Az irányítást átvette az ösztönöm. Olyasmi volt, mint valami zsigeri emlékezés, vagy mintha az agyamnak egy részéhez akkor férnék hozzá, amikor valaki, akit szeretek, veszélyben van. Sokszor voltam már mérges. Soha nem változtattam véletlenül levéllé a kesztyűmet, és nem változtattam át senkit semmivé. Tehát nem érzelem váltja ki. Eszembe jut a hangya, amiről Barron azt mondta, sohasem változtattam bottá. Nem emlékszem, mit csináltam. Körülnézek a szobában. A kard éppen ott van, ahol hagytam, egy könyvespolcnak támasztva. Felkapom, mérlegelem a súlyát, észreveszem, hogy rozsda fut végig az élén, és mintha távol kerülnék a saját testemtől. A kard nehéz a kezemben, nem olyan, mint a könynyű vívótőrök a suliban.

Ha szeretsz, le kell vágnod a fejemet! Ha szeretsz, le kell vágnod a fejemet! —

Lila! - mondom neki. — Nem tudom, hogyan változtassalak

vissza! Az asztal széléhez sétál, és a földre ugrik. Szürreális! Minden olyan szürreális! Ez valójában nem is történik meg! -

Azt hiszem, valamit tennem kell, hogy kényszerítsem magamat.

Valami őrültséget. Hogy kikényszerítsem a varázslatot. Ez hülyeség! Valaki állítson meg! Muszáj Lilának megállítania! Arcát a kard éléhez dörgöli, becsukja a szemét, és egész testével hozzádörgölőzik. Oda-vissza. Oda-vissza. -

Tényleg úgy gondolod, hogy ez jó ötlet?

Nyivákol, és visszaugrik az asztal tetejére. Aztán leül, és vár. A hátára teszem a kezemet. -

Most a fejed felé fogom lóbálni a kardot, jó? De nem váglak

meg! Állíts meg! -

Maradj nyugton!

Csak néz, és vár. Nem mozdul, kivéve a farka rángatózását. Hátravonom a kardot, és az aprócska teste felé lendítem. A teljes testsúlyom beleadom. Ó, istenem, megint meg fogom ölni! És aztán látom. Minden folyékonnyá válik. Már tudom, hogy a kardot átváltoztathatom egy tekercs kötéllé, egy tócsa vízzé vagy egy marék földdé. És a macska többé már nem madárcsont- és szőrcsomó-kollekció. Látom a köré szőtt átkot, elrejti alatta a lányt. Egyetlen egyszerű rántás gondolatban, és szétszakad. A karddal egyszeriben egy meztelen, guggoló lány felé sújtok. Megpróbálom visszarántani, de kibillenek az egyensúlyomból.

A földre esem, a kard kirepül a kezemből. Beleáll a pácolt velencei szekrénybe az étkező túloldalán. A lány szalmaszínű kócos hajtincsek és napbarnított bőr kusza elegye. Próbál fölállni, de nem sikerül neki. Talán elfelejtette, hogyan kell. Ez alkalommal, amikor lecsap a visszahatás, mintha darabokra akarna szakadni a testem.

Cassel! — szól Lila. Túlméretezett pólóban hajol fölém. Majd-

-

nem végig kilátszik a csupasz lába. - Cassel, valaki jön! Ébredj fel! Megint fáj az oldalam. Nem tudom, hogy ez jó jel, vagy rosszat jelent. Csak aludni szeretnék. Ha elég sokáig alszom, akkor ébredés után újra a Wallingfordban leszek, Sam túl sok parfümöt locsol magára, és minden visszatér a régi kerékvágásba. Lila erősen megpofoz. Mély levegőt veszek, és kinyitom a szememet. Ég az arcom. Oldalra fordítom a fejemet, és látom a kard markolatát meg az összetört vázát, ami biztosan a szekrényről esett le. A padlón frissen szétszórt könyvek és papírok. -

Valaki jön! - mondja Lila. Más a hangja, mint amire emlék-

szem. Karcos. Rekedt. -

A nagyapám - mondom. - Boltba ment.

-

Két ember van odakint. - Az arca egyszerre ismerős és idegen.

Ha ránézek, megfájdul a gyomrom. Felé nyújtom a kezemet. Megrándul az arcizma. Érthető módon nem akarja, hogy hozzáérjek. Elég megnézni, mire vagyok képes. -

Siess! - sürget.

Feltápászkodom.

-

A fene! - mondom hangosan, mert eszembe jut a hülyeség,

amit Philipnek mondtam. Nem hiszem el, hogy valaha is azt gondoltam, jó csaló vagyok! -

A szekrénybe! - mondom.

A beépített szekrényben kabátok lógnak, és tömve van szőrmével meg molyette gyapjúholmival. Kirugdossuk a dobozokat az aljáról, és bepréseljük magunkat. Az egyetlen lehetőség, hogy ne az ajtónak támaszkodjam, ha átbújok a vállfás keresztrúd alatt, és hagyom, hogy az befelé nyomjon. Megütöm a kezemet a rúdba. Lila utánam mászik, és becsukja az ajtót. így a fájó bordáimnak nyomódik; rövideket lélegzik és gyorsan. A lehelete fűszagú, és még valami más, valami erősebb és sötétebb. Meleg, ahogy a torkomat éri. Öt nem látom, csak fénycsíkokat a szekrény széle mentén. Anyám egyik nercgallérja csiklandozza az államat, és alig érezhető parfümillat van. Hallom nyílni a bejárati ajtót. Philip hangja szólal meg: -

Cassel! Nagyapa!

Automatikusan hirtelen mozdulatot teszek. Reflex, nem több, de Lila megragadja a karomat, és ujjait a bicepszembe vájja. -

Cssss! - csitít.

-

Te legyél csöndben! - suttogok vissza. Anélkül, hogy tudatosan

döntöttem volna, megfogom a vállát, válaszképpen az ő mozdulatára. A sötétben ő csak egy fantom. Nem valóságos. A válla enyhén reszket, remeg a kezem alatt. Mindkettőnk keze csupasz. Sokkoló. Előrehajol. A szája az enyémre tapad. Lágyan és odaadóan nyílnak szét az ajkai. A fogaink összekoccannak. Az íze, mint az összes valaha támadt sötét gondolatom. Erről a csókról álmodoztam, amikor tizennégy

voltam, és még később is, amikor tudtam, beteges a vágy. A csók, amire áhítoztam, de sose kaptam meg, ami most megtörténik, és nem tudom megállítani. A vállam a falhoz nyomódik. Az egyik kezemmel meg akarom támasztani magamat, és olyan erősen markolom meg egy gyapjúkabát vállát, hogy az ősrégi anyag elszakad. Lila megharapja a nyelvemet. Nincs itt - mondja Barron. - Eltűnt az autó.

-

Lila hirtelen elfordul, úgy hajlítja a nyakát, hogy a haja az arcomba lóg. -

Mit gondolsz, mit mondhatott nagyapának? - kérdezi Philip.

-

Semmit - válaszolja Barron. - Túlreagálod.

-

Te nem hallottad a telefonban! - mondja Philip. - Emlékezett!

Nem tudom, mire, de elégre ahhoz, hogy tudja, valaki átkozta. Valami ropog egyikük lába alatt. Tekintve, hogy mennyi minden tört darabokra a padlón, akármi lehet. -

Csak okoskodik! Te pedig csak paranoiás vagy!

Lila lehelete forró a nyakamon. A lépések hangja a lépcsőn elárulja, hogy fönn fognak keresni. Annyira szorosan állunk egymás mellett, hogy lehetetlen nem hozzá érnem. És ez eszembe juttatja, hogy meg kellett érintenie, hogy azt álmodjam, amit akar. -

Akkor éjjel, a Wallingfordban, ott voltál velem a szobában? -

suttogom. -

Szükségük volt rám, hogy a közeledbe férkőzzem — feleli. -

Hogy alva járj, és kimenj hozzájuk. Sok embert kényszerítettem, hogy álmukban, alva járva a bátyáid karjaiba fussanak. Elképzelek egy fehér alakot a lépcsőn, és hogy a koleszigazgató kutyája ugatni kezd, mielőtt Lila őt is álomba ringatja.

-

Miért csókoltál meg? - kérdezem, továbbra is csendben.

-

Hogy befogd a szádat! - feleli. - Miért, mit gondoltál?

Egy pillanatra elhallgatunk. Fölöttünk a bátyáim lépkednek a nyikorgó padlón. Talán épp a saját szobájukban járnak. Vagy az én szobámban, és a holmim között kutakodnak, mint ahogy én is átnéztem Barronét. -

Kösz! - mondom végül gúnyosan. A szívem kereplőként ver.

-

Nem emlékszel semmire, ugye? Rájöttem. Barron azt mondta,

nevettél, amikor megtudtad, hogy egy ketrecbe zártak, de te nem nevettél, igaz? -

Persze hogy nem nevettem! — mondom. - Senki sem árulta el,

hogy életben vagy! Furcsán fölbuggyan belőle egy rövid nevetés. -

Mit hittél, hogyan haltam meg? - Elképzelem a ketrecet, és

hogy ott élt az elmúlt három évben. Bárki beleőrülne! És őrültebbnek látszik bárki másnál? Például nálam? -

Leszúrtalak. - A hangom megbicsaklik minden egyes szónál,

még akkor is, ha tudom, hogy az emlék nem valóságos. Lila csöndben marad. Csak a szívem kalapálását hallom. -

Emlékszem! — mondom neki. - A vérre. Hogy csúszkálok a vér-

ben. És örömet érzek, mintha megúsztam volna. A testedre nézek, és az akkori érzés - még most is annyira valóságosnak tűnik az emlék! Ilyet senki sem találhatna ki, annyira borzasztó volt. És az az érzés sokkal rosszabb, mint semmit nem érezni, mint ha csak őrült lettem volna. Sokkal rosszabb azt hinni, hogy élveztem. - Örülök, hogy sötétben vagyunk. Lehetetlen elképzelnem, hogy mindezt a szemébe mondom. -

Meg kellett volna ölniük - mondja Lila. - Barron és én a nagy-

apád házában voltunk az alagsorban, amikor megragadta a karomat.

Először azt hittem, csak hülyéskedik, és birkózni akar, de aztán bejöttél te is és Philip is. Philip mondott neked valamit, de te csak ráztad a fejedet, hogy nem. Szeretném azt mondani, hogy ez nem igaz, hogy ez nem történt meg, de persze fogalmam sincs róla. -

Egyfolytában kértem Barront, hogy engedjen fölállni, de még

csak rám se nézett. Philip kést vett elő, és ekkor úgy tűnt, meggondoltad magadat. Hozzám léptél, rám néztél, de mintha nem is igazán rám néznél. Mintha nem is tudnád, ki vagyok. Barron lassan fölemelkedett, és megkönnyebbültem, de ekkor elkaptad a csuklómat, és a szőrös szőnyegre nyomtad. Erősebben nyomtad, mint Barron. Nagyot nyelek, és becsukott szemmel rettegek, mit fog mondani ezután. De léptek zaja hallatszik, és Lila elhallgat. -

Mondd el! — suttogom. Hangosabban beszélek, mint tervez-

tem. Valószínűleg nem elég hangosan, hogy magunkra vonjam a figyelmet. -

Mondd el a többit!

Csupasz kezével betapasztja a számat. -

Pofa be! - Bár suttog, félelmetes.

Ha viaskodom, tényleg zajt fogok csapni. -

Nem akarom, hogy elmondd Antonnak! — mondja Philip. Kö-

zel állhat; Lila teste összerándul. Próbálom a kezemmel megsimogatni a felkarját, megnyugtatásul, de úgy tűnik, ettől még inkább reszketni kezd. -

Mit mondanék el neki? - kérdezi Barron. - Hogy szerinted

Cassel kiszáll? Azt akarod, hogy az egész meghiúsuljon? -

Nem akarom, hogy belebukjunk. De Anton is egyre megbíz-

hatatlanabb.

Majd elintézzük Antont, ha vége. Cassel jól van. Túl sokat

pesztrálod!

Egyszerűen csak úgy gondolom, hogy kockázatos! Kockázatos

-

terv, és Casselnek észnél kell lennie. Szerintem elfelejtetted kitörölni a fejéből a múlt éjszakát. -

Tudod, hogy én mit gondolok?! - mondja Barron. - Szerintem

az a szajha feleséged, az a te problémád! Mondtam, hogy dobd ki a fenébe! -

Kuss legyen! - Kihallom a mérget Philip erőltetett higgadtsá-

ga mögött. -

Rendben van, de Cassel körülötte sertepertélt tegnap este va-

csora után. Maura biztosan kitalált magától eleget, és lelépett. -

De Cassel...

-

Semmi Cassel! Maura elmondta neki, mit gyanít. Cassel csak

horgászott kicsit a zavarosban, hogy megtudja, igaz-e. Hogy megnézze, hogyan reagálsz. Egyelőre nem tud semmit, hacsak nem borulsz ki. Egyszerű. Ügy lezárva. Most pedig gyerünk! -

Mi van Lilával?

-

Meg fogjuk találni! - mondja Barron. - Macska. Mit csinálhat?

Becsukódik a bejárati ajtó. Várunk, míg eltelik úgy tíz perc, aztán átbújok a rúd alatt, hogy kinyissam a szekrényajtót. Körülnézek a szobában. Rendetlen, de nem jobban, mint korábban volt. Lila is kilép mögöttem. Visszanézek rá: a szájának egyik sarka halvány mosolyra húzódik. A fürdőszoba felé fordul. Elkapom a csuklóját. -

Miért csinálod ezt? Mondd meg! Hogy szöktél meg Barron-

tól? Miért csábítottál föl a Smythe Hall tetejére azzal az őrült álommal?

-

Meg akartalak ölni - mondja, és az alig látható mosoly kiszé-

lesedik. Elengedem a kezét, mintha égetne. -

Mit akartál?!

-

Nem voltam képes megtenni - mondja. - Jobban gyűlölte-

lek téged, mint őket, de mégsem tudtam megtenni. Ez már valami, nem? Mintha kiütötte volna a levegőt a tüdőmből. -

Nem - felelem. - Az semmi. Az kevesebb, mint semmi.

A konyhaajtó egy nyikordulással kinyílik. Lila a falhoz lapul, és figyelmeztető pillantást lövell felém. Nincs idő, hogy a vécébe vetődjem, úgyhogy belépek a konyhába, jöjjön, aminek jönnie kell. Így adhatok Lilának néhány percet, amíg elbújik. Philip vigyorog az ajtóban. -

Tudtam, hogy itt vagy!

-

Csak most jöttem be! — mondom, akkor is, ha tudja, hogy ha-

zudok. Ő felém lép, én hátralépek egyet. Esetleg megpróbál megölni? Feltartom a még mindig csupasz kezemet. Ügy tűnik, észre sem veszi. -

Azt akarom, mondd meg neki! - mondja Philip, és egy pilla-

natig azt sem tudom, kiről beszél. - Mondd meg Maurának, hogy gyenge voltam! Mondd meg neki, hogy sajnálom! Mondd meg neki, hogy nem tudom, hogyan hagyjam abba! -

Mondtam már, fogalmam sincs, hol van Maura!

-

Jól van! - mondja keményen. — Szerda este találkozunk! És,

Cassel, lehet, hogy mérges vagy, esetleg kérdéseid vannak, de végül majd megéri. Bízz bennünk még egy kicsit, és mindened meglesz, amit valaha akartál!

Kimegy, le a dombon Barron üresen járó autójához. Lila bejön a szobába, és a vállamra teszi a kezét. Lerázom magamról. -

Ki kell jutnunk innen! - mondja. - Pihenned kell!

Hátrafordulok, hogy egyetértsek, de ő már kesztyűt és kabátot vesz elő a szekrényből.

14. FEJEZET KÉSŐ DÉLUTÁNI NAPSUGÁR süt be az ablakon. Felébredek; a fejem szőke tincseken nyugszik, és egy meleg testhez simul. Először annyira megzavarodom, hogy nem értem, ki fekhet mellettem, és miért nincs rajta túl sok ruha. Sam csukja be az ajtót a szobába lépve. -

Hé, öregem! - suttogja.

Lila tiltakozó mozdulatot tesz, a fal felé fordul, teste az enyémhez csúszik, pólója felgyűrődik. A fejére húzza a párnát. Halványan emlékszem, hogy elmegyünk a boltig három tömbnyire a házunktól, taxit hívunk, aztán Lila nekem dől, úgy ülünk a járdaszegélyen. Később eszembe jutott, hogy a koleszban a szobám üres lesz pár óráig. Nem tudtam más helyet kigondolni, ahová mehetnénk. -

Semmi gond! - mondja Sam. — Nem láttam Valeriót. De leg-

közelebb tegyél egy zoknit az ajtóra. -

Zoknit?

-

A bátyám azt mondja, ez egyetemes jel, hogy kapjál egy kis...

Finom módja annak, hogy figyelmeztesd a szobatársadat, tervezzen mást estére. Ahelyett, hogy rád nyitja az ajtót. -

Ó, igen! - mondom ásítozva. - Bocs! Zokni! Megjegyzem.

-

Ki ez? - suttogja, és állával Lila felé bök. - Egyáltalán ide jár su-

liba? - Még halkabbra veszi a hangját. - Te pedig megőrültél? Lila megint megfordul, és álmosan Samre mosolyog. -

Cuki az egyenruhátok! - mondja új, érdes hangján.

Sam elpirul. -

Lila vagyok, és igen, ez itt őrült. De ezt korábban is észre kel-

lett venned. Akkor is őrült volt, amikor régen ismertem, és idővel egyértelműen még őrültebb lett. Kesztyűs ujjaival megborzolja a hajamat. Grimaszolok. -

Régi barátom. Családi barát.

-

Érkeznek vissza a többiek - mondja Sam, és megemeli a szem-

öldökét. - Jobb lesz, ha te és a barátod eltűntök. Lila a könyökére támaszkodik. -

Jobban érzed magadat? - Nem úgy tűnik, hogy zavarja a félpu-

cérsága, és hogy az egyik lába az enyémhez simul. Talán hozzászokott a meztelenséghez, amikor macska volt, de én egyáltalán nem vagyok hozzászokva. -

Igen - felelem. A bordáim érzékenyek, de a fájdalom tompább.

Ásít, nyújtózkodik, a testét oldalra dönti, és hallhatóan ropogtatja a gerincét. A világ a feje tetejére állt. Nincsenek többé szabályok. -

Hé! - szólok Samnek, mert ha a világ megbolondult, akkor,

gondolom, én is azt tehetek, amit akarok. -

Sose találnád ki! Átokvető vagyok.

Tátott szájjal bámul rám. Lila talpra ugrik. -

Nem mondhatod el neki! - mondja.

-

Miért nem? - kérdezem, aztán Samhez fordulok. - Tegnapig

fogalmam sem volt róla. Fura, mi? -

Milyen fajta? - sikerül kipréselnie.

-

Ha azt el mered neki mondani - fenyeget Lila megöllek té-

ged is, de először őt ölöm meg! -

Tekintsd tárgytalannak a kérdést! - mondja Sam, és a béke jelét

kínálva tartja maga előtt a kezét. Néhány ruhám még maradt a fiókokban és a szekrényben. Fogom, amire szükségem van, aztán a könyvtár felé veszem az irányt, hogy kölcsönt vegyek fel a saját üzletemből.

Lesétálunk a sarki boltba, ahová a wallingfordi diákok rágógumit lopni járnak. Lila levesz egy doboz sampont, egy szappant, egy óriási pohár kávét és három szelet csokit. Kifizetem. A tulajdonos, Mr. Gazonas rám mosolyog. -

Ez jó gyerek! - mondja Lilának. - Udvarias. Nem lop. Nem

úgy, mint a többi kölyök. Érdemes megtartani! Ez megnevettet. Kívül a falnak támaszkodom. -

Fel akarod hívni anyukádat?

Megrázza a fejét. -

Amennyi pletyka Carney-ban van? Kizárt. Azt akarom, hogy

senki ne tudjon a visszatérésemről, csak apám. Lassan bólintok. -

Akkor hívjuk fel őt!

-

Először le kell zuhanyoznom — mondja ő, és a csuklójára teke-

ri a műanyag szatyor fülét. Felhajtotta az egyik öltönynadrágomat, totál hajléktalannak néz ki benne meg a lötyögő pólóban és a fűzős bakancsomban, amit a szekrényem hátuljában talált. Ugyanazt a taxitársaságot hívom, amelyik idehozott bennünket. -

Nincs hova mennünk, ahol rendbe hozhatnád magad - mondom.

-

Hotelszoba - mondja Lila.

Nem messze onnan van egy hotel. Kellemes, egyszerű hely, ahol néha szülők szállnak meg, de az nem fog működni. -

Hidd el, nem fogják engedni, hogy mi ketten szobát vegyünk

ki. Mindig próbálkoznak kölykök. Megrántja a vállát. Befejezem a beszélgetést a diszpécserrel. -

Rendben - mondom. Azon gondolkodom, hogy amikor a szo-

bákat takarítják, az ajtaját nyitva hagyják. Soha nem fogunk tudni szobát kivenni, de talán szerezhetünk egyet egy zuhany erejéig, ha szerencsénk van. Elindulunk a parkolón keresztül. Audrey bukkan fel két barátnőjével, Stacey-vel és Jennával. Stacey bemutat nekem a középső ujjával. Jenna Audrey-t böködi a könyökével. Tudom, hogy el kellene fordulnom, de nem teszem. Audrey fölemeli a fejét. Ki van festve a szeme. -

Ismered őt? - kérdezi Lila.

-

Igen - mondom, és végül a hotel felé indulok.

-

Csinos!

-

Igen — ismétlem, majd zsebbe tömöm a kezemet jó mélyen.

Lila egyszerre hátrafordul. -

Fogadjunk, hogy neki van zuhanyzója!

Van még valami, amit anyám újra és újra elismételt a szélhámosságról. Az első, amit tenned kell, hogy elnyered az áldozat bizalmát; de mindig meggyőzőbb, ha valaki más javasolja a játszmát az áldozatnak. Ezért igényel a legtöbb bizalmi mesterkedés partnert.

- Cassel sokat mesélt rólad! - mondja Lila Audrey-nak. A mosolya, csapzott haja ellenére is, hajléktalan csavargóból átlagos lánnyá változtatja.

Audrey rám néz, aztán Lilára, majd vissza rám, mintha azt próbálná kitalálni, ez valamiféle játék része-e. -

Mit mondott? - kérdezi Jenna, és nagyot húz a diétás kólájából.

-

Az unokanővérem most jött vissza Indiából - bökök a fejem-

mel Lila felé. - A szülei valami asrámban éltek. Meséltem neki a Wallingfordról. Audrey csípőre teszi a kezét. -

Ö az unokatesód?

Lila egy pillanatra megdörgöli a szemöldökét, aztán széles mosoly terül el az arcán. -

O! Mert olyan sápadt vagyok, ugye?

Stacey fintorog. Audrey engem figyel, próbálja kitalálni, vajon megbántott-e. A Wallingford elképzelése a politikai korrektségről az, hogy sohasem teszünk megjegyzést származásra. Soha. A napbarnított bőr és a sötét haj ugyanolyan észrevehetetlen kell legyen, mint a vörös haj, a szőke haj vagy az olyan hófehér bőr, ami márványszerű a hajszálerektől. -

Nem, nincs semmi baj! - mondja Lila. - Mostoha-unokatesók

vagyunk. Anyám hozzáment az anyja bátyjához. Anyámnak nincs is bátyja. Arcizmom se rezdül. Nem nevetek. Sose vallanám be, még magamnak se, hogy annak a lánynak az átverése, akit talán még mindig szeretek, rendesen megemeli a pulzusszámomat. -

Audrey - mondom, mert ezt a sémát nagyon is jól ismerem -,

beszélhetnénk egy pillanatra? -

Cassel! - szól Lila. - Le kell vágnom a hajamat! Muszáj lezuha-

nyoznom! Menjünk! - Audrey-ra mosolyog, és megragadja a karomat. - Örülök, hogy találkoztunk!

Egyre csak Audrey-t bámulom, várom, hogy válaszoljon. -

Majd beszéltek, ha visszajössz a suliba! - mondja Jenna.

-

Használhatná a zuhanyt a kokszban - mondja Audrey bizony-

talanul. Nagyon, nagyon rossz fiú vagyok. -

És akkor tudnánk beszélni? - kérdezem. - Az tök jó lenne!

-

Rendben - mondja Audrey, de nem néz rám.

Útban a Wallingford felé Lila rám villant egy mosolyt. -

Sima - formálja a szájával.

A művészet terem előtti betonlépcsőn ülünk Audrey-val. A nyaka piros foltos; akkor lesz ilyen, ha ideges. Újra meg újra megpróbálja vörös haját hátrasimítani az arcából, hogy a füle mögé tűrje, de az minden kis szellőtől visszahullik. -

Ne haragudj azért, ami múltkor a buliban történt! - mondom.

Szeretném megérinteni a haját, és hátrasimítani, de nem teszem. -

Független nő vagyok. Én hozom a saját döntéseimet! - feleli.

Kesztyűs kezével meghúzza a szürke harisnyáját. -

Én csak úgy értettem, hogy...

-

Tudom, hogy értetted! — vág közbe. - Részeg voltam, és nem

kéne részeg lányokkal csókolóznod, pláne nem a pasijuk szeme láttára. Nem túl lovagias! -

Greg a pasid? — Ez nagymértékben megmagyarázza a reakcióját.

Audrey az ajkába harap, és megvonja a vállát. -

És én megütöttem! - vágom rá gyorsan, mire Audrey felnevet.

- Pedig sötétedés után nincs verekedés! Most biztosan óriásit csalódtál! A lovagiasság valóban kihalt. Elmosolyodik, nyilvánvalóan megkönnyebbült, hogy nem akarom faggatni.

-

Tényleg csalódott vagyok!

-

Jobb a humorom, mint Gregnek - mondom. Ma könnyű vele

beszélgetni, miután tudom, hogy nem öltem meg a lányt, akit azelőtt szerettem. Fogalmam sem volt, micsoda nehéz teher ez, míg meg nem szabadultam tőle. -

De ő jobban kedvel, mint amennyire te valaha is kedveltél -

mondja Audrey. -

Hú, akkor iszonyatosan kedvelhet! - A szemébe nézve mon-

dom; jutalmam az arcát elöntő szégyenlős pír. A vállamba bokszol. -

Jaj, de vicces vagy!

-

Eszerint nem egészen vagy túl rajtam?

Hátradől és kinyújtózkodik. -

Nem is tudom. Visszajössz a suliba?

Bólintok. -

Visszajövök.

-Tik-tak - mondja Audrey. - Lehet, hogy addigra elfelejtelek! Vigyorgok. -

A hiány megöli a kis szenvedélyt, és lángra lobbantja a nagyot!

-

Jó a memóriád! - mondja ő, de a tekintete valahová mögém

irányul. -

Említettem már, hogy okosabb is vagyok, mint Greg? - Nem

reagál, így megfordulok, hogy megnézzem, mit bámul. Lila tart felénk az udvaron át: hosszú szoknya és pulcsi van rajta, amit egyértelműen kunyerált valakitől. Lenyírta a haját, rövidebb, mint az enyém. Sápadt, ezüstös sapka a fején. Még mindig az én bakancsomat viseli, de az ajkain rózsaszínű szájfény ragyog. Egy pillanatra eláll a lélegzetem. -

Óriási különbség - mondja Audrey.

Lila mosolya kiszélesedik. Odalép, és belém karol. -

Nagyon szépen köszönöm, hogy használhattam a zuhanyzót!

-

Nincs mit - válaszolja Audrey. Néz bennünket, mintha hirte-

len bevillanna neki, hogy valami nem stimmel. De talán csak mert Lila annyira másképp fest. -

El kell érnünk a vonatot! - mondja Lila.

-

Ja, persze! - válaszolom. - Majd hívlak!

Audrey bólint, és továbbra is zavartan néz. A járda felé indulunk, és tudom már, mi ez. A balhé, aztán hogy megúszod. Kis tét vagy nagy tét, a lépések ugyanazok. Kiderül, hogy egyáltalán nem hasonlítok apámra. Pont olyan vagyok, mint az anyám.

A vasútállomás gyakorlatilag üres a hétköznapi ingázók nélkül. Egy korombeli srác az egyik festett padon egy lánnyal veszekszik, akinek dagadt és piros a szeme. Egy öreg néni ennivalóval teli húzós bevásárlókocsira támaszkodik. A távolabbi sarokban két lány áll, csak egy vékony, sötétlila mohikán taraj fut végig a fejükön, és egy Game Boy fölött röhögcsélnek. -

Fel kéne hívnunk apádat. - Kihalászom a telefonomat a zse-

bemből. - Győződj meg róla, hogy az irodájában lesz, amikor odaérünk! Lila egy kávéautomata üvegébe bámul, megfejthetetlen az arckifejezése. A tükörképe rezeg kicsit, mintha ő maga reszketne. -

Nem megyünk New Yorkba! Rá kell vennünk, hogy máshol ta-

lálkozzon velem. -

Miért?

-

Mert nem akarom, hogy rajta kívül más is megtudja, hogy visz-

szatértem. Senki! Fogalmunk sincs, ki dolgozik Antonnak.

-

Oké! - bólogatok. Azok után, amiken keresztülment, némi ül-

dözési mánia valószínűleg helyénvaló. -

Sok mindent meghallottam - mondja Lila. - Tudom, mire ké-

szülnek. -

Oké - ismétlem újból. Nem is feltételeztem, hogy ne tudná.

-

Ígérd meg, hogy nem mondod el apámnak, mi történt velem!

- mondja, és halkabbra veszi a hangját. - Nem akarom, hogy megtudja, macska voltam! -

Oké - mondom megint. - Nem mondok semmit, amit nem

akarsz, de valamit muszáj lesz mondanom neki. - Elszégyellem magam attól, hogy megkönnyebbülök. Nem vagyok benne biztos, mi fog történni. Akármilyen mérges vagyok Barronra és Philipre, akármennyire is gyűlölöm őket ebben a pillanatban, ha Zacharov megtudná, mit tettek, megölné őket. És nem vagyok biztos benne, hogy holtan szeretném őket látni. Lila a telefonomért nyúl. -

Te nem leszel ott! Egyedül megyek!

Kinyitom a számat, de Lila figyelmeztető pillantást lövell felém, ami azt súgja, jobb, ha meggondolom, mit mondok. -

Nézd, csak engedd, hogy a vonatúton elkísérjelek! Lekopok, ha

már ott vagyunk. Ha biztonságban vagy. -

Tudok vigyázni magamra! - A hangja, mintha morogna.

-Tudom én azt! - Odaadom neki a telefont. -

Akkor jó! - mondja, és felnyitja a mobilt.

Komor képet vágok, míg beüti a számokat. Nem elmondani Zacharovnak, még akkor is, ha ezzel elodázhatom a saját döntésemet, nem jó megoldás. Lila apjának az élete veszélyben forog. Haditervre van szükségünk. -

Csak nem gondolod, hogy apád téged fog okolni? Ez őrültség!

-

Úgy gondolom, apám sajnálni fog - mondja Lila. Hallom,

ahogy a vonal a másik végén csörög. -

Bátornak tart majd!

-

Talán - feleli Lila. - De nem hinné el, hogy tudok vigyázni

magamra. Női hangot hallok, és Lila a füléhez emeli a telefont. -

Mr. Ivan Zacharovval szeretnék beszélni.

Hosszú csend következik. Vékony vonallá szorítja a száját. -

Nem, ez nem vicc. Akar majd velem beszélni!

Túlméretezett bakancsával a falba rúg. -

Adja neki oda a telefont!

Csodálkozva bámulom. Eltakarja kezével a mikrofont. -

Idehívják! - mondja némán.

-

Szia, apa! - mondja, és becsukja a szemét.

Pár pillanattal később pedig: -

Nem, nem tudom bebizonyítani, hogy én én vagyok! Hogyan

tudnám ezt bizonyítani? - Zacharov hangjának távoli morajlása egyre hangosabbra nő. -

Nem tudom! Nem emlékszem! - mondja keményen. - Ne ne-

vezz hazugnak! Én Lila vagyok! - Az ajkába harap, és pár pillanattal később odalöki nekem a telefont. -

Beszélj vele!

-

Mit akarsz, mit mondjak? — suttogok, de annak valószínű-

ségétől, hogy Zacharowal kell beszélnem, izzadni kezd a tenyerem. Lila egy rakás brosúrához nyúl, és egyet elém rak. -

Mondd meg neki, hogy itt találkozunk vele!

A papírra nézek. -

Van egy szobája a Taj Mahalban - sziszegi.

Elveszem a telefont. -

Ööö, jó napot, uram! - mondom a kagylóba, de ő még min-

dig üvölt. Végül úgy tűnik, eljut a tudatáig, hogy Lila már nincs a vonalban. A hangja olyan, mint aki hozzászokott, hogy engedelmeskednek az utasításainak. -

Hol van Lila? Hol vagytok most? Azonnal mondd meg!

-

Azt szeretné, ha Atlantic Cityben találkoznánk. Azt mondja,

van ott egy szobája, a Taj Mahalban. A telefon elnémul egy pillanatra, már-már azt hiszem, letette. -

Miféle csapdába sétálok bele? - kérdezi végül lassan.

-

Csak találkozni akar magával. Egyedül. Legyen ott ma este ki-

lenckor! És ne szóljon senkinek! - Nem tudom, másképp hogyan előzhetném meg a vitatkozást, ezért becsukom a telefont. Lilára nézek. -

Egyáltalán odaérünk kilencig?

Kihajtogatja a menetrendet. -

Aha, rengeteg időnk van. Így tökéletes volt!

Óvatosan beteszek egy húszast a lépcső melletti gépbe, és beütöm az úti célunkat. A visszajárót apróban kapom, az ezüstszínű dollárérmék csengenek a tálcában, mint a harangok.

Jersey központjából nem lehet közvetlenül Atlantic Citybe jutni vonattal. El kell menni egészen Philadelphiáig, és ott átszállni a 30. utcai állomáson Atlantic City vonalára. Amint elhelyezkedünk az ülésen, Lila feltépi a zacskót, és gyors, mohó falásokkal betömi mindhárom csokit. Aztán megtörli az arcát a kézfejével: az orcái felől az orra felé körkörösen halad. Nem emberi mozdulat, vagy legalábbis az emberek nem ugyanígy teszik.

Nyugtalanul nézegetek kifelé a repedezett üvegű, koszos ablakon, ami előtt a házak tengere homályosan elsuhan. Mindegyik tele titokkal. -

Mondd el, mi történt akkor éjjel! - kérem Lilát. - Mondd el a

többit is! Amikor átváltoztattalak! -

Oké - feleli. - De mindenekelőtt meg kell értened, miért nem

tudhatja meg az apám, mi történt velem. Én vagyok a legidősebb gyereke, és lány vagyok. Az olyan családok, mint az enyém, erősen hagyománytisztelők. Egy nő lehet hatalmas varázsló, de csak ritkán lesz belőle vezető. Vágod? Bólintok. -

Ha az apám megtudná, mi történt, bosszút állna Antonon és

a bátyáidon, talán még rajtad is. De azután én csak a lánya lennék, akit meg kell védelmezni. Sohasem válhatna belőlem a család feje. Én magam fogok bosszút állni, és megmentem az apámat. Ebből látni fogja, megérdemlem, hogy az utódja legyek. - Keresztbe teszi a lábát, és mellém polcolja. A bakancsom hatalmas rajta, és az egyik fűző kikötődött. Nehéz őt elképzelni a Zacharov család fejeként. Ismét bólintok. Eszembe jut, hogyan rugdosta Barron az oldalamat. Eszembe jut, hogyan nézett rám Philip, amikor vonaglottam. Felgyülemlik bennem a düh, szinte vöröset látok, és veszélyesnek érzem magamat. -

Szükséged lesz rám, hogy ezt véghezvidd!

Összeszűkül a szeme. -

És van ezzel valami gond?

Gyűlölöm őket, de mégiscsak a családom. -

Azt szeretném, ha a bátyáimat kihagynád a tervedből.

Megfeszül az állkapcsa, amikor hirtelen összeszorítja a fogait.

-

Megérdemlem, hogy bosszút állhassak! - mondja.

—

A saját módszereddel szeretnéd elintézni a családoddal a dol-

godat. Rendben van. Viszont engedd meg, hogy az én családommal én foglalkozzam! —

Fogalmad sincs róla, miket műveltek veled!

Összerándulok, mert elönt a rettegés hulláma. Nagyot nyelek. —

Oké, akkor mondd el!

Megnyalja a száját. -

Tudni akarod, mi történt akkor éjjel? Elmondtam, hogy vitat-

koztak. Anton azt mondta Barronnak, hogy szabaduljon meg tőlem. Neked kellett volna átváltoztatnod... átváltoztatnod valamivé. Valami üvegfélévé, amit aztán összetörhet. Valami élettelenné, hogy én is élettelen legyek. Ezt ismételgették, amíg te a földre nyomtál. Philip azt mondta, ha nem engedelmeskedsz, megkínoznak engem, és az elég kellemetlen lenne. Barron egyre azt hajtogatta, emlékezz, mit tettem veled, én pedig azt kiáltoztam, hogy nem csináltam semmit. - Egy pillanatra lesüti a tekintetét. Árulkodó jelek. Mindenkinek vannak. -

Miért akart Anton holtan látni téged?

-

Át akarja venni a családom irányítását. Félt, hogy apa sohasem

jelöli ki utódjául, amíg én itt vagyok. Úgyhogy mindig is a halálomat kívánta. Csak olyan módszerre volt szüksége, ami őt nem keveri gyanúba. Az ürügy arra, hogy megszabaduljanak tőlem, az volt, hogy Barron megkért, csaljak ki néhány embert a házából alva járva. Előző nap megérintettem őket, és akkor éjjel olyat álmodtak, amitől felkeltek, és kimentek a házuk előtti gyepre. Néha fölébredtek közben, és az átok elmúlt, néha nem. Nem tudtam, mire jó ez. Barron azt mondta, ezek az emberek pénzzel tartoznak apámnak, és így anélkül

beszélhet velük, hogy bántódásuk esnék. Anton rájött, hogy Barron engem használ segítségül, és azt mondta neki, meg kell ölnie, máskülönben... -

Máskülönben mi? Mi abban a nagy kunszt, hogy valakit al-

vajárásra kényszerítettetek? - Hátradőlök. Csikorog alattam a műanyag ülés. -

Ööö, a bátyáid esetében? Ők eltüntetnek embereket! Ezzel fog-

lalkoznak. -

Embereket ölnek? - A hangom túl harsányra sikeredik. Nem

értem, miért csodálkozom. Tudom, hogy a bűnözők rossz dolgokat tesznek, és azt is vágom, hogy a bátyáim bűnözők. Csak valamiért azt feltételeztem, hogy bármit is csinál Philip Zacharovnak, az valami kisebb horderejű. Lábat tör, meg ilyenek. Lila rosszallóan néz, de még a kitörésem után sem figyel ránk senki. Elhalkul, gyakorlatilag suttog, mintha az én hibámat így jóvá tehetné. -

Ők nem gyilkolnak meg senkit! A kisöccsüket veszik rá, hogy

megtegye helyettük, aki az embereket tárgyakká változtatja! Aztán ők megszabadulnak a cuccoktól. -

Micsoda??? - Hallottam, amit mondott, csak nem akarom el-

hinni, hogy jól hallottam. -

Emberi hulladékfeldolgozónak használtak! - Keretet formáz a

kezével, és azon keresztül néz rám. - Egy tinédzser orgyilkos arcképe. Fölpattanok, bár vonatban vagyunk, és nincs hová menekülnöm. -

Cassel? - Felém nyúl, de hátralépek.

Valami dübörög a fülemben. Hálás vagyok, de nem hiszem, hogy képes lennék hallgatni. Ne haragudj! De gondolhattad volna...

Azt hiszem, mindjárt hányok. Keresztülrohanok a nehéz ajtókon, ki a kocsielőtérbe, a két vagon közé. A kocsikat összekötő kapcsolóelem himbálózik a lábam alatt. Pontosan a horgok és láncok fölött állok, amelyek hosszú kígyóvá fűzik a vonatot. Először hideg szél fújja hátra a hajamat, aztán a motor forró levegője csapódik az arcomba. Állok, kapaszkodom a csúszós fémben, míg egyszer csak lassan megnyugszom. Azt hiszem, már értem, miért fogták el, és lőtték le az átokvetőket. Azt hiszem, már értem az ettől való félelem okát. Nagyrészt azok vagyunk, amire emlékszünk. Ezért is olyan nehéz szakítani egy-egy szokásunkkal. Ha hazugnak ismerjük magunkat, a hazugságot várjuk, nem akarjuk tudni az igazat. Ha igazmondóként tekintünk magunkra, akkor több erőfeszítést teszünk. Három teljes napon át nem voltam gyilkos. Lila visszatért az életbe, és ezzel enyhült az önutálatom. De most rakásnyi hulla képe lebeg fölöttem, azzal fenyegetve, hogy rám zuhannak, és megfojtanak a bűntudattól. Egész életemben azt szerettem volna, ha a bátyáim megbíznak bennem. Hogy megosszák velem a titkukat. Szerettem volna, ha úgy tekintenek rám, különösen Philip, mint méltó cinkostársra. Még azok után is, hogy kiverték belőlem a szart, ösztönszerűen próbáltam menteni őket. Most egyszerűen csak bosszút akarok állni. Végül is, már gyilkos vagyok. Senki sem várhatja egy gyilkostól, hogy abbahagyja az öldöklést. Megragadom a fémkorlátot a guruló vonaton, rászorulnak az ujjaim, mintha Philip torka lenne. Nem akarok szörnyeteggé válni, de talán már túl késő, hogy más legyek. Kinyílik az ajtó, a kalauz lép a platformra, és elmegy mellettem. -

Nem utazhat idekinn! - néz vissza.

-

Oké — mondom.

Kinyitja a következő kocsi ajtaját, hogy újabb jegyeket ellenőrizzen. Valójában nem nagyon érdekli. Szerintem állhatnék még itt egy darabig, mielőtt visszajön, és újból áthalad itt. Szippantok még néhány mélyet a bűzös levegőből, és visszamegyek Lilához. -

Nagyon drámai! - mondja, amikor visszaülök. - Kirohansz,

meg minden. — A szeme körül mintha zúzódás nyomai látszanának. Talált valahol egy tollat, és a térde alatt a lábára firkálgat. Szörnyen érzem magamat, de nem kérek elnézést. -

Ja - mondom. - Én ilyen dramatikus fickó vagyok. Eléggé fel-

húztam magamat. Elmosolyodik, de mosolya gyorsan el is illan. -

Gyűlöltelek; feküdtél a kényelmes ágyadon a sulidban, csak a

jegyekkel meg a csajokkal törődtél, és azzal egyáltalán nem, hogy mit tettél velem! Összeszorítom a fogaimat. -

Aludtál az ágyamban. Tényleg úgy gondolod, hogy olyan ké-

nyelmes? Nevet, bár inkább bőgésnek hangzik. Kinézek az ablakon. Most erdőben megyünk. -

Nem kellett volna ezt mondanom. Ketrecben aludtál. Nem va-

gyok jó ember, Lila! — Habozok. — De érdekelt, érdekel, hogy mit tettem veled. Minden egyes nap eszembe jutottál. És őszintén sajnálom! Térden csúszva, esedezve kérlek, bocsáss meg! -

Nem kell a sajnálatod! - mondja, de azért kedvesebb a hangja.

-

Nagy kár! - felelem.

Fanyar, félszeg mosolyt küld felém, aztán jól bokán rúg a saját bakancsommal.

-

Szeretném, ha elmondanád, még mi történt. Hogyan változ-

tattalak át? Hogy szöktél meg? Nem rendezek több kirohanást. Figyelek, és meghallgatok mindent, amit el akarsz mondani nekem. Bólint, és folytatja a lába firkálgatását: spirál kanyarog tintakék középpontból. -

Jó. Na, akkor. Ott vagyunk, te leszorítasz a szőnyegre. Őrült-

nek látszol, és dühösnek. De aztán furcsa mosoly jelenik meg az arcodon. Félek. Nagyon félek, mert azt hiszem, meg fogod tenni. De lehajolsz, és a fülembe súgod: „Fuss!” Ezt mondod. -

Fuss? — kérdezem.

-

Tudom! Tiszta hülyeség, mi? Rajtam térdelsz, hogy tudnék bár-

mit is csinálni? De aztán kezdesz átváltoztatni. - Most erősen a bőréhez nyomja a tollat. Karcolja a lábát. - Úgy éreztem, a bőröm kezd szűk lenni, és viszket. A csontjaim kicsavarodtak, kicsi lettem és görbe. Csak homályosan láttam, de el tudtam tőled kúszni. Nem tudtam, hogy kell négy lábon szaladni, de azért futottam. Hallottam, hogy kiabálsz, de nem néztem vissza. Mindenki ordibált. Egy bokor alatt kaptak el. Kijutottam a házból, de nem voltam elég gyors. Abbahagyja a vonalak rajzolgatását, és szurkálni kezdi a lábát a toll végével. -

Hé! - mondom, és kesztyűs kezemet az övére teszem.

Gyorsan pislog, mintha elfelejtette volna, hol tart. -

Barron ketrecbe zárt, és sokkoló nyakörvet csatolt rám, olyat,

amilyet a kis kutyákra szoktak. Azt mondta, így még jobb is, mintha halott lennék. Kivontak a forgalomból, de használhattak. Alva járva küldtem hozzátok az embereket. Macskaként könnyű besurranni egy házba és megérinteni valakit. Még téged is kivezettelek a koleszból alva járva, ahol a bátyáid vártak rád. Úgy néztél rám,

mintha semmi nem lennék. Csak egy állat. - Remegnek az orrcimpái. - Először azt hittem, meg akarsz menteni. De aztán soha többé nem akartál megmenteni. Nem tudom, mit mondhatnék. Olyan mély, gyötrelmes szomorúságot érzek, ami jobban fáj, mint hogy ki tudnám fejezni. Nem találok rá szavakat. Szeretném megsimogatni, de nem érdemiem meg. Lila megrázza a fejét. -

Tudom, hogy Barron átkot vetett rád. Most is neked köszönhe-

tem, hogy itt vagyok. Nem lett volna szabad ezt mondanom. -

Semmi baj. - Mélyet lélegzem. — Sok mindent sajnálhatok.

-

Tudhattam volna, hogy megváltoztatták az emlékeidet. Barron

annyira el van foglalva azzal, hogy másokkal elfeledtessen mindent, amit akar, és csak arra emlékezzenek, amire ő szeretné, hogy közben észre sem veszi, a saját agyát is teljesen kiüríti. Már nem tudja rángatni a madzagokat, mert elfelejtette, hol vannak. Teljesen megőrülsz, amikor egyedül hagynak. Néhanapján elfelejtette a vizemet, vagy enni adni, és én csak sírtam, sírtam és sírtam. - Elhallgat, és kinéz az ablakon. - Próbáltam magamnak történeteket mesélni, hogy múljon az idő. Meséket. Könyvrészieteket. De elfogytak. Eleinte szökni is próbáltam, de azt hiszem, egy idő után elfogyott a remény, csakúgy, mint a történetek. - Elhalkul, és hozzám hajol annyira közel, hogy feláll a szőr a nyakamon, amikor a leheletét a bőrömön érzem. -

Kihallgattam őket, és rájöttem, hogy bántani fogod apámat;

és akkor rádöbbentem, nemcsak hogy meg kell szöknöm. Tudtam, hogy meg kell ölnöm téged. -

Örülök, hogy nem tetted meg - mondom. Eszembe jut, ahogy

a meztelen talpam csúszkál a palatetőn. Lila mosolyog.

-

Kiderült, hogy Barron már nem figyel engem annyira éberen,

mint azelőtt. Elnyűttem a nyakörv műanyag részét annyira, hogy bár nagyon nehezen, de végül leszedtem magamról. Emlékszem a bundájára száradt vérre az első találkozásunkkor. -

Még mindig utálsz? - kérdezem.

-

Nem tudom - feleli. - Kicsit.

Fáj a bordám. Szeretném lehunyni a szememet. Valahol a vonaton felsír egy csecsemő. Egy üzletember két üléssel előttünk telefonál. -

Nem akarok jégkását! - mondja. - Nem szeretem a jégkását!

Adjanak valami jégkrémet! Lehet, hogy megérdemelném, ha még jobban fájna a bordám.

15.FEJEZET ATLANTIC CITY FÉNYEI olyan vakítóan ragyognak a tengerparti sétány mentén, mintha nappal lenne. Végre kiszállunk a taxiból a Taj Mahal hotel előtt; mindketten álmosak vagyunk, és nagyokat nyújtózunk a hosszú út után. Az órámra nézek. Kábé negyed tíz van. Lila elkésik. -

Innen egyedül csinálom - mondja.

Ásítok, és előveszek egy tollat, az ő tollát. Azt, amelyikkel a lábára firkált. A karjára írom a számomat, épp a kesztyűje fölé. Félig csukott szemmel figyeli, ahogy a tinta nyomot hagy a bőrén. Milyen lenne most megcsókolni itt, az utcai lámpák alatt, nyitva tartott szemmel? -

Szólj, ha készen vagy! - mondom halkan a csók helyett. A szá-

momra pillant. -

Visszautazol?

Megrázom a fejemet. -

Kinyújtóztatom a lábaimat, és bekapok valamit. Nem megyek

messzire, amíg nem hívsz. Bólint. -

Kívánj szerencsét!

-

Egy kalappal! — mondom.

Nézem, ahogy elmegy: büszkén lépked a hotel bejárata felé. Pár percet várok, aztán belépek a kaszinó ajtaján. Bent beszippantom a szivar és a whisky ismerős illatát. A gépek dalolnak és csörögnek. Pénzérmék zörögnek a távolban. Játékosok hajolnak a gépek fölé, nagy műanyag pohár az egyik kezükben, zseton a másikban. Páran úgy néznek ki, mint akik már régóta itt vannak. Két biztonsági őr eljön a faltól, és felém indul. —

Hé, kölyök! - szól az egyik. — Várj csak! - Valószínűleg rájöttek,

hogy kiskorú vagyok. —

Már épp menni készültem! — mondom, és távozom a hátsó aj-

tón. A tengeri levegő csípi az arcomat. Lesétálok a kopott, szürke pallókon, és elképzelem Lilát fönn, az apjával. Gyerekkoromban Zacharov titokzatos figura volt, legenda, a zsákos ember. Talán háromszor találkozhattam vele, ebből egyszer a lánya születésnapjáról dobtak ki. Emlékszem, Zacharov nevetett. A Taj Mahali háta mögött néhány idős nő hajol át egy korláton, és a homokba dobálnak valamit. Néhány melegítős férfi dohányzik a bejárat mellett, és odakiabálnak az arra elhaladó nőknek. Es egy ezüstösfehér hajú férfi hosszú kasmírkabátban néz a tenger felé. A zsebemhez nyúlok a telefonomért. Fel kellene hívnom nagyapát, de nem állok készen a mentegetőzésre. Az ősz hajú férfi felém fordul. Miközben körülnézek, észreveszek két hatalmas fickót, akik feltűnés nélkül igyekeznek álldogálni egy édességbolt kirakata mellett. —

Cassel Sharpe! - szól Mr. Zacharov. Az akcentusától egzotiku-

sán hangzik a nevem. Nagy, halványpiros kő ragyog a nyakkendőtűjén. - Ha jól tudom, az ön telefonjáról hívtak engem!

Úgy tűnik, anyának végül is igaza volt a vezetékes telefonnal kapcsolatban. -

Igen - mondom, és próbálok természetesen viselkedni.

Zacharov körülnéz, mintha kiszúrhatná Lilát a tömegben. -

Ő hol van?

-

Fenn, a szobában - felelem neki. - Ahol mondta, hogy lesz.

Mély, torokból jövő nyivákolás üti meg a fülemet, és olyan hirtelen fordulok meg, hogy a fájdalomtól összerándul a testem. Sajognak az izmaim. Elfelejtettem, mennyire fájnak. Mr. Zacharov nevet. -

Macskák — mondja. - Kóbor macskák tucatjai élnek a deszká-

zott sétány alatt. Lila mindig szerette a macskákat. Maga biztosan emlékszik. Nem válaszolok. -

Ha a szobában lenne, már hívtak volna az embereim. - Oldal-

ra biccenti a fejét, és kesztyűs kezével a zsebébe nyúl. - Szerintem maga szórakozik! Kit vette rá, hogy eljátssza a lányomat a telefonban? Pénzt akar tőlem kicsikarni? Szerintem ez nagyon hülye játék! -

Azt mondta, egyedül akar magával találkozni. - Zacharov felé

hajolok, de ő kinyújtja az egyik kezét, hogy ne menjek túl közel. Az egyik gorillája felénk tart. Lehalkítom a hangomat. - Valószínűleg meglátta a maga egyik emberét, és lelépett. Zacharov nevet. -

Maga egy szánalmas kis gazember, Sharpe! Igazi nagy csalódás!

-

Nem! - mondom. - Lila tényleg... - A hatalmas fickó hátra-

csavarja, majd erősen fölfelé feszíti a karomat. -

Kérem! - nyögöm. - A bordáim!

-

Kösz, hogy elárulta, hol üssem! - mondja a fickó. Az orra ma-

radandóan elferdült. A tipikus gazember élő mintapéldánya.

Mr. Zacharov megveregeti az arcomat. Érzem a kesztyűjének bőrszagát. -

Azt reméltem, talán olyanná válik majd, mint a nagyapja, de az

anyja mindannyiukat elkényeztette. Ezen nevetnem kell. A fickó megint csavar egyet a karomon. Olyan hangot ad ki, mintha kiugrana a helyéről, én pedig egészen másfajta hangot adok ki. -

Apa! - Lila hangja mély és furcsán fenyegető, áthatol a sétány

zaján. — Hagyd békén Casselt! Föllép a deszkákra a tengerpart felől. Egy pillanatra úgy látom őt, ahogy valószínűleg Zacharov is: félig szellem, félig idegen. Már nő, nem pedig az a gyerek, akit elveszített, de a szája vonala könyörtelen, épp olyan, mint a sajátja. Mindamellett nem élhet túl sok ember, akinek az egyik szeme zöld, a másik pedig kék. Zacharov csak pislog. Aztán lassan leveszi a napszemüvegét. -

Lila? - A hangja törékeny, mint az üveg.

A fickó lazít a szorításán, és én kirántom magam a kezéből. Megpróbálok életet masszírozni a karomba. -

Remélem, hogy bízol az embereidben - mondja Lila. Elcsuklik

a hangja. — Mert ez titok. Titokban kell engem tartanod! -

Ne haragudj! - mondja Mr. Zacharov. - Nem hittem el, hogy

valóban te vagy az... — Kesztyűs kezét Lila felé nyújtja. De ő csak áll, dühösen, mintha valami vadsággal küzdene belül. Nem megy oda az apjához. -

Gyerünk innen! — mondom, és belekarolok. — Majd bizalmas

körben megbeszéljük! Zacharov mintha arra sem emlékezne, ki vagyok. -

Menjünk be! - mondom.

A két óriási fickó megkönnyebbül, hogy végre dolguk akad. -

Az emberek bámulnak! — mondja egyikük, és Zacharov hátára

teszi a kezét, a kaszinó felé tereli. A másik fickó bizalmatlanul méreget. Lila megfogja a kesztyűs kezemet, és ridegen néz rá, amiért nagyon hálás vagyok. A fickó meghátrál, és mögöttünk kullog, ahogy a Taj Mahali felé indulunk. Csodálkozva nézek Lilára. -

Igazán tehetséges vagy abban, hogy jól szétrúgasd a seggedet!

- közli. Senki sem kérdez semmit, miközben áthaladunk a kaszinón, és belépünk a liftbe. A meghatottság Zacharov arcán magánügy. Nem akarná, hogy lássam. Azon gondolkodom, talán el kellene mennem, de Lila keze olyan erősen szorítja az enyémet, hogy már fáj. A tekintetem a liftajtó fölé szegezem, bámulom, ahogy a számok egyre följebb váltanak. A lakosztály lambériázott falán lapos képernyő, aztán egy bőrdívány, és egy csokor friss hortenzia alacsony asztalkán. A hely irdatlan nagy, kong az ürességtől, óriási ablakai mögött elterül a tintafekete óceán. Az egyik fickó egy székre dobja a kabátját: látni engedi a hóna alá és a hátára csatolt pisztolyait. Több a fegyvere, mint ahány keze van. Zacharov áttetsző folyadékot tölt egy csiszolt üvegpohárba, és ledönti. -

Ti kértek valamit inni? - kérdezi tőlünk. - A minibár tele van

kólával. Fölállok. -

Nem! - állít le. — A vendégeim vagytok! — Biccent az egyik test-

őrnek. A fickó morogva megy a hűtőhöz. -

Csak vizet - mondja Lila.

-

Néhány aszpirint - mondom én.

-

Ugyan már! - mondja a fickó, és felénk nyújtja a poharakat meg

a pirulákat. - Nem is bántottam olyan nagyon! -

Nem - felelem. - Maga nem. - Elrágom a három tablettát, és

úgy igyekszem hátradőlni a párnákra, hogy ne üvöltsék fel közben. -

Ti most menjetek le a kaszinóba! - utasítja Zacharov a gorillá-

kat. - Nyerjetek egy kis pénzt! -

Igen, uram! — feleli egyikük. Fölveszi a kabátját, és az ajtó felé

indul. Zacharov rám néz, mintha azt akarná jelezni, szeretné, ha én is velük mennék. -

Cassel! Mióta tudta, hogy hol van a lányom?

-

Kábé három napja - válaszolom.

Lila szeme összeszűkül, de én úgy gondolom, ezt nincs értelme letagadni. Zacharov újabb italt tölt magának. -

Miért nem hívtak korábban?

-

Lila hirtelen fölbukkant a semmiből - mondom, ami végül is

igaz. - Én azt hittem, meghalt. Nem láttam tizennégy éves korunk óta. Követtem az ő utasításait. Zacharov kortyol a poharából, és megrándul az arca. -

Lila, megmondanád nekem, hol voltál ez idáig?

Lila megrántja keskeny vállát, és kerüli a pillantását. -

Valakit védelmezel! Anyádat? Mindig sejtettem, hogy ő vett el

tőlem! Mondd meg, ha eleged lett belőlem, vén... -

Nem! - szól közbe Lila.

Zacharov továbbra is a saját gondolataival van elfoglalva. -

Gyakorlatilag azzal vádolt, hogy megölettelek! Azt mondta az

FBI-nak, hogy azt állítottam, jobb helyen vagy a föld alatt, mint vele. Az FBI-nak!

-

Nem anyával voltam - mondja Lila. - Apa, anyának ehhez

nincs semmi köze! Zacharov elhallgat, és a lányára néz. -

Akkor mi történt? Valaki csinált veled... - Befejezetlenül hagy-

ja a mondatot, és felém fordul. - Maga volt az? Maga bántotta a lányomat?! Habozok. -

Cassel semmit sem tett velem! — mondja Lila.

Zacharov egyik kesztyűs kezével a vállamra nehezedik. -

Most zajlik az anyja fellebbviteli tárgyalása, ugye, Cassel?

-

Igen, uram! - felelek.

-

Nem szeretném, ha bármi rosszul sülne el! De ha megtudom...

-

Hagyd már békén! - szakítja félbe Lila. - Figyelj ide, apa! Csak

figyelj rám egy percre! Nem vagyok kész rá, hogy elmondjam, mi történt velem. Hagyd abba, hogy bűnbakot keresel! Hagyd abba a vallatást! Itthon vagyok! Nem örülsz, hogy hazajöttem? -

Persze hogy örülök! - mondja Zacharov, nyilvánvalóan meg-

ütközve. Akaratlanul a fájó bordámhoz nyúlok. Jó lenne még egy aszpirin, de nem tudom, hova tette a fickó az üveget. -

A lányom kedvéért bízom magában! - mondja Zacharov, aztán

ellágyult hangon folytatja. - A lányomnak és nekem most beszélnünk kell egymással. Egyedül szeretnénk lenni, ugye ezt megérti? Bólintok. Lila a fekete vízre szegezi a szemét. Nem fordul meg. Zacharov előveszi a pénztárcáját a zakója belsejéből, és kivesz ötszáz dollárt. -

Tessék! - nyújtja nekem.

-

Nem fogadhatom el!

-

Jobban érezném magam, ha elfogadná - feleli.

Úgy próbálok felállni, hogy az arcom sem rezzen. Megrázom a fejemet. -

Remélem, nem élte bele magát túlságosan, hogy jobban fogja

érezni magát. Zacharov felhorkan. -

Az egyik emberem hazaviszi.

-

Elmehetek? Tényleg?

-

Ne vicceljen! Fölveszem, mint egy centet a járdáról, amikor

csak akarom! Szeretnék valamit mondani Lilának, de azóta is hátat fordít nekem. Nem tudom kitalálni a gondolatait. -

Kis összejövetelt tartok szerdán a Koshchey étteremben. Ado-

mánygyűjtés. Jöjjön el! — mondja Zacharov. — Tudja, miért kedvelem a Koshchey-t? Megrázom a fejemet. -

Tudja, ki Koshchey, a halhatatlan?

-

Nem - válaszolom, és beugrik a furcsa freskó az étterem meny-

nyezetén. -

Az orosz népi hagyományban Koshchey olyan varázsló, aki for-

gószéllé változva pusztítja el az ellenségeit. - Zacharov megérinti a csillogó nyakkendőtűt a mellkasán. - Kacsatojásba rejti a lelkét, hogy ne tudják megölni. Ne húzzon velem ujjat, Cassel! Nem jár jól vele, ha az ellenségévé tesz! -

Felfogtam! — válaszolom, és kinyitom az ajtót. Amit szintén fel-

fogtam, hogy Lila és én magunkra vagyunk utalva, és még csak tervünk sincsen. -

És, Cassel?

Megfordulok. -

Köszönöm, hogy visszahozta a lányomat!

Kisétálok az ajtón. Míg a liftre várakozom, megszólal a telefonom. Annyira fáradt vagyok, hogy elég nagy erőfeszítésembe kerül kibányásznom a zsebemből. -

Tessék! - szólok bele.

-

Cassel? - kérdezi Wharton dékán. Nem túlságosan boldog. -

Elnézést kérek, hogy ilyen későn telefonálok, de csak most kaptuk a hívást az utolsó tanácstagunktól a nyugati parton. Örömmel látjuk ismét a Wallingfordban! Miután megkaptuk az orvosától a jelentést, a tanács szavazott. Szeretnénk, ha próbaidőre nappali tagozatos tanulónk maradna, és amennyiben nem keveredik több bajba, megfontolás tárgyává tesszük, hogy visszatérhessen kollégiumunkba a végzős tanulói évében. Visszafojtom a gúnyos kacajt, ami kitörni készül a torkomból. Sikerült az átverés! Visszatérhetek a suliba! De oda nem térhetek viszsza, hogy ugyanaz legyek, aki azelőtt voltam. -

Köszönöm, uram! - sikerül nagy nehezen kinyögnöm.

-

Várjuk holnap reggel, Mr. Sharpe! Mivel év végéig kifizette, ké-

rem, fogyassza bátran a reggelit és az ebédet is az iskolai étkezdében. -

Hétfő reggel? — ismétlem.

-

Igen, holnap reggel. Hacsak nincsenek más tervei - közli a dé-

kán szárazon. -

Nincsenek - felelem. - Természetesen nincsenek. Holnap ott

leszek, dékán úr! Köszönöm szépen, dékán úr! Zacharov egyik embere hazavisz. Kiderül, hogy a neve Stanley. Iowából származik, és gyakorlatilag egyáltalán nem beszél oroszul. Mint mondja, nincs nyelvérzéke. Ezt mind akkor meséli el, amikor a házunkhoz érünk. Bár hátraültetett az autóban, és felhúzta a sötét üvegű elválasztót, többet láthatott, mint gondoltam. Biztosan látta, ahogy kigombolom az

ingemet, ujjaimmal végigsimítom a lila zúzódásokat a bordám fölött, és tesztelem a csontjaimat Nem csak abból találtam ki, hogy kedves volt hozzám, amikor megérkeztünk. Az egész doboz aszpirinját nekem adta.

16.FEJEZET NAGYAPA NINCS OTTHON, amikor hazaérek, de vár egy számla hátára tollal írt üzenet, egy ♥CHIHUAHUA feliratú mágnessel erősítve a hűtőre. Elmentem pár napra Carney-ba. Hívj fel, ha hazaérsz!

A papírfecnit bámulva megpróbálom megfejteni, mit is jelentsen ez, de nem nagyon jutok tovább annál, mint hogy holnap nem lesz kölcsönvehető autóm. Föltámolygok, ébresztőre állítom a mobilomat, kitámasztóm az ajtót egy székkel, és beveszek egy újabb marék aszpirint. Azzal sem bajlódom, hogy lerúgjam a cipőmet, vagy betakarózzam. Csak a párnába fúrom a fejemet, és úgy alszom el egy pillanat alatt, mint egy hulla, aki végre-valahára visszatérhet a sírjába.

Amikor megszólal az ébresztő, és fölriadok, kis ideig azt sem tudom, hol vagyok. Körülnézek a szobában, ahol gyerekként aludtam, de mintha valaki másé lett volna. Nyúlok a telefonomért, leállítom az ébresztőt, majd pislantok néhányat.

A fejem tisztább, mint bármikor napok óta. A fájdalom valamelyest tompult, talán mert végre aludtam egy kicsit, ugyanakkor annak a valóságérzete, ami történt, illetve történni fog, úgy tűnik, kezd leülepedni. Nincs túl sok időm a tervezésre, mindössze két napom. És elég hosszú ideig távol kell tartanom magamat a bátyáimtól, hogy ez sikerüljön. A Wallingford erre éppen megfelel. Ok még nem tudják, hogy visszamehetek, és még ha rájönnének is, az, hogy a suliban vagyok, nem tűnik egyértelműen bujkálásnak. A szekrényben kotorászom, hogy megtaláljam a kiállhatatlan inget és az egyen nadrágot. Nem hoztam magammal a zakót és a cipőt, de kisebb gondom is nagyobb ennél. Nincs, aki elvigyen a suliba. Edzőcipőt húzok, és megcsörgetem Samet. —

Van fogalmad róla, hány óra van? - kérdezi álomittasan.

—

El kell jönnöd értem! - mondom neki.

—

Na de hol vagy, öregem?

Megmondom a címet; leteszi. Remélem, nem alszik tovább, a másik oldalára fordulva. A fürdőben, fogmosás közben látom, hogy az arcom csupa lila zúzódás a már előütköző szakállam fölött. Már azelőtt is túl hosszú volt a hajam, és most még bozontosabb, de megpróbálom bevizezni, megfésülni és lelapítani. Nem borotválkozom, bár szabályellenes, ha valakinek az arca nem babapopsi simaságú, de el tudom képzelni, milyen rosszul mutatna a zúzódás, ha látnák a többi részét is. A földszinten, kávéfőzés alatt, míg figyelem, hogy csöpög le a fekete folyadék, Lilára gondolok, amint a tengert nézi az ablakon keresztül. Eszembe jut, ahogy hátat fordít nekem, amikor kimegyek az ajtón.

Anya azt mondja, amikor valakit átversz, muszáj, hogy legyen tét, valami olyan nagyot kell kockára tenni, hogy ne hátráljanak meg, akkor sem, ha rázóssá válik a helyzet. Mindent egy lapra kell tenniük. És ha egyszer mindent bedobnak, te nyersz. Lila a tét. Ő nem hátrál meg, ami azt jelenti, hogy én sem tehetem. Mindent bedobok. Ők nyernek.

Minden tanár nagyon kedves velem. Nagyrészt megértik, hogy nem tudtam lépést tartani, és megcsinálni az összes házit, annak ellenére, hogy naponta elküldték nekem e-mailben a feladatokat. Dr. Stewart kivétel, tőle egy csomó egyest kapok, és mindet fennhangon közhírré is teszi, ahogy beírja őket a naplóba. Mindenki azt mondja, örül, hogy visszatértem. Ms. Noyes még meg is ölel. Az iskolatársaim úgy néznek rám, mint veszélyes őrültre, de legalábbis minimum kétfejűre, aki undorító fertőző betegséget terjeszt. Lehajtott fejjel eszem a krokettet az ebéd alatt, és az órákon próbálok érdeklődőnek tűnni. Eközben mindvégig terveket szövögetek. Daneca ül le mellém az ebédlőben, és felém tolja az állampolgáriismeretek-füzetét. -

Akarod lemásolni a jegyzeteimet?

-

Lemásolni a jegyzeteidet? - kérdezem lassan a füzetre meredve.

Daneca a szemeit forgatja. A haja két fonatban lóg, mindkettőbe vastag szalagot kötött. -

Nem muszáj, ha nem akarod!

-

De! - válaszolom. - Dehogynem akarom! - Lapozgatni kez-

dem az előttem heverő füzetet, látom a szépen kanyarodó kézírását.

Körülrajzolom a jegyeket a kesztyűs ujjammal, és egy ötlet formálódik a fejemben. Vigyorogni kezdek. Sam tesz le egy tálcát a másik oldalamon. Rajta egy halom finom illatú, nyúlós sajtos makarónival. -

Hé! — mondja. - Készülj fel, hogy nagyon fogsz örülni!

Ez lenne az utolsó, amire tippelnék, ha ki kellene találnom, mit fog mondani. -

Mi van? - kérdezem. Az ujjaim újabb szavakat rajzolnak Daneca

füzetének margójára. Terveket. Ismerős stílusban írok, de nem a sajátomban. -

Senki sem gondolta, hogy visszajössz! Senki! Seeenkííííü!

-

Kösz! Ja, tényleg, már látom, miért gondoltad, hogy ez a hír

felvillanyoz! -

Pajtikám! - mondja. - Csomó ember épp most veszítette el a

pénzét! Behoztuk azt a veszteséget! A pénzügy királyai vagyunk! Elképedve rázom meg a fejemet. -

Mindig is mondtam, hogy zseni vagy!

Vállon ütjük egymást, aztán ököllel ütközünk, és csak vigyorgunk, mint az idióták. Daneca összeráncolja a homlokát, és Sam abbahagyja. -

Ja! - mondja Sam. - Van még pár dolog, amiről beszélni akar-

tunk veled. -

Kevésbé vidámak, ha jól sejtem.

-

Annyira sajnálom, hogy elveszítettem a macskádat! - mondja

Daneca pár pillanattal később. -

Ó! Nem! - mondom, és fölnézek. - A macska jól van! Vissza-

került oda, ahová tartozik. -

Hogy érted ezt?

Megrázom a fejemet. -

Á, túl bonyolult!

-

Bajba keveredtél? - kérdezi Sam. — Mert ha bajban vagy, ne-

künk elmondhatod. Öregem, ne haragudj, de úgy nézel ki, mint aki megbolondul. Daneca megköszörüli a torkát. -

Elmondta, mit mondtál neki, amikor ágyban talált azzal a lány-

nyal. Arról, hogy te... Körülnézek a kantinban, de senki sem ül elég közel ahhoz, hogy hallhassa. -

Elárultad, hogy átokvető vagyok?

Sam gyorsan a földre néz. -

Sokat lógtunk együtt a színdarab miatt, meg minden. Ne hara-

gudj! Bocs! Tudom, nem volt jó ötlet. Hát persze! Normális emberek pletykálnak. Normális emberek elmondanak egymásnak ezt-azt, különösképp, amikor nagy hatást szeretnének tenni a másikra. Gondolom, most csalódottnak kellene lennem, de amit valójában érzek, az színtiszta megkönnyebbülés. Belefáradtam a színlelésbe. -

Skacok, ti együtt vagytok? - kérdezem. - Úgy értem, olyan pa-

sim-csajom módon vagytok együtt? -

Aha — mondja Daneca; arckifejezésében az öröm és a zavar ke-

veredik. Sam meg mintha mindjárt elájulna. -

Ez tök király! - mondom. - Daneca, nem akartam hazudni

anyukádnak. Akkor még nem tudtam. - Persze akkor sem árultam volna el neki. Hazudtam volna, csak nem volt rá alkalmam. aludtál?

És te jársz azzal a lánnyal? - kérdezi Daneca. - Akivel együtt

Kibukik belőlem a nevetés. -

Nem!

-

Akkor ti csak...

-

Nem, nem csináltuk! - állítom le gyorsan. — Hidd el, hogy

nem. Először is, valószínűleg elmebajos. Másodszor pedig utál engem. -

Oké, akkor ki ő? - kérdezi Daneca.

-

Azt hittem, az érdekel, én mi vagyok!

-

Szeretném, ha tudnád, hogy bennem bízhatsz! És Samben is.

Bízhatsz bennünk. - Szünetet tart. - Valakiben muszáj megbíznod! Fejet hajtok. Igaza van, és különben is, ha azt akarom, hogy sikerüljön a tervem, segítségre lesz szükségem. -

A neve Lila Zacharov.

Daneca szájtátva bámul rám. -

Az a lány, aki régen eltűnt, úgy kábé amikor felsősök voltunk?

-

Hallottál róla?

-

Persze! - válaszolja Daneca, és kicsippenti az egyik krokettemet.

Olaj itatja át a kesztyűjét. - Mindenki hallott róla! Egy bűnözőcsalád hercegnője. Az esete sokszor volt a hírekben. Anyám sehová nem akart elengedni egyedül azután, hogy ez történt. - Bekapja a krokit. - Szóval, mi történt vele valójában? Habozok, de most már mindent vagy semmit! -

Macskává változtatták - felelem. Tudatában vagyok, hogy az

arckifejezésem furcsa grimasszá torzul. Annyira természetellenes igazat mondani. Danecának torkán akad a falat; a kezébe köpi. -

Átalakító varázsló? - kérdezi Daneca. Egy pillanat múltán meg

azt kérdezi: - A macska? -

Ez elmebaj! - teszi hozzá Sam.

-

Tudom, hogy azt hiszitek, csak kitalálom - mondom, és meg-

dörzsölöm az arcomat. -

Dehogy hisszük! - mondja Daneca, és kicsit odébb csusszan.

Sam arca megrándul. Szerintem Daneca bokán rúgta az asztal alatt. -

Az elmebajt nem úgy értettem, hogy te vagy elmebajos - ma-

gyarázkodik hanem úgy gondoltam, hogy aztaaa! -Jól van. Oké. - Nem vagyok biztos benne, hogy hisznek nekem, de átjár a remény szédítő érzése. Apropó, véletlenül éppen most alapoztam meg egy jó kis átverést, amiben Daneca és Sam is közreműködik majd. Már beleugrottak. Bíznak bennem. Láttak már, ahogy egy átverést megcsinálok. Itt nagyobb a tét, nagyobb nyereséget kell ígérnem. Csörög a telefonom. Ismeretlen szám. Kinyitom, és a fülemhez illesztem. -

Tessék!

-

A következőket kell tenned - mondja Lila. - Elmész szerdán a

partira, és úgy teszel, mintha átváltoztatnád apámat, ahogy az eredeti terv szerint kellett volna. Bízom benne, hogy csak tettetni fogod! Szerintem apának van annyi esze, hogy belemegy ebbe a játékba, de tudatnod kell vele, hogy mi történik. -

Ez a nagy terv?

-

Ennyi a te szereped. Nem tudok sokáig beszélni, úgyhogy fi-

gyelj! Pár perccel később bejövök egy pisztollyal a kezemben, lelövöm Antont, és megmentem apát. Ez az én szerepem. Nagyon egyszerű. Annyi minden balul sülhet el ezzel a tervvel, hogy nem is tudom, hol kezdjem.

-

Lila...

-

Még a bátyádat, Philipet is kimentettem a balhéból, ahogy

akartad - mondja. -

Hogyan?! - kérdezem meglepődve.

-

Azt mondtam a biztonsági őrnek, hogy a lakosztály körül őgyel-

gett, és meglátott. Megengedték, hogy itt bezárjam. Ez azt jelenti, hogy csak Barron és Anton miatt kell aggódnunk. Csak Barron és Anton! Megvakarom az orromat. -

Azt mondtad, mindkét bátyámat kihagyod ebből!

-

Változott a terv! - közli. - Csak egy baj van.

-

Mi az?

-

Senki sem vihet be fegyvert a partira. Még nekem sem enge-

dik meg. -

Nekem nincs is... - Elhallgatok. Igazán nem a legjobb ötlet en-

gem és fegyvereket említeni a suliban, hát még ugyanabban a mondatban! - Nekem nincs. -

Lesz egy fémdetektor - mondja Lila. — Szerezz egyet, és találd

ki, hogyan lehet becsempészni! -

De hát ez lehetetlen! — válaszolom.

-

Tartozol nekem! — mondja Lila. A hangja lágy, mint a tavaszi

szellő. -

Tudom - mondom megsemmisülten. - Pontosan tudom.

A vonal megszakad. Egyedül maradok, bámulom az ebédlő falát, és arról győzködöm magamat, hogy Lila biztosan nem akar csőbe húzni. -

Történt valami? - kérdezi Sam.

-

Mennem kell! — válaszolom. — Kezdődik az óra!

-

Hagyjuk ki! - javasolja Daneca.

Megrázom a fejemet. -

Nem tehetem már az első napon!

-

Szakköridő alatt találkozunk - mondja Sam. - A színház előtt.

És aztán elmeséled, mi folyik itt. Órára menet visszahívom a számot, amiről Lila jelentkezett. Egy férfi válaszol. Nem Zacharov az. -

Lila ott van? — kérdezem.

-

Nem tudom, kiről beszél - válaszolja a fickó barátságtalanul.

-

Csak mondja meg neki, hogy szerdán szükségem lesz plusz két

belépőre! -

Itt senki sincs...

-

Csak adja át az üzenetet! — mondom.

Remélem, megteszi. Az épület téglafalának támaszkodva mesélni kezdek. Elmondani mindent Samnek és Danecának olyan, mintha a saját bőrömet nyúznám le rétegenként, hogy megmutassam, mi van alatta. Fájdalmas. Nem vágom át őket. Meg se próbálom. Az elején kezdem, és elmesélem, milyen az egyetlen átlagembernek lenni egy átokvetőkkel teli családban. Beszélek nekik Liláról, és hogy azt hittem, meggyilkoltam. Arról, hogyan találtam magamat a tetőn. -

Hogyan lehetséges, hogy mindannyian varázslók vagytok? -

kérdezi Sam. -

A varázslás öröklése olyan, mint a zöld szemé - magyarázza

Daneca. - Néha csak úgy felbukkan egy családban, de ha mindkét szülő varázsló, akkor annak, hogy a gyerekek is átokvetőnek születnek, jóval nagyobb az esélye. Például nézd meg, hogy Ausztráliában majdnem 1%-nyi varázsló él, mert átokvetők büntetőtelepének létesítették, míg az USA-ban mindössze 0,01%.

—

Ó! - Sam csak ennyit tud kinyögni. Nem hiszem, hogy ilyen

kimerítő válaszra számított. Én biztos, hogy nem. Daneca megrándítja a vállát. Sam felém fordul. —

Szóval, miféle varázsló vagy?

—

Valószínűleg szerencsevető — mondja Daneca. - Mindenki sze-

rencsevető. —

Ő biztos nem! - mondja Sam. - Azt megmondaná nekünk.

—

Hogy mi vagyok... az nem számít. Az a fontos, hogy a bátyáim

azt akarják, gyilkoljam meg ezt a fickót, de én nem akarom megtenni. —

Szóval halálvető vagy! - mondja Sam.

Daneca vállon bokszolja, és Sam, bár hatalmas, összerándul. -

Áú!

Sóhajtok. —

Nézd, tényleg nem számít, mert senkire nem fogok átkot vet-

ni, rendben? —

Kiugorhatsz ebből csak úgy simán? - kérdezi Sam. - Elmész a

városból? Először bólintok, de aztán rázni kezdem a fejemet. —

Nem fogok kihátrálni.

—

Hadd próbáljam megérteni! - mondja Sam. - Úgy gondolod,

a bátyáid kényszeríteni tudnak, hogy meggyilkolj valakit, de te itt maradsz, és hagyod, hogy megpróbálják. Mi a fene?! —

Úgy gondolom - válaszolok hogy nagyon intelligens srác va-

gyok két fantasztikusan intelligens baráttal megáldva. Továbbá úgy gondolom, hogy egyikük már rég keresi az alkalmat, hogy megmutathassa szakértelmét a hamis lőfegyverek területén. Sam szemében megcsillan a vágy.

-

Tényleg?! A fickónak, aki le lesz lőve, át kell vezetnie a gatyá-

ján a zsinórokat, és a zsebébe kell tennie a kioldószerkezetet. Vagy valami ilyesmi. És úgy kell időzítenie, hogy épp ugyanabban a pillanatban oldja ki, amikor eldördül a lövés. Hacsak nem hamisított halálvetésről beszélsz, mert az ennél sokkal könnyebb, de tényleg! -

Csak lövésről - mondom.

-

Várj csak! — mondja Daneca. — Egészen pontosan mit is terve-

zel? -

Van néhány ötletem - mondom olyan ártatlanul, ahogy csak

tudom —, de főként rosszak. Legalább egy tucatszor átbeszéljük a tervet. Finomítgatjuk a képtelentől a valószínűtlenig, míg végre kitalálunk valamit, ami talán működőképes. Aztán ahelyett, hogy vacsorázni mennénk az ebédlőbe, elvisznek Barron házához, és én megmutatom nekik, hogyan kell álkulccsal kinyitni egy zárat.

Nagyapa nélkül a ház hatalmasnak és üresnek tűnik. Hiányoznak az imbolygó rakások, miközben főzöm a kávét. A házat így ismeretlennek érzem, és nyugtalanítóan tele lehetőségekkel. Legyező alakban magam elé terítem az új jegyzetfüzeteket, megropogtatom az ízületeimet, és felkészülök a hosszú éjszakára. Kedden reggel ébredéskor nyálfolttól sötét az ingem mandzsettája, és Sam dudál eszeveszettül a kocsibeállón. Épphogy megmosom a fogamat, és máris kitámolygok az ajtón. Sam odanyújt egy csésze kávét. -

Ebben a ruhában aludtál? - kérdezi.

A gondolatát sem bírom elviselni, hogy még egy kávét igyák, de megteszem. -

Aludtam? - kérdezek vissza.

-

Kék tinrafolt van az arcodon - mondja Sam.

Lehajtom a napellenzőt, és belenézek az apró tükörbe. Az arcom ápolatlansága a tetőfokára hágott, és a szemeim véreresek. Iszonyatosan nézek ki. A tintamaszat az államon a legkisebb problémám. A suliban annyira totálkáros vagyok, hogy Ms. Noyes félrevon, és megkérdezi, minden rendben van-e otthon. Aztán megvizsgálja, kitágultak-e a pupilláim. Dr. Stewart utasít, hogy borotválkozzam meg. Vitacsoporton elalszom a hátsó padban. Egy vita közepén ébredek, ami arról szól, hogy fölébresszenek, vagy ne. Aztán átvonszolom magam a dráma tanszékre, hogy Sam kiokíthasson a fegyverekről. Gyorsan befalom a vacsorát, és elindulok vele a parkolóba. -

Mr. Sharpe! - szól utánam Valerio, és felénk tart. — Mr. Yu! Re-

mélem, nem arra készült, hogy elhagyja a kollégium területét! -

Csak hazaviszem Casselt! - mondja Sam.

-

Fél órája van, hogy visszaérjen, mielőtt kezdődik a tanulószoba!

— mondja az órájára mutogatva. Visszatérek a jegyzetfüzetekhez az asztalon, és végül a földszinti kanapén alszom el lámpafénynél. Annyi mindent kell csinálni! Felére sem emlékszem annak, amit írok, és reggel a szavak olyanok, mintha nem is én írtam volna. Sam pontosan érkezik. -

Kölcsönvehetem az autódat? — kérdezem. — Nem hiszem, hogy

megyek ma suliba. Nagy este lesz a mai! Átnyújtja a kulcsokat. -

Azonnal akarsz majd magadnak egy halottaskocsit, ahogy meg-

érzed, hogy fekszik az úton! Elviszem Samet a suliba, aztán újra betörök Barronhoz. A legjobb fajta besurranó vagyok, aki ugyanolyan értékű holmit hagy hátra,

mint amit ellopott. Hazamegyek, és addig borotválkozom, míg a bőröm sima nem lesz, mint a baba popsija.

A fáradtságtól négykor elalszom, és föl sem ébredek, míg Barron nem rázza a karomat. -

Hé, álomszuszék! - mondja. Keresztbe font karral ül azon a szé-

ken, amit sohasem szerettem. A lábával löködi el magát a padlótól, és a saját súlyával hintáztatja a széket. Anton az étkezőbe nyíló ajtófélfának támaszkodva áll. Az alsó ajkán fogpiszkáló csüng. -

Jobb lesz, ha felöltözöl, öcsi!

-

Mit kerestek itt? - kérdezem, és megpróbálok őszintének tűnni.

Elmegyek mellettük, be a konyhába, és öntök magamnak az egynapos kávéból. Kicsit akkumulátorsav-ízű, de jó értelemben. -

Partira megyünk! - mondja Barron, és fintorog, amikor látja,

mit csinálok. — A városba. Elég felvágós lesz, egy csomó gengszterrel. -

Philipnek dolga van - mondja Anton. - Zacharov az utolsó

percben valami megbízást adott neki. - Tudom, hogy ez nem igaz, de azt nem tudom megmondani, Anton izgul-e emiatt. Elképzelhető, hogy Lila küldött neki üzenetet Philip telefonjáról. Megdörgölöm a szememet. -

És azt akarjátok, hogy én is jöjjek?

Anton és Barron egymásra néz. -

Aha! - mondja Barron. - Azt hittem, mondtuk.

-

Nem. Srácok, menjetek előre! Nekem rengeteg házi feladatom

van. Anton kiveszi a kezemből a kávéscsészét, és beleköpi a fogpiszkálóját.

-

Ne legyél hülye! Nincs az a korodbeli kölyök, aki bulizás helyett

otthon akar ülni, és házi feladatot csinálni. Most pedig lódulj föl az emeletre, és zuhanyozz le! Elindulok. A zuhany csapdossa a hátamat, mintha tűvel szurkálnának, elernyeszti az izmaimat. Egy itt maradt pók összehúzza magát a plafon egyik sarkában, és egy selyemgombolyagban rakásnyi tojást dajkál. Besamponozom a hajamat, és nézem, ahogy a vízcseppek a hálójába akadnak. Kilépek a párás fürdőszobába; az ajtó nyitva van, és Barron áll ott, hogy odanyújtson egy törülközőt. Végigmér, mielőtt magam köré tudom csavarni. Próbálok oldalt fordulni, de nem vagyok elég gyors. -

Mi az ott a lábadon?

Most döbbenek rá, hogy ha meztelen valaki, könnyű ellenőrizni, visel-e amulettet. -

Hé - reklamálok -, van az, amit úgy hívnak, intim szféra! Talán

te is hallottál már róla! Megragadja a vállamat. -

Mutasd a lábadat!

Szorosabbra fogom a törülközőt. -

Csak egy vágás.

Barron engedi, hogy elsétáljak mellette a hallba, de Anton már a szobámban vár. -

Kapd el! - kiáltja Barron. Anton a lábamba rúg, és kibillent az

egyensúlyomból. A padlóra zuhanok, ami nem is rossz, kivéve, hogy Barron hátulról elkapja az államat, és fölrángat az ágyra. -

Szállj le rólam! - üvöltök. A törülköző lecsúszik, én kapálózom,

egyszerre vagyok zavarban, és félek, amikor Anton a hátsó zsebébe nyúl.

Egy kés éle pattan fel a kezében a feketére pácolt nyélből. - Nicsak, mi van itt? - kérdezi Anton a lábszáramat böködve, ahova a bőröm ala varrtam a köveket. Az egész lüktet a nyomogatástól. Elfertőződött. Belém vág, és nem tudom visszafojtani. Ordítok

17.FEJEZET - RAVASZ! — mondja Barron a vérző lábamra nézve. A három, nedves, vörös kő maradványát a zsebébe süllyeszti. - Milyen régen használod ezt a trükköt? Néha még a legjobb tervek is vakvágányra futnak. A világegyetem nem szereti, ha bárki azt hiszi, irányíthatja. Minden terv követel bizonyos mértékű improvizációt, de a tervek általában nem dőlnek dugába már rögtön az elején. -

Dugd föl a seggedbe! — mondom neki, ami elég gyerekes, de ő a

bátyám, és kihozza belőlem. - Gyerünk, üss meg olyan erősen, hogy kivered pár fogamat is! Az lesz ám csak az igazi partimegjelenés! -

Emlékszik! - mondja Anton, és hitetlenkedve rázza a fejét. -

Nagy szarban vagyunk, Barron! Ez szép volt! Barron alig hallhatóan káromkodik. -

Kinek mondtad el?

Felé fordulok. -

Tudom, hogy átokvető vagyok! Átváltoztató! Kezdjük azzal,

hogy először te mondod el nekem, miért hitettétek el velem, hogy nem vagyok az?

Idegesítő pillantást váltanak, mintha időt kérhetnének, hogy a másik szobában megtárgyalhassák, mit is válaszoljanak. Barron leül az ágyam szélére, és beszélni kezd. -

Anya akarta, hogy hazudjunk neked. Ami te vagy, az veszélyes.

Úgy gondolta, jobb neked, ha nem tudod meg, míg idősebb nem leszel. Amikor gyerekkorodban rájöttél, anya megkért, hogy feledtessem el veled. Így kezdődött. A vérben úszó lepedőre és a ragacsos, vérző vágásra meredek a lábamon. -

Szóval tudja? Mindenről tud?

Barron megrázza a fejét, és semmibe veszi Anton felé lövellő fenyegető pillantását. -

Nem. Nem akartuk, hogy aggódjon. A börtön épp elég meg-

terhelő volt számára, plusz az átokvetéseinek visszahatása érzelmileg labilissá tette. De szűkölködtünk a pénzben, már azelőtt is, hogy börtönbe vonult volna. Ezt nagyon jól tudod. Lassan bólintok. -

Philipnek támadt egy ötlete. Az orgyilkosságból lehet a legtöbb

és leggyorsabb pénzt szerezni. Örült nagy pénzek vándorolnak a gyilkosokhoz, akik örökre meg tudnak szabadulni egy hullától. Veled képesek voltunk erre. — Mindezt úgy meséli el, mintha repesnem kellene az örömtől, hogy két ilyen marha okos bátyám van. Anton tett arról, hogy senki ne tudja meg, ki a gyilkosságok igazi felelőse. -

És nekem nincs is beleszólásom? Abba, hogy gyilkossá legyek?

Megrándítja a vállát. -

Csak egy gyerek voltál. Nem tűnt tisztességesnek, hogy olyan

sok traumán menj keresztül. Úgyhogy elfeledtettünk veled mindent, ami történt. Próbáltunk megvédeni téged...

-

És amikor oldalba rugdostál? Az megfelelő trauma volt? Vagy

mi van ezzel? - mutatok a lábamra. - Most is védelmezel, Barron?! Kinyitja a száját, de semmi értelmeset nem tud hazudni. -

Philip óvni próbált - szól közbe Anton -, de nem bírtad befog-

ni a pofádat! Eddig könnyű dolgod volt. Ideje bekeményíteni! - Habozik, és kissé elbizonytalanodik a hangja. - Annyi idősen, mint te, eleget tudtam, hogy ne dumáljak vissza egy feljebbvaló varázslónak. Anyám ezeket a jegyeket akkor metszette a nyakamba, amikor tizenhárom lettem, aztán húszéves koromig évről évre megnyitotta őket, és teleszórta hamuval. Hogy emlékeztessen rá, ki vagyok. - Végigsimítja a kékesszürke forradásokat a nyakán. - Hogy emlékeztessen arra, a fájdalom a legjobb tanár! -

Csak mondd meg, ha beszéltél róla bárkinek! - kéri Barron.

Őszinte embert nem lehet átverni. Csak a kapzsi vagy kétségbeesett emberek teszik félre a gátlásaikat, hogy megkapjanak valamit, amit nem érdemeltek ki. Sokakat hallottam már - apámat is beleértve -, akik érvként felhasználták ezt, hogy megmagyarázzák a gaztetteiket. -

Adjatok nekem is részesedést a pénzből! - mondom Antonnak.

- Ha megkeresem, hadd döntsem el én, mire költőm! -

Megegyeztünk! - mondja Anton.

-

A szobatársamnak, Samnek mondtam el, hogy átokvető va-

gyok. Azt nem, hogy miféle, csak hogy az vagyok. Anton nagyot sóhajt. -

Ennyi? Ennyit csináltál? - Nevet.

Barron is csatlakozik. Hamarosan mindannyian nevetünk, mintha épp a világ legjobb viccét mondtam volna el. Egy viccet, amihez elég kapzsik és kétségbeesettek, hogy el is higygyék.

-

Jól van! Király! — mondja Anton. - Vegyél magadra egy elegáns

öltönyt, rendben? Nem iskolai bálba készülünk! A szekrényemhez bicegek. Lehajolok, és a hátizsákomban turkálok valami alkalomhoz illő után. Félretolom az egyenruhámat és egy új farmergatyát. Végre a kezembe akad egy hosszú ujjú ing, és fölállok. -

Szóval Philipnek támadt egy ötlete, ti pedig vele tartottatok? Ez

nem vall rád! - mondom, miközben esetlenül visszabicegek az ajtóhoz. Valamibe véletlenül direkt beleakad a lábam, és ál-belebotlom Barronba. Az ujjaim hihetetlenül fürgék. -

Jaj, bocs!

-

Óvatosan! - mondja Barron.

Az ajtókeretnek támaszkodom, ásítok, és a szám elé teszem a kezemet. -

Gyerünk már, mondd el, igazándiból miért nem mondtatok el

nekem semmit! Furcsa félmosoly jelenik meg Barron arcán. -

Annyira igazságtalan! Minden ember közül neked jut az átok-

vetések legjobbja! Nekem meg marad az emlékek megváltoztatása, mintha takarító személyzet lennék. Persze, ez is hasznos, amikor világi örömöket könnyebbé szeretnél tenni. Csaltam az iskolában, és visszatartottam másokat attól, hogy emlékezzenek arra, mit tettem velük, de mit jelent ez? Nem sokat! Tudod, hány átváltoztató születik évtizedenként a világon? Talán egy. Talán! Igazi hatalommal a kezedben születtél, és még csak nem is értékelted! -

Mert nem tudtam róla! — mondom.

-

Csak elpazarlódik nálad! - mondja Barron, és csupasz kezét a

vállamra teszi. Égnek áll a szőr a nyakamon, ahogy kiráz a hideg tőle.

Próbálok nem reagálni, mintha nem nyeltem volna le egy amulettet, amit a tenyerembe rejtettem, tuti ami ziher alapon. Talán az átalakítás elpazarlódik nálam, de egy ügyes kéz soha.

Végül apa egyik régi öltönyét viszem ki a szüleim szobájából. Anya, előrelátóan, nem dobta ki apa cuccait, úgyhogy az öltönyei még mindig a szekrény hátuljában lógnak, kissé divatjamúltak, és kicsit molyirtószagúak, mintha arra várnának, hogy apa hazajön a hosszú vakációról. Az egyik kétsoros zakó meglepően jól áll, és a hajszálcsíkos nadrág zsebében találok egy összegyűrődött szövet zsebkendőt is, amin még érezni apa parfümjét. A markomba szorítom, amikor követem Antont és a bátyámat ki, Anton Mercedeséhez. Az autóban Anton idegesen szívja egyik cigit a másik után, és megállás nélkül figyel a visszapillantó tükörből. -

Emlékszel, mi a dolgod? - kérdezi, ahogy behajtunk a Manhat-

tanbe vezető alagútba. -

Igen - felelem.

-

Minden rendben lesz! Ezután, ha akarod, vágunk neked egy

nyakláncot. És Barronnak is. -

Jó — mondom. Apa öltönyében különösen veszélyesnek érzem

magamat. A Koshchey réz bejárati ajtaja szélesre tárul, amikor megállunk előtte, és két hatalmas, napszemüveges férfi, hosszú gyapjúkabátban vár, a vendéglistát ellenőrzik. Egy nő csillogó aranyruhában megveregeti egy ősz hajú férfi karját, amint egy szivarozó férfihármas mögött várakoznak. Két kocsirendező érkezik, és kinyitják a Mercedes ajtajait. Egyikük annyi idősnek néz ki, mint én, rávigyorgok, de nem mosolyog vissza.

Rögtön intenek nekünk, hogy menjünk a sor elejére. Nekünk nem kell vendéglista. Csak egy gyors ellenőrzés, van-e nálunk fegyver. Benn az étterem tömve van emberekkel. Sokan a bárnál tülekednek, és italokat passzolnak hátul állóknak, hogy vigyék az asztalhoz. Egy csoport fiatal srác vodkát töltöget. -

Zacharovra! - mondja a tósztot egyikük.

-

A nyitott szívekre és a nyitott bárokra! - kiált egy másik kö-

zülük. -

És a nyitott combokra! - teszi hozzá Anton.

-

Anton! — Egy vékony fiatalember hajol oda mosolyogva, és oda-

nyújt egy felest. - Késtél! Jobb lesz, ha felzárkózol! Anton hosszasan néz, majd a férfival eltávolodnak Barrontól és tőlem. Tovább tülekszem a nagy táncterem felé, nevetgélő varázslók mellett haladok el, akik ki tudja, hány családból érkeztek. Menynyi lehet közöttük a szökevény? Hányán szöktek el a normális életből, Kansasből, netán az egyik karolinai államból, hogy eljussanak a nagyvárosba, és Zacharov bérencei legyenek? Barron mögöttem jön, a kezét a vállamon tartja. Fenyegetőnek érzem. A kis pódiumon, a terem másik végében egy nő halvány rózsaszín ruhában beszél a mikrofonba. -

Feltehetik maguknak a kérdést, hogy nekünk, itt, New Yorkban

miért kell támogatnunk egy olyan törvényjavaslat megállítását, ami New Jersey-ben lépne hatályba? Nem kellene-e inkább félretenni a pénzünket arra az esetre, ha ugyanezen okból majd itt, a saját államunkban kell harcolnunk? Hölgyeim és uraim, engedjék meg, hogy elmondjam, ha a második törvényjavaslatot egy helyen elfogadják, különösen egy olyan helyen, ahol rengeteg rokonunk és barátunk él, az utána példaértékű lesz, és tovább terjed. Szükség van rá, hogy megvédjük

szomszédjaink magánélethez való jogát, hogy legyen majd, aki segít megvédeni a miénket! Egy lány fekete ruhában, strasszköves csattal hátrafogott barna hajjal, és kicsit túl széles mosollyal az arcán felém jön, és megérint. Szuper jól néz ki, és vissza kell fognom magamat, nehogy ezt meg is mondjam neki. -

Szia! - köszön Daneca kedvesen. - Emlékszel rám?

Valahogy megállóm, hogy ne Rittyentsek a felülmúlhatatlan előadás elismeréseként. -

Ez itt a bátyám, Barron. Barron, ő Daneca.

Barron ránk néz. -

Helló, Daneca!

-

Megvertem sakkban, amikor a sulija a miénkkel játszott - mond-

ja Daneca, kiszínezve az előző nap megbeszélt egyszerű fedősztorit. -

Ó, valóban? - Barron lazít kicsit, és mosolyog. - Tehát akkor

te nagyon okos lány vagy! Daneca elsápad. Barron jól néz ki az öltönyében a hűvös tekintetével és az angyali fürtjeivel. Nem hinném, hogy Daneca hozzá van szokva ilyen dörzsölt szociopaták flörtölő közeledéséhez. Botladozik a nyelve, ahogy válaszol. -

Elég okos ahhoz, hogy..., elég okos.

-

Beszélhetek Danecával egy kicsit? - kérem Barront. - Négy-

szemközt. Bólint. -

Szerzek valami kaját. Csak figyeld az időt, haver!

-

Oké! — válaszolom.

Megragad a vállamnál. Az ujjai jólesően belemélyednek a becsomósodott izmokba. Amolyan testvériesen. -

Készen állsz, ugye?

-

Az leszek! - mondom neki, de el kell fordulnom. Nem akarom,

hogy megtudja, mennyire fáj kedvesnek lennem, amikor abból semmi nem igaz. -

Kemény csávó vagy! - mondja. A teaszamovárok felé sétál, ahol

tálcák állnak megrakva gránátalmaszósztól csillogó halakkal, kapros heringgel és millió fajta apró piroggal. Daneca hozzám hajol, a zakóm alá nyom egy zsinórral körültekert zacskó művért, és azt suttogja: -

Meghoztuk a cuccot Lilának is!

Akaratlanul fölnézek. A csomó a gyomromban még inkább görcsbe szorul. -

Beszéltél vele?

Daneca megrázza a fejét. -

Sam vele van. Lila nem túlságosan boldog, hogy minden, amit

be tudtunk csempészni, egy pisztolyutánzat, amit Sam épp most ragaszt össze. Elképzelem Lila kiélezett mosolyát. -Tudja Lila, hogy mit kell tennie? Daneca bólint. -

Samet ismerve, biztos túlmagyarázza. Azt akarta, győződjek

meg róla, hogy össze tudod kötni a zsinórt a kioldószerkezettel. -

Szerintem menni fog. Én...

-

Cassel Sharpe! — valaki szólít, és megfordulok. Nagyapa barna

öltönyt visel, és hetykén félrevágott kalapot, aminek tollat tűzött a szalagjába. - Mi az ördögöt keresel te itt? Jobb lesz, ha találsz rá valami jó kis magyarázatot! Tegnap újra és újra végigmentünk a terven, de egyszer sem jutott eszembe, hogy nagyapa megjelenhet. Mert idióta vagyok! Egy idióta, pocsék tervezőkészséggel. Persze hogy itt van! Hol máshol lehetne?

Komolyan, mi üthet még ki balul?! -

Barron hozott el - mondom. - Nem mehetek sehova, ha más-

nap suli van? Ugyan már, ez majdhogynem családi eseménynek számít! Nagyapa körülnéz a teremben, mintha a saját árnyékát keresné. -

Haza kell menned! Most azonnal!

-

Oké - mondom, és megadóan magasba tartom a kezemet. —

Csak hadd egyek valamit, azután megyek. Daneca elhátrál, és a bár felé igyekszik. Rám kacsint, amivel azt a borzalmas feltételezést jelzi, mintha a kezemben tartanám az irányítást. -

Nem! - közli nagyapa. - Most pedig kivonszolod a seggedet az

utcára, én pedig hazaviszlek! -

Mi a probléma? Nem fogok bajba keveredni!

-

Vissza kellett volna hívnod, amikor üzenetet hagytam neked, az

a probléma! Ez nem neked való hely, megértetted?! Egy sötét öltönyös, aranyfogú férfi nevet a közöttünk lejátszódó ismerős szituáción. Csibész kölyök, idős ember. Pedig szerintem csak nagyapa viselkedik elmebeteg módjára! -

Rendben van - mondom, és az órára nézek. Tíz perccel múlt

tíz óra. — Csak mondd el, mi a gond! -

Majd útközben elmondom! - mondja nagyapa, és megmar-

kolja a felkaromat. Ki akarok bújni a szorításából, de a karom túl sokszor ficamodott ki az utóbbi néhány napban. Hagyom, hogy a kijárat felé vezessen, míg elég közel nem érünk a bárpulthoz, hogy magamra vonjam Anton figyelmét. -

Nézd, kit találtam! - mondom neki. - Ismered a nagyapámat!

Anton szemének összeszűküléséből kitalálom, hogy nagyapa nem tartozik a kedvenc ismerősei közé. A horganyzott bárpulton

szétszórt rövides poharak, és legalább egy üres üveg Pshenichnaya vodka. -

Csak beugrottam, hogy találkozzam pár régi barátommal -

mondja nagyapa. - Már megyünk is. -

Cassel még nem! - mondja Anton. - Még nem is ivott semmit!

-Tölt nekem egyet, ami felhívja ránk néhány fiatal átokvető figyelmét. Elismerő pillantásokat vetnek felém. Anton arca lángol az izgalomtól, ami meghazudtolja félmosolyát, és azt, ahogy közönyösen a pultnak támaszkodik. Ha irányítani akarja a családot, olyanokat kell majd vezetnie, mint nagyapa. Nem engedheti meg magának, hogy egy öregember mutassa meg neki. Bizonyítania kell, és ehhez örömmel használ fel engem. -

Vedd el az italt! - utasít Anton.

-

Kiskorú - mondja nagyapa.

A bárpultnál álló srácok felnevetnek. Egy húzásra lehajtom a vodkát. Melegség járja át a gyomromat, és ugyanakkor égeti a torkomat. Köhögök. Még jobban röhögnek. -

Olyan, mint minden más - mondja az egyik srác. - Az első a

legrosszabb. Anton tölt még egy pohárral. -

Nincs igazad! - mondja. - A második a legrosszabb, mert már

tudod, mi következik. -

Gyerünk! - mondja nagyapa. - Vedd el az italt, azután indu-

lunk! Felnézek az órára. Tíz óra húsz. A második feles végigéget. Az egyik fickó hátba vereget. -

Ugyan már! - mondja nagyapának. - Hadd maradjon a kölyök!

Majd mi vigyázunk rá!

-

Cassel! - szól nagyapa szigorúan, a nevemet utasításként használ-

va. — Nem akarsz holnap fáradt lenni abban a te puccos iskoládban! -

Barronnal jöttem - mondom. Töltök magamnak egy harmadik

felest. A srácok imádják. -

Velem fogsz távozni! - mondja nagyapa alig hallhatóan.

Ezúttal úgy csúszik le a vodka a torkomon, mint a víz. Kicsit odébb lépek a bárpulttól, és direkt megingok csöppet. Féktelen az önbizalmam. Cassel Sharpe vagyok! A szám szeretné megformálni a szavakat. Okosabb vagyok bárkinél, és mindenre gondoltam! -

Jól vagy? — kérdezi Anton. Vizslat, megpróbálja kitalálni, részeg

vagyok-e. A tervei rajtam állnak vagy buknak. A tőlem telhető legüresebb tekintetemmel bámulok rá, remélem, ettől jól betojik. Semmi értelme, hogy én legyek az egyetlen, aki nyomorultul érzi magát. Nagyapa a dupla ajtó felé vonszol, az embertömeggel szemben. -

Majd kialussza az autóban.

-

Csak hadd szaladjak el a vécére! - kérem nagyapát. - Rögtön

visszajövök! Éktelen haragra gerjed. -

Ugyan már! - mondom. - Hosszú az út! - A fali óra fél tizen-

egyet mutat. Anton a pozíciója felé indul, Zacharov őrzésére. Barron már valószínűleg keres. De hogy mennyi időbe telik, míg Zacharov felbukkan a mosdóban, senki sem tudhatja. Lehet, hogy vasból van a hólyagja. -

Veled megyek! - mondja nagyapa.

-

Bízhatnál bennem annyira, hogy képes vagyok pisilni anélkül,

hogy bajba keverednék! -

Igen, de nem bízom!

A mosdók felé indulunk, a terem homályos, ablaktalan részébe, a bár mögé, közel a konyhához. Végigpillantok a helyiségen, és látom

Zacharovot: egy gyönyörű nő csüng rajta, hosszú, mézszínű haja van. Nyakkendőjének halványpiros drágakövét felülmúlják a nő fülében függő rubintok. Többen odalépnek hozzá, hogy biztosítsák a támogatásukról, és kezet rázzanak vele; bőrkesztyű a bőrkesztyűvel. És egyszer csak a tömegben, azt hiszem, látom őt. Lilát. A haja fehér a lámpafényben. Az ajkát vérvörösre festette. Még nem lenne szabad itt lennie! Mindent elronthat! Irányt változtatok a büfé felé. Lila felé. Mire odaérek, eltűnik. -

Most meg mi van? - kérdezi nagyapa. Bedobok egy rózsaízű

syrnikit a számba. -

Próbálok ételt csórni - mondom —; miután olyan bolond vagy,

hogy enni sem engedsz! -

Nagyon is jól tudom, hogy mivel próbálkozol! — mondja. - Lá-

tom, hogy az órát lesed! Nincs több halandzsázás! Pisilj, vagy gyerünk! -

Jól van, na! - mondom, és bemegyek a mosdóba. Tíz negyven.

Nem tudom, meddig bírom még húzni az időt. A mosdóban néhány fickó fésülködik a tükörben. Egy vézna, puffadt szemű szőke ürge kokaincsíkot szippant a mosdópultról. Föl se néz, amikor kinyílik az ajtó. Bemegyek egy vécéfülkébe, az ülőke fedelére ülök, és próbálok megnyugodni. Az órám háromnegyed tizenegyet mutat. Talán Lila direkt akarja, hogy minden tönkremenjen? Vajon tényleg őt láthattam a tömegben, vagy csak a félelmem szelleme jelent meg? Kibújok a zakómból, kigombolom az ingemet, és a zacskó művért, amit Daneca csúsztatott oda, fölragasztom a bőrömre, beletörődve, hogy fájdalmas szőrtelenítés lesz, amikor később letépem.

Átfűzöm a gatyám zsebében a zsinórt, szétszakítom a varrást, és még több ragasztószalagot tekerek rá, hogy könnyebb legyen megfogni a kioldószerkezetet. Tíz negyvenhét. Megnézem, oda van-e ragasztva az üveg hányás a víztartály aljára. Ott van, de fogalmam sincs, végül melyikük adta meg magát, és okádott egyet. Élvezem, ahogy elképzelem. Tíz negyvennyolc. -

Jól vagy odabenn? - szól nagyapa. Valaki vihog.

-

Még egy pillanat! — válaszolok.

Fuldokló hangot hallatok, és a palack tartalmának a felét kilocscsantom. A mosdó megtelik a háromnapos hányás ecetes szagával. Megint öklendezem, de ezúttal igaziból. Kiöntöm a hányás másik felét is, aztán gondosan visszaragasztom az üveget. Lehajolni a legrosszabb. Megint öklendezem. -

Minden rendben? - kérdezi nagyapa, de már nem türelmet-

len. - Cassel?! -

Jól vagyok! - mondom, és köpök egyet.

Lehúzom a vécét, gondosan begombolom az ingemet, aztán fölveszem a zakómat, de azt nem gombolom be. Nyílik az ajtó, és meghallom Anton hangját. -

Mindenki kifelé! Ki kell üríteni a mosdót!

A lábam megroggyan a megkönnyebbüléstől. Kitárom a vécéfülke ajtaját, és az ajtófélfának támaszkodom. Már amúgy is majdnem mindenkit kiüldözött a műhányásom, de a csellengők és a kokós csávó is kivonul Anton mellett. Zacharov a mosdóknál áll. koztunk!

Desi Singer! - mondja, és megdörzsöli a száját. - Régen talál-

—

Nagyon jó parti — mondja nagyapám higgadtan, és Zacharov

felé bólint; a bólintása már-már meghajlással ér fel. - Nem gondoltam, hogy a politikában is benne van. -

Mi, akik megszegjük a törvényeket, nekünk kell legjobban

ügyelnünk rájuk. Végül is többet foglalkozunk velük, mint mások! -

Azt mondják, minden igazi nagy szélhámos a politizálásnál köt

ki — mondja nagyapa. Zacharov mosolyog, de amikor meglát engem, elhalványul a mosolya. -

Senkinek nem lenne szabad benn lennie! - mondja Antonnak.

-

Bocsánat! - mondom, és kinyújtom felé a kezemet. - Kissé be-

rúgtam. Remek ez a buli, uram! Nagyapa megfogja a karomat, hogy elhúzzon onnan, de Anton megállítja. —

Ez itt Philip kisöccse! — Anton vigyorog, mintha mindez bor-

zasztó jó vicc lenne. - Hadd örüljön a kisgyerek! Zacharov lassan nyújtja a kezét, közben végig a szemembe néz. -

Cassel, ugye?

Farkasszemet nézünk. —

Semmi gond, uram! Ha nem szeretne kezet rázni.

Állja a pillantásomat. —

Csak bátran!

Egyik kezemben tartom az övét, a másikkal megfogom a csuklóját, feltolom a kesztyűs kezemet az ingujjában, és az egyik ujjamat kidugom a bőrkesztyűre vágott kis lyukon, hogy megérinthessem a csuklóján a bőrt. A szeme tágra nyílik, amikor hozzáérek, mintha elektrosokkot kapott volna. Hátratántorodik. Határozottan magam felé húzom.

-

Színlelje, hogy meghal! — súgom a fülébe. — A szívét épp most

változtattam kővé! Zacharov megütközve eltámolyog tőlem. Antonra néz, és egy pillanatig attól félek, kérdez valamit, amin lebukom. Aztán hirtelen nekiesik az egyik vécéfülke ajtópántjának, hátratántorodik, és beveri a fejét a kézszárítóba. Hangtalanul kapkod levegőért, majd lecsúszik a fal tövébe, és a kezével az ingébe kapaszkodik, mintha a mellkasát akarta volna megmarkolni. Végignézzük, ahogy lecsukódik a szeme. Még egyszer tátja a száját, mintha utoljára kapna levegőért. Maga Zacharov sem utolsó szélhámos! -

Mit tettél?! - üvölt nagyapa. — Azonnal csináld vissza, Cassel!

Bármit is tettél... A saját nagyapám úgy néz rám, mint egy idegenre. -

Pofa be, vénember! - mondja Anton, és nagyapa feje mögött a

fülkébe vág. Rá akarok förmedni, de nincs rá időm. A visszahatás hiánya elárul. Koncentrálok, hogy átalakítsam magamat. Elképzelek egy fejem felé közelítő pengét, és ihletet keresek, hogy megcsináljam a varázslatot, amit a veszély táplál. Meg kell rémítenem önmagamat. Lilára gondolok, és arra, ahogy késsel a kezemben fölötte állok. Elképzelem, hogy fölemelem a kést. Félelem és önutálat nehezedik rám. A hamis emlék még mindig elég hatásos, hogy halálra rémítsen. Válaszként megrándul a kezem, és a testem képlékennyé válik. Apám kezét képzelem az enyém helyére. A tömpe ujjait és durva bőrkeményedéseit. Apám keze illik az öltönyéhez. Kis átváltozás. Egy kicsi átalakulás. Ami, remélem, a lehető legkisebbre csökkenti a visszahatást.

Hullámzás fut végig a testemen. Szeretnék a fal felé lépni, de a lábam mintha elolvadva szétterülne. Anton a kabátjába nyúl, és kipattint egy pillangókést. Pörgeti a kezében, fényes, mint a halpikkely. Zacharov fölé hajol, és levágja a dísztűt a nyakkendőjéről. -

Mostantól minden másképp lesz! - mondja.

Anton felém fordul, a kést még a kezében tartja, és hirtelen ez nagyon, de nagyon rossz ötletnek tűnik. -

Biztos vagyok benne, hogy nem emlékszel - mondja Anton hal-

kan. - De készítettél nekem egy amulettet! Úgyhogy soha eszedbe ne jusson, hogy megpróbálsz engem átváltoztatni! Mintha bármire is képes lennék, azon kívül, hogy térdre rogyok, mert a testem tekeredik és torzul. Homályos és változó a látvány, de látom, hogy a nagyapám Zacharov mellé guggol. A végtagjaim átalakulnak, uszonyok nőnek az oldalamon, az ötödik és a hatodik karomat beverem a falba. A fejem előre-hátra csapódik. A nyelvem kettéágazva cikázik. Mindenem görcsbe rándul, ahogy a csontjaim kiugranak a helyükről. Ezerfelé osztódik a szemem, és valamennyi együtt pislog a plafon felé. Mondogatom magamnak, hogy hamarosan véget ér, de folyatódik, nem akar elmúlni. Anton nagyapa felé indul. -

Maga hűséges ember; sajnálom, hogy ezt kell tennem!

-

Állj meg, ahol vagy! - mondja neki nagyapa.

Anton a fejét rázza. -

Örülök, hogy Philipnek ezt nem kell végignéznie. Ő nem érte-

né meg, de maga biztosan megérti, ugye, öregember? Egy vezérnek ügyelnie kell arra, ki mesélhet róla történeteket.

Próbálok arra fordulni, de a lábam helyén paták csattognak a kövezeten. Nem tudom, hogy kell őket használni. Próbálok kiabálni, de a hangom se a sajátom, hanem madárfüttyszerű, valószínűleg a csőr miatt, ami a szám helyén éktelenkedik. -

Viszlát! - mond búcsút Anton nagyapámnak. - Legendává fo-

gok nőni! Valaki dörömböl az ajtón. A kés megáll a levegőben, nagyapa torka előtt lebeg. -

Én vagyok az! — szól Barron kintről. — Nyissátok ki!

-

Hadd nyissam ki az ajtót! - mondja nagyapa. - Tedd el azt a

kést! Ha bárkihez hű vagyok, az ez a fiú itt. És ha azt akarod, hogy ő hűséges legyen hozzád, azt ajánlom, légy óvatos! -

Anton! - mondom a földön fekve. Nehéz a szavakat megfor-

málnom az összevissza kunkorodó nyelvemmel. - Ajtó! Anton rám néz, visszacsukja a pillangókését, és kinyitja az ajtót. Arra koncentrálok, hogy az átváltozott kezemet a gatyám zsebébe tudjam dugni. Barron tesz néhány merev lépést a mosdóban, aztán előrebotlik, mintha valaki meglökné hátulról. -

Tartsd a kezedet ott, ahol látom! - kiált egy lány. Lila piros ru-

hát visel, épp olyan szűk, mint amilyen rövid. Egyetlen eszköze egy nagy, a fluoreszkáló fényben csillogó ezüstszínű pisztoly. Az ajtó becsapódik a háta mögött. A fegyver tökre valódinak néz ki! És egyenesen Anton felé irányul. Anton eltátja a száját, talán a nevét akarja kimondani, de szavak nem jönnek ki rajta. -

Hallottad, amit mondtam?! - ordít Lila.

-

Ő ölte meg az apádat! — mondja Anton, és a csukott késsel fe-

lém mutat. — Nem én voltam! Ő volt!

Lila oda néz, ahol Zacharov teste fekszik, és a pisztoly csöve bizonytalanul meginog. A zakóm alá nyúlok, és remélem, hogy az ujjaim elég hosszú ideig ujjszerűek maradnak ahhoz, hogy használni tudjam őket. A nyelvem is újból működik. -

Te ezt nem értheted! Sohasem akartam...

-

Elegem van a kifogásaidból! - kiabál Lila, és rám emeli a pisz-

tolyt. Remeg a keze. - Nem tudtad, mit teszel! Nem emlékszel! Te senkit sem akartál bántani! Nem úgy néz ki, mint aki színlel. Megpróbálok fölállni. -

Lila...

-

Fogd be, Cassel! - üvölti, és lelő.

Vér spriccel szét az ingemen. Halként tátogok. Miközben lecsukódik a szemem, hallom, hogy nagyapa a nevemet kiáltja. Semmivel sem lehetnék inkább a buli fénypontja, mint ha lelőnek.

18.FEJEZET FÁJ. SZÁMÍTOTTAM RÁ, de így is megállt bennem az ütő. Nedvesség itatja át az ingemet, ami ettől a testemre tapad. Amennyire tudom, igyekszem lelassítani a lélegezésemet. A testem átváltozása már lelassult. Múlik a visszahatás. Szeretném kinyitni a szememet, de el kell hitetnem Antonnal, hogy lelőttek, úgyhogy leselkedés helyett csak hallgatózom. -

Mindketten a mosdókhoz! - parancsolja Lila. - Úgy tartsátok

a kezeteket, hogy lássam! Emberek mozognak körülöttem. Dörmögést hallok onnan, amerre a nagyapám lehet, de nem merek odanézni. -

Hogy kerülsz te ide? - kérdezi Anton Lilától.

-

Jaj, ne szórakozz már! — feleli Lila halkan és vészjóslóan. — Tu-

dod, hogy jöttem ide? Gyalog. Wallingfordból. Az aprócska kis mancsaimon. Próbálok kicsit odébb csúszni, hogy később könnyebb legyen fölállni. Akár a bűvész a színpadon, a szélhámos is eltereli a gyanút. Míg mindenki azt lesi, hogy húzza elő a nyulat egy kalapból, ő éppen kettéfűrészel egy lányt. Azt gondolod, az egyik trükköt mutatja, de ő közben már egy másikon dolgozik.

Azt gondolod, haldoklom, pedig épp kinevetlek. Utálom, hogy ennyire élvezem! Utálom, hogy örömmel tölt el, amikor az adrenalin behatol a testem legmélyebb zugaiba. Nem vagyok jó ember. Viszont fantasztikus érzés átverni Barront és Antont! Léptek visszhangzanak körülöttem, Lilához közelít valaki. -

Annyira sajnálom, Lila! - mondja Anton. - Tudom, hogy...

-

Meg kellett volna gyilkolnod, amikor volt rá lehetőséged! - vág

közbe Lila. Valaki megérinti a vállamat, és majdnem összerándulok. Durva, csupasz ujjak a nyakamon a pulzusomat keresik. Az egyetlen, amit nem tudok színlelni. Kinyitja a zakómat. Ha kigombolja az ingemet is, meglátja a drótokat. -

Egy kis ördögfiióka vagy, Cassel Sharpe! - suttogja nagyapa na-

gyon halkan. Eszes, mint az ördög, és kétszer olyan szép. Erőlködnöm kell, nehogy mosolyogjak. -

Add ide szépen azt a pisztolyt! - mondja Anton. Ezúttal rés-

nyire nyitom a szememet. A kés ott van az egyik kezében. - Tudod, hogy nem akarod megtenni! -

Állj a mosdókhoz! - kiabál Lila.

Anton eldobja a kést, a kezét Lila felé lendíti, és kiüti a pisztolyt a markából. Csattogva csúszik keresztül a kövön. Egyszerre ugranak a pisztoly után, de Anton kaparintja meg. Megpróbálok fölállni, de nagyapa visszanyom. Anton fölemeli a pisztolyt, és háromszor Lilára lő. Lila hátratántorodik, de nincs bedrótozva, úgyhogy nincs se durranás, se vér. A lőszer ártalmatlanul találja el, aztán a padlóra potyog. Lebuktunk.

Anton csak bámulja Lilát, majd a fegyverre néz a kezében. Azután rám. A szemem tágra nyitva. -

Megöllek! - ordítja, és félredobja a pisztolyt. Olyan keményen

esik a kőpadlóra, hogy letörik belőle egy darab. Nagyon gáz! A nagyapám közénk áll, én erőlködöm, hogy eltávolítsam az útból, amikor a helyiség másik végében megszólal egy hang. -

Elég! - kiáltja Zacharov a pillanatnyi csöndben. Bizonytalanul

lábra áll, és megmozgatja az elmerevedett nyakát. Anton hátratántorodik, mintha Zacharov szellemét látná. Mindannyian megdermedünk. Barron vádlón rám mutat az ujjával. -

Kijátszottál! - Bizonytalannak hangzik.

-

Itt mindenki játszik! - mondja Zacharov a furcsa kiejtésével. -

Így játszottatok a vízipisztollyal is, amikor gyerekek voltatok. Összevissza hadonásztatok, míg minden vizes nem lett. -

Miért... Mit tudtál? - kérdezi Anton. - Miért színlelted,

hogy... Zacharov grimaszol. -

Sohasem hittem volna el, hogy te, Anton, elárulod a családo-

dat! Te, akit mindenki közül örökösömnek választottalak volna. Zacharov a nagyapámhoz fordul. - A család ma már nem jelent semmit, ugye? Nagyapa Barronra és rám néz, tanácstalanul, mit válaszoljon. Anton két lépést tesz Zacharov felé, az arca eltorzul. Barron fölkapja Anton kését, és körbeforgatja a kezében. Becsukja, aztán újból kicsapja. Odébb gurulok, és négykézlábra állva skerázok keresztül a művértől tocsogó padlón. Sikerül térdre keverednem.

-

Sose jutsz ki innen élve! - fenyegeti Anton Zacharovot, miköz-

ben fejével Barron és a kése felé bök. Egyetlen kijátszható lapom maradt, de az jó. Felállók. Pont, mintha megint a Smythe Hall tetején állnék. Ha megcsúszom, meghalok. -

Nem félek tőled! - mondja Zacharov, és még mindig Antont

nézi. - Nagy bátorság kell, hogy valakit a saját kezeddel gyilkolj meg! Te nem vagy elég tökös hozzá! -

Kuss legyen! — üvölti Anton. Barronhoz fordul. - Add ide a

kést! Majd én megmutatom neki, mi a félelem! Lila Anton felé fut, de az apja elkapja a karját, és háttal magához szorítja. Lila szája széle lebiggyed. A tekintete parázslik az unokabátyja felé lövellő tűztől. -

Megöllek! - sziszegi.

Barron nem adja át a kést, viszont mosolyogni kezd. A hegyét Anton torkához szegezi. -

Ne mutass rám azzal a késsel! - mondja Anton, és elsöpri Barron

kezét. - Mire vársz még? Add ide! -

Nagyon is megfelelő irányba mutatok! - közli vele Barron. -

Sajnálom! Mélyet sóhajtok, és kinyitom a csapdámat. -

Barron és én már hónapokkal ezelőtt találkoztunk Zacharovval.

így van, uram? Zacharov szigorúan függeszti rám a szemét. El tudom képzelni, hogy torkig van a svindlijeimmel, de rá kell döbbennie, számára a legfontosabb az, hogy a bicska Anton nyakán maradjon. Az ujjai még keményebben markolják Lila karját. -

Így van.

Barron bólogat.

-

Ez nem lehet igaz! - mondja Anton Barronnak. — Miért?! Még

ha engem átvernél is, Philippel soha nem csesznél ki! -

Ő is benne van - mondja Barron. Kicsit elfordítja a kést, hogy

a fluoreszkáló fény játszadozhasson az élén. -

Philip sohasem fordulna ellenem! Lehetetlen! Az egészet együtt

terveltük ki! Évek óta tervezgettük! Barron megrántja a vállát. -

Ha ez így van, hol van most Philip? Ha olyan hűséges, nem

kéne itt lennie? Anton rám néz. -

Ennek nincs semmi értelme!

-

Minek nincs értelme? — kérdezi Lila. Egy pillanatra rám irányít-

ja a tekintetét. - Gondolod, hogy egyedül te árulsz el másokat, Anton? Gondolod, hogy egyedül te hazudsz? Látom a vívódást Anton arcán. Azon gondolkodik, mi legyen a következő lépése. -

Meg kellett bizonyosodnunk róla, hogy valóban meg akarod

gyilkolni a családunk fejét - mondja Barron. Nem látszik zavartnak, arcizma se rezzen. -

Meg fog ölni téged, te idióta! — mondja neki Anton. Elveszett-

nek tűnik. - Mindent eldobtál a nagy semmiért! Elraboltad a lányát! Halott ember vagy! Mindnyájunkat ki fog végezni! -

Nekünk megbocsátott - mondja Barron. - Megegyezett Phi-

lippel és velem, hogy elfelejti a történteket. Mi senkik vagyunk. Te viszont az unokaöccse! Zacharov halkan felhorkan, és hitetlenkedve rázza a fejét. Végül Barron felé nyújtja a kezét, aki finoman a tenyerébe ejti a pillangókést. Kieresztem a levegőt; észre sem vettem, hogy visszatartottam.

-

Anton! — szólal meg Zacharov, és mintha most jutna eszébe, el-

engedi a lányát. - Kisebbségben vagy! Ideje, hogy feladd! Feküdj a padlóra! Lila, menj, és hívd ide Stanley-t! Mondd meg neki, hogy van itt valami elintézendő. Lila a ruhájába törli a kezét, nem néz egyikünk szemébe sem. Lehetetlen elkapnom a pillantását. Az ajtó felé indul. Zacharovval összetalálkozik a tekintetünk. Tudja, hogy kijátszottam, még akkor is, ha nem tudja, hogyan. Alig láthatóan felém biccent a fejével. Végül is, úgy tűnik, bizonyítottam. -

Köszönöm, Barron! És természetesen neked is, Cassel! - A fogai

csikorognak, miközben megköszöni a hazugságainkat. - Miért nem mentek ti is Lila után, és vártok meg a konyhában? Mi itt még nem végeztünk. Desi, te gondoskodj róla, hogy ne tűnjenek el! -

Te! - mondja Anton, miközben rám néz. - Te tetted ezt! Ez a

te műved! -

Nem én csináltam belőled idiótát! - mondom, talán nem túl

bölcsen, de ostoba vagyok, és megszédített a megkönnyebbülés. Ráadásul, köztudott, hogy egyszerűen képtelen vagyok befogni a lepcses számat. Anton felém veti magát, és mielőtt bármit is tehetnék, elfogy köztünk a távolság. Hátrazuhanunk, be az egyik fülkébe, és a csempébe verem a fejemet az egyik vécécsésze mellett. Látom, hogy nagyapa Anton nyaka után nyúl, le akarja tépni rólam, de Anton túl nehéz és erős. Anton ököllel az arcomba vág. Föltámaszkodom, és homlokkal lefejelem, olyan erősen, hogy megszédülök a fájdalomtól. Fölemelkedik, megint be akar húzni, de hirtelen üressé válik a tekintete. Rám zuhan a súlyos testével, és nehéz paplanként fekszik rajtam.

Hátrakotrom magamat, nem érdekel, hogy mocskos a padló, csak szabadulni akarok a súlya alól. Sápadt az arca, az ajka kékül. Meghalt. Anton halott. Még akkor is őt bámulom, amikor Lila lehajol, és egy csomó vécépapírt nyom a számhoz. Észre sem vettem, hogy vérzek. -

Lila! - szól neki Zacharov. — Gyere ide! Menjünk ki innen!

-

Eszedbe jutott már, hogy néhanapján túlságosan okos vagy? -

kérdezi szelíden, mielőtt visszatér az apjához. Nagyapa védelmezően görnyed a saját csuklója fölé. -

Jól vagy? - kérdezem tőle. Feltápászkodom, és teljes súlyommal

a falnak támaszkodom. -

Jól leszek, ha végre kijutunk ebből a mosdóból - válaszolja

nagyapa. A jobb keze csupasz, és a gyűrűsujja sötétedik, feketeség terjed rajta az ujja hegyétől. -

Ó! — mondom. Megmentette az életemet!

Nagyapa csak nevet. -

Mi van? Nem hitted, hogy még képes vagyok rá?

Szégyellem bevallani, de elfelejtettem, hogy ő nem szűnt meg halálvető lenni. Mindig a múltban gondoltam rá, mint átokvetőre, de egyetlen érintésével megölte Antont. Ujjak tapintása egy érzékeny nyakon. -

Meg kellett volna engedned, hogy segítsek! - mondja nagy-

apa. - Kihallgattam a fiúkat vacsora után, amikor begyógyszereztek. -

Lila! Barron! - szól Zacharov. — Ti ketten velem jöttök! Kicsit

magára hagyjuk Desit és Casselt, hadd szedjék rendbe magukat. Ránk néz. - Ne menjetek sehova! Bólintok, ők kimennek.

-

Elég sok magyarázattal tartozol! - mondja nagyapa.

Az arcomhoz szorítom a vécépapírt. A valódi vér, ami a számból folyt, összefoltozta az ingemet a művér mellett. Anton testére nézek. -

Azt hitted, most is úgy érkeztem ide, hogy megváltoztatták az

emlékezetemet; ezért akartál innen kivonszolni! -

Mit kellett volna hinnem? — mondja nagyapa. - Hogy nek-

tek hármótoknak van egy nevetségesen bonyolult tervetek? Hogy Zacharov is benne van? A tükörbe vigyorgok. -

Nem vagyunk mi benne együtt semmiben. Meghamisítottam

Barron feljegyzéseit. Barron mindent elhisz, ami a jegyzetfüzetében van. Kénytelen, mivel elveszítette az emlékezetét. Ezen dolgoztam az elmúlt másfél napban. Ezért maradtam fönn éjszaka. Újraírtam a kézírásával sok-sok oldalt a jegyzetében; könynyű volt utánozni, hiszen már annyira jól ismertem. Egy teljesen más életet találtam ki Barronnak. Olyat, amiben meg akarná menteni egy bűnözőcsalád fejét, mert Zacharov Lila apja. Olyan életet, ahol a bátyáim és én nemes célokért harcolunk együtt. A legkönnyebb olyat hazudni, amit igaznak szeretnél. Nagyapa összeráncolt homlokát a felismerés sokkja simítja ki. -

Úgy érted, Barron sohasem találkozott Zacharovval?

Megrázom a fejemet. -

Nem. Csak azt hiszi, hogy találkoztak.

-

És te találkoztál Zacharovval?

-

Lila azt akarta, hogy magunk intézzük el az ügyet - magyará-

zom. — Úgyhogy én sem találkoztam vele. Nagyapa felnyög. -

Baj baj hátán!

Még utoljára rápillantok Anton holttestére. Valami csillog a fényben. Zacharov gyémánt nyakkendőtűje Anton bal kezénél. Lehajolok, fölveszem. Zacharov az ajtó félfának támaszkodva áll, mire fölegyenesedem. Nem hallottam bejönni. -

Cassel Sharpe! - Fáradt a hangja. — A lányom azt mondja, az

ő ötlete volt. Bólogatok. -

Egy igazi pisztollyal jobban működött volna!

Felhorkan. -

Mivel az ő ötlete volt, nem vágom le a kezedet, amiért hozzá

mertél érni a bőrömhöz. Csak egyet árulj el! Mióta tudod, hogy átalakító vagy? Egy pillanatig azért nyitom a számat, hogy tiltakozzam. Nem változtattam át. Honnan tudja, hogy nem színleltem? De eszembe jut a visszahatás, és ahogy a kőpadlón fetrengek. -

Nemrégen — válaszolom.

-

És te tudtál róla? — Zacharov nagyapához fordul.

-

Az anyja titokban akarta tartani, amíg elég idős nem lesz. A ki-

szabadulása után akarta elmondani neki. - Nagyapa rám néz. - Cassel, amit te tudsz, az sokak számára nagyon értékes! Nem állítom, hogy anyádnak igaza volt, de okos nő, és... Félbeszakítom. -

Tudom, nagyapa!

Zacharov mintha valamit mérlegelne. -

Szeretném, ha tisztáznánk valamit. Soha nem ígértem, hogy

életben hagyom a bátyáidat. Egyiküket sem! Bólintok; a hangsúlya elárulja, még nem fejezte be.

-

A nagyapádnak igaza van. Értékes vagy. És most az enyém!

Amíg nekem dolgozol, addig a bátyáid életben maradnak. Megértetted? Megint bólintok. Azt kellene neki válaszolnom, hogy nem érdekel. Hogy nem érdekel, ha meghalnak. De nem teszem. Úgy tűnik, igaz a mondás, hogy soha senki nem fog úgy szeretni, mint a családod. -

Akkor itt végeztünk - mondja Zacharov. - Egyelőre. Menj a

konyhába, és nézd meg, fel tud-e valaki hajtani neked egy tiszta inget! Nagyapa visszahúzza a jobb kezére a kesztyűjét. Most az egyik ujja itt is éppúgy fityeg, mint a bal kezén levők. -

Ó! Ezt találtam a... - mondom Zacharovnak, és felé nyújtom a

Feltámadás Gyémántját, amikor valami furcsát veszek észre. Az óriási kő egyik sarka letörött. Zacharov kényszeredett mosollyal veszi át. -

Még egyszer köszönöm, Cassel!

Bólintok. Próbálom elrejteni, hogy tudom, a Feltámadás Gyémántja nem képes megvédeni senkit. Értéktelen. Üvegből van.

A mosdón kívül teljes gőzzel tombol a buli. A zaj hirtelen rám ömlik, mint egy szürreális hullám, zene, nevetés és szónoklatok, amik elég hangosak voltak, hogy elnyomják a lövéseket. Semmi - de különösen Anton halála - nem tűnik valóságosnak a csillárok táncoló fényében, ahogy pezsgőbuborékok ezrein ragyogva visszatükröződik. -

Cassel! - kiabál Daneca, és odarohan. - Jól vagy?

-

Izgultunk! - mondja Sam. - Túl sokáig voltatok odabenn.

-

Jól vagyok! - mondom. - Nem úgy nézek ki, mint aki jól van?

—

Egy parti közepén ácsorogsz, és csöpög rólad a vér - mondja

Sam. - Egyáltalán nem úgy nézel ki, mintha jól lennél! -

Erre! - mondja Zacharov, és a konyhák felé mutat.

-

Mi is jövünk! - mondja Daneca.

Kimerültnek érzem magamat, és lüktet az arcom. A bordáim még mindig fájnak. És sehol sem látom Lilát. -

Aha — mondom. - Jó.

Az emberek majd hasra esnek, annyira igyekeznek kitérni az utamból, amerre vonulok. Tényleg elég szarul nézhetek ki. A konyha kisebbnek tűnik így, hogy emberek rohangásznak benne, tálcán kaviárral megrakott kis palacsintákat visznek, aranyszínű töltött tésztapárnákat, amikből kicsordul a fokhagymás vaj és apró tortácskákat kandírozott citrommal a tetejükön. Korog a gyomrom, és ezen meglepődöm. Nem értem, hogy lehetek éhes, amikor nemrég néztem végig egy ember meggyilkolását; mégis, majd éhen pusztulok. Philip hátul áll, két oldalán tagbaszakadt fickók tartják féken. Nem tudom, Lila hozta-e be a partira, vagy Zacharov küldött érte, hogy kísérjék ide onnan, ahol Lila fogva tartotta. Meglát, a szeme összeszűkül. —

Mindent elvettél tőlem! - üvölti. - Maurát! A fiamat! A jövő-

met! A barátomat! Mindent elvettél! Azt hiszem, igaza van. Mondhatnám, hogy nem így gondoltam. —

Szívás, mi? - mondom ehelyett.

Megpróbál kiszabadulni a testőrök szorításából. Nem félek. Hagyom, hogy Daneca a tálalók és mosogatók felé vezessen. -

Teszek róla, hogy megbánd, amikor megszülettél! - ordítja Phi-

lip a hátamnak. Tudomást se veszek róla.

Lila egy üveg vodkával az egyik, és egy asztalkendővel a másik kezében vár. -

Ülj föl a pultra! — utasít.

Félretolok az útból egy tálat és egy fakanalat, majd felülök. Philip üvölt, de a hangja nagyon messziről jön. Mosolygok. -

Lila, ez Daneca! Sammel már találkoztál. Barátaim az iskolából.

-

Most tényleg beismerte, hogy barátok vagyunk? - kérdezi Sam,

és Daneca nevet. Lila vodkát önt a szalvétára. -

Bocs, hogy nem mondtam el a tervem többi részét! — mondom

neki. - A Barronnal kapcsolatosat. -

A jegyzetfüzet, ugye? Valahogy kijavítottad.

Meglepetten nézek rá, elmosolyodik. -

Évekig vele éltem, emlékszel? Láttam a naplóját. Okos vagy! -

Az államhoz nyomja a rongyot, én pedig felszisszenek. Csíp, mint az állat! -

Aúúú! Eszedbe jutott már valaha, hogy kissé erőszakos vagy?

Lilának kiszélesedik a mosolya. Ha tudna, azt hiszem, fölkunkorodna az ajka széle. Közel hajol hozzám. -

Ó, nagyon is jól tudom! És azt is tudom, hogy ez tetszik neked!

Sam nyerítve röhög. Nem érdekel. Tényleg tetszik.

19.FEJEZET A KÖVETKEZŐ KÉT HÉTBEN el vagyok havazva, próbálom bepótolni az elmulasztott leckéket. Daneca és Sam segít, takarodóig ülnek velem a könyvtárban, amikor nekem haza kell indulnom, nekik pedig vissza a koleszba. Anynyira sok időt töltök a suliban, hogy nagyapa saját autót intéz nekem. Összehoz egy barátjával, aki kétezerért szerez egy 1980-as Mercedes Benz Turbót. Elég szarul megy, de Sam megígéri, hogy átalakítja olajjal futóvá. A halottaskocsijával megnyert valami államon belüli tudományos versenyt, és szerinte egészen a nemzetközi versenyig jutunk az én autómon tervezett kontármunkával. Addig is keresztbe teszem az ujjaimat, hogy járjon a motor. Kedden, amikor hazaindulok, Barront találom az autómnak dőlve, kulcsot pörget az egyik fekete kesztyűs ujján. A motorja az autóm mellett parkol. -

Mit akarsz? — kérdezem.

-

Pizzaest! - válaszolja.

Úgy nézek rá, mintha elment volna az esze. Viszonozza a pillantást. -

Kedd van!

A probléma azzal, ha valakinek az egész évét nagyon gyorsan újra kell írnod, hogy belelopódzik a fantáziád is. Először azt tervezed, hogy csak azt módosítod, amire szükséged van, de akkor maradna egy csomó fehér folt. Én ezeket a foltokat azzal a kapcsolattal töltöttem ki, amilyet mindig is szerettem volna Barronnal. Kicsit zavarba ejtő, most, amikor Barron tényleg azt hiszi, hogy minden második kedden pizzázni megyünk, és az érzéseinkről beszélgetünk. -

Én vezetek - mondom végül.

A kis helyen, ahová beülünk, bokszok vannak, és zenegép áll minden műanyaggal borított asztalon. Pizzát rendelünk, jó sok sajttal a tetején, szósszal, kolbásszal és szalámival. Az enyémet beborítom csípőspaprika-darabokkal. -

Visszamegyek a Princetonra, hogy befejezzem a sulit - mond-

ja Barron, és beleharap egy darab fokhagymás kenyérbe. — Most, hogy anya kiszabadul. Valami azt súgja, hogy hamarosan újra ügyvédre lesz szüksége. - Nem tudom, visszamehet-e, vagy hogy képes lesz-e betömni azt a sok lyukat a fejében jogi könyvekkel, és emlékezni fog-e rájuk, amennyiben nem varázsol többé. Ez az „amenynyiben” fontos. —

Tudod, hogy pontosan mikor engedik ki?

—

Azt mondják, pénteken — válaszolja. — De már kétszer megvál-

toztatták a dátumot, úgyhogy nem tudom, mennyire vehetjük komolyan. Mindenesetre lehet, hogy kéne venni egy tortát, vagy ilyesmi. A legrosszabb, ami történhet, hogy mi esszük meg. Az emlékezet viccesen működik. Barron nyugodtnak tűnik, mint aki tényleg kedvel, mert nem emlékszik rá, hogy gyűlöl. Talán rémlik neki valamiféle ellenszenv, de feltételezi, hogy jobban szeret, mint amennyire utál. Ezzel szemben én nem vagyok laza. Nem tudok felejteni! Legszívesebben felugranék a székemről, és megfojtanám.

-

Mit gondolsz, mit fog anya először csinálni, amikor kijön? -

kérdezem. -

Bajt kever - feleli Barron, és nevet. - Szerinted? Azon kezd

majd munkálkodni, hogy minden úgy legyen, ahogy ő akarja. És mindannyian jobban tesszük, ha imádkozunk, hogy ez egyezzen azzal, amit mi szeretnénk. Szívószálon keresztül szürcsölöm az üdítőmet, lenyalom a kolbászzsírt a kesztyűmről, és arról fantáziálok, mi lenne, ha Barront egy szelet pizzává változtatnám, és megetetném a kölykökkel a szomszéd asztalnál. Mégiscsak jó, hogy van egy bátyám, akivel dumálhatok.

A barátaidat tartsd közel magadhoz, az ellenségeidet pedig még közelebb. Ezt mondja Zacharov, amikor elmagyarázza, hogy Philip továbbra is neki fog dolgozni, mert így rajta tarthatja a szemét. Az embereik általában nem hagynak el élve egy bűnözőcsaládot, úgyhogy egyáltalán nem vagyok meglepve. Kérdezem nagyapát, látta-e Philipet, de ő csak morog.

Lila hív szerdán. -

Igen! - szólok bele, mert nem ismerem meg a számot.

-

Neked is helló! - Boldog a hangja. - Van kedved találkozni?

-

Persze! - vágom rá, és majd kiugrik a szívem. Hirtelen kicsit

esetlenné vált kézzel teszem át az oldaltáskámat egyik vállamról a másikra. -

Gyere be a városba! Iszunk forró csokit, és talán azt is megenge-

dem, hogy megverj videojátékban! Négy éve nem játszottam! Lehet, hogy kicsit berozsdásodtam.

-

Úgy megverlek, hogy a saját avatarod is kiröhög majd!

-

Seggfej! Akkor gyere szombaton! - mondja, és leteszi.

Egész vacsora alatt nem lehet letörölni a vigyort a képemről.

Pénteken ebédidőben az udvarra indulok. Meleg van kinn, és sokan kivitték a kajájukat, hogy a fűben egyenek. Sam és Daneca Johan Schwartzcal, Jill Pearson-White-tal, és Chaiyawat Terweillel üldögél. Odaintenek. Visszaintek, de továbbmegyek egy kis csoport fa felé. Már újragondoltam a történteket, de valami továbbra is zavar. Előveszem a telefonomat, és beütök egy számot. Nem is számítok rá, hogy fölveszik, és mégis! -

Dr. Churchill irodája! - mondja Maura.

-

Cassel vagyok!

-

Cassel! Eszembe jutott, vajon mikor hívsz fel! Tudod, mi a leg-

jobb érzés a világon? Száguldasz az autóval az úton, dübörög a zene, a hajadat fújja a szél, és a kisbabád boldogan gügyög mögötted az autósülésben! Mosolygok. -

Tudod, hová mész?

-

Még nem - feleli. — Majd tudni fogom, ha megérkeztem.

-

Örülök, hogy boldog vagy! - mondom neki. - Csak azért hív-

talak, hogy ezt elmondjam. -

Tudod, mi hiányzik a legjobban? - kérdezi.

Megrázom a fejemet, aztán rájövök, hogy nem lát engem. -

Nem.

-

A zene. — A hangja elhalkul, ellágyul. — Gyönyörű volt! Bárcsak

újra hallhatnám, de nem lehet! A zenét magával vitte Philip. Önkéntelenül is megborzongok.

Daneca érkezik, mire leteszem a telefont. Idegesnek látszik. -

Hé, gyere már! - sürget. - El fogunk késni!

Úgy nézhetek ki, mint akit gránátnyomás ért, mert tétovázik. -

Nem kell jönnöd, ha nem akarsz!

-

Nem erről van szó! Akarok! - válaszolom. Nem biztos, hogy így

is gondolom, de Daneca és Sam is ott volt, amikor igazán szükségem volt rájuk. Lehet, hogy az igazi barátság nem arról szól, hogy feltétlenül viszonoznod kell egy szívességet, de üsse kavics! Legalábbis esélyt adok. Ahogy Daneca, Sam és én átvonulunk az udvaron, meglátom Audrey-t: almát eszik a Művészeti Központ bejárata közelében. Rám mosolyog, pont úgy, ahogy régen. -

Hova mentek, skacok?

Mélyet sóhajtok. -

HEX-gyűlésre. Átokvetők jogairól fogunk tanulni.

-

Tényleg? — Audrey Danecára néz.

-

Mit is mondhatnék? - rándítom meg a vállamat. - Kipróbálok

új dolgokat. -

Én is jöhetek? - kérdezi, de nem áll föl, talán azt várja, nemet

mondok. -

Még szép, hogy jöhetsz! - válaszolja Daneca, mielőtt túljuthat-

nék az első sokkon, miszerint Audrey akar jönni. - A HEX-gyűlések mindannyiunk számára nyitottak, hogy jobban megértsük egymást! -

Adnak ingyenkávét! - teszi hozzá Sam.

Audrey a bejárat melletti bokorba hajítja az almacsutkáját. -

Számíthattok rám!

A gyűlés Ms. Ramirez zeneszobájában van, ő a tanácsadó. Az egyik sarokban zongora áll, és néhány dob hever a hátsó fal mellett,

egy keskeny mappákkal és kottákkal teli könyvespolcnak támasztva. Cintányér egyensúlyoz az ablaksor melletti alacsony polcon, szomszédságában egy kotyogó kávéfőző. Ms. Ramirez az átellenes oldalon ül a zongoraszéken, diákok gyűrűjében. Kinyitok még négy széket. Mindenki udvariasan arrébb költözik, de a lány, aki áll, nem hagyja abba a beszédet. -

Az az igazság, hogy nehéz legyőzni a diszkriminációt, amikor

valami illegális - mondja a lány. - Úgy értem, mindenki úgy gondol a varázslókra, mint bűnözőkre. Például a varázsló szót az emberek akkor is használják, ha tolvajt értenek alatta. És ha valamelyikünk akár egyetlenegyszer is varázsol, már bűnözővé válik. Úgyhogy legtöbben azok is vagyunk, hiszen valahogyan rá kellett jönnünk, mik is vagyunk. Nem tudom a nevét, csak hogy elsős. Nem néz senkire, és a hangja szenvtelen. Kicsit lenyűgöz a bátorsága. -

Ráadásul rengeteg átokvető létezik, aki soha semmi rosszat

nem tesz. Elmennek esküvőkre, kórházakba, és jó szerencsét tesznek. Vannak, akik menhelyeken dolgoznak, reményt adnak másoknak, magabiztossá és pozitív gondolkodásúvá teszik őket. És az a szó: átok. Mintha minden, amit tennénk, rossz varázslat lenne. Úgy értem, egyáltalán miért akarna bármelyikünk bármi rosszat tenni? A visszahatás szörnyű! Például, ha egy szerencsevető egész életében jó szerencsét tesz, akkor neki is mindig szerencséje lesz. Nem kell feltétlenül rossznak lennie, csak mert varázslat! Elhallgat, és ránk emeli a tekintetét. Rám. -

Varázslat - mondja a lány. - Egyszerű varázslat.

Este, amikor hazaérek, nagyapa épp teát készít a konyhában. Sokat takarítottunk. A konyhapult nagyrészt tiszta, a tűzhelyet nem

borítja ezeréves rászáradt kaja. Egy üveg whisky áll az asztalon, de a kupakja még rajta van. -

Anyád hívott - mondja nagyapa. - Kiengedték.

-

Kiengedték? — ismétlem bambán. - Kiszabadult a börtönből?

Itt van? -

Ő nincs. De vendéged van — mondja, és visszafordul, hogy le-

törölje a vízcsapot. - A Zacharov lány fönn vár a szobádban. Fölnézek a mennyezetre, mintha átláthatnék rajta. Meglepődöm, de nagyon örülök. Mit gondol vajon a házról? Azonnal eszembe jut, hogy sokszor járt már nálunk. Már az én szobámban is volt, csak macska képében. Nagyon megütközöm azon, amit nagyapa mondott. -

Miért hívod Lilát úgy: „a Zacharov lány”? És hol van anya?

Nem juthatott messzire. A börtön biztosan lelassítja az embert. -

Shandra kivett egy hotelszobát. Azt mondja, nem akarja, hogy

ilyen állapotban lássuk. Amit utoljára hallottam, hogy pezsgőt rendel, sült krumplit ezersziget öntettel, és készen van a habfürdője. -

Tényleg?

Nagyapa nevet, de nem felszabadultan. -

Ismered anyádat!

Eloldalazok nagyapa és az ott maradt dobozok mellett, amikben még kiszortírozatlan holmi áll, és kettesével véve a fokokat felmegyek a lépcsőn. Nem értem, miért ilyen a hangulata, de a vágy, hogy Lilát lássam, háttérbe szorít minden mást. -

Cassel! - kiált utánam nagyapa. Megfordulok, és visszanézek a

korlát fölött. - Menj be, és hozd le! Lilát. Van valami, amit mindkettőtöknek el szeretnék mondani. -

Oké! - mondom automatikusan, de nem igazán van kedvem

végighallgatni, bármi is az. Két nagy lépés a folyosón, és kinyitom a szobám ajtaját.

Lila az ágyon ülve az egyik szellemekről szóló könyvet olvassa a könyvtárba soha vissza nem vitt gyűjteményemből. Felém fordul, és huncutul rám mosolyog. -

Nagyon hiányoztál! - mondja felém nyújtott kézzel.

-

Tényleg? - Csak bámulom, ahogy a napsugár a piszkos ablakon

át megcsillan a szempilláján. Úgy ragyog, mint az arany, az ajkait pedig résnyire nyitja. Éppen olyan, mint az a lány, akivel, emlékszem, fára másztunk, aki kiszúrta a fülemet és lenyalta a kezéről a vért, valahogy mégis más. Idővel megnyúlt az arca, és a szeme lázasan csillogóvá vált. Annyiszor gondoltam rá ebben a szobában, hogy az az érzésem, a gondolatok elővarázsoltak egy káprázat-Lilát, aki most elterül az ágyamon. A valószerűtlenség megkönnyíti, hogy odamenjek hozzá, bár a szívem dobként ver a mellkasomban. -

Én hiányoztam neked? - kérdezi, és kinyújtózik, épp, ahogy

egy macska tenné. Ledobja a könyvet anélkül, hogy megjelölné, hol tartott. Odalépek. -

Évekig! - válaszolom, ez egyszer reménytelenül őszintén. Sze-

retném kesztyű nélkül végighúzni az ujjaimat az arcán, és felfedezni a szeplőkkel tarkított sápadt bőrét, de nem tűnik elég valóságosnak, hogy meg merjem tenni. Közelebb hajol, mindene kábítóan szenvedélyes és lágy. -

Te is nekem! - búgja izgatóan.

Elnevetem magamat, és ettől kicsit kitisztul a fejem. -

Hiszen meg akartál ölni!

Megrázza a fejét. -

Mindig szerettelek! Mindig kívántalak! Mindig!

-

Ó! — mondom ostobán. Azután megcsókolom.

Az ajkai szétnyílnak az enyéim előtt; hátradől, és magával húz az ágyra. A karját a nyakam köré fonja, és belesóhajt a számba. A testem izzik a forróságtól. Az izmaim feszülnek, mintha harcra készülnék, mindenem görcsös, remegek. Reszket a hangom, ahogy mélyet sóhajtok. Boldog vagyok. Annyira boldog, hogy alig tudom elviselni. Most, miután megérintettem, nem tudom abbahagyni. Mintha a kezem nyelvén próbálnám elmondani neki mindazt, amire a hangommal képtelen vagyok. Kesztyűs kezem a nadrágjába csúsztatom, és megérintem a bőrét. Kicsit fölemelkedik, hogy letolja a nadrágját, aztán az enyém felé tapogat. Beszippantom a lélegzetét, és a gondolataim összefüggéstelenné válnak. Valaki kopog a szobám ajtaján. Egy ideig nem figyelek rá. Nem érdekel! Nem hagyom abba! -

Cassel! - kiabál nagyapa az ajtó túloldalán.

Legurulok az ágyról, és fölállok. Lila arca piros, és kapkodva szedi a levegőt. Az ajka vörös és nedves, a szeme sötét. Még mindig szédülök. -

Mi van?! - üvöltök.

Az ajtó kinyílik, és nagyapa áll ott, a telefonnal a kezében. -

Gyere, és beszélj az anyáddal! - kéri.

Mentegetőzve pillantok Lilára. Az arca rózsaszín foltos, a nadrágja visszagombolásával ügyetlenkedik. -

Majd visszahívom! - metszőn nézek nagyapára. Nem akarja

észrevenni. -

Nem! - feleli. - Vedd el ezt a telefont, és hallgasd meg, mit akar

mondani! -

Nagyapa!

-

Cassel, beszélj anyáddal! - a hangja keményebb, mint amilyen-

nek valaha is hallottam.

-

Rendben van! - Kikapom a kezéből a telefont, a hallba megyek,

és kitessékelem magammal nagyapát is. -

Gratula, hogy kiszabadultál a börtönből, anya! - mondom.

-

Cassel! - Úgy hallom, eksztázisban van, hogy beszélhet velem,

mintha valami idegen ország nagyhercege lennék. - Ne haragudj, hogy nem mentem haza egyenesen! Annyira szeretném látni az én kis drágáimat, de fogalmad sincs, milyen egy csomó nővel összezárva élni évekig, úgy, hogy soha egy percet nem tölthetsz el egyedül. Azonkívül egyik ruhám sem jó rám. Rengeteget fogytam attól a szörnyű kajától. Rengeteg új ruhára van szükségem! -

Király! - mondom. - Akkor hotelben vagy?

-

New Yorkban. Annyi mindent meg kell beszélnünk, drágám!

Sajnálom, hogy nem mondtam el korábban, hogy átokvető vagy, de tudtam, hogy megpróbálnának kihasználni! És most nézd meg, mit tettek! Természetesen, ha a bíró hallgatott volna rám, és megérti, hogy egy anyának a gyermekei mellett a helye, ez sohasem fordulhatott volna elő! A fiaimnak szükségük lett volna rám! -

Még akkor történt, mielőtt börtönbe kerültél! - mondom.

-

Mi?

-

Lila. Még azelőtt próbálták velem megöletni, hogy börtönbe

kerültél volna! Azelőtt zárták ketrecbe, hogy téged börtönbe csuktak volna! Semmi közöd nem volt hozzá! Kicsit tétovázik. -

Ó, édesem, ez biztosan nem így van! Csak nem jól emlékszel!

-

Ne - beszélj - nekem - emlékekről! - Gyakorlatilag köpködöm

a szavakat. Méregként fröcsögnek a számból. Anya elhallgat, ami annyira szokatlan, hogy nem is emlékszem, valaha előfordult-e. -

Drágám... - mondja végül.

-

Valójában miért telefonáltál? Mi olyan fontos, hogy nagyapa azt

akarta, most azonnal beszéljek veled? -

Ó, igazándiból semmi fontos! Csak a nagyapád dühös rám. Tu-

dod, szereztem neked egy ajándékot. Valamit, amit mindig is szerettél volna. Ó, édesem, fogalmad sincs róla, mennyire boldoggá tesz, hogy kimentetted a bátyáidat abból a csúnya helyzetből! Idősebbek nálad, és mégis te, a kicsi vigyázol rájuk! Megérdemelsz valamit, ami egyedül csak a tiéd! Jéghideg rettegés szorítja görcsbe a gyomromat. -

Mi az?

-

Csak egy kis...

-

Mit műveltél?!

-

Hát, tegnap elmentem Zacharovhoz. Meséltem már neked,

hogy mi ismerjük egymást? Igen, ismerem! Na, mindegy! Szóval kifelé jövet összefutottam azzal a tündéri lányával. Mindig is tetszett neked, nem? -

Nem - válaszolom, és rázom a fejemet.

-

Nem tetszett neked? Én azt hittem...

-

Nem! Ez nem lehet! Anya, mondd, hogy nem érintetted meg!

Mondd, hogy nem varázsoltad el! Elbizonytalanodik, de egyáltalán nem érez bűnbánatot, mintha csak egy pulcsit szeretne rám beszélni, amit a leárazáson vett. -

Azt hittem, örülni fogsz! Nagyon csinos lány lett belőle, nem

gondolod? Persze nem olyan helyes, mint te vagy, de szebb, mint az a vöröske, akivel minden idődet töltötted. A falnak támaszkodom, nekiszorítom a váltamat, nem is tudva, hogyan használjam a lábaimat. -

Anya! — nyögöm.

-

Mi a baj, bébi?

-

Csak mondd meg, mit műveltél! Csak mondd ki! - Szörnyen

kétségbeejtő azért kérlelni valakit, hogy ölje meg a reményt. -

Ez nem olyasmi, amit egyszerűen el lehet mondani a telefon-

ban! - mondja vádlón. -

Mondd ki! - ordítom.

-

Jól van, jól van! Elvarázsoltam, úgyhogy most szerelmes beléd!

- böki ki anya. - Bármit megtenne érted! Bármit, amit akarsz! Hát nem nagyszerű? -

Rendbe kell hoznod! - követelem. - Változtasd vissza! Változ-

tasd vissza olyanra, amilyen volt! Elviszem hozzád, és újra varázslatot tehetsz rá, hogy megint normális legyen! -

Cassel! - feleli anya. - Tudod, hogy ezt nem tudom megten-

ni! El tudom érni, hogy gyűlöljön téged. Még azt is, hogy ne érezzen semmit irántad, de nem tudom semmissé tenni azt a varázslatot, amit már rátettem. Ha ennyire zavar, várd meg, amíg elmúlik. Amit érez, idővel elhalványul, erejét veszti. Habár, pontosan olyan sohasem lesz, mint azelőtt volt... Leteszem a telefont. Csörög és csörög. Bámulom a felvillanó kijelzőn a hotel nevét. Lila a sötét hallban talál rám, kezemben a folyamatosan csörgő telefon. Jött, hogy megnézze, mi tart ilyen sokáig. -

Cassel? - suttogja.

Rá sem bírok nézni.

Minden szélhámosnak azt a legfontosabb tudnia, hogy nem szabad úgy gondolkodnia, mint egy áldozatnak. Az áldozat úgy kalkulál, hogy jó üzletet csinál egy lopott táskával, aztán ideges lesz, amikor kibomlik a varrás. Úgy gondolja, hogy szinte ingyenjegyeket vehet

az esőben ácsorgó krapektól, aztán meglepődik, hogy a jegyekből csak nedves papírdarabok maradnak. Az áldozat azt hiszi, hogy ingyen megszerezhet valamit. Az áldozat azt hiszi, megkaphatja, amit nem érdemel meg, és soha nem is fog megérdemelni. Az áldozat ostoba, szánalmas és nyomorult. Az áldozat azt hiszi, hogy egy este hazamegy, és a lány, akit gyerekkora óta szeret, egyszerre csak viszontszereti. Az áldozat hajlamos elfelejteni, hogy ha valami túl szép, hogy igaz legyen, az valószínűleg átverés.