Írta: Holly Black & Cassandra Clare A mű eredeti címe: The Iron Trial (The Magisterium series Book 1) Fordította: Komáromy Zsófia A szöveget gondozta: Szakái Gertrúd A művet eredetileg kiadta: Scholastic Press, an imprint of Scholastic Inc. Copyright © 2014 by Holly Black and Cassandra Claire, LLC Illustrations © 2014 by Scott Fischer Jacket art by Alexandre Chaudret, © 2014 Scholastic Inc. Jacket design by Whitney Lyle & Christopher Stengel Lettering by Jim Tierny, © 2014 Scholastic Inc. A sorozatterv és annak elemei Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 ISSN 2063–6121 ISBN 978 963 373 927 3 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014–ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551–132, Fax: (62) 551–139 E–mail:
[email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Budai Zita, Réti Attila Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is.
Sebastian Fox Blacknek, akiről még senki sem vésett ijesztő üzenetet a jégbe
PROLÓGUS A gleccser fehér oldalán fölfelé kapaszkodó férfi a távolból nézve úgy festhetett, akár egy tányérra lassan felmászó hangya. La Rinconada viskótelepe csupán elszórt pettyek halmaza volt a mélyben, a szél pedig annál erősebben fújt, minél magasabbra hágott a férfi, arcába fújva a porszerű havat, és megfagyasztva fekete haja nedves tincseit. Borostyánszínű védőszemüvege ellenére hunyorgott, mert a hó vakítóan szikrázott a lenyugvó nap fényében. Ám a férfi nem félt, hogy lezuhan, pedig nem használt sem biztosítókötelet, sem ékeket, csak mászóvasat meg egy jégcsákányt. Alastair Huntnak hívták, és mágus volt. Mászás közben két kezével formálta és idomította a gleccser jegét. Kapaszkodók és fellépők jelentek meg, ahogy centiről centire küzdötte felfelé magát a hegyoldalon. ~6 ~
Mire elérte a barlangot félúton a gleccser teteje felé, Alastair félig átfagyott, és teljesen kimerült az arra való összpontosítástól, hogy megszelídítse a legvadabb elemeket. A mágia folyamatos használata kiszívta az erejét, de nem mert lelassítani. A barlang nyitott szájként tárult fel a hegy oldalában, felülről vagy alulról észre sem lehetett venni. Alastair felkapaszkodott a hasadékhoz, és mélyen, szaggatottan beszívta a levegőt. Átkozta magát, amiért nem ért ide hamarabb, amiért hagyta magát megtéveszteni. Az emberek odalent, La Rinconadában látták a robbanást, és arról sutyorogtak, hogy mit jelenthet ez: a tűz a jégben. Tűz a jégben. Nyilván vészjelzés volt... vagy támadás. A barlang tele volt olyan mágusokkal, akik nem harcolhattak: akik túl öregek vagy túl fiatalok voltak, tele sérültekkel és betegekkel, kisgyermekekkel és édesanyjukkal – köztük Alastair feleségével és kisfiával. Itt bújtatták el őket, a világ egyik legeldugottabb helyén. Rufus mester erősködött, hogy különben védtelenek volnának, kitéve a sors kényének–kedvének, Alastair pedig hitt neki. Aztán, amikor a Halál Ellensége nem jelent meg a harcmezőn, hogy szembenézzen a mágusok bajnokával, a minden reménységüket jelentő krétor lánnyal, Alastair rádöbbent a tévedésére. La Rinconadába sietett, amilyen gyorsan csak bírt. Az út nagy részét egy légelementál hátán repülve tette meg. A viskótelepről ~7 ~
aztán gyalog ment tovább, mivel az Ellenség kiszámíthatatlanul, nagy erővel uralta az elementálokat. Minél magasabbra mászott, annál jobban elhatalmasodott rajta a rémület. Ne legyen semmi bajuk! – gondolta magában, ahogy belépett a barlangba. Könyörgöm, ne legyen semmi bajuk! Gyereksírást kellett volna hallania. Arra számított, hogy a barlangot felnőttek izgatott beszélgetésének halk zsongása és az elfojtott mágia zümmögése tölti majd be. Ehelyett csak a szél süvöltése hallatszott, ahogy végigsöpört a sivár hegycsúcson. A barlang fehér jégfalát vörös és barna foltok borították ott, ahová vér fröccsent, megolvasztva a jeget. Alastair levette a védőszemüvegét, a földre dobta, és beljebb ment a barlangba. Maradék erejét felhasználva sikerült talpon maradnia. A barlang fala kísértetiesen foszforeszkált. A beszűrődő fényen kívül ez volt az egyedüli fényforrás, valószínűleg ez okozhatta, hogy Alastair elbotlott az első holttestben, és kis híján térdre esett. Ijedtében felkiáltott és hátrahőkölt, majd meghallva saját kiáltásának visszhangját, összerezzent. A halott mágus a felismerhetetlenségig összeégett, ám bőr csuklópántot viselt, nagy rézlappal díszítve, ami azt jelezte, hogy másodikos volt a Magisztériumban. Nem lehetett idősebb tizenhárom évesnél. ~8 ~
Mostanra hozzászokhattál volna a halálhoz – mondta magának Alastair. Egy évtizede álltak már háborúban az Ellenséggel, de néha egy évszázadnak érződött. Eleinte lehetetlennek tűnt, hogy egy fiatalember, még ha krétor is, tényleg le akarja győzni magát a halált. Ám ahogy az Ellenség egyre erősebb, káosz sújtotta serege pedig egyre nagyobb lett, a fenyegetés tagadhatatlanul rettenetessé vált – és végül ide vezetett: a legtehetetlenebbek, a legártatlanabbak könyörtelen lemészárlásához. Alastair felegyenesedett, és még mélyebbre ment a barlangba. Egyetlenegy arcot keresett kétségbeesetten. Minden erejét össze kellett szednie, hogy képes legyen elhaladni a Magisztérium és a Céh idős mestereinek, barátok és ismerősök gyermekeinek, és a korábbi csatákban megsérült mágusoknak a holttestei mellett. Káoszsújtottak tetemei hevertek köztük, örvénylő szemük örökre elsötétült. Bár a mágusokat váratlanul érte a támadás, nyilván komoly ellenállást tanúsítottak, ha az Ellenség ilyen sok harcosát sikerült megölniük. Alastair gyomra háborgott a rémülettől, keze–lába elgémberedett, bukdácsolt a testek között... amíg meg nem látta őt. Sarah–t. Felesége leghátul feküdt, feje a jégfalnak támasztva. Nyitva volt a szeme, a semmibe bámult. Tekintete üveges volt, szempillájára dér tapadt. Alastair lehajolt, és ~9 ~
megcirógatta a nő hűvös arcát. Levegő után kapott, felhördülése a néma csendbe hasított. De hol a fiuk? Hova lett Callum? Sarah egy tőrt szorongatott a jobb kezében. Kiválóan értett a föld mélyéből megidézett érc formálásához. Saját maga készítette ezt a fegyvert, az utolsó magisztériumos évükben. Nevet is adott neki: Szemirámisz. Alastair tudta, hogy a felesége kincsként őrizte ezt a tőrt. Ha meg kell halnom, akkor a fegyveremmel a kezemben akarok meghalni – mondogatta mindig. Ám Alastair nem akarta, hogy Sarah meghaljon. Ujjait a nő hideg arcához érintette. Ekkor sírás hangja törte meg a halottakkal teli barlang néma csendjét. Alastair felkapta a fejét. Egy gyermek sírt. Alastair körbefordult, kétségbeesetten keresve a cérnavékony hangocska forrását. A hang mintha a barlang bejáratának közeléből jött volna. A férfi rohamléptekkel indult el visszafelé, meg–megbotlott a holttestekben, amelyek közül némelyik addigra szobormerevvé fagyott – amíg hirtelen újabb ismerős arcra nem bukkant a lemészároltak között. Declan. Sarah fivére, aki megsebesült az utolsó csatában. Úgy tűnt, különös kegyetlenségű légmágia végzett vele; arca elkékült, szeme véreres volt. Védelmezőn kinyújtott karja alatt egy szőttes takaróba bugyolálva egy csecsemő, Alastair kisfia feküdt a barlang ~ 10 ~
jéggel borított kövén. A gyermek újra felsírt, panaszos, nyögdécselő hangon. A férfi szinte önkívületben, a megkönnyebbüléstől remegve lehajolt, és felemelte a gyermekét. Fia fölnézett rá tágra nyílt, szürke szemével, és már nyitotta a száját, hogy ismét felvisítson. Miután a takaró félrecsúszott, Alastair meglátta, miért sír a kicsi. Bal lába rémes szögben állt, akár egy eltört faág. Alastair próbálta megidézni a földmágiát, hogy meggyógyítsa a fiát, ám alig maradt már ereje, így csak a fájdalmát tudta kicsit enyhíteni. Zakatoló szívvel bepólyálta a csecsemőt a takaróba, és a testeket kerülgetve visszament a barlang mélyére, oda, ahol Sarah hevert. Letérdelt a felesége mellé, feléje tartva a babát, mintha az láthatná. – Sarah – suttogta, miközben a sírás fojtogatta. – Megfogom mondani neki, hogy az utolsó leheletedig védelmezted. Úgy nevelem majd, hogy emlékezzen, milyen bátor voltál. A nő szeme élettelenül meredt a semmibe. Alastair szorosan magához ölelte a gyereket, és kinyújtotta a másik karját, hogy magához vegye Szemirámiszt. Miután kivette a tőrt felesége kezéből, furcsa nyomokat pillantott meg a jégen a penge közelében, mintha Sarah haláltusája közben a földet kaparta volna. Ám a karcolások túl szabályosnak hatottak. Közelebb hajolva Alastair ~ 11 ~
rádöbbent, hogy szavakat lát – felesége az utolsó csepp erejével szavakat vésett a barlang jegébe. Ahogy Alastair elolvasta az üzenetet, mintha gyomorszájon vágták volna a szavak: FIÚT MEGÖLNI
~ 12 ~
1. FEJEZET
C
allum Hunt élő legenda volt Észak–Karolina egyik kisvárosában, de nem jó értelemben. Hírhedtté vált amiatt, hogy gúnyos megjegyzéseivel elüldözte a helyettesítő tanárokat, ezenkívül szakértője volt az igazgatók, portások és konyhás nénik bosszantásának. Az iskolai tanácsadók, akik kezdetben mindig nagyon lelkesen akartak segíteni neki (elvégre szegény fiúnak meghalt az édesanyja), végül már abban reménykedtek, hogy Call soha többé nem teszi be a lábát az irodájukba. Nincs is annál kínosabb, mintha az ember nem tud elég szellemesen visszavágni egy pimasz tizenkét évesnek. Call állandóan morcos képét, borzas fekete haját és gyanakvó szürke szemét jól ismerték a szomszédok. Szeretett gördeszkázni, bár eltartott neki egy darabig, ~ 13 ~
mire belejött; több autón még mindig horpadások jelezték kezdeti próbálkozásait. Gyakran lehetett látni őt a képregénybolt kirakata előtt, a játékautomaták és a videojáték–üzlet környékén. Még a polgármester is ismerte. Callt nehéz is lett volna elfelejteni, miután a tavaszi utcabál alatt kicsempészett a helyi kisállatboltból egy csupasz földikutyát, amit óriáskígyó–eleségnek szántak. Megsajnálta a vak, ráncos kis teremtményt, ami láthatóan nem volt képes megvédeni magát – és a korrektség jegyében szabadon engedte az összes fehér egeret is, amelyekből szintén kígyóvacsora lett volna. A fiú nem számított arra, hogy az egerek szanaszét szaladnak az utcabálozók talpa alatt, de hát a rágcsálók nem valami okosak. Arra sem számított, hogy az emberek elrohannak az egerek elől, de hát az emberek se valami okosak, ahogy azt Call édesapja az eset után elmagyarázta. Nem Call tehetett róla, hogy az utcabálnak lőttek, de mindenki – főleg a polgármester – úgy tett, mintha ő lett volna a hibás. Mindennek a tetejébe az apukája visszavitette Call–lel a földikutyát a kisállatboltba. Call édesapja nem helyeselte a lopást. Majdnem ugyanolyan rossznak tartotta, mint a mágiát.
~ 14 ~
Callum az igazgatói iroda előtti kényelmetlen széken fészkelődött, azon gondolkodva, vajon holnap is jön–e még iskolába, és ha nem, akkor hiányozni fog–e valakinek. Újra meg újra végiggondolta, miként is szúrhatná el a mágusvizsgát – lehetőleg a létező leglátványosabb módon. Édesapja rengetegszer elsorolta neki a sikeres bukás módszereit: Ne gondolj a világon semmire! Vagy koncentrálj pont az ellenkezőjére annak, amit azok a szörnyetegek akarnak! Vagy összpontosíts valaki más feladatára a sajátod helyett! Call a vádliját dörgölte, ami az első óra alatt begörcsölt és megfájdult; ahogy néha szokott. Legalább abban biztos lehetett, hogy a felvételi erőnléti részén – bármi is legyen az – könnyű lesz elbuknia. A folyosó végén lévő tornateremből odahallatszott az osztály zaja, az edzőcipők csikorgása a fényes parkettán, a gyerekek kiáltozása, ahogy játék közben kötekedtek egymással. Call azt kívánta, bár játszhatna ő is, csak egyszer. Igaz, nem volt olyan gyors, mint a többi gyerek, és nem tudta olyan jól megőrizni az egyensúlyát, de attól még tele volt energiával. A lába miatt felmentést kapott a tornaóra alól; már általánosban is, valahányszor megpróbált a szünetben futkározni, ugrálni vagy fára mászni, mindig odajött hozzá egy tanár, és rászólt, hogy ~ 15 ~
fogja vissza magát, mielőtt még baja esik. Ha nem hagyta abba, beküldték az udvarról. Mintha néhány horzsolásnál rémesebb dolog nem is történhetne az emberrel. Mintha Call lába kerülhetett volna ennél is rosszabb állapotba. A fiú felsóhajtott, és kibámult az üvegajtón át az iskola elé, ahová hamarosan befordul majd az apja autója. Call apukájának olyan kocsija volt, ami óhatatlanul feltűnést kelt: egy 1937–es Rolls–Royce Phantom, csillogó ezüstszínűre festve. A városban senki másnak nem volt ehhez fogható autója. A férfinak egy Újvénség nevű régiségkereskedése volt a főutcán; semmit sem kedvelt jobban, mint öreg, tönkrement holmikat összeszedni és helyrehozni őket, hogy ismét vadonatújnak tűnjenek. Szinte minden egyes hétvégén szerelgetnie kellett a kocsit, hogy rendesen működjön. És folyton kérte Callt, hogy mossa le az autót, meg kenegesse valami régi karosszériára való, fura viasszal, nehogy berozsdásodjon. A Rolls–Royce tökéletes volt... Call–lel ellentétben. A fiú lenézett az edzőcipőjére, miközben lábával folyamatosan a padlón dobogott. Amikor hosszú farmert viselt, mint most is, nem látszott, hogy a lábának bármi baja volna, de amint felállt és elindult, rögtön a napnál is világosabb lett. Csecsemőkora óta egyik műtétet végezték rajta a másik után, végigcsinált már mindenféle gyógytornát, de nem igazán segített semmi. Még mindig ~ 16 ~
sántított, úgy húzta az egyik lábát, mintha egy jobbra– balra dülöngélő hajón próbált volna egyenesen haladni. Amikor kicsi volt, néha azt játszotta, hogy kalóz, vagy csak falábú tengerész, aki bátran hullámsírba száll a süllyedő hajójával együtt egy hosszú ágyúcsata után. Játszott kalózosdit és nindzsásat, volt cowboy és ufókutató. Ám soha, egyetlen játékában sem szerepelt mágia. Soha, de soha. Autó dübörgését hallotta, erre talpra kászálódott – de aztán bosszúsan ült vissza. Nem az apja kocsija érkezett, csak egy átlagos, piros Toyota. Egy pillanattal később Kylie Myles, az egyik évfolyamtársnője sietett el előtte, oldalán egy tanárral. – Sok sikert a balettválogatóhoz! – mondta a lánynak Kemal tanárnő, majd elindult vissza az osztályterembe. – Köszönöm – szólt utána Kylie, majd furcsa pillantást vétett Callre, mintha végigmérte volna őt. Kylie soha nem szokott ránézni. Ez volt a lány egyik meghatározó ismertetőjegye, akárcsak fényes szőke haja és egyszarvús hátizsákja. Valahányszor elmentek egymás mellett a folyosón, úgy nézett keresztül Callen, mintha a fiú láthatatlan lett volna. Még ennél is furább és meglepőbb volt, hogy Kylie félig–meddig integetésre emelte a kezét, mielőtt elindult ~ 17 ~
kifelé a Toyotához. Call látta a lány szüleit az elülső ülésen, mindketten gondterheltnek tűntek. Az nem lehet, hogy Kylie is ugyanoda megy, ahova ő maga, ugye? Az nem lehet, hogy ő is a vaspróbára készül. De ha mégis... Call feltápászkodott a székből. Ha Kylie is a próbára megy, valakinek muszáj figyelmeztetnie. Sok gyerek azt hiszi, ezzel bizonyíthatja be, milyen különleges – mondta egyszer Call apukája, és hangjából sütött az ellenszenv. Ahogy a szüleik is. Főleg az olyan családokban, ahol a mágikus képesség hosszú generációk óta öröklődik. Az olyan családok pedig, amelyekből már szinte kihalt a mágia, a felemelkedésük lehetőségét látják egy varázserejű gyerekben. De azok a gyerekek a legszánnivalóbbak, akiknek egyáltalán nincsenek mágikus erejű rokonaik. Ők azt hiszik, hogy minden olyan lesz, mint amilyennek a filmekben tűnik. Egyáltalán nem olyan, mint a filmekben. Ebben a pillanatban az apja kocsija fékcsikorgatva megállt az iskola előtt, teljesen eltakarva Call elől Kylie–t. A fiú az ajtó felé sántikált, kilépett az épületből, de mire kiért a Rolls–Royce–hoz, Mylesék Toyotája épp kikanyarodott a parkolóból és eltűnt szem elől. Ennyit Kylie figyelmeztetéséről. – Call! – Édesapja addigra már kiszállt az autóból, és az anyósülés felőli ajtónak dőlt. Fekete, pamacsszerű haja – ~ 18 ~
amely ugyanolyan színű és ugyanolyan torzonborz volt, mint Callé – őszült a halántékánál. A hőség dacára könyökfoltos tweedzakót viselt. Callnek gyakran jutott eszébe, hogy az apja úgy néz ki, mint Sherlock Holmes a régi BBC–sorozatból; az emberek néha meglepettnek tűntek, hogy a férfi nem brit akcentussal szólalt meg. – Felkészültél? Call vállat vont. Hogy készülhetne fel az ember valamire, ami talán az egész életét tönkreteheti, ha elszúrja? Illetve, ebben az esetben, ha nem szúrja el. – Asszem. Apja kinyitotta a kocsiajtót. – Helyes. Szállj be! A Rolls–Royce belül ugyanolyan patyolattiszta volt, mint kívül. Call meglepetten tapasztalta, hogy apja berakta a hátsó ülésre a régi mankóit. Évek óta nem szorult már mankóra, legutóbb akkor volt rá szüksége, amikor leesett a mászókáról és kificamította a bokáját – a jó lábának bokáját. Miután apja beült a volán mögé, és beindította a motort, Call a mankókra mutatott, és megkérdezte: – Azokat meg minek hoztad? – Minél rosszabbul nézel ki, annál valószínűbb, hogy elutasítanak – felelte az apukája komoran hátrapillantva, miközben kitolatott a parkolóból. – Ez csalásnak tűnik – ellenkezett a fiú. ~ 19 ~
– Call, az emberek azért szoktak csalni, hogy nyerjenek. A szándékos veszítést nem lehet csalásnak nevezni. Call grimaszt vágott, de hagyta, gondoljon csak az apja, amit akar. Ő maga egyedül azt tudta biztosan, hogy semmiképpen sem fogja használni azt a két mankót, ha valójában nem szorul rá. Vitatkozni viszont nem akart az apjával. Ma nem. Azok után, hogy a férfi rá nem jellemző módon megégette a reggelinél a pirítóst, ráadásul ráförmedt Callre, amikor a fiú sérelmezte, hogy suliba kell mennie csak azért, hogy pár óra múlva úgyis eljöjjön. Apja most a volán fölé görnyedt, a fogát csikorgatta, jobb kezével szorosan markolta a sebváltót, értelmetlenül erőszakos mozdulatokkal váltogatva a sebességet. Call az út menti fák sárguló leveleit bámulta, és igyekezett felidézni mindent, amit csak a Magisztériumról tudott. A legelső alkalommal, amikor az apukája mesélt neki a mesterekről meg arról, hogyan választják ki a tanoncaikat, a dolgozószobájába hívta be Callt, és leültette az egyik nagy bőrfotelbe. A fiú könyökét kötés borította, az ajka pedig fel volt hasadva, mivel verekedett az iskolában, és csöppet sem volt kedve meghallgatni az édesapját. Ráadásul a férfi olyan komolynak tűnt, hogy a frászt hozta Callre. Még a mondandóját is úgy adta elő, mintha azt készült volna közölni, hogy a fiúnak valami rémes betegsége van. ~ 20 ~
Kiderült, hogy a nyavalya nem más, mint a mágiára való hajlam. Call felhúzta a lábát a fotelba, miközben az apja beszélt. Hozzászokott már ahhoz, hogy belekössenek; a legtöbb gyerek a lába miatt azt hitte, könnyű elbánni vele. Általában sikerült bebizonyítania, hogy nem is olyan könnyű. Ezúttal azonban egy csapat idősebb srác állta útját a mászóka közelében lévő fészer mögött, miközben hazafelé tartott a suliból. Körbeállták, lökdösték, és a szokásos sértéseket vágták a fejéhez. Callum úgy tapasztalta, hogy az őt letámadók általában meghátrálnak, ha szembeszáll velük, így megpróbált bemosni egyet a legmagasabb srácnak. Ez volt az első hibája. Egy szempillantás alatt lebirkózták a földre, egyikük a térdére ült, egy másik pedig arcon ütötte, így próbálták rávenni, hogy kérjen bocsánatot, és ismerje el magáról, hogy sánta bohóc. – Bocs, hogy király vagyok, lúzerek – közölte velük Call, majd rögtön ezután elájult. Legfeljebb egy percig lehetett eszméletlen, mert amikor kinyitotta a szemét, még látta a távolban az elfutó fiúk alakját. Rohanva menekültek előle. Call el sem tudta hinni, hogy ilyen hatásos volt a beszólása. – Nagyon helyes – mondta, miközben felült. – Fussatok csak! ~ 21 ~
Aztán körülnézett, és észrevette, hogy a játszótér betonburkolata felhasadt. Hosszú repedés húzódott a hintáktól egészen a fészer faláig, félbehasítva a kis bódét. Mintha egy mini földrengés törésvonalán feküdt volna. Call úgy vélte, ennél királyabb dolog még soha életében nem történt vele. Az apja nem értett egyet. – A varázserő öröklődik – magyarázta a fiúnak a dolgozószobában. – Nem feltétlenül jelenik meg mindenkinél egy adott családon belül, de úgy tűnik, te örökölted. Szerencsétlenségünkre. Nagyon sajnálom, Call. – Szóval a repedés a földön... Úgy érted, hogy azt én okoztam? – A fiút egyszerre töltötte el szédítő öröm és határtalan rettegés, ám az öröm állt nyerésre. Érezte, hogy szája sarka felfelé görbül, és alig tudott uralkodni magán, hogy el ne mosolyodjon. – Ilyesmire képesek a mágusok? – A mágusok az elemeket használják fel: a földet, a levegőt, a vizet és a tüzet, még az ürességet is, ami a legerősebb és legborzalmasabb varázslat, a káoszmágia forrása. Rengeteg dologra képesek felhasználni a mágiát, például magát a földet is feltéphetik, ahogy te csináltad. – Apja elmélyülten bólogatott. – Kezdetben, amikor az embert először tölti el a mágia, még nagyon heves. Nyers erő... ám az egyensúly az, ami féken tartja a mágikus képességet. Rengeteg tanulás kell ahhoz, hogy valaki olyan erős legyen, mint egy frissen erejére ébredt mágus. A fiatal mágusok alig képesek visszafogni az erejüket. ~ 22 ~
De neked, Call, meg kell tanulnod uralkodni felette. És soha többé nem szabad használnod a varázserődet. Mert különben a mágusok elvisznek az alagútjaikba. – Ott van az iskolájuk? A Magisztérium a föld alatt van? – kérdezte Call. – A föld mélyén, ahol senki sem találhat rá – felelte komoran az apja. – Odalent nincs fény. Nincsenek ablakok. Az a hely egy útvesztő. Könnyen eltévedhetnél a barlangrendszerben, ott lelhetnéd halálodat, és senki sem tudna róla. A fiú megnyalta hirtelen kiszáradt ajkát. – De te is mágus vagy, nem? – Anyád halála óta nem használtam a varázserőmet. Soha többé nem is fogom. – És anya is ott tanult? Az alagutakban? Tényleg? – Call mohó kíváncsisággal hallgatott meg bármit az édesanyjáról, mindenre kíváncsi volt vele kapcsolatban. Nem sokat tudott róla. Egy régi fényképalbumban talált néhány megsárgult fotót a csinos nőről, akinek haja ugyanolyan tintafekete volt, mint Callé, a szeme színét viszont nem lehetett kivenni. Megtanulta, hogy ne faggassa róla az édesapját. A férfi csakis akkor beszélt Call anyjáról, ha mindenképpen muszáj volt. – Igen, ott – válaszolta. – És a mágia miatt halt meg. Amikor a mágusok háborúznak, ami gyakran előfordul, nem törődnek azokkal, akik életüket vesztik a harcok ~ 23 ~
miatt. Ez a másik ok, amiért nem szabad felhívnod magadra a figyelmüket. Aznap éjjel Call üvöltve riadt fel, mert azt hitte, hogy csapdába esett egy alagútban, ráomlott a föld, mintha elevenen eltemették volna. Hiába vergődött, sehogy sem kapott levegőt. Ezután azt álmodta, hogy egy szörnyeteg elől menekül, amelynek teste füstből volt, szeme pedig ezernyi ördögi színben örvénylett... ám Call a lába miatt nem tudott elég gyorsan futni. Álmában úgy vonszolta maga után a lábát, akár egy élettelen terhet, míg össze nem esett, tarkóján érezve a szörny forró leheletét. Az osztálytársai a sötéttől, az ágy alatt lapuló szörnyektől, zombiktól vagy óriási fejszéjű gyilkosoktól féltek. Call a mágusoktól félt, attól pedig még jobban rettegett, hogy ő maga is az. Most pedig mágusokkal készült találkozni. Azokkal az emberekkel, akik felelősek voltak édesanyja haláláért, valamint azért, hogy az édesapja szinte soha nem nevetett, és nem akadtak barátai, inkább a garázsban kialakított műhelyben üldögélt, folyton bútorokat, autókat meg ékszereket javítgatva. Call úgy gondolta, nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön, miért a tönkrement holmik rendbe hozása az apja mániája. Elhajtottak egy tábla mellett, ami üdvözölte őket Virginiában. Minden teljesen ugyanolyannak tűnt, mint ~ 24 ~
otthon. Call nem is tudta, mire számított, de ritkán mozdult ki Észak–Karolinából. Nem gyakran utaztak el Asheville–ből, olyankor is csak autóalkatrész–csereberék és régiségvásárok kedvéért, ahol Call matt ezüstneműk, műanyag tasakba csomagolt baseballkártyák és fura, réges–régi, kitömött jakfejek halmai között mászkált, miközben apja valami unalmas cuccon alkudozott. Callnek szöget ütött a fejébe a gondolat, hogy ha nem szúrja el a mágusvizsgát, akkor talán soha többé nem mehet el egy ilyen csereberére. Görcsbe rándult a gyomra, és a hideg futkosott a hátán. Csakis arra a tervre akart összpontosítani, amelyet apja vert a fejébe: Ne gondolj a világon semmire! Vagy koncentrálj pont az ellenkezőjére annak, amit azok a szörnyetegek akarnak! Vagy összpontosíts valaki más feladatára a sajátod helyett! Felsóhajtott. Az apja idegessége rá is kezdett hatni. Nem lesz semmi baj. Egy vizsgát könnyű elszúrni. A kocsi lehajtott az autópályáról, egy keskeny útra fordultak rá. Az egyetlen tábla egy repülőgépet ábrázolt, alatta a repülőtér felújítás miatt zárva felirattal. – Hova megyünk? – kérdezte Call. – Csak nem repülünk el valahova? – Reméljük, nem – motyogta az apja. Az aszfalt hirtelen földútba torkollott. A következő néhány száz méteren úgy döcögtek, hogy Call az ajtóba kapaszkodott, nehogy ~ 25 ~
a nagy rázkódásban beverje a fejét a kocsi tetejébe. A Rolls–Royce–okat nem földutakra találták ki. Az ösvény egyszeriben kiszélesedett, és a fák szétváltak. Az autó egy nagy tisztásra gördült be. Középen egy óriási hullámlemez hangár állt. Legalább száz kocsi parkolt körülötte, lestrapált kisteherautóktól kezdve majdnem ugyanolyan elegáns – bár sokkal újabb – autókig, mint a Phantom. Call szülőket és nagyjából vele egyidős gyerekeket látott, akik mind a hangár felé siettek. – Szerintem elkéstünk – mondta. – Helyes. – Apja zord hangulatban volt, de elégedettnek tűnt. Leállította a kocsit és kiszállt, majd intett Callnek, hogy kövesse. A fiú örömmel állapította meg magában, hogy az apja mintha elfeledkezett volna a mankókról. Meleg volt az idő, a nap tűzött Call szürke pólójának hátára. Farmerjába törölte izzadt tenyerét, miközben átvágtak a parkolón, és beléptek a nagy, fekete hangárba. Odabent tiszta őrület honolt. Nyüzsögtek a gyerekek, hangjuk betöltötte az óriási helyiséget. Az egyik fémfal mentén lelátót állítottak fel; bár sokkal többen elfértek volna rajta, mint amennyien a hangárban összegyűltek, mégis eltörpült a hatalmas térben. A betonpadlóra élénk, kék ragasztószalaggal ikszeket és köröket ragasztottak.
~ 26 ~
A lelátóval szemben, a hangár ajtaja előtt – amelyen át azelőtt repülők gurultak ki a kifutópályára – mágusok álltak.
~ 27 ~
2. FEJEZET
M
indössze féltucatnyi mágus volt a hangárban, ám mintha puszta jelenlétükkel mégis betöltötték volna a teret. Call nem tudta pontosan, mire számított a kinézetüket illetően – azt tudta, hogy az apja mágus, és az ő kinézete egészen átlagos volt, legfeljebb kissé tweedes. Azt hitte, hogy a többi mágus sokkal furább külsejű lesz. Talán hegyes süveget fognak viselni. Vagy ezüst csillagos köpenyt. Remélte, hogy legalább egyiküknek zöld lesz a bőre. Ám csalódottan kellett tapasztalnia, hogy mindegyik mágus teljesen normálisnak tűnt. Három nő volt, három férfi, és mindannyian bő, hosszú ujjú, övvel átkötött, fekete tunikát viseltek, ugyanolyan anyagból készült nadrággal. Csuklójukon fémmel díszített bőrpánt volt, de ~ 28 ~
Call nem tudta, hogy az ékszernek van–e bármi jelentősége, vagy csupán divatos kiegészítőként szolgál. A legmagasabb mágus, egy nagydarab, széles vállú, sasorrú férfi, akinek borzas, barna hajába ősz szálak vegyültek, előrelépett, és a lelátón ülő családokhoz intézte szavait: – Köszöntök minden felvételizőt, és köszöntöm a felvételizők szüleit ezen a délutánon, gyermekük életének legfontosabb napján! Remek – gondolta Call. Kicsit sem nyomasztó, á, dehogy! – Mindenki tudja, hogy varázslóiskolába próbálnak bejutni? – kérdezte halkan. Apja a fejét ingatta. – A szülők azt hiszik, amit hinni akarnak, és azt hallják, amit hallani akarnak. Ha azt szeretnék, hogy a gyermekükből híres sportoló legyen, akkor azt gondolják, hogy egy előkelő sportiskolába íratják be. Ha abban reménykednek, hogy agysebész lesz belőle, akkor ez itt az orvosi egyetem felvételi előkészítőjének az előkészítője. Ha azt akarják, hogy gazdaggá váljon, akkor olyan magánsulinak hiszik ezt a helyet, ahol a csemetéjük a gazdagokkal és befolyásosokkal haverkodhat. A mágus folytatta a köszöntőjét, elmagyarázta a délutáni program menetét, és hogy meddig tart majd a válogatás. ~ 29 ~
– Néhányan nagyon messziről utaztak ide, hogy megadják a gyermeküknek ezt a lehetőséget, és szeretnénk kifejezni hálánkat, amiért... Call hallotta a mágus szavait, ám egy másik hang is megütötte a fülét, ami mintha mindenhonnan és sehonnan jött volna egyszerre. Miután North mester befejezte a mondandóját, minden felvételiző álljon fel, és jöjjön a lelátó elé! A próba hamarosan kezdődik. – Hallottad ezt? – kérdezte Call az apjától, aki bólintott. A fiú körülnézett: mindenki a mágusok felé fordult, néhányan nyugtalannak tűntek, mások mosolyogtak. – A többiek is hallották? A mágus – Call a semmiből felcsendülő hang alapján arra tippelt, ő lehet North mester – befejezte a beszédét. A fiú tisztában volt vele, hogy el kéne indulnia lefelé a lelátón, mivel ő lassabban fog leérni, mint a többiek. De tudni akarta a választ. – Bárki, akinek csak egy kis varázsereje is van, meghallotta Phineus mestert... és a legtöbb felvételizővel történt már valamilyen mágikus eset. Néhányan pedzegetik az igazságot, mások már biztosan tudják, a többiek pedig most fognak rádöbbenni. Mocorgás támadt. Ahogy a gyerekek mind talpra álltak, a fém lelátó megremegett. ~ 30 ~
– Szóval ez az első próbatétel? – kérdezte Call az édesapjától. – Hogy meghalljuk–e Phineus mestert? Apja mintha alig hallotta volna meg a szavait. Úgy tűnt, valami eltereli a figyelmét. – Azt hiszem. De a többi próbatétel sokkal rosszabb lesz. Csak emlékezz mindarra, amit mondtam, és hamarosan túl leszel az egészen! – Megragadta a fia csuklóját, ami meglepte Callt; tudta, hogy az apja szereti, ám általában nem mutatta ki az érzelmeit. Nagyon erősen megszorította a fiú kezét, de rögtön el is engedte. – Na, menj! Miközben Call lement a lelátón, a mágusok csoportokba terelték a többi gyereket. Az egyik mágusnő a szélső csoport felé intette Callt. A felvételizők mind sutyorogtak, idegesnek tűntek, de izgatottnak is. Call meglátta Kylie Mylest, két csoporttal arrébb. Arra gondolt, talán oda kéne kiáltania a lánynak, hogy valójában nem balettiskolai válogatóra jött, ám Kylie vigyorgott és néhány másik felvételizővel csevegett, így Call úgy vélte, valószínűleg úgysem hallgatna rá. Még hogy balettiskola! – gondolta komoran. Ezzel etetik be az embert. – Milagros mester vagyok – mutatkozott be a mágusnő, aki az imént odaintette Callt ahhoz a csoporthoz, amelyiket most nagy szakértelemmel kiterelte a hatalmas helyiségből, majd végig egy hosszú, seszínű folyosón. – ~ 31 ~
Az első próbatételen közösen fogtok átesni. Kérlek, kövessetek rendezett sorokban! Call szinte sereghajtóként kicsit szaporázta a lépteit, hogy beérje a többieket. Tudta, a késés valószínűleg előnyére válna, ha azt akarja elhitetni a mágusokkal, hogy nem érdekli a felvételi, vagy hogy fogalma sincs, mit csinál, ám azt utálta, ahogy mindig megbámulták, valahányszor lemaradt. A nagy sietségben viszont véletlenül meglökött egy csinos lányt, akinek nagy, sötét szeme volt. A lány bosszúsan nézett rá még sötétebb hajzuhataga alól. – Bocs! – mondta Call automatikusan. – Mind idegesek vagyunk – felelte a lány, ami elég vicces volt, mert egyáltalán nem tűnt idegesnek. Teljesen higgadtnak látszott. Szemöldöke íve egyszerűen tökéletes volt. Karamellszínű, hosszú ujjú felsőjére és drágának tűnő farmerjára egy árva porszem sem tapadt. Finoman kidolgozott, kézfejet ábrázoló, filigrán medál lógott a nyakában, amelyhez hasonlót Call már többször is látott régiségkereskedésekben, így felismerte: Fátima keze. A lány arany fülbevalója úgy nézett ki, mint ami valaha egy hercegnőé, vagy akár királynőé lehetett. Call azonnal zavarba jött, mintha ő maga csupa kosz lett volna. – Figyu, Tamara! – szólt egy magas, ázsiai srác, akinek tépett, fekete haja a szemébe lógott, mire a lány elfordult Calltől. A nyurga fiú mondott még valamit, amit ~ 32 ~
Call nem hallott, de látta a srác gúnyos vigyorát, így attól tartott, őróla van szó: hogy egy ilyen nyomorék óhatatlanul nekitántorodik másoknak. Mintha Frankenstein szörnye lett volna. Call sértetten fortyogott magában; főleg azért, mert Tamara mostanáig úgy nézett rá, mintha észre sem vette volna, hogy valami baj van a lábával. Csak bosszús volt, mintha Call átlagos gyerek lett volna. A fiú emlékeztette magát, hogy miután szépen elhasal a felvételi vizsgán, soha többé nem kell viszontlátnia ezeket a hülyéket. Akik ráadásul mind ki fognak nyiffanni a föld alatt. Ez a gondolat tartotta benne a lelket, miközben egyik folyosóról a másikra baktatott a csoporttal, amíg be nem értek egy nagy, fehér terembe, tele egyszemélyes asztalokkal. A helyiség tipikusan úgy festett, mint amit írásbeli vizsgára rendeztek be. Az egyszerű asztalok fából készültek, és rozoga székeket erősítettek hozzájuk. Minden asztalon egy–egy kék füzet feküdt, rajta egy gyerek nevével, valamint egy toll. Zsibongás támadt, ahogy a diákok asztalról asztalra jártak, a számukra kijelölt helyet keresve. Call a harmadik sorban találta meg a füzetét, és leült a székre egy világos, hullámos hajú srác mögé, aki az iskolai focicsapatának emblémájával díszített sportdzsekit viselt. Inkább tűnt menő futballistának, mint varázslósuliba felvételiző mágusnak. ~ 33 ~
A srác hátrafordult, és úgy mosolygott Callre, mintha tiszta szívből örült volna annak, hogy a közelében ülhet. Call még arra sem méltatta, hogy viszonozza a mosolyt. Kinyitotta a kék füzetet, vetett egy pillantást a kérdésekre, alattuk az A, B, C, D vagy E válasz üres karikáival. Arra számított, hogy a felvételi vizsga félelmetes lesz, de úgy tűnt, csak az a veszély fenyegeti, hogy halálra unja magát. – Kérlek, ne nyissátok ki a füzeteket, amíg a vizsga el nem kezdődik! – szólt Milagros mester a gyerekek előtt állva. A fiatal és hihetetlenül csinos nő egy kicsit az osztályfőnökére emlékeztette Callt. Ugyanolyan idegesnek, feszengőnek tűnt, mintha még nem szokott volna hozzá, hogy sok időt töltsön gyerekekkel. Fekete, rövid haja volt, benne egy rózsaszínűre festett tinccsel. Call becsukta a füzetet és körülnézett. Rádöbbent, hogy egyedül ő nyitotta ki a tesztsort. Úgy döntött, nem fogja elárulni az apjának, milyen könnyű volt kilógnia a sorból. – Először is, üdvözöllek titeket a vaspróbán! – folytatta Milagros mester a torkát köszörülve. – Most, hogy már nincsenek jelen a gondviselőitek, részletesebb tájékoztatást kaphattok arról, hogy mi is fog történni a mai nap folyamán. Néhányatokat zeneiskolai felvételire hívták ide, mások pedig csillagászatra, matematikára vagy lovaglásra specializálódó iskoláktól kaptak meghívót. De mostanra valószínűleg mind rájöttetek: ~ 34 ~
valójában azért vagytok itt, hogy felvételizzetek a Magisztériumba. Felemelte a karját, és a falak mintha semmivé váltak volna. A helyükön durván faragott kőfal állt. A gyerekek továbbra is az asztaluknál ültek, ám a padló csillámkővel borított sziklává változott alattuk, ami úgy csillogott, mintha flitterekkel lett volna teleszórva. A mennyezetről tündöklő sztalaktitok lógtak, akár a jégcsapok. A szőke fiú levegő után kapott. Call hallotta, hogy áhítatukban az egész teremben felhördülnek a gyerekek. Mintha a Magisztérium barlangjainak egyikébe kerültek volna. – De klassz! – szólt egy csinos lány, haja sok kis fonatának végét fehér gyöngyök díszítették. Abban a pillanatban, mindennek dacára, amit az édesapja mondott, Call igenis a Magisztériumba akart járni. Többé nem tűnt se sötétnek, se félelmetesnek, hanem nagyon is csodálatosnak. Mint mikor az ember felfedezővé válik, vagy egy idegen bolygóra téved. Eszébe jutottak apja szavai: A mágusok szépséges illúziókkal és meggyőző hazugságokkal fognak csábítgatni. Ne dőlj be nekik! Milagros mester folytatta a beszédet. Egyre magabiztosabban csengett a hangja. – Vannak köztetek olyanok, akiknek szülei vagy más családtagjai annak idején a Magisztériumba jártak. De ~ 35 ~
akiknek nem, őket is azért válogattuk ki, mert úgy hisszük, megvan hozzá az adottságuk, hogy mágusok legyenek. Ám egyikőtök számára sem garantált a bejutás. Csak a mesterek tudják, ki a megfelelő jelölt. Call feltette a kezét, és meg sem várva, hogy a nő felszólítsa, megkérdezte: – És ha valaki nem akar a Magisztériumba járni? – Mégis, ki ne akarna pónis suliba járni? – kérdezte egy kócos, barna hajú fiú, aki Call–lel átellenben ült. Alacsony és sápadt volt, karja is, lába is hosszú, vékony, kék pólóján egy ló kifakult képe látszott. Milagros mester úgy festett, mint aki annyira bosszús, hogy még feszengeni is elfelejtett. – Drew Wallace! – szólította meg a fiút. – Szó sincs semmiféle pónis iskoláról. Azt mérjük fel, hogy rendelkeztek–e a megfelelő képességekkel, amelyek alapján tanoncnak választhatnak titeket, és elkísérhetitek a tanárotokat, azaz a mestereteket a Magisztériumba. És ha a mágikus adottságotok megfelelő, akkor kötelező a Magisztériumba járnotok. – Callre meredt. – A vaspróba a ti védelmeteket szolgálja. Akiknek a családjában ismert a mágia, pontosan tudják, milyen veszélyesek a képzetlen mágusok mind saját magukra, mind másokra nézve. A termen morajlás futott végig. Call rádöbbent, hogy a gyerekek egy része Tamarát nézi. A lány teljesen kihúzott háttal ült a székén, felszegett fejjel meredt maga elé. ~ 36 ~
Callum jól ismerte ezt a nézést. Ő is így festett, ha az emberek a lábáról, a halott anyjáról vagy a fura apjáról sutyorogtak. Így néz ki az, aki igyekszik úgy tenni, mintha nem tudná, hogy a többiek róla pusmognak. – És mi lesz azzal, aki nem kerül be a Magisztériumba? – kérdezte a fonott hajtincses lány. – Remek kérdés, Gwenda Mason! – szólt Milagros mester bátorítóan. – Egy sikeres mágusnak három dologgal kell rendelkeznie. Az első az alapvető tehetség, a varázserő. Ennek bizonyos mértékben mindannyian birtokában vagytok. A második a tudás, hogy miként kell használni a mágiát. Ezt mi adhatjuk meg nektek. A harmadik a kontroll, aminek belülről kell fakadnia. Most, mielőtt megkezdenétek az első évet, még képzetlen mágusok vagytok, és bár a varázserőtök épp a tetőpontjára hág, nem rendelkeztek sem a kellő tudással, sem a kellő kontrollal. Ha úgy találjuk, hogy sem a tanulásra, sem a kontrollra nem mutattok megfelelő hajlamot, akkor semmi keresnivalótok a Magisztériumban. Ebben az esetben egyszer és mindenkorra gondoskodni fogunk róla, hogy ti és a családotok ne eshessetek áldozatul sem a mágiának, sem az elemeknek. Hogyhogy áldozatul esni az elemeknek? Ez meg mit jelent? – gondolta Call. Úgy hallotta, a többiek ugyanígy értetlenkednek: ~ 37 ~
– Ezek szerint talán máris megbuktam? – kérdezte valaki. – Várjunk csak! Ezt meg hogy érti? – méltatlankodott egy másik gyerek. – Szóval ez tuti nem pónis suli? – kérdezte Drew sóvárogva. Milagros mester ügyet sem vetett a kérdéseikre. A barlang képe lassan szertefoszlott. Megint abban a fehér teremben ültek, mint azelőtt. – Az előttetek lévő tollak különlegesek – mondta a nő, és úgy festett, mint akinek újra eszébe jutott idegeskedni. Call kíváncsi volt, vajon mennyi idős lehet. Fiatalnak tűnt, a rózsaszín tincse miatt pláne, de a fiú úgy vélte, mester csak egy nagyon gyakorlott mágusból lehet. – Ha nem ezt a tollat használjátok, nem tudjuk majd elolvasni a válaszaitokat. Rázzátok meg, hogy aktiváljátok benne a tintát! Ha végeztetek, mutassátok meg nekem a füzeteteket! Most pedig kezdhetitek a munkát. Call újra kinyitotta a füzetet. Hunyorogva nézte az első kérdést: 1. Egy sárkány és egy sárkánykígyó 14 órakor indulnak el ugyanabból a barlangból, ugyanabba az irányba. A sárkány átlagsebessége 50 km/h–val lassabb, mint a sárkánykígyó sebességének kétszerese. A ~ 38 ~
sárkány két óra alatt 30 km–rel előzi meg a sárkánykígyót. Számold ki a sárkány repülési sebességét, figyelembe véve, hogy a sárkánykígyó bosszúszomjas! Bosszúszomjas? Call értetlenül meresztette a szemét a papírra, majd átugrotta a kérdést. A következő kérdés sem volt jobb. 2. Lucretia azt tervezi, hogy ősszel maszlagos nadragulyát és ebszőlő csucsort ültet. 4 ágyás csucsort készül elültetni, minden ágyásban 15 növénnyel. Becslései szerint a kertje 20%–át próbálja majd meg nadragulyával beültetni. Összesen hány növényt fog ültetni? Ebből mennyi lesz a maszlagos nadragulya? Ha Lucretia földmágus, aki eddig három kapun haladt át, akkor hány embert tud megmérgezni a nadragulyával, mielőtt elkapnák és lefejeznék? Call pislogva meredt a tesztkérdésekre. Vajon érdemes strapálnia magát, hogy megpróbálja kiokoskodni, mely válaszok lehetnek rosszak, nehogy még ráhibázzon a megfejtésre? Vagy jelölje be végig ugyanazt a betűt, hátha úgy garantálja magának az alacsony pontszámot? Úgy vélte, még így is megvolna rá az esélye, hogy a kérdések ~ 39 ~
kábé húsz százalékára helyes választ adjon, márpedig ez magasabb arány volt, mint amit el akart érni. Miközben hevesen törte a fejét, hogy mit tegyen, felkapta a tollat, megrázta, és megpróbált bejelölni egy választ. A toll nem fogott. Újra próbálkozott, erősebben nyomva a papírra a toll hegyét. Még mindig nem fogott. Körülnézett, és úgy látta, hogy a többiek nagy része gond nélkül ír, bár néhányan szintén a tollal vacakoltak. Jellemző – gondolta –, hogy még a vizsgán megbukni sem tud úgy, mint egy normális, nem varázserejű egyén – még arra sem képes, hogy megírja a tesztet. De mi lesz, ha a mágusok újra megíratják vele, miután egy választ sem jelöl be? Nem ugyanolyan esetnek számít ez, mintha eleve el sem jött volna a felvételire? Homlokráncolva próbált visszaemlékezni, mit is mondott Milagros a tollról. Valami olyasmit, hogy meg kell rázni, mert csak úgy fog a tinta. Talán csak az volt a baj, hogy nem rázta meg eléggé. Megmarkolta a tollat, és erősen megrázta. A teszt miatti bosszúságából még egy kis extra erőt is sikerült merítenie. Gyerünk már! – gondolta. Gyerünk, te vacak, írjál MÁR! Kék tinta zúdult ki a toll hegyéből. Call megpróbálta elállítani az áradatot, a toll hegyére szorította az ujját... ám ~ 40 ~
ettől csak még nagyobb erővel tört elő a tinta. Ráfröccsent az előtte lévő szék hátára; a szőke srác, érzékelve a tomboló tintavihart, félreugrott, hogy kitérjen a kék sugár elől. Annyi tinta spriccelt a kis tollból, hogy az lehetetlenségnek tűnt, mindent beborított, és a többiek egyre haragosabban meredtek Callre. A fiú elejtette a tollat, ami azonnal abbahagyta a spriccelést. Ám így is épp elég kárt okozott. Call kezét, asztalát, füzetét és haját mind beborította a tinta. Megpróbálta letörölgetni az ujjait, ám ezzel csak azt érte el, hogy kék kézlenyomatokkal lett tele az egész pólója. Remélte, hogy a tinta nem mérgező. Egészen biztos volt benne, hogy még le is nyelt belőle egy kicsit. A teremben mindenki Callt bámulta. Maga a mester is őt figyelte, méghozzá olyan arccal, ami ijesztően álmélkodónak tűnt, mintha még soha senkinek nem sikerült volna ilyen mértékben tönkretennie egy tollat. Mindenki hallgatott, kivéve a hórihorgas srácot, aki korábban a folyosón Tamarával beszélt. Most is odahajolt hozzá, hogy megint súgjon neki valamit. Tamara nem mosolyodott el, ám a srác gúnyos vigyora és a szemében ülő felsőbbrendű csillogás alapján Call tudta, hogy őt csúfolják. Érezte, hogy elpirul a füle. – Callum Hunt! – szólt Milagros mester döbbent hangon. – Kérlek... kérlek, hagyd el a termet, és mosakodj ~ 41 ~
meg, aztán várd meg odakint, hogy a csoport befejezze a tesztet! Call talpra kászálódott, alig tudatosult benne, hogy a szőke srác, akit kis híján beborított a tinta, mintha együtt érző mosolyt villantott volna felé. Ahogy nagy dérrel– dúrral kimasírozott a teremből, még hallotta a háta mögött valaki kuncogását – és még látta maga előtt Tamara megvető arckifejezését. De kit érdekelt, mit gondol az a lány – kit érdekelt, mit gondol bármelyikük is, akár barátságosak próbálnak lenni, akár gonoszkodni akarnak, vagy akármi? Nem számított. Egyikük sem volt része Call életének. Ez az egész nem volt része az életének. Már csak pár óra. Call ezt ismételgette magában újra meg újra, miközben a mosdóban állt, és megpróbálta krémszappannal meg durva papírtörlővel ledörgölni magáról a tintát. Kíváncsi volt, vajon a tinta mágikus–e. Az biztos, hogy esze ágában sem volt lejönni. Egy része beleszáradt Call fekete hajába, fehér pólóján pedig továbbra is sötétkék kézlenyomatok éktelenkedtek, amikor kilépett a mosdóból, és szembetalálta magát a folyosón a többi felvételizővel. Mind őrá vártak. Hallotta, hogy néhányan sutyorognak a „tintás béná”–ról. – Csini póló – szólt a fekete hajú srác. Gazdagnak tűnt, akárcsak Tamara. Call nem tudta volna megmondani, pontosan miért gondolta így, de a fiú ruhája olyan egyedi ~ 42 ~
szabásúnak, lazán előkelőnek látszott, ami általában nagyon sokba kerül. – A saját érdekedben remélem, hogy a következő próbatétel nem robbanásokból áll. Vagyis várjunk csak... remélem, hogy igen! – Fogd be! – motyogta Call, bár tudta, hogy ez nem kimondottan a világtörténelem legszellemesebb visszavágása. Görnyedten a falnak dőlt, amíg Milagros mester elő nem került, és újra dirigálni nem kezdett nekik. A gyerekek elhallgattak, a nő pedig sorra felolvasta a nevüket, ötfős csoportokba osztva őket, majd mindegyik kis csapatot beterelte egy folyosóra, és azt mondta, várjanak a másik végén. Callnek fogalma sem volt, hogy fér el egy ilyen folyosórendszer a hangárban. Gyanította, hogy az apja azt mondaná, ez is olyasmi, amire jobb nem gondolni. – Callum Hunt! – kiáltotta a mester, mire a fiú odacsoszogott a számára kijelölt csoporthoz, ahol csüggedten vette tudomásul, hogy a fekete hajú srác is oda tartozik. Kiderült, hogy Jasper deWinternek hívják. Szintén ebbe a csoportba osztották be azt a szőke fiút, akit Call lespriccelt tintával, neki Aaron Stewart volt a neve. Jasper látványosan megölelgette Tamarát, és sok szerencsét kívánt neki, mielőtt odavonult a saját csoportjához. Amint odaért hozzájuk, azonnal szóba elegyedett Aaronnal, és úgy fordított hátat Callnek, mintha a fiú nem is létezett volna. ~ 43 ~
Call csoportjába a három fiún kívül bekerült még Kylie Myles, meg egy Celia keresztnevű, idegesnek tűnő lány, akinek dús, szőkésbarna haja volt, és frufruja mögé egy kék virágot tűzött. – Hahó, Kylie! – szólította meg a lányt Call, arra gondolva, hogy itt a tökéletes lehetőség figyelmeztetni őt: a Milagros mester által a Magisztériumról eléjük varázsolt kép csupán hízelgő illúzió. Megbízható forrásból tudta, hogy a varázslóiskola valódi barlangjai zsákutcákkal és vaklazaccal vannak tele. Kylie mentegetőzve nézett rá. – Lennél szíves... nem szólni hozzám? – Hogy mi? – Elindultak a folyosón, és Callnek szaporáznia kellett bicegő lépteit, hogy ne maradjon le. – Ez most komoly? Kylie vállat vont. – Tudod, hogy van ez. Szeretnék jó benyomást kelteni, és az nem segít, ha szóba állok veled. Bocsi! – Azzal felgyorsított, hogy beérje Jaspert és Aaront. Call úgy bámulta a lány tarkóját, mintha dühében átdöfhette volna. – Remélem, megesznek a barlangi vaklazacok! – kiáltotta a lány után. Kylie úgy tett, mintha meg sem hallotta volna. Milagros mester vezetésével befordultak még egy sarkon, és beléptek egy hatalmas helyiségbe, ami ~ 44 ~
tornateremnek volt berendezve. Jó magas volt, és a mennyezet közepéről egy piros labda lógott alá, messze a fejük fölött. A labda mellett egy kötéllétra függött, a mennyezettől egészen a padlóig ért. Call ezt már egyenesen nevetségesnek találta. Tudta, hogy a lába miatt nem lenne képes felmászni a kötélhágcsón. Úgy tervezte, szándékosan fog elhasalni ezeken a próbatételeken, arról nem volt szó, hogy olyan bénának fog bizonyulni, mintha eleve semmi keresnivalója nem lenne a mágusok iskolájában. – A következő feladatot Rockmaple mester irányításával kell elvégeznetek – mondta Milagros mester, miután megérkezett az utolsó ötfős csapat is. Egy alacsony mágus felé intett, akinek vörös, borzas szakálla meg pirospozsgás orra volt. A férfi egy csiptetős írótáblát szorongatott, nyakában síp lógott, akár egy tesitanárnak, bár ő is ugyanazt a csupa fekete szerelést viselte, mint a többi mágus. – Ez a próbatétel megtévesztően egyszerűnek tűnik – szólt Rockmaple mester, úgy simogatva a szakállát, mintha szándékosan akart volna fenyegetőnek látszani. – Csupán fel kell másznotok a hágcsón, egészen a labdáig. Ki szeretné elsőként megpróbálni? Többen is a magasba lendítették a kezüket. Rockmaple mester Jasperre mutatott. A fiú úgy pattant oda a hágcsóhoz, mintha az, hogy elsőnek választották, ~ 45 ~
valamiképpen a felsőbbrendűségét igazolta volna, nem csupán azt, milyen lelkesen lóbálta a kezét a levegőben. Ahelyett, hogy rögtön nekivágott volna a mászásnak, eltűnődve nézett fel a labdára, mutatóujjával meg– megbökve az ajkát. – Sikerült felkészülnöd? – kérdezte Rockmaple mester, kissé megemelve a szemöldökét, mire néhány gyerek felvihogott. Jaspert láthatóan idegesítette, hogy kinevetik, miközben ő ilyen komolyan veszi a feladatot, így hát teljes erőbedobással nekivágott a kötélhágcsónak. De amint felmászott pár fokot, a hágcsó hirtelen mintha megnyúlt volna, és minél tovább mászott, annál hosszabb lett a hátralévő távolság. Jasperen végül kifogott a feladat, és visszapottyant a földre, belegabalyodva a hosszú kötélbe és a létra fokaiba. Na, ez vicces volt! – gondolta Call. – Rendben van – szólt Rockmaple mester. – Ki szeretne a következő lenni? – Hadd próbáljam meg újra! – kérte Jasper, nyafogásba hajló hangon. – Most már tudom, hogyan kell csinálni. – Nagyon sok felvételiző vár a sorára – felelte Rockmaple mester. Úgy tűnt, élvezi a helyzetet. – De ez nem ér! Előbb–utóbb valakinek sikerülni fog, és akkor a többiek is megtudják, hogy kell csinálni. Igazságtalanul bűnhődöm, amiért én voltam az első. ~ 46 ~
– Én úgy láttam, hogy te akartál első lenni. De nem bánom, Jasper! Ha marad idő, miután mindenki más végzett, és szeretnél még egy próbát tenni, megteheted. Csöppet sem volt meglepő, hogy Jasper kapott még egy esélyt. Az alapján, ahogy a srác viselkedett, Call úgy gondolta, biztos valami fejes lehet az apja. A többieknek sem sikerült jobban a feladat: néhányan a hágcsó feléig jutottak, aztán visszacsúsztak, egyvalaki pedig még a legalsó fokra sem bírt felmászni. Celia ért fél a legmagasabbra, de aztán nem tudott megkapaszkodni, és lehuppant a tornaszőnyegre. Virágos hajcsatja kicsit összenyomódott. Bár a lány nem akarta kimutatni, mennyire zaklatott, Call látta rajta, milyen görcsösen próbálja megigazítani a csatot. Rockmaple mester a listájára nézett. – Aaron Stewart! Aaron a kötélhágcsó felé indult, ujjait úgy ropogtatva, mintha épp a kosárpályára készült volna kikocogni. Sportosnak és magabiztosnak tűnt, és Call megérezte a gyomrában az irigység sietve elnyomott, de nagyon is ismerős sajgását, ami mindig úrrá lett rajta, valahányszor kosárlabdázó vagy baseballozó, a pályán teljesen elemükben lévő gyerekeket látott. A csapatsportokban való részvétel Call számára fel sem merült; ha egyáltalán beszállhatott volna a játékba, akkor is túl nagy lett volna a ~ 47 ~
megszégyenülés veszélye. Az Aaronhoz hasonló srácoknak sosem kellett ilyesmi miatt aggódniuk. Aaron odaügetett a kötélhágcsóhoz és nagy lendülettel felkapaszkodott rá. Fürgén mászott, lábbal tolta, karral húzta magát fölfelé, de úgy, hogy mindez egyetlen, folyamatos mozdulatnak tűnt. Olyan gyorsan haladt, hogy még a kötélhágcsó megnyúlásánál is sebesebb volt. Egyre följebb ért. Callum visszafojtott lélegzettel figyelte és rádöbbent, hogy körülötte mindenki más is elhallgatott. Aaron őrülten vigyorgott, ahogy felért a kötélhágcsó tetejére. Fél kézzel rácsapott a labdára, hogy kilengjen, majd lesiklott a hágcsón, és páros lábbal ért a szőnyegre, akár egy tornász. Néhány gyerek lelkesen megtapsolta. Mintha még Jasper is örült volna a sikerének, odament hozzá, és vonakodva megpaskolta a hátát. – Rendben van – mondta Rockmaple mester, pontosan ugyanazokkal a szavakkal és ugyanolyan hangsúllyal, mint mindenki másnál. Call úgy gondolta, a mogorva, vén mágus valószínűleg csak bosszús, amiért valakin nem fogott ki az ostoba feladata. – Callum Hunt! – szólt ekkor a mágus. A fiú előrelépett, és már bánta, hogy nem hozott magával orvosi igazolást. ~ 48 ~
– Nekem ez nem fog menni. Rockmaple mester végigmérte. – Miért nem? Jaj, ne már! Nézzen rám! Ugyan, csak nézzen rám! Call felszegte az állát, és dacosan farkasszemet nézett a mágussal. – A lábam miatt. Nem szabad megerőltetnem – magyarázta. A mágus vállat vont. – Hát ne erőltesd! Call magába fojtotta fellobbanó dühét. Érezte, hogy a többiek mind őt nézik, néhányan szánakozva, mások bosszúsan. Az volt a legrosszabb az egészben, hogy normális esetben kapva kapott volna egy ilyen erőpróba lehetőségén. Most azonban az volt a dolga, hogy sikeresen elbukjon. – Ez nem csak kifogás – mondta. – Kisbaba koromban szétzúzódott a bal lábam. Tíz műtéten estem át, aminek eredményeképpen a lábamat hatvan vascsavar tartja össze. Akarja, hogy megmutassam a hegeimet? Callum borzasztóan remélte, hogy Rockmaple mester nemet mond. A bal lába vörös műtéti hegek és ronda, összecsomósodott szövet mozaikja volt. Nem szokta hagyni, hogy bárki is megnézze; soha, de soha nem hordott rövidnadrágot, azóta nem, mióta elég idős lett ahhoz, hogy megértse, miért bámulják meg az idegenek a ~ 49 ~
lábát. Nem is értette, miért árult el most róla ennyit, hacsak nem azért, mert olyan mérges volt, hogy már azt sem tudta, mit beszél. Rockmaple mester most elgondolkodva megpörgette a kezében tartott sípot. – Ezek a feladatok nem mind egyértelműek – mondta. – Legalább tégy egy próbát, Callum! Ha elbuksz, akkor továbblépünk a következőre. A fiú égnek emelte a karját. – Jó! Jó. – A kötélhágcsóhoz baktatott, és fél kézzel megfogta. Direkt a bal lábát tette fel a legalsó fokra, majd ránehezedett, és felnyúlt a másik kezével. Azonnal fájdalom hasított a vádlijába, és visszahuppant a padlóra, még mindig markolva a hágcsót. Hallotta Jasper nevetését a háta mögött. Sajgott a lába, és úgy érezte, mintha elzsibbadt volna a hasa. Újra felnézett a kötélhágcsóra, a mennyezetről lelógó piros labdára, és lüktetni kezdett a feje a fájdalomtól. Másra se tudott gondolni, csak arra, hogy hosszú évek óta kell a kispadon ülnie, meg a futkározó gyerekek mögött bicegnie, és dühösen meredt a labdára, amelyről tudta, hogy úgysem érheti el, miközben azt hajtogatta magában: Utállak, utállak, utállak... Hangos durranás hallatszott, és a piros labda meggyulladt. Valaki felvisított – valószínűleg Kylie, bár Call remélte, hogy talán Jasper volt. Mindenki, beleértve ~ 50 ~
Rockmaple mestert is, a piros labdát bámulta, ami olyan hévvel lángolt, mintha tűzijátékkal lett volna tele. Égő műanyag orrfacsaró bűze töltötte be a levegőt, és Call hátraugrott, amikor egy nagy darab olvadó plasztik a földre zuhant. Még jobban elhátrált, amikor a lángoló labdából egyre több olvadt katyvasz kezdett csöpögni. Egy kevés a pólója vállára hullott. Tinta és katyvasz. Ma igazán szuperül néz ki! – Kifelé! – szólt Rockmaple mester, miután a gyerekek fulladozni és köhögni kezdtek a füsttől. – Mindenki hagyja el a termet! – De most én következnék! – tiltakozott Jasper. – Mégis hogy próbáljam meg újra, ha egyszer ez a nyomi teljesen tönkretett mindent? Rockmaple mester... – AZT MONDTAM, KIFELÉ! – harsogta a mágus, és a gyerekek kitódultak a teremből. Call volt a legutolsó, és nagyon is tudatában volt, hogy mind Jasper, mind Rockmaple mester igencsak ellenségesen mered rá. Akárcsak a levegőt betöltő égett szag, a nyomi szó is üldözte.
~ 51 ~
3. FEJEZET
R
ockmaple mester dühösen masírozott előttük, végigvezetve az egész csoportot egy folyosón, el a tornateremtől. Olyan gyorsan mentek, hogy Callnek esélye sem volt lépést tartani velük. A lába jobban fájt, mint valaha, és egész teste úgy bűzlött, akár egy lángoló abroncsgyár. Miközben a csapat mögött bicegett, felmerült benne a kérdés, vajon a Magisztérium történetében akadt–e hozzá foghatóan béna felvételiző. Arra gondolt, talán máris hazaengedik – saját maga és mindenki más érdekében. – Jól vagy? – kérdezte Aaron, aki lemaradt egy kicsit, hogy Callum tempójához igazodjon. Barátságosan mosolygott, mintha nem lett volna abban semmi furcsa, hogy szóba elegyedik azzal a fiúval, akit az egész csoport úgy elkerül, mintha pestises volna. – Remekül – felelte Call a fogát csikorgatva. – Soha jobban. ~ 52 ~
– Fogalmam sincs, hogy csináltad azt az előbb, de totál isteni volt! Rockmaple mester olyan képet vágott, hogy... – Aaron megpróbálta nagyjából leutánozni: összevonta a szemöldökét, tágra nyitotta a szemét, és eltátotta a száját. Call felkacagott, de gyorsan magába fojtotta a nevetést. Nem akarta megkedvelni egyik itteni kölyköt sem, az irtó rátermett Aaront meg pláne nem. Befordultak a sarkon. A csoport csak rájuk várt. Rockmaple mester megköszörülte a torkát, úgy tűnt, épp össze akarja szidni Callt, ám ekkor észrevette, hogy Aaron ott áll mellette. A mágus inkább magába fojtotta, bármit is készült mondani, és kinyitotta egy újabb helyiség ajtaját. Call bevánszorgott a terembe a csoport többi tagjával együtt. Ugyanolyan unalmas, átlagos helyiségnek tűnt ez is, mint az, amelyikben a tesztet írták: itt is egyszemélyes asztalok sorakoztak, mindegyiken egy–egy papírlappal. Hány tesztet kell még megírnunk? – kérdezte volna legszívesebben Callum, de úgy gondolta, Rockmaple mester nincs olyan hangulatban, hogy válaszoljon neki. Egyik papíron sem állt név, így a fiú egyszerűen csak leült az egyik asztalhoz, és karba tette a kezét. – Rockmaple mester! – szólalt meg Kylie, miután helyet foglalt. – Rockmaple mester, nekem nincs tollam. ~ 53 ~
– Egyikőtöknek sem lesz szüksége íróeszközre – felelte a mágus. – Ez a feladat azt teszi próbára, mennyire vagytok képesek kontrollálni a varázserőtöket. Egy elemet, a levegőt kell használnotok. Addig koncentráljatok az előttetek lévő papírra, amíg fel nem tudjátok emelni az asztalról, nem használva mást, csakis a gondolat erejét! Szép egyenesen emeljétek fel, anélkül, hogy meginogna vagy leesne! Ha ez sikerült, kérlek, keljetek fel az asztaltól, és gyertek ide hozzám! Callt elöntötte a megkönnyebbülés. Nem volt más dolga, csak gondoskodni arról, hogy a papír ne emelkedjen a levegőbe, ami elég könnyű feladatnak tűnt. Egész addigi életében sikerült elkerülnie, hogy papírlapokat reptessen körbe az osztályteremben. Aaron a mellette lévő asztalnál ült. Az állát dörgölte, hunyorgott zöld szemével. Miközben Call lopva rásandított, a srác előtt lévő papír a levegőbe emelkedett, tökéletesen vízszintesen. Egy pillanatig lebegett, majd szépen visszaereszkedett az asztalra. Aaron vigyorogva felállt, hogy csatlakozzon a terem elejében álló Rockmaple mesterhez. Call kuncogást hallott a balján. Odapillantott, és látta, hogy Jasper elővesz valamit, ami első látásra egy hétköznapi varrótűnek látszott, majd megböki vele az egyik ujját. Egy csöpp vér serkent ki a szúrás nyomán, mire Jasper a szájába kapta az ujját, és szopogatni kezdte. ~ 54 ~
Ez nem normális – gondolta Call. De aztán Jasper hátradőlt a széken, amolyan laza, „hátrakötött kézzel is képes vagyok varázsolni” stílusban. És úgy tűnt, tényleg képes a mágiára akár kéz nélkül is, mivel az előtte lévő papír behajlott, meggyűrődött – új alakot vett fel. Még néhány be– és áthajtás után kész is volt a papírrepülő, felszállt Jasper asztaláról, és körbesuhant a teremben, aztán egyenesen Call homlokának csapódott. Call elhessegette a repcsit, ami lepottyant a földre. – Jasper, elég volt! – szólt Rockmaple mester, bár nem hangzott olyan bosszúsnak, mint amilyen lehetett volna. – Gyere ide! Call ismét a papírjára összpontosított, miközben Jasper kivonult a mesterhez. Körülötte a többiek mind a lapjukat bámulták, suttogtak a papírhoz, szuggerálták, hogy mozduljon meg. Callnek a feszültségtől görcsbe rándult a gyomra. Mi lesz, ha huzat támad, és fellebbenti a papírját? Mi lesz, ha csak úgy... magától megrebben? Akkor talán pontot kapna a feladatra? Maradj ott! – gondolta hevesen, az asztalon lévő papírra koncentrálva. Meg ne mozdulj! Elképzelte, amint két kézzel szorítja le a lapot, széttárt ujjakkal, megakadályozva, hogy megmoccanjon. Istenem, micsoda hülyeség! – gondolta. Ilyesmire pazarolni egy napot! De azért ülve maradt, továbbra is a papírjára összpontosítva. ~ 55 ~
Ezúttal nem lógott ki a sorból. Sok más gyerek lapja sem mozdult meg, köztük Kylie–é sem. – Callum? – szólt Rockmaple mester fáradt hangon. A fiú hátradőlt. – Nem megy. – Ha ennek valami nem megy, akkor az nagyon nem megy – gúnyolta Jasper. – Adjon a lúzernek egy nullást, mester, aztán menjünk, mielőtt még papírvihart kavar, és mindannyiunkat lekaszabolnak a lapok! – Hát jó – mondta a mágus. – Mindenki hozza ide nekem a lapját, és pontozom a teljesítményeteket! Gyerünk, hagyjuk el a termet, hogy bejöhessen a következő csoport! Call megkönnyebbülten nyúlt a lapjáért... és megdermedt. Kétségbeesetten kapargatta a szélét a körmével, de valahogy – fogalma sem volt, hogyan – a papír belemélyedt az asztal fájába, és egyszerűen nem volt képes felemelni. – Rockmaple mester... valami baj van a papírommal – mondta. – Mindenki bukjon az asztal alá! – kiáltotta Jasper, de senki sem figyelt oda rá. Mind Callt bámulták. Rockmaple mester odalépett hozzá, és a papírjára meredt. A szó szoros értelmében beleolvadta az asztalba. – Ki csinálta ezt? – hördült fel Rockmaple mester. Döbbent volt a hangja. – Talán viccnek szánta valaki? ~ 56 ~
Az osztályban mindenki mélyen hallgatott. – Te csináltad? – kérdezte a mester Calltől. Én csak azt akartam elérni, hogy ne mozduljon meg – gondolta a fiú csüggedten, de ezt nem árulhatta el. – Nem tudom. – Nem tudod? – Nem. Talán hibás a papír. – Ez csak egyszerű papír! – kiabálta a mágus, majd láthatóan erőt vett magán. – Hát jó. Rendben. Nulla pontot kapsz. Nem, várjunk csak! Te leszel az első felvételiző a Magisztérium történetében, aki negatív tartományú pontszámot ér el a vaspróba egyik feladatán. Mínusz tíz pontot kapsz. – A fejét csóválta. – Azt hiszem, mind hálásak lehetünk, hogy az utolsó feladatot mindenki egyedül hajtja végre. Callum mindezek után leginkább azért volt hálás, hogy hamarosan véget ér ez az egész.
A felvételizők ezúttal egy kétszárnyú ajtó előtti folyosón álltak, és várták, hogy behívják őket. Jasper épp Aaronhoz beszélt, úgy sandítva oda Callre, mintha ő lett volna a kitárgyalt téma. A fiú felsóhajtott. Ez volt az utolsó próbatétel. Feszültsége egy része elpárolgott, amikor erre gondolt. ~ 57 ~
Mindegy, hogyan sikerül az utolsó feladat, még egy jó eredmény sem tudná igazán helyrehozni az eddigi rémes teljesítményét. Kevesebb mint egy órán belül már hazafelé fog tartani az apukájával. – Callum Hunt! – szólt egy mágusnő, aki még nem mutatkozott be. Gazdagon kidolgozott, kígyót ábrázoló nyakéket viselt, és egy csiptetős írótábláról olvasott fel. – Rufus mester odabent vár. Call eltolta magát a faltól, és követte a nőt a kétszárnyú ajtón át. A terem hatalmas volt és üres. A félhomályban egy mágus ült a parkettán, mellette egy nagy fatál. A tálban víz volt, a közepén láng lobogott, kanóc vagy gyertya nélkül. A fiú megtorpant a lángot látva, és kicsit bizseregni kezdett a tarkója. Rengeteg furcsa dolgot látott már aznap, ám a barlang illúziója óta most először érezte igazán a mágia jelenlétét. A mágus megszólalt: – Tudtad, hogy a helyes tartás elérése érdekében az emberek régen könyvekkel a fejükön járkáltak? – Mély, dörgedelmes volt a hangja, akár a távoli tűz ropogása. Rufus mester nagydarab, sötét bőrű férfi volt, kopasz feje olyan simának tűnt, akár a makadámdió. Egyetlen, könnyed mozdulattal talpra állt, nagy, hegekkel borított kezébe fogva a tálat. ~ 58 ~
A láng meg sem rezzent. Sőt, talán még fényesebben ragyogott, mint addig. – Azt nem csak lányok csinálták? – kérdezte Call. – Mit? – ráncolta a homlokát Rufus mester. – Hát azt, hogy könyvvel a fejükön mászkáltak. A mágus olyan pillantást vetett rá, amitől Callum úgy érezte, csalódást okozott. – Vedd át a tálat! – utasította a mester. – De akkor kialszik a láng – tiltakozott Call. – Ez maga a próbatétel – felelte Rufus. – Meglátjuk, sikerül–e égve tartanod a lángot, és ha igen, meddig. – Feléje nyújtotta a tálat. Eddig egyetlen egy olyan feladat sem volt, amire Call előre számított volna. Ennek ellenére mindegyiknél sikerült elbuknia – vagy szándékosan, vagy azért, mert eleve nem mágusnak való. Volt valami Rufus mesterben, ami miatt Call ezúttal jobb teljesítményt akart nyújtani, ám ez nem számított. Szóba sem jöhetett, hogy a Magisztériumba járjon. Call átvette a tálat. A vízben lévő láng szinte azonnal fellobbant, mintha Call teljesen felcsavart volna egy gázlámpát. A fiú összerezzent, és szándékosan oldalra döntötte a tálat, megpróbálva lelocsolni a lángot. Ám az ahelyett, hogy kihunyt volna, még a vízen keresztül is lobogott. Call ~ 59 ~
pánikba esve megrázta a tálat, még több kis hullámmal árasztva el a lángot, míg az végre sercegni nem kezdett. – Callum Hunt. – Rufus mester lenézett rá, arca szenvtelen volt, kezét karba tette széles mellkasa előtt. – Meglep a viselkedésed. A fiú nem felelt. – Mindkét szülődet tanítottam a Magisztériumban – mondta a mester. Komolynak és szomorúnak látszott. A láng fényében karikásnak tűnt a szeme. – Az én tanoncaim voltak. Osztályelsővé váltak, a vaspróbán ők érték el a legmagasabb pontszámot. Édesanyád csalódott lenne, ha látná, hogy a fia ilyen feltűnően próbál elbukni a felvételi vizsgán, csak azért, mert... Rufus mester nem tudta befejezni a mondatot, ugyanis amint megemlítette Call édesanyját, a fatál szétrepedt – nem csupán félbe, hanem tucatnyi éles darabkára, amelyek mindegyike a fiú tenyerébe vájt. Call ledobta az egészet, mire a tál minden egyes darabja lángra kapott és állhatatosan égett, kis máglyaként lobogva a lábánál. A lángok láttán a fiú nem ijedt meg. Abban a pillanatban úgy tűnt neki, mintha a tűz hívogatná, hogy lépjen bele, fojtsa a fényébe minden dühét és félelmét. Amikor körülnézett a teremben, még magasabbra csaptak fel a lángok, úgy terjedtek szét a kiömlött vízen, mintha az benzin lett volna. Call nem érzett mást, csupán iszonyú, mindent elsöprő haragot, amiért az előtte álló ~ 60 ~
férfi, ez a mágus, ismerte az édesanyját, és talán még a halálához is volt valami köze. – Hagyd abba! Most azonnal hagyd ezt abba! – kiabálta Rufus mester, megragadva Call mindkét kezét, hogy erőnek erejével csapja össze a fiú két tenyerét. Ahogy Call két keze összecsattant, megfájdultak friss vágásai. Váratlanul minden láng kialudt. – Eresszen el! – Call elrántotta a kezét Rufus mestertől, és a nadrágjába törölte véres tenyerét, újabb foltokkal tarkítva a ruháját. – Nem volt szándékos. Nem is tudom, hogy mi történt. – Az történt, hogy elbuktál még egy próbatételen – felelte a mester, és dühét mintha rideg kíváncsiság váltotta volna fel. Úgy méregette Callt, ahogy tudósok szoktak egy tűvel átszúrt bogarat. – Visszamehetsz a lelátóra, csatlakozhatsz édesapádhoz, hogy együtt várjátok meg az eredményhirdetést. Szerencsére a terem túlsó végén is volt egy ajtó, így Call kiosonhatott azon, nem kellett szembenéznie a többi felvételizővel. Pontosan el tudta képzelni, milyen képet vágna Jasper, ha meglátná a véres ruháját. Remegett a keze. A lelátón szemmel láthatólag unatkozó szülők meg néhány kistestvér várakozott. Beszélgetés halk moraja visszhangzott a hangárban, és Call ráeszmélt, milyen furcsán csöndesek voltak a folyosók – döbbenetes volt ~ 61 ~
most ismét emberek keltette zajt hallani. A felvételizők öt különböző ajtón át tértek vissza lassanként a hangárba, majd odamentek a családjukhoz. A lelátó aljában három táblát állítottak fel, a mágusok ezeken tüntették fel a gyerekek pontszámait. Call meg sem nézte az eredményét. Egyenesen az apjához ment. Alastairnek egy könyv volt az ölében, bár csukva, mintha eredetileg olvasni akart volna, de végül bele sem kezdett. Amikor odaért hozzá, Call látta, hogy apja arcára megkönnyebbülés ül ki, ám ezt azonnal aggodalom váltotta fel, amint a férfi tetőtől talpig végigmérte őt. Alastair felugrott ültő helyéből, a könyv a földre hullott. – Callum! Csupa vér meg tinta vagy, és úgy bűzlesz, mint az égett műanyag! Mi történt? – Elszúrtam. Azt... azt hiszem, hogy nagyon elszúrtam. – Call hallotta, hogy remeg a hangja. Továbbra is látta maga előtt a tál lángoló darabjait, meg Rufus mester arckifejezését. Apja megnyugtatón tette a vállára a kezét. – Call, semmi baj. Az volt a cél, hogy elszúrd. – Tudom, de azt hittem, hogy... – Zsebre dugta a kezét, felidézte apja összes kiselőadását arról, hogy muszáj lesz megpróbálnia elbukni. De végül egyáltalán nem is kellett próbálkoznia. Mindenben kudarcot vallott, mert fogalma ~ 62 ~
sem volt, mit csinál, mert nem értett a mágiához. – Azt hittem, hogy másmilyen lesz az egész. Apja fojtott hangon felelt: – Tudom, hogy nem jó érzés bármiben is kudarcot vallani, Call, de most pont erre volt szükség. Nagyon ügyes voltál. – Mármint ha „ügyes” alatt azt érted, hogy „tök béna” – motyogta a fiú. Az apja elvigyorodott. – Egy pillanatig már aggódtam, amikor az első feladatra a lehető legmagasabb pontszámot kaptad, de aztán visszavonták. Még soha nem láttam olyat, hogy valaki pontot veszítsen a felvételin. Call a homlokát ráncolta. Tudta, hogy az apja ezt dicséretnek szánta, mégsem érezte annak. – A legutolsó helyen állsz. Még azok a gyerekek is jobban szerepeltek nálad, akikről kiderült, hogy nincs varázserejük. Szerintem ezért hazafelé menet fagylaltkelyhet érdemelsz, méghozzá a legnagyobbat, amit csak találunk! A kedvenc feltéteiddel: karamellával, mogyoróvajjal és gumimacival. Oké? – Aha – mondta Call és leült. Olyan levert volt, hogy még a mogyoróvajjal és karamellával borított gumimacik gondolata sem tudta feldobni. – Oké.
~ 63 ~
Az apja is visszaült. Bólogatott, elégedettnek tűnt. Sőt, egyre elégedettebb lett, ahogy a táblán sorra feltűntek a pontszámok. Call végre a táblára nézett. Aaron és Tamara álltak az élen, összpontszámuk megegyezett. Bosszantó módon Jasper csak három ponttal maradt el mögöttük, ő lett a második. Na mindegy – gondolta Call. Mégis mire számított? A mágusok szemetek, ahogy az apja is megmondta, és a felvételin a legszemetebb szemetek kapták a legtöbb pontot. Jellemző. Bár nem csak szemetek voltak az elsők között. Kylie igencsak leszerepelt, míg Aaron remek eredményt ért el. Call ezt jó dolognak vélte. Úgy látta, Aaron nagyon szeretett volna ügyesen teljesíteni. Ugyanakkor a remek eredmény egyet jelentett a Magisztériumba való bekerüléssel, márpedig Call apukája mindig is azt mondta, hogy oda még a leggyűlöltebb ellenségét se küldené. Call nem is tudta, hogy örüljön–e Aaron sikerének, hiszen a srác legalább kedves volt hozzá, vagy inkább sajnálja őt. Csak abban volt biztos, hogy fejfájást kapott, annyit agyalt ezen. Rufus mester bevonult az egyik ajtón. Egy szót sem szólt, ám az egész tömeg elhallgatott, mintha csöndet kért volna. A helyiséget szemlélve Call látott néhány ismerős ~ 64 ~
arcot: Kylie idegesnek tűnt, Aaron az ajkát harapdálta. Jasper sápadt és feszült volt, Tamara pedig higgadtnak és összeszedettnek látszott, mint aki egyáltalán nem aggódik. A lány elegáns, sötét hajú szülei között ült, akiknek világos ruhája kihangsúlyozta barna bőrüket. Édesanyja fehér ruhát és kesztyűt viselt, apja pedig krémszínű öltönyt. – Megköszönöm az idei felvételizőknek – szólt Rufus mester, mire mindenki azonnal előrehajolt –, hogy velünk tartottak ma, és ilyen nagy erőfeszítést tettek a vaspróbán. A Magisztérium köszönetet mond az összes családnak is, amiért elhozták ide a gyermekeiket, és türelmesen kivárták a próba végét. – A háta mögé tette a kezét, tekintete végigsiklott a lelátón. – Kilenc mágus van jelen, és mindegyikük legfeljebb hat felvételizőt választhat ki. Ezek a kiválasztottak lesznek a tanoncaik a Magisztérium öt évében, így ezt a döntést egyik mester sem kapkodja el. Azt is fontos leszögezni, hogy több gyermek van itt, mint ahányan be fognak kerülni a Magisztériumba. Akiket nem választunk ki, azok nem is alkalmasak erre a képzésre: titeket arra kérlek, értsétek meg, hogy az alkalmatlanságotoknak számtalan oka lehet, és az erőtökkel való további kísérletezgetés akár halálosnak is bizonyulhat. Mielőtt elmennétek, egy mágus el fogja magyarázni a titoktartási kötelezettségeteket, valamint ~ 65 ~
gondoskodik arról, hogy megóvhassátok saját magatokat és a családotokat. Gyerünk már, essünk túl rajta! – gondolta Call, alig figyelve oda, hogy mit beszél Rufus. A többi diák is idegesen fészkelődött. Az elegáns frizurájú szülei – ázsiai anyukája és fehér apukája – között ülő Jasper a térdén dobolt az ujjaival. Call az apjára pillantott, aki olyan arckifejezéssel meredt Rufusra, amit Call még soha az életben nem látott rajta. Úgy festett, mint aki legszívesebben áthajtana a máguson az átalakított Rolls– Royce–szal, még akkor is, ha ettől megint tönkremenne a sebváltó. – Van valakinek kérdése? – érdeklődött Rufus mester. A teremre csönd ereszkedett. Call csak az apja suttogását hallotta. – Semmi baj – nyugtatta meg, bár Call semmivel sem utalt arra, hogy attól tartana, valami baj van. A férfi most még szorosabban markolta a vállát, szinte belemélyesztette ujjait a fiú bőrébe. – Nem fognak kiválasztani. – Hát jó! – zengte Rufus mester. – Akkor kezdődjék a kiválasztás! – Közelebb lépett a pontokat jelző táblához. – Felvételizők, ha a neveteket halljátok, kérlek, álljatok fel, és csatlakozzatok új mesteretekhez! Mint a legrangosabb mágus North mester után, aki most nem ~ 66 ~
fogad fel új tanoncot, én választok először. – Tekintete végigsiklott a tömegen. – Aaron Stewart. Páran tapsoltak, bár Tamara családja nem. A lány hihetetlenül mozdulatlanul, mereven ült, mintha bebalzsamozták volna. A szülei dühösnek tűntek. Apukája odahajolt hozzá, a fülébe súgott valamit, és Call látta, hogy a lány a szavai hallatán összerezzen. Talán mégiscsak emberből volt ő is. Aaron felállt. Totál megdöbbentő választás! – gondolta Call ironikusan. Szőke hajával, sportos alkatával és jó kisfiús viselkedésével Aaron tisztára olyan volt, akár Amerika Kapitány. Call legszívesebben a srác fejéhez vágta volna az apja könyvét, hiába volt Aaron rendes hozzá. Amerika Kapitány is rendes, de ettől még nem akar vele versenyezni az ember. Aztán Call meghökkenve vette észre, hogy bár a közönség soraiban tapsolnak néhányan, Aaron egyik oldalán sem ül családtag. Senki sem ölelgette meg vagy veregette hátba. Biztos egyedül érkezett. Aaron nagyot nyelt, elmosolyodott, aztán lekocogott a lelátó lépcsőjén, és megállt Rufus mester mellett. A mágus megköszörülte a torkát. – Tamara Rajavi – szólt. Tamara felpattant, sötét haja meglibbent. Szülei udvariasan tapsoltak, mintha az operában lettek volna. A lány annyi időre sem állt meg, hogy átölelje őket, csak ~ 67 ~
ment egyenesen a lelátó elé, Aaronhoz, aki gratulált neki és rámosolygott. Call kíváncsi volt, vajon a többi mágust bosszantja–e, hogy Rufus mester választhat elsőként és rögtön le is csapott a két első helyezettre. Őt a helyükben bosszantotta volna. Rufus mester sötét szemével még egyszer körbepásztázta a helyiséget. Call érezte, hogy mindenki visszafojtott lélegzettel várja a következő név elhangzását. Jasper félig már fel is emelkedett a helyéről. – Az utolsó tanoncom pedig Callum Hunt – közölte Rufus mester, és Call élete a feje tetejére állt. A többi felvételiző közül néhányan meglepetten felhördültek, a közönség értetlenül zúgolódott, miközben mindenki Call nevét kereste a táblán. A rangsor legeslegalján találták meg, mínusz tartományú pontszámmal. Call a mágusra bámult. Rufus mester farkasszemet nézett vele, teljesen kifejezéstelen tekintettel. A mellette álló Aaron bátorítóan mosolygott a fiúra, Tamara pedig teljes döbbenettel az arcán meredt rá. – Azt mondtam, Callum Hunt – ismételte el Rufus mester. – Callum Hunt, kérlek, gyere le ide! A fiú feltápászkodott a helyéről, ám az apja visszalökte a padra. ~ 68 ~
– Szó sem lehet róla – jelentette ki Alastair Hunt, és felállt. – Elég legyen most már, Rufus! Nem adom a fiam. Rufus mester úgy nézett fel rájuk, mintha senki más nem lett volna a teremben. – Ugyan, Alastair! Pontosan ismered a szabályokat. Ne csinálj botrányt olyasmiből, ami úgyis elkerülhetetlen! A fiút ki kell képezni. A többi mester elindult fölfelé a lelátón, egyenesen Call irányába, akit az édesapja továbbra is lenyomott a padra. A fekete ruhát viselő mágusok pontosan olyan fenyegetőnek tűntek, ahogy az apukája mindig is leírta őket. Úgy festettek, mint akik készen állnak harcolni. Miután elértek Callék sorához, megálltak. Várták, mihez kezd Alastair. A férfi már évekkel azelőtt lemondott a mágiáról; nyilván teljesen kijött a gyakorlatból. Semmi esélye nem volt rá, hogy legyőzze a többi mágust. – Velük megyek – fordult Call az apjához. – Ne aggódj! Fogalmam sincs, mit fogok csinálni. Majd kirúgatom magam. Hamarosan úgyis meg akarnak majd szabadulni tőlem, akkor hazamegyek, és minden ugyanolyan lesz, mint azelőtt... – Te ezt nem érted – mondta az apja, és vasmarkával megragadva Call karját talpra rántotta a fiút. A teremben mindenki őket bámulta, ami nem is volt csoda. Az apja ~ 69 ~
tébolyultnak tűnt, szeme tágra nyílt, kidülledt. – Gyerünk innen! Futás! – Nem bírok futni – emlékeztette Call. Ám az apja már oda sem figyelt rá. Lerángatta őt a lelátón, egyik pádról a másikra lépve. Az emberek utat engedtek nekik, félrehúzódtak vagy felugrottak a helyükről. A mágusok leszaladtak utánuk a lépcsőn. Call botladozva követte az apját, igyekezett megőrizni az egyensúlyát, miközben lefelé haladtak. Amint leértek a lelátóról, Rufus odaállt Call apja elé. – Elég legyen! – mondta. – A fiú itt marad. Alastair megtorpant. Hátulról átkarolta a fiát, ami furcsa volt: az apjának szinte soha nem volt szokása megölelni őt, ráadásul ez inkább birkózó fogás volt, mint ölelés. Call lába fájt a megerőltetéstől. Megpróbált hátrafordulni az apja felé, ám az Rufus mestert bámulta. – Senkit sem akarsz életben hagyni a családomból? – dühöngött a férfi. Rufus mester fojtott hangon szólalt meg, hogy a lelátón ülő tömeg ne hallhassa, bár Aaron meg Tamara nyilván értette minden szavát. – Semmit sem tanítottál a fiadnak – mondta. – Ha egy ennyire képzetlen mágus szabadon mászkál a világban, az olyan, akár egy repedés a föld felszíne alatt, amely bármikor beomolhat, és amikor a fiad összeomlik, ~ 70 ~
rengeteg embert fog megölni, végül pedig önmagát is. Úgyhogy te csak ne beszélj nekem halálról! – Jól van – szólt Call apja. – Akkor majd tanítom őt én magam. Hazaviszem és kiképzőm. Felkészítem őt az első kapura. – Tizenkét éved volt rá, hogy tanítsd, és nem használtad ki. Sajnálom, Alastair. Így kell lennie. – Nézd csak meg az eredményét: nem is kéne átmennie a felvételin. Nem akar átmenni! Igaz, Call? Igaz? – rázta meg az édesapja a fiút, aki akkor sem lett volna képes kinyögni a választ, ha akarja. – Ereszd el, Alastair! – utasította Rufus mester, és mély hangját áthatotta a szomorúság. – Nem – felelte Call apja. – Ő a gyermekem. Vannak jogaim. Én döntök a jövőjéről. – Nem – szólt a mester. – Nem te döntesz. Call édesapja hátratántorodott, de nem elég gyorsan. Két mágus kapott a fiú után, kirángatták őt az apja szorításából. Alastair kiabált, Call pedig rúgkapált, de hiába, odavonszolták Aaronhoz meg Tamarához, akik mindketten teljesen el voltak borzadva. Call a könyökével vágott oda az őt lefogva tartó egyik mágusnak. Fájdalmas morgást hallott, aztán a karját a háta mögé rántották. Arca eltorzult, és azon tűnődött, vajon mit gondolnak minderről azok a szülők a lelátón, akik azt hiszik, mérnökképzőbe küldik a gyereküket. ~ 71 ~
– Call! – Az apját is két mágus fogta le. – Call, ne higgy el semmit, amit mondanak! Fogalmuk sincs, mit művelnek! Semmit sem tudnak rólad! – A mágusok a kijárat felé rángatták Alastairt. Call el sem tudta hinni azt, ami vele történik. Egyszer csak megcsillant valami a levegőben. Call nem látta, hogy az apja kiszabadította volna a karját a mágusok szorításából, de nyilván sikerült neki. Egy tőr repült felé. Nyílegyenesen suhant, jóval messzebb, mint arra egy hétköznapi tőr képes lett volna. Call nem tudta levenni róla a szemét, ahogy felé hasított, pengével előre. Tudta, hogy tennie kellene valamit. Tudta, hogy ki kellene térnie az útból. De valahogy nem volt rá képes. Földbe gyökerezett a lába. A penge centikre tőle állt meg, Aaron olyan könnyedén kapta ki a levegőből, mintha egy almát tépett volna le egy fa mélyen lelógó ágáról. Egy pillanatra mindenki mozdulatlanná dermedt. Csak bámultak. Call édesapját a mágusok kirángatták a hangár túlsó végében nyíló ajtón. Alastair eltűnt. – Tessék! – szólt egy hang Call mellett. Aaron volt az, feléje nyújtva a tőrt. Call életében először látta a fegyvert. Csillogó ezüstszínű volt, kitárt szárnyú madarat formázó markolatán íves, kacskaringós mintázattal. A pengébe a Szemirámisz szót vésték bele ékes betűkkel. ~ 72 ~
– Ha jól sejtem, ez a tiéd – mondta Aaron. – Kösz – felelte Call, és elvette a tőrt. – Ő az apád? – kérdezte Tamara fojtott hangon, anélkül, hogy Call felé fordult volna. Hangjából rosszallás csendült ki. Néhány mágus úgy nézett Callre, mintha őrültnek vélnék, és az apját látva nem is csodálkoznának ezen. A fiú jobban érezte magát a tőrrel a kezében, még akkor is, ha soha nem használt még másra kést, csak mogyoróvaj elkenésére meg sült hús felvágására. – Igen – közölte a lánnyal. – Azt akarja, hogy biztonságban legyek. Rufus mester biccentett Milagros mesternek, és a nő előrelépett. – Elnézést kérünk a fennakadásért! Hálásak vagyunk, hogy mindannyian a helyükön maradtak, és megőrizték a nyugalmukat – szólt a családokhoz. Reméljük, hogy a ceremóniát a továbbiakban akadály nélkül folytathatjuk. Most én jelölöm ki a tanoncaimat. – A tömeg ismét elcsendesedett. – Öt felvételizőt választottam – folytatta Milagros mester. – Az első Jasper deWinter. Jasper, kérlek, gyere le, és állj ide mellém! Jasper felkelt, és odament a mágusnő mellé, gyűlölködő pillantást vetve Callre.
~ 73 ~
4. FEJEZET
A
nap lenyugvóban volt már, mire minden mester kiválasztotta a tanoncait. Sok gyerek ment haza sírva, köztük – Call legnagyobb megelégedésére – Kylie is. Habozás nélkül helyet cserélt volna Kylie–val, de mivel ezt nem engedték meg neki, legalább rendesen felbosszanthatta a lányt azzal, hogy neki muszáj volt itt maradnia. Call az egész helyzetben egyedül ezt találta vigasztalónak, márpedig ahogy egyre közeledett a Magisztériumba való indulás ideje, foggal–körömmel kapaszkodott bármi vigasztalóba. Édesapjának a Magisztériumról szóló intései mindig is bosszantóan sejtelmesek voltak. Ahogy Call ott állt, megpörkölve, véresen és tintásan, egyre jobban fájó lábbal, nem volt jobb dolga, mint hogy felidézze magában ~ 74 ~
ezeket a figyelmeztetéseket. A mágusokat nem érdekli senki és semmi más, csakis a képességük fejlesztése. Ellopják a gyerekeket a családjuktól. Szörnyetegek. Kísérleteznek a gyerekekkel. Miattuk halt meg az édesanyád. Aaron próbált társalgást kezdeményezni Call–lel, ám a fiúnak nem volt kedve beszélgetni. Az övébe tűzött tőr markolatát szorongatta, és igyekezett ijesztőnek tűnni. Aaron végül feladta, és inkább Tamarával kezdett beszélgetni. A lány sok mindent tudott a Magisztériumról a nővérétől, aki Tamara elmondása szerint a legeslegjobb volt minden egyes tárgyból a suliban. Aggasztó módon Tamara megfogadta, hogy még nála is jobb lesz. Úgy tűnt, Aaront már önmagában az boldoggá teszi, hogy varázslóiskolába járhat. Call eltűnődött, nem kellene–e figyelmeztetnie őket. Aztán eszébe jutott Tamara szörnyülködő hangneme, miután meglátta, kicsoda az apja. Kit érdekelnek! – gondolta. Felőle akár fel is falhatta volna őket egy harminc kilométer per órával repülő, bosszúszomjas sárkánykígyó. Végre befejeződött a szertartás, és mindenkit kitereltek a parkolóba. A szülők könnyek között ölelgették és puszilgatták a gyermekeiket, elhalmozták őket teli bőröndökkel, hátizsákokkal meg nassolnivalóval. Call zsebre tett kézzel álldogált. Nem elég, hogy az apja nem ~ 75 ~
lehetett ott elköszönni tőle, de még poggyásza sem volt. Váltás ruha híján néhány nap múlva még jobban fog bűzleni, mint most. Két sárga iskolabusz várt rájuk, és a mágusok nekiláttak a gyerekeket csoportokra osztani az alapján, hogy ki melyik mesterhez tartozik. Mindegyik buszon több csapat utazott. Rufus tanoncai Milagros, Rockmaple és Lemuel mesterek diákjaival kerültek egy buszra. Miközben Call várakozott, Jasper lépett oda hozzá. A srác bőröndjei ugyanolyan drágának látszottak, mint a ruhái. A monogramja – JDW – bele volt nyomva a bőrbe. Megvető kifejezés ült ki az arcára, ahogy Callre nézett. – Az a hely Rufus mester csoportjában – szólt Jasper – nekem járt volna, de te elvetted tőlem. Bár Callnek örülnie kellett volna, amiért borsot tört Jasper orra alá, már nagyon elege lett abból, hogy mindenki úgy csinál, mintha Rufus mester kiválasztottjának lenni óriási megtiszteltetés volna. – Figyelj, én semmit sem tettem azért, hogy így alakuljon. Nem akartam, hogy bármelyik mágus is engem válasszon, oké? Egyáltalán nem akarok itt lenni. Jasper remegett a dühtől. Így, közelről nézve Call meglepetten látta, hogy a srác bőröndje elegáns ugyan, de lyukas, bár a bőrt már többször is gondosan megfoltozták. Rádöbbent, hogy Jasper felsőjének ujja is rövidebb pár centivel a kelleténél, mintha a ruháit örökölte, vagy ~ 76 ~
egyszerűen csak kinőtte volna. Call le merte volna fogadni, hogy még a nevét is örökölte, hogy stimmeljen a monogram. Lehet, hogy a családja régen jómódú volt, de úgy tűnt, már nincs meg a vagyonuk. – Hazudsz – vádolta Jasper elkeseredetten. – Igenis csináltál valamit. A Magisztérium legtekintélyesebb mágusa senkit sem választ ki véletlenül, úgyhogy engem te csak ne próbálj átverni! Ha odaértünk az iskolába, addig nem nyugszom, amíg vissza nem szerzem azt a helyet. A végén könyörögni fogsz, hogy hazamehess. – Álljon meg a menet! – szólt Call. – Ha könyörög az ember, akkor hazaengedik? Jasper úgy bámult Callre, mintha babiloni nyelven dőlt volna belőle a szó. – Neked fogalmad sincs, milyen fontos ez az egész – mondta, és olyan erősen markolta bőröndje fogantyúját, hogy elfehéredett a keze. – Fogalmad sincs! Azt is alig bírom elviselni, hogy egy buszon kell ülnöm veled. – Elfordult Calltől, és a mesterek felé masírozott. Call mindig is utálta az iskolabuszt. Sosem tudta, ki mellé üljön le, mert sosem akadt olyan barátja, aki arrafelé lakott, amerre ő – igazából soha nem akadt egyetlen barátja sem. A többi gyerek furának tartotta. Még a vaspróba során is, amikor olyanok között volt, akik mágusok akartak lenni, Call furcsának, kívülállónak tűnt. ~ 77 ~
Ezen a buszon legalább elég hely volt ahhoz, hogy egy egész sort elfoglalhasson egyedül. Valószínűleg annak is köze lehet ehhez, hogy úgy bűzlök, mint az égő gumiabroncs – gondolta. De ez akkor is megkönnyebbüléssel töltötte el. Nem akart mást, csak hogy békén hagyják, hadd gondolkozzon azon, mi is történt az imént. Azt kívánta, bár megvette volna neki az édesapja a mobilt, amiért a legutóbbi szülinapján könyörgött. Egyszerűen csak hallani szerette volna az apukája hangját. Egyszerűen csak azt szerette volna, ha nem az lenne az utolsó emléke az apjáról, hogy üvöltözik, miközben elrángatják. Nem akart mást, csak tudni, mit tegyen most. Ahogy kihajtottak az útra, Rockmaple mester felállt, és beszélni kezdett az iskoláról, elmagyarázta, hogy a vaséves tanulóknak egész télen az iskolában kell maradniuk, mert nem biztonságos kezdetleges képzettséggel hazatérniük. Azt is elmondta, hogy egész héten a mesterüktől fognak tanulni, a többi mester péntekenként tart majd nekik órákat, és minden hónapban egyszer át kell esniük valami nagy felmérőn. Callnek nehezére esett a részletekre koncentrálni, főleg amikor Rockmaple mester felsorolta a mágia öt alapelvét, amelyek mintha egytől egyig az egyensúlyról szóltak volna. Vagy a természetről. Vagy akármiről. Call próbált odafigyelni, ám a szavak valahogy elmosódtak, mielőtt még megjegyezhette volna őket. ~ 78 ~
Félórás utazás után a buszok megálltak egy autós pihenőhelyen, ahol Call rádöbbent, hogy nemcsak poggyásza nincs, hanem pénze se. Úgy tett, mintha nem volna éhes, miközben mindenki más csokit, chipset meg üdítőt vett. Miután visszaszálltak a buszra, Aaron mögé ült le. – Tudod, hova visznek minket? – kérdezte Call. – A Magisztériumba – felelte Aaron, és úgy hangzott, mint aki kissé aggódik Call mentális épsége miatt. – Az iskolába, rémlik? Ahol tanoncok leszünk, emlékszel? – De az hol van pontosan? Hol vannak az alagutak? – kérdezte Call. – És szerinted éjszakára a szobánkba zárnak minket? Van rács az ablakon? Nem, várjunk csak, az nem lehet... hiszen ott nincsenek is ablakok, igaz? – Hááát... – nyögte válaszul Aaron, és Call felé nyújtott egy kinyitott zacskó sajtos–fokhagymás ízű Lay’s chipset. – Kérsz? Tamara odahajolt hozzájuk a túloldalon lévő üléséről. – Te tényleg gyogyós vagy? – kérdezte, ám ezúttal nem úgy, mintha sértegetni akarná, hanem mintha tényleg meg szeretné tárgyalni a dolgot. _ Ugye tudjátok, hogy miután odaérünk, meg fogunk halni? – kérdezte Call, olyan hangosan, hogy az egész busz hallja. Néma csönd volt a válasz. Végül Celia szólalt meg: ~ 79 ~
– Mindannyian? Néhány gyerek vihogott. – Hát, nem, nem mindannyian, nyilván – válaszolta Call. – De néhányan közülünk meghalnak. Az is nagyon durva! Megint mindenki Callt bámulta, kivéve Rufus és Roekmaple mestert, akik legelöl ültek, és oda sem figyeltek, mit csinálnak mögöttük a gyerekek. Callt aznap már többször kezelték lököttként, mint egész eddigi életében, és már nagyon tele volt vele a hócipője. Egyedül Aaron nem nézett úgy rá, mintha őrültnek tartaná. Inkább csak elropogtatott egy darab chipset. – Na és ki mondta ezt neked? – kérdezte Calltől. – Hogy meg fogunk halni. – Az apám – válaszolta. – Ő is a Magisztériumba járt, úgyhogy tudja, milyen. Azt mondta, hogy a mágusok kísérletezni fognak rajtunk. – Ő volt az a pasas, aki ordítozott a vaspróba után? Aki hozzád vágta a kést? – kérdezte Aaron. – Általában nem szokott így viselkedni – motyogta Call. – Hát a jelek szerint apád is a Magisztériumba járt, és ő még mindig életben van – mutatott rá Tamara, majd halkabban fojtatta: – És a nővérem is ott tanul. Néhányunk szülei is odajártak. ~ 80 ~
– Igen, de az én anyám meghalt – felelte Call. – Apám pedig utálja azt az iskolát, úgy, ahogy van. Még beszélni sem hajlandó róla. Azt mondta, hogy anyám a Magisztérium miatt halt meg. – Mi történt az anyukáddal? – kérdezte Celia. Egy zacskó gumimacit tartott az ölében, és Call kísértést érzett, hogy kérjen belőle, mert a beígért fagylaltkehelyre emlékeztette, amit végül nem kaphat meg. Ráadásul a lány kedvesnek tűnt, mintha azért állt volna szóba vele, mert nem akarta, hogy aggódjon a mágusok miatt, nem pedig azért, mert dühöngő őrültnek vélte őt. – Mármint, megszült téged, vagyis nem a Magisztériumban halt meg, igaz? Nyilván befejezte az iskolát a halála előtt. Kérdése felkészületlenül érte Callt. Ő az egészet összemosta a fejében, és nem sokat agyalt az időrenden. Volt valami harc, a mágusok valamiféle háborút vívtak. Édesapja nem fedte föl a részleteket. Mindig arra koncentrált, hogy a mágusok hagyták megtörténni az egészet. Amikor a mágusok háborúznak, ami gyakran előfordul, nem törődnek azokkal, akik életüket vesztik a harcok miatt. – Volt egy háború – felelte. – Egy háborúban halt meg. – Hát ezzel nem mondtál sokat – jelentette ki Tamara. – De ha anyukád háborúban halt meg, az biztosan a harmadik mágusháború volt. Az Ellenség háborúja. ~ 81 ~
– Én csak azt tudom, hogy valahol Dél–Amerikában halt meg. Celia felhördült. – Ezek szerint a hegyen halt meg – mondta Jasper. – Milyen hegyen? – kérdezte Drew hátulról, ideges hangon. Callnek eszébe jutott, hogy ő volt az, aki a pónis suliról érdeklődött. – A fagyos mészárlásban – szólt Gwenda. Call emlékezett rá, hogy amikor Gwendát kiválasztották, a lány olyan széles mosollyal az arcán pattant fel, mintha a születésnapja jött volna el, rengeteg gyöngyös tincse az arca körül himbálózott. – Te semmit sem tudsz? Nem hallottál még az Ellenségről, Drew? A fiú megdermedt. – Miféle ellenség? Gwenda bosszúsan sóhajtott. – A Halál Ellensége. Ő az utolsó krétor, és miatta robbant ki a harmadik háború. Drew még mindig értetlennek tűnt. Call sem volt biztos benne, hogy érti, miről beszél Gwenda. Krétor? Halál Ellensége? Tamara hátranézett, megpillantva kettőjük döbbent arckifejezését. – A legtöbb mágus négy elemet tud használni – magyarázta. – Emlékeztek, hogy Rockmaple mester azt mondta, levegővel, vízzel, földdel és tűzzel tudunk varázsolni? Meg hogy beszélt a káoszmágiáról? ~ 82 ~
Call emlékezett néhány dologra mindabból, amit Rockmaple mester a busz elejéből magyarázott nekik, valami káoszról meg elemésztésről. Első hallásra is elég ijesztőnek tűnt, és most sem hangzott jobban. – A krétorok a semmiből kreálnak valamit, erről kapták a nevüket. Kreátorok. Nagyon erősek. És veszélyesek. Mint az Ellenség. Callnek a hideg futkosott a hátán. A mágia még annál is rosszabbnak tűnt, mint ahogy az apja leírta. – A Halál Ellensége nem is hangzik olyan rosszul – mondta, leginkább csak azért, hogy ellenkezzen. – Hiszen a halál nem valami csúcs. Mármint, mégis ki akarna a Halál Haverja lenni? – Nem erről van szó. – Tamara összekulcsolta a kezét az ölében. Láthatóan bosszús lett. – Az Ellenség remek mágus volt... talán a legjobb... de megőrült. Örökké akart élni, és fel akarta támasztani a holtakat. Ezért nevezték el a Halál Ellenségének, mert megpróbálta legyőzni a halált. Káoszt hozott a világba, hogy állatokba oltsa az üresség erejét... sőt emberekbe is. Azok az emberek, akiket a káosz egy darabkájával sújtott, agyatlan szörnyekké váltak. Mostanra lement a nap, csupán egy vörös–arany csík fénylett a láthatár legalján, emlékeztetve őket, hogy csak nemrég szállt le az éjszaka. Miközben a busz tovább zötyögött a sötétben, Call egyre több csillagot figyelt meg az ablakból. Csupán egy erdő homályos körvonalát vette ~ 83 ~
ki, ahogy elhaladtak mellette – sötétségbe burkolózó lombok és sziklák vették körül őket, amíg a szem ellátott. – És valószínűleg most is ezzel foglalkozik – szólt Jasper. – Arra készül, hogy megszegje az egyezményt. – Nem ő volt generációja egyetlen krétorja – mondta Tamara, mintha egy bemagolt történetet mesélt volna, vagy elismételt volna egy beszédet, amit már rengetegszer hallott. – Élt még egy krétor. Ő volt a bajnokunk, Verity Torresnek hívták. Csak egy kicsit volt idősebb, mint mi most, de nagyon bátor volt, és ő vezette az Ellenség elleni csatákat. Nyerésre álltunk. – Tamara szeme csillogott, ahogy Verityről beszélt. – De aztán az Ellenség elkövette a legálnokabb dolgot, amit bárki is tehet. – Ismét halkabbra fogta a hangját, hogy az elöl ülő mesterek semmiképp se hallhassák. – Mindenki tudta, hogy nagy csata közeleg. A mieink, a jó mágusok egy távoli barlangba bújtatták el a családtagjaikat és a kisgyerekeket, nehogy túszként használhassák fel őket. Az Ellenség azonban tudomást szerzett a barlangról, így ahelyett, hogy megjelent volna a csatamezőn, a barlanghoz ment, és mindenkit megölt. – Azt hitte, hogy könnyen végezhet velük – vette át a szót Celia halk hangon. Nyilvánvalóan ő is sokszor hallotta már a történetet. – Csak gyerekek és öregek voltak ott, meg néhány szülő csecsemővel. Megpróbáltak szembeszállni vele. Megölték a káoszsújtottakat, akik ~ 84 ~
rájuk támadtak a barlangban, de ahhoz nem voltak elég erősek, hogy elpusztítsák az Ellenséget. Végül mindenki meghalt, és az Ellenség elmenekült. Olyan brutális volt, hogy a Tanács fegyverszünetet ajánlott az Ellenségnek, ő pedig elfogadta. A többi gyerek rémülten hallgatott. – Egyik jó varázsló sem élte túl? – kérdezte Drew. – A pónis suliban bezzeg mindenki életben marad – motyogta Call. Egyszeriben örült, hogy nem volt pénze nassolnivalót venni a pihenőhelyen, mert mostanra tuti kitaccsolt volna. Tudta, hogy az édesanyja meghalt. Még azt is tudta, hogy csatában halt meg. Ám a részleteket még soha nem hallotta. – Hogy mi? – fordult felé Tamara, arcán jeges dühvel. – Mit mondtál? – Semmit. – Call karba tett kézzel hátradőlt. A lány arckifejezéséből tudta, hogy túl messzire ment. – Hihetetlen, amit művelsz! Anyád a fagyos mészárlásban vesztette életét, te meg viccelődsz az önfeláldozásán. Úgy viselkedsz, mintha a mágusok tehettek volna a haláláról, nem pedig az Ellenség. Call elvörösödve fordult el. Szégyellte magát azért, amit mondott, de dühös is volt, hiszen tudnia kellene ezekről a dolgokról, nem? Az apjának el kellett volna mondania mindezt. Mégsem árult el neki semmit. ~ 85 ~
– Ha édesanyád a hegyen halt meg, akkor te hol voltál? – szólt közbe Celia, nyilvánvalóan azon igyekezve, hogy békét teremtsen. A hajában lévő virág még mindig gyűrött volt a vaspróba miatt, és egyik sarka kissé megpörkölődött. – A kórházban – felelte Call. – A lábam megsérült, amikor születtem, és meg kellett műteni. Ezek szerint anyámnak ott kellett volna maradnia a kórházban, akármilyen vacak is volt a kávé. – Mindig így viselkedett, ha zaklatott volt. Mintha nem tudta volna féken tartani a nyelvét. – Gyalázatos vagy! – csattant fel Tamara. Többé már nem volt olyan hűvös és visszafogott, mint a vaspróba során. Düh táncolt a szemében. – A Magisztériumban a máguscsaládokból származó tanulók legalább felének voltak olyan rokonai, akik a hegyen haltak meg. Ha továbbra is így szövegelsz, akkor valaki bele fog fojtani egy föld alatti tóba, és senki sem fogja bánni, én pláne nem. – Tamara! – szólt Aaron. – Mi hárman tanoncként egy csapatba tartozunk. Hagyd békén a srácot! Meghalt az anyja. Joga van úgy érezni ezzel kapcsolatban, ahogy csak akar. – A nagy–nagynéném is ott halt meg – mondta Celia. – A szüleim folyton róla beszélnek, de én nem is ismertem. ~ 86 ~
Én nem haragszom rád, Call. Csak azt kívánom, bár ne történt volna ez velünk. Egyik rokonunkkal sem. – Hát én haragszom – szólalt meg egy fiú hátul. Call– nek úgy rémlett, Rafe a neve. Magas volt, a haja sűrű és göndör, a pólóján pedig egy vigyorgó koponya volt, ami halványzölden világított a tompa fényben. Call még rosszabbul érezte magát. Már majdnem bocsánatot kért Celiától és Rafe–től, amikor Tamara Aaronhoz fordult és kifakadt: – De úgy tesz, mintha tojna az egészre. Azok az emberek hősök voltak! – Nem, nem voltak hősök – fakadt ki Call, mielőtt Aaron megszólalhatott volna. – Áldozatok voltak. A mágia miatt ölték meg őket, és ezt senki sem tudja visszacsinálni. Még maga a Halál Ellensége sem, igaz? Döbbent csend támadt. Most még azok is megfordultak, és Callt bámulták, akik távolabb ültek és eddig másról beszélgettek. Apja a többi mágust hibáztatta az édesanyja haláláért. És Call megbízott az apjában. Tényleg. De most, hogy minden szem őrá szegeződött, nem volt biztos benne, mit higgyen. A csendet csak Rockmaple mester horkolása törte meg. A busz ráfordult egy rázós földútra. Celia nagyon halkan így szólt: ~ 87 ~
– Úgy hallom, a suli közelében káoszsújtott állatok vannak. Az Ellenség kísérleti alanyai. – Lovak is? – kérdezte Drew. – Remélem, nem – felelte Tamara megborzongva. Drew csalódottnak tűnt. – Káoszsújtott lóra semmiképp sem szabad felülni. A káoszsújtott lények az Ellenség rabszolgái. Az üresség egy darabja van bennük, ettől okosabbak, mint más állatok, viszont vérszomjasak és őrültek. Csak az Ellenség meg a többi szolgája képes irányítani őket. – Szóval ezek olyan démoni zombilovak? – kérdezte Drew. – Nem egészen. A szemükről lehet felismerni őket. Szó szerint tündököl a tekintetük: halvány a szemük, de színek kavarognak benne. Viszont amúgy teljesen átlagosnak tűnnek. Ez benne az ijesztő – magyarázta Gwenda. – Remélem, nem kell majd sok időt a szabadban töltenünk. – Én meg remélem, hogy igen – mondta Tamara. – Remélem, megtanuljuk felismerni és megölni őket. Én azt akarom csinálni. – Á, igen – mormolta Call alig hallhatóan. – Én vagyok itt az őrült. A jó öreg Magisztériumban nincs semmi félelmetes. Irány a gonosz pónis suli! ~ 88 ~
Tamara azonban ügyet sem vetett rá. Előrehajolt és Celiát hallgatta, aki azt mesélte: – Úgy hallom, vannak újfajta káoszsújtott állatok, amelyeknek a szemén sem látszik semmi. Egy ilyen szerencsétlen még azt sem tudja, micsoda ő, amíg az Ellenség rá nem kényszeríti az akaratát. Szóval lehet, hogy a macskád kémkedik utánad, vagy... A busz lefékezett. Call egy pillanatra azt hitte, újabb benzinkútnál állnak meg, ám ekkor Rufus mester felkelt a helyéről. – Megérkeztünk – közölte velük. – Legyetek szívesek rendezett sorban leszállni a buszról! – És néhány percig minden teljesen hétköznapinak tűnt, mintha Call egy szokványos osztálykiránduláson vett volna részt. A gyerekek fogták minden motyójukat, és a busz eleje felé tülekedtek. Call Aaron után szállt le, és mivel neki nem kellett kivennie a bőröndjét a csomagtartóból, ő volt az első, aki alaposan szemügyre vehette a környéket.
~ 89 ~
5. FEJEZET
C
all előtt egy meredek hegyoldal magasodott. Tőle balra és jobbra erdő terült el, ám közvetlenül a fiú előtt egy hatalmas, kétszárnyú ajtó tűnt fel. Viharvert, szürke kapu volt vaszsanérokkal, ívelt alakkal, két szárnya egymás felé hajolt. Call úgy vélte, hogy messziről vagy a busz fényszórójának világítása nélkül a kaput szinte észre sem lehetett volna venni. A bejárat fölött egy ismeretlen jelkép volt a sziklába vésve:
Alatta a következő felirat állt: A tűz el akar égni, a víz el akar folyni, a lég fel akar szállni, a föld meg akar kötni, a káosz el akar emészteni. ~ 90 ~
El akar emészteni. A szavakat olvasva Call megborzongott. Ez az utolsó esély a menekülésre – gondolta. De nem volt valami gyors, és amúgy sem volt hova menekülni. A többi gyerek magához vette a bőröndjét, és most már ők is a kapu előtt álltak, mint Callum. Rufus mester az ajtóhoz ment, mire minden gyerek elhallgatott. North mester előrelépett. – Hamarosan beléptek a Magisztérium kapuján – szólt. – Néhányatok számára ez talán egy álom beteljesülése. Mások számára, reméljük, esetleg egy új álom kezdete. Azt mindegyikőtöknek elmondhatom, hogy a Magisztérium a ti biztonságotokat szolgálja. Mindannyian nagy erővel rendelkeztek, ami képzés nélkül veszélyes lehet. Itt meg fogjuk tanítani nektek, hogyan uralhatjátok az erőtöket, és megismerkedhettek a hozzátok hasonló mágusok régmúlt időkbe visszanyúló történelmével. Mindegyikőtöknek különleges a sorsa, eltér attól az elfogadott úttól, amelyen eddig jártatok. A sorsotok itt vár rátok. Lehet, hogy már akkor rájöttetek erre, amikor legelőször megéreztétek az erőtöket. Ám itt, a hegy bejárata előtt állva, el tudom képzelni, hogy néhányan nem is értitek, mibe keveredtetek. Pár gyerek feszélyezetten felnevetett. – Réges–régen, a kezdetek kezdetén az első mágusok sem igazán értették. Felbuzdulva az alkimisták, ~ 91 ~
különösen Paracelsus kutatásain, elődeink nekiláttak az elemi mágia feltérképezésének. Nem sok sikerrel jártak, amíg az egyik alkimista észre nem vette, hogy a kisfia könnyedén elvégez olyan feladatokat, amelyekkel neki magának igencsak meggyűlik a baja. A mágusok felfedezték, hogy varázsolni csak az tud, aki eleve mágikus erővel születik, és közülük is a fiataloknak megy a legjobban. Ez után a mágusok új diákokat kerestek, hogy tanítsák őket és tanuljanak tőlük, egész Európát bejárták varázserővel bíró gyermekek után kutatva. Nagyon kevesen rendelkeznek ilyen erővel, talán huszonötezer ember közül ha egy, ám a mágusok összegyűjtöttek mindenkit, akit csak tudtak, és megalapították az első varázslóiskolát. Közben sokat hallottak képzetlen fiúkról meg lányokról, akik felgyújtották az otthonukat, és a tűzben lelték halálukat, akik megfulladtak egy felhőszakadásban, akiket felkapott a tornádó vagy elnyelt a föld. A képzett mágusok viszont megtanulták, hogyan kell sértetlenül láván járni, oxigénpalack nélkül felfedezni a tenger legmélyebb részeit, vagy akár repülni. Call a lelke mélyén repesett attól, amit North mester mondott. Emlékezett, hogy nagyon kicsi korában megkérte az apukáját, lendítse föl a levegőbe, ám az apja nem volt hajlandó erre, és rászólt, hogy ne akarjon ilyet játszani. De most vajon tényleg megtanulhatna repülni? ~ 92 ~
Ha tudnál repülni – suttogta agyában egy halk, álnok hang – akkor nem lenne olyan nagy ügy, hogy nem tudsz futni. – A Magisztériumban találkozni fogtok majd elementálokkal, roppant gyönyörűséges és veszélyes lényekkel, akik az idők kezdete óta léteznek a világunkban. Meg fogtok tanulni parancsolni a földnek, a levegőnek, a víznek és a tűznek. A múltunkról tanultok majd, miközben a jövőnkké váltok. Olyasmiket fogtok felfedezni, amiket hétköznapi éneteknek nem lett volna kiváltsága meglátni. Csodás dolgokat fogtok tanulni, és még csodásabb dolgokat fogtok tenni. Köszöntelek titeket a Magisztériumban! Megtapsolták. Call körülnézett: mindenkinek csillogott a szeme. És akárhogy küzdött ellene, Call biztos volt benne, hogy ő is ugyanígy fest. Rufus mester előrelépett. – Holnap többet is megláthattok majd az iskolából, most azonban mindenki kövesse a mesterét, és foglalja el a szobáját! Kérlek, ne maradjatok le, miközben a mesterek átvezetnek titeket a Magisztériumon! Az alagútrendszer bonyolult, és amíg alaposan meg nem ismeritek, könnyen eltévedhettek. Aztán ott is veszhetünk – gondolta Call. Pontosan ettől félt, mióta csak először hallott erről a helyről. Megborzongott, amikor eszébe jutott rémálma arról, hogy csapdába esik a föld alatt. Megint úrrá lettek rajta ~ 93 ~
bizonyos kétségek, apja intései visszahangzottak a fejében. De hát meg fognak tanítani repülni! – gondolta, mintha vitatkozott volna valakivel, aki ott sem volt. Rufus mester feltartotta nagy kezét, széttárta ujjait, és mormolt valamit. A csuklópántján lévő fém felragyogott, fehéren izzott. Egy pillanattal később hangos, szinte sikoltásnak tűnő nyikorgás hallatszott, és az ajtó kinyílt. A kapu két szárnya közül fény áradt ki, a gyerekek pedig előretódultak, szájuk tátva maradt a meglepetéstől. Call hallotta, amint jó néhányan kiáltották, hogy „Azta!” meg „De király!”. Egy perccel később kénytelen volt ő maga is vonakodva bevallani, hogy tényleg elég király a hely. Egy hatalmas előcsarnokban álltak, Call még elképzelni sem tudott soha életében ekkora belső teret. Elfért volna benne akár három kosárlabdapálya, de még úgy is bőven maradt volna hely. A padló ugyanolyan szikrázó csillámkő volt, mint aminek az illúzióját a hangárban látták, ám a falakat cseppkőlefolyás borította, olyan látszatot keltve, mintha ezernyi olvadó gyertya vonta volna be a falat lecsöpögő viasszal. Sztalagmitok magasodtak a terem falai mentén, és óriási sztalaktitok lógtak le a mennyezetről, néhol a kétféle cseppkő majdnem egymáshoz ért. Egy folyó szelte át a helyiséget, tündöklő élénkkék volt, akár egy fényes zafír; az egyik fal ~ 94 ~
boltívén át csobogott be a terembe, és a szemközti oldalon lévőn át tűnt el. Még egy kőből faragott híd is emelkedett fölötte. A híd oldalába mintázatot véstek, és bár Call még nem ismerte ezeket a mintákat, azokra a jelekre emlékeztették, amelyek az apjától hozzá került tőrön voltak. Call hátramaradt, miközben a vaspróbán átment tanoncok benyomultak körülötte a terembe, összegyűlve a helyiség közepén. A fiú lába megmerevedett a hosszú buszúttól, és tudta, hogy most még lassabban mozog majd, mint valaha. Remélte, hogy nem kell hosszú utat megtenni a hálóhelyükig. A hatalmas kapu olyan dörejjel csapódott be mögöttük, hogy Call összerezzent. Épp időben pördült meg, hogy lássa, amint egy sornyi hegyes sztalaktit egymás után lepottyan a mennyezetről, és a földbe szűrődik, megközelíthetetlenné téve az ajtót. A mögötte álló Drew hallhatóan nagyot nyelt. – De... de hogyan fogunk így kijutni? – Sehogy – felelte Call, és örült, hogy legalább erre a kérdésre tudja a választ. – Soha, sehogy nem fogunk kijutni innen. Drew elsomfordált. Call tulajdonképpen meg is tudta érteni, bár kezdett már kissé elege lenni abból, hogy ijesztő csodabogárként kezelik, csak azért, mert felhívja a figyelmet a nyilvánvaló tényekre. ~ 95 ~
Valaki megfogta a karját. – Gyere! – szólt Aaron. Call megfordult, és észrevette, hogy Rufus mester meg Tamara már el is indultak. A lány peckesen járt, egyáltalán nem úgy, mint korábban, amíg figyelték a szülei. Call mormogva követte hármójukat. Áthaladtak az egyik boltív alatt, és beléptek a Magisztérium alagútrendszerébe. Rufus mester feltartotta fél kezét, mire egy láng jelent meg a tenyerében, úgy lobogva, akár egy fáklya. Callt ez az utolsó próbatételre, a vízen égő lángra emlékeztette. Kíváncsi volt, vajon mit kellett volna tennie, hogy sikerüljön elbuknia – mármint úgy elbuknia, hogy ne kelljen idejönnie. Libasorban haladtak végig egy szűk folyosón, amelynek enyhe kénszaga volt. Egy másik terembe jutottak el, amelyben egy sor tavacska volt, az egyikben sárszerű anyag bugyogott, egy másik pedig fakó vaklazacokkal volt tele, amelyek szétrebbentek az emberi léptek hallatán. Call kis híján viccelődni kezdett azzal, hogy a káoszsújtott vaklazacokon nem is lehetne észrevenni, ha az Ellenséget szolgálnák, hiszen ugyebár nincs szemük – ám poénkodás helyett ezzel a gondolattal sikerült a frászt hoznia saját magára, elképzelve, amint a halak a diákok után kémkednek. ~ 96 ~
Ezután egy olyan barlanghoz értek, amelynek túlsó falán öt ajtó volt. Az első vasból készült, a második rézből, a harmadik bronzból, a negyedik ezüstből, az utolsó pedig csillogó aranyból. Mindegyik ajtó visszaverte a Rufus mester kezében égő tűz fényét, a láng kísértetiesen táncolt tükörfényesre csiszolt felszínükön. Magasan a fejük fölött Call mintha látott volna megvillanni valamit, aminek farka volt, de aztán gyorsan besurrant az árnyékba és eltűnt. Rufus mester nem terelte be őket a barlangba, hogy belépjenek valamelyik ajtón, hanem továbbment velük, amíg ki nem kötöttek egy tágas, kerek, nagy belmagasságú teremben, amelyből öt boltíves átjáró vezetett öt különféle irányba. A plafonon Call észrevett egy csoport gyíkot, hátukon ékkövekkel, ráadásul némelyikük mintha kék lánggal égett volna. – Elementálok – zihálta Tamara. – Erre! – utasította őket Rufus mester. Ez volt hozzájuk az első szava, zengő hangja visszaverődött az üres térben. Call kíváncsi volt, hol lehet a többi mágus. Talán későbbre járt az idő, mint gondolta, és már mind lefeküdtek aludni, de mivel minden helyiség üres volt, ahol csak áthaladtak, úgy érezte, mintha egyedül lennének idelent, a föld alatt. Rufus mester végül megállt egy nagy, szögletes ajtó előtt, amelyen egy fémtábla volt azon a helyen, ahol ~ 97 ~
kopogtató szokott lenni. Felemelte a karját, és csuklópántja ismét fölragyogott, ám ezúttal csak egy pillanatra. Kattant a zár, és az ajtó kinyílt. – Ez nekünk is menni fog? – kérdezte Aaron lenyűgözve. Rufus mester rámosolygott. – Igen, a saját szobátokba természetesen be tudtok majd jutni a csuklópántotokkal, bár nem lesz bejárásotok mindenhova a Magisztériumban. Gyertek be a szobátokba, és nézzétek meg, hol fogjátok tölteni a vaséveteket! – Vasévünket? – ismételte Call, az ajtókra gondolva. Rufus mester belépett, és kitárt karral intett körbe a helyiségben, ami egy nappali meg egy tanulószoba keverékének tűnt. A barlang fala magas és ívelt volt, kupolát alkotva a fejük felett. A kupola közepéből rézszínű csillár lógott le. Tucatnyi görbe ága volt, mindegyikre lángokat gravíroztak, és mindegyik egy–egy égő fáklyát tartott. A kőpadlón három íróasztal állt egymás felé fordítva, majdnem összeérő háromszöget alkotva. Két süppedős, puha kanapé került egymással szemben az óriási kandalló elé, amelyben akár egy ökröt is meg lehetett volna sütni. Nem is ökröt, pónit. Callnek eszébe jutott Drew, és elmosolyodott, de vigyázott, meg ne lássák. ~ 98 ~
– Ez csodálatos! – mondta Tamara, és körbefordult, hogy mindent szemügyre vegyen. Egy pillanatra átlagos gyereknek tűnt, nem pedig egy ősi varázslócsalád sarjának. A sziklafalon kvarc és csillámkő élénk erezete futott át, és ahogy ráhullott a fáklyafény, egy motívum rajzolódott ki belőle, ugyanabból az öt jelből, amelyek a Magisztérium kapuja fölött is szerepeltek: egy háromszög, egy kör, három hullámvonal, egy felfelé mutató nyíl, valamint egy csigavonal. – Tűz, föld, víz, levegő és káosz – mondta Aaron. Nyilván odafigyelt a buszon. – Pontosan – bólintott Rufus mester. – Miért így vannak elrendezve? – kérdezte Call a szimbólumokra mutatva. – Mert ez jelzi, hogy ez az öt összetartozik. Most pedig tessék, ez a tiétek. – Felemelt három csuklópántot egy asztalról, amely úgy festett, mintha egyetlen nagy kőtömbből faragták volna ki. A széles bőrpántokra egy– egy vaslapot szegecseltek, a csatjuk is ugyanebből a fémből készült. Tamara úgy vette át a maga karkötőjét, mintha szent ereklye lett volna. – Hűha! – Varázserejük van? – kérdezte Call, gyanakvóan méregetve a sajátját. ~ 99 ~
– Ezek a csuklópántok jelzik az előrehaladásotokat a Magisztériumban. Ha átmentek az év végi vizsgán, kiérdemeltek egy másfajta fémet. Legelső a vas, aztán jön a réz, a bronz, az ezüst, majd végül az arany. Miután elvégzitek az aranyévet, többé már nem tanoncok lesztek, hanem mágussegédek, és bebocsátást nyertek a Céhbe. Hogy megválaszoljam a kérdésedet, Call, igen, varázserejük van. Egy fémmágus készítette őket, és kulcsként működnek, bejuthattok velük az alagutakból nyíló osztálytermekbe. A teljesítményetek alapján egyéb fémek és kövek is kerülnek majd rájuk, így mire elballagtok innen, a csuklópántotok az itt töltött éveitek lenyomata lesz. Rufus mester bement a kis konyharészlegbe. A tűzhely furán nézett ki: kőkörök voltak a platni helyén. A mágus benyúlt a tűzhely fölötti szekrénybe, és kivett három üres fatányért. – Úgy tapasztaltuk, hogy jobb, ha hagyjuk az új tanoncokat berendezkedni az első itt töltött estéjükön, nem terheljük túl őket a menzával, tehát ma itt fogtok vacsorázni. – Azok a tányérok üresek – mutatott rá Call. Rufus a zsebébe nyúlt, és elővett egy csomag füstölt kolbászt meg egy egész kenyeret, ami aligha fért el ott. – Valóban. De nem sokáig. ~ 100 ~
Kicsomagolta a kolbászt, felvágta a kenyeret, majd gondosan elkészített három szendvicset, és mindegyiket külön tányérra tette. – Most pedig képzeljétek el a kedvenc ételeteket! Call előbb a mágusra nézett, majd Tamarára és Aaronra. Ez most valami olyan varázslat akart lenni, amit nekik maguknak kellett volna véghezvinniük? Rufus mester úgy értette, hogy ha valami finomra gondolnak, miközben a szendvicset eszik, akkor jobb íze lesz a felvágottnak? Csak nem olvasott Call gondolataiban? Mi van, ha a mágusok végig beleláttak a fejébe, és... – Call! – szólt Rufus mester, mire a fiú összerezzent. – Valami baj van? – Hallja a gondolataimat? – fakadt ki Call. Rufus mester őt nézve pislogott egyet, lassan, akár a Magisztérium mennyezetén látott ijesztő gyíkok. – Tamara! Tudok olvasni Call gondolataiban? – A mágusok csak a kivetített gondolatokat tudják érzékelni – felelte a lány. A mester bólintott. – És szerinted mit ért Tamara a gondolatok kivetítése alatt, Aaron? – Hogy az ember irtóra összpontosít? – kérdezett vissza a srác rövid habozás után. – Úgy van – helyeselt Rufus mester. – így hát kérlek, nagyon összpontosítsatok! ~ 101 ~
Call a kedvenc ételeire koncentrált, újra meg újra végiggondolva őket. De folyton elterelte valami a figyelmét, olyan ételeket képzelt el, amelyek viccesek voltak. Például egy tortába belesütött pite. Vagy pontosan harminchét darab, gúlába rakott piskótaszelet. Aztán Rufus mester felemelte a kezét, és Callnek minden kiment a fejéből. Az egyik szendvics növekedni kezdett, a kolbász megnyúlt, szerpentin módjára tekergett a tányéron. Isteni illat áradt belőle. Aaron előrehajolt. A buszon evett chips dacára láthatóan éhes volt. A kolbász egy teli tányérrá, tállá és kancsóvá változott át: a tálban prézlivel megszórt sajtos makaróni gőzölgött, mintha épp most vették volna ki a sütőből; a tányérra fagylalttal megpúpozott csokis süti került; a kancsó pedig csurig volt aranyossárga itallal, amit Call almalének vélt. – Azta! – szólt Aaron döbbenten. – Pontosan ezt képzeltem el. De tényleg igazi? Rufus mester bólintott. – Ugyanolyan igazi, mint a szendvics. Talán emlékeztek a mágia negyedik alapelvére: Egy tárgy alakja megváltoztatható, alapvető természete viszont nem. És mivel az étel természetén nem változtattam, formája valóban átalakult. Most pedig te jössz, Tamara! Call kíváncsi volt, vajon ez azt jelenti–e, hogy Aaron sajtos makarónija szendvicsízű. De legalább kiderült, ~ 102 ~
hogy nem ő az egyetlen, aki nem emlékszik a mágia alapelveire. Tamara előrelépett, hogy ő is átvegye a tálcáját, miközben átalakult a vacsorája. A tálcán egy nagy tányér szusi jelent meg, hozzá az egyik oldalon valami zöld trutymó, a másikon egy tálka szójaszósz. Egy másik tányér is felbukkant, rajta három ragacsos, rózsaszín rizsgombóccal. Meleg zöld teát kapott inni, és úgy tűnt, őszintén örül neki. Aztán Call került sorra. Kétkedve nyúlt a tálcájáért, nem tudta pontosan, mit is fog találni rajta. De tényleg a kedvenc vacsorája került elé: csirkefalatok, hozzá mártogatósként salátaöntet, egy külön tálban spagetti paradicsomszósszal, desszertnek pedig mogyoróvajas szendvics gabonapehellyel. A bögréjében forró csokoládé volt, nagy adag tejszínhabbal meg színes mályvacukorral. Rufus mester elégedettnek tűnt. – Most pedig magatokra hagylak benneteket, hadd rendezkedjetek be! Valaki hamarosan behozza majd a poggyászotokat... – Felhívhatom apukámat? – kérdezte Call. – Mármint, van itt telefon, amit használhatnék? Nekem nincs mobilom. Csönd támadt. Aztán Rufus mester azt felelte, kedvesebben, mint amire Call számított: ~ 103 ~
– A Magisztériumban nem működnek a mobiltelefonok, Callum. Túl mélyen vagyunk a föld alatt. Vezetékes telefonunk sincsen. Az elemek segítségével kommunikálunk a külvilággal. Azt javaslom, adjunk egy kis időt Alastairnek, hogy lenyugodjon, utána pedig majd együtt kapcsolatba lépünk vele! Call magába fojtotta a tiltakozását. Az elutasító válasz nem volt rosszindulatú, viszont nagyon is határozottnak tűnt. – Nos – folytatta Rufus –, megkövetelem, hogy holnap reggel kilenckor ébren, felöltözve várjatok... valamint azt is, hogy éles eszűek legyetek, és hogy készen álljatok a tanulásra! Rengeteg munka vár ránk, és nagyon sajnálnám, ha nem bizonyulnátok olyan ígéretesnek, amilyennek a vaspróba során tűntetek. Call úgy gondolta, ez Tamarára és Aaronra vonatkozik, hiszen ha ő olyannak bizonyulna, amilyennek a próbán tűnt, az egyet jelentene a víz alatti folyó felgyújtásával. Miután Rufus mester elment, leültek a sima felületű kőasztalt körülvevő sztalagmit ülőkékre, hogy együtt megvacsorázzanak. – Mi lesz, ha salátaöntet csöppen a spagettidre? – kérdezte Tamara Call tányérjára pillantva, kezében evőpálcikával. – Attól csak még finomabb lesz – felelte Call. ~ 104 ~
– Fúj! – közölte Tamara vaszabit mártogatva a szójaszószba, anélkül, hogy egy cseppet is kiloccsantott volna a tálkából. – Szerinted honnan szerzik a friss halat a szusidhoz, ha egyszer barlangban vagyunk? – kérdezte Call, bekapva egy csirkefalatkát. – Fogadok, hogy levittek egy hálót az egyik tavacskához, és feltálalták neked az első halat, amit kifogtak. Glugg–glugg! – Srácok! – szólt Aaron szelíden. – Elveszitek az étvágyamat. – Glugg–glugg! – ismételte Call, lehunyva a szemét, és ide–oda rángatva a fejét, akár egy vakon úszkáló barlangi hal. Tamara fogta az ennivalóját, és átvonult a kanapéhoz, leült Callnek háttal, és nekilátott az evésnek. Néma csendben vacsoráztak meg. Annak ellenére, hogy egész nap alig evett valamit, Call nem tudta megenni az adagját. Elképzelte az apját, amint otthon, a rendetlen konyhaasztalnál vacsorázik. Hiányzott neki az egész otthona, jobban, mint valaha bármi. Ellökte magától a tálcáját és felállt. – Megyek, lefekszem. Melyik szoba az enyém? Aaron hátradőlt a széken, és Callre nézett. – Rajta van a nevünk az ajtón. – Ó! – szólt Call. Zavarba jött, és kicsit meg is ijesztette a dolog. Tényleg rajta volt a neve az egyik ajtón, kvarc erekkel kiírva. Callum Hunt. ~ 105 ~
Bement a szobába. Fényűző volt, sokkal nagyobb, mint az otthoni szobája. Vastag szőnyeg borította a kőpadlót. Az öt elem jelének ismétlődő mintázatát szőtték bele. A bútorok mintha fosszilis fából lettek volna. A helyiséget halvány aranyfény vonta be. Az ágy hatalmas volt, rajta vastag, kék takaróval és nagy párnákkal. Egy ruhásszekrény meg egy komód is rendelkezésére állt, de Callnek nem volt elpakolandó ruhája, illetve poggyászt sem várt, így hát leheveredett az ágyra, és a fejére tett egy párnát. Ettől egy kicsit jobban érezte magát. Hallotta, hogy odakint, a társalgóban Tamara és Aaron jót nevetnek. Az előbb még nem csevegtek így. Nyilván csak azt várták, hogy megszabaduljanak tőle. Valami bökte az oldalát. El is feledkezett a tőrről, amelyet az apja adott neki. Kihúzta az övéből, és megnézte a fáklyafényben. Szemirámisz. Kíváncsi volt, mit jelenthet ez a szó. Kíváncsi volt, vajon a következő öt évet a fura késével kettesben fogja–e tölteni ebben a szobában, miközben a többiek kinevetik. Sóhajtva lerakta a tőrt az éjjeliszekrényre, bedugta a lábát a takaró alá, és megpróbált elaludni. De még órákba telt, mire sikerült álomba merülnie.
~ 106 ~
6. FEJEZET
C
all olyan zajra ébredt, mintha valaki a fülébe üvöltött volna. Oldalra vetette magát, leesett az ágyról, összekuporodva landolt a földön, beverve a térdét a barlang kőpadlójába. A borzalmas zaj csak nem maradt abba, folyamatosan visszhangzott a szobában. Miután végre elhalt a lárma, kinyílt a szoba ajtaja és belépett Aaron, aztán Tamara. Mindketten az elsősök egyenruháját viselték: szürke pamuttunikát és ugyanolyan anyagból készült, bő nadrágot. Mindkettőjük csuklójára fel volt csatolva a vassal díszített pánt: Tamara a jobbján viselte, Aaron a balján. A lány hosszú, sötét haját két copfba fonta. – Aú! – szólt Call és felült. – Ez csak jelzés volt – magyarázta Aaron. – Azt jelenti, hogy itt a reggeli ideje. ~ 107 ~
Callt még soha nem ébresztette vekker. Az apja mindig bejött a szobájába, és úgy keltette fel, hogy gyengéden addig rázogatta a vállát, míg Call oda nem fordult felé, résnyire nyitott szemmel, morogva. A fiú nagyot nyelt, borzasztó honvágya támadt. Tamara Call mögé mutatott, és megemelte tökéletesre kiszedett szemöldökét. – Te a késeddel aludtál? Call egyetlen pillantással felmérte, hogy az apjától kapott tőr leesett az éjjeliszekrényről – valószínűleg leverte, amikor oldalra vetődött –, és a párnán landolt. Call érezte, hogy vér szökik az arcába. – Van, aki plüssállattal alszik – vont vállat Aaron. – Más meg késsel. Tamara odament az ágyhoz, leült rá, és felkapta a tőrt, miközben Call talpra kászálódott. Nem kapaszkodott a baldachinos ágy tartóoszlopába, bár szeretett volna. Az alvás közben meggyűrődött ruhája és borzasan égnek meredő haja miatt feszélyezte, hogy figyelik, meg az is, hogy ilyen lassan kellett mozognia, nehogy kárt tegyen már így is sajgó lábában. – Mi van ráírva? – kérdezte Tamara, felemelve és megdöntve a kést. – A pengéjére. Szem... iram... isz? Szemirámisz? Call kihúzta magát és közölte: – Fogadok, hogy nem is így kell kimondani. ~ 108 ~
– Én meg fogadok, hogy azt sem tudod, mit jelent ez a név – vigyorgott önelégülten Tamara. Callnek magától eszébe sem jutott, hogy a pengén lévő szó a tőr neve. Eddig nem igazán gondolt úgy a késekre, mint amiknek nevük lehet. Bár az igaz, hogy Artúr király kardját Excaliburnak hívták, A hobbitban Bilbóét pedig Fullánknak. – Becézhetnéd Mirinek – javasolta Tamara, és visszaadta neki a fegyvert. – Szép tőr. Igazi remekmű. Call a lány arcát fürkészte, hogy vajon gúnyolódik–e, de Tamara komolynak tűnt. Ezek szerint nagyra értékelte a jó fegyvereket. – Miri – ismételte el a becenevet, és megforgatta a kezében a kést. A fény megcsillant a pengén. – Gyere, Tamara! – rángatta meg tunikájának ujját Aaron. – Hagyjuk Callt felöltözni! – Nincs egyenruhám – vallotta be a fiú. – Hogyne lenne! Ott van, ni! – mutatott Tamara az ágy végébe, miközben Aaron kifelé húzta a szobából. – Mind kaptunk egyenruhát. Biztos légelementálok hozták. Igaza volt. Valaki egy gondosan összehajtogatott, pontosan Callre illő egyenruhát hagyott a takarón, mellette egy bőr iskolatáskával. Mégis mikor történt ez? Mialatt aludt? Vagy csak tényleg nem vette észre tegnap este? Call óvatosan felöltözött, először megrázta a ruhadarabokat, hátha hegyes kapcsok vagy gombok ~ 109 ~
vannak rajtuk, amelyek megszúrhatnák. Az anyag puha és selymes volt, tökéletesen kényelmes. Az ágy mellé helyezett bakancs masszív volt, satuba fogta Call gyenge bokáját, biztosan tartva a lábát. Egyedül az volt a baj, hogy egyik holmin sem akadt zseb, amelybe berakhatta volna Mirit. Végül a levetett zoknijába bugyolálta a kést, majd bedugta a bakancsa szárába. Aztán átlósan a vállára vette az oldaltáskát, és kiment a társalgóba, ahol Aaron meg Tamara ültek, Rufus mester pedig karba tett kézzel, szikrázó tekintettel tornyosult föléjük. – Mindhárman elkéstetek – dorgálta őket a mágus. – A reggeli jelzés a menzára hív, amint eljön az első étkezés ideje. Nem a saját, személyes vekkeretek. Ajánlom, hogy ez ne forduljon elő még egyszer, különben végleg lemaradtok a reggeliről. – De hát... – kezdte Tamara, Callre pillantva. Rufus mester rászegezte a tekintetét, mire a lány megdermedt. – Netán azt szeretnéd mondani, hogy te már készen voltál, és csak az egyik társad miatt késtél el, Tamara? Mert erre én azt válaszolnám, hogy a tanoncaim felelőssége vigyázni egymásra, és egyikük kudarca mindannyiuk kudarca. Nos tehát, mit akartál mondani? Tamara lehajtotta a fejét, hajfonatai ide–oda himbálóztak. – Semmit, Rufus mester – felelte. ~ 110 ~
A mágus bólintott, kinyitotta az ajtót, és kivonult a folyosóra, magától értetődően elvárva, hogy kövessék. Call az ajtó felé sántikált és nagyon remélte, hogy nem kell messzire menniük, és még annál is jobban remélte, hogy legalább addig nem kerül újabb bajba, amíg valami harapnivalóhoz nem jut. Aaron egyszeriben odapenderült mellé. Olyan váratlanul, hogy Call majdnem elkiáltotta magát. Belegondolt, milyen elképesztő szokásává vált Aaronnak, hogy folyton az oldalán teremjen, akárcsak egy elszánt, szőke mágnes. A srác megbökte a vállával, és jelentőségteljesen pillantott le a saját kezére. Call követte a tekintetét, és meglátta, hogy valami kilóg Aaron ujjai közül. Az ő csuklópántja volt az. – Vedd fel! – súgta oda neki Aaron. – Mielőtt még Rufus meglátja! Mindig rajtad kéne, hogy legyen! Call felnyögött, de elvette a pántot, és felcsatolta a csuklójára, ahol a szürke, megcsillanó fém bilincsként hatott. Logikus – gondolta Call. Elvégre fogoly vagyok itt. Ahogy remélte, a menza nem volt messze. Így a távolból ugyanolyan ismerős hangok szűrődtek ki az ebédlőből, mint Call korábbi iskolájában: gyerekzsivaj, evőeszköz csörömpölése. A menza szintén egy hatalmas barlangban volt, és ebben is olyan óriási oszlopok álltak, amelyek kővé vált, ~ 111 ~
olvadt fagylaltnak tűntek. A sziklában csillámkövek szikráztak, a mennyezetet pedig nem is lehetett látni, árnyékba borult a magasban. Ilyen kora reggel azonban Callt nem igazán tudta lenyűgözni a terem pompája. Semmi mást nem akart, csak visszaaludni, és úgy tenni, mintha a tegnap meg sem történt volna, ő pedig még mindig otthon lenne az édesapjával, várna a buszra, amely elviszi a megszokott sulijába, továbbra is a megszokott ruháit hordhatná, a megszokott ágyában alhatna, és a megszokott ételt ehetné. A Magisztérium menzáján természetesen nem a megszokott ételeket tálalták föl. A terem végében gőzölgő kőüstök bizarrabbnál bizarrabb ennivalókat kínáltak: párolt, lila gumókat, olyan sötét zöldségeket, hogy szinte feketének tűntek, bolyhos zuzmót, valamint egy gomba vörös pöttyös kalapját, amely akkora volt, akár egy pizza, és akként is szeletelték fel. Egy közeli tálban barna tealevelek és kéregdarabkák lebegtek. A Magisztérium különböző évfolyamait jelző kék, zöld, fehér, piros vagy szürke egyenruhát viselő gyerekek fából faragott bögrékbe kanalazták az italt. Csuklópántjukon csillogott az arany, az ezüst, a réz vagy a bronz, meg a sok különféle színes kő. Call nem volt biztos benne, mit jelképeznek a kövek, de elég menőn néztek ki.
~ 112 ~
Tamara máris nekiállt a tányérjára kanalazni a sötétzöld izéből. Aaron viszont ugyanolyan elborzadva bámulta a kínálatot, ahogy Call érezte magát. – Kérlek, mondjátok, hogy Rufus mester ezt is valami mássá fogja átváltoztatni! – szólt Aaron. Tamara visszafojtotta a nevetést, és szinte bűntudatosnak tűnt miatta. Callnek az volt az érzése, hogy nem olyan családból jött, ahol sokat nevettek volna az emberek. – Majd meglátod – mondta a lány. – Tényleg? – vinnyogta Drew. Kissé elveszettnek tűnt pónis pólója nélkül most, hogy ő is a vaséves diákok szimpla egyenruháját, a magas nyakú, szürke tunikát és a hozzá való nadrágot viselte. Bizonytalanul nyúlt egy tálka zuzmóért, de kiborította, így aztán eloldalgott, úgy téve, mintha nem is ő lett volna. Az egyik asztalnál sóhajtva felállt egy mágusnő – Call emlékezett rá, illetve gazdagon kidolgozott kígyós nyakékére a vaspróbáról és odajött feltakarítani a zuzmót. A fiú pislogott, mert a kígyót ábrázoló ékszer mintha egy másodpercre megmozdult volna. Aztán arra jutott, hogy csak képzelődik. Valószínűleg elvonási tünetei vannak a koffeinhiány miatt. – Hol a kávé? – kérdezte Aaront.
~ 113 ~
– Gyerekeknek nem szabad kávét inniuk – felelte a srác, és hunyorogva elvett egy szelet gombát. – Ártalmas. Akadályoz a növekedésben. – De én otthon folyton kávéztam – ellenkezett Call. – Egy csomó kávét szoktam inni. Méghozzá presszókávét. Aaron vállat vont, úgy tűnt, ez volt az alapértelmezett reakciója, valahányszor egy újabb Callummel kapcsolatos őrültséggel került szembe. – Ihatod azt a fura teát. – De hát én imádom a kávét – panaszkodott Call az előtte lévő zöld trutymónak. – Nekem a szalonna hiányzik – szólt Celia, aki mögötte állt a sorban. Újabb élénk színű csat díszlett a hajában, ezúttal katicás. Akármilyen derűs volt a hajdísze, a lány levertnek tűnt. – A koffeinelvonásba bele lehet őrülni – közölte Call a lánnyal. – Ha eldurran az agyam, akár meg is ölhetek valakit. Celia vihogott, mintha nagyon humoros viccet hallott volna. Talán azt hitte, Call csak viccel. A fiú rádöbbent, milyen csinos Celia a maga szőke hajával és a kissé lesült orrát pettyező szeplőkkel. Emlékezett, hogy a lány Milagros mester tanonca lett, Jasperrel és Gwendával együtt. Együttérzés öntötte el szerencsétlen Celia iránt, ~ 114 ~
mivel egy lakrészben kellett élnie egy olyan idiótával, mint Jasper. – Tényleg megölhet valakit – jegyezte meg Tamara lazán, hátrapillantva. – Egy nagy kést rejteget a... – Tamara! – szólt közbe Aaron. A lány ártatlan mosolyt vetett rá, mielőtt elindult megrakott tányérjával Rufus mester asztalához. Call–ben most először merült fel a gondolat, hogy talán mégis van bennük valami közös Tamarával: az ösztönös bajkeverés. A helyiség tele volt kőasztalokkal, a tanoncok támlátlan székeken, csoportokba verődve ülték körül őket, néhány másodikos és harmadikos a mestere társaságában, mások nélküle. A vaséves diákok mind a mesterükkel voltak: Jasper, Celia, Gwenda meg egy Nigel nevű fiú Milagros mesterrel, akinek hajában ma nagyon élénk volt a rózsaszín tincs; Drew, Rafe meg egy Laurel nevű lány a zsémbesnek tűnő Lemuel mesterrel. A negyedikesek és ötödikesek fehér, illetve piros egyenruháját viselő diákok közül csak nagyon kevesen voltak jelen, és mind egy csapatban üldögéltek az egyik sarokban, úgy tűnt, nagyon komoly eszmecserébe merülve. – Hol a többi idősebb gyerek? – kérdezte Call. – Küldetésen – felelte Celia. – Az idősebb tanoncokat terepen képzik, néhány felnőtt mágus pedig ide szokott jönni, hogy a suliban kutassanak és kísérletezzenek. ~ 115 ~
– Na ugye! – szólt Call fojtott hangon. – Kísérletezés! Úgy tűnt, Celiát nem igazán aggasztja a dolog. Csak rávigyorgott Callre, aztán elindult a mestere asztalához. A fiú lehuppant egy székre Aaron meg Rufus mester közé. Utóbbi már nekilátott szerény reggelijének: egyetlen nyaláb zuzmónak. Call tányérját beborította a gomba meg a zöld akármi – nem is emlékezett, hogy szedett volna magának. Biztos kezdek megőrülni – gondolta. Aztán beleszúrta a villáját a gombába, és bekapott egy falatot. Az íz valósággal szétrobbant a nyelvén. A gomba meglepően finom volt. Nagyon finom. Ropogósra sült a széle, és egy kicsit édes volt, mint amikor Call mindent összekevert a tányérján, és juharszirupba tunkolta a kolbászt. – Hű! – csodálkozott el, és evett még egy falatot. A zöldség krémes és sűrű volt, akár a barnacukros zabkása. Aaron is megállás nélkül kanalazta a szájába, döbbent képpel. Call azt hitte, Tamara ki fogja nevetni, amiért ilyen meglepett, ám a lány még csak oda sem figyelt. A terem másik végébe integetett, egy magas, karcsú lánynak, akinek ugyanolyan hosszú, sötét haja és tökéletes ívű szemöldöke volt, mint neki. Csuklóján rézzel díszített pánt csillogott, ahogy bágyadtan megemelt kézzel intett Tamarának. – A nővérem – mondta a lány büszkén. – Kimiya. ~ 116 ~
Call szemügyre vette Kimiyát, aki néhány, szintén zöldbe öltözött társával meg Rockmaple mesterrel ült egy asztalnál, aztán ismét Tamarára nézett. Eltűnődött, vajon milyen érzés lehet, ha az ember boldogan kezdi el ezt az iskolát, örülve annak, hogy kiválasztották, és nem borzasztó szerencsétlenségnek tekinti az ittlétét. Tamara meg a nővére láthatóan teljesen meg voltak győződve arról, hogy ez jó hely – nem pedig a gonosz tanyája, ahogy Call apja leírta. De mégis, miért hazudott volna az apja? Rufus mester nagyon furcsán vágta föl a zuzmóját, felszeletelte, akár egy karéj kenyeret. Aztán minden egyes darabot félbevágott, majd azokat a darabkákat is újra félbe. Ez annyira kikészítette Callt, hogy inkább Aaron– hoz fordult, és megkérdezte: – Na és a te családodból jár ide valaki? – Nem – felelte Aaron, elfordítva a fejét, mintha nem akart volna beszélni erről. – Nekem egyáltalán nincs családom. A Magisztériumról egy régi ismerősömtől hallottam. Meglátta a trükkömet, amivel néha elszórakoztam, ha untam magam: porcicákat táncoltattam és mindenféle alakúvá formáltam őket. A lány azt mondta, hogy a fivére a Magisztériumba jár, és bár senkinek sem lett volna szabad elárulnia, neki beszélt róla. Miután a tesója végzett itt, a csaj elment, hogy ~ 117 ~
odaköltözzön hozzá, én meg elkezdtem a vaspróbára gyakorolni. Call a fiúra sandított a tányérján lévő gombahalom fölött. Aaron olyan erőltetett lazasággal mesélte el a sztorit, hogy Call arra gyanakodott, talán elhallgat valamit. De nem akarta faggatni. Utálta, ha valaki beleütötte az orrát a dolgaiba. Arra gondolt, hogy talán Aaron is így van vele. Mindketten elnémultak, fel–alá tologatták az ételt a tányérjukon. Tamara folytatta az evést. A terem túloldalán Jasper deWinter a karját lengette, láthatóan megpróbálta felhívni magára a lány figyelmét. Call megbökte Tamarát a könyökével, mire társnője bosszúsan pillantott rá. Rufus pedánsan megevett egy apró falat zuzmót. – Ügy látom, ti hárman máris nagyon összemelegedtetek. Egyikük sem reagált. Jasper egyre hevesebben gesztikulált Tamarának. Nyilvánvalóan sürgette, hogy csináljon valamit, ám Call nem tudta megfejteni, mit. Ugorjon fel az asztaltól? Hajítsa el a zabkásáját? A lány Jaspert figyelte, majd a mester felé fordult, és mély levegőt vett, mintha erőt gyűjtött volna valamihez, amit nem igazán akart megtenni. – Mester, lehetséges volna, hogy esetleg meggondolja magát Jaspert illetően? Tudom, hogy neki nagy álma volt ~ 118 ~
ebbe a csoportba bekerülni, és végül is van még hely köztünk valaki másnak... – Elhallgatott, valószínűleg azért, mert Rufus mester úgy nézett rá, mint egy ragadozó madár, amelyik épp egy egér fejét készül leharapni. Amikor azonban megszólalt, higgadtan beszélt, nem dühösen. – Ti hárman egy csapat vagytok. A következő öt évben együtt fogtok dolgozni, küzdeni és igen, még enni is. Nem csupán egyénként választottalak ki titeket, hanem csapatként is. Senki más nem fog csatlakozni hozzátok, mert az megváltoztatná a csapat összetételét – mondta, majd felállt, határozott lökéssel tolva hátra a székét. – Most pedig talpra! Irány az első tanóra! Elérkezett az ideje, hogy Call megkezdje tanulmányait a mágia használatáról.
~ 119 ~
7. FEJEZET
C
all hosszú és nyomorúságos gyaloglásra számított az alagútrendszerben, Rufus mester azonban ehelyett végigvezette őket egy nyílegyenes folyosón, amely egy földalatti folyó partján ért véget. A fiúnak úgy tűnt, a folyó kicsit hasonlít a New York–i metróalagútra; régiségekre vadászó édesapjával járt ebben a nagyvárosban, és emlékezett, milyen a sötétbe meredni, a szerelvény érkeztét jelző fény feltűnésére várni. Ugyanígy kémlelte a folyót is, bár nem tudta, tulajdonképpen mit keres, vagy hogy mit jelezhet a víz. Meredek sziklafal magasodott mögöttük, a víz sebesen folyt el mellettük, be egy kisebb barlangba, amiből nem látszott más, csak árnyék. A nyirkos levegőt ásványszag töltötte meg, és a parton hét szürke csónak sorakozott kikötve. Egymást átfedő fapalánkokból építették őket, melyeket rézszegecsek tartottak össze. A palánkok elöl ~ 120 ~
felfelé ívelve találkoztak, így a csónakok apró viking hajóknak tűntek. Call körülnézett, evezőt, motort vagy akár egy nagy póznát keresett, de semmit sem látott, ami a csónakokat hajtaná. Rajta! – szólt Rufus mester. – Szálljatok be! Aaron bemászott a legszélső csónakba, és kinyújtotta a kezét, hogy besegítse Callt. A fiú neheztelve fogadta el a segítségét. Tamara beszállt mögéjük, ő is kissé idegesnek tűnt. Miután elhelyezkedtek, Rufus mester is belépett a csónakba. – Általában így, a földalatti folyók segítségével szoktunk közlekedni a Magisztériumban. Amíg nem tanultok meg navigálni, én kalauzollak titeket. Előbb– utóbb ki fogjátok ismerni magatokat, és ti is képesek lesztek rávenni a vizet, hogy elszállítson benneteket a célotokhoz. Rufus mester kihajolt a csónakból, és suttogott valamit a víznek. A felszín enyhén fodrozódni kezdett, mintha légáramlat érte volna, pedig idelent még egy kis szellő sem rezzent. Aaron előrehajolt, hogy ismét kérdezzen valamit, ám a csónak hirtelen megindult, és a fiú visszahuppant az ülésre. Egyszer, kiskorában Callt elvitte az apja egy nagy vidámparkba, ahol a legtöbb hullámvasút ugyanígy indult. A kisfiú mindegyik menetet végigbőgte, a vidám ~ 121 ~
zene meg a táncikáló bábok ellenére halálra volt rémülve. Pedig azok csak vidámparki játékok voltak. Ez pedig maga a valóság. Call nem tudott másra gondolni, csak denevérekre és éles kövekre, illetve arra, hogy a barlangokban néha szirtek vannak, meg iszonyú mély üregek. Mégis hogy fogják elkerülni az ilyesmit? Honnan tudják, hogy jó irányba mennek–e a sötétben? A hajó suhant a vízen, egyenesen bele a sötétségbe. Ez volt a legsötétebb sötétség, amit Call valaha látott. Még az arca elé emelt kezét sem látta. Görcsbe rándult a gyomra. Tamara halk nyöszörgést hallatott. Call örült, hogy nem csak ő van kiakadva. Aztán a barlang felragyogott körülöttük. Egy olyan térbe jutottak, amelynek falain halványzöld, foszforeszkáló moha csillogott. Maga a víz is felragyogott, ahol a csónak orra hozzáért; amikor Aaron bedugta a kezét a folyóba, az még az ujjai körül is fényleni kezdett. Vizet spriccelt a levegőbe, mire az szikrák zuhatagává vált. – Király! – mormolta Aaron. Tényleg elég király volt. Call kezdett megnyugodni, miközben a hajó csöndesen suhant a ragyogó vízen. Tucatnyi színben tündöklő falak mellett haladtak el, olyan barlangokon át, amelyek tetejéről hosszú, fakó indák lógtak le, végük beleért a folyóba. Aztán ismét sötét ~ 122 ~
alagútba értek, ami újabb kőkamrába vezetett, ahol pengeként csillantak a kvarc sztalaktitok, máshol pedig a kő mintha magától formált volna íves padot vagy épp asztalt – az egyik barlangban elmentek két mester mellett, akik némán dámáztak, mágia segítségével mozgatva a bábukat. – Nyertem! – szólalt meg az egyikük, mire a fakorongok visszarendeződtek eredeti helyükre. Mintha láthatatlan kéz kormányozta volna, a csónak kikötött egy kis, kőlépcsős mólónál, és egy helyben állva, finoman ringatózott. Aaron szállt ki elsőként a csónakból, aztán Tamara, végül Call. Aaron megint a kezét nyújtotta Callnek, hogy segítsen neki kiszállni, ám ő tudomást sem vett róla. Két kézzel átlendítette magát a csónak peremén, majd ingatagon landolt a mólón. Egy pillanatra azt hitte, hogy látványos foszforeszkálás közepette háttal belecsobban a folyóba. Ekkor azonban egy nagy kéz nehezedett a vállára, és megtartotta, hogy ne veszítse el az egyensúlyát. Call meglepetten nézett föl Rufus mesterre, aki furcsa arckifejezéssel figyelte őt. – Nem kell segítség – mondta a fiú ijedten. Rufus nem szólt. Call képtelen volt megfejteni az arckifejezését. A mester levette a kezét a válláról.
~ 123 ~
– Gyertek! – utasította őket, és elindult a kavicsos partot átszelő, sima ösvényen. A tanoncok sietve követték. Az ösvény egy sima gránitfalhoz vezetett. Amint Rufus mester a falhoz ért, az áttetszővé vált. Call ezen már meg sem lepődött. Hozzászokott a furcsaságokhoz. Rufus úgy ment keresztül a falon, mintha az levegőből lett volna. Tamara utána vetette magát. Call Aaronra nézett, aki vállat vont. Mély levegőt véve Call követte a többieket. Egy olyan kamrában találta magát, amelynek falát csupasz sziklák alkották. A padló tökéletesen sima kő volt. A helyiség közepén egy kupac homokot pillantott meg. – Először is szeretném elmagyarázni a mágia öt alapelvét. Talán emlékeztek valamennyire az első magyarázatból, amit a buszon hallottatok, de nem várom el, hogy bármelyikőtök is igazán megértse – még tőled sem, Tamara, akárhányszor is szajkózták el neked a szüleid –, amíg sok minden mást meg nem tanultok. Most viszont leírhatjátok az alapelveket, és azt viszont elvárom, hogy gondolkozzatok rajtuk. Call a táskájába túrt, és előrángatott egy látszólag kézzel készített füzetet meg egy olyan idegesítő tollat, mint amilyet a vaspróbán kaptak. Óvatosan megrázta, remélte, hogy ezúttal nem fog spriccelni. ~ 124 ~
Rufus mester magyarázni kezdett, és Call igyekezett elég gyorsan jegyzetelni. A következőket írta le: 1. Az erő egyensúlyhiányból táplálkozik; a kontroll egyensúlyból fakad. 2. Minden elem a természetéhez méltón viselkedik: a tűz el akar égni, a víz el akar folyni, a lég fel akar szállni, a föld meg akar kötni, a káosz el akar emészteni.
3. A mágia mindig erőátvitellel jár. 4. Egy tárgy alakja megváltoztatható, természete viszont nem.
alapvető
5. Minden elemnek megvan a maga ellensúlya. A tűz ellensúlya a víz. A levegő ellensúlya a föld. A káosz ellensúlya a lélek. – A vaspróba során – mondta Rufus mester – mindannyian bizonyítottátok, hogy rendelkeztek varázserővel. Ám összpontosítás nélkül az erő semmit sem ér. A tűz melengetheti a házatokat, vagy akár le is ~ 125 ~
égetheti; azon múlik, mennyire vagytok képesek kontrollálni. Nagyon veszélyes összpontosítás nélkül foglalkozni az elemekkel. Van köztetek, akinek nem is kell magyaráznom, pontosan mennyire veszélyes. Call felnézett, arra számítva, hogy Rufus rámered, mivel a mester mintha mindig őrá meredt volna, valahányszor valami vészjóslót mondott. Ezúttal azonban Tamarára nézett. A lány elpirult, és dacosan felszegte a fejét. – A hét első négy napján én foglak képezni titeket. Az ötödik napon egy másik mágus fog nektek órát tartani, aztán havonta egyszer lesz egy feladat, amelynek során hasznosítanotok kell majd mindazt, amit tanultatok. Azon a napon vagy versenyezni fogtok egy másik tanonccsoporttal, vagy együtt kell majd működnötök vele. Hétvégente és esténként szabadon ismételhettek, önállóan tanulhattok. Rendelkezésetekre áll a könyvtár és több gyakorlóhelyiség, valamint a nagyterem, ahol elüthetitek az időt. Van kérdésetek, mielőtt elkezdenénk az első tanórát? Egyikük sem szólt. Call legszívesebben útbaigazítást kért volna ahhoz a bizonyos nagyteremhez, de uralkodott magán. Emlékezett, hogy a hangárban azt ígérte az apjának, ki fogja rúgatni magát a Magisztériumból, ma reggel viszont azzal a csüggesztő érzéssel ébredt, hogy ez ~ 126 ~
talán mégsem jó ötlet. Elvégre az sem vált be, amikor Rufus szeme láttára próbálta meg elszúrni a felvételit, úgyhogy talán a rosszalkodással sem érne el semmit. Egyértelmű volt, hogy a mester nem fogja hagyni kapcsolatba lépni az apjával, amíg Call bele nem szokik a tanonclétbe. Bármennyire is taszította ez az egész, a fiú sejtette, hogy kénytelen lesz a lehető legjobban viselkedni, amíg Rufus meg nem enyhül, és hagyja őt érintkezni az édesapjával. És amikor végre beszélhet Alastairrel, majd kitalálják, hogyan meneküljön el innen. Call csak azt kívánta, bárcsak kissé lelkesebben várná a menekülést. – Rendben van. Nos, akkor ki tudjátok találni, miért így néz ki ez a terem? – Gondolom, homokvárat akar építeni – mormolta Call alig hallhatóan. Ezek szerint még a legjobb viselkedése sem volt valami jó. A mellette álló Aaron alig bírta visszatartani a nevetést. Rufus mester megemelte az egyik szemöldökét, de semmi mást nem reagált arra, amit Call mondott. – Azt akarom, hogy üljétek körbe a homokot. Úgy ültök, ahogy csak akartok, ahogy a legkényelmesebb. Ha felkészültetek, arra kell koncentrálnotok, hogy megmozdítsátok a homokot az elmétekkel. Érezzétek magatok körül a levegő erejét! Érezzétek a föld erejét! Érezzétek, ahogy belétek árad a talpatokon át, ahogy ~ 127 ~
minden lélegzetvétellel beszívjátok! Aztán összpontosítsatok! Képesek lesztek szemenként szétválogatni a homokot, két kupacra: egy sötétre és egy világosra. Kezdhetitek! Ezt úgy közölte, mintha egy versenyt indított volna el, Call, Tamara és Aaron viszont csak rémülten meredtek rá. A lánynak sikerült elsőként szóhoz jutnia. – Válogassuk szét a homokot? – kérdezte. – De nem kéne ennél hasznosabb dolgokat tanulnunk? Például megvadult elementálokkal küzdeni, vagy a csónakot irányítani, vagy... – Két kupac legyen! – közölte Rufus. – Egy világos, egy sötét. Kezdjetek neki! Sarkon fordult, és otthagyta őket. A fal ismét áttetszővé vált, ahogy elindult felé, és amint átment rajta, visszaváltozott kővé. – Felszerelést se kapunk? – kiáltott utána szomorúan Tamara. Magukra maradtak hárman a helyiségben, amelynek se ablaka, se ajtaja nem volt. Call örült, hogy nem klausztrofóbiás, különben a végén még lerágná a saját karját. – Hát – szólt Aaron –, akkor hozzá kéne látni. Még neki sem sikerült lelkes hangnemet megütnie. Call leült a hideg padlóra, és belegondolt, vajon menynyi idő múlva fájdul meg a lába a nyirkos kőtől. ~ 128 ~
Próbált ügyet sem vetni erre az aggodalomra, miközben Tamara és Aaron is helyet foglaltak, háromszöget alkotva a homokkupac körül. Mindhárman a halmot bámulták. Tamara végül kinyújtotta a kezét. Némi homok a levegőbe emelkedett. – Világos – szólt, mire egy szem a padlóra hullott. – Sötét. – Egy másik szem is lepottyant, kicsit arrébb. – Világos. Sötét. Sötét. Világos. – El se hiszem, hogy én még attól féltem, veszélyes lesz a varázslósuli – mondta Call a homokkupacra sandítva. – Fenyeget a veszély, hogy megöl az unalom – felelte Aaron. Call röhögött. Tamara gyászos képpel nézett fel rájuk. – Ez az egyetlen gondolat, amely erőt ad. Akármilyen nehéznek képzelte el Call azt a feladatot, hogy az elméjével mozdítson el apró homokszemcséket, a valóságban ez még annál is nehezebbnek bizonyult. Felidézte azokat az alkalmakat, amikor sikerült így megmozdítania valamit, meg azt, amikor véletlenül eltörte Rufus mester tálját a felvételin, és hogy olyan érzés volt, mintha zsongana valami a fejében. Most erre a zsongásra összpontosított, miközben a homokot bámulta, és az meg is moccant. Kicsit úgy érezte, mintha távirányítóval működtetett volna valami szerkentyűt: nem az ujjaival emelte fel a homokot, de akkor is ő parancsolt. Izzadt a keze, és megfeszült a nyaka – nem ~ 129 ~
volt egyszerű lebegtetni egy szem homokot a fényben, hogy lássa, vajon világos vagy sötét. Még nehezebb volt lerakni anélkül, hogy kárt tett volna a már meglévő kupacban. Többször is megesett, hogy nem koncentrált eléggé, és rossz helyre pottyantott le egy homokszemet. Olyankor aztán meg kellett keresnie az adott szemcsét, és áttennie a másik kupacba, ami sok időbe telt, és még több összpontosítást igényelt. A teremben nem volt falióra, és egyikük sem viselt karórát, így Callnek fogalma sem volt, mennyi idő telt el. Végül megjelent egy másik diák – egy hórihorgas, kékbe öltözött srác, csuklópántján bronzzal, jelezve, hogy már harmadikos a Magisztériumban. Callnek úgy rémlett, hogy a fiú Tamara nővérével és Rockmaple mesterrel ült egy asztalnál aznap reggel a menzán. Call a harmadikosra sandított, hogy lássa, kifejezetten fenyegetőnek tűnik–e, ám a borzas, barna hajú srác csak vigyorgott rájuk, és lerakott melléjük egy durva vászonzsákot, benne zuzmós–sajtos szendviccsel meg egy vízzel teli agyagkorsóval. – Jó étvágyat, gyerekek! – mondta, majd újra magukra hagyta őket. Call rádöbbent, hogy farkaséhes. Órák óta koncentrált, elzsibbadt az agya. Teljesen kimerült, annyira fáradt volt, hogy nem volt képes beszélgetni, miközben ettek. Ráadásul a maradék homokot méregetve tudatosult ~ 130 ~
benne, hogy a halomnak csupán kis részét válogatták szét. A kupac még mindig hatalmasnak tűnt. Ez aztán nem volt repülés. Nem ezt képzelte el, amikor varázslásról álmodozott. Ez tök gáz volt. – Na, gyerünk! – buzdította őket Aaron. – Különben még vacsorázni is idelent fogunk. Call próbált koncentrálni, egyetlen egy homokszemre összpontosítani, ám ehelyett haragra gerjedt. A homok szétrobbant, az összes kupac felreppent, a szemcsék a falnak csapódtak, majd teljesen összekeveredve a földre hullottak. Kemény munkájuk eredménye egyszerűen semmivé lett. Tamara elszörnyedve levegő után kapott. – Mit... mit műveltél? Még Aaron is úgy nézett Callre, mintha meg akarta volna fojtani. Call most először látta őt mérgesnek. Bo... bo... – Call bocsánatot akart kérni, de elharapta a szót. Tudta, hogy úgysem érne vele semmit. – Véletlen volt. – Ki foglak nyírni – jelentette ki Tamara teljesen higgadtan. – A beleidet fogom szétválogatni. – Ööö... – hebegte Call. Nem kételkedett a lány szavaiban. – Na jó – szólt Aaron, mélyeket lélegezve, hogy megnyugodjon. A hajába túrt, mintha szó szerint ~ 131 ~
megpróbálta volna elnyomni az agyában tomboló dühöt. – Na jó, akkor most szépen elölről kell kezdenünk. Tamara belerúgott a homokba, majd leguggolt, és újból nekilátott az unalmas feladatnak, hogy pusztán akarata erejével, egyesével megmozdítsa a homokszemcséket. Még csak nem is pillantott Call irányába. A fiú igyekezett újra összpontosítani. Égett a szeme. Mire Rufus mester megjött, és azt mondta, nyugodtan elmehetnek vacsorázni, aztán visszatérhetnek a szobájukba, Callnek lüktetett a feje, és eldöntötte, hogy soha többé látni sem akar homokos tengerpartot. Aaron és Tamara továbbra sem néztek rá, miközben végigmentek a folyosókon. A menza tele volt barátságosan csevegő gyerekekkel, sokan kuncogtak, nevetgéltek. Call, Tamara meg Aaron megálltak az ajtóban Rufus mester mögött, és fátyolos szemmel meredtek maguk elé. Mindegyiküknek homok volt a hajában, és koszcsíkok az arcán. – Én a többi mesterrel vacsorázom – mondta Rufus. – Az este hátralévő részében azt csinálhattok, amit csak akartok. Call meg a társai gépiesen mozogva szedtek maguknak az ételből – gombalevest, újabb nagy rakás, különféle színű zuzmót, desszertnek meg valami fura, zavaros pudingot aztán leültek egy asztalhoz egy másik csapat vasévessel. Call felismerte néhányukat, köztük Drew–t, ~ 132 ~
Jaspert és Celiát. Leült a lánnyal szemben, aki nem borította azonnal Call fejére a levesét, márpedig ilyen tényleg megtörtént Call–lel az előző iskolájában, úgyhogy ezt jó jelnek vette. A mesterek egy kerek asztalnál ültek a terem túlsó végében, valószínűleg épp újfajta kínzásokat találtak ki a diákok számára. Call meg volt róla győződve, hogy közülük többen is rosszindulatúan vigyorognak. Miközben a mágusokat figyelte, három olívazöld egyenruhát viselő ember – két nő és egy férfi – jött be az ajtón. A mesterek asztala felé biccentettek. – Tanácstagok – magyarázta Celia Callnek. – A Tanács a kormányzó testületünk, a második mágusháború után jött létre. Azért jöttek, hátha kiderül, hogy valamelyik idősebb gyerek káoszmágus. – Mint az a Halál Ellensége fazon? – kérdezte Call. – És mi lesz, ha káoszmágust találnak? Megölik, vagy mi? Celia fojtott hangon felelt. – Nem, dehogyis! Szeretnének egy káoszmágust találni. Azt mondják, egy krétort csak egy másik krétor állíthat meg. Amíg az Ellenség az egyetlen krétor a világon, addig ő van fölényben. – Ha csak felmerül a lehetősége, hogy itt valakinek talán ilyen ereje van, akkor ezek személyesen ellenőrzik – mondta Jasper, közelebb húzódva. – Bármire képesek lennének, olyan elkeseredettek. ~ 133 ~
– Senki sem hiszi, hogy a fegyverszünet még sokáig tarthat – mondta Gwenda. – És ha újra kitör a háború... – Na és miből gondolják, hogy itt megtalálják, akit keresnek? – kérdezte Call. Mint mondtam – közölte vele Jasper a végsőkig el vannak keseredve. De ne aggódj! Te olyan béna vagy, hogy szóba se jöhetsz. Egy káoszmágusnak muszáj jónak lennie mágiából. Jasper az imént egy percig úgy viselkedett, mint egy normális emberi lény, ám az a perc egyértelműen véget ért. Celia dühösen meredt rá. A gyerekek kitárgyalták, kinek hogy alakult az első tanítási nap. Drew azt mesélte, hogy Lemuel mester irtó kíméletlen volt a tanórák alatt, és tudni akarta, a többiek oktatói is ilyennek bizonyultak–e. Mindenki egyszerre beszélt, egy csomóan olyan órákról számoltak be, amelyek sokkal kevésbé idegölőnek és sokkal szórakoztatóbbnak hangzottak, mint Callék feladata. – Milagros mester hagyta, hogy irányítsuk a csónakot – dicsekedett Jasper. – Kis vízeséseken csurogtunk le. Tisztára, mint a vadvízi evezés. Nagyon király volt! – Remek – felelte Tamara lelkesedés nélkül. – Jasper jól eltévedt – mondta Celia, békésen rágcsálva egy darab zuzmót. Jasper szeme bosszúsan villant meg. – Csak egy percre – ellenkezett. – Nem lett baj. ~ 134 ~
– Tanaka mester megmutatta, hogy kell tűzgömböt varázsolni – mesélte egy Peter nevű fiú, és Call felidézte magában, hogy Tanakának azt a mestert hívták, aki Milagrost követően választott tanoncokat. – A kezünkben tartottuk a tüzet, és még csak meg sem perzselt. – Csillogott a szeme. – Lemuel mester kövekkel hajigált minket – mondta Drew. Mindenki rámeredt. – Micsoda? – hüledezett Aaron. – Drew! – szólt rá Laurel, Lemuel mester egy másik tanonca. – Nem is hajigált. Azt mutatta meg, hogy lehet az elménkkel köveket mozgatni. Drew véletlenül egy repülő kő útjába került. Ez megmagyarázza a kulcscsontján lévő csúnya zúzódást – gondolta Call, és a rosszullét kerülgette. Eszébe jutott édesapja figyelmeztetése, miszerint a mesterek nem törődnek diákjaik épségével. – Holnap a fém jön – mondta Drew. – Fogadok, hogy a mester késekkel fog hajigálni. – Engem inkább dobáljanak késsel, minthogy az egész napot egy homokkupacban kelljen töltenem – vetette közbe Tamara közönyösen. – A kések elől legalább ki lehet térni.
~ 135 ~
– Úgy tűnik, Drew semmi elől nem bír kitérni – felelte Jasper gúnyosan vigyorogva. Most az egyszer nem Callt heccelte, ám a fiút ez nem vigasztalta. – Nem lehet, hogy itt minden csak a tanulásról szóljon – mondta Aaron. Általában békés hangja most feszült volt. – Ugye? Kell, hogy legyen itt valami lehetőség a szórakozásra is. Milyen hely volt az, amiről Rufus mester beszélt? – Vacsora után elmehetnénk a nagyterembe – mondta Celia, egyenesen Callhez intézve szavait. – Ott vannak játékok. Jasper bosszúsnak tűnt. Call tudta, hogy el kellene mennie Celiával a nagyterembe, bármi is legyen az. Ami bosszantotta Jaspert, azt érdemes volt megtenni, és egyébként is, muszáj volt kiismernie magát a Magisztériumban, feltérképeznie a terepet, mint egy videojátékban. Menekülőutat kellett találnia. Megcsóválta a fejét, és bekapott egy falat zuzmót. Olyan íze volt, mint a sült húsnak. Aaronra nézett, aki szintén kimerültnek tűnt. Call ólomsúlyúnak érezte a testét. Nem akart mást, csak aludni. Úgy döntött, majd inkább másnap áll neki kiutat keresni a Magisztériumból. Fáradt vagyok a játékhoz – válaszolta Celiának. – Inkább majd máskor! ~ 136 ~
Lehet, hogy a mai nap csak próba volt – mondta Tamara, ahogy a vacsora után elindultak vissza a szállásukra. – Esetleg így tesztelte Rufus a türelmünket vagy az engedelmességünket. Holnap talán már rendes kiképzést tart nekünk. Aaron menet közben fél kezét a falon húzta, és csak kis idő elteltével válaszolt: – Aha. Talán. Call egy szót sem szólt. Túl fáradt volt. Úgy tapasztalta, hogy a mágia kemény meló.
Másnap Tamara reményei porba hulltak, mivel visszatértek Rufus mesterrel abba terembe, amit Call úgy nevezett el: Haláluncsi Homokozó. Jó sok homok várt még rájuk. Callt ismét hatalmába kerítette a bűntudat. – De miután elkészülünk – szólt Aaron a mesterhez ugye csinálhatunk valami mást is? – Koncentráljatok az elvégzendő feladatra! – felelte titokzatosan a mágus, majd a falon át elhagyta a termet. Sóhajtozva leültek és munkához láttak. A homokválogatás egész héten folytatódott, a napi penzum végeztével Tamara minden szabadidejét vagy a ~ 137 ~
nővérével, vagy Jasperrel, vagy más, jómódúnak tűnő máguscsaládból származó tanulókkal töltötte, Aaron együtt lógott mindenkivel, Call pedig a szobájában duzzogott. Aztán még egy hétig homokot szortíroztak – a kupac viszont csak egyre nagyobbnak tűnt, mintha valaki nem akarta volna, hogy valaha is befejezzék ezt a feladatot. Call hallott olyan kínzásról, hogy az áldozat homlokára vizet csöpögtetnek, újra meg újra, folyamatosan, amíg bele nem őrül. Eddig nem fogta fel, hogyan hat ez a módszer, de most már nagyon is értette. Kell, hogy legyen erre egy könnyebb módszer – gondolta, ám nyilván az elméje ugyanazon részét használta problémamegoldásra, mint varázslásra, mert semmi sem jutott eszébe. – Figyeljetek! – szólalt meg végül. – Ti jók vagytok ebben, nem? Ti lettetek az elsők a felvételin. Ti vagytok a csúcs. Két társa üveges szemmel bámult rá. Aaron úgy festett, mint akit talán fejbe vágott egy zuhanó sziklatömb, amikor épp senki nem figyelt oda. – Azt hiszem – felelte Tamara. Nem hangzott valami lelkesnek. – Legalábbis az évfolyamunkban mi vagyunk a legjobbak. – Hát, oké, én meg béna vagyok. A legeslegrosszabb. Utolsó lettem a felvételin, és ezt a feladatot is elszúrtam, szóval nyilvánvaló, hogy semmihez sem értek. De kell, ~ 138 ~
hogy legyen gyorsabb megoldás! Biztosan azt kellene megtalálnunk. Azt kellene megtanulnunk. Nem jut eszetekbe valami? Bármi? – Hangja esdeklővé vált. Tamara habozott. Aaron a fejét ingatta. Call meglátta a lány arckifejezését. – Mi az? Tudsz valamit? – Hát, vannak bizonyos mágikus elvek, speciális... módszerek az elemek felhasználására – mondta Tamara, és fekete hajfonatai meglibbentek, ahogy kényelmesebb pozícióba helyezkedett. – Olyasmik, amikről Rufus mester valószínűleg nem akarja, hogy tudomást szerezzünk. Aaron lelkesen bólogatott, arca felderült abban a reményben, hogy talán kijuthat ebből a teremből. – Emlékeztek, amikor Rufus azt magyarázta, hogy érezzük az erőt a földben, meg ilyenek? – Tamara nem nézett rájuk. A homokkupacra meredt, mintha valami nagyon távoli dologra koncentrált volna. – Hát, megvan a módja, hogy nagy erőhöz jussunk, méghozzá gyorsan. De ez azt jelenti, hogy magunkba kell fogadnunk az adott elemet... vagyis, hát, meg kell ennünk egy szem homokot. – Együnk homokot? – kérdezte Call. – Ugye csak viccelsz? – Eléggé veszélyes, amiatt, amit a mágia első alapelve kimond. De pontosan azért működik. Az ember így közelebb kerül az elemhez... Ha például földmágiáról van ~ 139 ~
szó, akkor követ vagy homokot kell fogyasztani, a tűzmágusok gyufát esznek, a légmágusok néha vért isznak a benne lévő oxigén miatt. Nem jó ötlet, de... Callnek eszébe jutott Jasper, amint a véres ujját szopogatva vigyorgott a vaspróbán. Kalapálni kezdett a szíve. – Ezt meg honnan tudod? Tamara a falra szegezte a tekintetét. Mély levegőt vett. – Apámtól. Ő tanította. Azt mondta, csak vészhelyzet esetére, bár ő azt is vészhelyzetnek tekinti, ha kifog rajtam egy dolgozat. De még sosem csináltam, mert félek tőle... Ha egy mágus túl sok erőre tesz szert, és nem képes kontrollálni, akkor beszippanthatja az adott elem. Az ember lelke kiég, és tűz, levegő, víz, föld vagy káosz kerül a helyére. Annak az elemnek a lényévé válik. Mint egy elementál. – Mint azok a fura gyíkok? – kérdezte Aaron. Call megkönnyebbült, amiért nem neki kellett föltenni ezt a kérdést, bár szó szerint ugyanerre gondolt. Tamara megrázta a fejét. – Az elementálok mindenfélék lehetnek. Kicsik, mint azok a gyíkok, vagy nagyok, a mágiától duzzadóak, mint a sárkányok, a sárkánykígyók meg a tengeri szörnyek. De lehetnek akár emberi méretűek is. Úgyhogy nagyon óvatosnak kell lennünk. ~ 140 ~
– Tudok én óvatos lenni! – mondta Call. – Hát te, Aaron? A fiú piszkos kezével a hajába túrt, és vállat vont. – Ennél bármi jobb. És ha gyorsabban végzünk, mint amire Rufus mester számít, akkor talán végre ad nekünk valami más feladatot. – Hát jó. Egy próbát megér. – Tamara megnyalta az ujjhegyét, majd megérintette a homokkupacot. Pár szemcse a bőréhez tapadt. Aztán a szájába dugta az ujját. Call meg Aaron követték a példáját. Ahogy Call bekapta nedves ujját, akaratlanul is arra gondolt, vajon mit reagált volna, ha egy héttel ezelőtt valaki azt mondja neki, hamarosan egy föld alatti barlangban fog ülni, homokot eszegetve. A homoknak nem is volt rossz íze – igazából nem volt semmilyen íze. Call lenyelte a durva szemcséket és várt. – És most? – kérdezte néhány másodperc múlva. Kezdett kicsit ideges lenni. Azt hajtogatta magának, hogy Jasperrel se történt semmi a vaspróbán. Velük sem fog történni semmi. – Most összpontosítunk – felelte Tamara. Call a kupacra nézett. Ezúttal amikor a halomra koncentrált, érzékelt minden egyes apró szemcsét. Icipici kagylótöredékek, kristálydarabkák és homokszemekkel pettyezett, sárgás kövecskék szikráztak a fejében. Megpróbálta elképzelni, hogy két kézzel felemeli az egész ~ 141 ~
kupacot. Nehéz lenne, és a homok kifolyna az ujjai közt, le a padlóra. Megpróbált elfeledkezni mindenről maga körül – Tamaráról és Aaronról, az alatta lévő hideg kőről, a helyiségbe befújó, enyhe szellőről –, és nem összpontosítani semmi másra, csakis arra a két dologra, ami most számít: önmagára meg a homokkupacra. A homok teljesen tömörnek és könnyűnek érződött, akár a műanyaghab. Könnyű volna megemelni. Akár fél kézzel is megemelhetné. Egyetlen ujjal. Egyetlen... gondolattal. Elképzelte, ahogy a kupac megemelkedik, és kettéválik. .. A halom megingott, néhány szem homok lehullott a tetejéről, aztán felemelkedett. Úgy lebegett hármójuk fölött, akár egy kis viharfelhő. Tamara meg Aaron csak bámultak. Call hátradőlt, a kezére támaszkodott. Elzsibbadt a lába. Biztosan elülte. Annyira koncentrált a homokra, hogy észre sem vette. – Ti jöttök – mondta, és úgy látta, mintha a falak összeszűkültek volna, úgy érezte, mintha lüktetne alatta a föld. Eltűnődött, milyen volna a föld gyomrába süllyedni. – Máris! – felelte Aaron. A homokfelhő kettévált, egy világosabb és egy sötétebb félre. Tamara felemelte fél karját, lassú mozdulattal csigavonalat rajzolt a levegőbe. A két fiú ámulva nézte, ahogy a homok különféle alakzatokat rajzolva kavargott fölöttük. A fal megnyílt. Rufus mester állt az ajtóban kifürkészhetetlen arckifejezéssel. Tamara nyikkant egyet, ~ 142 ~
és a lebegő homokkupac lezúdult, akkora porfelhőt kavarva fel, hogy Call alig kapott levegőt. – Mit műveltetek? – dörrent rájuk Rufus mester. Aaron elsápadt. – Én... mi nem is... Rufus mester heves mozdulattal leintette. – Hallgass, Aaron! Callum, te velem jössz! – Mi? – tiltakozott Call. – De én... Ez nem igazságos! – Te velem jössz – ismételte nyomatékosan Rufus. – Most azonnal! Call óvatosan talpra állt, gyenge lába fájdalmasan bizsergett. Aaronra meg Tamarára pillantott, ám ők az ölükben pihenő kezüket nézték, nem őt. Ennyit a hűségről – gondolta Call, miközben Rufus mestert követve kiment a teremből.
Rufus néhány rövid, kanyargós folyosón át az irodájába vezette. A helyiség egyáltalán nem olyan volt, mint amire Call számított. Modern bútorokkal volt berendezve. Az egyik fal mentén acél könyvespolc állt, a másiknál elegáns kanapé nyújtózott, olyan nagy, hogy kényelmesen lehetett volna szunyókálni rajta. A harmadik falra rengeteg papír volt felerősítve, Call úgy látta, mind egyenletekkel van telefirkálva, bár számok ~ 143 ~
helyett furcsa jelek sorakoztak rajtuk. A lapok egy kezdetleges, fa munkapad fölött lógtak, amelynek koszos felületét kések, csőrös poharak és fura kinézetű, kitömött állatok borították. A kényes, fogaskerékkel működő szerkezetek mellett – amelyek úgy festettek, akár egy egérfogóval ötvözött óra – egy élő állat is volt a munkapadon, egy kis bezárt ketrecben: az egyik olyan gyík, amelynek kék láng futott végig a hátán. Rufus asztala a sarokban bújt meg. Az ódon, redőnyös íróasztal elütött az összes többi bútordarabtól. A tetején üvegedény állt, amiben egy miniatűr tornádó forgott egy helyben Call nem tudta levenni a szemét a forgószélről, arra számított, hogy bármelyik pillanatban kirobbanhat az üvegből. Ülj le, Callum! – intett Rufus mester a kanapé felé. El akarom magyarázni, miért hoztalak ide, a Magisztériumba.
~ 144 ~
8. FEJEZET
C
all a mesterre bámult. Kétheti homokválogatás után már feladta a reményt, hogy Rufus valaha is nyíltan, őszintén beszél majd vele. Sőt mint rádöbbent, már arról is lemondott, hogy megtudja, egyáltalán miért került a Magisztériumba. – Ülj le! – ismételte Rufus, és Call ezúttal helyet foglalt, grimaszt vágva, amikor lábába fájdalom nyilallt. Miután órákon át ücsörgött a hideg kőpadlón, a kanapé roppant kényelmesnek bizonyult, jó volt belesüppedni. – Mi a véleményed az iskolánkról? Mielőtt Call válaszolhatott volna, szél zúgása hallatszott. A fiú először értetlenül pislogott, majd rádöbbent, hogy a hang a Rufus mester íróasztalán lévő üvegedényből jön. Az üvegben lévő pici tornádó ~ 145 ~
elsötétedett, és új alakot öltött. Egy másodperc múlva az egyik olívazöld egyenruhás tanácstag, egy nagyon sötét hajú pasas aprócska másává formálódott. A férfi körülnézett. – Rufus? – kérdezte. – Rufus, ott vagy? A mester türelmetlenül felmordult, és megfordította az üveget. – Ne most! – közölte vele, és az üvegben lévő alak ismét tornádóvá alakult. – Ez olyan, mint a telefon? – kérdezte Call elámulva. – Olyasmi, mint a telefon – felelte Rufus. – Ahogy már mondtam, a Magisztériumban lévő tömény, elemi mágia megzavarja a legtöbb technológiai eszközt. Egyébként is, szeretjük a magunk módján intézni a dolgokat. – Apám valószínűleg nagyon aggódik, azóta nem hallott felőlem, hogy... – kezdte Call. Rufus mester az asztalának dőlt, és karba tette a kezét széles mellkasa előtt. – Először is – mondta –, tudni szeretném, hogy mi a véleményed a Magisztériumról és a képzésedről. – Könnyű – felelte Call. – Unalmas és értelmetlen, de könnyű. Rufus finoman elmosolyodott. – Nagyon okos válasz – mondta. – Fel akarsz bosszantani, mert azt hiszed, akkor hazaküldelek. És azt hiszed, hogy az neked a legjobb, ha hazaküldelek. ~ 146 ~
Ami azt illeti, Call már feladta ezt a tervét. A sértő duma egyszerűen ösztönös volt nála. Vállat vont. – Biztosan kíváncsi vagy, miért választottalak ki téged – folytatta Rufus. – Hiszen a legutolsó lettél a felvételin. Az összes reménybeli mágus közül te bizonyultál a legalkalmatlanabbnak. Gondolom, azt hiszed, azért választottalak, mert megláttam benned a lehetőséget. A tehetséget, ami a többi mesternek nem tűnt fel. Valami kiaknázatlan képességet. Esetleg valami olyasmit, ami saját magamra emlékeztet. Kicsit gúnyos volt a hangneme. Call nem felelt. – Azért választottalak ki – magyarázta Rufus mert tényleg van benned erő és tehetség, viszont jó sok harag is. Kontrollal pedig szinte egyáltalán nem rendelkezel. Nem akartam, hogy valamelyik másik mágust terheld. Azt sem akartam, hogy valamelyikük nem megfelelő okból kiválasszon. – Tekintete a felfordított üvegben pörgő tornádóra siklott. – Sok évvel ezelőtt tévedtem egy diákkal kapcsolatban. A tévedésem végzetes következményekkel járt. Az, hogy tanoncomul választottalak, nem más, mint a vezeklésem. Call úgy érezte, a gyomra összegömbölyödik, akár egy megrúgott kiskutya. Fájt hallania, hogy annyira ellenszenves, hogy valaki bűnhődés gyanánt választotta őt. ~ 147 ~
– Hát akkor küldjön haza! – fakadt ki. – Ha csak azért választott engem, mert nem akarta, hogy valamelyik másik mágus tanítson, akkor küldjön haza! Rufus a fejét csóválta. – Még mindig nem érted – mondta. – Az olyan kontrolálatlan mágia, mint a tiéd, veszélyt jelent. Ha hazaküldenélek a kisvárosodba, azzal az erővel akár bombát is dobhatnék arra a helyre. De félreértés ne essék, Callum: ha nem hagysz fel az engedetlenséggel, ha nem leszel hajlandó megtanulni kontrollálni az erődet, akkor haza foglak küldeni. Ám előbb elfojtom az erődet. – Elfojtja? – Igen. Amíg egy mágus át nem halad az első kapun a vaséve végén, bármelyik mester elfojthatja a varázserejét. Akkor nem tudnál kapcsolatot teremteni az elemekkel, képtelen lennél használni az erődet. És a mágiával kapcsolatos emlékeidtől is megfosztanánk, így hiányérzeted lenne, mivel elvesztetted lényed egy kulcsfontosságú részét, de nem tudnád, hogy pontosan mit. Egész életedben kínozna a hiány, pedig nem is emlékeznél arra, amit elvesztettél. Ezt akarod? – Nem – suttogta Call. – Ha úgy tapasztalom, hogy akadályozod a többieket, vagy hogy nem lehet téged tanítani, akkor eltanácsolunk. De ha kibírod az egész évet, és áthaladsz az első kapun, akkor többé már senki sem veheti el tőled a varázserődet. ~ 148 ~
Csináld végig ezt az évet, és utána elhagyhatod a Magisztériumot, ha akarod! Addigra eleget fogsz tudni ahhoz, hogy ne jelents veszélyt a világra. Gondolkozz el ezen, Callum Hunt, miközben úgy válogatod szét a homokot, ahogy tanítottam! Szemenként. – Rufus mester elhallgatott, majd az ajtó felé intett, jelezve, hogy Call elmehet. – Gondolkozz el ezen és válassz!
A homok megmozdítására koncentrálni továbbra is ugyanolyan kimerítő volt, sőt rosszabb, mert Call az előbb még örült, hogy okosan kitaláltak egy jobb megoldást. Akkor először úgy érezte, hogy talán tényleg egy csapatot alkothatnak, akár még barátok is lehetnek. Most Aaron meg Tamara némán koncentráltak, és amikor Call rájuk pillantott, egyikük sem nézett a szemébe. Úgy gondolta, nyilván haragszanak rá. Ő ragaszkodott hozzá, hogy találjanak ki valami jobb módszert a feladat megoldására. És bár Rufus csak őt citálta be a szobájába, mindannyian bajba kerültek. Talán Tamara azt hitte, hogy Call még be is köpte őt. Ráadásul Call szórta szét a kupacaikat a feladat legelső napján. Kölönc volt a társai nyakán, és ezt mindhárman tudták. Hát jó – gondolta Call. Rufus mester azt mondta, nincs más dolgom, csak kibírni ezt az évet, tehát így is lesz. És én ~ 149 ~
leszek itt a legjobb mágus, csak azért, mert senki sem hiszi, hogy képes vagyok rá. Még soha semmire nem tettem erőfeszítést, de most tényleg meg fogom próbálni. Mindkettőtöknél jobb leszek, és amikor már lenyűgöztelek benneteket, és irtóra szeretnétek a barátaim lenni, majd közlöm veletek, hogy nincs szükségem se rátok, se a Magisztériumra! Amint átjutok az első kapun, és többé nem fojthatják el a varázserőmet, rögtön hazamegyek, és senki sem állíthat meg. Apámnak is ezt fogom elmondani, amint sikerül hozzájutnom a tornádós telefonhoz. Call a nap hátralévő részében homokot mozgatott az elméjével, ám ahelyett, hogy úgy csinálta volna, mint az első napon – minden egyes szemcsét nagy küszködés árán emelve meg, egész agyával kétségbeesetten erőlködve –, ma inkább kísérletezett. Igyekezett egyre könnyedebben megmozdítani a szemeket, próbálta inkább görgetni őket, mint fölemelni. Aztán megpróbált több homokszemet mozgatni egyszerre. Elvégre ez már sikerült egyszer. Akkor az volt a lényeg, hogy egyetlen egészként – egy felhőként – gondoljon a homokra, nem pedig háromszáz különálló szemcseként. Talán most is sikerülhet ugyanez, ha az összes sötét homokszemre egy egészként gondol. Megpróbálkozott ezzel, elméjével maga felé húzta az egységet, de túl sok szem alkotta, és Call nem tudott összpontosítani. Feladta ezt az ötletet, és inkább csak öt ~ 150 ~
sötét homokszemcsére koncentrált. Ezeket képes volt megmozdítani, és a sötét kupac felé görgetni. Call elámulva dőlt hátra, úgy érezte, mintha valami hihetetlen dolgot tett volna. Szólni akart Aaronnak. de inkább befogta a száját, és gyakorolta az új módszerét. Szépen fejlődött, míg végül húsz szemet volt képes mozgatni egyszerre. Ennél többet viszont nem bírt, akárhogy is igyekezett. Aaron meg Tamara látták, mit csinál, ám egyikük sem szólt semmit, és utánozni sem próbálták. Aznap éjjel Call homokkal álmodott. A tengerparton ült, viharban próbált homokvárat építeni egy csupasz földikutyának, ám a homokot folyton elfújta a szél, a víz pedig egyre közelebb ért hozzá. A fiú végül bosszúsan felállt, és szétrúgta a várat, ami átalakult hatalmas homokszörnyeteggé. Üldözőbe vette Callt a tengerparton, kis híján elkapta, de sosem érte teljesen utol, s közben azt kiabálta neki Rufus mester hangján: Ne feledd, mit mondott apád a mágiáról, fiú! Mindentől meg fog fosztani.
Másnap Rufus mester nem csak elkísérte, aztán magukra hagyta őket, ahogy addig. Ezúttal leült a Haláluncsi Homokozó egyik sarkában, elővett egy könyvet meg egy zsírpapírba burkolt csomagot, és ~ 151 ~
nekiállt olvasni. Nagyjából két óra múlva kibontotta a csomagot, amiről kiderült, hogy sonkás–sajtos szendvics rozskenyérből. Úgy tűnt, nem zavarja, hogy Callum egyszerre több szemet mozgat, így Aaron meg Tamara utánozni kezdték a módszerét. Így gyorsabban ment a munka. Végül sikerült még vacsora előtt szétválogatniuk az összes homokot. Rufus mester szemügyre vette az eredményt, elégedetten bólintott, majd ismét egy nagy halomba rúgta az egészet. – Holnap ötös színskála szerint fogjátok szétválogatni a homokot – közölte velük. Mindhárman egyszerre nyögtek fel.
Még másfél hétig ugyanígy ment minden tovább. A tanórákon kívül Tamara meg Aaron tudomást sem vettek Callről, aki cserébe szintén nem törődött velük. A homokmozgatás viszont egyre jobban ment nekik: ügyesebbekké és precízebbekké váltak, képesek voltak egyszerre több szemcsére koncentrálni. Közben az étkezések alatt hallották, milyen képzésben részesül a többi tanonc, és mindegyik feladat érdekesebbnek hangzott a homokozásnál – pláne, amikor a mágia rosszul sült el. ~ 152 ~
Például amikor Drew lángra lobbant, és elégette az egyik csónakot, valamint megpörkölte Rafe haját, mielőtt sikerült volna eloltania önmagát. Vagy amikor Milagros meg Tanaka diákjai együtt gyakoroltak, és Kai Hale bedugott egy gyík elementált Jasper pólója alá. (Call személy szerint úgy vélte, Kai kitüntetést érdemelne.) Vagy amikor Gwendának annyira ízlett az egyik pizzaszerű gombakalap, hogy többet akart belőle, és akkorára dagasztotta fel, hogy a gomba mindenkit – a mestereket is beleértve – kiszorított a menzáról. Több napba telt, mire sikerült megfékezni a növekedését, és a kalapot nyesegetve vissza tudták küzdeni magukat a terembe. Aznap este, amikor ismét használatba vehették a menzát, zuzmó és puding volt a vacsora – gombát egyáltalán nem tálaltak fel. A zuzmóban az volt az érdekes, hogy mindig másmilyennek érződött: néha olyan íze volt, mint a sült húsnak, máskor meg olyan, mint a halas tacónak vagy a csípős mártásos zöldségnek, még akkor is, ha a kettőnek ugyanolyan volt a színe. A szürke puding aznap este tejkaramella ízű volt. Amikor Celia észrevette, hogy Call már negyedszer szed az édességből, játékosan a csuklójára ütött a kanalával. Gyertek, menjünk inkább a nagyterembe! – mondta a lány. – Ott szuper nasik vannak. ~ 153 ~
Call Aaronra meg Tamarára pillantott, akik egyetértően vállat vontak. Ők hárman még mindig hűvösen és szótlanul viselkedtek egymással, csak akkor beszéltek, ha muszáj volt. Call nem tudta, vajon meg fognak–e bocsátani neki valaha is, vagy ennyi volt, és az ittléte hátralévő részében végig ilyen kínos lesz minden. Visszatette a tálkáját az asztalra, és néhány perc múlva már egy csapat nevetgélő vaséves diák között találta magát, akik mind a nagyterem felé tartottak. Call menet közben észrevette, hogy a falakon csillogó kristályoktól úgy tűnik, mintha a folyosót vékony hóréteg borítaná. Kíváncsi volt, vajon nem vezet–e valamelyik folyosó épp Rufus mester irodája felé. Mindennap eszébe jutott, hogy beoson abba a szobába, és kipróbálja a tornádós telefont. De tudta, hogy amíg Rufus mester meg nem tanítja őket a csónakok kormányozására, más menekülő útvonalra lesz szüksége. Az alagútrendszer egy ismeretlen részén haladtak át, az út mintha enyhén emelkedett volna, majd egy barlangi tó fölött ívelt át. Call most az egyszer nem bánta a gyaloglást, mert útközben egy csomó izgalmas látnivaló akadt: egy fehér mészpátos cseppkőlefolyás, amely dermedt vízesésnek tűnt, tükörtojás formájú összetömörülések, és olyan sztalagmitok, amelyek kékké meg zölddé váltak a sziklában lévő réztől. ~ 154 ~
Call lassabban haladt a többieknél, ezért lemaradt. Celia lelassította a lépteit, hogy beszélgethessen vele. Megmutatott neki pár dolgot, amit a fiú még nem látott, például a lyukakat a sziklák tetején, ahol denevérek és szalamandrák éltek. Beléptek egy nagy, kerek terembe, amelyből két folyosó vezetett ki. Az egyik bejárata fölött a Nagyterem szó állt, csillogó kvarcból kirakva. A másik fölött a Küldetési kapu felirat. – Az meg mi? – kérdezte Call. – Másik kiút a barlangrendszerből – felelte Drew, aki meghallotta a Celiának feltett kérdést. Aztán furán bűntudatosnak tűnt, mintha nem lett volna szabad elárulnia a dolgot. Talán nem Call volt az egyetlen, aki nem értette a mágussuli szabályait. Jobban szemügyre vette Drew–t, aki ugyanolyan kimerültnek tűnt, amilyennek Call érezte magát. – De nem mehetünk ki csak úgy – tette hozzá Celia, Callre sandítva, mintha azt gondolta volna, hogy valahányszor a fiú új kijáratról hall, rögtön azon kezd el agyalni, vajon azon át elmenekülhet–e. – Csak a küldetésre induló tanoncok használhatják. – Küldetésre? – kérdezte Call, miközben követték a többieket a nagyterem felé. Emlékezett, hogy Celia már említette a küldetéseket, amikor azt magyarázta, miért nincs jelen minden tanonc a Magisztériumban. ~ 155 ~
– Ha a mesterük megbízza őket valamivel. Mondjuk, hogy elementálokkal küzdjenek meg. Vagy káoszsújtottakkal – mesélte Celia. – Tudod, ilyen mágikus ügyek. Értem – gondolta Call. „Hozz egy kis maszlagos nadragulyát, és hazafelé ölj meg egy sárkánykígyót!” Nem probléma. De nem akarta felbosszantani Celiát, mivel nagyjából ő volt az egyetlen, aki még szóba állt vele, így megtartotta magának a véleményét. A nagyterem tényleg hatalmas volt, legalább harminc méter magas, egyik végében pedig egy tó nyúlt a távolba, a víz felszínét apró szigetek pöttyözték. Néhány gyerek pancsolt a vízben, ami enyhén gőzölgött. Az egyik hegyikristály falon egy mozifilm pergett – Call látta már ezt a filmet, bár biztos volt benne, hogy az a jelenet, amit épp elkapott, nem volt benne abban a változatban, amit ő megnézett. Imádom ezt a részt! – lelkesedett Tamara, és odaszaladt a nézőtérre, ahol a gyerekek sorokba rendezett, hatalmas gombákon csücsültek, amelyek kalapja bársonyosnak tűnt. Felbukkant Jasper, és rögtön lehuppant Tamara mellé. Aaron kissé értetlennek tűnt, de azért követte a példájukat. – Muszáj megkóstolnod az üdítőket! – mondta Celia, és egy sziklapárkányhoz húzta Callt, ahol egy hatalmas, látszólag vízzel teli üvegtartály állt három sztalaktit ~ 156 ~
szomszédságában. A lány fogott egy poharat, megtöltötte vízzel a tartály csapjánál, majd az egyik sztalaktit alá dugta. Kék lé spriccelt a vízbe, és apró örvény keletkezett a pohárban. A kétféle folyadék összekeveredett. Buborékok szálltak a felszínre. – Rajta, kóstold meg! – unszolta Celia. Call gyanakodva nézte az italt, majd elvette a poharat a lánytól, és felhajtotta az üdítőt. Mintha édes áfonya, karamell és eper részecskéi pezsegtek volna a szájában. – Hát ez fantasztikus! – mondta, miután az utolsó csöppet is lenyelte. – Nekem a zöld a kedvencem – mondta Celia saját pohara fölött vigyorogva. – Olyan íze van, mint az olvadt nyalókának. A sziklapárkányon teli tálak sorakoztak, bennük érdekes kinézetű nassolnivalók: csillogó cukorkavicsok és alkímiai szimbólumokat ábrázoló, sótól szikrázó perecek, illetve még valami, ami első pillantásra burgonyasziromnak tűnt, ám közelebbről megnézve kiderült, hogy sötétarany. Call megkóstolta a titokzatos nasit. Szinte teljesen olyan volt az íze, mint a vajas popcornnak. – Gyere! – szólt Celia, megragadva a csuklóját. – Lemaradunk a filmről! – A bársonyos gombák felé húzta. Call kissé vonakodva követte. Még mindig feszült volt a ~ 157 ~
viszonya Tamarával meg Aaronnal. Arra gondolt, talán jobb volna elkerülni őket, és egyedül felfedezni a nagytermet. De úgysem figyelt rá senki; mindannyian a falra vetülő filmet nézték. Jasper folyton odahajolt Tamarához, és a fülébe sutyorgott, megnevettetve a lányt, Aaron pedig Kaijal csevegett a másik oldalon. Szerencsére jó sok diák volt a nézőtéren, így Call nyugodtan leülhetett a saját tanonctársaitól távol, anélkül, hogy ez szándékosnak tűnt volna. Ahogy kényelmesen elhelyezkedett a gomba kalapján, rádöbbent, hogy a filmet nem egészen kivetítik. A sziklafal előtt színes levegő vastag rétege lebegett, az árnyalatok lehetetlenül gyorsan kavarogtak benne, mozivászon illúzióját keltve. – Légmágia – mondta Call, félig önmagának. – Alex Strike a filmfelelős. – Celia a mellkasához húzta a térdét és a mágikus vászonra meredt. – Talán ismered. – Honnan ismerném? – Bronzéves. Ő az egyik legjobb diák. Néha segít Rufus mesternek. – Csodálat áradt a hangjából. Call hátrapillantott a válla fölött. A puha gombák sorai mögött egy magasabb szék állt. Az a barna hajú, hórihorgas srác ült rajta, aki az elmúlt napokban szendvicset hozott nekik. Most a filmre szegezte a tekintetét. Mozgatta az ujjait, kissé úgy, mint egy ~ 158 ~
bábjátékos. Mozdulatai nyomán megváltoztak a kivetített alakok. Ez nagyon menő – szólalt meg Call halk, áruló belső hangja. Én is akarok ilyet csinálni! Elfojtotta magában a hangot. El akart húzni innen, amint átjut a mágia első kapuján. Nem szándékozott se rézévessé, se bronzévessé se semmilyen évessé válni miután lezárja ezt a jelenlegi tanévet. Amikor a film véget ért – Callnek határozottan nem rémlett, hogy a Csillagok háborújában lett volna olyan jelenet, amelyikben Darth Vader kongát táncol az evokokkal, bár csak egyszer látta a filmsorozatot –, mindenki felugrott és tapsolt. Alex Strike hátravetette a haját, és elvigyorodott. Amikor meglátta, hogy Call őt nézi, biccentett. Hamarosan mindenki szétszéledt a teremben, hogy kipróbálja a többi játékot. Call úgy vélte, olyan ez a hely, akár egy játékterem, csak épp felügyelet nélkül. Volt itt egy melegvizes medence, ami ezernyi színben bugyborékolt. Úszkált benne néhány idősebb diák, köztük Tamara nővére meg Alex, azzal szórakozva, hogy kis örvényeket kavartak a víz felszínén. Call kicsit belelógatta a lábát – jólesett a sok gyaloglás után aztán csatlakozott Drew–hoz meg Rafe–hez, akik a denevéreket etették: a szelíd állatok a vállukra ültek, ők pedig gyümölcsdarabkákat adtak nekik. Drew egyre csak ~ 159 ~
kuncogott, ahogy a denevérek puha szárnya az arcát csiklandozta. Call később beszállt Kaihoz és Gwendához valami fura játékba, melynek során egy kék lánggal égő labdát ütögettek körbe, bár amikor mellkason találta a fiút, a tűzgömbről kiderült, hogy hideg. Jégkristályok tapadtak szürke egyenruhájára, de nem bánta. Olyan jól szórakozott a nagyteremben, hogy el is felejtett Rufus mester, az édesapja, az elfojtott varázs, vagy akár az őt utáló Aaron meg Tamara miatt aggódni. Vajon nehéz lesz feladni ezt? – tűnődött. Elképzelte, milyen volna mágusnak lenni, folyton bugyogó forrásokban játszani, meg filmeket varázsolni a levegőbe. Elképzelte, milyen volna jól érteni mindehhez, talán akár mesterré is válni. De aztán arra gondolt, ahogy apja egyedül üldögél a konyhaasztalnál, őmiatta aggódva, és ettől Call rémesen érezte magát. Amikor Drew, Celia meg Aaron elindultak vissza a szállásukra, úgy döntött, velük megy. Tudta: ha még sokáig marad fenn, reggel morcos lesz, és egyébként sem volt biztos abban, hogy nélkülük is visszatalált volna. Elindultak a lakrészük felé. Call napok óta most először érzett nyugalmat. – Hol van Tamara? – kérdezte Celia menet közben. Call a nővérével látta a lányt, amikor eljöttek, és már épp válaszolni akart, amikor Aaron megszólalt. – A nővérével vitatkozik. ~ 160 ~
Ez meglepte Callt. – Min? Aaron vállat vont. – Kimiya szerint Tamarának nem kéne a nagyteremben elpazarolnia a vasévét, játékra fecsérelve az idejét. Azt mondta, hogy inkább tanulnia kéne. Call a homlokát ráncolta. Mindig bánta, hogy nincs testvére, de most hirtelen meggondolta magát. A mellette álló Aaron megdermedt. – Mi ez a zaj? – A küldetési kapu felöljön – felelte Celia, és úgy tűnt, aggódik. Egy pillanattal később Call is meghallotta a zajt: bakancsos lábak dobogását a kövön, a sziklafalról visszaverődő hangokat. Valaki segítségért kiáltott. Aaron futásnak eredt a küldetési kapuhoz vezető folyosón. A többiek haboztak, mielőtt követték volna, Drew úgy lemaradt, hogy végül a siető Call–lel vette fel a lépést. A folyosót megtöltötték az emberek, elrohantak mellettük, kis híján fellökték Callt. Valaki megragadta a karját, és a falhoz rántotta. Aaron. A srác a kőhöz simult, és száját elhúzva figyelte, ahogy egy csapat idősebb diák – néhányan ezüsttel, mások arannyal díszített csuklópántot viselve – bicegett végig a folyosón. Pár társukat ágakból összetákolt hordágyon cipelték. Egy fiút két másik tanonc támogatott: egyenruhája elöl mintha teljesen elégett volna, bőre vörös ~ 161 ~
volt, felhólyagzott. Mindegyikük uniformisát égésnyomok borították, arcuk fekete volt a rátapadó koromtól. Legtöbbjük vérzett. Drew úgy festett, mint aki menten elsírja magát. Call hallotta, hogy Celia, aki szintén a falhoz lapult Aaron mellett, tűzelementálokról suttog valamit. Egy fiút vittek el előttük hordágyon, vonaglott kínjában. Tunikájának ujja elégett, karja mintha belülről ragyogott volna, akár a gyújtós a tűzben. A tűz el akar égni – gondolta Call. – Ti! Ti, vasévesek! Nem kellene itt lennetek! – North mester szólt rájuk, aki zord arckifejezést öltve vált ki a sebesültek csapatából. Call nem tudta, hogyan vette észre őket, vagy hogy egyáltalán miért volt ott. Nem várták meg, hogy még egyszer rájuk kelljen szólnia. Elszeleltek.
~ 162 ~
9. FEJEZET
M
ásnap ismét homok és kimerültség várt rájuk. Aznap este a menzán Call leroskadt az asztalhoz, zuzmóval teli tányérral meg egy halom süteménnyel, amelyekben látszólag kristályszemcsék csillogtak. Celia beleharapott egy sütibe. Úgy hangzott, mintha üveg ropogott volna a foga alatt. – Biztos, hogy ezt meg lehet enni? – kérdezte Call Tamarától, aki épp valami lila pudingot kanalazott a szájába. Ajka és nyelve sötét indigókék lett tőle. A lány gúnyosan nézett rá. Karikás volt a szeme, de egyébként összeszedettnek tűnt, mint mindig. Callt rendkívül bosszantotta ez. Arra jutott, hogy Tamara csakis robot lehet. Emberi érzelmek nélküli robot. Remélte, hogy rövidzárlatot kap. Celia látta, milyen bősz képpel mered a fiú Tamarára, így megpróbált mondani valamit, ám tele volt a szája ~ 163 ~
süteménnyel. Néhány hellyel arrébb Aaron épp a feladatukról beszélt: – Mást se csinálunk, csak kisebb kupacokra válogatjuk a homokot. Órákon át. Jó, biztos megvan a maga oka, de... – Hát, én nagyon sajnállak titeket – szakította félbe Jasper. – Lemuel mester tanoncai elementálokkal küzdenek, mi pedig csúcs dolgokat tanulunk Milagros mestertől. Tűzgömböket hoztunk létre, és a mester megmutatta, hogyan lebeghetünk a földben lévő ércek segítségével. Nekem sikerült pár centiméter magasra felemelkednem. – Azta! – szólt Call. Hangjából sugárzott a megvetés. – Pár centi! Ez aztán a magasság! Jasper feléje perdült, szemében harag lángolt. – Aaronnak meg Tamarának miattad kell szenvednie. Amiért olyan béna voltál a felvételin. Ezért ragadt az egész csapatod a homokozóban, míg mi szabadon játszhatunk a pályán. Call érezte, hogy arcába szökik a vér. Ez nem volt igaz. Nem lehetett igaz. Látta, hogy a közelben ülő Aaron a fejét csóválja, és szólni akar. Jasper azonban még nem végzett. Gúnyosan hozzátette: – És a helyedben én nem venném semmibe a lebegést, Hunt. Ha képes volnál lebegve közlekedni, akkor talán nem lassítanád le örökké Tamarát meg Aaront a bicegéseddel. ~ 164 ~
Amint a szavak elhagyták a száját, Jasper döbbentnek tűnt, mintha még ő maga sem akart volna ilyen messzire menni. Nem először mondott valaki ilyesmit Callnek, mégis mindig olyan érzés volt, mintha egy vödör hideg vizet zúdítottak volna az arcába. Aaron felkapta a fejét, elkerekedett a szeme. Tamara az asztalra csapott. – Fogd be, Jasper! Nem Call miatt válogatunk homokot. Hanem miattam. Én tehetek róla, oké? – Mi? Dehogyis! – Jasper teljesen értetlennek tűnt. Nyilvánvalóan nem akarta felzaklatni Tamarát. Sőt talán abban reménykedett, hogy sikerül lenyűgöznie a lányt. – Te nagyon ügyes voltál a vaspróbán. Mind remek pontszámot értünk el, kivéve Callt. Ő lenyúlta az én helyemet. A mesteretek megsajnálta, és azt akarta... Aaron felállt, és marokra szorította a villáját. Rém dühösnek tűnt. – Az nem a te helyed volt – vágta Jasper képébe. – Nem a pontszám a lényeg. Az a fontos, hogy kit akar tanítani a mester... és én pontosan tudom, hogy Rufus mester miért nem akart tanítani téged. Olyan hangosan mondta, hogy a közeli asztaloknál ülők megbámulták őket. Aaron még egy utolsó, megvető pillantást vetett Jasperre, majd lehajította a kezében ~ 165 ~
szorongatott villát az asztalra, és merev léptekkel elvonult. Jasper visszafordult Tamarához. – Ezek szerint két őrült van a csapatodban, nem csak egy. Tamara hosszan, eltűnődve nézte Jaspert. Majd felkapta a pudingos tálkáját, és fejjel lefelé fordítva a fiú feje búbjára nyomta. Jasper arcán lila krém folyt le. Meglepetten kiáltott fel. Call egy pillanatra reagálni sem tudott a döbbenettől. Aztán elnevette magát. Ahogy Celia is. Az egész asztaltársaság nevetésben tört ki, miközben Jasper igyekezett leszedni a fejéről a tálkát. Call még hevesebben kacagott. Tamara azonban még csak el sem mosolyodott. Úgy tűnt, el sem hiszi, hogy így elveszítette az önuralmát. Hosszú másodpercekig dermedten ült, majd talpra kászálódott, és a kijárat felé rohant, Aaron után. Kimiya, a nővére rosszallóan, karba tett kézzel figyelte a terem túlsó feléből. Jasper az asztalra lökte a tálat, és leplezetlen gyűlölettel teli pillantást vetett Callre. Haját beborította a puding. Rosszabb is lehetett volna – mondta neki Call. – Lehetett volna az a zöld trutyi. Ekkor Milagros mester termett ott Jasper oldalán. Pár szalvétát nyomott a fiú kezébe, és faggatni kezdte őket, ~ 166 ~
hogy mégis mi történt. Lemuel mester, aki a legközelebbi asztalnál ült, most felállt, és odajött, hogy mindenkit leszidjon. Még a felénél sem tartott, amikor megjelent Rufus mester, a szokásos közönyös arckifejezéssel. A felnőttek csak mondták a magukét, Call azonban nem figyelt oda rájuk. Call nem emlékezett, hogy életének tizenkét éve alatt az édesapján kívül bárki is a védelmére kelt volna. Sem akkor, amikor a többiek kirúgták alóla a lábát focizás közben, vagy kinevették, amiért tesiórán kispadra kellett ülnie, sem akkor, amikor minden csapatba őt választották be utoljára. Arra gondolt, ahogy Tamara Jasper fejére borította a pudingot, meg arra, ahogy Aaron azt mondta, Nem a pontszám a lényeg. Az a fontos, hogy kit akar tanítani a mester, és ez megmelengette a szívét. Aztán belegondolt, valójában miért is akarja tanítani őt Rufus mester, és a melegség elillant. Egyedül ment vissza a szállásukra a visszhangzó sziklafolyosókon át. Amikor odaért, Tamara a kanapén üldögélt, kezében egy gőzölgő kőbögrével. Aaron halkan beszélt hozzá. – Figyu... – szólalt meg Call. Feszengve állt az ajtóban, nem tudta, nem lenne–e jobb inkább sarkon fordulni és elmenni. – Köszi, hogy... Hát szóval, köszönöm.
~ 167 ~
Mivel még kínosabb lett volna továbbra is a küszöbön álldogálni, Call hagyta, hogy becsapódjon mögötte az ajtó, és elindult a szobájába. – Call, várj! – szólt utána Tamara. A fiú megfordult, két társára nézett. Aaron a kanapé karfáján ücsörgött, gondterhelten figyelve Callt meg a lányt. Tamara frizurája továbbra is tökéletes volt, háta egyenes, arca azonban ki volt vörösödve, mintha sírt volna. Aaron tekintete nyugtalanságról árulkodott. – Én tehetek arról, ami a homokkal történt – mondta Tamara. – Ne haragudj! Ne haragudj, hogy bajba kevertelek! Ne haragudj, hogy eleve ilyen veszélyes dolgot javasoltam! És ne haragudj, amiért nem kértem hamarabb bocsánatot! Call vállat vont. – Én kértelek, hogy találj ki valamit... bármi is legyen az. Nem te tehetsz róla. A lány furcsán nézett rá. – De hát azt hittem, haragszol. Aaron bólintott. – Igen, azt gondoltuk, hogy dühös vagy ránk. Gyakorlatilag nem szóltál hozzánk már három egész hete. – Nem is igaz – ellenkezett Call. – Ti nem szóltatok hozzám három egész hete. Ti haragudtatok meg énrám. Aaron zöld szeme tágra nyílt. ~ 168 ~
– Miért haragudtunk volna? Te kerültél bajba Rufus mesternél, nem mi. Nem kented ránk az egészet, pedig megtehetted volna. – Nekem kellett volna, hogy több eszem legyen – mondta Tamara, olyan erősen markolva a bögréjét, hogy elfehéredett a keze. – Ti ketten szinte semmit sem tudtok a mágiáról, a Magisztériumról, az elemekről. Én viszont sokat hallottam már ezekről. És a... a nővérem... – Kimiya? – kérdezte Call értetlenül. Sajgott a lába. Leült a dohányzóasztalra, és megdörgölte a térdét a pamut egyenruhán keresztül. – Volt egy másik nővérem is – suttogta Tamara. – Mi történt vele? – kérdezte Aaron, szintén fojtott hangon. – Szörnyűség – felelte a lány. – Olyan lénnyé változott, amiről beszéltem nektek... emberi elementállá. A mágusok legeslegjobbjai képesek úgy úszni a földben, akár hal a vízben, kőtőrt elővarázsolni a sziklafalból, villámot lehívni az égből, vagy óriási örvényt kavarni. A nővérem is a legjobbak közé akart tartozni, így addig erőltette a varázserejét, míg az el nem uralkodott rajta. Tamara a fejét csóválta, és Call kíváncsi volt, vajon mi jelenhet meg a lány lelki szemei előtt, miközben erről mesél nekik. – Az a legrosszabb, hogy édesapám eleinte nagyon büszke volt rá, amikor még sikert aratott. Apám azt ~ 169 ~
hajtogatta Kimiyának meg nekem, hogy példát kellene vennünk a nővérünkről. Most viszont a szüleim egyáltalán nem beszélnek róla. Még a nevét sem hajlandóak kimondani. – Mi a neve? – kérdezte Call. Tamara meglepettnek tűnt. – Ravan. Aaron keze egy pillanatra megállt a levegőben, mint aki vállon akarja veregetni a lányt, de nem biztos benne, hogy szabad–e. – Nem fogod úgy végezni, mint ő – mondta. – Nem kell ettől félned. Tamara ismét a fejét ingatta. – Azt mondogattam magamnak, hogy nem leszek olyan, mint apám meg a nővérem. Hogy soha nem fogok kockáztatni. Be akartam bizonyítani, hogy képes vagyok mindent szép szabályosan csinálni, egyetlen kanyart sem levágni... és még így is én leszek a legjobb. De aztán mégis levágtam a kanyart... és nektek is megtanítottam, hogyan kell. Semmit sem bizonyítottam. – Ne mondj ilyet! – szólt Aaron. – Ma este igenis bizonyítottál valamit. Tamara szipogott. – Micsodát? – Hogy Jaspernek jól áll a pudingos haj – szólt közbe Call. ~ 170 ~
Aaron a szemét forgatta. – Én nem ezt akartam mondani... bár nagyon sajnálom, hogy nem láthattam. – Elég király volt – vigyorgott Call. – Tamara, bebizonyítottad, hogy fontosak neked a barátaid. És te is fontos vagy nekünk. És ügyelni fogunk rá, hogy többé ne vágj le kanyart. – Aaron Callre nézett. – Igaz? – Igaz – felelte a fiú, bakancsa orrára meredve. Nem volt meggyőződve róla, hogy ő a legalkalmasabb személy erre a feladatra. – És Tamara... A lány megtörölte a szeme sarkát tunikája ujjával. – Igen? Call nem nézett fel, érezte, hogy zavarában elpirul, még a nyaka és a füle is lángolt. – Még soha senki nem állt ki úgy értem, mint ti az előbb. – Te most tényleg valami kedveset mondtál nekünk? – hüledezett Tamara. – Jól érzed magad? – Nem tudom – felelte Call. – Talán le kéne dőlnöm. De nem dőlt le. Késő éjjelig fennmaradt beszélgetni a barátaival.
~ 171 ~
10. FEJEZET
A
z első hónap végére Callt már az sem érdekelte, ha az összes többi tanonc lekörözi a rájuk váró próbatételen, csak hadd kerüljön már ki végre a Haláluncsi Homokozóból. Fásultan üldögélt abban a teremben, háromszöget alkotva Aaronnal meg Tamarával, úgy válogatva a homokot világos és sötét, meg kicsit világosabb és kicsit sötétebb kupacokba, mintha már egymillió éve ezt csinálták volna. Aaron próbált beszélgetést kezdeményezni, ám Tamara meg Call annyira unták magukat, hogy legfeljebb morgással kommunikáltak. Most viszont néha egymásra néztek, és az igaz barátság titkos mosolya ült ki az arcukra. Kimerült barátok voltak, de akkor is igaz barátok. Ebédidőben megnyílt a fal, ám a változatosság kedvéért nem Alex Strike lépett be. Rufus jelent meg, egyik kezében egy fura, nagy faládát tartott, amiből egy ~ 172 ~
tölcsér állt ki, a másikban pedig színes valamikkel teli zacskót. – Folytassátok a munkát, gyerekek! – mondta, és letette a ládát egy közeli kőre. Aaron meghökkent. – Az meg mi? – suttogta Callnek. – Gramofon – felelte Tamara, aki továbbra is homokot válogatott, bár közben Rufusra bámult. – Lemezjátszó, csak épp mágiával működik, nem árammal. Ebben a pillanatban zene harsant a gramofon tölcséréből. Nagyon hangos volt, és Call nem ismerte fel rögtön. Pattogó, ismétlődő dallam volt, és iszonyú idegesítőnek bizonyult. – Ez nem A magányos lovas filmzenéje? – kérdezte Aaron. – Ez a Tell Vilmos nyitánya – harsogta túl a zenét Rufus mester, fel–alá szökdécselve a teremben. – Hallgassátok ezeket a kürtöket! Ez aztán felpezsdíti az ember vérét! Jól felkészít a varázslatra! A zene miatt nagyon, de nagyon, de nagyon nehéz volt gondolkodni. Call azon kapta magát, hogy alig bír koncentrálni, így nehéz volt megmozdítania akár egy szem homokot is. Amikor már épp azt hitte, sikerül irányítania a homokot, a zene újra felharsant, és Call összpontosítása odalett. Bosszúsan felnyögött és kinyitotta a szemét. Rufus mester épp kinyitotta a ~ 173 ~
zacskót, és egy céklavörös kukacot húzott elő belőle. Call nagyon remélte, hogy a kukac gumicukorból van, mert Rufus mester rágcsálni kezdte az egyik végét. Call arra gondolt, vajon mi történne, ha a homok megmozdítására tett próbálkozás helyett arra összpontosítana, hogy a barlang falához vágja a gramofont. Felnézett, és látta, hogy Tamara dühösen mered rá. – Eszedbe ne jusson! – mondta a lány, mintha olvasott volna a gondolataiban. Arca kipirult, sötét haja a homlokához tapadt. Ezek szerint ő is küszködött, hogy a zene dacára a homokra koncentráljon. Egy élénkkék kukac Call halántékához csapódott, mire a fiú az ölébe szórta az épp levegőbe emelt homokot. Ekkor a kukac a fejéről lepattanva a földre esett és nem mozdult. Oké, ezek szerint tényleg gumicukorból van gondolta Call, mivel a kukacnak nem volt szeme, és zselatinszerűnek tűnt. Másrészről viszont ez sok mindenre igaz volt a Magisztériumban. – Nekem ez nem megy – zihált Aaron. Felemelte mindkét kezét, pörgött előtte a homok; arca kivörösödött az összpontosítástól. Egy narancssárga kukac pattant le a válláról. Rufus a zacskóba túrt, és marokszám hajigálta feléjük a gumikukacokat. ~ 174 ~
– Á! – jajdult fel Aaron: a kukacok becsapódása nem fájt, de a frászt hozta az emberre. Tamara hajába egy zöld kukac ragadt. A lány szeme könnybe lábadt. Ismét megnyílt a fal. Ezúttal tényleg Alex Strike érkezett. Volt nála egy zsák, és arcára különös, rosszindulatú vigyor ült ki, ahogy elnézte a még mindig gumikukacokat hajigáló Rufust meg a tanoncokat, akik amennyire csak bírtak, igyekeztek koncentrálni. – Kerülj beljebb, Alex! – szólt Rufus vidáman. – Hagyd csak ott a szendvicseket! Élvezd a zenét! Call kíváncsi volt, vajon Alexnek erről a saját vaséve jut–e eszébe. Remélte, hogy a srác nem jár más tanoncokhoz, azokhoz a csapatokhoz, akik mindenféle menő dolgot tanulnak tűzről meg lebegésről. Ha Jasper tudomást szerezne arról, hogy pontosan mit is kell ma Callnek csinálnia, többé abba sem hagyná a gúnyolódást. Nem számít – mondta magának szigorúan Call. Koncentrálj a homokra! Tamara meg Aaron továbbra is mozgatták a szemcséket, görgették és a levegőbe emelték őket. Lassabban ment nekik a feladat, mint eddig, de nem hagyták kizökkenteni magukat, még akkor sem, amikor tarkón találta őket egy–egy gumikukac. Tamara egyik copfjába egy kék kukac gabalyodott, ám a lány mintha észre sem vette volna. Call lehunyta a szemét és összpontosított. ~ 175 ~
Érezte az arcán egy nyirkos, hideg kukac ütését, ám ezúttal nem ejtette el a homokot. A zene a fülébe üvöltött, de nem foglalkozott vele. Eleinte szemenként helyezte át a homokot, aztán, ahogy nőtt az önbizalma, egyre nagyobb adagokban. Most jól megmutatom Rufus mesternek! – gondolta. Eltelt még egy óra, mire ebédszünetet tarthattak. Amikor ismét munkához láttak, a mágus keringőt bömböltetett a teremben. Miközben tanoncai homokot válogattak, Rufus egy sziklatömbön ült, és keresztrejtvényt fejtett. Láthatóan nem zavartatta magát, amiért a feladat hosszú órákig elhúzódott, és Callék végül lemaradtak a menzán feltálalt vacsoráról. A három tanonc fáradtan és piszkosan baktatott vissza a szállásukra, ám a társalgóban gazdagon terített asztal fogadta őket. Call azon kapta magát, hogy a körülményekhez képest meglepően jókedvű, Aaron pedig a vacsora alatt megnevettette őt és Tamarát, mivel eljátszotta, amint Rufus mester egy kukaccal keringőzik. Másnap a mester rögtön a reggeli jelzés után megjelent a szállásukon, és karszalagokat hozott, hogy megkülönböztessék a csapatukat a többiektől az első felmérő során. Mindhárman kiáltozni kezdtek izgatottságukban. Tamara azért, mert boldog volt, Aaron azért, mert örült más boldogságának, Call pedig azért, mert biztos volt benne, hogy meg fognak halni. ~ 176 ~
– Nem tudja esetleg, hogy milyen feladatot fogunk kapni? – kérdezte Tamara, miközben lelkesen a csuklójára tekerte a szalagot. – Hogy levegő, tűz, föld vagy víz lesz benne? Nem árulhatna el valami részletet? Csak egy egészen aprócska, icipici... Rufus mester szigorúan meredt rá, amíg a lány el nem hallgatott. – Egyetlen tanonc sem tudhatja meg előre, milyen próbatétel vár rá – jelentette ki. – Az tisztességtelen előnyhöz juttatná. A saját tudásotok alapján kell nyernetek. – Nyernünk? – kérdezte Call ijedten. Az eszébe sem jutott, hogy Rufus mester azt várja el tőlük, győzzék le a többieket. Hiszen egy egész hónapja csak homokoztak. – Nem fogunk nyerni. – Leginkább az aggasztotta, vajon túl fogják–e egyáltalán élni a próbatételt. – Fő az optimizmus! – Aaron lopva rávigyorgott. Már felvette a karszalagot, a könyöke fölé húzta. Valahogy sikerült menőnek kinéznie. Call az alkarjára tekerte a szalagját, és egész biztos volt benne, hogy úgy néz ki, mintha bekötözték volna. Rufus mester a szemét forgatta. Call nagyon aggasztónak találta, hogy erre ő önkéntelenül is elmosolyodott, mintha kezdte volna megérteni Rufus mester arckifejezéseit, sőt még reagált is rájuk. ~ 177 ~
Talán mire eljutnak az ezüstévig, Rufus mester képes lesz a mágia bonyolult elméleteit közölni velük, mindössze azzal, hogy felvonja egyik bozontos szemöldökét. – Gyertek velem! – szólt a mágus. Drámai mozdulattal megperdült, és kivezette őket az ajtón, majd végig azon az alagúton, amelyről Call mostanra úgy gondolta, az lehet a Magisztérium főfolyosója. Foszforeszkáló moha csillogott–villogott a falon, ahogy egy eddig ismeretlen csigalépcsőn lementek egy mélyebben fekvő barlangba. A régi sulijában mindig is szerette volna, ha hagyják sportolni. Itt legalább esélyt adtak neki. Itt csak őrajta múlt, hogy vajon él–e vele. A barlang olyan nagy volt, mint egy stadion, és hatalmas sztalaktitok meg sztalagmitok törtek elő a falából, akár a fogak. A legtöbb vaséves tanonc már ott volt a mesterével. Jasper épp Celiával beszélgetett, hevesen mutogatva az egyik sarokban álló, összenőtt sztalagmitokra, amelyek bonyolult gyűrűt alkottak. Milagros mester kicsivel a föld fölött lebegett, felbátorítva az egyik diákját, hogy melléje emelkedjen. Mindenkin látszott, hogy eltölti a feszült energia. Drew, aki Alexszel sutyorgott, különösen nyugtalannak tűnt. Bármit is mondott Alex, Drew láthatóan nem örült neki. Call beljebb ment a terembe és körülnézett. Próbálta kitalálni, vajon mi fog történni. Az egyik fal mentén egy ~ 178 ~
üreget vett észre, amelyet mintha rácsok zártak volna el, akár egy mészpátból készült ketrecet. Ennek láttán Call aggódni kezdett, hogy a próbatétel talán még félelmetesebb lesz, mint képzelte. Szórakozottan dörzsölgette a lábát, és eltűnődött, vajon mit mondana az apja. Most jön az a rész, amikor meghalsz. Valószínűleg ezt. Vagy talán most jött el a lehetőség, hogy megmutassa Tamarának meg Aaronnak, mennyire érdemes volt kiállniuk érte. – Vaséves tanoncok! – szólt North mester, miközben még néhány diák lépett a terembe Rufus mester nyomában. – Következik az első felmérőtök. Elementálok ellen fogtok küzdeni. Félelem és izgalom fojtott hangjai töltötték be a termet. Callnek elszorult a szíve. Szórakoznak velük? Le merte volna fogadni, hogy ilyesmire egyetlen diák sincs fölkészülve. Aaronra és Tamarára nézett, hogy lássa vajon egyetértenek–e. Mindketten elsápadtak. A lány a karszalagját markolászta. Call kétségbeesetten próbálta felidézni az elementálokról szóló órát, amit Rockmaple mester tartott nekik két héttel korábban, pénteken. A mágusok egyik fontos feladata a vad elementálok eloszlatása – mondta a mester. Ha az elementálok fenyegetve érzik magukat, eredeti elemükre bomlanak. Sok energiájukba telik újra testet ölteni. ~ 179 ~
Szóval nem volt más dolguk, csak megijeszteni az elementálokat. Remek. North mester a homlokát ráncolta, mintha csak most vette volna észre, hogy a diákok nyugtalannak látszanak. – Nem lesz semmi baj – biztosította őket. Call ezt alaptalan optimizmusnak vélte. Elképzelte, ahogy mind holtan hevernek a padlón, miközben bosszúszomjas sárkánykígyók suhannak el fölöttük, Rufus mester pedig a fejét csóválja, és annyit mond: Talán jövőre ügyesebb tanoncaink lesznek. – Rufus mester – súgta oda neki Call. Igyekezett nem kelteni feltűnést. – Nekünk ez nem fog menni. Nem tanultunk. – Tudjátok, amit tudnotok kell – felelte Rufus titokzatosan. Tamarához fordult. – Mit akarnak az elemek? A lány nagyot nyelt. – A tűz el akar égni – mondta. –A víz el akar folyni, a lég fel akar szállni, a föld meg akar kötni, a káosz el akar emészteni. Rufus megszorította a lány vállát. – Ti csak gondoljatok a mágia öt alapelvére, meg arra, amit tanítottam nektek, és minden rendben lesz! – Ezzel elvonult, hogy csatlakozzon a terem túlsó végében várakozó mágusokhoz. A mesterek székké formálták a sziklákat, és láthatóan kényelmesen elhelyezkedtek. Néhány mágus még csak most lépett be a terembe. Pár ~ 180 ~
idősebb diák is volt velük, köztük Alex. Csuklópántjuk visszaverte a barlangbéli lámpák fényét. A vaséves tanoncok magukra maradtak a terem közepén, miközben a fények lassan kihunytak, végül sötétség és néma csend ölelte körbe őket. A különálló tanonccsoportok lassan közelebb húzódtak egymáshoz, közös, nagy csapatot alkotva, és mind a felnyíló rácsra meredtek, ami mögött ki tudja, mi lapult. Egy hosszú percre Call a sötétbe bámult, és felmerült benne a gondolat, hogy talán nincs is ott semmi. Az első felmérő talán csak azt teszi próbára, vajon komolyan elhiszik–e a tanoncok, hogy a mágusok olyan nevetséges feladatot tűznének ki egy csapat tizenkét évesnek, mint a sárkánykígyókkal való közelharc. Aztán meglátta a homályban megcsillanó szempárt. Hatalmas, karmos lábak csikorogtak a porban, ahogy három szörnyeteg bukkant elő a barlangból. Kétszer olyan magasak voltak, mint egy felnőtt férfi, és két lábon álltak, görnyedt testtel, tüskés farkukat maguk után húzva. A mellső lábuk helyén óriási szárnyak nőttek. Hatalmas fogakkal teli széles szájukkal a mennyezet felé kaptak. Call fejében visszhangzott apja minden figyelmeztetése, és úgy érezte, nem kap levegőt. Jobban félt, mint eddig valaha. Képzelete minden szörnyetege, a ~ 181 ~
gardróbjában vagy az ágya alatt rejtőzködő összes bestia eltörpült az éhesen feléje csörtető rémségek mellett. A tűz el akar égni – gondolta magában. A víz el akar folyni, a lég fel akar szállni, a föld meg akar kötni, a káosz el akar emészteni. Call életben akar maradni. Jasper egészen más véleményen lehetett a saját életben maradását illetően, ugyanis kitört a tanoncok gyűrűjéből, és nagy rikoltással egyenesen a sárkánykígyók felé rohant. Felemelte két karját, és tenyérrel előre a szörnyetegek felé nyújtotta. Egy nagyon kicsi tűzgömb süvített ki a kezéből, és elrepült az egyik sárkánykígyó feje mellett. A rém dühödten felüvöltött, mire Jasper hátrahőkölt. Megint előnyújtotta a tenyerét, ám ezúttal csak füst jött az ujjaiból. Semmi tűz. Az egyik sárkánykígyó a fiú felé lépett, kitátotta a száját, mire sűrű, kék köd áradt ki a fogai közül. A köd lassan gomolygott a levegőben, de nem elég lassan ahhoz, hogy Jasper képes legyen elmenekülni előle. A fiú oldalra vetette magát, ám a köd beterítette, körülölelte. Egy pillanattal később Jasper a ködben lebegve fölfelé szállt, akár egy szappanbuborék. A másik két sárkánykígyó a levegőbe röppent. – A francba! – szitkozódott Call. – Mégis hogy kéne megküzdenünk ezekkel? Aaron arca lángolt a dühtől. ~ 182 ~
– Ez nem igazságos. Jasper most már kiabált, miközben a sárkánykígyók lehelete fel–alá repítette. Az egyik szörny komótosan csapkodta a farkával. Call óhatatlanul megsajnálta a fiút. A többi tanonc dermedten állt és fölfelé bámult. Aaron mély levegőt vett, és így szólt: – Egy próbát megér. – Call és a többiek figyelték, ahogy előrerohan és ráveti magát a legközelebbi sárkánykígyó farkára. Sikerült épp lefelé süvítés közben elkapnia, és a sárkánykígyó meglepetésében felmordult, ami úgy hangzott, akár a mennydörgés. Aaron elszántan kapaszkodott a farokba, miközben a sárkánykígyó csapkodott vele, föl–le lendítve a fiút, aki mintha vadlovat próbált volna megülni. Jasper közben a ködbuborékában felemelkedett egészen a mennyezetig, a sztalaktitok között lebegett és egyre csak kiabált és rugdosott. A sárkánykígyó ostorként pattintott a farkával, mire Aaron lerepült róla. Tamara felhördült. Rufus mester fellendítette a karját, és ujjaiból jégkristályok lövelltek ki, amelyek nagy kezet formálva lebegtek a levegőben, a földtől néhány centire elkapva Aaront, majd megdermedtek a fiú körül. Callt megkönnyebbülés töltötte el. Eddig a pillanatig nem is tudatosult benne, mennyire félt attól, hogy a mesterek a kisujjukat sem mozdítják majd, hogy ~ 183 ~
segítsenek nekik – hogy egyszerűen csak hagyják őket meghalni. Aaron az ujjaknak vetette magát, megpróbált kiszabadulni. Néhány vaséves tanonc egy csoportot alkotva elindult a második sárkánykígyó felé. Gwenda tüzet csiholt a kezében, kék volt, akár a helybéli gyíkok hátán égő láng. A sárkánykígyó eltátotta a száját, mintha bágyadtan ásított volna, támadóira eresztve lassan gomolygó leheletét. A gyerekek egytől egyig a levegőbe emelkedtek és tehetetlenül kiáltozni kezdtek. Celia jeget lövellt a kezéből, miközben fölemelkedett. Nem talált, a jég épp a második sárkánykígyó feje mellett süvített el, mire a rém felüvöltött. – Call! – Tamara sürgető suttogását hallva Call még épp idejében fordult hátra, hogy lássa, amint a lány a sztalagmitok mögé vetődik. Call elindult utána, de megtorpant, amikor észrevette Drew–t, aki dermedten állt a csoporttól kissé távolabb. Nem csak ő vette észre. A harmadik sárkánykígyó sárga szemét ragadozó módjára húzva össze, úgy tekeredett, hogy épp szembenézzen a rémült tanonccal. Drew mindkét karját leengedte, tenyerét a föld felé szegezte, és kétségbeesetten mormolt. Aztán lassan felemelkedett, amíg szemmagasságba nem került a sárkánykígyóval. ~ 184 ~
Úgy tesz, mintha eltalálta volna a füst – döbbent rá Call. Okos. Drew széllabdacsot kreált a kezében és célzott. A sárkánykígyó meglepetten horkant fel, megtörve a fiú koncentrációját, így Drew hánykolódni kezdett a levegőben. A szörny egy pillanatig sem habozott, kitátott szájjal a fiú felé kapott. Fogai Drew nadrágja szárán csattantak. Drew őrülten rugdosott, mire az anyag elszakadt. Call épp indult, hogy a segítségére siessen – ám ebben a pillanatban a második sárkánykígyó lefelé suhant a barlang tetejétől, egyenesen felé. – Call, fuss! – kiabálta Drew. – Menekülj! A fiú ezt remek javaslatnak vélte, csakhogy ő nem volt képes futni. Miközben megpróbált elmenekülni, az egyenetlen talajon elvétette a lépést gyenge lábával, és kis híján elesett. Gyorsan visszanyerte az egyensúlyát, de mégsem elég gyorsan. A sárkánykígyó rideg, fekete szeme rászegeződött, a rémség széttárt karmokkal közeledett felé. Call bicegve futásnak eredt, fájt a lába, valahányszor a kőpadlón dobbant. Nem vehette fel a versenyt a sárkánykígyóval. Hátranézett, megbotlott és elhasalt. Rázuhant a kavicsos, durva sziklára. A hátára gördült. A sárkánykígyó két lábra állva magasodott föléje. Callnek valami azt súgta, hogy a mesterek úgyis közbelépnek, mielőtt komoly baja ~ 185 ~
eshetne, ám egy sokkal erősebb hang a fejében üvöltött a félelemtől. A sárkánykígyó betöltötte az egész látóterét, a rém kitátotta a száját, Call elé tárult pikkelyes pofája és hegyes fogsora... Call maga elé kapta a karját. Tompán érezte, hogy hőség árad szét körülötte. A földből homok és kő árja tört fel és a sárkánykígyó mellkasának csapódott. A szörny hátravetődött, nagy erővel a barlang falának ütközött, majd a talajra zuhant. Call pislogva talpra kászálódott. Miután felkelt, más szemmel látta a világot. Ó! – gondolta, látva a termet betöltő zűrzavart, az összevissza lövellő tüzet meg a körbe–körbe pörgő gyerekeket, akik nem tudtak koncentrálni, és mágiájuk ide–oda lökte őket. Egyszeriben megértette, miért gyakoroltak olyan sokat a homok termében. A legrosszabb helyzetben is automatikusan sikerült varázsolnia. Tudta, hogyan összpontosítson. A sárkánykígyó feltápászkodott, ám Call most már készen állt. Koncentrált, fellendítette a kezét, és három sztalaktitot tört le a magasból. A cseppkövek lezuhantak, és szárnyát átdöfve a földhöz szegezték a szörnyet. – Ezt neked! – szólt Call. A bestia kinyitotta a száját, mire Call menekülőre fogta, bár tudta, úgysem képes elég gyorsan mozogni ahhoz, hogy elkerülje a sárkánykígyó leheletét... ~ 186 ~
– Add ide Mirit! – kiabálta a sötétből előbukkanó Tamara. – Gyorsan! Call az övéhez kapott, előhúzta a kést, és odadobta a lánynak. A sárkánykígyó szája nyitva volt, épp kezdett füst gomolyogni belőle. Tamara két gyors lépéssel áthatolt a ködön, a bestiához ért és felemelte a kezét, hogy a rémség szemébe döfje a tőrt. Épp mielőtt a penge beléhatolt volna, a sárkánykígyó hatalmas, kék füstfelhővé vált, dühödt üvöltéssel változott vissza elemi formájába. Tamara a levegőbe emelkedett. Call megragadta a lány lábát. Kicsit olyan volt, mintha egy lufi madzagját fogta volna, mivel Tamara ide–oda sodródott a levegőben. A lány vigyorogva nézett le rá. Teljesen beborította a kosz meg a homok, haja kibomlott, kócosán lógott le arca két oldalán. – Nézd! – intett Mirivel, és Call épp időben fordult meg, hogy lássa, amint a jégből kiszabadult Aaron kis kövek hullámát zúdítja egy sárkánykígyóra. A magasban lebegő Celia is kavicsokat szórt a bestiára. A sok kő a levegőben egyetlen hatalmas tömbbé állt össze, ami egyetlen ütéssel szétoszlatta a sárkánykígyót, majd a túlsó falnak csapódva megint kavicsokká omlott szét. – Már csak egy maradt – zihálta Call.
~ 187 ~
– Egy se maradt – közölte Tamara vidáman. – Én kettőt intéztem el. Bár az igaz, hogy a másodiknál te is besegítettél egy picit. – Akár most rögtön elengedhetlek. – Call fenyegetően rángatta meg a lábát. – Jól van, na! Sokat segítettél! – Tamara felkacagott, a teremben pedig pont ekkor taps hangzott fel. Maguk a mesterek tapsoltak... és Call rádöbbent, hogy őt, Tamarát, Aaront meg Celiát nézik. Aaron zihált, előbb a kezét nézte, aztán a sárkánykígyó hűlt helyét, mintha el sem tudta volna hinni, hogy ő hajította rá a kőtömböt. Call tudta, milyen érzés ez. – Juhú! – lengette meg Tamara a karját, miközben a levegőben lebegett. Pár másodperccel később a tanoncok, akik egészen a mennyezetig szálltak föl, lassan leereszkedtek. Call elengedte Tamara bokáját, hogy a lány lábbal előre érhessen földet. Tamara visszaadta neki Mirit, miközben a többi tanonc is landolt, néhányan nevetve, mások – köztük Jasper – némán és komor képpel. Tamara és Call a nagy hangzavarban elindultak Aaron felé. A többiek éljeneztek és hátba veregették őket; kicsit olyan volt az egész, mintha megnyertek volna egy kosárlabdameccset, legalábbis Call így képzelte, hiszen még sosem győzött. Még csak be sem került a kosárcsapatba. ~ 188 ~
– Call! – szólalt meg mögötte valaki. Megfordult és Alexet pillantotta meg, aki szélesen vigyorgott. – Én nektek drukkoltam – mondta. Call csak pislogott. – Hogyhogy? – Hiszen nem is dumáltak sokat egymással, sőt, semennyit sem. – Mert te is olyan vagy, mint én. Látom rajtad. – Aha, persze – felelte Call. Röhejesnek találta ezt. Alex az a fajta srác volt, aki odahaza sáros pocsolyába lökte volna őt. A Magisztérium különleges hely volt, de azért nem ennyire. – Amúgy én nem sok mindent csináltam – folytatta. – Csak álltam ott, amíg eszembe nem jutott elfutni... de aztán eszembe jutott, hogy én nem vagyok képes elfutni. – Látta, hogy Rufus mester átvág a tömegen, a tanoncai felé tartva. A mágus arcán halvány mosoly játszott, ami nála annak felelt meg, mintha nekiállt volna ugrándozni és cigánykerekezni. Alex elvigyorodott. – Nem is kell elfutnod – mondta. – Itt megtanítanak, hogyan vedd fel a harcot. És hidd el nekem, bele fogsz jönni!
Call, Tamara meg Aaron visszamentek a szállásukra, és most először, mióta a Magisztériumba jöttek, úgy érezték, ~ 189 ~
hogy minden jól alakul. Ügyesebben teljesítettek az összes többi tanonccsoportnál, és ezzel mindenki tisztában is volt. Ráadásul az még ennél is jobb volt, hogy Rufus mester pizzát hozatott nekik. Igazi pizza, rendes pizzásdobozban, olvadt sajttal meg egy csomó feltéttel ami között nem volt se zuzmó, se élénklila gomba, se semmi más föld alatt növő furcsaság. A társalgóban ettek, azon versengve, hogy kinek jut a legtöbb szelet. Tamara nyert, mert ő falt a leggyorsabban. Call ujjai még mindig egy kicsit zsírosak voltak amikor benyitott a hálószobájába. Eltelt pizzával, üditővel meg nevetéssel, és már régóta nem érezte ilyen jól magát. De amint meglátta, hogy mi várja az ágyán, elmúlt a jókedve. Egy doboz volt az: egy vastagon körberagasztott kartondoboz, amin Call neve állt az édesapja jellegzetes macskakaparásával: CALLUM HUNT MAGISZTÉRIUM LURAY, VIRGINIA A fiú egy pillanatra megállt és csak bámult. Lassan odament a dobozhoz, megérintette, végighúzta ujjait a ragasztószalagon. Édesapja mindig ezzel a vastag, szövetbetétes ragasztószalaggal tekerte körbe a ~ 190 ~
dobozokat, például amikor másik városba kellett elküldenie valami antik holmit egy megrendelőnek. Szinte lehetetlen volt kinyitni a csomagjait. Call előhúzta a nadrágszíjából Mirit. A kés éles pengéje úgy hatolt át a kartonon, mintha az vékony papírlap lett volna. Ruhák borultak az ágyra: a farmerjai, dzsekijei és pólói, valamint több csomagnyi a kedvenc savanyú gumicukrából, egy felhúzós vekker, végül pedig egy regény, A három testőr, amit az apukája olvasott fel neki esténként, mielőtt Call idejött volna. Amikor a fiú a kezébe vette a könyvet, egy összehajtott papír esett ki a lapok közül. Elolvasta a rajta lévő üzenetet: Callum! Tudom, hogy ez az egész nem a te hibád. Szeretlek, és sajnálom mindazt, ami történt. Fel a fejjel a suliban! Szeretettel, Alastair Hunt
A teljes nevével írta alá, mintha alig ismerték volna egymást. A fiú a levelet szorongatva lerogyott az ágyra.
~ 191 ~
11. FEJEZET
C
all aznap éjjel nem tudott elaludni. Fel volt pörögve a harctól, és egyre csak édesapja üzenete járt a fejében, próbálta kitalálni, mit jelenthet. Az sem segítette az elalvásban, hogy egyetlen csomag kivételével Call azonnal befalta az összes gumicukrot, így anélkül is képes lett volna a barlang plafonján ugrálni, hogy sárkánykígyó–lehelet röpítené fel. Ha az apja elküldte volna a gördeszkáját (és bosszantotta is a fiút, hogy nem tette), akkor azzal száguldozott volna körbe–körbe. Apja azt írta, nem hibáztatja őt, és a szavai nem is tűntek mérgesnek, valami másnak viszont igen. Szomorúnak. Talán ridegnek. Távolságtartónak. Lehet, hogy az édesapja attól tartott, a mágusok esetleg ellopják és elolvassák a Callnek küldött levelét. Talán ezért félt igazán személyes üzenetet küldeni. Az apja enyhén szólva is paranoiás volt néha, pláne a mágusokkal kapcsolatban. ~ 192 ~
Call arra gondolt, bárcsak beszélhetne vele, legalább egyetlen percre! Meg akarta nyugtatni az apját, hogy jól van, és hogy rajta kívül senki sem nyitotta ki a csomagot. Egyelőre úgy tapasztalta, hogy a Magisztérium nem is olyan rossz hely. Sőt, egész szórakoztató. Bárcsak lett volna telefon ebben a suliban! Callnek azonnal a Rufus mester asztalán lévő kis tornádó jutott eszébe. Tudta, ha arra vár, hogy megtanítsák irányítani a csónakot, és így a folyón át juthasson el titokban a mester irodájába, akkor talán az örökkévalóságig várhat arra, hogy beszélhessen az édesapjával. A felmérésen bebizonyította, hogy olyan helyzetekben is képes alkalmazni a varázserejét, amelyekre konkrétan nem képezték ki. Talán e cél érdekében ugyanígy be tudja vetni a képességeit. Miután ilyen sokáig csak két váltás egyenruhája akadt, nagyon örült, hogy most egy csomó különféle holmi közül válogathat. Egyik énje legszívesebben az összes ruhát egyszerre vette volna föl, hogy aztán pingvinként totyogjon végig a Magisztériumon. Végül a fekete farmerére meg a kifakult Led Zeppelin– logós, fekete pólójára esett a választása, mivel ez a sötét szerkó tűnt a legalkalmasabbnak a sompolygáshoz. Az utolsó pillanatban eszébe jutott tokostul az övére csatolni Mirit, majd átlopózott a sötét társalgón. ~ 193 ~
Körülnézve egyszeriben rádöbbent, hogy Tamara meg ő mennyire szétszórták a cuccaikat a szállásukon. Call a pulton hagyta a füzetét, a táskáját csak úgy ledobta a kanapéra, egy fél pár zoknija pedig a padlón hevert, egy tányérnyi kristályszemcsés süti mellett, amiből csak egy harapást evett. Tamara még több mindent hagyott szanaszét: hazulról hozott könyveket, hajgumikat, lógós fülbevalókat, madártollas pennákat, valamint karkötőket. Aaron viszont semmit sem. A kevés holmiját mind bent tartotta a szobájában, ahol tökéletes rend uralkodott, még a fekhelyét is olyan pedánsan ágyazta meg, mintha katonai iskolában lettek volna. Call mindkét társa szobájából békés szuszogást hallott Egy pillanatra elbizonytalanodott, nem kellene–e inkább visszafeküdnie az ágyba. Még mindig alig ismerte az alagútrendszert, és jól emlékezett a sok figyelmeztetésre, nehogy eltévedjenek. Ilyen késő este nem is lett volna szabad a mesterük engedélye nélkül elhagyniuk a szállásukat, így Call könnyen bajba kerülhetett. Egyetlen gyors lélegzetvétellel félresöpörte a kétségeit. Nappal már járt Rufus mester irodájánál, tudta az utat Csak a csónakkal kellett valahogy elboldogulnia. A szállásukhoz vezető folyosót csak a halványan derengő sziklák világították meg. Teljes, ijesztő csönd borult rá. A némaságot csak a távoli csöpögés nesze törte meg, ahogy az üledék sztalaktitról sztalagmitra hullott. ~ 194 ~
– Na jó – motyogta Call. – Egy próbálkozást megér. Elindult az ösvényen, amelyről tudta, hogy a folyóhoz vezet. Bicegő lépteinek jellegzetes ritmusa visszhangzott a csöndben. A terem amelyen a folyó áthaladt, meg halványabban volt megvilágítva, mint a folyosó. A sötét víz sebesen hömpölygő árnynak tűnt. Call óvatosan haladt a kövekkel borított ösvényen, míg el nem jutott a parton kikötött csónakokhoz. Igyekezett erőt gyűjteni, ám rossz lába sehogy sem bírta el; végül kénytelen volt letérdelni, és úgy bemászni a csónakba. Rockmaple mester elementálokról szóló óráján azokról a lényekről is tanultak, amelyek a vízben élnek. A mester elmondása szerint az ilyen elementált egy mágus gyakran már egy kis varázserővel is könnyen ráveheti, hogy engedelmeskedjen az akaratának. Csak az volt a gond, hogy Rockmaple mester elmagyarázta ugyan az elméleti részt, viszont semmit sem mondott a gyakorlatról. Callnek fogalma sem volt, hogyan kell ezt csinálni. A csónak megingott a térde alatt. Rufus mestert utánozva Call kihajolt a víz fölé, és azt suttogta: – Na jó, most elég hülyén érzem magam. De, izé, talán segíthetnétek nekem. Szeretnék lecsurogni egy darabon a folyón, és nem tudom, mégis hogyan... Figyu, nem próbálnátok meg elkerülni, hogy a csónak a falhoz ütődjön és megpördüljön? Légyszi! ~ 195 ~
Az elementálok, bárhol is voltak és bármit is csináltak éppen, nem reagáltak semmit. Szerencsére a sodrás éppen arra vitte, amerre Call menni akart. A csónakból kihajolva, tenyérrel ellökte magát a parttól, mire a csónak billegve a folyó közepe felé siklott. A fiút egy pillanatra magával ragadta a szédítő sikerélmény, amíg rá nem döbbent, hogy arról fogalma sincs, hogyan fogja megállítani a csónakot. Tudomásul véve, hogy úgysem tehet semmit, a csónak farában lévő ülésre rogyott, és úgy döntött, majd az út végéhez érve aggódik a problémán. A csónak oldalát verdeste a víz, és időnként egy–egy halvány, foszforeszkáló hal bukkant fel, ide–oda cikázott közvetlenül a felszín alatt, majd ismét lebukott a mélybe. Sajnos úgy tűnt, Call nem megfelelően járt el, amikor az elementáloknak suttogott. A csónak folyton megperdült a vízen, a fiú bele is szédült. Egyszer kénytelen volt egy sztalagmitnak támaszkodva továbblökni a csónakot, nehogy zátonyra fusson. Végül elért az ismerős partszakaszhoz, amely Rufus irodájának közelében volt. Call körülnézett, kereste a módját, hogy a part felé kormányozza a csónakot. Nem igazán tetszett neki az ötlet, hogy a hideg, fekete vízbe dugja a kezét, de nem volt más választása, így hát lapátolt, mint az őrült. ~ 196 ~
A csónak orra a partnak zökkent, és Call rádöbbent, hogy kénytelen lesz kiugrani a sekély vízbe, mivel nem akart a kőmólónál kikötni, mint Rufus mester. Nekigyürkőzött, kitette fél lábát a csónakból, és azonnal az iszapba süllyedt. Elvesztette az egyensúlyát, elesett, és beverte rossz lábát a csónak oldalába. Hosszú másodpercekre elakadt a lélegzete a fájdalomtól. Miután összeszedte magát, rádöbbent, hogy még rosszabb helyzetbe került. A csónak besodródott a folyó közepére, már nem érhette el. – Gyere vissza! – kiáltotta a csónaknak. Aztán rádöbbent, hogy annak hiába kiabál, így magára a vízre összpontosított. Ám akármennyire is igyekezett, csak annyit ért el, hogy a víz kissé örvényleni kezdett. Egy teljes hónapig csak a homokkal foglalkozott, semennyi időt sem töltött a többi elemmel. Csurom víz volt, a csónakja pedig lassan eltűnt szem elől, beúszott egy másik folyosóra, elindult a barlangrendszer mélye felé. Call nyögve a partra gázolt. Farmerja átázva, elnehezedve tapadt a lábához. Ráadásul ki is hűlt. Kénytelen lesz majd így visszacaplatni a szállására. .. már ha egyáltalán sikerül megtalálnia a visszavezető utat. Elhessegette az aggodalmait, és Rufus mester irodájának vastag faajtajához lépett. Lélegzetvisszafojtva ~ 197 ~
nyomta le a kilincset. Az ajtó egyetlen nyikordulás nélkül kinyílt. A kis tornádó még mindig ott forgott Rufus mester redőnyös íróasztalán. Call elindult felé. A kis gyík ketrece a munkapadon volt, mint a múltkor. Az állat fénylő szemmel figyelte Callt. – Engedj ki! – szólt a gyík. Rekedt, suttogó hangja volt, ám a szavakat tisztán lehetett érteni. A fiú értetlenül meredt rá. A sárkánykígyók nem szólaltak meg a felmérés alatt; azt egyetlen mester sem említette, hogy az elementálok képesek volnának beszélni. Talán ez a tűzelementálok jellegzetessége. – Engedj ki! – ismételte a gyík. – A kulcs! Megmondom neked, hol a kulcs, te pedig kiengedsz. – Arról szó sem lehet – közölte vele Call homlokráncolva. Még mindig nem tudta megemészteni a tényt, hogy az állat képes beszélni. Elhátrált a gyíktól, és közelebb lépett az asztalon pörgő tornádóhoz. – Alastair Hunt – suttogta az örvénylő homoknak. Nem történt semmi. Talán mégsem lesz ez olyan könnyű, mint remélte. Az üveg oldalára simította a kezét. Az édesapjára koncentrált, amennyire csak bírt. Felidézte nagy orrát, meg az ismerős zajt, ahogy a garázsban szerelgetett. Elképzelte apja szürke szemét, hallani vélte, amint épp torkaszakadtából szurkol valamelyik csapatnak, vagy ~ 198 ~
fojtott suttogását, amikor veszélyes dolgokról, például mágusokról beszél. Visszaemlékezett arra, hogy apukája mindig felolvasott neki elalvás előtt, és hogy tweedzakójának örökké pipafüst– meg fatisztítószerszaga volt. – Alastair Hunt – ismételte, és a pörgő homok ezúttal összesűrűsödött, megszilárdult. Másodperceken belül az édesapja alakját vette fel, a férfi szemüvege a feje búbjára volt tolva. Melegítőpulcsit és farmert viselt, ölében egy nyitott könyv volt. Mintha Call egyszerűen csak besétált volna egy szobába, ahol az apja épp olvasott. A férfi hirtelen felállt, Call felé nézett. A könyv lassan lecsúszott az öléből, eltűnt szem elől. – Call? – kérdezte, hangjából hitetlenkedés csendült. – Igen! – felelt a fiú izgatottan. – Én vagyok. Megkaptam a ruhákat meg a leveledet, és valahogy kapcsolatba akartam lépni veled. – Á! – szólt az apja, és hunyorgott, mintha próbálta volna jobban kivenni őt. – Hát az jó, az nagyon jó. Örülök, hogy épségben megérkeztek a dolgaid. A fiú bólintott. Édesapja óvatos hangneme kissé elrontotta afölött érzett boldogságát, hogy láthatja. Apja az orrára biggyesztette a szemüvegét. – Úgy látom, jól vagy. Call lenézett a ruhájára. ~ 199 ~
– Igen. Semmi bajom. Igazából nem olyan vészes itt. Mármint néha elég uncsi... máskor meg ijesztő. De mindenfélét tanulok. Nem is vagyok olyan béna mágus. Legalábbis egyelőre. – Eszembe sem jutott, hogy ügyetlen lennél, Call. Apja felállt, és mintha arrafelé közeledett volna, ahol a fiú állt. Furcsa volt az arckifejezése, úgy festett, mint aki nehéz feladatnak gyürkőzik neki. – Hol vagy? Tudja valaki, hogy velem beszélsz? Call a fejét csóválta. – Rufus mester irodájában vagyok. Én, izé, kölcsönvettem a minitornádóját. – A mijét? – Call apja értetlenül ráncolta a homlokát, majd felsóhajtott. – Mindegy... Örülök, hogy lehetőségem van emlékeztetni téged, mi a lényeg. A mágusok nem olyanok, amilyennek tűnnek. A mágia, amire tanítanak, veszélyes. Minél többet tanulsz a mágia világáról, az annál jobban elsodor: magukkal ragadnak majd az ősi konfliktusok és a veszélyes kísértések. Bármilyen jól szórakozol... – Call apja úgy használta a szórakozol szót, mintha mérgező jelentésű lett volna. – Bárkikkel is barátkozol, ne feledd, hogy ez nem neked való élet! Muszáj kijutnod onnan, amint csak lehet. – Azt mondod, hogy szökjek meg? – Mindenkinek az volna a legjobb – felelte Alastair egészen nyíltan. ~ 200 ~
– De mi lesz, ha úgy döntök, hogy itt akarok maradni? – kérdezte Call. – Ha úgy döntök, hogy jó nekem itt, a Magisztériumban? Akkor is megengednéd, hogy néha hazalátogassak? Csönd támadt. A kérdés a levegőben lógott. Hiába volt mágus, Call attól még Alastair Hunt fia akart maradni. – Én nem... én... – Apja mély lélegzetet vett. – Tudom, hogy azért utálod a Magisztériumot, mert anya a fagyos mészárlásban halt meg – hadarta Call. Igyekezett kibökni a szavakat, mielőtt cserbenhagyta volna a bátorsága. – Micsoda? – Alastair szeme elkerekedett. Dühösnek tűnt... illetve rémültnek. – És megértem, miért nem beszéltél erről soha. Nem haragszom. De akkor háború volt. Most tart a fegyverszünet. Semmi sem fog történni velem itt, a... – Call! – mennydörögte Alastair. Elsápadt. – Szó sem lehet róla, hogy abban az iskolában maradj! Te ezt nem érted... Nagyon veszélyes. Call, muszáj rám hallgatnod! Neked fogalmad sincs, hogy mi vagy. – Én... – Callt a háta mögött felhangzó robaj szakította félbe. Amikor hátrafordult, látta, hogy a gyíknak sikerült valahogyan lelöknie magát a munkapad tetejéről. Ketrece az oldalára dőlve hevert a padlón, egy halom papír meg Rufus egyik szerkezetének roncsa borította. ~ 201 ~
A rács mögött az elementál fura szavakat motyogott, mint Splerg! meg Gelferfren! Call visszafordult a tornádó felé, ám elkésett. Az imént elterelődött a figyelme. Apja eltűnt, utolsó szavai ott visszhangoztak Call fejében. Fogalmad sincs, mi vagy. – Te hülye gyík! – kiáltotta a fiú, belerúgva a munkapad egyik lábába. Még több papír hullott a földre. Az elementál elnémult. Call lehuppant Rufus székére, fejét a kezébe temette. Mit is mondott pontosan az apja? Vajon hogy értette? Call, muszáj rám hallgatnod! Neked fogalmad sincs, hogy mi vagy. A hideg futkosott a hátán. – Engedj ki! – ismételte a gyík. – Nem! – kiabálta Call, kihasználva, hogy rázúdíthatja a dühét. – Nem, nem foglak kiengedni, úgyhogy ne nyaggass! A gyík szúrós szemmel figyelte a ketrecéből, ahogy Call letérdelt, és nekilátott fölszedegetni a papírokat meg a szerkentyű fogaskerekeit. Épp egy borítékért nyúlt, amikor ujjai egy kis csomaghoz értek, nyilván az is a munkapadról esett le. Maga felé húzta a csomagot, és ekkor ismét meglátta apja egyedi macskakaparását. A csomagot William Rufusnak címezték. Ó! – gondolta Call. Levél apától. Ez nem jelenthet jót. ~ 202 ~
Vajon kinyissa? Az végképp nem hiányzott neki, hogy apja őrült dolgokat meséljen Rufusnak, és könyörögjön a mesternek, hogy küldje haza a fiát. Egyébként meg Call tudta, hogy úgyis bajba fog kerülni az éjszakai sompolygása miatt, így nem kerülhetett sokkal nagyobb bajba a mester postájának kinyitásáért. Egy fogaskerék éles szélével elvágta a csomagon lévő ragasztószalagot, és széthajtogatta a neki küldötthöz hasonló üzenetet. Ez állt benne: Rufus! Ha valaha is bíztál bennem, ha valaha is éreztél hűséget irántam a diákodként töltött évek és a közös tragédiánk okán, akkor muszáj elfojtanod Callum varázserejét még az év vége előtt. Alastair
~ 203 ~
12. FEJEZET
C
all hosszú percekig olyan dühös volt, hogy legszívesebben összetört volna valamit, ugyanakkor viszont könnyek szöktek a szemébe, úgy érezte, menten elsírja magát. Igyekezett uralkodni az indulatain, és előhúzta a tárgyat ami apja levele alatt volt a csomagban. Egy ezüstévesdiák régi csuklópántja volt, öt kővel kirakva, egy piros egy zöld, egy kék, egy fehér, valamint egy fekete, ami olyan sötét volt, mint a barlangi folyók vize. Call a csuklópántra meredt. Vajon az apjáé volt, még abból a időből, amikor a Magisztériumba járt? Mégis miért küldené el ezt az apja Rufusnak? Egyvalami biztos – gondolta Call. Rufus mester soha nem fogja megkapni ezt az üzenetet. Zsebre dugta a levelet meg a borítékot, a csuklópántot pedig fölcsatolta a kezére. Nagy volt neki, így feljebb tolta a karján, jóval a saját csuklópántja fölé, és ráhúzta a felsője ujját . ~ 204 ~
– Ez lopás – közölte a gyík. Még mindig tűz égett a hátán, a kék lángokba zöld és sárga szín vegyült. Árnyak táncát vetítette a falra. Call megdermedt. – Na és? – Engedj ki! – nógatta a gyík. – Engedj ki, különben elárulom Rufus mesternek, hogy loptál tőle! Call felnyögött. Az imént nem használta az eszét. Az elementál nemcsak azt tudta, hogy kinyitotta a csomagot, hanem azt is, mit mondott az édesapjának. Meghallotta apja titokzatos figyelmeztetését. Call nem hagyhatta, hogy a gyík elismételje a szavait Rufus mesternek. Letérdelt, megmarkolta a ketrec tetején lévő vasfogantyút, felemelte, és visszatette Rufus munkapadjára. Közelebbről is szemügyre vette a gyíkot. Az állat teste nem volt nagyobb Call apjának egyik bakancsánál. Kicsit úgy festett, akár egy komodói varánusz miniatűr kiadásban, és pikkelyeiből még szakáll meg szemöldök is kirajzolódott a fején – igen, határozottan volt szemöldöke. Szeme nagy és piros volt, folyamatosan izzott, akár a parázs. Az egész ketrecnek enyhe kénszaga volt. – Sunyi vagy – mondta a gyík. – Sompolyogsz, lopsz, és apád azt akarja, hogy szökj el innen. Callnek fogalma sem volt, mit tegyen. Ha kiengedi az elementált a ketrecéből, az akkor is elárulhatja Rufus ~ 205 ~
mesternek, hogy mit látott. Nem kockáztathatta a lebukást. Nem akarta, hogy elfojtsák a varázserejét. Nem akarta cserbenhagyni Aaront meg Tamarát, hiszen épp most barátkoztak végre össze. – Bizony – felelte. – És találd ki, mit lopok még el! Téged. Még egyszer, utoljára körbenézett a tanár szobájában, aztán kiment, magával cipelve a gyík ketrecét. Az elementál fel–alá rohangált, a rácsokat zörgette. Call ügyet sem vetett rá. Visszament a vízhez, remélve, hogy mostanra talán odasodródott egy másik csónak. Nem talált mást, csak a köves partot nyaldosó, föld alatti folyót. Callnek eszébe jutott, hogy talán visszaúszhatna, ám a víz jéghideg volt, az ár pedig az ellenkező irányba folyt, és a fiú sosem volt valami jó úszó. Egyébként is, a gyíkra is gondolnia kellett, márpedig kételkedett abban, hogy a ketrec lebegne a vízen. – A Magisztérium folyói sötétek és furcsák – szólt a gyík, piros szeme élénken világított a homályban. Call lehajtotta a fejét, és közelebbről szemügyre vette a lényt. – Van neved? – Csak az, amit te adsz nekem – válaszolta a gyík. – Kőkobak? – vetette föl Call, az állat fején lévő hegyikristályokra nézve. ~ 206 ~
A gyík füle füstöt eregetett. Az elementál bosszúsnak tűnt. – Te mondtad, hogy adjak neked nevet – emlékeztette Call, és sóhajtva leguggolt a parton. Az állat kidugta a fejét a rácsok között. Nyelve hirtelen kilövellt, egy kis halacska köré tekeredett, és berántotta azt a szájába. A gyík nyugtalanító élvezettel rágta meg áldozatát. Az egész olyan gyorsan történt, hogy Call összerezzent, és majdnem elejtette a ketrecet. Az a nyelv ijesztő volt. – Lánghát? – javasolta, talpra állva, és úgy téve, mintha nem is ijedt volna meg. – Halpofa? A gyík ügyet sem vetett rá. – Warren? – próbálkozott tovább Call. Az apukája vasárnap esténként pókerezni szokott pár pasassal, egyiküket hívták így. Az elementál elégedetten bólintott. – Warren – ismételte. – Sok Warren él a föld alatt, hol a lények lapulnak. Minden Warren sompolyog és kémkedik és megbújik! – Öhm, szuper – mondta Call, teljesen beijedve. – Van más út a folyón kívül. Te nem ismered az odúdhoz visszavezető utat, én viszont igen. Call az elementált fürkészte, aki visszanézett rá ketrece kőrácsain keresztül. ~ 207 ~
– Ismersz egy rövidebb utat vissza a szállásomra? – Bárhova. Mindenhova! Senki sem ismeri olyan jól a Magisztériumot, mint Warren. De aztán kiengedsz a ketrecemből. Bele kell egyezned, hogy kiengedsz a ketrecemből. Mennyire bízhat meg Call egy fura gyíkban, amelyik igazából nem is gyík? Talán ha inna egy kis folyóvizet – ami undorító volt, tele vaklazaccal meg fura kénnel és ásványokkal –, lehet, hogy jobban tudna varázsolni. Ahogy a homokkal történt. Amit nem volna szabad megismételnie. Talán sikerülne megfordítania a folyás irányát, és visszahozhatná ide a csónakot. Ja, persze. Fogalma sem volt, hogyan kellene azt csinálni. Call, muszáj rám hallgatnod! Neked fogalmad sincs, hogy mi vagy. Ezek szerint egy csomó mindenről fogalma sem volt. – Na jó – mondta. – Ha visszajuttatsz a szállásomra, kiengedlek. – Engedj ki most! – kérlelte az elementál. Úgy gyorsabban odaérnénk. – Szép próbálkozás – horkant föl Call – Na, merre? A kis gyík mutatta az irányt, a fiú pedig elindult. Ruhája még mindig nyirkosán, hidegen tapadt a bőréhez. Látszólag egymásba olvadó sziklarétegek oszlopokat és ~ 208 ~
leomló függönyöket alkotó mészkőfalak mellett haladtak el. Átkeltek egy bugyogó sárpatakon, ami Call lába körül kígyózott. Warren egyre csak sürgette, a hátán égő kék láng lámpássá változtatta a ketrecet. Az egyik folyosó egy ponton olyan keskennyé vált, hogy Call kénytelen volt oldalazva átfurakodni a két sziklafal között. Végül úgy bukkant elő a túloldalon, akár egy pezsgősüvegből kilőtt dugó, és pólóján hosszú szakadás keletkezett ott, ahol beleakadt egy kő szélébe. – Pszt! – suttogta Warren, és összekuporodott a ketrecben. – Csönd, kicsi mágus. . ,, Call egy hatalmas barlang egyik sötét szegletében találta magát, a falak számtalan hangot vertek vissza. A barlang szinte teljesen kerek volt, a kőmennyezet a magasban óriási kupolát formált. A falakat ékkövek díszítették amelyek különféle fura, talán alkímiai szimbólumokat ábrázoltak. A terem közepén egy szögletes kőasztal állt, gyertyatartó magasodott rajta a tucatnyi gyertyáról lecsöpögő viasz sűrű masszává állt össze. Az asztal körüli magas háttámlájú, nagy székeken mesterek ültek, akik maguk is sziklaképződménynek tűntek. Call meglapult az árnyékban, nehogy észrevegyék, és maga mögé tolta a ketrecet, elrejtve a gyík fényét. – Az ifjú Jasper bizonyította a bátorságát azzal, hogy a sárkánykígyók elé vetette magát – mondta Lemuel ~ 209 ~
mester, és Milagros mesterre pillantott, derűs ábrázattal. – Még akkor is, ha nem járt sikerrel. Callt elöntötte a harag. Tamara, Aaron meg ő óriási erőfeszítést tettek, hogy jól teljesítsenek a felmérésen, erre ezek Jasperről beszélnek? – A bátorság nem minden – szólt Tanaka mester, a magas, sovány mágus, aki Pétert és Kait tanította. – A legutóbbi küldetésről visszatérő diákok nagyon is bátrak voltak, mégis olyan súlyos sérüléseket szereztek, amelyekhez foghatót a háború óta nem láttam. Alig úszták meg élve. Még az ötödikesek sem voltak felkészülve arra, hogy az elementálok így összefogjanak, és... – Az Ellenség áll e mögött – szólt közbe Rockmaple mester, rőt szakállába túrva. Call nem tudta feledni a kapuból sebesülten, véresen és megégve előkerülő diákok látványát, így örömmel hallotta, hogy a tanoncok nem ilyen állapotban szoktak visszatérni egy tipikus küldetésről. – Az Ellenség olyan módon szegi meg a fegyverszünetet, amiről azt hiszi, hogy a nyomok nem vezetnek vissza hozzá. Újra háborúra készül. Lefogadom, hogy miközben mi elhitettük magunkkal, hogy az Ellenség bezárkózott a távoli menedékébe, ahol kizárólag a rémséges kísérleteivel foglalkozik, valójában ő ezalatt egyre fejlettebb és veszélyesebb fegyverekre, na meg szövetségesekre tesz szert. ~ 210 ~
Lemuel mester felhorkant. – Nincs bizonyítékunk ilyesmire. Lehetséges, hogy mindez egyszerűen az elementálok soraiban bekövetkezett változás. Rockmaple mester felé kapta a fejét. – Hogy bízhatsz az Ellenségben? Olyasvalaki, aki nem átall az üresség egy darabkájával sújtani állatokat, sőt gyerekeket, aki hidegvérrel legyilkolta közülünk a legvédtelenebbeket, az bármire képes. – Egy szóval sem mondtam, hogy bízom benne. Csak nem akarok idejekorán kétségbe esni, hogy talán megszegte a fegyverszünetet. Isten ments, hogy mi szegjük meg a félelmeink miatt, és ezzel új háborút robbantsunk ki, ami még a réginél is rosszabb lenne. – Minden más lenne, ha volna egy krétor az oldalunkon. – Milagros mester idegesen a füle mögé simította rózsaszín tincsét. – Az idei elsősök remekül teljesítettek a felvételin. Lehetséges, hogy köztük van az új kretorunk? Rufus, neked van ilyesmiben tapasztalatod. – Még korai bármit is megállapítani – felelte Rufus mester. – Maga Constantine sem mutatta jelét a káoszmágiára való képességnek egészen tizennégy éves koráig. – Talán csak nem voltál hajlandó észrevenni a tehetségét, ahogy most sem vagy hajlandó keresni az erre utaló jeleket – mondta Lemuel mester mogorván. ~ 211 ~
Rufus a fejét csóválta. A pislákoló fényben arca komornak tűnt. – Teljesen mindegy – szólt. – Más tervre van szükségünk. A Tanácsnak más tervet kell kitalálnia. Túl nagy teher ez egy gyermeknek. Egyikünknek sem lenne szabad megfeledkeznie Verity Torres tragédiájáról. – Egyetértek, tervre van szükségünk – bólintott Rockmaple mester. – Bármiben mesterkedik is az Ellenség, nem dughatjuk homokba a fejünket, azt tettetve, hogy majd magától megoldódik minden. És nem várhatunk örökké valamire, ami talán sosem fog megtörténni. – Elég ebből a civakodásból! – szólt North mester. Milagros mester korábban megemlítette, hogy lehetséges hibát fedezett fel a levegő fémmé alakításában. Gondoltam, esetleg megtárgyalhatnánk ezt az anomáliát. Anomáliát? Call úgy vélte, semmi értelme a lebukást kockáztatnia, csak hogy kihallgasson valamit, amit amúgy sem fogna fel, ezért visszafurakodott a sziklák közti résen át. Miután átvergődött a túloldalra, ismét apja szavai jutottak eszébe. Mit is mondott? Minél többet tanulsz a mágia világáról, az annál jobban elsodor: magukkal ragadnak majd az ősi konfliktusok és a veszélyes kísértések. Nyilván az Ellenséggel való háborúra gondolt, amikor a régi konfliktusról beszélt. ~ 212 ~
Warren átdugta pikkelyes orrát a rácsok közt, nyelvével a levegőbe suhintott. – Másik úton megyünk. Jobb úton. Ahol nincs ennyi mester. Arra biztonságosabb. Call felmordult és elindult arra, amerre Warren mondta. Kezdett kételkedni abban, hogy a gyík tényleg tudja az utat, és nem csupán egyre mélyebbre tereli a barlangrendszerben. Talán ő meg Warren egész hátralévő életükben a kígyózó folyosókon fognak tévelyegni. Legendává válnak majd a suliban, és az új tanoncok rettegéstől elfojtott hangon fognak a barlangban elveszett diákról meg a ketrecbe zárt gyíkjáról beszélni. Warren egy halom kőre mutatott, mire Call fölkapaszkodott a rakásra, törmeléket szórva szerteszét. Most már szélesebb folyosókon jártak, a falakat szikrázó mintázat töltötte be, a jelek bizsergették Call agyát, mintha akár el is olvashatná őket, ha ismerné a nyitját. Áthaladtak egy barlangon telis–tele különös, föld alatti növényekkel: vöröses levelű páfrányokkal, amelyek békés, csillogó tavacskákban álltak, a mennyezetről hosszú kötegekben lógott le a zuzmó, Call vállát súrolva. Felnézett, és mintha egy csillogó szempárt látott volna eltűnni a sötétben. Megtorpant. – Warren...
~ 213 ~
– Erre, erre – sürgette a gyík, a terem túloldalán levő boltíves ajtó felé bökve a nyelvével. A boltív legmagasabb pontjára valaki a következő szavakat véste: A gondolat szabad és nem leigázható. A boltív alatt furcsa fény pislákolt. Call elindult felé, úrrá lett rajta a kíváncsiság. Az ajtó aranyfénnyel derengett, akár a tűz, bár amikor belépett rajta, nem találta melegebbnek, mint a másik oldalt. Újabb óriási helyiségbe került, egy barlangba, amiben meredek, kanyargós ösvény húzódott. A fal mentén könyvespolcok álltak, rajtuk több ezer kötettel, többségüknek elsárgultak a lapjai és ősrégi kötése volt. Call a terem közepére ment, ahonnan a meredek lejtő indult, és lenézett a mélybe. Sok szintet látott, mindegyik ugyanilyen arany fényben fürdött, mindegyiken könyvespolcok futottak körbe. Megtalálta a könyvtárat. Mások is voltak itt. Fojtott beszélgetés visszhangját hallotta. Újabb mesterek? Nem. Körülnézett és meglátta Jaspert, három szinttel lejjebb, a szürke egyenruhájában. Celia vele szemben állt. Most már biztosan nagyon– nagyon későre járt, és Callnek fogalma sem volt, miért nincsenek ezek a szállásukon. A Jasper előtti kőasztalon egy nyitott könyv hevert, és a fiú maga elé tartotta a karját. Újra meg újra előrelökte a ~ 214 ~
kezét, a fogát csikorgatta és hunyorgott, Call pedig aggódni kezdett, hogy Jasper addig erőlteti a mágiát, míg fel nem robban a feje az igyekezettől. Újra és újra jött egy kis szikra vagy füst az ujjaiból, de semmi más. Úgy tűnt, a fiú menten üvölteni fog csalódottságában és bosszúságában. Celia fel–alá járkált az asztal túloldalán. – Megígérted, hogy ha segítek neked, cserében te is segítesz nekem, de már majdnem hajnali két óra van, és még semmit sem tettél értem. – Még mindig nálam tartunk! – kiabálta Jasper. – Na jó – mondta a lány engedékenyen, és leült egy támla nélküli kőszékre. – Próbáld újra! – Muszáj megtanulnom ezt – szólt Jasper halkan. – Muszáj. Én vagyok a legjobb. Én vagyok a legjobb vaséves mágus a Magisztériumban. Jobb vagyok Tamaránál. Aaronnál. Callnél. Jobb vagyok mindenkinél. Call nem volt biztos benne, hogy jogosan szerepel–e azoknak a listáján, akiket Jasper nyilvánvalóan riválisának tart a legjobb mágus címért folytatott küzdelmében, de azért hízelgett neki a dolog. És egy kicsit csalódott is volt, amiért Celia Jasperrel lóg. Warren a ketrecét kaparászta. Call odafordult, hogy megnézze, mi miatt cirkuszol így. A gyík egy bekeretezett illusztrációra bámult: egy férfit ábrázolt hatalmas, piros és narancssárga színben forgó ~ 215 ~
szemmel, amit felnagyítva külön odarajzoltak még egyszer a teste mellé. Egy káoszsújtott – gondolta Call. Megborzongott a látványtól... illetve valami mást is érzett, amit nem igazán tudott meghatározni, mintha viszketett volna az agya, vagy éhes lett volna, esetleg szomjas. – Ki van ott? – kérdezte Jasper felnézve. Védekezőn emelte fel a kezét, félig eltakarta az arcát. Call integetett nekik. Elég ostobán érezte magát. – Csak én vagyok! Egy kicsit... eltévedtem... és megláttam, hogy fény jön innen, úgyhogy... – Call? – Jasper elhátrált a könyvtől, két kezével hevesen hadonászva. – Te kémkedsz utánam! – kiabálta. – Követtél ide? – Nem, én... – Be fogsz árulni minket? Ez a terved? Bemártasz engem, hogy a következő felmérőn ne körözhesselek le titeket? – acsarkodott Jasper, bár láthatóan be volt rezelve. – Ha le akarunk körözni a következő felmérőn, nincs más dolgunk, csak kivárni a következő felmérőt – felelte Call, nem bírva uralkodni magán. Jasper úgy festett, mint aki menten szétrobban. – Beárullak, hogy éjszaka szabadon kószálsz! – Nyugodtan – közölte vele Call. – Én pedig ugyanez fogom elárulni rólad. – Nincs neked ahhoz merszed! – sziszegte Jasper az asztal szélébe kapaszkodva. ~ 216 ~
– Ugye nem fogsz beárulni minket, Call, ugye nem? – kérdezte Celia. Call egyszeriben el akart tűnni. Nem akart Jasperrel veszekedni, nem akarta Celiát fenyegetni, nem akart a sötétben kóvályogni, sem egy sarokban bujkálni, miközben a mesterek olyasmiről tárgyalnak, amitől feláll a hátán a szőr. Az ágyában akart heverni, az édesapjával folytatott beszélgetésén agyalni, meg akarta próbálni kitalálni, mit jelenthetnek a férfi szavai, és vajon lehetséges–e, hogy az értelmük nem olyan vészes, amilyennek tűnik. Valamint a doboz alján akart kutakodni, nem maradt–e még benne gumicukor. – Figyu, Jasper! – mondta. – Nem szándékosan vettem el a helyedet. Mostanra legalább azt beláthattad volna, hogy én tényleg, de őszintén, nem is akartam itt lenni. Jasper leengedte a kezét. Drága frizurája kezdett lenőni, fekete haja a szemébe hullott. – Hát nem érted? Ettől még rosszabb. Call pislogva meredt rá. – Mi? – Neked fogalmad sincs... – mondta Jasper, ökölbe szorítva a kezét. – Neked fogalmad sincs, milyen ez. A családomnak mindene odalett a második háborúban. A pénzünk, a jó hírünk, mindenünk. – Jasper, ne! – Celia megfogta a kezét, láthatóan megpróbálva kizökkenteni a fiút a dühöngésből. Hiába. ~ 217 ~
– És ha sikerül elérnem valamit – folytatta Jasper –, ha én leszek a legjobb... akkor talán változtathatok ezen. Neked viszont az ittlét nem jelent semmit! – Az asztalra csapott. Call meglepetésére szikrák szálltak föl az ujjairól. A fiú meglepetten kapta fel a kezét, és megbámulta. – Ezek szerint sikerült elérned valamit – jegyezte meg Call. Furcsán hangzottak a szavai, Jasper kiabálása után halknak tűnt a hangja. A két fiú egy pillanatra egymásra nézett. Aztán Jasper elfordult, Call pedig feszengve elindult a könyvtár ajtaja felé. – Ne haragudj, Call! – kiáltotta utána Celia. – Reggelre lehiggad! Call nem felelt. Úgy gondolta, ez nem igazságos: Aaronnak nincs családja, Tamarának van, de ijesztő, és most kiderült, hogy Jasperé se jobb. Ha ez így megy tovább, végül Call már senkit sem utálhat anélkül, hogy rosszul ne érezné magát miatta. Felkapta a ketrecet, és a legközelebbi folyosó felé indult. – Nincs több kitérő! – közölte a gyíkkal. – Warren ismeri a legjobb utat. Néha nem a legjobb út a leggyorsabb. – Warrennek nem kéne harmadik személyben beszélnie saját magáról – felelte Call, ám hallgatott a gyíkra, amíg az vissza nem vezette a lakrészéhez. Amikor felemelte a ~ 218 ~
karját, hogy csuklópántjával kinyissa az ajtót, az állat megszólalt: – Engedj ki! Call habozott. – Megígérted. Engedj ki! – A gyík lángoló szemével könyörögve nézett fel rá. A fiú letette a ketrecet a kőpadlóra az ajtó elé, és letérdelt. Ahogy a reteszhez nyúlt, rádöbbent, hogy elfelejtette föltenni azt az egy kérdést, amivel eleve kezdenie kellett volna. – Öhm, Warren, miért tartott Rufus mester ketrecbe zárva a szobájában? Az elementál fölvonta a szemöldökét. – Sunyi – közölte. Call a fejét csóválta, nem tudta biztosan, melyikükről beszél a gyík. – Ez meg mit jelent? – Engedj ki! – hajtogatta a gyík, reszelős hangja szószegésnek hangzott. – Megígérted. Call sóhajtva nyitotta ki a ketrecet. A gyík felrohant a falon, a mennyezet sarkában lévő, pókhálóval beszőtt falmélyedés felé. A fiú már a hátán lévő lángot is csak alig látta. A ketrecet eldugta egy sztalagmitcsoport mögé, remélve, hogy másnap reggel sikerül végleg megszabadulnia tőle. ~ 219 ~
– Hát akkor jó éjt! – köszönt el, mielőtt bement volna. Ahogy az ajtó kinyílt, a gyík besurrant előtte a szállásra. Call megpróbálta kizavarni az elementált, ám Warren követte a hálószobájába, és a fal egyik derengő sziklájához bújva összegömbölyödött, szinte láthatatlanná vált. – Itt alszol? – kérdezte a fiú. A gyík mozdulatlan maradt, akár egy kő, lángoló szemét félig lehunyta, nyelve kissé kilógott oldalt a szájából. Call túl kimerült volt ahhoz, hogy azon aggódjon, vajon biztonságos–e megosztania a szobáját egy elementállal, még ha csak egy alvó elementálról van is szó. A padlóra lökte a dobozt meg az összes holmit, amit otthonról kapott, és összegömbölyödött az ágyon, kezébe fogva az apja csuklópántját. Ujjai a csiszolt kövekre simultak, míg álomba nem szenderült. Elalvás előtt utoljára még a káoszsújtottak örvénylő, ragyogó szemére gondolt.
~ 220 ~
13. FEJEZET
C
all másnap reggel azon kezdett aggódni, hogy Rufus mester ki fogja faggatni őket a szétszórt papírokról a tönkretett szerkentyűről meg a szobájából eltűnt csomagról... Attól pedig még jobban tartott, hogy a mester az eltűnt elementálról is kifaggatja őket. Vonakodva ment a menzára, ám amikor odaért, meghallotta, hogy Rufus mester Milagros mesterrel folytat heves vitat. – Utoljára mondom, Rufus – erősködött a mágusnő nagyon sértett hangon –, nincs nálam a gyíkod. Call nem is tudta, hogy szégyenkezzen–e vagy inkább nevessen. Reggeli után Rufus levitte a tanoncait a folyóhoz, ahol utasította hármójukat, hogy merítsenek egy kis vizet, lendítsék föl a levegőbe, majd kapják el, de közben egyetlen csepp se érje őket. Kis idő múlva Call, Tamara ~ 221 ~
meg Aaron már kifulladtak, nevettek, és csurom vizesek voltak. Mire a tanítási nap véget ért, Call ki volt merülve, de annyira, hogy az előző nap történtek távolinak, valótlannak tűntek. Visszament a szobájába, hogy apja levelén és csuklópántján töprengjen, ám elterelődött a figyelme, ugyanis Warren megette az egyik cipőfűzőjét, szürcsölve szippantotta be, akár egy szál tésztát. – Hülye gyík! – motyogta Call, és bedugta az íróasztala legalsó fiókjába a sárkánykígyós próbatétel alatt viselt karszalagot meg az apja gyűrött levelét, majd gondosan betolta a fiókot, nehogy az elementál ezeket is felfalja. Warren nem szólt. Szeme elszürkült; Call gyanította, hogy a cipőfűző megfeküdte a gyomrát. Call meglepetten tapasztalta, hogy semmi sem vonja el jobban a figyelmét az apja titokzatos szavairól, mint a tanórái. Nem kellett többet a Haláluncsi Homokozóban ücsörögniük; helyette egy csomó új feladatot kaptak, így a következő néhány hét gyorsan elrepült. A kiképzés nehéz és frusztráló volt, de minél többet árult el Rufus mester a mágia világáról, Call annál nagyobb érdeklődéssel hallgatta. Rufus mester megtanította őket, hogyan érzékeljék az elemeket irányító képességüket, hogyan értsék meg jobban az úgynevezett ötsorost, amelyet a mágia öt alapelvével együtt Call most már álmából felkeltve is el tudott mondani. ~ 222 ~
A tűz el akar égni. A víz el akar folyni. A lég fel akar szállni. A föld meg akar kötni. A káosz el akar emészteni. Megtanultak kis tüzet gyújtani, és lángot táncoltatni a tenyerükön. Megtanultak hullámot vetni a barlangi tavakban és magukhoz szólítani a fakó halakat (csónakázni viszont továbbra sem, ami végtelenül idegesítette Callt. Még Call kedvencét is elkezdték tanulni: a lebegést. – Összpontosítás és gyakorlás – mondta Rufus mester, bevezetve őket egy terembe, amelynek padlóját a Magisztérium körüli erdőben szedett fenyőtűvel és mohával megtöltött, ruganyos tornaszőnyegek bontottak. Nincs könnyebb út, tanoncok. Összpontosítás és gyakorlás nélkül nem megy. Úgyhogy lássatok hozza! Egymás után próbálkoztak energiát nyerni a körülöttük lévő levegőből, és a levegőbe lendülni. Felemelkedve sokkal nehezebbnek bizonyult egyensúlyozni, mint Call hitte volna. Újra meg újra visszaestek a szőnyegre, kuncogva, egymás hegyén–hátán landolva. Tamara egyik copfja Aaron szájában kötött ki, a lány fél lába pedig Call nyakán. ~ 223 ~
Végül, szinte az óra legvégén, Callnek bekattant valami és képes volt szépen, megingás nélkül lebegni a levegőben, majdnem fél méter magasban. A gravitáció nem húzta le a lábát, semmi más nem akadályozta, hogy suhanjon a levegőben, csakis a saját tapasztalatlansága. Elképzelte, amint a Magisztérium folyosóin röpköd, sokkal, de sokkal gyorsabban, mint ahogy valaha is futni bírt. A repülés olyan lenne, mint gördeszkázni, csak sokkal jobban, gyorsabban, magasabban és meg őrültebb mutatványokkal. Aztán Tamara kancsalítva nézett rá, Call koncentrációja megtört, és visszahuppant a szőnyegre. Pár másodpercig csak hevert ott, és zihált. Azokban a pillanatokban, amíg a levegőben lebegett, nem fájt a lába egy egészen kicsit sem. Sem Tamarának, sem Aaronnak nem sikerült rendesen felszállnia a tanóra végére, ám Rufus mester remekül szórakozott hiábavaló erőfeszítéseik láttán. Többször is kijelentette, hogy jó ideje nem látott már ennél viccesebb dolgot. A mester megígérte nekik, hogy az év végére képesek lesznek bármelyik elemmel csapást mérni, sértetlenül áthatolni a tűzön, és víz alatt lélegezni. Az ezüstévükben pedig megtanulják előhívni az elemek kevésbé nyilvánvaló erőit is: felhasználni a levegőt illúzióhoz, a tüzet próféciához, a földet elfojtáshoz, a vizet ~ 224 ~
gyógyításhoz. Call előre örült, hogy ilyesmikre lehet majd képes, ám valahányszor az év végére gondolt, eszébe jutottak édesapja szavai a Rufusnak írt üzenetben. Muszáj elfojtanod Callum varázserejét még az év vége előtt. Földmágia. Ha eljut az ezüstévig, akkor talán megtanulja, hogy is van ez az elfojtás. Az egyik pénteki órán Lemuel mester az ellensúlyokról magyarázott, azt tanítva nekik, hogy ha túlerőltetik magukat, és úgy érzik, beszippantja őket egy elem, akkor nyúljanak az ellentétéért, pontosan ugyanúgy, mint amikor a földet használták fel a légelementál legyőzéséhez. Call megkérdezte, mégis hogy nyúlhat az ember a lélekért, hiszen az a káosz ellentéte. Lemuel mester felcsattant, hogy ha Call egy káoszmágussal harcol, akkor teljesen mindegy, mi után nyúl, mert úgyis meg fog halni. Drew együtt érző pillantást vetett a fiúra. – Semmi baj – mormolta Callnek. – Csönd legyen, Andrew! – szólt rá Lemuel mester rideg hangon. – Tudod, volt idő, amikor azokat a tanoncokat, akik nem mutattak kellő tiszteletet a mestereik iránt, alaposan elfenekelték. – Lemuel! – szólt Milagros mester idegesen, látva a saját tanoncai elszörnyedt arckifejezését. – Nem hinném, hogy… ~ 225 ~
– Sajnos ez évszázadokkal ezelőtt volt – mondta Lemuel mester – De biztosíthatlak, Andrew, hogy ha továbbra is sutyorogsz a hátam mögött, meg fogod bánni, hogy a Magisztériumba jöttél. – Vékony ajka mosolyra görbült. – Most pedig gyere ki ide, és mutasd meg, hogyan nyúlnál vízért, amikor épp tüzet használsz! Gwenda, idejönnél, hogy segíts neki alkalmazni az ellensúlyt? Gwenda kiment a többiek elé; nemi habozás után a fiú behúzott nyakkal odacsoszogott mellé. Drew húsz percen át hallgathatta Lemuel mester könyörtelen gúnyolódását mivel képtelen volt kioltani a kezében lobogó lángot, hiába tartott oda neki Gwenda egy tál vizet, méghozzá olyan reményteljes lelkesedéssel, hogy a víz egy része a srác cipőjére loccsant. – Hajrá, Drew! – súgta neki folyamatosan Gwenda, amíg Lemuel mester végül rá nem szólt, hogy maradjon csöndben. Call ezek alapján jobban megbecsülte Rufus mestert, még akkor is, amikor hosszú előadást tartott nekik a mágusok kötelességeiről, amelyek többsége igencsak magától értetődőnek tűnt, mint például, hogy a mágiát titokban kell tartani, nem szabad sem önző érdekből, sem gonosz célra felhasználni, valamint a mágikus tanulmányok során szerzett minden tudást meg kell osztani az egész mágusközösséggel. Mint kiderült, az ~ 226 ~
elemek tanulmányozása során mesterré vált mágusoknak muszáj volt tanoncokat felfogadniuk, a „minden tudást meg kell osztani” elv jegyében – vagyis a Magisztériumban nem mindig ugyanazok a mesterek voltak jelen, bár azok, akik hivatásukká tették a tanítást, végleg itt maradtak. Lemuel mesterrel kapcsolatban sok mindent megmagyarázott, hogy akarata ellenére kellett tanoncokkal foglalkoznia. Callt sokkal inkább érdekelte Rockmaple mester második órája az elementálokról. A mester elmondása szerint az elementálok többsége nem is volt érző lény. Egyesek évszázadok óta ugyanabban az alakban voltak, mások mágiával töltődtek fel, hogy naggyá és veszélyessé váljanak. Párszor még az is előfordult, hogy mágusokat nyeltek el. Call ezek után borzongva gondolt Warrenre. Mégis mit engedett szabadon a Magisztériumban? Pontosan mi alszik az ágya fölött és eszi a cipőfűzőjét? A harmadik mágusháborúról is tanultak, ám Call semmi olyat nem tudott meg, ami segített volna megmagyarázni, miért akarja az édesapja, hogy elfojtsák az erejét. Ahogy telt–múlt az idő, Tamara egyre többet nevetett, gyakran bűntudatos képet vágva, Aaron viszont furcsamód egyre komolyabb lett, miközben mindhárman egyre jobban beilleszkedtek a Magisztériumba. Call úgy ~ 227 ~
érezte, most már ismeri a járást, nem kell attól félnie, hogy eltéved a könyvtárba, órára vagy akár a nagyterembe menet. Már azt sem tartotta furcsának, hogy óriási gombát egyen, meg nagy rakás zuzmót, aminek olyan íze volt, mint az isteni sült csirkének, a spagettinek vagy a kínai tésztának. Jasper és ő továbbra is kerülték egymást, Celiával viszont barátok maradtak, a lány úgy tett, mintha semmi furcsa nem történt volna azon a bizonyos éjszakán. Call egyre inkább tartott az év végétől, amikor az apja azt akarja majd, hogy végleg hazatérjen. Életében először igaz barátai voltak, akik nem tartották se furának, se bénának a lába miatt. Ráadásul tudott varázsolni. Semmit sem akart feladni mindebből, hiába fogadta meg, hogy lemond róla. A föld alatt nehéz volt követni az évszakok változását. Rufus meg a többi mester néha kivitte őket a szabadba, különféle földmágiás gyakorlatokra. Mindig elég szuper volt látni, miben jeleskedik a többi tanonc: miután Rufus megmutatta nekik, hogyan kell az elemek mágiájának segítségével növényeket sarjasztani, Kai Hale elérte, hogy egy kis csemete kihajtson és nagyra nőjön, de annyira, hogy Rockmaple mester kénytelen volt másnap fejszével visszajönni, mert ki kellett vágni. Celia képes volt állatokat előhívni a föld alól (bár Call nagy csalódására nem volt köztük csupasz földikutya). Tamara pedig ~ 228 ~
csodásán értett hozzá, hogy a föld mágneses erejének segítségével megtalálja a helyes utat, ha senki más nem tudta, merre kell menni. Miközben a külvilágot lángba borították az ősz színei, a barlangrendszerben egyre hidegebb lett. A folyósokon forró kövekkel teli, nagy fémtálak sorakoztak, felmelegítve a levegőt, a nagyteremben pedig most már mindig tűz lobogott, valahányszor odamentek filmet nézni. Callt nem zavarta a hideg. Úgy érezte, mintha egyre szívósabb lenne. Egészen biztos volt benne, hogy nőtt jó pár centit. És a lába dacára egyre többet tudott gyalogolni, valószínűleg azért, mert Rufus mester előszeretettel vitte őket túrázni a barlangrendszerben, vagy ment fel velük a felszínre, hogy megmásszák a nagy sziklákat. Esténként Call néha kivette az ezüstéves csuklópántot az éjjeliszekrényből, és elolvasta apja mindkét levelét. Nagyon szerette volna elmesélni az apjának, hogy mi mindent csinál, de nem tehette. Már bőven benne jártak a télben, amikor Rufus mester közölte velük, hogy ideje egymagukban, az ő segítsége nélkül felfedezniük a barlangrendszert. Már megtanította nekik, hogyan tájékozódjanak a mélyebben fekvő barlangokban: földmágiát használva gyújtsanak fényt egyes kövekben, így megvilágítva a kivezető utat. ~ 229 ~
– Azt akarja, hogy összevissza bolyongjunk? – kérdezte Call. – Valahogy úgy – felelte Rufus. – Az lenne az ideális, ha az utasításaimat követve megtalálnátok a számotokra kijelölt helyet, aztán visszatérnétek anélkül, hogy egyszer is eltévedtetek volna. De csak rajtatok múlik, mennyit bolyongtok. Tamara tapsolt, és kissé ördögien elmosolyodott. – Jó buli lesz! – Maradjatok együtt! – kötötte a lelkére Rufus mester. – Ne rohanj előre, magára hagyva a két társad, hogy aztán a sötétben botladozzanak! A lány mosolya kissé lelohadt. – Ja, rendben. – Köthetnénk fogadást – mondta Call, Warrenre gondolva. Ha ki tudna használni néhány útrövidítést, amit a gyík mutatott neki, akkor talán megelőzhetné a lányt. – Hogy ki ér oda elsőnek. – Egyikőtök sem hallotta, hogy mit mondtam? – kérdezte Rufus mester. – Azt mondtam, maradjatok... – Együtt – ismételte Aaron. – Majd én ügyelek rá, hogy ne váljunk szét. – Nagyon ügyelj! – felelte Rufus mester. – Nos, tehát, elmondom a feladatot! A barlangrendszer második szintjén van egy hely, amit úgy hívnak: Lepke–tó. Egy ~ 230 ~
felszíni forrás táplálja. A vize olyan ásványokat tartalmaz, amelyek tökéletesen alkalmassá teszik arra, hogy fegyverek kovácsolásához használják fel, így készült például a nálad lévő kés is. – Miri felé intett, Call erre feszengve megérintette a tőr markolatát. – Azt a pengét itt kovácsolták, a Magisztériumban, a Lepke–tó vizével. Azt akarom, hogy ti hárman találjátok meg azt a tavat, merítsetek belőle egy kis vizet, és térjetek vissza ide, hozzám. – Kapunk vödröt? – érdeklődött Call. – Szerintem tudod, mi erre a válasz, Callum. – Rufus egy pergamentekercset húzott elő, és átadta Aaronnak. – Tessék, a térkép. Kövessétek figyelmesen, hogy eljussatok a Lepke–tóhoz, de ne feledjétek közben kövekkel megvilágítani az útvonalat! Az ember nem mindig hagyatkozhat a térképre, hogy megtalálja a visszautat. – Rufus mester letelepedett egy nagy kőtömbre, ami kissé átalakult alatta, addig formálódott, míg egy karosszékre nem hasonlított. – Felváltva vigyétek a vizet! Ha elejtitek, kénytelenek lesztek visszamenni egy új adagért. A három tanonc egymásra nézett. – Mikor kezdjük? – kérdezte Aaron. Rufus mester kivett a zsebéből egy keményfedeles könyvet, és nekiállt olvasni. ~ 231 ~
– Most azonnal. Aaron kiterítette a térképet egy sziklán, homlokráncolva föléhajolt, majd Rufus mesterre pillantott. – Na jó – mondta sietve –, lefelé kell mennünk, keletnek tartva. Call közel húzódott Aaronhoz, a válla fölött nézte a térképet. – A könyvtár felé tűnik a leggyorsabbnak. Tamara gúnyos pillantás kíséretében elfordította a térképet. – Most észak valóban északra mutat. Ez talán segít. – Akkor is a könyvtár felé kell menni – közölte Call. – Szóval nem sokat segített. Aaron a szemét forgatta, és kihúzta magát, összehajtogatva a térképet. – Na induljunk, mielőtt iránytűt vesztek elő, meg nekiálltok madzaggal távolságot mérni! Elindultak, eleinte a barlangrendszer ismerős részén haladva. Eljutottak a könyvtárba, és lementek annak csigalépcsőjén, mintha tényleg egy csigaházban kanyarogtak volna lefelé. Végigmentek egészen a lépcső legaljáig, a barlangrendszer mélyebb rétegébe érve. A levegő nyirkosabb és hidegebb volt idelent, erősen érezni lehetett az ásványszagot. Call azonnal megérezte a változást. A járat, amelyben álltak, kellemetlenül szűk ~ 232 ~
volt, és nagyon alacsony. Aaron, aki hármójuk közül a legmagasabb volt, szinte csak lehajtott fejjel fért el. A folyosó végül egy nagyobb barlangba vezetett. Tamara megérintette az egyik falat, fényt gyújtva egy kristályban, gyökereket világítva meg, melyek ijesztő, póklábszerű indákban lógtak le, és majdnem hozzáértek az élénk narancssárga folyóhoz, amely kénesen füstölt, égett szaggal töltve be a termet. A folyó mentén hatalmas gombák nőttek, rajtuk természetellenesen rikító színű, zöld, türkiz meg lila csíkokkal. – Kíváncsi vagyok, mi történne, ha ennénk ezekből – tűnődött Call, miközben a növények és gombák között lépkedtek. – Én nem próbálnám ki – válaszolta Aaron, fölemelve a kezét. A múlt héten önállóan megtanult kék tűzgömböt lobbantani a tenyerében, és nagyon lelkesítette a dolog. Azóta folyton tűzgömböt gyújtott, még akkor is, ha épp nem volt rá szükségük se fényforrásként, se máshogy. Egyik kezében a lángot tartotta, a másikban a térképét. – Arra! – intett a balra nyíló folyosóra. – Át a Gyökértermen. – Ezeknek a termeknek van nevük? – kérdezte Tamara óvatosan kerülgetve a gombákat. – Nem, csak én neveztem el így. Mármint, ha adunk neki nevét, akkor nem fogjuk elfelejteni, igaz? Tamara a homlokát ráncolta, megfontolta a kérdést. ~ 233 ~
– Azt hiszem. – Jobb név annál, hogy Lepke–tó – jelentette ki Call. – Mármint hogy lehet így elnevezni egy olyan tavat, aminek a vizével fegyvereket kovácsolnak? Gyilkos– tónak kéne hívni. Vagy Döfés–medencének. Vagy Halál– pocsolyának – Igen – felelte Tamara szárazon. – Mi pedig mostantól hívhatunk téged Mindentudó mesternek. A következő kamrában vastag sztalaktitok függtek, olyan fehérek, akár egy óriási cápa fogai, szorosan egymás mellett sorakozva, mintha tényleg egy rég eltemetett szörny állkapcsából nőttek volna ki. Miután Call, Aaron meg Tamara elhaladtak ez alatt a félelmetesen hegyes kiszögellés alatt, beléptek egy szűk, kerek nyilason Itt a sziklát olyan képződmények bontottak, amelyek úgy tűntek, mintha megrágták volna őkét, mintha egy hatalmas termeszvárba kerültek volna Call összpontosított, és a túlsó sarokban felragyogott egy hegyikristály, így nem felejthették el, hogy jártak erre. – Szerepel ez a hely a térképen? – kérdezte. Aaron hunyorgott. – Igen. Sőt, már majdnem célhoz értünk. Csak egy teremmel arrébb, innen délre... – Eltűnt egy sötét boltív alatt, és másodpercekkel később diadalittasan kipirulva bukkant elő újra. – Megtaláltam! ~ 234 ~
Tamara és Call berohantak utána. Aztán csak álltak némán. Hiába látott már mindenféle bámulatos termet idelent, beleértve a könyvtárat meg a nagytermet, Call akkor is tudta, hogy most valami igazán különleges tárul a szeme elé. Az egyik fal magasan lévő hasadékából víz ömlött, egy óriási tóba zúdulva, amely kéken derengett, mintha megvilágították volna belülről. A helyiség falait puha, élénkzöld zuzmó borította, és a zöld meg a kék kontrasztjának láttán Call egy irdatlan nagy üveggolyóban érezte magát. Valami ismeretlen, ínycsiklandó fűszer édes illata töltötte be a levegőt. – Hűha! – szólalt meg Aaron néhány perccel később. – Tényleg elég fura, hogy Lepke–tónak hívják. Tamara odament a tóhoz. – Azt hiszem, azért, mert a víz olyan színű, mint az a kék lepke... hogy is hívják? – Azúrlepke – felelte Call. Az apja mindig is rajongott a lepkékért. Egész gyűjteménye volt belőlük, tűvel átszúrva, üveg alatt díszelegtek a dolgozószobája falán. Tamara kinyújtotta a kezét. Az egész tó megrezzent, majd egy kis vízgömb emelkedett ki belőle. Bár forgott, és a felszíne hullámzott, megőrizte az alakját. – Megvan! – mondta Tamara kissé kifulladva. – Remek – dicsérte Aaron. – Mit gondolsz, mennyi ideig bírod megtartani? ~ 235 ~
– Fogalmam sincs. – A lány hátralökte egyik vastag, sötét hajfonatát, és igyekezett semmi jelét sem adni az erőlködésnek. – Majd szólok, ha gyengül a koncentrációm. Aaron bólintott, és kisimította a térképet az egyik nyirkos falon. – Most már csak vissza kell találnunk a... Ebben a pillanatban a kezében tartott pergamen lángra lobbant. „ Aaron felkiáltott, és elrántotta ujjait az elszenesedő laptól, amely szikrákat szórva hullott le. Mire a földre esett, csak parázs maradt belőle. Tamara felkiáltott, elterelődött a figyelme. A víz, amit a magasban tartott, az egyenruhájára loccsant, majd pocsolyába gyűlt a lábánál. A három tanonc elkerekedett szemmel nézett egymásra. Call kihúzta magát. – Azt hiszem, erre gondolt Rufus mester – mondta. – A saját jeleinket, a megvilágított köveket meg egyebeket kell követnünk, hogy visszajussunk. A térkép csak az ideútra volt jó. – Nem lesz nehéz kijutni innen – felelte Tamara – Mármint én csak egy fényt gyújtottam, de ti több jelet hagytatok, ugye? – Én is csak egy kristályt gyújtottam meg – mondta Call, és reménykedve pillantott Aaronra. A fiú nem nézett a szemébe. ~ 236 ~
Tamara a homlokát ráncolta. – Na mindegy. Valahogy majd csak visszatalálunk. Ti hozzátok a vizet! Call vállat vont, a tóhoz lépett, és gömb formálására koncentrált. A körülötte lévő levegőt használta fel, hogy kiemelje a vizet, és érezte magában az elemek vonzását– taszítását. Nem volt annyira ügyes, mint Tamara, de azért boldogult. A gömb csak egy kicsit csöpögött, miközben az orra előtt lebegett. Aaron a homlokát ráncolva mutatott egy nyílásra: – Ott jöttünk be. Arról. Azt hiszem... Tamara követte Aaront, Call ment leghátul, a vízgömb a feje fölött pörgött, mintha saját kis viharfelhője lett volna. A következő terem ismerős volt: föld alatti folyó, színes gombák. Call óvatosan haladt a gombák között, félt, hogy a vízgömb bármelyik pillanatban a feje tetejére pottyanhat. – Nézzétek! – szólt Tamara. – Itt is vannak fénylő kövek. .. – Szerintem az csak természetes foszforeszkálás – felelte Aaron aggodalmas hangon. Megkocogtatta a köveket, majd vállat vont és visszafordult a lány felé. – Nem is tudom. – Én viszont tudom. Erre menjünk! – Tamara határozott léptekkel indult el. ~ 237 ~
Call követte, bal–jobb–bal–jobb, átmasírozva egy hatalmas, levél alakú sztalaktitokkal teli barlangon, el ne ejtsd a vizet, befordulva egy sarkon, át a sziklatömbök közti résen, tartsd magad, Call! Éles sziklák vették körül őket, Call pedig majdnem nekiment egy falnak, amikor Tamara meg Aaron megtorpantak. Vitatkoztak. – Én megmondtam, hogy az csak világító zuzmó! – szólt Aaron, láthatóan bosszúsan. Egy hatalmas teremben voltak, a közepén enyhén bugyogó, vízzel teli medencével. – Most jól eltévedtünk. – Hát, ha odafelé menet eszedbe jutott volna fényt gyújtani pár kőben... – Én a térképet néztem – vágott vissza a fiú dühösen. Call úgy gondolta, tulajdonképpen egész jó tudni, hogy néha Aaron is lehet ideges meg ésszerűtlen. Aztán két társa feléje fordult, akik mérgesen meredtek rá, és Call majdnem elejtette a forgó vízgömböt, amelyet a levegőben egyensúlyozott. Aaronnak oda kellett kapnia a kezét, hogy segítsen megtartani a vizet. A gömb kettőjük között lebegett, apró cseppeket hullajtva. – Mi van? – kérdezte Call. – Na, te se tudod, hol vagyunk? – szegezte neki a kérdést Tamara. – Nem – vallotta be a fiú, szemügyre véve a sima falakat. – De valahogy biztos vissza tudunk találni. Rufus ~ 238 ~
mester nem küldene le minket ide csak azért, hogy eltévedjünk és meghaljunk. – Ez magadhoz képest rém optimista hozzáállás mondta Tamara. – Nagyon vicces. – Call grimaszolt, hogy jelezze a lánynak, mennyire nem vicces a megjegyzése. – Hagyjátok abba! – szólt rájuk Aaron. – A veszekedéssel nem jutunk semmire. – Hát, ha téged követünk, azzal tuti eljutunk valahova – csattant fel Call. – Méghozzá a célunktól a lehető legmesszebbre! Aaron csalódottan rázta meg a fejét. – Miért kell örökké ilyen szemétnek lenned? – kérdezte a fiútól. – Mert te sosem vagy az – felelte Call rendületlenül. – Kénytelen vagyok helyetted is szemétkedni. Tamara felsóhajtott, aztán elnevette magát. – Nem ismerhetnénk el, hogy mind hibásak vagyunk? Mind a hárman elszúrtuk. Aaron úgy festett, mint aki nem szívesen ismeri el, de végül bólintott. – Igaz. Elfelejtettem, hogy a térkép csak az odaútra használható. – Ja – szólt Call. – Én is elszúrtam. Bocsi. Te értesz a helyes út megtalálásához, nem, Tamara? Nem tudnád felhasználni a földben lévő fémet, vagy mi? ~ 239 ~
– Megpróbálhatom – válaszolta a lány, kissé tompa hangon. – De abból csak azt tudom meg, merre van észak, azt nem, hogyan keresztezik egymást ezek a járatok. Bár előbb–utóbb biztos valami ismerős helyen kötünk ki, nem igaz? Még belegondolni is félelmetes volt, hogy az alagutakban bolyongjanak, ahol bármikor elnyelheti őket egy sötét verem vagy egy fura, fullasztó gőzt árasztó, sáros tó. Ám Callnek nem volt jobb ötlete. – Oké – mondta. Elindultak. Szinte pontosan ez a helyzet volt az, amitől Callt az apja óva intette. – Tudjátok, mi hiányzik nekem otthonról? – kérdezte Aaron, miközben egy szakadt függönyre hasonlító képződmény mellett haladtak el. – Ez iszonyú bénán fog hangzani, de a gyorskaja. Komolyan, a létező legzsírosabb hamburger meg egy halom sült krumpli. Még az illata is hiányzik. – Nekem az hiányzik, ahogy a fűben szoktam heverészni az udvaron – mondta Call. – Meg a videojátékozás. Irtóra hiányoznak a videojátékok. – Nekem a neten lógás hiányzik – szólt Tamara, meglepve Callt. – Ne bámuljatok ilyen döbbenten! Én is ugyanolyan városban éltem, mint amilyenben ti nőttetek fel. ~ 240 ~
Aaron felhorkant. – Tuti nem olyanban, mint én. – Úgy értem – magyarázta a lány, és átvette a forgó, azúrkék vízgömböt –, hogy én sem mágusokkal teli városban nőttem fel. Volt ott egy könyvesbolt, ahol pár mágus találkozgatott, vagy időnként üzenetet hagyott egymásnak, de amúgy normális volt. – Engem csak az lepett meg, hogy a szüleid hagytak téged internetezni – mondta Call. Hiszen ez olyan átlagos, nem előkelő időtöltés. Ha arra gondolt, vajon mit csinálhat Tamara a Magisztériumon kívül, szórakozásképpen, mindig úgy képzelte, hogy a lány épp lovaspólózik, bár nem egészen tudta, tulajdonképpen hogyan is játsszák azt a sportot. Tamara rámosolygott: – Hát, azt igazából nem mondanám, hogy hagytak... Call szeretett volna többet is megtudni, de amint kinyitotta a száját, hogy rákérdezzen, elállt a lélegzete az épp akkor eléje táruló terem lenyűgöző látványától.
~ 241 ~
14. FEJEZET
A
barlang hatalmas volt, és a tetejét úgy alakították ki, hogy boltozatos legyen, akár egy katedrális mennyezete. A helyiségben öt kapu állt, boltíveik magas márványoszlopokra támaszkodtak, és mindegyiket másmás fém díszítette: vas, réz, bronz, ezüst és arany. A fal is márványból volt, és több ezer ember kezének lenyomatát őrizte, mindegyik fölé egy–egy nevet gravíroztak. A terem középső részén egy bronzszobor emelkedett, egy fiatal lányt ábrázolt, amint hosszú haja lebeg a szélben. Arcát az ég felé emelte. A szobor talapzatán ez a név volt olvasható: Verity Torres. – Mi ez a hely? – kérdezte Aaron. – A végzett diákok csarnoka – felelte Tamara, és áhítatos arckifejezéssel fordult körbe. – Amikor a tanoncokból mágussegédek lesznek, idejönnek, és ~ 242 ~
belenyomják a kezüket a kőbe. Mindenkinek itt van a kézlenyomata, aki kijárta a Magisztériumot. – Mint anyukám meg apukám – mondta Call, és elindult a csarnokban a szülei nevét keresve. Az édesapjáé – Alastair Hunt – nagyon magasan volt, nem érhette el. Az apukája nyilván lebegéshez folyamodott, hogy ennyire fent nyomhassa a falba a kezét. Call szája sarka mosolyra görbült, ahogy elképzelte az apját, illetve édesapjának ezt a nagyon fiatal kiadását, amint felszáll a magasba, csak azért, hogy megmutassa, képes rá. Meglepte, hogy anyukája kézlenyomata nincs az apjáé mellett, mivel azt hitte, már diákként is szerelemesek voltak egymásba – de talán az elrendezésnél ez nem számított. Beletelt még pár percbe, ám végül csak megtalálta anyja nevét, méghozzá a túlsó falon, egy sztalagmit legalján: Sarah Novak. A kézlenyomata fölött vékony vonalakkal szerepelt a neve, mintha egy fegyver élével vésték volna oda. Call leguggolt, és odasimította a tenyerét, ahol valaha édesanyjáé volt. Kezük formája pontosan megegyezett: a fiú ujjai tökéletesen illeszkedtek a rég meghalt lány fantomujjainak helyére. Tizenkét évesen Callnek akkora volt a keze, mint az édesanyjának tizenhét éves korában.
~ 243 ~
A fiú érezni akart valamit, kezét anyukája kézlenyomatára szorítva, de nem volt biztos benne, hogy barmit is érez. – Call! – szólt Tamara. Gyengéden megérintette a vállát. A fiú hátrapillantott két barátjára. Mindketten ugyanolyan aggódó arcot vágtak. Call tudta mit gondolnak, tisztában volt vele, hogy sajnálják. Talpra ugrott, lerázta magáról Tamara kezét. – Semmi bajom – mondta, a torkát köszörülve. – Ezt nézzétek! – Aaron a csarnok középén állt, egy hatalmas, boltíves kapu előtt, amely fénylő, fehér kőből készült. Fölötte a Prima matéria szavak díszelegtek. Aaron átbújt alatta, kíváncsian lépve át a túloldalra. – Egy kapu, ami nem vezet sehova. – Prima matéria – motyogta Tamara, aztán tágra nyílt a szeme. – Ez az első kapu! A Magisztériumban a diákok minden év végén átkelhetnek egy kapun. Ez jelzi, hogy megtanulták uralni az erejüket, hogy rendesen tudják használni az ellensúlyokat. Az első kapu után kapjuk majd meg a rézéves csuklópántot. Aaron elsápadt. – Úgy érted, hogy idő előtt léptem át a kapun? Bajba fogok kerülni? Tamara megvonta a vállát. – Nem hinném. Úgy tűnik, nincs aktiválva. – Mindannyian a boltívre meredtek. Az csak állt ott, ~ 244 ~
egyszerű kőkapuként egy sötét teremben. Call egyetértett, hogy nem látszott valami aktívnak. – Szerepelt ilyen hely a térképen? – kérdezte Call. Aaron a fejét csóválta. – Nem emlékszem. – Szóval hiába találtunk tökéletes tájékozódási pontot, ugyanúgy el vagyunk tévedve, mint eddig? – Tamara a falba rúgott. Valami a földre pottyant. Egy nagy, gyíkszerű valami, aminek csillogott a szeme, az egész hátán lángok táncoltak, és... szemöldöke volt. – Úristen! – szólt Tamara, a szemét meresztve. A vizük vészesen közel került a padlóhoz, miközben Aaron is a gyíkot bámulta, így ezúttal Callnek kellett a levegőben tartania a gömböt. – Call! Örökké eltévedsz, Call. Bent kéne maradnod a szobádban. Ott meleg van – közölte Warren. Tamara meg Aaron a barátjuk felé kapták a fejüket, szemükben felkiáltó– és kérdőjelek táncoltak. – Ő Warren – magyarázta Call. – Ő, izé, egy gyík, akivel ismerjük egymást. – Ez egy tűzelementál! – mondta Tamara. – Hogyhogy elementálokkal haverkodsz? – Callre bámult. A fiú kinyitotta a száját, hogy letagadja a Warrennel való barátságot: hiszen nem is haverkodtak! De ez nem tűnt valami jó módszernek Warren meggyőzésére, hogy ~ 245 ~
segítsen nekik – márpedig Call tudta, hogy most aztán nagy szükségük van a gyík segítségére. – Nem azt mondta Rockmaple mester, hogy ezek, hát, tudod... elnyelhetnek? – Aaron az elementálra függesztette a szemét. – Hát, engem még nem nyelt el – felelte Call. – Pedig a szobámban aludt. Warren, nem tudnál segíteni nekünk? Eltévedtünk. De nagyon. Meg kéne mutatnod a visszavezető utat. – Warren ismer minden rejtett zugot, egérutat, nyaktörő lejtőt. Mit adtok a visszaútért cserébe? – A gyík közelebb mászott hozzájuk, kavicsokat szórva szét a lábával. – Mit akarsz? – kérdezte Tamara, a zsebében turkálva. – Van nálam rágó meg egy hajgumi, de kábé ennyi. – Nálam van egy kis kaja – ajánlotta föl Aaron. – Főleg cukorka. A nagyteremből. – Én tartom a vizet – mondta Call. – Úgyhogy nem tudok a zsebembe nyúlni. De, izé, megkaphatod a cipőfűzőmet. – Mindet akarom! – szólt a gyík, és izgatottan bólogatott. – Amikor odaérünk, megkapom mindet, és a mesterem meg lesz elégedve. – Micsoda? – ráncolta a homlokát Call. Nem volt biztos benne, hogy jól hallotta az elementált. ~ 246 ~
– A mesteretek meg lesz elégedve, amikor visszaértek – mondta a gyík. – Rufus mester. A ti mesteretek. – Aztán futásnak eredt a barlang fala mentén, olyan gyorsan, hogy Call csak zihálva volt képes lépést tartani vele, és közben megtartani a vízgömböt. Néhány csöpp elveszett a nagy rohanásban. – Gyertek már! – kiáltotta Tamarának és Aaronnak. Lába sajgott a megerőltetéstől. Aaron vállat vont és követte. – Hát, ha már úgyis odaígértem a rágómat – mondta a lány, és utánuk eredt. Követték Warrent egy kénszagú barlangba, aminek minden fala sárga, narancssárga és furán sima volt – Callnek olyan érzése volt, mintha egy óriás torkában menetelnének. A talaj kellemetlenül nyirkos volt, vöröses, vastag, szivacsos zuzmó vonta be. Aaron majdnem elbotlott, Call lába pedig a zuzmóba süllyedt, a vízgömb megingott, miközben a fiú igyekezett megőrizni az egyensúlyát. Tamara ujjaival odaintve helyreállította a gömböt, aztán beléptek egy olyan barlangba, amelynek falát kristályszerű, jégcsapra hasonlító képződmények borították. A plafon közepéről hatalmas, halványan világító kristályok függtek, akár egy csillár. – Nem is erre jöttünk – panaszkodott Aaron, ám Warren nem állt meg, legfeljebb egy–egy pillanatra, hogy beleharapjon a kristályokba, amelyek mellett elhaladtak. ~ 247 ~
Ügyet sem vetett a kínálkozó kijáratokra, hanem egyenesen egy kicsi, sötét lyukhoz ment, amiről kiderült, hogy egy szinte fénytelen alagút. Kénytelenek voltak négykézláb mászni, a vízgömb vészesen billegett közöttük. Call hátán csörgött a veríték a kucorgástól, iszonyúan fájt a lába, és kezdett aggódni, hogy Warren teljesen rossz irányba vezeti őket. – Warren... – kezdte. Elhallgatott, mert az alagút hirtelen kiszélesedett, óriási terembe torkollott. A fiú talpra kecmergett. Rossz lába majd leszakadt, annyira túlerőltette. Tamara meg Aaron követték, elsápadva az erőfeszítéstől, hogy egyszerre kellett négykézláb mászniuk meg a vizet megtartaniuk a levegőben. Warren a kifelé vezető, boltíves átjáró fele iszkolt. Call olyan gyorsan követte, ahogy csak a lába bírta. Az erőfeszítés teljesen elvonta a figyelmét, így észre sem vette, hogy melegebb lett a levegő, és égett szag tölti meg. Csak akkor nézett föl, amikor Aaron elkiáltotta magát: . – Itt már voltunk... Felismerem a vizet. Call megállapította, hogy visszatértek a füstölgő, narancssárga folyó meg az indaként lelógó, hatalmas gyökerek barlangjába. Tamara nyilvánvaló megkönnyebbüléssel sóhajtott fel. – Na végre! Most már csak... ~ 248 ~
Hangja azonban sikoltásba fordult, ahogy a füstölgő folyóból egy teremtmény emelkedett ki. A lány hátrahőkölt, Aaron pedig felordított. A kettőjük között lebegő vízgömb a földre zuhant. A víz sistergett, mintha forró serpenyőbe loccsant volna. – Igen – szólt Warren. – Azt tettem, amit parancsolt. Ő mondta, hogy hozzalak vissza titeket ide, és most itt is vagytok. – Ő mondta – ismételte Tamara. Call tátott szájjal bámulta a folyóból kiemelkedő a hatalmas lényt, miközben a víz forrni kezdett, óriási piros és narancssárga buborékok bugyogtak a felszínén, olyan volt, akár a láva. A rémség göröngyös, sötét és kőszerű volt, mintha csipkézett szélű szikladarabkákból állt volna össze, viszont emberi arca volt, férfiarca, vonásait látszólag gránitból faragták. Szeme helyén sötét lyuk tátongott. – Üdvözletem, vasmágusok! – szólalt meg, szavai úgy visszhangzottak, mintha nagyon messziről hallatszottak volna. – Jó távol vagytok a mesteretektől. A tanoncok szóhoz sem jutottak. Call a csöndben hallotta Tamara zihálását. – Egy szavatok sincs hozzám? – A rémség gránitszája mozgott: mint amikor a kő megreped és szétválik. – Pedig valaha én is olyan voltam, mint ti, gyerekek. ~ 249 ~
Tamara szörnyű hangot hallatott: egyszerre zokogott és hördült fel. – Nem – mondta. – Nem lehetsz közénk tartozó... nem létezik, hogy még tudsz beszélni. Te... – Mi az? – sziszegte Call. – Mi van, Tamara? – Te elemésztett vagy – mondta a lány a kőalaknak, és elcsuklott a hangja. – Olyan, akit beszippantott egy elem. Már nem is vagy ember... – Tűz vagyok – lehelte a rém. – Réges–rég azzá váltam. Átadtam magam a tűznek, és az is átadta magát nekem. Kiégette belőlem mindazt, ami emberi és gyenge volt. – Halhatatlan vagy – mondta Aaron. Szeme most nagyobbnak és zöldebbnek hatott, elütve sápadt, piszkos arcától. – Annál sokkal több. Örökkévaló vagyok. – Az elemésztett odahajolt Aaronhoz, olyan közel, hogy a fiú bőre kipirult, mintha tűz közvetlen közelében állt volna. – Aaron, ne! – lépett felé Tamara. – El akar égetni, be akar szippantani. Menj onnan! A lány arcát bevilágította a pislákoló fény, és Call rádöbbent, hogy Tamara könnyezik. Egyszeriben eszébe jutott a lány nővére, akit beszippantottak az elemek, megpecsételve a sorsát. – Beszippantani titeket? – Az elemésztett csak nevetett. – Kis reszkető lángocskák vagytok még, alig nőttetek ki a földből. Belőletek nem sok életet lehetne kifacsarni. ~ 250 ~
– Biztosan akarsz tőlünk valamit – szólt Call, remélve, hogy elvonhatja az elemésztett figyelmét Aaronról. – Különben nem fáradtál volna azzal, hogy megjelenj előttünk. A rém felé fordult. – Rufus mester meglepetés–tanonca. Még a sziklák is rólad sutyorognak. A legnagyobb mester idén furcsán választott. Call el sem tudta hinni. Még az elemésztett is tudott a borzalmas felvételijéről. – Átlátok az arcotok bőrmaszkján – folytatta az elemésztett. – Látom a jövőtöket. Egyikőtök el fog bukni. Egyikőtök meg fog halni. Egyikőtök pedig már eleve halott. – Micsoda? – emelte meg a hangját Aaron. – Hogyhogy „már eleve halott”? – Ne hallgass rá! – kiáltotta Tamara. – Nem olyan, mint mi, nem ember... – Ki akarna ember lenni? Az emberi szív megszakad. Az emberi csont eltörik. Az emberi bőr felhasad. – Az elemésztett, aki már így is közel állt Aaronhoz, a fiú felé nyúlt, hogy megérintse az arcát. Call odaugrott, amilyen gyorsan csak a lába engedte, arrébb lökte Aaront, mire mindketten a barlang falának zuhantak. Tamara szembefordult a elemésztettel, és felemelte a kezét. Tenyerében pörgő légtölcsér növekedett. ~ 251 ~
– Elég legyen! – harsogta egy hang a boltív alól. Rufus mester állt ott, vészjóslóan és félelmetesen, szinte sugárzott belőle az erő. A lény hátralépett, összerezzent. – Nem akartam rosszat. – Takarodj! – parancsolta Rufus mester. – Hagyd békén a tanoncaimat, különben eloszlatlak, mint bármilyen más elementált, akárki is voltál régen, Marcus. – Ne hívj azon a néven, ami már nem az enyém! – csattant fel az elemésztett. Pillantása Callre, Aaronra és Tamarára esett, miközben visszasüllyedt a kénes folyóba. – Még találkozunk! – Eltűnt a fodrozódó vízben, de Call tudta, hogy valahol a felszín alatt bujkál. Rufus mester egy pillanatra megrendültnek látszott. – Gyertek! – szólt aztán rájuk, beterelve őket egy alacsony folyosóra. Call hátranézett, Warrent keresve, ám az elementál eltűnt. Először csalódott volt emiatt. Üvöltözni akart a gyíkkal, amiért elárulta őket... illetve örökre ki akarta tiltani a szobájából. Ám ha Rufus mester meglátta volna Warrent, akkor rögtön tudta volna, ki lopta el a szobájából, szóval talán mégsem baj, hogy a gyík lelépett. Egy darabig csöndben haladtak. – Honnan tudta, hogy meg kell keresnie minket? – kérdezte végül Tamara. – Hogy valami rossz történik? ~ 252 ~
– Ugye nem gondoljátok, hogy hagytalak volna titeket felügyelet nélkül kószálni a Magisztérium mélyén? – kérdezte Rufus. – Egy légelementált küldtem utánatok. Visszajött figyelmeztetni, hogy az elemésztett barlangjában kötöttetek ki. – Marcus... az elemésztett... elmondta a... megjósolta a jövőnket – szólt Aaron. – Mit jelent ez? Az a... az elemésztett valaha tényleg tanonc volt, mint mi? Mióta Call megismerte, Rufus most először tűnt nyugtalannak. Elképesztő volt látni, hogy a mester végre felöltött valamilyen arckifejezést. – Bármit is mondott, nem számít. Teljesen megőrült. És igen, annak idején valóban tanonc volt ő is, mint ti, de sokkal–sokkal később lett belőle elemésztett. Mire az történt, már mester volt. Egészen pontosan az én mesterem. Hallgatásba burkolóztak, egészen addig, míg vissza nem értek a menzára.
Aznap este a vacsoránál Call, Aaron meg Tamara megpróbáltak úgy tenni, mintha normálisan telt volna a napjuk. A hosszú asztalnál ültek a többi tanonccal együtt, de nem beszéltek sokat. Rufus mester Milagros és ~ 253 ~
Rockmaple mesterekkel ült egy asztalnál, megosztozott velük egy zuzmós pizzán, és komornak tűnt. – Úgy látom, nem sikerült valami jól a tájékozódási feladat – vigyorgott gúnyosan Jasper, sötét pillantását végigjártatva előbb Tamarán, majd Aaronon, végül Callen. Igaz, ami igaz, mindhárman látványosan kimerültek és piszkosak voltak, arcuk csupa kosz. Tamarának karikás volt a szeme, mint aki rosszat álmodott. – Csak nem eltévedtetek? – Rábukkantunk egy elemésztettre – közölte vele Aaron. – Az egyik alsó szinten. Az asztal körül ülők izgatottan kérdezősködni kezdtek. – Egy elemésztettre? – faggatta őket Kai. – Tényleg olyan volt, amilyennek mondják őket? Ocsmány szörnyeteg? Megpróbált beszippantani? – Celiának elkerekedett, a szeme. – Hogy menekültetek meg? Call észrevette, hogy Tamara evőeszközt tartó keze remeg. Gyorsan megszólalt: – Képzeljétek, megjósolta a jövőnket! – Hogy érted? – kíváncsiskodott Rafe. – Azt mondta, hogy egyikünk el fog bukni, egyikünk meg fog halni, egyikünk meg már eleve halott – mesélte Call. – Szerintem mind tudjuk, ki fog elbukni – mondta Jasper, Callt méregetve. Callnek hirtelen eszébe jutott, ~ 254 ~
hogy senkinek sem szólt arról, amikor rajtakapta Jaspert a könyvtárban, de most igencsak kísértést érzett rá. – Köszi, Jasper – felelte Aaron. – Mindig értékes a hozzászólásod. – Nehogy komolyan vegyétek az elemésztett dumáját! – szólt Drew nyomatékosan. – Az csak blabla. Nem jelent semmit. Egyikőtök sem fog meghalni, és nyilvánvalóan mind a hárman életben vagytok. Micsoda butaság! Call villájával a kezében tisztelgett neki. – Koszi! Tamara letette az evőeszközt. – Elnézést! – mondta, és kisietett a menzáról. Aaron meg Call azonnal felkeltek az asztaltól, hogy kövessék. Már félúton jártak a menza előtti folyosón, amikor Call meghallotta, hogy valaki szólongatja: Drew volt az, utánuk sietett. – Call! – szólt. – Beszélhetnénk egy percet? A fiú megállt, Aaronnal egymásra néztek. Maradj csak! – mondta neki Aaron. – Majd én megnézem, mi van Tamarával. A szálláson találkozunk. Call visszafordult Drew–hoz, félresöpörte a szeméből borzas, poros haját. – Minden oké? – Biztos, hogy ez jó ötlet volt? – Drew kék szeme tágra nyílt. – Micsoda? – Call semmit sem értett. ~ 255 ~
– Csak így elárulni mindenkinek ezt az egészet. Az elemésztettet. Meg a próféciát! – De hát te mondtad, hogy az csak blabla! – tiltakozott Call. – Azt mondtad, nem jelent semmit. – Én csak azért mondtam, mert... – Drew Call arcát fürkészte, miközben a saját arckifejezése értetlenről aggodalmasra, majd elszörnyedtre változott. – Te nem tudod – szólt végül. – Hogyhogy nem tudod? – Mit nem tudok? – faggatta Call. – A frászt hozod rám, Drew. – Ki vagy te? – kérdezte Drew, félig suttogva, majd elhátrált egy lépést. – Mindenben tévedtem – mondta. – Mennem kell! Megfordult és elszaladt. Call teljesen összezavarodva figyelte, ahogy távolodik. Elhatározta, hogy megkérdezi Tamarát meg Aaront erről az egészről, ám mire visszaért a szállásukra, társain láthatóan úrrá lett a kimerültség. Tamara szobájának ajtaja csukva volt, Aaron pedig az egyik kanapén aludt.
~ 256 ~
15. FEJEZET
C
all arra riadt fel, hogy valaki mozgolódik a társalgójukban. Első gondolata az volt, hogy biztos Tamara vagy Aaron az, egyikük ilyen későn is tanul vagy gyakorol. Ám a léptek koppanása Call egyik barátjára sem vallott, és az ezután megszólaló emelt hangok is egyértelműen felnőttek jelenlétére utaltak. Callnek akaratlanul is apja szavai visszhangzottak a fejében. Senkin sem könyörülnek, még a gyermekeken sem. Call álmatlanul hevert, a plafont bámulva, míg az egyik falba süllyesztett kristály fel nem villant. A fiú kivette a fiókból Mirit, és kimászott az ágyból. Arca eltorzult, ahogy csupasz lába a hideg kőpadlóhoz ért. A vastag takaró alól kibújva vékony pizsamájában borzongatta a hideg. ~ 257 ~
Épp felemelte Mirit, amikor kinyílt az ajtó. Három mester állt a küszöbön, mind őt nézték. Fekete egyenruhájukat viselték, arcuk szigorú és komoly volt. Lemuel mester tekintete Call arcáról a késre vándorolt. – Rufus, a tanoncod nagyon jól képzett. Call nem tudta, mit mondjon erre. – Ma este viszont nem lesz szükséged fegyverre – közölte Rufus mester. – Hagyd az ágyadon Szemirámiszt, és gyere velünk! Call lenézett legós pizsamájára, és a homlokát ráncolta. – Nem vagyok felöltözve. – Felkészültségből jól képzett – mondta North mester. – Engedelmességből már nem annyira. – Csettintett. – Tedd le a kést! – North! – szólt Rufus mester. – Hagyd rám a tanoncaim fegyelmezését! – Közelebb lépett Callhez, akinek fogalma sem volt, mit tegyen. Drew bizarr viselkedése, édesapja figyelmeztetései, meg az elemésztett ijesztő jóslata után a fiú mostanra igencsak zaklatott volt. Nem akart lemondani a késéről. Rufus megfogta a csuklóját, és Call elengedte Mirit. Nem tudta, mi mást tehetne. Ismerte Rufus mestert Hónapok óta evett a társaságában, hónapok óta tanult tőle Rufus valós személy volt. Rufus megmentette az elemésztettől. Rufus biztosan nem bántana engem – győzködte ~ 258 ~
magát. Biztos nem. Bármit is mond az apám. Rufus arcán furcsa kifejezés villant fel, de azonnal el is tűnt. – Gyere! – szólt. Call követte a mestereket a társalgóba, ahol Tamara meg Aaron már vártak rájuk. Ők is hálóruhában voltak: Aaron a mosástól szinte átlátszóvá vált pólót és térdén lyukas melegítőnadrágot viselt. Szőke haja borzas volt akár egy kiskacsa tolla, és úgy nézett ki, mint aki félálomban van. Tamara feszültnek tűnt. Haját gondosan befonta, és rózsaszín pizsama volt rajta, elöl ÚGY VEREKSZEM, MINT EGY LÁNY felirattal. A szavak alatt halálos nindzsa–mozdulatokat végrehajtó lányokat ábrázoló rajzok díszelegtek. Mi folyik itt? – tátogta feléjük Call. Aaron vállat vont, Tamara a fejét csóválta. Ezek szerint ők sem tudtak többet, mint Call. Bár Tamara láthatóan eleget tudott ahhoz, hogy úgy fessen, mint aki tiszta ideg. – Üljetek le! – szólt Lemuel mester. – Ne piszmogjatok! – A vak is láthatja, hogy egyikük sem próbált meg... – mondta Rufus mester fojtott hangon, elharapva a mondat végét, mintha nem akarta volna a gyerekek füle hallatára befejezni. – Ez most nagyon fontos – mondta North mester, miközben Call, Aaron meg Tamara leültek egymás mellé a kanapéra. A lány hatalmasat ásított, és elfelejtette a szája elé tenni a kezét, vagyis tényleg nagyon fáradt lehetett. – ~ 259 ~
Láttátok Drew Wallace–t? Többen is azt mondták nekünk, hogy utánatok ment a menzáról, és nagyon zaklatottnak tűnt. Mondott nektek valamit? Beszélt a tervéről? Call a homlokát ráncolta. Amikor legutóbb látta Drew– t, az túlságosan is furcsa volt ahhoz, hogy beszéljen róla. – Miféle tervéről? – Az óráinkról beszélgettünk – mesélte Aaron. – Drew követett minket a folyosóra... Call–lel akart beszélni. – Az elemésztettről. Szerintem nagyon megijedt. – Callnek fogalma sem volt, mi mást mondhatna. Semmi más magyarázat nem jutott eszébe Drew viselkedésére. – Köszönjük – mondta North mester. – Most pedig menjetek vissza a szobátokba, és vegyétek fel az egyenruhátokat! Szükségünk lesz a segítségetekre. Drew ma este, valamikor huszonkét óra után elhagyta a Magisztériumot és csak azért vettük máris észre, hogy eltűnt, mert egy másik tanonc felkelt éjfél körül, hogy igyon egy pohár vizet, majd megtalálta a Drew által hátrahagyott üzenetet. – Mit írt Drew? – kérdezte Tamara. Lemuel mester mogorván nézett rá, North mester pedig meglepettnek tűnt, amiért félbeszakították. Láthatóan egyikük sem ismerte valami jól a lányt. – Azt, hogy megszökik a Magisztériumból – felelte Lemuel mester halkan. – Van fogalmatok arról, milyen veszélyes, ha egy félig képzett mágus szabadon kószál a ~ 260 ~
világban? Nem is beszélve arról, hogy káoszsújtott állatok tanyáznak a környező erdőkben. – Muszáj megtalálnunk – mondta Rufus mester, lassan bólogatva. – Az egész iskola segíteni fog keresni őt. Úgy nagyobb területet tudunk átkutatni. Remélem, ez a magyarázat megfelel, Tamara. Mert tényleg nagyon szorít az idő. A lány elpirulva felkelt és visszament a szobájába, két társa követte a példáját. Call lassan vette fel téli holmijait: szürke egyenruháját, egy vastag pulcsit, arra kapucnis kabátot. Amikor a mágusok felverték, elöntötte az adrenalin, de most kezdett elmúlni, és Call rádöbbent, milyen keveset is aludt, ám annak gondolatara, hogy Drew egyedül botorkál a sötétben, felrázta magát. Vajon miért menekült el Drew? Ahogy a csuklópántjáért nyúlt, Call keze hozzáért édesapja bőrpántjához, meg a Rufus mesternek írt rejtélyes üzenethez. Ismét eszébe jutottak apja szavai: Call, muszáj rám hallgatnod! Neked fogalmad sincs, hogy mi vagy. Ki kell jutnod onnan, amint lehet. Neki kellett volna elmenekülnie, nem pedig Drew–nak. Kopogtak, majd kinyílt az ajtó, és Tamara lépett be. Az egyenruhája volt rajta, haját két copfba fonta, és szorosan a feje köré tekerte. Sokkal éberebbnek tűnt, mint amilyennek Call érezte magát. ~ 261 ~
– Call! – szólt a lány. – Gyere, mennünk kell... az meg mi? – Mi mi? – Lenézett, és rájött, hogy a kihúzott fiókból teljesen kilátszik Alastair csuklópántja meg a levele. Kihalászta a csuklópántot, aztán megfordult, nekidőlve a fióknak, hogy betolja. – Én csak... ez apámé volt. Az ő magisztériumi csuklópántja. – Megnézhetem? – Tamara meg sem várta a választ, csak odanyúlt, és kivette a kezéből. Sötét szeme tágra nyílt. – Ezek szerint nagyon jó diák volt. – Miből gondolod? – Ezekből a kövekből. És ez... – Elhallgatott, pislogott. – Ez nem lehet az apukád csuklópántja. – Hát végül is lehet, hogy anyukámé... – Nem – mondta Tamara. – Láttuk a kézlenyomatukat a végzett diákok csarnokában. Mindketten kijárták a Magisztériumot, Call. Bárkié volt is ez a csuklópánt, az illető nem tanult tovább az ezüstévnél. Különben arany lenne a pánton. – Visszaadta neki. – Akié ez volt, az nem járta ki a Magisztériumot. – De hát... – Call elhallgatott, mert belépett Aaron, hullámos haja a homlokához tapadt. Úgy tűnt, vizet loccsantott az arcára, hogy felébredjen. – Gyertek már! – sürgette őket. – Lemuel mester meg North mester előrementek, de szerintem Rufus már készült rátok törni az ajtót. ~ 262 ~
Call zsebre dugta a csuklópántot, de továbbra is magán érezte Tamara kíváncsi tekintetét, miközben követték Rufus mestert az alagútrendszerben. A fiú lába merev volt, mint reggelente általában, így lassan haladt. Aaron és Tamara azonban ügyeltek rá, hogy hozzá igazítsák a lépéseiket. Call most az egyszer nem haragudott ezért. Menet közben találkoztak a többi tanonccal, akiket a mestereik, köztük North meg Lemuel, kifelé vezettek. Minden gyerek ugyanolyan értetlennek és nyugtalannak tűnt, mint Rufus mester három tanítványa. Néhány kanyarral később egy ajtóhoz értek. Lemuel mester kinyitotta, és egy újabb barlangba léptek be, amely a túlsó végén a szabadba nyílt, a nyíláson befújt a szél. Készültek kimenni a Magisztériumból – méghozzá nem arra, amerről első nap bejöttek. A barlang túloldalán volt a kiút. A kőbe hatalmas, kétszárnyú fémkaput rögzítettek. A kaput nyilván egy fémmágus mester készítette. Kovácsoltvasból volt, tüskékben csúcsosodó teteje szinte a barlang plafonját súrolta. A kapun vasból formált betűkből a következő felirat állt: A tudás és a cselekedet egy és ugyanaz. Ez volt a küldetési kapu. Call emlékezett a fiúra, akit az ágakból készült hordágyon vittek el előttük, akinek félig leégett a bőre, és rádöbbent, hogy a nagy zűrzavarban tulajdonképpen észre sem vette magát a kaput. ~ 263 ~
– Call, Tamara, Aaron! – szólt Rufus mester. A magas, göndör hajú Alex mellette állt, és szokatlanul komornak tűnt. Az egyenruhája fölött vastag, köpenyszerű kabátot viselt. Kesztyű volt rajta. – Alexander fog vezetni titeket. Ne menjetek el mellőle! Mi a többiekkel hallótávolságon belül fogunk maradni. Azt akarjuk, hogy a Magisztérium egyik kevesebbet használt kijáratának környékét vizsgáljátok át. Próbáljatok Drew nyomára bukkanni, és ha meglátjátok őt, hívjátok oda magatokhoz! Szerintünk sokkal inkább megbízik egy vasévfolyamos társában, mint a mesterekben vagy akár az idősebb diákokban, amilyen Alex. Call nem értette, miből gondolják a mesterek, hogy Drew inkább bízna meg egy diáktársában, mint bennük. Kíváncsi volt, nem tudnak–e többet arról, miért szökött el Drew, mint amennyit nekik elmondanak. – És aztán mit tegyünk? – kérdezte Aaron. – Amint észreveszitek, Alex jelezni fog a mestereknek. Csak beszéltessétek, amíg oda nem érünk! Ti és Milagros mester tanoncai keleti irányba fogtok menni. – A tömeg fölé emelve kezét integetni kezdett, mire Milagros mester elindult feléjük, mögötte Celiával, Jasperrel meg Gwendával. – A bronzévesek nyugaton keresik, a rézévesek északon, azok az ezüst– meg aranyévesek pedig, akik nem a mestereknek segítenek, északról dél felé haladva fognak kutatni. ~ 264 ~
– És mi lesz az erdőben lévő káoszsújtott állatokkal? – kérdezte Gwenda. – Azok nem veszélyesek? Milagros mester Alex meg a többi diák felé nézett. – Nem lesztek magatokra hagyva odakint. Maradjatok együtt, és azonnal jelezzetek, ha valami baj van! A közeletekben leszünk. Néhány tanonccsoport máris elindult kifelé, az éjszakába: világító gömböket varázsoltak elő, amelyek tartó nélküli lámpások módjára lebegtek a levegőben. Fojtott hangon beszélgetve hatoltak be a sötét erdőbe. Call meg a többiek követték Alexet. Miután az utolsó tanonc is kilépett a kapun, az aggasztóan véglegesnek hangzó zördüléssel zárult be mögöttük. – Mindig ilyen zajjal csukódik be – mondta Alex, látva Call arckifejezését. – Na, gyertek... Erre! Az erdő felé tartott egy sötét ösvényén. Call elbotlott egy gyökérben. Aaron, aki csak a lehetőséget leste fölvillantotta szikrázó, kék energiagömbjét. Láthatóan örült, hogy hasznossá teheti. Vigyorgott, ahogy a gömb az ujjai fölött forgott, bevilágítva körülöttük a levegőt. – Drew! – kiáltotta Gwenda. A távolban a többi vaséves diák kiáltozása visszhangzott. – Drew! Jasper a szemét dörgölte. Kabátja szőrmebélésesnek tűnt, és füles sapkát viselt, ami kicsit nagy volt a fejére.
~ 265 ~
– Miért kell nekünk veszélybe kerülni, csak mert egy kis stréber úgy döntött, hogy nem bírja tovább? – panaszkodott. – Nem értem, miért szökött el Drew az éjszaka közepén – mondta Celia, aki karját a teste köré fonva didergett, hiába volt rajta hosszú, élénkkék anorák. Ennek az egésznek semmi értelme. – Mi sem tudunk többet, mint ti – mondta Tamara. – De ha Drew elszökött, nyilván megvolt rá az oka. – Az, hogy beszari! – felelte Jasper. – Egyedül az lehet az oka, hogy lelépett. Az erdő talaját vékony hóréteg lepte be, a fák koronái föléjük borultak, Aaron kék fénye épp csak annyira világított, hogy kihangsúlyozza a hegyes ágak hátborzongató látvány! – Szerinted mégis mitől fél Drew? – kérdezte Call Jaspertől. A fiú nem felelt. – Együtt kell maradnunk – kötötte a lelkükre Alex, elővarázsolva három aranyszínű lánggömböt, amelyek körülöttük forogtak a levegőben, kijelölve a csapatuk határát . – Ha megláttok vagy meghallotok valamit, szóljatok nekem! Ne meneküljetek el! Fagyott levelek ropogtak Tamara lába alatt, miközben hátramaradt, hogy beszéljen Call–lel. ~ 266 ~
– Na szóval – kezdte halkan –, honnan vetted, hogy az a csuklópánt apádé volt? Call az előttük lévőkre nézett, próbálta eldönteni, vajon Tamarával hallótávolságon kívül vannak–e. – Mert tőle kaptam. – Elküldte neked? Call a fejét rázta. – Nem egészen. Én... találtam. – Találtad? – kérdezett vissza Tamara nagyon gyanakodva. – Tudom, hogy szerinted apám őrült... – Megdobott egy késsel! – Odadobott nekem egy kést – hangsúlyozta Call. – Aztán elküldte ezt a csuklópántot a Magisztériumnak. Szerintem próbálja elmondani nekik... próbálja figyelmeztetni őket valamire. – Mégis mire? – Valamire velem kapcsolatban – felelte Call. – Úgy érted, veszélyben vagy? Tamara rémültnek hangzott, ám a fiú nem válaszolt. Nem tudta, hogyan áruljon el többet anélkül, hogy mindent elárulna. Call félt, hogy talán nem stimmel nála valami, és nem tudta, ha Tamara rájönne, vajon megőrizné–e a titkát, akármilyen szörnyű is?
~ 267 ~
Szeretett volna bízni a lányban. Tamara már így is többet árult el neki a csuklópántról, mint amire Call hosszú hónapokon át azt bámulva rájött. – Miről beszéltetek? – kérdezte Aaron, lelassítva lépteit, hogy csatlakozzon hozzájuk. Tamara azonnal elhallgatott, pillantása a két fiú közt cikázott. Call tudta, hogy a lány semmit nem fog elmondani Aaronnak, hacsak ő meg nem engedi. Ettől furcsa, melengető érzés támadt a gyomrában. Még soha életében nem voltak barátai, akik megőrizték volna a titkát. Ez elég volt ahhoz, hogy elszánja magát. – Erről – mondta, előhúzta a zsebéből a csuklópántot, és odaadta Aaronnak, aki szemügyre vette, miközben ő elmesélte az egész ügyet: beszélgetését az apjával, annak figyelmeztetését, miszerint Callnek fogalma sincs, micsoda is ő valójában, Alastair Rufusnak küldött levelét, meg a csuklópánthoz mellékelt üzenetet, hogy a mesternek muszáj elfojtania a fiú varázserejét. – Elfojtani a varázserődet? – emelte fel a hangját Aaron. Tamara lepisszegte. A srác ismét suttogóra fogta a hangját. – Miért kérne ilyet Rufustól? Ez őrültség! – Nem tudom – súgta vissza Call, es idegesen lesett előre. Alex meg a többi gyerek mintha egyáltalán nem foglalkozott volna velük, épp felkaptattak egy hatalmas ~ 268 ~
fagyökerekkel átfúrt, alacsony dombra, közben egyre csak Drew–t szólongatva. – Semmit sem értek az egészből. – Hát apukád nyilvánvalóan üzenni akart a csuklópánttal Rufusnak – mondta Tamara. – Jelent valamit. Csak nem tudom, hogy mit. – Talán az a lényeg, hogy kié volt – vetette fel Aaron. Visszaadta a csuklópántot Callnek, aki a kezére csatolta, a sajátja fölé, és ráhúzta a pulcsija ujját. – Olyasvalakié, aki nem végezte el a Magiszteriumot. Aki elhagyta a sulit tizenhat–tizenhét évesen... vagy itt halt meg. – Tamara felhúzta Call ruhaujját, ismét szemügyre vette a pántot, homlokát ráncolva tanulmányozta a kis köveket, rajtuk egy–egy érdemet jelző szimbólummal. – Nem tudom pontosan, hogy mit jelentenek ezek. Kiválóságot valamiben, de miben? Ha ezt tudnánk, akkor előbbre lennénk. És azt sem értem, mit jelent ez a fekete kő. Még sosem láttam ilyet. – Kérdezzük meg Alexet! – mondta Aaron. – Szó sem lehet róla! – vágta rá Call a fejét ingatva, és gyanakodva figyelte a sötétben–hóban caplató diákokat. – Mi van, ha valami baj van velem, és Alex már abból rájön, ha csak meglátja ezt a csuklópántot? – Nincs veled semmi baj – felelte Aaron határozottan. Ám Aaron az a fajta srác volt, aki bízott másokban, és elhitte az ilyesmit. ~ 269 ~
– Alex! – szólt Tamara jó hangosan. – Alex, ide tudnál jönni? – Tamara, ne! – sziszegte Call, ám az idősebb tanonc máris lemaradt a többiektől és odalépett hozzájuk. – Mi az? – faggatta a lányt, kék szeme kíváncsian meredt hármójukra. – Minden rendben? – Csak azt szeretném kérdezni, nem nézhetnénk–e meg a csuklópántodat – mondta Tamara, csillapító pillantást vetve Callre. A fiú lehiggadt. – Ja, oké – egyezett bele Alex, levette a pántot, és átadta a lánynak. Három fémcsík húzódott rajta, az utolsó bronzból volt. Ékkövek is sorakoztak rajta: piros, narancssárga, kék, lila meg vörös színekben. – Ezek mit jeleznek? – érdeklődött Tamara ártatlanul, bár Call gyanította, hogy már tudja a választ. – Különféle feladatok teljesítését. – Alex tényszerűen közölte ezt, nem úgy, mintha dicsekedni akart volna. – Ezt azért kaptam, mert sikeresen oszlattam el tűzzel egy elementált. Ezt meg azért, mert a levegő segítségével illúziót hoztam létre. – Az mit jelent, ha valaki fekete követ kap? – kérdezte Aaron. Alexnek elkerekedett a szeme. Már épp nyitotta a száját, hogy válaszoljon a kérdésre, ám ebben a pillanatban Jasper elkiáltotta magát: – Nézzétek! ~ 270 ~
A szemközti domb tetején éles fény ragyogott fel. Amint odanéztek, fülsiketítő, borzalmas sikoltás hasított az éjszakába. – Maradjatok itt! – parancsolt rájuk Alex, majd futásnak eredt, lefelé bukdácsolva a domb túloldalán. A fény felé rohant. Az éjszakát egyszeriben zaj töltötte be. Call hallotta, hogy más csoportokban is kiáltoznak, a többieket szólítják. Valami átsuhant fölöttük az égen – valami pikkelyes és kígyószerű –, ám Alex nem nézett fel. – Alex! – kiáltotta Tamara, ám az idősebb fiú nem hallotta meg: már elérte a másik dombot, és elindult felfelé az oldalán. A pikkelyes árny a feje fölé ért, hirtelen lecsapott, majd felemelkedett. Most már minden gyerek Alexnek kiáltozott, próbálták figyelmeztetni – mindenki, csak Call nem. Ő futni kezdett, ügyet sem vetve a lábába nyilalló fájdalomra, ahogy a domboldalon csúszkált és bukdácsolt lefelé. Hallotta, hogy Tamara a nevét sikítja, Jasper pedig azt kiabálja neki: – Itt kell maradnunk! Ám Call nem lassított. Az a tanonc akart lenni, akinek Aaron hitte, akivel nincsen semmi baj. Olyan tetteket akart végrehajtani, amikért titokzatos és dicsőséges plecsnit kaphat a csuklópántjára. Bele akarta vetni magát a harcba. ~ 271 ~
Elbotlott egy laza kőben, elesett, és a domb aljáig gurult, beverve a könyökét egy gyökérbe. Na jó – gondolta – nem a legbiztatóbb kezdet. Talpra kecmergett, majd mászni kezdett fölfelé a domboldalon – most már tisztábban látta a környéket, a domb tetejéről sugárzó fényt. Tiszta, éles fény volt, megvilágított minden egyes kavicsot és gödröt. Az emelkedő egyre meredekebb lett, ahogy Call a dombtető felé közeledett; végül térdre esett, négykézláb tette meg az utolsó pár métert, majd felgördült a magaslat sík felszínére. Ekkor elsuhant mellette valami, egy óriási valami, ami felkavarta a levegőt, földet szórva Call arcába. A fiú fulladozott, majd talpra kászálódott. – Segítség! – hallotta egy gyenge hang könyörgését. – Kérlek, segíts! Call körülnézett. Az éles fény eltűnt; csak a csillagok meg a hold világították be a dombtetőt, melyet gyökerek és bokrok kuszasága borított. – Ki van itt? – kérdezte. Hüppögő sírást hallott: – Call? A fiú a hang irányába botladozott, átfurakodva az aljnövényzeten. A többiek, akiket hátrahagyott, a nevét kiáltozták. Call félrerúgott néhány követ, és félig lecsúszott egy kis lejtőn. ~ 272 ~
Egy sötét mélyedésben találta magát, tövises cserjékkel körülvéve. Egy alak hevert összekucorodva a túloldalon. – Drew? – szólt oda neki Call. Az apró termetű fiú küszködve próbált feléje fordulni. Call látta, hogy a fél lába beszorult egy üregbe. Csúnyán kifordult, nagyon fájhatott. Call háta mögött két halványan világító gömb fénylett fel az éjszakában. Hátranézett, és rájött, hogy a másik domb felől szálltak oda, onnan, ahol a többiek álltak. A mélyedésből kinézve alig látta a társait, és nem volt biztos benne, hogy ők látják–e egyáltalán. – Call? – A Drew arcán csillogó könnyek élesen kirajzolódtak a holdfényben. Call odakúszott hozzá. – Beszorultál? – kérdezte. – Na... naná – suttogta Drew. – Megpróbáltam elszökni, de csak idáig jutottam. Szá... szánalmas. Vacogott a foga. Csak egy vékony póló meg farmer volt rajta. Call el sem tudta hinni, hogy elszökött a Magisztériumból ilyen ruhában. – Segíts! – szólt Drew fogvacogva. – Segíts kiszabadulnom! Muszáj továbbmennem! – De hát én ezt nem értem. Mi a baj? Hova fogsz menni? – Nem tudom. – Drew arca eltorzult. – Fogalmad sincs, hogy milyen Lemuel mester. Rájött... rájött, hogy néha nyomás alatt ügyesebb vagyok. Tényleg, sokkal ~ 273 ~
ügyesebb. Tudom, hogy furán hangzik, de én mindig is ilyen voltam. Sokkal jobb eredményt érek el a felmérés közben, mint a sima gyakorlás alatt bármikor. Szóval a mester kitalálta, hogy az lesz a legjobb, ha állandóan nyomás alatt tart. Szinte soha... szinte soha nem alszom. Csak néha hagy enni, és sosem tudom előre, hogy mikor. Folyton ijesztget, szörnyek meg elementálok illúzióját vetíti elém a sötétben, amikor épp egyedül vagyok, és... Én szeretnék fejlődni. Szeretnék jobb mágus lenni, de egyszerűen... — Elfordította a fejét, és nagyot nyelt, ádámcsutkája föl–le járt. — Nem bírom tovább. Call jobban szemügyre vette. Drew valóban nem hasonlított már arra a fiúra, akivel Call egy buszon utazott a Magisztériumba. Soványabb lett. Sokkal soványabb. Látszott, hogy szinte leesik róla a farmerja, csak az öve tartotta, amit egészen a legutolsó lyukig behúzott. Tövig rágta a körmét, és karikás volt a szeme. – Jó, értem – mondta Call. – De ilyen lábbal sehova se tudsz majd menni. – Előrehajolt, és Drew bokájára tette a kezét. Melegnek érezte. Drew felvisított. – Ez fáj! Call a farmer szárából kilógó bokát fürkészte. Feldagadt, belilult. – Szerintem lehet, hogy eltört a lábad. ~ 274 ~
– Ko... komolyan? – Drew hallhatóan pánikba esett. Call önmagában, önmagán túl keresett erőt, lenyúlt a talajra, amin térdelt. A föld meg akar kötni. Érezte, ahogy a föld enged az érintésének, rést képez, amelyen át feltörhet a mágia, akár a víz a tengerpart homokjába kapart lyukon. Magába szívta az erőt, aztán a másik kezébe sugározta, hadd áradjon át az érintésén keresztül Drew bokájába. A fiú felhördült. Call elhúzódott. – Ne haragudj! – Semmi baj. – Drew ámulattal nézett rá. – Már nem fáj annyira. Segítettél. Call most először próbálkozott ilyen varázslattal. Rufus mester beszélt nekik a gyógyításról, de még egyszer sem tanulták, hogyan kell. Mégis sikerült neki. Talán tényleg nem volt vele semmi baj. – Drew! Call! – Alex jelent meg a dombtetőn, egy ragyogó fénygömb követte, glóriaként világítva meg hátulról a fejét. Lebukdácsolt a mélyedéshez vezető lejtőn, kis híján nekiment a két fiúnak. Arca sápadtnak tűnt a holdfényben. Call elhúzódott. – Drew megsérült. Szerintem eltört a lába. Alex a fiatalabb fiú fölé hajolt, és megérintette az üreget, amibe beszorult a lába. Call ostobának érezte ~ 275 ~
magát, amiért neki nem jutott eszébe ez a megoldás: a talaj szétporladt Drew lábfeje körül, és Alex a fiú hóna alá nyúlva kihúzta őt az üregből. Drew felkiáltott fájdalmában. – Nem hallottad, mit mondtam? Eltört a lába... – kezdett tiltakozni Call. – Call! Erre nincs időnk. – Alex letérdelt, hogy a karjába vegye Drew–t. – El kell tűnnünk innen. – Mi... miért? – Drew olyan döbbentnek látszott, mint aki alig van magánál. – Mit történt? Alex szorongva kémlelt körül. Callnek egyszeriben eszébe jutottak a figyelmeztetések, hogy mi minden lappang az iskola barlangrendszerét övező erdőben. – Káoszsújtottak – mondta. – Káoszsújtottak vannak itt.
~ 276 ~
16. FEJEZET
M
ély üvöltés hasított az éjszakába. Alex kimászott a mélyedésből, türelmetlenül intett Callnek, hogy kövesse. A fiú fájó lábbal kaptatott utána. Amikor feljutottak a dombtetőre, Call meglátta Aaront meg Tamarát, akik éppen akkor értek oda, Celia, Jasper meg Rafe közvetlenül mögöttük jöttek. Lihegve kémleltek körül. – Drew! – kapott levegő után Tamara, az Alex karjában heverő, ernyedt fiúra bámulva. – Káoszsújtott állatok – mondta Aaron Alexhez és Callhez lépve. – A domb túlsó oldala felől jönnek... – Milyen állatok? – kérdezte az idősebb tanonc sürgetően. – Farkasok – felelte Jasper, a túloldalra mutatva. Továbbra is Drew–val a karjában Alex megfordult, és rémülten bámult a jelzett irányba. A hold fénye az erdőből előbukkanó, sötét alakokra vetült. Feléjük ~ 277 ~
közeledtek. Öt nyúlánk testű, sovány farkas, bundájuk színe akár a viharos égbolt. A levegőbe szimatoltak, szemükben vad, furcsa fény villant. Alex lehajolt, és óvatosan a földre fektette a sérült fiút. – Figyeljetek ide! – kiáltott oda a többi diáknak, akik ijedten tébláboltak. – Álljatok körbe minket, amíg meggyógyítom Drew–t! A farkasok megérzik a gyengeséget, a sérülést. Meg fognak támadni. – Csak addig kell feltartóztatnunk őket, amíg a mesterek ide nem érnek – mondta Tamara, sietve Alex elé állva. – Ja, csak fel kell tartóztatnunk őket. Sima ügy! – fakadt ki Jasper, de azért ő is beállt a többiek közé a körbe, háttal Alexnek meg Drew–nak. Call azon kapta magát, hogy vállt vállnak vetve áll Celiával meg Jasperrel. A lánynak vacogott a fogva. A káoszsújtott farkasok sorra másztak fel a domboldalon, támadásra készen, árnyékként bukkantak elő a magaslaton. Hatalmasak voltak, sokkal nagyobbak, mint amekkora farkasokat Call valaha el tudott képzelni. Szemük lángolt és örvénylett, megint olyan furcsa érzetet keltve a fiú agyában, azt a viszkető–égető–szomjas érzést. Káosz – gondolta magában. A káosz el akar emészteni. Akármilyen félelmetesek voltak is, minél tovább nézte őket Call, annál inkább úgy vélte, hogy gyönyörű a ~ 278 ~
szemük, akár egy kaleidoszkóp belseje, több ezer szín kavalkádja. Nem bírta levenni róluk a tekintetét. – Call! – Tamara hangja térítette magához: rádöbbent, hogy kilépett a körből, és több mint egy méterrel a többiek előtt áll. Nem hátrált el a farkasoktól. Feléjük tartott. Valaki megmarkolta a csuklóját – Tamara volt az, ijedtnek, ám elszántnak tűnt. – MEGÁLLNÁL végre?! – szólt rá a lány, és elkezdte visszarángatni őt a körbe. Ezek után nagyon gyorsan történt minden. Tamara a többiek felé húzta Callt; a fiú ellenállt. Gyenge lába megbicsaklott, és Call elesett, könyöke fájdalmasan a sziklás talajnak csapódott. Tamara hátralendítette a kezét és olyan mozdulatot tett, mint aki eldobni készül valamit. Egy tűzgömb lövellt ki a tenyeréből, megcélozva az egyik farkast, amelyik hirtelen nagyon közel került hozzájuk. Az állat szőre lángra lobbant, és a farkas felvonított, kivicsorítva hegyes fogait. De nem állt meg – sőt felborzolódott a szőre, mintha szó szerint felvillanyozódott volna. Vörös nyelve kilógott a szájából, ahogy lassan becserkészte őket. Már csak pár méterre volt Calltől, aki küszködött, hogy talpra álljon. Tamara lehajolt, és a hóna alá nyúlva próbálta felhúzni. A káoszsújtottakat nem lehetett úgy elkergetni, mint egy ~ 279 ~
sárkánykígyót. Azoknak semmi sem volt szent, csak a fogak, a vér, meg az őrület. – Tamara! Call! Gyertek vissza! – kiabálta Aaron rémült hangon. A káoszsújtottak egyre közelebb értek, bekerítették Callt és Tamarát, a tanoncok kis csoportjával már nem is foglalkoztak. Alex a körben állt, karjában az eszméletlen Drew–val. Dermedten, kitátott szájjal, tágra nyílt szemmel bámulta őket. Call végre talpra kászálódott, és maga mögé lökte Tamarát. A hozzá legközelebb álló állatra szegezte a tekintetét. A farkas szeme még mindig örvénylett, mintha tűz lángolt volna benne: piros és arany színben forgott. Ennyi volt – gondolta Call. Mintha lelassult volna az agya. Úgy érezte magát, mint aki víz alá került. Apámnak igaza volt. Végig igaza volt. Itt fogunk meghalni. Nem volt dühös... de nem is félt. Tamara küszködve próbálta hátrébb húzni. Ám Call nem bírt megmozdulni. Képtelen volt rá. A létező legfurcsább érzés dübörgött benne, mintha egy csomó növekedett volna a bőre alatt. Érezte, amint az ismeretlen mágus csuklópántja lüktetni kezd a karján. – Tamara – zihálta. – Menj vissza! – Ne! – A lány hátulról megrántotta a felsőjét. Call megtántorodott... a farkas pedig rávetette magát.
~ 280 ~
Valaki – talán Celia, talán Jasper – felsikoltott. A farkas ugrott, félelmetesen és gyönyörűen szelte a levegőt, szőréről szikrák pattogtak. Call felemelte a kezét. Egy árnyék suhant el a fiú előtt: valaki a farkas és közéje állt, egy világos hajú illető, aki megvetette a lábát, és előrenyújtotta mindkét karját, mintha puszta kézzel megállíthatná a vadat. Alex – gondolta Call először kábán, aztán jeges rémület töltötte el, amikor rádöbbent: Aaron. – Ne! – kiáltotta, és barátja felé lendült, ám Tamara nem eresztette. – Aaron, ne! A többi tanonc is kiabált, szólongatták Aaront. Alex otthagyta Drew–t a kör közepén, és feléjük igyekezett. Aaron nem mozdult. Olyan rendíthetetlenül állt, mintha gyökeret eresztett volna. Továbbra is maga elé nyújtotta a karját, tenyérrel előre, és a kezéből füstszerűség áradt: a feketénél is sötétebb, sűrű és gomolygó, és Call tudta – bár fogalma sem volt róla, honnan –, hogy ez a legsötétebb anyag a világon. A farkas felüvöltött és megvonaglott, teste kicsavarodva zuhant a földre, alig egy méterre Tamarától meg Calltől. A szőre égnek állt, szeme őrülten forgott. A többi farkas is vonított meg nyüszített, hangjukkal tovább fokozva az éjszakai tébolyt.
~ 281 ~
– Aaron, mit művelsz? – kérdezte Tamara olyan halkan, hogy Call abban sem volt biztos, hogy Aaron egyáltalán meghallotta. – Ezt te csinálod? Aaron azonban nem reagált. Sötétség ömlött a tenyeréből; haja és ruhája izzadt bőréhez tapadt. A sötétség még gyorsabban kavargott, bársonyos kacsokkal tekeredett a káoszsújtott falka köré. Feltámadt a szél, a fák reszkettek. Megmozdult a lábuk alatt a talaj. A farkasok próbáltak meghátrálni, és elfutni, ám a sötétség körbezárta őket: a sötétség, amely szilárd anyaggá, egyre szűkülő börtönné vált. Call szíve kalapált. Egyszerre lüktetni kezdett benne a rettegés, hogy csapdába ejti ez a sötétség, bekeríti a semmi, és végül eltörli, elnyeli őt. Elemészti. – Aaron! – kiáltotta, ám a viharos szél most már a fák koronáját zörgette, túlharsogva minden más hangot. – Aaron, elég! Call látta a káoszsújtott farkasok sötétben csillogó szemét, rettegő tekintetét. Az állatok egy pillanatra feléje fordultak, szikraként villant tekintetük az éjszakában. Aztán a sötétség beborította őket, és eltűntek. Aaron a földre rogyott, mint akit meglőttek. Térden állva lihegett, fél kezét a gyomrára szorítva, miközben a szél elcsitult, a talaj stabilizálódott. A tanoncok meg sem mukkantak, némán bámulták. Alex ajka mozgott, ám egy ~ 282 ~
szót sem bírt kinyögni. Call kereste a farkasokat, ám ott, ahol voltak, most már csak füstként szertefoszló, zavaros sötétséget lehetett látni. – Aaron! – Tamara otthagyta Callt, és a barátjukhoz sietett. Lehajolt, és a fiú vállára tette a kezét. – Jaj, istenem, Aaron, Aaron... A többi tanonc sutyorogni kezdett. – Mi ez az egész? – kérdezte Rafe panaszos hangon. Mi történt? Tamara Aaron hátát paskolta, csitítóan mormolt valamit a fülébe. Call tudta, hogy neki is oda kellene mennie, de nem bírt megmozdulni. Egyre csak az járt a fejében, hogy nézett ki Aaron, mielőtt a sötétség elemésztette a farkasokat, hogy a fiú mintha megidézett, magához szólított volna valamit – és ez lett a vége. Az öt elemre gondolt. A tűz el akar égni, a víz el akar folyni, a lég fel akar szállni, a föld meg akar kötni. De a káosz, a káosz el akar emészteni. Call hátranézett az összezavarodott diákok felé. A domb mögött, a távolban, fények villantak: a feléjük rohanó mesterek fénygömbjei. Már hallotta is a hangjukat. Drew furcsa képet vágott, sztoikusnak és kissé elveszettnek tűnt, mintha feladta volna a reményt. Könny áztatta az arcát Celia Callre nézett, aztán Aaronra, és megint Callre, mintha azt kérdezte volna tőle: Szerinted jól van? ~ 283 ~
Aaron a kezébe temette az arcát. Call sajgó lába ellenére ezt már nem tudta tétlenül nézni; botorkálva megtette a barátját tőle elválasztó rövid távolságot, es letérdelt mellé. – Jól vagy? – kérdezte. A fiú felemelte a fejét, és lassan bólintott. Még mindig döbbentnek tűnt. Tamara Aaron feje fölött Call szemébe nézett. A lány haja kibomlott, a vállára hullott. Callnek nem rémlett, hogy látta volna már ilyen rendezetlennek. – Te ezt nem érted – mondta Callnek fojtott hangon. – Aaron az, akit annyira kerestek. Ő a... – Tudjátok, még mindig itt vagyok – szólt Aaron feszült hangon. Krétor – fejezte be a mondatot Tamara alig hallhatóan. – Nem vagyok az – tiltakozott Aaron. – Nem lehet. Semmit sem tudok a káoszról. Egyáltalán nem értek hozzá... – Aaron, nyugalom! – szólt közbe egy kedves hang. Call felnézett, és meglepetten látta, hogy Rufus mester az. A többi mester is ott volt, gömbjeik szentjánosbogárnak tűntek, ahogy a diákjaik között járkáltak, hogy meggyőződjenek arról, nem esett–e bajuk. Igyekeztek csillapítani az ijedelmüket. North mester felemelte Drew– t a földről, és most a karjában tartotta. A fiú a mester mellkasának döntötte a fejét. ~ 284 ~
– Én nem akartam... – kezdte Aaron. Szemmel láthatólag nyomorúságosan érezte magát. – Itt volt az a farkas, aztán eltűnt. – Nem tettél semmi rosszat. Megtámadott volna, ha nem cselekedsz. – Rufus mester lehajolt, és óvatosan talpra segítette Aaront. Call meg Tamara hátrébb léptek. – Életeket mentettél meg, Aaron Stewart. Aaron zihált. Láthatóan próbálta összeszedni magát. – Mind engem bámulnak... minden tanonc – motyogta. Call hátrafordult, ám két, hirtelen felbukkanó mester eltakarta előle a többieket. Tanaka mester volt az, meg egy nő, akit látott már egyszer egy aranyéves diákcsapattal, de a nevét nem tudta. – Azért bámulnak, mert te vagy a krétor – mondta a mágusnő, szemét Aaronra szegezve. – Mert képes vagy felhasználni a káosz erejét. Aaron nem felelt. Olyan arcot vágott, mint akit teljesen váratlanul pofon vágtak. – Már vártunk rád, Aaron – mondta Tanaka mester. – Fogalmad sincs, milyen régóta. Aaron egyre feszültebb lett, úgy festett, mint aki menten eliszkol. Hagyják békén! – mondta volna szíve szerint Call. Nem látják, mennyire kiakasztják? Aaronnak igaza volt: most már mindenki őket bámulta – az összezsúfolódó diákok, a mesterek. Még Lemuel és Milagros is elfordultak a tanoncaiktól, és Aaronra ~ 285 ~
meredtek. Csak Rockmaple nem volt már ott – Call úgy gondolta, nyilván visszament a Magisztériumba, hogy ellássa Drew–t. Rufus óvón Aaron vállára tette a kezét. – Haru, Sarita – szólt, Tanaka és a nő felé biccentve –, köszönöm a kedves szavakat. Nem hangzott kimondottan hálásnak. – Gratulálunk! – mondta Tanaka mester. – Egy kretor a tanoncod... ez minden mester álma. – Igencsak keserű hangnemben mondta ezt, és Callben felmerült a gondolat, hogy talán haragszik azért, mert Rufus választhatott elsőnek tanoncokat a vaspróbán. – A krétornak velünk kell jönnie. A mestereknek beszélniük kell vele... – Ne! – szólt Tamara, majd a szájára tapasztotta a kezét, mintha meglepődött volna a saját kirohanásán. – Mármint, én csak. – A diákoknak nagyon nehéz napjuk volt, főleg Aaronnak – mondta Rufus a másik két mesternek. – Ezek a tanoncok, akik közül a legtöbben még csak vasévesek, épp most néztek szembe egy káoszsújtott farkasfalkával. Nem mehetne vissza a fiú lefeküdni? A nő, akit az imént Saritának nevezett, a fejét ingatta. – Nem hagyhatjuk, hogy egy önkontroll nélküli káoszmágus, aki még a saját erejét sem érti, csak úgy szabadon kószáljon. – Úgy hangzott, mintha őszintén sajnálná a dolgot. – Alaposan átvizsgáltuk a környéket, ~ 286 ~
Rufus. Bármi is történt pontosan ezzel a farkasfalkával, az anomália volt. Ami jelenleg a legjobban veszélyezteti Aaront, illetve az összes többi diákot, az maga Aaron. Sarita a kezét nyújtotta a fiú felé. Aaron felnézett Rufusra, az engedélyére várva. A mester bólintott, fáradtnak tűnt. – Menj csak velük! – mondta. Aztán hátralépett. Tanaka mester intett Aaronnak, aki odalépett hozzá. A fiú a két mesterrel az oldalán elindult vissza a Magisztériumba, csupán egyszer állt meg, hogy hátrapillantson Callre és Tamarára. Call akaratlanul is arra gondolt, milyen kicsinek tűnik a barátjuk.
~ 287 ~
17. FEJEZET
A
mint Aaron eltűnt, a többi mester nekiállt sorokba rendezni a diákokat úgy, hogy a vasévesek kerüljenek a csapat közepére, az idősebbek pedig szélre. Tamara meg Call kicsit távolabb álltak, figyelték, ahogy mindenki más fel–alá rohangál. Call kíváncsi volt, vajon a lány is úgy érzi–e magát, mint ő: az eshetőség, hogy valaha is megtalálják a krétort, teljesen távoli, lehetetlen dolognak tűnt; erre Aaron, az ő barátjuk bizonyul annak, akit mindenki keresett. Call hátranézett oda, ahol a farkasok álltak, mielőtt Aaron a semmibe száműzte volna őket, de nem maradt utánuk semmi más, csak hatalmas mancsuk nyoma a hóban. A nyomok még mindig halvány, alig észrevehető fénnyel izzottak, mintha mindegyiket tűz égette volna oda, és a talaj mélyen magába zárta volna a lángot. ~ 288 ~
Miközben Call ezt bámulta, egy apró valami suhant el a fák között, akár egy odavetülő árnyék. A fiú a homlokát ráncolta, erőltette a szemét, de nem látott több mozgást. Bármit vélt is látni, az vagy elment, vagy valójában ott sem volt. Call megborzongott, eszébe jutott az óriási valami, ami elsuhant mellette, amikor Drew felé rohant. Az imént történtek miatt túlságosan érzékeny volt még, a szellő libbenésére is felfigyelt. Talán csak képzelődött. Milagros mester kivált a tanoncok közül, akiket a mágusoknak mostanra sikerült viszonylag rendezett sorokba terelni, és kedves arccal odalépett Tamarához meg Callhez. – Most már vissza kell indulnunk. Nem valószínű, hogy akad a közelben több káoszsújtott, de nem lehetünk biztosak benne. Legjobb lesz, ha sietünk. Tamara, akit Call még nem látott ennyire levertnek, jámboran bólintott, és elindult a hóban. Mindketten beálltak a vaséves diákok közé a csoport közepére, majd elindultak vissza a Magisztériumba. A mesterek körbevették a csapatot, világító gömbjeik fényszilánkokat sugároztak szét a hajnali félhomályban. Celia, Gwenda meg Jasper mentek Callék egyik oldalán, Rafe és Kai a másikon. Jasper ráterítette Drew–ra a szőrmebéléses kabátját, amikor a fiú a földön hevert, ez a tőle szokatlanul kedves gesztus azt eredményezte, hogy most reszketett a dermesztő hajnali hidegben. ~ 289 ~
– Mondta neked Drew, miért szökött el? – kérdezte Celia Calltől. – Te kettesben voltál vele, mielőtt Alex odaért. Mit mondott neked? Call a fejét csóválta. Nem tudta biztosan, vajon titokban tartsa–e ezt. – Nekünk elárulhatod – mondta Celia. – Nem fogjuk kinevetni, nem leszünk szemetek. Gwenda Jasperre pillantott, és megemelte a szemöldökét. – Legalábbis a többségünk nem. Jasper Tamarára sandított, ám a lány nem szólt semmit. Bár Jasper szinte örökösen szemétkedett, látva őt ebben a pillanatban, és emlékezve, milyen jóban volt Tamarával a vaspróba alatt, Call megsajnálta a fiút. Eszébe jutott az éjszaka, amikor meglátta Jaspert a könyvtárban, amint megpróbált lángot lobbantani a kezéből, aztán ráripakodott Callre, hogy tűnjön el. Call kíváncsi volt, vajon Jaspernek is megfordult–e már a fejében, hogy elszökjön, mint Drew. Eszébe jutottak Jasper szavai, miszerint csak az lép le a Magisztériumból, aki beszari. Ez rögtön véget vetett a sajnálkozásának. – Drew azt mondta, hogy Lemuel mester nagyon durván erőltette – mondta Call. – Hogy mivel Drew nyomás alatt jobb teljesítményt nyújt, Lemuel állandóan ijesztgette, hogy még ügyesebb legyen. ~ 290 ~
– Lemuel mindenkivel csinál ilyet: előugrik a fal mögül, mindenfélét kiabál, meg az éjszaka közepén gyakorlatoztat – mondta Rafe. – Nem gonoszkodni próbál. Csak igyekszik kiképezni minket. – Értem – mondta Call, és Drew lerágott körmére meg riadt tekintetére gondolt. – Szóval Drew csak úgy, minden ok nélkül szökött el. Tényleg, mégis ki szalasztaná el azt a lehetőséget, hogy káoszsújtott farkasok falkája üldözze a hóban? – Talán ti nem is tudjátok, milyen rossz volt a helyzet, Rafe – mondta Tamara, és nyugtalannak látszott. – Mivel Lemuel mester veletek nem bánt annyira durván, mint Drew–val. – Drew hazudik – makacskodott Rafe. – Azt mondta, hogy Lemuel mester nem hagyta enni – mesélte Call. – És tényleg soványabbnak tűnik. – Micsoda? – fakadt ki Rafe. – Erről szó sincs. Láttátok őt a menzán, ott volt velünk. Egyébként is, Drew nekem egy szót sem szólt erről. Pedig biztos elmondta volna. Call vállat vont. – Talán nem gondolta, hogy hinnétek neki. És úgy tűnik, igaza volt. – De én... Én nem is... – Rafe a többiekre pillantott, ám ők feszengve kerülték a tekintetét.
~ 291 ~
– Lemuel mester nem valami kedves – mondta Gwenda. – Talán Drew úgy gondolta, nincs más lehetősége, csak elszökni. – A mestereknek nem így kellene viselkedniük – jelentette ki Celia. – Drew szólhatott volna North mesternek. Vagy valaki másnak. – Talán azt hiszi, hogy a mestereknek igenis így kell viselkedniük – felelte Call. – Figyelembe véve, hogy senki sem magyarázta el nekünk, pontosan hogyan is kellene viselkedniük. Erre senki sem tudott mit mondani. Egy darabig némán gyalogoltak, bakancsuk alatt csikorgott a hó. Call a szeme sarkából újra meg újra észrevette az őket kísérő apró árnyat, ami fától fáig suhant. Majdnem megmutatta Tamarának, a lány azonban egy szót sem szólt azóta, hogy a mesterek visszavitték Aaront a Magisztériumba. Mintha teljesen elmerült volna a gondolataiban. Mi lehetett az? Nem tűnt elég nagynak ahhoz, hogy fenyegetést jelentsen. Talán egy kis elementál, mint Warren, amelyik fél felfedni magát. Talán maga Warren volt az, aki szeretett volna bocsánatot kérni, csak nem mert. Bármi is volt, Call egyszerűen nem bírta kiverni a fejéből. Szándékosan lemaradt, végül a csapat sereghajtójaként ballagott. A többiek úgy kimerültek, a történtek annyira elterelték a figyelmüket, hogy észre sem ~ 292 ~
vették, amikor Call pár perccel később besurrant a fák közé. Az erdőben csönd honolt, a kelő nap aranyfénye beragyogta a havat. – Ki van itt? – szólt Call halkan. Szőrös pofa dugta ki az orrát a fák közül. Bolyhos fejű, hegyes fülű teremtmény bukkant elő, káoszsújtott szemmel lesve Callt. Egy farkaskölyök. Az állat halkan nyüszített, majd hátrahúzódott, eltűnt szem elől. Callnek dübörgött a szíve. Lépett egyet előre, majd arca eltorzult, amikor lába alatt megreccsent egy ág. A kisfarkas nem ment messzire. Call néhány lépés után megpillantotta: a kölyök egy fatörzshöz bújt, világosbarna szőrét felborzolta a hajnali szellő. Nyirkos, fekete nóziját a levegőbe emelve szimatolt. Nem látszott fenyegetőnek. Úgy nézett ki, mint egy kutya. Vagyis mint egy kiskutya. – Semmi baj – szólt Call, igyekezett barátságos hangot megütni. – Gyere csak ide! Nem foglak bántani. A kölyök csóválni kezdte pici, bolyhos farkát, majd elindult Call felé az avaron és a havon keresztül. Alig állt a lábán. – Szia, pajti! – mondta Call, még halkabbra véve a hangját. Mindig is szeretett volna egy kutyát, borzasztóan vágyott rá, ám az apukája sosem hagyta, hogy háziállata ~ 293 ~
legyen. Call nem tudott ellenállni, kinyújtotta a kezét, és megsimogatta a kisfarkas fejét, ujjai a szőrébe mélyedtek. A kölyök gyorsabban csóválta a farkát, és nyüszített. – Call! – kiáltotta a csoportból valaki... Celia, jött rá Call. – Mit csinálsz? Hova tűntél? Call karja önkéntelenül mozgott, mintha a fiú dróton rángatott bábu lett volna: kinyújtotta mindkét kezét, megragadta a farkast, és bedugta a kabátja alá. A kölyök szuszogott, apró karmait Call pulcsijába vájva belekapaszkodott a fiúba, miközben ő becipzározta a kabátot. Végignézett magán: úgy vélte, igazából nem is lehet látni, hogy bármi ne stimmelne. Úgy festett, mintha kissé pocakot eresztett volna, mint aki jól befalt a zuzmóból. – Call! – szólongatta megint Celia. A fiú habozott. Teljesen, abszolút biztos volt benne, hogy káoszsújtott állatot behozni a Magisztériumba olyan szabályszegés, amiért kirúgás jár. Talán még a varázserejét is elfojtanák miatta. Őrültség lett volna ilyet tenni. Aztán a kisfarkas felemelte a fejét, és megnyalta Call állát. A fiú visszaemlékezett arra, ahogy a farkasok eltűntek az Aaron által megidézett sötétségben. Talán az egyikük a kölyök édesanyja volt? Lehet, hogy ez a farkas elveszítette az anyukáját... mint Call? ~ 294 ~
A fiú mély levegőt vett, egészen az álláig húzta a kabát cipzárját, majd a többiek után sántikált. – Hol voltál? – kérdezte Tamara, aki végre magához tért ledöbbent állapotából, és most bosszúsnak látszott. – Már aggódtunk. – Beakadt a lábam egy gyökérbe – mondta Call. – Legközelebb kiabálj vagy valami! – Tamara túl fáradtnak és zaklatottnak tűnt ahhoz, hogy alaposabban fontolóra vegye Call sztoriját. Jasper viszont, aki hátranézett a fiúra, furcsa képet vágott. – Épp Aaronról dumáltunk – mondta Rafe. – Arról, milyen fura, hogy nem is tudta, képes káoszmágiát használni. Nekem eszembe se jutott volna, hogy krétor lehet. – Biztos tök ijesztő – mondta Kai. – Mármint az, hogy ugyanazt a mágiát használja, amit a Halál Ellensége. Úgy értem, tuti nem jó érzés, igaz? – Az is csak erő – jelentette ki Jasper felsőbbrendű hangnemben. – Az Ellenséget nem a káoszmágia tette szörnyeteggé. Azért lett ilyen, mert rossz útra térítette őt Joseph mester, és ebbe teljesen beleőrült. – Hogy érted, hogy Joseph mester rossz útra térítette? Az ő tanonca volt? – kérdezte Rafe nyugtalanul, mint aki attól fél, hogy Lemuel mester rémes húzásai talán belőle is gonosztevőt csinálnak. ~ 295 ~
– Ne már, Jasper! Meséld el rendesen a sztorit! – mondta Tamara fáradtan. – Jól van. – felelte Jasper. Úgy tűnt, hálás, amiért a lány hajlandó szóba állni vele. – Mivel vannak köztetek, akik semmit sem tudnak, bár ez irtó ciki – csak úgy mondom – , kezdjük ott, hogy a Halál Ellenségének igazi neve Constantine Madden. – Na, ez jól kezdődik – mondta Celia. – Nem mindenki máguscsaládban nő fel, Jasper. Call mellkasán mocorogni kezdett a kisfarkas. A fiú karba tette a kezét, és remélte, hogy senki nem veszi észre a kabátja alatti mozgást. – Jól vagy? – kérdezte Celia. – Egy kicsit úgy nézel ki, mintha... – Semmi bajom – szögezte le Call. Jasper folytatta: – Constantine–nak volt egy Jericho nevű ikertestvére, és mint minden mágust, aki elég jól teljesít a vaspróbán, tizenkét évesen mindkettőjüket felvették a Magisztériumba. Azokban az időkben sokkal nagyobb hangsúlyt fektettek a kísérletezésre. Joseph mestert, akinek Jericho a tanonca volt, iszonyúan érdekelte a káoszmágia. De ahhoz, hogy elvégezze az összes kísérletet, amit szeretett volna, szüksége volt egy krétorra, mert csak így férhetett hozzá a káosz ürességéhez. Egyedül képtelen volt rá. – Jasper fojtott, hátborzongató ~ 296 ~
hangra váltott: – Képzelhetitek, mennyire boldog volt, amikor kiderült, hogy Constantine krétor. Jerichót nem kellett sokat győzködni, hogy hajlandó legyen a fivére ellensúlyaként szolgálni, és a többi mestert se kellett sokat győzködni, hogy Joseph mester hadd foglalkozzon a két testvérrel külön, a szokásos tanulmányaikon kívül is. A mester a káoszmágia szakértőjévé vált, bár ő maga nem volt képes rá, és Constantine–nak jó sokat kellett tanulnia... – Ez nem hangzik valami jól – mondta Call, és próbált ügyet sem vetni arra, hogy a kabátja alatt a farkaskölyök az egyik gombját harapdálta, ami őrülten csiklandozta. – Hát ja. Tényleg nem – hagyta rá Tamara. – Jasper, ez nem kísértettörténet. Nem kell így előadnod. – Nem adom elő sehogy, pontosan úgy mondom el, ahogy történt. Constantine és Joseph mester egyre inkább megszállottjai lettek annak, hogy mi mindenre képesek a káosz ürességével. Kiszakították az üresség egy–egy darabkáját, és állatokba oltották, így lett belőlük káoszsújtott, mint azok a farkasok a dombon. Távolról átlagos állatoknak tűnnek, ám sokkal agresszívebbek, és az agyuk teljesen összekutyulódik. Ha egy agyba káosz kerül, az megőrül. A káosz olyan, mint... minden és semmi egyszerre. Senki sem képes sokáig együtt élni vele anélkül, hogy megtébolyodna. Egy mókus tuti nem. – Vannak káoszsújtott mókusok? – kérdezte Rafe. ~ 297 ~
Jasper nem felelt. Nagyon belelendült. – Talán ezért tette Constantine, amit tett. Mert megőrjítette a káosz. Nem tudjuk biztosan. Csak azt tudjuk, hogy megpróbálkozott egy olyan kísérlettel, amivel még soha senki. Túl nehéznek bizonyult. Majdnem végzett Constantine–nal, és elpusztította az ellensúlyát. – Mármint a testvérét – mondta Call. A mondat végén kicsit furcsa lett a hangja, mert a farkas ezt a pillanatot választotta ki, hogy abbahagyja a harapdálást, és nekiálljon a mellkasát nyalogatni. Call biztos volt benne, hogy a kölyök jól összenyálazza. – Igen. Jericho a kísérletezésre használt terem padlóján végezte. Azt mondják, hogy a szelleme... – Hagyd abba, Jasper! – szólt rá Tamara. Egy másik vaséves lányt karolt át, akinek már lefelé görbült a szája. – Na mindegy. Szóval Jericho meghalt. És talán azt hinnétek, hogy ez leállította Constantine–t, de csak még jobban eldurvult miatta. Rögeszmésen kereste a módját, hogyan kelthetné életre a fivérét. Hogyan támaszthatná fel a holtakat a káoszmágia segítségével. Celia bólintott. – Halottidézés. Az szigorúan tilos. – Constantine nem volt képes rá. Viszont sikerült élő emberekbe erőltetnie a káosz varázsát, belőlük lettek az első emberi káoszsújtottak. Úgy tapasztalta, hogy a káosz ~ 298 ~
kiűzte az emberek lelkét, így már azt sem tudták, hogy kik is ők valójában. Gondolkodás nélkül engedelmeskedtek neki. Constantine nem ezt akarta elérni, és talán nem is szándékosan tett velük ilyet, de mégsem hagyta abba a kísérletezést. Végül a többi mester rájött, hogy mit művel. Megpróbálták kitalálni a módját, hogyan foszthatnák meg a varázserejétől, de nem tudták, hogy Joseph mester még mindig hű hozzá. Joseph mester kijuttatta a Magisztériumból: kirobbantotta az iskola egyik falát, és magával vitte Constantine–t. Egy csomó ember azt mondja, hogy a robbanás kis híján megölte mindkettőjüket, és hogy Constantine–on borzalmas hegeket hagyott. Azóta ezüstmaszkot visel, hogy eltakarja a sebhelyeit. Az általa káoszsújtottá tett állatok szintén elmenekültek a robbanáskor, ezért van belőlük ilyen sok a környező erdőben. – Szóval azt mondod, hogy a Halál Ellensége a Magisztérium miatt olyan, amilyen – mondta Call. – Nem – tiltakozott Jasper. – Én egyáltalán nem... Meglátták a küldetési kaput, ez elvonta Call figyelmét, mivel azzal kecsegtette, hogy amint visszaér a szobájába, milliószor könnyebb lesz elrejtenie a farkast. Legalábbis mindazok elől, akik nem a lakótársai. Mindenesetre szerezni fog a farkasnak egy kis vizet meg élelmet, aztán... aztán majd kitalálja a többit. ~ 299 ~
A kapu kinyílt. Áthaladtak A tudás és a cselekedet egy és ugyanaz felirat alatt, belépve a Magisztérium barlangjába, ahol meleg fuvallat csapta meg Callt, újabb dilemmát okozva neki. Odakint majd megfagyott. Idebent, ahogy a szobájuk felé caplattak, a fiúnak állig becipzározott kabátjában rohamos ütemben lett egyre jobban melege. – Szóval mit akart Constantine? – kérdezte Rafe. – Mi? – értetlenkedett Jasper. – A sztoridban azt mondtad, hogy „nem ezt akarta elérni”. A káoszsújtottakkal kapcsolatban. Miért nem? – Mert vissza akarta kapni a testvérét – mondta Call. El sem bírta hinni, hogy Rafe ennyire nehéz felfogású. – Nem akart helyette valami... zombit. – Nem zombik – ellenkezett Jasper. – A káoszsújtottak nem esznek embert. Nekik nincsenek emlékeik, nincs személyiségük. Egyszerűen... üresek. Már a vaséves lakrészek közelébe értek, a folyosón parázstartók sorakoztak, bennük tüzes, világító kövekkel. Call rémesen túlhevült a mellkasához szorított, jó nagy, szőrös teremténytől. A farkas ráadásul a nyakára fújta meleg lélegzetét. Ami azt illeti, a fiú úgy sejtette, a kölyök elaludt. – Honnan tudsz te ilyen sokat a Halál Ellenségéről? – csattant fel Rafe éles hangon. Call nem hallotta Jasper válaszát, mivel Tamara a fülébe sziszegett. ~ 300 ~
– Jól vagy? – kérdezte. – Szinte már lila a fejed. – Semmi bajom. A lány végigmérte. – Csak nincs valami a kabátod alá gyömöszölve? – A sálam – felelte, reménykedve, hátha a lány nem emlékszik, hogy nem is vett fel sálat. Tamara a homlokát ráncolta. – Mégis miért? A fiú vállat vont. – Fáztam. – Call... De addigra már elértek a lakrészükhöz. Call végtelen megkönnyebbüléssel kocogtatta meg csuklópántjával az ajtót, ami kinyílt kettőjük előtt. Tamara még nagyban integetett a többieknek, ám Call bevágta maguk után az ajtót, és a szobája felé botladozott. – Call! – szólt a lány. – Nem gondolod, hogy nekünk... nem is tudom, beszélnünk kéne? Aaronról? – Majd később – zihálta Call, félig beesve a hálószobájába, és berúgva maga után az ajtót. Háttal lerogyott az ágyra. Amint lefeküdt, a farkas kidugta a fejét a kabátjából és körülnézett. Miután a fiú kiengedte a ruhája alól, a kölyök láthatóan vad izgalommal körözött a szobában, karmai hangosan csattogtak a kövön. Call imádkozott, hogy Tamara meg ne hallja a zajt, miközben a kisfarkas bedugta az orrát az ~ 301 ~
ágya alá, körbeszaglászott a ruhásszekrényében, valamint megböködte a pizsamáját, amit a fiú ledobott a padlóra, amikor álmából felverve gyorsan felöltözött. – Rád férne egy fürdő – mondta az épp hempergő farkasnak. Az állat megdermedt, lába megállt a levegőben, és a farkát csóválta, nyelve oldalt kilógott a szájából. Ahogy Call lenézett a kölyök furcsa, örvénylő szemére, eszébe jutottak Jasper szavai. Nincsenek emlékeik, nincs személyiségük. Egyszerűen... üresek. Ám a farkasnak bőven volt személyisége. Ami azt jelentette, hogy Jasper talán nem is tudott annyit arról, mit jelent káoszsújtottnak lenni, mint hitte. Talán valóban üresek voltak, ha az Ellenség tette olyanná őket, talán egész életükben üresek is maradtak, de ez a kölyök eleve káosszal a bensőjében született. Úgy nőtt fel. Nem olyan volt, amilyennek hitték. Az édesapja szavai jutottak eszébe. Megborzongott, aminek semmi köze nem volt a hideghez. Fogalmad sincs, mi vagy. Ezt a gondolatot elhessegetve Call bemászott az ágyba, lerúgta a bakancsát, majd a párnába fúrta az arcát. A farkas felugrott hozzá, fenyőtű és frissen feltúrt föld szagát árasztva. Call pár másodperc erejéig attól félt, hogy az állat meg fogja harapni. De aztán a kölyök melléje telepedett, előbb kétszer körbefordult, aztán Call ~ 302 ~
hasára feküdt. Call a káoszsújtott farkas súlyát és melegét érezve, pillanatok alatt álomba merült.
~ 303 ~
18. FEJEZET
C
all azt álmodta, hogy csapdába esett egy hatalmas, szőrös párna alatt. Szédelegve ébredt, hadonászott a karjával, és majdnem eltalálta a farkaskölyköt, aki a mellkasán kucorgott, és óriási, esdeklő, tűzszínű szemével meredt rá. Iszonyú erővel tört rá a felismerés, mit is tett, s olyan gyorsan gördült ki a farkas alól, hogy lecsúszott az ágyról és a padlóra zuhant. Beverte a térdét a hideg kőpadlóba, és a fájdalom végképp magához térítette. Azon kapta magát, hogy a földön térdel, egyenesen a kisfarkas szemébe bámulva, aki az ágy szélére mászott, és őt figyelte. – Mruf – morgott a kölyök. – Pssszt! – pisszegte Call. Kalapált a szíve. Mégis mit művelt? Tényleg becsempészett egy káoszsújtott állatot a ~ 304 ~
Magisztériumba? Ennyi erővel akár meztelenre is vetkőzhetett volna, és zuzmóval beborítva a testét végigrohanhatott volna a barlangrendszeren, azt kiabálva: CSAPJATOK KI! KÜDJETEK HAZA!
FOJTSÁTOK
EL
AZ
ERŐMET!
A kölyök nyüszített. Callre szegezett szemei tűzkerekek módjára forogtak. Kidugta a nyelvét, aztán visszahúzta. – Egek! – motyogta Call. – Éhes vagy, mi? Oké. Kerítek neked valami ennivalót. Maradj itt! Igen. Pontosan itt. Felállt, és az éjjeliszekrényen álló régimódi vekkerre nézett. Már délelőtt tizenegy óra volt, de az iskolai jelzés még nem szólalt meg. Fura. A fiú halkan kinyitotta az ajtót... és azonnal szembe találta magát Tamarával, aki már egyenruhát viselt, és épp a társalgó asztalánál ülve reggelizett. A kínálat ínycsiklandóan normálisnak tűnő dolgokból állt: vajas pirítós, kolbász, szalonna, rántotta és narancslé. – Visszajött már Aaron? – kérdezte Call, gondosan becsukva maga mögött a hálószoba ajtaját, és úgy dőlve neki, amit laza póznak remélt. Tamara lenyelt egy falat pirítóst, és megrázta a fejét. – Még nem. Celia itt járt az előbb, és azt mondta, hogy ma egyik órát sem tartják meg. Fogalmam sincs, mi van. ~ 305 ~
– Asszem, fel kéne öltöznöm – mondta Call, majd az asztal felé nyúlt, hogy elvegyen egy kolbászt. Tamara rámeredt. – Jól vagy? Kissé furán viselkedsz. – Semmi bajom. – Call megragadott még egy kolbászt. – Egy perc és jövök. Beslisszolt a szobájába, ahol a farkas épp egy ruhakupacon heverészett, lábát a levegőben lengetve. Amint meglátta Callt, talpra ugrott, és odakocogott hozzá. A fiú visszafojtott lélegzettel kínálta fel az egyik kolbászt. A kölyök befalta az ennivalót, egyszerre bekapta az egészet. Call a másik kolbászt is odanyújtotta neki, és elszoruló szívvel figyelte, ahogy az is ugyanolyan gyorsan eltűnt, mint az első. A farkas a száját nyalogatta, és reménykedve várt. – Öhm – nyögte Call –, nincs több kajám. Várj egy kicsit, hozok még valamit! Tiszta egyenruhát venni elméletileg nem tartott volna tovább pár másodpercnél, de nem úgy, hogy közben egy farkas ugrabugrál a szobában. A kolbászoktól új erőre kapott kölyök ellopta Call bakancsát, és a cipőfűzőjénél fogva berángatta az ágy alá, a bőrt rágcsálva. Aztán amikor a fiúnak végre sikerült visszaszereznie a bakancsát, a kisfarkas ráharapott a nadrágja szárára, és játékosan húzgálni kezdte. ~ 306 ~
– Ne már! – könyörgött Call, a nadrágot rángatva, ám a farkas ettől csak egyre vígabb lett. Odaugrott a fiú elé, izgatottan várva a további játékot. – Mindjárt jövök! – ígérte Call. – Csak maradj szépen csöndben! Aztán majd kicsempészlek sétálni. A farkas oldalra döntötte a fejét, aztán megint a hátára hengeredett. Call a lehetőséget kihasználva elhagyta a szobát, gyorsan becsukva maga után az ajtót. – Á, remek! – mondta Rufus mester, aki a túloldali faltól elfordulva most szembenézett a fiúval. – Már el is készültél. Indulnunk kell a gyűlésre. Call majdnem szívbajt kapott a mester láttán. Tamara, aki épp morzsákat söpört le az egyenruhájáról, furcsa pillantást vetett a fiúra. – De még nem is reggeliztem – tiltakozott Call, a maradék ételre nézve. Ha még néhány marék kolbászt a szobájába tudna csempészni valahogy, akkor a farkas kibírná addig, amíg ő vissza nem ér erről az akármilyen gyűlésről. Az előző sulijában gyakran tartottak egyórás előadásokat arról, hogy milyen rossz dolgok történnek azokkal, akik rosszat csinálnak, meg hogy miért helytelen a szekálás, sőt, egyszer még a poloska borzalmairól is. Call úgy vélte, ez nem ilyesmi lesz, de remélte, hogy hamar véget ér. Teljesen biztos volt benne, hogy a kölyköt nagyon–nagyon hamar meg kellene sétáltatni. Különben ~ 307 ~
– nos, tudta, sokkal jobban teszi, ha nem is fontolgatja a következményeket. – Az előbb ettél meg két kolbászt – szólt Tamara, nem javítva a helyzetén. – Nem úgy tűnik, mintha éheznél. – Na, tessék – szólt Rufus mester szárazon. – Ez esetben szedd a lábad, Callum! A Mágusok Tanácsának néhány képviselője is jelen lesz. Nem szeretnénk elkésni, hiszen biztos vagyok benne, hogy kitaláljátok, miről lesz szó a gyűlésen. Call rásandított. – Aaronról? – kérdezte, ám Rufus mester nem válaszolt, csak kivezette őket a folyosóra, ahol csatlakoztak a barlangrendszerben hömpölygő emberáradathoz. Call úgy gondolta, eddig még soha nem látott ilyen sok embert az iskola folyosóin. Rufus mester besorolt egy csapat idősebb diák meg a mestereik mögé, akik déli irányba tartottak. – Te tudod, hova megyünk? – kérdezte Call Tamarától. A lány nemet intett. Már hetek óta nem viselkedett olyan komolyan, mint most. Callnek eszébe jutott, hogy előző éjjel Tamara a karjába kapaszkodva próbálta elrángatni őt a káoszsújtott farkastól. Az életét kockáztatta érte. A fiúnak még soha nem volt olyan barátja, mint Tamara. Még soha nem voltak olyan barátai, mint Tamara meg Aaron. Most, hogy végre voltak ilyen barátai, nem egészen tudta, mit is kezdjen velük. ~ 308 ~
Egy kör alakú előadóteremben találták magukat, amelynek kerek pódiuma körül végig kő lelátó magasodott. Leghátul Call olívazöld egyenruhás férfiak és nők gyülekezetét pillantotta meg, úgy sejtette, ők a tanácstagok, akikről Rufus beszélt. A mester a lelátó egyik alsó sorához vezette őket, és itt végre meglátták Aaront. A fiú a legelső sorban ült, North mester mellett, éppen elég messze ahhoz, hogy Call ne tudjon beszélni vele anélkül, hogy felemelné a hangját. Igazából csak a tarkóját látta. Borzas, szőke haja felállt. Aaron úgy festett, mint mindig. A krétorok egyike. Krétor. Rém vészjósló címnek tűnt. Call visszagondolt arra, ahogy az árnyak tegnap éjjel körbefonták a falkát, és hogy milyen rémültnek tűnt Aaron, miután az egész véget ért. A káosz el akar emészteni. Ez az erő látszólag egyáltalán nem illett a mindenkit kedvelő és mindenki által kedvelt Aaronhoz. Inkább olyasvalakihez illett volna, mint Jasper, aki valószínűleg irtóra csípné, ha a sötétségnek dirigálhatna, és fura állatokat tömhetne tele a káosz varázsával. Rufus mester felemelkedett és felment a pódiumra, majd a közepén álló pulpitushoz lépett. – Magisztériumi diákok és tisztelt tanácstagok! – szólt. Sötét szeme a helyiséget pásztázta. Call úgy érezte, ~ 309 ~
mintha a mester tekintete egy pillanatra megakadt volna rajta meg Tamarán, mielőtt továbbsiklott volna. – Mind ismeritek a történelmünket. Mióta az elődünk, Philippus Paracelsus megalapította az első Magisztériumot, több ilyen iskola létezik. Azért vannak, hogy megtanítsák a fiatal mágusokat kordában tartani az erejüket, hogy ápolják a tanulás, mágia és béke közösségét, valamint hogy olyan erőt tápláljanak, amellyel megvédhetjük a világunkat. – Mindannyian ismeritek a Halál Ellenségének történetét – folytatta. – A legtöbben vesztettetek el családtagokat a nagy csatában vagy a fagyos mészárlásban. Mind tisztában vagytok az egyezménnyel is, a Tanács és Constantine Madden között létrejött fegyverszünettel, ami biztosítja, hogy ha nem támadjuk meg őt vagy az embereit, ő sem fog megtámadni minket. – És közületek sokan – tette hozzá, ismét körbenézve a lelátón – úgy vélik, hogy az egyezmény helytelen. A közönség soraiból morajlás hallatszott. Tamara odakapta a fejét, ahol a tanácstagok ültek, és szorongó arckifejezése láttán Call rádöbbent, hogy a lány szülei is az olívazöld egyenruhások között vannak. Már látta őket egyszer, a vaspróbán. Most úgy ültek, mintha nyársat nyeltek volna, hűvös arckifejezéssel meredtek Rufusra. Call érezte a belőlük áradó rosszallást. ~ 310 ~
– Az egyezmény azt jelenti, hogy bíznunk kell a Halál Ellenségében: bíznunk abban, hogy nem fog megtámadni minket, hogy a csatározás felfüggesztését nem az erői növelésére használja fel. Ám az Ellenségben nem lehet megbízni. A tanácstagok halkan zúgolódtak. Tamara édesanyja a férje karjára tette a kezét; a férfi megpróbált felemelkedni a helyéről. Tamara dermedten bámult maga elé. Rufus mester felemelte a hangját. – Nem bízhatunk az Ellenségben. Ezt olyan emberként mondom, aki ismerte Constantine Maddent, amikor még a Magisztérium diákja volt. Mostanáig nem vettünk tudomást arról, hogy egyre gyakrabban támadnak meg minket elementálok – legutóbb tegnap éjjel, alig néhány méterre a Magisztérium kapujától hogy egyre többször éri támadás a szállítmányainkat és a menedékeinket. Nem azért nem vettünk tudomást minderről, mert hinnénk Constantine Madden ígéreteinek, hanem azért, mert az Ellenség krétor: egy azon kevesek közül, akik képesek uralni a káosz varázsát. Káoszsújtottjai a harcmezőn legyőzték korunk egyetlen másik krétorát. Mindig is tudtuk, hogy krétor nélkül védtelenek vagyunk az Ellenséggel szemben, és Verity Torres halála óta várjuk, hogy új krétorunk szülessen. Sok diák kíváncsian dőlt előre. Nyilvánvalóvá vált, hogy bár néhányan hallották, mi történt tegnap éjjel az ~ 311 ~
iskola közelében, vagy maguktól is tudták, mert ott voltak, a többség csak most kezdte felfogni, mit készül mondani Rufus mester. Call látta, hogy egy csapat ezüstéves odahajol Alexhez, egyikük a tunikája ujját húzgálja, és azt tátogja: Te tudod, mi van? A fiú a fejét ingatta. A tanácstagok közben egyre csak zúgolódtak egymás között. Tamara apukája visszaült a helyére, de nagyon dühös képet vágott. – Örömmel jelentem be – mondta Rufus –, hogy felfedeztük egy krétor létezését, méghozzá pontosan itt, a Magisztériumban. Aaron Stewart, állj fel, kérlek! Aaron felállt. Fekete egyenruhát viselt, és olyan karikás volt a szeme a kimerültségtől, mintha monoklija lett volna. Callnek eszébe jutott, hogy talán egyáltalán nem hagyták aludni. Arra gondolt, milyen kicsinek tűnt Aaron tegnap éjjel, amikor elvezették a dombtól. Most is aprónak látszott, pedig ő volt az egyik legmagasabb gyerek a vasévesek között. A közönség soraiban többen is hangosan felszisszentek, sokan sugdolózni kezdtek. Aaron pár másodpercig idegesen nézegetett körbe, aztán már épp visszaült volna, ám North mester a fejét rázta, és intett neki, hogy maradjon állva. Tamara ökölbe szorította a kezét az ölében, és tekintete nyugtalanul cikázott Rufus mester meg néma, elhúzott szájú szülei között. Call még soha életében nem örült ~ 312 ~
ennyire, hogy nem ő áll a figyelem középpontjában. Mintha az egész teremben mindenki Aaront falta volna a szemével. Egyedül Tamara volt valami mással elfoglalva, valószínűleg azért aggódott, mert a szülei úgy festettek, mint akik menten felrohannak a pódiumra, és agyonverik Rufus mestert egy sztalaktittal. Az egyik tanácstag lejött a legfelső sorból. A pódiumra vezette Aaront. Amikor a fiú észrevette Tamarát meg Callt, kicsit elvigyorodott, megemelve a szemöldökét, mintha azt akarná mondani: Ez tiszta őrület! Call érezte, hogy felfelé görbül a szája sarka. Rufus mester elhagyta a pódiumot, leült Aaron megüresedett helyére, North mester mellé. North odahajolt hozzá, és a fülébe súgott valamit. Rufus bólintott. A teremben lévő összes ember közül North mester volt az egyetlen, aki csöppet sem tűnt meglepettnek Rufus mester beszéde hallatán. – A Mágusok Tanácsa hivatalosan igazolni kívánja, hogy Aaron Stewart képes a káoszmágiára. Ő a mi krétorunk! – A tanácstag elmosolyodott, ám Call látta, hogy mosolya erőltetett. Valószínűleg magába fojtotta, amit Rufus mesternek szeretett volna válaszolni; láthatóan a Tanács egyik tagjának sem tetszett a beszéde. Szavai hallatán azonban tapsvihar tört ki, Call és Tamara vezetésével, akik úgy dobogtak meg fütyültek, mintha ~ 313 ~
hokimeccsen lettek volna. A taps abba sem maradt, amíg a tanácstag le nem intette őket. – Nos – folytatta a férfi reméljük, hogy mindannyian megértitek a krétorok jelentőségét. Aaron az egész világért felel. Egyedül ő képes jóvátenni a magát Halál Ellenségének nevező krétor okozta kárt, megszabadítani a földet a káoszsújtotta állatok fenyegetésétől, és megóvni minket az árnyaktól. Neki kell gondoskodnia arról, hogy az egyezményt továbbra is betartsák, hogy béke uralkodhasson. – A tanácstag ekkor megengedte magának, hogy sötét pillantást vessen Rufus mester irányába. Aaron láthatóan nagyot nyelt. – Köszönöm szépen. Meg fogok tenni minden tőlem telhetőt. – Ám a nehéz utat senki sem járja egyedül – folytatta a tanácstag, és a többiekre nézett. – Az összes diáktársad felelőssége lesz, hogy vigyázzon rád, támogasson, és megvédjen. Nehéz teher krétornak lenni, de Aaronnak nem kell majd egyedül cipelnie ezt a terhet, igaz? – Az utolsó szónál a tanácstag felemelte a hangját. A közönség ismét tapsolt, ezúttal önmagának, ígéretként. Call olyan hevesen tapsolt, ahogy csak bírt. A tanácstag egyenruhája zsebébe nyúlt, és előhúzott egy sötét követ, majd Aaron felé nyújtotta. ~ 314 ~
– Ezt több mint egy évtizede őrizgetjük, és nagy megtiszteltetés a számomra, hogy én adhatom át neked. Mint láthatod, ez egy képességet jelző kő, amit egy tanonc azzal érdemel ki, hogy képes uralni egy bizonyos elemet. A te köved fekete ónix, a káosz ürességének jelképe. Call előrehajolt, hogy jobban lásson, és szíve zakatolni kezdett. Ugyanis a tanácstag tenyerében lévő kő az ikertestvére volt annak, ami az édesapja által Rufus mesternek küldött csuklópántot díszítette. Amit azt jelentette, hogy a pánt valaha egy krétoré volt. Call apjának addigi élete során csupán két káoszmágus született, kettőjük közül az egyik lehetett egykor a csuklópánt tulajdonosa: Verity Torres vagy Constantine Madden. Call abbahagyta a tapsolást. Keze az ölébe hullott.
~ 315 ~
19. FEJEZET
A
ceremónia után Aaront azonnal magával rángatták a Tanács tagjai. Rufus mester ismét szólásra emelkedett, hogy bejelentse, aznap nem lesz tanítás. A diákok ennek hallatán még annál is izgatottabbnak tűntek, mint amikor kiderült, hogy Aaron krétor. A gyerekek rögtön szét is széledtek, legtöbben a nagyterem felé igyekeztek, így Call meg Tamara kettesben indultak vissza a szállásukra, a tündöklő kristályokkal bevilágított, kígyózó alagutakon át. Tamara izgatottan fecsegett útközben, láthatóan megkönnyebbült, amiért a szülei nem kaptak hajba nyilvánosan Rufus mesterrel, és mintha eleinte észre sem vette volna, hogy Call leginkább csak morgással meg semmitmondó hümmögéssel reagál a szavaira. A lány egyértelműen úgy hitte, hogy Aaron krétorsága ~ 316 ~
mindhármuk számára csodálatos lesz. Azt mondta, hogy nekik nem kell a politikával foglalkozniuk, csakis arra érdemes gondolniuk, hogy mostantól milyen különleges bánásmódban részesülnek majd, és a legeslegjobb küldetésekre mehetnek. Éppen arról magyarázott Callnek, hogy egy szép napon majd egy vulkán láváján fog sértetlenül járkálni, amikor végre félbeszakította az ömlengést, és csípőre tette a kezét. – Te meg miért vagy ilyen nehézkes? – faggatta Callt. A fiút sértődötten kérdezett vissza: – Nehézkes? – Azt hinné az ember, hogy nem örülsz Aaron krétorságának. Ugye nem vagy rá irigy? Annyira téves nyomon járt, hogy Call egy percig csak hebegni–habogni bírt. – Ja, irtóra vágyom rá, hogy ki kelljen állnom mindenki elé, és úgy bámuljanak, mintha... mintha... – Tamara? Jasper állt az ajtajuk előtt, úgy tűnt, szörnyen érzi magát. Tamara kihúzta magát. Callt mindig lenyűgözte, hogy képes száznyolcvan centi magasnak mutatni magát, pedig valójában még őnála is alacsonyabb volt. – Mit akarsz, Jasper?
~ 317 ~
Úgy hangzott, bosszús, amiért nem vallathatja tovább Callt. A fiú most először arra gondolt, hogy talán még Jasper is jó valamire. – Beszélhetnék veled? – kérdezte a fiú. Olyan rémesen festett, hogy Call őszintén megsajnálta. – Van egy csomó plusz feladatom, és... nagyon jól jönne a segítséged. – Az enyém nem? – kérdezte Call, arra a bizonyos könyvtári éjszakára gondolva. Jasper ügyet sem vetett rá. – Kérlek, Tamara! Tudom, hogy szemét voltam, de szeretném, ha megint barátok lehetnénk. – Nem velem voltál szemét – felelte a lány. – Kérj bocsánatot Calltől, és meggondolom! – Bocs – szólt Jasper a földet bámulva. – Hagyjuk! – közölte Call. Nem volt rendes bocsánatkérés, és Tamara még csak nem is tudott arról az esetről, amikor Jasper kiabálva elűzte őt a könyvtárból, úgyhogy nem érezte kötelezőnek az elfogadását. Ám arra jutott, ha Tamara Jasperrel megy, akkor ő időt nyer, hogy kezdjen valamit a kisfarkassal. Márpedig őrülten szüksége volt némi időre. – Segítened kéne neki, Tamara. Nagyon–nagyon–nagyon sok segítségre szorul. – Jasper szemébe nézett. Tamara felsóhajtott.
~ 318 ~
– Jó, oké, Jasper, legyen! De udvariasnak kell lenned a barátaimhoz is, nemcsak hozzám. Nem akarok több gúnyos kis megjegyzést hallani! – Na és Call? – tiltakozott Jasper. – Ő folyton gúnyos megjegyzéseket tesz! Tamara egyik fiúról a másikra nézett. Felsóhajtott. – Mi lenne, ha mind a ketten leszoknátok a gúnyos megjegyzésekről? – Soha! – jelentette ki Call. Tamara a szemét forgatta, és követte Jaspert a folyosón, megígérve Callnek, hogy majd vacsoránál találkoznak. Így Call kettesben maradt a szobájában egy izgága, káoszsújtott farkassal. Felemelte a farkast, és tiltakozó vakkantásaival nem törődve megint a kabátja alá dugta. A küldetési kapuhoz igyekezett, a lehető leggyorsabban ment, amennyire csak a lába engedte. Félt, hogy a kapuhoz vezető ajtó be lesz zárva, de kiderült, hogy könnyű kinyitni belülről. A fémkapu be volt csukva, de Callnek nem is kellett kimennie a Magisztériumból. Remélve, hogy senki nem látja meg, kiengedte a kölyköt a kabátja alól. A kisfarkas körbesomfordált, idegesen nézegette a kaput, a levegőbe szagolt, majd végül lepisilt pár elfagyott gyomot. Call adott neki még néhány percet, majd felkapta, és visszadugta a kabátja alá. ~ 319 ~
– Gyere szépen! – mondta a kölyöknek. – Vissza kell mennünk, mielőtt még meglát valaki. És mielőtt még valaki kidobja a reggeli maradékát. Visszaindult a folyosókon át, előregörnyedve, valahányszor diákokkal találkozott, hogy észre ne vegyék a kabátja alatti mocorgást. Amint odaért a szállásukra, a farkas rögtön kiugrott a rejtekhelyéről. Aztán kiszolgálta magát: feldöntötte a szemetest, és kiette belőle Tamara reggelijének maradékát. Callnek végül sikerült visszaterelnie a farkast a szobájába, hozott neki egy tálka vizet, két nyers tojást meg egy szál hideg kolbászt, ami a konyhapulton maradt. A kölyök befalt mindent, tojáshéjastul–mindenestül. Aztán kötélhúzást játszottak az egyik takaróval. Épp, amikor Call magához rántotta a takarót, és a farkas ismét nekilendült volna, a fiú meghallotta, hogy nyílik a bejárati ajtó. Valaki bejött a társalgójukba. Call megdermedt. Próbálta kitalálni, hogy vajon Tamara tapasztalta–e meg újfent, milyen szemét Jasper, és máris visszatért, vagy Aaron érkezett meg. A csöndben jellegzetes zaj ütötte meg a fülét: valami a falhoz csapódott. A farkas leugrott az ágyról, és bebújt alá, halkan nyüszítve. Call halk léptekkel az ajtóhoz ment. Kinyitotta, és Aaront pillantotta meg, aki a kanapén ült, és épp levette ~ 320 ~
az egyik bakancsát. A másik a helyiség túloldalán hevert. Koszfolt csúfította el a falat ott, ahol a cipő nekicsapódott. – Ööö..., jól vagy? – kérdezte Call. Aaron meglepetten nézett rá. – Azt hittem, egyikőtök sincs itt. Call megköszörülte a torkát. Különös feszengés lett úrrá rajta. Nem tudta, Aaron vajon itt marad–e velük most, hogy kiderült, ő a krétor, vagy átköltözik majd valami spéci, szigorúan a világot megmentő hősöknek fenntartott magánkéglibe. – Hát, Tamara elment valahova Jasperrel. Azt hiszem, megint haverok. – Mindegy – mondta Aaron, még csak nem is tettetve érdeklődést. Pedig általában szívesen beszélgetett ilyesmiről. Call más dolgokról is szeretett volna beszélni Aaronnal, például a farkasról, Tamara szüleinek furcsa viselkedéséről, az Aaron csuklópántjára került fekete kőről, meg arról, hogy mit árult el ez arról a pántról, amit Call édesapja küldött Rufusnak, ám a fiú azt sem tudta, hol kezdje. Vagy, hogy elkezdje–e egyáltalán. – Na szóval – vágott bele –, biztos tök izgatott vagy emiatt az egész... káoszmágiás dolog miatt. – Aha – válaszolta Aaron. – Totál fel vagyok dobva. Call pontosan kihallotta szavaiból a maró gúnyt. Egy pillanatra el sem tudta hinni, hogy Aaron így beszél. ~ 321 ~
Pedig tényleg a bakancsát bámulta és a fogát csikorgatta. Láthatóan fel volt zaklatva. – Akarod, hogy magadra hagyjalak, hadd hajítsd el a másik cipődet is? – kérdezte Call. Aaron mély lélegzetet vett. – Bocs – mondta az arcát dörgölve. – Csak nem is tudom, akarok–e krétor lenni. Callt ez úgy meglepte, hogy egy pillanatra semmilyen válasz nem jutott eszébe. – Miért nem? – bökte ki végül. Aaron tökéletes volt a szerepre. Pontosan olyan volt, amilyennek egy hőst elképzel az ember: kedves volt, bátor, és szeretett olyan hősies dolgokat csinálni, mint például szembeszállni egy egész falka káoszsújtott farkassal, ahelyett, hogy elrohanna, mint egy normális, épeszű ember. – Te ezt nem érted – mondta Aaron. – Mindenki úgy viselkedik, mintha ez örömhír lenne, de számomra nem az. A legutóbbi krétor tizenöt évesen halt meg, és oké, leállította a háborút, elérte, hogy fegyverszünetet kössenek, de akkor is holtan végezte. És borzalmas halált halt. Ami megfelelt mindannak, amit Call édesapja valaha is mondott a mágusokról. – Te nem fogsz meghalni – mondta Call határozottan Aaronnak. – Verity Torres csatában halt meg, nagy ~ 322 ~
csatában. Te a Magisztériumban vagy. A mesterek nem fogják hagyni, hogy meghalj. – Ezt nem tudhatod – mondta Aaron. Emiatt halt meg anyád. A mágia miatt – visszhangzott apja hangja Call fejében. – Jó, értem. Akkor meg el kéne szöknöd – javasolta a fiú hirtelen. Aaron felkapta a fejét. Ez felkeltette az érdeklődését. – Nem fogok elszökni! – Hát, pedig megtehetnéd – mondta Call. – Nem, nem tehetném. – Aaron zöld szeme szikrát szórt; most már nagyon mérgesnek tűnt. – Nincs hova mennem. – Hogy érted? – kérdezte Call, pedig az agya hátsó zugában már tudta, vagy kitalálta: Aaron sosem beszélt a családjáról, soha semmit nem mondott az otthoni életéről... – Hát te semmit sem veszel észre? – fakadt ki Aaron. – Nem gondoltál bele, vajon miért nem voltak ott a szüleim a vaspróbán? Nekem nincsenek szüleim. Anyukám meg halt, apám lelépett. Fogalmam sincs, hol van. Kétéves korom óta nem láttam. Nevelőszülőknél nőttem fel. Egyikről a másikra jártam. Mindig megunták, hogy gondoskodniuk kell rólam, vagy a kormánytól kapott pénz nem volt nekik elég, és lepasszoltak a következő nevelőszülőnek. Azzal a lánnyal, aki mesélt nekem a ~ 323 ~
Magisztériumról, a legutóbbi nevelőszülőmnél ismerkedtem meg. Végre volt valaki, akivel beszélgethettem... amíg a testvére ki nem járta ezt a sulit, és magával nem vitte a nevelőszüleinktől. Neked legalább van apukád. Soha életemben nem történt velem jobb dolog annál, mint hogy a Magisztériumba kerültem. Nem akarok elmenni. – Ne haragudj! – motyogta Call. – Nem tudtam. – Miután az a lány mesélt nekem a Magisztériumról, az lett az álmom, hogy ide járhassak – mesélte Aaron. – Ez volt az egyetlen lehetőségem. Előre tudtam, hogy majd meg kell hálálnom a Magisztériumnak mindazt a jót, amit értem tett – folytatta halkan. – De nem gondoltam, hogy erre ilyen hamar sor kerül. – Ez borzalmas gondolatmenet – ellenkezett Call. – Senkinek sem tartozol az egész életeddel. – Hogyne tartoznék! – felelte Aaron, és Call tudta, soha nem lesz képes meggyőzni őt arról, hogy ez nem igaz. Visszaemlékezett arra, ahogy Aaron a pódiumon állt, miközben megtapsolták, aztán közölték vele, hogy ő mindenki egyetlen reménye. Egy olyan rendes ember, mint Aaron, tuti nem hárítaná át ezt a felelősséget valaki másra, még akkor sem, ha megtehetné. Pont ettől volt hős. Bármire hajlandó lett volna.
~ 324 ~
És mivel Call a barátja volt – akár akarta ezt Aaron, akár nem elszánta magát, nem fogja hagyni, hogy valami hülyeséget csináljon a mesterek miatt. És nem csak rólam van szó – tette hozzá Aaron elcsigázottan. – Káoszmágus vagyok. Szükségem lesz ellensúlyra. Emberi ellensúlyra. Ki fog erre vállalkozni? – De hiszen az megtiszteltetés! – válaszolta Call. –Egy krétor ellensúlyának lenni óriási megtiszteltetés. – Legalább ennyit tudott. Ez is szerepelt Tamara izgatott fecsegésében. – A legutóbbi emberi ellensúly meghalt, amikor a krétor egy csatában életét vesztette – mondta Aaron. – És mind tudjuk, hogy mi történt az őt megelőzővel. A Halál Ellensége így ölte meg a testvérét. Nem hinném, hogy bárki is pályázna erre a szerepre. – Én önként jelentkezem – vágta rá Call. Aaron azonnal elhallgatott, arcán különféle érzelmek villantak fel. Először kétkedőnek tűnt, mintha azt gyanította volna, hogy Call csak viccből vagy dacból mondta volna ezt. Aztán, miután rádöbbent, hogy a fiú komolyan gondolta, láthatóan elszörnyedt. – Nem teheted! – jelentette ki. – Semmit sem hallottál abból, amit az előbb mondtam? Belehalhatsz. – Hát ne ölj meg! – felelte Call. – Mi lenne, ha azt tűznénk ki célul, hogy nem halunk meg? Mindketten életben maradunk. Együtt. Csak semmi meghalás. ~ 325 ~
Aaron egy hosszú percig nem szólt semmit, és Call arra gondolt, talán ahhoz keresi a szavakat, hogy elmondja, nagyra értékeli az ajánlatot, de egy sokkal jobb jelöltet szeretne választani. Megtiszteltetés volt egy krétor ellensúlyának lenni, ahogy Tamara is megmondta. Aaron–nak nem kellett elfogadnia Call ajánlatát. Hiszen Call egyáltalán nem volt különleges. Call már épp kinyitotta a száját, hogy közölje Aaronnal mindezt, amikor a fiú felnézett. Gyanúsan csillogott a szeme, és Call egy pillanatra arra gondolt, hogy talán Aaron mégsem volt mindig az a népszerű srác, aki mindenben jeleskedik. Talán odahaza a nevelőszülőknél ő is magányos, dühös és szomorú volt, mint Call. – Jól van – mondta Aaron. – Ha majd tényleg akarod. Mármint, amikor eljön az ideje. Mielőtt Call bármi mást mondhatott volna, kinyílt az ajtó, és Tamara vonult be. Az arca felderült, amint meglátta Aaront. Odaszaladt a fiúhoz, és olyan hevesen ölelte meg, hogy majdnem lelökte a kanapéról. – Láttad Rufus mester arcát? – kérdezte. – Olyan büszke rád! És az egész Tanács eljött, még a szüleim is. És mind éljeneztek. Téged! Csodálatos volt. – Elég csodás volt – mondta Aaron, és végre mosoly ült ki a képére. Tamara megütötte egy párnával. – De nehogy aztán a fejedbe szálljon! – intette. ~ 326 ~
Call a fiú szemébe nézett a párna fölött, és egymásra vigyorogtak. – Itt az nem fordulhat elő – jelentette ki. Ebben a pillanatban Call hálószobájában, a káoszsújtott farkas csaholni kezdett.
~ 327 ~
20. FEJEZET
T
amara felugrott, és úgy nézett körül a helyiségben, mintha arra számított volna, hogy valami ráveti magát az árnyékból. Aaron arcára gyanakvás ült ki, de ő ülve maradt. – Call – szólt –, ez nem a te szobádból jön? – Öhm, talán – felelte a fiú, és kétségbeesetten próbált kitalálni valami magyarázatot a hangra. – Asszem, ez a... csengőhangom. Tamara a homlokát ráncolta. – Idelent nem működnek a mobiltelefonok, Callum. És már mondtad, hogy nincs is mobilod. Aaron szemöldöke a magasba szökött. – Egy kutya van a szobádban? Valami a földre zuhant, és az ugatás hevesebb lett, majd köveken kaparó karmok hangja hallatszott. ~ 328 ~
– Mi folyik itt? – faggatta Tamara, majd Call ajtajához lépett és kitárta. Aztán felsikoltott, hátratántorodott és a falhoz lapult. A farkas ügyet sem vetve rá kirontott a szobából, be a társalgóba. – Ez csak nem egy... – Aaron felállt, keze ösztönösen csuklópántjára tévedt, rajta a fekete káoszkővel. Callnek eszébe jutott a tegnap éjjel a farkasok körül gomolygó sötétség, ami behúzta őket a semmibe. Amilyen gyorsan csak tudott, a farkaskölyök elé rohant, kitárt karral, hogy a testével védelmezze. – Meg tudom magyarázni! – mondta kétségbeesetten. – Ő nem rossz! Csak olyan, mint egy sima kutya! – Ez az izé egy szörnyeteg – mondta Tamara, és felkapott az asztalról egy kést. – Call, ne merészeld azt mondani nekem, hogy szándékosan hoztad be ide! – Magára maradt... nyüszített a hidegben! – mondta Call. – Nagyon helyes! – sivította Tamara. – Jaj, istenem, Call, nem gondolkozol, te sosem gondolkozol! Ezek a rémségek vérszomjasak: embert ölnek! – Ő nem is vérszomjas! – tiltakozott Call, azzal letérdelt, és nyakon ragadta a kölyköt. – Nyugi, pajti! – mondta olyan határozottan, amennyire csak tőle telt, és lehajolt, hogy a farkas szemébe nézzen. – Ezek itt a barátaink. ~ 329 ~
A kölyök abbahagyta az ugatást és Callre bámult kaleidoszkópszerű szemével. Aztán megnyalta a fiú arcát. Call Tamarához fordult. – Látod? Nem is gonosz. Csak izgatott volt, amiért végre kijöhetett a szobából. – El az utamból! – Tamara a késsel hadonászott. – Tamara, várj! – mondta Aaron, és közelebb lépett. – Valld be: furcsa, hogy nem támadja meg Callt. Igaz? – Csak egy kölyök – erősködött a fiú. – És meg van ijedve. Tamara felhorkant. Call felemelte a kisfarkast, és a hátára fordította, ringatta, akár egy csecsemőt. A kölyök ficánkolt. – Nézd csak meg! Nézd meg a nagy szemét! – Kirúghatnak az iskolából, amiért idehoztad – mondta Tamara. – Mind a hármunkat kirúghatnak emiatt. – Aaront nem – felelte Call, mire a srác grimaszt vágott. – Call – mondta Aaron –, nem tarthatod meg. Egyszerűen nem. A fiú még jobban magához szorította a kölyköt. – Hát én akkor is megtartom. – Nem tarthatod – ismételte Tamara. – Még ha nem is öljük meg, ki kell vinnünk a Magisztériumból, és ott kell hagynunk az erdőben. Nem maradhat itt. – Ennyi erővel akár meg is ölheted – felelte Call. – Mert odakint úgyse maradna életben. És én nem hagyom, hogy ~ 330 ~
elvegyétek. – Nagyot nyelt. – Szóval, ha végezni akarsz vele, csak mondd ki! Rajta! Aaron mély levegőt vett. – Na jó. Mi a neve? – Harceb – vágta rá Call. Tamara lassan leengedte a karját. – Harceb? Call érezte, hogy elpirul. – Apám egyik kedvenc színdarabjából vettem. „Uralkodói hangon kiáltja: Pusztítás! megoldván a harc ebeit”.1 Nem is tudom, szerintem ez a kölyök született harci eb. Harceb ezt a pillanatot választotta, hogy böfögjön. Tamara felsóhajtott, arca ellágyult. Egyik kezében még mindig a kést szorongatta, de a másikat kinyújtotta, és megsimogatta a kisfarkas szőrét. – Na és... mit eszik? Kiderült, hogy Aaronnak lapult egy csomag szalonnája a hűtő mélyén, amit hajlandó volt felajánlani Harceb etetésére. Tamara pedig – miután a káoszsújtott farkas összenyálazta, majd a hátára gördült, hogy a lány megdörgölhesse a hasát – kijelentette, hogy meg kéne 1
Idézet William Shakespeare Julius Caesar c. drámájából (III. felvonás, 1. szín, fordította: Vörösmarty Mihály). ~ 331 ~
tölteniük a zsebüket mindennemű húsos étellel, amit csak le tudnak nyúlni a menzáról, beleértve a vaklazacot is. – De muszáj beszélnünk a csuklópántról – mondta a lány, miközben eldobott egy papírgalacsint, megpróbálva rávenni Harcebet, hogy hozza vissza. A kölyök ehelyett bevitte a gombócot az asztal alá, és nekiállt apró darabkákra tépkedni kis fogaival. – Arról, amit Call apja küldött. Call bólintott. Az Aaron és a Harceb miatti felfordulás miatt átmenetileg sikerült száműznie gondolatai közül a kérdést, hogy vajon mit is jelent a csuklópánton lévő ónix. – Ugye nem lehetett Verity Torresé? – kérdezte. – Ő tizenöt éves korában halt meg – felelte Tamara a fejét ingatva. – De már az azt megelőző évben otthagyta a sulit, úgyhogy az ő csuklópántja bronzéves lenne, nem pedig ezüst. – De ha nem az övé... – mondta Aaron, és nagyot nyelt, képtelen volt kimondani, amire gondolt. – Akkor Constantine Maddené – fejezte be helyette Tamara feszült gyakorlatiassággal. – Így logikus. Callt egyszerre öntötte el a forróság és rázta ki a hideg. Ő is pontosan erre gondolt, de most, hogy Tamara kimondta, nem akarta elhinni. – Miért lenne apámnál a Halál Ellenségének csuklópántja? Hogyan szerezte volna meg? – Mennyi idős az apukád? ~ 332 ~
– Harmincöt – válaszolta Call, de fogalma sem volt, mi köze van ennek bármihez is. – Szóval nagyjából ugyanannyi, mint Constantine Madden. Vagyis együtt jártak iskolába. És az Ellenség talán itt hagyta a csuklópántját, amikor elszökött a Magisztériumból. – Tamara felpattant és föl–alá kezdett járkálni. – Az Ellenség elutasította ezt az iskolát úgy, ahogy van. Nem akarta volna megtartani a csuklópántját. Talán apádhoz került, talán rálelt valahol. Még az is lehet, hogy... ismerték egymást. – Nem létezik. Apám azt elmondta volna nekem – felelte Call, pedig már amikor kimondta, tudta, hogy hazugság. Alastair alig beszélt a Magisztériumról, akkor is csak homályosan, azt magyarázva, milyen rettenetes hely. – Rufus mester azt mondta, hogy ő maga ismerte az Ellenséget. Az a csuklópánt pedig üzenet volt Rufusnak – szólt Aaron. – Biztosan jelentett valamit apukád és az ő számára. Úgy több értelme lenne, ha mindketten ismerték volna Maddent. – De mit akar jelenteni az üzenet? – szegezte nekik a kérdést Call. – Hát, rólad szólt – felelte Tamara. – Apád azt kérte Rufustól, hogy fojtsa el a varázserődet, igaz? – Hogy hazaküldjenek! Hogy megóvjon! ~ 333 ~
– Talán – vélekedett a lány. – Vagy talán azért, hogy megóvjon másokat tőled. Call szíve rémületében kalapálni kezdett. – Tamara – mondta Aaron. – Ezt most magyarázd meg! – Nagyon sajnálom, Call – fordult felé a lány, és teljesen őszintének tűnt. – De a káoszsújtottakat az Ellenség alkotta meg, pont itt, a Magisztériumban. És én még soha életemben nem hallottam olyat, hogy egy káoszsújtott állat bárki mással barátságos legyen, mint egy másik káoszsújtottal. – Aaron tiltakozni kezdett, ám Tamara feltartotta a kezét. – Emlékszel, mit mesélt Celia a buszon? Hogy azt beszélik, egyes káoszsújtottaknak normális a szemük? És ha valaki káoszsújtottan születik, akkor talán ő nem is üres belül. Talán normálisnak tűnne. Mint Harceb. – Call nem káoszsújtott! – csattant fel Aaron. – Amit Celia magyarázott a normálisnak tűnő káoszsújtottakról... arra nincs is semmi bizonyíték. Egyébként is, ha Call káoszsújtott lenne, tudna róla. Vagy én tudnám. Én is krétor vagyok, szóval tudnom kéne, nem? Nem káoszsújtott. Nem az, és kész! Harceb odasietett Callhez, mint aki megérezte, hogy valami baj van. Halkan nyüszített, szemében örvénylettek a színek. A fiúnak apja szavai jártak a fejében. ~ 334 ~
Call, muszáj rám hallgatnod! Neked fogalmad sincs, hogy mi vagy. – Na jó, akkor mi vagyok? – kérdezte a farkashoz hajolva, puha szőréhez simítva az arcát. Amikor azonban barátaira pillantott, világossá vált számára, hogy ők sem tudják.
Ahogy teltek–múltak a hetek, továbbra sem kaptak választ, Callnek azonban nem esett nehezére félretenni gyötrő kérdéseit, hogy a tanulmányaira koncentrálhasson. Mivel Aaron nemcsak mágusnak, hanem krétornak is tanult, Rufus mester kénytelen volt megosztani az idejét közte és a többi tanítványa között. Bár a mester általában együtt oktatta mindhármukat, Call meg Tamara sokszor maradtak kettesben, önállóan tanultak a mágiáról a könyvtárban, ismerkedtek a második mágusháború történetével, a csatákról készült rajzokat meg a harcokban résztvevő emberek fényképét nézegették, gyakorlásként a Magisztériumban élő különféle kis elementálokat hajkurászták, és végre megtanulták irányítani a föld alatti folyón közlekedő csónakokat. Néha, amikor Rufus mesternek el kellett vinnie valahova Aaront, vagy valami egésznapos feladatuk akadt, Call meg Tamara csatlakoztak egy másik mester csoportjához. ~ 335 ~
Az Aaron krétorsága miatti izgalmat némileg háttérbe szorította az a hír, hogy Lemuel mestert elbocsátották a Magisztériumból. A Tanács meghallgatta Drew vádjait, és úgy döntött, hogy Lemuelre többé nem lehet diákokat bízni, pedig a mester rendületlenül tagadta az állításokat, Rafe pedig a védelmére kelt. A tanoncait szétosztották a többi mester között, így Drew Milagroshoz, Rafe Rockmaple–höz, Laurel pedig Tanakához került. Drew–t egy héttel az után engedték ki a gyengélkedőről, hogy Lemuel mestert elküldték az iskolából. A vacsoránál körbejárta az asztalokat, és bocsánatot kért minden tanonctól. Aarontól, Tamarától és Calltől többször is. Call gondolt rá, hogy megkérdi Drew– tól, mit próbált elmondani neki a folyosón azon a bizonyos estén, ám a fiú ritkán maradt egyedül, és Callnek fogalma sem volt, hogyan fogalmazza meg a kérdést. Valami baj van velem? Veszélyes vagyok? Hogyhogy te tudsz rólam valamit, amit én nem? Néha Call már úgy érezte, végső kétségbeesésében ír az apjának, és rákérdez a csuklópántra. De akkor kénytelen lett volna bevallani, hogy elrejtette Alastair levelét Rufus elől, és egyébként is, nem hallott semmi hírt az apja felől, csak amikor karácsonyra kapott még egy csomagot, benne gumicukorral meg egy új télikabáttal. Alastair egy ~ 336 ~
ajándékkártyát mellékelt hozzá, annyi állt rajta: Szeretettel, apa. Semmi más. Call búskomoran bedugta a kártyát a fiókba a többi üzenet mellé. Szerencsére Call valami mással is el tudta foglalni magát: Harcebbel. A fejlődésben lévő káoszsújtott állat etetése és rejtegetése tőle teljes elszántságot, Tamara meg Aaron részéről pedig rengeteg segítséget igényelt. Ezenkívül Callnek el kellett viselnie, hogy Jasper nap mint nap azzal ugratta, milyen zsírszagú, mivel a fiú a zsebében csempészte ki a kaját a menzáról. Ráadásul folyton a küldetési kapuhoz kellett osonnia, hogy megsétáltassa a kölyköt. Ám ahogy a tél tavaszba fordult, Call számára nyilvánvalóvá vált, hogy Aaron, sőt még Tamara is a sajátjaként tekint Harcebre, és a nagyteremből visszatérve gyakran a kanapén összekucorodva találta a lányt, aki épp olvasott, a farkas pedig úgy terült el a lábán, akár egy takaró.
~ 337 ~
21. FEJEZET
V
égre eléggé felmelegedett az idő ahhoz, hogy a mesterek szinte minden nap a szabadban tarthassák meg az óráikat. Egy verőfényes délután Rufus az erdő szélére küldte Callt meg Tamarát, hogy tanuljanak Milagros mester osztályával, míg ő különleges kiképzésre viszi Aaront. Nem mentek messze a Magisztérium kapujától, de ahhoz elég sűrű volt a növényzet, hogy alig lehessen látni a barlang bejáratát. A meleg levegő a környéken növő rozmaring, macskagyökér meg maszlagos nadragulya illatával telt meg, és a földön rohamos ütemben nőtt a vékony dzsekikből és kabátokból rakott kupac, miközben a tanoncok a napfényben rohangáltak és tűzgömbökkel labdáztak, a levegővel irányítva azok mozgását. Call meg Tamara lelkesen szálltak be a játékba. Jó móka volt lángoló gömböt formálni, majd egyik kezükből a ~ 338 ~
másikba dobálni. Call próbálta a lehető legközelebb tartani a gömböt a tenyeréhez, úgy, hogy mégse érjen hozzá. Gwenda egyszer már megégette magát, úgyhogy most roppant óvatos volt; az ő tűzgömbje inkább csak lebegett, mint repült. Bár Call meg Tamara csak most érkeztek, a gyakorlat eléggé hasonlított a Rufus által kiszabottakra – főleg a homokozósra, amely örök életre az agyukba égett –, így hamar belejöttek. – Nagyon ügyes! – dicsérte őket a tanoncok között járkáló Milagros mester. A mágusnő levette a cipőjét és fekete tunikáját, amely alatt szivárvánnyal díszített pólót viselt. – Most pedig szeretném, ha két gömböt formálnátok egyszerre. Koncentráljatok kétfelé! Call meg Tamara bólintottak. Számukra természetes volt, hogy többfelé kell figyelniük, a többiek viszont küszködtek a feladattal. Celiának végül sikerült, ahogy Gwendának is, ám Jasper egyik tűzgömbje szétrobbant, megperzselve a srác haját. Call felvihogott, mire Jasper sötét pillantással jutalmazta. Hamarosan viszont már mindenki kettő, aztán három gömbbel dobálózott, nem egészen úgy, mintha zsonglőrködtek volna, de legalábbis annak lassított felvételére hasonlított a jelenet. Néhány perccel később Milagros mester ismét leállította őket. ~ 339 ~
– Kérlek, válasszatok magatoknak párt! – mondta. – Akinek nem lesz párja, az velem fog gyakorolni. A párunknak fogjuk dobni a gömböt, és elkapjuk azt, amit ő dob nekünk. Úgyhogy csak egy tűzgömb maradjon a kezetekben, a többit oltsátok el! Mehet? Celia félénken megkocogtatta Call karját. – Akarsz velem gyakorolni? – kérdezte. Tamara sóhajtott, aztán csatlakozott Gwendához, így Jasper kénytelen volt Milagros mesterrel párba állni, mivel Drew torokfájásra panaszkodva a szobájában maradt. A tűzgömbök fel–alá jártak, lángoltak az enyhe tavaszi levegőben. – Neked ez nagyon megy! – lelkendezett Celia sugárzó mosollyal, miután Call nagy kört íratott le a levegőben a tűzgömbbel, mielőtt szépen a lány tenyerébe pottyantotta volna. Celia az a fajta barátságos személyiség volt, aki könnyedén árasztott el másokat dicsérettel, de Callnek akkor is jólesett ezt hallani... még ha Tamara képeket vágott is Celia háta mögött. – Na jó, ennyi elég! – Milagros mester tapsolt, hogy mindenki odafigyeljen rá. A nő kissé zsémbesnek tűnt: pólója ujja megégett, Jasper nyilván túl közel dobta hozzá az egyik tűzgömbjét. – Most, hogy már hozzászoktatok a levegő és tűz együttes használatához, próbáljunk meg valami ennél is nehezebbet! Gyertek velem! ~ 340 ~
Milagros mester levezette őket a domboldalon egy patakhoz, amely sziklás mederben csörgedezett. Négy vastag tölgyfa rönk lebegett a vízen, nyilván varázslattal egy helyben tartva, mivel az ár kikerülte őket. Milagros a farönkökre mutatott. – Az egyik rönkre fogtok felállni – közölte velük. – Szeretném, ha a víz és a föld segítségével egyensúlyoznátok rajta, miközben legalább három tűzgömböt tartotok fönn a levegőben. A tanoncok tiltakozva felmordultak, erre Milagros mester elmosolyodott. – Biztos vagyok benne, hogy sikerülni fog! – mondta, és a rönkök felé terelte őket. Ahogy Call előrelépett, a nő a vállára tette a kezét. – Call, sajnálom, de szerintem jobb, ha te a parton maradsz. A lábad miatt nem hinném, hogy ez a feladat biztonságos volna a számodra – tette hozzá halkan. – Kigondoltam egy verziót, ami szerintem jobban megfelelne neked. Megvárom, hogy a többiek nekilássanak, aztán elmondom, mit kéne csinálnod! Jasper, aki épp elhaladt mellettük, útban a patak felé, hátranézett a válla fölött, és gúnyosan elvigyorodott. Callt majd szétvetette a düh. Egyszeriben megint a hatodikos tesiórán érezte magát, a kispadon ülve, miközben mindenki más kötelet mászott, kosárlabdát pattogtatott, vagy a tornaszőnyegeken ugrált. – Ez nekem is menne – jelentette ki. ~ 341 ~
Milagros mester a patakpart felé indult, csupasz lába belesüppedt a sárba. Elmosolyodott. – Tudom, Call, de ez a feladat nagyon nehéz lesz minden tanoncnak, neked pedig még annál is nehezebb volna. Szerintem erre még nem állsz készen. Így hát Call figyelte, ahogy a többi tanonc egy–egy rönkhöz gázol vagy lebeg, majd inogva próbál megállni rajta, miután Milagros mester megszüntette a varázst, ami egy helyben tartotta a fát. A fiú látta a küszködést társai arcán, miközben igyekeztek az árral szemben úsztatni a rönköt, állva maradni rajta, és közben lebegtetni legalább egy tűzgömböt. Celia szinte azonnal elvesztette az egyensúlyát, a patakba esett, egyenruhája csurom víz lett – és közben végig nevetett. Meleg nap volt, és Call le merte volna fogadni, hogy remek érzés a patakban pancsolni. Jasper meglepő módon ügyesnek bizonyult ennél a feladatnál. Sikerült megtartania az egyensúlyát a farönkön, és állva maradt, miközben egy tűzgömböt formált. Egyik kezéből a másikba dobálta a gömböt, és öntelten vigyorgott Callre, akinek eszébe jutott az, amit Jasper egyszer a menzán mondott. Ha képes volnál lebegve közlekedni, akkor talán nem lassítanád le örökké Tamarát meg Aaront a bicegéseddel. Call jobb mágus volt Jaspernél; ezt biztosan tudta. És ki nem állhatta, hogy Jasper másképp vélekedett. ~ 342 ~
Celia kuncogva visszamászott a rönkjére, de vizes lába szinte rögtön megcsúszott megint. Visszazuhant a patakba, mire Call, aki nem bírt uralkodni magán, lendületet vett, és felugrott a megüresedett rönkre. Elvégre tudott gördeszkázni – igaz, nem valami jól. De képes volt rá, és tudta, hogy erre is képes. – Call! – kiáltotta Milagros mester, ám a fiút meg a rönköt máris elsodorta az ár. Ez az egész sokkal nehezebb volt, mint amilyennek a partról tűnt. A farönk forgott a talpa alatt, és Call gyorsan oldalra nyújtotta a kezét, igyekezett földmágiával megerősíteni magát, megőrizni az egyensúlyát. Celia épp előtte bukkant a felszínre, és hátravetette vizes haját. Callt meglátva elakadt a lélegzete. A fiú úgy megijedt, hogy elhagyta a varázsereje. A rönk előrehengeredett, Celia felsikkantott és a part felé vetette magát, Call rossz lába pedig összecsuklott. A fiú előredőlt, és a vízbe esett. A patak fekete és jéghideg volt, ráadásul sokkal mélyebb, mint Call gondolta. Forgolódott, próbált a felszínre úszni, ám a lába beszorult két kő közé. Kétségbeesetten rúgkapált, ám rossz lába nem volt elég erős, hogy kiszabadítsa a jót. Ahogy igyekezett kirángatni a lábát, fájdalom hasított az oldalába és Call felüvöltött – a víz alatt némán, buborékokat eregetve a szájából. ~ 343 ~
Egyszeriben egy kéz ragadta meg a felkarját és fölfelé húzta. Rettenetes fájdalmat érzett, amikor a lába kiszabadult a patakmederből, aztán már kint is volt a vízből, és levegő után kapott. Megmentője átgázolt vele a patakon. Közben Call hallotta, ahogy a többi tanonc kiabál, kurjongat. Majd aki kihúzta őt a vízből, kilökte a partra, ahol a fiú köhögve, vizet köpködve vergődött. Call felnézett, és egy dühös, barna szempárt, meg csuromvizes fekete hajat pillantott meg. – Jasper? – kérdezte hitetlenkedve, aztán megint köhögött, a szája megint telement patakvízzel. Már épp elfordította volna a fejét, hogy kiköpje, amikor hirtelen megjelent Tamara, és térde ereszkedett mellette. – Call! Call, jól vagy? A fiú lenyelte a vizet, remélve, hogy nincsenek benne ebihalak. – Semmi bajom – krákogta. – Miért kellett így menőznöd? – kérdezte Tamara dühösen. – Miért vagytok ti, fiúk, mindig olyan hülyék? Pedig Milagros mester direkt megmondta, hogy ne csináld! Ha Jasper nem húz ki... – Akkor már haleledel lennél – közölte Jasper, és kicsavarta a vizet a tunikájából. – Hát, ilyen messzire azért nem mennék – mondta Milagros mester. – De Call, ez tényleg nagyon nagy ostobaság volt. ~ 344 ~
Call végignézett magán. Nadrágja egyik szára felhasadt, a cipője eltűnt, és vér csörgedezett a bokáján. Arra gondolt, hogy legalább a jó lába sérült meg, így senki nem láthatja, milyen torz roncs a másik. – Tudom – válaszolta. Milagros mester felsóhajtott. – Fel tudsz állni? Call megpróbált föltápászkodni. Tamara azonnal mellette termett, a karját nyújtotta, hogy támaszkodjon rá. A fiú belekapaszkodott, kihúzta magát... és felkiáltott, ahogy ismét fájdalom nyilallt a lábába. Mintha valaki kést döfött volna a jobb bokájába: égető, émelyítő kínt érzett. Milagros mester lehajolt, és hűvös ujjaival megérintette Call bokáját. – Nem tört el, de csúnyán kificamodott – mondta pár másodperccel később. Megint felsóhajtott. – A tanításnak ma délutánra vége. Call, megyünk a gyengélkedőre!
A gyengélkedő hatalmas, magas terem volt, amiben egy árva sztalagmit vagy sztalaktit sem akadt, és nyoma se volt benne semminek, ami bugyogott, csöpögött, esetleg füstölt volna. Hosszú vonalakban sorakoztak a fehér ágyneműs fekhelyek, úgy elrendezve, mintha a mesterek arra ~ 345 ~
számítottak volna, hogy bármelyik percben rengeteg sérült gyerek kerülhet ide. Jelen pillanatban Call volt az egyetlen páciens. Egy magas, vörös hajú mágusnő fogadta, akinek vállán egy kígyó tekergett. Pikkelyének mintázata megváltozott, miközben mozgott: párducmintásról tigriscsíkosra, majd rózsaszín pöttyösre alakult át. – Fektessétek le oda! – mutatott a nő széles mozdulattal egy fekhelyre, miután a tanoncok becipelték Callt a faágakból készült hordágyon, amit Milagros mester varázsolt neki. Ha a lába nem fájt volna annyira, Call érdeklődve figyelte volna, ahogy a mágusnő földmágia segítségével összeilleszti az ágakat, és hosszú, hajlékony gyökerekkel köti össze őket. Milagros mester felügyelte a diákokat, miközben elhelyezték Callt az ágyon. – Köszönöm, gyerekek – mondta, de Tamara továbbra is szorongva toporgott a betegágy mellett. – Menjünk, hagyjuk Amaranth mestert dolgozni! Call az alkarjára támaszkodva félig felült, ügyet sem vetve a lábába hasító fájdalomra. – Tamara... – Mi az? – A lány megfordult, sötét szeme tágra nyílt. Mindenki őket nézte. Call megpróbált a tekintetével üzenni Tamarának. Viseld gondját Harcebnek! Ügyelj rá, hogy eleget egyen! ~ 346 ~
– Kancsalít – mondta Tamara nyugtalanul Amaranth mesternek. – Biztos a fájdalomtól. Nem tudna segíteni rajta? – Úgy nem, ha ilyen sokan vagytok itt. Hess! Hess! – intett nekik Amaranth, a tanoncok pedig kisiettek Milagros mester után, bár Tamara megállt az ajtóban, hogy még egy aggódó pillantást vessen Callre. A fiú hátradőlt az ágyon, Harceb járt a fejében, miközben Amaranth mester felhasította a nadrágja szárát, így kiderült, hogy az egész lábát lila zúzódások borítják. A jó lábát. Call hirtelen pánikba esett, úgy érezte, nem kap levegőt. Mi lesz, ha sikerült elérnie, hogy soha többé ne tudjon járni? Némi félelem nyilván kiült az arcára, mert a mester észrevette, elmosolyodott, és egy göngyöleg mohát vett ki egy üvegből. – Nem lesz semmi bajod, Callum Hunt. Ennél súlyosabb sérüléseket is meggyógyítottam már. – Szóval nem is olyan vészes, mint amilyennek tűnik? – reménykedett Call. – Jaj, dehogynem – közölte a mester. – Pont olyan vészes, amilyennek tűnik. Én viszont nagyon, de nagyon értem a dolgomat. Callt ez kissé megnyugtatta, és úgy döntött, jobban jár, ha nem tesz fel több kérdést. Hagyta, hogy a mágus élénkzöld mohával borítsa be a lábát, majd vastag réteg ~ 347 ~
sarat kenjen rá. A nő végül itatott vele valami tejszerű folyadékot, amitől szinte minden fájdalma elmúlt, és kissé úgy érezte magát, mint aki a barlang teteje felé emelkedik, mintha mégiscsak eltalálta volna a sárkánykígyó lehelete. Call, miközben rendkívül furcsán érezte magát, lassan álomba merült.
– Call – suttogta egy lány, olyan közel a füléhez, hogy lehelete megremegtette a hajszálait és csiklandozta a nyakát. – Call, ébredj fel! Aztán megszólalt egy másik hang, ezúttal egy fiú hangja. – Talán inkább majd vissza kéne jönnünk később. Mármint... az alvás nem segít neki gyógyulni, vagy valami? – Igen, de nekünk nem segít – felelte a lány, ezúttal hangosabban és bosszúsabban. Tamara volt az. Call kinyitotta a szemét. Tamarát meg Aaront pillantotta meg maga mellett, a lány az ágyán ült, enyhén rázogatta a vállát. Aaron a nyáladzó, lihegő, farokcsóváló Harcebet tartotta a karjában. A farkasra kötélből rögtönzött pórázt tettek.
~ 348 ~
– Meg akartam sétáltatni – mesélte Aaron –, de mivel csak te vagy a gyengélkedőn, gondoltuk, előbb elhozzuk őt ide látogatóba. – Vacsorát is hoztunk neked a menzáról – mondta Tamara, és az éjjeliszekrényen lévő, szalvétával letakart tányérra mutatott. – Hogy érzed magad? Call próbaképpen megmozdította a lábát a sárpakolás alatt. Már nem igazán fájt. – Hülyén. – Nem a te hibád volt – mondta Aaron pontosan ugyanabban a pillanatban, hogy Tamara azt felelte Callnek. – Van is miért. Egymásra néztek, aztán Callre. – Bocs, Call, de nem ez volt az eddigi legjobb ötleted – mondta Tamara. – És totál lenyúltad Celia rönkjét. Nem mintha ettől kevésbé lenne beléd zúúúúúúgva. – Mi? Nincs is belém zúgva! – tiltakozott Call elszörnyedve. – Dehogynincs! – vigyorgott Tamara. – Akár fejbe is vághattad volna egy farönkkel, akkor is csak azt hajtogatná, hogy Jujjj, Call, annyira megy neked a mágia! – Aaronra nézett, akinek arckifejezése elárulta Callnek, hogy a srác egyetért Tamarával, és falrengetően humorosnak találja. – Na mindegy – folytatta a lány –, az ~ 349 ~
a lényeg, hogy nem szeretnénk, ha egy farönk alatt végeznéd. Szükségünk van rád. – Úgy van – helyeselt Aaron. – Te vagy az ellensúlyom, emlékszel? – Csak azért, mert ő jelentkezett elsőnek – hangsúlyozta Tamara. – Válogatást kellett volna tartanod a szerepre. – Call aggódott, hogy a lány talán irigykedni fog, ha megtudja, kit választott Aaron az ellensúlyának, ám Tamara mintha alapvetően csak azt gondolta volna, hogy bármennyire is kedvelik Callt, az új krétor nála rátermettebb jelöltet is találhatna. – Fogadok, hogy Alex Strike kapható lenne rá. Ráadásul tök helyes. – Nem érdekel – grimaszolt Aaron. – Én nem Alexet akartam. Hanem Callt. Tudom felelte Tamara. – Nagyon jó ellensúlyod lesz – tette hozzá meglepő módon, és Call mindkettőjükre hálás mosolyt villantott. Még a hátán fekve, sárral bekent lábbal is örömmel töltötte el, hogy vannak barátai. – És én még aggódtam, hogy elfeledkeztek Harcebről – mondta. – Az esélytelen – válaszolta Aaron vidáman. – Megette Tamara bakancsát. – A kedvenc bakancsomat. – A lány játékosan Harceb felé suhintott, a kölyök kitért a keze elől, az ajtó felé iszkolt, majd esdeklő tekintettel nézett az ágyban fekvő Callre. Halk nyüszítést hallatott. ~ 350 ~
– Szerintem most már nagyon szeretne sétálni menni – mondta Call. – Majd én megsétáltatom. – Aaron az ajtóhoz kocogott, és a csuklójára tekerte a kötél végét. – Most épp senki sem jár a folyosókon, mert vacsoraidő van. Mindjárt jövök! – Ha elkapnak, majd úgy teszünk, mintha nem is ismernénk! – kiáltotta a srác után Tamara kedélyesen, ahogy a gyengélkedő ajtaja becsukódott mögötte. A Call éjjeliszekrényén lévő tányérért nyúlt, és lerántotta róla a szalvétát. – Fincsi zuzmó – mondta, a fiú hasára téve a tányért. – A kedvenced! Call felkapott egy darab szárított zöldséget, és elgondolkodva beleharapott. – Kíváncsi vagyok, vajon annyira hozzászokunk–e a zuzmóhoz, mire hazamegyünk, hogy nem is akarunk majd pizzát vagy fagyit enni. A végén még az erdőben kötök ki, és mohát fogok legelni. – A városodban mindenki őrültnek tart majd. – A városomban már most is őrültnek tart mindenki. Tamara eltűnődve előrehúzta az egyik copfját, és a végét birizgálta. – Nem lesz semmi baj, amikor a nyáron hazamész? Call felnézett a zuzmóevésből. – Hogy érted? – Apukád miatt kérdezem – magyarázta a lány. – Ő borzasztóan utálja a Magisztériumot, te viszont... te nem. ~ 351 ~
Legalábbis szerintem nem. És jövőre vissza fogsz jönni. Pedig pontosan ez az, amit apukád nem akart, igaz? Call semmit sem szólt. – Ugye visszajössz jövőre? – A lány aggódva hajolt előre. – Call? – Szeretnék – fakadt ki a fiú. – Vissza akarok jönni, de félek, hogy apám nem fogja megengedni. És talán meg is van rá az oka... de én nem akarom megtudni, mi az. Ha tényleg valami baj van velem, azt akarom, hogy tartsa meg magának! – Nincs veled más baj, csak az, hogy kificamítottad a bokádat – mondta Tamara, de még mindig gondterheltnek tűnt. – Meg az, hogy menőzök – tette hozzá Call, megpróbálva oldani a hangulatot. Tamara hozzávágott egy darab zuzmót, aztán beszélgettek egy kicsit arról, ki hogyan reagál Aaron újsütetű hírnevére – beleértve magát Aaront. Tamara aggódott miatta, ám Call megnyugtatta, hogy a barátjuk tudja kezelni a dolgot. Aztán Tamara arról kezdett mesélni neki, milyen izgatottak a szülei, amiért egy tanonccsoportba került a krétorral, ami egyrészt jó volt, hiszen azt akarta, hogy büszkék legyenek rá, másrészt viszont rossz, mert emiatt még a szokottnál is jobban aggódtak amiatt, hogy a lány mindig példásan viselkedik–e. Márpedig az ő példás ~ 352 ~
viselkedésről alkotott fogalmuk nem mindig egyezett meg Tamaráéval. – Most, hogy van krétorunk, mit jelent ez az egyezményre nézve? – kérdezte Call, visszaemlékezve Rufus beszédére, és arra, hogyan reagáltak rá a tanácstagok a gyűlésen. – Egyelőre semmit – felelte Tamara. – Senki nem indulna harcba a Halál Ellensége ellen, amíg Aaron még ilyen fiatal... illetve szinte senki. De ki tudja, mit fog tenni az Ellenség, amint hírét veszi az új krétorunknak... már ha eddig még nem hallott róla. Néhány perccel később Tamara az órájára nézett. – Aaron már jó régen elment – mondta. – Ha nem jön meg hamarosan, véget ér a vacsora, és le fog bukni, amikor visszafelé tart. Talán meg kéne néznem, mi van vele. – Igazad van – bólintott Call. – Veled megyek! – Szerinted ez jó ötlet? – Tamara megemelte a szemöldökét, és a fiú lábára pillantott. Valóban elég ramatyul nézett ki, mohába burkolva és sárral bekenve. Call próbaképpen megmozgatta a lábujját. Egyáltalán nem fájt. Kikászálódott az ágyból, amitől rögtön megrepedt a lábára száradt, mohás–saras pakolás. – Nem bírok tovább itt ücsörögni. Beleőrülök. És viszket a lábam. Muszáj levegőznöm egyet. ~ 353 ~
– Na jó, de szép lassan kell mennünk. És ha bármid megfájdul, megállunk pihenni, aztán visszafordulunk. Call bólintott. Az ágy fejtámlájába kapaszkodva talpra húzta magát. Amint felállt, a száraz pakolás teljesen kettérepedt, leesett a lábáról, így kilátszott a vádlija a felvágott nadrágszárból. – Jól áll neked ez a fazon – jegyezte meg Tamara, majd az ajtó felé indult. Call gyorsan előkapta az ágy alól és felrántotta a zokniját meg a cipőjét. Nadrágja fölhasított szárának szegélyét bedugdosta a zoknijába, hogy ne lifegjen, majd felkapta Mirit, és az övébe dugta. Aztán Tamara után sietett, ki a gyengélkedőről. A folyosókon csönd honolt, mivel minden diák a menzán volt. Call meg Tamara igyekeztek a lehető legkisebb zajt csapni, miközben a küldetési kapu felé tartottak. A fiú nem volt valami jó bőrben. Mindkét lába fájt egy kicsit, bár ezt esze ágában sem volt elárulni Tamarának. Tudta, hogy elég bizarrul festhet térd alatt felhasított nadrágjában és összevissza borzolódott hajával, de szerencsére senki sem láthatta. A küldetési kaput nyitva találták, és csöndesen kiosontak a sötétbe. Az éjszaka meleg volt, az égbolt tiszta, a hold bevilágította a Magisztérium körüli fákat és ösvényeket. – Aaron! – szólongatta Tamara fojtott hangon. – Aaron, hol vagy? ~ 354 ~
Call körbefordult, az erdőt fürkészte. Kicsit hátborzongató volt, az árnyak összesűrűsödtek a fák között, az ágak zörögtek a szélben. – Harceb! – kiáltotta a fiú. Pár pillanatig nem történt semmi, aztán Harceb kirontott a fák közül, pörgő szeme szikrázott, akár a tűzijáték. Callhez és Tamarához rohant, hevenyészett pórázát maga után húzva a földön. Call hallotta, hogy Tamara levegőért kap. – Hol van Aaron? – kérdezte. Harceb szűkölt, és a hátsó lábaira emelkedett, mellső mancsával a levegőben hadonászott. Szinte egész testében remegett, felállt a szőre, füle őrülten mozgott. Nyüszített, odafutott Callhez, hideg orrát a fiú kezéhez nyomta. – Harceb! – Call a farkas szőrébe túrt, igyekezett lenyugtatni. – Mi a baj, pajti? A kölyök megint nyüszített, és elhúzódott, kicsusszanva Call keze alól. Az erdő felé szaladt, aztán megállt, és hátranézett a gyerekekre. – Azt akarja, hogy kövessük – mondta Call. – Gondolod, hogy Aaronnak baja esett? – kérdezte Tamara, izgatottan körülnézve. – Szerinted talán megtámadta egy elementál? – Gyere! – mondta neki Call, és futásnak eredt a sötétben, ügyet sem vetve sajgó lábára. ~ 355 ~
Harceb, miután meggyőződött arról, hogy követik, rohanni kezdett, mint akit puskából lőttek ki, barna foltként suhanva át a fák között a holdfényben. Tamara meg Call követték, amilyen gyorsan csak bírták.
~ 356 ~
22. FEJEZET
C
allnek fájt a lába. Ahhoz hozzászokott már, hogy a fél lába sajog, de új érzés volt megtapasztalni, milyen, ha mindkettő fáj. Nem volt képes megőrizni az egyensúlyát, így felkapott egy botot az erdőben, és arra támaszkodott, valahányszor úgy érezte, hogy elesik. Azon viszont semmi nem enyhített, hogy begörcsöltek az izmai. Harceb mutatta az utat, Tamara jóval Call előtt haladt, de gyakran visszanézett, hogy meggyőződjön róla, még mindig mögötte van–e, időnként pedig türelmetlenül lelassított. Call nem volt biztos benne, milyen messzire jutottak – kezdte elveszíteni az időérzékét, ahogy egyre elviselhetetlenebbé vált a fájdalom –, de minél jobban eltávolodtak a Magisztériumtól, a fiú annál jobban megrémült. ~ 357 ~
Nem amiatt aggódott, hogy Harceb tényleg elvezeti–e őket Aaronhoz. Nem, Callt az aggasztotta, vajon hogyan került Aaron ilyen messzire a sulitól – és miért. Csak nem a karmai közé ragadta valami hatalmas lény, mondjuk egy sárkánykígyó, aztán elrepült vele? Csak nem eltévedt az erdőben? Nem, biztosan nem tévedt el. Harceb kivezette volna az erdőből. De akkor mi történhetett? Megmásztak egy dombot, túlsó lejtőjén a fák egyre ritkultak, a tövében pedig megpillantottak egy autóutat, ami az erdőben kígyózott. Az út másik oldalán egy másik domb magasodott, eltakarva a kilátást. Harceb vakkantott egyet, majd elindult lefelé. Tamara megfordult, és Callhez kocogott. – Vissza kell fordulnod! – mondta. – Rossz bőrben vagy, és fogalmunk sincs, milyen messze lehet Aaron. Vissza kéne menned a Magisztériumba, és szólni Rufus mesternek, hogy mi történt. Akkor ide tudna jönni a többiekkel együtt. – Nem megyek vissza – tiltakozott Call. – Aaron a legjobb barátom, és nem hagyom cserben, ha veszélyben van. Tamara csípőre tette fél kezét. – Én vagyok a legjobb barátja. Call nem volt biztos benne, hogy is működik ez a „legjobb barát” dolog. ~ 358 ~
– Na jó, akkor én vagyok az a legjobb barátja, aki nem lány. Tamara a fejét csóválta. – Harceb az a legjobb barátja, aki nem lány. – Tök mindegy, akkor sem megyek el – közölte Call, a földbe szúrva a botját. – Nem hagyom őt magára, és téged sem hagylak magadra. Egyébként is, annak lenne értelme, ha te mennél vissza, nem én. Tamara ránézett és megemelte a szemöldökét. – Miért? Call kimondta, amit valószínűleg mindketten gondoltak, ám egyikük sem akart szavakba önteni: – Mert jó nagy bajba fogunk kerülni emiatt. Szólnunk kellett volna Rufus mesternek, amint Harceb Aaron nélkül jött vissza... – Nem volt rá időnk – ellenkezett Tamara. – És akkor Harcebről is szólnunk kellett volna neki... – Mindenképpen szólnunk kell majd Harcebről. Nincs más magyarázat arra, hogyan történhetett meg ez az egész. Bajba fogunk kerülni, Tamara; csak az a kérdés, mekkorába. Egy káoszsújtott állatot rejtegettünk, nem rohantunk a mesterekhez abban a másodpercben, hogy történt valami a krétorral, meg minden. Nagy bajban leszünk. És ha egyikünk magára vállalhatja az egészet, akkor az jobb, ha én leszek. ~ 359 ~
Tamara hallgatott. A fiú nem tudta kivenni az arckifejezését a sötétben. – A te szüleidnek fontos, hogy a Magisztériumban maradj, és hogy jól teljesíts itt – folytatta Call fáradtan. – Az én apám egyiket se akarja. Te magas pontszámot értél el a felvételin, én nem. Te be akarod tartani a szabályokat, és nem akarsz levágni egyetlen kanyart sem... hát én most segítek ebben. Te ide tartozol. Én nem. Neked fontos, hogy ne kerülj bajba. Nekem nem számít. Én nem számítok. – Ez nem igaz – felelte Tamara. – Mi nem igaz? – Call rádöbbent, hogy jó hosszú beszédet vágott le, így nem is tudta, a lány melyik része ellen tiltakozik. – Nem vagyok ilyen. Talán szerettem volna ilyen lenni, de nem vagyok. A szüleim úgy neveltek, hogy érjem el, amit akarok, bármi áron. Ők nem törődnek a szabályokkal, csakis a látszattal. Egész életemben azt hajtogattam magamnak, hogy én másmilyen leszek, mint a szüleim meg a nővérem, hogy én mindent szabályosan, tisztességesen fogok csinálni. De szerintem tévedtem, Call. Engem nem érdekel se szabály, se a látszat. Nem akarok olyan lenni, aki csak azzal törődik, hogy elérje, amit akar. Én helyesen akarok cselekedni. És az se érdekel, ha hazudnunk, csalnunk vagy kanyarokat kell levágnunk, hogy azt tehessük, ami helyes. ~ 360 ~
Call elképedve meredt rá. – Komolyan? – Komolyan – válaszolta Tamara. – Hát ez irtó király! – szólt Call. Tamara elnevette magát. – Mi az? – Semmi. Te mindig meglepsz. Tamara megrángatta a fiú felsőjének ujját: – Na jó, akkor menjünk! Sietve lementek a domboldalon, Call párszor megbotlott, és durván a botjára esett, egyszer majdnem föl is nyársalta magát. Mire leértek a domb tövébe, Harceb az út szélén várta őket, idegesen lihegett, miközben egy teherautó zötyögött el mellettük. Call azon kapta magát, hogy utánabámul. Furcsa volt ilyen hosszú idő után megint kocsit látni. Tamara mély levegőt vett. – Oké, nem jön semmi, szóval... nyomás! A lány átrohant az úton, Harcebbel a sarkában. Call erősen az ajkába harapott, és követte őket. Minden egyes futva megtett lépéstől fájdalom sugárzott a lábába, onnan pedig fel, az oldalába. Mire átért az út túloldalára, patakzott róla a veríték – nem a futástól, hanem a fájdalomtól. Könnybe lábadt a szeme. – Call... – Tamara kinyújtotta a kezét, mire megmozdult a lábuk alatt a talaj. Egy pillanattal később vékony ~ 361 ~
vízsugár lövellt fel, mintha a lány kidöntött volna egy tűzcsapot. Call a vízbe dugta a kezét, és az arcába locsolta, Tamara pedig megtöltötte a tenyerét és ivott. Jó érzés volt megállni, csak egy percre, míg a lába remegése el nem múlt. Call bátorította Harcebet, hogy igyon, ám a kölyök fel– alá mászkált, hol rájuk, hol meg egy távoli földútra nézve. Call megtörölte az arcát a felsője ujjával, és elindult a farkas után. Némán gyalogoltak Tamarával. A lány kicsit lassított, hogy igazodjon Call tempójához – meg azért is, gyanította a fiú, mert ő is kezdett elfáradni. Látta, hogy Tamara ugyanúgy aggódik Aaronért, mint ő; egyik copfja végét rágcsálta, ami csak olyankor volt szokása, amikor igazán megijedt valamitől. – Aaronnak nem lesz semmi baja – mondta Call, miután elértek a földúthoz és elindultak rajta. Az utat sövény övezte. – Elvégre krétor. – Verity Torres is az volt, aztán mégis odalett a feje – válaszolta Tamara, aki ezek szerint nem volt valami nagy híve az optimizmusnak. Mentek még egy kicsit, amíg az út ösvénnyé nem szűkült. Call zihált, de próbálta leplezni, pedig minden egyes lépésnél égető fájdalom nyilallt a lábába. Mintha üvegcserepeken járt volna, kivéve, hogy a szilánkok belülről kínozták, az idegei felől döfködték a bőrét. ~ 362 ~
– Nem szívesen mondom – szólt Tamara –, de szerintem nagyon szem előtt vagyunk. Ha egy elementál van a közelben, rögtön észre fog venni minket. Kénytelenek leszünk bemenni az erdőbe. Ott még egyenetlenebb volt a talaj. Tamara nem mondta ki, de nyilván tudta: Call ott még lassabban fog haladni, még valószínűbb, hogy megbotlik és elesik, pláne a sötétben. A fiú felszisszent és bólintott. Tamarának igaza volt: veszélyes volna szem előtt maradniuk. Nem számít, ha nehezebb a terep. Call azt mondta, nem hagyja magára sem a lányt, sem Aaront, és állni akarta a szavát. Fájdalmas lépésről fájdalmas lépésre, a fatörzseknek támaszkodva, Call követte Tamarával Harcebet, aki a földúttal párhuzamos csapáson vezette őket. Aztán a fiú végre megpillantott egy épületet a távolban. Hatalmas volt és elhagyatottnak tűnt, az ablakokat bedeszkázták, előtte üres parkoló fekete szőnyege terült el. Kivilágítatlan cégére a közeli fák fölé tornyosult, óriási tekegolyót meg egy feldöntött bábut ábrázolt, HEGYI TEKE – állt rajta. Úgy festett, mint amit már évek óta nem kapcsoltak fel. – Te is azt látod, amit én? – kérdezte Call, attól tartva, hogy talán hallucinál a fájdalomtól. De mégis miért álmodna ilyesmit? ~ 363 ~
– Igen – felelte Tamara. – Egy régi tekepályát. Biztos van a közelben egy város. De mégis mit keresne itt Aaron? És ne mondj olyasmit, hogy „a dobást gyakorolja” vagy „talán benne van a helyi csapatban”, meg egyebek. Ez most komoly! Call egy közeli fa durva kérgének dőlt, és bármennyire is elfogta a kísértés, nem ült le. Félt, hogy nem lenne képes felállni. – Én komolyan is veszem. Lehet, hogy a sötétben nem látod, de a létező legeslegkomolyabb képet vágok. – Könnyed hangot akart megütni, ám szavai feszülten csengtek. Közelebb lopóztak, Call a szemét meresztette, nem szűrődik–e ki fény az ajtó vagy az ablakokat borító deszkák mögül. Megkerülték az épületet. Ott még sötétebb volt, a tekepálya eltakarta a távoli utat szegélyező lámpák fényét. Az épület mögött kukák álltak, porosnak és üresnek tűntek a halvány holdfényben. – Nem is tudom... – kezdte Call, ám Harceb felugrott, a falat kaparta, és nyüszített. A fiú hátradöntötte a fejét, fölfelé meredt. A fejük felett volt egy ablak, szinte teljesen bedeszkázva, de Call mintha fényt látott volna kiszűrődni a deszkák között. – Egy pillanat! – Tamara tolni kezdte az egyik kukát, centiről centire a fal felé. Felmászott rá, majd lenyúlt, hogy felsegítse Callt. A fiú lerakta a botját, és ~ 364 ~
felkapaszkodott a kukára, csakis karja erejére támaszkodva. Bakancsa hozzáütődött a fémhez, visszhangot verve. – Pszt! – suttogta Tamara. – Nézd! A deszkák közül valóban fény szűrődött ki. Nagyon nagy, nagyon erősnek tűnő szögek rögzítették őket a falhoz. Tamara kétkedve szemlélte őket. – A fémhez földmágia kell... – kezdte. Call előhúzta Mirit az övéből. A fegyver mintha duruzsolt volna a kezében, ahogy bedugta a penge hegyét az egyik szög feje alá, és kihúzta vele a fából. A szög úgy csúszott ki, mintha a deszka papírból lett volna, és csörögve landolt a kuka tetején. – Király! – suttogta Tamara. Harceb is felugrott a kukára, miközben Call kiszedte a többi szöget, és félrehajította a deszkát. Így most már előtűnt a betört ablak. Hiányzott minden üvegtábla, ahogy az ablakosztó is. Az ablakon benézve Call egy tompán megvilágított folyosót látott, padlója nem sokkal alattuk húzódott. Harceb átfurakodott a résen, leugrott a folyosó padlójára, megfordult, és várakozásteljesen nézett Tamarára meg Callre. A fiú visszadugta az övébe Mirit. – Na gyerünk! – mondta, és bemászott az ablakon. Nem kellett nagyot ugrania, de földet éréskor így is erősen megzökkent a lába; arca eltorzult, miközben ~ 365 ~
Tamara lehuppant mellé. Ő bakancsa dacára hangtalanul landolt. Körbekémleltek. A hely egyáltalán nem úgy festett, mint egy tekepálya. A folyosó padlóját és falát borító fa megfeketedett, mintha valamikor tűz ütött volna ki itt. Call nem tudta volna megmagyarázni, hogyan, de érezte a mágia jelenlétét. Fojtogatónak tűnt tőle a levegő. A farkas szimatolva elindult a folyosón. Call követte, dübörgött a szíve a rémülettől. Akármit is képzelt, amikor kimentek a küldetési kapun, és elindultak Harceb után, az eszébe sem jutott, hogy ilyen helyen kötnek majd ki. Rufus mester ki fogja nyírni őket, miután visszatérnek. Fellógatja őket a lábujjuknál fogva, és homokot válogattat velük, amíg az agyuk ki nem folyik az orrukon. Mármint ha sikerül egyáltalán megmenteniük Aaront, bármilyen bajba is került; mert ha nem, akkor Rufus mester tényleg nem ismer majd kegyelmet. Call meg Tamara néma csöndben haladtak a folyosón, elmentek egy szoba mellett, amelynek ajtaja félig nyitva volt, és a fiú akaratlanul is belesett a helyiségbe. Egy pillanatra azt hitte, próbababákat lát, amelyek közül néhány egyenesen állt, a többi a falnak dőlt; de aztán rádöbbent két dologra: először is, hogy mindegyiknek csukva volt a szeme, ami próbababáknál igencsak fura, másodszor pedig, hogy emelkedett és süllyedt a mellkasuk, tehát lélegeztek. ~ 366 ~
A fiú megdermedt. Elszörnyedt. Mit lát? Mik ezek? Tamara megfordult, kérdő pillantást vetett rá. Call a szoba felé intett, mire a lány is benézett, és rémület ült ki az arcára. Tamara a szája elé kapta a kezét. Aztán lassan elhátrált az ajtótól, és jelzett Callnek, hogy kövesse a példáját. – Káoszsújtottak – súgta oda a fiúnak, miután elég távol értek ahhoz, hogy úrrá lehessen a remegésén. Call nem egészen tudta, honnan állapította meg ezt Tamara anélkül, hogy látta volna a szemüket, de úgy döntött, annyira nem is akarja tudni, hogy rákérdezzen. Már így is annyira ki volt borulva, hogy úgy érezte, ha meglát még valamit, megáll a szíve. Most aztán végképp nem hiányzott neki egy újabb félelmetes élmény. Ha káoszsújtottak voltak itt, az csakis azt jelenthette, hogy ez az Ellenség búvóhelye. Most egyszerre jutott eszébe az összes történet, amit Call korábban meghallgatott ugyan, de egészen eddig úgy gondolta, mindez réges–régen történt, így nem is tartotta olyan aggasztónak az egészet. Az Ellenség foglyul ejtette Aaront. Mert Aaron krétor. Idióták, amiért hagyták őt egyedül kimenni a Magisztériumból. Még szép, hogy az Ellenség tudomást szerzett róla, és végezni akar vele. Nyilván meg fogja ölni Aaront, vagy talán már meg is tette. Call szája a rémülettől úgy kiszáradt, akár a papír, miközben ~ 367 ~
növekvő rémülete ellenére igyekezett a környezetükre koncentrálni. A folyosó belmagassága egyre nőtt, minél beljebb jutottak az épületbe. A megfeketedett falak ép faburkolatnak adták át a helyüket, fölötte furcsa tapétával: a mintázat indákat ábrázolt, de közelebbről szemügyre véve Call megesküdött volna rá, hogy bogarakat lát mozogni köztük. Megborzongott és továbbindult, miközben próbált semmi másra nem figyelni, csak arra, hogy egyetlen hangot se adjon ki. Több bezárt helyiség előtt is elhaladtak, mielőtt Harceb odament egy kétszárnyú ajtóhoz, és felvinnyogott, majd várakozásteljesen visszafordult Callhez és Tamarához. – Psszt! – szólt rá halkan Call, és a farkas elhallgatott, csak a mancsával ütött egyet a padlóra. Az ajtó hatalmas volt. Sötét, vastag fából készült, amin égésnyomok voltak, mintha valamikor lángok nyaldosták volna. Tamara a kilincsre tette a kezét, lenyomta, és belesett. Aztán óvatosan ismét becsukta az ajtót, és tágra nyílt szemmel fordult vissza Callhez. A fiú talán még soha nem látta őt ilyen döbbentnek, még a káoszsújtott emberek láttán sem. – Aaron – suttogta, ám Call várakozásával ellentétben a lány arcán nem tükröződött öröm, egyáltalán nem tűnt boldognak. Úgy festett, mint aki menten elhányja magát. ~ 368 ~
A fiú félretolta az útból, hogy belessen az ajtón. – Call... – sziszegte Tamara intőn. – Ne csináld... van odabent még valaki. Call azonban addigra már előrehajolt, és bekémlelt a résnyire nyitott ajtón. Az ajtó mögött lévő terem hatalmas volt, a magas mennyezetet óriási, széles gerendák keresztezték. A falak mentén ketrecek sorakoztak, ládaként egymásra pakolva. Vasból készült ketrecek. Keskeny rácsaikat valami sötét folyadékkal vonták be. Aaron az egyik gerendáról lógott lefelé. Egyenruhája elszakadt, arcán vér és több karcolás látszott, de úgy tűnt, nem esett komoly baja. Fejjel lefelé lógott, az egyik bokáján lévő bilincshez súlyos láncot erősítettek, ami a mennyezetre rögzített csigára futott fel. Ereje már fogytán volt, de azért küszködött, ide–oda himbálózott a láncon. Aaron alatt egy fiú állt – egy alacsony, vékony, ismerős kisfiú –, aki gonosz vigyorral nézett fel rá. Callnek elszorult a szíve. Drew nézett fel vigyorogva a megláncolt Aaronra. A lánc másik vége a csuklója köré volt tekerve, annak segítségével eresztette le Aaront egy hatalmas üvegtartály felé, amit zavaros, zúgó sötétség töltött meg. Miközben Call a sötétséget bámulta, az mintha megváltozott, átalakult volna. Narancssárga szem bámult ki a feketeségből, benne lüktető, zöld erekkel. ~ 369 ~
– Ugye tudod, mi van a tartályban, Aaron? – kérdezte Drew, és vonásai szadista mosollyá torzultak. – Egy barátod. Egy káoszelementál. És az utolsó csöppig ki akarja szívni belőled az életet.
~ 370 ~
23. FEJEZET
T
amara, aki Call mellett szintén bekukkantott a nyíláson, felnyögött. – Drew – lihegte Aaron, nyilvánvalóan fájdalmak közt. Megpróbálta elérni a bokáján lévő bilincset, de visszahanyatlott, amint a káoszelementál kidugta fekete csápját a tartályból. Ahogy Aaron felé nyújtózott, a csáp egyre tisztábban alakot öltött, végül már majdnem szilárd volt, súrolta a fiú bőrét. Aaron összerándult, és gyötrődve kiáltott fel: – Drew, eressz el! – Mi van, magadtól nem tudsz kiszabadulni, krétor? – gúnyolódott vigyorogva Drew, és megrántotta a láncot, így Aaron több mint egy métert emelkedett, eltávolodva a káoszelementál csápjától. – Azt hittem, te mindenkinél erősebb vagy. Meg különlegesebb. De igazából nincs is ~ 371 ~
benned semmi spéci, igaz? Egyáltalán nem vagy különleges. – Soha nem is mondtam, hogy az lennék – mondta Aaron akadozó hangon. – Van fogalmad róla, milyen érzés volt, hogy úgy kellett tennem, mintha nem is értenék a mágiához? Mintha hülye volnék? Hogy folyton hallgatnom kellett Lemuel mester siránkozását, amiért engem választott? Képzettebb vagyok, mint ti mindnyájan együttvéve, de nem mutathattam ki, különben Lemuel rájött volna, ki is az én igazi mesterem! Végig kellett hallgatnom, ahogy a mesterek a maguk hülye álláspontja szerint adják elő a történelmet, és úgy kellett tennem, mintha egyetértenék velük, pedig jól tudom, hogy a mágusok meg a Tanács közbeavatkozása nélkül az Ellenség már rég lehetővé tette volna számunkra az örök életet. Van fogalmad arról, milyen érzés megtudni, hogy a krétor valami hülye senkiházi, aki semmi mást nem kezdene az erejével, csak amire a mágusok utasítják? – Szóval meg akarsz ölni – mondta Aaron. – Ezért? Mert én vagyok a krétor? Drew csak nevetett. Call hátrafordult, és látta, hogy Tamara a kezét tördelve reszket. – Be kell mennünk – suttogta neki a fiú. – Muszáj tennünk valamit! ~ 372 ~
A lány kihúzta magát, csuklópántja csillogott a sötétben. – A gerendák! Ha felmászunk oda, felhúzhatjuk Aaront, hogy az az izé ne érje el. Call pánikba esett. Mert a terv jó volt, viszont amikor elképzelte a mennyezetig való felkapaszkodást, aztán a centiről centire mászást és egyensúlyozást a gerendán, tudta, hogy képtelen lenne rá. Megcsúszna. Leesne. Az erdőben megtett fájdalmas út során, merev és fájó lábbal bicegve, Call azt hajtogatta magának, hogy meg fogja menteni Aaront. Most, hogy végre eljutott ide, Aaronhoz – aki veszélyben volt, aki megmentésre szorult –, rádöbbent, mennyire hasznavehetetlen. Ez olyan iszonyatosan kétségbeejtő volt, hogy Call azt fontolgatta, inkább mégsem mond semmit, csak megpróbál felmászni, és reméli a legjobbakat. Ám eszébe jutott Celia rémült arckifejezése, amikor a lány a felszínre bukkant a folyóban, és meglátta Callt, amint elveszti uralmát a rönk felett, és feléje siklik vele. Ez eldöntötte a kérdést. Ha ront a helyzeten azzal, hogy úgy tesz, mintha tudna segíteni, akkor csak még nagyobb veszélybe sodorja Aaront. – Nekem ez nem fog menni – vallotta be. – Micsoda? – kérdezte Tamara, majd a fiú lábára pillantott, és láthatóan zavarba jött. – Ja, igen. Hát, akkor ~ 373 ~
maradj itt Harcebbel! Mindjárt jövök. Talán jobb is lesz, ha csak egyikünk csinálja. Nem lesz olyan feltűnő. Call azzal vigasztalódott, hogy ezek szerint legalább sikerült egy darabig hasznavehetőnek tűnnie. Tamara legalább úgy gondolt rá, mint aki képes megtenni egyes dolgokat, és meglepődött, amikor kiderült, hogy mégsem. Sovány vigasz volt, de több a semminél. Aztán Call hirtelen rádöbbent, hogy mi az, amire igenis képes. – Én majd elterelem Drew figyelmét. – Hogy mi? Azt már nem! – szólt Tamara, és határozottan megrázta a fejét. – Túl veszélyes. Egy káoszelementál is van vele. – Velem meg itt van Harceb. És különben nem tudnád kiszabadítani Aaront. – Call a lány szemébe nézett és remélte, hogy Tamara látja rajta, nem hajlandó meggondolni magát. – Bízz bennem! Tamara bólintott. Aztán röpke mosolyt villantott Callre, és besurrant az ajtón. Bakancsa olyan halkan dobbant, hogy a fiú már két lépés után sem hallotta Drew vihogásától és a káoszelementál morgásától. Elszámolt tízig – egy másodperc, két másodperc, három másodperc –, aztán kitárta az ajtót, amennyire csak lehetett. – Szeva, Drew! – mondta, és vigyort erőltetett az arcára. – Hát, ez se éppen pónis suli. ~ 374 ~
Drew úgy hátrahőkölt meglepetésében, hogy megrántotta a láncot, még egy méterrel följebb húzva Aaront. A fejjel lefelé lógó srác felkiáltott kínjában, mire Harceb morogni kezdett. – Call? – kérdezte Drew döbbenten, és Callnek eszébe jutott az a bizonyos éjszaka a Magisztérium közelében, amikor Drew reszketve kiáltott segítségért, törött bokával. Call látta mögötte Tamarát, aki a túloldalon elkezdett fölfelé mászni a falon, úgymond létraként használva a ketreceket, a rácsok közé ékelve a bakancsát, olyan némán mozogva, akár egy macska. – Mit keresel te itt? – Most ez komoly? Én mit keresek itt? – kérdezett vissza Call. – Te mit keresel itt? Mármint azon kívül, hogy megpróbálod megetetni az egyik diáktársadat egy káoszelementállal. De most tényleg, mit tett ellened Aaron? Ügyesebb volt nálad egy felmérőn? Lenyúlta a vacsinál az utolsó falat zuzmót? – Fogd be, Call! – Komolyan azt gondoltad, hogy nem fogsz lebukni? – Még nem buktam le. – Drew mostanra láthatóan felocsúdott a döbbenetből. Gonosz mosolyt villantott a fiúra. – Kamu volt az egész... a panaszaid Lemuel mesterrel kapcsolatban, meg minden? Csak tettetted, hogy ugyanolyan diák vagy, mint a többiek? Végig az Ellenségnek kémkedtél? – Call most nem csak az időt ~ 375 ~
húzta; őszintén kíváncsi volt. Drew ugyanúgy festett, mint addig: kócos, barna hajú, vézna, nagy, kék szemű, szeplős... de valami bujkált a szemében, amit Call azelőtt nem látott, valami csúnya és sötét. – A mesterek idióták – közölte Drew. – Örökké amiatt aggódnak, hogy mi van a Magisztériumon kívül, mit csinálhat éppen az Ellenség, meg hogy mi lesz az egyezménnyel. Az eszükbe se jut, hogy kém is lehet köztük. Még akkor is, amikor kiszöktem a Magisztériumból, hogy üzenetet küldjék az Ellenségnek, mit csináltak? –Tágra nyitotta kék szemét, és Call egy másodpercre újra megpillantotta a kisfiút, aki a felvételi után, a buszon még úgy tűnt, mintha izgult volna a varázslóiskola miatt. – „Jujjj, Lemuel mester olyan gonosz! Folyton ijesztget engem!” Erre kirúgták! – Drew elnevette magát, ismét lehullott róla az ártatlanság álarca, feltárult az alatta rejtőző ridegség. Harceb felmordult, Drew és Call közé állt. – Miről üzentél az Ellenségnek? – faggatta Call. Legnagyobb megkönnyebbülésére Tamara már majdnem felért a gerendákhoz. – Aaronról? – A krétorról — felelte Drew. — A mesterek hosszú évek óta a krétorra vártak, de nem csupán ők. Mi is vártunk. – Megrántotta az Aaront tartó láncot, a fiú felnyögött kínjában, ám Call nem nézett fel. Nem tehette. ~ 376 ~
Folyamatosan Drew–ra bámult, mintha ezzel elérhette volna, hogy csak őrá figyeljen, semmi másra. – Hogyhogy „mi”? – kérdezte Call. – Én csak egyetlen őrültet látok. Téged. Drew ügyet sem vetett a csípős megjegyzésre. Ahogy Harcebre sem. – Nem képzelheted, hogy én vagyok itt a főnök – felelte. – Ne hülyéskedj már, Call! Fogadok, hogy láttad a káoszsújtottakat, az elementálokat. Fogadom, hogy érzed a mágiát. Tudod, ki irányítja ezt az egészet. Call nagyot nyelt. – Az Ellenség – mondta ki. – Az Ellenség... nem az, akinek hiszed. – Drew vadul megrántotta a láncot. – Lehetnénk barátok, Call. Kezdettől fogva figyellek. Állhatnánk ugyanazon az oldalon. – Dehogyis állhatnánk! Aaron a barátom. És az Ellenség meg akarja öletni, nem igaz? Nem akarja, hogy szembeszálljon vele egy másik krétor. – Ez olyan vicces. Te semmit se tudsz! Azt hiszed, hogy Aaron a barátod. Azt hiszed, hogy minden, amit a Magisztériumban mondtak neked, színigaz. Semmi sem igaz belőle. Azt ígérték Aaronnak, hogy megvédik, de nem tették. Nem tudták. – Megrántotta az Aaront tartó láncot, mire Call arca eltorzult. Arra számított, hogy barátja jajgatni kezd. ~ 377 ~
Semmi sem hallatszott. Call felnézett. Aaron már nem függött. Tamara felhúzta a gerendára és fölötte térdelt, lázasan igyekezve leszedni a bokájáról a bilincset. – Nem! – Drew dühében még egyszer megrántotta a láncot, ám Tamara a másik végén letörte a bilincsről. A lánc lezuhant a gerendáról, így Drew elengedte. – Figyelj, mi most szépen elmegyünk – mondta neki Call. – Én kihátrálok innen, és... – Nem mentek sehova! – kiabálta Drew, azzal az üvegtartályhoz rohant, és rányomta a kezét. Olyan volt, mintha kulcsot fordított volna el egy zárban, kinyitva egy ajtót, csak sokkal durvább. A tartály széttört, az üveg szanaszét repült. Call védekezően az arca elé kapta a kezét, üvegszilánkok fúródtak az alkarjába, apró tűk záporaként. A teremben mintha szélvihar kerekedett volna. Harceb nyöszörgött, és valahonnan Tamara meg Aaron kiabálása hallatszott. Call lassan kinyitotta a szemét. A káoszelementál előtte tornyosult, árnyakkal betöltve a látóterét. Sötétségében félig kiformálódó arcok és agyarakkal teli szájak kavarogtak. Hét karral nyúlt Call felé, néhányat pikkely borított, néhányat meg szőr, de mindegyik karmokban végződött, és fakó volt, akár egy döglött hal. A fiú annyira undorodott tőle, hogy öklendezni kezdett és hátratántorodott. Kezével ösztönösen az oldalához ~ 378 ~
kapott – ujjai Miri markolatára fonódtak, kivonta a tőrt a hüvelyéből, és nagy, lendületes ívben suhintott egyet maga előtt a pengével. Miri belemélyedt valamibe... úgy, akár a rohadt gyümölcsbe. A káoszszörnyeteg sok szájával egyszerre kezdett üvölteni. Egyik karján hosszú vágás látszott, a sebből sötétség ömlött, és úgy gomolygott a levegőben, akár a tűz füstje. Egy másik kar próbálta megragadni Callt, ám a fiú a földre vetette magát, így csak a vállát karcolta meg egy karom. Viszont amint a rém hozzáért, Call karja azonnal elzsibbadt, és Miri kiesett a kezéből. A fiú küszködve az alkarjára támaszkodott, próbált ép kezével átnyúlni a másik oldalára, és megfogni Mirit. De kifutott az időből. Az elementál felé vetette magát, úgy hömpölygött a földön, akár egy olajfolt, kidugta hatalmas, varangyszerű nyelvét, egyenesen Callt megcélozva... Harceb vonítva a levegőbe vetette magát. Pontosan az elementál hátán landolt. A lény sima hátába mélyesztette a fogát, karmával átdöfte a gomolygó sötétséget. A szörny összerándult, hátrahőkölt. Egész testéből fejek bukkantak elő, karjai Harceb után kaptak, ám a farkas kitartott, meglovagolta a szörnyeteget. Call a lehetőséget kihasználva talpra kászálódott, ép kezével megragadta Mirit. Előrelendült, és beledöfte a kést az elementál azon részébe, amit az oldalának vélt. ~ 379 ~
A kihúzott pengét csöpögő feketeség borította, félúton a füst és az olaj között. A káoszelementál üvöltött és vergődött, lelökve magáról Harcebet. A farkas elrepült, és a terem túloldalán, egy másik ajtó közelében esett a földre. Nyöszörgött kicsit, aztán mozdulatlanul, némán elterült. – Harceb! – kiáltotta Call, és a farkasa felé rohant. Félúton volt, amikor morgást hallott a háta mögül. Megpördült, és a káoszelementállal találta magát szemben. Elöntötte a méreg: ha ez a szörny kárt tett Harcebben, akkor ő fel fogja hasogatni ezernyi undorító, olajos darabkára. Előrelépett, kezében megvillant Miri. A káoszelementál meghátrált, sötétsége összehúzódott, mintha már nem annyira akart volna küzdeni. – Gyerünk, te gyáva! – ordította Drew, a szörny felé rúgva. – Kapd el! Gyerünk már, te nagy, hülye semmi...! A káoszelementál vetődött... de nem Callre. Megfordult, és Drew–ra vetette magát. A fiú sikoltott egyet, aztán az elementál beborította, úgy öntötte el, akár egy hullám. Call dermedten állt, kezében Mirivel. Eszébe jutott a jeges fájdalom, amit a káoszszörny anyagának csupán egyetlen apró érintése nyomán érzett. És ez az anyag most ráborult Drew–ra, aki vonaglott meg rángatózott a szorításában, még a szeme is kifordult. – Call! – A hang magához térítette a fiút a döbbenetből: Tamara kiáltott le neki a gerendáról. A lány Aaron ~ 380 ~
mellette kuporgott. A bilincs meg a lánc egy halomban hevert a földön: Aaron kiszabadult, bár a csuklója véres volt, nyilván megkötözték, amikor elrabolták a Magisztériumból, és Call lefogadta volna, hogy a bokája még rosszabb állapotban van. – Call, húzz el innen! – Nem lehet! – mutatott a fiú Mirivel a kétszárnyú ajtó felé. A káoszelementál meg Drew elzárták az utat. Menj arra. felelte Tamara, a fiú háta mögött lévő, másik ajtóra mutatva. – Keress egy kijáratot, egy ablakot, akármit! Odakint találkozunk! Call bólintott, és felemelte Harcebet. Könyörgöm – fohászkodott a kölyökért. Könyörgöm! A kezében lévő test meleg volt, és ahogy a mellkasához szorította a farkast, érezte Harceb egyenletes szívverését. A plusz súlytól megfájdult a lába, de nem törődött vele. Nem lesz semmi baja – mondta magának határozottan. Most pedig nyomás! Hátranézett, látta, hogy Tamara meg Aaron lemásznak a rácsokon, közel a kétszárnyú ajtóhoz. Ám ahogy odapillantott, a Drew fölé görnyedő káoszelementál kiegyenesedett. Összes szája kinyílt, és egyikből lila, ostorszerű nyelv siklott elő, villás hegyével megízlelve a levegőt. Aztán a szörny elindult Call felé. Call felkiáltott és hátraugrott. Harceb összerezzent a karjában, majd ugatva leugrott a földre. A terem végében ~ 381 ~
lévő ajtó felé rohant, a fiúval a nyomában. Együtt estek be az ajtón, kis híján kitépték a sarkából. Harceb csúszkálva megállt. Call majdnem átesett rajta, és alig sikerült talpon maradnia. Körbekémlelt a helyiségben: úgy festett, mint Frankenstein laboratóriuma. Furcsa színű, bugyogó folyadékkal teli üvegek voltak körös–körül, a mennyezetről hatalmas, pörgő–forgó gépezet függött, a falak mentén pedig különféle méretű elementálokkal teli ketrecek sorakoztak, több lény fényesen ragyogott. Aztán Call zajt hallott a háta mögül: mély dörmögést. A káoszelementál követte őket ebbe a helyiségbe, és feléjük siklott, karmokkal meg fogakkal teli, hatalmas, sötét felhőként. A fiú, bár alig állt a lábán, mégis újra futásnak eredt, több üveg folyadékot is a földre lökve, miközben az egyik fal felé rohant, amit mintha régi fegyverekkel aggattak volna tele. Ha egy nagy bárddal esik neki az elementálnak, akkor talán... – Állj! – Fekete, csuklyás köpenyt viselő férfi lépett ki az egyik óriási könyvespolc mögül. Arca árnyékba borult, kezében jókora botot tartott, ónixszal a végén. Harceb, amint meglátta, felnyüszített, és bebújt a legközelebbi asztal alá. Call megdermedt. Az idegen egyetlen pillantásra sem méltatta, elsuhant mellette, és megemelte a botját. ~ 382 ~
– Elég! – kiáltotta mély hangon, az elementálra szegezve a bot ónixos végét. A kőből sötétség tört elő, átsüvített a helyiségen a szörnyeteg felé, és telibe találta. A sötétség dagadt– növekedett, körbefonta az elementált, és elnyelte a semmibe. A rém még egy utolsó, borzalmas, átható üvöltést hallatott, majd eltűnt. A férfi Call felé fordult, és lassan hátrahajtotta a csuklyáját. Arcát félig elrejtette egy ezüstmaszk, ami szemét és orrát takarta. Az álarc alatt Call látta kiugró állát, fehér hegekkel teli nyakát. A sebhelyek frissek voltak, a maszk viszont ismerősnek tűnt. Call látta már képeken. Hallott róla. A maszk, amelyet viselője azért hordott, hogy eltakarja az életét majdnem kioltó robbanásban szerzett hegeit. A maszk, amelynek az volt a célja, hogy rémületet keltsen. A maszk, amelyet a Halál Ellensége viselt. – Callum Hunt – mondta az Ellenség. – Reméltem, hogy téged talállak itt. Call mindenre számított, csak arra nem, hogy az Ellenség épp ezekkel a szavakkal fogadja. Kinyitotta a száját, de csak suttogni bírt: – Maga Constantine Madden – mondta. – A Halál Ellensége. A feketébe és ezüstbe burkolózó Ellenség felé lépett. – Állj fel! – utasította. – Hadd nézzelek! ~ 383 ~
Call lassan talpra kászálódott, és megállt a Halál Ellenségével szemben. A helyiségben szinte néma csend volt. Még Harceb nyöszörgése is halknak, távolinak tűnt. – Nézzenek oda! – szólt az Ellenség. Furcsa öröm csendült a hangjából. – Persze a lábadért nagy kár, de végeredményben úgysem fog számítani. Gondolom, Alastair inkább úgy hagyott, ahogy voltál, ahelyett, hogy megpróbálkozott volna a gyógymágiával. Mindig is olyan makacs volt! És most már késő. Belegondoltál ebbe valaha, Callum? Hogy ha Alastair Hunt nem volna ennyire makacs, akkor talán képes lennél rendesen járni? Call még soha nem gondolt erre. Most viszont jégdarabként akadt a torkán a gondolat, beléfojtotta a szót. Hátralépett, míg háttal bele nem ütközött az egyik hosszú asztalba, tele tégelyekkel és csőrös poharakkal. Megdermedt. – De a szemed... – Az Ellenség most önteltnek hangzott, bár Call képtelen volt rájönni, mégis miért adna a szeme okot önteltségre. Zavarban volt. – Azt mondják, a szem a lélek tükre. Jó sok kérdést tettem fel rólad Drew–nak, de az eszembe se jutott, hogy a szemedről kérdezzem. – A homlokát ráncolta, az álarc alól kilátszó, sebhelyes bőre megfeszült. – Drew! – szólt. – Hol van már az a gyerek? – Megemelte a hangját. – Drew! Nem jött válasz. Call arra gondolt, vajon mi lenne, ha a háta mögé nyúlna, megragadná az egyik csőrös poharat, ~ 384 ~
és hozzávágná az Ellenséghez: ezzel vajon időt nyerhetne? Sikerülhetne elmenekülnie? – Drew! – szólt ismét a mágus, és most még valami kicsendült a hangjából: némi aggodalom. Türelmetlenül elvonult Call mellett, és bement a hatalmas terembe. Hosszú pillanatokon át néma csönd volt. Call kétségbeesetten nézett körül, hátha van még egy ajtó, hátha van másik kijárat ebből a helyiségből. Nem volt. Nem látott mást, csak poros kötetekkel megrakott könyvespolcokat, alkímiai alapanyagokkal teli asztalokat, valamint a magasban, a falakon kis rézfülkékbe zárt tűzelementálokat, amelyek ragyogásukkal bevilágították a helyiséget. Az elementálok üveges, fekete szemmel bámultak le Callre, s ekkor a fiú újabb hangot hallott a szomszéd teremből: gyász és gyötrelem hosszú, metsző jajkiáltását. – DREW! Harceb vonított. Call felkapta az egyik üveget, és a nyitott ajtóhoz botladozott. Fájdalom hasított a lábába, az egész testébe, mintha borotvapengék hasogatták volna az ereit. Legszívesebben összerogyott volna, ájultan akart heverni a földön. Belekapaszkodott az ajtófélfába, és csak bámult. Az Ellenség térdelt, Drew pedig az ölében hevert, némán és mozdulatlanul. A fiú bőre máris kezdett hideg, ~ 385 ~
kék árnyalatot ölteni. Nyilvánvaló volt, hogy többé nem ébred fel. Call szíve rémületében nagyot dobbant. Hiába akarta, nem bírta levenni a szemét a Drew holtteste fölé hajoló Ellenségről, aki mellett a földön ott feküdt a botja. A férfi sebhelyes keze újra meg újra végigszántott Drew haján. – Fiam – suttogta. – Szegény kisfiam. A fia? – gondolta Call. Drew az Ellenség fia? Az Ellenség hirtelen felkapta a fejét. Callre szegezte a szemét, ami sötétlett a lézerként sugárzó haragtól. – Te– sziszegte. – Te voltál! Te szabadítottad ki az elementált, amelyik megölte a gyermekemet! Call nagyot nyelt, és elhátrált, ám az Ellenség máris felkelt, és megragadta a botját. A fiúra szegezte, mire Call megbotlott, az üveg pedig kicsúszott a kezéből, és a padlóra esve összetört. Féltérdre ereszkedett, behajlított lába borzasztóan fájt. – Nem az én... – kezdte. – Én nem akartam... – Kelj fel! – acsargott az Ellenség. – Kelj fel, Callum Hunt, és nézz rám! Call lassan felállt, és szembenézett a terem túlsó felén álló, ezüstmaszkos férfival. Egész testében reszketett, nemcsak fájó lába, feszült idegzete, a félelem és az adrenalin miatt, hanem azért is, mert nem sikerült elmenekülnie. Az Ellenség dühösen meredt rá, szeme szikrát vetett a haragtól és a gyásztól. ~ 386 ~
Call ki akarta nyitni a száját, mondani akart valamit önnön védelmében, de nem volt mit mondani. Drew mozdulatlanul, üres tekintettel és némán hevert a szétzúzott üvegtartály szilánkjai közt – meghalt, és erről Call tehetett. Nem volt képes magyarázkodni, nem tudta megvédeni magát. A Halál Ellenségével állt szemben, aki egész hadseregeket mészárolt le. Egyetlen fiúcska nyilván nem készteti habozásra. Call keze lecsúszott Miri markolatáról. Már csak egy dolog maradt hátra. Mély levegőt vett, és felkészült a halálra. Remélte, hogy Tamarát meg Aaront nem tartóztatják fel a káoszsújtott emberek, hogy sikerül kijutniuk az ablakon, és már a Magisztérium felé vezető ösvényen járnak. Remélte, hogy mivel Harceb káoszsújtott, az Ellenség megbocsátja neki, hogy nem lett belőle gonosz zombi– kutya. Remélte, hogy az apja nem fog haragudni rá, amiért eljött a Magisztériumba, és megölette magát, beigazolva mindazt, amivel Alastair mindig is riogatta. Remélte, hogy Rufus mester nem fogadja majd helyette tanoncául Jaspert. A mágus most már olyan közel volt, hogy Call érezte a lehelete melegét, látta elhúzott, keskeny száját, szeme csillogását, és az egész testén eluralkodó remegést. ~ 387 ~
– Ha meg akar ölni – mondta Call –, hát tessék! Essünk túl rajta! A mágus felemelte a botját... és félrehajította. Térdre hullott, lehajtotta a fejét, esdeklő tartást vett fel, mintha az életéért könyörgött volna. – Mester, uram, Mesterem – szólt érdes hangon. – Bocsáss meg! Nem értettem! Call értetlenül meredt rá. Mégis miről beszél? – Ez egy próbatétel. A hűségemet és az elkötelezettségemet teszi próbára. – Az Ellenség levegő után kapott. Nyilvánvalóan minden erejével igyekezett uralkodni magán, de alig sikerült. – Ha te, Mesterem, úgy rendelted, hogy Drew–nak meg kell halnia, akkor a halála biztosan valami magasztos célt szolgál. – Úgy beszélt, mintha a szavak hasogatták volna a torkát, mintha fájt volna kimondani őket. – Most már én is személyesen érintett vagyok a kutatásunkban. A Mesterem bölcs. Mint mindig, most is oly bölcs! – Mi? – kérdezte Call remegő hangon. – Nem értem. A mestere? Hát nem maga a Halál Ellensége? Call végtelen megdöbbenésére a mágus felemelte a kezét, és levette az ezüstmaszkot, feltárva az arcát. Sebhelyes arc volt, öreg, ráncos és megviselt arc. Furcsamód ismerős arc volt, de nem Constantine Madden arca. ~ 388 ~
– Nem, Callum Hunt. Nem én vagyok a Halál Ellensége – felelte. – Hanem te.
~ 389 ~
24. FEJEZET
M
icsoda? – tátotta el a száját Call. – Ki maga? Miért mondja ezt nekem? – Mert ez az igazság – válaszolta a mágus, kezében az ezüstmaszkkal. – Te vagy Constantine Madden. És ha jobban megnézel, rá is fogsz jönni a nevemre. A mágus még mindig Call előtt térdelt, szája lassan keserű mosolyra húzódott. Ez megőrült – gondolta Call. Tuti biztos. Nincs semmi értelme annak, amit mond. Ám a férfi arca ismerős volt: Call látta már őt, legalábbis fényképen.
~ 390 ~
– Maga Joseph mester – mondta. – Maga tanította a Halál Ellenségét. – Téged tanítottalak – felelte Joseph mester. – Szabad fölkelnem, mester? Call egy szót sem szólt. Csapdába estem – gondolta. Itt ragadtam egy őrült mágussal meg egy holttesttel. A hallgatását nyilván engedélynek véve Joseph mester némi erőfeszítéssel talpra állt. – Drew mondta, hogy odalett minden emléked, de én nem voltam képes elhinni. Azt hittem, hogy amikor meglátsz, amikor elárulom neked az igazat saját magadról, talán eszedbe jut majd valami. De mindegy. Lehet, hogy nem emlékszel semmire, de biztosíthatlak, Callum Hunt, hogy a benned lévő életerő... úgy is mondhatnám, a lélek... mindaz, ami elevenné teszi a tested porhüvelyét, csakis Constantine Maddené. Az igazi Callum Hunt még nyivákoló csecsemőként meghalt. – Ez tiszta őrület – mondta Call. – Ilyesmi egyszerűen nem történhet meg. Az ember nem cserélhet csak úgy lelket valakivel. – Igaz, akárki nem cserélhet lelket – felelte a mágus. – De te igen. Szabad, Mester? Feléje nyújtotta a karját. Call csak egy pillanattal később döbbent rá, hogy a mágus ahhoz kérte az engedélyét, hogy megfoghassa a kezét. ~ 391 ~
Call tudta, hogy nem lenne szabad megérintenie Joseph mestert. A mágia nagy része érintésre épült: az elemek erejét is a megérintésükkel szívták magukba. De annak ellenére, hogy Joseph mester őrültségeket beszélt, volt a szavaiban valami, ami magával ragadta Callt, amit nem bírt kiverni a fejéből. Lassan kinyújtotta a kezét, Joseph mester pedig megfogta, vastag, sebzett ujjait Call jóval kisebb ujjai közé kulcsolva. – Láss! – suttogta, és Callen elektromos bizsergés futott át. Elfehéredett előtte a világ, mintha hatalmas vászonra vetített jelenetek peregtek volna le a szeme előtt. Két hadsereget látott szembeszegülni egymással egy hatalmas csatatéren. Mágusok háborúztak: robbanó tűzgömbök, jégnyilak, és széllökések süvítettek ide–oda a harcosok között. Call ismerős arcokat látott: a sokkal fiatalabb Rufus mestert, a kamasz Lemuel mestert, Tamara szüleit, valamint egy tűzelementál hátán, az egész sereg élén lovagoló Verity Torrest. Kinyújtott karjából a káosz sötétsége áradt, miközben az ellenségeik felé vágtatott. Joseph mester tűnt fel, kezében egy nehéz tárggyal. Rezesen csillogott: mintha a mágus kezén, kinyújtott ujjai helyén rézkarmok nőttek volna. A mester mágikus széllökést formált, majd elhajította a tárgyat. Egyenesen Verity nyakába fúródott. ~ 392 ~
A lány hátraesett, vére szétspriccelt, és a tűzelementál, amelyen lovagolt, felüvöltött, majd hátsó lábára ágaskodott. Karmából villám lövellt ki: eltalálta Joseph mestert, aki elzuhant, ezüstmaszkja félrecsúszott, kilátszott alóla az arca. – Ez nem Constantine! – kiáltotta egy rekedt hang. Alastair Hunt hangja. – Ez Joseph mester! Új jelenet villant fel. Joseph mester egy vörös márvánnyal borított teremben állt. Egy csapat rémült mágussal ordítozott. – Hol van? Azonnal mondjátok meg, mi történt vele! Nehéz léptek hallatszottak a nyitott ajtó felől. A mágusok szétváltak, utat engedve négy káosz sújtottnak, akik egy testet cipeltek. Egy szőke fiatalember testét, akinek mellkasán hatalmas seb tátongott, ruhája vérben úszott. A káoszsújtottak letették a testet Joseph mester lába elé. Joseph összerogyott, átkarolta a fiatalembert. – Mester – suttogta. – Jaj, én Mesterem, ellensége a halálnak... A fiú szeme kinyílt. Szürke volt: Call most először látta Constantine Madden szemét, soha nem jutott eszébe megkérdezni, milyen színű volt. Ugyanolyan szürke volt a szeme, mint Callé. Szürke volt és sivár, mint a téli égbolt. Sebhelyes arca ernyedt és érzelemmentes volt. Joseph mester felhördült. ~ 393 ~
– Ez meg micsoda? – kérdezte, és dühödt arccal a többi mágushoz fordult. – A teste túlélte, éppen csak hogy, de a lelke... hol a lelke? Megint új jelenet következett. Call egy jégből kivájt barlangban állt. A falak fehérek voltak, itt–ott megváltozott a színűk, ahol árnyék hullott rájuk. A földön holttestek hevertek: mágusok, néhányan nyitott szemmel, mások szó szerint vérbe fagyva. Call tudta, hol van. A fagyos mészárlás helyszínén. Lehunyta a szemét, de hiába: ugyanúgy látta a képet, mivel az egyenesen az elméjébe vetült. Figyelte Joseph mestert, ahogy a meggyilkoltak között lépkedett, időnként megállt, maga felé fordított egy–egy holtat, és az arcába bámult. Pár perccel később Call rádöbbent, mit csinál. Csak a halott gyermekeket vizsgálgatta, a felnőttekhez hozzá sem ért. Végül Joseph megállt, rámeredt valamire, és Call meglátta, mit néz. Nem egy holttestet, hanem szavakat, egy jégbe vájt üzenetet. FIÚT MEGÖLNI Ismét más jelenetek játszódtak le Call előtt, egyre gyorsabban suhantak el, akár a szélfútta levelek: Joseph mester egyik városban a másik után, ahogy keres, egyre csak keres, kórházak születési nyilvántartását nézi át,
~ 394 ~
ingatlanok tulajdonosait kutatja, kivizsgál minden lehetséges nyomot... Joseph mester, amint egy játszótér aszfaltján áll és figyeli, ahogy egy csapat srác egy náluk kisebb fiút terrorizál. A talaj egyszeriben megremegett, mintha földrengés támadt volna, és egy hatalmas repedés majdnem kettészelte a játszóteret. Miután az őt bántalmazók elrohantak, a kisfiú felült a földön, és döbbenten körülnézett. Call magára ismert a vézna, sötét hajú kissrácban, akinek szeme ugyanolyan szürke volt, mint Constantine–é, és rossz lába kicsavarodva szorult teste alá. Call érezte, hogy Joseph mester arcára mosoly ül ki... A fiú döbbenten tért vissza a valóságba, mintha hatalmas magasságból zuhant volna vissza a testébe. Hátrahőkölt, kirántotta a kezét Joseph mester szorításából. – Nem – hörögte. – Nem, én ezt nem értem... – Ó, szerintem igenis érted – felelte a mágus. – Szerintem tökéletesen érted, Callum Hunt. – Hagyja abba! – tiltakozott a fiú. – Ne hívjon már folyton így, hogy Callum Hunt... a hideg kiráz tőle. A nevem Call. – Nem, nem az – közölte Joseph mester. – Ez a név ehhez a testhez tartozik, a porhüvelyhez, amit most viselsz. Ezt a nevet el fogod vetni, amikor készen állsz rá, ~ 395 ~
ahogy ezt a testet is le fogod vetni, és ismét felöltöd majd Constantine–ét. Call égnek emelte a karját. – Az nekem nem fog menni! És tudja, miért, nem? Mert Constantine Madden azóta is él és virul. Igazán nem értem, hogy lehetnék én az az ember, aki hadsereget irányít, káoszelementálokat idéz meg, és fura szemű, óriási farkasokat kreál, miközben az az ember már létezik, és NEM ÉN VAGYOK AZ! – kiabálta Call, ám a hangja esdeklő volt, még saját maga számára is. Csakis azt akarta, hogy legyen vége ennek az egésznek. Óhatatlanul apja rémes szavai csendültek a fülébe, újra meg újra: Call, muszáj rám hallgatnod! Neked fogalmad sincs, hogy mi vagy. – Él és virul? – ismételte Joseph mester kegyetlen mosollyal az arcán. – Ó, a Tanács és a Magisztérium azt hiszi, hogy Constantine még mindig aktívan ügyködik a világban, mert ezt akartuk elhitetni velük. De ki látta őt az elmúlt években? Ki beszélt vele a fagyos mészárlás óta? – Egy csomóan látták... – kezdte Call. – Találkozott az egész Tanáccsal! Amikor aláírta az egyezményt. – Álarcban – mondta erre Joseph mester, felemelve az ezüstmaszkot, amit a felbukkanásakor viselt. – A Verity Torres elleni csatában is eljátszottam a szerepét; tudtam, hogy képes leszek rá újra. Az Ellenség a fagyos mészárlás óta rejtőzködik, és amikor mindenképp muszáj volt színre ~ 396 ~
lépnie, én jelentem meg helyette. De maga Constantine? Ő halálosan megsebesült tizenkét évvel ezelőtt, a barlangban, ahol Sarah Hunt és még oly sokan mások meghaltak. Ám amint érezte, hogy elhagyja az életereje, a Mester felhasználta megszerzett tudását, vagyis annak módszerét, hogyan kell egy lelket másik testbe áthelyezni, és így megmenekült. Ugyanúgy, ahogy képes volt a káosz egy darabját a káoszsújtottakba helyezni, fogta a saját lelkét, és áthelyezte a kéznél lévő, optimális hordozóba. Beléd. – De én nem is voltam ott a fagyos mészárlásnál! A kórházban voltam, ahol születtem. A lábam... – Ezt a hazugságot Alastair Hunt hitette el veled. A lábad akkor sérült meg, amikor Sarah Hunt leejtett a jégre – felelte Joseph mester. – Ő tudta, mi történt. Tudta, hogy a gyermeke lelkét kiűzték a testéből, és Constantine Madden lelke került a helyére. Tudta, hogy a fiából maga az Ellenség lett. Callnek zúgott a füle. – Az anyukám nem... – Az anyukád? – gúnyolódott Joseph mester. – Sarah Hunt csak a jelenlegi porhüvelyed édesanyja volt. Ezt még ő is tudta. Neki magának nem volt ereje megtenni, de hátrahagyott egy üzenetet. Egy üzenetet bárkinek, aki a halála után a vérontás helyszínére érkezik. ~ 397 ~
– A jégbe írt szavak – suttogta Call. Szédelgett, hányingere támadt. – Fiút megölni – idézte fel Joseph mester kegyetlen elégedettséggel. – A most nálad lévő kés hegyével véste a barlang jegébe. Ez volt az utolsó cselekedete ezen a világon. Call úgy érezte, menten elhányja magát. A háta mögé nyúlt, az asztal szélébe kapaszkodott, és zihálva nekidőlt. – Callum Hunt lelke halott – mondta Joseph. – Az a lélek, amit kiűztél ebből a testből, összeaszott és elpusztult. Constantine Madden lelke gyökeret eresztett és növekedett, ép testben született újjá. A hívei azóta mindent megtesznek, hogy úgy tűnjön, mintha nem veszett volna nyoma, így biztonságban voltál. Megóvtunk. Volt időd megnőni. Életben maradtál. Call életben akar maradni. Call a múltkor poénkodva ezt tette hozzá fejben az ötsoroshoz; most már nem is tűnt olyan viccesnek. Most a fiú elszörnyedve gondolt bele, mennyire igaz is ez. Annyira életben akart maradni, hogy kioltotta egy másik ember életét? Tényleg ilyet tett volna? – Nem emlékszem, hogy valaha is Constantine Madden lettem volna – suttogta. – Soha nem voltam más, csak én... – Constantine mindig is tudta, hogy meghalhat – mondta Joseph. – Mindennél jobban félt a haláltól. Újra meg újra megpróbálta feltámasztani a fivérét, de nem volt képes életre kelteni a lelkét, mindazt, ami maga Jericho ~ 398 ~
volt. Elszánta magát, hogy bármi áron életben marad. Mi egész végig arra vártunk, Call, hogy elég idős légy. És most végre itt vagy, már majdnem készen állsz. Hamarosan újrakezdődik majd a háború... és ezúttal biztosan győzni fogunk. Joseph mester szemében gyanús őrület csillogott. – Nem értem, miből gondolja, hogy a maguk oldalára állnék – mondta Call. – Elrabolták Aaront... – Igen – mondta Joseph –, de mi téged akartunk. – Szóval ekkora erőfeszítést tettek, még egy barátomat is elrabolták, csak azért, hogy én idejöjjek, és... mi? Végre elmondhasson nekem mindent? Miért nem mondta el korábban? Miért nem raboltak el, mielőtt egyáltalán a Magisztériumba jöttem volna? – Mert azt hittük, hogy tudod az igazat – mondta kelletlenül Joseph mester. – Én azt hittem, hogy szándékosan bujkálsz... hagyod kifejlődni az elmédet és a testedet, hogy ismét ugyanolyan félelmetes ellensége lehess a Tanácsnak, mint amilyen azelőtt voltál. Nem akartam kapcsolatba lépni veled, mert úgy gondoltam, ha fel kívánnád venni velem a kapcsolatot, nyilván üzennél nekem. Call keserűen felnevetett. – Szóval a közelembe se jött, mert nem akart lebuktatni, miközben én végig azt sem tudtam, hogy tartanom kellene a lebukástól? Hát, ez rém vicces! ~ 399 ~
– Én egyáltalán nem találom viccesnek. – Joseph mester arckifejezése nem változott. – Szerencsére a fiamnak... Drew–nak sikerült kiderítenie, hogy fogalmad sincs, ki vagy igazából, különben véletlenül talán még elárultad volna magad. Call a mesterre bámult. – Meg fog ölni? – szegezte váratlanul a férfinak a kérdést. – Megölni? Hiszen vártalak – felelte Joseph. – Hosszú évek óta várlak vissza. – Hát akkor az egész hülye terve füstbe ment – közölte Call. – Vissza fogok menni, és elmondom Rufus mesternek, ki vagyok valójában. Mindenkinek el fogom mondani a Magisztériumban, hogy apámnak igaza volt, hallgatniuk kellett volna rá. És meg fogom állítani magát. Joseph mester elmosolyodott és a fejét csóválta. – Tudom én, hogy ez nem vallana rád, akármennyire álcázod is magad. Szépen vissza fogsz menni, és befejezed a vaséved, aztán, amikor újra eljössz a Magisztériumba, hogy elkezdd a rézévedet, majd megint beszélünk. – Nem, nem fogunk beszélni. – Call kicsinek és gyerekesen naivnak érezte magát, maga alá gyűrte az egész ügy borzalmas súlya. – Majd én megmondom nekik... ~ 400 ~
– Megmondod nekik, hogy mi vagy? Elfojtanák a varázserődet. – Nem fogják... – De igen – közölte Joseph mester. – Már ha nem ölnek meg. Elfojtják majd az erődet, aztán visszaküldenek ahhoz az apához, aki addigra biztosan tudni fogja, hogy nem vagy a fia. Call nagyot nyelt. Eddig a pillanatig nem is gondolt arra, hogyan fog reagálni minderre az édesapja. Az apukája, aki könyörgött Rufus mesternek, hogy fojtsa el az erejét... biztos, ami biztos. – El fogod veszíteni a barátaidat. Komolyan azt gondolod, hogy egyáltalán a drágalátos krétoruk közelébe engednének, ha tudnák, hogy mi vagy? Aaron Stewartot arra képezik majd ki, hogy az ellenséged legyen. Egész végig őt keresték. Ez Aaron szerepe. Ő nem a társad. Hanem a veszted. – Aaron a barátom – szólt Call, reményvesztett hangon. Ő maga is hallotta, milyen lemondóan hangzik ez, de nem tudott változtatni rajta. – Ahogy mondod. – Joseph mester olyan higgadtan figyelte, mint aki mindent jobban tud nála. – Úgy tűnik, a barátodnak komoly döntéseket kell hoznia. Ahogy neked is. – Döntöttem – felelte Call. – Az a döntésem, hogy visszamegyek a Magisztériumba, és elmondom az igazat. ~ 401 ~
Joseph fogait kivillantva mosolygott. – Tényleg? – kérdezte. – Elég könnyű itt állnod, és dacolnod velem. Nem is számítottam másra Constantine Maddentől. Mindig is hajlíthatatlan voltál. Ám amikor eljön az igazság pillanata, amikor meg kell hozni a döntést, tényleg fel fogsz adni mindent, ami fontos neked, valami elvont eszménykép kedvéért, amit nem is értesz teljesen? Call megrázta a fejét. – De hát úgyis fel kéne adnom mindent. Maga nyilván nem fogja hagyni, hogy visszamenjek a Magisztériumba. – Dehogyisnem – mondta Joseph mester. A fiú hátrahőkölt és fájdalmasan beverte a könyökét a mögötte lévő falba. – Micsoda? – Jaj, Mesterem! – sóhajtotta az idős mágus. – Hát nem érted... Nem tudta befejezni a mondatot. A tető hatalmas robajjal kettészakadt. Callnek alig volt ideje felnézni, a fejük fölött mintha azonnal szilánkokra robbant volna a fa és a beton. Hallotta Joseph mester rekedt kiáltását, majd egy egész hegynyi törmelék hullott kettőjük közé, eltakarva Call elől a mágust. A fiú lába alatt megroggyant a föld, Call oldalra zuhant és Harceb után kapott, hogy magához szorítsa a ficánkoló, rémült farkast. ~ 402 ~
Pár pillanatig az egész épület rázkódott, és Call a kölyök szőrébe temette az arcát, próbált nem megfulladni a sűrű, kavargó portól. Talán eljött a világvége. Talán Joseph mester társai úgy döntöttek, hogy a levegőbe repítik ezt a helyet. Fogalma sem volt, mi történik, és szinte nem is érdekelte. – Call? – A fiúnak még mindig csengett a füle, amikor meghallotta az ismerős hangot. Tamara! A hátára gördült, fél kézzel még mindig Harceb szőrét markolva, és meglátta, hogy mi hasította ketté az épületet. A hegyi teke feliratú, hatalmas neoncégér szakította be a tetőt, úgy vágta félbe az egész helyet, mintha fejszével szeltek volna ketté egy betontömböt. Aaron a tábla tetején kuporgott, mintha azzal együtt zuhant volna át a tetőn, Tamara pedig mögötte ült. A cégér szikrázott és sziszegett ott, ahol vezetékei elszakadtak, meggörbültek. Aaron leugrott a tábláról, odarohant Callhez, lehajolt, és megragadta a karját. – Call, gyere! A fiú hitetlenkedve ült fel, és hagyta, hogy barátja talpra rántsa. Harceb nyüszített és felugrott, mellső mancsát Aaron derekára téve. – Aaron! – kiáltotta Tamara. A fiúk háta mögé mutatott. Call megperdült, és a por– meg törmelékfelhőre meresztette a szemét. Joseph mesternek nyoma sem volt. ~ 403 ~
Ám ez nem jelentette azt, hogy nem volt ott senki más rajtuk kívül. Call visszafordult Aaronhoz. – A káoszsújtottak – mondta gyászosan. Tele volt velük a folyosó, átvágtak a romhalmazon, hátborzongatóan meneteltek, örvénylő szemük tűzként lángolt. – Gyerünk! – Aaron megfordult, és a cégér felé sprintelt, felugrott rá, aztán lenyúlt, hogy fölhúzza maga után Callt. A tábla nem szakadt le a tartóoszlopáról: az megtört, és szintén bedőlt az épületbe, úgyhogy most ferdén hevert, akár a tálba merített, a peremnek támasztott kanál. Tamara máris futásnak eredt fölfelé az oszlopon, elhagyva a hegyi teke feliratot, Harcebbel a sarkában. Call bicegve indult utána, ám hamar rádöbbent, hogy Aaron nem követi őket. Hátrafordulva látta, hogy a lábánál lévő vezetékek szikrát szórtak. Az alattuk elterülő termet rohamos ütemben töltötték meg a káoszsújtottak, akik gépiesen vonultak a cégér felé. Többen már el is kezdtek felmászni rá. Aaron úgy egy méterrel fölöttük állt, lenézett rájuk. Tamara feljutott a tartóoszlop égbe meredő végéig, és leugrott róla a tetőre. – Gyertek már! – kiáltott Tamara, amikor rádöbbent, hogy nem követik... és hogy nem képes visszajutni az oszlopra. – Call! Aaron! Aaron azonban nem mozdult. Úgy egyensúlyozott a cégéren, mintha az szörfdeszka lett volna, és komor képet ~ 404 ~
vágott. Haja fehérnek tűnt a betonportól, szürke egyenruhája szakadt és véres volt. Lassan felemelte a kezét, és Call most először nemcsak Aaront, a barátját látta, hanem a krétort is, a káoszmágust, aki egy nap olyan erős lehet, mint a Halál Ellensége. Akiből az Ellenség ellensége lesz. Call ellensége. Aaron kezéből sötétség lövellt ki, akár egy fekete villámcsapás: előretört, és árnyékcsápjaival körbefonta a káoszsújtottakat. Amint megérintette őket a sötétség, szemük fénye kihunyt, és mozdulatlanul, tehetetlenül a földre rogytak. Egész végig ezt keresték. Ez Aaron szerepe. Ő a veszted. – Aaron! – kiáltotta Call, feléje csúszva az oszlopon. Aaron nem fordult felé, mintha meg sem hallotta volna. Csak állt ott, fekete fény robbant a kezéből egészen az égig, ösvényt perzselve a fejük felett. Rémültnek látszott. – Aaron – zihálta Call, és elbotlott az összegabalyodott, szakadt vezetékekben. Iszonyatos fájdalom hasított a lábába, ahogy kifordult a teste és lezuhant, magával sodorva Aaront, félig rá is esve. A fekete fény eltűnt, amint Aaron háta a tábla fémjének ütközött, Call pedig a két tenyere közé szorította a srác mindkét kezét. – Hagyjál békén! – kiabálta Aaron. Úgy tűnt, nincs magánál, mintha dühében még azt is elfelejtette volna, ~ 405 ~
kicsoda Call meg Tamara. Vergődött Call alatt, próbálta kiszabadítani a kezét. – Muszáj... muszáj... – Muszáj leállnod – mondta Call, és megmarkolta a fiú egyenruháját a mellkasa fölött. – Aaron, nem csinálhatsz ilyet ellensúly nélkül. Bele fogsz halni. – Nem számít – felelte Aaron, és próbált kiszabadulni alóla. Call nem eresztette. – Tamara vár minket. Nem hagyhatjuk magára. Muszáj leállnod. Rajta! Muszáj! Aaron zihálása lassan csillapodott, szemével Callre összpontosított. Közben újabb káoszsújtottak tartottak feléjük, átmásztak halott társaik testén, szemük szikrázott a sötétben. – Na jó – szólt Call, lemászva Aaronról, feltornászva magát, hogy fájó lábbal, de egyenesen álljon. – Gyere, Aaron! – A karját nyújtotta. – Menjünk! Aaron habozott... aztán megragadta Call kezét, és hagyta, hogy a fiú talpra húzza. Call ezután elengedte, és megfordult, megint elkezdett fölmászni a tartóoszlopon. Aaron ezúttal követte. Felkecmeregtek olyan magasra, hogy át tudják vetni magukat a tetőre Tamara meg Harceb mellé. Ahogy Call leugrott a palatetőre, a dobbanás erejét a lábától egészen a fogáig érezte. Tamara megkönnyebbülten bólintott, amint meglátta őket, ám feszült volt az arca: a káoszsújtottak még mindig ~ 406 ~
követték őket. A lány megperdült, és a ferde tető széléhez rohant, majd újra ugrott... ezúttal az egyik kukára. Call botladozva követte. Leereszkedett az épület oldalán. A szíve hevesen vert, félig az üldözőiktől való félelmében, félig pedig egy olyan félelem miatt, amely elől hiába futott, nem menekülhetett. Ahogy lába a kuka fém fedeléhez csapódott, térdre esett. Alsó végtagjait olyan nehéznek, zsibbadtnak és ingatagnak érezte, mintha homokzsákká változtak volna. Sikerült legördülnie a kukáról, aztán a falnak támaszkodva levegő után kapkodott. Pillanatokkal később hallotta, hogy Aaron mellette landol. – Jól vagy? – kérdezte Aaron, és Callt mindenek dacára megkönnyebbülés töltötte el: úgy tűnt, Aaron ismét önmaga. Fém zörgése hallatszott. Call meg Aaron a hang irányába fordultak, és látták, hogy Tamara elgurította a kukát az épület falától. A káoszsújtottak, akiknek így nem volt mire leugraniuk, a tető peremén ácsorogtak. – Semmi... semmi bajom. – Call előbb Aaronra, majd Tamarára nézett, mindketten egyformán aggódó képpel figyelték. – Nem hiszem el, hogy visszajöttetek értem – tette hozzá. Szédült, elfogta a hányinger, és biztos volt benne, hogy ha csak egyetlen lépést is tesz, újra elesik. ~ 407 ~
Arra gondolt, azt kellene mondania nekik, hogy hagyják itt, és fussanak el, de nem akart ott maradni egyedül. – Még szép, hogy visszajöttünk – felelte Aaron a homlokát ráncolva. – Mármint, te meg Tamara egész idáig jöttetek, hogy megmentsetek, nem? Miért ne tennénk mi is ugyanezt érted? – Te is számítasz, Call – szólt Tamara. A fiú azt akarta mondani, hogy Aaron megmentése más ügy, de nem igazán tudta megfogalmazni, miért. Forgott vele a világ. – Hát, elég csodás volt... amit a cégérrel csináltatok. Tamara meg Aaron gyors pillantást váltottak. – Nem egészen ezt próbáltuk elérni – vallotta be Tamara. – Csak fel akartunk mászni a tetejére, hogy jelet adjunk a Magisztériumnak. Aztán a földmágia kicsit eldurvult, és... hát, igen. Öhm, de végül bevált, nem? És ez a lényeg. Call bólintott. Ez volt a lényeg. – Köszi azt is, amit odabent tettél – mondta Aaron, és feszengve megpaskolta Call vállát. – Olyan mérges voltam... ha nem állítottál volna le, miután káoszmágiát kezdtem használni, nem is tudom, mit tettem volna... – Jaj, az isten szerelmére! Miért kell a fiúknak folyton az érzelmeikről dumálniuk? Tök undi! – szakította félbe őket Tamara. – És még mindig követni próbálnak minket a káoszsújtottak! – mutatott fölfelé. Fényes, örvénylő ~ 408 ~
szemek lesték őket a tető sötétjéből. – Elég már! Gyertek! El kell húznunk innen! A lány elindult, hosszú, sötét hajfonatai a háta mögött himbálóztak. Call erőt próbált gyűjteni a végtelen gyalogúthoz vissza a Magisztériumba, ellökte magát a faltól, és tett egyetlen, gyötrelmes lépést, majd ájultan esett össze. Még annyi időre sem maradt eszméleténél, hogy érezze, amint feje a földhöz csapódik.
~ 409 ~
25. FEJEZET
A
mikor felébredt, Call ismét a gyengélkedőn találta magát. A falon lévő kristályok fénytelenek voltak, amiből úgy gondolta, éjszaka lehet. Egész teste sajgott. Ráadásul meg volt róla győződve, hogy el kellene mondania valakinek valami rossz hírt, habár nem igazán emlékezett, mit is. Fájt a lába, és egész teste takarókba volt bugyolálva: ágyban feküdt, sérülten, de nem volt képes felidézni, hogyan esett baja. Menőzni próbált a rönkös feladat alatt, és beleesett a folyóba, így Jasper – pont Jasper! – kénytelen volt megmenteni őt. De volt még valami más is: Tamara meg Aaron, meg Harceb, meg gyaloglás az erdőben, vagy talán ezt csak álmodta? Most álomnak tűnt az egész. Az oldalára fordult, és meglátta Rufus mestert, aki az ágya melletti széken ült, arca félig homályba borult. Call ~ 410 ~
egy pillanatra úgy gondolta, talán alszik, de aztán meglátta, hogy a mester szája apró mosolyra húzódik. – Kicsit jobban érzed magad? – kérdezte Rufus mester. Call bólintott, és küszködve felült. Ám amint lerázta magáról az álmot, egyszeriben elöntötték az emlékek: az ezüstmaszkos Joseph mesterről, az elemésztett Drew–ról, a gerendáról lelógatott, bőrébe vájó bilincsbe vert Aaron– ról, valamint az állításról, miszerint Call Constantine Madden lelkét hordozza magában. Visszahanyatlott az ágyra. El kell mondanom Rufus mesternek – gondolta. Nem vagyok rossz ember. El fogom mondani neki. – Nem ennél egy kicsit? – kérdezte Rufus mester, és egy tálcáért nyúlt. – Hoztam teát meg levest. – Egy kis teát talán kérnék. – Call elvette az agyagbögrét, és melengetni kezdte rajta a kezét. Óvatosan kortyolgatta a teát, a borsmenta kellemes íze egy kicsit jobban magához térítette. Rufus mester lerakta a tálcát, visszafordult Call felé, és félig lesütött szemhéja alól figyelte a fiút. Call úgy markolta a bögrét, mintha mentőöv lett volna. – Sajnálom, de kénytelen vagyok megkérdezni téged a történtekről. Tamara és Aaron elmesélték, mit tudnak arról a helyről, ahol Aaront fogva tartották, de mindketten azt mondják, hogy te tovább voltál bent, és ~ 411 ~
jártál egy olyan helyiségben is, ahol ők nem. Elárulnád nekem, mi mindent láttál? – Beszéltek Drew–ról? – kérdezte Call, és beleborzongott az emlékbe. Rufus mester bólintott. – Utánajártunk a dolognak, amennyire csak tudtunk, és kiderült, hogy Drew Wallace neve, a teljes személyazonossága, sőt az egész múltja nem más, mint nagyon meggyőző hamisítvány, amit azzal a céllal használt, hogy bejusson a Magisztériumba. Nem tudjuk, valójában hogy hívták, és miért küldte ide az Ellenség. Ha te meg Tamara nem léptek közbe, az Ellenségnek sikerült volna borzalmas csapást mérnie ránk... ami pedig Aaront illeti, bele sem merek gondolni, mit tettek volna vele. – Szóval nem vagyunk bajban? – Amiért nem tudattátok velem, hogy Aaront elrabolták? Amiért senkinek sem szóltatok, hova mentek? – Rufus mester hangja dörmögéssé mélyült. – Ha soha, de soha többé nem csináltok ilyet, akkor hajlandó vagyok szemet hunyni afölött, milyen ostobán viselkedtetek mindketten, figyelembe véve, hogy sikerrel jártatok. Butaságnak tűnik azon rágódni, pontosan hogyan mentettétek meg Tamarával a krétorunkat. Az a fontos, hogy megmentettétek. – Köszönöm – mondta Call, de nem volt biztos benne, hogy a mester most leszidta vagy sem. ~ 412 ~
– Odaküldtünk néhány mágust az elhagyatott tekepályához, de nem sok maradt belőle. Néhány üres ketrec, meg a tönkrement felszerelés. Van ott egy jó nagy terem, ami laboratóriumnak tűnik. Jártál ott? Call bólintott, nagyot nyelt. Ez volt az igazság pillanata. Kinyitotta a száját, hogy elmondja a következő szavakat: Joseph mester volt ott, és azt mondta, hogy én vagyok a Halál Ellensége. Nem volt képes megszólalni. Úgy érezte magát, mintha egy szikla szélén állna, és teste minden porcikája nógatná, hogy ugorjon a mélybe, ám az elméje nem engedné. Ha elárulja, mit mondott neki Joseph, Rufus mester meggyűlöli. Mindenki meggyűlöli őt. És mégis miért? Még ha valaha Constantine Madden volt is, semmire sem emlékezett belőle. Ő maga továbbra is Callum, nem? Még mindig ugyanaz a személy. És amúgy is, mi a lélek? Nem az dirigál az embernek. Ő igenis tud önálló döntéseket hozni. – Igen, tényleg laboratórium volt, mindenféle cucc bugyogott benne, és falfülkékbe zárt elementálok világították meg. De senki sem volt ott. – Call nagyot nyelt, erőt gyűjtött a hazugsághoz. Felgyorsult a szívverése. – Üres volt. – Van még valami? – kérdezte Rufus mester, fürkész pillantást vetve a fiúra. – Bármilyen részlet, ami szerinted fontos lehet? Bármi. Mindegy, milyen apróság. ~ 413 ~
– Káoszsújtottak voltak ott – mondta Call. – Egy csomó. Meg egy káoszelementál. Az üldözött be engem a laboratóriumba, de aztán Aaron meg Tamara áttörtek a tetőn, úgyhogy... – Igen, Tamara és Aaron már elmesélték nekem, milyen lenyűgöző kunsztot hajtottak végre a cégérrel. – Rufus mester elmosolyodott, ám Call látta, hogy a csalódottságát leplezi. – Köszönöm, Call. Nagyon ügyes voltál. A fiú bólintott. Még soha életében nem érezte magát ilyen rémesen. – Emlékszem, hogy a tanév elején, miután megérkeztél a Magisztériumba, többször is kérted, hadd beszélhess Alastairrel – mondta Rufus mester. – Hivatalosan nem kaptál rá engedélyt. – Ezt olyan nyomatékosan mondta, hogy Call belepirult. Arra gondolt, hogy mindezek után talán pont most fogja megkapni a magáét, amiért beosont Rufus tanári szobájába. – Most viszont megengedem. Felvett egy üveggömböt az éjjeliszekrényről, és Call felé nyújtotta. A gömbben egy kis tornádó pörgött. – Úgy vélem, tudod, hogy kell használni. – A mester talpra állt, és a gyengélkedő túlsó végébe sétált, háta mögött összekulcsolt kézzel. Call csak némi fáziskéséssel döbbent rá, mit művel Rufus: hagyja, hogy négyszemközt beszéljen az apjával. ~ 414 ~
A fiú a kezében tartott üveggömböt nézegette. Úgy festett, mintha egy óriási szappanbuborék megszilárdult volna a levegőben: tömör lett, de átlátszó maradt. Call csakis az édesapjára összpontosított: kiűzte a fejéből a Joseph mesterrel és Constantine Maddennel kapcsolatos gondolatokat, egyedül az apukáját idézte fel, a palacsinta illatát meg a pipadohány szagát, és azt, ahogy apja a vállára tette a kezét, ha valamit jól csinált, meg azt, ahogy gondosan magyarázta Callnek a geometriát, amit a fiú legjobban utált a suliban. A tornádó összesűrűsödött, és felvette édesapja alakját, aki olajfoltos farmerban meg flanelingben állt, feje búbjára feltolt szemüveggel, kezében egy csavarkulccsal. Biztos a garázsban van, az egyik vén kocsit bütyköli – gondolta Call. Apukája felnézett, mintha valaki a nevén szólította volna. – Call? – kérdezte. – Apa! – szólt a fiú. – Én vagyok. A férfi letette a csavarkulcsot, így az eltűnt a képről. Körbefordult, mintha Callt kereste volna, pedig nyilvánvalóan nem láthatta. – Rufus mester elmondta, mi történt. Úgy aggódtam. A gyengélkedőn voltál... – Még most is ott vagyok – helyesbített Call, aztán gyorsan hozzátette –, de semmi bajom. Van pár ~ 415 ~
horzsolásom, de semmi komoly. – Gyengének hallatszott a hangja, még saját maga számára is. – Nehogy aggódj! – Én akkor is aggódom – felelte a férfi nyersen. – Még mindig az apád vagyok, hiába mentél el abba az iskolába. Körülnézett, aztán ismét Call felé fordult, mintha láthatná őt. – Rufus mester azt mondta, hogy megmentetted a krétort. Ez egészen elképesztő. Megtettétek azt, amire Verity Torresért egy egész hadsereg sem volt képes. – Aaron a barátom. Igaz, megmentettük, de azért, mert a barátunk, nem pedig azért, mert ő a krétor. És amúgy sem tudtuk előre, mivel találjuk majd szemben magunkat. – Örülök, hogy vannak ott barátaid, Call. – Apja tekintete komoly volt. – Nem könnyű... ha egy barátodnak ekkora ereje van. Call a csuklópántra gondolt, amit édesapja levelében talált, és ezernyi megválaszolatlan kérdés jutott eszébe. Te Constantine Madden barátja voltál? – szerette volna kérdezni, de nem tudta. Most nem, így pláne nem, hogy Rufus mester hallótávolságon belül volt. – Rufus azt is mondta, hogy egy másik magisztériumos diák rabolta el a krétort – folytatta az apja. – Valaki, aki az ellenségnek dolgozott. – Igen... Drew. – Call a fejét ingatta. – Fogalmunk se volt róla. ~ 416 ~
– Nem a ti hibátok. Az emberek néha nem az igazi arcukat mutatják. – Apukája felsóhajtott. – Szóval ez a diák... Drew... ott volt, az Ellenség viszont nem? Nincs is Ellenség. Hosszú évek óta egy fantom ellen hadakoztok. Egy illúzió ellen, amit Joseph mester hitetett el veletek. De ezt nem árulhatom el, mert ha az Ellenség nem Constantine Madden, akkor mégis kicsoda? – Nem hiszem, hogy elmenekülhettünk volna, ha ő is ott van – felelte. – Gondolom, mázlink volt. – És ez a Drew... nem mondott neked valamit? – Mégis mit? – Bármit, mondjuk valamit... rólad – válaszolta az apja óvatosan. – Egyszerűen furcsa, hogy az Ellenség egy iskolásfiúra bízta az elfogott krétort. – Egy csomó káoszsújtott is őrizte – hangsúlyozta Call. – De nem, nekem senki nem mondott semmit. Csak Drew meg a káoszsújtottak voltak ott, és azok nem valami beszédesek. – Nem. – Édesapja szája megrándult, majdnem mosolyra görbült. – Tényleg nem. – Megint felsóhajtott. – Hiányzol nekem idehaza, Callum. – Te is hiányzol nekem. – A fiúnak elszorult a torka. – A tanév végén találkozunk! – mondta az apukája. Call bólintott. Nem mert megszólalni, csak végighúzta a kezét a gömbön. Apja képe eltűnt. A fiú csak ült, és a kiürült gömbre bámult. Most, hogy semmi nem volt ~ 417 ~
benne, kicsit látszott a tükörképe az üvegen. Ugyanaz a fekete haj, ugyanaz a szürke szempár, ugyanaz a kissé hegyes orr és áll. Minden ismerős volt. Nem úgy nézett ki, mint Constantine Madden. Úgy nézett ki, mint Callum Hunt. – Add csak ide! – mondta Rufus mester, és kivette a gömböt a fiú kezéből. Mosolygott. – Egy–két napig még itt kéne maradnod, hogy kiheverd a sérüléseidet, és teljesen meggyógyulj. De addig is, vannak itt ketten, akik nagyon türelmesen várták, hogy végre láthassanak. Rufus mester a gyengélkedő ajtajához ment, és kitárta. Tamara meg Aaron berohantak.
Teljesen más volt így, egy hőstett során szerzett sérülésből lábadozni, mint amikor a saját hülyesége következtében került a gyengélkedőre. Az évfolyamtársai mind eljöttek meglátogatni. Mindenki hallani akarta a sztorit, újra meg újra, mind hallani akarták, milyen félelmetesek voltak a káoszsújtottak, és hogyan küzdött meg Call egy káoszelementállal. Mind hallani akarták, hogyan zuhant át a cégér a tetőn, és nevettek annál a résznél, amikor Call elájult. Gwenda és Celia hazulról kapott csokival kedveskedtek neki. Rafe egy pakli kártyát hozott, és a ~ 418 ~
lapokat az ágyneműre pakolva Fekete Pétert játszottak. Call csak most döbbent rá, hányan ismerik a Magisztériumban. Még néhány idősebb diák is meglátogatta, mint Tamara nővére, Kimiya – aki irtó magas volt, és olyan komoly, hogy még az is ijesztően hangzott a szájából, amikor közölte a fiúval, mennyire örül, hogy Tamarának ilyen barátja van –, meg Alex, aki hozott egy zacskóval Call kedvenc savanyú gumicukrából, és vigyorogva megrótta, amiért a hősködésével mindenki mást rossz színben tüntet fel a suliban. Még Jasper is meglátogatta, ami iszonyúan kínos volt. A srác becsoszogott a gyengélkedőre, idegesnek tűnt, miközben a nyakára tekert, elnyűtt kasmírsálat húzogatta. – Hoztam neked egy szendvicset a nagyteremből – mondta, és odaadta Callnek. – Persze zuzmós, de tonhalíze van. Én utálom a tonhalat. – Kösz – felelte a fiú, és forgatni kezdte a kezében a szendvicset. Furcsamód meleg volt, ami alapján azt gyanította, hogy Jasper zsebében lapulhatott. – Csak azt akartam mondani – folytatta Jasper –, hogy mindenki arról beszél, mit tettetek, hogyan mentettétek meg Aaront, és én szeretném, ha tudnád, hogy szerintem is remek volt, amit csináltatok. Meg hogy minden oké. Az is, hogy elfoglaltad a helyemet Rufus mester ~ 419 ~
csoportjában. Mert talán meg is érdemled. Úgyhogy már nem haragszom rád. Egyáltalán nem. – Jasper, te már megint csak magaddal vagy elfoglalva – felelte Call, aki nem tagadhatta, hogy élvezi a helyzetet. – Ennyit erről – mondta Jasper, és olyan hevesen rántotta meg a sálját, hogy majdnem kiszakadt belőle egy darab. – Örülök, hogy dumáltunk. Jó étvágyat! Kivonult, Call pedig derűsen nézett utána. Rájött, hogy örül, amiért Jasper már nem haragszik rá, de azért kidobta a szendvicset, biztos, ami biztos. Tamara meg Aaron olyan gyakran látogatták, amilyen gyakran csak lehetett, mindig úgy vetették magukat Call ágyára, mintha trambulin lenne, és lelkesen beavatták, mi minden történik a Magisztériumban, miközben ő lábadozik. Aaron elmesélte, hogy kezességet vállalt Harcebért a mesterek előtt, azt állítva, hogy krétorként muszáj tanulmányoznia egy káoszsújtott lényt. Nem tetszett nekik az ötlet, de belementek, így Harceb a szállásuk állandó lakója lett. Tamara kijelentette, hogy Aaronnak a fejébe fog szállni, ha mindent megengednek neki, és a végén még Callnél is idegesítőbb lesz. Olyan hangosan beszélgettek és viccelődtek, hogy Amaranth mester a vártnál korábban kiengedte Callt a gyengélkedőről, mert a nő annyira vágyott már egy kis csendre és nyugalomra. Valószínűleg jól döntött, mert Call kezdett hozzászokni, hogy egész nap csak ~ 420 ~
heverészik, és mindenki hoz neki mindenfélét. Ha még egy hetet a gyengélkedőn tölt, talán soha nem megy el onnan. Öt nappal az után, hogy visszatértek az Ellenség tanyájáról, Call folytatta a tanulmányait. Kicsit merev mozdulatokkal szállt be a csónakba Aaron meg Tamara mellé; sérült lába már majdnem meggyógyult, de még mindig nehezére esett a járás. Amikor megérkeztek az osztálytermükhöz, Rufus mester már várta őket. – Ma valami mást fogunk csinálni – mondta, és egy folyosó felé intett. – Elviszlek titeket a végzett diákok csarnokába. – Már jártunk ott – mondta Tamara, mielőtt Call finoman megrúghatta volna. Ha Rufus mester kirándulni akar menni velük ahelyett, hogy unalmas feladatokat gyakoroltatna, azt ki kellene használniuk. Egyébként is, Rufus mester nem tudhatta, hogy jártak a végzett diákok csarnokában, hiszen akkor épp eltévedtek, jól elszúrták a kitűzött feladatot. – Nahát, tényleg? – kérdezte Rufus mester, és elindult. – És mit láttatok ott? – Azoknak a kéznyomát, akik a Magisztériumba jártak – felelte Aaron, a mágus nyomába szegődve. – Köztük van a többiek néhány rokona. Például Call anyukája.
~ 421 ~
Beléptek egy ajtón, amit Rufus mester a csuklópántjával nyitott ki, majd lementek egy fehér kőből faragott csigalépcsőn. – Mi volt még ott? – Az első kapu – mesélte Tamara, és értetlenül nézett körül. Még nem jártak erre. – De nem volt aktiválva. – Aha. – Rufus mester elhúzta a csuklópántját egy fal előtt, és figyelte, amint az megcsillant, majd eltűnt, újabb termet tárva föl. Rufus meglepett diákjaira mosolygott. – Bizony, vannak még olyan útvonalak ebben az iskolában, amelyeket nem ismertek. Beléptek egy helyiségbe. Call emlékezett, hogy áthaladtak itt, amikor eltévedtek. Hosszú sztalaktitok lógtak a mennyezetről, és gőzölgő sár fűtötte a levegőt. A fiú megfordult, kíváncsi lett, vajon visszatalálna–e a falban lévő ajtóhoz, amelyet Rufus mester az imént mutatott nekik, bár nem volt biztos benne, hogy egyáltalán ki tudná nyitni a csuklópántjával. Átmentek egy másik ajtón, és a végzett diákok csarnokában találták magukat. Az egyik boltíves kapuban mintha valamilyen anyag gomolygott volna, valami hártyaszerű és eleven. A boltívre vésett Prima matéria szavak furcsán ragyogtak, mintha a betűkből sugárzott volna a fény. – Öhm – szólt Call. – Az meg mi? ~ 422 ~
A Rufus mester arcán játszó kis mosoly széles vigyorrá változott. – Mind látjátok? Helyes. Gondoltam. Ez azt jelenti, készen álltok arra, hogy áthaladjatok az első kapun, a kontroll kapuján. Miután átléptek rajta, teljes jogú mágusnak fogtok számítani, és megkapjátok majd tőlem az új fémet a csuklópántotokra, amely hivatalosan is felruház titeket a rézéves diákstátusszal. Onnantól kezdve rajtatok áll, meddig folytatjátok még a tanulmányaitokat, de én úgy hiszem, hogy ti hárman a legjobb tanoncok közé tartoztok, akiket valaha is volt szerencsém oktatni. Remélem, hogy nem hagyjátok abba a tanulást. Call Tamarára és Aaronra nézett. Azok ketten egymásra és őrá vigyorogtak. Aztán Aaron bizonytalanul föltette a kezét. – De én azt hittem... Úgy értem, ez szuper, de nem az év végén kéne áthaladnunk a kapun? Amikor elvégeztük az évfolyamot? Rufus mester megemelte mindkét bozontos szemöldökét. – Tanoncok vagytok. Ez azt jelenti, hogy pontosan akkor tanultok meg valamit, amikor készen álltok rá, és pontosan akkor haladtok át a kapun, amikor felkészültetek, nem később, de semmiképpen sem előbb. Ha látjátok a kaput, akkor készen álltok. Tamara Rajavi, te mész elsőnek. ~ 423 ~
A lány előrelépett, kihúzta magát, és áhítatos arckifejezéssel ment oda a kapuhoz, mintha el sem tudná hinni, hogy ez történik. Kinyújtotta a kezét, megérintette az örvénylő anyag közepét, és éles hangot hallatott. Ámulva húzva el onnan az ujjait. Callre és Aaronra pillantott, aztán, továbbra is vigyorogva, belépett a kapun, s eltűnt szem elől. – Most te jössz, Aaron Stewart. – Oké – felelte Aaron és bólintott. Kicsit idegesnek tűnt. Egyenruhája szürke nadrágjába törölte a tenyerét, mintha izzadt volna. A kapuhoz ment, a magasba emelte a karját, és akár egy célvonalat átszakító futó, belevetette magát az anyagba, bármi is várta a túloldalon. Rufus mester jót mulatva csóválta a fejét, de nem fűzött megjegyzést Aaron kapuátlépési technikájához. – Callum Hunt, rajtad a sor – szólt. Call nagyot nyelt, és elindult a termen át, a kapu felé. Emlékezett, mit mondott Rufus mester, amikor elárulta neki, miért őt választotta tanoncául. Amíg egy mágus át nem halad az első kapun a vaséve végén, bármelyik mester elfojthatja a varázserejét. Akkor nem lennél képes kapcsolatot teremteni az elemekkel, képtelen lennél használni az erődet. Ha elfojtanák az erejét, akkor Callumból nem válhatna a Halál Ellensége. Még csak hozzá hasonlóvá sem válhatna. ~ 424 ~
Erre kérte az édesapja Rufus mestert, amikor figyelmeztetésként elküldte neki Constantine Madden csuklópántját. Ahogy ott állt a kapu előtt, a fiú végre elismerte magában: Tamarának igaza volt, amikor azt mondta, hogy az apja ezzel a figyelmeztetéssel nem Callt akarta megóvni. Hanem másokat akart megóvni tőle. Ez volt Call utolsó lehetősége... a végső esélye. Ha átlép a kontroll kapuján, a varázserejét többé nem lehet majd elfojtani. Többé nem lesz könnyű megoldás arra, hogy megóvják tőle a világot. Hogy biztosan soha ne fordulhasson Aaron ellen. Hogy biztosan soha ne válhasson belőle Constantine Madden. Arra gondolt, hogy vissza kellene mennie abba a normális iskolába, ahol nem voltak barátai, és a hétvégéket apja komor felügyelete mellett töltené. Arra gondolt, hogy soha többé nem látná viszont Aaront meg Tamarát, akik számtalan kalandot élnének át nélküle. Arra gondolt, hogy Harcebnek az otthoni szobájában kellene élnie, és hogy milyen nyomorultul érezné magát a farkas. Gondolt Celiára, Gwendára és Rafe–re, még Rufus mesterre is, gondolt a menzára meg a nagyteremre, meg az összes folyosóra, amelyet soha nem fedezhetne fel. Talán ha elárulná az igazat, nem is úgy alakulnának a dolgok, ahogy Joseph mester mondta. Talán nem fojtanák el az erejét. Talán segítenének rajta. Talán közölnék vele, hogy az egész lélekcserés dolog lehetetlen: hogy ő csak ~ 425 ~
Callum Hunt, és nincs mitől félnie, mert nem fog ezüstmaszkos szörnyeteggé változni. De a „talán” nem volt elég. Call előrelépett, mély levegőt vett, lehajtotta a fejét, és áthaladt a kontroll kapuján. Elöntötte a mágia, a színtiszta és erős varázs. Hallotta Tamara és Aaron hangját a túloldalról. Mindketten nevettek. És akarata ellenére, a szörnyűség ellenére, amit épp művelt, mindennek ellenére, Call elvigyorodott.
~ 426 ~
KÖTETÜNK SZERZŐIRŐL Holly Black és Cassandra Clare több mint tíz évvel ezelőtt ismerkedtek meg, Holly legelső dedikálásán. Azóta kebelbarátnők lettek, barátságuk (többek között) arra épült, hogy mindketten imádják a fantasyt: A Gyűrűk Ura csodálatos tájaitól Batman és Gotham City komor sztorijain meg a kardos–varázslós hőstörténeteken át egészen a Csillagok háborújáig. A Magisztérium úgy született, hogy elhatározták, összefognak, és megírják a saját történetüket hősökről és gonoszokról, jóról és rosszról, illetve arról, milyen kiválasztottnak lenni, akár akarja az ember, akár nem. Holly a nagysikerű Spiderwick krónikák sorozat szerzője és alkotótársa, Doll Bones című regényéért pedig elnyerte a Newbery Honor elismerést. Cassie olyan óriási sikerű ifjúsági sorozatok szerzője, mint A végzet ereklyéi és a Pokoli szerkezetek. Mindketten Nyugat–Massachusettsben élnek, egymástól nagyjából tízpercnyire. Ez az első közös művük, és egy ötkötetes regénysorozatot indítanak el vele. ~ 427 ~
MEGLEPETÉS! Szereted a könyveket? Gazdagítsd a könyvtáradat káprázatos kedvezményekkel! Jelentkezz most: www.konyvmolykepzo.hu/gazdagodj 1. INGYENES szállítási lehetőség. Ez az igazi! Már két kötettől ingyen visszük Hozzád a legjobb olvasnivalókat. 2. Állandó kedvezmények. Takarékoskodj! 15–50% engedménnyel kapod meg sikerkönyveinket online márkaboltunkban. 3. Új könyvekre 20% korai kedvezmény. Ne szalaszd el! A legfrissebb kötetekhez soron kívül, álomáron juthatsz hozzá, ha előrendeled azokat. Igen, a legvágyottabb bestsellerekhez is. 4. Rendszeres meglepetésakciók! Kizárólag itt. Ne maradj le! A Könyvmolyképző kötetei őrzik értéküket. Könyvesboltban elvétve vannak leárazva. Webáruházunkban viszont időnként döbbenetes
~ 428 ~
kedvezménnyel juthatsz a kedvenceidhez. Értesülj a meglepetésakciókról! 5. Könyvről könyvért játék. Nyerj ingyenkönyvet! Értesülj időben az értékes könyvekért folyó nyereményjátékokról! 6. Meglepetésajándékok egyes könyveinkhez. Értesülj időben a rendkívüli eseményekről! 7. Terjedelmes részletek. Ne vegyél zsákbamacskát! Minden egyes kötetünkbe hosszan beleolvashatsz, láthatod, hogy neked való–e. 8. Egyedülálló Jókönyv–garancia! Menj biztosra! 2012 őszétől minden új könyvünkre garanciát vállalunk. Velünk nem tévedhetsz. Nagyszerű választék vár. Gazdagodj! Használd okosan a káprázatos kedvezményeket, élvezd a biztonságot! Számíts mindig meglepetésre! Jelentkezz itt: www.konyvmolykepzo.hu/gazdagodj
~ 429 ~
~ 431 ~
