Írta: Michelle Hodkin A mű eredeti címe: The Unbecoming of Mara Dyer (The Mara Dyer Trilogy book 1.)

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged 2015

Írta: Michelle Hodkin A mű eredeti címe: The Unbecoming of Mara Dyer (The Mara Dyer Trilogy book 1.) A művet eredetileg kiadta: Simon&Schuster BFYR an imprint of Simon&Schuster Children’s Publishing Division Hungarian edition © 2015 by Könyvmolyképző Kiadó Original English language edition copyright © 2011 by Michelle Hodkin Published by arrangement with Simon&Schuster Books for Young Readers, an imprint of Simon&Schuster Children’s Publishing. All rights reserved. No part of this book may be reproduced or transmitted in any form or by any means, electronic or mechanical, including photocopying, recording or by any information storage or retrieval system, without permission in writing from the Publisher. Jacked design by Lucy Ruth Cummins Jacket photography copyright © 2011 by Heather Landis Fordította: Komáromy Zsófia A szöveget gondozta: Garamvölgyi Katalin A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó 2014 ISSN 2060-4769 ISBN 978 963 245 477 1 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2015-bem

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551 – 132, Fax: (62) 551 – 139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Réti Attila, Korom Pál Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Bob nagyapának, aki eltöltötte a képzeletemet történetekkel, Janie-nek, akire minden gyerek irigy volt, és édesanyámnak, aki mindennél jobban szeret.

A nevem nem Mara Dyer, de az ügyvédem azt mondta, muszáj kitalálnom magamnak valamit. Egy írói álnevet. Egy „művésznevet”, mintha az érettségi helyett sztárnak készülnék. Tudom, fura, ha az embernek álnév kell, de higgyétek el nekem: jelenleg ez a legnormálisabb dolog az életemben. Valószínűleg még ennyit se lenne szabad elárulnom. De ha nem lenne ilyen lepcses szám, akkor senki sem tudná meg, hogy egy tizenhét éves Death Cab of Cutie rajongó felelős a gyilkosságokért. Senki sem tudná meg, hogy van egy négyes átlagú tanuló, akinek a kezéhez emberek vére tapad. Pedig ezt mindenkinek fontos megtudnia, neked is, nehogy te legyél a következő áldozat. Rachel születésnapja volt a kezdet. Én így emlékszem. – „Mara Dyer” New York City

1 AZELŐTT Rhode Island, Laurelton

A tábla cikornyás felirata vibrált a gyertyafényben, a betűk és számok táncikáltak a fejemben. Összemosódtak, olvashatatlanok lettek, akár a betűtészta a levesben. Amikor Claire a kezembe nyomta a szív alakú mutatót, összerezzentem. Általában nem voltam ilyen ijedős, és reméltem, hogy Rachel nem vette észre. Az aznap este kapott ajándékok közül legjobban a boszorkánytábla tetszett neki, amivel Claire lepte meg. Én egy karkötőt adtam neki. Nem vette föl. A padlószőnyegen térdelve továbbadtam a mutatót Rachelnek. Claire a fejét csóválta, áradt belőle a megvetés. Rachel lerakta a mutatót a táblára. – Csak játék, Mara! – Elmosolyodott, fogsora a halvány fényben még fehérebbnek tűnt. Rachel meg én ovi óta legjobb barátnők voltunk. S míg ő napbarnított és vad volt, én sápadt és óvatos. De amikor együtt voltunk, kevésbé aggódtam. Rachel mellett vakmerőnek éreztem magam. Általában. – Semmit sem akarok halottaktól kérdezni – mondtam. Nem tettem hozzá, hogy tizenhat évesen nagyok vagyunk már ehhez a játékhoz. – Kérdezd meg, észreveszi-e Jude valaha, hogy bejön neked!

Claire hangja ártatlanul csengett, ám engem nem vert át. Elpirultam, de ellenálltam a késztetésnek, hogy beszóljak neki, és inkább csak nevettem a dolgon. – Kérhetek egy kocsit? Talán a Mikulás szellemével társalgunk? – Ácsi, mivel én vagyok a szülinapos, én kérdezek elsőnek. – Rachel megérintette a mutatót. Claire meg én követtük a példáját. – Ó! Rachel, azt kérdezd meg, hogyan fogsz meghalni! Rachel visítva lelkesedett, én pedig csúnya pillantást vetettem Claire-re. Csak hat hónapja költözött ide, de azóta úgy ráakaszkodott a legjobb barátnőmre, akár egy kiéhezett pióca. Két életcélja volt: az egyik, hogy fölösleges harmadiknak érezzem magam mellettük, a másik, hogy kínozzon, amiért bejön nekem a bátyja, Jude. Mindkettővel egyformán tele volt már a hócipőm. – Ne feledd, nem szabad irányítani! – szólt rám Claire. – Kösz, hogy szólsz! Egyéb? Rachel azonban közbeszólt, mielőtt civakodásban törtünk volna ki. – Hogy fogok meghalni? Mindhárman a táblára szegeztük a szemünket. Olyan régóta térdeltem már Rachel padlószőnyegén, hogy elzsibbadt a vádlim, és behajlított lábamat izzadtnak éreztem. Nem történt semmi. Aztán történt valami. Egymásra néztünk, ahogy a mutató megmozdult a kezünkben. Félkört írt le a táblán, végigsuhant a betűkön A-tól K-ig, aztán átcsúszott az L-en. Az M-en állt meg. – Megöl valaki? – Claire hangjából izgalom áradt. Olyan fura volt. Mégis mit evett rajra Rachel? 9

De a mutató nem ezt betűzte le. Visszafelé elindulva átsiklott a G-n és az E-n. Az A-n állt meg. Rachel értetlennek tűnt. – Magasban? – találgatott. – Manók? – kérdezte Claire. – Csak nem gyilkos manóknak esel áldozatul? – Rachel elnevette magát, ettől kissé enyhült a pánik, amitől görcsbe rándult a gyomrom. Amikor belefogtunk a játékba, még alig bírtam megállni, hogy kiröhögjem Claire melodrámázását. Most már nem volt kedvem röhögni. A mutató átsuhant a táblán, Rachelbe fojtva a nevetést. R. Meg se mukkantunk. A táblára meredtünk, miközben a mutató visszarándult az első betűre. A. Aztán megállt. Vártuk, hogy a mutató kijelölje a következő betűt, de nem mozdult többet. Három perc elteltével Rachel és Claire felemelték a kezüket. Éreztem, hogy engem bámulnak. – Azt akarja, hogy te kérdezz valamit – szólt Rachel halkan. – Ha úgy érted, Claire akarja, akkor tuti igazad van. – Reszketve kászálódtam talpra, felfordult a gyomrom. Elegem volt. – Nem én irányítottam – mondta Claire, és tágra nyílt szemmel nézett Rachelre, majd rám. – Így görbülj meg, ha hazudsz? – kérdeztem gúnyosan. – Miért is ne? – vágott vissza Claire rosszmájúan. Felállt, és közelebb lépett hozzám. Túl közel. Zöld szemében veszélyes tekintet ült. – Nem én irányítottam – ismételte. – 10

Azt akarja, hogy te játssz vele. Rachel megragadta a kezem, és felhúzta magát a padlóról. Claire-re szegezte a szemét. – Hiszek neked – mondta –, de inkább csináljunk valami mást! – Mint például? – kérdezte Claire színtelen hangon, és én farkasszemet néztem vele, nem hátráltam meg. Nem hagytam magam. – Megnézhetnénk az Ideglelést. – Claire kedvencét javasolta, még szép. – Mit szóltok? – Rachel puhatolózva, de határozottan beszélt. Elfordultam Claire-től, és bólintottam, sikerült mosolyt erőltetnem a képemre. Claire ugyanígy tett. Rachel megnyugodott, én viszont nem. Viszont a kedvéért magamba fojtottam a dühömet és szorongásomat, miközben leültünk megnézni a filmet. Rachel betette a DVD-t a lejátszóba, és elfújta a gyertyákat. Hat hónappal később mindketten meghaltak.

11

2 AZUTÁN Rhode Island-i Kórház Rhode Island, Providence

Kinyitottam a szemem. Tőlem balra egy gép csipogott egyfolytában, ütemesen. Jobbra néztem. Egy másik masina sziszegett az éjjeliszekrény mellett. Fájt a fejem, és szédültem. Szemem küszködve próbálta kivenni, milyen pozícióban áll a fürdőszoba ajtaja melletti falióra mutatója. Hangokat hallottam odakintről. Felültem a kórházi ágyon, a vékony párnák összegyűrődlek a hátam mögött, ahogy fészkelődve igyekeztem kihallgatni a beszélgetést. Valami csiklandozta a bőrömet az orrom alatt. Egy cső. Ki akartam húzni, próbáltam felemelni a kezem, ám ekkor újabb csöveket pillantottam meg. Tűkhöz csatlakoztak. Amik a bőrömbe voltak szúrva. Ha mozdítottam a kezemet, a csövek megfeszülve húzták vissza. Tótágast állt a gyomrom. – Szedjék ki őket! – suttogtam. Láttam, hogy a hegyes acél egyenesen az ereimbe hatol. Zihálni kezdtem, sikoltás készült kiszakadni belőlem. – Szedjék ki! – ismételtem, ezúttal hangosabban. – Mi? – kérdezte halkan valaki, akit nem láttam. – Szedjék ki őket! – üvöltöttem. Emberek tódultak be a szobába; felismertem apám arcát, magánkívül volt, elsápadt. – Nyugodj meg, Mara! S ekkor megpillantottam az öcsémet, Josephet, aki 12

elkerekedett szemmel, rémülten bámult. Senki más arcát nem bírtam kivenni a szemem előtt táncoló sötét pettyektől, aztán már semmi mást nem láttam, csak a tűk és csövek erdejét, éreztem, ahogy megfeszülve húzzák száraz bőrömet. Nem bírtam gondolkodni. Nem bírtam beszélni. De mozogni még bírtam. Egyik kezemmel a másikhoz kaptam, és kitéptem az első csövet, amit értem. Borzalmas volt a fájdalom. Legalább volt mire koncentrálnom. – Csak lélegezz! Semmi baj! Semmi baj! De igenis volt baj. Nem hallgattak rám, pedig azt akartam, hogy szedjék ki a csöveket. Próbáltam elmondani ezt, ám körbevett a sötétség, beborította a szobát. – Mara? Pislogtam, de semmit se láttam. A csipogás és sziszegés elhallgatott. – Ne küzdj ellene, édesem! Édesanyám hangját hallva felrebbent a szemhéjam. Fölém hajolt, hogy megigazítsa az egyik párnát, és sűrű, fekete haja mandulabarna arcába hullott. Próbáltam megmozdulni, elhúzódni előle, de alig bírtam felemelni a fejem. Két morcos képű ápolónőt pillantottam meg mögötte. Egyiküknek vörös csík húzódott az arcán. – Mi történik velem? – suttogtam rekedten. Az ajkam olyan száraz volt, akár a papír. Anya kisimított az arcomból egy izzadt tincset. – Beadtak neked valamit, ami segít ellazulni. Mély levegőt vettem. Az orromból eltűnt a cső. Ahogy a karomból is. Mostanra fehér gézkötés borította a kezemet. Piros foltok pettyezték. Elszorult mellkasom kiengedett, és nagy sóhajtás szakadt ki belőlem. Most, hogy kiszedték a tűket, végre tisztán láttam a szobát. 13

Apámra néztem, aki a szemközti falnál üldögélt, tehetetlennek tűnt. – Mi történt? – kérdeztem bizonytalanul. – Baleset ért, kicsim – felelte anyám. Apa a szemembe nézett, de nem szólt semmit. Anya volt a főnök. Kóválygott a fejem. Baleset. Mikor? – A másik sofőr… – kezdtem, de nem bírtam végigmondani a kérdést. – Nem autóbaleset, Mara. – Édesanyám hangja nyugodt volt. Határozott. Rájöttem, hogy pszichológusi hangnemre váltott. – Mi a legutolsó dolog, amire emlékszel? Ez a kérdés mindennél jobban megijesztett, még annál is, hogy egy kórteremben tértem magamhoz, és csövek álltak ki a bőrömből. Most először alaposan megnéztem anyámat. Karikás volt a szeme, és az általában tökéletesen manikűrözött körmét tövig rágta. – Milyen nap van ma? – kérdeztem halkan. – Szerinted milyen nap van? – Anya imádott kérdésre kérdéssel válaszolni. Megdörgöltem az arcom. Olyan száraz volt a bőröm, hogy szinte sercegett a dörzsöléstől. – Szerda? Anyám mélyen a szemembe nézett. – Vasárnap. Vasárnap. Elfordultam tőle, inkább a kórtermet vettem szemügyre. Eddig fel sem tűntek a virágok, pedig tele volt velük a szoba. Az éjjeliszekrényen egy vázányi sárga rózsa állt. Rachel kedvence. Az ágy melletti széken egy dobozban hazulról hozott holmik; egy ősrégi rongybaba, amit a nagymamám hagyott rám még kisbaba koromban, a peremen nyugtatta ernyedt karját. 14

– Mire emlékszel, Mara? – Szerdán töridogát írtam. Hazahajtottam a suliból, és… – Átböngésztem a gondolataimat, az emlékeimet. Beléptem a házunkba. Bementem a konyhába egy müzliszeletért. Felsétáltam az emeleten lévő szobámba, leraktam a sulitáskámat, és kivettem belőle Szophoklész Húrom tragédiáját. Leckét írtam. Aztán rajzolgattam a vázlatfüzetembe. Aztán… semmi. A rám törő félelemtől görcsbe rándult a gyomrom. – Ez minden – mondtam anyámra nézve. Anya szemhéja fölött megrándult egy ideg. – A Tamerlane-ben voltál… – kezdte. Úristen! – Összedőlt az épület. Csütörtökön jelentette be valaki, hajnali három körül. Amikor a rendőrség kiért a helyszínre, meghallottak téged. Édesapám megköszörülte a torkát. – Sikoltoztál. Anya éles pillantást vetett rá, majd ismét felém fordult. – Amikor az épület összeomlott, te levegős helyen rekedtél, az alagsorban, viszont eszméletlen voltál, mire rád találtak. Talán azért, mert kiszáradtál, de az is lehet, hogy valami rád esett, és kiütött. Van rajtad néhány horzsolás – mondta, félresimítva a hajamat. Elnéztem mellette, és megpillantottam egy tükröt a mosdó fölött, bár ebből a szögből csak anyám törzse látszott benne. Kíváncsi voltam, hogy festhet „néhány horzsolás”, amikor a fejemre dőlt egy épület. Alkarra támaszkodva félig felültem az ágyon. A néma ápolónők megfeszültek. Inkább viselkedtek testőrként, mint nővérkeként. 15

Minden porcikám tiltakozott, miközben a nyakamat nyújtogattam, hogy kilássak az ágy rácsa fölött. Édesanyám velem együtt nézett a tükörbe. Igaza volt; jobb járomcsontomon kékes árny terüli el. Hátrasimítottam sötét hajamat, hogy jobban lássam a kiterjedését, de más sérülésnek nem volt nyoma. A horzsolást leszámítva a kinézetem igazán… normális volt. Magamhoz képest és úgy általában véve is normális. Pillantásom anyámra siklott. Mi ketten teljesen különböztünk. Egyáltalán nem örököltem gyönyörű indiai vonásait, ahogy arca tökéletes, ovális alakját és lakkfekete haját sem. Ehelyett apám karakteres orrát és állát tükrözte az arcom. És azt az egy horzsolást leszámítva egyáltalán nem úgy néztem ki, mint akire ráomlott egy épület. Hunyorogva figyeltem a tükörképemet, aztán visszadőltem a párnákra, és a mennyezetet bámultam. – Az orvosok azt mondták, hamar rendbe jössz. – Anyám halványan mosolygott. – Akár már ma este hazavihetünk, ha elég jól érzed magad. Az ápolónőkre néztem. – Ők miért vannak itt? – kérdeztem anyámtól, le sem véve róluk a szememet. A frászt hozták rám. – Ők ápolnak szerda óta – felelte. A sebes arcú nő felé biccentett. – Ő Carmella – mondta, aztán a másik nővérre mutatott. – Ő pedig Linda. A felhorzsolt arcú Carmella elmosolyodott, bár nem kedvesen. – Nem semmi a jobbhorgod. A homlokomat ráncoltam. Anyámra néztem. – Amikor magadhoz tértél itt, bepánikoltál, ezért most is jelen kell lenniük, hátha még mindig… zavarodott vagy. – Gyakran megesik – mondta Carmella. – És ha most már 16

jobban érzed magad, akkor mi el is mehetünk. Bólintottam, kiszáradt torokkal válaszoltam: – Köszönöm szépen! Nagyon sajnálom. – Semmi baj, kedves – felelte. Szavai mesterkéltnek hangzottak. Linda meg sem mukkant. – Szólj, ha bármire szükséged van! – Ezzel sarkon fordultak, és kimasíroztak a szobából, magamra hagyva a családommal. Örültem, hogy elmentek. Aztán rájöttem, hogy a felébredésem utáni reakcióm valószínűleg nem lehetett normális. Muszáj volt valami másra Összpontosítanom. Tekintetem körbesiklott a szobán, végül az éjjeliszekrényen, a rózsákon állapodott meg. Frissek voltak, még nem kezdtek hervadozni. Kíváncsi voltam, mikor hozta őket Rachel. – Meglátogatott? Anya képe elkomorodott. – Ki? – Rachel. Apám fura hangol adott, és még anya, az én tapasztalt, tökéletes édesanyám is láthatóan feszengett. – Nem – felelte anya. – A szülei hozták a csokrot. Ezt úgy mondta, hogy valamiért beleborzongtam. – Szóval nem látogatott meg – mondtam halkan. – Nem. Fáztam. Borzasztóan fáztam, de izzadni kezdtem. – Legalább telefonált? – Nem, Mara. Válasza hallatán majdnem felsikoltottam. Inkább feléje nyújtottam a kezem. – Add ide a mobilod! Fel akarom hívni. Anyám megpróbált mosolyogni, és szánalmasan kudarcot vallott. 17

– Ezt majd később megbeszéljük, jó? Pihenned kell. – Most rögtön fel akarom hívni. – Alig bírtam uralkodni a hangomon. Alig bírtam uralkodni magamon. Apa látta rajtam. – Rachel veled volt, Mara. Ahogy Claire és Jude is – mondta. Nem! Elszorult a mellkasom, épp csak annyi levegőt kaptam, hogy meg tudjak szólalni. – Ők is a kórházban vannak? – kérdeztem, mert meg kellett kérdeznem, bár a válasz a szüleim arcára volt írva. – Nem éltek túl – felelte anya lassan. Nem hittem el. Nem lehetett igaz. Valami nyálkás és borzalmas szökött a torkomba. – Hogyan? Hogy haltak meg? – sikerült kinyögnöm a kérdést. – Összedőlt az épület – mondta anyám nyugodtan. – Hogyan? – Régi épület volt, Mara. Tudod jól. Nem bírtam megszólalni. Persze hogy tudtam. Amikor édesapám a jogi egyetem után hazaköltözött Rhode lslandbe, képviselt egy családot a fiuk ügyében, aki bent ragadt az épületben. Aki meghalt odabent. Danielnek megtiltották, hogy betegye oda a lábát, na, nem mintha az én tökéletes bátyámnak valaha is eszébe jutott volna. Ahogy nekem sem. De valamiért mégis odamentem. Méghozzá Rachellel, Claire-rel és Jude-dal együtt. Rachellel. Rachellel. Hirtelen eszembe jutott, ahogy Rachel vakmerőn besétált az óvodába, a kezemet fogva. Ahogy lekapcsolta a lámpát a szobájában, és elmesélte nekem a titkait, miután meghallgatta 18

az enyémeket. Még arra sem volt időm, hogy egyáltalán felfogjam a „Claire és Jude is” szavakat, mert a „Rachel” betöltötte az elmémet. Éreztem, hogy egy könnycsepp csordul le felhevült arcomon. – Mi van, ha… mi van, ha ő is csak ott rekedt valahol? – kérdeztem. – Nem, édesem. Mindent átkutattak. Megtalálták a… – Anya elhallgatott. – A mit? – faggattam hevesen. – Mit találtak meg? Rám nézett. Hosszasan méregetett. Nem válaszolt. – Mondd meg! – követeltem pengeéles hangon. – Tudni akarom. – Megtalálták a… maradványokat – felelte homályosan. – Nem volt mit tenni, Mara. Nem élték túl. Maradványokat. Úgy értette, a darabokat. Hányingerem támadt. Kis híján öklendezni kezdtem. Gyorsan a Rachel anyukájától kapott sárga rózsákra meredtem, aztán lehunytam a szemem, és valamilyen emlék, bármilyen részlet után kutattam arról az éjszakáról. Hogy miért mentünk oda. Mit kerestünk ott. Mi ölte meg őket. – Tudni akarom, mi történt. – Mara… Felismertem engesztelő hangnemét, és a kezem ökölbe szorult a takarón. Anya próbált megvédeni, ám helyette csak kínzott. – Muszáj, hogy mindent elmondj nekem! – könyörögtem, és mintha por töltötte volna meg a torkomat. Anya könnyes szemmel és elgyötört arccal nézett rám. – Elmondanám, ha tudnám, Mara. De egyedül te tudod.

19

3 Laureltoni temető Rhode Island, Laurelton

A napsütés visszatükröződött Rachel mahagóni koporsójának fényezett felületéről, és elvakított. Meresztettem a szemem, hadd égessék a sugarak a szaruhártyámat, remélve, hátha ettől kicsordul a könnyem. Sírnom kellett volna. De nem bírtam. Mindenki más viszont nagyon is bírt. Még azok is sírtak, akikkel Rachel soha egy szót sem váltott, akiket még csak nem is kedvelt. Mindenki ott volt a suliból, magának követelve őt. Mindenki, Claire-t és Jude-ot kivéve. Az ő temetésüket aznap délutánra szervezték. Szürke és fehér nap volt, az új-angliai tél csípős napja. Az egyik utolsó napom itt. Fújt a szél, arcomba sodorta a tincseimet. Egy maroknyi gyászoló választott el a szüleimtől, fekete sziluettként rajzolódtak ki a színtelen, felhőtlen ég hátterén. Behúztam a nyakam, szorosan összevontam a kabátomat, így védekezve anyám rám szegeződő, rezzenéstelen tekintete ellen. Azóta figyelt éberen, amióta csak kiengedtek a kórházból; ő ért oda hozzám elsőnek, amikor a sikoltozásom még aznap éjjel felébresztette a szomszédokat, és ő bukkant rám másnap, amikor a gardróbban zokogtam. De csak akkor jelentette ki, hogy segítségre van szükségem, amikor két nappal később rajtakapott, amint szédelegve és sűrűn pislogva a törött tükröm egyik cserepét markolom véres kezemben. 20

Segítség helyett diagnózist kaptam. PTSD, azaz poszttraumás stresszbetegség – jelentette ki a pszichológus. Mint kiderült, a rémálmok és a vizuális hallucinációk mindennapossá váltak számomra, és a pszichológus rendelőjében mutatott viselkedésem alapján a szakember hosszú tartózkodást javasolt egy kezelőintézetben. Ezt nem hagyhattam. Költözést javasoltam helyette. Jól megjegyeztem, hogy húzta össze anyám a szemét, amikor a katasztrofális diagnózis után néhány nappal felvetettem a dolgot. Nagyon elővigyázatos volt. Nagyon óvatos, mintha ketyegő bomba lennek az ágya alatt. – Komolyan úgy gondolom, hogy jót fog tenni – mondtam, bár egyáltalán nem hittem ebben. De már két napja nem voltak rémálmaim, és a tükrös eset, amire nem is emlékeztem, nem ismétlődött meg. A pszichológus túlreagálta a dolgot, ahogy anyám is. – Miből gondolod? – Anya hangja könnyed és higgadt volt, ám a körme még mindig tövig rágva. Próbáltam felidézni az alapvetően egyoldalú társalgást, amit a pszichológussal folytattam. – Rachel folyton itt volt nálunk, bármire nézek itt a házban, rögtön ő jut eszembe. És ha visszamegyek a suliba, ott is őt fogom látni mindenhol. Pedig újra suliba akarok járni. Muszáj. Muszáj valami másra gondolnom. – Megbeszélem apáddal – felelte anya az arcomat fürkészve. Jól láttam összeráncolt homlokán, kérdőn oldalra biccentett fején, hogy nem érti, mi történhetett a lányával: mégis miért osontam ki a házból, és kötöttem ki azon a helyen, ahol nem volt semmi keresnivalóm. Fel is tette nekem ezt a kérdést, de persze nem tudtam választ adni rá. Hirtelen a bátyám hangját hallottam, és összerezzentem. 21

– Szerintem mindjárt vége – mondta Daniel. Lelassult a szívverésem, ahogy felnéztem a bátyámra, a sötét arcbőrre, amin nem osztoztunk, és a sötét hajra, amin igen. És jól sejtette, a pap ekkor megkért minket, hogy hajtsunk fejet, és imádkozzunk. Feszengve fészkelődtem, a deres fű csikorgott a csizmám alatt, és felpillantottam anyámra. Nem voltunk vallásosak, és őszintén szólva nem tudtam, mit tegyek. Ha van is arra vonatkozó protokoll, hogyan kell viselkedni a legjobb barátunk temetésén, nekem senki sem szólt róla. Édesanyám lehajtotta a fejét, félhosszú fekete haja az arcába hullt, de közben rám sandított, figyelt, kíváncsi volt, mit választok. Elfordítottam a fejem. Örökkévalóságnak tűnő másodpercekkel később az emberek felnéztek, mintha már alig várták volna a temetés végét, és a tömeg szétoszlott. Daniel mellettem ácsorgott, miközben az osztálytársaim sorra részvétet nyilvánítottak, és ígérgették, hogy a költözés után is tartják majd velem a kapcsolatot. A baleset óta nem voltam suliban, de néhányan meglátogattak a kórházban. Valószínűleg csak kíváncsiságból. Egyikük sem kérdezte, hogy történt a dolog, aminek örültem, mert úgysem tudtam volna válaszolni rá. Még mindig nem jutott eszembe semmi. Károgás hasított a temető csöndes közegébe, ahogy több száz fekete madár repült el a fejünk felett, sűrű szárnycsattogtatás közepette. A parkoló fölé magasodó, levelüket elhullajtott fákon telepedtek le, így még a fák is feketébe öltöztek. A bátyámra néztem. – Nem pont azok alatt a varjak alatt parkoltál? – Biccentett, és a kocsija felé indult. – Hát, ez szó szerint szar ügy – 22

mondtam, ahogy a nyomába szegődtem. – De legalább szerencsét hoz. – Rossz ómen. Megtorpantam. – Micsoda? Daniel megfordult. – A varjú baljós előjel. Semmiképp sem szerencsés. Viszont az igaz, hogy madárürüléket kell majd kerülgetnünk, hacsak nem akarsz inkább anyával meg apával hazamenni. Elmosolyodtam, megkönnyebbültem, bár nem is tudtam, miért. – Kösz, nem. – Sejtettem. Daniel megállt, hogy bevárjon, és én hálás voltam, amiért elmenekülhetek innen. Otthagytuk a többieket, és hátrapillantottam, hogy meggyőződjek róla, anyám nem figyel minket. Lefoglalta a beszélgetés Rachel családtagjaival, akiket hosszú évek óta ismertünk. Túlságosan is könnyű volt megfeledkezni arról, hogy a szüleink is maguk mögött hagynak mindent; édesapám az ügyvédi praxisát, anya meg a pácienseit. Joseph pedig, bár csak tizenkét éves volt, részletesebb magyarázat nélkül is beletörődött, hogy költözünk, és nem panaszkodott, amiért itt kell hagynia a barátait. Jobban belegondolva rádöbbentem, hogy család terén megütöttem a főnyereményt. Az eszembe véstem, hogy viselkedjek rendesebben anyámmal. Elvégre is nem az ő hibája, hogy nem maradhattunk itt. Hanem az enyém.

23

4 NYOLC HÉTTEL KÉSŐBB Florda, Miami

– Behalok tőled, Mara. – Csak egy perc! – A köztem és a reggelimnek szánt banán között terpeszkedő pókra hunyorogtam. A pókasszonnyal éppen csak megkezdtük az egyezkedést. – Hadd intézzem el én! El fogunk késni. – Daniel már a puszta gondolatra is összetojta magát. Tökéletes Uraság mindig tökéletesen pontos volt. – Nem! Te megölnéd. – És? – És akkor meghalna. – És? Szememet nyolclábú ellenfelemen tartva válaszoltam: – Csak gondolj bele! Megfosztanánk a pókcsaládot a matriarchájuktól. A pókgyerekek a hálóban várnák haza, napokig hiába sírnának az anyukájuk után, mielőtt rádöbbennének, hogy anyucit meggyilkolták. – Anyucit? – Igen. – Oldalra döntött fejjel figyeltem a pókot. – Roxanne-nek hívják. – Ez csak természetes. Tüntesd el innen Roxanne-t, mielőtt eltalálja Joseph kiolvasott Wall Street Journalja. Meglepődtem. – Miért járatja a kisöcsénk a Wall Street Journalt? – Szerinte vicces. 24

Elvigyorodtam. Tényleg vicces volt. Ismét Roxanne-re bámultam, aki Daniel fenyegetőzésére egy-két centivel arrébb oldalazott. Feléje nyúltam a papír törlővel, de aztán ösztönösen elrántottam a kezem. Az elmúlt tíz percben ezt a mozdulatot ismételgettem: kinyújtottam és visszarántottam a karomat. Biztonságos helyre akartam terelni Roxanne-t, kiszabadítani őt a konyhánkból, és elvezetni a számtalan repülő rovar vérével folyó kánaánba. Azaz a kertünkbe. De úgy tűnt, nem vagyok képes a feladatra. Viszont továbbra is éhes voltam, és a banánomat akartam. Ismét a pók felé nyúltam, ám a kezem ismét megállt félúton. Daniel színpadias sóhajt hallatott, és bedugott egy bögrét a mikroba. Benyomott pár gombot, és a tálca forogni kezdett. – Nem kellene a mikro előtt állnod. – Ügyet sem vetett rám. – Agydaganatot kaphatsz tőle. – Ez tudományos tény? – kérdezte. – Meg akarod tudni? Daniel a kezemet méregette, ami még mindig a testem és Roxanne között lebegett. – Ilyen idegbajosan csakis egy tévéfilmben találhat rád a szerelem. – Lehet, viszont nem lesz agytumorom. Te talán tumorra vágysz, Daniel? Benyúlt a spájzba, és kivett egy müzliszeletet. – Tessék! – dobta oda nekem, ám mostanában egészen délig hasznavehetetlen voltam. A müzliszelet nagyot puffant mellettem a konyhapulton. Roxanne eliszkolt, és szem elől veszítettem. Daniel felkapta a kocsikulcsot, és a bejárati ajtó felé igyekezett. A reggelit kihagyva követtem őt a vakító napsütésbe. 25

– Gyere már! – mondta tettetett vidámsággal. – Ne mondd nekem, hogy nem vagy irtóra feldobva, amiért itt a suli első napja! – Kitért az új házunk előtti palaszürke járólapon átrohanó gyíkocskák elől. – Megint. – Kíváncsi vagyok, vajon Laureltonban éppen havazik-e. – Valószínűleg igen. Már azt hittem, itt egyszerűen nem lehet melegebb, de a bátyám Honda Civicjébe beülve rádöbbentem, hogy tévedtem. Fulladoztam a hőségtől, és hörögve intettem Danielnek, hogy nyisson ablakot. Furcsán nézett rám. – Mi van? – Annyira azért nincs meleg. – Én belepusztulok! Te nem? – Nem… csak huszonkét fok van. – Ezek szerint én még nem szoktam hozzá – feleltem. Csak néhány hete költöztünk Floridába, de én már egy rendőrségi azonosításon sem ismertem volna rá a régi életemre. Utáltam ezt a helyet. Daniel még mindig felvont szemöldökkel méricskélt, de témát váltott. – Tudod, ma anya akart iskolába vinni téged. Felnyögtem. Ma reggel nem hiányzott a páciens szerepe. Ahogy soha máskor sem. Fontolgattam, hogy vennem kéne anyámnak kötőtűt vagy vízfestéket. Kellene már neki egy hobbi, ami nem abból áll, hogy engem vizslat. – Kösz, hogy inkább te viszel el! – Daniel szemébe néztem. – Komolyan mondom. – Nem ügy – felelte bolondosan vigyorogva, majd besorolt az 1-95-ös út csúcsforgalmába. A suliba vezető út nagy részét dugóban töltöttük, a bátyám szinte folyamatosan verte a fejét 26

a kormányba. Elkéstünk, és mire bekanyarodtunk a teli parkolóba, már egyetlen diákot sem lehetett látni a fényes luxusautók között. A hátam mögé nyúltam Daniel gondosan bepakolt és becsatolt iskolatáskájáért, ami a hátsó ülésen trónolt, akár egy utas. Odaadtam neki a tatyót, és kiszálltam a kocsiból. Elindultunk a vaskapu felé, amelyen ékes betűkkel állt új oktatási intézményünk neve: Croyden Művészeti és Tudományos Magánakadémia. A kapura óriási címert kovácsoltak: a pajzsot a jobb felső sarokból a bal alsóba futó sáv választotta ketté, királyi korona ült a tetején, és két oroszlán szegélyezte. Az iskola furcsa benyomást keltett, figyelembe véve, mennyire elütött a lelakott környéktől. – Azt viszont eddig nem árultam el, hogy délután anya jön érted – szólt Daniel. – Te áruló – morogtam. – Tudom. De nekem muszáj beszélnem az egyik pályaválasztási tanácsadóval az egyetemi jelentkezésemről, és a nő csak délután ér rá. – Minek? Úgyis tudod, hogy mindenhova be fogsz jutni. – Ez egyáltalán nem biztos – felelte. Fél szememmel hunyorogva sandítottam rá. – Neked meg mi bajod van? – kérdezte. – Éppen ferde szemmel nézek rád – folytattam a hunyorgást. – Hát, úgy festesz, mint akinek épp szélütése van. Na, mindegy, anya jön majd érted, ott fog várni – mutatott egy zsákutcára a suli túlsó végében. – Legalább próbálj meg jól viselkedni! Elnyomtam az ásítást. – Korán van még ahhoz, hogy ilyen seggarc legyél, Daniel. 27

– És vigyázz a szádra! Nem illik így beszélni. – Kit érdekel? – menet közben hátra hajtottam a fejem, hogy elolvassam a croydenes véndiákok illusztris névsorát, amelyet a téglából emelt boltívre véstek fel. Csupa olyan név volt, mint ifj. Heathcliff Rotterdam, ifj. ifj. Parker Preston, Annalise Bennet Von… – Hallottam, hogy Joseph a minap így nevezett valakit. Tőled tanulta. – Elnevettem magam. – Ez nem vicces! – jelentette ki Daniel. – Ugyan már! Csak egy szó. Kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, amikor Chopin szólalt meg a zsebében. Mármint Chopin zenéje, nem maga Chopin, hál’ istennek. Daniel felvette a mobilját, és azt tátogta nekem: anya, aztán az üvegfalra mutatott, ami mögött a Croyden Magánakadémia titkársága kapott helyet. – Menj csak! – mondta, és én szót fogadtam. Mivel a bátyám nem vonta el a figyelmem, zavartalanul meg tudtam csodálni a kampust a maga makulátlan, túltájkertészkedett pompájában. Kövér, smaragdzöld fűszálak borították az udvart, milliméter pontossággal egyformára nyírva. A kampusz hatalmas területét viruló virágokkal keretezett negyedekre osztották. Az egyik negyedben helyezkedett el az oszlopokkal kicsicsázott könyvtár, egy másikban a menza és egy ablaktalan tornaterem. A maradék két negyedet az osztálytermek és a titkárság foglalták el. Az épületeket boltíves tetejű, nyitott átjárók és téglával kirakott ösvények kötötték össze, amelyek a gyep közepén csobogó szökőkútnál találkoztak. Félig-meddig arra számítottam, hogy erdei állatkák bukkannak elő az épületekből, és éneklésben törnek ki. 28

Mintha az egész hely azt üvöltötte volna: MI ITT MIND TÖKÉLETESEK VAGYUNK, ÉS TE IS AZ LESZEL! Nem csoda, hogy anyám ezt a sulit választotta nekünk. Rémesen alulöltözöttnek éreztem magam a pólómban és farmeromban; a Croydenben kötelező volt az egyenruha, de mivel mi ilyen későn jelentkeztünk át, a miénk még nem érkezett meg. Tizenegyedikben állami gimiből magánsuliba átiratkozni – pláne a trimeszter közepén – már önmagában bőven elég szenvedés, nekem aztán nem hiányzott a skót kockás szoknya és a térdzokni gyötrelme is. De anyám sznob volt, és nem bízott az állami iskolákban egy ilyen nagyvárosban. És mindazok után, ami decemberben történt, nem voltam olyan állapotban, hogy értelmesen vitatkozzak vele. Elkértem a titkárnőről az órarendünket meg a térképünket, és éppen akkor értem vissza az odakint ácsorgó Danielhez, amikor letette a telefont. – Hogy van anya? – kérdeztem. Bátyám kicsit megvonta a vállát. – Csak helyzetjelentést akart. – Átnézte a papírjainkat. – Az első óráról már lemaradtunk, szóval a következő neked… – Daniel az órarenddel vacakolt. – Matek. Tökéletes. Egyszerűen tökéletes. Daniel szemügyre vette a szokatlanul nyitott kampuszt: az osztálytermek ajtajai egyenesen a szabadba vezettek, akár egy motel szobái. Néhány másodperc múlva a távolabbi épületre mutatott. – Szerintem ott van a termed, csak be kell fordulnod a sarkon. Figyelj – mondta –, lehet, hogy ebédig nem találkozunk. Akarsz velem enni, vagy valami? Beszélnem kell a dirivel meg a zenetanárral, de utána megkereshetlek, ha… 29

– Nem, megleszek. Jól megleszek. – Biztos? Mert boldogan költeném el veled a menzakaját. Elmosolyodott, de láttam rajta, hogy nyugtalan. Daniel szó szerint nagy testvérként tartotta rajtam a szemét, mióta csak kiengedtek a kórházból, bár kevésbé nyíltan figyelt, mint anyám, és így kevésbé is volt idegesítő. De emiatt minden eddiginél jobban kellett igyekeznem, hogy meggyőzzem a bátyámat: nem fogok ma kiakadni. Felöltöttem a kamaszos közöny álarcát, és páncélként viseltem, miközben az épület felé tartottunk. – Komolyan, semmi bajom – erősködtem, és hatásvadász módon forgattam a szememet. – Most pedig menj, mielőtt kibuksz a gimiből, aztán szegényen és magányosan halsz meg! – A nyomaték kedvéért kicsit meg is löktem, és elváltunk. Ám miután otthagytam, kis álcám hámlani kezdett rólam. Milyen nevetséges! Elvégre is ez nem az ovi első napja, bár most jöttem először suliba Rachel nélkül… egész életemben. De tudtam, hogy még sok ilyen első alkalom lesz. Muszáj volt összeszednem magam. Magamba fojtottam a feltörő fájdalmat, és megpróbáltam megfejteni az órarendemet: Irodalom, Ms. Leib, B53-as terem Matematika. Mr .Walsh, 264-es terem Amerikai történelem, Mrs. McCreery, 4-es terem Rajz, Mrs. Gallo. L terem Spanyol, Ms. Morales, 213-as terem Biológia, Mrs. Prieta, melléképület Reménytelen. Az épülethez ballagtam, és a teremszámokat nézegettem, ám az ital- és ételautomatákat előbb találtam 30

meg, mint a matekos osztály termet. A négy gép egymás mellett állt az épület hátsó falánál, a kampuszt pettyező, nyitott oldalú kunyhókkal szemben. Az automaták eszembe juttatták, hogy kihagytam a reggelit. Körülnéztem. Már úgyis elkéstem. Még néhány perc már nem számít. A földre tettem a papírokat, és ki halásztam egy kis aprót a táskámból. Ám amint bedobtam az első negyeddollárost, elejtettem a másikat. Lehajoltam érte, mivel nem volt több apróm. Végre megtaláltam, bedugtam a gépbe, és benyomtam a megváltásomat jelentő betű-szám kombinációt. A gép beragadt. Hihetetlen. Megint megnyomtam a kódot. Semmi. Az automata nem engedte szabadon a M&M’s-emet. Megragadtam a gép oldalát, és próbáltam megrázni. Hiába. Aztán belerúgtam. Semmi. Az automatára meredtem. – Add már ide! – Követelésemet további eredménytelen rúgásokkal nyomatékosítottam. – Ezt nevezem indulatkezelési zavarnak. A hátam mögött csendülő kellemes, dallamos brit akcentust hallva megpördültem. A hozzám szóló srác az egyik kunyhóban lévő piknikasztalon üldögélt. Hanyag öltözete kis híján elterelte a figyelmemet az arcáról. A fiú – ha lehetett egyáltalán így nevezni, mert úgy festett, mint akinek egyetemen a helye, nem pedig gimiben – lyukas, cipőfűző nélküli tornacsukát viselt. Szűk, sötétszürke nadrág és fehér ing takarta vékony, szikár testét. Kioldotta a nyakkendőjét, kigombolta a kézelőjét, a zakóját ledobta maga mellé, és a tenyerére támaszkodva, lustán dőlt hátra. Erős arcéle és álla kissé borostás volt, mint aki már napok 31

óta nem borotválkozott, szeme pedig szürkének tűnt az árnyékban. Sötét, gesztenyebarna haja szanaszét állt. Mintha pont így kelt volna ki az ágyból. Sápadtnak minősült mindenkihez képest, akit eddig Floridában láttam, azaz nem volt narancssárga. Nagyon vonzó volt. És rám mosolygott.

32

5 Úgy mosolygott rám, mintha ismert volna. Hátrafordultam, arra gondoltam, talán áll mögöttem valaki. De nem. Nem volt ott senki. Mire ismét a fiú felé pillantottam, már eltűnt. Zavartan pislogtam, és lehajoltam a holmimért. Lépteket hallottam, ám megtorpantak, mielőtt odaértek volna hozzám. Felegyenesedve egy napbarnított, szőke lányt pillantottam meg, aki magas sarkú fűzős cipőt, fehér térdzoknit és sötétszürke-tengerészkék, skót kockás miniszoknyát viselt. A ténybe, hogy egy héten belül én is ugyanezt fogom viselni, belesajdult a lelkem. Egy tökéletesen kiglancolt, ijesztően nagydarab, szőke fiúba karolt. Mindketten a Croyden címerével díszített felsőt viseltek, és mindketten felhúzták tökéletes szeplőkkel hintett, tökéletes orrukat, miközben engem figyeltek. – Vigyázz már! – szólt rám a csaj. Csípősen. Mire vigyázzak? Nem csináltam semmit. De úgy döntöttem, ennek nem adok hangot, figyelembe véve, hogy csupán egyetlen embert ismerek a suliban, és vele egyezik a vezetéknevem. – Bocs! – szabadkoztam, bár fogalmam sem volt, miért. – Mara Dyernek hívnak. Új vagyok itt. – Nyilván. Az Automatás Csaj ártatlanul csinos arcára műmosoly ült ki. – Üdv a suliban – mondta, aztán elsétáltak. Fura. Egyáltalán nem éreztem úgy, hogy szívesen látnak. Igyekeztem kiverni a fejemből mindkét furcsa találkozást, 33

és kezemben a térképpel megkerültem az épületet, de hiába. Megmásztam a lépcsőt, és körbementem az emeleten, mire végre sikerült rátalálnom a matekteremre. Csukva volt az ajtó. Nem rajongtam az ötletért, hogy késve menjek be az órára, vagy hogy egyáltalán bemenjek. De egy óráról már lemaradtam, és úgyis ott voltam, nem akartam tovább totojázni. Kinyitottam az ajtót, és beléptem. Repedések jelentek meg az osztályterem falán, miközben huszonvalahány ember kapta felém a fejét. A rések felkúsztak a falon, megállás nélkül terjedtek, végül a plafon is repedezni kezdett. Kiszáradt a torkom. Senki sem szólt egy szót sem, pedig a por betöltötte az osztályt, és azt hittem, menten megfulladok. Mert senki más nem élte ezt át. Csak én. A tanár előtt a földre zuhant egy lámpa, szikrazuhatagot zúdítva rám. Igazából nem. De azért én megpróbáltam kitérni a szikrák elől, és elestem. Hallottam a csattanást, ahogy az arcom a tükörfényes linóleumnak csapódott. Beleszédültem a fájdalomba. Meleg vér ömlött az orromból, végigfolyt a számon és az államon. Nyitva volt a szemem, de semmit sem láttam a szürke portól. Viszont mindent hallottam. Az egész osztály egyszerre kapott levegő után, a hebegő tanár pedig megpróbálta kideríteni, mennyire sérültem meg. Furcsamód én nem tettem mást, csak hevertem a hűvös padlón, és ügyet sem vetettem az engem körbevevő, tompa hangokra. A fájdalom buboréka jobban ínyemre volt, mint a megaláztatás, amivel kénytelen lettem volna szembesülni, amint felállok. – Ööö, jól van? – A tanár hangja egyre ijedtebbé vált. – Hallotta, mit kérdeztem? Azt akartam felelni, hogy igen, hallottam, de inkább úgy 34

hangzott, mintha azt suttognám: „Haldoklom.’ – Valaki hívja ide Lucas nővért, mielőtt ez a lány elvérzik az osztálytermemben! Erre feltápászkodtam, bizonytalan lábon állva, szédelegve inogtam. Semmi sem téríthetett volna magamhoz gyorsabban, mint ha egy nővérkével meg az injekciós tűivel fenyegetnek. – Semmi bajom – jelentettem ki, és körülnéztem a teremben. Csak egy sima osztályterem volt. Se por, se repedések. – De komolyan – erősködtem. – Nem kell hívni a nővérkét. Néha szokott vérezni az orrom. – Kínos vihogás. Nevessünk csak a dolgon! – Nem is érzek semmit. Már el is állt a vérzés. – És tényleg elállt, bár valószínűleg borzalmasan festettem. A tanár gyanakodva méregetett, majd bólintott. – Hmm. Szóval tényleg nem esett baja? Szeretne kimenni a mosdóba megtisztálkodni? Majd bemutatkozunk hivatalosan, ha visszajött. – Igen, köszönöm! – feleltem. – Mindjárt jövök! – Erőnek erejével úrrá lettem a szédelgésen, és lopva a tanáromra meg az új osztálytársaimra sandítottam. A teremben minden arcon meglepetés és rémület elegye ült. Beleértve, vettem észre, az Automatás Csaj pofikáját is. Csúcs. Elhagytam az osztálytermet. Menet közben olyan ingatagnak éreztem a testem, akár egy kilazult fogat, amit a legkisebb erővel is ki lehet lökni a helyéről. Amikor már nem hallottam se sutyorgást, se a tanár remegő hangját, kis híján futásnak eredtem. Elsőre el is mentem a női vécé mellett, csak utólag vettem észre a lengőajtót. Visszafordultam, és miután beléptem a mosdóba, szemügyre vettem az undorító, sárga csempét, összeszámoltam a fülkéket, egyre csak húztam az időt, hogy ne kelljen megnéznem magam a tükörben. 35

Próbáltam lenyugodni, reméltem, hogy megelőzhetem a pánikrohamot, ami a vér láttán törhet rám. Szép lassan vettem a levegőt. Nem akartam megtisztálkodni. Nem akartam visszamenni az órára. De minél tovább maradok távol, annál nagyobb az esély, hogy a tanár utánam küldi a nővérkét. Azt pedig nagyon nem akartam, így megálltam a nedves, papírtörülközőgalacsinokkal borított pult előtt, és felnéztem. A tükörkép elmosolyodott. De az a lány nem én voltam.

36

6 Claire nézett rám a tükörből. Vörös haja a vállamra omlott, pedig az én tincseimnek barnának kellett volna lenniük. Aztán a tükörkép meggörbült, vészjóslónak tűnt az üvegben. A helyiség megdőlt, oldalra lökve engem. A nyelvembe haraptam, majd a pultba kapaszkodtam. Amikor ismét a tükörbe néztem, már a saját arcom bámult vissza rám. Kalapált a szívem. Igazából nem történt semmi. Ahogy az osztályteremben sem történt semmi. Semmi bajom. Talán csak ideges voltam az első tanítási nap miatt. Az első, katasztrofális napom miatt az új suliban. De legalább eléggé kiakadtam ahhoz, hogy a gyomrom is elfelejtsen felfordulni a bőrömön száradó vér láttán. Kihúztam jó pár papírtörülközőt az adagolóból, és megnedvesítettem őket. Az arcomhoz emeltem a törlőket, hogy megtisztálkodjak, ám a vizes papír orrfacsaró szagától végül sikeresen felfordult a gyomrom. Arra összpontosítottam, hogy el ne hányjam magam. Nem jött be. Maradt annyi lélekjelenlétem, hogy hátrafogjam a hajamat, miközben a mosdóba ürítettem gyomrom szegényes tartalmát. Abban a pillanatban nagyon örültem, hogy az univerzum megakadályozott a reggelizésben. Miután befejeztem az öklendezést, megtöröltem a számat, gargalizáltam egy kis vízzel, aztán kiköptem a kagylóba. Vékony réteg veríték lepte be sápadt bőrömet, amiről csak úgy ordított, hogy hánytam. Bűbájos első benyomást 37

kelthettem így, az tuti. Legalább a pólómra nem került semmilyen trutyi. A mosdónak dőltem. Tudtam, ha nem megyek vissza matekra, a tanár előbb-utóbb úgyis a keresésemre küld egy stréber brigádot, hogy nem haltam-e meg, így hát bátran kimentem a könyörtelen hőségbe, és elindultam vissza az osztályba. A terem ajtaja még mindig nyitva állt; sietős távozásomkor elfelejtettem becsukni, és hallottam, hogy a tanár éppen valami egyenletet magyaráz odabent. Mély levegőt vettem, és óvatosan beléptem. A tanár másodpercek alatt mellettem termett. Vastag szemüveglencséjétől egy rovar benyomását keltette. Hátborzongató volt. – Ó, máris sokkal jobban fest! Kérem, üljön csak le oda! Én egyébként Mr. Walsh vagyok. Az imént mintha nem mutatkozott volna be. – Mara vagyok. Mara Dyer – mondtam rekedten. – Nos, Ms. Dyer, maga aztán ért a látványos belépőhöz. – Az osztályban halk nevetgélés hallatszott. – Igen, hát, azt hiszem, csak elbotlottam. – Leültem az első sorba, ahová Mr. Walsh mutatott, egy üres padba, ami párhuzamos volt a tanári asztallal, és a legközelebb állt az ajtóhoz. Az én helyemet kivéve az egész sor üres volt. Nyolc fájdalmas percen és további huszonhét végtelen másodpercen át ültem mozdulatlanul, izzadva a magam külön kis poklának hetedik bugyrában. Hallgattam a tanár hangját, de semmit sem bírtam felfogni a szavaiból. Nyilván a szégyentől, ugyanis fájdalmasan csupasznak éreztem magam, mivel bőröm minden egyes pórusa szabad préda volt osztálytársaim mohó tekintete előtt. Próbáltam ügyet sem vetni a sutyorgásra, aminek csak a 38

neszét hallottam, a tartalmát nem. Megtapogattam bizsergő tarkómat, mert mintha az idegenek bámész pillantása kiégette volna ott a hajamat. Kétségbeesetten bámultam az ajtót, azt kívánva, bár elmenekülhetnék ebből a rémálomból, de tudtam, hogy a sutyorgás csak terebélyesedik majd, amint kiteszem innen a lábam. Megszólalt az első croydeni órám végét jelző csengő. Zajos sikert arattam, nem is kérdés. A többiek az ajtó felé lódultak, én viszont hátramaradtam, mert tudtam, szükségem van egy tankönyvre, és meg kell kérdeznem, hol tart az osztály az anyagban. Walsh tanár úr roppant udvariasan elmagyarázta, hogy három hét múlva nekem is meg kell majd írnom a témazárót a többiekkel együtt, aztán folytatta a papírjai rendezgetését az asztalon, én pedig kénytelen voltam távozni, és szembenézni a délelőttöm hátralévő részével. Szerencsére eseménytelenül telt el. Amikor végre eljött az ebédidő, nagy nehezen a vállamra akasztottam a könyvekkel alaposan megrakott oldaltáskámat. Úgy döntöttem, keresek egy csöndes, elhagyatott helyet, ahol elüldögélhetek, és olvashatok. A hányásos kalandom elvette az étvágyamat. Kettesével vettem a lépcsőfokokat, elmentem egészen a kampusz pereméig, végül megálltam a kerítésnél, ami egy jó nagy, gondozatlan telket övezett. Fák tornyosultak az iskola fölé, az egyik épületet teljesen árnyékba borították. Egy madár hátborzongató rikoltása hasított a levegőbe. Szellő sem rezzent. Biztos voltam benne, hogy a Jurassic Park valami magánsulis változatának rémálmába csöppentem. Sietve kinyitottam a könyvet ott, ahol abbahagytam, de azon kaptam magam, hogy újra meg újra csak ugyanazt a bekezdést olvasom, így aztán feladtam. Ismét gombócot 39

éreztem a torkomban. A drótkerítésnek dőltem, a tűzforró fém égette a bőrömet pólóm vékony anyagán át, és megsemmisülten hunytam le a szemem. Valaki nevetett a hátam mögött. Felkaptam a fejem, megfagyott az ereimben a vér. Jude nevetését hallottam. Jude hangját. Lassan felálltam, a kerítés mögötti vadon felé fordultam, és a fémbe kapaszkodva a hang forrását kerestem. Semmi mást nem láttam, csak fákat. Hát persze. Hiszen Jude meghalt. Akárcsak Claire. És Rachel. Vagyis kevesebb mint három óra alatt három hallucinációt éltem át. Ami nem jelent jót. Visszafordultam a kampusz felé. Üres volt. A karórámra pillantottam, és elöntött a pánik; csak egy perc volt hátra a szünetből. Nagyot nyeltem, felkaptam a táskámat, és a legközelebbi épülethez rohantam, de amint befordultam a sarkon, megtorpantam. Jude alig tízméterre állt. Tudtam, hogy nem lehet itt, hogy igazából nincs itt, de akkor is ott volt, barátságtalan, komor képet vágott a Patriots emblémás, sötétkék baseballsapkában, amit sosem vett le. Úgy nézett ki, mint aki beszélni akar velem. Elfordultam tőle, és útnak eredtem. Előbb lassú léptekkel távolodtam Jude-tól, aztán gyorsítottam, végül már futottam. Egyszer hátrapillantottam, csak hogy lássam, még mindig ott van-e. Ott volt. És egyre közeledett.

40

7 Feltéptem a legközelebbi osztály ajtaját, és a vakszerencsének köszönhetően pont a 213-ast, a spanyolteremét. És a foglalt padokból ítélve elkéstem. – Maga az a Deer? – harsogta a tanárnő. Összezavarodva, zaklatottan csuktam be magam mögött az ajtót. – Pontosabban Dyer. Fogalmam sincs, hogy azért-e, mert kijavítottam, vagy mert elkéstem. mindenesetre a tanárnő megbüntetett: kiállított a tábla elé, és kérdésekkel bombázott spanyolul, amikre csak azt bírtam válaszolgatni: – Nem tudom. A tanárnő még csak be sem mutatkozott; csak ült az asztalánál, eres alkarján meg-megrándultak az izmok, és fontoskodva írogatott a naplóba. Egészen új jelentéssel töltötte meg a „spanyol inkvizíció” fogalmát. És ez így folytatódott jó húsz percig. Miután végre abbahagyta a kikérdezést, legelőre ültetett, az asztala melletti padba, szembe az egész osztállyal. Brutális volt. Tekintetemet a faliórára szegezve számoltam a másodperceket a spanyolóra végéig. Amint megszólalt a csengő, az ajtó felé vetődtem. – Úgy festesz, mint akinek jól jönne egy ölelés – szólalt meg mögöttem valaki. Megperdültem, és egy alacsony, mosolygós fiúval találtam szemben magam, aki kigombolt, fehér inget viselt, alatta sárga pólóval, amelyen a klisé vagyok felirat állt. 41

– Köszönöm, ez kedves tőled – feleltem, mosolyt erőltetve a képemre. – De azt hiszem, anélkül is boldogulok. – Fontos volt, hogy úgy tegyek, mintha nem lennék őrült. – Jaj, nem ajánlatnak szántam! Csak felmértem a helyzetet. – A fiú félresöpörte a homlokából zabolátlan, raszta tincseit, és kezet nyújtott. – Jamie Roth vagyok. – Mara Dyer – mutatkoztam be, bár már tudta a nevem. – Várjunk, csak nem új vagy itt? – Pajkosan vigyorgott, sötét szemében is csintalan tekintet ült. Viszonoztam a szellemességet. – Hú, de vicces! Roppant humoros vagy. Színpadiasan meghajolt. – Amúgy ne izgasd magad Morales miatt! Ő a világ legrosszabb tanára. – Szóval mindenkivel ilyen utálatos? – kérdeztem, miután biztonságos távolba kerültünk az osztályteremtől. Miközben a másik vállamra vettem a táskámat, körbenéztem a kampuszon, képzelt halottakat keresve. Egyet sem láttam. Nem is rossz. – Talán nem ilyen utálatos. De majdnem. Ami azt illeti, szerencséd, hogy nem dobott meg krétával. Amúgy hogy van az orrod? Meglepetten kaptam felé a fejem. Ott volt ma reggel a matekórán? – Jobban, köszi! Te vagy az első, aki rákérdez. Az első, akinek egyáltalán van hozzám egy jó szava, hogy őszinte legyek. – Szóval akadt, aki beszólt neked, mi? – Mintha fém villanását láttam volna a szájában, miközben beszélt. Egy nyelvpiercing? Érdekes. Nem tűnt olyan típusnak. Biccentettem, miközben szemügyre vettem új 42

osztálytársaimat. Tudtam, hogy az iskolai egyenruhát lehet variálni: többféle ing, zakó, blézer, illetve szoknya és nadrág közül lehetett választani, az igazán merészek pedig mellényt ölthettek. Viszont amikor klikkek árulkodó jeleit kerestem – vad cipő, feketére festett haj és hozzáillő smink –, semmit sem találtam. Nem csak az uniformis miatt voltak egyformák; valahogy sikerült mindenkinek teljesen ugyanúgy kinéznie. Tökéletesen ápolt, tökéletesen jól nevelt diákok, még egy árva hajszáluk sem állt rosszul. A maga raszta hajával, nyelvpiercingjével és kilátszó pólójával Jamie egyike volt a ritka kivételeknek. Ahogy persze a ma reggel látott borzas srác is. Jamie könyökkel oldalba bökött. – Na, szóval, új csajszi? Ki szólt be neked, és mit? Ne csigázzá’ má’! Kényszeredetten mosolyogtam. – Egy csaj korábban rám szólt, hogy „Vigyázz már!” – Leírtam Jamie-nek az Automatás Csajt, és láttam, hogy megemeli a szemöldökét. – A pasi, akivel volt, se viselkedett barátságosabban – mondtam végül. Jamie a fejét csóválta. – Shaw közelébe merészkedtél, mi? – Elmosolyodott. – Öcsém, tényleg nem semmi az a srác. – Ööö… Ennek a Shaw-nak túlzottan is dagadnak az izmai, és felhajtja az inge gallérját? Mert az ő karjába csimpaszkodott az a csaj. Jamie elnevette magát. – Ez a leírás bármelyik croydenes pöcsre ráillene, Noah Shaw-ra viszont egész biztosan nem. Ha találgatnom kéne, szerintem Davis lehetett az. Megemeltem a szemöldököm. 43

– Aiden Davis, lacrosse-bajnok és Project Runwayrajongó. Shaw előtt ő meg Anna együtt jártak. Aztán Davis megejtette azt a bizonyos előbújást, és azóta öribarik. – Jamie a szempilláját lebegtette. Máris imádtam. – Szóval mit követtél el Anna ellen? – kérdezte. Elszörnyedést tettetve néztem rá. – Én mit követtem el ellene? – Hát, valamit tettél, amivel felhívtad magadra a figyelmét. Normál esetben figyelemre sem méltatna, de bekeményít, ha Shaw körülötted szaglászik – felelte. Alaposan végigmért, majd folytatta: – Márpedig Shaw rád fog mozdulni, mivel a Croyden korlátolt nőnemű erőforrásait már kimerítette. Szó szerint. – Hát, miattam nem kell aggódnia a csajnak. – Elővettem az órarendemet meg a térképemet, és körülnéztem, melyik melléképületben lehet a biológia. – Eszemben sincs lenyúlni valaki más pasiját – jelentettem ki. Nem tettem hozzá, mennyire hidegen hagy a randizás, tekintve, hogy a legutóbbi pasim meghalt. – Ó, Shaw nem a pasija. A srác tavaly megszabadult tőle, alig pár hét után. Ez nála rekordidőnek számít. Ettől Anna még jobban begolyózott… mint az összes többi csaj. Nincs pokolibb egy megbántott nőnél, meg minden. Azelőtt Anna volt a szűziesség szobra, viszont Shaw óta képregényt lehetne írni a vaginája számtalan kalandjáról. Igazi kis szuperhős lett. Felhorkantam. Szemügyre vettem az előttem lévő épületeket. Egyik sem tűnt melléképületnek – És a srác, akivel úgy össze volt bújva, nem zavartatja magát emiatt? Jamie felvont szemöldökkel pillantott rám. – A Bunkó Buzi? Egyáltalán nem. 44

Á! – Mivel érdemelte ki ezt a becenevet? Jamie úgy nézett rám, mintha idióta lennek. – Mármint konkrétan – magyaráztam, igyekeztem nem idióta lenni. – Maradjunk annyiban, hogy megpróbáltam egyszer összehaverkodni Davisszel. A szó plátói értelmében – hangsúlyozta Jamie. – Nem vagyok az esete. Na mindegy, az állkapcsom még mindig kattog, ha ásítok. – Demonstrálta a dolgot. – Megütött? – A szökőkút csobogott a hatunk mögött, miközben átkeltünk az udvaron, és megálltunk a titkárságtól legtávolabbi épület előtt. Szemügyre vettem az osztálytermek ajtaján lévő feliratokat. Semmilyen rendszert nem láttam a számozásban. Tartottam tőle, hogy soha nem fogom kiismerni itt magam. – Úgy bizony. Davisnek durva a jobbhorga. Ezek szerint ez közös volt bennünk. – Viszont később bosszút álltam – folytatta Jamie. – Ténylég? – Jamie-nek akkor sem lenne esélye Aiden Davis ellen, ha nála kés van, Aidennél meg csak egy guriga vécépapír. Jamie sokatmondóóan elvigyorodott. – Megfenyegettem ebolával. Pislogtam. – Igazából nincs a birtokomban Ebola-vírus. Elvégre is az egy négyes szintű, biobiztonsági fokozatú, halálos kórokozó. Megint pislogtam. – Más szavakkal: egy kamasz nem juthat csak úgy hozzá, még akkor sem, ha az apja orvos. – Csalódottnak tűnt. – Ééértem – feleltem, de nem mozdultam. 45

– Davis viszont bevette, és majdnem összetojta magát. Dicső pillanat volt a számomra. Amíg az a sunyi rohadék be nem köpött a tanároknak. Akik hittek neki. És felhívták apámat, hogy igazolja, tényleg nem tartunk otthon Ebolavírust. Idióták. Az ember elsüt egy apró poént a vérzéses lázról, és máris „labilis”-nak bélyegzik. – A fejét csóválta, aztán mosolyra húzódott a szája. – Te most totál kiakadtál. – Nem is. – Dehogynem, csak egy kicsit. Viszont nem voltam olyan helyzetben, hogy válogatós lehessek barátok terén. Kacsintott és bólintott. – Aha, persze. Szóval, mi a következő órád? – Biosz Prietával. A melléképületben, akárhol is van az. Jamie egy hatalmas, virágzó bokorra mutatott, ami úgy háromszáz méterre lehetett. Az ellenkező irányban. – A murvafürt mögött. – Köszi! – mondtam, a bokorra meredve. – Magamról nem találtam volna meg. Na, és neked milyen órád lesz? Jamie levetette a zakóját és az ingét. – Elméletben fizika fakt, de kihagyom. Fizika fakt. Nem semmi. – Szóval… egy évfolyamba járunk? – Én is tizenegyedikes vagyok – helyeselt Jamie. Nyilván észrevette a kétkedésemet, mert gyorsan hozzátette: – Átugortam egy osztályt. És valószínűleg ozmózissal átvettem a szüleim alacsonysági génjeit. – Ozmózissal? Nem úgy érted, hogy megörökölted a génjeiket? – kérdeztem. – Nem mintha alacsony lennél. – Hazugság volt, de ártalmatlan. – Örökbe fogadtak – magyarázta Jamie. – És ugyan már, tényleg alacsony vagyok. Nem nagy ügy. – Vállat vont, majd 46

megütögette órátlan csuklóját. – Igyekezz Prieta órájára, mert mindjárt elkésel! – Integetett. – Szeva! – Szia! És ennyi volt, máris szereztem egy barátot. Gondolatban vállon veregettem magam; Daniel büszke lenne rám. Anyám még annál is büszkébb. Elterveztem, hogy úgy dicsekszem majd el anyának ezzel a hírrel, ahogy egy macska teszi le gazdája elé a kinyírt egeret. Talán még ahhoz is elég lesz, hogy megússzam a lélekbúvárkodást. Persze csak akkor, ha egy szót sem szólok a mai hallucinációkról.

47

8 Sikerült kibírnom a nap hátralevő részét anélkül, hogy kórházba vagy elmegyógyintézetbe kerültem volna, és miután a suli véget ért, anya a zsákutcában várt, pontosan, ahogy Daniel mondta. Kiválóan értett ezekhez a kis „anyai” pillanatokhoz, és ma sem okozott csalódást. – Mara, édesem! Milyen volt az első napod? – túlzott lelkesedés áradt a hangjából. Feltolta a hajára a napszemüvegét, és odahajolt hozzám, hogy megpusziljon. Aztán megdermedt. – Mi történt? – Hogyhogy? – Véres a nyakad. Basszus! Azt hittem, az összes vért lemostam. – Vérzett az orrom. – Ez volt az igazság, bár nem a színtiszta igazság. Anyám hallgatott. Összehúzta a szemét, amit eltöltött az aggodalom. Mindig így nézett rám, és már nagyon irritált. – Mi van? – Soha életedben nem vérzett még az orrod. Legszívesebben megkérdeztem volna: „Mégis honnan tudod?”, de sajnos tényleg tudja. Egyszer régen mindig mindent elmondtam neki. Annak már vége. Kötöttem az ebet a karóhoz. – Hát, ma vérzett. – Csak úgy? Magától? – Rám vetette a vesémbe látó pszichológus tekintetét, ami azt sugallta: Na ne kamuzz! Eszem ágában sem volt bevallani, hogy amint beléptem az 48

osztályba, azt hittem, összeomlik a terem. Vagy, hogy a poszttraumás stresszbetegségemnek köszönhetően megjelentek ma nekem a halott barátaim. A költözésünk óta nem mutatkoztak a PTSD tünetei. Elmentem a barátaim temetésére. Becsomagoltam minden holmimat. Együtt lógtam a tesóimmal. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy ne váljak anya páciensévé. És ami ma történt, az korántsem volt olyan súlyos, mint az ár, amit azért fizetnék, ha elárulnám anyámnak. A szemébe néztem. – Magától. – Még mindig nem hitt nekem. – Igazat mondok – hazudtam. – Nem hagynál végre békén? – De amint kimondtam a szavakat, tudtam, hogy meg fogom bánni őket. Igazam volt. Némán hajtottunk haza, és minél tovább nyúlt a csend, annál nyilvánvalóbb volt, hogy anya fortyog. Próbáltam ügyet sem vetni rá, és csak a hazaútra koncentrálni, mivel előre tudtam, hogy pár nap múlva egyedül kell majd elhajtanom a suliba, hála Daniel régóta halogatott fogászati kezelésének. Csak egy kicsit vigasztalt, hogy Tökéletes Uraság hajlamos a lyukas fogra. A házak, amelyek mellett elhaladtunk, mind földszintesek és kockaszerűek voltak, a pázsitot műanyag delfinek és borzalmas műgörög szobrok tarkították. Mintha a helyi önkormányzat megszavazta volna, hogy Miamiban nyoma sem lehet bájnak. Sorra haladtunk el a kinézetre teljesen egyforma áruházak mellett, csakis a teljes erővel ragyogó neoncégérükről lehetett megkülönböztetni őket. Fel nem foghattam, minek kéne valakinek egynél több kézműves, barkács- vagy diszkontáruház száz kilométeres körzeten belül. 49

Egy egész órányi gyomorforgató dugó után értünk haza, így aznap már másodszorra volt hányingerem. Amint leparkolt a fölhajtón, anyám füstölögve pattant ki a kocsiból. Én mozdulatlanul ültem. A testvéreim még nem voltak otthon, apám még biztosan nem ért haza, és én nem akartam egyedül bemerészkedni az oroszlán barlangjába. A műszerfalra bámultam, melodrámaian főttem saját keserűségem levében, amíg valaki meg nem kocogtatta a kocsi ablakát, a szívbajt hozva rám. Felnéztem, és Danielt pillantottam meg. A délután estébe hajlott, a bátyám fölött mély királykék volt az ég. Görcsbe rándult a gyomrom. Mégis mióta ücsörögtem ott? Daniel benézett a leeresztett ablakon. – Nehéz napod volt? Próbáltam elfeledkezni a nyugtalanságomról. – Hogy találtad ki? Joseph becsapta Daniel kocsijának ajtaját, és hatalmas vigyorral a képén lépett oda hozzánk, karjában cipelve teletömött iskolatáskáját. Kiszálltam az autóból, és vállon veregettem az öcsémet. – Milyen volt az első napod? – Csúcs szuper! Bekerültem a focicsapatba, és a tanárom megkért, hogy a jövő héten menjek meghallgatásra az iskolai színdarab egyik szerepére, és van néhány klassz csaj az osztályomban, de van egy tök fura is, ráadásul odajött hozzám dumálni, de azért én kedves voltam hozzá. Elvigyorodtam. Meg szép, hogy Joseph jelentkezett minden létező különprogramra. Elvégre nyitott és tehetséges volt. Akárcsak Daniel. Összehasonlítottam a két testvéremet, ahogy egymás mellett a ház felé sétáltak egyforma, nyakigláb léptekkel. 50

Joseph hasonlított jobban édesanyánkra, Daniellel és velem ellentétben ő örökölte anya szögegyenes haját. Viszont a fiúk mindketten anyánk sötét bőrét örökölték, míg én apámra ütöttem, igazi Hófehérke voltam. És az arcvonásaink egyáltalán nem hasonlítottak. Ez eléggé elszomorított. Daniel kinyitotta a ház ajtaját. Amikor egy hónappal ezelőtt ideköltöztünk, meglepetten fedeztem fel, hogy őszintén tetszik nekem ez a hely. A fényes bejárati ajtót formára nyesett puszpángfák és virágok keretezték, és a telek hatalmas volt. Úgy emlékszem, apám azt mondta, hogy majdnem fél hektár. Ám akkor sem volt az otthonunk. Együtt léptünk be, egységes frontot képezve. Hallottam, hogy anyám a konyhában tesz-vesz, de amint megneszelte, hogy bejöttünk, megjelent az előszobában. – Fiúk! – Gyakorlatilag kiabált. – Milyen napotok volt? – Mindkettőjüket megölelte, rólam tüntetőleg nem vett tudomást, miközben hátrahúzódtam. Joseph gyermeki lelkesedéssel mesélt el minden egyes részletet, Daniel pedig türelmesen várta, hogy anya kérdésekkel bombázza, és követte őket a konyhába. A menekülés lehetőségét észlelve befordultam a szobámhoz vezető hosszú folyosóra, amelynek egyik oldalán három üvegajtó, a másikon családi fényképek sokasága volt. A testvéreim meg én szerepeltünk rajtuk csecsemőként és kisgyerekként, valamint a ciki iskolai portrék sem maradhattak el. Más rokonokról és a nagyszüleinkről is lógtak képek a falon. Ma megakadt a szemem az egyiken. A nagymamám az esküvőjén készült régi, fekete-fehér fotó aranyozott keretéből bámult le rám. A menyasszony hennával festett kezét az ölében nyugtatva, békésen ült, fényes, 51

koromfekete haját pontosan középen választották el, a vakutól szikrázott a tökéletesen ívelt szemöldöke közti hindi. Pompás öltözéket viselt, bonyolult minta futott végig szárija szegélyén. Furcsa érzés öntött el, de mielőtt rájöhettem volna, mi az, el is múlt. Aztán Joseph rohant végig a folyosón, öt centin múlott, hogy nem lökött fel. – Bocsi! – kiabálta, és futva befordult a sarkon. Levettem a szemem a fényképről, bemenekültem az új szobámba, és becsuktam magam mögött az ajtót. Lehuppantam a pihe-puha, fehér ágytakaróra, és lerúgtam a cipőmet. Tompa puffanással esett a padlószőnyegre. Szobám sötét, csupasz falára meredtem. Anyám rózsaszínűre akarta festetni, amilyen a régi szobám fala volt; valami pszichológiai badarságot magyarázott, hogy az ismerős közeg biztos kapaszkodó lenne a számomra. Micsoda hülyeség! A fal színe nem kelthette életre Rachelt. Úgyhogy igencsak sajnáltattam magam, és anya hagyta, hogy inkább emós sötétkékre pingáltassam a falat. Ettől menőnek érződött a szoba, és fehér bútoraim előkelően mutattak benne. Az anyám által beszereltetett csillárról apró kerámiarózsák függtek, ám a sötét falaknak hála, a lámpa nem tette túlságosan nőiessé a szobát. Tetszett az összkép. És a szobámhoz még saját fürdő is tartozott, ami igazán klassz dolog. Nem akasztottam ki rajzokat vagy képeket a falra, és nem is terveztem. Az utolsó napon, mielőtt elutaztunk volna Rhode Island-ből, leszedegettem a falakat beborító fotókat és rajzokat, a Rachel profiljáról készült ceruzás skiccet hagytam legutoljára. Amikor már csak az maradt a falon, hosszan bámultam a portrét, elcsodálkoztam, milyen komolynak tűnt rajta Rachel. Főleg ahhoz képest, amilyen bolondos képet vágott a suliban, legalábbis a legutolsó emlékemben, amikor 52

még életben volt. Nem láttam, hogy nézett ki a temetésen. Zárt koporsóban ravatalozták fel.

53

9 Anyám hangja riasztott föl. – Édesem? Alszol? Mennyi idő telhetett el? Azonnal szorongás lett úrrá rajtam. Verejték csordult le a tarkómon, pedig nem is volt melegem. Felültem az ágyon. – Nem. Az arcomat fürkészte. – Éhes vagy? – kérdezte. Korábbi bosszúsága nyomtalanul eltűnt. Most nyugtalannak tűnt. Megint. – Mindjárt kész a vacsora. – Hazaért már apa? – Még nem. Egy új ügyön dolgozik. Most egy ideig valószínűleg nem fog hazaérni vacsorára. – Pár perc, és a konyhában leszek. Anya óvatosan belépett a szobámba. – Rossz volt az első napod? Lehunytam a szemem, és sóhajtottam. – Semmi nem ért váratlanul, de nem akarok beszélni róla. Anya elfordította a fejét, nekem pedig bűntudatom támadt. Szerettem anyámat, tényleg. Odaadó és gondos édesanya volt. Ám az elmúlt évben fájdalmassá vált az állandó jelenléte. Az elmúlt hónapban pedig már alig bírtam elviselni, hogy folyton a nyakamban lihegett. A költözésünk napján a Floridába vezető tizenhat órás kocsiúton végig nem szólaltam meg, pedig az én kedvemért autóztunk: tériszonyom volt, féltem a repüléstől. És amikor 54

megérkeztünk, Daniel elárulta, hogy miután kiengedtek a kórházból, hallotta anyát meg apát a kezelőintézetbe való beutalásomról vitatkozni. Anya természetesen lelkesen támogatta az ötletet: hiszen valaki napi huszonnégy órában figyelne! Nekem viszont semmi kedvem nem volt gumiszobában készülni az érettségire, és mivel az óriási gesztusom – azaz, hogy hajlandó voltam elmenni a temetésre – hatása addigra már nyilvánvalóan elmúlt, muszáj volt uralkodnom az őrültségemen. Úgy éreztem, ez megy is. Egyelőre. Anya hagyta, hogy ejtsük a témát, és puszit nyomott a homlokomra, mielőtt visszament a konyhába. Felkeltem az ágyról, és zokniban kimentem a folyosóra, vigyázva, nehogy megcsússzak a lakkozott padlón. A testvéreim már megterítettek, anya pedig még a főzéssel volt elfoglalva, így bementem a nappaliba, és a puha bőrkanapéba süppedve bekapcsoltam a tévét. Előhívtam a tévéműsort, közben épp a híradó ment a kép a képben üzemmódban, de nem figyeltem oda rá. – Mara, felhangosítanád? – kérdezte anya. Megtettem, főképernyőre állítottam a híreket. Három fénykép jelent meg a sarokban. – A laureltoni rendőrség kereső- és mentőosztaga ma délelőtt rátalált Rachel Watson és Claire Lowe holttestére, ám a tizenhét éves Jude Lowe földi maradványait egyelőre nem sikerült kihozniuk a hírhedt épületből, mivel annak szárnyai egyelőre állnak még ugyan, azonban bármelyik pillanatban összeomolhatnak. A televízióra hunyorogtam. – M i a… – suttogtam. – Hmm? – Anya belépett a nappaliba, és kivette a 55

kezemből a távirányítót. A barátaim fényképe abban a pillanatban eltűnt a képernyőről. Egy sötét hajú lány fotója jelent meg helyettük, boldogan mosolygott a kép sarkában, a híradós bemondónő mellett. – A rendőrség új nyomokat vizsgál ki Jordana Palmer, a meggyilkolt tizedikes lány ügyében – trillázta a nő. – A miami rendőrség egy kutyás osztag segítségével keres bizonyítékokat a Palmerek ingatlanját övező térségben, és a Hetes Csatornának sikerült felvételt készítenie a kutatásról. A kép remegő videofelvételre váltott, amelyen bézs színű egyenruhát viselő rendőrök nagy német juhászkutyákkal jártak be egy magas fűvel benőtt területet egy sor kisebb, új ház mögött. – Forrásaink elmondása szerint a tizenöt éves lány boncolása hátborzongató információkat tárt fel a halál módjáról, ám a hatóságok egyelőre nem hajlandóak részleteket elárulni. – Mint mondtam, az önként jelentkezett tanúknak köszönhetjük az újabb nyomokat, és most ezeket fogjuk kivizsgálni – magyarázta Ron Roseman százados a miami rendőrségtől. – Ennél többet nem árulhatok el, mert az a nyomozást veszélyeztetné. A bemondónő áttért a következő hírre, derűsen beszélt a Broward iskolakörzet legújabb, írás-olvasást fejlesztő kezdeményezéséről. Anya visszaadta a távirányítót. – Elkapcsolhatok? – kérdeztem, gondosan ügyelve, hogy higgadt maradjon a hangom. Megrázott, hogy a halott barátaim láttam a tévében, de nem mutathattam ki. – Legjobb lesz kikapcsolni. Kész a vacsora – felelte. A szokottnál is nyugtalanabbnak tűnt. Eszembe jutott – méghozzá nem először –, hogy talán neki kéne gyógyszert 56

szednie. A tesóim asztalhoz ültek, én pedig béna vigyort erőltettem a képemre, miközben csatlakoztam hozzájuk. Vacsora közben próbáltam nevetni a vicceiken, de nem bírtam kiverni a fejemből Rachel, Jude és Claire fényképét, amiket az imént láttam. Nem, nem láttam. Hallucináltam. – Mi a baj, Mara? – kérdezte anyám, magamhoz térítve a kábulatomból. Nyilván kiült az arcomra, amit éreztem. – Semmi – feleltem könnyedén. Felálltam, és lehajtottam a fejem, hogy hajam az arcomba hulljon. Fogtam a tányéromat, és a csaphoz mentem, hogy leöblítsem, mielőtt betenném a mosogatógépbe. A tányér kicsúszott szappanos kezemből, és a rozsdamentes acélra hullva darabokra tört. A szemem sarkából láttam, hogy Daniel meg anya egymásra pillantanak. Aranyhal voltam, és nem akadt rejtekhely az akváriumomban. – Jól vagy? – kérdezte a bátyám. – Igen. Csak kicsúszott a kezemből. – Kiszedtem a cserepeket a mosogatóból, és a szemetesbe dobtam, majd azt mondtam, mennem kell házit írni. Ahogy a szobám felé tartottam a folyosón, a nagymamám fotójára pillantottam. Visszabámult rám a szeme, követett a tekintete. Ő is engem figyelt. Úgy éreztem, mindenhol figyelnek.

57

10 Másnap reggel, a suliba menet még mindig úgy éreztem, hogy figyelnek. Egyszerűen nem bírtam megszabadulni ettől a hátborzongató érzéstől. Ahogy Daniel bekanyarodott a suli parkolójába, azt mondta: – Tudod, lehet, hogy napoznod kéne egy kicsit. Rásandítottam. – Hülyéskedsz? – Csak azért említem meg, mert egy kicsit nyúzottnak tűnsz. – Köszönöm szépen – feleltem szárazon. – Tudod, el fogunk késni, ha nem találsz parkolóhelyet. Rahmanyinov zenéje szólt halkan a hangszóróból, nem igazán volt nyugtató hatással zaklatott hangulatomra. Úgy tűnt, hogy Danieláére sem. – Komolyan mondom, legszívesebben dodzsemezni kezdenék – szólt a fogát csikorgatva. Bár jó korán elindultunk, így is negyven percünkbe telt elérni a suliba, és máris luxuskocsik szédületesen hosszú sora várakozott a parkoló bejáratánál. Figyeltük, ahogy két türelmetlen autós ugyanarra a helyre pályázik a parkoló két végéből: a fekete Mercedes szedán csikorgó abroncsokkal süvített az üres hely felé, a másik kocsi, egy kék Ford Focus elé vágva. A Focus sofőrje hosszan, élesen rádudált. – Őrület – mondta Daniel. Bólintottam, és figyeltem, ahogy a Merci sofőrje és utasa 58

kiszállnak a kocsiból. A vezető tökéletes, szőke hajzuhatagát már azelőtt felismertem, hogy megláttam volna a csaj arcát. Természetesen Anna volt az. És amint kiszállt az anyósülésről, megismertem állandó kísérőjét, a fancsali képű Aident is. Végre találtunk helyet, Daniel rám mosolygott, mielőtt elváltunk volna. – Csak írj egy SMS-t, ha szükséged van rám, oké? Továbbra is áll az ajánlatom, hogy szívesen veled ebédelek. – Boldogulok. Még nyitva volt az osztályterem ajtaja, mire odaértem irodalomra, de a legtöbb helyet már elfoglalták. Leültem a maradék néhány üres szék egyikére, a második sorba, és ügyet sem vetettem annak a pár diáknak a kuncogására, akiket felismertem matekról. A tanárnő, Ms. Leib, éppen a táblára írt valamit. Miután befejezte, az osztályra mosolygott. – Jó reggelt, gyerekek! Ki tudná megmondani nekem, mit jelent ez a szó? A táblára mutatott, ahová a „hamartia” szót írta föl. Feltámadt az önbizalmam, mert már tanultam erről. Egy pont a laureltoni állami giminek! Gyorsan körülnéztem az osztályban. Senki sem tette föl a kezét. Na, egye fene! Jelentkeztem. – Á, az új diák! Nagyon, de nagyon nagy szükségem támadt arra az egyenruhára. Leib tanárnő őszintén mosolyogva dőlt az asztalának. – Hogy hívnak? – Mara Dyer. – Örülök, hogy megismerhetlek, Mara. Hadd halljuk! – Halálos vétek – szólalt meg valaki. Brit akcentussal. 59

Félig hátrafordultam a széken, és még akkor is azonnal felismertem volna a tegnapi srácot, ha nem fest ugyanolyan gyűrötten, mint legutóbb: gallérja kigombolva, nyakkendője meglazítva, ingujja felgyűrve. Most is nagyon vonzó volt, és most is rám mosolygott. Összehúzott szemmel sandítottam rá. Akárcsak a tanárnő. – Köszönöm, Noah, de én Marát szólítottam. És a „halálos vétek” egyébként sem igazán pontos definíció. Megpróbálnád elmagyarázni, Mara? Nagyon is szerettem volna, főleg, hogy most már tudtam, Brit Bájgúnár nem más, mint a hírhedt Noah Shaw. – Tévedést vagy hibát jelent – mondtam. – Az erre használt kifejezés a tragikai vétség. Ms. Leib dicsérően bólintott. – Remek. Merészen megkockáztatom a kijelentést, hogy te már olvastad a Három tragédiát az előző iskoládban. – Igen – válaszoltam, félszegséggel viaskodva. – Akkor előnyben vagy. Mi csak most fejeztük be az Oidipusz királyt. El tudná mondani valaki Marán kívül, hogy mi Oidipusz tragikai vétsége? Noah volt az egyetlen, aki jelentkezett. – Kétszer egy nap, Mr. Shaw? Ez igazán szokatlan. Kérem, kápráztassa el az osztályt csillogó intellektusával? Noah beszéd közben egyenesen rám meredt. Tévedtem tegnap: nem szürke volt a szeme, hanem kék. – Oidipusz halálos vétsége az önismeret hiánya volt. – Vagy inkább a büszkesége – vágtam vissza. – Vita alakult ki! – tapsolt Ms. Leib. – Imádom! Még jobban imádnám, ha a többiek is megerőltetnék magukat egy kicsit, de ez van. – Visszafordult a táblához, és mindkettőnk válaszát felírta a „hamartia" alá. – Úgy vélem, mindkét állítást 60

alátámaszthatjuk érvekkel; egyrészt igaz, hogy Oidipusz bukásához az önismeret hiánya vezetett, hiszen nem tudta, valójában ki is ő, másrészt pedig tényleg a büszkesége, azaz inkább az arroganciája okozta tragikus végzetét. És jövő hétfőre mindenkitől egy ötoldalas esszét várok, amelyben zseniális elemzés keretében kifejtitek a témát. Az osztály össznépileg felnyögött. – Elég legyen! Jövő héttől a negatív hősökkel foglalkozunk. Aztán tovább magyarázta az anyagot, aminek nagy részét én már tanultam. Eléggé untam magam, így elővettem a Lolita kicsit szamárfüles és nagyon szeretett kötetét, azt olvastam a füzetem mögé rejtve. Nyilván nem működött a légkondi az osztályteremben, mert ahogy teltek-múltak a percek, egyre áporodottabb lett a levegő odabent. Mire végre kicsengettek, szinte már megvesztem a friss levegőért. Úgy pattantam föl a székemből, hogy fel is döntöttem. Lehajoltam, hogy felállítsam, de a szék addigra már valaki más kezében volt. Noah kezében. – Kösz! – mondtam, ahogy találkozott a pillantásunk. Megint úgy nézett rám, mint tegnap, mintha ismerne. Kicsit ingerülten elfordítottam a fejem, fogtam a holmimat, majd kisiettem a teremből. A szembejövő diákok tömege meglökött, és a könyvem a földre esett. Árnyék vetült a borítóra, mielőtt lehajolhattam volna érte. – Művésznek és őrültnek, végtelenül búskomor teremtménynek kell lenned, hogy azonnal felismerd őt, a halálos kis démont az egészséges gyermekek közt – mondta, brit akcentusa ízessé tett minden egyes szót, hangja nyugodt és mély volt. – Közöttük áll, de fel nem ismerik, és maga sem 61

ismeri végzetes hatalmát. Csak álltam ott, tátott szájjal bámultam, meg sem bírtam szólalni. Majdnem elnevettem magam – ez az egész szinte röhejes volt. Ám az, ahogy Noah mindezt mondta, ahogy rám nézett, az döbbenetesen meghitt volt. Mintha tudta volna a titkaimat. Mintha nem is lettek volna titkaim. Ám mielőtt kigondolhattam volna a választ, Noah leguggolt, és felvette a könyvemet. – Lolita – szólt, megfordítva kezében a kötetet. Tekintete a borítón látható rózsaszínű ajakra tévedt, majd visszaadta nekem a regényt, összeért a kezünk, és meleg bizsergés futott végig az ujjaimon. Olyan hangosan dörömbölt a szívem, hogy valószínűleg még Noah is hallotta. – Szóval – mondta, és újra a szemembe nézett –, ezek szerint apakomplexusos pornófüggő vagy? – Szája sarka lassan lenéző mosolyra görbült. Legszívesebben pofonnal töröltem volna le a képéről. – Hát, te idéztél belőle. Méghozzá pontatlanul, csak úgy mondom. Szóval ezek szerint te mi vagy? Félmosolya fülig érő vigyorrá szélesedett. – Ó, én tuti apakomplexusos pornófüggő vagyok. – Jó, gratulálok, kiismertél. – Azért én behatóbban is szeretnélek megismerni. – Seggfő – motyogtam a bajszom alatt, miközben a következő órámra igyekeztem. Nem voltam büszke arra, hogy egy vadidegent sértegettem. De ő kezdte. Noah lépést tartott velem. – Nem úgy érted, hogy seggfej? – kérdezte derűs képpel. – Nem – feleltem, ezúttal hangosabban. – Úgy értem, hogy seggfő. A legfőbb segg, aki seggebb minden seggfejnél, seggarcnál, seggdugasznál és segghuszárnál. A csúcsok 62

csúcsa a seggek hierarchiájában – mondtam, mint aki a modern káromkodás szótárából olvas fel. – Gratulálok, kiismertél. Behatóbban is szeretnélek megismerni. A szavak az engedélyem nélkül csendültek föl a fejemben, én pedig abban a másodpercben bevetettem magam a matekos terembe, amint megpillantottam az ajtót. Leghátul ültem le, reméltem, hogy így elbújhatok a tegnapi bámuló tekintetek elöl, és beleveszhetek a tanár érthetetlen magyarázatába. Kinyitottam a Lolitát, és elrejtettem a táskám mögé. Kockás papírt vettem elő, aztán ceruzát. Aztán kicseréltem egy másik ceruzára. Noah nagyon felidegelt. Ez nem tett jót. De aztán betipegett az osztályba Anna a kis – illetve nem is olyan kicsi – barátja társaságában, és elvonta a figyelmemet. Úgy sétáltak be a terembe, akár az összeillő párosban megtestesült gonosz. A csaj rajtakapott, hogy bámulom, ezért gyorsan elfordítottam a fejem, ám elpirultam. A szemem sarkából láttam, hogy figyel, miközben helyet foglalt a harmadik padsorban. Elöntött a megkönnyebbülés, amikor Jamie leült a mellettem lévő üres helyre. Jelenleg ő volt az egyetlen barátom a Croydenben. – Mi újság? – kérdezte vigyorogva. Viszonoztam a mosolyát. – Nem vérzik az orrom. – Egyelőre – mondta Jamie, és rám kacsintott. – Na, és még kivel ismerkedtél meg? Bárki érdekessel? Mármint rajtam kívül, nyilván. Halkabbra fogtam a hangomat, és a kockás papírt kaparásztam. 63

– Valaki érdekessel? Nem. Seggfejjel annál inkább. Jamie gödröcskéje elmélyült. – Hadd találjam ki! Egy bizonyos fésületlen rohadékról van szó, akinek bugyiolvasztó a mosolya? – Talán. Jamie bólintott. –A pironkodásod határozottan megerősíti a feltételezésemet. – Talán – feleltem lazán. – Szóval, megismerkedtél Shaw-val. Mit mondott? Kíváncsi voltam, miért érdekli ez ennyire Jamie-t. – Jó nagy seggfej. – Igen, ezt már említetted. Most, hogy belegondolok – tűnődött fennhangon Jamie –, minden csaj ezt mondja. És mégis, az a srác ki se lát a pun… – Na jó, emberek, vegyék elő a házi feladatot, és adják előre! – Walsh tanár úr máris egyenleteket firkált a táblára. – Szuper szókép – suttogtam Jamie-nek. Kacsintott, éppen akkor, amikor Anna hátrafordult, hogy rám meredjen. A második nap sivár szürkeség tengerében telt el: órák, házi feladat, béna tanári viccek, házi, órai csoportmunka, lecke. Miután véget ért, Daniel a kampusz peremén várt a kocsival, és én nagyon örültem, hogy látom. – Szia! – köszönt rám. – Szedd a lábad, hogy esélyünk legyen kijutni innen, mielőtt a luxusverdák eltorlaszolják az egyetlen kijáratot. – Amikor beültem mellé, megkérdezte: – Na, jobb volt a második nap, mint az első? Végiggondoltam a tegnapot. – Egy kicsit – válaszoltam. – De lehetne, hogy ne rólam beszeljünk? Milyen volt a te napod? Vállat vont. 64

– A szokásos. Az emberek mindenhol egyformák. Nem sokan tűnnek ki. – Nem sokan? Ezek szerint néhányan igenis kitűntek? A szemét forgatta. – Egy-két ember. – Ugyan már, Daniel! Hol a croydenes lelkesedés? Ki vele! Deniel beadta a derekát, és mesélt nekem az érettségiző évfolyamról, amikor hazaértünk, éppen a zeneórán megismert, zseniális hegedűs csajról beszélt. A nappaliból a híradó üvöltött, pedig a szüleim még nem voltak otthon. Csakis az öcsénk lehetett odabent. – Joseph? – harsogta túl Daniel a zajt. – Daniel? – kiáltotta vissza az öcsi. – Hol van anya? – Elment vacsorát hozni, apa ma korán jön haza. – Megcsináltad a leckédet? – Daniel átnézte a konyhaasztalon heverő postát. – És te? – kérdezett vissza Joseph anélkül, hogy felnézett volna. – Mindjárt nekilátok, de amúgy sem én bámulom a… mit nézel te? – A tőzsdei híreket. A bátyám megdöbbent. – Miért? – Mert összefoglalják benne a piac napi trendjeit – felelte Joseph habozás nélkül. Daniel meg én egymásra néztünk. Aztán a bátyám feltartott egy vastag borítékot, amelyen nem szerepelt feladó. – Ez meg hogy került ide? – Apa új ügyfele hozta, kábé két másodperccel azelőtt, hogy hazaértetek. 65

Daniel arcára furcsa kifejezés ült ki. – Mi az? – vontam kérdőre. Bátyám fura arckifejezése eltűnt. – Semmi. Elvonult a szobájába, és egy perccel később én is bementem az enyémbe, magára hagyva Josephet, hadd nézzen csak szembe annak következményével, hogy lebukik, amint leckeírás előtt tévét néz. Persze tudtam, hogy kábé öt másodperc alatt kidumálja magát a bajból. Kicsit később hangos kopogás riasztott fel a spanyol tankönyvből, amelyben elmerülve megállapítottam, hogy ezt a tantárgyat utálom a legeslegjobban. Még a mateknál is jobban. Apám nézett be a résnyire nyitott ajtón. – Mara? – Szia, apa! Belépett a szobámba, nyilván fáradt volt, de cseppet sem látszott gyűröttnek, annak ellenére, hogy az egész napot öltönyben töltötte. Leült mellém az ágyra, selyem nyakkendőjén megcsillant a fény. – Na, milyen az új suli? – Miért faggat mindenki folyton az új suliról? – kérdeztem vissza. – Másról is lehetne beszélni. Értetlenséget mímelt. – Mint például? – Az időjárásról. Vagy a sportról. – Utálod a sportot. – Ja, de a sulit még annál is jobban utálom. – Vettem az adást – felelte apa mosolyogva, és belekezdett egy sztoriba a munkájáról. Épp azt mesélte, hogy egy bíró igencsak megmosta aznap egy ügyvédbojtár fejét, amiért 66

„prostis” cipőt viselt, amikor anya vacsorázni hívott minket. Apa társaságában sokkal egyszerűbb volt nevetni, és aznap éjjel könnyen álomba merültem. De az álmom nem sokáig tartott.

AZELŐTT

Kinyitottam fél szemem, mivel olyan hangosan dörömbölt valaki az ablakon, hogy nem bírtam figyelmen kívül hagyni. Az ablakban kuporgó alak az üveghez nyomta az arcát, belesett a szobába. Tudtam, ki az, és nem lepett meg, hogy itt látom a srácot. Bebújtam a meleg takaró alá, reméltem, hogy elmegy. Megint kopogott az ablakon. Nem hagyott békén. – Alszom – motyogtam a takaró alatt. Még hangosabban dübörgött az üvegen, és a vén ablak megremegett a keretében. Ha így folytatja, vagy betöri az ablakot, vagy felébreszti a szüleimet. Egyik lehetőség sem volt kívánatos. A szobám ablakához lopóztam, és résnyíre nyitottam. – Nem vagyok itthon – suttogtam hangosan. – Nagyon vicces. – Jude kinyitotta az ablakot, engem pedig szinte sokkolt a beáramló hideg levegő. – Megfagyok idekint. – Ez a probléma könnyen megoldható. – Karba fontam a kezem ujjatlan pizsamafelsőm fölött. Jude értetlennek tűnt. A szemébe húzta baseballsapkájának ellenzőjét, de nyilvánvaló volt, hogy a pizsamámat bámulja. – Te jó isten! Fel se vagy öltözve. 67

– Hogyne lennék? Fel vagyok öltözve az alváshoz. Azért vagyok alváshoz öltözve, mert hajnali két óra van. Elkerekedett, gúnyos szemmel nézett rám. – Elfelejtetted? – Igen – hazudtam. Kissé kihajoltam az ablakon, és lenéztem a kocsibehajtóra. – A többiek az autóban várnak? Jude a fejét csóválta. – Ők már ott vannak a diliháznál. Csak kettőnkre várnak. Gyere már!

68

11 Az éjszaka közepén felriadtam, kis híján sikoltozni kezdtem, tonnás súly nehezedett a mellkasomra, elöntött a veríték és a félelem. Emlékeztem. Emlékeztem. Az emlékek szinte fájdalmasan rohantak meg. Jude az ablakomban állt, azért jött, hogy elvigyen Rachelhezés Claire-hez, akik ránk vártak. Így kerültem oda azon az éjszakán. Maga az emlék nem rémített meg, de a tény, hogy eszembe jutott, szinte félelmetes volt. Vagy talán nem is félelmetes: talán inkább izgalmas. Teljes bizonyossággal tudtam, hogy nem álmodó elmém találta ki mindezt, hogy az emlék igazi volt. Kutattam az agyamban további részletek után, de semmi más nem került elő, semmi utalás arra, vajon miért mentünk oda. Eltöltött az adrenalin, nem bírtam visszaaludni. Az álom – az emlék – újra meg újra lejátszódott az agyamban, és sokkal jobban felzaklatott, mint kellett volna. Miért éppen most emlékeztem vissza, ilyen váratlanul? Mit kezdhetnék az új emlékkel? Mit kellene kezdenem vele? Muszáj felidéznem az éjszakát, amikor elvesztettem Rachelt: az ő érdekében. A saját érdekemben. Bár anyám biztosan nem értene egyet; ő azt mondaná, hogy az elmém szándékosan próbálta megóvni magát a traumától. Nem lenne „egészséges” erőltetni. Miután már második éjjel álmodtam ugyanazt, éltem át ugyanazt a rettegést, magamban igazat adtam anyámnak. Másnap tiszta hülye voltam a suliban, ahogy harmadnap is. A miami szellő melegen fújt, én azonban Új-Anglia fagyos 69

decemberi levegőjét éreztem a karomon. Ha lehunytam a szemem, Jude-ot láttam az ablakomban. Egyre csak arra gondoltam, hogy Rachel és Claire engem vártak. A diliháznál. A diliháznál. De a Croydenben már így is épp elég bajom volt, úgyhogy leginkább arra lett volna szükségem, hogy lazítsak végre. Ezért hát azon a péntek reggelen az apró részletekre összpontosítottam; például a dalos szúnyogok örvénylő hadára, amit majdnem lenyeltem, amikor kiszálltam Daniel kocsijából a parkolóban, vagy a levegőt átitató párára. Bármire, csak ne kelljen az újabban minden éjjel kísértő álom, emlék, akármi részleteire gondolnom. Örültem, hogy Danielnek aznap reggel fogorvoshoz kellett mennie. Nem volt kedvem beszélgetni. Amikor megérkeztem a suliba, a parkoló még üres volt. Rosszul mértem fel, hogy mennyi idő alatt érek ide a forgalomban. Az eget sötét takaróként beborító, távoli lila felhőkben villámlás cikázott. Tudtam, hogy esni fog, de nem bírtam nyugton maradni. Muszáj volt csinálnom valamit, mozognom, leráznom magamról az agyamat mardosó emléket. Kinyitottam a kocsiajtót, és sétálni indultam. Jó pár üres, elhanyagolt telek meg lepusztult ház mellett haladtam el. Nem tudom, milyen messzire jutottam, amikor meghallottam a nyüszítést. Megálltam, és a fülemet hegyeztem. Egy szögesdróttal megerősített kerítés előtt álltam. A mögötte lévő telken nem akadt fű, csak világosbarna, tömör föld, illetve sár azokon a részeken, ahol a talaj még nedves volt a tegnap éjjeli eső után. Az egész telket szemét borította: gépalkatrészek, kartondarabok, egyéb hulladék. Meg egy nagy halom rönkfa. 70

A porban szögek hevertek. Óvatosan a szögesdróthoz léptem, és megpróbáltam lábujjhegyre állni, hogy belássam az egész telket. Nem láttam a hang forrását. Leguggoltam, reméltem, más nézőpontból észreveszem. Végigpásztáztam az autóalkatrészek kupacát, a szétszórt szemetet, végül szemügyre vettem a farönkök halmát. A kutya rövid, őzbarna szőre szinte beleolvadt a porba a nem túl stabilan megrakott halom tövében. Csont és bőr volt, gerince teljes hosszában kidudorodott foltokban hiányos szőre alól. A tikkasztó hőség ellenére apróra összegömbölyödve didergett. Fekete pofáján számtalan heg éktelenkedett, füle megsérült, szinte ki sem látszott a feje mögül. Nagyon, de nagyon rossz állapotban volt. Bejáratot kerestem a telekre, de hiába. Leguggoltam, és a tőlem telhető legkedvesebb, legmagasabb hangon a kutyát szólongattam. Kimászott a halom alól, és bicegő, bizonytalan léptekkel odajött a kerítéshez. Vizenyős, barna szemmel nézett át a dróthálón. Soha életemben nem láttam még ennél szívszaggatóbbat. Nem hagyhattam ott a kutyát, ilyen állapotban nem. Elszántam magam, hogy ellógom a sulit, és kiszabadítom a szerencsétlent. Ekkor vettem észre a nyakörvét. A bőrpántra lakatot csatoltak, amihez olyan nehéz láncot erősítettek, hogy csodáltam, miként bír egyáltalán felállni a kutya. A lánchoz még cölöphöz sem volt szükség; a szuka nem mehetett sehova. Megsimogattam a pofáját a kerítésen keresztül, és próbáltam megállapítani, vajon át tudnám-e csúsztatni nyakörvét nagy, csontos fején. Gügyögtem neki, közelebb 71

édesgettem, hogy megnézzem, milyen szoros a nyakörv, ám épp, amikor bedugtam az ujjaimat a bőrpánt alá, vontatott orrhang törte meg a csöndet, tőlem csupán pár méterre. – Te meg mi a szart művesz itten a kutyámmá’? Felnéztem. Egy pasas állt a kerítés innenső oldalán, közel hozzám. Túl közel. Nagyon nem örültem, hogy nem hallottam meg a közeledését. Foltos atlétát és szakadt farmert viselt, és bár a feje tetején kopaszodott, maradék haja hosszan, zsírosan lógott le. Mit mond az ember annak, akinek éppen ellopni készül a kutyáját? – Helló! – A’kérdeztem, micsinász a kutyámmá’. – Véreres, vizenyős szemmel hunyorgott rám. Megpróbáltam elfojtani a vágyat, hogy menten agyonverjem egy faággal, és húztam az időt, megválaszolatlanul hagyva a kérdését. Limitáltak voltak a lehetőségeim, tekintve kamaszlány létemet, és hogy nem tudhattam, nem lapul-e ennek a bunkó parasztnak kés vagy pisztoly a zsebében. Elővettem a legártatlanabb, legbutább, legkislányosabb hangomat: – Én csak éppen az iskolába megyek, de megláttam a kutyusát! Olyan cuki, milyen fajta? – Reméltem, ezzel sikerül elvennem a kedvét attól, hogy felfaljon reggelire. Visszafojtott lélegzettel vártam. – Pitbull. Nem láttá’ még ilyent? – Sercintett undorító köpete a porba hullott. Ilyen soványat még soha. Még soha életemben nem láttam ilyen sovány kutyát vagy akármilyen állatot. – Nem. Milyen helyes kutyuli! Sokat eszik? – Iszonyatosan 72

hülye kérdés volt. Tudtam, hogy egy napon a vesztemet okozza majd a lepcses szám. Talán már ma. – Mit érdekel az tégedet? Hát jó. Vagy mindent, vagy semmit! – Láthatóan éhezik, és a nyakán lévő lánc túl nehéz. Harapásnyomok vannak a fülén és hegek az arcán. Ennél jobban tényleg nem tud bánni vele? – csattantam fel éles hangon. – Nem ezt érdemli szegény! – Kiakadtam. A pasas a fogát csikorgatta, minden izma megfeszült. Egyenesen odalépett hozzám. Visszafojtottam a lélegzetem, de nem mozdultam. – Mit képzesz te magadró’? – kérdezte reszelős hangon. – Tűnjé’ el innét! És ha mégeccer ide dugod a képedet, legközelebb nem leszek ilyen barátságos. Akaratlanul levegőt vettem, és rémes szag csapta meg az orromat. Lenéztem a kutyára, ami elhúzódott a gazdájától. Nem akartam itt hagyni a szukát, de nem tudtam, hogyan hidalhatnám át az akadályokat: a szögesdrótot, a lakatos nyakörvet és a nehéz láncot. A gazdáját. Így hát elfordultam, és útnak indultam. Ekkor hallottam meg az üvöltést. Mire megpördültem, a kutya úgy lekushadt, hogy a földön kuporgott. Gazdája a kezében tartotta a nehéz láncot. Biztosan megrángatta a rohadék. A beteg szemétláda rám vigyorgott. Elöntött a gyűlölet, majd szétrobbantam tőle. Még soha senkit nem utáltam annyira, amennyire ezt a pasit ebben a pillanatban; viszketett a tenyerem, úgy szerettem volna megütni, de nem tehettem. Szóval inkább hátat fordítottam, és remegő tagokkal elszaladtam, hogy levezessem a dühöt, ami lelkem egy olyan mély, sötét zugából tört fel, melynek 73

létezéséről eddig nem is tudtam. Talpam a járdán dobogott, pedig szívesebben tapostam volna annak a mocsoknak a vigyorára. És ahogy eszembe villant a gondolat, azonnal láttam lelki szemeim előtt. A tahó koponyája behorpadt, szétroncsolt feje oldalán nagy lyuk tátongott. Száját legyek sűrű fellege lepte be. Teste körül széles, egyre sötétedő vértócsa terült el a porban. Halált érdemelt.

74

12 Izzadtan és kifulladva fordultam be a suli parkolójába. A karórámra néztem: még hét percem maradt irodalom előtt. Kikaptam a táskámat a kocsiból, és az osztályteremhez rohantam, egy perccel csöngetés előtt értem oda. Sima ügy. Leib tanárnő becsukta mögöttem az ajtót, én pedig leültem a legközelebbi üres székre. Noah is ott volt, szokás szerint unottnak, gondtalannak és gyűröttnek tűnt. Az asztalán nem volt se könyv, se jegyzet, ennek ellenére Noah hibátlanul megválaszolta Leib tanárnő minden kérdését, amikor felszólította. Felvágós. Gondolataim elkalandoztak az óra témájáról. Muszáj tennem valamit a kutya ügyében. Valahogy segítenem kell rajta. Éppen kezdtem felvázolni magamban egy kétes sikerű, drótvágós-símaszkos tervet, amikor kicsöngettek. Az ajtóhoz siettem, igyekeztem volna a következő órámra, ám a diákok máris nyüzsgő csoportba verődve elállták a kijáratot. Amikor végre kijutottam a terem fogságából, Annával találtam magam szemtől szembe. Undorodva grimaszolt. – Te nem szoktál zuhanyozni? Tényleg jó kis testszagom lehetett a reggeli sprintelés után, de nem voltam Anna szemétkedésére hangolva. Ma nem. Kinyitottam a számat, hogy jól megmondjam a csajnak a magamét. – Én sokkal, de sokkal jobban kedvelem az enyhe testszagot a túl sok parfüm bűzénél, te nem, Anna? Ez a hang csak Noah-é lehetett. Megfordultam. A srác 75

mögöttem állt, alig észrevehetően mosolygott. Anna kék szeme elkerekedett. Arckifejezése ördögiről ártatlanra váltott. Mintegy varázsütésre, bár az csakis gonosz varázslat lehetett. – Hát, ha nincs más lehetőség, Noah, csak ez a kettő, akkor egyetértek. De nekem egyik se jön be. – Én nem úgy érzem – közölte Noah. Anna láthatóan nem erre a reakcióra számított. – Tö… tök mindegy – dadogta, és megint rám bámult, gyilkos tekintettel fixírozott, mielőtt elvonult. Csodálatos. Tudtam, hogy ezek után Anna meg én tuti rosszban leszünk. Noah felé fordultam. Pökhendien mosolygott rám, ezzel felbosszantott. – Fölösleges volt beleavatkoznod – jelentettem ki. – Boldogultam volna egyedül is. – Egy sima köszönöm is megtenné. Az átjáró tetején kopogni kezdett az eső. – Sietnem kell órára – mondtam, és gyorsítottam. Noah lépést tartott velem. – Mi a következő órád? – kérdezte lazán. – Matek. – Húzz el! Büdös vagyok. És iszonyúan zavarsz. – Elkísérlek. Bukta. Átvettem a sulitáskámat a másik villámra, és felkészültem a kínosan néma sétára. Noah váratlanul megrángatta a tatyómat, így kénytelen voltam megtorpanni. – Ezt te rajzoltad? – kérdezte, a táskán lévő graffitire mutatva. – Ja. – Tehetséges vagy – mondta. Az arcára néztem. Nyomát sem láttam gúnynak. Se derültségnek. Lehetséges ez? 76

– Köszi! – válaszoltam lecsillapodva. – Most te jössz. – Miben? – A bókolásban. Ezt elengedtem a fülem mellett. – Sétálhatunk továbbra is némán, Mara, vagy feltehetsz néhány kérdést, amíg az osztályba nem érünk. Dühítő volt. – Honnan veszed, hogy egy kicsit is érdekelsz? – kérdeztem. – Sehonnan – felelte. – Ami azt illeti, egész biztos vagyok benne, hogy csöppet sem érdekellek. És ez roppant érdekfeszítő. – Mégis miért? – Az osztálytermem a folyosó végén volt. Már majdnem odaértünk. – Mert a legtöbb lány, akivel találkozom, amint meghallja az akcentusomat, megkérdi, honnan származom. És minden lány örömmel szokott társalogni velem. Jaj, ezt az arroganciát! – Amúgy ez angol akcentus. – Igen, vettem észre. – Már csak három méter volt hátra. – Londonban születtem. Két méter. Eszem ágában sem volt válaszolni. – A szüleim Angliából költöztek ide két évvel ezelőtt. Másfél méter. – Nincs kedvenc színem, bár a sárgát ki nem állhatom. Borzalmas szín. Fél méter. – Gitározom, imádom a kutyákat, és gyűlölöm Floridát. Noah Shaw tisztességtelen játékot űzött. Akaratlanul is elmosolyodtam. Aztán elértünk az osztályteremhez. 77

A terem hátuljába siettem, és leültem a sarokban lévő padba. Noah követett. Még csak nem is járt ebbe az osztályba. Leült mellém, én pedig tüntetően fütyültem karcsú testére és a rásimuló egyenruhára, miközben helyet foglalt. Besétált Jamie, és leült a másik oldalamra, hosszasan figyelt, majd megcsóválta a fejét. Kockás papírt vettem elő, és felkészültem a matekozásra. Vagyis rajzolgattam, amíg Walsh tanár úr körbe nem járt, hogy begyűjtse a tegnapi házit. Megállt Noah előtt. – Segíthetek, Mr. Shaw? – Ma vendéghallgató vagyok az óráján, tanár úr. Sürgős korrepetálásra szorulok matematikából. – Aha – felelte Mr. Walsh szárazon. – Van erről igazolása? Noah felállt, és elhagyta a termet. Ám miközben a tanár úr a házi feladatokat ellenőrizte, a srác vissza is jött, és Mr. Walsh kezébe nyomott egy darab papírt. A tanár nem szólt semmit, Noah pedig visszaült mellém. Mégis miféle iskola ez? Amikor Mr. Walsh ismét magyarázatba fogott, én nekiálltam vadul rajzolgatni, és ügyet sem vetettem a tanárra. A kutya volt a fontos. Noah elterelte a figyelmem, pedig ki kell találnom, hogyan mentsem meg szegény állatot. Egész délelőtt a kutya foglalkoztatott. Nem gondoltam Noah- ra, pedig a matekóra alatt úgy bámult, mintha őt meg csak én foglalkoztatnám, akár egy kiscicát egy pamutgombolyag. Egyszer sem néztem rá firkálás közben, és egyáltalán nem vettem észre azt, hogy változatlanul derűs képet vágott, mialatt én a székemen fészkelődtem. Sem azt, hogy öt másodpercenként a hajába túrt. Sem azt, hogy megdörgölte a szemöldökét, valahányszor 78

Mr. Walsh feltett nekem egy kérdést. Sem azt, hogy borostás arcát a tenyerébe támasztotta, és egyszerűen csak… Engem bámult. Amikor végre-valahára befejeződött az óra, Anna gyilkosan meredt rám, Jamie elhúzott, mielőtt egy szót is szólhattam volna, Noah pedig megvárta, hogy összeszedjem a holmimat. Nem volt nála semmi. Se jegyzetfüzet, se könyv, se iskolatáska. Bizarr. Nyilván kiült az arcomra az értetlenség, mert megint felvillantotta a rosszfiús vigyorát. Elhatároztam, hogy valami sárgát fogok viselni, amikor legközelebb találkozom vele. Ha lehet, tetőtől talpig sárgába leszek öltözve. Némán mendegéltünk, amíg meg nem akadt a szemem a kicsit előrébb lévő lengőajtón. A női vécé! Zseniális ötlet. Amikor odaértünk, Noah-hoz fordultam. – Egy darabig idebent leszek. Szerintem fölösleges megvárnod. – Csak egy pillanatra láttam elborzadt arckifejezését, mielőtt elemi erővel belöktem az ajtót. Győzelem! A mosdóban akadt néhány meghatározhatatlan korú lány, de ügyet sem vetettek rám, és hamarosan kimentek. Örültem, hogy megszabadultam Noah-tól, így elnyomtam azt az énemet, ami tudni szerette volna, melyik számot szereti legjobban eljátszani a gitárján. Jamie előre figyelmeztetett erre a hülyeségre; Noah csak szórakozott velem, erről ostobaság lett volna megfeledkeznem. És mindez nem számított. Csak a kutya volt fontos. Matek alatt, miközben ignoráltam Noah-t, eldöntöttem, hogy 79

felhívom az állategészségügyet, és panaszt teszek Kínzó Tahó ellen. Elővettem a mobilomat. A panaszom nyomán biztos kiküldenek majd valakit a telekre, és meglátják, hogy a kutya szinte a halálán van. Akkor aztán tuti ki fogják szabadítani onnan szegényt. Tárcsáztam a tudakozót, megérdeklődtem a helyi állategészségügyi hivatal számát, és lefirkantottam a kezemre. A telefon háromszor kicsöngött, aztán egy női hang szólalt meg: – Itt Diaz állategészségügyi biztos, segíthetek? – Igen, egy elhanyagolt kutya miatt szeretnék panaszt tenni. A nap hátralévő részében nem bírtam nyugton ülni, hiszen tudtam, hogy tanítás után meg kell majd győződnöm róla, hogy a kutya biztonságban van. Végigfészkelődtem az összes órát, spanyolon kaptam is büntetésül plusz házi feladatot. Miután a tanítás véget ért, lerohantam a csúszós lépcsőn, majdnem ki is törtem a nyakam. Elállt az eső, legalábbis egyelőre, ám a víz a fedett ösvényekre is beszivárgott, megnehezítve a haladást. Félúton jártam a parkolóba, amikor megcsörrent a telefonom; nem ismertem fel a számot, és egyébként is, csak arra tudtam koncentrálni, hogy a lábam elé nézzek. Nem fogadtam a hívást, a kutyás telek felé siettem. Ám amint befordultam a sarkon, villogó fényeket pillantottam meg. Tótágast állt a gyomrom. Jó jel is lehet, gondoltam, talán már le is tartóztatták a pasast. De azért a telekhez közeledve lassítottam, ujjaimat végighúztam a drótkerítéssel szemközti, málló falon. Emberek hangját és a rendőrségi rádió zaját hallottam. Még közelebb érve megláttam, hogy egy villogós járőrkocsi meg egy jelöletlen autó parkol a tahó háza előtt. 80

Valamint egy mentőautó. Felállt a hátamon a szőr. Amikor odaértem, láttam, hogy a ház bejárati ajtaja nyitva van. A mentő mellett parkoló autók körül emberek ácsorogtak. Körbenéztem a telken, a kutyát kerestem, ám amint a pillantásom a farakásra siklott, elhűlt bennem a vér. A pasas száját nem is lehetett látni a legyek miatt, amik nagy fellegben nyüzsögtek arca és szétroncsolt feje fölött. Behorpadt koponyája alatt teljesen fekete volt a föld, mocskos atlétája körül vörös folt terült szét. A kutya gazdája meghalt. Pontosan úgy, ahogy elképzeltem.

81

13 Fástul, járdástul, mentőautóstul forgott körülöttem a világ, miközben megéreztem a bajt: az első, egyértelmű szakadást józan eszem vékony szövetén. Elnevettem magam. Ennyire megőrültem. Aztán kidobtam a taccsot. Egy lapátkéz ragadta meg a vállamat. A szemem sarkáhól észleltem, hogy egy kosztümös nő meg egy sötét egyenruhás férfi tart felém, ám egyiküket sem láttam élesen. De mégis ki ragadott vállon? – Remek, ez aztán remek. Tüntesd el innen, Gadsen! – hallottam a nő hangját. Mintha nagyon messziről szólt volna. – Ne pattogj már, Foley! Te is ugyanolyan könnyen biztosíthattad volna a helyszínt – felelte mögöttem egy férfi hangja. A pasas maga felé fordított, miközben a számat törölgettem. Öltönyt viselt, ugyanolyan elegáns volt, mint a nő. – Hogy hívnak? – kérdezte tekintélyt parancsolóan. – M… Mara – habogtam. Alig hallottam a saját hangomat. – Idehívna valaki a mentősöket? – kiabálta a pasas. – Lehet, hogy ez a lány sokkot kapott. Magamhoz tértem. Szó sem lehet mentősökről. Szó sem lehet kórházról. – Semmi bajom – erősködtem, és arra összpontosítottam, hogy ne keringjenek körülöttem a fák. Vettem néhány mély levegőt, hogy lehiggadjak. Azt sem tudtam, mi történik. – Csak még soha nem láttam holttestet – mondtam, mielőtt egyáltalán rádöbbentem volna, hogy ez az igazság. Se 82

Rachelt, se Claire-t, se Jude-ot nem láttam a temetésükön. Nem maradt belőlük elég látnivaló. – Azért hadd vizsgáljanak meg! – felelte a pasas. – Közben én felteszek neked néhány kérdést, ha nem gond. – Intett a közeledő mentősöknek. Tudtam, hogy ezt a csatát nem nyerhetem meg. – Oké – egyeztem bele. Lehunytam a szemem, azonban továbbra is láttam a vért. Meg a legyeket. De hova lett a kutya? Kinyitottam a szemem, és kerestem az állatot, ám sehol sem láttam. Odajött hozzám egy mentős, én pedig igyekeztem összpontosítani, hogy ne tűnjek őrültnek. Lassan, egyenletesen lélegeztem, miközben a mentőorvos a szemembe világított. Megvizsgált, és már a vége felé járt. amikor meghallottam a nyomozónő hangját. – Hol a fenében van Diaz? – Azt mondta, nemsokára ideér. – A hang azé a férfié volt, aki egy perce meg hozzám beszélt. – Nem akarod jobban megkötni azt a kutyát? – Ööö, nem. – Én hozzá se akarok nyúlni – közölte a nő. – Hemzseg a szőre a bolháktól. – Hölgyeim és uraim, íme, Miami legbátrabb detektívje! – Menj a fenébe, Gadsen! – Nyugi, az a kutya nem megy sehova. Alig bír felállni, nemhogy elszaladni. Nem mintha számítana. Pitbull, szóval úgyis elaltatják. Micsoda? – Kizárt, hogy a kutya tette. A pasas megbotlott, és betörte a koponyáját azon a karón a farakás mellett: ott, ni, látod? 83

Még a mentősök se kellenek ahhoz, hogy ezt megállapítsuk. – Nem mondtam, hogy a kutya tette. Csak azt mondtam, hogy úgyis el fogják altatni. – Kár érte. – Legalább véget vetnek a szenvedésének. Mindazok után, amin keresztülment, a kutyát el fogják altatni. Megölik. Miattam. Megint hányingerem lett. Remegett a kezem, miközben a mentős megmérte a pulzusomat. – Hogy érzed magad? – kérdezte halkan. Kedves volt a tekintete. – Jól – hazudtam. – De tényleg. Most már semmi bajom. – Reméltem, hogy elég meggyőző vagyok, és sikerül elhitetnem vele. – Akkor végeztünk is, Gadsen nyomozó? – Az öltönyös férfi meg a kosztümös nő odajöttek hozzánk, és a pasas, Gadsen nyomozó megköszönte a segítséget az orvosnak, aki visszament a mentőautóhoz. A mentő körül sokan ácsorogtak, ki egyenruhában, ki civilben. Egy furgon hajtott be az udvarra, rajta a HALOTTKÉM felirattal. Nyálkás félelem vonta be a nyelvemet. – Mara, ugye? – kérdezte Gadsen nyomozó, miközben a társa jegyzetfüzetet vett elő. Bólintottam. – Mi a vezetékneved? – Dyer – feleltem. A társa leírta. A nyomozónő cserszínű blézerének hónalján sötét foltot hagyott a veríték. Ahogy a férfi öltönyének hónalján is. Ám Miamiba költözésem óta először nekem nem volt melegem. Dideregtem. – Miért jöttél ide ma délután, Mara? – kérdezte. – Izé. – Nagyot nyeltem. – Én tettem panaszt telefonon az 84

elhanyagolt kutya miatt. – Semmi értelme nem lett volna hazudni erről. Meghagytam a nevemet meg a számomat az állategészségügyi hivatal ügyeletesénél. A férfi nem vette le rólam a szemét, de megváltozott az arckifejezése. Várta, hogy folytassam. Megköszörültem a torkom. – Csak be akartam ugrani suli után, hogy megnézzem, elvitték-e már a kutyát az állatvédők. Erre a nyomozó bólintott. – Láttál erre valakit, amikor reggel itt voltál? A fejemet csóváltam. – Hova jársz iskolába? – kérdezte. – A Croydenbe. – A nyomozónő ezt is lejegyezte. Utáltam, hogy mindent felír. A pasas feltett még néhány kérdést, de én nem bírtam megállni, folyton a telket pásztáztam, a kutyát kerestem. A holttest eltűnt, biztos azalatt vittek el, amíg engem a mentős vizsgált. Becsapódott egy kocsiajtó, és összerezzentem. Észre sem vettem, hogy Gadsen nyomozó elhallgatott. Várta, hogy válaszoljak. – Bocsánat! – mondtam, miközben kövér esőcseppek záporoztak puskagolyóként a fémes bádoghulladékra. Nagy zivatar készült, tudtam, hogy hamarosan ömleni fog az eső. – Nem hallottam a kérdést. Gadsen nyomozó az arcomra szegezte a szemét. – Azt mondtam, hogy a társam szívesen visszakísér a kampuszra. – A nyomozónő úgy festett, mint aki inkább be akar menni a házba. – Tényleg nincs semmi bajom. – Elmosolyodtam, hogy bizonyítsam, mennyire nincsen semmi baj. – Egyáltalán nincs messze. De azért köszönöm! – mondtam. 85

– Sokkal nyugodtabb lennék, ha… – Azt mondta, semmi baja, Vince. Gyere már, mutatni akarok valamit! Gadsen nyomozó még mindig az arcomat fürkészte. – Köszönjük, hogy bejelentést tettél! Vállat vontam. – Muszáj volt tennem valamit. – Világos. Ha eszedbe jut még valami – mondta, és átnyújtotta a névjegyét –, hívj csak fel bármikor! – Úgy lesz. Köszönöm! – Otthagytam őket, de amint befordultam a sarkon, a fal hűvös gipszvakolatának dőltem, és a fülemet hegyeztem. Léptek csikorogtak a ház előtti kavicson, előbb egy, aztán két emberé. A nyomozók beszélgettek, és hamarosan csatlakozott hozzájuk egy harmadik személy, akinek hangját nem rémlett, hogy eddig hallottam volna. Nyilván volt még valaki a házban, már azelőtt, hogy ideértem volna. – Ügy becsülöm, hét órával ezelőtt halt meg. – Szóval kábé kilenc körül? Kilenc. Csak néhány perccel azután, hogy itt hagytam. Nem bírtam nyelni, teljesen kiszáradt a torkom. – Én arra tippelnék. A hőség meg az eső nem tett jót. Tudjátok, hogy van ez. – Tudjuk. A fülemben hangosan lüktető vér dübörgésétől alig hallottam, amit hőmérsékletről, hullafoltokról, elbomlásról és esési szögről magyaráztak. Miután a léptek és beszédhangok elhaltak, ki mertem lesni a fal mögül. Mindhárman eltűntek. Talán bementek a házba? És ebből a szögből végre megláttam a kutyát. Pórázát lazán egy kerékhez kötöttek az udvar túlsó szélen, bundája alig látszott ki a 86

porból. Az eső most már rendületlenül zuhogott, ám a szuka meg sem rezzent. Gondolkodás nélkül odarohantam hozzá. Pamutpólóm hamar átázott. Szemetet meg autóalkatrészeket kerülgettem, olyan óvatosan léptem, ahogy csak bírtam, és hálás voltam az esőért, ami elnyomta a lábdobogásomat. Ám ha a házból bárki is odafigyel arra, hogy mi történik idekint, akkor valószínűleg meghallja a lépteimet. És biztosan meglát engem. Amint odaértem a kutyához, istenesen ömleni kezdett az eső. Letérdeltem, és eloldottam szerencsétlent a keréktől. Finoman meghúztam a pórázát. – Gyere! – suttogtam a kutya fülébe. Nem mozdult. Talán nem is bírt. Levágták róla a nehéz nyakörvet, de az nyílt, gennyedző sebet hagyott rajta, ezért nem akartam rángatni a pórázt. Ám ekkor hangokat hallottam, egyre erősödtek, ahogy közeledtek felénk. Nem maradt vesztegetni való időnk. A kutya teste alá nyúltam, és álló helyzetbe emeltem. Gyenge volt, de talpon maradt. Megint suttogtam neki, és gyengéden megtoltam a hátsóját, hogy megindítsam előre. Tett egy lépést, de nem ment tovább. Minden porcikám reszketett a pániktól. Így hát a karomba emeltem a kutyát. Nem volt olyan nehéz, amilyennek egészségesen kellett volna lennie, de azért nem volt könnyű. Tántorogva indultam el, nagyokat léptem, amíg ki nem értünk az udvarról. Izzadság és eső tapasztotta a hajamat a homlokomhoz és a nyakamhoz. Lihegtem, mire befordultam a sarkon. Remegett a térdem, ahogy letettem a kutyát. Nem voltam biztos benne, hogy képes leszek egészen Daniel kocsijáig cipelni őt. És mit csinálok utána? Nem 87

gondolkodtam ennyire előre, ám most mellbe vert a helyzet súlyossága. A kutyának állatorvosra van szüksége. Nekem nincs pénzem. A szüleim nem rajonganak az állatokért. Elloptam valamit egy rendőrségi helyszínről. Egy rendőrségi helyszínről. Ismét megjelent lelki szemeim előtt a pasas betört koponyája, aminek élénk szinte, görögdinnyére emlékeztető bele kiloccsant a porba. A fickó tényleg meghalt. Mindössze órákkal azután, hogy a halálát kívántam. És pontosan úgy halt meg, ahogy kívántam. Véletlen egybeesés. Csakis az lehetett. Csakis az lehetett. A kutya nyüszített, ezzel magamhoz térített. Lehajoltam, hogy megsimogassam, és óvatosan léptem egyet előre, ügyelve, nehogy a nyakához dörgöljem a pórázt. Borzasztó fájdalmasnak tűnt a sebe. Nógattam, hogy induljon el, és a zsebembe nyúltam a mobilomért. Egy új üzenet volt a hangpostámon. Anyám hívott, az új rendelőjéből. Még nem hívhattam vissza; előbb el kellett juttatnom a kutyát egy állatkórházba. Arra gondoltam, felhívom a tudakozót, és megkérdezem, hol a legközelebbi állatorvos. Ráérek majd azután kitalálni, mégis hogyan tudassam a szüleimmel a jó hírt, hogy – meglepetés! – lett egy kutyánk. Reméltem, hogy kénytelenek lesznek megsajnálni az elcseszett lányukat meg a szánalmas ölebét. A nemes cél érdekében még arra is hajlandó voltam, hogy meglovagoljam a tragédiámat. Amilyen hirtelen jött, olyan hamar el is állt az eső, csupán némi ködpára maradt utána. És ahogy befordultunk a suli parkolójába, a maga egészen egyedi mozgásától felismertem egy egészen egyedi srácot, amint éppen felénk tartott. Esőáztatta hajába túrt, és babrált valamit inge zsebében. 88

Bevetődtem a legközelebbi parkoló autó mögé, hátha sikerül elbújni előle, ám a kutya pontosan ebben a pillanatban felugatott. Lebuktunk. – Mara! – szólt a fiú, ahogy odaért hozzánk. Oldalra döntötte a fejét, és halvány mosolytól szaladt ráncba a szeme sarka. – Noah – feleltem, a tőlem telhető legszíntelenebb hangon. Továbbmentem. – Nem akarsz bemutatni a kis barátodnak? – Tekintete megállapodott a kutyán. Csikorgatni kezdte a fogát, ahogy észrevette a részleteket – a szuka kiugró gerincét, foltokban hiányos szőrét, sebhelyeit –, és egy másodpercre mintha rideg, fortyogó harag öntötte volna el. Ám amint feltűnt az arcán ez a kifejezés, rögtön el is tűnt. Próbáltam lazának festeni, mintha gyakran tettem volna délutáni sétát az esőben, egy girhes állat kíséretében. – El vagyok foglalva, Noah. – Értsd: nincs itt semmi látnivaló. – Hova mész? Él volt a hangjában, ez egyáltalán nem tetszett nekem. – Úristen, olyan vagy, mint a pestis! – Mint a mesterien megírt, hatásosan visszafogott, mégis nagyszabású és időtlen erkölcsi tanulságú parabola? Nahát, köszönöm! Ez az egyik legkedvesebb dolog, amit valaha mondtak nekem! – felelte szemtelenül derűsen. – A betegségre gondoltam, Noah, nem a Camus-könyvre. – Ezt a módosítást figyelemre sem méltatom. – Felőlem ne méltasd, de közben el tudnál állni az utamból? Keresnem kell egy állatorvost. – Lenéztem a kutyára. Noah-ra bámult, és gyengén csóválta a farkát, miközben a fiú lehajolt, hogy megsimogassa. 89

– Most találtam ezt a kutyát. – Kalapált a szívem, ahogy ez a hazugság jött a nyelvemre. Noah megemelt szemöldökkel pillantott rám, aztán megnézte a karóráját. – Szerencsés napod van. Tudok egy állatorvost innen összvissz hat percre. Hezitáltam. – Tényleg? – Ezt a véletlent! – Igen, tényleg. Gyere, elviszlek! Fontolóra vettem a helyzetet. A kutya orvosi segítségre szorult, de nagyon. És tudtam, hogy sokkal, de sokkal hamarabb láthatnák el, ha Noah elvinne minket. Az én tájékozódási képességemmel lehet, hogy még hajnali négykor is elveszetten furikáznék Dél-Miamiban. Úgy döntöttem, Noah-val megyek. – Kösz! – mondtam, és biccentettem neki. Mosolygott, és mindhárman a kocsijához mentünk. Egy Toyota Priusa volt. Noah kinyitotta a hátsó ajtót, kivette a kezemből a pórázt, és annak dacára, hogy a kutya szőre csomókban hullott, ráadásul tele volt bolhákkal, a srác felemelte az állatot, majd letette az ülésre. Tudtam, hogy ha a szuka összepisili a kocsiját, én menten szörnyethalok. Muszáj volt figyelmeztetnem. – Noah – mondtam –, csak két perce találtam ezt a kutyát. Csak azt tudom róla, hogy… kóbor, és semmi mást, fogalmam sincs, hogy szobatiszta-e egyáltalán, vagy akármi, és nem akarom, hogy tönkretegye a… Noah mutatóujját a felső ajkam fölé, hüvelykujját pedig az alsó ajkam alá helyezte, és egészen finoman összecsippentette a számat, elvágva a mondandómat. Megszédültem, és lehetséges, hogy lecsukódott a szemem. Ezt a cikit! 90

Legszívesebben kinyírtam volna magam. – Csitt! – mondta halkan. – Nem érdekes. Csak vizsgáltassuk meg a szerencsétlent, oké? Erőtlenül bólintottam, dübörgött a pulzusom. Noah az anyósülés felőli oldalhoz lepett, és kinyitotta nekem az ajtót. Beültem a kocsijába.

91

14 Elhelyezkedtem az ülésen, élesen érzékeltem, milyen közel vagyok Noah-hoz. A zsebébe nyúlt, és elővett egy csomag cigarettát, aztán egy öngyújtót. Gondolkodás nélkül szólaltam meg: – Te dohányzol? Kis, pajkos vigyort villantott rám. – Kérsz egy szálat? – kérdezte. Valahányszor megemelte így a szemöldökét, homloka roppant vonzón szaladt ráncba. Nem is volt kérdés, hogy valami bajom van. Megbomlott elmémre kentem a dolgot, és kerültem Noah tekintetét. – Nem, nem kérek. A dohányzás undorító. Noah visszatette a csomagot az inge zsebébe. – Nem cigizek, ha ennyire zavar – mondta, de nagyon idegesítően. – Engem aztán nem zavar – válaszoltam. – Ha te nem bánod, hogy húszévesen negyvennek fogsz kinézni, örökké úgy bűzlesz, mint egy hamutartó, és előbb-utóbb tüdőrákot kapsz majd, én miért bánnám? – szaladtak ki a számon a szavak. Utálatos voltam, de nem bírtam megállni; Noah a legrosszabbat hozta ki belőlem. Kicsit bűntudatom lett, így a srácra pillantottam, hogy nem bosszús-e. Naná, hogy nem volt az. Inkább jót mulatott rajtam. – Röhejesnek tartom, hogy valahányszor rágyújtok, az amcsik úgy néznek rám, mintha a gyerekeikre pisilnék, és, köszönöm, hogy így aggódsz értem, de még soha életemben nem voltam beteg. 92

– De jó neked! – Igen, tényleg jó. Na, akkor megengednéd végre, hogy állatorvoshoz vigyem a kocsim hátsó ülésén heverő, kiéhezett kutyát? Erre odalett a bűntudatom. Az arcomba szökött a vér, egészen a kulcscsontomig elpirultam. – Bocsánatot kérek, talán túl bonyolult neked, hogy egyszerre vezess és beszélj? Semmi gond, akkor befogom. Noah kinyitotta a száját, mintha vissza akart volna vágni, de aztán becsukta, és a fejét csóválta. Kihajtott a parkolóból, és kilenc percig kínos csöndben ültünk, hála egy elhaladó vonatnak. Az állatorvosi rendelőhöz érve Noah kiszállt, és átment az anyósülés oldalára. Gyorsan kivágtam az ajtót, nehogy eszébe jusson kinyitni nekem. Lendületes járása nem torpant meg; továbbment a hátsó ajtóhoz, kinyitotta, és behajolt a kutyáért. A huzaton hál' istennek nem éktelenkedett semmilyen folt, amikor Noah kiemelte a pitbullt az ülésről. Ám ahelyett, hogy letette volna a földre, a karjában vitte el egészen az épület ajtajáig. A kutyus a srác mellkasához dörgölte az orrát. Áruló. Ahogy az ajtóhoz közeledtünk, Noah megkérdezte, mi a neve. Vállat vontam. – Fogalmam sincs. Mondtam, hogy tíz perccel ezelőtt találtam rá az utcán. – Igen – felelte Noah, és oldalra biccentette a fejét. – Valóban ezt mondtad. De kell, hogy legyen neve, amivel nyilvántartásba tudják venni. – Hát, akkor adj neki nevet! – Egyik lábamról a másikra álltam, egyre idegesebb lettem. Fogalmam sem volt, miből fogom kifizetni az állatorvosi kezelést, vagy hogy mit fogok 93

mondani, miután bemegyünk. – Hmm – mormolta Noah. Komoly képpel nézett a kutyára. – Mi a neved? Elkeseredetten hajtottam hátra a fejem. Minél gyorsabban szerettem volna letudni ezt az egészet. Noah ügyet sem vetett rám, jó sokáig húzta az időt. Egy örökkévalósággal később elmosolyodott. – Mabel. A neved Mabel – mondta a kutyának. Az még csak fel sem nézett rá; kényelmesen összegömbölyödött a fiú karjában. – Bemehetünk végre? – kérdeztem. – Kiállhatatlan vagy – közölte Noah. – Most pedig leszel szíves kinyitni nekem az ajtót? Tele a kezem. Engedelmeskedtem, de közben végig duzzogtam. Az asszisztensnő szeme elkerekedett, miután felmérte a kutya állapotát. Azonnal elszaladt az állatorvosért, én pedig azon törtem a fejem, mégis mit mondhatnék a dokinak, hogy kiügyeskedjem a kutyának a kezelést anélkül, hogy fizetnem kellene érte. A nagy váró túlsó végéből felhangzó vidám hang zökkentett ki a töprengésből. – Noah! – Filigrán nő lépett ki az egyik vizsgálóból. Kedves arca volt, ami meglepetten ragyogott föl. – Hát te mit keresel itt? – kérdezte, és sugárzó mosollyal jött oda Noahhoz, aki lehajolt, és puszit nyomott az arcára. Nagyon furcsa volt. – Szia, anyu! – szólt a srác. – Ez itt Mabel. – A karjában tartott kutyára biccentett. – Az osztálytársam, Mara a suli közelében találta. Komoly erőfeszítést igényelt, hogy odabiccentsek a nőnek. Noah mosolya azt jelezte, hogy nemcsak észrevette, hanem élvezte is a zavarodottságomat. 94

– Beviszem hátra, hogy megmérjem. – A nő intett az asszisztensének, aki gyengéden kivette a kutyát Noah karjából, így csak ő meg én maradtunk a váróban. Kettesben. – Szóval – kezdtem. – Eszedbe se jutott megemlíteni, hogy anyád az állatorvos? – Nem kérdezted – felelte. Persze igaza volt. De akkor is. Amikor az édesanyja visszajött a váróba, elsorolta a különféle kezeléseket, amikre szükség lesz, köztük arra is, hogy a hétvégére itt tartsa Mabelt megfigyelésre. Némán hálát adtam az égnek. Így legalább maradt egy kis időm kitalálni, hogy mihez kezdjek a kutyával. Miután Noah édesanyja befejezte Mabel bajainak felsorolását, várakozóan nézett rám. Ezek szerint nem halogathattam tovább a fizetés kérdésér. – Ööö, Shaw doktornő… – Utáltam, milyen bénának hallatszom. – Sajnálom, nincs… nincs nálam pénz, de ha az asszisztense meg tudná mondani, nagyjából mennyi lesz, akkor elmehetnék a bankba, és… Shaw doktornő mosolyogva félbeszakított. – Arra semmi szükség, Mara. Köszönöm, hogy… rátaláltál, azt mondtad, igaz? Nagyot nyeltem, és tekintetem a cipőmre siklott, mielőtt a szemébe néztem. – Igen. Az utcán találtam. A doktornő arcán kétkedő kifejezés ült, de nem hervadt le a mosolya. – Köszönöm, hogy elhoztad ide! Már nem sokáig húzta volna. Az enyhe kifejezés. Ismét felvillant lelki szemeim előtt a tahó holtteste a vértől sötétlő földön, de igyekeztem nyugodt képet vágni. Hálás köszönetet mondtam Noah édesanyjának, 95

aztán a fiával elhagytuk a rendelőt. Noah kétszer olyan nagyokat lépett, mint én, így ő ért előbb a kocsihoz, és kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. – Köszi szépen! – mondtam, mielőtt önelégült, felfuvalkodott képére pillantottam volna. – Mindent. – Szívesen – válaszolta, hangjából fűtött a visszataszító diadalittasság. Ahogy előre sejtettem. – Most pedig elárulnád végre, valójában hol szedted össze a kutyát? Elfordultam bámuló tekintete elől. – Te meg miről beszélsz? – Reméltem, nem veszi észre, hogy nem bírok a szemébe nézni. – Amikor megláttalak, vékony pórázon vezetted Mabelt. A nyakán lévő sebek alapján nem létezik, hogy korábban is ez lett volna rajta. Honnan szerezted a pórázt? Sarokba szorított, így azt tettem, amit egy önmagára bármit is adó hazugnak tennie kell: témát váltottam. Szemem Noah ruházatára siklott. – Miért nézel ki mindig úgy, mintha most keltél volna fel az ágyból? – Mert általában így is van. – Felvont szemöldökkel nézett rám, de úgy, hogy belepirultam. – Nagyon kifinomult – mondtam. Noah hátradőlt az ülésen, és elnevette magát. Érdes, rekedtes hangja volt. Első hallásra beleszerettem nevetésébe, aztán megróttam magam ezért a gondolatért. De a szeme sarka ráncba futott, és mosolya egész arcát beragyogta. Váltott a lámpa, Noah pedig továbbra is kacagva elengedte a volánt, a zsebébe nyúlt, és elővette a cigarettáját. A térdével tartotta a kormányt, miközben kipöckölt egy szál cigit a csomagból, és előkapott egy kicsi, ezüst öngyújtót. Egyetlen, gyors mozdulattal gyújtott rá. 96

Próbáltam ügyet sem vetni rá, hogyan simult ajka a cigarettára, hogyan csippentette hüvelyk- és középső ujja közé, s hogyan emelte szinte tiszteletteljesen a szájához. Az a száj. Igen, a dohányzás csúnya szokás. De Noah olyan jól mutatott dohányzás közben! – Utálom a kínos csöndet – jelentette ki Noah, megzavarva csöppet sem ártatlan gondolataimat. Kissé hátradöntötte a fejét, és borzas, göndörödő haja pár tincsén megcsillant a kocsiablakon betűző napsugár. – Nyugtalanít. Ez a megjegyzés grimaszra ingerelt. – Nehéz elhinnem, hogy téged bármi is képes volna nyugtalanítani. – Ez igaznak tűnt. El sem bírtam képzelni, hogy Noah lehetne másmilyen is, mint teljesen nyugodt. Sőt, nem csupán nyugodt: unott. Unott, vonzó, arrogáns, csodás. És én mellette ültem. Közel hozzá. Heves gondolataim nyomán zakatolt a szívem. Noah ördögi hatással volt rám, az biztos. – Pedig igaz – erősködött. – Attól is totál kiakadok, ha rám néznek. – Kamu – jelentettem ki, miközben Miami hangjai szűrődtek be az ablakon. – Mi? – Noah ártatlan képpel nézett rám. – Te nem vagy szégyenlős. – Nem? – Nem – mondtam, és résnyire húztam a szemem. – És attól, hogy szégyenlősnek tetteted magad, csak szemétnek tűnsz. Noah sértődést mímelt. – Ez az obszcén rágalom egyenesen szíven talált. – Menten elsírom magam. A srác fesztelenül elmosolyodott, közben az előttünk lévő 97

autók megindultak. – Na jó, a „szégyenlős” talán nem a legjobb kifejezés – ismerte el. – De tényleg… nyugtalanít… ha túl sok ember vesz körül. Egyáltalán nem szeretem, ha figyelnek. – Az arcomat fürkészte. – A sötét és titokzatos múltam miatt. Alig bírtam megállni, hogy a képébe röhögjek. – Aha, persze. Megint jó hosszan szívta a cigarettáját. – Oké, igazából nem. Egyszerűen csak félszeg kölyök voltam. Emlékszem, mire úgy tizenkét-tizenhárom éves lettem, már az összes haveromnak volt kis barátnője. Én meg mindennap lúzernek éreztem magam, egyre csak azt kívántam, hadd nőjek már fel, és legyek végre kúl. – Kúl? – Ja. Menő. Vonzó. Na mindegy, aztán valóra vált. – Micsoda? – Egy reggel felébredtem, bementem a suliba, és a lányok végre észrevették. Őszintén szólva elég nyomasztó volt. Kicsit meglepett az őszintesége. Próbáltam nem kimutatni. – Te szegény – gúnyolódtam, és nagyot sóhajtottam. Noah elvigyorodott, és egyenesen előre bámult. – Előbb-utóbb rájöttem, mihez kezdjek, de csak azután, hogy ideköltöztünk. Sajna. – Biztos vagyok benne, hogy remekül boldogulsz. – Az itteni lányok unalmasak. Ezzel vissza is tért az arrogancia. – Mi amcsik rém bénák vagyunk – mondtam. – Nem az amerikaiak. Csak a lányok itt, a Croydenben. Észrevettem, hogy visszaértünk az iskola parkolójába, sőt már le is parkoltunk. Hogy történt ez? – Legalábbis a többségük – fejezte be Noah. 98

– Te láthatóan jól elvagy. – Általában igen, de ezen a héten különösen jól áll a helyzet. Borzasztó. Lassan megcsóváltam a fejem, nem is próbáltam leplezni a vigyorgásomat. – Te más vagy, mint a többi lány. Felhorkantam. – Komolyan? – És Jamie még azt mondta, hogy Noah-nak lehetetlen ellenállni. – Komolyan – felelte, nem érzékelve a szarkazmusomat. Vagy direkt elengedte a füle mellett. Még egyszer, utoljára megszívta cigarettája végét, kifújta a füstöt kitágult orrlyukán, majd kipöccintette a rákkeltő rémség csikkjét az ablakon. Leesett az állam. – Jól láttam, hogy szemeteltél? – Hibridautót vezetek. Az ellensúlyozza. – Borzalmas vagy – mondtam komolytalanul. – Tudom – felelte Noah komolyan. Aztán pajkosan elvigyorodott, majd átnyúlt az ölem fölött, hogy kinyissa nekem az ajtót, és karja az enyémhez ért, miközben elhajolt előttem. Kinyitotta a kocsiajtót, de nem húzódott el. Arca centikre volt az enyémtől, és örökös borostáján megcsillant a fény. Szantálfa- és óceánillata volt, füstszagot viszont csak enyhén éreztem rajta. Elakadt a lélegzetem. Amikor megcsörrent a mobilom, ijedtemben úgy megugrottam, hogy bevertem a fejem a kocsi tetejébe. – Miaf…! A mobilom tovább csörgött, ügyet sem vetett a fájdalmamra. Az öcsém Tupac Shakur „Dear Mama” című számát állította be csengőhangnak ehhez a bizonyos hívóhoz, így rögtön tudhattam, hogy a kedves mama telefonál. 99

– Bocs, mennem… – Várj… – kezdte Noah. Majd kiugrott a szívem, és csak részben a meglepődéstől. A fiú ajka centikre volt az arcomtól, a mobilom a kezemben harsogott, és tudtam, hogy nagy bajban vagyok.

100

15 Összeszedtem minden csepp akaraterőmet, és kiszálltam. Ernyedten integettem Noah-nak, aztán becsuktam magam mögött a kocsiajtót. Felvettem a telefont. – Halló? – Mara! Hol vagy? – kérdezte anyám kétségbeesetten. Elfordítottam a slusszkulcsot Daniel kocsijában, és az órára pillantottam. Már nagyon rég otthon kellett volna lennem. Gáz. – Épp most hajtok haza. – Csikorgó kerekekkel kitolattam a parkolóból, és majdnem nekimentem a mögöttem álló fekete Mercedesnek. – Hol voltál? – kérdezte anya. Számolta hezitálásom minden egyes nanoszekundumát, így inkább az igazságot mondtam. – Találtam egy kiéhezett kutyát a suli közelében, és nagyon rossz bőrben volt, úgyhogy el kellett vinnem állatorvoshoz. – Na, tessék. A vonal túlsó végén csönd volt, aztán anyám végül azt kérdezte: – Most hol van? Valami rohadék dudált mögöttem, miközben ráfordultam a főútra. – A kutya, Mara. – Még mindig az állatorvosnál. – Hogy fizetted ki? – Nem kellett… Egy osztálytársam meglátott, úgyhogy 101

elvitt az anyukájához, aki állatorvos, és ingyen ellátta a kutyát. – Micsoda szerencse – jegyezte meg anya. Hallottam az élt a hangjában. Most aztán nyakig benne voltam. Nem válaszoltam. – Itthon találkozunk – mondta anyám. Nyersen. Nem vártam lelkesen a találkozást, mégis az első adandó alkalommal tövig nyomtam a gázpedált. Reméltem, hogy lemeszel egy zsaru, így ahol lehetett, több mint száznegyvennel döngettem. Szlalomoztam a sávok között, ahogy csak bírtam. Ügyet sem vetettem a bosszús dudálásra. Miami rossz hatással volt rám. Nem sokkal később már le is parkoltam a behajtónkon. Bűnözőként osontam be a házba, reméltem, hogy észrevétlenül be tudok lopózni a szobámba, ám anyám a kanapé karfáján gubbasztott a süllyesztett nappaliban. Rám várt. Egyik testvéremet sem láttam vagy hallottam. Az átkozottak! – Gyere csak, beszélgessünk! Anya arckifejezése természetellenesen nyugodt volt. Felkészültem a támadásra. – Muszáj felvenned a telefont, ha hívlak. Mindig. – Nem tudtam, hogy te hívsz. Nem ismertem fel a számot. – Az a rendelőm száma, Mara. Amint ideköltöztünk, megmondtam, hogy írd be a telefonodba, és egyébként is, hagytam neked üzenetet. – Nem volt időm meghallgatni. Bocsánat! Anyám előrehajolt, szeme az arcomat fürkészte. – Tényleg találtál egy kutyát? Álltam a tekintetét, dacosan. – Szóval, ha holnap reggel felhívom az állatorvos 102

rendelőjét, és rákérdezek, megerősítik? – Nem bízol bennem? Anyám nem válaszolt. Csak ült ott felvont szemöldökkel, és várta, hogy mondjak valamit. A fogamat csikorgattam, aztán közöltem vele: – Az állatorvos neve Shaw doktornő, és Miami Beachben van a rendelője, a suli közelében. Nem emlékszem a pontos címére. Nem változott az arckifejezése. Elegem volt ebből. – Bemegyek a szobámba – jelentettem ki. Amikor hátat fordítottam neki, nem marasztalt. Kicsit túl erősen csuktam be magam mögött a szobám ajtaját. Csapdába estem idebent, nem halogathattam tovább, hogy végiggondoljam, mi minden történt ma. Noah. Mabel. Mabel gazdája. Mabel gazdájának halála. Minden megváltozott. Izzadság gyöngyözött a bőrömön a félelemtől, pedig tudtam, hogy ez az egész lehetetlen. Lehetetlen, hogy előre láttam a pasas halálát. Órán voltam ma délelőtt kilenckor, amikor az a rohadék kinyiffant. Biztos korábban történt, és én már reggel láttam a holttestét. A halottkém tévedett. Elvégre ő maga mondta, hogy csak tippel. Igen, tuti így történt. Csak elképzeltem a tahóval való szóváltást. Azt hittem, hogy mögém osont, pedig meg sem mozdult. Már halott volt. Nyilván csak hallucináltam az egészet, miután megpillantottam a holttestét: figyelembe véve, hogy PTSD-m van, ez igazán tipikus. De akkor is. A mai nap valahogy… másmilyennek tűnt. Megerősítette, hogy még őrültebb vagyok, mint amit lehetségesnek hittem. Anyám csupán kissé zavart 103

lelkiállapotú emberekkel foglalkozott. Én totál téveszmés voltam. Abnormális. Elmebeteg. Amikor aznap este leültem a családi vacsorához, evés közben különös, aggasztó nyugalom öntött el, mintha távolból figyeltem volna az egészet. Még anyámmal is sikerült udvariasan viselkednem. Bizonyos szempontból furcsamód megnyugtató volt, hogy bebizonyosodott az őrültségem. A pasas meghalt, mielőtt ma reggel találkoztam volna vele. Várjunk, dehogyis: valójában nem találkoztam vele. Csak kitaláltam a kettőnk közti párbeszédet, hogy úgy érezhessem, uralom a helyzetet, amiben tehetetlennek éreztem magam; ezek anyám szavai voltak, de helytállónak tűntek. Amikor kiengedtek a kórházból, anya azt mondta, Rachel halála miatt érzem tehetetlennek magam. Közvetlenül azelőtt, hogy megemlítette – erőltette – volna a terápia és/vagy gyógyszerek ötletét, hátha az segít megbirkóznom a helyzettel. És persze most abból a szempontból is tehetetlen voltam, hogy nem hagyhattam el Floridát, nem mehettem haza. Viszont egy csontsovány, elhanyagolt, magára maradt kutyáért igenis tehettem valamit. Szóval ez volt a helyzet. Tényleg megőrültem. De akkor miért éreztem úgy, mintha valami más lenne a baj? Mintha valamit nem vettem volna észre? Édesanyám felkacagott vacsora közben, nevetése kizökkentett a merengésből. Egész arca felragyogott, amikor mosolygott, és bűntudatom támadt, amiért megrémítettem. Úgy döntöttem, nem szólok anyának a mai kis kalandomról; ha még árgusabban figyelne, átváltozna Szauron szemévé. Aztán beváltaná a terápiával és gyógyszerekkel való fenyegetőzését. Egyik opció sem tűnt valami tetszetősnek, és igazából most, hogy tudtam, mi történik, úgy gondoltam, 104

egyedül is megbirkózom vele. Legalábbis amíg el nem aludtam.

105

16 AZELŐTT

A rozsdás kapun áthaladva egy hosszú felhajtóra fordultunk. A kocsi fölött összeértek a vastag, görbe, levéltelen ágak, és zörögtek a szélben. A néma utat egyedül az autó fényszórója világította meg. A fűtés mesterséges melege ellenére dideregtem. Jude átkarolt, és lehalkította a hangszóróból szóló Death Cab for Cutie-számot. Kinéztem az ablakon. A reflektor fénye egy tőlünk nagyjából hat méterre álló autóra esett, és azonnal felismertem Claire kocsiját. Az ablaka be volt párásodva, és miután odagurultunk mellé, leállította a motort. Ki akartam nyitni az ajtót, ám Jude átfogta a derekamat. A fogamat csikorgattam. Alapból idegessé tett a helyzet, semmi kedvem nem volt ahhoz, hogy még aznap éjjel is Jude-ot kelljen levakarnom magamról. Elfordultam tőle. – Már várnak ránk. Nem eresztett el. – Biztosan készen állsz? – kétkedőnek látszott. – Tuti biztos! – hazudtam. Még mosolyogtam is, a nyomaték kedvéért. – Mert visszafordulhatunk, ha akarod. Nem állíthatom, hogy a javaslata ne lett volna kecsegtető. A meleg dunyha általában vonzóbb szokott lenni, mint az éjszakai kirándulás a dermesztő hidegben. Ám a ma éjjel más volt. Rachel tavaly óta könyörgött 106

nekem, hogy csináljuk meg ezt a bulit. És most, hogy Claire ráakaszkodott, féltem, hogy az idegeskedésem miatt elveszítem a legjobb barátnőmet. Úgyhogy ahelyett, hogy igent, nyomatékosan igent mondtam volna Jude-nak, csak a szememet forgattam. – Mondtam, hogy benne vagyok. Készen állok. – De akár itt is maradhatnánk. – Jude odahúzott magához, de elfordítottam a fejem, így csókja az arcomat érte. – Talán te vissza akarsz fordulni? – kérdeztem, bár tudtam a választ. Jude bosszúsan húzódott el. – Én már végigcsináltam ezt. Csak egy régi épület. Nem nagy ügy. Kiugrott a kocsiból, én pedig követtem. Tudtam, hogy később duzzogni fog, de megérte. Csak két hónapja jártunk Jude-dal, és kezdetben oda is voltam érte. Ki ne lett volna? Jude maga volt a megtestesült amerikai álompasi. Sötétszőke haja és zöld szeme megegyezett Claire-ével. Széles válla sorhátvédre vallott. És édes volt. Mint a méz. Legalábbis az első hónapban. Újabban viszont nem annyira. Claire kocsijának ajtaja becsapódott, és Rachel penderült oda hozzám, sötét haja csak úgy lobogott mögötte. – Mara! De szuper, hogy eljöttél! Claire már azt hitte, betojtál az utolsó pillanatban. – Megölelt. Claire-re pillantottam, aki még mindig az autó mellett ácsorgott. Kissé szúrósan nézett vissza rám. Barátságtalannak és csalódottnak tűnt, nyilván azt remélte, hogy nem dugom ide a képem. Felszegtem az állam. – Kihagyjam a lehetőséget, hogy az éjszakát ebben a 107

nevezetes elmegyógyintézetben tölthessem? Szó sem lehet róla! – Átkaroltam Rachelt, és rávigyorogtam. Aztán félreérthetetlen pillantást vetettem Claire-re. – Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte ő erre a bátyjától. Jude vállat vont. – Mara elaludt. Claire ridegen mosolygott. – Miért nem vagyok meglepve? Kinyitottam a számat, hogy valami undok megjegyzést tegyek, ám Rachel megfogta a kezemet, ami jéghidegre hűlt, pedig csak pár perce szálltam ki a kocsiból, és ő felelt helyettem: – Mindegy, az a lényeg, hogy most már itt van. Szuper jó buli lesz, ígérem! Felnéztem a gótikus, impozáns, rémregénybe illő épületre. Jó buli. Aha, persze. Jude a kezére lehelt, aztán kesztyűt húzott. Felkészültem lelkileg a ránk váró, iszonyatosan hosszú éjszakára. Azt hajtogattam magamnak, hogy végig tudom csinálni, végig fogom csinálni. Elegem volt abból, hogy Claire folyton gúnyolódott, amiért kiakadtam Rachel szülinapi buliján. Tele volt a hócipőm azzal, hogy örökké a boszorkánytáblás incidenssel cikizett. És reméltem, hogy ezután az éjszaka után végre nem kell többet ezt hallgatnom. Miközben az épületet bámultam, meghűlt a vér az ereimben. Rachel kivette a zsebéből a fényképezőgépét, és kinyitotta a lencsevédőt, aztán újra megfogta a jobb kezem, miközben Jude a balomra lépett, hogy ő is kézen fogjon. A társaságuk és érintésük azonban semmivel sem tette kevésbé félelmetessé azt, amire készültünk. De nem voltam hajlandó még egyszer kiakadni Claire előtt. 108

Claire elővette a hátizsákjából a videokameráját, aztán a vállára kapta a táskát. Az épület felé indult, Rachel pedig követte, maga után húzva engem. Elértünk egy rozzant fakerítéshez, egy csomó tilos az ÁTJÁRÁS! tábla lógott rajta, én meg ösztönösen felnéztem a vészjósló intézetre, ami úgy tornyosult fölénk, mintha egy Poe-versből bukkant volna elő. A Tamerlane Állami Elmegyógyintézet félelmetes volt, és még baljósabbá tette a bejárathoz vezető lépcsőn meg a hatalmas téglafalakon felkúszott repkény. Az ablakos kőhomlokzat omladozott. Az volt a terv, hogy az üresen álló épületben éjszakázunk, és csak hajnalban megyünk haza. Rachel meg Claire alaposan fel akarták fedezni az intézetet, és megkeresni a gyerekosztályt, illetve azokat a szobákat, ahol elektrosokkkezelést végeztek. A Rachel által szakirodalomnak tartott horrorművek szerint főként ezekben a helyiségekben bukkanhattunk paranormális jelenségekre, és ő meg Claire meg akarták örökíteni a kalandunkat az utókor számára. Hurrá! Jude közelebb oldalazott hozzám, és igazság szerint örültem a jelenlétének, miközben Rachel meg Claire átmásztak a korhadt kerítésen. Aztán rám került a sor. Jude felemelt, de hezitáltam, miután megragadtam a törékeny fát. A srác mondott néhány bátorító szót, és a segítségével végül átlendítettem magam a túloldalra. Nagyot estem, rothadó levelek zörgő halmára zuhantam. Tudtuk, hogy lehet legkönnyebben bejutni az épületbe: az alagsoron át.

109

17 Tudtam, hogy Rachel régóta el akart menni az elmegyógyintézetbe. Ám egészen a Mabel rohadék gazdájának halálát követő éjszakáig nem emlékeztem, hogy én miért tartottam vele. Szombaton próbáltam előre felkészülni, hogy még többet álmodjak, még többre emlékezzek: hogy lássam Rachel halálát. Remegve másztam be az ágyba, egyszerre akartam és nem akartam viszontlátni a barátnőmet. Viszontláttam, de csak ugyanabban az álomban. Vasárnap este sem álmodtam semmi újat. Jó jel volt, hogy kezdtem visszaemlékezni. Lassan ment, de legalább végre sikerült. Ráadásul pszichológus és tudatmódosító szerek nélkül. Nyílván magától is épp eléggé módosult a tudatom. Szinte örültem, hogy Mabelen agyalhattam, miatta aggódhattam egész hétvégén, még ha nem is bírtam rávenni magam arra, hogy kiderítsem Noah telefonszámát. Gondoltam, majd hétfőn, irodalomórán megkérdezem tőle, hogy van a kutya, ám amikor odaértem az osztályterembe, ő még nem volt ott. Ahelyett, hogy a tanárnőre figyeltem volna, agyam és ceruzám a vázlatfüzetemben kalandozott, bágyadtan rajzolgattam, miközben Ms. Leib beszedte az esszéinket, aztán kifejtette a különbséget a tragikus meg a negatív hősök között. Valahányszor kiment vagy bejött valaki, tekintetem az osztályterem ajtajára tévedt, vártam, hogy besétáljon Noah 110

még kicsöngetés előtt. De nem jelent meg. Amikor az óra véget ért, lepillantottam a rajzomra. A lapon Noah lefelé néző, grafitszürke szeme hunyorgott, ráncok övezték a nevetéstől. Hüvelykujja alsó ajkához ért, ahogy lazán ökölbe szorított kezét szélesen mosolygó szájához emelte. Szinte félénknek tűnt, miközben nevetett. Homloka fakó bőre sima volt, kacagó arcáról nyugalom sütött. Felfordult a gyomrom. Az előző oldalra lapoztam, és elszörnyedve láttam, hogy tökéletesen papírra vetettem Noah elegáns profilját, magasan ülő arccsontjától kezdve egészen nemes orrának kis dudoráig. Az azelőtti lapról pedig engem bámult, zárkózott és elérhetetlen tekintettel. Féltem tovább lapozgatni a füzetet. Sürgős segítségre szorultam. A táskámba dugtam a vázlatfüzetet, és lopva hátrapillantottam, reméltem, hogy senki sem vette észre a rajzokat. Félúton jártam matekra menet, amikor enyhén hátba löktek. Ám amikor megfordultam, senkit sem láttam magam mögött. Megcsóváltam a fejem. Egyszeriben furcsán éreztem magam, mintha valaki más álmában járnék. Mire megérkeztem Mr. Walsh osztálytermébe, nevetés övezett. Néhány srác fütyült, miután beléptem a terembe, talán azért, mert végre én is az iskolai egyenruhát viseltem? Fogalmam sem volt. Valami történt, de nem értettem, micsoda. Remegett a kezem, így ökölbe szorítottam, és leültem a padba Jamie mellé. Ekkor hallottam meg a papírzörgést. Annak a papírlapnak a zörgését, amit a hátamra ragasztottak. Szóval valaki tényleg meglökött az előbb. Legalább ezt nem hallucináltam. Hátranyúltam, és levettem a hátamra 111

tapasztott, füzetből kitépett lapot amire a „ribi” szót firkantották. A csöndes vihogás ekkor hangos röhögésbe csapott át. Jamie értetlenül nézett fel, én pedig gombóccá gyűrtem a papírt a markomban. Anna hátravetette a fejét, és harsogó nevetésben tört ki. Gondolkodás nélkül kinyújtottam az ujjaimat, és tenyerembe helyeztem a papírgombócot. Aztán Anna képébe pöcköltem. – Szellemes – közöltem vele, ahogy a papírgalacsin célba talált. A csaj napbarnított képe először elvörösödött, aztán kidülledt a homlokán egy ér. Kinyitotta a száját, hogy a fejemhez vágjon valami sértést, ám Walsh tanár úr elkezdte az órát, mielőtt Anna megszólalhatott volna. Ez az! Amint a matekóra véget ért, Jamie vigyorogva vállon veregetett. – Szép volt, Mara. – Köszi! Aiden kifelé menet meglökte Jamie-t, aki alaposan beverte a vállát az ajtófélfába, s ha ez nem lett volna elég, még rá is ripakodott Jamie-re: – Odakint lenne a helyed a gyepen, te kerti törpe! Jamie dühösen meredt utána, és megdörgölte a vállát. – Kést kéne döfni a szemébe – motyogta, miután Aiden eltűnt. – Na, a seggfejeket leszámítva milyen volt az első heted? Ó, hát, tudod… Láttam egy hullát. Megőrültem. Csak a szokásos. – Nem vészes. Jamie bólintott. – Egyáltalán nem olyan, mint a régi sulid, mi? 112

Amint ezt kérdezte, Rachel képe villant fel előttem. – Ennyire nyilvánvaló? – Az arcodra van írva, hogy nem magánsuliba jártál. – Ööö, kösz! – Jaj, bóknak szántam! Szinte egész életemben ezekkel a barmokkal üldögéltem egy osztályban. Hidd el nekem, nincs ebben semmi, amire büszke lehetne az ember. – Mármint úgy általában a magánsuliban vagy konkrétan a Croydenben? – kérdeztem a szekrénye felé tartva. – Az alapján, amit más suliba járó haveroktól hallok, úgy vélem, hogy ez a szintű seggség egyedül a Croydenre jellemző. Vegyük például Annát! Alig magasabb az IQ-ja egy hulláénál, mégis ide járhat, ráadásul pont a mi matekóránk levegőjét rontja. Úgy döntöttem, nem említem meg, hogy valószínűleg én sem értem Annánál jobban a matekházit. – A szüleid által az iskolának adományozott pénz egyenes arányban áll azzal, mennyit néznek el neked a tanárok – magyarázta Jamie, miközben könyveket vett elő a szekrényéből. Amikor egy rám vetülő árnyék kitakarta a déli napsütés beszűrődő sugarait, felnéztem. Noah állt előttem. Gallérja szokás szerint kigombolva, inge ujját feltűrte, és a mai vékony, kötött nyakkendője csomóját meglazította. Kigombolt gallérja alól kilátszott a nyakában lógó fekete szíj. Jól nézett ki, őszintén szólva csodásan festett, annak ellenére, hogy karikás volt a szeme. Haja borzas volt, mint mindig, és borostás állát dörgölte. Amikor észrevette, hogy bámulom, elpirultam. Önelégülten vigyorgott. Aztán elsétált, anélkül, hogy egy szót is szólt volna. – Na, kezdődik – sóhajtotta Jamie. – Fogd be! – Elfordultam, hogy ne láthassa, amint még 113

vörösebbre vált a képem. – Ha Noah nem lenne ilyen pöcs, éljeneznék – mondta Jamie. – Tüzet lehetne gyújtani a köztetek pattogó szikrákkal. – Összekevered a keserű ellenségeskedést a szívből jövő gyengédséggel – ellenkeztem. Ám miután végiggondoltam a múlt hetet, és hogy milyen sokat segített Noah Mabellel, már nem is voltam olyan biztos abban, hogy ez az igazság. Jamie szomorúan csóválta a fejét. – Csak idő kérdése. Gyilkos pillantást vetettem rá. – Micsoda? – Hogy téged is becsábítson az ágyába. – Jó tudni, hogy ilyen sokra tartasz. – Nem tehetsz róla, Mara. Shaw-nak egy csaj se tud ellenállni, te meg pláne nem. – Miért nem? – Mert egyértelműen beléd van zúgva – mondta Jamie, és hangjából csak úgy áradt a gúny. Becsukta a szekrényét, én pedig sarkon fordultam, és elindultam. Jamie a nyomomba eredt. – És persze egy ilyen hátsó se hátrány. Somolyogva néztem hátra. – Tulajdonképpen mi bajod van neked Noah-val? – Úgy érted, azon kívül, hogy a nyomulásával máris rád uszította Anna Greent? – Azon kívül. Megfontolta a választ, csikorgott a föld a talpunk alatt, miközben a píknikasztalok felé tartva átvágtunk az egyik virágágyáson. – Noah nem randizik. Csak jól megcseszi a lányokat, a szó minden értelmében. Ezt mindenki tudja, a prédái is, de mindegyik úgy tesz, mintha nem zavarná a dolog, legalábbis 114

amíg a srác ki nem szemel magának valaki mást. Akkor aztán az ejtett kiscsaj egyedül marad, és oda a jó híre. Anna ékes példája ennek, de ő is csak egy a sok közül. Úgy hallottam, egy végzős lány a Waldenben meg akarta ölni magát, miután Noah… hát, igen. Miután Noah jól végezte dolgát, hogy úgy mondjam, és többet felé se nézett. – Azért ez úgy hangzik, mintha a csaj durván túlreagálta volna a dolgot. – Lehet, de nem szeretném, ha veled is ez történne – mondta Jamie. – Elég bajod van így is – tette hozzá, és elvigyorodott. Viszonoztam a mosolyát. – De rendes vagy! – Nagyon szívesen. Lényeg a lényeg, én figyelmeztettelek. Nem mintha bármi hasznát vennéd. Vállamra akasztottam a táskámat. – Kösz a figyelmeztetést! – feleltem. – Nem érdekel Noah, de azért jó tudni. Jamie a fejét csóválta. – Ajjaj! Amikor majd megszakadt szívvel hallgatod a depis, öngyilkolós zenét, miután Noah ejtett, jusson eszedbe, hogy én előre megmondtam. – Elment, otthagyott a töriterem ajtaja előtt. Bölcs szavakat hallottam tőle, ám a következő óra végére el is felejtettem őket. Ebédidőben ismét az automatából próbáltam nasit szerezni. Éppen apró után turkáltam a táskámban, amikor közeledő lépteket hallottam. Valamiért meg sem kellett fordulnom, hogy tudjam, ki az. Noah átnyúlt a vállam fölött, a bőrömet súrolta, ahogy bedobott egy dollárt a gépbe. Elléptem az útból. 115

– Melyiket vegyem? – kérdezte. – Mit akarsz? Rám nézett, és oldalra döntötte a fejét, szája félmosolyra húzódott. – Ez bonyolult kérdés. – Akkor legyen az állatfigurás keksz! Meglepettnek tűnt, de azért benyomta az E4-et, és a masina engedelmesen kiadta a kekszet. Noah a kezembe nyomta a dobozt. Vissza akartam adni neki, de összekulcsolta a kezét a háta mögött. – Neked vettem – mondta. – Kösz, de képes vagyok kaját venni magamnak. – Nem érdekel – közölte. – Micsoda meglepetés! – vágtam vissza. – Amúgy hogy van Mabel? Már reggel is akartam kérdezni, de nem jöttél órára. Noah kifejezéstelen tekintettel pillantott rám. – Más dolgom volt. És Mabel rendbe fog jönni. De egy darabig tuti nem megy sehova. Bárki miatt is került ilyen állapotba, az illető lassú, fájdalmas halált érdemel. Egyszeriben émelygés fogott el, és nagyot nyeltem, mielőtt megszólaltam volna. – Köszönd meg újra a nevemben anyukádnak, hogy ellátja Mabelt! — mondtam, és igyekeztem összeszedni magam, miközben odamentem az egyik piknikasztalhoz. Leültem a lyukacsos asztallapra, és kibontottam a kekszet. Talán csak egy kis kajára van szükségem. – Borzasztó rendes tőle. – Leharaptam egy elefánt alakú keksz fejét. – Majd szólj, ha mehetek Mabelért! – Szólni fogok. 116

Noah nagy lendülettel felült mellém a piknikasztalra, kinyújtott karjára támaszkodva hátradőlt, és egyenesen maga elé meredt. Némán falatoztam mellette – Vacsorázz velem a hétvégén! – szólalt meg váratlanul. Majdnem félrenyeltem. – Te most randira hívsz engem? Kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, ám ekkor egy csapat végzős lány sietett le a lépcsőn. Amint meglátták, lassítottak rohanó tempójukon, és kacérkodva riszálták magukat, miközben elvonultak előttünk, kórusban rebegve, hogy: – Szióka, Noah! Ő meg úgy tett, mintha ügyet sem vetett volna rájuk, de aztán a szája sarkában megrándult egy áruló mosoly. Ez bőven elég emlékeztető volt. – Köszönöm a meghívást, de sajnos kénytelen vagyok nemet mondani. – Más terved van? – Noah hangneme azt jelezte, hogy pont ezt várta tőlem. Nem okoztam csalódást. – Igen, randim van a rengeteg tanulnivalóval, amivel le vagyok maradva – mondtam, majd észbe kaptam. – Tudod, mert ilyen későn váltottam sulit. – Nem akartam most arról beszélni, miért hiányoztam annyit a suliból. Pláne nem Noahval. – Az évközi vizsgák a jegyeink húsz százalékát adják, szóval nem engedhetem meg magamnak, hogy elcsesszem őket. – Segíthetek neked a tanulásban – ajánlotta Noah. Ránéztem. A szürkéskék tekintetét övező sötét szempillák nem könnyítették meg a dolgomat. Ahogy az ajkán játszó, kissé pajkos mosoly sem. Elfordultam. – Egyedül jobban tudok tanulni. 117

– Nem hinném, hogy ez igaz – mondta. – Nem ismersz elég jól ahhoz, hogy ezt megítéld. – Hát, akkor változtassunk ezen! – felelte magától értetődően. Továbbra is egyenesen előre meredt, de néhány hajtincs a szemébe hullort, felőrölte az idegeimet. – Figyelj, Shaw… – Nocsak, vezetéknevezünk, vezetéknevezünk? – Nagyon vicces. Hívj el valaki mást! – Nem akarok mást elhívni. És igazából te sem akarod, hogy valaki mást hívjak el. – Nagyon tévedsz. – Leugrottam az asztalról, és otthagytam. Úgy okoskodtam, hogy ha nem látom, nem lesz gond. Noah két hosszú lépéssel utolért. – Nem a kezedet kértem meg. Csak elhívtalak vacsorázni. Mi van, félsz, hogy tönkreteszem az itt nyomatott imázsodat? – Milyen imázsomat? – kérdeztem színtelen hangon. – Szorongós, magányos, depis, emós kamaszlány, aki a távolba mered, miközben csupasz ágakról hulló, elszáradt leveleket rajzolgat, és… – Noah hangja elhalt, ám arcáról nem tűnt el a nyugodt derű. – Ne hagyd abba, ez igazán édi! Kérlek, folytasd! – Szaporáztam a lépteimet, amíg meg nem pillantottam a női vécét. Belöktem az ajtót, úgy terveztem, hogy odakint hagyom a srácot, amíg össze nem szedem magam. Ám Noah követett a mosdóba. Két fiatalabb lány állt a tükör előtt, éppen szájfényt kentek fel. – Kifelé! – szólt rájuk Noah unott hangon. Mintha pont a két kiscsajnak nem illett volna a női vécében tartózkodnia. De nem kellett kétszer mondania nekik. Olyan gyorsan iszkoltak 118

ki, hogy elnevettem volna magam, ha nem vagyok totál ledöbbenve. Noah rám nézett, és megvillant valami a szemében. – Neked meg mi bajod? – kérdezte mély hangon. Feléje pillantottam. Laza érdektelensége odalett. De nem tűnt mérgesnek. Még bosszúsnak sem. Sokkal inkább… kíváncsinak. Nyugodt arckifejezése vészjósló volt. – Nincs semmi bajom – feleltem magabiztosan. Előbbre léptem, és Noah-ra hunyorogtam. – Semmi bajom az égegyadta világon. Magas alakja, amelyet nagyon is kihangsúlyozott be nem tűrt, testére tapadó inge és szűk nadrágja, egyáltalán nem illett ebbe a ronda, sárga csempés közegbe. Szaporábban vettem a levegőt. – Nem vagyok az eseted – nyögtem ki. Noah tett felém egy lépést, és buja mosoly játszott a szája sarkában. Basszus! – Nekem nincs esetem. – Az még rosszabb – feleltem, és esküszöm, hogy próbáltam szemétkedve mondani. – Ezek szerint igaz, hogy nem válogatsz. De azt akartam, hogy jöjjön közelebb. – Aljas rágalom. – Szavai alig voltak suttogásnál hangosabbak. Tett felém még egy lépést, olyan közel volt, hogy éreztem a mellkasából áradó melegséget. Lenézett rám, teljesen őszintén és nyíltan és a szemébe hulló borzas hajjal, és én akartam és nem akartam és muszáj volt mondanom valamit. – Kétlem. – Ennél jobbal nem sikerült előrukkolnom. Noah arca cenrikre volt az enyémtől. Tudtam, hogy meg fogom csókolni, és tudtam, hogy meg fogom bánni. 119

Ám abban a pillanatban az utóbbi egyszerűen nem érdekelt.

120

18 – Hallottam, hogy a pasi e-mailben küldött neki képet a… ó, szióka, Noah! – A hang a mondat közepén elhallgatott ugyan, de gazdája nyilvánvalóan álszemérmesen mosolygott. Noah lehunyta a szemét. Elhátrált tőlem, és a betolakodók felé fordult. Nagyokat pislogtam, próbáltam újra tisztán látni. – Hölgyeim – biccentett Noah a tátott szájjal bámuló lányokra. Aztán kisétált. A csajok vihogtak, lopva rám sandítottak, miközben a tükör előtt helyrehozták olvadozó sminkjüket. Én még mindig tátott szájjal, teljes sokkban meredtem magam elé. Csak akkor jutott végre eszembe, hogy is működik a lábam, amikor becsöngettek. Szerda estig nem láttam Noah-t. Egész napra kiakasztott kicsit az alváshiányom, a rossz közérzetem, valamint a Noah-val történtek miatti szorongásom. Hétfőn a srác szemrebbenés nélkül faképnél hagyott. Ahogy Jamie előre figyelmeztetett. És hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem zavart. Fogalmam sem volt, mit mondjak Noah-nak, amikor viszontlátom, vagy hogy egyáltalán szóljak-e hozzá. Ám eljött az irodalomóra, és anélkül telt el, hogy ő felbukkant volna. Kötelességtudóan jegyzeteltem Leib tanárnő szavait, az óra végeztével pedig kiballagtam az osztályból, és a kampuszt kémleltem, Noah-t keresve, bár magam sem tudtam, miért. Matekon megpróbáltam a polinomokra és parabolákra 121

koncentrálni, de mostanra kínosan nyilvánvalóvá vált, hogy míg bioszból, történelemből és irodalomból könnyen boldogulok, a matematikával meggyűlik a bajom. Walsh tanár úr kétszer szólított fel az órán, és én mindkét alkalommal botrányosan rossz választ adtam. Minden házimat pirossal vadul telejavítva kaptam vissza, és a lap alján gyalázatos pontszám nyomatékosította a bénaságomat. A témazáróig már csak néhány hét volt hátra, és semmi esélyem nem volt behozni a lemaradásomat. Az óra végén furcsa beszélgetésfoszlány ütötte meg a fülemet, elterelve a figyelmemet. – Úgy hallottam, a csajt szétrágva találták meg. Szóval a pasas nemcsak kinyírta, hanem kajált is belőle, mint egy olyan izé, egy kannibál – mondta mögöttem egy lány. Megjegyzését rágógumija kipukkantásával zárta. Hátrafordultam. – Hülye vagy, Jennifer – hurrogta le egy srác, akit azt hiszem, Kentnek hívtak. – Aligátorok ették meg, nem a pedofil. Mielőtt többet hallhattam volna, Jamie az asztalomra ejtette a mappáját. – Szia, Mara! – Hallottad ezt? – kérdeztem, miközben Jennifer meg Kent elhagyták az osztálytermet. Jamie először értetlennek látszott, de aztán kiült az arcára a felismerés. – Ó! Jordana. – Mi? – Ismerősnek tűnt a név, és próbáltam rájönni, miért – Ő a lány, akiről beszélgettek. Jordana Palmer. Tizedikes volt a Dade gimiben. Ismerek valakit, aki ismer valakit, aki ismerte őt. Látásból. Irtó szomorú ügy. 122

Végre bekattant, miről van szó. – Azt hiszem, hallottam róla valamit a híradóban – mondtam halkan. – Mi történt vele? – Nem tudom a teljes sztorit. Csak annyit, hogy a lány egy barátja házába indult, de… nem ért oda. Pár nappal később találtak rá a holttestére, és tuti meggyilkolták, bár én még nem hallottam, hogyan. Az apja zsaru, és szerintem direkt nem verik nagy dobra a részleteket, vagy valami. Ácsi, jól vagy? Ekkor éreztem meg a vér ízét. Mint kiderült, addig harapdáltam az alsó ajkam, amíg fel nem hasadt. Kidugtam a nyelvem, hogy le ne csorduljon a számról a vércsöpp. – Nem – vallottam be őszintén, és kimentem az osztályból. Jamie követett. – Akarsz beszélni róla? Nem akartam. De amikor Jamie szemébe néztem, úgy éreztem, mintha nem lenne más választásom. Túlterhelt a sok furcsaság – a diliház, Rachel, Noah –, fojtogatott az egész, egyszerűen kitört belőlem minden. – Baleset ért, mielőtt ideköltöztünk. A legjobb barátnőm meghalt. – Csak úgy dőltek belőlem a szavak. Lehunytam a szemem, és nagyot sóhajtottam, elborzasztott, hogy mindezt elárultam. Mégis mi ütött belém? – Sajnálom, részvétem – mondta Jamie, a földre sütve a szemét. Kínos helyzetbe hoztam. Csodás. – Semmi baj. Nincs semmi baj. Fogalmam sincs, miért zúdítottam ezt most rád. Jamie feszengve toporgott. – Semmi gáz. – Aztán elmosolyodott. – Szóval mikor akarsz matekot tanulni? 123

Vaktában váltott témát, méghozzá röhejes felvetéssel. Jamie az égvilágon semmit nem nyerne azzal, ha velem tanulna; hiszen tökéletesen megfelelt minden kérdésre, amit Walsh tanár úr feltett neki. – Ugye tisztában vagy vele, hogy matekból még bénább vagyok, mint beilleszkedésből? – Az lehetetlen – Jamie szája gúnyos vigyorra húzódott. – Kösz szépen! De komolyan, tuti van neked jobb dolgod is, mint reménytelen esetekre pazarolni az idődet! – Párszaszóul már megtanultam. Mi mással foglalkozhatnék? – A tünde nyelvekkel. – Te igazi, ezerszázalékos könyvmoly vagy. Imádom. Találkozzunk ebédszünetben a piknikasztaloknál! Hozd magaddal az agyad meg az agyalnivalót! – mondta, miközben elsétált. – Ja, amúgy lóg a fedlapod – szólt hátra a válla fölött. – Tessék? Jamie vigyorogva az oldaltáskámra mutatott, amit nyitva hagytam, aztán elvonult a következő órájára. Gyorsan becsuktam a táskát. Amikor a mondott időben, kezemben a matekkönyvvel megjelentem, Jamie már mosolyogva várt, mint aki felkészült, hogy megbirkózzon az idiótaságommal. Kockás papírt vett elő, és ő is kinyitotta a matekkönyvét, ám a látásom elhomályosult, amint megpillantottam a fényes lapon sorakozó számokat. Erőnek erejével tudtam csak Jamie-re összpontosítani, miközben leírta az egyenletet, és türelmesen elmagyarázta. Ám csupán percekkel később mintha átkattant volna a fejemben egy kapcsoló, és a számoknak hirtelen értelme lett. Egyik egyenletet oldottuk meg a másik után, míg meg nem csináltuk az egész heti házit. Félóra alatt megvolt a 124

meló, ami egyedül két órámba telt volna, és legfeljebb egyest kaptam volna a fáradozásomért, így viszont tökéletes lett a végeredmény. Halkan rittyentettem. – A mindenit! Te aztán tudsz. – Csak magadnak köszönheted, Mara. Megráztam a fejem. Jamie erősködve bólogatott. – Na jó – hagytam rá. – Akárhogy is, köszönöm! Eltúlzott mozdulattal meghajolt, aztán elindultunk spanyolra. Útközben jelentéktelen dolgokról csevegtünk, gondosan kerülve a halott emberek témáját. Miután odaértünk az órára, Morales feltápászkodott a tanári asztaltól, és felírt a táblára egy csomó igét, amit el kellett ragoznunk. Jellemző módon engem szólított föl elsőnek. Hibás választ adtam. Erre hozzám vágott egy darab krétát, szerteoszlatva az ebédszüneti tanulásnak köszönhető jókedvemet. Amikor az óra véget ért, Jamie felajánlotta, hogy spanyolból is korrepetál. Elfogadtam a segítségét. Az utolsó óra után bedugtam a szekrényembe az immáron fölöslegessé vált tankönyvet. Muszáj volt rajzolgatnom egy kicsit a vázlatfüzetembe, de semmiképpen sem Noah-t, vagy bárki mást. A szekrény egyik oldalára toltam a könyveimet, és átkutattam a hét során felgyűlt kacatokat, de nem találtam meg a vázlatfüzetet. Feltúrtam a válltáskámat is, ám abban sem volt. Bosszúsan ledobtam a földre, de mielőtt a betonra esett volna, a táska súrolta az enyém alatti szekrény ajtaját, és lesodorta a fémre ragasztott rózsaszín szórólapot. A füzet nem került elő. Egyesével kikapkodtam a könyveket a szekrényből, miközben elemi, jeges rémület rántotta görcsbe a gyomromat. Egyre gyorsabban kotorásztam, mindent a földre hajítottam, amíg a szekrény ki nem ürült. 125

A vázlatfüzetemnek nyoma veszett. Könny szökött a szemembe, ám egy csapat diák jött a szekrényekhez, én pedig nem voltam hajlandó mások előtt elbőgni magam. Lassan visszapakoltam a holmikat a szekrényembe, és leszedtem a matekkönyvem borítójára tapadt szórólapot. Meghívó volt aznap estére, egy South Beach-i klub jelmezes bulijára, amit a croydeni elit egyik tagja rendezett annak örömére, hogy másnap elmarad a tanítás. Végig sem olvastam, visszaejtettem a földre. Nem illettem oda. Nem illettem én itt sehova. Se Floridába, a napbarnított szőkék és a szúnyogok hada közé. Se a Croydenbe, a fájdalmasan sablonos diákság körébe. Összebarátkoztam ugyan Jamie-vel, de hiányzott Rachel. Öt viszont nem kaphattam vissza. Na jó, csessze meg! Letéptem egy szórólapot egy másik szekrényről, és a táskámba gyűrtem. Nagyon is rám férne egy jó kis buli. A hátsó kapuhoz kocogtam, hogy találkozzam Daniellel. Furcsán menőnek tűnt a croydenes egyenruhában, és szemmel láthatóan vidám volt… amíg arcára ki nem ült a testvéri aggodalom. – Még a szokottnál is morcosabbnak tűnsz – mondta nekem. Beszálltam a kocsiba. – Elhagytam a rajzfüzetemet. – Ó! – felelte. Aztán hozzátette: – Volt benne valami fontos? Leszámítva, hogy tele volt skiccekkel a sulink legdühítőbb és légdögösebb tanulójáról? Nem, nem igazán. Témát váltottam. – Na és te miért tűntél olyan vidámnak, mielőtt elrontottam 126

a jókedvedet? – Vidámnak tűntem? Nem rémlik, hogy vidámnak tűntem volna – válaszolta. Húzta az időt. És átlépte a sebességhatárt. A kilométerórára pillantottam; nyolcvannal hajtott, pedig még rá sem kanyarodtunk a főútra. Danieltől ez nagyon vagány dolog. És nagyon gyanús. – Igenis vidámnak tűntél – sandítottam rá. – Ki vele! – Megyek a ma esti bulira. Döbbenten meredtem a bátyámra. Daniel aztán végképp nem illett oda. – Kivel mész? Elpirult és vállat vont. Ilyen nincs! Csak nem zúgott bele valakibe a suliban? – Kivel?! – faggattam. – A hegedűs lánnyal, Sophie-val. Leesett az állam. – Nem randi lesz – tette hozzá rögtön. – Csak ő is megy, és ott találkozunk. Egy ötlet ütött szöget a fejembe, ahogy lehajtottunk a főútról. – Nem bánod, ha én is jövök? – kérdeztem. Most Danielen volt a sor, hogy megdöbbenjen. – ígérem, hogy nem állok a nagy románcod útjába. – Tudod, épp bele akartam egyezni, de így… – Jaj, ne már! Csak el kéne vinned. – Jó, legyen! És mondd csak, te kivel találkozol? Hm. Nem terveztem, hogy bárkivel is találkozom. Nem akartam mást, csak táncolni, és izzadni, és felejteni, és… – Mi a franc? – suttogta Daniel, ahogy befordultunk az utcánkba. A házunk előtt emberek és híradós furgonok hatalmas gyülekezete torlaszolta el az utat. Daniel meg én 127

egymásra néztünk, és tudtam, hogy ugyanarra gondolunk. Valami baj történt.

128

19 A riporterek hada szétvált előttünk, és Daniel fölhajtott a kocsival a feljárón. A tudósítók megbámultak minket, ahogy elgurultunk mellettük; úgy tűnt, az operatőrök épp összepakolják a felszerelésüket, és a furgonok antennáit is behúzták. Bármi is történt itt, a híradósok már távozni készültek. Amint Daniel leparkolt, kipattantam a kocsiból, és a bejárati ajtó felé vetettem magam, elrohanva anyám és apám kocsija mellett. Igen, apám kocsija is a felhajlón állt. Ilyenkor még nem kellett volna itthon lennie. A hányinger kerülgetett, amikor végre berontottam a házba, nyomomban Daniellel. Elektronikus géppuskaropogás és videojáték háttérzenéje ütötte meg a fülemet, aztán megpillantottam az öcsénket, amint szokás szerint a tévé előtt csücsül a padlón, törökülésben. Lehunytam a szemem, és kitágult orrlyukkal vettem a levegőt, próbáltam lehiggadni, mielőtt szétrobban a szívem. Daniel szólalt meg elsőnek. – Mi a fene folyik itt? Joseph félig hátrafordulva Danielre pillantott, bosszúsan, hogy megzavartuk. – Apa elvállalt valami nagy ügyet. – Kikapcsolnád a játékot? – Egy pillanat, nem akarok meghalni. – Joseph avatárja nekiesett az ellenfelének, és péppé verte a bajszos gazfickót. A szüleink hangtalanul jelentek mega konyhaajtóban. 129

– Kapcsold ki, Joseph! – Anyám kimerültnek hangzott. Az öcsém felsóhajtott, és leállította a játékot. – Mi történt? – kérdezte Daniel. – Az egyik ügyemnek hamarosan megkezdődik a tárgyalása – magyarázta apám –, és ma került nyilvánosságra, hogy én vagyok a vádlott új ügyvédje. Bátyám arca elkomorult, láthatóan értette, miről van szó, én viszont egyáltalán nem. – De hát csak most költöztünk ide – mondtam. – Nem irtó szokatlanul gyors ez? – A szüleim egymásra pillantottak. Egyértelműen lemaradtam valamiről. – Mi van? Mi folyik itt? – Egy barátomtól vettem át az ügyet – válaszolta apa. – Miért? – Mert ő visszalépett. – Oké. – Még mielőtt mi ideköltöztünk. Megemésztettem a hallottakat. – Szóval már azelőtt átvállaltad az ügyet, hogy Floridába költöztünk volna. – Igen. Ennek nem kellett volna, hogy jelentősége legyen, kivéve… Nagyot nyeltem, és feltettem a kérdést, amire előre tudtam a választ: – Mi az? Milyen ügy? – A Palmer-gyilkosság. A homlokomat dörgöltem. Nem volt ez nagy dolog. Apám nem először vállalta el a védelmet gyilkossági ügyben. Igyekeztem úrrá lenni a rám törő hányingeren. Anya előszedegette a spájzból a vacsora hozzávalóit, én pedig minden, de totál minden ok nélkül emberi testrészeket képzeltem el egy tányéron. 130

Megráztam a fejem, hogy kitöröljem belőle ezt a képet. – Miért nem szóltatok nekünk? – kérdeztem apát. Aztán Danielre pillantottam, mert nem értettem, miért ilyen hallgatag. Nem nézett a szemembe. Ó! Csak nekem nem szóltak. – Nem akartuk, hogy aggódnod kelljen miatta. Főleg azok után, hogy… – kezdte apa, ám elharapta a mondatot. – De most, hogy hamarosan kezdődik a tárgyalás, azt hiszem, jobb is így. Emlékszel a barátomra. Nathan Goldra? – kérdezte. Biccentettem. – Amikor megtudta, hogy ideköltözünk, megkérdezte, nem vállalnám-e át az ügyet. A következő pár hétben tartok néhány sajtótájékoztatót. Nem tudom, hogy szerezték meg a riporterek a címünket… Szólnom kellett volna Glóriának, hogy adjon ki közleményt az ügyvédcseréről, ne így szivárogjon ki – mondta apa, leginkább önmagának. És ez mind rendben is lett volna, de utáltam, hogy a szüleim úgy kezelnek, mintha gyenge, törékeny volnék. Arról nem is beszélve, hogy ez nyilván nem kettőjük ötlete volt. Szemernyi kétség sem fért hozzá, hogy anyám, az engem nem hivatalosan kezelő pszichológusom döntötte el, pontosan milyen információ jutott illetve nem jutott el hozzám. Anyához fordultam. – Tudod, elmondhattad volna. – Nem felelt, elbújt a hűtő nyitott ajtaja mögé. Én akkor is folytattam: – Hiányoznak a barátaim, és igen, szörnyű, hogy meghalt ez a lány, de semmi köze ahhoz, ami Rachellel történt. Nem kell titkolnotok előlem ezeket a dolgokat. Nem értem, miért kezeltek úgy, mintha kétéves volnék. – Joseph, menj leckét írni! – szólt anyám. Az öcsém az elmúlt percekben a nappali felé araszolt, és 131

már majdnem elérte a kontrollert, amikor anya rászólt. – De holnap nincs suli! – Akkor is menj a szobádba! – Mi rosszat csináltam? – nyafogott Joseph. – Semmit, csak beszélni szeretnék egy percet a nővéreddel. – Anya – szólt közbe a bátyám. – Ne most, Daniel. – Tudod, mit, anya? Beszélj csak Daniellel! – közöltem vele. – Nekem nincs több mondanivalóm. Anyám nem felelt. Fáradtnak tűnt; gyönyörű volt, mint mindig, de fáradt. A beépített spotlámpák fénye glóriát rajzolt sötét haja köré. Rövid szünet után Daniel újra megszólalt: – Szóval lesz ma este ez a buli, és… – Elmehetsz – mondta anya. – Köszi! Gondoltam, magammal vinném Marát. Anya hátat fordított nekem, és Danielre figyelt. A bátyám rám pillantott, és vállat vont, mintha azt mondaná: Ez a legkevesebb, amit tehetek. Anya habozott, majd azt válaszolta: – De holnap iskola. – Ez persze csak akkor zavarta, amikor rólam volt szó. – Holnap nem lesz tanítás – mondta Daniel. – Hol lesz a buli? – South Beachen – felelte a bátyám. – És végig a húgoddal leszel? – Igen. Nem fogom magára hagyni. Anya apámhoz fordult. – Marcus? – Felőlem elmehet – mondta apa. Anyám ekkor alaposan szemügyre vett. Bennem csöppet 132

sem bízott, a legidősebb, tökéletes gyermekében viszont feltétel nélkül. Dilemma. – Na jó – szólt végül. – De tizenegyre legyetek itthon! Nincs kifogás. El kell ismernem, ez lenyűgöző bizonyítéka volt Daniel befolyásának. Azt nem bírta elfeledtetni velem, mennyire bosszant az anyánk, ám az esély, hogy kijuthatok a házból, és a sulin kívül végre máshova is elmehetek, felvidított. Reménykedtem, hogy ma este talán még szórakozhatok is. Otthagytam a konyhát, elmentem zuhanyozni. A forró víz égette a hátamat, a csempének dőltem, miközben a vízsugár a bőrömre zúdult. Ki kellett találnom magamnak valami jelmezt; nem akartam én lenni az egyetlen, aki béna szerelésben jelenik meg a bulin. Miután lezuhanyoztam, pólót és jóga nacit húztam, majd nekiláttam kibogozni vizes, összegubancolódott hajamat. Tudtam, hogy hiába keresnék jelmeznek való holmit a komódomban vagy a gardróbomban. Ami viszont anyám ruhatárát illeti… Anya általában nadrágkosztümöt vagy szoknyát és blúzt viselt. Mindig maga a megtestesült professzionalizmus, a megtestesült amerikai. De tudtam, hogy a hatalmas, egyszínű ruhatára mélyén rejtőzik valahol egy-két szári. Az most kapóra jött volna. Lábujjhegyen beosontam a szüleim szobájába, és kinyitottam a gardrób ajtaját. Anyáék még mindig a konyhában voltak. Kutatni kezdtem anya holmijai között, hátha találok valami jelmeznek valót. – Mara? Hoppá! Megfordultam. Anyámnak az arcára volt írva a stressz, bőre megfeszült magasan ülő arccsontján. 133

– Csak kerestem valamit, amit felvehetnék – mondtam. – Bocs! – Semmi baj, Mara. Én csak azt szeretném, ha megpróbálnánk… Mély levegőt vettem. – Nem halaszthatnánk a lelkizést későbbre? Daniel azt mondta, nagy lesz a forgalom, és nekem még ki kell találnom, mi legyen a jelmezem. Anya a homlokát ráncolta. Tudtam, mondani akar még valamit, de reméltem, hogy most az egyszer nem erőlteti. Meglepetten láttam, hogy lassan cinkos mosoly ült ki a képére. – Jelmezes buli lesz? – kérdezte. Bólintottam. – Azt hiszem, tudok adni neked valamit – mondta. Elment mellettem, és eltűnt beépített gardróbja mélyén. Néhány perccel később egy ruhazsákkal tért vissza, úgy tartotta a karjában, akár egy kisgyereket, ujjairól pedig egy vészesen magas sarkú szandál lógott. – Ez szerintem pont jó lenne rád. Gyanakodva méregettem a zsákot. – Nem menyasszonyi ruha, ugye? – Nem. – Elmosolyodott, és átadta nekem. – Csak egy régi ruha. Még az édesanyámé volt. Használd a vörös rúzsomat, és tűzd fel a hajad, akkor klasszikus modellként mehetsz a buliba! Az én arcomra is mosoly ült ki, anyámé tükörképeként. – Köszönöm! – mondtam szívből. – Megtennél nekem egyetlen szívességet? Grimaszolva vártam az intést. – Maradj Daniellel! Feszült volt a hangja, ettől bűntudatom támadt. 134

Bólintottam, és újra megköszöntem neki a ruhát, majd visszamentem a szobámba, hogy felpróbáljam. A ruhazsák vastag műanyagja zörgött, miközben kicipzároztam, és sötét, smaragdzöld selyem csillogott benne. Kiemeltem a ruhát a zsákból, és elállt a lélegzetem. Bámulatos volt. Reméltem, hogy jó rám. Bementem a fürdőszobámba, megpróbáltam anélkül kifesteni a szemem, hogy maradandó kárt tennék magamban, ám amikor belenéztem a tükörbe, Claire állt a visszaverődő képem mögött. Rám kacsintott: – Mulassatok jól!

135

20 Kirohantam a fürdőszobából, és leültem az ágyamra. A szám kiszáradt, a kezem remegett. Sikoltani szerettem volna, de lehunytam a szemem, kényszerítettem magam, hogy mélyeket lélegezzek. Claire meghalt. Nem járt itt a fürdőszobámban, és nincs mitől félnem. Csupán az agyam szórakozik velem. Bulira készülök, muszáj felöltöznöm. Mindent csak szépen sorjában. Először is sminkelnem kell. A szobám ajtaján lógó tükörhöz indultam, de megtorpantam. Senki sem járt itt, ismételgettem. Csak a PTSD tréfált meg. De miért kéne kockáztatnom? Halkan végigmentem a folyosón, meg sem álltam a szüleim szobájáig. – Anya? – kérdeztem, és bedugtam a fejem az ajtón. Anyám az ágyán ült, ölében a laptopjával, éppen írt valamit. Felnézett. – Kisminkelnél? – kérdeztem. Mosolya nem is lehetett volna lelkesebb. Betessékelt a fürdőszobájába, és leültetett a pipereasztal elé. Kifordultam a tükörtől, biztos, ami biztos. Tűrtem, ahogy anya kifestette a szemem, ám amikor elővette a rúzsát, leállítottam. – Kösz, nem! A rúzstól bohócnak érzem magam. Tettetett komolysággal bólintott, aztán folytatta a munkát, összecsavarta és feltűzte a hajamat, olyan szorosan, hogy fájt tőle az arcom. Amikor elkészült, azt mondta, hogy nézzem meg magam a tükörben. 136

Rámosolyogtam, noha szívem szerint pont az ellenkezőjét tettem volna. – Tudod, mit? Vakon megbízom benned – mondtam, aztán puszit nyomtam az arcára, és kiszaladtam. – Várj egy pillanatot! – szólt utánam anya. Megálltam, ő pedig kinyitotta az ékszeres dobozát. Kivett belőle egy pár fülbevalót: az egy-egy kis smaragdot gyémántok vették körül. – Atyaúristen! – meredtem az ékszerre. Csodaszép volt. – Anya, én ezt nem… – Csak kölcsönbe adom, nem ajándékba – felelte mosolyogva. – Na, maradj egy kicsit nyugton! Betűzte a fülembe az ékszert. – Kész is vagy – mondta, kezét a vállamra téve. – Gyönyörűen nézel ki. Elmosolyodtam. – Köszönöm, anya! – Szívesen. De nehogy elveszítsd a fülbevalót, jó? Az édesanyámé volt. Bólintottam, és visszamentem a szobámba. Ideje volt megbirkóznom a ruhával. Úgy gondoltam, az lesz a legbiztonságosabb, ha alulról veszem föl: mert akkor rögtön megállhatok, ha az anyag szakadással fenyeget. Legnagyobb meglepetésemre a ruha könnyedén rám jött. Ám elöl és hátul veszélyesen mély volt a kivágása, sokkal többet mutatott belőlem, mint amihez hozzá voltam szokva. Sokkal, de sokkal többet. Most már késő volt visszakozni. Az órára pillantva láttam, hogy már csak öt percem maradt, Danielnek mindjárt indulnia kell a találkájára a kis hegedűművésznővel. Felvettem az anyától kapott cipőt. Egy kicsit szorított, de nem foglalkoztam vele, és alapvetően lábujjhegyen egyensúlyozva 137

kitipegtem az előszobába. Összetalálkoztam Josephfel, aki épp a szobájába tartott. – Aztarohadt, DANIEL! Gyere, nézd meg Marát! Céklavörösre pirultam, félretoltam az útból az öcsémet, és megálltam a bejárati ajtó előtt, noha legszívesebben kirontottam volna a házból, hogy az autóban várjam meg a bátyámat. Ám a kocsikulcs Danielnél volt. Természetesen. Daniel öltönyben lépett ki a folyosóra, nedvesnek tűnő haját hátranyalta, és rögtön megjelent mögötte anyám is. Csak álltak ott, és jóval hosszabb ideig bámultak a kelleténél, miközben én toporogtam, unalmat tettetve, hogy leplezzem a feszengésemet. Végül Daniel szólalt meg. – Hűha, Mara! Úgy nézel ki, mint… mint… – Grimaszt vágva kereste a megfelelő kifejezést. Anya arcán furcsa kifejezés jelent meg, ám el is tűnt, mielőtt beazonosíthattam volna. – Mint egy modell – jelentette ki vidám hangon. – Ö, én azt akartam mondani, hogy mint egy feslett nőszemély. – Gyilkos pillantást vetettem a bátyámra. – De persze a modell is megteszi. – Egyáltalán nem néz ki feslett nőszemélynek, Daniel. – Ó. Tökéletes Uraságot megfeddték. Önelégülten vigyorogtam. – Csodásan nézel ki, Mara. És idősebbnek is, Daniel! – mondta anya, és a bátyám szemébe nézett. – Figyelj oda rá! Ne téveszd szem elől! Daniel tisztelgett. – Parancs, értettem! A kocsiban Daniel indiai zenét kapcsolt be. Tudta, hogy nem vagyok oda értc. – Nem hallgathatnánk valami mást? 138

– Nem. Szúrós szemmel néztem a bátyámat, de ő rám se hederített, miközben kiállt a felhajtóról. Nem beszéltünk, amíg el nem értünk a főútig. – Na és te mégis minek vagy öltözve? – kérdeztem, miközben besoroltunk a rengeteg kocsi mögé. – Bruce Wayne-nek. – Aha. – Egyébként bocsánatot kérek. – Habozott, nem vette le a szemét az útról. – Amiért nem szóltam neked apa ügyéről. – Nem feleltem.– Anya megkért, hogy ne szóljak róla. Egyenesen előremeredtem. – És te persze engedelmeskedtél. – Anya azt hitte, ez a helyes. – Örülnék, ha végre leállna. Daniel vállat vont, és az út hátralevő részében hallgattunk. Araszoltunk a forgalomban, amíg rá nem fordultunk a Lincoln útra. Lenyűgöző volt. Neonfény ragyogta be az utcát, amelyen egyszerű és cifra épületek sorakoztak. Pucckirálynők illegették magukat a járdán, hiányos öltözetű élvhajhászok mellett. Az utcán lehetetlen volt megállni, de végül a klub közelében találtunk egy fizetős parkolót, ahol botrányosan magas térítés fejében elfoglalhattunk egy helyet. Kiszálláskor megcsikordult a lábam alatt a törött üveg, aminek szilánkjai az egész járdát beborították. Lassan és óvatosan mentem Daniel mögött, mert tudtam, hogy elég egyetlen botlás, és pofára eshetek az üveggel meg csikkel borított betonon, tönkretéve a normális, kamaszos kiruccanásomat. Na meg a ruhát. Sorba álltunk a klubnál, és vártuk, hogy beengedjenek. Amikor elértünk a klisésen muszklis kidobóemberhez, 139

kifizettük neki a beugrót, ő pedig teketóriázás nélkül pecsétet nyomott a kezünkre. A kordonon átjutva beléptünk Daniellel a lüktető klubba, és jól láttam, hogy a bátyám magabiztossága megcsappant. Legalább abban egyenrangúak voltunk, hogy bulizás terén egyikünk sem szerzett nagy tapasztalatot. A termet faltól falig megtöltötte a vonagló tömeg. Egy ütemre rázták magukat körülöttünk, miközben vállvetve átnyomultunk köztük. Az öltözékek ledérsége őszintén lenyűgözött: egy csapat buja angyalka, kisördög és tündérke tipegett tűsarkúban a bárpult felé, behúzva a hasukat, és kidüllesztve csillámos dekoltázsukat. Döbbenten fedeztem fel köztük Annát. Általában ízléses ruházatát elképesztően hiányos angyalszerkóra cserélte, természetesen glóriával és szárnnyal kiegészítve. Elvetette a sulykot a sminkkel, a pushup melltartóval meg a tűsarkúval, és úgy festett, mint aki jó úton halad, hogy egy kapuzárási pánikos könyvelő macája legyen. Karon fogtam a bátyámat, és ő a bárpult másik vége felé vezetett, ahová megbeszélte a találkát rajongása tárgyával. Miközben a csajt vártuk, felismertem a hangszóróból dübörgő remix alapjául szolgáló számot, és elmosolyodtam. Daniel néhány perccel később megkocogtatta a vállam, én pedig követtem a tekintetét: egy filigrán alkatú, szőke lányt nézett vigyorogva, aki szerelői kezeslábast húzott, és festéket kent az arcára, mintha maszatos lenne. A bátyám nevét tátogta vagy sikította – lehetetlen volt megállapítani a különbséget. A zene minden más hangot elnyomott itt. A lány állig érő haja lobogott, miközben felénk igyekezett. Amikor odaért hozzánk, Daniel a füléhez hajolt, hogy bemutasson engem, nekem meg azt ordította: – Ő Sophie! 140

Bólintottam, és a lányra mosolyogtam. Helyes volt. Daniel ízlése jónak bizonyult. – Szia, örvendek! – üvöltöttem. – Mi? – üvöltötte vissza. – Örvendek! Arckifejezése elárulta, hogy továbbra sem hall engem. Ennyit az ismerkedésről. A zene lassabb ritmusra váltott, és Sophie elhúzta tőlem Danielt, be a tömeg sűrűjébe. A bátyám felém fordult – nyilván a jóváhagyásomra várva én pedig intettem, hogy menjen csak. De amikor eltűnt, kezdtem kínosan érezni magam. Odahúzódtam a bárpulthoz, ahol úgysem szolgáltak volna ki, és rádöbbentem, hogy az ittlétemnek nincs semmi célja vagy értelme. Mégis mire számítottam? Táncolni jöttem, meg azért, hogy a bátyámmal legyek, aki valaki mással találkozott itt. El kellett volna hívnom Jamie-t. Hülye voltam. Így most nem marad más választásom, mint a tömegbe vetni magam, és nekiállni vonaglani. Mert az kicsit se lenne fura., á, dehogy! Reménytelenül hátradöntöttem a fejem, és a fémpult tompa szélének dőltem. Amikor kihúztam magam, két srác is szemkontaktust teremtett velem: egyikük a Miami Heat kosárcsapat mezét viselte, a másik meg egy állandóan félmeztelen, idióta valóságshow-sztárnak öltözött, reméltem, hogy legalább ironikus szándékkal. Totál nem izgattak. Elfordítottam a fejem, ám a szemem sarkából láttam, hogy egyre közelebb araszolnak. Csöppet sem kecsesen benyomultam a tömegbe, és alig úsztam meg, hogy a képembe könyököljön egy csaj, akinek jelmezét csakis úgy lehetne leírni, hogy „ribis griffendéles”. Borzalom. Amikor végre elértem a túlsó falhoz, végigpásztáztam a 141

tömeget, szemügyre vettem a szinte meztelen testeket meg a jelmezeket, és kíváncsi voltam, észreveszek-e valakit a suliból, aki nem borzalmasan fest. Észrevettem. Noah rendesen fel volt öltözve, és mintha nem is viselt volna jelmezt. Úgy láttam, hogy a meleg dacára sötét farmer és kapucnis pulcsi van rajta. És egy lánnyal beszélgetett. Egy döbbenetesen szép csitrivel, aki tündérszárnyat viselt, és csillogó miniruhája szinte egyáltalán nem takarta hosszú lábát. Furcsamód ismerősnek tűnt, de nem bírtam hova tenni; valószínűleg ő is a sulinkba járt. Noah elmélyülten hallgatta, bármit is mondott éppen, és a csaj mögött jelmezes lányok félköre ácsorgott: ördög, macska, angyal meg egy… répa? Nahát. A zöldséges csajszi szimpi volt, de a többieket máris utáltam. Pontosan ebben a pillanatban Noah felemelte a fejét, és észrevette, hogy bámulom. Nem bírtam megfejteni az arckifejezését, még akkor sem, amikor odahajolt a tündérke füléhez, és mondott valamit. A lány felém perdült; Noah a vállához nyúlt, hogy visszafordítsa maga felé, ám a csaj addigra már a szemembe nézett. Vihogott, és a szája elé kapta a kezét, majd elfordult tőlem. Noah gúnyt űzött belőlem. A megalázottságról felkavarodott a gyomrom, és gombócot éreztem a torkomban. Elfordultam, és átfurakodtam a testek között, amelyek áthatoltak a privát szférám határán. Akármennyire is idevágytam ma este, most már haza akartam menni. Megtaláltam Danielt, és a fülébe üvöltöttem, hogy nem érzem jól magam, aztán megkérdeztem, nem tudná-e Sophie hazavinni. Daniel aggódott; ragaszkodott hozzá, hogy hazavigyen, de én hallani sem akartam róla. Esküdöztem, 142

hogy csak friss levegőre van szükségem, így aztán végül a kezembe nyomta a kocsikulcsot, és elengedett. Magamba fojtottam a megalázottságomat, és a kijárat felé siettem. Miközben átverekedtem magam a tömegen, úgy hallottam, mintha valaki a nevemet kiabálta volna a hátam mögött. Megtorpantam, nagyot nyeltem, és annak ellenére, amit a józan eszem diktált, hátrafordultam. Senki sem jött utánam.

143

21 Mire visszaértem a házunkba, összeszedtem magam. Ha nemcsak hogy Daniel nélkül, hanem ráadásul kisírt szemmel jövök haza, az sokat rontott volna a helyzeten, és ugye anyámmal csak most kezdtem végre dűlőre jutni. De amikor leparkoltam a feljárón, nem láttam anya kocsiját. Ahogy apámét sem. A villany sem égett a házban. Fogalmam sem volt, hol lehetnek a szüleim. A bejárati ajtóhoz mentem, és nyújtottam a kezem, hogy a zárba dugjam a kulcsot. Az ajtó kinyílt. Anélkül, hogy hozzáértem volna. Dermedten álltam, az ujjaim pusztán centikre voltak a kilincstől. Csak bámultam, szívem a torkomban dobogott, és lassan fölemeltem a fejem. Végignéztem az ajtón. Semmi szokatlant nem láttam. Talán egyszerűen csak elfelejtették bezárni. Fél kézzel betoltam az ajtót, egészen a falig, megálltam a küszöbön, és belestem a sötét házba. Az előszobában, a nappaliban meg az étkezőben nem égett a villany, bár a sarkon túlról, a konyha felől kiszűrődött egy kis fény. Ott nyilván égve hagyták a lámpát. Körbejárt a tekintetem. A festmények még mindig a falon lógtak. Az antik, ébenfa és gyöngyház spanyolfal ugyanott állt, mint amikor elmentem. Minden a helyén volt. Mély levegőt vettem, becsuktam magam mögött az ajtót, és gyorsan felkapcsoltam a kültéri világítást. Így már jobb volt. Bementem a konyhába, hogy egyek valamit, észrevettem a 144

hűtő ajtaján lévő üzenetet.

Moziba vittük Josephet. Fél 11 körül jövünk. Az órára pillantva láttam, hogy még csak kilenc. Nyilván csak nemrég mentek el. Valószínűleg Joseph hagyta el utolsónak a házat, és elfelejtette bezárni az ajtót. Nem nagy ügy. A hűtőbe bámultam. Joghurt. Csokis tej. Uborka. Maradék lasagne. Fájt a fejem, eszembe juttatva az ezernyi hullámcsatot, amit anyám a hajamba tűzött. Fogtam egy joghurtot meg egy kanalat, aztán bementem a szobámba átöltözni. Ám abban a pillanatban, hogy a folyosóra léptem, megtorpantam. Amikor elhagytuk a házat Daniellel, minden családi fénykép a bal oldali falon lógott, jobbra pedig három üvegajtó volt. Most viszont az összes fotó a jobb oldalon volt. Az üvegajtók pedig a balon. A kibontott joghurt kiesett a kezemből, szanaszét loccsant, a falra is jutott belőle. A kanál csörömpölt a padlón, és a hang magamhoz. térített. Rossz estém volt. Képzelődöm. Kihátráltam a folyosóról, berohantam a konyhába. Gyorsan leakasztottam a sütő fogójáról egy konyharuhát. Azt hajtogattam, hogy amikor visszamegyek a folyosóra, minden a helyen lesz. Visszamentem a folyosóra. Minden a helyén volt. Meg sem álltam a szobámig, becsuktam magam mögött az ajtót, és lerogytam az ágyra. Zaklatott voltam. Nem lett volna szabad kimozdulnom itthonról; egyáltalán nem volt 145

szükségem bulizásra. Az egész csak szorongást meg stresszt váltott ki belőlem, és valószínűleg PTSD-s hallucinációt okozott. Muszáj lehiggadnom. Meg kell szabadulnom ettől a szereléstől. Először is lerúgtam a magas sarkúmat. A lábam nem szokott hozzá ilyen gyötrelemhez, így amint levetettem a szandált, mintha az egész testem megkönnyebbülten sóhajtott volna lel. Mindenem fájt; a sarkam, a vádlim. a combom. Mielőtt a ruhát levettem volna, bementem a fürdőszobámba, és megnyitottam a kád csapját. Reméltem, hogy a meleg víz majd kilazítja az izmaimat. Majd ellazít engem. Felkapcsoltam a melegítőlámpát, a színes izzó vörös fénnyel vonta be a fehér csempét és a mosdót, kissé az anyaméh érzetét keltve. A víz zubogása elnyomta a gondolataimat, és belélegeztem a kádból gomolygó gőzt. Nekiláttam kihúzogatni a hullámcsatokat, és letettem őket a mosdó szélére, úgy gyülekeztek ott, akár a vékony, fekete hernyók. Visszamentem a gardróbba, hogy levegyem a ruhát, de aztán megdermedtem. Egy nyitott doboz hevert a gardrób padlóján. Nem emlékeztem arra, hogy levettem volna a polcról. Nem rémlett, hogy az ideköltözésünk óta letéptem volna a ragasztószalagot a füléről, hogy kinyissam. Tényleg én hagytam elöl? Ezek szerint. Letérdeltem a doboz mellé. Ezt hozta el anyám a korházba. A régi életem maradékai – jegyzetek, rajzok, könyvek, a régi rongybaba, ami csecsemőkorom óta megvolt – alatt egy csomó, gumival lazán átkötött fényképet találtam. Néhány kép padlóra hullott, és felvettem az egyiket. A fotó tavaly nyáron készült. Úgy láttam magam előtt a megszületését, mintha épp akkor történt volna. Rachel meg én egymáshoz simítottuk az, arcunkat, a lencsébe néztünk, ő 146

tartotta elénk a fényképezőgépét. Nevettünk, nyitott szájjal, fogunk megcsillant a napfényben, a szél belekapott izzó hajtincseinkbe. Hallottam a zár kattanását, ahogy létrejött a lenyomat a filmen. Utóbbihoz Rachel ragaszkodott azon a nyáron, mert meg akarta tanulni, hogyan kell előhívni. Aztán a kép elsötétedett, mintha visszaváltott volna negatívba, így kettőnket fehér csontváznak láttam. Óvatosan letettem a fotót az üres asztalra, visszaraktam a dobozt a gardróbba, és becsuktam az ajtót. Amikor észleltem a csöndet, elállt a lélegzetem. Elhátráltam a gardróbtól, és belestem a fürdőszobába. A csap el volt zárva. Egyetlen vízcsöpp hullott le belőle, ám a némaságban bombarobbanásnak hangzott. A kád túlcsordult, így a kerámiacsempe tükörként verte vissza a fényt. Nem emlékeztem, hogy elzártam volna a csapot. De ezek szerint elzártam. De akkor sem akartam beszállni a kádba. Levegő után kapkodva fogtam két törülközőt, és a padlóra terítettem őket. Elsötétedtek, ahogy magukba szívták a vizet, és másodpercek alatt átáztak. A víz elért a lábamig. Tudtam, hogy először is ki kell húznom a dugót. Óvatosan odaléptem a kádhoz, pedig belső hangom azt üvöltötte: rossz ötlet! Áthajoltam a perem fölött. A smaragdos-gyémántos fülbevaló a kád alján csillogott. A fülcimpámhoz kaptam. Igen, az ékszer kiesett a fülemből. Hallani véltem anyám hangját: De nehogy elveszítsd, jó? Az édesanyámé volt. Szorosan lehunytam a szememet, és próbáltam mély levegőt venni. Amikor kinyitottam a szemem, elszántam magam, hogy bátor leszek. Óvatosan bedugtam az ujjamat a vízbe. Nem történt 147

semmi. Persze hogy nem. Hiszen csak egy kád volt. A fényképek elterelték a figyelmemet, és hagytam túlfolyni a vizet, aztán elzártam, anélkül, hogy emlékeztem volna rá. Minden rendben van. Bedugtam a kezem a vízbe. Egy másodpercre gondolkodni sem bírtam. Könyök alatt nem éreztem semmit. Mintha a karomnak az a része nem is létezett volna. Aztán égető fájdalom mart a bőrömbe, a csontjaimba, belülről kifelé és kívülről befelé. Hangtalan sikolyba torzult a szám, és küszködve próbáltam kihúzni a kezem, de nem ment. Meg sem bírtam mozdulni. Összerogytam a kád mellett. Anyám ott talált rám, egy órával később.

– Mit mondtál, hogy történt? – A sürgősségis orvos velem egykorúnak tűnt. Betekerte gézzel alkarom vörös, feldagadt bőrét, miközben én fogcsikorgatva küzdöttem a sikoltozás ellen. – Kádban. – Csak ennyit tudtam kinyögni. Az orvos és anyám egymásra néztek. – Jó sokáig lehetett a vízben a kezed – mondta a doki a szemembe nézve. – Ezek nagyon komoly égési sebek. Mit mondhattam volna? Hogy direkt ellenőriztem a vizet, mielőtt belenyúltam volna, és akkor nem éreztem forrónak? Hogy amikor belenyúltam, úgy éreztem, mintha valami megragadott és nem eresztett volna? Láttam az orvos szemében, hogy őrültnek tart: hogy azt hiszi, direkt csináltam. Hiába is próbáltam volna megmagyarázni a dolgot. Úgyhogy inkább elfordítottam a fejem. Nem sokra emlékeztem abból, hogyan jutottam a kórházba, 148

csak arra, hogy Joseph meg a szüleim velem voltak. És szerencsére nem emlékeztem arra, ahogy anyám felsegít a fürdőszoba padlójáról, se arra, ahogy kitámogat a kocsihoz, pedig nyilván így történt. Szinte rá sem bírtam nézni. Amikor az orvos végzett a kötözéssel, kihívta anyámat a folyosóra. A karomat gyötrő fájdalomra koncentráltam, hogy ne kelljen arra gondolnom, hol vagyok. A fertőtlenítőszag eltöltötte az orromat, a korházi lég beszivárgott a bőröm alá. Összeszorítottam a szám a hányinger ellen, és az ablaknak dőltem, hogy a hűvös üveg az arcomhoz érjen. Apám nyilván még a papírokat töltögette ki, mert Joseph egyedül üldögélt és várt odakint. Olyan kicsinek tűnt. És mozdulatlannak. A földre szegezte a szeméi, és az arca… Istenem! Iszonyú rémült volt az arca. Elszorult a torkom. Bepillantást nyertem abba, mennyire retteghetett Joseph, amikor legutóbb kórházba kerültem, és végig kellett néznie, ahogy a nővérét elnyeli egy betegágy. És most, nem egészen három hónappal később, megint itt kötöttünk ki. Megkönnyebbülés öntött el, amikor anyám végre visszatért, hogy kivigyen a kórteremből. A hazaúton mind a négyen mélyen hallgattunk. Mire hazaértünk, Daniel már otthon volt. Amint beléptem az ajtón, hozzám rohant: – Mara, jól vagy? Bólintottam. – Csak megégettem magam. – Beszélni szeretnék egy kicsit Marával, Daniel – mondta anyám. – Majd utána bemegyek hozzád. – Fenyegetően csengett a hangja, ám a bátyám láthatóan nem zavartatta magát emiatt, sokkal inkább értem aggódott. Anya végigment előttem a folyosón a szobámig, és leült az 149

ágyamra. Én egy székre huppantam. – Megszervezem, hogy holnap beszélhess valakivel – közölte. Bólintottam, miközben Joseph rémült arca jelent meg lelki szemeim előtt. Az öcsém még csak kisfiú, bőven elég neki az a sok minden, amin keresztülment miattam. És az égési sérülés, a tükör, a nevetés meg a rémálmok után… talán ideje lenne hallgatnom anyámra. Talán tényleg segít, ha elbeszélgetek valakivel. – Az orvos azt mondta, hogy a másodfokú égéshez sokáig kellett a víz alatt tartanod a karodat. És ki se húztad volna, ha nem találok rád? – kérdezte nyersen. – Mégis mi ütött beléd, Mara? Megsemmisülten válaszoltam. – Én csak meg akartam fürdeni, de a fülbevaló… – Elakadt a lélegzetem. – A fülbevaló, amit kölcsönadtál nekem, beleesett a kádba. Ki akartam venni, addig nem húzhattam ki a kád dugóját. – És kivetted? – kérdezte anya. A fejemet csóváltam. – Nem. – Elcsuklott a hangom. Anya a homlokát ráncolta. Odalépett hozzám, és a fülcimpámhoz nyúlt. Éreztem, hogy kivesz a fülemből egy ékszert. A smaragdos-gyémántos fülbevaló hevert a tenyerében. A másik cimpámhoz emeltem a kezem; abban is benne volt a függő. Kivettem a fülbevalót, és anyám tenyerébe helyeztem, miközben könnyek szöktek a szemembe. Az egészet csak képzeltem.

150

22 – Mara Dyer? – szólított az asszisztens. Felálltam. A magazin, amit igazából nem is olvastam, a földre esett, és pont egy korhatáros fényképnél nyílt ki, amelyen két pucér modell mászott rá egy elegáns öltönyt viselő színészre. Igencsak sikamlós nézegetnivaló egy pszichiáter rendelőjében. Felkaptam a magazint, és visszatettem a dohányzóasztalra, aztán odamentem az ajtóhoz, amire a mosolygó asszisztens mutatott. Beléptem. A doktornő levette a szemüvegét, és az asztalára tette, miközben felkelt a székéből. – Örvendek a szerencsének, Mara. Rebecca Maillard vagyok. – Kezet fogtunk. Felmértem az ülőhelyek választékát. Egy karosszék. A kötelező kanapé. Egy irodai szék. Valószínűleg már az is valamiféle teszt volt, hogy mit választok. Az irodai székre ültem le. Maillard doktornő elmosolyodott, és keresztbe tette a lábát. Vékony volt. Anyám korabeli. Talán még ismerték is egymást. – Szóval, mi szél hozott ma ide, Mara? – kérdezte. Kinyújtottam bekötözött kezemet. Maillard doktornő megemelt szemöldökkel várta, hogy megszólaljak. Így hát megszólaltam. – Megégettem magam. – Mármint úgy érted, hogy véletlenül megégtél, vagy hogy szándékosan megégetted magad? 151

Gyors felfogása volt a nőnek. – Véletlenül égtem meg, de az anyám azt hiszi, hogy direkt égettem meg magam. – Hogy történt? Mély levegőt vettem, és meséltem neki a kádról meg a fülbevalóról. A nyitva talált bejárati ajtóról viszont nem. Ahogy a gardróbomban lévő dobozról sem, amit nem emlékszem, hogy elővettem volna. Csak szép sorjában. – Történt már ilyen korábban is? – Milyen? – Szemügyre vettem a könyvespolcát: az elmekórtani diagnosztikai kézikönyv, gyógyszertani szakkönyvek, tudományos folyóiratok. Nem láttam semmi érdekeset vagy szokatlant. Bárki rendelőjében ülhettem volna. Teljesen személytelen volt. A doktornő habozott, mielőtt felelt volna. – Tegnap este kerültél először kórházba? Hunyorogva sandítottam rá. Inkább hangzott ügyvédnek, mint pszichiáternek. – Miért kérdezi, ha már úgyis tudja a választ? – Nem tudom a választ – közölte Maillard doktornő zavartalanul. – Nem mondta el az anyám? – Elmondta, hogy nemrég költöztetek ide, mivel trauma ért téged odahaza, Rhode Islandben, de nem volt lehetőségem hosszasan beszélgetni vele. Át kellett tennem egy másik páciensem időpontját későbbre, hogy ilyen gyorsan fogadni tudjalak. – Sajnálom – szabadkoztam. Maillard doktornő a homlokát ráncolta. – Nincs mit sajnálnod, Mara. Én csupán azt remélem, hogy tudok neked segíteni. 152

Azt én is reméltem, de kezdtem kételkedni benne. – És hogy segítene? – Hát először is elárulhatnád, hogy kerültél-e már máskor is kórházba – válaszolta, és összekulcsolta az ölében a kezét. Biccentettem. – Miért? – Egyszerűen csak fesztelen érdeklődéssel nézett. Semmit sem írt le. – Egy balesetben meghaltak a barátaim. Köztük a legjobb barátnőm. Én is ott voltam, de nem sérültem meg. Értetlennek tűnt. – Akkor miért kerültél kórházba? – Három napig öntudatlan voltam. – A szám mintha nem akarta volna a „kóma” szót formálni. – És a barátaid – mondta lassan – hogy haltak meg? Próbáltam válaszolni, elismételni az anyámtól hallott szavakat, de nem sikerült kimondanom őket. Megakadtak a torkomban, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni velük. A csönd egyre kínosabbra nyúlt, miközben én küszködve beszélni igyekeztem. Maillard doktornő felém hajolt. – Semmi baj, Mara – mondta. – Nem muszáj elmondanod. Mély levegőt vettem. – Őszintén szólva nem emlékszem, hogy haltak meg. Bólintott. Sötétszőke hajának egy tincse a homlokába hullott. – Oké. – Oké? – Kétkedő tekintetet vetettem rá. – Ennyi? A doktornő kissé elmosolyodott, barna szemében kedves tekintet ült. – Ennyi. Ebben a szobában semmi olyanról nem muszáj beszélned, amiről nem akarsz beszélni. 153

Egy kicsit felkaptam a vizet. – Semmi kifogásom nincs ellene, hogy beszéljek erről. Csak nem emlékszem rá. – És azzal sincs semmi baj. Néha az elménk megvéd minket bizonyos dolgoktól, amíg készen nem állunk arra, hogy megbirkózzunk velük. A kelleténél jobban aggasztott a felvetése. – Én úgy érzem, készen állok megbirkózni ezzel. A füle mögé simította a haját. – Az is rendben van. Mikor történt mindez? Gondolkodtam egy kicsit: nehéz volt számon tartani az idő múlását. – Azt hiszem, néhány hónapja. Talán decemberben. Most először láttam változást Maillard doktornőn. Meglepettnek tűnt. – Az nem volt valami régen. Vállat vontam, és elfordítottam a fejem. Tekintetem a helyiség sarkába tévedt, egy műnek látszó növényen megcsillant a napfény. Kíváncsi voltam, tényleg műanyag-e. – Szóval hogy vagy a költözés óta? Kis mosoly bujkált a szám sarkában. – Mármint úgy érti, azonkívül, hogy megégettem magam? Maillard doktornő rám vigyorgott. – Azonkívül. Tudtam, hogy ez a beszélgetés száz különféle módon játszódhat le. Maillard doktornőt megfizették azért, hogy rám figyeljen: ez volt a munkája. Csak egy munka. Amint hazamegy a családjához, ott már nem Maillard doktornő. Hanem anyu. Vagy talán Becca. Valaki más, akárcsak az én édesanyám. És eszébe sem jutok, amíg viszont nem lát. De okkal voltam ott nála. A bevillanó emlékekkel – az 154

álmokkal – meg tudtam birkózni. A hallucinációkat el tudtam viselni. Ám a megégés emelte a tétet. Josephre gondoltam, meg hogy milyen rémültnek, kicsinek és elveszettnek tűnt a kórházban. Soha többé nem akartam őt olyannak látni. Nagyot nyeltem, és belevágtam. – Azt hiszem, történik velem valami. – Az én nagy bejelentésem. Nem változott az arckifejezése. – Mit gondolsz, mi történik veled? – Nem tudom. – Legszívesebben felsóhajtottam és a hajamba túrtam volna, de ellenálltam a kísértésnek. Fogalmam sem volt, hogyan értelmezné az ilyen gesztusokat a dokinéni, és nem akartam rossz jelzést adni. – Na jó, fussunk neki máshogy! Miért hiszed, hogy történik veled valami? Miből gondolod ezt? Küszködtem, hogy a szemébe tudjak nézni. – Néha olyan dolgokat látok, amik igazából nincsenek is ott. – Miféle dolgokat? Hol is kezdjem? Úgy döntöttem, fordított időrendi sorrendben haladok. – Hát már mondtam: azt hittem, hogy az anyukámtól kölcsönkapott fülbevaló beleesett a kádba, pedig igazából a fülemben volt. A doktornő bólintott. – Folytasd csak! – És mielőtt elmentem tegnap este a buliba, az egyik halott barátomat láttam a tükörben. – Bumm! – Milyen buliba mentél? Meglepetten bámultam rá. Ha Maillard doktornő meg is döbbent a kijelentésemtől, nem mutatta ki. 155

– Egy… egy jelmezes buliba? – Nem szándékosan hangsúlyoztam kérdésként. – Elkísért valaki? Bólintottam. – A bátyám, de ő valaki mással találkozott ott. – Kezdett melegem lenni a szobában. – Ezek szerint egyedül voltál a bulin? Felvillant előttem Noah képe, amint a tündérkével sutyorog. De még mennyire, hogy egyedül. – Igen. – Sokat jársz szórakozni, mióta ideköltöztetek? A fejemet ráztam. – Tegnap este ruccantam ki először. Maillard doktornő kissé elmosolyodott. – Ezek szerint megterhelő lehetett. Erre felhorkantam. Nem bírtam megállni. – Mihez képest? A doktornő megemelte a szemöldökét. – Mondd meg te! – Ahhoz képest, hogy meghalt a legjobb barátnőm? Vagy hogy teljesen ismeretlen helyre kellett költöznöm? Vagy hogy már rég megkezdődött a tanév, mire az új suliba jöttem? Vagy hogy kiderült, apám olyasvalakit véd, akit egy kamaszlány meggyilkolásával vádolnak? Ez a gondolat teljesen váratlanul ütött szöget a fejembe. Minden előzmény nélkül. Elhessegettem. Elszántam magam, hogy nem fog zavarni apám munkája. Nem hagyhattam, hogy ennyire kiakadjak: tudtam, ha anyám észreveszi, hogy stresszelek apa ügye miatt, akkor a végén még eltiltja tőle, pedig ez volt apám első megbízása, mióta ideköltöztünk. És mivel most már mindhárom gyereküket magániskolába járatták, 156

valószínűleg nagy szükségük volt a pénzre. Már épp eléggé elcsesztem az életüket. Úgy döntöttem, ezt az ügyet nem említem meg Maillard doktornőnek. Az itt elhangzottak bizalmasak voltak, de akkor is. A doktornő komoly arccal szólalt meg. – Igazad van – mondta, és hátradőlt a székén. – Hadd kérdezzem meg: tegnap este láttál először olyasvalamit vagy olyasvalakit úgy, hogy igazából nem volt ott? Megráztam a fejem, kissé megkönnyebbültem, hogy a beszélgetés más irányba terelődött. – Beszélnél nekem a többi dologról, amit láttál? Nem sok kedvem volt hozzá. Szórakozottan tépkedtem elnyűtt farmerom varrását, tudva, milyen őrültségnek hangzik majd, amit mondok. Tudva, milyen őrültnek tűnök már így is. De azért kimondta m. – Láttam egyszer a suliban Jude-ot, a volt pasimat. – Mikor? – Legelső nap. – Miután láttam beomlani a matektermet. Miután Claire először feltűnt a tükörben. Az ajkamba haraptam. – Szóval igencsak feszült voltál már eleve. Bólintottam. – Hiányzik Jude? Váratlanul ért a kérdése. Mit felelhettem volna erre? Amikor ébren voltam, alig gondoltam Jude-ra. Amikor pedig álmodtam… az nem volt valami kellemes. A földre szegeztem a szemem, reméltem, hogy Maillard doktornő nem veszi észre az elpirulásomat, szégyenem egyetlen jelét. Jól tudtam, hogy rossz ember vagyok. – Az ilyen dolgok néha bonyolultak, Mara – mondta. Ezek szerint mégis észrevette. – Amikor elveszítünk valakit, aki 157

fontos volt a számunkra, előfordul, hogy az érzelmek egész skáláját éljük át. Fészkelődtem a széken. – Nem beszélhetnénk valami másról? – Beszélhetünk, de én nagyon szeretnék még egy kicsit ennél a témánál maradni. Mesélnél nekem egy picit kettőtök kapcsolatáról? Lehunytam a szemem. – Nem volt valami komoly. Csak pár hónapig jártunk együtt. – De az a pár hónap jó volt? Megfontoltam a kérdést. – Oké – váltott témát Maillard doktornő. Nyilván az arcomra volt írva a válasz. – Na és milyen volt a kapcsolatod a legjobb barátnőddel? Őt is láttad a halála óta, igaz? A fejemet csóváltam. – Nem, Claire-t láttam, ő csak tavaly költözött Laureltonba. Jude… a pasim… az ő testvére volt. Jóban volt Rachellel. A doktornő összehúzta a szemét. – Rachellel. A legjobb barátnőddel? Bólintottam. – De Claire veled nem volt jóban? – Nem igazán. – Rachelt pedig nem láttad azóta. Nemet intettem. – Van még valami? Láttál bármi mást, amit nem kellett volna? Hallottál olyasmit, amit nem lett volna szabad? Rásandítottam. – Például hangokat a semmiből? – Egyértelműen úgy gondolta, hogy őrült vagyok. A doktornő vállat vont. 158

– Vagy akármit. Lehajtottam a fejem, és próbáltam elnyomni egy ásítást. Nem sikerült. – Néha. Néha úgy hallom, mintha a nevemen szólítanának. Maillard doktornő bólintott. – Hogy alszol mostanában? – Nem jól – vallottam be. – Rémálmaid vannak? Annak is lehet nevezni őket. – Igen. – Emlékszel rájuk? Megdörgöltem a tarkómat. – Néha. Néha arról az éjszakáról álmodom. – Szerintem nagyon bátor dolog, hogy mindezt elárulod nekem. – Ezt egyáltalán nem lekezelően mondta. – Nem akarok örült lenni – mondtam neki. Őszintén. – Nem hinném, hogy őrült vagy. – Szóval normális olyasmit látni, ami nincs is ott? – Ha valakit nagy trauma ért, akkor igen. – Még akkor is, ha nem emlékszem rá? Maillard doktornő megemelte a szemöldökét. – Egyáltalán nem? A homlokomat dörzsöltem, aztán kontyba fogtam a hajamat. Nem feleltem. – Szerintem kezdesz emlékezni rá – mondta a doktornő. – Szép lassan, és olyan módon, hogy az emlékek feldolgozása ne tegyen kárt az elmédben. És bár szeretném ezt alaposabban feltárni, ha úgy döntesz, hogy újra eljössz hozzám, azt gondolom, lehetséges, hogy Jude és Claire azért jelennek meg előtted, mert az elméd így fejezi ki a hozzájuk fűződő kétes érzelmeidet. 159

– Szóval mit csináljak? Hogy vessek véget ennek? – kérdeztem. – Hát, ha szeretnél újra eljönni hozzám, akkor beszélhetünk a terápiás stratégia kialakításáról. – Gyógyszer nem lesz? – Gondoltam, anyám nem véletlenül hozott el pszichiáterhez. Nyilván úgy okoskodott, hogy a nehéztüzérségre lesz szükség. És a tegnap este után nem igazán szállhattam vitába vele. – Nos, általában felírok gyógyszert a terápia részeként. De rajtad áll. Ajánlhatok neked pszichológust, ha egyelőre nem akarod megpróbálni a gyógyszeres kezelést. Vagy belevághatunk, és meglátjuk, hogy reagálsz rá. Annyi minden történt velem, mióta ideköltöztünk – az álmok, a hallucinációk –, hogy kíváncsi voltam, vajon valami pirula tényleg megszabadítana-e az egésztől. – Maga szerint segítene? – A gyógyszer önmagában? Talán. De kognitív viselkedésterápiával együtt valószínűleg hamarabb javulna a helyzet, bár az is határozottan hosszadalmas folyamat. – Kognitív viselkedésterápia? Maillard doktornő bólintott. – Segít megváltoztatni a gondolkodásmódodat. Megbirkózni mindazzal, amit látsz. Amit érzel. És a rémálmaiddal is. – Az emlékeimmel – helyesbítettem. Aztán szöget ütött valami a fejembe. – És mi van… mi van, ha csak vissza kéne emlékeznem? A doktornő kissé előrehajolt a széken. – Az is része lehet a megoldásnak, Mara. De ez nem olyasmi, amit erőltetni lehet. Az elméd már dolgozik az ügyön, a maga módján. 160

Szám sarka vigyorra húzódott. – Szóval nem fog hipnotizálni vagy ilyesmi? Maillard doktornő rám mosolygott. – Attól tartok, nem. Bólintottam. – Anyám sem hisz a hipnózisban. A doktornő elővette a recepttömbjét, és ráírt valamit. Letépte a lapot, és átnyújtotta a receptet. – Kérd meg anyukádat, hogy váltsa ki ezt neked! Ha szeretnéd szedni, az remek. Ha nem, az is rendben van. De lehet, hogy csak néhány hét elteltével hat. Viszont az is lehet, hogy pár nap alatt hatni kezd. Mindenki másként reagál rá. Nem bírtam kibetűzni Maillard doktornő kézírását. – Zoloft? A fejét csóválta. – Nem szeretek kamaszoknak SSRI antidepresszánst felírni. – Hogyhogy? Maillard doktornő az asztalán lévő naptárt tanulmányozta. – Több kutatás is összefüggést tárt föl kamaszoknál az SSRI-k szedése és az öngyilkosság között. El tudsz jönni jövő csütörtökön? Végiggondoltam a napokat. – Igazság szerint hamarosan nagy számonkérés lesz a suliban. A jegyeim jelentős százaléka azokon a vizsgákon múlik. – Az komoly nyomás. Felnevettem. – Hát igen, gondolom. A doktornő fogta a szemüvegét, és föltette. – Mara, nem gondoltál még arra, hogy esetleg szüneteltesd 161

egy kicsit a sulit? Felálltam. – Hogy egész nap csak üldögéljek, és arra gondoljak, mennyire hiányzik Rachel? Eldobjam magamtól a lehetőséget, hogy időben érettségizzek? Teljesen lemaradjak mindennel? – Jogos. – Maillard doktornő mosolygott, és szintén felállt. A kezét nyújtotta, meg is ráztam, de nem bírtam a szemébe nézni. Túlságosan zavarba jöttem az iménti önsajnáló kitöréstől. – De azért próbáld kerülni a stresszt! – mondta a doktornő, majd vállat vont. – Már amennyire lehetséges. Ami a PTSD-s hallucinációkat leggyakrabban kiváltja, az maga a stressz. És hívj fel, ha túl vagy a vizsgákon, főleg, ha a gyógyszerszedés mellett döntesz. Persze előbb is hívhatsz, ha szükséged lenne rám. – Átnyújtotta a névjegy-kártyáját. – Örülök, hogy megismertelek, Mara. Köszönöm, hogy eljöttél hozzám – Én köszönöm! – feleltem, és komolyan gondoltam. Anyám odakint várt rám, amikor kiléptem a rendelőből. Meglepő módon nem faggatott. Átnyújtottam neki a receptet, de amint elolvasta, feszült képet vágott. – Mi a baj? – kérdeztem. – Semmi – felelte, és a vezetésre koncentrált. Hazafelé beugrott egy gyógyszertárba. A kocsiba visszaülve letette kettőnk közé a papírzacskót. Kinyitottam a zacskót, és megnéztem a pirulás üveget. – Zyprexa – olvastam fel. – Az meg mi? – Segíthet, hogy egy kicsit könnyebben tudj boldogulni – felelte anya, és továbbra is csak az utat bámulta. Ez nem volt válasz. Semmi mást nem mondott egész hazaúton. Otthon bevitte magával a házba a zacskót, én pedig 162

egyenesen a szobámba mentem. Bekapcsoltam a számítógépemet, és beírtam a Google-be, hogy „Zyprexa". A találatok közül rákattintottam a legelső honlapra – aztán leizzadtam. A Zyprexa antipszichotikum volt, pszichózis kezelésére.

163

23 Fogalmam sem volt, hogyan viselkedjek másnap az órán Noah-val. A jelmezes buli mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna, megszégyenülésem viszont frissnek érződött. Hálás voltam a kötelező hosszú ujjú blúzért: legalább egész jól eltakarta a bal karomon lévő kötést. Anyám átment bogyófelelősbe, és mielőtt aznap reggel suliba indultam volna, kiutalta nekem a kodeines fájdalomcsillapítót. Minden porcikám sajgott, de nem vettem be a pirulát, és egyelőre a Zyprexa szedését sem akartam elkezdeni. Szükségem volt rá, hogy tiszta legyen a fejem. Amikor irodalomóra előtt beléptem az osztályba, Noah már ott volt. A pillantásunk találkozott egy másodpercre, majd a földre sütöttem a szemem, és elsiettem mellette. Muszáj megtudnom, mi van Mabellel – tényleg csak egy hét telt el, mióta rátaláltam? –, és ki kell fundálnom, hogyan fogadtassam el a kutyát a szüleimmel, figyelembe véve, mi minden történt mostanában. De fogalmam sem volt, hogy hozzam fel a témát Noah-nak, hogy beszéljek vele az után a buli után. Leültem egy padba a terem túloldalán, ám ő felállt, utánam jött és helyet foglalt mögöttem. I.eib tanárnő belefogott az órába. Én meg azon kaptam magam, hogy a padon kocogtatom a ceruzámat. Noah az ujjait ropogtatta mögöttem, felőrölve az idegeimet. Amikor kicsöngettek, átfurakodtam a diákok között, életemben először alig vártam, hogy eljussak matekra. Noah megőrjítette a lányokat, én viszont már eleve őrült voltam. 164

Meg kellett szabadulnom ettől. Meg kellett szabadulnom tőle. Ahogy Jamie oly okosan megmondta: volt nekem elég bajom így is. Matekon végre viszontlátom Jamie-t, és ettől a gondolattól annyira megkönnyebbültem, hogy még el is mosolyodtam. Fülig. Ám a jókedvem nem tartott sokáig; Noah utolért. – Szia! – köszönt, és kecses, hosszú léptekkel felzárkózott mellém. – Szia! – Rá sem néztem. Kérdezz rá a kutyára! Kérdezz rá a kutyára! Keresgéltem a szavakat, de csak a fogamat csikorgattam. – Mabel nincs valami jól – szólalt meg Noah nyugodt hangon. Görcsbe rándult a gyomrom, és egy picit lassítottam. – Rendbe fog jönni? – Azt hiszem, de jobb lesz, ha egy darabig még nálunk marad, hogy anyám a gondját viselhesse – mondta, és megdörgölte a tarkóját. – Nem bánod? – Nem – feleltem, és a másik vállamra vettem a táskámat. – Biztos úgy lesz a legjobb. – Azt akartam kérdezni… – kezdte Noah, majd a hajához emelte a kezét, és a tincseit csavargatta. – Anyám tudni szeretné, nem tarthatnánk-e meg Mabelt. Anyu nagyon megszerette. Feléje sandítottam. Vagy nem vette észre bekötözött kezemet, vagy ügyet sem vetett rá. Mintha semmi sem érdekelte volna. Zárkózottnak tűnt. A szavai egyáltalán nem illettek a hangneméhez. – Persze te találtad a kutyát – mondta –, szóval úgy lesz, ahogy te akar… – Jó lesz így – vágtam közbe. Emlékeztem, hogy bújt 165

Mabel a mellkasához, amikor Noah a karjába vette. Sokkal jobb lesz neki náluk. Tuti biztos. – Mondd meg anyukádnak, hogy felőlem oké. – Láttalak a bulin, már ott meg akartam kérdezni, de aztán elmentél. – Más dolgom volt – feleltem, és nem néztem a szemébe. – Aha. Mi a baj? – kérdezte, és továbbra is közönyösnek hangzott. – Semmi – feleltem. – Nem hiszem. – Nem érdekel. – Nem igaz. – Na jó. Akkor ebédelj velem! – mondta lazán. Haboztam, őrlődtem az igen és a nem között. – Nem – mondtam végül. – Miért nem? – Együtt tanulok valakivel – vágtam rá. Reméltem, hogy Jamie megteszi nekem ezt a szívességet. – Kivel? – Mit érdekel az téged? – kérdeztem élesen. Amennyi érdeklődést Noah a társalgás iránt mutatott, olyan erővel akár a molekuláris fizikáról is beszélgethettünk volna. – Azt én sem igazán értem – közölte Noah, és elsétált. Vissza se nézett. Helyes. Rajzórán a bekötözött kezemet vetettem papírra, pedig elméletben arcokat kellett volna alkotnunk. És amikor eljött az ebédidő, mégsem kerestem meg Jamie-t, inkább a magányt választottam. A szekrényemhez menet elővettem a magammal hozott banánt, meghámoztam, és beleharaptam, lassan mélyesztve fogamat a gyümölcs húsába. Örültem, hogy 166

megszabadultam Noah-tól. Sőt, megkönnyebbülést éreztem, és kinyitottam a szekrényemet. Aztán megláttam a lapot. Összehajtogatták, hogy beférjen a szekrény résén, és most ártatlanul hevert a könyveim halmának tetején. Egy vastag papírlap, rajta a nevemmel. Savmentes, hófehér lap. Vázlatfüzet lapja. Széthajtogattam a lapot, és azonnal felismertem az egyik Noah- ról készült rajzomat. A papír másik oldalán egyszerűen az állt:

Nálam van valamid. Gyere ebédszünetben az automatákhoz, ha vissza akarod kapni. Elöntött a hév. Noah ellopta a rajzfüzetemet? Hirtelen dühöm meglepett. Még soha életemben nem ütöttem meg senkit, de egyszer mindent el kell kezdeni. Ezt a gondolatot azzal nyomatékosítottam, hogy visszhangzó, fémes csattanással jól bevágtam a szekrényem ajtaját. Nem is emlékszem, hogy kerültem a lépcső aljába. Egyik percben még a szekrényem előtt álltam, a másikban már az automaták felé tartottam. És ekkor borzalmas gondolat hasított belém: mi van, ha nem is Noah volt az? Ha valaki más nyúlta le a füzetemet? Mint például… jaj, ne! Például Anna. Elképzeltem, amint a csaj röhögőgörcsben fetrengve mutogatja a Noah-ról készült skicceimet a haverjainak. És tényleg, amikor odaértem, Anna állt az automaták előtt, és átlagosan szép arcán önelégült, megelégedett vigyorral várt rám. Aidennel az oldalán elállta az utamat, csak úgy áradt belőle a káröröm. 167

Amikor megláttam őket, még mindig szilárdan hittem, hogy meg tudom oldani a helyzetet. Anna szemétkedése szinte már meg sem lepett. Ami viszont meglepett, az a több tucat diák volt, akik összegyűltek az automatáknál, hogy a katasztrófa tanúi lehessenek. És amitől megállt bennem az ütő, az Noah látványa volt, aki szintén ott állt, fiú és lány imádói gyűrűjében. Abban a pillanatban rádöbbentem Anna áskálódásának mértékére. Felfordult a gyomrom, ahogy felfogtam, miért van itt mindenki, miért van itt maga Noah. Anna azóta tervezgette ezt az egész cirkuszt, amióta csak Noah a legelső nap szóba állt velem. Anna fekete Mercedesének hajtottam neki majdnem a múlt héten: nyilván látta, ahogy kiszállok Noah kocsijából. És most már nem is hiányzott más a csaj porondmesteri szerepéhez, csupán a cilinder meg a monokli. Jaj, Anna! Alábecsültelek. Mindenki rám szegezte a tekintetét. Tudtam, hogy most én jövök. Ha egyáltalán beszállok a játékba. Végigsvenkeltem az egybegyűlteken, és a lehetőségeimet mérlegeltem. Végül egyszerűen ránéztem Annára, némán hecceltem, hogy szólaljon meg. Aki elsőnek megszólal, az veszít. Anna nem okozott csalódást. – Ezt keresed? – csicseregte ártatlanul, és feltartotta a vázlatfüzetemet. A füzetért nyúltam, de elrántotta előlem. – Te szemétláda – szűrtem a szót a fogam között. Anna döbbenetet mímelt. – Na de Mara! Hogy mondhatsz ilyet? Én egyszerűen csak visszaadok egy elhagyott tárgyat a jogos tulajdonosának. Hiszen te vagy a jogos tulajdonosa, nem? – kérdezte, és 168

kinyitotta a vázlatfüzetet, hogy megnézze, mi van a borító belső oldalára írva. – „Mara Dyer” – olvasta fel. – Az ugyebár te vagy – hangsúlyozta, és csúfos vigyorral tetézte a kijelentést. Nem szóltam semmit. – Aiden volt olyan rendes, hogy magához vette, miután véletlenül ott hagytad matekórán. Aiden mintegy végszóra elmosolyodott. Nyilván kicsórta a táskámból a füzetet. – Igazából ellopta. – Jaj, dehogy, Mara. Biztosan gondatlanságból hagytad el – mondta Anna, és cöcögött. Most, hogy övé volt a rivaldafény, Anna nekilátott átlapozni a vázlat füzetemet. Jól tudtam, hogy ha megütöm a csajt, Aiden csak magához ragadná a füzetet, és Noah akkor is meglátná, mi mindent rajzoltam. És mi tagadás, még soha életemben nem ütöttem meg senkit. Különben is, mit mondhatnék, amivel enyhíthetném a kárt? A rajzok olyan élethűek voltak, olyan imádattal vetettem papírra Noah-t, hogy abban a másodpercben elárulnák iránta való rajongásomat, amint nyilvánosságra kerülnek. Teljesen megszégyenülnék, és Anna pontosan tudta ezt. Előre belepirultam a vereségbe, meg a nyakam is céklavörös lett. Nem tehettem semmit, el kellett szenvednem az érzelmi megkopasztást, ott kellett állnom, miközben elevenen megnyúznak az egész iskola előtt, míg Anna meg nem részegül a túladagolt kegyetlenségtől. De elszántam magam, hogy miután végzett, elveszem tőle a rajzfüzetemet. Mert az enyém volt, és vissza akartam kapni. Nem akartam látni Noah arcát, amikor Anna végre arra az oldalra lapozott, ahol először szerepelt a fiú. Ha meglátom, hogy Noah gúnyosan vigyorog vagy mosolyog vagy nevet 169

vagy grimaszol, azt nem bírtam volna ki, márpedig nem sírhattam itt el magam. Így hát Annára szegezett szemmel figyeltem, ahogy szinte vibrálva a kárörömtől odalejt Noahhoz, hogy megmutassa neki a vázlatfüzetet. A tömeg összetömörült, a szedett-vedett félkör helyett ék alakot vettek föl, Noah-val az élen. – Noah? – búgta. – Anna – felelte ő szenvtelenül. A csaj lapozgatni kezdett a füzetben, és hallottam, ahogy a suttogás mormolássá erősödik, aztán valaki hangosan felröhögött a kunyhó túloldalán, de utána csönd lett. Anna szép lassan lapozott, és akár egy gonosz tanító néni, olyan szögben tartotta a füzetet, hogy az összegyűlt tömeg a lehető legjobban ráláthasson. Muszáj volt, hogy mindenki vethessen egy hosszú, ábrándos pillantást a megszégyenülésemre. – Ez itt annyira hasonlít rád – búgta Noah-nak, és hozzásimult. – Hát igen, nagyon tehetséges a csajom – felelte Noah. Megállt a szívem. Annának megállt a szíve. Mindenkinek megállt a szíve. Egy árva szúnyog zümmögése is obszcénnak hangzott volna a csöndben. – Na ne már – suttogta végül Anna, de még ez is elég hangos volt, hogy mindenki meghallja. A csaj egy centit sem mozdult. Noah vállat vont. – Beképzelt hülye vagyok, és Mara a kedvemben jár. – Rövid szünet után hozzátette: – Csak annak örülök, hogy nem a másik vázlatfüzetre tetted rá a mohó kis mancsodat. Na, az kínos lett volna. – Ajka gúnyos mosolyra húzódott, és leszállt a piknikasztalról, amin ült. – De most már kurvára szállj le 170

rólam! – közölte higgadtan a döbbenettől elnémult Annával, miközben eltolta magától, és durván kirántotta a kezéből a vázlatfüzetet. És odasétált hozzám. – Menjünk! – mondta finoman, miután mellém lépett. Teste óvón súrolta a vállamat meg a karomat. Aztán felém nyújtotta a kezét. Kézen akartam fogni Noah-t, és szembe akartam köpni Annát, és tökön akartam rúgni Aiden Davist. Végül a civilizáltság nyert, és miután minden egyes idegszálamat megerőltettem, hogy reagáljon az agyam által küldött jelre, Noah kezébe tettem az enyémet. Mintha elektromos áram futott volna végig az ujjaimtól a görcsbe rándult gyomromig. És ennyi volt, ilyen egyszerűen lettem én teljesen, totálisan és abszolút: Az övé.

Egyikünk sem szólt, amíg a ledöbbent és lenyűgözött diáksereg halló- és látótávolságán kívül nem értünk. A kosárlabdapálya melletti padhoz érve Noah megállt, végül csak elengedett. Üresnek ereztem a kezemet, de alig jutott időm megemészteni a veszteséget. – Jól vagy? – kérdezte Noah halkan. Bólintottam, és elnéztem mellette. Zsibbadt volt a nyelvem. – Biztos? Megint bólintottam. – Egész biztos? Rámeredtem. – Jól vagyok – erősködtem. – Ez az én csajom! 171

– Nem vagyok a csajod – vágtam vissza, csípősebben, mint akartam. – Oké, vettem – felelte Noah, és furcsa tekintettel nézett rám.– Szóval, engem rajzolgatsz… Nem tudtam, mit feleljek, így inkább nem mondtam semmit. – Tetszem neked – folytatta végül. – Nagyon tetszem neked. – Igyekezett nem vigyorogni. – Nem. Utállak – válaszoltam, remélve, hogy ha kimondom, akkor úgy is lesz. – És mégis engem rajzolgatsz. – Noah-t cseppet sem lombozta le a kijelentésem. Ez kész gyötrelem volt; valahogy még annál is rosszabb, mint ami az előbb történt, pedig most kettesben maradtunk. Vagy talán éppen azért, mert kettesben maradtunk. – Miért? – kérdezte. – Mit miért? – Mit mondhattam volna? „Noah, annak dacára, hogy seggfej vagy, bár talán pont azért, szeretném letépni rólad a ruhát, és a gyerekeid anyja lenni. Pszt, ez titok!’’ – Minden miért – felelte. – Kezdjük ott, hogy miért utálsz engem? Aztán folytasd, amíg el nem jutsz a rajzos részig! – Igazából nem utállak – vallottam be megsemmisülten. – Tudom. – Akkor meg miért kérdezed? – Mert azt akartam, hogy valld be – mondta aljas vigyorral. – Megtörtént - hagytam rá reménytelenül. – Végeztünk? – Te vagy a világ leghálátlanabb embere – álmélkodott. – Igazad van – feleltem szenvtelenül. – Köszönöm, hogy kihúztál a csávából! Mennem kell. – Elindultam. – Ne siess úgy! – Noah az ép csuklóm után kapott, és 172

finoman megfogta. Visszafordultam felé, émelyítően kalapált a szívem. – Még mindig van egy kis problémánk. Értetlenül néztem rá. Továbbra is fogta a csuklómat, és az érintése akadályozta az agyműködésemet. – Mindenki azt hiszi, hogy együtt járunk – mondta Noah. Ó! Kiút kell neki. Még szép, hiszen valójában tényleg nem járunk együtt. Én csak… nem is tudom, mit jelentettem én neki. Lenéztem a földre, dacos gyerekként böködtem tornacsukám orrával a kikövezett utat, miközben próbáltam kitalálni, mit is feleljek. – Majd hétfőn mondd azt a haverjaidnak, hogy szakítottál velem! – javasoltam végül. Noah elengedte a csuklómat, és őszintén értetlennek tűnt. – Mi? – Ha bemeséled nekik, hogy a hétvégén szakítottál velem, előbb-utóbb mindenki el fogja felejteni. Mondd azt, hogy sose hagytalak békén, vagy valami – magyaráztam. Noah oldalra bicentette a fejét. – Én nem egészen erre gondoltam. – Oké – mondtam, nem igazán értve az egészet. – Bármit is akarsz, belemegyek, jó? – Vasárnap. – Tessék? A vasárnap az, amit akarok. A szüleim szerveztek valamit szombatra, de vasárnap ráérek. Még mindig nem értettem. – És? – És te velem fogod tölteni a napot. Nem erre számítottam. – Tényleg? – Tényleg. Tartozol nekem – közölte. És igaza volt; 173

tartoztam neki. Noah-nak semmit sem kellett volna tennie, hogy valóra váltsa Anna vágyát és az én rémálmomat; egyszerűen ülhetett volna ott, vállat vonva és bámulva. Az is elég lett volna, hogy totál megszégyenüljek az egész suli szeme láttára. Mégsem így tett. Megmentett, és fogalmam sem volt, miért. – Van értelme megkérdeznem, mit kell majd csinálnom miattad vasárnap? – Nem igazán. Oké. – Van értelme megkérdeznem, mit fogsz csinálni velem? Ördögien vigyorgott. – Nem igazán. Csodás. – Kell majd hozzá biztonsági szó? – Az csakis rajtad múlik. – Noah lehetetlenül közel húzódott, csupán centikre volt tőlem. Néhány szeplő bújt meg az állán növekedő borosta közt. – Gyengéd leszek – tette hozzá. Elakadt a lélegzetem, ahogy félig leeresztett szemhéja alól sandított rám, a vesztemet okozva. Hunyorogva néztem rá. – Gonosz vagy. Válaszul elmosolyodott, és felemelte mutatóujját, hogy gyengéden megbökje orrom hegyét. – Te meg az enyém vagy – közölte, azzal elsétált.

174

24 Suli után Daniel a hátsó kapunál várt rám. Átvette másik vállára tömött iskolatáskáját. – Nocsak, kit látnak szemeim? Csak nem a suli legújabb híressége? – Ilyen gyorsan terjednek errefelé a hírek? – kérdeztem, de közben észrevettem, hogy a többi croydenes diák igencsak bámul, miközben Daniel kocsija felé tartottunk. – Épp ellenkezőleg, drága hugicám. Csak félórával a kis párbajotok vége után hallottam hírét – felelte a bátyám, ahogy a Civicjéhez értünk. – Akarsz beszélni róla? Felvihogtam, miközben kinyitottam a kocsiajtót, és beültem. – Nem. Daniel egy másodpercen belül már mellettem ült. – Noah Shaw, mi? – Azt mondtam, nem. – Mikor történt ez? – A nem az nem. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy a segítségem nélkül is elengednek anyáék hazulról ezzel a sráccal? – Továbbra sem akarok beszelni róla. Daniel kihajtott a parkolóból. – Valami azt súgja, hogy be fogod adni a derekad – mondta, és egész hazaúton mosoly ült a képen. Baromi idegesítő volt. Amint leparkolt a behajtón, kiugrottam a kocsiból, kis híján észre sem vettem, hogy az öcsénk a 175

szomszéd kertjét a miénktől elválasztó bokrok tövében guggol. Daniel már be is ment a házba. Odamentem Josheph-hez. Már tegnap is úgy tűnt, hogy jól van. Mintha az egész kórházas ügy meg sem történt volna. Biztosítani akartam, hogy ez így is maradjon. – Szia! – mondtam, és odaléptem hozzá. – Mit… A fekete macska, amit az öcsém simogatott, résnyire húzta össze sárga szemét, és rám fújt. Hátraléptem. Joseph továbbra is guggolva megfordult. – Megijeszted! Védekezve emeltem föl a kezem. – Bocs! Nem jössz be? A macska halk nyávogást hallatott, aztán elrohant, öcsém felállt, és az ingébe törölte a kezét. – De, most már igen. A házba lépve az előszobában lévő asztalra dobtam a táskámat, ügyet sem vetve arra, hogy valamely azonosítatlan tárgy megreccsen benne, és bementem a konyhába. Megcsörrent a telefon. Joseph szaladt felvenni. – Dyer rezidencia – szólt bele roppant hivatalosan. – Tartsa, kérem! – mondta, majd letakarta a beszélőt. Irtó vicces volt. – Téged keres, Mara – közölte. – Egy fiúúúú – dalolászta. Látványosan a plafonra meredtem, de kíváncsi voltam, ki hívhat. – A szobámban veszem fel – mondtam, mire Joseph vihogásban tört ki. Borzalmas volt. Miután kikerültem a látóteréből, futva tettem mega maradék távolságot a szobámig, és felvertem a telefont. – Halló? – Halló – felelte Noah, amerikai akcentust mímelve. De ezt 176

a hangot bárhol felismertem volna. – Hogy szerezted meg a számomat? – fakadtam ki gondolkodás nélkül. – Ezt úgy hívják, kutakodás. – Hallani véltem önelégült vigyorgását a telefonban. – Vagy zaklatás. Noah kuncogott. – Tündéri vagy, mikor szemétkedsz. – Te viszont nem – feleltem, de akaratom ellenére elmosolyodtam. – Mikor menjek érted vasárnap? És mi a pontos címed? Arról szó sem lehetett, hogy Noah találkozzon a családommal. Onnantól kezdve mindenki emiatt rágná a fülemet. – Nem kell értem jönnöd – mondtam sietve. – Figyelembe véve, hogy fogalmad sincs, hova megyünk, nekem pedig eszem ágában sincs elárulni neked, szerintem nagyon is érted kell mennem. – Találkozhatnánk valahol a városközpontban. Noah derűsen felelt. – Megígérem, hogy kivasalom a nadrágomat, mielőtt bemutatnál a családodnak. Még virágot is hoznék a jeles alkalomra. – Úristen! Könyörgök, csak azt ne! – Aztán arra gondoltam, talán az őszinteség lesz a legjobb megoldás. – A családom meg fogja keseríteni az életem, ha idejössz. – Ismertem őket, mint a rossz pénzt. – Gratulálok: ezzel csak még csábítóbbá tetted a lehetőséget! Mi a címed? – Nem is tudod, mennyire utállak. – Add fel, Mara! Tudod, hogy úgyis rá fogok jönni. 177

Legyőzötten felsóhajtottam, és megadtam neki a címet. – Tízre ott leszek. – Ó! – mondtam meglepetten. – Valamiért azt hittem, hogy ez nappali program. – Nagyon vicces. Reggel tízre, édes. – Nem alhat az ember lánya jó sokáig hétvégén? – Te úgysem alszol sokat. Találkozunk vasárnap, és ne hülye cipő legyen rajtad! – mondta Noah, és letette, mielőtt válaszolhattam volna. Csak álltam ott, és a telefont bámultam. Noah annyira idegesítő volt. Mégis izgatott remegés futott át rajtam. Én és Noah. Vasárnap. Csak mi ketten. Anyám bedugta a fejét a szobába, és megszólalt, a frászt hozva rám. – Apa ma hazaér vacsorára. Tudnál segíteni a terítésben? Vagy nagyon fáj a karod? A karom. Az anyám. Azt sem tudtam, anya elenged-e egyáltalán Noah-val jelen állapotomban. – Mindjárt megyek – feleltem, és letettem a telefont. Ezek szerint mégiscsak Daniel segítségére szorulok. Végigsiettem a folyosón, és besurrantam a bátyám szobájába. Az ágyán heverészett, egy könyvet olvasott. – Hali! – mondtam. – Hali! – Fel se nézett. – Szóval, a segítségedre lenne szükségem. – Na ne mondd, mégis miben? A lehető legjobban igyekezett megnehezíteni a dolgomat. Csúcs. – Noah-val kéne találkoznom vasárnap. – Daniel elnevette magát. – Örülök, hogy szórakoztatlak. – Bocsánat, én csak… Én csak le vagyok nyűgözve, ez 178

minden. – Istenem, Daniel, tényleg ilyen rusnya volnék? – Jaj, ne már! Nem így értettem. Le vagyok nyűgözve, hogy egyáltalán hajlandó vagy kimozdulni itthonról. Ez minden. Duzzogva felemeltem a karom. – Szerintem anya soha többet nem fog elengedni engem sehova. Daniel erre végre rám nézett. – Szerda este iszonyúan be volt rágva, de most, hogy te végre, tudod, szóba állsz valakivel, azt hiszem, segíthetek. – Vigyora fülig ért. – Mármint, ha beavatsz a részletekbe. Ha bárki hatni tudott anyánkra, az Daniel volt. – Jó, legyen. Mire vagy kíváncsi? – Előre tudtad, hogy ez lesz? – A rajzfüzetem szerdán tűnt el. – Ügyes próbálkozás. Na és mi van azzal, amikor Shaw szinte az egész iskola előtt kijelentette, hogy rajta gyakoroltad az aktrajzolást? Felsóhajtottam. – Az totál meglepetésként ért engem is. – Én is így gondoltam, amikor hírét vettem. Mármint, most komolyan. Szinte el se hagytad a házat mostanában… – Elharapta a mondatot, de én tisztán hallottam mindazt, amit nem mondott ki: szinte el se hagytad a házat mostanában, kivéve, amikor elmenekültél egy buliból, kórházba kerültél, vagy pszichiáterhez mentél. Megtörtem a kínos csöndet. – Szóval segítesz vagy sem? Daniel oldalra döntötte a fejét, és elmosolyodott. – Tetszik neked Shaw? 179

Ez elviselhetetlen volt. – Tudod, mit? Felejtsd el! – Sarkon fordultam, hogy kimenjek. Daniel felült. – Jól van, jól van. Segítek. De csak mert bűntudatom van. – Odajött hozzám. – Szólnom kellett volna neked apa ügyéről. – Hát akkor vegyük úgy, hogy kvittek vagyunk – feleltem. És elmosolyodtam. – Ha segítesz megteríteni az asztalt.

– Szóval, mi a különleges alkalom? – kérdeztem apámtól aznap este, a vacsoránál. Kérdő pillantást vetett rám. – Mióta ideköltöztünk, csak kétszer jöttél haza ilyen korán. – Á! – Apa elmosolyodott. – Hát, jó napom volt az irodában. – Evett egy falat currys csirkét, és nagyot nyelt. – Kiderült, hogy az ügyfelünk ártatlan. Az úgynevezett szemtanú kábé százéves. El fog vérezni a keresztkérdések alatt. Anya felállt, és a konyhába indult. – Ez remek, Marcus – mondta elmenőben, és rám nézett. Gondosan megőriztem higgadt arckifejezésemet. – De tényleg, mit mondhatnék? Lassiternek van alibije. A közösség jeles tagja. Az egyik legelismertebb ingatlanfejlesztő Dél-Floridában, több százezer dollárral támogatott környezetvédő csoportokat… – Az nem totál oximoron? – kotyogott közbe Joseph. Daniel a kisöcsénkre vigyorgott, aztán ő is rákezdte. – Szerintem Josephnek igaza van. Talán csak kamu az egész. Mármint, a pasas ingatlanfejlesztő, és olyan csoportokat támogat, amik gyűlölik? Nyilván csak a látszat kedvéért csinálja: valószínűleg elnyerte vele a bíró jóindulatát 180

az óvadék kiszabásánál. Arra jutottam, én is beszállok, csak hogy fenntartsam a látszatot. – Egyetértek. Úgy hangzik, mintha a pasas rejtegetne valamit. – Sikerült kellően vidám hangot megütnöm. Anyám még a hüvelykujját is felmutatta nekem a konyhából. Küldetés teljesítve. – Na jó – szolt apám –, észreveszem ám, amikor összeesküdtök ellenem. De ez nem valami vicces, gyerekek. Egy férfit gyilkossággal vádolnak, pedig a bizonyíték nem stimmel. – De apa, neked nem az a dolgod, hogy ezt mondd? – Szállj le róla, Joseph! Ne hagyd magad, apa! – buzdította Daniel apánkat. Amikor viszont apa elfordult, Daniel a kisöcsénkre kacsintott. – Én azt szeretném tudni - szólalt meg anyánk, amikor apa kinyitotta a száját, hogy válaszoljon a heccelésre –, vajon hova megy jövőre egyetemre a legidősebb fiam. És ezzel Daniel került a figyelem középpontjába. Kötelességtudóan jelentést tett arról, hogy szerinte melyik egyetemekre fog bekerülni, én pedig csak fél füllel hallgattam, miközben még egy kis basmati rizst lapátoltam a tányéromra. Már ettem is belőle egy kicsit, amikor észrevettem, hogy valami lehullik a villám fogai közt. Valami apró. Valami fakó. Valami mozgó. Dermedtem abbahagytam a rágást, és a tányérra szegeztem a tekintetemet. Fehér nyűvek kúsztak-másztak a porcelánon, félig elborította őket a curryszósz. A szám elé kaptam a kezem. – Jól vagy? – kérdezte Daniel, majd megevett egy villányi 181

rizst. Elkerekedett szemmel néztem rá, még mindig tele volt a szám, aztán megint lepillantottam a tányéromra. Nem voltak rajta nyűvek. Csak rizs. De én akkor sem bírtam nyelni. Felkeltem az asztaltól, és lassan végigmentem a folyosón. Amint befordultam a sarkon, a fürdőszobába rohantam, és kiköptem az ételt. Remegett a térdem, kivert a víz. Hideg vizet loccsantottam sápadt, izzadt arcomba, és megszokásból belenéztem a tükörbe. Jude állt mögöttem, ugyanaz a ruha volt rajta, mint azon az éjszakán, amikor utoljára láttam, és mosolyából nem sütött semmi melegség. Nem kaptam levegőt. – El kéne terelned a figyelmed erről a helyről – mondta, én pedig a vécéhez fordultam, és kidobtam a taccsot.

182

25 Vasárnap reggel a vekker ébresztett. Döbbenten riadtam fel. Egyáltalán nem emlékeztem, mikor aludhattam el. Még mindig ugyanazt viseltem, amit tegnap este. Egyszerűen csak fáradt voltam. És talán egy kicsit izgultam amiatt, hogy Noah-val készültem találkozni. Talán. Egy kicsit. A ruhatáramra koncentráltam, és felmértem a lehetőségeimet. Szoknya: nem. Hosszabb vagy rövidebb ruha: tuti nem. Maradt a farmer. Felvettem egy vén, elnyűtt farmert, aztán előkaptam a komódból az egyik kedvenc pólómat, és belebújtam. Szívem vad kalapálása éles ellentétben állt a többi testrészem tunya mozgásával, amivel aznap reggel beslattyogtam a konyhába, mintha minden normális lett volna. Mert minden normális is volt. Anyám éppen kenyérszeleteket rakott a pirítóba. – Reggelt, anya! – Teljesen higgadtan csengett a hangom. Gondolatban megtapsoltam magam. – Jó reggelt, édesem! – Elmosolyodott, és szűrőpapírt vett elő a kávéfőzőhöz. – Jó korán fölkeltél. – Füle mögé simította rövid haja egy tincsét. – Igen. – Tényleg korán keltem. És anyám nem tudta, miért. Szerda óta próbáltam kitalálni, hogyan említsem meg anyának a mai, előttem is homályos tervemet, de egyszerűen semmi nem jutott eszembe. És most már nem sok volt hátra Noah érkezéséig. 183

– Van mára valami terved? Eljött az idő. – Aha, igen, van. – Csak lazán. Nem nagy ügy. – Mit tervezel? – A konyhaszekrényben keresgélt, így nem láttam az arcát. – Nem is tudom. – Ez volt az igazság; tényleg nem tudtam, bár a szülők általában nem ezt szeretik hallani. Pláne nem az én szüleim. Pláne nem az anyám. – És kivel mész? – kérdezte. Ha egyelőre nem is gyanakodott, tudtam, hogy hamarosan fog. – Egy sráccal a suliból… – mondtam, és elhalt a hangom, miközben felkészültem a vallatásra. – Szeretnéd elvinni a kocsimat? Mi? – Mara? Pislogtam. – Bocs… Azt hittem, azt mondtam: „mi?” Mi? – Azt kérdeztem, nem akarsz-e az Acurával menni. Ma nincs rá szükségem, te meg most már nem szeded a kodeint. Daniel nyilván állta az alku ráeső részét. Mindenképp megakartam kérdezni később, hogy sikerült kiügyeskednie ezt. Inkább nem kötöttem anyám orrára, hogy már napok óta nem szedtem a kodeint. Az égési sebem még mindig fájt, de péntek óta enyhült egy kicsit. És a kötés alatt nem is volt olyan rossz a helyzet, mint amitől féltem. A sürgősségis doki azt mondta, valószínűleg heges marad a karom, de a hólyagok mintha már gyógyulásnak is indultak volna. Kezdetnek nem rossz. – Kösz, anya, ez… de igazából a srác jön értem. Itt is lesz úgy… – Az órára néztem. Basszus. – öt perc múlva. 184

Anyám félém fordult, meglepetten pillantott rám. – Jó lett volna, ha előbb szólsz – mondta, és gyorsan megnézte magát a mikro ajtajának tükröződő felületén. – Szuperül nézel ki, anya. Noah valószínűleg úgyis csak dudálni fog, vagy valami. – Elfogott a kísértés, hogy én is rápillantsak a mikro ajtajára, de nem akartam kockáztatni, ki tudja, ki nézne vissza rám a hevenyészett tükörből. Inkább töltöttem magamnak egy pohár narancslevet, és leültem a konyhaasztalhoz. – Itthon van apa? – Nem, elment az irodába. Miért? Mert ezek szerint eggyel kevesebb tanúja lehet közelgő megszégyenülésemnek. Ám mielőtt ezt a gondolatot elfogadható mondanivalóvá alakíthattam volna, Daniel vonult be a konyhába. Nyújtózkodott, ujja hegye a mennyezethez ért. – Anya – szólt köszönésként, és arcon puszilta anyánkat, miközben a hűtőszekrényhez ment. – Van mára valami terved, Mara? – kérdezte, bedugva a fejét a hűtőbe. – Fogd be! – vágtam vissza, de nem átérzéssel. – Ne cukkold, Daniel! – szólt rá anya. A bejárati ajtón három koppanás jelezte Noah érkezését. A bátyám meg én fél másodpercre egymásra néztünk. Aztán felugrottam a konyhaasztaltól, ő pedig bevágta a hűtő ajtaját. Mindketten az előszoba felé rohantunk. Daniel ért oda elsőnek, a rohadék. Anyám a sarkamban lihegett. Daniel kitárta a bejárati ajtót. Noah egyszemélyes díszőrségként feszített sötét farmerban és fehér pólóban, csak úgy áradt szokásos, lezser vonzereje. És virágot hozott. Az arcom azt se tudta, hogy elsápadjon vagy kivörösödjön. – Jó reggelt! – köszönt, és sugárzó mosolyt villantott 185

mindhármunkra. – Noah Shaw vagyok – mondta, átnézve a váltam fölött. A liliomcsokrot odanyújtotta anyámnak, aki kilépett mögülem, hogy elvegye tőle. Csodaszép virágcsokor volt. Noah ízlésére nem lehetett panasz. – Nagyon örülök, hogy megismerhetem, Mrs. Dyer. – Gyere csak be, Noah! – invitálta anyám lelkesen. – És szólíts nyugodtan Indinek! Behaltam. Daniel válla rázkódott a néma nevetésről. Noah belépett, és a bátyámra vigyorgott. – Ha jól sejtem, te vagy Daniel. – Ráhibáztál. Örvendek a szerencsének! – felelte a bátyám. Lassan, fájdalmasan haldokoltam. – Kérlek, Noah, foglalj helyet! – intett anya a nappaliban lévő kanapékra. – Megyek, vízbe teszem a csokrot. Kínálkozó lehetőséget érzékeltem, és gyorsan megragadtam. – Sajna nekünk most már… – Örömmel leülnék, köszönöm – vágott közbe gyorsan Noah. Hiába is próbálta leplezni önelégült somolygását, a bátyám pedig úgy festett, akár egy egérrel játszadozó macska. Mindketten bementek a nappaliba. Daniel leült egy kipárnázott fotelba, Noah meg letelepedett az egyik kanapéra. Én állva maradtam. – Na, és mit tervezel ma a húgommal? – kérdezte Daniel. Megsemmisülten hunytam le a szemem. – Sajnos nem árulhatom el, hiszen az elrontaná a meglepetést – mondta Noah. – De ígérem, hogy épségben és érintetlenül fogom őt hazahozni. El sem hittem, hogy ezt mondta. Daniel röhögött, aztán a két fiú beszélgetni kezdett. Talán a zenéről dumáltak, de nem voltam biztos benne. Túlságosan lekötött, hogy majd 186

elsüllyedtem szégyenemben, így nem bírtam odafigyelni a társalgásra, míg anyám vissza nem tért a konyhából, és el nem suhant mellettem, hogy leüljön Noah-val szemben. – Szóval, Noah, London melyik részéből jöttél? – kérdezte. Ez a délelőtt csupa meglepetés volt. Mégis honnan tudta anyám, hogy Noah egyáltalán Anglia melyik részéről származik? Csak bámultam. – A Sohóból – felelte Noah. – Járt már ott? Anyám bólintott, miközben Joseph pizsamában beballagott a nappaliba. – Édesanyám Londonban élt, mielőtt Amerikába költözött volna – mondta anya. – Gyerekkoromban minden évben ellátogattunk oda. – Leültette Josephet maga mellé a kanapéra. – Ő pedig az én legkisebb fiacskám – tette hozzá vigyorogva. Noah az öcsémre vigyorgott. – Noah – mutatkozott be. – Joseph – felelte a tesóm, és kezet nyújtott. Anya meg Noah ezek után elcsevegtek a jó öreg Angliáról, mintha régi cimborák lennének, én pedig egyik lábamról a másikra álltam, várva, hogy fejezzék már be. Anyám kelt föl elsőként. – Örülök, hogy megismerhettelek, Noah. Komolyan. Mindenképpen gyere el valamikor vacsorára! – mondta, mielőtt leállíthattam volna. – Boldogan, ha Mara beleegyezik. Mind a négyen érdeklődő arccal várták a válaszom. – Persze. Valamikor – feleltem, és kinyitottam az ajtót. Noah féloldalasan vigyorgott. – Alig várom! – mondta. – Végtelenül örülök, hogy találkoztunk, Indi. Daniel, majd mindenképpen beszéljünk! És 187

Joseph, nagyon örvendtem. – Várj! – Az öcsém felugrott a kanapéról, és berohant a szobájába. A mobiljával a kezében tért vissza. – Mi a számod? Noah meglepettnek tűnt, de megadta neki a telefonszámát. – Te meg mit csinálsz, Joseph? – kérdeztem. – Kapcsolatépítek – vetette oda az öcsém, továbbra is a mobiljára összpontosítva. Aztán felnézett, és víg mosoly ült ki az arcára. – Köszi, megvan. Anyám Noah-ra mosolygott, ahogy a srác utánam jött az ajtóhoz. – Érezzétek jól magatokat! – kiáltott utánunk. – Szia, anya, majd jövünk… valamikor. – Várj, Mara! – szólt az anyám, és ő is az ajtóhoz lépett. Noah ránk nézett, de miután anyám félrehúzott, továbbment a kocsihoz, magunkra hagyva minket. Anya felém nyújtotta a kezét. Egy kis, kerek, fehér pirula hevert a tenyerében. – Anya – suttogtam a fogamat csikorgatva. – Jobban erezném magam, ha bevennéd. – Maillard doktornő azt mondta, nem muszáj szednem – ellenkeztem, Noah-ra pillantva. A kocsija mellett ácsorgott, és elfordította a tejét. – Tudom, édesem, de… – Jó, jó – suttogtam, és kivettem a kezéből a pirulát. Noah várt rám, és én nem akartam, hogy meglásson. Ez zsarolás volt, méghozzá a legrosszabb fajtából. – Bevennéd, kérlek? Bekaptam a pirulát, és a nyelvem alatt tartottam, miközben úgy tettem, mintha lenyelném. Aztán tüntetően kinyitottam a számat. 188

– Köszönöm! – mondta anya, szomorú mosollyal az arcán. Válasz nélkül a kocsihoz mentem. Amikor hallottam, hogy becsukódik a bejárati ajtó, kivettem a számból a bogyót, és a földre pottyantottam. Ugyan még nem döntöttem el, hogy nem fogom szedni a gyógyszert, de azt sem akartam, hogy rá legyek kényszerítve a szedésére. – A lelkedre beszélt a randi előtt? – kérdezte Noah, miközben hozzám ballagott, hogy kinyissa előttem az anyósülés ajtaját. Kíváncsi voltam, vajon látta-e a pirulás ügyletet. Ha igen, akkor sem adta jelét. – Ez nem randi – közöltem vele. – De nem volt semmi a benti produkciód. Anyám még csak meg sem kérdezte, mikor jövök haza. Noah elvigyorodott. – Örülök, hogy élvezted. – Lepillantott a ruháimra, és biccentett. – Jó leszel így. – Kurvára lekezelő vagy. – Nagyon mocskos a szád. – Zavar? – kérdeztem. Tetszett a lehetőség. Noah rám vigyorgott, és becsukta mögöttem az ajtót. – Csöppet sem.

189

26 Arra számítottam, hogy Noah rágyújt, amint elindultunk. Ehelyett átnyújtott egy műanyag poharat, benne, jegeskávéval. – Kösz! – mondtam kissé meglepetten. Úgy tűnt, épp megfelelő mennyiségű tej van benne. Belekortyoltam. A cukor is tökéletesen volt adagolva. – Szóval milyen messze van? Ahova megyünk? Noah kézbe vette a saját poharát, és a fogával kihúzta belőle a szívószálat. Láttam állkapcsa izmainak mozgását, ahogy a szívószálat rágcsálta. Nem bírtam levenni róla a szemem. – Először beugrunk egy barátomhoz – felelte. Egy barátjához. Ez nem is hangzott vészjóslón, és én tényleg igyekeztem nem parázni. Ám a lelkem mélyén aggódtam, nem forral-e Noah ellenem valamit. Valami annál is rosszabbat, mint amit Anna tervezett. Nagyot nyeltem. Noah fel kézzel elengedte a volánt, és bekapcsolta az iPodját. – Hallelujah – mondtam. – Mi? – A szám. Imádom ezt a feldolgozást. – Tényleg? – Noah utálatosan meglepettnek tűnt. – Nem gondoltam volna, hogy bejön neked. – Nem? Miért, szerinted mi jönne be nekem? – Azt hittem rólad, hogy titokban poprajongó vagy. – Kapd be! 190

– Inkább te, ha lehet. Véget ért a szám, és valamilyen klasszikus zene követte. Az iPodért nyúltam. – Szabad? – Noah eltúlzott csalódottsággal csóválta meg a fejét, és lemondóan legyintett. – Higgadj le! – mondtam. – Nem akartam elkapcsolni, csak szeretném megnézni a listádat. – Végigböngésztem Noah zenetárát; kiváló, ám korlátolt ízlése volt. Én sokkal többféle zenét szerettem. Elégedetten mosolyogtam. Noah felvonta egyik szemöldökét. – Te meg min somolyogsz ott? – Sokkal szélesebb körű az érdeklődésem, mint a tiéd. – Lehetetlen. Amerikai vagy – vágta rá. – És még ha igaz is, csak azért van, mert szeretsz mindenféle szart. – Hogy létezik, hogy vannak barátaid, Noah? – Én is ezt kérdezem magamtól minden áldott nap. – Tovább rágcsálta a szívószálat. – De komolyan. Fel nem foghatom. Noah a homlokát ráncolta, de nem nézett rám. – Azt hiszem, igazából nincsenek. – Én nem úgy láttam. – Az nem jelent semmit. Ez rosszulesett. – Menj a pokolba! – mondtam halkan. – Már ott vagyok – felelte Noah higgadtan, majd kihúzta a szájából a szívószálat, és ledobta a padlóra. – Szóval miért csinálod ezt? – kérdeztem, és igyekeztem nyugodt hangnemet megütni, ám szöget ütött a fejembe egy csúnya kép saját magamról, amint az érettségi bál estéjén disznóvérben tocsogok. – Mutatni akarok neked valamit. 191

Elfordultam tőle, kinéztem az ablakon. Sosem értettem, hogy változik meg Noah egyik napról a másikra. Vagy basszus, egyik percről a másikra. Kusza felüljárók húzódtak körülöttünk és fölöttünk, az I95-ös út ezen szakaszán nem akadt más látnivaló azokon az otromba szörnyűségeken kívül. Dél felé tartottunk, és innentől kezdve szinte alig szóltunk egymáshoz. Egy idő után a városi környezet átadta a helyét az óceánnak az autópálya mindkét oldalán. A pálya négy sávról kettőre szűkült, és egy meredek, magas híd meredezett előttünk. Nagyon meredek volt. Nagyon magas. Felkapaszkodtunk a tömérdek féklámpa nyomában, előttünk hosszú kocsisor araszolt. Elszorult a torkom. Megragadtam bekötözött kezemmel a két ülés közti kartámaszt, a fájdalom üvöltött a bőröm alatt, miközben próbáltam nem nézni se előre, se oldalra, ahol a türkizkék víz és Miami épületei eltörpültek a mélyben. Noah a kezemre tette a kezét. Csak finoman. Alig ért hozzám. De én éreztem. Oldalra döntöttem a fejem, hogy az arcára nézzek, mire félmosolyra húzódott a szája, bár közben egyre csak az utat nézte. Mosolya ragadós volt. Viszonoztam. Noah válaszul összekulcsolta ujjait az enyéimmel, miközben bekötözött karom még mindig a kartámaszon nyugodott. Teljesen elképesztett a tény, hogy keze az enyémhez ér, így észre sem vettem a fájdalmat. – Te félsz valamitől? – kérdeztem. Lelohadt a mosolya. Visszatért az érzéketlen Noah. Bólintott. – Na? – nógattam. – Én már kimutattam, most te jössz… 192

– Félek a hamis dolgoktól. Elfordultam. Még viszonozni sem tudta a nyíltságomat. Kábé egy percig egyikünk sem szólt. De aztán… – Félek attól, hogy hamissá válok. Üressé – mondta Noah színtelen hangon. Elengedte az ujjaimat, de tenyeret még a kezemen hagyta. Szinte az egész kézfejem belefért volna a markába. Fölfelé fordítottam a tenyerem, és megfogtam Noah kezét, mielőtt egyáltalán felfogtam volna, mit csinálok. Aztán felfogtam, mit csinálok. Kihagyott a szívverésem. Noah arcát lestem, látok-e rajta bármit, talán valami jelet; őszintén, nem is tudtam, mit keresek. De semmit sem láttam. Noah homloka kisimult, arca higgadt volt és kifejezéstelen. Az ujjaink pedig még mindig összekulcsolódtak. Nem tudtam, hogy én tartom-e ott erővel a kezét, vagy csak hanyagul az enyéimen pihenteti az ujjait, vagy… – Semmit sem akarok. Semmiért sem kell erőfeszítést tennem. Semmi sem érdekel. Akárhogy is, csak egy imposztor vagyok. Színész a saját életemben. Hirtelen őszintesége ledöbbentett. Fogalmam sem volt, mit mondjak, így nem mondtam semmit. Noah elhúzta a kezét, és egy hatalmas, aranyszínű kupolára mutatott a víz túlpartján. – Az ott a Miami Tengeri Akvárium. Továbbra sem szóltam. Szabad kezével a zsebében matatott. Kiütögetett a dobozból egy szál cigit, és rágyújtott, orrán keresztül fújta a füstöt. – Akár mehetnénk is. Máris haza akart vinni. És legnagyobb meglepetésemre én ezt nem akartam. 193

– Noah, én… – Mármint el is mehetnénk egyszer az akváriumba. Van ott egy gyilkos bálna. – Oké… – A neve Lolita. – Ez totál… – Perverz? – Ja. – Tudom. És ezzel kínos csend telepedett ránk. Lefordultunk az autópályáról, a tengeri akváriummal ellentétes irányba. Az út forgalmas környékre vezetett, ahol barackszínű, citrom- és narancssárga meg rózsaszín gipszvakolatú dobozok – házak – sorakoztak, berácsozott ablakokkal. Minden felirat spanyol volt: minden tábla, minden üzletnév. De még nézelődés közben is éreztem, hogy a tőlem csupán centikre ülő Noah várja, hogy mondjak valamit. Úgyhogy mondtam. – Szóval, ööö, te már láttad… Lolitát? – kérdeztem. Legszívesebben pofán vertem volna magam. – Istenem, dehogy. – Akkor honnan tudsz róla? Noah a hajába túrt, néhány tincs a homlokába hullott, és megcsillant a késő délelőtti napfényben. – Anyám ilyen állatjogi aktivistaféleség. – Ja, tényleg, állatorvos. – Nem, ez régebbi dolog. Az aktivistáskodás miatt lett belőle állatorvos. És egyébként is, ez bonyolult ügy. Összevontam a szemöldököm. – Nem hinnem, hogy lehetséges volna ennél homályosabban fogalmazni. – Hát, őszintén nem tudom, hogyan magyarázzam meg. 194

– Például állatmentés, meg ilyenek? – Kíváncsi voltam, vajon Noah anyukája is lopott-e valaha kutyát, mint én Mabelt. – Olyasmi, de nem úgy, ahogy gondolod. Aha. – Szóval, akkor hogy? – Hallottál valaha a Radikális Állatfelszabadító Mozgalomról? – Nem ők szabadították ki a laboratóriumi ketrecekből azt a sok majmot, amik aztán elterjesztettek valami vírust, zombivá változtatva egy csomó embert…? – Szerintem az egy film. – Igaz. – De tényleg valami ilyesmiről van szó. Elképzeltem Shaw doktornőt, amint símaszkban laborállatokat szabadít ki. – Jó fej az anyukád. Noah arcára kis mosoly ült ki. – Az emberszabásúak szabadságáért harcoló korszaka véget ért, miután hozzáment apámhoz. Apa szülei nem helyeselték az újdonsült menyük ilyetén elfoglaltságát – mondta tettetett komolysággal. – De azért anyu pénzzel továbbra is támogatja az ilyen csoportokat. Amikor ideköltöztünk, teljesen ki volt akadva Lolita miatt, és mindenféle adománygyűjtést szervezett, hogy elég pénzt szerezzen egy nagyobb tartályra. – És mi történt? – kérdeztem, miközben Noah nagyot szívott a cigijéből. – A rohadékok egyre csak emelték az árat, anélkül, hogy egyáltalán garantálták volna a tartály megépítését – felelte Noah, orron át fújva a füstöt. – Mindegy, apám miatt anyu 195

most már nem szervezkedik, csak adományoz. Láttam a köszönőleveleket a postánk között. Noah élesen jobbra kanyarodott, mire ösztönösen kipillantottam az ablakon. Eddig nem igazán figyeltem oda a környékre – elvégre továbbra is csupán centikre ültem Noahtól –, de észrevettem, hogy időközben átértünk a kubai negyedből a gazdag negyedbe. A napsugár átsütött az utca két oldalán sorakozó, hatalmas fák levelei között, fénypettyekkel vonva be az arcunkat meg a kezünket a szélvédő és napfénytető üvegén át. A házak még a túlzást is túlzásba vitték: egyik kérkedőbb és abszurdabb volt, mint a másik, és az égvilágon semmiben nem hasonlítottak egymásra. Az egyetlen, amiben az utca egyik oldalán álló modern üvegház megegyezett a szemközt magasodó, impozáns viktoriánus lakkal, az a méret. Mindkettő igazi palota volt. – Noah? – kérdeztem lassan. – Igen? – Hova megyünk? – Nem mondom meg. – És ki ez a bizonyos barát? – Nem mondom meg. – Majd rövid hallgatás után hozzátette: – De nyugi, be fog jönni neked a csaj. Lenéztem farmerom hasadt térdére és a kitaposott edzőcipőmre. – Nevetségesen alulöltözöttnek érzem magam egy vasárnapi villásreggelihez. Csak úgy mondom. – Őt nem fogja érdekelni – felelte Noah, és a hajába túrt. – És te pont így vagy tökéletes.

196

27 A keskeny utcát pálmafák szegélyezték, és a házak között látszott az óceán. Amikor elértünk a zsákutca végébe, kinyílt előttünk egy hatalmas, automatizált vaskapu. A kapura kamerát szereltek. Ez a nap egyre furcsább irányt vett. – Szóval… mit csinál pontosan ez a barátnőd? – Igazából semmit. – Érthető. Aki ilyen helyen lakik, az nyilván nem szorul rá, hogy dolgozzon. – Nyilván nem. Elhajtottunk az udvar közepén álló, óriási, ízléstelen szökőkút mellett; egy izmos, szinte pucér görög hapsi ölelgette egy ég felé nyújtózó nő derekát. A nő karja faágban végződött, amelyből halvány aranyszínű víz zubogott a napsütésben. Noah leparkolt a ház előtt, ahol egy öltönyös férfi várakozott. – Jó reggelt, Mr. Shaw! – köszönt a pasas, és Noah-ra biccentett, majd az anyósülés ajtajához lépett, hogy kinyissa nekem. – Jó reggelt, Albert. Majd én! Noah kiszállt a kocsiból, és ő nyitott nekem ajtót. Csúnya pillantást vetettem rá, de hidegen hagyta. – Gondolom, gyakran megfordulsz itt – mondtam óvatosan. – Úgy van. Albert kinyitotta előttünk a bejárati ajtót, és Noah besétált a házba. Akármilyen fényűző volt is az udvar, a szökőkút, a felhajtó 197

meg a kapu, semmi, de semmi nem készíthetett fel a palota belsejére. Mindkét oldalon boltívek és oszlopok tornyosultak fölénk, kettős galériát alkotva. A tornacipőm talpa csikorgott a makulátlan, mintás márványpadlón, a belső udvar közepén pedig szintén görög stílusú szökőkút állt, három nőt ábrázolt, kezükben vizeskorsóval. Megdöbbentő volt a hely irdatlan nagysága. – Nem létezik, hogy itt tényleg lakik valaki – suttogtam magamnak. Noah meghallotta. – Miért? – Mert ez nem is ház. Inkább olyan, mint egy… díszlet. Mint valami maffiafilm díszlete. Vagy mint egy giccses esküvői helyszín. Vagy mint… az Annie musical. Noah oldalra döntötte a fejét. – Kegyetlen, ám pontos megállapítás. De ki kell ábrándítsalak: igenis laknak ebben a házban. Gondtalanul elballagott a belső udvar végébe, majd balra fordult. Tágra nyílt szemmel, ámulva követtem, egy ugyanolyan hatalmas folyosóra. Észre sem vettem a felém süvítő kicsi, fekete szőrgolyót, amíg csupán pár méter nem választott el tőle. Noah felkapta a kutyát, épp mielőtt az rám ronthatott volna. – Te kis szuka! – mondta az acsargó ölebnek. – Viselkedj! Mara, bemutatom Rubyt. – A csupa zsírpárna, ficánkoló szőrpamacs a nyakam fele rángatózott, de Noah nem eresztette. A mopsz nyomott képe csak fokozta az ugatásából áradó dühöt. Egyszerre volt hátborzongató és röhejes. – Nagyon… cuki – mondtam. – Noah? – Noah anyukája úgy öt méterre áll mögöttünk, mezítláb, de elegáns, fehér vászon ruha bán. – Azt hittem, ma 198

egész nap házon kívül leszel – mondta. Egész nap házon kívül? – Hülye módon elfelejtettem a kulcsot, vissza kellett jönnöm érte. Vissza kellett jönnie a kulcsért… ide. Csupán ekkor vettem észre, hogy egy kutyus próbál elbújni Shaw doktornő lába mögé. – Az nem…? – Az ebre néztem, aztán Noah-ra, aki elvigyorodott. – Mabeil — szólt hangosan. A pitbull válaszul nyüszítve elhátrált, és meglapult a doktornő ruhájának takarásában. – Gyere ide, szépségem! A kutya újra nyüszített. Még mindig a pitbullt nézve Noah azt mondta: – Anyu, emlékszel Marára? – Felém biccentett, miközben leguggolt, és megpróbálta odahívni magához a kutyát. – Persze – felelte mosolyogva Shaw doktornő. – Hogy vagy? – Jól – feleltem, de az elém táruló jelenet túlságosan lefoglalt ahhoz, hogy igazán oda tudjak figyelni az asszonyra. A dühödt mopsz. Mabel rettegése. És a tény, hogy Noah itt lakott. Itt. Noah odalépett az anyjához, és lehajolt, hogy fél kézzel megsimogassa Mabelt, miközben Ruby továbbra is a karjában ficánkolt. Mabel a farkát csóválta, a doktornő lábát verdesve. Elképesztő, hogy csupán egy hét elteltével mennyivel jobban nézett ki. Még mindig kiállt ugyan a gerince és a csípőcsontja, de máris hízásnak indult. És el sem akartam hinni, mennyivel egészségesebbnek tűnt a szőre. Bámulatos volt. 199

– Megfognád? – nyújtotta Noah a mopszot az anyja fele, aki átvette tőle. – Mivel úgyis vissza kellett jönnöm, gondoltam, elhozom Marát, hadd látogassa meg Mabelt. A pitbull láthatóan nem kért a látogatásomból, és ezzel mintha Shaw doktornő is tisztában lett volna. – Inkább felviszem az emeletre a két kutyát, ti meg addig… – Mabel csak Ruby cirkuszolása miatt ideges. Őt vidd fel, és akkor nem lesz gond. – Noah leguggolt, és két kézzel simogatta Mabelt. Az anyja vállat vont. – Örülök, hogy újra láttalak, Mara. – Szintén – feleltem halkan, majd az asszony kiment. Noah a hóna alá kapta Mabelt, mielőtt a kutya Shaw doktornő után rohanhatott volna. Szegény pára a levegőben kalimpált a lábaival, mint aki képzeletbeli futószőnyegen szaporázza. Agyamba villant a rám fújó macska emléke. Megijeszted! – vádolt akkor Joseph. Mabel is megijedt. Tőlem. Elakadt a lélegzetem. Ez totál őrült gondolat volt. Mégis miért ijedt volna meg tőlem Mabel? Egyszerűen csak paranoiás vagyok. Biztos valami más ijesztette meg. Igyekeztem úgy megszólalni, hogy a hangom ne árulja el, mennyire bánt a dolog. – Talán anyukádnak igaza volt, Noah. – Mabelnek nincs semmi baja, csak Ruby idegesítette fel. Mire odacipelte a kutyát hozzám, Mabelnek kilátszott a szeme fehérje a rémülettől. A srác értetlenül meredt rám. – Mégis mit csináltál, megmártóztál leopárdpisiben ma reggel, mielőtt eljöttél volna hazulról? – Pontosan. Leopárdpisiben fürödtem. Anélkül ki sem teszem a lábam otthonról. 200

Mabel nyüszített, csaholt és rángatózott Noah karjában. – Na jó – mondta végül. – A küldetés lefújva. – Letette Mabelt a padlóra, és figyelte, ahogy a pitbull kirohant a folyosóról, körme csak úgy csattogott a márványon. – Biztos nem emlékszik már rád – magyarázta Noah, továbbra is Mabel után nézve. A földre bámultam. – Aha, biztos – feleltem. Nem akartam, hogy Noah lássa, menynyire zaklatott lettem. – Hát… – szólt végül. Hátralépett, és végigmért. Erőnek erejével igyekeztem, hogy el ne piruljak, miközben bámul. – Hát… – Ideje volt témát váltani. – Hazudós hazug vagy, hazudtál nekem. Körülnéztem, szemügyre véve az óriási belmagasságot és hatalmas galériákat. – Titokban tartottad ezt az egészet. – Nem, én nem titkoltam. Csak te egyszer se kérdezted. – És mégis honnan találhattam volna ki? Úgy öltözködsz, akár egy csavargó. Noah erre gúnyos vigyorra húzta a száját. – Nem hallottál még arról, hogy a látszat néha csal? – Ha tudtam volna, hogy ma van az elcsépelt szólások napja, otthon maradtam volna. – Megdörgöltem a homlokom, és a fejemet csóváltam. – Nem hiszem el, hogy egy szót sem szóltál. Noah kihívó pillantást vetett rám. – Mint például? – Ó, nem is tudom. Például: „Mara, vasárnap ki kéne sminkelned magad, és magas sarkút is vehetnél, mert elviszlek a családom Miami Beach-i palotájába.” Valami 201

ilyesmi. Noah összekulcsolta a kezét, és a feje fölé emelte a karját, megnyújtóztatva karcsú alakját. Fehér pólója fölcsúszott, így vékony csíkban kilátszott a hasa, illetve bokszeralsójának a farmer dereka fölé lógó gumija. Azt is észrevettem, hogy gombos a slicce. Ügyes magamutogatás. – Először is, neked semmi szükséged sminkre – közölte, mire a szememet forgattam. – Másodszor, egy óráig sem bírnád ki magassarkúban ott, ahová megyünk. Jut eszembe, még el kell ugranom a kulcsért. – Ó, igen, a rejtélyes kulcs. – Egész nap ezen fogsz lovagolni? Azt hittem, végre egyről a kettőre jutunk. – Bocs! Csak egy kicsit megrázott a mopsz támadása meg Mabel kiakadása. Meg az a tény, hogy a Tádzs Mahalban laksz. – Ugyan, kérlek! A Tádzs Mahal nem is olyan nagy. Ez a ház meg alig több, mint kétezer négyzetméter. Bambán meredtem rá. – Csak vicceltem – mondta. Bambán meredtem rá. – Na jó, nem vicceltem. Mehetünk végre? – Csak ön után, őlordsága. Noah színpadiasan felsóhajtott, és elindult egy irdatlan nagy lépcső felé, amelynek korlátját aprólékos faragás díszítette. Követtem az emeletre, és botrányosmód élveztem a kilátást. De nem ám a házét; Noah farmerja lecsúszott, alig tartotta meg a csípője. Amikor aztán fölértünk az emeletre, Noah balra fordult a hosszú folyosón. A vastag, puha perzsaszőnyeg tompította 202

lépteink zaját, én pedig a falakon lógó, részletesen kidolgozott olajfestményeken legeltettem a szemem. Noah végül megállt egy fényezett faajtó előtt. A kilincsért nyúlt, ám ekkor valaki nemtörődöm módon becsapott mögöttünk egy ajtót, és mindketten megfordultunk. – Noah? – kérdezte egy álmos hang. Női hang. – Hali, Katie! Hiába látszott még az arcán a párnája nyoma, az ismerős lány lélegzetelállítóan gyönyörű volt. Ujjatlan, sortos pizsamájában ugyanolyan páratlan szépség volt, mint tündéres szerelésében a buliban. A jelmez és a klub villódzó lámpái nélkül is nyilvánvaló volt, hogy osztozik Noah nem evilági vonzerejében. Haja ugyanolyan sötét mézszínű volt, mint Noah-é, csak hosszabb; a vége pizsamája sortjának csipkés szegélyét verdeste. Kék szeme tágra nyílt a meglepetéstől, amikor meglátott. – Nem tudtam, hogy vendéged van – mondta Noah-nak, és igyekezett nem vigyorogni. A fiú erre szúrós pillantással reagált, majd rám nézett. – Mara, ő a húgom, Katie. – Kate – javította ki a lány, majd beavatott tekintettel nézett rám. – Reggelt! Részemről nem futotta sokkal többre egy biccentésnél. Abban a pillanatban egy lelkes, szőke pomponlány épp cigánykereket hányt a lelkemben. A húga. A húga! – Ami azt illeti, már majdnem dél – felelte Noah. Kate vállat vont, és ásított. – Hát, nagyon örvendtem, Mara – mondta, majd rám kacsintott, és elindult lefelé a lépcsőn. – Én is – sikerült kinyögnöm. A szívem majd kiugrott a mellkasomból. 203

Noah kitárta az ajtót, én pedig megpróbáltam összeszedni magam. Ez semmin sem változtatott. Az égvilágon semmin. Noah Shaw továbbra is szoknyapecér, továbbra is seggfej, és számomra továbbra is totál elérhetetlen. Ez lett a belső mantrám, amit folyamatosan ismételgettem magamban, míg Noah oldalra nem biccentette a fejét, és meg nem szólalt: – Na, jössz? Igen. Beléptem az ajtón.

204

28 Noah szobája meglepett. Egy modern, alacsony keretes ágy uralta a helyiség közepét, ám azon kívül az egyetlen bútor egy hosszú íróasztal volt, ami alig látszott ki egy kis fülkéből. A falon nem volt egyetlen poszter sem. Nem volt széthányva a szennyes. Nem láttam mást, csak az ágyhoz támasztott gitárt. Meg a könyveket. Könyv hátán könyv sorakozott a padlótól egészen a mennyezetig érő, beépített polcokon. Napfény sugárzott be a Biscayne-öbölre néző, óriási ablakokon. Egyszer sem gondolkoztam azon, vajon hogy nézhet ki Noah szobája, de ha el is képzeltem volna, ez akkor sem jutott volna eszembe. Pazar volt, az biztos. De annyira… üres. Lakatlannak tűnt. Körbejártam a szobában, végighúztam ujjaimat a könyvek gerincén. – Üdvözöllek Noah Shaw magánkönyvtárában! – mondta a srác. A rengeteg címre meredtem. – Nem létezik, hogy ezt mind elolvastad. – Még nem. Elmosolyodtam. – Szóval ezek becsajozós könyvek. – Tessék? – Kihallottam a hangjából a derültséget. – Csak mutiba vannak – magyaráztam, anélkül, hogy ránéztem volna. – Igazából nem olvasod őket, egyedül arra kellenek, hogy le tudd nyűgözni velük a… vendégeidet. – Rém undok vagy, Mara Dyer – jelentette ki Noah, és 205

megállt a szobája közepén. Éreztem és élveztem, hogy nem veszi le rólam a szemét. – Talán tévedek? – kérdeztem. – Nagyon tévedsz. – Na jó – mondtam, és találomra levettem egy könyvet a polcról. – E. M. Forster: Maurice. Ez miről szól? Halljuk! Noah mesélt a meleg főhősről, aki Cambridge-be járt egyetemre a századfordulós Nagy-Britanniában. Nem hittem neki, de nem olvastam a regényt, így kénytelen voltam újabb könyvet választani. – Ifjúkori önarckép? Noah hasra vetette magát az ágyon, és unott hangon elhadart egy újabb rövid ismertetést. Tekintetem végigfutott háta hosszú-hosszú vonalán, s alig bírtam ellenállni lábam zavarba ejtő késztetésének, hogy odamenjek az ágyhoz, és Noah mellé feküdjek. Ehelyett levettem a polcról még egy könyvet, anélkül, hogy elolvastam volna a gerincét. – Ulysses – mondtam. Noah megcsóválta a fejét, majd a párnába temette az arcát. Elégedetten mosolyogtam, aztán visszatettem a könyvet a polcra, és egy másikért nyúltam. Hiányzott róla a védőborító, így egyenesen a kötéstábláról olvastam fel a címet. – Alex Comfort: A sz… szarba! – Némán olvastam tovább a vastag, jellegtelennek tűnő kötet címét, és elvörösödtem. Noah az oldalára fordult, és tettetett komolysággal azt válaszolta: – Nem olvastam Alex Comfort A szarba! című művét. Elég kellemetlen írásnak hangzik. – Még johban elpirultam. – Viszont olvastam a szerzőtől A szex öröme című könyvet – folytatta, és ördögi vigyor ült ki a képére. – Már jó régen, de szerintem igazi klasszikus, amit bármikor elővehet az ember 206

újra… meg újra. – Már nem tetszik nekem ez a játék – jelentettem ki, és visszaraktam a könyvet a polcra. Noah lenyúlt az ágya mellett a padlóra, az akusztikus gitár közelébe, amit egy matricákkal teleragasztott tok támasztott meg. Megzörgetett egy kulcscsomót. – Na, most már mehetünk. Majd később visszajöhetünk, és tovább faggathatsz a könyvtáram köteteiről – mondta, széles vigyorral a képén. – Éhes vagy? Valóban az voltam, így bólintottam. Noah egy ügyesen elrejtett házi telefonhoz lépett, és a hívógombra nyomta az ujját. – Ha kaját hozatsz föl egy szolgálóddal, én lelépek. – Csak meg akartam kérdezni Albertet, nem állt-e el a kocsival. – Ja, tényleg, Albert, a komornyik. – Ami azt illeti, Albert inas. – Ez nem igazán javít a helyzeteden. Noah ügyet sem vetett rám, és az ágya mellett álló órára pillantott. – Mostanra már oda kellett volna érnünk; azt akarom, hogy legyen időd alaposan kiélvezni. De útközben beugorhatunk valahova. – Egy másik haverodhoz? – Egy étterembe. A Mireya épp útba esik. Kubai kaja. A legjobb. Amikor kimentünk a kocsihoz, Noah ismét kinyitotta nekem az ajtót, mire Albert elmosolyodott. Miután magunk mögött hagytuk a palotát, végre összeszedtem a kellő bátorságot, hogy letámadjam Noah-t a kérdésekkel, amikre azóta akartam választ kapni, mióta kitárulkozott előttem. 207

Mármint az anyagi helyzetét illetően. – Szóval mégis kik vagytok ti? – szegeztem neki a kérdést. – Hogyhogy mi? – Ne add a hülyét! Ti, a családod. Ezen a környéken elméletben csak kosarasok meg egykori popsztárok élnek. – Apámnak van egy vállalata. – Okééé… – Ettől nem lettem sokkal okosabb. – Miféle vállalata? – Biotechnológiai. – Na és hol volt ma délelőtt Aranyapu? Noah arca furcsamód kifejezéstelen volt. – Nem tudom, és nem is érdekel – felelte könnyedén. Egyenesen előremeredt. – Nem igazán vagyunk… jóban – tette hozzá. – Világos. – Vártam, hogy kifejtse a dolgot, de Noah ehelyett fölvette a tekintetét elrejtő napszemüveget. Ideje volt témát váltani. – Szóval miért nincs anyukádnak brit akcentusa? – Azért nincs angol akcentusa, mert amerikai. – Úristen, nem mondod! – gúnyolódtam. Noah rám se pillantott, de így is láttam, hogy elmosolyodik. Habozott, mielőtt folytatta volna: – Anyu massachusettsi. És igazából nem a vér szerinti anyám. – Rám sandított, a reakciómat lesve. Higgadt képet vágtam. Nem sokat tudtam Noah-ról, azon kívül, amit a szabadidős elfoglaltságáról pletykáltak. Ám ekkor rádöbbentem, hogy szeretnék többet tudni róla. Reggel, amikor eljött értem, fogalmam sem volt, mire számítsak, és tulajdonképpen még most sem tudtam. De már nem tartottam attól, hogy Noah valami gonosz tervet forral, és ez kíváncsivá tett. 208

– Édesanyám meghalt, amikor én ötéves voltam, Katie pedig majdnem négy. Ez a megnyilatkozás kizökkentett a merengésből. És rögtön bunkónak éreztem magam, hiszen ez már a második kínos téma volt, amit felvetettem. – Részvétem! – mondtam bénán. – Köszönöm! – felelte, az előttünk elterülő, napsütéses útra meredve. – Nagyon régen volt, már nem igazán emlékszem rá – mondta, ám a tartása megfeszült. Egy percig nem szólt, én pedig nem tudtam, mondanom kéne-e valamit. De aztán eszembe jutott, mennyit sajnálkozott nekem mindenki Rachel halála után, és én mennyire nem akartam hallani. Egyszerűen nem volt mit mondani. Legnagyobb meglepetésemre Noah folytatta: – Mielőtt anyám meghalt volna, ő és az apám meg Ruth – bökött hátra, a házuk felé – nagyon közel álltak egymáshoz. Ruth a középiskolát Angliában végezte, szóval onnan ismerték egymást, és Cambridge-ben is jó barátok maradtak, balhéztak meg tiltakozásokat szerveztek. Ruth azt mesélte, hogy anyukám volt mindhármuk közül a leg… lelkesebb. Fákhoz láncolta magát, betört az egyetemi kutatólaboratóriumokba, hogy laborállatokat szabadítson ki, meg ilyenek – mondta Noah, és szájába dugott egy újabb szál cigit. – Ők hárman együtt voltak benne a buliban, ami apámat ismerve egyszerűen hihetetlen, mindenesetre apa valahogy rávette anyámat, hogy menjen hozzá. – Beszéd közben a cigaretta mozgott az ajkai között, és mágnesként vonzotta a tekintetemet. – Még mielőtt lediplomáztak volna. A lázadás utolsó aktusaként, vagy valami ilyesmi. Meggyújtotta a cigit, kinyitotta az ablakot, és szívott egy slukkot. Napszemüvege sötét lencséje elrejtette a tekintetét, és 209

arca gondosan szenvtelen volt, ahogy folytatta: – A nagyszüleim csöppet sem voltak lelkesek. Apám családjában generációk óta öröklődik a vagyon, a szülei eleve sem voltak oda anyámért, és azt hittek, apa eldobja magától a lehetőségeit. Satöbbi, satöbbi. De a szüleim csak azért is egybekeltek. Ruth, a későbbi mostohaanyám visszaköltözött Amerikába, hogy az állatorvosira járjon, a szüleim pedig egy darabig kiélvezték a bohéméletet. Aztán gyerekeik lettek, boldoggá téve a nagyszüleimet. Olyan kicsi a korkülönbség Katie meg köztem, hogy szerintem a nagyszüleim azt remélték, anyám talán szülési szabadságot vesz ki a polgári engedetlenség alól. – Noah kihamuzott az ablakon az autópályára, ahogy az elsuhant mögöttünk. – De az anyám egyáltalán nem vett vissza a lázadozásból. Inkább mindig magával vitt minket, akárhová ment is. Amíg meg nem halt. Leszúrták. Úristen! – Egy tüntetésen. Jesszusom! – Aznap otthon hagyta Katie-t apámmal, én viszont vele voltam. Csak pár nappal korábban töltöttem be az ötöt, de nem emlékszem rá. És igazából az anyámra sem. Apám még a nevét sem hajlandó kimondani, és kiakad, ha bárki említést tesz róla – közölte Noah színtelen hangon. Szóhoz sem jutottam. Noah édesanyja meghalt… meggyilkolták… és a fiú maga is ott volt, amikor történt. Noah az orrán át fújta ki a füstöt, ami körülötte gomolygott, mielőtt kiszállt volna a nyitott ablakon. Csodálatos nap volt, a kék égen egyetlen felhő sem ült. Ám akár hurrikán is tombolhatott volna odakint, engem az se érdekelt volna. Noah egyetlen szempillantás alatt 210

megváltozott a szememben. Csakis rá tudtam koncentrálni. – Ruth visszament Angliába, amint meghallotta, mi történt anyámmal, egyszer régen azt mesélte nekem, hogy miután anyám meghalt, apa teljesen hasznavehetetlenné vált. Nem bírt gondoskodni se rólunk, se saját magáról. Szó szerint egy rakás szerencsétlenség volt… mármint azelőtt, hogy eladta volna a lelkét a részvényeseknek. Úgyhogy Ruth velünk maradt, aztán összeházasodtak, bár apám, aki teljesen más emberré vált, nem érdemelte meg őt. Így lett belőlünk nagy, boldog család. A napszemüveg miatt nem bírtam olvasni a tekintetéből, pedig nagyon szerettem volna. Vajon a suliban tudott bárki más az édesanyjáról… Noah titkáról? Aztán rádöbbentem, hogy Noah nem tudja, mi történt velem. Lenéztem az ölembe, farmerom szakadt térdét birizgáltam. Attól féltem, ha most mondom el neki, az úgy hangozna, mintha össze akarnám hasonlítani a két tragédiát – mintha azt gondolnám, hogy egy legjobb barát elvesztését össze lehet hasonlítani egy édesanya elvesztésével, márpedig ez eszembe se jutott. Viszont aggódtam, hogy mit fog szólni, ha nem mondok semmit. – Én csak – kezdtem. – Én nem is… – Köszönöm! – vágott közbe, hűvösen belém fojtva a szót. – Minden rendben. – Nem, nincs. – Nem, nincs – közölte nyíltan. Feltolta a feje búbjára a napszemüveget, ám az arca továbbra is zárkózott maradt. – Ugyanakkor annak is megvan az előnye, ha az ember apja eladja a lelkét egy nagyvállalatnak. Komolytalankodott, úgyhogy én is. – Például kocsit vesz a tizenhatodik születésnapodra? 211

Noah vigyora nagyon huncut volt. – Katie egy Maseratit kapott. Pislogtam. – Ne már! – De, bizony. Pedig még nem is elég idős, hogy vezethesse. – És a te kocsid? Te talán így éled ki a kamaszkori lázadást, vagy mi? Noah szája sarka halvány mosolyra görbült. – Szánalmas, mi? – Könnyedén mondta, ám komor arccal. Összevonta a szemöldökét, és én mindennél jobban szerettem volna odanyúlni, hogy kisimítsam a homlokát. – Nem hinném – feleltem, ellenállva a kísértésnek. – Szerintem ez nagy bátorságra vall. Annyi, de annyi cuccot vehetnél ebből a pénzből. Az, hogy nem szórod el… kimondottan erkölcsös. Noah elszörnyedést mímelt. – Te most erkölcsösnek neveztél engem? – Annak, bizony. – Látszik, hogy semmit se tudsz rólam — mondta, és felcsavarta a hangerőt az iPodján. – Death Cab for Cutie? – kérdeztem. – Ez most komoly? – kérdeztem. – Meglepettnek tűnsz. – Nem hittem volna, hogy szereted. – Egyike annak a néhány modern bandának, amiket kedvelek. – Kénytelen leszek tágítani a zenei ízlésedet – mondtam. – Korán van még a fenyegetőzéshez – felelte Noah, és ráfordult egy forgalmas, keskeny útra. Az utcán nyüzsögtek a szép időt élvező emberek. Éppen véget ért a szám, amikor Noah leparkolt, és én hagytam, hogy kinyissa nekem az ajtót. 212

Kezdtem hozzászokni. Elsétáltunk egy kis park mellett, ahol egy csapat idős bácsi dominózott. Az egyik falra nagy, színes freskót festettek, az asztalokat pedig csíkos sátrak árnyékolták. Még soha nem láttam ilyen parkot. – Tudod, nem jelent semmit – szólalt meg váratlanul Noah. – Micsoda? – A pénz. Körülnéztem, szemügyre véve az utcában sorakozó szegényes kirakatokat és autókat. Valószínűleg Noah kocsija volt itt a legújabb. – Szerintem a nézőpontod kissé elfogult, mert, hát, tudod, neked van pénzed. Noah megtorpant, és a semmibe meredt. – Az csak kenőpénz – mondta, éllel a hangjában. – Hogy apámnak egyáltalán ne kelljen időt töltenie velünk. – De aztán megenyhült. – És még ha nem is kapnék tőle semmit, akkor is ott az örökségem, amit tizennyolc évesen kapok meg. – Nem rossz. És az mikor lesz? – kérdeztem. Noah továbbindult. – December huszonegyedikén. – Lemaradtam a szülinapodról. – És ez valamilyen oknál fogva elszomorított. – Le. – Mihez fogsz kezdeni a pénzzel? Noah elvigyorodott. – Átváltom aranyérmekre, hogy úszkálhassak benne. De először is – mondta, és kézen fogott – ebédeljünk!

213

29 A testem felhevült az érintésétől, miközben Noah bevezetett a forgalmas étterembe. Oldalról figyeltem, miközben egy pincérrel beszélt. Valamiért nem tűnt ugyanannak az embernek, akivel két hete megismerkedtem. Nem tűnt ugyanannak az embernek, aki ma reggel értem jött. Noah-nak – a gúnyos, távolságtartó, érinthetetlen Noah-nak – igenis volt szíve. És ettől valósnak tűnt. Kíváncsi lettem, vajon tud-e erről más is, de kiélveztem, hogy egy röpke pillanatra azt gondolhatom, talán én vagyok az egyetlen. A pincér egy ablak melletti asztalhoz vezetett minket. Ám ekkor Noah megszorította a kezem, felnéztem rá. Kifutott a vér az arcából. – Noah? – Szorosan lehunyta a szemét, én pedig megijedtem, bár azt sem tudtam, miért. – Jól vagy? – Egy pillanat! – felelte, de nem nyitotta ki a szemét, elengedte a kezem. – Mindjárt jövök. Noah visszafordult, sietve átkelt az asztalok között, és kiment az étteremből. Kissé meghökkenve leültem, és az étlapot nézegettem. Szomjas voltam, így felemeltem a fejem, és épp körbenéztem, hogy megkeressem a pincért, amikor megláttam öt. Jude-ot. Sapkája ellenzője alól bámult rám. Az asztalra váró sokaság sűrűjéből. Elindult felém. Szorosan lehunytam a szemem. Jude nem valóságos. 214

– Mondd csak, milyen érzés, hogy te vagy itt a legszebb lány? Összerezzentem az idegen akcentus hallatán. A hang nem Noah-é volt. És biztosan nem Jude-é. Amikor kinyitottam a szemem, egy világos bőrű, szőke hajú és mogyoróbarna szemű srác állt az asztalom mellett, komoly képpel. Helyes volt. – Leülhetek? – kérdezte, és már le is telepedett a velem szemben levő székre. Ezek szerint esze ágában sem volt megvárni a válaszomat. Ferde szemmel néztem rá. – Ami azt illeti, nem egyedül vagyok itt – feleltem. Hova tűnt Noah? – Ó, csak nem a pasiddal jöttél? Haboztam, mielőtt válaszoltam volna. – Egy barátommal. A srác elvigyorodott: – A barátod hülye. – Mi? – Ha csak barátod, akkor hülye. Én biztosan nem tudnám elviselni, hogy csak egy barátod legyek. Egyébként Alain vagyok. Felhorkantam. Kinek képzelt ez magát? – Szerencsére, Alain - feleltem, és direkt rosszul ejtettem a nevét én úgy látom, ebből nem lesz gond. – Úgy látod? Miért? – Mert neked most rögtön menned kell – szólalt meg Noah mögöttem. Félig hátrafordultam, és felnéztem. Csupán centikre állt tőlem, kissé fölém hajolt. Tartásából sugárzott a feszültség. Alain fölkelt, a farmerja zsebébe nyúlt, és elővett egy 215

tollat. – Arra az esetre, ha esetleg megunnád a barátaidat – mondta, és firkantott valamit egy szalvétára –, tessék, itt a számom. – Felém csúsztatta az asztalon a szalvétát. Noah átnyúlt a vállam fölött, és elvette. Alain összehúzott szemmel nézett föl Noah-ra. – Nagylány, tud egyedül dönteni. Noah egy pillanatig dermedten állt, a srácra bámult. Aztán megenyhült, és derültség villant a szemében. – Persze hogy tud – mondta, és kérdőn nézett rám. – Nos? Alainre meredtem. – Az a hely foglalt. A fiú elvigyorodott: – Bizony, mert elfoglaltam. Noah lezserül feléje fordult, és mondott valamit franciául. Figyeltem, ahogy Alain arckifejezése egyre nyugtalanabb lett. – Továbbra is szeretnél csatlakozni hozzánk? – kérdezte Noah, ám Alain már el is húzta a csíkot. Noah leült az immáron megüresedett helyre, és elmosolyodott. – Turisták – legyintett, és hanyagul vállat vont. Szúrós szemmel néztem rá, pedig nem is voltam mérges. Ami azt illeti, nagyon is nyugodt voltam. Szokatlanul nyugodt, ahhoz képest, hogy épp az imént hallucináltam. Örültem, hogy Noah visszajött. De nem hagyhattam, hogy ilyen könnyem megússza. – Mit mondtál neki? Noah fogta az étlapot, és kinyitotta, miközben válaszolt. – Eleget. Ezzel nem értem be. – Ha nem árulod el, akkor add ide a számát! 216

– Elmondtam neki, hogy gimnazista vagy – közölte, anélkül, hogy felnézett volna. – Ennyi? – kérdeztem szkeptikusan. Mosoly bujkált az arcán. – Alapvetően igen. Még bajod lehet abból, hogy ennyivel idősebbnek tűnsz a korodnál. Felvontam a szemöldököm. – Te beszélsz? Noah önelégülten vigyorgott, és visszatette az étlapot az asztalra. Aztán kibámult az ablakon. Valami elterelte a figyelmét. – Mi a baj? Rám pillantott, és feszülten mosolygott. – Semmi. Nem hittem neki. Ekkor megjelent a pincér, Noah pedig kikapta az étlapot a kezemből, a sajátjával együtt átnyújtotta a pasasnak, és spanyolul elhadarta a rendelésünket. A pincér elment a konyhába. Csúnya pillantást vetettem Noah-ra. – Én még nem döntöttem. – Bízz bennem! – Azt hiszem, nincs is más választásom. Noah szája ördögi mosolyra húzódott. Mély levegőt vettem, és a békesség kedvéért ejtettem a témát. – Szóval, beszélsz spanyolul és franciául? Noah széles, öntelt vigyorral válaszolt. Koncentrálnom kellett, nehogy ráolvadjak a műanyag huzatú székre. – Tudsz még valamilyen nyelven? – kérdeztem. – Hát, milyen szintű tudásra gondolsz? – Akármilyen. 217

A pincér visszatért, és két üres, behűtött poharat hozott, valamint két sötét üveget. Kitöltötte nekünk a karamellszínű italt, aztán elment. Noah ivott egy kortyot, mielőtt telelt volna. Aztán azt mondta: – Beszélek németül, spanyolul, hollandul, mandarinul és persze franciául. Lenyűgöző. – Mondj valamit németül! – kértem, és kortyoltam az italból. Édes volt, fűszeres, pikáns utóízzel. Nem voltam biztos benne, hogy ízlik. – Scheide – mondta Noah. Úgy döntöttem, teszek még egy próbát az itallal. – És az mit jelent? – kérdeztem, aztán újra kortyoltam egyet. – Vagina. Majdnem félrenyeltem, és a számra tapasztottam a kezem. Miután összeszedtem magam, így szóltam: – Elbűvölő. Csak ezt tudod? – Igen, németül, hollandul és mandarinul csak ezt. A fejemet csóváltam. – Mégis miért tudod te a „vagina” szót minden nyelven? – Mert európai vagyok, ezáltal műveltebb, mint te – válaszolta, majd újra ivott, és próbált nem mosolyogni. Mielőtt pofán vághattam volna, megjelent a pincér egy kosárkával, amelyben mintha banánchips lett volna, és sűrű, halványsárga mártást hozott mellé. – Mariquitas – mondta Noah. – Kóstold csak meg, hálás leszel érte. Megkóstoltam. És tényleg hálás voltam érte. A ropogós falatkák pikánsak voltak, épp csak egy picit édesek, a 218

fokhagymás, csípős mártás pedig bizsergette a nyelvemet. – Istenem, ez olyan jó! – mondta Noah. – Ha lehetne, szippantanám, mint a heroint. A pincér visszatért, és rogyásig pakolta az asztalunkat kajával. Semmire sem ismertem rá, kivéve a rizst meg a babot; a legfurcsábban az olajtól csillogó, sült gombócszerűséggel teli tányérok meg a mártással és hagymával beborított, fehér zöldségek néztek ki. Az utóbbi fogásra mutattam. – Manióka – magyarázta Noah. Ezután a gombócokra mutattam. – Sült pizáng. Aztán egy alacsony peremű tálra mutattam, amiben valamilyen ragu volt, de Noah azt mondta: – Kizárólag mutogatni fogsz, vagy eszel is? – Csak szeretem tudni, mit veszek a számba, mielőtt nyelnék. Noah felvonta a szemöldökét, én pedig a föld alá akartam süllyedni, és meghalni. Döbbenetes módon nem fűzött kommentárt a megszólalásomhoz. Helyette elmagyarázta, hogy mi micsoda, és elém tartotta a tálakat, hogy szedhessek belőlük. Miután dugig jóllaktam, a pincér kihozta a számlát, és letette Noah elé. Leutánozva a korábbi mozdulatát Alain számával, magam felé húztam a számlát, miközben a zsebembe nyúltam a pénztárcámért. Noah elborzadt. – Te meg mit művelsz? – Kifizetem az ebédet. – Nem értem – mondta Noah. – Az étel pénzbe kerül. 219

– Zseniális meglátás. De ez továbbra sem magyarázza meg, miből gondolod, hogy te fizetsz érte. – Mert ki tudom fizetni magamnak az ennivalót. – Tíz dollár volt. – És ki hitte volna, van tíz dolcsim! – Nekem meg limit nélküli American Express hitelkártyám. – Noah… – Amúgy van ott valami az álladon. Jaj, de gáz! – Hol? Itt? – Felkaptam egy szalvétát az asztalon lévó adagolóból, és megdörgöltem az arcomat ott, ahol a vétkes kaja Noah szerint meglapult. A fiú megcsóválta a fejét, én pedig tovább dörzsöltem a képemet. – Még mindig ott van. Szabad? – Noah is fogott egy szalvétát, majd áthajolt az asztal fölött, velem szemmagasságban, hogy megtörölgesse az arcomat, akár egy bébipapitól maszatos csecsemőét. Iszonyatos volt. Lehunytam a szemem szégyenemben, és vártam, hogy a papírszalvéta a bőrömhöz érjen. Ehelyett Noah ujjainak hegyét éreztem az arcomon. Elállt a lélegzetem, aztán kinyitottam a szemem, és megcsóváltam a fejem. Ezt a cikit! – Köszönöm! – mondtam halkan. – Totál civilizálatlan vagyok. – Akkor azt hiszem, kénytelen leszek civilizálni téged – mondta Noah, és ekkor észrevettem, hogy eltűnt a számla. Elég volt egyetlen pillantást vetnem Noah-ra, naná, hogy ő vette el. Nagyon ravasz. Ráhunyorogtam. – Tudod, figyelmeztettek ám veled kapcsolatban. És azzal a jellegzetes félmosolyával, amitől elkárhoztam, 220

Noah azt felelte: – Mégis itt vagy velem.

221

30 Fél óra múlva Noah a Miami Beach-i Rendezvényközpont bejáratához hajtott, és megállt a padkánál. Pontosan az aszfaltra festett PARKOLNI TILOS feliraton. Kétkedő pillantást vetettem rá. – Aranyapunak köszönhető kiváltság – magyarázta. Elővette zsebéből a kulcscsomót, és úgy sétált a bejárathoz, mintha övé lett volna az épület. Basszus, talán tényleg az övé is volt. Odabent koromsötét volt, míg Noah ki nem tapogatta a kapcsolót, és villanyt nem gyújtott. Elállt a lélegzetem a műalkotásoktól. Körbevettek minket. Minden felületet műalkotások borítottak; még maga a padló is kész műremek volt, térképszerű mintázatot festettek a talpunk alá. Mindenfelé installációk. Szobrok, fotók, nyomatok; minden, de tényleg minden. – Úristen! – Igen? A karjára csaptam. – Noah, mégis mi ez? – Kiállítás. Az egyik olyan szervezet támogatja, ahol az anyám igazgatósági tag – mondta. – Azt hiszem, kétezer művész alkotásait mutatja be. – Hogyhogy nincs itt senki? – A megnyitó csak öt nap múlva lesz. Kettesben vagyunk. Szóhoz sem jutottam. Csak bámultam Noah-t, tátott szájjal. Eszelősen önelégültnek tűnt. 222

– Újabb kiváltság – szólt, és elvigyorodott. Bejártuk a kiállítás labirintusát, kanyarogtunk az installációk között a hatalmas csarnokban. Még soha nem láttam ehhez foghatót. Egész tereket alakítottak ki művekből: falakat girbegurba fémvázból meg egy szobát horgolt faliszőnyegből. Odaléptem egy szoborcsoporthoz, körülvett a magas, elvont művek erdeje. Attól függően, hogy honnan néztem a szobrokat, fának vagy embereknek tűntek, réz és nikkel elegyükkel fölém tornyosultak. Csak ámultam az alkotás léptéken, hisz egy művész nyilván csakis óriási erőfeszítés árán képes ilyesmit létrehozni. És Noah elhozott ide, tudta, hogy imádni fogom, megszervezte ezt az egész napot a kedvemért. Oda akartam rohanni hozzá, hogy úgy megölelgessem, mint még életében soha senki. – Noah? – Szavam tompa visszhangot vert. Nem jött válasz. Megfordultam. Noah nem volt mögöttem. Iménti örömöm elillant, helyébe a félelem enyhe bizsergése költözött. A szemközti falhoz mentem, hogy kijáratot keressek, és csak most tudatosult bennem, mennyire sajog a vádlim és a combom. Nyilván jó ideje járkáltam már itt. A hatalmas tér elnyelte lépteim hangját. A túloldalon nem találtam kijáratot. Vissza kellett fordulnom, próbáltam kitalálni, merről is jöttem. Ahogy elmentem a fák – vagy talán emberek? – mellett, éreztem, hogy arctalan, torz törzsük felém fordul, követ. Egyenesen magam elé meredtem, még akkor is, amikor ágaik utánam nyúltak. Mert igazából nem nyúltak utánam. Nem mozdultak. Ez nem valóságos, ezt hajtogattam magamnak, hogy egyszerűen csak félek, és mindez nem valóságos, és talán el kéne kezdenem szedni a gyógyszert, 223

amikor majd hazaérek. Ha egyáltalán hazaérek. Természetesen sértetlenül kimenekültem a fémerdőből, ám ekkor hatalmas fényképek között találtam magam, amelyek mind különböző lepusztultságú házakat és épületeket ábrázoltak. A képek padlótól mennyezetig nyúltak, azt a benyomást keltve, mintha valóban az utcán gyalogolnék az épületek mellett. Repkény kúszott fel a téglafalakra, a fák pedig meghajoltak, a falaknak dőltek, egyes házak már ki se látszottak a zöld alól. A fű talán a rendezvényközpont betonpadlójára is betört. És a képeken emberek voltak. Három hátizsákos alak, amint épp átmásznak a kerítésen az egyik telek határán. Rachel. Claire. Jude. Pislogtam. Nem, nem ők. Senki. Senki sem volt a képen. Nyomasztóvá vált a légkör, úgyhogy megszaporáztam a lépteimet, lüktető fejjel és fájó lábbal siettem át a képek között, aztán egy éles kanyarnál elfordultam, hátha arrafelé megtalálom a kijáratot. Ám amikor megfordultam, egy újabb fényképpel találtam szemben magam. Több ezer kiló tégla meg betontörmelék borította az erdős birtokot. A pusztulás képe volt, mintha tornádó csapott volna le egy épületre, nem hagyva belőle mást, csak egy óriási romhalmazt, meg a baljós sejtést, hogy a romok alatt emberek vannak. Áhítatos kép volt: a nap minden sugara, ami csak átsütött a fák között, torz árnyékot vetett a havas földön. Aztán a sok por, tégla és gerenda megmozdult. Sötétség uralkodott el körülöttem, ahogy a hó és napfény elhalványult, elszáradt leveleket hagyva hátra. A por szertefoszlott, a téglák és gerendák pedig felemelkedtek, a magasba nyúltak és újból összeálltak. Nem kaptam levegőt, nem láttam semmit. Elvesztettem az egyensúlyomat, elestem, és amikor a padlóra 224

zuhantam, az ütődés erejétől kinyílt a szemem. De már nem a Miami Beach-i Rendezvényközpontban voltam. Már nem is Miamiban voltam. Az elmegyógyintézet mellett álltam, Rachel, Claire és Jude oldalán.

225

31 AZELŐTT

Rachel elővette az elmegyógyintézet részletes alaprajzát, amelyet az internetről nyomtatott ki. Hatalmas épület volt, de be lehetett járni, ha az embernek elég ideje akadt. Az volt az elképzelésünk, hogy a pinceajtón át jutunk be az intézetbe, átvágunk az alagsori raktáron, és felmegyünk a lépcsőn a földszintre, ahonnan a nagyüzemi konyha bejárata nyílt, és egy másik lépcsőház vezetett föl a gyerekosztály kórtermeibe és kezelőibe. Rachel és Claire majd megkergültek az izgalomtól, miközben felfeszítették az alagsor ajtaját, ami panaszos nyikorgással tárult fel. A laureltoni rendőrség alapvetően már meg sem próbálta távol tartani az embereket ettől a helytől, azon kívül, hogy kitettek néhány szimpla VIGYÁZAT ÉLETVESZÉLY! jelzést, ami Rachelnek nagyon is tetszett; alig várta, hogy felírhassa a nevünket az egyik kórteremben található táblára. A többi vakmerő – vagy idióta, ahogy vesszük – idemerészkedő neve is szerepelt rajta, akiknek volt bátorsága itt tölteni egy éjszakát. Claire ment le elsőnek az alagsorba vezető lépcsőn. Videokamerája lámpája árnyékot vetett a raktárra. Nyilván kiült az arcomra a rémület, mert Rachel mosolyogva újból megígérte, hogy minden rendben lesz. Aztán követte Claire-t. Lementem utánuk az elmegyógyintézet legalsó szintjére, és éreztem, hogy Jude egy ujjával belekapaszkodik a farmerom 226

hátsó övtartójába. Megborzongtam. Az alagsort beborította a törmelék, a porladozó téglafalakon megrepedt és mállott a vakolat. Az omladozó mennyezetből törött csövek álltak ki, és nyilvánvaló jelei mutatkoztak annak, hogy már jó ideje patkányok vertek itt tanyát. Ahogy áthaladtunk az egykori polcrendszer csontvázszerű maradványai között, zseblámpáink itt-ott megvilágították a gomolygó gőzt vagy ködöt, vagy akármit, amit hiába igyekeztem messziről elkerülni. Az alagsor túloldalán egy rothadó fakorlátú, kanyargós lépcsősor vezetett fel a földszintre. Az első fordulóban – csupán öt lépcsőfok után – egy fából faragott, magas támlájú, füles karosszék állt, mintha a semmiből került volna elő. Eltorlaszolta az utat, mint valami hátborzongató őrszem. Katt. Felvillant Rachel vakuja, ahogy ellőtt egy képet. Megborzongtam a kabátomban, és nyilván vacogott a fogam, mert hallottam, hogy Claire horkant. – Anyám, ez máris ki van akadva, pedig még a kezelőkig sem jutottunk el. Jude azonnal a védelmemre kelt: – Szállj le róla, Claire! Meg lehet idelenn fagyni. A húga erre kénytelen volt befogni. Rachel eltolta az útból a széket, a hideg futkosott a hátamon a zajtól, ahogy az a padozaton nyikorgott. Továbbmentünk. Meredek menet volt, a lépcsőfokok recsegtek a súlyunk alatt, mindegyiket rozogának éreztem, és végig visszafojtottam a lélegzetem. Amikor végre felértünk a földszintre, kis híján összeestem a megkönnyebbüléstől. Egy óriási éléskamrában találtuk magunkat. Claire több évtizedes szemetet meg szigetelőanyag-törmeléket rúgott félre az útból, és gondosan kikerülte a fapadló láthatóan elkorhadt részeit, miközben 227

végigment a nagyüzemi konyhán, majd a tágas menzán. Katt. Újabb fotó. Szédelegve követtem Rachelt, és elképzeltem, ahogy a zord arcú ápolónők és beteghordók kimerik az ízetlen pépet a nyáladzó, remegő pácienseknek a hosszú pult mögül, amely a hatalmas terem egyik végétől a másikig húzódott. A kórtermekhez vezető első emeleti folyosón egy lehetetlenül nagy és kiterjedt csigaszerkezet tárult a szemünk elé. A szerkezetet működtető karok tőlünk jobbra voltak, a nővérpult mögött látszottak az ellensúlyként szolgáló, óriási nehezékek. A rendszer huzalai felfutottak egészen a mennyezetig, illetve végig az egész folyosón, leágazva minden egyes kórterem ajtajánál. Az ötszáz kilós vasajtóknál, amiket bármikor bezárhattak. A csigarendszert nem szabad babrálni! – intett az intézetről szóló honlap. Egy kisgyerek, aki egyedül barangolt itt, csapdába esett egy kórteremben, amikor rázárult a vasajtó. A holttestét csak hat hónappal később találták meg. Én persze nem szorultam külön figyelmeztetésre. Apám rengetegszer elmondta nekem meg a tesóimnak, milyen veszélyes az ódon épület. Mielőtt átváltott volna büntetőjogra, apa az elhunyt fiú családjának képviseletében beperelte az ingatlan tulajdonosait meg az egész várost, és nyernie is kellett volna; rengeteg bizonyítékot tudott felmutatni. Ám az esküdtszék valami megmagyarázhatatlan okból nem a gyászoló család javára ítélt. Talán úgy gondolták, hogy a fiúnak több esze kellett volna, hogy legyen. Talán úgy vélték, példát kell statuálni a városban. Ám én csak arra tudtam gondolni, milyen érzés lehetett hallani, ahogy becsapódik az ajtó – milyen lehetett érezni, ahogy beleremeg a rothadó padló és minden fal, amint az embert több száz kilónyi vas választja el a jövőjétől. Milyen 228

lehetett a tudat, hogy senki nem jön segíteni. Milyen lehetett éhen halni. Rachel és Claire sikongattak izgalmukban, ahogy elmentünk az irdatlan huzalok és karok mellett. Katt. A vaku bevilágította a barlangszerű folyosót. Jude meg én egymás mellett haladva követtük kettőjüket, gondosan középre húzódva. A folyosót kórtermek szegélyezték, és én a közelükbe se akartam menni. Lassan mentünk, Jude zseblámpájának fénysugara visszaverődött a falakról, miközben a velünk szemben tátongó, kifürkészhetetlen fekete lyuk felé lépegettünk. Amikor Rachelék eltűntek a sarkon túl, én sietősebbre fogtam, mert rettegtem, hogy elszakadunk egymástól a folyosók labirintusában. Jude azonban megtorpant, és a farmerom derekába kapaszkodva kissé visszarántott. Megfordultam. Rám vigyorgott. – Tudod, nem muszáj ám követnünk őket. – Kösz, de elég horrorfilmet láttam, hogy tudjam, nem a legjobb ötlet, ha elszakadunk egymástól. – Újból megindultam, ám Jude nem eresztett. – Komolyan mondom, nincs mitől félni. Ez csak egy vén épület. Mielőtt válaszolhattam volna, Jude megragadta a kezem, és magához húzott. Zseblámpája megvilágította az előttünk lévő ajtóra kiírt számot: 213. – Hahó – suttogta, és a karjába vont. – Hahó – morogtam. – El kéne terelned a figyelmed erről a helyről. – Vállat vontam, és hátraléptem. A lábam beleakadt valamibe, és elestem. 229

230

32 Megpróbáltam kinyitni a szemem. Könnyes volt, és bedagadt, s forgott velem a sötét, kékesfekete világ. Csak részleteket láttam belőle. Valamiért nagyon melegem volt, a testem viszont magzatpózba kuporodott. – Mara? – szólongatott Noah. Centikre voltam az arcától. Fejem a vállán, a nyaka hajlatában nyugodott, pont a füle alatt. A karjában vitt engem. Nem a diliházban. Nem a rendezvényközpontban. – Noah – suttogtam. – Itt vagyok. Beültetett az anyósülésre, és félresimította az arcomba hullott néhány hajtincset, ahogy fölém hajolt. Utána nem vette el a kezét. – Mi történt? – kérdeztem, bár pontosan tudtam. Elájultam. Rám tört egy emlék. Most pedig remegtem. – Elaléltál a lenyűgöző meglepetésemtől. – Könnyed hangot ütött meg, de nyilvánvalóan fel volt zaklatva. – Lement a vércukrom – hazudtam. – Sikoltoztál. Lebuktam. Hátradőltem az anyósülésen. – Sajnálom – suttogtam. És tényleg sajnáltam. Még egy randira sem bírok elmenni anélkül, hogy kiakadjak. Hülyén éreztem magam. – Neked nincs mit sajnálnod. Egyáltalán nincs. Elmosolyodtam, de nem szívből. – Ismerd el, ez fura volt. 231

Noah nem felelt. – Meg tudom magyarázni – mondtam, ahogy eloszlott a fejemben a köd. Tényleg meg tudtam magyarázni. Ennyivel tartoztam neki. – Nem szükséges – mondta halkan. Kényszeredetten nevettem. – Kösz, de nem szeretném, ha azt hinnéd, hogy mindig így szoktam reagálni a kiállításokra. – Nem is hiszem. Felsóhajtottam. – Akkor mit hiszel? – kérdeztem lehunyt szemmel. – Semmit – felelte. A hangja higgadt volt. Furcsállottam, hogy Noah ennyire lazán állt a kis rohamomhoz. Kinyitottam a szemem, hogy jól megnézzem magamnak. – Egyáltalán nem is vagy kíváncsi? – Kissé gyanús volt. – Nem. – Noah egyenesen előremeredt, még mindig a kocsi mellett ácsorgott. Nem is csak kissé volt gyanús. Nagyon-nagyon gyanús volt. – Miért nem? – Zakatolt a szívem, ahogy a válaszára vártam. Fogalmam sem volt, mit fog mondani. – Mert azt hiszem, tudom – felelte, és lepillantott rám. – Daniel. A homlokomat dörgöltem, nem voltam biztos benne, hogy jól hallottam. – Mi? Mi köze van a bátyámnak… – Daniel elmondta nekem. – Mit mondott el? Hiszen csak ma reggel találkoz… Á! Ó! Összebeszéltek a hátam mögött. 232

Ezért nem kérdezett rá Noah egyszer sem a régi sulimra. A régi barátaimra. Egyetlenegy kérdést sem tett fel a költözéssel kapcsolatban, pedig ő is viszonylag új volt itt, Miamiban. Még a karomról sem kérdezett. Most már értettem, miért: Daniel mindent elmondott neki. A bátyámnak esze ágában sem lett volna szándékosan megbántani engem, de nem ez volt az első alkalom, hogy anya kis csatlósaként szolgált. Talán úgy gondolta, hogy új barátra van szükségem, és nem hitte, hogy egyedül is képes vagyok szert tenni rá. Álszent barom. Noah becsukta az anyósülés ajtaját, beszállt a volán mögé, de nem indította be a motort. Hosszú ideig egyikünk sem mondott semmit. Amikor végre meg bírtam szólalni, azt kérdeztem: – Mennyit tudsz? – Eleget. – Ez meg milyen válasz? Noah lehunyta a szemét, és a másodperc törtrészére bűntudatom támadt. Kinéztem az ablakon, hogy a tintafekete eget bámuljam az arca helyett. Noah hazudott nekem. Neki kéne, hogy bűntudata legyen. – Tudom, mi történt a… a barátaiddal. Nagyon sajnálom. – Miért nem szóltál? – kérdeztem halkan. – Miért hazudtál nekem? – Azt hiszem, úgy gondoltam, majd megemlítem, ha már készen állsz. Nem bírtam ellenállni a kísértésnek, hogy ránézzek Noahra. Lustán kinyújtóztatta a lábát. Az ujjait ropogtatta, teljesen nyugodtnak tűnt. Sőt, szenvtelennek. Kíváncsi lettem, vajon miért fárasztotta magát ezzel az egésszel. – Mivel zsarolt meg Daniel, hogy lezsírozza ezt a randit? 233

Noah hitetlenkedve meredt rám. – Elment az eszed? Erre a kérdésre nem igazán tudtam válaszolni. – Mara, én kérdeztem meg Danielt – mondta Noah. Pislogtam. – Mi? – Én kérdeztem meg őt. Rólad. Már akkor, amikor csak úgy leseggfőztél az irodalomóra után. Emlékeztem rád még a… Szóval megtudtam, hogy van egy bátyád, és beszéltem vele, aztán… Közbevágtam. – Méltányolom, amivel próbálkozol, de nem kell falaznod Danielnek. Noah arca elkomorult. A fölöttünk világító utcai lámpa az arcára vetette szempillája árnyékát. – Nem falazok neki. Te az istennek se voltál hajlandó szóba állni velem, én meg nem tudtam… – Elhallgatott, és rám szegezte a tekintetét. – Nem tudtam, mi mást tehetnék, oké? Muszáj volt megismernem téged. Mielőtt a „Miért?” kérdés egyáltalán kieshetett volna a számon. Noah hadarva folytatta: – Emlékszel arra a napra, amikor a suli vécéjében voltunk? – Meg sem várta a válaszomat. – Ott azt hittem, már a horgomra akadtál. – Egy röpke pillanatra huncut vigyor jelent meg az arcán. – De aztán azt mondtad, hogy hallottál rólam… bizonyos dolgokat, és utána beléptek azok a csajok. Nem akartam, hogy mindenféle szarságot pletykáljanak rólad. Az isten szerelmére, hiszen csak az első heted volt a suliban. Nem hiányzott neked, hogy ilyesmivel szívassanak, pláne mivel még senkit sem ismertél itt. Szóhoz sem jutottam. 234

– Aztán megláttalak a bulin. Abban a ruhában. És akkor úgy döntöttem, hogy szarok a pletykákra, kit érdekel, elvégre önző rohadék vagyok. Katie egész héten piszkált, hogy miért lógatom az orrom, és ott, a bulin mondtam meg neki, hogy te vagy az oka. De aztán te csak úgy… elrohantál. Szóval, nem. Nem falazok Danielnek. Nem tudom, hogy igazából mit csinálok, de tuti nem neki falazok. – Egyenesen maga elé bámult, a sötétbe. A vécé. A buli. Mindenben tévedtem. Vagyis… biztos? Ez a verzió szintén lehet csak kamu. Olyan nehéz volt megállapítanom, mi igaz, és mi nem. Noah hátradőlt, a fejtámasznak döntötte a tarkóját, sötét, borzas haja szanaszét meredezett. – Ezek szerint idióta vagyok – mondta. – Talán. Féloldalasan, lehunyt szemmel vigyorgott. – De figyu, lehetne rosszabb is. Lehetnél elcseszett, mint én – csúszott ki a számon. – Te nem vagy elcseszett – közölte Noah határozottan. Ezt már nem bírtam idegekkel. – Neked erről fogalmad sincs. – Mondtam magamnak, hogy hallgassak el… hogy fogjam be. Hiába. – Nem ismersz engem. Csak azt tudod, amit Daniel mondott neked, de én előle is titkolom az igazat. Valami nem stimmel velem. – Elcsuklott a hangom, mert elszorult a torkom, gombócot éreztem benne a zokogástól, ami kitörni készült belőlem. A fenébe! – Olyasmin mentél keresztül, ami… Erre kiakadtam. – Fogalmad sincs róla, hogy min mentem keresztül – vágtam a fejéhez, ahogy egy-egy meleg könnycsepp csordult 235

ki a szememből. – Még Daniel se tudja. Ha tudná, jelentené anyánknak, és akkor diliházba kerülnék. Szóval kérlek, kérlek, ne vitatkozz velem, amikor azt mondom, hogy valami nagyon-nagyon nem stimmel velem. – Csak úgy dőltek belőlem a szavak, de amint kiejtettem őket, éreztem, hogy igazak. Szedhetek orvosságot, járhatok terápiára, tök mindegy. Pontosan tudtam, hogy a pszichózist nem lehet meggyógyítani, legfeljebb féken tartani. És már nem bírtam elviselni a helyzet reménytelenségét. – Senki sem tehet semmit, hogy megoldja – jelentettem ki halkan Végérvényesen. Ám ekkor Noah felém fordult. Arca szokatlanul nyílt és őszinte volt, ám dacos tekintettel nézett a szemembe. Akaratom ellenére zakatolni kezdett a szívem, amikor azt mondta: – Hadd próbáljam meg!

236

33 A kis kiakadásom után több lehetséges következményre is felkészültem. Hogy Noah a szemét forgatja, és kinevet. Hogy valami okoskodó megjegyzést tesz, aztán lóhalálában hazavisz, és otthagy az ajtónk előtt. A valódi reakciójára azonban egyáltalán nem számítottam. Kérése megválaszolatlanul maradt. Mit hadd próbáljon meg? Fogalmam sem volt, mit feleljek neki, mert nem értettem, igazából mit kér. Noah azonban várakozásteljesen bámult rám, ajkán halvány mosollyal, és nekem muszáj volt csinálnom valamit. Bólintottam. Úgy tűnt, ez elég is. Amint leparkolt a behajtónkon, Noah kipattant a kocsiból, és az anyósülés ajtajához sietett. Szúrós tekintettel néztem rá, de megszólalt, mielőtt rápiríthattam volna. – Szeretek ajtót nyitni neked. Próbáld ezt az eszedbe vésni, hadd ne kelljen minden egyes alkalommal sprintelnem! Minden egyes alkalommal. Furán éreztem magam, ahogy végigmentünk a bejárati ajtónkhoz vezető, téglával kirakott ösvényen. Valami megváltozott kettőnk között. – Holnap reggel érted jövök, hogy elvigyelek a suliba – közölte Noah, miközben félresöpört a homlokomból egy hajtincset, és a fülem mögé simította. Érintése olyan volt, akár az otthon melege. Sűrűn pislogtam, és megcsóváltam a fejem, hogy magamhoz térjek. – De hát nem is esik neked útba. 237

– És? – És Daniel amúgy is kocsival menne. – Na és akkor? – Hát, akkor mi… Noah a számra tette az ujját. – Ne! Ne kérdezd már folyton, hogy miért! Idegesítő. Azért, mert ezt akarom. És kész. Ennyi. Szóval engedd meg! – Noah arca közel volt az enyémhez. Nagyon közel. Koncentrálj, Mara! – Mindenki azt fogja hinni, hogy együtt járunk. – Hadd higgyék! – válaszolta, és az arcomat fürkészte. – De… – Semmi de. Nagyon is akarom, hogy azt higgyék. Belegondoltam mindabba, amit ez sejtetett volna. Mivel Noah-ról volt szó, a suliban nemcsak azt hitték volna, hogy együtt járunk, hanem azt is, hogy mindenféle egyebet csináltunk már együtt. – Rossz színésznő vagyok – magyarázkodtam. Noah végighúzta az ujjait a karomon, majd a szájához emelte a kezemet. Ajka a kézfejemhez ért, hihetetlenül lágyan. A szemembe nézett, végzetes volt a tekintete. – Akkor ne színészkedj! Nyolckor találkozunk. – Elengedte a kezem, és visszament a kocsijához. Az ajtó előtt ácsorogtam, lélegzet-visszafojtva figyeltem, ahogy Noah elhajtott. A fülemben csengtek a szavai. Hadd próbáljam meg! Akarom, hogy azt higgyék. Ne színészkedj! Tudtam, hogy valami elkezdődött kettőnk között. Ám azt is tudtam, hogy belehalok, ha véget ér. Amikor majd véget ér, márpedig hamarosan, ha Jamie-nek igaza volt. Kábán mentem be a házba, az ajtónak dőltem, és lehunytam a szemem. – Üdv újra itthon! – Még csukott szemmel is tudtam, hogy 238

Dáaniel mosolyog: hallatszott a hangján. Megpróbáltam visszanyerni a lelki egyensúlyomat, mert a bátyám nyakig sáros volt, és nem akartam hagyni, hogy megússza, csak azért, mert nekem épp vitustáncot jártak az idegeim. – Lebuktál – sikerült ki nyögnöm. – Bocsesz! – felelte Daniel, de nem látszott valami bűntudatosnak. – Jól érezted magad? Megráztam a fejem. – El sem hiszem, hogy ezt tetted velem. – Jól… érezted… magad?– hangsúlyozott minden egyes szót. – Az… nem… számit – utánoztam. Daniel elvigyorodott. – Kedvelem a srácot. – Annak mi köze van bármihez is? Hogy mondhattad el neki, Daniel? – Na jó, álljunk meg egy pillanatra! Először is, én csak annyit árultam el neki, miért költöztünk el Laureltonból. Elmondtam, hogy szerencsétlenség történt, a barátaid meghaltak, és ezért idejöttünk új életet kezdeni. Nem sajátíthatod ki ezt a magyarázatot, szóval higgadj le! – Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak, ám Daniel folytatta: – Másodszor is, Noah jófiú. Egyetértettem vele, bár nem akartam elismerni. – Mások nem így gondolják – mondtam inkább. – Mások általában tévednek. Rámeredtem. – Lépjünk tovább! Meséld el, pontosan mi történt! Semmit se hagyj ki! – Az első itteni tanítási napunk után bementem a 239

zenetanárhoz, hogy különórákat beszéljek meg vele, és pont ott volt Noah is. Amúgy a srác komponista, méghozzá baromi jó, de komolyan. Sophie mesélte, hogy tavaly együtt játszottak néhány fellépésén. Az alacsony, bűbájos, szőke Sophie-ra gondoltam, és hirtelen késztetésem támadt, hogy jól sípcsonton rúgjam, aztán elszaladjak. – Na mindegy, miután Noah megtudta a nevemet, a húgomról kérdezett. Visszagondoltam a legelső itteni hetünkre. – De hát csak a suli második napján ismerkedtem meg Noah-val. Daniel vállat vont. – Már azelőtt ismert valahonnan. Lassan megcsóváltam a fejem. – Miért hazudtatok, Daniel? Miért tettetek úgy ma reggel, mintha nem ismertétek volna egymást? – Mert feltételeztem, hogy kiakadnál, és hozzá kell tennem: igazam is lett. De komolyan, Mara, túlreagálod a dolgot. Alig említettünk téged a beszélgetés során Noah-val. Alapvetően Kafkát vetettük össze Nietzschével, illetve a Don Quijote parodisztikus szonettjeiről diskuráltunk. – Ne is próbáld elterelni a figyelmem a stréber dumáddal! Nem kellett volna könyörögnöd valakinek, hogy legyen a barátom. Nem vagyok én olyan szánalmas. – Eszembe se jutott könyörögni. De még ha ilyesmiről is lett volna szó, mondd csak, talán máris túl sok barátot szereztél itt, Miamiban? Netán lemaradtam valamiről? Megfeszültem. – Nagy szemétség ezt a fejemhez vágni – mondtam halkan. – Igazad van. Szemét dolog. De te ragaszkodsz hozzá 240

mindig, hogy bánjunk veled normálisan, szóval válaszolja a kérdésre! Összebarátkoztál valakivel, mióta idejöttünk? Gyilkos tekintettel meredtem rá. – Éppenséggel igen. – Kivel? Tudni akarom a nevét. – Jamie Roth. – Az ebolás gyerek? Úgy hallottam, az a srác egy kissé labilis idegzetű. – Csak egyetlenegy olyan incidense volt. – Én nem úgy hallottam. A fogamat csikorgattam. – Utállak, Daniel. De tényleg. – Én is szeretlek, hugi. Jó éjt! Bementem a szobámba, és becsaptam az ajtót.

Amikor másnap reggel fölébredtem, minden tagom el volt nehezülve, mintha túl sokat aludtam volna, viszont a fejem úgy fájt, mintha le se hunytam volna a szemem. Az órára pillantottam, 7:48-at mutatott. Szentségelve kimásztam az ágyból, és siettem felöltözni. Ám az íróasztalom mellett megtorpantam. Az asztalra helyezett szalvétán kicsi, fehér pirula hevert. Lehunytam a szemem, és mély levegőt vettem. Még a gondolatát is gyűlöltem, hogy bevegyem: egyszerűen gyűlöltem. De a kiállításos idegösszeroppanásom megijesztett, a múlt heti fürdőkádas esetről már nem is beszélve. És nem akartam megint kiakadni Noah előtt. Én csak normális akartam lenni vele. A családommal. Mindenkivel. Mielőtt meggondolhattam volna magam, lenyeltem a pirulát, és kirohantam a szobámból. Nekimentem apámnak, 241

aki éppen befordult a sarkon, és kivertem a kezéből a harmonika irattartót. Szanaszét repültek a papírok. – Ácsi, csak nem ég a ház? – kérdezte apa. – Bocs… mennem kell, elkések a suliból. Értetlennek tűnt. – Daniel kocsija nincs itt. Azt hittem, már csak én vagyok itthon. – Egy barátom visz suliba – magyaráztam, miközben lehajoltam, hogy felvegyem az iratokat, összeszedegettem és átadtam őket apának. – Köszönöm, édesem! Amúgy hogy vagy? Alig látlak manapság. Ez a hülye ügy tehet róla. Kissé toporogtam egy helyben, szerettem volna odakint várni Noah-t, hogy ki se szálljon a kocsiból. – Mikor lesz a tárgyalás? – Két hét múlva tartom meg a nyitóbeszédemet, és utána a bíróság egy hetet szabott ki – felelte, és puszit nyomott a homlokomra. – Még beszélünk, mielőtt elmegyek a főhadiszállásra. Megemeltem a szemöldököm. – Egy szállodába költözöm, hogy felkészüljek a tárgyalásra. – Ó! – De ne aggódj, előtte még dumálunk. Na, menj csak! Szeretlek. – Én is szeretlek. – Megpusziltam apát, megkerültem, és kisiettem az előszobába, a vállamra kapva a sulitáskámat. Ám mire kinyitottam a bejárati ajtót, Noah már a küszöbön állt. Aznap reggel a következő elemek együttese jellemezte Noah-t, alulról haladva fölfelé: Cipő: szürke Converse tornacsuka. 242

Nadrág: sötétszürke tweed. Felső: szűk szabású, nem betűrt, hajszálcsíkos, elegáns ing. Extra vékony nyakkendő, laza csomóba kötve a kigombolt gallérnál, ami alól nyomatos póló kandikált ki. Legutóbbi borotválkozása óta eltelt napok száma: valahol három és öt között. Félmosoly: csalóka. Szem: kék és feneketlen. Haj: gyönyörű, gyönyörű káosz. – Reggelt! – szólt, szívélyes és zengő hangon. Egek, végem volt. – Reggelt! – sikerült kinyögnöm a választ, hunyorogva. Vagy a naptól, vagy attól, hogy túl hosszan bámultam a srácot. Ki tudja. – Napszemüveg kell neked – mondta Noah. Megdörgöltem a szemem. – Tudom. Hirtelen leguggolt. – Te meg mit… A nagy sietségben nem kötöttem meg a cipőfűzőmet. Úgyhogy Noah most bekötötte nekem a cipőmet. Felnézett rám sötét szempillájának takarása alól, és elmosolyodott. Az arckifejezésétől teljesen ellágyultam. Tudtam, hogy a létező leggyagyább vigyor ül ki a képemre, de nem érdekelt. – Tessék! – mondta Noah, miután bekötötte a bal cipőmet. – Esés megúszva. Elkésett. Már beleestem.

Amikor megálltunk a suli parkolójában, a légkondiból áradó hideg levegő ellenére izzadni kezdtem. Mire ideértünk, 243

sötét felhők lepték el az eget, néhány csepp eső hullott a szélvédőre. Nyüzsgő diáksereg igyekezett az iskola kapuja felé. Ideges voltam – igazából halálra rémültem – attól, hogy Noah oldalán jelenjek meg a suliban. Ez így annyira nyilvános volt. – Készen állsz? – kérdezte Noah, tettetett komolysággal. – Nem igazán – vallottam be. Értetlennek tűnt. – Mi a baj? – Csak nézz rájuk! – mutattam a tömegre. – Én csak… Mindenki erről fog beszélni – mondtam végül. Félmosolyra húzta a száját. – Mara, már amúgy is erről beszélnek. Ettől nem éreztem jobban magam. Az ajkamat harapdáltam. – Az más – feleltem. – Ezzel most mindent közszemlére tennénk. Direkt. Önként. És akkor Noah közölte velem nagyjából az egyetlen dolgot, ami képes volt megnyugtatni: – Nem hagylak magadra. Veled leszek. Egész nap. Úgy mondta, mint aki komolyan is gondolja. Hittem neki. Noah mintha azt csinált volna a Croydenben, amit csak akart, így nem volt nehéz elképzelni, hogy beül az összes órámra. Bár abba belepusztultam volna. Noah felkapta a zakóját a hátsó ülésről, magára rántotta, aztán kinyitotta nekem az ajtót, és íme, ott álltunk egymás mellett, s minden kósza tekintet ránk tévedt. A pániktól elszorult a torkom. Noah-ra néztem, hogy felmérjem a reakcióját. Nagyon… elégedettnek tűnt. Élvezte a helyzetet. – Neked ez bejön – hitetlenkedtem. Felvont szemöldökkel nézett rám. 244

– Szeretek veled lenni. És tetszik, hogy mindenki együtt lát minket. – Átkarolta a vállam, közelebb húzott magához, és a szorongásom enyhült. Egy kicsit. A kapuhoz menet észrevettem néhány srácot, akik a bejárat közelében parkoló kocsijaik mellett ácsorogtak. Felénk fordultak, hogy megbámuljanak, mindegyiküknek egyformán bamba, kérődző képe volt. – Haver! – kiabálta egy Parker nevű fiú Noah-nak, és odakocogott hozzánk. Noah kérdő tekintettel sandított rá. Parker a szemembe nézett, először azóta, hogy a Croydenbe kezdtem járni. – Mizu? El sem akartam hinni, hogy tényleg van ember, aki ilyet mond. – Hali! – feleltem. – Szóval ti ketten most akkor így… Noah haragosan meredt a srácra. – Húzz el, Parker! – Oké, oké. Te, figyu, Kent csak azt akarja tudni, áll-e még a holnap este? Noah rám nézett, és azt mondta: – Nem, már nem. Parker tüntetően végigmért. – Az tök szívás. Noah a szemét dörgölte a kéztövével. – Ennyi? Parker idétlenül vigyorgott. – Ja, ja. Majd még talizunk – mondta, azzal rám kacsintott, és elment. – Nagyon… érdekes fazonnak tűnik – jegyeztem meg, miközben Parker visszatért a falkájához. 245

– Pedig nem az – válaszolta Noah. Elnevettem magam, de elhallgattam, amikor megszólalt mögöttünk valaki. – Jól meghúznám a csajt. Továbbmentem. – Én még annál is jobban – mondta valaki más. Lüktetett a vér a fülemben, de nem néztem hátra. – Én úgy meghúznám, hogy aki kihúz belőle, abból Anglia királya lenne. Mire megfordultam, Noah már nem volt mellettem. Az egyik kocsinak szegezte a matekóráról ismerős Kentet. – Komoly sérülést kéne okoznom neked – mondta Noah mély hangon. – Haver, nyugi van. – Kent teljesen higgadt volt. – Noah! – hallottam a saját hangomat. – Nem éri meg. Noah szeme résnyire szűkült, ám a hangomat hallva elengedte Kentet, aki kisimította az ingét, és leporolta khakiszínű nadrágját. – Baszd meg, Kent! – morogta Noah. ahogy elfordult. Az idióta elröhögte magát. – Naná, hogy meg fogom. Noah megperdült, és az arcba vágódó ököl jellegzetes puffanását hallottam. Kent a betonra rogyott, két kézzel fogta az orrát. Amikor megpróbált föltápászkodni, Noah így szólt: – Én a helyedben nem mozdulnék. Nem sok tart vissza attól, hogy szétrúgjalak, mielőtt felállhatnál. Nagyon nem sok. – Eltörted az orromat! – Kent ingére patakzott a vér, és kisebb tömeg verődött össze körülöttünk. Egy tanár szétválasztotta a csődületet, és azt harsogta: 246

– Shaw, nyomás az igazgatóiba! Most RÖGTÖN! Noah ügyet sem vetett rá, és odajött hozzám, túlságosan is nyugodtan. Sértetlen kezét a derekamra simította, mire a lábam majdnem összecsuklott. Megszólalt a csengő, én pedig Noah-ra néztem, aki lehajtotta a fejét, ajka a fülemet súrolta. Azt suttogta a hajamba: – Megérte.

247

34 A tanár pár méterrel arrébb állt. – Nem viccelek, Shaw. Nem érdekel, kinek a kölyke vagy, nyomás dr. Kahnhoz! Noah elhúzódott tőlem, és az arcomat fürkészte. – Nem lesz semmi baj? Nemet intettem. Noah egy pillanatra még várt, aztán puszit nyomott a fejem búbjára, és elballagott. A pillanatnyi döbbenet után összeszedtem magam, és útnak indultam egyedül, a tekintetek kereszttüzében. Épp azelőtt értem be irodalomra, hogy Leib tanárnő megkezdte volna az órát. Elmagyarázta, milyen esszét vár tőlünk, ám az osztály figyelmét én kötöttem le. A többiek lopva hátrahátrasandítottak rám a válluk fölött, cetlikre írt leveleket adogattak egymásnak egy sorban, én pedig jól lecsúsztam a széken, hasztalan próbáltam beleolvadni a kemény műanyagba. Noah-ra gondoltam, aki éppen az igazgatói irodában felel a lovagias tettéért. Vagyis a pöcsösszemérő villongásáért, bármi is volt az, tetszett nekem. Akármennyire utáltam is bevallani. Noah az óra felénél bukkant fel, és bárgyú mosoly ült ki a képemre abban a másodperben, hogy megláttam. Az óra végén fogta a táskámat, a vállára kapta, és kimentünk az osztályból. – Szóval, mi történt dr. Kahn irodájában? – kérdeztem. – Csak ültem ott, és öt percig bámultam a pasast, ő meg csak ült, és öt percig visszabámult rám. Aztán közölte, hogy a 248

kétnapos felfüggesztésem alatt tanuljak meg szépen játszani a többi gyerekkel, és elküldött isten hírével. Lelohadt a mosolyom. – Felfüggesztett? – Csak a vizsgák után lép életbe – felelte, mint akit csöppet sem izgat. Aztán elvigyorodott. – Ezt kapom azért, amiért megvédtem a becsületedet. Gúnyosan somolyogtam. – Az nem rólam szólt. Csak megjelölted a területedet – jelentettem ki. Noah kinyitotta a száját, hogy rávágjon erre valamit, de sietve folytattam, mielőtt megszólalhatott volna: – Átvitt értelemben – tettem hozzá. Elvigyorodott. – Az állításodat nem áll módomban sem megerősíteni, sem megcáfolni. – Tudod, nem volt muszáj ilyet tenned. Noah hanyagul vállat vont, és egyenesen maga elé meredt. – De akartam. – Nem fogja ez elszúrni az egyetemi jelentkezésedet, vagy valami? – Az én színjeles átlagommal? Nem hinnem. Lassan feléje fordultam, épp ekkor értünk a matekos terem ajtajához. – Színjeles? Önelégülten mosolygott. – És te még azt hitted, hogy csak a külsőm tökéletes. Az agyamra ment. – Nem értem. Sosem jegyzetelsz. Soha nincs nálad tankönyv. Noah vállat vont. – Jó a memóriám – felelte, miközben felbukkant a matekra 249

igyekvő Jamie. – Szia! – köszönt neki Noah. – Csá! – felelte Jamie, és rám pillantott, ahogy elment mellettünk. Ha Noah észrevette egyáltalán Jamie hűvös reakcióját, akkor sem említette. – Óra után találkozunk? – kérdezte. Ez a gondolat megmelengette a szívemet. – Igen – mosolyogtam, és bementem a terembe. Jamie már a padban ült, úgyhogy letelepedtem mellé, a táskám meg nagyot puffant a padlón. – Sok minden változott azóta, hogy útjaink legutóbb összefutottak – szólt anélkül, hogy rám nézett volna. Úgy döntöttem, nem adom be ilyen könnyen a derekam. – Tudom – feleltem hatásvadász, eltúlzott sóhajjal. – Nincsenek is rá szavak, mennyire rettegek a vizsgáktól. – Az én szavaim nem erre vonatkoztak, ifjú padavan. – Mit adod itt a Yoda mestert? – kérdeztem. – Mit kerülgeted itt a nap hírét? – vágott vissza Jamie, miközben a kockás papír négyzeteit satírozgatta, nagyon fura képet rajzolva egy tűzokádó, emberi karú sárkányról. – Nem kerülöm, csak nincs mit mondanom róla. – „Nincs mit mondanom”. A magányos új csaj máris a Croyden legszexibb pasijával kavar, és a vázlat füzetébe rajzolgatja a pornót erről a hihetetlen kapcsolatról? Még hogy „nincs mit mondanom”! Mese habbal. – Jamie továbbra sem nézett a szemembe. Odahajoltam hozzá, és a fülébe suttogtam: – Nincs pornós vázlatfüzet. Csak átverés volt. Jamie végre rám nézett, és felvonta a szemöldökét. – Kamu az egész? Beszívtam az ajkam, aztán harapdáltam egy kicsit, végül 250

azt feleltem: – Nem egészen. – Nem tudtam, hogy magyarázzam el, ami köztem meg Noah között történt tegnap. Ráadásul még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán akarom-e elmagyarázni. Jamie ismét a kockás papír fölé hajolt. – Hát előbb-utóbb kénytelen leszel majd szép lassan, pontról pontra elmagyarázni nekem ezt az egészet. Anna megakasztotta a gondolatmenetemet, mielőtt felelhettem volna Jamie-nek. – Mondd csak, Aiden, szerinted mennyi ideig fog ez tartani? Aiden úgy tett, mint aki elmélyülteti méreget engem, majd így felelt: – A hét végéig, ha máris hanyatt vágja magát a csaj. Különben talán húzhatják még pár hétig. – Ennyire irigyek vagytok? – kérdeztem higgadtan, bár belül dühöngtem. – Arra, amit át fogsz élni, miután Noah eldob? – kérdezte Anna, és csöpp kis szája rosszmájú vigyorra húzódott. – Ugyan, kérlek! Bár a srác tényleg csúcs az ágyban – suttogta színpadiasan. – Szóval élvezd ki, amíg lehet! Visszaült a helyére. Walsh tanár úr bejött az osztályba, és én némán fortyogtam a padban, miközben nagyon, de nagyon erősen nyomtam a papírra a ceruzát. Felfordult a gyomrom a gondolattól, hogy Anna személyes tapasztalatból tudja ezt a bizonyos infót Noah-ról. Jamie mesélte, hogy azok ketten jártak. De ez még nem feltétlenül azt jelenti… Tudni is akartam, meg nem is. Kicsöngetéskor, ahogy felkeltem a helyemről, az egyik osztálytársnőm, Jessica, mellettem elmenve alaposan oldalba könyökölt. Mégis mi baja velem? Fájt a karom, és 251

megdörgöltem, mielőtt felvettem az asztalról a tankönyvemet meg a füzetemet. Az ajtóhoz menet valaki mindkettőt kiverte a kezemből. Megperdültem, de mögöttem senki sem tűnt különösebben bűntudatosnak. – Mi a franc? – motyogtam magamnak, ahogy lehajoltam a cuccaimért. Jamie leguggolt mellém. – Kikezdted a croydeni társadalom szövetét. – Te meg miről beszélsz? – Fölöslegesen nagy erővel löktem be a könyvet meg a füzetet a válltáskámba. – Noah hozott suliba. – És akkor mi van? – Noah senkit sem szokott elhozni a suliba. – És akkor mi van? – kérdeztem, és egyre frusztráltabb lettem. – Úgy viselkedik, mintha a pasid lenne. Amitől egy icipicit féltékeny lett az összes csaj, akivel Noah eddig kondomként bánt. – Kondomként? – kérdeztem összezavarodva. – Egyszer használta, aztán eldobta őket. – Ez undorító. – Akárcsak Noah. Ezt elengedtem a fülem mellett, tudva, hogy ebben a bizonyos témában úgysem jutnék semmire Jamie-vel. – Szóval pontosan mire célzol? Hogy eddig láthatatlan voltam, most viszont közutálat tárgya lettem? Jamie elnevette magát. – Ugyan, te eleve nem voltál láthatatlan. Noah már várt rám a folyosón. Jamie szótlanul megkerült minket, és elindult a következő órájára. Noah még csak észre sem vette. 252

Az eső bevert a fedett ösvényre, bár Noah amúgy is az út mellett lépdelt, nem törődve azzal, hogy megázik. Amint hallótávolságon kívül értünk, nem bírtam magamba fojtani a kérdést, amitől a matekóra óta a hányinger kerülgetett. Felnéztem Noah-ra. – Szóval… ti tavaly együtt jártatok Annával, ugye? Noah addig elégedett arckifejezése undorodó grimasszá alakult át. – Én nem éppen az „együtt jártunk” kifejezést használnám. Ezek szerint Jamie-nek igaza volt. – Fúj – motyogtam. – Nem volt olyan vészes – tette hozzá. Legszívesebben a téglából rakott boltívbe vertem volna a fejem. – Nem ezt akarom hallani, Noah. – Hát akkor mit? – Hogy Anna pikkelyeket rejteget az egyenruhája alatt. – Én ebben a kérdésben nem tudok nyilatkozni. Majd kiugrott a szívem örömömben, de próbáltam egyszerűen csak kissé kíváncsinak tűnni. – Tényleg? – Tényleg – felelte Noah derűsen. – Szóval, izé, mi történt? – kérdeztem irtóra nagyon lazán. Noah vállat vont. – Anna csak úgy rám mászott tavaly, én meg elviseltem a nyomulását, amíg elegem nem lett az alapvetően borzalmas jelleméből, illetve az érthetetlen, idióta nyelvezetéből. Még mindig korai lett volna ünnepelni. – Ő azt állította, hogy csúcs vagy az ágyban – mondtam, és úgy tettem, mintha borzasztóan érdekelne az ereszcsatornából zubogó víz. Jól tudtam, hogy ha Noah látná a képemet, az 253

arckifejezésem tuti elárulna. – Hát, ez igaz – felelte. Csodás. – Anna viszont nem személyes tapasztalat révén győződött meg róla. – Noah ekkor fölfelé tolta az államat, hogy szembenézzek vele. – Nahát, nahát, Mara Dyer. Az ajkamba haraptam, és lesütöttem a szemem. – Mi van? – Nem hiszem el! – mondta Noah döbbenten. – Mit?! – Te féltékeny vagy. – Hallatszott a hangján, hogy mosolyog. – Nem is – hazudtam. – De igen. Megnyugtatnálak, hogy nincs mitől tartanod, de azt hiszem, ez eléggé bejön nekem. – Nem vagyok féltékeny – makacskodtam, és vér szökött az arcomba Noah érintése nyomán. A szekrényemig hátráltam. Noah felvonta az egyik szemöldökét. – Akkor meg miért érdekel a dolog? – Nem érdekel. Csak az a csaj annyira… annyira visszataszító – mondtam, továbbra is a földet bámulva. Végül összeszedtem minden bátorságomat, és Noah-ra pillantottam. Nem mosolygott. – Miért hagyod, hogy azt híresztelje, lefeküdt veled? – Mert én sosem teregetem ki a magánügyeimet – felelte, kissé lehajolva, hogy a szemembe nézzen. Kifordultam tőle, és kinyitottam a szekrényem ajtaját. – Ilyen erővel bárki állíthat rólad bármit – mondtam, a sötét térbe bámulva. – És ez bánt téged? – szólt Noah halkan a hátam mögött. 254

– Engem semmi se bánt – feleltem, a szekrénybe rejtve az arcomat. Noah a mellettem lévő szekrényre tette a kezét, és éreztem, hogy a hátam felé hajol. A levegőben szinte tapintani lehetett a kettőnk közti bizsergést. – Csókolj meg! – mondta szimplán. – Hogy mi? – Megperdültem, és csupán centikre találtam magam Noah-tól. A vérem parázslott a bőröm alatt. – Jól hallottad – szólt Noah. Éreztem, hogy a többi diák mind minket bámul. A szemem sarkából láttam, hogy csoportokba verődtek a fedett ösvényen, az eső elálltát várva. Tátott szájjal lesték Noah fölém hajoló, magas alakját, a fülem mellett a fémre simuló kezét. Nem húzódott közelebb; azt kérte, azt várta, hogy én tegyem meg a következő lépest. Ám miközben az arcom lángolt attól, hogy Noah meg mindenki rám szegezte a szemét, a többiek lassan eltűntek, egyik a másik után. És nem úgy értem, hogy elmentek. Egyszerűen eltűntek. – Nem vagyok oda a smacizásért – böktem ki, és tekintetem visszavándorolt Noah-ra. Szája a létező legapróbb mosolyra húzódott. – Igen? Nagyot nyeltem, és bólintottam. – Tök hülyeség – jelentettem ki, és az iménti sokadalom hűlt helyére pillantottam. Sehol senki. Mind eltűntek. – A nyelvünket egy másik ember szájába dugni tök hülyeség. És tök undi. – Ez aztán roppant intelligens megnyilatkozás volt, Mara. És egy csöppet sem gyanús. Noah szeme sarka ráncba szaladt, de nem nevetett ki. A hajába túrt, hogy kisimítsa a homlokából, ám néhány vastag 255

tincs visszahullott az arcába. Nem mozdult. Annyira közel volt hozzám! Beszívtam az illatát: eső, só és füst elegyedett benne. – Sok fiúval csókolóztál már? Kérdése magamhoz térített. Felvontam a szemöldököm. – Fiúval? Ezt miből feltételezed? Noah elnevette magát, mély és nyers hangon. – Szóval sok lánnyal? – Nem. – Nem sok lánnyal? Vagy nem sok fiúval? – Nem sokkal – feleltem. Hagytam, hadd értelmezze ezt úgy, ahogy akarja. – Hánnyal? – Miért… – Megvonom tőled ezt a szót. Többet nem használhatod. Hánnyal? Elpirultam, ám a hangom higgadt maradt, miközben azt feleltem: – Eggyel. Noah erre lehetetlenül közel hajolt hozzám, szálkás alkarjának izmai megfeszültek, ahogy behajlította a könyökét, hogy közelebb húzódjon hozzám, majdnem egymáshoz értünk. Mámorító volt a közelsége, és komolyan aggódni kezdtem, hogy menten felrobban a szívem. Lehet, hogy Noah nem kért engedélyt. Lehet, hogy ez nem zavart. Lehunytam a szemem, éreztem, hogy Noah borostája az államat súrolja, majd ajka a fülemhez ért, s alig hallhatóan azt suttogta: – Az az egy rosszul csinálta.

256

35 Noah ajka lágyan a bőrömre simult, és egy pillanatra ott maradt. Lángra lobbantam. Mire kinyitottam a szemem, és megint normálisan vettem levegőt, Noah már nem volt előttem. A szekrények körül lődörögve várta, hogy összeszedjem a cuccaimat rajzra. Becsöngettek. Én továbbra is csak álltam ott. Én továbbra is éreztem ajka érintését az arcomon. Én továbbra is úgy bámultam őt, mint egy idióta. Noah mosolya öntelt vigyorrá szélesedett. Lehunytam a szemem, mély levegőt vettem, és a maradék méltóságomat összeszedve elvonultam Noah mellett, ügyelve, hogy ne érjen a tető alá beverő eső. Örültem, hogy a rajz a következő órám. Lazítanom kellett, csökkenteni a stresszt, ahogy Maillard doktornő tanácsolta. Márpedig Noah jelenlétében csak rá tudtam figyelni. Amikor megálltunk a rajzterem előtt, elköszöntem azzal, hogy majd később találkozzunk valahol. Noah a homlokát ráncolta. – De nekem most lyukasórám van. – Jó, akkor menj tanulni! – De nézni akarom, ahogy rajzolsz. Válasz helyett lehunytam a szemem, és a homlokomat dörzsöltem. Lehetetlen alak. – Nem akarod, hogy veled legyek? – kérdezte. Kinyitottam a szemem. Csüggedtnek tűnt, ennivalóan édes volt. 257

– El fogod terelni a figyelmem – mondtam őszintén. – Nem teszem, ígérem – felelte Noah. – Fogok majd pár zsírkrétát, és csöndben rajzolgatok. Egyedül. A sarokban. Önkéntelenül is elmosolyodtam, Noah pedig megragadta a kínálkozó lehetőséget; elhúzott mellettem, és besietett az osztályterembe. Én nyugodtan követtem, a hátsó sarokban lévő asztalhoz mentem. Noah le sem vette rólam a szemét, miközben leültem, és grafitceruzát meg rajzszenet vettem elő. Ügyet sem vetettem rá, a lelki békémre összpontosítottam. Kinyitottam a vázlatfüzetemet, és gyorsan átlapoztam a Noah-val megtöltött oldalakat, miközben a rajztanárunkat helyettesítő nő megköszörülte a torkát, majd megszólalt: – Sziasztok, gyerekek! Én Ms. Adams vagyok. Mrs. Gallónak családi problémája adódott, úgyhogy ma én tartom helyette az órát. – Rövid frufrujával és szemüvegével kábé tizenkét évesnek tűnt. És annak is hangzott. Amikor Ms. Adams a névsorolvasás közben egy hiányzó társunk nevéhez ért, Noah feltette a kezét. Gyanakodva figyeltem. Miután a helyettesítő tanár befejezte a névsorolvasást, Noah felállt, és lazán kisétált az osztály elé, cseppet sem zavartatva magát a rászegeződő tekintetek miatt. – Ööö… – Ms. Adams a naplóra pillantott. – Ibrahim Hassin? Noah bólintott. Behaltam. – Mit csinálsz? – hüledezett a tanárnő. Noah értetlen képet vágott. – Nem tetszett beszélni Mrs. Gallóval? – kérdezte. – Mától kezdve élő modellt kéne rajzolnunk. Nem igaz. Ez kész kínzás volt. – Ö, izé, én nem… – Így igaz – szólalt meg egy pomponegyenruhás csaj. Azt 258

hiszem, Brittany volt a neve. – Mrs. Gallo azt mondta, hogy N… Imbrahim legyen az első modell. – Az osztály kórusban bólogatva és dünnyögve erősítette meg Brittany állítását. Ms. Adams összezavarodottnak és kissé gyámoltalannak tűnt. – Hát, jól van, akkor, azt hiszem, rendben. Tudjátok, mit kell tennetek? Noah vakító mosolyt villantott rá, miközben a terem közepére húzott egy magas, támla nélküli széket. – De még mennyire – felelte. Leült a székre, én pedig lenéztem az üres lapra, folyamatosan érezve, hogy Noah engem figyel. – Ácsi, várjál csak… – szólt a helyettesítő tanár, és hangjából kétségbeesés csendült. Erre felkaptam a fejem. Noah épp az ingét gombolta. Édes istenem! – Nem hinném, hogy ez helyes volna… Noah kioldotta a nyakkendőjét. Az osztálytársnőim vihogtak. – Jesszusmária! – Azt a rohadt! – Juj, de szexi! Noah felhúzta a pólója szegélyét. Ennyit a méltóságról. Ha meg is hallotta a lányokat, nem adta semmi tanújelét. Észrevette, hogy bámulom, és huncut mosolyt vetett rám. – Ib… Ibrahim, kérlek, vedd vissza a ruhádat! – dadogta Ms. Adams. Noah megdermedt, hagyta, hadd élvezzük a látványt még egy kicsit, aztán visszahúzta a pólóját, és felvette az ingét, de nem gombolta be rendesen, az ujját pedig feltűrte. Ms. Adams hallhatóan fellélegzett. 259

– Na jó, gyerekek, lássatok munkához! Noah az arcomra szegezte a szemét. Nagyot nyeltem. Az a kettősség, hogy miközben az egész terem Noah-t bámulta, de ő csak engem figyelt, egészen megrendített. Valami megváltozott bennem ettől a meghitt pillanattól, ahogy egymás szemébe néztünk, mialatt húsz grafitceruza sercegett a rajzpapíron. A semmiből körvonalaztam Noah arcát. Elmaszatoltam nyaka ívet, és jó sötétre satíroztam bűnös száját, míg arca jobb élét kiemelte a felhős égről beszűrődő fény. Nem hallottam meg a csengőt. Nem hallottam, hogy az osztálytársaim felkeltek a helyükről, és elhagyták a termet. Még azt sem vettem észre, hogy Noah már nem ül a széken. Ujjak cirógatták meg a derekam. – Hahó – mondta Noah. Nagyon halkan szólt. – Hahó – feleltem. Továbbra is óvón görnyedtem a lap fölé, de a fejemet Noah felé fordítottam, álltam a tekintetét. – Megnézhetem? Nem mondhattam nemet, így nem válaszoltam. Elhúzódtam az útból, hogy láthassa a rajzot. Hallottam, ahogy levegő után kap. Hosszú ideig egyikünk sem szólt. Aztán azt kérdezte: – Tényleg így nézek ki? – Arckifejezése megfejthetetlen volt. – Szerintem igen. Noah nem szólt. – Én abban a pillanatban egyszerűen ilyennek láttalak – magyaráztam. Továbbra is hallgatott. Feszengve mocorogtam a széken. – Ha megnéznéd a többiek rajzát, látnád, hogy mindenkié teljesen másmilyen – tettem hozzá. 260

Továbbra is a művemet bámulta. – Annyira azért nem rossz – csattantam fel, és be akartam csukni a füzetet. Noah nem hagyta. – Nem – mondta rém halkan, alig hallhatóan. – Nem? – Tökéletes. Még mindig a portrét bámulta, de most már… zárkózottnak tűnt. Becsuktam a vázlatfüzetet, és a táskámba csúsztattam. Miután kimentünk a teremből, Noah átfogta a csuklómat. – Enyém lehet? – kérdezte. Felvontam az egyik szemöldököm. – Mármint a kép. – Ó! – feleltem. – Persze. – Köszönöm! – Mosoly játszott az ajkán. – Az már túlzás lenne, ha kérnék egyet rólad is? – Egy önarcképet? – kérdeztem. Noah válaszul csak mosolygott. – Olyat már iszonyú rég nem rajzoltam. – Akkor legfőbb ideje. Megfontoltam az ötletet. Tudtam, hogy tükör nélkül kellene lerajzolnom magam, mivel újabban halottak szoktak visszanézni rám az üvegből. Semmitmondóan vállat vontam, nem is néztem Noah-ra, és inkább a piknikasztal fölötti tetőn átszivárgó esőcseppekre koncentráltam. Halk bugást hallottam Noah zsebéből. Elővette a mobilját, és felvont szemöldökkel nézte. – Minden rendben? – Aha – mormolta, még mindig a telefont bámulva. – A tesód írt. – Daniel? Mit akar? – Nem ő, a másik, Joseph – felelte Noah, és válaszolt az 261

SMS-re. – Tőzsdetippet adott. Nekem van a legfurább családom a világon. Noah visszadugta a mobilt a zsebébe. – Együnk az ebédlőteremben! – vetette fel teljesen váratlanul. – Oké. – Én nem igazán… várj, mi? – Zavarodottan nézett rám. – Ha a menzára akarsz menni, felőlem mehetünk. Felvonta az egyik szemöldökét. – Nem gondoltam, hogy ilyen könnyen rá tudlak venni. A testem nyilván megzavarta a józan eszed. Felsóhajtottam. – Miért akarod folyton elérni, hogy utáljalak? – Nem azt érem el, hogy utálj. Hanem azt, hogy szeress. A pokolba kívántam, amiért igaza volt. – Szóval beadod a derekad? – kérdezte. – Csak így, ilyen egyszerűen? Elindultam a menza felé. – A mai nap már úgyse lehet sokkal rosszabb. Noah megtorpant. – Rosszabb? – Meg kell mondjam, nem valami lelkesítő, hogy mindenki engem bámul, és azt találgatja, vajon miféle kalandokba keveredett a vaginám. – Tudtam – felelte Noah egyszerűen. Még mindig fogta a kezemet. Aprónak és melegnek éreztem a kézfejemet a markában. – Tudtam, hogy ez lesz a vége – mondta ismét. Hátrasöpörtem a hajam a homlokomból. – El tudom viselni. – De nem kellene elviselned – felelte Noah, kitágult orrlyukkal. – Meg akartam mutatni nekik, hogy te más vagy. Pontosan ezért… Jesszusom – motyogta. – Pontosan ezért van 262

az egész. Mert te más vagy – mondta saját magának. Elkomorult a képe, és némán meredt rám. Az arcomat kémlelte. Semmit sem értettem, de nem volt időm megkérdezni, miről beszél, mielőtt újra megszólalt. Megváltozott az arckifejezése. Elengedte a kezemet. – Ha szívatnak emiatt… Gondolkodás nélkül megragadtam a kezét. – Akkor nagy kislány leszek, és majd szépen elviselem. – A menza felé intettem. – Mehetünk? Noah az út hátralévő részében meg sem szólalt, én pedig azon rágódtam, amit mondtam, és hogy mit jelent ez az egész. Tudtam, hogy mindenki ribancnak fog tartani. Talán máris annak tartottak. És bár Noah másmilyen volt – másmilyennek tűnt –, mint amitől Jamie óva intett, ez még nem jelentette, hogy nem ejtene akár már holnap. Megéri ez nekem? Danielt mintha nem zavarta volna Noah rossz híre, és azt gondoltam – reméltem –, hogy Jamie meg én azért barátok maradhatunk. És egyelőre még Noah is velem maradt. Úgy döntöttem, ez elég. Még mindig egymás kezét fogtuk, amikor megérkeztünk a menzára. Amint Noah kinyitotta nekem az ajtót, végre megértettem, miért nevezte ebédlőteremnek. Olyan nagy volt a belmagasság, akár egy kápolnában, a terem egész hosszában boltívek futottak végig, és az ablakok a padlótól a mennyezetig értek. A hófehér falakat a fényezett diófa padló ellensúlyozta. Ennél távolabb már nem is lehetett volna attól a képtől, ami az embernek a „menza” szóról általában eszébe jut. – Hol óhajtasz helyet foglalni? – kérdezte Noah. Szemügyre vettem a nyüzsgő helyiséget, telis-tele egyenruhás diákokkal. 263

– Ugye csak szórakozol velem? Noah kézen fogott, átvezetett a termen. Minden szem ránk szegeződött, minket követett. Észrevette egy ismerősét leghátul, integetett neki, az illető pedig vissza intett. Daniel volt az. Elkerekedett a szeme a döbbenettől, és az egész társasága elnémult, ahogy feléjük kanyarogtunk az asztalok között. – Te jóságos isten, hiszen ez az én kicsi hugicám! Itt, a menzán! – Fogd be! – Leültem a Daniellel szemben helyet foglaló Noah mellé, elővettem a magammal hozott ebédet, és nem mertem az asztalnál ülő többi végzős szemébe nézni. – Látom, sikerült előcsalogatnod a húgom goromba énjét, Noah. Köszi szépen! Noah védekezőn tartotta fel a kezét. Daniel megköszörülte a torkát. – Szóval, Mara… – Felnéztem rá a szendvicsemről. – Ez itt mindenki – folytatta.– Mindenki, ez itt a húgom, Mara. Összeszedtem a bátorságomat, és körülnéztem az asztalnál. Felismertem a velem szemben ülő Sophie-t, viszont senki mást nem. – Szia! – köszöntem a lánynak. – Szia! – felelte, és rágás közben elmosolyodott. Lenyelte a falatot, és bemutatott a baráti körük többi tagjának. Noah meg a bátyám úgy csevegtek, akár a legjobb haverok, Daniel barátai elképesztően kedvesek voltak, és csupán néhány perccel később Sophie úgy megnevettetett, hogy kis híján elsírtam magam. Miután megint levegőhöz jutottam, Noah elkapta a pillantásomat, megfogta a kezem az asztal alatt, és rám mosolygott. Viszonoztam a mosolyát. Boldog voltam. Mindennél jobban akartam, hogy az is 264

maradjak.

265

36 A vizsgák brutálisak volta, ahogy vártam. Történelemből meg irodalomból csúcsteljesítményt nyújtottam, és matekból sem égettem le magam, a spanyoltól, az utolsó előtti vizsgámtól viszont nagyon féltem. Noah próbált korrepetálni a vizsgahét első estéjén, ám tanárként csúfos kudarcot vallott; tíz perc után hozzávágtam a szótárfüzetemet. Hálát adtam az égnek Jamie-ért. Mindennap órákon át magoltunk, és a hét végére már spanyolul magyarázta nekem a matekot. Jamie csodálatos volt, én pedig csodálatosan éreztem magam, még a stressz ellenére is. Egy hete szedtem a Zyprexát, aminek köszönhetően elmúltak a rémálmaim, és nem hallucináltam többet. Amikor bementem a spanyolvizsgára, úgy éreztem, rendesen felkészültem, de azért ideges voltam. A szóbeli menete elméletben nem volt bonyolult: előre kaptunk egy listányi témát, amelyek bármelyikéről tudnunk kell beszélni a vizsgán, tökéletes nyelvtannal és kiejtéssel rizsázni, amíg Morales úgy nem véli, eleget hallott. És természetesen abban a pillanatban, hogy Jamie meg én beléptünk az osztályterembe, Morales rögtön rám szállt. – Maga kezdi, Deer – mondta megvetően. Mindig csak a vezetéknevemet mondta, és azt is mindig rosszul. Nagyon bosszantó volt. Rám mutatott, aztán a tanári asztal melletti táblára. Jamie együtt érző pillantást vetett rám, ahogy elmentem a padja mellett. Hasztalan próbáltam szép nyugodtan venni a 266

levegőt, miközben a tábla felé vánszorogtam. Morales elnyújtotta a szenvedésemet, a papírjait rendezgette, a naplóba írt, meg minden. Felkészültem a rám váró támadásra, egyik lábamról a másikra álltam. – Ki volt Pedro Arias Davila? Abbahagytam a téblábolást. Ez nem szerepelt a feladott témák között; az órákon soha nem is említettük Davilát. Morales megpróbált kizökkenteni. A tanárnőre néztem, aki átült velem szembe, egyedül foglalt helyet az első padsorban, egyszerűen betelepedve a diákok helyére. Úgy festett, mint aki ölni készül. – Nem érünk rá egész nap, Deer. – Hosszú körmével az asztal fém felszínét kocogtatta. Diadalittas bizsergés áradt szét a testemben. Tavaly tanultam világtörténelmet, és pont úgy esett, hogy a félév végén esszét írtam a tizen hatodik századi Panamáról. Micsoda véletlen! Ezt jelnek vettem. – Pedro Arias Davila vezette az első jelentős spanyol expedíciót az Újvilágba – válaszoltam tökéletes spanyolsággal. Fogalmam sem volt, hogyan, és szédelegtem az örömtől. A teremben mindenki engem bámult. Szünetet tartottam, hogy ámuldozzak egy kicsit a zsenialitásomon, majd folytattam: – Davila katona volt, harcolt a spanyolországi Granadában, és megjárta a háborút Észak-Afrikában is. 1514-ben II. Ferdinánd őt nevezte ki az expedíció vezetőjének. – Mara Dyer a csúcs! Morales nyugodt, rideg hangon szólalt meg. – Leülhet, Deer. – Még nem fejeztem be. – El sem akartam hinni, hogy tényleg ezt mondtam. A lábam egy másodpercre azzal 267

fenyegetett, hogy a legközelebbi székhez iszkol. Ám mivel Morales azonnal elveszítette az önuralmát, izgalmas borzongás futott át rajtam. Nem bírtam ellenállni. – 1519-ben megalapította Panamavárost. Egyezséget kötött Francisco Pizarróval és Diego de Almagróval, lehetővé téve Peru felfedezését. – Bekaphatod, Morales. – Üljön le, Deer! – fortyogott Morales, erősen hasonlítva egy rajzfilmfigurára. Úgy tippeltem, kábé harminc másodperc múlva füstölni kezd a füle. – Még nem fejeztem be – ismételtem. Feldobott önnön vakmerőségem. – Ugyanabban az évben Pedro de los Rios lett Panama kormányzója. Davila pedig kilencvenegy évesen, 1531-ben hunyt el. – Üljön le! – üvöltötte a nő. De én legyőzhetetlen voltam. – Davilára az utókor úgy emlékezik, mint kegyetlen és hazug emberre –, jól kihangsúlyoztam mindkét melléknevet, és szúrós tekintettel meredtem Moralesre, figyelve a homlokában duzzadó eret, ami mintha menten szétdurrant volna. Ellilult nyakán is kidagadtak az erek. – Kifelé az osztályomból. – Halk és dühös volt a hangja. – Senor Coardes, maga jön. – Morales félig hátradőlt a széken, amire alig fért rá, és egy szeplős osztálytársamra bökött, aki tátott szájjal bámult. – Még nem fejeztem be – hallottam a saját hangomat; szinte szétvetett az energia. Az egész terem élénknek és elevennek tűnt. Még a hangyákat is hallottam, ahogy a tőlem balra lévő könyvespolcra ragasztott, nagy darab rágógumi körül sertepertéltek. Éreztem a Morales arcán lecsorgó verejték szagát. Lassított felvételként néztem, ahogy Jamie raszta hajának minden egyes tincse előrehullik, miközben a 268

barátom a padra hajtotta a fejét. – KIFELÉ AZ OSZTÁLYOMBÓL! – bömbölte Morales megdöbbentő hangerővel, majd felpattant a székről, feldöntve a padot. Ekkor már végképp nem bírtam uralkodni magamon. Önelégült vigyor ült ki az arcomra, és kivonultam a teremből. Tapsvihar kíséretében.

269

37 Megvártam Jamie-t a vizsgák után. Amikor kijött a teremből, megragadtam a hátizsákja pántját, és odahúztam őt magam mellé. – Na, hogy tetszett? – Vigyorogtam, mint a tejbetök, és feléje nyújtottam az öklömet. Hozzáérintette a szintén ökölbe szorított kezét. – Ez nagyon… ez egyszerűen… – Ámulva meredt rám. – Ja, tudom – mondtam a diadaltól megrészegülten. – Hülyeség volt – fejezte be. – Mi?– De hát zseniális voltam! Jamie megcsóválta a fejét, és bő gatyája zsebébe dugta a kezét, miközben elindultunk a hátsó kapu felé. – Morales ezek után tuti meg akar majd buktatni. – Te meg miről beszélsz? Tökéletesen megválaszoltam azt a kérdést. Úgy nézett rám, mintha idióta volnék. – Szóbeli vizsga volt, Mara. Annak teljesen szubjektív az értékelése. – Elhallgatott, várta, hogy leessen nekem a tantusz. – Abból az osztályból szerény személyemet kivéve senki sem fogja tanúsítani a sztoridat. Az én szavam pedig szart se ér errefelé. Ennyit erről. Tényleg idióta voltam. – Látom, most már érted – mondta. Jamie-nek igaza volt. A tartásom meggörnyedt, mintha valaki kipukkasztotta volna szívem mosolygós lufiját. Mégse voltam olyan zseniális. 270

– Még szerencse, hogy az egészet fölvettem. Megperdültem. – Na ne! – mondtam. Ez az! Jamie fülig érő vigyora tükörképe volt az enyémnek. – Azt hittem, a vizsga után ki leszel majd akadva, hogy biztos megbuktál, ezért MP3-ra vettem a feleletedet, megőrizve az utókornak. Gondoltam, talán majd szeretnéd később kielemezni. – Feltartotta az iPhone-ját, és mosolya a fizika törvényeivel dacolva még szélesebb lett. – Boldog purimot! Életemben először fölvisítottam, mint egy kismalac, és Jamie nyakába ugrottam. – Te totál zseni vagy! – Semmiség, édesem. Egyre csak ölelkeztünk, egyre csak vigyorogtunk, aztán fura lett az egész. Jamie megköszörülte a torkát, én pedig leengedtem és zsebre dugtam a karomat. Talán még toporogtunk is egy kicsit, mielőtt Jamie megszólalt: – Izé, azt hiszem, a bátyád integet neked. Vagy talán egy repülőgép leszállását vezényli. Megfordultam. Daniel tényleg vadul hadonászott. – Azt hiszem, nekem most… – Ja. Ööö, akarsz valamikor együtt lógni a héten suli után? – Persze – feleltem. – Majd rám csörögsz? – Daniel felé hátráltam, míg Jamie rá nem bólintott, aztán megfordultam, és a vállam fölött integettem a barátomnak. Amikor odaértem a bátyámhoz, nem tűnt valami boldognak. – Nagy bajban vagy, ifjú hölgy – mondta Daniel, miközben a kocsija felé tartottunk. – Most meg mi van? – Hallottam, mit műveltél spanyolon. 271

Hogy volt ez egyáltalán lehetséges? Basszus! – Basszus! – Ja, pontosan. Fogalmad sincs, mibe ártottad magad – mondta, miközben beszállt a kocsiba. – Nem véletlenül utálja mindenki Moralest – folytatta Daniel. – Sophie rémtörténetekkel szórakoztatott, miután közölte velem a hírt. Eszembe véstem, hogy majd nyavalyogjak Sophie-nak, amiért ilyen pletykás. Kicsit görcsölt a gyomrom, de a hangom higgadt maradt, amikor megszólaltam: – Nem hinném, hogy sokat rontottam volna a helyzeten. Az a banya mindennap gyötört. – Mit csinált? – Kiállított az egész osztály elé, és kérdésekkel bombázott spanyolul olyan témákról, amikről még nem is tanultunk, és mindig kinevetett, ha rosszul válaszoltam, és… – Elhallgattam, így kimondva valamiért már nem is hangzottak olyan meggyőzően az érveim. Dáaniel rám sandított. – Gonoszul nevetett – tettem hozzá. – Aha. – És megdobált krétával. – Ennyi? Bosszús lettem, és csúnyán néztem rá. – Mondja a diák, akivel még soha nem kiabált egyetlen tanár sem. Daniel semmit sem felelt, és kifejezéstelen képpel bámult maga elé, miközben hazafelé hajtottunk. – Nagyon brutális volt. Ha ott lettél volna, megértenéd. – Nem akartam többet Moralesre gondolni. – Lehet – felelte, és furcsa pillantást vetett rám. – Mi van veled? – kérdezte. – Semmi – motyogtam. 272

– Megnőtt az orrod, Pinokkió. – Ez már ötéves korod óta nem vicces. Igazából sohasem volt vicces. – Figyelj, ne izgasd magad Morales miatt! Neked legalább nem kell hét olyan gyakornoki állásra pályáznod a nyáron, amikre óriási a túljelentkezés. – Úgyis fel fognak venni mindenhova – mondtam halkan. – Nem igaz. Elhanyagoltam a különóráimat, és Ms. Dopiko még mindig nem írta meg rólam az ajánlást… És lehet, hogy túl sok faktot vettem föl, és fogalmam sincs, hogy sikerültek a vizsgáim. Lehet, hogy nem fogok bejutni a lista élén álló egyetemekre. – Hát, ha ez igaz, akkor nekem aztán végképp semmi esélyem – mondtam. – Hát talán most kéne megerőltetned magad, mielőtt még késő lenne – felelte Daniel, az útra szegezve a szemét. – Talán nem lenne olyan nehéz, ha zseni lennék, mint a bátyám. – Ugyanolyan okos vagy, mint én. Csak nem olyan szorgalmas. – Kinyitottam a számat, hogy tiltakozzak, de a bátyám belém fojtotta a szót. – Nem csak a tanulmányi átlagod a lényeg. Milyen szabadidős tevékenységről írsz majd az egyetemi jelentkezésedben? Nem színészkedsz. Nem zenélsz. Nem írsz a suliújságba. Nem sportolsz. Nem… – Sokat rajzolok. – Hát kezdj vele valamit! Nevezz be néhány versenyre! Nyerj pár díjat! És vegyél részt néhány szakkörön, mert meg kell mutatnod az egyetemeknek, hogy sokféle… – Úristen, Daniel! Tudom, oké? Tudom. A hazáig hátralévő urat hallgatagon tettük meg, de bűntudatom támadt, úgyhogy megtörtem a csendet, amikor 273

leparkoltunk a ház előtt. – Mit csinál Sophie ezen a hétvégén? – kérdeztem. – Nemtom – közölte Daniel, és becsapta a kocsiajtót. Csodás. Most ő is pipa lett. Bementem a házba, a konyhába ballagtam, hogy kerítsek magamnak valami kaját, Daniel pedig bezárkózott a szobájába, és túlteljesítési kényszerbetegségtől gyötörve nyilván nekilátott megrajzolni valami filozofikus baromság konstellációjának kontúrjait a gyakornoki jelentkezéséhez. Én meg közben eltöprengtem sivár jövőmön, látva magamat, ahogy New York-i utcaművészként tengődöm, rámentésztán élek, és egy foglaltházban húzom meg magam, mert a suliban nem vettem részt semmilyen szakkörön. Aztán megcsörrent a telefon, kizökkentve a gondolataimból. Felvettem a kagylót. – Halló? – Mondja meg a férjének, hogy ejtse az ügyet – suttogta valaki a vonal túlsó végén. Olyan halkan, hogy abban sem voltam biztos, jól hallottam-e. De attól még dübörgött a szívem. – Kivel beszélek? – Meg fogják bánni. – A hívó lecsapta a telefont. Kivert a hideg veríték, és azt sem tudtam, mit gondoljak. Amikor Daniel bejött a konyhába, még mindig a kagylót szorongattam, pedig már régóta csak a tárcsahang búgott benne. – Mit csinálsz? – kérdezte, miközben elhaladt mellettem a hűtőhöz menet. Nem válaszoltam. Ellenőriztem a híváslistát, megnéztem, milyen számról kerestek minket legutóbb. Anyám rendelőjéből, két órával ezelőtt. Más hívás nem szerepelt utána a listán. Mennyi lehet most az idő? Megnéztem az órát 274

a mikro kijelzőjén: húsz perc telt el. Húsz perce álltam ott, kezemben a telefonnal. Talán kitöröltem a hívást? Hívott egyáltalán valaki? – Mara? Danielhez fordultam. – Jesszus! – mondta, és hátrált egy lépést. – Úgy festesz, mint aki szellemet látott. Vagy szellemet hallott. Oda se bagóztam a bátyámra, a szobámba mentem és elővettem a mobilomat. Beszedtem a gyógyszeremet ma reggel, mint minden egyes reggel a kiállítás óta. De ha a hívás valódi volt, akkor miért nem szerepel a nyilvántartott listán? Kiakadtam, ezért apámat tárcsáztam, biztos, ami biztos. A második csengetésre felvette a telefont. – Van egy kérdésem – hadartam, mielőtt egyáltalán köszöntem volna. – Mi a helyzet, kölyök? – Ha ejteni akarnád az ügyet, még megtehetnéd? Apám hallgatott a vonal túlsó végén. – Mara, jól vagy? – Igen, igen. Csak kíváncsi vagyok, hogy elméletben lehetséges-e – feleltem. És ez is volt az igazság. Egyelőre. – Okééé… Hát ezen a ponton már nagyon valószínűtlennek tartom, hogy a bírónő megengedne az ügyvédcserét. Igazság szerint biztosra veszem, hogy nem engedné. Elszorult a szívem. – Akkor a másik ügyvéd hogy adhatta át neked a védencét? – Az ügyfél beleegyezett, hogy átvegyem a védelmét, különben Nate nem úszta volna meg a tárgyalást. – És az ügyfeled most már nem hagyná, hogy kihátrálj? – Kétlem. Nagyon csúnyán elszúrná neki a tárgyalást. És a 275

bírónő úgysem hagyná: büntetést szabna ki rám, ha ilyesmivel próbálkoznék, Mara – kérdezte –, biztos, hogy jól vagy? Szerettem volna megkérdezni, hogy ment a terápia a múlt héten, de itt ragadtam a… Azt hitte, miatta történt ez az egész. Amiatt, hogy keveset volt itthon. – Igen, biztos. Jól vagyok – mondtam, amilyen meggyőzően csak tudtam. – Mikor mész legközelebb? – Jövő csütörtökön. Jól van. Mennem kell, de a születésnapodon dumálunk, rendben? Haboztam. – Hazajössz szombaton? – Amilyen hosszú időre csak tudok. Szeretlek, kislányom. Hamarosan beszélünk. Letettem a telefont. Megvadultan mászkáltam fel-alá a szobámban, a híváson töprengve. Antipszichotikus gyógyszert szedtem, mivel hallucinációim és valószínűleg téveszméim voltak. Az elmúlt héten végig jól voltam, de lehet, hogy a vizsgák miatti nyomás mégiscsak felülkerekedett rajtam. Fogalmam sem volt, mit gondolnának a szüleim, ha szólnék nekik a telefonhívásról, amit semmilyen bizonyíték nem támaszt alá, nem igazol. Nem tudtam, mit tennének. Apám úgysem adhatná le az ügyet. Na és anyám? Anya kivenne a suliból, mondván, hogy nem tudok megbirkózni a stresszel. Márpedig ha nem érettségizhetek le időben, ha nem mehetek rögtön egyetemre, az nem segít megbirkóznom a stresszel. Nem szóltam a hívásról. Pedig kellett volna. 276

277

38 Noah értem jött másnap reggel, de én egész úton nyugtalan és hallgatag voltam. Nem faggatott. Bár gyakorlatilag már egy hete ez volt a napi rutinunk, mégis minden szem ránk szegeződött, amikor beléptünk együtt a suli kapuján. Noah az udvaron áthaladva sem vette le a karját a derekamról, viszont a marekterem ajtajában kénytelen volt otthagyni, habár vonakodva. Anna meg Aiden elvonultak mellettük, olyan grimaszt vágva, mintha borzalmas szagot éreznének. – Jól vagy? – kérdezte Noah, oldalra biccentve a fejét. – Mi? – Máshol járt az agyam, a tegnapi telefonhíváson gondolkodtam. Meg a kiállításon látott fémerdőn. Meg a tükrökben látott Claire-en és Jude-on. – Csak alig várom, hogy túl legyek ma a bioszvizsgán – mondtam neki. Bólintott. – Akkor utána találkozunk? – Ühümm – feleltem, és bementem a terembe. Nem sokkal később megérkezett Jamie is, és leült mellém. – Még mindig azzal az öntelt seggfejjel jársz? A tenyerembe temettem az arcom, és a hajamat húzgáltam. – Egek, Jamie! Akadj már le erről! Kinyitotta a száját, hogy feleljen, de Walsh tanár úr ekkor megkezdte az órát. Nekem azonban már elegem lett abból, hogy Jamie lamentálását hallgassam Noah-ról, és ma végre tiszta vizet akartam önteni a pohárba. A barátomra sandítottam, és azt tátogtam: ebédnél. Bólintott. A délelőtti órák egy szempillantás alatt tovatűntek, és 278

Jamie a piknikasztaloknál várt a kijelölt időben. Mióta megismertem, most először voltunk egy szemmagasságban. – Te megnőttél? – kérdeztem. Jamie felvonta a szemöldökét. – Nőttem volna? Őrült hormonok. Hát végül is jobb későn, mint soha – vonta meg a vállát. Aztán szigorú szemmel nézett rám. – De ne válts témát! Azt kellene megvitatnunk, milyen rémes az ízlésed pasik terén. – Neked meg mi bajod van? – Nincs nekem semmi bajom. Neked van bajod. – Igen? És mi az én bajom? – Az, hogy Shaw kihasznál – mondta Jamie halkan. Bosszús lettem. – Nem hiszem. – Igazából milyen jól ismered őt, Mara? Haboztam. Aztán azt feleltem: – Elég jól. Jamie nem nézett a szemembe. – Hát én régebb óta ismerem. – Hátralökte homlokából a raszta tincseit, és alsó ajkát harapdálta. Ahogy ott ült, az arcát fürkésztem, és egy perc múlva végre leesett a tantusz. – Istenem – suttogtam. – Te féltékeny vagy. Jamie úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. – Elment az eszed? – kérdezte. – Ööö… – Lehet. – Ne vedd magadra, szivi, de nem vagy az esetem. Kuncogtam. – Nem úgy értettem, hogy miattam, hanem Noah miatt. Jamie képe elkomorult. – Nem tagadom, szexis a srác, de nem vagyok féltékeny, 279

őszintén szólva fogalmam sincs, hogy bírod elviselni. – Mit követeti el, Jamie? – Nem felelt. – Talán lefeküdt anyáddal, vagy mi? Elborult az arca. – A nővéremmel. Kinyitottam a számat, de elsőre nem jött ki rajta hang. Aztán kinyögtem: – Nem is tudtam, hogy van egy nővéred. – Már leérettségizett. Tizenegyedikés volt, amikor Noah idekerült a suliba. – Talán… talán Noah belezúgott – mondtam. Elszorult a szívem. Jamie elröhögte magát. – Dehogy zúgott bele! Csak felhasználta, hogy megleckéztessen. – Ezt meg hogy érted? Hátrahajtotta a fejét, és a nádtetőre szegezte a szemét. – Szóval, azt tudod, hogy átugrottam egy osztályt, igaz? – kérdezte. Bólintottam. – Hát azelőtt Noah húgával, Katie-vel jártam egy osztályba. Amikor ők ketten idekerültek, Katie nem egészen értette az anyagot. Úgyhogy korrepetáltam. – Mint engem. – Kivéve, hogy az ő esetében talán történt némi smacizás is. Nem emlékszem – mondta Jamie, miközben én kétkedve felvontam a szemöldököm. – Na mindegy – folytatta nyomatékosan –, Noah rajtakapott, amikor a kezem épp a húga szoknyája alatt volt… amúgy Katie tangát hord. Vadító. És másnap arra jöttem haza, hogy az én végtelenül intelligens, gyakorlatias nővérem, Stephanie, másról se tud beszélni, csak Noah-ról. Megint elszorult a szívem. 280

– Talán belezúgott Noah-ba – mondtam halkan. – Úgy bizony. Nagyon is. Amíg egy szombat este sírva nem jött haza a randijukról. – Jamie észrevette Noah-t, aki az egyik épületből közeledett felénk. – Noah megalázta. Stephanie mindenáron iskolát akart váltani, és a szüleim hagyták. – És most már jól van? Jamie el nevette magát. – Igen. Mármint, most már egyetemre jár, és mindez pár évvel ezelőtt történt. De Noah akkor is arra használta, hogy megleckéztessen engem, és ez beteges. Nem tudtam, mit mondjak. Noah védelmére akartam kelni, de mégis milyen alapon tehettem volna? Így hát valami mást mondtam. – És mi lett veled meg Katie-vel? – Semmi. Nem akartam, hogy Noah még jobban megkeserítse Stephanie életét, szóval ejtettem a csajt. – Jamie beszívta az alsó ajkát. – Pedig tényleg nagyon bírtam őt. – Oldalra biccentett fejjel nézett rám, raszta tincsei félrehullottak. – De mindez nem számít, hiszen úgysem fogsz a sztereotip feka, zsidó, biszex haverodra hallgatni, mi? Pillantásom találkozott Noah-éval, miközben felénk ballagott. – Nem tudom – feleltem, továbbra is Noah-t figyelve. – A te bőrödre megy a játék. – Jamie néhány másodperccel azelőtt hallgatott el, hogy Noah odaért hozzánk. – Roth – biccentett Noah. – Shaw – viszonozta a biccentést Jamie. Noah mögém lépett, és puszit nyomott a vállamra, pont akkor, amikor Anna meg Aiden előbukkantak a lépcső mögül. – Te jó ég, Mara, még mindig kéreted magad? – kérdezte 281

Anna. Cöcögött. – Nem is tudtam, hogy ez bejön neked, Noah. – Amit te nem tudsz, Anna, azt hosszabb lenne felsorolni, mint a South Beach-i nemibeteg-gondozó pácienseinek névsorát – vágta rá Jamie, és nagyon meglepett, hogy a hangját hallom. – Bár abban biztos vagyok, hogy aki csak megdöntött téged, az mind szerepel azon a listán. Noah hangtalanul nevetett a hátam mögött, én pedig cinkos mosolyt villantottam Jamie-re. Kiállt értem. Pedig nem értett egyet a döntéseimmel. Jó barát volt. Anna tátott szájjal állt ott, aztán Aiden megragadta a blúzát, magához húzta, és súgott valamit a lány fülébe. Anna arcán gonosz mosoly jelent meg, majd mindketten sarkon fordultak, épp, amikor megszólalt a csengő.

Csak amikor kijöttem a bioszvizsgámról, és megláttam Noah arckifejezését, akkor döbbentem rá, hogy valami baj van. Méghozzá nagy baj. – Mi történt? – kérdeztem, ahogy a parkoló helyett a szekrények felé terelt. – Jamie maga akarja elmondani neked. Megkért, hogy vigyelek oda hozzá – felelte Noah. – Márpedig már évek óta nem szólt hozzám egy-egy szónál többet, úgyhogy nyomás! Ledöbbentem. Mégis mi történhetett az elmúlt két órában? Mire odaértünk a szekrényekhez, Jamie épp összepakolta a holmiját. Nemcsak a könyveit, hanem a képeit, a jegyzeteit… mindent. Teljesen kiürítette a szekrényét. Jamie a hátizsákjába dugta a drámaszakkörös színdarab szövegkönyvét, aztán felsóhajtott, amikor meglátott. – Aiden azt állítja, hogy megfenyegettem – hadarta. 282

– Micsoda? – Méghozzá egy késsel. Anna pedig tanúsítja. – Jamie egy marék papírt gyűrt a táskájába. – Egyikük a hátizsákomba csempészte a kést, amikor épp nem figyeltem. Kicsaptak. – Mi?! – zengett a hangom, visszaverődött a fémről. – Ez szemétség! Hogy csaphatnak ki csak így? Jamie abbahagyta a pakolást, és felém fordult, ökölbe szorítva a kezét. – Egyrészt a Croydenben nem tűrnek meg semmiféle fenyegetést, másrészt már eleve sok van a rovásomon. Tavaly volt az a kis ebolás ügyem. A szüleim már értem is jöttek. – Szóval ennyi? – kérdeztem élesen. – Ennyi – felelte, és bevágta a szekrénye ajtaját. – Elméletben csak felfüggesztettek, amíg ki nem vizsgálják az ügyet, de alapvetően végem van: már eleve próbaidőn voltam. Úgyhogy a tanulmányaimat mostantól levelező képzésben végzem – utánozta dr. Kahn mély hangját. – Láttam Noah-t a titkárság közelében lebzselni, és megkértem, hogy hívjon ide. A szüleim tájékoztattak, hogy szobafogságra vagyok ítélve, amíg el nem végzem az utolsó tanévet. Vagy amíg le nem érettségizem. Amelyik előbb sikerül. Ez jövőre teljesen el fogja cseszni az egyetemi jelentkezésemet. Görcsbe rándult a gyomrom. El sem akartam ezt hinni. Az nem kifejezés, hogy igazságtalanság történt. – Nahát, nahát. Csak nem a suli réme személyesen? – hallottam Aiden hangját, és megperdültem, majd szétvetett a düh. Anna az oldalán állt, diadalittas képpel. Szóval ez lett a vége. Egyetlen húzással tönkretették Jamie életét, egyszerűen azért, mert kiállt értem. Mert barátok voltunk. És undorító arcukat elnézve tudtam, szemernyi kétség nélkül, hogy nem ez lesz az utolsó ilyen húzásuk. 283

Viszketett a tenyerem. Meg tudtam volna ölni őket ezért. Meg is akartam. Jamie Aidenre meredt. – Ne akard, hogy megvágjalak, Davis. Aiden felröhögött. – Mégis mivel, koktélkarddal? Mielőtt észbe kaptam volna, már feléje is léptem. – Húzd el a beled! Most rögtön, mielőtt kárt teszek benned. Aiden másodpercek alatt odanyomult elém. Közvetlen közelről még nagyobbnak tűnt. Bicepszén ugráltak az izmok. – Mire vársz? Noah egy szempillantás alatt megmarkolta Aiden nyakát, és a szekrényeknek lökte. – Te hülye fasz! – mondta a nagy darab srácnak. – Jamie, vidd innen Marát! – Noah! – ellenkeztem. – Nyomás! – csattant fel. Jamie megragadta a kezem, és magával rángatott, el Anna mellett. Hallottam, ahogy a hátam mögött testek csapódtak a fémnek, és megpróbáltam visszafordulni, ám Jamie meglepően erősnek bizonyult. – Noah tud vigyázni magára, Mara. Próbáltam kiszabadulni. – Aiden hatalmas. Jamie kicsi, keserű mosolyt villantott rám, miközben még erősebben szorította a kezem, és maga után húzott. – Noah viszont semmitől sem riad vissza. Nem lesz semmi baja. Megígérem. Nem engedte el a kezem, amíg a zsákutcához nem értünk, és meg nem álltunk a szülei kocsijánál. – A szobafogság valószínűleg azt jelenti, hogy nem jutok se telefonhoz, se számítógéphez – mondta Jamie. – De ha 284

netán összefutnék egy bagollyal, majd megpróbálok üzenetet kicsempészni vele a külvilágba, oké? Bólintottam, miközben az apja türelmetlenül leengedte az ablakot. – Csá, szivi! – mondta Jamie, és puszit adott az arcomra. – Ne hagyd, hogy elnyomjon a rendszer! És ennyi: már ott sem volt.

285

39 Csak álltam és bambán meredtem a kihalt kampuszra. Az egyetlen barátot – Noah-t leszámítva –, akit az itt töltött rövid idő során szereztem, már el is vesztettem. Valaki a hátamhoz ért. Megfordultam. Noah csodálatos arca kész katasztrófa sújtotta terület lett. Bal járomcsontja alatt élénkpiros zúzódás éktelenkedett, fölötte pedig vágások sűrűje húzódott a szemöldökétől a füléig. – Uramisten – suttogtam. Noah ördögien vigyorgott. Aztán grimaszt vágott. – Gyere! Mennünk kell. – A parkoló felé terelt, és mielőtt beszálltunk volna a kocsiba, még egyszer hátrapillantott a válla fölött. Vér szivárgott az ökléből, és lecsöpögött a sebváltóra, ahogy sebességbe tette a kocsit. – Nem kéne kórházba benned? Noah megint nevetett. Fájdalmasnak tűnt. – Látnod kellene a másik srácot! – Mit csináltál vele? – kérdeztem. – Á, ha egyszer meggyógyul, normális életet élhet. Megemeltem a szemöldököm. – Csak viccelek. – Noah kisimította pár hajtincsemet az arcomból, és a fülem mögé igazította, majd ismét grimaszolt. – Sajnálattal kell közölnöm, hogy néhány napon belül kutya baja se lesz – tette hozzá, és a fogát csikorgatta. – Örülhet, hogy életben hagytam. Ha még egyszer megfenyeget téged, nem kímélem. – Megint az útra nézett. – De addig is, holnaptól fel leszek függesztve a múlt heti dolog miatt 286

Kenttel, és ha Aiden vagy Anna beköpnek… Ajjaj! Egy darabig kénytelen leszek meghúzni magam. Bekanyarodott a házunk elé, Noah leparkolt, de nem szállt ki a kocsiból. – Pénteken találkozunk – mondta, és föltolta a napszemüvegét. – Nem hinném, hogy a szüleidnek látniuk kellene ilyen állapotban. Nem sokat segítene abban, hogy elfogadjanak. – Elfogadjanak? Noah a tarkómra simította a kezét, és végigfuttatta hüvelykujját a fülem alatt. A mozdulat közben egy pillanatra elállt a lélegzete. – Szeretnék még egy darabig körülötted legyeskedni. Majd kiugrott a szívem attól, ahogy Noah a nyakamhoz ért. összezavarodtam. Amit Jamie mondott, és ahogy Noah kinézett, és amilyen közel volt hozzám… A gondolatok összekavarodtak a fejemben, mielőtt értelmezhettem volna őket. – Miért feküdtél le Jamie nővérével? – böktem ki. Totál gorombán. Legszívesebben képen vágtam volna magam. Noah keze a nyakamon maradt, ám arcán gúnyos megvetés uralkodott el. – Mit mesélt neked Jamie? Hát, aki A-t mond, mondjon B-t is. Nagyot nyeltem. – Hogy Katie-vel kavart, és ez neked nem tetszett, úgyhogy bosszúból elcsábítottad a nővérét. Noah a szemembe nézett. – És te hiszel neki? Hirtelen elszorult a torkom. – Hinnem kéne? Állta a tekintetemet, keze még mindig a tarkómon 287

nyugodott. – Igen. Azt hiszem, hinned kéne neki – felelte szenvtelenül. Sötét volt a szeme, nem tudtam megfejteni az arckifejezését. Tudtam, hogy a lelkemre kellett volna vennem a válaszát. Tudtam, hogy Jamie fontos dolgot mondott nekem, tudtam, hogy ostoba lány voltam és vagyok, aki olyasmi után sóvárog, ami után már sok lány sóvárgott, amiért sok lány fizetett már nagy árat, és hamarosan én magam is meg fogok fizetni érte. Tudtam, hogy megálljt kéne parancsolnom, és pofán vágnom Noah-t, lekeverni neki egyet a feminizmus jegyében, vagy akármi, vagy, ha más nem, legalább kiszállni a kocsiból. Ám ekkor a hüvelykujja megcirógatta a bőrömet, mire én szinte öntudatlanul feléje hajoltam, és homlokomat a homlokának támasztottam. Amint összeért a bőrünk, Noah félig lehunyta a szemét. – Tényleg el kéne menned orvoshoz. – Csak ezt bírtam mondani. Utáltam érte magam. Szája sarka fölfelé görbül, mosoly gyanánt. Alsó ajka felhasadt. Noah ekkor rám nézett, és közelebb simult. Tekintete a számra siklott. – Más dolgom van – mondta mély hangon, és habozott, várt, miközben pusztán centik választottak el minket, míg végül én közelebb döntöttem felé az arcom, öntudatlanul. – Nem akarok fájdalmat okozni neked – suttogtam, pedig tudtam, hogy én vagyok az, akit valószínűleg fájdalom fog érni. Összeért az orrunk, és már csak egyetlen, fájdalmas pillanat volt hátra, mielőtt ajkunk egymásra forrt volna. – Nem fogsz. Valaki bekopogtatott a volán felőli oldal ablakán. Halálra rémülve elhúzódtam. Noah egy pillanatra lehunyta a szemét, 288

majd letekerte az ablakot. Daniel és Joseph álltak a kocsi mellett, a bátyám arcán tettetett rosszallás grimasza ült, az öcsém pedig vigyorgott. – Bocs, hogy megzavarunk – mondta Daniel, rám nézve. – Csak gondoltam, jó, ha tudod, hogy anya úgy öt perc múlva hazaér. – Mi történt veled? – kérdezte Joseph Noah-tól, láthatóan le volt nyűgözve. Noah vállat vont. – Kicsit összekaptam valakivel. – Király! – Nem akarsz bejönni? – ajánlotta fel Daniel Noah-nak. – Beborogatni a képed? Noah az órára pillantott. – Öt perc alatt? – Anyának még be kellett ugrania a tisztítóba. Belefér, ha sietsz. Kiszálltunk a kocsiból, és mind a négyen bementünk a házba. Joseph nyitotta ki az ajtót, és rögtön beszaladt a konyhába, nyilván azért, hogy jeget hozzon Noah arcára. Daniel átnézte az előszoba asztalán várakozó postát. – Lássuk, ma milyen felsőoktatási intézmény vár tárt karokkal! – mondta, a borítékokat szemlélve. – Á, a Harvard. Remek. És a Stanford! – Megragadta a kezem, és körbeforgatott. Noah a levélhalomra nézett. – Meg a Northwestern. Meg a New York-i Egyetem. Oda kéne járnod. Sokkal változatosabb. Nem egészséges, ha túl sok zseni zsúfolódik össze egyetlen kampuszon. Daniel elvigyorodott. 289

– Igazad lehet. De tényleg jó, ha az embernek van választási lehetősége – mondta, majd visszatette a borítékokat az asztalra. Elismerően nézte Noah sérüléseit. – Aiden mentőt hívatott, és ragaszkodott hozzá, hogy hordágyon vigyék el – mesélte. – Jobban örültem volna, ha koporsóban viszik – felelte Noah. – Csak hogy tudd, úgy hallottam, az anyja ki akar rúgatni. Noah a bátyám szemébe nézett. – Abba az iskolatanács nem fog beleegyezni. Daniel bólintott. – Ez igaz. Tekintetem ide-oda cikázott kettőjük között. – Miről dumáltok ti ketten, ha én éppen nem vagyok ott? – Szeretnéd tudni, mi? – kérdezte Daniel, miközben zsebre vágta a kulcsát, és fogta a dicsőséges leveleket. Felbukkant Joseph, kezében egy jéggel teli, visszazárható zacskóval, és átnyújtotta Noah-nak. – Kösz! – mondta Noah vigyorogva. Joseph olyan képet vágott, mint aki nyert a lottón. – Most már mennem kell. Találkozunk pár nap múlva? – kérdezte tőlem. Bólintottam. – Ne felejts el orvoshoz menni! Noah sokatmondó pillantást vetett rám. – Szia, Mara! – köszönt el, majd a kocsijához ballagott. Hunyorogva figyeltem, ahogy távolodik, és becsuktam az ajtót, miután eltűnt szem elöl. Amikor megfordultam, Daniel karba tett kézzel ácsorgott az előszobában. Rásandítottam. – Mi van? – Neked kéne orvoshoz menned – mondta, a karomra 290

nézve. A szememre nyomtam a csuklómat. – Ne csináld már, Daniel! – Te ne csináld már! Mikor cserélted legutóbb a kötést? – Pár nappal ezelőtt – hazudtam. – Hát anya azt mondta, kontrollra kell menned. Szóval vagy én viszlek el, vagy ő. – Jól van, na – nyögtem, és kimentem az ajtón. Dániel követett. – Amúgy hallottam, mi történt Jamie-vel. – Azt is tudod, hogy igazából mi történt? – kérdeztem. A bátyám bólintott. A lábamat bámultam. – Nem hiszem el, hogy Anna és Aiden ezt tették vele. Ráadásul meg fogják úszni. – Hirtelen éles fájdalmat éreztem mindkét kezemben, és odanéztem. Olyan erősen ökölbe szorítottam a kezem, hogy a körmöm a tenyerembe vájt. Próbáltam lazítani. – Iszonyú lesz nélküle a suli. – Legalább itt van neked Noah. Magam elé meredtem. – Nem mintha máris túl sok barátot szereztem volna itt – mondtam halkan. Daniel ráadta a gyújtást, és kifarolt a felhajtóról. – Tudod, megbántam, hogy ilyet vágtam a fejedhez. – Semmi gáz – feleltem, és kibámultam az ablakon. – Egyébként hogy vagy? – Jól. – Mikor mész legközelebb a pszichiáterhez? Szúrós tekintettel néztem rá. – Jövő csütörtökön. Szóltál róla Noah-nak? – Nem, dehogy – mondta Daniel. – Bár nem hinném, hogy zavarná. 291

Az ülésnek döntöttem és elfordítottam a fejem. – Jobban örülnék, ha nem tudná meg, milyen őrült vagyok. – Ugyan már! A srác két héten belül kétszer verekedett össze valakivel. Nyilvánvalóan neki is megvan a maga zakkantsága. – Ennek ellenére te játszod itt neki a kerítőt. – Senki sem tökéletes. És nem játszom a kerítőt. Csak azt gondolom, hogy Noah illik hozzád. Tudod, ő is sok mindenen ment keresztül. – Tudom. – És nem hiszem, hogy akadna bárki, akivel beszélni tudna minderről. – Úgy veszem ki, veled beszélt róla. – Nem igazán. A pasik nem szeretnek úgy lelkizni, mint a lányok. Amúgy sem tudok eleget a… mindegy. Én csak azt mondom, hogy szerintem megértené. – Persze. Mi is lehetne jobb, mint hallani, hogy a csaj, akivel csak most kezdtél járni, dilibogyót szed? Daniel kihasználta az alkalmat, hogy témát váltson. – Na, és milyen a gyógyszer? Van valami mellékhatása? – Nekem nem tűnt fel. – Szerinted hat? A titokzatos telefonhívást kivéve. – Azt hiszem, igen. – Remek. Akkor lenne kedved eljönni péntek este Sophie szülinapi meglepetésbulijára? Óriási banzájt szervezek. Na jó, nem óriásit. De azért igazi banzáj lesz. – Nem is tudom – feleltem, a hívásra gondolva. A fenyegetés. Jamie. Nem biztos, hogy lesz kedvem bulizni. – Talán. – És mi van a te szülinapoddal? Terveztek valamit Noah292

val? – Nem szóltam neki róla – válaszoltam mély hangon, és kinéztem az ablakon, az elhaladó autókat figyelve. Már majdnem odaértünk az orvosi rendelőhöz. Ettől a tudattól görcsbe rándult a gyomrom. – Miért nem? Felsóhajtottam. – Nem akarok nagy felhajtást, Daniel. A fejét csóválta, miközben befordult a rendelő parkolójába. – Közel kéne engedned őt magadhoz, Mara. – Megfontolom. – Kinyitottam a rendelő ajtaját, és Daniel követett az épületbe. Bejelentkeztem, és vártam, hogy szólítsanak. Elviselhetőbb hely volt, mint a kórház, de a szagtól – ugyanaz az orvosi szag – zihálni kezdtem, és elszorult a torkom. Amikor egy ápolónő megmérte a vérnyomásom, a pulzusom vadul lüktetett a karomra szorított mandzsettában. Levegő után kaptam, mire az ápolónő úgy nézett rám, mintha nem lennék normális. Nem is sejthette, mennyire. Bevezetett a rendelőbe, és a műanyag borítású, papírral letakart vizsgálóasztalra mutatott. Helyet foglaltam, de idegesített a papír zörgése-zizegése. A doktornő néhány perccel később érkezett, hogy megvizsgáljon. – Mara? – kérdezte, az írótáblájára csíptetett adatlapot nézve. Aztán a szemembe nézett, és kezet fogott velem. – Everett doktornő vagyok. Hogy van a karod? – Szerintem jobban – feleltem, és feléje nyújtottam. – Cserélgetted a kötést kétnaponta? Dehogyis. – Aha. – Mennyire fáj? 293

– Igazából egyáltalán nem tűnt fel – válaszoltam. Felvonta a szemöldökét. – Nagyon elfoglalt vagyok a suli meg a vizsgák miatt – magyarázkodtam. – Az is jó orvosság lehet, ha valami eltereli az ember figyelmét a fájdalomról. Jól van, Mara, vessünk rá egy pillantást! – Először a könyökömről tekerte le a gézt, majd az egész alkaromról. A homlokát ráncolta, és elhúzta a száját, miközben szép lassan lehúzta a kötést, felfedve fakó, ép bőrömet. Az írótáblára nézett. – Mikor történt ez? – Két hete. – Hmm. A sürgősségis nyilván elnézte. Talán egy rezidens lehetett – motyogta. – Hogy mi? – kérdeztem, egyre idegesebben. – Az elsőfokú égési sérüléseket gyakran tévesen másodfokúnak ítélik, főleg a végtagokon – magyarázta, megfordítva az alkaromat, és alaposan szemügyre véve a bőrömet. – De a pirosság általában hosszú ideig nem múlik el, még az elsőfokú égéseknél sem. Fáj, ha ezt csinálom? – kérdezte, miközben kinyújtotta az ujjaimat. Megcsóváltam a fejem. – Nem értem. Mi a baj? – Semmi, Mara – felelte, a karomat bámulva. – Teljesen meggyógyultál.

294

40 Végre nem volt a blúzom ujja alatt viszketést meg izzadást kiváltó kötés, és egyedül ez tartotta bennem a lelket az elkövetkező két napban. Noah, de pláne Jamie nélkül még kevésbé viseltem a sulit, és ezt nem is tudtam leplezni. Feleseltem a töritanárommal, akit amúgy imádtam, és kis híján pofán vertem Annát, amikor elment mellettem, és a vállamnak lökte a táskáját. A csaj kicsapatta a legjobb barátomat. Egy pofon a minimum, amit megérdemel tőlem. Ellenálltam a kísértésnek. Nem sok híja volt. De a rosszkedvem hazáig sem múlt el. Egyszerűen csak egyedül akartam lenni. Amint beléptem a házba, előkaptam a vázlatfüzetem, és a nappaliba mentem rajzolni. A földön fekve mindig jobban tudtam skicceim, a szobámban lévő padlószőnyeg viszont nem igazán volt alkalmas erre. Nagyjából egy óra múlva Daniel kukkantott be a boltív alatt. – Hali! Felnéztem a padlóról, és mosolyogtam, de nem szívből. – Na, kigondoltad, van-e kedved jönni holnap este Sophie bulijára? Folytattam az elmaszatolást. Nehéz tükör nélkül önarcképet készíteni. – Tematikus lesz? – Nem – felelte Daniel. – Aha. 295

– Ezt vegyem úgy, hogy eljössz? – Nem – feleltem. – Csak kíváncsi voltam. – Ugye tudod, hogy anya meg apa kiruccannak ma este? – kérdezte Daniel. – Ja. – Joseph pedig velem jön, hogy segítsen mindent előkészíteni holnapra. – Ja – válaszoltam, anélkül, hogy felnéztem volna. – Szóval, te mit fogsz csinálni? – kérdezte Daniel. – Itt fogok terpeszkedni. És rajzolni. Daniel felvonta az egyik szemöldökét. – Biztos, hogy jól vagy? Sóhajtottam. – Egyszerűen csak szeretnék egy nagy adag önsajnálatban fetrengeni, Daniel. Nem lesz semmi bajom. – Há a jegyeidről van szó, beszélhetek anyával az ügyben. Megenyhítem kicsit. – Micsoda? – Eddig nem igazán figyeltem, de Daniel most aztán az osztatlan figyelmemet élvezte. – Még nem nézted meg a jegyeidet? Dörömbölni kezdett a szívem. – Már fent vannak a suli honlapján? Daniel bólintott. – Nem tudtam, hogy nem tudtad. – Felugrottam a padlóról, és a vázlatfüzetemet hátrahagyva berohantam a szobámba. A székemre vetettem magam, és a monitor elé gördültem. Meghűlt az ereimben a vér. Néhány nappal ezelőtt még magabiztos voltam, de most… Ahogy olvasni kezdtem a jegyeket, kicsit lehiggadtam. Irodalom: 5 Biológia: 4/5 296

Történelem: 4 Rajz: 5 Spanyol: 1 Matematika: 4 Megdermedtem. Visszaugrottam az utolsó előtti jegyhez. Aztán megint végignéztem a listát. 1. Ami a 0 és a 2 között található. 1, mint egyes. 1, mint bukás. 1, mint az első bukásom. Nem kaptam levegőt, így előredőltem, és a térdem közé hajtottam a fejem. Tudhattam volna. Istenem, de, de soha nem buktam meg semmilyen tárgyból, hülye voltam! Viszont mentségemre szóljon, hogy még soha és az ilyesmi egyszerűen lehetetlennek tűnik, amíg meg nem történik. Fogalmam sem volt, mégis hogyan fogom megmagyarázni ezt a szüleimnek. Akármennyire szégyelltem magam, reméltem, hogy Daniel még mindig itthon van. Kipirult arccal a konyhába rohantam. A bátyám egy cetlit hagyott nekem a hűtőn:

Elmentem előkészíteni a buli. Hívj fel, és visszajövök érted, ha akarod. Halkan szentségeltem, és a rozsdamentes acél mosogatónak támaszkodtam, ujjlenyomatokat hagyva rajta. Aztán rádöbbenteni valamire. Jamie. Azt mondta, felvette a vizsgámat. Volt rá bizonyítéka, hogy tökéletesen lefeleltem. Kivettem a mobilomat a zsebemből, és kikerestem Jamie számát, amihez ő maga rendelt hozzá képet. Méghozzá egy kos fejét. Fura egy csávó volt. A mennyezetet 297

bámulva imádkoztam, hogy vegye föl a telefont. Azonnal hangpostára kapcsolt. A szobafogság valószínűleg azt jelenti, hogy nem jutok se telefonhoz, se számítógéphez – mondta Jamie. – De ha netán összefutnék egy bagollyal, majd megpróbálok üzenetet kicsempészni vele a külvilágba, oké? Könny szökött a szemembe, és a falhoz vágtam a mobilomat. A telefon lehorzsolt némi festéket, és összetört. Csöppet sem érdekelt. Egyest kaptam. Karót. A tenyerembe temettem az arcom, és erősen dörgöltem. Sötét gondolatok kavarogtak a fejemben. Muszáj elmondanom ezt valakinek, és kitalálnom, mit tegyek. Egy barátra lenne szükségem… a legjobb barátnőmre lenne szükségem, de őt elvesztettem. Ahogy Jamie-t is. Noah-t viszont még nem. Fölszedegettem a totálkáros mobil darabjait. Megpróbáltam összerakni. Nem sikerült. Fogtam a vonalas készüléket, de a kagylóval a kezemben döbbentem rá, hogy nem tudom fejből Noah számát. Elvégre is csak néhány hete ismertem. Az arcomra száradtak a könnyek, feszítenék a bőrömet. Nem fejeztem be a rajzomat. Nem csináltam semmit. Túlságosan fel voltam zaklatva. Iszonyúan haragudtam magamra, amiért ilyen hülye voltam, de még annál is jobban haragudtam Moralesre. És minél tovább füstölögtem, annál dühösebb lettem. Mindenről az a nő tehetett. Én semmit sem ártottam neki, de amióta csak a Croydenbe jöttem, ő mégis mindent elkövetett, hogy megkeserítse az életemet. Eszembe jutott, hogy kikereshetném Jamie címét, és elmehetnék hozzá az MP3-ért, de fogalmam sem volt, az tényleg segítene-e rajtam. Azt sem tudtam, beszél-e dr. Kahn spanyolul. A vizsga, 298

ahogy Jamie is megmondta, szubjektív volt. És bár tudtam, hogy tökéletesen feleltem, azt is tudtam, hogy Morales hazudna a dirinek. Kibámultam a konyhaablakon a fekete égre. Másnapra halasztottam az ügy megoldását.

299

41 A másnap abnormálisan kezdődött. Farkaséhesen ébredtem hajnali négy körül, és kimentem a konyhába, pirítóst készíteni. Kivettem a hűtőből a tejet, öntöttem egy pohárral, miközben a kenyér barnult a pirítóban. Miután a szeletek elkészültek, lassan eszegettem őket, a tegnap estén agyalva. Észre sem vettem Josephet, amíg meg nem lengette a kezét az arcom előtt. –Föld hívja Marát! A tejesdoboz nyírott szájáról lehullott egy fehér csöpp. Joseph hangja tompán szólt, ahogy behatolt az agyamba. Szerettem volna elnémítani. – Ébresztő! Összerezzentem, aztán a kezére csaptam. – Tűnj el! Hallottam, hogy még valaki van a konyhában, és hátranéztem. Daniel kivett a spájzból egy müzliszeletet, és beleharapott. – Miért lógatod az orrod? – kérdezte tőlem tele szájjal. Az asztal fölé hajoltam, és a tenyerembe temettem lüktető fejemet. Hetek óta nem fájt ennyire a fejem. – Noah visz suliba? Ma már vége a felfüggesztésének, igaz? – Nemtom. Asszem. Daniel az órájára nézett. – Hát az biztos, hogy késik. Ami azt jelenti, hogy én viszlek el. Ami azt jelenti, hogy fel kell öltöznöd. Most 300

rögtön. Kinyitottam a számat, hogy közöljem Daniellel, még órák vannak hátra a suli kezdetéig, és hogy megkérdezzem, miért van fent ilyen korán, ám ekkor megakadt a szemem a mikro óráján. Hét harminc, órák óta ültem a konyhaasztalnál. Pirítóst rágtam… órák óta. Lenyeltem a hideg kenyeret, és magamba fojtottam a pánikot, amiért ilyen sok idő kiesett. Daniel rám nézett a szeme sarkából. – Csipkedd magad! – mondta halkan. – Nem késhetek el. Amikor megérkeztünk a suliba, nem láttam Noah kocsiját a parkolóban. Talán úgy döntött, kivesz még egy napot. Féligmeddig öntudatlanul ballagtam a kampusz felé. Irodalmon se láttam Noah-t, ahogy az órák között sem találkoztam vele. Pedig itt kellett volna lennie. Meg akartam tudni, hol lakik Jamie, és bár ő meg Noah utálták egymást, senki mást nem ismertem itt eléggé, hogy megtudakoljam a címet. Az egyik szünetben elmentem a titkárságra, és időpontot kértem dr. Kahnnál, amikor pedig eljött a végzetes óra, józan észérvekkel felfegyverkezve léptem be az igazgatói irodába. Elszántam magam, hogy kikövetelem a nekem járó jegyet. Hogy beszélek a dirinek az MP3-as felvételről. Hogy megőrzöm a nyugalmamat. És hogy semmiképpen sem sírom el magam. A helyiség sokkal inkább tűnt egy tizenkilencedik századi finom úriember dolgozószobájának, mint igazgatói irodának. A sötét fával borított falaktól kezdve a polcokon sorakozó bőrkötéses könyveken át az ajtó fölötti Pallasz-szoborig: mintha egy Poe-versbe csöppentem volna. Na jó, csak viccelek. Mármint a könyvekről. Dr. Kahn a mahagóni íróasztal mögött ült, banklámpája zöldes fénnyel világította be természetellenesen sima arcát. 301

Még véletlenül sem úgy nézett ki, mint aki doktori fokozattal rendelkezik: khaki-színű nadrágot és fehér, galléros pólót viselt, a Croyden címerével díszírve. – Ms. Dyer! – szólt, és az íróasztalával szemközti székek egyikére intett. – Miben segíthetek? A szemébe néztem. – Szerintem jobb jegyet érdemlek spanyolból – közöltem. Sikerült nyugodt hangot megütnöm. Magabiztos hangot. – Értem. – Be tudom bizonyítani, hogy ötöst kellett volna kapnom a vizsgámra – mondtam, mert ez volt az igazság. Tényleg létezett felvétel a vizsgáról. Csak jelenleg nem volt a birtokomban. – Arra nem lesz szükség – válaszolta dr. Kahn, és hátradőlt bőrfoteljében. Pislogtam. – Ó – mondtam, kissé meghökkenve. – Remek. Szóval mikor fogják átírni a jegyet? – Sajnos semmit sem tehetek az ügyben, Mara. Megint pislogtam, de amikor kinyitottam a szemem, csak sötétséget láttam. – Mara? – Dr. Kahn hangja a távolból szólt. Újra pislogtam. A diri mostanra felrakta szárnyas kaplis cipőbe bújtatott lábát az íróasztalára. Annyira lazának tűnt. Legszívesebben lelöktem volna a lábát az asztalról, és kirántottam volna alóla a székét. – Miért nem? – szűrtem a szót a fogam közt. Muszáj megőriznem a hidegvéremet. Tudtam, hogy ha sikítok, marad a karó. De iszonyú nagy volt a kísértés. Dr. Kahn felvett az asztaláról egy lapot, és gondosan 302

végigolvasta. – A tanároknak írásbeli magyarázatot kell benyújtaniuk abban az esetben, ha megbuktatnak valakit – mondta. – Ms. Morales azt írta, hogy puskáztál a vizsgán. Kitágult az orrlyukam, és piros pöttyök táncoltak a szemem előtt. – A tanárnő hazudik – mondtam halkan. – Hogy puskázhattam volna egy szóbeli vizsgán? Ez nevetséges. – A napló szerint az első néhány jegyed igencsak rossz volt. Nem akartam hinni a fülemnek. – Szóval megbüntetnek azért, mert fejlődőm? – Nem egyszerűen csak fejlődsz, Mara. A javulásod mármár csodával határos, nem gondolod? Az igazgató szavai felszították a dühömet. – Korrepetált valaki – mondtam fogcsikorgatva, miközben pislogtam, hátha eltűnnek a piros pöttyök. – Ms. Morales azt mondta, látta, hogy a vizsga közben a blúzod ujja alá sandítottál. Azt mondta, írást is látott a karodon. – Hazudik! – kiabáltam, aztán rádöbbentem, hogy hibát követtem el. – Hazudik – tettem hozzá halkabb, remegő hangon. – A karom könyékig be volt kötözve, amikor vizsgáztam. Egy korábbi baleset miatt. – A tanárnő ezenkívül azt mondta, hogy dolgozatírás közben is látott már téged másokról puskázni. – Szóval Morales alapvetően azt mond, amit csak akar, anélkül, hogy bárminemű bizonyítékot is fel kellene mutatnia? – Nem tetszik nekem ez a hangnem, ifjú hölgy. – Hát ez kölcsönös – mondtam, mielőtt megálljt 303

parancsolhattam volna magamnak. Dr. Kahn lassan megemelte a szemöldökét. Hangja dühítően higgadt volt, amikor megszólalt: – Christina Morales több mint húsz éve tanít ebben az iskolában. Szigorú, de igazságos: fél kezemen meg tudom számolni, hány diák nyújtott be ellene panaszt az évek során. Közbevágtam. – Igen, mert mindenki fél panaszt te… – Te viszont – folytatta a diri – csupán néhány hete vagy itt, de máris többször késtél az óráról, továbbá hallottam hírét, hogy feleseltél ma reggel a történelemtanároddal, valamint sikerült kidobatnod magad Ms. Morales órájáról, miután óriási patáliát csaptál. Te kinek hinnél a helyemben? Szó szerint elborult az agyam. Minden erőmmel igyekeztem nem sikoltani, így amikor megszólaltam, csak suttogásra futotta: – Csak… Csak hallgasson meg! Felvétel készült a vizsgáról. Majd megkérek valakit, hogy fordítsa le. Lejátszhatjuk. Akkor Ms. Morales majd… Dr. Kahn még csak le sem vette a lábát az asztalról, mielőtt félbeszakított: – Figyelj ide, Mara! Majd behívatom magamhoz Ms. Moralest, és átbeszélem vele még egyszer ezt az egészet. Értesíteni foglak a végső döntésemről. Sötét gondolatok örvénylettek az agyamban, és az idő csigalassúsággal haladt. Felálltam, közben feldöntöttem a széket, de túlságosan remegett a kezem ahhoz, hogy felemeljem. Ez az egész… ez az egész ügy totál igazságtalan volt. Én pedig egyre jobban kiakadtam. Feltéptem az iroda ajtaját, és hallottam, ahogy visszapattan az ütközőről. Nem érdekelt. Úgy éreztem, mintha a lábam acélból lenne, ahogy a 304

spanyolterem felé tartottam. Porrá akartam zúzni a füvet a talpam alatt. Tudtam, hogy Morales meg fogja úszni ezt az egészet. Reméltem, hogy megfullad a hazug nyelve miatt. És láttam is lelki szemeim előtt, döbbenetes élességgel. A tanárnő szeme kidülledt, fel-alá tántorgott az üres osztályban, csontos ujjaival a szájába nyúlt, próbálta kitalálni, mi lehet a baj. Elkékült, és fura, hörgő hangot adott. Nehéz hazudni, ha az ember beszélni se tud. Farkasszemet akartam nézni vele. A képébe akartam köpni. De ahogy felrohantam a lépcsőn az osztálya felé, tudtam, hogy úgysem lennék rá képes. Káromkodásra viszont annál inkább. Befordultam a sarkon, és az ajtóig hátralévő utolsó néhány méteren a különféle cifra jelzőkre gondoltam, amiket Morales fejéhez akartam vágni. A mai spanyolóra témája: hogy kell elküldeni valakit a jó édes anyjába. Amikor megtorpantam az osztályterem küszöbén, senki más nem volt odabent, csak Jude. A földön hevert, beborította a por. Egy hatalmas gerenda feküdt rajta, és láttam, hogy a szilánkok a bőrébe hatoltak. Csupa vér volt a teste, a szájából is vér csörgedezett. Úgy nézett ki, mint Joker a Batmanből. Pislogtam. Már nem Jude testét láttam. Hanem a Mabelt kínzó rohadékét: a földön hevert, feje fél oldala rózsaszín pép lett. Lába fura szögben állt, úgy festett, akár egy tahó balerina. A linóleum porrá változott, és a pasas sebeit belepték a legyek. Megint pislogtam. A pasas eltűnt. Morales volt a helyén. A padlón feküdt, arca inkább lila volt, mint kék. Ez nem lepett meg, hiszen másodikban tanultam rajzórán a primer színekről. A piros meg a kék együtt lilát alkot, és Moralesnek mindig is vörös volt a képe. Most viszont, esküszöm, úgy nézett ki, mint az 305

átanyás lány a Willy Wonka és a csokigyárban. Pislogva meredtem a linóleumon heverő, kidülledt szemű testre, és biztos voltam benne, hogy ő is eltűnik majd, mint a többiek, ha egy pillanatra nem nézek oda. Úgyhogy elfordítottam a fejem. De amikor ismét odanéztem, Morales holtteste még mindig a padlón hevert.

306

42 A következő öt másodpercet öt órának éreztem. Becsöngettek, egy Vera nevű, szőke lány, aki az egyik tanácsadót vonszolta maga után, félrelökött az útból. Vera zokogott. Hmm. – Fulladozott, amikor ideértem, de nem tudtam, mit csináljak! – Vera takonybuborékot fújt sírás közben, és a trutyi lecsurgott az állára. Undorító volt. – Mindenki álljon hátrébb! – kiáltotta Mrs. Connolly, az iskolai tanácsadó. Az ajtót eltorlaszolta a rengeteg kiakadt diák. Szirénázást hallottam a háttérben, és hamarosan mentősök meg rendőrök tolták félre a tanulókat az útból. A diákok sírtak meg lökdösődtek meg úgy általában baromira bosszantottak, ezért inkább ki hátráltam a tömegből. Leügettem a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat, amíg le nem értem az udvarra. Nem is ebédeltem. Farkaséhes voltam, szédelegtem, és nem aludtam az éjjel, és édes istenem, nem akartam elhinni, hogy tényleg ez történik. Bevettem egyáltalán aznap reggel a bogyómat? Egyszerűen nem emlékeztem. Kibotladoztam a boltív alól a tágas gyepre. Elvakított a nap, legszívesebben azt is pofán vágtam volna. Ettől a gondolattól pedig kuncogni kezdtem. A kuncogásból vihogás lett. Nemsokára már úgy nevettem, hogy kicsordult a könnyem. Nedves lett a nyakam, és kifulladtam. Lehuppantam a földre egy fa tövébe a kampusz túlsó 307

sarkában, őrülten röhögve vonaglottam a füvön, és az oldalamra szorítottam a kezem, mert fájt, csessze meg, de ez akkor is olyan jó poén volt. Valaki váratlanul megragadta a vállam, és ülő helyzetbe emelt. Felnéztem. – Mara Dyer, ugye? – kérdezte Gadsen nyomozó. A hangja kíváncsian csengett, a tekintete viszont nem volt valami barátságos. Mozgást láttam mögötte, ez elvonta a figyelmem. Noah-t pillantottam meg, de amikor meglátta, kivel beszélek, megtorpant. Lenéztem a lábamra. – Hogy van a kutya? – kérdezte a nyomozó. Minden erőmre szükségem volt, hogy ne nézzek fel döbbenten. Elfordítottam a fejem, és a hajam az arcomba hullott. Nagymama, miért ilyen hosszú a hajad? Hogy jobban elrejtőzhessek mögé. – Milyen kutya? – Fura ügy – mondta a nyomozó. – Emlékszel arra a kutyára, aki miatt bejelentést tettél az állategészségügynél? Miután beszéltem veled, egyszerűen nyom nélkül eltűnt. – Ez tényleg fura – feleltem, pedig számomra nem volt az. Egyáltalán nem. – Ms. Morales a tanárnőd volt? – kérdezte, pillanatnyi habozás nélkül. Volt? Ezek szerint tényleg meghalt. Legalább ez az egy dolog igaz volt. Lehetetlen, de igaz. Bólintottam. – Ez biztos nagyon megviselt. Majdnem elnevettem magam. A nyomozónak fogalma sem volt semmiről. Vagy talán… talán mégis? Nem is tagadom, hogy röhejes volt a paranoiám. Mégis mit tudhatott ez a nyomozó? Hogy én Morales halálát kívántam, 308

erre tényleg meghalt? Őrültség. Hogy méltó büntetést kívántam a kutya gazdájának, és meg is kapta? Nevetséges. Csak azért, mert az ember gondol valamire, az még nem lesz igaz. Hiába kívánunk valamit, attól még nem válik valóra. – Igen, nagyon megviselt – válaszoltam, és megint bólintottam, hogy még jobban az arcomba hulljon a hajam, elfedve őrült vigyoromat. – Részvétem – mondta. Rázkódott a vállam az erőfeszítéstől, hogy magamba fojtsam a röhögést. – Nem tudod véletlenül, hogy Ms. Morales allergiás volt-e valamire? A fejemet csóváltam. – Láttál valaha nála önbeadós injekciót? A fejemet csóváltam, majd remegő lábam dacára felálltam. Végtére is egy ügyvéd lánya voltam, és bár egyre kevésbé voltam tisztában a valósággal, azt tudtam, hogy ennek a beszélgetésnek vége. – Mennem kel! – mondtam. – Persze, megértem. Jobbulást, és még egyszer részvétem a tanárnőd miatt. Elvonultam. Otthagytam a nyomozót, és otthagytam Noaht. Noah azonban utolért. – Mi történt? – Szokatlanul nyugtalannak tűnt. – Nem jöttél értem ma reggel – mondtam, anélkül, hogy ránéztem volna. – Mara… – Ne! Inkább… hagyjuk! – Egyenesen magam elé meredtem, és a következő órámra vezető útvonalra koncentráltam. – Semmi gáz, Noah. Nem haragszom. Csak… Csak mennem kell. Elkések bioszról. – A tanításnak vége – mondta lassan. 309

Megtorpantam. – Micsoda? – Már majdnem négy óra. – Nagyon halk volt a hangja. – És az utolsó óra mindenkinek elmaradt. Már mindenütt kerestelek. Két óra. Több mint két óra esett ki. Úgy éreztem, zuhanok, mintha szó szerint kicsúszott volna a lábam alól a talaj. – Ajvé – szólt Noah, és a derekamra tette a kezét, hogy megtámasszon. Ellöktem a karját. – Mennem kell – ismételtem, hányingerrel küszködve. De aztán egy másik kéz nehezedett a vállamra, és majdnem összecsuklott a lábam. – Hahó, emberek! – köszönt ránk Daniel, komoly hangon. – Őrült egy napunk van. – Visszanyeltem a feltörni készülő epét. – Nem festesz valami jól, Mara – mondta. Most már kicsit könnyedebb volt a hangneme, de azért csendült benne nemi szorongás. Félresimítottam a homlokomra tapadó hajtincset. – Semmi bajom. Csak egy kicsit hányingerem van. – Szegény, pont a szülinapod előtt vagy rosszul – mondta Daniel, és kényszeredetten mosolygott. – Biztos nagyon csalódott vagy. – Szülinapod lesz? – Noah tekintete ide-oda járt köztem meg a bátyám között. Olyan pillantást vetettem Danielre, amivel ölni lehetett volna. Ügyet sem vetett rám. – Mara holnap tölti be a tizenhetet. Pont március idusán született a kis boszorkány. De furán áll hozzá – magyarázta a bátyám, és levette a szemüvegét, hogy megtörölgesse a lencsét. – Minden évben mélabús lesz ilyenkor, úgyhogy az én testvéri kötelességem elterelni a figyelmét a szülinapi 310

szomorkodásról. – Azt bízd csak ide! – mondta azonnal Noah. – Átvállalom a feladatot. Daniel széles vigyorral nézett rá. – Kösz, haver, jó fej vagy. – Egymáshoz ütötték az öklüket. El sem tudtam hinni, hogy a bátyám ezt tette velem. Tudtam, hogy Noah most kötelességének fogja érezni, hogy csináljon valamit a kedvemért. Nem akartam mást, csak jól pofán vágni mindkettőjüket. Ja, meg hányni. – Na jó – mondta Daniel, és átkarolt. – Azt hiszem, jobb, ha most hazaviszem Marát. Hacsak nincs kedved Noah kocsijába rókázni. Megráztam a fejem. – Holnap tizenegyre érted megyek – ígérte Noah, és a szemembe nézett, miközben Daniel elvezetett. – El kell mondanom neked pár dolgot.

311

43 Amikor Daniel meg én hazaértünk, apánk nyitott harmonika irattartói rá egyáltalán nem jellemző módon szanaszét hevertek az étkező asztalán. Mielőtt még becsuktuk volna a bejárati ajtót, meghallottuk, hogy a szüleink vitatkoznak a konyhában. Intettem Danielnek, hogy halkan csukja be az ajtót. – Szerintem meghallgatást kéne kérned. – Hétfőn tartom a nyitóbeszédet, Indi. Hétfőn. És azelőtt meg lesz egy sürgősségi előzetes meghallgatás is. A bírónő most már nem fogja hagyni, hogy visszalépjek. Biztosan nem. Mi történhetett? – Akkor hívd fel Leon Lassitert! Kérd meg, hogy cseréljen le! Ígérd meg neki, hogy kerítesz másik ügyvédet magad helyett. A bírónő talán ad haladékot, ha maga a vádlott akar ügyvédcserét. És az Lassiternek is jól jönne, nem? – Kétlem. Szeretné minél előbb letudni ezt az egészet. – Hallottam, ahogy apám felsóhajt. – Tényleg úgy gondolod, hogy Mara ilyen rossz állapotban van? Daniel meg én egymásra néztünk. Anyám nem habozott a válasszal. – Igen. – De hát azóta, hogy megégette magát, nem történt semmi – ellenkezett apa. – Legalábbis mi nem tudunk róla. – Szerinted valami baj van? – Láttad őt mostanában, Marcus? Nem alszik. Szerintem 312

sokkal rosszabb állapotban van, mint mutatja. És az nem segít, hogy te éppen egy gyilkossági tárgyalás kellős közepén vagy. – Megéri nekünk az, hogy emiatt kizárjanak engem az ügyvédi kamarából? Anya hezitált. – Ha az lesz a vége, legfeljebb visszaköltözünk Rhode lslandbe – felelte halkan. Arra számítottam, hogy apám elneveti magát. Vagy hogy teátrálisan felsóhajt. Vagy hogy akármit is mond, az nem ez lesz: – Jól van. – Habozás nélkül válaszolt. – Felhívom Leont, és megmondom neki, hogy kiszállok. A bűntudattól görcsbe rándult a gyomrom. A konyha felé indultam, ám Daniel megragadta a karomat, és némán megrázta a fejét. Bízz bennem – tátogta. Így hát mindketten sóbálvánnyá dermedve álltunk, miközben apám telefonált. – Halló, Leon? Itt Marcus, igen, hogy vagy? Én éppenséggel nem valami jól, sajnos. – Aztán felvázolta neki a helyzetet. Hallottam a „labilis”, „súlyos trauma” és „pszichiátriai kezelés” szavakat. Tekintetem szinte lyukat égetett Daniel fejébe. Néhány perccel később apám letette a telefont. – Na? – kérdezte anya. – Meggondolja. Jó ember – mondta apa halkan, miközben anya a konyhaszekrényeket nyitogatta-csukogatta. Daniel közelebb intett magához. – Figyelj ide! – suttogta. – Szépen besétálunk oda, és te úgy fogsz tenni, mintha ez lett volna életed legjobb napja. Egy szóval se említsd Moralest, világos? Majd én elintézem. Esélyem sem volt válaszolni, mert Daniel ismét kinyitotta, 313

majd jó hangosan becsapta mögöttünk a bejárati ajtót. A zajt valószínűleg még a szomszéd városban is hallani lehetett. Anya kidugta a lejét a konyhából. – Sziasztok, gyerekek! – köszönt eltúlzott vidámsággal. – Szia, anya! – mondtam, jómagam is vigyort erőltettem a képemre. Hányinger, zaklatottság és bűntudat gyötört, nagyon nehezen fogadtam el a tényt, hogy ez lett az életem. A konyhába belépve apámat az asztalnál ülve találtuk. Karikás volt a szeme, és mintha lefogyott volna. – Nahát, csak nem a régen látott gyermekeim! – szólt mosolyogva. Megtöröltem izzadt homlokomat, és odamentem hozzá, hogy puszit adjak neki. – Milyen napod volt, kislány? A bátyám sokatmondó pillantást vetett rám a válla fölött. – Remek! – feleltem túl nagy lelkesedéssel. – Mara segít nekem megszervezni Sophie meglepetés buliját – közölte Daniel, és kinyitotta a hűtőt. Tényleg? – Tényleg? – kérdezte anyám. – És az mikor lesz? Daniel kivett egy almát. – Ma este – felelte, a gyümölcsbe harapva. – Pár órán belül indulunk. Nektek van mára valami tervetek? Anya a fejét rázta. – Hol van Joseph? – kérdeztem. – Egy barátjánál – válaszolta anya. Kinyitottam a számat, hogy azt javasoljam, ruccanjanak ki, ám Daniel megelőzött. Anya fürkész pillantást vetett apára. – Szerintem apátok nagyon elfoglalt. Apa visszanézett rá. Ezernyi kimondatlan szó volt a 314

tekintetükben. – Azt hiszem, egy estét nyugodtan kivehetek. – Csúcs! – mondta Daniel. – Megérdemlitek. Mara meg én Ötletelünk még pár dolgon, aztán én ledőlök egy kicsit a buli előtt. Istenem, e szent pillanatban meg tudtam volna csókolni a bátyámat. – Én is – tettem hozzá, követve a példáját. Puszit adtam anyának, aztán gyorsan sarkon fordultam, mielőtt még észrevehette volna a verejték csillogását a bőrömön. Elindultam a szobám felé. – Szóval veletek minden oké ma estére? – szólt utánunk anya. – Aha! – kiáltott vissza Daniel. Én is bólintottam, és hátraintegettem, majd befordultam a sarkon, és bevártam a bátyámat a folyosón. – Daniel… Felemelte a kezét. – Nagyon szívesen. Csak… lazíts, oké? Úgy festesz, mint aki menten kidobja a taccsot. – Szerinted bevették? – Igen. Ügyes voltál. – De mi van apa ügyével? Nem adhatja le, miattam nem… – Nagyot nyeltem, és megpróbáltam visszanyerni az egyensúlyomat. – Majd holnap, mielőtt Noah ideérne, ömlengek egy sort, hogy mennyivel jobban vagy. Meg hogy milyen sokat segítettél a bulin. – Fantasztikus vagy. De komolyan. – Én is szeretlek, hugi. Na menj, dőlj le! Elváltunk egymástól, ki-ki a saját szobájába vonult. 315

Közben besötétedett, és felállt a hátamon a szőr, amikor elmentem a családi fotók előtt. A másik irányba néztem, az üvegajtókon át a hátsó udvarunkra. A felkapcsolt folyosói lámpa miatt a kinti sötétség áthatolhatatlannak tűnt, és furcsamód, valahányszor elmentem az egyik üveg előtt, elfogott az érzés, hogy van valaki, valami odakint, valami alattomos, valami lopakodó, valami… Nem. Nem volt odakint semmi. Semmi. Bementem a szobámba, és az íróasztalomhoz rohantam, az ott heverő zyprexás üveghez. Egy hét elteltével anya már bízott bennem annyira, hogy az egész üveg a szobámban legyen. Nem emlékeztem, hogy bevettem-e aznap reggel egy szemet. Valószínűleg nem. Ezért hallucináltam Moralesről: az csak véletlen, hogy tényleg meghalt. Megfulladt. Véletlen. Kiráztam egy tablettát remegő kezembe, aztán a számba dugtam, és víz nélkül lenyeltem. Lassan, fájdalmasan csúszott le, keserű utóízt hagyva a számban. Lerúgtam a cipőmet, bemásztam az ágyba, és a hűvös pamuthuzatba temettem az arcomat. Már rég elmúlt éjfél, amikor arra ébredtem, életemben másodszor, hogy valaki a szobám ablakán dörömböl. Úgy borult rám a déjà vu, akár egy nyirkos, szúrós és kellemetlen gyapjútakaró. Bosszantott, hogy vajon hányszor kell még újra átélnem mindezt. Vakon tapogatózva, idegesen másztam ki az ágyból, és osontam az ablakhoz. A torkomban dobogott a szívem, miközben a rolóért nyúltam, és felkészültem arra, hogy Jude arcát fogom látni az üveg túloldalán. Ám az ablakomat nem más kocogtatta, mint Noah.

316

44 Noah viharvert baseballsapkát viselt, az ellenzőt mélyen a szemébe húzva, így nem sokat láttam az arcából, kivéve, hogy kimerültnek tűnt. És mérgesnek. Felhúztam a rolót, és kinyitottam az ablakot, mire meleg levegő áradt be. – Hol van Joseph? – kérdezte Noah azonnal, hangjában némi pánikkal. Megdörgöltem sajgó homlokomat. – Egy barátja házában, ő… – Nincs ott – szakított félbe Noah. – Öltözz fel! Mennünk kell. Most rögtön! Megpróbáltam rendet teremteni a gondolataim között. Még nem lett úrrá rajtam pánik. – Szólnunk kellene a szüleimnek, ha Joseph nincs… – Mara! Jól figyelj ide rám, mert csak egyszer fogom elmondani. – Kiszáradt a szám rémületemben, és idegesen megnyaltam az ajkam, miközben vártam, hogy befejezze. – Meg fogjuk találni Josephet. Nincs sok időnk. Muszáj bíznod bennem. Zavarosnak éreztem a fejemet, az agyamat eltompította az alvás meg az értetlenség. Képtelen voltam megfogalmazni a kérdést, amit tel akartam tenni Noah-nak. Talán azért, mert mindez nem volt igaz. Talán megint csak álmodtam. – Siess! – sürgetett Noah, és szót fogadtam. Felkaptam a farmeromat meg egy pólót, aztán Noah-ra pillantottam. Elfordult tőlem, a kivilágított utca felé nézett. Megfeszült az állkapcsa, az orcája belsejét rágcsálta. Volt 317

valami fenyegető az arckifejezésében. Valami lobbanékony. Miután felöltöztem, az ablakpárkányra támaszkodtam, majd kilendültem a szobám előtti, nyirkos fűre. Meginogtam, elvesztettem az egyensúlyom. Noah egy fél pillanatra odakapott hozzám, és megtámasztott, majd sietett a kocsija felé. Futva követtem, hogy utolérjem. Komoly erőfeszítést igényelt, mintha a sűrű, párás levegő szembeszegült volna velem. Noah a felhajtónkon parkolt. Csak az ő kocsija állt a ház előtt. Danielé nem volt ott, ahogy apámé és anyámé sem. A szüleim ezek szerint külön autóval mentek. Kinyitotta a kocsiajtót, és beindította a motort. Alig ültem be, Noah máris tövig nyomta a gázpedált. A gyorsulás hátralökött az ülésen. – Biztonsági öv – szólt. Rámeredtem, Felhajtottunk az autópályára, ám Noah még mindig nem gyújtott cigire, és egyre csak hallgatott. Tótágast állt a gyomrom. Borzalmasan éreztem magam. De sikerült megszólalnom: – Mi folyik itt? Noah mély levegőt vett, majd megdörgölte borostás arcát. Észrevettem, hogy az ajka majdnem teljesen meggyógyult az elmúlt néhány napban. A tekintetét viszont ebből a szögből egyáltalán nem láttam. Amikor Noah megszólalt, óvatos volt a hangja. Megőrizte az önuralmát. – Joseph SMS-t küldött nekem. A barátja lemondta a pizsipartit, úgyhogy valakinek haza kellett volna hoznia őt a suliból. De mire elmentem érte, már nem volt ott. – Akkor hol van? – Szerintem elrabolták. 318

Ne! Utoljára aznap reggelinél láttam Josephet. Meglengette a kezét az arcom előtt, és én azt mondtam, azt mondtam… Tűnj el! Jaj, istenem! Elöntött a pánik. – Miért? – suttogtam. Nem hittem el, hogy ez történik. Nem hittem el. – Nem tudom. Mintha tűk szurkálták volna belülről a torkomat. – Ki rabolta el? – Nem tudom. Lehunyt szememre nyomtam a kezemet. Legszívesebben kikapartam volna az agyamat. Két lehetőség állt fenn. Az első, hogy mindez nem valóságos. Csak álom az egész. Ez valószínűnek tetszett. A második lehetőség, hogy mégsem álmodtam. Hogy Josephnek tényleg nyoma veszett. Hogy a legutolsó dolog, amit mondtam neki, az volt: „tűnj el" – és most el is tűnt. – Honnan tudod, hol van? – faggattam Noah-t, mivel csakis kérdések jutottak eszembe, és az összes közül ez volt az egyetlen, aminek hangot bírtam adni. – Nem tudom. Csak elképzelésem van, hogy hol lehet. Oda megyünk, és lehet, hogy ott lesz, de lehet, hogy nem. Egyelőre ezzel kell beérned, jól van? – Értesítenünk kéne a rendőrséget – mondtam dermedtem és a zsebembe nyúltam a mobilomért. Nem volt ott. Nem volt a zsebemben, mert tegnap falhoz vágtam, és összetörtem. Egyetlen napja. Lehunytam a szemem, szédelegtem, miközben végképp kiakadtam. Noah hangja áthatolt az őrületen. 319

– Mit gondolnál, ha valaki közölné veled, hogy talán tudja, hol van egy eltűnt gyerek? Azt gondolnám, hogy az illető titkol valamit. – Olyan kérdéseket tennének fel, amikre nem tudnék válaszolni. – Most először vettem észre az élt Noah hangjában. Olyan élt, ami megijesztett. – Nem szólhatunk a rendőrségnek. Nem szólhatunk a szüleidnek. Csak magunkra számíthatunk. Előrehajoltam, és a térdem közé dugtam a fejem. Ez egyáltalán nem tűnt álomnak. Még rémálomnak sem. Nagyon is valóságosnak érződött. Noah keze megcirógatta a tarkómat. – Ha nem találjuk meg, hívjuk a rendőrséget – mondta halkan. Kopár föld volt az agyam. Nem bírtam megszólalni. Nem bírtam gondolkozni. Egyszerűen csak bólintottam, aztán felnéztem a műszerfalon levő órára. Hajnali egy. Elhajtottunk néhány autó mellett, miközben a sztrádán száguldottunk, de amikor Noah egyórányi vezetés után lekanyarodott a pályáról. Miami zaja elhalt. A néhány utcai lámpa sárgás fénybe vonta az autót. Egyikünk sem szólt, és ahogy haladtunk, a lámpák egyre ritkultak. Aztán teljesen elmaradtak, és már semmi más nem volt előttünk, csak a messzibe nyúló út, amit a kocsi fényszórója alig világított meg. A tátongó sötétség alagútként ölelt körbe minket. Noah-ra pillantottam, a fogamat csikorgattam, hogy ne sírjak, vagy sikoltsak. Komor volt az arca. Amikor végre leparkolt, nem láttam mást előttünk, csak magas füvet, amit a meleg szellő fújdogált. Sehol egy épület, sehol semmi. – Hol vagyunk? – kérdeztem halkan, a hangomat majdnem 320

elnyomták a tücskök és kabócák. – Everglades Cityben – felelte Noah. – Nem éppen úgy néz ki, mint egy nagyváros. – Az Everglades Nemzeti Parkkal határos. – Noah felém fordult. – Nem maradnál itt, hiába is kérném. Kijelentés volt, nem kérdés, de azért én megválaszoltam: – Nem. – Annak dacára, hogy ez iszonyúan kurva veszélyes. – Annak dacára. – Annak dacára, hogy talán nem mindketten… Noah szája még be sem fejezte a mondatot, a szeme viszont már rég. Talán nem mindketten éljük túl – mondta a tekintete. Nesze nekem rémálom. Epe tört fel a torkomba. – És ha én… nem – folytatta Noah –, akkor bármi áron ébreszd fel Josephet. Tessék! – mondta, és zsebre dugta a kezét. – Itt a kocsikulcsom. Tápláld be a címed a GPS-be! És hazáig meg se állj, oké? Aztán hívd a rendőrséget! Elvettem a kocsikulcsot, és a zsebembe tettem. Próbáltam nem remegő hangon megszólalni: – A frászt hozod rám. – Tudom. – Noah kiszállt a kocsiból, én is ki akartam. Megállított. Rothadó növényzet szaga csapta meg az orromat. Noah szembenézett az előttünk elnyúló fűtengerrel, és elővette a zseblámpáját. Ekkor vettem észre, hogy még mindig látszottak az arcán a vágások; kicsit gyógyultak, de a zúzódástól arca egyik fele beesettnek tűnt. Megborzongtam. Halálra rémültem. A mocsártól. A lehetőségtől, hogy Joseph tényleg ott lehet. Az eshetőségtől, hogy talán nem találjuk meg. Hogy odalett, elveszett, eltűnt, ahogy akartam, 321

és most már soha nem kaphatom vissza. Noah mintha megérezte volna a kétségbeesésemet, és az arcomra simította a kezét. – Nem hiszem, hogy baj lesz. És nem kell nagyon sokat mennünk, talán úgy fél kilométert. De ne feledd; kulcs, GPS. Irány az autópálya, és ne lassíts, amíg el nem érsz a lehajtóig! – Noah elhúzta a kezét, és elindult a magas fűben. Követtem. Talán többet tudott, mint amit elárult nekem, talán nem. Talán rémálom volt ez az egész, talán nem. De akárhogy is, valamilyen szinten itt voltam. És elszántam magam, hogy ha Joseph is itt van, akkor megtalálom. A víz azonnal átáztatta az edzőcipőmet. Noah nem szólt, miközben a sárban caplattunk. Valami, amit mondott, nem hagyott nyugodni, de hogy konkrétan mi, az szertefoszlott, mielőtt felidézhettem volna. És arra kellett koncentrálnom, hogy el ne essek. Brekegő békák hordáinak basszus kórusa szólt körülöttünk. Ahol nem a dalos szúnyogok csíptek, ott a nád mart a bőrömbe. Mindenhol viszkettem, idegvégződéseim bezsongtak, a fülem zúgott. Ez a kellemetlenség annyira elvonta a figyelmem, annyira lekötött, hogy majdnem elmentem Noah mellett. Egyenesen bele a patakba.

322

45 Mangrove fák összefonódott gyökerei merültek a fekete vízbe, és a túlparton a végtelenségig nyúlt a fű. Holdsarló függött az égen, de én meg soha életemben nem láttam ilyen sok csillagot. A sötétben épphogy ki tudtam venni egy közeli épület körvonalát. Noah a háborítatlan víz felé fordult. – Át kell kelnünk rajta – jelentette ki. Nem kellett zseninek lenni, hogy kitalálja az ember, mi minden rejtőzhet erre. Aligátorok. Meg kígyók. De persze azok bárhol lehettek, a kocsitól idáig is összefuthattunk volna velük. Szóval miért ne keltünk volna át a patakon is? Sima úgy. Noah a víztükörre világított a zseblámpájával. Visszaverte a fényt; nem láttunk a felszín alá. A patak talán tíz méter széles lehetett, és fogalmam sem volt, milyen hosszan nyúlik el mindkét irányban. A fű nádnak adta át a helyét, a nád pedig gyökereknek, eltakarva a kilátást. Noah rám nézett: – Tudsz úszni? Bólintottam. – Na jó. Gyere utánam, de csak ha már átértem! És ne fröcsköld a vizet! Lement a meredek parton, és hallottam, ahogy a patakba gázol. Jobb kezében fogta a zseblámpát, és jó sokáig tudott gyalogolni, mielőtt úszni kényszerült volna. Bár neki könnyű volt, a maga több mint száznyolcvan centijével. Tudtam, hogy engem hamarabb ellep a víz. Mindkettőnkért rettegve görcsbe 323

rándult a gyomrom, és elszorult a torkom az aggodalomtól. Amikor hallottam, hogy Noah ki kapaszkodik a partra a túloldalon, majdnem összecsuklott a lábam a megkönnyebbüléstől. Felfelé irányította zseblámpája fényét, hátborzongatóan világítva meg a saját arcát. Biccentett, és én elindultam lefelé a parton. Megcsúsztam, és leszánkáztam a lejtőn, egyenesen bele a patakba. Lábam az iszapos vízbe süllyedt. A levegő fullasztó hőmérsékletének dacára a patak furcsamód hűvös volt. Térdig ért a víz. Tettem egy lépést. Most már combig. Még egy lépést. A törzsemig. A felszín a melltartóm alját nyaldosta. Óvatosan gázoltam, lábam belegabalyodott az iszapból kinyúló növényzetbe. Noah a vízre irányította előttem a zseblámpát, ügyelt, nehogy a szemembe világítson. A patak barna és sűrű volt a fényben, de visszafojtottam az undoromat, és továbbmentem, tudva, hogy egyszer csak már nem fog leérni a lábam. – Ne mozdulj! – szólt hirtelen Noah. Megdermedtem. Zseblámpája a víz felszínét pásztázta körülöttem. Az aligátorok a semmiből bukkantak elő. Pulzusom a fülemben dübörgött, ahogy észrevettem, hogy több testetlennek látszó fénypötty lebeg a sötétben mindkét oldalamon. Szempárok. Három. Hét. Meg se tudtam számolni. Ledermedtem a félelemtől; nem bírtam továbbmenni, de meghátrálni sem. Felnéztem Noah-ra. Úgy négy és fél méterre volt tőlem, ám a köztünk lévő víz akár egy óceán is lehetett volna. – Bemegyek – mondta Noah. – Elterelem a figyelmüket. – Ne! – suttogtam. Fogalmam sincs, miért éreztem úgy, 324

hogy nem szabad hangoskodnom. – Muszáj. Túl sokan vannak, és nincs időnk. Tudtam, hogy nem lett volna szabad, de levettem a szemem Noah sötétbe burkolózó alakjáról, és körülnéztem. Körbevettek az aligátorok. – Muszáj megtalálnod Josephet – mondtam kétségbeesetten. Noah a patakpart felé lépett. – Ne csináld! Lecsúszott a lejtőn. A fénykéve a víz felszínén villant, és hallottam, ahogy Noah a patakba csobbant. Amikor felemelte a zseblámpát, több szempár eltűnt. Aztán újra felbukkantak. Sokkal, de sokkal közelebb. – Noah, tűnj el! – Mara, siess! – Noah tocsogott a vízben, a part közelében maradt, de távolodott tőlem. Figyeltem, ahogy az aligátorok feléje úsznak, néhány szempár viszont továbbra is rám szegeződött. Az az idióta csak rontott a helyzeten. Mindössze azt érte el, hogy egyikünk sem tud kijutni a vízből, az öcsém pedig magára marad. Még mielőtt megláttam volna, éreztem, Hogy az egyik állat felém közeledik. Egy széles, történelem előtti pofa bukkant fel egy méterrel előttem. Ki tudtam venni sötét bőrrel borított fejének körvonalát. Csapdába estem, bepánikoltam, de valami mással is tisztában voltam. Az öcsém eltűnt, egyedül volt, és nyilván sokkal jobban félt, mint én. Senki más nem segíthet neki, csak mi ketten. És most úgy tűnt, talán nekünk sem lesz rá lehetőségünk. Egyedül Noah tudta, hol keresse, ő pedig éppen készült megöletni magát. Vadság lángolt fel bennem, ahogy a fekete szempár rám 325

szegeződött. Mindegyik aligátor nagy, fekete szeme olyan volt, akár egy játék babáé. Gyűlöltem az összeset. Eszem ágában sem volt életben hagyni őket. Nem volt időm eltűnődni, honnan a francból támadt ez a gondolatom, mert valami megváltozott. Mély, alig érzékelhető morajlás kavarta fel a vizet, és csobbanást hallottam tőlem balra. Odaperdültem, gyilkos indulatomtól megszédülve, de semmit sem láttam. A szemem visszasiklott oda, ahol az előbb még a hozzám legközelebbi állat volt. Már nem volt ott. Követtem a fénykört, ahogy Noah körbepásztázott a zseblámpával a vízfelszínen. Kevesebb szempárt pillantottam meg; most már meg is tudtam számlálni őket. Öt szempár. Négy. Egy. Mind eltűntek, belevesztek a sötétbe. – Nyomás! – kiáltottam Noah-nak, és a vízbe vetettem magam, hogy úszva tegyem meg a hátralévő távolságot. Hallottam, hogy Noah kimászik a patakból. Tempóztam a sötétben, egyszer még a vízinövényekbe is belegabalyodtam, de nem álltam meg. A parthoz érve a kezem újra meg újra lecsúszott az egybefonódott gyökerekről, nem bírtam megkapaszkodni. Noah odahajolt hozzám, és megragadtam a karját. Amikor kijutottam a partra, elengedtem a kezét, és köhögve térdre estem. – Te – köpködtem – idióta! A sötétben nem láttam Noah arckifejezését, de hallottam, ahogy mély levegőt vett. – Lehetetlen – suttogta. Feltápászkodtam. – Micsoda? – kérdeztem, miután kilihegtem magam. Elengedte a füle mellett. – Mennünk kell. – Ruhája a testére tapadt, és felállt a haja, 326

miután beletúrt. Baseballsapkája eltűnt. Elindult, én pedig követtem, a nyirkos gyomok között caplatva. Végre egy hosszabb, füves részhez értünk, Noah futásnak eredt. Én szintúgy. A cipőm cuppogott a sárban, és ziháltam a megerőltetéstől. Fájdalom nyilallt az oldalamba, és levegő után kapkodtam. Majdnem összeestem, mire Noah megállt egy kis betonsufni előtt. Körbekémlelt a sötétben. Jóval messzebb egy nagy épület körvonalát láttam, kábé tíz méterrel arrébb pedig egy faházikót. Noah bizonytalan arccal nézett rám. – Melyikbe nézzünk be először? Majd kiugrott a szívem a gondolattól, hogy Joseph ilyen közel lehet, hogy talán már majdnem elértük. – Ide – mutattam a sufnira. Elmentem Noah mellett, és lenyomtam a kilincset, de az ajtó zárva volt. Éreztem Noah kezét a vállamon, és követtem a tekintetét egy kis ablakra az eresz alatt. Pinceablak méretű volt; Noah biztosan nem fért volna át rajta. Lehet, hogy én se. A falak simák voltak; nem akadt kiszögellés vagy bemélyedés, amire ráléphettem volna, hogy fellökjem magam. – Tarts bakot! – mondtam Noah-nak habozás nélkül. Rögtön összekulcsolta az ujjait. Csak egyszer pillantott hátra, épp, mielőtt a kezére léptem volna. Megtámaszkodtam a vállán, majd felálltam. Amilyen hamar csak bírtam, megragadtam az. ablakpárkányt, és belekapaszkodtam. Az ablak piszkos volt, de látszott odabent egy apró fénypötty. A fal mellett szerszámokat láttam a földön, egy kis generátort, néhány takarót, aztán… Josephet. A földön, a sarokban. Összerogyva. Magamba kellett fojtanom a feltörő érzelmeket: a megkönnyebbüléssel vegyes rettegést. 327

– Odabent van – suttogtam Noah-nak, miközben megpróbáltam kinyitni az ablakot, fogalmam sem volt, hogy az öcsém jól van-e. Az üveg nem mozdult, és én imát motyogtam bármilyen istenséghez, amelyik talán figyel rám, hogy hagyja kinyílni az ablakot, csak hagyja kinyílni. Kinyílt. Átdugtam a karom a résen, aztán egész testemmel átfurakodtam. Fejest ugrottam a padlóra, és a vállamon landoltam. Izzó fajdalom sugárzott szét azon az oldalon a testemben, és a fogamat csikorgattam, hogy ne sikítsak. Kinyitottam a szemem. Joseph nem moccant. Megőrjített a rettegés. Grimaszoltam, ahogy felálltam, de a vállammal nem törődve a kisöcsémhez rohantam. Úgy nézett ki, mint aki alszik egy halom pléd között. Lassan nyúltam felé, szörnyen féltem, hogy amikor megérintem, hideg lesz a bőre. Nem volt az. Lélegzett, méghozzá normálisan. Elöntött a megkönnyebbülés, és megráztam. Feje oldalra hanyatlott. – Joseph! – keltegettem. – Joseph, ébredj! Lerántottam róla a takarót, és láttam, hogy kezét-lábát megkötötték. Megszédültem, de erőt vettem magamon. Körbenéztem, kerestem valamit, amivel elvághatnám a Joseph csuklóján és bokáján lévő kábelkötegelőt. Semmit sem láttam. – Noah! – szóltam ki. – Mondd, hogy van nálad bicska! Nem felelt, de a fémes csattanás hallatszott, ahogy a kés a felnyitott ablaknak ütődött. Aztán lepattanva visszahullott kint a földre. Hallottam, hogy Noah szentségel, majd a bicska ismét az ablaknak ütődött. De ezúttal beesett a sufniba. Felvettem, kinyitottam, és nekiláttam elfűrészelni a műanyagot. 328

Sajgott az ujjam, mire átvágtam a Joseph kezén lévő kötegelőt, és elgémberedett, mire a lábát is kiszabadítottam. Végre alaposan szemügyre vehettem. Még mindig az iskolai egyenruhája volt rajta: khakiszínű nadrág és csíkos galléros póló. Mindene tiszta volt. Nem látszott, hogy megsérült volna. – Mara! – szólongatott Noah a fal túloldaláról. – Mara, siess! Megpróbáltam felemelni az öcsémet, de fájdalom hasított a vállamba. Fojtott nyögés tört föl a torkomból. – Mi történt?! – kérdezte Noah őrjöngve. – Megsérült a vállam, amikor a padlóra estem. Joseph nem ébred fel, és én nem bírom átemelni az ablakon. – Mi van az ajtóval? Nem lehet belülről kinyitni? Hogy én milyen hülye vagyok! A betonsufni elejébe rohantam. Elhúztam a reteszt, és kinyitottam az ajtót. Noah állt a küszöbön, halálra rémítve engem. – Ezek szerinte de, lehet – mondta. Dübörgött a szívem, ahogy Noah odasietett Josephhez, és a hóna alá nyúlva felemelte. Az öcsém teljesen ernyedt volt. – Mi baja? – Nincs magánál, de nem látok rajta semmilyen sérülést. Szerintem nem esett baja. – Hogy fogunk… Noah kivette a farzsebéből a zseblámpát, és odadobta nekem. Aztán átvetette a vállán Josephet, egyik karjával a térde mögött, a másikkal a csuklójánál fogva őt. Mintha meg se kottyant volna neki a teher. – Még szerencse, hogy az öcséd ilyen gizda. Ideges kacajt hallattam, miközben kimentünk az ajtón, épp, mielőtt egy kocsi fényszórójának sugara ragyogott 329

hármunkra. Noah rám nézett. – Futás!

330

46 Rohanva menekültünk, lábunk a sárban csattogott. A fű ostorozta a karomat, a levegő csípte az orromat. Elértünk a patakhoz, és bekapcsoltam a zseblámpát, a víz felszínét pásztázva. Háborítatlannak látszott, de tudtam, hogy ez nem sokat jelent. – Én megyek elsőnek – közöltem a vízzel. Szinte kihívást intéztem az aligátorokhoz, hogy merjenek csak visszajönni. Beleereszkedtem a patakba. Noah leengedte a válláról Josephet, és követett, gondosan ügyelve, hogy öcsém feje a felszín fölött maradjon. Fél karjával átölelte Josephet, a másikkal tempózott. A patak közepe felé éreztem, hogy valami a lábamhoz ér. Valami nagy. Magamba fojtottam a sikolyt, és úsztam tovább. Semmi sem követett minket. Noah kiemelte az öcsémet a vízből, és sikerült is megtartanom, bár csak alig, mert a vállam szinte üvöltött a fájdalomtól. Noah kikapaszkodott a partra, átvette tőlem Josephet, ismét a vállára kapta, és újra futásnak eredtünk. A kocsihoz érve Noah először berakta Josephet a hátsó ülésre, aztán beült a volán mögé. Én szinte beestem az anyósülésre, egyszeriben reszketni kezdtem a bőrömre tapadó, vizes holmiktól. Noah a maximumra csavarta a fűtést, tövig nyomta a gázpedált, és száguldott, mint az örült, míg az autópályára nem értünk. Még mindig sötét volt. Az aszfalt folyamatos surrogása a kerekek alatt kis híján álomba ringatott, annak ellenére, hogy 331

a vállam még mindig iszonyatosan fájt. Akárhogy fészkelődtem az ülésen, sehogy sem volt jó. Amikor Noah árkarolt, a nyakamat cirógatva, feljajdultam. Noah szeme elkerekedett az aggodalomtól. – A vállam – grimaszoltam. A hátsó ülésre pillantottam. Joseph még mindig nem tért magához. Noah a térdével tartotta a kormányt, miközben végighúzta a kezét a kulcscsontomon, aztán a vállamon. Megtapogatta a karomat piszkos kezével, és én a nyelvemre haraptam, hogy ne sikoltsak. – Kificamodott – szólt végül halkan Noah. – Honnan tudod? – Nem jó szögben áll. Nem érzed? Vállat vontam volna, de hát, ugye. – Kórházba kell menned – mondta Noah. Lehunytam a szemem. Arctalan emberek jelentek meg a sötétben, az ágyam köré tömörültek, lenyomtak. Tűk és csövek rángatták a bőrömet. Hevesen megráztam a fejem. – Nem. Kórházról szó sem lehet. – Vissza kell tenni a vápába. – Noah ujjai az izmaimat gyurmázták, és én majdnem zokogásban törtem ki. Elkapta a kezét. – Bocs, nem akartalak bántani. – Tudom – feleltem könnyek közt. – Nem az a baj. Csak utálom a kórházakat. – Remegni kezdtem, eszembe jutott a szag. Meg az a sok tű. Aztán idegesen felröhögtem, mert az előbb majdnem felfalt egy rakás óriási aligátor, de az injekciós tűt valamiért még ennél is félelmetesebbnek találom. Noah az állát dörgölte. – Én helyre tudnám tenni – szólt tompa hangon. Feléje fordultam az ülésen, az arcom eltorzult a mozdulat 332

okozta fájdalomtól. – Tényleg? Noah, most komolyan? – Elborult a képe, de bólintott. – Az lenne a… kérlek, csináld! – Fájni fog. De tényleg, fogalmad sincs, milyen borzasztóan fog fájni. – Nem érdekel – feleltem kifulladva. – Egy kórházban is pont ugyanannyira fájna. – Nem feltétlenül. Ott be tudnának adni neked valamit. – A fájdalom ellen. – Nem mehetek kórházba. Egyszerűen nem, és kész. Kérlek, Noah, csináld te! Kérlek! Noah a műszerfalon lévő órára, majd a visszapillantó tükörbe nézett. Sóhajtott, és a következő lehajtónál lekanyarodott az autópályáról. Miután megálltunk egy sötét, üres parkolóban, a hátsó ülés felé fordultam. Joseph még mindig nem ébredt fel. – Gyere! – szólt Noah, és kiszállt a kocsiból. Követtem, és bezárta mögöttünk az autót. Kicsit távolabb mentünk, majd Noah megállt egy áruház mögött, egy facsoport tövében. Lehunyta a szemét, és észrevettem, hogy ökölbe szorítja a kezét. Megfeszültek alkarja izmai. Komor pillantást vetett rám. – Gyere ide! – mondta. Odaléptem hozzá. – Közelebb! Tettem még egy lépést, de hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem féltem. Kalapált a szívem. Noah felsóhajtott, megtette a köztünk maradt pár lépést, aztán a hátam mögé állt, mellkasa hozzám simult. Éreztem, ahogy nekem szorítja egész testét, és megborzongtam. Hogy azért borzongtam, mert a szabadban álltam nyirkos 333

ruhában, vagy mert Noah a hátamhoz simult, azt nem tudtam volna megmondani. Fél karjával átfogta a mellkasomat, a kulcscsontommal egy vonalban, a másikat pedig átdugta a hónom alatt, így a két keze majdnem összeért. – Ne mozdulj! – suttogta. Némán bólintottam. – Na jó, akkor lássuk. Egy. Halkan beszélt, lehelete csiklandozta a fülemet. Éreztem, ahogy szívem az alkarja alatt lüktet. – Kettő. – Várj! – mondtam bepánikolva. – Mi lesz, ha sikítok? – Ne sikíts! Aztán a bal oldalamat elárasztotta a fájdalom. Fehéren izzó szikrák robbantak lehunyt szemem előtt, és éreztem, hogy összecsuklik a lábam, azt viszont már nem érzékeltem, hogy a földre rogytam. Semmit sem láttam, csupán feketeséget, mély és áthatolhatatlan sötétséget, és csak lebegtem benne.

Arra ébredtem, hogy az autó széles ívben elkanyarodott. Épp akkor néztem fel, amikor a házunk közelében lehajtottunk az autópályáról. – Mi történt? – motyogtam. Vizes hajam megszáradt a fűtésben, és az összes kosz rákeményedett. Ropogott a fejem mögött. – Helyre tettem a vállad – mondta Noah, a kivilágított útra meredve. – Mire te elájultál. Megdörgöltem a szemem. A vállamat gyötrő fájdalom mostanra tompa, lüktető sajgássá enyhült. Az órára pillantottam. Majdnem reggel hat. Tudtam, hogy ha mindez 334

valóságos, akkor a szüleim hamarosan felébrednek. Az öcsém viszont már ébren is volt. – Joseph! – kiáltottam. Rám mosolygott. – Szia, Mara! – Jól vagy? – Ja. Csak egy kicsit fáradt. – Mi történt? – Azt hiszem, beleeshettem véletlenül az árokba a focipálya mellett, ahol rám találtatok – felelte. Lopva Noah-ra sandítottam. A szemembe nézett, és kissé megcsóválta a fejét. Mégis honnan szedte, hogy Joseph be fogja venni ezt a magyarázatot? – Fura, de még csak nem is emlékszem, hogy a focipályához mentem volna. És egyébként is, hogy találtatok meg? Noah piszkos tenyerével megdörzsölte a homlokát. – Jó megérzés – felelte, és kerülte meredt tekintetemet. Az öcsém egyenesen rám nézett, bár Noah-hoz beszélt: – Még arra sem emlékszem, hogy SMS-eztem volna neked, hogy gyere értem. Ezek szerint nagyon beüthettem a fejem. Nyilván ez volt Noah focipályás hazugságának másik fele. És láttam Joseph tekintetén, hogy a sztori egyik felét sem hitte el. Mégis, mintha beszállt volna a játékba. Úgyhogy én is beszálltam. – Fáj? – kérdeztem az öcsémet. – Egy kicsit. És hányingerem is van. Mit mondjak anyának? Noah egyenesen előremeredt, várta, hogy én döntsek. Hiszen nyilvánvaló volt, igazától mit kérdez Joseph: hogy lebuktasson-e engem és Noah-t. Vagy hogy megbízzon-e 335

bennünk. Mert tudtam, hogy ha Joseph elmeséli a szüleinknek a Noah által kitalált hazugságot, anyám kiakadna. Totálisan. És kérdéseket tenne fel. Olyan kérdéseket, amikre Noah az állítása szerint nem tudna válaszolni. Hátranéztem a kisöcsémre. Piszkos volt, de nem esett baja. Szkeptikus volt, de nem aggódott. Nem félt. De ha elmondtam volna neki az igazat a történtekről – hogy valaki, egy idegen, elrabolta, megkötözte, és bezárta egy sufniba a mocsár közepén –, az milyen hatással lett volna rá? Hogy nézett volna ki akkor? Felötlött előttem Joseph hamuszürke arca, ahogy a földet bámulva, görnyedten és mereven és kicsire összehúzódva ült a kórházi váróban, miután megégettem a kezem. És most még rosszabb lett volna a helyzet. Nem sok minden jutott eszembe, ami még annál is rosszabb, ha az embert elrabolják, és saját tapasztalatomból pontosan tudtam, milyen nehéz feldolgozni egy ilyen nagy traumát. Már ha egyáltalán valaha fel lehet dolgozni. De tisztában voltam vele, hogy ha nem mondom el Josephnek, akkor anyámnak sem árulhatom el. A kezem után, a pirulák után ezt már nem. Nem hitt volna nekem. Úgyhogy döntöttem. Josephre néztem a visszapillantó tükörben. – Nem hiszem, hogy szólnunk kéne erről az egészről. Anya kiakadna, mármint… nagyon kiakadna. Lehet, hogy ijedtében többet nem is hagyna téged focizni, tudod? – Bűntudat lángolt fel bennem a hazugságok miatt, ám az igazság tönkretehette volna Josephet, és én nem voltam hajlandó ezt tenni az öcsémmel. – Apa meg valószínűleg beperelné a sulidat, vagy valami. Legjobb lesz, ha lezuhanyozol kint, a medencénél, lefekszel, én meg majd szólok anyának, hogy nem érezted jól magad tegnap este, és felhívtál, hogy menjek érted. 336

Joseph bólintott a hátsó ülésen. – Oké – felelte higgadtan. Még csak nem is faggatott; ennyire megbízott bennem. Elszorult a torkom. Noah bekanyarodott az utcánkba. – Megérkeztünk – mondta az öcsémnek. Miután leparkolt, Joseph kiszállt a kocsiból. Én is kipattantam, mielőtt még Noah kinyithatta volna az ajtót. Joseph a vezető felőli oldalra ment, és benyúlt a leengedett ablakon. Kezet fogott Noah-val. – Kösz! – mondta az öcsém, és gödröcskés vigyort villantott Noah-ra, majd elindult a ház felé. Lehajoltam az anyósülés ablakához, és annyit mondtam: – Majd később beszélünk, jó? Noah hezitált, a semmibe bámulva. – Jó. De végül nem nyílt rá alkalmunk.

A ház mögött találkoztam Josephfel. Most már mindhárom kocsi a felhajtón parkolt. Az öcsém lezuhanyozott odakint, aztán bemásztunk a szobám ablakán, hogy senkit se ébresszünk fel. Joseph vigyorgott, és komikusan eltúlzott óvatossággal, lábujjhegyen osont végig a folyosón, mintha ez az egész csupán játék lett volna. Becsukta maga mögött a szobája ajtaját, és valószínűleg lefeküdt aludni. Fogalmam sem volt, mit gondolhatott, mire vélhette ezt az egészet, vagy hogy miért nem vont jobban kérdőre. De mindenem fájt a kimerültségtől, és nem bírtam ezen agyalni. Lehámoztam magamról a ruhát, és beálltam a zuhany alá, de kiderült, hogy még csak talpon se bírok maradni. Összerogytam a vízsugár alatt, a meleg dacára reszkettem. 337

Üres, kifejezéstelen tekintettel bámultam a csempét. Nem voltam rosszul. Nem voltam álmos. Elveszett voltam. Miután elfogyott a meleg víz, felálltam, zöld pólót meg csíkos pizsamanadrágot húztam, és a nappaliba mentem, remélve, hogy a televízió elnyomja agyam értelmetlen zsongását. A bőrkanapéba süppedtem, és bekapcsoltam a tévét. Végigböngésztem a műsort, de nem sok mindent találtam teleshopos reklámokon kívül, miközben a háttérben a híradó duruzsolt. – A helyi lakosok tömeges halpusztulást jelentettek ma hajnalban Everglades Cityből. Felkaptam a fejem Everglades City nevének hallatán. Kikapcsoltam a műsort, nagy képernyőre tettem a híradót, minden idegszálammal a plasztikázott bemondónőre összpontosítottam. – A helyszínre kihívott biológusok úgy vélik, hogy a nagy pusztulás oka minden valószínűség szerint a vízben lévő oxigén radikális csökkenése. A jelenség kiváltójának a szakemberek a patakban talált, döbbenetesen sok aligátor tetemet tartják. A kép egy szeplős, szőke nőre váltott, aki khakiszínű rövidnadrágban feszített, és mikrofont tartott kendővel eltakart szája elé. Ijesztően ismerősnek tűnő, zavaros patak előtt állt; a kamera végigpásztázta a fehér hasukkal felfelé a felszínen lebegő, döglött aligátorokat, körülöttük több száz haltetemmel. – A rengeteg maradvány bomlásnak indult a vízben, jelentős mennyiségű oxigént véve fel, ezzel néhány óra leforgása alatt elpusztítva a környéken élő halakat. Természetesen az szintén lehetséges, hogy eleve az 338

pusztította el a halakat is, ami az aligátorokkal végzett. Mindenesetre az eredeti kiváltó ok egyelőre rejtély. Ismét a cicababa bemondónő vette át a szót: – A hatóságok vizsgálatot indítottak, nem került-e sor veszélyes hulladék illegális lerakására a nemzeti parkban. A Miami Állatkert herpetológusai pár napon belül elvégzik az aligátorok boncolását, és amint lehet, mindenképpen tájékoztatni fogjuk önöket a vizsgálatok eredményéről. Addig is, a turisták jobb, ha elkerülik a környéket – mondta, tüntetően befogva az orrát. – Bizony ám, Marge! Óriási a bűz. Most pedig az időjárásjelentés következik. Bob, tiéd a szó. Remegett a karom, miközben a készülék felé tartottam a kapcsolót, és kinyomtam a tévét. Felálltam, meginogtam idegennek tűnő lábamon, és a konyha felé tántorogtam, hogy igyák egy kis vizet. Kivettem egy poharat a szekrényből, és szédelegve álltam a pultnál. A hely, amit a felvételen mutattak, nem teljesen ugyanúgy nézett ki, mint amire én emlékeztem. Viszont az éjszaka közepén jártunk ott; napközben nyilván nem ugyanúgy fest. De talán teljesen máshol történt. És ha mégis ugyanott, talán valami tényleg megmérgezte a vizet. Vagy talán nem is jártam ott egyáltalán. Megtöltöttem a műanyag poharat, és a számhoz emeltem. Véletlenül megpillantottam a tükörképemet a sötét konyhaablakban. Úgy néztem ki, mint egy idegen szelleme. Valami tényleg nem stimmelt velem. A sötét üveghez vágtam a poharat, és figyeltem, ahogy a lecsurgó víztől elhomályosul a tükörképem. 339

340

47 AZELŐTT

Másnap egy kényelmetlen betegágyon ébredtem, a Tamerlane Állami Elmegyógyintézetben. A rongyos matrac csupa mocsok volt. Megnyikordult az ágykeret, ahogy fölültem, és lenéztem magamra. Feketébe voltam öltözve. Valaki puszit nyomott a tarkómra. Megperdültem. Jude volt mögöttem. Elmosolyodott, átkarolta a derekamat, és közelebb húzott magához. – Ne már, Jude! Ne itt. – Elhúzódtam tőle, és felálltam. Elbotlottam a padlón heverő törmelékben meg szigetelőanyagban. Jude követett, egészen a falig hátráltam előle. – Pszt, csak nyugi! – mondta, az arcomra tette a kezét, és meg akart csókolni. Elfordítottam a fejem. A nyakamba lihegett. – Én ezt most nem akarom – mondtam rekedten. Vajon hova lett Rachel? Claire? – Te ezt soha nem akarod – motyogta Jude a nyakamba. – Talán azért nem, mert olyan bénán csinálod. – Görcsbe rándult a gyomrom, amint kimondtam a szavakat. Jude megdermedt. Megkockáztattam egy pillantást az arcára: üres volt a tekintete. Élettelen. Aztán elmosolyodott, de nem volt benne semmi gyengédség. – Vagy talán azért, mert folyton kéreted magad – lelohadt a mosolya. Muszáj volt lelépnem. Azonnal. 341

Jude teste a falhoz préselt, én meg úgy próbáltam kikerülni a szorult helyzetemből, hogy tenyeremmel eltaszítottam a mellkasát. Erre ő a falnak lökött. Fájt. Hogy történhetett ez? Az elmúlt két hónapban megtanultam, hogy Jude-nak megvoltak a pöcs pillanatai, amikor felfuvalkodottan, elkényeztetetten vagy utálatosan viselkedett: tipikus alfahím baromságok. De ez? Ez az elcseszettség egészen új szintje volt. Ez már majdnem… Jude teljes súlyával a poros, szétmálló falhoz passzírozott, megakasztva a gondolatmenetemet. Felállt a szőr a hátamon, és fölmértem rohamosan fogyó lehetőségeimet. Sikolthattam volna. Rachel és Claire talán elég közel voltak ahhoz, hogy meghallják, de nem biztos. Ha mégsem voltak elég közel… Hát, akkor eldurvul a helyzet. Megüthettem volna Jude-ot. Ami valószínűleg hülyeség lett volna, hiszen láttam már, ahogy fekvenyomáskor a súlyom kétszeresét tartja meg. Az is egy választás, hogy nem teszek semmit. Rachel előbb-utóbb úgyis a keresésemre indul. Az utóbbi tűnt a legígéretesebb megoldásnak. Totál elernyedtem. Jude-ot csöppet sem érdekelte. Még nagyobb erővel nyomult nekem, én meg a feltörni készülő hisztériával küszködtem. Ez nagyon rossz volt, nagyon-nagyon-nagyonnagyon rossz. Jude a számra tapasztotta a száját, lihegett, és heve még jobban a falnak lökött, kis porfelhőket kavarva fel, amik a testem körül lebegtek. Hányingerem volt. – Ne – suttogtam. A hangom mintha a távolból szólt volna. Jude nem felelt. Keze durván és esetlenül tapizott a kabátom, a melegítőfelsőm, a pólóm alatt. Amikor hideg 342

tenyere a hasamhoz ért, felhördültem. Jude kinevetett. Ez rideg, szilaj dühöt váltott ki belőlem. Meg akartam ölni őt. Azt kívántam, bár képes lennék rá. Saját magamat is meglepő erővel elrántottam fél kezét a testemről. Visszatette, mire gondolkodás nélkül fellendítettem a karom, és pofon vágtam. Esélyem se volt érzékelni a sajgást a tenyeremen, mielőtt megéreztem a fájdalmat az arcomon. Az arcomon. Jude olyan gyorsan és akkora erővel vágott pofon, hogy szinte percekbe, vagy talán órákba telt felfognom a tényt, hogy egyáltalán megütött. Úgy éreztem, mintha kiugrott volna a szemgolyóm. A fájdalom belülről marcangolt. Egész lényem izzott tőle. Remegő végtagokkal és sírva – tényleg sírtam? – rogytam össze. Jude elkapott, és felhúzott, és a falhoz szorított, és csapdába ejtett. Olyan vadul remegtem, hogy a vakolatdarabok a kezemhez, a karomhoz, a lábamhoz tapadtak. Jude végighúzta a nyelvét az arcomon, mire összerándultam. Aztán Claire hangja csendült, a feszült, néma levegőbe hasítva: – Mara? Jude elhátrált, csak egy kicsit, csak egy icipicit, az én lábam viszont az istennek sem akart megmoccanni. Az arcom fázott és viszketett a könnyektől meg Jude nyálától, amit nem bírtam letörölni. Ziháltam, némán zokogtam. Dühös voltam magamra, amiért nem ismertem ki ezt a csalóka idegent, aki ott állt előttem. És dühös voltam rá is, amiért ilyen ügyesen elrejtette valódi énjét, amiért becsapott, csapdába ejtett, elnyomott. Tudatom peremén éreztem, hogy valami rám akaszkodik, mintha a mélybe akart volna rántani. Lépteket hallottam tőlünk mindössze néhány méterre, ez 343

magamhoz térített. Claire ismét szólított, ezúttal az ajtó túloldaláról; nem láttam őt, de a hangjába kapaszkodtam, megpróbáltam lerázni magamról a dühítő tehetetlenséget és erőtlenséget, ami elszorította a torkomat, és elnehezítette a lábamat. Claire zseblámpájának fénye körbejárt a kórteremben, és végül Jude-ra szegeződött, aki kilépett a fal takarásából, kicsike porfelhőket verve. – Hahó! – szólt Claire. – Csá! – felelte Jude nyugodt, laza mosollyal. Ez elmondhatatlanul félelmetesebb volt a dühénél. – Hol van Rachel? – A táblás termet keresi, hogy felírja a nevünket a listára – felelte Claire halkan. – Azt akarta, hogy jöjjek vissza értetek, hátha esetleg eltévedtetek. – Minden oké – Jude vigyorgott, felvillantva amerikai álompasis gödröcskéit. Claire-re kacsintott. A lelkemben őrjöngő hév csupán elhaló, nyomorult suttogásban tört elő: – Ne menj el! Jude gorombán bámult a képembe, tekintetéből színtiszta düh sugárzott. Esélyt sem adott, hogy megszólaljak, mielőtt visszafordult a húgához. Mosolygott, és a szemét forgatta. – Tudod, milyen Mara – mondta. – Egy kicsit kiakadt. Úgyhogy elterelem a figyelmét. – Á! – felelte Claire, és halkan kuncogott. – Jó mulatást! – Hallottam távolodó lépteit. – Kérlek, ne! – szóltam, ezúttal kicsit hangosabban. A léptek megtorpantak egy pillanatra – egy csodás, reményteli pillanatra –, majd folytatódtak. Aztán elhaltak a távolban. 344

Jude visszatért. Izmos keze a mellkasomra nehezedett, megint a falhoz szorított. – Kuss legyen! – mondta, és egyetlen durva mozdulattal kicipzározta a kabátomat. Ugyanígy a melegítőfelsőmet is. Mindkét ruhadarab lelógott a vállamról. – Ne mozdulj! – parancsolt rám. Megdermedtem, idióta módon, teljesen lefagytam. Vacogott a fogam, és a falnak szegezett testem remegett a haragtól, miközben Jude a farmerom kigombolásával vacakolt. Egyetlen dolog járt a fejemben, csakis egy, ami bogárként mászott be az agyamba, és folyamatosan zümmögött, míg végül már semmi mást nem hallottam, már semmi másra nem gondoltam, és már semmi más nem számított. Jude halált érdemel. Ahogy lehúzta a nadrágom cipzárját, három dolog történt egyszerre. Rachel a nevemet kiáltotta. Több tucat vasajtó zárult be fülsiketítő csattanással. És minden elsötétült.

345

48 Anyám hangja ébresztett fel az álomból. – Boldog születésnapot! – Az ágyam mellett állt, és lemosolygott rám. – Mara felébredt, emberek! Gyertek! Dermedten figyeltem, ahogy a többi családtagom is bevonult a szobámba egy nagy halom palacsintával, aminek közepébe egy gyertyát állítottak. – Boldog szülinapot! – énekelték. – És még sok-sok boooldooogaaaaat! – tette hozzá Joseph, hevesen gesztikulálva. A tenyerembe temettem az arcom, és a bőrömet dörgöltem. Nem is emlékeztem, hogy egyáltalán lefeküdtem volna, pedig itt voltam az ágyban. Az elmegyógyintézetről szóló álomból – visszaemlékezésből – rémálomból ébredve. És esetleg az Evergladesről is csak álom volt minden? Mi történt tegnap éjjel? Mi történt azon az éjszakán? Mi történt velem? Mi történt? Mi történt? Apa az orrom alá dugta a tányért. Egy kis viaszcsepp gördült le a gyertya oldalán, és megállt, remegett, akár egy magányos könnycsepp, mielőtt a legfölső palacsintára hullt volna. Nem akartam, hogy lecsöppenjen. Átvettem a tányért, és elfújtam a gyertyát. – Fél tíz van – mondta anya. – Van időd reggelizni és zuhanyozni, mielőtt Noah érted jön. – Kisimított egy hajtincset a homlokomból. A tekintetem Danielre vándorolt. Rám kacsintott. Aztán apámra pillantottam, akit ez a terv láthatóan nem lelkesített annyira, mint anyát. Joseph 346

vigyorgott, és a szemöldökét emelgette. Nem tűnt fáradtnak. Nem tűnt ijedtnek. És a vállam sem fájt. Csak álmodtam az egészet? Szerettem volna megkérdezni az öcsémet, de most nem tudtam négyszemközt beszélni vele. Ha mindez tényleg megtörtént, ha tényleg elrabolták, nem hagyhatom, hogy anyám tudomást szerezzen róla – legalábbis addig nem, amíg nem beszéltem Noah-val. És ha nem történt meg, akkor pláne nem hagyhatom, hogy anyám tudomást szerezzen róla. Mert akkor tuti diliházba utal. És ezen a ponton már semmilyen ellenérvet nem bírtam volna felhozni. Egyre csak az álom meg az emlék járt a fejemben, nem tudtam megkülönböztetni a kettőt, miközben a családtagjaim puszit és egy közös ajándékot, egy digitális fényképezőgépet adtak nekem. Megköszöntem. Kimentek. Kidugtam fél lábamat a takaró alól, aztán a másikat is, és letettem a talpam a padlóra. Egyik lábamat szépen a másik elé raktam, míg el nem értem a fürdőszobába. Eső mosta a kis ablakot, én pedig a zuhanyfülke ajtaját bámultam, a pipereasztal és a vécé között megtorpanva. Nem bírtam belenézni a tükörbe. Emlékeztem arra a bizonyos éjszakára. Úgy tűnt, csak öntudatlan állapotomban, és csak részletekben, ám a részletek valami jelentős és rémisztő dolog képét kezdték ölteni. Egy csúnya esetét. Kutattam az agyamban az emlék maradéka után: megvolt Jude, az a rohadék, az a gyáva, megvolt, hogy mit akart csinálni, és aztán, aztán… semmi. Feketeség. Az emlék elillant, visszabújt homloklebenyem kifürkészhetetlen végtelenjébe. Bosszantott, gúnyolt, és én iszonyúan haragudtam rá meg az egész világra, mire Noah bekopogtatott 347

a házunk ajtaján. – Kész vagy? – kérdezte. Esernyőt tartott, de a szél majdnem kicibálta a kezéből. Az arcára meredtem. A zúzódás eltűnt, és a szeme fölötti vágásoknak csupán a leghalványabb nyoma látszott. Egyetlen éjszaka leforgása alatt nem gyógyulhattak ennyit a sérülései. Vagyis a múlt éjjel biztosan rémálom volt. Az egész. Az elmegyógyintézet. Az Everglades. Biztosan. Ekkor döbbentem rá, hogy Noah még mindig ott áll előttem, és válaszra vár. Bólintottam, és a kocsijához szaladtunk. – Na szóval – mondta Noah, miután mindketten az autóban ültünk. Hátrasimította nyirkos haját. – Akkor hova? – Könnyed volt a hangja. Ez végképp bizonyította. Elbámultam mellette, egy műanyag zacskót néztem, ami fennakadt a szemközti szomszéd sövényén, és most áztatta az eső. – Mi a baj? – kérdezte Noah, az arcomat fürkészve. Őrülten viselkedtem. Nem akartam őrülten viselkedni. Magamba fojtottam a kérdést, amit fel akartam tenni a tegnap éjjeli kalandunkról, mert az egész meg sem történt. – Rosszat álmodtam – feleltem, és a szám sarka halvány mosolyra görbült. Noah rám nézett, szempilláin esőcseppek ültek. Kék szeme a szemembe mélyedt. – Miről? Hát igen, miről. Josephről? Jude-ról? Azt sem tudtam, mi igaz, mi rémálom, mi emlék. Úgyhogy megmondtam Noah-nak az igazat. – Nem emlékszem. 348

Az útra meredt, – És szeretnél? Kérdése váratlanul ért. Szerettem volna emlékezni? Volt más választásom? Fülemben csengett a becsapódó ajtók zaja. Hallottam a cipzár surrogását, ahogy Jude lehúzta. Aztán Rachel kiáltása visszhangzott a folyosón, a fejemben. Aztán elhalt a hangja. És soha többé nem hallottam. De talán… talán mégis hallottam. Talán a segítségemre sietett, csak még nem emlékeztem rá. Szólongatott, és talán odaért hozzám, mielőtt ráborult az épület… Mielőtt az épület ráborult. Mielőtt az épület ráborult Judera, aki meg énrám borult. Kiszáradt a szám. Halvány emlék bizsergette az agyam, a feltűnését jelezve. Fontos volt, de nem tudtam, miért. – Mara? – Noah hangja visszarántott a jelenbe. Megálltunk egy piros lámpánál, és az eső hullámokban zúdult a szélvédőre. Az elválasztó sávban lévő pálmák ingadoztak és meghajoltak a szélben, mint amik menten kidőlnek. De tudtam, hogy nem fognak megtörni. Elég erősek voltak, hogy bármit kibírjanak. Ahogy én is. Visszafordultam Noah felé, és a szemébe néztem. – Azt hiszem, rosszabb nem tudni – válaszoltam. – Szeretnék emlékezni. Amint kimondtam ezeket a szavakat, káprázatosan megvilágosodtam. Minden, ami történt – a hallucinációk, az üldözési mánia, a rémálmok –, tényleg csakis arról szólt, hogy muszáj megtudnom, meg kell értenem, mi történt azon az éjszakán. Hogy mi történt Rachel-el. Hogy mi történt velem. Emlékeztem, hogy másfél héttel ezelőtt nagyjából ezt 349

mondtam Maillard doktornőnek, mire ő rám mosolygott, és azt felelte, hogy az ilyet nem lehet erőltetni. De talán, esetleg, mégis lehet. Talán mégiscsak van választási lehetőségem. Úgyhogy választottam. – Muszáj visszaemlékeznem – mondtam Noah-nak olyan hevesen, hogy az mindkettőnket meglepett. Aztán hozzátettem: – Segítenél nekem? Elfordult. – Hogyan? Most, hogy végre tudtam, mi a baj, azt is tudtam, hogy oldjam meg. – Hipnotizőrrel. – Hipnotizőrrel – ismételte Noah lassan. – Igen. – Anyám nem hitt az ilyesmiben. A terápiában hitt, meg a gyógyszerekben, olyan kezelésben, ami hetekig, hónapokig, évekig eltarthat. Erre nekem nem volt időm. Szétesett az életem, szétesett a világom, és most rögtön meg kellett tudnom, mi történt velem. Nem másnap. És nem is csütörtökön, a következő találkozómon a pszichiáterrel. Most. Ma. Noah nem felelt, de a zsebébe nyúlt a mobiljáért, miközben fél kézzel vezetett. Tárcsázott, és hallottam, hogy kicsöng a vonal. – Halló, Albert, én vagyok. Tudna időpontot foglalni nekem ma délutánra egy hipnotizőrnél? Nem tettem megjegyzést a komornyik Albertre. Túlságosan izgatott voltam. És túl ideges. – Tudom, hogy szombat van – mondta Noah. – Csak szóljon, hogy mit tudott meg, rendben? Köszönöm. – Letette a mobilt. – Majd SMS-t küld. Addig is, van mára valami 350

egyéb terved? A fejemet ráztam. – Hát – mondta –, én éhes vagyok. Szóval mi lenne, ha elmennénk ebédelni? – Ahogy akarod – feleltem, és Noah rám mosolygott, de szomorúan. Amikor ráfordultunk a kubai negyed Calle Ocho nevű főutcájára, azonnal tudtam, hova megyünk. Noah megállt a múltkori kubai étterem parkolójában, és besiettünk az épületbe, ahol a bibliai özönvíz ellenére is őrülten nagy volt a nyüzsgés. Miközben a desszertes pult közelében vártuk, hogy asztalhoz jussunk, már elég jól éreztem magam ahhoz, hogy mosolyogjak annak emlékén, amikor legutóbb itt ettünk. Hallottam a forró olajba kerülő hagyma sziszegésétsercegését, és összefutott a számban a nyál, miközben a pult melletti hirdetőtáblát böngésztem. Ingatlanhirdetések, meghívók különféle bemutatókra… Közelebb léptem a táblához.

A Botanica Seis minden kedves érdeklődőt Örömmel vár Abel Lukumi felszentelt főpap „Elménk és múltunk titkainak felfedése" című előadásán! Március 15., $3O.OO/fő, előzetes jelentkezés nem szükséges. Pont ekkor jelent meg a pincérünk. – Kérem, kövessenek! – Egy pillanat! – szóltam, még mindig a szórólapra meredve. Noah meglátta, mit nézek, és elolvasta a szöveget. – Akarsz menni? – kérdezte. Titkaink felfedése. Elgondolkoztam a kifejezésen, az alsó 351

ajkamat harapdáltam, miközben a szórólapot bámultam. Miért is ne? – Tudod, mit? Akarok. – Annak dacára, hogy tudod, nem lesz semmi más, csak New Age-es, spirituális baromság. Bólintottam. – Annak dacára, hogy nem is hiszel az ilyesmiben. Bólintottam. Noah megnézte a telefonját. – Albert nem írt. És az előadás … – Megnézte a szórólapot, aztán ismét a mobiljára pillantott. – Tíz perc múlva kezdődik. – Szóval elmehetünk rá? – kérdeztem, és ezúttal szívből jövő mosoly ült ki az arcomra. – Elmehetünk rá – felelte Noah. Szólt a pincérnek, hogy mégsem kérünk asztalt, majd a pulthoz fordult, hogy rendeljen valamit elvitelre. – Tudod, mit akarsz? – kérdezte tőlem. Éreztem, hogy engem néz, miközben szemügyre vettem a kínálatot. – Osztozhatunk? Kis mosoly derítette fel az arcát. – Naná!

352

49 Botanica Seis közelében nem akadt parkolóhely, így három utcával arrébb álltunk meg. A felhőszakadás sűrű permetté enyhült. Noah fölém tartotta az esernyőt, de arrébb toltam, hogy kettőnk között legyen az ernyő, és összebújtunk alatta. Noah közelségének ismerős izgalmától nekilódult a pulzusom. Már napok óta nem voltunk ilyen közel egymáshoz. A tegnap éjjeli vállas incidenst nem vettem figyelembe, mert nem történt meg. Nem is fajt a vállam. Nem fáztam Noah mellett, mégis reszkettem. A sötétszürke felhők megváltoztatták a kubai negyed hangulatát. A dominós park elhagyatott volt, de néhány férfi azért ácsorgott a bejáratnál lévő freskó mellett, az egyik kis sátor ponyvája alá húzódva az eső elől. Tekintetük követett minket, ahogy elmentünk előttük. Egy közeli szivarbolt ajtaján füst szállt ki, s elvegyült az esővel meg a füstölő-illattal, ami a szemben lévő számítógépszervizből jött. A neoncégér mintha egyenesen a fülembe zúgott-zümmögött volna. – Ez az – mondta Noah. – Calle Ocho 1821. A cégérre néztem. – De hát ezen az áll, hogy számítógépszerviz. – Bizony, az. Belestünk a boltba, a homályos üveghez nyomva az arcunkat. Elektronikus kütyük és számítógép-alkatrészek elegyedtek hatalmas terrakottavázákkal meg egy regiment porcelánszobrocskával. Noah-ra néztem. Vállat vont. Bementem a boltba. 353

Egy csengő csilingelt mögöttünk, ahogy beleptünk a keskeny üzlethelyiségbe. Két kisfiú lesett ki egy üvegpult alól, de felnőtteknek semmi nyoma nem volt. Szemügyre vettem a boltot, a műanyag dobozokkal megrakott polcok sorát. A minden látható rendszer nélkül megrakott dobozok telis-tele voltak félbevágott kókuszhéjjal, maci alakú mézesüveggel, többféle kagylóval, rozsdás patkóval, strucctojással, vattával, apró csengettyűvel, fehér műanyagból készült vietnami papuccsal, gyönggyel és gyertyával. Dögivel akadt itt mindenféle méretű, alakú és színű gyertya: volt, amelyiken Jézus díszelgett, és volt, amelyiken pucér nők. Még egy tucat különféle fagylaltkehely alakú gyertya is volt. Valamint… bilincs. Miféle helyez? – Segíthetek? Egy fiatal, sötét hajú, mankós nő jelent meg az üzlet hátsó részébe vezető ajtóban. Noah megemelte a szemöldökét. – Az előadásra jöttünk – mondta. – Jó helyen járunk? – Si, igen, erre – intett a nő. Követtük őt egy újabb keskeny helyiségbe, amelynek fehér csempés padlóján műanyag kerti székek álltak rendezett sorokban. Kaptunk egy-egy szórólapot, Noah pedig kifizette a beugrót. Aztán a nő eltűnt. – Kösz! – mondtam Noah-nak, miután leültünk a hátsó sorban. – Nyilván nem így akartad tölteni a szombatot. – Bevallom őszintén, azt reméltem, hogy a tengerpartra akarsz majd menni – felelte, és megrázta nedves haját –, de az élő műsor majdnem ugyanolyan jó. Elvigyorodtam. Kezdtem jobban érezni magam, egyre normálisabban. Egyre épelméjűbben. Tekintetem körbejárt a fehér helyiségben. A fehér csempéktől kórházi hangulatú volt, a neon fénycsövektől pedig csak még élénkebb lett. Mindez 354

élesen elütött a bútortól, ami az igazat megvallva öregasszonyos volt: egy barna-sárga karosszék, egy borsózöld vitrin, újabb gyertyával teli polcok. Furcsa volt. Valaki köhögött tőlem balra; elfordítottam a fejem, és megláttam, hogy egy sápadt, vékony férfi ül az előttünk lévő sorban, fehér köpenyben, fehér vietnami papucsban és a fején fehér háromszögletű kalappal. Egymásra néztünk Noah-val. A többi néző normálisabb öltözéket viselt: egy rövid, göndör, szőke hajú, duci nő farmer rövidnadrágot húzott, és most éppen a szórólapjával legyezgette magát. Két, a megszólalásig egyforma, középkorú férfi ült egymás mellett a túlsó sarokban, és nagyban sutyorogtak. Mindkettőjükön farmer volt. Ekkor az előadó a pulpitushoz lépett, és bemutatkozott. Mivel elméletben főpap volt, meglepetten láttam, hogy elegáns öltönyt visel. Bár hogy milyen vallás papja lehet, arról lövésem se volt. Mr. Lukumi elrendezgette a papírjait, majd szélesen elmosolyodott, és szemügyre vette a közönséget. Aztán összetalálkozott a tekintetünk. És a pasasnak döbbenten elkerekedett a szeme. Hátrafordultam, arra gondolva, hogy talán belépett mögöttem valaki, aki magára vonta a figyelmét, de nem volt ott senki. Mr. Lukumi megköszörülte a torkát, ám amikor megszólalt, remegett a hangja. Üldözési mániás vagyok. Nagyon-nagyon-nagyon üldözési mániás. Meg hülye. Az előadásra összpontosítottam, meg Noah-ra, aki gúnyosan eltúlzott érdeklődéssel hallgatta Mr. Lukumi beszédét. Nem is tudom, mire számítottam, de tuti nem arra, hogy az állítólagos főpap a gyertyák és gyöngyös nyakláncok misztikus hatásait fejtegeti majd. 355

Noah elszórakoztatott azzal, ahogy lelkes figyelmet mímelt: egyre csak bólogatott, és a leghelytelenebb pillanatokban motyogott. Az előadás alatt folyamatosan egymásnak adogattuk a kubai étteremből hozott szendvicset, és egyszer annyira küszködtem, hogy el ne röhögjem magam, hogy majdnem félrenyeltem a falatot. Ha mást nem, hát legalább mulattam egy kicsit, amire borzasztóan szükségem volt már, és amit baromira megérdemeltem a pokoli hetem után. Az előadás végén Noah előrement a pulpitushoz, hogy elbeszélgessen Mr. Lukumival, miközben a maréknyi hallgatóság elhagyta a helyiséget. Én meg addig feltérképeztem a terepet. A szobában csak egy ablak volt, azt is eltakarta félig egy polc. Odakint bugyogott a túlcsorduló esővíz az ereszcsatornából, az üvegen át úgy hangzott, mint egy házi szökőkút halk csobogása. Végigfutottam az előttem sorakozó, mindenféle gyógynövénnyel meg folyadékkal teli, tucatnyi üvegcse meg bődön feliratát: „misztikus fürdő”, „szerelmi élet felélénkítése”, „szerencse” és „zavarodottság”. Zavarodottság. Kinyújtottam a kezem, hogy közelebbről is szemügyre vegyem az üveget, ám ekkor mintha rikoltást hallottam volna a hátam mögül. Megperdültem, és a heves mozdulattal levertem a polcról egy öntött gyertyát. Mintha lassított felvételben hullott volna le, majd a csempének csapódott, üvegtartója ezernyi kis szilánkra tört. Noah meg Mr. Lukumi mindketten felém fordultak, épp akkor, amikor feldőlt még egy apró csengettyűkkel díszített ezüstkehely is. A pap előbb a kehelyre, majd rám nézett. – Kifelé! – mondta, és elindult felém. Megdöbbentett a hangneme. 356

– Bocsánat, én nem akartam… Mr. Lukumi leguggolt, megvizsgálta az összetört üveget, majd felemelte a fejét, és a szemembe nézett. – Menj innen! – A hangja nem dühös volt, hanem sürgető. – Álljon meg a menet! – szólt Noah, aki egyre ingerültebb lett. – Nem kell gorombáskodni. Kifizetem a kárt. Mr. Lukumi felállt, és a karomért nyúlt. Ám az utolsó pillanatban mégsem fogta meg. Magas alakja felém tornyosult. Ijesztő volt – Nincs itt semmi keresnivalód – mondta lassan. – Kérlek, távozz! Noah az oldalamon termett. – Hátrébb! – mondta Mr. Lukuminak mély hangon. Fenyegetően. A pap habozás nélkül elhátrált, de továbbra is rám szegezte a szemét. Az nem kifejezés, hogy össze voltam zavarodva, és szóhoz sem jutottam. Mindhárman dermedten álltunk, alig egy méterre az ajtótól. Az egyik gyerek vihogott az üzlethelyiségben. Megpróbáltam összeszedni magam, kitalálni, mit tehettem, ami ennyire sértő volt, és eközben Mr. Lukumi arcát fürkésztem. Megint a szemembe nézett, és valami felvillant a tekintetében. Valami, amire nem számítottam. Felismerés. – Maga tud valamit – mondtam neki halkan, bár fogalmam sem volt, honnan vettem ezt. A szemem sarkából láttam Noah meglepett arckifejezését, miközben farkasszemet néztem Mr. Lukumival. – Tudja, mi történik velem. – Igaznak éreztem a szavakat. De hiszen én őrült voltam. Gyógyszeres kezelés alatt álltam. Pszichiáterhez jártam. És több értelme volt azt 357

hinnem, hogy az őrületem vezetett ide, ennek az ócska helynek a sámánjához, mint elfogadnom azt a lehetetlen ötletet, hogy valami nagyon, de nagyon nem stimmelt velem. Mármint az őrületnél sokkal rosszabb értelemben. Mr. Lukumi lesütötte a szemét, és a meggyőződésem kezdett szertefoszlani. Úgy viselkedett, mint aki tud valamit. De mit tudhatott? Honnan tudta? És ekkor döbbentem rá, hogy nem számít. Bármilyen információval is szolgáljon, én kétségbeesetten hallani akarom. – Kérem! – mondtam. – Én… – Eszembe jutott az üvegcse, amit izzadt markomban szorongattam. – Én össze vagyok zavarodva. Segítségre van szükségem. Mr. Lukumi az öklömre nézett. – Az nem fog segíteni – felelte, de megenyhült a hangja. Noah arckifejezése továbbra is bizalmatlan volt, viszont higgadtan szólalt meg. – Van pénzünk – mondta, és a zsebébe nyúlt. Fogalma sem volt, mi történik, de hajlandó volt belemenni a játékba. Velem együtt. A vakmerő Noah, aki semmitől sem riadt vissza. Ezért is szerettem ennyire. Szerettem őt. Mielőtt egyáltalán eltűnődhettem volna ezen a gondolaton, Mr. Lukumi megcsóválta a fejét, és ismét az ajtó felé próbált terelni minket, ám Noah vastag bankjegyköteget húzott elő a zsebéből. Ahogy leszámolta a pénzt, elkerekedett a szemem. – Ötezer dollárt fizetek, hogy segítsen nekünk – mondta, és Mr. Lukumi kezébe nyomta az összeget. Nem én voltam az egyetlen, akit ledöbbentett a pénz. A pap egy pillanatra hezitált, majd felmarkolta a köteget. Noah arcát fürkészte. – Tényleg segítségre van szükségetek – mondta, aztán 358

megcsóválta a fejét, és becsukta a helyiség ajtaját. Utána a szemembe nézett. – Várj itt! – utasított. Egy hátsó kijárathoz lépett, amit eddig észre sem vettem. Mégis milyen hosszan nyúlhatott el ez az épület? Kilépett az ajtón, és nemsokára csipogás meg kotkodácsolás ütötte meg a fülemet. – Csirkék? – kérdeztem. – De hát minek… Nem emberi rikoltás szakította félbe a kérdésemet. – Ugye nem… – Ökölbe szorítottam a kezem. Nem. Nem létezik. Noah oldalra döntötte a fejét. – Mitől vagy így kiborulva? – Szórakozol velem? – A szendvics, amit az előbb ettünk, dugig volt tömve sertéshússal. De az más volt. – Azt nem kellett hallanom – feleltem. – Az álszenteket senki sem szereti, Mara – mondta Noah, és szája egyik sarka picit fölfelé görbült. – És egyébként is, itt te vagy a főnök. Én csak a csendestárs vagyok. Igyekeztem nem is gondolni rá, mi történhet éppen a hátsó helyiségben, de a szendvics egyre jobban megülte a gyomromat. – A pénzről jut eszembe – mondtam, és nagyot nyeltem, mielőtt folytattam –, mégis mi a fenét keres nálad ötezer dollár? – Igazából nyolcezer. Nagy terveim voltak mára. Prostikra meg kokóra szántam a lóvét, de úgy látom, kénytelenek leszünk állatáldozattal beérni. Boldog szülinapot! – Kösz szépen! – válaszoltam fapofával. Kezdtem kicsit 359

normálisabban érezni magam. Egy kicsit még el is lazultam. – De most komolyan, minek ennyi pénz? Noah a hátsó ajtóra szegezte a szemét. – Úgy terveztem, hogy elugrunk a művésznegyedbe, és találkozunk egy festővel, akit ismerek. Venni akartam tőle valamit. – Ilyen drágán? Ráadásul készpénzzel? – Mondjuk úgy, hogy az illetőnek olyan rossz szokása van, amiért készpénzben szokás fizetni. – És te adod alá a lovat? Noah vállat vont. – Elképesztően tehetséges a pasas. Rosszallóan néztem rá. – Mi van? – kérdezte. – Senki sem tökéletes. Mivel Noah pénzéből most egy művész kokain függősége helyett állatáldozatot finanszíroztunk, inkább ejtettem a témát. Körülnéztem a szobában. – Mi ez a csomó random cucc? – kérdeztem. – Minek a rozsdás patkó? Meg a méz? – Ilyesmit árulnak egy botanicában: ezek a santeria valláshoz tartozó áldozatok – magyarázta Noah. – A santeria nagyon népszerű hit errefelé. Mr. Lukumi az egyik főpap. Ekkor kinyílt a hátsó ajtó, és megjelent az emlegetett főpap, kezében egy kis pohárral. Amelyen egy kakas képe díszelgett. Borzalmas volt. A sarokban álló ronda, barna-sárga virágos karosszékre mutatott. – Ülj le! – mondta, és a fotelhez terelt. Szenvtelen volt a hangja. Szót fogadtam. A kezembe nyomra a poharat. Meleg volt. – Idd meg ezt! – utasított. 360

Bizarr napom – bizarr életem – egyre furább és furább lett. – Mi van benne? – kérdeztem a keveréket szemlélve. Úgy nézett ki, mint a paradicsomlé. Úgy tettem, mintha paradicsomlé lett volna. – Zavarodott vagy, igaz? Emlékezni akarsz, igaz? Idd meg ezt! Ez majd segít – mondta Mr. Lukumi. Noah-ra pillantottam, aki védekezőn tartotta fel a kezét. – Rám ne nézz! – szólt, majd Mr. Lukumihoz fordult. – De ha bármi baja esik ettől a löttytől – mondta nyomatékosan a papnak –, én kicsinálom magát. Mr. Lukuminak a szeme sem rebbent a fenyegetéstől. – Aludni fog. Emlékezni fog. Ez minden. Tessék meginni! A számhoz emeltem a poharat, de a szagától kitágult az orrlyukam. A sós-rozsdás elegytől felfordult a gyomrom, és haboztam. Valószínűleg kamu ez az egész. A vér, a botanica. Mr. Lukumi csak a kedvünkben akar járni, hogy perkáljunk neki. Nyilván a hipnotizőr is ugyanezt tenné. Úgysem érne semmit. De a bogyók se értek semmit. És nem volt más alternatíva, csak az, hogy várjak. Várjak, és Maillard doktornővel beszélgessek, miközben a rémálmaim egyre jobban eldurvulnának, a hallucinációimat egyre nehezebb lenne leplezni, míg végül a szüleim kivennének a suliból, és esélyem sem maradna időben leérettségizni, jó egyetemre menni, normális életet élni. Isten neki! Megdöntöttem a poharat, és fintorogtam, ahogy a meleg ital a számba folyt. Ízlelőbimbóim tiltakoztak a keserű, fémes-vasas íz ellen. Csak óriási erőfeszítés árán álltam meg, hogy kiköpjem. Néhány fájdalmas korty után leengedtem a poharat, ám Mr. Lukumi a fejét csóválta. – Az egészet! – mondta. 361

Noah-ra néztem. Vállat vont. A pohárra néztem. Ez az én döntésem volt. Én akartam így. Muszáj végigcsinálnom. Lehunytam a szemem, hátrahajtottam a fejem, és a számhoz emeltem a poharat. A fogamnak koccant, én pedig lenyeltem a maradék híg, meleg italt. Egy hajtásra magamba döntöttem, hiába tiltakozott a torkom, szinte üvöltve, hogy álljak le. A meleg folyadék lecsorgott állam mindkét oldalán, és a pohár hamarosan kiürült. Megint egyenesen ültem, és az ölembe engedrem a poharat. Megcsináltam. Diadalittasan elmosolyodtam. – Úgy nézel ki, mint Joker – mondta Noah. Ezt hallottam utoljára, mielőtt elvesztettem az eszméletemet.

362

50 Arra ébredtem, hogy egy falnyi könyv van velem szemben. Alvásról puffadtnak-duzzadrnak éreztem a szememet, és az öklömmel dörgöltem, mint egy kislány. Egy fülkéből lámpafény vetült a szobára, még a takaró alól kilógó lábamra is az ágyban. Noah ágyában. Noah szobájában voltam. És nem volt rajtam ruha. Szent szar! Szorosan csupasz mellkasom köré csavartam a takarót. Villám ragyogott fel odakint, bevilágítva az ablak alatti öböl zavaros vizét. – Noah? – kérdeztem az alvástól remegő és rekedt hangon. Legutolsó emlékem annak az ocsmány keveréknek az íze volt, amit Mr. Lukumi itatott meg velem. Emlékeztem, ahogy a meleg folyadék lecsorgott a torkomon. Emlékeztem a bűzére. És emlékeztem, hogy utána fáztam, nagyon fáztam. De nem emlékeztem másra. Semmi másra. Nem álmodtam semmit. – Na, csak felébredtél – szólt Noah, ahogy elém lépett. Az íróasztal lámpája világította meg, madzagos melegítőnadrágját a csípője tartotta, pólója szikár alakjához tapadt. A fény kiemelte elegáns arcélét; éles és csodaszép vonásait mintha üvegből metszették volna. Leült az ágy szélére, úgy harminc centire a lábamtól. – Mennyi az idő? – kérdeztem. Ilyen röviddel az ébredés 363

után szokatlanul mély volt a hangom. – Kábé tíz. Pislogtam. – Majdnem két óra volt mire az előadásnak vége lett, nem? – Noah bólintott. – Mi történt? Sokatmondó pillantást vetett rám. – Nem emlékszel? A fejemet csóváltam. Noah nem felelt, és elfordította a fejét. Higgadt volt az arckifejezése, de láttam, hogy a fogát csikorgatja. Egyre jobban feszengtem. Mégis mi lehetett olyan rossz, hogy nem akart beszélni… Ó! Jaj, ne! Lenéztem a takaróra, amit magam köré tekertem. – Mi talán… Noah arcára egy szempillantás alatt huncutság ült ki. – Nem. Letépted a ruhádat, miközben a házban rohangásztál, és úgy visítoztál, mint Gollam: „Fáj! Belénk mar! Vegyétek le!” Elpirultam. – Csak viccelek – mondta Noah, és ördögien vigyorgott. Túl messze ült ahhoz, hogy megüthessem. – Az viszont tényleg igaz, hogy ruhástul beugrottál a medencénkbe. Isteni! – De örültem, hogy legalább nem az öbölbe vetetted magad ebben a viharban. – És mi lett vele? – kérdeztem. Noah úgy nézett, mintha nem értené. – Mármint a ruhámmal. – A mosásban van. – Hogyan… – Még jobban elpirultam. Vajon előtte vetkőztem le? Vajon ő vetkőztetett le? 364

– Nincs neked olyasmid, amit ne láttam volna már. A tenyerembe temettem az arcom. Édes istenem! Noah halkan kuncogott. – Nyugi, ami azt illeti, nagyon is erényes voltál megrészegült állapotodban. Szépen levetkőztél a fürdőszobában, törülközőbe csavartad magad, bebújtál a takaró alá, és elaludtál. – Fészkelődött az ágyon, és roppant furcsa ropogás hallatszott alóla. Most először néztem meg rendesen az ágyat. – Ez meg – kérdeztem lassan, miközben szemügyre vettem az ágyon szétszórt állatfigurás kekszeket – mi az isten? – Meg voltál győződve róla, hogy ezek a háziállataid – felelte Noah, és még csak meg sem próbálta magába fojtani a nevetést. – Nem hagytad, hogy hozzájuk nyúljak. Jesszusom! Noah óvatosan felemelte a vékony ágytakarót – gondosan ügyelve, hogy ne húzza le vele együtt az én takarómat – és összefogta a négy sarkát, hogy az állatkáim ne hulljanak a padlóra. A gardróbjához ment, elővett egy kockás inget meg egy bokszeralsót, és lazán odanyújtotta nekem. Fél kézzel a magam köré csavart takarót markoltam, a másikkal pedig elvettem a ruhákat, Noah pedig visszament a fülkéhez. Belebújtam az ingbe, és felhúztam a bokszért, de még felöltözve is élesen, élénken tudatában voltam a fiú jelenlétének. Igazság szerinr élesen, élénken tudatában voltam mindennek. A pontoknak, ahol Noah flanellinge a testemhez ért, rám borult. A lábam alatti hűvös lepedőnek, ami tényleg olyan volt, mint a selyem. A regi papír és bor szagának, ami Noah illatával keveredett. Mindent láttam, éreztem, észleltem a szobájában. Elöntött az életerő. Az éltető energia. 365

Csodálatosan éreztem magam a bőrömben. Egy örökkévalóság óta most először. – Várj! – szóltam, amikor Noah levett egy könyvet a polcról, és az ajtó felé indult. – Hova mész? – Olvasni. De nem akarom, hogy elmenj! – De haza kell mennem – mondtam, a szemébe nézve. – A szüleim kifognak nyírni. – Már elintéztem. Úgy tudják, Sophie-nál alszol. Imádtam Sophie-t. – Szóval… maradjak itt éjszakára? – Daniel falaz neked. Imádtam Danielt. – Hol van Katie? – kérdeztem, és igyekeztem laza hangnemet megütni. – Elizánál alszik. Imádtam Elizát. – És a szüleid? – kérdeztem. – Valami jótékonysági izére mentek. Imádtam a jótékonyságot. – Szóval mégis miért akarsz olvasni, mikor itt vagyok neked én? – A hangom kihívó és izgató volt, és saját magam is megdöbbentem rajta. Nem gondolkodtam, mielőtt megszólaltam volna, és továbbra sem gondolkodtam: se azon, hogy mi történt tegnap éjjel vagy ma, se azon, hogy mi fog történni holnap. Még csak nem is érdekelt. Csakis azt tudtam, hogy itt vagyok, Noah ágyában, az ő ruháját viselem, ő maga pedig túl messze van tőlem. Egész testében megfeszült. Éreztem, hogy tekintetével lelfalja csupasz bőröm minden négyzetcentiméterét, miközben engem bámul. 366

– Szülinapom van – mondtam. – Tudom. – Hangja mély és érdes volt, és én legszívesebben lenyeltem volna. – Gyere ide! Noah kis lépést tett az ágy felé. – Közelebb! Még egy lépés, és oda is ért az ágyhoz. Én a derekáig értem, az ő holmiját viseltem, az ő ágyneműjébe gabalyodtam. Felnéztem rá. – Közelebb! Még mindig nedves hajamba túrt, hüvelykujja félkörívet húzott a szemöldökömtől a halántékomon ár a járomcsontomig, majd keze lejjebb csúszott, a nyakam felé. Rám szegezte a szemét. Elszántan. – Mara, nekem muszáj… – Fogd be! – suttogtam, aztán megragadtam a kezét, magamhoz rántottam, és ő letérdelt-leesett az ágyra. Nem érdekelt, mit szeretett volna elmondani. Csak azt akartam, hogy minél közelebb legyen hozzám. Hátrahúztam a karomat, hogy Noah mögém kerüljön. Kinyújtózott, úgy bújtunk egymáshoz ebben a szavakkal teli szobában, akár egy idézőjel két vonása. Noah összekulcsolta ujjait az enyémmel, éreztem a leheletét a bőrömön. Csöndben feküdtünk ott egy ideig, majd Noah megszólalt: – Jó az illatod – suttogta a nyakamba. Éreztem a melegét. Ösztönösen hozzásimultam, és elmosolyodtam. – Tényleg? – Ühümm. Fincsi. Mint a szalonna. Elnevettem magam, Noah felé fordultam, és felemeltem a karom, hogy megüssem. Elkapta a csuklómat, és a nevetés a torkomon akadt. Szám pajkos vigyorra görbült, és a másik 367

karommal céloztam meg Noah-t. Átnyúlt fölöttem, és azt a csuklómat is elkapta, gyengéden a fejem fölé szegezve mindkét karomat, miközben szétvetett lábbal csípőm mellé térdelt. A kettőnk közti távolságtól forrt a vérem. Kissé lehajolt, még mindig nem ért hozzám sehol, és vágy illatát árasztotta, és én úgy éreztem, menten meghalok. Mély hangon szólalt meg: – Mit tennél, ha most megcsókolnálak? Gyönyörű arcát és gyönyörű száját bámultam, és mit sem akartam jobban, mint megízlelni. – Viszonoznám. Noah lábam közé dugta a térdét, és ajkam közé a nyelvét, és ó… Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel. Éreztem, hogy feltárulok, Noah követelő szája kifordít önmagámból. Amikor Noah hátrahúzódott, felhördültem a hiánya miatt, ám a hátam mögé csúsztatta a kezét, felemelt, és most már ültünk, lehajtotta a fejét, összeforrt a szánk, és én lenyomtam őt az ágyra, fölé hajoltam, és haboztam egy pillanatig, mielőtt rávetettem magam. Egy örökkévalóságon át istenien éreztem magam. Mosolyogtam, miközben Noah-t csókoltam, és a hajába túrtam, és végül hátrahúzódtam, hogy kiolvassam a gondolatait a tekintetéből, ám a szeme le volt hunyva, szempillái finom metszésű arcára simultak. Magasabbra toltam fel magam, így jobban láttam, és észrevettem, hogy elkékült az ajka. – Noah! – Hangom durván hasított a csöndbe. De már nem Noah volt. Hanem Jude. Meg Claire. Meg Rachel, és én mindannyiukat láttam. Holtak parádéja vonult el alattam, sápadtan és véresen az őrület porában. Az emlék kaszaként hasított az agyamba, világos és könyörtelen 368

tisztánlátást hagyva maga után. Tizenkét vasajtó csapódott be. Én csaptam be őket. És mielőtt minden elsötétült, rettegés lett úrrá. De nem rajtam. Hanem Jude-on. Az egyik pillanatban Jude még olyan erővel nyomott a falnak, hogy azt hittem, menten szétkenődöm rajta. A másikban már ő volt az, aki csapdába esett, a kórteremben rekedt, velem együtt. De már nem én voltam az áldozat. Hanem ő. Kinevettem őt őrült dühömben, amibe az elmegyógyintézet úgy beleremegett, hogy összeomlott. Benne Jude-dal, Clairerel és Rachellel. Megöltem őket, és a többieket is. Mabel kínzóját. Moralest. Ahogy rádöbbentem erre, ismét Noah szobájában találtam magam, alattam a fiú mozdulatlan, rideg testével. A nevét sikoltottam, de nem reagált, én pedig ezen a ponton már kurvára kiakadtam. Megráztam, megcsíptem, és megpróbáltam a karjába bújni, ám még ez sem jelentett megváltást. Az éjjeliszekrény felé vetettem magam, fél kézzel nyúltam Noah mobilja urán, düh és rémület kerített hatalmába. Megragadtam a telefont, tárcsázni kezdtem a mentőket, miközben felemeltem a másik kezemet, és pofon vágtam Noah-t, tenyerem irtózatos hévvel csapott bőrére és arccsontjára. Nagy hörgéssel levegő után kapva riadt fel. Iszonyatosan fájt a kezem. – Elképesztő – lehelte Noah, miközben az arcához nyúlt. Csodás íze máris kezdett elillanni a nyelvemről. Kinyitortam a számat, hogy megszólaljak, de nem kaptam 369

levegőt. Noah kábának tűnt, mint aki gondolatban nagyon messze jár. – Ez volt életem legjobb álma. Egész életem legeslegjobb álma. – Nem lélegeztél – mondtam. Alig bírtam kinyögni a szavakat. – Fáj az arcom. – Noah elbámult mellettem, a semmibe meredt. Tekintete zavaros volt, pupillája kitágult. Hogy a sötéttől vagy valami mástól, azt nem tudtam megállapítani. Arcára simítottam remegő kezem, ügyeltem, hogy rá ne nehezedjek. – Haldokoltál. – Elcsuklott a hangom. – Nevetséges – felelte Noah, és derűs mosolyra húzta a száját. – Elkékült a szád. – Ahogy nyilván Rachelé is, miután megfulladt. Miután megöltem. Noah megemelte a szemöldökét. – Honnan tudod? – Láttam. – Nem néztem Noah-ra. Nem bírtam. Elhúzódtam tőle, felült, a villanykapcsolóhoz nyúlt, ragyogó fénybe vonva a szobát. Szeme sötét volt, de most már tiszta. Nyíltan bámult rám. – Elaludtam, Mara. Te mellettem aludtál. Behúztál az ágyba, és mögéd bújtam, és… Istenem, de jó álom volt! – A támlának dőlt, és lehunyta a szemét. Forgott velem a világ. – De hát csókolóztunk. Te nem emlékszel? Noah elvigyorodott. – Ezek szerint te is szépet álmodtál. Egyszerűen nem volt semmi értelme annak, amit beszélt. 370

– Azt mondtad, hogy olyan az illatom… mint a szalonnának. – Hát… – felelte higgadtan. – Ez kínos. Leneztem a kezemre, ami ernyedten hevert az ölemben. – Megkérdezted, hogy megcsókolhatsz-e, aztán meg is csókoltál. És utána én… Nem bírtam szavakba önteni, amit láttam, ahogy a halottak arca lehunyt szemem elé vetült. Szerettem volna megszabadulni tőlük, de hiába dörgöltem a szememet, nem tűntek el. Valódiak voltak. Az egész valóságos volt. Bármit is csinált a santeria papja, az bevált. És most, hogy végre tudtam az igazat, most, hogy visszaemlékeztem, nem akartam mást, csak mindent elfelejteni. – Bántottalak – fejeztem be. És ez még csak a kezdet volt. Noah megdörgölte az arcát. – Semmi baj – mondta, és visszahúzott magához, az oldalához vont, a vállára fektettem a fejem, arcom a mellkasán nyugodott. Szíve a bőröm alatt vert. – Eszedbe jutott valami? — suttogta Noah a hajamba a kérdést. – Bevált a dolog? Nem feleltem. – Nincs semmi baj – mormolta nagyon halkan, és ujjai a bordáimat cirógatták. – Csak álmodtál. Ám a csók nem álom volt. Noah tényleg haldoklott. Az elmegyógyintézetben nem baleset történt. Megöltem a többieket. Minden igaz volt. Mindenért én voltam a felelős. Nem értettem, Noah miért nem emlékezett arra, ami néhány másodperce történt, én viszont végre megértettem, mi történt velem hónapokkal ezelőtt. Jude csapdába ejtett, a falhoz nyomott. Meg akartam büntetni, azt akartam, hogy 371

átérezze a rettegésemet. Úgyhogy megmutattam neki, milyen érzés csapdába esni, milyen érzés összepréselődni. És a sorsára hagytam Claire-t meg Rachelt. Rachelt, aki hosszú órákon át üldögélt mellettem a porban a régi sulink játszóterén, az óriási gumiabroncs alatt, miközben bevallottam neki, melyik ötödikes srácba vagyok éppen reménytelenül belezúgva. Rachelt, aki mozdulatlanul ült nekem modellt, akivel együtt nevettem és együtt sírtam és együtt csináltam mindent, akinek a testéből halott hús lett. Miattam. És nem azért volt az én hibám, mert belementem a diliházas tervbe, pedig tudtam, hogy veszélyes lehet. És nem is azért, mert nem vettem tudomásul valamiféle enyhe előérzetet. Azért volt az én hibám, mert tényleg, szó szerint én tehettem róla: mert én döntöttem le úgy az elmegyógyintézetet, benne Rachellel meg Claire-rel, mintha kártyavár lett volna. Beleszédültem, hogy micsoda téveszmét találtam ki magamnak, miután meggyilkoltam Mabel gazdáját meg Ms. Moralest. Dehogyis voltam én őrült! Halálos voltam. Noah a hajamat simogatta, és csodálatos érzés volt, olyan fájdalmasan csodálatos, hogy alig bírtam megállni a sírást. – Mennem kéne – sikerült megszólalnom suttogva, pedig nem is akartam menni sehova. Sehol sem akartam lenni. – Mara? – Noah felkönyökölt. Végigfuttatta ujjait az arccsontomon, felélesztve a bőrömet. A szívem viszont nem vert gyorsabban. Egyáltalán nem vert. Már nem maradt szívem. Noah az arcomat fürkészte. – Hazavihetlek, de a szüleid kérdezősködni fognak – 372

mondta lassan. Nem válaszoltam. Nem bírtam. Üvegszilánkok töltötték meg a torkomat. – Miért nem maradsz itt? – kérdezte Noah. – Én alhatok másik szobában. Csak kérned kell! Nem bírtam megszólalni. Noah felült, az ágy besüppedt a súlya alatt. Éreztem a melegét, ahogy fölém hajolt, kisimította a hajamat az arcomból, és a halántékomra nyomta az ajkát. Lehunytam a szemem, és az eszembe véstem az érzést. Aztán Noah magamra hagyott. Az eső verte az ablakot, én pedig beburkolóztam a fiú ágyneműjébe, és az államig húztam a takarót. Ám sem Noah ágyában, sem a karjában nem lelhettem menedéket a bűneim elől.

373

51 A létező legrosszabb kínszenvedés volt másnap reggel Noah mellett ülnöm a kocsiban, miközben hazavitt. Fájt ránéznem, látnom napsütötte haját és aggódó tekintetét. Nem bírtam szólni hozzá. Fogalmam sem volt, mit mondhatnék. Amikor megállt a házunk előtt, azt mondtam neki, hogy nem érzem jól magam (igaz), és hogy majd később felhívom (hazugság). Aztán a szobámba mentem, és becsuktam az ajtót.

Anyám aznap délután ágyban fekve talált, a besötétített szobában. A nap azért átsütött a rolón, csíkokat festve a falakra, a mennyezetre, az arcomra. – Rosszul érzed magad, Mara? – Igen. – Mi a baj? – Minden. Becsukta az ajtót, én pedig a másik oldalamra fordultam a takaró burkában. Végig igazam volt; valami tényleg nem stimmelt velem, de fogalmam sem volt, mit tegyek. Mit tehettem volna? Miattam költözött ide az egész család, direkt azért, hogy segítsenek elmenekülnöm halott életem elöl, ám akárhová is mentem, követtek a holtak. És rettegtem, hogy mi lesz, ha legközelebb Rachel meg Claire helyett Daniellel és Josephfel történik valami miattam. Hideg könnycsepp gördült le felhevült arcomon. 374

Csiklandozta a bőrt az orrom mellett, de nem töröltem le. Ahogy a következőt sem. És hamarosan már ontottam a könnyeket, amiket nem sírtam el Rachel temetésén.

Másnap nem keltem fel, hogy iskolába menjek. Ahogy harmadnap sem. És már nem voltak rémálmaim. Ami sajnálatos volt, mivel megérdemeltem volna őket. Lélegeztem, be és ki, pedig Rachel soha többé nem lélegezhetett. Ha én nem léteznék, ő még mindig élne. Az alvás nyújtotta öntudatlanság üdvözítő volt. Anya hozott ennivalót, de amúgy békén hagyott. Megütötte a fülemet, ahogy apával rólam beszéltek a folyosón, de még annyira sem érdekelt az egész, hogy meglepődjek a hallottakon. – Pedig Daniel azt mondta, már jobban van – mondta apám. – Le kellett volna adnom az ügyet. Meg csak nem is eszik. – Azt hiszem… azt hiszem, rendbe fog jönni. Beszéltem Maillard doktornővel. Szerinte Marának csak egy kis időre van szüksége – felelte anya. – Egyszerűen nem értem. Már olyan jól volt. – Biztos nagyon nyomasztó volt a születésnapja – felelte anya. – Egy évvel idősebb lett, Rachel viszont nem. Teljesen érthető, hogy nehezen birkózik meg ezzel. Ráérünk akkor aggódni, ha a csütörtöki terápiás időpontjáig nincs változás. – Annyira másmilyennek tűnik – sóhajtotta apa. – Hova lett a lányunk? Amikor aznap este bementem a fürdőszobába, felkapcsoltam a lámpát, és belenéztem a tükörbe, kíváncsi voltam, vajon megtalálom-e őt. Egy üres porhüvely bámult 375

vissza rám, egy lányé, akit nem Marának hívtak. Kíváncsi voltam, vajon hogyan fogom megölni. És aztán rohantam vissza az ágyba, remegő lábbal, vacogó foggal, mert ez olyan félelmetes volt, egyszerűen túl félelmetes, és nem volt hozza bátorságom.

Amikor valamivel később Noah belépett a szobámba, a testem már azelőtt érzékelte a jelenlétét, hogy a szemem megerősítette volna. Egy könyvet is hozott magával: A bársony nyuszi!, az egyik kedvencemet. De nem akartam, hogy itt legyen. Pontosabban, én nem akartam itt lenni. Ám eszem ágában sem volt megmozdulni, így csak feküdtem az ágyban, a fal felé fordulva, Noah pedig a könyvet ki sem nyitva elkezdett mesélni. – A hosszú júniusi estéken, az ezüstként csillogó, jégvirágos haraszt közt, halkan dobbantak a léptek. Fehér lepkék szálltak szerteszét. A lány, akinek nyakát s haját harmatcseppek gyöngyei és virágok díszítettek, magához szorította a fiút – mondta. – „Mi az, hogy Igazi?”, kérdezte a fiú. „Az egy olyan dolog, ami akkor történik, ha egy lány már nagyon-nagyon hosszú ideje szeret. Ha nemcsak játszani szeret veled, hanem tényleg, igazán szeret” – folytatta Noah. – „És fáj?”, kérdezte a fiú. „Néha. Ha Igazi vagy, akkor nem zavar a fájdalom”. A lány a fiúval aludt, a kandallópárkányon tündöklő lámpa fényében. Szerelem ébredt. Hmm. – Lágy ringás támadt – szólt Noah. – Nagy suhogás. Alagutat fúrtak az ágyneműben, kibontogatták az ajándékot. A lány elpirult… Ahogy én is. 376

– Félálomban a párna fölé hajolt, és a fiú fülébe suttogott, nedves… – Ez nem is A bársony nyuszi! – tiltakoztam, hangom rekedt volt, mivel olyan rég nem használtam. – Na, csak hogy magadhoz tértél – felelte Noah. Nem mondhattam mást, csak az igazat. – Ez borzalmas volt. Noah erre válaszul bemocskolta az Ecc, pecc, kimehetsz! mondókát, ami az ő átköltésében a felláció ritmusos útmutatójává vált. Hálistennek Joseph besétált a szobába, amikor Noah épp belevágott a következő átköltésébe: George, a bajkeverő majom legújabb kalandjaiba. – Meghallgathatom? – kérdezte az öcsém. – Naná – felelte Noah. Agyamat megrontották a Sárga kalapos férfinak és az ő kíváncsi kismajmának perverzül elferdített verziói. – Ne! – kértem, de a párnám eltompította a hangomat. – Oda se bagózz rá, Joseph! – Ne! – mondtam hangosabban, továbbra is a fal felé fordulva. – Gyere, ülj ide mellém! – bátorította az öcsémet. Felültem, és csúnya pillantást vetettem Noah-ra. – Nem mesélhetsz neki ilyeneket. Mosoly derítette fel az arcát. – Miért nem? – kérdezte. – Csak. Mert undorító. Josephhez fordult, és kacsintott. – Akkor majd máskor! Joseph elhagyta a szobát, de kifelé menet mosolygott. – Szóval… – mondta Noah óvatosan. Törökülésbe 377

helyezkedtem, a takaróba gabalyodva. – Szóval – ismételtem. – Te nem szeretnéd hallani a bajkeverő George legújabb kalandjait? Megráztam a fejem. – Biztos? – kérdezte Noah. – Pedig nagyon rossz kismajom volt. – Kihagyom. Noah ekkor olyan pillantást vetett rám, amitől megszakadt a szívem. – Mi történt, Mara? – kérdezte mély, halk hangon. Késő este lett, és talán csak azért válaszoltam, mert álmos voltam, vagy azért, mert már úgyis megszólaltam. Vagy talán azért, mert most Noah először tette föl ezt a kérdést, vagy mert olyan szívszorítóan, lehetetlenül szép volt, ahogy az ágyam mellett ült a földön, és a lámpám fénye glóriát vont a feje köré. Nem tudom, miért, mindenesetre megválaszoltam a kérdését. Mindent elmondtam neki, egészen az elejétől. Semmit sem hagytam ki. Noah sóbálvánnyá dermedve ült, szemét egy pillanatra sem vette le az arcomról. – Szűzanyám! – szólt, miután befejeztem. Nem hitt nekem. Elfordítottam a fejem. – Én meg már azt hittem, megőrültem – mormolta a bajsza alatt. Rá meredtem. – Hogy mi? Mit mondtál? Noah a falat bámulta. – Láttalak téged… hát, legalábbis a kezed… és hallottam a hangod. Azt hittem, kezdek megőrülni. És aztán megjelentél. Hihetetlen volt. 378

– Noah! – szóltam. Zárkózott volt az arckifejezése. Megfogtam az állát, és magam felé fordítottam a fejét. – Miről beszélsz? – Csak a kezedet láttam – mondta, megfogta a kezem, és az ujjaimat hajlítgatta, miközben szemügyre vette őket. – Odanyomtad valamihez, de sötét volt. Fájt a fejed. Láttam a körmöd: fekete volt. Neked csöngött a füled, de én hallottam a hangod. Úgy fűzte egymás után a mondatokat, hogy semmilyen jelentést nem bírtam kihámozni belőlük. – Nem értem. – Mielőtt ideköltöztél volna, Mara. Hallottam a hangod, mielőtt még ideköltöztél. Az emlékem arról, hogy milyen arccal nézett rám Noah az első itteni tanítási napomon, hihetetlen alakot öltött. Azért nézett rám úgy, mintha ismerne, mert… mert valahogy ismert is. Minden szó, amit erre mondhattam volna, elillant a nyelvemről, az agyamból. Nem bírtam felfogni az elhangzottakat. – Nem te voltál az első, akit láttam. Hallottam. Volt azelőtt két másik, de velük nem találkoztam. – Másik – suttogtam. – Másik ember, akit láttam. Az elmémben. Szavai mázsás kőként nehezedtek ránk. – A legelső alkalommal éppen vezettem – folytatta sietve. – Láttam magam, amint összeütközöm valakivel; de teljesen másik úton történt, és még csak nem is a saját kocsimban ültem. De úgy láttam, mintha egyenesen egy lány autója felé hajtottam volna. Azt hiszem, a lány velünk egyidős lehetett. A kormány mögé szorult. Órákig haldoklott – mondta Noah tompa hangon. – Láttam mindent, amit ő látott, hallottam 379

mindent, amit ő hallott, és éreztem mindent, amit ő érzett, de közben valahogy mégis továbbra is a saját kocsimban, a saját utamon maradtam. Azt hittem, csak hallucinálok, tudod? Mint amikor éjszaka vezet az ember, és elképzeli, hogy az árokba hajt, vagy nekimegy egy másik kocsinak. De valóság volt. – A második nagyon beteg volt – mesélte tovább Noah feldúltan. – Fiú volt, ő is velünk egyidős lehetett. Egy éjjel azt álmodtam, hogy ennivalót készítek neki, aztán megetetem, de a kéz, amivel etettem, nem is az enyém volt. Valamilyen fertőzést kapott, és iszonyúan fájt a nyaka. Szörnyű fájdalmai voltak. Sírt. Noah arca nyúzott, sápad volt. A tenyerébe hajtotta a fejét, és megdörzsölte az arcát, aztán a hajába túrt, ami ettől égnek állt. Végül rám nézett. – És aztán decemberben meghallottalak téged. Kifutott a vér az arcomból. – Az első nap, amikor a suliba jöttél, felismertem a hangod. Olyan lehetetlennek tűnt az egész, hogy beleszédültem. Már kezdtem azt hinni, hogy elment az eszem, hiszen beteg és haldokló embereket láttam, ráadásul éreztem is, átéreztem, amit ők érezhettek. Aztán megjelentél, megszólaltál a rémálmomban hallott hangon, és seggfőnek neveztél – mondta Noah, és halványan elmosolyodott. – Kifaggattam rólad Danielt – folytatta –, de csak annyit árult el nagy vonalakban, hogy mi történt, mielőtt ideköltöztetek. Úgy gondoltam, biztosan azt láttam. Vagy álmodtam. De azt gondoltam, hogy ha… Nem is tudom. Azt gondoltam, ha megismernélek, talán megérthetném, hogy mi történik velem. Ez persze még Joseph előtt volt. Úgy éreztem, mintha a szám megtelt volna homokkal. 380

– Joseph? – Hiszen az nem is történt meg. – Pár héttel ezelőtt, az étteremben, nekem… hát, azt hiszem, látomásom volt – magyarázta Noah, úgy, mint aki zavarba jött. – Egy iratot láttam, egy tulajdoni lapot a Collier megyei földhivatalból. – Lassan megcsóválta a fejét. – Valaki… egy Rolex órás pasas… aktákat nézett át és másolt le, annál a bizonyos iratnál pedig hosszan elidőzött. Úgy láttam a lapot, mintha az én kezemben lett volna – mondta, és mély levegőt vett. – Ki tudtam olvasni rajta a címet meg a helyrajzi számot. És amint megláttam, iszonyatos migrénem lett, ami tipikus. Egyszerűen nem bírtam elviselni a zajt. Úgyhogy magadra hagytalak, amíg a vízió el nem múlt. – Noah a hajába túrt. – Pár nappal később, amikor hazaértem a suliból, elájultam. Több órán át egyszerűen… öntudatlan voltam. Amikor felébredtem, úgy éreztem magam, mintha beszívtam volna. És aztán megláttam Josephet. A betonpadlón aludt, és valaki éppen rázárta az ajtót. És bárki is volt az illető, ugyanolyan Rolex órát viselt. Némán, mozdulatlanul hallgattam, törökülésbe tett lábam kezdett elzsibbadni, Noah pedig folytatta: – Fogalmam sem volt, hogy ez valóság-e, vagy csak álmodtam, de azok után, ami veled történt, arra gondoltam, talán tényleg igaz lehet, így utólag visszanézve, a többiekkel kapcsolatban is mindig láttam valami jelet, hogy hol lehetnek: melyik kórházban, melyik úton. De akkor még nem fogtam fel, hogy mindez valóságos. – Lehajtotta a fejét. Aztán lehunyta a szemét. Nagyon fáradt volt a hangja. – Úgyhogy Joseph esetében elvittelek téged magammal… arra az esetre, ha megint elájulnék, vagy valami ilyesmi. – Megfeszült az állkapcsa. – Amikor kiderült, hogy az öcséd tényleg ott van, azt mégis hogy magyarázhattam volna meg neked? Azt 381

hittem, hogy megőrültem. – Habozott. – Azt hittem, hogy én raboltam el őt. A fülembe csengett Noah hangja arról az éjszakáról. Bármi áron ébreszd fel Josephet. Ezt még azelőtt mondta, hogy egyáltalán megláttuk volna az öcsémet. – Szent isten! – suttogtam. – El akartam mondani neked az igazat… rólam, erről… Már azelőtt, hogy Joseph eltűnt. De amikor valaki elrabolta, egyszerűen nem tudtam, mit mondjak. Őszintén úgy gondoltam, hogy valamiképpen én vagyok felelős érte. Hogy talán én bántottam mindenkit, akiről hallucináltam, és elfojtottam magamban az emlékeket… vagy valami. De akkor kinek a fényszóróját láttuk az Evergladesben? És miért állt meg az a kocsi pont annál a sufninál? Megcsóváltam a fejem. Fogalmam sem volt. Az egésznek nem volt semmi értelme. Azt hittem, megőrültem, de aztán rájöttem, hogy mégsem. Azt hittem, Joseph elrablása álom volt, de kiderült, hogy mégis valóság. – Nem én raboltam el – mondta Noah. Határozott volt a hangja. Erős. Ám fürkész tekintete a falra szegeződött. Nem rám. Hittem neki, ám azt kérdeztem: – Jó, de akkor ki? Most először azóta, hogy Noah beszélni kezdett, felém fordult. – Ki fogjuk deríteni – jelentette ki. Megpróbáltam ezt a sok információt úgy összeilleszteni, hogy valami értelmes jöjjön ki belőle. – Ezek szerint Joseph nem is SMS-ezett neked – mondtam. Kalapált a szívem. 382

– Noah a fejét csóválta, viszont a létező leghalványabb mosolyt villantotta rám. – Mi van? – kérdeztem. – Ezt hallom – felelte. Meghökkenve bámultam rá. – Hallak téged – mondta halkan. – Hallom a szívverésed. A pulzusod. A lélegzeted. Mindenedet. A pulzusom bevadult, Noah mosolya pedig fülig ért. – Megvan a magad jellegzetes hangja. Mindenkinek megvan; állatoknak, embereknek egyaránt. És én mindet hallom. Amikor valami vagy valaki megsérül, kimerül vagy akármi… én megérzem. És azt hiszem… Bassza meg! – Noah lehajtotta a fejét, és a haját húzgálta. – Szóval, ez most őrülten fog hangzani. De azt hiszem, hogy talán képes vagyok helyrehozni – mondta, anélkül, hogy felnézett volna. Ám aztán mégis felemelte a fejét, és pillantása a karomra esett. Aztán a vállamra. Lehetetlen. – Amikor megkérdezted, miért dohányzom, azt mondtam neked, hogy még soha életemben nem voltam beteg. Ez az igazság… És ha verekedek, akkor egy darabig fáj, de aztán… minden oké. Se fájdalom, se semmi. Hitetlenkedve néztem rá. – Azt állítod, hogy képes vagy… – Hogy van a vállad, Mara? Nem találtam szavakat. – Baromira kéne fájnia, még úgy is, hogy vissza lett téve a vápába. Na és a karod? – kérdezte, megfogva a karomat, és kinyújtva azt. Végighúzta az ujját a könyökhajlatomtól a csuklómig. – Még mindig hólyagos kéne, hogy legyen, és valószínűleg most kezdene hegesedni – folytatta, ép bőrömet 383

fürkészve. Aztán a szemembe nézett. – Ki szólt neked a karomról? – kérdeztem. Mintha nagyon távolról hallottam volna a saját hangomat. – Senki. Senkinek se kellett szólnia róla. Ami Mabelt illeti: haldoklott, amikor eljuttattad hozzám. Olyannyira a végét járta, hogy anyám úgy gondolta, az éjszakát sem fogja túlélni. De én vele maradtam a kórházban, és nem is tudom, fogtam őt. És hallottam, ahogy meggyógyul. – Az lehetetlen – mondtam Noah-ra bámulva. – Tudom. – Azt magyarázod itt nekem, hogy valamiképpen láttál pár embert, akik épp a halálukon voltak. Halványan átérezted, amit éreztek. És, hogy bármikor zakatol a szívem… vagy bárki szíve… azt meghallod. Lehetetlen. – Tudom. – És hogy valamiképpen meghallod, hogy az embereknek milyen sérülése, milyen baja van, és képes vagy meggyógyítani. Lehetetlen. – Tudom. – Miközben én semmi másra nem vagyok képes, csak… Gyilkosságra. – Még gondolni is alig bírtam rá. – Neked is voltak látomásaid, nem? Láttál dolgokat? – Noah a szemembe nézett. A fejemet ráztam. – Csak hallucináltam. Semmi sem volt belőle valóság, csak a rémálmok, az emlékek. Noah hezitált egy pillanatra. – Honnan tudod? Végiggondoltam az összes eddigi hallucinációmat. Az osztályterem beomló fala. Jude meg Claire a tükörben. A fülbevaló a kádban. Egyik sem volt valóságos. Azok a dolgok 384

pedig, amikről azt hittem, hogy nem történtek meg – ahogy kimagyaráztam Morales meg a kutyakínzó halálát –, mégiscsak valósnak bizonyultak. Tényleg PTSD-m volt. Ez igaz. De ami történt – amit tettem, amit meg tudtam tenni –, az szintén igaz volt. – Csak tudom – feleltem, és ennyiben hagytam. Egymásra bámultunk, nem nevettünk, nem mosolyogtunk. Csak néztük egymást: Noah komolyan, én hitetlenkedve, míg végül egy olyan döbbenetes és sürgető gondolat kerített hatalmába, hogy legszívesebben világgá üvöltöttem volna. – Hozz helyre! – utasítottam Noah-t. – Ezek a dolgok, amiket tettem… Valami nagyon nem stimmel velem, Noah. Hozd helyre! Noah arckifejezése összetörte a szívem, miközben félresöpörte az arcomba lógó hajtincseket, és végigsimította a nyakamat. – Nem lehet. – Miért nem? – kérdeztem, és a hangom majdnem elcsuklott. Noah mindkét kezét az arcomra simította, és a szemembe nézett. – Azért – felelte –, mert nincs veled semmi baj.

Teljesen mozdulatlanul ültem, lassan lélegeztem az orromon keresztül. A legapróbb neszre is összeomlottam volna. Lehunytam a szemem, hogy el ne sírjam magam, de ez nem tartotta vissza a könnyeimet. – Szóval… – mondtam, és elszorult a torkom. – Szóval. – Egy hajóban evezünk? 385

– Úgy tűnik – felelte Noah. Egy könnycsepp csordogált a hüvelykujjára, de nem mozdította el a kezét… – Mégis mennyi annak az esélye, hogy… – Roppant kicsi – szakított felbe. Mosolyogtam a keze között. Ujjai fájdalmasan valósak voltak az arcomon. Abszolút tudatában voltam Noah-nak, kettőnknek, annak, hogy elveszetten és értetlenül továbbra is hiába próbáltuk megérteni, mégis mi és miért történik velünk. De nem voltunk egyedül. Noah közelebb hajolt, és puszit nyomott a homlokomra. Higgadt volt az arckifejezése. Nem, annál több. Békés. – Biztos farkaséhes vagy. Hozok neked valamit enni! Bólintottam, és Noah felállt, hogy kimenjen a konyhába. Amikor kinyitotta a szobám ajtaját, megszólaltam. – Noah? Megfordult. – Amikor meghallottál azelőtt… mielőtt ideköltöztem… Mit mondtam? Noah arca elkomorult. – „Szedjék ki őket.”

386

52 – Meg kell mondjam, nagyon kellemesen fekszem itt. Úgy gondoltam, soha nem fogom megunni, hogy Noah hangját hallom a szobám pokoli sötétjében. Szokatlan és izgalmas volt a súlya az ágyamban. Két párnának dőlt, én pedig odabújtam az oldalához, arcom a mellkasán nyugodott, és megosztoztunk a takarón. Békésen vert a szíve. Az enyém őrülten. Azt hiszem, tudtam, hogy nem biztonságos neki itt. Velem. De nem bírtam rávenni magam, hogy elhúzódjak tőle. – Szóval, mégis hogyan szervezted meg, hogy itt alhass? – Én azóta sem hagytam el a szobámat, és anyámat se láttam, mióta délután bejött megnézni, hogy vagyok. Még Noah vallomása előtt. Az én vallomásom előtt. Kíváncsi voltam, vajon hogy lehet, hogy a szüleim szemet hunynak a vendégem fölött. – Hát én elméletileg most Daniel szobájában alszom. – Pont most? – Ebben a szent pillanatban – felelte Noah, és átkarolta a hátam. Keze pont a pizsamafelsőm szegélyénél nyugodott. – Anyukád nem akarta, hogy ilyen későn vezessek haza. – És holnap mi lesz? – Az jó kérdés. Felkönyököltem, hogy lássam az arcát. Tűnődő volt, komoly, miközben a mennyezetet bámulta. – Attól függ, hogy itt maradsz-e? – Higgadt hangon kérdeztem. Mostanra már jól tudtam, hogy Noah nem játszadozik. Ha itt akar hagyni, akkor itt fog hagyni, és 387

őszinte lesz. De reméltem, hogy nem ezt fogja válaszolni. Kissé elmosolyodott. – Attól függ. hogy mi történik velünk holnap. Most, hogy tudjuk, egyikünk sem örült. Ez volt a fő kérdés, ami múlt hét óta nem hagyott nyugodni, mióta csak eszembe jutottak a történtek. Fogalmam sem volt, mi lesz ezután. Talán kezdenem kéne valamit az emlékeimmel? Vagy meg kellene próbálnom ügyet sem vetni rájuk? Vagy inkább próbáljam elfojtani őket? Van egyáltalán választási lehetőségem? Túl sok volt ez nekem. A szívem hevesen kalapált. – Min gondolkodsz? – Noah az oldalára fordult, és szorosabban ölelt át, magához húzott, testünk tökéletesen egymáshoz simult. – Mi? – suttogtam, ahogy minden gondolatom szertefoszlott. Noah közelebb húzódott, és oldalra hajtotta a fejét, mintha súgni készülne nekem valamit. Ám orra ehelyett az államat súrolta, és ajka megtalálta a fülem alatti bemélyedést. – Zakatol a szíved – mondta, és szája felfedezőútra indult a nyakamon, egészen le a kulcscsontomig. – Nem emlékszem – feleltem, mert már csak arra tudtam gondolni, milyen érzés, ahogy Noah tenyere végigcsúszik pizsamanadrágom vékony anyagán. Keze a térd hajlatomba siklott. Aztán a combomra. Felemelte a fejét, a szemembe nézett, ajkán huncut mosoly játszott. – Mara, ha fáradt vagy, én meghallom. Ha fáj valamid, én megérzem. És ha hazudsz, én mindig tudom. Lehunytam a szemem, csak most kezdtem igazán felfogni, mit is jelent Noah képessége. Minden reakcióm – minden rá adott reakcióm – nyílt titok előtte. És nem csak az enyém: 388

mindenkié. – Imádom, hogy nem kell lepleznem ezt előtted – mondta Noah, és bedugta az ujját a pizsamafelsőm gallérja alá. Félrehúzta az anyagot, és csókot nyomott csupasz vállamra. Kissé eltoltam, hogy láthassam az arcát. – Hogy viseled el? Értetlennek tűnt. – Mármint, hogy hallod és érzed magad körül mindenki fizikai reakcióját. Nem őrjít meg? Tiszában voltam vele, hogy ha ő nem is, én tuti bele fogok őrülni abba a tudatba, hogy amíg a közelében vagyok, nem lehetnek titkaim. A homlokát ráncolta. – Alapvetően csak háttérzajjá válik. Amíg nem koncentrálok egy adott személyre. – Ujja a térdemet súrolta, aztán végigsuhant a lábamon, fel a csípőmig, és a pulzusom válaszul nekilódult. Elmosolyodtam. – Hagyd abba! – mondtam, és eltoltam a kezét. Elvigyorodott. – Hol tartottál? – Igaz, hogy hallok mindent és mindenkit, de általában nem érzek meg semmit. Csak abban a négy esetben éreztem át mások érzéseit, amikről meséltem, és azokat is csak akkor, amikor az illető megsérült, mint te is. Te voltál az első, akivel aztán találkoztam is, és utána jött Joseph. Láttalak titeket, láttam, hogy hol vagytok, és azt hiszem, egy kicsit megéreztem abból, amit épp éreztetek. – De rengeteg sérülést szenvedett ember van a világon. – Noah-ra meredtem. – Miért pont mi? – Nem tudom. – És most mit csináljunk? 389

Noah szája sarka mosolyra görbült, miközben végighúzta ujját az ajkamon. – Van pár ötletem. Elvigyorodtam. – Az nem fog segíteni – mondtam. És amint kiejtettem ezt a számon, elöntött a déjà vu hulláma. Láttam a lelki szemeim előtt, ahogy egy üvegcsét szorongatok egy poros boltban, a kubai negyedben. „Össze vagyok zavarodva"– mondtam Mr. Lukuminak. „Segítségre van szükségem. ” „Az nem fog segíteni" – felelte az öklömre nézve. Amit adott nekem, az viszont tényleg segített visszaemlékeznem. Talán Mr. Lukumi most is tudna segíteni rajtam. Egy szempillantás alatt talpon termettem. – Vissza kell mennünk a botanicába – jelentettem ki, a komódhoz sietve. Noah rám sandított. – Elmúlt éjfél. Most nyilván senki nincs ott. – Fürkész tekintettel nézett a szemembe. – És egyébként is, biztos, hogy vissza akarsz menni oda? Az a pap már az első alkalommal se volt túl kellemes társaság. Eszembe jutott, milyen képet vágott Mr. Lukumi, amikor meglátott: úgy reagált, mintha tudná, ki vagyok. Elöntött a hév. – Noah – mondtam, és farkasszemet néztem vele –, az a pasas… az a pap… tudja az igazat. Tudja, mi van velem. Tudja. Ezért vált be, amit adott. Noah megemelte egyik szemöldökét. – De hát azt mondtad, hogy nem hatott. – Tévedtem. – Furcsa volt a hangom, és a néma szoba 390

elnyelte a szavaimat. – Vissza kell mennünk oda. – Libabőrös lettem. Noah odajött hozzám, magához ölelt, a hajamat simogatta, amíg a légzésem le nem csillapodott, és figyelte a szememet, miközben lehiggadtam. Mindkét karom ernyedten lógott. – Nem lehetséges, hogy amúgy is eszedbe jutott volna az az éjszaka, Mara? – kérdezte Noah halkan. – Ha van jobb ötleted, hadd halljuk! Noah megfogta a kezem, és összekulcsolta az ujjainkat. – Na jó – mondta, és visszavezetett az ágyhoz. – Te nyertél. De valamiért úgy éreztem, mintha már rég vesztettem volna.

391

53 Másnap reggel Noah mellett ébredtem. Átkarolta a derekamat, éreztem bordái mozgását pólója vékony anyagán keresztül, ahogy lélegzett. Most először láttam őt így: most először figyelhettem meg zavartalanul. Viharvert pólója ujjából kidagadó bicepszét, a póló szakadt nyaka alól kikunkorodó szőrszálakat. A nyaklánc, amit mindig viselt, az éjszaka során kicsúszott a felsője alól. Most először vehettem figyelmesen szemügyre a medált: csupán egy vékony ezüstcsík volt, az egyik fele toll, a másik tőr alakú. Érdekes és csodaszép volt, akárcsak maga Noah. Tovább legeltettem a szemem az ágyamban fekvő, lehetetlenül vonzó fiún. Fél kezét ökölbe szorította az arca mellett. Halvány fénycsík világította meg sötét, borzas hajtincseit, aranyszínűre festve őket. Mélyet lélegeztem, Noah bőrének illata elvegyült a samponoméval. Meg akartam csókolni. Meg akartam csókolni a nyakán a szeplők kis csillagképét, ami a haja tövében bújt meg. Érezni akartam, ahogy borostája az ajkamat dörzsöli, ahogy ujjhegyeim virágszirom puhaságú szemhéját simítják. Aztán Noah halkan felsóhajtott. Megrészegültem a boldogságtól, Noah mámorossá tett. Hirtelen megsajnáltam Annát meg az összes többi lányt, akik elveszítették, vagy talán soha nem is kapták meg. Ezt követően pedig az a gondolat hasított belém, hogy mennyire fájna, ha én is elveszíteném őt. Jelenléte tompította őrületem élet, és majdnem elég volt még ahhoz is, hogy elfelejtsem, 392

mit tettem. Majdnem. Kezemet Noah kezére csúsztattam, és megszorítottam. – Jó reggelt! – suttogtam. Megmoccant. – Hmmm – mormolta, aztán lehunyt szemmel félmosolyra húzta a száját. – Tényleg jó. – Mennünk kell – mondtam, azt kívánva, bár ne kéne –, mielőtt anyám itt talál téged. Noah átfordult, és alkarjára támaszkodva fölém hajolt, nem ért hozzám egy, két, három másodpercig. A szívem kalapált, Noah elmosolyodott, aztán felkelt az ágyból, és kiment a szobámból. Miután felöltöztem, megfésülködtem, és nagyjából szalonképes formát öltöttem, a konyhába mentem Noah után. Daniel és Joseph között ült, egy csésze kávéval a kezében vigyorgott rám. – Mara! – Anyám szeme elkerekedett, amikor meglátta, hogy a konyhában állok, ráadásul felöltözve. Gyorsan magához tért a döbbenetből. – Kérsz valamit? Noah lopva bólintott. – Ööö, persze – mondtam. – Mondjuk… – vettem szemügyre a konyhapulton lévő kínálatot – egy bagelt? Anya elvigyorodott, elvett egy bagelt a tányérról, és bedugta a pirítóba. beültem az asztalhoz, a három fiúval szemben. Láthatóan mindenki úgy tett, mintha nem napok óta először dugtam volna ki az orrom a szobámból, és ez nekem tökéletesen megfelelt. – Szóval, mentek ma suliba? – kérdezte anya. Noah bólintott. – Gondoltam, majd én elviszem Marát – mondta Danielnek. – Ha nem gond. 393

A homlokomat ráncoltam, de Noah cinkos pillantást vetett rám. Megfogta a kezem az asztal alatt. Hallgattam. Daniel felállt, és elmosolyodott, majd a mosogatóhoz vitte gabonapelyhes tálkáját. – Nekem megfelel. Így legalább nem kések el. A szememet forgattam. Anyám elém csúsztatott egy tányért, aztán leült mellém. Csöndben ettem, miközben ő, Joseph meg Noah hétvégi kirándulást tervezgettek az állatkertbe. Jókedvük belengte a konyhát azon a reggelen, engem pedig eltöltött a szeretet és a bűntudat. A szeretet oka nyilvánvaló volt. A bűntudatot az okozta, aminek kitettem a szeretteimet. Aminek talán még ki fogom tenni őket, ha nem találok megoldást a problémámra. Ám elhessegettem ezt a gondolatot, puszit adtam anyának, és a bejárati ajtó felé indultam. – Kész? – kérdezte Noah. Bólintottam, pedig egyáltalán nem álltam készen.

– Igazából hova megyünk? – kérdeztem, miután Noah elhajtott a ház elől, mert pontosan tudtam, hogy nem az iskolába tartunk. Nem lett volna biztonságos suliba mennem. Mert a közelemben senki nincs biztonságban. – A Calle Ocho 1821-be – felelte. – Vissza akartál menni a botanicába, nem? – Daniel észre fogja venni, hogy nem vagyunk a suliban. Noah vállat vont. – Majd megmondom neki, hogy rád fért egy szabadnap. Nem fog beköpni minket. – Reméltem, hogy igaza van. 394

A kubai negyed mostanra szinte a törzshelyünkké vált, de ma mégsem tűnt ismerősnek. Nyüzsgő tömeg árasztotta el az utcákat, zászlókat lengetve a beazonosíthatatlan forrásból üvöltő zene dobpergésének ritmusára. A Calle Ocho utat lezárták a forgalom elől, így kénytelenek voltunk gyalog menni. – Ez meg mi? Noah napszemüvegben nézegette a tarka öltözetű sokaságot. – Fesztivál – felelte semmitmondóan. – Na, gyere, megpróbálunk átfurakodni. Meg is próbáltuk, de lassan ment. Tűzött ránk a nap, miközben nagy nehezen ösvényt vágtunk az emberek közt. Édesanyák fogták kipingált arcú gyermekeik kezét, férfiak kiabáltak egymásnak, hogy túlharsogják a zenét. A járdák zsúfolásig tele voltak asztalokkal, hogy az éttermek vendégei evés közben figyelhessék az ünneplést. Egy csapat srác támasztotta a szivarbolt falát, dohányoztak és nevetgéltek, a dominós parkot pedig megtöltötték a nézők. Figyeltem a kirakatokat, a számítógépes alkatrészek és santeriás áldozatok különös elegyét keresve, de sehol sem láttam. – Várj! – kiáltotta Noah, a zenét túlkiabálva. Pár méterrel le volt maradva mögöttem. – Mi az? – Visszamentem oda, ahol állt, és közben valaki belem jött, nagy erővel. Valaki, aki sötétkék baseballsapkát viselt. Megdermedtem. A férfi megfordult, és rám nézett az ellenző alól. – Perdón – kért elnézést spanyolul, majd továbbment. Mély levegőt vettem. Csak egy baseballsapkás pasas. Túlzottan ijedős vagyok. Odamentem Noah-hoz, aki egy üzlet előtt ácsorgott. 395

Levette a napszemüvegét, és a kirakat felé fordult. Kifejezéstelen, teljesen szenvtelen volt az arca. – Nézd meg a címet! Tekintetem a játékbolt üvegajtaja fölé festett számokra siklott. – 1823 – mondtam, aztán tettem néhány lépést visszafelé, az előző üzlethez. Elakadt a hangom, ahogy felolvastam a házszámot: – 1819. – Hova lett az 1821? Noah-nak arcizma se rezdült, de a szeme elárulta. Fel volt dúlva. – Talán az utca túloldalán van – mondtam, bár ezt magam sem hittem el. Noah nem felelt. Szemügyre vettem az épületet, megvizsgáltam az egészet. Visszamentem a játékbolthoz, a homályos üveghez nyomtam a homlokom, és belestem az üzletbe. Hatalmas plüssállatok ültek körben a padlón, és marionettbábok álltak tánc közben megdermedve a kirakatban, egy hasbeszélő bábuval a középpontban. Hátraléptem. Az üzlet ugyanolyan keskeny volt, mint a botanica, bár az is igaz, hogy ez a környező épületekre is stimmelt. – Talán meg kéne kérdeznünk valakit – vetettem fel végső kétségbeesésemben. Zakatolt a szívem, ahogy végignéztem a boltokon, keresve valakit, akitől segítséget kérhetnénk. Noah még mindig a kirakattal szemben állt. – Nem hiszem, hogy volna értelme – szólt tompa hangon. – Szerintem magunkra maradtunk.

54 396

Rohamosan nőtt a rettegésem, miközben aznap este végigmentünk az állatkert sötét, pálmafákkal szegélyezett behajtóján. – Ez nagyon rossz ötlet – mondtam Noah-nak. A kubai negyedből visszafelé jövet beszéltük meg a dolgot, miután felhívtam anyámat, és azt mondtam neki, hogy a változatosság kedvéért Noah-nál fogunk lógni suli után – ahova persze igazából el se mentünk. Esélyünk sem volt felkutatni Mr. Lukumit (már ha egyáltalán tényleg így hívták), és senki máshoz nem fordulhattunk segítségért (hacsak nem akartunk mindketten diliházba kerülni), szóval ki kellett találnunk, hogyan tovább. Természetesen én élveztem elsőbbséget; muszáj volt rájönnöm, mi váltja ki a reakciómat, mert csak így reménykedhettem abban, hogy megtanulhatok uralkodni magamon. Egyetértettünk Noah-val abban, hogy az állatkertben tudnánk legjobban és legkönnyebben kísérletezni. De én akkor is féltem. – Csak bízz bennem, oké? Hidd el, igazam van. – Nesze neked büszkeség és balítélet – feleltem halvány mosollyal. Majd megkérdeztem: – Miért is nem tesztelhetünk téged elsőnek? – Ki akarom próbálni, hogy ellen tudok-e szegülni neked. Szerintem ez fontos. Talán pont ezért találtunk egymásra. Érted? – Nem igazán – mondtam az ablakon kibámulva. Izzadt tincseim a nyakamra tapadtak. Kontyba fogtam a hajamat, hogy ne ragadjon a bőrömre. – Most csak direkt makacskodsz. – Te könnyen beszélsz, neked hasznos a… képességed. – Furcsa érzés volt megnevezni a dolgot, nevet adni ennek az egésznek. Helytelennek tűnt. A valóságnak közelébe sem ért. 397

– Szerintem te jóval többre vagy képes, Mara. Komolyan mondom. – Lehet – feleltem, de nem hittem benne. – De azért én szívesen cserélnék veled. – Én is veled. – Rövid szünet után hozzátette. – A gyógyítás olyan lányos. – Rémes vagy – jelentettem ki, és megcsóváltam a fejem. Noah szája utálatos vigyorra görbült. – Ez egyáltalán nem vicces – tiltakoztam, de azért elmosolyodtam. Még mindig gondterhelt voltam, ám elképesztő, mennyivel jobban éreztem magam attól, hogy Noah velem van. hogy tudja az igazat. Úgy éreztem, hogy képes vagyok megbirkózni a helyzettel. Hogy együtt bármivel meg tudunk birkózni. Noah leparkolt az állatkert előtt. Fogalmam sem volt, miként sikerült elérnie, hogy zárás után beengedjenek minket, és nem is kérdeztem. A kapun belépve mesterséges tó fölé tornyosuló, faragott kősziklák halma mellett haladtunk el. Alvó pelikánok pettyezték a vizet, fejüket a szárnyuk alá dugva. A tó túlsó partján halvány rózsaszín flamingók álldogáltak kis csoportokban a halogénlámpák fényében. A madarak néma őrszemek voltak, talán észre sem vették a jelenlétünket, mindenestre nem reagáltak ránk. Kéz a kézben sétáltunk be az állatkert mélyére, miközben meleg szellő zörgette a leveleket és borzolta a hajunkat. Elmentünk a gazellák és antilopok mellett, akik idegesen fogadtak minket. Patájuk dobogott a földön, halk nyerítés futott végig a nyájon. Megszaporáztuk a lépteinket. Valami megmozdult fölöttünk a levelek közt, de hiába néztem fel a zajra, a sötétben semmit sem láttam. Elolvastam a táblát: jobbra fehérkezű gibbonok, balra csimpánzok. Amint végigolvastam a feliratot, éles visítás hasított a levegőbe, és 398

valami felénk csörtetett a bokrok közt. Megállt a szívem, földbe gyökerezett a lábam. A csimpánz a vizesároknál torpant csak meg. És nem ám olyan cuki, cserszínű képű, bűbájos kis majmóca volt, mint amilyeneket a szórakoztatóipar szokott alkalmazni; hanem hatalmas állat. Feszülten, ugrásra készen ült le az árok szélén. Emberi tekintettel bámult engem, szemmel követett, ahogy folytattuk utunkat. Felállt a hátamon a szőr. Noah ráfordult egy eldugott ösvényre, és elővett a zsebéből egy kulcscsomót. Egy kis épülethez közeledtünk, amit nagy növények és fák takartak el szem elől. Az ajtón az állt: BELÉPÉS CSAK ALKALMAZOTTAKNAK. – Mit keresünk itt? – Ez egy munkaszoba. Most épp valami új bemutatót készítenek itt elő mindenféle ízeltlábúakról, férgekről, meg ilyenek – mondta Noah, ahogy kinyitotta az ajtót. Még a gondolatát is utáltam, hogy meg kelljen ölnöm valamit, de a rovarok legalább úgy szaporodtak, mint a… hát, mint a csótányok… és néhány döglött példány senkinek sem fog hiányozni. – És hogy szereztél bejárást? – kérdeztem, a hátunk mögé lesve. Bizsergett a bőröm. Nem bírtam szabadulni az érzéstől, hogy figyelnek minket. – Anyám önkénteskedett itt egy kicsit. És mocskosul sok pénzt adományoz az állat kertnek. Felkapcsolta a lámpát, megvilágítva a helyiség közepén álló, hosszú fémasztalt, és becsukta mögöttünk az ajtót. A falak mentén fémpolcok futottak végig, tele dobozokkal és műanyag bödönökkel. Noah körbejárt, a tárolók kis címkéit olvasgatta. Én az ajtó előtt ácsorogtam, onnan nem bírtam elolvasni egyik feliratot sem. 399

Noah végül feltartott egy áttetsző műanyag dobozt. Hunyorogva néztem rá. – Azok meg mik? – Piócák – felelte lazán. Nem nézett a szemembe. Elöntött az undor. – Azt már nem! Szó sem lehet róla. –Muszáj lesz. Megborzongtam. – Válassz valami mást! – utasítottam, és a helyiség túlsó felére siettem. – Tessék! – Egy nem átlátszó bödönre mutattam, aminek a címkéjét ki sem bírtam ejteni. – Valamilyen skorpió. – Az mérges! – Annál jobb! – Ráadásul veszélyeztetett. – Jól van, na – feleltem, egyre jobban remegő lábbal léptem oda egy átlátszó dobozhoz, és rámutattam. – Akkor legyen a bazi nagy pók. Noah odajött, és elolvasta a címkét, továbbra is a kezében tartotta a piócás dobozt. Közel volt hozzám, túlságosan is közel. Elhátráltam. – Ez is mérges – mondta higgadtan. – Akkor legalább bőven lesz motivációm. – Megcsíphet, mielőtt megölnéd. Majd kiugrott a szívem. – Az tökéletes lehetőség volna a számodra, hogy gyakorold a gyógyítást – nyögtem. Noah a fejét rázta. – Nem fogok az életeddel játszani. Felejtsd el! – Akkor válassz valami mást! – kértem, már alig kaptam levegőt a rettegéstől. – Csak a piócákat ne! 400

Noah a homlokát dörgölte. – Teljesen ártalmatlanok, Mara. – Nem érdekel! – Hallottam, ahogy a helyiségben lévő különféle rovarok műanyag börtönükhöz ütik kitinpáncéljukat. Kezdtem kiakadni, és éreztem, hogy alig állok a lábamon. – Ha nem válik be a dolog, azonnal leszedem rólad a piócákat – ígérte Noah. – Nem fognak bántani. – Nem! Komolyan mondom, Noah – erősködtem. – Nem bírom. A bőr alá akaszkodnak, és vért szívnak. Jaj, istenem! Jaj, istenem! – Átkaroltam a törzsem, hogy csillapítsam a remegésemet. – Nem fog sokáig tartani, ígérem – nyugtatgatott Noah. – Nem is fogod érezni. – Belenyúlt a dobozba. – Ne! – Ezt már csak rekedt suttogással tudtam kinyögni. Nem kaptam levegőt. Színes pöttyök jelentek meg lehunyt szemem előtt, és hiába pislogtam, nem tűntek el. Noah kiemelt egy piócát, és én úgy éreztem, hogy süllyedek. Aztán… Semmi. – Mara! Kinyitottam a szemem. – Halott. Ez hihetetlen – mondta. – Megcsináltad! – Felém jött a tenyerére fektetett piócával, hogy megmutassa nekem, de elhátráltam, az ajtóhoz iszkoltam. Noah megfejthetetlen arckifejezéssel nézett rám, majd elment, hogy kidobja a döglött piócát. Amikor felemelte a dobozt, hogy visszategye a polcra, megtorpant. – Te jó ég! – szólt. – Mi van? – Még mindig csak remegő suttogás volt a hangom. 401

– Mind halott. – Az összes pióca? Noah bizonytalan kézzel tette vissza a dobozt a helyére. Aztán körbejárt a helyiségben, végigment a polcok mellett, belenézett az áttetsző tartókba, a többit pedig kinyitogatta, hogy belepillantson. Amikor visszaért oda, ahonnan elindult, a falra meredt. – Minden – mondta. – Mindegyik meghalt.

402

55 Rothadás bűzét éreztem, és egy riporter hangja csöngött a fülembe. Biológusok úgy vélik, hogy a nagy pusztulás oka minden valószínűség szerint a vízben lévő oxigén radikális csökkenése. A vízben háton lebegő, felpuffadt aligátorok jelentek meg tudatom sötétjében. A jelenség kiváltójának a szakemberek a patakban talált, döbbenetesen sok aligátortetemet tartják. Azt én tettem. Ahogy ezt is. Noah üres tekintettel szemlélte a pusztítást. Rám se bírt nézni. Nem is hibáztattam érte. A kilincs után kaptam, és kirohantam a sötétbe. Visítás, bömbölés és ugatás kakofóniája fogadott. Ezek szerint legalább limitált volt a mészárlás. Undorodtam magamtól. És amikor Noah kijött utánam a szabadba, láttam, hogy ő is undorodik tőlem. Nem nézett a szemembe, és nem szólt semmit. Ökölbe szorította a kezét, undora kiült az arcára, és ezt látva elszorult a szívem, aztán elsírtam magam. Szánalmas voltam. De nem bírtam abbahagyni a bőgést, és igazából nem is akartam. A zokogástól megfájdult a torkom, viszont nem bántam a kínt. Megérdemeltem. Noah még mindig hallgatott. Csak akkor mozdult meg, amikor a földre rogytam, mert már egy másodperccel tovább sem bírtam állva maradni. Megragadta a kezem, és talpra húzott, de remegett a lábam. Nem bírtam moccanni. Nem 403

bírtam lélegezni. Noah átkarolt, de amint hozzám ért, le akartam rázni magamról. El akartam futni. Vonaglottam a karjában, vékony lapockám a mellkasába vájt. – Eressz el! – Nem. – Kérlek! – nyögtem. Egy icipicit enyhített a szorításán. – Csak akkor, ha megígéred, hogy nem rohansz el. Elvesztettem az önuralmamat, és Noah tisztában volt ezzel. Félt, hogy még nagyobb pusztítást okozok, és vigyázott, nehogy másban is kárt tegyek. – Ígérem – suttogtam. Maga felé fordított, aztán eleresztett. Nem bírtam rávenni magam, hogy a szemébe nézzek, így inkább inge skót kockás mintáját bámultam, aztán lehajtottam a fejem. – Menjünk! Szótlanul siettünk kifelé az acsargás és rikoltozás közepette. Mostanra az összes állat felébredt; az antilopok kis csoportba húzódtak össze a területük szélén, dobogtak és toporogtak a félelemtől. A madarak eszeveszetten verdesték a szárnyukat, egy pelikán pedig egyenesen nekirepült a magas sziklának, amint a közelébe értünk. Beleesett a tóba, és törött, ernyedt szárnyát vonszolva mászott ki a partra. Meg akartam halni. Abban a másodpercben, hogy elértünk Noah kocsijához, az ajtóhoz vetettem magam. Zárva volt. – Nyisd ki! – kértem, továbbra is kerülve a pillantását. – Mara… – Nyisd már ki! – Előbb nézz rám! 404

– Arra most nem vagyok képes – szűrtem a szót a fogam közt. – Nyisd ki végre az ajtót! Kinyitotta. Berogytam az anyósülésre. – Kérlek, vigyél haza! – Mara… – Kérlek! Elindultunk, ám egyikünk sem szólalt meg. Egész úton az ölembe bámultam, de amikor Noah lassított, végre kinéztem az ablakon. Ismerős volt a környék, viszont nem ide kellett volna jönnünk. Miután behajtottunk a birtokuk kapuján, kemény pillantást vetettem Noah-ra. – Mit keresünk itt? Nem válaszolt, én azonban szavak nélkül is megértettem. Noah a vallomásom óta csak a kedvemben próbált járni. Azt mondta, hisz nekem, és talán tényleg elhitte, hogy valami nem klappol, nem stimmel velem. De nem értette meg. Azt hitte, csak álmodtam, hogy megcsókoltam, ő pedig majdnem meghalt. Azt hitte, hogy Rachel, Claire meg Jude azért haltak meg, mert egy vén, elhanyagolt épület a fejükre omlott. Hogy Mabel gazdája magától esett el, és törte be a fejét, hogy Ms. Morales magától halt szörnyet, és hogy mindaz, ami történt, egyszerűen tekinthető végzetes véletlenek sorozatának. Most már viszont nem gondolhatta ezt. Azok után nem, ami ma este történt, amit az előbb tettem. Erre nem létezett megnyugtató magyarázat. Ez maga volt a valóság. Úgyhogy most Noah nyilván meg akar szabadulni tőlem, és én örültem neki. Rászántam magam, hogy majd egyedül kitalálom a következő lépést. Noah leparkolt a garázsban, és kinyitotta nekem az anyósülés ajtaját. Nem mozdultam. 405

– Mara, szállj ki a kocsiból! – Dobhatnál itt? Haza akarok menni. Muszáj volt agyalnom, most, hogy végleg és teljesen magamra maradtam. Nem élhettem így, és ki kellett találnom valami tervet. – Kérlek… gyere! Kiszálltam a kocsiból, ám a bejárati ajtó előtt megtorpantam. Amikor legutóbb itt jártam, a kutyák érezték, hogy valami nem stimmel velem, és igazuk is volt. Nem akartam a közelükbe menni. – Mi van Mabellel és Rubyval? – Kennelben vannak. A ház mögött. Megkönnyebbülten sóhajtottam, és követtem Noah-t, ahogy bement a házba, aztán felkaptatott egy keskeny lépcsőn. A kezemért nyúlt, de elrántottam. Tudtam, hogy ha megérint, az csak megnehezítené nekem ezt az egészet. Berúgott egy ajtót, és a szobájában találtam magam. Felém fordult. Az arcára volt írva, hogy alig bír uralkodni a dühén. – Sajnálom – mondta. Ennyi volt. Elveszítettem őt, de legnagyobb meglepetésemre gyötrelem vagy nyomorúság helyett csak kábaságot éreztem. – Semmi baj. – Fogalmam sincs, mit mondjak. Hűvös, távolságtartó hangon válaszoltam: – Nincs mit mondani. – Nézz már rám, Mara! A szemébe néztem. Vad volt a tekintete. Meg is ijedtem volna tőle, ha nem tudom az igazat: hogy ebben a szobában én vagyok a legveszélyesebb. – Annyira, iszonyatosan, végtelenül sajnálom – mondta. 406

Színtelen volt a hangja, és elszorult a szívem. Nem kellett volna, hogy bűntudata legyen emiatt. Én nem hibáztattam. Megcsóváltam a fejem. – Nem, ne rázd a fejedet! – mondta. – Elbasztam. Istenesen. A szó kiszaladt a számon, mielőtt észbe kaphattam volna: – Micsoda?! – Nem lett volna szabad hagynom, hogy így eldurvuljon a dolog. Döbbent képet vágtam. – Noah, te semmi rosszat nem tettél. – Szórakozol velem? Kínzásnak tettelek ki. Kínoztalak téged. – Elfojtott düh sütött a hangjából. Minden izma megfeszült; úgy festett, mintha össze akarna zúzni valamit. Ismerős volt az érzés. – Azt tetted, amit muszáj volt. Haragosan felelt. – Nem hittem neked. Ezt magamtól is tudtam. – Csak egyet árulj el! – kértem. – Hazudtál a képességedről? – Nem. – Szóval direkt nem tettél semmit? Noah komor arccal válaszolt: – Túl gyorsan történt. A… hang… vagy akármi, teljesen más volt, mint a legutóbb, Moralesszel. – Morales? – kérdeztem értetlenül. – Te hallottad őt? – Hallottam… valamit. Téged. Hallottam a szívveréseden, hogy valami baj van. De nem tudtam, hogy miért, mit jelent ez, mi lehet a baj. És amikor Jamie-t kirúgták Anna meg Aiden miatt, akkor sem stimmelt veled valami, de nem 407

tudtam, mi történik. Nem értettem az egészet; én csak azt tudtam, hogy Aiden megfenyegetett téged, és ezért el akartam látni a baját. Ami ma este, az előbb történt, az viszont teljesen más volt, és szerintem ez az aligátorokra is igaz. Elhűltem, hallva, hogy Noah megerősíti, mit tettem. Két kézzel dörgölte az arcát, aztán a hajába túrt. – Túl sok minden történt akkor egyszerre… túl nagy volt a mindenféle egyéb zaj a mocsárban. Fogalmam sincs, hogy az aligátorok csak úgy eltűntek-e, de… de olyan érzésem támadt, hogy történt velük valami. – Elhallgatott. – Sajnálom – mondta színtelen hangon. Rosszul lettem, ahogy hallgattam: elszorult a torkom, nem kaptam levegőt. Ki kellett jutnom onnan. Az ajtó felé indultam. – Ne! – kérte Noah, és átkelt a szobán. Értem nyúlt, de elhúzódtam. Akkor is megfogta a kezem, és odavezetett az ágyához. Nem ellenkeztem, mert tudtam, hogy ez lesz az utolsó beszélgetésünk. És bár ez nagyon fájt nekem, megértettem, hogy így kell lennie, de ennek ellenére azon kaptam magam, hogy egyelőre képtelen vagyok elengedni őt. Így hát leültünk egymás mellé, bár a kezemet elhúztam. Noah elfordult. – Azt hittem… azt hittem, hogy talán csak előre látod azt, ami történni fog; hogy talán ugyanúgy látod a dolgokat, mint én. Azt hittem, talán csak bűntudatod van Rachel miatt. – Pont úgy beszélt, mint az anyám. – Nem értettem, és erőltettelek, és aztán még jobban erőltettelek. Rám sandított a szempillája alól, és tekintete belehasított az űrbe, ahol régen a szívem volt. Saját magára haragudott, nem rám. Ez annyira, de annyira nem stimmelt, pont fordítva kellett volna lennie. 408

– Nem te tehetsz róla, Noah. – Meg akart szólalni, de gyönyörű, tökéletes szájára simítottam a kezem, bár fájt hozzáérnem. – Most először láttad, hogy milyen ez. Én viszont nem most csináltam ilyet először. Ezért muszáj… – Észbe kaptam, elharaptam a mondatot, mielőtt elárultam volna neki, hogy szerintem mit kell tennem. Hogy biztosan mit kell tennem. – Nem bírnám elviselni, hogy ugyanígy nézz rám, amikor legközelebb megtörténik, érted? Noah rám meredt. – Miattam volt az egész, Mara, amiatt, amire kényszerítettelek. – Nem te kényszerítettél arra, hogy minden élőlénnyel végezzek abban a szobában. – Nem minddel. – Mi? – Nem öltél meg mindent abban a szobában. – Kettőnk kivételével mindennel végeztem. Noah vidámság nélkül elnevette magát. – Hát épp ez az! Megölhettél volna engem is. Kínoztalak téged, aminek véget vethettél volna azzal, hogy végzel velem. De nem ezt tetted. Kisimította a hajamat az arcomból. – Erősebb vagy, mint hiszed – mondta. Keze az arcomra simult, én pedig a gyötrelemtől lehunytam a szemem. – Még nem tudjuk, hogyan vagy miért történik ez veled… velünk – mondta Noah. – De igenis ki fogjuk deríteni. Kinyitottam a szemem, rábámultam. – Ez nem a te felelősséged. – Kibaszottul tudom, hogy nem az én felelősségem. De segíteni akarok neked. 409

Levegő után kaptam. – És mi lesz holnap? Az állatkertben tudni akarják majd, ki végzett több száz veszélyeztetett fajjal. – Nyugi, majd én… – Majd te megoldod? Meg tudod oldani, Noah? Ahogy kimondtam a szavakat, rádöbbentem, hogy pontosan ezt gondolja. Hogy a józan észre nem hallgatva azt hiszi, meg tudja oldani a gondomat, ahogy minden mást is. – Te így képzeled el ezt a kapcsolatot? Hogy amint én elszúrok valamit, te szépen helyrehozod? Noah számára én is csak egy újabb probléma voltam, amit kellő idővel, gyakorlással vagy pénzzel meg lehet oldani. Engem akart megoldani. És valahányszor a kísérlete kudarcba fulladna – valahányszor én kudarcot vallanék –, és emberek halálát okoznám, Noah saját magát hibáztatná, saját magát utálná, amiért nem volt képes megelőzni a bajt. Amiért nem volt képes megállítani engem. Úgyhogy kimondtam az egyetlen dolgot, amit mondhattam: – Nem akarom, hogy segíts. Nem akarlak téged. – A szavak lázadoztak a nyelvemen. És úgy érték Noah-t, mintha pofon vágtam volna. – Hazudsz – mondta mély, halk hangon. Hűvösen, távolságtartóan válaszoltam: – Szerintem jobb lenne, ha többet nem találkoznánk. – Fogalmam sincs, honnan merítettem erőt, hogy ilyet mondjak, de hálát adtam érte. – Miért csinálod ezt? – kérdezte Noah, fagyos tekintettel meredve rám. Kezdtem elveszíteni az önuralmamat. – Te most komolyan ezt kérdezed? Megöltem öt embert. – Nem szándékosan. 410

– A halálukat kívántam. – Egek, Mara! Azt hiszed, te vagy az egyetlen a világon, aki rosszat kíván rossz embereknek? – Nem, de én vagyok az egyetlen, aki meg is kapja, amit akar – feleltem. – Egyébként pedig Rachel nem volt rossz ember. Szerettem őt, semmit sem ártott nekem, most mégis halott, méghozzá az én hibámból. – Talán. Feléje kaptam a fejem. – Micsoda? Mit mondtál? – Még mindig nem tudod, hogy az intézetben nem csak baleset történt-e. – Megint itt tartunk? Komolyan? – Figyelj rám! Még ha nem is véletlen volt… – Nem volt véletlen – csikorgattam a fogam. – Még ha nem is véletlen volt – ismételte Noah –, legközelebb figyelmeztethetlek, ha közel jársz a bajhoz. Elhalkult a hangom. – Ja, ahogy azelőtt is figyelmeztettél, mielőtt kinyírtam Moralest. – Ez nem ér, és ezt te is tudod. Akkor még nem tudtam, hogy mi történik. Most már tudom. Figyelmeztetlek, amikor legközelebb ilyen állapotba kerülsz, és akkor leállíthatod magad. – Mármint te leállíthatsz. – Nem. Ez a te döntésed. Mindig a tiéd a döntés. De ha esetleg nem bírsz magadtól leállni, akkor talán segíthetek összpontosítani. – És mi lesz, ha történik valami, de te nem vagy velem? – kérdeztem. – Veled leszek. 411

– De mi lesz, ha nem? – Akkor az én hibám lesz az egész. – Pontosan. Gondosan semleges képet vágott. – Azt akarom, hogy a pasim légy, Noah, nem pedig a bébicsőszöm. De mondjuk, hogy belemegyek ebbe a tervbe, és te velem vagy, de nem bírsz leállítani. Magadat hibáztatnád. Azt akarod, hogy még ez is az én lelkiismeretemet terhelje? Ne légy ilyen önző! Noah állkapcsa megfeszült. – Nem vagyok. – Jól van, na. Nem vagy önző. De most lelépek. – Felálltam, hogy elmenjek, de megéreztem Noah ujjait a combomon. Érintése leheletfinom volt a farmeromon, de én megdermedtem. – Én pedig követlek – mondta. Lenéztem rá, véresen komoly arcára, összeborzolt hajára, félig lehunyt, fáradt szemére. Az ágyon ülve pont a derekamig ért. Izgatott borzongás futott végig a hátamon. – Vedd le a kezed a lábamról! – mondtam, nulla átéléssel. Halvány mosoly játszott az ajkán. – És hova tegyem? Pislogtam, fenyegetően meredtem rá. – Tudod, nagyon veszélyes játékot űzöl. – Én nem játszom. Feldühödtem. Noah provokált. Szándékosan, hogy lássa, mit teszek. Egyszerre akartam lekeverni neki egy nyaklevest, illetve a hajába túrni, és magamhoz húzni őt. – Nem hagyom, hogy ezt tedd – jelentettem ki. – Nem fogsz megállítani. – A hangja most már nagyon mély volt. És leírhatatlanul szexis. 412

Önkéntelenül lehunytam a szemem. – Egy fenét nem – suttogtam. – Meg is ölhetnélek. – Akkor boldogan halnék meg. – Ez nem vicces. – Nem viccelek. Kinyitottam a szemem, és álltam a tekintetét. – Boldogabb lennék nélküled – hazudtam olyan meggyőzően, ahogy csak tudtam. – Az szívás. – Noah szája az általam annyira imádott félmosolyra húzódott, a köldökömtől csupán néhány centire. Kába voltam. – Azt kellene válaszolnod: „Én csak azt akarom, hogy boldog légy. Bármit megtennék ezért, ha kell, még le is mondok rólad.” – Bocs! – felelte Noah. – Én egyszerűen nem vagyok ilyen önzetlen. – Keze felcsúszott a farmeromon, egészen a derekamig. Ujjhegye a bőrömet súrolta a pólóm szegélye alatt. Próbáltam csillapítani a szívverésemet, de hiába. – Akarsz engem – közölte Noah egyszerűen, határozottan. – Ne hazudj nekem! Hallom. – Nem számít – leheltem. – Nagyon is számít. Ugyanannyira akarsz engem, amennyire én téged. És én mindennél jobban akarlak. Nyelvem csatát vívott az agyammal. – Ma – suttogtam. Noah lassan talpra állt, teste közben súrolta az enyémet. – Ma. Holnap. Holnapután. Örökké. – A szemembe nézett, feneketlen mély volt a tekintete. – Neked szánt engem a sors, Mara. És bár fogalmam sem volt, hogy lehetséges ez, vagy hogy mit jelent, de abban a pillanatban én hittem neki. 413

– És ezt te is tudod. Úgyhogy mondd meg nekem az igazat! Akarsz engem? – Határozottan szólt, olyan magabiztosan tette fel a kérdést, hogy az inkább kijelentésnek hangzott. Az arca viszont másról árulkodott. Alig lehetett észrevenni, ám kissé ráncolta a homlokát. Kételkedett. Vajon tényleg nem tudta? Ahogy megpróbáltam felfogni ezt a képtelenséget, Noah-ról egyre jobban lehámlott a magabiztosság álcája. Az lett volna a helyes, ha nem válaszolok a kérdésére. Ha hagyom, hadd higgye el azt a totális lehetetlenséget, hogy nem akarom őt. Hogy nem vagyok szerelmes belé. Akkor mindez véget ért volna. Elvesztettem volna Noah-t, és vele együtt a legjobb dolgot, ami valaha történhetett volna velem, de legalább gondoskodtam volna a biztonságáról. Én a helytelent választottam.

414

56 Átkaroltam Noah nyakát, és hozzábújtam. – Igen – suttogtam a hajába, miközben magához szorított. – Hogy mondtad? – Hallottam a hangján, hogy mosolyog. – Akarlak – feleltem, és én is elmosolyodtam. – Akkor kit érdekel bármi más? – Noah érintése a derekamon és az arcomon olyan ismerősnek tűnt, mintha a kezének ott lett volna helye. Mintha oda szánták volna. Hátrahúzódtam, hogy lássam, ő is ezt érzi-e, ám amint így tettem, millió darabra hullottam. Noah hitt nekem. Egész mostanáig, egészen addig a pillanatig nem értettem meg, mennyire szükségem volt arra, hogy lássam ezt rajta. Megborzongtam, ahogy borostája kellemesen dörzsölte a bőrömet. Ajka a kulcscsontomra siklott, és amikor csípője az enyémhez simult, elvesztettem az eszemet. Belemarkoltam meleg hajába, és az ajkára szorítottam a számat. Amint megízleltem a nyelvét, az egész világról megfeledkeztem. Ám ekkor az elmegyógyintézet fanyar bűze csapta meg az orromat. Jude arca villant fel lelki szemeim előtt, és zihálva elhátráltam. – Mara? – kérdezte Noah. – Mi a baj? Nem válaszoltam. Nem tudtam, mit mondjak. Már ezerszer jutottunk el majdnem a csókolózásig, de valami szinte mindig az utunkba állt: én magam, Noah, az univerzum. Eddig mindössze egyetlen alkalommal sikerült megcsókolnunk egymást, és én teljesen, határozottan meg voltam győződve 415

arról, hogy Noah majdnem belehalt. A szívem lázadozott e gondolat ellen, pedig tudtam, hogy igazam van. Mi történt velem? Mi történt Noah-val, amikor megcsókoltam? – Mi a baj? – kérdezte. Muszáj volt felelnem valamit, de az ilyesmit nem lehet csak úgy kinyögni. – Én nem… nem akarom, hogy meghalj – habogtam. Noah érthető módon értetlennek tűnt. – Oké – mondta, és hátrasimította a hajamat. – Nem fogok meghalni. Lehajtottam a fejem, de Noah behúzta a nyakát, és a szemembe nézett. – Figyelj, Mara, én semmit sem akarok erőltetni. – Az arcomat cirógatta. – Nekem csak ez kell – mondta, és ujjai végigszántották a nyakamat. – Nekem csak te kellesz. – A karomat simogatta. – Ez éppen elég. Összefonta az ujjainkat, és állta a pillantásomat. Tudtam, hogy komolyan beszél. – Nekem elég a tudat, hogy az enyém vagy. – Elengedte a kezem, és az arcomhoz emelte az ujjait, végigsimítva az ajkam. – A tudat, hogy senki más nem érhet hozzád így. És senki más nem láthatja, hogy nézel rám, amikor hozzád érek. És nem hallhatja, milyen hangokat adsz ki, ha megérintelek. Halvány félmosoly játszott az ajkán. Nem volt elég, hogy csak nézzem. Úrrá lett rajtam a vakmerőség és a frusztráltság, megragadtam Noah kezét, és az ágyhoz húztam. Lenyomtam ülő helyzetben a matracra, aztán föléje térdeltem, ügyet sem vetettem megemelt szemöldökére, miközben az ölébe másztam. Kezem vadul nekiesett kockás inge gombjainak, de nagyon bénáztam. Kézügyességem a méltóságommal együtt odalett. 416

Noah az állam alá dugta az ujját, és felemelte a fejem. – Mit művelsz? – Csinálhatunk valami mást – leheltem, és lecsúsztattam az ingét a válláról. Nem voltam teljesen biztos benne, hogy ez igaz, abban viszont nagyon is biztos voltam, hogy jelen pillanatban nem érdekel, mi az igazság. Kétségbeesetten vágytam rá, hogy bőre az enyémre simuljon. Kétségbeesetten meg akartam próbálni. Megragadtam pólóm szegélyét, hogy felhúzzam. Noah odanyúlt, és gyengéden megfogta a csuklómat. – Le akarsz feküdni velem, viszont nem vagy hajlandó megcsókolni? Hát ja. Kinyitottam a szám, hogy megmondjam neki, aztán becsuktam, mert úgy gondoltam, nem díjazná ezt a választ. Eltolt az öléből. – Nem – közölte, és visszavette az ingét. – Nem? – kérdeztem. – Nem. Hunyorogva néztem rá. – Miért nem? Hiszen te már csináltad. Elfordította a fejét. – Csak szórakozásból. – Lehet csak szórakozás – mondtam halkan. – Tudom. – Az arckifejezése földhöz vágott. – Nem bízol bennem – suttogtam. Noah láthatóan alaposan megfontolta a szavait, mielőtt válaszolt volna. – Te nem hízol magadban, Mara. Nem fogok belehalni, ha megcsókolsz; ezt már mondtam neked. De te még mindig ettől félsz. Úgyhogy nem, mást sem csinálhatunk. – Ugye csak viccelsz? – Nem akartam elhinni. Noah, Noah 417

Shaw behúzta a kéziféket. – Úgy nézek ki, mint aki viccel? – Gúnyosan eltúlzott komolysággal nézett rám. Elengedtem a fülem mellett a kérdését, és felálltam. – Szóval nem akarsz engem. Hátravetette a fejét, és felkacagott, könnyed nevetése csak úgy zengett. Elpirultam. Legszívesebben nyakon vágtam volna. – Neked fogalmad sincs, mit művelsz velem – mondta, és felkelt. – Tegnap este alig bírtam levenni rólad a kezem, hiába tudtam, min mentél keresztül a héten. Hiába tudtam, mennyire kikészültél, amikor elárultad nekem az igazat. És egy örökkévalóságig fogok a pokolban szenvedni azért, amit a szülinapodon álmodtam rólad. De hajlandó lennék két örökkévalóságig bűnhődni, ha cserébe újra azt álmodhatnám. Megfogta a kezem, és forgatta a tenyerében, alaposan szemügyre vette. – Mara, még soha senki iránt nem éreztem úgy, mint irántad. És amikor készen állsz rá, hogy megmutassam neked, mit érzek – mondta, félresöpörve a hajamat –, akkor meg foglak csókolni. Hüvelykujja a fülemet súrolta, keze a tarkómra simult. Hátradöntötte a fejemet, a szemem magától lecsukódott. Beszívtam Noah illatát, miközben odahajolt hozzám, és megcsókolta a nyakamat a fülem alatt. Pulzusom az ajka alatt dübörgött. – És annál kevesebbel nem érem be. Kiegyenesedett, magához húzott. Szédelegtem, de annyira nem, hogy ne vegyem észre öntelt vigyorát. – Utállak – motyogtam. Mosolya fülig ért. 418

– Tudom.

419

57 Másnap sem mehettem suliba – nyilvánvaló volt. Fogalmunk sem volt, mi váltotta ki a halálokat: vajon elég volt a részemről egy kósza gondolat? Vagy konkrétan el is kellett képzelnem a dolgot? Mi történt az állatokkal, amik megdöglöttek, pedig nem is kívántam a halálukat? És mi történt Rachellel? Újra kellett értelmeznem a világomat, és meg kellett találnom benne a helyemet, mielőtt biztonságos lett volna emberek közé mennem. Megmondtam anyámnak, hogy otthon akarok maradni, mert egy kicsit megterhelőnek találtam tegnap az iskolát, és addig, amíg nem beszélek megint Maillard doktornővel, nem is akarok újra megpróbálkozni a suliba járással. A mostanában látott viselkedésem alapján anya örömmel rábólintott erre. Ebédig gond nélkül kibírtam. Ám amikor ebédidőben a konyhában álltam, és épp szendvicset készítettem magamnak, valaki dörömbölni kezdett a bejárati ajtón. Megdermedtem. Az illető nem ment el. Hangtalanul kilopóztam az előszobába, és kinéztem a kukucskálón. Megkönnyebbülten felsóhajtva nyitottam ajtót. Noah állt a küszöbön, borzasan és dühösen. – Szállj be a kocsiba! – mondta. – Mutatnom kell valamit. – Micsoda? Te meg miről… – Apád ügyéről van szó. Oda kell érnünk a bíróságra, mielőtt lezárnák a tárgyalást. Majd elmagyarázom, de most gyere! 420

Ugyan semmit nem értettem az egészből, de habozás nélkül bezártam magam mögött az ajtót, és követtem Noah-t. Ezúttal nem adta elő az úriembert, úgyhogy feltéptem magamnak az anyósülés ajtaját, és beugrottam a kocsiba. Noah másodpercek alatt kihátrált a felhajtóról, aztán a hátsó ülésre nyúlt egy újságért. Az ölembe pottyantotta a Miami Heraid, legfrissebb számát, miközben a sávok között szlalomozott, ügyet sem vetve a mögöttünk felzendülő, bosszús dudálásra. Elolvastam a szalagcímet: KISZIVÁRGOTT RENDŐRSÉGI FOTÓK A PALMER-TÁRGYALÁS UTOLSÓ NAPJÁN. Átnéztem a fényképeket; néhány a bűnügyi helyszínen készült, egy pedig Leen Lassitert, apám védencét ábrázolta. Aztán átfutottam a cikket. Részletesen leírta az ügyet, de nem értettem, hogy min akadhatott ki Noah. – Nem értem – vallottam be, látva, hogy a fogát csikorgatja, és dühösen bámul. – Megnézted a fotókat? Rendesen? Alaposan szemügyre vettem a képeket, bár hátborzongatóak voltak. Kettő Jordana Palmer megcsonkított holttestét ábrázolta, maradványai darabokban hevertek a magas fűben, nagy húscafatok hiányoztak a lábából, karjából és törzséből. A harmadikon egy táj látszott a távolból, nyilak jelezték rajta, pontosan hol találták meg a holttestet. A kis betonsufni, ahol Noah meg én ráleltünk Josephre, félig árnyékba borult a vaku miatt. A számhoz kaptam a kezem. – Úristen! – Akkor láttam meg, amikor ebédszünetben kiugrottam a suliból cigit venni. Megpróbáltalak hívni, de a házban nem vette fel senki, neked meg persze még mindig nincs mobilod. Úgyhogy egyenesen hozzátok hajtottam – hadarta Noah. – 421

Ugyanaz a sufni, Mara. Pontosan ugyanaz. Eszembe jutott Joseph, ahogy a betonpadló sarkában hevert egy rakás takaró között, megkötözött karral-lábbal. Noah meg én az utolsó pillanatban mentettük meg. Az utolsó pillanatban mentettük meg attól, hogy pontosan ugyanúgy végezze, mint Jordana. Felfordult a gyomrom. – Mit jelent ez? – kérdeztem, bár magamtól is tudtam. Noah a hajába túrt, miközben a gázra taposott, több mint százötvennel száguldott. – Nem tudom. A Lassiterről készült fényképen látszik, hogy egy Rolexet visel a jobb csuklóján. Amikor a Collier megyei földhivatal iratai jelentek meg előttem, akkor az, aki nézegette őket, ugyanolyan órát viselt – mondta végül, majd nagyot nyelt. – De nem tudom biztosan, hogy őt láttam-e. – Ő rabolta el Josephet – mondtam. Beszédem és elmém egyaránt zavaros volt. Noah komor képet vágott. – De hát ennek nincs semmi értelme. Mégis miért rabolná el a saját ügyvédje gyerekét? Képek özönlötték el az agyamat. Hogy nézhetett ki Joseph, miközben arra várt, hogy valaki érte jöjjön a suliba aznap, amikor elrabolták. A szüleim, amint feszült hangon arról beszélgetnek, hogy apámnak le kéne adnia az ügyet. Apa, miközben Lassiterrel beszél… Ugyanazon a napon. – Apám le akarta passzolni Lassiter ügyét – szólaltam meg, furcsa ridegséggel. – Miattam. Mert úgy szétestem. Aznap délután beszélt a pasassal. – Akkor sincs értelme. Apád nyilván akkor is ejtette volna az ügyet, ha az egyik gyereke eltűnik. A bíróság tuti elnapolta volna a tárgyalást. 422

– Akkor Lassiter azért rabolta el, mert egy beteg állat – köptem torz hangon. Felpörgött az agyam, a szám nem bírt lépest tartani vele. Visszagondoltam azelőttre, hogy tudtam volna erről az ügyről, mielőtt mindez megtörtént volna. Eszembe jutott az öcsém, amint egy délután a híradót nézte, miközben Daniel felmutatott egy vastag borítékot, amelyen nem szerepelt feladó. „Ez meg hogy került ide?”– kérdezte Josephtől. ,,Apa új ügyfele hozta, kábé két másodperccel azelőtt, hogy hazaértetek. ” Lassiter ismerte Josephet. Tudta, hogy hol lakunk. – Ki fogom nyírni. – Olyan halkan mondtam a döbbenetes szavakat, hogy abban sem voltam biztos, tényleg kiejtettem-e őket a számon. Még abban sem voltam biztos, tényleg eszembe jutottak-e, amíg Noah rám nem nézett. – Nem – mondta határozottan. – Elmegyünk a bíróságra, megkeressük apádat, és megakadályozzuk, hogy lezárják a tárgyalást. Elmondjuk apádnak, hogy mi történt. Majd átadja az ügyet valaki másnak. – Ahhoz már késő – ellenkeztem. A szavak megkeményedtek a nyelvemen, lehúzott a súlyuk. – A tárgyalásnak már itt a vége. Ha egyszer az esküdtszék ítéletet hoz… akkor vége. Noah a fejét rázta. – Telefonáltam a bíróságra. Még nem hirdettek ítéletet. Még odaérhetünk – mondta, és a műszerfalon lévő órára pillantott. Az újságot forgattam, azt bámultam, miközben sötét gondolataim egyre csak nőttek és terjedtek, míg végül elnyeltek minden létező alternatívát. – Bárki is szivárogtatta ki ezeket a fotókat, azért csinálta, 423

hogy befolyásolja az esküdtszéket. Azért, mert az apám… vagyis Lassiter… nyerésre áll. Fel fogják menteni. Meg fogja úszni. Ezt nem hagyhattam. De vajon tényleg képes lennék megakadályozni? Jude halálát kívántam, és tessék, megkaptam. Kinyírtam Moralest és Mabel gazdáját pusztán azzal, hogy akartam, hogy gondoltam rá, hogy elképzeltem, amint a nő megfullad, amint a pasas betöri a fejét. Hányingerem lett, ahogy eszembe jutott a látvány, de nagyot nyeltem, és erőltettem magam, hogy emlékezzek vissza, hogy próbáljam megérteni, mi történt, mert így legközelebb, ha úgy hozza a szükség, talán újra képes lehetnék rá. Az összedőlt épület, az allergiás sokk, a fejsérülés: ezek csupán a halál közvetlen okai voltak. Én voltam maga a kiváltó. Noah hangja térített vissza a jelenbe. – Valami nagyon-nagyon nem stimmel itt. Tudom jól, ezért jöttem el érted. De kurvára lövésünk sincs, mi történik itt. El kell jutnunk a bíróságra, és beszélnünk kell apáddal. – És aztán? – kérdeztem tompa hangon. – Aztán feljelentést teszünk Joseph elrablása miatt, hogy megvádolhassák vele Lassitert. – És megint szabadlábra helyezik majd óvadék ellenében, ugyanúgy, mint most. És mi mégis milyen bizonyítékkal tudnánk szolgálni? – kérdeztem emelt hangon. Korábbi szavaimat nem mondtam komolyan, még csak nem is gondoltam komolyan, most viszont örült lelkesedés lett úrrá rajtam. Elöntött az adrenalin. – Joseph semmire sem emlékszik, kivéve a hazugságokat, amiket mi dumáltunk be neki. Én pedig antipszichotikumot szedek – folytattam egyre határozottabb hangon. – Senki sem fog hinni nekünk. 424

Noah taktikát váltott, nyilván azért, mert igazam volt. – Azért hoztalak magammal, mert bízom benned. Igazából nem akarod ezt tenni. Miközben Noah azt hangsúlyozta, mennyire tudja, hogy én mit akarok, fellázadt az agyam. – Miért is ne? Jóval kevesebbért is öltem embert, mint egy kamasz lány meggyilkolása és feltrancsírozása, vagy az öcsém elrablása. – Érthetetlenül izgatott lettem. – És a múlt hét? Ezek szerint akkor is ennyire békében voltál magaddal? Noah szavai megakasztották a gondolataimat. De végül azt feleltem: – Lehet, hogy szociopata vagyok, de nincs bűntudatom Mabel gazdája miatt. Egyáltalán nincs. – A helyedben nekem se lenne – vallotta be Noah. A fogát csikorgatta. – Tudod, Jude is megérdemelte. Rásandítottam. – Tényleg? Ezt csak azért mondod, mert majdnem bántott engem… – Igenis bántott – Noah egyszeriben feldühödött. – Csak azért, mert rosszabb is lehetett volna, nem jelenti, hogy nem bántott. – Nem erőszakolt meg, Noah. Megütött. Megcsókolt. És ezért megöltem. Noah szeme elsötétült. – Azt kapta, amit érdemelt. A fejemet csóváltam. – Tényleg azt hiszed, hogy ez így igazságos? – Noah nem felelt, tekintete a semmibe meredt. – Hát, amit Jude haláláról gondolsz, én ugyanazt gondolom Lassiterrel kapcsolatban. – Nem – felelte, és lekanyarodott a főútról egy nyüzsgő 425

utcára. – Ez a két eset nem ugyanaz. Jude letámadott, amikor egyedül voltál, ezért megrémültél, és az elméd gondolkodás nélkül reagált, fel sem fogtad, mi történik. Lassiter megölése… kivégzés lenne. – A levegő elnyelte a szavait, miközben várta, hogy megemésszem őket. Aztán hozzátette: – Ezt a problémát máshogyan is meg lehet oldani, Mara. Befordult a bíróság melletti árnyas parkolóba, és leállította a motort. Kipattantunk a kocsiból, és Noah szavai jártak a fejemben, miközben felrohantunk az épület lépcsőjén. Azt mondta, ezt a problémát máshogyan is meg lehet oldani. De én tudtam, hogy csak egyetlen megoldás válhat be.

426

58 Mire elértünk a széles üvegajtóig, teljesen kifulladtam. Noah átesett a fémdetektoros ellenőrzésen, aztán én is kiürítettem a zsebeimet a kis műanyag tálcára, és széttártam a karomat, hogy a biztonsági őr elhúzogathassa előttem a műszert. Közben egy helyben toporogtam, olyan iszonyúan ideges voltam. Lépteink visszhangzottak a hatalmas csarnokban, követtem Noah-t, menet közben folyamatosan jobbra-balra kaptam a fejem, a termek számát nézegetve. Noah a 213-as ajtónál megállt. Felsőm ujjával letöröltem a verejtéket az arcomról. – És most? Noah egy folyosóhoz ment, és befordult balra. Én a háttérben ácsorogtam, miközben ő egy pultnál ülő fiatalemberrel beszélt. Nem hallottam, mit mond, csak az arcát figyeltem. De az nem árult el nekem semmit. Miután végzett, Noah visszajött hozzám, és elindultunk arra, amerről jöttünk. Egy szót sem szólt, amíg ki nem értünk, és ismét a bíróság lépcsőjén álltunk. – Mi történt? – kérdeztem. – Az esküdtszék már két órája tanácskozik. Földbe gyökerezett a lábam. Nem bírtam megmozdulni. – Még nincs késő – mondta Noah halkan. – Lehet, hogy bűnösnek találják. Basszus, Floridában van halálbüntetés. Talán mázlid lesz. Felbosszantott a hangneme. – Bántani akarta az öcsémet, Noah. A családomat. 427

Noah a vállamra tette a kezét, és szembefordított magával. – Meg fogom védeni az öcsédet – jelentette ki. El akartam fordulni. – Nézz rám, Mara! Találok megoldást. Hinni akartam neki. Magabiztossága megingathatatlan és csábító volt. De Noah mindig olyan biztos volt mindenben. És néha tévedett. Ebben az esetben pedig nem engedhettem meg magamnak a tévedést. – Nem tudod megvédeni, Noah. Ez nem olyasmi, amit meg tudsz oldani. Válaszra nyitotta a száját, de megelőztem: – Rachel halála óta teljesen el voltam veszve. Megpróbáltam helyesen cselekedni. Mabel és Morales esetében is azt tettem, ami helyes: értesítettem az állategészségügyet, és szóltam az igazgatónak. De semmi sem használt, amíg a magam módján nem intéztem – mondtam, és önnön szavaim felizzítottak bennem valamit. – Mert minden, ami történt: kezdettől fogva rólam szólt. Meg kellett értenem, ki vagyok, és mi a dolgom. Ez az én dolgom. Ezt kell tennem. Noah lenézett, egyenesen a szemembe bámult. – Nem, Mara. Én is tudni akarom, miért történik ez velünk. De ez nem fog segíteni. Hitetlenkedve meredtem rá. – Neked tök mindegy, hát nem érted? Jó, szóval megfájdul a fejed, és sérült embereket látsz. És mi történik, ha soha nem érted meg igazán? Semmi – mondtam, és elcsuklott a hangom. Noah tekintete kifejezéstelenné vált. – Tudod, mit jelent, hogy képesek voltunk segíteni Josephen? Nem feleltem. – Azt jelenti, hogy a két másik látomásom is valóságos 428

volt. Azt jelenti, hogy nem segítettem azon a két emberen, és meghaltak. Nagyot nyeltem, és megpróbáltam összeszedni magam. – Ez nem ugyanaz. – Nem? Miért nem? – Mert most már tudod az igazat. Van választási lehetőséged. Nekem nincs. Hacsak nem tudom valahogy felhasználni… mit tudom én, valami jó célra fordítani… akkor csak egyre rosszabb lesz a helyzet. Minden csak egyre rosszabb lesz miattam. – Egy könnycsepp gördült le lángoló arcomon. Lehunytam a szemem, és éreztem Noah ujjait a bőrömön. – Én máris jobb ember vagyok miattad. Szavai megolvasztották dermedt szívemet. Noah tökéletes arcát bámultam, és megpróbáltam azt látni, amit ő látott. Megpróbáltam látni minket: nem külön-külön – az arrogáns, lélegzetelállító, vakmerő, elveszett fiút és a dühös, megtört lányt hanem azt, hogy mik és kik vagyunk együtt. Megpróbáltam visszaemlékezni, milyen volt a konyhaasztalomnál ülve Noah kezét fogni, és Rhode lsland óta először úgy érezni, hogy nem vagyok egyedül. Hogy tartozom valahova. Noah ismét megszólalt, megakasztva a gondolatmenetemet. – Láttam, mennyire kikészültél, amikor eszedbe jutott, hogy mi történt. Az semmi lesz ahhoz az érzéshez képest, ha szándékosan teszel ilyet. – Lehunyta a szemet, és amikor kinyitotta, riadt volt a tekintete. – Te vagy az egyetlen, aki tudja rólam az igazat, Mara. Az egyetlen ember ezen a világon, aki ismer engem. Nem akarlak elveszíteni. – Talán nem fogsz – feleltem, de már el is veszített. És amikor ránéztem, láttam, hogy tudja. 429

De azért felém nyúlt, egyik kezét a tarkómra simította, a másikkal az arcomat cirógatta. Meg akart csókolni, ott helyben, mindazok után, amit tettem. Méreg voltam, és Noah jelentette az ellenszert: elfeledtette volna velem, hogy mire vagyok képes. És ezt természetesen nem hagyhattam. Ezt Noah is látta a szememben, vagy talán hallotta a szívverésemen, úgyhogy eleresztett, és hátralépett. – Azt mondtad, hogy nem akarsz semmi mást, csak normális lenni. Lenéztem a márványlépcsőre. – Tévedtem – válaszoltam, és erőlködtem, nehogy elhaljon a hangom. – Annál többnek kell tennem, Josephért. – Meg Rachelért. És Noah-ért is, de ezt nem mondtam ki. Nem bírtam kimondani. – Ha megteszed ezt – szólt lassan –, akkor valaki mássá fogsz válni. Felnéztem rá. – Már amúgy is más lettem. És amikor a szemembe nézett, tudtam, hogy ezt ő is látja. Noah néhány másodperc múlva megtörte a szemkontaktust, és a fejét csóválta. – Nem – mormolta. Aztán hangosabban megismételte: – Nem, nem lettél más. Te vagy az a lány, aki seggfőnek nevezett a legelső beszélgetésünkkor. A lány, aki ki akarta fizetni az ebédet, még azok után is, hogy megtudta, milyen gazdag vagyok, te vagy a lány, aki vásárra vitte a bőrét, hogy megmentsen egy haldokló kutyát, és a lány, aki mindig megdobogtatja a szívemet, akár zöld selyemruhát, akár szakadt farmert visel. Te vagy az a lány, akibe én.., – Noah elhallgatott, aztán közelebb lépett hozzám. – Te vagy a lány, 430

aki az enyém – mondta egyszerűen, mert ez volt az igazság. – De ha megteszed ezt, onnantól valaki más leszel. Levegő után kaptam, miközben összetört a szívem, mert tudtam, hogy mindez nem változtathat azon, amit tennem kell. – Ismerlek téged, Mara. Tudom rólad az igazat. És egyáltalán nem zavar. Legszívesebben elsírtam volna magam, amikor kimondta ezt. Azt kívántam, bár tudnék könnyeket hullatni. De nem bírtam. A hangom meglepően éles volt, amikor megszólaltam. – Most talán nem. De egyszer majd fog. Noah felém nyújtotta a kezét. Ez az egyszerű gesztus úgy meghatott, hogy kételkedni kezdtem a döntésemben. – Nem, nem fog – mondta. – Igazivá tettél engem, ezért szenvedni fogok érted és miattad, de hálás leszek a fájdalomért. Viszont ez, amit tenni akarsz? Ez örökre szól. Ne csináld! Leültem a lépcsőre, annyira remegett a lábam, hogy már nem bírtam állva maradni. – Ha bűnösnek találják, nem teszem meg. – De ha felmentik… – Akkor kénytelen leszek – feleltem, és elcsuklott a hangom. Tudtam, hogy ha Lassiter megússza, akkor talán ismét rátámad az öcsémre. Én viszont a halál kiváltója voltam. Megállíthattam a pasast. Én voltam az egyetlen, aki megtehette. – Nincs más választásom. – Noah leült mellém, komor képet vágott. – Az embernek mindig van választása. 431

Aztán mintha órákig hallgattunk volna. Ücsörögtem a kényelmetlen kövön, farmerom nem védett meg természetellenes hidegéről. Egyre csak az elmegyógyintézet összeomlásának éjszakája járt a fejemben, míg végül a gondolatok és emlékképek forgószélként pörögtek az elmémben. Forgószél. Rachelt meg Claire-t forgószélként ragadta el a dühöm, ami túlságosan kirobbanó, túlságosan vad volt ahhoz, hogy egyetlen személyre összpontosítsam. De ezen a napon nem így állt a helyzet. Amikor az ajtó kinyílt mögöttünk, egy szempillantás alatt talpra ugrottunk, és egész tömeg rohamozta meg a bíróság lépcsőjét. Mikrofonnal, kamerával, vakuval felszerelkezett riporterek hada tört elő, operatőrök világítottak vakító lámpákkal apám arcába. Apa lépett ki elsőnek az épületből. Lassiter mögötte jött, sugárzó mosollyal. Diadalittasan. Jeges düh öntött el, miközben figyeltem a bíróságról kisétáló pasast, akit rendőrök követtek. Pisztollyal felfegyverzett rendőrök. És abban a másodpercben tudtam. Tudtam, hogy védjek meg itt mindenkit, miközben megbüntetem Lassitert azért, amit tett, és tenni próbált. Mielőtt még valakinek árthatott volna. Apám odalépett egy pulpitushoz, nagyon közel hozzánk, de félrehúzódtam, hogy ne lásson meg. Noah elkapta a kezem, megszorította, én pedig nem húztam el. Már nem számított. A riporterek egymással versengve tolták apám képébe a mikrofonokat, de apa nem zavartatta magát. – Jó sok mondanivalóm lenne ma, ez nyilván senkit sem ér meglepetésként – kezdte, mire a tömegen halk nevetés futott végig. – Ám az igazi győztes itt nem más, mint Leon Lassiter, valamint egész Florida. Mivel Florida teljes lakossága nem 432

járulhat a mikrofonhoz, hagyom, hogy Leon mondjon néhány szót. Láttam a pisztolyt. A matt, fekete fém végtelenül szimpla és jellegtelen volt. Ujjaim a fém tompa felületét tapintották. A markolat rovátkái a tenyerembe mélyedtek. Szinte olyan volt, mint egy játékszer. Apám félreállt, jobbra húzódott, hogy Leon Lassiter a pulpitushoz léphessen. Megkerültem őket, a férfi mögé léptem. Furcsa érzés volt a kezemben tartani a pisztolyt; a súly szokatlannak és valahogy veszélyesnek tűnt. Belenéztem a fegyver csövébe. Csak egy lyuk. – Köszönöm, Marcus! – Lassiter elmosolyodott, és vállon veregette apámat. – Nem vagyok a szavak embere, de két dolgot el akartam mondani. Először is, hogy mennyire, de mennyire hálás vagyok az ügyvédemnek, Marcus Dyernek. Céloztam a pisztollyal. – Marcus rám áldozta az életével, a feleségével és gyermekeivel töltendő idejét, hogy igazságos ítéletet harcoljon ki nekem. Nem vagyok biztos benne, hogy az ő segítsége nélkül itt állhatnék ma önök előtt. Feketeség borult a tekintetemre. Éreztem, hogy valaki átfog, hogy ajka a fülcimpámat súrolja, de semmit sem hallottam. – Másodszor pedig azt szeretném üzenni Jordana szüleinek, hogy… És ekkor rém furcsa dolog történt: mielőtt újabb gondolat villanhatott volna az elmémbe, valaki nekilátott kukoricát pattogtatni, pont itt, a bíróság előtt. Pukk pukk pukk pukk. Olyan nagy volt a zaj, hogy a fülem bizsergett. Aztán csöngött. És csak ekkor hallottam meg a sikítást. 433

Pillanatokkal később újra rendesen láttam, méghozzá azt, hogy mindenki behúzza a nyakát, lehajol, feje elé kapja a kezét, mások térde mögé bújik. Aki eddig a kezemet fogta, most elengedett. – Tegye le a fegyvert! – kiabálta valaki. – Most rögtön tegye le! Még mindig álltam. Egyenesen előre meredtem, közvetlenül magam elé, és egy felém nyújtott, fakó kezet láttam. Pisztolyt tartott. A fegyver a lépcsőre esett; sikoltozás hulláma söpört végig a tömegen, ahogy pattogott. Nem ismertem fel az előttem álló nőt. Középkorú volt, kivörösödött arca maszaros, szemfestéke csíkokban folyt le a bőrén. Vádlón szegezte rám a mutatóujját. Rachel hangja csengett a fülembe, legjobb barátnőm szavait hallottam. „Hogy fogok meghalni?” – Megölte a lányomat – mondta higgadtan a nő. – Megölte az én kicsikémet. Rendőrök vettek körül a nőt, és óvatosan, finoman a háta mögé húzták a kezét. – Cheryl Palmer, jogában áll hallgatni. A mutató félkört írt le a táblám végigsuhant a betűkön Atói K-ig, aztán átcsúszott az L-en. Az M-en állt meg. – Bármi, amit mond, felhasználható ön ellen a bíróságon. Az A-n állt meg. Minden hang elhalt, már nem fogott át egy kar. Oldalra néztem, de Noah eltűnt. A mutató átsuhant a táblán, Rachelbe fojtva a nevetést. R. Úrrá lett rajtam a pánik, azzal fenyegetett, hogy elemészt, miközben őrülten kerestem Noah-t. Tőlem jobbra nagy 434

nyüzsgés támadt: egy csapat mentős vette körül a bíróság lépcsőjén heverő, vérző testet. A mutató visszarándult az első betűre. A. Noah a sérült mellett térdelt. Majdnem összecsuklott a lábam, amint megláttam, hogy Noah él, hogy nem érte lövés. Elöntött a megkönnyebbülés, és feléje léptem, hogy még közelebb lehessek hozzá. Ám ekkor megpillantottam a földön heverő testet. Nem Leon Lassiter volt az. Hanem az apám.

435

59 Apám ágyától balra egy gép csipogott, jobbra egy másik masina sziszegett. Apa egy órával ezelőtt még viccelődőlt, de aztán a fájdalomcsillapító hatására elaludt. Anya, Daniel, Joseph meg Noah az ágy mellett ücsörögtek. Én hátrébb álldogáltam. Nekem nem jutott hely. Most először voltam jelen, hogy a saját szememmel láthassam az elképesztő pillanatot, amikor a gondolataim valósággá válnak. Egyetlenegy nap telt el azóta, hogy figyeltem a káoszt – az általam akart káoszt –, és tehetetlenül álltam, miközben apám vére beterítette a fehér márvány lépcsőt. Egy gyászoló édesanyát letartóztattak, és elhurcoltak megtört családjától, hogy börtönbe zárják. Pedig már senkit sem veszélyeztetett. Én viszont mindenkit veszélyeztettem. Egy orvos dugta be a fejét a szobába. – Mrs. Dyer? Beszélhetnénk egy percre? Anyám felállt, és a füle mögé simította a haját. A kórházban éjszakázott, de úgy nézett ki, mintha már ezer évet töltött volna itt. Az ajtóhoz lépett, ahol én ácsorogtam, és kikerült, a keze az enyémhez ért. Összerezzentem. A nyitva hagyott ajtó miatt az orvos szavai behallatszottak a szobába. A fülemet hegyeztem: – Meg kell mondanom, Mrs. Dyer, hogy a férje nagyon szerencsés ember. – Vagyis rendbe fog jönni? – Anya hangján hallatszott, hogy pattanásig feszültek az idegei. Könny szökött a 436

szemembe. – Fel fog épülni. Bár kész csoda, hogy nem vérzett el, mire beértek vele a kórházba – felelte az orvos. Hallottam, hogy anya felhördül. – Még soha nem láttam ehhez az esethez foghatót. Tekintetem Noah-ra vándorolt. Joseph mellett ült, apámat bámulta, karikás és sötét volt a szeme. Nem nézett rám. – Mikor vihetjük haza? – kérdezte anya. – Néhány napon belül. Nagyon szépen gyógyul a lőtt sebe, most már csak megfigyelésre tartjuk bent. Hogy biztosan ne fertőződjön el a seb, és szépen gyógyuljon tovább. Ahogy mondtam, nagyon szerencsés ember. – És mi van Mr. Lassiterrel? Az orvos halkabbra fogta a hangját. – Még mindig nem tért magához, de valószínűleg súlyos agykárosodást szenvedett. Lehet, hogy nem is fog felébredni. – Mindent köszönök, dr. Tasker! – Anya visszajött a szobába, és újra elfoglalta a helyét apám mellett. Figyeltem, milyen tökéletesen beleillik anyám ebbe a kis csoportképbe, hiszen oda tartozott. Még egy pillantást vetettem a családomra. Ismertem anya arcának minden egyes nevetőráncát, Joseph minden mosolyát, Daniel minden sandítását. Aztán apámra néztem: annak az arcára, aki megtanított biciklizni, aki elkapott a medencében, amikor féltem beugrani a mély vízbe. Annak az arcára, akit úgy szerettem. Akit cserben hagytam. Aztán ránéztem Noah-ra. A fiúra, aki segített apámon, rajtam viszont nem tudott segíteni. De legalább megpróbálta. Ezt most már tudtam. Noah volt az, akire vártam, anélkül, hogy egyáltalán tudtam volna, és mégis úgy döntöttem, hogy lemondok róla. Rosszul döntöttem. 437

Minden döntésem rossz volt. Mindent tönkretettem, amihez csak hozzáértem. Tudtam, ha itt maradok, talán Joseph vagy Daniel vagy az anyám vagy Noah lesz a következő áldozatom. De nem tűnhettem el csak úgy; a szüleim a rendelkezésükre álló erőforrásokkal órák alatt a nyomomra bukkantak volna. Anyám ekkor szipogott, magára vonva a figyelmemet. És rádöbbentem: elmondhatnám neki az igazat. Elmondhatnám, hogy mit tettem Mabel gazdájával meg Moralesszel, hogy mi történt az Everglades Nemzeti Parkban. Tuti diliházba csukatna. De vajon tényleg őrültek házában lenne a helyem? Jól ismertem a szüleimet: gondoskodtak volna róla, hogy olyan helyre kerüljek, ahol a terápia részeként festegetéssel, jógázással meg az érzelmeim végtelen kitárgyalásával próbálnának segíteni rajtam. És igazság szerint nem is voltam őrült. Bűnöző voltam. Egyszeriben pontosan tudtam, hova kell mennem. Még egyszer végignéztem a többieken. Némán elbúcsúztam tőlük. Épp akkor léptem ki apám szobájából, amikor Noah felém kapta a fejet. Végigsiettem a folyosókon, ápolónőket és beteghordókat kerülgetve. Elhaladtam a váróterem mellett, ahol a tegnapi tömegből még mindig maradt néhány riporter. Elmentem mindenki mellett, egyenesen Daniel kocsijához masíroztam. A parkoló fölé magasodó fák tövében állt, az ágakra varjak baljós csoportja telepedett le. Beszálltam az autóba, és ráadtam a gyújtást. Elhajtottam a miami rendőrség tizenhármas számú körzetének kapitányságára. Kiszálltam a kocsiból, bezártam magam mögött az ajtót, és felballagtam a lépcsőn, hogy vallomást tegyek. 438

Gadsen nyomozó gyanakodott rám, amikor legutóbb beszéltem vele, így nem volt más dolgom, csak megerősíteni, amit talán már amúgy is igaznak hitt. Elterveztem, mit mondok majd neki. Hogy én törtem be Mabel gazdájának fejét. Hogy elloptam Morales allergiás sokk elleni, önbeadós injekcióját, majd tűzhangyákat csempésztem az asztalába. Nem voltam elég idős ahhoz, hogy lesitteljenek, de arra jó esélyt láttam, hogy a fiatalkorú bűnözők javítóintézetébe kerüljek. A tervem nem volt éppen tökéletes, ám ennél önpusztítóbb megoldás nem jutott eszembe, márpedig borzasztóan szükségem volt az önpusztításra. Semmi mást nem hallottam, csak a szívem dübörgését, miközben lábam a betont taposta. A lélegzetemet, miközben reményeim szerint az utolsó lépteimet tettem meg szabad emberként. Besétáltam az épületbe, az előcsarnokban lévő pulthoz mentem, és közöltem, hogy Gadsen nyomozóval szeretnék beszélni. Észre sem vettem, hogy áll mögöttem valaki, amíg meg nem szólalt: – Elnézést, meg tudná mondani, hol tehetek bejelentést egy eltűnt személyről? Azt hiszem, eltévedtem. Földbe gyökerezett a lábam. Alig bírtam megfordulni. A srác rám nézett a Patriots emblémás baseballsapka alól, amit sosem vett le, és elmosolyodott. Csuklóján ezüst Rolex csillogott. Jude volt az. Jude. A rendőrségen. Miamiban. Tőlem másfél méterre. Lehunytam a szemem. Ez nem lehetett igaz. Nem volt igazi. Csak hallucináltam, én csak… 439

– Menjen be azon az ajtón, és végig a folyosón! – felelte a pult mögött álló rendőr. Kinyitottam a szemem, és láttam, ahogy a zsaru épp az irányt mutatja. – Az első ajtó balra – mondta Jude-nak. A rendőrről lassan újra Jude-ra néztem, miközben elöntött a jeges rémület, és az agyamba tolultak az emlékek. Az első nap az új suliban, amikor Jude nevetését hallottam, aztán láttam is őt, alig tíz méterre tőlem. Az étterem a kubai negyedben, amikor megláttam őt, miután Noah eltűnt, és mielőtt az az Alain nevű srác leült az asztalhoz. A jelmezes buli éjszakája? A házunk nyitva talált ajtaja? Újabb emlék ötlött az agyamba. „A tizenhét éves Jude Lowe földi maradványait egyelőre nem sikerült kihozni a hírhedt épületből, mivel annak szárnyai egyelőre állnak még ugyan, azonban bármelyik pillanatban összeomolhatnak." Lehetetlen volt. Lehetetlen. Jude felemelte a kezét, hogy integessen az őt útbaigazító rendőrnek; tekintete rám villant, a fény pedig megcsillant a karóráján. Szám Jude nevét formálta, de nem bírtam hangot adni. Ekkor megjelent Gadsen nyomozó, és mondott valamit, ám a hangja tompa volt, és nem hallottam. Alig éreztem a fogását a karomon, ahogy megpróbált elvezetni. – Jude – suttogtam, mert csakis őt láttam. Felém indult, karja súrolta az enyémet, csak finoman, nagyon finoman, ahogy elment mellettem. Éreztem, hogy összeomlok. Kinyitotta az ajtót. Nem nézett hátra. Megpróbáltam utolérni, mielőtt még az ajtó becsukódott volna, ám azon kaptam magam, hogy állni sem bírok. 440

– Jude! – sikoltottam. Erős kezek tartottak talpon, tartottak vissza, de nem számított. Mert már mindegy volt, hogy néztem ki, akár a padlóra is rogyhattam volna, összetörten és vadul: az elmegyógyintézetes éjszaka óta most először nem az volt a legnagyobb bajom, hogy egyre jobban elment az eszem. Még csak nem is az, hogy gyilkos voltam. Hanem az, hogy Jude nem halt meg.

VÉGE AZ ELSŐ RÉSZNEK

441

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Nagyon sok embernek tartozom nagyon nagy hálával, amiért rendületlenül támogatták a Mara Dyer-t és engem: A szerkesztőmnek, Courtney Bongiolattinak, amiért mindent tökéletesen csinált. Courtney, te kezdetektől fogva Mara lelkes híve voltál, és hálásabb már nem is lehetnék neked. A kiadómnak, Justin Chandának, amiért nagy kockázatot vállalt az én fura kis könyvemért, és amiért ugyanúgy szereti a hátborzongató dolgokat, mint én. Az ügynökömnek, Barry Goldblattnak, amiért a hős lovagom, és nem veszi komolyan a „lehetetlen” szót. Az elképesztő sajtosomnak, Paul Chrichtonnak; Chrissy Nohnak, Siena Roncsolnak, Matt Pantolianónak, Lucille Rettinónak, Laura Antonaccinak, valamint a Simon & Schuster egész csapatának a tehetségükért, határtalan lelkesedésükért és elkötelezettségükért; illetve Lucy Ruth Cumminsnak, amiért olyan borítót tervezett, amitől mindenki lehidal. Beth Revisnek, Rachel Hawkinsnak, Kirsten Millernek és Cassandra Clare-nek a nagylelkűségükért; Kami Garciának, annyi mindenért, hogy arra szó szerint szavak sincsenek; Jodi Meadowsnak és Saundra Mitchellnek a tökéletesen tökéletes tanácsaikért; Kody Keplingernek, amiért befogadott; valamint Veronica Rothnak, a Bátornak, aki tényleg az egyik legbátrabb ember, akit ismerek. Minden kedves, vicces és intelligens blogos meg twitteres 442

barátomnak: nektek hála még jobb móka volt ennek a vad utazásnak minden egyes másodperce. Köszönöm, hogy velem tartotok az utamon, és hogy megtiszteltek azzal, hogy veletek tarthatok a tiéteken. A megmentőimnek, a szó minden értelmében: ti név nélkül is tudjátok, hogy rátok gondolok. Jobbá teszitek a világot azzal, hogy benne éltek. Az olvasóimnak: Amandának, Noelle-nek, Sarah-nak, Alinak és Marynek a remek meglátásaikért. Illetve a Béta Hadseregem fáradhatatlan katonáinak: Emily L.-nek, amiért elsőként imádta Noah-t, Emily T.-nek, amiért kérés nélkül imádta Noah-t, Christinek, amiért nemet mondott nekem, amikor arra volt szükségem, Beccának, amiért a cselekményes istennőm, Kate-nek, amiért számtalan csodát művelt az utolsó pillanatban, valamint Natannek, amiért mindig mindent számon tart. Én megszámolnám, pontosan mennyi mindenért vagyok hálás, de a kezemen meg a lábamon együttvéve sincs hozzá elég ujj. Márpedig mind tudjuk, hogy csak az ujjamon tudok számolni. Stellának, amiért már egy évtizede alhatok bármikor a kanapéján, és Stephanie-nak, amiért elsőként belevágott. Nem mondom elégszer, mennyire szeretlek. Azoknak az embereknek, akik miatt minden áldott nap úgy érzem, hogy család terén megütöttem a főnyereményt: az én drága jó Hclenc nénimnek és Jeff bácsimnak, a pészahért. Dulongnak. Jacobnak, Zevnek, Esthernek, Yehudának, Simehának és Rochulnak. Jeffrey-nek, rengeteg mindenért, Bretnek és Melissának az Ideglelésért – sok egyéb király dolog mellett –, Barbarának és Peternek, amiért vannak, Viri néninek és Paul bácsinak, akik a kedvenc soromat inspirálták a folytatásban, egyébként pedig egész életemben támogattak. 443

valamint Yardana Hodkinnak: imádlak. Andrew-nak, amiért csodás ajándékokkal halmoz el. Amiért olyan kedves, hogy én a lába nyomába se érhetek. Kitüntetést érdemelsz. Vagy tízet. Vagy inkább ezret. Nagyinak és Zadie-nek, áldott legyen az emlékük! Ti ketten imádtátok volna, ahogy ez az egész alakult. Janie-nek és Bob nagyapának, amiért a leglelkesebb szurkolóim születésemtől fogva, életem minden egyes napján. Martinnak és Jeremynek, amiért testvéri hármasfogatot alkotnak velem. Amiért lélekben mindig velem vannak, még ha nagy távolság választ is el minket egymástól. Amiért boldoggá tesznek, hogy nem lány testvéreim vannak. Édesanyámnak, amiért leemelt nekem dolgokat a magas polcról. A kedvenc mesekönyvemért. Brandyért. Amiért segített, hogy énekes legyek, ne pedig akrobata. Amiért ö a leghősiesebb nő a világon. Soha nem fogom tudni szavakba önteni a hálámat. Végül, de semmiképpen sem utolsósorban, köszönöm neked, hogy elolvastad ezt a könyvet. Alig várom, hogy megoszthassam veled , mi történik ezután!

444

„Az egyszerre komoly, komor, szenvedélyes és vicces Mara Dyer az ifjúsági irodalom egyik legnagyszerűbb szereplője, Michelle Hodkin pedig a műfaj egyik legnagyszerűbb szerzője. ” – Lev Grossman,a New York Times- bestsellerlista The Magicians szerzője

„Hodkin bemutatkozó regénye szellemes, elgondolkodtató, és egészen végig lebilincselő. Az olvasó folyamatosan átélheti a káoszt, az ámulatot és a döbbenetét… A Mara Dyer eszmélése tökéletes mindazoknak, akik szeretik a rejtélyeket, a sötét fantasyt, a horrort vagy épp a romantikát.” – VOYA

„Ez a könyv olyan egyedi, hogy egyetlen másik ifjúsági regényhez sem tudnám hasonlítani… Maránál jobb narrátort keresve sem találhatnánk… Nemcsak a cselekmény elképesztően csodálatos, hanem a szereplők, a gondolataik és a köztük lévő kapcsolat is. Nagyon különleges regény.” – Alyssa, The Book Smugglers

„A Mara Dyer eszmélése izgalmas, döbbenetes és hátborzongató… Egyes részeket újra meg újra elolvas az ember, azt gondolva Ácsi… hogy mi?! Ez a könyv egyszerre fordulatos, titokzatos, dermesztő és szexis. És az a befejezés! Hát, csak annyit mondhatok, hogy amint lehet, el akarom olvasni a következő részt.” – Emily. Books & Cleverness 445

„Ez a könyv ŐRÜLTES… de a létező legjobb értelemben! Teljesen beszippantott… le sem bírtam tenni. Egyszerűen imádtam Michelle Hodkin lebilincselő bemutatkozó regényét… Az általa kitalált világ olyan valóságosnak tűnik, hogy nehéz meghatározni, hol a határ benne a realitás és a természetfölötti között. A szereplők épp eléggé kidolgozottak, hogy sok mindent megtudjunk róluk, mégis titokzatosak maradjanak, miközben a történet remek tempóban halad előre. A regény istenien hátborzongató… istenien romantikus… és istenien rejtélyes.” – Michele B, Reading Lark

„A regény története gyilkossági rejtély és románc ötvözete… Mara történetét olvasva egyre jobban magával ragadott a szemünk láttára szárba szökkenő, a lapokon kibontakozó románc… A történet tele van fordulatokkal, és minden csavar valami újat árul el a szereplőkről, elmélyíti a kapcsolatokat… Tanúi lehetünk, ahogy Mara rájön, mi mindenre képes, milyen erős, mennyire elszánt, hogy bármilyen áron megóvja a szeretteit… A Mara Dyer eszmélése tehát csodálatosan megírt szerelmi történet, tele váratlan fordulatokkal és több megoldandó gyilkossággal: mi kellhet még egy olvasónak?” – Jesse Owen, Books 4 Teens

446