Írta: Cassandra Clare és Maureen Johnson A mű eredeti címe: The Bane Chronicles Book 5.: The Rise of the Hotel Dumort (The Bane Chronicles Book 5)

Könyvmolyképző Kiadó, 2014

Írta: Cassandra Clare és Maureen Johnson A mű eredeti címe: The Bane Chronicles Book 5.: The Rise of the Hotel Dumort (The Bane Chronicles Book 5) A művet eredetileg kiadta: Margaret K. McElderry Books, an imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing Division. Fordította: Kamper Gergely A szöveget gondozta: Szabó Katalin A borítót tervezte: Egyed Regina, Németh Balázs A sorozatterv és annak elemei Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2014 Copyright © 2013 by Cassandra Clare, LLC ISSN 2060– 4769 ISBN 978 963 373 848 1 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014– ben Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551– 132, Fax: (62) 551– 139 E– mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: Katona Ildikó Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektorok: Szuperákné Vörös Eszter, Gera Zsuzsa Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában — akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást — nem sokszorosítható.

1929. szeptember vége

M

AGNUS AZONNAL ÉSZREVETTE A KIS VÁMPÍRT.

A lány cikázva furakodott át a táncosok között, majd végül megállt a zenészek mellett, és megforgatta a csípőjét. Tökéletes bubifrizurája volt, csillogó fekete, egyenes frufruval, éppen mint Louise Brooksnak. Gyöngyökkel díszített ciánkék ruhája a térdét súrolta. Nagyjából-egészéből úgy festett, mint Magnus zugivójának többi vendége, feltűnés nélkül vegyült el az apró táncparketten összezsúfolódó három vagy négy tucat ember között. Mégis volt benne valami, ami miatt különbözött a többiektől; valami különös és álomszerű. A zene gyorsan pergett, a lány mégis közepes tempójú, buja mozdulatokkal táncolt. Arca fehéren világított, de nem úgy, ahogy a különféle púderek hatására fehérlik a bőr. Ahogy ott vonaglott a szaxofonos előtt, egyszer csak megfordult, és egyenesen Magnus szemébe nézett. Vörös ajka előtt két apró vámpírfog jelent meg. Amint észrevette, mi a helyzet, kuncogva kapta a szája elé a kezét. Egy pillanattal később a fogacskák már nem voltak sehol. Mindeközben Alfie, aki talán már talpon sem tudott volna maradni, ha nem szorongatja a bárpultot, egyre csak mondta a magáét. – Aztán közöltem vele... Magnus, figyelsz te egyáltalán? 4

A Dumort Hotel tündöklése

Bane krónikák 5.

– Hát persze, Alfie – felelte a boszorkánymester. Alfie igen jóképű és szórakoztató törzsvendégnek számított; kiváló ízlésről tett tanúbizonyságot az öltönyök terén, és imádta az erős koktélokat. Nagyszerű történeteket mesélt, és elragadóan tudott mosolyogni. Valami bankárféle volt. Talán tőzsdeügynök. Akkortájt így vagy úgy, de mindenki a pénzzel foglalkozott. – Szóval közöltem vele, hogy nem vihet fel hajót a szállodai szobájába. Mire ő: „Dehogynem vihetek fel. Kapitány vagyok!” Mondom... Mondom neki... – Egy pillanat, Alfie. El kell intéznem valamit. – De most jön a legjobb rész... – Csak egy pillanat – ismételte Magnus, és megveregette barátja karját. – Azonnal jövök. Alfie követte a boszorkánymester tekintetét, és maga is megpillantotta a lányt. – Ez ám a szaftos harapnivaló! – jelentette ki, és bólintott. – Viszont nem hittem volna, hogy a te eseted. – Meglehetősen sok mindenki az esetem – felelte mosolyogva Magnus. – Akkor kocogj oda hozzá. Nem marad itt reggelig. Addig én helyetted is vigyázok a pultra. – Alfie rácsapott a kemény márványra. – Bízhatsz bennem. Magnus biccentett Maxnek, a nagyszerű csaposnak, aki rögvest kevert is egy újabb South Side koktélt Alfie-nak. – Nehogy szomjan halj, amíg oda vagyok. – Nagyon kedves. – Alfie biccentett. – Jó arc vagy, Száraz. Magnus Mr. Száraznak nevezte el a kocsmáját. Ekkortájt elvileg egész Amerika „száraz” volt, mivel sehol sem volt szabad alkoholt árusítani. Igazság szerint azonban a legtöbb helyen csak úgy folyt a szesz, New Yorkban pedig egyenesen patakokban áradt. A városban 5

Bane krónikák 5.


mindenki ivott, és attól, hogy ezt most törvényellenesen tették, csak még jobban esett minden. A zugivászat Magnus meglátása szerint az emberiség egyik legnagyszerűbb találmánya volt. Bensőséges, fennkölt, törvénytelen, de nem erkölcstelen cselekedet. A veszély izgalmát biztosította anélkül, hogy bárkinek is valódi veszedelemtől kellett volna tartania. A Mr. Száraz nem lett nagy hely – a zugivók ritkán voltak azok. Természetüknél fogva titokban kellett tartani a létezésüket. Magnus kocsmája egy parókabolt mögött húzódott meg a Nyugati 25. utcában. Csak az juthatott be, aki elárulta a jelszót a helyiség hátsó falában nyíló, megerősített ajtóba vágott, keskeny kémlelőnyíláson át kikukucskáló, igencsak megbízható ajtónállónak. Ha valaki bejutott, már csak a szűk folyosón kellett átfurakodnia, és máris Magnus büszke birodalmában találta magát. Körben tíz asztal állt, a Párizsból importált márvány bárpult mögött pedig egy mahagónipolcon különféle palackokban ott sorakozott minden olyan nehezebbnél nehezebben beszerezhető ital, amire csak a boszorkánymester rá tudta tenni a kezét. A legtöbb helyet a színpad és a táncparkett foglalta el. Az utóbbi szinte lüktetett a dübörgő lábak alatt. Reggelre aztán alaposan felmosták, és viasszal tüntették el a sok ezerszer koppanó cipők nyomán maradt karcolásokat. Magnus óvatosan átevickélt a táncosok között; a legtöbben annyira belefeledkeztek a zenébe, és amúgy is annyira illuminált állapotban voltak, hogy észre sem vették a boszorkánymestert. Magnus élvezte, ahogy a lendülő karok és a felfelkapott cipősarkak hol finoman, hol nem is olyan finoman eltalálták. Élvezte a testekből áradó hőt, meg azt, ahogy az egyetlen, pulzáló masszaként hömpölygő tömeg szinte sodorja magával. A kis vámpír fiatal volt – nem lehetett több tizenhat évesnél –, és alig ért Magnus mellkasáig. A boszorkánymesternek le kellett hajolnia, hogy a fülébe súghasson. 6


Bane krónikák 5.

– Esetleg meghívhatlak egy italra? Négyszemközt, a hátsó szobában. Megint kivillant a fogak hegye, ahogy a lány elmosolyodott. Magnus máris nyeregben érezte magát – az óvatosan fogvillantós mosoly valószínűleg nem az éhség jele volt. Ilyesmi általában akkor esett meg, ha az illető becsípett kissé. A vámpírok ilyenkor a mondénokhoz hasonlóan gyakorta sós ételek és szerelmi légyottok után jártak. – Erre! – Magnus félrehúzott egy függönyt. Mögötte kurta folyosó vezetett egy ajtóhoz. A fő klubhelyiség mögött a boszorkánymester kicsiny, határozottan intim szobát rendezett be egy minibárral. A falakat díszítő, hátulról megvilágított festett üveglapok Dionüszoszt, a bor görög istenét ábrázolták. Magnus itt tartotta készlete legjobb és legrosszabb darabjait, és itt bonyolította a magánügyeit is. – Úgy hiszem, még nem találkoztunk. – Vidáman felpattant egy bárszékre, és megpördült vele. – Ó, valóban nem, de én tudom, ki vagy. Te Magnus Bane vagy. A lány azzal a harsány, neonfényként villogó New York-i akcentussal beszélt, amihez Magnusnak még mindig nem sikerült hozzászoknia, hiába élt hónapok óta a városban. Finom bőrből készült tánccipőjének kissé megkopott az orra, a sarkát borító mindenféle foltok eredetéről pedig a boszorkánymester inkább nem akart tudni semmit. Ezt a cipőt nemcsak táncra, de vadászatra is használták. – Hogy szólíthatlak? – Hívj csak Dollynak – felelte a lány. Magnus elővett egy palack hideg pezsgőt egy jéggel teli nagy kádból, ahol legalább hatvan, pontosan ugyanolyan társa között várakozott. – Tetszik ez a hely – mondta Dolly. – Van stílusa. – Örülök, hogy így gondolod. – Egy csomó helynek van stílusa. – Dolly belenyúlt a pulton álló üvegbe, majd hosszú (és valószínűleg piszkos) körmeivel kiemelt belőle

7

Bane krónikák 5.


egy koktélcseresznyét. – De az csak olyan kamu stílus, tudod? Viszont ez tényleg elegáns hely. Nálad jó a bor. Bírom az ilyet. A vacak pezsgőre bökött, amiből Magnus éppen neki töltött egy pohárral. A palack, miként az összes többi a kádban, valóban elegáns volt, csakhogy mindegyiket fillérekért vásárolt, ócska itallal töltötték meg, majd ravaszul visszadugaszolták őket. A vámpírok sokat tudtak inni, így ha az ember meghívta őket, gyakran meglehetősen költséges társaságnak bizonyultak, ráadásul Magnus szinte biztos volt benne, hogy a lány úgysem veszi észre a különbséget. Nem tévedett. Dolly egy húzásra kiitta a pezsgő felét, majd a poharát kinyújtva jelezte, hogy kér még. – Nos, Dolly – mondta Magnus, miközben rátöltött a fél pohár pezsgőre –, a legkisebb mértékben sem érdekel, mivel foglalkozol az utcán vagy akárhol máshol, de a vendégeim kedvesek a szívemnek. A színvonalas kiszolgálás részeként szándékomban áll gondoskodni róla, hogy amíg az én tetőm van a fejük felett, ne falatozzanak belőlük vámpírok. – Nem enni jöttem – felelte a lány. – Azért a Boweryre járunk. Azt az utasítást kaptam, hogy nézzek körül itt, és kérdezősködjem utánad. Dolly cipője igazolni látszott, amit a lány a Boweryről mondott. Azok a manhattani utcák igen mocskosak tudtak lenni. – Ó! És ki oly kedves, hogy érdeklődik szerény személyem iránt? – Senki. – Senki – bólintott Magnus. – Az egyik kedvenc nevem. A vámpírlány erre kuncogva pördült meg a bárszékével. Kiürítette a poharát, kinyújtotta, és megvárta, amíg a boszorkánymester ismét újratöltötte. – A barátom... – Senki.

8


Bane krónikák 5.

– Senki, igen. Nemrég találkoztam... ezzel az illetővel. Az enyémek közül való, ha érti. – Vámpír. – Igen. A lényeg, hogy üzenni akar neked valamit. Azt mondta, el kell menned New Yorkból. – Valóban? És ugyan miért? Válaszul a lány félig-meddig lecsússzam, félig-meddig inkább leesett a bárszékről, majd dülöngélő, részeg charlstonba kezdett a falakon átszűrődő zene ritmusára. – Tudod – szólt tánc közben –, hamarosan veszélyesre fordulnak a dolgok. A mondénok pénzéről van szó, meg hogy állítólag rossz ómen. Minden össze fog zuhanni vagy mi. Az a sok pénz. Aztán akkor eljön a világvége... Magnus felsóhajtott magában. Kevés nevetségesebb helyen fordult meg a New York-i alvilágnál. Részben ez is volt az oka, amiért most azzal töltötte az idejét, hogy mondénoknak árult alkoholt illegálisan. Így sem szabadulhatott azonban a rengeteg képtelenségtől. Az emberek bárokba jártak beszélgetni, és az alvilágiak sem tettek másképp. A vérfarkasok paranoiásak voltak. A vámpírok pletykáltak. Mindegyiknek megvolt a maga története. Valami mindig „készülőben” volt, általában nagy dolgok. Az ilyesmi egyszerűen hozzátartozott a korszellemhez akkoriban. A mondénok elképesztő összegeket kerestek a Wall Streeten, és az egészet csecsebecsékre, mozizásra meg alkoholra költötték. Ezeket a dolgokat Magnus tiszteletben is tudta tartani. Az alvilágiak azonban bugyuta ómenekkel meg kicsinyes rivalizálással voltak elfoglalva. Klánok álltak harcban egymással apró, jelentéktelen területek irányításáért. A tündérek szokás szerint elvoltak magukban, csak néha ragadtak el egy-egy kósza mondént a Central Park-i kaszinó elől, hogy egy felejthetetlen este ígéretével föld alatti világukba csábítsák őket. 9

Bane krónikák 5.


Persze egy ilyen összevissza hablatyoló vámpírcsitri még mindig jobb volt, mint egy részegen rinyáló vérfarkas. Magnus bólintott, mintha odafigyelne, de magában a pult alatti polcokon elhelyezett konyakosmeg rumosüvegeket számolgatta inkább. – A mondénok meg akarnak idézni egy démont... – A mondénok gyakran művelnek ilyesmit. – Magnus a helyére tett egy palack arany rumot, ami tévedésből a fűszeresek között állt. – Ezenkívül jelenleg azzal is előszeretettel szórakoztatják magukat, hogy zászlórudakat másznak meg, és kétfedelű repülőgépek szárnyain mászkálnak a levegőben. Az ostoba hobbik korát éljük. – Ezek a mondik komolyan gondolják. – Mindig komolyan gondolják, Dolly – mondta Magnus. – Aztán mindig zűrös véget ér a dolog. Elég mondént láttam ahhoz felkenve a falra, hogy... A falon lógó harang hirtelen heves kongásba kezdett, majd valaki hangosan elbődült az ivó fő helyiségében. – Razzia! A vendégek vadul sikongattak. – Bocsáss meg egy pillanatra! – szólt Magnus. Az üveget, benne az olcsó pezsgővel a pultra állította, majd intett Dollynak, hogy nyugodtan szolgálja ki magát, bár biztos volt benne, hogy a lány ezt engedély nélkül is megtette volna. A terembe lépve megállapította, hogy odabent teljes fejetlenség lett úrrá. A zenekar nem állt neki elpakolni, de már nem játszottak. Egyesek benyakalták, ami a kezük ügyébe került, mások futva indultak az ajtó felé, megint mások egy helyben álltak, és pánikba esve visítoztak. – Hölgyeim és uraim! – kiáltotta a boszorkánymester. – Kérem, helyezzék az italaikat az asztalokra! Minden a legnagyobb rendben! Maradjanak ülve!

10


Bane krónikák 5.

A bárban lévő törzsvendégek akadályozták meg, hogy teljes legyen a káosz. Ők mosolyogva hátradőltek, majd rágyújtottak egy cigarettára, ügyet sem vetve az ajtót áthasító fejszékre. – Lámpát! – szólt teátrális hangon a boszorkánymester. A személyzet azonnal lekapcsolt minden lámpát, és a zugivó sötétségbe borult, legalábbis a narancssárgán világító cigarettáktól eltekintve. – Most pedig – folytatta Magnus, túlkiabálva a rendőröket, a csapkodó fejszéket és a reccsenő fát – mindenkit megkérnék, hogy számoljunk el együtt háromig. Egy! A vendégek feszülten csatlakoztak hozzá a „kettő” és a „három” erejéig. Valami kékesen villant, aztán átszakadt az ajtó, és beözönlöttek a rendőrök. Hirtelen megint felgyulladtak a lámpák. A zugivó eltűnt. A vendégek előtt porcelánkancsók és teával teli csészék álltak. A jazzzenekar helyét átvevő vonósnégyes megnyugtató zenét kezdett játszani. A pult mögül eltűntek az üvegek, a polcokon könyvek sorakoztak. Még a dekoráció is megváltozott: a falakat további könyvespolcok meg bársonydrapériák borították. – Uraim! – Magnus széttárta a karját. – Üdvözöljük önöket tea- és könyvklubunkban! Arra készültünk, hogy megvitatjuk ma esti regényünket, a Lidércfényt. Éppen időben érkeztek! Arra meg kell kérnem önöket, hogy térítsék meg az ajtóban okozott kárt, de értem sietségük okát. Az ember nem késhet csak úgy el egy ilyen beszélgetésről. A vendégek vidám nevetésbe kezdtek, és teáscsészéikkel meg a könyv példányaival a kezükben integettek a rendőröknek. Magnus igyekezett minden alkalommal valami újat kitalálni. Egyszer, mire újra felgyulladtak a lámpák, méhészetté változtatta az ivót, és körben nyüzsgő kaptárok álltak. Egy másik alkalommal imakörnek álcázta a helyet, a vendégek pedig apácák és lelkészek ruháit viselték. 11

Bane krónikák 5.


Általában annyira összezavarta a rendőrséget, hogy a razziák kurták és viszonylag erőszakmentesek voltak, de Magnus érezte, hogy a karhatalom minden egyes alkalommal egyre frusztráltabb lett. A csapatot ma este egy McMantry nevű tiszt vezette, akinél korruptabb zsaruval Magnus talán még sosem találkozott. A boszorkánymester elvből nem volt hajlandó fizetni neki, így hát McMantry rászállt a Mr. Szárazra. Ezúttal felkészülten jöttek. Minden rendőr hozott magával valamilyen szerszámot: legalább egy tucat fejsze, meg ugyanannyi kalapács és feszítővas volt a teremben, sőt még egy-két lapát is. – Kasztlizzatok be mindenkit! – parancsolta McMantry. – Egytől egyig mehetnek a kocsikba! Aztán szedjétek szét ezt a helyet! Magnus megmozgatta az ujjait a háta mögött, hogy elrejtse a köztük vibráló kék fényt. A falak helyén azonnal folyosók és menekülési útvonalak nyíltak. A vendégek futásnak eredtek. Különböző helyszíneken bukkantak fel ismét, pár saroknyira a zugivótól. Csak egy kis óvatos, védelmező varázslatra volt szükség. Senki nem érdemelte meg, hogy börtönbe vonuljon, csak mert megivott egy koktélt. Néhány rendőr próbálta üldözőbe venni a szökevényeket, de az átjárók hirtelen bezárultak előttük. Magnus megszüntette az erős álcát, és a zugivó hirtelen visszanyerte eredeti külsejét. Amíg a rendőrök magukhoz tértek a döbbenetből, a boszorkánymester behúzódott egy függöny mögé, és láthatatlanná tette magát. Aztán a csodálkozó egyenruhások mellett egyszerűen kisétált a helyiségből. Egy pillanatra megállt, aztán visszanézett, és látta, ahogy a rendőrök a falat tanulmányozzák a rejtett kijárat után kutatva, aminek meggyőződésük szerint ott kellett lennie valahol. Odakint sűrű volt a szeptemberi éj. New Yorkban kora ősszel gyakran meleg maradt az idő, és a párát semmihez nem lehetett hasonlítani. A levegő fullasztó volt az East River, a Hudson, a tenger és

12


Bane krónikák 5.

a mocsarak kipárolgásától, meg a füsttől, a hamutól, a legkülönfélébb ételek és az olaj nyers szagának keverékétől. Magnus elsétált a menekülési útvonalak egyik végpontjáig, ahol pár izgatott vendég nevetgélve tárgyalta meg az imént történteket. Ott volt a boszorkánymester pár kedvenc törzsvendége, köztük a jóképű Alfie is. – Gyertek! – szólt Magnus. – Folytathatnák a lakásomon, nem gondoljátok? Tucatnyian kiválónak tartották az ötletet. Magnus leintett egy taxit, és a többiek közül páran ugyanezt tették. Nemsokára kocsik sora állt készen az indulásra. Valaki éppen készülődött bepréselődni Magnus mellé a hátsó ülésre, amikor Dolly behajolt az ablakon, és a fülébe suttogott. – Szia, Magnus! – szólt. – Ne feledd, ügyelj a pénzre! Magnus udvarias biccentéssel jelezte, hogy nem érdekli a dolog, a lány pedig kacagva hátralépett. Olyan apró volt. Tényleg nagyon csinos. És nagyon részeg. Most valószínűleg elmegy majd a Boweryre, és lakmározik a város kevésbé szerencsés lakóiból. Aztán a taxik sora megmoccant, és a teljes társaság (ami a hátsó ablakon keresztül vetett gyors pillantásból ítélve újabb tucatnyi taggal bővült) elindult a Plaza Hotel felé.

Amikor Magnus másnap reggel felébredt, először az tűnt fel neki, hogy sokkal, de sokkal világosabb van a kelleténél. Valakinek sürgősen el kellett volna tüntetnie a napot. Gyorsan rájött, hogy a túlzott fényességet a függönyök teljes hiánya okozza lakosztályának hálószobájában. Pár pillanattal később azt is megállapította, hogy négy tetőtől talpig felöltözött (a fenébe!) ember alszik körülötte, akiket a legkisebb mértékig sem zavar a napfény, és tudomást sem vesznek a világról. 13

Bane krónikák 5.


A harmadik dolog, amit észrevett, talán a legérthetetlenebb az összes közül, a nagy kupac autógumi volt az ágy lábánál. Eltartott pár pillanatig, mire különös tornamutatványok bevetésével átkászálódott az alvókon, és kimászott az ágyából. A nappaliban még vagy húsz ájultan horkoló embert talált. A függönyök itt is eltűntek az ablakokról, de legalább kiderült, mi lett velük. A vendégek takaró vagy rögtönzött sátor gyanánt használták fel őket. Egyedül Alfie volt ébren, a kanapén ült, és nyomorúságos képpel bámult ki a reggeli a napsütésbe. – Magnus! – nyöszörögte. – Ölj meg, légy szíves! – De hát az törvénybe ütköző! És tudod, mi a véleményem a törvényszegésről. Mellesleg kik ezek az emberek? Amikor elaludtam, még nem voltak ennyien. Alfie egy vállrándítással jelezte, hogy az univerzum számtalan titkát senki sem fürkészheti ki teljes egészében. – Komolyan gondoltam – szólt. – Ha nem akarsz vuduzni vagy ilyesmi, egyszerűen vágj fejbe valamivel. Muszáj megölnöd. – Hozok valamit, amitől összeszeded magad – mondta Magnus. – Jéghideg paradicsomlé tabascóval, grapefruit-szeletekkel, meg egy tányér tojásrántotta. Ez kell neked. Mindjárt felküldetek kéttucatnyit mindegyikből a szobapincérrel. Átbotorkált pár emberen a telefonhoz, aztán hirtelen azon kapta magát, hogy a kagyló helyett egy nagy, díszes cigarettatárcát vett a kezébe. Talán ő sem volt éppen csúcsformában. – És kávé is kell – tette hozzá. Letette a cigarettatárcát, és méltóságteljesen felemelte a telefont. – Abból is hozatok egy nagyobb adagot. Magnus leadta a rendelést a szobaszolgálatnak, akik már rég nem lepődtek meg, ha Mr. Bane huszonnégy tányér tojásrántottát rendelt, meg „annyi kávét, hogy meg lehessen tölteni vele egy nagyobbacska fürdőkádat”. Miután végzett, a boszorkánymester letelepedett Mr. Bane 14


Bane krónikák 5.

mellé a kanapéra, és az álmukban nyöszörögve forgolódó vendégeit figyelte. – Véget kell vetnem ennek – szólt Alfie. – Nem mehet így tovább. A férfi nyilvánvalóan hajlamos volt elkámpicsorodni egy mulatozással töltött jóféle éjszaka után. Ettől valamiért még vonzóbbnak tűnt. – Csak másnapos vagy, Alfie. – Többről van szó. Tudod, van egy lány... – Á! – bólintott Magnus. – Egy összetört szívet úgy lehet a leggyorsabban meggyógyítani, ha rögvest új kalandokat keresel... – Én ugyan nem – mordult fel Alfie. – Ő volt az igazi. Jól keresek, megvan mindenem, ami csak kell. De őt elvesztettem. Tudod... Jaj, ne! Egy történet. Ez talán már túl érzelgős lesz, egyszerűen túl sok egy ilyen korai órán, de a jóképű, összetört szívű fiatalembereket alkalomadtán meg lehetett vigasztalni. Magnus próbált úgy tenni, mintha figyelne. Nem volt könnyű dolga a ragyogó reggeli napsütésben, miközben másra sem vágyott, csak hogy alhasson még egy sort, de legalább próbálkozott. Alfie egy Louisa nevű lányról és egy bálról kezdett mesélni, meg valami levél miatt keletkezett félreértésről, de egy kurva és talán még egy motorcsónak is szerepet játszott a történetben. Illetve vagy motorcsónak volt, vagy erdei kunyhó. Ezt a kettőt általában nehéz összekeverni, de tényleg rettenetesen korán volt még az ilyen történetekhez. Mindegy, kutya és levél biztosan szerepelt benne, az egésznek pedig az lett a vége, hogy Alfie éjszakánként Magnus bárjában fojtotta italba a bánatát. Ahogy a történet a végkifejlet felé közeledett, az egyik földön alvó vendég lassan életjeleket kezdett mutatni. Ezt Alfie is észrevette, és közelebb hajolt, hogy véletlenül se hallhassák meg a szavait. – Figyelj, Magnus – mondta. – Tudom, hogy... képes vagy dolgokra. Ez ígéretesen kezdődött. 15

Bane krónikák 5.


– Mármint hogy... – Alfie pár pillanatig kereste a szavakat. – Képes vagy természetfeletti dolgokra... Ez tényleg nagyon ígéretesen hangzott, legalábbis elsőre. Csakhogy Alfie tágra nyílt szeme arra utalt, hogy ezúttal nem szerelmi ügyekről van szó. – Mire gondolsz? – kérdezte a boszorkánymester. – Szóval... – Alfie még halkabbra fogta a hangját. – Csinálod... a mindenféle dolgaidat... Ez... ez mágia. Mármint annak kell lennie. Nem hiszek az ilyesmiben, de... Magnus váltig állította magáról, hogy közönséges bűvésztrükköket mutat be. Ez hihető volt, és a legtöbben készséggel meg is elégedtek a magyarázattal. Alfie, a máskülönben földhöz ragadt mondi azonban a jelek szerint átlátott a szitán. Ami izgalmas volt. És aggasztó. – Mit kérsz tőlem, Alfie? – Vissza akarom kapni őt, Magnus. Biztosan van rá mód. – Alfie... – Magnus nem igazán szeretett volna hazudni, és egy ilyen beszélgetésbe biztosan nem mehetett bele. Itt és most semmiképpen, de nyilvánvalóan mondania kellett valamit. – Az emlékek fontosak. – De annyira fáj, Magnus. Ha csak rá gondolok, sajog belül. A boszorkánymester semmi kedvet nem érzett egy kora reggeli beszélgetéshez a fájdalmas emlékekről és a feledés szükségességéről. Ennek azonnal véget kellett vetnie. – Rám fér egy gyors mártózás a kádban, hogy magamhoz térjek. Beengednéd a szobapincért? Jobban fogod érezni magad, ha eszel valamit. Magnus vállon veregette Alfie-t, és besietett a fürdőszobába. További két alvó vendéget kellett kiebrudalnia a kádból, hogy nekiláthasson a tisztálkodásnak. Mire visszatért a nappaliba, a szobaszolgálat előállított hat gördülő zsúrkocsit tele paradicsomlével 16


Bane krónikák 5.

meg annyi tojással, grapefruittal és kávéval, amennyi elegendő volt hozzá, hogy széppé varázsolja a reggelt. Időközben a félholt alvók közül is felkeltek páran, és zajosan ettek-ittak, miközben azon versengtek, hogy ki érzi magát a legrosszabbul. – Megkaptad az ajándékainkat, Magnus? – kérdezte egyikük. – Megkaptam, köszönöm. Éppen szükségem volt pár tartalék gumiabroncsra. – Egy rendőrségi autóról szereltük le őket. Bosszúból, amiért tönkretették a bárodat. – Nagyon kedves tőletek. Jut eszembe, vissza kellene mennem, hogy megnézzem, mi maradt a vendéglátóipari egységből. A zsaruk nem tűntek valami vidámnak tegnap este. Igazából senkinek sem tűnt fel, amikor elment. Továbbra is ettek, ittak, és nevetve beszélgettek a szenvedéseikről, közben pedig időről időre kirohantak a fürdőszobába hányni. Nagyjából így zajlott minden este és minden reggel. Idegenek jelentek meg a szállodai szobájában, és pusztítást hagytak maguk után. Aztán felkeltek, és összeszedték magukat. Megdörzsölték elkent sminktől maszatos, kába arcukat, és nekiláttak, hogy megkeressék elvesztett kalapjukat, tollboájukat, gyöngysorukat, telefonszámaikat, cipőjüket meg éjszakájukat. Nem volt ez rossz élet. Lehetett tudni, hogy nem marad sokáig így, de hát semmi sem tart örökké. Végül mindannyian olyanok lettek, mint Alfie, hajnalban a kanapéján sírtak, és mindent megbántak. Magnus éppen ezért tartotta magát távol az ilyesféle problémáktól. Csak a mozgás. Csak a tánc. Fütyörészve húzta be maga után lakosztálya ajtaját, majd a folyosón megemelte a kalapját egy idős hölgy előtt, aki az odabentről jövő ricsaj miatt láthatólag igencsak neheztelt. Mire leért a lifttel az előcsarnokba, olyan jó hangulatba került, hogy öt dollár borravalót nyomott a liftesfiú kezébe. 17

Bane krónikák 5.


Magnus jókedve alig pár percig tartott. Ez a taxizás lényegesen kevésbé volt virgonc, mint a legutóbbi. A nap makacsul ragyogott, a taxi köhögött és fújtatott, az utcákon a szokásosnál is nagyobb volt a forgalom. Hat kocsi vágott át előttük, mind egyszerre dudált és eregette befelé kártékony gázait. Minden szembejövő rendőrautó az előző este elszenvedett méltánytalanságra emlékeztette. Amikor elérkezett a 25. utcához, azonnal nyilvánvalóvá vált a pusztítás mértéke. A parókabolt ajtaját betörték, és egy közönséges deszkával pótolták, amit lánc tartott a helyén. A Magnus ujjaiból előtörő szikra egy pillanat alatt kettévágta a fémet. A boszorkánymester félrehúzta a deszkát, és belépett. A boltban súlyos károk keletkeztek. A vitrineket felforgatták, a padlón álló sekély sör- és bortengerben különös vízi élőlényekhez hasonlatosan parókák úszkáltak. A rejtett ajtót kiszakították a keretéből, és a helyiség túlsó végébe hajították. Magnus végiggázolt a szűk folyosón, ahol vagy három hüvelyk magasságban folyt a savanyúan párolgó alkohol. A patak a bárhelyiségbe vezető három lépcsőfok tetejéről csörgött alá. Az ottani ajtó szilánkokra tört. Magában az ivóban Magnus csak pusztítást talált – összezúzott üvegeket, törött asztalokat, törmelékhegyeket. Még az ártatlan csillárt is leverték a helyéről, darabokban hevert a táncparkett maradékán. És még csak nem is ez volt a legrosszabb. A romok között, a három épségben maradt szék egyikén ott ült Aldous Nix, Manhattan fő boszorkánymestere. – Magnus! – szólt. – Végre! Egy órája várok rád. Aldous még boszorkánymester mércével mérve is öreg volt. Öregebb, mint a naptár. Tekintetbe véve, mi mindenre emlékezett vissza, a közmegegyezés szerint nem egészen kétezer éves lehetett. Fehér szakálla és gondosan nyírt fehér haja egy ötvenes évei végén járó 18


Bane krónikák 5.

férfit sejtettek. Valódi énjére karmokban végződő kéz- és lábujjai utaltak. Hogy elrejtse őket, lábát különleges, méretre készített csizmába bújtatta, egyik kezét szinte mindig a zsebében tartotta, a másikat pedig hosszú fekete sétabotjának ezüstgombjára kanyarította. Az, hogy Aldous ott ült a romok között, már önmagában is afféle vádemelésnek tűnt. – Mivel érdemeltem ki ezt a megtiszteltetést? – kérdezte Magnus, óvatosan a törmelék közé lépve. – Vagy mindig is szerettél volna szemügyre venni egy szétvert bárt? Igazi látványosság! Aldous félrelökött egy törött üvegdarabot a botjával. – Jobb üzlet is van ennél, Magnus. Tényleg arra akarod pazarolni az idődet, hogy törvényellenesen alkoholt árusíts mondénoknak? – Igen. – Bane... – Aldous – vágott az idősebb boszorkánymester szavába Magnus –, annyi zűrt meg csatát megéltem már. Nem értem, miért jelent gondot, ha egy darabig hétköznapi életet élek, és kerülöm a bajt. Aldous körbemutatott a romokon. – Ez nem baj – mondta Magnus. – Nem igazi baj. – De nem is komoly elfoglaltság. – Igazán nem nagy ügy, ha néha élvezni akarjuk egy kicsit az életet. Miénk az örökkévalóság. Tényleg minden pillanatát munkával kellene töltenünk? Ostoba kérdés volt. Aldous minden valószínűség szerint tényleg munkával szándékozott tölteni az örökkévalóság minden pillanatát. – Magnus, bizonyára nem tudtad nem észrevenni, hogy megindult a változás. Ki tudja, mi vár ránk. A nagy mondén háború... – Ezek folyamatosan háborúznak. – Magnus tucatnyi törött borospohár szárát vette fel a földről, és sorba rendezte őket.

19

Bane krónikák 5.


– De nem így. Nem globálisan. És egyre közelebb kerülnek a mágiához. Fényt és hangokat állítanak elő. Nagy távolságokból kommunikálnak egymással. Ez nem aggaszt? – Nem – felelte Magnus. – Nem aggaszt. – Szóval nem látod, hogy közeledik? – Aldous, hosszú éjszakám volt. Miről beszélsz? – Közeledik, Magnus. – Aldous hangja hirtelen egészen mélynek tűnt. – Mindenhol érezni. Közeledik, és minden összetörik a nyomában. – De mi közeledik? – A törés, aztán a bukás. A mondénok minden bizodalmukat a papírpénzbe helyezik, és amikor az hamuvá lesz, a feje tetejére áll a világ. Még egy boszorkánymester is lehetett hóbortos kissé. Ami azt illeti, a boszorkánymesterség akár okozhatta is a hóbortosságot. Ha az örökkévalóság valódi súlya rátelepedett valakire – általában az éjszaka közepén, amikor az illető egyedül volt –, az egészen elviselhetetlen bírt lenni. A tudat, hogy mindenki meghal, csak az illető boszorkánymester él és él tovább, még a felfoghatatlanul távoli, ki tudja, miféle lények által benépesített jövőben is, hogy minden az enyészeté lesz, csak ő marad ugyanaz... Aldous gondolkodott már ezen. Látszott rajta. – Igyál valamit, Aldous! – szólt együtt érzőén Magnus. – Tartok pár különleges üveget egy rejtett széfben hátul a padló alatt. Van egy 1818as Château Lafite Rothschildom, amit szebb napokra tartogattam. – Szerinted mindenre ez a megoldás, nem igaz, Bane? Az ivás, a tánc, a szeretkezés... De hallgass ide! Valami közeledik, és hülyék lennénk nem törődni vele. – Mikor állítottam én olyasmit, hogy nem vagyok hülye? – Magnus! – Aldous hirtelen felállt, és hangosat koppantott a sétabotja végével, amitől lila villámok cikáztak végig a törmelékhalmok 20


Bane krónikák 5.

között. Akármilyen sületlenségeket is beszélt, Aldous nagyhatalmú boszorkánymester volt. Aki kétezer évig járja a világot, óhatatlanul is magára szed ezt-azt. – Ha úgy döntöttél, hogy megkomolyodsz, keress fel. De ne várj túl sokáig. Új helyen vertem tanyát, a Dumort Hotelban, a 116. utcában. Magnus magára maradt a bár alkoholtól csöpögő romjai között. Egy alvilágit, aki csak úgy beállított, és sületlenségeket beszélt mindenféle ómenekről meg katasztrófákról, még könnyen figyelmen kívül lehetett hagyni. De ha ezt Aldous látogatása követte, aki mintha nagyjábólegészéből ugyanerről papolt volna... Persze ez a két híresztelés lehetett egy és ugyanaz. Talán amit a lány hadovált, az is Aldoustól eredt, az öreg boszorkánymester pedig aligha tűnt a józan ész szócsövének. Ami azt illeti, ez a gondolat még hihetőnek is tűnt. Manhattan fő boszorkánymestere kicsit megzakkan, elkezd végzetről, mondén pénzről meg katasztrófáról süketelni... Aztán ez valakinek megüti a fülét, az illető elkezdi terjeszteni a hallottakat, és mint minden, végül ez is eljut Magnus fülébe. Magnus dobolni kezdett az ujjaival a nemrég még makulátlan pult repedezett márványlapján. Újabban azt vette észre, hogy az idő egyre gyorsabban telik. Aldous ebben nem is tévedett akkorát. Az idő, mint a víz, néha jegesre fagyott, és csak lassan csordogált (az 1720-as évek... soha többé!), néha pocsolyaként állt egy helyben, néha patakként csobogott, aztán vágtató folyóvá terebélyesedett. Néha pedig egyenesen párolgott, semmivé lett, ahogy az ember áthaladt rajta. Mindent nedvességgel borított be, megtörte a fényt. Erről szóltak az 1920-as évek. Magnus még az ilyen sebesen száguldó időkben sem nyithatta azonnal újra a bárját. Meg kellett őriznie a hétköznapiság látszatát. Úgy tervezte, hogy vár pár napot, talán egy hetet. Az is felmerült benne, 21

Bane krónikák 5.


hogy mondi módszerrel hozat mindent rendbe, és felfogad pár embert, akik majd vödrökkel, deszkákkal meg szögekkel végzik el, amit kell. Még az is lehet, hogy maga vállalkozik a feladatra. Valószínűleg jót tenne neki. Felgyűrte hát az ingujját, és munkához látott. Összegyűjtötte az üvegcserepeket. A törött székeket, asztalokat egy kupacba hajigálta. Kerített egy felmosórongyot, és nekiesett a különféle italokból álló pocsolyáknak, a pornak meg a szilánkoknak. Miután pár órán keresztül így robotolt, elfáradt, megunta az egészet, majd csettintett az ujjaival, és a zugivó egy szemvillanás alatt olyan lett, mint régen. Aldous szavai továbbra is ott motoszkáltak a fülében. Tenni kell valamit. Szólni kell valakinek. Nála felelősségteljesebb és komolyabb embereknek kell ezzel foglalkoznia. Természetesen csak egyetlen társaság jöhetett szóba.

Az árnyvadászok nem jártak zugivókba. Tiszteletben tartották a mondénok alkoholfogyasztást tiltó törvényeit, kitartottak unalmas régi elvük mellett, miszerint „a törvény szigorú, de a törvény az törvény”. Ez azt jelentette, hogy Magnusnak kellett megtennie az utat az Upper East Side-ra, az Intézetbe. Az impozáns épület mindig lenyűgözte – a tornyok büszkén emelkedtek minden más fölé, időtlen és megingathatatlan gótikus felsőbbrendűséggel tekintve mindenre, ami modern és változékony. Az alvilágiak általában nem léphettek be az Intézetbe a főbejáraton keresztül – számukra a menedéken át vezetett az út az épületbe. Magnus azonban nem volt közönséges alvilági, és közismerten régi kapcsolat fűzte az árnyvadászokhoz. Ez persze nem azt jelentette, hogy meleg fogadtatásban részesült. Miután beengedte, Edith, a házvezetőnő egyszerűen rámordult, hogy 22


Bane krónikák 5.

várjon, aztán minden további nélkül magára hagyta. Magnus az előcsarnokban maradt, ahol kritikus szemmel méregette az avíttas berendezést. Az árnyvadászok imádták a burgundivörös tapétát, a rózsa alakú lámpákat meg a súlyos bútorokat. Itt sosem fog gyorsan szállni az idő. – Jöjjön! – szólt Edith, miután visszatért. Magnus követte a fogadószobába, ahol Edgar Greymark, az Intézet vezetője a könyvespolc előtt állva várt rá. – Edgar – biccentett üdvözlésképpen a boszorkánymester. – Látom, engedtél a nyomásnak, és bevezettetted a telefont. Magnus a készülékre mutatott, ami egy sötét sarokban álló asztalkán kapott helyet, mintha megbüntették volna a puszta létezéséért. – Istenverte agyrém! Hallottad már, mekkora zajt tud csapni? Viszont könnyedén beszélhetek más intézetekkel, hozathatok jeget, szóval... – Összecsapta a könyvet, amit éppen olvasott. – Mi szél hozott, Magnus? – kérdezte aztán. – Úgy hallottam, újabban egy ivót vezetsz. Ez igaz? – Valóban így van – bólintott mosolyogva a boszorkánymester. – Bár jelenleg gyújtósnak inkább megfelelne. Edgar nem kérdezte meg, mit akar ez jelenteni, Magnus pedig nem árulta el. – Te is tisztában vagy vele, hogy az alkoholtartalmú italok árusítása jelenleg törvénybe ütközik – folytatta az Intézet vezetője. – De felteszem, éppen ezt élvezed benne. – Mindenkire ráfér valami hobbi – mondta Magnus. – Az enyém történetesen az illegális kereskedés, az ivás és a tivornyázás. Hallottam már rosszabbat. – Nekünk általában nincs időnk hobbikra. Árnyvadászok! Mindenkinél jobbak.

23

Bane krónikák 5.


– Azért jöttem, mert ebben az én zugivómban hallottam ezt-azt az alvilágról, ami talán téged is érdekelhet. Magnus beszámolt mindenről, ami csak eszébe jutott, elsősorban Aldous szavairól és különös viselkedéséről. – És ezt Aldous Nix hadoválására alapozod? – kérdezte Edgar, miután a boszorkánymester a mondanivalója végére ért. – Mindenki tudja, hogy mostanság nem a régi önmaga. – Régebb óta élek, mint te – mondta Magnus. – Sok mindent megtapasztaltam, és ezalatt megtanultam, hogy bízzam az ösztöneimben. – Mi nem az ösztöneinkre hallgatva cselekszünk. Vagy tudsz információval szolgálni, vagy nem. – Régi ismeretségünkre való tekintettel, Edgar, azt hiszem, cselekedhetnél arra alapozva, amit tőlem hallottál. – És szerinted mit kéne tennünk? Magnus nehezményezte, hogy mindent neki kell megmondania. Információt hozott az árnyvadászoknak, és nem az ő dolga volt, hogy a szájukba rágja, hogyan értelmezzék. – Talán beszélhetnétek vele. Tegyétek azt, amihez a legjobban értetek. Figyeljetek! – Mindig figyelünk, Magnus. – Halvány irónia csendült Edgar hangjában, amit a boszorkánymester nem igazán értékelt. – Észben fogjuk tartani, amit mondtál. Köszönöm, hogy eljöttél hozzánk. Edith majd kikísér. Csengetett, mire egy szemvillanás alatt megjelent a savanyú képű házvezetőnő, hogy kivezesse a házból az alvilágit. Az Intézetbe tett látogatás előtt Magnus nem szándékozott semmit sem tenni az ügyben. Azt tervezte csak, hogy továbbadja az információt, aztán éli tovább soha véget nem érő életét. Az viszont, ahogyan Edgar félresöpörte az aggodalmait, piszkálta a csőrét. Aldous 24


Bane krónikák 5.

azt mondta, a Dumort Hotel a 116. utcában van, ami egyáltalán nem esett messze. Az utca az olasz Harlemet szelte át, egy húszperces sétával könnyedén eljuthatott odáig. Magnus észak felé indult. New Yorkban az egymással szomszédos negyedek sokszor nagyon élesen elütöttek egymástól. Az Upper East Side pénzes, már-már fájdalmasan méltóságteljes környék volt. Ahogy azonban Magnus haladt tovább, a házak kisebbek, a sofőrök pedig egyre agresszívebbek lettek, ráadásul az autók közé jóval több szekér vegyült. A 100. utcán túl a gyerekek nagy hanggal labdáztak és kergették egymást, miközben anyjuk az ablakból ordított utánuk. Mindent egybevéve ezeken az utcákon sokkal kellemesebb volt a hangulat. Családias légkör uralkodott, az ablakokból ínycsiklandó illatok szálltak. Egyébként is jólesett olyan környéken járni, ahol nem mindenkinek fehér a bőre. Harlem a feketék kultúrájának és a világ legjobb zenéjének volt a központja. Ez számított a legfelkapottabb, legmenőbb helynek a városban. Nyilván éppen ezért építették fel itt ezt az otromba szállodát. A Dumort határozottan kilógott a barna homokkőből felhúzott épületek, meg a boltok és az éttermek közül, de egyáltalán nem tűnt úgy, mintha érdekelné, tetszik-e a szomszédainak vagy sem. Kicsit hátrébb állt, mint azok, egy kis mellékutcában, könnyen lehet, hogy ezt egyenesen az ő kedvéért alakították ki. A hatalmas, oszlopos homlokzaton minden ablakban elhúzták a függönyt. A nehéz vasajtó két szárnyát szorosan bezárták. Magnus letelepedett az utca túloldalán lévő üdítőital-automatánál; úgy döntött, figyel és vár, bár maga sem tudta, mire. Valamire. Bármire. Nem tudhatta, történni fog-e egyáltalán valami, de most már elszánta magát. Az első óra halálosan unalmasnak bizonyult. Újságolvasással múlatta az időt. Evett egy szardíniás szendvicset, és ivott egy kávét. A képességeit felhasználva segített visszaszerezni az elütött labdát egy 25

Bane krónikák 5.


csapat gyereknek, akik nem is sejtették, hogy az ő keze is benne van a dologban. Már-már feladta a várakozást, amikor rendkívül drága autók egész sora gördült a szálloda elé. Olyan volt, mintha kiállítást rendeztek volna a világ legnagyszerűbb járműveiből. A Rolls-Royce-t, a Packardot, a néhány Pierce-Arrowst, az Isotta Fraschinit, a három Mercedes-Benzt meg a Dusenberget úgy kifényesítették, hogy Magnus alig látta meg őket a vakító napsütésben. Könnyező szemmel, hunyorogva figyelte, ahogy egyik sofőr a másik után nyitja ki az ajtót, hogy az utasok kiszállhassanak. Nyilvánvalóan vagyonos emberek voltak. A gazdagok ruháit gyorsan felismeri az ember. A leggazdagabbak elküldték az embereiket Párizsba, hogy vegyék meg a teljes új kollekciót, amit a divatház falain kívül még senki sem látott. Az autók utasai az utóbbi csoportba tartoztak. Magnusnak feltűnt, hogy mindannyian a negyvenedik és a hatvanadik évük között járhattak. A férfiak mind szakállt és kalapot viseltek, a nők pedig sem elég fiatalok, sem elég szabadok nem voltak a rózsaszín Chanelekhez meg az éteri Vionnet-khez, amiket magukra öltöttek. A társaság egyenesen a szálloda bejáratához sietett. Nem szóltak egymáshoz, nem álltak meg, hogy gyönyörködjenek a napnyugtában. Kellőképpen fontoskodónak és komornak tűntek hozzá, hogy az emberben felmerüljön a gyanú: alkalmasint egy démont terveznek közösen megidézni. (Akik démonidézésre készültek, mindig pont így festettek.) Magnust leginkább mégis az aggasztotta, hogy nyilvánvalóan Aldous segítségét szándékozták igénybe venni hozzá. Az öregebb boszorkánymester olyan képességekkel és tudással rendelkezhetett, aminek a mértékét Magnus még csak nem is sejthette. Várt hát tovább. Nagyjából egy óra telt el, amikor a sofőrök ismét megjelentek a kocsikkal, aztán a csoport tagjai egytől egyig beszálltak, és tovagördültek a New York-i éjszakában. Nem látott démonokat. 26


Bane krónikák 5.

Semmit sem látott. Magnus felállt a padjáról, és elindult vissza a Plaza felé, igyekezvén valami értelmet kihámozni ebből az egészből. Talán fölöslegesen aggódott. Aldous meglehetősen ferde szemmel nézett a mondénokra. Talán csak ugratta ezt a kisebb csapat fontosnak mutatkozó ismeretlent. Akadt rosszabb szórakozás is, mint eljátszadozni pár félkegyelmű, buta milliomossal, legombolni róluk némi pénzt, és cserébe egy kis varázslatot ígérni nekik. Ezzel a módszerrel egy szemvillanás alatt kisebb vagyont lehetett keresni, hogy aztán utána az ember tíz évig a francia Riviérán lazsáljon, és a kisujját se kelljen mozdítania. Talán húsz évig is. De Aldous nem az a fajta boszorkánymester volt, aki ilyesféle játékokkal szórakoztatta magát, és nem is tíz meg húsz években mérte a múló időt. Talán egyszerűen megbolondult. Előfordul az ilyesmi. Magnus elgondolkodott rajta, vajon vele is megtörténik-e majd pár száz év múlva. Lehet, hogy beveszi magát egy szállodába, gazdagokkal tölti az idejét, és ki tudja, mit művel velük. Tényleg annyira más lett volna ez, mint amivel most foglalkozott? Hát nem azzal ütötte el a délelőttöt, hogy egy mondén bár romjait takarítsa el? Ideje volt hazamenni.

27

1929. október

M

agnust már nem érdekelte annyira az ivó. Bár csak pár napra tervezte bezárni, ez az időszak előbb egy hétre, majd kettőre, aztán háromra nyúlt. Mivel a Mr. Száraz ideiglenesen nem üzemelt, néhány rendszeres vendég igazi törzshely nélkül maradt. Ezek után természetesen egyszerűen Magnus hotelszobájába jártak esténként. Először csak egy-két ember jött, de egy héten belül már szüntelenül áramlottak a vendégek. Köztük voltak a szálloda igazgatói is, akik udvariasan felvetették, hogy Mr. Bane talán máshová is vihetné a barátait és az üzletfeleit. Magnus erre hasonló udvariassággal azt felelte, hogy a szóban forgó illetők nem a barátai és az üzletfelei, a többségük vadidegen. A szálloda igazgatói nem repestek a boldogságtól. Persze azért barát is akadt a vendégek között. Alfie a kezdetektől ott volt, Magnus kanapéja gyakorlatilag állandó lakhelyévé vált. Ahogy telt az idő, egyre morózusabb lett. Elment dolgozni a munkahelyére, akárhol is volt az, de mire este visszajött, részeg volt, és úgy is maradt. Egy idő után aztán munkába sem járt többé. – Egyre rosszabb, Magnus – mondta egy délután, amikor felébredt whiskeygőzös álmából. – Nem kétlem – felelte Magnus, fel sem nézve a Háború és békéből. – Komolyan beszélek. – Biztos vagyok benne. – Magnus! 28


Bane krónikák 5.

A boszorkánymester kelletlenül felnézett. – Egyre rosszabb. Nem mehet így tovább. Máris kezd összeomlani. Látod? – Meglobogtatta az újságot Magnus felé. – Alfie, kicsit konkrétabbnak kell lenned. Hacsak nem arról az újságról beszélsz, bár nem úgy tűnik, mintha készülne összeomlani. – Úgy értem – Alfie felült, és a kanapé támlája fölött nézett Magnusra –, bármelyik pillanatban összeomolhat az Egyesült Államok teljes gazdagsága. Mindenki mondogatta, hogy megtörténhet, de én egy percig sem hittem nekik, most viszont úgy áll, hogy igazuk lesz. – Előfordul az ilyesmi. – Hogyhogy ennyire nem érdekel? – A gyakorlat teszi – felelte Magnus, majd ismét a könyvébe merült, és lapozott egyet. – Nem is tudom – mondta Alfie. – Talán igazad van. Talán nem történik baj. Így kell lennie, igaz? Magnus nem strapálta magát azzal, hogy rámutasson, valójában nem ezt mondta. Alfie mintha megnyugodott volna kissé, és ez éppen elég volt. A boszorkánymester viszont kizökkent a hangulatból, és már nem volt kedve tovább olvasni. Eljutott odáig, hogy a látogatók bosszantották. Pár nap alatt végképp belefáradt az állandó forgatagba, mégsem akaródzott kidobnia őket. Illetlenség lett volna. Inkább kivett még egy lakosztályt egy másik emeleten, és többé nem járt haza. A vendégei láthatólag tisztában voltak ezzel, de senkit sem zavart a dolog, feltéve, hogy a régi lakosztály ajtaja nyitva marad, és valaki állja a számlát a szobaszolgálatnál. Magnus hétköznapi cselekvésekkel próbálta kitölteni a felszabadult időt: olvasott, a Central Parkban sétált, megnézett pár hangosfilmet meg színházi előadást, bevásárolt. A hőség véget ért, és enyhe október köszöntött a városra. Egy nap a boszorkánymester bérelt egy hajót, 29

Bane krónikák 5.


körbejárta vele Manhattant, a számos újonnan épülő felhőkarcoló csontvázát tanulmányozta, és előbb azon elmélkedett, mi történne, ha mindez széthullana, aztán meg azon, hogy mennyire foglalkoztatja őt jelenleg a dolog. Látott már kormányokat megbukni, teljes gazdagságokat összeomlani. Ezek az emberek azonban... nagy dolgokat alkottak, és nagyot is bukhattak. Kibontott hát egy üveg pezsgőt. Feltűnt neki, hogy sokan a tőzsdék minden klubban, szállodában, jó pár étteremben és még néhány bárban meg fodrászüzletben is működő masináira meredve töltik a napjaikat. Magnus elképedt, mennyire le tudták nyűgözni őket ezek az üveg alatt kattogó gépezetek. Az emberek összegyűltek körülöttük, órákon át csak ültek ott, és figyelték, ahogy a gép kiköp egy-egy szimbólumokkal teli hosszú papírnyelvet. Valaki elkapta, ahogy kitekeredett, és felolvasta a rajta lévő varázslatot. Október huszonnegyedikén akadt ok először az ijedségre. A piac megingott, aztán a nap végére valamelyest összeszedte magát. A hétvége feszültségben telt, aztán jött a következő hét, és minden sokkal rosszabbra fordult. Végül elérkezett huszonkilencedike, egy keddi nap, és minden összeomlott, ahogyan azt annyian jó előre megjósolták, mégsem hitte el igazán senki, hogy meg fog történni. Magnus sem kerülhette el a lökéshullámokat, még szállodai szobája nyugalmában sem. Folyamatosan csörgött a telefon. A folyosóról kiabálás hallatszott, sőt még pár sikoly is. A boszorkánymester lement az előcsarnokba, ahol pánikban rohangáltak az emberek. Sokan kifelé tartottak bőröndökkel a kézben, minden telefonfülke foglalt volt, az egyik sarokban pedig egy férfi sírdogált. Odakint az utcán rosszabb volt a helyzet. Egy csapatnyian heves beszélgetésbe merültek.

30


Bane krónikák 5.

– A belvárosban kiugrálnak az emberek az épületekből – szólt az egyik férfi. – Hallottam. A barátom ott dolgozik, és azt mondja, egyszerűen kinyitják az ablakokat, aztán kivetik magukat. – Ezek szerint tényleg megtörténik? – kérdezte egy másik férfi, aki lekapta a fejéről a kalapot, és a szíve fölé szorította, mintha csak így akarná megvédeni magát. – Megtörténik? Már megtörtént! A bankok bedeszkázzák az ajtajaikat! Magnus úgy döntött, az lesz a legjobb, ha visszamegy az emeletre, magára zárja az ajtót, és elővesz egy üveg jóféle bort.

Fel is jutott az emeletre, be is vonult a lakosztályába, de amint átlépte a küszöböt, a régi lakásban gyakorta megforduló egyik idegen jelent meg az ajtóban. – Magnus! – a férfi lehelete bűzlött az alkoholtól. – Jönnöd kell! Alfie ki akar ugrani az ablakon. – Hát ez az őrület gyorsan népszerű lett. – A boszorkánymester felsóhajtott. – Hol? – A régi szobádban. Magnus nem ért rá megkérdezni, mióta tudnak az új szobájáról, inkább követte a Plaza folyosóin bizonytalan léptekkel futásnak eredő férfit. A hátsó lépcsőn felsiettek három emeletnyit a régi lakosztályhoz, ahol a bejárat tárva-nyitva állt, és kisebb csoportosulás támadt Magnus egykori hálószobájának ajtaja körül. – Bezárkózott, és valamivel kitámasztotta az ajtót – mondta az egyik férfi. – Kinéztünk ezen az ablakon, és láttuk, hogy a párkányon áll. – Mindenki kifelé! – csattant fel Magnus. – Most! Amikor egyedül maradt, a boszorkánymester előrenyújtotta a kezét, és a hálószoba ajtaja azonnal kivágódott. A Central Parkra nyíló ablak, 31

Bane krónikák 5.


amin át nemrég túlságosan erősen sütött be a nap, most Alfie kuporgó alakját foglalta keretbe. A férfi a vékony betonpárkányon ücsörgött, és feszülten egy cigarettát szívott. – Ne gyere közelebb, Magnus! – szólt. – Nem tervezem – felelte a boszorkánymester, és leült az ágyra. – Viszont adhatnál egy cigarettát. Mégiscsak az én szobám ablakából tervezed a mélybe vetni magad. Alfie ezen fennakadt egy pillanatra, de aztán óvatosan a zsebébe nyúlt, elővett egy paklit, és bedobta a szobába. Magnus felvette a csomagot a padlóról, és kihúzott belőle egy szálat. – Mielőtt távozol, akár el is mesélhetnéd nekem, mi ez az egész. Csettintett az ujjaival, amitől a cigaretta vége lángra lobbant. Ezt kizárólag Alfie kedvéért tette, és sikerült is felkeltenie vele a figyelmét. – Tudod... tudod jól, mi ez az egész... Mit csináltál az előbb? – Rágyújtottam egy cigarettára. – Akarom mondani, hogyan csináltad? – Vagy úgy! – Magnus kissé hátradőlt, és keresztbe tette a lábát. – Nos, azt hiszem, mostanra már kitaláltad, hogy nem vagyok olyan, mint a többi kisfiú. Alfie ezt egy darabig a sarkán hintázva emésztette. Tiszta volt a tekintete, Magnus úgy sejtette, hetek óta először józanodott ki teljesen. – Ezek szerint igaz – mondta a férfi. – Ezek szerint igaz. – Akkor ki vagy valójában? – Valaki, aki nem akarja, hogy kiugorj az ablakon. A többi részletkérdés. – Mondj egy jó okot, hogy ne ugorjak – szólt Alfie. – Mindent elvesztettem. Louisát. Mindent, amit a magaménak mondhattam, mindent, amit megteremtettem.

32


Bane krónikák 5.

– Semmi sem tart örökké – mondta Magnus. – Tapasztalatból tudom. Új dolgokat szerezhetsz magadnak. Új emberekkel találkozhatsz. Az élet mehet tovább. – Nem, ha eszembe jut, mim volt. De ha... akármi is vagy, tudsz tenni valamit, igaz? Magnus elgondolkodva szívta meg a cigarettát. – Gyere be, Alfie! – mondta végül. – Akkor segítek neked.

Az emlékek megváltoztatása meglehetősen komplikált folyamat volt. Az elme összetett hálózat, és az emlékek rendkívül fontosak a tanulás miatt. Ha rossz emléket emel ki az ember, az alany elfelejtheti, hogy a tűz éget. Az viszont megoldható, hogy az emlékeket puhítsák vagy lerövidítsék. Egy tehetséges boszorkánymester – márpedig Magnusnál tehetségesebbet nemigen hordott a hátán a föld – átformálhatta a múltat, és teljesen új mintákat szőhetett bele. De nem volt könnyű munka. Magnus maga sem tudta, miért tesz meg ennyit ingyen egy mondén kedvéért, aki ráadásul hetek óta élősködött rajta. Talán mert ez a nap a szenvedésről szólt, és Magnus legalább a gyötrelmek e kis szeletének véget vethetett. Egy órával később Alfie úgy sétált ki a lakosztályból, hogy nem is sejtette, ki lehet az a Louisa nevű lány, aki egy buszon dolgozott kalauzként, vagy valami hasonló. Vagy talán könyvtáros volt a szülővárosában? Fogalma sem volt, miért jutott eszébe egyáltalán ez a név. Rövid életű vagyonára ugyanígy nem emlékezett. Fárasztó művelet volt, és miután végzett, Magnus az ablakpárkányra támaszkodva nézett ki az alkonyaiban egyre sötétedő hatalmas Central Parkra.

33

Bane krónikák 5.


Ekkor pillantotta meg a különös fényt az égen a külváros irányában. Tölcsér alakú volt, alul keskenyebb, a felhőket elérve pedig jóval szélesebb. Halványzöldes színben derengett. Egyenesen a Dumort Hotel fölött lebegett.

Képtelenség volt taxit szerezni. Minden kocsi foglalt volt a városban, és egyik gyorsabban hajtott, mint a másik. Mindenki sietett valahova. Volt, aki a részvényeitől próbált megszabadulni, volt, aki eladni igyekezett valamit, mások pedig pánikba esve, ötletszerűen cikáztak ide-oda. Magnusnak nem maradt más választása, futva haladt végig a Central Park keleti oldala mentén, egészen a 116. utcáig. A Dumort Hotel éppen úgy festett, mint amikor legutóbb látta. A függönyök továbbra is eltakarták az ablakokat, az ajtók továbbra is zárva maradtak. Az épület hűvös volt, néma, ellenséges, ám amikor Magnus lenyomta a kilincset, a bejárati ajtót nyitva találta. Először az lepte meg, hogy a szálloda teljesen kihaltnak tűnt. Senki nem volt a portás asztala mögött, senki nem volt az előcsarnokban, senki nem volt sehol. A hely kétségkívül pazar látványt nyújtott a hatalmas aranyozott lépcsővel. A padlót vastag vörös és aranyszínű szőnyeg borította, az ablakot mennyezettől földig érő súlyos drapériák takarták. Hűvös, tompa és zavarba ejtően néma félhomály uralkodott. Magnus körülnézett, még a plafon indákon vígan hintázó, egymásra mutogató, kerek képű kerubokat ábrázoló freskóit is megnézte magának. Tőle balra széles, két virágmintás oszloptól határolt boltívet pillantott meg. Ez nyilvánvalóan a szálloda egyik előkelőbb termébe vezetett, aminél alkalmasabb helyet nem is találhatott volna a kutatás elkezdésére. Magnus kinyitotta az ajtót a boltív alatt. Egy bálteremben találta magát – méghozzá nem is akármilyenben. A padló fehér 34


Bane krónikák 5.

márványból készült, körben az aranyozott galériák között elhelyezett aranyozott tükrökben a helyiség számtalan példányban mutatkozott meg. Mint ahogy a hátsó falnál egy fényesre csiszolt gránittömb körül halomban álló emberi testek is számtalan példányban mutatkoztak meg bennük. Magnus meglehetősen biztos volt benne, hogy ugyanezeket az embereket látta nemrég kiszállni drága autóikból. Néhányuknak ép maradt az arca, szerteszét kiváló minőségű ruhák cafatjai hevertek, némelyik még most is körülvett egy-egy leszakadt végtagot. A holttestek alatt feketésvörös volt a padló, az egyenletesen eloszló vér vékony mázként vonta be a márványt. – Az Angyalra... Magnus megfordult, és Edgar Graymarkot pillantotta meg a háta mögött. A férfi teljes árnyvadász harci öltözetet viselt, és a szeráfpengéjét is kivonta. – Jó, hogy eljöttetek. – Magnus ironikusnak szánta a megjegyzést, valahogy mégis üresen kondultak a szavai. Tényleg jó volt, hogy az árnyvadászok eljöttek. Akármi is történt itt, segítségre lesz szüksége. – Azt hitted, semmibe vesszük a figyelmeztetést? – kérdezte Edgar. Magnus úgy döntött, erre inkább nem felel. Feltehetőleg semmibe vették a figyelmeztetést, csak aztán ők is észrevették a fényt az égen. – Kik ezek az emberek? – kérdezte az Intézet vezetője. – Ha nem tévedek, mondénok, akik Aldoushoz jöttek. – És hol van Aldous? – Nem láttam. Magam is csak most érkeztem. Edgar felemelte a kezét, mire féltucatnyi árnyvadász a holttestekhez sietett, hogy megvizsgálják őket. – Behemótok támadásának tűnik – mondta az egyik lány, miután szemügyre vett egy vértócsát, néhány húscafatot meg némi szakadt

35

Bane krónikák 5.


selymet. – Vad. Szervezetlen. Ezek pedig valószínűleg két sorban elrendezett fogak harapásnyomai, de nehéz megállapítani... A hátuk mögül hangos durranás hallatszott. Amikor megfordultak, egy fiatalember felkiáltott, és elhajított egy füstölgő, sistergő tárgyat. – Felrobbant a szenzorom – dörmögte. – Azt hiszem, nagyon komoly démontevékenységet kell feltételeznünk – állapította meg Edgar. – Kutassátok át a szállodát! Kerítsétek elő Aldous Nixet, és hozzátok ide! Az árnyvadászok szétszéledtek, csak Edgar és Magnus maradt a holttestek mellett. – Van valami elképzelésed arról, mi történik itt? – kérdezte Edgar. – Elmondtam mindent, amit tudtam – felelte Magnus. – Azért jöttem, mert megláttam valamit az égen. Ezt találtam. – Mire lehet képes Aldous? – Aldous kétezer éves. Bármire képes lehet. – Aldous Nix kétezer éves? – Azt hallottam. Nem szokott meghívni a születésnapi zsúrjaira. – Mindig dilinyósnak találtam, de sosem hittem, hogy... Végül is tök mindegy, mit hittem. Nyilvánvalóan számos démon kószál errefelé. Először ezzel kell foglalkoznunk. Nix pedig... – Itt van – szakította félbe egy hang. Aldous kilépett az egyik nehéz falikárpit mögül. A botjára támaszkodva lassan a gránittömbhöz sétált, majd leült. Edgar felemelte volna a fegyverét, de Magnus megfogta a karját. – Mi történt itt, Aldous? – kérdezte. – Egyszerű próba volt – felelte az idősebbik boszorkánymester. – A támogatóim kedvéért, akik voltak oly kedvesek, és az egész hotelt a rendelkezésemre bocsátották, hogy békében dolgozhassak. – A támogatóid – bólintott Magnus. – Ezek az emberek, akik most darabokban hevernek a földön. 36


Bane krónikák 5.

– És min dolgozik? – kérdezte Edgar. – Hogy min dolgozom? Á! Érdekes kérdés. De nem a maga fülének való. Vele fogok beszélni! – Az öreg boszorkánymester Magnusra mutatott. – A többiek foglalják el magukat. Az árnyvadászok sürgölődjenek csak. Legalább tíz démon van itt. Nem néztem meg alaposan mindegyiket, de ahogy a lány mondta, leginkább behemótnak tűntek. Rusnya valamik. Menjenek, öljék meg őket! Edgar Graymark nem az az ember volt, aki szerette, ha csak úgy ugráltatják, de Magnus is igyekezett a tekintetével noszogatni, hogy vonuljon vissza. – Igen – morogta az Intézet vezetője. – Akad egy kis dolgunk. De ne menjen sehová, Nix! Visszajövünk, és még beszélgetünk egymással. Magnus bólintott, Edgar pedig kisietett a bálteremből, és hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Aldous egy darabig göcsörtös kezét tanulmányozta, mielőtt megszólalt volna. – Magnus, mi nem tartozunk ide. Soha nem is tartoztunk. Régebben élek ezen a világon, mint bárki, akit ismerek, és ez az egyetlen olyan igazság, amiben nem kételkedem. Biztos vagyok benne, hogy magad is erre a következtetésre jutottál. – Nem éppen. –Magnus valamivel közelebb lépett, kikerülve a vér és a holttestek tengerét kettejük között. – Nem éppen? – Néha valóban nem találom a helyem, de nagyon is ehhez a világhoz tartozónak tekintem magam. Honnan máshonnan is származnék? – Valóban itt születtél, de egy másik dimenzióból eredsz. – Az Ürességre gondolsz? – Pontosan arra. Szándékomban áll elmenni oda, ahová tartozom. Az egyetlen helyre, amit igazán az otthonomnak tekinthetek. Haza

37

Bane krónikák 5.


akarok menni a Pandemoniumba. Megnyitottam egy portált, hogy odajussak. – És ezek az emberek? – Ezek az emberek azt hitték, hogy ők irányítják a világot. Azt hitték, a pénz feljogosítja őket az uralkodásra. Hallottak rólam, és eljöttek hozzám, mert meg akarták találni a módját, hogy hatalomra tegyenek szert háború és erőszak nélkül. Közöltem velük, hogy elképzelhetetlen hatalmat adok a kezükbe, ha előbb én is megkapom tőlük, ami nekem kell. Szóval a rendelkezésemre bocsátották ezt a szállodát. Pár hónapja már itt dolgoztam az előkészületeken. Az épületet mostanra áthatják a varázslatok. A falakban elektrum és démonfémek futnak. Az egész szálloda egyetlen hatalmas csatorna. Tökéletes lesz a legerősebb portál megnyitásához. – És ők mit kerestek itt? – Bemutatóra készültem. Figyelmeztettem őket a kockázatokra. Talán nem voltam elég világos. Pedig azt hittem, az voltam. – Ezen elmosolyodott magában. – Szörnyetegek voltak, Magnus. Nem maradhattak életben. Ostoba mondénok, akik azt hitték, a világ urai lehetnek, ha megzabolázzák a mi erőinket. Hát nem. Gyorsan meghaltak. – Vélhetőleg rettegve és fájdalmak közepette. – Talán. De véget értek a szenvedéseik. És most az enyémek is véget érnek. Gyere velem! – Hogy veled menjek? A Pandemoniumba? Az Ürességbe? És én meg azt hittem, nem kaphatok rosszabb ajánlatot, mint amikor meghívtak, hogy töltsek el egy nyarat New Jersey-ben. – Nem most kell viccelődni, Bane. – Aldous – szólt Magnus. – A démonok birodalmába készülsz. Onnan nincs visszatérés. És tudod, miféle borzalmakkal kell ott szembenézned. 38


Bane krónikák 5.

– Nem tudjuk, milyen. Semmit sem tudunk. Én kíváncsi vagyok. Az utolsó kívánságom az, hogy megtudjam, milyen az a titokzatos hely, a valódi otthonom. Még egy lépés hiányzik, hogy befejezzem a varázslatot. – Kihúzta a botból a gomb alakú markolatot, amiről kiderült, hogy késpengében végződik. – Pár csepp boszorkánymestervérre van szükségem. Egy kevéske is megteszi. Csak egy vágás a tenyéren. Aldous elgondolkodva nézett le a késre, aztán Magnusra emelte a tekintetét. – Ha itt maradsz, te is velem fogsz jönni, amikor megnyílik a portál. Ha nem áll szándékodban csatlakozni hozzám, most menj el. – Aldous, nem teheted... – Nagyon is megtehetem, éppen arra készülök. Dönts, Magnus. Maradj, vagy menj, de ha menni akarsz, annak most van itt az ideje. Magnus előtt végleg világossá vált, hogy Aldous nincs eszénél. Senki nem tervezget kirándulást az Ürességbe józan ítélőképessége birtokában. Az utazás az Ürességbe nagyobb és rettenetesebb tett volt, mint az öngyilkosság; aki erre vállalkozott, egyenesen a Pokolba száműzte magát. Csakhogy nagyon, de nagyon nehéz volt olyan emberek lelkére beszélni, akik elvesztették az eszüket. Alfie-t le lehetett könyörögni az ablakból némi józan érveléssel. Ugyanez nem ígérkezett ilyen könnyűnek Aldous esetében. A fizikai erő bevetése éppen olyan körülményesnek tűnt. Magnus gyanította, hogy az idősebb boszorkánymester minden próbálkozását előre kiszámítja, és hasonló vagy nagyobb erővel viszonozza. – Aldous... – Ezek szerint maradsz? Velem tartasz? – Nem. Én csak... Szóval... – Aggódsz értem – bólintott Aldous. – Azt hiszed, nem tudom, mit csinálok... 39

Bane krónikák 5.


– Azért nem pontosan így fogalmaznék... – Régóta fontolgatom ezt a dolgot, Magnus. Tudom, mire készülök. Úgyhogy kérlek, válassz, mész vagy maradsz? Gyorsan döntsd el, mindjárt megnyitom a por... A nyílvessző süvítve szelte át a levegőt. Könnyedén állt bele Aldous mellkasába, mint a kés, ha egy almába döfik. Az öreg boszorkánymester mozdulatlanul meredt rá egy pillanatig, aztán holtan az oldalára dőlt. Magnus figyelte, ahogy a vére a gránitra fröccsen. – Futás! – kiáltotta. Az ifjú árnyvadász büszkén szemlélte, milyen tökéletesen eltalálta célpontját. Észre sem vette az oltártól kiindulva a padlón terjedő repedéseket. A fehér márvány száz és ezer darabra tört, olyan hangot adva ki, mint a repedező jégtábla. Magnus futásnak eredt. Olyan sebességgel rohant, amire maga sem hitte, hogy képes. Amikor elérte az árnyvadászt, megragadta, és őt is magával vonszolta. Abban a pillanatban, ahogy kiugrottak az ajtón, hatalmas lángnyelv robbant ki az előcsarnokba, a mennyezettől a földig tűzzel töltve meg a helyiséget. Aztán a bálterem ugyanolyan sebesen vissza is szippantotta magába a lángokat. A szálloda ajtaja magától becsapódott. Az egész épület megremegett, mintha egy fölötte keletkező hatalmas vákuum igyekezett volna felszippantani. – Mi történik? — kérdezte az árnyvadász. – Valamiféle csatornát nyitott az Ürességbe – felelte Magnus, miközben feltápászkodott. – Micsoda? A boszorkánymester megrázta a fejét. Nem volt idő hosszú magyarázatokra. – Mindenki az épületen kívül volt? – kérdezte inkább. – Nem tudom. Démonok voltak kint is és bent is. Vagy fél tucatot elkaptunk az utcán, de... 40


Bane krónikák 5.

Az épület megremegett, és Magnus úgy érezte, meg is nyúlt egy-két hüvelykkel, mintha egy titokzatos erő felfelé húzta volna. – Húzódj hátrébb! – mondta a boszorkánymester. – Fogalmam sincs, mi következik most, de ahogy kinéz, ez az egész izé mindjárt... Csak húzódj hátrébb! Az évszázadok során Magnus nem hogy nem látott, de még csak nem is olvasott semmit, ami felkészíthette volna erre – egy épület tökéletes portállá alakult át, amihez egy Ürességbe hazavágyó boszorkánymester vére volt a kulcs. Az ilyen varázslatot nem lehetett a könyvekből megtanulni. Ennek a kivitelezéséhez biztosan sok találgatásra volt szükség. Meg sok szerencsére. És feltehetőleg némi ostobaságra. Ha csak egy apróságban is téved, amire minden esély megvolt, magába szippantja az Üresség, és egyenesen a Pokolban találja magát. És itt jött a képbe az ostobaság. Magnus kinyitotta az ajtót. Az árnyvadász felkiáltott a háta mögött, de a boszorkánymester ráordított, hogy maradjon. Rettenetes ötlet volt, gondolta Magnus, amikor megint az előcsarnokban találta magát. Lehet, hogy ez volt a legrosszabb ötletem egész életemben. Az épület szívében tomboló lángok megperzseltek minden felületet, feketére égették a mennyezetet, elpusztították a bútorokat, megsemmisítették a szőnyeget, elszenesítették a hatalmas lépcsőt. Csak a bálterem ajtaja maradt érintetlen. Magnus óvatosan belépett a helyiségbe. Még mindig nem szippantott magába az Üresség, gondolta. Ez jó. Határozottan jó. A testekből mostanra füstölgő csontvázak maradtak, a fehér márványpadló pedig számtalan darabra repedt. A vér elpárolgott, csak sötét folt maradt utána. A gránittömbön mindennek ellenére egyetlen karcolás sem esett, viszont hat láb magasan lebegett a föld felett, a 41

Bane krónikák 5.


korábban látott halványzöld fényben fürödve. Aldoust sehol sem lehetett látni. Ki vagy te? A hang a semmiből jött. A szobából. Odakintről. Magnus fejéből. – Boszorkánymester. És te ki vagy? Sokan vagyunk. – Kérlek, ne gyere azzal, hogy Légió a neved. Az már foglalt. Gúnyt űzöl a mondén szentírásból, boszorkánymester? – Csak a hangulatot próbálom oldani – dörmögte maga elé Magnus. A hangulatot? – Hová tűnt Aldous? – kérdezte most már hangosabban a boszorkánymester. Velünk van. Most pedig te is eljössz hozzánk. Lépj az oltárhoz! – Azt hiszem, ezt kihagynám – felelte Magnus. – Van itt egy kis lakosztályom, amit nagyon bírok. Érdekes. Úgy tűnt, a démonok nem tudnak előjönni. Ha képesek lettek volna rá, biztosan megteszik. A démonok már csak ilyenek voltak. De a kapcsolat létrejött. Egyirányú volt ugyan, de mégiscsak kapcsolat volt. Magnus óvatosan közelebb lépett. Nyomokat keresett a padlón, bármit, ami segített volna megállapítani, milyen nagy a portál. Semmit sem talált. Boszorkánymester, nem fáradtál még bele az életedbe? – Igencsak filozofikus kérdés egy névtelen és arctalan hangtól az ürességből – felelte Magnus. Nem fáradtál bele az örökkévalóságba? Nem vágysz rá, hogy véget vess a szenvedéseidnek? – Úgy, hogy belevetem magam az Ürességbe? Nem igazán. Közülünk való vagy. A mi vérünk folyik az ereidben. Hozzánk tartozol. Gyere, és szívesen fogunk látni. Gyere, légy a tieiddel! 42


Bane krónikák 5.

Vér... Ha boszorkánymestervér nyitotta meg a portált... Nos, akkor a boszorkánymestervér talán be is zárhatja. ...vagy nem. Jobb ötlete mindenesetre nem volt. – És miért olyan fontos ez nektek? – kérdezte. – A Pandemonium elég zsúfolt hely lehet, ha folyton el akartok jönni onnan. Nem ismernéd, meg az apádat? – Az apámat? Igen, boszorkánymester. Az apádat. Nem ismernéd meg őt? – Apám sosem érdeklődött irántam különösebbképpen. Nem ismernéd meg az apádat még akkor sem, ha beszélhetnél vele? Magnus ezen már fennakadt kissé. – Nem – felelte. – Nem hiszem, hogy megismerném. Csak nem azt akarod mondani, hogy éppen apám hangját hallom? A saját véredet hallod boszorkánymester. Magnus a lebegő tömböt szemlélte, aztán körbejáratta a tekintetét a lerombolt termen, a holttestek maradványain. Halványan eljutott a tudatáig, hogy nincs egyedül. Néhány árnyvadász bejött az épületbe, és megállt mögötte. Ők is a gránitot nézték, de nyilvánvalóan nem hallottak semmit. – Magnus? – szólt egyikük. – Ne gyertek közelebb! – felelte a boszorkánymester. Miért véded őket? Ők semmit sem tennének érted. Magnus a legközelebbi árnyvadászhoz lépett, megragadta a kardja pengéjét, és megvágta vele magát. – Te! – mutatott az árnyvadászra, aki meglőtte Aldoust. – Adj egy nyilat! Most rögtön! Megkapta a nyílvesszőt, a hegyét a vérébe mártotta, aztán biztos, ami biztos, a szárát is alaposan bekente. Az íjra nem is volt szüksége. 43

Bane krónikák 5.


Minden erejével hozzávágta a nyílvesszőt a gránittömbhöz, miközben elmormolta az általa ismert összes portálnyitó varázsigét. Mintha földbe gyökerezett volna a lába, a teste mozdulatlanságra ítéltetett, az idő lassan nyújtózott. Magnus már azt sem tudta hol van, azt sem, kicsoda, csak abban volt biztos, hogy varázsigéket mormol, az oltár továbbra is lebeg, és hangok üvöltenek az elméjében. Több száz hang. Több ezer. Magnus... Magnus, gyere hozzám... Magnus, gyere... De Magnus kitartott. Aztán a gránittömb a földre zuhant, és millió darabra tört.

Amikor Magnus aznap este hazatért, egy alak támaszkodott az ajtónak a szállodai szobája előtt. – Akkor megkaptad az üzenetet? — szólt Dolly. — A mondénok pénzéről. Mind pocsékba ment, mi? – Mind bizony, nagyon úgy fest — felelte Magnus. – Nem gondoltam volna, hogy hiszel nekem. Magnus a szemközti falnak dőlt, és mélyet sóhajtott. A folyosón sorakozó ajtók mögött teljes volt a csend, csak valamelyik távoli szobából hallatszott elfojtott kiabálás. A boszorkánymesternek az az érzése támadt, hogy sokan valószínűleg leléptek a szállodából, mivel nem volt többé miből kifizetniük a számlát, mások pedig döbbent csendben bezárkóztak a szobájukba. Nem is sejtették, hogy a tőzsdekrach a legkisebb problémájuk volt, a valódi veszélyt pedig sikerült elhárítani. Soha nem is fogják megtudni. – Fáradtnak tűnsz – mondta Dolly. – Mintha rád férne pár pohárkával. 44


Bane krónikák 5.

– Most zártam be egy portált az Ürességbe. Inkább némi alvás férne rám. Mondjuk háromnapi adag. Dolly halkan füttyentett. – A barátnőm előre szólt, hogy nehéz eset vagy. Ezek szerint nem viccelt. – A barátnőd? Dolly a szája elé kapta hosszú, lakkozott körmökben végződő ujjait. – Hoppá! – Ki küldött? — kérdezte Magnus. A lány leengedte a kezét, és megvillantott egy mosolyt. – Egy jó barátod. – Nem tudom, vannak-e jó barátaim. – Ó, vannak. – Dolly meglengette apró, gyöngyökkel díszített táskáját. – Vannak. Viszlát, Magnus! Ruganyos léptekkel elsietett a folyosón, de egyszer-kétszer még hátrafordult, és visszanézett a boszorkánymesterre. Magnus lejjebb csúszott a falnak támaszkodva, érezte, ahogy egész testén úrrá lesz a kimerültség. Aztán minden erejét összeszedve felegyenesedett, és Dolly után sietett. A sarok mögül figyelte, ahogy a lány beszáll a liftbe, és azonnal megnyomta a szomszédos felvonóhoz tartozó gombot. A fülke megtelt az aznapi hírektől láthatóan összetört emberekkel. Amit Magnus ez után tett, biztosan nem derítette jobb kedvre őket. A boszorkánymester csettintett az ujjaival, átvette a lift irányítását a kezelőtől, mire a fülke hirtelen sebes, többé-kevésbé kontrollálatlan zuhanásba kezdett. Magnus a minap jókora borravalót adott a liftesfiúnak, ezért úgy érezte, cserébe a kezébe veheti a dolgokat. A többi utasnak erről fogalma sem volt, csak vadul sikoltoztak, ahogy a fülke emeletről emeletre zuhant lefelé. Magnusnak sikerült Dolly előtt leérnie a földszintre. A még mindig döbbent (és jórészt imádkozó) emberek között kifurakodott a liftből, 45

Bane krónikák 5.


majd az oszlopok, a hatalmas cserépben álló pálmák és a vendégek csoportjainak fedezékében átsietett az előcsarnokon. Az egyik telefonfülkébe bújva figyelte, ahogy a márványon hangosan kopogó tűsarkú cipőjében Dolly elhalad előtte. Észrevétlenül követte a lányt a kijáratig, majd egy álcázó varázslattal láthatatlanná tette magát, hogy kijusson az ajtónálló mellett. A szálloda előtt egy autó állt. A hatalmas vörös Pierce-Arrow ablakának ezüstszínű függönyei elrejtették az utas arcát. Az ajtó viszont nyitva volt, mellette sofőr állt feszes vigyázzban. A résen keresztül Magnus egy formás lábfejet és egy még formásabb bokát látott, meg egy kis ezüst cipőt és egy harisnyába bújtatott vádlit. Dolly a kocsihoz ballagott, és behajolt a nyitott ajtón. Magnus nem hallhatta, miről beszélgetnek, de aztán a lány beszállt, egy pillanatra megmutatva csinos hátsóját a Plaza előtt állóknak. Az utas előrehajolt, hogy odaszóljon valamit a sofőrnek, és Magnus megpillantotta az arcélét. Bárhol felismerte volna. Camille volt az.

46

Írta: Cassandra Clare és Maureen Johnson A mű eredeti címe: The Bane Chronicles Book 5.: The Rise of the Hotel Dumort (The Bane Chronicles Book 5)

Recommend Documents