Cassandra Clare Hamuváros
APÁMNAK, AKI NEM GONOSZ. ILLETVE CSAK EGY KICSIT. KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Soha nem írhattam volna meg ezt a könyvet, ha nem támogat és bátorít szüntelenül írócsapatom: Holly Black, Kelly Link, Ellen Kushner, Delia Sherman, Gavin Grant és Sarah Smith. Szintén nem boldogultam volna az NB csapat tagjai – Justine Larbalestier, Maureen Johnson, Margaret Crocker, Libba Bray, Cecil Castellucci, Jaida Jones, Diana Peterfreund és Marissá Edelman – nélkül. Köszönetet kell még mondanom Eve Sinaikónak és Emily Lauernek segítségükért (és a szarkasztikus megjegyzésekért), illetve Sarah Rees Brennannek, amiért a világon mindenkinél jobban szereti Simont. Hálás vagyok mindenkinek a Simon & Schusternél és a Walker Booksnál, amiért hittek ezekben a könyvekben. Külön köszönöm szerkesztőmnek, Karén Wojtylának a lila ceruzával írt megjegyzéseket, Sarah Payne-nek a jóval a határidő után is megoldott változtatásokat, Bara MacNeillnek, hogy nyomon követte Jace fegyverarzenálját, illetve ügynökömnek, Barry Goldblattnak, aki mindig közli velem, hogy hülye vagyok, amikor hülye vagyok. Köszönet illeti a családomat is: édesanyámat, édesapámat, Kate Connert, Jim Hillt, Naomi nénikémet és Joyce kuzinomat, amiért mindannyian bátorítottak. És Josht, aki még hároméves sincs.
Ez a keserű nyelv Ismerem utcáidat, édes városom, Ismerem az ágaidon rajokban kuporgó démonokat és angyalokat. Ismerlek téged, folyó, mintha a szívemben hömpölyögnél. Harcos lányod vagyok. Testedből betűk fakadnak, akár forrásból a víz. Nyelvek lenyomata vagy te ahogy beszélünk rajtuk a város felemelkedik. Elka Coke Prológus Füst és gyémántok A LÉLEGZETELÁLLÍTÓ ÜVEG ÉS ACÉL ÉPÜLET csillogó tűként emelkedett a magasba a Front Streeten, mintha csak az égre akart volna gombot varrni. A Metropole-nak, Manhattan legdrágább új belvárosi lakóházának ötvenhét emelete volt. A legfelsőn, az ötvenhetediken kapott helyet a legfényűzőbb lakás: egy látványos, fekete-fehérrel berendezett lakosztály. A csupasz márványpadló, amely túlontúl új volt hozzá, hogy megtelepedjen rajta a por, visszatükrözte a csillagoknak a padlótól a mennyezetig érő óriási ablakokon beáramló fényét. Az ablakok üvegét olyan
tökéletesre csiszolták, hogy a szemlélő úgy érezhette, semmi sincs közte és a város között, ettől pedig még azokat is elfogta a szédülés, akiknek amúgy nem volt tériszonyuk. Messze odalent Mahnattan és Brooklyn kétoldalt kanyargó fénycsíkjait kettéválasztotta az East River ezüstszalagja, a fölötte átívelő ragyogó hidakkal és a légypiszoknyi hajókkal. Tiszta éjszakákon még a megvilágított Szabadság-szobrot is látni lehetett dél felé – csakhogy ma este leereszkedett a köd, és a Liberty Island elrejtőzött a pára fehér fala mögött. Akármilyen csodálatos is volt azonban a kilátás, az ablaknál álló férfit nyilvánvalóan nem izgatta különösebben. Keskeny, aszkétikus arcán komor kifejezéssel fordult meg, és indult el a szoba közepe felé. Csizmája sarka hangosan kopogott a márványpadlón. – Nem végeztél még? – kérdezte, és beletúrt hófehér hajába. – Vagy egy órája itt vagyunk. A padlón térdelő fiú feszülten és sértődötten pillantott fel rá. – A márvány az oka. Masszívabb, mint gondoltam. Nehéz megrajzolni rajta a pentagramot. – Akkor hagyd a pentagramot! – Közelről azonnal nyilvánvaló lett, hogy fehér haja ellenére a férfi nem volt öreg. Kemény, mogorva arcán nem látszottak ráncok, tekintete tiszta volt és egyenes. A fiú nyelt egyet, és a keskeny lapockáiból kiálló hártyás szárnyak (farmerdzsekije hátába lyukakat vágtak, hogy helyet csináljanak nekik) idegesen verdesni kezdtek. – A pentagram minden démonidéző szertartásnak szerves része. Ön is tudja, uram. Anélkül…
– Nem vagyunk védve. Tisztában vagyok vele, ifjú Elias. Azért csak folytasd! Ismertem olyan boszorkánymestereket, akik megidéztek egy démont, lyukat beszéltek a hasába, aztán vissza is küldték a pokolba, gyorsabban, mint ahogy te megrajzolsz egy ötágú csillagot. A fiú nem felelt, csak megint nekiesett a márványnak, ezúttal még türelmetlenebbül. Izzadság csöpögött az orra hegyéről, haját félresöpörte a homlokából. Ujjai között hálószerű hártyák feszültek. – Kész – mondta végül, és sóhajtva nehezedett a sarkára. – Készen van. – Jó. – A férfi elégedettnek tűnt. – Lássunk neki! – A pénzem… – Mondtam már, hogy akkor kapod meg a pénzed, ha sikerült beszélnem Agramonnal. Előbb nem. Elias felállt, és lerázta magáról a dzsekijét. A szövet a belevágott lyukak ellenére is kellemetlenül összepréselte a szárnyait; amikor végre megint szabadok voltak, kiterjesztette őket, megmozgatva a szoba áporodott levegőjét. A szárnyak egy olajfoltra emlékeztettek: feketék voltak szemkápráztató színekkel átszőve. A férfi elfordította a tekintetét, mint aki nem szívesen látja őket, Eliasnak azonban ez fel sem tűnt. Az óramutató járásával ellenkező irányban körözni kezdett a földre rajzolt pentagram körül, miközben a tűz ropogására emlékeztető démonnyelven kántált valamit. Sziszegve, mint amikor egy gumiabroncsból kiszívják a levegőt, a pentagram körvonalait hirtelen elborították a lángok. A tucatnyi hatalmas ablaktábla üvegében tucatnyi lángoló ötágú csillag tükröződött. Valami megmozdult a pentagram belsejében: valami formátlan
és fekete. Elias egyre gyorsabban kántált tovább, felemelte hártyás kezét, ujjaival finom formákat rajzolt a levegőbe. Ahol elhaladtak, kék tűz ragyogott tovább. A férfi nem igazán beszélte a chthoniait, a boszorkánymesterek nyelvét, néhány szót azonban így is ki tudott hámozni Elias ismétlődő kántálásából: Agramon, szólítalak. A világok közti űrből szólítalak. A férfi egyik kezét a zsebébe csúsztatta. Ujjai kemény, hideg, fémes tárgyat érintettek. Elmosolyodott. Elias megtorpant. Éppen a pentagram előtt állt, hangja kitartóan emelkedett és süllyedt, körülötte kék tűz ropogott. Egyszerre fekete füstfelhő tört elő a pentagram közepéből, kanyarogva emelkedett felfelé, közben pedig kiterjedt, és kezdett szilárd testet ölteni. Két szem bukkant elő az árnyékban, mint a pókhálóban fennakadt ékkövek. – Ki hívott ide világokon át? – Agramon hangja az összetörő üveg csörömpölésére emlékeztetett. – Ki hívott ide? Elias abbahagyta a kántálást. Mozdulatlanul állt a pentagram előtt – csak a szárnyai verdesték lassan a levegőt. A szobában égés és rothadás szaga terjengett. – Agramon – mondta a fiú. – Elias vagyok, a boszorkánymester. Én szólítottalak. Egy pillanatra csend támadt. Aztán a démon elnevette magát, már ha a füstre rá lehet fogni, hogy nevet. A hang, amit kiadott magából, mart, akár a sav. – Ostoba boszorkánymester – sziszegte Agramon. – Ostoba fiú. – Te vagy ostoba, ha azt hiszed, hogy csak úgy megfenyegethetsz – felelte Elias, de a hangja éppen úgy
remegett, akár a szárnyai. – Annak a pentagramnak a foglya leszel, Agramon, amíg szabadon nem engedlek. – Tényleg? – A füst előretört, újra és újraformálva magát. Egy nyúlványa emberi kéz alakját vette fel, és végigsimította az égő pentagram peremét. Aztán hirtelen lendületet vett, akár a gátat átszakító áradás, s kigomolygott a csillag körvonalain túlra. A lángok pislákolni kezdtek és elhaltak, Elias pedig sikítva tántorodott hátra. Kapkodva távoltartó és foglyul ejtő varázsigéket kezdett kántálni chthoniai nyelven. Semmi sem történt; a fekete füstgomoly feltartóztathatatlanul tört előre, és lassan kezdett formát tölteni – torz, hatalmas, visszataszító formát. A tüzes, kerek szemek lassan akkorák lettek, mint két csészealj, és hátborzongató fényt árasztottak magukból. A férfi közönyösen figyelte, ahogy Elias újabb sikollyal sarkon fordul, és futásnak ered. Az ajtóig sem jutott el. Agramon előrelendült, és a fekete massza úgy csapott le a boszorkánymesterre, akár egy teli üst fortyogó kátrány. Elias egy darabig kétségbeesetten igyekezett ellenállni – aztán nem mozdult többé. A fekete tömeg visszavonult, hátrahagyva a márványpadlón kicsavarodva heverő testet. – Erősen remélem – mondta a férfi, aki időközben kivette a zsebéből a hűvös fémtárgyat, és most szórakozottan forgatta az ujjai között –, hogy semmi olyasmit nem tettél vele, ami miatt használhatatlanná vált volna. Szükségem van a vérére, ha nem tudnád. Agramon, a halálos, gyémántszemű fekete füstoszlop megfordult. Tekintetével végigmérte a férfi drága öltönyét, keskeny, közönyös arcát, a bőrét borító fekete
Jeleket és a kezében tartott, ragyogó tárgyat. – Maga, fizetett ennek a boszorkánymesternek, hogy idézzen meg? És nem mondta meg neki, mire vagyok képes? – Eltaláltad – felelte a férfi. Agramon kelletlen elismeréssel a hangjában szólalt meg. – Okosan csinálta. A férfi tett egy lépést a démon felé. – Mert okos is vagyok. Ráadásul most már engem szolgálsz. Nálam van a Végzet Kelyhe. Ha nem engedelmeskedsz nekem, számolnod kell a következményekkel. A démon nem válaszolt azonnal. Végül engedelmesen a földre ereszkedett – egy valódi test nélküli lénynél ez már térdelésnek számított. – Állok szolgálatára…? A mondat udvarias kérdő hangsúllyal ért véget. A férfi elmosolyodott. – Szólíts Valentine-nak.
Első rész EGY ÉVAD A POKOLBAN
Azt hiszem, hogy a Pokolban vagyok, tehát ott is vagyok. Arthur Rimbaud (Kardos László fordítása)
1 Valentine nyílvesszője – HARAGSZOL MÉG? Alec a lift falának támaszkodva figyelte Jace-t a szűk helyiségben. – Nem haragszom. – Ó, dehogynem. – Jace vádlón bökött fogadott fivérére, aztán felszisszent, ahogy a fájdalom belehasított a karjába. Minden tagja sajgott a délutáni baleset után, amikor háromemeletnyit zuhant korhadt padlódeszkákon keresztül, hogy aztán egy rakás fémhulladék tetejére érkezzen. Még az ujjait is lehorzsolta. Alec, aki csak nemrégiben szabadulhatott meg az Abbadon elleni küzdelem óta használt mankóktól, nem sokkal nézett ki jobban, mint Jace. Ruháit sár borította, haja nedves, összetapadt csíkokban lógott. Arcán hosszú sebhely futott végig. – Nem haragszom – mondta Alec összeszorított fogakkal. – Csak mert azt mondtad, hogy a sárkánydémonok kihaltak… – Azt mondtam, szinte kihaltak. Alec Jace felé bökött a mutatóujjával. – Ha szinte kihaltak – mondta dühtől remegő hangon –, akkor NEM HALTAK KI ELÉGGÉ. – Értem – bólintott Jace. – Szólok, hogy cseréljék ki a bejegyzést a démonológiai tankönyvben „szinte kihalt”ról arra, hogy „Alec szerint nem haltak ki eléggé. O úgy szereti, ha a szörnyek nagyon, nagyon kihalnak”. Akkor elégedett leszel? – Fiúk, fiúk! – szólt közbe Isabelle, aki eddig a lift falára erősített tükörben tanulmányozta az arcát. – Ne veszekedjetek! – Ragyogó mosollyal fordult el az
üvegtől. – Igaz, egy kicsit akciódúsabb volt a napunk, mint gondoltuk, de én tulajdonképpen jól szórakoztam. Alec a lányra nézett, és megrázta a fejét. – Hogy csinálod, hogy sosem sározod össze magad? Isabelle mindentudó mosollyal rántott egyet a vállán. – Tiszta a szívem. Taszítja a koszt. Jace olyan hangosan mordult fel, hogy a lány összeráncolt homlokkal fordult felé. A fiú megrázta sáros ujját, körmeit fekete félholdak keretezték. – Mocskos vagy te kívül-belül! Isabelle éppen válaszolt volna, amikor a lift fékek nyikorgására emlékeztető hanggal megállt. – Ideje, hogy megjavítsuk ezt az izét – mondta, és felrántotta az ajtót. Jace kilépett utána a folyosóra, alig várva, hogy ledobhassa a páncélját, és beállhasson a forró zuhany alá. Sikerült meggyőznie Alecet és Isabelle-t, hogy menjenek el vele vadászni, bár egyikük sem szívesen vágott neki ilyen kalandnak most, hogy nem volt többé Hodge, aki utasításokat adhatott volna nekik. Jace-nek azonban szüksége volt a harc nyújtotta felejtésre, a figyelmét elterelő gyilkolásra, a gondolatait kikapcsoló sebekre. A többiek pedig tudták, mennyire fontos ez neki, így hát vele tartottak, és addig járták a metró mocskos alagútjait, amíg meg nem találták és meg nem ölték a dragonidae démont. Tökéletes összhangban dolgoztak ők hárman, mint korábban is mindig. Mint azt családtagoknál szokás. Jace lehúzta a cipzárját, és a falból kiálló egyik fogasra dobta a dzsekit. Alec leült a mellette lévő alacsony padra, és lerúgta sáros csizmáját. Fütyörészni kezdett valami kivehetetlen dallamot az orra alatt, így tudatván
Jace-szel, hogy cseppet sem haragszik. Isabelle kihúzta a tűket a hajából, és hagyta, hogy a hosszú fekete tincsek a vállára omoljanak. – Éhes vagyok – jelentette ki. – Bárcsak itt lenne Anya, hogy főzzön nekünk valamit. – Jobb, hogy nincs itt – mondta Jace, miközben kikapcsolta a fegyvereit tartó övet. – Máris hisztizne a szőnyeg miatt. – Ebben igazad van – szólalt meg egy hűvös hang. Jace el sem engedte az övet, úgy pördült hátra. Maryse Lightwoodot pillantotta meg, aki karba font kézzel állt az ajtóban. Erős anyagból készült fekete ruhát viselt, amilyet utazáshoz szokott felvenni, Isabelle-éhez hasonlóan fekete haja pedig vastag fonatban lógott a háta közepéig. Jeges, kék szeme, mint a reflektor járta végig a három gyereket. – Anya! – Isabelle máris rohant édesanyja felé, hogy megölelje. Alec felpattant, és csatlakozott hozzájuk, igyekezvén leplezni, hogy még mindig sántít egy kicsit. Jace csak állt tovább egyhelyben. Volt valami Maryse tekintetében, ahogy végigmérte őket, amitől meghűlt az ereiben a vér. Biztos nem azzal bántotta meg, amit mondott. Máskor is állandóan azon viccelődtek, menynyire odavan Maryse az antik szőnyegeiért… – Hol van Apa? – kérdezte Isabelle, miután egyet hátralépett. – És Max? Szinte észre sem lehetett venni a kurta szünetet, mielőtt Maryse válaszolt volna. – Max a szobájában van. Apátoknak sajnos Alicantéban kellett maradnia. Utána kell még járnia egy fontos ügynek.
Alec, aki általában a húgánál jobban ráérzett mások hangulatára, mintha habozott volna. – Valami baj van? – Hát ezt én is kérdezhetném. – Maryse hangja egészen száraz volt. –Sántítasz? Alec rémesen rosszul hazudott. Isabelle gyorsan át is vette tőle a szót. – Volt egy összetűzésünk egy dragonidae démonnal a metróalagútban. Nem nagy ügy. – És gondolom, a Nagyobb Démon, akivel a múlt héten kaptatok össze, az sem volt nagy ügy? Erre még Isabelle szava is elakadt. Jace-re nézett, aki úgy érezte, nagyon jól ellenne a lány vádló tekintete nélkül. – Azt nem láttuk előre. – Jace-nek nehezére esett koncentrálni. Maryse őt még nem is üdvözölte, egy árva szót sem szólt hozzá, de tekintetével továbbra is mintha fel akarta volna nyársalni. Valami üresség kezdett terjedni a gyomrában. Maryse sosem nézett így rá korábban, akármit is csinált. –Hiba volt… – Jace! – A legkisebb Lightwood elfurakodott édesanyja mellett, és Maryse felé nyúló kezét kikerülve berontott a szobába. – Visszajöttél! Mind visszajöttetek! – Körbefordult, és diadalmasan mosolygott Alecre meg Isabelle-re. – Tudtam, hogy a liftet hallottam. – Mintha azt mondtam volna, hogy maradj a szobádban – szólt rá Maryse. – Nem emlékszem – vágta rá Max olyan komolyan, hogy még Alec is elmosolyodott. Max alacsony volt a korához képest – nem látszott többnek hétévesnél –, de örökös komolyságával és túlméretezett szemüvegével idősebb fiú benyomását keltette. Alec kinyújtotta a
kezét, és összeborzolta öccse haját, Max azonban továbbra is Jace-t bámulta csillogó szemekkel. Jace úgy érezte, mintha a gyomrát markoló kéz szorítása engedne valamelyest. Max mindig is hősként tekintett rá, ahogy a saját bátyjára sohasem – talán mert Jace sokkal jobban élvezte a társaságát, mint Alec. – Azt hallottam, hogy megküzdöttetek egy Nagyobb Démonnal – mondta. – Izgalmas volt ? – Hát… másmilyen volt – nyögte Jace. – Hogy érezted magad Alicantéban? – Fantasztikusan. Iszonyú frankó dolgokat láttunk. Van egy óriás fegyverraktár, és elvittek néhány olyan helyre, ahol fegyvereket gyártanak. Láttam azt is, milyen új módszerrel lehet szeráfpengéket készíteni, hogy tovább tartsanak, és majd megpróbálom rávenni Hodge-ot, hogy mutassa meg… Jace önkéntelenül is Maryse-ra pillantott. Tehát Max nem tudja, mi a helyzet Hodge-dzsal? Hát Maryse nem mondta el neki? A nő látta a tekintetét, és ajka pengevékonyságú vonallá préselődött össze. – Elég legyen, Max. – Megragadta legkisebb fia karját. Max meglepetten pillantott fel rá. – De éppen Jace-szel beszélgetek… – Azt látom. – Maryse gyengéden Isabelle felé taszította a fiút. – Isabelle, Alec, vigyétek az öcséteket a szobájába. – Jace! – Egészen feszült volt a hangja, ahogy kimondta a fiú nevét. Mintha láthatatlan savak marták volna a hangokat a szájában. – Mosakodj meg, és gyere a könyvtárba, amilyen gyorsan csak tudsz!
– Nem értem – mondta Alec ide-oda járatva a tekintetét anyja és Jace között. – Mi folyik itt ? Jace érezte, hogy hideg verejték csorog végig a gerincén. – Apámról van szó? Maryse összerándult, mintha csak az „apám” szó pofoncsapásként érte volna. – A könyvtárban – ismételte összeszorított fogain keresztül. – Majd ott tárgyalunk. Alec jónak látta közbeavatkozni. – Ami azalatt történt, amíg távol voltatok, egyáltalán nem Jace hibája. Mind benne voltunk. És Hodge azt mondta… – Később Hodge-ról is beszélünk. – Maryse jelentőségteljesen nézett Maxra. – De Anya – tiltakozott Isabelle –, ha megbünteted Jacet, akkor bennünket is meg kell büntetned. Úgy lenne igazságos. Pontosan ugyanazokat a dolgokat tettük. – Nem – szólalt meg Maryse olyan hosszú szünet után, hogy Jace már azt hitte, nem is felel semmit. – Nem ugyanazokat a dolgokat tettétek. – Az Anime első számú szabálya – mondta Simon. A felhalmozott párnáknak támaszkodva ült az ágya lábánál, egyik kezében egy zacskó chipsszel, a másikban mega tévé távirányítójával. Fekete pólót viselt KIBLOGOLTAM ANYÁDAT felirattal, meg a térdénél kiszakított farmert. – Sose húzz ujjat egy vak szerzetessel! – Tudom – bólintott Clary, majd kivett egy darab csipszet, és a közöttük lévő tálcán billegő szószba mártotta. – Valami oknál fogva mindig sokkal jobb
harcosok, mint azok a szerzetesek, akik látnak is. – A képernyőre pillantott. – Azok ott táncolnak? – Ez nem tánc. Ki akarják nyírni egymást. Ez a csávó annak a másiknak a halálos ellensége, nem emlékszel? Megölte az apját. Miért táncolnának? Clary a csipszet ropogtatta, és elgondolkodva meredt a képernyőre, ahol animált rózsaszín és sárga örvények kavarogtak két izzó dárdát szorongatva egymás körül lebegő szárnyas férfi között. Alkalomadtán mondtak is valamit egymásnak, de mivel az egész japánul volt kínai felirattal, ez nem sokat segített. – A kalapos fickó – próbálkozott Clary. – Ő volt a gonosz? – Nem, a kalapos fickó az apa. Ő volt a bűvös császár, és a kalapjában rejtőzött az ereje. A gonosz fickónak volt az a beszélő műkeze. Megcsördült a telefon. Simon letette a csipszeszacskót, és nekiállt feltápászkodni, hogy felvegye a kagylót. Clary a csuklójára tette a kezét. – Ne! Hagyd! – De talán Luke az. Lehet, hogy a kórházból hív. – Nem Luke – mondta Clary, bár nem volt olyan biztos a dolgában, mint ahogy tűnt. – Ő a mobilomat hívná, nem a te vezetékesedet. Simon hosszan a lányra nézett, mielőtt visszatelepedett volna mellé az ágytakaróra. – Ha te mondod. – Clary hallotta a kételkedést a hangjában, de a ki nem mondott aggodalmat is: csak azt akarom, hogy neked jó legyen. A lány egyáltalán nem volt benne biztos, hogy neki olyan jó most, hogy az anyja a kórházban fekszik mindenféle csövekre meg csipogó masinákra kötve, Luke pedig zombiként kuporog egy műanyag széken az ágya mellett. Mindeközben ráadásul folyamatosan Jace
miatt aggódott, és vagy egy tucatszor felvette a telefont, hogy hívja az Intézetet, de aztán mindig tárcsázás nélkül tette vissza a helyére a kagylót. Végtére is ha Jace beszélni akar vele, akár ő is felhívhatja. Talán hiba volt bevinni Jocelynhoz. Clary annyira biztos volt benne, hogy ha édesanyja meghallja az elsőszülött fia hangját, azonnal magához tér. Nem így történt. Jace mereven és zavartan állt az ágy mellett, az arca olyan volt, akár egy festett angyalé, és csak bámult közönyös szemekkel. Clary végül kijött a sodrából, és rákiabált, mire Jace rögtön visszaordított, és kirohant a kórteremből. Luke kimerült arcán szinte tudományos érdeklődéssel nézett utána. – Most először láttalak benneteket testvérekként viselkedni – jegyezte meg. Clary nem felelt. Nem lett volna értelme megmondania, hogy mennyire szeretné, ha Jace nem lenne a bátyja. De hát az ember nem tépheti ki a testéből a DNS-ét, bármennyire is szeretné, hogy képes legyen rá. Bármennyire is boldoggá tenné. De ha a boldogság nem is jöhet össze, gondolta Clary, legalább itt Simonnál, a fiú hálószobájában igazán otthon érezheti magát. Elég régóta ismerték egymást ahhoz, hogy még emlékezzen rá, amikor Simon egy tűzoltóautó alakú ágyban aludt, a sarokban meg hegyekben álltak a legók. Ágyként most egy a nővérétől kapott tarka csíkos huzattal bevont matrac szolgált, a falakat meg olyan együttesek poszterei díszítették, mint a Rock Solid Panda vagy a Stepping Razor. A sarokban a legók helyére Simon egy dobfelszerelést zsúfolt be, vele szemben pedig egy számítógép állt. A monitoron még mindig ott villódzott a World of Warcraft
kimerevített pillanata. Clary majdnem olyan otthonosan érezte magát, mint a saját szobájában – ami viszont nem létezett többé, úgyhogy még mindig ez volt a legjobb megoldás. – Megint csibik – jegyezte meg komoran Simon. A képernyőn egyszerre mindenki átváltozott saját maga apró babaverziójává, és most egymást üldözték mindenféle lábasok meg serpenyők között. – Elkapcsolok innen – Jelentette be a fiú, és megragadta a távirányítót. – Unom ezt az animét. Fogalmam sincs, mi történik, és egyáltalán nincs benne szex. – Hát persze, hogy nincs – mondta Clary, újabb darab csipszért nyúlva. – Az animét az egész család szórakoztatására találták ki. – Ha mégsem családi szórakozásra vágysz, ránézhetnénk a pornócsatornákra – vetette fel Simon. – Mit néznél inkább? A 101 kis szukát vagy a Botkormányos 2-t? – Add ide! – nyúlt Clary a távirányító után, de Simon elnevette magát, és máris csatornát váltott. Egyetlen pillanat alatt szakadt benne a nevetés. Clary meglepetten nézett fel. Simon üres tekintettel meredt a képernyőre. Egy régi fekete-fehér film ment rajta – a Drakula. Clary már látta korábban, az édesanyjával. Lugosi Béla keskeny fehér arca látszott éppen az ismerős magas gallérok között, ajkai közül pedig kivillantak hegyes fogai. – Sosem iszom… bort – mondta erős magyar akcentusával.
– Imádom azokat a gumi pókhálókat – jegyezte meg Clary, amilyen könnyedén csak tudta. – Totál látszik rajtuk, miből vannak. Simon válasz helyett talpra ugrott, és az ágyra dobta a távirányítót. –Rögtön jövök – mondta. Arca olyan színt vett fel, mint a téli égbolt közvetlenül eső előtt. Clary keményen az ajkába harapott, úgy nézett utána. Amióta édesanyja a kórházba került, most először jutott eszébe, hogy talán Simon sem éppen boldog. Miközben egy törölközővel a haját szárította, Jace elmélyülten tanulmányozta saját arcát a tükörben. Egy gyógyító rúna helyre tette a legcsúnyább sebeket, de a szeme alatti árnyékokat és a kemény vonalakat a szája sarkában az sem tüntethette el. Fájt a szeme, és kissé szédült. Tudta, hogy reggel ennie kellett volna valamit, de rémálmoktól forgó gyomorral, lihegve ébredt. Nem volt kedve evéssel pepecselni, csak az volt a fontos, hogy izzadva, sérüléseket szerezve levezethesse az álmok okozta feszültséget. Félredobta a törölközőt, és vágyakozva gondolt az édes fekete teára, amit Hodge szokott főzni az üvegház éjjel virágzó növényeiből. Az ital elvette az éhséget, és jóleső energiával töltötte tel. Hodge halála óta Jace többször is megpróbálkozott vele, hátha elő tudja állítani ugyanazt hatást, ha a növények leveleit egyszerűen vízben megfőzi, de csak keserű, hamuízű folyadékot sikerült készítenie, amitől fulladozva köhögni kezdett. Mezítláb caplatott át a hálószobába, ahol magára kapta a farmerét és egy tiszta inget. Komoran simította hátra nedves, szőke haját. Hagyta, hogy túl hosszúra nőjön, és
most a szemébe lógott – Maryse ezért biztosan le fogja tolni. Mindig megtette. Ha Jace nem is volt Lightwoodék édesfia, éppen akként bántak vele tízéves kora óta, amikor apja halálát követően örökbe fogadták. Apja állítólagos halála után, emlékeztette magát Jace, ahogy a kellemetlen, üres érzés visszatért a gyomrába. Az elmúlt pár napban úgy érezte magát, akár egy töklámpás: mintha egy villával kivájták volna a beleit, aztán egy szemétdomb tetejére hajították volna, miközben a széles vigyor egyetlen pillanatra sem fagyott le az arcáról. Gyakran elgondolkozott rajta, hogy vajon igaz-e valami abból, amit saját magáról vagy az életéről gondolt. Azt hitte, árva – de nem volt az. Azt hitte, nincsenek testvérei – de volt egy húga. Clary. A fájdalom most már erősebben támadt, de így is sikerült magába fojtania. Tekintete az asztalon heverő törött tükördarabra tévedt, amiben még mindig ott látta a zöld lombokat és a hűvös kék égboltot. Idrisben lassan beesteledett. Jace-t eltöltötte az üresség, ahogy felrángatta a bakancsát, és elindult a könyvtárba. Miközben lefelé csattogott a kőlépcsőkön, azon gondolkodott, mit akarhat Maryse négyszemközt megtárgyalni vele. Ahogy ránézett, valószínűleg le fogja gorombítani, és talán még meg is pofozza. Nem is emlékezett rá, mikor emelt rá Maryse utoljára kezet. Lightwoodék nem voltak hívei a testi fenyítésnek – ez pedig komoly változásnak számított ahhoz képest, hogy azelőtt Valentine nevelte, aki a legváltozatosabb fegyelmezési eszközöket vetette be, hogy engedelmességre szoktassa. Jace Árnyvadász bőre mindig meggyógyult, elfedve a bizonyítékokat. Az apja
halála utáni hetekben folyton hegeket keresett magán, valamit, ami fizikailag is az emlékéhez köti. Megérkezett a könyvtárhoz, kopogtatott, és belökte az ajtót. Maryse Hodge öreg foteljában üldögélt a tűz mellett. A magas ablakokon beáramló fényben Jace ősz szálakat vett észre a hajában. Egy pohár vörösbort tartott a kezében, mellette az asztalon díszes üvegkancsó állt. – Maryse – szólt Jace. A nő összerándult, és kilöttyentett egy keveset a borból. – Jace. Nem is hallottam, amikor bejöttél. A fiú nem mozdult. – Emlékszel arra a dalra, amit Isabelle-nek és Alecnek énekeltél, hogy el tudjanak aludni, amikor egy kicsit féltek a sötétben? Maryse meglepettnek tűnt. – Miről beszélsz? – Mindig hallottam a falon keresztül – magyarázta a fiú. – Alec szobája az enyém mellett volt. Maryse néma maradt. – Franciául volt – mondta Jace. – A dal. – Nem tudom, miért emlékszel egyáltalán ilyesmire. – Maryse úgy nézett a fiúra, mintha az megvádolta volna valamivel. – Nekem soha nem énekeltél. Alig észrevehető szünet következett, majd: – Hát persze – felelte a nő. –Te soha nem féltél a sötétben. – Milyen tízéves az, aki sosem fél a sötétben? Maryse szemöldöke a homloka közepére szökött. – Ülj le, Jonathan? –szólt. – Most. A fiú lassan – éppen elég lassan ahhoz, hogy bosszantsa Maryse-t – átvonult a szobán, és ledobta magát az egyik
széles támlájú székre az íróasztal mellett. – Jobb lenne, ha nem hívnál Jonathannak. – Miért ne? Ez a neved. – Elgondolkodva nézett a fiúra. – Mióta tudod? – Mit mióta tudok? – Ne játszd a hülyét! Pontosan tudod, mit kérdezek. – Ujjai között forgatta a poharát. – Mióta tudod, hogy Valentine az apád? Jace megfontolt és elvetett számos választ. Általában könnyedén meg tudta nevettetni Maryse-t, és jól kijöttek egymással. Azon kevesek közé tartozott, akik tényleg mosolyt tudtak csalni az arcára. – Nagyjából, amióta te. Maryse lassan megrázta a fejét. – Azt nem hiszem. Jace ültében kihúzta magát, és ökölbe szorította a fotel karfáján nyugvó kezét. Erezte, hogy kissé remegnek az ujjai, és azon gondolkodott, történt-e vele azelőtt ilyesmi. Világéletében biztos volt a keze. – Nem hiszel nekem? Hallotta a hitetlenkedést a saját hangjában, és magában elhúzta a száját. Hát persze, hogy Maryse nem hisz neki. Nyilvánvaló volt attól a pillanattól fogva, hogy megérkezett. – Ennek semmi értelme, Jace. Hogyan lehet, hogy nem tudtál róla, ki a saját apád? – Azt mondta nekem, hogy Michael Waylandnak hívják. A Wayland-birtokon éltünk… – Kedves színfolt – mondta Maryse. – És a neved? Mi a valódi neved? – Tudod a valódi nevemet. – Jonathan Christopher. Tudtam, hogy így hívják Valentine fiát. Tudtam, hogy Michaelnek is van egy
Jonathan nevű fia. Éppen elég gyakori Árnyvadász-név. Egy pillanatig sem találtam furcsának, hogy mindkét gyerek Jonathan, ami pedig Michael fiának második keresztnevét illeti, hát soha nem kérdeztem. Most viszont, ha belegondolok, nagyon kíváncsi lennék, mi az valójában. Mennyi ideje tervezgette Valentine, hogy mit fog tenni? Mennyi ideje tudta, hogy meg fogja ölni Jonathan Waylandot…? –Egy pillanatra elhallgatott, és Jace-re szegezte a tekintetét. – Tudod, soha nem is hasonlítottál Michaelre – mondta. – Persze előfordul, hogy a gyerekek nem hasonlítanak a szüleikre. Korábban nem is gondoltam erre. Most viszont látom benned Valentine-t. Abban, ahogy rám nézel. Ugyanaz a dac. Nem is érdekel, mit beszélek, ugye? Jace-t persze érdekelte, még ha ezt ügyesen álcázta is, nehogy Maryse észrevegye. – Számítana valamit, ha érdekelne? A nő letette a poharat maga mellé az asztalra. Üres volt. – És a kérdéseimre kérdésekkel válaszolsz, hogy lerázz. Pont, mint Valentine. Akár rá is jöhettem volna. – Pontosan ugyanaz az ember vagyok, aki az elmúlt hét évben. Semmi sem változott meg bennem. Ha azelőtt nem juttattam eszedbe Valentine-t, nem tudom, most miért emlékeztetnélek rá. Maryse Jace-re nézett, aztán elkapta a tekintetét, mintha valamiért felzaklatta volna a látvány. – Amikor Michaelről beszéltünk, rá kellett jönnöd, hogy nem apádról van szó. Olyan dolgokat mondtunk róla, amik egyszerűen nem vonatkozhattak Valentine-ra.
– Azt mondtad, jó ember volt. – Dolgozni kezdett benn a düh. – Bátor Árnyvadász. Szerető apa. Ez nekem elég pontosnak tűnt. – És mi van a fényképekkel? Látnod kellett fotókat Michael Waylandről, és akkor biztosan tudtad, hogy nem ezt az embert ismerted apádként. – Az ajkába harapott. – Magyarázd ezt meg nekem, Jace! – A Felkelésben minden fénykép megsemmisült. Legalábbis te ezt mondtad nekem. Jobban belegondolva talán Valentine égette el őket, hogy senki se tudhassa meg, kik voltak benne a Körben. Soha nem volt képem az apámról – mondta Jace, és kíváncsi lett volna, hogy olyan elkeseredett-e a hangja, mint ahogy érzi magát. – Maryse a halántékára szorította a kezét, és úgy kezdte el masszírozni, mintha fájna a feje. – Ezt nem tudom elhinni – dünnyögte maga elé. – Őrület. – Akkor ne hidd el csak úgy! Nekem hidd el! – szólt Jace. Érezte, hogy erősebben remeg a keze. A nő leejtette a kezét. – Gondolod, hogy nem szeretném? – kérdezte, és Jace egy pillanatra mintha annak a Maryse-nak a hangját hallotta volna, aki tízéves korában bejött a szobájába éjszakánként, miközben ő száraz szemmel bámulva a plafont az apjára gondolt – és fogta a kezét, amíg közvetlenül hajnalhasadta előtt el nem aludt. – Nem tudtam – ismételte Jace. – És amikor azt akarta, hogy menjek vissza vele Idrisbe, nemet mondtam neki. Még itt vagyok. Ez nem számít semmit? Maryse a kancsó felé fordult, mintha azt fontolgatná, hogy igyon-e még egy pohárral, de aztán elvetette az ötletet. – Bárcsak számítana! – mondta.
– De annyi oka van, amiért az apád azt akarhatná, hogy itt maradj az Intézetben. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bárkiben is megbízzak, akit Valentine hatása akár csak megérintett. – Te is a hatása alá kerültél – jegyezte meg Jace, de ahogy meglátta a nő arcán átvillanó kifejezést, azonnal meg is bánta, hogy nem tartotta a száját. – Aztán megtagadtam őt – felelte Maryse. – Te megtetted? Képes lennél rá? – A szeme ugyanolyan kék volt, mint Alecé, de Alec sosem nézett így rá. – Mondd, hogy gyűlölöd, Jace! Mondd, hogy gyűlölöd azt az embert, és mindent, amit képvisel! Eltelt egy pillanat, aztán még egy. Jace lenézett, és látta, hogy az ujjai elfehéredtek, olyan erővel szorítja ökölbe a kezét. – Nem mondhatok ilyet. Maryse visszatartotta a lélegzetét. – Miért nem? – Miért nem mondhatod, hogy bízol bennem? Az életemnek majdnem a felét melletted töltöttem. Mostanra igazán ismerhetnél. – Olyan őszintének tűnsz, Jace. Mindig is így volt, már akkor is, amikor kisfiúként rossz fát tettél a tűzre, aztán rá akartad kenni a dolgot Isabelle-re vagy Alecre. Egyetlenegy emberrel találkoztam rajtad kívül, aki ilyen meggyőző tudott lenni. Jace fémes ízt érzett a szájában. – Az apámról beszélsz. – Valentine világában mindig is csak kétféle ember létezett – magyarázta a nő. – Azok, akik a Kör mellett voltak, és azok, akik ellene. Az utóbbiak ellenségek voltak, az előbbiek pedig fegyverek az arzenáljában. Láttam, ahogy minden barátját, még a feleségét is fegyverré akarta átalakítani az ügy érdekében. És azt
akarod nekem mondani, hogy nem tette volna meg ugyanezt a saját fiával? – Megrázta a fejét. – Annál jobban ismertem. –Maryse tekintetében most először volt több a szomorúság, mint a harag. – Egy nyílvessző vagy, amelyikkel közvetlenül a Klávé szívét vették célba, Jace. Valentine nyílvesszeje vagy. Ha tudsz róla, ha nem. Clary becsapta maga mögött a szoba ajtaját, és nekiállt megkeresni Simont. A konyhában találta meg, a mosogató fölé görnyedve. A csapból folyt a víz, a fiú pedig a szekrény peremét szorongatta. – Simon? – A konyha falát élénk, vidám sárgára festették, és bekeretezett ceruza- meg krétarajzokkal díszítették, amiket még Simon meg Rebecca készítettek általános iskolás korukban. Látszott, hogy Rebeccába szorult némi tehetség, de Simon emberábrázolásai hajcsomókkal feltupírozott parkolóórákra emlékeztettek. A fiú nem nézett fel, bár abból, ahogy megfeszültek a válla izmai, Clary tudta, hogy hallotta őt belépni. A mosogatóhoz lépett, és gyengéden a hátára fektette a kezét. A vékony pólón keresztül érezte a gerince éles kiszögelléseit, és úgy tűnt neki, mintha Simon valamelyest lefogyott volna. Egy egyszerű pillantásból nem tudta megállapítani, hiszen ha Simonra nézett, olyan volt, mintha tükörbe nézett volna – ha az ember mindennap lát valakit, általában nem veszi észre az apró változásokat a külsején. – Jól vagy? Simon egy gyors csuklómozdulattal elzárta a vizet. – Persze. Semmi baj.
Clary a fiú állához illesztette az ujját, és maga felé fordította a fejét. Simon izzadt, és a homlokába zuhanó sötét haj tincsek a homlokához tapadtak, bár a félig nyitott konyhaablakon hűvös levegő áramlott be. – Nem úgy nézel ki. A film miatt van? A fiú nem válaszolt. – Bocs. Nem kellett volna nevetnem, csak… – Hát nem emlékszel? – Simon hangja egészen rekedt volt. – Dehogynem… – Clary elhallgatott. Visszagondolva már egészen a homályba veszett az a hosszú, rohanással, vérrel, izzadsággal, ajtónyílásokban megpillantott árnyakkal, zuhanással teli éjszaka. Clary emlékezett a vámpírok sötétben világító falfehér arcára, emlékezett arra, hogy Jace átöleli, és a fülébe ordít valamit. – Illetve nem igazán. Homályos. A fiú elnézett mellette, aztán megint találkozott a tekintetük. – Szerinted megváltoztam? – kérdezte. Clary felemelte a fejét. Simon szeme olyan színű volt, mint a feketekávé – nem igazán fekete, inkább meleg sötétbarna, mindenféle szürkés vagy vöröses árnyalat nélkül. Vajon megváltozott? Talán magabiztosabbnak tűnt, amióta megölte Abbadont, a Nagyobb Démont, de volt benne valami óvatosság is, mintha várna valamire. Clary ugyanezt vette észre Jace-en is. Talán csak ráébredt saját halandóságára. – Még mindig ugyanaz a Simon vagy. A fiú félig lehunyta a szemét, mintha megkönnyebbült volna, és ahogy a pillái leereszkedtek, Clarynek feltűnt, milyen élesen állnak ki az arccsontjai. Tényleg
lefogyott, gondolta, és éppen ki is mondta volna, amikor Simon lehajolt, és megcsókolta. Claryt annyira meglepte a fiú ajkának érintése a száján, hogy teljesen megmerevedett, és a konyhaszekrény sarka után nyúlt, hogy megkapaszkodjon. Simont viszont nem tolta el magától, ő pedig ezt nyilvánvalóan bátorításnak vette, a tarkója mögé csúsztatta a kezét, hevesebben csókolta tovább, finoman szétfeszítve ajkával az ajkát. Puha volt a szája, puhább, mint Jace-é, a nyakát simogató kéz pedig egészen meleg volt és gyengéd. A csók íze sóra emlékeztetett. Clary hagyta, hogy lecsukódjon a szeme, és egy pillanatra kábán sodródott a sötétben és a melegben, miközben a fiú a hajában turkált. Amikor a telefon éles csörgése belehasított a kábulatba, úgy ugrott hátra, mintha Simon ellökte volna magától, bár a fiú meg sem mozdult. Egy pillanatig zavartan bámultak egymásra, mint két ember, akik váratlanul idegen helyen találják magukat, ahol semmi sem ismerős. Simon fordult el előbb, hogy a fűszerpolc mellett a falra erősített telefonért nyúljon. – Halló? – Nyugodt volt a hangja, bár a mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt. Clary felé nyújtotta a kagylót. – Téged keresnek. Clary elvette tőle a telefont. Még mindig a torkában lüktetett a szíve, mintha egy bőre alá szorult rovar szárnyai verdestek volna. Luke hív a kórházból. Valami történt Anyával. Nyelt egyet. – Luke? Te vagy az? – Nem. Isabelle vagyok.
– Isabelle? – Clary felnézett, és látta, hogy Simon a mosogatónak támaszkodva őt figyeli. A fiú arcáról eltűnt a pirosság. – Miért… Akarom mondani, mi az? Egy pillanatra elcsuklott a hangja, mintha sírt volna. – Jace veled van? Clary eltartotta magától a telefont, és egy pillanatig meredten bámult rá, mielőtt megint a füléhez illesztette. – Jace? Nincs. Miért lenne velem? Isabelle válasza erőtlen sóhajként érkezett a vonal túl végéről. – Az a helyzet, hogy… eltűnt. 2 Vérvörös Hold MAIA SOSEM BÍZOTT A SZÉPFIÚKBAN, így hát amint megpillantotta Jace Waylandet, máris gyűlölte. A lány ikerbátyja, Daniel anyjuk mézszínű bőrét meg nagy, kerek szemét örökölte, és olyan ember lett belőle, aki előszeretettel gyújtotta meg a pillangók szárnyát, hogy láthassa, amint röptükben elégnek, és meghalnak. Őt is kínozta, eleinte csak apró, pitiáner dolgokkal. Volt, hogy megcsípte a bőrét ott, ahol tudta, hogy nem marad nyoma, volt, hogy fehérítőt öntött a samponos flakonjába. Maia hiába panaszkodott a szüleiknek, ők nem hittek neki. Senki sem hitt neki, ha Danielre nézett; összetévesztették a szépséget az ártatlansággal. Amikor kilencedikben a saját testvére eltörte a karját, Maia elszökött otthonról, de a szülei hazavitték. Tizedikben egy részeg sofőr elgázolta Danielt, és a fiú azonnal meghalt. Ahogy ott állt a sírnál a szülei mellett, Maia
szégyenkezve állapította meg, hogy mélységesen megkönnyebbült. Isten, gondolta, biztosan meg fogja büntetni, amiért örül a testvére halálának. Egy évvel később így is történt. Találkozott Jordannel. Hosszú, sötét haj, kopott farmerba bújtatott keskeny csípő, laza rockering és hosszú szempilla, mint egy lányé. Maia sosem gondolta volna, hogy a fiú rámozdul – ez a típus inkább a sovány, sápadt, túlméretezett szemüveget viselő lányokra bukott –, de a jelek szerint bejöttek neki az ő teltebb formái. Két csók között mindenesetre folyton azt mondta neki, hogy gyönyörű. Az első néhány hónap olyan volt, mint az álom, csakhogy később ez az álom rémálomba fordult. A fiú szinte rátelepedett, és az egész életét irányítani próbálta. Ha megharagudott Maiára, vicsorogva, visszakézből lekevert neki egyet, amitől olyan lett a lány arca, mintha túl sok pirosítót kent volna rá. Amikor megpróbált szakítani vele, Jordán a saját háza előtt lökött rajta akkorát, hogy elterült a földön. Szerencsére aztán sikerült beszaladnia, és magára zárnia az ajtót. Később Jordan előtt csókolt meg egy másik fiút, csak hogy világossá tegye, mi az ábra valójában. Már nem is emlékezett a fiú nevére. Arra az estére viszont világosan emlékezett, amikor a szemerkélő eső apró cseppjei megültek a haján, és minden lépésével sarat fröcskölt a nadrágjára, ezért úgy döntött, inkább átvág a parkon, hogy gyorsabban hazaérjen. Emlékezett a fém körhinta mögül kirontó sötét alakra, a hatalmas nedves farkasra, amint a földre teperte, a rettentő fájdalomra, ahogy az állkapcsok összezáródtak a torka körül. Visítva igyekezett kiszabadulni, miközben érezte saját forró
vérének ízét a szájában. Lehetetlen, ez teljesen lehetetlen – sikított magában. – New Jerseyben nem élnek farkasok, ebben a csendes kertvárosban, a 21. században pedig végképp nem fordulhatnak elő. Kiáltásaira egymás után gyulladtak ki a fények a közeli házak ablakaiban. A farkas elengedte, szájából csorgott Maia vére, fogai között kitépett húscafatok lógtak. Huszonnégy öltéssel később otthon feküdt rózsaszín szobájában, édesanyja pedig feszülten őrködött fölötte. Az orvos a balesetin azt mondta, a harapás olyan, mint egy nagy kutyáé, de Maia biztos volt a dolgában. Mielőtt a farkas sarkon fordult, és elfutott, ismerős hang suttogott a fülébe. – Most már az enyém vagy. Örökre az enyém leszel. Soha többé nem látta Jordant – a család összepakolt és elköltözött. Maia egyik barátja sem tudta, hová mentek, bár lehet, hogy csak nem voltak hajlandóak elárulni. A lány különösebben meg sem lepődött, amikor a következő teliholdnál elkezdődtek a fájdalmai: éles lüktetés futkosott fel-alá a lábában, amitől tehetetlenül zuhant a földre. Gerincét úgy görbítette meg egy láthatatlan erő, akár a kanalat a mágus trükkje. Amikor a fogak kirobbantak az ínyéből, és cukorkaként zuhantak a földre, elájult. Vagy legalábbis azt hitte, hogy elájult. Mérföldekre a házától tért magához meztelenül és vérrel borítva. A karján hosszú seb lüktetett, akár a szívverés. Még aznap este felugrott a Manhattanbe tartó vonatra. Nem volt nehéz döntés. Éppen elég kellemetlen volt az élet félvérként a
konzervatív külvárosban. Isten tudja, mit műveltek volna egy vérfarkassal. Nem is volt nehéz találni egy falkát, ahová csatlakozhatott. Jó pár ilyen létezett csak Manhattanben. A belvárosi falkánál kötött ki, amelyik a kínai negyed egykori rendőrőrsének épületében rendezkedett be. A falkavezérek egymást váltották. Előbb Kito volt a főnök, aztán Véronique, aztán Gabriel. Gábriellel sem volt semmi baja, de Luke-ot jobban szerette. A férfi megbízhatónak tűnt barátságos kék szemével, és nem volt túl jóképű, úgyhogy nem kellett rögtön megutálnia. Nem volt rossz a csordával aludni a régi rendőrőrsön, meg kártyázni és kínai kaját enni, amikor nem volt telihold, és a parkban vadászni, amikor az volt, hogy aztán az átváltozás utáni másnaposságnak a Vérvörös Holdban, a város egyik jobbféle földalatti vérfarkasbárjában hágjanak a nyakára. Hegyekben állt a sör, és soha senki nem kért tőle igazolványt, hogy megtudja, elmúlt-e huszonegy éves. A lükantrópok gyorsan nőttek, és ha az ember havonta egyszer dús szőrzetet meg hegyes szemfogakat növesztett, nyugodtan ihatott a Holdban, akármilyen idős is volt mondén években számolva. Most már szinte nem is gondolt a családjára, amikor azonban a szőke fiú a hosszú, fekete kabátjában besétált a kocsmába, Maia lemerevedett. Nem hasonlított Danielre különösképpen – ikerbátyjának szorosan a tarkójára simuló sötét haja volt és mézszínű bőre, ennek a fiúnak meg éppen a szőkesége és a fehér bőre tűnt fel először. De mindketten ugyanolyan karcsúak voltak, ugyanúgy a zsákmányt leső párducra emlékeztetett a
járásuk, és ugyanolyan megingathatatlanul hittek saját vonzerejükben. Maia keze görcsösen ökölbe szorult a pohár szára körül, és muszáj volt emlékeztetnie magát: Meghalt. Daniel meghalt. A fiú érkezésére elfojtott mormogás söpört végig a kocsmán, akár a hajó fara mögött terjedő hullámok habja. A jövevény úgy tett, mintha nem venne észre semmit; csizmás lábával magához húzott egy bárszéket, letelepedett rá, és a pultra könyökölt. Maia hallotta, hogy a mormogás után támadt csöndben egy whiskyt rendel magának. Egy könnyed csuklómozdulattal rögtön ledöntötte az ital felét. A folyadék éppen olyan sötét aranyszínű volt, mint a haja. Amikor felemelte a kezét, hogy visszategye a poharat a pultra, Maia észrevette a fekete Jelek sűrűn kanyargó vonalait a csuklóján és a kézfején. Bat, a mellette ülő srác – régen együtt jártak, de most már csak barátok voltak – mintha azt mormogta volna: – Nephilim. Szóval erről van szó. A fiú egyáltalán nem volt vérfarkas. Árnyvadász volt, a rejtett világ rendfenntartóinak egyike. Ők vigyázták a törvényt a Szövetség támogatásával, és senki nem állhatott be közéjük csak úgy: Árnyvadásznak születni kellett. A vérük tette őket azzá, amik voltak. Rengeteg pletyka keringett róluk, a legtöbb nem éppen hízelgő: dölyfös, büszke, kegyetlen társaságként emlegették őket, akik lenézték az Alvilágiakat. Kevés olyan lény akadt, akit egy lükantróp kevésbé szeretett egy Árnyvadásznál – talán a vámpírokon kívül nem is volt ilyen.
Sokszor hallotta azt is, hogy az Árnyvadászok démonokat ölnek. Maia még emlékezett rá, amikor először meséltek neki a démonok létezéséről, meg arról, hogy miket szoktak művelni. Belefájdult a feje. A vámpírok és a vérfarkasok végül is fertőzött emberek voltak, ennyit megértett, de hogy még a démonokban meg az angyalokban is higgyen, amikor azt sem tudta biztosan, hogy létezik-e egyáltalán isten, vagy hogy hova fog kerülni a halála után? Na ne! Most már hitt a démonokban – eleget látott hozzá a dolgaikból, hogy ne kételkedhessen a létezésükben –, de azt kívánta, bárcsak ne lenne muszáj. – Azt beszélik – szólalt meg a fiú, könyökével a pultra támaszkodva –, hogy itt nem lehet ezüstgolyót inni. Túl sok kellemetlen emlék ugrik be róla talán? – Keskeny szeme ragyogott, mint a negyedéig dagadt hold. A csapos, Vérfagyasztó Pete, a fiúra nézett, és fintorogva rázta meg a fejét. Maia úgy sejtette, ha a jövevény nem lett volna Árnyvadász, egyszerűen kidobta volna a Holdból, így azonban szó nélkül a pult túlsó végéhez lépett, és a poharak törölgetésével foglalta le magát. – Igazság szerint – mondta Bat, aki nem szívesen maradt ki semmiből –, azért nem lehet kapni, mert egyszerűen vacak sör. A fiú Bat felé fordította ragyogó tekintetét, és boldog mosolyra húzta a száját. Nem gyakran történt meg, hogy valaki boldogan mosolygott, amikor Bat furcsán nézett rá: Bat ugyanis majd két méter magas volt, fél arcát pedig vastag sebhely csúfította el, ahol egyszer ezüstpor égette meg a bőrét. Ő nem a régi rendőrőrsön töltötte az
éjszakákat a csordával. Saját lakása volt, sőt még munkahelye is. Maia szeretett vele járni, amíg Bat nem dobta egy Eve nevű vörös hajú boszorkány kedvéért, aki Yonkersben lakott, és tenyérjósló szalont rendezett be a garázsában. – És te mit iszol? – kérdezte a fiú olyan közel hajolva, hogy azt már sértésnek is lehetett venni. – Annak a kutyának a szőréből egy keveset, amelyik megharapott… nos, mindenkit? – Te tényleg nagyon viccesnek gondolod magad. – Időközben már az egész csorda hallgatózni próbált, hogy Bat mellé álljanak, ha úgy dönt, lekever egy akkorát ennek a nagypofájú gazembernek, hogy a fal adja a másikat. – Ugye? – Bat – szólt rá a fiúra Maia. Úgy sejtette, az egész kocsmában egyedül ő kételkedik benne, hogy a barátja képes lekeverni a fiúnak egy akkorát, hogy a fal adja a másikat. Nem mintha nem bízott volna Bat erejében, de volt valami a fiú szemében, ami elbizonytalanította. – Ne! Bat mintha meg se hallotta volna. – Ugye? – Hogy jövök én ahhoz, hogy tagadjam, ami nyilvánvaló? – A fiú tekintete úgy siklott át Maian, mintha a lány láthatatlan lenne, és már ismét Batet stírölte. – Gondolom, nem szívesen mesélnéd el nekem, mi történt az arcoddal. Olyan, mint… – Előrehajolt, és olyan halkan folytatta, hogy Maia nem hallhatta. A következő pillanatban Bat akkora erővel sújtott a fiú felé, hogy akár az állkapcsát is összetörhette volna, csakhogy már nem volt ott. Jó két méterrel távolabb állt, és nevetve figyelte, ahogy Bat ökle telibe találja a
pulton hagyott poharát, ami aztán átrepült a helyiségen, és csörömpölve robbant szilánkokra a szemközti falon. Mielőtt Maia egyet pislanthatott volna, Vérfagyasztó Pete megkerülte a pultot, és tekintélyes méretű markával megragadta Bat ingét. – Elég ebből – mondta. – Mi lenne, ha sétálnál egyet odakint, amíg lehiggadsz? Bat vonaglott Pete szorításában. – Hogy sétáljak egyet? Hallottad, mit…? – Hallottam. – Pete halkan beszélt. – Ez egy Árnyvadász. Járd le, öregem! Bat káromkodva indult a kijárat felé. Vállizmai görcsbe merevedtek a dühtől. Az ajtó becsapódott mögötte. A fiú már nem mosolygott, inkább valamiféle komor nehezteléssel a tekintetében meredt Vérfagyasztó Petere, mintha a kocsmáros elvette volna tőle a játékszerét. – Erre semmi szükség nem volt – mondta. – Meg tudom védeni magam. Pete végigmérte az Árnyvadászt. – A kocsmám miatt aggódom – mondta végül. – Ha nem akarsz bajt, az lenne a legjobb, ha odébbállnál. – Ki mondta, hogy nem akarok bajt? – A fiú visszakapaszkodott a bárszékre. – Aztán meg az italomat sem tudtam befejezni. Maia a háta mögé pillantott, ahol a falat átáztatta az alkohol. – Nekem nagyon úgy tűnik, hogy nem maradt belőle semmi. A fiú egy darabig üres tekintettel nézett vissza rá, aztán vidám szikra csillant aranyló szemében. Egyetlen futó pillanatig annyira hasonlított Danielre, hogy Maia legszívesebben elhátrált volna.
Pete újabb pohár borostyánszínű folyadékot lökött át a pulton, mielőtt a fiú válaszolhatott volna. – Nesze! – mondta, aztán Maia felé fordult. A lány úgy érezte, mintha a csapos figyelmeztetni próbálná a tekintetével. – Pete… – kezdte, de rögtön el is hallgatott. Kivágódott az ajtó, és Bat állt a küszöbön. Maia csak egy pillanattal később döbbent rá, hogy az inge elejét és az ujjait átitatta a vér. Leugrott a székéről, és a barátja felé rohant. – Bat! Megsérültél? A fiú arca egészen szürke volt, az ezüstös sebhely a szokottnál is élénkebben világított a bőrén. – Megtámadtak – mondta. – Van odakint egy hulla. Egy fiú. Vér… minden csupa vér. – Megrázta a fejét, és végigpillantott magán. – Nem az én vérem, nekem semmi bajom. – Egy hulla? De ki…? Bat válasza nem is hallatszott a hirtelen támadt nyüzsgésben. A csorda tagjai felugrottak székeikről, és a bejárat felé rohantak. Pete is kirontott a pult mögül, hogy átfurakodhasson a tömegen. Csak az Árnyvadász maradt egy helyben, fejét az itala fölé hajtva. Az ajtóban tülekedők között Maia megpillantotta a vörös foltokat az utca szürke betonján. A vér úgy csordogált a járda kövei közötti résekben, akár egy vörös növény indái. – Elvágták a torkát? – kérdezte Pete Battől, akinek az arcába lassan visszatért a szín. – Hogyan? – Volt valaki a sikátorban. Valaki térdelt fölötte – felelte Bat. Feszült volt a hangja. – Mintha nem is ember lett volna. Inkább árnyék. Elfutott, amikor észrevett. A fiú
még élt. Éppen csak. Lehajoltam hozzá, de… – Bat megvonta a vállát. Könnyed mozdulat volt, de a nyakán így is mint vastag fatörzset körülölelő gyökerek dagadtak ki az erek. – Meghalt, mielőtt mondhatott volna valamit. – Vámpírok – szólalt meg egy telt idomú lükantróplány az ajtóból. Maiának úgy rémlett, hogy Amabelnek hívják. – Az Éjszaka Gyermekei. Senki más nem lehetett. Bat a lányra nézett, aztán megfordult, és elindult a pult felé. Megragadta az Árnyvadászt a kabátja hátánál fogva – vagyis kinyújtotta a kezét, mintha meg akarná ragadni, de mielőtt elérhette volna, a fiú már talpon volt, és felé fordult. – Mi a gond, vérfarkas? Bat keze nyújtva maradt a levegőben. – Süket vagy, Nephilim? – vicsorította. – Meghalt valaki odakint a sikátorban. Közülünk való. – Úgy érted, lükantróp, vagy valami másik Alvilági ? – A fiú felhúzta világos szemöldökét. – Nekem olyan egyformák vagytok. Mély hörgés hallatszott – Vérfagyasztó Pete-től származott, állapította meg kissé meglepve Maia. A kocsmáros időközben visszajött a pulthoz, és a csorda tagjainak gyűrűjéből meredt szúrós szemmel az Árnyvadászra. –Kölyök volt még – mondta. – Josephnek hívták. Maiának nem mondott semmit a név, de látta, hogy Pete állkapcsa megfeszül, és máris görcsbe rándult a gyomra. A csorda mostantól fogva hadban állt, és ha az Árnyvadásznak nem ment el az esze, itt volt az ideje, hogy sürgősen visszavegyen magából. Csakhogy esze
ágában nem volt ehhez tartani magát. Csak állt egy helyben, és különös mosollyal az arcán figyelte a falkát. – Egy lükantróp fiú? – kérdezte. – A falkába tartozott – felelte Pete. – Alig tizenöt éves volt. – És mégis, szerintetek most mit kéne csinálnom? – kérdezte a fiú. Pete hitetlenkedve bámult rá. – Nephilim vagy – mondta. – A Klávénak kötelessége, hogy ilyen esetben megvédjen bennünket. A fiú olyan pökhendi tekintettel nézett körül a helyiségben, hogy Petének egészen vörös lett az arca. – Nem látok semmit, amitől meg kéne védeni benneteket – közölte a fiú. – Legfeljebb némi rémes dekorációt, meg talán egy kis penészt. De azon fertőtlenítővel könnyen lehet segíteni. – Egy halott fekszik a bejárat előtt – mondta Bat, gondosan artikulálva a szavakat. – Nem gondolod, hogy…? – Szerintem őt már egy kicsit késő megvédeni – vont vállat a fiú –, ha egyszer meghalt. Pete még mindig égő tekintettel meredt rá. A füle egyre hegyesebb lett, és a hangja elfojtottan tört elő a vastagodó metszőfogak mögül. – Jobb lesz, ha vigyázol, Nephilim – mondta. – Jobb lesz, ha vigyázol magadra. A fiú értetlenül nézett vissza rá. – Tényleg? – Szóval nem áll szándékodban semmit sem tenni? – kérdezte Bat. – így állunk? – Megiszom a maradékot – felelte a fiú, és a pulton álló, félig üres pohárra nézett –, ha nem bánjátok.
– Szóval így áll a Klávé a dolgokhoz, egy héttel a Szövetség megkötése után? – tudakolta Pete undorral a hangjában. – Egy Alvilági halála nem jelent nektek semmit? A fiú elmosolyodott, mire Maia hátán végigfutott a hideg. Annyira emlékeztetett Danielre, mielőtt ikertestvére nekilátott volna, hogy letépje egy katica szárnyát. – Mennyire jellemző az Alvilágiakra! – állapította meg. – Elvárjátok, hogy a Klávé rendezze el helyettetek a dolgaitokat. Mintha a mi problémánk lenne, hogy egy ostoba kölyök úgy döntött, hogy összevérezi a sikátorotokat… És itt egy olyan szót használt a vérfarkasokra, amit ők sosem használtak magukra, egy olyan mocskos szót, ami a farkasok és az emberi nők közötti tisztátalan kapcsolatra utalt. Mielőtt bárki más mozdulhatott volna, Bat az Árnyvadászra vetette magát – de a fiú eltűnt. Miután visszanyerte az egyensúlyát, Bat megfordult, és körülnézett. A falkának elállt a lélegzete. Maia szája tátva maradt. Az Árnyvadász fiú széles terpeszben állt a pulton. Éppen olyan volt, mint egy bosszúálló angyal, amint éppen igazságot készül szolgáltatni odafentről, ahogy az egy Árnyvadásztól elvárható. Aztán kinyújtotta a kezét, és egyik ujját maga felé görbítette. Maia utoljára a játszótéren látott ilyet, ahol a mozdulat azt jelentette, hogy gyertek, kapjatok el. A falka késlekedés nélkül rontott rá. Bat és Amabel felugrottak a pultra, mire a fiú olyan gyorsan pördült meg, hogy a falra erősített tükörben egészen homályosnak tűnt a képe. Maia látta, hogy rúg
egyet, mire két támadója máris nyöszörögve hevert a földön egy rakás törött üvegcserép között. A lány hallotta az Árnyvadász nevetését, amint valaki felnyúlt, és lerántotta a pultról – a fiú olyan könnyen tűnt el, mint akinek egyáltalán nincs ellenére a dolog. Aztán Maia már nem látott belőle semmit, eltűnt a csépelő karok és lábak erdejében. A nevetése azért továbbra is hallatszott – még akkor is, amikor kés pengéje villant, és Maia visszatartotta a lélegzetét. – Elég legyen! Luke hangja volt – halk és határozott. Különös, ahogy az ember mindig megismeri a falkavezér hangját. Maia megfordult, és látta, ahogy a férfi fél kezével a falnak támaszkodva az ajtóban áll. Nemcsak hogy fáradtnak, de egészen megviseltnek tűnt, mintha valami belülről marcangolná. A hangja mindennek ellenére nyugodt maradt. – Elég legyen! – ismételte. – Hagyjátok békén a fiút! A falka lassan szétszéledt, csak Bat maradt ott dacosan, egyik kezével még mindig az Árnyvadász pólóját, a másikban pedig egy rövid pengéjű kést markolva. A fiúnak véres volt az arca, de egyáltalán nem úgy festett, mint aki rászorul, hogy megmentsék. Széles vigyora legalább olyan fenyegetőnek tűnt, mint a padlón szerteszét heverő törött üvegcserepek. – Nem fiú – közölte Bat. – Árnyvadász. – Őket mindig szívesen látjuk itt – mondta semleges hangon Luke. –A szövetségeseink. – Azt mondta, nem számít – szólt dühösen Bat. – Josephről meg…
– Tudom – bólintott csendesen Luke. Tekintete a szőke fiúra ugrott. –Verekedni jöttél ide, Jace Wayland? A fiú – Jace – elmosolyodott, amitől felsebzett ajkán megfeszült a bőr, és a vér vékony csíkban csordult végig az állán. – Luke. Hallván, hogy tudja a falkavezér keresztnevét, Bat meglepetten engedte el a fiú ingét. – Nem tudtam… – Nincs is mit tudni – mondta Luke. Lassan a hangjába is beszivárgott a fáradtsága. Vérfagyasztó Pete szólt közbe dübörgő hangján. – Azt mondta, a Klávét nem érdekli egy lükantróp halála, még egy gyereké sem. Egy héttel a Szövetség megkötése után, Luke! – Jace nem a Klávé nevében beszél – szólt Luke. – És ha akart volna, sem tehetett volna semmit. Így van? Az időközben holtsápadtra vált Jace-re pillantott. – Honnan… – Tudom, mi történt – felelte Luke – Maryse-szal. Jace megmerevedett, és Maia a Danielre emlékeztető vidámság mögött egy pillanatra meglátta a sötét kétségbeesést, amiről inkább saját, tükörből ismerős tekintete jutott az eszébe, mint a testvéréé. – Ki mondta el? Clary? – Nem Clary. – Maia még soha nem hallotta Luke szájából ezt a nevet, de a hangsúlyából sütött, hogy ez a valaki nagyon fontos lehet neki és az Árnyvadász fiúnak is. – Falkavezér vagyok, Jace. Hallok dolgokat. Gyere, menjünk be Pete irodájába, és beszélgessünk. Jace egy pillanatig habozott, aztán megvonta a vállát. – Jól van – mondta. – De jössz nekem a Scotchért, amit nem tudtam meginni.
– Ez volt az utolsó tippem – szólt lemondó sóhajjal Clary, mielőtt letelepedett volna a Metropolitan Szépművészeti Múzeum lépcsőjére, hogy onnan vessen egy vigasztalan pillantást az Ötödik sugárútra. – Nem volt rossz. – Simon is leült a lány mellé, és kinyújtotta a lábát. – Végtére is odavan a fegyverekért meg a gyilkolásért, szóval miért ne találtunk volna valamit a város legnagyobb fegyvergyűjteményében. Különben is, mindig szívesen jövök ide. Ez a hely ötleteket ad a hadjáratomhoz. Clary meglepetten nézett a fiúra. – Még mindig játszol Erickel, Kirkkel meg Matt-tel? – Persze. Miért ne? – Azt hittem, a szerepjáték veszített a varázsából, amióta… – Amióta az igazi életünk elkezdett a hadjárataidra hasonlítani. Jófiúkkal, rosszfiúkkal, ocsmány varázslattal és fontos, bűvös tárgyakkal, amiket meg kellett találni a győzelemhez. Kivéve, hogy a játékban a jófiúk mindig nyertek, legyőzték a rosszfiúkat, és hazatértek a kinccsel, a valóságban meg elvesztették a kincset, ráadásul Clary még abban sem volt teljesen biztos, hogy kik a jó-, és kik a rosszfiúk. Simonra pillantott, és váratlanul rátört a szomorúság. Ha tényleg felhagyna a szerepjátékkal, az az ő hibája lenne, mint ahogy az ő hibája volt minden más is, ami az elmúlt hetekben a fiúval történt. Eszébe jutott, milyen fehér volt Simon arca aznap reggel a mosogatónál állva, mielőtt megcsókolta volna őt.
– Simon… – szólította meg. – Jelenleg éppen egy félig troli papot játszom, és bosszút próbálok állni az orkokon, akik megölték a családomat – mondta vidáman. – Iszonyatosan jó. Abban a pillanatban, hogy Clary felnevetett, megszólalt a mobiltelefonja. Kibányászta a zsebéből, és gyakorlott mozdulattal széthajtotta. Luke hívta. – Nem találtuk meg – szólt bele a telefonban, még mielőtt a férfi egyáltalán köszönhetett volna. – Nem. De én megtaláltam. Clary kiegyenesedett. – Viccelsz. Ott van? Beszélhetek vele? – Elkapta Simon éles pillantását, és halkabban folytatta. – Jól van? – Nagyjából. – Mi az, hogy nagyjából? – Összeverekedett egy falka vérfarkassal. Beszerzett néhány vágást meg horzsolást. Clary félig lehunyta a szemét. Miért, ó miért kellett Jace-nek éppen vérfarkasokba belekötnie? Mi szállta meg? Persze ez volt Jace. Egy kamionba is beleköt, ha olyanja van. – Talán ide kéne jönnöd – mondta Luke. – Valakinek beszélnie kéne a fejével, és nekem egyelőre nincs vele szerencsém. – Hol vagytok? Luke megmondta. A Vérvörös Hold nevű kocsmában a Hester Streeten. Clary kíváncsi volt, vajon mennyire lehet elegáns egy ilyen hely. Összecsapta a telefont, és a felhúzott szemöldökkel őt mustráló Simonhoz fordult. – Visszatért a tékozló fiú?
– Olyasmi. – Clary feltápászkodott, kinyújtóztatta fáradt lábait, és azt számolgatta, mennyi idő alatt érhetnek a kínai negyedbe, és hogy érdemes-e rászánni a zsebpénzt, amit Luke-tól kapott taxira. Végül úgy döntött, nem érdemes – ha bennragadnak egy dugóban, tovább tarthat az út, mint metróval. – …veled jöhetek? – ért mondanivalója végére Simon, miután ő is talpra kászálódott. A Clary alatti lépcsőfokon állt, így majdnem pontosan ugyanolyan magasak voltak. A lány kinyitott a száját, aztán gyorsan újra bezárta. A fiú hangja egészen beletörődőnek tűnt. – Egy szót sem hallottál abból, amit az elmúlt két percben mondtam, igaz? – Nem – vallotta be Clary. – Jace-en gondolkoztam. Úgy vettem ki, hogy nem lehet valami fényes állapotban. Bocs. A fiú barna szeme egészen elkomorodott. – Felteszem, most rohansz bekötözni a sebeit. – Luke megkért, hogy menjek oda – felelte Clary. – Remélem, velem jössz. Simon belerúgott a bakancsa előtt lévő lépcsőfokba. – Jövök, de… miért? Nélküled Luke nem tudja visszavinni Jace-t az Intézetbe? – Valószínűleg vissza tudná, de szerinte Jace előbb talán hajlandó lenne elmondani nekem, mi történt. – Azt hittem, ma este csinálhatunk valamit – nyögött fel Simon. –Valami jót. Elmehettünk volna moziba. Vacsorázhattunk volna a belvárosban. Clary a fiúra nézett. A távolban hallotta a múzeum szökőkútjának csobogását. A konyhára gondolt Simon
lakásában, a fiú nedves kezének érintésére a haján, de az egész nagyon távolinak tűnt, még ha látta is maga előtt – olyan volt, mint amikor az ember egy távoli eseményről készült fényképre emlékszik anélkül, hogy maga az esemény élénken élne benne. – A bátyám – mondta. – Mennem kell. Simon még ahhoz is túlságosan törődöttnek tűnt, hogy felsóhajtson. –Akkor veled jövök. A Vérvörös Hold irodája egy fűrészporral borított hosszú folyosó végén nyílt. A fűrészport itt-ott lábnyomok tarkították, meg valami sötét folyadék, ami nem sörnek tűnt. Az egész helynek áporodott szaga volt, ami Claryt egy ázott kutya bundájára emlékeztette – bár ezt esze ágában nem volt megemlíteni Luke-nak. – Nincs valami jó kedve – jegyezte meg Luke, miután megtorpant az ajtó előtt. – Bezártam Vérfagyasztó Pete irodájába, miután kis híján puszta kézzel végzett a fele falkámmal. Nem hajlandó szóba állni velem, szóval… – Luke megvonta a vállát. – Rád gondoltam. – Clary döbbent arcáról Simonra nézett. – Mi az? – El sem hiszem, hogy éppen ide jött – felelte Clary. – El sem hiszem, hogy ismersz valakit, akit úgy hívnak, hogy Vérfagyasztó Pete – felelte Simon. – Sok embert ismerek – mondta Luke. – Nem mintha szigorúan véve Vérfagyasztó Pete ember lenne, de hát ezen én aligha akadhatok fenn. –Kitárta az iroda ajtaját. Odabent egyszerű, ablaktalan szobát találtak, a falakon különféle sportrelikviákkal. A papírokkal megrakott asztalon jutott hely egy kis tévékészüléknek is, a mögötte álló széken pedig olyan repedezett volt a bőr,
hogy inkább sűrűn erezett márványra emlékeztetett. Ezen a széken ült Jace. Abban a pillanatban, hogy kinyílt az ajtó, a fiú felkapott az asztalról egy sárga ceruzát, és elhajította. A ceruza átszelte a szobát, és közvetlenül Luke feje mellett, reszketve állt bele a falba. Luke szeme elkerekedett. Jace halványan elmosolyodott. – Bocs, nem tudtam, hogy te vagy az. Clary érezte, hogy összerándul a szíve. Napok óta nem látta Jace-t, és most valahogy másnak tűnt. Nem csak az arcára tapadt vér meg a nyilvánvalóan frissen szerzett horzsolások miatt, de valahogy jobban feszült a bőre is, és élesebben kiállt az arccsontja. Luke Simon és Clary felé intett a fejével. – Látogatókat hoztam. Jace rájuk pillantott. Olyan üres volt a tekintete, mintha a szemét úgy festették volna az arcára. – Sajnos – mondta – csak ez az egy ceruzám volt. – Jace… – kezdte Luke. – Nem akarom, hogy ő is bejöjjön – bökött Jace Simonra az állával. – Igazságtalan vagy – sértődött meg Clary. Hát máris elfelejtette, hogy Simon mentette meg Alec, sőt talán mindannyiuk életét? – Kifelé, mondén – mutatott az ajtóra Jace. Simon legyintett. – Mindegy. Majd várok a folyosón. – Kilépett az ajtón, és ellenállt a kísértésnek, hogy becsapja maga mögött, bár Clary érezte, hogy legszívesebben így tett volna.
Jace-hez fordult. – Muszáj ilyen… – kezdte, de amikor meglátta a fiú arcát, elhallgatott. Furcsán nyúzottnak és sebezhetőnek látszott. – Mogorvának lennem? – fejezte be a mondatot a lány helyett. – Csak azokon a napokon, amikor a fogadott anyám kidob a házból, és közli, hogy látni sem akar többé. Általában meglepően vidám fickó vagyok. Próbálkozz egy olyan napon, amelyik nem esik hétfő és vasárnap közé. Luke összeráncolta a homlokát. – Maryse és Robert Lightwood nem éppen a kedvenceim, de el nem tudom képzelni, miért tennének ilyet. Jace meglepettnek tűnt. – Ismered őket? Lightwoodékat? – Együtt voltunk a Körben – felelte Luke. – Csodálkoztam, amikor hallottam, hogy ők vezetik itt az Intézetet. A jelek szerint megegyeztek a Klávéval a Felkelés után, hogy kevésbé súlyos büntetést kaphassanak, közben pedig Hodge… Nos, tudjuk, vele mi történt. – Elhallgatott egy pillanatra. – Elárulta Maryse, miért száműz téged, hogy így mondjam? – Nem hiszi el, hogy Michael Wayland fiának hittem magam. Azzal vádolt, hogy végig összejátszottam Valentine-nal. Szerinte én segítettem neki abban, hogy leléphessen a Végzet Kelyhével. – De akkor mit keresnél még itt? – kérdezte Clary. – Miért nem szöktél volna meg vele együtt? – Azt nem mondta, de gyanítom, hogy azt hiszi, kémkedni maradtam. Kígyót melengettek a keblükön. Nem mintha ezeket a szavakat használta volna, de a lényeg stimmel.
– Hogy Valentine-nak kémkednél? – kérdezett vissza hitetlenkedve Luke. – Azt hiszi, Valentine azért találta ki az egészet, mert Robert és ő annyira ragaszkodtak hozzám, hogy bármit elhittek, amit mondtam. Szóval Maryse úgy döntött, hogy a legjobb megoldás az lesz, ha többé nem ragaszkodik hozzám. – Ez nem így működik – rázta meg a fejét Luke. – A ragaszkodást nem lehet elzárni, mint egy csapot. Főleg, ha az ember gyerekéről van szó. – Igazából nem vagyok a gyerekük. – Ez nem csak vér kérdése. Hét éve ők a szüleid, csak velük van olyan kapcsolatod, ami számít. Maryse egyszerűen meg van sértődve. – Meg van sértődve? – Jace nem hitt a fülének. – Hogy pont ő van megsértődve? – Ne feledd, hogy szerette Valentine-t – magyarázta Luke. – Mint mindannyian. Aztán a lelkébe gázolt. Nem akarja, hogy a fiával is ugyanígy járjon. Retteg tőle, hogy hazudtál neki. Hogy az az ember, akinek gondolt téged az elmúlt években, nem valóságos, csak egy cselfogás. Meg kell nyugtatnod. Jace arcán makacsság keveredett döbbenettel. – Maryse felnőtt ember! Nem nekem kéne őt megnyugtatnom. – Ugyan már, Jace! – szólt közbe Clary. – Senkitől nem várhatod el, hogy mindig tökéletesen viselkedjen. A felnőttek is elszúrnak egy csomó mindent. Menj vissza az Intézetbe, és beszélj vele józanul. Légy férfi! – De nem akarok férfi lenni – felelte Luke. – Szorongó tinédzser akarok lenni, aki képtelen szembeszállni a
saját belső démonaival, és inkább azzal vezeti le a feszültségét, hogy beleköt, akibe csak tud. – Nos – jegyezte meg Luke –, azt nagyon jól csinálod. – Jace – vágott közbe gyorsan Clary, mielőtt a másik kettő komolyan összeveszhetett volna –, vissza kell menned az Intézetbe. Gondolj Alecre és Izzyre, gondolj arra, velük mi lesz ezek után. – Maryse úgyis kitalál valamit, amivel megnyugtatja őket. Talán azt mondja majd, hogy megszöktem. – Az nem fog működni – rázta meg a fejét Clary. – Isabelle őrjöngött a telefonban. – Isabelle mindig őrjöng – mondta Jace, de látszott rajta, hogy jólesik neki a dolog. Hátradőlt a székében. A horzsolások az állán és az arcán sötét, formátlan Jeleknek látszottak a bőrén. – Nem megyek vissza oda, ahol nem bíznak bennem. Már nem vagyok tízéves. Tudok gondoskodni magamról. Luke nem úgy festett, mint aki biztos ebben. – Hová fogsz menni? Hogyan fogsz élni? Jace szeme felragyogott. – Tizenhét éves vagyok. Gyakorlatilag felnőtt. Bármelyik felnőtt Árnyvadásznak joga van… – Bármelyik felnőttnek. De te nem vagy az. Nem kaphatsz fizetést a Klávétól, mert túl fiatal vagy, és ami azt illeti, Lightwoodékat a Törvény kötelezi” rá, hogy gondoskodjanak rólad. Ha nem teszik, kijelölnek valaki mást, vagy… – Vagy mi lesz? – Jace felugrott a székről. – Beköltözöm egy árvaházba Idrisben? Rátukmálnak valami családra, akikkel még csak nem is találkoztam
soha? Találhatok valami munkát a mondénok világában egy évre, élhetek közöttük… – Nem, nem élhetsz – szólt közbe Clary. – Én tudom, Jace, én tényleg éltem közöttük. Túl fiatal vagy egy tisztességes álláshoz, aztán meg a te képességeiddel… Hát, a legtöbb hivatásos gyilkos idősebb nálad. És azok bűnözők. – Nem vagyok gyilkos. – Ha a mondénok világában élnél – jegyezte meg Luke –, az lenne belőled. Jace megmerevedett, és összeszorította a száját. Clary tudta, hogy Luke szavai mélyen megbántották. – Nem értitek – mondta hirtelen támadt keserűséggel a hangjában. – Nem mehetek vissza. Maryse azt akarja, hogy mondjam ki, gyűlölöm Valentine-t. Azt pedig nem tudom megtenni. Jace felszegte az állát, és úgy nézett Luke-ra, mintha valamiféle gúnyos, vagy egyenesen felháborodott válaszra számított volna tőle. – Tudom – szólt Luke. – Én is szerettem egyszer. Jace szinte megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, és Clarynek hirtelen eszébe jutott valami. Ezért jött ide, erre a helyre. Nemcsak a verekedésért, hanem hogy találkozhasson Luke-kal. Mert tudta, hogy Luke meg fogja érteni. Emlékeztetnie kellett magát, hogy azért nem volt minden őrültség vagy öngyilkosság, amit Jace csinált. Csak úgy tűnt, mintha az lenne. – Nem lenne szabad arra kényszeríteni, hogy kimondd, hogy gyűlölöd az apádat – mondta Luke. – Még azért sem, hogy megnyugtasd Maryse-t. Meg kellene értenie.
Clary Jace arcát mustrálta, megpróbált kiolvasni belőle valamit. Olyan volt, mint egy könyv valamilyen idegen nyelven, amit túlontúl rövid ideig tanult. – Tényleg azt mondta, hogy soha többé ne menj vissza? – kérdezte. – Vagy csak az volt a benyomásod, hogy így gondolja, úgyhogy eljöttél? – Azt mondta, valószínűleg jobb lenne, ha egy időre valahol máshol húznám meg magam – felelte Jace. – Azt nem mondta, hol. – Adtál neki esélyt? – kérdezte Luke. – Figyelj ide, Jace! Nyugodtan itt maradhatsz velem, ameddig szükséges. Fontos, hogy ezt tudd. Clary gyomra görcsbe rándult. A gondolatra, hogy Jace ott lesz a házban, ahol ő lakik, mindig közel hozzá, egyszerre töltötte el a boldogság és a rémület. – Köszönöm – mondta Jace. Rezzenéstelen volt a hangja, de tekintete óhatatlanul is Claryre tévedt, a lány pedig az érzelmeknek ugyanazt a szörnyű keverékét látta kavarogni benne, ami őt is teljesen összezavarta. Luke – gondolta a lány –, néha azt kívánom, bárcsak ne lennél olyan nagylelkű. Vagy olyan vak. – De – folytatta Luke – azt hiszem, feltétlen vissza kéne menned az Intézetbe, hogy elbeszélgess Maryse-szal, és kiderítsd, mi a helyzet valójában. Többről lehet szó, mint amit elmondott neked. Talán többről, mint amit hallani szeretnél. Jace erővel fordította el a tekintetét Claryről. – Jól van. – Egészen nyers volt a hangja. – Egy feltétellel. Nem akarok egyedül menni. – Veled megyek – vágta rá gyorsan Clary.
– Tudom – mondta halkan Jace. – És akarom is, hogy gyere. De azt szeretném, hogy Luke is jöjjön. A férfi meglepetten nézett vissza rá. – Jace… Tizenöt éve élek itt, és még sosem jártam az Intézetben. Egyszer sem. Kétlem, hogy Maryse jobban kedvelne engem, mint… – Kérlek – szakította félbe Jace. Bár nyugodt volt a hangja, és halkan beszélt, szinte tapintható volt az erőfeszítés, amibe az került, hogy kimondja ezt az egy szót. – Jól van – bólintott Luke, aki falkavezérként hozzászokhatott, hogy megteszi, amit kell, ha akarja, ha nem. – Akkor veled megyek. Simon a falat támasztotta a folyosón Pete irodája mellett, és próbálta nem sajnálni magát. Olyan jól kezdődött a nap. Vagy legalábbis viszonylag jól. Aztán viszont jött az a kellemetlen jelenet a Drakula-filmben, amitől hánynia kellett, és előkerült minden elfojtott érzelme meg vágyakozása, amit igyekezett elnyomni magában. Aztán a rosszullét valahogy feloldotta a gátlásait, és azon kapta magát, hogy megcsókolja Claryt, éppen ahogy olyan sok éve szerette volna. Állítólag a dolgok sosem úgy alakulnak, ahogy az ember előre elképzeli őket. Pedig dehogynem. És Clary visszacsókolta… Most viszont odabent volt Jace-szel, Simon gyomra pedig rángatózott és tekergett, mintha csak lenyelt volna egy kukacokkal teli tálat. Az utóbbi időben bizony volt alkalma hozzászokni a hányingerhez. Nem mindig volt ez így, még azután sem, hogy rájött, mit érez Clary
iránt. Sosem erősködött, sosem próbálta az érzéseit ráerőltetni a lányra. Mindig is biztos volt benne, hogy Clary egy nap felébred a rajzolt hercegekről és kung-fu hősökről szőtt álmokból, és észreveszi azt, ami majd kiszúrta mindkettejük szemét: hogy összetartoznak. És ha nem is úgy tűnt, mintha érdekelné Simon, legalább nem érdekelte senki más sem. Amíg elő nem került Jace. Visszaemlékezett rá, amikor ott ültek Luke házának verandáján, és Clary elmagyarázta neki, ki az a Jace, és mit csinál, miközben a fiú a körmeit mustrálgatta, és a felsőbbrendűségét éreztette vele. Simon alig hallotta, mit mond. Csakis azt figyelte, hogyan nézi Clary a szőke fiút a furcsa tetoválásaival és a szögletes, csinos arcával. Túl csinos, gondolta Simon, de Clary nyilvánvalóan nem értett egyet vele. Úgy nézett Jace-re, mintha valamelyik saját kezűleg rajzolt hőse kelt volna életre. Simon soha nem látta még így nézni senkire, és mindig azt hitte, hogy ha egyszer ennek is eljön az ideje, ő lesz a kiválasztott. Csakhogy nem ő volt az, és jobban fájt, mint korábban el tudta volna képzelni, hogy bármi is fájhat. Amikor kiderült, hogy Jace Clary bátyja, olyan volt, mintha odaállították volna a kivégzőosztag elé, aztán az utolsó pillanatban mégis kegyelmet kapott volna. A világ egyszerre megint megtelt lehetőségekkel. Most viszont nem volt biztos a dolgában. – Hello. – Valaki közeledett a folyosón. Egy nem túl magas ismeretlen szlalomozott óvatosan a vérfoltok között. – Luke-ra vársz? Odabent van?
– Nem egészen. – Simon ellépett az ajtó mellől. – Vagyis igen, csak nincs egyedül. Egy barátom is bent van vele. Az illető odaért közvetlenül mellé, megállt, és rámeredt. Simon most már látta, hogy egy lány az, úgy tizenhat éves, sima, világosbarna bőrrel. Barna-arany haja tucatnyi keskeny fonatban simult a fejére, arca szinte pontosan szív alakúnak hatott. Sűrű, telt idomai voltak, csípője erőteljesen szélesedett ki karcsú dereka alatt. – Az a srác a bárból? Az Árnyvadász? Simon vállat vont. – Nem szívesen mondom – szólt a lány –, de a barátod seggfej. – Nem a barátom – felelte Simon. – Ráadásul mélységesen egyetértek veled. – De nem azt mondtad, hogy…? – A húgára várok – magyarázta Simon. – Ő a legjobb barátom. – És most ő is ott van bent vele? – A lány hüvelykujjával az ajtóra bökött. Minden egyes ujján gyűrűt viselt, primitívnek tűnő, bronzból és aranyból kovácsolt ékszereket. Farmernadrágja kopott volt, de tiszta, és amikor elfordította a fejét, Simon láthatta a közvetlenül a gallérja fölött a nyakán végigfutó sebet. – Az a helyzet – mondta a lány vonakodva –, hogy mindent tudok a seggfej testvérekről. Felteszem, nem az ő hibája. – Nem is – felelte Simon. – De ő az egyetlen ember, akire talán hallgat. – Nekem nem olyannak tűnt, mint aki bárkire is hallgat – jegyezte meg a lány, és hirtelen elkapta Simon
kíváncsi tekintetét. Mosoly futott végig az arcán. – A sebhelyemet nézed. Ott haraptak meg. – Megharaptak? Úgy érted, te…? – Vérfarkas vagyok – bólintott a lány. – Mint mindenki más itt. Kivéve téged meg a seggfejet. Meg a seggfej tesóját. – De nem voltál mindig vérfarkas. Úgy értem, nem annak születtél. – A legtöbben így vagyunk vele – mondta a lány. – Ebben különbözünk az Árnyvadász haverjaidtól. – Miben? A lány halvány mosolyra húzta a száját. – Mi régen emberek voltunk. Simon nem felelt. Egy pillanattal később a lány felé nyújtotta a kezét. –Maia vagyok. – Simon. – A lány tenyere száraz volt és puha. Ahogy felnézett Simonra, szempillájának színe a vajas pirítósra emlékeztetett. – Miből gondolod, hogy Jace seggfej? – kérdezte a fiú. – Vagy talán inkább úgy kéne feltennem a kérdést, hogy miből jöttél rá. Maia visszahúzta a kezét. – Szétverte a kocsmát. Kiütötte a barátomat, Batet. Többen a falkából akkorát kaptak tőle, hogy elájultak. – Jól vannak? – Simon határozottan megijedt. Jace nem tűnt zavarodottnak, de őt ismerve Simonnak nem volt felőle kétsége, hogy képes megölni jó pár embert egyetlen délelőtt alatt, aztán lelkifurdalás nélkül elmenni palacsintázni. – Orvos látta őket? – Boszorkánymester – felelte a lány. – A mi fajtánk nemigen tud mit kezdeni a ti mondén orvosaitokkal. – A boszorkánymesterek Alvilágiak?
A lánynak felszökött a szemöldöke. – Valaki jól megtanította neked ezeket a szövegeket, mi? Simon felhúzta az orrát. – Honnan tudod, hogy nem tartozom közéjük? Vagy én honnan tudjam, hogy te ki vagy? Árnyvadász, vagy Alvilági, vagy… ? A lány olyan hevesen rázta meg a fejét, hogy ugrálni kezdtek a hajfonatai. – Süt rólad, hogy ember vagy – mondta kissé bánatosan. A hangjából áradó intenzitástól Simon hátán végigfutott a hideg. – Bekopoghatok – javasolta, hirtelen egészen szerencsétlennek érezve magát. –Már ha beszélni akarsz Luke-kal. A lány megvonta a vállát. – Csak mondd meg neki, hogy megjött Magnus, hogy körülnézzen a sikátorban. – Simon nagyon döbbent képet vághatott, mert még hozzátette: – Magnus Bane. Egy boszorkánymester. Tudom – akarta mondani Simon, de nem szólt. Az egész beszélgetés már így is éppen elég különösnek tűnt. – Oké. Maia megfordult, mint aki menni készül, de egy lépés után megfordult, és nekitámaszkodott az ajtófélfának. – Gondolod, hogy tud beszélni a fejével? – kérdezte. – Úgy értem, a húga. – Ha hallgat egyáltalán valakire, akkor ő az. – Ez aranyos – mondta Maia. – Hogy ennyire szereti a testvérét. – Igen – bólintott Simon. – Csodás. 3 Az inkvizítor
Amikor Clary először pillantotta meg az Intézetet, olyan volt, mint egy lepusztult templom. A teteje beszakadt, az ajtót foltos sárga rendőrségi szalag zárta el. Mostanra már nem kellett koncentrálnia, hogy elhessegesse az illúziót, így az utca túloldaláról is láthatta a valóságban ott emelkedő gótikus katedrálist a sötét égbolt felé tűként törő tornyokkal. Luke nem szólt egy szót sem. Látszott az arcán, hogy valami emészti. Ahogy elindultak felfelé a lépcsőn, Jace ösztönös mozdulattal benyúlt az inge alá, amikor azonban kihúzta a kezét, nem volt benne semmi. Keserűen nevetett fel. – Elfelejtettem. Maryse elvette a kulcsaimat, mielőtt eljöttem. – Hát persze. – Luke épp az Intézet ajtaja előtt állt. Óvatosan megérintette a fába faragott szimbólumokat, közvetlenül a retesz alatt. – Ez az ajtó éppen olyan, mint a nagy tanácsteremé Idrisben. Nem hittem volna, hogy látok még ilyet. Clary szinte bűnösnek érezte magát, amiért megzavarta Luke ábrándozását, de most gyakorlatiasabb kérdésekkel kellett foglalkozniuk. – Ha nincs kulcsunk… – Nem feltétlen van rá szükség. Bármelyik Intézet nyitva áll a Nephilimek előtt, amennyiben nem tervezik, hogy kárt tesznek a lakóiban. – És mi van, ha ők akarnak kárt tenni bennünk? – mormogta Jace. Luke szája sarka megrándult. – Nem hiszem, hogy az számít.
– Igen, a Klávé mindig csak a saját szempontjából nézi a dolgokat. –Jace elfojtott hangon beszélt, alsó ajka felduzzadt, bal szemhéja egészen lila lett. Vajon miért nem gyógyította meg magát? – töprengett Clary. – Az irónodat is elvette? – Nem vittem magammal semmit, amikor elmentem – felelte Jace. –Nem akartam, hogy olyasmi legyen nálam, amit Lightwoodék szereztek nekem. Luke aggódva pillantott a fiúra. – Minden Árnyvadásznak szüksége van irónra. – Akkor szerzek másikat – vont vállat Jace, mielőtt az Intézet ajtajára tette a kezét. – A Klávé nevében – szólt – bebocsáttatást kérek erre a szent helyre. Raziel Angyal nevében kérem áldásotokat harcomra… Az ajtó kitárult. Clary látta a katedrális belsejét, a hosszú vas kandeláberekbe illesztett gyertyák által itt-ott megvilágított sötétséget. – Hát, ez könnyen ment – állapította meg Jace. – Úgy fest, nem is olyan nagy ügy áldáshoz jutni. Talán áldást kéne kérnem a harcomra azok ellen, akik fehéret viselnek szeptember után. – Az Angyal tudja, ki ellen harcolsz – szólt Luke. – Nem kell hangosan kimondanod, Jonathan. Clary mintha látott volna valamit átvillanni Jace arcán – bizonytalanságot, meglepetést, talán megkönnyebbülést. De a fiú csak ennyit mondott: – Ne hívj így! Nem ez a nevem. Átvonultak a katedrálison az üres padsorok és az oltáron örökké égő fény mellett. Luke kíváncsian nézett körül, és láthatólag alaposan meglepődött, amikor, akár egy
aranyozott kalitka, megérkezett a lift, hogy felvigye őket. – Ez nyilván Maryse ötlete volt – mondta, amikor beléptek. – Neki van ilyen ízlése. – Amikor idekerültem, már megvolt – felelte Jace, miközben az ajtó becsukódott mögöttük. A felfelé vezető rövid út során egyikük sem szólt egy szót sem. Clary idegesen játszadozott a sáljának a bojtjával. Volt egy kis lelkiismeret-furdalása, amiért hazaküldte Simont, azzal az ígérettel, hogy majd később felhívja. Abból, ahogy a fiú felhúzott vállakkal otthagyta őket a Canal Streeten, látszott, hogy úgy érzi magát, mint akit leráztak. Csakhogy Clary nem tudta volna elképzelni, hogy ő – egy mondén – is itt legyen, miközben Luke szót emel Jace-ért Maryse Lightwoodnál. Úgy sokkal kínosabb lett volna minden. A lift csikorogva állt meg, ők pedig kilépvén Churchcsel találták szembe magukat, aki a folyosón várt rájuk, nyakában egy kifakult rózsaszín szalaggal. Jace lehajolt, és keze fejével végigsimította a macska fejét. – Hol van Maryse? A Church torkából feltörő hang valahol félúton volt a dorombolás és a morgás között, ahogy megindult a folyosón. Jace némán követte, Luke pedig nyilvánvaló kíváncsisággal nézelődött. – Sosem gondoltam volna, hogy belülről is láthatom ezt a helyet. – Ilyennek képzelted? – kérdezte. – Jártam a londoni és a párizsi Intézetben, és ez is nagyon hasonlít azokra. Bár azért… – Azért? – Jace jó pár lépéssel előttük járt. – Itt hidegebb van – felelte Luke.
Jace nem szólt. Megérkeztek a könyvtárhoz. Church leült, jelezvén, hogy nem áll szándékában továbbmenni. A vastag faajtó mögül alig kivehetően hangok hallatszottak, Jace mégis kopogás nélkül rontott be. Clary hallotta, ahogy valaki meglepetten felkiált odabent. Egy pillanatra megugrott a szíve, mert eszébe jutott Hodge, aki gyakorlatilag ebben a könyvtárban élt. Hodge a maga reszelős hangjával, és Hugin, a jóformán állandó társául szegődött holló – aki Hodge parancsára kis híján kivájta a szemét. Persze nem Hodge kiáltott. A két térdelő kőangyal hátán egyensúlyozó hatalmas mahagóni íróasztal mögött középkorú nő ült; haja éjfekete volt, akár Isabelle-é, testalkata szikár, mint Alecé. Elegáns, egyszerű fekete kosztümje éles ellentétben állt az ujjain világító színes gyűrűkkel. Mellette egy másik alak állt: karcsú, vékonydongájú tizenéves fiú, göndör fekete hajjal és mézszínű bőrrel. Clary képtelen volt magába fojtani meglepetését. – Raphael? A fiú láthatólag éppen úgy megdöbbent, mint ő maga. Aztán elmosolyodott, megvillantva fehér és hegyes fogait – amik tökéletesen illettek hozzá, tekintve, hogy vámpír volt. – Dios – fordult Jace-hez. – Mi történt veled, öregem? Úgy nézel ki, mintha egy csapat vérfarkas próbált volna meg széttépni. – Ez vagy döbbenetesen jó tipp – felelte Jace –, vagy hallottál róla, mi történt. Raphael mosolya önelégült vigyorrá alakult át. – Hallok ezt-azt.
Az íróasztal mögött ülő nő felállt a székből. – Jace – szólt feszülten –, történt valami? Hogyhogy ilyen hamar visszajöttél? Azt hittem, el fogsz menni… – Tekintete Luke-ra és Claryre tévedt. – Hát maguk kicsodák? – Jace húga vagyok – felelte Clary. Maryse végignézett a lányon. – Igen, látom. Hasonlítasz Valentine-ra. – Visszafordult Jace-hez. Magaddal hoztad a húgodat? És egy mondént is? Egyikőtök számára sem biztonságos most itt. Főleg nem egy mondénnak… Luke halvány mosollyal az arcán szakította félbe. – Csakhogy én nem vagyok mondén. – Maryse arcán a harag helyét lassan a döbbenet vette át, ahogy most először alaposabban is végignézett Luke-on. – Lucian? – Szia, Maryse – mondta Luke. – Rég nem láttuk egymást. Maryse arca meg sem rezzent, egyszerre mégis sokkal idősebbnek, még Luke-nál is idősebbnek tűnt. Komótosan ült vissza a székre. – Lucian – ismételte tenyerét az asztalra fektetve. – Lucian Graymark. Raphael, aki egy madár ragyogó, kíváncsi tekintetével figyelte, mi történik, most Luke-hoz fordult. – Te ölted meg Gabrielt. Ki az a Gabriel? Clary kíváncsian nézett Luke-ra. A férfi megvonta a vállát. – Igen, én. Éppen úgy, ahogy ő megölte az előző falkavezért. Így megy ez a lükantrópok között. Maryse felkapta a fejét. – Falkavezér? – Ha te vagy most a falkavezér, beszélnünk kell egymással – mondta Raphael udvarias biccentéssel
nyugtázva a helyzetet. – Bár talán nem ebben a pillanatban. – Majd átküldők valakit, hogy megszervezzük – mondta Luke. – Az utóbbi időben kissé sűrű volt a programom. Elmaradásban vagyok az ilyen finomságokkal. – Legyen így – bólintott Raphael. Visszafordult Marysehoz. – Akkor megvolnánk? Maryse-nak erőfeszítésébe került, hogy rá figyeljen. – Ha a szavadat adod, hogy az Éjszaka Gyermekeinek nincs közük ezekhez a gyilkosságokhoz, hiszek neked. Kötelességem, hacsak nem derül fény valamire, ami az ellenkezőjét bizonyítja. Raphael összeráncolta a homlokát. – Fény derül? – szólt. – Nem szeretem ezt a kifejezést. Megfordult, és Clary rémülten állapította meg, hogy átlát a teste szélein, mintha Raphael csak egy a peremeinél kissé homályos fénykép lett volna. A fiú balkeze teljesen átlátszó volt, és mögötte Clary könnyedén ki tudta venni a fém földgömböt, amit Hodge mindig az asztalon tartott. Hallotta magát, amint ijedten felsikkant, ahogy a vámpír teste a karjától a válla, aztán a mellkasa felé haladva egyre áttetszőbbé vált, végül pedig teljesen eltűnt, mint amikor Clary kiradíroz egy alakot valamelyik rajzáról. Maryse megkönnyebbülten sóhajtott fel. Clary eltátotta a száját. – Meghalt? – Kicsoda, Raphael? – nézett rá Jace. – Nem valószínű. Ez csak egy kivetítés volt. Testi valójában nem jöhet be az Intézetbe. – Miért nem?
– Mert ez megszentelt terület – magyarázta Maryse. – Ő pedig el van átkozva. – A nő tekintete semmit sem vesztett hidegségéből, ahogy Luke-ra nézett. – Szóval te vagy itt a falkavezér? – kérdezte. – Gondolom, nincs min meglepődnöm. A jelek szerint ez a módszered, igaz? Luke igyekezett nem törődni a keserűséggel a nő hangjában. – A tegnap megölt kölyök miatt volt itt? – Meg egy halott boszorkánymester miatt – tette hozzá Maryse. –A jelek szerint akárki ölte meg a vérfarkast, nem maradt ideje kiszívni a vérét, de természetesen az Éjszaka Gyermekei kerültek gyanúba. A vámpír biztosítani akart felőle, hogy a társainak semmi köze a történtekhez. – Hiszel neki? – kérdezte Jace. – Nem szívesen vitatnám meg most veled a Klávé ügyeit, Jace. Különösen nem Lucian Graymark előtt. – Most csak Luke-nak hívnak – mondta nyugodtan a férfi. – Luke Garroway-nek. Maryse megrázta a fejét. – Alig ismertelek meg. Olyan vagy, mint egy mondén. – Ez a célom, igen. – Mind azt hittük, hogy meghaltál. – Reméltétek – helyesbített Luke, még mindig nyugodtan. – Csak reméltétek, hogy meghaltam. Úgy tűnt, Maryse lenyelt egy csípős megjegyzést. – Akár le is ülhettek – mondta végül az asztal előtt álló székekre mutatva. – Most pedig – folytatta, miután mindannyian helyet találtak maguknak – esetleg elmondhatnád, mit kerestek itt.
– Jace – vágott a közepébe kertelés nélkül Luke – tárgyalást szeretne a Klávé előtt. Hajlandó vagyok kezeskedni érte. Ott voltam aznap éjszaka a Renwickben, amikor Valentine felfedte magát. Megküzdöttem vele, és kis híján megöltük egymást. Tanúsítani tudom, hogy Jace igazat beszél. – Nem tudom pontosan – vágott vissza Maryse –, mennyit ér a szavad. – Talán lükantróp vagyok – mondta Luke –, de Árnyvadász is egyben. Hajlandó vagyok alávetni magamat a Kard próbájának, ha az segít. A Kard próbája? Ez nem hangzott jól. Clary végignézett Jace-en. Kifelé nyugodtnak tűnt, ujjai összefonva hevertek az ölében, hirtelen azonban remegés futott végig a testén, mintha egyetlen pillanat választaná el tőle, hogy darabokra robbanjon. A fiú elkapta Clary tekintetét, és jobbnak látta, ha elmagyarázza a helyzetet. – A Lélekkard a Végzet Ereklyéi közül a második. A segítségével állapítják meg, hogy egy Árnyvadász hazudik-e. – Te nem vagy Árnyvadász – mondta Maryse nem is törődve Jace-szel. –Hosszú évek óta nem a Klávé Törvénye szerint élsz. – Volt idő, amikor te sem aszerint éltél – felelte Luke. Maryse arcát elöntötte a vér. – Azt gondoltam volna – folytatta a férfi –, hogy mostanra túltetted magad azon, hogy nem vagy képes bízni senkiben, Maryse. – Vannak dolgok, amiket soha nem lehet elfelejteni – szólt a nő. Halkan beszélt, mégis fenyegetés bújt meg a hangjában. – Gondolod, hogy az volt Valentine legnagyobb hazugsága, amikor eljátszotta a saját
halálát? Gondolod, hogy a személyes varázs garantálja az őszinteséget? Régen én is azt hittem. Tévedtem. – Felállt, és vékony kezeivel az asztalra támaszkodott. – Azt mondta, az életét adná a Körért, és tőlünk is elvárta ugyanezt. És mindannyian meg is tettük volna. Tudom, hogy így van. Én nem is álltam messze tőle, hogy tényleg megtegyem. – Tekintete végigsöpört Jace-en és Claryn, aztán találkozott Luke-éval. – Te is emlékszel – mondta –, amikor arról beszélt nekünk, hogy a Felkelés semmiség lesz, jóformán nem is kell majd harcolnunk, csak néhány fegyvertelen követ száll majd szembe a Kör hatalmával. Annyira bíztam a gyors győzelemben, hogy amikor elindultam Alicantéba, otthon hagytam Alecet a bölcsőjében. Megkértem Jocelynt, hogy vigyázzon a gyerekeimre, amíg távol vagyok. Nem vállalta. Most már világos, miért. Tudta. És te is tudtad. És nem figyelmeztettetek bennünket. – Én próbáltalak benneteket figyelmeztetni Valentinenal kapcsolatban – Jegyezte meg Luke. – Nem hallgattatok rám. – Nem Valentine-ra gondolok. A Felkelésre. Amikor megérkeztünk, ötvenen voltunk ötszáz alvilági ellen. – Minden további nélkül lemészároltátok volna őket, ha csak öten lettek volna, fegyvertelenül – mondta csendesen Luke. Maryse megmarkolta az asztal peremét. – Bennünket mészároltak le – felelte. – A vérontás közepette Valentine-ra vártunk, hogy vezessen bennünket. De nem volt ott. Addigra a Klávé már körülvette a Szövetség Termét. Azt hittük, Valentine meghalt, és készek
voltunk az életünket adni egy végső, elkeseredett rohammal. Aztán eszembe jutott Alec. Ha meghalok, mi fog történni a kisfiámmal? – Elcsuklott a hangja. – Szóval letettem a fegyvert, és megadtam magam a Klávénak. – Helyesen cselekedtél, Maryse – mondta Luke. A nő égő tekintettel meredt rá. – Ne merészelj ilyen leereszkedően beszélni velem, vérfarkas! Ha te nem lennél… – Ne kiabáljon vele! – vágott közbe Clary, és kis híján maga is felpattant. – A maga hibája, hogy hitt Valentine-nak… – Gondolod, hogy nem tudom? – Maryse hangjába most már határozott él költözött. – A Klávé nem hagyott felőle kétséget, amikor kihallgattak bennünket. Náluk volt a Lélekkard, és tudták, mikor hazudunk, csakhogy nem sikerült kihúzni belőlünk egy szót sem… Senkinek nem sikerült volna belőlünk kihúzni egy szót sem, amíg… – Amíg? – Luke szólalt meg. – Sosem tudtam meg, pedig kíváncsi lettem volna rá, mit mondtak nektek, ami miatt szembefordultatok vele. – Csak az igazságot – felelte Maryse váratlanul fáradtan. – Hogy Valentine nem halt meg ott a teremben. Hogy megszökött, és otthagyott bennünket, hogy nélküle vesszünk oda. Azt állították, hogy később mégis meghalt. Bennégett a házában. Az Inkvizítor megmutatta a csontjait, meg az elszenesedett amulettet, amit viselni szokott. Persze az is hazugság volt… – Elakadt a hangja, de pár pillanattal később máris élesen folytatta. – Addigra amúgy is szétesett minden.
Időközben alkalmunk nyílt beszélni egymással. A csata előtt Valentine félrevont, és azt mondta, hogy az egész Körből bennem bízik a leginkább, én vagyok a legjobb embere. A Klávé kihallgatásán aztán kiderült, hogy ugyanezt mondta mindenkinek. – Így is csak egy nő tud bepöcceni – mormogta Jace olyan halkan, hogy csak Clary hallhatta. – Nemcsak a Klávénak hazudott, de nekünk is. Kihasználta a hűségünket és a ragaszkodásunkat. Éppen úgy, mint amikor hozzám küldött téged – folytatta Maryse Jace felé fordulva. – Most pedig visszatért, és nála van a Végzet Kelyhe. Az elejétől fogva ez volt a célja, mindent pontosan eltervezett. Nem engedhetem meg magamnak, hogy bízzam benned, Jace. Sajnálom. A fiú nem felelt. Kifejezéstelen volt az arca, bár egyre sápadtabb lett, miközben Maryse beszélt. Frissen szerzett sebei élénken rajzolódtak ki a bőrén. – És most mi lesz? – kérdezte Luke. – Mit vársz tőle? Hová kéne mennie? A nő szeme egy pillanatra Claryre tévedt. – Miért ne mehetne a húgához? – vetette fel. – A család… – Jace húga Isabelle – szakította félbe Clary. Alec és Max a fivérei. Nekik mit fog mondani ? Örökre gyűlölni fogják, ha kirakja Jace-t a házból. Maryse tekintete megállapodott rajta. – Te meg mit tudsz erről? – Ismerem Alecet és Isabelle-t – válaszolta Clary. Kéretlenül megjelent előtte Valentine is, de elhessegette a gondolatot. – A család nem kizárólag a vérről szól. Valentine nem az apám. Luke az. Éppen úgy, ahogy Alec, Max és Isabelle Jace családja. Ha kiszakítja ebből a családból, olyan sebet ejt, ami sosem fog begyógyulni.
Luke meglepetéssel vegyes tisztelettel nézett a lányra. Valami megvillant Maryse szemében – talán a bizonytalanság? – Clary – szólt halkan Jace. – Elég. – Lemondás hallatszott a hangjából. Clary Maryse felé fordult. – Mi van a Karddal? – kérdezte. Maryse értetlenül pillantott a lányra. – A Karddal? – A Lélekkarddal – bólintott Clary. – Azzal, amelyikkel meg lehet állapítani, hogy egy Árnyvadász hazudik-e vagy nem. Használhatná Jace-nél. – Ez jó ötlet – költözött némi élet Jace hangjába. – Jót akarsz, Clary, de nem tudod, hogy működik a Kard – mondta Luke. – Egyedül az Inkvizítor tudja használni. Jace előredőlt. – Akkor szóljatok neki! Hívjátok az Inkvizítort! Véget akarok vetni ennek. – Nem! – mondta Luke, de Maryse Jace tekintetét fürkészte. – Az Inkvizítor – mondta kelletlenül – már úton van… – Maryse! – Luke-nak majd elakadt a hangja. – Mondd, hogy nem hívtad ide azt a nőt! – Nem hívtam. Azt hitted, a Klávé nem ártja bele magát egy Elhagyatott harcosokról, Portálokról meg megrendezett halálokról szóló vad mesébe? Az után, amit Hodge tett? Valentine-nak köszönhetően most mindannyiunk után nyomoznak. – Jace arca időközben holtsápadtra vált. – Az Inkvizítor börtönbe is küldheti Jace-t – folytatta a nő. – Megfoszthatja a jeleitől. Úgy gondoltam, jobb lenne, ha…
– Ha Jace nem lenne itt, amikor megérkezik – fejezte be helyette Luke. – Nem csoda, hogy mindenáron el akartad küldeni. – Ki ez az Inkvizítor? – kérdezte Clary. A szó a spanyol inkvizíciót juttatta eszébe kínzással, korbáccsal és kerékbetöréssel együtt. – Mit csinál? – A Klávé megbízásából nyomoz az Árnyvadászok után – magyarázta Luke. – Gondoskodik róla, hogy a Nephilimek ne szeghessék meg a törvényt. A Kör tagjai után is ő nyomozott, amikor véget ért a Felkelés. – Ő átkozta el Hodge-ot? – érdeklődött Jace. – Ő küldött ide benneteket is? – Ő döntött a száműzetésünkről és Hodge büntetéséről. Nem rajong értünk, apádat meg egyenesen gyűlöli. – Nem megyek el – jelentette ki Jace továbbra is falfehéren. – Mit csinál, ha megjelenik, de nem talál itt? Azt fogja hinni, hogy összeesküvést szőttetek az elrejtésemre. Benneteket fog megbüntetni. Téged, Alecet, Isabelle-t és Maxot. Maryse nem szólt. – Maryse, ne hülyéskedj! – szólt Luke. – Téged fog vádolni, ha elengeded Jace-t. Ha itt marad, és aláveti magát a próbának a Kard által, azt a jóhiszeműségetek jelének veszik majd. – Hogy tartsuk itt Jace-t? Ezt nem mondhatod komolyan, Luke! – szólt közbe Clary. Tudta, hogy a Kard használata az ő ötlete volt, de kezdte sajnálni, hogy egyáltalán felhozta a dolgot. – Rémes lehet ez a nő. – De ha Jace elmegy – szólt Luke –, soha nem jöhet vissza. Soha többé nem lehet belőle Árnyvadász. Ha
tetszik, ha nem, az Inkvizítor a Törvény jobb keze. Ha Jace a Klávé tagja akar maradni, együtt kell működnie vele. Szól mellette valami, amit a Kör tagjai nem mondhattak el magukról a Felkelés után. – És mi volna az? – kérdezte Maryse. Luke halványan elmosolyodott. – Veletek ellentétben – felelte –, Jace az igazat mondja. Maryse nagy levegőt vett, aztán Jace-hez fordult. – Végső soron ez a te döntésed – mondta. – Ha alá akarod vetni magad a próbának, itt maradhatsz az Inkvizítor érkezéséig. – Maradok – jelentette ki Jace. Hangjának érzelemmentes határozottsága meglepte Claryt. A fiú a semmibe bámult Maryse mellett, szemében mintha lobogó tűz fénye tükröződött volna. Ebben a pillanatban Clary nem tudott másra gondolni, csak hogy Jace mennyire hasonlít az apjára. 4 Kakukkfióka –NARANCSLÉ, SZÖRP MEG TOJÁS, de mindnek hetekkel ezelőtt lejárt a szavatossága. És valami izé, ami salátára emlékeztet. – Salátára? – Clary Simon válla fölött kukucskált be a hűtőbe. – Ja, az mozzarella. Simon összerázkódott, és berúgta Luke hűtőjének ajtaját. – Pizzát rendelünk? – Már rendeltem is – szólt Luke, aki egy vezeték nélküli telefonnal a kezében épp belépett a konyhába. – Egy
nagy vegetáriánust három kólával. És felhívtam a kórházat is – tette hozzá, mielőtt kinyomta volna a telefont. – Nincs változás Jocelyn állapotában. – Ó – nyugtázta Clary. Leült az asztalhoz. Luke általában ügyelt a rendre, most azonban az asztal csordultig volt bontatlan levelekkel és piszkos tányérokkal. A férfi zöld táskája az egyik szék támláján lógott. Clary tudta, hogy segítenie kéne rendet rakni, de az utóbbi időben egyszerűen nem jutott rá energiája. Luke konyhája apró volt, és a legjobb pillanatokban sem éppen tökéletes. A férfi nem számított nagy szakácsnak, mint azt az ódivatú gáztűzhely fölé akasztott fűszerpolc is bizonyította, amin fűszerek helyett csak teát és kávét tartott. Luke nekiállt a mosogatóba pakolni a piszkos tányérokat, Simon pedig letelepedett Clary mellé. – Jól vagy? – kérdezte halkan. – Semmi baj! – préselt ki magából egy mosolyt Clary. – Nem számítok rá, hogy Anya éppen ma ébred föl, Simon. Van egy olyan érzésem, hogy… vár valamire. – Tudod, mire? – Nem. Csak azt, hogy valami nincs a helyén. – Luke-ra nézett, de a férfi a tányérok heves sikálásával volt elfoglalva. – Vagy valaki. Simon kíváncsian nézett a lányra, aztán rántott egyet a vállán. – Abból, amit mondtok, elég intenzív lehetett az a jelenet az Intézetben. Clary megborzongott. – Alecnek és Isabelle-nek kissé rémisztő anyukája van. – Hogy is hívják?
– Méj-risz – felelte Clary Luke kiejtését másolva. – Régi Árnyvadász név. – Luke beletörölte a kezét egy konyharuhába. – És Jace úgy döntött, hogy ott marad, és szembenéz azzal az Inkvizítorral? Nem akart elmenni? – kérdezte Simon. – Nincs más választása, ha Árnyvadász akar maradni – válaszolta Luke. – Márpedig mindennél fontosabb neki, hogy a Nephilimek közé tartozhasson. Ismertem hozzá hasonló Árnyvadászokat annak idején Idrisben. Ha ezt elvennék tőle… A csengő ismerős berregése szakította félbe. Luke a pultra dobta a konyharuhát. – Rögtön jövök. Amint kilépett a konyhából, Simon Claryhez fordult. – Fura belegondolni, hogy Luke valaha Árnyvadász volt. Még furább, mint abba belegondolni, hogy most vérfarkas. – Tényleg? Miért? Simon vállat vont. – Vérfarkas okról azelőtt is hallottam már. Tulajdonképpen ismerős a sztori. Havonta egyszer farkassá változnak, nem nagy ügy. De ez az Árnyvadász izé… Olyan, mint egy kultusz. – Nem olyan, mint egy kultusz. – Dehogynem. Az árnyvadászásról szól az életük. És mindenki mást lenéznek. Mondénoknak neveznek bennünket. Mintha ők nem is lennének emberek. Nem barátkoznak közönséges halandókkal, nem ugyanazokra a helyekre járnak, nem ugyanazokat a vicceket ismerik, azt hiszik, hogy fölöttünk állnak. – Simon felhúzta a fél lábát, és a farmerja térdébe hasított lyuk rongyos
peremét kezdte csavargatni. – Találkoztam ma egy másik vérfarkassal. – Ugye nem akarod azt mondani, hogy Vérfagyasztó Pete-tel iszogattál a Vérvörös Holdban? – Clary gyomrában kellemetlen érzés támadt, de nem tudta volna pontosan megmondani, mitől. Talán csak a stressztől úgy általában. – Nem. Egy lány volt az – mondta Simon. – Mi korunkbeli. Maiának hívják. – Maia? – Luke kezében egy szögletes fehér pizzás dobozzal jött vissza a konyhába. Az asztalra dobta, Clary pedig gyorsan felnyitotta a tetejét. A forró tészta, a paradicsomos szósz és a sajt illata eszébe juttatta, mennyire éhes. Letépett magának egy darabot, mielőtt Luke elé rakhatott volna egy tányért. A férfi széles mosollyal, a fejét csóválva ült le. – Maia is a falkához tartozik, ugye? – kérdezte Simon, és kivett egy szeletet. Luke bólintott. – Persze. Rendes lány. Néhányszor el is hívtam már, hogy vigyázzon a könyvesboltra, amíg én a kórházban voltam. Nem bánja, ha könyvekkel fizetek. Simon a pizzája fölött nézett Luke-ra. – Nem állsz jól pénzzel? Luke elfintorodott. – A pénz sosem volt különösebben fontos, a falka meg gondoskodik magáról. – Ha pénzre volt szükségünk, Anya mindig azt mondta, hogy elad néhányat Apa részvényeiből – jegyezte meg Clary. – Viszont mivel az az ember, akit az apámnak gondoltam, halott, és kétlem, hogy Valentine-nak lennének részvényei…
– Anyukád az ékszereit adta el sorban egymás után – mondta Luke. –Valentine adott neki valamennyit azokból a holmikból, amik generációk óta a Morgensternek tulajdonában voltak. Már az egészen kis darabokért is egészen komoly összegeket kapott árveréseken. – Felsóhajtott. – Persze nincsenek már meg. Bár Valentine találhatott néhányat a régi lakásotok romjai között. – Hát remélem, hogy Jocelyn legalább ennek örülhetett egy kicsit. Hogy így eladhatta Valentine cuccait. – Elvett egy harmadik szelet pizzát. Elképesztő, gondolta Clary, mennyit tud enni egy kamasz fiú anélkül, hogy meghízna, vagy valaha is kihányná az aznapi adagot. – Furcsa érzés lehetett – mondta a lány Luke-nak – így látni Maryse Lightwoodot ennyi idő után. – Furcsának nem mondanám. Maryse nem változott túlságosan sokat. Igazából jobban hasonlít magára, mint valaha, ha van ennek egyáltalán értelme. Clarynek úgy tűnt, hogy van. Eszébe jutott a karcsú, sötéthajú, gőgös tekintetű lány a fényképről, amit Hodge adott neki. – Szerinted mit gondol rólad? – kérdezte. – Gondolod, hogy tényleg azt remélték, hogy meghaltál? Luke elmosolyodott. – Talán nem gyűlöletből, de annyi biztos, hogy kényelmesebb és kevésbé zűrös lenne nekik, ha halott lennék. Abban biztos nem reménykedtek, hogy nemcsak hogy élek, de ráadásul én vezetem a belvárosi falkát is. Végtére is az a dolguk, hogy fenntartsák a békét az Alvilágiak között, erre előkerülök én, akinek közös múltam van velük,
másrészt minden okom megvan rá, hogy bosszút akarjak állni rajtuk. Attól tartanak, hogy bajt fogok keverni. – És fogsz? – kérdezte Simon. A pizza elfogyott, úgyhogy elvette Clary elől az egyik lerágott szélet. Tudta, hogy a lány utálja a szélét. – Úgy értem, bajt keverni? – Nem szoktam én olyat. Nyugis vagyok. Középkorú. – Kivéve, hogy havonta egyszer farkassá változol, és megölsz meg szétszaggatsz dolgokat. – Rosszabb is lehetne – mondta Luke. – Olyan korombeli férfi is létezik, aki drága sportkocsikat vesz, és szupermodellekkel fekszik le. – Csak harmincnyolc éves vagy – jegyezte meg Simon. – Az nem számít középkorúnak. – Köszönöm, Simon, ez jólesett. – Luke kinyitotta a pizzás dobozt, de mivel nem talált benne semmit, hangos sóhajjal visszazárta. – A pizzát viszont mind betoltad. – Csak öt szeletet ettem – tiltakozott Simon, és hátradőlt a székén, mire az veszedelmesen kezdett egyensúlyozni a két hátsó lábán. – Szerinted hány szeletből áll egy pizza, te marha? – érdeklődött Clary. – Öt szeletnél kevesebb nem számít étkezésnek. Az csak kóstoló. – Simon óvatosan pillantott Luke-ra. Ez azt jelenti, hogy farkassá változol, és megeszel? – Azt biztosan nem. – Luke felállt, és a kukába dobta az üres dobozt. –Rágós lennél, és nehezen emészthető. – Viszont kóser – jegyezte meg vidáman Simon. – Feltétlen bemutatlak néhány zsidó lükantrópnak. – Luke nekitámaszkodott a mosogató peremének. – De
hogy válaszoljak a korábbi kérdésedre, Clary, furcsa volt látni Maryse Lightwoodot, csak nem őmiatta. Inkább a környezet miatt. Az Intézet túlságosan emlékeztetett a Szövetség Termére Idrisben. Éreztem a Szürke Könyv rúnáinak erejét magam körül, pedig tizenöt éve próbálok megfeledkezni róla. – Tényleg? – kérdezte Clary. – És sikerült? – Vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni. A Könyv rúnái nem egyszerű illusztrációk. Az ember részévé válnak. Beleivódnak a bőrébe. Az Árnyvadász lét sosem lesz pusztán a múlt egy darabja. Inkább olyasmi, ami az ember vérében van, és éppen úgy nem lehet változtatni rajta, ahogy a vércsoporton sem. – Azon gondolkodtam – mondta Clary –, hogy talán én is kaphatnék Jeleket. Simon elejtette a pizza szélét. – Hülyéskedsz. – Nem. Miért tréfálnék egy ilyen komoly dologgal? És miért ne kaphatnék Jeleket? Árnyvadász vagyok. Akár meg is védhetném magam úgy, ahogy lehet. – Mitől kéne megvédeni magad? – kérdezte Simon, és hirtelen előredőlt, amitől a széklábak hangos csattanással értek földet. – Azt hittem, ennek az árnyékvadászosdinak vége. Azt hittem, normális életet akarsz élni. – Nem vagyok benne olyan biztos, hogy létezik normális élet – vetette közbe kedvesen Luke. Clary a karjára pillantott, ahová Jace az eddigi egyetlen Jelet rajzolta. Még mindig látszott a csipkeszerű fehér nyom, bár inkább csak emlék volt már, mint heg. – Persze, hogy nem kérek ebből a zűrzavarból. De mi van, ha a zűrzavar utánam jön? Mi van, ha nincs választásom?
– Vagy talán nem is annyira akarod kikerülni azt a zűrzavart – dörmögte Simon. – Legalábbis addig nem, amíg Jace is benne van. Luke megköszörülte a torkát. – A legtöbb Nephilimnek rengeteget kell tanulnia, mielőtt megkapja az első Jeleit. Nem javasolnám, hogy Jeleket rajzoljanak rád, amíg nem részesülsz elegendő oktatásban. Persze rajtad múlik, hogy egyáltalán meg akarod-e kapni őket. Viszont kell, hogy legyen valamid, ami minden Árnyvadásznak van. – Undok és bunkó modor? – érdeklődött Simon. – Egy irón – mondta Luke. – Minden Árnyvadásznak kell, hogy legyen irónja. – Neked van? – kérdezte meglepetten Clary. Luke válasz helyett kivonult a konyhából, majd pár pillanattal később egy fekete szövetbe burkolt tárggyal tért vissza. Letette az asztalra, kicsavarta a szövetet, és máris megpillantották a sápadt kristályból készült, ragyogó varázspálcára emlékeztető tárgyat: egy irónt. – Szép – állapította meg Clary. – Örülök, hogy tetszik – szólt Luke –, mert szeretném, ha a megtartanád. – Ha megtartanám? – kapta fel a fejét döbbenten Clary. – De hát a tied, nem? A férfi megrázta a fejét. – Anyukádé volt. Nem akarta a lakásban tartani, nehogy véletlenül megtaláld, ezért inkább megkért, hogy vigyázzak rá én. Clary a kezébe vette az irónt. Hűvös volt a tapintása, de tudta, hogy ha használják, izzásig tud hevülni. Különös tárgy volt, fegyvernek nem elég hosszú, de nem elég rövid, hogy könnyedén lehessen rajzolni vele. A lány
úgy sejtette, hogy a fura méretet használat közben azért csak megszokja az ember. – Szóval az enyém lehet? – Hát persze. Régi típus, vagy húsz éve elavult. Azóta lehet, hogy finomítottak a formáján. Azért így is megbízható. Simon figyelte, ahogy Clary, akár egy karmesteri pálcát, felemeli az irónt, és könnyed mozdulatokkal láthatatlan mintákat rajzol vele a levegőbe. – Ez egy kicsit arra emlékeztet, amikor megkaptam nagyapám régi golfütőit. Clary elnevette magát, és leengedte a kezét. – Igen, kivéve, hogy sosem használtad őket. – És remélem, hogy neked sem kell azt használnod soha – jegyezte meg Simon, majd gyorsan elfordította a fejét, mielőtt Clary válaszolhatott volna. A Jelekből sűrűfüst szállt fel fekete spirálokban, és a fiú érezte saját égő bőrének fojtogató illatát. Az apja állt fölötte az irónnal, aminek olyan vörösen izzott a hegye, mint egy túl sokáig a tűzben felejtett piszkavasnak. – Csukd be a szemed, Jonathan! – mondta. – A fejedben dől el, hogy engedsz-e a fájdalomnak. – De Jace keze akaratlanul is ökölbe szorult, mintha a bőrfeszült volna meg rajta, igyekezvén menekülni az irón elől. Hallotta a reccsenést, ahogy eltört egy csont a kezében, aztán még egy… Jace kinyitotta a szemét, és hunyorogva meredt a sötétbe. Apja hanga lassan semmivé foszlott, mint a szélben felszálló füst. A fájdalom fémes ízét érezte a
nyelvén. Beleharapott az alsó ajkába, és keserves grimasszal felült. Újra hallotta a hangot, és önkéntelenül is a kezére pillantott. Nem volt rajta semmiféle Jel. Egyszerre rájött, hogy a hang odakintről jön. Valaki kopogtatott az ajtón, ha csak bizonytalanul is. Legördült az ágyról, és végigfutott rajta a hideg, ahogy csupasz talpa a hűvös padlót érintette. Ruhában aludt el, és most fintorogva nézett le gyűrött ingére. Valószínűleg bűzlött a farkasok szagától. És mindene fájt. Megint kopogtak. Jace átsietett a szobán, és kitárta az ajtót. Fennakadt a szeme. – Alec? Alec zsebre dugott kézzel ácsorgott a folyosón, és öntudatosan rántott egyet a vállán. – Bocs, hogy ilyen korán. Anya küldött érted. A könyvtárban vár rád. – Hány óra van? – Hajnali öt. – Hogyhogy ébren vagy? – Le sem feküdtem. – Nagyon úgy nézett ki, hogy igazat beszél. Kék szeme körül fekete árnyékok látszottak. Jace beletúrt kócos hajába. – Jól van. Várj egy kicsit, amíg inget cserélek. – A szekrényhez lépett, és addig kotorászott a gondosan hajtogatott, csinos stócok között, amíg elő nem kerített egy hosszú ujjú kék pólót. Óvatosan lehámozta magáról a régi inget, amit itt-ott alvadt vér tapasztott a bőréhez. Alec elfordította a fejét. – Mi történt veled? – furcsán feszült volt a hangja. – Összeverekedtem egy vérfarkascsordával. – Jace belebújt a kék pólóba. Amikor megvolt, kilépett
Alechez a folyosóra. – Van valami a nyakadon – állapította meg. Alec a torkához kapott. – Micsoda? – Mintha megharaptak volna – mondta Jace. – Amúgy mit csináltál egész éjszaka? – Semmit. – Alec egészen elvörösödött, és kezével továbbra is a nyakát szorongatva megindult a folyosón. – Elmentem sétálni egyet a parkba. Megpróbáltam kiszellőztetni a fejem. – És összefutottál egy vámpírral? – Mi? Nem! Elestem. – A nyakadra? – Alec felhördült, és Jace jobbnak látta, ha egyelőre ejti a témát. – Jó, mindegy. Miért kellett kiszellőztetned a fejed? – Miattad. A szüleim miatt – felelte Alec. – Leültek velem, és elmagyarázták, miért voltak olyan dühösek, miután elmentél. Aztán mindent elmondtak Hodge-ról is. Jut eszembe, kösz, hogy elhallgattad előlem. – Bocs. – Most Jace-en volt a sor, hogy elvörösödjön. – Valamiért nem tudtam rávenni magam, hogy elmondjam. – Hát nem valami fényes az összkép. – Alec végre elengedte a nyakát, és vádlón fordult Jace felé. – Ahogy kinéz, eltitkoltál dolgokat. Valentine-ról. Jace megtorpant. – Te is azt hiszed, hogy hazudtam? Arról, hogy nem tudtam, ki a valódi apám? – Nem! – Alec nyilvánvalóan meglepődött; vagy a kérdésen, vagy azon, hogy milyen vehemenciával tette föl Jace. – És nem is érdekel, ki az apád. Egyáltalán nem számít. Attól még ugyanaz az ember vagy.
– Akárki is az az ugyanaz – törtek elő hűvösen a szavak, mielőtt Jace visszafoghatta volna magát. – Csak úgy mondom – próbálta nyugtatni Alec. – Néha egy kicsit… durva bírsz lenni. Gondolkodj, mielőtt beszélsz, csak ennyit kérek. Itt nincsenek ellenségeid, Jace. – Hát kösz a tanácsot – mondta Jace. – Innen már egyedül is eltalálok a könyvtárba. – Jace… De Jace már nem volt sehol, otthagyta Alecet a kínjaival együtt. Jace gyűlölte, amikor mások aggódtak helyette. Olyankor mindig az az érzése támadt, hogy tényleg van mitől tartani. A könyvtár ajtaja félig nyitva állt. Jace nem vacakolt a kopogással, egyszerűen csak belépett. A kezdetektől fogva ez volt az egyik kedvenc szobája az Intézetben – mindig talált valami vigasztalót a fabútorok, a rézdíszek és a körben sorakozó bőr- és bársonyborítású könyvek ódivatú keverékében. Olyan volt, mintha régi barátok üdvözölték volna. Ezúttal hideg légáramlat csapta meg, amint belökte az ajtót. A kandallóban, ahol ősszel és télen máskor mindig lobogott a tűz, most csak szürke hamukupac hevert. A lámpákat lekapcsolták. Csak a zsaluk keskeny résein meg az odafent a toronyban lévő kicsi tetőablakon szűrődött be fény. Jace akaratlanul is Hodge-ra gondolt. Ha most itt lenne, égne a tűz, és a ragyogó gázlámpák arany fénye vetülne a parkettára. Hodge a kandalló mellett álló karosszékben kuporogna, egyik vállán Hugóval, a kezében pedig egy vastag könyvvel…
Csakhogy valaki tényleg ült Hodge öreg karosszékében. Egy sovány, szürke valaki, aki most felállt, könnyedén nyújtóztatva ki a testét, akár egy kobra, és hűvös mosollyal fordult Jace felé. Egy nő volt az. Hosszú, ódivatú szürke köpenye csizmája orrát verdeste, alatta pedig tökéletesen szabott palaszínű kosztümöt viselt állógallérral, amelynek keményített csúcsai a nyakába mélyedtek. A haja amolyan fakó szőke volt, csatokkal szorosan hátrafogva, szemei pedig két szürke kavicsra emlékeztettek. Jace akár a jeges víz érintését érezte magán a nő tekintetét, ahogy végigmustrálta mocskos, sárfoltoktól tarkított farmerjától, kék-zöld foltokkal teli arcán keresztül a szeméig, ahol aztán megállapodott végül. Egyetlen futó pillanatra valami forróság villant a nő szemében, mint a jég alá szorult tűz, aztán el is tűnt. – Te vagy a fiú? Mielőtt Jace megszólalhatott volna, egy másik hang válaszolt helyette. Maryse volt az, aki a fiú mögött lépett be a könyvtárba. Jace nem tudta, miért nem hallotta közeledni, de aztán észrevette, hogy magas sarkú cipőjét időközben papucsra cserélte. Maryse mintás selyemből készült hosszú köpenyt viselt, és egészen vékony vonallá húzta össze a száját. – Igen, Inkvizítor – mondta. – Ő Jonathan Morgenstern. Az Inkvizítor mint sodródó fekete füst indult Jace felé. Közvetlenül előtte megállt, és kinyújtotta a kezét – hosszú fehér ujjaival egy albínó pókra emlékeztetett. – Nézz rám, fiú! – szólt, és a hosszú, fehér ujjak hirtelen Jace álla alatt voltak, majd felfelé feszítették a fejét. A nőnek hihetetlen ereje volt. – Szólíts Inkvizítornak!
Semmilyen más néven nem nevezhetsz. – A szeme körül hajszálvékony vonalak futottak szét a bőrén, mint a festék repedései. A szája sarkait és az állát két keskeny árok kötötte össze. – Megértetted? Jace számára az Inkvizítor egészen mostanáig valamiféle távoli, félig mitikus figura volt. Kilétét, de még feladatai java részét is a Klávé titoktartása övezte. A fiú mindig úgy képzelte, hogy olyan lehet, mint a Néma Testvérek a maguk nyugodt erejével és titokzatosságával. Nem is sejtette, hogy ilyen egyenes lesz – és ilyen ellenséges. A nő szeme mintha a testébe vágott volna, lemetszette róla a magabiztosság páncélját, és csontig lecsupaszította. – A nevem Jace – mondta. – Nem fiú. Jace Wayland. – Nincsen jogod a Wayland név viseléséhez – jelentette ki a nő. – Te Jonathan Morgenstetn vagy. Ha Waylandnak mondod magad, hazug vagy. Akárcsak az apád. – Ami azt illeti – jegyezte meg Jace –, szívesebben fogalmaznék úgy, hogy a magam sajátos módján vagyok hazug. – Értem. – A sápadt száj apró mosolyra görbült. Nem kedves mosoly volt. – Nem tűröd a tekintélyt, ahogyan apád sem tűrte. Ahogyan az angyal sem tűrte, akinek a nevét mindketten viselitek. – A nő ujjai hirtelen hevességgel ragadták meg Jace állát, körmei fájdalmasan mélyedtek a bőrébe. – Lucifer elnyerte méltó büntetését az árulásáért, amikor Isten a Poklok bugyraiba vetette. – Az Inkvizítor lehelete savanyú volt, akár az ecet. – Ha nem tiszteled az én tekintélyemet, megígérhetem, hogy irigyelni fogod az ő sorsát.
Elengedte Jace-t, és hátralépett. A fiú érezte, hogy kicsordul a vére, ahol a körmök az imént belévájtak. Reszketett a keze a dühtől, de csak azért sem emelte fel, hogy letörölje a vért. – Imogen… – kezdte Maryse, aztán helyesbítette magát. – Herondale Inkvizítor. A fiú beleegyezett, hogy aláveti magát a próbának a Kard által. Megtudhatod, hogy igazat beszél-e. – Az apjával kapcsolatban? Igen. Megtudhatom. – Herondale Inkvizítor merev gallérja a nyakába vágott, ahogy Maryse felé fordult. – Igazság szerint, Maryse, a Klávé nem elégedett veled. Te és Robert felügyeltek az Intézetre. Szerencsétek, hogy az évek során nem követtetek el különösebb baklövést. Egészen az utóbbi időkig alacsony volt a démonaktivitás szintje, és az elmúlt néhány napban alig történt valami említésre méltó. Nem érkezett jelentés, még Idrisből sem, úgyhogy a Klávé hajlik az engedékenységre. Alkalmasint az is felmerült, hogy valóban visszavontátok-e Valentine-nak tett hűségeskütöket. Ahogy kinéz, csapdát állított nektek, ti pedig szépen belesétáltatok. Az ember azt gondolná, okosabbak vagytok ennél. – Nem volt semmiféle csapda – szólt közbe Jace. – Apám tudta, hogy Lightwoodék felnevelnek, ha azt hiszik, hogy Michael Wayland fia vagyok. Ez minden. Az Inkvizítor úgy nézett a fiúra, mintha egy beszélő csótány lenne. – Ismered a kakukkmadarat, Jonathan Morgenstern?
Jace arra gondolt, hogy talán a bokros inkvizítori teendők – nem lehetett éppen kellemes foglalkozás – Imogen Herondale agyára mentek. –A micsodát? – A kakukkmadarat – felelte a nő. – Tudod, a kakukkok paraziták. Más madarak fészkébe tojjak a tojásaikat. Amikor kikel, a kakukkfióka kitaszítja a többi fiókát a fészekből. A szerencsétlen szülők halálra dolgozzák magukat, hogy elég élelmet találjanak a hatalmas kakukkgyerek etetéséhez, aki megölte az utódaikat, és elfoglalta a helyüket. – Hatalmas? – kérdezte Jace. – Maga szerint kövér vagyok? – Analógia volt. – Nem vagyok kövér. – Én pedig – szólt Maryse – nem tartok igényt a szánakozásodra, Imogen. Eszem ágában nincs elhinni, hogy a Klávé meg fog büntetni akár engem, akár a férjemet, amiért úgy döntöttünk, hogy felneveljük egy halott barátunk fiát. – Kihúzta magát. – Nem mintha nem mondtuk volna el nekik, mit csinálunk. – Én pedig soha, semmiféle kárt nem okoztam Lightwoodéknak – tette hozzá Jace. – Keményen dolgoztam, és rengeteget tanultam. Mondhat az apámról, amit akar, de ő csinált belőlem Árnyvadászt. Kiérdemeltem a helyemet az Intézetben. – Ne akard védeni előttem az apádat! – mondta az Inkvizítor. – Ismertem. Nála hitványabb ember nem is létezik. – Hitványabb? Ki mondta, hogy hitvány? Mit jelent az egyáltalán?
Az Inkvizítor színtelen pillái végigsimították az arcát, ahogy fürkész tekintettel összeszorította a szemét. – Te aztán arrogáns vagy – szólalt meg végül. – És szemtelen is. Apád tanított meg így viselkedni? – De nem vele – vágta rá Jace kurtán. – Akkor őt majmolod. Valentine volt az egyik legarrogánsabb és leg-tiszteletlenebb ember, akit valaha ismertem. Nyilván úgy nevelt, hogy te is hozzá váltál hasonlóvá. – Igen – mondta Jace. Képtelen volt visszafogni magát. – Kiskoromtól kezdve arra tanított, hogyan legyen belőlem gonosz bűnöző. Már az oviban pillangók szárnyát kellett kitépnem, és meg kellett mérgeznem az emberiség vízkészletét. Tiszta szerencse, hogy apám eljátszotta a saját halálát, mielőtt eljutottunk volna az oktatásomban a nemi erőszakhoz és a fosztogatáshoz, különben senki sem lenne tőlem biztonságban. – Jace… – hördült fel riadtan Maryse. Az Inkvizítor a szavába vágott. – És mint az apád, te sem tudod türtőztetni magad – mondta. – Lighthwoodék elkényeztettek, és hagyták, hogy a legrosszabb tulajdonságaid elszabaduljanak. Talán angyalnak látszol, Jonathan Morgenstern, de pontosan tudom, mi vagy. – Ő csak egy fiú – szólt közbe Maryse. Csak nem védi őt? Jace gyorsan rápillantott, de Maryse elfordította a fejét. – Egykor Valentine is csak egy fiú volt. Most pedig, mielőtt turkálni kezdünk abban a szőke fejedben az igazság után, azt javaslom, hogy csillapodj le egy kissé. És pontosan tudom, hol lenne a legjobb hely ehhez.
Jace pislantott egyet. – A szobámba küld? – A Néma Város börtönébe küldelek. Ha eltöltesz ott egy éjszakát, azt gyanítom, együttműködőbb leszel. Maryse-nak elakadt a lélegzete. – Imogen… Ezt nem teheted! – Már hogyne tehetném! – Az Inkvizítor pengeéles tekintettel nézett Jace-re. – Van mondanivalód a számomra, Jonathan? A fiú nem jutott szóhoz. A Néma Városnak számtalan szintje volt, és ezek közül ő még csak az első kettőt látta, ahol az archívumot tartották, és ahol a Néma Testvérek tanácsa ülésezett. A börtöncellák a város legalsó szintjén kaptak helyet, a temetők alatt, ahol több ezer halott Árnyvadász nyugodott örök csendben. A cellákat a legszörnyűbb bűnözőknek tartották fenn: elvadult vámpíroknak, a Szövetség Törvényét megszegő boszorkánymestereknek, a társaik vérét ontó Árnyvadászoknak. Jace ezek közül egyik sem volt. Hogy juthatott eszébe ennek a nőnek, hogy mégis odaküldje? – Nagyon bölcs, Jonathan. Látom, máris kezded megtanulni, amit a Néma Város legfőképpen taníthat neked. – Az Inkvizítor mosolya egy vigyorgó koponyáéra emlékeztetett. – Hogy hogyan tartsd a szádat. Clary éppen Luke-nak segített eltakarítani a vacsora maradványait, amikor megint megszólalt a csengő. A lány felegyenesedett, és a férfira pillantott. – Vársz valakit?
Luke összeráncolta a homlokát, és egy konyharuhába törölte a kezét. –Nem. Maradjatok itt! – Felnyúlt, és lekapott valamit az egyik polcról, mielőtt kilépett a konyhából. Valamit, ami csillogott. – Láttad azt a kést? – füttyentett Simon, és felállt az asztal mellől. – Vajon Luke rosszat sejt? – Szerintem újabban mindig rosszat sejt – felelte Clary. Kilesett a konyhából, és látta, hogy Luke kinyitja a bejárati ajtót. Hallotta a férfi hangját, de azt nem, hogy mit mond. Mindenesetre nem tűnt zaklatottnak. Simon a vállára tette a kezét, és visszahúzta. – Ne menj az ajtó közelébe! Megőrültél? És ha valami démonizé van odakint? – Akkor Luke-nak valószínűleg jól jön a segítségünk. – Clary lepillantott a fiú kezére, és elvigyorodott. – Meg akarsz védeni? Aranyos. – Clary! – kiáltotta Luke az előszobából. – Gyere, szeretnélek bemutatni valakinek. A lány megveregette Simon kezét, és félretolta. – Rögtön jövök. Luke karba font kézzel az ajtófélfának támaszkodott. A kés varázslatos módon eltűnt a kezéből. Egy lány állt az ajtó előtt számos fonatba rendezett barna hajjal, rozsdaszínű bársonyzakóban. – Ez itt Maia – mondta Luke. –Akiről az előbb meséltem.. A vendég felnézett Claryre. A veranda lámpájának erős fényében különös borostyánzöld volt a szeme. – Biztosan te vagy Clary. Clary elismerte, hogy ez a helyzet. – Szóval az a srác, a szőke, aki összetörte a Vérvörös Holdat, a bátyád?
– Jace – bólintott Clary, akinek nem tetszett a lány tolakodó kíváncsiskodása. – Maia? – Simon volt az, aki farmerja zsebébe dugott kézzel időközben Clary mögé lépett. – Igen. Te Simon vagy, igaz? Mindig elfelejtem a neveket, de a tiédre emlékszem – mosolyodott el a lány. – Nagyszerű – jegyezte meg Clary. – Akkor most már mindannyian barátok vagyunk. Luke köhintett, és kihúzta magát. – Azért akartalak bemutatni benneteket egymásnak, mert a következő néhány hétben Maia itt fog dolgozni a könyvesboltban – magyarázta. – Ha látjátok ki-be járkálni, ne zavartassátok magatokat. Van kulcsa. – És nyitva tartom a szemem, hátha történik valami fura – ígérte Maia. – Démonok, vámpírok, akármi. – Köszönöm – mondta Clary. – Most már biztonságban érzem magam. Maia szeme elkerekedett. – Most gúnyolódsz? – Egy kicsit feszültek vagyunk – szólt közbe gyorsan Simon. – Ami engem illet, én például örülök, hogy itt lesz valaki, és rajta tartja a szemét a barátnőmön, amikor nincs itthon más. Luke felhúzta a szemöldökét, de nem szólt. Clary törte meg a csendet. –Simonnak igaza van. Ne haragudj, hogy goromba voltam. – Semmi baj. – Maia együttérzőnek tűnt. – Hallottam, mi történt anyukáddal. Sajnálom. – Én is – mondta Clary, majd sarkon fordult, és visszament a konyhába. Leült az asztalhoz, és a tenyerébe temette az arcát. Egy pillanattal később Luke is követte.
Clary széttárt ujjai között pillantott rá. – Hol van Simon? – Maiával beszélget – felelte Luke, és Clary valóban hallotta a halk mormogást a ház túlsó végéből. – Gondoltam, jólesne, ha lenne egy barátod. – Ott van Simon. Luke megigazította az orrán a szemüveget. – Jól hallottam, hogy a barátnőjének nevezett? Clary majdnem elnevette magát a férfi döbbent arckifejezése láttán. –Hát úgy tűnt. – Ez valami új, vagy már rég tudnom kéne, csak elfelejtettem? – Magam sem hallottam még. – A lány elvette a kezét az arca elől, és megnézte. A rúnára gondolt, a nyitott szemre, ami minden Árnyvadász jobb keze fejét díszítette. – Valakinek a barátnője vagyok – mondta. – Valakinek a húga vagyok, valakinek a lánya vagyok. Olyan dolgok, amikről nem is tudtam korábban, és még mindig fogalmam sincs, ki vagyok igazából. – Hát nem mindig ez a kérdés? Clary hallotta, ahogy a bejárati ajtó becsapódik, aztán Simon léptei közeledtek a konyha felé. A hideg éjszakai levegő illata is megérkezett vele. – Nem baj, ha itt alszom ma éjszaka? – kérdezte. – Egy kicsit késő van már, hogy hazainduljak. – Tudod, hogy mindig szívesen látlak. – Luke az órájára pillantott. – Én ágyba is bújok. Ötkor kelnem kell, ha hatra a kórházba akarok érni. – Miért pont hatra? – kérdezte Simon, miután Luke kilépett a konyhából.
– Akkor kezdődik a látogatási idő – felelte Clary. – Nem kell a kanapén aludnod. Feltéve, hogy nem akarsz. – Szívesen maradok, hogy holnap melletted lehessek – mondat a fiú, és türelmetlenül rázta ki sötét haját a szeméből. – Nagyon is szívesen. – Tudom. Úgy értettem, hogy nem kell a kanapén aludnod, ha nem akarsz. – Akkor hol… – Simon elhallgatott. A szeme elkerekedett. – Ó! – A vendégszobában franciaágy van. Simon kivette a kezét a zsebéből. Elpirult. Jace megpróbált volna lazának látszani a helyében; ő nem is próbálkozott. – Biztos vagy benne? – Biztos. A fiú Claryhez lépett, lehajolt, és ügyetlenül szájon csókolta. A lány mosolyogva állt fel. – Elég a konyhából – mondta. – Nincs többé konyha. – Határozottan megragadta Simon csuklóját, és maga után húzta, ki a konyhából a vendégszoba felé, ahol aludni szokott. 5 Az apák bűnei A NÉMA VÁROS BÖRTÖNEINEK SÖTÉTSÉGE áthatolhatatlanabb volt, mint bármilyen sötétség, amit Jace valaha megtapasztalt. Nem látta a saját kezét, ha a szeme elé emelte, nem látta sem a cella padlóját, sem a plafont. Az egész lyukat csak egyetlen másodpercre pillanthatta meg a fáklya reszkető fényénél, amikor a
Néma Testvérek egy kisebb csapata lekísérte ide, aztán kinyitották a rácsos ajtót, és úgy terelték be, mint egy közönséges bűnözőt. Persze valószínűleg annak is gondolták. Annyit azért tudott, hogy a cellának kőpadlója van, három falát szikla alkotja, a negyediket meg egy sor sűrűn egymás mellett sorakozó, mélyen a sziklába süllyesztett elektrum rúd. Tudta, hogy a rácsban egy ajtó is nyílik. Azt is tudta, hogy a keleti fal mentén hosszú fémrúd fut végig, ugyanis a Néma Testvérek ehhez csatolták hozzá annak az ezüstbilincsnek az egyik felét, amelyiknek a másik karikája a csuklóját szorította. Néhány lépést járkálhatott fel-alá, csörögve, mint Marley szelleme a Karácsonyi énekben, de tovább nem juthatott. A csuklóján máris kidörzsölte a bőrt, ahogy a bilincset rángatta. Legalább balkezes volt – apró reménysugár az áthatolhatatlan sötétségben. Nem mintha sokat számított volna, de megnyugtatta az érzés, hogy az erősebbik keze szabad. Újabb lassú sétába kezdett a fal mellett, menet közben végighúzva ujjait a sziklán. Szörnyű volt nem tudni, mennyi idő lehet. Idrisben az apja megtanította neki, hogyan állapíthatja meg az időt a nap állásából, a délutáni árnyékok hosszából, a csillagok helyzetéből az éjszakai égbolton. Csakhogy itt nem voltak csillagok. Ami azt illeti, kezdett amiatt aggódni, hogy látja-e még valaha a csillagokat egyáltalán. Jace megtorpant. Ez vajon miért jutott eszébe? Persze, hogy látni fogja még az éjszakai égboltot. A Klávé nem akarja megölni. A halálbüntetést a gyilkosoknak tartogatják. De a félelem vele maradt, közvetlenül a
bordái alatt, akár a váratlan fájdalom szúrása. Igazán nem volt hajlamos váratlan pánikrohamokra – Alec azt szokta mondani, hogy ráférne egy kis konstruktív gyávaság. A félelem soha nem volt rá különösebb hatással. Arra gondolt, amit Maryse mondott: Te sosem féltél a sötétben. Ez igaz is volt. Nem volt természetes ez a feszültség, egyáltalán nem vallott rá. Biztos, hogy többről volt szó, mint pusztán a sötétségről. Újabb felületes lélegzetet vett. Valahogy túl kellett jutnia az éjszakán. Egyetlen éjszakán. Ennyi az egész. Még egyet lépett előre, a bilincs hátborzongatóan csilingelt. Egyszerre hang hasított a levegőbe. Magas, éles sikoly volt, a mélységes, kétségbeesett rémület hangja. A sikoly egyre magasabb és vékonyabb lett, mint amikor valaki egy hegedű húrján húzza végig az ujját, aztán váratlanul elhallgatott. Jace elkáromkodta magát. Csengett a füle, szájában érezte a rettenet keserű fémre emlékeztető ízét. Ki gondolta volna, hogy a félelemnek íze van? Hátát a cella falának vetette, és kényszerítette magát, hogy nyugodjon meg. A hang ezúttal erőteljesebben szólalt meg ismét, aztán újabb sikoly következett, és még újabb. Valami csattant odafent, és Jace önkéntelenül is összehúzta magát, mielőtt eszébe jutott, hogy jó pár emeletnyivel a föld alatt van éppen. Nemsokára még egy csattanást hallott, és egy kép kezdett kirajzolódni a fejében: mauzóleumajtók tárultak ki, több évszázada halott Árnyvadászok száraz ízületek által összetartott
csontvázai tántorogtak elő, hogy aztán hús nélküli, csontos ujjaikkal átvonszolják magukat a Néma Város fehér márványpadlóin… Elég! Jace erőnek erejével űzte el a látomást. A holtak nem jönnek vissza. Ráadásul hozzá hasonló Nephilimek holttestei jelentek meg előtte, megölt fivéreié és nővéreié. Akkor meg miért fél ennyire? Ökölbe szorította a kezét, hogy a körmei a tenyerébe vájtak. Ez a pánik nem méltó hozzá. Úrrá kell lennie rajta. El kell kergetnie. Mély lélegzetet vett, és megtöltötte levegővel a tüdejét, éppen amikor újabb sikoly harsant, ezúttal az eddigieknél is han-gosabban. A levegő recsegve tört elő a testéből, ahogy valami egészen közel csattant hozzá, és hirtelen fénysugár forró tűzvirága villant a szemébe. Jeremiás testvér tántorodott elé, jobb kezében égő fáklyát szorongatva. Csuklyája leesett a fejéről, és felfedte a rémület groteszk kifejezésébe torzult arcát. Korábban szorosan összevarrt szája néma sikolyra tárult, tépett ajkairól véres cérnaszálak lógtak alá. A köpenyére fröccsent vér egészen feketének látszott a fáklya fényében. Nyújtott kézzel tett néhány bizonytalan lépést előre – aztán Jace döbbent tekintetétől kísérve hasra esett, és elterült a padlón. A fiú csontok zörgését hallotta, ahogy a levéltáros teste földet ért, a fáklya pedig kiesett a kezéből, és sercegve gurult végig a kövön a rácsos cellaajtó előtt futó csatorna felé. Jace azonnal letérdelt, kinyúlt, amíg a bilincse engedte, és megpróbálta elérni a fáklyát. Nem sikerült. A fény gyorsan halványult, de az erőtlen sugaraknál a fiú még látta Jeremiás felé forduló halott arcát, a szájából szivárgó vért, a fogak fekete göcsörtjeit.
Jace úgy érezte, mintha valami nehéz tárgyat préseltek volna a mellkasának. A Néma Testvérek soha nem nyitották ki a szájukat, soha nem beszéltek, nevettek vagy sikítottak. Ő az előbb mégis sikítást hallott, most már biztos volt benne. Olyan emberek sikolyát, akik fél évszázada nem szólaltak meg, a rémület hangját, ami erősebb volt, mint a némaság ősi rúnája. De hogyan lehetséges? És hol a többi Testvér? Jace segítségért akart kiáltani, de a súly egyre erőteljesebben nehezedett a mellkasára. Már alig jutott levegőhöz. Megint a fáklyáért nyúlt, és érezte, hogy roppannak az apró csontok a csuklójában. Fájdalom nyilallt végig a karjában, de sikerült megnyúlnia a szükséges néhány centivel. A markába terelte a fáklyát, és felállt. Ahogy a láng ismét életre kelt, Jace újabb zajt hallott. Súlyos zajt, valamiféle ocsmány, csúszó reszelést. Minden szőrszál égnek állt a hátán. Előrenyújtotta a fáklyát, és reszkető kezével vadul táncoló fényfoltokat rajzolva a falakra, bevilágított a mély árnyékokba. Nem volt ott semmi. Jace mégsem érzett megkönnyebbülést, inkább a félelme lett intenzívebb. Úgy kapkodott levegő után, mintha most bukkant volna fel a víz alól. A rettegést még félelmetesebbé tette, hogy annyira ismeretlen volt a számára az érzés. Mi történt vele? Hirtelen gyáva lett talán? Nagyot rántott a bilincsen, hátha a fájdalom segít kitisztítani a fejét. Nem segített. Megint hallotta a lüktető reszelést, most már közelebbről. Sőt most már egy másik hangot is ki tudott venni, puha, folyamatos
suttogást. Soha semmit nem hallott még, ami ilyen gonosznak tűnt volna. Szinte eszét vesztve a rémülettől, a falnak tántorodott, és vadul remegő kezével maga elé emelte a fáklyát. Egy pillanatra mintha nappali világosság öntött volna el mindent: a rácsos ajtót, a padló csupasz köveit, Jeremiás mozdulatlan testét. A halott Testvér mögött a falban lassan nyílni kezdett egy ajtó. Valami fokozatosan beszivárgott a nyíláson. Valami nagy és sötét és alaktalan. Szeme izzó jégre emlékeztetett, ahogy mélyen a bőr sötét ráncai között ülve, önelégült mosollyal végigmérte Jace-t. Aztán a valami előrevetette magát. Kavargó párafelhő támadt a fiú szeme előtt, mint amikor egy hullám végigsöpör az óceán felszínén. Az utolsó dolog, amit még látott, a fáklya lángja volt, ahogy kékre, majd zöldre váltott, mielőtt végleg elnyelte volna a sötétség. Simon csókja igazán kellemes volt. Amúgy gyengéden kellemes, mint függőágyban heverészni a nyári napon egy könyvvel és egy pohár limonádéval. Az ember ellett volna így az idők végezetéig, anélkül hogy elunta volna magát, vagy elkalandozott volna, vagy hagyta volna, hogy bármi megzavarja, feltéve, hogy a kinyitható ágy fémrúdja nem vág az oldalába. – Juj! – szólt Clary, sikertelenül igyekezvén eltávolodni a rúdtól. – Csináltam valamit? – Simon aggódó tekintettel fordult az oldalára. Vagy talán nem is aggódott, csak a szemüvege nélkül tűnt kétszer akkorának a szeme a sötétben.
– Nem, nem te… az ágy. Olyan, mint valami kínzóeszköz. – Nekem nem úgy tűnt – közölte ünnepélyesen a fiú, miközben Clary felkapott egy földe esett párnát, és maguk alá gyömöszölte. – Hát persze hogy nem – nevette el magát. – Hol is tartottunk? – Hát, az én arcom nagyjából ott volt, ahol most is van, viszont a tied lényegesen közelebb volt hozzá. Legalábbis én így emlékszem. – Milyen romantikus! – Clary magára húzta a könyökén egyensúlyozó fiút. Szorosan egymáshoz simultak, és a pólón keresztül érezte Simon szívének lüktetését. A fiú általában szemüveg mögött rejtőző pillái végigsimították az arcát, ahogy odahajolt, hogy megcsókolja. Clary testén finom remegés futott végig. – Te nem érzed magad furán? – suttogta. – Nem. Azt hiszem, ha valósággá válik valami, amit elég gyakran elképzeltél, az olyan… – Kiábrándító? – Nem. Nem! – Simon hátrébb húzódott, hogy a lány szemébe nézhessen. – Eszedbe ne jusson ilyesmi! Ez a kiábrándító ellentéte. Ez… Elfojtott suttogás tört fel Clary mellkasából. – Oké, talán jobb lenne, ha ezt se mondanád ki. Simon félig lehunyta a szemét, és mosolyra görbült a szája. – Erre legszívesebben valami okostojás megjegyzéssel válaszolnék, de nem jut eszembe más, csak hogy… Clary elvigyorodott. – Hogy le akarsz feküdni velem?
– Ne már! – Simon elkapta a lány kezét, a lepedőhöz szorította, és komoly tekintettel nézett Clary szemébe. – Hogy szeretlek. – Szóval nem akarsz lefeküdni velem? A fiú elengedte Clary kezét. – Azt nem mondtam. Clary elnevette magát, és két kézzel taszított egyet Simon mellkasán. –Hadd keljek föl! Simon riadtnak tűnt. – Nem úgy értettem, hogy mást se akarok… – Nem azért. Föl akarom venni a pizsamámat. Nem tudom komolyan venni a csókolózást, ha zokni van a lábamon. Simon gyászos tekintettel figyelte, ahogy a lány kiveszi a pizsamáját a szekrényből, és elindul a fürdőszoba felé. Mielőtt behúzta maga mögött az ajtót, Clary még visszamosolygott a küszöbről. – Rögtön jövök. Akármit is felelt Simon, a lány már nem hallotta a bezárt ajtó mögül. Megmosta a fogát, és sokáig folyatta a vizet a mosdóba, miközben az orvosságos szekrény ajtaján lévő tükörben magát bámulta. A haja kócos volt, az arca pedig egészen vörös. Elgondolkodott rajta, hogy ez vajon ragyogásnak számít-e? Aki szerelmes, annak ragyognia kell, nem? Vagy csak a terhes nőknek? Nem emlékezett pontosan, de abban azért biztos volt, hogy meg kellett változnia. Végtére is ez volt az első igazi, hosszú csókolózás az életében – és jól is esett, mondta magának, biztonságos volt, kellemes és kényelmes. Persze megcsókolta Jace-t a születésnapja éjszakáján, de az nem volt sem biztonságos, sem kellemes, sem kényelmes. Az inkább olyan volt, mintha elrepedt volna egy ér valahol, és egy vérnél forróbb, édesebb, keserűbb
anyag áradt volna szét a testében. Ne gondolj Jace-re! – parancsolta magának indulatosan, de látta a tükörben, hogy a szemei sötétebbek lesznek, és tudta, hogy a teste emlékszik, mégha az elméje nem is akar. Hideg vizet fröcskölt az arcába, aztán a pizsamájáért nyúlt. Nagyszerű, gondolta, a nadrágot ugyan behozta magával, de a felsőt nem. Akármennyire is díjazná Simon, egyelőre nem jött el az ideje, hogy bevezessék a topless alvást. Visszaérkezvén a szobába, megállapította, hogy a fiú mélyen alszik az ágy közepén, és úgy szorongatja a henger alakú párnát, mintha ember volna. Clary elfojtotta a feltörő nevetést. – Simon – suttogta, de aztán meghallotta a telefon éles pittyegését, ami az érkező üzenetet jelezte. A készülék összecsukva feküdt az asztalon; Clary felkapta, és látta, hogy Isabelle-től érkezett SMS. Szétnyitotta a telefont, és kapkodva legörgetett a szöveghez. Kétszer is elolvasta, hátha elsőre csak képzelődött. Aztán már rohant is a szekrényhez a kabátjáért. – Jonathan. A hang a sötétségből érkezett: lassú volt, sötét és ismerős, akár a fájdalom. Jace hiába pislogott, csak a feketeséget látta. Végigfutott a hátán a hideg. A hideg kőpadlón feküdt. Nyilván elájult. Hirtelen ingerültség támadt benne a saját gyengesége, a saját törékenysége miatt. Az oldalára gördült, nyúzott csuklója lüktetett a bilincsben. – Van ott valaki?
– Csak felismered a saját apádat, Jonathan – jött ismét a hang, és Jace valóban felismerte ódon vasra emlékeztető szenvtelenségét. Megpróbált feltápászkodni, de a bakancsa megcsúszott egy ki tudja, honnan odakerült pocsolyában, elvesztette az egyensúlyát, és a válla keményen a kőfalnak ütődött. Láncai úgy csörögtek, akár a szélharang. – Megsérültél? – Éles fény hasított a sötétbe. Jace elpislogott néhány könnycseppet, és megpillantotta Valentine-t a rácsok túloldalán, Jeremiás testvér holtteste mellett. A kezében tartott sugárzó boszorkányfény éles, fehéres ragyogással töltötte be a cellát. Jace látta a vérfoltokat a falon – és frissebb vért is, egy tócsányit belőle, ami Jeremiás szájából folyt elő. Érezte, ahogy felfordul és összeszorul a gyomra, aztán a fekete, formátlan, égő szemű valami jutott eszébe, amit korábban látott. – Az a dolog – nyögte ki. – Hol van? Mi volt az? – Te tényleg megsérültél. – Valentine közelebb lépett a rácshoz. – Ki záratott be ide? A Klávé? Lightwoodék? – Az Inkvizítor. – Jace lenézett magára. A nadrágszárát és az ingét is vér borította. Nem tudta megállapítani, hogy a sajátja-e belőle valamennyi. A vörös folyadék lassan szivárgott elő a bilincse alól. Valentine elgondolkodva méregette a fiút a rácsokon keresztül. Jace évek óta először látta az apját teljes harci díszben – az Árnyvadászok vastag bőrruháját viselte, amely szabad mozgást engedett, miközben védte a bőrt a legtöbb démonméreg ellen. Az elektrummal bevont szalagokat a karján és a lábán rúnák garmadája borította. Felsőtestén széles szíj futott körbe, a válla
fölött pedig kilátszott kardja markolata. Valentine most leguggolt, hogy szeme egy vonalba kerüljön Jace-ével. A fiú meglepve állapította meg, hogy apja tekintetében nyoma sincs haragnak. – Az Inkvizítor és a Klávé egy és ugyanaz. Lightwoodéknak pedig nem lett volna szabad megengednie, hogy ez történjen. Én soha nem hagytam volna, hogy ilyet tegyenek veled. Jace a falnak feszítette a vállát, igyekezett a lehető legtávolabb kerülni az apjától. – Azért jöttél le ide, hogy megölj? – Hogy megöljelek? Miért akarnálak megölni? – Amiért Jeremiást is megölted. És ne akard beadni nekem, hogy történetesen éppen erre jártál, amikor csak úgy magától meghalt. Tudom, hogy te tetted. Valentine most először pillantott le Jeremiás holttestére. – Én öltem meg, és a többi Néma Testvért is. Nem tehettem mást. Volt náluk valami, amit meg kellett szereznem. – Micsoda? Elemi tisztesség? – Ez – felelte Valentine, és egyetlen gyors mozdulattal előhúzta a kardot a háta mögül. – Maellartach. Jace visszanyelte a torkából feltörő meglepett kiáltást. Felismerte a fegyvert: a hatalmas, nehéz pengéjű ezüstpallos a kiterjesztett szárnyakat formázó markolattal egészen mostanáig a Beszélő Csillagok fölött függött a Néma Testvérek tanácstermében. – Te elvetted a Néma Testvérek kardját? – Soha nem volt az övék – közölte Valentine. – Minden Nephilim közös tulajdona. Ez az a pallos, amivel az Angyal kiűzte Ádámot és Évát az éden-kertből. És kiüzé az embert, és oda helyezteté az Éden kertjének keleti
oldala felől a Kerubokat és a villogó pallos lángját – idézte, tekintetét a pengére szegezve. Jace megnyalta száraz ajkát. – Mit fogsz kezdeni vele? – Azt majd akkor mondom meg – felelte Valentine –, ha úgy érzem, hogy bízhatom benned, és tudom, hogy te is bízol bennem. – Bízni benned? Azután, ahogy átszöktél a Portálon a Renwickben, és összetörted, nehogy utánad mehessek. Azután, hogy meg akartad ölni Claryt? – Sosem bántottam volna a húgodat – mordult föl ingerülten Valentine. – Ahogy téged sem bántalak soha. – Egész életemben csakis bántottál! Lightwoodék védtek meg! – Nem én zártalak be ide. Nem én fenyegettelek meg, és nem én vagyok bizalmatlan veled, hanem Lightwoodék és a Klávé. – Valentine elhallgatott egy pillanatra. – Most, hogy látom, hogyan bántak veled, és látom, hogy ilyen körülmények között is higgadt maradtál… büszke vagyok rád. Jace meglepetten kapta föl a fejét, méghozzá olyan gyorsan, hogy meg is szédült egy kicsit. A keze azonnal lüktetni kezdett. Elnyomta magában a fájdalmat, amíg egyenletesebb nem lett a légzése. – Micsoda? – Most már tudom, hogy a Renwickben hibát követtem el – folytatta Valentine. – Annak a kisfiúnak gondoltalak, akit Idrisben hagytam, és aki minden parancsomnak engedelmeskedett. Ehelyett egy makacs, önálló és bátor fiatalembert találtam, akit aztán mégis gyerekként kezeltem. Nem csoda, hogy fellázadtál ellenem.
– Fellázadtam? Én… – Jace torka elszorult, és nem jöttek ki rajta a szavak. A szíve a csuklója lüktetésének ritmusára kezdett verni. Valentine folytatta. – Soha nem volt rá lehetőségem, hogy meséljek neked a múltamról, hogy elmagyarázzam, mit miért tettem. – Nincs mit megmagyarázni. Megölted a nagyszüleimet. Fogságban tartottad az anyámat. A saját céljaid érdekében Árnyvadászokkal végeztél. –Minden szó méreg volt Jace szájában. – Csak a tények felét ismered, Jonathan. Hazudtam neked gyerekkorodban, mert túl fiatal voltál hozzá, hogy mindent megérts. Most már felnőttél, és megtudhatod az igazságot. – Hát akkor mondd el! Valentine átnyúlt a rácson, és Jace kezére fektette a kezét. Ujjai durva, kérges bőrének érintése éppen olyan volt, amilyennek Jace tízéves korából emlékezett rá. – Bízni akarok benned, Jonathan – mondta a férfi. – Megtehetem? Jace válaszolni akart, de nem jöttek ki a száján a szavak. Mintha egy erős fémpántot szorítottak volna meg egyre jobban a mellkasa körül, ami fokozatosan kipréselte belőle a levegőt. – Bárcsak… – suttogta. Újabb hang hallatszott odafentről: mintha becsaptak volna egy fémajtót. Aztán Jace lépéseket hallott, majd a Város kőfalairól visszaverődő suttogást. Valentine felegyenesedett, és összeszorította a markát a boszorkányfény körül, amíg már csak halvány derengés látszott belőle, ő maga pedig bizonytalan árnyékká
fakult. – Gyorsabbak, mint gondoltam – mormogta, és a rácsokon keresztül lepillantott Jace-re. A fiú elnézett mellette, de nem látott semmit, csak a feketeséget a boszorkányfény erőtlen pislákolásán túl. Az ormótlan, tekergőző valamire gondolt, amit korábban látott. – Mi jön? Mi az? – kérdezte, a térdein csúszva előre. – Mennem kell – mondta Valentine. – De még nem végeztünk. Jace a rácsra tette a kezét. – Vedd le a bilincset! Akármi is az, meg akarok küzdeni vele. – Aligha tennék szívességet vele, ha most kiszabadítanálak. – Valentine összeszorította a markát a boszorkányfény körül. A derengés végleg megszűnt, és a cella ismét teljes sötétségbe borult. Jace nem törődve a csuklóját égető fájdalommal, a rácsoknak vetette magát. – Ne! – kiáltotta. – Apám, kérlek! – Ha meg akarsz találni – mondta Valentine –, megtalálsz. – Aztán már csak sebesen távolodói lépteinek zaja hallatszott, meg Jace saját zihálása, ahogy nekidőlt a rácsnak. A metrón Clary azon kapta magát, hogy képtelen leülni. Fel-alá járkált a szinte üres kocsiban, az iPod fülhallgatója a nyakában himbálózott. Isabelle nem vette föl a telefonját, amikor hívta, és Claryt megmagyarázhatatlanul mardosta az aggodalom. A csurom vér Jace-re gondolt a Vérvörös Holdban. Ahogy vicsorgott dühében, maga is jobban emlékeztetett vérfarkasra, mint Árnyvadászra, akit az
emberek védelmével és az Alvilágiak kordában tartásával bíztak meg. Clary felrohant a Kilencvenhatodik utcai metróállomás lépcsőjén, aztán már lassabban vette az irányt a sarok felé, ahol az Intézet hatalmas szürke árnyként magasodott a házak fölé. Odalent az alagútban borzasztó meleg volt, és Clary tarkóján hűvös izzadságcseppek csorogtak, ahogy a repedezett betonjárdán a bejárat felé közeledett. A hatalmas vas csengőhúzó után nyúlt, de félúton megállt a keze. Végül is Árnyvadász, nem? Éppen úgy joga van belépni az Intézetbe, mint ahogy Lightwoodéknak. Elszántan megragadta a kilincset, és megpróbálta felidézni Jace szavait. – Az Angyal nevében… Az ajtó kitárult, mögötte a sötétséget tucatnyi gyertya fénye tette átláthatóbbá. Ahogy végigsietett a padsorok között, a reszkető lángok mintha kinevették volna. A lifthez ért, behúzta maga mögött a nehéz fémajtót, és reszkető ujjal megnyomta a gombokat. Erőnek erejével próbálta megnyugtatni magát – vajon Jace miatt aggódott, vagy csak amiatt, hogy mi lesz, ha meglátja? Kabátja kemény állógallérjának rejtekében arca egészen sápadtnak és aprónak tűnt, az ajka elfehéredett, zöld szeme kikerekedett. Határozotton csúnyának érezte magát, de igyekezett elnyomni a gondolatot. Mit számít, hogy néz ki? Jace-t nem érdekli. Jace-t nem érdekelheti. A lift csikorogva megállt, és Clary kilökte az ajtót. Church várt rá a folyosón, és üdvözölte zsémbes nyávogással.
– Mi baj, Church? – Clary szavai természetellenesen hangosnak tűntek a néma folyosón. Hirtelen az az érzése támadt, hogy talán nincs is senki az Intézetben rajta kívül. Beleborsódzott a háta a gondolatba. – Van itthon valaki? A kék perzsa hátat fordított, és elindult a folyosón. Elhaladtak az üresen álló zeneszoba és a könyvtár mellett, aztán Church befordult egy sarkon, és leült egy zárt ajtó előtt. Na szóval. Itt vagyunk, sugallta a tekintete. Mielőtt Clary kopogtathatott volna, kinyílt az ajtó, és Isabelle állt a küszöbön mezítláb, farmerben és egy puha lila pulcsiban. Leesett az álla, amikor megpillantotta Claryt. – Mintha hallottam volna közeledni valakit a folyosón, de fel sem merült bennem, hogy te leszel az – mondta. – Hogy kerülsz ide? Clary a lányra meredt. – Te küldtél SMS-t, hogy az Inkvizítor börtönbe küldte Jace-t. – Clary! – Isabelle gyorsan végigpillantott a folyosón, aztán az ajkába harapott. – Nem úgy értettem, hogy azonnal ide kell rohannod. Clary elborzadt. – Isabelle! Börtönbe! – Igen, de… – Isabelle megadó sóhajjal félrelépett, és betessékelte Claryt a szobába. – Tulajdonképpen akár be is jöhetsz. Te meg sicc – intett Churchnek. – Menj, őrködj a liftnél! Church mogorván nézett vissza rá, lefeküdt, és azonnal el is aludt. – Macskák! – mormogta Isabelle, és becsapta az ajtót. – Szia, Clary. – Alec Isabelle vetetlen ágyán ült, csizmás lábát a levegőben lóbálva. – Mit csinálsz itt?
Clary letelepedett az Isabelle félelmetesen zsúfolt öltözködő asztala előtt álló párnázott hokedlire. – Isabelle küldött egy SMS-t. Megüzente, mi történt Jaceszel. Isabelle és Alec jelentőségteljes pillantást váltottak. – Jaj, ne már, Alec! – szólt Isabelle. – Gondoltam, nem árt, ha tudja. Fel sem merült bennem, hogy azonnal iderohan. Clary gyomra csomóba rándult. – Hát persze, hogy iderohantam! Jól van? Mégis, miért záratta börtönbe az Inkvizítor? – Igazából nem is börtön. A Néma Városban van – magyarázta Alec. Az ölébe húzta Isabelle párnáját, és szórakozottan kezdte tépkedni rajta a bojtokat. – A Néma Városban? Miért? Alec habozott. – A Néma Város alatt cellák vannak. Néha oda zárják a bűnözőket, mielőtt Idrisbe küldenék őket, hogy a Tanács ítélkezhessen felettük. Olyan embereket, akik szörnyű dolgokat követtek el. Gyilkosokat, renegát vámpírokat, a Szövetség szabályait megszegő Árnyvadászokat. Ide került most Jace. – Bezárták egy csomó gyilkos közé? – Clary felháborodottan ugrott talpra. – Veletek meg mi a baj? Miért nem vagytok jobban kiakadva? Alec is Isabelle megint összenéztek. – Csak ma éjszaka kell ott maradnia – felelte a lány. – És nincs odalent senki más rajta kívül. Megkérdeztük. – De miért? Mit csinált egyáltalán? – Beszólt az Inkvizítornak. Legjobb tudomásom szerint ennyi volt az egész – mondta Alec.
Isabelle az öltözőasztal szélének támaszkodott. – Hihetetlen az egész. – Akkor ez az Inkvizítor egyszerűen nem normális – jelentette ki Clary. – Tényleg nem az – bólintott Alec. – Ha Jace a ti mondén hadseregetekben szolgálna, vajon megengednék neki, hogy visszapofázzon az elöljáróinak? Hát nem. – Háború idején nem is. De Jace nem katona. – Mind katonák vagyunk. Jace éppen úgy, mint mi is. Alá- és fölérendeltek vannak, az Inkvizítor fölött pedig csak nagyon kevesen állnak a sorban. Tisztelettudóbban kellett volna viselkednie vele. – Ha szerintetek is börtönben a helye, miért hívtatok ide? Hogy bólogassak? Nem látom értelmét. Mit akartok tőlem? – Nem mondtuk, hogy börtönben a helye – csattant föl Isabelle. – Csak hogy nem kellett volna visszabeszélnie a Klávé egyik legmagasabb rangú vezetőjének. Aztán meg – tette hozzá már nyugodtabban –, gondoltam, talán segíthetnél. – Segíthetnék? Hogyan? – Mondtam már – szólt Alec –, hogy az embernek gyakran olyan érzése támad, mintha Jace meg akarná öletni magát. Meg kell tanulnia, hogy vigyázzon magára, ebbe pedig az Inkvizítorral való együttműködés is beletartozik. – És gondoljátok, hogy én rábeszélhetem? – kérdezte hitetlenkedve Clary.
– Nem tudom, él-e olyan ember, aki bármire képes rábeszélni Jace-t – felelte Isabelle. – Viszont te talán eszébe juttathatod, hogy van miéit élnie. Alec lenézett az ölében tartott párnára, és hirtelen heveset rántott a rojton. Gyöngyöcskék gördültek végig Isabelle takaróján, mint valami furcsa helyi zápor kövér esőcseppjei. Isabelle felhúzta a szemöldökét. – Alec, ne! Clary el akarta mondani Isabelle-nek, hogy ő és Alec Jace családja, nem más, hogy az ő szavuk nagyobb súllyal esik nála a latba, mint a sajátja valaha is fog. Csakhogy egyre Jace hangját hallotta a fülében, amint azt mondja, sosem éreztem, hogy bárhová is tartoznék. De miattad most mégis tartozom valahova. – El tudunk menni hozzá a Néma Városba? – Megmondod neki, hogy működjön együtt az Inkvizítorral? – kérdezte Alec. Clary elgondolkodott. – Előbb hallani akarom az ő véleményét is. Alec az ágyra dobta a megtépázott párnát, és komor tekintettel állt fel. Mielőtt megszólalhatott volna, kopogtattak. Isabelle eltolta magát az öltözőasztaltól, és az ajtó felé indult. Alacsony, sötét hajú fiú lépett be a szemét félig elrejtő, nagy szemüvegben. Farmer volt rajta, meg a kelleténél egy számmal nagyobb pulcsi, az egyik kezében pedig egy könyvet hozott magával. – Max – szólt kissé meglepetten Isabelle –, neked nem kéne aludnod? – A fegyverszobában voltam – mondta a fiú, aki nyilván Lightwoodék kisebbik fia lehetett. – Aztán hangokat hallottam a könyvtárból. Szerintem valaki kapcsolatba
akar lépni az Intézettel. – Isabelle-ről Claryre pillantott. – Ez kicsoda? – Ő Clary – felelte Alec. – Jace húga. Max szeme elkerekedett. – Azt hittem, Jace-nek nincsenek testvérei. – Mind azt hittük – mondta Alec, majd az egyik szék támlájáról felkapta a pulóverét, és belebújt. A statikus elekttomosságtól szikrázva égnek meredő hajszálak puha, sötét glóriaként vették körül a fejét. – Akkor talán be kéne néznem a könyvtárba. – Veled megyek – jelentette ki Isabelle, aztán egy fiókból elővette ragyogó kötéllé összetekert ostorát, és az övébe csúsztatta a nyelét. – Talán történt valami. – Hol vannak a szüleitek? – kérdezte Clary. – Pár órával ezelőtt el kellett menniük. Megöltek egy fejt a Central Parkban. Az Inkvizítor is velük tartott – magyarázta Alec. – Ti nem akartatok menni? – kíváncsiskodott tovább Clary. – Bennünket nem hívtak. – Isabelle feltekerte két sötét copfját, és egy üvegtőrrel a feje tetejére tűzte őket. – Megtennéd, hogy vigyázol Maxre? Mindjárt jövünk. – De… – tiltakozott Clary. – Mindjárt jövünk. – Isabelle máris kint volt a folyosón, Alec pedig szorosan a sarkában követte. Abban a pillanatban, hogy bezáródott mögöttük az ajtó, Clary leült az ágy szélére, és Maxre függesztette nyugtalan tekintetét. Soha nem töltött túl sok időt gyerekekkel – anyja nem engedte meg, hogy babysitterkedjen –, és nem igazán tudta, hogyan beszéljen velük, vagy mivel foglalhatja le őket. Valamit azért segített, hogy ez a
kisfiú a vékony karjaival meg lábaival és a túlméretezett szemüvegével történetesen emlékeztetett az ennyi idős Simonra. Max viszonozta a pillantását. Nem félénknek, inkább megfontoltnak és visszafogottnak tűnt. – Hány éves vagy? – kérdezte végül a fiú. Claryt meglepte a kérdés. – Mennyinek nézek ki? – Tizennégynek. – Tizenhat vagyok, de mindig kevesebbnek gondolnak a magasságom miatt. Max bólintott. – Engem is – mondta. – Kilenc vagyok, de folyton hétnek néznek. – Szerintem simán látszol kilencnek – biztosította Clary. – Mi van a kezedben? Könyv? Max elővette a kezét a háta mögül. Egy széles, puhafedelű könyv volt nála, nagyjából akkora, mint a kis magazinok, amiket az élelmiszerboltok pénztárainál szoktak árulni. Az élénk színű borítón japán kandzsik sorakoztak az angol szavak alatt. Clary elnevette magát. – Naruto – állapította meg. – Nem gondoltam volna, hogy szereted a mangát. Hol szerezted? – A repülőtéren. Tetszenek a képek, de nem jöttem rá, hogyan kell olvasni. – Add csak ide! – Clary kinyitotta a könyvet, és megmutatta a fiúnak a lapokat. – Hátulról kell kezdeni, és jobbról balra kell haladni, nem pedig balról jobbra. És minden oldalon az óramutató járásával egyező irányba kell haladnod. Tudod, az mit jelent? – Hát persze – felelte Max. Clary egy pillanatig attól tartott, hogy felbosszantotta a fiút, de Max határozottan elégedettnek tűnt, amikor visszavette a könyvet, és az
utolsó oldalra lapozott. – Ez a kilences – mondta. – Gondolom, meg kéne szereznem az első nyolcat, mielőtt nekiállok olvasni. – Jó ötlet. Talán valakivel elvitetheted magad a Belvárosi Képregényeshez vagy a Tiltott Bolygóba. – Tiltott Bolygó? – Max meglepetten nézett a lányra, mielőtt azonban Clary belefoghatott volna a magyarázatba, Isabelle rontott be lihegve a szobába. – Tényleg az Intézettel próbált kapcsolatba lépni valaki – előzte meg Clary kérdését. – Az egyik Néma Testvér volt az. Valami történt a Csontvárosban. – Milyen valami? – Nem tudom. Nem hallottam róla, hogy a Néma Testvérek valaha is segítséget kértek volna. – Isabelle látványosan kétségbeesett. Az öccséhez fordult. – Max, menj a szobádba, és maradj ott, világos? Max összeszorította a száját. – Elmentek Aleckel? – Igen. – A Néma Városba? – Max… – Veletek akarok menni. Isabelle megrázta a fejét. A tőr markolata lángcsóvaként villant meg a tarkója mögött. – Szó sem lehet róla. Túl fiatal vagy. – Te sem vagy még tizennyolc! Isabelle félig feszült, félig elkeseredett tekintettel fordult Clary felé. –Gyere ide egy pillanatra, légy szíves! Clary kíváncsian felállt, mire Isabelle megragadta a karját, kirántotta a szobából, és becsapta mögöttük az
ajtót. – A francba – mordult föl Isabelle, szorosan tartva a kilincset. – Kivennéd a zsebemből az irónomat? Clary kapkodva nyújtotta át az irónt, amit Luke-tól kapott. – Használd az enyémet! Isabelle néhány fürge mozdulattal lakatrúnát vésett az ajtóba. Clary halottá Max tiltakozását odabentről, ahogy a lány fintorogva hátralépett, és visszaadta Clarynek az irónt. – Nem tudtam, hogy neked is van. – Anyámé volt – mondta Clary, és azonnal meg is haragudott magára. Anyámé. Most is anyámé. – Aha. – Isabelle öklével az ajtóra csapott. – Max, van egy kis csoki az éjjeliszekrény fiókjában, ha megéhezel. Jövünk, amint lehet. Odabentről újabb felháborodott kiáltás hallatszott. Isabelle megrántotta a vállát, és sietve indult meg a folyosón, Claryvel az oldalán. – Mi volt az üzenetben? – kérdezte Clary. – Csak annyi, hogy bajban vannak? – Hogy megtámadták őket. Semmi más. Alec a könyvtár előtt várt rájuk. Fekete Árnyvadász páncélt viselt a ruhája fölött. Karját hosszú bőrkesztyű védte, nyaka és csuklója körül Jelek futottat körbe. Övében angyalokról elnevezett szeráfpengék ragyogtak. –Készen állsz? – kérdezte a húgától. – Maxszal minden rendben? – Persze. – Kinyújtotta a karját. – Rajzold meg a Jeleimet! Miközben Alec ellátta Isabelle kézfejét és csuklójának belső oldalát rúnákkal, Claryre pillantott. – Az lenne a legjobb, ha hazamennél – mondta. – Nem kéne itt lenned, amikor az Inkvizítor visszajön.
– Veletek akarok menni – közölte Clary. A szavak kibuktak a száján, mielőtt még visszanyelhette volna őket. Isabelle elvette az egyik kezét Alectől, és ráfújt megjelölt bőrére, mintha a túlságosan forró kávét próbálná hűteni. – Úgy beszélsz, mint Max. – Max kilencéves. Én annyi idős vagyok, mint te. – De hát nem is kaptál kiképzést – szólt közbe Alec. – Csak veszélybe sodornál bennünket. – Egyáltalán nem. Járt egyáltalán valamelyikőtök a Néma Városban? – kérdezte Clary. – Én igen. Tudom, hogyan lehet bejutni. Kiismerem magam. Alec kiegyenesedett, és eltette az irónt. – Nem hiszem, hogy… – Tulajdonképpen mond valamit – szólt közbe Isabelle. – Szerintem jöhetne, ha akar. Alec arcára kiült a döbbenet. – Amikor legutóbb találkoztunk egy démonnal, összehúzta magát, és sikoltozott. – Látván Clary gyilkos tekintetét, bocsánatkérő pillantással nézett vissza rá. – Sajnálom, de így történt. – Én meg úgy gondolom, hogy lehetőséget kell neki adnunk a tanulásra – közölte Isabelle. – Tudod, mit mond mindig Jace. Van, hogy nem kell keresni a veszélyt, mert a veszély talál meg téged. – Nem zárhattok be úgy, ahogy Maxet bezártátok – tette hozzá Clary, miután meggyőződött róla, hogy gyengül Alec ellenállása. – Nem vagyok már gyerek. És tudom, hol van a Csontváros. Odatalálok nélkületek is.
Alec elfordult, és a fejét rázva dörmögött valamit arról, hogy milyenek is a lányok. Isabelle Clary felé nyújtotta a kezét. – Add ide az irónodat! – mondta. – Itt az ideje, hogy kapj néhány Jelet. 6 Hamuváros VÉGÜL ISABELLE CSAK KÉT JELET RAJZOLT CLARYRE, egyet-egyet mindkét kézfejére. Az egyik a nyitott szemet ábrázolta, ami odakerült minden Árnyvadász kezére. A másik két keresztbe tett sarlóra hasonlított; Isabelle szerint a védelem rúnája volt. Mind a két Jel égetett, amikor az irón először megérintette Clary bőrét, de a fájdalom lassan alábbhagyott, ahogy a lány Isabelle-lel és Aleckel a belváros felé tartott egy fekete taxiban. Mire a Második sugárútra értek, és kiszálltak a kocsiból, Clary keze olyan könnyű volt, mintha a víz tetején lebegett volna a medencében. Egyikük sem szólt egy szót sem, ahogy átvonultak a kovácsoltvas boltív alatt, és beléptek a Marble temetőbe. Amikor Clary legutóbb itt járt, Jeremiás testvér nyomában haladt. Akkor nem is vette észre a falakba vésett neveket: Youngblood, Fairchild, Thrushcross, Nightwine, Ravenscar. Rúnák is álltak mindegyik mellett. Az Árnyvadászok kultúrájában minden családhoz tartozott egy szimbólum: a Waylandoké egy kovács kalapácsa volt, a Lightwoodoké egy fáklya, Valentine-é egy csillag.
A temető közepén álló szobor talapzatát benőtte a fű. Az Angyalnak lehunyt szemet faragtak, karcsú kezével pedig a Végzet Kelyhe kőmásának szárát szorította. A piszkos, nyálkás kőarcon semmiféle érzelem nem tükröződött. – Amikor legutóbb itt jártam, Jeremiás testvér egy rúnát rajzolt a szoborra, és azzal nyitotta ki a város kapuját – emlékezett vissza Clary. – Nem szívesen használnám a Néma Testvérek rúnáit – mondta Alec. Egészen komor volt az arca. – Nyilván már rég érzik a jelenlétünket. Kezdek aggódni. – Elővett egy tőrt az övéből, és végighúzta a pengét csupasz tenyerén, mire vér bugyogott elő a bőre alól. Öklét a kőkehely fölé tartotta, és hagyta, hogy belecsöpögjön a sűrű, vörös folyadék. – A Nephilimek vére – mondta. – Erre ki kell nyílnia. Egyszerre felpattant az Angyal szeme. Clary szinte várta, hogy metsző tekintettel végigméri a kőredők közül, de csak újabb réteg gránitot pillantott meg. Egyetlen pillanattal később a talaj megnyílt az Angyal lábainál. Kanyargó fekete vonal jelent meg, és egyre messzebbre kúszott, Clarynek pedig félre kellett ugrania, ha nem akart a lábánál tátongó sötét nyílásba zuhanni. Benézett a föld alá. Lépcsők vezettek az árnyékba. Amikor legutóbb erre járt, a falakon sorban elhelyezett fáklyák világították meg a lépcsőket. Most csak végtelen sötétséget látott. – Valami nem stimmel – állapította meg Clary. Sem Isabelle, sem Alec nem szállt vitába vele. Clary elővette
a Jace-től kapott boszorkányfényt a zsebéből, és a feje fölé emelte. Ujjai közül világosság tört elő. – Indulás! Alec félretolta Claryt. – Én megyek előre. Te engem követsz, Isabelle pedig hátul jön. Lassan indultak meg lefelé. Clary nyirkos bakancsa meg-megcsúszott a vénséges vén lépcsőfokokon. Odalent rövid folyosó vezetett egy óriási terembe, ahol a fehér kőből készült boltíveket beborították a féldrágakövek. Oldalt az árnyékban kripták sorakoztak, akár gombaházak egy tündérmesében. A távolabbiak elvesztek az árnyékban – a boszorkányfény nem volt elég erős hozzá, hogy az egész termet bevilágítsa. Alec komoran nézett végig a sorokon. – Sosem gondoltam, hogy valaha is eljutok a Néma Városba – mondta. – Még holtan sem. – Én nem szomorkodnék a helyedben emiatt – jegyezte meg Clary. –Jeremiás testvér elmondta, mit csinálnak a halottaitokkal. Elégetik őket, és a hamu legnagyobb részét a város építésénél szükséges gránithoz használják fel. – A démonvadászok vére és csontjai magában is erős védelmet jelentenek a gonosz ellen. A Klávé tagjai még halálukban is az ügyet szolgálják. – Ezt megtiszteltetésnek tekintik – tette hozzá Isabelle. – Aztán meg ne csinálj úgy, mintha ti mondik nem égetnétek el a halottaitokat. Ettől még ugyanolyan hátborzongató marad – gondolta Clary. A hamu és a füst mindent ellepő, súlyos szaga ismerős volt a legutóbbi látogatás idejéről – most viszont valami még sűrűbb, még erősebb, rothadó gyümölcsre emlékeztető bűz egészítette ki a keveréket.
Alec összeráncolta a homlokát, mintha ő is érezte volna, aztán előhúzta az övéből az egyik szeráfpengét. – Arathiel – suttogta, és a fegyver ragyogása máris Clary boszorkányfényével együtt világította meg az újabb, még sűrűbb sötétségbe vezető lépcsősort. A boszorkányfény, mint valami haldokló csillag lüktetett Clary markában – a lány azon kezdett gondolkodni, hogy kifogy-e valaha egy ilyen kő az energiából úgy, ahogy egy zseblámpa elemei lemerülnek. Remélte, hogy nem. A gondolatra, hogy áthatolhatatlan sötétség veheti körül ezen a kísérteties helyen, zsigeri rettegés fogta el. A rothadógyümölcs-szag egyre erősebb lett, ahogy megérkeztek a lépcső aljára, és újabb hosszú folyosón találták magukat, amely egy csarnokba nyílott. A mennyezetet csontból faragott oszlopok tartották. Clary élesen emlékezett erre a helyiségre. A padlót, mint drága konfetti, ezüstcsillagok díszítették. A csarnok közepére fekete asztalt helyeztek, lapján sötét folyadék állt tócsában, aztán keskeny patakban a földre csorgott. Amikor Clary a Testvérek Tanácsa előtt állt, nehéz ezüstkard lógott a falról az asztal mögött. A kard most nem volt sehol, csak sűrű, skarlátvörös folt éktelenkedett a helyén. – Az ott vér? – suttogta Isabelle. Nem úgy tűnt, mintha félne, csak meglepődött. – Nagyon úgy fest. – Alec körülnézett a csarnokban. Az árnyékok sűrűk voltak, mint a mézga, és mintha mozgással teltek volna meg. A fiú szorosan markolta a szeráfpengét. – Mi történhetett? – kérdezte Isabelle. – A Néma Testvérek… Azt hittem, elpusztíthatatlanok…
Clary megfordult; a kezében tartott boszorkányfény különös árnyékokat vetett a hátul meredő karók közé. Az egyik árnyék alakja még a többinél is hátborzongatóbbnak tűnt. Clary akarata erejével rábírta a boszorkányfényt, hogy erősebben ragyogjon, mire éles fénysugarak lövelltek a távoli sarkok felé. Az egyik karón, mint kukac a horgon, felnyársalva lógott az egyik Néma Testvér holtteste. Vérrel borított kezei közvetlenül a márványpadló fölött himbálóztak. Nyilvánvaló volt, hogy eltört a nyaka. Alatta pocsolyába gyűlt a boszorkányfény világánál feketén csillogó vér. Isabellenek elakadt a lélegzete. – Alec. Te is látod…? – Látom. – Alec hangja egészen komor volt. – De láttam már rosszabbat is. Aggódom Jace miatt. Isabelle a fekete kőasztalhoz lépett, és ujjait finoman végighúzta a felszínén. – Ez a vér még szinte friss. Akármi is történt itt, nem volt régen. Alec közelebbről is megvizsgálta a Testvér felnyársalt holttestét. Elkenődött nyomok indultak ki a padlón álló vértócsától. – Nézd meg ezeket! – szólt oda Isabellenek. – Valaki futott. – Alec intett a lányoknak, hogy kövessék, ők pedig engedelmeskedtek, csak Isabelle torpant meg egy pillanatra, hogy megtörölje véres kezét az egyik puha lábvédőjében. A lábnyomok kifelé vezettek a teremből egy sötétbe vesző, keskeny alagútba. Amikor Alec megállt, hogy körülnézzen, Clary türelmetlenül megelőzte, és a magasra tartott boszorkányfénnyel ezüstös-fehér ösvényt vágott előttük a sötétségben. Az alagút végén résnyire nyitott, kétszárnyú ajtót pillantott meg.
Jace. Valahogy megérezte a fiú közelségét. Sietősebbre fogta a lépteit, bakancsa hangosan kopogott a kemény földön. Hallotta, ahogy Isabelle utána kiált, aztán Aleckel együtt futva indulnak utána. Clary berontott a folyosó végén nyíló ajtón, és egy kővel borított helyiségben találta magát, amelyet mélyen a talajba süllyesztett rács választott ketté. A rács mögött éppen csak ki tudta venni egy kuporgó alak körvonalait. Közvetlenül a cella előtt egy Néma Testvér ernyedt teste hevert. Clary azonnal tudta, hogy halott. Abból, ahogy feküdt, akár egy baba, amelyiknek addig feszegették a végtagjait, amíg ki nem tört az összes. A pergamenszínű köpenyt félig leszakították a válláról. Sebhelyes arcát, amelyen holtában is látszott a végtelen rettegés, még fel lehetett ismerni. Jeremiás testvér volt az. Clary elsietett a holttest mellett, és a cella ajtajához lépett. A fémrudak szorosan sorakoztak egymás mellett, zárnak vagy kilincsnek viszont nyomát sem látta. Hallotta, ahogy Alec a háta mögött a nevén szólítja, de nem törődött a fiúval: az ajtó kötötte le a figyelmét. Hát persze, hogy nem látszott rajta, hogyan lehet kinyitni; a Testvérek nem a látható, inkább a láthatatlan dolgokkal foglalkoztak. Egyik kezében tartva a boszorkányfényt, a másikkal anyja irónja után nyúlt. A rács túloldaláról zaj hallatszott. Amolyan elfojtott nyöszörgésnek vagy suttogásnak tűnt; Clary nem tudta eldönteni, melyik lehet, de felismerte a hangot. Jace. Irónja hegyével megérintette a cella ajtaját, igyekezvén emlékezetében tartani a nyitó rúnát még aközben is, hogy a körvonalak feketén és szaggatottan megjelentek
a fémen. Az elektrum sistergett, ahol az irón hozzáért. Nyílj ki – szuggerálta az ajtót – nyílj ki, nyílj ki, NYÍLJ KI! Szakadó ruháéra emlékeztető hang hasított a levegőbe. Clary hallotta Isabelle kiáltását, ahogy az ajtó kiszakadt a helyéből, és úgy zuhant a szobába, akár egy felvonóhíd. Más zajok is eljutottak a fülébe: fém vált el csikorogva fémtől, valami csörrent, mint egy rakás földre dobott kavics. Clary berontott a cellába, lába alatt inogott a földön heverő rács. A boszorkányfény nappali világosságot varázsolt a helyiségbe. A lány szinte észre sem vette, ahogy a falra erősített bilincsek sora – mind különböző fémekből készültek: aranyból, ezüstből, acélból, vasból – csörömpölve zuhan a padlóra. Tekintetét a sarokban heverő alakra szegezte: látta világos haját, kinyújtott karját meg a távolabb heverő nyitott bilincset. A fiú csuklója véres volt, bőrét csúf horzsolások borították. Clary letérdelt, félrerakta az irónt, és óvatosan átfordította a fiút. Tényleg Jace volt az. Az arcán is látszott egy seb, és egészen sápadt volt, de a lány látta az ugráló mozgást a szemhéjak alatt. Egy ér lüktetett a torkában. Élt. Claryt forró hullámokban árasztotta el a megkönnyebbülés, és lassan felengedtek benne a szorongás oly régóta pattanásig feszült kötelékei. A boszorkányfény kiesett a kezéből, és tovább ragyogott. Szinte idegennek érezte a gyengédséget, amivel végigsimította a fiú haját – soha nem volt testvére, még csak unokatestvére sem. Soha nem volt rá alkalma, hogy
sebeket kötözzön, vagy lehorzsolt térdeket puszilgasson, vagy hogy egyáltalán gondoskodjon valakiről. Az viszont nagyon is helyénvaló, hogy ennyire félti Jace-t, gondolta, és esze ágában sem volt visszahúzni a kezét, még akkor sem, amikor a fiú mocorogni kezdett, és felnyögött. Végtére is a bátyja, miért ne foglalkoztatná, hogy mi történt vele? Jace kinyitotta a szemét. A pupillái egészen kitágultak. Talán beverte a fejét? Tekintetét kába csodálkozással emelte a lányra. – Clary – szólalt meg. – Hogy kerülsz ide? – Érted jöttem – felelte Clary, mert ez volt az igazság. Görcsös rángás futott végig Jace arcán. – Tényleg itt vagy? Nem… nem haltam meg, ugye ? – Nem – mondta Clary, és a fiú halántékára csúsztatta a kezét. – Csak elájultál. Valószínűleg alaposan beverted a fejedet. Jace felemelte a kezét, és Clary kezére tette. – Megérte – mondta olyan halkan, hogy Clary nem is volt benne egészen biztos, jól hallotta-e. – Mi folyik itt? – Alec dugta be a fejét az ajtónyíláson, és Isabelle is ott leselkedett mögötte. Clary elrántotta a kezét, aztán rögtön meg is bánta. Nem tett semmi rosszat. Jace ülőhelyzetbe küzdötte magát. Az arca szürke volt, az ingét vérfoltok borították. Alec aggodalmas pillantással mérte végig. – Jól vagy? – kérdezte térdre ereszkedve. – Mi történt? Emlékszel? Jace felemelte ép kezét. – Egyszerre csak egyet kérdezz, Alec! A fejem máris mintha szét akarna robbanni.
– Ki tette ezt veled? – Isabelle egyszerre tűnt rémültnek és dühösnek. – Senki sem tett velem semmit. Én csináltam, amikor megpróbáltam leszedni a bilincset. – Jace lenézett a karjára, és elfintorodott. Olyan volt, mintha minden bőrt lenyúzott volna róla. – Mutasd! – mondta Clary és Alec egyszerre, ahogy mindketten Jace kezéért nyúltak. Találkozott a tekintetük, és Clary visszakozott először. Alec megragadta Jace csuklóját, és előhúzta az irónját. Néhány gyors mozdulattal egy iratzét – azaz gyógyító rúnát – rajzolt közvetlenül a vérző bőrfelület alá. – Kösz – szólt Jace, és visszahúzta a kezét. Csuklója sérült csontjai máris kezdtek megint összeilleszkedni. – Jeremiás testvér… – Meghalt – közölte Clary. – Tudom. – Jace félretolta Alec kezét, és a falnak támaszkodva feltápászkodott. – Megölték. – A Néma Testvérek egymást intézték el? – kérdezte Isabelle. – Nem értem… Nem értem, miért tennének ilyet… – Nem is ők voltak – felelte Jace. – Valami megölte őket. Nem tudom, mi. – Fájdalmasat rándult az arca. – A fejem… – Talán mennünk kéne – mondta feszülten Clary. – Mielőtt az az akármi, ami megölte őket… – Visszajön értünk? – fejezte be helyette Jace. Lenézett véres ingére és sebes kezére. – Szerintem elment. De gondolom, vissza tudja hozni. – Ki tud visszahozni mit? – akarta tudni Alec, de Jace nem válaszolt. Az arca színe szürkéből ijesztő fehérre
váltott, és a falnak vetett háttal elkezdett összecsúszni. Alec elkapta, még mielőtt földet érhetett volna. – Jace… – Semmi baj – tiltakozott Jace, de közben szorosan markolta Alec pulóverének ujját. – Meg tudok állni. – Nekem úgy tűnik, a fal is kell hozzá. Én ezt nem mondanám állásnak. – Ez támaszkodás – magyarázta Jace. – A támaszkodás után közvetlenül pedig már az állás következik. – Ne huzakodjatok már – szólt rájuk Isabelle, és félrerúgta az útból a kialudt fáklyát. – El kell tűnnünk innen. Ha van itt valami, ami képes volt végezni a Néma Testvérekkel, az velünk sem fog cicózni. – Izzynek igaza van. Mennünk kéne. – Clary megint a kezébe vette a boszorkányfényt, és felállt. – Jace, tudsz járni? – Támaszkodhat rám. – Alec átvetette barátja karját a vállán, Jace pedig ránehezedett. – Gyere – mondta Alec. – Odakint majd helyrehozunk. Amikor kiléptek a cella ajtaján, Jace megtorpant, és lenézett Jeremiás testvér kicsavarodott pózban heverő holttestére. Isabelle letérdelt, és a helyére igazította a Néma Testvér barna csuklyáját, eltakarva rettegéstől eltorzult arcát. Amikor megint felállt, mindannyian komoran meredtek maguk elé. – Még sosem láttam olyat, hogy egy Néma Testvér félt volna valamitől – szólt Alec. – Nem is gondoltam volna, hogy képesek félni. – Mindenki fél. – Jace még mindig nagyon sápadt volt, és bár sebesült kezét a mellkasára szorította, Clarynek az a benyomása támadt, hogy nem fizikai fájdalmat
érez. Mintha valahol máshol járt volna, és magába zárkózva igyekezett volna elrejtőzni valami elől. Megint végigvonultak a sötét folyosókon, és felmentek a lépcsőn a Beszélő Csillagok termébe. Amikor odaértek, Clarynek feltűnt, hogy a vér és az égés szaga erősebb, mint korábban. Jace, aki még mindig Alec vállára támaszkodott, elborzadva nézett körül. Clary látta, hogy a hátsó falon éktelenkedő sűrű vérfoltot bámulja. – Jace! Ne nézz oda! – szólt rá a fiúra. Aztán egészen ostobának érezte magát. Végtére is Jace démonvadász volt, és látott már ennél sokkal rosszabbat is. Megrázta a fejét. – Valami nincs rendjén… – Semmi sincs itt rendjén. – Alec a teremből kivezető boltívek felé intett a fejével. – Arrafelé juthatunk ki a leggyorsabban. Menjünk! Nemigen beszéltek, ahogy kifelé tartottak a Csontvárosból. Minden sötét sarokban moccant valami, mintha a sötétség titokzatos árnyakat rejtett volna, amelyek csak arra vártak, hogy rájuk ugorhassanak. Isabelle maga elé suttogott valamit. Bár Clary nem tudta kivenni a szavakat, úgy tűnt, a lány valamilyen ősi, idegen nyelven beszél – talán latinul. Amikor a Városba felvezető lépcsőhöz értek, Clary megkönnyebbülten sóhajtott fel magában. A Csontváros talán csodálatos volt valamikor, most azonban inkább félelmetesnek tűnt. Amikor elhagyták az utolsó lépcsőfordulót, a lány meglepetten kiáltott föl. Erős fény vakította el. Halványan ki tudta venni a lépcső tetején álló Angyal-szobrot, amit most hátulról ragyogó, éles sugár világított meg. Gyorsan a többiekre pillantott: ők
is éppen olyan zavarodottnak tűntek, mint amilyennek ő érezte magát. – Még nem kelhetett fel a nap, ugye? – mormogta Isabelle. – Mennyi ideig voltunk lent? Alec az órájára pillantott. – Nem olyan sokáig. Jace mormogott valamit, de olyan halkan, hogy senki nem hallotta. Alec közelebb hajolt. – Mit mondtál? – Boszorkányfény – ismételte Jace most már hangosabban. Sarkában Claryvel, Isabelle felsietett a lépcsőn. Alec Jace-t támogatva botladozott a nyomukban. A legfelső lépcsőfokon Isabelle hirtelen mozdulatlanná merevedett. Clary rákiáltott, de a lány csak nem akart továbbmenni. Egyetlen pillanattal később már ő is ott állt mellette, és most rajta volt a sor, hogy leessen az álla. A kert tele volt Árnyvadászokkal – húszan, talán harmincan is lehettek, egytől egyig teljes harci viseletben, Jelekkel telerajzolva, ragyogó boszorkányfénnyel a kézben. A csapatot Maryse vezette fekete Árnyvadász páncélban és köntösben, hátravetett csuklyában. Mögötte több tucat idegen férfi és nő sorakozott fel, akiket Clary sosem látott korábban, de arcukon és karjukon a Nephilimek Jeleit viselték. Egyikük, egy jóképű, ébenfekete bőrű férfi, Clary és Isabelle meg a legfelső lépcsőfokon mellettük hunyorgó Jace és Alec felé fordult. – Az Angyalra mondom! – szólalt meg – Maryse, volt valaki odalent!
Maryse egy darabig tátott szájjal meredt Isabelle-re, aztán keskeny vonallá húzta össze az ajkát, mintha valaki piros zsírkrétával húzott volna vonalat az arcára. – Tudom, Malik – mondta. – Ezek a gyerekeim. 7 A Végzet Kardja AZ ÁRNYVADÁSZOK SORAIN MEGLEPETT MORAJ futott végig. Többen hátratolták a csuklyájukat, és Clary látta Jace, Isabelle meg Alec arcán, hogy sokakat felismernek a temetőben összegyűltek közül. – Az Angyalra mondom! – Maryse hitetlenkedő tekintete Alecről Jace-re, aztán Claryre ugrott, végül pedig visszatért a lányára. Jace abban a pillanatban ellépett Alec mellől, hogy meghallotta Maryse hangját, aztán zsebre vágott kézzel kicsit távolabb húzódott a többiektől, Isabelle pedig idegesen játszadozni kezdett a kezében tartott aranyszínű korbáccsal. Alec mindeközben mintha a mobiltelefonjával babrált volna, bár Clary el nem tudta képzelni, kit hívhatna fel éppen most. – Mit kerestek ti itt, Alec? Isabelle? Segélyhívást kaptunk a Néma Városból… – Mi meg jöttünk segíteni – szólt közbe Alec. Tekintete feszülten járt körbe az összegyűlt Árnyvadászokon. Clary nem is csodálkozott rajta, hogy meg van illetődve – ő maga például soha nem látott még ennyi Árnyvadászt egy helyen. Egyesével nézte meg magának az arcokat. A legkülönbözőbb korú, bőrszínű és külsejű emberek gyűltek össze, mégis mindannyiukból ugyanaz
az elképesztő, kordában tartott erő áradt. Clary érezte magán a tekintetüket, ahogy méricskélték, és próbáltak ítéletet alkotni róla. Egyikük, egy hullámos, ezüstös hajú nő olyan nyíltan meredt rá, hogy azt már nem lehetett nem észrevenni. Clary pislogott egyet, és elfordította a fejét, miközben Alec tovább magyarázott. – Ti nem voltatok az Intézetben, másnak meg nem tudtunk szólni, úgyhogy magunk vágtunk neki. – Alec… – Különben sem számít – mondta a fiú. – Meghaltak. A Néma Testvérek. Mind halottak. Megölték őket. Ezúttal egyetlen pisszenés sem hallatszott az Árnyvadászok soraiból. Mindannyian mozdulatlanná merevedtek, mint egy vadászó oroszlán, amikor megpillantja a gazellát. – Meghaltak? – ismételte Maryse. – Hogyhogy meghaltak? – Szerintem elég világosan beszélt. – Egyszerre hosszú szürke köpenyt viselő nő jelent meg Maryse mellett. A reszkető fényben Clary olyannak látta, mint egy Edward Gorey-karikatúra: csupa éles vonal, hátrafésült haj, fekete gödrökre emlékeztető szemek. A hihetetlenül csontos ujjaira csavart ezüstláncról ragyogó boszorkánykő lógott. – Mind meghaltak? – kérdezte Alectől. – Senkit nem találtatok életben a Városban? A fiú megrázta a fejét. – Nem láttunk élő embert, Inkvizítor. Szóval ez az Inkvizítor, nyugtázta Clary. Kétségkívül úgy festett, mint aki képes fiatal fiúkat katakombákba küldeni pusztán azért, mert nem tetszik neki a modoruk.
– Szóval nem láttatok – mondta az Inkvizítor. Szemei kemény, csillogó gyöngyök voltak. Maryse-hoz fordult. – Lehetnek még túlélők. Be kéne küldened az embereidet a Városba, hogy nézzenek körül. Maryse összeszorította a száját. Abból a kevésből, amit Clary tudott róla, úgy sejtette, hogy Jace fogadott anyja nem örül neki, ha megmondják, mit tegyen. – Hát jó. Maryse a többi Árnyvadászhoz fordult – Clarynek csak most tűnt fel, hogy nincsenek annyian, mint kezdetben gondolta. Inkább húszan lehettek, mint harmincan, csak a kezdeti döbbenet hatására látta őket nyüzsgő tömegnek. Maryse halkan odasúgott valamit Maliknak. A férfi bólintott, megérintette az ezüstös hajú nő karját, aztán a Csontváros bejárata felé vezette az Árnyvadászokat. Ahogy a boszorkányfényekkel a kezükben sorban lefelé indultak a lépcsőn, a temetőben lassan halványulni kezdett a fény. Az ezüstös hajú nő volt az utolsó a sorban. Félúton lefelé hirtelen megtorpant, és hátranézett – egyenesen Claryre. Tekintetéből borzasztó vágyakozás sugárzott, mintha csak elepedne, hogy elmondhasson valamit a lánynak. Egy pillanattal később megint felhúzta a csuklyáját, és eltűnt az árnyékban. Maryse törte meg a csendet. – Miért akarná bárki is megölni a Néma Testvéreket? Ők nem harcolnak, nem viselik a katonák Jeleit… – Ne légy ilyen naiv, Maryse! – mondta az Inkvizítor. – Ez nem véletlenszerű támadás volt. A Néma Testvérek talán nem harcolnak, de elsősorban az őrzés a feladatuk, és azt nagyon jól csinálják. Arról nem is beszélve, milyen nehéz megölni őket. Valaki meg akart szerezni
valamit a Csontvárosból, és gondolkodás nélkül megölte a Néma Testvéreket, hogy megkapja. Ezt előre eltervezték. – Miért vagy benne olyan biztos? – Mert lépre csaltak bennünket a Central Parkban, azzal a halott féj gyerekkel. – Nem mondanám, hogy lépre csaltak. A féj gyerekből az utolsó cseppig kiszívták a vért, pont, mint a többiekből. Ezek a gyilkosságok komoly perpatvart okozhatnak az Éjszaka Gyermekei és az alvilágiak között… – Figyelemelterelés – közölte magabiztosan az Inkvizítor. – Azt akarta, hogy távol legyünk az Intézettől, és ne legyen, aki a Néma Testvérek segítségére siet. Zseniális, tényleg. De hát ő mindig is zseniális volt. – Kicsoda? – Isabelle szólt közbe. Fekete hajkoronája még sápadtabbnak mutatta az arcát. – Úgy érti… Jace szavaira Clary úgy rándult össze, mintha áram ütötte volna meg. –Valentine – mondta a fiú. – Valentine elvitte a Végzet Kardját. Ezért ölte meg a Néma Testvéreket. Egyszerre vékony mosoly kanyarodott az Inkvizítor arcára, mintha Jace szavai jókedvre derítették volna. Alec meglepetten pillantott Jace-re. – Valentine? De nem is mondtad, hogy itt járt. – Nem kérdeztétek. – Nem ölhette meg ő a Néma Testvéreket. Szét voltak szaggatva. Egyetlen ember nem lehetett képes ilyesmire. – Nyilván démonoktól kapott segítséget – szólt az Inkvizítor. – Korábban is előfordult már, hogy
felhasználta őket. Most pedig, hogy a Kehely védelme alatt áll, veszélyes lényeket idézhet meg. Veszélyesebbeket, mint a falánkok – tette hozzá az ajkát biggyesztve. Bár nem nézett közben Claryre, szavai mégis felértek egy arcul csapással. Clary halvány reménye, hogy az Inkvizítor nem vette észre, vagy legalább nem ismerte fel, szertefoszlott. –Vagy mint azok a szánalmas elhagyatottak. – Azt nem tudhatom. – Jace egészen sápadt volt, csak egy-egy vörös lázfolt égett a két orcáján. – De Valentine itt volt. Láttam. Ami azt illeti, lehozta magával a Végzet Kardját a cellába, és ott gúnyolódott velem a rácson keresztül. Olyan volt, mint egy rossz filmben, éppen csak a bajuszát nem pödörte meg. Clary aggódó tekintettel nézett a fiúra. Túl gyorsan beszél, gondolta, és túl bizonytalanul áll a lábán. Az Inkvizítor minta észre sem vette volna. – Szóval azt mondod, hogy Valentine beszélt veled? Elmondta, hogy megölte a Néma Testvéreket, mert meg akarta szerezni az Angyal Kardját? – Mit mondott még? Elárulta, hová megy? Hogy mit tervez a két Ereklyével? – kérdezte gyorsan Maryse. Jace megrázta a fejét. Az Inkvizítor közelebb lépett a fiúhoz; kabátja úgy lebegett körülötte, mint a kavargó füst. Szürke szemeit és szürke száját keskeny vonallá húzta össze. – Nem hiszek neked. Jace felnézett a nőre. – Gondoltam, hogy nem fog. – Szerintem a Klávé sem fog hinni neked. – Jace nem szokott hazudni – szólt közbe indulatosan Alec.
– Használd a fejed, Alexander! – mondta az Inkvizítor, le sem véve a szemét Jace-ről. – Egy pillanatra tedd félre a barátságotokat. Mekkora a valószínűsége annak, hogy Valentine megállt a fia cellájánál egy kis atyai csevejre a Lélekkardról, és meg sem említette, mit tervez vele, vagy hogy hová megy. – S'io credesse che mia rsposta fosse – mondta Jace egy Clary számára ismeretlen nyelven – a persona che mai tornasse al mondo… – Dante. – Az Inkvizítor mintha egészen szórakoztatónak találta volna a helyzetet. – A Pokol. Még nem kerültél oda, Jonathan Morgenstern, bár ha váltig hazudni fogsz a Klávénak, azt fogod kívánni, bárcsak ott lennél inkább. – Hátat fordított a többieknek. – És senki nem találja furcsának, hogy a Lélekkard éppen azelőtt tűnik el, hogy Jonathan Morgensternnek ki kellett volna állnia a próbát a pengéje által? És hogy éppen az apja vitte el? Jace egészen megdöbbent, ajkai enyhén szétnyíltak a meglepetéstől, mintha ez eszébe sem jutott volna. – Apám nem nekem szerezte meg a Kardot. Magának szerezte meg. Kétlem, hogy egyáltalán tudott a próbáról. – Mégis, milyen kényelmes ez így neked! Meg persze neki is. Nem kell amiatt aggódnia, hogy elárulod a titkait. – Igen – mondta Jace. – Halálosan retteg, hogy kikotyogom, hogy mindig is balerina szeretett volna lenni. – Az Inkvizítor némán meredt rá. –Nem ismerem az apám egyetlen titkát sem – tette hozzá most már kevésbé élesen a fiú. – Soha nem árult el nekem semmit.
Az Inkvizítor szinte unottan mérte végig a fiút. – Ha apád nem azért vitte el a kardot, hogy téged védelmezzen, akkor miért? – A Végzet Ereklyéinek egyike – szólt közbe Clary. – Nagy hatalma van. Mint a Kehelynek. Valentine szereti a hatalmat. – A Kelyhet azonnal fel tudja használni – felelte az Inkvizítor. – Hadsereget hozhat létre vele. A Kardot próbáknál alkalmazzuk. El nem tudom képzelni, miért érdekelné. – Talán azért vitte el, hogy megingassa a Klávét – vetette fel Maryse. – Hogy kikezdje a morált. Most elmondhatja, hogy semmit nem tudunk megvédeni tőle, ami kell neki, azt meg is szerzi magának. – Clary meglepően jónak találta a magyarázatot, bár Maryse maga sem tűnt éppen biztosnak a dolgában. – Az a helyzet… De sosem tudták meg, mi a helyzet, mert ebben a pillanatban Jace felemelte a kezét, mintha kérdezni szeretne valamit, aztán riadt képet vágott, és hirtelen lerogyott a földre. Alec letérdelt mellé, de Jace elhessegette a segítő kezet. – Hagyj békén! Jól vagyok. – Nem vagy jól. – Clary is leguggolt Alec mellé a fűbe. Jace az éjszakát bevilágító boszorkányfény ellenére óriásira tágult pupillákkal figyelte a lányt. Clary a fiú csuklójára pillantott, ahová Alec az iratzét rajzolta. A Jel eltűnt, még a szokásos halvány fehér nyom sem maradt utána, ami bizonyíthatta volna, hogy működött. Clary tekintete találkozott Alecével, és a saját nyugtalanságát látta tükröződni benne. – Valami nincs rendjén vele – mondta. – Komoly baj lehet.
– Nyilván csak egy gyógyító rúnára van szüksége. – Az Inkvizítor úgy festett, mint akit igencsak bosszant, hogy Jace éppen ilyen jelentős események kellős közepén sebesült meg. – Egy iratzéra vagy… – Azt már megpróbáltuk – mondta Alec. – Nem használt. Szerintem valami démonikus eredetű dolog lehet a háttérben. – Démonméregre gondolsz? – Maryse tett egy lépést Jace felé, de az Inkvizítor visszatartotta. – Csak szimulál – jelentette ki. – A Néma Város börtöneiben kéne lennie. Alec erre már felállt. – Hogy mondhat ilyet? Nézzen rá! – Jace felé intett, aki csukott szemmel kuporgott a földön. – Fel sem tud állni. Orvosra van szüksége, arra, hogy… – A Néma Testvérek halottak – szólt közbe az Inkvizítor. – Azt akarod mondani, hogy vigyük egy mondén kórházba? – Nem – felelte Alec határozottan. – Arra gondoltam, hogy Magnus megnézhetné. A hang, amit Isabelle kiadott magából, valahol félúton volt a tüsszentés és a köhögés között. Aztán a lány inkább elfordult, ahogy az Inkvizítor üres tekintettel nézett Alecre. – Magnus? – Boszorkánymester – felelte Alec. – Ami azt illeti, Brooklyn Fő Boszorkánymestere. – Magnus Bane-re gondolsz – bólintott Maryse. – Neki megvan a híre… – Ő gyógyított meg, miután a Nagyobb Démonnal harcoltam – mondta Alec. – A Néma Testvérek nem tudtak segíteni, Magnus viszont…
– Nevetséges – szakította félbe az Inkvizítor. – Csak azt akarod elérni, hogy Jonathan megszökhessen. – Nincs elég jól hozzá, hogy megszökjön – közölte Isabelle. – Nem látja? – Magnus különben sem engedné – tette hozzá Alec, rosszalló pillantást vetve a húgára. – Nem áll érdekében összerúgni a port a Klávéval. – És mégis, hogyan akadályozná meg a szökést? – Az Inkvizítor hangjába maró gúny költözött. – Jonathan Árnyvadász, azokat pedig nem olyan egyszerű bezárva tartani. – Talán őt kéne megkérdezni – javasolta Alec. Az Inkvizítor önelégült mosolyra húzta a szájár. – Minden további nélkül. Hol van? Alec a kezében tartott telefonra pillantott, aztán megint az előtte álló vékony, szürke alakra emelte a tekintetét. – Itt – mondta. Megemelte a hangját: – Magnus! Magnus, gyere elő! Még az Inkvizítor szemöldöke is felszaladt, amikor Magnus bevonult a kapun. A Fő Boszorkánymester fekete bőrnadrágot vett fel egy ékkövekkel kirakott, M betűt formázó övcsattal, hozzá pedig egy kobaltkék porosz katonai zubbonyt választott, amit kigombolva viselt csipkés fehér inge fölött. Szinte reszketett körülötte a levegő, annyi csillogó dísz ékesítette. Vidámnak tűnő tekintete egy pillanatra megállapodott Alec arcán, majd a földön kuporgó Jace-re tévedt. – Meghalt? – kérdezte. – Halottnak tűnik. – Nem – csattant föl Maryse. – Nem halt meg. – Megnézték? Belerúghatok egyet, ha akarja. – Magnus Jace felé indult.
– Elég ebből! – szólt rá az Inkvizítor. Clarynek a harmadikos tanítónőjét juttatta eszébe, amikor lehordta, amiért a filctollával firkált a padjára. – Él, de megsebesült – tette hozzá szinte vonakodva. – Az orvosi ismereteire lenne szükség. Jonathant elég jó állapotba kell hozni hozzá, hogy kihallgathassuk. – Jó, de nem lesz olcsó. – Megfizetem – szólt Maryse. Az Inkvizítornak a szeme sem rebbent. – Rendben van. De nem maradhat az Intézetben. Attól, hogy nincs meg a kard, a kihallgatás még terv szerint le fog zajlani. A fiút megfigyelés alatt kell tartani. Nyilvánvalóan fennáll a szökés veszélye. – A szökés veszélye ? – csodálkozott Isabelle. – Úgy csinál, mintha megpróbált volna megszökni a Néma Városból. – Nos – mondta az Inkvizítor –, nincs már a cellájában, ha nem tévedek. – Ez nem igazság! Nem várhatta volna el tőle, hogy odalent maradjon a hullák között. – Nem igazság? Nem igazság? Szerinted komolyan el kéne hinnem, hogy a bátyáddal egy segélyhívás miatt jöttetek a Csontvárosba, nem pedig azért, hogy kiszabadítsátok Jonathant az általatok igazságtalannak tekintett fogságból? Szerinted komolyan el kéne hinnem, hogy nem próbáljátok megint megszöktetni, ha megengedem, hogy az Intézetben maradjon? Tényleg azt hiszed, hogy ugyanolyan könnyen becsaphattok engem, mint ahogy a szüleiteket becsaptátok, Isabelle Lightwood?
Isabelle arca egészen vörös lett, de Magnus közbevágott, mielőtt a lány válaszolhatott volna. – Nézze, ez nem gond – mondta. – Simán vigyázhatok Jace-re a lakásomban. Az Inkvizítor Alechez fordult. – Tisztában van vele a boszorkánymestered – kérdezte, hogy Jonathan rendkívüli fontosságú tanú a Klávé számára? – Nem az én boszorkánymesterem. – Alec szögletes arccsontjain vörösen égett a bőr. – Korábban is őriztem már a Klávé foglyait – mondta Magnus. A vidámságnak nyoma sem maradt a hangjában. – Ha utánajár, megállapíthatja, hogy makulátlan a teljesítményem ezen a téren. Mindig nagyon jó szerződést sikerült kötnünk. Vajon csak a képzelete játszott Claryvel, vagy Magnus szeme valóban elidőzött Maryse-on egy pillanatra, miközben ezt mondta? Nem maradt ideje, hogy elgondolkodjon, mert az Inkvizítor éles hangot hallatott, és így szólt: – Akkor ezt megbeszéltük. Értesítsen, ha Jonathan elég jól érzi magát ahhoz, hogy beszélhessen, boszorkánymester. Számos kérdést szeretnék feltenni neki. – Biztos vagyok benne – mondta Magnus, de Clarynek az az érzése támadt, hogy egyáltalán nem figyel a nőre. Lendületesen szelte át a pázsitot, majd megállt Jace mellett. Magas volt és vékony, amikor azonban Clary felnézett rá, meglepődött, milyen sok csillagot takar el. – Tud beszélni? –kérdezte Magnus Clarytől Jace-re mutatva.
Mielőtt a lány válaszolhatott volna, felpattant Jace szeme. Kábán nézett a boszorkánymesterre. – Te meg hogy kerülsz ide? Magnus vigyorogva pillantott le Jace-re. Fogai, mint csiszolt gyémántok ragyogtak a szájában. – Hello, szobatárs! – mondta.
Második rész A POKOL KAPUJA
Én nem vagyok egykorú semmi lénnyel, csupán örökkel; s én örökkön állok. Ki itt belépsz, hagyj fel minden reménnyel Dante: Pokol (Babits Mihály fordítása) 8 A Tündérek Udvarában ÁLMÁBAN CLARE MEGINT GYEREK VOLT, és a keskeny tengerparti sávon sétált Coney Islanden. A levegőt betöltötte a hot dog és a piruló mogyoró szaga, meg a gyerekek kiáltásai. A tenger fehér fodrokat vetett
a távolban, kékes-szürkefelszínét szinte életre keltették a napsugarak. Clary kívülről látta magát. A kelleténél egy számmal nagyobb gyerekpizsama volt rajta, nadrágja szára végigsöpörte a partot. Nyirkos homok csikorgott a lábujjai között, haja súlyosan hullott a vállára. Egyetlen felhő sem látszott, az égkék volt és tiszta, Clary mégis reszketett, miközben a víz peremén a távolban várakozó homályos alak felé tartott. Ahogy a lány közelebb ért, az alak egyszerre egészen élesen rajzolódott ki előtte, mintha csak Clary igazított volna egy fényképezőgép lencséjén. Az édesanyja volt az, térden állva egy félig összedőlt homokvár romjai között. Ugyanazt a fehér ruhát viselte, amit Valentine adott rá a Renwickben. Kezében egy uszadék fát tartott, ami a sótól és a széltől ezüstös színűre fakult. – Segíteni jöttél? – kérdezte az édesanyja felemelve a fejét. Kibontott haja szabadon szállt a szélben, és fiatalabbnak mutatta a koránál. – Annyi dolgom van, és olyan kevés az időm. Clary igyekezett lenyelni a torkában formálódó gombócot. – Anya… Hiányoztál. Jocelyn elmosolyodott. – Te is hiányoztál, szívem. De tudod, hogy nem haltam meg. Csak alszom. – Akkor hogyan ébresszelek fel? – Clary elpityeredett, de édesanyja gondterhelt arccal a tengert nézte. Az ég színe az alkonyat szürkéjébe fordult, a lassan megjelenő feketefelhők nehéz köveknek tűntek odafönt. – Gyere ide! – mondta Jocelyn, és Clary odalépett hozzá. – Nyújts ki a karod! Clary engedelmeskedett. Jocelyn elhúzta az uszadékfát a bőre fölött. A fa égetett,
mint az irón, és ugyanolyan fekete csíkot hagyott maga után. Clary még sosem látta a rúnát, amit az édesanyja rajzolt a karjára, de ösztönösen megnyugtatónak találta a látványt. – Ez mit csinál? – Megvéd. – Jocelyn elengedte Clary karját. – Mitől? Jocelyn nem felelt, csak elnézett a víz felé. Clary megfordult, és látta, hogy az óceán visszavonult, só lepte szeméthalmokat, rothadó vízinövények kupacait és tanácstalanul vergődő halakat hagyva maga után. A víz óriási hullámba gyűlt össze, a magasba emelkedett, mint valami hegyoldal, aztán akár egy lavina, zuhanni készült. A parton játszadozó gyerekek kiáltásai sikolyokká változtak. Clary döbbenten vette észre, hogy a hullám széle egészen átlátszó, mint egy hártya, mögötte pedig a tengerfelszíne alatt nyüzsgő sötét, alaktalan valamiket pillantott meg. Az égnek emelte a kezét… …és zihálva felébredt. A szíve majd kiugrott a mellkasából. Luke lakásának vendégszobájában feküdt, a függönyön keresztül délutáni fény szűrődött be. A haját a nyakához tapasztotta az izzadság, a karja fájt és égetett. Amikor felült, és felkattintotta a kislámpát az ágy mellett, különösebb meglepetés nélkül nyugtázta, hogy a fekete Jel beborítja az alkarját. A konyhába lépve megállapította, hogy Luke otthagyott neki egy lekváros sütit egy zsíros kartondobozban. A hűtőre tűzve egy üzenetet is talált. A kórházba mentem. Clary a Simonnal esedékes találkozóra sietve, út közben ette meg a sütit. A fiúnak a Bedford sarkán, a
magasvasút megállójában kellett volna várnia rá ötkor, de nem volt ott. Clary gyomra egy pillanatra görcsbe rándult, aztán eszébe jutott a használtlemez-bolt a Hatodik utca sarkán. Simon ott is volt, és éppen az újonnan érkezett CD-k között turkált. Szakadt ujjú, rozsdaszínű bársonyzakó volt rajta, alatta pedig egy kék póló, amin egy fejhallgatós fiú ropta egy csirkével. Simon elvigyorodott, amikor meglátta a lányt. – Eric szerint át kéne neveznünk a bandát Mojo Pie-ra – mondta köszönés helyett. – Most hogy is hívnak benneteket? Elfelejtettem. – Pezsgős beöntés – felelte a fiú, és kiemelt a sorból egy Yo La Tengo CD-t. – Akkor változtassátok meg – javasolta Clary. – Jut eszembe, tudom, mint jelent a pólód. – Nem tudod. – Simon elindult a kassza felé, hogy kifizesse a CD-t. – Te jó kislány vagy. Odakint élénken fújt a hűvös szél. Clary szorosra húzta csíkos sálját az álla előtt. – Aggódtam, amikor nem találtalak a megállóban. Simon a homlokába húzta kötött sapkáját, és úgy kezdett hunyorogni, mintha a napfény bántaná a szemét. – Bocs. Eszembe jutott, hogy kell ez a CD, és gondoltam… – Semmi baj. – Clary könnyed kézmozdulattal hessegette el a dolgot. –Bennem van a hiba. Mostanában túl könnyen esem pánikba. – Hát azután, amin átmentél, senki egy rossz szót nem szólhat, ha így van. – Simon egészen bűnbánónak tűnt. – Még mindig nem tudom elhinni, ami a Néma Városban történt. Nem tudom elhinni, hogy ott voltál.
– Luke sem tudta. Halálra rémült. – Lefogadom. – A McCarren parkban sétáltak, lábuk alatt a fű kezdte felvenni a téli barnaságot, a levegő pedig megtelt aranyló fénnyel. A fák között pórázuktól megszabadított kutyák rohangáltak fel-alá. Minden megváltozik az életemben, a világ mégis ugyanolyan marad – gondolta Clary. –Beszéltél azóta Jace-szel? – kérdezte Simon semleges hangon. – Nem, de párszor benéztem Isabelle-hez meg Alechez. Állítólag jól van. – Ő kérte, hogy találkozzatok? Azért megyünk oda? – Nem kell kérnie. – Clary próbálta nem mutatni az ingerültségét, ahogy befordultak Magnus utcájába. Kétoldalt alacsony raktárépületek sorakoztak, amelyekben lakásokat és műtermeket alakítottak ki vagyonos művészek számára. A járdaszegély mellett többnyire drága autók parkoltak. Magnus házának közelébe érve Clary nyúlánk alakot vett észre, amint felállt a tornácon, ahol addig ült. Alec. A fiú az Árnyvadászok által annyira kedvelt erős, kissé fényes anyagból készült hosszú fekete köpenyt viselt. A kezét és a torkát rúnák borították, és a testét körülvevő halvány remegés nyilvánvalóvá tette, hogy láthatatlanságba burkolózik. – Nem tudtam, hogy a mondént is hozod. – Kék szeme nyugtalanul ugrott Simonra. – Ezt szeretem bennetek – mondta Simon. – Hogy mindig így örültök nekem. – Jaj, ne már, Alec! – méltatlankodott Clary. – Miért olyan nagy ügy? Pontosan tudod, hogy Simon járt már itt korábban is.
Alec színpadiasan felsóhajtott, és megindult felfelé a lépcsőn. Magnus lakásának ajtaját egy ezüstkulccsal nyitotta ki, amit aztán kapkodva visszasüllyesztett a köpenye zsebébe, mintha nem akarta volna, hogy a többiek meglássák. Nappali fényben a lakás nagyjából úgy festett, amilyen egy éjszakai bár lehet, amikor nincsenek vendégek: sötét, piszkos és meglepően kicsi. A falak csupaszok voltak, csak itt-ott ragyogott rajtuk némi csillámfesték, a padlódeszkák pedig, ahol egy héttel ezelőtt tündérek táncoltak, fényesre koptak. – Sziasztok – libbent feléjük Magnus. Ezüstös inge és fekete farmerja fölött nyitott, földig érő zöld selyem köntöst viselt. Bal fülében méretes vörös kő csillogott. – Alec, drágaságom. Clary. És a patkányfiú. – Ezzel udvariasan meghajolt a sértődöttnek tűnő Simon felé. – Minek köszönhetem a megtiszteltetést? – Jace-hez jöttünk – felelte Clary. – Jól van? – Nem tudom – mondta Magnus. – Máskor is szokott mozdulatlanul feküdni a padlón? – Mi… – kezdte Alec, de amikor Magnus elnevette magát, visszafogta magát. – Nem vicces. – Túl könnyen begurulsz. És igen, a barátotok jól van. Kivéve, hogy állandóan elrakja a dolgaimat, és takarítani akar. Most nem találok semmit. Mániákus. – Jace szereti a rendet maga körül – jegyezte meg Clary, és Jace szerzetesekére emlékeztető szobájára gondolt az Intézetben. – Hát én meg nem. – Magnus a szeme sarkából Alecet figyelte, aki viszont mogorva tekintettel meredt a
semmibe. – Jace odabent van, ha látni akarjátok. – A szoba túlsó végében nyíló ajtóra mutatott. Az „odabent” közepes méretű szobának bizonyult – meglepően barátságos helyiség volt foltosra festett falakkal, összehúzott bársonyfüggönyökkel és a göbökkel teli bézs szőnyeg tengerén színes jéghegyekként nyugvó kárpitozott karosszékekkel. A megvetett rózsaszín kanapé mellett ruhákkal megtömött sporttáska heveit a földön. A súlyos függönyök nem engedték be a kinti világosságot, csak a vibráló tévéképernyő szolgáltatott némi fényt, annak elleneié, hogy a készülék egyáltalán nem volt bedugva a konnektorba. – Mi megy? – érdeklődött Magnus. – A Mit ne vegyünk fel – jött egy ismerős, vontatott hang az egyik karosszék irányából. Jace előredőlt, és Clary egy pillanatra azt hitte, feláll, hogy üdvözölje őket. A fiú ehelyett csak megrázta a fejét a képernyő felé. – Vastag derekú khaki nadrág? Ki hord ilyet? – Megfordult, és Magnusra meredt. – Majdnem határtalan természetfölötti erővel rendelkezel – mondta –, és másra se használod, csak hogy ismétléseket nézz. Micsoda pocsékolás! – Ráadásul ma már a digitális tévé is képes ugyanerre – jegyezte meg Simon. – Így olcsóbb. – Magnus összeütötte a tenyerét, mire a szobát elárasztotta a fény. A fotelban kuporgó Jace az arca elé emelte a karját. – Ezt meg tudjátok csinálni varázslat nélkül? – Ami azt illeti – felelte Simon –, igen. Ha a reklámokat is néznéd, tudnád.
Clary érzékelte, hogy a szobában kezd leülni a hangulat. – Elég ebből – szólt. Jace-re nézett, aki leengedte a karját, és hunyorogva igyekezett hozzászokni a fényhez. – Beszélnünk kell – mondta a lány. – Mindannyiunknak. Arról, hogy mit fogunk most csinálni. – Én arra gondoltam, hogy megnézem a Leendő divatdiktátorokat – vágta rá Jace. – Most jön. – Nem fogod megnézni – közölte Magnus, és csettintett az ujjaival, mire a tévé kikapcsolt, apró füstpamacsot eresztve a levegőbe, ahogy a képernyő elsötétedett. – Ezt nem söpörheted a szőnyeg alá. – Hirtelen érdekelni kezdtek a problémáim? – Az érdekel, hogy visszakapjam a lakásomat. Elegem van belőle, hogy állandóan takarítasz. – Magnus ezúttal baljóslatúan csettintett az ujjaival. –Felállni! – Különben te leszel a következő, aki elfüstöl – jegyezte meg vigyorogva Simon. – Semmi szükség rá, hogy megmagyarázd, mit jelent a csettintésem – közölte Magnus. – Elég egyértelmű volt, hogy mit akartam kifejezni vele. – Jó. – Jace felállt a karosszékből. Mezítláb volt, és a csuklóján egészen lilásnak látszott a bőr, ahol a sérülései még mindig nem gyógyultak be teljesen. Fáradtnak látszott, de úgy tűnt, már nincsenek fájdalmai. – Ha kerekasztalnál akartok tárgyalni, hát tárgyaljunk kerekasztalnál! – Imádom a kerek asztalokat – derült fel Magnus arca. – Sokkal jobban állnak nekem, mint a szögletesek. A nappaliban Magnus elővarázsolt egy hatalmas kör alakú asztalt, körülötte öt magas támlájú székkel. – Ez elképesztő – mondta Clary, miután letelepedett az egyik
ülőalkalmatosságra, ami meglepően kényelmesnek bizonyult. – Hogy tudsz a semmiből csak úgy előszedni ilyesmit? – Sehogy – felelte Magnus. – Minden van valahonnan. Ezek például egy antik bútorok másolatait áruló üzletből az Ötödik sugárútról. Ezek pedig – tette hozzá, ahogy hirtelen öt, lyukacsos tetején keresztül csábító gőzt eregető fehér papírpohár jelent meg az asztalon – a Dean & DeLucából kerültek ide a Broadway-ről. – Ez nagyon lopásnak tűnik, nem? – Simon maga elé húzta az egyik poharat, és leemelte róla a fedőt. – Ó, mochaccino. – Magnusra pillantott. – Fizettél te ezekért? – Persze – felelte Magnus Jace és Alec kuncogásától kísérve. – Úgy intéztem, hogy bankjegyek jelenjenek meg kasszájukban. – Tényleg? – Nem. – Magnus lepattintotta a fedőt a saját poharáról. – De nyugodtan képzeld úgy, ha attól jobban érzed magad. Szóval mi is az első napirendi pont? Clary megragadta a papírpoharát. Lehet, hogy Magnus úgy lopta, de legalább forró volt, tele koffeinnel. Majd egyszer elnéz a Dean & DeLucához, hogy bedobjon egy dollárt a borravalós ládájukba. – Először is meg kéne fejtenünk, mi történt – mondta, és finoman ráfújt a habra. – Jace, ugye azt mondtad, Valentine a felelős azért, ami a Néma Városban történt? Jace a kávéját bámulta. – Igen. Alec barátja karjára tette a kezét. – Hogy volt? Találkoztatok?
– A cellámban voltam – felelte Jace élettelen hangon. – Hallottam a Néma Testvérek sikolyát. Aztán megjelent Valentine… valamilyen lénnyel. Nem tudom, mi lehetett. Olyan volt, mint a füst, világító szemekkel. Nyilván egy démon, bár ehhez foghatót még sosem láttam azelőtt. Valentine odajött a rácshoz, és azt mondta… – Mit mondott? – Alec keze felcsúszott Jace karján egészen a válláig. Magnus megköszörülte a torkát. Alec elvörösödve vonult vissza, mire Simon belevigyorgott teli kávéspoharába. – Maellartach – felelte Jace. – A Lélekkardot akarta, és megölte a Néma Testvéreket, hogy megszerezhesse. Magnus összeráncolta a homlokát. – Alec, tegnap este, amikor a Néma Testvérek a segítségeteket kérték, hol volt a Klávé? Miért nem volt senki az Intézetben? Alecet mintha meglepte volna a kérdés. – Az alvilágiak megöltek valakit a Central Parkban. Egy tündérgyerek halt meg. Kiszívtak minden vért a testéből. – Az Inkvizítor nyilván meg van győződve róla, hogy azt is én csináltam – mondta Jace. – A rémuralmam folytatódik. Magnus felállt, és az ablakhoz lépett. Félrehúzta a függönyt, éppen annyi fényt engedve be, ami kiemelte sólyomszerű profiljának körvonalait. –Vér – mondta félig magának. – Két éjszakával ezelőtt volt egy álmom. Egy véráztatta várost láttam csontból készült tornyokkal, az utcákon pedig úgy ömlött a vér, mint a víz. Simon összehúzott szemmel nézett Jace-re. – Máskor is szokott az ablaknál állva a vérről motyogni?
– Nem – felelte Jace. – Általában a kanapén ülve csinálja. Alec éles pillantást vetett mindkettejükre. – Mi baj, Magnus? – A vér – mondta megint Magnus. – Nem lehet véletlen. – Úgy tűnt, az utcát figyeli. A nap sebesen nyugodott le a távolban, a város körvonalai mögött: a horizonton ezüstös és vörösen aranyló csíkok rajzolódtak ki. – Jó pár gyilkosság történt a héten – folytatta Magnus. – Alvilágiak követték el őket. Egy boszorkánymestert megöltek a South Street Seaportnál egy lakásban. Elvágták a nyakát meg a csuklóját, és teljesen lecsapolták a testét. A Vérvörös Holdnál pedig egy vérfarkassal végeztek pár napja. Neki is elvágták a torkát. – Ez vámpírokra vall – szólt közbe a holtsápadtra vált Simon. – Nem hiszem – rázta meg a fejét Jace. – Legalábbis Raphael tagadta, hogy az Éjszaka Gyermekeinek a keze lenne a dologban. Nagyon határozottnak tűnt. – Igen, és az ő szavára aztán lehet adni – mormogta Simon. – Ez esetben szerintem igazat beszélt – mondta Magnus, és összehúzta a függönyt. Szögletes arcára árnyékok vetültek. Amikor megint az asztalhoz lépett, Clary zöld szövetbe kötött nehéz könyvet pillantott meg a hóna alatt. Pár pillanattal korábban még mintha semmi nem lett volna nála. Mindkét helyszínen erős démoni jelenlétet érzékeltem. Szerintem a halálesetekért valaki más a felelős. Nem Raphael és a vámpírjai, hanem sokkal inkább Valentine.
Clary Jace felé fordult. A fiú szája keskeny vonallá préselődött. – Ezt meg miből gondolod? – kérdezte. – Az Inkvizítor véleménye szerint a tündérgyilkosság csak figyelemelterelés volt – szólt közbe gyorsan a lány. – Hogy megtámadhassa a Néma Várost anélkül, hogy aggódnia kelljen a Klávé miatt. – Ennél egyszerűbben is el lehet terelni a figyelmet – mondta Jace. –Ráadásul nem éppen bölcs dolog összerúgni a port a tündérekkel. Nem ölt volna meg egyet sem, ha nem lett volna rá valamilyen oka. – Volt rá oka – jegyezte meg Magnus. – Akart valamit a tündérgyerektől, ahogyan a boszorkánymestertől és a vérfarkastól is, akikkel végzett. – És mi lett volna az? – kérdezte Alec. – A vérük – felelte Magnus, és kinyitotta a zöld könyvet. A vékony pergamenszerű lapokra írt szavak tűzként világítottak. – Á – mondta –, itt is van. – Felnézett, éles körmével kopogtatva a papíron. Alec közelebb hajolt. – Nem fogod tudni elolvasni – figyelmeztette Magnus. – A démonok nyelvén írták. Purgatóriumiul. – A rajzokat azért felismerem. Az ott Maellartach. Láttam már korábban is más könyvekben – mutatott Alec egy ezüst kardot ábrázoló illusztrációra. A kard nagyon is ismerős volt Clarynek – éppen ez hiányzott a falról a Néma Városban. – Az Alvilági Beavatás Rítusa – mondta Magnus. – Ez Valentine célja. – A minek a mije? – húzta fel a szemöldökét Clary. – Minden varázslatos tárgyhoz tartozik egy szövetség – magyarázta Magnus. – A Lélekkard szövetsége a
szeráfokon alapul, mint azok a kések, amiket ti, Árnyvadászok használtok. Csak ezerszer erőteljesebb, mert hatalma magától az Angyaltól ered, nem egyszerűen egy angyal nevének kimondásától. Valentine célja, hogy a visszáját a fordítsa ezt a szövetséget, és a kard hatalmát démonivá változtassa angyali helyett. – Törvényes jóból törvényes rosszá! – nyugtázta elégedetten Simon. – A Dungeons and Dragonsból idéz – magyarázta Clary. – Ne is törődjetek vele. – Mint az Angyal Kardját, Valentine nemigen tudná felhasználni Maellartachot – mondta Magnus. – Ellenben ha ugyanakkora démoni erővel rendelkezne, mint amekkora korábban az angyali ereje volt… Nos, akkor tudna mit kezdeni vele. Például hatalommal bírna a démonok felett. Nem csak azt a korlátozott védelmet élvezné, amit a Kehely nyújt neki, de bármelyik démont megidézhetné, és kényszeríthetné őket, hogy engedelmeskedjenek neki. – Egy démonsereg ? – kérdezte Alec. – Ez a pasas nagyon odavan a hadseregekért – állapította meg Simon. – Talán még Idrisbe is bevezethetné őket – fejezte be Magnus. – Nem tudom, miért akarna odamenni – szólt Simon. – Ott vannak a démonvadászok, nem? Azok rövid úton elintéznék ezeket a démonkatonákat, gondolom. – A démonok más dimenziókból érkeznek – mondta Jace. – Nem tudjuk, hányan lehetnek. Talán végtelen
sokan vannak. Az őrök a legtöbbet távol tudják tartani, de ha mind egyszerre jönnek… Végtelen sokan – gondolta Clary. Eszébe jutott Abbadon, a Nagyobb Démon, és megpróbálta elképzelni, milyen lehet több száz belőle. Vagy több ezer. Végigfutott a hátán a hideg. – Nem értem – rázta meg a fejét Alec. – Mi köze a rituálénak az alvilágiakhoz? – A Beavatás Rítusához izzásig kell hevíteni a kardot, aztán négyszer lehűteni, minden egyes alkalommal egy alvilági gyermek vérében. Egyszer Lilith gyermekének vérében, egyszer a Hold Gyermekének vérében, egyszer az Éjszaka Gyermekének vérében, egyszer pedig egy tündérgyermek vérében – magyarázta Magnus. – Te jó isten! – fakadt ki Clary. – Ezek szerint még nem végzett? Még egy gyereket meg kell ölnie? – Kettőt. A vérfarkasnál nem járt sikerrel. Megzavarták, mielőtt az összes vért lecsapolhatta volna. – Magnus becsukta a könyvet, mire porfelhő szállt fel a lapok közül. – Akármi is legyen Valentine végső célja, mostanra félig átállította a kardot. Valószínűleg képes valamennyi erőt nyerni belőle. Lehet, hogy máris nekiállt démonokat idézni… – De az ember azt gondolná, hogy ha így lenne, sorban jönnének a jelentések a rendzavarásokról meg az erőteljes démontevékenységről – mondta Jace. – De az Inkvizítor szerint éppen az ellenkezője történik. Mostanában szokatlan csend van. – Hát persze – bólintott Magnus. – Ha Valentine magához hívta az összes démont, nem csoda, hogy nagy a csend.
Mindenki összenézett az asztal körül. Mielőtt valamelyikük kitalálhatta volna, mit is mondjon, éles hang hasított a szoba levegőjébe. Clary összerezzent. Forró kávé löttyent a csuklójára, és felszisszent a hirtelen támadt fájdalomtól. – Anya az – mondta Alec, miután a telefonjára pillantott. – Rögtön jövök. – Az ablakhoz vonult, lehajtotta a fejét, és olyan halkan beszélt, hogy egy szavát sem tudták kivenni. – Mutasd – szólt Simon, és megfogta Clary kezét. A lány csuklóján élénkpiros folt keletkezett, ahol a forró folyadék megégette. – Semmi gond – mondta Clary. – Nem nagy ügy. Simon felemelte a lány kezét, és egy puszit nyomott a sebre. – Ettől el is múlik. Clary meglepetten szisszent fel. Simon azelőtt sosem csinált hasonlót. Persze ha az embernek barátja van, ne lepődjön meg az ilyesmin. A lány visszahúzta a csuklóját, felnézett, és látta, hogy Jace égő tekintettel mered rájuk. – Talán Árnyvadász vagy – szólalt meg –, hogy tudod, hogyan kezeld a sérüléseket? – Clary felé csúsztatta az irónját az asztalon át. – Használd ezt! – Nem – felelte a lány, és visszalökte az irónt. Jace rácsapott a szerszámra. – Clary… – Azt mondta, nem kell neki – mondta Simon. – Haha. – Haha? – Jace hitetlenkedve nézett Simonra. – Ezzel bírsz visszavágni? Alec összecsukta a telefonját, és értetlenkedve indult vissza az asztalhoz. – Itt meg mi folyik?
– A jelek szerint valami szappanopera egyik epizódjába kerültünk – állapította meg Magnus. – Rettenetesen unalmas. Alec félresöpört egy hajtincset a szeméből. – Meséltem Anyának az Alvilági Beavatásról. – Hadd találgassak – szólt Jace. – Nem hitt neked. És mindenért engem hibáztatott. Alec összehúzta a szemöldökét. – Nem éppen. Azt mondta, megemlíti ezt az egészet a Klávéban, de jelenleg nem tud beszélni az Inkvizítorral. Az az érzésem támadt, hogy az Inkvizítor megszabadult tőle, és átvette az irányítást. Anya dühösnek tűnt. – Megint megszólalt a kezében a telefon. Felemelte egy ujját. – Bocs. Isabelle az. Egy pillanat. – Kezében a készülékkel visszasietett az ablakhoz. Jace Magnusra pillantott. – Igazad lehetett azzal a farkassal kapcsolatban a Vérvörös Holdnál. A srác, aki megtalálta a holttestet, azt mondta, valaki más is volt ott, de aztán elmenekült. Magnus bólintott. – Nekem ez nagyon úgy hangzik, mintha Valentine-t megzavarták volna, mielőtt elég vérhez juthatott volna. Valószínűleg újra fog próbálkozni egy másik lükantróp gyerekkel. – Figyelmeztetnem kell Luke-ot – mondta Clary, és felig már fel is emelkedett a székről. – Várj! – Alec tért vissza különös képet vágva. – Mit akart Isabelle? – kérdezte Jace. Alec habozott. – Isabelle szerint a Tündérek Udvarának Királynője találkozni szeretne velünk. – Hát persze – bólintott Magnus. – Madonna meg táncosnak hív a következő turnéjára.
Alec bambán nézett a boszorkánymesterre. – Ki az a Madonna? – Ki az a Tündérek Udvarának Királynője? – kérdezte Clary. – Tulajdonképpen a tündérek királynője – felelte Magnus. – Legalábbis a helybélieké. Jace a kezébe temette az arcát. – Mondd meg Isabellenek, hogy nem. – De ő jó ötletnek tartja. – Akkor kétszer mondd meg neki. Alec összeráncolta a homlokát. – Ez meg mit akar jelenteni? – Ó, csak annyit, hogy Isabelle némelyik ötlete egyszerűen csúcs, némelyik meg katasztrofális. Emlékszel, amikor kitalálta, hogy elhagyatott metróalagutakban közlekedjünk a városban? Akkora patkányok a világon nincsenek… – Talán hagyjuk a patkányokat – szólt közbe Simon. – Nem szívesen beszélgetnék róluk. – Ez más – mondta Alec. – Azt akarja, hogy menjünk a Tündérek Udvarába. – Igazad van, ez tényleg más – bólintott Jace. – Ez a valaha volt legeslegrosszabb ötlete. – Ismer egy lovagot az Udvarban – folytatta Alec. – Az mondta neki, hogy a Tündérkirálynő szeretne találkozni velünk. Isabelle hallotta, miről beszélgettünk Anyával, és arra gondolt, hogy ha elmondanánk a Királynőnek az elméletünket Valentine-ról meg a Lélekkardról, akkor a tündérek mellénk állnának. Talán még szövetkezhetnénk is Valentine ellen. – Biztonságos lenne odamenni? – kérdezte Clary.
– Hogy a fenébe lenne biztonságos? – csattant fel Jace, mintha a lány a világ legostobább kérdését tette volna fel. Clary sértődötten nézett rá. – Semmit nem tudok a Tündérek Udvaráról. A vámpírokat meg a vérfarkasokat értem. Azokról elég sok filmet láttam. De a tündérek a kisgyerekeknek valók. Nyolcéves koromban öltöztem tündérnek Halloweenkor. Anya csinált nekem kalapot hozzá. – Emlékszem. – Simon karba font kézzel dőlt hátra a székén. – Én Transzformer voltam. Pontosabban egy Álca. – Visszatérhetnénk a lényeghez? – kérdezte Magnus. – Oké – bólintott Alec. – Isabelle szerint, és én egyetértek vele, nem lenne jó húzás figyelmen kívül hagyni a Tündérek Népét. Mi baj származhat belőle, ha beszélni akarnak velünk? Aztán meg, ha a Tündérek Udvara mellénk áll, a Klávénak is muszáj lesz meghallgatnia bennünket. Jace nevetésében nyoma sem volt a vidámságnak. – A Tündérek Udvara nem áll emberek mellé. – Az Árnyvadászok nem emberek – szólt Clary. – Nem egészen. – Nem sokkal vagyunk jobbak náluk – vont vállat Jace. – Nem lehetnek rosszabbak, mint a vámpírok – mormogta Simon. – És velük egész jól elboldogultatok. Jace úgy nézett Simonra, mintha valami undorító penészfolt lenne, amit a mosdó alatt talált. – Egész jól elboldogultunk velük? Ez alatt, ha nem tévedek, azt érted, hogy életben maradtunk? – Hát…
– A tündérek – folytatta Jace, mintha Simon egy szót sem szólt volna – démonok és angyalok gyermekei. Az angyalok szépségét és a démonok sunyiságát örökölték. Egy vámpír megtámad, ha a területére lépsz, de egy tündér addig táncoltat, amíg csonkká kopott lábakkal meghalsz, elcsábít egy éjszakai fürdésre, aztán leránt a víz alá, és ott tart, amíg megtelik a tüdőd, megtölti a szemed tündérporral, amíg magad nem kaparod ki a koponyádból… – Jace! – fojtotta bele a szót a fiúba Clary. – Fogd már be! Te jó ég! Elég ebből. – Az a helyzet, hogy egy vérfarkas vagy egy vámpír eszén könnyű túljárni – magyarázta Jace. – Nem okosabbak, mint bárki más. A tündérek viszont több száz évig élnek, és ravaszak, mint a róka. Nem képesek hazudni, de igen sajátosan értelmezik az igazmondást. Kitalálják, mi az, amire mindennél jobban vágysz, és megkapod tőlük. Csakhogy az ajándék farkában mindig ott egy fullánk, ami miatt megbánod, hogy egyáltalán akartad azt a valamit. – Felsóhajtott. – Nem szokásuk segíteni az embereken. Inkább ártanak, segítségnek álcázva. – És szerinted nem vagyunk elég okosak hozzá, hogy észrevegyük a különbséget? – kérdezte Simon. – Szerintem ahhoz sem vagy elég okos, hogy ne változz véletlenül patkánnyá. Simon dühös pillantást vetett Jace-re. – Amúgy is kétlem, hogy számítana, szerinted hova kéne mennünk. Te úgysem mozdulhatsz ki innen.
Jace felpattant, ingerülten taszítva hátra a székét. – Nem viszitek Claryt a Tündérek Udvarába nélkülem, és ez az utolsó szavam! Clary tátott szájjal meredt a fiúra. Jace egészen vörös lett a dühtől, ahogy a fogait csikorgatta, és kidagadtak az erek a nyakán. Kínosan ügyelt rá, nehogy találkozzon a tekintetük. – Tudok vigyázni Claryre – mondta sértődötten Alec. Clary nem volt benne biztos, hogy azt vette-e zokon, hogy Jace kételkedett a képességeiben, vagy valami más bosszantotta fel. – Alec – szólt Jace, barátjára szegezve tekintetét. – Nem tudsz. Alec nyelt egyet. – Márpedig elmegyünk – jelentette ki. Szinte bocsánatkérő volt a hangja. – Jace… butaság lenne visszautasítani a tündérek kérését. Ráadásul Isabelle valószínűleg már szólt nekik, hogy elfogadjuk a meghívást. – Kizárt dolog, hogy ezt megengedem neked, Alec – közölte fenyegető hangon Jace. – Lebirkózlak, ha kell.. – Bár ez kétségkívül izgalmasnak hangzik – szólt közbe Magnus meglebbentve inge hosszú selyemujját –, van más megoldás is. – Milyen más megoldás? A Klávé utasítása, hogy nem mehetek el innen. Nem tojhatok rá csak úgy. – De én igen – vigyorodott el Magnus. – Sose kételkedj a képességeimben, ha tojni kell valamire, Árnyvadász, merthogy ezen a téren bármikor emlékezeteset tudok alakítani. Úgy bűvöltem meg az Inkvizítorral kötött szerződést, hogy ha szükségét látom, elengedhetlek egy
rövid időre, feltéve, hogy egy másik Nephilim addig hajlandó átvenni a helyedet. – Hol fogunk találni egy másik… Ó – akadt el Alec hangja. – Rám gondoltál. Jace szemöldöke felszökött a homloka közepére. – Hirtelen már nem is akarsz a Tündérek Udvarába menni? Alec elvörösödött. – Azt hiszem, fontosabb, hogy te ott legyél, mint hogy én. Te vagy Valentine fia, a Királynő nyilvánvalóan veled akar találkozni. Aztán meg te igazán elbűvölő tudsz lenni. Jace gyilkos pillantást vetett rá. – Persze nem ebben a pillanatban – helyesbített Alec. – De általában elbűvölő vagy. A tündérek pedig igen fogékonyak az ilyesmire. – Ráadásul, ha itt maradsz, végignézheted a Gilligan szigetének teljes első évadát DVD-n – mondta Magnus. – Ez aztán a visszautasíthatatlan ajánlat – szólt Jace, továbbra is kerülve Clary tekintetét. – Isabelle megvárhat benneteket a parkban, a Teknőstónál – javasolta Alec. – Ő ismeri az Udvar titkos bejáratát. – És még valami – mondta Magnus mutatóujjával Jacere bökve. – Próbáljátok meg nem megöletni magatokat a Tündérek Udvarában. Ha meghaltok, nem fogom könnyen kimagyarázni magam a Klávé előtt. Jace erre szélesen elvigyorodott. Nyugtalanító vigyor volt, nem annyira a jókedv jele, mint inkább a hüvelyéből kivont penge villanása. – Tudod – mondta a fiú –, az az érzésem, hogy ezt se így, se úgy nem úszód meg.
A moha és a növényzet vastag rétege sűrű csipkeként vette körül a Teknős-tó peremét. A víz felszíne nyugodt volt, csak itt-ott fodrozódott egy tovaúszó kacsa vagy egy ficánkoló ezüstös hal nyomában. A víz fölé apró, nyitott faházikót emeltek. Isabelle ebben üldögélt, és a tavat figyelte. Olyan volt, mint egy hercegnő valami tündérmesében, amint a vártoronyban várja, hogy a daliás lovag megmentse végre. Persze Isabelle-t nemigen lehetett egy hercegnőhöz hasonlítani. Ő bárkit felaprított volna a korbácsával meg a csizmájával meg a késeivel, aki megpróbálja bezárni egy toronyba, hogy aztán hidat építsen a maradványaiból, és mosolyogva vonuljon el szabadon, miközben a haja mindvégig tökéletes. Ettől volt olyan nehéz megkedvelni Isabelle-t, bár Clary azért próbálkozott vele. – Izzy – szólalt meg Jace a tavacskához közeledve, mire a lány felugrott a helyéről, és elbűvölő mosollyal az arcán megpördült. – Jace! – Egyetlen pillanattal később Isabelle a fiú nyakába vetette magát, és szorosan átölelte. Na, hát így kell viselkednie egy húgnak, gondolta Clary. Nem mereven, zavartan vagy furcsán, hanem melegen és szerető testvér módjára. Jace és Isabelle ölelését látva igyekezett maga is jó testvérhez méltó vonásokat erőltetni az arcára. – Jól vagy? – kérdezte Simon némi aggodalommal a hangjában. – Keresztbe áll a szemed. – Semmi bajon. – Clary felhagyott a kísérletezéssel. – Biztos? Úgy néztél ki, mint akinek görcsöl a hasa.
– Valami romlottat ehettem. Isabelle lépett melléjük, Jace-szel a sarkában. Hosszú fekete ruhát viselt bakanccsal, és egy még hosszabb, mohazöld bársonykabátot. – El sem hiszem, hogy megcsináltátok! – kiáltotta. – Hogyan vettétek rá Magnust, hogy elengedje Jace-t? – Elcseréltük Alecre – felelte Clary. Isabelle mintha kissé megriadt volna. – De nem végleg, ugye? – Nem – mondta Jace, – Csak néhány órára. Persze ha nem megyek vissza, az más – tette hozzá elgondolkodva. – Ez esetben talán tényleg megtartja Alecet. Fogd föl úgy, hogy lízingelte, és lehetősége van megvásárolni. Isabelle aggodalmasan nézett vissza rá. – Anya és Apa nem fognak örülni, ha megtudják. – Hogy kiszabadítottál valakit, aki talán bűnöző, méghozzá úgy, hogy elcserélted a bátyádra egy boszorkánymesterrel, aki úgy néz ki, mint Sonic, a sündisznó meleg változata, és úgy öltözik, mint Heep Uriás a Copperfield Dávidban? – kérdezte Simon. – Nem, valószínűleg nem fognak neki örülni. Jace elgondolkodva nézett a fiúra. – Van valami különleges oka annak, hogy itt vagy? Nem vagyok róla meggyőződve, hogy téged is feltétlenül be kell vinnünk a Tündérek Udvarába. Gyűlölik a mondénokat. Simon az ég felé fordította a szemét. – Már megint témánál vagyunk. – Milyen témánál? – kérdezte Clary. – Ahányszor csak felbosszantom, mindig visszavonul a Mondénoknak Tilos A Belépés feliratú házikójába. –
Simon Jace-re bökött. – Hadd emlékeztesselek, hogy amikor legutóbb hátra akartál hagyni, a végén én mentettem meg mindannyiótok életét. – Így történt – bólintott Jace. – Egyszer… – A tündérek udvarai tényleg veszélyes helyek – szólt közbe Isabelle. –Ott nem segít, akármilyen ügyesen bánsz az íjjal. Ez másfajta veszély. – Tudok vigyázni magamra – jelentette ki Simon. A feltámadó éles szél száraz leveleket söpört végig a kavicsos ösvényen a lábuk körül. Simon összerázkódott, és mélyen dzsekije bélelt zsebébe süllyesztette a kezét. – Nem kell jönnöd – mondta Clary. Simon komoly pillantást vetett a lányra. Clary visszaemlékezett rá, milyen volt, amikor Simon a bizonytalanság vagy a habozás legkisebb nyoma nélkül a barátnőjének nevezte Luke házában. Akárki akármit mond Simonról, azt nem lehet kétségbe vonni, hogy tudja, mit akar. – De igen – szólt a fiú. – Kell. Jace felmordult magában. – Akkor, gondolom, indulhatunk – mondta ki hangosan. – Ne számíts semmilyen különleges bánásmódra, mondén. – Nézd a pozitív oldalát – javasolta Simon. – Ha emberáldozatra lesz szükségük, simán eléjük vethetsz. Nem tudom, ti megfelelnétek-e. Jace arca felderült. – Mindig jó, ha valaki önként vállalja, hogy elsőnek állítsák a falhoz. – Gyertek! – szólt rájuk Isabelle. – Mindjárt nyílik az ajtó. Clary körülnézett. A nap már lement, és a felkelő hold fénye krémes fehéren tükröződött a tó felszínén. Nem volt telihold, a fénylő korongot részben árnyék borította,
amitől leginkább félig lehunyt szemre emlékeztetett. Az esti szél egymásnak koccantotta a fák ágait, amitől üreges csontra emlékeztető hangokat adtak ki. – Hová megyünk? – kérdezte Clary. – Hol van az ajtó? Isabelle mosolya suttogva kimondott titkokat idézett. – Kövessetek! A lány elindult a víz partján, csizmája mély nyomokat hagyott a cuppogó sárban. Clary követte. Örült, hogy farmert vett fel, nem pedig szoknyát, mint Isabelle, akinek most a térdéig kellett húzni a ruháját és a kabátját, hogy a csizma fölött kilátszott karcsú, fehér lába. A bőrét, mint fekete lángnyelvek, Jelek borították. Simon elkáromkodta magát Clary háta mögött, ahogy megcsúszott a sárban, Jace pedig ösztönösen mellé lépett, hogy elkapja. Simon elrántotta a karját. – Nem kell a segítséged. – Elég legyen! – Isabelle dühöset toppantott a sekély vízben a tó pereménél. – Hagyjátok abba mind a ketten! Illetve mind a hárman! Ha nem tartunk össze a Tündérek Udvarában, végünk. – De én nem is… – kezdte Clary. – Te talán nem, de ahogy engeded ezt a kettőt viselkedni… – Isabelle megvetően legyintett a fiúk felé. – Nem mondhatom meg nekik, mit csináljanak. – Miért nem? – érdeklődött a másik lány. – Őszintén, Clary, ha nem kezded el kihasználni a természetes női felsőbbrendűségedet, nem is tudom, mit teszek veled. – A tó felé fordult, aztán megint megpördült. –És mielőtt elfelejteném – tette hozzá komoran –, az Angyal szerelmére, eszetekbe ne jusson bármit is enni vagy inni, amíg a föld alatt vagyunk. Világos?
– A föld alatt? – kérdezte aggodalmasan Simon. – Senki sem mondta, hogy a föld alá megyünk. Isabelle felemelte a kezét, és belegázolt a vízbe. Zöld bársonykabátja, mint valami hatalmas vízililiom terült el körülötte. – Gyertek már! Csak addig van időnk, amíg odébb nem megy a hold. Hogy mit csinál a hold? Clary a fejét rázva lépett be a tóba. A víz sekély volt és tiszta; a csillagok ragyogó fényében tisztán látta a bokája körül cikázó apró halakat. A hidegtől vacogó fogakkal taposott mélyebbre. A háta mögött Jace olyan kecsesen gázolt a vízbe, hogy alig fodrozódott a felszín. Simon vele éles ellentétben csapkodott és káromkodott. Isabelle időközben a tavacska közepére ért, és mellmagasságig állva a vízben megfordult. Kinyújtotta a karját Clary felé. – Állj! Clary megállt. Közvetlenül előtte a hold tükörképe hatalmas ezüstös tányérként ragyogott a vizén. Valahol mélyen tudta, hogy ennek nem így kéne lennie. A holdnak egyre távolodnia kellett volna, ahogy előre haladtak. Csakhogy mégis itt lebegett az orra előtt, mintha lehorgonyozták volna. – Jace, te menj előre! – mondta Isabelle, magához intve a fiút. – Gyorsan! Ahogy Jace megkerülte, nedves bőr és faszén illata csapta meg Clary orrát. Aztán a fiú megfordult, elmosolyodott, és hátrafelé belépett a hold tükörképébe – majd eltűnt. – Oké – mondta Simon komoran. – Oké, ez fura volt. Clary hátrapillantott. Simon csak derékig állt a vízben, de reszketve próbálta karba font kézzel melengetni magát. A lány rámosolygott, és tett egy lépést hátrafelé.
Amint elérte a tükröződő holdat, még jegesebb hideget érzett. Egy pillanatra megtántorodott, mintha elvesztette volna az egyensúlyát egy létra legfelső fokán – aztán hanyatt belezuhant a sötétségbe, és elnyelte a hold. Tömör földre érkezett. Megbotlott, de azonnal egy kéz ragadta meg a karját. Jace volt az. – Sima ügy – mondta a fiú, és elengedte Claryt. A lány teljesen átázott, a hideg víz patakokban folyt a pólójából is, a haja csimbókokban tapadt az arcára. Ruhái mintha egy tonnát nyomtak volna. Egy földbe vájt alagútban találták magukat, amit halványan foszforeszkáló moha világított meg. Az alagút végén kusza indák alkottak függönyt, a mennyezetről pedig mint döglött kígyók, szőrös valamik lógtak alá. Gyökerek, jött rá Clary. Tehát valóban a föld alatt vannak. Hideg volt idelent, annyira, hogy jeges pára csapódott ki, ahogy kifújta a levegőt. – Fázol? – Jace is bőrig ázott, világos haja szinte teljesen elvesztette a színét, ahol az arcához és a homlokához tapadt. Farmerjából és dzsekijéből csöpögött a víz, fehér inge pedig egészen átlátszó lett a nedvességtől. Clary látta az állandó Jelek sötét vonalait a bőrén, és a halvány sebhelyet a vállán. Gyorsan elfordította a tekintetét. Vízcseppek tapadtak a szempilláira, egészen elhomályosítva a látását, mintha csak könnyezett volna. – Nem vészes. – Pedig elég pocsékul festesz. – Jace közelebb lépett, és Clary érezte, ahogy a teste melege még a nedves ruhák rétegén keresztül is enyhíti a vacogását. Egyszerre a semmiből előkerülő sötét alakot pillantott meg a szeme sarkából, amint tompa puffanással földet
ér. Simon volt az, éppen olyan csuromvizesen, mint ők. Feltérdelt, és idegesen pillantott körbe. – A szemüvegem… – Nálam van. – Clary a gyerekkori focimeccseken már rég megszokta, hogy ő keríti elő Simon szemüvegét. Valamiért mindig éppen a lába alá esett, ahol persze elkerülhetetlenül rá is taposott. – Tessék. Simon feltette az okulárét, és letörölte a port a lencséről. – Kösz. Clary érezte, hogy Jace figyeli őket, tekintete súlyosan nehezedett a vállára. Kíváncsi lett volna rá, hogy Simon is érzi-e. A fiú összeráncolt homlokkal állt fel, éppen abban a pillanatban, amikor Isabelle is alászállt odafentről, kecsesen lábujjhegyre érkezve. Hosszú hajáról folyt a víz, és a nehéz bársonykabát is teljesen átitatódott nedvességgel, de Isabelle mintha észre sem vette volna. – Hű, ez jó buli volt! – Akkor el is döntöttem – közölte Jace. – Idén karácsonyra szótárt kapsz tőlem. – Hogyhogy? – kérdezte Isabelle. – Hogy megnézhesd, mit jelent az a szó, hogy „buli”. Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy tisztában vagy vele. Isabelle maga elé húzta testes hajkoronáját, és kicsavarta, mintha csak mosott ruha lenne. – Teljesen lehűtöd a lelkesedésem. – Éppen elég hűvös van már így is, ha nem vetted volna észre. – Jace körbepillantott. – És most? Merre tovább? – Semerre – felelte Isabelle. – Itt várunk, ők meg majd értünk jönnek. Clary nem volt odáig az ötletért. – Honnan tudják, hogy itt vagyunk?
Meg kell nyomnunk egy csöngőt vagy ilyesmi? – Az Udvarban tudják, mi történik a birodalmukban. A jelenlétünk nem marad észrevétlen. Simon gyanakodva nézett a lányra. – És honnan tudsz te ennyit a Tündérek Udvaráról? Mindenki legnagyobb meglepetésére Isabelle elpirult. Egy pillanattal később szétnyílt az indák függönye, és egy tündér lépett át rajta, megrázva hosszú, fekete haját. Clary látott már fejeket Magnus buliján, és teljesen magával ragadta hűvös szépségük, meg az a vad természetfelettiség, ami körüllengte őket még tánc vagy iszogatás közben is. Ez a tündér sem volt kivétel: a haja kékes-feketés hullámokban ölelte körül szögletes, gyönyörű arcát. A szeme zöld volt, mint a moha, egyik arccsontját pedig falevél alakú anyajegy, vagy talán tetoválás díszítette. Páncéljának ezüstös barna színe a téli fák kérgére emlékezetett, amikor pedig mozgott, a tőzeg feketéje, a moha zöldje, a hamu szürkéje, az ég kékje villant meg rajta. Isabelle felkiáltott, és a tündér karjába ugrott. – Meliorn! – A – szólt Simon halkan, némi vidámsággal a hangjában –, tehát ezért tud olyan sokat. A tündér – Meliorn – komoly arccal pillantott Isabellere, aztán gyengéden eltolta magától. – Erre most nem alkalmas az idő – mondta. –A Tündérek Udvarának Királynője találkozni szeretne a három Nephilim-mel. Jöttök? Clary óvón karolta át Simon vállát. – És mi lesz a barátunkkal? Meliorn nem hatódott meg. – Mondénok nem léphetnek az Udvar területére.
– Korábban is szólhatott volna valaki – jegyezte meg Simon. – Gondolom, most akkor itt kell várnom, amíg az indák be nem nőnek. Meliorn elgondolkozott. – Az egészen jó szórakozás lehetne. – Simon nem közönséges mondén. Megbízható – szólt Jace, meglepve mindannyiukat. Legfőképpen persze Simont. A fiú értetlensége még nyilvánvalóbb lett, amikor egyetlen csípős megjegyzés nélkül meredt Jacere. – Számos csatában harcolt az oldalunkon. – Ami összesen egy csatát jeleni – mormogta Simon. – Már ha nem számítjuk azt, amelyikben patkány voltam. – Nem lépünk be a Tündérek Udvarába Simon nélkül – jelentette ki Clary, kezét továbbra is barátja vállán tartva. – A Királynőtök hívott minket kihallgatásra, ne feledd! Nem mi akartunk idejönni. A tündér zöld szemében sötét vidámság szikrája villant. – Ahogy óhajtjátok – mondta. – Senki ne mondhassa, hogy a Tündérek Udvarában nem tartják tiszteletben a vendégek kívánságait. – Ezzel sarkon fordult, és megindult a folyosón. Egyetlen pillantást sem veteti hátrafelé, hogy meggyőződjön róla, követik-e. Isabelle sietve mellészegődött, Jace, Clary és Simon pedig némán baktatott a nyomukban. – Szabad tündérekkel járnotok? – kérdezte egy idő után Clary. – A szüleiteket… Lightwoodékat nem zavarná, hogy Isabelle meg hogyishívják… – Meliorn – segítette ki a lányt Simon. – …Meliorn együtt járnak?
– Nem tudom, járnak-e – felelte Jace erős iróniával nyomva meg a szót. – Szerintem leginkább nem mennek sehová. Maradnak a föld alatt. – Ha jól sejtem, neked nem tetszik a dolog. – Simon félretolt egy gyökeret. A földes alagútból egy másikba jutottak, ahol sima kövek alkották a falakat, alig egyegy türemkedett ki közöttük. A padló sima, kemény anyagból készült; nem márványból, hanem egyszerű kőből, amit valamilyen porrá őrölt drágakőből álló minták díszítettek. – Azt azért nem mondanám, hogy nem tetszik – mondta Jace. – A tündérekről tudjuk, hogy alkalmasint halandókkal is szóba állnak, de a végén kivétel nélkül elhagyják őket, a halandókat meg ez általában tisztességgel meg is viseli. Clary háta beleborsódzott a gondolatba. Ebben a pillanatban Isabelle felnevetett, és Clary előtt azonnal világossá vált, miért beszélt suttogva Jace, a lány hangját ugyanis alaposan felerősítve visszhangozták a kőfalak. – Olyan vicces vagy! – Egyszerre megbotlott, ahogy a csizmája sarka beakadt két kő közé. Meliorn anélkül kapta el, és segített visszanyerni az egyensúlyát, hogy akár csak egyetlen pillanatra is megváltozott volna az arckifejezése. – Nem értem, hogy járhattok ti emberek ilyen lábbelikben egyáltalán. – Ez a mottóm – közölte Isabelle érzéki mosollyal. – Tizenöt centinél kevesebb szóba sem jöhet. Meliorn fagyos mosollyal meredt rá.
– A cipősarkamról beszélek – magyarázta a lány. – Érted? Az volt benne a vicc… – Gyertek! – szakította félbe a tündérlovag. – A Királynő egyre türelmetlenebb lesz. – Ezzel máris továbbindult a folyosón, újabb pillantásra sem méltatva Isabelle-t. – Mindig elfelejtem – súgta oda a lány a többieknek, amikor felzárkóztak mellé –, hogy a tündéreknek nincs humorérzékük. – Ó, azt én nem mondanám – ellenkezett Jace. – Van a pixiknek egy klubjuk a belvárosban. Azt úgy hívják, hogy Szárnyasoltár. Nem mintha jártam volna ott – tette hozzá gyorsan. Simon Jace-re nézett, kinyitotta a száját, mintha kérdezni akart volna tőle valamit, aztán nyilvánvalóan meggondolta magát, és inkább csöndben maradt. Abban a pillanatban, hogy becsukta a száját, egy döngöltagyag pad-lójú széles terembe jutottak, ahol indák és tarka virágok által tetőtől talpig benőtt magas kőoszlopok sorakoztak. Az oszlopok közé vékony, égszínkék szöveteket feszítettek ki. A termet betöltötte a fény, bár Clary nem látott egyetlen fáklyát sem. Az egész inkább olyan volt, mintha egy napfényben fürdő kerti lakban találták volna magukat, nem pedig egy agyagból és kőből álló föld alatti teremben. Clary először azt hitte, hogy a szabad ég alatt van, aztán pedig azt, hogy a teremben nyüzsögnek az emberek. Különös, édes zene szólt, amibe itt-ott kesernyés hangok vegyültek – a muzikális megfelelője annak, amikor a mézbe néhány csepp citromlét kevernek. Tündérek lejtettek körtáncot a zene ritmusára, lábuk
szinte nem is érintette a földet. Hajuk – kék, fekete, barna és vörös, ragyogó arany és hófehér – zászlóként lobogott mögöttük. A lány most már értette, miért hívják őket a Tündérek Népének, hiszen szinte tünékenynek hatottak sápadt, finom arcukkal meg lila, arany és kék szárnyaikkal – hogyan is hihette el Jace-nek, hogy ezek a lények kárt tehetnek benne? Az eleinte még disszonánsnak tűnő zene most már csakis édesen simogatta a fülét. Egyszerre elfogta a vágy, hogy hátravesse a haját, és maga is táncolni kezdjen. A zene azt súgta neki, hogy ha így tesz, ő is olyan légies lesz, hogy a lába alig érinti majd a földet. Lépett egyet előre… Valaki máris visszarántotta a karjánál fogva. Kába volt, mintha mély álomból ébredt volna. Amikor megszólalt, bizonytalanul remegett a hangja. – Mi van? Jace türelmetlenül mordult rá. A kezében tartotta az irónját; Clary nem is látta, mikor vette elő. A fiú most elkapta a csuklóját, és gyorsan egy tüzes Jelet karcolt az alkarja bőrébe. – Most nézd meg őket megint! Clary megint a tündérekre pillantott… és tátva maradt a szája a döbbenettől. A korábban olyan finomnak ható arcok most is finomak voltak, mögöttük azonban valami fortélyos, szinte állatias lappangott. A rózsaszín kék szárnyú lány hívogatóan intett felé, és Clary látta, hogy az ujjai gallyak, frissen serkenő levelekkel. Teljesen fekete szemében sem írisz, sem pupilla nem látszott. A mellette táncoló fiúnak méregzöld bőre volt, halántékából csavart szarvak álltak ki. Amikor tánc közben megfordult, és szétnyílt a kabátja, Clary látta, hogy a mellkasa egy csontvázé. A csupasz csontok közé
szalagokat aggattak, talán, hogy így tegyék ünnepélyesebbé a külsejét. Clary gyomra felfordult. – Gyere már! – Jace akkorát taszított rajta, hogy Clary majdnem hasra esett. Amikor visszanyerte az egyensúlyát, idegesen nézett körül, Simon után kutatva. A fiú előttük járt, és Clary látta, hogy Isabelle szorosan markolja a karját. Ezúttal nem bánta. Kételkedett benne, hogy Simon egymaga képes lett volna átvágni a termen. Megkerülve a táncolókat eljutottak a terem túlsó végébe, és beléptek egy kék selyemfüggöny mögé. Kész megkönnyebbülés volt elhagyni a termet, és megérkezni az újabb folyosóra. Ennek a falait valamilyen fényes barna, dióhéjra emlékeztető anyagból faragták. Isabelle elengedte Simont, és a fiú azonnal megtorpant. Amikor Clary mellé ért, látta, hogy Simon azért nem ment tovább, mert Isabelle bekötötte a szemét a sáljával. Éppen a csomóval bíbelődött, amikor Clary a vállára tette a kezét. – Majd én – mondta a lány, és Simon mozdulatlanul várta meg, amíg levette a sálat a szeméről, és köszönetképpen biccentve egyet, visszaadta Isabelle-nek. Simon megigazította a haját; egészen vizes volt még, ahol a sál leszorította. – Micsoda zene volt! – lelkendezett. – Egy kicsit country, egy kicsit rock and roll. Meliorn, aki megállt, hogy bevárja őket, összeráncolta a homlokát. –Neked nem tetszett? – kérdezte Clarytől. – Egy kicsit túlságosan is – felelte a lány. – Mi volt ez? Valami vizsga? Esetleg vicc? A tündér vállat vont. – Megszoktam már, hogy a halandókat könnyen elcsábítja a tündérek varázslata. A
Nephilimekre viszont általában nincsen hatással. Azt hittem, védve vagy ellene. – Védve is van – szólt Jace, és jádezöld tekintete találkozott Meliorné-val. Meliorn megint vállat vont, és továbbindult. Simon pár pillanatig némán gyalogolt Clary mellett, mielőtt végül megszólalt. – Miről maradtam le? Meztelen csajok táncoltak? Clary a tündérfiú kilátszó csontjaira gondolt, és végigfutott a hátán a hideg. – Ennyire nem volt kellemes látvány. – Az emberek többféleképpen is csatlakozhatnak a tündérek szórakozásához – szólt közbe az eddig hallgatózó Isabelle. – Kaphatsz egy zálogot, mondjuk egy levelet vagy virágot, amit magadnál kell tartanod egész éjszaka, és akkor reggel minden rendben lesz. Vagy ha egy tündér társául szegődsz… – Vetett egy gyors pillantást Meliornra, aki időközben elérkezett egy falevelekkel díszített paravánhoz, és megállt. – Ez itt a Királynő lakosztálya – mondta. – Azért jött el hozzánk északon lévő Udvarából, hogy utánajárjon a gyerek halálának. Ha háború lesz, ő akar hadat üzenni. Közelebb érve Clary látta, hogy a paravánt borostyáncseppekkel borított, sűrűn szőtt indák alkotják. Meliorn félrehúzott egy ilyen köteget, és beterelte őket a túloldalán levő a tetembe. Jace lépett be először, a nyomában Clary. A lány felegyenesedett, és kíváncsian nézett körül. Maga a szoba egyszerű volt, a döngöltagyag falakon sápadt faliszőnyegek lógtak, körben pedig üvegedényekbe zárt lidércfények égtek. Egy alacsony
díványon gyönyörű nő hevert, nyilván udvaroncaitól körülvéve. A legkülönfélébb tündérek voltak ott, az apró koboldoktól kezdve olyanokig, akik akár bűbájos emberlányok is lehettek volna – nem számítva fekete, pupilla nélküli szemüket. – Királynőm – hajolt meg mélyen Meliorn. – Elhoztam a Nephilimeket. A királynő kihúzta magát a díványon. Hosszú, skarlátvörös haja úgy lebegett körülötte, mint őszi falevelek a szélben. A szeme tiszta kék volt, akár az üveg, tekintete éles, mint a borotva. – Hárman közülük Nephilimek – állapította meg. – A negyedik mondén. Meliorn láthatólag megszeppent kissé, de a Királynő egy pillantást sem vesztegetett rá. Tekintete az Árnyvadászokon állapodott meg. Clary érezte a pillantása súlyát; olyan volt, mintha meg is érintette volna. Szépsége ellenére a törékenységnek halvány nyoma sem látszott rajta. Szinte ragyogott, és égette az ember szemét, akár ha a napba nézett volna. – Bocsánatát kérjük, asszonyom. – Jace előrelépett, hogy a Királynő és társai közé kerüljön. Megváltozott a hangja – volt valami elővigyázatosság abban, ahogy beszélt. – Felelősséggel tartozunk a mondénért. Meg kell őt védelmeznünk, ezért hoztuk magunkkal. A Királynő félrefordította a fejét, mint valami kíváncsi madár. Minden figyelmét Jace-nek szentelte. – Vérszerződés? – mormogta. – Egy mondénnal? – Megmentette az életemet – magyarázta Jace. Clary érezte, hogy Simon lemerevedik mellette, és igyekezett szuggerálni a fiút, nehogy kimutassa a meglepetését. Jace azt mondta, hogy a tündérek nem tudnak hazudni,
de ő maga sem hazudott – Simon valóban megmentette az életét. Csakhogy egyáltalán nem ezért hozták magukkal. Clary előtt kezdett világos lenni, mit értett Jace sajátos igazmondáson. – Kérem, asszonyom. Reméltük, hogy megérti majd. Úgy hallottuk, ön éppen olyan kedves, mint amilyen gyönyörű, és ebben az esetben… nos, a kedvessége végtelen lehet. A Királynő elmosolyodott, és előrehajolt, ragyogó hajkoronája árnyékokat vetett az arcára. – Éppen olyan elbűvölő vagy, mint apád, Jonathan Morgenstern – mondta, és a padlón szerteszét heverő párnákra mutatott. – Gyertek, foglaljatok helyet a társaságomban. Egyetek valamit! Igyatok! Pihenjetek le! Könnyebb beszélgetni, ha nincs kiszáradva a szánk. Jace egy pillanatra mintha elbizonytalanodott volna. Meliorn közelebb hajolt hozzá, és halkan azt mondta. – Nem lenne bölcs dolog visszautasítani a Tündérek Királynőjének ajánlatát. Isabelle tekintete körbejárt a szobában, aztán megvonta a vállát. – Az nem árthat, ha leülünk. Meliorn egy kupac selyempárnához vezette őket a Királynő díványa mellett. Clary óvatosan telepedett le, félig-meddig arra számítva, hogy valami nagy hegyes gyökér alig várja, hogy a hátsójába döfhessen. Az volt az érzése, hogy a Királynő kimondottan szórakoztatónak találna egy ilyen tréfát. De semmi sem történt. A párnák kellemesen puhák voltak, ő pedig a többiekkel együtt kényelembe helyezte magát. Egy kékes bőrű pixi közeledett feléjük négy ezüstkehellyel egy tálcán. Mindannyian elvettek egy
aranyszínű folyadékkal teli kelyhet. Az ital tetején rózsaszirmok lebegtek. Simon letette maga mellé. – Nem kérsz belőle? – kérdezte a pixi. – Amikor legutóbb a tündérek italát ittam, megfeküdte a gyomrom – felelte a fiú. Clary alig hallotta meg. Az ital tömény, bódító illata még a rózsákénál is csábítóbb volt. Kivett a kehelyből egy szirmot, és két ujja között szétmorzsolva még erősebb aromákat szabadított fel. Jace megbökte a karját. – Nehogy beleigyál! – súgta oda alig hallhatóan. – De… – Egyszerűen ne! Clary letette a kelyhet, éppúgy, mint Simon. Ujjai egészen rózsaszínek lettek a sziromtól. – Nos – tért a lényegre a Királynő –, Meliorn szerint ti tudjátok, ki ölte meg a parkban azt a gyermeket tegnap éjjel. Bár azt kell mondjam nektek, ez az ügy rejtély a számomra. Egy tündérgyermek, akinek lecsapolták a vérét? Talán egy vámpír nevét hoztátok el nekem? Csakhogy az összes vámpír bűnös, amiért megszegték a törvényt, és ennek megfelelően kell ítélkezni felettük. A látszat ellenére az én népem nem szívesen körülményeskedik. – Ó, ne már! – szólt közbe Isabelle. – Nem is vámpírok voltak. Jace mérgesen pillantott rá. – Isabelle azt akarja mondani, hogy szinte biztosak vagyunk benne, hogy valaki más a gyilkos. Szerintünk az illető a vámpírokra akarja terelni a gyanút, hogy önmagát védje.
– És ezt bizonyítani is tudjátok? Jace hangja nyugodt volt, de ahogy összeért a válluk, Clary érezte, hogy minden izma pattanásig feszül. – Tegnap éjszaka a Néma Testvéreket is meggyilkolták, és egyiküknek sem vették a vérét. – És ennek mi köze a mi gyermekünkhöz? A halott Nephilimek a Nephilimek problémái, engem szemernyit sem érdekelnek. Clary éles szúrást érzett a bal kézfején. Amikor lenézett, látta, hogy egy apró kobold rohan el a párnák között. A lány ujján vörös vércsepp ütközött ki, és egy fintorral gyorsan a szájába kapta. A koboldok aranyosak voltak, de fájdalmasat tudtak harapni. – A Lélekkardot is ellopták – monda Jace. – Hallott mát Maellartachról? – A kard, amelyik igazmondásra kényszeríti az Árnyvadászokat – felelte a Királynő némi sötét iróniával a hangjában. – Nekünk, fejeknek nincs szükségünk ilyesmire. – Valentine Morgenstern lopta el – szólt Jace. – Végzett a Néma Testvérekkel, hogy megszerezze, és szerintünk ő ölte meg a tündért is. Szüksége volt egy tündérgyerek vérére, hogy átváltoztathassa a Kardot. Csak így használhatja fel a maga céljaira. – És nem hagyja ennyiben – tette hozzá Isabelle. – Még több vérre van szüksége. A Királynő szemöldöke még magasabbra szökött. – Még több tündér vérére? – Nem – felelte Jace, és vetett egy gyors pillantást Isabelle-re, amit Clary nem tudott megfejteni. –
Alvilágiak vérére. Egy vérfarkas vére kell neki, egy vámpíré… A Királynő szemében ragyogva tükröződött a lidércfények lángja. – Ez aligha a mi problémánk. – Megölt egy tündért is – mondta Isabelle. – Nem akarnak bosszút állni? A Királynő tekintete úgy söpört végig a lányon, mint egy lepke szárnya. – Nem azonnal – felelte. – Türelmesek vagyunk, mert a világ minden ideje a rendelkezésünkre áll. Valentine Morgenstern régi ellenségünk, de vannak nála régebbiek is. Egyelőre megelégszünk azzal, hogy csendben figyeljük, mi történik. – Démonokat idéz meg – szólt Jace. – Hadsereget toboroz… – Démonokat – bólintott a Királynő könnyedén, csevegő udvaroncai gyűrűjében. – A démonokkal nektek kell elbánnotok, nemde, Árnyvadászok? Nem ezért kaptatok hatalmat mindannyiunk fölött? Mert ti vagytok azok, akik elpusztítják a démonokat? – Nem azért jöttünk, hogy parancsokat adjunk a Klávé nevében. Azért fogadtuk el a meghívását, mert úgy gondoltuk, hogy ha megtudja az igazságot, segíteni fog nekünk. – – Tényleg így gondoltátok? – A Királynő előredőlt a díványon, hosszú haja úgy lobogott, mintha önálló életet élne. – Ne feledd, Árnyvadász, vannak köztünk, akik senyvednek a Klávé uralma alatt. Talán belefáradtunk, hogy a ti csatáitokat vívjuk meg helyettetek. – De ezek nem csak a mi csatáink – ellenkezett Jace. – Valentine jobban gyűlöli az alvilágiakat, mint a
démonokat. Ha legyőz bennünket, utána magukat fogja megtámadni. A Királynő tekintete Jace-re szegeződött. – És ha arra kerül a sor – folytatta Jace –, jusson eszébe, hogy egy Árnyvadász idejében figyelmeztette, mi következik. Nem érkezett válasz. Még az udvaroncok is elhallgattak, ahogy úrnőjüket figyelték. A Királynő végül hátradőlt a párnáin, és kortyolt egyet az ezüstkelyhéből. – Figyelmeztetsz engem, hogy a saját apád veszélyt jelenthet – mondta. – Azt hittem, a halandók képesek gyermeki szeretetet érezni, de úgy fest, számodra semmit sem jelent, hogy Valentine az apád. Jace nem felelt. Úgy tűnt, kivételesen nem találja a szavakat. A Királynő negédes hangon folytatta. – Vagy talán ez az ellenségesség csak álca. A szeretet miatt a te fajtád úgyis folyton hazugságokba keveredik. – Csakhogy mi nem szeretjük az apánkat – mondta Clary, miközben Jace továbbra is riasztó csendbe burkolózott. – Gyűlöljük. – Valóban? – kérdezte szinte unottan a Királynő. – Tudja, hogy van ez a családi kötelékekkel, Úrnőm – szólt Jace, aki időközben összeszedte magát. – Gúzsba kötnek bennünket, akár az indák. Néha pedig olyan erővel szorítanak, hogy belehalunk. A Királynő szempillái megremegtek. – Elárulnád a saját apádat a Klávé kedvéért? – Ha ezt kell tennem, Úrnőm.
A Királynő felnevetett, hangja hűvös volt, mint egy jégcsap. – Ki gondolta volna – mondta –, hogy Valentine kísérlete visszafelé sül el? Clary Jace-re pillantott, de a fiú arckifejezéséből látta, hogy fogalma sincs, miről beszél a Királynő. Isabelle szólalt meg először. – Kísérlet? A Királynő egyetlen pillantásra sem méltatta; ragyogó kék tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Jace-ről. – A Tündérek Népe tud titkot tartani – szólt. – A sajátjainkat sem áruljuk el, de másokéit sem. Ha legközelebb találkoztok, kérdezd meg apádat, milyen vér folyik az ereidben, Jonathan. – Nem terveztem, hogy bármit is kérdezek tőle, amikor legközelebb találkozunk – jelentette ki Jace. – De ha ez a kívánsága, Úrnőm, így lesz. A Királynő ajka mosolyra görbült. – Szerintem hazudsz. De elragadóan csinálod. Elég elragadóan, hogy hajlandó legyek tenni neked egy ígéretet. Amennyiben felteszed apádnak ezt a kérdést, minden tőlem telhető segítséget megadok arra az esetre, ha összecsapnátok. Jace elmosolyodott. – Nagylelkűsége éppen olyan végtelen, mint a szépsége, Úrnőm. – Clary megköszörülte a torkát, de a Királynő láthatólag elégedett volt a bókkal. – Ezzel azt hiszem, végeztünk is – tette hozzá Jace, és felemelkedett a párnáról. Érintetlen italát már korábban Isabelle kelyhe mellé tette. A többiek szintén feltápászkodtak, Isabelle pedig máris az indák függönyénél magyarázott valamit a kissé feszültnek tűnő Meliornnak. – Egy pillanat. – A Királynő felemelkedett. – Egyikőtöknek maradnia kell.
Jace félúton a kijárat felé megtorpant, és sarkon fordult. – Hogyhogy? A Királynő kinyújtotta a kezét, és Claryre mutatott. – Ha valamilyen ételünk vagy italunk egy halandó szájába kerül, az a halandó a miénk. Te is tudod, Árnyvadász. Clary értetlenül meredt a Királynőre. – De nem ittam semmit! – Jace-hez fordult. – Hazudik. – A tündérek nem hazudnak – mondta a fiú. Zavarodottság és feszültség kergette egymást az arcán. – Attól tartok, téved, Úrnőm. – Nézd meg az ujját, és te is látni fogod, hogy tisztára nyalta. Most már Simon és Isabelle is őket figyelte. Clary lenézett a kezére. –Véres volt – magyarázta. – Az egyik kobold megharapta az ujjamat… Vérzett… – Felidézte az ujján a vér édes ízét, ahogy elkeveredett az itallal. Pánikban indult az indák függönye felé, de láthatatlan kezek taszították vissza a szobába. Döbbenten fordult Jace felé. – Igaz. Jace egészen elvörösödött. – Számítanom kellett volna egy ilyen trükkre – mondta a Királynőnek. Szavaiban nyoma sem volt a korábbi udvariaskodásnak. – Miért csinálja ezt? Mit akar tőlünk? A Királynő hangja puha volt, akár egy pók szőre. – Talán csak kíváncsi vagyok – szólt. – Ritkán tévednek ilyen ifjú Árnyvadászok a birodalmamba. Hozzánk hasonlóan a ti őseiteket is a Mennyországban kell keresni. – Csakhogy – vágta rá Jace – bennünk nincs semmi a Pokolból.
– Halandók vagytok. Megöregedtek, meghaltok – legyintett a Királynő. – Ha ez nem a Pokol, akkor áruld el nekem, mégis, mi az? – Ha egy Árnyvadászt akarnak tanulmányozni, velem nem sokra mennek – szólt közbe Clary. Fájt a keze, ahol a kobold megharapta, és küszködnie kellett, hogy ne sikítson vagy ne bőgje el magát. – Semmit nem tudok az Árnyvadászokról. Alig kaptam kiképzést. Nem vagyok jó választás. A Királynő most először nézett egyenesen rá. Clary legszívesebben ponttá zsugorodott volna össze. – Igazság szerint, Clarissa Morgenstern, éppen te kellesz nekünk. – Csillogó szemekkel nyugtázta Clary zavarodottságát. – Hála a változtatásoknak, amiket apád megvalósított, te nem olyan vagy, mint a többi Árnyvadász. Mások a képességeid. – A képességeim? – tátotta el a száját Clary. – A tied a kimondhatatlan szavak tudománya – mondta a Királynő –, a bátyádé pedig az Angyal saját képessége. Apád még az ő gyerekkorában gondoskodott erről. Mielőtt te egyáltalán megszülettél volna. – Sosem kaptam apámtól semmit – közölte Clary. – Még nevet sem adott nekem. Jace üres tekintettel nézett maga elé. – Való igaz, hogy a Tündérek Népe nem hazudik – szólt –, de nekik lehet hazudni. Azt hiszem, Úrnőm valamilyen tréfa áldozata lett. Semmi különös nincs sem bennem, sem pedig a húgomban. – Milyen ügyesen próbálsz megfeledkezni a sármodról – kacagott fel a Királynő. – Az azért nyilván neked is feltűnt, hogy nem vagy hétköznapi fiú, Jonathan… –
Claryről Jace-re, aztán Isabelle-re nézett – Isabelle hangos csattanással zárta össze tátva maradt száját –, végül megállapodott a tekintete a fiún. – Lehetséges, hogy nem tudod? – mormogta. – Azt tudom, hogy nem hagyom itt a húgomat az Udvarban – jelentette ki Jace –, és mivel úgysem tudhat meg semmit, sem tőlem, sem tőle, megtehetné nekünk azt a szívességet, hogy elengedi. – Most, hogy kiszórakozta magát – tette hozzá a szeme, bár a hangja továbbra is udvarias és hűvös maradt. A Királynő széles, baljóslatú mosolyra húzta a száját. – Mi lenne, ha azt mondanám, hogy egy csók kiszabadíthatja? – Azt akarja, hogy Jace csókolja meg magát? – kérdezte felháborodottan Clary. A Királynő hangos kacagásba tört ki, és udvaroncai rögvest csatlakoztak hozzá. Nevetése huhogás, cincogás és kotkodácsolás bizarr, földöntúli keveréke volt, mint amikor egy állat fájdalmában nyüszít. – Minden bajod ellenére – mondta a Királynő – a csókod nem szabadítaná ki a lányt. A négy vendég csodálkozva nézett egymásra. – Megcsókolhatom Meliornt – javasolta Isabelle. – Az sem. Sőt, senkit nem érdemes megcsókolni az Udvarból. Meliorn ellépett Isabelle mellől, aki felemelte a kezét, és társaira nézett. – Senkit nem csókolok meg közületek – jelentette ki határozottan. – Csak hogy tudjátok. – Ez aligha tűnik szükségesnek – mondta Simon. – Ha csak egy csókról van szó…
Claryhez lépett, aki mozdulatlanná merevedve állt. Amikor megérintette a könyökét, a lánynak vissza kellett fognia magát, nehogy eltaszítsa. Nem mintha nem csókolta volna már meg Simont korábban is, de ez most nagyon különös helyzet lett volna még akkor is, ha teljesen ki lett volna békülve Simon csókjával, mint ahogy nem volt. És mégis, ez tűnt a kézenfekvő megoldásnak. Képtelen volt megállni, hogy ne pillantson hátra a válla fölött a mogorván bámuló Jacere. – Nem – mondta a Királynő, és hangja ezúttal kristályok csilingelésére emlékeztetett. – Nem is ezt akarom. Isabelle pofákat vágott. – Ó, az Angyal szerelmére. Nézze, ha máshogy nem mászhatunk ki ebből, akkor megcsókolom Simont. Végül is megtettem korábban is, és nem volt annyira rémes. – Kösz – jegyezte meg Simon. – Nagyon hízelgő. – Attól tartok, sajnos ez sem lesz jó – szólt a Tündérek Udvarának Királynője. Arcára titokzatos, gonosz kéj ült ki, amitől Clarynek az a benyomása támadt, hogy valójában nem is a csókra kíváncsi, csak azt szeretné látni, hogyan feszengenék zavarukban. – Hát pedig én nem csókolom meg a mondént – közölte Jace. – Inkább itt rohadok az örökkévalóságig. – Az örökkévalóságig? – kérdezte Simon. – Az szörnyű hosszú idő ám. Jace felhúzta a szemöldökét. – Tudtam – mondta. – Meg akarsz csókolni, igaz? Simon elkeseredetten emelte fel a kezét. – Eszem ágában nincs. De ha…
– Ezek szerint igaz, amit mondanak – állapította meg Jace. – A lövészárokban nincsenek heteró férfiak. – Ateisták, seggfej – javította ki Simon dühösen. – A lövészárokban nincsenek ateisták. – Bár rendkívül jól szórakozom – szólt közbe hűvösen a Királynő –, a csók, ami kiszabadíthatja a lányt, az a csók lesz, amelyikre a legjobban vágyik. – A kegyetlen gyönyör még hangsúlyosabb lett az arcán és a hangjában, szavai pedig hegyes tűként fúródtak Clary fülébe. – Az, és nem másik. Simon úgy nézett a Királynőre, mintha megütötte volna. Clary meg akarta ölelni, de csak állt ott megmerevedve, túlságosan elborzadva, hogy mozdulni tudjon. – Miért csinálja ezt? – kérdezte Jace. – Én azt hittem, szívességet teszek nektek. Jace elvörösödött, de nem szólt. Kerülte Clary tekintetét. – Ez nevetséges – mondta Simon. – Hiszen testvérek. A királynő könnyed mozdulattal megvonta a vállát. – Az undor nem mindig csökkenti a vágyat. És nem is mi döntjük el, hogy arra vágyunk-e, aki a leginkább megérdemli. És mivel a szavaimat átszövi a varázslat, te is tudhatod az igazságot. Ha nem vágyik a csókjára, nem lesz szabad. Simon magából kikelve mondott valamit, de Clary nem hallotta. Zúgott a füle, mintha egy dühös méhraj nyüzsgött volna a fejében. Simon haragos tekintettel fordult felé. – Nem kell megtenned, Clary. Ez csak trükk… – Nem trükk – szakította félbe Jace. – Vizsga.
– Nos, nem tudom, Simon, te hogy vagy vele – mondta feszülten Isabelle –, de én azt szeretném, ha Clary kiszabadulna innen. – Te megcsókolnád Alecet – kérdezte Simon –, csak mert a Tündérek Királynője azt akarja? – Persze – vágta rá ingerülten Isabelle. – Ha a másik lehetőség az lenne, hogy örökre a Tündérek Udvarában ragadok. Különben is, kit érdekel? Csak egy csók. – Ahogy mondod – bólintott Jace. Clary a szeme sarkából látta, ahogy a fiú mellélép, és a vállára teszi a kezét. Odafordult, hogy szembenézzen vele. – Csak egy csók – szólt Jace, és bár nyers volt a hangja, az érintése megmagyarázhatatlanul gyengédnek tűnt. Clary hagyta, hogy maga felé fordítsa, és felnézett rá. A fiú szeme sötét volt, talán az Udvar félhomálya miatt, talán másért. Látta a saját tükörképét a kitágult pupilláiban – saját apró mását az ő szemeiben. – Ha gondold, csukd be a szemed, és gondolj Angliára – mondta a fiú. – Soha életemben nem jártam Angliában – felelte Clary, de lehunyta a szemét. Érezte nyirkos ruháinak súlyát, ahogy hűvösen dörzsölték a bőrét, a barlang még hűvösebb levegőjének émelyítő illatát, és a meleg kezek súlyát a vállán. Aztán Jace megcsókolta. Először csak finoman értek össze az ajkaik, aztán Clary szája kinyílt a gyengéd nyomás alatt. Érezte, ahogy majd elolvad a teste, és szinte akarata ellenére nyújtózott fölfelé, hogy a fiú nyaka köré fonhassa a karját, mint amikor a napraforgó tekeredik a fény felé. Válaszul Jace is átölelte, a hajába túrt, a csók pedig nem gyengéd volt többé, hanem tüzes; egyetlen pillanat alatt változott át, mint a szikra, amikor lánggá terebélyesedik.
Clary hallotta, ahogy az Udvarban sóhajszerű hang fut körbe, de igazából nem jutott el a tudatáig; teljesen magával sodorta az ereiben vágtató vér lendülete és a súlytalanság szédítő érzete. Jace keze a hajából a gerincére siklott – Clary érezte a tenyere nyomását a lapockái között –, aztán a fiú lassan kibontakozott az ölelésből, lehámozta Clary karját a nyakáról, és hátralépett. Clary egy pillanatra azt hitte, összecsuklik; olyan volt, mintha valami létfontosságú darabjától fosztották volna meg, talán a karjától vagy a lábától. Néma döbbenettel emelte Jace-re a tekintetét. Vajon ő mit érzett? Lehet, hogy egyáltalán semmit? Clary úgy érezte, ki sem bírná, ha így lenne. Találkozott a tekintete Jace-ével, és amikor megpillantotta az arcát, ugyanazt a szempárt látta, mint a Renwickben, amikor a fiú figyelte, ahogyan a Portál, ami elválasztotta az otthonától, ezer darabra robban szét. Jace egyetlen pillanatig állta a tekintetét, aztán elfordította a fejét. Nyakában dolgoztak az izmok, és mindkét kezét ökölbe szorította az oldala mellett. –Ez megfelelt? – fordult a Királynő és a mögötte felsorakozott udvaroncok felé. – Jól szórakoztak? A Királynő a szája elé emelte a kezét, félig elrejtve mosolyát. – Remekül szórakoztunk – felelte. – Bár azt hiszem, annyira nem jól, mint ti ketten. – Feltételezem – mondta Jace –, hogy azért találják olyan szórakoztatónak a halandók érzelmeit, mert maguknak nincsenek olyanok. Erre már lefagyott a mosoly a Királynő ajkáról.
– Nyugalom, Jace! – szólt rá a fiúra Isabelle, aztán Claryhez fordult. –Most már el tudsz menni? Kiszabadultál? Clary az ajtó felé indult, és cseppet sem lepődött meg, amikor semmiféle ellenállásba nem ütközött. Kezét az indák közé dugva visszafordult Simon felé. A fiú úgy bámult rá, mintha soha nem látta volna még azelőtt. – Mennünk kéne – mondta Clary. – Mielőtt túl késő lesz. – Máris túl késő – felelte Simon. Meliorn kivezette a társaságot a Tündérek Udvarából, és egyetlen szó nélkül otthagyta őket a parkban. Clarynek határozottan úgy tűnt, hogy nincsenek ínyére a történtek. Amikor partra kászálódtak, elfordult, és még Isabelle-nek sem intve búcsút, eltűnt a hold reszkető tükörképében. Isabelle fitymálóan nézett utána. – Na, akkor ezzel is totál szakítottam. Jace mintha egy feltörő kacajt fojtott volna el, ahogy felhajtotta átázott kabátja gallérját. Mindannyian reszkettek. A hűvös éjszakát betöltötte a föld, a növények és az ember modern világának szaga – Clary esküdni mert volna rá, hogy még a vas kipárolgását is érzi. A parkot körülvevő város gyűrűje fagyos kékben, barátságos zöldben és tüzes vörösben szikrázott, a tó pedig csendes hullámokkal mosta a partot. A hold tükörképe egészen messzire sodródott a vízen, mintha csak félne tőlük.
– Vissza kéne mennünk – szólt Isabelle, és szorosabbra fogta nedves kabátját a teste körül. – Még a végén halálra fagyunk. – Örökké fog tartani, mire Brooklynba érünk – mondta Clary. – A legjobb lenne, ha fognánk egy taxit. – Vagy mehetnénk az Intézetbe – javasolta Isabelle. Jace tekintetét látva gyorsan hozzátette: – Amúgy sincs ott senki. Mind a Csontvárosban vannak, és bizonyítékokat keresnek. Egy pillanat alatt átöltözhetünk valami száraz cuccba. Aztán meg most is az Intézet az otthonod, Jace. – Legyen – egyezett bele Jace, láthatólag meglepve Isabelle-t. – Amúgy is szükségem van valamire a szobámból. Clary elbizonytalanodott. – Nem is tudom. Én inkább beülnék egy taxiba Simonnal. – Talán ha kettesben töltenek egy kis időt, elmagyarázhatja neki, mi történt a Tündérek Udvarában. Hogy egyáltalán nem az volt, aminek látszott. Jace éppen azt próbálta megállapítani, nem tett-e kárt az órájában a víz. Most felhúzott szemöldökkel pillantott Claryre. – Az nem lesz egyszerű – jegyezte meg –, ugyanis Simon már elment. – Mit csinált? – Clary megpördült, és körülnézett a parkban. Csak. hárman álltak a tó partján. Felszaladt a dombra, és a fiú nevét kiáltotta. Aztán megpillantotta a távolban, ahogy céltudatos léptekkel siet végig a parkból kifelé vezető ösvényen, és lassan kiér az útra. Még egyszer utána kilátott, de Simon nem fordult hátra.
9 És nem vesz rajtuk erőt a halál ISABELLE IGAZAT BESZÉLT: az Intézetet teljesen elhagyatva találták. Illetve majdnem teljesen. Amikor megérkeztek, Max a vörös kanapén ült az előcsarnokban. A szemüvege kissé félrecsúszott, és nyilvánvaló volt, hogy nem állt szándékában elaludni. Egy könyv hevert nyitva a földön, ahová leejtette, edzőcipős lábai pedig meglehetősen kényelmetlennek tűnő pozícióban himbálóztak a kanapé pereme fölött. Clary azonnal megsajnálta. A fiú a tízéves Simont juttatta eszébe a szemüvegével, a zavart hunyorgásával és az elálló fülével. – Max olyan, mint egy macska. Bárhol tud aludni. – Jace óvatosan leemelte a szemüveget a fiú orráról, és egy apró, berakásos asztalkára helyezte. Clary még sosem látta ilyennek az arcát, és most meglepte az óvatos, mégis szenvedélyes, oltalmazó gyengédség. – Ó, hagyd már a cuccait, csak összesározol mindent – szólt rá a fiúra mérgesen Isabelle, és már neki is állt kigombolni nedves kabátját. A ruhája hozzátapadt nyúlánk testéhez, és a víz egészen sötétre festette a vastag bőrövet a dereka körül. A felcsavart korbács szára kivillant az öv széle fölött. – Szerintem alaposan megfáztam – mondta komoran a lány. – Megyek, beállok a zuhany alá. Jace kelletlen csodálattal figyelte, ahogy végigvonult a folyosón. – Néha az a vers jut róla eszembe, hogy „Nyugodt volt Isabel, s látszott, hogy boldog: nem is sóhajtott, nem is sikoltott…” – Ellenben neked
időnként sikolthatnékod támad? – kérdezte a fiútól Clary. – Előfordul. – Jace kibújt vizes kabátjából, és a fogasra akasztotta. – Viszont a zuhannyal kapcsolatban igaza van. Rám is rám fér egy. – Nekem nincs kéznél másik ruhám – mondta Clary, aki szívesen maradt volna magára egy kis ideig. Viszkettek az ujjai, hogy hívhassa végre Simon mobilját, és megkérdezhesse, hogy érzi magát. – Itt megvárlak benneteket. – Ne marháskodj! Kölcsönadok egy pólót. – Jace farmerja is teljesen átázott, és jócskán lecsúszva lógott a csípőjen, megmutatva egy darabot a fiú tetovált bőréből a szíj meg a póló szegélye között. Clary elfordította a tekintetét. – Nem hiszem, hogy… – Gyere! – szólt rá határozottan Jace. – Amúgy is mutatni akarok neked valamit. Clary lopva a telefonjára pillantott, miközben a fiút követte a folyosón a szobája felé. Simon nem próbálta hívni. Két héttel ezelőtt még nyugodt szívvel merte volna kijelenteni, hogy ők ketten évek óta nem veszekedtek. Azóta viszont mintha Simon állandóan haragudott volna rá. Jace szobája éppen olyan volt, amilyennek utoljára látta: takaros és sivár, akár egy szerzetes cellája. Hiába nézett körül, a helyiség semmit nem árult el tulajdonosáról. Nem akasztottak képeket a falra, nem sorakoztak könyvek az éjjeliszekrényen. Még az ágytakaró is egyszerű fehér volt. A fiú a szekrényhez lépett, elővett egy hosszú ujjú kék pólót a fiókból, és odadobta Clarynek. – Ez összement a
mosásban – mondta. – Valószínűleg még így is nagy lesz rád, de… – Vállat vont. – Megyek zuhanyozni. Kiabálj, ha kell valami. A lány bólintott, pajzsként szorítva a pólót a mellkasához. Úgy tűnt, mintha Jace még mondani akart volna valamit, de aztán meggondolta magát, és újabb vállrándítás kíséretében eltűnt a fürdőszobában, majd határozott mozdulattal behúzta maga mögött az ajtót. Clary, ölében a pólóval, lehuppant az ágyra, és elővette a telefont a zsebéből. Tárcsázta Simon számát. Négyszer csengett ki, mielőtt a hangposta jelentkezett. – Szia, itt Simon beszél. Vagy nem tudom felvenni, vagy semmi kedvem szóba állni veled. Hagyj üzenetet, és… – Mit csinálsz? Jace a nyitott ajtóban állt. A zuhanyozóban hangosan csobogott a víz a háta mögött, és a fürdőszoba máris félig megtelt gőzzel. A fiú időközben megszabadult az ingétől, és mezítláb volt, a farmer mélyen lecsúszott a derekán, megmutatva a mély horpadásokat a csípőcsontja fölött. Mintha valaki mélyen a bőrébe süllyesztette volna az ujjait. Clary gyorsan összecsukta a telefont, és az ágyra dobta. – Semmit. Csak megnéztem az időt. – Ott van egy óra az ágy mellett – közölte Jace. – A mondént hívtad, igaz? – Simonnak hívják. – Clary labdává gyűrte Jace ingét az ölében. – Es semmi szükség rá, hogy folyton ilyen bunkó legyél vele. Nem egyszer segített neked. – Jace elgondolkodva sütötte le a szemét. A fürdőszobában sűrűn gomolygott a gőz, amitől csak még jobban göndörödött a haja.
– Most pedig bűntudatot érzel – mondta –, amiért lelépett. A helyedben nem strapálnám magam, hogy telefonálgassak neki. Tuti nem akar veled beszélni. Clary meg sem próbálta leplezni a haragját. – És ebben nyilván azért vagy olyan biztos, mert ti ketten annyira jó barátok vagytok. – Azért vagyok benne olyan biztos, mert láttam az arcát, mielőtt elment – szólt a fiú. – Te meg nem láttad. Nem őt nézted, én viszont igen. Clary félresöpörte még mindig nedves haját a szeméből. A bőre viszketett, ahol a bőréhez tapadt, gyanította, hogy bűzlik, mint egy pocsolya, és folyamatosan Simon arcát látta maga előtt, ahogy ránézett a Tündérek Udvarában – mintha gyűlölte volna. – A te hibád – tört ki hirtelen a lányból a felgyűlt harag. – Nem kellett volna úgy megcsókolnod. Jace eddig az ajtófélfának támaszkodott, de most kihúzta magát. – Hogy kellett volna megcsókolnom? Talán máshogy szereted? – Nem. – Clary keze reszketett az ölében. Hideg volt, fehér, és ráncos a víztől. Összefűzte az ujjait, hogy csillapítsa a remegést. – Egyszerűen nem akarom, hogy akárhogy is megcsókolj. – Nem úgy tűnt, hogy van más választásunk. – Hát ezt nem értem – szólt Clary. – Miért akarta, hogy megcsókoljuk egymást? Úgy értem, a Királynő. Mi értelme volt erre kényszeríteni bennünket? Mi öröme származhatott belőle? – Hallottad, mit mondott a Királynő. Azt hitte, szívességet tesz nekem. – Ez nem igaz.
– Dehogynem. Hányszor kell még elmondanom, hogy a tündérek nem hazudnak? Clary arra gondolt, amit Jace mondott Magnusnál. Kitalálják, mi az, amire mindennél jobban vágysz, és megkapod tőlük. Csakhogy az ajándék farkában mindig ott egy fullánk, ami miatt megbánod, hogy egyáltalán akartad azt a valamit. – Akkor tévedett. – Nem tévedett – csóválta bánatosan a fejét Jace. – Látta, hogy nézek rád, és te hogy nézel rám, meg Simon rád, és úgy játszott rajtunk, mint a hangszereken. Nem is vagyunk mások a szemében. – Én nem nézek rád – suttogta Clary. – Mi? – Azt mondtam, én nem nézek rád. – Szétválasztotta eddig szorosan összefűzött kezeit. Vörös nyomok maradtak ott, ahol az ujjak egymásnak feszültek. – Legalábbis próbálok nem rád nézni. A fiú összehúzta a szemét, pillái alól aranyszínű fény villant; Clary felidézte magában az első találkozásukat, amikor Jace egy aranyszemű, gyilkos oroszlánt juttatott az eszébe. – Miért? – Szerinted mégis miért? – Clary szinte hangtalanul suttogta a szavakat. – Akkor meg mi ez az egész? – kérdezte Jace reszkető hangon. – Mi ez az egész Simonnal? Miért taszítasz el magadtól, miért nem engedsz a közeledbe? – Mert lehetetlen – felelte a lány. Az utolsó szó minden erőfeszítése ellenére szinte nyüszítve tört elő a torkából. – Ugyanolyan jól tudod, mint én. – Mert a húgom vagy – mondta Jace. Clary szó nélkül bólintott.
– Talán – folytatta Jace. – És emiatt úgy döntöttél, hogy öreg barátod, Simon tökéletes lesz, hogy elterelje a figyelmedet. – Nem erről van szó – tiltakozott Clary. – Szeretem Simont. – Ahogy Luke-ot is szereted – állapította meg Jace. – Ahogy édesanyádat szereted. – Nem. – A lány hangja hűvös volt, akár egy jégcsap. – Ne mondd meg nekem, mit érzek! Jace szája sarkában megrándult egy apró izom. – Nem hiszek neked. Clary felállt. Igyekezett kerülni Jace tekintetét, inkább a csillag alakú heget bámulta a fiú jobb vállán, egy régi sebesülés emlékét. A hegeknek és az ölésnek szentelt élet – mondta egyszer Hodge. Nem neked való. – Jace – törte meg a csendet végül a lány. – Miért csinálod ezt velem? – Mert hazudsz nekem. És magadnak is hazudsz. – Jace szemében tűz égett, és Clary még a zsebén keresztül is látta, hogy ökölbe szorul a keze. Valami egyszerre elpattant odabent, és a lányból ömleni kezdtek a szavak. – Mégis mit kéne mondanom szerinted? Az igazat? Az igazság az, hogy úgy szeretem Simont, ahogy téged kéne szeretnem, és azt kívánom, bárcsak ő lenne a bátyám, nem pedig te, de nem tehetek az égvilágon semmit, mint ahogy te sem! Vagy van esetleg valami jó ötleted, ha már olyan átkozottul okos vagy? Jace mély lélegzetet vett, és Clary rádöbbent, hogy a fiú egyáltalán nem számított rá, hogy mindezt a nyakába zúdítja. Legalábbis a tekintete erről árulkodott.
Hebegve próbálta összeszedni magát. – Jace, sajnálom, nem akartam… – Nem, nem sajnálod. Ne is sajnáld. – A fiú tett egy lépést Clary felé, és majdnem hasra esett a saját lábában; éppen ő, aki soha nem botlott meg sehol, akinek minden mozdulata mindig könnyed volt és kecses. Jace keze a lány arcára simult; Clary érezte ujjbegyei melegét, és tudta, hogy el kéne húzódnia, mégis mozdulatlanná dermedve állt egy helyben, és a fiúra meredt. – Nem érted – mondta Jace. – Soha nem éreztem így senki iránt. Nem is gondoltam, hogy képes vagyok rá. Azt hittem… ahogy neveltek… az apám… – Szeretni egyet jelent a pusztítással – bólintott Clary kábán. – Nem felejtettem el. – Azt hittem, megszakadt bennem valami – szólt Jace, és a tekintetéből úgy tűnt, mintha magát is meglepné azzal, amit mond. – Végleg. De te… – Jace, ne! – Clary felemelte a kezét, és a fiú kezére tette, ujjait az ujjai közé fonva. – Értelmetlen. – Nem igaz – fakadt ki keserűen a fiú. – Ha mindketten ugyanúgy érzünk… – Nem számít, mit érzünk. Nincs mit tennünk. – Olyan távoli és idegen volt a hangja, mintha valaki más beszélne. – Hová mehetnék együtt? Hogyan élhetnénk? – Titokban tarthatnánk. – Kiderülne. Nem akarok hazudni a családomnak? És te? Jace válasza keserűen csengett. – Milyen családom van nekem? Lightwoodék amúgy is gyűlölnek. – Nem gyűlölnek. És sosem tudnám elmondani Lukenak. És ha Anya felébred, neki mit mondanánk? Amire
mi vágyunk, az gyomorforgató lenne mindenki szerint, aki fontos nekünk… – Gyomorforgató? – Jace úgy kapta el a kezét, mintha a lány eltaszította volna magától. Döbbenet sütött az arcáról. – Az érzéseink… az én érzéseim… szerinted gyomorforgatóak? Clarynek a lélegzete is elállt a fiú tekintetét látva. – Talán – suttogta. –Nem tudom. – Akkor ezzel kellett volna kezdened. – Jace… De a fiú már hátrébb is lépett, és minden porcikájából sütött a távolságtartás. Clary szinte el sem tudta képzelni, hogy valaha más szemmel nézett rá. – Akkor sajnálom, hogy bármit is mondtam – szólt Jace mereven. –Soha többé nem foglak megcsókolni. Biztos lehetsz benne. Clary szíve lassú, céltalan szaltót vetett, ahogy Jace hátat fordított neki, felkapott egy törölközőt az alacsony szekrény tetejéről, és visszaindult a fürdőszobába. – De… Jace, mit csinálsz? – Lezuhanyozom végre. És ha az összes meleg víz kifogyott miattad, hát nagyon mérges leszek. – Ezzel elvonult a fürdőszobába, berúgva maga mögött az ajtót. Clary lerogyott az ágyra, és a plafont bámulta. Éppen olyan üres volt, mint Jace arca, mielőtt hátat fordított neki. Hasra fordult, és észrevette, hogy a fiú kék pólóján fekszik. Még az illata is rá emlékeztette: szappan, füst és fémes vérszag. Bebugyolálta magát a pólóba, úgy ahogyan a takaróját csavarta mindig maga köré, amikor még nagyon kicsi volt, és lehunyta a szemét.
Álmában csillogó vizet látott, amint a lába alatt végtelen tükörként verte vissza az égbolt fényeit. Ráadásul masszív és kemény volt a felszíne, úgyhogy járhatott is rajta. Elindult hát, beszívta az éjszakai levegő, a nedves levelek és a távolban fényekbe burkolózó tündérvárként emelkedő város illatát. Ahová lépett, pókhálószerű repedések szaladtak szét a lába nyomán, és cseppek helyett üvegszilánkok fröccsentek mindenfelé. Az ég ragyogni kezdett. Mint égő gyufafejek, ezernyi apró lángocska jelent meg, hogy aztán egyszerre alázuhanjanak. Clary összekuporodott, és felemelte a karját. Az egyik láng közvetlenül előtte ért földet, de abban a pillanatban, hogy a talajt érintette, máris egy fiúvá változott át. Jace volt az, csupa lángoló arany Jace, aranyló szemmel, aranyló hajjal, a hátából kinövő arany és fehér szárnyakkal, amik nagyobbak és tollasabbak volt, mint bármelyik madáré. Claryre mosolygott, és a lány háta mögé mutatott. Amikor Clary megfordult, sötéthajú fiút látott – – Simont talán? –, aki mozdulatlanul állt, és őt nézte. Neki is szárnya volt; minden egyes éjfekete toll végéről csöpögött a vér. Clary zihálva ébredt, Jace pólójával a karján. A szobában sötét volt, egyedül az ágy melletti keskeny ablakon szűrődött be némi fény. Felült. Nehéz volt a feje, és tompa fájdalmat érzett a nyakában. Lassan körülnézett a szobában, és ijedten hőkölt hátra, amikor észrevette, hogy akár egy macska szeme, ragyogó fénypont világít rá a sötétből.
Jace egy fotelban ült az ágy mellett. Farmert meg szürke pulcsit viselt, és már majdnem teljesen száraznak tűnt a haja. Valamilyen fémesen csillogó tárgyat tartott a kezében. Fegyver lehetett talán. Bár Clary el nem tudta képzelni, mi ellen akarná megvédeni magát itt az Intézetben. – Jól aludtál? A lány bólintott. Teljesen kiszáradt a szája. – Miért nem ébresztettél föl? – Gondoltam, rád fér a pihenés. Aztán meg úgy aludtál, mint aki meghalt. Még a nyálad is folyt – tette hozzá Jace. – Az ingemre. Clary a szájához kapta a kezét. – Bocs. – Nem sűrűn van alkalmam megfigyelni, hogy valaki nyáladzik – állapította meg a fiú. – Főleg ilyen tökéletesen gondtalanul. Tátott szájjal, meg minden. – Ó, fogd már be! – Clary addig tapogatózott az ágyon, amíg megtalálta telefonját. Megnézte a kijelzőt, de előre tudta, mit lát majd rajta. Nincs új hívás. – Hajnali három óra – állapította meg lehangoltan. – Gondolod, hogy Simonnak nem esett baja? – Igazság szerint leginkább azt gondolom, hogy fura egy srác – mondta Jace. – Bár ennek nem sok köze van ahhoz, hogy hány óra. Clary a zsebébe csúsztatta a telefont. – Átöltözöm. Jace fehérre festett fürdőszobája nem volt nagyobb, mint Isabelle-é, bár a fiú lényegesen jobban ügyelt a rendre. Az Intézet szobái nem különböznek sokban egymástól, gondolta Clary, ahogy behúzta maga mögött az ajtót, viszont legalább el lehet vonulni. Kibújt nyirkos pólójából, felakasztotta a törölközőtartóra, aztán
fogott egy fésűt, és végighúzta vadul göndörödő hajában. Jace pólója túl nagy volt rá, de a puha anyag kellemesen simogatta a bőrét. Clary feltűrte az ujját, és visszament a szobába. Jace még mindig ugyanabban a fotelban üldögélt, és komoran méregette a kezében tartott tárgyat. Clary a fotel támlájára támaszkodott. – Mi az? A fiú válasz helyett felemelte a valamit, hogy Clary jobban láthassa. Egy törött üvegdarab volt az, amiben azonban nem a saját arcát látta, hanem zöld füvet, kék eget, meg fák csupasz, fekete ágait. – Nem tudtam, hogy megtartottad – szólt a lány. – A Portál darabja. – Ezért akartam idejönni – magyarázta Jace. – Hogy ez nálam lehessen. –Vágyakozás vegyült megvetéssel a hangjában. – Folyton azt várom, hogy mikor látom meg apámat a képen. Akkor talán rájöhetnék, miben mesterkedik. – De sosincs ott, igaz? Szerintem valahol a közelben lehet. A városban. Jace megrázta a fejét. – Magnus már kereste, és szerinte nincs itt. – Magnus kereste? Nem is tudtam. Hogyan…? – Magnus nem a semmiért lett Brooklyn Fő Boszorkánymestere. Nagy hatalma van a városban, és a városon túl is. Bizonyos határig érzékeli, mi történik. – És zavart érez az Erőben? – mordult fel Clary. Jace ültében hátrafordult, és komoran nézett fel a lányra. – Nem viccelek. Miután megölték azt a boszorkánymestert TriBeCában, nyomozni kezdett. Amikor beköltöztem hozzá, kért tőlem valamit, ami az apámé, mert az segítené a keresésben. Odaadtam neki a
Morgensternek gyűrűjét. Azt mondta, feltétlen szól nekem, ha érzékeli Valentine jelenlétét valahol a városban, de egyelőre semmi. – Talán csak a gyűrűd kellett neki – vetette föl Clary. – Rendesen teleaggatta magát ékszerekkel. – Az övé lehet. – Jace szorosabban markolta a szilánkot a kezében. Clary riadtan vette észre, hogy vér buggyan elő, ahol az üveg a bőrébe vág. – Nekem nem jelent semmit. – Hé – szólt rá a fiúra Clary, és odahajolt, hogy elvegye tőle az üvegcserepet. – Csak nyugi! – A Portál darabját Jace a fogason lógó dzseki zsebébe csúsztatta. Az üveg szélei ragacsosak voltak a vértől, a fiú tenyerén pedig vörös csíkok húzódtak. – Talán vissza kéne menned Magnushoz – mondta, amilyen finoman csak tudta. – Alec már elég régóta ott van, és… – Valamiért kétlem, hogy különösebben zavarja – felelte Jace, de engedelmesen felállt, és az asztalon heverő irónjáért nyúlt. Miközben gyógyító rúnát rajzolt vérző kezére, tovább beszélt. – Van valami, amit el akartam mondani neked. – És mi volna az? – Amikor kihoztál a cellából a Néma Városban, hogyan csináltad? Hogyan nyitottad ki az ajtót? Ó, csak egy közönséges nyitórúnát használtam, és… Éles csengés szakította félbe. Ösztönösen a zsebéhez kapott, de azonnal rá is jött, hogy a hang sokkal erősebb és élesebb volt annál, mint amit a telefonja képes lenne kiadni magából. Zavartan pillantott körbe. – Ez az Intézet kapucsengője – mondta Jace, és a dzsekije után nyúlt. –Gyere!
Félúton jártak az előcsarnok felé, amikor Isabelle fürdőköpenyben rontott ki a saját szobájából, homlokára tolt rózsaszín alvómaszkban, kába képpel. – Hajnali három óra van – közölte olyan hangon, mintha az egész Jace, vagy esetleg Clary hibája lett volna. – Ki csöngethet hajnali háromkor? – Tálán az Inkvizítor az – szólt Clary, és máris megfagyott az ereiben a vér. – Ő nélkülünk is be tudna jönni – mondta Jace. – Mint bármelyik Árnyvadász. Az Intézet csak mondénok és alvilágiak előtt van zárva. Clary gyomra összeszorult. – Simon! – kiáltott föl. – Csak ő lehet! – Ó, az isten szerelmére – ásított Isabelle. – Tényleg képes felébreszteni bennünket ebben a lehetetlen időpontban, hogy bizonyítsa neked a szerelmét, vagy valami hasonló? Nem tudott volna inkább telefonálni? A mondén pasik olyan idegesítőek. – Az előcsarnokot üresen találták; Max nyilván elvonult az ágyába aludni. Isabelle átsietett a helyiségen, és felkattintott egy kapcsolót a túlsó falon. Valahonnan a katedrális mélyéről távoli puffanás hallatszott. – Na, már jön is a lift – nyugtázta Isabelle. – Nem hiszem el, hogy nem volt benne annyi méltóság meg lélekjelenlét, hogy egyszerűen berúgjon, és kifeküdjön valami pocsolyában – mondta Jace. – Meg kell, hogy mondjam, csalódtam a srácban. Clary alig hallotta, mit beszél a fiú. Mintha egészen összesűrűsödött volna a vére a félelemtől. Visszaemlékezett az álomra: az angyalokra, a jégre,
Simonra a vérző szárnyaival. Remegés futott végig a testén. Isabelle együtt érzően pillantott rá. – Tényleg hideg van itt – állapította meg. Az egyik fogasról leakasztott egy kék bársonykabátnak tűnő valamit, és Clary kezébe nyomta. – Tessék, vedd fel ezt! Clary belebújt a kabátba, és szorosan összefogta maga előtt. Túl hosszú volt, de legalább kellemesen melegített. Szaténnal bélelt csuklya is tartozott hozzá, de azt Clary nem húzta a fejére, hogy jobban lásson. Amikor a liftajtó kinyílt, a fülke falára szerelt tükörben saját ijedtségtől sápadt arcát pillantotta mag. Egyeden pillanatnyi habozás nélkül lépett be a liftbe. Isabelle zavartan meredt rá. – Mit művelsz? – Simon van odalent – közölte Clary. – Tudom. – De… Jace máris Clary mellett termett, és tartotta az ajtót Isabelle-nek. – Gyerünk, Izzy! – mondta. A lány teátrális sóhajjal követte. Clary megpróbálta elkapni a fiú tekintetét, ahogy némán haladtak lefelé a lifttel, de Jace elfordította a fejét. Magát nézte a tükörben, miközben halkan fütyörészett, mint mindig, ha feszült volt valamiért. Clary felidézte magában, hogyan remegett Jace, amikor megérintette a Tündérek Udvarában. Simon arckifejezésére gondolt – aztán arra, ahogyan barátja szinte futva menekült, hogy aztán eltűnjön az árnyékban a park szélén. Rettegés szorította marokra a szívét, de nem értette miért. A liftajtó kinyílt, és megpillantották a katedrális főhajóját az ezernyi gyertya táncoló fényével. Clary félretolta Jace-t, kirontott a liftből, és gyakorlatilag
végigrohant a keskeny folyosón a padsorok között. Megbotlott hosszú kabátjában, de gyorsan felgyűrte és a kezében tartva sietett tovább a nagy kétszárnyú ajtó felé, amelyeket belülről olyan vastag bronzreteszek biztosítottak, mint Clary karja. Ahogy a legfelső retesz után nyúlt, a csengő hangja megint végigzengett az épületen. Halottá, amint Isabelle odasúg valamit Jacenek, de addigra már félre is rántotta a reteszt, és érezte Jace kezét a kezén, ahogy a fiú segített neki kitárni a nehéz szárnyakat. A beáramló éjszakai levegő meglebbentette a gyertyák fényét, és magával hozta a városból a só, a gőzök, a hűlő aszfalt és a szemét szagát, a háttérben pedig a réz frissen vert pénzérmékre emlékeztető illatát. Clary egy pillanatra azt hitte, senki sincs a lépcsőn. Aztán pislogott egyet, és Raphaelt pillantotta meg. A fiú göndör fekete haját összeborzolta az éjszakai szellő, és fehér inge kigombolt felső gombja láttatni engedett egy sebhelyet a nyaka tövénél. Egy testet tartott a karjában. Clary először nem is látott többet, csak döbbenten meredt Raphaelre. Egy test. Az élettelen végtagok, mint kioldódott kötéldarabok lógtak alá, a fej hátrabicsaklott, megmutatva a szétmarcangolt torkot. Clary érezte, ahogy Jace keze satuként szorítja a karját, és csak akkor nézte meg közelebbről a testet, az ismerős bársonydzsekit a szakadt ujjával, meg a vérfoltos kék pólót. Sikoly tört elő a torkából. Csakhogy a sikoly néma maradt. Clary érezte, hogy megbicsaklik a térde, és el is terült volna a földön, ha Jace nem kapja el a karját. – Ne nézz oda! – súgta a
fülébe a fiú. – Az isten szerelmére, ne nézz oda! – De Clary nem tudta levenni a tekintetét Simon vértől összetapadt hajáról, feltépett torkáról, a lelógó csuklóin húzódó vágásokról. Fekete foltok jelentek meg előtte, és küzdenie kellett, hogy ne veszítse el a látását. Isabelle felkapta az egyik üres fáklyatartót az ajtó mellől, és Raphaelre emelte, mintha csak egy hatalmas, háromágú lándzsa volna. – Mit csináltál Simonnal? – Tiszta és határozott volt a hangja, éppen olyan, mint az anyjáé szokott lenni. – El no es muerto – szólt Raphael tompa, érzelemmentes hangon, majd meglepő gyengédséggel lefektette Simont Clary lábai elé. A lánynak eddig eszébe sem jutott, hogy törékeny termete ellenére minden bizonnyal egy vámpír természetfeletti fizikai erejével rendelkezik. Az ajtón kiszűrődő gyertyafényben Clary látta, hogy Simon ingének elejét teljesen átitatja a vér. – Ugye azt mondtad… – kezdte. – Nem halt meg – mondta Jace, és még szorosabban karolta át a lányt. – Nem halt meg. Clary kirántotta magát a karjaiból, és a betonra térdelt. Egyáltalán nem érzett undort, ahogy megérintette Simon véres testét, a tarkója alá csúsztatta a kezét, és az ölébe emelte a fiú fejét. Ugyanaz a riadt, gyermeki félelem kerítette hatalmába, mint amikor ötévesen összetörte anyja felbecsülhetetlen értékű Liberty lámpját. Semmi – mondta egy hang odabent a fejében – semmi nem rakhatja újra össze ezeket a darabokat.
– Simon – suttogta megérintve a fiú arcát. A szemüvege valahol elveszett. – Simon, én vagyok az. – Nem hall téged – jegyezte meg Raphael. – Haldoklik. Clary felkapta a fejét. – De nem azt mondtad… – Azt mondtam, nem halt meg – szólt Raphael. – Úgy nagyjából tíz perc múlva a szíve lelassul és megáll. Már nem lát és nem hall semmit. A lány ösztönösen szorosabbra fonta karját Simon körül. – Kórházba kell vinnünk. Vagy hívnunk Magnust. – Nem tehetnek érte semmit – rázta meg a fejét Raphael. – Nem értitek? – Nem – állapította meg Jace. A hangja egyszerre volt puha, mint a selyem, és borotvaéles. – Nem értjük. Talán itt az ideje, hogy nekiállj magyarázkodni. Máskülönben azt kell feltételeznem, hogy a saját fejed után mentél, vérszívó, és kitépem a szíved. Mint ahogy meg is kellett volna tennem, amikor legutóbb találkoztunk. Raphael fapofával mosolygott rá. – Megesküdtél, hogy nem teszel kárt bennem, Árnyvadász. Elfelejtetted? – Én nem esküdtem – mondta Isabelle, és meglengette a fáklyatartót. Raphael mintha észre sem vette volna, továbbra is Jacere szegezte a tekintetét. – Eszembe jutott az az éjszaka, amikor betörtetek a Dumortba, hogy megkeressétek a barátotokat – intett Simon felé. – Ezért hoztam ide, amikor megtaláltam a szállodában, és ezért nem hagytam, hogy a többiek kiszívjanak belőle mindent, amíg meg nem hal. Az a helyzet, hogy engedély
nélkül betört hozzánk, úgyhogy nem mi szegtük meg a szabályokat. De életben tartottam, mert tudtam, hogy hozzátok tartozik. Nem áll szándékomban háborúzni a Nephilimekkel. – Betört? – kérdezte hitetlenkedve Clary. – Simon sosem tenne ilyen ostobaságot. – Mégis megtette – mondta Raphael a lehető leghalványabb mosollyal a szája sarkában. – Attól félt ugyanis, hogy fokozatosan olyanná válik, mint mi, és tudni akarta, hogy meglehet-e fordítani a folyamatot. Talán emlékeztek, hogy amikor patkány volt, és eljöttetek érte hozzánk, megharapott. – Nagyon ötletes húzás volt – bólintott Jace. – Tetszett. – Talán – szólt Raphael. – Akárhogy is, a szájába került egy kevés a véremből. Azt ti is tudjátok, hogy így adjuk át egymásnak a képességeinket. Vérrel. Vérrel. Clarynek eszébe jutott, ahogy Simon felugrott a tévé elől, amikor meglátta a vámpírt, és ahogy hunyorogni kezdett a napfénytől a McCarren parkban. – Azt hitte, belőle is vámpír lesz – mondta. – Elment a szállodába, hogy kiderítse, igaz-e. – Igen – bólintott Raphael. – Az a helyzet, hogy a vérem hatása idővel valószínűleg teljesen eltűnt volna, és nem történt volna semmi galiba. Így viszont… – vetett sokatmondó pillantást Simon élettelen testére. – így viszont mi lesz? – kérdezte élesen Isabelle. – Meg fog halni? – Aztán újra feltámad. Vámpír lesz belőle. A fáklyatartó megbillent, Isabelle szeme pedig elkerekedett a döbbenettől. – Micsoda?
Jace elkapta a rögtönzött fegyvert, mielőtt a földre koppanhatott volna. Komor tekintettel fordult megint Raphael félé. – Hazudsz. – Csak várj, és te is meglátod – mondta Raphael. – Meghal, és az Éjszaka Gyermekeként születik újjá. Részben ezért is jöttem. Simon most már hozzánk tartozik. – Sem bánat, sem öröm nem volt a hangjában, Clarynek mégis az jutott eszébe, hogy valószínűleg egyáltalán nem bánja, hogy a szerencse ilyen nagyszerű ütőkártyát sodort az útjába. – Nem lehet tenni semmit? Nem tudjuk visszafordítani az egészet? –kérdezte kétségbeesetten Isabelle. – Clarynek az jutott eszébe, milyen furcsa, hogy Jace és Isabelle beszél, holott ők egyáltalán nem szerették Simont annyira, mint ő. De talán éppen azért segítették ki, mert ő képtelen lett volna egy szót is szólni. – Levághatnátok a fejét, és elégethetnétek a testét, de valamiért kétlem, hogy ezt megteszitek. – Nem! – kiáltotta Clary, és még erősebben szorította magához Simont. – Ne merjétek bántani! – Eszem ágában sincs – vont vállat Raphael. – Nem neked mondtam. – Clary fel sem nézett. – Eszedbe ne jusson, Jace! Még csak ne is gondolj rá! Nem kapott választ. Hallotta, ahogy Isabelle zihálva kapkodja a levegőt. Raphael természetesen egyáltalán nem lélegzett. Némi habozás után végül Jace törte meg a csendet. – Clary, mit akarna Simon? Ezt szeretné magának? Clary felkapta a fejét. Jace lenézett rá a háromágú fáklyatartót még mindig a kezében tartva, és a lány lelki szemei előtt hirtelen felvillant egy kép, ahogy Jace
lefogja Simont, és a hegyes fémet a mellkasába döfi, vért fröcskölve szerteszét. – Tűnj el innen! – ordította hirtelen olyan hangosan, hogy a katedrális előtt megfordultak az utcán a járókelők. Jace a haja tövéig elfehéredett, de annyira, hogy sápadt arcából arany korongként ragyogó tágra nyílt szeme furcsán idegennek tűnt, mintha nem is emberi lényhez tartozna. – Clary, ugye nem hiszed, hogy… Simon hirtelen élesen beszívta a levegőt, és meggörbült a teste Clary ölelésében. A lány újra felsikított, és magához húzta Simont. A fiú tágra nyílt, világtalan szeméből sütött a rémület. Kinyújtotta a kezét. Clary nem volt benne biztos, hogy meg akarja érinteni az arcát, vagy karmolni próbál, mert nem ismeri meg. – Én vagyok az – mondta, és összefonva ujjaikat, gyengéden visszatolta a fiú kezét a mellkasára. – Én vagyok az, Simon. Clary. – Ahogy lenézett, látta, hogy Simon keze nedves az ingéről származó vértől, és a könnyektől, amik anélkül csorogtak végig az arcán, hogy egyáltalán észrevette volna. –Szeretlek, Simon – súgta. A fiú megszorította a kezét. Simon reszketegen kifújta a levegőt, aztán nem lélegzett többé. Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek – visszhangzott Clary fülében, ahogy a fiú teste elernyedt a karjában. Isabelle egyszerre ott termett mellette, és súgott valamit a fülébe, de Clary meg sem hallotta. Zubogó víz hangja nyomott el mindent a fejében, mintha árhullám közeledne. Némán figyelte, ahogy Isabelle sikertelenül próbálta meg lefejteni a kezét Simonról. Clary meglepődött. Nem is érezte, hogy ilyen erővel szorítja a fiút.
Isabelle felhagyott a kísérletezéssel, felegyenesedett, dühösen Raphael felé fordult, és ordítani kezdett. Éppen egy mondat kellős közepén tartott, amikor Clary egyszerre megint hallani kezdett mindent, mintha csak egy rádió talált volna rá egy fogható állomásra. – …és most mégis mit kéne csinálnunk? – üvöltötte Isabelle. – Temessétek el – javasolta Raphael. A fáklyatartó megint a magasba lendült Jace kezében. – Egyáltalán nem volt vicces. – Nem is annak szántam – közölte a vámpír rezzenéstelenül. – így lesz belőlünk vámpír. Kiszívják a vérünket, és eltemetnek bennünket. Ha kiássa magát a sírból, megszületik az új vámpír. Isabelle undorodva szisszent fel. – Nem hinném, hogy végig tudnám csinálni. – Néhányan nem is tudják – mondta Raphael. – Ha pedig senki nincs kéznél, hogy segítsen nekik, úgy is maradnak, patkányként csapdába esve a föld alatt. A Clary torkából feltörő hang egyszerre tűnt kiáltásnak és zokogásnak. – Nem ásom el a föld alá. – Akkor így marad – állapította meg könyörtelenül Raphael. – Halott, de nem egészen. Sosem ébredhet fel. Mindannyian Claryt nézték. Isabelle és Jace visszatartotta a lélegzetét, a válaszára várva. Raphael szinte unottan figyelte, mi történik. – Azért nem jöttél be az Intézetbe, mert nem is tudsz, igaz? – kérdezte Clary. – Mert megszentelt terület, te pedig Alvilági vagy. – Ez nem egészen… – kezdte Jace, de Raphael egy kézmozdulattal félbeszakította.
– Azt tudnotok kell – mondta –, hogy nincs sok idő. Minél tovább vártok, mielőtt eltemetitek, annál kevésbé valószínű, hogy egyedül ki tudja ásni magát. Clary lenézett Simonra. Ha nem lettek volna a hosszú vágások a bőrén, olyan lett volna, mintha egyszerűen aludna. – Eltemethetjük – szólt végül a lány. – De ragaszkodom hozzá, hogy egy zsidó temetőbe menjünk. És ott akarok lenni, amikor felébred. – Nem lesz kellemes – jegyezte meg Raphael. – Semmi sem az. – Clary hangjába határozottság költözött. – Indulás. Csak pár óránk van hajnalig. 10 Egy csendes zug A TEMETŐ QUEENS PEREMÉN VOLT, ahol a lakóházak átadták helyüket a rendezett sorokban álló viktoriánus épületeknek, amelyeket mézeskalácsra emlékezhető színekre festettek: rózsaszínre, fehérre és kékre. A széles utakon nem járt egy lélek sem, a temetőhöz vezető utcában pedig egyetlenegy lámpa égett. Eltartott egy darabig, mire az irónok segítségével bejutottak a lelakatolt kapun, aztán még egy kis időbe beletelt, mire találtak egy kellőképpen rejtett helyet, és Raphael elkezdhetett ásni. Egy dombocska tetejét választották, ahol sűrű fasor rejtette el őket az utcán közlekedők elől. Clary, Jace és Isabelle varázslat álcája mögé bújtak, de Raphaelt meg Simon testét képtelenség lett volna elrejteni, úgyhogy szükség volt a fák nyújtotta fedezékre.
A domb utcától távolabb eső oldalát sűrűn borították a sírkövek, sok Dávid-csillaggal a tetején, melyek tejfehér simasággal ragyogtak holdfényben. A távolban elnyúló tó felszínét apró hullámok fodrozták. Szép itt, gondolta Clary. Ennél jobb helyet nem is lehetne találni, hogy az ember az éjszaka közepén eltemesse a barátját egy hevenyészett sírba, mindenféle koporsó meg ceremónia nélkül. – Szenvedett? – kérdezte a lány Raphaeltől. Raphael felnézett az ásásból, és a lapát nyelére támaszkodott, mint a sírásó a Hamletben. – Mi? – Simon. Szenvedett? Fájt, amit a vámpírok csináltak vele? – Nem, nem is olyan rémes, ha vámpírok végeznek az emberrel – magyarázta Raphael egészen lehalkítva dallamos hangját. – A harapásnak kábító hatása van, olyan, mintha elaludnál. Claryt hirtelen szédülés fogta el, és egy pillanatra azt hitte, elájul. – Clary! – Jace hangja térítette magához. – Gyere! Nem kell végignézned. A fiú kinyújtotta a kezét. Clary elnézett mellette, és Isabelle-t pillantotta meg korbáccsal a kézben. Simon takaróba csavart teste a földön feküdt a lába előtt, mintha a gondjaira bízták volna. – Itt akarok lenni, amikor felébred. – Tudom. Vissza fogunk jönni. – Mivel csak nem akart mozdulni, Jace megragadta a karját, és elrángatta a tisztásról, le a domboldalon. Közvetlenül a sírok első sora fölött volt néhány szikla; Jace leült az egyikre, és felhúzta a cipzárt a dzsekijén. Meglepően hűvös volt.
Ebben az évben Clary most először látott párafelhőt, amikor kifújta a levegőt. Leült a kőre Jace mellé, és a tavat kezdte figyelni. Hallotta Raphael ásójának ütemes puffogását, aztán a kiásott göröngyök hangját, ahogy földet értek a fiú háta mögött. Raphael sokkal gyorsabban dolgozott, mint egy ember képes lett volna rá. Nem fog neki sokáig tartani, hogy kiássa a sírt. Ráadásul Simon nem is volt éppen nagydarab, nem kellett túl mélyre ásni miatta. Egyszerre fájdalom hasított Clary gyomrába. Előregörnyedt, kezét a hasára szorítva. – Hányingerem van. – Tudom. Ezért hoztalak ide. Azt hittem, mindjárt leokádod Raphael lábát. Clary halkan felnyögött. – Talán leolvadt volna a vigyor a képéről – jegyezte meg Jace elgondolkodva. – Azért ez eszembe juthatott volna. – Fogd már be! – A fájdalom csillapodott. A lány hátrahajtotta a fejét, és felnézett az égen csorba ezüstkorongként úszó holdra. – Az én hibám. – Nem a te hibád. – Igaz. A mi hibánk. Jace a lány felé fordult, a tartásán látszott, mennyire levert. Ráfért volna egy hajvágás. A holdfényben fehéren világító kósza tincsek úgy kunkorodtak, akár a kacsok a szőlőtőkén, ha túl hosszúra hagyják őket nőni. Az arcán és a torkán éktelenkedő sebhelyek olyanok voltak, mintha valamilyen fémes tintával rajzolták volna őket a bőrére. Gyönyörű, gondolta nekikeseredve, gyönyörű. Ráadásul nem volt benne semmi, sem az
arccsontjának esése, sem az álla formája, sem az ajka íve, ami akár saját magára, akár az édesanyjára emlékeztette volna. Még csak Valentine-ra sem hasonlított. – Mi van? – húzta fel a szemöldökét a fiú. – Miért nézel így rám? Clary a karjába akarta vetni magát, hogy ott zokogjon, de közben éppen ilyen szívesen esett volna neki ököllel, és püfölte volna. Ehelyett csak ennyit mondott halkan: – Ha nem történik meg az a dolog a Tündérek Udvarában, Simon még élne. Jace durván kitépett egy fűcsomót a földből, és félrehajította. –Kényszerítettek bennünket, hogy megtegyük. Nem szórakozásból csináltuk, és nem is azért, hogy a lelkébe gázoljunk. Aztán meg – folytatta egészen halvány mosollyal – a húgom vagy. – Úgy mondod, mintha… – Mit? Azt, hogy „a húgom”? – Jace megrázta a fejét. – Amikor kissrác voltam, rájöttem, hogy ha elég sokszor ismétlünk el egy szót, minden értelmét elveszti. Ébren feküdtem az ágyban, mondogattam magamban a szavakat… „Cukor”, „tükör”, „suttogás”, „sötét”. „Húg” – tette hozzá halkan. –A húgom vagy. – Mindegy, hányszor mondod, akkor is igaz marad. – És mindegy hányszor nem hagyod elmondanom, akkor is igaz marad. – Jace! – Egy új hang kiáltotta a fiú nevét. Alec volt az, kissé lihegve a futástól. Egyik kezében fekete műanyag zacskót tartott. Magnus a háta mögött vonult. Lehetetlenül magasnak és vékonynak tűnt a szélben denevérszárnyként csapkodó hosszú bőrkabátban. Alec
megállt Jace előtt, és felé nyújtotta a zacskót. – Hoztam vért – mondta. – Ahogy kérted. Jace kinyitotta a zacskót, belepillantott, és összeráncolta az orrnyergét. –Akarom én tudni, honnan szerezted ezt? – Egy greenpointi hentestől – felelte Magnus, aki időközben csatlakozott hozzájuk. – Kivéreztetik a húst az iszlám hagyományok szerint. Állati vér. – A vér az vér – jelentette ki Jace, és felállt. Habozva pillantott le Claryre. – Amikor Raphael azt mondta, nem lesz kellemes, igazat beszélt. Maradhatsz, ha akarsz. Ideküldöm Isabelle-t, hogy várjon veled. A lány hátrahajtotta a fejét, hogy felnézhessen Jace-re. A holdfény ágak árnyékát vetette a fiú arcára. – Láttál valaha vámpírt kikelni a sírból? – Nem, de… – Akkor igazából nem is tudod, milyen, ugye? – Clary felállt, Isabelle kék kabátja zizegő hullámokban rendeződött el körülötte. – Ott akarok lenni. Ott kell lennem. A fiú arcának csak egy részét láthatta az árnyékoktól, de úgy tűnt, mintha elismeréssel pillantott volna vissza tá. – Felteszem, semmi értelme, hogy bármit is megpróbáljak megtiltani neked – mondta. – Menjünk! Amikor visszaérkeztek a tisztásra, Raphael éppen egy nagy téglalap alakú földdarabot taposott simára. Jace és Clary pár lépéssel megelőzte Magnust és Alecet, akik mintha vitatkoztak volna valamin. Simon teste eltűnt szem elől. Isabelle a földön ült, korbácsa arany karikába feltekerve pihent a lábainál. A lány reszketett. – Jézusom, de hideg van – mondta Clary, és szorosabbra fogta maga körül Isabelle kabátját. A bársony legalább
meleg volt, és megpróbált nem gondolni rá, hogy a szegélyét Simon vére szennyezte be. – Mintha egy pillanat alatt megjött volna a tél. – Örülj neki, hogy nincs is igazából tél – mondta Raphael egy közeli fa törzsének támasztva a lapátot. – A föld olyankor kőkeményre fagy. Néha lehetetlen ásni, és az ivadéknak hónapokig kell várnia, éhezve a föld alatt, mielőtt megszülethet. – Így hívjátok őket? Ivadékok? – kérdezte Clary. Valamiért nagyon zavarta a szó, a váladékra emlékeztette. – Igen – felelte Raphael. – Azokra mondjuk, akik még a föld alatt vannak, vagy frissen születtek meg. – Ekkor pillantotta meg Magnust, és egy futó pillanatra kiült az arcára a meglepetés, mielőtt gondosan elrendezte volna a vonásait. – Boszorkánymester – szólt –, nem számítottam rá, hogy veled is találkozom. – Kíváncsi voltam – közölte Magnus szikrázó macskaszemekkel. – Még sosem láttam az Éjszaka Gyermekeit feltámadni. Raphael Jace-re pillantott, aki egy fatörzsnek dőlve álldogált mellettük. – Meglepően illusztris társaságban forogsz, Árnyvadász. – Megint magadról beszélsz? – kérdezte Jace. Csizmája orrával elsimított egy kiálló földdarabot. – Ez dicsekvésnek tűnik. – Talán rám gondolt – jegyezte meg Alec. Mindenki meglepetten nézett tá. Nem fordult elő sűrűn, hogy Alec valami vicceset mondott volna. Most feszülten elmosolyodott. – Bocs – mondta. – Csak ideges vagyok.
– Arra semmi szükség – közölte Magnus, és kinyúlt, hogy megérintse Alec vállát. A fiú gyorsan odébb lépett, és a boszorkánymester keze visszahullott az oldala mellé. – Szóval, mi legyen? – kérdezte Clary keresztbe vetett karokkal melengetve magát. Mintha teste minden pórusába beette volna magát a hideg. Nyár végéhez képest borzasztóan hűvösnek tűnt az idő. Raphael észrevette a mozdulatot, és finoman elmosolyodott. – Feltámadásnál mindig hideg van – magyarázta. – Az ivadék a környezetében lévő élőlényekből szívja el az energiát a feltámadáshoz. Clary mérgesen nézett rá. – Te nem úgy nézel ki, mint aki fázik. – Én nem vagyok élőlény. – Hátralépett a sír peremétől – Clary kényszerítette magát, hogy sírként gondoljon rá, hiszen az is volt –, és intett a többieknek, hogy kövessék. – Csináljatok helyet! – mondta. – Simon nemigen tud feltámadni, ha mind rajta állunk. Mindannyian sietve engedelmeskedtek. Clary azt vette észre, hogy Isabelle a karját szorongatja, és ahogy rápillantott, látta, hogy a füle tövéig falfehér. – Mi baj? – Minden – felelte Isabelle. – Clary, talán hagynunk kellett volna elmenni… – Úgy érted, meghalni. – Clary kirántotta a karját Isabelle szorításából. – Hát persze, hogy így gondolod. Szerinted amúgy sem érdemes élnie senkinek, aki nem olyan, mint ti. Isabelle arcára kiült minden nyomorúsága. – Egyáltalán nem is…
Hátborzongató hang támadt a tisztáson, amihez hasonlót Clary még sohasem – különös lüktetés mélyen a föld alól, mintha a világ szívverése vált volna egyszer csak hallhatóvá. Mi történik? – gondolta Clary, aztán megmozdult előtte a föld. A sír úgy kezdett hullámzani, mint az óceán nyugtalan felszíne. Púpok jelentek meg, majd hirtelen az egyik szinte kidurrant, és göröngyök röpültek szerteszét. Apró dombocska tolakodott felfelé, mint valami vakondtúrás. A domb közepén egy kéz bukkant fel; szétterpesztett ujjai a földet markolászták. – Simon! – Clary oda akart rohanni, de Raphael visszatartotta. – Engedj! – A lány igyekezett kiszabadítani magát, de a vámpír vasmarokkal, tartotta. – Nem látod, hogy szüksége van ránk? – Egyedül kell csinálnia – mondta Raphael, fikarcnyit sem lazítva a szorításán. – Jobb úgy. – Nektek jobb! Nekem nem! – Clary kitépte magát a vámpír kezéből, és a sírhoz rohant, éppen amikor felpúposodott a föld, ő pedig elveszítve egyensúlyát, és hanyatt gurult. Egy alak küzdötte magát kifelé a sietősen megásott sírgödörből. Ujjai mocskos karmokként süllyedtek a földbe, csupasz karjait por és vér borította. Kitépte magát a föld fogságából, kúszott néhány métert, aztán tehetetlenül terült el. – Simon – suttogta Clary. Mert Simon volt az, Simon, nem más. A lány feltápászkodott, és barátja felé rohant. Edzőcipője mélyen süllyedt a feltúrt földbe. – Clary! – ordította Jace. – Mit csinálsz?
A lány megbotlott, kibicsaklott a bokája, ahogy a lábát félig elnyelte a föld. Térdre zuhant Simon mellett, aki mozdulatlanul feküdt, mintha valóban halott lenne. A haja koszos volt, és összetapadt a földtől, a szemüvege eltűnt, és szakadt pólója alól kilátszott véres bőre. – Simon – szólt Clary, és megérintette a fiú vállát. – Simon… A fiú teste megmozdult az ujjai alatt, minden izma megfeszült, bőre kemény lett, akár a vas. – …jól vagy? – fejezte be Clary. Simon felé fordult, és a lány megpillantotta a szemét. Üres volt és élettelen. Simon éles kiáltással felugrott, és Claryre vetette magát, fürgén és könyörtelenül, akár egy kígyó. Telibe találta, és a földre taszította. – Simon ! – kiáltotta Clary, de a fiú mintha nem is hallotta volna. Felismerhetetlenül torz volt az arca, ahogy fölé magasodott, felhúzta az ajkát, ő pedig megpillantotta az éles metszőfogakat, ahogy fehéren csillant rajtuk a hold fénye. Clary halálra rémülve rúgott a fiú felé, az azonban megragadta a vállát, és visszakényszerítette a földre. Véres volt a keze, letörtek a körmei, de így is hatalmas erő lakozott benne, még az ő Árnyvadász erejénél is hatalmasabb. A csontok fájdalmasan csikordultak össze a vállában, ahogy a fiú fölé hajolt… Aztán valami lerántotta róla, és úgy repült odébb, mintha nem lenne nehezebb egy kavicsnál. Clary zihálva ugrott talpra, tekintete találkozott Raphael komor pillantásával. – Mondtam, hogy tartsd magad távol tőle – csóválta meg a fejét, aztán megfordult, és letérdelt Simon mellé, aki nem messze tőlük összekuporodva és rángatózva hevert a földön.
Clary mélyen szívta be a levegőt, zokogásszerű hangot adva ki magából. – Nem ismert meg. – Megismert. Csak nem érdekli. – Raphael a válla fölött Jace-re pillantott. – Mardossa az éhség. Vérre van szüksége. Jace, aki halálra vált képpel, mozdulatlanul állt a sír mellett, közelebb lépett, és némán előrenyújtotta a zsákot, mintha áldozatot akarna bemutatni. Raphael kikapta a kezéből, és feltépte. Egy csomó vörös folyadékkal töltött tasak hullott ki belőle. Magában mormogva felvett egyet, éles körmével felhasította, amitől vér fröccsent piszkos fehér inge mellére. Simon azonnal megérezte a vérszagot, és szánalmas vinnyogásba kezdett. Még mindig rángatózott; törött körmeivel a földet kaparta, szemének csak a fehérje látszott. Raphael felé nyújtotta a vérrel teli tasakot, hagyta, hogy a vörös folyadék Simon arcára csöppenjen, skarlátszínű csíkot húzva fehér bőrére. – Tessék, itt van – mondta, szinte búgó hangon. – Igyál, kis ivadék, igyál! És Simon, aki tízéves kora óta vegetáriánus volt, akinek eszébe nem jutott volna meginni a tejet, ha nem bio gazdaságból származott, aki elájult az injekcióstű látványára – nos, Simon kitépte a tasakot Raphael vékony barna kezéből, és a fogával szakította fel. Egyetlen szempillantás alatt eltüntette a folyadékot, és újabb vonyítás kíséretében félrehajította a zacskót. Raphael máris készen állt a másodikkal, hogy a kezébe nyomja. – Ne igyál túl gyorsan! – figyelmeztette a fiút. – Ki fogod hányni. – Simon persze nem törődött vele. A második csomagot sikerült segítség nélkül kinyitnia, és
máris mohón vedelte a tartalmát. A szája sarkából vér szivárgott, végigfolyt a nyakán, és kövér, vörös cseppekben hullott a kezére. Csukva volt a szeme. Raphael Clary felé fordult. A lány érezte, hogy Jace meg a többiek is őt bámulják, riadalommal és undorral a tekintetükben. – A következő táplálkozása – mondta higgadtan Raphael –, már simábban fog menni. Simábban. Clary sarkon fordult, és a tisztás széle felé indult. Hallotta, ahogy Jace utána kiált, de nem törődött vele, és amint a fákhoz ért, futni kezdett. Félúton járt lefelé a domboldalon, amikor utolérte a fájdalom. Térdre rogyott, öklendezni kezdett, aztán mindent kiokádott, ami a gyomrában volt. Amikor vége lett, még négykézláb odébb mászott, aztán elterült a földön. Tudta, hogy valószínűleg egy síron fekszik, de nem érdekelte. Forró arcát a hűvös porhoz szorította, és most először gondolt arra, hogy talán nem is olyan rossz a halottaknak. 11 Füst és acél A BETH ISRAEL KÓRHÁZ INTENZÍV OSZTÁLYA Claryt mindig az Antarktiszról készült fényképekre emlékeztette. Hűvös volt és elzárkózó, szürke, fehér meg halványkék árnyalatokkal. Édesanyja szobája fehér volt, a szürke ágyat szürke műszerek vették körül kanyargó szürke csövekkel, Jocelyn testét pedig halványkék paplan takarta. Az arca fehérebbnek tűnt, mint valaha. Az egyetlen élénk színű valami a teremben
Jocelyn párnán szétterülő vörös hajkoronája volt; mintha a Déli-sarkra tűztek volna ki egy ragyogó, oda nem illő zászlót. Clary azon gondolkozott, vajon honnan szerzi Luke a pénzt erre az egyszemélyes szobára. Arra jutott, hogy megkérdezi tőle, ha visszajön a harmadik emeleti csúf kis büfében álló kávéautomatától. A gépből folyó kávé olyan volt, mint a kátrány, és az íze is leginkább arra emlékeztetett, Luke mégis szinte a rabjává vált az italnak. A szék fémlábai megcsikordultak a padlón, ahogy Clary magához húzta, és lassan leült rá, megigazítva a szoknyáját a lába körül. Ahányszor csak eljött meglátogatni az édesanyját a kórházba, feszült lett, és kiszáradt a szája, mintha attól tartott volna, hogy bajba kerülhet valami miatt. Talán mert korábban csak akkor látta ilyen merevnek és kifejezéstelennek Jocelyn arcát, amikor éppen kirobbanni készült belőle a düh. – Anya – szólt Clary. Megfogta Jocelyn bal kezét; a csuklóján még mindig látszott a sebhely, ahol Valentine a testébe erőltetett egy csövet. Kezének bőre – ami mindig durva és töredezett volt a festéktől meg a terpentintől – olyan lett, mint egy fa száraz kérge. Clary édesanyja ujjai köré fonta az ujjait, és érezte, hogy gombóc növekszik a torkában. – Anya, én… – kezdte, és megköszörülte a torkát. – Luke azt mondja, hallasz engem. Nem tudom, így van-e vagy sem. Mindegy is, azért jöttem, mert muszáj beszélnem veled. Az se baj, ha nem tudsz válaszolni semmit. Tudod, az a helyzet… – A lány nyelt egyet, és az ablak felé fordult. Az égből csak egy vékony kék sáv látszott a kórházzal szemben
álló épület magas tűzfala fölött. – Simonról van szó. Történt vele valami. Valami, ami az én hibám volt. Most, hogy nem édesanyjára nézett, megeredt a nyelve. Előadta az egész történetet: a találkozást Jace-szel és a többi Árnyvadásszal, a kutatást a Végzet Kelyhe után, Hodge árulását és a csatát a Renwickben, a felismerést, hogy neki és Jace-nek is Valentine az apja. Nem feledkezett meg az utóbbi napok eseményeiről sem: a Csontvárosba tett éjszakai látogatásról, az Inkvizítor Jace iránt érzett gyűlöletéről és az ezüst hajú nőről. Aztán beszámolt anyjának a Tündérek Udvaráról, az árról, amit a Királynő követelt a szabadságáért, meg arról, mi történt később Simonnal. Erezte, hogy beszéd közben könnyek égetik a torkát, de megkönnyebbült, hogy végre kiadhatott magából mindent valakinek, még ha az a valaki feltehetőleg egyetlen szavát sem hallotta. – Szóval végeredményben – fejezte be – mindent rendesen elszúrtam. Emlékszem, egyszer azt mondtad, hogy az ember akkor kezd felnőni, amikor visszanézve azt kívánja, bárcsak megváltozathatna dolgokat. Gondolom, ez azt jelenti, hogy felnőttem. Csak… csak… Csak azt hittem, ott leszel, amikor megtörténik. Igyekezett visszanyelni a könnyeit, amikor valaki a háta mögött megköszörülte a torkát. Clary sarkon fordult, és Luke-ot pillantotta meg az ajtóban, egy műanyag pohárral a kezében. A kórház fluoreszkáló lámpáinak fényében is látta, milyen fáradt a férfi. Egyre több ősz szál keveredett a hajába, kék flanelingét pedig teljesen összegyűrte. – Mióta állsz ott?
– Nem régóta – felelte Luke. – Hoztam neked kávét. – Clary felé nyújtotta a poharat, de a lány intett, hogy nem kéri. – Utálom ezt a löttyöt. Lábszag íze van. A férfi elmosolyodott. – Honnan tudod, milyen íze van a lábszagnak? – Csak úgy tudom, – Clary előrehajolt, nyomott egy puszit Jocelyn arcára, és felállt. – Szia, Anya. Luke kék furgonja kint állt a kórház parkolójában. A férfi csak akkor szólalt meg, amikor már kint jártak a gyorsforgalmi úton. – Hallottam, amit a kórházban mondtál. – Gondoltam, hogy hallgatózol. – A lány hangjában nem volt nyoma haragnak. Abban, amit az anyjának mondott, semmi olyasmi nem akadt, amiről Luke ne tudhatott volna. – Ami Simonnal történt, nem a te hibád volt. Clary hallotta a szavakat, de úgy pattantak le róla, mintha láthatatlan fal vette volna körül. Olyan volt, akár az a fal, amit Hodge húzott fel köré, amikor elárulta Valentine-nak. Ezúttal azonban nem hallott semmit a falon túlról, és nem is érzett semmit. Olyan zsibbadt volt, mintha jégbe zárták volna a testét. – Figyelsz rám, Clary? – Kedves tőled, hogy ezt mondod, de nyilvánvaló, hogy az én hibám. Minden, ami Simonnal történt, az én hibám. – Mert haragudott rád, amikor visszament a hotelba? Nem azért ment vissza a hotelba, mert haragudott rád, Clary. Hallottam már ilyesmiről.
Félvéreknek hívják azokat, akik nem alakultak át teljesen. Olyan heves vágy keríthette hatalmába, hogy visszatérjen a hotelba, aminek nem tudott ellenállni. – Mert a testében volt Raphael vére. De az sem történt volna meg soha, ha én nem vagyok. Ha nem vittem volna el abba a buliba… – Azt hitted, ott biztonságban lesz. Semmi olyan veszélynek nem tetted ki, amit te ne vállaltál volna. Nem kínozhatod így magadat – mondta Luke, és ráfordult a Brooklyn hídra. A folyó ezüstös szürke hullámokban hömpölygött alattuk. – Semmi értelme. Clary mélyen az ülésbe süppedt, ujjaival megmarkolta kötött zöld pulcsijának ujját. A csuklya kirojtosodott szegélyéről lógó cérnaszálak csiklandozták az arcát. – Nézd – folytatta Luke. – Időtlen idők óta ismerem Simont, és azóta mindig egyetlen helyen akart csak lenni, és foggal-körömmel küzdött érte, hogy oda kerülhessen, és ott is maradhasson. – És hol van az a hely? – Ott, ahol te vagy éppen – felelte Luke. – Emlékszel, amikor tízéves korodban leestél arról a fáról, és eltörted a karodat? Kikönyörögte, hogy végig ott ülhessen melletted a mentőautóban, amíg a kórházba nem értek. Rugdalózott és visított, amíg nem engedtek neki. – Nevettél – idézte fel azt a napot Clary –, Anya meg a válladra ütött. – Nehéz volt megállni. Egészen különleges látványt nyújt egy ilyen elszánt tízéves. Olyan volt, mint egy pitbull. – Ha a pitbullok szemüvegesek lennének, és tüsszögnének a parlagfűtől.
– Megfizethetetlen az ilyen hűség – mondta komolyan Luke. – Tudom. Ne akard, hogy rosszabbul érezzem magam. – Clary, azt akarom megértetni veled, hogy maga hozta meg a döntéseit. Azért emészted magad, mert az vagy, aki. Ezért senki nem hibás, és ezen nem lehet változtatni. Mindig az igazságot mondtad neki, ő pedig maga határozta el, hogy mit kezd vele. Mindenkinek döntéseket kell hoznia, és senkinek sincs joga hozzá, hogy ezeket a döntéseket kivegye a kezünkből. Még szeretetből sem. – De hát éppen ez az – húzta el a száját Clary. – Aki szeret valakit, annak nincs választása. – Arra gondolt, hogyan szorult össze a gyomra, amikor Isabelle felhívta, és elmondta, hogy Jace eltűnt. Egyetlen pillanatnyi habozás nélkül rohant ki a házból. – A szeretet megfoszt bennünket a választási lehetőségtől. – Sokkal jobb, mint a másik véglet. – Luke Flatbushba irányította a furgont. Clary nem felelt, csak üres tekintettel bámult kifelé az ablakon. Elhagyva a hídfőt, Brooklyn egy kevésbé barátságos környékére érkeztek; az út mindkét oldalát rút irodaépületek és karosszérialakatosok műhelyei szegélyezték. Általában gyűlölte a városnak ezt a részét, de most a környezet tökéletesen illeszkedett a hangulatához. – Szóval, hallottál valamit…? – kezdte Luke, aki nyilvánvalóan úgy döntött, hogy ideje témát váltani. – Simonról? Te is tudod, hogy igen. – Igazság szerint Jace-t akartam kérdezni. – Ó. – Jace jó párszor felhívta Claryt, és üzeneteket is hagyott. A lány nem vette fel a telefont, és nem is hívta
vissza. Így gyakorolt bűnbánatot azért, ami Simonnal történt. Ennél súlyosabb büntetést nem tudott elképzelni magának. – Nem hallottam felőle. Luke ügyelt rá, hogy semleges maradjon a hangja. – Pedig nem lenne rossz, ha megkérdeznéd, hogy van. Nyilván nem érzi magát valami fényesen, tekintve hogy… Clary fészkelődött egy sort az ülésen. – Azt hittem, rákérdeztél Magnusnál. Hallottam, hogy Valentine-ról beszélgettetek meg a Lélekkard átváltoztatásáról. Ő biztosan megmondaná neked, ha valami nem stimmelne Jace-szel. – Magnus megnyugtathat Jace egészségi állapotával kapcsolatban. Ami viszont a lelkét illeti… – Felejtsd el, nem hívom föl. – Clary szinte döbbenten vette észre, milyen hűvös a hangja. – Most Simon mellett a helyem. – Az ő lelke sincs éppen fényes állapotban. Luke felsóhajtott. – Ha nehezen birkózik meg az új körülményekkel, talán… – Hát persze, hogy nehezen birkózik meg velük! – Vádló pillantást vetett a férfira, bár az a forgalmat figyelte, és fel sem tűnt neki. – Ha valakinek, hát neked meg kéne értened, milyen… – Egyszer csak arra ébredni, hogy szörnyeteg vagy? – Luke nem tűnt keserűnek, inkább csak fáradtnak. – Persze, hogy megértem. És ha beszélgetni akar velem, szívesen állok a rendelkezésére. Túl fogja tenni magát ezen, még ha jelenleg nem is úgy érzi. Clary összeráncolta a homlokát. A hátuk mögött lenyugvó nap arany színben ragyogott a visszapillantó-
tükör üvegében; az éles fény égette Clary szemét. – Nem ugyanaz a helyzet – mondta. – Te legalább úgy nőttél föl, hogy tudtál a vérfarkasok létezéséről. Ő meg, mielőtt elmondaná valakinek, hogy vámpír, előbb meg kell győznie, hogy egyáltalán vannak vámpírok. Luke mintha mondani akart volna valamit, de aztán mégis meggondolta magát. – Nyilván igazad van – szólt végül. – Williamsburgben jártak, a félig kihalt Kent Avenue-n, magasba nyúló raktárépületek sorfalai között. –Azért hoztam neki valamit. A kesztyűtartóban van. Hátha jól jön… Clary kinyitotta a kesztyűtartót, és felhúzta a szemöldökét. Fényes papírra nyomtatott, összehajtogatott brosúrát vett elő, olyasfélét, amilyet a kórházak váróiban lehet elvenni műanyag állványokról. – Hogyan vallj színt a szüleid előtt – olvasta hangosan. – Luke! Ne legyél nevetséges! Simon nem meleg, hanem vámpír. – Tisztában vagyok vele, de ez végső soron arról szól, hogyan mondjunk el olyan kellemetlen igazságokat a szüleinknek, amikkel esetleg magunk sem nézünk szívesen szembe. Talán felhasználhatná valamelyik szöveget, vagy megfogadhatná a tanácsokat… – Luke! – Clary olyan élesen szólt rá a férfira, hogy az csikorgó fékekkel állította meg a furgont a járdaszegély mellett. Megérkeztek. Az East River vize sötéten ragyogott a bal oldalon, az égre korom és árnyékok rajzoltak csíkokat. Luke verandáján sötét alak kuporgott.
A férfi összehúzta a szemét. Farkasként állítólag tökéletes volt a látása, emberi formájában azonban rövidlátó maradt. – Az ott…? – Simon. Igen. – Clary még a fiú körvonalait is könnyedén felismerte. –Megyek, beszélek vele. – Menj csak, nekem még… dolgom van. El kell mennem néhány dologért. – Milyen dolgokért? Luke egy kézmozdulattal elhessegette a kérdést. – Kajákért. Fél óra múlva jövök. De ne maradjatok kint. Menjetek be a házba, és zárjátok magatokra az ajtót. – Tudod, hogy úgy lesz. Clary egy darabig követte tekintetével távolodó furgont, aztán a ház felé fordult. Zakatolt a szíve. Telefonon párszor már beszélt Simonnal, de nem találkoztak, amióta a kába, vértől lucskos fiút elhozták Luke házába azon a rettenetes hajnalon, hogy megmosdassák, mielőtt hazaviszik. Clary arra gondolt, hogy talán az Intézetbe kéne vinni, de ez persze lehetetlen volt. Simon soha többé nem láthatja egy templom vagy egy zsinagóga belsejét. Figyelte, ahogy Simon összehúzott vállakkal baktat Luke ajtaja felé, mintha csak széllel szemben járna. Amikor a verandán automatikusan felvillant a lámpa, összerezzenve fordította el a fejét. Clary tudta, hogy a fiú azt hiszi, a napot látja, és csendben sírni kezdett a furgon hátsó ülésén; a könnycseppek a karjára rajzolt különös, fekete Jelet áztatták. – Clary – súgta Jace, és a keze után nyúlt, de a lány éppen úgy fordult el tőle, ahogy Simon fordult el a fénytől. Nem akarta megérinteni a fiút. Soha többé nem
akarta megérinteni. Ez volt a büntetése, ezzel kellett vezekelnie azért, amit Simonnal tett. Most, ahogy Luke verandájára lépett, kiszáradt a szája, és gombóc nőtt a torkában. Kényszerítette magát, hogy ne sírjon. Attól csak rosszabbul érezte volna magát. Simon a veranda sarkában ült az árnyékban, és őt figyelte. Clary látta, ahogy megcsillan a szeme a sötétben. Kíváncsi lett volna rá, hogy azelőtt is ott volt-e az a különös ragyogás; nem emlékezett. – Simon? A fiú egyetlen fürge, kecses mozdulattal állt fel, akiitől Clary hátán végigfutott a hideg. Simon mozgását kecsesnek éppenséggel soha nem lehetett nevezni, most pedig volt még benne valami furcsa, valami új… – Nem akartalak megijeszteni. – Simon óvatosan, szinte hivatalosan szólította meg, mintha idegenek volnának. – Semmi baj, csak… Mióta vagy itt? – Nem régóta. Ne feledd, hogy csak azután tehetem ki a lábam az utcára, ha lement a nap. Tegnap véletlenül kinyújtottam a kezem az ablakon egy pillanatra, és majdnem leégtek az ujjaim. Még szerencse, hogy gyorsan gyógyulok. Clary elővette a kulcsát, a zárba dugta, elfordította, aztán kitárta az ajtót. Halvány fény világította meg a verandát. – Luke szerint be kéne mennünk. – Mert az igazán ocsmány dolgok – mondta Simon, ahogy belépett a házba – sötétedés után kerülnek elő. A nappalit meleg, sárga fény töltötte be. Clary bezárta az ajtót, és a biztonsági zárat is ráfordította. Isabelle kék kabátja még mindig az ajtó melletti fogason lógott. Clary úgy tervezte, hogy elviszi a tisztítóba, hátha ki tudják belőle szedni a vérfoltokat, de még nem volt rá
alkalma. Most pár pillanatig a kabátra meredt, és igyekezett megacélozni az idegeit, mielőtt Simonhoz fordult. A fiú a szoba közepén állt, kezét zavartan dzsekije zsebébe dugta. Farmert, és egy kopott I ♥ NEW YORK feliratú pólót viselt, amiről Clary úgy sejtette, hogy az apjáé lehetett. Simon minden porcikája ismerős volt, mégis idegennek hatott. – A szemüveged – szólt a lány, ahogy hirtelen rájött, mi tűnt olyan furcsának a verandán. – Nincs rajtad. – Láttál valaha szemüveges vámpírt? – Nem, de… – Már nincs rá szükségem. Úgy látszik, a tökéletes látás jár az új szemfogak mellé. – Leült a kanapéra, Clary pedig letelepedett mellé, bár nem túl közel. Azért így is meg tudta állapítani, milyen sápadt Simon bőre, és az erek kék nyomvonalait is ki tudta venni a felszín alatt. A szemüveg nélkül nagynak és sötétnek látszott a szeme, pillái sötét tollvonásokra emlékeztettek. – Persze otthon így is föl kell vennem, különben anyám halálra rémülne. Meg kell mondanom neki, hogy kontaktlencsét használok. – Meg kell mondanod neki, pont – közölte Clary határozottabban, mint kinézte magából. – Nem titkolhatod örökké a… az állapotodat. – Megpróbálhatom. – Simon beletúrt sötét hajába. Rángatózott a szája széle. – Clary, mit fogok csinálni. Anyám folyton behozza nekem az ételt, nekem meg ki kell dobnom az ablakon. Két napja nem mozdultam ki, de nem tudom, meddig tettethetem tovább, hogy influenzás vagyok. A végén el fog vinni egy orvoshoz,
és akkor mi lesz? Nem ver a szívem. Közölni fogja anyámmal, hogy halott vagyok. – Vagy cikket ír rólad, mint orvosi csodáról – szólt Clary. – Nem vicces. – Tudom, csak próbáltam… – Folyton a vérre gondolok – mondta Simon. Azzal álmodom. Azzal ébredek. Nemsokára morbid emós verseket fogok írni róla. – De azért megvan még az a vér, amit Magnustól kaptál? Nem fog elfogyni, ugye? – Maradt még. Van az a kis hűtőm, abba tettem őket. De már csak három tasak maradt. – Mi lesz, ha végleg elfogy? – Nem fogy el. Szerzünk még – mondta Clary magabiztosságot színlelve. Úgy sejtette, bármikor szerezhet utánpótlást a bárányvérből Magnus ismerős hentesétől, de a gondolatra felfordult a gyomra. – Figyelj, Simon! Luke szerint el kéne mondanod anyukádnak. Nem rejtőzhetsz örökké. – De megpróbálhatom. – Gondolj Luke-ra! – mondta elkeseredetten a lány. – Így is élhetsz normális életet. – És mi lesz kettőnkkel? Tényleg vámpír pasit akarsz? – Szomorúan elnevette magát. – Mert nagyon romantikus piknikeket látok a jövőben. Te egy szűz piña coladát iszol. Én meg egy szűz vérét. – Fogd föl úgy, mintha mozgássérült lennél – javasolta Clary. – Meg kell tanulnod együtt élni ezzel. Rengeteg embernek sikerült már.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ember vagyok. Már nem. – Nekem az vagy – mondta a lány. – Amúgy sem olyan nagy cucc embernek lenni. – Legalább Jace nem mondhatja, hogy mondén vagyok. Mi az ott a kezedben? – kérdezte Simon a Clarynél lévő feltekert brosúrára bökve. – Ja, ez? – emelte fel a lány a füzetkét. – Hogyan vallj színt a szüleid előtt? Simon szeme elkerekedett. – El akarsz nekem mondani valamit? – Nem nekem kell. A tied. – Clary átnyújtotta a brosúrát. – Nem kell színt vallanom anyám előtt – mondta Simon. – Eleve azt hiszi, hogy meleg vagyok, mert nem érdekel a sport, és még nem volt komoly barátnőm. Vagy legalábbis nem tud róla. – De el kell mondanod neki, hogy vámpír vagy – közölte Clary. – Luke szerint talán felhasználhatnád az egyik beszédet ebből, csak az „élőhalott” szót használhatnád ahelyett, hogy… – Értem, értem. – Simon szétnyitotta a brosúrát. – Akkor rajtad fogok gyakorolni. – Megköszörülte a torkát. – Anya. Valamit el kell mondanom neked. Élőhalott vagyok. Tudom, hogy előítéleteid vannak az élőholtakkal kapcsolatban. Tudom, nehezedre eshet megbarátkozni a gondolattal, hogy élőhalott vagyok. Azt szeretném elmondani neked, hogy az élőhalottak éppen olyanok, mint te vagy én. – Simon tartott egy pillanatnyi szünetet. –Ha belegondolok, inkább olyanok, mint én.
– Simon! – Jól van már, na – intett a fiú, és folytatta. – Először is azt kell megértened, hogy ugyanaz az ember vagyok, aki mindig is voltam. Az, hogy élőhalott vagyok, nem a legfontosabb darabja a személyiségemnek. Csak egy része annak, aki vagyok. A második legfontosabb, hogy ezt nem én választottam. Ilyennek születettem. – Simon Claryre hunyorított a brosúra fölött. – Pontosabban ilyennek születtem újjá. Clary felsóhajtott. – Hát nem strapálod magad. – Legalább elmondhatom neki, hogy zsidó temetőbe vittél – szólt Simon félretéve a brosúrát. – Talán kicsiben kéne kezdenem. Először elmondhatnám a húgomnak. – Veled megyek, ha akarod. Talán segíthetek megértetni velük. Simon meglepve pillantott rá, és a lány látta, hogy a keserű humor páncélja repedezni kezd, és lassan átadja a helyet a félelemnek. – Megtennéd? – Hát… – kezdte Clary, de fülsüketítő fékcsikorgás, és összetört üveg csörömpölése szakította félbe. A lány talpra ugrott, és Simonnal a sarkában az ablakhoz rohant. Félrerántotta a függönyt, és kinézett. Luke furgonja köhögő motorral még mindig a pázsiton állt, a járdára hosszú csíkokat húzott az égett gumi. A furgon egyik fényszórója még mindig világított, a másik viszont betört. A hűtőrácson sötét folt éktelenkedett, az első kerekek alatt pedig fehér valami hevert mozdulatlanul. Clary szíve a torkában dobogott. Talán Luke elgázolt valakit? Nem – türelmetlenül söpörte el a szeme elől a varázslat álcáját, mint ahogy az ember letörli a párás ablaküveget. A Luke kerekei alatt fekvő
valami nem ember volt. Sima, fehér, szinte lárvaszerű lénynek tűnt inkább, és úgy vonaglott, akár egy feltűzött féreg. Kivágódott a vezetőoldali ajtó, és Luke ugrott ki rajta. Nem is törődve a kerekek alatt fetrengő lénnyel, átrohant a pázsiton a veranda felé. Clary követte a tekintetével a férfit, és egy sötét alakot pillantott meg az árnyékban. Ez az alak viszont már valóban emberi volt – alacsony, világos, fonott hajjal… – Az a vérfarkaslány. Maia. – Simon hangjából sütött a döbbenet. – Mi történhetett? – Nem tudom. – Clary lekapta az irónját a könyvszekrény tetejéről. Lerohantak a lépcsőn, és átvágtattak a pázsiton oda, ahol Luke guggolt kezével Maia vállán, és igyekezett óvatosan felemelni a lány testét, hogy a veranda oldalának támaszthassa. Közelebb érve Clary már látta, hogy a lány pólója elszakadt, és a vállán tátongó sebből lassan lüktet a vér. Simon megtorpant. Clary majdnem a hátának rohant, és dühösen pillantott rá, mielőtt rájött, mi történt. A vér. Simon félt tőle, félt még ránézni is. – Semmi baj – mondta Luke, ahogy a lány feje félrebillent. A férfi óvatosan megpaskolta Maia arcát, mire a lány szeme rebegve kinyílt. – Maia, Maia, hallasz engem? A lány hunyorogva bólintott. Látszott rajta, hogy kába. – Luke? – suttogta. – Mi történt? A vállam… – Gyere, az lesz a legjobb, ha beviszünk. – Luke a karjaiba vette a lányt, Clarynek pedig eszébe jutott, hogy mindig különösnek találta, milyen erős a férfi, ahhoz képest, hogy csak egy könyvesboltban dolgozik.
Végül arra jutott, hogy nyilván sok nehéz dobozt emelget. Most már persze tisztában volt vele, mi a helyzet. – Clary, Simon! Gyertek! Visszamentek a házba, ahol Luke lefektette Maiát egy kopott szürke kanapéra. Simont elküldte takaróért, Claryt pedig a fürdőszobába egy nedves törölközőért. Amikor a lány visszatért, Maiát egy párnának támaszkodva találta, láztól vörös arccal. Kapkodva és feszülten magyarázott Luke-nak. – Éppen a ház felé jöttem, amikor… furcsa szagot éreztem. Mintha rothadt volna valami. Megfordultam, és akkor elkapott. – Mi kapott el? – kérdezte Clary, és Luke kezébe nyomta a törölközőt. Maia összehúzta a szemöldökét. – Nem láttam. Feldöntött, aztán… megpróbáltam lerúgni magamról, de túl gyors volt. – Láttam az egészet – mondta Luke. – Éppen ideértem, amikor észrevettelek a pázsiton. Aztán azt az izét is megláttam mögötted az árnyékban. Próbáltam kikiabálni neked az ablakon, de nem hallottál. Aztán fellökött. – Mi volt az? – kérdezte Clary – Egy Drevak démon – felelte komoran Luke. – Vakok, és a szaglásukkal tájékozódnak. Fölhajtottam a fűre, és elütöttem. Clary kinézett az ablakon a furgonra. A kerekek alatt vonagló lény eltűnt; persze ezen aligha volt miért meglepődni, a démonok haláluk után mindig visszatértek a saját dimenziójukba. – És vajon miért támadhatta meg Maiát? – Halkabban folytatta, mintha csak hirtelen eszébe jutott volna valami. – Gondolod, hogy Valentine lehetett az? Vérfarkasvért akart a ceremóniájához? Legutóbb megzavarták…
– Nem hiszem – rázta a fejét Luke, meglepve ezzel Claryt. – A Drevak démonok nem vérszívók, és ahhoz a mészárláshoz hasonlót sem tudnának produkálni, mint amit a Néma Városban láttál. Többnyire kémek vagy hírvivők. Szerintem Maia egyszerűen csak útban lehetett neki. – Közelebb hajolt, hogy alaposabban megnézze a csukott szemmel nyögdécselő lányt. –Fel tudod húzni a ruhaujjad, hogy megnézhessem a válladat? A vérfarkaslány az ajkába harapott, és bólintott, aztán nekiállt feltűrni pulóvere ujját. Közvetlenül a válla alatt hosszú seb tátongott. Clary visszatartott lélegzettel állapította meg, hogy a hosszú vágás peremén keskeny fekete tűknek tűnő valamik álltak ki a lány bőréből. Maia nyilvánvaló rettenettel nézett a karjára. – Ezek meg micsodák? – A Drevak démonoknak nincsenek fogaik, helyettük mérgező tüskék nőnek a szájukban – magyarázta Luke. – Néhány tüske belefúródott a bőrödbe. Maia foga vacogni kezdett. – Mérgező? Meg fogok halni? – Nem, ha elég gyorsak leszünk – nyugtatta meg Luke. – Viszont mindenképpen ki kell húznom őket, és az fájni fog. Gondolod, hogy kibírod? Maia arca fájdalmas grimaszba torzult. Sikerült bólintania. – Csak… szedd ki őket belőlem! – Mit kell kiszedni? – kérdezte Simon, aki időközben visszajött egy felcsavart takaróval a kezében. Amikor meglátta Maia karját, leejtette a takarót, és önkéntelenül is hátralépett. – Azok meg micsodák?
– Nem bírod a vért, mondén? – kérdezte Maia halvány, torz mosollyal a szája szélén. Aztán felszisszent. – Jaj. Ez fájt… – Tudom – mondta Luke, és gyengéden a lány alkarja köré csavarta a törölközőt. Az övéből előhúzott egy kést. Maia vetett egy pillantást a keskeny pengére, és szorosan lehunyta a szemét. – Tedd, amit tenned kell! – mondta halkan. – De… nem akarom, hogy a többiek végignézzék. – Értem. – Luke Simonhoz és Claryhez fordult. – Menjetek ki a konyhába! – szólt. – Hívjátok fel az Intézetet! Mondjátok el nekik, mi történt, és kérjétek meg őket, hogy küldjenek valakit. A Néma Testvérek közül nyilván nem küldhetnek senkit, de olyasvalakire lenne szükségünk, aki tud gyógyítani. Mondjuk egy boszorkánymesterre. – Simon és Clary a kés meg Maia lassan elliluló karjának látványától mozdulatlanná dermedve bámultak rá. – Nyomás! – szólt rájuk most már élesebben Luke. Ezúttal engedelmeskedtek. 12 Ellenséges álmok SIMON FIGYELTE, AHOGY CLARY a hűtőnek támaszkodva áll, és az ajkát harapdálja, mint mindig, amikor ideges. Gyakran el is felejtette, milyen alacsony a lány, milyen madárcsontú és törékeny, de az ilyen pillanatokban – amikor a legszívesebben átölelte volna – zavarta a gondolat, hogy ha túl erősen szorítja
magához, esetleg kárt tehet benne. Ráadásul most még igazából nem is volt tisztában a saját erejével. Tudta, hogy Jace egyáltalán nem érzi ezt. A Tündérek Udvarában Simon kavargó gyomorral figyelte, ahogy Jace megragadja Claryt, és olyan erővel csókolja meg, hogy attól tartott, valamelyikük darabokra törik, mégsem tudta elfordítani a tekintetét. Jace úgy szorította a lányt, mintha magába akarná préselni, mintha kettejük teste eggyé olvadhatna. Persze Claryben több erő rejtőzött, mint amennyit Simon kinézett belőle. Végtére is Árnyvadász volt, ez pedig sok mindennel együtt járt. Mindez persze nem számított; ami kettejük közt zajlott, az olyan illékony volt, mint egy gyertya reszkető lángja, olyan törékeny, mint a tojás héja – és Simon tudta, hogy ha összeroppan, ha valahogy semmivé foszlik, soha többé nem lehet helyrehozni. – Simon. – Clary hangja visszarángatta a fiút a földre. – Simon, figyelsz rám egyáltalán? – Mi? Igen. Persze. – A mosogatónak támaszkodott, és igyekezett úgy tenni, mintha pontosan tudná, miről van szó. A csap csöpögése egy pillanatra megint elterelte a figyelmét – mintha minden egyes ezüstös, tökéletes könny alakú vízcsepp felragyogott volna közvetlenül azelőtt, hogy aláhullott. A leghétköznapibb dolgok ragadták magukkal – a víz ragyogása, a járda repedéseiben növő virágok, az úttesten elterülő olajfolt szivárványos fénye –, mintha sosem látott volna korábban hozzájuk foghatót. – Simon? – szólt rá megint Clary ingerülten. Simon csak most vette észre, hogy a lány rózsaszín, fémes tárgyat
nyújt felé: az új mobiltelefonját. – Azt mondtam, hívd fel Jace-t! A fiú erre már felkapta a fejét. – Hogy én hívjam fel? Gyűlöl engem. – Nem gyűlöl – felelte Clary, bár Simon látta a szemében, hogy maga is csak félig hiszi el, amit mond. – Különben is, mindegy, én nem akarok beszélni vele. Légyszi! – Jó. – Simon elvette a lánytól a telefont, és Jace számához görgetett. –Mit mondjak neki? – Csak meséld el, mi történt. Tudni fogja, mit tegyen. Jace a harmadik csöngés után vette fel. Olyan volt a hangja, mintha futott volna. – Clary – szólt bele, meglepve ezzel Simont, akinek csak pár pillanattal később esett le, hogy Clary számát írta ki Jace telefonja. – Clary, jól vagy? Simon habozott. Volt valami új Jace hangjában, valami feszült, minden szarkazmus meg sértettség nélküli aggodalom. Vajon mindig így beszélt Claryvel, ha kettesben voltak? Simon a lányra pillantott, aki elkerekedett zöld szemével őt bámulta, és a körmét rágta anélkül, hogy tudta volna, mit csinál. – Clary – mondta megint Jace. – Már azt hittem, direkt kerülsz engem… Simont egy pillanatra elfogta az ingerültség. A bátyja vagy – akarta a telefonba üvölteni – nem több annál. Nem a tulajdonod. Semmi jogod, hozzá, hogy így beszélj, mintha… mintha…. Megszakadt volna a szíved. Ezt a kifejezést kereste, még ha nehezen is hitte, hogy Jace-nek lenne szíve, ami megszakadhat.
– Jól hitted – mondta végül hűvösen. – Még mindig kerül. Simon vagyok. Olyan hosszú csend támadt, hogy Simon már azt hitte, Jace eldobta a telefont. – Halló? – Itt vagyok. – Jace hangja szinte reccsent, mint az őszi avar. A sebezhetőségnek nyoma sem maradt benne. – Ha csak azért hívtál, hogy cseverésszünk, mondén, hát magányosabb vagy, mint gondoltam. – Sejtheted, hogy ha lenne választásom, nem hívogatnálak. Clary kedvéért teszem. – Jól van? – Jace recsegős hangja kezdett fagyossá válni, mintha az őszi leveleket már vékony jégréteg borítaná. – Ha történt vele valami… – Semmi sem történt vele. – Simonnak küszködnie kellett, hogy el ne fogja a méreg. A lehető legkurtábban beszámolt Jace-nek az éjszaka eseményeiről, illetve Maia jelenlegi állapotáról. Jace megvárta, amíg a végére ér, aztán rövid instrukciókkal látta el. Simon kábán hallgatta, és egyszerre azon kapta magát, hogy bólogat, annak ellenére, hogy Jace persze nem láthatta. Beszélni kezdett, de feltűnt neki, hogy a vonal túl végén csend van: Jace letette a telefont. Simon szó nélkül összecsukta a készüléket, és visszaadta Clarynek. – Idejön. A lány a mosogatónak dőlt. – Most? – Most. Magnust és Alecet is hozza. – Magnust? – kérdezte csodálkozva Clary. – Hát persze, Jace nyilván Magnusnál van. Azt hittem, az Intézetben lehet, de persze hogy nem, hiszen… A nappali felől érkező éles kiáltás fojtotta belé a szót. Elkerekedett a szeme. Simon érezte, hogy a nyakán
feláll a szőr. – Semmi baj – mondta a tőle telhető legvigasztalóbb hangon. – Luke nem okozna fájdalma Maiának. – Pedig éppen azt csinálja. Nincs más választása – mondta Clary a fejét rázva. – Mostanság folyton ez van. Soha nincs választásunk. – Maia megint felkiáltott, Clary pedig úgy ragadta meg a konyhapult peremét, mintha neki volnának fájdalmai. – Elegem van! – tört ki belőle. – Elegem van az egészből! Állandóan félnem kell valamitől, állandóan vadásznak rám, állandóan az jár a fejemben, hogy vajon legközelebb kivel történik valami. Bárcsak minden olyan lehetne, mint régen! – De nem lehet. Nincs mit tennünk – vonta meg a vállát Simon. – Te legalább kimehetsz a napfényre. Clary enyhén szétnyílt ajkakkal, elkerekedett szemekkel fordult a fiú felé. – Simon, én nem akartam… – Tudom, hogy nem. – Simon hátrálni kezdett. Úgy érezte, mintha a torkán akadt volna valami. – Megyek, megnézem, hogy haladnak. – Egy pillanatra azt hitte, a lány követni fogja, de aztán mégis hagyta, hogy becsapódjon közöttük a konyhaajtó. A nappaliban minden lámpa égett. Maia szürke arccal feküdt a kanapén, mellkasáig betakarva a pokróccal, amit Simon hozott korábban. A ruhát, amit a jobb karjára szorított, átitatta a vér. Csukva volt a szeme. – Hol van Luke? – kérdezte Simon, de aztán gyorsan vágott egy grimaszt, attól tartva, hogy talán túl nyers, túl követelődző a hangja. A lány rémesen nézett ki, a szemei szürke gödrök mélyén ültek, a száját összeszorította a fájdalomtól.
– Simon – sóhajtotta. – Luke kiment, hogy lehajtson a kocsival a pázsitról. Aggódott a szomszédok miatt. Simon az ablak felé fordította a fejét. Látta a házon végigsöprő fényszórót, ahogy Simon a kocsifelhajtóra gurult a furgonnal. – És te? – kérdezte a fiú. – Kivette azokat az izéket a karodból? A lány tompán bólintott. – Csak nagyon fáradt vagyok – suttogta kiszáradt szájjal. – És… szomjas. – Hozok neked vizet. – Az ebédlőasztal melletti tálalószekrényen volt egy kancsó víz meg egy csomó pohár. Simon kiöntött egy pohárral a langyos folyadékból, és odavitte Maiának. Kicsit reszketetett a keze, és ahogy a lány kezébe nyomta a poharat, egy kevés víz kiloccsant belőle. Maia felemelte a fejét, mintha mondani akart volna valamit – talán egyszerűen meg akarta köszönni –, de amikor összeért az ujjuk, olyan hevesen rántotta el magát, hogy a pohár messzire röpült a kezéből, eltalálta az asztal szélét, ahol szilánkokra tört, vízzel terítve be a parkettát. – Maia? Jól vagy? A lány elhúzódott tőle, hátát a kanapé támlájának feszítette, és megvillantotta a fogsorát. A szeme sárgán világított, a torkából egy sarokba szorított kutya mély hörgése tört fel. – Maia? – kérdezte megint Simon értetlenül. – Vámpír – vicsorogta Maia. Simon feje hirtelen hátralendült, ahogy a lány pofonvágta. – Maia… – Embernek hittelek. De szörnyeteg vagy. Egy vérszívó pióca.
– Ember vagyok… Vagyis ember voltam. Átváltoztam. Néhány nappal ezelőtt. – Simon gondolatai kavarogtak, és lassan elfogta a hányinger. – Éppen úgy, mint te… – Ne merészeld hozzám hasonlítani magad! – A lány ülőhelyzetbe küzdötte magát, félelmetes sárga szemeit undorral szegezte Simonra. – Én most is élő ember vagyok… te meg egy vérszívó hulla. – Állati vért… – Csak mert nem ihatsz embervért, különben az Árnyvadászok élve elégetnének… – Maia – szakította félbe Simon. A lány neve félig dühösen, félig esdekelve tört elő belőle; tett egy lépést, de Maia keze egyszerre villámsebesen kapott felé. A lehetetlenül hosszúra nyúlt körmök végigkarcolták a fiú arcát, aki a vágásra szorított kézzel tántorodott hátra. Vér folyt végig az arcán, és beszivárgott a szájába. Amint megérezte a sós ízt, korogni kezdett a gyomra. Maia már a kanapé karfáján kuporgott felhúzott térdekkel. Karmai mély nyomokat hagytak a zöld huzaton, torkából mély hörgés tört elő, fülei megnyúltak, és a fejéhez simultak. Recés szélű éles fogai egyáltalán nem hasonlítottak Simon tűhegyes, de erős metszőfogaihoz. Eldobta a karja köré csavart véres szövetet, és a fiú meglátta a lyukakat, ahol a tüskék behatoltak, meg az előbuggyanó és lassan csordogáló vért. Az alsó ajkába hasító éles fájdalom elárulta Simonnak, hogy metszőfogai előcsúsztak rejtekükből. Valahol a lelke mélyén harcba akart szállni a lánnyal, le akarta gyűrni, hogy kilyukaszthassa a bőrét a fogával, és a feltörő forró vért szürcsölhesse. Legszívesebben sikított
volna. Lépett egyet hátra, aztán még egyet, és kinyújtotta a kezét, mintha így akarná magától távol tartani a lányt. Maia megfeszítette az izmait, és ugrani készült, csakhogy ebben a pillanatban kitárult a konyha ajtaja, és Clary rontott be a szobába. Könnyedén, akár egy macska, felugrott a kisasztalra. Tartott valamit a kezében, ami ezüstös fénnyel villant meg, amikor a magasba emelte. Simon látta, hogy egy tőr az, elegánsan ívelt pengével, amely most elsüvített Maia arca mellett, és markolatig beleállt a kanapé szürke huzatába. Maia megpróbált odébb húzódni, de elakadt a lélegzete: a penge átfúrta a pólója ujját, és odaszögezte a kanapéhoz. Clary visszahúzta a tőrt. Luke-é volt. Abban a pillanatban, hogy kilesett a konyhaajtón, és látta, mi történik a nappaliban, már rohant is a dolgozószobába, ahol a férfi a fegyvereit tartotta. Ha gyenge és beteg is volt, Maia elég dühösnek tűnt hozzá, hogy ölni is képes legyen, és Clary nem kételkedett a farkaslány képességeiben. – Mi a fene történt veled? – Clary mintha végtelen messzeségből hallotta volna saját magát. Meglepte, milyen acélos a hangja. – Vérfarkasok, vámpírok… Mind a ketten Alvilágiak vagytok. – A vérfarkasok nem bántják az embereket, és egymást sem. A vámpírok gyilkosok. Az egyik megölt egy fiút a múltkor a Vérvörös Holdnál… – Az nem vámpír volt. – Clary látta, hogy Maia egészen elfehéredik határozottsága hallatán. – És ha nem folyton egymást vádolnátok minden kellemetlenségért, ami az Alvilágban történik, talán a Nephilimek is komolyan
vennének benneteket, és talán még segítenének is. – Simonhoz fordult. A csúf vágások az arcán máris elkezdtek gyógyulni, és halvány vörös vonalakká szelídültek. – Jól vagy? – Igen. – A fiú hangját alig lehetett hallani, olyan halkan beszélt. Clary látta a szemén, mennyire megviselte, ami történt, és elfojtotta magában a kísértést, hogy szalonképtelen szitokszavakkal illesse Maiát. – Semmi baj. Clary megint a vérfarkaslányra nézett. – Szerencséd van, hogy nem olyan eszement, mint te vagy, különben bepanaszolnálak a Klávénál, és az egész falka bűnhődne a viselkedésed miatt. – Egy erőteljes mozdulattal kirántotta a tőrt a kanapé támlájából, kiszabadítva Maia pólóját. Maia karján minden hajszál égnek állt. – Nem értheted. A vámpírok azért azok, akik, mert megfertőződtek démonenergiával… – A lükantrópok is – közölte Clary. – Talán nem tudok sokat, de ennyit azért igen. – Éppen ez a probléma. A démonenergiák megváltoztatnak bennünket, mások leszünk tőlük. Hívhatod ezt betegségnek, vagy aminek csak akarod, de azok a démonok, akik a vámpírokat teremtették, és azok, akik a vérfarkasokat teremtették, háborúban álltak egymással. Mindegyik gyűlölte a másikat, úgyhogy a vérünkben van, hogy mi is gyűlöljük egymást. Nem tehetünk róla. Egy vérfarkas és egy vámpír sosem lehetnek barátok. – Simonra nézett, a tekintete égett a dühtől, és még valami mástól. – Luke-ot is gyűlölni fogod. Nem tehetsz ellene.
– Gyűlölni fogom Luke-ot? – Simon arca hamuszürkére vált, mielőtt azonban Clary megnyugtathatta volna, kivágódott a bejárati ajtó. A lány Luke-ra számítva odakapta a fejét – csakhogy nem Luke volt az. Jace állt a küszöbön. Fekete ruhát viselt, karcsú derekát ölelő szíjába két szeráfpengét tűzött. Alec és Magnus is vele voltak. Magnus hosszú, elegáns köpenyt viselt, ami úgy nézett ki, mintha törött üvegdarabokkal díszítették volna. Jace aranyló szeme egy lézersugár precizitásával szegeződött azonnal Claryre. Ha a lány azt gondolta, hogy bocsánatot akar kérni, aggódik, vagy szégyelli magát azután, ami történt, hát tévedett. A fiú legfeljebb dühösnek tűnt. – Mégis – kérdezte élesen – mit csináltok ti itt? Clary végignézett magán. Még mindig az asztalon állt a tőrrel a kezében. Ellenállt a kísértésnek, hogy a háta mögé rejtse a fegyvert. – Akadt egy kis problémánk. Elrendeztem. – Tényleg. – Jace hangjából dőlt a szarkazmus. – Tudod egyáltalán, hogyan használd azt a tőrt, Clarissa? Anélkül, hogy kilyukaszd magad vagy valami ártatlan bámészkodót? – Nem tettem kárt senkiben – felelte összeszorított szájjal Clary. – A kanapéba szúrt – mondta tompán Maia. Lassan lecsukódott a szeme. Az arca még mindig vörös volt a láztól és az indulattól, az ajka azonban aggasztóan színtelen maradt. Simon riadtan pillantott rá. – Mintha rosszabbul lenne. Magnus megköszörülte a torkát. Amikor Simon nem
mozdult, rászólt. – Tűnés az útból, mondén! – Határozottan ingerült volt a hangja. Ahogy átvonult a szobán Maia kanapéjához, hátravetette a köpenyét. – Ezek szerint te lennél a páciensem? – érdeklődött, flitterekkel díszített szempilláin keresztül pislogva le a lányra. Maia zavaros tekintettel nézett vissza rá. – Magnus Bane vagyok – folytatta a boszorkánymester megnyugtató hangon. Ahogy kinyújtotta a kezét, gyűrűi között kék szikrák kezdtek táncolni, akár szentjánosbogarak a nyári kertben. – Azért jöttem, hogy meggyógyítsalak. Nem szóltak, hogy jövök? – Tudom, ki vagy… – Maia kábának tűnt. – Csak annyira… annyira… világítasz. Alec különös hangot adott ki magából, mintha nevetését köhögésbe próbálta volna fojtani. Magnus vékony keze a mágia ragyogó kék hálóját szőtte a farkaslány köré. Jace nem nevetett. – Hol van Luke? – kérdezte. – Odakint – felelte Simon. – Kiment, hogy lehajtson a kocsival a fűről. Jace és Alec összenéztek. – Vicces – mondta Jace, bár jókedvnek nyoma sem volt a hangjában. –Nem láttam, amikor jöttünk befelé. A pánik vékony indája bontotta ki levelét Clary mellkasában. – Láttátok a furgonját? – Azt igen – szólt Alec. – A kocsifelhajtón állt. Lekapcsolt lámpákkal. Erre még az amúgy minden figyelmét Maiának szentelő Magnus is felnézett. A varázslat kettejük körül feszülő hálóján keresztül egészen homályosak voltak a vonásai, mintha csak vízen keresztül nézte volna őket. – Nem tetszik ez nekem – mondta üres, távoli hangon. – A
Drevak támadás után nem jelenthet jót az ilyen. Azok csapatokban járnak. Jace máris az egyik szeráfpenge után nyúlt. – Megyek, megnézem. Alec, te maradj itt, és vigyázz a házra! Clary leugrott az asztalról. – Veled megyek. – Nem, nem jössz. – A fiú az ajtó felé indult, még csak egy pillantást sem vetve hátra, hogy megnézze, Clary követi-e. A lány villámgyorsan közé és a bejárati ajtó közé vetette magát. – Állj meg! Clary egy pillanatig azt gondolta, a fiú továbbmegy, és keresztülgyalogol rajta, de Jace közvetlenül az orra előtt megtorpant; olyan közel, hogy érezte, ahogy a lehelete finoman megborzolja a haját. – Ha kell, meg is ütlek, Clarissa. – Ne nevezz így! – Clary – helyesbített halkan Jace, és a név olyan bensőségesen hangzott a szájából, hogy a lány beleborzongott. A fiú aranyszínű tekintete megkeményedett. Clary egy pillanatra arra gondolt, milyen lenne, ha valóban rávetné magát, ha leteperné a földre, és megragadná a csuklóját. A vetekedés vele olyan lenne, mint másokkal a szex. A gondolatra, hogy a fiú így megérintheti, forró vér szökött az arcába. Clary igyekezett megőrizni a nyugalmát. – Az én bácsikám, nem a tied. Nyers vidámság villant a fiú arcán. – A te bácsikád az én bácsikám is, drága húgom – mondta. – Ráadásul igazából egyikünknek sem vérrokona. –Jace… – Ráadásul nincs is rá idő, hogy Jeleket kapj – folytatta a fiú nyugodtan méricskélve Claryt –, és az egyetlen
fegyvered az a tőr. Nem sokra mész vele, ha démonokkal kell harcba szállni. A lány Jace döbbent tekintetétől kísérve az ajtófélfába állította a tőrt. –És? Neked két szeráfpengéd van. Add ide az egyiket! – Ó, az Isten szerelmére… – Simon állt mellettük zsebre dugott kézzel. Szemei izzó széndarabokként világítottak fehér arcából. – Majd én megyek. – Simon, ne… – szólt rá a fiúra Clary. – Legalább nem itt vesztegetem az időmet, miközben azt sem tudjuk, mi történt Luke-kal. – Intett, hogy Clary álljon félre az ajtóból. Jace összeszorította a száját. – Mind megyünk – jelentette ki végül. –Clary meglepetésére kirántotta az egyik szeráfpengét az övéből, és a kezébe nyomta. – Tessék! – Mi a neve? – kérdezte a lány, ahogy odébb lépett az útból. – Nakir. Clary a konyhában hagyta a kabátját, és az East River felől érkező hideg levegő abban a pillanatban beférkőzött az inge alá, ahogy kilépett a sötét verandára. – Luke? – kiáltotta. – Luke! A furgon a felhajtón állt, egyik ajtaja nyitva. Odabent halvány fénnyel égett az utastér lámpája. Jace összeráncolta a homlokát. – Benne van a kulcs. Megy a motor. Simon behúzta maga mögött a bejárati ajtót. – Honnan tudod?
– Hallom. – Jace rosszalló pillantást vetett Simonra. – És te is hallanád, ha akarnád, vérszívó. – Levágtatott a lépcsőn, csak halvány nevetés maradt utána a szél hátán. – Azt hiszem, a „mondén” még mindig jobb volt, mint a „vérszívó” – dünnyögte Simon. – Az ember nemigen választhatja meg, mivel sértegeti Jace. – Clary benyúlt a farmerja zsebébe, és kitapintotta a hűvös, sima követ. Felemelte a boszorkányfényt, és az ujjai közül előtört az apró napra emlékeztető erős ragyogás. – Indulás. Jace-nek igaza volt, a furgon motorja tényleg járt. Ahogy közelebb értek, Clary kétségbeesetten érezte a kipufogógáz szagát. Luke soha nem hagyta volna ott járó motorral és nyitott ajtóval a furgont, ha nem történt volna valami baj. Jace a kocsi körül járkált összeráncolt homlokkal. – Hozd közelebb azt a boszorkányfényt! – Letérdelt a fűben, és ujjait finoman végighúzta a talajon. Belső zsebéből előhúzott egy tárgyat, amit Clary azonnal felismert: fényes felületű, rúnákkal televésett fémdarab volt. Egy szenzor. Jace végighúzta az eszközt a fű fölött, mire az rögvest heves kattogásba kezdett, mintha csak egy Geiger-számláló vadult volna meg. – Egyértelmű démontevékenység. Erőteljes jeleket veszek. – Nem lehet annak a démonnak a maradványa, amelyik Maiát támadta meg? – kérdezte Simon. – Ahhoz túl erős a nyom. Nem csak egy démon járt itt ma este. – Jace komoly arccal állt föl. – Talán vissza kéne mennetek a házba. Küldjétek ki Alecet, ő találkozott már ilyennel.
– Jace… – Claryt megint elfogta a düh, de benne szakadt a szó, ahogy a szeme sarkából egyszerre mozgást érzékelt az utca túloldalán, az East River kövekkel borított partján. Volt benne valami, ami túl gyors, túl elnyújtott volt hozzá, hogy emberi lehessen… Clary nyújtott karral mutatott arrafelé. – Nézzétek! A víznél! Jace visszatartotta a lélegzetét, ahogy tekintete követte a lányét. Egyetlen pillanattal később már futásnak is eredt, a társai pedig a nyomában loholtak a Kent Street aszfaltján keresztül a folyópartot szegélyező, gyér bokrokkal borított füves terület felé. A boszorkányfény futás közben bizonytalanul mozgott Clary kezében, mindig a part más darabkáját világítva meg: egy gyomos területet, egy kiálló kődarabot, amiben a lány majdnem hasra esett, aztán meg egy szemétkupacot és törött üvegeket – végül pedig, amikor már a puhán a partot csapkodó vizet is láthatták, egy földön heverő testet. Luke volt az – Clarynek szemernyi kétsége sem volt, bár a fölötte kuporgó két sötét, görnyedt alak teljesen eltakarta az arcát. A férfi a hátán feküdt, olyan közel a vízhez, hogy Clary egy kétségbeesett pillanatig azt hitte, a két titokzatos lény a felszín alá nyomja a fejét, és próbálja megfojtani. Amikor aztán a démonok tökéletes kör alakú, ajak nélküli szájukkal sziszegve visszahúzódtak, a lány megkönnyebbülten látta, hogy Luke feje a kavicsos folyóparton nyugszik. Kifejezéstelen és szürke volt az arca. – Raum démonok – suttogta Jace.
Simon szeme elkerekedett. – Ugyanolyanok, mint amelyik megtámadta Maiát…? – Nem, ezek sokkal rosszabbak. – Jace intett a mögötte álló Simonnak és Clarynek. – Ti maradjatok itt. – A magasba emelte a szeráfpengét. –Israfiel! – kiáltotta, mire a fegyver éles villanással életre kelt. Jace előreugrott, kardjával a közelebb álló démon felé sújtva. A szeráfpenge fényében láthatóvá vált a démon ijesztő külseje: halottfehér, pikkelyes bőre, a fekete lyuk a szája helyén, kidülledő, varangyszerű szeme és a karjai, végükön hosszú csápokkal ujjak helyett. A lény most ezekkel a csápokkal csapott le hihetetlen sebességgel Jace-re. Csakhogy a fiú még nála is gyorsabb volt. Förtelmes, szörcsögő hang hallatszott, ahogy Israfiel elmetszette a démon csuklóját, és a csápok messzire szálltak. A végtag, még mindig rángatózva, Clary lába előtt landolt. Szürkésfehér volt, tele vérvörös tapadókorongokkal, melyek mindegyikében apró, tűhegyes fogak sorakoztak. Simonnak elakadt a lélegzete. Clary hajlott rá, hogy kövesse a példáját. Belerúgott a görcsösen rángatózó végtagba, mire az odébb szánkázott a mocskos füvön. Amikor felnézett, látta, hogy Jace a földre teperte a sérült démont, és most a parti köveken hemperegtek egymásba gabalyodva. Jace szeráfpengéjének fénye elegáns ívekben világította meg a vizet, ahogy a fiú kecsesen hajlongva igyekezett elkerülni a találkozást a lény megmaradt csápjaival – nem is szólva a levágott csuklóból fröcskölő vérről. Clary habozott – Luke-hoz rohanjon-e, vagy Jace-nek segítsen? –, ebben a
pillanatban azonban Simon kiáltását hallotta maga mellől. – Clary, vigyázz! – Ahogy megfordult, a második démont pillantotta meg, amint egyenest rávetette magát. Nem maradt ideje, hogy előrántsa a szeráfpengét az övéből, de arra sem, hogy felidézze, és hangosan kimondja a nevét. Ahogy a démon a testének ütközött, maga elé kapta a kezét, és hanyatt zuhant. Élesen felkiáltott, amint a háta a kavicsos földet érintette. Nyálkás csápok simították végig a bőrét. Az egyik megragadta, és fájdalmasan megszorította a karját, a másik kinyúlt, és a torkára tekeredett. Kétségbeesetten kapott a nyakához, hogy távol tarthassa a csapkodó, rugalmas valamit a légcsövétől. Máris égett a tüdeje. Ütött-rúgott, ahogy csak bírt… És hirtelen megszabadult a nyomástól; a lény elengedte. Clary mélyen, sípoló hangot adva szívta be a levegőt. A démon pár lépéssel odébb lekuporodott, és fekete, pupilla nélküli szemével őt bámulta. Talán megint ugrani készül? A lány a penge után nyúlt. – Nakir! – kiáltotta, mire fénysugár tört elő a markából. Soha azelőtt nem tartott még a kezében angyalpengét. A markolat remegett az ujjai között – olyan volt, mintha a fegyver élne. –NAKIR! – ismételte, majd feltápászkodott, és a pengével a Raum démonra mutatott. Őszinte meglepetésére a lény hullámzó csápokkal hátratántorodott, mintha – de hát ez képtelenség – félne tőle. Látta a felé rohanó Simont, kezében egy hosszú acélcsőnek tűnő valamivel; a fiú háta mögött Jace éppen feltérdelt a köveken. Clary nem látta a démont,
amelyikkel a fiú küzdött az imént; talán Jace-nek sikerült végeznie vele. Ami a második Raumot illeti, tátott szájjal őt bámulta, és kétségbeesett, zuhogásszerű hangot adott ki, akár egy óriási bagoly. Egyszer csak megfordult, és lebegő csápokkal futásnak eredt a folyó felé, és a vízbe vetette magát. Fekete víz fröccsent fél a nyomában, és a következő pillanatban a démon már nem is volt sehol: eltűnt a víz alatt, egyetlen árulkodó buborékot sem hagyva maga után. Jace abban a pillanatban ért Clary mellé, amikor a lény végleg felszívódott. Görnyedten lihegett, és mindenét fekete démonvér borította. – Mi történt? – kérdezte két ziháló lélegzetvétel között. – Nem tudom – vallotta be Clary. – Megtámadott. Próbáltam lerázni magamról, de túl gyors volt, aztán csak úgy elment. Mintha megijedt volna valamitől. – Jól vagy? – Simon fékezett le mellette. Ő egyáltalán nem lihegetett – hiszen nem is lélegzett többé, emlékeztette magát Clary –, de láthatólag idegesen szorongatta a kezében az erős vascsövet. – Azt meg honnan szerezted? – kérdezte Jace. – Egy telefonpózna oldaláról törtem le. – Úgy tűnt, az emlék magát Simont is meglepte. – Azt hiszem, bármire képes vagyok, csak egy kis adrenalin kell. – Vagy az elátkozottak túlvilági ereje – jegyezte meg Jace. – Ó, fogjátok már be! – csattant fel Clary, amivel Simonból egy mártírhoz méltó pillantást, Jace-ből pedig széles vigyort csalt elő. Félretolta a két fiút, és a víz felé indult. – Vagy megfeledkeztetek Luke-ról?
Luke nem volt eszméleténél, de lélegzett. Éppen olyan sápadt volt, mint az előbb Maia, és a ruhája ujját elszakították a vállánál. Amikor Clary a tőle telhető legóvatosabban félrehúzta a vértől ragacsos szövetet, látta, hogy a férfi vállán kerek, vörös foltok sorakoznak ott, ahol köré fonódott egy csáp. Minden egyes foltból vér és feketés folyadék keveréke szivárgott. A lány mély lélegzetet vett. – Be kell vinnünk a házba. Magnus a verandán állt, amikor Simon és Jace felcipelte a kettejük között rogyadozó Luke-ot a lépcsőn. Maiával időközben végzett, és lefektette a hálószobában, úgyhogy Luke-ot most letették a felszabadult kanapéra, és hagyták, hadd lásson munkához a boszorkánymester. – Rendbe fog jönni? – kérdezte Clary, miközben Magnus megint kék tüzet varázsolt elő az ujjai közül. – Nem lesz semmi baj. A Raumok mérge kicsit összetettebb, mint a Drevakoké, de simán megbirkózom vele. – Magnus elhessegette a lányt. –Legalábbis ha felszívódsz, és hagysz dolgozni. Clary vonakodva letelepedett az egyik karosszékbe. Jace és Alec az ablaknál álltak, és összedugták a fejüket. Jace hevesen gesztikulált. Clary úgy sejtette, éppen a folyóparton történtekről számol be Alecnek. Simon zavartan támasztotta a falat a konyhaajtó mellett. Úgy tűnt, elmerült a gondolataiban. Igyekezvén kerülni Luke szürke arcának látványát, Clary Simonon felejtette a tekintetét, és igyekezett felmérni, mi változott meg rajta, és mi maradt ugyanolyan. Szemüveg nélkül kétszer akkorának tűnt a szeme, és mintha sokkal sötétebb is lett volna, inkább fekete, mint barna. A bőre egészen sápadt és sima volt, akár a fehér márvány, sötétebb vonalakkal
a halántékánál és szögletes arccsontjánál. Még a haja is mintha sötétebb lett volna, éles ellentétben világos bőrével. Visszaemlékezett a tömegre Raphael szállodájában, és azon kezdett gondolkodni, vajon miért nincsenek csúnya vámpírok. Talán létezett rá valami szabály, hogy csúnya emberekből nem csinálnak vámpírt, gondolta akkor, de most az merült fel benne, hogy talán a vámpírlét maga volt ilyen hatással az emberekre; talán ez simította ki a bőrt, adott színt és életet a szemnek meg a hajnak. Talán valamiféle evolúciós előnye lehetett ennek a fajnak. A vonzó külső segítette őket a zsákmány becserkészésében. Clary csak ekkor döbbent rá, hogy Simon is őt bámulja tágra nyílt sötét szemével. A lány gyorsan elhessegette a különös gondolatokat, és megint a boszorkánymester felé fordult. Magnus éppen felállt, a kék fény már nem volt sehol. Luke még nem nyitotta ki a szemét, de az ijesztő szürke árnyalat már eltűnt az arcáról, és mélyen, szabályosan lélegzett. – Jól van! – kiáltott fel Clary, mire Alec, Jace és Simon is odasietett, hogy megnézze Luke-ot. Simon Clary kezébe csúsztatta a kezét, a lány pedig hálás volt a megnyugtatónak szánt gesztusért, és összefűzte az ujjaikat. – Tehát életben marad? – kérdezte Simon, ahogy Magnus letelepedett a legközelebbi fotel karfájára. Kimerültnek, elgyötörtnek és egészen kéknek tűnt. – Biztos vagy benne? – Igen, biztos vagyok benne – felelte Magnus. – Én vagyok Brooklyn fő boszorkánymestere, tudom, mit csinálok. – Tekintete Jace-re tévedt, aki éppen odasúgott
valamit Alecnek, de olyan halkan, hogy senki más nem hallhatta. – Jut eszembe – folytatta Magnus olyan kimérten, amilyennek Clarynek még sosem hallotta a hangját –, abban nem vagyok biztos, hogy ti is tudjátoke, mit csináltok. Ahányszor csak valamelyikőtöknek letörik a körme, rohantok hozzám, hogy vágjam le. Egy fő boszorkánymester ideje értékes. Rengeteg alacsonyabb rangú boszorkánymester létezik, akik örömmel állnak a rendelkezésetekre, méghozzá jóval méltányosabb áron. Clary meglepetten pislogott. – Ezért te pénzt kérsz? De hát Luke a barátunk. Magnus elővett egy vékony kék cigarettát az ingzsebéből. – Nekem ugyan nem a barátom – mondta. – Csak néhányszor találkoztam vele, ha anyukád magával hozta, amikor eljöttetek hozzám, hogy újítsam meg a memóriádat kitörlő varázslatot. – Elhúzta a kezét a cigaretta vége fölött, mire az tarka fénnyel parázslott fel. – Gondoltad, hogy azért segítek nektek, mert annyira jó a szívem? Vagy én vagyok az egyetlen boszorkánymester, akit történetesen ismertek? Jace egyre dühösebben csillogó szemmel hallgatta végig a rövid beszédet. – Nem – szólalt meg végül –, de te vagy az egyetlen boszorkánymester az ismerőseink közül, aki történetesen az egyik barátunkkal jár. Egy pillanatig mindenki rámeredt: Alec halálos rémülettel, Magnus döbbent haraggal, Clary és Simon pedig őszinte kíváncsisággal a tekintetében. Alec szólalt meg először reszkető hangon. – Ezzel meg mit akarsz mondani?
Jace értetlenül nézett vissza rá. – Mivel mit akarok mondani? – Hogy vele járok… hogy mi… Nem igaz! – jelentette ki Alec. A hangja több oktávnyit emelkedett és süllyedt, ahogy kordában próbálta tartani. Jace rezzenéstelen tekintettel figyelte. – Nem mondtam, hogy pont veled jár – szólt. – Mindenesetre furcsa, hogy tudtad, kire gondolok, nem? – Nem járunk – közölte megint Alec. – Ó? – húzta föl a szemöldökét Magnus. – Ezek szerint mindenkivel ilyen közvetlen vagy? – Magnus! – Alec vádlón meredt a boszorkánymesterre, akinek viszont a jelek szerint elege volt az egészből. Karba fonta a kezét, némán hátradőlt, és összehúzott szemmel szemlélte a társaságot. Alec Jace-hez fordult. – Te nem is… – kezdte. – Akarom mondani, nem gondolhatod… Jace csodálkozva ingatta a fejét. – Az egészben csak azt nem értem, hogy mindenáron el akarod titkolni előlem ezt a te kapcsolatodat Magnusszal, holott egyáltalán nem bánnám, ha őszintén beszélnél róla. Ha biztatásnak is szánta a szavait, nyilvánvalóan nem érte el velük a kívánt hatást. Alec arca hamuszürke lett, és a fiú egy szót sem szólt. Jace Magnushoz fordult. – Segíts meggyőzni – mondta neki –, hogy igazából egyáltalán nem bánom. – Ó – felelte Magnus csendesen –, szerintem ezt el is hiszi neked, abban nincs hiba. – Akkor nem… – Jace szemében látszott, hogy nem érti a helyzetet, Clary pedig Magnusra pillantva látta, hogy a boszorkánymester erős kísértést érez, hogy válaszoljon.
Egyszerre megsajnálta Alecet, kihúzta a kezét Simonéból, és közbeszólt. – Jace, elég már. Hagyd ezt! – Mit kell hagyni? – érdeklődött Luke. Clary megpördült, és látta, hogy a férfi időközben felült a kanapén. Fintorgott egy kicsit a fájdalomtól, de különben egészségesnek tűnt. – Luke! – A lány a kanapéhoz rohant, és éppen átölelte volna Luke-ot, amikor észrevette, hogy tartja a vállát, és inkább visszafogta magát. – Emlékszel rá, mi történt? – Nem igazán. – Luke elhúzta a kezét az arca előtt. – Az utolsó, amit fel tudok idézni, az, hogy a furgon felé tartottam. Valami megütötte a vállamat, és elrántott. Iszonyatos fájdalomra emlékszem… Utána nyilván elvesztettem az eszméletemet. Aztán arra tértem magamhoz, hogy öt ember kiabál egymással. Mi volt ez az egész. – Semmi – felelte meglepő, és valószínűleg megismételhetetlen összhangban Clary, Simon, Alec, Magnus és Jace. Nyilvánvaló kimerültsége ellenére Luke szemöldöke egyetlen pillanat alatt ugrott a homloka közepére. – Értem – mondta. Mivel Maia továbbra is a hálószobában aludt, Luke kijelentette, hogy nagyszerűen ellesz a kanapén is. Clary megpróbálta átengedni neki az ágyat a saját szobájában, de a férfi nem volt hajlandó elfogadni. Miután feladta a kísérletezést, Clary elindult a keskeny folyosón, hogy elővegye az ágyneműjét a szekrényből. Éppen egy takarót rángatott le a felső polcról, amikor érzékelte,
hogy valaki áll a háta mögött. Megpördült, elejtve a takarót, ami puha kupacban állapodott meg a lába előtt. Jace volt az. – Bocs, nem akartalak megijeszteni. – Semmi baj. – Clary lehajolt, hogy felvegye a takarót. – Igazából nem is kérek bocsánatot. Napok óta most először láttam rajtad érzelmeket. – Nem is láttál napok óta. – És mégis ki miatt? Hívtalak. Nem veszed föl a telefont. És nem szaladhattam ám csak úgy ide hozzád. Börtönben voltam, ha esetleg elfelejtetted volna. – Börtönnek azért nem nevezném. – Clary igyekezett könnyedséget csempészni a hangjába, miközben felegyenesedett. – Ott volt társaságnak Magnus. Meg a Gilligan szigete. Jace erre megemlítette, hogy a Gilligan szigetének szereplői igazán csinálhatnának magukkal valamit, ami anatómiailag meglehetős képtelenségnek tűnt. Clary felsóhajtott. – Nem kéne Magnussal menned? A fiú szája megrándult, és Clary fájdalom villanását vélte látni a szemében, mintha eltört volna valami odabent. – Alig várod, hogy megszabadulhass tőlem, mi? – Nem. – Clary a mellkasához szorította a takarót, és zavartan Jace ujjait kezdte bámulni. Képtelen lett volna Jace szemébe nézni. A fiú sebhelyes, hosszú ujjai egészen gyönyörűek voltak, jobb keze mutatóujján pedig még mindig látszott a halvány fehér sáv, ahol a Morgensternek gyűrűjét viselte. A lányt mérhetetlen vágy fogta el, hogy megérintse Jace-t; legszívesebben eldobta volna a takarót, és sikított volna. – Akarom
mondani, nem, egyáltalán nem erről van szó. Nem gyűlöllek, Jace. – Én sem gyűlöllek. Clary megkönnyebbülten nézett fel a fiúra. – Örömmel hallom… – Bárcsak gyűlölni tudnálak – mondta Jace. Könnyed volt a hangja, ajka halvány félmosolyra húzódott, tekintetéből sütött a tanácstalanság. – Gyűlölni akarlak. Próbállak gyűlölni. Annyival könnyebb lenne minden, ha gyűlölnélek. Néha azt gondolom, hogy gyűlöllek, de aztán meglátlak, és… Clary keze lassan zsibbadni kezdett, olyan erővel szorongatta a takarót. –És…? – Szerinted? – Jace megrázta a fejét. – Miért beszélnék neked az érzéseimről, amikor te sosem mondasz nekem semmit? Olyan, mintha a falba verném a fejem, kivéve, hogy ha a falba verném a fejem, azt legalább abba tudnám hagyni. Clary ajka olyan hevesen reszketett, hogy megszólalni is nehezére esett. – Gondolod, hogy nekem könnyű? – kérdezte. – Gondolod, hogy… – Clary? – Simon jelent meg a folyosón újonnan lelt hangtalan könnyedségével. Clary ijedtében megint elejtette a takarót. Elfordult, de nem elég gyorsan ahhoz, hogy sikerüljön elrejteni a fiú elől az árulkodó csillogást a szemében. – Értem – bólintott hosszú szünet után Simon. – Bocs, hogy megzavartalak benneteket. – Ezzel máris eltűnt a nappaliban, otthagyva a könnyek homályos lencséjén keresztül kétségbeesetten utána bámuló Claryt.
– A fenébe! – fordult Jace felé a lány. – Mi ütött beléd? – kérdezte ingerültebben, mint ahogy szándékában állt. – Miért kell mindent elrontanod? – Dühösen hozzávágta a takarót a fiúhoz, és berohant a nappaliba Simon után. Simon már a bejárati ajtónál járt. Clary a verandán érte utol. Hagyta, hogy az ajtó hangos csattanással vágódjon be mögötte. – Simon! Hová mész? A fiú szinte vonakodva fordult meg. – Haza. Késő van, és nem akarom, hogy itt érjen a napfelkelte. Mivel ennek csak órák múlva jött el az ideje, Clary kissé gyengének találta a kifogást. – Tudod, hogy nem bánjuk, ha maradsz, és eltöltheted itt az egész napot, ha nem akarsz most találkozni anyukáddal. Aludhatsz a szobámban… – Nem hiszem, hogy az jó ötlet lenne. – Miért? Nem értem, miért mész el. Simon a lányra mosolygott. Bánatos mosoly volt, valami mással a háttérben. – Tudod, mi a legkellemetlenebb érzés, amit csak el bírok képzelni? Clary hunyorogva nézett a fiúra. – Nem. – Ha képtelen vagy megbízni abban az emberben, akit a világon mindennél jobban szeretsz. Clary Simon karjára tette a kezét. A fiú nem húzódott el, de nem is reagált az érintésre. – Úgy érted… – Igen – felelte Simon. – Rólad beszélek. – De bennem megbízhatsz. – Régebben én is azt hittem – mondta a fiú. – Most viszont az a benyomásom támadt, hogy szívesebben sóvárogsz valaki után, akit úgysem kaphatsz meg soha, minthogy olyasvalakivel legyél, akit viszont igen.
Nem lett volna értelme tiltakozni. – Csak adj egy kis időt! – szólt Clary. – Időre van szükségem, hogy… Hogy túljussak ezen az egészen. – A világért sem mondanád, hogy tévedek, igaz? – kérdezte Simon. A kinti lámpa erőtlen fényében egészen nagy és sötét volt a szeme. – Most nem. – Most nem. Ne haragudj. – Nem haragszom. – Simon elfordult, és a veranda lépcsője felé indult. – Legalább igazat beszélsz. Nem megyek sokra vele. Clary zsebre vágta a kezét, és úgy figyelte, ahogy a fiút lassan elnyeli az éjszaka sötétje. Kiderült, hogy Magnus és Jace mégsem mennek sehova. A boszorkánymester még néhány órát a házban akart tölteni, mert szeretett volna meggyőződni róla, hogy Maia és Luke gyógyulása rendben halad. Clary pár percig kissé zavartan beszélgetett az unatkozó Magnusszal. Mivel eközben Luke a zongoraszéken ülve egy kottát tanulmányozott szorgosan, látványosan nem törődve vele, a lány végül úgy döntött, ideje lefeküdni. Csakhogy nem jött álom a szemére. Hallotta Jace halk zongorázását a falon keresztül, de nem az tartotta ébren. Simonra gondolt, aki elment a lakásba, amit nem tekintett többé az otthonának, a kétségbeesésre Jace hangjában, amikor azt mondta, gyűlölni akarlak, és Magnusra, aki nem árulta el Jace-nek az igazságot: hogy Alec azért nem beszélt neki a kapcsolatukról, mert még mindig belé volt szerelmes. Arra gondolt, milyen
kajánul mondta volna ki a szavakat Magnus, ha elszánta volna rá magát, és arra, hogy mégsem tette meg, hanem inkább engedte, hogy Alec tovább hazudjon és alakoskodjon, mert ő ezt akarta, és Magnus törődött annyira vele, hogy megadja neki a lehetőséget. Talán mégis igazat beszélt a Tündérek Királynője: a szeretet miatt az ember csak hazugságokba keveredik. 13 Angyal-pártütők RAVEL GASPAR DE LA NUIT-JA HÁROM jól elkülöníthető tételre oszlik; Jace végigjátszotta az elsőt, aztán felállt a zongora mellől, kiment a konyhába, felvette Luke telefonját, és elintézett egy hívást. Aztán visszatért a zongorához és a Gaspard-hoz. A harmadik tétel felénél járt, amikor fénysugár söpört át ház előtt a pázsiton. Egy pillanattal később megint teljes volt a sötétség odakint, de Jace máris talpra ugrott, és a dzsekijéért nyúlt. Hangtalanul húzta be maga mögött a bejárati ajtót, és kettesével véve a fokokat, leszökellt a veranda lépcsőjén. A pázsitot kettészelő ösvényen egy motorbicikli állt. Furcsa külseje azt a benyomást keltette a szemlélőben, mintha élne: a csövek indákként kavarogva vették körül a vázat, az egyetlen, most csak tompán világító fényszóró pedig leginkább egy szemre emlékeztetett. A jármű a maga módján éppen olyan élettelinek tűnt, mint a nekitámaszkodó és kíváncsian figyelő fiú. A jövevény göndör, sötét haja egészen barna
bőrdzsekije gallérjáig ért, és még az összehúzott szemét is takarta. Széles mosolya megmutatta hegyes, fehér fogait. Persze, gondolta Jace, igazából sem a fiú, sem a motor nem él; mindegyik démonenergiával működik, és az éjszaka táplálja. – Raphael – szólt Jace üdvözlés gyanánt. – Tessék – mondta Raphael. – Elhoztam, ahogy kérted. – Látom. – Bár meg kell, hogy mondjam, nagyon kíváncsi vagyok rá, mi szükséged egy démonikus motorra. Egyfelől a Szövetség sincs odáig értük, ráadásul azt pletykálják, hogy van már neked egy. – Van is – ismert el Jace, majd nekiállt körbejárni a motorbiciklit, hogy minden oldalról megvizsgálhassa. – Csakhogy az Intézet tetején áll, és most nem férek hozzá. Raphael halkan felkacagott. – Úgy fest, jelenleg egyikünket sem látnak szívesen az Intézetben. – A vérszívók még mindig a legfőbb ellenségek közé számítanak? Raphael elhajolt, és a földre köpött. – Gyilkossággal vádolnak bennünket – mondta dühösen. – Azt hiszik, mi öltük meg a farkasembert, a tündért, sőt még a boszorkánymestert is, hiába magyaráztam nekik, hogy azoknak egyáltalán nem isszuk meg a vérét. Keserű, és kellemetlen változásokat okoz azoknál, akik fogyasztják. – Ezt elmondtad Maryse-nak? – Maryse! – legyintett Raphael. – Vele akkor sem tudnék beszélni, ha akarnék. Most mindenről az Inkvizítor dönt, minden kérdést és kívánságot hozzá kell
intézni. Kényelmetlen helyzet, barátom, kényelmetlen helyzet. – Nekem mondod? – kérdezte Jace. – És nem vagyunk barátok. Azért egyeztem bele, hogy nem beszélek a Klávénak arról, ami Simonnal történt, mert szükségem volt a segítségedre. Nem azért, mert haverkodni akarok veled. Raphael elvigyorodott, fogai fehéren villantak a sötétben. – Haverkodni akarsz velem. – Oldalra billentette a fejét. – Különös – mondta elgondolkodva. – Azt gondoltam volna, hogy más leszel most, hogy összerúgtad a port a Klávéval. Hogy nem vagy a kis kedvencük többé. Azt hittem, egy kicsit legalább visszavettél az arroganciádból. De nem változtál semmit. – Hiszek a következetességben – felelte Jace. – Megkapom azt a motort, vagy nem? Csak pár órám van napkeltéig. – Ha jól sejtem, ez azt jelenti, hogy nem viszel haza. – Ahogy Raphael kecsesen ellépett a motor mellől, Jace egy aranyláncot látott megvillanni a nyakában. – Nem is. – Jace felugrott a járgányra. – De alhatsz a pincében a ház alatt, ha aggódsz a napkelte miatt. – Hm. – Raphael elgondolkodott. – Valamivel alacsonyabb volt Jace-nél, és bár testileg fiatalabbnak tűnt, a tekintete sokkal idősebbnek mutatta. – Szóval kvittek vagyunk Simonért, Árnyvadász? Jace a folyó felé fordította a motort. – Sosem leszünk kvittek, vérszívó, de azért kezdetnek ez elmegy.
Jace nem ült motoron, amióta megváltozott az időjárás, és most igen kellemetlenül érte a folyó fölött süvítő jeges szél, ahogy mint ezernyi fagyos tűszúrás, beférkőzött vékony dzsekije és a farmerja alá. Jace összerázkódott, és örült, hogy legalább a kezére bőrkesztyűt húzott. Bár csak nemrég ment le a nap, a világból máris eltűntek a színek. A folyó színe acélra emlékeztetett, az ég galambszürke volt, a távolban a horizont festett fekete vonalával. A Williamsburg és a Manhattan hidat hunyorgó lámpák sora világította meg. A levegőbe hó íze vegyült, bár a tél még több hónap távolságra volt. Amikor legutóbb repült a folyó felett, Clary is vele volt. A lány hátulról átkarolta, apró kezei a dzsekije anyagát markolták. Akkor nem fázott. Ahogy élesen megdöntötte a motort, mintha saját őrült szögben álló árnyékát pillantotta volna meg a vízen. Ahogy megint egyenesbe hozta magát, egy hosszú fekete hajót vett észre, amint keskeny orra sebesen hasította a folyó vizét, karcsú, fürge, halálos cápára emlékeztetve Jace-t. A fiú fékezett, és óvatosan lefelé indult, hangtalanul, akár egy falevél a szélben. A kerekek puhán fogtak talajt a fedélzeten. Semmi szükség nem volt rá, hogy Jace leállítsa a motort, a dübörgés magától is mormogássá, aztán duruzsolássá szelídült, végül pedig teljesen elhallgatott. Amikor a fiú hátranézett a járgányra, olyannak látta, mint egy duzzogó kutyát, akire ráparancsoltak, hogy maradjon veszteg. Jace elmosolyodott. – Visszajövök érted – mondta. – Csak előbb megnézem magamnak ezt a hajót.
Bőven akadt néznivaló. Jace egy széles fedélzeten állt, balján a folyóval. Mindent feketére festettek: a fedélzetet, a körben húzódó fémkorlátot; még a hosszúkás, keskeny kabin ablakait is bemázolták feketével. A hajó nagyobb volt, mint gondolta: nagyjából olyan hosszú lehetett, mint egy futballpálya, vagy talán még hosszabb. Nem hasonlított egyetlen hajóhoz sem, amit azelőtt látott. Jachtnak túl nagy volt, cirkálónak túl kicsi, ráadásul nem gondolta volna, hogy létezik olyan hajó, amelyiken tényleg minden teljesen fekete. Jace kíváncsi lett volna rá, honnan szerezte az apja. Hátrahagyta a motort, és lassan elindult körbe a fedélzeten. A felhők szertefoszlottak, a csillagok pedig lehetetlenül erős ragyogással világítottak fent az égen. Jace kétoldalt látta a város fényeit. Olyan volt, mintha egy hosszú folyosón állna, amelyiknek mindkét falát lámpák borítanák. A léptei kongtak a fedélzeten. Hirtelen az jutott eszébe, hogy Valentine talán itt sincs. Jace nem sokszor fordult meg olyan helyen, ami ennyire elhagyatottnak tűnt. Egy pillanatra megállt a hajó orrában, és végigpillantott a Manhattan és Long Island között sebhelyként húzódó folyón. A folyó szürke hullámaira ezüstös csipkéket korbácsolt a kitartó szél, méghozzá az a fajta, amelyik csakis víz fölött szokott fújni. Kinyújtotta a karját, hagyta, hogy a szél a dzsekije alá kapjon, és szárnyként lobogtassa a háta mögött, összekuszálja a haját, és szúrós könnyeket csaljon a szemébe. Az idrisi birtokhoz egy tó is tartozott. Az apja ott tanította meg vitorlázni, ott tanította meg neki a szél és a
víz, a levegő és a hullámok nyelvét. Minden férfinak értenie kéne a vitorlázáshoz – mondta. Azon kevés alkalom egyike volt, amikor azt mondta, minden férfinak, nem pedig azt, hogy minden Árnyvadásznak. Jace úgy fogta fel, mint kurta emlékeztetőt, hogy azért még mindig az emberi fajhoz tartozik. Égő szemmel elfordult az orrtól, és egy ajtót pillantott meg a kabin két elsötétített ablaka mögött. Odasietett, és lenyomta a kilincset; az ajtót kulcsra zárták. Az irónjával gyorsan nyitórúnákat karcolt a fémbe, mire az ajtó nyikorogva és vörös rozsdadarabokat hullatva kitárult. Jace bebújt az alacsony szemöldökfa alatt, és félhomályos lépcsőházban találta magát. A levegőben rozsda és elhanyagoltság szaga terjengett. Még egy lépést tett előre, és az ajtó fémes csattanással csapódott be mögötte, teljes sötétségbe borítva a helyiséget. Jace káromkodva túrt a zsebébe a boszorkányfény után kutatva. Most már határozottan fázott a keze is, ujjait merevnek és esetlennek érezte a kesztyűben. Szinte jegesnek tűnt a levegő. Itt bent hidegebb volt, mint a fedélzeten. A fiú kihúzta a kezét a zsebéből. Reszketett, és nem csak a hőmérséklet miatt. A nyakán felállt a szőr, minden idegszála borzongott, és legszívesebben felsikított volna. Valami nagyon nem volt rendjén. Felemelte a rúnakövet, mire az felragyogott, még több könnyet csalva a szemébe. Homályosan egy lány karcsú alakját látta maga előtt, amint kezét a mellkasához szorította; haja vörösen világított a fekete fém háttere előtt. A boszorkányfény ide-oda ugráló sugarakat küldött szét Jace reszkető kezéből: olyan volt, mintha
szentjánosbogarak hada sereglett volna elő a mélyből. – Clary? A lány sápadtan, reszkető ajkakkal nézett rá. Kérdések haltak el Jace torkában: Mit csinál itt Clary? Hogy került a hajóra? Rémület rántotta görcsbe a testét, saját magát soha nem féltette így. Valami baj volt, valami baj volt Claryvel. Ahogy Jace lépett egyet előre, a lány elvette a kezét a melléről, és felé nyújtotta. Ragacsos volt a vértől, ami vörös élőkéként borította fehér pólóját is. Jace fél kézzel elkapta a karjába rogyó lányt. Ahogy a súly ránehezedett, majdnem a boszorkányfényt is elejtette. Érezte Clary szívének lüktetését, a puha haj oly ismerős simogatását az arcán. Az illat, ami olyan szorosan hozzátartozott a lányhoz – a virágos szappan és a tiszta pamut illata – eltűnt; Jace csak vér és fém szagát érezte. Clary feje hátrabicsaklott, szemének csak a fehérje látszott. A vad szívvetés előbb lelassult, aztán teljesen megállt. – Ne! – Jace olyan erővel rázta meg a lányt, hogy a feje a karjának ütődött. – Clary! Ébredj fel! – Az újabb rázás hatására Clary pillái megremegtek, és Jace-t hideg hullámokban fogta el a megkönnyebbülés. Csakhogy egyszerre kinyílt a lány szeme, és nyoma sem látszott benne a zöld színnek; homályos volt, és ragyogó fehér, fehér és vakító, akár egy pár reflektor a sötét úton, fehér, akár a fülsiketítő zaj Jace fejében. Láttam már ezt a szemet – gondolta a fiú, aztán sötétség áradt szét benne, néma csendet hozva magával.
A sötétségben lyukak keletkeztek, foszforeszkáló pontok az árnyékok szövetén. Jace lehunyta a szemét, igyekezett csillapítani a légzését. Réz vérre emlékeztető ízét érezte a szájában, és abból, ahogyan a hideg átszivárgott a ruháján, és bevette magát a bőre alá, meg tudta állapítani, hogy valamilyen fémfelületen fekszik. Elkezdett száztól visszafelé számolni magában, amíg le nem lassult a légzése. Akkor megint kinyitotta a szemét. A sötétség nem oszlott el, de ez már az éjszakai égbolt csillagoktól pöttyözött ismerős feketesége volt. A hátán feküdt a hajó fedélzetén, a Brooklyn híd magasba emelkedő szürke fém- és kőhalma alatt. Nyöszörögve könyökölt fel, aztán rögvest mozdulatlanná is merevedett, ahogy egy másik árnyékot pillantott meg; kétségkívül egy emberhez tartozott, aki éppen fölé hajolt. – Ronda egy ütést kaptál a fejedre, hallod-e – szólt a rémálmaiban kísértő hang. – Hogy vagy? Jace felült, de azonnal meg is bánta, ahogy felfordult a gyomra. Ha egy falatot is evett volna az elmúlt tíz órában, azt most biztosan felöklendezte volna. Így csak keserű epe öntötte el a száját. – Pocsékul. Valentine elmosolyodott. Egy kupac üres, kilapított dobozra telepedett le. Szürke öltönyt viselt nyakkendővel, mintha csak a Wayland-birtokon ülne mahagóni íróasztala mögött. – Adja magát egy másik kérdés is. Hogy találtál meg? – Addig kínoztam a Raum démont, amíg el nem árulta – felelte Jace. – Te tanítottál meg rá, merre keressem a szívüket. Megfenyegettem, és elmondott mindent… Vagyis nem
valami okosak, de annyit azért sikerült kiszednem belőle, hogy van egy hajó a folyón, és onnan jött. Körülnéztem, és láttam a hajód körvonalait a vízen. Azt is elköpte, hogy te idézted meg, de azt persze úgyis tudtam. – Értem. – Valentine mintha egy mosolyt igyekezett volna elrejteni. –Legközelebb azért szólj, mielőtt benézel hozzám. Akkor megúszol egy csúnya összeütközést az őreimmel. – Az őreiddel? – Jace a hideg fémkorlátnak támaszkodott, és mélyet szívott a tiszta, hideg levegőből. – Gondolom, démonok. A Kard segítségével idézted meg őket. – Nem tagadom – szólt Valentine. – Lucian falkája megsemmisítette az Elhagyatottakból álló seregemet, és sem időm, sem kedvem nem volt újakat létrehozni. Most, hogy nálam van a Végzet Kardja, már nincs is rájuk szükségem. Van helyettük más. Jace Claryre gondolt, ahogy véresen haldoklott a karjaiban. Megérintette a homlokát. Hűvös volt, ahol a fémkorlátot érintette. – Az a valami odalent – szólt –, nem Clary volt, ugye? – Clary? – kérdezett vissza kissé meglepve Valentine. – Szóval őt láttad? – Miért ne láthattam volna őt? – Jace küszködött, hogy könnyed maradjon a hangja. Nem mintha nem fordult volna már elő, hogy meg kellett volna őriznie valamilyen titkot – a sajátját vagy másét –, de meggyőzte magát, hogy a Clary iránt táplált érzelmeit csak úgy tudja elviselni, ha nem foglalkozik velük tüzetesebben.
Csakhogy most Valentine-nal nézett szembe, ő pedig mindennel tüzetesen foglalkozott, mindent közelről tanulmányozott, mindent elemzett, hogy kiderítse, hogy fordíthatja a maga hasznára. E tekintetben Jace-t a Tündérek Királynőjére emlékeztette: higgadt volt, fenyegető és számító. – Akivel odabent találkoztál – mondta Valentine –, az Agramon volt, a Félelem Démona. Agramon abban a testben ölt formát, amitől a legjobban rettegsz. Ha jóllakott a félelmeiddel, megöl, feltéve, hogy még életben vagy egyáltalán. A legtöbben addigra már belehalnak a félelembe. Gratulálok, amiért ilyen sokáig kitartottál. – Agramon? – kérdezte döbbenten Jace. – De hát az egy Nagyobb Démon! Olyat meg hogyan szereztél? – Fizettem egy nagyravágyó fiatal boszorkánymesternek, hogy idézze meg nekem. Azt hitte, ha a démon a pentagramon belül marad, kordában tudja tartani. Balszerencséjére az volt a legnagyobb félelme, hogy a megidézett démon áttöri a pentagram határát, és megtámadja. Úgyhogy pontosan ez történt, amikor Agramon megjelent. – Szóval így halt meg – szólt Jace. – Kicsoda halt meg így? – A boszorkánymester – felelte Jace. – Eliasnak hívták, és tizenhat éves volt. De te is tudtad, nem? Az Alvilági Beavatás Rítusa… Valentine elnevette magát. – Ti aztán tényleg nem pihentetek. Ezek szerint tudod, miért küldtem azokat a démonokat Lucian házához.
– Maiát akartad – bólintott Jace. – Mert vérfarkaslány. Szükséged van a vérére. – Azért küldtem a Drevak démonokat, hogy szimatolják ki, mi az ábra Lucian házánál, és számoljanak be róla nekem – mondta Valentine. – Lucian megölte az egyiket, de a másik jelentette, hogy egy fiatal lükantróp érkezett… – És érte küldted a Raum démonokat. – Jace hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát. – Mert Luke szereti őt, és te neki akarsz fájdalmat okozni, ha lehet. – Egy pillanatra elhallgatott, aztán kimérten folytatta. – Ez még tőled is elég szánalmas. Egy pillanatra düh szikrája villant Valentine szemében, aztán hátravetette a fejét, és harsányan felnevetett. – Csodálom a makacsságodat! Rám ütöttél! – Felállt, és Jace felé nyújtotta a kezét. – Gyere! Járjunk egyet a fedélzeten. Akarok neked mutatni valamit. Jace legszívesebb félrelökte volna a felajánlott kezet, de még mindig rettenetesen hasogatott a feje, és egyáltalán nem volt benne biztos, hogy saját erőből talpra tud állni. Aztán meg valószínűleg nem lett volna jó ötlet ilyen hamar felbosszantani az apját; hiába mondta azt, hogy nagyra tartja Jace lázadó természetét, a fiú pontosan tudta, hogy sosem tűrte jól az engedetlenséget. Valentine keze hűvös volt és száraz, az érintése furcsamód nyugtatólag hatott. Amikor Jace végül talpon volt, Valentine elengedte a kezét, és kihúzott egy irónt a zsebéből. – Hadd tüntessem el azokat a sérüléseket? – mondta.
Jace elhúzódott – de csak egy pillanatnyi habozás után, ami Valentine figyelmét sem kerülhette el. – Nem kérek a segítségedből. Valentine eltette az irónt. – Ahogy gondolod. – Elindult, Jace pedig kisvártatva követte, pár futólépést téve, hogy felzárkózhasson. Elég jól ismerte az apját, hogy tudja, esze ágában nincs hátrafordulni, és megnézni, követi-e, csak egyszerűen elvárja, hogy így legyen, és ennek megfelelően el is kezd beszélni. Nem tévedett. Mire Jace mellé ért, Valentine már bele is fogott a mondandójába. Két kezét lazán összekulcsolva a háta mögött, egy hozzá hasonlóan nagydarab, széles vállú férfitól meglepően könnyed léptekkel sietett előre. Jártában előrehajolt, mintha erős szembeszélnek kéne nekifeszülnie. – …ha jól emlékszem – mondta éppen. – Amúgy ismered az Elveszett paradicsomot Miltontól? – Talán ha tíz-tizenötször olvastattad el velem – felelte Jace. – „Inkább Pokolban úr, mint szolga Égben” és a többi, és a többi. – Non serviam – mondta Valentine. – Nem fogok szolgálni. – Ezt hímezte Lucifer a zászlajára, amikor csatába vezette az angyal-pártütőket a romlott hatalmasság ellen. – Mit akarsz ezzel mondani? Hogy az ördög pártját fogod? – Egyesek szerint Milton maga is az ördög pártját fogta. A Sátán határozottan érdekesebb figura nála, mint Isten. – Mostanra majdnem elértek a hajó orrához. Valentine megállt, és a korlátnak támaszkodott.
Jace csatlakozott hozzá. Időközben elhaladtak az East River hídjai alatt, és a nyílt víz felé tartottak Staten Island és Manhattan között. A belváros üzleti negyedének fényei boszorkányfényekként ragyogtak a vízen. Az égboltot gyémántpor borította, a folyó pedig tovább rejtegette a titkait a fekete felszín alatt, amit csak itt-ott tört meg egy ezüst villanás, ami talán egy hal uszonya lehetett – vagy egy sellőé. Az én városom – gondolta Jace kísérletképpen, de a szavak még mindig Alicante kristálytornyait idézték fel benne Manhattan felhőkarcolói helyett. Valentine törte meg a csendet. – Miért jöttél ide, Jonathan? Amikor a Csontvárosban találkoztunk, az a benyomásom támadt, hogy engesztelhetetlen a gyűlöleted. Szinte már le is mondtam rólad. Szenvtelen volt a hangja, mint mindig, de kihallatszott belőle valami – ha nem is sebezhetőség, de valamiféle valódi kíváncsiság, mintha csak most döbbent volna rá, hogy a fia képes meglepetést okozni neki. Jace a vizet nézte. – A Tündérek Udvarának Királynője azt kérte, hogy tegyek föl neked egy kérdést – mondta. – Azt mondta, kérdezzem meg, milyen vér folyik az ereimben. A meglepetés úgy futott át Valentine arcán, mint egy mindent elsimító kéz. – Te beszéltél a Királynővel? Jace nem felelt. – A Tündérek Népe már csak ilyen. Mindennek, amit mondanak, több jelentése van. Ha megint ezt kérdi tőled, mondd meg neki, hogy az Angyal vére folyik az ereidben.
– Mint minden Árnyvadász ereiben – bólintott csalódottan Jace. Izgalmasabb válaszban reménykedett. – Nem hazudnál a Tündérek Királynőjének, igaz? Valentine szárazon felelt. – Nem. Te pedig nem jönnél ide csak azért, hogy feltedd ezt a nevetséges kérdést. Miért jöttél valójában, Jonathan? – Muszáj volt beszélnem valakivel. – Nem tudta olyan jól kontrollálni a hangját, mint az apja, maga is hallotta belőle a fájdalmat, mint vérző sebet közvetlenül a felszín alatt. – Lightwoodékat csak bajba sodrom folyton, és mostanra Luke is biztosan gyűlöl. Az Inkvizítor a halálomat akarja. Valamivel megbántottam Alecet, és még csak azt sem tudom, mivel. – És a húgod? – kérdezte Valentine. – Mi a helyzet Clarissával? Miért kell mindent elrontanod? – Ő sincs éppen odáig értem. – Jace habozott. – Eszembe jutott, amit a Csontvárosban mondtál. Hogy sosem volt rá alkalmad, hogy elmondd nekem az igazságot – tette hozzá. – Nem bízom benned, azt akarom, hogy tudd. De gondoltam, megadom a lehetőséget, hogy elmondd, miért. – Nem elég annyit kérdezned, hogy miért, Jonathan. – Volt valami az apja hangjában, ami megijesztette Jace-t. Valami heves, de mégis szelíd, ami megedzette Valentine büszkeségét, ahogy a tűz edzi meg a kard pengéjét. –Rengeteg miért létezik. – Miért ölted meg a Néma Testvéreket? Miért vitted el a Végzet Kardját? Miben mesterkedsz? Miért nem volt elég a Végzet Kelyhe? – Jace visszafogta magát, mielőtt még több kérdést tehetett volna fel. Miért hagytál el
másodszorra is? Miért mondtad, hogy nem vagyok többé a fiad, aztán miért jöttél vissza értem mégis? – Tudod, hogy mit akarok. A Klávé reménytelenül romlott. El kell pusztítani, és újjá kell építeni. Idrist meg kell szabadítani a csökevényes fajok uralmától, és a Földet meg kell védeni a démonok fenyegetésétől. – Jut eszembe, démonok fenyegetése. – Jace körülnézett, mintha arra számítana, hogy Agramon fekete árnyéka ólálkodik valahol körülötte. –Azt hittem, gyűlölöd a démonokat, most meg szolgáiddá tetted őket. A Falánkok, a Drevakok, Agramon az alkalmazottaid. Őrök, komornyikok, nem lepne meg, ha még a szakácsod is démon lenne. Valentine a korláton kezdett dobolni az ujjaival. – Nem vagyok a démonok barátja – mondta. – Nephilim vagyok, akkor is, ha károsnak tartom a Szövetséget, és csalárdnak a Törvényt. Az embernek nem kell feltétlen lelkesedni a kormányáért, hogy hazafi lehessen, igaz? Csak egy igazi patrióta mondja ki, hogy jobban szereti a hazáját, mint amennyire a saját helyzetével törődik a társadalomban. Engem elmondtak mindennek a döntéseimért, bujkálásra kényszerítettek, száműztek Idrisből. De Nephilim vagyok, és mindig is az leszek. Ha akarnám sem cserélhetném le a vért az ereimben. Ráadásul nem is akarom. Én igen. Jace Claryre gondolt. Megint lenézett a sötét vízre, és tudta, hogy ez nem igaz. Feladni a vadászatot, a zsákmány elejtését, saját szédítő sebességének és biztos kezének tudatát: lehetetlenség volt. Harcosnak született. Soha nem lehet más.
– És te? – kérdezte Valentine. Jace gyorsan elfordította a tekintetét, hogy apja ne olvashasson az arcából. Olyan sok évig voltak ketten. Egykor jobban ismerte az apja arcát, mint a sajátját. Tudta, hogy Valentine az egyetlen ember, aki elől soha nem rejtheti el az érzéseit. Vagy legalábbis az első ilyen ember. Néha azt étezte, hogy Clary is úgy lát át rajta, mintha üvegből volna a teste. – Nem – felelte. – Nem akarom. – Örökké Árnyvadász leszel? – Végül – mondta Jace – az vagyok, akivé te tettél. – Jó – bólintott Valentine. – Ezt akartam hallani. – Megint a korlátnak dőlt, és felnézett az éjszakai égboltra. Jace most először látott ezüstös fehér hajába szürke szálakat vegyülni. – Háború van – jelentette ki a férfi. – Az egyetlen kérdés az, hogy te melyik oldalon fogsz harcolni. – Azt hittem, mindannyian ugyanazon az oldalon állunk. Azt hittem, mi harcolunk a démonok világa ellen. – Bár ilyen egyszerű lenne! Hát nem érted, hogy ha úgy látnám, hogy a Klávé ennek a világnak az érdekeit tartaná szem előtt, ha tudnám, hogy megtesznek mindent, ami tőlük telik… Az Angyalra, akkor miért harcolnék ellenük? Mi okom lenne rá? A hatalom – gondolta Jace, de nem mondott semmit. Többé nem volt benne biztos, mit is kéne mondania, abban pedig végképp nem, mit is kéne hinnie. – Ha a Klávé így folytatja – szólt Valentine –, a démonok kitapasztalják a gyengéjüket, és támadni fognak, ők viszont már régóta csak a csökevényes fajoknak való udvarlással vannak elfoglalva, és annyira
meggyengültek, hogy nincs erejük visszaverni őket. A démonok támadni fognak, rombolni fognak, és nem marad semmi. A csökevényes fajok. A szavak kényelmetlenül ismerősen csengtek; Jace gyerekkorát idézték fel, és nem is csak kellemetlen emlékeket hoztak vissza. Amikor az apjára és Idrisre gondolt, mindig egy homályos kép jelent meg a fejében, ahogy forró napsugarak égetik a zöld pázsitot, és egy nagy, sötét, széles vállú alak hajol le hozzá, hogy felvegye, és bevigye a házba. Nagyon-nagyon kicsi lehetett még, de ezt az emléket sosem felejtette el: még a frissen vágott fű illatát is érezte, látta maga előtt, ahogyan a nap fehér glóriává változtatja apja haját. Emlékezett az érzésre, ahogy apja a karjában viszi. A biztonságra. – Luke – nyögte ki nagy nehezen Jace. – Luke nem csökevényes… – Lucian más. Ő régen Árnyvadász volt. – Valentine hangja nem tűrt ellentmondást. – Ez nem bizonyos Alvilágiakról szól, Jonathan. Minden evilági élőlény életben maradása a tét. Az Angyalnak jó oka volt rá, hogy megteremtse a Nephilimeket. Mi vagyunk ennek a világnak a legjobbjai, és arra születtünk, hogy megmentsük. Mi állunk a legközelebb ahhoz, hogy istenek legyünk, és arra kell használnunk a hatalmunkat, hogy megóvjuk ezt a világot a pusztulástól, akármekkora árat is kell fizetnünk érte. Jace a korlátra könyökölt. Hideg volt: a jeges szél átfújt a ruháin, az ujjai elzsibbadtak. Lelki szeme előtt
azonban zöld dombokat, kék vizet és a Wayland-ház mézszínű köveit látta. – A régi mese szerint – mondta –, amikor a Sátán bűnbe csábította Ádámot és Évát, azt mondta nekik: „Istenek lesztek.” Ők pedig emiatt űzettek lei az Édenkertből. Pár pillanatig csend volt, aztán Valentine felnevetett. – Látod, ezért van rád szükségem, Jonathan – szólt. – Te óvsz meg tőle, hogy a büszkeség bűnébe essem. – Annyiféle bűn van még. – Jace kihúzta magát, és az apja felé fordult. – Nem válaszoltad meg a kérdésemet a démonokkal kapcsolatban. Hogy idézhetted meg őket, hogy léphettél szövetségre velük? Azt tervezed talán, hogy a Klávé ellen küldöd őket? – Természetesen – vágta rá Valentine, egyetlen pillanatig sem mérlegelve, hogy bölcs dolog-e felfedni a terveit olyasvalaki előtt, aki akár az ellenségeinek is elárulhatja őket. Semmi sem rázhatta volna meg Jace-t jobban, mint a felismerés, hogy apja mennyire biztos a sikerében. – A Klávé nem hallgat a józan észre, csakis erővel lehet szembeszállni velük. Próbáltam Elhagyatottakból sereget toborozni, de most a Kehellyel új Árnyvadászok lehetnek a katonáim, ehhez viszont évekre van szükség. Csakhogy az emberi fajnak nincsenek évei. A Karddal engedelmes démonsereget irányíthatok. Az eszközeim lesznek, megtesznek mindent, amit mondok. Nem lesz más választásuk. És amikor végzek velük, utasítom őket, hogy semmisítsék meg magukat. És ők engedelmeskedni fognak. – Minden érzelem hiányzott a hangjából. Jace olyan erővel szorította a korlátot, hogy megfájdultak az ujjai. – Nem mészárolhatod le az összes
Árnyvadászt, aki szembeszáll veled. Az gyilkosság lenne. – Nem lesz rá szükség. Amint a Klávé meglátja, milyen erő sorakozik fel ellene, kénytelen lesz megadni magát. Azért nekik sem ment el az eszük. Aztán meg vannak közöttük, akik az én oldalamon állnak. – Valentine hangjában nem volt arrogancia, csak hűvös magabiztosság. – Ők is közbelépnek, ha eljön az ideje. – Szerintem alábecsülöd a Klávét – szólt a tőle telhető leghatározottabban Jace. – Azt hiszem, fogalmad sincs róla, mennyire gyűlölnek. – A gyűlölet semmiség a túlélés ösztönéhez képest. – Valentine keze az övéhez siklott, ahol a Kard markolata csillogott tompán. – De nem kell csak úgy hinned nekem. Az előbb azt mondtam, mutatni akarok valamit. Itt van. Előhúzta a kardot a hüvelyéből, és Jace felé nyújtotta. A fiú korábban is látta már Maellartachot a Csontvárosban, ahol a Beszélő Csillagok termében függött a falon, és látta a markolatát, amint a börtönben kiállt a hüvelyéből Valentine válla fölött, de sosem nyílt alkalma közelről is megvizsgálni. Az Angyal Kardja. A sötét, nehéz ezüstből készült penge tompán világított az éjszaka sötétjében. Olyan volt, mintha végigsiklana és áthatolna rajta a fény, mintha nem is fémből, hanem vízből lenne. A markolatból tüzes fényrózsa szökkent szárba. Jace-nek kiszáradt a szája. – Gyönyörű. – Szeretném, ha a kezedbe vennéd. – Valentine úgy adta át a kardot a fiának, ahogy mindig is tanította:
markolattal előre. A penge feketén ragyogott a csillagfényben. Jace habozott. – Én nem… – Vedd el! – A férfi a kezébe nyomta a kardot. Abban a pillanatban, hogy Jace ujjai összezáródtak a markolat körül, fénysugár lövellt ki a markolatból, és végigfutott a pengén. A fiú gyorsan az apjára pillantott, de az kifejezéstelen tekintettel nézett vissza rá. Sötét fájdalom hasított Jace karjába, és sugárzott egészen a mellkasáig. Nem mintha a kard nehéz lett volna; egyáltalán nem érezte annak. Mégis, mintha lefelé akarta volna húzni, le a mélybe a hajótesten keresztül, a zöld vízen keresztül, a föld törékeny kérgén keresztül. Jace-nek az az érzése támadt, mintha valami kipréselné a levegőt a tüdejéből. Felkapta a fejét, és körülnézett… Az éjszaka megváltozott körülötte. Vékony aranydrótok hálója szőtte be az égboltot, és a csillagok a sötétségbe vert fényes szögekként ragyogtak fölötte. Jace érzékelte, ahogy távolodik tőle a világmindenség, és egyetlen futó pillanatra magával ragadta a látvány felfoghatatlan szépsége. Aztán az éjszakai égbolt, akár egy óriási ablaktábla, millió darabra robbant, és a szerteszálló szilánkok mögül sötétlő, visszataszítóan torz, groteszk és arctalan alakok hordája tört elő hangtalan üvöltéssel, ami belülről hasított Jace koponyájába. Jeges szél égette az arcát, ahogy hatlábú lovak vágtattak el mellette, patájukkal véres szikrákat csiholva a hajó fedélzetéből. A nyergükben ülő lényeket nem lehetett szavakkal leírni. Odafent bőrszárnyú teremtmények köröztek visítva, és mérges zöld nyálka csorgott a szájukból.
Jace áthajolt a korláton, és továbbra is szorosan markolva a kardot, hevesen öklendezni kezdett. Odalent a folyó, mint mérgező leves fortyogott a démonoktól. Tüskés lényeket látott, tányérnyi véres szemekkel, amint reménytelenül vergődtek az őket a mélybe húzó nyálkás csápok erdejében. Egy tízlábú pók szorításában sellő sikított, kétségbeesetten tűrve, hogy a szörnyeteg véres ékkövekként ragyogó szemekkel csapkodó farkába mélyessze a csáprágóit. A Kard kiesett Jace kezéből, és hangos csörömpöléssel a fedélzetre hullott. A forgatag a hangzavarral együtt egyetlen pillanat alatt szűnt meg. A fiú a korlátot markolta, és hitetlenkedve meredt a vízre, de nem volt ott többé semmi, csak a szél borzolta lustán a felszínt. – Ez meg mi volt? – suttogta Jace. Kapart a torka, mintha csak egy smirglit húztak volna rajta végig. Dühösen nézett az apjára, aki éppen lehajolt, hogy felvegye a Lélekkardot a fedélzetről, ahová Jace leejtette. – Ezek azok a démonok, akiket megidéztél? – Nem. – Valentine visszacsúsztatta Maellartachot a hüvelyébe. – Ezek azok a démonok, akiket a Kard ennek a világnak a peremére vonzott. Azért hoztam ide a hajómat, mert itt gyengék a védvonalak. Az előbb a seregemet láttad a határmezsgye túloldalán, amint a hívásomra várnak, hogy áttörhessenek a mi világunkba – mondta komoly tekintettel a férfi. – Még mindig úgy gondolod, hogy a Klávé nem kapitulál? Jace lehunyt szemmel válaszolt. – Mindenki biztosan nem… Lightwoodék például… – Meggyőzhetnéd őket. Ha mellém állsz, megesküszöm neked, hogy nem esik bántódásuk.
A sötétség Jace szeme mögött lassan vörösbe fordult. Valentine régi házának parázsló maradványait látta maga előtt, és a soha meg nem ismert nagyszülők megfeketedett csontjait. Aztán arcok jelentek meg. Alecé. Isabelle-é. Maxé. Claryé. – Annyi mindennel ártottam nekik máris – suttogta. – Semmi más nem történhet velük. Semmi. – Hát persze. Értem. – Jace meglepetten állapította meg, hogy Valentine valóban érti, hogy valamiért előtte világos az, amit senki más fel nem foghatott. – Azt hiszed, hogy a barátaid, a családod miattad kerültek bajba. – Miattam, igen. – Igazad van. Tényleg miattad történt. – Jace döbbenten kapta fel a fejét. Meglepetése legalább ugyanannyi ijedtséggel és megkönnyebbüléssel keveredett. – Tényleg? – Persze nem szándékosan keverted őket bajba. De olyan vagy, mint én. Megmérgezünk és tönkreteszünk mindent, amit szeretünk. Csakhogy ennek oka van. – Miféle oka? Valentine felnézett az égre. – Nekünk küldetésünk van. Az evilági dolgok csak arra jók, hogy eltereljék a figyelmünket. Ha hagyjuk, hogy letérítsenek bennünket az utunkról, megkapjuk érte a büntetésünket. – És a büntetésünkből mindenki részesül, aki fontos nekünk? Ez kicsit igazságtalannak tűnik velük szemben. – A sors sosem igazságos. Téged sokkal erősebben ragadott el az ár, mint engem, Jonathan. Küzdj, hogy a felszínen maradhass, és akkor nem csak te nem fúlsz
bele a vízbe, hanem azok sem, akik próbálnak megmenteni téged. Ússz az árral, és életben maradsz. – Clary… – A húgodnak sem esik bántódása, ha mellém állsz. Ha a fene fenét eszik is, megóvom minden bajtól. Magammal viszem Idrisbe, ahol semmi nem történhet vele. A szavamat adom. – Alec. Isabelle. Max… – A Lightwood gyerekek is a védelmem alatt fognak állni. – Luke… – szólt halkan Jace. Valentine némi habozás után válaszolt. – Minden barátodat megvédem. Miért nem hiszel nekem, Jonathan? Ez az egyetlen módja, hogy biztonságban legyenek. Esküszöm. Jace nem találta a szavakat. A lelkében az ősz hidege küszködött a nyár emlékével. – Meghoztad a döntésedet? – kérdezte Valentine. Jace nem látta a férfit, de hallotta a kérdésben a véglegességét. A fiú kinyitotta a szemét. A csillagfény fehéren ostromolta az íriszét; egy pillanatra nem is látott mást. – Igen, apám – mondta. – Meghoztam a döntésemet.
Harmadik rész A HARAG NAPJA
Ama nap, a harag napja, e világot lángba dobja: Dávid és Szibilla mondja. Thomas Celanus (Babits Mihály fordítása) 14 Rettenthetetlen AMIKOR CLARY FELÉBREDT, fény szűrődött be az ablakon, és éles fájdalmat érzett az arcában. Átfordulva látta, hogy a rajzfüzetén aludt el, és annak a sarka vágott bele a bőrébe. Ráadásul a takaróra ejtette a tollát, és most rút fekete folt terjengett a szöveten. Clary nyöszörögve felült, megdörzsölte a szemét, és a zuhanyozó felé vette az irányt. A fürdőszoba sok mindent elárult az előző este eseményeiről. A szemetest véres rongyok töltötték meg, és a mosdón is egy száraz vérfolt éktelenkedett. Clary megremegett, és gyorsan belépett a zuhany alá egy flakon grépfrútos tusfürdővel, elszántan, hogy lesúrolja magáról a szűnni nem akaró kellemetlen érzéseket. Amikor végzett, és Luke fürdőköpenyébe burkolózva, törölközővel csavarva be nedves haját, kinyitotta a fürdőszoba ajtaját, Magnust találta odakint, aki egyik kezében egy törölközőt tartott, a másikkal pedig a haját simítgatta. Nyilván elfeküdte, gondolta Clary, mert az egyik oldalon a csillogó tüskék kissé elgörbültek. –
Miért zuhanyoznak olyan sokáig a lányok? –kérdezte mérgesen. – Halandó lányok, Árnyvadászok, boszorkánymester lányok, mind egyformák vagytok. Nem leszek fiatalabb, amíg itt kint toporgok. – Clary félrelépett az útból, hogy Magnus bemehessen a fürdőszobába. – Igazából hány éves vagy? – érdeklődött kíváncsian. Magnus rákacsintott. – Már éltem, amikor a Holt-tenger még csak egy kis tavacska volt, és kezdte rosszul érezni magát. Clary pofákat vágott, Magnus pedig egy könnyed kézmozdulattal elhessegette az útból. – Na, vidd odébb a petit hátsódat. Be kell mennem, rémes állapotban van a hajam. – Ne használd el az összes tusfürdőt, drága – szólt rá Clary, majd kivonult a konyhába, ahol előtúrt néhány filtert, és bekapcsolta a kávégépet. A masina ismerős mormogása és a kávé illata valamelyest jobb kedvre derítette. Amíg létezik a világon kávé, semmi sem lehet annyira szörnyű. Visszament a hálószobába, hogy felöltözzön, majd tíz perccel később már farmerben és egy kék-zöld csíkos pulóverben ébresztgette Luke-ot a nappaliban. A férfi kócos hajjal, az alvástól gyűrött arccal, nyöszörögve ült fel. – Hogy vagy? – kérdezte Clary, és Luke kezébe nyomott egy gőzölgő kávéval teli csorba bögrét. – Jobban. – Luke lenézett szakadt ingére; a lyuk szélei vértől voltak ragacsosak. – Hol van Maia?
– A szobádban alszik, nem emlékszel? Azt mondtad, az övé lehet az ágyad, – Clary letelepedett a kanapé karfájára. Luke megdörzsölte karikás szemét. – Hát nem sokra emlékszem a tegnap estéből – árulta el. Odáig rémlik, hogy kimentem a furgonhoz, de attól fogva semmi. – Démonok rejtőzködtek odakint. Megtámadtak. Jaceszel elintéztük őket. – Még néhány Drevak démon? – Nem – felelte kelletlenül Clary. – Jace szerint Raum démonok voltak. – Raum démonok? – Jace ültében felegyenesedett. – Azok már nem viccelnek. A Drevak démonok veszélyes kártevők, de a Raumok… – Semmi baj – nyugtatta Clary a férfit. – Elintéztük őket. – Te intézted el őket? Vagy Jace? Clary, nem akarom, hogy… – Nem úgy volt – rázta meg a fejét a lány. – Inkább… – Magnus nem volt ott? Miért nem ment veletek? – szólt közbe idegesen Luke. – Éppen téged gyógyítottalak, azért – közölte Magnus, aki grapefruittól illatozva ebben a pillanatban lépett a nappaliba. A haját egy törölközőbe csavarta, és ezüst csíkos, kék szaténmelegítőt öltött magára. – Hol marad a hála? – Hálás vagyok. – Minden ingerültsége ellenére Luke úgy festett, mint aki alig tudja visszatartani a nevetését. – Csak ha valami történt volna Claryvel… – Meghaltál volna, ha kimegyek velük – mondta Magnus, és levetette magát egy fotelbe. – Akkor pedig
Clarynek sokkal rosszabb lett volna. Jace-szel ketten így is nagyszerűen el tudták intézni a démonokat, ugye? – fordult a lányhoz. Clary összerezzent. – Hát, végül is… – Végül is micsoda? – Maia lépett a szobába; még mindig a tegnap esti ruháit viselte, csak Luke egyik nagy flanelingét húzta fel a pólója fölé. Merev mozdulatokkal lépett az egyik fotelhez, aztán óvatosan leült. – Kávéillatot érzek? – szaglászott reménykedve a levegőbe. Ahogy a lányra pillantott, Clarynek az jutott eszébe, hogy egy vérfarkasnak egyáltalán nem kéne ilyen csinosnak lennie; az ő fajtája legyen nagy és bozontos, lehetőleg szőrös fülekkel. És pontosan ezért nincsen egyetlen lány sem a barátaim között – tette hozzá magában Clary –, és ezért töltöm minden időmet Simonnal. Össze kell szednem magamat. Felállt. – Hozzak neked egy bögrével? – Persze – bólintott Maia. – Tejet és cukrot kérek bele – kiáltott még Clary után, ahogy kilépett az ajtón. Mire azonban visszatért a gőzölgő bögrével a kezében, a vérfarkaslány már a homlokát ráncolta. – Nem igazán emlékszem rá, mi történt tegnap este – mondta –, de van valami Simonban, valami, ami nagyon zavar… – Hát, mindenesetre meg akartad ölni – közölte Clary, miután megint letelepedett a kanapé karfájára. – Talán erről lehet szó. Maia elsápadva bámult a kávéjába. – El is felejtettem. Vámpír lett belőle. – Claryre emelte a tekintetét. – Nem akartam bántani. Csak… – Igen? – húzta fel a szemöldökét Clary. – Csak mi?
Maia lassacskán elvörösödött. Letette a kávét maga mellé az asztalra. – Lehet, hogy le kéne feküdnöd – tanácsolta Magnus. – Úgy tapasztaltam, az segít, ha az ember váratlanul valamilyen sokkoló felismerésre jut. Maia szeme hirtelen megtelt könnyel. Clary riadtan pillantott Magnusra, aki éppen olyan értetlenül figyelte a lányt, mint ő, aztán inkább Luke-hoz fordult. – Csinálj valamit! – súgta oda neki. Magnus boszorkánymesterként egyetlen villanásnyi kék fénnyel halálos sebeket tudott begyógyítani, de ha síró kamaszlányok lelkét kellett helyrezökkenteni, minden kétséget kizáróan Luke volt a legjobb választás. Luke lerúgta magáról a takarót, mielőtt azonban feltápászkodhatott volna, kivágódott a bejárati ajtó, és Jace vonult be rajta, nyomában Aleckel, aki egy fehér dobozt cipelt. Magnus gyorsan lekapta a törölközőt a fejéről, és a fotel mögé dobta. A zselé és a csillámpor nélkül majdnem vállig érő haja egészen sötétnek hatott. Clary tekintete, mint mindig, most is azonnal Jace-re ugrott – nem tudott mit tenni ellene, de legalább úgy tűnt, ezúttal senki nem vette észre. Jace zaklatottnak és feszültnek tűnt, de karikás szeme kimerültségről is árulkodott. Claryről tudomást sem véve a még mindig némán sírdogáló Maiára nézett, akinek mintha fel sem tűnt volna az érkezésük. – Látom, a tetőfokára hágott a hangulat – állapította meg. – Benneteket aztán nem lehet csak úgy letörni. Maia megdörzsölte a szemét. – A francba! – mormogta. – Utálok Árnyvadászok előtt sírni.
– Hát akkor menj, és sírj egy másik szobában! – förmedt rá Jace gorombán. – Semmi szükség rá, hogy itt nyavalyogj, amíg mi beszélgetünk. – Jace – szólt Luke figyelmeztetőleg, de Maia máris felugrott, és a konyhaajtón keresztül kivonult a szobából. Clary Jace-hez fordult. – Beszélgetünk? Nem is beszélgettünk. – De fogunk – közölte Jace, és kinyújtóztatva hosszú lábait, levetette magát a zongoraszékre. – Magnus le akarja ordítani a hajamat, ugye, Magnus? – Igen – felelte Magnus, és végre sikerült elszakítania a tekintetét Alecről annyi időre, hogy egy dühös pillantást vethessen Jace-re. – Hol a fenében voltál? Nem voltam elég világos, amikor megparancsoltam, hogy maradj a házban? – Szerintem nem volt más választása – mondta Clary. – Úgy tudtam, ott kell lennie, ahol te is vagy. A varázslat miatt. – Rendes körülmények között igen – felelte mérgesen a boszorkánymester –, csakhogy az után, amit tegnap este végigcsináltam, a varázserőm… kimerült. – Kimerült? – Igen. – Magnus dühösebbnek tűnt, mint valaha. – Még Brooklyn fő boszorkánymesterének sincsen kimeríthetetlen hatalma. Én is csak ember vagyok. Illetve – pontosított gyorsan – félig ember. – De tudnod kellett, hogy kimerül a varázserőd – mondta Luke kissé meghatottan. – Ugye ?
– Igen, és megeskettem a kis gazembert, hogy a házban marad. – Magnus Jace-re meredt. – Most már tudom, mennyit ér a nagyra tartott Árnyvadász eskütök. – Mert fogalmad sem volt róla, hogyan kell rendesen megesketni – közölte Jace rezzenéstelenül. – Csak akkor van értelme az egésznek, ha az Angyalra esküszünk. – Ez igaz – mondta Alec. Most először szólalt meg, amióta beléptek a házba. – Hát persze, hogy igaz. – Jace felkapta Maia érintetlen kávéját, és belekortyolt. Elhúzta a száját. – Cukor. – Különben is, hol voltál egész éjszaka? – kérdezte Magnus savanyú képpel. – Aleckel? – Nem tudtam aludni, úgyhogy elmentem sétálni egyet – felelte Jace. – Mikor visszajöttem, ebbe a búvalbélelt szerencsétlenbe botlottam a verandán. – Alecre mutatott. Magnus erre egészen felderült. – Ott töltötted az éjszakát? – kérdezte Alectől. – Nem – rázta meg a fejét a fiú. – Hazamentem, aztán visszajöttem. Más ruha van rajtam, ugyebár. Nézd csak meg! Mindenki a fiú felé fordult. Alec sötét pulcsit és farmert viselt, éppen, mint előző este. Clary úgy döntött, lesz olyan rendes, hogy hisz neki. – Mi van a dobozban? – kérdezte. – Ja igen. – Alec úgy pillantott a dobozra, mintha megfeledkezett volna róla. – Ami azt illeti, fánkok. – Kinyitotta a dobozt, és letette az asztalra. – Kér valaki egyet?
Mint hamarosan kiderült, mindenki kért egyet. Miután felfalta a vaníliásat, amit Clary vitt neki, Luke mintha valamelyest összeszedte volna magát. A takaró maradékát is ledobta magáról, felült, és a kanapé támlájának dőlt. – Egyvalamit nem értek – mondta. – Csak egyvalamit? Akkor sokkal jobban állsz, mint mi – közölte Jace. – Ti ketten utánam jöttetek ki a házból, amikor hiába vártátok, hogy visszajöjjek – kezdte Luke, Claryre és Jace-re pillantva. – Hárman voltunk – szólt közbe Clary. – Simon is velünk tartott. Luke-nak mintha fájdalmai lettek volna. – Jó. Akkor ti hárman. Két démonnal találkoztatok, de Clary azt mondja, nem öltétek meg egyiket sem. Akkor mi történt? – Megöltem volna az enyémet, de elfutott – mondta Jace. – Különben… – De mégis, miért menekülhetett el? – vetette föl Alec. – Ők ketten voltak, ti hárman… Talán úgy érezte, hogy esélytelenek. – Igazán senkit nem akarok megbántani, de egyedül Jace tűnik félelmetesnek közületek – szólt Magnus. – Egy képzetlen Árnyvadász meg egy rémült vámpír. – Azt hiszem, miattam lehetett – mondta Clary. – Szerintem én ijeszthettem el. Magnus pislantott egy nagyot. – Az előbb mintha azt mondtam volna… – Nem úgy gondoltam, hogy azért ijesztettem el, mert olyan elrettentő vagyok – magyarázta Clary. – Inkább
emiatt lehetett. – Felemelte a kezét, és úgy fordította, hogy a többiek láthassák a Jelet az alkarja belső felén. Hirtelen csend lett. Jace a lányra meredt, aztán elfordította a tekintetét. Alec pislogott, Luke pedig elkerekedett szemekkel bámult. – Sosem láttam még ilyen jelet – mondta végül a férfi. – Ti? – Én sem – csóválta a fejét Magnus. – De nem tetszik. – Nem vagyok benne biztos, mit jelent. A Szűkre Könyvben mindenesetre nincs benne. – Minden rúna benne van a Szürke Könyvben – közölte Jace határozottan. – Ez nem – mondta Clary. – Álmomban láttam. – Álmodban? – Jace olyan dühösnek tűnt, mintha a lány a lelkébe gázolt volna. – Miben mesterkedsz, Clary? – Nem mesterkedem én semmiben. Hát nem emlékszel, amikor a Tündérek Udvarában… Jace úgy nézett rá, mint akit pofon vágtak. Clary gyorsan folytatta, mielőtt a fiú közbeszólhatott volna. – …a Királynő azt mondta, hogy kísérleteztek velünk? Hogy Valentine mindenféle dolgokat művelt velünk, és emiatt mások vagyunk, különlegesek? Azt mondta, enyém a kimondhatatlan szavak tudománya, a tiéd pedig az Angyal saját képessége. – Az csak zagyva tündérbeszéd volt. – A tündérek nem hazudnak, Jace. Kimondhatatlan szavak… A rúnákra gondolt. Mindegyiknek más jelentése van, de le kell őket rajzolni, nem hangosan kimondani. – Nem törődve a fiú kétkedő pillantásaival, folytatta.
– Emlékszel, amikor megkérdezted, hogy jutottam be a celládba a Néma Városban? Azt mondtam, egy egyszerű nyitórúnát használtam… – Mást nem is csináltál? – kérdezte meglepetten Alec. – Közvetlenül utánad értem oda, és olyan volt, mintha az ajtót kiszakították volna a helyéből. – És a rúnám nem csak az ajtót nyitotta ki – mondta Clary. – Minden mást is kinyitott a cellában. Jace bilincsét is. – A lány mély lélegzetet vett. – Szerintem a Királynő arra gondolt, hogy a szokásosnál erősebb rúnákat tudok rajzolni. És talán még újakat is tudok alkotni. Jace megrázta a fejét. – Senki sem tud új rúnákat alkotni. – Talán ő igen, Jace – gondolkodott el Alec. – Annyi biztos, hogy egyikünk sem találkozott még soha azzal a rúnával az alkarján. – Alecnek igaza van – szólt Luke. – Clary, megtennéd, hogy idehozod a rajzfüzetedet? A lány meglepetten húzta fel a szemöldökét. Luke szürkéskék szeme fáradt volt, és kissé beesett, de éppen olyan magabiztosság sugárzott belőle, mint amikor Clary hatéves volt, ő pedig megígérte, hogy ha felmászik a mászókára a Prospect Parkban a játszótéren, akkor mindig ott lesz alatta, hogy elkapja, ha leesik. És mindig ott is volt. – Oké – bólintott Clary. – Rögtön jövök. Hogy eljusson a vendégszobába, Clarynek át kellett mennie a konyhán, ahol Maiát egy bárszéken találta, csüggedten kuporogva. – Clary – szólt a vérfarkaslány, és leugrott a székről. – Beszélni szeretnék veled.
– Éppen a szobámba megyek valamiért… – Figyelj, sajnálom, ami Simonnal történt. Nem voltam magamnál. – Tényleg? És mi van a „minden vérfarkasnak gyűlölnie kell a vámpírokat” szöveggel? Maia elkeseredetten sóhajtott fel. – Így van, de… Nem hinném, hogy siettetnem kell a dolgot. – Ne nekem magyarázd, hanem Simonnak! Maia hirtelen elvörösödött. – Kétlem, hogy szóba állna még velem. – Emiatt ne aggódj. Nem az a haragtartó fajta. Maia elgondolkodva nézte Claryt. – Nem mintha tolakodni akarnék, de ti ketten most akkor együtt jártok? Clary érezte, hogy az ő arcába is vér szökik. – Miért akarod tudni? Maia megvonta a vállát. – Amikor először találkoztunk, azt mondta, hogy a legjobb barátja vagy, másodszorra viszont a barátnőjének nevezett. Csak kíváncsi voltam, hogy ez ilyen egyszer így, egyszer úgy dolog-e. – Olyasmi. Elsősorban barátok vagyunk. Hosszú történet. – Értem. – Maia arcáról eltűnt a pír, és dacos kifejezés vette át a helyét. – Szerencsés lány vagy, csak azt akartam mondani. Még ha most vámpír is. Árnyvadászként nyilván megszoktad, hogy mindenféle fura dolgok vesznek körül, úgyhogy biztos nem nagyon zavar. – Dehogynem zavar – vágott vissza Clary élesebben, mint szerette volna. – Én nem Jace vagyok. Maia szélesen elvigyorodott. – Senki sem Jace. És az az érzésem, hogy ezt ő is tudja.
– Ezzel meg mit akarsz mondani? – Ó, tudod te azt. Jace-ről egy régi pasim jut eszembe. Van, aki úgy néz rád, mint aki le akar feküdni veled. Jace úgy néz rád, mint aki máris lefeküdt veled, jó volt, és most már csak barátok vagytok, még akkor is, ha többet akarsz. Meg lehet őrülni tőle. Érted, mire gondolok? Igen – gondolta Clary. – Nem – mondta ki hangosan. – Talán nem is tudhatod, végtére is a húga vagy. Azért hidd el nekem. – Mennem kell. – Clary már majdnem az ajtóban járt, amikor eszébe jutott valami, és sarkon fordult. – Mi lett vele? Maia kíváncsian nézett rá. – Kivel mi lett? – A régi pasiddal. Aki olyan volt, mint Jace. – Ó – mosolyodott el Maia. – Ő csinált belőlem vérfarkast. – Mát itt is vagyok – szólt Clary, amikor egyik kezében a rajzfüzetével, a másikban pedig egy doboz színes ceruzával visszatért a nappaliba. Kihúzott egy széket az alig használt étkezőasztal alól – Luke mindig a konyhában vagy dolgozószobájában evett, az asztal pedig mindenféle papírokkal volt megrakva –, és maga előtt tartva a füzetet leült. Olyan volt, mintha vizsgához készülődne az iskolában. Rajzold le ezt az almát! – Mit akarsz, mit csináljak? – Szerinted? – Jace még mindig a zongoraszéken ült előregörnyedve; olyan volt, mintha egész éjszaka nem aludt volna. Alec a háta mögött a zongorának
támaszkodott, valószínűleg azért, mert ez volt az a pont, ahol a lehető legtávolabb lehetett Magnustól. – Jace, elég legyen! – Luke egyenes derékkal ült, de látszott rajta, hogy ez nem kevés erőfeszítésébe kerül. – Clary, azt mondtad, hogy tudsz új rúnákat rajzolni? – Azt mondtam, hogy szerintem tudok. – Nos, szeretném, ha megpróbálnád. – Most? Luke halványan elmosolyodott. – Hacsak nincs valami jobb ötleted. Clary egy üres laphoz hajtott a füzetben, és meredten bámult rá. Soha nem tűnt még papírlap ilyen üresnek. Érzékelte a mozdulatlanságot a szobában, ahogy minden tekintet rászegeződött: Magnusé ősi, szelíd kíváncsisággal telve, Luke-é reménnyel telve, Jace-é pedig hideg, hátborzongató kifejezéstelenséggel. Clarynek eszébe jutott, ahogy a fiú azt mondta, bárcsak gyűlölni tudná, és arra gondolt, hogy egy napon talán sikerrel jár majd. Leejtette a ceruzáját. – Nem tudom csak így parancsszóra megcsinálni. Semmiféle ötletem nincs. – Milyen ötlet kéne? – kérdezte Luke. – Úgy értem, még azt sem tudom, milyen rúnák léteznek jelenleg. Szükségem lesz egy jelentésre, egy szóra, mielőtt rúnát rajzolok hozzá. – Nekünk sem könnyű minden rúnát megjegyezni… – kezdte Alec, de Clary meglepetésére Jace a szavába vágott. – Mit szólnál, mondjuk ahhoz – mondta a fiú csendesen –, hogy rettenthetetlen. – Rettenthetetlen? – visszhangozta a lány.
– Léteznek bátorságrúnák – magyarázta Jace –, de olyan nincs, amelyik megszüntetné a félelmet. Viszont ha te valóban képes vagy új rúnákat alkotni… – Körülnézett, és Alec meg Luke meglepett tekintetét látta magára szegeződni. – Csak eszembe jutott, hogy ilyen még nincs, ez minden. És elég ártalmatlannak tűnik. Clary Luke-ra pillantott, mire a férfi megvonta a vállát. – Legyen – mondta. Clary elővett a dobozból egy sötétszürke ceruzát, és a papírhoz illesztette a hegyét. Formák, vonalak, ívek ugráltak a fejében; a Szürke Könyv tökéletes ősi jeleire gondolt, egy olyan nyelv megtestesülésére, amely túl tökéletes ahhoz, hogy beszéljenek rajta. Halk hang szólalt meg a fejében: kinek képzeled magad, hogy azt hiszed, beszélhetsz a mennyek nyelvén? A ceruza megmozdult. Clary szinte biztos volt benne, hogy nem ő mozdította meg, mégis könnyedén siklott a papíron, egyetlen vonalat húzva rajta. A lány szíve hevesebben kezdett verni. Az anyjára gondolt, ahogy elmélyülten ült a vászna előtt, és tintával meg olajfestékkel megalkotta saját vízióját a világról. Hogy ki vagyok?Jocelyn Fray lánya vagyok – mondta magában. A ceruza megint megmozdult, és Clarynek ezúttal elakadt a lélegzete; azon kapta magát, hogy egyetlen szót suttog újra meg újra: Rettenthetetlen. Rettenthetetlen. A ceruza visszakanyarodott, de most már sokkal inkább a lány irányított, mintsem hogy hagyta volna irányítani magát. Amikor végzett, letette a ceruzát, és egy pillanatig elgondolkozva meredt a végeredményre.
Az elkészült rettenthetetlen rúnát hevesen kanyargó vonalak hálózata alkotta: olyan merész és áramvonalas volt, akár egy sas. Clary kitépte a lapot a füzetből, és a magasba tartotta, hogy a többiek is láthassák. – Kész – jelentette be. Jace-nek alig észrevehetően elkerekedett a szeme, Luke pedig csodálkozva nézett vissza rá. Tehát mégsem hitt neki az előbb. – Király – szólalt meg Alec. Jace felállt, átvonult a szobán, és kivette a papírlapot Clary kezéből. – De működik vajon? A lány szerette volna tudni, hogy komolyan gondolja-e a kérdést, vagy csak kekeckedik vele. – Hogy érted? – Nincs semmi biztosítékunk rá, hogy működik. Egyelőre csak egy rajz. Nem lehet megszüntetni egy darab papír félelmét, ugyanis az eleve nem fél semmitől. Ki kell próbálnunk valamelyikünkön, hogy megtudjuk, igazi rúna-e. – Nem vagyok róla meggyőződve, hogy ez olyan jó ötlet – jegyezte meg Luke. – Fantasztikus ötlet. – Jace az asztalra ejtette a lapot, és kibújt a dzsekijéből. Van nálam egy irón, azzal neki is állhatnánk. Ki csinál meg engem? – Én nem feltétlen ezeket a szavakat választottam volna – mormogta Magnus. Luke felállt a kanapéról. – Nem lesz ez így jó! – jelentette ki. – Jace, máris úgy viselkedsz, mint aki soha életében nem hallotta azt a szót, hogy „félelem”. Fogalmam sincs, miből állapíthatnánk meg rajtad, hogy működik-e. Alec elfojtotta feltörő nevetését. Jace mereven, barátságtalanul elmosolyodott. – Már hallottam azt a
szót, hogy „félelem” – közölte. – Egyszerűen úgy döntöttem, hogy rám nem vonatkozik. – Éppen ez a probléma – mondta Luke. – Hát akkor mi lenne, ha rajtad próbálnánk ki? – javasolta Clary, de Luke megint csak a fejét rázta. – Alvilágiak nem kaphatnak Jelet, Clary, semmiféle valódi foganatja nem lesz. A démonkórság, ami a lükantrópiát okozza, megakadályozza, hogy hasson. – Akkor… – Próbáljuk ki rajtam – szólt közbe váratlanul Alec. – Rám rám férne némi rettenthetetlenség. – Lekapta a dzsekijét, a zongoraszékre dobta, aztán átsietett a szobán, és megállt Jace előtt. – Tessék! Rajzold a karomra! Jace Claryre pillantott. – Nem akarod esetleg te csinálni? A lány megrázta a fejét. – Nem. Te valószínűleg jobban értesz hozzá, hogyan kell felrajzolni a Jeleket, mint én. Jace vállat vont. – Tűrd föl az inged ujját, Alec! A fiú engedelmeskedett. A felkarján már volt egy állandó Jel, egy elegáns kacskaringó, ami a tökéletes egyensúlyt volt hivatott biztosítani neki. Most mindannyian előrehajoltak – még Magnus is –, hogy közelebbről láthassák, ahogy Jace óvatosan megrajzolja a rettenthetetlen rúna körvonalait, közvetlenül a meglévő Jel alá. Alec fintorogva tűrte, ahogy az irón a tüzes mintát a bőrébe égette. Amikor Jace végzett, visszacsúsztatta az irónt a zsebébe, és egy pillanatig mozdulatlanul állt, keze munkáját csodálva. – Mindenesetre szép – jelentette be. – Ha működik, ha nem…
Alec az ujja hegyével megérintette az új jelet, aztán felnézett, és megállapította, hogy a szobában mindenki őt bámulja. – Na? – kérdezte Clary. – Mi na? – Alec megigazította az inge ujját, eltakarva vele a rúnát. – Hogy érzed magad? Van valami változás? Alec alaposan megfontolta a választ. – Nem igazán – mondta végül. Jace feltartotta a kezét. – Szóval nem működik. – Nincs kizárva, hogy mégis – jegyezte meg Luke. – Talán csak arról van szó, hogy semmi olyasmi nem történik éppen, ami aktiválhatná. Talán egyszerűen nincs itt semmi, amitől Alec félne. Magnus Alecre pillantott, és felhúzta a szemöldökét. – Hu! – mondta. Jace elvigyorodott. – Ne már, kell hogy legyen valami rendes fóbiád! Mitől szoktál betojni? Alec elgondolkodott. – A pókoktól. – Van valahol egy pókod? – fordult Luke-hoz Clary. A férfi értetlenül nézett vissza rá. – Miért lenne nekem éppen egy pókom? Úgy nézek ki, mintha gyűjteném őket? – Igazán nem akarlak megbántani – szólt Jace –, de tulajdonképpen igen. – Kezdem azt hinni – jegyezte meg savanyú hangon Alec –, hogy ez egy elég buta kísérlet volt. – Mi a helyzet a sötétséggel? – kérdezte Clary. – Bezárhatnánk az alagsorba. – Démonvadász vagyok – közölte Alec megjátszott türelemmel. – Elég nyilvánvaló, hogy nem félek a sötétben.
– Félhetnél. – De mégsem félek. Claryt az ajtócsengő berregése kímélte meg a választól. A lány felhúzott szemöldökkel pillantott Luke-ra. – Simon? – Kizárt. Nappal van. – Hát persze. – Megint elfelejtette. – Akarod, hogy ajtót nyissak? – Nem – felelte a férfi, és fájdalmas szisszenéssel talpra állt. – Jól vagyok. Nyilván csak arra kíváncsi valaki, miért nincs nyitva a könyvesbolt. Luke a bejárati ajtóhoz csoszogott, és kinyitotta. A vállizmai görcsbe rándultak a meglepetéstől; Clary ismerős, haragosan érdes női hang ugatását hallotta, pár pillanattal később pedig Isabelle és Maryse Lightwood lépett a szobába, nyomukban az Inkvizítor fenyegető, szürke figurájával. Mögöttük érkezett egy magas, testes, sötéthajú férfi, sűrű fekete szakállal. Bár sok évvel ezelőtt készítették, Clary felismerte a fényképről, amit Hodge mutatott neki: Robert Lightwood volt az, Alec és Isabelle édesapja. Magnus felkapta a fejét. Jace elsápadt, de semmilyen más érzelem nem látszott rajta. Alec felváltva meredt a húgára, az anyjára meg az apjára, aztán Magnus felé fordult, és tiszta, kék szemébe elszántság költözött. Előrelépett, amivel pontosan a szülei és a többiek közé került. Ahogy meglátta idősebbik fiát Luke nappalijában, Maryse azonnal kifakadt. – Alec, hogy a fenébe kerülsz te ide? Úgy emlékszem, világosan megmondtam…
– Anya. – Alec hangja határozott volt, kérlelhetetlen, de egyáltalán nem goromba. – Apa. Valamit el kell mondanom nektek. – A szüleire mosolygott. – Járok valakivel. Robert Lightwood értetlenül nézett a fiúra. – Alec – szólt. – Ennek aligha most van itt az ideje. – De igen, most. Fontos. Nem akárkivel járok. – A szavak mintha megállíthatatlanul áradtak volna Alec szájából, szülei döbbent tekintetétől kísérve. Isabelle és Magnus nem kevésbé értetlenül meredtek rá. – Egy Alvilágival járok. Igazság szerint egy bosz… Magnus ujja villámsebesen Alec felé mozdult; a fiú körül halványan megremegett a levegő, a szemei forogni kezdtek, és mint egy kivágott fa, elterült a földön. – Alec! – Maryse a szája elé kapta a kezét. Isabelle, aki a legközelebb állt, azonnal letérdelt a bátyja mellé. Alec azonban máris mozgolódni kezdett, és lassan kinyílt a szeme. – Mi… hogy… kerültem a földre? – Jó kérdés. – Isabelle mérgesen nézett le a fiúra. – Mi a fene volt ez? – Miről beszélsz? – Alec a fejét fogva ült fel. Riadt kifejezés futott végig az arcán. – Várj… mondtam valamit? Úgy értem, mielőtt elájultam. Jace felmordult. – Emlékszel, hogy nem tudtuk, működik-e az a valami, amit Clary csinált ? – kérdezte. – Hát működik. Alec láthatólag halálra rémült. – Mit mondtam? – Hogy jársz valakivel – felelte az apja. – Bár azt nem sikerült elmagyaráznod, ez miért olyan fontos.
– Nem az – tázta meg a fejét Alec. – Akarom mondani, nem is járok senkivel. És nem is fontos. Vagyis nem lenne az, ha járnék valakivel, de nem járok. Magnus a hülyéknek kijáró tekintettel pillantott rá. – Alec félrebeszél – mondta. – A démonmérgek mellékhatása. Sajnálatos, de nemsokára rendbe jön. – Démonmérgek? – kérdezte élesen Maryse. – Senki sem jelentett démontámadást az Intézetben. Mi folyik itt, Lucian? Ez a te házad, igaz? Pontosan tudod, hogy ha démontámadás történt, kötelességed jelenteni… – Luke-ot is megtámadták – szólt közbe Clary. – Nem volt magánál. – Milyen kényelmes. Egyesek nincsenek maguknál, mások meg elvesztették az eszméletüket – jegyezte meg az Inkvizítor. Pengeéles hangja mindenki másba belefojtotta a szót a szobában. – Alvilági, maga is tisztában van vele, hogy Jonathan Morgensternnek nem lenne szabad a házában tartózkodnia. A boszorkánymester lakásában kéne lennie, bezárva. – Nevem is van, tudja – fintorodott el Magnus. – Nem mintha számítana – tette hozzá gyorsan, miután láthatólag megbánta, hogy az Inkvizítor szavába vágott. – Igazából felejtse csak el nyugodtan. – Tudom a nevét, Magnus Bane – közölte az Inkvizítor. – Egyszer nem teljesítette, amit vállalt, nem kap még egy lehetőséget. – Hogy nem teljesítettem, amit vállaltam? – húzta fel a szemöldökét Magnus. – Mert idehoztam a fiút? Semmi nem volt a szerződésben arról, hogy nem vihetem magammal akárhová, belátásom szerint.
– Nem ezzel szegte meg a szabályt – felelte az Inkvizítor. – A szabályt azzal szegte meg, hogy engedte találkozni az apjával az éjszaka. Döbbent csend támadt a szobában. Alec feltápászkodott a padlóról, tekintete Jace-ét kereste; barátja azonban nem nézett rá. Rezzenéstelen maradt az arca. – Ez nevetséges – szólalt meg Luke. Clary ritkán látta ennyire dühösnek. – Jace azt sem tudja, hol van Valentine. Ne vizslasson már folyton utána! – Én már csak ilyen vagyok, Alvilági – közölte az Inkvizítor. – Az a dolgom, hogy vizslassak. – A nő Jace-hez fordult. – Most már az igazat mondd, fiú – förmedt rá –, és sokkal könnyebb lesz. Jace felszegte az állát. – Nem kell mondanom semmit. – Ha ártatlan vagy, miért nem mented ki magad? Áruld el, hol jártál tegnap éjjel! Mesélj nekünk Valentine kis álomhajójáról. Clary a fiúra meredt. Elmentem sétálni egyet, mondta az előbb Jace. Csakhogy ez nem jelentett semmit. Talán tényleg sétálni ment. De a lány szíve majd kiugrott a helyéből, és felfordult a gyomra. Tudod, mi a legkellemetlenebb érzés?, kérdezte nemrég Simon. Ha képtelen vagy megbízni abban az emberben, akit a világon mindennél jobban szeretsz. Miután Jace csak nem akart megszólalni, Robert Lightwood mély basszusa törte meg a csendet. – Imogen? Azt akarod mondani, hogy Valentine… – Egy hajón van az East River közepén – közölte az Inkvizítor. – Pontosan.
– Akkor azért nem találtam – mondta Magnus, féligmeddig saját magának. – Az a rengeteg víz felszívta a varázserőmet. – Mit keres Valentine a folyó közepén? – kérdezte felháborodottan Luke. – Jonathant kérdezze! – javasolta az Inkvizítor. – Kölcsönkért egy motorbiciklit a helyi vámpír klán vezérétől, és a hajóra repült vele. Vagy nem így történt, Jonathan? Jace nem felelt, és az arcáról sem lehetett leolvasni semmit. Vele ellentétben az Inkvizítor viszont mintha habzsolta volna a feszültséget a szobában. – Nyúlj be e dzsekid zsebébe! – parancsolta. – Vedd elő azt a tárgyat, amit magadnál tartottál, amióta utoljára eljöttél az Intézetből. Jace engedelmeskedett. Ahogy kihúzta a kezét a zsebéből, Clary azonnal felismerte a csillogó szürkéskék holmit. A Portál-tükör darabja volt. – Add ide! – Az Inkvizítor kikapta a cserepet a fiú kezéből. Jace elfintorodott, ahogy az üveg megvágta a kezét, és vér buggyant elő a tenyeréből. Maryse felszisszent, de nem mozdult. – Tudtam, hogy ezért úgyis visszamész az Intézetbe – közölte az Inkvizítor önelégülten. – Biztos voltam, hogy vagy annyira szentimentális, hogy nem hagyod ott csak úgy. – Mi az? – kérdezte kíváncsian Robert Lightwood. – Egy tükör formáját öltött Portál darabja – felelte az Inkvizítor. – Amikor a Portál megsemmisült, megőrződött benne az utolsó úti cél képe. –A nő forgatni kezdte a cserepet hosszú, a pók lábaira
emlékeztető ujjai között. – Egészen pontosan a Wayland-házé. Jace a tekintetével követte a tükör mozgását. Amikor Clary odapillantott, egy darabka kék eget látott. Arra gondolt, hogy Idrisben talán soha nem is esik az eső. Az Inkvizítor hűvös modorát meghazudtoló heves mozdulattal a földhöz vágta a cserepet, ami azonnal milliónyi apró darabra robbant szét. Clary hallotta, ahogy Jace felszisszen, de a fiú nem mozdult. Az Inkvizítor felhúzott egy pár szürke kesztyűt, letérdelt a szilánkok közé, és addig válogatott köztük, amíg megtalálta, amit keresett: egy vékony papírlapot tartott a kezében. Felállt, és a magasba emelte, hogy mindenki láthassa rajta a fekete tintával vastagon kihúzott rúnát. – Megjelöltem ezt a papírt egy nyomkövető rúnával, aztán becsúsztattam a tükör meg a hátlapja közé, és visszatettem a helyére a fiú szobájában. Ne érezd magad kellemetlenül, amiért nem vetted észre – fordult Jacehez. – Nálad idősebb és bölcsebb embereket is becsapott már a Klávé. – Maga kémkedett utánam – szólt Jace. A hangját most már düh színezte. – Szóval ezek a Klávé módszerei? Szaglásznak az Árnyvadászok után, hogy… – Vigyázz, hogy beszélsz velem! Nem te vagy az egyetlen, aki megszegte a Törvényt. – Az Inkvizítor jeges tekintete végigsöpört a szobán. – Azzal, hogy kiszabadítottak a Néma Városból, aztán kiszabadítottak a boszorkánymester ellenőrzése alól is, a barátaid ugyanezt tették. – Jace nem a barátunk – helyesbített Isabelle. – A testvérünk.
– Én a helyedben óvatosabban fogalmaznék, Isabelle Lightwood – mondta az Inkvizítor. –- Akár bűntársaknak is tekinthetünk benneteket. – Bűntársaknak? – Mindenki meglepetésére Robert Lightwood szólalt meg. – A lány egyszerűen nem akarja, hogy szétszakítsd a családunkat. Az Isten szerelmére, Imogen, ezek csak gyerekek… – Gyerekek? – Az Inkvizítor Robertre szögezte fagyos pillantását. –Mint ahogy ti is gyerekek voltatok, amikor a Kör összeesküvést szőtt a Klávé megsemmisítésére? Mint ahogy az én fiam is gyerek volt, amikor… – Hangos szisszenéssel akadt el a hangja, mintha csak erőszakkal kellett volna kordában tartania. – Szóval mégiscsak Stephenről van szó – állapította meg Luke némi szánakozással a hangjában. – Imogen. Az Inkvizítor arca eltorzult. – Egyáltalán nem Stephenről van szó! A Törvényről van szó! Maryse vékony ujjait tördelve préselte össze a két kezét. – És Jace? – kérdezte. – Vele mi lesz? – Holnap eljön velem Idrisbe – jelentette ki az Inkvizítor. – Eljátszottatok a jogotokat, hogy többet tudjatok. – Hogy viheti magával oda? – fakadt ki Clary. – És mikor fog visszajönni? – Clary, ne! – szólt rá a lányra Jace, de hiába könyörgött, Clarybe nem fojthatta bele a szót. – Nem Jace-szel van a baj, hanem Valentine-nal! – Hagyd már abba, Clary! – kiáltotta Jace. – A saját érdekedben hagyd abba! Clary akaratlanul is összerezzent – a fiú azelőtt sosem ordított így rá, még akkor sem, amikor berángatta
magával a kórházba Jocelynhoz. De amikor meglátta Jace tekintetét, azt kívánta, bárcsak valahogy visszaszívhatná a szavait. Mielőtt bármit mondhatott volna, Luke kezét érezte a vállán. Ahogy megszólalt, a férfi hangja éppen olyan komoly volt, mint azon az éjszakán, amikor elmesélte neki az élete történetét. – Ha a fiú elment az apjához – mondta –, tudván, miféle apa Valentine, akkor mi vétettünk ellene, nem pedig ő ellenünk. – Hagyd már a filozofálást, Lucian! – torkollta le az Inkvizítor. – Olyan puha lettél, mint valami mondén. – Igaza van. – Alec a kanapé szélén ült karba tett kézzel, és mereven maga elé bámult. – Jace hazudott nekünk. Erre nincs mentség. Jace-nek leesett az álla. Alec hűségében egyetlen pillanatig sem kételkedett, és Clary aligha hibáztathatta ezért. Még Isabelle is elborzadva meredt a bátyjára. – Alec, hogy mondhatsz ilyet? – A Törvény az Törvény, Izzy – jelentette ki Alec kerülve a húga tekintetét. – Nem lehet csak úgy megkerülni. Isabelle erre dühösen felkiáltott, és kirohant, tárvanyitva hagyva maga mögött a bejárati ajtót. Maryse bizonytalanul lépett egyet, mintha utána akarna indulni, de Robert visszahúzta, és a fülébe súgott valamit. Magnus felállt. – Azt hiszem, nekem is ideje távoznom – szólt. Clarynek feltűnt, hogy még véletlenül sem néz Alecre. – Mondanám, hogy egy élmény volt megismerkedni, de ami azt illeti, ez nem lenne igaz. Kissé kellemetlenül éreztem magam, és őszintén szólva,
nem sírnék, ha senkivel nem találkoznék többé ebből a társaságból. Alec a cipője orrát mustrálta, ahogy Magnus kivonult a házból. Az ajtó ezúttal hangos csattanással csapódott be. – Mínusz kettő – nyugtázta Jace ijesztő vidámsággal a hangjában. – Ki a következő? – Elég belőled! – dörrent rá az Inkvizítor. – Add ide a kezed! Jace kinyújtotta a kezét, a nő pedig egy rejtett zsebből előkerített egy irónt, amivel aztán Jeleket rajzolt a fiú csuklója köré. Amikor végzett, Jace két csuklója keresztezte egymást, és lobogó lángok gyűrűje vette körül őket. – Mit csinál? – kiáltott fel Clary – Hagyja már békén! – Semmi baj, kishúgom. – Jace hangja tökéletesen nyugodt maradt, de Clarynek feltűnt, hogy a fiú kerüli a tekintetét. – A lángok csak akkor égetnek meg, ha megpróbálom kiszabadítani a kezemet. – Ami pedig téged illet – folytatta az Inkvizítor, és a lány meglepetésére egyenest Clary felé fordult. Egészen mostanáig mintha észre sem vette volna, hogy a világon van. – Szerencséd volt, hogy Jocelyn nevelt fel, és így nem kerülhettél apád bűvkörébe. Mindazonáltal rajtad fogom tartani a szemem. Luke erősebben szorította Clary vállát. – Ezt vegyük fenyegetésnek? – A Klávé nem fenyegetőzik, Lucian Graymark. A Klávé ígéreteket tesz, és be is tartja őket. – Az Inkvizítor már-már jókedvűnek tűnt. A szobában persze ezt egyedül róla lehetett elmondani; Jace kivételével mindenki döbbenten meredt maga elé. A fiú fogait
kivillantva vicsorgott, de Clary úgy sejtette, nem is vette észre, mit csinál. Olyan volt, akár egy csapdába esett oroszlán. – Indulás, Jonathan! – adta ki az utasítást az Inkvizítor. – Mögötted leszek, és ha egyetlen mozdulatot is teszel, hogy megszökj, a hátad közepébe állítom a pengémet. Jace óvatosan mozgatva összekötözött kezeit, lenyomta a kilincset. Clary összeszorította a száját, nehogy sikítson, aztán a következő pillanatban már nyílt is az ajtó, és Jace az Inkvizítorral együtt eltűnt szem elől. Az ajtó becsapódott mögöttük, Clary és Luke pedig kettesben maradtak a nappaliban, néma értetlenséggel bámulva egymásra. 15 A kígyó foga – LUKE – KEZDTE CLARY ABBAN A PILLANATBAN, hogy az ajtó bezáródott a Lightwood házaspár mögött. – Mit fogunk most csinálni? A férfi a halántékára szorította a kezét, mintha csak azt próbálná megakadályozni, hogy széthasadjon a feje. – Kávé – jelentette ki. – Kávéra van szükségem. – Az előbb hoztam neked. Luke hangos sóhajtással engedte le a kezét. – Több kell. Clary követte a konyhába, ahol Luke töltött magának még egy bögre kávét, majd letelepedett a konyhaasztalhoz, és ujjaival szórakozottan a hajába túrt. – Ez nem jó – jelentette ki. – Nagyon nem jó.
– Gondolod? – Clary el nem tudta képzelni, hogy éppen most álljon neki kávézni. Máris úgy érezte magát, mintha az idegei cérnavékonyságúra feszültek volna. – Mi történik Idrisben Jace-szel? – A Klávé bírósága elé állítják. Valószínűleg bűnösnek találják majd, és megbüntetik. Fiatal még, úgyhogy talán csak a Jeleit veszik el, és nem átkozzák meg. – Az mit jelent? Luke igyekezett kerülni Clary tekintetét. – Azt jelenti, hogy megfosztják a Jeleitől, nem lehet többé Árnyvadász, és kitaszítják a Klávéból. Mondén lesz belőle. – De abba belepusztulna. Komolyan. Inkább ölnék meg. – Gondolod, nem tudom? – Luke végzett a kávéjával, és komoran meredt a bögréjébe, mielőtt az asztalra tette volna. – A Klávét viszont egyáltalán nem fogja érdekelni. Nem tudják rátenni a kezüket Valentine-ra, úgyhogy a fiát büntetik meg helyette. – És velem mi lesz? Én meg a lánya vagyok. – De te nem tartozol az ő világukba, Jace meg igen. Nem mintha nem lenne tanácsos, hogy meghúzd magad egy időre. Jó lenne elmenni a tanyára… – Nem hagyjuk csak úgy náluk Jace-t! – háborodott fel Clary. – Nem megyek sehova! – Hát persze, hogy nem – hessegette el a tiltakozást Luke. – Azt mondtam, jó lenne elmenni, nem azt, hogy kéne. Persze felmerül a kérdés, hogy mit tesz Imogen most, hogy tudja, hol van Valentine. Egy háború közepén találhatjuk magunkat.
– Nem érdekel, ha meg akarja ölni Valentine-t. Jó szórakozást kívánok neki hozzá. Én csak vissza akarom kapni Jace-t. – Nem biztos, hogy könnyen fog menni – mondta Luke –, tekintve, hogy valóban megtette azt, amivel vádolják. Clary dühbe gurult. – Mi? Azt hiszed, hogy ő ölte meg a Néma Testvéreket? Szerinted… – Nem, nem hiszem, hogy ő ölte meg a Néma Testvéreket. Azt viszont igen, hogy éppen azt tette, amit Imogen látott. Elment az apjához. Clarynek hirtelen eszébe jutott valami. – Hogy gondoltad, amikor azt mondtad, hogy mi vétettünk ellene, nem pedig fordítva? Úgy érted, nem hibáztatod? – Igen is meg nem is. – Luke törődöttnek tűnt. – Ostobaságot tett. Valentine-ban nem lehet megbízni. Viszont miután Lightwoodék hátat fordítottak neki, nem tudom, mit vártak tőle. Gyerek még, szülőkre van szüksége. Ha nekik nem kell, keres valakit, akinek igen. – Én azt hittem, talán hozzád fordul majd – szólt Clary. A férfi kimondhatatlanul szomorúnak látszott. – Én is azt hittem, Clary. Én is azt hittem. Maia mintha hangokat hallott volna a konyhából. Már nem ordibál senki a nappaliban. Ideje lelépni. Összehajtogatta a sebtében firkantott üzenetet, Luke ágyára tette, és az ablakhoz lépett, amit húszpercnyi kemény munkával sikerült kifeszegetnie. Hűvös levegő áramlott be a szobába – azoknak a kora őszi napoknak az egyike volt ez, amikor az ég lehetetlenül kéknek és távolinak tűnik, a levegőben pedig füst illata száll. Felkapaszkodott a párkányra, és lenézett. Mielőtt átváltozott, ijesztőnek találta volna a magasságot, most
azonban csak egyetlen pillanatig habozott sérült válla miatt, és már ugrott is. Puhán ért földet a repedezett betonon Luke hátsó udvarában. Félegyenesedért, aztán vetett még egy pillantást a házra, de senki sem kiáltott utána. Igyekezett leküzdeni a hirtelen rátámadó csalódottságot. Nem mintha különösebben foglalkoztak volna vele, amikor még odabent volt, gondolta, miközben átmászott a Luke udvarát az utcától elválasztó drótkerítésen. Akkor meg miért tűnt volna fel nekik, hogy eljött? Ő csak egy mellékszereplő volt, mint mindig, mindenhol. Egyes-egyedül Simon vette őt igazán komolyan. Bánatos arccal gondolt Simonra, ahogy földet ért a kerítés túloldalán, és kocogva elindult a szűk utcácskában a Kent Avenue felé. Azt mondta Clarynek, nem emlékszik rá, mi történt az előző este, de ez nem volt igaz. Olyan élesen látta maga előtt Simon arcát abban a pillanatban, amikor elhúzódott a fiú elől, mintha a retinájába égették volna a képet. A legkülönösebb az volt az egészben, hogy Simont mindvégig embernek látta – sokkal inkább, mint bárki mást, akit valaha is ismert. Átsietett az utca túloldalára, hogy ne kelljen elmennie Luke háza előtt. A környék majdnem teljesen kihalt volt, a brooklyniak még vasárnap délelőtti álmukat aludták. Ahogy a Bedford Avenue felé vette az irányt, továbbra is Simon járt a fejében. Valami hasogató ürességet érzett a gyomrában. Évek óta Simon volt az első, akiben kedve lett volna bízni, csakhogy erre minden esélye elszállt.
De ha semmiképpen nem bízhatsz benne, miért tartasz most mégis éppen hozzá? – suttogta a fejében a kisördög, ami mindig Daniel hangján szólította meg. Csönd legyen'. – parancsolt rá határozottan a lány. Ha nem is lehetünk barátok, legalább egy bocsánatkéréssel tartozom neki. Valaki felnevetett. A hang visszaverődött a bal oldalt magasodó gyárépület faláról. Maia szíve majd kiugrott a helyéből, ahogy villámgyorsan körbefordult. Nem látott senkit a háta mögött, csak egy öregasszony sétáltatta a kutyáit a folyóparton, de Maia kételkedett benne, hogy ő hallótávolságon belül lenne. Azért szaporázni kezdte a lépteit. Emlékeztette magát, hogy fürgébben képes gyalogolni, mint a legtöbb ember, ha pedig futni kezd, aligha érhetik utol. Még jelen állapotában sem kellett tartania tőle, hogy bárki kirabolhatja vagy megerőszakolhatja, hiába érezte úgy, mintha egy óriási pörölykalapáccsal sújtottak volna le a vállára. Nem sokkal azután, hogy a városba jött, két tizenéves fiú késsel megtámadta egy éjszaka a Central Parkban, és csak Bat akadályozta meg, hogy végezzen mindkettejükkel. Akkor most mitől fél ennyire? Hátrapillantott. Az öregasszony eltűnt, Kent elnéptelenedett. Az elhagyatott Dominó cukorgyár emelkedett előtte. Hirtelen elfogta a vágy, hogy eltűnjön az utcáról, és befordult az épület melletti sikátorba. Szűk zugban találta magát két tűzfal között. Minden tele volt szeméttel, elhajított üvegekkel meg szöszmötölő patkányokkal. Az odafent összeérő tetők teljesen eltakarták a napot, amitől Maiának az az érzése támadt,
mintha egy alagútban keresett volna menedéket. A hatalmas téglafalakat apró, mocskos ablakok pöttyözték, amelyek közül jó néhányat vandálok törtek be. Az üresen tátongó nyílásokon keresztül látszott az elhagyatott gyárépület belseje, a kazánok, a kemencék, a tartályok végtelen sorai. A levegőben égett cukor szaga terjengett. Maia a falnak támaszkodott, és próbálta lecsillapítani szíve dübörgését. Már-már sikerült megnyugtatnia magát, amikor egy lehetetlenül ismerős hang szólította meg az árnyékból. – Maia? Maia megpördült a tengelye körül. A fiú a sikátor bejáratában ált, haját hátulról világította meg a napfény, amitől mintha glóriaként ragyogott volna a szépséges arca körül. A hosszú pillák alól sötét szemek figyeltek kíváncsian. A fiú farmert, és a hűvös őszi időjárás ellenére egy szál rövid ujjú pólót viselt. Most is tizenöt évesnek tűnt. – Daniel – suttogta a lány. A fiú nesztelen léptekkel indult felé. – Rég találkoztunk, húgocskám. Maia legszívesebben elfutott volna, de mintha vízzel töltött luftballonok lettek volna a lábai helyén. A hátát a falnak feszítette, mint aki azt reméli, hogy átpréselheti magát a túloldalra. – De… te meghaltál. – És nem sírtál a temetésemen, igaz, Maia? Egyetlen könnycseppet sem hullattál a bátyádért. – Szörnyeteg voltál – suttogta a lány. – Megakartál ölni… – Nem voltam elég ügyes. – Valamilyen hosszúkás, éles tárgyat tartott a kezében, valamit, ami ezüstösen
ragyogott a félhomályban. Maia nem tudta, mi lehet az: a látását elhomályosította a rettegés. Ahogy a fiú közelebb ért, a lábai nem tartották meg többé, és a földre csúszott. Daniel letérdelt mellé. Maia most már látta, mi van a kezében: egy üvegcserép az egyik kitörött ablakból. A pánik hullámként csapott át a feje fölött, de nem a bátyja kezében tartott alkalmi fegyvertől rettegett, hanem az ürességtől a szemében. Ahogy találkozott a tekintetük, csak sötétséget látott. – Emlékszel – kérdezte Daniel –, amikor azt mondtam neked, hogy inkább kivágom a nyelved, mint hogy hagyjalak árulkodni Anyának meg Apának? Maia a félelemtől bénán meredt a bátyjára. Máris érezte, ahogyan az üveg a bőrébe vág, aztán vér önti el a száját, és azt kívánta, bárcsak máris halott lenne, mert semmi sem lehet rosszabb ennél az iszonyatos félelemnél… – Elég, Agramon. – Egy férfihang hasított a fejét kitöltő ködbe. Nem Daniel szólt; ez a hang halk volt, kellemes, tagadhatatlanul emberi. Maiát emlékeztette valakire – de kire? – Ahogy óhajtja, Valentine uram – sóhajtotta Daniel csalódottan, és lassan halványulni kezdett az arca. Egyetlen pillanattal később már teljesen el is tűnt, a bénító, csontroppantó rettegéssel együtt, ami majd kiszorította Maiából az életet. A lány mély sóhajjal szívta be a levegőt. – Jó. Lélegzik. – A férfi hangja ezúttal határozottan ingerültnek tűnt. –Komolyan, Agramon. Még néhány másodperc, és meghal.
Maia felnézett. A férfi – Valentine – borzasztó magasnak tűnt, ahogy megállt fölötte. Csupa feketébe öltözött, még a kesztyűje és a vastag talpú csizmája is fekete volt. Aztán a csizma orrát a lány álla alá illesztette, és felemelte vele a fejét. Amikor megszólalt, higgadt és gépies volt a hangja. – Hány éves vagy? Maia keskeny, szögletes és színtelen arcot látott maga előtt fekete szemekkel és olyan fehér hajjal, hogy az leginkább egy fénykép negatívjára emlékeztetett. A férfi nyakának baloldalán, közvetlenül a gallér fölött, egy Jel kanyargott. – Maga Valentine? – suttogta Maia. – De azt hittem, hogy… A csizma a lány kezére nehezedett, amitől azonnal éles fájdalom hasított a karjába, és felsikított. – Kérdeztem valamit – szólt a férfi. – Hány éves vagy? – Hány éves vagyok? – A vállában lévő fájdalomtól és a sikátort ellepő szemét maró bűzétől Maiának felfordult a gyomra. – Dögöljön meg! Fénysugár villant a férfi ujjai között, amivel olyan sebesen csapott le Maia arcára, hogy a lánynak megmoccanni sem maradt ideje. Fájdalom forró csíkja égette meg az arcát, és ahogy odakapott, érezte, hogy vér bugyog elő a bőre alól. – Tehát – szólt Valentine ugyanolyan kimérten, mint az imént –, hány éves vagy? – Tizenöt. Tizenöt éves vagyok. – Maia inkább sejtette, mintsem látta, hogy a férfi elmosolyodik. – Tökéletes. Miután visszatértek az Intézetbe, az Inkvizítor elválasztotta Jace-t Lightwoodéktól, és felterelte a
lépcsőn az edzőterembe. Ahogy megpillantotta magát a falakra szerelt hatalmas tükrökben, a fiú szinte lemerevedett a döbbenettől. Napok óta nem került tükör közelébe, és az előző éjszaka nem volt éppen fáklyásmenet. A szeme körül fekete karikák, az inge ragacsos a megszáradt vértől és az East River mocskos sarától. Az arca üresnek és megviseltnek látszott. – Magadat csodálod? – Az Inkvizítor hangja visszahozta a valóságba. –Nem leszel ilyen csinos, ha a Klávétól megkapod a magadét. – Állandóan a külsőmmel van elfoglalva – fordult el a tükörtől némiképp megkönnyebbülten Jace. – Talán az egészet azért csinálja, mert vonzódik hozzám? – Ne gusztustalankodj! – Az Inkvizítor négy hosszú fémcsíkot vett elő a derekán lógó erszényből. Angyalpengék voltak. – A fiam lehetnél. – Stephen – jutott eszébe Jace-nek, mit is mondott Luke a házban. – így hívták, ugye? Az Inkvizítor villámgyorsan pördült meg, a pengék vibráltak a kezében a dühtől. – Ki ne merészeld mondani még egyszer a nevét! Jace egy pillanatig azon gondolkodott, vajon a nő tényleg megpróbálja-e megölni, aztán némán megvárta, amíg nagy nehezen lecsillapítja magát. Anélkül, hogy a fiúra nézett volna, az Inkvizítor előremutatott az egyik pengével. – Állj a szoba közepére! Jace engedelmeskedett. Bár megpróbált nem nézni a tükrökbe, a szeme sarkából mégis megpillantotta magát és az Inkvizítort. Az összeforduló tükrök újabb és újabb példányt vetítettek belőlük egymásra, amíg végtelen
számú Inkvizítor állt ott, végtelen számú Jace-t fenyegetve. A fiú lenézett tűzzel összebilincselt kezére. A csuklójában és a vállában egyre erősödött az éles, hasogató fájdalom, de arcizma sem rezdült, ahogy az Inkvizítor a magasba emelte az egyik pengét, majd a Jophiel nevet kiáltva a padlódeszkákba állította a lába előtt. Jace várt, de nem történt semmi. – Bumm? – próbálkozott végül. – Valaminek talán történnie kellett volna? – Tartsd a szád! – torkolta le az Inkvizítor. – És maradj, ahol vagy. Jace helyben maradt, és egyre fokozódó kíváncsisággal figyelte, ahogy a nő megkerüli, és a második pengéjét Harahel néven nevezve szintén a földbe állítja. Csak akkor jött rá, mit akar az Inkvizítor, amikor a harmadik pengével – Sandalphonnal – is végigcsinálta ugyanezt. Az első fegyver tőle délre, a második keletre, a harmadik pedig délre állt ki a padlóból. A nő egy iránytűn jelölte ki az égtájakat. Próbált visszaemlékezni rá, mi értelme is van ennek, de semmi nem jutott az eszébe. A Klávénak ezt a rituáléját soha nem tanították meg neki. Mire az Inkvizítor a helyére döfte Tharialt, a negyedik pengét is, a fiúnak mát izzadt a tenyere, és mind a két csuklója égett, ahol egymáshoz dörzsölődtek. A nő elégedetten húzta ki magát. – Meg is volnánk. – Mivel volnánk meg? – érdeklődött Jace, de az Inkvizítor felemelte a kezét. – Egy pillanat, Jonathan. Van még valami. – A nő a déli pengéhez lépett, és letérdelt előtte. Gyors mozdulattal előkapott egy irónt, és sötét rúnát rajzolt a padlóra,
közvetlenül a fegyver mellett. Ahogy felegyenesedett, éles, de kellemes csengés töltötte be a szobát, mint amikor megkongatnak egy kisebbfajta harangot. A négy angyalpengéből egyszerre fény tört elő, de olyan vakító, hogy Jace ösztönösen elkapta a fejét, és félig lehunyta a szemét. Amikor egy pillanattal később megint kinyitotta, egy ketrecben állt, amelynek mintha finom fényszálakból szőtték volna az oldalait. Ezek a rácsok azonban nem maradtak mozdulatlanok, hanem remegtek, akár az eső fala, ha reflektorok világítják meg. Az Inkvizítor már csak homályos alak volt a ragyogás mögött. Amikor Jace megszólalt, a hangja is olyan távolinak és tompának tűnt, mintha víz alatt próbálna beszélni. – Mi ez? Mit csinált velem? A nő elnevette magát. Jace dühösen lépett egyet előre, aztán még egyet; a válla megérintette a fényből szőtt rácsot. Mintha áram ütötte volna meg, a fájdalom végiglüktetett a testében, és ledöntötte a lábáról. Tehetetlenül terült el a padlón, még a kezét sem tudta használni, hogy fékezze az esést. Az Inkvizítor tovább nevetett. – Ha megpróbálsz átmenni a falon, nem úszód meg ennyivel. A Klávé ezt a büntetést úgy nevezi, hogy Malakiás-konfiguráció. A falakon nem lehet áthatolni, amíg a szeráfpengék a helyükön maradnak. A helyedben nem próbálkoznék – tette hozzá, ahogy Jace négykézláb a hozzá legközelebb álló penge felé indult. – Abban a pillanatban, hogy megérinted valamelyik pengét, véged. – De maga megérintheti őket – szólt a fiú. Képtelen volt száműzni a hangjából a gyűlöletet.
– Csakhogy nekem eszem ágában nincs. – De mi lesz az étellel? És a vízzel? – Mindent a maga idejében, Jonathan. A fiú felállt. A halványan átlátszó falon keresztül látta, ahogy a nő megfordul, és távozni készül. – De a kezem… – pillantott le összetapasztott csuklójára. A lángok, akár a sav marták a bőrét, a tüzes bilincsek alól vér szivárgott elő. – Erre azelőtt kellett volna gondolnod, hogy elmentél Valentine-hoz. – Ezek után nem hinném, hogy nagyon tartanom kéne a Tanácstól. Magánál nem lehetnek rosszabbak. – Ó, hát nem is mész a Tanács elé. – Jace-nek végigfutott a hátán a hideg a nő hangjának végtelen nyugodtságától. – Hogyhogy nem megyek a Tanács elé? Hát nem azt mondta, hogy holnap Idrisbe visz? – Nem. Azt tervezem, hogy visszaadlak apádnak. A döbbenettől Jace majdnem megint elvesztette az egyensúlyát. – Az apámnak? – Neki. Úgy gondoltam, hogy elcseréllek a Végzet Ereklyéiért. Jace az Inkvizítorra meredt. – Maga viccel. – Egyáltalán nem. Egyszerűbb, mint a tárgyalás. Természetesen ki leszel zárva a Klávéból – tette hozzá a nő a félreértések elkerülése végett –, bár felteszem, erre számítottál. Jace a fejét rázta. – Nem a megfelelő emberrel próbálkozik. Remélem, ezzel tisztában van. Az Inkvizítor arcán ingerültség villant át. – Azt hittem, a te esetedben túljutottunk ezen az ártatlanság vélelme dolgon, Jonathan.
– Nem magamról beszéltem, hanem az apámról. A nő most először jött zavarba, amióta találkoztak. – Nem értem, mit akarsz ezzel mondani. – Apám sosem adja oda értem a Végzet Ereklyéit. – A szavak keserűek voltak, Jace hangja azonban higgadt maradt. – Előbb hagyná, hogy megöljön engem a szeme láttára, minthogy átadja a Kelyhet vagy a Kardot. Az Inkvizítor a fejét rázta. – Nem érted – mondta, és ki tudja, miért, de neheztelés csendült a hangjában. – A gyerekek sosem értik. A szülői szeretethez egyszerűen semmi nem fogható. Nincs más, ami így elemészti az embert. Nem létezik olyan apa, még Valentine sem, aki feláldozná a fiát egy fémdarabért, akármekkora hatalma is legyen. – Maga nem ismeri az apámat. Az arcába nevet, és pénzt ajánl majd, hogy küldje el a holttestemet Idrisbe. – Ne szórakozz… – Igaza van – bólintott Jace. – Jobban belegondolva inkább magával fizetteti ki a szállítási költségeket. – Látom, még mindig apád fia vagy. Nem akarod, hogy elveszítse a Végzet Ereklyéit. Azzal téged is veszteség érne. Nem akarod egy bűnöző megvetett fiaként leélni az életedet, és bármire hajlandó vagy, hogy megváltoztasd a döntésemet. Csakhogy engem nem olyan könnyű becsapni. – Figyeljen ide! – Jace szíve hevesen vert, de igyekezett nyugalmat erőltetni magára. Kell, hogy az Inkvizítor higgyen neki. – Tudom, hogy gyűlöl. Tudom, hogy hazugnak tart, mint az apámat. Csakhogy most igazat beszélek. Az apám hisz abban, amit tesz. Maga gonosznak tartja, ő viszont meg van róla győződve,
hogy a jó oldalon áll. Hisz benne, hogy Isten akaratát teljesíti, és erről nem fog miattam lemondani. Ha a nyomomban volt, amikor elmentem hozzá, hallania kellett, mit mondott… – Láttam, hogy beszélsz vele – szólt az Inkvizítor. – Hallani nem hallottam semmit. Jace legszívesebben káromkodott volna. – Ha akarja, én olyan esküt teszek le, amilyet csak akar, hogy bizonyítsam az igazamat. Minél több időt pazarol rám, annál több ideje lesz, hogy összeállítsa a hadseregét. Mire maga rájön, hogy nem alkuszik, esélye sem lesz ellene… Az Inkvizítor undorodva fordult el. – Elegem van a hazugságaidból. Ahogy a nő hátat fordított neki, és az ajtó felé indult, Jace-nek a lélegzete is elállt a hitetlenkedéstől. – Kérem! – kiáltotta. Az Inkvizítor megállt az ajtóban, és visszafordult. Jace csak arca szögletes körvonalait, hegyes állát és a halántéka sötét gödreit látta. A szürke ruhák egészen belevesztek az árnyékba, amitől csak egy semmiben lebegő koponyának tűnt. – Egy percig se hidd – mondta –, hogy szívem szerint is ezt tenném. Valentine Morgenstern ennél sokkal rosszabbat érdemel. – Miért, mit érdemel? – Hogy a gyereke holttestét tartsa a kezében. Hogy lássa a halott fiát, és tudja, hogy nem tehet semmit, hogy nincs varázsige, nincs ráolvasás, nincs alku az ördöggel, ami visszahozhatná… – Elhallgatott. – Tudnia kéne, milyen érzés – tette hozzá suttogva, aztán kilökte az
ajtót. Puha kattanással záródott be mögötte, Jace pedig égő csuklóval, értetlenül nézett utána. Clary komor tekintettel tette le a telefont. – Semmi. – Kit próbáltál hívni? – Luke az ötödik bögre kávénál tartott, és Clary már kezdett aggódni miatta. Kellett, hogy létezzen olyasmi, hogy koffeinmérgezés. Nem tűnt úgy, mintha a férfi mindjárt rohamot kapna vagy valami, de miközben visszafelé tartott az asztalhoz, Clary azért biztos, ami biztos kihúzta a konnektorból a kávéfőzőt. – Simont? – Nem. Fura érzés napközben felébreszteni, bár azt mondja, nem zavarja, amíg nem látja a napfényt. – Szóval…? – Isabelle-t hívtam. Tudni akarom, mi van Jace-szel. – És nem vette föl? – Nem. – Clary gyomra korogni kezdett. A hűtőhöz lépett, elővett egy barackos joghurtot, és anélkül, hogy érezte volna az ízét, gépiesen kanalazni kezdte. Nagyjából a felénél tartott, amikor eszébe jutott valami. – Maia – szólt. – Meg kéne néznünk, jól van-e. – Letette a joghurtot. – Megyek. – Nem, én vagyok a falkavezére. Megbízik bennem. Meg tudom nyugtatni, ha ideges – intette le Luke. – Rögtön jövök. – Ne mondd ezt! – könyörgött Clary. – Gyűlölöm, amikor az emberek ezt mondják. A férfi elvigyorodott, és kilépett a folyosóra. Nemsokára azonban elkerekedett szemekkel jött vissza. – Eltűnt. – Eltűnt? Hogyhogy?
– Úgy értem, kilógott a házból. Ezt hagyta nekem. Egy összehajtogatott papírlapot dobott az asztalra. Clary felvette, és összeráncolt homlokkal olvasta el a kusza betűket. Bocsánat mindenért. Elmentem helyrehozni a dolgokat. Köszönöm, amit értem tettetek. Maia. – Helyrehozni a dolgokat? Az meg mint jelent? Luke felsóhajtott. – Abban reménykedtem, hogy te tudni fogd. – Aggódsz? – A Raum démonoknak az a feladata, hogy megkeressenek embereket, és elvigyék ahhoz, aki megidézte őket. Lehet, hogy az a démon még mindig Maiát keresi. – Ó – mondta Clary elhaló hangon. – Hát én arra tippelnék, hogy Simont ment el megkeresni. Luke meglepettnek tűnt. – Tudja, hol lakik? – Fogalmam sincs – vallotta be Clary. – A maguk módján elég közel kerültek egymáshoz. Végül is tudhatja. – A lány a telefonja után kezdett kotorászni a zsebében. – Felhívom. – Nem azt mondtad, hogy az olyan fura érzés? – Nem furább, mint minden más, ami mostanában történik. – Addig görgette a telefonkönyvet, amíg rá nem bukkant Simon számára. A telefon háromszor csöngött ki, mire a fiú felvette. – Halló? – szólt bele kábán. – Én vagyok. – Clary elfordult Luke-tól, ahogy beszélt. Nem mintha bármit is el akart volna titkolni előle, inkább csak megszokásból.
– Ugye tudod, hogy most éjszaka vagyok ébren? – kérdezte nyűgösen a fiú. – Az azt jelenti, hogy egész nap alszom. – Otthon vagy? – Persze, hol máshol lennék? – Most már határozottabb lett a hangja, nyilvánvalóan kezdett felébredni. – Mi az, Clary, mi a baj? – Maia elment. Csak egy üzenetet hagyott, és arra gondoltunk, hogy hozzád mehetett. – Hát ide nem jött – felelte értetlenkedve Simon. – Vagy ha igen, még nem ért ide. – Van otthon valaki rajtad kívül? – Nem, anyám dolgozik, Rebecca meg suliban van. Tényleg azt hiszed, hogy Maia be fog állítani? – Csak hívj föl, ha megjelenik… – Clary – szakította félbe a lányt Simon. – Várj egy pillanatra. Azt hiszem, valaki be akar törni a házba. A börtönben lassan telt az idő, és Jace hűvös érdeklődéssel figyelte a körülötte hulló ezüst esőt. Az ujjai zsibbadni kezdtek, amit rossz jelnek vélt, valamiért mégsem érdekelte igazán. Azon gondolkodott, vajon Lightwoodék tudják-e, hogy itt van, vagy valakit előbbutóbb kellemetlen meglepetés ér, ha benyit az edzőterembe, és ott találja bezárva. De nem, az Inkvizítor nem lehetett ennyire hanyag. Nyilván mindenkivel közölte, hogy tilos ide a bejárás, amíg az általa megfelelőnek ítélt módszerrel meg nem szabadul a fogolytól. Jace úgy sejtette, dühösnek kéne lennie, sőt talán félnie is kéne, de valamiért ez sem tudta érdekelni.
Többé semmi nem tűnt valóságosnak: sem a Klávé, sem a Szövetség, sem a Törvény, de még az apja sem. Puha léptek jelezték, hogy valaki más is van a teremben rajta kívül. Jace eddig a hátán feküdt, és a plafont bámulta, de most felült, és körbejáratta a tekintetét. Sötét körvonalakat látott közvetlenül a ragyogó esőfüggöny mögött. Csak az Inkvizítor lehet, nyilván azért jött, hogy piszkálódhasson még egy sort. Próbált felkészülni az első gúnyos megjegyzésre, egyszerre azonban meglepve pillantotta meg a sötét hajkoronát és az ismerős arcot. Talán mégis akadt még egy-két dolog, ami érdekelte. – Alec? – Én vagyok. – Alec letérdelt a világító fal túloldalán. Olyan volt, mintha egy fodrozódó víztükrön keresztül figyelt volna valakit. Jace most már tisztán látta Alecet, csak néha kuszálta össze és homályosította el a vonásait a tüzes eső. Viszont ennyi is éppen elég, hogy az ember tengeribeteg legyen, gondolta Jace. – Az Angyal szerelmére, mi ez az izé? – Alec kinyúlt, hogy megérintse a falat. – Ne! – Jace is felemelte a kezét, de aztán gyorsan visszahúzta, mielőtt megint érezte volna az ütést. – Meg fog rázni, talán bele is halsz, ha megpróbálsz átmenni rajta. Alec egy halk füttyentés kíséretében hátrébb húzódott. – Hát nem kispályázik az Inkvizítor. – Persze hogy nem. Veszélyes bűnöző vagyok. Talán nem hallottad? –Jace hallotta a maró gúnyt a saját hangjában, látta, ahogy Alec összerezzen, és egy kurta pillanatra gonosz elégedettséget érzett.
– Azt végül is nem mondta ki, hogy bűnöző lennél… – Nem, csak egy nagyon rossz kisfiú vagyok. Állandóan rosszalkodom. Kiscicákat rugdosok. Beintek az apácáknak. – Ne hülyéskedj már! Ez komoly dolog – torkollta le Alec. – Mégis, hogy a fenébe gondoltad, hogy elmész Valentine-hoz? De tényleg, mi volt a fejedben? Számos csípős megjegyzés jutott Jace eszébe, de azt vette észre, hogy egyiket sincs kedve hangosan kimondani. Túl fáradt volt hozzá. – Az volt a fejemben, hogy ő az apám. Alec úgy festett, mint aki magában elszámol tízig, nehogy kijöjjön a sodrából. – Jace… – És ha a te apád volna? Te mit tennél a helyemben? – Az én apám? Az én apám soha nem művelne olyan dolgokat, mint Valentine… Jace felkapta a fejét. – De hiszen az apád éppen ugyanolyan dolgokat művelt! Benne volt a Körben az én apámmal együtt. Anyád is! A szüleink mind egyformák voltak. Az egyetlen különbség, hogy a te szüleidet elkapták és megbüntették, az én apám pedig meglépett. Alec vonásai megmerevedtek. – Az egyetlen különbség? – kérdezte. Jace lenézett a kezére. Az égő bilincsnek nem lett volna szabad ilyen sokáig rajta maradnia, mostanra több helyen is véresre dörzsölte a bőrét. – Csak azt akartam mondani – kezdte elölről Alec –, hogy nem értem, miért akartál találkozni vele. Nem is az után, amit általánosságban tett, hanem az után, amit veled tett. Jace néma maradt.
– Annyi éven át hagyta, hogy halottnak hidd – mondta Alec. – Talán nem emlékszel rá, hogy érezted magad tízéves korodban, de én igen. Aki igazán szeret téged, az nem tehet veled ilyet. A vér vörös csíkokban folyt végig Jace kezén, mintha egy vörös pamutgombolyag tekeredett volna le. – Valentine azt mondta – szólt csendesen –, hogy ha mellé állok a Klávé ellenében, hogy ha ezt megteszem, akkor gondoskodik róla, hogy senkinek ne eshessen bántódása, aki fontos nekem. Se neked, se Isabelle-nek, se Maxnak. És Clarynek se. A szüleidnek se. Azt mondta… – Hogy senkinek ne eshessen bántódása? – kérdezte felháborodottan Alec. – Úgy érted, ő személy szerint nem bántja majd őket. Kedves. – Láttam, mire képes, Alec. Láttam, milyen démonokat tud megidézni. Ha a Klávé ellen vezeti a démonseregét, abból háború lesz. És a háborúban emberek sebesülnek meg. A háborúban egy csomóan meg is halnak. – Pillanatnyi habozás után folytatta. – Ha esélyed lenni megóvni a szeretteidet… – De miféle esély ez? Egyáltalán mennyit ér Valentine szava? – Ha az Angyalra esküszik, hogy megtesz valamit, akkor az úgy is lesz. Ismerem őt. – De ehhez mellé kell állnod a Klávé ellen. Jace bólintott. – Eléggé ki lehetett akadva, amikor nemet mondtál neki – jegyezte meg Alec. Jace felnézett vérző csuklójáról, és bambán meredt a barátjára. – Mi?
– Azt mondtam… – Tudom, mit mondtál. Miből gondolod, hogy nemet mondtam. – Hát nemet mondtál. Ugye? Jace nagyon lassan bólintott. – Ismerlek – szólt Alec végtelen magabiztossággal, majd felállt. – Mindent elmondtál az Inkvizítornak Valentine-ról meg a terveiről, igaz? Ő meg tojt rád. – Azt nem mondanám, hogy tojt rám. Inkább csak nem hitt nekem. Van egy ötlete, amivel szerinte elintézheti Valentine-t. Az egyetlen probléma, hogy a terve úgy, ahogy van, baromság. Alec bólintott. – Később elmondhatod a részleteket is, de haladjunk sorjában. Először rá kell jönnünk, hogyan szabadíthatunk ki innen. – Micsoda? – Jace szinte megszédült a hitetlenségtől. – Azt hittem, te úgy vagy vele, hogy irány a börtön, ne haladj át a START mezőn, most nem veheted fel a kétszáz dollárt… „A Törvény az Törvény, Isabelle.” Mi volt az a rizsa? Alec döbbenten nézett. – Nem gondolhattad, hogy komolyan beszélek. Csak azt akartam, hogy az Inkvizítor bízzon bennem, és ne tartsa folyton rajtam a szemét, mint Izzyn meg Maxon. Tudja, hogy ők melletted állnak. – És te? Te is mellettem állsz? – Jace hallotta a nyersességet a saját hangjában, és maga is meglepődött, hogy milyen fontos neki a válasz. – Veled vagyok – mondta Alec. – Mindig. Miért kell egyáltalán megkérdezned? A Törvényt tisztelem, de az, amit az Inkvizítor veled tett, nem a Törvényről szól.
Nem tudom, pontosan mi folyik, de valami személyes ügy miatt gyűlöl téged. A Klávénak semmi köze a dologhoz. – Folyton provokálom – jegyezte meg Jace. – Nem tehetek róla. Az ostoba bürokraták egyszerűen piszkálják a csőrömet. Alec megrázta a fejét. – Nem is arról van szó. Ez a gyűlölet régebbről ered. Érzem. Jace éppen válaszolt volna, amikor megszólaltak a katedrális harangjai. Ilyen közel a tetőhöz borzasztó erővel kongtak. A fiú felpillantott – félig-meddig még mindig arra várt, hogy Hugót pillantja meg, amint lassú, megfontolt köröket ír le odafent a gerendák között. A holló mindig is előszeretettel repkedett az ívelt kőmennyezet alatt. Régebben Jace úgy hitte, hogy a madár egyszerűen szereti a gerendák puha fájába mélyeszteni a karmait, most azonban tá kellett jönnie, hogy idefentről kitűnő lehetősége nyílt a kémkedésre. Egy ötlet kezdett formálódni Jace fejében, de egyelőre csak nem akart testet ölteni. Hangosan mindenesetre csak ennyit mondott: – Luke említette, hogy az Inkvizítornak volt egy Stephen nevű fia. Szerinte érte akarja kiegyenlíteni a számlát. Kérdeztem róla, és jól ki is akadt. Talán ez megmagyarázhatja, miért gyűlöl annyira. A harangok elhallgattak. – Talán – mondta Alec. – Megkérdezhetem a szüleimet, de kétlem, hogy válaszolnak. – Nem, ne őket kérdezd meg, inkább Luke-ot.
– Úgy érted, menjek vissza Brooklynba? Figyelj, gyakorlatilag lehetetlen lenne innen észrevétlenül kiosonni… – Használd Isabelle telefonját. Küldj egy SMS-t Clarynek. Írd meg neki, hogy kérdezze meg Luke-ot. – Oké. – Alec elhallgatott egy pillanatra. – Akarod, hogy átadjak még valami üzenetet? Úgy értem, Clarynek, nem Isabelle-nek. – Nem kell – felelte Jace. – Nincs mit mondanom neki. – Simon! – Clary a telefonnal a kezében Luke felé fordult. – Azt mondja, valaki éppen próbál betörni a házukba. – Mondd meg neki, hogy tűnjön el onnan! – Nem tudok eltűnni innen – közölte ingerülten Simon. – Hacsak nem támad kedvem meggyulladni. – Nappal van – mondta a lány Luke-nak, de látta, hogy a férfi előtt máris világos, mi a gond. Luke a zsebébe túrt, és előhúzott belőle valamit. A kocsikulcsát tartotta a magasba. – Mondd meg Simonnak, hogy jövünk! Mondd meg neki, hogy zárkózzon be az egyik szobába, amíg odaérünk. – Hallottad? Zárkózz be az egyik szobába! – Halottam – mondta feszülten a fiú. Clary halk kaparászást halott, amit tompa puffanás követett. – Simon! – Nyugi, csak mindenfélét odahordok az ajtó elé. – Mindenféle mit? – A lány időközben kisietett a verandára, reszketve a hidegtől vékony pulóverében. Mögötte Luke már zárta is be a házat.
– Az íróasztalomat – felelte elégedetten Simon. – Meg az ágyamat. – Az ágyadat? – Clary beszállt a furgonba Luke mellé, és fél kézzel próbálta bekapcsolni a biztonsági övét, miközben Luke kitolatott a felhajtóról, és padlógázzal megindult a Kent Avenue-n. Még arra is tudott figyelni, hogy odanyúljon, és segítsen a lánynak. – Hogyan tudtad felemelni az ágyadat? – Ne felejtsd el, hogy a vámpíroknak szupererejük van. – Kérdezd meg, mit hall! – mondta Luke. Szédítő sebességgel haladtak, ami nem is lett volna baj, ha a brooklyni folyóparton jobban karbantartják az utakat, így viszont Clary nagyokat nyögött, ahányszor csak belehajtottak egy gödörbe. – Mit hallasz? – kérdezte, ahogy megint levegőhöz jutott. – Hallottam, ahogy reccsen az ajtó. Valaki biztosan berúgta. Aztán Yossarian berontott a szobámba, és elbújt az ágy alatt. Abból már biztosan tudtam, hogy van valaki a házban. – És most? – Most nem hallok semmit. – Az jó, nem? – Clary Luke-hoz fordult. – Állítólag most nem hall semmit. Talán elmentek. – Talán. – Luke nyilvánvalóan kételkedett benne, hogy ez lenne a helyzet. Most már a gyorsforgalmi úton jártak, és közeledtek Simonék háza felé. – Azért ne tegyétek le. – Most mit csinálsz, Simon?
– Semmit. Minden mozdíthatót az ajtó elé vittem. Most éppen Yossariant próbálom kicsalogatni a szellőzőrács mögül. – Hagyd, ahol van! – Nem lesz könnyű megmagyarázni anyámnak, mi történt – jegyezte meg Simon, aztán csend lett. Egy kattanás hallatszott, utána semmi. „Hívás vége” – villogott a digitális kijelzőn. – Ne'.Ne! – Clary remegő ujjal nyomta meg az újratárcsázó gombot. Simon azonnal felvette. – Bocs. Yossarian megkarmolt, és elejtettem a telefont. Clary torka égett a megkönnyebbüléstől. – Jól van, amíg nincs semmi bajod, és… Egyszerre mintha árhullám söpört volna el mindent a vonal túlsó végén, elnyomva Simon hangját. Clary elrántotta a telefont a fülétől. A kijelző szerint a hívás nem szakadt meg. – Simon! – sikította a lány a telefonba. – Simon, hallasz engem? A fülsüketítő zaj hirtelen megszűnt, helyette zörgés és magas, pokoli vonyítás hallatszott – ' talán Yossarian hangja? Aztán valami tompán puffant a földön. – Simon? – suttogta a lány. Egy kattanás után elnyújtott, vidám hang szólalt meg a telefonban. –Clarissa. Tudhattam volna, hogy csak te lehetsz a vonalban. A lány szorosan lehunyta a szemét, gyomra feneketlen mélységbe zuhant, mintha egy hullámvasúton ülne, és most ért volna az első meredek szakaszhoz. – Valentine. – Vagyis „Apa” – helyesbített a férfi valódi ingerültséggel a hangjában. – Rühellem ezt az újmódi
szokást, hogy a gyerekek a keresztnevükön szólítják a szüleiket. – Ahogy igazából szólítani szeretnélek, az sokkal kevésbé tűri a nyomdafestéket, mint a neved – csattant föl Clary. – Hol van Simon? – A vámpírfiúra gondolsz? Kétes társaság egy jó családból származó Árnyvadász lány számára, nemde bár? Ezentúl nekem is lesz hozzá egy-két szavam, hogy kivel barátkozol. – Mit műveltél Simonnal? – Semmit – felelte vidáman Valentine. – Egyelőre. Ezzel letette a telefont. Amikor Alec visszaért az edzőterembe, Jace a hátán feküdt, és táncoló lányok karát képzelte maga elé, hogy elterelje a figyelmet a fájdalomról a csuklójában. Nem ment vele semmire. – Mit csinálsz? – kérdezte Alec, és letérdelt a világító fal mellé, amilyen közel csak tudott. Jace próbálta emlékeztetni magát, hogy Alec az ilyesféle kérdéseket komolyan is gondolja, ő pedig ezt valaha inkább jópofának találta, mintsem idegesítőnek. Nem sikereit. – Gondoltam, ledőlök a padlóra, és fájdalmak közt vergődöm egy darabig – mordult fel. – Pihentet. – Tényleg? Ja, hogy ez szarkazmus volt. Az valószínűleg jó jel – mondta Alec. – Ülj fel, ha tudsz! Megpróbálok valamit átcsúsztatni a falon. Jace olyan sebesen ült fel, hogy hátrabicsaklott a feje. – Alec, ne… De Alec máris két kézzel tolt felé valamit, mintha csak egy labdát gurítana egy kisgyereknek. Gömbölyű vörös
tárgy törte át a ragyogó függönyt, és gördült puhán Jace térdéhez. – Egy alma. – A fiú némi nehézség árán felvette a gyümölcsöt. – Milyen nagyszerű. – Gondoltam, talán éhes vagy. – Az vagyok. – Jace beleharapott az almába; a lé végigfolyt a kezén, felizzítva a csuklóját körülölelő kék lángokat. – Küldtél SMS-t Clarynek? – Nem. Isabelle nem hajlandó beengedni a szobájába. Mindenfélét hozzávág az ajtóhoz, és visítozik. Azt mondja, ha bemegyek, kiugrik az ablakon. És meg is csinálná. – Valószínűleg. – Az a benyomásom – mondta mosolyogva Alec –, hogy nem bocsátott meg, amiért szerinte elárultalak. – Klassz csaj. – Nem árultalak el, te szerencsétlen. – A gondolat számít. – Jó, mert hoztam neked valami mást is. Nem tudom, hogy működni fog-e, de szerintem érdemes megpróbálni. – Egy apró, fémes tárgyat csúsztatott át a falon. Ezüstszínű korong volt, nagyjából akkora, mint egy negyeddolláros. Jace félrerakta az almát, és kíváncsian emelte fel a korongot. – Ez meg mi? – A könyvtárból szereztem. Láttam, amikor a szüleim használták, hogy eltüntessenek vele kötelékeket. Szerintem ez egy nyitórúna. Érdemes megpróbálni… Elhallgatott, ahogy Jace két ujja közé fogta a korongot, és kicsavart kézzel a csuklójához érintette. Abban a pillanatban, hogy a tárgy elérte a kék láng vonalát, a tüzes bilincs fellángolt, és semmivé lett.
– Kösz. – Jace a csuklója felhorzsolt, véres bőrét dörzsölgette. Lassan megint érezni kezdte az ujjai hegyét. – Nem éppen veknibe sütött reszelő, de legalább most már nem fog lerohadni a kezem. Alec a barátjára pillantott. Az esőfüggöny remegő csíkjai egészen elnyújtották, és aggodalmasnak mutatták az arcát. Vagy talán tényleg aggódott. – Amikor az előbb Isabelle-lel beszéltem, eszembe jutott valami. Azt mondtam neki, hogy nem ugorhat ki az ablakon, és hogy ne próbálja meg, különben nem éli túl. Jace bólintott. – Ilyen tanácsokat osztogat egy igazi nagytesó. – Aztán viszont arra gondoltam, hogy ez vajon rád is vonatkozik-e. Úgy értem, már láttalak téged gyakorlatilag repülni. Egyszer háromemeletnyit zuhantál, és úgy értél földet, mint valami macska, máskor meg háztetőkre ugrottál föl a járdáról… – Igen jól esik dicshimnuszokat hallgatni az érdemeimről, de nem világos, hová akarsz kilyukadni, Alec. – Oda, hogy ennek a börtönnek négy fala van, nem öt. Jace a barátjára meredt. – Szóval Hodge nem hazudott, amikor azt mondta, hogy szükségünk lesz a geometriára a hétköznapokban. Igazad van, Alec, ennek a ketrecnek négy fala van. Na most, ha az Inkvizítor megelégedett volna kettővel, akkor talán… – Jace! – vesztette el a türelmét Alec. – Arról beszélek, hogy a ketrecnek nincs teteje. Semmi sincsen közted és a mennyezet között.
Jace hátrafeszítette a fejét. A gerendák szédítő magasságban nyújtóztak felette a tető árnyékába veszve. – Neked elment az eszed. – Talán – mondta Alec. – Talán csak tudom, mire vagy képes. – Megrántotta a vállát. – Legalább megpróbálhatnád. Jace Alec nyílt, őszinte arcára pillantott, és belenézett a határozott kék szemekbe. Tényleg megőrült, gondolta. A csata hevében valóban elképesztő dolgokra volt képes, de hát ezt mindannyian megtették. Az Árnyvadász vér, a tanulással töltött évek… De még ő sem tudott csak úgy felugrani tíz méter magasra. Miből gondolod, hogy nem tudsz – szólalt meg egy lágy hang a fejében –, ha sosem próbáltad? Clary volt az. A lányra gondolt, a rúnáira, arra, ahogy a Néma Városban leugrott a csuklójáról a bilincs, mintha csak valami óriás nyomás hatására tört volna ketté. Clary és az ő ereiben ugyanaz a vér folyt. Ha Clary lehetetlennek tűnő dolgokra is képes volt… Szinte kelletlenül állt fel, és nézett lassan körül a szobában. Börtöne ezüstösen izzó tűzfalán keresztül látta a földig érő tükröket meg a körben lógó számtalan fegyver pengéjének tompa csillogását. Lehajolt a félig megevett almáért, pár pillanatig elgondolkodva méregette, aztán lendületet vett, és teljes erőből elhajította. Amint elérte az egyik ezüstfalat, az alma kék lánggal fellobbant, és semmivé porladt. Jace hallotta, ahogy Alec felszisszen. Tehát az Inkvizítor nem túlzott. Ha túl nagy lendülettel érinti meg börtöne falát, meghal.
Alec felugrott, és hirtelen reszketni kezdett. – Jace, én nem tudom… – Fogd be, Alec! És ne nézz ide, az nem segít. Akármit is felelt Alec, Jace nem hallotta. Hátraszegett fejjel, lassan forgott a saját tengelye körül, és a tetőt méregette. Működésbe léptek a távolba látást segítő rúnák, és a gerendák máris élesebben rajzolódtak ki előtte: ki tudta venni a töredezett felületüket, a göcsörtöket és a repedéseket, a korral járó fekete foltokat. De a gerendák megingathatatlanok voltak, és ha évszázadok óta tartották az Intézet súlyát, hát egy tizenéves fiút is biztosan elbírtak. Jace behajtotta az ujjait, mélyen, lassan, kiszámított ritmusban vette a levegőt, éppen, ahogy az apja tanította neki. Gondolatban látta magát, ahogy ugrik, száll a levegőben, könnyedén elkapja a gerendát, és fellendül rá. Könnyű vagyok, mondta magának, könnyű, akár egy nyílvessző, ahogy a levegőt hasítja, fürge és megállíthatatlan. Könnyű lesz, győzte meg magát. Könnyű. – Valentine nyílvesszője vagyok – suttogta Jace. – Ha tud róla, ha nem. Aztán elrugaszkodott. 16 Kőszív CLARY AZONNAL MEGPRÓBÁLTA VISSZAHÍVNI Simont, de csak a hangposta vette fel. A lány arcát forró könnyek mosták, ahogy a műszerfalhoz vágta a telefonját. – A francba! A francba!
– Majdnem ott vagyunk – mondta Luke. Lehajtottak a gyorsforgalmi útról, és Clary még csak nem is vette észre. Nemsokára meg is álltak Simonék vidám pirosra festett háza előtt. Clary még azelőtt kiugrott a furgonból, és rohanni kezdett a bejárat felé, hogy Lukenak egyáltalán ideje lett volna behúzni a kéziféket. Hallotta, ahogy a férfi a nevét kiáltja, de ő már a verandán járt, és hevesen dörömbölni kezdett az ajtón. – Simon! – kiáltotta. – Simon! – Clary, elég legyen! – szólt rá Luke, aki időközben utolérte. – A szomszédok… – Szarok a szomszédokra! – A lány az övén lógó kulcscsomója után nyúlt, kiválasztotta a megfelelő kulcsot, és a zárba csúsztatta. Belökte az ajtót, és Lukekal a sarkában óvatosan belépett az előszobába. Balra az első ajtón belestek a konyhába. Minden éppen olyan volt, mint máskor, a makulátlanul tiszta pulttól a hűtőmágnesekig. Ott volt a mosogató is, ahol pár nappal ezelőtt Simon megcsókolta. A nap betűzött az ablakon, sápadt fénnyel töltve meg a helyiséget. Fénnyel, ami hamuvá porlaszthatta volna Simont. A fiú szobája az utolsó volt a folyosó végén. Az ajtót résnyire nyitva találták, bár a szűk nyíláson keresztül Clary csak sötétséget látott. Kivette az irónját a zsebéből, és szorosan megmarkolta. Tudta, hogy igazából nem fegyver, mégis megnyugtatta a tapintása. A sötét szoba ablakait fekete függönyök takarták. Az egyetlen fényforrás az éjjeliszekrényen álló digitális óra foszforeszkáló számlapja volt. Luke éppen átnyúlt előtte, hogy felkapcsolja a lámpát, amikor
valami – sziszegő, köpködő, vicsorgó, démonszerű valami – rávetette magát a sötétből. Clary felsikított, ahogy Luke megragadta a vállát, és félretaszította. Megbotlott, és majdnem el is esett, amikor azonban visszanyerte az egyensúlyát, és felnézett, azt látta, hogy Luke egy nyüszítő, rúgkapáló, felborzolt szőrű fehér macskát tart a kezében. Olyan volt, mint egy pamutgombolyag karmokkal. – Yossarian! – kiáltott fel Clary. Luke ledobta a macskát. Yossarian azonnal átrohant a lábai között, és már el is tűnt a folyosón. – Hülye macska – szólt Clary. – Nem az ő hibája. A macskák nem bírnak engem. – Luke felkapcsolta a lámpát, mire Clarynek elállt a lélegzete. A szobában a lehető leghibátlanabb rend uralkodott, minden ott volt, ahol lennie kellett, még egy szőnyeg sem állt ferdén. Az ágytakaró csinosan összehajtogatva feküdt a párnán. – Varázslat? – Valószínűleg nem. Egyszerűen rendet raktak. – Luke megállt a szoba közepén, és elgondolkodva nézett körül. Amikor a függönyhöz lépett, hogy félrehúzza, Clary észrevett valamit a lábánál. – Luke, várj! – A lány odaugrott, ahol Luke az imént állt, és felkapta a tárgyat. Simon ezüstszínű mobiltelefonja volt, csúnyán deformálódva, letört antennával. Clary szíve majd kiugrott a helyéből, ahogy szétnyitotta a készüléket. A kijelzőn végigfutó repedés ellenére az utolsó üzenet még mindig olvasható volt: „Mind megvannak.”
Clary kábán rogyott le az ágyra. Azt is alig vette észté, hogy Luke kiveszi a kezéből a telefont, és hangosan felszisszen az üzenet láttán. – Ez meg mint jelent? Hogy „mind megvannak”? – kérdezte Clary. Luke letette Simon telefonját az asztalra, és keze fejével megtörölte az arcát. – Attól tartok, csakis azt jelentheti, hogy nála van Simon, és nézzünk szembe vele, Maia is. Azt jelenti, hogy megszerzett mindent, amire szüksége van a Beavatás Rítusához. Clary döbbenten meredt a férfira. – Úgy érted, nem csak engem meg téged akar bántani? – Biztos vagyok benne, hogy ezt Valentine csak jóleső, de mellékes apróságnak tekinti, de nem ez a fő célja. A fő célja az, hogy megváltoztassa a Lélekkard tulajdonságait. Ahhoz pedig… – Alvilági gyerekek vérére van szüksége. De Maia és Simon nem gyerekek. Már bőven kamaszok. – Amikor megalkották a Lélekkardot átalakító varázsigét, még nem is létezett az a szó, hogy kamasz. Az Árnyvadászok társadalmában az számít felnőttnek, aki elmúlt tizennyolc éves. Az előtt mindenki gyerek. Valentine szempontjából Maia és Simon gyerekek. A tündérgyerek és a boszorkánymester-gyerek vérét már megszerezte. Még egy vérfarkas meg egy vámpír kellett neki. Clary úgy érezte magát, mintha gyomorszájba vágták volna. – Akkor miért nem tettünk valamit? Miért nem jutott eszünkbe, hogy meg kéne őket védeni valahogy? – Valentine eddig mindig a kényelmesebb utat választotta. Azt ejtette áldozatul, aki éppen a keze
ügyébe került. Boszorkánymestert könnyedén keríthetett, nem kellett mást tennie, csak felfogadnia azzal az ürüggyel, hogy meg akar idézni egy démont. Tündéreket meg hamar lehet találni a parkban, ha az ember tudja, hol keresse őket. A Vérvörös Hold meg éppen az a hely, ahová menni érdemes, ha valakinek egy vérfarkasra van szüksége. Most meg csak azért strapálta magát, hogy ártson nekünk, holott semmi sem változott… – Jace – szólt közbe Clary. – Mi van Jace-szel? Miről jutott eszedbe? – – Szerintem Jace-en akar bosszút állni. Nyilván csinált valamit tegnap este a hajón, valamit, amivel felbosszantotta Valentine-t, de annyira, hogy felhagyott a korábbi tervével, és újat talált ki. Luke értetlenül nézett a lányra. – Miből gondolod, hogy Valentine új taktikájának bármi köze van a bátyádhoz? – Mert – felelte komor magabiztossággal Clary –, csakis Jace tud valakit ennyire felbosszantani. – Isabelle! – dörömbölt húga ajtaján Alec. – Isabelle, nyisd már ki! Tudom, hogy bent vagy. Az ajtó résnyire kinyílt. Alec megpróbált belesni, de úgy tűnt, senki sincs a túloldalon. – Nem akar beszélni veled – szólalt meg egy ismerős hang. Alec lenézett, és szürke szempár bámult vissza rá egy görbe szemüveg mögül. – Max – mondta. – Gyerünk, öcskös, engedj be!
– Én sem akarok beszélni veled. – Ezzel Max be is zárta volna az ajtót, de fürgén, akár Isabelle korbácsának hegye, Alec a résbe ékelte a lábát. – Nem szeretnélek fellökni, Max. – Úgyse löknél fel. – Max teljes erejével ellenállt. – Nem, de elmehetek Anyáékért, és van egy olyan érzésem, hogy annak Isabelle nem örülne. Vagy igen, Izzy? – kérdezte emelt hangon, hogy húga is hallhassa odabent a szobában. – Ó, az Isten szerelmére – kiáltotta ingerülten Isabelle. – Jól van, Max, engedd be! Max félreállt az útból, Alec pedig benyomult a szobába, és hagyta, hogy az ajtó félig becsukódjon mögötte. Isabelle az ablakmélyedésben térdelt, arany korbácsával a karja körül. Vadászöltözete volt rajta: erős fekete nadrág, szűk ing, ezüstös, szinte láthatatlan rúnákkal. A csizmáját térdig felgombolta, fekete haját lobogtatta az ablakon beáramló szellő. Ahogy Alecre meredt, egy futó pillanatra nem másra, mint Hugóra, Hodge fekete hollójára emlékeztette a fiút. – Mi a rossebet művelsz? Ki akarod nyírni magad? – kérdezte, és dühösen indult meg a szobán át a húga felé. Isabelle korbácsa lecsapott, és a fiú bokájára tekeredett. Alec azonnal megtorpant, tudván, hogy a lány egyetlen csuklómozdulata elegendő hozzá, hogy kirántsa alóla a lábát, és ő elterüljön a keményfa padlón. – Ne merészelj közelebb jönni hozzám, Alexander Lightwood! – mordult fel Isabelle a lehető legdühösebb hangján. – Jelen pillanatban egyáltalán nem rajongok érted. – Isabelle…
– Hogyan fordulhattál így szembe Jace-szel? Azok után, amiken keresztülment? Ráadásul meg is esküdtetek, hogy mindig kiálltok egymásért… – Akkor nem – emlékeztette Alec a húgát –, ha ez a Törvény megszegését jelenti. – A Törvény! – csattant fel undorral Isabelle. – Van a Klávéénál fontosabb törvény is, Alec. A család törvénye. Jace a családod tagja. – A család törvénye? Erről még sosem hallottam – szólt bosszúsan Alec. Tudta, hogy magát kéne védenie, de nehéz volt szakítani a kiskora óta megrögzült szokással, hogy kijavítsa a húgát, ha téved. – Talán azért lehet, mert most találtad ki. Isabelle rántott egyet a csuklóján. Alec érezte, hogy kiszalad alóla a lába, és átfordult a levegőben, hogy a karjával és a csuklójával csillapíthassa a becsapódás erejét. Amikor földet ért, a hátára gördült, és Isabelle-t látta fölé magasodni. Max is ott állt mellette. – Mit csináljunk vele, Maxwell? – kérdezte a lány. – Hagyjuk itt megkötözve, amíg Anyáék megtalálják? Alecnek kezdett elege lenni. Előrántotta a pengét a csuklójára erősített hüvelyből, és átvágta vele a bokáját gúzsban tartó korbácsot. Az elektrum drót hangos csattanással pattant el, a fiú pedig már talpon is volt, mire Isabelle visszahúzta a karját, hogy elkerülje a sziszegve visszacsapó drótot. Halk kuncogás oszlatta el a feszültséget. – Jól van, jól van, eleget kínoztad már. Itt vagyok. Isabelle szeme elkerekedett. – Jace? – Úgy bizony. – Jace belépett Isabelle szobájába, és behúzta maga mögött az ajtót. – Semmi szükség rá,
hogy összeverekedjetek itt nekem. – Összerezzent, ahogy Max teljes lendülettel nekirohant a nevét kiáltva. – Vigyázz, hékás! – mondta, és gyengéden lehámozta magáról a fiút. – Nem vagyok éppen a legjobb formámban. – Azt látom – állapította meg Isabelle, miután alaposan végigmustrálta a fiút. Jace csuklóit ellepte a vér, szőke haját a nyakához és a homlokához tapasztotta az izzadság, arcán és kezén koszfoltok éktelenkedtek. –Az Inkvizítor megsebesített? – Nem vészes. – Jace tekintete találkozott a szoba túl felén álldogáló Alecével. – Csak bezárt a fegyverek közé. Alec segített meglógni. A korbács úgy konyult le Isabelle kezében, mint valami hervadó virág. – Ez igaz, Alec? – Igaz. – A fiú látványos mozdulatokkal söpörte le a padlón összeszedett port a ruhájáról. – Mondhattad volna. – Te meg bízhattál volna bennem… – Elég, nincs időnk erre a huzakodásra – szólt közbe Jace. – Isabelle, milyen fegyvereid vannak kéznél? És van-e nálad kötszer? – Kötszer? – Isabelle letette a korbácsot, és az egyik fiókból elővette az irónját. – Helyrehozhatlak egy iratzéval… Jace felemelte a csuklóját. – Az iratze jó a horzsolásokra, de ezen nem segít. Ezt rúna égette meg. – A sebek még csúnyábbnak tűntek Isabelle világos szobájában; a fekete kör alakú hegekből vér és valamilyen áttetsző folyadék szivárgott. Ahogy Isabelle
elsápadt, a fiú leengedte a kezét. – És szükségem lesz néhány fegyverre is, mielőtt… – Előbb a kötszer, a fegyverek csak azután. – Isabelle beterelte Jace-t a fürdőszobába, ahol sorban álltak a kenőcsökkel, gézlapokkal és kötszerrel megpakolt kosarak. Alec a félig nyitott ajtón keresztül figyelte, ahogy Jace a mosdókagylónak támaszkodik, miközben fogadott húga egy szivaccsal lemossa, majd fehér gézcsíkokkal bekötözi a csuklóját. – Jó, most pedig vedd le az inged! – Tudtam, hogy a végén te sem jársz rosszul. – Jace kibújt a zakójából, és fintorogva kapta le magáról a pólóját. A bőre sápadt aranyszínű volt az izmok kemény rétegei fölött. Erős karjait fekete Jelek fonták körbe. Egy mondén esetleg úgy találhatta volna, hogy a régi rúnákból hátramaradt fehér hegek rontanak a megjelenésén, de Alec nem így volt vele. Mindannyiukon ott voltak azok a hegek: kitüntetésnek fogták fel őket, nem pedig testi hibának. Jace észrevette, hogy Alec az ajtó résén át figyeli, és odaszólt neki: – Alec, idehoznád a telefont? – A fésülködőasztalon van. – Isabelle fel sem nézett a Jace-szel folytatott halk beszélgetésből. Alec nem hallotta őket, de gyanította, hogy azért suttognak, mert nem akarják megijeszteni Maxot. A telefon után nézett. – Nincs az asztalon. Isabelle, aki éppen egy iratzét rajzolt Jace hátára, dühösen káromkodta el magát. – A francba, kint hagytam a konyhában. A rohadt életbe! Nem akarok kimenni érte, még összefutnék az Inkvizítorral.
– Majd én behozom – ajánlkozott Max. – Velem nem foglalkozik. Túl fiatal vagyok. – Van benne valami – mondta kelletlenül Isabelle. – Minek a telefon, Alec? – Csak szükségünk van rá – felelte Alec türelmetlenül. – Izzy… – Ha Magnusnak akarsz SMS-ezni, hogy „szvsz kúl vagy, LOL”, akkor megöllek. – Ki az a Magnus? – kíváncsiskodott Max. – Egy boszorkánymester – felelte Alec. – Egy észbontóan szexis boszorkánymester – fűzte hozzá Isabelle, nem törődve Alec gyilkos pillantásával. – De hát a boszorkánymesterek rosszak – tiltakozott Max értetlenül. – Ahogy mondod – bólintott Isabelle. – Nem értem – közölte Max. – Azért hozom a telefont. Mindjárt jövök. Éppen abban a pillanatban surrant ki az ajtón, amikor Jace időközben ismét felöltözve visszajött a szobába, ahol rögvest neki is látott fegyverek után kutatni Isabelle a padlón szétszórt halmokban heverő holmijai között. A lány a fejét csóválva követte. – És most mit tervezel? Menjünk el mind? Az Inkvizítor kitér a hitéből, ha észreveszi, hogy nem vagy a helyeden. – Még annál is jobban kitér a hitéből, amikor Valentine visszautasítja az ajánlatát. – Jace kurtán beszámolt az Inkvizítor tervéről. – Az egyetlen hiba a dologban, hogy apám ebbe soha nem menne bele. – Az… az egyetlen probléma? – Isabelle úgy felhúzta magát, hogy majdnem dadogni kezdett, mint utoljára hatéves korában. – Ezt nem teheti meg! Nem adhat oda
csak úgy egy pszichopatának! Hiszen te a Klávé tagja vagy! A bátyánk vagy! – Az Inkvizítor nem így látja. – Nem érdekel, hogy látja. Csak egy gonosz banya, akit meg kell állítanunk! – Ha rájön, hogy komoly hiba csúszott a számításába, talán le lehet beszélni a dologról – mondta Jace. – Én mindenesetre ezt nem fogom kivárni. Elhúzok innen. – Nem lesz könnyű – jegyezte meg Alec. – Az Inkvizítor úgy intézte, hogy nehezebb legyen kijutni innen, mint egy pentagramból. Tudtad, hogy őröket állított a földszintre? Iderendelte a fél Klávét. – Akkor nyilván sokat kinéz belőlem – felelte Jace, félretolva egy halom újságot. – Talán nem is téved. – Isabelle elgondolkodva méregette a fiút. –Tényleg tíz méter magasra ugrottál, hogy megszökhess egy Malakiás-konfigurációból? Így volt, Alec? – Így bizony – erősítette meg Alec. – Sosem láttam ehhez foghatót. – Én meg sosem láttam ehhez foghatót. – Jace egy legalább huszonöt centis tőrt emelt fel a padlóról. A hátborzongatóan éles penge végén Isabelle egyik rózsaszín melltartója fityegett. A lány fintorogva kapta el a fehérneműt. – Nem ez a lényeg. Hogy csináltad? Tudod egyáltalán? – Ugrottam. – Jace előhúzott két borotvaéles dobókorongot az ágy alól. Szürke macskaszőr borította őket. Nagyot fújt rájuk, mire szőrszálak szerteszét reppentek. – Chakhramok. Király. Főleg, ha összefutok
egy-két olyan démonnal, amelyik allergiás a kisállatokra. Isabelle rácsapott a fiúra a melltartóval. – Nem válaszoltál. – Mert nem tudok, Izzy – mondta Jace, miközben feltápászkodott. – Talán a Tündérek Királynője igazat beszélt. Talán olyan képességeim is lehetnek, amikről fogalmam sincs, mert sosem próbálkoztam velük. Clarynek például vannak. Isabelle összeráncolta a homlokát. – vannak? Alecnek egyszerre felcsillant a szeme. – Jace… Az a vámpírmotor még mindig fent van a tetőn? – Könnyen lehet. De nappal van, úgyhogy jelenleg nemigen vehetjük hasznát. – Aztán meg – jegyezte meg Isabelle –, nem is férünk rá mindannyian. Jace az övére akasztotta a chakhramokat meg a tőrt, zakója zsebébe pedig jó pár angyalpenge került. – Az nem számít – mondta –, ugyanis ti nem jöttök velem. Isabelle egészen felháborodott. – Hogyhogy nem…? – Max érkezése szakította félbe. A fiú zihálva lépett a szobába Isabelle viharvert rózsaszín telefonját szorongatva. – Max, te egy igazi hős vagy! – Isabelle kikapta a telefont a fiú kezéből, de közben azért vetett egy haragos pillantást Jace-re. – Egy perc, és visszatérünk rád. Viszont most áruljátok el, kit hívunk fel? Claryt? – Majd én… – kezdte Alec. – Nem – ütötte félre a fiú kezét Isabelle. – Engem jobban bír. – Máris tárcsázott, aztán kilógó nyelvvel emelte a füléhez a készüléket. – Clary? Isabelle vagyok.
Azt… Micsoda? – Egyszerre kiszaladt a szín az arcából, mintha egy radírt húztak volna végig rajta, és sápadtan, elkerekedett szemmel bámult a semmibe. – Hogyan lehetséges? De miért…? – Mi hogyan lehetséges? – Jace egyetlen ugrással a lány mellett termett. – Isabelle, mi történt? Clary…? Isabelle elfehéredett ujjakkal engedte le a telefont. – Valentine… Elrabolta Simont és Maiát. Őket fogja felhasználni a rituáléjához. Jace egyetlen fürge mozdulattal kinyújtotta a kezét, elragadta a telefont Isabelle-től, aztán a füléhez emelte. – Gyere az Intézethez! – szólt bele. –Várj meg az utcán! Odakint találkozunk. – Összecsukta a telefont, és Alec kezébe nyomta. – Hívd fel Magnust! – szólt. – Mondd meg neki, hogy találkozunk a folyóparton Brooklynban. Ő választhatja ki, pontosan hol, de elhagyatott hely legyen. Szükségünk lesz a segítségére, hogy megtaláljuk Valentine hajóját. – Mármint hogy mi leszünk azok, akik megtaláljuk? – Isabelle láthatólag felvillanyozódott. – Magnus, Luke és én – tisztázta Jace. – Ti ketten itt maradtok, és elterelitek rólam az Inkvizítor figyelmét. Amikor rájön, hogy Valentine nem hajlandó vele egyezséget kötni, nektek kell meggyőzni, hogy küldjön minden elérhető erősítést Valentine után. – Nem értem – rázta a fejét Alec. – Egyáltalán hogy akarsz kijutni innen? Jace elvigyorodott. – Csak figyelj! – mondta, és felugrott az ablakpárkányra. Isabelle felkiáltott, de a fiú máris lendületet vett, egyetlen pillanatig még
megtartotta az egyensúlyát – aztán kivetette magát a semmibe. Alec az ablakhoz rohant, és elborzadva bámult Jace után. Csakhogy nem látott semmit az Intézet üres, barna kertjén meg a bejárathoz vezető keskeny ösvényen kívül. A Kilencvenhatodik utcában nem sikoltoztak a járókelők, és egyetlen autó sem fékezett az alázuhanó test láttán. Jace-nek nyoma sem volt – mintha felszívódott volna. A fiú vízcsobogásra ébredt. Súlyos, ritmikus hang volt – a hullámok valami keménynek ütköztek újra meg újra, mintha egy medence mélyén feküdne, amelyik folyton kiürül, hogy aztán sebesen újratöltse magát. Fémes ízt érzett a szájában, és a levegőt is fém szaga töltötte be. A bal kezét hasogató kellemetlen, kitartó fájdalom lassan eljutott a tudatáig. Simon felnyögött, és kinyitotta a szemét. Undok szürkészöldre festett göröngyös fémpadlón feküdt. A falak ugyanabból a zöld fémből készültek. Az egyetlen kicsi, kerek ablakon alig szűrődött be némi napfény, de ennyi is elég volt. Simon keze éppen belelógott a sugárba, amitől az ujjai vörösre égtek, és felhólyagosodtak. Újabb nyögés kíséretében odébb gördült, és felült. Aztán rádöbbent, hogy nincs egyedül a helyiségben. Akármilyen sűrű is volt az árnyék, ő éppen elég jól látott. Nem messze tőle összekötözött kézzel, egy vastag csőhöz láncolva ott kuporgott Maia. A lány ruhái elszakadtak, és csúf sebhely húzódott végig az arcán. Simon látta, ahogy a hajfonatai féloldalt elválnak a
fejbőrétől, és a szálakat összetapasztja a vér. Abban a pillanatban, hogy Simon felült, Maia könnyekben tört ki. – Azt hittem – csuklotta zokogva –, hogy… meghaltál. – Meg is haltam – felelte a fiú. A kezét bámulva figyelte, ahogy a hólyagok kisimulnak, a fájdalom csillapodik, és bőre fokozatosan visszanyeri természetes színét. – Tudom, úgy értettem… hogy tényleg meghaltál. – Maia megtörölte az arcát összekötözött kezeivel. A fiú elindult volna felé, de valami visszarántotta. A bokáját fémbilincs ölelte körül, aminek másik végét a padlóba süllyesztett vastag lánchoz erősítették. Valentine semmit sem kockáztatott. – Ne sírj! – mondta Simon, de azonnal meg is bánta. Aligha lehetett kijelenteni, hogy a helyzet nem indokolja a könnyeket. – Semmi bajom. – Egyelőre – szólt Maia pólója ujjába törölve az arcát. – Az az ember, az a fehérhajú… Valentine-nak hívják? – Te láttad? – kérdezte Simon. – Én nem láttam semmit. Beszakadt a szobám ajtaja, és egy óriási valami robogott felém, mint egy tehervonat. – Ő az a Valentine, igaz? Akiről mindenki beszél. Az, aki a Felkelést kirobbantotta. – Jace és Clary apja – mondta Simon. – Csak ennyit tudok róla. – Ismerősnek találtam a hangját. Pont olyan, mint Jaceé. – Elkomorodott az arca. – Nem csoda, hogy Jace akkora seggfej. Simon ezzel kénytelen volt egyetérteni.
– Szóval te nem is… – Maia elhallgatott a mondat közepén, aztán újra belefogott. – Figyelj, tudom, hogy furán hangzik, de amikor Valentine eljött érted, láttál vele valakit, akit felismertél? Egy halottat, mondjuk? Egy szellemet? Simon csodálkozva rázta meg a fejét. – Nem. Miért? Maia egy pillanatnyi habozás után válaszolt. – Én láttam a bátyámat. A bátyám szellemét. Szerintem Valentine csinált valamit, amitől hallucináltam. – Hát ilyesmivel nálam nem próbálkozott. Éppen Claryvel beszéltem telefonon. Annyira emlékszem, hogy elejtettem a telefont, amikor az a valami nekem támadt… – Megvonta a vállát. – Ennyi. – Claryvel? – csillant meg a remény Maia szemében. – Akkor talán kitalálják, hol vagyunk. Talán eljönnek értünk. – Talán – húzta el a száját Simon. – Különben hol vagyunk? – Egy hajón. Még magamnál voltam, amikor felhoztak a fedélzetre. Nagy fekete fém izé. Nincsenek rajta lámpák, csak mindenféle dolgok. Az egyik rám akart ugrani, én meg elkezdtem sikítani, mire Valentine megfogta a fejemet, és a falnak csapta. Akkor elvesztettem egy időre az eszméletemet. – Dolgok? Mit értesz az alatt, hogy dolgok? – Démonok – felelte a lány, beleremegve a gondolatba is. – Az az ember mindenféle démonokat tart itt. Nagyokat, kicsiket, van, amelyik még repülni is tud. Minden parancsát teljesítik. – De Valentine Árnyvadász. Úgy tudom, azok gyűlölik a démonokat.
– Hát úgy tűnik, itt még nem hallottak erről – mondta Maia. – Én azt nem értem, hogy mihez akar kezdeni velünk. Tudom, hogy gyűlöli az alvilágiakat, de miért ér meg neki ennyi strapát, hogy kettőt megölhessen közülük? – Most már úgy reszketett, hogy még a fogai is vacogni kezdtek. – Nyilván akar valamit az Árnyvadászoktól. Vagy Luke-tól. Tudom, mit akar – gondolta Simon, de nem lett volna értelme elárulni Maiának; a lány már így is éppen elég ideges volt. Simon kibújt a cipzáros pulcsijából. – Vedd föl! – mondta, és odadobta a lánynak. Maia addig tekergett, amíg összebilincselt kézzel is sikerült valahogy a vállára ügyeskednie a ruhadarabot. Halvány, de hálás mosollyal nézett Simonra. – Kösz. De te nem fázol? Simon megrázta a fejét. Az égető érzés most már teljesen elmúlt a kezében. – Nem érzem a hideget. Többé egyáltalán nem. A lány kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. Mintha küzdelem zajlott volna a szemében. – Ne haragudj. Amiatt, ahogy tegnap viselkedtem veled. – Egy pillanatra elhallgatott, szinte visszatartotta a lélegzetét. –A vámpírok halálra rémisztenek – suttogta végül. – Miután a városba jöttem, folyton Battel meg két másik sráccal, Steve-vel és Greggel lógtam. Egyszer éppen a parkban voltunk, és összetalálkoztunk néhány vámpírral, akik egy híd alatt zacskóból vért ittak. Verekedés lett belőle, de csak arra emlékszem, hogy az egyik vámpír felkapta Gregget, és gyakorlatilag kettétépte… – Megemelte a hangját, de észbe kapott, és a szájára szorította a kezét. Egyre hevesebben remegett.
– Ketté – suttogta. – Kifolytak a belei. Aztán elkezdtek enni. Simont tompa hányinger fogta el. Szinte örült, hogy a történet hallatán felfordult a gyomra, és nem valami mást érzett. Például éhséget. – Én sose csinálnék ilyet – mondta. – Én kedvelem a vérfarkasokat. Szeretem Luke-ot. – Tudom – formálta az ajkával a szót Maia. – Csak amikor először találkoztunk, olyan emberi voltál. Eszembe juttattad, milyen voltam azelőtt. – Maia – szólt Simon. – Most is ember vagy. – Nem, nem vagyok. – Minden olyan szempontból, ami számít, az vagy. Mint ahogy én is. A lány megpróbált elmosolyodni, de Simon látta rajta, hogy nem hisz neki. Persze aligha vehette zokon. Abban sem volt biztos, hogy ő hisz saját magának. Az ólomszürke égen súlyos felhők úsztak. A komor fényben az Intézet falai úgy törtek felfelé, akár egy hegyoldal meredek sziklái. A ferde tető, mint fényezetlen ezüst ragyogott a magasban. Clary mintha csuklyás alakokat látott volna mozdulni a bejáratnál, de nem volt biztos a dolgában. Egy teljes saroknyi távolságról, Luke furgonjának piszkos ablakain keresztül leskelődve, nem könnyű minden részletet kivenni. – Mióta várunk? – kérdezte; hogy negyedszerre vagy ötödszörre, arra nem mert volna megesküdni. – Öt perccel régebb óta, mint amikor utoljára kérdezted – felelte Luke. Hátradőlt az ülésben, a támlának döntötte
a fejét, és mérhetetlenül kimerültnek látszott. Az állkapcsát és az arcát őszes borosta fedte, szeme alatt sötét árnyékok gyülekeztek. A kórházban töltött éjszakák, a démonok támadása, most meg ez, gondolta Clary, és hirtelen elfogta az aggodalom. Már értette, miért rejtőzködött Luke és Jocelyn olyan sokáig ez elől az élet elől. Most nem bánta volna, ha ő is elbújhatna valahová. – Be akarsz menni? – Nem. Jace azt mondta, várjunk idekint. – Megint kilesett az ablakon. Most mát biztos volt benne, hogy alakokat látott az ajtónál. Ahogy az egyik megfordult, mintha ezüstös haj villant volna… – Nézd! – Luke izmai egyszerre megfeszültek, és már tekerte is lefelé az ablakot. Clary hiába meresztette a szemét, semmiféle változást nem vett észre. –Az emberekre gondolsz az ajtónál? – Nem, azok az őrök eddig is ott voltak. A tetőt figyeld! – mutatott felfelé. Clary a furgon ablakához préselte az arcát. A katedrális palatetején gótikus tornyok, faragott angyalok és boltíves ablakmélyedések sorakoztak. A lány éppen ingerülten megjegyezte volna, hogy néhány omladozó vízköpőn kívül nem lát semmit, amikor hirtelen mozgás vonta magára a tekintetét. Valaki volt odafent a tetőn. Karcsú, sötét alak ugrált fürgén egyik toronytól a másikig, hogy aztán hasra vesse magát, és óvatosan lefelé araszoljon a lehetetlenül meredek tetőn. A világos haj a réz színére emlékeztetett, ahogy megcsillant rajta a mogorva, szürke fény… Jace.
Mielőtt egyáltalán felfogta volna, mit csinál, Clary kiugrott a furgonból, és futva indult meg az utcán a templom felé. Luke hiába kiabált utána. A hatalmas épület mintha ingott volna a szédítő magasságban. Jace most a tető peremén állt, és lefelé nézett. Nem lehet, nem teszi meg, Jace sose tenne ilyet, az ki van zárva – gondolta Clary, de fiú higgadtan, mintha csak a verandáról lépne le, a máris levetette magát a tetőről. Clary hangosan felsikított, ahogy Jace, akár egy kő zuhant alá… Aztán puhán landolt, éppen az ő lába előtt. Clary tátott szájjal bámulta, ahogy Jace felegyenesedik előtte, és rávigyorog. – Ha most elsütnék egy viccet arról, hogy gondoltam, beugrók hozzád – szólt –, az szerinted szörnyen sablonos poén lenne? – Hogyan… Ezt meg hogyan… Hogy csináltad? – kérdezte suttogva a lány. Úgy érezte, mindjárt elokádja magát. Látta, hogy Luke a furgon mellett áll a tarkója mögött összefont ujjakkal, és elnéz mellette valahová a távolba. Clary megpördült, és látta, hogy a két őr feléjük rohan az ajtótól. Az egyik Malik volt, a másik pedig az ezüstös hajú nő. – A francba! – Jace megragadta a lány kezét, és magával rántotta. A furgonhoz rohantak, bevetették magukat Luke mellé, aki begyújtotta a motort, és csikorgó gumikkal indult el a járda mellől, miközben az utas oldali ajtó még mindig nyitva volt. Jace átnyúlt Clary előtt, és berántotta. A furgon kikerülte a két Árnyvadászt – Clary látta, hogy Malik egy dobókést tart a kezében, és éppen az egyik gumit veszi célba. Jace káromkodva turkált valami fegyver után a zsebében…
Malik felemelt kezében megcsillant a penge – csakhogy ebben a pillanatban az ezüstös hajú nő rávetette megát, megragadva a karját. Malik megpróbálta lerázni magáról – Clary elhűlve csavarodott ki az ülésen, hogy láthassa mi történik –, de a furgon időközben befordult a sarkon, és elvegyült a York Avenue-t ellepő forgalomban. Az Intézet épülete gyorsan zsugorodott a hátuk mögött. Simon pulóverével, a vállán, Maia görcsös álomba zuhant a cső mellett. A fiú figyelte a kis ablakon beszűrődő fénysugár útját, de sikertelenül próbálta kiokoskodni, mennyi idő telhetett el. Általában a telefonján nézte meg, mennyi az idő, csakhogy most hiába turkált a zsebeiben – nem találta sehol a készüléket. Nyilván elejtette, amikor Valentine berontott a szobájába. Mindenesetre jelenleg nagyobb gondja is volt ennél. Kiszáradt a szája, és égett a torka. Szomjas volt, de úgy, mintha minden eddig érzett szomjából és éhségéből gyúrtak volna össze egyetlen, különösen kegyetlen kínzóeszközt. És tudta, hogy ez csak rosszabb lesz. Vérre volt szüksége. Otthon az ágya mellett álló kis hűtőben lévő vérre gondolt, és az erei forró drótokként kezdtek izzani a bőre alatt. – Simon? – Maia kábán emelte fel a fejét. A halántékán fehér nyom maradt, ahol a csőnek támaszkodott, aztán a fehér helyét lassan átvette a rózsaszín, ahogy a vér visszatért az arcába. Vér. Simon száraz nyelvével megnyalta az ajkát. – Igen?
– Mennyit aludtam? – Három órát. Talán négyet. Időközben valószínűleg délután lett. – Ó. Kösz, hogy figyeltél. Csakhogy Simon nem figyelt, úgyhogy némiképp szégyenkezve felelt. –Szívesen, nem nagy ügy. – Simon… – Igen? – Remélem, érted, hogy mondom, és sajnálom, hogy idehoztak, de örülök, hogy velem vagy. A fiú szája mosolyra húzódott. Száraz alsóajka felrepedt, és vér ízét érezte a szájában. Megkordult a gyomra. – Köszönöm. Maia közelebb hajolt, a pulóver lecsúszott a válláról. Szemének borostyánszín árnyalata megváltozott a mozdulattól. – Elérsz? – kérdezte, és kinyújtotta a kezét. A Simon bokáját tartó lánc hangosan csörgött, ahogy igyekezett addig nyújtózni, hogy elérhesse a lányt. Ahogy ujjhegyeik finoman megérintették egymást, Maia elmosolyodott. – Milyen megható! – Simon elrántotta a kezét. Az árnyékból jövő hang hűvös volt, kimért, és kicsit idegenes hangzású, bár a fiú nem tudta volna hová tenni az akcentust. Maia hátrakapta a fejét, és minden vér kiszállt az arcából, ahogy felnézett az ajtóban álló férfira, aki olyan halkan lépett be, hogy egyikük sem hallotta meg. – A Hold és az Éjszaka Gyermekei végre kijönnek egymással. – Valentine – suttogta Maia. Simon nem szólt, csak elkerekedett szemekkel meredt a férfira. Ez volna tehát Clary és Jace apja. Fehér hajával
és tüzes fekete szemével nemigen hasonlított egyikükre sem, bár szögletes arccsontja és a szeme formája mintha Claryt, mozgásának pökhendi magabiztossága pedig mintha Jace-t idézte volna. Magas, széles vállú ember volt, testalkata igazából egyik gyerekére sem emlékeztetett. Olyan puha léptekkel vonult a helyiség közepére, akár egy macska, pedig annyi fegyvert aggatott magára, hogy egy kisebb szakasznak is elegendő lett volna. A mellkasát keresztező széles ezüstcsatos bőrszíjak fehér markolatú kardot tartottak a háta mögött. A derekán egy másik hasonló szíj futott körbe, amibe annyi kést, tőrt és tűre emlékeztető keskeny pengét szúrt be, hogy azt bármelyik hentes megirigyelhette volna. – Állj fel! – parancsolt a férfi Simonra. – Vesd a hátadat a falnak! Simon felszegte az állát. Látta, hogy Maia elfehéredve, rémülten őt figyeli, és hirtelen heves vágy ébredt benne, hogy megvédje a lányt. Akkor sem engedi, hogy Valentine bántsa, ha az életébe kerül. – Szóval maga Clary apja – mondta. – Nem akarom megbántani, de kezdem érteni, miért gyűlöli magát. Valentine arca szenvtelen maradt. Amikor megszólalt, a szája is alig mozdult. – És mégis miért? – Mert maga nyilvánvalóan pszichopata – felelte Simon. Erre már a férfi elmosolyodott, bár most sem rezdült egyetlen arcizma sem az ajkán kívül, és azok is éppen hogy megrezzentek. Aztán felemelte az öklét. Simon egy pillanatig azt hitte, hogy megüti, és ösztönösen becsukta a szemét. Csakhogy Valentine nem sújtott le rá. Ehelyett inkább kinyitotta az öklét, és megmutatott
egy halom csillogó, flitterre emlékeztető valamit. Maiához fordult, lehajtotta a fejét, és mintha csak azt a mozdulatot próbálná groteszkül mímelni, amivel csókot szokás dobni, a lányra fújta a port. Az úgy telepedett Maiára, akár egy nyüzsgő méhraj. Maia felkiáltott. Vadul dobálni kezdte magát, mintha csak elmenekülhetett volna a por elől. Hangja lassan zokogásba fúló sikollyá erősödött. – Mit csinált vele? – üvöltötte Simon, és talpra ugrott. Valentine-ra vetette volna magát, de a lánc visszarántotta. – Mit csinált vele? Valentine halvány mosolya szélesebb lett. – Ezüstpor – mondta. – Égeti a lükantrópokat. Maia abbahagyta a rángatózást, és most magzati pozícióba görbülve, csendben sírdogált a padlón. A karján és a kézfején baljóslatú patakokban folyt a vér. Simon forgó gyomorral zuhant a falnak. Undorodott saját magától, undorodott az egésztől. – Gazember.! – mondta, ahogy Valentine komótos mozdulatokkal lesöpörte a por maradékát az ujjai hegyéről. – Csak. egy lány, semmi kárt nem okozott volna magának… Megvan láncolva, az i… Égő torkában elakadt a hangja. Valentine elnevette magát. – Az Isten szerelmére? – szólt. – Ezt akartad mondani? Simon nem felelet. Valentine hátranyúlt a válla fölött, és előhúzta az ezüstszínű Kardot a hüvelyéből. A fény úgy simította végig a pengét, mintha víz csordogált volna lefelé egy csupasz ezüstfalon. Simon szeme égett, és a fiú elfordította a fejét.
– Az angyalpenge éget, Isten neve pedig a torkodon akad – közölte Valentine éles, kristálytiszta hangon. – Azt mondják, aki egy angyalpenge által hal meg, bejut a Mennyország kapuján. Ez esetben, barátom, szívességet teszek neked. – Leengedte a kardot, amíg a hegye Simon torkát nem érintette. Valentine szeme olyan volt, mint a fekete víz. Semmi nem látszott benne: sem düh, sem szánakozás, de még gyűlölet sem. Üres volt, mint a kiásott sírgödör. – Utolsó szavak, esetleg? Simon tudta, mit kéne mondania: S 'ma Jiszrael, Adonáj Elohenu, Adonáj Echad. Halld Izrael: az Úr, a mi Istenünk, egy Úr! Megpróbálta kimondani a szavakat, de heves fájdalom égette a torkát. – Clary – suttogta inkább. Ingerültség villant át Valentine arcán, mintha felbosszantotta volna, hogy egy vámpír szájából halíja a lánya nevét. Éleset rántva a csuklóján vízszintesbe hozta a kardot, és egyetlen könnyed mozdulattal átmetszette Simon torkát. 17 Az édentől keletre – EZT MEG HOGY CSINÁLTAD? – kérdezte Clary, miközben a furgon a külváros felé száguldott, Luke-kal a kormánynál. – Arra gondolsz, hogy jutottam fel a tetőre? – Jace félig lehunyt szemmel dőlt hátra az ülésen. Csuklóit fehér gézzel kötözték be, homlokára alvadt vércseppek tapadtak. – Először kiléptem Isabelle ablakán, aztán
felmásztam a falon. Egy csomó vízköpő van, amibe meg lehet kapaszkodni. Aztán meg szeretném, ha jegyzőkönyvbe vennénk, hogy a motor nincs ott, ahol hagytam. Lefogadom, hogy az Inkvizítor elvitte egy körre Hoboken körül. – A kérdés arra vonatkozott – jegyezte meg Clary –, hogy hogyan sikerült leugranod a tetőről anélkül, hogy meghaltál volna? – Nem tudom. – Ahogy Jace felemelte a kezét, hogy megdörzsölhesse a szemét, összeért a karjuk. – Te hogyan csináltad azt a rúnát? – Én sem tudom – suttogta a lány. – Ezek szerint a Tündérek Királynője igazat beszélt? Valentine… képességeket adott nekünk. – Luke-ra pillantott, aki úgy tett, mintha minden figyelmét lekötné a bal kanyar. – Ugye? – Nem most jött el az ideje, hogy ezt megbeszéljük – közölte Luke. –Jace, kinéztél valamilyen határozott úti célt, vagy csak el akartál tűnni az Intézetből? – Valentine a hajóra vitte Maiát és Simont, hogy végigcsinálhassa a Rituálét. A lehető leghamarabb szeretne végezni vele. – Jace megrángatta a kötést az egyik csuklóján. – Oda kell mennem, és meg kell akadályoznom. – Nem! – szólt rá élesen Luke. – Oké, oda kell mennünk, és meg kell akadályoznunk. – Jace, szó sem lehet róla, hogy visszamenj arra a hajóra. Túl veszélyes. – Láttad, mit csináltam az előbb – mondta Jace hitetlenkedve –, és mégis aggódsz értem? – Ahogy mondod, aggódom érted.
– Arra most nincs időnk. Amint megöli a barátaidat, azonnal olyan démonsereget kerít, hogy elképzelni sem tudod. Akkor pedig megállíthatatlan lesz. – Majd a Klávé… – Az Inkvizítor a kisujját sem mozdítja – közölte Jace. – Lightwoodékat meg a Klávé közelébe sem engedi. Nem volt hajlandó erősítést hívni, még azután sem, hogy elmondtam neki, mit tervez Valentine. Az őrült tervének a megszállottja. – Milyen tervének? – kérdezte Clary. Jace hangjába keserűség költözött. – Vissza akart adni apámnak, cserébe a Végzet Ereklyéiért. Mondtam neki, hogy Valentine ebbe sosem fog belemenni, de csak nem akart hinni nekem. – Élesen, szaggatottan felnevetett. – Isabelle és Alec el fogják mondani neki, mi történt Simonnal és Maiával. Azért nem vagyok különösebben optimista. Nem hisz nekem Valentine-nal kapcsolatban, és nem fogja felrúgni a drága kis tervét, csak hogy megmentsen két Alvilágit. – Amúgy sem várhatunk rájuk – jelentette ki Clary. – Azonnal fel kell mennünk arra a hajóra. Ha oda tudnál vinni bennünket… – Nem örülök, hogy tőlem kell megtudnod, de ahhoz, hogy odamenj egy hajóhoz, egy másik hajóra van szükség – jegyezte meg Luke. – Talán még Jace sem tud vízen járni. Ebben a pillanatban megszólalt Clary telefonja. Isabelle-től érkezett SMS. Clary felhúzta a szemöldökét. – Egy cím. Lent a parton. Jace belelesett az üzenetbe. – Ott találkozunk Magnusszal. – Felolvasta a címet Luke-nak, aki azonnal
a fékbe taposott, és egy száznyolcvan fokos forduló után dél felé robogott tovább. – Magnus odajuttat bennünket a vízen át – magyarázta Jace. – A hajót démonok őrzik. Korábban csak azért jutottam föl rá, mert apám nem is akarta megakadályozni. Most kicsit más a helyzet. Szükségünk lesz Magnusra, hogy elintézze az őrséget. – Nem tetszik ez nekem – dobolt a kormánykeréken az ujjaival Luke. –Talán jobb lenne, ha én mennék, ti meg Magnusszal maradnátok. – Kizárt – villant meg Jace szeme. – Nekem kell mennem. – Miért? –- kérdezte Clary. – Mert Valentine egy félelemdémont használ – magyarázta Jace. – Így tudta megölni a Néma Testvéreket is. Az a démon végzett a boszorkánymesterrel, a vérfarkassal a sikátorban, és valószínűleg a fejjel is a parkban. És ezért vágtak olyan arcot a Testvérek. Ezért látszott rajtuk a rettegés. A szó szoros értelmében halálra rémültek. – De a vér… – Azt később csapolta le. A sikátorban megzavarta egy lükantróp, ezért nem maradt ideje megszerezni az összes vért. És ezért van még mindig szüksége Maiára. – Jace a hajába túrt. – Senki sem szállhat szembe egy félelemdémonnal. Belemászik az embere fejébe, és megsemmisíti az elméjét. – Agramon – szólt Luke, aki eddig csendben figyelte az utat a szélvédőn keresztül. Az arca egy szempillantás alatt egészen sápadt és elgyötört lett. – Igen, így hívta Valentine is.
– Ő nem egy félelemdémon. Ő a félelemdémon. A Félelem Démona. Vajon hogyan állította Valentine a saját szolgálatába Agramont? Még egy boszorkánymesternek is gondot okozna, hogy kordában tartson egy Nagyobb Démont, a pentagramon kívül pedig… – Luke nagyot sóhajtott. – így halt meg a boszorkánymester gyerek, igaz? Amikor megidézte Agramont. Jace bólintott, és gyorsan elmagyarázta, milyen trükkel csapta be Valentine Eliast. – A Végzet Kelyhe – fejezte be – lehetővé teszi, hogy irányítsa Agramont. Állítólag valamiféle hatalmat biztosít neki a démonok felett. Azért nem úgy, mint a Kard. – Így még kevésbé hajlok rá, hogy elengedjelek – mondta Luke. – Ez egy Nagyobb Démon, Jace. A város összes Árnyvadászára szükség lenne, hogy szembeszálljunk vele. – Tudom, hogy Nagyobb Démon. De a félelem a fegyvere. Ha Clary rám tudja rajzolni a Rettenthetetlen rúnát, legyőzhetem. Vagy legalább megpróbálhatom. – Nem! – tiltakozott Clary. – Nem akarom, hogy az én hülye rúnámtól függjön az életed. Mi van, ha nem működik? – A múltkor is működött – emlékeztette a lányt Jace, ahogy Brooklyn felé tartva lehajtottak a hídról. A keskeny Van Brunt Streeten haladtak két magas gyárépület között, amelyeknek lelakatolt kapui és bedeszkázott ablakai semmit nem árultak el arról, hogy mi lehet odabent. A távolban a folyó vize csillant az épületek között. – És mi van, ha most elszúrom?
Jace a lány felé fordult, és egy pillanatra találkozott a tekintetük. A fiú szeme a távoli napfény aranyát idézte. – Nem fogod elszúrni – mondta. – Biztos vagy benne, hogy ez az a hely? – kérdezte Luke, miután lefékezte a furgont. – Sehol nem látom Magnust. Clary körülnézett. Egy nagy gyár előtt álltak meg, amelyik úgy nézett ki, mintha rettenetes tűzvész pusztította volna el. A csupasz téglafalak még álltak, de meggörbült és égett foltokkal tarkított fémtüskék álltak ki belőlük. Clary a messzeségben látta Manhattan üzleti negyedét, még távolabb a tenger felé pedig a Goyernors Island fekete kupacát. – Jönni fog – szólt. – Ha azt mondta Alecnek, hogy itt lesz, akkor itt is lesz. Kiszálltak a furgonból. Bár az utcán a gyárhoz igencsak hasonló épületek sorakoztak, kísérteties volt a csend, még vasárnaphoz képest is. Egyetlen lelket sem láttak sehol, és a hasonló környékekre jellemző zajok – tolató teherautók motorjának zúgása, munkások ordítása – sem ütötték meg a fülüket. Néma csönd uralkodott, hűvös szél fújt a folyó felől, és vízimadarak rikácsoltak. Clary felhúzta a kapucniját, becipzározta a pulóverét, és összerázkódott. Luke becsapta a furgon ajtaját, ő is felrántotta a cipzárját, majd szótlanul egy pár vastag gyapjúkesztyűt nyújtott Clary felé, amit a lány az ujjait táncoltatva fel is húzott. Olyan nagy volt a kezére, mintha mancsot vett volna fel. – Várj… Hol van Jace?
Luke megmutatta. Jace a víz mellett térdelt, világos haja volt az egyetlen színes folt a kékesszürke égbolt és a barna folyó háttere előtt. – Gondolod, hogy egyedül akar lenni? – kérdezte a lány. – Ebben a helyzetben az egyedüllét olyan luxus, amit egyikünk sem engedhet meg magának. Gyere! – Luke megindult a folyó felé, Clary pedig követte. Maga a gyár egészen a vízig nyúlt, mellette azonban széles kavicsos partszakasz húzódott. A vízinövényekkel benőtt köveket lágy hullámok nyaldosták. Egy helyen farönkök álltak durván négyzet alakban egy fekete gödör körül, ahol korábban nyilvánvalóan tűz égett. Mindenfelé rozsdás sörös dobozok és üvegek hevertek. Jace közvetlenül a víz mellett állt, bőrdzsekijét ledobta magáról. Miközben Clary figyelte, valami apró fehér tárgyat dobott a folyóba, ami halk csobbanással tűnt el a víz alatt. – Mit csinálsz? – kérdezte a lány. Jace feléjük fordult, a szél az arcába fújta szőke haját. – Üzenetet küldök. Clary mintha egy ragyogó indát pillantott volna meg a fiú válla fölött – talán egy vízinövény önálló életre kelt darabját –, amint kiemelkedett a szürke folyóvízből, valami fehéret szorongatva. Egyetlen pillanattal később azonban már nem volt sehol, Clary pedig csak értetlenül pislogott. – Üzenetet kinek? Jace összehúzta a szemöldökét. – Senkinek. – Hátat fordított a víznek, és átvonult a kavicsos parton oda, ahol a földre terítette a pulóverét. Három hosszú penge feküdt rajta. Ahogy lehajolt, Clary megpillantott az övébe tűzött, élesre fent fémkorongokat.
Jace az ujjával végigsimította a szürkésfehér, nevükre váró pengéket. –Esélyem sem volt bejutni a fegyverraktárba, úgyhogy ezekkel kell boldogulnunk. Gondoltam, akár fel is készülhetnénk, amíg Magnus megérkezik. –Felemelte az első kardot. – Abrariel! – A szeráfpenge azonnal felragyogott és színt váltott. A fiú Luke felé nyújtotta. – Én elvagyok nélküle – szólt a férfi, és felhúzta a pulóvere szegélyét, megmutatva az övébe tűzött kindjalt. Jace ezért Clary kezébe nyomta Abrarielt, ő pedig némán átvette tőle. Meleg volt a tapintása, mintha titkos élet vibrált volna benne. – Camael! – mondta ki Jace, és a következő penge máris felragyogott. –Telantes! – szólította nevén a harmadikat is. – Szoktátok használni Raziel nevét is? – kérdezte Clary, miközben Jace az övébe csúsztatta a fegyvereket, és megint felvette a pulóverét. – Soha – felelete Luke. – Az nem fordulhat elő. – Tekintetével az utat fürkészte Clary mögött, hátha megpillantja végre Magnust. A lány érezte az idegességét, mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, megszólalt a telefonja. Kinyitotta, aztán egyetlen szó nélkül Jace orra alá nyomta a készüléket. Ahogy elolvasta az SMS-t, a fiú szemöldöke felszökött a homloka közepére. – A jelek szerint az Inkvizítor napnyugtáig adott időt Valentine-nak, hogy eldöntse, engem akar-e, vagy inkább a Végzet Ereklyéit – mondta. – Órák óta
Maryse-szal veszekednek, szóval még fel sem tűnt neki, hogy meglógtam. Visszaadta Clarynek a telefont. Az ujjaik összeértek, mire a lány azonnal elrántotta a kezét, hiába viselte Luke vastag gyapjúkesztyűjét. Látta, ahogy árnyék fut át Jace arcán, de a fiú nem szólt egy szót sem. Ehelyett Luke-hoz fordult, és meglepő nyersességgel nekiszegezte a kérdést: – Az Inkvizítor fia meghalt? Azért viselkedik így? Luke felsóhajtott, és zsebre vágta a kezét. – Hogy jöttél rá? – Abból, ahogy reagál, amikor valaki kimondja a nevét. Csakis olyankor látszik rajta valami emberi érzelem. Luke kifújta a levegőt. Feltolta a szemüvegét a homlokára, és hunyorogva nézett a folyóról fújó éles szélbe. – Annak, hogy az Inkvizítor ilyen, több oka is van. Stephen csak egy közülük. – Fura – jegyezte meg Jace. – Nem úgy néz ki, mint aki egy kicsit is szereti a gyerekeket. – A másokét nem is – felelte Luke. – A sajátjával más volt a helyzet. Stephen volt a szeme fénye. Ami azt illeti, ő volt mindenki szeme fénye… Mindenkié, aki ismerte. Az a típus volt, aki mindenben jó, minden helyzetben barátságos, de sosem unalmas, jóképű, de mégsem gyűlöli senki. Vagyis egy kicsit talán mégis gyűlöltük. – Együtt jártál vele iskolába? – kérdezte Clary. – Meg Anya és Valentine is? Ott ismerted meg? – A Herondale családra bízták a londoni Intézetet, és Stephen ott járt iskolába. Miután végeztünk, és visszaköltözött Alicantéba, mát többször találkoztunk.
Aztán volt egy olyan időszak, amikor sülve-főve együtt voltunk. – Ahogy Luke a távolba meredt, szeme szürkéskékje éppen olyannak tűnt, mint a folyó színe. – Miután megnősült. – Ő is belépett a Körbe ? – kíváncsiskodott Clary. – Akkor még nem – felelte Luke. – Azután lépett be, hogy… Szóval, ami velem történt. Valentine-nak új helyettesre volt szüksége, és Stephent nézte ki magának. Imogen, aki a végletekig hűséges volt a Klávéhoz, őrjöngött. Könyörgött Stephennek, hogy gondolja át, de ő hajlíthatatlan maradt. Szóba állni sem volt hajlandó a szüleivel. Teljesen Valentine bűvkörébe került. Mindenhová követte, mint valami árnyék. – A férfi egy pillanatra elhallgatott. – A helyzet az, hogy Valentine úgy találta, hogy a felesége nem igazán illik Stephenhez. Egy olyan emberhez, aki a Kör második számú vezetője lesz. Nem kívánatos családi kapcsolatai voltak. – Claryt meglepte a Luke hangjából sütő fájdalom. Ennyire fontosak voltak neki ezek az emberek? – Valentine kényszerítette Stephent, hogy váljon el Amatistól, és nősüljön újra. A második felesége egy nagyon fiatal, Céline nevű lány lett, aki maga is teljesen Valentine hatása alatt állt, és bármit megtett a kedvéért, akármilyen bizarrnak is tűnt a dolog. Aztán Stephen meghalt, amikor a Kör megtámadott egy vámpírfészket. Miután Céline megtudta, mi történt, öngyilkos lett. Nyolc hónapos terhes volt éppen. Nem sokkal később Stephen apja is meghalt, megszakadt a szíve. Szóval Imogen teljes családja odalett. A menyének és az unokájának a hamvait még csak nem is
temethette a Csontvárosba, mert Céline magát ölte meg. Egy útkereszteződésben temették el Alicante mellett. Imogen életben maradt, de… jéggé dermedt. Amikor az előző Inkvizítor meghalt a Felkelésben, felajánlották neki az állást. Visszatért Londonból Idrisbe, de legjobb tudomásom szerint soha többé nem beszélt Stephenről. Ez megmagyarázza, miért gyűlöli annyira Valentine-t. – Mert apám mindent megmérgez, amihez hozzányúl? – kérdezte keserűen Jace. – Mert apádnak, minden bűne ellenére, most is megvan a fia, neki pedig nincs. És mert őt hibáztatja Stephen haláláért. – És igaza is van – bólintott Jace. – Az ő hibája volt. – Nem teljes egészében – mondta Luke. – Felajánlott Stephennek egy lehetőséget, de Stephen döntött úgy, hogy él vele. Akármekkora disznóságokat is csinált, Valentine soha nem zsarolt vagy fenyegetett meg senkit, hogy lépjen be a Körbe. Kizárólag önkéntes követőket akart magának. A saját döntéseiért Stephen a felelős. – Szabad akarat – bólintott Clary. – Nincs abban semmi szabad – szólt Jace. – Valentine… – Felajánlott neked egy választási lehetőséget, igaz? – kérdezte Luke. –Amikor elmentél hozzá. Azt akarta, hogy maradj, gondolom. Hogy maradj, és csatlakozz hozzá. – Igen. – Jace elnézett a víz fölött a Governors Island felé. – Azt akarta. – Clary látta, ahogy a folyó tükröződik a szemében; acélos volt a tekintete, mintha a szürke víz elmosta volna belőle az arany árnyalatot. – De te nemet mondtál – nyugtázta Luke.
– Örülnék, ha nem találná ki mindenki ilyen könnyen – bosszankodott Jace. – Kezdem azt érezni, hogy kiszámítható vagyok. Luke elfordult, mintha csak egy mosolyt próbálna rejtegetni, aztán mozdulatlanná dermedt. – Jön valaki. Valóban jött valaki: egy magas férfi, a szélben lobogó fekete hajjal. –Magnus – állapította meg Clary. – De valahogy… megváltozott. Ahogy a boszorkánymester közelebb ért, Clary látta, hogy a haja, amit máskor tüskésre zselézett, és úgy csillogott, mint egy diszkógömb, most egyenesen hullott alá, akár egy vég fekete selyem. A szivárványszínű bőrnadrág helyét klasszikus sötét pantalló és fekete frakk vette át ragyogó ezüstgombokkal. Macskaszeme szikrázó zölden ragyogott. – Mintha meglepődtél volna, hogy látsz – mondta. Jace az órájára pillantott. – Hát kezdtünk kíváncsiak lenni, hogy beállítasz-e. – Azt mondtam, jövök, úgyhogy itt vagyok. Csak időre volt szükségem, hogy felkészüljek. Ez nem valami bűvész trükk, Árnyvadász. Itt komoly mágiára lesz szükség. – Luke-hoz fordult. – Hogy van a karod? – Kösz, jól. – Luke sosem spórolt az udvariassággal. – A te furgonod parkol ott a gyárnál, ugye? – mutatott a kocsira. –Olyan, mint valami izomagyúé, az ember nem is hinné, hogy csak egy könyvesboltos a tulaj. – Hát, nem is tudom – mondta Luke. – Egy csomó nehéz ládát cipelek, polcokra mászom fel, és ne feledkezzünk meg a kőkemény betűrendbe rakásról…
Magnus elnevette magát. – Kinyitnád nekem a furgont? Igazából magam is megoldanám – rázta meg az ujját –, de az udvariatlanság lenne. – Menjünk! – Luke rántott egyet a vállán, és visszaindultak a gyár felé. Clary éppen a nyomukba szegődött volna, amikor Jace elkapta a karját. –Várj! Beszélni akarok veled. Clary a távolodó Magnust és Luke-ot figyelte. A hosszú fekete frakkba öltözött boszorkánymester és a zömök, farmert meg flanelinget viselő férfi különös párost alkottak – bár mindketten Alvilágiak voltak, akik csapdába estek a mondén és a természetfeletti világ határán. – Clary – szólt Jace. – A Föld Clarynek. Merre jársz? Alany visszanézett rá. A nap már lefelé tartott a túlparton, Jace háta mögött, árnyékba borítva az arcát, és aranyszínű glóriává varázsolva a haját. – Bocs. – Semmi baj. – A fiú keze fejével gyengéden megérintette Clary arcát. – Időnként úgy el tudsz veszni a gondolataidban – mondta. – Jó lenne, ha oda is követni tudnálak. De hiszen tudsz – vágta volna rá legszívesebben Clary. – Szünet nélkül itt vagy a fejemben. Végül azonban csak ennyit kérdezett: – Mit akartál mondani? Jace leengedte a kezét. – Azt szeretném, ha most rajzolnád rám a rettenthetetlen rúnát. Mielőtt Luke visszajön. – Miért ilyen sürgős? – Mert nem fogja jó ötletnek találni. De ez az egyetlen esélyünk, hogy legyőzzük Agramont. Luke még nem… találkozott vele, nem tudja, milyen. De én igen.
Clary a fiú arcát mustrálta, de hiába. Nem tudott belőle kiolvasni semmit. – Milyen volt? – Azt látod, amitől a legjobban félsz a világon. – Még azt sem tudom, mi az. – Hidd el, jobb neked így. – Lenézett a földre. – Nálad van az irónod? – Persze. – Clary lekapta a gyapjúkesztyűt a jobb kezéről, és a zsebébe nyúlt. Remegtek az ujjai, ahogy előhúzta az eszközt. – Hová akarod a Jelet? – Minél közelebb van a szívhez, annál hatékonyabb. – Jace hátat fordított a lánynak, levetette a dzsekijét, a földre dobta, aztán felhúzta a pólóját, csupasszá téve a hátát. – A lapockámon tökéletes lenne. Clary a fiú vállára téve a kezét megtámasztotta magát. Jace bőre itt kicsit halványabb volt, mint a kezén és az arcán, ráadásul hegek híján sokkal simább. Az irón hegyét a fiú lapockájához illesztette, mire Jace összerezzent, és az izmai görcsbe merevedtek. – Ne nyomd olyan erősen… – Bocs. – A lány elengedte magát, hagyta, hogy a rúna az elméje mélyéről folyjon az irónba. Ahol az eszköz elhaladt, fekete, hamuszerű csík maradt utána. – Tessék. Kész is van. Jace visszafordult, és lerángatta a pólóját. – Kösz. – A nap most már a horizont mögül festette vérvörösre az égboltot, folyékony arannyá változtatta a folyó vizét, és elviselhetőbbé tette a szemétkupacok látványát. – És veled mi lesz? – Hogyhogy velem mi lesz? Jace közelebb lépett a lányhoz. – Tűrd fel az ujjad, neked is kelleni fog a Jel.
– Ó, persze. – Clary engedelmesen feltűrte a pulóvere meg a pólója ujját, és a fiú elé tartotta csupasz karját. Az irón érintése olyan volt, mintha egy tű hegye karcolta volna meg a bőrét anélkül, hogy átlyukasztotta volna. Clary elbűvölve figyelte a megjelenő fekete vonalakat. A Jel, amit álmában kapott, még mindig látható volt, csak egy kicsit halványodott el a széleinél. – És monda néki az Úr: aki megöléndi Káint, kétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Káint, hogy senki meg ne ölje, aki rátalál. – Clary megfordult, és a helyére rángatta a ruháját. Magnus állt mellettük, és figyelte őket; fekete kabátja lobogott a folyó felől érkező szélben. Apró mosoly játszott a szája szélén. – Te tudsz idézni a Bibliából? – kérdezte Jace, és lehajolt, hogy felvegye a dzsekijét. – Egy mélyen vallásos évszázadban születtem, fiam – felelte Magnus. –Mindig is úgy sejtettem, hogy Káiné lehetett az első feljegyzett Jel. Annyi biztos, hogy megvédte. – De ő aligha tartozott az angyalok közé – jegyezte meg Clary – Megölte a testvérét, igaz? – Miért, mi nem azt tervezzük, hogy megöljük az apánkat? – kérdezte Jace. – Az más – felelte Clary, de nem maradt rá ideje, hogy kifejtse, miben más, mivel ebben a pillanatban Luke furgonja fékezett a parton, csikorgó kerekei alól kavicsok fröccsentek szerteszét. A férfi kihajolt az ablakon. – Rendben – szólt oda Magnusnak. – Mehetünk. – Kocsival megyünk a hajóhoz? – kérdezte csodálkozva Clary. – Azt hittem…
– Milyen hajóhoz? – kuncogott Magnus, ahogy beugrott a Luke melletti ülésre, és hüvelykujjával a háta mögé bökött. – Ti ketten, ugrás oda föl! Jace felpattant a platóra, aztán kihajolt, hogy segítsen Clarynek is felkapaszkodni. Ahogy a lány nekidőlt a pótkeréknek, egy körbe rajzolt pentagramot vett észre a platóra festve. Az ötszög ágait vadul kanyargó szimbólumok díszítették, amelyek egyáltalán nem hasonlítottak az ismerős rúnákra – olyan volt nézni őket, mintha megpróbált volna megérteni valakit, aki egy az angolhoz nagyon hasonló nyelvet beszél, de azért mégsem azt. Luke kihajolt az ablakon, és hátranézett rájuk. – Tudjátok, hogy én se lelkesedem ezért – mondta, bár a szél erősen tompította a hangját. – Clary, te itt maradsz a furgonban Magnusszal. Jace meg én megyünk fel a hajóra. Világos? Clary bólintott, és összekuporodott a plató egyik sarkában. Jace melléült, átkarolva saját felhúzott lábát. – Ez érdekes lesz. – Mi… – kezdte Clary, de az induló furgon gumijának csikorgása belefojtotta a szót. A kocsi egyetlen pillanattal később máris a folyóparti sekély vízben járt. Clary a kabin üvegének feszítette a hátát – Luke mindannyiukat vízbe akarja fojtani? Megfordult, és látta, hogy a furgont szemkápráztató kék fényoszlopok veszik körül. A kocsi egyszerre átdöccent valamilyen akadályon, mintha egy farönkre hajtott volna rá, aztán lassan haladtak tovább előre, mintha csak siklanának. Clary feltérdelt, és kilesett a plató pereme fölött, bár egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy mit fog látni.
A sötét víz tetején úsztak – nem is, inkább gördültek –, a gumik éppen hogy csak érintették a folyó felszínét, apró cseppeket fröcskölve a Magnus alkotta kék szikrák közé. Hirtelen minden elcsendesedett, csak a motor halk mormogása és a fejük felett röpködő sirályok visítása hallatszott. Clary a plató túlsó sarkában vigyorgó Jacere meredt. – Ettől aztán biztosan leesik Valentine álla. – Hát nem tudom – szólt Clary. – Más szuperhős csapatoknak denevéres bumerángjaik vannak, vagy tudnak falra mászni, nekünk meg az Aquafurgon jutott. – Ha nem tetszik, Nephilim – jött halványan Magnus hangja a fülkéből –, minden további nélkül kipróbálhatod, tudsz-e vízen járni. – Szerintem be kéne mennünk – mondta Isabelle, fülét a könyvtár ajtajához tapasztva. Intett Alecnek, hogy húzódjon közelebb. – Te hallasz valamit? Alec a húga mellé hajolt, ügyelve rá, nehogy elejtse a kezében tartott telefont. Magnus megígérte nekik, hogy hívja őket, ha történik valami érdekes. Eddig nem telefonált. – Nem. – Hát ez az. Már nem ordibálnak egymással – csillant fel Isabelle fekete szeme. – Valentine-ra várnak. Alec ellépett az ajtótól, és elsétált a folyosón a legközelebbi ablakig. Az ég színe odakint olyan volt, mint egy félig az izzó hamuba süllyedt széndarabé. – Lassan lemegy a nap. Isabelle megragadta a kilincset. – Nyomás. – Isabelle, várj…
– Nem akarom, hogy letagadhassa, mit mond Valentine – közölte Isabelle. – Vagy azt, ami történik. Aztán meg kíváncsi vagyok rá. Mármint Jace apjára. Te nem? Alec visszament a könyvtár ajtajához. – Igen, de ez így mégsem jó ötlet, mert… Isabelle lenyomta a kilincset, és az ajtó kitárult. A válla fölött még egy huncut pillantást vetve a bátyjára, belépett a könyvtárba, Alec pedig az orra alatt káromkodva követte. Maryse és az Inkvizítor egy hosszú asztal két végén ültek, mint a bokszolok, amikor a ring sarkaiból méregetik egymást. Maryse arca vörösen égett, haja ziláltan hullott az arca elé. Isabelle pillantása mintha azt mondta volna: talán tényleg nem kellett volna bejönnünk. Anya dühösnek látszik. Ha Maryse dühös volt, az Inkvizítor egyenesen őrjöngött. Ahogy az ajtó kinyílt, megpördült, és megvetően húzta el a száját. – Ti meg mit kerestek itt? – ordította. – Imogen – szólt Maryse. – Maryse! – emelte meg még jobban a hangját az Inkvizítor. – Elegem van belőled meg a túlbuzgó gyerekeidből… – Imogen! – ismételte Maryse. Volt valami a hangjában, amitől még az Inkvizítor is kíváncsian fordult felé. A réz földgömb mellett, akár a víz kezdett vibrálni a levegő. Egy alak rajzolódott ki lassan, mintha egy fehér vászonra felvitt fekete festék rajzolta volna ki egy széles vállú férfi alakját. A kép reszketett, és Alec nem tudott többet kivenni belőle, csak hogy az illető magas, és tüskésre nyírt hófehér haja van.
– Valentine. – A fiúnak úgy tűnt, mintha az Inkvizítort készületlenül érte volna a jelenés. A földgömbnél a levegő most még hevesebben reszketett. Isabelle-nek a lélegzete is elállt, ahogy egy férfi alakja vált ki a vibrálásból, mintha csak egy vízfüggöny mögül lépne elő. Jace apja félelmetes termetű férfi volt: közel 190 centi magas, széles mellkassal, és vastag karján kötélszerű izmokkal. Hegyesre keskenyedő álla majdnem tökéletes háromszöggé formálta az arcát. Akár még jóképűnek is lehetne mondani, gondolta Alec, bár meglepőnek tűnt, menynyire nem is hasonlít Jace-re; teljességgel hiányoztak róla fia halvány, arany árnyalatai. Kard markolata látszott a bal válla fölött – a Végzet Kardjáé. Nem mintha szüksége lett volna fegyverre, hiszen testi valójában nem volt jelen, tehát nyilván azért csatolta fel, hogy bosszantsa az Inkvizítort. Nem mintha Imogen sokkal idegesebb lehetett volna annál, mint amilyen máris volt. – Imogen – szólt Valentine, sötét szemét elégedetten legeltetve az Inkvizítoron. Ez a nézés viszont tiszta Jace – gondolta Alec. – És Maryse, drága Maryse-om… Rég találkoztunk. Maryse nagyot nyelt, és csak némi nehézség árán szólalt meg. – Nem vagyok a Maryse-od, Valentine. – Ezek pedig nyilván a gyerekeid – folytatta a férfi, mint aki nem is hallotta Maryse megjegyzését. A tekintete megállapodott Isabelle-en és Alecen. A fiú egész testében finoman megremegett, ahogy az összes idegszála felborzolódott. Jace apjának szavai teljesen hétköznapiak, sőt udvariasak voltak talán, vad
ragadozótekintetét látva azonban Alec a legszívesebben húga elé lépett volna, hogy eltakarja a szeme elő. – Nagyon hasonlítanak hozzád. – A gyerekeimet hagyd ki ebből, Valentine! – szólt Maryse, akinek nyilvánvalóan nem kevés erőfeszítésébe került, hogy rezzenéstelen maradjon a hangja. – Nos, ez aligha jogos kérés – jegyezte meg Valentine –, tekintve, hogy ti sem hagytátok ki ebből az én gyerekemet. – Az Inkvizítorhoz fordult. – Megkaptam az üzenetedet. Ugye nem akarod azt mondani, hogy ez a legjobb, amit ki tudtál találni. A nő nem mozdult, csak lassan, akár egy gyík, pislantott egyet. – Remélem, kellőképpen világosan fogalmaztam meg a feltételeket. – A fiam, cserébe a Végzet Ereklyéiért. Erről volt szó, ha nem tévedek? Különben megölöd. – Megöli? – kiáltott fel Isabelle. – Anya! Az Inkvizítor résnyire húzta a szemét, és gyilkos pillantást vetett Isabelle-re meg Alecre. – Pontosan érted a helyzetet, Morgenstern. – Ez esetben a válaszom nem. – Nem? – Az Inkvizítor úgy festett, mint aki tett egy lépést előre szilárd talajon, csakhogy az beomlott a lába alatt. – Nem blöffölhetsz itt nekem, Valentine! Nem csak fenyegetőztem, meg is teszem, amit ígértem. – Ó, semmi kétségem nincs a szándékaid felől, Imogen. Mindig is céltudatos és kegyetlen nő voltál. Nem nehéz felismernem ezeket a tulajdonságaidat, hiszen e tekintetben nem különbözünk egymástól. – Mindenben különbözünk egymástól. Én követem a Törvényt…
– Még akkor is, amikor meg akarsz ölni egy tizenéves fiút, csak hogy megbüntesd az apját? Ez nem a Törvényről szól, Imogen, csakis arról, hogy gyűlölsz, engem vádolsz a fiad haláláért, és így akarsz bosszút állni rajtam. Nem mondok le a Végzet Ereklyéiről, még Jonathanért sem. Az Inkvizítor értetlenül bámult rá. – De hát a fiad – mondta. – A gyereked. – A gyerekek is tudnak döntéseket hozni – felelte Valentine. – Ez az, amit te sosem értettél meg. Felajánlottam Jonathannak, hogy velem maradhat biztonságban. Ő lemondott erről, és visszatért hozzátok, te pedig most bosszút állsz rajta, hiába mondtam neki előre, hogy így lesz. Ha valamit el lehet mondani rólad, Imogen, hát az az, hogy kiszámítható vagy. Az Inkvizítor mintha fel sem vette volna a sértést. – A Klávé ragaszkodni fog a halálához, ha nem adod át a Végzet Ereklyéit – mondta tompán, mintha rossz álomból ébredt volna. – Nem fogom tudni megállítani őket. – Tisztában vagyok vele – bólintott Valentine. – Viszont semmit sem tehetek. Felajánlottam neki egy lehetőséget, ő pedig nem élt vele. – Rohadék! – kiáltotta hirtelen Isabelle, és éppen futásnak eredt volna, amikor Alec elkapta a karját, visszarángatta. – Ez egy seggfej! – súgta a lány, aztán Valentine felé kiáltott. – Maga… – Isabelle! – Alec a húga szájára tapasztotta a kezét, ahogy Valentine egyetlen, derűs pillantást vetett rájuk. – Felajánlottad… neki… – Az Inkvizítor kezdte egy rövidzárlatos robotra emlékeztetni Alecet. – És ő
visszautasított? – Megrázta a fejét. – De hát ő a kémed… a fegyvered… – Azt hitted? – kérdezte a férfi őszinte meglepetéssel a hangjában. –Eszem ágában nincs kifürkészni a Klávé titkait. Meg akarom semmisíteni, ez minden, és ehhez sokkal hatékonyabb fegyverek állnak rendelkezésemre, mint egy fiú. – De… – Higgy, amit akarsz! – vont vállat a férfi. – Semmi sem vagy, Imogen Herondale. A rezsim, amelyiknek a szolgálatába szegődtél, hamarosan elveszti a hatalmát, és eltűnik a süllyesztőben. Nem tudsz olyan ajánlatot tenni, amit egyáltalán fontolóra vennék. – Valentine! – Az Inkvizítor előrevetette magát, mintha meg tudná állítani a férfit, de a keze úgy hasított át a testén, mint a vízen. Valentine mérhetetlen undorral a tekintetében tett egy lépést hátrafelé, és már el is tűnt. Az eget a lassan kialvó tűz utolsó sugarai nyaldosták, a víz színe ólomszürkére váltott. Clary szorosabbra fogta maga előtt a pulóverét, és összerázkódott. – Fázol? – Jace a plató hátuljánál állt, és a vizet figyelte a furgon sodrában: két fehér habcsíkot húztak maguk után. Most közelebb jött, leült Clary mellé, és a hátát a kabin ablakának vetette. Az üveget szinte teljesen elborította a kékes füst. – Te nem? – Nem – rázta meg a fejét Jace, majd kibújt a dzsekijéből, és odanyújtotta a lánynak. Clary felvette; jól esett a bőr kellemes puhasága. A kabát nagy volt rá,
de a maga kellemes módján. – Itt fogsz maradni a furgonban, ahogy Luke mondta, igaz? – Van választásom? – Nem, egyáltalán nincs. Clary lehúzta a kesztyűjét, és a fiú felé nyújtotta a kezét, Jace pedig megszorította. A lány lenézett összefűzött ujjaikra: az övéi picik voltak és tompák, Jace ujjai pedig hosszúak és vékonyak. – Találd meg nekem Simont! – mondta. – Tudom, hogy sikerülni fog. – Clary. – Jace szemében a furgont körülvevő víz tükröződött. – Lehet, hogy… Úgy értem, talán már… – Nem. – A lány hangjában nyoma sem volt a kételkedésnek. – Semmi baja. Tudom. Jace kifújta a levegőt. Íriszében sötétkéken ragyogott a víz – akár a könnyek, gondolta Clary, de nem könnyek voltak, csak tükörkép. – Szeretném, ha elmondanál nekem valamit – szólt a fiú. – Korábban féltem megkérdezni, de most nem félek semmitől. – Jace két keze közé fogta a lány arcát, tenyere puhán simította végig a bőrét, Clary pedig egyszerre azon kapta magát, hogy minden félelme elszállt, mintha a rettenthetetlen rúna erejét puszta érintéssel is át lehetett volna adni. Felemelte az állát, ajkai várakozóan nyíltak szét… Jace szája puhán érintette az övét – olyan puhán, mint egy toll simítása vagy egy csók emléke. Egyetlen pillanattal később a fiú már vissza is húzódott, és elkerekedett a szeme. Clary látta, ahogy az aranyszínt lassan elfedi benne egy fekete fal: a hajó árnyéka. Jace hangos kiáltással engedte el a lányt, és már talpra is ugrott. Clary esetlenül tápászkodott fel; Jace nehéz dzsekijében alig találta az egyensúlyát. A furgon
fülkéjének ablakából szétröppenő kék szikrák fényében már láthatta, hogy a hajó oldala barázdált fekete fémből készült, keskeny lépcső vezet fel rajta a fedélzetre, odafent pedig erős vaskorlát fut körbe, amin furcsa alakú, madárszerű lények kuporognak. A hideg hullámokban tört rájuk a hajó felől, mintha egy jéghegy árasztotta volna magából a fagyos levegőt. Amikor Jace rákiáltott, a lélegzet fehér párapamacsokban tört elő a szájából, szavait azonban elnyomta a hajó hirtelen felbőgő motorjának hangja. Clary összehúzott szemöldökkel nézett a fiúra. – Mi? Mit mondtál? Jace becsúsztatta a kezét a lány pulóvere alá, ujjai végigsimították csupasz bőrét. Clary meglepetten kiáltott fel, de a fiú máris előrántotta az övéből a szeráfpengét, amit korábban adott neki, és a kezébe nyomta. – Azt mondtam, vedd elő Abrarielt, mert jönnek. – Kik jönnek? – A démonok – felelte Jace felfelé mutatva. Clary először nem látott semmit, de hamarosan észrevette, hogy a furcsa madarak sorra egymás után zuhanórepülésben indulnak meg a korlátról a hullámok tetején lebegő furgon felé. Amikor közelebb értek, már látható volt, hogy nem is madarak, hanem leginkább pterodaktiluszra emlékeztető csúf repülő lények széles, bőrszerű szárnyakkal, és csontos, háromszög alakú fejjel. A szájukban több sorban húzódtak a recés szélű cápafogak, karmaik élesnek tűntek, akár a borotva. Jace felkapaszkodott a kabin tetejére, Telantes ragyogott a kezében. Ahogy az első repülő lény a közelébe élt,
megsuhintotta a pengét. A fegyver úgy hasította le a madár koponyájának tetejét, ahogy az ember levágja a lágy tojás csúcsát. A lény visítva, görcsösen rángatózó szárnyakkal fordult oldalra. Amikor a folyóba zuhant, a víz felforrt körülötte. A második démon nekirepült a furgon orrának, hosszú barázdákat hasítva a fémbe, aztán a szélvédőnek vetette magát, amitől repedések pókhálója futott végig az üvegen. Clary odakiáltott Luke-nak, de máris egy másik lény zuhant felé az acélszürke égből, akár egy nyílvessző. A lány felrántotta Jace dzsekijének az ujját, megvillantva a védőrúnát. A démon éppen úgy visított, akár az előző, és hátravetette a szárnyát – csakhogy időközben túl közel jött. Ahogy Clary a mellkasába döfte Abrarielt, még látta, hogy szemek helyett csak két mélyedés van a démon koponyájának két oldalán. A lény ezer darabra robbant szét, fekete füstfelhőt hagyva maga után. – Megy ez – szólt Jace. Időközben leugrott a kabin tetejéről, hogy végezhessen egy újabb visító démonnal. Most már egy tőr is volt a kezében, markolatára fekete vér tapadt. – Mik ezek az izék? – Clary zihálva forgatta meg Abrarielt a feje fölött, átmetszve a következő repülő lény mellkasát. Ilyen közelről már láthatta, hogy a szárnyak pengeéles csontdarabokban végződnek. Az egyik ilyen beleakadt Jace dzsekijének ujjába, és elszakította. – A dzsekim! – kiáltott fel dühösen a fiú, és az ismét felfelé emelkedő állat hátába döfte a tőrét. A démon
visítva foszlott semmivé a levegőben. –Imádtam azt a dzsekit! Clary a fiúra nézett, aztán megpördült, ahogy fülsiketítő csikorgást hallott a háta mögül. Két repülő démon a furgon kabinjának tetejébe mélyesztette a karmát, és nekilátott, hogy kitépje a helyéről. A levegő megtelt a hasadó fém éles hangjával. Luke a motorháztetőn állt, és a kindjaljával aprította a támadókat. Az egyik lezuhant a furgon oldala mellett, de levegővé vált, mielőtt elérte volna a vizet. A másik, karmában a kabin tetejével, felemelkedett a levegőbe, aztán diadalmasan vijjogva visszaindult a hajóra. Kitisztult az ég. Clary a tető nélkül maradt kabinhoz rohant, és benézett. Magnus összekuporodva, halálra vált arccal feküdt az ülésén. A lány a sötétben nem láthatta, megsebesült-e. – Magnus! – kiáltott rá a boszorkánymesterre. – Bajod esett? – Nem. – Magnus megpróbált felülni, de aztán visszadőlt az ülésre. –Csak… kimerültem. A védő varázslatok nagyon erősek a hajón. Nehéz megszüntetni őket, és kikapcsolva is tartani őket. – Elcsuklott a hangja. – De ha nem csinálom meg, Valentine-on kívül mindenki meghal, aki a fedélzetre teszi a lábát. – Talán velünk kéne jönnöd – jegyezte meg Luke. – Nem tudok úgy dolgozni, ha én is fenn vagyok a hajón. Innen kell csinálnom. Csak így működik. – Magnus mosolya fájdalmasnak tűnt. – Aztán meg nem is vagyok valami jó harcos. Az én tehetségem másban rejlik. Clary még mindig a tető nélkül maradt fülke mellett kuporgott. – De mi lesz, ha…
– Clary! – kiáltotta Luke, de elkésett. Egyikük sem vette észre az eddig mozdulatlanul a furgon oldalába kapaszkodó démont, ami most felröppent, mélyen a lány dzsekijének hátába mélyesztette a karmait, majd diadalittas vijjogással a magasba emelkedett, magával cipelve a tehetetlenül himbálódzó Claryt. – Clary! – kiáltott megint Luke. Kirohant a motorháztető legelejére, megállt, és reménytelenül bámulta a szárnyas démont, karmai között ernyedt terhével. – Nem fogja megölni – szólt Jace, aki időközben csatlakozott a férfihoz a motorháztetőn. – Csak elviszi Valentine-nak. Volt valami a hangjában, amitől Luke ereiben megfagyott a vér. A férfi megfordult, és a mellette álló fiúra meredt. – De… Mielőtt folytathatta volna, Jace könnyed mozdulattal levetette magát a furgonról. Finom csobbanással érkezett a mocskos folyóvízbe, és máris a hajó felé tempózott, erőteljes rúgásaival hullámokat keltve maga mögött. Luke Magnusra pillantott, akiknek sápadt arca csak egy halvány folt volt a sötétségben a megrepedt szélvédő mögött. A férfi feltartotta a kezét, amire a boszorkánymester mintha egy biccentéssel felelt volna. Miután kindjalját visszacsúsztatta a hüvelyébe, Luke is a folyóba vetette magát Jace után. Alec elengedte Isabelle-t, félig-meddig arra számítva, hogy húga sikítani kezd abban a pillanatban, hogy leveszi a kezét a szájáról. Nem tette. Csak állt mellette
némán, éppen ahogy az Inkvizítor is, kissé inogva, szürkésfehér arccal. – Imogen – törte meg a csendet Maryse. Nem volt érzelem a hangjában. Még harag sem. Az Inkvizítor talán meg sem hallotta. Az arckifejezése nem változott, ahogy erőtlenül lerogyott Hodge öreg karosszékébe. – Istenem – szólt az íróasztal lapját bámulva. – Mit tettem? Maryse gyors pillantást vetett Isabelle-re. – Hívd ide az apádat! Isabelle, akit Alec soha ilyen rémültnek nem látott azelőtt, bólintott, és kisietett a könyvtárból. Maryse az Inkvizítorhoz lépett, és megállt közvetlenül előtte. – Hogy mit tettél, Imogen? – szólt. – Bebiztosítottad Valentine győzelmét. Azt tetted. – Nem – suttogta maga elé az Inkvizítor. – Pontosan tudtad, mit tervez Valentine, amikor bezártad Jace-t. Nem voltál hajlandó bevonni a Klávét, mert nem hagyták volna jóvá a terveidet. Azt akartad, hogy Valentine éppen úgy szenvedjen, ahogy te szenvedtél miatta. Meg akartad neki mutatni, hogy hatalmadban áll megölni a fiát, ahogy ő is megölte a te fiadat. Meg akartad alázni. – Igen… – De Valentine-t nem lehet csak úgy megalázni – folytatta Maryse. –Előre megmondhattam volna. Soha nem voltál fölényben vele szemben. Csak tettette, hogy megfontolja az ajánlatodat, mert ezzel biztosíthatta, hogy ne legyen időnk erősítést hívni Idrisből. Most pedig már késő.
Az Inkvizítor zavarodottan pillantott fel. A haja kiszabadult a kontyból, és élettelen tincsekben hullott az arcába. Hirtelen egészen emberinek tűnt. Alec látta a tekintetét, de nem érzett elégtételt. Anyja szavai elkeserítették: túl késő. – Nem, Maryse – mondta az Inkvizítor. – Még mindig… – Még mindig mi? – Maryse hangja el-elcsuklott, ahogy beszélt. – Hívhatjuk a Klávét? Nincsenek napjaink, de még óráink sem, hogy kivárjuk, amíg ideérnek. Ha szembeszállunk Valentine-nal, és Isten a tudója, nincs más választásunk… – Akkor azt most kell megtennünk – vágott a szavába egy mély hang. Robert Lightwood öles termete magasodott Alec mögött az ajtóban. Alec az apjára meredt. Évek óta nem látta harchoz öltözve; Robert Lightwood idejét teljesen felemésztették az adminisztratív teendők, a Klávé ügyei meg az alvilágiakkal kapcsolatos problémák. Apja látványa a nehéz, sötét páncélozott ruhákban, a súlyos pallossal a hátán, felidézte benne a gyerekkorát, amikor ő tűnt a legnagyobb, legerősebb, legfélelmetesebb embernek, akit csak el tudott képzelni. Most is ugyanolyan félelmetes volt. Nem találkoztak, amióta Alec olyan kínos helyzetbe hozta magát Luke házában. Most megpróbálta elkapni apja tekintetét, de Robert Maryse-t figyelte. – Aki elérhető a Klávéból, az készen áll – mondta. – A hajók a kikötőben várakoznak. Az Inkvizítor remegő kézzel söpörte félre a haját az arcából. – Semmi értelme – szólt. – Nem vagyunk elegen… Lehetetlen…
Robert nem törődött vele, továbbra is Maryse-hoz beszélt. – Indulnunk kéne, amint lehet – mondta hangjában azzal a tisztellettel, ami teljes egészében hiányzott, amikor az Inkvizítorhoz beszélt. – De a Klávé… – próbálkozott az Inkvizítor. – Tájékoztatni kéne őket. Maryse odalökte elé a telefont az asztalon. – Mondd meg te! Mondd el nekik, mit csináltál! Végtére is a te dolgod. Az Inkvizítor nem felelt, csak egyik kezét a szájára szorítva, némán bámulta a készüléket. Mielőtt Alec megsajnálhatta volna, ismét nyílt az ajtó, és Isabelle lépett be rajta tetőtől talpig Árnyvadász felszerelésben, egyik kezében ezüst-arany korbácsával, a másikban pedig egy fapengéjű naginatával. Felhúzott szemöldökkel nézett a bátyjára. – Nyomás öltözni! – parancsolt rá. – Azonnal indulunk Valentine hajójára. Alec szája sarka ösztönösen felfelé mozdult. Isabelle mindig olyan elszánt volt. – Azt nekem hoztad? – bökött a naginatára. Isabelle elkapta előle a fegyvert. – Hozz magadnak egy másikat! Van, ami sosem változik. Alec az ajtó felé indult volna, de egy kéz nehezedett a vállára. Meglepetten kapta fel a fejét. Az apja volt az. Bár nem mosolygott, de büszkeség sütött fáradt szemeiből, ahogy a fiára nézett. – Ha fegyverre van szükséged, Alexander, a guisarmémat a folyosón találod. Már ha szeretnéd használni.
Alec nyelt egyet, és bólintott, mielőtt azonban köszönetet mondhatott volna, Isabelle szólalt meg a háta mögött. – Tessék, Anya. – Alec megfordult, és látta, hogy húga átadja a naginatát anyjuknak, aki elvette tőle, és gyakorlott mozdulatokkal forgatta meg. – Köszönöm, Isabelle – mondta Maryse, majd éppen olyan sebes mozdulattal, mint ahogy a lányától szokta meg az ember, egyenesen az Inkvizítor szívének szegezte a pengét. Imogen Herondale egy ledöntött szobor üres tekintetével nézett fel Maryse-ra. – Most meg fogsz ölni? – kérdezte. – Véletlenül sem – sziszegte összeszorított fogai között Maryse. – Minden Árnyvadászra szükségünk van a városban, és jelen állás szerint ebbe te is beletartozol. Állj fel, Imogen, és készülj fel a harcra. Mostantól fogva én parancsolok. – Komor mosolyra húzta a száját. – Az első dolgod pedig az lesz, hogy kiengeded a fiamat a Malakiás-konfigurációból. Felséges, ahogy beszél, gondolta Alec büszkén, valódi Árnyvadász harcos, minden vonásáról süt a jogos harag. Nem szívesen törte meg a pillanat varázsát – de nemsokára maguktól is rájöttek volna, hogy Jace megszökött. Jobb, ha valaki felkészíti őket a sokkra. Megköszörülte a torkát. – Ami azt illeti – szólt –, van valami, amit talán tudnotok kéne… 18 Látható sötétség
CLARY MINDIG GYŰLÖLTE A HULLÁMVASUTAKAT; irtózott az érzéstől, ahogy a gyomra a talpáig süllyed, amikor a kocsi lefelé zuhan. Ahogy a démon felkapta a furgonról, mint valami egeret, és a magasba szállt vele, az tízszer rosszabb volt. Felsikított, amint a lábai elhagyták a szilárd talajt, és hihetetlen sebességgel megindult felfelé. Visított, és dobálta magát – amíg le nem nézett, és észre nem vette, milyen magasan lebeg már a víz fölött, és mi történne, ha a repülő démon most engedné el. A furgon játékautónak látszott odalent, ahogy lehetetlenül ringatózott a hullámokon. A város ragyogó fényekből álló elmosódott falai forogtak körülötte. Ha nem félt volna ennyire, valószínűleg gyönyörűnek találja a látványt. A démon egyszerre alábukott, és Clary már nem emelkedett, hanem épp ellenkezőleg: zuhant. Azt hitte, a lény egyenesen a jéghideg vízbe csapódik vele, és becsukta a szemét – de vak sötétségben rosszabb volt zuhanni. Újra lenézett hát, és azt látta, hogy a hajó fekete fedélzete közelít felé, mintha egy hatalmas tenyér akarná mindkettejük leütni az égről. Megint felsikoltott, ahogy megérkeztek a fedélzetre – és átzuhantak a fémbe vágott sötét lyukon. A hajó belsejében voltak. A repülő démon lassított. Ahogy a hajó közepében ereszkedtek tovább, Clary sötét gépeket pillantott meg; egyik sem tűnt úgy, mintha működne, ráadásul mindenfelé szerszámok és különféle holmik hevertek. Ha valaha volt is itt elektromos világítás, az rég elromlott, mégis halvány fény töltötte be a teret. Akármi
is hajtotta korábban a hajót, Valentine nyilvánvalóan más megoldást talált. Méghozzá olyat, ami minden meleget kiszívott a hajó belsejéből. Ahogy a démon elérte a hajófeneket, és egy hosszú, rosszul megvilágított folyosón repült tovább, jeges levegő simította végig Clary arcát. A lény nem vigyázott rá különösebben. Amikor befordult a következő sarkon, Clary térde egy csőnek vágódott, amitől éles fájdalom hasított végig a lábában. Felkiáltott, mire sziszegő nevetést hallott a feje fölül. Aztán a démon elengedte, és Clary megint zuhanni kezdett. A levegőben kicsavarodva igyekezett maga alá húzni a kezét és a térdét, mielőtt eléri a talajt. Majdnem sikerrel is járt. Hangos koppanással ért földet, aztán az oldalára gurult. Kemény fémfelületen feküdt, szinte teljes sötétségben. A helyiség valaha raktár lehetett, mert a falak simák voltak, és egyetlen ajtó sem nyílt sehol. A kevéske fény egy szögletes nyíláson szivárgott be Clary feje fölött. A lány úgy érezte, az egész teste egyetlen nagy horzsolás. – Clary? – suttogta egy hang. A lány hunyorogva nézett körbe. Egy árnyék térdelt mellette. Ahogy a szeme lassan alkalmazkodott a sötéthez, már ki tudta venni az apró, telt alakot, a befont hajat, a barna szempárt. Maia. – Clary, te vagy az? Clary felült, nem törődve a rettenetes fájdalommal a hátában. – Maia, Maia, ó, Istenem! – A vérfarkaslányra meredt, aztán körbenézett a raktárban. Rajtuk kívül nem volt ott senki. – Maia, hol van? Hol van Simon? Maia az ajkába harapott. Clary látta, hogy véres a csuklója, az arcára pedig megszáradt könnycseppek
tapadnak. – Clary, annyira sajnálom – mondta Maia halk, fátyolos hangon. – Simon meghalt. Jace átázva és összefagyva rogyott a hajó fedélzetére. A hajából és a ruháiból ömlött a víz. Felnézett a felhős éjszakai égboltra. Nem volt könnyű felkapaszkodni a hajó oldalához épphogy csak odacsavarozott ócska létfán, főleg hogy csúszott a keze, és a nedves ruhák húzták lefelé. Ha nem lett volna a rettenthetetlen rúna, valószínűleg végig attól félt volna, hogy az egyik repülő démon egyszerűen felkapja a létráról, mint egy madár a bogarat a szőlőlevélről. Szerencsére a lények egytől egyig visszatértek a hajóra, miután sikerült elrabolniuk Claryt. Jace el nem tudta képzelni, miért tették, de rég lemondott róla, hogy valaha is megérti, mit miért tesz az apja. Egy fej sziluettje rajzolódott ki fölötte az éjszakai égbolt előtt. Luke volt az, aki időközben szintén felkapaszkodott a létra tetejére. Nem kevés erőfeszítésébe került, hogy áthúzza magát a korláton, és a fedélzetre ugorjon. – Rendben vagy? – kérdezte Jacetől, ahogy megállt mellette. – Persze. – Jace reszketve tápászkodott fel. A hajón hideg volt, még hidegebb, mint odalent a vízen – ráadásul Clarynek adta a dzsekijét. A fiú körülnézett. – Van valahol egy ajtó, ami a hajó belsejébe vezet. Legutóbb megtaláltam. Csak körbe kell járnunk a fedélzetet, amíg megint rábukkanunk. Luke körülnézett.
– Hadd menjek én előre – tette hozzá Jace, félretolva a férfit. Luke vetett egy csodálkozó pillantást a fiúra, és úgy tűnt, mintha mondani akart volna valamit, végül azonban szó nélkül Jace nyomába szegődött. Néhány lépéssel később megérkeztek a hajó ívelt orrába, ahol Jace támasztotta a korlátot Valentine-nal az előző este. Hallották, ahogy odalent a víz finoman csapkodja a hajótestet. – Mit mondott neked apád, amikor találkoztatok? – kérdezte Luke. –Mit ígért? – Ó, tudod. Ahogy ez lenni szokott. Jegyeket a Knicksmeccsre. – Jace félvállról válaszolt, az emlék azonban mélyebben hasított belé, mint a hideg. – Azt mondta, nem esik bántódásom sem nekem, sem senkinek, aki fontos nekem, ha otthagyom a Klávét, és visszatérek vele Idrisbe. – Gondolod… – kezdte bizonytalanul Luke. – Gondolod, hogy képes lenne bántani Claryt, csak hogy bosszút álljon rajtad? Körbejárták az orrot, és Jace egy pillanatra megpillantotta a távolban a Szabadságszobor ragyogó fényoszlopát. – Nem. Szerintem azért vitte el, hogy így kelljen a hajóra jönnünk, és valamivel sakkban tarthasson bennünket. Ez minden. – Én nem vagyok benne olyan biztos, hogy szüksége volna valamire, amivel sakkban tarthat bennünket – suttogta Luke, miközben előhúzta a hüvelyéből a kindjalt. Jace megfordult, hogy kövesse Luke tekintetét, és azonnal mozdulatlanná merevedett. A hajó nyugat felé eső oldalán négyzet alakú fekete lyuk tátongott, amin keresztül szörnyek fekete felhője
tört fel a mélyből. Jace felidézte magában, milyen volt, amikor legutóbb itt állt, kezében a Végzet Kardjával, és halálra válva figyelte, ahogy az égbolt odafent és a víz odalent rémálmok szörnyű kavalkádjává változik. Csakhogy a démonok most itt sorakoztak fel az orra előtt: a csontszínű Raum, amelyik megtámadta őket Luke házánál, zöld testű, széles szájú, szarvas Oni démonok, fekete Kűri pókdémonok nyolc, fogóban végződő karral és a szemükből kiálló, méregtől csöpögő csáprágókkal… Jace meg sem tudta számolni őket. Camael után nyúlt, és előhúzta az övéből; a fehér ragyogás megvilágította a fedélzetet. A démonok sziszegni kezdtek, ahogy meglátták, de egyikük sem hátrált. A rettenthetetlen rúna égetni kezdte Jace bőrét. A fiú kíváncsi volt rá, hány démont ölhet meg, mielőtt a Jel teljesen felperzselődik. – Vissza! Vissza! – Luke megragadta Jace pólóját, és hátrarántotta a fiút. – Túl sokan vannak, Jace. Ha el tudnánk jutni a létrához… – Nem tudunk. – Jace kitépte magát a férfi szorításából, és körbemutatott. – Mind a két oldalról elzárták az utunkat. – Így volt. Falanxban felsorakozott Moloch démonok akadályozták a visszavonulást a szemgödrükből előtörő lángnyelvekkel. Luke dühödt káromkodásba kezdett. – Ugorj át a korláton – mondta aztán. – Majd én feltartom őket. – Ugorj te! – tiltakozott Jace. – Én elvagyok itt. Luke hátravetette a fejét. A fülei megnyúltak, és ahogy Jace-re vicsorított, felhúzott ajka alól kivillantak hegyes szemfogai. – Te… – kezdte, de már el is hallgatott,
ahogy a Moloch démon kinyújtott karmokkal rávetette magát. Jace könnyed mozdulattal a lény gerincébe döfte a kardját. Az vonyítva zuhant rá Luke-ra, de a férfi már meg is ragadta, és áthajította a korláton. – Rajtad van az a rettenthetetlen rúna, igaz? – kérdezte Luke. Borostyánszínben ragyogott a szeme. Távoli csobbanás hallatszott. – Nem mondom, hogy tévedsz – ismerte be Jace. – Jézusom – szólt Luke. – Magadnak rajzoltad? – Nem, Clary csinálta. – Jace szeráfpengéje tüzes ívet húzott a levegőbe. Két Drevak démon zuhant a fedélzetre, csakhogy jó pár másik várt még a sorára. Ezek most tűhegyes karmaikat kinyújtva indultak meg feléjük. –Komoly tehetsége van hozzá, tudod. – Kamaszok – mondta Luke, mintha ennél mocskosabb szót nem is ismerne, majd a támadó horda közepébe vetette magát. – Meghalt? – Clary úgy meredt Maiára, mintha a lány bolgárul szólt volna hozzá. – Nem halhatott meg. Maia nem felelt, csak szórnom, sötét szemmel nézett Claryre. – Tudnék róla. – Clary felül, és ökölbe szorított kezét a mellkasához emelte. – Itt belül érezném. – Én is azt hittem – mondta Maia. – Egyszer. De nem tudhatod. Sosem tudhatod. Clary talpra kászálódott, Jace dzsekije lazán lógott a vállán. Türelmetlenül bújt ki a szinte cafatokra tépett ruhadarabból, és a földre dobta. A dzseki teljesen tönkrement, a hátán tucatnyi karomnyom éktelenkedett. Jace kifog akadni, hogy
tönkretettem a dzsekijét – gondolta. – Veszek majd neki egy újat. Szerintem… Mély, szaggatott lélegzetet vett. Hallotta a saját szívverését, de mintha az is nagyon távolról jött volna. – Mi… mi történt vele? Maia a padlón térdelt. – Valentine hozott ide mind a kettőnket – mondta. – Egy szobában láncolt le bennünket. Aztán bejött egy fegyverrel, egy nagyon hosszú és fényes karddal, ami mintha ragyogott volna. Ezüstport szórt rám, hogy ne szállhassak szembe vele, és… torkon döfte Simont. –Suttogássá szelídült a hangja. – Felvágta a csuklóját, és edényekbe folyatta a vérét. Aztán jött néhány démon, és segítettek neki elvinni. Csak úgy otthagyta Simont, mint valami játékszert, amit már kibelezett, úgyhogy nem tudja mire használni. Szólongattam, de tudtam, hogy halott. Aztán az egyik démon megfogott, és elhozott ide. Clary a keze fejét a szájához kapta, és olyan erővel szorította, hogy hamarosan vér sós ízét érezte – de ettől legalább oszlani kezdett a köd a fejében. – El kell tűnnünk innen. – Igazán nem akarlak megbántani, de ez magamtól is eszembe jutott – mondta Maia, miután fintorogva feltápászkodott. – Viszont innen nincs kiút. Még egy Árnyvadásznak sem. Talán ha te is… – Ha én is micsoda? – kérdezte Clary fel-alá járkálva a cellájukban. –Jace lennék? Hát nem vagyok. – Belerúgott a falba, mire üres döngés visszhangja töltötte be a helyiséget. Aztán a zsebébe nyúlt, és elővette az irónját. – Viszont megvannak a saját képességeim.
Az irón végét a falhoz illesztette, és rajzolni kezdett. A fekete, szinte szenesnek ható vonalak forrón áramlottak az ujjaiból. Ahogy újra meg újra a falhoz nyomta az eszközt, a végéből mintha lángok törtek volna elő. Amikor zihálva hátralépett, látta, hogy Maia döbbenten bámul rá. – Mit műveltél, te lány? – kérdezte. Clary nem volt biztos benne. Olyan volt, mintha egy teli vödör savat vágott volna a falhoz. A rúna körül megolvadt és csöpögött a fém, akár a fagylalt egy forró nyári napon. Mögötte acélrudak látszottak, meg a hajó belsejét alkotó mindenféle szerkezet. A lyuk pereme még mindig sistergett, bár most már nem terjeszkedett tovább. Maia lépett egyet előre, és félrelökte Clary karját. – Várj! – Claryt hirtelen elfogta az idegesség. – Az olvadt fém… Lehet, hogy mérgező, vagy valami. Maia felmordult. – New Jerseyben születtem. Mérgek között nőttem fel – közölte, és kilesett a lyukon. – Egy fémpalló van odakint – állapította meg. – Én most átbújok – tette hozzá, majd hátat fordítva a falnak bedugta a lyukba az egyik lábát, aztán a másikat, és lassan araszolni kezdett hátrafelé. Ahogy igyekezett a testével is átkígyózni, előbb fájdalmas grimaszra húzta a száját, majd mozdulatlanná merevedett. – Jaj! Beszorult a vállam. Megtolnál? – nyújtotta ki a kezét. Clary megfogta Maia kezét, és nekifeszült. A vérfarkaslány arca előbb fehér lett aztán vörös, végül pedig kiszabadult, akár a dugó a pezsgőspalackból. Halk sikkantással gördült hátra. Hangos csörömpölés
hallatszott, mire Clary aggodalmas tekintettel dugta be a fejét a lyukba. – Megvagy? Maia egy keskeny fémpallón feküdt vagy két méterrel lejjebb. Lassan a hátára gördült, és fintorogva ülő helyzetbe küzdötte magát. – A bokám… De semmi gond – tette hozzá, látva Clary arcát. – Mi is gyorsan gyógyulunk. – Tudom. Oké, én jövök. – Az övébe dugott irón kellemetlenül bökte Clary hasát, ahogy a lány kétrét görnyedve felkészült rá, hogy átpréselje magát a lyukon Maia után. Az ugrás a pallóra félelmetesnek hatott, de annál nem lehetett rosszabb, mint a raktárban várni, hogy ki jön értük. A hasára fordult, átcsúsztatta a lábát a lyukon… Egyszerre megragadta valami a pulóvere hátulját, és felfelé rántotta. Az irón kiesett az övéből, és zörögve hullott a padlóra. Az ijedségtől és a fájdalomtól a lélegzete is elállt. A pulóver szegélye a nyakába vágott, és elszorította a torkát. Egyetlen pillanattal később már el is engedték. A földre zuhant, térdei tompa döngessél csapódtak a fémpadlónak. Fuldokolva a hátára fordult, és felnézett, bár pontosan tudta, mit fog látni. Valentine állt fölötte, egyik kezében fehér fénnyel ragyogó szeráfpengét tartva. Másik kezét, amelyikkel az imént felemelte Claryt, még mindig ökölbe szorítva tartotta. Merev arcán lekicsinylő mosollyal figyelte lányt. –Éppen, mint az anyád, Clarissa – szólt. – Már megint mit csináltál? Clary négykézlábra állt. A száját megtöltötte a felrepedt ajkából szivárgó sós vér. Ahogy Valentine-ra nézett, az izzó harag mérgező virága nyílt ki a mellkasában. Ez az
ember, a saját apja ölte meg Simont, és hagyta ott holtan a padlón, mint valami szemétkupacot. Gondolta már máskor is, hogy gyűlöl valakit, de tévedett. Ez volt a gyűlölet. – A vérfarkaslány – folytatta Valentine összeráncolt homlokkal. – Ő hol van? Clary előrehajolt, és a szájában összegyűlt vért a férfi cipőjére köpte. Valentine undorodva húzta el a száját, hátralépett, és a magasba emelte a szeráfpengét. Clary egy pillanatra mintha végtelen haragot pillantott volna meg a szemében, és azt hitte, tényleg megteszi: meg fogja ölni ott, ahol van, a lábánál kuporogva, amiért a cipőjére köpött. A férfi lassan leengedte a pengét. Egyetlen szó nélkül ellépett Clary mellett, és átlesett a falba olvasztott lyukon. Clary óvatosan megfordult, tekintete addig fürkészte a padlót, amíg meg nem látta anyja irónját. Visszafojtott lélegzettel érte nyúlt… Ebben a pillanatban Valentine megfordult, és észrevette, mit csinál. Egyetlen gyors lépéssel az irón mellett termett, és akkorát rúgott bele, hogy végigszánkázott a fémpadlón, aztán kizuhant a falban tátongó lyukon. Clary lehunyta a szemét; az irón elvesztése olyan hatással volt rá, mintha édesanyját vesztette volna el megint. – Az alvilági barátodat úgyis megtalálják a démonok – szólt hűvös, rezzenéstelen hangján Valentine, miután a szeráfpengét visszacsúsztatta az övén lógó hüvelybe. – Nincs hová menekülnie. Egyikőtök sem szökhet meg. Most pedig állj fel, Clarissa!
Clary lassan feltápászkodott. Egész teste sajgott az utóbbi percekben kapott számtalan ütéstől. Egy pillanattal később a lány meglepetten szisszent fel, ahogy Valentine a vállánál fogva megragadta, és úgy fordította, hogy háttal álljon neki. A férfi magas, éles, fülsértő hangot kiadva füttyentett egyet. Megmozdult felettük a levegő, és Clary kérges szárnyak rút csattogását hallotta. Apró sikkantással próbálta kiszabadítani magát, de Valentine túl erős volt. A szárnyak egy pillanatra mindkettejüket körülölelték, aztán együtt a levegőbe emelkedtek. Valentine úgy tartotta a karjaiban Claryt, mintha valóban az apja lenne. Jace azt hitte, mostanra Luke-kal együtt halottak lesznek. Igazából nem is tudta biztosan, hogyan úszhattak meg. A hajó fedélzete csúszós volt a vértől, őt pedig belepte a mocsok. Még a haja is összetapadt a gennytől, a szemét szúrta a belefolyt vér és izzadtság. A jobb karján mély vágás tátongott, és nem volt rá ideje, hogy a gyógyító rúnát a bőrére rajzolja. Ahányszor csak megemelte a kezét, égető fajdalom hasított az oldalába. Sikerült bevenni magukat a hajó fémfalának egyik mélyedésébe, és ebből a fedezékből harcoltak a rájuk rontó démonokkal. Jace mindkét chakramját elhasználta, és már csak egy szeráfpengéje maradt, meg az Isabelle-től szerzett tőr. Ilyen szegényes fegyverzettel akkor sem szívesen harcolt volna, ha csak néhány démonnal száll szembe, most pedig egy egész hordával kellett megküzdenie. Félnie kellett volna, de nem érzett szinte semmit – csak undort a démonok iránt, akik nem tartoztak ebbe a világba, és haragot
Valentine iránt, aki megidézte őket. Valahol a lelke mélyén érezte, hogy a félelem hiánya azért nem teljesen jó dolog. Még attól sem tartott, hogy túl sok vért veszít a karján lévő sebből. Egy pókdémon araszolt Jace felé sárga mérget köpve. A fiú elhajolt, de nem elég gyorsan, és néhány csepp méreg a pólójára fröccsent, aztán sisteregve átmarta magát az anyagon, és tucatnyi apró pontban égetni kezdte a bőrét, mintha tűvel szurkálták volna. A pókdémon elégedetten sziszegett, és újabb sugarat lövellt ki magából. Jace lebukott, és a méreg egy a túloldalról támadó Oni démont talált telibe, ami fájdalmas sikoltással meresztette ki a karmait, és a pókra vetette magát. A két démon összekapaszkodva fetrengett tovább a fedélzeten. A többi támadó elhátrált a szétfröccsent méreg elől, ami barikádot képezett a földön köztük és az Árnyvadász között. Jace kihasználta a lélegzetvételnyi pihenőt, és a mellette küzdő Luke felé fordult. A férfi szinte felismerhetetlen volt. Fülei hegyesre nyúltak, akár egy farkasnak, ajkait folyamatosan vicsorogva húzta vissza hosszúkás pofájáról, karmokban végződő kezei pedig démonváladéktól feketélltek. – A korláthoz kéne jutnunk – mondta vicsorgásba hajló hangon Luke. –El kell tűnnünk a hajótól, nem ölhetjük meg mindet. Talán Magnus… – Szerintem nem is állunk rosszul. – Jace megforgatta a szeráfpengét, ami nem bizonyult jó ötletnek, mert a markolat majdnem kicsúszott vértől síkos kezéből. – Mindent egybevéve.
A hang, amit Luke kiadott, éppúgy lehetett morgás, mint nevetés vagy a kettő keveréke. Aztán egy hatalmas, formátlan valami hullott alá odafentről, mindkettejüket ledöntve a földre. Jace hatalmasat esett, a szeráfpenge kirepült a kezéből, végigkorcsolyázott a fémen, lebukott a fedélzet szélén, aztán eltűnt szem elől. Jace káromkodva tápászkodott fel. Egy Oni démon zuhant rájuk. Szokatlanul nagy volt a fajtájához képest – arról nem is beszélve, hogy meglepően okos is lehet, ha ki tudta gondolni azt a trükköt, hogy felmászik tetőre, és onnan veti magát rájuk. Most Luke-on ült, és a homlokából kiálló szarvakkal kaszabolta, ahol érte. Luke a karmaival próbált védekezni, de máris elborította a vér, kindjalja pedig vagy félméternyire hevert tőle a fedélzeten. A férfi a fegyverért nyúlt, de az Oni egyik ásószerű kezével megragadta a lábát, és mint valami faágat, nekifeszítette a saját térdének. Luke felkiáltott, Jace pedig hallotta a csont reccsenését. Jace a kindjal után vetette magát, felkapta a fegyvert, aztán máris talpon volt ismét, és határozott mozdulattal az Oni démon nyakába hajította. A penge akkora erővel hasított a démon testébe, hogy leszakította a fejét, ami előrebicsaklott, a nyak csonkjából pedig fekete vér fröccsent elő. Egyetlen pillanattal később az Oni semmivé foszlott. A kindjal csörögve eset a földre Luke mellett. Jace odarohant a férfihoz, és letérdelt mellé. – A lábad…
– Eltört. – Luke ülőhelyzetbe küzdötte magát, az arcát eltorzította a fájdalom. – De gyorsan gyógyulsz, igaz? Luke komoran nézett körül. Az Oni ugyan elpusztult, de más démonok ellesték a példáját, és tömegével özönlöttek a tetőre. A hold halvány fényénél nem látta, hányan lehettek. Több tucatnyian? Talán több százan? Egy bizonyos szám után már szinte teljesen mindegynek tűnt. Luke keze összezáródott a kindjal markolata körül. – Nem elég gyorsan. Jace kihúzta Isabelle tőrét az övéből. Ez volt az utolsó fegyvere, de hirtelen szánalmasan kicsinek tűnt. Valami heves érzés hasított belé. Nem félelem – az még mindig nem érhette utol –, inkább bánat. Olyan élesen látta Alecet és Isabelle-t, mintha ott állnának mosolyogva az orra előtt, aztán pedig Clary jelent meg, amint kitárt karokkal várja haza. Jace éppen abban a pillanatban ugrott talpra, amikor a démonok elkezdtek ugrálni a tetőről, eltakarva a holdat. Próbált úgy helyezkedni, hogy védje Luke-ot, de nem volt mit tenni: a démonok minden irányból körbevették őket. Az egyik közvetlenül előtte ágaskodott fel. Egy majd kétméteres, csorba fogakkal mosolygó csontváz volt az. Rothadó csontjairól színes tibeti imazászlók lógtak cafatokban. A kezében egy szamuráj kardot szorongatott, ami azért volt meglepő, mert a legtöbb démon nem hordott magánál fegyvert. A démonikus rúnákkal televésett, ívelt penge hosszabb volt, mint Jace karja.
A fiú elhajította a tőrt. Az beleállt a démon egyik bordájába, és remegve állt meg. A lény mintha észre sem vette volna, csak törtetett tovább előre megállíthatatlanul, akár a halál. A levegő úgy bűzlött körülötte, mint egy kriptában. Magasba emelte a kardot. Szürke árnyék hasított át a sötétségen Jace orra előtt, forogva, precíz, halálos mozdulatokkal. A lecsapó szamuráj kardot fémes csikorgással állította meg egy másik penge; az árnyék a saját fegyverét lökte vissza a démon felé, a másik kezével pedig felfelé döfött, de olyan gyorsan, hogy Jace a szemével is alig tudta követni a mozdulatot. A démon hanyatt esett, koponyája darabokra robbant, és a lény semmivé foszlott. Körben mindenhol démonok sikítottak félelmükben vagy meglepetésükben. Jace körbefordult, és több tucat alakot látott – emberi alakokat –, amint a korláton átmászva a fedélzetre ugrottak, és megindultak a csúszó-mászó, repülő, sziszegő démonhad felé. Mindannyian ragyogó pengéjű kardot tartottak a kezükben, és ismerős sötét ruhát viseltek. – Árnyvadászok? – Jace annyira megdöbbent, hogy hangosan szólalt meg, anélkül hogy észrevette volna – Ki más? – villant egy mosoly a sötétben. – Malik? Te vagy az? Malik színpadiasan fejet hajtott. – Bocs azért, ami korábban történt – mondta. – Csak parancsot teljesítettem. Jace éppen meg akarta nyugtatni Malikot, hogy az élete megmentésével bőségesen jóvá tette korábbi próbálkozását, amivel megpróbálta megakadályozni abban, hogy elhagyja az Intézetet, amikor Raum
démonok csapata rontott rájuk lobogó csápokkal. Malik artikulálatlan csatakiáltással vetette magát a küzdelembe; szeráfpengéje úgy ragyogott, mint a legfényesebb csillagok. Jace éppen követte volna, amikor egy kéz ragadta meg a karját, és félrerántotta. Egy csupa feketébe öltözött Árnyvadász volt az, akinek a csuklyája teljesen elrejtette az arcát. – Gyere velem! A kéz erőszakosan rángatta a pólója ujját. – Meg kell néznem Luke-ot. Megsérült. – Kirántotta a karját az Árnyvadász kezéből. – Engedjen el! – Ó, az Angyal szerelmére… – Az alak elengedte, és felnyúlt, hogy hátratolja hosszú köntösének csuklyáját, megmutatva fehér arcát és gyémántként ragyogó szürke szemét. – Hajlandó vagy végre azt tenni, amit mondanak neked, Jonathan? Az Inkvizítor volt az. Annak ellenére, hogy észveszejtő sebességgel szálltak, Clary a legszívesebben belerúgott volna Valentine-ba, csakhogy a férfi vasmarokkal tartotta. A lábai ugyan a levegőben lógtak, de hiába küszködött, semmit nem ért el velük. Amikor a démon megdőlt, és hirtelen kanyarodni kezdett, a lány halkan sikított egyet. Valentine elnevette magát, aztán egy keskeny fémalagúton át máris sokkal nagyobb és szélesebb terembe érkeztek. Ahelyett, hogy különösebb cécó nélkül a földre dobta volna a terhét, a repülő démon ezúttal lassított, és óvatosan tette le őket. Clary meglepetten állapította meg, hogy Valentine lazít a szorításán. Azonnal kitépte magát a férfi kezéből, a
terem közepére futott, és körülnézett. Hatalmas tér vette körül, egykor talán valamiféle gépterem lehetett. A falak mentén még most is különféle szerkezetek sorakoztak, amiket nyilvánvalóan azért toltak félre, hogy középen minél nagyobb szabad területet alakíthassanak ki. A padló vastag fekete fémből készült, és itt-ott foltok éktelenkedtek rajta. Az üres tér közepén négy kád állt, nagyjából akkorák, hogy kényelmesen meg lehetett volna bennük fürdetni egy kutyát. Kettőnek rozsdabarna volt a belseje, a harmadikat vörös folyadékkal töltötték fel, a negyedik pedig üres maradt. A kádak mögött fém öltözőszekrény állt, aminek egy darab szövetet dobtak a tetejére. Ahogy közelebb lépett, Clary látta, hogy egy ezüst kard nyugszik rajta. A pengéje feketés fénnyel ragyogott: mintha maga lett volna a látható sötétség. Clary megpördült, és a némán figyelő Valentine-ra meredt. – Hogy tehetted? – kérdezte. – Hogy ölhetted meg Simont? Ő csak egy… csak egy fiú volt, egyszerű ember… – Nem volt ember – állapította meg selymes hangján Valentine. –Szörnyeteg lett belőle. Csak nem láttad, Clarissa, mert a barátod arcát viselte. – Nem volt szörnyeteg. – A lány kicsit közelebb lépett a kardhoz. Nagynak és nehéznek látta. Kíváncsi lett volna, vajon fel tudná-e emelni. És ha igen, le tudna-e sújtani vele. – Még mindig Simon volt. – Ne gondold, hogy nem érzek együtt veled – mondta Valentine. Mozdulatlanul állt a plafonba vágott csapóajtón beszivárgó egyetlen fénysugárban. – Ugyanezt éreztem, amikor Luciant megharapták.
– Azt mondta nekem – vágott vissza undorral Clary –, hogy adtál neki egy tőrt, és elküldted, hogy ölje meg magát. – Az hiba volt – szólt Valentine. – Legalább elismered… – Magamnak kellett volna megölnöm. Azzal bizonyítottam volna, hogy fontos nekem. Clary megrázta a fejét. – De nem volt fontos. Soha nem törődtél senkivel. Még anyával sem. Jace-szel sem. Egyszerűen a tulajdonodnak tekintetted őket. – De hát nem ez a szeretet, Clarissa? Birtoklás? „Én az én szerelmesemé vagyok, és az én szerelmesem enyim”, ahogy az Énekek énekében áll. – Nem. És ne gyere nekem a Bibliával. Szerintem nem is érted, miről van szó. – A lány most már nagyon közel került az öltözőszekrényhez, a kard markolata karnyújtásnyira volt csak tőle. Ujjai nedvesek voltak az izzadságtól, és lopva a farmerjába törölte őket. – Nem annyi az egész, hogy az ember valakié, az a lényeg, hogy odaadja magát neki. Kétlem, hogy te valaha is adtál valakinek valamit. Legfeljebb rémálmokat. – Hogy odaadja magát neki? Mint ahogy te odaadtad magad Jonathannak? A lány kard felé nyúló keze ökölbe szorult. Visszahúzta a mellkasa elé, és hitetlenkedve bámult a férfira. – Mi? – Azt hiszed, nem láttam, hogy néztek egymásra ti ketten? Hogy nem hallottam, ahogy kimondja a nevedet? Talán nem hiszed, hogy képes vagyok érezni, de ez nem jelenti azt, hogy nem látom mások érzéseit. – Valentine hangja hűvös volt, minden szava jégszilánkként hasított a lány fülébe. –Gondolom,
édesanyád és én csak magunkat hibáztathatjuk. Olyan sokáig tartottunk távol benneteket egymástól, hogy sosem alakult ki bennetek az a távolságtartás, ami testvérek között természetes lenne. – Nem tudom, miről beszélsz. – Clary már a fogát csikorgatta. – Pedig elég világos voltam. – Kilépett a fényből, arcát érdemes lett volna lerajzolni, ahogy az árnyékok játszottak rajta. – Láttam Jonathan arcát, miután szembenézett a félelemdémonnal. A te képedben mutatta meg magát neki. Ebből megtudtam mindent, amit tudni akartam. Jonathan a világon a legjobban a húga iránt érzett szeretetétől fél. – Nem szokásom azt tenni, amit mondanak nekem – közölte Jace. – Viszont esetleg megteszem, amit szeretne, ha szépen kéri. Az Inkvizítor úgy festett, mint aki legszívesebben lesújtóan nézne, de elfelejtette, hogyan kell. – Beszélnem kell veled. Jace döbbenten meredt a nőre. – Most? Az Inkvizítor a karjára tette a kezét. – Most. – Magának elment az esze. – Jace végigpillantott a hajón. Olyan volt, mint egy a poklot ábrázoló Boschfestmény. A sötétség démonokkal telt meg: nyüszítve forgolódtak, és fogaikkal meg karmaikkal csapkodtak mindenfelé. Közöttük Nephilimek rohangáltak fel-alá ragyogó pengéjű fegyvereikkel. Jace máris látta, hogy nincsenek elegen. Sokkal, de sokkal többre lett volna szükség belőlük. – Lehetetlen… Egy csata közepén vagyunk.
Az Inkvizítor csontos keze meglepően erősnek bizonyult. – Most? –Meglökte Jace-t, aki meglepetésében hátralépett egyet, aztán még egyet és még egyet, amíg be nem húzódtak egy falmélyedésbe. A nő végül elengedte Jace-t, majd benyúlt a köpenye alá, és előhúzott két szeráfpengét. Elsuttogta a neveiket, és még számos, a fiú előtt ismeretlen szót, majd Jace két oldalán a fedélzetbe állította a kardokat. Egyetlen kékesfehér fényfal emelkedett ki belőlük, elválasztva Jace-t és az Inkvizítort a hajó többi részétől. – Megint bezár? – kérdezte hitetlenkedve a fiú. – Ez nem Malakiás-konfiguráció. Ha akarod, kiléphetsz belőle. – A nő szikár ujjai szorosan fonódtak össze. – Jonathan… – Úgy érti, Jace. – A fiú már nem látta a csatát a fehér fényfal mögött, de hallotta a hangokat, a sikolyokat és a démonok bömbölését. Ha elfordította a fejét, az óceán apró darabkáját láthatta, rajta ezernyi gyémántként csillogó fényfolttal. Vagy egy tucat hajót kötöttek ki a környéken: Idris tavain használt háromtestű trimaránokat. Árnyvadász hajókat. – Mit keres itt, Inkvizítor ? Miért jött ide? – Igazad volt – mondta a nő. – Valentine-nal kapcsolatban. Nem volt hajlandó megegyezni velem. – Természetesen abban a pillanatban, hogy visszautasított, összehívtam a Klávét, és idehoztam őket. Tartozom neked és a családodnak egy bocsánatkéréssel. – Vettem – bólintott Jace. Gyűlölte a bocsánatkéréseket. – Aleckel és Isabelle-lel mi van? Ők is eljöttek? Nem kapnak büntetést, amiért segítettek nekem?
– Eljöttek, és nem, nem kapnak büntetést. – Az Inkvizítor még mindig fürkész tekintettel méregette a fiút. – Nem értem Valentine-t – folytatta. –Hogy dobhatja el egy apa így a gyereke életét… Az egyetlen fiáét? – Hát igen – vont vállat Jace. Fájt a feje, és azt kívánta, bárcsak az Inkvizítor befogná végre a száját, vagy legalább egy démon megtámadná őket. – Valódi talány, tényleg. – Hacsak… Jace meglepetten pillantott a nőre. – Hacsak mi ? Az Inkvizítor a fiú vállára bökött. – Azt mikor szerezted? Jace lenézett, és látta, hogy a pókdémon mérge kimarta a pólóját, jó darabon láthatóvá téve csupasz bal vállát. – A pólót? A Macy's téli kiárusításán. – A sebhelyet. Ezt a sebhelyet itt a válladon. – Ó, azt. – Jace nem értette, miért bámul rá a nő olyan tüzes tekintettel. – Nem is tudom. Apám szerint akkor szedtem össze, amikor még nagyon kicsi voltam. Valamilyen baleset ért. Miért? Az Inkvizítor sziszegve fújta ki a levegőt a fogai között. – Az nem lehet – mormogta. – Te nem lehetsz… – Mi nem lehetek? Az Inkvizítor hangja szokatlanul bizonytalannak tűnt. – Annyi éven át – mondta –, miközben felnőttél… te tényleg azt hitted, hogy Michael Wayland fia vagy…? Jace érezte, hogy feltámad benne a harag, amit a vele járó csalódottság apró szúrása tett még fájdalmasabbá. – Az Angyalra – tört ki belőle –, azért rángatott ide a csata közepén, hogy feltegye ugyanazokat az istenverte
kérdéseket? Elsőre sem hitt nekem, és most sem hisz nekem. Soha nem fog hinni nekem, mindannak ellenére, ami történt, annak ellenére, hogy én csakis a színtiszta igazságot mondtam el magának. – Mutatóujjával a fal felé bökött. – Nekem odakint kéne harcolnom. Miért tart akkor itt? Hogy amikor ennek vége van, és esetleg életben is maradunk, elvihessen a Klávéba, és közölhesse velük, hogy nem voltam hajlandó a maga oldalán harcolni az apám ellen? Ügyes. A nő sápadtabb lett, mint azt Jace lehetségesnek gondolta volna. –Jonathan, én egyáltalán nem… – A nevem Jace! – kiáltotta a fiú. Az Inkvizítor összerezzent, és félig kinyitotta a száját, mintha mondani akarna még valamit, de Jace nem volt rá kíváncsi. Majdnem fellökte a nőt, ahogy elvágtatott mellette, és fölrúgta az egyik szeráfpengét. A fegyver a fedélzetre dőlt, a fényfal pedig azonnal semmivé foszlott. Mögötte eluralkodott a káosz. Sötét alakok száguldottak fel s alá a fedélzeten, démonok kapaszkodtak át összekuporodott testeken, a levegőt füst és sikolyok töltötték be. Jace erőltette a szemét, hátha felismer valakit a zűrzavarban. Hol van Alec? És Isabelle? – Jace! – Az Inkvizítor sietett utána, arca kővé meredt a félelemtől. –Jace, nincs is fegyvered, legalább fogd az… Elakadt a szava, ahogy Jace előtt hirtelen egy démon emelkedett ki a sötétségből, mint jéghegy egy hajó orra előtt. A fiú még nem látott ilyet ma este: ráncos arca volt, és fürge majomszerű keze, mindehhez pedig egy skorpió hosszú, recés farka járt. Tűhegyes, csorba fogain keresztül sziszegett Jace-re. Mielőtt a fiú
lebukhatott volna, a démon farka az áldozatára lecsapó kobra sebességével vágódott előre. Jace látta, ahogy a tüske egyenesen az arca felé száguld… És aznap este mát másodszor vetette magát közé és a halál közé egy árnyék. Hosszú pengéjű késével a kezében az Inkvizítor még éppen idejében ugrott elé, hogy a skorpió tüskéje a mellkasába fúródjon Jace teste helyett. A nő felkiáltott, de talpon maradt. A démon farka máris visszahajlott, felkészülve az újabb csapásra, de az Inkvizítor kése már a levegőben szállt nyílegyenesen a célja felé. A pengébe karcolt rúnák felragyogtak, ahogy a fegyver a démon torkába fúródott. A lény szisszenő hangot hallatott, mint amikor egy luftballonból elszökik a levegő, kétrét görnyedt, aztán semmivé foszlott szét. Az Inkvizítor a fedélzetre roskadt. Jace letérdelt mellé, óvatosan megfogta a nő vállát, és a hátára fordította. A szürke blúz mellén vörös folt terebélyesedett vészjóslóan. Az Inkvizítor arcának minden izma elernyedt, és egészen sárga lett a bőre: Jace egy pillanatra azt hitte, a nő meg is halt. – Inkvizítor? – Még most sem tudta rávenni magát, hogy a nevén szólítsa a nőt. Az Inkvizítornak minden erejére szüksége volt, hogy ki tudja nyitni a szemét; a szikra máris kezdett kihunyni benne. Bágyadtan magához intette Jace-t. A fiú egészen közel hajolt a szájához, hogy hallhassa, amit az Inkvizítor a fülébe súg utolsó lélegzetével… – Mi? – hökkent meg Jace. – Ez meg mit jelent? Nem kapott választ. Az Inkvizítor teste petyhüdten terült el a fedélzeten, szeme elkerekedve meredt a
semmibe, szája sarka felfelé görbült, szinte mintha mosolyogna. Jace kábán térdelt fel. Az Inkvizítor meghalt. És miatta halt meg. Valami megragadta a pólója hátát, és talpra rántotta. Jace az övéhez kapott, majd miután rádöbbent, hogy fegyvertelen, sarkon fordult. Ismerős kék szempár nézett vissza rá hitetlenkedve. – Hát élsz! – szólt Alec. Csak két szó volt, de érzelmek garmadája gyűlt össze mögötte. A megkönnyebbülés éppen úgy látszott az arcán, mint a kimerültség. A hűvös ellenére fekete haját izzadság tapasztotta a homlokára és az arcára. A ruháján és a bőrén patakokban folyt a vér, vastag bőrpáncéljának karján pedig hosszú vágás tátongott, ahol valami éles tárgy kiszakította. Jobb kezével véres guisarméját, bal kezével pedig Jace gallérját szorongatta. – A jelek szerint – nyugtázta Jace. – Viszont ez az állapot nem lesz tartós, ha nem adsz nekem gyorsan egy fegyvert. Alec gyorsan körbepillantott, elengedte Jace-t, aztán előhúzott az övéből egy szeráfpengét, és barátja kezébe nyomta. – Tessék. Samandirielnek hívják. Alighogy Jace átvette a fegyvert, egy Drevak démon indult meg feléjük irtózatos csattogással. Jace maga elé kapta Samandirielt, de Alec máris elintézte a lényt guisarméjának egyetlen döfésével. – Szép fegyver – állapította meg Jace, de Alec már a földön heverő szürke alakra figyelt. – Az az Inkvizítor? Jól látom, hogy…? – Meghalt – bólintott Jace.
Alec egyenes vonallá húzta össze a száját. – Legalább megszabadultunk tőle. Hogy intézték el? Jace éppen válaszolt volna, amikor éles kiáltás fojtotta belé a szót. – Alec! Jace! – Isabelle sietett feléjük a fedélzetet ellepő bűzös füstben. Szűk, sötét dzsekijét sárgás vér csúfította el. A csuklóját és a bokáját díszítő aranyláncokon rúnamedálok lógtak, korbácsa pedig elektrum drótok hálózataként vette körül. Kitárta a karját. – Jace, azt hittük… – Nem. – Maga sem tudta miért, de a fiú hátralépett Isabelle érintése elől. – Csupa vér vagyok, Isabelle, ne! A lány arcára kiült a sértettség. – De hát mind téged kerestünk… Anya és Apa… – Isabelle! – kiáltotta Jace, de elkésett. Egy hatalmas pók osont a lány mögé, sárga mérget lövellve a csáprágóiból. Isabelle felkiáltott, ahogy a méreg elérte, de a korbácsa máris lesújtott, kettészelve a démont. A lény darabjai hangos puffanással zuhantak a fedélzetre, mielőtt eltűntek volna. Isabelle kezéből kicsúszott a korbács, de mielőtt összeeshetett volna, Jace mellette termett, és esetlenül a karjába kapta. Most már látta, menynyi méreg fröccsent a lányra. A legtöbb sárga folyadék a ruhájára került, de egy adag jutott belőle a nyakára is. Ahol hozzáért, égett és sistergett a bőre. Isabelle, aki soha ki nem mutatta volna a fájdalmát, most alig hallhatóan, de nyüszített. – Add át nekem – szólt Alec, aki letette a fegyverét, hogy húga segítségére siethessen. Átvette Isabelle-t Jace karjából, és gyengéden a fedélzetre fektette. Letérdelt mellé, és az irónnal a kezében felnézett Jace-re. – Tarts távol mindent, amíg helyrehozom.
Jace nem tudta levenni a szemét Isabelle-ről. A lány nyakáról vér ömlött a ruhájára, eláztatva hosszú haját. – El kell vinnünk erről a hajóról – jelentette ki határozottan. – Ha itt marad… – Meghal? – Alec olyan finoman mozgatta irónja hegyét a húga torkán, ahogy csak tudta. – Mind meghalunk. Túl sokan vannak. Lemészárolnak bennünket. Az Inkvizítor megérdemelte a halált. Ez az egész az ő hibája. – Megtámadott egy skorpiódémon – mondta Jace, bár maga sem tudta, miért menteget valakit, akit gyűlöl. – Az Inkvizítor közénk állt. Megmentette az életemet. – Tényleg? – kérdezte döbbenten Alec. – Miért? – Talán rájött, hogy érdemes megmenteni. – De hát az a nő mindig is… – Alec elhallgatott, arcára kiült a rémület. – Jace, a hátad mögött… Ketten vannak. Jace megpördült a tengelye körül. Két démon közelített felé. Egy alligátorszerű, recés fogú Falánk a hátára kunkorodó skorpiószerű farokkal, meg egy Drevak a holdfényben ragyogó fehér, féregre emlékeztető bőrrel. Jace hallotta, ahogy Alec riadtan felszisszen a háta mögött; aztán Samandiriel kirepült a kezéből, ezüstös ívben szelve a levegőt. A penge levágta a Falánk farkát, közvetlenül a hosszú tüske végére tapadó méregzacskó alatt. A Falánk felüvöltött, mire a Drevak zavarodottan felé fordult – és az arcába kapta a teli méregzacskót. A zacskó kihasadt, és méreggel borította be a Drevakot. Az egyetlen hörgő sikolyt hallatott, és rögtön zsugorodni kezdett – a fejét csontig mattá a förtelmes lötty. Ahogy a Drevak végleg eltűnt, vér és méreg fröccsent a földre. A Falánk farkából spriccelt a vér,
ahogy még néhány lépést vonszolta magát, mielőtt ő is semmivé lett volna. Jace lehajolt, és óvatosan felemelte Samandirielt. A fedélzet sercegett, ahol a Falánk mérge ráömlött apró, de egyre terebélyesedő lyukakat égetve a fémbe. – Jace! – Alec időközben feltápászkodott, és sápadt, de két lábon álló húgát támogatta. – El kell innen vinnünk Isabelle-t. – Jó – bólintott Jace. – Vigyed te! Én meg elbánok azzal. – Mivel? – kérdezte csodálkozva Alec. – Azzal – ismételte Jace, az ujjával mutatva az irányt. A füstön és a lángokon keresztül hatalmas, púpos és súlyos valami közelített feléjük. Vagy ötször akkora lehetett, mint bármelyik másik démon a hajón, páncélozott teste volt, és kitinnel borított karmokban végződő számos végtagja. Irdatlan, szétálló lábai egy elefántéra emlékeztettek, a feje pedig éppen olyan volt, mint egy túlméretezett szúnyogé. Ahogy közelebb ért, Jace már a rovarszerű szemeket és a vérvörös szívószervet is látta. Alecnek a lélegzete is elállt. – Ez meg mi a fene? Jace elgondolkodott egy pillanatra. – Valami nagy – mondta végül. –Nagyon nagy. – Jace… Jace megfordult, és előbb Alecre, majd Isabelle-re nézett. Valami azt súgta neki, hogy talán most látja őket utoljára, mégsem félt – illetve nem magát féltette. Mondani akart nekik valamit, talán azt, hogy szereti őket, hogy mindegyikük többet jelent a számára, mint ezer Ereklye a velük járó hatalommal egyetemben.
– Alec – hallotta a saját hangját. – Vidd Isabelle-t a létrához, de minél gyorsabban, vagy mind meghalunk! A két fiú tekintete találkozott egy hosszú pillanatra. Aztán Alec bólintott, és a még mindig imbolygó Isabelle-t a korlát felé terelte. Amikor odaértek, segített neki átkapaszkodni, és Jace nemsokára végtelen megkönnyebbülést érezve látta, hogy a lány fekete haja eltűnik, amint lefelé ereszkedik a létrán. És most te, Alec – gondolta. – Indulás! De Alec nem indult. Isabelle, aki már teljesen eltűnt szem elől, élesen felkiáltott, ahogy bátyja a korlátról visszaugrott a fedélzetre. A guisarme a földön hevert, ahová korábban ledobta. Most megint a kezébe vette, aztán Jace felé indult, hogy együtt nézhessenek szembe a közeledő démonnal. Csakhogy nem érhetett oda barátja mellé. A démon, ami eddig Jace felé tartott, most hirtelen irányt változtatott, és Alecet vette célba; véres szívószerve éhesen lebegett előre-hátra. Jace Alec segítségére sietett volna, de a méreg marta fedélzet beszakadt alatta. A lába eltűnt a lyukban, ő pedig végigzuhant a fémpadlón. Alecnek volt még ideje, hogy Jace nevét kiáltsa, aztán a démon máris ott volt az orra előtt. A guisarme pengéjét a lény húsába mélyesztette, mire az felágaskodott, és furcsán emberi sikolyt hallatott. A sebből fekete vér spriccelt szerteszét. Alec hátralépett, és újabb fegyverért nyúlt, de ebben a pillanatban lendült a démon egyik karma, és a földre taszította. A szívó-szerv a fiú köré csavarodott. Valahol Isabelle sikított. Jace kétségbeesetten próbálta kihúzni a lábát a fedélzetben tátongó lyukból; a fém éles
pereme a vádlijába hasított, ahogy végül kiszabadította magát, és sikerült két lábra állnia. A feje fölé emelte Samandirielt. A szeráfpenge élesen ragyogott fel, akár egy hullócsillag. A démon hátrahúzódott, és mély, sziszegő hangot adott ki magából. Lazított a szívószerv szorításán, és Jace egy pillanatra azt hitte, el fogja engedni Jace-t. Csakhogy a lény egyszerre félelmetes sebességgel hátracsapta a fejét, és ijesztően könnyedén elhajította Alecet. A fiú keményen csapódott a vértől csúszós fedélzetre, végigszánkázott a fémen, és egy rekedt üvöltéssel lezuhant a hajó oldalán. Isabelle Alec nevét sikoltotta – hangja mintha tőrdöfés lett volna Jace fülében. Samandiriel még mindig ragyogott a fiú kezében. Fénye megvilágította a közelítő démon zsákmányra éhes rovartekintetét, de Jace nem látott mást, csak Alecet. Alecet, ahogy lezuhan a fedélzetről, Alecet, ahogy belefullad a fekete folyóba odalent. Mintha tengervíz ízét érezte volna a szájában, bár lehet, hogy nem volt más, csak vér. A démon már ott járt közvetlenül előtte, hát felemelte Samandirielt, és lesújtott. A lény éles, magas, nyüszítő hangot adott ki magából… Aztán a fedélzet fémes csikorgással megnyílt Jace alatt, és a fiú alázuhant a semmibe. 19 Dies Irae
– TÉVEDSZ – MONDTA CLARY MINDEN MEGGYŐZŐDÉS NÉLKÜL. – Semmit sem tudsz rólam meg Jace-ről. Csak azt akarod, hogy… – Mit akarok? Próbálok eljutni hozzád, Clarissa. Próbálom megértetni veled, mi az ábra. – Valentine hangjából hiányoztak az érzelmek, de Clary mintha lappangó vidámságot fedezett volna fel benne. – Kinevetsz bennünket. Azt hiszed, felhasználhatsz, hogy bántsd Jace-t, úgyhogy kinevetsz bennünket. Még csak dühös sem vagy – tette hozzá a lány. – Egy igazi apa dühös lenne. – Igazi apa vagyok. Ugyanaz a vér folyik az én ereimben is, mint a tiedben. – Nem vagy az apám. Luke az apám – jelentette ki elgyötörten Clary. –Azt hittem, ezen már túlvagyunk. – Csak azért tekintesz Luke-ra apádként, mert kapcsolata volt az anyáddal… – Kapcsolata? – nevetett fel hangosan a lány. – Luke és Anya barátok. Clary mintha meglepetést látott volna átvillanni a férfi arcán. – Valóban? – kérdezte aztán kurtán Valentine. – Tényleg azt hiszed, hogy Lucian azért töltötte bujkálással és meneküléssel az életét, azért őrzött egy titkot, amit nem is érthetett meg teljesen, mert anyád barátja volt? Nagyon keveset tudsz az emberekről, Clarissa, és a korodhoz képest még kevesebbet a férfiakról. – Azt gondolsz Luke-ról, amit csak akarsz, úgysem számít semmit. Rosszul ítéled meg őt, ahogy rosszul ítéled meg Jace-t is. Mindenkiről azt képzeled, hogy
ocsmány indítékai vannak, mert csakis az ocsmány indítékokat érted. – De miért lenne ocsmány, ha szereti anyádat? –kérdezte Valentine. –Mi olyan ocsmány a szerelemben, Clarissa? Vagy a lelked mélyén te is érzed, hogy a drága Lucianod sem nem igazi ember, sem nem képes olyan érzelmekre, amiket mi is megérthetnénk? – Luke éppen olyan ember, mint én – vágott vissza Clary. – Csak bigott vagy. – Ó, dehogy – felelte Valentine. – Az aztán biztosan nem vagyok. – Közelebb lépett a lányhoz, mire Clary úgy helyezkedett, hogy testével takarja el előle a kardot. – Csak azért látsz ilyennek, mert a mondénok szemével nézed a világot. A mondén emberek megkülönböztetik egymást, méghozzá úgy, hogy az bármelyik Árnyvadász szemében nevetségesnek tűnik. Megkülönböztetik egymást faj, vallás, nemzetiség meg egy csomó más lényegtelen apróság alapján. A mondének számára ezek a dolgok logikusnak tűnnek, mert bár nem látják és nem értik a démonok világát, sőt még a létezésével sincsenek tisztában, azért valahol mélyen az ősi emlékeikben ott lapul a tudat, hogy olyanok is élnek a földön, akik másmilyenek. Akik nem tartoznak ide, akik csak ártani és rombolni akarnak. Mivel a démonok fenyegetése láthatatlan a számukra, a saját fajtájukból kell keresniük a rosszakaróikat. Az ellenségük arcát a szomszédjuk arcára vetítik, és ezzel garantálják a generációkon át tartó gyűlölködést. – A férfi még közelebb húzódott Claryhez, mire a lány ösztönösen hátralépett; most már az öltözőszekrénynek préselődött a háta. – Én nem vagyok ilyen – folytatta Valentine. – Én látom az
igazságot. A mondénok csak elsötétített üvegen keresztül szemlélik a világot, de az Árnyvadászok… Ők mindent tisztán látnak. Mi tudjuk az igazságot a gonoszról, és tudjuk, hogy bár közöttünk jár, mégsem közülünk való. Ami nem tartozik ebbe a világba, annak nem engedhetjük meg, hogy gyökeret eresszen itt, hogy aztán mérgező virágként növekedhessen, és kiirthasson minden életet. Clary azt tervezte, hogy felkapja a kardot, és Valentinera támad, de a férfi szavai megrázták. Annyira kimérten, annyira meggyőzően beszélt, és persze a lány sem gondolta, hogy a démonokat a földre kéne engedni, hogy mindent felégethessenek, mint annyi más világgal tették… Annak, amit Valentine mondott, már majdnem értelme is volt, csakhogy… – Luke nem démon. – Az a benyomásom, Clarissa – szólt Valentine –, hogy nagyon kevés tapasztalatot szereztél azzal kapcsolatban, mi számít démonnak, és mi nem. Találkoztál néhány Alvilágival, akik tulajdonképpen egész rendeseknek tűntek, és most az ő kedvességük lencséjén keresztül látod a világot. A démonok árnyékból támadó, gonosz szörnyetegek a szemedben. És valóban léteznek is ilyen szörnyetegek. Csakhogy vannak sokkal ravaszabb, rejtőzködő démonok is, akik háborítatlanul élnek az emberek között, és mégis olyan rettenetes dolgokat tesznek, hogy bestiális társaik barátságosnak tűnnek mellettük. Ismertem egy démont Londonban, aki nagyhatalmú bankárnak adta ki magát. Sosem maradt egyedül, úgyhogy hiába tudtam a titkát, nehezen jutottam a közelébe, hogy megöljem. A szolgálóival
vitetett magának állatokat meg kisgyerekeket… Mindegy, csak kicsi legyen és tehetetlen…. – Csend! – tapasztotta a fülére a tenyerét Clary. – Nem akarom hallani. De Valentine rendíthetetlenül folytatta, és bár sikerült tompítani a hangját, a lány azért tisztán értette minden szavát. – Lassan ette meg őket, több napon keresztül. Megvoltak rá a módszerei, hogy válogatott kínzásokkal a lehető legtovább életben tartsa őket. Ha el tudod képzelni, milyen, amikor egy félig felfalt gyerek mászik feléd… – Hagyd abba! – Clary elvette a kezét a füléről. – Elég ebből, elég! – A démonok halállal, fájdalommal és őrülettel táplálkoznak – mondta Valentine. – Ha én gyilkolok, azt azért teszem, mert nincs más választásom. Te, kislányom, egy csodálatosnak hazudott paradicsomban nőttél fel, törékeny üvegfalak között. Édesanyád megalkotott egy olyan világot, amilyenben élni szeretett volna, aztán ebben a világban nevelt fel téged, de soha nem mondta el, hogy ez csak illúzió. Mindeközben démonok fegyverrel, vérrel, terrorral várták, hogy összetörhessék az üvegfalat, és kirángathassanak a hazugságból. – Te törted össze az üvegfalat – suttogta Clary. – Te rángattál ebbe bele. Senki más, csakis te. – És azért, hogy megvágott az üveg, a fájdalomért, a vérért? Azokért is engem hibáztatsz? Nem én zártalak börtönbe. – Fejezd már be! Csak hallgass el! – Clarynek csengett a füle, és legszívesebben ráordított volna a férfira: Te
raboltad el anyukámat, ez a te műved, te vagy a hibás! Viszont kezdte érteni, miről beszélt Luke, amikor azt mondta, hogy Valentine-nal nem lehet vitatkozni. Képtelenség volt ellentmondani neki, anélkül hogy az ember úgy ne érezte volna, hogy gyerekeket kettéharapó démonok pártját fogja. Kíváncsi volt, milyen lehetett Jace élete olyan sok éven keresztül ennek a követelődző, mindent elsöprő embernek az árnyékában. Már sejtette, honnan származik Jace arroganciája, meg a gondosan kordában tartott érzelmei. Az öltözőszekrény sarka élesen vágott a vádlijába. A Kardból áradó hideg érintésétől minden szőrszál égnek állt a nyakán. – Mit akarsz tőlem? – kérdezte. – Miből gondolod, hogy bármit is akarok tőled? – Különben nem lett volna olyan fontos, hogy beszélhess velem. Csak fejbe kólintottál volna, és várnád a… várnád a következő lépést, akármi is legyen az. – A következő lépés – mondta Valentine – az lesz, hogy az Árnyvadász barátaid megkeresnek, én pedig közlöm velük, hogy ha élve akarnak visszakapni, cserébe ide kell hozniuk nekem a vérfarkaslányt. Még mindig szükségem van a vérére. – Sosem cserélnének el Maiára! – Ebben tévedsz – rázta meg a fejét Valentine. – Tudják, mit ér egy Alvilági egy Árnyvadász gyerekhez képest. Bele fognak egyezni a cserébe. A Klávé elvárja tőlük. – A Klávé? Úgy érted… ez is benne van a Törvényben? – Kőbe van vésve – bólintott a férfi. – Most már érted? Nem is különbözünk annyira egymástól, a Klávé meg én, vagy Jonathan meg én, vagy te meg én, Clarissa.
Csak a módszereink nem egyeznek teljesen. – Elmosolyodott, és még közelebb lépett Claryhez. Fürgébben, mint ahogy kinézte volna magából, Clary a háta mögé nyúlt, és felkapta a Lélekkardot. A fegyver éppen olyan nehéz volt, mint amilyennek látszott; olyan nehéz, hogy a lány meg is botlott egy pillanatra. Kinyújtotta a kezét, hogy visszanyerje az egyensúlyát, aztán felemelte a kardot, és a hegyét egyenesen Valentine mellkasának szegezte. Jace olyan erővel csapódott a kemény fémpadlónak, hogy összecsattantak a fogai. Felköhögött, vér ízét érezte a szájában, aztán a fájdalomtól eltorzult arccal feltápászkodott. Tompa zöldre festett csupasz pallón ért földet. A hajó gyomra üres volt, egy hatalmas visszhangos kamra sötét, kifelé ívelő falakkal. Ahogy felnézett, Jace a csillagos ég apró darabkáját látta az odafönt füstölgő lyukon keresztül. Sehová sem vezető pallók és létrák labirintusa vette körül, akár egy óriási kígyó belei. Iszonyúan hideg volt. Jace látta, ahogy a kilélegzett levegő fehér felhőpamacsokban hagyja el a száját. Az irdatlan méretű térbe alig szűrődött be fény. A fiú hunyorogva meresztgette a szemét, aztán a zsebébe nyúlt, hogy elővegye a boszorkányfény rúnakövét. A fehéres ragyogás megvilágította az árnyékokat. A palló hosszú volt, a túlsó végén egy alsóbb szintté vezető létrával. Ahogy Jace arrafelé indult, valami megcsillant a lábánál.
Lehajolt, és megnézte: egy irón volt az. Ösztönösen körbepillantott, mintha csak arra számítana, hogy valaki testet ölt az árnyékban. Hogy az ördögbe került ide egy Árnyvadász irón? Óvatosan felvette az eszközt. Minden irónt valamiféle aura vett körül, a tulajdonos személyiségének szellemszerű lenyomata. Fájdalmas felismerés hasított át rajta. Clary. Egyszerre halk nevetés törte meg a csendet. Jace az övébe tűzve az irónt, hátrapördült. A boszorkányfény ragyogásában sötét alak rajzolódott ki a palló végén. Az arcát elrejtette a félhomály. – Ki van ott? – kérdezte a fiú. Nem kapott választ, mégis az az érzése támadt, mintha valaki nevetne rajta. Jace keze automatikusan az öve felé mozdult, csakhogy amikor lezuhant, elvesztette a szeráfpengéjét. Nem maradt fegyvere. Mit is tanított neki az apja? Ha megfelelőképpen használja, bármiből lehet fegyver. Lassan az ismeretlen felé indult, miközben igyekezett minden részletet felmérni maga körül – ott egy cső, amibe ha belekapaszkodik, lendületet vehet, és megrúghatja a férfit, egy falból kiálló, törött fémdarab, aminek nekilökheti, eltörve a gerincét. Mindezek a gondolatok a másodperc törtrésze alatt száguldottak át az agyán, mielőtt a pallón álló alak megfordult, és fehér haja megvillant a boszorkányfény ragyogásában. Jace jártában mozdulatlanná merevedett. – Apám? Te vagy az? Az első, ami eljutott Alec tudatáig, a rettenetes hideg volt. A második, hogy nem tud lélegezni. Megpróbálta
beszívni a levegőt, de a teste görcsbe rándult. Felült, és mocskos folyóvizet köpött ki a tüdejéből, amitől fuldokolva köhögni kezdett. Végül nagy nehezen sikerült levegőhöz jutnia, bár olyan volt, mintha lángolna a tüdeje. Zihálva nézett körül. Barázdált fémpadlón ült – illetve nem is, ez egy furgon platója volt. Egy furgoné, amelyik a folyó közepén lebegett. A haját és a ruháit teljesen átitatta a hideg víz. Magnus Bane ült vele szemben, és őt méregette a sötétben is ragyogó borostyánszínű szemével. – Mi… Mi történt? – kérdezte vacogó fogakkal Alec. – Megpróbáltad kiinni az East Rivert – felelte Magnus, és Alec csak most vette észre, hogy az ő ruhái is csuromvizesek, és úgy tapadnak a testéhez, mint egy második bőr. – Én húztalak ki. Alec feje lüktetett. Az övében kezdett tapogatózni az irónja után, de nem volt sehol. Megpróbált visszaemlékezni… a hajó, dugig démonokkal, Isabelle elesett, de Jace elkapta, vértócsák a lábuk alatt, a támadó démon… – Isabelle! A létrán mászott, amikor leestem… – Semmi baja. Elérte a csónakot, láttam. – Magnus kinyújtotta a karját, és megérintette Alec fejét. – Neked viszont akár agyrázkódásod is lehet. – Vissza kell mennem harcolni – tolta el a kezét Alec. – Te boszorkánymester vagy. Nem tudsz, teszem azt, visszaröpíteni a hajóra vagy valami? És ha már nekiállsz, közben helyrehozhatnád az agyrázkódásomat is.
Magnus továbbra is nyújtott kézzel kuporodott le, és dőlt a plató oldalának. A csillagfényben kemény zöld és arany gyémánt volt a szeme. – Bocs – visszakozott Alec, miután rádöbbent, milyen követelőzőnek is tűnhetett. Azért továbbra is úgy érezte, hogy Magnusnak is be kéne látnia, milyen fontos, hogy visszajusson a hajóra. – Tudom, hogy nem kutya kötelességed segíteni nekünk… Ez csak szívesség. – Álljunk meg egy szóra! Én nem teszek szívességeket, Alec. Azért teszek dolgokat, mert… Nos, szerinted miért? Valami emelkedni kezdett Alec torkában, belefojtva a választ. Mindig így érezte magát Magnus társaságában. Mintha valamiféle fájdalom vagy bánat lakna a szívében, ami, ahányszor csak valami jelentőség teljeset vagy igazat akart mondani, előbújt, és a torkára fagyasztotta a szót. – Vissza kell mennem a hajóra – mondta végül. Magnus hangja fáradtnak, sőt ingerültnek tűnt. – Segítenék – szólt –, de nem tudok. Éppen elég volt eltávolítani az őrvarázslatot a hajóról. Borzasztó erős varázslat, démonalapú. Aztán amikor leestél, rögzítő varázslatot kellett tennem a furgonra, hogy ne süllyedjen el, amikor elvesztem az eszméletem. És el fogom veszteni az eszméletem, Alec. Csak idő kérdése. – Megdörzsölte a szemét. – Nem akartam, hogy megfulladj – folytatta. –A varázslatnak elvileg ki kell tartania, amíg visszaviszed a furgont a partra. – Nem… nem is tudtam. – Alec Magnusra nézett, aki háromszáz éves volt, de mindig is kortalannak tűnt,
mintha tizenkilenc éves korában megállt volna az öregedésben. Most éles vonalak rajzolódtak ki a bőrén a szeme meg a szája körül. A haja csapzottan lógott a homlokába, háta görbesége pedig megszokott, hanyag tartása helyett ezúttal a valódi fáradtság jele volt. Alec előrenyújtotta a kezét. Ezüstszínű hegekkel teli, víztől ráncos bőre egészen sápadtnak tűnt a holdfényben. Magnus lenézett a felkínált kézre, aztán vissza a fiú szemébe. A tekintetén látszott, hogy nem érti a helyzetet. – Fogd a kezem! – mondta Alec. – Használd fel az erőmet! Amennyi csak ahhoz kell belőle, hogy ki tudj tartani. Magnus nem mozdult. – Azt hittem, vissza akarsz menni a hajóra. – Harcolnom kell – jelentette ki a fiú. – De te is azt csinálod, nem? Részese vagy annak a csatának ott a fedélzeten, éppen úgy, mint az Árnyvadászok… És biztos vagyok benne, hogy fel tudod használni az erőmet. Hallottam róla, hogy a boszorkánymesterek csinálnak ilyet. Szóval ez az ajánlatom. Használd fel az erőmet. A tiéd. Valentine elmosolyodott. Fekete vértet viselt, és a fekete rovarok páncéljára emlékeztető kesztyűt. – Fiam. – Ne mondd ezt nekem! – fortyant fel Jace, és máris érezte, hogy finom remegés indul ki a kezéből. – Hol van Clary? Valentine még mindig mosolygott. – Szembeszállt velem – közölte. –Móresre kellett tanítanom. – Mi tettél vele?
– Semmit. – Valentine közelebb lépett Jace-hez; ha kinyújtotta volna a kezét, akár meg is érinthette volna. De nem tette. – Semmi olyasmit, amiből ne épülhetne fel. Jace ökölbe szorította a kezét, hogy az apja ne láthassa, mennyire remeg. – Látni akarom. – Tényleg? Ebben a kalamajkában? – Valentine felnézett, mintha csak átlátna a hajó fémfalán a fedélzeten zajló mészárlásra. – Azt hittem volna, inkább harcolnál az Árnyvadász barátaid oldalán. Kár, hogy hiába strapálják magukat. – Nem tudhatod. – Dehogynem. Mindegyikükre ezer démont uszíthatok. Még a legjobb Nephilimek sem győzhetnek ilyen túlerővel szemben. Mint ahogy – tette hozzá Valentine – szegény Imogennek sem volt semmi esélye. – De honnan… – Mindent látok, ami a hajómon történik – mondta a férfi résnyire húzva össze a szemét. – Azzal tisztában vagy, hogy a te hibádból halt meg, ugye? Jace mély lélegzetet vett. Úgy dübörgött a szíve, mintha ki akarna szakadni a mellkasából. – Ha te nem lennél, egyikőjük sem jött volna erre a hajóra. Téged akartak megmenteni, tudod. Ha csak az Alvilágiakról lett volna szó, most otthon ülnének a fenekükön. Jace majdnem meg is feledkezett az alvilágiakról. – Simon és Maia… – Ó, ők meghaltak. Mind a ketten. – Valentine hangja könnyed volt, szinte lágy. – Hánynak kell még meghalnia, mielőtt belátod az igazságot, Jonathan?
Jace úgy érezte, mintha füstfelhő kavarogna a fejében. A válla égett a fájdalomtól. – Azt hittem, ezt már megbeszéltük. Tévedsz, Apám. Talán igazad van a démonokkal kapcsolatban, sőt talán a Klávéval kapcsolatban is, de nem ez a megoldás… – Úgy értettem – szakította félbe Valentine –, mikor látod be végre, hogy éppen olyan vagy, mint én? A hideg ellenére Jace-t kiverte a víz. – Micsoda? – Te és én egyformák vagyunk – felelte a férfi. – Ahogyan magad mondtad korábban, az vagy, amivé én formáltalak, márpedig én a magam képére formáltalak. Arrogáns lettél, akárcsak én. Bátor lettél, akárcsak én. És megvan benned az a tulajdonság, amitől mások fenntartások nélkül az életüket adják érted. Valami dörömbölni kezdett Jace fejében. Valami, amit tudnia kellett volna, de csak nem akart eszébe jutni… Irtózatosan égett a válla. – Nem akarom, hogy bárki is az életét adja értem – kiáltotta. – Dehogynem akarod. Jólesik a tudat, hogy Alec meg Isabelle bármikor meghalna miattad. Hogy a húgod is megtenné. Az Inkvizítor pedig valóban az életét adta, igaz, Jonathan? Te pedig csak álltál, és hagytad, hogy… – Nem! – Éppen olyan vagy, mint én. Persze ezen nincs miért meglepődni. Apa és fia vagyunk, miért ne lennénk egyformák? – Nem! – Jace villámgyors mozdulattal megragadta a falból kiálló fémdarabot. Az fülsüketítő csattanással letört. – Nem vagyok olyan, mint te? –kiáltotta, és a fém recés, éles peremét egyenesen az apja mellkasába döfte.
Valentine szája elnyílt. Hátralépett, a fémdarab vége kiállt a melléből. Jace meredten bámult a férfira. Tévedtem, ez tényleg ő, gondolta, de ebben a pillanatban, Valentine teste szemcséire hullott, és mintha önmagába zuhant volna össze. A levegőt megtöltötte az égés szaga, ahogy a férfi teste hamuvá vált, és elröppent a hideg levegőben. Jace megfogta a vállát. Ott, ahol a rettenthetetlen rúna lassan elégett, egészen forró volt a bőre. Egyszerre végtelen gyengeség vett rajta erőt. –Agramon – suttogta, és térdre rogyott a pallón. Csak néhány pillanatig térdelt a földön, amíg dübörgő pulzusa lelassult, mégis egy örökkévalóságnak tűnt. Amikor végül felállt, a lába egészen merev volt a hidegtől. Az ujjbegyei elkékültek. A levegőben még mindig égett szag terjengett, bár Agramonnak nyomát sem látta többé. Jace az éles fémdarabbal a kezében elindult a palló végén lévő lépcső felé. Ahogy fél kézzel kapaszkodva óvatosan lefelé ereszkedett, kitisztult a feje. Miután leugrott az utolsó lépcsőfokról, a hatalmas terem fémfala mentén körbefutó újabb pallón találta magát. Körben mindenfelé hasonló pallókat meg csöveket és különböző gépezeteket látott. A csövekből hangos pufogás hallatszott, és időről időre gőzt eregettek magukból, bár a levegő továbbra is fagyos maradt. Jó kis helyet találtál magadnak, apám – gondolta Jace. A hajó csupasz belseje egyáltalán nem illett ahhoz a Valentine-hoz, akit ismert, hiszen neki még az sem volt
mindegy, miféle ólomkristályból készült a boroskancsója. Jace körülnézett. Valódi labirintust látott, fogalma sem volt róla, merre is induljon tovább. Amikor végül megfordult, hogy lemásszon a következő létrán, vörös foltot pillantott meg a fémpadlón. Vér. Megkaparta a csizmája orrával. Még nedves volt, és egy kicsit ragacsos. Friss vér. Jace pulzusa felgyorsult. Kicsit távolabb újabb vörös foltot vett észre a padlón, aztán messzebb még egyet. A vérnyomok különös minta szerint követték egymást: nem harc dúlhatott itt, inkább egy vérző testet cipelhettek végig a pallón… A fiú egy ajtóhoz ért. A fekete fém itt-ott behorpadt, és ezüstszínűre fakult, a kilincs fölött pedig egy véres tenyér hagyott nyomot. Jace szorosabbra fogta az éles fémdarabot, és belökte az ajtót. Ahogy megcsapta a még hidegebb levegő hulláma, nagyot sóhajtott. A helyiség üres volt, csak egy cső futott végig az egyik fal mentén, a sarokban pedig mintha egy csomó zsákot halmoztak volna fel. Ahogy Jace óvatosan előrelépett, a kabinablakon beszűrődő fény a kupacra esett, és már látta, hogy nem is egy rakás szemét az, hanem egy emberi test. Jace szíve úgy kezdett verni, mint egy nyitva felejtett ajtó a szélviharban. A fémpadló ragadt a vértől. A fiú csizmája förtelmes, cuppanó hangot adva emelkedett föl, ahogy átsietett a szobán, és lehajolt a sarokban összekuporodva heverő alakhoz. Egy sötéthajú fiú volt az farmerban és véráztatta kék pólóban.
Jace a vállára tette a kezét, és óvatosan megmozdította. A test lassan, ernyedten átfordult, és a barna szemek kifejezéstelenül meredtek a plafonra. Jace-nek a torkán akadt a lélegzete. Simon volt az, falfehér arccal. A torkán csúnya heg húzódott, és mind a két csuklóját elvágták tátongó, rongyos szélű sebeket hagyva hátra. Jace, egy pillanatra sem véve le a kezét Simon válláról, térdre rogyott. Tehetetlenül gondolt Claryre, a fájdalomra, amit akkor érezhetett, amikor megtudta, mi történt, arra, ahogy a kezét szorongatta apró ujjaihoz képest meglepő erővel. Találd meg nekem Simont! Tudom, hogy sikerülni fog. És megtalálta. De elkésett. Amikor tízéves volt, az apja elmagyarázta Jace-nek az összes lehetséges módszert, amivel meg lehet ölni egy vámpírt. Karót kell döfni a szívükbe. Le kell vágni a fejüket, és felgyújtani őket, mint valami hátborzongató töklámpást. Hagyni kell, hogy a nap hamuvá égesse őket. Vagy le kell csapolni a vérüket. Az élethez vérre volt szükségük, az működtette őket, akár az autókat a benzin. A Simon torkán lévő vágásból nem volt nehéz megállapítani, melyik módszert választotta Valentine. Jace gyengéden lecsukta Simon égnek meredő szemét. Ha Clarynek holtan kell látnia, jobb, ha nem ilyen állapotban kerül elő. Lecsúsztatta a kezét a fiú gallérjára, hogy felhajtsa, elrejtve a vágást. Simon megmozdult. A szemhéja reszketve emelkedett föl, aztán kifordult a szeme, hogy csak a fehérje látszott. Erőtlenül hörögni kezdett, ajka alól kivillantak a hegyes vámpírfogak. A levegő reszelős hangot adva áramlott be elvágott torkán.
Jace-t elfogta a hányingert, és szorosabban markolta Simon gallérját. Nem halt meg. De, te jó ég, a fájdalom elviselhetetlen lesz. Nem gyógyulhatott, nem regenerálódhatott, csak ha… Vérhez jut. Jace elengedte Simon ingét, és a fogával felhúzta a pólója jobb ujját. A törött fémdarab éles peremével hosszában végigvágta a csuklóját. Vét tört elő a bőre alól. Ledobta a rögtönzött kést, ami csörömpölve hullott a fémpadlóra. Érezte saját vérének erős, fémes illatát a levegőben. Jace lenézett Simonra, de a fiú nem mozdult. A vér most már Jace kezén folyt le, a csuklója irtózatosan szúrt. Simon arca fölé tartotta, hagyta, hogy a vér végigcsorogjon az ujjain, és a fiú szájába csöppenjen. Nem történt semmi. Simon nem mozdult meg újra. Jace egészen Simon fölé hajolt, a lélegzete fehér párafelhőként tört elő a nedves levegőben. Vérző csuklóját egyenesen Simon szájához szorította. – Idd a vérem, te hülye! – suttogta. – Idd! Pár pillanatig semmi sem változott. Aztán Simon szeme lecsukódott. Jace éles szúrást érzett a csuklójában, erős nyomást, mintha húzta volna valami… Egyszerre felfelé lendült Simon keze, és megragadta Jace karját, közvetlenül a könyöke fölött. Simon háta ívbe görbült a padlón, a nyomás pedig egyre erősödött Jace csuklóján, ahogy a szemfogak mélyebben és mélyebben süllyedtek bele. Fájdalom hasított Jace karjába. – Oké – mondta. – Most már elég lesz. Simon kinyitotta a szemét. A fehérség eltűnt, egy pár sötétbarna írisz meredt Jace-re. Simon arcába vörös foltokban szín költözött, mintha lázas lett volna. Ajka
enyhén szétnyílt, a fehér szemfogakról vér csöpögött. – Simon? – próbálkozott Jace. Simon felült. Hihetetlen sebességgel mozogva félrelökte Jace-t, és máris rajta volt. Jace tarkója nagyot koppant a fémpadlón, és csengeni kezdett a füle, ahogy Simon fogai a nyakába mélyedtek. Megpróbált elhúzódni, de a másik fiú karjai egy satu erejével szorították a földhöz, ujjai a vállát markolták. Jace mégsem érzett semmi különöset, az élesen beléhasító fájdalom nemsokára tompa égéssé szelídült, ami kellemes is volt a maga módján, ahogy az irón forró érintése is tudott kellemes lenni. Kábult nyugalom lopódzott Jace ereibe, és a fiú érezte, ahogy elernyednek az izmai; a kezek, amelyek egy pillanattal korábban még megpróbálták eltaszítani Simont, most inkább közelebb húzták. Jace érezte saját szíve lüktetését, étezte, ahogy lassul, ahogy a dübörgés halkabb kopogássá csillapodik. Ragyogó, gyönyörűséges, különleges sötétség lopózott a látómezeje sarkába. Becsukta a szemét… Fájdalom nyilallt a nyakába. Teleszívta a tüdejét levegővel, és felnézett; Simon rajta ült, és kezét a szájára szorítva, elkerekedett szemmel őt bámulta. A fiú sebei teljesen eltűntek, inge mégis friss vértől volt lucskos. Jace megint érezte a fájdalmat meggyötört vállában, a vágást a csuklóján, a kilyukasztott nyakát. Már nem hallotta a dübörgést a mellkasában, de tudta, hogy a szíve azért teszi a dolgát odabent.
Simon elvette a kezét a szája elől; a szemfogaknak nyoma sem maradt. –Megölhettelek volna – mondta, mint aki mentegetőzni próbál. – Én pedig hagytam volna – szólt Jace. Simon megköszörülte a torkát. Legördült Jace-ről, feltérdelt a padlón, és karba fonta a kezét. Jace látta az erek kéken és lilán szertefutó sötét hálózatát Simon torkának halvány bőrén keresztül. És ezek az erek csordultig teltek vérrel. Az én véremmel. Jace felült, és az irónja után tapogatózott. Végighúzni a karján olyan volt, mintha egy ólomcsövet vonszolna végig egy futballpályán. Lüktetett a feje. Amikor végzett az itatzével, zihálva dőlt a falnak. Ahogy a gyógyító rúna kifejtette a hatását, a fájdalom lassan csillapodni kezdett. Az én vérem folyik az ereiben. – Ne haragudj! – mondta Simon. – Ne haragudj! Jace feje kezdett kitisztulni, és a dübörgés lelassult a mellkasában. Óvatosan felállt, arra számítva, hogy szédülés kapja el, de csak egy kis gyengeséget meg fáradtságot érzett. Simon még mindig térdelve bámulta a kezeit, de Jace megragadta az inge hátát, és talpra rángatta. – Nem kell bocsánatot kérned – mondta, miután elengedte Simont. – Indulás. Clary Valentinenál van, és nincs sok időnk. Abban a pillanatban, hogy az ujjai összezáródtak Maellartach markolata körül, úgy érezte, rögtön lefagy a karja. Valentine érdeklődve figyelte, ahogy a lány felszisszen a fájdalomtól, és elzsibbadnak az ujjai.
Kétségbeesetten próbálta szorongatni a kardot, de az kicsúszott a kezéből, és csörömpölve hullott a földre. Szemmel is alig tudta követni Valentine mozdulatát. Egyetlen pillanattal később a férfi a karddal a kezében állt előtte. Clarynek sajgott a tenyere. Lenézett, és látta, hogy égővörös csík fut végig a bőrén. – Tényleg azt hitted – kérdezte fitymáló ajakbiggyesztéssel Valentine –, hogy a kezed ügyében hagyok egy olyan fegyvert, amit használni is tudsz? – Megrázta a fejét. – Egy szót sem értettél abból, amit mondtam, mi? Úgy fest, a két gyerekem közül csak az egyik képes megérteni az igazságot. Clary ökölbe szorította sebesült kezét, és szinte örült az azonnal megérkező fájdalomnak. – Ha Jace-re gondolsz, ő gyűlöl téged. Valentine meglendítette a kardot, és Clary kulcscsontjához illesztette. –Ennyi elég belőled – közölte. Ahogy a lány lélegzetet vett, a Kard hegye megkarcolta a torkát, és keskeny vércsík csorgott végig a mellkasán. A penge érintésére mintha hidegség áramlott volna végig az ereiben, jégkristályokkal töltve meg a karját és lábát, elzsibbasztva a kezét. – A neveltetésed tett tönkre – mondta Valentine. – Anyád mindig is makacs nő volt. Eleinte ezt szerettem benne a legjobban. Azt hittem, ki fog állni az ideáljai mellett. Különös, gondolta Clary valamiféle távolságtartó félelmet érezve, hogy amikor a Renwickben találkoztak, az apja Jace kedvéért minden meggyőzőképességét bevetette. Most viszont nem is próbálkozott, és a
megnyerő modor meg a karizma felszíne alatt egyszerűen üresnek látszott. Mint egy üteges szobor, aminek kivágták a szemét, hogy csak a sötétség látsszon odabent. – Áruld el nekem, Clarissa, beszélt rólam valaha is az anyád? – Azt mondta, hogy az apám halott. – Ne mondj többet – figyelmeztette magát, de biztos volt benne, hogy Valentine mindent kiolvas a szeméből. –És azt kívánom, bárcsak ez lenne az igazság. – Nem is utalt rá, hogy más vagy, mint a többiek? Hogy különleges vagy? Clary nyelt egyet, amitől a Kard hegye még mélyebbre vágott, és a vér is vastagabb csíkban szivárgott a mellkasára. – Soha nem mondta, hogy Árnyvadász vagyok. – Tudod, miért hagyott el anyád? – kérdezte Valentine a kard markolata mögül fürkészve Clary tekintetét. A lány torkát égették a könnyek, és fuldokló hangot hallatott. – Úgy érted, egyetlen oka volt? – Azt mondta – folytatta a férfi, mintha meg sem hallotta volna Claryt –, hogy szörnyeteget csináltam az első gyerekéből. És elhagy, mielőtt megtehetném ugyanezt a másodikkal is. Veled. Csakhogy elkésett. A Clary torkát és végtagjait mardosó hideg olyan szörnyű volt, hogy már nem is reszketett. Mintha a Kard fokozatosan jéggé változtatta volna. – Anya sosem mondana ilyet – suttogta a lány. – Jace nem szörnyeteg. Én sem vagyok az. – Nem hiszem, hogy… A fejük fölött kivágódott a csapóajtó, és két sötét figura ugrott be a lyukon. Közvetlenül Valentine háta mögött
értek földet. Clary megkönnyebbült csodálkozással állapította meg, hogy egyikük Jace, aki könnyedén hasította a levegőt, akár a rezzenéstelenül a célja felé tartó nyílvessző, hogy aztán egy macska könnyedségével érjen földet. Az egyik kezében véres, fenyegetően éles peremű fémdarabot szorongatott. A második alak éppen olyan könnyedén, ha nem is ugyanolyan kecsesen landolt Jace mellett. Clary karcsú, sötét hajú fiú körvonalait látta, és arra gondolt, hogy Alec lehet az. Csak amikor a fiú felegyenesedett, és felismerte az arcát, akkor jött rá, ki is az valójában. Megfeledkezett a Kardról, a hidegről, a fájdalomról a torkában. Megfeledkezett mindenről. – Simon! Simon Claryre nézett. A tekintetük csak egy futó pillanatra találkozott, de a lány remélte, hogy a fiú látja az arcán a mindent elsöprő megkönnyebbülést. A régóta kifelé készülődő könnyek most végigfolytak az arcán. Meg sem moccant, hogy letörölje őket. Valentine hátranézett a válla fölött, és Clary most először látott őszinte csodálkozást az arcán. A férfi megpördült, hogy szembenézhessen Jace-szel és Simonnal. Abban a pillanatban, hogy a Kard hegye elmozdult Clary torka elől, a jég elpárolgott a testéből, magával ragadva minden erejét. A lány remegve rogyott térdre. Amikor felemelte a kezét, hogy letörölje a könnyeket az arcáról, látta, hogy az ujjai egészen fehérek lettek, ahogy fagyni kezdtek. Jace elborzadva nézett a lányra, aztán az apjához fordult. – Mit tettél vele?
– Semmit – felelte Valentine, aki időközben visszanyerte hűvös nyugalmát. – Még. Clary meglepetésére Jace egészen elsápadt, mintha csak sokkot kapott volna apja szavaitól. – Nekem kéne megkérdeznem, hogy mit tettél, Jonathan – mondta Valentine. Bár Jace-hez beszélt, a szemét nem vette le Simontól. – Hogyhogy még él? A vámpírok képesek a regenerációra, de akkor nem, ha ilyen kevés vér marad bennük. – Rólam van szó? – érdeklődött Simon. Clarynek fennakadt a szeme. Simon hangja egészen megváltozott. Nem úgy beszélt, mint egy dacos kisfiú a felnőttekkel, hanem mint valaki, aki elhiszi, hogy egyenlő ellenfélként szállhat szembe Valentine Morgensternnel. Mint valaki, aki megérdemli, hogy egyenlő félként szállhasson szembe vele. – Ó, tényleg, hiszen halott voltam, amikor otthagyott. Illetve halottabb. – Fogd be! – Jace sötét tekintettel pillantott Simonra. – Hadd válaszoljak erre én – mondta, és az apjához fordult. – Adtam Simonnak a véremből – magyarázta. – Hogy ne haljon meg. Valentine máris zord arca még inkább megkeményedett, mintha a csontjai feszítenék kifelé a bőrét. – Önként beleegyeztél, hogy egy vámpír igyon a véredből? Jace mintha habozott volna egy pillanatra, mielőtt válaszolt. Simonra pillantott, aki mérhetetlen gyűlölettel a tekintetében meredt Valentine-ra. – Igen – felelte végül óvatosan. – Fogalmad sincs, mit tettél, Jonathan – jelentette ki Valentine hátborzongató hangon. – Fogalmad sincs.
– Megmentettem egy életet – felelte Jace. – Valakiét, akit te meg akartál ölni. Ennyit biztosan tudok. – Nem emberi élet volt – rázta meg a fejét a férfi. – Feltámasztottál egy szörnyeteget, hogy újra ölhessen és vért szívhasson. Az ő fajtája folyton éhes… – Most is éhes vagyok – vágott közbe Simon, és elmosolyodott, megvillantva ismét előtörő hegyes szemfogait, amint fehéren ragyogva feszültek az alsóajkának. – Jól esne még egy kis vér. Persze egy ilyen ember vérétől valószínűleg felfordulnék, maga mérgező… Valentine elnevette magát. – Próbáld csak meg, Alvilági – mondta. –Amint a Lélekkard a testedbe vág, lángok közt fogsz elpusztulni. Clary látta, ahogy Jace tekintete a Kardra téved, aztán őrá. Nem maradt köztük kimondatlan kérdés. – A Kard még nincs átállítva. Egyáltalán nincs. Nem szerezte meg Maia vérét, úgyhogy nem fejezte be a ceremóniát… Valentine a karddal a kezében a lány felé fordult, és elmosolyodott. Maellartach megmoccant a szorításában, aztán valami mintha megütötte volna Claryt. Olyan volt, mintha egy hullám emelné fel, és sodorná magával. Tehetetlenül gördült végig a padlón, amíg iszonyú erővel a falnak nem ütközött. Összekuporodva, mozdulatlanul feküdt ott; a lélegzete is elállt a fájdalomtól. Simon futva indult felé, de Valentine megsuhintotta a Lélekkardot, mire lobogó tűzfal tört elő a pengéből; a fiú hátratántorodott az elviselhetetlen hőségtől. Clary minden erejét összeszedve felkönyökölt. A szája megtelt vérrel, forgott körülötte a világ, közben pedig
azon gondolkodott, milyen keményen verte be a fejét, és hogy vajon el fog-e ájulni. Kényszerítette magát, hogy éber maradjon. A lángok összezsugorodtak, de Simon még mindig kábán kuporgott a padlón. Valentine csak egy gyors pillantást vesztegetett rá, aztán Jace felé fordult. – Ha most megölöd a vámpírt – mondta –, még mindig jóváteheted a hibádat. – Nem – suttogta Jace. – Csak fogd a fegyvert, és döfd a szívébe! – szólt szinte lágyan Valentine. – Egyetlen gyors mozdulat. Nem most csinálnád először. Jace állta apja tekintetét. – Találkoztam Agramonnal – mondta. – A te arcodat láttam. – Te találkoztál Agramonnal? – A Lélekkard felragyogott, ahogy Valentine a fiú felé indult. – És még élsz? – Megöltem. – Megölted a Félelemdémont, de nem vagy hajlandó megölni egy közönséges vámpírt annak ellenére, hogy parancsot adtam rá? Jace kifejezéstelen arccal nézett Valentine-ra. – Vámpír, ez igaz – bólintott. – De Simon a neve. Valentine a fekete fénnyel ragyogó Lélekkarddal a kezében megállt Jace előtt. Clary egy hátborzongató pillanatig azt hitte, ott helyben végez a fiúval, az pedig szó nélkül hagyja magát. – Szóval, ha jól értelmezem – szólalt meg végül a férfi –, nem gondoltad meg magad? Amit akkor mondtál, amikor legutóbb eljöttél hozzám, az volt az utolsó szavad? Vagy megbántad, hogy nem engedelmeskedtél nekem?
Jace lassan megrázta a fejét. Egyik kezével még mindig a törött fémdarabot markolta, a jobbja viszont a dereka felé mozdult, és előhúzott valamit az övéből. Mindeközben a tekintetét egyetlen pillanatra sem vette le Valentine-ról, és Clary nem volt benne biztos, hogy a férfi egyáltalán észrevette, mit csinál. Reménykedett benne, hogy nem. – Igen – felelte Jace. – Megbántam, hogy nem engedelmeskedtem neked. Nem! – gondolta Clary, és a szíve majd kiugrott a helyéből. Szóval Jace feladja? Tehát azt hiszi, most már csakis így mentheti meg őt és Simont? Valentine arca ellágyult. – Jonathan… – Ennek ellenére – szakította félbe Jace – azt tervezem, hogy megint megteszem. Most rögtön. – Villámsebességgel mozdult a keze, és valami máris Clary felé szállt a levegőben. Közvetlenül a lány lába előtt zörögve leesett, és továbbgurult. Clarynek kerekre nyílt a szeme. Az édesanyja irónja volt az. Valentine elnevette magát. – Egy irón?Jonathan, ez valami vicc akar lenni? Vagy most már végleg… Clary nem hallotta a többit; a fejét szaggató fájdalomtól a fogát szívva felkönyökölt. A szemébe könnyek gyűltek, ahogy reszkető kézzel az irón után nyúlt. Amint megérintette, egy hangot hallott – tisztán, mintha csak édesanyja állt volna ott közvetlenül mellette. Fogd az irónt, Clary! Használd! Tudod, mit kell tenned. A lány ujjai görcsösen záródtak össze az irón körül. Nem törődve a nyilallással a fejében és a gerincében, felült. Árnyvadász volt, együtt kellett élnie a
fájdalommal. Valahonnan messziről mintha Valentine-t hallotta volna, amint a nevén szólítja, aztán lépések közeledtek. Clary a falhoz gördült, és olyan erővel préselte a falhoz az irónt, hogy amint a hegye a fémet érintette, sistergő hangot hallatott, mintha valami égne. A lány rajzolni kezdett. Mint ilyenkor mindig, a világ most is megszűnt körülötte. Egyedül volt az irónnal és a rajzlapjaként szolgáló fémmel. Visszaemlékezett rá, ahogy ott állt Jace cellája előtt, azt suttogta magában, hogy nyílj ki, nyílj ki, nyílj ki, és tudta, hogy minden erejét beleadta a rúnába, ami megszabadította a fiút a bilincseitől. És tudta, hogy az erő, amit abba a rúnába beleadott, a tizede, a százada sem volt annak, amit ebbe a rúnába fektetett. Égett a keze, ahogy az irónt ide-oda húzta a falon, fekete, megperzselt vonalat hagyva maga után. Nyílj ki! Minden kétségbeesése, minden csalódása, minden dühe a rúnába áramlott az ujjain meg az irónon keresztül. Nyílj ki! Minden szeretete, minden megkönnyebbülése, amiért élve látta Simont, minden reménye, hogy talán mindannyian túlélhetik ezt a napot. Nyílj ki! Az ölébe ejtette a kezét. Egy pillanatra teljes csend támadt, ahogy vele együtt mindannyian – Jace, Valentine, de még Simon is – a hajó fémfalába égetett rúnára meredtek. Simon szólalt meg először. – Mit jelent? – kérdezte Jace-t. Csakhogy Valentine válaszolt, bár közben le sem vette a szemét a falról. Különös kifejezés ült ki a férfi arcára – egyáltalán nem olyan, amire Clary számított, inkább diadal és rémület, kétségbeesés és gyönyörűség elegye.
–Azt – mondta a férfi –, hogy „Mene mene tekel ufarszin”. Clary feltápászkodott. – Nem azt jelenti – suttogta. – Hanem azt, hogy nyílj ki. Valentine tekintete a lányét kereste. – Clary… Fém sikítása nyomta el a szavait. A masszív acéllemezekből álló fal, amelyikre Clary a rúnát rajzolta, meghajlott, és reszketni kezdett. Az illesztésekből szegecsek repültek szerteszét, és víz spriccelt a hajótest belsejébe. Valentine felkiáltott, de a hangját elnyomta a fémtől elszakadó fém hangja, ahogy a hatalmas hajót összetartó minden szög, minden csavar és minden szegecs kiszakadt a helyéről. Clary oda szeretett volna rohanni Jace-hez és Simonhoz, de térdre rogyott, ahogy elérte a falban támadt lyukon keresztül betörő újabb vízsugár. Jace valahol a távolban a nevét kiáltotta olyan erővel, hogy a hajótest éles sikolyán keresztül is hallani lehetett. Clary csak egyetlenegyszer kiálthatott vissza neki, mielőtt víz a lyukon át magával sodorta egyenesen a folyóba. Megpördült, és kirúgott a fekete vízben. Rettegés kerítette hatalmába, rettegés a víz mélyének vaksötétjétől, a testét körülvevő több millió tonna víztől, ami mintha egyre növekvő erővel szorította volna ki a tüdejéből a levegőt. Nem tudta, merre van fel, és merre van le, nem tudta, merre ússzon. Képtelen volt tovább visszatartani a lélegzetét, és mocskos vizet szívott a tüdejébe. Mellkasa égett a fájdalomtól, a szeme mögött csillagok szikráztak. A fülében a zubogó víz hangjának helyét édes, lehetetlen dal vette át. Haldoklom –
gondolta csodálkozva. Egyszerre két sápadt kéz nyúlt felé a fekete vízben, hogy magához ölelje. Hosszú haj lebegett körülötte. Anya – gondolta Clary, mielőtt azonban tisztán kivehette volna édesanyja arcát, a sötétség összezárult körülötte. Amikor Clary magához tért, hangok vették körül, és fény tűzött a szemébe. A hátán feküdt Luke furgonjának platóján, és a szürkéskék égboltot bámulta odafent. Érezte a folyóvíz füsttel és vérrel keveredő szagát. Fehér arcok gyűltek össze fölötte, akár madzagok végén lebegő luftballonok. Pislantott egyet, és máris sokkal élesebben látta őket. Luke. És Simon. Mind a ketten feszülten meredtek rá. Clary egy pillanatra azt hitte, Luke teljesen megőszült, aztán hunyorogva állapította meg, hogy csak hamu telepedett a hajára. Igazság szerint minden tele volt hamuval, és mindannyiuk ruháját nyálkás szürke csíkok lepték el. Ahogy Clary felköhögött, a szájában is hamu ízét érezte. – Hol van Jace? – Ó… – Simon tekintete Luke-ra tévedt, mire Clary érezte, hogy összeszorul a szíve. – Semmi baja, ugye? – kérdezte. Küszködve felült, mire azonnal éles fájdalom hasított a fejébe. – Hol van? Hol van? – Itt vagyok. – Jace jelent meg Clary látómezejének szélén, bár arcát árnyékok rejtették. Letérdelt a lány mellett. – Ne haragudj! Itt kellett volna lennem, amikor felébredtél. Csak… Elcsuklott a hangja.
– Csak mi? – meredt rá Clary. Így, hogy hátulról világították meg a csillagok, Jace haja inkább ezüst-, mint aranyszínűnek hatott, a szeméből pedig minden szín eltűnt. A bőrére fekete és szürke csíkok tapadtak. – Azt hitte, te is meghaltál – mondta Luke, majd hirtelen felállt. A folyón nézett valamit, amit Clary nem láthatott. Az égen fekete és skarlátvörös füst kavargott, mintha lángolna odafent a világ. – Én is meghaltam? Még ki…? – Elhallgatott, ahogy hirtelen hányinger fogta el a fájdalomtól. Jace látta az arckifejezését, és benyúlt a dzsekije alá az irónjáért. – Ne mozogj, Clary! – A lány karjában égető érzés támadt, és hamarosan kezdett kitisztulni a feje. Felült, és látta, hogy eddig egy a fülke hátuljának támasztott deszkán feküdt. A platón bokáig ért a víz, a felszínén úszkált az égből finom, fekete esőként aláhulló hamu. Clary a karjára pillantott, ahol Jace a bőrébe égette a gyógyító rúnát. A gyengesége máris kezdett múlni, mintha a fiú friss erőt fecskendezett volna az ereibe. Jace finoman végighúzta ujjait az iratze vonalain, majd hátrébb húzódott. Éppen olyan hideg és nedves volt a keze, mint Clary bőre – illetve nem csak a keze. A haja elázott, ruhái pedig a testére tapadtak a víztől. Clary fanyar ízt érzett a szájában, mintha csak tisztára nyalt volna egy hamutartót. – Mi történt? Tűz volt? Jace Luke-ra pillantott, aki a hullámzó, szürkésfekete folyót bámulta. A vízen itt-ott kisebb csónakok úsztak, Valentine hajójának azonban nyoma sem volt sehol. – Igen – felelte a férfi. – Valentine hajója a vízvonalig leégett. Nem maradt belőle semmi.
– Hol vannak a többiek? – Clary Simon felé fordult. A fiú volt az egyetlen közöttük, akinek valahogy sikerült száraznak maradnia. Amúgy is sápadt arca zöldes árnyalatot vett fel, mintha lázas beteg lenne. – Hol van Isabelle és Alec? – Valamelyik Árnyvadász hajón. Nem esett bajuk. – És Magnus? – A lány megfordult, hogy beleshessen a kabinba, de nem látott senkit. – Szükség volt rá, hogy néhány súlyosabban sebesült Árnyvadászt ápoljon – mondta Luke. – De mindenki jól van? Alec, Isabelle, Maia… Jól vannak, ugye? – Clary maga is hallotta, milyen erőtlen és vékony a hangja. – Isabelle megsebesült – felelte Luke. – Robert Lightwood szintén. Nem kevés időre lesz szüksége a gyógyuláshoz. Jó pár Árnyvadász meghalt. Köztük az Inkvizítor és Malik. Nagyon kemény csata volt, és nem jöttünk ki jól belőle, Clary. Valentine eltűnt. A Kard is vele együtt. A Klávé romokban hever. Nem is tudom… Elhallgatott, Clary pedig elkerekedett szemekkel nézett rá. Volt valami a férfi hangjában, ami megijesztette. – Sajnálom – mondta. – Az én hibám volt. Ha nem… – Ha nem tetted volna meg azt, amit, Valentine mindenkit megölt volna a hajón – szakította félbe hevesen Jace. – Egyedül te vagy az oka, hogy ebből a csatából nem közönséges mészárlás lett. Clary a fiúra meredt. – Arról a rúnáról beszélsz, amit rajzoltam? – Darabokra tépted a hajót – közölte Luke. – Minden csavar, minden szegecs, minden, ami összetartotta, eltört. Az egész szerkezet széthullott. Az olajoshordók
is szétrobbantak, alig maradt időnk a vízbe ugrani, mielőtt az egész hajó égni kezdett. Ilyet még nem látott a világ. – Ó – mondta halkan Clary. – Volt olyan, aki… miattam sebesült meg? – Jó néhány démon megfulladt, amikor elsüllyedt a hajó – felelte Jace. –Viszont egyetlen Árnyvadásznak sem esett baja. – Mert tudnak úszni? – Mert kimentették őket. Nixik húztak ki a vízből mindannyiunkat. Clary a vízben felé nyúló kezekre gondolt, meg a mindent betöltő, lehetetlenül édes énekhangra. Szóval mégsem az édesanyját látta. – Úgy érted, vízi tündérek? – A Tündérek Udvarának Királynője állta a szavát – magyarázta Jace. –Azt ígérte, segít, ahogy tud. – De honnan…? – Honnan tudta? – akarta kérdezni Clary, de aztán a Királynő bölcs és ravasz szemére gondolt, meg a papírdarabra, amit Jace dobott a vízbe Red Hooknál, és úgy döntött, inkább hallgat. – Lassan elindulnak az Árnyvadász hajók – jegyezte meg Simon a vizet fürkészve. – Gondolom, felvettek, akit csak tudtak. – Jó – mondta Jace, és felegyenesedett. – Itt az ideje, hogy mi is menjünk. – A fülkéhez lépett. Kissé sántított, de láthatólag nem sebesült meg komolyabban. Luke beugrott a vezetőülésbe, és a furgon motorja egyetlen pillanattal később máris berregett. A vizet hasítva indultak meg a part felé; a kerekek által felvert vízcseppekben tükröződött a világosodó égbolt ezüstös fénye.
– Annyira fura – szólt Simon. – Folyton azt várom, mikor süllyed el a furgon. – El sem hiszem, hogy az után, amin ma éjszaka keresztülmentél, ezt találod furának – csóválta a fejét Jace, de semmi alattomosság vagy gúny nem volt a hangjában. Csak fáradtnak, nagyon fáradtnak tűnt. – Mi lesz Lightwoodékkal? – kérdezte Clary. – Azután, ami történt… a Klávé… Jace vállat vont. – A Klávé teljességgel kiszámíthatatlan. Fogalmam sincs, mit fognak tenni. Te viszont biztosan nagyon fogod érdekelni őket. Meg az, hogy mi mindenre vagy képes. Simon felhördült. Clary először azt hitte, tiltakozni akar, de amikor közelebbről megnézte, látta, hogy zöldebb, mint valaha. – Mi baj, Simon? – Az East River – felelte a fiú. – A folyóvíz nem tesz jót a vámpíroknak. Tiszta, mi meg… nem vagyunk azok. – Az East Riverre aligha lehet ráfogni, hogy tiszta – jegyezte meg Clary, de azért gyengéden végigsimította a fiú karját. Simon rámosolygott. – Te nem estél bele a vízbe, amikor a hajó szétesett? – kérdezte a lány. – Nem. Egy törmelékdarab úszott a vízen, és Jace rádobott. Nem kerültem bele a folyóba. Clary Jace-re pillantott a válla fölött. Most, hogy lassan oszladozott a sötétség, tisztábban láthatta a fiút. – Köszönöm – mondta. – Gondolod, hogy…? Jace felhúzta a szemöldökét. – Gondolom, hogy? – Hogy Valentine esetleg megfulladhatott? – Sose gondold azt, hogy a rosszfiú meghalt, amíg nem láttad a hulláját
– szólt közbe Simon. – Abból csak szomorkodás lesz, és meglepetésszerű támadás. – Jól mondod – bólintott Jace. – Én arra tippelnék, hogy nem halt meg. Akkor megtaláltuk volna a Végzet Ereklyéit. – Tudja a Klávé tovább végezni a dolgát nélkülük? Akár él Valentine, akár nem? – kíváncsiskodott Clary. – A Klávé mindig végzi a dolgát – felelte Jace. – Nem is értenek máshoz. – Arccal a keleti látóhatár felé fordult. – Jön fel a nap. Simon megmerevedett. Clary egy pillanatig meglepetten bámult rá, aztán halálos rémület költözött az arcára. Megfordult, és követte Jace tekintetét. A fiú igazat beszélt – a keleti horizonton vérvörös folt terebélyesedett. A nap első sugarai a zöld, a bíbor és az arany földöntúli árnyalataira színezték körülöttük a folyó vízét. – Ne! – suttogta. Jace meglepetten kapta föl a fejét, aztán a mozdulatlanul ülő Simon felé fordult, aki úgy bámulta a napkorongot, mint sarokba szorított egér a macskát. Jace gyorsan felpattant, és a furgon fülkéjéhez lépett. Odasúgott valamit Luke-nak, mire a férfi hátranézett, és Claryre meg Simonra pillantott, aztán visszafordult Jace-hez. Megrázta a fejét. A furgon előrelendült; Luke nyilván beletaposott a gázba. Clary megragadta a plató oldalát, nehogy hanyatt essen. Elöl Jace ordítva magyarázta Luke-nak, hogy ez a csotrogány biztosan tud ennél is gyorsabban menni, de Clary tudta, hogy sosem hagyhatják le a hajnalt.
– Kell lennie valamilyen megoldásnak – mondta Simonnak. A végtelen megkönnyebbülés helyét alig öt perc alatt vette át a páni félelem. – Talán betakarhatnánk a ruháinkkal… Simon még mindig elfehéredve bámulta a napot. – Egy halom rongy nem elég – mondta. – Raphael elmagyarázta… Csak a falak védhetnek meg bennünket a napfénytől. A ruhákon keresztül ugyanúgy éget. – De kell lennie valaminek… – Clary. – A lány most már tisztán látta Simont. A szürke hajnali fényben a fiú szemei óriásinak és sötétnek tűntek fehér arcában. Simon kinyújtotta a kezét. – Gyere ide! Clary a fiúhoz simult, próbált annyit eltakarni a testéből a sajátjával, amennyit csak lehetett. Tudta, hogy semmi értelme. Amint a nap megérinti Simont, a fiú el fog hamvadni. Egy pillanatig mozdulatlanul ültek egymást ölelve. Clary érezte, hogy emelkedik és süllyed a fiú mellkasa – megszokásból, emlékeztette magát, nem azért, mert szüksége lett volna rá. Viszont ha lélegezni nem is lélegzik, azért még meghalhat. – Nem hagylak meghalni – mondta a lány. – Nem hiszem, hogy van választásod – felelte Simon, és Clary érezte, hogy elmosolyodik. – Nem gondoltam, hogy látni fogom még a napot. A jelek szerint tévedtem. – Simon… Jace kiáltott valamit. Clary felkapta a fejét. A látóhatárt rózsaszín fény árasztotta el, mint amikor festéket öntenek a tiszta vízbe. Simon izmai megfeszültek Clary
szorításában. – Szeretlek – mondta. – Soha nem szerettem senki mást, csak téged. Arany szálak szőtték át meg át a rózsás égboltot, akár a márvány erezete. Körülöttük a vízen ragyogott a fény. Simon megmerevedett, a feje hátra-bicsaklott, szeme pedig arannyal telt meg, mintha olvadt folyadék töltené meg lassan a testét. Fekete vonalak jelentek meg a bőrén, akár repedések egy széttöredező szobron. – Simon! – sikította Clary. A fiú felé nyúlt, de érezte, ahogy egy kéz hirtelen visszarántja; Jace ragadta meg a vállát. Megpróbálta kiszabadítani magát, de Jace szorosan tartotta. Valamit Clary fülébe súgott újra meg újra, de jó pár pillanatba beletelt, mire a lány felfogta, mit mond. – Clary, nézd! Nézd! – Nem! – A lány az arca elé kapta a kezét. A tenyerén érezte a furgon platóján összegyűlt mocskos víz ízét. Sós volt, akár a könnyek. – Nem akarok odanézni. Nem akarok… – Clary! – Jace most a csuklóját ragadta meg, és igyekezett lefeszíteni a kezét az arcáról. A hajnali fény szúrta a lány szemét. – Nézd! A lány végül odanézett, és az elé táruló látványtól a lélegzete is elakadt. Simon a furgon hátuljában ült, sugárzott rá a napfény, és tátott szájjal bámulta önmagát. A fény táncolt a háta mögött a vízen, és a haja körvonalai aranyszínben ragyogtak. Nem égett hamuvá, hanem érintetlenül ücsörgött a napon, arca és karja sápadt bőrén egyetlen karcolás sem látszott. Az Intézet körül lassan beköszöntött az éjszaka. A napnyugta halvány vöröse beragyogott Jace szobájának
ablakán, ahogy a fiú a holmijaiból rakott kupacot bámulta az ágyán. A kupac végül sokkal kisebb lett, mint gondolta. Hét teljes évet töltött ezen a helyen az életéből, és csak ennyit tudott felmutatni: egy fél sporttáskányi ruhát, pár könyvet meg a fegyvereket. Sokat vacillált, hogy vajon magával vigye-e az idrisi házból megmaradt emlékeit, amikor ma este elmegy. Magnus visszaadta apja ezüstgyűrűjét, amit Jace nem szívesen viselt többé, úgyhogy inkább egy láncon a nyakába akasztotta. Végül úgy döntött, elvisz mindent: nem lett volna értelme semmit itt hagyni magából ezen a helyen. Éppen a táskába gyűrte be a ruhákat, amikor kopogtak. Alecre vagy Isabelle-re számítva lépett az ajtóhoz. Maryse állt a folyosón. Elegáns fekete ruhát viselt, haját szűk kontyba rendezte. Öregebbnek tűnt, mint legutóbb. Két mély ránc húzódott a szája sarkától az álláig. Csak a szemében látszott némi szín. – Jace – szólt. – Bejöhetek? – Azt csinálsz, amit akarsz – mondta, és visszament az ágy mellé. –A te házad. – Felkapott néhány pólót, és a szükségesnél jóval nagyobb erővel gyűrte őket a táskába. – Igazából ez a Klávé háza – jegyezte meg Maryse. – Mi csak a gondnokok vagyunk. Jace a pólók után dobta a könyveket is. – Az mindegy. – Mit csinálsz? – Ha Jace nem ismerte volna olyan jól Maryse-t, azt gondolta volna, remeg kissé a hangja. – Csomagolok – felelte a fiú. – Ez a szokás, mielőtt elköltözik az ember.
A nő arca egészen elfehéredett. – Ne menj el! – mondta. – Ha maradni akarsz… – Nem akarok maradni. Nem tartozom ide. – Hová mész? – Luke-hoz – felelte a fiú, és látta, hogy Maryse elhúzza a száját. – Egy időre. Aztán nem is tudom. Talán Idrisbe. – Azt gondolod, oda tartozol? – Maryse szájából fájdalmas szomorúság áradt. Jace egy pillanatra abbahagyta a csomagolást, és a táskára bámult. – Nem tudom, hová tartozom. – A családodhoz. – Maryse tett egy óvatos lépést előre. – Hozzánk. – Te dobtál ki. – Jace tudta, milyen kemény a hangja, és megpróbálta barátságosabban folytatni. – Bocsáss meg – mondta Maryse felé fordulva. –Mindenért, ami történt. De a múltkor nem kellettem neked, és nem tudom elképzelni, hogy most kellenék. Robert még egy jó ideig nem jön rendbe, és neked ápolnod kell. Én csak útban lennék. – Útban? – kérdezte hitetlenkedve a nő. – Robert látni akar, Jace… – Kétlem. – És mi van Aleckel? Isabelle-nek és Maxnak is szüksége van rád. Ha nekem nem is hiszed el, hogy szeretném, ha maradnál, és nem hibáztatlak, ha így van, azt tudnod kell, hogy nekik mennyire fontos vagy. Nehéz időszakon vagyunk túl, Jace. Ne akard, hogy még rosszabbul érezzék magukat, mint amennyire elkerülhetetlen. – Ez így nem tisztességes.
– Megértem, ha gyűlölsz. – Maryse hangja tényleg remegett. Jace sarkon fordult, és meglepetten nézett rá. – De mindennel, amit tettem, még azzal is, hogy kidobtalak, csak az volt a célom, hogy megvédjelek. És persze féltem is. – Tőlem? Maryse bólintott. – Hát ettől tényleg sokkal jobban érzem magam. A nő mély lélegzetet vett. – Azt hittem, ugyanúgy összetöröd majd a szívem, mint Valentine – mondta. – Te lettél utána az első ember, akit annak ellenére szerettem, hogy nem a saját véremből való volt. Az első élőlény. És csak gyerek voltál… – Valaki másnak gondoltál… – Nem. Mindig tudtam, ki vagy. Attól a pillanattól fogva, hogy megláttalak leszállni az idrisi hajóról tízéves korodban… Éppen úgy sétáltál be a szívembe, mint a saját gyerekeim, amikor megszülettek. – Maryse megrázta a fejét. – Nem értheted. Sosem voltál szülő. Az ember senkit sem szerethet úgy, mint a saját gyerekét. És senki sem dühítheti úgy fel. – Ezt a feldühítős részét észrevettem a dolognak – szólt egy idő után Jace. – Nem várom, hogy megbocsáss nekem – folytatta Maryse. – De ha maradsz Isabelle, Alec és Max kedvéért, hálás leszek. Ennél rosszabbat nem is mondhatott volna. – Nincs szükségem a háládra – közölte Jace, és visszafordult a sporttáska felé. Nem maradt már semmi, amit beletehetett volna, úgyhogy behúzta a cipzárt.
– A la claire fontaine – mondta Maryse – m'en allent promener. Jace felkapta a fejét. – Mi van? – Ily a lontemps que jet'aime.Jamaisje ne t'oublierai… Ez az a régi francia ballada, amit Alecnek és Isabellenek énekeltem. Amelyikről kérdeztél. Most már nagyon kevés fény szűrődött be a szobába, és a félhomályban Maryse éppen úgy nézett Jace-re, mintha a fiú még mindig tízéves lenne, mintha semmit sem változott volna az elmúlt hét évben. Komornak és feszültnek látszott – de bizakodónak is. Olyan volt, mint az egyetlen anya, akit valaha ismert. – Tévedtél, amikor azt mondtad, hogy neked sosem énekeltem – szólt. – Énekeltem, csak te nem hallottad. Jace nem felelt, de kirántotta a sporttáska cipzárját, és hagyta, hogy a holmijai kiboruljanak az ágyra. Epilógus – CLARY! SIMON ÉDESANYJA SZINTE RAGYOGOTT, ahogy megpillantotta a lányt a küszöbön. – Időtlen idők óta nem láttalak. Kezdtem aggódni, hogy összevesztetek Simonnal. – Jaj, dehogy – tiltakozott Clary. – Csak nem éreztem valami jól magam. – A jelek szerint az ember a mágikus gyógyító rúnák ellenére sem sebezhetetlen. Clary nem lepődött meg különösebben, amikor a csata másnapján lüktető fejfájással és lázzal ébredt. Arra gondolt, hogy megfázhatott, ami aligha lett volna csoda, miután
csuromvizes ruhában töltött el órákat az East Riveren az éjszaka közepén, de Magnus szerint inkább arról lehetett szó, hogy kimerült, amikor a Valentine hajóját megsemmisítő rúnát rajzolta. Simon édesanyja együtt érzően kuncogott. – Lefogadom, hogy ugyanaz a baci lehetett, ami Simont is megtámadta két héttel ezelőtt. Alig tudott kikászálódni az ágyból. – De most már jobban érzi magát, ugye? – kérdezte Clary. Tudta, hogy így van, de azért szívesen hallotta a választ. – Kutya baja. Azt hiszem, kint van hátul az udvaron. Csak menj be a kapun keresztül – mosolyodott el a nő. – Örülni fog neked. Simonék utcájában a vörös téglás sorházakat csinos fehér kovácsoltvas kerítések választották el egymástól, melyek az épületek mögötti apró kertekbe vezettek. Az ég ragyogó kék volt, a levegő viszont a szikrázó napsütés ellenére sem melegedett fel túlságosan. Clary érezte a hamarosan érkező hó illatát. Becsukta maga mögött a kaput, és a hátsó udvarba sietett, ahol meg is találta Simont egy műanyag kerti széken ülve, az ölében egy képregénnyel. Amikor meglátta Claryt, félretolta a füzetet, ültében kihúzta magát, és elvigyorodott. – Szia, bébi. – Bébi? – Clary lekuporodott a fiú mellé a székre. – Viccelsz, ugye? – Csak kipróbáltam. Ne csináljam? – Ne – rázta meg a fejét határozottan a lány, aztán közelebb hajolt, és szájon csókolta Simont. Amikor
elhúzódott, a fiú ujjai tovább játszottak a hajával, de a szemén látszott, hogy elgondolkodott. – Örülök, hogy jöttél – mondta. – Én is. Hamarabb is meglátogattalak volna, de… – Beteg voltál. Tudom. – Clary a hetet azzal töltötte, hogy SMS-eket küldözgetett Luke kanapéján fekve, ahol alaposan bebugyolálva CSI-ismétléseket nézett. Jólesett beköltözni egy olyan világba, ahol minden rejtélynek akadt egy megfejthető, tudományos megoldása. – Már jobban érzem magam. – A lány körülnézett, és összerázkódott. Szorosabbra fogta magán a fehér kardigánt. – Miért itt kint ücsörögsz ebben az időben? Nem fagysz meg? Simon megrázta a fejét. – Nem igazán érzek többé hideget vagy meleget. Aztán meg – húzódott mosolyra a szája – szeretnék minél több időt tölteni a napon. Még mindig el-elálmosodom nappal, de küzdök vele. Clary a keze fejével megérintette a fiú halántékát. Simon bőrén langyosan táncoltak a sugarak, mégis hűvös maradt a bőre. – De minden más… ugyanaz maradt? – Úgy érted, még mindig vámpír vagyok-e? Igen, úgy fest. Most is kívánom a vért, és a szívem sem ver. El kell kerülnöm az orvost, de mivel a vámpírok nem betegednek meg… – Rántott egyet a vállán. – És beszéltél Raphaellel? Nem jött rá, mi történt, ami miatt ki tudsz menni a napra? – Fogalma sincs. Bosszantja is rendesen. – Simon olyan laposakat pislogott, mintha hajnali két óta lenne, nem pedig délután. – Szerintem nem tud mit kezdeni azzal,
hogy mégsem teljesen úgy működik a világ, ahogyan azt ő elképzelte. Aztán meg nehezebben fog rávenni, hogy az éjszakát járjam, amikor én sokkal szívesebben járom a nappalt. – Az ember azt gondolná, hogy izgatott vagy emiatt az egész miatt. – A vámpírok nem szeretik a változást. Fontos nekik a hagyomány. – Rámosolygott Claryre, a lány pedig elgondolkodott. Mindig ilyen lesz. Amikor én betöltöm az ötvenet, a hatvanat, ő még mindig tizenhatnak fog látszani. Nem volt vidám gondolat. – Legalább fellendülhet a zenei karrierem. Ha Anne Rice dolgainak hinni lehet, a vámpírokból menő rock sztárok lehetnek. – Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy megbízható forrás. A fiú hátradőlt a székén. – De akkor mi megbízható? Rajtad kívül, természetesen. – Megbízható? Így gondolsz rám? – kérdezte színlelt felháborodással a hangjában. – Nem valami romantikus. Egy árnyék futott át Simon arcán. – Clary… – Mi? Mi az? – Clary a fiú keze után nyúlt, és megszorította. – Ha így kezded, általában rossz hírek következnek. Simon elfordította a fejét. – Nem tudom, rossz hír-e vagy sem. – Hát majd meglátjuk – mondta Clary. – Csak nyugtass meg, hogy jól vagy. – Jól vagyok – felelte a fiú. – De… Talán az lenne a legjobb, ha hagynánk ezt a dolgot. Clary majd leesett a műanyag székről. – Nem akarsz a barátom lenni?
– Clary… – A démonok miatt? Mert az én hibám, hogy vámpír lett belőled? –Egyre magasabb és magasabb lett a hangja. – Tudom, hogy őrület, ami körülvesz bennünket, de távol tudlak tartani tőle. Ha kell, én… Simon elfintorodott. – Tudsz róla, hogy lassan úgy sivítasz, mint egy delfin? Hagyd abba! Clary abbahagyta. – Szeretném, ha továbbra is barátok lennénk – mondta a fiú. – A másik dologban nem vagyok olyan biztos. – A másik dologban? Simon hirtelen elvörösödött. Clary nem is tudta, hogy a vámpírok egyáltalán képesek ilyesmire. A fiú fehér bőrén egészen különösen hatott az élénkpiros folt. – Ebben a barátom-barátnőm dologban. A lány egy darabig csak a szavakat keresgélte. – Legalább nem azt mondtad, hogy ebben a csókolózós dologban – mondta végül. – Féltem, hogy így fogod nevezni. Simon a műanyag széken egymásba fűzve heverő kezeikre pillantott. Clary ujjai egészen picinek tűntek az övéi között, most először azonban a lány bőre volt sötétebb. Simon szórakozottan simította végig Clary ujjait. – Sosem neveztem volna így. – Azt hittem, ezt akartad – mondta a lány. – Nem azt mondtad, hogy… A fiú sűrű szempillái mögül nézett fel Claryre. – Hogy szeretlek? Tényleg szeretlek. De ez nem ilyen egyszerű. – Maia miatt van? – Clary fogai vacogni kezdtek, és csak részben a hideg miatt. – Mert tetszik neked?
Simon habozott. – Nem. Vagyis igen. De nem úgy, ahogy gondolod. Csak amikor vele vagyok, tudom, milyen az, amikor valakinek én is úgy tetszem. És az nem olyan érzés, mint amikor veled vagyok. – De nem vagy szerelmes belé… – Talán még lehetek egyszer. – Talán egyszer én is szerelmes lehetnék beléd. – Ha valaha is úgy alakul – mondta a fiú –, feltétlen szólj nekem is. Tudod, hol találsz meg. Clary fogai még hangosabban vacogtak. – Nem veszíthetlek el, Simon. Nem veszíthetlek el. – Soha nem is fogsz. Nem hagylak el. De inkább azt választom, hogy az legyen köztünk, ami tényleg lehet, mert az valóságos és fontos, mint hogy olyasminek hazudd a kapcsolatunkat, ami sosem lesz. Amikor veled vagyok, tudni akarom, hogy a valódi önmagaddal vagyok. A valódi Claryvel. A lány lehunyta a szemét, és fejét Simon fejének támasztotta. Most is olyan volt, mint mindig: ugyanannak a szappannak az illata érződött rajta. – Talán nem is tudom, ki az. – De én tudom. Luke vadonatúj furgonja járó motorral állt a járdaszegély mellett, amikor Clary kilépett Simonék kertjéből, és bezárta maga mögött a kaput. – Attól, hogy elhoztál, még nem kellett volna el is jönnöd értem – mondta a lány, miután beugrott a férfi mellé az anyósülésre. Mi mást is vett volna Luke a régi, összetört furgon helyett, ha nem egy pontosan ugyanolyat?
– Bocsásd meg nekem, hogy rendes szülőként aggódom érted – szólt Luke, és Clary kezébe nyomott egy kávéval teli nagy papírpoharat. A lány belekortyolt. Semmi tej, sok cukor: épp így szerette. – Az utóbbi időben folyton ideges leszek, ha nem vagy szem előtt. – Tényleg? – Clary erősebben szorította a kávéspoharat, nehogy kilöttyenjen belőle a folyadék a kátyúkkal teli úton. – És szerinted ez meddig tart még nálad? Luke úgy festett, mint aki megfontolja a választ. – Nem sokáig. Talán ha öt-hat évig. – Luke! – Ha az segít, úgy tervezem, hogy harmincéves korodban már engedlek randizni. – Igazából ez nem hangzik olyan rosszul. Talán nem is érzem majd készen rá magam harmincéves korom előtt. Luke vetett egy oldalpillantást a lányra. – Simonnal…? Szabad kezével Clary gyorsan elhessegette a kérdést. – Ezt inkább hagyjuk! – Értem. – És feltehetőleg valóban értette. – Gondolom, azt szeretnéd, hogy hazavigyelek. – A kórházba indultál, ugye ? – Clary kiérezte a szándékot a férfi viccei mögött húzódó idegességéből. – Veled megyek. A hídon jártak éppen. Clary gondosan egyensúlyozva a kávéját, végigpillantott a folyón. Sosem unta meg a víz keskeny csíkjának látványát Manhattan és Brooklyn meredek kanyonfalai között. Az East River úgy csillogott a napfényben, akár az alufólia. Clarynek szöget ütött a fejébe, hogy vajon miért nem próbálta soha lerajzolni. Emlékezett rá, hogy egyszer megkérdezte az édesanyját, miért nem használja sosem
modellnek, miért nem készített egyetlen rajzot sem a saját lányáról. – Ha lerajzolok valamit, az olyan, mintha örökre meg akarnám ragadni – magyarázta Jocelyn a padlón ülve, miközben az ecsetről kadmium kék festék csöpögött a farmerjára. – Ha valamit igazán szeretsz, nem akarhatod, hogy örökre ugyanolyan maradjon. Engedned kell, hogy szabadon változhasson. De én gyűlölöm a változást. Clary mély lélegzetet vett. – Luke – szólt –, Valentine mondott nekem valamit a hajón. Valamit arról, hogy… – Semmi jó nem kezdődött még úgy, hogy Valentine mondott valamit – dörmögte Luke. – Talán nem. De ezúttal rólad mondott valamit, meg Anyáról. Azt mondta, hogy szerelmes vagy belé. A férfi nem válaszolt. Dugóban álltak a hídon, és Clary hallotta a távolban dübörgő vonat hangját. – Gondolod, hogy így van? – kérdezte végül Luke. – Hát… – Clary érezte a feszültséget a levegőben, és igyekezett gondosan megválogatni a szavait. – Nem tudom. Mondta már korábban is, de a paranoiájának meg a gyűlöletének tulajdonítottam. Most viszont jobban belegondoltam, és… Szóval fura, hogy mindig mellettünk maradtál, tulajdonképpen apám helyett apám voltál, nyáron gyakorlatilag a tanyádon éltünk, közben meg sem te, sem Anya nem jártatok senkivel. Úgyhogy gondoltam, talán… – Gondoltad, talán mi? – Talán végig együtt voltatok, csak nem akartátok elmondani nekem. Talán túl fiatalnak tartottatok hozzá, hogy megértsem. Talán féltetek, hogy kérdezősködni kezdenék az apámról. De most már nem vagyok túl
fiatal hozzá, hogy megértsem. Elmondhatod. Azt hiszem, ez a lényeg. Bármit elmondhatsz nekem. – Bármit talán nem. – Megint csend lett, ahogy a furgon lépésben haladt előre a sűrű forgalomban. Luke hunyorogva nézett a napba, ujjai a kormányon doboltak. – Igazad van – mondta egy idő után. – Szerelmes vagyok anyukádba. – Ez csodálatos! – vágta rá Clary, igyekezvén lelkesnek mutatni magát annak ellenére, hogy egészen förtelmesnek tűnt a gondolat, hogy ennyi idős emberek, mint Jocelyn meg Luke egyáltalán szerelmesek lehetnek. – Csakhogy – tette hozzá a férfi – ő nem tud róla. – Nem tud róla? – Clary széles mozdulatot tett a karjával. Szerencsére már egy korty kávé sem volt a poharában. – Az meg hogy lehet? Nem mondtad el neki? – Ami azt illeti – felelte Luke, mielőtt a gázra lépett, sebesen meglódítva a furgont –, nem. – És miért nem? Luke felsóhajtott, és fáradtan megdörzsölte borostás állát. – Mert – mondta – sosem találtam megfelelőnek az alkalmat. – Te is tudod, hogy ez elég béna kifogás. A hang, amit Luke kiadott, valahol félúton volt a kuncogás meg az ingerült morgás között. – Talán így van, de ez az igazság. Amikor először rádöbbentem, mit érzek Jocelyn iránt, annyi idős voltam, mint te most. Tizenhat éves. És éppen akkor találkoztunk Valentinenal. Nem versenyezhettem vele. Még egy kicsit meg is könnyebbültem talán, hogy ha már nem engem akar,
legalább olyasvalakit választott, aki igazán megérdemli őt. – Megkeményedett a hangja. – Mire rájöttem, mekkorát tévedtem, már késő volt. Amikor együtt menekültünk Idrisből, és terhes volt veled, felajánlottam, hogy elveszem feleségül, és gondoskodom róla. Azt mondtam, nem számít, ki a gyerek apja, sajátomként fogom felnevelni. Azt hitte, csak könyörüle-tességből ajánlkozom. Nem tudtam meggyőzni, hogy önzőbb már nem is lehetnék. Közölte velem, hogy nem akar a nyakamon lógni, hogy nem kérhet ilyesmit senkitől. Miután otthagyott Párizsban, visszatértem Idrisbe, de nem tudtam megnyugodni, és egy pillanatig sem lehettem boldog. Csak nem akart szűnni bennem az űr, amit Jocelyn hagyott maga után. Folyton arról álmodtam, hogy a segítségemre van szüksége valahol, hogy engem hív, de én nem hallom. Végül elindultam, hogy megkeressem. – Emlékszem, milyen boldog volt, amikor megtaláltad – mondta halkan Clary. – Boldog is volt, meg nem is. Örült, hogy láthat, de közben én szimbolizáltam azt a világot, amelyik elől menekült, amelyiknek nem akart a része lenni. Csak akkor egyezett bele, hogy mellettetek maradjak, amikor megígértem, hogy megszakítok minden kapcsolatot a falkával, a Klávéval, Idrisszel, mindennel. Szívesen oda is költöztem volna hozzátok, de Jocelyn tartott tőle, hogy az átalakulásaimat nehéz lenne elrejteni előled, és be kellett látnom, hogy ebben van igazság. Megvettem a könyvesboltot, kitaláltam magamnak egy új nevet, és elterjesztettem, hogy Lucian Graymark halott. És a világ számára az is volt.
– Tényleg rengeteget tettél Anyáért. Lemondtál az egész életedről. – Többet is megtettem volna – mondta Luke higgadtan –, de ragaszkodott hozzá, hogy semmi köze ne legyen a Klávéhoz meg az Alvilághoz, én meg mondhatok, amit akarok, mégiscsak lükantróp vagyok. Folyton arra emlékeztettem, amiről tudomást sem akart venni. Abban meg végképp biztos volt, hogy neked semmit sem szabad tudnod az egészről. A helyzet az, hogy én sosem helyeseltem a Magnusnál tett látogatásokat, azt, hogy manipuláljon az emlékeiddel meg a Látásoddal, de ő ezt akarta, és én hagytam, mert ha megpróbálom lebeszélni róla, elküld. És kizárt dolog, hogy valaha is belegyezett volna, hogy feleségül vegyem, az apád legyek, és elmondjam neked az igazat magamról. Akkor mindennek vége, a törékeny falak, amiket önmaga és a Láthatatlan Világ közé emelt, összeomlanak. Ezt nem tehettem meg vele. Úgyhogy tartottam a számat. – Szóval sosem mondtad el neki, mit érzel? – Anyukád nem hülye, Clary – felelte Luke. Nyugodtnak tűnt, de mintha mégis némi feszültség szivárgott volna a hangjába. – Tudnia kellett. Felajánlottam, hogy elveszem feleségül. Akármilyen kedvesen is utasított vissza, egy dolog biztos: tisztában van az éréseimmel, és ő nem érez ugyanígy irántam. Clary nem felelt. – Nem baj – próbált könnyed lenni Luke. – Rég beletörődtem. Clary idegei hirtelen pattanásig feszültek, és úgy sejtette, nem a kávé volt az oka. Próbálta a háttérbe kényszeríteni a saját életével kapcsolatos gondolatokat.
– Megkérted a kezét, de elmondtad-e neki, hogy azért, mert szerelmes vagy? Nem úgy hangzik. Luke nem felelt. – Szerintem el kellett volna mondanod neki az igazat. Szerintem tévedsz, ami az érzelmeit illeti. – Nem tévedek, Clary – jelentette ki a férfi határozottan, mintha csak azt mondaná: Elég már ebből! – Emlékszem, egyszer megkérdeztem, miért nem jár senkivel – mondta Clary, nem törődve a férfi elutasító hangjával. – Azt felelte, azért, mert már odaadta valakinek a szívét. Azt hittem, az apámra gondol, de most… Most már nem vagyok benne olyan biztos. Luke láthatólag őszintén meglepődött. – Tényleg ezt mondta? – Gyorsan visszafogta magát, és megkérdezte: – Tudod, valószínűleg Valentine-ra gondolt. – Nem hinném. – Clary vetett egy gyors pillantást a férfira a szeme sarkából. – Különben nem szörnyű érzés, hogy sosem mondtad el neki őszintén, mit érzel? Ezúttal egészen addig kitartott a csend, amíg le nem hajtottak a hídról, és rá nem fordultak az Orchard Streetre, ahol a boltok és az éttermek cégérét csodás, aranyszínű és vörös kínai írásjelek díszítették. – De igen, szörnyű érzés volt – felelte végül Luke. – Akkoriban azt hittem, hogy az a kapcsolat, ami hozzád meg anyukádhoz fűzött, még mindig jobb, mint a semmi. De ha éppen azoknak nem mondhatod el az igazságot, akik a legfontosabbak neked, végül magadnak sem tudsz majd igazat mondani. Clary fülét különös, zörgő hang ütötte meg. Lenézett, és látta, hogy felismerhetetlen golyóvá gyűrte össze a kezében tartott papírpoharat.
– Vigyél el az Intézetbe! – kérte. – Légy szíves. Luke meglepetten pillantott a lányra. – Nem arról volt szó, hogy eljössz velem a kórházba? – Ott találkozunk, miután végeztem – mondta Clary. – Előbb el kell intéznem valamit. Az Intézet alsó szintjét betöltötték a napfényben táncoló sápadt porszemcsék. Clary végigrohant a padsorok közötti keskeny folyosón, megállt a lift előtt, és rácsapott a gombra. – Gyerünk, gyerünk – dünnyögte maga elé. – Gye… Az aranyszínű ajtó csikorogva kinyílt. Jace állt a fülkében, és elkerekedett szemmel meredt Claryre. – …rünk! – fejezte be Clary, és lengette a karját. – Ó! Szia. – Clary? – Levágattad a hajad – állapította meg a lány. Így is volt – a hosszú fémes csillogású tincsek már nem lógtak Jace arcába, hanem rendezetten, egyenletesre vágva simultak a homlokára. Így civilizáltabbnak tűnt, sőt talán még egy kicsit idősebbnek is. A ruhái is elegánsabbak voltak a szokásosnál: sötétek pulóvert és farmert viselt. Valami ezüstösen csillant a torkánál, közvetlenül, a pulóver gallérja alatt. A fiú felemelte a kezét. – Ja, igen. Maryse vágta le. – A lift ajtaja elkezdett becsukódni, de Jace elkapta. – Fel kellett jönnöd az Intézetbe valamiért? Clary megrázta a fejét. – Csak veled akartam beszélni. – Ó. – A fiú meglepettnek tűnt, de kilépett a liftből, és hagyta, hogy az ajtó zörögve csukódjon be mögötte. –
Éppen a Takiba indultam egy adag kajáért. Igazából senkinek sincs kedve főzni… – Megértem – mondta Clary, bár azonnal meg is bánta. Édeskevés köze volt a lényeghez annak, hogy Lightwoodéknak akaródzik-e főzni, vagy nem. – Ott beszélhetünk – javasolta Jace. Az ajtó felé indult, de aztán megtorpant, és visszanézett a lányra. Ahogy az ajtó melletti két fáklya fénye halvány aranyszínűre festette a haját és a botét, olyan volt, mint egy angyalt ábrázoló festmény. Clarynek összeszorult a szíve. – Jössz vagy nem? – csattant fel a fiú, és egyáltalán nem volt angyali a hangja. – Persze, igen. Jövök. – A lány gyorsan Jace után sietett. Ahogy Taki étterme felé tartottak, Clary igyekezett nem saját magáról, Jace-ről, vagy kettejük kapcsolatáról beszélni. Inkább megkérdezte, hogy van Isabelle, Max és Alec. Jace habozott. Éppen az Első sugárúton keltek át a hűvös szélben. Az ég kéken ragyogott: tökéletes őszi nap volt New Yorkban. – Bocs. – Clary egy grimasszal nyugtázta saját ostobaságát. – Nyilván pocsékul érzik magukat. Rengeteg régi ismerősük halt meg. – Az Árnyvadászok máshogy élik meg az ilyet – mondta Jace. – Mi harcosok vagyunk. Úgy nézünk szembe a halállal, ahogy ti… Clary felsóhajtott. – Ahogy ti mondének nem tudtok. Ezt akartad mondani, ugye? – Igen – vallotta be a fiú. – Néha még én sem tudom biztosan, ki vagy. Megálltak a Taki roskadozó teteje és
elsötétített ablakai előtt. A bejáratot őrző ifrit gyanakvó vörös szemekkel méregette őket. – Clary vagyok – szólt a lány. Jace végignézett rajta. A szél Clary arcába húzta a haját. A fiú szinte szórakozottan nyúlt ki, és simította félre. – Tudom. Odabent találtak egy bokszot a sarokban, és letelepedtek. Az étteremben alig néhányan lézengtek. Kaelie, a pixi pincérnő a pultnak támaszkodott, lustán verdesve a szárnyaival. Egy időben még Jace barátnője is volt. Egy másik bokszot egy vérfarkaspár foglalt el. Nyers bárányhúst ettek, és arról beszélgettek, ki győzne, ha Dumbledore a Harry Potter-könyvekből és Magnus Bane megküzdenének egymással. – Tuti, hogy Dumbledore győzne – jelentette ki az első. – Neki ott van az a dögös gyilkos átok. A második lükantróp epés megjegyzéssel vágott vissza. – Viszont Dumbledore igazából nem létezik. – Szerintem Magnus Bane sem létezik – mordult föl az első vérfarkas. –Te találkoztál vele valaha? – Ez annyira fura – szólt Clary, miután kényelembe helyezkedett. – Figyeled őket? – Nem. Hallgatózni udvariatlanság. – Jace az étlapot tanulmányozta, ezzel lehetőséget adva Clarynek, hogy közben őt tanulmányozza titkon. Sosem nézek rád, mondta korábban a fiúnak. Igaz is volt. Annyiban biztos, hogy sosem nézett rá úgy, ahogy szeretett volna: egy művész szemével. Folyton elkalandozott a figyelme, és a részletek kötötték le: Jace arccsontjának íve, szemöldökének állása, a szája alakja.
– Engem bámulsz – állapította meg a fiú anélkül, hogy felnézett volna az étlapból. – Miért? Valami nem stimmel? Kaelie állt meg az asztal mellett, megkímélve Claryt attól, hogy válaszolnia kelljen. A lánynak feltűnt, hogy a pincérnő tolla egy ezüstszínű nyírfaág. A pixi kíváncsian méregette Claryt. – Tudod, mit szeretnél? A lányt készületlenül érte a kérdés, úgyhogy ötletszerűen rendelt egy-két dolgot az étlapról. Jace kért egy tál sült krumplit édesburgonyából, egy csomó másik fogást pedig bedobozoltatott, hogy hazavigye Lightwoodéknak. Kaelie távozott, halvány virágillatot hagyva maga után. – Mondd meg Alecnek és Isabelle-nek, hogy bocsássanak meg nekem mindenért, ami történt – szólt Clary, amikor Kaelie már hallótávolságon kívül járt. – Maxnak meg üzenem, hogy elviszem a Tiltott Bolygóba, amikor csak akarja. – Csak a mondénok kérnek bocsánatot, amikor valójában azt akarják mondani, hogy „osztozom a bánatodban” – jegyezte meg Jace. – Semmi sem miattad történt, Clary. – A fiú szeme hirtelen megtelt gyűlölettel. –Mindennek Valentine volt az oka. – Gondolom, nincs… – Hogy nincs nyoma? Tényleg nincs. Valahol elbújhatott, amíg be tudja fejezni, amit elkezdett a Karddal. Aztán meg… – Jace megvonta a vállát. – Aztán meg mi? – Nem tudom. Őrült. Egy őrült lépéseit pedig nehéz megjósolni. – De Jace kerülte Clary tekintetét, és a lány pontosan tudta, mire gondol: háború lesz. Ezt akarta
Valentine. Háborút az Árnyvadászokkal. Es el is fogja érni a célját. Csak az a kérdés, hol fog először lecsapni. – Akárhogy is, kétlem, hogy erről akartál beszélgetni velem. – Tényleg nem. – Most, hogy eljött a pillanat, Clary nem találta a szavakat. Megpillantotta a tükörképét az ezüstös színű szalvétatartóban. Fehér kardigán, fehér arc, itt-ott égő vörös foltokkal. Úgy nézett ki, mint aki lázas. Egy kicsit úgy is érezte magát. – Már néhány napja szeretnék beszélni veled… – Ezt ügyesen titkoltad előttem. – Jace hangja természetellenesen éles volt. – Ahányszor csak felhívtalak, Luke azt mondta, hogy rosszul vagy. Ezt úgy értelmeztem, hogy kerülsz engem. Megint. – Nem kerültelek. – Clary úgy érezte, mintha óriási üres tér lenne kettejük között, pedig a boksz nem volt különösebben nagy, és még csak nem is ültek le túl messze egymástól. – Tényleg akartam beszélni veled. Folyton rád gondoltam. Jace meglepett pillantással csúsztatta át a kezét az asztalon. Clary megkönnyebbülten ragadta meg. – Én is folyton rád gondoltam – mondta a fiú. Megnyugtató határozottsággal szorította Clary kezét, a lány pedig visszaemlékezett rá, hogyan ölelte meg a Renwickben Jace-t, amikor a fiú ide-oda himbálózva szorongatta a Portál véres szilánkját, az egyetlen emléket, ami a régi életéből maradt. – Komolyan beteg voltam – szólt Clary. – Esküszöm. Majdnem meghaltam ott a hajón. Jace elengedte a lány kezét, de továbbra is úgy nézett rá, mintha csak az arcvonásait próbálná az emlékezetébe
vésni. – Tudom – mondta. – Ahányszor csak majdnem meghalsz, én is majdnem meghalok. A szavaitól olyan hevesen kezdett verni Clary szíve, mintha megivott volna egy termosz kávét. – Jace, azt akartam elmondani, hogy… – Várj, előbb hadd beszéljek én. – Jace felemelte a kezét, mintha csak el akarná tanácsolni Clary soron következő szavait. – Mielőtt bármit is mondasz, szeretnék bocsánatot kérni. – Bocsánatot kérni? Miért? – Amiért nem figyeltem oda rád. – A fiú két kézzel beletúrt a hajába, és Clary apró sebhelyet vett észre, egy kurta ezüst csíkot a nyaka oldalán. Korábban biztosan nem volt ott. – Arról próbáltál meggyőzni, hogy nem kaphatom meg tőled, amit szeretnék, én pedig csak erőltettem és erőltettem, közben pedig egyáltalán nem figyeltem rád. Csak téged akartalak, és nem érdekelt mások véleménye. Még a tied sem. Clary szája kiszáradt, mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, megjelent Kaelie Jace krumplijával meg jó pár tányérral Clary számára. A lány csodálkozva meredt mindarra, amit rendelt. Egy pohár zöld turmix állt előtte az asztalon egy szelet nyersnek tűnő marhahús meg egy tányér csokoládéba mártott tücsök társaságában. Nem mintha számított volna; a gyomra úgyis annyira görcsbe rándult, hogy az evés szóba sem jöhetett. –Jace – szólt, amint a pincérnő eltűnt –, nem tettél semmi rosszat. Csak… – Ne, hadd fejezzem be! – A fiú úgy bámulta a sült krumpliját, mintha a világmindenség titkait rejtené. – Clary, most kell kimondanom… különben sosem
teszem meg. – A szavak szinte kapkodva törtek elő a szájából. – Azt hittem, elvesztettem a családomat. És nem Valentine-ra gondolok, hanem Lightwoodékra. Azt hittem, elegük van belőlem. Azt hittem, nem maradt senkim rajtad kívül. Majd beleőrültem a veszteségbe, és rajtad vezettem le a feszültséget. Ne haragudj rám! Igazad volt. – Nem. Hülye voltam. Kegyetlenül bántam veled. – Minden jogod megvolt hozzá. – Jace Claryre emelte a tekintetét, és a lánynak különös módon az a pillanat jutott eszébe, amikor négyévesen elsírta magát a strandon, amiért a feltámadó szél elfújta a várat, amit épített. Édesanyja azt mondta neki, hogy építhet egy másikat, ha akar, de ő sírt tovább, mert amit örökkévalónak gondolt, arról kiderült, hogy múlandó, és a levegő meg a víz érintése is elég hozzá, hogy semmivé legyen. – Minden igaz volt, amit mondtál. Nem légüres térben élünk és szeretünk. Emberek vesznek körül bennünket, és megbántanánk, talán tönkre is tennénk őket, ha megengednénk magunknak, hogy úgy erezzünk, ahogy a kedvünk tartja. Ha ilyen önző módon viselkednénk, az azt jelentené, hogy… Valentinehoz válunk hasonlatossá. Úgy mondta ki az apja nevét, hogy Clarynek az az érzése támadt, mintha egy ajtót vágnának az arcába. – Mostantól fogva csak a bátyád leszek – folytatta a fiú, tekintetében a reménnyel, hogy Clary elégedett lesz vele. Csakhogy a lány legszívesebben az arcába ordította volna, hogy összetöri a szívét, hallgasson már el. – Ezt akartad, ugye?
Jó darabig eltartott, mire Clary összeszedte magát, és amikor végül válaszolt, egészen távolról visszhangoztak a szavai. – Igen – mondta, és hullámok dübörgését hallotta a fülében, a szeme pedig szúrt, mintha homokot és sós permetet fújt volna bele a szél. – Ezt akartam. Clary kábán kapaszkodott fel a Beth Israel Kórház széles lépcsőjén az üvegajtók felé. Tulajdonképpen nem is bánta, hogy itt van, és nem máshol. Semmit sem szeretett volna jobban, mint édesanyja karjába vetni magát, és zokogni, még ha nem is mondhatja el neki, mi bántja. Igaz, ezt nem tehette meg, de akkor már az tűnt a második legjobb megoldásnak, ha leül édesanyja ágya mellé, és ott zokog egy sort. Elég jól sikerült tartania magát a Takiban, búcsúzóul még meg is ölelte Jace-t, mielőtt elváltak egymástól. Csak akkor kezdett el pityeregni, amikor felszállt a metróra, de akkor már sírt mindenért, amit eddig elfojtott magában. Sírt Jace és Simon és Luke miatt, meg az édesanyja miatt, sőt még Valentine miatt is. Elég hangosan bőgött hozzá, hogy a vele szemben ülő férfi felajánljon neki egy zsebkendőt, mire ő ráordította, hogy mit bámul, maga bunkó?, merthogy New Yorkban ez volt a módi. Ezután már kicsit jobban érezte magát. Ahogy közeledett a lépcső tetejéhez, feltűnt neki, hogy egy nő áll ott. Hosszú köpenyt viselt a ruhája fölött: nem volt megszokott látvány az ilyen Manhattan utcáin. A köpeny sötét, bársonyszerű anyagból készült, a fejére húzott széles csuklya pedig teljesen elrejtette a nő arcát. Clary körülnézett, és megállapította, hogy a környéken
senki más nem mustrálgatja a különös jelenést. Szóval varázslattal rejtette el magát. A lány megállt a legfelső lépcsőfokon, és felnézett a nőre. Az arcát még most sem láthatta. – Nézze, ha miattam van itt, csak mondja el, mit akar. Nem igazán fűlik most a fogam ehhez a varázslathoz meg titkolózósdihoz. Észrevette, hogy az emberek megállnak, és csodálkozva bámulják az őrült lányt, aki magában beszél. Clary legyűrte magában a vágyat, hogy kinyújtsa rájuk a nyelvét. – Rendben. – A hang szelíd volt, és furcsán ismerős. A nő felnyúlt, és hátralökte a csuklyáját. Ezüst hajkorona omlott a vállára. Őt látta Clary a Marble temetőben, és ő mentette meg őket Malik késétől az Intézet előtt. Közelről látszott, hogy az arca tele van kiszögellésekkel – túl markáns volt, hogy szép legyen, bár átható meleg barna szeméből szenvedély sugárzott. –A nevem Madeleine. Madeleine Bellefleur. – És…? – kérdezte Clary. – Mit akar tőlem? Madeleine egy pillanatig habozott, mielőtt válaszolt volna. – Ismertem édesanyádat – mondta aztán. – Barátok voltunk Idrisben. – Nem mehet be hozzá – közölte Clary. – Csak családtagok látogathatják, amíg nem javul az állapota. – De nem fog javulni. Clary úgy érezte magát, mintha valaki pofonvágta volna. – Micsoda? – Sajnálom – szólt Madeleine. – Nem akartalak elszomorítani, de tudom, mi baja Jocelyne-nak, és azt is,
hogy egy mondén kórház most nem tehet érte semmit. Ami történt… azt ő tette saját magával, Clarissa. – Nem. Nem érti. Valentine… – Még azelőtt megtette, hogy Valentine eljutott volna hozzá. Így semmilyen információt nem szedhetett ki belőle. Jocelyn előre eltervezte, hogy így lesz. Titok volt, titok, amit egyetlen emberrel osztott meg. Mint ahogy azt is csak egyetlen embernek árulta el, hogyan lehet visszafordítani a varázslatot. Ez az ember én voltam. – Úgy érti…? – Igen – felelte Madeleine. – Úgy értem, meg tudom mutatni, hogyan ébresztheted fel édesanyádat.
