Írta: Jessica Park A mű eredeti címe: Flat-Out Love Fordította: Komáromy Zsófia A szöveget gondozta: Balogh Eszter

Első kiadás Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013

Írta: Jessica Park A mű eredeti címe: Flat-Out Love Fordította: Komáromy Zsófia A szöveget gondozta: Balogh Eszter A művet eredetileg kiadta: Amazon Children's Publishing Copyright © 2011 by Jessica Park Cover art by Damon www.damonza.com A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet a borító belsőn Katona Ildikó munkája. © Katona Ildikó, 2013. ISBN 978 963 373 542 8 © Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban Cím: 6701 Szeged, Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] www.konyvmolykepzo.hu Felelős kiadó: A. Katona Ildikó Műszaki szerkesztő: Zsibrita László, Gerencsér Gábor Korrektor: Gera Zsuzsa, Budai Zita Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

Lorinak, aki gondoskodik magának zsanérokról. *

Nem az a lényeg, mit tudsz, vagy mikor veszel észre valamit. Csakis az utazás számít.

ELSŐ RÉSZ

1. fejezet JULIE SEAGLE

AZ ELÉJE TÁRULÓ LÁTVÁNYRA MEREDT,

és egyvalamit

szentül megígért magának: soha többé nem keres albérletet a neten. Dugig tömött sporttáskája szíja a vállába mart, így lepottyantotta a zsákot a járdán terpeszkedő két bőröndre. Úgysem volt hova becipelnie a csomagját. Hitetlenkedve bandzsított a villogó neonfeliratra, amely Boston legjobb burritóját hirdette. Újra elolvasta a kinyomtatott e-mailt, de ez mit sem változtatott a helyzeten. Bizony, stimmelt a cím. Bár Julie nem vetett meg egy jó burritót, a kis étteremnek pedig megvolt a maga sajátos bája, elég nyilvánvalónak egyetemisták

tűnt, hogy által

bérelhető,

a

földszintes háromszobás

épületben lakás.

A

nincs lány

felsóhajtott, és elővette a mobilját a kézitáskájából. – Szia, anyu! – Édesem! Ezek szerint megérkeztél Bostonba? Ohiónak máris hiányzol! El sem hiszem, hogy egyetemista lettél. Milyen a lakás? Megismerkedtél már a lakótársaiddal? Julie megköszörülte a torkát, és az étterem lapos tetejére meredt. – A lakás nagyon… szellős. Teljesen nyitott.

– Milyen a szobád? Nagyon pici? – Édesanyja hangjában aggodalom csendült. – Hát, még ha aprócska is, valószínűleg még mindig jobb, mint valami betontömbbeli koleszszoba, nem igaz? – A szobám? Ö, hát, izé, eléggé spártai, mondhatni. – Julie leült az egyik bőröndjére. Egy busz fékezett le közvetlenül mögötte, ő meg összerezzent az éles hang hallatán. – Ez meg mi volt? A szobád az utcára néz? Jaj, istenem, csak nem a földszinten laksz? Az veszélyes, Julie! Sokkal könnyebben betörhet valami bűnöző. Van zár az ablakon? Majd kikérem a nagybátyád tanácsát. Talán van valami módja, hogy még biztonságosabbá tedd a nyílászárókat. – Momentán egyetlen ablakot sem látok, anyu. – Julie érezte, hogy könny szökik a szemébe. Ez kész rémálom. Alig egy órája volt Bostonban, illetve egész pontosan annak Jamaica Piain kerületében, és a mesés egyetemi életről dédelgetett álmait máris dél-amerikai fogások illata kezdte elnyomni. – Igazság szerint úgy tűnik, még szobám sincs. Édesanyja habozott. – Hogy érted, hogy nincs szobád? Befizettem a foglalót, az előleget meg a kauciót, ahogy a főbérlő kérte. Bankcsekket küldtem, az isten szerelmére! Mégis kiadta másnak a szobádat? – Nem javított a helyzeten, hogy anyja hangjából egyre jobban érződött a pánik. – A pontos címen vagyok. A taxisofőr biztosított róla, hogy jó helyen járok. De ahol a bérháznak kéne lennie, ott egy burritós étterem áll. – Burritós! Szűz Máriám!

– Nekem mondod? A burritóban mindig van valami ijesztő. – Julie körülnézett, fogalma sem volt, mit kéne tennie. – Anyu, most mihez kezdjek? – Habár nem akarta a kelleténél jobban megijeszteni az édesanyját, Julie nem bírt uralkodni remegő hangján. Egyedül volt egy idegen városban, ahol senkit sem ismert, és egy halomnyi bőröndön üldögélt. Egy forgalmas utcán cövekelt le, aminek volt annyi előnye, hogy senkinek sem jutott eszébe, hogy vajon mit keres ott. Rengetegen mentek el mellette anélkül, hogy csak egy pillantást is vetettek volna rá. Szeptember első hetében jártak, Julie pedig egy egyetemi városban volt: több költöztető teherautót is látott az autók között szlalomozni; diákokat és a csomagjaikat szállították valóban létező lakásokba, amelyek nem étteremként működtek. A lány gyorsan letörölte a könnyeit, és feltette a napszemüvegét. Bármit megadott volna azért, hogy az egyik teherautóban ülhessen, egy rakás barátjával összezsúfolódva. – Nincs hol laknom. Az a sok pénz meg, amit elköltöttél… A lakásnak olcsóbbnak kellett volna lennie a kolesznál. És nem kellene, hogy burritószaga legyen. – Julie kiköltözött otthonról, egy szélhámos pedig rávette, hogy egy nem létező lakásért fizessen, így hajléktalanná vált Bostonban: mindez együtt igen felkavarónak bizonyult. – Julie, a pénz miatt most ne izgasd magad! Ez nem a te hibád. A hirdetés nekem is teljesen normálisnak tűnt. Maradj csak ott, ahol vagy, én pedig máris hívom az egyetemet, és meglátjuk, tudnak-e segíteni neked, rendben? Tarts ki! Jól vagy? A lány szipogott.

– Igen, semmi baj. – Ne mozdulj onnét! Azonnal visszahívlak, és mindent megoldunk. Julie bedugta a fülhallgatóját, és a következő idegőrlő húsz percet lehangoló zene bőgetésével, a tegnap este felkent sötétlila körömlakkja lekaparásával, illetve a Facebook állapota frissítésével töltötte.

Julie Seagle Boston, 1. nap: Nem vagyok hajlandó Beantownnak nevezni új otthonomat, elvégre csak a turisták hívják „babváros”-nak. Mindenesetre bostoni lakos lettem, annak ellenére, hogy momentán nincs hol laknom. A járdából sugárzott a meleg, és ez a szaunának is beillő város egyelőre nem nyerte el Julie tetszését. Ráfért már egy kis önsajnálat. Nem akart mást, csak normális egyetemi élményeket, és végre anélkül élvezni a sulit, hogy a barátai nevetségesnek tartanák, amiért tényleg örömmel tanul. Nem hiányzott neki, hogy az ország legdrágább, legelismertebb, legeslegmenőbb egyetemére járjon. Csak meg akart szabadulni az érzéstől, hogy muszáj eltitkolnia valódi énjét. Jó lett volna végre nyugodtan bevallani, hogy imádja az irodalmat, megnyugtatónak tartja, ha tankönyvet olvashat, és semmire sem vágyik jobban, mint élénk tanórai diskurzusokba vetni magát. Így hát egyetemi karrierje kezdetéhez lakhelyet is akarni elég józan kívánságnak tűnt. A Whitney Egyetem csak nem hagyná, hogy egy egyre idegesebb, dél-ohiói hallgatójuk Boston utcáin tengődjön, ugye? Persze tölthetné az éjszakát szállodában, de mindenképp jobb

volna végleges megoldást találni. Biztos akad néhány diák, akik az utolsó pillanatban meggondolták magukat, ezzel kollégiumi szobát szabadítva fel, igaz? Lehetséges. Hát, a burritós étterem állást hirdetett, ami talán jel volt, hogy Julie-nak fel kéne frissítenie a spanyoltudását, és érdeklődést kéne mutatnia a mexikói konyha iránt… A mobilja alig csördült meg, már fel is vette. – Anyu? – Azzal az istenverte egyetemmel kint vagyunk az összes vizekből. Állítólag ötven kilométeres körzetben zsúfolásig tele van minden kolesz, maga a Whitney is panzióban kénytelen elszállásolni a diákjait. Támadt egy másik ötletem. Emlékszel Erin Watkinsra? – Az egyetemi szobatársnődre? A nagymenő ügyvédre? Nem is tudtam, hogy még mindig barátnők vagytok. – Hát, nem is. Évek óta nem beszéltem vele, de emlékszem, olvastam az öregdiákok magazinjában, hogy Massachusettsben él. Az újság szerint Cambridge-ben lakik és a Harvardon tanít, nekem pedig volt olyan mázlim, hogy elértem az irodájában. – Istenem, ez nagyon ciki, de nem tud véletlenül kiadó lakást? – kérdezte Julie reménykedve. – Hát, nem. De ragaszkodott hozzá, hogy szállj meg náluk, amíg nem találsz megfelelő alternatívát. A fia, Matt már el is indult érted kocsival. Megadtam Erinnek a címet. Azt mondja, a városnak nem éppen a jó részén vagy, kész szerencse, hogy csak délután négy óra van, és még nem sötétedik. A srác kék Volvót vezet, és bármelyik percben ott lehet.

– Okés. Matt. Veszélyes város. Kék Volvo. Arra az esetre, ha rossz kocsiba szállnék, és a holttestem egy sikátorból kerülne elő, szeretném, ha tudnád, mennyire szeretlek. És bele ne nézz az íróasztalom harmadik fiókjába! – Ez cseppet sem vicces. Na mindegy, Matthew az MIT-re, a Massachusettsi Műszaki Egyetemre jár. Valami fizikai tárgy a főszakja. Vagy matek lett volna? Hát nem hihetetlen? Erin génjeit figyelembe véve nem is kéne meglepnie, hogy zseni fia van. – Biztos iszonyú menő srác. Már a fizika szó puszta hallatán tűzbe jöttem. – Nem randiszervizt működtetek, Julie. Próbállak biztonságos helyre juttatni, hogy ne kelljen halálra aggódnom magam miattad. – Igenis, anyukám. Majd a neten keresek bostoni gavallérokat. – Julie felállt, és lesimította a pólója elejét. Az úttest felé fordult, megkönnyebbült, hogy legalább feltűnően kocsira várakozva álldogálhat, nem azon kell igyekeznie, hogy ne tűnjön olyan elveszettnek. – Mikor beszéltél utoljára Erinnel? – Évekkel ezelőtt. A diplomaosztó óta csak párszor csevegtünk. Időről időre hallok róla valamit. Az egyetemen kötött barátságok egy életre megmaradnak, még ha éveken át nem is vesszük fel a kapcsolatot egymással. Majd meglátod! Egy sötét autó lassított és állt meg, két parkolóhelyet is elfoglalva Julie előtt. – Anyu, mennem kell. Azt hiszem, megjött ez a Matt gyerek. – Biztos, hogy ő az? Julie belesett a kocsiba, ahogy lehúzódott az ablak.

– Egy őrültnek tűnő pasast látok, egyik kezével élénk színű cukorkát kínál, a másikkal véres sarlót lenget. Á! Az autóhoz int. Biztosan értem jött. – Julie, ne csináld! – szólt rá az anyja. – Fogalmad sincs, milyen érzés ez, hogy az egyetlen gyerekem szállás nélkül maradt Bostonban. Bárcsak ott lehetnék veled! Győződj meg róla, hogy Matthew az! Kérd el a jogsiját! – Mindenképp.

Felhívlak,

ha

megérkeztem

a

házukba.

Szeretlek, anyu! – Én is szeretlek, édesem. Nagyon sajnálom ezt a kavarodást. Mondj köszönetét Erinnek a nevemben, később mindkettőtöket felhívlak! Julie letette a telefont, és reménykedve nézett a kocsit megkerülő, feléje igyekvő srácra. – Matt? – Helyesen tippelem a bőröndök alapján, hogy te lennél Julie? Különben rossz lányt készülök elrabolni. – Kedvesen mosolygott, és kezet nyújtott Julie-nak. Magas volt, legalább száznyolcvan centi, szőkésbarna haja a szemébe lógott. Sápadt bőre tudatta a lánnyal, hogy nem sokat járt napon a nyáron, a pólójára vetett pillantás magyarázatot is adott erre. Az a felirat állt rajta: Nietzsche a haverom. Nyilvánvalóan nem volt a menő bandával lógó srác, és Julie azt gyanította, egész nyáron a könyvtárban gubbaszthatott. De volt olyan kedves, hogy félbehagyja, bármit is csinált éppen, és eljöjjön a lányért. Egyébként is, Julie-nak is megvoltak az okostojás pillanatai – bár

nem volt olyan hülye, hogy a pólóján hirdesse őket. Az ilyesmit magába fojtotta. Ahogy rendesen szocializálódott emberhez illik. – Köszi, hogy eljöttél értem. Nem igazán tudtam, mihez kezdhetnék. Remélem, nem okoztam nagy kellemetlenséget. – Julie

segített

bepakolni

Mattnek

a

holmiját

a

Volvo

csomagtartójába, majd beült az anyósülésre. A szeptemberi napsütés

felmelegítette

az

autót,

a

lány

automatikusan

megrángatta a pólója elejét, hogy némi légmozgást érezzen a bőrén. – Semmiség. Bocs, hogy ilyen meleg van. Ebben a kocsiban nem működik a légkondi, és senki sem törte magát, hogy megjavíttassa. De nem hosszú az út. – Matt elfordította a kulcsot, hogy beindítsa a motort, a feltörő hörgés hallatán viszont Julie attól tartott, hosszabban fognak elidőzni a megutált utcán. – Ne aggódj! Mindig ezt műveli, ha ilyen rövid állás után próbálom újra beindítani. Csak még egy gázfröccs… Helyben vagyunk! Julie észrevette magát a visszapillantó tükörben. Vitathatatlanul nyúzottnak tűnt. És izzadtnak. Méghozzá nem úgy, hogy azt

csillogónak lehetett volna értelmezni. Végigfuttatta az ujját barna ceruzával kihúzott szeme alatt, letörölve az elkenődött sminket, és gyorsan

igyekezett

kisimítani

a

frufruját,

amely

kezdett

göndörödni. Melírozott barna hajának nem tett jót a hőség. Nem szándékozott előkapni a púderét, és friss réteggel elfedni az orrát borító szeplőket, de azért szeretett volna jobb első benyomást kelteni, amikor felbukkan Watkinséknál, hogy a nyakukra telepedjen.

Matt jobbra rántotta a kormányt, alig kerülte ki a száguldó autót, amely bevágott elé. – Isten hozott az agresszív autósairól hírhedt Bostonban! – Máris imádom. Átvágtak, lenyúlták az összes pénzem, és csak átmeneti szállásom van: igazán remekül indítottam itt, nem? – Julie halványan mosolygott, az ablakkeretnek döntötte a fejét, és élvezte a szellőt. – Rosszabb is lehetne. Lakhatnál a családoddal, mint én. És

tényleg imádni fogod Bostont. Minden nagyvárosnak megvan a maga hátránya, de szuper itt suliba járni, úgyhogy amint megoldod ezt a kis zűrt, remekül megleszel. A Whitney-be fogsz járni? – Igen. De azért az nem éppen a műszaki egyetem – hozta szóba Julie az MIT-t incselkedő mosollyal. – Biztos vagyok benne, hogy a „Bevezetés az irodalomtudományba” nem kelhet versenyre a… mivel is? A „Differenciálegyenletek imádatáéval? Matt elnevette magát. – Majdnem. Az tavalyi kurzus volt. Idén a „Mániákus rajongás a Fourier-elemzés elmélete és gyakorlata iránt” van soron. Meg a kedvencem, a „Kvantumfizika 2.: Energia és anyag romantikus összefonódása”. Julie a fiú felé kapta a fejét. – Kétszakos vagy? Fizikás és matekos is? Jesszusom… – Tudom. Kockafej. – Matt vállat vont. – Nem, ez igazán lenyűgöző. Csak meglep, hogy elfér az agyad a koponyádban. – Különleges tömörítő programmal láttak el, amely lehetővé teszi, hogy a rengeteg tárolt információ csak akkor kerüljön elő, ha

épp szükségem van rá. Egyelőre csupán a bétaverziót futtatom, úgyhogy elnézésedet kérem bármilyen felmerülő problémáért. Igazán nem állhatok jót magamért. – Kösz, hogy figyelmeztetsz – bólintott Julie komolyan. – Én nem is tudom, mit válasszak főszaknak. Talán pszichológiát? Vagy irodalmat? Nem tudom. Tényleg, még mindig Jamaica Plainben vagyunk? – Nem. Már átértünk Cambridge-be. Ez pedig – szólt, ahogy befordultak egy sarkon, és felhajtottak egy hídra – a Charles folyó. Ez az út a Memorial Drive, a Harvard tér pedig arra van. Átvághatunk arra, ha szeretnéd látni. – Julie lelkesen bólogatott. – Van itt egy metrómegálló, alig pár percre a szüleim házától. Mióta leszállt a gépe Bostonban, Julie most először volt izgatott, hogy itt lehet. A folyó gyönyörűen festett, tele volt kenuzó és kajakozó

emberekkel,

mentőmellényeik

élénk

színekkel

pettyezték tele a víz felszínét. Árkádsorok, vaskapuk, zsúfolt utcák, macskaköves sikátorok, valamint rengeteg üzlet és étterem mellett hajtottak el. Julie-nak tetszett a nyüzsgés. – Milyen messze van a Whitney? Talán kereshetnék errefelé lakást. – Metróval nincs messze. A Whitney a Back Bayben van, Bostonban, nem Cambridge-ben, úgyhogy a Hynes megállónál kell majd leszállnod. A Berklee Zeneművészeti Főiskola is ott van a közelben. – Szupi. Ezek szerint, ha hirtelen kedvem támad nyomatni egy kis Lady Gagát, gond nélkül találok majd vokálosokat. – Matt értetlen arckifejezése láttán Julie a homlokát ráncolta. – Lady

Gaga? Brutális fejdíszek? Óriási válltömések? Pár évvel ezelőtt meghódította a zeneipart? Testhezálló szerkók olyan sok madártollal, bőrrel meg csattal, hogy ihaj? Semmi nem rémlik? – Fogalmam sincs, miről beszélsz – közölte Matt. – Na, megérkeztünk. – Befordult a felhajtóra egy nagy szürkéskék ház előtt, amelyen fehér díszlécek és fekete ablaktáblák ékeskedtek. A buján zöldellő kis utca fákkal és virágoskertekkel volt tele, a pompás régi házak mindegyike kerítés vagy örökzöld sövény mögött bújt meg. Nehéz volt elhinni, hogy csak az imént kanyarodtak le a főútról, és egészen közel vannak a Harvard tér nyüzsgéséhez. Nem kellett MIT-s hallgatónak lenni, hogy az ember kiokoskodja: ez egy elképesztően módos környék. – Ha minden igaz, anyám már hazaért. Tudom, hogy itt akart lenni, mire megérkezel. Apám meg Celeste pedig valószínűleg épp hazafelé tartanak. Celeste sulijában szülői értekezlet volt. – Celeste a húgod? – tippelt Julie. Matt kiszállt a kocsiból. – Aha. Tizenhárom éves, nemrég volt a szülinapja. Remélem, szívesen eszel gyorskaját vacsorára. Évek óta nem főztünk rendes ételt. – Csak ne burrito legyen, amúgy jöhet bármi. Matt kinyitotta a csomagtartót, majd megtorpant. – Julie? Azt hiszem, nem ártana tudnod… – Elhalt a hangja. – Igen? – nézett a fiúra. – Mi az? Valami baj van? Halálra rémítesz. Burritót eszünk, ugye? – Matt a fejét rázta. – Ó, tudom már! A szüleidet baromira idegesíti, hogy a nyakukra telepszem,

nem igaz? Senki sem akarná, hogy valami vadidegen húzza meg magát a házában. – Nem. Dehogy. Csak arról van szó, hogy Celeste… – Matt láthatóan küszködve próbálta kifejezni magát. – Hát, elég érdekes gyerek. – Szeretem, ha valaki érdekes – mondta Julie, miközben kiemelte a bőröndjét a csomagtartóból. – Nagyon szeretem.

2. fejezet JULIE

FONTOLÓRA VETTE A LEHETŐSÉGET,

hogy könyvtárba tévedt

lakóház helyett. Az előszoba falát fehér polcok borították, amelyek roskadásig voltak pakolva könyvvel. És nem olcsó krimikkel.

Az

itt

élők

nyilvánvalóan

nem

alkalmi

kikapcsolódásnak tekintették az olvasást. Jobbra kis helyiség nyílt, ahol egy zongora foglalta el a napsütötte tér nagy részét. Julie követte Mattet balra, a nappaliba, és azonnal elvarázsolta a berendezés keltette hangulat. Törzsi álarcok és festmények borították a falakat, a kényelmesnek látszó, bézsszínű, L alakú kanapé két végén álló kisasztalokon pedig egy földgömb és egy nagy világtérkép díszelgett. A lány óhatatlanul érzékelte az éles kontrasztot e ház és a saját otthona között. Tetszett neki édesanyja ízlése, a kockás függönyök, sárga falak meg a zsibvásári csecsebecsék, és szerette, hogy a házuk mindig takaros és tiszta volt. Egyszerű, de otthonos. De ahogy körülnézett ebben a helyiségben, Julie-nak el kellett ismernie, hogy van valami borzasztóan igéző az egyedi szobrocskák és rikító mintás párnák zsúfolt rendetlenségében, miként a mindent belengő tudományos hangulatban is. – Matt? Te vagy az? Megtaláltad? – szólalt meg egy hang a szomszéd helyiségből, amelyet gyors léptek nesze követett. Julie a

szobába belépő, megkönnyebbült arckifejezésű asszonyra nézett. – Julie Seagle! Hát te aztán anyád kiköpött mása vagy! Erin Watkins vagyok. Isten hozott! Hála az égnek, hogy anyukádnak sikerült elérnie engem. – Átkelt a szobán, és kezet fogott Julie-val. – Nagyon szépen köszönöm, hogy ki tetszenek segíteni! Igazán rendes dolog, hogy megengedik, hogy itt maradjak ma éjszakára. Holnap reggel első dolgom lesz lakást keresni. Erin majdnem olyan magas volt, mint Matt, és Julie érezte a csontjait, ahogy megfogta a hűvös kezet. Jó ég, ez a nő aztán tényleg sovány. Nem tűnt betegnek, de törékenynek mindenképp. Az asszony legyintett, majd hátrasimított egy tincset, ami kiszabadult vastag, feszes kontyából. – Bármit megtennék Kate-ért, úgyhogy maradhatsz nyugodtan, ameddig lakást nem találsz. Ha már anyádnál tartunk, szólnod kéne neki, hogy biztonságban vagy. Felkísérlek az emeletre, megmutatom a szobád, aztán fel is hívhatod! – Majd én felkísérem! – Matt gyorsan odalépett Julie csomagjához. – Ugyan már! Tudom, hogy sok tanulnivalód van. Szólok, amint apád meg Celeste hazaérnek a vacsorával. Julie, kövess! – Erin átsuhant a nappalin, és felemelte a lány egyik bőröndjét. – Remélem, jól fogod itt érezni magad. Tudom, hogy ma a lakásodba szerettél volna beköltözni, de legalább nem szállodában kell meghúznod magad. – Anya, muszáj beszélnem veled! – Jó, jó, Matt. Nyugi! – felelte Erin.

Julie fogta a többi csomagját, és az asszony után indult, miközben Matt dermedten állt egy helyben. A lány visszanézett rá. – Köszi még egyszer, hogy értem jöttél. A fiú bólintott, és zsebre tett kézzel hátrahúzódott. – Nincs mit. Matt rendes srácnak tűnt. Könnyen szót lehetett érteni vele, arról nem is beszélve, hogy nagyon jól nézett ki, és egyértelműen volt esze meg humorérzéke. Julie kissé talán különcnek vélte, de úgy gondolta, ügyesen elboldogulna egy különccel: kedvelte a kihívásokat. Egyébként is, tetszett neki, hogy Matt különbözik az Ohióban hagyott, unalmas osztálytársaitól. Felment a széles lépcsőn az emeletre. Egy tágas, négyzet alakú térbe ért, ahonnan négy ajtó vezetett a hálószobákba, oldalt pedig rövid folyosó nyílt. Idefent is vakító fehér falak és drágának látszó műalkotások fogadták. – Ez lesz itt a te szobád – mondta Erin, ahogy vállal belökött egy ajtót. A helyiségnek határozottan férfias hangulata volt: sötét ágynemű, fapolcok, néhány könyv, egy hifitorony, meg egy csomó DVD. Kicsi, lapos képernyős tévé lógott az ággyal szemben, az asztalon épp annyi üres hely volt, hogy elférjen egy laptop. – Érezd otthon magad! A fürdőszoba a folyosó végén van. Kikészítek neked pár tiszta törülközőt, és… Ó, biztos Roger hív. – Erin a másik szobából jövő telefoncsörgés felé fordította a fejét. – Szereted a thai kaját? – Az remek lesz. Köszönöm szépen.

– Helyezkedj csak el kényelmesen, nem kell sietni. Üres fiókokat is találsz, ha szeretnél kipakolni – mondta Erin, és kihátrált a helyiségből, hogy fogadja a hívást. Julie leült az ágyra, és szemügyre vette a szobát. Bizony, ordított róla, hogy egy fiú lakott benne. Nem mintha Julie ezt bánta volna. Elvégre is bejöttek neki a fiúk. De alig várta, hogy lányos holmikat vásároljon magának a leendő szobájába a nyárról maradt pénzéből. Hála istennek, hogy megnyerte a helyi iskolák közti esszéíró versenyt, különben kénytelen lett volna minden összespórolt pénzét számítógépre költeni. Hetekbe telt megírnia a fogalmazását arról, miként reagál az Egyesült Államok a különféle természeti katasztrófákra, de nem volt rossz üzlet egy új laptopért cserébe. Kész szerencse, hogy a barátait nem érdekelték az iskolai hírek – hacsak nem sportról, bulikról vagy gimis zenekarokról volt szó –, különben halálra cikizték volna, amiért ilyen nyomi témákkal foglalkozik. Igazság szerint a barátai nem egészen értették Julie-t. Az édesanyja sem értette meg, bár határozottan büszke volt rá, milyen jól teljesít a lánya minden tárgyból. Sőt, az anyja megőrizte Julie titkát, hogy tanítás után irodalomszakkörre jár. A barátai a hasukat fogták volna a nevetéstől, ha megtudják. És bár Julie boldogan áldozta arra a szabadidejét, hogy meghallgassa a tanára véleményét Graham Greene-ről, nem szeretett volna kevésbé tudásszomjas barátainak magyarázkodni, miért van ez így. Őket egyszerűen nem érdekelte annyira az iskola, mint Julie-t, és gyakran mintha azt se értették volna, miről beszél. Jared, a volt pasija csak fintorgott

volna az ötlet hallatán, valaki önként akarjon még több időt tanulással tölteni. Ha már eszébe jutott Jared, eltűnődött, vajon mit csinálhat most a srác. Valószínűleg épp a sárga földig issza magát a nyomorúságos állami egyetemen, ahova fölvették. Julie remélte, hogy elvész az izomagyú taplók sűrűjében, és lekoptatja minden egyes bögyös, falatnyi trikós, barnítókrémes cicababa, akire csak rámászik. Az Arizonai Állami Egyetem nyugodtan megtarthatja magának. Mindezek ellenére Julie mégsem bírta megállni, hogy megnézze, volt pasija nem írt-e kommentet a Facebook állapotához. Laptopját az asztalra tette és bekapcsolta. Igaz, menő telefonját is használhatta volna, de amikor csak tehette, kerülte a miniatűr billentyűzeten való pötyögést. Szerette a nagy betűket, a központozást sem vetette meg, a mobil használata viszont túl nagy hibalehetőséggel járt. Julie a hagyományos gépelés híve volt. Kiderült, hogy Watkinsék hálózatát csak jelszóval érheti el. Remek. Betolakodott az otthonukba, és most még a jelszavukat is el kell kérnie. Az internet-hozzáférés azonban fontosabb a büszkeségnél. Erin épp letette a kagylót, amikor Julie elcsípte. – Mrs. Watkins? Ne tessék haragudni a zavarásért, de elkérhetném a jelszót, hogy felmehessek az internetre? – Tegezz nyugodtan, és hívj csak Erinnek! És természetesen megkaphatod a jelszót. Máris elkérem Matthew-tól. Generált valami random, értelmetlen kódot, hogy a szomszédok ne csórhassák a netünket. Ő a mi magán biztonsági szakértőnk. Egy pillanat! – Erin eltűnt pár percre, és egy papírfecnivel a kezében tért vissza.

– Köszönöm szépen! – Julie elvette a papírt, és a tizenöt karakteres jelszóra nézett. Nem paranoiás ez egy kicsit? Ezt tuti senki sem képes megjegyezni. Kivéve Matthew-t, a jelek szerint. – Szólok, ha itt a vacsora. – Erin becsukta az ajtót. Julie betöltötte Facebook profilját, és grimaszt vágott. Máris nyolc komment állt a státusza alatt, aggódó barátaitól, akiket tényleg

érdekelt,

hogy

mi

van

vele

(„Mi

történt????”

„Mostmicsinász?” „Bakker! Hívj fel!”), Jaredtől viszont semmi. Jared nemrég közölte vele, hogy semmi értelme megpróbálniuk a távolság dacára fenntartani a kapcsolatukat, és inkább ott helyben szakított vele. Nem mintha számított volna. Úgysem volt Julie-hoz való, a lánynak már hónapokkal azelőtt dobnia kellett volna. Csak saját magát hibáztathatta, hogy hagyta túl sokáig nyúlni ezt a béna kapcsolatot. Igaz, ami igaz, nem kellett volna udvarias érdeklődésre számítania az exétől, de a srác nem halt volna bele egy barátságos üzibe. Jó lett volna legalább civilizáltan viszonyulni egymáshoz, de Julie talán túlságosan haragudott önmagára ahhoz, hogy hagyja ezt, még ha Jared erőfeszítést is tett volna rá. Most már megszabadult az ohiói kisvárostól, az átlagon aluli középiskolától meg a sportoló pasijaikért vakon rajongó csajszik által uralt baráti köröktől. Bostonban minden más lehet. Minden más is lesz. Itt végre önmaga lehet, nem kell lebutítania a szókincsét, se titkolnia a tanulás iránti lelkesedését. Julie még egy utolsó pillantást vetett Jaredre meg az új birkózó haverjaira az egyetemen, némán minden jót kívánt neki (oké,

azért némi rosszat is), majd haladéktalanul kitörölte őt az ismerősei sorából. A legújabb állapota?

Julie

Seagle

Sértetlenül

megúsztam

a

bostoni

hajléktalanságot (kivéve a rémes égést, hogy idióta módon, látatlanban béreltem szobát egy kétes weboldalon keresztül), és jelenleg biztonságos menedékben húzom meg magam. Hátradőlt a forgószéken. Egy pillanatig habozott, majd megnyitotta a külön Gmail-fiókját, amelynek címét csak az édesapjának adta meg. Nem volt egyetlen bejövő üzenete sem. Az apja majd ír, ha lesz ideje. Lecsukta a laptopját. Sóhajtott, kifújta a szeméből a frufruját, és felkapott az asztalról egy bekeretezett fényképet. A képen téli hacukába bugyolált alak állt egy havas hegyoldalon, kezében snowboarddal. Nem Mattnek tűnt, bár a homályos képen nehéz volt kivenni, ki lehet az. Julie kipakolt néhány dolgot a bőröndjéből, gondosan összehajtogatta és a komódba rakta a holmijait, pár lezser ruhát pedig beakasztott a gardróbszekrénybe. Akármennyire utálta is bőröndbe gyömöszölve tárolni minden cuccát, ahol egyre vészesebben összegyűrődtek, nem érezte helyesnek, hogy mindent kiszedjen, mintha hosszú távra költözött volna be. Vacsora után majd felmegy az internetre, és nekiáll lakóhelyet keresni. A Whitney-ben csütörtökön tartanak tájékoztatót a gólyáknak, így előtte állt az egész holnapi nap, hogy találjon valamit. Nagyon szerette volna gyorsan megoldani a problémát, márpedig egy ekkora városban egyszerűen muszáj, hogy akadjon rendes, elérhető albérlet.

A tükörképére meredt, és gyorsan feltúrta a bőröndjét, amíg meg nem találta a sminkes neszesszerét meg a hajsütővasát. Néhány perccel később már ismét egészen úgy nézett ki, mint egy normális emberi lény. A pomponlányok mércéjének talán nem felelt volna meg, de a vacsorát túlélheti anélkül, hogy bárkit is halálra rémítene, aztán majd lefekvés előtt jó hosszan letusol. – Julie? Nincs szükséged semmire? – kopogtatott Matt, mielőtt benyitott volna. – Azt hittem, te nagyban magolsz – ugratta a lány. – Kösz, semmi se kell. Amúgy kinek a szobáját foglaltam el? – Finnét. – A fiú átnézett Julie válla fölött, kifejezéstelenül meredt a helyiségre. – Nincs itt. Elutazott. – Finn a tesód? – Igen. Finn a testvérem. Julie elvigyorodott. Te jó ég, Matt olyan… fura. – Bátyád vagy öcséd? – faggatta. – A bátyám. Két évvel idősebb nálam. – Vagyis…? Matt lehajtotta a fejét, hagyta, hogy haja a szemébe hulljon, és halkan elnevette magát. – Huszonhárom éves. – Ezek szerint te huszonegy vagy. És másodéves? Mikor van a szülinapod? Halasztottál egy évet a gimi után? – Ahogy mondod. Tudod, úgy tűnik, téged is érdekel a matek. A számok iránti szenvedélyes rajongásod talán egy új főszak felé terel. Julie karba tette a kezét.

– Nem hinném. Belém nem szereltek újkeletű tömörítő programot. – Szólhatnék a fejlesztőnek egy jó szót az érdekedben. Talán felkerülhetnél a következő verzió várólistájára. – Rendes tőled, de kösz, nem. – Hát igen. Ezen a bétaverzión még van mit fejleszteni. Julie elmosolyodott. – Kétségkívül. De azért így sem rossz.

3. fejezet – PÁR PERCEN BELÜL ITT A VACSORA. Már biztos éhen halsz. – Erin benyúlt a konyhaszekrénybe, és elővett egy rakat tányért. Átöltözött, lenvászon mellényt és sötét farmert vett fel, haját a tarkóján fogta csinos kontyba. A légkondi felfrissítette a fülledt levegőt, amelyet Julie egész nap kénytelen volt elszenvedni, és a lány tudta, addig kell kiélveznie, amíg lehet; reménytelenül kicsi volt a valószínűsége, hogy légkondicionált lakásban tudjon szobát bérelni. Elvette a tányérokat Erintől. – Majd én! – Köszi. Matthew bevitte az alátéteket meg az evőeszközt. – Az ebédlő felé biccentett. – Ó, Julie! Sikerült beszélned édesanyáddal? – Igen. És megkért, hogy még egyszer köszönjem meg. – Igazán nincs mit. Szerencse, hogy még nem szállíttatta ide a többi holmidat. Az utcasarkon állna halomban. Mondtam neki, hogy küldjön csak hozzánk mindent, és majd Matthew segít költözködni, amint találtál lakást. Julie átment az ebédlőbe, ahol Matt épp lerakta az utolsó villát. A lány szétrakta a tányérokat, homlokráncolva számolgatta a terítéket.

– Öten leszünk, nem? Te, én, Erin, apukád meg Celeste? Eggyel több teríték van a kelleténél. – Már nyúlt is a fölösleges tányérért. – Ne! Azt… nem… – Matt a torkát köszörülte. – Azt hagyd csak! Nem árt tudnod – kezdte, miközben a szalvétákkal babrált –, hogy Celeste-nek van ez a szokása… Azt játssza, hogy… Azt hiszem, mondhatjuk, hogy… Julie türelmesen várt, amíg Matt párszor nekifutott és elhallgatott, de végül a fiúhoz hajolva azt suttogta: – Több értelmes szót kéne hallanom ahhoz, hogy megértselek. – Nem tudom, hogy magyarázzam el. – Matt felsóhajtott. – Celeste… – Kinyílt a bejárati ajtó, és a fiú motyogott valamit. Julie kérdőn nézett rá. – Mi az? A srác a fejét rázta. – Egyszerűen csak próbáld tudomásul venni!

Hát, a vacsi isteni volt. A cambridge-i thai éttermek egyértelműen kenterbe verték az otthoni egy szál thai kajáldát, amely nagy adagokban kínálta a roppant gusztustalan fogásokat. Ráadásul az asztaltársaság is szórakoztató volt, bár időnként túl lehengerlő, de azért általában érthető. Erin megállás nélkül ontotta az információt a massachusettsi politikáról („A korrupció, nepotizmus és általános kavarás kész zűrzavara”), a harvardi oktatók hierarchiájáról és végleges kinevezés iránti esélyeikről („Mindent egy átkozottul nyomorult

szociális

infrastruktúra

ural!”),

valamint

a

bostoni

tömegközlekedés történetéről („Vacak tervezés és ősrégi technika életveszélyes elegye. ). Julie már attól tartott, hogy Erinnek elfogy a szuflája, és beleájul a tányérjába, amikor a lánynak végre sikerült megkérdeznie Rogertől, a férjtől, hogy mi a foglalkozása, ezzel rávéve az addig hallgató férfit, hogy információáradatot zúdítson rá. – Főleg a táplálkozásdinamika és a part menti élőhelyek interdiszciplináris kutatása érdekel. – Roger épp a legújabb tanulmányáról szóló bonyolult magyarázat közepén tartott. Kutatóként

dolgozott

a

Mikrobiális

Oceanográfiai

Laboratóriumban, és elnyert egy ösztöndíjat, hogy DélkeletÁzsiába utazhasson. – A tanulmányutam során viszont alapvetően a

garnélarákok

védekező

mechanizmusaira,

illetve

az

immunomodulációra fogok koncentrálni, hogy elősegíthessük a fenntarthatóságot, valamint csökkenthessük az antibiotikumok használatát a garnélatenyésztésben. Julie a curryjét piszkálta. – Garnélatenyésztés. Értem. – Alapvetően fogalma sem volt, miről beszél Roger, de élvezte a férfi lelkesedését. Kinézete is igazi

apaságot sugárzott: legombolható gallérú ing, khakiszínű nadrág, papucscipő zokni nélkül, ritkuló ősz haj, kedves kék szem, valamint bűbájos ráncok, amelyek a legapróbb mosolytól is felbukkantak. Roger megigazította drótkeretes szemüvegét, vékony alakja az asztal

fölé

hajolt,

egy

villányi

mogyorószószos

csirkével

gesztikulált. Hadonászó kézmozdulatai ellenére hangja halk és kellemes volt. – Nagyon fontos, hogy fejlesszük a garnélarákok védekező mechanizmusainak aktivitását mérő módszereket. A falósejtes aktivitást,

a

fenoloxidáz-aktivitást

és

persze

a

baktériumsemlegesítő képességet. Lesz bőven felfedeznivaló ezen a tanulmányúton. – Némi mogyorószószt löttyintett gyűrött inge kézelőjére, de felitatta egy szalvétával. – Erről jut eszembe, ma este még vissza kell mennem az irodába. Ki kell töltenem a nyomtatványokat az ösztöndíjbizottságnak. Erin a gyömbéres tészta dobozáért nyúlt. – Nekem is vissza kell mennem az irodába. Egy tonna munka vár, és még nem állítottam teljesen össze az e félévi óráim tananyagát. Ne haragudj, Julie! Matt, jövő héten neked is kezdődik a tanítás, úgyhogy ideje lenne nekiállnod anyagot gyűjteni a saját kutatásodhoz. Biztos vagyok benne, hogy találhatnál érdekesebb forrást azoknál a cikkeknél, amiket a legutóbb láttalak olvasgatni. – Homlokráncolva nézett a fiára. Matt arca kifejezéstelen maradt, ahogy az étkezés alatt végig. – Persze. Örömmel. – Volt némi él a hangjában, amitől egy pillanatra csend támadt az asztal körül. Erin letette a villáját. – Matthew, ne duzzogj! Az egyik cikk, amiért úgy odavoltál, valami jelentéktelen kis folyóiratban jelent meg, és egyszerűen nem méltó hozzád. – Nem segíthetne Julie Mattnek? – javasolta Celeste.

Julie az asztal túloldalán ülő kislányra mosolygott. A tizenhárom éves Celeste lélegzetelállító volt, Julie-t már a puszta látványával levette a lábáról. Úgy festett, mint azok a szánalomra méltó kisgyerekek, akikre nevetséges szárnyakat aggatnak, és kényszerítik őket, hogy angyalos naptárokban pózoljanak. Azonban vad hullámokban leomló hosszú, szőke hajával és átható kék szemével Celeste kimondottan… Hát, tényleg földöntúli szépséget sugárzott. – Celeste, biztos vagyok benne, hogy Julie-nak semmi kedve segíteni nekem internetes cikkadatbázisokban keresgélni – felelte Matt. – Nem mindenkit izgat úgy az Amerikai Fizikai Intézet, mint engem. – Juj! – Celeste a szájához kapta a kezét, elfojtotta a nevetését. – Matt illetlenül beszél! – Nem úgy értettem, hogy felizgat, te kis perverz. – Most már tényleg illetlenül beszélsz! – visította Celeste. Erin hangosan felsóhajtott. – Matthew, muszáj ezt? – Csak könnyed csevejt folytatunk vacsora közben, anya. Aggodalomra semmi ok. Egyébként is, apával a ti szokásotok olyan kifejezésekkel dobálózni, mint szaporodási viselkedés, vagy éppen

egyesülési jog. – Matthew! Elég legyen! – Erin hangosan beszélt, hogy túlharsogja Celeste kitörő vihogását. Az asszony rosszallóan ráncolta a homlokát, de Julie észrevette, hogy mosolyra húzódik az ajka. – Celeste, uralkodj magadon!

Julie kénytelen volt a száját harapdálni, hogy rá ne ragadjon a kislány nevetése. – Mindegy, én biztos többet ártanék Mattnek, mint használnék. Talán az első egyetemi félévem után többre menne velem. Celeste, akinek sikerült erőt vennie magán, a lány arcára meredt. – Túl okosnak tűnsz ahhoz, hogy a Whitney-re járj. – Celeste, édes istenem! – szólt Erin élesen. – Julie, ne haragudj! Fogalmam sincs, miért ilyen ez a vacsora. Julie elnevette magát. – Semmi baj. Bóknak veszem. Tudom, hogy a Whitney nem a legelismertebb egyetem. – Miért éppen a Whitney-t választottad? – kérdezte Roger. – Jó messzire van az otthonodtól. Talán van olyan szakja, ami különösen érdekel? Julie nem tudta, mit válaszoljon erre. Tisztában volt vele, hogy a Whitney-n folytatott tanulmányokat valószínűleg nem tartja valami nagyra az asztalnál ülő harvardos/MIT-s/ Mikrobiális Oceanográfiai laboratóriumos család. – Azt hiszem, egyszerűen csak szerettem volna valami újat kipróbálni. Nagyvárosba költözni. És hogy őszinte legyek, más egyetemekre is jelentkeztem, de nem kerültem be – vallotta be Julie. – Bár jók voltak a jegyeim meg a vizsgaeredményeim, a középiskolám elég jelentéktelen, nyilván nem hozott lázba egy egyetemet sem. Bekerültem pár másik suliba, amik csodásak lettek volna, de nem nyertem el az anyagi támogatást, amire szükségem lenne. Így is épp elég nagy diákhitelt kell majd visszafizetnem.

– A Whitney jó iskola – nyugtatta meg Erin. – Az egyetemi felvételi rendszerben szinte lehetetlen eligazodni. És ha jól teljesítesz a Whitney-n, akár át is jelentkezhetsz egy másik egyetemre. – Választottál már órákat? Én segíthetek! – ajánlkozott Celeste. – Amikor Finnt felvették a Brandeis Egyetemre, elolvastam a neten a teljes kurzuskínálatot. Kreatív írás volt a főszakja, a minorja meg újságírás. Julie elmosolyodott. – Pénteken kell regisztrálnom, örömmel venném a segítségedet. Celeste filigrán alkatú volt, jobban hasonlított az apjára, mint Matthew, kerek arca még nem nyúlt meg. És bár nyilvánvalóan okos meg nagyon is beszédes volt, valamiért mégis nagyon éretlennek tűnt. Világoszöld kötényruhája jobban illett volna egy másodikoshoz, mint egy tinédzserhez. Julie az ő korában a világért sem lett volna hajlandó ilyesmit felvenni, és el tudta képzelni, mi volt Celeste osztálytársainak véleménye a ruháról. De Julie-t legjobban az lepte meg Celeste-tel kapcsolatban, ami – vagy aki? – a kislány melletti széken foglalt helyet. – Jaj, Julie! Nem is mutattalak be rendesen, igaz? – csicseregte vígan Celeste, majd a mellette ülőhöz fordult. – Fotó Finn, hadd mutassam be Julie-t! Julie, bemutatom Fotó Finnt. Erin ásványvizet töltött magának, Roger továbbra is az óceánról álmodozott, Julie azonban biztos volt benne, hogy Mattnek elállt a lélegzete. Ismét a székre nézett. Az igazat megvallva szerette volna anélkül megúszni a vacsorát, hogy szóba kerüljön ez a dolog.

Eddig senki sem tett róla említést, de Matt nyilván erről akart beszélni Julie-nak: a széknek támasztott, tekintetét a mennyezeti lámpára szegező, életnagyságú kartonfiguráról, amely a bátyjukat, Finnt ábrázolta. Az volt a vicc az egészben, hogy Fotó Finn – még merev tekintete ellenére is – tagadhatatlanul helyes volt. Sőt, szexi, bár Julie tudta, nem illik ilyesmit gondolnia, figyelembe véve, hogy a lapos kartonformától eltekintve Fotó Finnt nem sok választotta el egy leeresztett gumiembertől. Az igazi Finn nem látszott valami jól a snowboardos képen, de ezen a nagyobb változaton Julie szemügyre vehette tökéletesen felborzolt szőke haját, élénk, pirospozsgás arcát, valamint vékony, ám izmos alkatát. Finn határozottan elbűvölő volt. Még palacsinta alakban is. Julie ránézett az asztal túloldaláról, és igyekezett nem túl sokáig habozni, mielőtt megszólalt: – Örülök, hogy megismerhetlek, Fotó Finn. Azt hittem, elutaztál. Celeste grimaszt vágott. – Finn az, aki elutazott. Most épp egy megmentett állatokról gondoskodó vadrezervátumban önkénteskedik. Ő itt Fotó Finn. A bátyám szimbolikus megtestesítője. Na jó, ez nyilván nem számított normálisnak. Sőt, egyenesen bizarr volt. De Watkinsék vendégül látták Julie-t az otthonukban, és a lány ugyanolyan udvarias akart lenni ehhez a Fotó Finnizéhez, mint a család többi tagjához. – Ez esetben, Fotó Finn, nem kérsz egy kis bazsalikomosfenyérfüves kacsát?

Celeste gyorsan megrázta a fejét. – Már vacsorázott. Igyekszik tizenhét óra után egy falatot sem fogyasztani, mert azt gyanítja, ezzel serkentheti az emésztését, és sokkal szálkásabb lehet. Ő használta ezt a kifejezést, nem én.

Roppantul odavan a nőkért, de szerinte sikeresebb volna hódítás terén, ha meg tudna szabadulni a kis úszógumijától. – Grimaszt vágva azt suttogta: – Tudom, kész őrület. Jól néz ki pont úgy, ahogy van. – Csodálom az önuralmát – mondta Julie. – Én bezzeg éjfélkor se lennék képes ellenállni egy karamellaöntetes fagylaltnak. Celeste Fotó Finnre pillantott. – Ezt nem helyesli. De szerintem csak irigy, mert ilyen természetesen karcsú az alakod. – Ha Fotó Finn megszabadul az állítólagos úszógumijától, jutalmul dupla adag fagyit kap tőlem. – Megegyeztünk. De anyának nem szabad sutyiban Oreo kekszet adnia neki! Az a kedvence. – Megígérem. – Erin feltartotta a tenyerét, megfogadva, hogy nem fogja édességgel traktálni fia néma ikertestvérét. Julie vállat vont. Nem kimondottan izgatta Fotó Finn jelenléte. Ha mindenki úgy akar tenni, mintha tökéletesen normális lenne egy családtagjuk lapos másával lógni, felőle aztán csinálják. Fotó Finn végül is udvarias volt, cseppet sem rusnya, és nem sajátította ki magának a thai gombócokat. Tény, ami tény, nem nagyon folyt bele a társalgásba, de nyilván csak szégyenlős volt új ismerősök jelenlétében…

Végtére is mindenkinek van valami agybaja, nem igaz? – érvelt magában Julie. Nyilván neki is megvolt a magáé, Celeste-é pedig így nyilvánult meg. Az tuti, hogy lehetett volna rosszabb is. Bizarrabb talán nem, de rosszabb mindenképp. Valószínűleg. – Julie, találd ki, hol van most Finn! – szólt Celeste izgatottan. – A Déli-sarkon? – Nem. – Szíriában?

Mongóliában?

Új-Zélandon? Tallahassee-ben?

Nem? Akkor tuti Boiseban! – Boiseban nincsenek vadrezervátumok. Én legalábbis nem tudok róla, hogy volnának. Finn a Dél-afrikai Köztársaságban van. Kelet-Fokföld

tartományban,

közvetlenül

az

Indiai-óceán

szomszédságában. Tegnap antilopokról kaptam tőle fotókat, és azt ígérte, legközelebb egy szerválról is küld képet. Nagyon hasonlít egy átlagos macskára, de nem az. – Szuper csúcs – bólogatott Julie. – Mennyi időre utazott el? – Az nem tisztázott – felelte Celeste. – Már hónapok óta utazgat mindenfelé a világban, de hosszú listája van a még megnézendő helyekről. Bárhova megy, talál állást vagy önkéntes munkát, tehát

korántsem elkényeztetett kölyök, aki folyamatosan vakációzik. Talán még a Kilimandzsárót is megmássza. – Az elég félelmetesnek hangzik – mondta Erin. – Jómagam nem szeretem a magaslatokat, Finn viszont határozottan érti a dolgát. Megmászta a Denali- és a Rainier-hegyet is. – Tényleg? – képedt el Julie. – Ez lenyűgöző! Matt köhögött, és látványosan átnyúlt az asztalon egy másik ételes dobozért.

– Bizony ám. Később azokat a fotókat is megmutatom – mondta Celeste. Erin elmosolyodott. – Finn a mi kalandvágyó gyerekünk. Nyolcéves volt, amikor egy nap arra jöttem haza a munkából, hogy a házunk előtti telefonpózna tetején csüng. A bébiszitter épp telefonált, nem is vette észre, hogy a rábízott csemete felmászott több mint tíz méter magasba.

Természetesen

kirúgtam

a

nőt,

amikor

pedig

megkérdeztem Finnt, mégis mi ütött belé, azt felelte, hogy Ellie Livingston hálószobájának ablakán szeretett volna bekukucskálni. – Meg akarta lesni egy osztálytársnőjét? – találgatott Julie. Erin elnevette magát. – Pontosabban annak édesanyját. Mrs. Livingston tudomást szerzett a dologról, és bóknak vette. Átküldött egy tálca süteményt meg egy hálás üzenetet. Finn nagyon érdekes kisgyerek volt. – Erin megtörölgette a száját, erősen markolva a szalvétáját, majd felállt. – Bocsánat, hogy így elrohanok, de muszáj elindulnom. – Elsétálok veled – ajánlotta fel Roger. – Gyönyörű esténk van. Tizenegy körülre kész leszek. Végzel addigra? – Az tökéletes. Julie, használd csak nyugodtan holnap a kocsit, hogy megnézd a kiadó lakásokat! A kulcsok a konyhában vannak felakasztva. Mindketten korán indulunk munkába, úgyhogy majd a vacsoránál találkozunk! És örömmel hallanék még róla, hogy van anyukád. – Erin betolta a székét. – Hát akkor jó éjt, gyerekek! Erin és Roger gyorsabban eltűntek, mint hogy az ember annyit mondhatna: A típusú személyiség, és egyedül hagyták Julie-t és Mattet Celeste-tel meg Fotó Finn-nel.

A fiú betolta a székét, és savanyú képpel nézett Julie-ra: – Na, elég érdekes?

4. fejezet JULIE

SZEMÜGYRE VETTE

CELESTE

ARCÁT,

jól megnézte magának a

Whitney kurzuskatalógusát tanulmányozó kislányt. Az elmúlt félórában egymás mellett üldögéltek a kanapén, a Julie által választható órák előnyeit és hátrányait mérlegelték. Furcsának tűnt, hogy egy tizenhárom évest így lekössön a kurzuskínálat. Igazság szerint viszont a kislány meglepően hasznossá tette magát az órarend összeállításában. Julie még Celeste elég formális beszédstílusához is kezdett hozzászokni. A házban mostanra hűvös lett, a légkondi csúcsra járt, és Celeste egy vékony plédet borított a lábára. Julie megigazította az ölében lévő laptopot, és a billentyűkre helyezte az ujját. A katalógusba firkáló Celeste-re pillantott. – Akkor melyik irodalomórát vegyem fel? A fél kilencest? – Nem. Irodalom kedden és csütörtökön tízkor, bevezetés a pszichológiába hétfőn, szerdán és pénteken délben. – Celeste a lapra mutatott, és megvárta, hogy Julie mindent bepötyögjön. – Látod, teljesen felkészültnek kell lenned péntek reggelre, különben nem fogod tudni felvenni az áhított órákat. Legalább neten is regisztrálhatsz, nem kell sorban állva várakoznod rengeteg idegesítő alakkal.

– Szóval szerinted minden diáktársam idegesítő lesz? Reméltem hogy sikerül barátokat szereznem, de most már nem is tudom… Celeste becsukta a katalógust. – A normális emberek is nagyon idegesítővé válhatnak, ha idegesítő helyzetbe kerülnek. – Ez

igaz.

Akkor

egyetértek.

Örülök,

hogy

itthonról

regisztrálhatok. Celeste hátradöntötte a fejét a kanapéra. – Sok barátod volt odahaza? Na és pasid van? Fogadok, hogy van pasid. Nagyon jóképű? – Még mindig sok barátom van odahaza. Nem váltak köddé, amint eljöttem. Csak most, hogy Bostonban élek, nem találkozom majd velük olyan gyakran. Volt pasim, és igen, helyes volt, de egyben agyatlan tuskó is. – Mindannyiukról van képed? – kérdezte Celeste. – Persze. – Julie megnyitotta a képnézegető programját, és legörgette az albumokat, amíg nem talált egy augusztusi képekkel teli mappát. – Ezek a búcsúbulimon készültek. Anyukám kerti sütést rendezett nálunk. – Nagy bulid volt? Ez csodásan néz ki – mondta Celeste elakadó lélegzettel. – Bizony. Egy rakás hot dog, összeállt tésztasaláta, egy torta, amin elírták a nevem: minden, amit akarsz. Na jó, itt vagyok Kristennel és Mariammal. Ez meg Amy és az anyukám. – Julie számtalan fotót pörgetett át, miközben Celeste szinte minden részletről kifaggatta. – Apukádról nincsen kép?

Julie megállás nélkül lépkedett képről képre. – Nincs. Üzleti úton volt. De a legfejlettebb technológiájú telefont küldte nekem ajándékba. És felhívott a buli alatt. – Ez nagyon kedves volt tőle. Néha az én édesapám sem tud részt venni jeles eseményeken, de nem szokott telefonálni nekem. – Ó! – Egyszer megkérte Mattet, hogy hagyjon papírfigurákat a párnám alatt. Miniatűr Fotó Finneket. Úgy véltem, ezzel nagyon okos és szokatlan módon fejezte ki, hogy hiányzom neki. – Ez nagyon szupi ötlet. Tetszik. – De nem gyakran csinál ilyesmit. Pedig jó lenne. Julie ezt nagyon is meg tudta érteni. Nehéz az élet egy sokat távol levő szülővel, akármennyire is rajong az a gyerekéért. Celeste a képernyőre mutatott. – Az a tortád? – Cuki, mi? – Az ki? Egy zenekar játszott élőben? Az ott a pasid? Nagyon csinos a ruhád. – Celeste minden apróságra kíváncsi volt. – Hol vetted? Hogyan vetted fel meg le? Óriásinak tűnik a melled! Nem csoda, hogy volt pasid. – Először is nem olyan szűk az a ruha. Csak testhezálló. A mellem meg átlagos méretű. És többet nem is beszélünk a mellemről. Viszont igen, nagyon jól szórakoztam a bulin. Nem akartam nagy felhajtást, úgyhogy tökéletes volt. És neked milyen szokott lenni a szülinapi bulid? – kérdezte Julie. Celeste egyenesen maga elé meredt, mintha megbabonázta volna valami az egyik polcon.

– Én mostanában már nem igazán szoktam bulit rendezni. Sosem lesz jó vége – közölte. – Muszáj megmutatnunk Fotó Finnnek azt a vörös ruhát. Imádni fogja! Meg a ballagásodon készült fotót

is.

Nagyon

boldognak

tűnsz,

ahogy

átveszed

a

bizonyítványod. Celeste félrelökte a plédet, és elment a bátyja kartonmásáért, amit az előszobából nyíló kis szobában, a zongorának támasztva hagyott. Celeste elmondása szerint Fotó Finn utált skálázni, de tudta, hogy Erin nem bocsátaná meg neki, ha ellógná a gyakorlást. Még egy kartongyerek is kötelességének érezte, hogy megfeleljen a szüleinek. Celeste a figurát maga elé tartva lépett be a helyiségbe, azt a hátborzongató benyomást keltve, mintha Fotó Finn képes lett volna önállóan, lebegve közlekedni. A Julie közelében lévő dohányzóasztalhoz támasztotta, és a lábánál lévő paneleket igazgatta, amelyek függőlegesen tartották. Küszködve igyekezett stabilan megállítani a vastag szőnyegen. – Gyerünk már, Fotó Finn! – motyogta a fölé magasodó, ingadozó figurának. Felnézett a fiú fejére, szőke haja kihullott az arcából, felfedve elszánt tekintetét. – Légyszi! – mondta feldúltan. – Muszáj segítened! Felnyúlt a figura törzséhez, elkeseredetten igyekezett álló helyzetben tartani, de valahányszor úgy tűnt, tökéletes pontot talált az alapzatnak, Fotó Finn vészesen előre- vagy hátradőlt, így Celeste kénytelen volt a szabad kezével megragadni. Julie látta, hogy a szőnyeg miatt sosem fog normálisan megállni, a kislány pedig kipirult, ahogy egyre idegesebb lett. Sőt, mintha bepánikolt volna.

– Máskor is sikerült már, Fotó Finn! Menni fog! – esdekelt. Julie figyelte az előtte kibontakozó jelenetet, és eltűnődött, mi a fenébe keverte magát, amikor betette a lábát ebbe a házba. Celeste úgy tűnt, igencsak kiakadt, és rossz érzés volt ilyen állapotban látni a gyereket, így Julie felpattant, és megragadta Fotó Finn vállát. Ha már mindenki más úgy kezeli ezt a dolgot, mintha normális lenne, ilyen erővel ő is beállhat a sorba. – Tudod, mit? A srácok örökké leheverni és elterpeszkedni akarnak. Ilyen lusták. Szerintem neki is ehhez volna kedve. – Julie észrevette, hogy Matt idegesen álldogál a szoba túlfelén. Nyilvánvalóan azt fontolgatta, közbelépjen-e vagy sem. Tett egy lépést előre. Julie jelentőségteljes pillantást vetett rá, mire a fiú hátralépett. – Egyébként is – folytatta Celeste-nek –, Fotó Finn idefentről nem látja a számítógépet. Le kéne feküdnie mellénk a kanapéra. A kislány egy pillanatra Julie-ra nézett, majd felderült az arca. – Szerintem az nagyon tetszene neki. Julie felemelte Fotó Finnt a csomós, talapzatnak alkalmatlan szőnyegről, vízszintesbe forgatta a levegőben, és lefektette az oldalára a kanapéra. – Óvatosan!

–

intette

Celeste

a

szőnyegen

kuporogó

helyzetéből. – Semmi baja. És még nekünk is marad hely. – Julie visszaült a kanapéra. Elég hely volt mögötte, hogy Fotó Finnt ne fenyegesse további kilapulás. – Csak hátra ne dőljünk, mert akkor bajban leszünk! Gyere, csüccs le, és meséld el, melyik képeket szeretné látni!

Celeste megkerülte a dohányzóasztalt, és óvatosan helyet foglalt. Áthajolt Julie öle fölött, majd Fotó Finn arcára pillantott, amely a lány háta mögül kukucskált ki. – Először mindenképp a vörös ruhás fotókat akarja megnézni. Hallotta, amit róluk mondtam, és azt gyanítja, hogy szexisen és dögösen festhetsz. Ismételten az ő kifejezése, nem az enyém. Julie elnevette magát. – Hát, elég perverz alaknak tűnik nekem ez a Fotó Finn, úgyhogy szerintem csalódni fog, de azért megnézheti a képeket. – Megnyitotta a fotót, és várta az értékelést. Be kellett vallania, hogy helyesen festett aznap. A kissé mélyen dekoltált ruha pár centi híján a térdéig ért, anyaga lágy és lengő volt. Julie-nak tetszett, hogy a pánt keresztezte a hátát, majd masniban végződött. Celeste egy pillanatra hallgatott. – Nem csalódott. Szerinte gyönyörű vagy, és rá kéne kattannod a Facebookon. – Ismét elhallgatott. – Nem szándékosan fogalmazott kétértelműen. Julie nagyot nyelt.

Azokra az állapotfrissítésekre aztán kíváncsi lett volna. A kocsi tetejéhez szíjaztak ma, hogy kiruccanhassunk a Starbucksba. Boldogan megkóstoltam volna a caramel mochát, de nem bírom mozgatni a karom, így kénytelen voltam áhítozva bámulni az ínycsiklandó, forró kávét. Hát sosem ér véget a szenvedés? – Fotó

Finn

fent

van

a

Facebookon?

–

Celeste felsóhajtott, láthatóan bosszantotta Julie butasága. – Nem Fotó Finn. Finn. Keresd meg a Facebookon! Fent vagy a Facebookon, nem? Matty és Finn fent vannak, és Matty titokban

hagyni szokta, hogy vele együtt nézegessem, hogy láthassam Finn profilját. Pszt! – mondta, mutatóujját az ajkára szorítva. – Anya és apa ezt egyáltalán nem helyeselnék. Minden közösségi hálós oldalt utálnak, és használatukat az alacsony intelligencia jelének tartják. – Gondolom, Finn a Twitteren is fent van. – Ugyan, dehogy! Te igen? Julie a fejét rázta. – Nagyon nem bírom a Twittert, viszont a társadalmi nyomás miatt időnként muszáj, hogy rámenjek, és hírességek után kémkedjek. Nem értem én a Twittert. Lehetetlen követni a társalgások fonalát, és túl könnyű hosszú órákat elpazarolni azzal, hogy random nevekre kattintgat az ember, aztán mire észbe kap, rabja lett valami valóságshow-sztár twittelt fotóinak. Celeste csak bámult rá. – Szóval rajta vagy a Facebookon vagy sem? Te jó isten, ez a gyerek aztán nem könnyű eset! – Aha, fent vagyok Facebookon. És ha nem árulod ezt el a szüleidnek, akkor én sem árullak be téged meg Matthew-t. És megtisztelő volna Finn ismerősei közé tartoznom. – Julie bejelentkezett az oldalra. – Finneas vagy Finn? – kérdezte Celestetől. – Csakis Finn. A Finneast utálja. De a profilja „Finn, az Isten” néven van. Julie felkacagott. – Ezt meg miért csinálta?

– Mert nem kívánja, hogy ráleljenek a nemkívánatos elemek a középiskolából. Így egy kicsit jobban elbújhat. Az ember legyen válogatós. Ez fontos neki. Megválogatja a barátait. Julie pötyögött a billentyűzeten, megtalálta az igazi Finnt, és ismerősnek jelölte. A srác mindössze harminckét barátjával valóban válogatósnak tűnt Julie négyszázvalahány ismerőséhez képest. Észrevette Matthew nevét Finn ismerősei között, és őt is bejelölte. Julie filozófiája szerint az embernek sosem lehet elég barátja. Legalábbis ami a virtuális barátokat illeti. Néhány igazi barátjától örömmel megszabadult volna. – Frissítsd az állapotodat! Frissítsd az állapotodat! – követelte Celeste. – Írj valami vicceset! Julie egy pillanatig gondolkodott. – Ehhez mit szólsz? Julie Seagle Sose szőrözz egy vérfarkassal! Celeste a lány vállára hajtotta a fejét. – Tetszik. Praktikus és szellemes. Fotó Finn-nek is tetszik. Neki is írj valamit! Ez

újdonság

volt. Julie-nak még

sosem kellett

olyan

állapotfrissítést kitalálnia, amelynek címzettje valaki lapos fivére.

Julie Seagle felfedezte Fotó Finn fura furcsaságait, és felelőtlenül feleselne a fiúval, de fellelkesült a felvillanyozó felvilágosítástól a félelmetes fivérről. Frankón.

– Bőségesen éltél az alliteráció eszközével. – Celeste a képernyőre meredt. – Fotó Finn frankón odavan érte – mondta szigorú pillantást vetve Julie-ra. – Én azonban nem lelkesedem ezért a fogalmazásért. Julie ismét pötyögött.

Julie Seagle Az ember sosem lehet elég gazdag, sem elég Finn. Celeste megpaskolta a karját. – Ez már jobb!

Julie széttörögette az egymáshoz fagyott jégkockákat, és néhányat a vizespoharába pottyantott. – Te is kérsz? Matt biccentett. – Köszi. – Celeste

alszik?

–

Julie

kivett

egy

poharat

a

konyhaszekrényből. – Mint a bunda. – Te most komolyan tízórait csomagolsz magadnak holnapra? – Julie szemügyre vette a különféle egészséges harapnivalókat, amelyeket

Matt

épp

egy

visszazárható

műanyag

tasakba

rakosgatott: hasábra vágott sárgarépa, szőlő, zabkeksz meg egy joghurtos ital.

– Komolyan nem magamnak csomagolok holnapra tízórait. Hanem Celeste-nek. Az az istenverte magánsulija ragaszkodik hozzá, hogy a kölykök szünetet tartsanak és táplálkozzanak, mielőtt a tanárok tovább tömnék a fejüket hülyeségekkel a predinasztikus Egyiptomról meg kurtított szonettekről. – Matt fogott egy darab sajtot, és nekiállt egyforma vastag szeletekre vágni. – Mi a fene az a kurtított szonett? – Julie fellendült a konyhapultra, leült rá, és ellopott egy szelet sajtot. – Ennek aludttej íze van. – A kurtított szonettet egy Hopkins nevű pasas találta fel, a szerkezete pontosan háromnegyede egy petrarcai szonettnek, arányosan csökkentve. Érdekes módon Hopkins egy egyenletet dolgozott ki hozzá, és egyesek azt állítják, hogy a szonettek érdekessége valójában a matekhoz fűződő kapcsolatukon alapszik. Ha a petrarcai szonettet úgy írjuk le, hogy nyolc meg hat egyenlő tizennéggyel, akkor a kurtított szonett tizenkettő per kettő, plusz kilenc per kettő… – Matt letette a kést. – Julie? – Bocs, asszem egy pillanatra elbóbiskoltam. – A lány ásított, és megpaskolta az arcát. – Vicc volt! Vicceltem! A matek és a költészet egyesítése lebilincselően érdekes. De az egyenlet után elvesztettem a fonalat. Matt vigyorgott. – Hát, tényleg érdekes, mert rengeteg vers szóképe vagy szerkezete épül matematikára. Vegyük például a háromszög alakú képverseket vagy az időmértékes verselést! Tudtad, hogy

vershallgatáskor tudat alatt nyomon követjük a hanghullámok fizikai mennyiségeit? – Nem,

te

követed

nyomon

a

hanghullámok

fizikai

mennyiségeit, majd tönkreteszed a szép kis verset azzal, hogy matematikai elemekre bontod szét. Sokan vagyunk, akik egyszerűen csak élvezzük a jó öreg költészetet. Matt lezárta a tízórais zacskót, és odaállt Julie elé. – Én is élvezem. Csak máshogy, mint te. Nem tehetek róla. Kockafej vagyok. – Már említetted. – Gyanítom, hogy tudat alatt te is reagálsz az írott szöveg matematikai elemeire. – Én meg gyanítom, hogy tévedsz. – Julie leugrott a pultról, és a tasakra mutatott. – Na és Fotó Finn-nek is kell majd tízórai? – Nem. Jó alaposan bereggelizett. Bevágott egy halom palacsintát meg egy tojásfehérjés-zöldpaprikás-sajtos omlettet, és gyümölcsturmixot ivott. Ezzel általában kibírja vacsoráig. Julie karba tette a kezét. – Komolyan kérdeztem. Nem létezik, hogy Fotó Finn suliba menjen Celeste-tel, ugye nem? – Már kijárta a Brandeist, úgyhogy nem, nem szükséges megismételnie a hetedik osztályt. Bár megírattak vele egy rakat vizsgadolgozatot, hogy felmentést kaphasson. A szóbeliken viszont alig ment át, mert a vizsgáztatók „szűkszavúnak és zárkózottnak” találták. A rendszer borzasztó igazságtalan, de Fotó Finn legalább átment, és nem kell évről évre végigszenvednie, ahogy az iskola újra eljátssza az első hálaadást. Zarándokfóbiája van.

– Nagyon vicces. De komolyan, mi ez az egész Fotó Finn-ügy? – Háromdimenziós Finn kénytelen volt nevet változtatni, miután kilapult egy szerencsétlen balesetben. Julie elnevette magát. – Matt, ne már! Ha jól sejtem, ahhoz van köze, hogy Celestenek hiányzik az utazgató bátyja? Matt felsóhajtott. – Olyasmi. – A hűtőhöz lépett, bedugta a tasakot az egyik polcra, majd átrendezte a megmaradt ételes dobozokat. – És senki sem vetette fel neki, hogy szabaduljon meg ettől a kiegészítőtől? Úgy értem, kissé öreg már az ilyesmihez, nem gondolod? Habár szerintem ez semmilyen korban nincs rendjén. Matt vállat vont. – Én nem igazán tudom. Én csak az utasításokat követem, bólogatok és mosolygok. – Na és mikor jön haza az igazi Finn? Az megoldaná az ügyet, nem? Celeste kiviszi a házból Fotó Finnt? Mit szólnak a barátai, amikor megjelenik a fociedzésen, és megkérdi, nem lehetne-e Fotó Finn a hátvéd? – Fogalmam sincs, mikor jön haza Finn. Kalandozni ment, jól elvan lazán és gondtalanul – felelte Matt nyersen, és becsukta a hűtőszekrényt. – És hacsak nem iskolába megy, Celeste mindenhova magával viszi Fotó Finnt. De nem… Nem jár el gyakran. Étterembe nem igazán mehetünk, ennélfogva általában készételt hozunk. Celeste nem focizik, és nincsenek barátai. Van még kérdésed, vagy végeztél a húgom gúnyolásával?

– Ugyan – Julie halkabbra fogta a hangját. – Nem gúnyolódom rajta. Kedvelem őt. Fotó Finnt is. És azt mondtad: ennélfogva? – Igen, azt. – Matt a konyhapult törölgetésével foglalta el magát. – Úgy hallom, megint divatba jön. – De nem értem, hogy Celeste miért… – Ne foglalkozz vele! – szólt Matt élesen. – Semmi mást nem mondok róla, érted? És leszel szíves a szüleimnek sem szóvá tenni! Julie megdermedt. – Ne haragudj! – dadogta. – Semmi közöm hozzá. Nem kellene beleütnöm az orrom. – Nem, te ne haragudj! – mondta Matt bocsánatkérően. – Felejtsd el! Figyelj, holnap reggel suliba kell vinnem Celeste-et, de utána segíthetnék neked lakást keresni. Felhívtam egy haveromat, aki ismer egy ingatlanügynököt, kapcsolatba is léptem a pasassal, és mutatna neked pár helyet. Gondoltam, nem bánnál egy kis segítséget. – Komolyan? Ez csúcs! Nagyon szépen köszönöm! – Julie-nak esze ágában sem volt visszautasítania bármiféle útmutatást a lakáskereséshez. – Nincs más dolgod holnap? – Ráérek.

Az

ingatlanügynök

azt

mondta,

tízkor

találkozhatunk, és mehetünk együtt lakásnézőbe. Jól hangzik? – Nagyon jól.

5. fejezet JULIE

ELHÚZTA A SZÁJÁT.

Nem tetszett neki az ingatlanügynök.

Hogy eshetett le kis híján a nadrágja, amikor terjedelmes pocakja könnyedén megtarthatta volna? De valójában azért nem jött be neki a pacák, mert épp most hozta őket egy újabb lerobbant, alighanem bontásra ítélt lakásba. – Hát, egyértelműen ezt a lakást szánta nekem a sors. Nem csoda, hogy a Jamaica Plaine-i nem jött össze. Égi jel volt, hogy erre a gyöngyszemre kell rálelnem. A csótányoknak külön örülök. Mindig

is

szerettem

volna

háziállatokat.

Ráadásul

jövedelemkiegészítésként beállhatok prostinak. Azok a csajok odakint roppant barátságosnak tűntek, biztos vagyok benne, hogy a szárnyuk alá vennének, és megtanítanának a szakma minden mesterfogására. Már elnézést a szójátékért. Matt határozottan rátaposott egy különösen húsos csótányra. – Valószínű, hogy a stricijük nagyon díjazná, ha szert tehetne egy helyes középnyugati lány szolgálataira. A bostoni pasik örökké panaszkodnak, hogy unják a keleti parti prostikat. Az ingatlanügynök felmordult, lecsúszó nadrágját húzgálta. – Na, idefigyeljetek, ez a rohadt kégli már a nyolcadik, amit megmutattam. A te árkategóriádban csak ez elérhető, aranyom. Tetszik, nem tetszik, nincs más.

– Akkor kénytelen lesz mutatni neki egy másik rohadt kéglit, mert a csótányok szakszervezetbe tömörültek, és nem hajlandóak további tárgyalásokat folytatni új bérlők ügyében. Ráadásul azt hiszem, hogy hullaszagot érzek. Az ingatlanügynök Julie felé fordulva az égnek emelte a kezét. – Szívecském, amennyit te hajlandó vagy perkálni, abból jobban járnál, ha összezsúfolódnál öt lakótárssal egy egyszobás garzonban. Olyan albérletekkel pedig én nem foglalkozom. Keress rá a neten! Julie összehúzta a szemét. – A szívecskéje nem fog rákeresni a neten. A szívecskéje nem fog itt élni. A szívecskéje valószínűleg kétségbeesetten össze fog zuhanni, visszaköltözik Ohióba, beáll pincérnőnek egy lepukkant kocsmában, és feladja az álmát, hogy legalább egy egyetemi kurzust elvégezzen még a századforduló előtt. Julie-nak átfutott az agyán, hogy felhívja az apját, és megkérje, váltsa meg ebből a pokolból. Mármint ha képes volna egyáltalán elérni. De nem, ez szóba sem jöhetett. Túl ciki lett volna. Az édesanyjától kapott pénzből és diákhitelből akarta fedezni egyetemi tanulmányai költségeit, és biztos volt benne, meg tudja oldani a helyzetet anélkül, hogy szégyenbe hozná magát az apja előtt. Megtörölte a homlokát. Te jó isten, ez a lakás szörnyen levegőtlen és büdös, Julie szinte érezte, ahogy a verejték lecsorog a hátán. Ki hitte volna, hogy Boston ilyen párás? Hát, a bostoniak nyilván tisztában voltak vele. Julie tudta, jobb, ha elhagyja az épületet, mielőtt újabb sértéseket vág a rohadék fejéhez. Már így is elég goromba volt, de

nem vállalhatott felelősséget azért, ami jelenleg kiesett a száján. Szegény Matt bejárta vele Boston különféle kerületeit, hogy egyik lakhatatlan kecót a másik után vegyék szemügyre. Négyórányi keresgélés után Julie semmivel sem járt közelebb ahhoz, hogy lakóhelyet találjon, mint amikor nekikezdtek. Most pedig itt szájalt az ingatlanossal, és totál elmebajosan viselkedett. Mély levegőt vett. – A következőt fogom tenni: most szépen… – kezdte lassan, remélte, hogy ha optimistán nyilatkozik, szöget üt a fejébe egy zseniális ötlet, és lehetővé teszi, hogy befejezze a mondatot. – Most szépen meg fogom fontolni a lakhatási krízisemre található egyszerűbbnél egyszerűbb megoldásokat, és eldöntöm, mi volna a legjobb stratégia. – Elhallgatott. – És úgy határoztam, hogy fel-alá fogok mászkálni, és… és szobatársakat kereső emberek hirdetéseit fogom sasolni. Igen. Ez a tervem. Matt kétkedőnek tűnt. – Ha ezt akarod, persze. Menjünk vissza a Harvard térre! Valószínűleg leginkább ott érdemes nézelődnöd. És az nem ilyen hullaszagos. – Hullaszagos? Komolyan? Ez valami MIT-s kifejezés? – Naná. Húzzunk innen! Julie kiment az épületből Matt után, és tíz percig némán ballagott mellette, ahogy a fiú vezetésével elsétáltak a legközelebbi metróállomásig. – Most hol is vagyunk? Totál összezavarodtam. – A Davis tér mellett. Alapvetően kellemes környék, de mint mindenhol, itt is vannak nem olyan jó részek.

– Nagyon hálás vagyok a segítségedért. De tényleg. Én tehetek erről az egészről, neked pedig nem kellett volna arra áldoznod a napod, hogy tizenöt kilométeres körzeten belül minden egyes nyomortanyát felkeress. – Julie kifáradt és elcsüggedt. Kezdte felfogni, hogy annyi pénzzel, amennyije albérletre van, szinte lehetetlen lesz élhető lakhelyet találnia. Matt kinyitotta neki a metróállomás ajtaját. Julie úgy vélte, a megálló hétköznap délutánhoz képest rém zsúfolt, a lépcső tetejénél nyüzsögtek a mobilon dumáló emberek, nekimentek a lánynak, nem látott tőlük. Az ingázók raja által keltett hő tovább fokozta Julie egyre súlyosabb kimerültségét és rossz közérzetét. Közelebb lépett Matthez, hogy el ne veszítse szem elől, és követte le a lépcsőn. Vagyis azt hitte, hogy sima lépcsőre lép. Aztán dörömbölni kezdett a szíve. – Várj, ne! Ne! Mozgólépcsőt ne! Matt, én nem bírom a mozgólépcsőt! – Julie próbált visszalépni, de már késő volt, és úgy érezte, mintha egyenesen a mélybe zuhanna, biztosíték nélkül, tehetetlenül. Lenézett a mozgólépcső aljára, érzékelte a rémesen meredek szöget és a lassú tempót. Szédelgett, eluralkodott rajta a szorongás, kezdett elhomályosodni előtte a világ, és érezte, hogy remeg a lába, ahogy úrrá lett rajta a tériszony. – Julie? Julie! – Érzékelte Matt hangját, de tompán és természetellenesen csengett. Látta a zöld pólóját, ahogy a srác feléje fordult, átfogta a derekát, és magához húzta, mielőtt összecsuklott volna.

– Foglak – szólt Matt. – Nem hagylak leesni. Kapaszkodj csak belém! – A mellkasához szorította a lányt, és Julie kicsit gondolkodott azon, vajon Axe dezodort használ-e. – Franc… – motyogta. – Mit mondtál? Jól vagy? Csak még egy percig tarts ki! Aztán hirtelen lekerültek a borzalmas mozgólépcsőről, Julie még mindig esetlenül csüngött Matt karjában, miközben nyüzsögtek körülöttük az emberek. – Jaj, bocs! – Julie ahhoz eléggé magánál volt, hogy tudja, nem akar elájulni egy metróállomáson, így kicsit hátrahúzódott, és igyekezett Mattnek támaszkodva életet lehelni a lábába. A srác meglepően erős volt ahhoz képest, hogy valószínűleg egész nap a számológépe fölé görnyed. Lassacskán ismét élesen rajzolódott ki Julie előtt a világ, és azon kapta magát, hogy Matt pólóját bámulja, amely lelkesen hirdette: FTW!

For. The. Win. – tátogta a netes szleng szavait, miközben borzadva hunyta le a szemét. Részegnek érezte magát, mint a szalagavatón, miután felhajtott három kupicányi undorító mentapálinkát. Nem volt nagy ivó (ahogy azon az estén is bizonyította, amikor a Carnegie Szálloda női vécéjében kitaccsolta a rakott csirkét), és a mostani, részegséghez hasonló érzést sem díjazta. Mellbe bökte a srácot. – Matthew, barátom, új cuccokra van szükséged. – Kösz szépen. Szédelegve nézett fel rá. – A hét minden napjára jut egy gyík pólód?

– Nyugi, annál több van. – Óriási kő esett le a szívemről. – Jobban vagy? – Ja… – Julie rádöbbent, hogy még mindig Mattnek támaszkodik. – Igen. Totál… Totál jól vagyok. Szuper jól. – Lekapta a kezét a fiú mellkasáról, és hátralépett. Okés. Normálisan látott, és már a térde sem kizárólag zselatinból állt. – Bocs a közjátékért. Mehetünk! Matt kétkedve nézett rá. – Csak ha biztos jól vagy. – Igen. Biztos. Látod? – Fel-le ugrált. – Helyreállt a mozgáskoordinációm.

Ismét

kifogástalan

állapotban

vagyok

fiziológiailag. Folytathatom a hiábavaló lakáskutatást. – Tiszta lökött vagy. A földalatti peronon jó hűvös volt, ez segített, hogy Julie ismét normálisan érezze magát. Ennek az volt a hátránya, hogy immár teljesen fel tudta mérni, milyen kínos volt a majdnem-elájulásos jelenete. Nagyon ügyesen szokta elkerülni az olyan helyzeteket, amelyek rosszullétet okozhattak volna, de a sok metrózó között nem vette észre azt a rohadt mozgólépcsőt. Mindössze pár percet kellett várniuk, mielőtt fékcsikorgatva befutott a következő szerelvény. Felszálltak a metróra, és helyet foglaltak a kocsi közepe felé néző ülésen. Julie keresztbe tette a lábát, és igyekezett olyan higgadtnak tűnni, amennyire az egy ilyen eset után lehetséges volt. A füle mögé simította a haját.

– Szóval most már tudod, hogy nem csípem a mozgólépcsőt. Se a liftet, gondolom, bár már évek óta meg sem próbáltam. Talán javult a helyzet. A mozgólépcsőn viszont teljesen kiakadok. „Mozgó magaslati megzakkanás”-szindrómának nevezem. – Ennek semmi értelme – közölte vele Matt. – Akrofóbiád van, ami a magaslatok és mozgás okozta fóbiák egyike. Irracionális rettegést váltanak ki belőled a magas helyek, amely súlyos rosszullétbe torkollik. És nem igazán zakkantál meg. Alighanem szédülés és némi pánik fogott el, nem igaz? – Kösz, jól hazavágod az igyekezetem, hogy komolytalansággal oldjam a megrázó élményt. – Julie-nak sikerült nem szúrós pillantást vetnie Mattre, de csak nagy erőfeszítés árán. – Nem vágom haza a komolytalanságra tett igyekezeted, de olyan nevet kéne kitalálnod, ami megfelel a tényeknek. – Matt felállt, és megragadta a feje fölötti rudat, mert megingott a szerelvény mozgásától. – Olyan béna nevet találok ki, amilyet csak akarok. Az én nyavalyám, úgyhogy én nevezhetem el. – Hát, nem igazán a te nyavalyád, tekintve, hogy más emberek is… – Édes istenem! – fakadt ki Julie. – Lehetne, hogy ne vitatkozzunk azon, hogy hívják ezt a megalázó vackot? – Nem vitatkozunk. Beszélgetünk. És nem kéne megalázónak tartanod. Nagyon is gyakori. – Nem érdekel, hogy gyakori vagy sem, jogom van megalázónak érezni, ha akarom.

– Még szép, hogy van hozzá jogod. Én csak azt mondom, hogy ha szokatlan kórnak véled, és erre a hitre alapozva érzed megalázónak, akkor statisztikai szempontból semmi okod rá. – Most élénkebb volt, mint amilyennek Julie addig látta, kipirult az arca, borongós szürke szeme pedig csak úgy csillogott. – Vigasztalhat, hogy egy közösség része vagy. Ha mindazon emberek arányát veszed, akiknek valamilyen fóbiája van, akkor nagyon is népes társaságnak vagy a tagja. – Szóval most már egyenesen kóros vagyok? – Julie ökölbe szorította a kezét. Te jó isten, Matt aztán bosszantó volt, főleg, mert idegesítő vigyor ült a képén, és mintha túlzottan élvezte volna, hogy milyen fárasztó. Remek. Julie végre megkapta az idegeire menő bátyót, akire sosem vágyott. – Nem, nem te vagy kóros, hanem az akrofóbia, abban az értelemben, hogy a magaslatok által kiváltott reakciód eltér a normálistól. – Miért muszáj neked kijavítanod mindent, amit mondok? – Julie a FTW! feliratú pólóra pillantott. – Kettőnk közül nem hinném, hogy én térek el a normálistól. – A metró nagy robajjal lefékezett. – Te festesz úgy, mint aki a vitatkozástól indul be. – Tisztára úgy hangzol, mint Finn. Csak megosztjuk egymással a véleményünket. Diskurálunk. – Matt lenézett a rövidnadrágjára. – És egyelőre nem igazán indultam be. – Ne légy ízléstelen! Akkor egyezzünk ki egy döntetlenben, maradjunk annyiban, hogy nem értünk egyet. Na, gyere! Fogadok, hogy errefelé nincs, ahol ihatnék egy Coolattát. Koffeinre lesz

szükségem, ha eléggé össze akarom szedni magam, hogy ma lakást találjak. – Julie kilépett a peronra, Matt-tel a nyomában. – Vigyázz! – intette a fiú. – Ügyelj, hogy a rendes lépcsőn indulj felfelé! Ebben a megállóban is nagyon meredek a mozgólépcső. Felcaplattak a lépcsőn, és a Harvard tér közepén bukkantak a felszínre. Matt elirányította Julie-t egy közösségi hirdetőtáblához, ahova az emberek zenekaroktól kezdve állásokon és kurzusokon át ingyenes filmvetítésekig mindenféléről ragasztgattak információt. Julie-nak tetszett a környék, ahol a sokszínű tömegben bárki jól érezhette magát: diákok, tanárok, kisgyermekes szülők és rebellis, iskolakerülő kamaszok nyüzsögtek a téglával kirakott utcákon. A betonlépcsőkön csoportok verődtek össze; zenészek játszottak hangszereiken és James Taylor-dalokat énekeltek; az út túloldalán pedig egy bábos finoman kidolgozott marionetteket táncoltatott, megnevettetve a kisgyerekeket. Mintha még a virágmintás női ruhát viselő, görkorcsolyás pasas is ideillett volna, aki trágár verzióban ordítozta a függetlenségi nyilatkozat szövegét. A helynek olyan energiája volt, amit Julie igézőnek talált. – Ehhez mit szólsz? – mutatott Matt egy egyszobás lakást hirdető szórólapra. – Először is: meg sem engedhetném magamnak. Másodszor: ez a hirdetés nagyon réginek tűnik. Minden telefonszámos cetlit letéptek róla. – Sosem lehet tudni. Talán egy csomó nemkívánatos alak jelentkezett, úgyhogy csökkentették a bérleti díjat, remélve, hogy valaki normális is felhívja őket. Fogadok, hogy a legutóbbi

jelentkezőjük egy gazdag, de őrült középkorú bohóc volt, aki megpróbált zsonglőrködni a szobatársakkal. Julie megemelte a szemöldökét. – Vagy egy zakkant műegyetemes gyík, aki az egész lakást el akarta foglalni a számteches kütyüjeivel, így alig maradt volna hely az olyan nélkülözhetetlen holmiknak, mint például a bútorzat. Matt megkocogtatta a halántékát. – Na, végre használod a fejed. Volt néhány hirdetés, amely ígéretesnek tűnt, úgyhogy Julie beírta a telefonszámukat a mobiljába. Mattnek haza kellett mennie a kocsiért, hogy elhozza Celeste-et az iskolából, ezért szendvicset vettek elvitelre egy Mt. Auburn Street-i kajáldában, majd Julie elszánta magát, hogy amilyen gyorsan csak lehet, rálel hőn áhított kávéitalára. – Muszáj innom egy Coolattát, Matt. Kérlek, mondd, hogy kapható itt valahol! Ha nem bukkanok rá sürgősen, lehet, hogy véletlenül meg fogom ismételni a mozgólépcsős jelenetet. – Julie megbotlott a macskaköves járdán. – Látod? Máris kezdek kisiklani. – Persze. Máris. Matt vezetésével átkeltek a téren, bementek egy csendesebb mellékutcába, majd lesétáltak a Massachusetts sugárúton, aztán egy rövidebb, egyirányú utcán, miközben a srác időről időre Juliera pillantott. A lány engedelmesen követte, de nem értette, miért mentek el három Dunkin Donuts kávézó mellett is ahelyett, hogy betértek volna. Megállította a fiút, és oldalra biccentette a fejét.

– Jaj, te szegény szerencsétlen! Azt sem tudod, mi fán terem a Coolatta, nem igaz? Matt láthatóan kissé feszengett. – Hát, nem. Fogalmam sincs. – Várj, ezt az eseményt fel kell jegyeznem! – Julie előrántotta az okostelefonját, és frissítette a Facebook állapotát, amit fel is olvasott Mattnek.

Julie Seagle Komoly hiányosságot fedeztem fel a nagyokos tudásbázisában. E varázslatos

hírt Coolattával

fogom

megünnepelni. Matt csípőre tette a kezét. – Nagyon vicces. Sosem állítottam, hogy a világon mindent tudnék. Csak magabiztosan hiszem, hogy sok témában vagyok tájékozott. – Nyilvánvalóan nem a fontos témákban. – Julie tovább masírozott. – Egyébként meg különbség van a magabiztos és az

öntelt között. Nézd csak, az utca végén van egy Dunkin! Tudod te, hogy milyen messzire kell kocsikáznom otthon, hogy találjak egyet? Ti meg itt éltek, ahol minden sarkon áll egy ilyen kávézó! Egyértelműen ez a földkerekség legjobb városa. És nyilván azért nem hallottál még a kedvenc italomról, mert az a fajta pasas vagy, aki az ókonzervatív kávéházakat meg a cukor nélküli dupla eszpresszót szereti, nem igaz? – Szánalmasan átlátszó vagyok, mi?

– Nem. Kávés médium vagyok. Neked pedig tipikus keserű duplaeszpresszós aurád van. Ma azonban csatlakozni fogsz a néptömegekhez, és Coolattát fogsz inni. Néhány perccel később Julie boldogan habzsolta óriási jeges kávéitalát, miközben a térről kifelé tartottak. Matt határozottan nem tűnt lelkesnek, és az első korty után eltúlzottan undorodó képet vágott. – Csak hogy tudd, ez egy nagyon népszerű ital – tudatta vele Julie. – Semmi okod rá, hogy ilyen képet vágj. – Nyilván ez az oka, hogy nem lett belőlem társadalmi bálvány. Végre megmagyaráztad. Nem utánzom vakon a tömegkultúra agyoncukrozott,

műkávés,

jégkristályos

kotyvalékok

iránti

imádatát. Megkönnyebbüléssel tölt el, hogy végre megértem, miért lesz egyre rosszabb a társadalmi megítélésem. – Vagy ez tehet róla, vagy a pólók – motyogta Julie. – Te, nem sétálhatnánk haza a folyó mentén? – Pont látta onnan a víz kékjét, és égett a vágytól, hogy a gyepet átszelő, festői szépségű ösvényen sétálhasson vissza a házba. Matt kisöpörte borzas tincseit az arcából. – Sajnos arra most igazán nincs időnk. Gyorsabb, ha egyenesen átvágunk a téren, és nekem el kell mennem Celeste-ért. – Persze. Semmi gond. – Julie ivott még egy kortyot a kávéjából. – Kösz, hogy ma kisegítettél. Nyilván óriási nyűg lehetett, de nagyon hálás vagyok érte. Elképesztően rendes volt tőled, én pedig sajnálom, ha zsémbesen viselkedtem. Nem számítottam rá, hogy ilyen bizonytalan helyzetben kezdem az első

egyetemi évemet. Az én szememben társadalmi bálvány vagy – ugratta a srácot. – Ja, persze. Nem voltál zsémbes. Bőbeszédű és tüzes vagy. Én mindkét tulajdonságot kedvelem. Tekintve, hogy az első bostoni napjaid igencsak máshogy alakultak, mint amire számítottál, szerintem remekül viseled. Örömmel segítek neked. Néhány percig csöndben ballagtak, és Julie észrevette, hogy a társalgásban beállt szünet ellenére a legkevésbé sem volt kellemetlen Matt társaságában lenni. – Na és mindennap te mész Celeste-ért? – Remélte, hogy nem harapja le a fejét a húgát érintő kérdés miatt. Matt bólintott. – És a suli után is te vagy vele, amíg a szüleid haza nem érnek? – Igen. – Hogy csinálod meg a házidat? Ha jól sejtem, több leckét kapsz, mint az átlagos egyetemista. Matt vállat vont. – Nem nagy ügy. Sokáig fennmaradok, de nem bánom. Van, hogy este visszamegyek a suliba, ha az egyik laborban akad tennivalóm. Nekem megfelel. – Ezért nem laksz koleszban? Vagy albérletben? – Elég nagy butaság lenne bérleti díjat fizetni, amikor a szüleim háza ilyen közel van az egyetemhez. – Gondolom. Matt ismét belekortyolt az italába. Aha! Julie mosolygott magában, ahogy továbbsétáltak. Igenis ízlik neki. A Coolattát mindenki szereti.

6. fejezet JULIE

IDEGESEN DOBOLT A LÁBÁVAL,

miközben az üzenetrögzítő

szövegét hallgatta. Épp az utolsó számot hívta a potenciális albérletek közül, és remélte, hogy ez lesz az igazi. Egy lány vidám hangja szólt: – Halihó! Itt Sally (vagyis én!), Megan meg Barb, plusz a legújabb lakótársunk, Chelsea! Hagyj üzenetet, és ha nem bulizunk éppen, visszahívunk! Julie morogva letette a telefont. Nem is tudta, hogy irigy-e a negyedik lakótársra, vagy sem. Ez a Sally tök ugyanolyannak hangzott, mint a hetyke, ám bugyuta bagázs, amit odahaza hagyott. Másfelől viszont megvolt a maga előnye egy csajos klikknek is, akik mit sem imádnának jobban, mint pizzát rendelni, egymás haját fésülgetni, meg gagyi valóságshow-kat nézni. Julie

hamisan

hangpostáján,

azt

optimista állítva,

üzenetet

hogy

nagyon

hagyott biztató

édesanyja lakhatási

lehetőségeket talált, és a hétvégére valószínűleg már szépen be is költözhet az új otthonába. Akár így is történhet, nem? Julie számára azonban kezdett nyilvánvalóvá válni, hogy rémesen naivak

voltak

édesanyjával

a

bostoni

lakás

részleteivel

kapcsolatban. Halkan elkáromkodta magát. Most még egy lépéssel közelebb járt ahhoz, hogy az apjától kelljen pénzt kérnie. Szerda

este volt, úgyhogy maradt pár napja valóra váltani a kegyes hazugságát. Az egyetemi tájékoztatót másnap tartották, és Julie tudta, nincs mit tenni, kénytelen lesz albérleti lehetőségekről faggatni mindenkit, akit csak megismer. Julie bekapcsolta a laptopját, és végignézte a könyvjelzőzött bérleti oldalakat. Nem bukkant fel semmi új. Még ha első néhány bostoni napja kissé zavarosra sikerült is, nem volt oka panaszra. Legalább remek szállása akadt, még ha ideiglenes volt is. Finn szobája kényelmes volt, és valamiért otthon érezte magát benne. Majdcsak megoldódik minden! Egyébként is, már önmagában azzal megkezdte egyetemi tanulmányait, hogy a Watkins-klánnal vacsorázott. Aznap este indiai kaját hoztak vacsorára, az asztal körüli társalgás pedig az indiai vallási sokféleségről, előre elrendezett házasságról, valamint a megvásárolt szavazatok miatti 2008-as botrányról szólt. Nem mintha Julie sokat tehetett volna hozzá, mivel kínosan keveset tudott India kultúrájáról és politikájáról, de élvezte a heves eszmecserét. Erin többször is az asztalra csapott, valahányszor hangsúlyozni akart valamit, Roger eltűnődve oldalra döntötte a fejét, és halk megjegyzésekkel fejezte ki együttérzését az indiaiak iránt, Matt pedig számos történelmi eseményt említett, citálva az évet és a napra pontos dátumot. Bár az étkezés során leginkább csak a társalgásukat hallgatta, Julie nagyon is jól érezte magát. Ilyennek

remélte

az

egyetemi

kurzusait:

energikus,

elgondolkodtató beszélgetések és rengeteg új információ, teljesen ellentétben a középiskolai unalmas, gépies magolással. Bár az

egyetemi

előadótermekben

valószínűleg

nem

lesznek

kartonfigurák. Celeste mostanra lefeküdt, Fotó Finn az ágya fejlapjának támasztva állt, Erin és Roger visszamentek a munkahelyükre, Matt pedig begubózott a szobájában. Kutatósegédnek jelentkezett az egyik professzora mellé, és sikerrel járt, így ma este a „nemkonvex vegyesszámos nemlineáris optimalizácós problémák feloldásának hatékony stratégiái” témáján merengett. Bármit is jelentett az. Matt elmondása alapján a munkája programozásból meg új, csodás algoritmusok

teszteléséből,

illetve

az

eredmények

alapján

végrehajtott numerikus kísérletekből állt. Úgy tűnt, Matt ennél izgalmasabbat el sem tud képzelni. De talán van valami normális hobbija is, amiről Julie nem tud. A lánynak e-mailben értesítője jött, hogy Matt és Finn is visszaigazolták a Facebookon. Ó, és Finn megjegyzést írt Julie azon állapotához, miszerint az ember sosem lehet elég gazdag, sem elég Finn. A világ legjobb állapota! – kommentelte. Ezek szerint van humorérzéke. Bár Julie eltűnődött, vajon a srác tudja-e egyáltalán, ki is ő. Tudatta vele bárki a családból, hogy Julie vendégségbe jött hozzájuk? Gyorsan írt neki egy privát üzenetet: Kedves Finn! A látszat dacára nem valami őrült vagyok, aki vadidegeneket jelöl ismerősnek a Facebookon, aztán beírja a nevüket az állapotába.

Legalábbis

nem

gyakran

művelek

ilyet.

Édesanyáink együtt jártak egyetemre, én pedig most Bostonban vagyok, pár napon belül kezdem meg a

tanulmányaimat a Whitney-n. Úgy alakult, hogy nincs hol laknom, de a szüleid voltak olyan rendesek, és megengedték, hogy a szobádban húzzam meg magam, amíg megoldást nem találok. Nem tudom, hogy szólt-e rólam neked bárki… Van bármi csapda a szobában, amiről tudnom kéne? Nem szeretném, hogy Fotó Finnt baleset érje, ha esetleg beugrana dumálni. Julie Finn profiljára kattintott. Volt egy rakat feltöltött fotóalbuma, és a lány átböngészte a rengeteg fényképet, amelyek egytől egyig valami festői helyszínen ábrázolták Finnt: egy hegyvonulat előtt pózolt, egy folyón gázolt át, trópusi növényzet vette

körül,

síszerkóba

burkolózott

egy

hóviharban,

egy

kristálytiszta vizű tavon kajakozott. Ezután következtek az önkéntes munkáit megörökítő fényképek, amelyeken Finn épp egy rozoga teherautó platójáról pakol le élelmiszerrel teli dobozokat, egy gyerekcsapat körében guggol egy gyéren felszerelt osztályteremben, valamint egy létrán egyensúlyozva veri be a szögeket egy épülő ház gerendájába. És itt volt még Julie kedvenc fotója, amelyen a napbarnította Finn szörfdeszkával a kezében kifelé lépked az óceánból, mindössze egy szál fürdőnadrágban. A lány nem bírt ellenállni neki. Finn tagadhatatlanul ragyogóan nézett ki, bárki más is a nyálát csorgatta volna a láttán. Borosta, kecses alkat, tökéletes frizura, imádnivaló mosoly… Csilingelt az e-mail fiókja. Üzenete jött Finntől. Szia Julie!

Őszintén szólva kicsit csalódást okozott, hogy nem egy őrült imádóm vagy. Megtettem minden tőlem telhetőt, hogy magamhoz csalogassak valami zakkantat, és azt hittem, végre sikerrel jártam. Na mindegy. Majd tovább próbálkozom. Remélem, az ágyam alatti szörnyek hagynak aludni. (Előszeretettel rajcsúroznak késő éjjel, doo-wop zenét döngetve.) Ha zavarnának, javaslom, hogy énekelj nekik valamit a 2000 és 2006 közötti időszakból. Azokat az éveket nem

kedvelik,

mert

akkoriban

omlott

össze

a

szörnygazdaság, és mind megszorításokra kényszerültek. Próbálkozz egy kis Green Dayjel! (A szörnyek nem viselik jól a pop-rock himnuszokat.) Régebben John Mayer is bevált, de aztán olyan hülyeségeket kezdett zagyválni, hogy a szörnyek csak nevetnek rajta. Jó hangosan. Ha nincs más megoldás, a szekrényemben találsz egy baseballütőt. Használd csak bátran! Szóval nem akadtál ki nagyon Fotó Finntől? Rendes srác. De azért tartsd rajta a szemed! Szeret időnként kocsikázni menni, viszont sosem tankolja meg az autót. – Finn Julie elnevette magát, és visszaírt. Hali Finn! Köszi, hogy figyelmeztettél! Sejtettem én, hogy FF-nek megvan a sunyi oldala. Látszik rajta. Árulkodó jel, hogy nem hajlandó szemkontaktust teremteni.

Köszönöm szépen a tippeket! Az ohiói szörnyeket csak azzal lehet elkergetni, ha „Jim szerint a világ" epizódokat néz az ember, de erre sosem voltam képes rávenni magam. – Julie A kezdőlapra kattintott a Facebookon. Matt és Finn is nemrég frissítették az állapotukat. Ó, te jóságos isten! Egyik fivér furább, mint a másik. Matthew Watkins Jobban szeretem a Facebookot a valódi emberekkel folytatott társalgásnál, mert itt nem kell megvárnom, hogy valaki befejezze a mondandóját, mielőtt valami bárgyú, irreleváns megjegyzést tennék.

Finn, az Isten Azt mondják, ha viszket az orrom, akkor bosszús leszek. Ez igaz? Mert volna egy kérdésem arról, mit jelent, ha egy másik testrészem viszket. Persze Julie-nak sem kellett a szomszédba mennie egy kis lököttségért.

Julie Seagle írt egy szót az állapotába, aminek egy fikarcnyi értelme sincs. Megnézte a Gmail-fiókját. Végre üzenetet kapott az apjától.

Kedves Julie! Mit szólnál egy kaliforniai kiruccanáshoz a téli szünetben? Három hétig fel-le utazgatnánk a parton. Küldd el a

titkárnőmnek a szünet pontos időpontját, és együtt töltjük a karácsonyt! Anyád azt mondta, ez számára is tűrhető volna, úgyhogy remélem, te is benne vagy. Apu Julie újraolvasta az e-mailt. Kisgyermekkora óta nem töltött ennyi időt az apjával. De mi lesz az anyjával? Szomorú volna, ha Julie nem utazna haza az ünnepekre, bár ezek szerint már megbeszélte a dolgot az apjával, és beleegyezett. És Kate

természetesen megértette, hogy egy ilyen lehetőséget nem lehet elszalasztani. Mert ilyen jó anya. Julie visszaírt az apjának.

Szia Apu! De örülök, hogy hallok felőled! Benne vagyok! A kiruccanás szuperül hangzik. Alig várom, hogy lássalak! Hívj fel, beszéljük meg a részleteket! Szeretlek! Julie Megadta a mobilszámát, hátha az apja elkeverte valahogy, illetve Watkinsék vezetékes számát is. Lecsukta a laptopot, és kiválasztotta a másnapi ruháját. A tájékoztató fél kilenckor kezdődik, amikor is kávéval meg péksütivel várják őket, és délután negyed háromig tart. Bepakolta jókora kézitáskájába a jegyzetfüzetét, tollát, az egyetem térképét, valamint a Matt által leírt útvonalat. Ahogy igyekezett minden holmiját a retikülbe gyömöszölni, egy papírlap hullott a földre. Julie felkapta, és elnevette magát. Matt a bostoni metróhálózat térképét csúsztatta a cuccai közé, és óriási halálfejes-lábszárcsontos szimbólumokat rajzolt a mozgólépcsős állomásokhoz. A térkép

jelkulcsának közelébe ezt a magyarázatot firkantotta: Itt borzalmas

veszély fenyeget. Légy óvatos! Julie kacagott. De tessék: igazán semmi oka megkérdőjelezni Fotó Finnt, amikor ő maga még egy nyomorult

mozgólépcsőre

sem

tud

rálépni

totális

idegösszeroppanás nélkül. Persze szívesebben ájulna el nyilvános helyen, mint hogy egy lapos figurát hurcoljon magával. Lekapcsolta a lámpát, bemászott az ágyba, magára húzta a hűvös takarót, és simán álomba szenderült. Néhány órára. Ohióban régen gyakran felriasztotta a hajnali negyed hármas vonat zaja. Még a város túlfeléről is meghallotta a vonat ritmikus zakatolását, kürtjének sivítását, ahogy a szerelvény tovarobogott. A menetrend változása után hónapokba telt, mire hozzászokott a hanghoz, és képes volt átaludni az éjszakát. Pontosan emlékezett, mikortól fogva nem tudott rendesen aludni, mert nagyjából ugyanakkor költözött el az apja. Most pedig hiányzott neki a zaj, a csend ébresztette fel. Julie

felkapcsolta

az

ágynál

lévő

kislámpát,

és

az

éjjeliszekrényre tett könyvéért nyúlt. Általában képes volt addig olvasni, amíg le nem ragadt a szeme, és óhatatlanul álomba nem merült. Ezen az éjjelen azonban teljesen éber volt, mégsem tudott koncentrálni. Nem azért, mert idegeskedett a sulikezdés miatt, hanem mert tűkön ült, hogy végre belevághasson az egyetembe. Félretette a könyvet, és felkapta a lámpa melletti képet. Mosolyogva

nézte

az

udvaron

átszaladó

Finnt,

a

hátán

csimpaszkodó, kicsike Celeste-tel. A kislány befogta a bátyja szemét, és hátravetett fejjel sikított örömében. Julie úgy ötévesnek tippelte, és már akkor pont olyan szép volt, mint most.

Lekapcsolta a lámpát, és fél órán át forgolódott álmatlanul. Muszáj volt kikapcsolnia az agyát, és elaludnia, de rengeteg minden kavargott a fejében: az egyetem, a lakhatás dilemmája, a furcsa és csodás Celeste a kartonfigura bátyjával, Matt kocka pólói, a maga szánalmas, kis híján elájulása a metrón, Roger garnélarákjai, Erin határozott véleménye szinte mindenről… Egy párnát húzott a fejére, és igyekezett békés tájakat elképzelni. Aztán megpróbálta álomba untatni magát, olyasmikre koncentrálva, mint a joghurt összetétele vagy a gázpedál szerkezete. Nem vált be. Nyilván azok az átkozott ágy alatti szörnyek nem hagyják aludni. Julie a hátára gördült, tűnődött, hogy zsongíthatná el a gondolatait. Támadt egy ötlete. Hülyeség volt, de már semmi más nem jutott eszébe. Halkan énekelni kezdett. Jesszus, jó gagyin érezte magát. A Green Day legalább Finn béna ötlete volt, nem az övé. Julie a hajába túrt, és mély levegőt vett. Ki a fene lenne képes Green Dayre elaludni? Dúdolt pár másodpercig, aztán folytatta az éneklést. Egyetlen strófával álomba ringatta az ágy alatti szörnyeket. Ahogy elszenderedett, Julie tudta, hogy köszönetet kell majd mondania Finn-nek.

7. fejezet JULIE

KERESZTBE TETTE A LÁBÁT,

és igyekezett kényelmesen

elhelyezkedni az előadóterem kemény padjában. Nem jött össze. Az

üléseket

nyilvánvalóan

a lehető

legkényelmetlenebbre

tervezték, hogy a diákok nehogy elszunyókáljanak az előadások alatt. Hatékony, ám kegyetlen megoldás volt. Julie túlélte az eléggé unalmas reggeli fogadást, ahol a diákok csendesen álldogáltak, feszengve biccentgettek és mosolyogtak egymásra, miközben várták, hogy elkezdődjön a tájékoztató. Ez az üdvözlő előadás annál csak jobb lehet. A lépcsőzetes padok a pulpitus felé néztek, ahol többen küszködtek azért, hogy sikerüljön lejátszani a Whitney tájékoztató videóját. – Bocs! – mentegetőzött Julie a mellette ülő lánynak, akit véletlenül oldalba könyökölt, miközben a jegyzetfüzetét próbálta kivenni a táskájából. – Semmi gáz. Úgy nyomorgunk ezekben az istenverte padokban, mint a szardíniák, mi? – A lány Julie-ra mosolygott. – Dana vagyok. Senkit sem ismerek itt, és remélem, hogy normális vagy, meg hogy kedvesen fogsz viselkedni. Nem úgy, mint az a pasas ma reggel a metrón, aki a lábamhoz dörgölőzött. Bár láthatóan azt képzelte, hogy nagyon kedves hozzám.

– Julie vagyok Ohióból, és megígérem, hogy nem fogok a lábadhoz dörgölőzni. – Hála istennek! – felelte Dana, és az ég felé nézve összecsapta a tenyerét. – Szavadon foglak. A Julie balján ülő srác Danához hajolt. – Én viszont lehet, hogy a lábadhoz fogok dörgölőzni. Előre is elnézést kérek. Igazán nem bírok uralkodni magamon. Nagyon sajnálom. Julie elnevette magát. – Mivel előre figyelmeztetted, talán elnézi neked. A fiú kezet nyújtott. – Jamie vagyok. Bostontól nyugatra, Milfordban nőttem fel. Julie és Dana egymás után kezet fogtak vele. Dana fényes, koromfekete haja tökéletesen sikkes bubifrizurára volt vágva, szinte egy szála sem rezzent, ahogy Jamie-re biccentett. – Milfordi legénykém, sokkal helyesebb vagy, mint az a perverz metrós alak, úgyhogy talán meg is engedem, hogy a lábamnak dörgölőzz. Alacsony díj fejében. – Ezt eszembe vésem – felelte Jamie, és gödröcskék villantak fel az

arcán,

ahogy

elvigyorodott.

Visszahuppant

a

helyére,

megigazította a baseballsapkáját, és megdörgölte borostás képét. Határozottan úgy festett, mint aki alig öt perce tápászkodott ki az ágyból. – Melyik koleszban laktok? Én a Thompsonban. – Részemről egy egyetemen kívüli lakásban bérelek szobát – közölte Dana. – Julie, te hol laksz?

– Igazság szerint sehol. Vagyis hát, nyilván megszállok valahol. Egy ismerős családnál lakom, amíg nem találok saját kéglit. Ti nem tudtok kiadó szobát? – Fúj – nyögött Jamie. – Ismerős család? Szörnyen hangzik. Julie a fejét rázta. – Nem, nem olyan rossz. Nagyon kedvesek. – Körbekérdezősködhetek – mondta Dana. – Azt tudom, hogy a koleszok dugig vannak. – Igen, és tiszta gáz errefelé az ingatlanpiac. De azért lecsekkolom az egyetemen kitett szórólapokat. Meglátom, nincs-e valami neked való, lakótársat kereső hirdetés – ajánlotta Jamie. – Az csúcs lenne. Köszönöm szépen. – Julie megadta a számát Jamie-nek és Danának, és beírta az övéket a mobiljába. – Figyu! Sikerült beindítani a videót. – Lepillantott a brosúrára. – Egy félórás

idegenvezető

videó

az

egyetemről,

amelyet

a

könyvtárigazgató előadása követ az online katalógus használatáról. Izgi. Jamie lejjebb csúszott a padban. – Ébresszetek fel, ha vége! Dana odahajolt hozzá. – Majd a lábadnak dörgölőzöm, hogy jelezzem, vége a kínzásnak! Jamie lehunyta a szemét, és elmosolyodott. – Király.

Az egyetemi tájékoztató többé-kevésbé olyan volt, amilyennek Julie elképzelte: unalmas, monoton, tele beszédekkel, amelyekben az oktatók tudományos eredményeit sorolták, és érdekfeszítő órákat ígértek. A diákokat kisebb csoportokra osztották, és személyesebb, élő idegenvezetést tartottak a kampuszon, ez valóban remek volt. Julie, amennyire tőle telt, igyekezett megjegyezni, melyik tanszék épülete hol található, hogy ne kelljen majd a cikis egyetemi térképpel az orra előtt mászkálnia az épületek közt. Olyan erővel táblát is aggathatott volna magára, hogy GÓLYA. A tájékoztató után Julie elmetrózott a Harvard térre, és a Charles folyó mentén sétált vissza Watkinsék házához. Kicsit hosszabb volt így az út, ahogy Matt is mondta, de ezért a látványért megérte. Remek helynek ígérkezett a tanuláshoz. Julie arra gondolt, hozhatna magával egy pokrócot, letelepedhetne a fűbe, akár majszolhatna is valamit, miközben elmerül egy tankönyvben. De ki tudja, a közelben fog-e lakni? A Matt-től kapott kulccsal jutott be a házba. A bejárati ajtó zárja megmakacsolta magát, jó pár percbe telt, mire Julie-nak sikerült kinyitnia. A konyhába ment, hogy igyon valamit. A hűtő zsúfolásig tele volt kifőzdés ételdobozokkal, és Julie-nak az a gyanúja támadt, hogy a maradékot soha senki nem eszi meg. Megcsörrent a mobilja, a táskájába túrt, hogy előkeresse. Nem ismerte fel a számot. – Halló! – Julie? Szia, Matthew vagyok. Milyen volt a suli?

– Érdekfeszítő információkkal teli. Hol vagy? Honnan szerezted meg a számom? Nem kell hamarosan Celeste-ért menned? – Ezért telefonálok. Nem tudnád esetleg te hazavinni? Ne haragudj! Az egyik professzorom mindenképp meg akar beszélni velem valamit a kutatással kapcsolatban, amiben segítek neki. Biztos rá tudnám venni, hogy halasszuk el, de jobban nézne ki, ha nem kérnék ilyet. Julie arrébb tett egy doboz thai kaját, és előhalászott egy üveg ásványvizet. – Persze, hazahozom. Messze van innen a suli? – Csak kábé tízpercnyire. Ez a megbeszélés fontos, különben nem kérnélek erre. Mehetsz a kocsinkkal. A slusszkulcs a vezetékes telefon melletti falon lóg. Papírnak is kell ott lennie. Útbaigazítalak. Könnyű odatalálni. Esküszöm. – Biztos, hogy a szüleid nem bánják, ha az autójukat vezetem? – Tuti biztos. Amúgy is csak ritkán használják. Julie szemügyre vette a falra erősített, nagy, fehér, lyukacsos táblát. Üvöltött róla a kényszeres rendmánia. Kampókon meg kis rekeszekben volt itt minden a tollaktól kezdve a rajzszegeken és névjegykártyákon át a sokat használt kifőzdés étlapokig. Julie megtalálta a kocsikulcsot, és magához vett egy jegyzetlapot meg egy tollat. – Oké, mondhatod! Matt elmagyarázta az útvonalat. – Ha tíz percen belül elindulsz, rengeteg időd lesz odatalálni. Csak állj meg a suli előtt, Celeste ott fog várni. – Habozott. – És van még valami.

– Magammal kéne vinnem Fotó Finnt? – találgatott Julie. Matt egy másodpercig hallgatott. – Igen. Le van hajtva a hátsó ülés, és van odabent egy pokróc, úgyhogy le tudod azt takarni. – Mármint őt. – Tessék? – Le tudom őt takarni. Ne légy tiszteletlen! Hogy tetszene, ha Fotó Finn tárgyként utalna rád, mi? – Ha Fotó Finn akárhogy utalna rám, egyszeriben nagyon is tisztelettudó lennék vele szemben. Egész mostanáig semminek sem volt hajlandó hívni. Ha engem kérdezel, ő kissé goromba. – Majd megbeszélem ezt vele. Meglátom, nem tudom-e megenyhíteni kicsit. – Remek – felelte Matt. – Kösz, hogy hazaviszed Celeste-et. Szerintem nem fogja bánni, ha te mész érte. Úgy tűnik, kedvel téged. Mondd meg neki, hogy a megbeszélésem után felhívom. – Nem lesz semmi gáz. – Celeste igencsak rendszerető. Eltérünk a szokástól, váratlanul bukkansz fel… – Nem lesz semmi gáz – ismételte a lány. – Megígérem. – Nem ígérheted biztosra, hogy… – Szeva, Matthew! Jó megbeszélést! – Julie bontotta a hívást, mielőtt a srác tiltakozhatott volna. Az ég szerelmére, Julie tökéletesen alkalmas volt arra, hogy elhozzon egy gyereket az iskolából – akár hevert egy srác kartonfigurája a hátsó ülésen, akár nem.

Felszaladt az emeletre, egy könnyű, térdig érő nyári ruhába öltözött át, és feltűzte a haját. Gyorsan felfrissítette a sminkjét, ami kezdett elkenődni a hőségben, és már ki is lépett a bejárati ajtón, hogy induljon Celeste-ért. A ház előtti lépcsőn megtorpant és megperdült. Fotó Finn várakozón pózolt a nappaliban. Julie a figurához lépett. Atyaég, ez tiszta beteges volt. – Gyere, haver! Elmegyünk a hugicádért. És mivel alapvetően tilos utasnak lennie a lehajtott ülésen, leszel szíves behúzni a fejed, akkor talán nem tartóztatnak le minket! Felemelte a kartonfigurát, a hóna alá kapta a fiú derekát. Nem volt egyszerű kiügyeskednie, miként nyissa ki a bejárati ajtót anélkül, hogy összenyomná Fotó Finnt, ahhoz pedig le kellett tennie a tornácra, hogy kulcsra zárhassa a házat. Kinyitotta a csomagtartót, bedugta Fotó Finnt a kocsiba, és letakarta a nagy kék pléddel, ami ott várta, hogy elrejthesse vele Celeste titkát. A vén Volvo tűzforróra hevült, és Julie nem értette, hogy egy nyilvánvalóan jómódú család miért nem foglalkozik az amúgy kifogástalanul működő autójuk karbantartásával. Bár tény, ami tény, a Volvo valószínűleg így is, úgy is kitartott volna a végtelenségig. Viszont csak egy autójuk volt, ami furcsának tűnt, hiszen két elfoglalt, dolgozó szülő meg egy egyetemista biztosan hasznát vette volna két kocsinak. Mi tagadás, a vagyonos emberek néha furán viselkedtek. Julie elégedetten látta, hogy Fotó Finn nem hagyta üresen a tankot. – Köszi, FF. Értékelem a figyelmességedet.

Könnyedén megtalálta Celeste iskoláját. Befordult az íves felhajtóra, és lassan gurult egy négyajtós Lexus után. A diákok épp kezdtek kiözönleni az iskola kapuján, és Julie a kislányok csoportjait

fürkészte,

Celeste-et

keresve.

A

kiskamaszok

könnyedén azonosítható klikkekbe verődtek, és Julie-nak eszébe jutott, pontosan milyen is volt tizenhárom évesnek lenni. Olyan furcsa egy kor volt, az a szerencsétlen, kezdeti tini időszak, amikor az ember egyik pillanatban kétségbeesetten vágyik arra, hogy végre önálló felnőtt legyen, a másikban meg még mindig kisgyereknek érzi magát. A szenvedés, ahogy a lányok próbálják kitalálni, hogyan öltözzenek és sminkeljenek pontosan úgy, ahogy a videoklipekben látták, melyik énekesek a menők és melyikeket halál gáz hallgatni, mit kell tenni, hogy bejöjjenek a fiúknak, és mi a teendő, ha tényleg bejönnek egy fiúnak. Fúj! Hála a jó égnek, hogy ő már túl van mindezen. Egy miniszoknyás, lófarkas lány oldalra lépett, és előbukkant mögüle Celeste. Julie a kormányra döntötte a fejét, párszor erőtlenül beleverte homlokát a volánba. Mégis miért volt Celesteen pasztell színű, skót kockás ing és világoskék gatsby nadrág? Julie felemelte a fejét, és felsóhajtott, legszívesebben kiugrott volna a kocsiból, hogy lerántsa a béna hátizsákot a kislány válláról. A gyerek csakis rossz értelemben keltett feltűnést. Tetszik vagy sem, az iskolások foglalkoznak a társaik kinézetével, és Celeste kinézete… rossz volt. Csodaszép kislány rejtőzött a rémes hacuka meg a teljesen elhanyagolt frizura mögött, de akkor is rossz volt a megjelenése.

De még a kinézeténél is rosszabbnak tűnt a tagadhatatlan tény, hogy Celeste egyedül van, és a társai nyilvánvalóan észre sem veszik. Julie összerezzent, amikor egy fiú elhúzott Celeste mellett, de fel sem tűnt neki – vagy csak nem érdekelte –, hogy nekiment a kislány könyökének, mielőtt csatlakozott volna divatos pólókat viselő haverjainak csoportjához. Julie megnyomta a dudát, és integetett, végre felhívta magára Celeste figyelmét. A kislány végignézett az autókon, majd a Volvo felé indult. Megállt az anyósülés ajtaja mellett, elkerekedett szemmel és kifejezéstelen arccal. – Szia, csajszi! Pattanj be! – mondta Julie kedvesen. Celeste dermedten állt, várt egy pillanatot, mielőtt megszólalt volna. – Miért vagy itt? – Észrevehetően remegett a hangja, Julie azonnal meghallotta. – Matt megkért, hogy ma én jöjjek érted helyette. Szánja-bánja. Azt hiszem, valami fontos tennivalója van a suliban. Celeste? Nincs semmi baj. Elhoztam Fotó Finnt. Segített idetalálnom, mert Matt pocsék leírást adott. Celeste kinyitotta az ajtót, és becsusszant az ülésre. – Ó! Akkor jó. – Julie-hoz fordult. – Tényleg teljesen jó. – Remek. – Kihajtottak a főútra. – Na, és mit csináljunk? – Hogy érted, hogy mit csináljunk? Hazamegyünk suli után. – Csináljunk valamit! Na, rajta! – Mire gondolsz? – Nem tudom. – Julie bekapcsolta a rádiót, és dobolt ujjaival a kormányon. – Azt sem tudom, hogy milyen utcán vagyunk éppen.

Talán eltévedünk, és a következő pár órát azzal töltjük, hogy próbálunk hazatalálni. Régi jó, zúzós Kelly Clarkson-számokat hallgatunk, és énekelünk, amíg be nem rekedünk. – Ez nem jó terv. – Celeste megfordult, és a kocsi hátuljába meredt. Mélyen belélegzett, majd lassan fújta ki a levegőt. – Mindig csak haza szoktunk menni. Julie balra fordulva rákanyarodott egy másik főútra, és hajtott pár percig. – Aha! – Beállt a kocsival egy szupermarket parkolójába. – Főzzünk valamit vacsorára! Szeretném meghálálni a szüleidnek, hogy hagytak a házatokban megszállni. Szeretitek az olasz kaját? Isteni manicottit főzök. – Ó! – Celeste átgondolta a dolgot. – Az tűrhető volna. – Tűrhető? Sokkal több lesz, mint tűrhető. Házi készítésű paradicsomszósz friss bazsalikommal! Ricottás-spenótos töltelék! És a titkos adalékom: a rálocsolt sajtos besamelmártás! Evés közben meg kitárgyalhatjuk az olasz gótikus építészetet vagy az ókori Rómát. Tudom, hogy szeretitek a kulturális vacsikat. – Beszélhetnénk az

olasz

reneszánszról. Apu

szereti

a

reneszánszt. – Ahogy akarod. – Julie leparkolta az autót, és kezdett kikászálódni. Celeste azonban nem mozdult. – Celeste? Nem jössz? – Én? Nem. A kocsiban várok. Úgy szoktam. – Nem szoktál bemenni a boltba? – Nem. – Sohasem? – Soha.

Hát ez hihetetlen volt. Julie olyan erősen megmarkolta a slusszkulcsot, hogy az fájdalmasan a tenyerébe vájt. Valakinek muszáj volt segítenie a kislányon. – Hát, az kár, mert FF-fel szerettük volna, ha segítesz kiválogatni a legjobb paradicsomokat. – Lerántotta a pokrócot Fotó Finnről, és kihúzta a figurát kocsiból. – Így viszont nem akarom hallani, hogy az általunk választott alapanyagok rossz minőségére panaszkodsz. – Lecsukta a csomagtartó fedelét, a mellettük lévő sorból kirántott egy bevásárlókocsit, és átlósan beledugta a kartonfivért, amelynek egész felsőteste kilógott a kocsiból. Celeste kiugrott az autóból: – Mit csinálsz? – értetlenkedett. – Vásárolok. Te mit csinálsz? – Igyekszem ellenállni a kezdődő pánikrohamomnak. – És még mit? Celeste összeszorította az ajkát, elrejtve a mosolyát. – Vásárolok. – Ez a beszéd! Mehetünk! – És ne hívd FF-nek! Nem szereti, ha a monogramját használják. – Mondd meg neki, hogy ne nevezzen többet JS-nek, és megfontolom!

8. fejezet MATT LETETTE MAGA MELLÉ A SZÉKRE A TÁSKÁJÁT, és letelepedett a konyhapulthoz. Az eléje tálalt tányérra nézett. – Ez meg mi? – A Macska a forró bádogtetőn gasztronómiai reprezentációja. – Julie csípőre tette a kezét. – Nem látod? Egyértelműen a szexuális identitással kapcsolatos küszködést ábrázolja, ahogy azt a két fallikus alak is bizonyítja. Matt rábámult. – Te meg miről hadoválsz? – Te miről hadoválsz? Ez manicotti, te gyagya. Miért, szerinted mi? – Tudom, hogy micsoda. Az ételszállító dobozok észrevehető hiányára céloztam. Te főzted a vacsorát? – Celeste-tel ketten főztük – helyesbített Julie. – És igazán fantasztikus munkát végeztek. – Erin suhant be a konyhába, és a pultra tette borospoharát. – Még egyszer köszönöm, Julie! Isteni volt. Nem emlékszem, mikor szántuk mi rá az időt utoljára, hogy vacsorát főzzünk. Meglep, hogy még működik a sütő. – Matthez fordult. – Későn értél haza. Milyen volt a suli? Jól sikerült a megbeszélés?

Matt bólintott, és megtörölte a száját egy szalvétával. A tészta felét már meg is ette. – Nagyon jól. Bocs, hogy későn jöttem meg. És még inkább bocs, hogy sikerült megdupláznom a tennivalóimat azzal, hogy beálltam kutatósegédnek. – Saunders professzor mellé, igaz? Kiváló hírnévnek örvend, úgyhogy ez nagyszerű lehetőség a számodra. – Erin kortyolt a borából. – Azt hallom, hogy a professzor nagyon igényes, Matthew, úgyhogy roppant szorgalmasnak kell majd lenned! – Tisztában vagyok vele. Sőt – szólt Matt, ahogy felállt –, máris felmegyek, és nekilátok a munkának. A többit majd megeszem a szobámban. Kösz, Julie! – Felkapta a tányérját, és kifelé indult a konyhából. – Te, Julie! – Állt meg a küszöbön. – Igen? – Szóval minden rendben volt ma? – Teljesen. Már mondtam, mikor hívtál. Mindkétszer. – Oké. Köszi még egyszer. Julie letörölte a pultot, és a mosogatóhoz lépett, hogy nekilásson azoknak az edényeknek, amelyek nem fértek be a gépbe. Erin fogott egy konyharuhát, és odaállt mellé. – Julie, mesélj, hogy van anyukád? Mielőtt a minap felhívott volna, évekig nem is hallottam a hangját. Jól megy a sora? Julie bólintott. – Igen. Még mindig a szülei fénymásoló cégénél dolgozik, ő vezeti az irodát. Úgy látom, élvezi. – Elöblített egy serpenyőt, és Erinnek nyújtotta.

– Még mindig a szüleinek dolgozik? – kérdezte Erin meglepetten. – Jó neki, én soha az életben nem tudnék a családomnak dolgozni. Kate jobb ember, mint én. – Erin? Tudom, hogy ez talán furán hangzik, de te meg az anyukám nagyon különböző embereknek tűntök. Elég nehéz barátnőkként elképzelnem kettőtöket. – Igazság szerint Julie lehetetlennek találta, hogy elképzelje az anyját meg Erint, amint együtt lógnak, és társadalmi-gazdasági szakpolitikákról folytatnak eszmecserét előadások meg koleszos bulik között. – Pedig azok voltunk. Az egyetem négy évéből háromban egy szobában laktunk. Lehet, hogy mostanra igen különböző emberek lettünk,

de

egyetemista

korunkban

valószínűleg

jobban

hasonlítottunk. Édesanyád kiváló diák volt, szinte erőfeszítést sem kellett tennie. Tudtál erről? Rém okos volt. A diploma után viszont más-más utat választottunk. Édesanyád meg édesapád akkor már egymással jártak, és a diplomázás után egy évvel össze is házasodtak. Én dolgoztam néhány évig, aztán jogi tanulmányokba kezdtem. Engem egyszerűen jobban érdekelt a karrierépítés, mint édesanyádat. Kate a neki jobban megfelelő utat választotta. Természetesen azzal sincs semmi baj. Örülök, hogy ilyen boldog. – Azt hitted, hogy ő is jogi egyetemre megy majd, vagy ilyesmi, mint te? – Megtehette volna. Kétségtelenül megvolt hozzá az esze. Csak hát nem erre vágyott. Kate-et nem érdekelte a posztgraduális képzés, sem az illusztris karrier. Édesapádra vágyott, és arra az életre, amit meg is kapott. – Erin elhallgatott. – Egész addig, amíg… Ne haragudj! Ez nagyon tapintatlan volt tőlem.

– Semmi baj. A válás az válás. Csomó családban megesik, nem nagy ügy. – Négy- vagy ötéves voltál, amikor elváltak, igaz? Julie bólintott. – Gyakran látod apádat? – Évente egyszer-kétszer. A válás után nagyon beindult a karrierje, és egyszerűen nem ér rá olyan gyakran találkozni velem, mint szeretné. Nagyon lefoglalja a munkája. Néha üzleti ügyben a városba jön, úgyhogy vele vacsorázom, ha ráér. Gondolom, ez a meló már csak ilyen. Megértem. – Még mindig annál az elegáns szállodaláncnál dolgozik? Julie bólintott. – Aha. Ő a nyugati partért felelős területi igazgatóhelyettes. És idén Kaliforniába visz a téli szünetben. Ez lesz az első karácsonyom hó nélkül. – Ez csodásan hangzik – mondta Erin. – Örülök, hogy időt tölthettek együtt. – Hát igen. Biztos szuper lesz – felelte Julie. Elzárta a csapot. – Örülök, hogy anyukám felhívott téged. – Én is örülök neki, hogy Kate megkeresett. – Remélem, tudod, megtettem minden tőlem telhetőt, hogy lakást találjak. Nem akarom, hogy azt hidd, hosszú távon kell elszállásolnotok. – Végül is miért ne? – Hogy érted? Erin vállat vont, és újratöltötte a borospoharát.

– Miért nem maradsz nálunk? Ingyen szoba és ellátás. Ez elég jó ajánlat, nem gondolod? Nem kéne bérleti díj meg rezsi meg az összes ilyen ostobaság miatt aggódnod, miközben a tanulásra kellene koncentrálnod. – Nem hagyhatom, hogy egész évben vendégül lássatok! Nem tűnik helyesnek. – Ha csak délelőtt vannak óráid, akkor délutánonként vigyázhatnál Celeste-re. Ehhez mit szólnál? Élvezi a társaságod. Észrevettem, hogy más volt ma este a frizurája. Te kezdtél vele valamit? – Aha, igen – felelte Julie szórakozottan. – Mutattam Celestenek egy gyors francia fonást. Úgy láttam, tetszett neki. Szóval komolyan mondod? Tényleg nem bánnátok, ha itt maradnék? – Teljesen komolyan. Miért olyan nagy ügy? Habár megértem, talán szívesebben laknál barátokkal, hogy megtapasztalhasd az egyetemisták hagyományosabb társasági életét. Most már felnőtt vagy, úgyhogy itt is mindenképpen saját magadnak kellene beosztanod az idődet. Eszem ágában sincs lesni minden lépésedet. Nyilvánvalóan okos és felelősségteljes vagy. Julie elgondolkodott. Miért is ne? Egy rakás pénzt megspórolna az anyjának, és ha a következő hónapokban sikerül egy jutányos árú albérletet találnia, ráér akkor kiköltözni. – Boldogan maradnék, Erin. Komolyan. Ez elképesztően nagylelkű tőled! De gondolom, ezt Rogerrel is meg kell beszélned, és megértem, ha ő nem szeretne egy váratlan albérlőt. Erin csak legyintett.

– Cseppet sem fogja bánni. Egyébként is, hamarosan elutazik, úgyhogy jól is jönne nekünk itthon egy kis segítség. És így Matthew igazán a tanulmányaira koncentrálhatna. Julie elmosolyodott. – Hát akkor legyen! Ez csodásan hangzik. Megkedveltem Celeste-et. Nagyon is. – Remek. Nem mindenki tartja tiszteletben a döntéseit – mondta Erin nyomatékkal. – De te igen. Akkor ezt megbeszéltünk. – Julie-ra emelte a poharát. – Üdv itthon! – Te vagy a megmentőm. Nagyon szépen köszönöm! – felelte boldogan a lány. – Megyek, behozom a többi cuccot az ebédlőasztalról. Összeszedegette a só- és borsszórót meg az alátéteket. Atyaisten, micsoda megkönnyebbülés! Ami azt illeti, ez sokkal jobb volt, mint egy zsúfolt lakásban élni egy rakat másik csajjal. Eleget lesz majd az egyetemen ahhoz, hogy barátokat szerezzen, viszont végre nem kell a pénz miatt stresszelnie, vagy azt fontolgatnia, hogy az apjához forduljon segítségért. Nem mintha az apja anyagi segítséget ajánlott volna, de Julie tudta, hogy ha megkérné, számíthatna rá. Még szép. Watkinsék otthona még a négy lakóval együtt is mesésen csendes helynek tűnt a tanuláshoz, Julie tudta, itt nem kell majd lakótársakkal kiabálnia hajnali háromkor, hogy halkítsák már le a zenét, sem párnát szorítania a fejére, hogy kirekessze a szomszédok egész éjjel tartó bulijának zaját. Nem minden tizennyolc éves akart volna itt lakni, Julie viszont pontosan erre vágyott.

– Azt sem tudom, hogy köszönjem meg. – A konyhapultra tette az alátéteket meg a tányérokat. – Remélem, Finn nem bánja, ha beköltözöm a szobájába. Még sokáig lesz távol? E-maileztünk, de nem írta meg, mikor jön haza. – Leveleztél Finn-nel? – Erin nem leplezte a meglepődését. – Nem is tudtam, hogy ti ketten… Nem tudtam. Milyen… jópofa. – Igen.

Csak

egy

rövid

üzenetet

írtam

neki,

hogy

bemutatkozzam. Azt hiszem, furának éreztem, hogy a tudta nélkül lakjak a szobájában. – A szoba a tiéd – mosolygott Erin. – Szaladj is fel szépen, csomagolj ki! Nem állapot, hogy bőröndökből élj, igaz? – Oké. Köszönöm szépen, hogy itt maradhatok! – Julie felment az emeletre, hogy kipakoljon. Többé nem kell aggódnia, se csótányok lakta nyomortanyákat szemügyre vennie! Fotó

Finn

most

Celeste

szobájának

ajtaja

előtt

állt,

fáradhatatlanul őrizte a kislányt, miközben az a háziját írta. – Mi a pálya, Fotó Finn? – Julie odahajolt a kartonfigura fejéhez, és azt suttogta: – Te meg én jó sok időt fogunk együtt tölteni, úgyhogy továbbra is példás viselkedést várok el. Értjük egymást? Megfontolod? Megértem. Majd értesíts! Bocsáss meg, megyek pakolni a druszád szobájába. Majd később dumcsizunk! Julie bement a szobába, ami immáron az övé volt, és körülnézett. Boldogan meglesz itt. A nagy könyvespolcon – az útikönyvek, fényképalbumok, kövekről és ásványokról szóló vastag kötetek sorozata, valamint egy rakás régi Time és

Newsweek magazin mellett – bőven maradt hely a lány

holmijának. A szoba amúgy is alig pár dologgal volt berendezve, ami jól jött, mert Julie könnyen ki tudta tölteni az üres teret. Kicipzárazta a bőröndjét, és nekiállt elrámolni mostanra rémesen összegyűrődött ruháit meg azt a néhány cipőt, amit begyömöszölt a csomagjába. A komódban mindössze két holmi volt: egy kopott tengerészkék póló, rajta egy ejtőernyős körvonala és a Jól húzd meg! felirat, illetve egy vén melegítőpulcsi azzal a szöveggel: Az ejtőernyősök magasról tesznek mindenre. Julie egyértelműen a humoros pólósok családjának otthonába költözött be. Az ágyra telepedett a laptopjával, és üzenetet küldött Finn-nek Facebookon. Kedves Finn! Remélem, nem bánod, ha még egy darabig a szobádban maradok. Anyukád azt javasolta, tegyek le arról a lehetetlen ötletről, hogy lakást keressek Bostonban, és inkább szálljak meg itt. Délelőttönként egyetemen, délutánonként meg Celeste-tel leszek, esténként pedig a szobádat fogom óvni a szörnyektől. Bár lány vagyok meg minden, egyelőre ellenállok a kísértésnek, hogy azonnal rózsaszínűre fessem a szobádat, és egyszarvús meg szivárványos képekkel tapétázzam ki a falat. De nem ígérhetem, hogy még sokáig kibírom nélkülük. Milyen Dél-Afrika? Celeste alig várja a képeket… Vetted a célzást? Julie

Felvette a köntösét, összeszedegette a tisztálkodószereit, és kiment a folyosóra. Ahogy elhaladt Matthew szobája előtt, halk párbeszédet hallott a zárt ajtó mögül. A fiú Erinnel diskurált, és bár egyetlen szót sem tudott kivenni, Julie azt meg tudta állapítani, hogy a társalgás nem valami kedélyes hangnemben folyik. Ami azt illeti, fojtott hangon vitatkoztak egymással. Julie továbbment, és becsukta maga mögött a fürdőszoba ajtaját. Csodás érzés volt forró zuhanyt venni, és Julie hagyta, hogy a gőz belepje a helyiséget, miközben ellazult. Megkönnyebbülést jelentett, hogy nem kell többé kellemetlen logisztikai kérdéseken aggódnia. Király lesz Celeste-tel lógni. Na jó, a király talán nem a legjobb kifejezés. Különleges, szokatlan, érdekes és kihívást jelentő. Mind Julie kedvence. Ráadásul nem bírta legyűrni a kíváncsiságát Fotó Finn jelentőségével kapcsolatban. Miután visszament a szobájába, felkapta az alváshoz szokásos szerelését, egy vékony pizsamanadrágot meg egy atlétát, és bekapcsolta a tévét. Talált egy jó kis sztárpletyis műsort, azt választotta háttérzajnak, miközben az ágyon ülve számítógépezett. Néhány barátja e-mailezett, meséltek első egyetemi napjaikról, pletykáltak a volt pasijáról, máris panaszkodtak a borzalmas koleszos kajára. Julie válaszolt a leveleikre, majd elolvasta a Finntől kapott üzenetet. Hali Julie! Juj, imádom a rózsaszínt! Meg az egyszarvúkat! Meg a szivárványokat! Mindig is egy olyan cukimuki poszterre vágytam, amin egy faágról félig lelógó kiscica van, meg az a

felirat, hogy „Lógasd a lábad!" Nem tudnál keríteni egy ilyen poszcsit? Akkor aztán tuti ari lenne a szobcsim! Tök szupcsi vagy, csajszi! Dél-Afrika

egyszerűen

fantasztikus.

Ezen

a

héten

elefántok rehabilitációjában segédkezem. Tudtad, hogy az elefántos rehab nagyon hasonlít az emberi rehabra? Hát, most már tudod. Kivéve, hogy itt nem lógnak borzalmas festmények a falon. A mobilozást viszont megengedjük. Az elefántok irtóra berágnak, ha nem csörgethetik meg a szeretteiket, vagy ha nem rendelhetnek pizzát. Holnap kenuzni megyek, aztán a bozótosban, a csillagos ég alatt alszom majd. Sok szerencsét a családomhoz! Íme, egy ingyenes infó: Matt kockafej. Mondd meg a hugicámnak, hogy nemsokára küldök képeket. Nem vagyok olyan műszaki szaki, mint az öcsém, de azért megteszem, ami tőlem telik. Finn Julie valamilyen oknál fogva megnyugtatónak találta, hogy Finn ugyanolyan fura volt, mint a család többi tagja. Szia Finn!

TUDTAM,

hogy

imádni

fogod

az

új

dekorációt!

Rendíthetetlenül fogom kutatni az áhított cicás posztert. Kösz a tanácsot a szörnyekkel kapcsolatban. Tökéletesen bevált. E téren jelenleg nincs szükségem újabb tippre. A családod nagyon kedves. Elvittem Fotó Finnt bevásárolni, és

bár

gyanítom,

hogy

kedve

támadt

ellopni

egy

articsókakonzervet, uralkodott magán. Viszont elcsent egy marék diákcsemegét az édességes pultból, de ilyet mindenki szokott csinálni. Igen, Matt kicsit kocka. Elég büszke is rá, nem? Még egy ingyenes infó járna nekem, mert ez elég nyilvánvaló volt. És a többiért térítést fogsz kérni? Csóró egyetemista vagyok. Celeste-et illetően talán nem ártana némi infó. Nem igazán értem az egész Fotó Finn-ügyet. És nem állhatom meg a kérdést: mi ez a „Finn, az Isten” név a Facebookon? Julie Finn biztos épp fent volt a neten, mert azonnal válaszolt. Szia Julie! Semmi gáz. A családi tippeket díjmentesen fogom osztogatni. A „Finn, az Isten” profillal egy új vallást igyekszem alapítani. Jelenleg is a portékáimat tervezem, hiszen a jó kis vallások mind kínálnak divatos kiegészítőket. És jól meg akarom szedni magam. Finn Finn, én egy „Finn, az Isten” feliratú vászontatyót meg sapit kérek. Julie

9. fejezet Matthew Watkins „Néha nem árt tudni, mekkora a nullánk értéke.” – Ismeretlen szerző Finn, az Isten Ennek az állapotnak csak akkor lesz bármi értelme, ha elképzelitek, hogy jelenleg tetőtől talpig folyékony sajt borít be.

Julie Seagle szerint a Twitter olyan, mintha a Facebook züllött unokatesója lenne. Olyan ostoba és ribis dolgokat művel, amit a felelősségteljes kuzinja soha.

– EBBEN MI VAN? – KÉRDEZTE CELESTE. – Fogalmam sincs. Nyissuk ki! – Julie a kislánynak nyújtotta az ollót,

és

hagyta,

hogy

felvágja

a

kartondobozt

lezáró

ragasztószalagot. Most, hogy megérkezett Julie maradék holmija, a szobája egykettőre katasztrófa sújtotta övezetté változott. Az ágyon hevert őrült vastag dunyhája, egy doboznyi ruhát pedig már el is pakolt. Celeste kinyitotta a dobozt, és belekukucskált. – Ez a doboz úgy fest, mintha egy szépségszalon robbant volna fel benne.

– Ez az, éljen! – tapsolt Julie, és felcsavarta a zenét. – Most már csak azt a felsőt kell megtalálnunk, amit a buliba akarok felvenni, más nem is kell. Dana korábban SMS-ezett, követelte, hogy Julie menjen el vele aznap este egy koleszos bulira. Jamie is megígérte, hogy jön, és mint kiderült, Dana képtelen volt megfelelő szerelést választani, ha nem hagyatkozhat Julie isteni ízlésére. – Celeste, kihalásznád onnan azt a fekete neszesszert? Válassz körömlakkot! – Julie átlépett az ágyon, és a padlóra huppant, kis híján belegázolt Fotó Finnbe, majd újabb vállfákat vett ki a gardróbszekrényből. – Túl sok szín van itt, nem tudok választani – tiltakozott Celeste, ahogy előszedegette a körömlakkos üvegeket, és sorba állította őket a padlón. Julie feltartott egy világoskék, selymes felsőt. – Ezt veszem fel ma este, úgyhogy valami olyat válassz, ami jól illene hozzá! – Végigfutott az agyán, vajon udvariatlanság-e nem elhívnia magával Mattet, de az ötlet, hogy pont vele jelenjen meg az első – vagy bármelyik – whitney-s buliján, nem szerepelt a megvalósítandó elképzelései között. Celeste a kis üvegcsék sorára meredt. – Nem vagyok alkalmas ilyen döntés meghozatalára, Julie. Nem akarok rossz színt választani. Megkérdem Fotó Finnt. – Nem, azt akarom, hogy te dönts! Nem is lehet rosszul választani, butuskám. – Julie fogta a sötétlila meg az élénkvörös lakkot, és feltartotta mindkét üveget. – Csábító, rossz vámpírlány kontra hagyományos szépségű, tetőtől talpig szexis csajszi. A

színek játékában nincsenek vesztesek. Hacsak nem vásárolsz valami gagyi színt, mondjuk neonzöldet. Soha ne ess ebbe a hibába! Szóval csak hagyd, hogy hassanak rád a színek! Válassz egyet! Celeste komolyan bólintott, majd megvizsgált egy halvány rózsaszín üveget. – Vidám, visszafogott és ízléses. Klasszikus? – Zseniális! – Most nyújtsd ide a lábad! – Julie letelepedett Celeste elé, és nekilátott felkenni a körömlakkot. A kislány némán üldögélt, időnként Fotó Finnre pillantott, aki a pedikűrt bámulva álldogált. – Julie ötlete volt, nem az enyém! – csipogta. – Fotó Finnt kicsit aggasztja ez az egész. Még sosem festettem ki a körmöm. Julie megfordult, és Fotó Finnre meredt. – Minden lánynak joga van a kilakkozott körömhöz, úgyhogy jobb lesz, ha gyorsan lehiggadsz, Finnyás Finn! Celeste kuncogott. – Hú, ez a név egyáltalán nincs az ínyére! – Az ő baja. Oké, most nyújtsd ide a kezed! Más színű legyen, vagy ugyanolyan? – Fogalmam sincs. – Tessék,

ez

tetszeni

fog

neked.

Az

üvegben

kissé

narancssárgának tűnik, de felkenve szép halványpiros. Celeste odanyújtotta neki a kezét. – Bízom benned. Bár Fotó Finnt nem győzted meg, mert neki erről a színről a mandarin jut eszébe.

Julie kiragadott egy pólót a legközelebbi dobozból, és a kartonfigurára hajította, a tökéletesen landoló anyag betakarta Fotó Finn fejét. – Tessék: morgós barátunknak most már nem kell minket néznie. Ez amúgy is csajos dolog. – Julie kinyitotta az üveget, és nekiállt kipingálni Celeste körmét, mielőtt a kislány tiltakozhatott volna. – Na, szóval szombat este van. Mit csinálsz? – Fotó Finn-nel az Apraja-nagyja megbabonázott: Állatorvosi

pályám kezdetén című könyvet fogjuk olvasni. – Ezek szerint durván kirúgtok a hámból. Te, kié az a zongora az előszobából nyíló helyiségben? Senkit sem hallottam játszani rajta. – Julie Celeste-re pillantott. – Mármint Fotó Finnen kívül. – Ó! A zongora. Én játszottam rajta. Régen. – Meguntad? – Nem untam meg, inkább kiábrándultam belőle. A te bulid milyen lesz? Julie vállat vont. – Részeg srácok, rinyáló csajok, üvöltő zene. – Elvigyorodott. – De azért jó muri lesz. Celeste-nek elkerekedett a szeme. – Mi a terved a részeg srácokkal szemben? – Leülök velük, és hosszú előadást tartok nekik arról, milyen ellenszenves, ha valaki túl sok sört és felest vedel. Aztán büntiből ágyba parancsolom őket. Egymagukban. – Nem így értettem. Hogyan fogod megvédeni magad? – Arra nem kell terv. Ártalmatlanok lesznek, sőt, egész cukik a maguk szánalmasan pityókás módján.

– Mi lesz, ha az egyikük a pasid akar majd lenni? Akkor mihez kezdesz? – Amiatt nem aggódnék. Amúgy se vágyom pasira. – Julie megfújkálta Celeste körmét. – Legalább tizenöt percig ne nyúlj semmihez! – Miért nem akarsz pasit? – Nem tudom. Talán akarok. Csak azon múlik, hogy megismerkedjek a megfelelő sráccal. Olyasvalakivel, aki nem átlagos. Aki megért. Akivel tökéletesen összeillek. Szenvedélyt, vonzódást, letagadhatatlan köteléket akarok. Érted, hogy értem? Mindent akarok. Végeztem az átlagossal és a középszerűvel. – Hiszel az igaz szerelemben – jelentette ki Celeste. – Talán. Még nem tudom. – Na és mit gondolsz, megtalálod az igaz szerelmet ezen a ma esti bulin? – Azt kétlem. – Akkor meg miért mész? – Hogy szórakozzak. Hogy megismerkedjek és összebarátkozzak a többiekkel. Hogy lökött tizennyolc éves legyek. Hogy elmeneküljek a való világ sivár mindennapjaiból – tette hozzá drámaian. Lepakolta sminkkészletét az egész alakos tükör elé, kontyba fogta a haját a feje búbján, és szempillaspirált tett fel. – Leginkább azért, hogy flörtöljek. Muszáj csúcsformában tartanom a készségeimet, mert egy nap szükségem lehet rájuk. – Fogadok, hogy neked könnyen megy – mondta Celeste, miközben a kezét és a lábujjait nézegette. – Micsoda? A flörtölés?

– Ja. – Az attól függ. Flörtölni lehet ezzel – mondta Julie, és tréfásan kidomborította a mellkasát –, vagy ezzel. – Megkocogtatta a halántékát. – Az utóbbi nehezebb, mert többet árulsz el magadból. Celeste odalépett mellé, megnézte magát a tükörben. Oldalra fordult, aztán megint szembe, ujjait széttárva maga elé tartotta, hogy el ne kenje a lakkot. – Tessék, próbáld ki ezt! – nyújtott neki Julie egy egyszerű szájfényt. Celeste elvette a tubust, és úgy vizsgálgatta, mintha valami holdbéli szerzet lenne. – Nem hinném, hogy erre bármi szükség volna. Nem hinném, hogy Fotó Finn jó véleménnyel volna erről. – Nincs rá szükség. De attól még szeretik a tizenhárom éves lányok. Még sosem sminkelted ki magad? Celeste nyomatékosan rázta a fejét. – Elképzelni se tudnám, mit szólna ehhez Finn. Mire Julie betöltötte a tizenhármat, már rég kipróbált rengeteg borzalmas színű szemfestéket, girbegurba fekete vonalakkal keretezte a szemét, és az őrületbe kergette az anyját a kínosan nagy rúzsgyűjteményével. – Hagyd csak, majd én segítek! – Julie felállt, fél kézzel Celeste álla alá nyúlt, megtartotta a fejét, amíg némi szájfényt kent az ajkára. – Finn egy kis csillámba még nem hal bele. Majd csak kibírja valahogy. Celeste eleve halvány bőre szinte átlátszóvá változott, és könnybe lábadt a szeme. Julie hátrahőkölt.

– Mi a baj? Mit csináltam? – Remek. Először Erin, most meg Celeste. Vagy ez a família volt őrült, vagy Julie váltott ki pánikrohamot mindenkiből, akivel csak kapcsolatba került. Celeste megszorította Julie karját, és felnézett a lányra. A tükör felé fordult, és összedörgölte az ajkát. Egy könnycsepp gördült le az arcán, miközben továbbra is Julie karjába kapaszkodott. Julie dermedten fogta a szájfényt, és érezte, hogy a karját szorító kéz kissé remeg. Celeste-nek volt valami baja, valami, amit az idősebb lány nem értett. Julie egy pillanatra lehunyta a szemét. – Lássuk, mit gondol Fotó Finn! – Lehúzta a figuráról a fejére hajított pólót. – Megfelel neki? Celeste óvatosan Fotó Finn elé lépett. Mozdulatlanul állt, és a kartonfigura szemébe bámult. Visszatért arcába a pír. – Igen. Tetszik neki. Nagyon tetszik. – Mélyet lélegzett, nagyot sóhajtott, és lassan óvatos mosoly ült ki az arcára. – Nézhetem, ahogy kisminkeled magad?

Julie hazahajtott a koleszos buliról, leparkolt a felhajtón, és igyekezett a lehető leghalkabban becsukni a kocsiajtót. Később ért haza, mint várta, és bár Erin elég nyilvánvalóvá tette, hogy Julie szabadon jön-megy, amikor csak akar, a lány némiképp akkor is felelősségének érezte, hogy hajnal előtt visszatérjen. Nekiállt a bejárati ajtó kényes, vén zárjával vesződni, a sötétben azonban nehezen boldogult. Jól érezte magát a bulin, de annyira azért nem, hogy megérje miatta Watkinsék tornácán töltenie az éjszakát.

Legalább harminc másik whitney-s diákkal ismerkedett meg. Habár előre kicsit tartott tőle, hogy egyedül sétáljon be egy buliba, jó fej bagázs fogadta, és Julie szuperül érezte magát. A nagy sörvedelés dacára más volt a hangulat, mint a gimis bulikon. Igen, akadtak részeg srácok meg rinyáló csajok, ahogy Julie előre megmondta, de meglepően sok (többé-kevésbé) józan, cseppet sem hisztérikus ember volt jelen. Néhányan még ki is kezdtek vele, és bár minden alkalmat viccesnek és kissé hízelgőnek talált, egyik sem vezetett semmi többhöz, mint annak felvetéséhez, hogy kávézhatnának az illetővel valamikor két óra között. De elfáradt, így fél egy körül kénytelen volt elhúzni a csíkot, miután Jamie és Dana egy másodperce abbahagyták egymás nyilvános nyalásfalását, és Julie végre el tudott köszönni tőlük. Lehunyta a szemét, és a zárba dugott kulcsra összpontosított, fülelt, hátha kattanás jelzi, hogy jól halad. Miután kiokoskodta, hogy a kulcs elfordítása közben pontosan mennyire nyomja le a kilincset illetve rángassa magát a kulcsot, sikerült bejutnia. A házban sötétség honolt, Julie lábujjhegyen osont fel az emeletre. A csöndben észrevette, hogy alulról az ötödik lépcső lármásan nyikorog, a zaj hangosan verődött vissza a falakról. Ezt muszáj lesz majd észben tartania. Matthew szobájának ajtaja félig nyitva állt, égett bent a lámpa. Julie óvatosan bekopogtatott, véletlenül még jobban kitárva az ajtót. – Matt? – Hahó, Julie. – Matt a számítógépe fölé görnyedt, cseppet sem tűnt álmosnak.

A lány belépett a szobába, leült az ágyra. – Mit csinálsz? – Egyre jobban felhúzom magam egy netes vitán az olyan fazonokról, akik számítógépes rendszereket törnek fel, méghozzá azt állítva, hogy mindössze a biztonsági résekre szeretnék felhívni a figyelmet. – Ó! Nem ruccantál ki az este? – Nem. – Továbbra is a képernyőre meredt. – Apám munkahelye partit szervezett, úgyhogy a szüleim csak egy órája értek haza. Valakinek itthon kellett maradnia Celeste-tel. A legtöbb tizenhárom éves kivágta volna a hisztit, ha a bátyjának otthon kell maradnia vele. Valami Julie számára egyelőre érthetetlen okból Celeste-nek szüksége volt rá, hogy állandóan legyen vele valaki. Julie a kezére támaszkodva hátradőlt, fél lábát átvetette a fel-le járó másikon. – Fotó Finn nem lett volna elég? – Az alapvető alkalmatlansága mostanra teljes körűvé és veszélyessé vált – felelte Matt szórakozottan. – Totálisan megbízhatatlan a srác. – Tök gáz, hogy elvittem a kocsit. Anyukád nem említette, hogy mennek valahova apukáddal, amikor kölcsönadta ma estére az autót. – Szívesebben járnak gyalog. Julie körülnézett. Matt szobája inkább tűnt irodának, mint egy egyetemista kecójának. Egyetlen poszter volt a falon, egy bizarr, tündöklő, csillagködszerű izé képe, meg egy érthetetlen egyenlet.

– Az meg mi? – kérdezte Julie. – A poszter? Az elektromágneses sugárzás kölcsönhatásait mutatja be Maxwell-egyenleteken keresztül. – Roppant dekoratív. Melegséggel tölti be a szobát. Matt pötyögött a billentyűzeten. – Egy egyetemi bulin voltam az este. Egész jól szórakoztam. Nem volt valami izgi. Julie ismét eltűnődött, nem illett volna-e meghívnia a srácot. Elvégre is egy házban laktak. Simán bemutathatta volna Mattet a vendéglátói fiaként, hogy el ne riassza magától a potenciális hódolókat. De Julie talán nem volt ilyen jó ember. Egyébként is, Matt ma este igencsak rosszkedvű és hűvös hangot ütött meg. Elég szánalmasan festett: a forgószékébe rogyott, esti társas aktivitása kimerült abban, hogy más magányos skacokkal egymásnak üzengettek. A legtöbben nem így képzelik el a vad szombat estét. Matt grimaszolva olvasta az újabb fórumbejegyzést. – Idióták!

Mégis

mivel

lehetne

igazolni

a

chicagói

tömegközlekedési rendszer feltörését? Persze, majd el is hisszük, hogy a csávó csak valaki más rosszindulatú hozzáférését akarta megakadályozni! – Visszafordult Julie-hoz. – Bocsi. Mit is mondtál? – Azt, hogy egész jó volt a buli. Örülök, hogy nem hagytam ki. – Remek. – Figyu, Matt… – kezdte Julie. Remek. A srác már elmélyült megint a hülye fórumában. Lehet, hogy egyszerűen nem volt kedve beszélgetni, de Julie-t aggasztotta valami. Főleg, hogy Matt alig bírt ránézni. – Matt? Kérdezhetek valamit?

– Aha. – Nem szándékosan, de félig-meddig hallottalak anyukáddal beszélni a minap. Úgy hangzott, mintha kicsit összevesztetek volna. Nem hagy nyugodni a kérdés, hogy nem az én beköltözésem miatt vitatkoztatok-e. – Julie a karórája szíját babrálta. – Zavar, hogy itt lakom? Azért kérdem, mert megérteném, ha igen. Komolyan. Előzetes figyelmeztetés nélkül beköltözik a házatokba valami fura kiscsaj, elfoglalja a bátyád szobáját, és metaforikus manicottival traktál. Megértem, ha ez gáz. Valószínűleg nem épp ez minden srác álma. Matt elvigyorodott gépelés közben. – Egy szóval sem állítottam, hogy fura lennél. – Csak úgy mondtam. – Julie várta, hogy mondjon valami mást, de Matt nem szólt. A lány felállt, és az ajtóhoz lépett. – Hát, nagyon sajnálom. – Várj, mi van? – Matt felnézett. – Nem, Julie! Semmi bajom veled. Julie megtorpant a küszöbön. – Nem bánod, hogy itt lakom? – Cseppet sem. Tök logikus. Van egy fölös szobánk.

Hű, köszi a lelkesedést! – Legalább nem kell délutánonként hazasietned, hogy Celestetel légy, mivel én fogok vigyázni rá. Így több időd lesz melóra, nem igaz? – Ahogy mondod – helyeselt Matt. – Sokkal több. Csak ne faggasd Celeste-et Fotó Finnről, és akkor nem lesz semmi gond! – Oké. Rendben. Hát, jó éjszakát!

– Jó éjt, Julie! A lány a szobájába ment, és becsukta az ajtót. Ha Matt rosszkedvű is, úgy tűnt, annak semmi köze Julie-hoz. De valami továbbra is aggasztotta. Ásított, és felnyitotta a laptopját. Talán Finn tud neki segíteni. Hahó Finn! Fenn vagy most a neten? Hamarabb lenne szükségem tanácsra, mint vártam. Nem tudnál segíteni nekem Celestetel kapcsolatban? Azt hiszem, elkövettem valami baklövést, és kiakasztottam szegényt. Ma lányos dolgokat csináltunk, jól elvoltunk, aztán… nem is tudom. Biztos valami rosszat tettem, csak fogalmam sincs, mit. Egy percre már azt hittem, sírva fog fakadni. Szörnyen érzem magam, és félek, hogy haragszik rám. Remélem, ő nem bánja, hogy itt lakom, mert az öcséd láthatóan nem repes az örömtől. Tudom, hogy van valami Celeste-tel, Matt viszont nem hajlandó beszélni róla. Szeretnék segíteni a húgotoknak, de lövésem sincs, mit tegyek. Ja, és szólhattál volna a bejárati ajtó kényes zárjáról meg a nyikorgó lépcsőről! Kész szerencse, hogy nem vertem fel a szüleidet az éjszaka közepén! Julie Átöltözött pizsamába, majd magával vitte a laptopot az ágyba. Két perccel ezelőtt Finn kommentelte Matt állapotát: Anyu régen

együtt fürdetett minket. Hidd el nekem, nem valami értékes a „nullád”. Julie felkacagott.

Igen, Finn nagyon is fent volt a neten. Csilingelt az e-mailje. Szia Julie! Celeste? Hát igen. Nem egyszerű eset. Biztos vagyok benne, hogy nem tettél semmi rosszat. Nyilvánvaló, hogy máris megkedvelted, ennek örülök. A szüleim kikérték valami nagymenő agykurkász véleményét, és szerinte Fotó Finn kreatív reakció Celeste új suli miatti idegességére meg az én hiányomra. Ilyesmi. Azt tanácsolta, hogy várjuk ki, amíg lecseng, és addig is támogassuk Celeste-et. Kiakad, ha bárki felveti, hogy Fotó Finn talán nem a legmegfelelőbb társaság a számára. A szüleim egy rakat gyerekcsősszel próbálkoztak már, egyikük sem tolerálta úgy Fotó Finnt, mint te, szóval egyértelmű, hogy alkalmas vagy a feladatra. Celeste örül, hogy ott laksz. Ami azt illeti, kaptam is tőle egy e-mailt ma este arról, hogy milyen csúcs vagy, hogy a minap szép frizurát csináltál neki, hogy vacsorát főztetek együtt stb. Nagyon boldognak hangzott, és ez engem is boldoggá tesz. (Ja, mondta, hogy küldtem neki néhány képet?) Ne parázz! Nekem úgy tűnik, remekül boldogulsz. Az a legjobb tanács, amit adhatok, hogy hagyd, hadd legyen Celeste önmaga! Mattet meg tojd le! Majd megemészti, bármi is a baja. Alulról az ötödik lépcső? Bocsesz. Szólnom kellett volna róla. Kiment a fejemből. És a zár? Máris rájöttél a kilincslenyomós/kulcsrángatós

manőverre?

Lenyűgöző.

Nekem évekbe telt tökéletesítenem a módszert. Miért az

éjszaka közepén jöttél haza? Csak nem máris randizni voltál? Alig pár napja vagy Bostonban, de máris leakasztottál egy palit. Celeste mondta, hogy romantikus lélek vagy. Remélem, a csávó elvitt vacsorázni, aztán az operába, mielőtt ezen a késői órán hazavitt volna. Finn Hali Finn! Igen, csúcs szupi randim volt az este. Alig pár napja vagyok a városban, és máris leakasztottam egy bostoni őslakost, terveim szerint totál el fogom csavarni a fejét, egyetemista csáberőmet kihasználva. Visszautasítottam a négycsillagos éttermi vacsorát meg a jegyeket valami uncsi operára, és egyszerűen elcibáltam a pasast egy olcsó motelba. Elkenődött rúzzsal, borzas hajjal, kifordított ruhában jöttem haza. Nesze neked romantika, bébi! Vagy simán csak elmentem egy egyetemi bulira, dumáltam

néhány

órát,

aztán

hazajöttem,

egyedül.

Szerinted? Oké, megpróbálok semmit sem elszúrni Celeste-tel. De Fotó Finn-nek nem lehet csak az az oka, hogy hiányzol neki. Nem csak a lapos másod teszi Celeste-et olyan… hát, furává. Totál

össze

vagyok

zavarodva.

Hiányzik

egy

óriási

puzzledarab. Mióta vagy távol? Nem tudnál hazatelefonálni, hogy Celeste legalább beszélhessen veled? Jut eszembe, mikor jössz haza? Most, hogy elfoglaltam a szobád, talán meg kell majd verekedned velem a placcért.

Én is látni akarom a képeket! Az én utazási élményeim kimerülnek abban, hogy megjártam jó pár uncsi ohiói várost, egy

gyötrelmes

hétvégét

töltöttem

Jacksonville-ben,

látogatóban anyu valami szenilis negyed-unokatestvérénél, valamint egyik nyáron eljutottam a Yosemite Nemzeti Parkba,

ahol

darázsfészekbe

léptem,

és

hét

csípést

szenvedtem el. Julie Szeva Julie! Nem

tudom

biztosan,

mikor

utazom

haza.

Nagyon

elmerültem ebben az utazgatósdiban, és egy csomó különféle helyen vállaltam már önkéntes munkát. Két hétre elutazom könnyűbúvárkodni (kikapcsolódásként), innen nem messze, aztán Ghanába megyek fociedzéseket tartani gyerekeknek. Még Palaun elvesztettem a mobilomat, és kész rémálom új telefont szerezni a folyamatos utazgatás közben. Az önkéntes központokban

meg

hasonló

helyeken

szoktam

számítógéphez ülni, amikor csak tudok, de a mobilhálózat általában elég béna, amerre járok. Tessék, a fotók, amiket Celeste-nek küldtem. (Egy szenilis ohiói darázsról is van képem, de nem akarnám felkelteni benned a nosztalgiát.) Szerintem az uncsi egyetemi bulin voltál. Finn Julie megnézte az e-mailhez mellékelt három fényképet. Minden nem agyhalott lányt lenyűgöztek volna. Az a két fotó is

csúcs volt, amiken Finn egy elefánt mellett állt, de az a kép vitte el a pálmát, amelyen a fiú egy sziklán ült, a naplementét nézve. Oké, egy kicsit giccses volt. Julie nem bánta. Bár Finn arcára árnyék vetült, a lány látta, milyen jóképű. A kevés fény kihangsúlyozta az arccsontját, az arcán ülő halvány mosolyt, a pólóból kilátszó izmos karját. Julie ezután azt tette, amit bármely lány tett volna a helyében: megguglizta a srácot. Nyolc percen át görgette a találatokat és kattintgatott linkekre, de semmire sem jutott, bár azt megtudta, hogy létezik egy Finn Watkins, aki egy egész sikeres egyetemista zenekarban, a Benedek-tojásban játszik, valamint hogy a New Jersey-i Finneas Watkins 2006-ban díjat nyert klasszikus balett terén. Egyik találat sem az ő Finnjéről szólt. Jó, nem az ő Finnje, de… mindegy. Idegesítette a dolog. Nem mintha a saját nevét megguglizva bármi infóhoz lehetett volna jutni, de jó lett volna találni valamit. Ismét szemügyre vette a képeket. Hát igen. Finn helyes volt. Irtó helyes. És vicces, okos meg kedves. És imádta a kishúgát. És kalandos utazgatása során fantasztikus önkéntes munkát végzett. És… Julie megálljt parancsolt magának. Ez tiszta hülyeség. Nem létezik, hogy belezúgott valakibe, akivel csak pár e-mailt váltott, igaz? Mert az abnormális lett volna. Tiszta őrültség. A valóságtól teljesen elrugaszkodott. Julie nem volt ilyen szánalmas. Egyébként is, Boston valószínűleg tele van okos, aranyos srácokkal. Nem mintha olyan fontos lett volna, hogy bepasizzon, de azért nem bánta volna.

És bár a fényképek vonzók és figyelemelterelők voltak, Julie azért észrevette, hogy Finn nem válaszolt a Celeste-tel kapcsolatos kérdéseire.

10. fejezet – MI LESZ, HA KIESIK A CSAT? – fészkelődött Celeste, miközben Julie a hajával foglalatoskodott. – Nem fog. – De kieshet. Julie kilépett a konyhai szék mögül, és megállt Celeste előtt. – Nem fog. És ha minden valószínűség ellenére kiesik, akkor megnyugtatlak, hogy a hajad lágy, hullámos fürtökben fog leomlani, mert átmostam göndörödés elleni oldattal. Meg azért, mert alapból csodás hajad van, olyan, amilyenre a legtöbb ember hiába vágyik, még akkor is, ha hírességekkel reklámozott spéci hajgöndörítőkre reményében,

pazarolják

hogy

három,

a

pénzüket

mindössze

annak tizenkilenc

halvány dollár

kilencvenkilenc centes készlet fejében elnyerhetik az áhított frizurát. Csak ne nyúlj a hajadhoz! És itt a sál, amit említettem, tökéletesen illik a pulcsihoz, amit kölcsönadtam neked. Celeste gyanakodva méregette a halványkék sálat. – Ezt nem nevezném sálnak. Egy sál vastag és meleg, és csak télen van rá szükség. – Édes istenem! Lazíts már, te gyerek! A sál csak kiegészítő. Mint a fülbevaló vagy egy öv. Szép hosszú, elegáns, és egy kicsit csillog. – Julie Celeste nyakára tekerte a sálat, és elmosolyodott. –

Ez a szín hangsúlyozza a szemed. Na, tessék, itt az iPodom, hallgasd meg a lejátszólistát, amit összeállítottam neked, és tudomást se végy Mattról, miközben elvisz a suliba! Aztán amikor kiszállsz az autóból, meredj rá totális undorral, és vágd be a kocsiajtót! – Mégis miért tennék ilyet? Eszembe sem jutna így viselkedni a bátyámmal, miután elvisz az iskolába. Julie felsóhajtott. – Jó, a legutóbbi tanácsaimat felejtsd el! De legalább hallgasd végig a lejátszólistát! Teljesen odavagyok ezért a helyi bandáért, az In Like Lionsért. Imádni fogod őket. Támogasd a független művészeket, kölyök! Celeste végiggörgette a zeneszámokat, amiket Julie választott neki. – De Matty meg én általában rejtvényeket meg logikai feladványokat tárgyalunk meg a kocsiban. Nem hiszem, hogy ez az ínyére lesz. És egyik számot sem ismerem. – Na és? Matt-tel majd foglalkozom én, te a slágerekkel foglalkozz! Most pedig állj fel, és fordulj körbe! Hadd nézzelek! Celeste szófogadóan hagyta, hogy Julie szemügyre vegye a szerelését. Matt épp akkor lépett be a konyhába – oldaltáskáját átlósan akasztotta a vállára, kezében egy rakás internetről nyomtatott anyag –, amikor Julie a pulcsi ujját igazgatta. – Reggelt, Matt! – köszönt a lány. – Ugye milyen szép ma Celeste? – Reggelt. Celeste mindig szép. – Matt elsietett mellettük, hogy elvegyen egy banánt a pultról. – Miért van rajta sál?

Julie kis híján felhorkant. – Ti ketten le se tagadhatnátok, hogy testvérek vagytok. Matt gyümölccsel teli szájjal szólalt meg: – Nincs tél. Indulnunk kell. Kész vagy? Celeste bólintott, és felvette a hátizsákját a padlóról. – Julie, biztos vagy benne, hogy jó ötlet ezt a sálat viselnem? – Csodaszép lány vagy, igazából mindegy, hogy mi van rajtad. Szerintem jól áll neked a sál, de leveheted, ha akarod. Gyönyörűen festesz bármiben, csak nehogy valaha is a bátyádtól kérj kölcsön pólót! – Julie Matthez fordult. – Te meg nehogy azt hidd, hogy a tatyód szíja eltakarja előlem a pólódat! Így is el tudom olvasni a feliratot. – A mai pólón az állt, hogy ÉN: mint te, csak jobb

kiadásban. – Mintha a GQ magazinból léptél volna ki, Matt. – Megteszem, ami tőlem telik. Gyerünk, Celeste! Elvigyelek valahova, Julie? El kell intéznem pár dolgot, miután kitettem Celeste-et a sulinál, aztán hazajövök egy kis időre, mielőtt bemennék az egyetemre. – Nem, köszi. Pár perc múlva indulnom kell órára, de szívesen elsétálok a metróig. – Szia, Julie! Köszi a sálat. Nem is rossz. És köszi a frizurát. – Celeste kiment Matt után. – Ne feledd a zenét! Mindenképp hallgasd végig! – szólt utána Julie. – Suli után találkozunk! Leült a konyhaasztalhoz, a kávéját kortyolgatta, miközben átnézte az órarendjét.

– Hahó! – köszönt Roger, ahogy belépett a konyhába. – Ó, főztél kávét? Csodás. Töltök Erinnek. Ma mindketten kerékpárral megyünk munkába, de fantasztikus kis termosztartóink vannak, amelyek tökéletesen elférnek a kormányon. – Ennél szebb napunk nem is lehetne bicajozáshoz – mondta Julie. És igaza is volt. A hétvége során eloszlott a pára, és a hőmérséklet kellemes huszonöt fokra csökkent. – Mit nézegetsz? – kérdezte Roger, ahogy megtöltött két rozsdamentes termoszt. – Csak nem az órarendedet? Julie bólintott. – De igen. Ma kezdődnek az óráim. Erin sietett el mellette, sötét nadrágot és rövid ujjú női inget viselt, szerelését biciklis sisak, illetve kesztyű egészítette ki. – Mi a tanulmányi menetrend mára? – Alkalmazott matematika, aztán Bevezetés a pszichológiába – felelte Julie. – Ezek hétfőn, szerdán és pénteken is vannak. De bőven

lesz

időm

elmenni

Celeste-ért,

miután

hazaérek,

aggodalomra semmi ok. – Alkalmazott matematika? Nem tanultál elég matekot a gimiben? – kérdezte Erin. – Matek faktos voltam, és ez tűnt a következő lépésnek. Kedden és csütörtökön van a Bevezetés a tizennyolcadik századi irodalomba, illetve A szegénység közgazdaságtana az Egyesült Államokban. Erin megigazította a sisakját, és kivett két üveg vizet a hűtőből. – Jó kis órarendet állítottál össze az első félévre. Indulhatunk, Roger?

– Mehetünk.

Ne

felejtsd

el,

ma

este

van

az

utolsó

megbeszélésem az út előtt, úgyhogy későn jövök. Julie, remélem, jól telik az első tanítási nap! – Megpaskolta a lány vállát, ahogy elment mellette. – Hozom a cuccom, Erin, odakint találkozunk! – Nem tudom, mikor jön meg Matt a suliból. Ha hatig nem ér haza, megtennéd, hogy rendelsz nekünk vacsorát a bolgár étteremből?

A

kínálat

a

telefon

mellett

van,

a

hitelkártyaadatainkat tudják. – Erin a sisakja alá simított egy hajtincset. – Legyen szép napod, egyetemista nagylány! – Erin megfordult, kifelé indult, de megtorpant. – Remélem, hogy ez nem kínos kérdés, Julie, de van elég pénzed tankönyvre? Tudom, milyen rém drága minden. – Épp most kaptam meg a diákhitelem, és mivel nem kell lakbért fizetnem, szerintem rendben leszek. – Ne szégyellj szólni, ha segítségre lenne szükséged! Julie-nak eszébe jutott egy rakat nem anyagi kérdés, amiben segítségre szorult volna. Hű, lennél szíves elárulni, mi a csudáért

van a tinilányod összenőve a bátyja kartonmásával, miért nincsenek barátai, miért nem teszi ki a lábát a házból, és miért totál képtelen beilleszkedni? Hm? De figyelembe véve, hogy nem akarta tönkretenni a kellemes lakhatási helyzetét, illetve hogy Matt kifejezetten megtiltotta neki a téma említését Erin vagy Roger előtt, Julie befogta a száját. – Most semmi sem jut eszembe. – Komolyan mondom, Julie. Nem szeretném, hogy bármit is nélkülözz, amire szükséged lenne az egyetemhez. Ha segítség kell,

szólj! – A bejárati ajtó felé sietett. – Jövök, Roger! Akár el is indulhatsz, úgyis én érek oda előbb! Julie elnevette magát, és a New York Times-ért nyúlt. Kissé meglepte, hogy nem volt idegesebb az első tanítási napon. Lelkesnek nagyon is lelkes volt, de a legkevésbé sem izgult. Végre ott volt, ahol lenni akart.

Julie az eléje tett dolgozatra meredt. Remek, most aztán idegeskedett. Tavaly tavasz óta nem írt dolgozatot, és habár hónapok óta eszébe sem jutott a matekozás, három másodperccel azután, hogy belépett az osztályterembe, a tanárnő tudatta vele, talán kihagyhatja az Alkalmazott matematikát és azonnal a Differenciálegyenletek kurzusra ugorhat.

Isteni! Ennél kecsegtetőbb ajánlatot aztán el sem lehet képzelni. Julie gyanította, hogy csak úgy sugározhatott belőle a differenciálhányadosok meg az explicit alakú függvények iránti rajongás, mert ő maga aztán határozottan nem kért lehetőséget, hogy haladóbb kurzusra kerülhessen át. Egyedül azért vette fel ezt az órát, mert a lehető leghamarabb le akarta tudni a kötelező matekos kurzust, hiszen ki a fene akart volna a végzős évben azzal szenvedni, hogy az utolsó pillanatra hagyott matematikavizsgára magoljon? Julie keresztbe tette a lábát, és a dolgozatra bámult. Kettesben volt az osztályteremben a tanársegéddel, aki valószínűleg azért ücsörgött itt vele, hogy ne hívhasson fel kétségbeesetten valami

matekos forródrótot. Vagy Mattet. Ám ahogy sorra vette a feladatokat, kiderült, hogy nem is igazán szorul segítségre. Igaz, néhány kérdés magas volt neki, de az anyag nagy részét vagy tanulta a gimis matek fakultáción, vagy tudta csak úgy… magától. Miután végzett, a tanársegéd elvette a papírt. – Kijavítom, a tanárnő pedig még ma fel fog hívni, hogy tudassa veled az eredményt. Ha jól sikerült, a diffegyenletes óra ugyanebben az időpontban van, tehát simán kurzust válthatsz. – Hát ez csodás! Már alig várom! – felelte Julie, és meg sem próbálta leplezni szavai gúnyos élét. Felmerült benne a kérdés, vajon visszautasíthatná-e a váltást, ha sikerül a dolgozata, de ez elég béna húzásnak tűnt. Nem égett ugyan a vágytól, hogy a vektormezőknek szentelje az életét, de ez nem lett volna mentség arra, hogy a könnyű utat válassza. A Bevezetés a pszichológiába kurzuson Julie nagyon jól érezte magát, és ezen az órán együtt voltak Danával. A tanáruk, dr. Cooley szenvedélyesen lelkesedett e tudományért, és a tanterv mellé még freudi elszólásokkal poénkodó rajzokat is kiosztott. Dr. Cooley letörölte a táblát, és közben a hallgatósághoz beszélt – Tudom, hogy ez egy nagy csoport, és nem szeretném, hogy bárki is lemaradjon. Most már tudják az elérhetőségeimet, illetve hogy mikor van fogadóórám. Használják ki! Szeretnék hallani maguk felől. Segíteni akarok maguknak. – Megfordult, és csípőre tette a kezét. – Szeretek tanítani, szeretem a diákjaimat, és ugyanúgy tanulni akarok maguktól, ahogy maguk tanulni fognak tőlem.

Az

óra

után

Julie

és

Dana

kinyomakodtak

a

nagy

előadóteremből. – Ki nem állhatom ezeket az óriási létszámú kurzusokat – morgott Dana. – Ezek a hülye kötelező tárgyak mindig olyan zsúfoltak! Alig várom az evolúciós pszichológia kurzust, ott kábé hatan leszünk. – A pszichológia lesz a főszakod? – kérdezte Julie. Dana lesimította tökéletesen egyenes frufruját, és el sem kenődött sminkjét törölgette a szeme alól. – Évek óta tudom, hogy pszichológus leszek. Mindkét szülőm dilidoki. A Whitney nagyon jó képzést nyújt, dr. Cooley roppant elismert a szakmában. – Az órájára pillantott. – A fene! Jamie kávézni hívott a diákközpontba, tíz perccel ezelőtt kellett volna találkoznom vele. Elfejtettem, milyen hosszú ez az előadás. Van kedved jönni? – Örömmel mennék, de muszáj hazamennem a kocsiért, és elhoznom Celeste-et a suliból. Majd máskor kávézunk, jó? – Szavadon foglak! – Dana fél kézzel begombolta a blézerét, a másikkal egy rakat mappát szorongatott. – Majd hívj fel! Mire Julie hazaért, átöltözött, és bepakolta Fotó Finnt a kocsiba, pár perc késésben volt ahhoz képest, amikor el kellett volna indulnia Celeste-ért. Egy piros lámpánál megállva elkáromkodta magát. Fogytán volt a benzin. Vészesen. Csak egyetlen benzinkutat ismert a környéken, az is az ellenkező irányban volt, de logikusabbnak tűnt oda mennie, mint abban reménykedni, hogy talál egy másikat, még mielőtt kiürülne a tank. Úgy vélte, egy szabálytalan visszakanyarodással tökéletesen beavathatja

magát a bostoni sofőrök világába. Száguldott az úton, és szentségelt minden piros lámpánál, míg be nem hajtott a benzinkútra. Ahogy a betöltőnyílásba dugta a töltőpisztolyt, Julie egyszerre fortyogott és pánikolt: hivatalosan ez volt az első napja Celestecsőszként, és máris elcseszte. Celeste nem tűnt átlagos gyereknek, aki magasról letojná, ha Julie elkésik. Nem mintha el bírta volna képzelni, hogy reagálna Celeste a napirendje változására, de nem is szerette volna megtudni. Idegesen dobolt a lábával, miközben a töltőn peregtek a számok. Lehetséges, hogy az egész ország leglassabb töltőállomását szúrta volna ki magának? Még szép.

Gyerünk már, gyerünk már! – könyörgött magában. A benzin mintha mikroszkopikus cseppenként pötyögött volna a kocsiba. Milyen sofőr hagyja üresen a rohadt benzintartályt? Végtelennek tűnő várakozás árán csak sikerült pár liter benzint nyomatnia a kocsiba. Visszaült az autóba, de bénázott a slusszkulccsal. Miért remeg a keze? Celeste-nek nem lesz semmi baja. A késés ellen már semmit sem tehetett, és nem volt kit hibáztatnia. Fotó Finnt kivéve. – Finn figyelmeztetett, hogy örökké elmulasztod megtankolni az autót! – rikoltotta. – Ráadásul olyan merev vagy! És nem úgy értem, hogy kimért. Hanem szó szerint merev! Baromi sokáig tart bedugnom téged a kocsiba, te meg egyáltalán nem segítesz. Eszedbe ne jusson panaszkodni amiatt, hogy bevágtam a könyököd a pótkerékbe, vetted, Finnyás? Szenvedj némán! Julie kisüvített a benzinkútról, és Celeste iskolájába száguldott Befordult a parkolóba, amely mostanra szinte teljesen kiürült, a fékre taposott, éles visítást váltva ki a Volvóból. Sehol sem látta

Celeste-et. Matthew hangja zengőn visszhangzott a fejében.

Celeste igencsak rendszerető… Nem ígérheted biztosra. Ki tudja, mi történhetett, csak mert Julie így elkésett? Még mindig nem jött rá, mi zaklatta úgy fel Celeste-et Finn szobájában a minap, de a késés és a napirend felborítása egész biztos még nagyobb probléma. Julie kipattant az autóból, és az épület elé rohant. – Celeste? – szólalt meg. A hajába túrt, miközben szemügyre vett egy csapat lányt, akik a gyepen üldögéltek. Te jó isten, érezte, hogy dörömböl a szíve. Milyen nevetséges, hogy pánikol, csak mert késett pár percet, mielőtt hazavinne egy gyereket a suliból! Néhány hátramaradt diák sétált el mellette. – Celeste! – mondta Julie hangosabban. – Hé, te! – ragadta meg egy tüsire zselézett hajú srác szakadt Nine Inch Nails-es pólójának ujját. – Nem láttad Celeste Watkinst? – A lúzer kiscsajt, aki olyan furán beszél? Julie dühösen meredt rá, és még erősebben markolta a pólót. – Csak azért fogadom el ezt a sértő leírást, mert nincs időm vitatkozni veled. Úgyhogy ja, te magatartászavaros sünfej, akinek nyilván borzalmasan csalódott szülei vannak, azt a Celeste-et keresem. Hol van? – Ott ücsörög. – A srác az épület mentén futó, fedett gyalogjáró felé biccentett. – De lepasszolhatnád, és lóghatnál velünk. – Haverjai fennhangon röhögtek, és idiótán füttyentgettek. – Ez

elképesztően

szórakoztatónak

hangzik.

Komolyan

mondom. Elemi erővel vonzódom hozzád, viszont percről percre nő az esélye annak, hogy a puszta kezemmel csavarjam le a pimasz

kis fejedet. Úgyhogy inkább lelépek. – Julie eleresztette a fiú pólóját, és elfordult. Idióta. A szeme föle tartotta a kezét, hogy leárnyékolja a naptól, ahogy Celeste keresésére indult, és végül meg is találta az egyik betonpadon. A kislány keze az ölében nyugodott, fejét lehajtotta. A helyzet még rosszabb volt, mint amitől Julie tartott. Ha Celeste valami őrült idegösszeroppanást kapott, azt soha nem bocsátaná meg magának. – Celeste! – integetett neki. – Celeste! – Jaj, ne! A. kislány rá sem akart nézni. Julie odasietett hozzá. – Ne haragudj! Az a hülye Matt nem tankolta meg az autót, úgyhogy ezért késtem, és… Megtorpant, büszke mosoly lett lassan úrrá aggódó arcán. Mint kiderült, Celeste nem depressziós kómába esett; csak Julie iPodját hallgatta. Miközben a lábával verte a ritmust. Julie tök fölöslegesen aggódott. Celeste végre felnézett. – Ó! Bocsáss meg, Julie! – üvöltötte. – Tetszik a lejátszólista, amit összeállítottál nekem! Julie kuncogott, és az ajkára nyomta a mutatóujját. – Pszt! – intette. – Ja! – Celeste kivette a fülhallgatót. – Gondolom, az imént túl hangosan beszéltem, nem igaz? Elnézést kérek. Nagyon magasra állítottam a hangerőt, a külvilág pedig szinte megszűnt létezni. – Mosolyogva elhallgatott. – Elég kellemes volt. – Semmi vész. Nincs itt senki. – Julie felkapta Celeste tatyóját. – Gyere, menjünk! Láttam egy kávézót a házatok közelében, amit ki

akarok próbálni. Nagy, kényelmes fotelok, fura festmények, titokzatos főzetek. Király lesz. Celeste lassan felállt, és Julie után indult a kocsihoz. – Nem vihetnél esetleg előbb haza, hogy utána egyedül mérhesd fel azt a helyet? – De nem ám! – Julie nem állt meg. – Hárman együtt megyünk oda. Hallotta, hogy Celeste léptei felgyorsulnak mögötte. – Igen, mindhárman. Aggodalomra semmi ok. Szedd a lábad, különben te állod a piát! – Nagyon furcsa a hozzáállásod, Julie. – Celeste beérte. – De hajlandó vagyok együttműködni veled. – Remek. Fotó Finn is egyetért.

11. fejezet Matthew Watkins Az „egy szó” igazából nem is egy, hanem két… Á, hagyjuk. Ez a vicc nagyon gagyi.

Finn,

az

Isten

Fontolgatom

a

lehetőséget,

hogy

szabadúszóként kajás pornófilmcímeket találjak ki. Eddigi ötleteim: „Husikám” és „Pajkos pite”. Mit szóltok?

Julie Seagle A Good Will Hunting alapján igyekszem elsajátítani a bostoni akcentust, de Matt Damon helyett momentán úgy hangzom, mint Robin Williams. Fenébe. Nem akar összejönni.

JULIE

A PULTNAK DŐLT, ÉS FELNÉZETT

a Kávékirály krétával írt

italkínálatára. – Valami jeges, habos, csokis-kávés innivalót szeretnék – magyarázta. A pult mögött álló srác karba tette a kezét. – Olyasmit, mint a starbucksos Frapuccino? Julie csettintett a nyelvével. – Valami hasonlót. Csak egy kicsit kevésbé erőset. Inkább olyasmit, mint… nem is tudom…

A barista felsóhajtott. – Mint a Dunkin Donuts-féle Coolatta? – Pontosan! A srác alkarral a pultra támaszkodott, és mosolyogva Julie felé hajolt: – Van egy Hűsítő Mokka nevű italunk, szerintem az ízleni fog neked. Kérsz valamit a barátnődnek is? Illetve a barátaidnak? – A kávézós srác az ablak melletti kanapéra mutatott, ahol Celeste üldögélt egyenes derékkal, Fotó Finn pedig mellette állt, a helyiség belseje felé fordulva. Legalább most épp nem volt itt senki, és ha mégis

betérnének

mások,

simán

nézhették

Fotó

Finnt

vitaminokkal dúsított vizet hirdető, feltűnő reklámnak. – Igen, két turmixot. Egy mangós-joghurtosat a srácnak, és egy csokis-banánosat a kislánynak – felelte Julie rezzenéstelenül. A barista a szemébe nézett, csillogott a tekintete, ahogy igyekezett nem elvigyorodni. – Más nem lesz? – Egyelőre nem. Egyikünknek talán elkélne majd még egy ital. Mi tagadás, egyikünknek talán nagyon elkélne majd egy ital. Nem könnyű azzal a két rosszcsonttal, de igyekszünk visszafogni magunkat. – Engem nem zavar. Itt aztán mindenféle fazon megfordul. Elvégre is ez Cambridge. Julie szemügyre vette a srácot, miközben az elkészítette az italaikat. Izmos karja volt, és amint hátat fordított neki, a lány tekintete akaratlanul is lejjebb siklott. Azannya! Más testrésze is jó formában volt. A belőtt fekete haj és a zöld szempár se volt kutya.

Julie a táskájába nyúlt, de a srác megállította, és Finn felé biccentett. – Hagyd csak! A különleges vendéged ingyen italra jogosít fel. Julie összerezzent. Fene essen Fotó Finnbe, hogy még a flörtölést is totál furává teszi! – Köszi szépen, ö… ? – Seth. – Seth. Köszi szépen, Seth. Én Julie vagyok. – Megköszörülte a torkát, és próbált valami magyarázatot kiötölni arra, hogy miért egy kartonfigurával jött kávézni. Azt Seth valószínűleg nem venné be, hogy egy tizenhárom éves lány valami titokzatos okból ragaszkodik ahhoz, hogy magával hurcolja a bátyja lapos mását. – Épp kísérletet végzek a pszichológia kurzusomhoz. Feljegyzem, hogy

reagálnak

az

emberek

különféle

helyszíneken

egy

életnagyságú kartonfigurára. – Aha, persze. – Seth hátralépett, és széttárta a karját. – Akkor hát, hogy szerepelek? Na ne kímélj, mi az ítélet? Átmentem? Julie a füle mögé simította a haját, és igyekezett komolynak tűnni. – Nem ítélem meg, hogy valaki jól vagy rosszul reagál-e. Egyszerűen csak objektíven adatot gyűjtök. – Fogta az italát, és nem állta meg a vigyorgást. – De egyelőre jól szerepelsz. – Nagy megkönnyebbülés – felelte Seth. – Segítsek odavinni az italokat? A srác, akivel jöttél, nem tűnik valami segítőkésznek. Azt hiszem, manapság már nem divat a lovagiasság. – Tud ő lovagias is lenni. De úgy tűnik, most éppen nem az. És ami azt illeti, nem az én vendégem.

– Ezt olybá vegyem, hogy netán szingli vagy? Julie rákacsintott. – Szerintem nagyon korai még ilyesmiről faggatnod. – Jogos. Celeste feszélyezetten üldögélt egy lila bársonnyal bevont kanapé szélén, egy cserepes fikusz épp a feje fölé lógatta leveleit. Seth az előtte lévő asztalkára tette a csokis-banános turmixot, aztán feltartotta a mangós italt. – Ezzel mit… – Tedd csak le azt is! – mondta Julie. – Okés. Szia! – nyújtott kezet Celeste-nek a srác. – Seth vagyok. A kislány hallhatóan zihált, de megrázta a kezét. – Celeste. – Ideülhetek? Celeste végigmérte. – Úgy vélem, ezt Julie joga eldönteni. Az ő irányába táplálsz vonzalmat, ugyebár? – kérdezte monoton hangon. – Szerintem nagyon korai még ilyesmiről faggatnod – felelte Seth. Ezúttal ő kacsintott Julie-ra. – De jól mondod, így van. – Hadd maradjon! Biztos vagyok benne, hogy bármelyik percben beléphet egy új kuncsaft, és akkor kitárgyalhatjuk a háta mögött. – Julie helyet foglalt Celeste mellett, és megkóstolta az italát. – A különféle kávéturmixokhoz képest ez nem is rossz. – Akkor talán visszajáró vendég leszel? – Seth lehuppant a szemben lévő kényelmes fotelba. – Esetleg mindketten azok

lesztek? Nem bánnám, ha mindennap betérne két gyönyörű hölgy meg az ártalmatlan vendégük. Julie sértődést tettetett. – Celeste, azt hiszem, az úr veled flörtöl. A kislány szinte vérvörösre pirult, és sietve az italáért nyúlt. Egyetlen csat sem esett ki a hajából, és a tisztességes hacukában nem csupán a korának megfelelően, hanem kifejezetten csinosan nézett ki. – Julie – dorgálta halkan, hangja azonban vidámabb lett. Nem tudta leplezni nyilvánvaló örömét a bók hallatán. Seth felnevetett és előrehajolt, karját a lábán nyugtatta. – Ó, ha pár évvel fiatalabb volnék, ki nem hagynám a lehetőséget! De nem vagyok, így kénytelen leszek Julie-val flörtölni, méghozzá pofátlanul. Mit gondolsz, Celeste? Szerinted randizna velem? A kislány arca ismét normális színt öltött, és Celeste komolyan végigmérte Sethet. – Hány éves vagy? – Tizenkilenc. – Főállásban dolgozol itt? – Másodéves vagyok a Bostoni Egyetemen. Heti néhány délután meg néha hétvégente melózom itt. Politológiát hallgatok – felelte Seth, elfogadva, hogy Celeste vallatásba fogta. A kislány csak úgy ontotta a kérdéseket: – Hol laksz? Van zűrös lakótársad? Van háziállatod? Van rosszcsont háziállatod? Jó sofőr vagy? – És így tovább.

Seth, becsületére legyen mondva, minden egyes kérdésre velős és tiszteletteljes választ adott. Koleszban lakott, volt egy szobatársa, aki egy nebraskai egyetemről jelentkezett át ide, és egyelőre nem bizonyult zűrösnek. Nem volt háziállata, mivel azt a kollégium nem engedélyezte, de egy nap majd szeretne vietnami csüngőhasú sertést tartani. Csupán egyszer bírságolták meg gyorshajtásért (negyvennel ment egy harminc mérföld per órás övezetben), azonnal be is fizette a büntetést, balesete pedig még sosem volt. – Nagy szám, ha valaki Bostonban elkerüli az autóbalesetet, úgyhogy ezért piros pontot követelek. – Rendben – bólintott Celeste. – Na jó, ebből elég – vetett véget Julie a faggatózásnak. Akaratlanul is feltűnt neki az irónia abban, hogy Celeste akarja megítélni valaki érzelmi stabilitását. – Szerintem ennyiből megállapíthatjuk, hogy Seth nem elmebeteg pszichopata. – Valóban nem tűnik annak – helyeselt Celeste. – Szerintem randiznod kéne vele. Seth összecsapta a tenyerét. – Igen? Oké, egy igen szavazatot már kaptam. Már csak egy kell… egyetlenegy! Mi legyen? Na, mi legyen? – Persze, miért ne? – egyezett bele Julie. – Igen! – Seth diadalittasan emelte magasba a karját. – Péntek este? Hétkor? – Oké – felelte Julie. – Feltételezem, hogy ez rendes randevú lesz – szólt Celeste. – Ugye nem fogod valami igénytelen, duhaj egyetemi buliba vinni?

– Nem. Szó sincs róla. Ígérem, hogy valami rendes helyre viszem. Meghívom vacsorára, és kitalálok még valami tisztes programot. – Kitárult az ajtó, beáramlott egy csapat új vendég. – Mennem kell kiszolgálni őket, de felhívhatlak? – Előhúzta a mobilját a zsebéből, és beleírta Julie számát. – Örülök, hogy betértetek ide. Sokkal helyesebbek vagytok, mint az a morcos irodalomprofesszor meg a muterja, akik előttetek jártak itt. Julie, hamarosan beszélünk! – Visszatért a pult mögé a munkáját végezni. Azta. Julie-t várta egy randi. Elmosolyodott, és feltette a lábát az asztalra. Seth valószínűleg magyarázatot vár majd Fotó Finnre, de kedvesnek tűnt, Julie kinézte belőle, hogy tolerálja Celeste furcsaságait. A lány még mindig nem egészen értette, milyen célt is szolgál Fotó Finn. Hát, kartonfivér létére legalább elég vonzó volt. – Délutánonként beülhetnénk ide, együtt írhatnánk házit. Elég csöndes hely – vetette fel Julie. – Megfontolandó ötlet. – Celeste felkelt és szemügyre vette a közeli polcon sorakozó puha fedelű könyveket. – Szerinted bele fogsz szeretni Sethbe? – Fogalmam sincs. Csak húsz perce ismerem. Az ilyesmit nem tudja azonnal megállapítani az ember. Legalábbis nem hinném. – Azt mondtad, hogy olyasvalakit akarsz, aki nem átlagos. Honnan tudod, hogy Seth nem átlagos? Talán kiderül róla, hogy unalmas és középszerű. Vagy ami még rosszabb, talán teljesen lenyűgöz, aztán hirtelen elhagy, összetöri a szíved.

– Milyen optimista, pozitív hozzáállásod van! – ráncolta a homlokát Julie. – Ez mind megtörténhet, de szerintem én akkor is adok neki egy esélyt. Megéri a kockázatot. – Én ebben nem lennék biztos. Julie hátradőlt a kényelmes kanapén. – Én se vagyok szakértő. Egyáltalán, mi a fenét tudok én pasikról meg szerelemről? Csak úgy szerezhetek tapasztalatot, ha próbát teszek. – Szerintem nagyon merész vagy. Rettenthetetlen. – Celeste levett egy novelláskötetet a polcról, és visszaült olvasni. – Jó jelnek tartom, hogy van olvasnivaló. Barátságos atmoszférát érzékelek itt. Julie elővette a mobilját, és megnézte az e-mailjeit. – Te, Finn írt nekünk! Képeket is küldött. Celeste izgatottan hajolt oda hozzá, és a kijelzőre bámult. – Mit üzent? Mondd már! Hol van most? – Úgy látom, már a könnyűbúvárkodásnál tart. Nézd csak! – Julie olyan szögben tartotta a mobilt, hogy Celeste jól lássa a képeket Finnről teljes búvárruhában, pipával, maszkkal és palackkal. Az egyik képen tisztelgett, a másikon épp kiesett egy csónakból. A harmadik kép víz alatt készült, és Finnt egy halraj vette körül. Kedves Celeste és Julie! Alig van időm, úgyhogy mindketten ugyanazt az üzenetet kapjátok. Ez van. Mostantól hívjatok Búvár kapitánynak! Új nevem szuperhősi státusra jogosít fel, úgyhogy elvárom, hogy

mindketten

kellő

tiszteletet

tanúsítsatok

az

irányomban. Különleges képességeim közé tartozik, hogy el tudom vágni a kezem kagylóhéjjal, a cápáktól való félelmemben

olimpikoni

sebességgel

úszom,

és

a

búvárruhám alatt, a legkellemetlenebb pontokon gyűjtöm a homokot. Ne irigykedjetek; nem lehet mindenkinek olyan hatalma, mint nekem. Meglátjuk, milyen egyéb erőre teszek még szert. Finn Celeste-nek sugárzott az arca. – Ugye, milyen vicces? Imádom. – Nem szokott hazatelefonálni, hogy beszélhess vele? – kérdezte Julie. – Nem. Szó se lehet róla – felelte Celeste élesen. – Megkértem, hogy ne telefonáljon. Így sokkal könnyebb nekem. Inkább megvárnám, hogy személyesen beszélhessek vele. – Megértem. És így legalább itt van neked ez a sok üzenet meg kép, nem igaz? Ismét kinyílt az ajtó, újabb csapat lépett be. Celeste szorosabban markolta a könyvet. – Most már szeretnék hazamenni – jelentette ki. – Haza kell mennem. Most rögtön. Most rögtön! – Jó, persze. Ha ezt szeretnéd. – Julie felállt, és fel akarta emelni Fotó Finnt. – Én szeretném vinni – susogta Celeste. – Én szeretném. – Nem halnál bele, ha néha határozottan jelentenél ki valamit – motyogta Julie.

Fogta az italaikat, miközben Celeste merev mozdulatokkal, szokásos esetlenségével felemelte Fotó Finnt. Julie elindult kifelé, elment az ajtó közelében ülő két-két kamasz fiú és lány mellett, akik a sorban álló barátaiknak kiabálták, hogy mit kérnek. Elszorult a szíve. Nyilván miattuk kellett sietve távozniuk. Julie grimaszolva nyitotta ki az ajtót, és figyelte, ahogy Celeste faarccal elmasíroz mellettük, szándékosan egyetlen pillantást sem vetve rájuk. Julie reménykedett, hátha a tinik kitaláltak valami normális magyarázatot Fotó Finn jelenlétére. Egy nagyvárosnak megvolt az az előnye, hogy mindenféle fura dolgokat láthatott az ember. Ki tudja, talán a metrón is utazgattak kartonsrácok, vagy épp a Harvardon hallgattak órákat. Az egyik fiú azonban Fotó Finnre pillantott, és rögtön megkocogtatta a mellette ülő lány vállát, hogy az ő figyelmét is felhívja rá. A csaj odafordult, vihogott, elkerekedett szeméből gúny sütött. Celeste elsietett Julie mellett, ki a járdára.

Ezek Celeste iskolatársai. Julie biztos volt benne. A pult mögött álló Sethhez fordult, és integetett. – Köszi

szépen,

hogy

kölcsönadtad

a

reklámfigurát

a

színielőadásunkhoz! – mondta jó hangosan. – Sértetlenül fogjuk visszahozni! Seth kérdőn nézett rá, majd lassan bólintott. – Aha, oké. Szívesen. Ne essen baja, különben nem kapjátok vissza a letétet! Julie becsukta az ajtót, és utolérte Celeste-et. – Ismered őket? Azokat a srácokat? Celeste vállat vont.

– Ismered őket, ugye? – Julie kinyitotta a kocsiajtót, és átvette Fotó Finnt Celeste-től. – Talán – felelte a kislány élesen. Beszállt az anyósülésre, és bevágta maga után az ajtót. Julie óvatosan elhelyezte Fotó Finnt, majd lecsukta a csomagtartó fedelét. Lassan sétált előre a vezetőüléshez, próbálta kiokoskodni, mit mondjon. Celeste összekulcsolta a kezét. – Ma meg kell írnom egy esszét töriből, úgyhogy haza kellene mennünk. – Megyünk is. – A motor hangosan hördült fel. Te jó isten, elvitte valaki ezt a kocsit műszaki vizsgára? – Még meg kell határoznom, milyen témából írhatnám meg az esszémet, úgyhogy most rögtön haza kellene mennünk. – Jól van már, Celeste, megyünk is! Celeste grimaszolt, és előhalászta a hátizsákjából Julie iPodját. Bedugta a fülhallgatót, és az ablak felé fordult. Julie elmosolyodott. Na, ez legalább tök normális volt.

12. fejezet Matthew Watkins Ellátogattam a híres arizonai O.K. Corralhoz. Egész okés volt, bár a korallokat hiányoltam.

Finn, az Isten A Facebookon lájkollak, csak a való életben nem.

Julie Seagle Egy átlagos presszókávéban harmadannyi a koffein, mint egy csésze sima kávéban, úgyhogy ti sznobok mind le vagytok ejtve! Sokkal jobban bírom a koffeint, mint ti. Persze, ti óriásnak érezhetitek magatokat a mini csészétekkel, de valahogy majdcsak megleszek a normális bögrémmel. JULIE

AZ ÓRÁT FIGYELTE

MATT

SZOBÁJÁBAN.

Még vagy harminc

perce volt, mielőtt Seth érte jött volna, úgyhogy Mattnél ütötte el az időt, remélte, hogy a srác eltereli a figyelmét a randi miatti izgulásról. Matt egyelőre nem volt valami bőbeszédű, de legalább úgy tűnt, nem bánja, hogy Julie a szobájában alkalmatlankodik. Celeste A nagy Gatsbyt olvasta fel Fotó Finn-nek, Erin kollégákkal vacsorázott,

Roger

pedig

már

elutazott

a

garnélakutató

tanulmányútjára. A család már rég megszokta gyakori elutazását, úgyhogy senki nem csinált nagy ügyet a távozásából. Julie azonban

becsempészett egy Jó utat! üzenetet az aktatáskájába. Tudta, hogy a saját édesapja sem lehet vele annyit, amennyit szeretne, így tudatni akarta Rogerrel, hogy megérti és támogatja az utazását. Mindkét férfi szerető édesapa volt, de a munkájuk arra kényszerítette őket, hogy folyton elutazzanak. Pontosan, ahogy ígérte, Seth pár nappal a megismerkedésük után telefonált, és útbaigazítást kért a házhoz. Egy belvárosi étterembe hívta vacsorázni Julie-t, utána pedig egy késő esti vetítésre a Tudományok Múzeumában található Omni moziba. Julie visszahuppant Matt ágyára, és próbált az olvasmányára, Voltaire

Candide-jára

koncentrálni.

Nehezére

esett

összpontosítani, tudva, hogy Seth hamarosan odaér. Julie még soha senkivel nem ment igazi, szabályos randevúra. Jó, persze nyilván nem valami formális eseményre volt hivatalos, de akkor is kicsit régimódinak érezte, hogy előre meghatározott napon és órában jön érte egy fiú. A gimiben egyszerűen csak együtt lógtak a párok. Minden sokkal lazábbnak és viszonylag jelentéktelennek érződött: minél egyszerűbb, annál jobb. Julie ezt a randit másmilyennek érezte. Seth külön erőfeszítést tett, hogy randevúra hívja, és ez imponált a lánynak. Figyelte

Mattet,

aki

olyan

komolyan

hunyorgott

a

számítógépre, mintha pillanatokon belül forradalmi tudományos felfedezést készült volna tenni, hogy elnyerje a Nobel-díjat valami érthetetlen,

tudományos,

digitális-mágneses-optikai

akármicsodáért. Hát, ha esetleg elnyerné a díjat, Julie hősiesen elcipelné ruhát vásárolni, hogy a díjátadó ünnepségen ne egy olyan borzalmas pólóban jelenjen meg, mint amilyet most is viselt.

– Matt? – Igen? – kérdezte a fiú szórakozottan. – Beszélgessünk a ma estére választott öltözékedről! Matt párszor kattintott az egérrel. – Komolyan? Mely szempontból szeretnéd megvitatni? – Beszélgessünk arról, hogy milyen gáz. – Ez nem hangzik úgy, mint egy beszélgetés nyitánya. Úgy hangzik, mintha már rég eldöntötted volna, mi a véleményed, vagyis nem igazán értem, mi mást vitathatnánk meg. Julie az oldalára gördült. – Kíváncsi lennék arra, mi játszódott le a fejedben, amikor vásárláskor erre a pólóra esett a választásod. Nézzünk szembe a ténnyel: rengeteg lehetőség közül választhatsz az öltözködés terén, ám a számos elegáns, számodra előnyös ing egyike helyett te e mellett a póló mellett döntöttél. Úgyhogy szeretném hallani, miért épp ezt vetted meg. Kész vagy? Rajta! Matt hátrább tolta a forgószéket az íróasztaltól, és Julie felé fordult, tenyerét a térdén nyugtatva. – A pólómon az áll: Kockafej. Mit kell ezen magyarázni? Julie ismét a póló feliratára nézett, és felnyögött. – A színe szép kék. Ezt hajlandó vagyok elismerni. De amúgy nem hinném, hogy jó üzenetet közvetít rólad. – Jól közvetíti, hogy kockafej vagyok. – Haha. Nagyon vicces. – Neked talán nem tetszik ez a megjelölés, de lehetne rosszabb is. Legalább nem vagyok betűbolond. – Micsoda?

Matt elmosolyodott. – Tudod, olyan fazon, aki a betűtípusokért rajong. Vannak, akik a moziban azon kapják fel a vizet, hogy az 1962-ben játszódó film egyik jelenetében a háttérben látható étterem neve félkövér Arrasszal van a cégérre nyomtatva, pedig ezt a betűtípust csak 1991-ben találták fel, vagyis a film producerei nyilván őrültek, és a fejüket kell venni. Julie nemet intett. – Tuti, hogy hazudsz. Senkit se érdekel ez a hülyeség. – Nem hazudok. Nézd csak! – Matt fogta a laptopját, és leült Julie mellé az ágyra. – Egy egyszerű kereséssel megtalálható a szükséges bizonyíték. – Másodpercek alatt több ezer találattal rukkolt elő, igazolva a betűbolondok létezését. – Még spéci pólójuk is van. – És mi van ráírva? Mindenem a betűzés? – Nem. Csak az áll rajta, hogy Helvetica, ami egy híres és imádott betűkép, viszont a felirat betűtípusa Comic Sans, amit a betűbolondok szívből gyűlölnek. Julie a homlokára csapott. – Ne már, vannak imádott és gyűlölt betűképek? – Egyesek számára igen. Ezt nézd meg! Betűkészlet-konferencia is van, TypeCon néven. – Új oldalt nyitott meg. – Sajnálatos módon még nincs fent a következő konferencia programja, de a múltban olyan előadásokat tartottak itt, mint „Fontsebészet: A karakterek

alapelemekre

bontása

a

flexibilis

prototípusok

megalapozásának érdekében”. Julie, ezt nem hagyhatod ki!

Szerintem minél előbb regisztrálnod kéne, hogy biztos bejuss a legjobb előadásokra. A

lány

úgy

tett,

mint

aki

osztatlan

érdeklődéssel

tanulmányozza a weboldalt. – Ez magától értetődik. Egész életemben arra vágytam, hogy részt vehessek egy betűkészlet-konferencián, és sosem bocsátanám meg magamnak, ha idén lemaradnék róla. Hála az égnek, hogy még időben emlékeztettél! – Julie a fiú karjára tette a kezét, és komoly pillantást vetett rá. – Matthew, ideje vallomást tenned! Nem vagy te titokban betűbolond? Jársz ezekre a konferenciákra? Ígérem, nem foglak kevésbé tisztelni, ha így van. Jó, persze, titokban ki foglak röhögni, de akkor is érdemes az ilyesmit bevallani, jobb nyíltan felvállalni, mint hazugságban élni. Az igazság leplezése csak megnyomorítja az érzelmi fejlődésedet. – Még nyomorultabb leszek, mint amilyen vagyok? – Igen. Matt a homlokát ráncolta. – Hát, bocs, hogy csalódást okozok, de nem vagyok betűbolond. Felőlem akár Papyrus betűtípussal is e-mailezhetsz nekem, az se fog érdekelni. – Ahogy akarod. De amikor majd valamelyik este az egyetemen melózva üzit kapsz tőlem, amiben a diffegyenletes házim miatt nyafogok, és a segítségedért könyörgök, egy rossz szót sem akarok hallani az általam választott betűtípussal kapcsolatban. – Differenciálegyenletes kurzust hallgatsz? Ez remek! Julie visszaroskadt az ágyra.

– Nem, nem remek. Az egyetem rájött, hogy a gimiben már tanultam alkalmazott matekot, ezért megírattak velem valami tesztet, amin sajna átmentem. Úgyhogy nem úszom meg a haladó kurzust. – Szívesen segítek, ha bármikor szükséged lenne rá. – Szavadon foglak! – Megcsörrent Julie telefonja, lenyúlt a padlóra, hogy elővegye a táskájából. Seth hívta. Biztos le fogja mondani a randit, Julie meg kénytelen lesz az est hátralévő részében a kockafejek szubkultúráiról társalogni. – Szia, Seth. – Julie? Itt vagyok az utcádban, de mindegyik házat sövény takarja, és egyetlen házszámot se látok. – Semmi gáz. Kimegyek és leintelek. – Csúcs. Alig várom, hogy lássalak! – Dettó. Egy perc, és megyek, Seth. – Letette a telefont, és felkelt az ágyról. Matt visszafordult az íróasztalhoz, ismét az ölébe vette a laptopját, és hátradőlt a széken. – Hova mész? Julie felsóhajtott, és végigmutatott magán. – A szexi hacukám meg az erős szemfestékem nem adta tudtodra, hogy randim van ma este? A mindenségit, muszáj levakarnunk téged a számítógépről. – Észrevettem, hogy ki vagy öltözve – vallotta be Matt. – Jó mulatást! – Köszi! – felelte Julie. – Tudod, Matt, itthon maradhatok néha én Celeste-tel, ha a szüleidnek esti programja van, és akkor te is

eljárhatnál szórakozni. Gondolom, vannak barátaid, akik hívnak ide-oda. Együtt kéne lógnod velük. Matt vállat vont. – Manapság nem igazán jut időm szórakozni. Miattam ne aggódj! Menj, érezd jól magad! Julie úgy érezte, nem helyes, hogy Matt nem hagyhatja el a házat a húga miatt. A srác is egyetemista volt. Szórakoznia kéne. Nem mintha olyan típusnak tűnt volna, aki legszívesebben partiarcok körében vedelné a sört, de akkor is. Lehet, hogy valahol rendeznek fizikaversenyt péntek esténként, és Matt diadalittasan térhetne haza az első díjjal. Mégis mi a csudáért szolgálja ki Celeste bizarr igényeit? Miért tűnik úgy, mintha Fotó Finn uralná az egész házat? Nagyon nem stimmeltek itt a dolgok. Matt rendes srác, jobbat érdemel ennél. Julie remélte, hogy előbb-utóbb eszébe jut valami megoldás. – Ha a pasi egy borzadály, felhívlak, hogy gyere és ments meg. Szükségünk lesz egy jelszóra, amiből tudod, hogy pokoli a randim – mondta Julie, ahogy az ajtóhoz lépett. – Valami, amire reagálsz. Tudom már! Megemlítek egy unalmas matematikust. Úgyhogy ha felhívlak, és azt mondom, Fibonacci, tudni fogod, hogy azonnal rohannod kell értem. – Nem valami fantáziadús választás, de megteszi. Julie szúrós szemmel nézett Mattre. Te jó isten, néha nagyon idegesítő. – Rendben, akkor legyen Carl Gauss. – Jó, nekem mindegy. Bár ez se valami szellemes.

– Akkor majd megleplek. Kitalálok valami nagyon jót. Csak várd ki a végét! Matt hátradőlt, a tarkójára tette a kezét, és elmosolyodott. – Lélegzet-visszafojtva várom. Julie oldalra döntötte a fejét. – Egyben vagy külön lesz visszafojtva a lélegzeted? Matt kacsintott. – Természetesen kötőjellel. Nahát. Szóval Matt nem csak a számokban volt otthon. Julie egy pillanatra megtorpant, de aztán ismét elindult kifelé. – Csövi, Matt! Talán majd küldök üzit csupa Webdings szimbólummal, hogy tudassam, miként alakul az estém. – Hangosan kopogott a cipője sarka, ahogy lement a lépcsőn. – Webdings egyessel, kettessel vagy hármassal? – csendült Matt hangja az emeletről. – Vegyesen! Julie kiment a házból, és leballagott a tornác lépcsőjén. Balra nézve meglátta az utcán feléje araszoló autót. Integetett. Az autó gyorsított, míg el nem ért Watkinsék háza elé. Seth lefékezett, és kipattant a kocsiból. – Julie! Csak megtaláltalak végre! – Megkerülte az autót, és átölelte a lányt. – Én is örülök neki. Lehet, hogy egy randin nem a másik illatát kéne először észrevenni, ám ahogy Seth megölelte Julie-t, a lány akaratlanul is megérezte. Férfias illat volt. És nem a büdös, túl sok olcsó kölnit magára löttyintő

értelemben. Hanem szexis,

erős,

vonzó

értelemben. Julie élvezte, ahogy a fiú a karjába zárta, hogy barátságosan és magabiztosan, nem nyomulósan ölelte meg. Seth elhátrált, és kinyitotta Julie-nak a kocsiajtót. – Roppant

élvezetes

volt

Cambridge

mellékutcáin

kanyarognom, de azért remélem, nem hitted, hogy meggondoltam magam. Julie beszállt, és becsatolta a biztonsági övét. – Semmi gáz! Seth sebességbe tette a kocsit. – Tök dinka vagyok. Lefirkantottam a címed egy darab papírra, de iszonyú ronda kézírásom van. Nem bírtam kivenni, hányas számot

keresek,

a

huszonegyet

vagy

hetvenegyet

vagy

huszonhetet vagy… Na mindegy, most már nem érdekes. – Nem vagy dinka, de ha már a dinkáknál tartunk – szólt Julie, ahogy Seth felé fordult –, iszonyú fura dologról szereztem tudomást az imént. Te tudtad, hogy van olyan, aki betűbolond? A srác elvigyorodott. – Hadd találjam ki! Aki a betűtípusok világának rengeteg izgalmas aspektusától indul be? – Pontosan!

Ez

is

egyike

a

kockafejek

számtalan

szubkultúrájának. Bár lehet, hogy inkább stréber szubkultúrának számít. Nem egészen tudom, pontosan hogy sorolják be magukat. – Egy kissé megrémít, hogy ilyesmiket tudsz. – Engem is – helyeselt Julie. – Hidd el, engem is. – Kérlek, ne vesd ki magad a mozgó kocsiból, de muszáj őszintén bevallanom neked, hogy nem vagyok betűbolond. Sőt, igazából semmiért se bolondulok kocka módra.

– Ezért újabb piros pontot érdemelsz. – Csak egyet? – Seth rávillantotta imádni való vigyorát, ahogy behajtott a belvárosba. – Jó, legyen! Öt piros pontot. – Ez a beszéd!

MÁSODIK RÉSZ

13. fejezet JULIE LÁBUJJHEGYRE ÁLLT, KÜSZKÖDVE PRÓBÁLTA ELÉRNI a gardrób legfelső polcán heverő sporttáskát. Végre sikerült beakasztania az ujját a vállpántba, és annál fogva lerántania a tatyót, ami a fején landolt. Rühellte az utazást, és ha a problematikus pakolás netán az út sikerére engedett következtetni, akkor bizony nem várt rá kellemes repülés. Nem volt elég nyűg, hogy a hálaadás előtti napon kellett valahogy elboldogulnia a reptéren, most még a holmijait is kétségbeesetten igyekezett összenyomorítani, hogy kézipoggyászként magával vihesse az utastérbe. Elhatározta, hogy amikor Kaliforniába utazik majd az édesapjával, inkább feladja a poggyászát a raktérbe. Az apja néhány nappal ezelőtt küldte el neki az útitervet. Helyesen szólva a titkárnője továbbította azt a lánynak. De akkor is, az út, amire meghívta Julie-t, óriási erőfeszítés volt az apukája részéről. A lány el sem tudta képzelni, mekkora terhet jelenthet az apjának három hétre elszakadni a munkából, csak hogy vele utazgathasson. Los Angeles, Hungintgton Beach, San Diego, Santa Barbara… Julie megjegyezni sem tudta, még hány helyre fognak elmenni! Alig

várta, hogy mesélhessen az apjának az egyetemről, hogy elmondhassa, milyen remekül teljesít minden tárgyból. A mostani útra nem kellett sok ruhát csomagolnia, a laptopját meg a könyveit viszont kénytelen volt magával cipelni. Fogalma sem volt, hogyan lesz ideje ünnepelni, rokonokat meg barátokat látogatni, megírni egy esszét, és még a matekvizsgájára is magolni. Az egyetem nyilvánvalóan tanulásra szánta a hálaadásra kiadott szünetet. – Kopp-kopp! – Erin lépett a szobába, Julie pedig ismét elámult azon, milyen kecsesen és elegánsan fest mindig az asszony. A szürke, szűk tweedszoknya és a hozzáillő kardigán roppant ízléses és… hát, előkelő volt. Igen, ez volt a helyes kifejezés: Erin előkelő volt. Sikeres és előkelő. – Gondolom, alig várod, hogy hazaérj, és viszontláthasd a családod. – Részben – ismerte el Julie, ahogy az ágyra dobta a sporttáskát. – Másrészt viszont olyan sok a dolgom, hogy nehéz azért lelkesednem, mert mehetek vissza Ohióba. Erin legyintett. – Meg fogod oldani. Lesz időd tanulni a reptéren, a repülőgépen, meg odahaza is, amíg lábadozol a pulykalakoma után. – Remélem. – Julie a táskába hajított egy marék tiszta zoknit. – Bár lehet, hogy egyszerűen a hónap elején kellett volna hazautaznom egy hosszú hétvégére, elkerülve a tömeget. Jaj, nem úgy értettem, hogy a nyakatokra akarnék mászni a családi ünnepen. Csak azt akartam mondani…

– Örömmel látnánk hálaadásra, Julie. De el nem tudom képzelni, hogy kínai kajához meg Scrabble-höz lennél szokva e jeles napon. Hármasban leszünk Matthew-val meg Celeste-tel, csípős tofut fogunk enni, és a Matt által kirakott szavak helyességén vitatkozunk majd. Hajlamos kitalálni szavakat, de általában adunk neki pár pontot kreativitásért. – Ez

éppenséggel

jobban

hangzik,

mint

mályvacukros

édesburgonyát enni, és közben a nagybátyám beszámolóját hallgatni a Comedy Central előző esti műsoráról. – Ugyan, dehogy! – ellenkezett Erin. – A hagyományos hálaadás úgy jó, ahogy van. Bosszantó rokonokkal meg mindennel egyetemben. Biztosan remek lesz. – Nem furcsa, hogy Roger nincs itt az ünnepen? – Egyáltalán nem. Roger évente többször utazik egy hónapos vagy hosszabb utakra, úgyhogy ez a mostani sem meglepő. – Erin karba tette a kezét. – És Seth barátod? Ő mit csinál a szünetben? – Vermontba utazik a szüleivel, hogy meglátogassák a nagynénjét meg a nagybácsikáját. Tegnap utazott el, hogy lehetőleg elkerülje az ünnepi csúcsforgalmat, és ugyanezért szombaton jönnek haza. – Csupa jót meséltél róla. Helyesen emlékszem, hogy a Bostoni Egyetemen hallgat politológiát, ugye? Örülök, hogy már a félév elején ilyen remek kapcsolatokat építettél ki. Úgy látom, Dana barátnőddel is nagyon közel kerültetek egymáshoz. Fontos, hogy legyen baráti köröd, akiknek a kedvéért időnként kimozdulsz a házból.

Julie elmosolyodott. Danával nagyon jó barátnők lettek, és annak dacára, hogy mindketten nagyon elfoglaltak voltak, minden kedden összejöttek kávézni, egyetlen hetet sem hagytak ki. Dana még mindig totál odavolt Jamie-ért, Julie-nak pedig a félév során rengeteg órája ment el arra, hogy a kettőjük viharos kapcsolatának alakulásáról szóló részletes beszámolókat hallgatta. Persze Julie is mesélt valamennyit Sethről, de az ő kapcsolatuk inkább laza randizgatásban merült ki, míg Dana és Jamie viszonyát gyakori, drámai viták és a szenvedélyes éjszakákat követő hajnali hazakullogás jellemezték. Julie úgy vélte, pszichológia szakosként Dana igazán tarthatott volna némi önvizsgálatot. Igaz, hogy Julie meg Seth kapcsolata nem volt valami heves és perzselő, ám igenis volt előnye annak, hogy lassan, de biztosan közeledtek egymáshoz. – Te jó isten, Julie, ezt a rengeteg könyvet mind magaddal akarod vinni? – kérdezte Erin. – Muszáj. Írnom kell pszichoból egy esszét Carl Jungról, és szükségem lesz rájuk forrásként. Erin a könyvkupacra sandított. – Végül is megteszik, ha nincs más. Julie, jobb forrásokat kellene felhasználnod. – A neten is találtam pár cikket, de nem eleget. – Ez nem állapot. Majd én segítek. – Erin az asztalhoz lépett, és írni kezdett a jegyzettömbre. – Ez a felhasználónevem és jelszavam, hogy beléphess a Harvard cikkadatbázisába. Ott aztán bőven találsz anyagot az esszédhez, és tanulmányozhatod az elismert szakértők kritikai elemzéseit Jung munkásságáról.

– Komolyan? – Julie az asztalhoz lépett, és a jegyzetlapra pillantott. Erin ezzel egy új világot tárt fel előtte. – Biztos, hogy nem baj? Úgy értem, ez óriási. A Whitney-n keresztül csak a könyvtár katalógusát érem el a neten, meg könyveket tetethetek félre magamnak. Erin a füle mögé biggyesztette a tollat, és csípőre tette a kezét. – Már hogy lenne baj? Nem látom okát, hogy ne érhesd el a legjobb forrásokat. Meglep, hogy a Whitney nem kínál online forrásokat. Viszont talán nem is kéne hálálkodnod nekem, mert garantálom, hogy hamar be fog szippantani a rendszer, egyik cikket a másik után fogod elolvasni. Úgyhogy ha anyukád felkapja a vizet, amiért egész hétvégén a számítógépre vagy tapadva, ne engem hibáztass! Julie önkéntelenül is átkarolta Erint, és magához ölelte sovány alakját. – Vállalni fogom a felelősséget. Azt sem tudom, hogy köszönjem meg! Erin nyilvánvalóan nem volt ölelkezős típus, kissé megdermedt, de meglepetten, halkan elnevette magát, és fél kézzel megpaskolta Julie karját. – Nem is kell megköszönnöd. Te végzed a kemény munkát. Csodálom a tanulmányaid iránti lelkesedésedet. – Hátralépett, kartávolságra tartva magától Julie-t. – De ha szeretnéd viszonozni a szívességet, meggyőzhetnéd Mattet, hogy erőltesse meg magát úgy, mint te. Akkor nem kellene állandóan nyaggatnom.

– Én úgy látom, hogy megállás nélkül dolgozik. Sokszor tanulunk együtt, és ha nem suliban van, akkor a gépnél ülve melózik. – Nem azt mondom, hogy nem tölt sok időt tanulással. A munkája minőségéről és Matt elkötelezettségéről beszélek. – Erin összehúzta a szemét. – Túl sokféle projekttel és szakterülettel foglalkozik, pedig lassan a tanulmányainak azon szakaszába ér, amikor egyre szűkítenie kéne az érdeklődési körét, hogy a diplomája megszerzése után ne csak evickéljen majd. Csak így érheti el, hogy egy nap publikálhasson. Egyetlen esélye van mindent jól csinálni, és többet várok el tőle, mint amit produkál. Ez elég szigorú nézőpontnak tűnt, de a lány értette, mire gondol Erin. A legjobbat akarja a fiának. Julie nekiállt ruhákat előrámolni a komódból. – Finn milyen tanuló volt? – Ó, Finn! – derült fel Erin. – Finn kiváló diák volt. Bármihez fogott, igen tehetségesnek bizonyult benne. Nagyon hagyományos bölcsész szemlélettel állt az egyetemhez, az antropológiától az irodalmon át a történelemig mindenbe belekóstolt. Igazán kreatív és energikus fiú. A Brandeisben töltött évek alatt mélyen beleásta magát a politikai kampányokba. Komolyan foglalkoztatták a társadalmi kérdések, aktív szerepet vállalt. Hétvégente meg egy helyi csapatban rögbizett. Celeste imádott a meccseire járni. Julie elmosolyodott. – Nagyon különleges fiúnak hangzik. Remélem, hamarosan találkozhatom vele! Tudom, Celeste alig várja, hogy hazajöjjön. – Mind nagyon szeretnénk minél előbb viszontlátni őt.

– Lehet, hogy

karácsonykor egyszerre

leszünk itt? Az

ünnepekre biztosan hazajön. – Az jó lenne, igaz? – Erin az ajtó felé lépett. – Felhívom Mattet, emlékeztetem, hogy el ne felejtsen kivinni téged a reptérre. – Mehetek taxival is, Erin. Nem gond. – Elvinnélek én magam, de az igazság az, hogy már nem érvényes a jogosítványom. Most mondd meg! Úgy hozzászoktam, hogy a környezettudatosság jegyében mindenhova biciklivel vagy gyalog

megyek,

hogy

eszembe

se

jutott

megújíttatni

a

jogosítványomat, miután lejárt. De nem is hiányzik nekem az autó. Jobb formában vagyok most, mint húszéves koromban, és megszabadultam az öt kilótól, amit évek óta próbálok leadni. – Ha nem kellene poggyászt cipelnem, bűntudatom lenne, amiért nem gyalog sétálok el a reptérre – viccelődött Julie. – Szerintem bámulatos, hogy minden tőled telhetőt megteszel, hogy csökkentsd az ökológiai lábnyomod. Utálom ezt a kifejezést. A politikailag korrekt szóhasználat óhatatlanul közhelyekkel jár, nem igaz? Gyorsan meg kell beszélnem valamit az egyik oktatómmal, aztán egyszerűen elmetrózom a reptérre. Nem akarom Mattet nyaggatni. Erin vállat vont. – Ahogy gondolod! Telefonálj vasárnap, szólj, hogy mikor száll le a géped. Lehet, hogy késni fognak a járatok. – Rendben, úgy lesz. Boldog hálaadást, Erin! – Neked is. Add át üdvözletemet édesanyádnak!

Julie letette a bőröndjét a szűk iroda padlójára, és helyet foglalt pszichológiatanára íróasztalával szemben. A kis helyiségben alig fért el néhány bútordarab. Mappák és könyvek borították az asztalt és a kevés polcot. Mégis volt valami megnyugtató és otthonos az irodában, talán a Julie-val szemközt ülő kedves férfinak köszönhetően. A lány imádta a pszichós kurzust, még egyetlen órát sem hagyott ki. Dr. Cooley mélyrehatóan elmés és érdekes

előadásokat

tartott,

a

szakterülete

iránti

őszinte

szenvedéllyel beszélt. Körültekintően és együtt érzőn vezette elő az esettanulmányokat, így Julie biztos volt benne, hogy most is hasznos tanáccsal tud majd szolgálni. – Köszönöm szépen, hogy fogadott, Dr. Cooley! – Igazán nincs mit. Ha jól sejtem, épp haza készül? – méregette a csomagját a férfi. – Igen. Ohióba. Meglátogatom anyukámat meg a rokonokat. Ne haragudjon, hogy pont a szünet előtt zavarom, de szeretném megkérdezni a véleményét valamiről. – A kurzussal kapcsolatban? Épp ma délelőtt egyesítettem a zhik és az esszéik eredményeit, és maga kiválóan teljesít. Arról nem is beszélve, hogy gyakran hozzászól az előadásokhoz. Ilyen nagy csoportban ez igen lenyűgöző. – Elismerően bólintott. – Az ilyen népes előadásokon rengeteg diák van, akiket csak az érdekel, hogy átmenjenek. Maga viszont kimagaslik. – Köszönöm. Nagyon élvezem az előadásait. De most valami mással kapcsolatban lenne szükségem segítségre. Ebben a

tanévben egy családnál lakom. Az anyuka édesanyám barátnője. Az egész család nagyon kedves, de… – Julie azt se tudta, hol kezdje. – A kislány nagyon furcsa. Gondoltam, talán önnek lenne valami jó tanácsa. Azt hiszem, segítségre szorulok. – Milyen értelemben? – Próbálom kiismerni a kislányt. Celeste-et. Fura szerzet. A legidősebb testvére, Finn utazgat a világban, a kislány pedig az életnagyságú karton mását hurcolja magával mindenhova. – Tagadhatatlanul felkeltette az érdeklődésemet – mondta dr. Cooley, ahogy egyik lábát átvetette a másikon –, de sokkal nyugodtabban beszélgetnék erről magával, ha egy csak elméletben létező családról mesélne nekem. – Sokatmondó pillantást vetett Julie-ra, de mosoly bujkált a szája szegletében. – Elméletben – folytatta a lány lassan – ijesztőnek találom ezt a lapos testvér dolgot. És elméletben aggódom a kislányért. Olyan, mintha egyes dolgoktól… nem is tudom… kiakadna. Nem tudom, pontosan mi mindentől. Julie a következő néhány percben leírta a kislány Fotó Finn-nel kapcsolatos

viselkedését,

korlátozott

társas

képességeit,

és

alapvetően szokatlan személyiségét. Dr. Cooley feltartotta a kezét. – Egy pillanatra hadd akasszam meg! A kislányról mesél nekem, de én az egész családról szeretnék hallani. Árulja el, milyen egy átlagos nap vagy hét a házban! – De hát Celeste az, aki… – Julie keresgélte a szavakat. – Aki valami problémával küszködik. Vagy több problémával. Azt hiszem, egy rakás problémája van. – Na jó, Mattnek is megvoltak a

maga problémái – főleg az, hogy nem lehetett levakarni a laptopjáról, illetve hogy csakis undormányos göncöket volt képes felvenni –, de akkor sem egy kartonfigurával haverkodott. Legalábbis Julie nem tudott róla. – A többiekkel nincs semmi baj. – Kérem, a kedvemért! A tanára szótlanul hallgatta, ahogy Julie huszonöt percen át a Watkins

családról

mesélt.

Beszélt

neki

Celeste

bizarr

viselkedéséről és kirekesztettségéről, Fotó Finnről, Erin látszólag kifogyhatatlan energiájáról, meg arról, hogy Matt és Finn szöges ellentéteknek tűnnek. A férfi végül hitetlenkedve megdörzsölte a homlokát. – Vagyis adott egy család, amelyet a szülők és a legidősebb fiú is elhanyagolnak. Van egy fiatalabb fivér, aki a szülői szerep ellátására kényszerül, igyekszik gondoskodni a húgáról, és valószínűleg küszködik ezzel kissé. Végül pedig ott van maga a kishúg, egy szocializációban visszamaradt kiskamasz, aki úgy próbál megbirkózni az érzelmeivel, hogy idealizált testvérét annak egy kézzelfogható verziójával helyettesíti? Basszus. A pszichológus által szavakba öntve tiszta őrülten hangzott az egész. – Igen. Nagyjából így áll a helyzet. – Julie meggörnyedt a széken. – Te jó isten! – Nézze, megoszthatom pár gondolatomat ezzel a családdal kapcsolatban, de a beszélgetésünk alapján senkit sem vagyok hajlandó diagnosztizálni, és egyszerű válaszokat sem adhatok. Nem lenne tisztességes sem magával, sem a családdal szemben.

Elméletben, ugyebár. Pár dolgot azonban mondhatok, amin elgondolkodhat. – Értem. – Az első gondolatom az, hogy a helyzet, amit felvázolt, elszomorít. – Pedig abban a házban élve egyáltalán nem érzem szomorúnak – Miért nem? – Nem tudom. – Julie a kis ablakon át kinézett a szürke égboltra – Talán azért, mert kedvelem őket? – Valószínűleg ők is kedvelik magát. De valami nagy szomorúság lappang itt. Mindenki azzal igyekszik megbirkózni. Egymástól függetlenül. Mindenki csúcsra járatja a védekező mechanizmusait. És elszántan titkolóznak arról, hogy… Hát, nem is tudjuk, miről, igaz? – Pontosan. – Kijelölték a határokat, maga pedig talán nincs is abban a helyzetben, hogy átléphesse őket. – Miért viselkedik így Celeste? Oké, a bátyja elutazott. Nagy dolog. Finnek joga van ehhez, nem? Nem élhet otthon örökké. Nyilván egy tonna Celeste-tel egyidős lány akad, akiknek elköltözik otthonról a bátyja, mégsem reagálnak így. Fel nem foghatom. Celeste olyan ígéretes lány. És szerintem én segíthetnék rajta. – Á! Maga igazi kis megoldó. – Micsoda? – Problémamegoldó problémáját. Miért?

típus.

Meg

akarja

oldani

a

család

– Már mondtam. Megkedveltem őket. Főleg Celeste-et. Nem nézhetem őket tétlenül, nem tettethetem, hogy egy fivér kartonmását hurcolászni nem borzasztóan furcsa dolog. A szokatlan külső mögött egy csodás kislány rejtőzik. De senki nem tesz semmit. Mintha mind lefagytak volna, és senki sem merne konfrontálódni Celeste-tel. A pszichológus bólintott. – Valószínűleg így is van. Bármilyen stratégiát is választottak a problémájuk

elszigetelésére,

az

valamennyire

sikeresnek

bizonyult. Legalábbis olyan értelemben, hogy stabilizálták az állapotukat, bármi is zökkentette ki őket. Az ő szemükben nem rosszabbodik a helyzet. Julie állta komor tekintetét. – De rosszabbodni fog, igaz? – Valószínűleg igen. Ilyen rendellenes működés nem tartható fenn hosszú távon. Előbb-utóbb kudarcba fullad. A lány gyomra görcsbe rándult. – És akkor mi fog történni? – Nem tudnám megjósolni. Ez nem olyasmi, amire fel lehet készülni. Mondja el, maga mit állapítana meg a kislánynál! Julie az égnek emelte a kezét. – Mindenféle lehetőség eszembe jutott. Beilleszkedési zavar, szeparációs szorongás, netán reaktív kötődési zavar? Aspergerszindróma? Vagy Finn esetleg valamiféle szülői szerepet töltött be Celeste szemében? És amikor elköltözött, Celeste azt a normálisnál sokkal súlyosabbnak, veszteségnek élte meg. Teljesen eluralkodtak

rajta a védekező mechanizmusai? Valami mentális rendellenessége van? – Mind lehetséges. Mi más? – Dr. Cooley mozdulatlanul ült, farkasszemet nézett Julie-val, türelmesen várakozott, miközben a lány igyekezett meglelni a választ. Julie a lábujját mozgatta a cipőjében, remélte, hogy elterelheti a figyelmét

az

egyre

kellemetlenebb

érzéstől,

ami

kezdett

eluralkodni rajta. Egy gondolattól azonban nem tudott szabadulni. – Valami rossz történt? A pszichológus bólintott. – Valami rossz történt. Én erre tippelnék. Valami nagyon rossz Egyértelműen közölték magával, hogy ne feszegesse a kérdést. Celeste bátyjának életnagyságú fényképe nem más, mint extrém reakció egy incidensre. Egy traumára. Julie megdermedt. Trauma. Ez elég rémesen hangzott. A pszichológus folytatta: – Az a kérdés: milyen trauma? Erre a kérdésre azonban nem biztos, hogy választ kap. Legyen óvatos, Julie! – intette. – Ez kényes helyzet, nem tudja pontosan, mi folyik ebben a családban. Becsülöm az együttérzését, de nem tanácsolnám, hogy felvállalja a probléma megoldását. – Tudom. Úgy érzem, hiába töröm a fejem, hogy megértsem ezt a gyereket, és bármelyik pillanatban tehetek valamit, amitől kiakad. De ha Finn visszatér, minden helyreáll, igaz? Dr. Cooley csettintett a nyelvével.

– Talán igen, talán nem. A szorongását kiváltó ok talán új tünetekben fog megnyilvánulni. Persze, lehetséges, hogy a bátyja hazatérte jelentős javulást idéz elő, de én nem vennék rá mérget. Ez csüggesztő gondolat volt. – De tartsa szem előtt – javasolta a férfi –, hogy talán elkerülte a figyelmét valami nyilvánvaló részlet! Ne analizálja túl, amit lát! Az az érzésem, hogy túl görcsösen agyal a dolgokon. Legyen türelmes, és talán összeállnak majd a kirakós darabkái! – Elnevette magát. – Természetesen az is lehet, hogy nem fognak. Lehet, hogy ezt a családot sosem fogja teljesen megérteni. – Higgye el nekem, ez a gondolat már bennem is felmerült. – És ki tudja? – kacagott a tanára. – Talán csak nem szokványos személyiségek.

Nem

mindenki

viselkedik

a

hagyományos

normáknak megfelelően. – Jó volna, ha egyszerűen csak különcök lennének, nem igaz? – Bizony. Nem túl valószínű, de azért jó volna. Julie, van viszont

még

egy

aspektusa

ennek

a

történetnek,

ami

elgondolkodtatott. A lány felsóhajtott. – Mi az? – Jó sokat mesélt nekem Mattról, Finnről, Erinről és Celesteről. – A férfi habozott. – Az édesapáról szinte semmit sem hallottam. – Mert nagyon sokat van távol. A munkája miatt gyakran elutazik.

De

nagyon

kedvelem.

Kedves

és

barátságos.

Nyíltszívűnek tűnik. Nagyon normális, de nem unalmasan. Igazán aranyos.

– Hmm – mormogott dr. Cooley. – Ez meg mit jelentsen? – Azt mondta, ma hazautazik. Az édesanyjához. – Úgy van. És? – Mi a helyzet a maga édesapjával? Vele is találkozik? – Csak nem arra céloz, hogy apakomplexusom van? – gúnyolódott Julie. – Ugyan, nincs nekem apakomplexusom. Dr. Cooley nem felelt. – Itt most nem rólam van szó. – Julie megcsóválta a fejét. – Hanem egy rém fura gyerekről, akinek szüksége van rám. – De miért a maga dolga segíteni neki? Miért maga a megoldó? Miért maga akarja helyretenni ezt a családot? – Mert hatással vagyok Celeste-re. Nem értem, miért, de én hatni tudok rá. Képes vagyok segíteni rajta. Dr. Cooley levette a szemüvegét, és óvatosan letette az asztalra. – Kin próbál segíteni? – Celeste-en. – Egészen biztos ebben? – Természetesen – felelte Julie kissé bosszúsan. – Ez nem rólam szól. – Nem – helyeselt a tanára. – Nem kizárólag. Julie az asztalon lévő órára pillantott. – Nagyon sajnálom, hogy be kell fejeznünk, de el kéne indulnom, ha nem akarom lekésni a gépem. – Persze, menjen csak! – Végtelenül hálás vagyok, hogy beszélgetett velem – mondta Julie őszintén. – Igazán lekötelezett.

– Lebilincselő ez az elméletbeli család, amiről mesélt nekem. – A pszichológus kacsintott. – Ne feledje, Julie: legyen óvatos!

14. fejezet JULIE-NAK

FELFORDULT A GYOMRA A LÁTVÁNYTÓL,

ahogy az

unokatesója, Damian mályvacukorral megrakott édesburgonyát lapátolt a szájába. Bárki is találta ki az undorító ötletet, hogy mályvacukorral párosítsanak egy önmagában tökéletesen normális zöldséget, Julie legszívesebben kinyírta volna. De akármilyen undorító is volt ez a fogás, még csak össze sem lehetett hasonlítani a nagynénje „salátájával”: fahéj ízű cukorka, répadarabkák és mandarinbefőtt zöld zselatinban. Legalább a Julie édesanyja által sütött pulyka mentes volt az abnormális hozzávalóktól. Ezért megérte hálát adni. – Julie, miért nem veszed fel a kalpagod? Hiszen imádod! – Peter, Julie nagybátyja megemelte a hangját, hogy túlharsogja az asztaltársaságot, és a saját fejfedőjére mutatott. – Ha nincs rajtad a kalpag, akkor az nem is igazi hálaadás. Julie körbenézett a tizennégy családtagon, akik édesanyja ohiói házának asztalánál ültek. Mindenkin vagy kalap vagy indián műtolldísz volt, amelyeket évekkel ezelőtt vettek a Delacorte sugárúti jelmezboltban. Az eddigi években Julie murisnak találta a hagyományt , ma azonban egyértelműen abszurdnak és ostobának érezte a szokást. Nevetséges volt. Arról nem is beszélve, milyen sértő az indián őslakosokra nézve.

– Tekintsetek engem a rebellis rokonnak, aki nem hajlandó alkalmazkodni.

Nem

mondhatnám,

hogy

híve

vagyok

a

sztereotípiák éltetésének. – Julie beledöfte a villáját a tányérján tornyosuló rakott zöldbabba. Te jó ég, a sült hagyma szaga már önmagában elég volt, hogy napokra elrontsa a gyomrát. – Pete, nem muszáj felvennie a kalapot, ha nem akarja – szólt Kate. Julie édesanyja felállt, az asztal közepére nyúlt az áfonyaöntetért. A ronda fehér edényt tanyaházakkal pingálták ki. – Azt hiszem, a kislányom látványosan óhajtja kifejezni a nemtetszését. – Ahogy vissza akart ülni, megdöntötte az asztal közepén díszelgő papír pulykafigurát, egyenesen egy gyertya lángjába, ami egy szempillantás alatt fáklyává változtatta a csiricsáré dekorációt. – Jesszus! – sikoltotta. Mindenki egyszerre tolta hátrébb a székét, legalább egy méterrel, Pete bácsi pedig – miközben a többiek üvöltve imádkoztak felsőbb hatalmak vagy épp a tűzoltók segítsége után – a lángokra borított egy pohár vizet. – Semmi pánik, pulyka bajunk se lett – röhögött. – Értitek? Nem kutya bajunk, hanem pulyka bajunk! Julie egyik kézzel az asztalt paskolta a szalvétájával, a másikkal pedig a füstöt hessegette el. Felsóhajtott és visszaült, ismét beszorítva magát Damian unokatesó és az anyja testvére, Erika közé. – Na, Julie – faggatta Erika –, hogy megy a suli? Szereted Bostont? – Imádom Bostont. Néhány héttel ezelőtt leesett az első hó, és a város így még szebb este.

– Ugyan, Boston nem nagy szám – mordult fel Pete bácsi. – Jártam ott egyszer. Mocskos város, a park meg tele van csövesekkel. Mintha olyan nehéz volna rendes lakhelyet találni. Julie megmarkolta a villáját, és annak előnyeit meg hátrányait mérlegelte, ha belevágná a nagybátyja kezébe. Pete mindig is ilyen hülye bunkó lett volna? – A szegénység közgazdaságtana oktatómnak nyilván lenne egykét szava a témához. – A szegénység közgazdaságtana? Az meg mi az isten? Mit lehet abból tanítani? Ha nincs pénzed, nem beszélhetünk közgázról. – A nagybátyja lepottyantotta a villáját, és Julie anyjára nézett. – Te komolyan azért fizetsz, hogy a lányod csóróságból vegyen órákat? Kate feszengett. – Kétlem, hogy a kurzus csupán… – A kurzus a szegénység felméréséről és elemzéséről szól, hogy megértsük,

milyen

hatással

van

a

nélkülözés,

illetve

a

diszkrimináció a különböző csoportokra – magyarázta Julie összeszorított foggal. – Jelenleg a szegénység ördögi köre ellen küzdő szakpolitikákat vizsgálunk kritikus szemmel. – Kíváncsi vagy, hogy lehet küzdeni a szegénység ellen? Dolgozni kell, ahogy nekünk mind! Ennyi. Vége az órának. – Mi van a dolgozó szegényekkel? A helyzet ennél kicsit bonyolultabb. – Julie kis híján felhorkant. – Nem, szívem, egyáltalán nem az. Jó, mink nem vagyunk gazdagok vagy ilyesmi, de keményen dolgozunk, és fizetjük a számláinkat. Nem kell egyetemi előadást hallgatni, hogy az ember tudja: a szegények csak magukat okolhatják. – Pete képe kezdett

elvörösödni dühében. – Az állami alamizsna, amiről beszélsz, meg csak arra jó, hogy ezeknek a lustaságoknak még egy okuk legyen a feneküket mereszteni, és csak felmarkolni a lóvét. – Szóval amikor két évvel ezelőtt elvesztetted az állásod, és megkerested apámat, hogy adjon kölcsön ezerötszáz dollárt, neki közölnie kellett volna veled, hogy tojd le a kinyuvadt gazdaságot, csak kösd fel a gatyád és találj munkát? – Julie a fejét csóválta, és felállt. – Visszafizetted egyáltalán a pénzét most, hogy ismét van melód? – Julie, ülj le! – intette Kate. Pete arca most már céklavörös volt, a szeme melletti véna undorítóan lüktetett. – Apád magasról leszarja azt a pénzt, ezt te is tudod! Ahogy téged is magasról… – Fogd be! – sziszegte Julie. – Ne merj ilyet mondani! – Elhátrált az asztaltól. – Lehet, hogy te ráérsz a szegénység gazdasági, társadalmi, kulturális, oktatási és politikai okait tagadni, nekem viszont be kell fejeznem az esszémet az ostoba, bigott barmokról. – Julie dühösen kimasírozott a helyiségből, fel a lépcsőn, be a régi szobájába. Bevágta az ajtót, kizárva a vacsoraasztal körüli káosz legjavát. A legkevésbé sem érdekelte, hogy az unokatesók, nagynénik és nagybácsik valószínűleg épp ízekre szedik. A rokonait még az anyja által a házban szanaszét rakott, giccses dekorációknál is visszataszítóbbnak találta. Leült a régi íróasztalához, és bejelentkezett a cikkadatbázisba, amelyhez Erintől hozzáférést kapott. Elhatározta, hogy a

legkirályabb esszét fogja írni „az ingatlanpiac összeomlásának hatása az elővárosi szegénységre” témában. Úgyhogy tehet mindenki egy szívességet.

15. fejezet Matthew Watkins Az első hálaadás idején történelmünk egyik legvéresebb csatája robbant ki, amikor a puritánok felfedezték, hogy a kínai kajás kifutófiú nem hozott kacsaszószt.

Finn, az Isten elszigetelte magát a néma világtengeren. Julie Seagle Könyvet fogok írni „Kaják, kupik, kerítők” címmel. Egy utálatos nőről fog szólni, aki beutazza az Egyesült Államokat, felkeresve az összes svédasztalos bordélyházat.

JULIE

KUNCOGOTT

FINN

TITOKZATOS

MEGFOGALMAZÁSÁN,

de

legalább annyit megtudott, hogy a srác egy csendes-óceáni szigeten van. Péntek éjjel, hálaadás másnapja volt, és Julie alig várta, hogy visszatérhessen Bostonba, véget érjen a kínszenvedéssé vált hazautazás. Nem méltóztatott visszahívni egyetlen haverját sem, sőt, megkérte az anyját, mondja azt a Julie-t telefonon keresőknek, hogy haza sem jött a szünetre. A csütörtöki jelenet óta alapvetően

a szobájába zárkózva melózott, az anyja pedig – egyetlen acsarkodó, Julie rémes viselkedését szidó szóváltáson kívül – békén hagyta. A lány már majdnem végzett a szegénységről szóló esszéjével, és a helyesírás-ellenőrzésben szünetet tartva netezett kicsit. Az e-mail fiókjában huszonegynéhány üzenet várta ohiói barátaitól, akik nem értették, miért nem utazott haza; borzalmas tragédia, hogy kihagyta Jacob O’Malley totál állat buliját! Kit érdekel? Seth semmit nem írt, mert a szülei úgy döntöttek, hogy a vermonti ünnepi hétvége legyen technológiamentes. Julie és Celeste rászokott, hogy hetente egyszer a kávézóban tanuljon, miután bebizonyosodott, hogy Sethet teljesen hidegen hagyta Fotó Finn jelenléte. Minden szempontból remek srác volt: okos, vicces, szorgalmas, kedves, türelmes. Az órák, házik, Seth melója meg Julie Celeste-tel töltendő délutánjai miatt nehezen tudták megoldani, hogy egy héten többször is találkozzanak, jó, ha egyszer sikerült. Úgyhogy a kapcsolatuk a normálisnál lassabban haladt. Míg Julie egyetemi barátnői szinte minden éjszakát a koleszban töltötték a pasijukkal, Julie és Seth nem kapkodták el a dolgot. Felelősségteljesen viselkedtek. Okosan. Józanul. De Julie cseppet sem bánta. Gyakran fogták egymás kezét, kicsit csókolóztak Seth kocsijában, és a lány nem is érzett sürgős késztetést többre. Seth egyelőre megértőnek mutatkozott. Szó se róla, a srác remekül csókolt, nagyon is. És szó se róla, Julie-nak tomboltak a hormonjai, nagyon is. Csak épp nem kergette a tatár. Rengeteg idejét felemésztette az embertelen mennyiségű tanulnivaló. Halálra erőltette magát, hogy le ne maradjon, de meg

is

volt az

eredménye: kiváló

jegyeket szerzett. Még

a

differenciálegyenletes kurzus is jobban ment, mint gondolta, és Matt többször is korrepetálta, valahányszor csak szüksége volt rá. Ahhoz képest, hogy intellektuális téren milyen önelégült volt, a srác meglepően jó tanárnak bizonyult, és gyakran magoltak együtt esténként. Persze olyan alkalom egyelőre nem akadt, amikor Julienak lett volna lehetősége segíteni Mattnek, de azért reménykedett, hátha egyszer arra is tesz példa, hogy a srácon kifog a tanulnivaló. Persze sok reményt nem fűzött hozzá. Nyújtózkodott egyet és ásított. Alig volt tíz óra, de Julie már totál kipurcant. A hazajövetel nem volt rá kimondottan üdítő hatással. Kitörölt még néhány üzenetet, aztán meglátta, hogy Finntől is jött egy. Az elmúlt néhány hónapban folyamatosan leveleztek. Sőt, a lány sűrűbben ellenőrizte a postafiókját, mint azt magának is be merte volna vallani. Finn örömmel fogadta a híreket Celeste-ről, Julie meg örömmel nézegette a csúcs fotókat Finn kalandjairól. Elolvasta a srác levelét, mert eléggé biztos volt benne, hogy Finn nem szándékozik sem egy idegesítő bulit, sem ünnepi maskarát ráerőltetni, és arról se akar papolni, hogy miért azt kapják a szegények, amit érdemelnek. Kedves Julie! Remélem, jól telik otthon a szünet! Én a Cook-szigeteken vagyok. Egyszerűen isteni! Szólni akartam: úgy hallom, Fotó Finn a minap sérülést szenvedett. De nem esett komoly baja. Matt volt az elkövető,

egy gőzölgő vasalót szorongatva és mániákusan üvöltözve, hogy „Ebben a házban a legapróbb gyűrődés is tilos! Lehet, hogy lapos vagy, de ennek a családnak még nem vagy elég sima!” A szemtanúk beszámolója szerint a drága jó Mattből ijesztő – bár szerencsére hamar múló – allergiás reakciót váltott ki a hagyományos hálaadás napi kínai kaja. Celeste fejbe kólintotta egy esernyővel, mire Matt visszatért a normális idegállapotába. Szerintem Celeste-nek még egyszer kupán kellett volna vernie, de ez csak az én egyéni meggyőződésem. Finn A Watkins család egyértelműen összeomlott, amint Julie kitette a lábát a házból. Kedves Finn! Őszintén szólva, Ohio… nem valami jó. A családtagjaim az őrületbe kergetnek. A hálaadás egy rémálom volt. Húsz percen át hallgattam, ahogy a legidősebb unokatesóm valami Comedy

Centralos

humoristát

utánzott

(ramaty

előadásmóddal, cseppet sem viccesen), próbáltam felkelteni a nagynéném érdeklődését az irodalmi kurzusom olvasmányai iránt (totális kudarc), láttam, amint egy papírpulykát elemésztenek a lángok (a jó ízlés szempontjából teljesen helyénvaló

történés), és

jól

kiosztottam

a

goromba

nagybátyámat (teljes joggal) egy heves vitában, amelyet hosszú éveken át őrizni fog az emlékezet.

Millió okból alig várom, hogy megint Bostonban legyek. Muszáj visszatérnem a normál kerékvágásba. Felmérem a Fotó Finnt ért kárt, és megdorgálom Mattet a kirohanásáért. Milyen a Cook-szigeteken? Óceánia biztos csodálatos. Nem vagy véletlenül épp ébren? Jó volna valaki normálissal csevegnem. Fogalmam sincs, mennyi ott az idő… Julie Két perccel később megérkezett a válasz. Julie, ébren vagyok, itt öt órával korább van, mint nálatok. Gyere fel csevegni a Facebookra! Finn Jaj! Julie nem szó szerint értette a csevegést, eszébe sem jutott a

chatelés. Irtó rég nem chatelt senkivel. De nemcsak az volt a baj, hogy nagyon távolinak érezte a régi életét, hanem az is, hogy gyűlölte a netes szlenget, a rövidítéseket és betűszavakat. Ebből a szempontból sznob volt, és tudta, hogy ezzel korosztályában a kisebbségbe tartozik. Mégis honnan kellett volna kiokoskodnia, hogy a SZVSZ azt jelenti, szerény véleményem szerint? Meg az olyan hülyeségek, mint „tom” a. „tudom” helyett? Fúj! Béna és szánalmas. Jó? Komolyan, kívánjanak már normálisan jó éjszakát! Persze, időnként Julie is beleírta egy üzibe, hogy LOL vagy OMG, de semmi kedve nem volt pár betűből kihámozni egész mondatokat. Azt gyanította, hogy óránként több milliárd agysejt pusztul bele, hogy az emberek megfejthetetlen titkosírássá rövidítik a nyelvet. Bármennyire is imádta a technológiát, az

ilyesfajta szleng az agyára ment. Erre most megint chatelnie kell, épp Finn-nel. Valószínűleg kénytelen lesz valami netes szótárat keresni, hogy lefordítsa a beszélgetésüket, de azért csak bejelentkezett a Facebookra.

Julie Seagle Hali!

Finn, az Isten Halihó! És ezzel Julie be is pánikolt. Hát, ez jó hülye ötlet volt! Miért használta a csevegés szót? Most mit kellene mondania? Valójában nem ismeri Finnt, mégis gondolkodás nélkül beleegyezett a chatelésbe. Most pedig már nem hátrálhatott meg.

Finn, az Isten Aggódom a legutóbbi e-mailed miatt. Engem tartasz te „normális”nak?

Julie Seagle Csak a rokonaimhoz képest.

Finn, az Isten Most nagyon megkönnyebbültem. Mégse muszáj normálisan viselkednem.

Julie Seagle

Hozd csak a legőrültebb formád! Náluk nem lehetsz rosszabb.

Finn, az Isten Csak várd ki a végét!

Julie Seagle Nagyon vicces. Julie a lábával dobogott a végtelennek tűnő négyperces szünet alatt. Téma, téma… Miről is beszélgethetnének? Uh, ez bődületes hiba volt. Finn valószínűleg elszunyókált, mert olyan kegyetlenül unalmasnak találta Julie-t. Aztán a srác végül jelentkezett.

Finn, az Isten Mi van rajtad?

Szentséges isten! A helyzet bődületes hibáról iszonyat rémisztőre durvult. Most mi a fészkes fenét csináljon? Finn, az Isten Julie? Nyugi! Csak poénkodtam. Julie felkacagott. Nem elég, hogy Finn vicces, de még ép, egész szavakat és mondatokat is használ!

Julie Seagle [Töröl] [Töröl] [Töröl] Pedig épp részletesen leírtam volna a csábos hálóruhámat.

Finn, az Isten Ó! NEM POÉN VOLT! KOMOLYAN MONDTAM!

Finn, az Isten Na jó. Komolyan csak poénkodtam. Mesélj még az ottani hálaadásról! Biztos jó végre otthon.

Julie Seagle Csak hiszed. Csúnyán összevesztünk a vacsoránál. Még az ünnepi fejfedőt se voltam hajlandó felvenni. Jobban otthon érzem magam Bostonban, mint hittem, és ez az egész út csak… kiakaszt.

Finn, az Isten Jobban kiakaszt, mint a nálunk lakás? Egyértelműen lökött vagy.

Julie Seagle Na! Szeretek nálatok lakni. Csúcsak a szüleid, Celeste-tel barátnők lettünk, Matt nagyon rendes.

Julie Seagle Még Fotó Finn is megbékélt velem.

Finn, az Isten Elsírom magam. Attól tartok, a családomat elrabolták, és jól nevelt klónokra cserélték. Tragédia. Élvezd ki az új klónmutert!

Julie Seagle Részvétem, de tudod, mi a különbség anyáink között? A te úgynevezett

klónmuterod

bejuttatott

a

Harvard

adatbázisába, az én anyám meg szénaboglyát rakott dísznek a kertben.

Finn, az Isten Te mázlista! Én a boglyát választanám.

Julie Seagle Hahaha! Ne gonoszkodj!

Finn, az Isten Hadd fogalmazzak így: Erin nem olyan tökéletes, mint hiszed.

Julie Seagle Ö is ünnepi fejfedőket erőltet rátok?

Finn, az Isten Más stratégiát alkalmaz a kínzásunkhoz.

Julie Seagle Komolyan? Jobban egy hullámhosszon vagyok vele, mint a saját anyámmal.

Finn, az Isten Ugyan, akkor neked is rémesnek kéne lenned. Ne feledd, a látszat néha csal. Például: egyszer egy nyári táborban

készítettem anyámnak egy kis fafaragványt. Heteken át hajtogatta, milyen fura, hogy azt véstem bele: „WOW”.

Julie Seagle ???

Julie Seagle Álljon meg a menet…

Finn, az Isten Igen. Fejjel lefelé nézte. Az akart lenni, hogy „MOM”, vagyis

anyu. Julie Seagle Bocs, de ez nagyon vicces!

Finn, az Isten Hát ilyen az én anyám. Szerintem még mindig megvan neki. És valószínűleg még mindig nem fejtette meg.

Julie Seagle Istenem! A maga tragikus módján ez egész édes.

Finn, az Isten Na és a te szüleid? Imádni valóak, vagy inkább visszaváltanád őket?

Julie Seagle Sajna nem betétdíjasok. Anyukám okés. Egy kicsit talán… felszínes. De aranyos. Apámat nem sokat látom.

Finn, az Isten Mi van vele?

Julie Seagle Ötéves koromban elvált anyámtól, azóta csak évente párszor találkozunk. A munkája miatt fel-alá utazik az országban, nehéz időpontot egyeztetni, hogy lássuk egymást.

Finn, az Isten Sajnálom. Jobbat érdemelnél.

Julie Seagle Nem nagy ügy. Megszoktam. Mindig örülök, ha egyáltalán láthatom.

Finn, az Isten Mikor mész vissza Bostonba?

Julie Seagle Vasárnap reggel. Jó korán. Szerintem délre haza is érek.

Finn, az Isten Most már Bostonba mész „haza”?

Julie Seagle Ö… Ezek szerint.

Julie Seagle Meddig maradsz Óceániában? Olyan egzotikusan hangzik!

Finn, az Isten Kábé három hétig. Csak múlt vasárnap érkeztem. Már a hosszú repülőút is nagyon egzotikus élménynek bizonyult. A sajátságos ebéd: penészes sajt vászon ízű keksszel.

Julie Seagle Nyami, fincsi!

Finn, az Isten A desszert még egzotikusabb volt: megszilárdult csomónyi tejberizs. Még mindig érzem az ízét!

Julie Seagle Ezek után kénytelen leszel az egész világot berepülni.

Finn, az Isten Odavagyok a repülős kajáért! Nincs is kívánatosabb, mint a tálcán, pirinyó adagokban felszolgált trutymó. Meg persze a műanyag evőeszköz.

Finn, az Isten Imádok repcsin enni! Julie Seagle Listát írok a fétiseidről.

Finn, az Isten Hosszú lista lesz.

Julie Seagle

Sejtettem. Mesélj, mi volt eddig a legjobb, amit ezen az úton csináltál?

Finn, az Isten Bungee jumping. Eszméletlen király volt.

Julie Seagle Jaj! Engem aztán SOHA nem vennél rá. Milyen volt?

Finn, az Isten Tiszta adrenalinlöket. Fenomenális. Nem vagy fenegyerek?

Julie Seagle Egyáltalán nem. Gyáva nyúl vagyok. A mozgólépcsőt is alig bírom ki ájulás nélkül. Mi más őrültséget próbáltál már ki?

Julie Seagle Várj, hadd találjam ki! A te ejtőernyős pólóidat láttam?

Finn, az Isten Bizony. Lenne kedved kipróbálni?

Julie Seagle Hadd gondolkodjam… NEM!

Finn, az Isten Na, légyszi! Imádni fogod. Talán. Teljesen más, mint a mozgólépcső.

Julie Seagle

Ahogy mondtam, NEM!

Finn, az Isten De a szüleimnek ne szólj! Nem tudnak a veszélyes hobbijaimról.

Julie Seagle Komolyan?

Finn, az Isten Kiakadnának.

Julie Seagle Értettem. Hallgatok, mint a sír.

Finn, az Isten A következő állomásom Dél-Amerika, ott akarok bungee jumpingolni. Közvetlenül vízesések mellett. Állítólag isteni.

Julie Seagle Vár a világ körüli bungee jumping-túra. Ezek szerint nem találkozom egyhamar a híres Finn-nel.

Finn, az Isten Valószínűleg nem. Jó hosszú távra terveim vannak már. Meglátjuk.

Nehéz

volna

nemet

mondani

ezekre

a

lehetőségekre. De veled is csúcs volna találkozni. Viszont legalább most chatelhetünk!

Julie Seagle

Igaz. És kicsit úgy érzem, mintha már ismernélek is. Fura.

Finn, az Isten Tudom, hogy érted.

Julie Seagle Gondolod, hogy azért van, mert a szobádban lakom, és hat rám a Finn-aura?

Finn, az Isten Mármint a szekrényben bűzölgő szörnykaki aurája? Igen, biztos azért.

Julie Seagle Á, ez okozza a fura szagot! Már nagyon zavart.

Finn, az Isten Bocsi. A fiúk undorítóak.

Julie Seagle Nem minden fiú.

Finn, az Isten Ha tudtam volna, hogy beköltözöl a szobámba, komolyabban igyekeztem volna jobb benyomást tenni.

Finn, az Isten Dolgozni fogok az elegánsabb imidzsen!

Julie Seagle

Nem szükséges. Nagyon megnyerő vagy.

Finn, az Isten Nem kell, hogy szmokingban, szépen kiglancolva láss, ahogy igyekszem kifinomultnak és szalonképesnek tűnni?

Julie Seagle Nem kell ahhoz szmoking, hogy lenyűgözz.

Finn, az Isten Hmm… Akkor mi kell?

Julie Seagle Azt még magam sem tudom. És ez így ment még két órán át. Finn újabb képeket küldött neki, részletesen mesélt az utazásairól, és feltett egy csomó kérdést Julie óráiról, családjáról, barátairól. Julie nem említette Sethet, mert… hát, Finn nem kérdezett rá konkrétan. Ráadásul a lány nem igazán tudta, hányadán állnak Sethtel, úgyhogy jelenleg nem is mondhatott volna róla valami sokat. Ők most valóban együtt

járnak? Vagy csak lazán randizgatnak? És igen, továbbra is flörtölt Finn-nel. Ártalmatlan volt, jó buli, és őszintén szólva Julie egyszerűen nem állhatta meg. Finn valamilyen oknál fogva rendkívül elbűvölte.

Finn, az Isten Oké, szóval a hálaadás nem sikerült fényesen. Na és a téli szünet? Jobbnak ígérkezik?

Julie Seagle Sokkal. Három hétig Kaliforniában leszek apámmal, úgyhogy lemaradok

anyám

itthoni

karácsonyfájáról,

díszkivilágításáról, dekorációjáról.

Julie Seagle Hát igen, a csodás karácsonyi hagyományok: kivilágított rénszarvasfigurák a kertben, részeg Mikulás a plázában, minden popsztár karácsonyi lemezzel rukkol elő stb. Egész évben ezekről álmodom.

Finn, az Isten Álljon meg a menet. Nem csíped a karácsonyt?

Julie Seagle Á, csak viccelek! Imádom a karácsonyt! Anyukám az egész nappalit beborítja fehér égősorokkal, a fára pedig igazi gyertyákat tesz.

Julie Seagle Karácsonyeste bebújok a fa alá, és az ágakon keresztül nézek fel a gyertyákra. Gagyi, de ez az én kis hagyományom.

Finn, az Isten Hanyatt fekszel, és kívánsz valamit az új évre?

Julie Seagle Pontosan. Tudom, hülyeség.

Finn, az Isten Mit kívánsz?

Julie Seagle Az az adott évtől függ. Olyasmit, hogy hozzámehessek valami béna tinibálványhoz.

Julie Seagle Vagy hogy egy lakatlan szigeten találjam magam a szőke herceggel meg végtelen mennyiségű naptejjel.

Finn, az Isten Szóval ez a karácsonyi hagyomány helyes fiúkról szól, mi?

Julie Seagle Nem állítottam, hogy fennkölt dolgokról fantáziálnék.

Finn, az Isten Ó, szóval FANTÁZIÁLSZ a fa alatt, mi? Ezek szerint ilyenkor egyedül szeretsz lenni… *khm, khm*

Julie Seagle Nagyon vicces. Akkor nevezzük „álmodozásának. Nemcsak helyes fiúkról szól (habár tény, hogy visszatérő szereplők), hanem inkább arról, hogy szeretnék… nem is tudom… általában véve elégedett lenni. Boldog. Révbe ért. Nem tudom… Kimondva hülyén hangzik. (Vagyis leírva hülyén néz ki.)

Julie Seagle A jövőről álmodozom. Filózom, hogy vajon mi vár rám. Felnőtté válási hülyeség. Csöpögős.

Finn, az Isten Nem hülyeség. Szerintem ez nagyon király.

Julie Seagle Nagyon király, amíg a forró viasz le nem csöpög az ágról, és meg nem égeti a szemgolyómat. Volt már rá példa. Gyertya a fán = tűzveszély. De hát az ünnep nem is volna ünnep egy kis veszély nélkül.

Julie Seagle Nézd már! Íme, a merész hozzáállás, amit akartál tőlem!

Finn, az Isten Azért ezt merésznek nevezni kissé túlzás.

Finn, az Isten Talán tényleg nem neked való az életveszély. Nem gáz. Nem minden hobbimmal jár együtt a kockázat, hogy lezuhanj több száz méter magasból. Párszor részt vettem a Merész Mártózáson. Az nincs fenn a magasban.

Julie Seagle Az meg mi?

Finn, az Isten

A bostoni őrültek újév napján fürdőruhát vesznek, és megmártóznak

az

Atlanti-óceánban.

Mivel

a

víz

dermesztően hideg és borzalmas, nem úszkálnak benne valami sokáig.

Finn, az Isten A híradó mindig imádja ezt a sztorit.

Julie Seagle Jesszusom.

Hát

igen,

ez

remekül

hangzik.

Sajnos

szilveszterkor nem leszek Bostonban, különben totál benne lennék a buliban.

Finn, az Isten Te kis hazug! Dehogy lennél! De akkor is csúcs. Bemenni iszonyú, de kifelé pazar. Jó értelemben sokkolja a szervezetet.

Finn, az Isten Idén is mennék, de a napos Puerto Ricóban leszek éppen. Egy vadvízi evezőtúrát fogok vezetni. (És persze bungee jumpingozom.)

Julie Seagle Fúj. Ez rémesen hangzik. Te szegény szerencsétlen.

Finn, az Isten Tudom. Nehéz az élet.

Julie Seagle Nem ugranál be útközben Bostonba? Celeste borzasztóan szeretne látni.

Finn, az Isten Megpróbálom megszervezni.

Julie Seagle Ha már szóba jött, nem beszélhetnénk egy picit Celeste-ről? Julie várt. És várt. Úgy tűnt, Finn ugyanolyan szűkszavú a húgával kapcsolatban, mint Matt.

Julie Seagle Szóval: Celeste… Áruld el, miért készítette Fotó Finnt!

Finn, az Isten Nem tudom. Szüksége van Fotó Finn jóképűségére, hogy ellensúlyozza Matt rusnya pofáját?

Julie Seagle Ne hamukálj! Julie ismét várt. A számítógép óráját bámulta, figyelte, ahogy eltelt hat végtelen perc.

Finn, az Isten Nem mondhatom el.

Julie Seagle

Miért? Celeste-nek segítségre van szüksége, Finn.

Finn, az Isten Te bőven eleget segítesz neki.

Julie Seagle Honnan tudod? Fogalmam sincs, mit csinálok.

Finn, az Isten Remekül bánsz vele. Boldog.

Julie Seagle Nem boldog. Hogy lehetne boldog? Szüksége van rád.

Finn, az Isten Ez nagyon bonyolult, nem magyarázhatom meg. Muszáj bíznod bennem. Nem mondhatok többet. Könyörgöm, ne faggass erről! Oké?

Mi a franc? – bámult Julie a chat ablakára. Hirtelen fura érzése támadt Finn-nel kapcsolatban, pedig ezt a legkevésbé sem akarta.

Finn, az Isten Kérlek, ne haragudj rám! Nem beszélhetek róla. Ne haragudj!

Julie Seagle Oké.

Finn, az Isten Szóval… csak Celeste akar látni engem?

Julie Seagle Az egész családod hazavár.

Julie Seagle Ki még? Netán az itteni csajod, akinek őrülten hiányzol?

Finn, az Isten Talán. Julie megdermedt. Ezt a lehetőséget igazából eddig meg sem fontolta, de valamilyen oknál fogva nagyon nem tetszett neki az ötlet, hogy Finn-nek talán barátnője van. Nem mintha bármi köze lett volna hozzá. Semmi joga nem volt féltékenynek lenni. Mégis az volt. Nincs is kellemetlenebb, mint a féltékenység nyomasztó hatása, és Julie le sem tagadhatta, hogy a csajod szó bepötyögésétől görcsbe rándult a gyomra, elállt a lélegzete, és forogni kezdett vele a világ. Nem ilyen reakcióra számított. Még csak nem is ismeri Finnt. Mindenesetre nem kukulhatott meg csak így hirtelen. Furán nézne ki. A billentyűzet fölé tartotta a kezét, kétségbeesetten próbált kiötölni valami normális választ. Jó neked. Biztos kedves

lány. Nem, ez utálatosan hangzana. Basszus! Ki volt ez a csaj? Se Matt, se Celeste nem említette egy szóval sem. Csak nem egy bögyös fehémeműmodell, aki egy genetikus intellektusával, valamint a bázisugráshoz szükséges vagánysággal rendelkezik? Na ne. Ez egyszerre utálatos és passzív-agresszív reakció.

Finn, az Isten De nem, nincs csajom. Ezek szerint csak az őrült családom vár haza, senki más. Bevallom, csalódott vagyok. Julie menten elvigyorodott.

Julie Seagle Én se bánnám, ha beugranál látogatóba. Muszáj személyesen is megismernem a világutazó, adrenalinfüggő, kalandvágyó bálványt.

Finn, az Isten Ez esetben megteszek minden tőlem telhetőt, hogy megszervezzem. De még ne szólj senkinek, addig ne, amíg nem tudom biztosan!

Julie Seagle Oké, rendben.

Finn, az Isten Mennem kéne… Hamarosan vacsi.

Julie Seagle Nekem meg le kéne feküdnöm.

Finn, az Isten Csúcs! Mi van rajtad?

Finn, az Isten Bocs, elfelejtettem, hogy ezzel már próbálkoztam…

Julie Seagle Lenyűgöz a kitartásod.

Finn, az Isten Éljen! Lenyűgöztelek! Ez már döfi! Bearanyoztad az estémet.

Julie Seagle Te meg az enyémet.

Finn, az Isten Élvezd ki a szünet hátralévő részét! Komolyan. Szerencsés vagy, hogy ilyen anyukád van.

Julie Seagle Megfontolom.

A vonat zaja felriasztotta Julie-t az éjszaka közepén. Miután majdnem három hónapig alhatott zajmentesen Watkinsék csendes cambridge-i

házában,

vonatzakatolást.

már

Ledobta

nem

bírta

magáról

a

átaludni takarót,

a és

lármás felkelt.

Palacsintáról és ejtőernyőzésről álmodott valamit. Másra nem emlékezett. De bármi is történt még álmában, izzadtan és éhesen ébredt. Félálomban lebotorkált a lépcsőn, melegítőnadrágban és pólóban, és megtette a jól ismert utat a konyháig.

– Hahó, édesem! – Az édesanyja kedvesen mosolygott rá. A konyhapultnál állt, előtte a hálaadási vacsora maradékainak teljes választéka. – Éhes vagy? Julie bólintott, és egy székre huppant. – Tejet? – kérdezte az édesanyja. Julie megint bólintott. – Hogyhogy ébren vagy, anya? – Csábított a hűtő – felelte Kate, és töltött neki egy pohár tejet. – Hogy is alhatnék, tudva, hogy itt ez a sok étel? Na és te, kislány? Azt hittem, ki leszel purcanva a sok munkától. Julie vállat vont. – Felkeltett a vonat. – Nahát, az már évek óta nem riasztott fel. – Kate kicsit összeborzolta a lánya haját. – Minden megváltozott, nem igaz? Na, essünk neki! Melegítek neked egy tál ételt. Fehér vagy vörös húst kérsz? Mártást? Krumplit? Zöldbabot? – Mindent. Egy nagy tányér mindent kérek szépen. – Julie a pultra könyökölt, és a tenyerére támasztotta az állát. – És egy telepes fejfedőre is szükségem lesz, hogy rendesen élvezhessem az ízeket. Kate boldogan csapta össze a tenyerét. – Tudtam! Tudtam, hogy hiányozni fog a kalap! Félre is tettem neked egyet. – A lány mögé nyúlt, felkapta a fekete kalapot a telezsúfolt konyhaasztalról, és elégedett arckifejezéssel helyezte Julie fejére. – Igazán jól áll neked. Julie elvigyorodott. – Szerintem is.

– Na és… – kérdezte Kate lassan –, hallottál apád felől? – Elküldte nekem az útitervet a téli szünetre. Már alig várom! Köszi, hogy elengedsz. Biztos szuper lesz, nem? – Ühüm – bólintott rá az anyja. – Remélem. – Hogyhogy reméled? Naná, hogy szuper lesz. El sem hiszem, hogy apa ilyen sok szabit vett ki, hogy velem legyen. – Julie, tudod, hogy valószínűleg a vakációtok közben is dolgozni fog – mondta Kate szelíden. – A cégének szerte Kaliforniában vannak szállodái. – Ó! Hát, nem baj. Mármint, attól még együtt leszünk, és végül is az a lényeg. – Én csak szeretném, ha nem csalódnál. Apád sosem volt… – Isteni lesz. Csak várd ki a végét! – Julie fel volt dobva. Ez a vakáció biztosan szuper lesz. Még sosem járt Kaliforniában, és még soha nem utazott az apjával sehova. Alapvetően csak akkor találkozott vele, ha a férfi a városba jött, és elvitte vacsorázni, így ez most valami nagyon új dolognak ígérkezett. – Apa komoly erőfeszítést tesz. Engem sorol az első helyre. Na és te? Izgatottan várod a hajókázást? – Kate-et a legjobb barátnője, Suzanne meghívta egy kéthetes karib-tengeri körutazásra. – Ha megúszom a tengeribetegséget, akkor biztos fantasztikus lesz. Nem bírnék nélküled, egyedül lézengeni a házban karácsonyokkor. Hiányozni fogsz, kislányom. Ez lesz az első külön töltött karácsonyunk. – Anyu, ne sírj! Te is hiányozni fogsz nekem. De apa olyan nehezen tud időt szakítani rám, hogy nem hagyhatom ezt ki.

Kate megtörölgette a szemét egy szalvétával, és bekapott egy nagy falat pulykát. – Szóval jó Watkinséknál lakni? – kérdezte teli szájjal. – Igen. Nagyon kedvelem őket. – És még mindig jól kijössz Celeste-tel? Nem idős már egy kicsit, hogy gyerekcsősze legyen? Miért kellesz neki? – Nem igazán a gyerekcsősze vagyok. Inkább… – Julie a megfelelő szót keresgélte. – A kísérője. Kate zavartan nézett. – A kísérője? Ez meg mit jelent? – Celeste kicsit különc kiscsaj. – Ez enyhe kifejezés volt, ám Julie nem mesélt az anyjának Fotó Finnről. Sehogy sem tudott olyan magyarázatot kitalálni rá, amitől Celeste ne tűnt volna totálisan őrültnek. – Én nagyon kedvelem, de nem igazán bír barátokat szerezni. Sokkal gyerekesebb a koránál. – Akkor nem is annyira kísérő vagy, mint inkább példakép. – Nahát. Így még nem is gondoltam rá, de igazad lehet. Azt hiszem. – Szerencsés, hogy veled lehet – mondta Kate. Julie a fejét csóválta. – Én vagyok szerencsés, hogy vele lehetek.

16. fejezet Matthew Watkins A velem egykorú, képzettségi és jóléti szintű emberek általában nem díjazzák az általánosítást meg a kategorizálást.

Finn, az Isten Megfordult a fejemben, hogy elküldjelek a Plbe.

Julie Seagle Amikor a Twitter azt írja, hogy „xy tweetjei védettek”, szerintem olyankor egy erényöv képecskéjének kéne megjelennie.

JULIE FELHÚZOTT LÁBBAL, VÁLLA KÖRE KANYARÍTOTT zseníliapléddel üldögélt Watkinsék nappalijának kanapéján. Tegnap este nagy hó esett, ropogós, fehér réteggel maszkírozva el a fákat meg a talajt, átmenetileg festőivé téve a várost, mielőtt a hókotrók megjelennek, és mindent fekete, felsózott latyakkal rondítanak el. Napos és hideg volt az idő, Julie pedig élvezte, hogy a házban dekkolhat, és befészkelte magát a kanapé párnái közé. Öt napja jött meg a hálaadási szünetről, és ezen a pénteken mindkét órája elmaradt a hó miatt. Matt is otthon volt, Celeste magániskolája, a Barnaby viszont csakis természeti katasztrófa esetén lett volna hajlandó rendkívüli tanítási szünetet hirdetni. Erin hótaposót vett fel, és

becaplatott az irodájába, mondván, hogy ha elmaradnak az órái, legalább esszéket osztályozhat. Igazság szerint kevesebb hó esett az előre jelzettnél, és Julie gyanította, hogy tele volt az állam bosszús szülőkkel, akik otthon ragadtak a gyerekeikkel a nyakukon. Matt Julie-val szemben, a fotelban ült, lábát a dohányzóasztalon nyugtatta, és hiperűrsebességgel gépelt. A lány az ölébe ejtette a könyvét. Képtelen volt ráhangolódni a tanulásra, percről percre egyre vonzóbbnak tűnt az ötlet, hogy ellógja az aznapi melót. – Matt? Unatkozom. – A fiúra meredt, aki nem hagyta abba a gépelést. – Matt? – A srác nem felelt, és Julie-t felbosszantotta, hogy képes ennyire csak a számítógépére összpontosítani, és tudomást sem vesz a külvilágról. Julie magához vette a laptopját az asztalról. Kénytelen volt más megközelítést választani. Küldött egy e-mailt.

Kedves Matthew Watkins! Mit csinálsz? Unom a fejem. Építsünk hóembert! Vagy hó… hó…hó-mágneses-erőtér-egyenletet! Szívélyes üdvözlettel Julie Seagle Julie hátradőlt, és várt, míg meg nem hallotta Matt e-mailjének jelzését. Mindenki mással ellentétben a srác nem ugrott megnézni, milyen nigériai herceg hagyott rá dollármilliókat, vagy melyik cég kecsegtette különleges ajánlattal, óriási árkedvezményt ígérve, ha megrendeli pénisznövelő terméküket. Talán egyik téren sem szorult rá semmire. Hát, jó neki. – Nem nézed meg az üzeneted? – kérdezte Julie jó hangosan.

– Minek? – kérdezte Matt. – Lehet, hogy valami izgi matekos rendezvényre hívnak szónoknak. Vagy a rég nem látott szívszerelmed írt, hogy kétségbeesetten szeretne ismét elnyerni a kegyed. – Biztos, hogy a kettő egyben – felelte Matt, de Julie látta, hogy kattint. Figyelte, ahogy Matt kifejezéstelen arccal elolvassa a levelét, majd pár másodpercig gépel. Most Julie e-mailje csilingelt.

Kedves Julie Seagle! Bár több elbűvölő mágneses egyenlet közül választhatnánk, nem egészen tudom elképzelni ezek havas leképezését Inkább valami olyasmire gondoltam, hogy építsük meg a Nagy Hadron-ütköztető mását Benne vagy? Szívélyes üdvözlettel Matt Watkins Julie drámaian felsóhajtott.

Kedves Örökké Kekeckedő Uraság! Tartom az LHC-építéses ellenajánlatát, és megemelem egy hóból megformázott Clive Owennel. Benne van? Kissé kevésbé szívélyes üdvözlettel Julie Seagle Ui. Bocsi! Biztos fogalmad sincs, kicsoda Clive Owen. Semmi gáz.

Ui.2. Nehogy azt hidd, csak mert bő pulcsi van rajtad, nem tudom, hogy hülye, gyík pólót viselsz alatta. Matt elolvasta az e-mailját és fel sem nézve elmosolyodott.

Kedves Ruhaellenőr! Benne vagyok. Még mindig szívélyes üdvözlettel Matt Watkins Ui. Nincs is rajtam „hülye, gyík póló". Julie odamasírozott Matthez. Megállt előtte, és karba tette a kezét. – Húzd fel a pulcsidat! Matt grimaszolt. – Öcsém, te aztán tudod, hogy indíts be egy srácot! Julie nem tágított. – Ha be akarnálak indítani, jobb módszerem is volna. Most pedig húzd fel a pulcsidat! Matt felnézett rá, és igyekezett komolynak tűnni. – Julie, borzalmasan megsért, hogy ilyen kevés hitelt adsz a szavaimnak. Azt hittem, a barátságunk eljutott arra a pontra, hogy legalább… – Kelj fel! – Julie fölébe hajolt, és lecsukta a laptopját. – Kelj fel! – utasította ismét.

– Nevetséges vagy – mondta Matt nevetve, de felállt. – Fenntartás nélkül megbízom benned, nem halnál bele, ha te is ugyanilyen bizalmat tanúsítanál az irányomban. – Muti! Matt a fotel mellé sasszézott, és elhátrált pár lépést. – Nem vagy ma valami jó hangulatban. Gyanakvón és gorombán viselkedsz. Julie feléje lépett, így Matt továbbhátrált. – Húzd fel a pulcsid! – Figyelj, bejönnek nekem az agresszív csajok, de ez kezd nagyon fura lenni. Julie megragadta Matt pulcsijának derekát, és fél kézzel felrántotta, míg a másikkal lefelé húzta a fiú pólójának szegélyét. Matt megfogta a kezét, enyhe tiltakozásként, de a lány nem volt hajlandó elengedni a ruhát. – Aha! – A pólóra hunyorgott. – Na jó, gőzöm sincs, mi ez, de tuti gyík. Matt még mindig fogta a kezét, de már nem próbálta eltakarni a pólóját. – Egy koffeinmolekulát ábrázol. Imádnod kéne, tekintve, hogy betegesen rajongsz azokért a borzalmas löttyökért, a függőjük vagy. Bár igaz, ami igaz, nem is lehet őket valódi kávénak tekinteni. Hogy bírsz ilyesmit inni? Egy igazi kávérajongó eszpresszót vagy americanót inna, esetleg… – Ne is próbálj témát váltani! Amúgy sem vagyok hajlandó ismét lefolytatni veled a kávés vitát.

– Nem vita. Megvan a magam véleménye az italaidról, és jogom van kifejezni, hogy szerintem egyszerűen undorító… Julie felnyögött. – Te jó isten, fogd már be! – Szóval csak álljak itt némán, miközben te gúnyt űzöl a ruházatomból? – Matt pár másodpercig farkasszemet nézett Julieval, majd szorosabban fogta a kezét, és lehúzta a pulcsija szegélyét. – Ez nem valami fair. Mozdulatlanul álltak. – Tényleg nem – ismerte el végül Julie. – De a pólód akkor is borzalmasan gáz. – Lenézett a fiú kezére, amely még mindig a mellkasához szorítva tartotta Julie kezét. – Most már elengedhetsz. – Ja, persze. – Matt eleresztette, és hátralépett. – Bocs. Telefoncsörgés éles hangja hasított a csendbe. Matt a konyhába ment, hogy felvegye a telefont, Julie pedig visszaült a kanapéra. Lerántotta a hajgumit a csuklójáról, és lófarokba fogta a tincseit. Közben észrevette, milyen izzadt a tarkója. Az ég szerelmére, mindjárt itt a vizsgaidőszak, erre itt szórakozik egy tanulásra szánt napon. A feladatai elvégzésére kéne kihasználnia ezt a rendkívüli szünnapot. Hallotta, hogy Matt megköszörüli a torkát a szomszéd helyiségben. – Igen. Máris megyek. – Visszajött a nappaliba. – Megbeszélésre kell mennem Celeste iskolájába, úgyhogy kénytelenek leszünk elhalasztani a hószobrászkodást. Julie a homlokát ráncolta. – Minden rendben?

– Csak egy sima konzultáció. – Ó, oké. – Julie kelletlenül kézbe vette a könyvét, majd ismét az ölébe ejtette. – Várj csak! Miért te mész a megbeszélésre? Hol van anyukád? – Elfeledkezett róla, és amikor felhívták, megkérte őket, hogy szóljanak nekem. Úgyhogy én megyek. Nem nagy ügy. Julie felállt. – Veled mehetek, ha akarod. – Nem. Maradj csak itt! Foglalkozz a tanulással! – Sok időt töltök Celeste-tel, úgyhogy talán segíthetek. Egyébként sem kellene ezt egyedül csinálnod. Nem igazán a te dolgod. – Kiment az előszobába, levette a kabátját az akasztóról. – Nyomás!

Ki

kell

ásnunk

az

autót,

mielőtt

bárhova

is

elindulhatnánk. – Julie, komolyan mondom, hogy nem kéne jönnöd. Egy unalmas konzultáció lesz. Nem nagy ügy. – Hadd támogassalak kicsit, okés? Veled megyek. – Julie becipzározta a kabátját, és kétujjas gyapjúkesztyűt húzott. Matt nem mozdult. – Tényleg nem kéne jönnöd. – Tényleg veled megyek. – Csak hát az van, hogy… – Fogd be a szád, és fogd a hólapátot! Veled megyek. Matt elvigyorodott. – Igenis, főnökasszony!

Julie keresztbe tette a lábát, és görcsösen igyekezett nem megvető pillantással nézni Mr. Albertára, az iskolai tanácsadóra. Barom – gondolta. Ez a pasas egyáltalán nem érti meg Celeste-et. Mr. Alberta hátradőlt bőr forgószékében, és megpaskolta a kopasz foltot a feje búbján. A pasas már nyolcadjára paskolta meg a fejét (Julie gondosan számolta), és ez az ideges szokása roppant bosszantó volt. Zöld kockás inge és gyűrött khakinadrágja sem volt szimpatikus Julie-nak, a ruházatáról lesírt a túlbuzgó igyekezet, hogy lazának és megközelíthetőnek tűnjön. Julie nem vette be, már csak azért sem, mert a tanácsadó tekintete ide-oda cikázott a szobában, mintha félt volna akár a lányra, akár Mattre nézni. Jó is, ha fél, gondolta Julie, figyelembe véve, hogy megállás nélkül Celeste-et pocskondiázza. Borzasztóan nehezen boldogul a

kortársaival, fiúkkal és lányokkal egyaránt. Szinte semmi erőfeszítést nem tesz, hogy kapcsolatot alakítson ki a többiekkel, és nem megfelelően reagál azon ritka alkalmakkor, amikor egy másik diák kezdeményezne vele interakciót. Miért nem ismeri el Celeste egyetlen pozitív tulajdonságát sem? Hogy vág az esze, mint a borotva, hogy érdekes és egyedi? Nem tűnt fel neki, hogy a kislány fél, védtelen, és… Na és kit érdekel, ha nem olyan, mint minden más gyerek az iskolában? Julie-nak nagyon ellenszenves volt ez a pasas. Mr. Alberta hirtelen előredőlt. – A következő a helyzet, Matthew: az iskola szerint Celeste talán nincs jó helyen itt. Kezd egyértelművé válni, hogy a Barnaby nem megfelelő a számára. Matt úgy ült, mint aki karót nyelt, arca merev és komoly volt.

– Kiváló jegyei vannak. Sőt, színjeles tanuló. Az iskolai tanácsadó bólintott. – Így igaz. Nem a tanulási képességeit vonjuk kétségbe, Matthew. A szocializációja aggaszt minket. – Fejlődést mutat – mondta Matt nem valami meggyőzően. – Megértem, hogy a Finn miatti helyzet komoly kihívást jelent. A hiánya nagyon… – Tisztában vagyok a helyzettel, Mr. Alberta – szakította félbe Matt sietve. – Igazán szerettem volna a szüleiddel beszélgetni erről – mondta a tanácsadó feszengve. – Tekintve a korod, és hogy milyen fontos szerepet játszol Celeste életében, beleegyeztem, hogy veled konzultáljak, de szívem szerint nem így kezelném a helyzetet. Matthew, az a nagy helyzet, hogy nem tudom, mi mást kínálhatnánk Celeste-nek. Az az igazság, hogy nincsenek barátai. Egyáltalán. Kifejezetten furcsán viselkedik társaságban, és mintha nem is érdekelné, hogy fejlődést érjen el. Visszahúzódik az iskolatársaitól, és úgy tűnik, a saját kis világában él. Nagyon sajnálom, hogy így kell fogalmaznom, de ez az igazság. Tudom, hogy kényes kérdésről van szó, ám én őszintén aggódom Celesteért. – És mégis mit javasol, mit tegyünk? – Matt nem változtatott a testtartásán, de hangneme jóval élesebb lett. – Esetleg vegyük ki innen a húgomat, és zárjuk be egy őrült lányoknak való internátusba? Ez az ötlet tetszene magának? Biztos vagyok benne, hogy Celeste remekül boldogulna ott. Milyen remek megoldás, hogy kicsalogassuk a csigaházából!

– A csigaházából? Jaj, Matthew, így látod a dolgot? Celeste-nek nem egyszerűen csigaháza van. Bonyolult védekezési szisztémák és megküzdési mechanizmusok egész sora munkál benne, és… – Van egy ötletem! – szólt közbe Julie. – Azt… ö… azt hiszem, van egy ötletem. Ne hozzunk most elhamarkodott döntést! Mr. Alberta, nem adhatna Celeste-nek még hat hónapot? – Ms. Seagle, nagyra értékelem, hogy itt van. Komolyan. Látom, hogy a szívén viseli Celeste jólétét, hat hónap azonban hosszú idő. – Nem, egyáltalán nem sok idő. Celeste nem bánt senkit, nem akadályozza a diáktársai tanulmányait, jól mondom? A férfi vonakodva bólintott. – Akkor csak adjon még egy kis időt! Mi a helyes irányba terelhetjük Celeste-et. Amúgy is csupán átmeneti problémáról van szó. – Átmeneti? – Mr. Alberta ledobta maga elé Celeste aktáját az asztalra. – Nem hinném, hogy ezt átmenetinek lehetne nevezni. – Julie, menjünk! – Matt felpattant a székéről, és kiviharzott az irodából. A lány kelletlenül felállt. Esdeklően nézett Mr. Albertára. – Hat hónap. Hat hónap alatt Celeste sokat fejlődhet. Időre van szüksége. Mr. Alberta pár másodpercig hallgatott, megfontolta Julie kérését. – Legyen! Hat hónap. Julie kezet fogott vele, mostanra ő is kissé ideges lett. – Köszönöm. Köszönjük szépen. – A karjára terítette a kabátját. – Celeste igazán jó gyerek, tudja?

A tanácsadó bólintott. – Hogyne tudnám. Kedvelem őt. Csak hát a körülmények miatt… Aggódom miatta. Julie bólintott. Talán ez a pasas nem is olyan szörnyű? – Matt után kéne mennem. Még egyszer köszönöm! – Hátat fordított a tanácsadónak, és végigrohant a folyosón, épp akkor érte utol Mattet, amikor a fiú kivágta a Barnaby kapuját. – Matt? Jól vagy? – Nem kimondottan, sőt. Nem állítanám, hogy sikeres konzultációt folytattunk a tanácsadóval, te talán igen? – Leviharzott a lépcsőn, Julie a lábát kapkodva igyekezett nem lemaradni tőle. Matt hirtelen megtorpant, a lány pedig a hátának ütközött. – Bocs. – Julie az orrát dörgölte. – Várjunk csak! Mi mást mondott még a pasas? – faggatta Matt. – Mit mondott neked Celeste-ről? – Csak hogy adnak neki még egy kis időt, hogy összeszedje magát. Ez jó, nem? – Gondolom. – Matt ismét nekiindult. – És mégis mi ez a nagy ötlet, ami állítólag eszedbe jutott? – Csak egy kezdőlökés, de azért hallgass meg! Elértek a kocsihoz, a hazaúton pedig Julie felvázolta a tervét Mattnek. – Szerintem ez rémes ötlet. Celeste az életben nem menne bele – jelentette ki a fiú. Jó hangosra állította a kemény rockos rádióállomást, így Julie-nak szinte kiabálnia kellett, hogy Matt meghallja.

A lány kibámult az ablakon. – Lehet, hogy belemegy – mondta reménykedve. Az eget felhők takarták el, és Julie délelőtti energiája kezdett elapadni. Lehalkította a rádiót. – Tényleg lehetséges. – Nem. – Rendíthetetlen arckifejezése ellenére Matt hangján hallatszott, hogy fél. – Túl gyönge. – Azért gyönge, mert hagyod, hogy gyönge legyen. – Julie, neked gőzöd sincs, hogy miről beszélsz. – Matt feldühödött. – Fogalmad sincs róla, min megy keresztül Celeste. – Akkor világosíts fel! – vágott vissza Julie. – Nem. Magánügy. – Istenem, mi van már veletek? Nem akartok segíteni Celesteen? – Julie, állítsd le magad! Elég! – Miért? Miért nem hajlandó senki beszélni erről? Még Finn sem árul el nekem semmit. – Megint Finn, mi? – Ez meg mi a fenét jelentsen? – Julie karba tette a kezét, és továbbra sem nézett Mattre. – Egész héten úgy beszéltél róla, mintha Isten áldása lenne az emberiségnek. Hamarosan neked is lesz saját Fotó Finned, akit magaddal hurcolhatsz, mi? Te meg a húgom alakíthattok Finn fanklubot, tagdíjjal meg havi hírlevéllel, amiben áradozhattok, hogy milyen fantasztikus egy fazon! – Neked meg mi a franc bajod van? – Semmi – motyogta Matt. – Szerintem semmi közöd ehhez az egészhez.

– Már hogyne lenne hozzá közöm?! Többet vagyok Celeste-tel, mint bárki más. Szüksége van valakire, aki segíthet neki. – Tudom. – Matt ismét felcsavarta a hangerőt. – Tudom, mire van szüksége.

17. fejezet AMINT

HAZAÉRTEK, JULIE FELMENT A FACEBOOKRA,

de látta, hogy

Finn nincs bejelentkezve. Küldött neki egy e-mailt, hogy nincs-e gépnél, aztán csak bámulta a bejövő üzeneteit, válaszban reménykedve. Alig néhány perc elteltével Finn visszaírt. Hahó Julie! Itt vagyok. Valamilyen oknál fogva nem tudok belépni a Facebookra, meghülyült a rendszer. Mi a helyzet? Finn Julie szerette volna kipuhatolni, mit gondol Finn a Celeste-tel kapcsolatos tervéről. Visszaírt neki, elmagyarázta az ötletét. Julie, ez elég meredek. Nem is tudom, mit mondhatnék. Légy óvatos! Celeste sok mindenen ment már keresztül. Finn Finn, mindenki ugyanezt mondogatja. Celeste iskolája azzal fenyegetőzik, hogy kirúgják, ha nem fejlődik szocializáció terén stb. Igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt, de egyikőtök sem hajlandó megosztani velem semmi infót. Tanácstalan vagyok, és ennél jobb megoldás nem jutott

eszembe. Vagy vonszold haza magad, vagy világosíts fel egy kicsit, vagy legalább tanúsíts lelkesedést a tervem iránt! Julie Kedves Julie! Jól van, na. Nyugi! Erről az ügyről nem igazán szoktunk beszélgetni. Sőt, hogy őszinte legyek, soha nem beszélünk róla. Ez most egyszeri alkalom, oké? Aztán soha többé nem említjük a témát. Na jó, íme a lényeg: néhány évvel ezelőtt anya nehéz időszakon ment keresztül. Súlyos depressziója volt. Nagyon súlyos. Szinte teljesen megbénította. A betegsége régebbre nyúlik vissza, az előzményekről nem sokat tudok, de anya pár évvel ezelőtt abbahagyta a gyógyszerszedést, és teljesen összeomlott. Azt hiszem, Celeste azóta kötődik hozzám ilyen erősen. Apa anyánkkal volt elfoglalva, Matt a szokásos formáját hozta, úgyhogy azt hiszem, Celeste bennem látta a megmentőjét. Egy agykurkász talán jobban el tudná ezt neked magyarázni, de az ilyen betegség sok mindennel jár együtt. Apám annyit utazik, amennyit csak bír, hogy ne kelljen megbirkóznia vele, anyám meg soha, még a stabilabb időszakaiban sem foglalkozott velünk valami sokat. (Ez feltűnt már? Imádni való.) Szóval azt hiszem, a húgomat nagyon megviselte, hogy elköltöztem. Anya megint szedi a gyógyszereit, úgyhogy valószínűleg észre sem lehet venni rajta, hogy depressziós.

Kérlek, egyikükkel se beszélj minderről… Csak felzaklatnád őket. Fotó Finn a régi, lassan gyógyuló sebekről szól. Celeste hozzám való kötődéséről meg az őrült, hasznavehetetlen szüleinkről. Szót se többet erről. Komolyan. Mi van rajtad? © Finn Kedves Finn! Köszönöm szépen. Tudom, hogy nem volt könnyű ezt elmondanod nekem, és nagyon sokat jelent, hogy beavattál. Most már kicsit jobban értem a helyzetet. Eszembe sem jutott volna, hogy anyukád ilyen nehéz időszakon eshetett át. Olyan életerősnek tűnik! Sajnálattal hallom, hogy ilyesmi történt

a

családotokban.

Nyilván

nagyon

megviselt

mindenkit. Édesanyád ma megfeledkezett egy konzultációról Celeste iskolájában, úgyhogy Matt és én mentünk el helyette. Az iskola aggódik Celeste-ért, én pedig szeretném elérni, hogy… Hát, nem is tudom, mit remélek elérni a tervemmel. Kirángatni Celeste-et a való világba? Majd mesélek, hogy sikerült. Talán küldhetnél neki valamit karácsonyra, főleg, ha

nem

sikerül

hazautaznod!

Mondjuk,

valami

hordozhatóbbat Fotó Finn-nél, amit Celeste magánál tarthatna. Persze isten ments, hogy ez eltántorítson a tényleges hazautazástól…

Hat

garbó,

farmerra

húzott

melegítőnadrág,

három

sportzokni meg egy golfsapka van rajtam. Julie Kedves Julie! Amikor Anya rendesen szedi a gyógyszerét, nem látszik rajta a betegség. És borzasztóan igyekszik, hogy mindenki előtt leplezze a depresszióját. Küldök valamit Celeste-nek. Megígérem. Pár napon belül Tahitin leszek, majd ott keresek valami jó kis ajándékot. Istenem, bár láthatnálak ebben a szerkóban! Baromi szexisen hangzik. Mennem kell! Este chatelhetnénk, ha sikerül nethez jutnom. Te időd szerint 11-kor? Finn Finn, azt hittem a Cook-szigetek után Dél-Amerikába mész! Nem bírlak nyomon követni! Gépnél leszek este. Julie Vacsorázni mentek Sethtel, és tudta, hogy legkésőbb tízre hazaér. Ennyit arról, hogy időben lefeküdjön. De Julie nem bánta, ha hajnalig volt fenn, mert a Finn-nel való csevegés megérte a kialvatlanságot. A fiú szórakoztató volt, és kellemesen elterelte Julie figyelmét a közelgő vizsgaidőszakról. Egyébként is, Finn volt az egyetlen, aki infót osztott meg vele Celeste-ről, még ha nem is valami sokat.

Az utakat eléggé megtisztították ahhoz, hogy Julie egyedül is el merjen indulni kocsival a barkácsáruházba. Bár általában gyűlölt hóban és fagyban vezetni, esze ágában sem volt megkérni Mattet, hogy vigye el, miután a srác olyan utálatosan viselkedett vele. Igaz, Matt nyilván feldúlt volt Celeste miatt, de attól még nem kéne leharapnia mások fejét. Hiába próbált Julie a húgáról beszélgetni vele, Matt rögtön átment tök furába: vagy goromba és utálatos lett, vagy addig hárított mindent, míg a lány fel nem adta a kérdezősködést. Julie a lépcső felé indult. – Elmegyek a barkácsboltba. Hamarosan jövök! – szólt Matt szobája felé. – Nem mintha nem tojnál rá – tette hozzá a bajsza alatt. Már a bejárati ajtóhoz ért, mikor meghallotta, hogy Matt kirobog a szobájából, majd le a földszintre. – Várj! Julie, most mész? Nem tudtam, hogy ma akarod elintézni ezt a… ezt az izét. – Higgadj le! – felelte a lány nyugodtan. – Csak beszerzem a szükséges eszközöket. Senki sem tesz semmit, úgyhogy kénytelen leszek én. – Ez nem ér. Igenis igyekszünk. – Nem, csak pang az egész család. És hol a fenében volt ma anyád, mi? Ez a megbeszélés fontos volt. – Tudom. – Hogy mehetett ki a fejéből?

Matt egy pillanatra nem felelt. – Nem hiszem, hogy kiment a fejéből – mondta lassan. – Valószínűleg nem is akart elmenni. – Ja, hát ez aztán remek kifogás! – Nem állítom, hogy az volna. Egyszerűen csak ez a helyzet. – Újabb remek kifogás! – Julie? – Matt megragadta az ajtót, ahogy Julie feltépte azt. A lány megperdült. – Mi az? Mi van, Matt? – csattant fel. – Ha mondani szeretnél valamit, hát mondd! Ha segíteni akarsz, segíts! Ha meg nem, akkor maradj ki ebből! – Csak szerettem volna megköszönni – mondta Matt halkan. – Ó! – A srác most épp nem utálatoskodott. – Még ne köszönd! – Köszönöm, hogy próbálkozol. Julie felnézett rá. – Nincs mit. – Akarod, hogy elvigyelek? Nem valami jók az útviszonyok – ajánlkozott Matt. – Uralkodni fogsz magadon, vagy hisztizel, valahányszor berakok valamit a bevásárlókocsiba? Matt vigyorgott. – Komoly erőfeszítést fogok tenni, hogy uralkodjak magamon. Ez megfelel? – Semmi morgás, semmi grimaszolás, se egy rosszalló gesztus vagy szó. Sőt, egyetlen szót sem akarok hallani! – Van fogalmad róla, hányszor szóltál ma rám, hogy fogjam be? – Van fogalmad róla, hányszor szólhattam volna még rád?

– Akarod, hogy vezessek, vagy sem? – Akarom. Gyáva nyúl vagyok. Te intézed a vezetést, én meg a vásárlást. – Fúj. Minő sztereotip nemi szerepek rabjai lettünk – mondta Matt rémületet színlelve. – A férfi vezet, a nő meg… – Máris elfelejtetted, hogy neked hallgass a neved? – Julie kimasírozott a házból. – Menjünk, okostóni! Matt szertartásosan meghajolt, és kinyitotta neki a kocsiajtót. Egész úton befogta a száját, pedig Julie látta, hogy majd’ beleőrül. Vásárlás közben egyetlenegyszer sem grimaszolt, és még zacskóba is pakolta a holmikat a pénztárnál. Mire elhagyták az áruházat, kicsit havazni kezdett, és Julie reszketve várta, hogy Matt kinyissa a kocsiajtót. A motor csak többedik próbálkozásra indult be, aztán üldögéltek pár percet, várták, hogy a fűtés bemelegítse az autót. Julie mély levegőt vett. – Miért nem meséltél Erinről? Matt a rádiót babrálta. – Mégis miről? – A depressziójáról. Finntől tudok róla. A fiú grimaszolt. – Figyelj, nem akarok most erről beszélni. – Gyorsan beállított egy állomást, statikus recsegéssel és reklámokkal töltve be a kocsit. – Matt. – Julie, ne most! – Oké. – A lány hátradőlt, szorosan összehúzta magán a kabátját.

– Talán majd máskor? – Semmiről se tudsz leszállni, mi? – Ne csináld már! Tök jó lesz. – Könnyedén a srác karjára csapott. – Szépen nekiülünk, és jó hosszan kitárgyaljuk anyádat meg a depressziójának a családodra tett hatását. Aztán kiöntheted a szíved a borzalmas gyermekkorodról, és a legapróbb részletekig kielemezzük a személyiséged. Matt legalább most már elmosolyodott. – Ez kínszenvedésnek hangzik. – Tényleg? Nem akarod feltárni előttem a lelked? Sírni egy kicsit? Megélni egy csodás katarzist? – Úgy látom, megártott neked a Bevezetés a pszichológiába. – Muszáj gyakorolnom! Ugye nem akarod, hogy megbukjak az egyik tárgyamból? – Ha megúszhatom azt az émelyítő lélekápolást, akkor azt se bánom, ha megbuksz egy tárgyból. Julie ismét karon legyintette. – Te kis szenya.

18. fejezet Matthew Watkins mai szponzora a termodinamika második főtétele és a „qua” szócska.

Finn, az Isten Én se vagyok jobb a Deákné vásznánál. Minden és mindenki másnál viszont sokkal királyabb vagyok.

Julie Seagle Mégis miért versenysport a szánkózás? A résztvevők beöltöznek óriási spermának, aztán jó gyorsan lecsúsznak a pályán. Ez nem kimondottan sportteljesítmény. Fallikus meg szexi, az igaz. De korántsem sportteljesítmény. – JULIE! JULIE! – CELESTE

KIABÁLÁSA AZ EMELETRŐL

a konyháig

hallatszott. Julie nyugodtan evett még egy kanál gabonapelyhet, aztán az asztalra tette a telefonját. Teljesen ki volt merülve, mert majdnem hajnali háromig maradt fent chatelni Finn-nel, de attól még nekiállt megvalósítani az aznapi tervet. Semmi értelme nem volt tovább várni. – Julie! – Celeste ledübörgött a lépcsőn, és Julie igyekezett nem összerezzenni, ahogy hallotta a kislányt berontani a helyiségbe. – Igen? Mi az? – Nem vette le a szemét az újságról.

– Nem hinném, hogy ez vicces. – Micsoda? A tény, hogy mindig feltételes módban beszélsz, ha ideges vagy? – Julie, szeretném, ha komolyan vennéd a kérdést. Aggaszt a szemtelen hangnemed. A viselkedésedet egyenesen idegesítőnek nevezném. Julie végre felnézett. Celeste Fotó Finn mellett állt, és míg a srác arckifejezése nem változott, a kislány határozottan bosszúsnak tűnt. – Milyen viselkedésem? – Ezt az egyáltalán nem vicces üzenetet ragasztottad Fotó Finn szájára. Mintha egy gondolatot fejezne ki. – Szerinte nagyon is vicces. – Fotó Finn nem képregényhős, és udvariatlannak tartjuk ezt a húzást. – Szerinte nem udvariatlan. – Mégis honnan tudnád, mi Fotó Finn véleménye? – háborgott Celeste. – Elég sok időt töltök vele, ha nem vetted volna észre. Megérzem az ilyesmit. Celeste a homlokát ráncolta, és szemügyre vette az élénksárga papírra írt szövegbuborékot, amelyet Julie felragasztott Fotó Finn szája mellé. – Abban sem volnék biztos, hogy mit kéne jelentsen ez az üzenet: Hajlékonysági átalakítást akarok!!! – Fotó Finn elég merev, nem gondolod? Azt gyanítom, nem bánná, ha nem kéne mindig bevágnia a fejét a csomagtartóba,

valahányszor be- és kiszáll. És talán szeretne rendesen ülni egy széken, nem örökké hegyesszögben nekidőlni valaminek. – Julie vállat vont, és ismét az újságra nézett. – Segítségért kiált, és szerintem segítenünk is kéne rajta. Túl régóta szenved némán, hajlékonyságra vágyva senyved, epekedik, hogy illeszkedhessen a hagyományos bútorokhoz. Ráadásul azt hiszem, hogy szeretne beiratkozni pilatesre. – Már megint szemtelen a hangnemed – közölte Celeste. – Habár talán igazad lehet. Mindazonáltal egyetlen felkiáltójel használatával is jelezhetted volna az ötlet iránti lelkesedésedet. A három már túlzás. Miből állna ez a hajlékonysági átalakítás? Miközben Julie felvázolta az elképzelését, Celeste kifejezéstelen arccal bámulta. – Alaposan megfontolnám ezt a lehetőséget, mielőtt választ adnék. – Celeste büszkén felvette Fotó Finnt a padlóról, és kimasírozott a konyhából. – Csak nyugodtan, ráérünk – motyogta Julie. – Végül is mindössze a hátralévő életed mentálhigiénéje a tét.

Julie kinyomta a sniccer pengéjét, és kicsit arrébb tolta Fotó Finnt a vastag törülközőn, amelyet leterített a konyha padlójára. – Mély levegő, Celeste. Lélegezz mélyeket! – Fotó Finn meggondolta magát! Mégse szeretné ezt! – Dehogy gondolta meg magát.

– Ketté fogod vágni – mondta Celeste, igencsak vádló hangnemben. – Ez igen súlyos sérülést okozna neki. – Nem okozok sérülést. Csak egy kis változást. Elismerem, pár percre hátborzongató lesz. Valóban ketté fog válni. De esküszöm az égre, hogy össze fogom illeszteni. – Julie feltartotta az előző nap vásárolt eszközöket. – Nézd csak ezeket a zsanérokat! Ezek fogják összetartani Fotó Finnt, ahogy megbeszéltük. Így hajlani fog a dereka. Akár teljesen félbe is lehet majd hajtani, ami nagyon látványos mutatvány lesz a partikon. – Fotó Finn nem jár partizni. – Ezek után talán fog. – Julie a kartonra helyezte a fémvonalzót, és ismét ellenőrizte a kijelölt vonalat. A figura széléhez helyezte a pengét. – Mehet? Celeste elhátrált tőle. – Azt hiszem, én inkább a szoba ezen felén maradnék, és hátat fordítanék nektek. – Rendben – egyezett bele Julie. – Beszélhetnél Fotó Finnhez, amíg én dolgozom! – Mit mondhatnék neki? – Megnyugtathatnád. Mondd meg neki, hogy minden rendben lesz. Hogy hosszú távon boldogabb lesz így. Ilyesmi. Na jó, akkor belevágok. – Julie Fotó Finn derekához nyomta a kést, és keresztben végighúzta a figurán. – Beszélj, Celeste! – Ismét végighúzta a pengét a vonalon, mélyebbre nyomva a kartonba. – Remek nap ez a mai, Fotó Finn, végre flexibilissé válhatsz! – kiabálta Celeste nem túl meggyőzően. – Gondold csak el, mi mindenre lennél képes hajlékonyan!

– Jól viseli. Folytasd! – bátorította Julie. – Ö… Ez az egész a hülye Julie ötlete volt, így őt kellene hibáztatnod, ha ez a műtét tragédiával végződne! j – Nagyon vicces. Fuss neki még egyszer! Mondd el neki, hogy ez a fejlődése fontos és szükséges lépése. Hogy hálás lesz majd neked, amiért segítettél neki beilleszkedni a többiek közé. Hogy ez nehéz időszak, de kitartasz mellette, és átsegíted ezen. – Julie végzett a vágással, és kettéválasztotta Fotó Finnt. Na jó, még neki is el kellett ismernie, hogy elég hátborzongatóan nézett így ki. – Kész! – Megtetted? Kettévágtad? – Celeste-nek remegett a hangja. – Gyorsan, Julie! Siess! Könyörgöm! – Sietek. Ne nézz ide. – Fogta a csavarhúzót meg egy zsanért. – A bratyódnak tudnia kell, hogy támogatod ebben a változtatásban, Celeste. – Oké, oké… Fotó Finn? Támogatom a változtatást. Julie hallotta, hogy a kislány fel-alá járkál a helyiség másik végében. – Nagyobb meggyőződést szeretnék hallani. – Támogatom ezt a változtatást! – Rendíthetetlen támasza leszel! – súgott Julie. – Ez förtelmesen elcsépelt, sosem mondanék ilyet. – Akkor találj ki valami más kifejezést! – felelte Julie, ahogy becsavarozta az ezüstszínű zsanérokat. – Nagyon nehéz. Nem jut eszembe, mit mondhatnék. – Celeste frusztráltan mordult fel, Julie összerezzent a hang hallatán. – Segíts! Beszélj hozzá te!

– Ó,

Fotó

Finn,

édesem,

igazán

nincs

min

kiakadni.

Aggodalomra semmi ok. Tisztában vagyok vele, hogy teljesen érthető módon idegesen reagálsz erre az egyszerű beavatkozásra. Igaz, hogy ezt akarod, de attól még nem könnyű. De nagyon jól viseled.

Sokkal

kevesebbet

panaszkodsz,

mint

a

legtöbb

kartonfigura. Komolyan. Egészen le vagyok nyűgözve. – Julie, igyekezz már! Csináld gyorsan! – Már majdnem megvagyok, csajszikám. Csak még egy perc, és… – Kész is! – Julie térden állva megszemlélte a művét. Nem is rossz eredmény olyasvalakitől, aki a legtöbb szerszámot még beazonosítani is alig bírta. – Szeretnéd megnézni? – Álló helyzetbe emelte Fotó Finnt, és elfordította a kis félkör alakú tárcsát, amelyet a hátára erősített, hogy elejét vegye a srác váratlan összecsuklásának. Celeste megfordult, és bizalmatlanul méregette Fotó Finnt. Néhány másodperc múlva megenyhült az arckifejezése. – Ami azt illeti, egész tetszetős a megjelenése. Úgy néz ki rajta a zsanér, mint egy övcsat. Az arany ugyan elegánsabb, de ez az ezüst sem rossz. – Éljen! Csupa határozott kijelentés, és még a divat is foglalkoztat. – Tényleg szoktam így beszélni? Csupa feltételes módban? Még soha senki nem említette. – Bizony. Néha egész aranyos. De óvakodnod kéne attól, hogy túlzásba

vidd.

Maeabiztosabban.

Beszélhetnél

kicsit

határozottabban.

– Megpróbálhatnék jobban odafigyelni a beszédemre. Akarom mondani, megpróbálok jobban odafigyelni. Julie párszor meghajlította-kiegyenesítette Fotó Finnt. – Nézd már! Tornázik. Vagy gyakorolja, hogy markoljon fel aprót a járdáról. Te jó isten, sóher alak, igaz? Milyen visszataszító jellemvonás! – Nem is sóher: – Celeste elvigyorodott. – Csak takarékos. Meggondolt. – Igen? Közeleg a karácsony, Nagy ajándékokat várok. – Julie letörölt egy maszatot Fotó Finn kezéről. – Ha bejön ez a zsanéros dolog, később talán többet is szerelhetnénk rá. A karjára, lábára, nyakára? Celeste megvizsgálta a Julie által megtörölt helyet. – Ne essünk túlzásba. – Na rajta, próbáljuk ki! Gyere velem! – Hova megyünk? – Csak gyere! – Julie felment az emeletre, a Fotó Finnt cipelő Celeste-tel a sarkában. Bekopogtatott Matt nyitott ajtaján. – Hahó! Látogatóid vannak! Matt szokás szerint a laptopja előtt ült. – Sziasztok. – Fáradtnak tűnt, de elkerekedett a szeme, ahogy Celeste becipelte Fotó Finnt a szobába. – Hát itt meg mi folyik? – Fotó Finn kibővítette a lehetséges testtartásai repertoárját. – Julie kivette a figurát Celeste kezéből, és leültette Matt ágyára. – Most

már

ti

ketten

is

lóghattok

együtt

anélkül,

hogy

kényelmetlenül érezd magad, amiért te ülsz, ő meg mindig csak áll.

Matt az ágyán ülő kartonfigurát méregette. – Igen, ez így sokkal, de sokkal kevésbé lesz kényelmetlen. Celeste, neked tetszik ez? Ez az, izé, változtatás? – Igen. Szerinted apu mit fog szólni? Julie az ágy lábához telepedett. – Mikor ma este hazajön az útjáról, elsőként erről kéne hallania. Nagyon büszke lesz Fotó Finnre. Ahogy anyukátok is. – Már ha egyáltalán észreveszi – tette hozzá Matt halk, gúnyos hangon. – Akkor esetleg – kezdte Julie habozva – hajlandó lennél néha Fotó Finn-nel lógni, ha Celeste meg én kettesben szeretnénk kiruccanni valahova, valami csajos programra? Celeste megdermedt. – Ácsi, egy szóval se mondtad… – Csak

felmérem

az

elérhetővé

vált

lehetőségeket!

–

magyarázkodott Julie. – Megtennéd, ugye, Matt? Ha szükség lenne rá? – Azt hiszem, lehetne róla szó – egyezett bele Matt, nem kimondottan sikeresen leplezve a vonakodását. – Mennyi a fizu? Julie vigyorgott. – A bérezés mozgó skála szerinti, és a lelkesedéseden múlik. Egyelőre óránként egy pennynél tartunk. Celeste karba tette a kezét. – Kiszórakoztátok magatokat? – Fel sem tűnt, hogy szórakoznánk. – Matt felállt a székéről. – Jöhet az ebéd, Celeste? – Persze. Csinálsz nekem tojásos-sajtos szendvicset?

A fiú bólintott, és elment Julie mellett. – Bármit, amit csak akarsz. – Matt! – sziszegte Julie. A srác értetlenül fordult vissza. – Mi van? Julie hitetlenkedve kapta fel a kezét. – Semmi. Hátramaradt Matt szobájában, míg a testvérek lementek a földszintre. Te jó ég, épp sikerült egy lépést tennie a helyes irányba ezzel a zsanérozással, erre Matt úgy viselkedik, mintha a húga hatéves lenne. Most komolyan, Celeste képes lett volna ebédet csinálni magának. Így aztán nagy önbizalmat keltesz

benne, Matt. Hagyná végre valaki felnőni ezt a gyereket?

19. fejezet – SZIA, SETH! – JULIE

A VÁLLÁVAL SZORÍTOTTA A FÜLÉRE

a telefont,

miközben összehajtogatott még egy pólót, és rátette az ágyára halmozott, frissen mosott ruhákra. – Hali! Úgy érzem, mintha hetek óta nem beszéltünk volna. – Seth hangja kedvesen csengett, de Julie kihallott mögüle némi csalódott élt. – Tudom. Nyakamon a vizsgaidőszak, totál el vagyok havazva. Bocs, hogy tegnap nem hívtalak vissza! – Csak az a baj, hogy december közepe van, és hamarosan elutazol három hétre. Reméltem, hogy azelőtt tudunk még találkozni. Tudod…? Kicsit kettesben lenni… – Mosolygósabb lett a hangja. – Ne már, nem akarsz többet a kávézóban lógni velem meg Celeste-tel? – ugratta Julie. – Szerinted az nem romantikus, szexi meg szenvedélyes? – Bár roppantul élvezem, hogy nézhetlek, miközben a matekleckéddel szenvedsz, és ugyanúgy imádom, ahogy Celeste részletesen

és

könyörtelenül

kiértékeli

az

italkészítési

tudományom, ölni tudnék azért, hogy kettesben lehessek veled. Julie kihúzta a komód legalsó fiókját, majd felkapott egy halom összehajtogatott ruhát.

– Lehet róla szó. Mit szólnál a ma estéhez? Seth felnyögött. – Nem megy. Ma este tanulócsoportot vezetek az egyik politológiás órámhoz. Holnap? A péntek este egyébként is jobb randizáshoz. – Nekem megfelel. – Gyere át hét körül, főzök vacsit! – Oké, pénteken találkozunk! – Julie az ágyra ejtette a mobilt, és a komódhoz lépett, hogy berakja a ruhákat a fiókba. Kivette a viharvert kék pólót, amelyen a Jól húzd meg! felirat állt. Bele sem gondolva, mit csinál, az arcához emelte, és megszagolta. – Te meg mit művelsz? Julie megperdült. Most először hallotta Mattet féktelen kacagásban kitörni. Érezte, hogy elpirul, és a fiúhoz vágta a pólót. – Megtaláltam a fiókban Finn pár cuccát, és meg akartam győződni róla, hogy nem undorítóan büdös-e valamelyik. Épp most mostam, nem akarom, hogy a tiszta ruhám valami orrfacsaró pasiszagú holmi mellett kössön ki. – Aha, persze. Ha te mondod. – Visszahajította neki a pólót. – Fogd be! – grimaszolt Julie. – Ha szeretnéd Finn gönceit szagolgatni, felőlem nyugodtan. Azt hiszem, a vén túrabakancsa fent van a padláson. Szeretnéd, hogy lehozzam? Biztos vagyok benne, hogy még mindig jó kis Finn szaga van. Hidd el nekem, a bátyám lábszaga még évek múltán is átható. Julie mobilja ismét megcsörrent.

– Középső gyerek szindróma – motyogta a lány, ahogy a telefonért nyúlt. – Halló? – Alig várom, hogy lássalak! – szólt bele Seth. – Csak ezt akartam mondani. Most mennem kell. Szia! Julie elmosolyodott, és letette a telefont, miközben Celeste nyomult be a szobába. Félretolta Mattet, hogy Julie orra elé tarthassa a kezét. – Kicsit lepattogzott a lakkom. Átfesthetem a körmöm? – Persze! Válassz, amilyen színt csak akarsz. Tudod, hol találod a lakkot. Celeste

bekapcsolta

a

rádiót,

elővette

a

körömlakkos

neszesszert, és leült az ágy szélére. – Tessék, Celeste! – szólt Matt. – Ez az előbb jött neked. – Julie észre sem vette, hogy a srác kezében vastag boríték van. – Finn küldte. Celeste elejtette a neszesszert, és lassan felemelte a fejét. – Finn küldött nekem valamit? – Igen, édesem. Tőle jött. Tessék! – Matt odaadta a küldeményt a húgának, majd kiment a szobából. Julie a két szennyeskosáron átlépve sietett oda Celeste-hez, aki némán üldögélt, sugárzó mosollyal nézte a kezében tartott borítékot. – Nyisd ki! Nyisd már ki! – Ó! Persze. Hogyan küldte…? Nem értem… El se hiszem, hogy Finntől kaptam. De tudtam, hogy küldeni fog valamit. Nézd, milyen messziről kellett idejutnia! – A borítékon lévő bélyegekre és furcsa írásjelekre mutatott. – Nem tudom, hogyan…

– Az isten szerelmére, nyisd már ki! Celeste-nek remegett a keze, ahogy feltépte a borítékot, és kirázta belőle a tartalmát. – Nahát, Julie, ezt nézd meg! – Gyönyörű, türkizkék és aranysárga kövekkel kirakott ezüst hajcsatot tartott a kezében. – Ugye, milyen szép? – kérdezte izgatottan Celeste. – Meseszép. Csodásan fog állni neked. – Julie a borítékba pillantott. – Lapot nem küldött? – Úgy tűnik, nem. De nem baj. Berakod a hajamba? – Persze. – Julie összefogta Celeste vastag fürtjeit a tarkójánál. Ahogy kikattintotta a csatot, észrevett valamit. – Édesem, ezt nézd! Gravírozva van a háta. – Tényleg? – Celeste csillogó szemmel fordult meg. – Bizony.

–

Julie

az

apró

betűkre

hunyorgott.

–

A

gyengédséggel párosult mélység: ez a nő – ez a mennyország. Celeste sugárzó mosollyal nézett Julie-ra. – Finn régen egy csomó idézetet keresett nekem, amelyekben utalás szerepel a mennyre, ugyanis a Celeste azt jelenti, mennyei. Ez az idézet Victor Hugótól van. Ez a kedvencem. – Ismét megfordult, hogy Julie összefoghassa a haját a csattal. – Habár előszeretettel cukkolt idézetekkel Jean de Brunhoff könyveiből. Azokat ismered? Az elefántos meséket? Babar királyról és Celesztina királynéról? – Aha, ismerem. Anyukám sokszor olvasta fel nekem őket kiskoromban.

Celeste-et

láthatóan

fellelkesítette,

boldoggá

tette

Finn

ajándéka. És bár Julie kételkedett benne, hogy ez véget vetne a kislány Fotó Finn iránti kötődésének, ártani nem árthatott. Julie halkan felsóhajtott, ahogy megborzolta Celeste fürtjeit. Még öt hónap. Julie azt ígérte a barnabys tanácsadónak, hogy Celeste májusra jelentős fejlődést fog mutatni. De mégis milyen fejlődésre számított öt hónap alatt? Hogy Celeste tipikus tinivé válik? Julie ezt nem tudta elképzelni, bár nem is akarta, hogy megtörténjen. Celeste egyediségét vétek lett volna eltörölni. Mi jelezné az elfogadható fejlődést? Ha Celeste megszabadulna Fotó Finntől? Ha bizonyos számú barátot gyűjtene? Ha végre nem úgy beszélne, mint egy viktoriánus film szereplője? Hát, valami változásnak történnie kell, és Julie úgy gondolta, majdcsak észreveszi, ha sikerül elérni.

Matthew Watkins „Az életnek sosem lenne szabad olyan unalmassá válnia, hogy az ember kénytelen legyen hamis idézeteket kitalálni, és híres személyek szájába adni.” –

Winston Churchill Finn, az Isten TÖLT KI FACEBOOK „MILYEN ÍZ TE AGY?” TESZT. MINDENKI KÜLD AGY NEKEM ÉN AKAR AGYAK ENNI!! UI. ÉN NEM ZOMBI

Julie Seagle Ha állandóan egy adott személy bejegyzésein jár az eszed, akkor „fészbuksz” rá.

Julie kölcsönkérte a kocsit, hogy elmenjen Sethhez az esti randira. Csodával határos módon sikerült parkolóhelyet találnia, de csak negyedszeri próbálkozásra sikerült beügyeskednie az autót a szűk helyre, egy méretes kisteherautó meg egy lerobbant furgon közé. Dermesztő hideg volt odakint aznap este, úgyhogy pár percig még az autóban üldögélt, mielőtt kinyitotta az ajtót. Szüksége volt még egy kis időre, csupán néhány percre. Ez lesz kettőjük nagy estéje Sethtel. Julie ezt jól tudta. Lelkesen kéne sietnie a fiúhoz. Talán csak nem ideges? Fogta az okostelefonját, és megnézte az e-mail fiókját. Jött egy üzenete Danától: Remélem, tutin alakul az estéd Sethtel! Essetek

már túl rajta! LOL! Julie felkacagott. És Finn is írt. Kedves Julie! Megérkezett Celeste küldeménye? Itt szorongatok egy aranyos, kézzel írt üzenetet, amelyet elfelejtettem betenni a borítékba. Tökfej vagyok. Mondd meg neki, hogy sajnálom, de azért remélem, tetszik neki az ajándék! Remélem, jól telik az estéd! Finn Kedves Finn! Megmondom neki. Imádta az ajándékot. Nagyon kedves volt tőled. Nem ugyanaz, mintha itt lennél, de egy időre segít majd Celeste-nek elviselni a hiányod. Most rohannom kell. Majd később kereslek chaten! Bár hullafáradt vagyok ma, mivel tegnap olyan sokáig maradtam fenn. Gonosz vagy.

Julie Egyszerűen közölhette volna, hogy a pasija lakására megy. Semmi oka nem volt elhallgatni. De még mindig nem említette Sethet Finn-nek, és butaságnak érződött most drámai bejelentést tenni róla. Julie kiszállt az autóból, és Sethék házának kapujához ment, továbbra is a telefonját markolva. Egy pillanatig csak állt ott, mielőtt becsöngetett volna. Hülyén hangzott, hogy fölvetette Finn-nek, chateljenek később? Teljesen szánalmasan? Nem mintha hajtott volna a srácra, vagy ilyesmi, de mi van, ha mégis olyan látszatot keltett? Épp egy másik pasi lakására készült felmenni, hogy együtt töltsék az éjszakát, úgyhogy nyilván fenn sem lesz később a neten. Mégis miért mondott ilyet? Mostantól kezdve talán várnia kellene hatvan másodpercet, mielőtt üzenetet küld Finn-nek. Seth beengedte, Julie viszont megtorpant az előtérben. Természetesen mindig is lépcsőn ment fel, sosem lifttel, de ma este bátornak érezte magát. Merésznek. Liftezésre képesnek. Drámai ájulás vagy pánikroham szóba sem jöhetett. Képes beszállni a liftbe, ahogy egy teljesen normális emberhez illik. Hívta a felvonót, azonnal kinyílt az ajtó, Julie pedig belépett, és megnyomta a Seth emeletére vezető gombot. A fémfalnak dőlt, lehunyta a szemét, nem törődött a hátába nyomódó korláttal. Tessék, liftezett. Nem volt mitől tartania. Nem homályosult el a látása, nem szédült, és nem fék, hogy le fog zuhanni. Sőt, jelenleg mintha a felvonó lett volna a legkisebb gondja.

Amúgy se számít, mit gondol róla Finn, igaz? Kit érdekel, ha tudja, hogy Julie chatelni akar vele az este? Úgysem fogja keresni a srácot, mert el lesz foglalva. Finn csak egy ismerőse, akivel valószínűleg sosem fog személyesen találkozni. Valami srác, akivel levelezett meg csevegett a neten. Talán Finn várja majd chaten az este, talán nem. De nem számít, elvégre Julie úgysem fog ráérni.

Julie-nak fontosabb tennivalója van most. Sethtel. A pasijával. A lift hirtelen megakadt, Julie megingott, előrelépett. Fél kézzel a korlátba kapaszkodott, és megdermedt. Az ajtó nem nyílt ki. Tudta, hogy még nem érhetett fel Seth emeletére. Talán pillanatokon belül helyreáll minden, és a lift varázslatos módon megteszi a maradék utat? Julie szitkozódott, aztán megnyomta az összes gombot, egyetlenegy kivétellel. A világon semmi kedve nem volt megnyomni a randa piros gombot, amely megszólaltatta volna a vészcsengőt. Tessék, így jár, aki játssza a fenegyereket. Felhívta Sethet. – Hol vagy? Nem téged engedtelek be az előbb? – kérdezte a fiú. – De, az épületben vagyok – erősítette meg Julie. – A liftben állok. – Hát, akkor siess fel! Feltálaltam a vacsorát, kitöltöttem a bort, meggyújtottam a gyertyákat. Minden kész. – Nagyon jól hangzik. – Őszinte leszek: szeretném elcsábítani, Seagle kisasszony. Julie lenézett a piszkos padlóra, figyelmét egy bizonyos foltra összpontosította. – Azzal lesz egy kis probléma.

– Miért? – Mert bennragadtam a liftben. És úgy érzem, mintha percről percre szűkülne össze a tér. – Máris ott leszek! Izzadság kezdett gyöngyözni Julie homlokán, és a gyomra érzékelhetően

elégedetlen

volt

a

helyzettel.

A

gonosz,

fénycsövekkel bevilágított fémdoboz határozottan nyomasztó volt, és a gondolat, hogy a levegőben lóg – valószínűleg egy ősrégi kábelen függve – nem igazán nyugtatta meg. Mintha egy szikláról csüngött volna, vagy megakadt volna az óriáskerék tetején. Ki találta fel vajon az óriáskereket? Kinek jutott eszébe ilyen szadista, félelmetes szerkezet? Matt nyilván tudná. Julie elszánta magát, hogy ha valaha kijut innen, meg is kérdezi tőle. Ha nem ájul el, ha nem veri be a fejét a falba, és ha nem szenved agykárosodást, akkor meg is kérdezheti tőle. – Julie? Julie? – dörömbölt Seth a liftajtó tetején. – Ne ütögesd az ajtót, az isten szerelmére! A végén még lezuhanok a pincébe! – Julie igyekezett meg sem mozdulni ebben a halálcsapdában, erre a pasija nem átallotta volna elszakítani az utolsó szétfoszló kábelt is, amin kívül valószínűleg semmi más nem tartotta a liftet. – A harmadik és a negyedik emelet között ragadt a lift. Időnként megesik. Felhívtam a gondnokot, ő meg riasztja a tűzoltókat. – Remek. Ez istenien hangzik. – Julie óvatosan a padlóra süllyedt, és a mellkasához húzta a térdét. – Jól vagy odabent?

– Nem. Nem vagyok jól. Totál kiakadtam! Nem akarok idebent lenni.

Komolyan.

Egyáltalán

nem.

Bármelyik

percben

meghalhatok, tuti biztos vagyok benne. – Ööö…, mi lenne, ha megpróbálnál mélyeket lélegezni? Esetleg képzelj el lebegő dolgokat! Tollakat meg felhőket meg buborékokat. Az talán segítene. – Nem, rohadtul nem akarok mélyeket lélegezni! Azt akarom, hogy kimenekítsenek innen az istenverte tűzoltók. – Julie, figyelj rám! Ötig számolok, és szépen egyszerre belélegzünk az orrunkon keresztül. Aztán öt számolás alatt kifújjuk a levegőt a szánkon keresztül. Mehet? Egy, kettő…

Fogd. Már. Be! Seth egyáltalán nem segített Julie-n. Oké, kihívta a tűzoltókat, de azon kívül cseppet sem segített neki ellazulni. Megszólalt a lány telefonja, és rádöbbent, hogy még mindig a markában szorongatja, olyan erősen, hogy elfehéredtek az ujjai. Kedves Julie! Jó, fent leszek később chaten. Hova mész az este? Finn Ó, hála a jó égnek! Finn! Julie a telefonjáról bejelentkezett a Facebookra, és Finn is aktív volt.

Julie Seagle Bennragadtam egy rohadt liftben. Egyedül. Borzalom. Állítólag érkezik a segítség, de nem valami kellemes élmény.

Kezdek

komolyan

bepánikolni.

Izzadok,

remegek,

elképzelem a brutális halálomat.

Finn, az Isten Mi?? Jaj, ne! De semmi pánik! Talán elfelejtetted, hogy szuperhős vagyok?

Julie Seagle Tényleg! Most totál megnyugodtam. Oké, repülj a lift alá, és tolj fel szépen a biztonságba! Kész? Mehet!

Finn, az Isten Sajnos

a

repülési

képességeimet

deaktiválták,

mert

visszaéltem a szuperhős státuszommal. Bocsi. Van viszont más képességem, ami át fog segíteni ezen.

Julie Seagle Csak rajta! Győzz meg, hogy nem ezer méter magasan lógok a levegőben. – Julie? – kiáltotta Seth. – Még mindig lélegzel velem? És… belégzés! – Aha! – szólt ki Julie. – Remek! Lélegezz csak, én meg majd elterelem a figyelmed, ö… énekelhetnék neked! – Egy pillanatra csend támadt. – Nem tudom, mit énekeljek. Na jó, ehhez mit szólsz? – Elképesztően hangosan és hamisan belevágott a „Swing low, sweet chariot…” kezdetű néger spirituáléba. – Nem tudom, miért pont ezt választottam. Egyszerűen csak ez jutott eszembe.

– Csodás! Abba ne hagyd! – kiabálta Julie.

Finn, az Isten Nem tehetsz úgy, mintha nem lennél a magasban, mert ott

vagy. Julie Seagle Pompás képességeid vannak. Köszönöm szépen. Milliószor jobban érzem magam.

Finn, az Isten Fogadd el, hogy a magasban vagy, élvezd ki! Urald az érzést! Mint én, amikor ejtőernyőzöm. Igazából nem szívesen vagyok olyan magasan. Iszonyú félelmetes fent lennem azon a gépen, lenéznem a talajra. De a rettegés ellenére kiugrom, és a félelmet eufóriává változtatom.

Julie Seagle Soha a büdös életben nem ejtőernyőznék.

Finn, az Isten Na és ha velem próbálhatnád ki?

Julie Seagle Akkor is egyedül ugranék ki a gépből, ahogy ebben a hülye liftben is egyedül vagyok. – Swing loooooow! – visszhangzott Seth éneklése az épületben – Ó, megjöttek a tűzoltók! Várj, beszélek velük!

Finn, az Isten Nem lennél egyedül. Tandemugrás volna, hozzám lennél szíjazva. Együtt ugranánk.

Julie Seagle Mégis hogyan?

Finn, az Isten Előttem lennél, a hátad a mellkasomhoz simulna.

Julie Seagle Ez nem is hangzik olyan rosszul.

Basszus! Most komolyan ezt írta? Nem volt visszavonás vagy törlés lehetőség. Ezt az iszonyú cikit! Finn, az Isten Nem. Nem hangzik rosszul, mi?

Julie Seagle Na, mesélj még!

Finn, az Isten Oké. Képzeld el, hogy épp ugrani készülünk. Mehet?

Julie Seagle Mehet.

Finn, az Isten

A repülőn vagyunk, zajos és hideg. A gép belsejében ragasztószalagot látsz egyes pontokon, és arra gondolsz, talán életed legrosszabb ötlete volna kiugrani, de én biztosítalak, hogy minden rendben lesz. Mindketten kezeslábast, sisakot meg védőszemüveget viselünk, hátunkon az ernyő. A kezeslábas szűk, a biztonságérzet megnyugtató illúziójával tölt el. Vegyes érzelmek öntenek el. Büszkeség, félelem, öröm, rettegés.

Julie Seagle Hányinger?

Finn, az Isten Az nem is érzelem! De ja, hányingered is van. – Hall engem, hölgyem? A bostoni tűzoltóságtól jöttünk. Fél órán belül kijuttatjuk onnan. Megvan még? – kérdezte egy mély hang. – Elvagyok – szólt vissza Julie, miközben továbbra is a kezében tartott készülékre meredt. – Julie, hallottad? – kérdezte Seth. – Csak fél óra! Tudom, hogy egy örökkévalóságnak hangzik, de hamar eltelik majd. Segít az éneklésem? Ha más nem, legalább megnevettet. – Fejezze már be a kornyikálást! – ripakodott rá Sethre az egyik tűzoltó. – Hölgyem, lesz itt egy kis kalapálás, de maga teljesen biztonságban van! Simán kijuttatjuk onnan.

Julie Seagle

Aztán?

Finn, az Isten Bepörög az agyad. Nem felejtetted el otthon kikapcsolni a sütőt? Olajat kéne cserélni a kocsidban. Elfogyott a samponod. Miért zabálja be a mosógép a zoknikat? Olyan jó ízük volna? Talán meg kéne kóstolnod egy zoknit? Azon gondolkozol, nem kéne-e visszakoznod, nem hiba-e ez az egész. Senkinek sem szóltál, hogy ma ejtőernyőzni fogsz, és mi lesz, ha meghalsz? Aggódsz, hogy nem jut majd eszedbe, mi a teendő, hogy elfelejted kiengedni az ernyőt. Megmutatom neked a magasságmérőt. A repülő csak fél távra jár a kellő magasságtól, de már ez is szörnyen soknak tűnik. De valójában nem vagy veszélyben. Hangos puffanás hallatszott, és a felvonó megrázkódott. Aztán fémcsikorgás visszhangzott a belső térben. Julie szorosan lehunyta a szemét, és nem bírta magába fojtani a nyöszörgést.

Julie Seagle Finn, félek. Rázkódik a lift.

Finn, az Isten Tudom, hogy félsz, de vigyázok rád. Nem a liftben vagy, rémlik? Velem vagy. Talpra húzlak, és hiába próbállak meg eltolni magamtól, ezzel emlékeztetlek, hogy szorosan hozzám vagy szíjazva, nem fogom hagyni, hogy bajod essen. Az én dolgom, hogy irányítsam az ugrásunkat, hogy

kinyissam az ejtőernyőt, ha neked nem megy. Biztonságban vagy. Mondd, hogy bízol bennem!

Julie Seagle Bízom benned.

Finn, az Isten Most már elég magasan vagyunk, az egyik oktató kinyitja az ajtót, erős széllökést engedve a térbe. Szinte eláll a szívverésed, amikor elindítalak az ajtó felé. Bár nagyon félsz, azért kezd elönteni az izgalom, a bizsergés, ahogy megteszed az utolsó lépéseket. Odafent tovább kalapáltak, fúrtak-faragtak, de Julie szinte észre sem vette. Semmi másra nem tudott figyelni, semmi más nem érdekelte, csak az, hogy mit ír neki Finn.

Finn, az Isten 4500 méteren vagyunk, és amint lenézel a mélybe, azonnal megpróbálsz hátralépni az ajtóból. Le akarod fújni az egészet. Hátralépek veled, hagyjuk, hogy előbb valaki más ugorjon ki. Átkarolom a derekad, és magamhoz szorítalak, ölellek, hogy érezd, nem vagy egyedül. Azt mondom neked, hogy sikerülni fog, hogy elég erős és bátor vagy. Bizonygatom, hogy bármire képes vagy. Úgyhogy bólintasz, és beleegyezel az ugrásba.

Finn, az Isten

Ismét a gép peremére lépünk, ott megállunk. Keresztbe teszed a kezed a mellkasodon, és nekem döntöd a fejed, ahogy

tanítottam.

Előre-hátra

ringatom

kettőnket,

felkészülve az ugrásra. Aztán belevágunk. Julie dübörgő szívverésének, illetve annak, hogy folyt róla a víz, már semmi köze nem volt a liftes helyzethez.

Julie Seagle Milyen érzés kiugrani?

Finn, az Isten Amint a levegőben vagyunk, meglepően nyugodtnak érzed magad. Mintha elillant volna minden problémád. A gyomrod nem kavarodik fel. Nem is érzed úgy, mintha zuhannál. Egyszerűen

csak

felszabadító

érzés.

A

repüléshez

legközelebbi élmény, amit megtapasztalhatsz. Ehhez fogható nyugalomban még sosem volt részed, és nem akarod, hogy vége legyen.

Finn, az Isten 1500 méteren át csak szabadesésben haladnánk lefelé. Abba se akarjuk hagyni. Szeretnénk örökre így érezni magunkat, az élménybe merülten. Ezért engedik ki sokan későn az ejtőernyőt, mert a szabadesés olyan, akár a drog.

Julie Seagle Vagy mint valami más, ha jól sejtem.

Finn, az Isten Igen, mint valami más. Nem véletlenül hívják „léggazmus”-

nak… Julie Seagle El tudom képzelni. De nekünk muszáj kinyitnunk az ejtőernyőt.

Finn, az Isten Igen, muszáj kinyitnunk az ernyőt. Úgyhogy kioldom. Felránt – durván –, de aztán simán ereszkedünk tovább, lassabban, mint addig, könnyedén. Együtt lebegünk. Most nagyobb a csend, és hallod a hangom.

Julie Seagle És mit mondasz nekem? Hirtelen életre kelt a lift, és leereszkedett fél emeletet.

Julie Seagle Na basszus. Működik a lift.

Finn, az Isten Az jó hír!

Julie Seagle Momentán nem érzem annak. Majd később kereslek!

Kinyílt az ajtó. A piszkos padlón üldögélő Julie felbámult a kis csapatra, amely lenézett rá. Seth ujjongott, a tűzoltók elégedettnek tűntek a gyors sikerrel. Julie azonban bosszús volt. – Nem kelsz fel? – kérdezte Seth közelebb lépve. – Csak nem megsérültél? – Letérdelt Julie elé, és a lány behajlított lábára tette a kezét. – Julie? Izzadt és kipirult vagy. – Semmi bajom. De tényleg. – Megfogta a fiú kezét, és rámosolygott. Seth igazán helyes, édes és vicces volt. Semmi ellenszenves nem volt benne. Sőt, hirtelenjében Julie nagyon is odavolt érte, jobban szüksége volt rá, mint valaha. Közelebb hajolt hozzá, és azt suttogta: – Fel kell mennünk a lakásodra. Most! Seth a szemébe nézett, és bólintott. Gyorsan köszönetet mondtak a Julie-t kiszabadító tűzoltóknak, majd a lépcsőhöz siettek. Seth szinte felrángatta a lányt a lépcsőfokokon, amíg fel nem értek a megfelelő emeletre. Megfordult, magához húzta Julie-t, az ajkára szorította az ajkát, és becsúsztatta

a

nyelvét

a

szájába.

Julie

visszacsókolta,

szenvedélyesen, és végigbotladoztak a folyosón a fiú lakásának ajtajáig, majd kis híján beestek a nappaliba. Seth a falhoz tolta, végigsimította a kezét a pólója elején, ujjai a lány bőrébe nyomódtak, majd még szorosabban ölelte magához. Julie a fiú hajába túrt, elvonta a száját a csókjától, levegő után kapott. Lehunyta a szemét, érezte, hogy Seth ajka a nyakára vándorol, érezte forró és ziháló lélegzetét, Julie pedig átadta magát neki, egész beleszédült. A fiú érintése követelőző és heves volt, csókja magabiztos és szenvedélyes. Julie-t még soha senki nem akarta így. Jared rém

esetlen és bizonytalan volt, a lány pedig rajta kívül mással nem igazán szerzett tapasztalatot. Kíváncsi lett, vajon milyen volna Finn-nel. Milyen érzés lenne megcsókolni őt? Milyen íze lehet? Gyengéd lenne az érintése? Lassan, de biztosan haladna, semmit sem kapkodna el? Milyen hangokat hallatna, ha Julie végigfuttatná az ujjait a karján, fel a bicepszén, aztán le a mellkasán, majd még annál is lejjebb? Tökéletesen illene össze a testük, egymásba simulnának, miközben lázasan csókolóznak? Julie kinyitotta a szemét. Jaj, ne! Ne már! Ez iszonyú gáz. Levette a kezét Seth tarkójáról, és megérintette az arcát. – Seth? – Julie… – mormolta a fiú, és ismét szájon akarta csókolni. – Seth, ne haragudj! – suttogta hitetlenkedve Julie. A fiú vállára ejtette a fejét. – Bocs, ne haragudj! – Várj, most mi van? – Seth hátralépett. – Mi a baj? – Nem megy… – Julie mély levegőt vett. – Nem tehetem. – Túl sok ez neked? – kérdezte Seth. – Jó ideje járunk együtt. Azt hittem, te is akarod. Úgy tűnt, nagyon is benne vagy. De oké, semmi baj. – Nem, egyáltalán nem oké. Te szuper vagy. Fantasztikus egy srác. Semmi oka, hogy ne akarjam ezt. Seth még egy lépést hátrált. – De nem akarod, igaz? Julie a fejét csóválta. Szörnyű, hogy Seth milyen megbántottnak tűnt. A lány nem is tudta, mit mondjon.

– Nem azon jár az eszem, amin kéne. Nem azt érzem, amit kéne. Bár úgy lenne! Seth hallgatott egy percig. – Ezt alapvetően tudtam is – vallotta be végül. Megfogta a lány kezét, és lenézett. – Szerintem kezdettől fogva nem akartad annyira ezt a kapcsolatot, mint én. Valaki másra buksz? Julie-nak könnybe lábadt a szeme, és habozott, mielőtt választ adott volna. – Azt hiszem, igen.

20. fejezet JULIE

BEFORDULT

WATKINSÉK

FELHAJTÓJÁRA, ÉS LEPARKOLTA

a

kocsit. Ismét megnézte a telefonját. Nem jött új üzenet Finntől. Felhívta Danát. – Mi a fenéért csörgetsz meg a szexi és szenvedélyes randid közepén? Miért nem Seth ágyában hemperegsz éppen? Juj, fúj! Ajánlom, hogy ne az ágyából hívj! – dörrent rá Dana. – Nem – szipogta Julie. – De köszi, hogy kinézel belőlem egy ilyen bizarr húzást. Otthonról hívlak. – Mi? Miről beszélsz? – Szakítottunk Sethtel. – A fiú kétségtelenül megértően viselkedett. Ha nem passzolunk össze, nem lehet erőltetni – mondta. De Julie akkor is pocsékul érezte magát. – Julie! Mi történt? – faggatta Dana. A lány hátradőlt, és megnézte magát a visszapillantó tükörben. – Azt hiszem, szerelmes vagyok valakibe, akivel még nem is találkoztam személyesen. – Mi van? – A neten ismerkedtünk meg. – Ez undorító. Netes randioldalakon lógsz? Tudod, milyen sokan hazudoznak összevissza azokon az oldalakon? Jaj, anyám, ugye nem a Craigslist oldalán bukkantál rá? Azok után, ahogy az

albérlettel jártál ott, azt hittem, messziről elkerülöd. Várj egy percet! Facebookon ismerted meg, mi? Elhányom magam. – Most hogy mondod, azt hiszem, tulajdonképpen tényleg a Facebookon ismertem meg. Finn az, a srác, akinek a szobájában lakom. Hónapok óta csevegünk online. – Uramatyám, ez irtó izgi! És tök mocskos meg elítélendő! Jó pasi? Élőben még nem is találkoztatok? Mikor jön haza? Szóltál róla Sethnek? – záporozta rá a kérdéseket Dana. – Fogalmam sincs, mikor jön haza. Valószínűleg a következő néhány hétben valamikor, karácsonyra, én viszont a szünetet Kaliforniában

töltöm

apámmal.

Remélhetőleg

azért

csak

összefutunk. Ha a képei nem hazudnak, akkor igen, irtó jó pasi. Ellenállhatatlan. Olyan vonzó, hogy az túlmegy minden határon. Seth rájött, hogy valaki másra bukom, de nem árultam el neki, kire. Nevetségesen hangzik. – És Finn is bukik rád? Mármint ő is szerelmes beléd? Komolyan belezúgtál? – Julie sejtette, hogy a vonal másik végén Dana mostanra már ugrál a nagy izgalomtól. – Figyi, igazából nem zúgtam bele. Még csak nem is ismerem. – Dehogynem, nagyon is ismerte. Legalábbis úgy érezte. Mintha mindig is ismerte volna. – Fogalmam sincs, mit érez irántam Finn. Valószínűleg őrültnek hinne, ha hallaná ezt a beszélgetést. – Vagy őrülten imponálna neki, hogy belezúgtál a naponkénti szerelmes leveleibe! – visította Dana. – Bevált a több hónapnyi netes udvarlása. – Nem mondhatni, hogy udvarolt volna. Szerelmes levelekről pedig szó sincs. – Julie felsóhajtott. Díjazta volna a szerelmes

leveleket. – És nem hallok felőle naponta. Néha olyan félreeső helyeken jár a világban, hogy nem jut nethez. Nem is tudom. Idiótaság az egész. Idióta vagyok. – Dehogy, nagyon is romantikus. Olyan érzelmi kötődést alakítottál ki, ami nem a felszínes hétköznapi szarságokra épül. – Ez a tudományos, pszichológiai értelmezésed? – Igen. Na, mindez irtó ari, és tökre örülök neki, de felvet egy számomra fontos kérdést. – Mi az? – Finn-nek van egy öccse, igaz? A műszakis srác? – Igen, Matt. Mi van vele? – Hozz össze minket! Valami hülye oknál fogva nem engedsz be a házba, de Matt nyilvánvalóan jó géneket örökölt, ha a szülők összehoztak egy ilyen netes szépfiút. Julie elnevette magát. – Nem akarsz te Matt-tel randizni. Hidd el nekem! Nem az eseted. És egyáltalán nem hasonlít Finnre. Egyébként is, mi van Jamie-vel? Azt hittem, még jártok. – Jamie tök hülye. Nincs mit tenni. Igen, vonzó és szexmániás, de csak egy nagy, ostoba bika, nekem meg már elegem van. Hozz össze Matt-tel! Kell nekem valaki, akinek agya is van. Julie egy percre eltűnődött. Végül is miért ne? Úgy tűnt, szegény Mattnek nincs semmi társasági élete, és soha még csak említést sem tett randizásra. Agya meg nyilván volt, még ha kissé fura is. Julie otthon maradhatna helyette Celeste-tel, ha Erin meg Roger épp elmennek hazulról. Miért ne? Matt megérdemel egy kis szórakozást.

– Oké, megadom a számát. – Csúcs. Na nyomás, csevegj az új pasiddal a neten, engem meg hívj fel holnap! – Nagyon vicces. – Julie letette a telefont, és kifújta az orrát. Hogy kerülhetett ilyen hülye helyzetbe? Finn meg az elég egyértelmű ejtőernyős metaforája épp most tette tönkre a tökéletesen megfelelőnek ígérkező kapcsolatát egy tökéletesen megfelelő pasival. Seth nem érdemelte meg, hogy Julie dobja egy egyoldalú, képzelt netes flörtölés miatt. De talán nem is volt egyoldalú. Sem képzelt. Julie felkaptatott a lépcsőn, és bebotorkált a házba. Nem akart mást, csak a szobájába menni. Finn szobájába. Bár nem is volt valami késő, Julie fáradt és feszült volt. Épp kinyitotta volna a szobája

ajtaját,

amikor

meghallotta

Erin

nevetését.

Julie

hátranézett, és látta, hogy Erin meg Roger szobájának ajtaja nyitva áll. Az asszony a padlón üldögélt, az ágy lábánál, mosolygott, és tartott valamit a kezében. Esténként nem szokott odahaza lenni, így Julie-t meglepte, hogy otthon találta. A lány átszelte a folyosót, de megtorpant, mielőtt bekopogott volna. Erin nevetett ugyan, ám vörös volt a szeme és puffadt az arca. Egy teli pohár vörösbor meg egy üres borosüveg állt a padlón. – Erin? – Nahát, szervusz, Julie! – Az asszony felnézett, és kisöpörte a haját a szeméből. – Gyere be! Gyere csak be! – szólt kissé akadozva. Fogta a poharát, és ivott egy kortyot. – Nem kérsz egy kis bort? Hozhatok még egy üveggel!

– Nem, köszönöm. – Julie belépett a szobába, és látta, hogy Erin Celeste csatját tartja a kezében. – Ugye, milyen szép ajándékot küldött Finn? Erin megfordította a csatot, félmosoly játszott az ajkán. – Bámulatos, nem igaz? Csodás, hogy kaptunk tőle valamit. Tulajdonképpen hihetetlen. Hiszen olyan messze van. Julie letérdelt. – Nagyon hiányzik, ugye? Erin bólintott. – Milyen rég ment el? – kérdezte Julie. – Ó, vagy ezer éve. Viszont hála Fotó Finn-nek – dőlt előre Erin becsípve –, olyan, mintha még mindig itt lenne velünk. – Kuncogott. – De tudom, hogy nincs. – Úgy tűnik, mesésen érzi magát a nagy utazgatásban. Nem mindennapi lehetőség úgy bejárni a világot, ahogy Finn teheti, nem igaz? És elképesztően nemes lelkű, hogy önkéntes munkában vesz részt. Gondolj csak bele, mennyi mindent csinál! De szülőként biztos nehéz, amikor a gyerekek felnőnek, és elköltöznek otthonról. – Nagyon nehéz. Finn mindig is olyan más volt. Olyan… könnyed. A mindenünk volt. Ő tartotta össze a családot. Nélküle… Julie nyugtalanul feszengett. – Matt és Celeste még mindig itthon élnek – hangsúlyozta. – És ők is nagyon különlegesek ám. Erin felkapta a fejét.

– Hát persze. Szeretem mindkettőjüket. Bár nem igazán tudom, mihez kezdjek egy lánnyal. Szegény Celeste. – Kuncogott. – De hadd mutassam meg, mi a különbség a két fiam között! – Nagy nehezen talpra állt, a szemközti falon lévő polchoz támolygott, és félrelökött pár könyvet, keresgélve valamit. – Ezt nézd meg! Matt csinálta nekem kisfiúkorában. Milyen nevetséges, nem? – Egy kis fafaragványt kapott fel. – Mégis ki készít az anyjának valamit azzal a felirattal, hogy WOW? Julie felállt, odalépett Erinhez, aki egyértelműen részeg és zavart volt. A faragványt Finn készítette az édesanyjának. Julie kivette a kezéből a kis díszt, megfordította, és várt, miközben Erin a feliratra bámult. – Nézzenek oda! Az áll rajta, MOM. Anyu! – Erin elnevette magát, a szájára szorította a kezét, és előregörnyedt, ahogy rádöbbent, mostanáig rosszul olvasta a feliratot. – Ezt Finn készítette, egy nyári táborban – mondta Julie. – Annyi éven át… végig azt hittem… – Erin alig bírt megszólalni. A szemét törölgette. – Miféle anya vagyok én? Milyen egy vak, agyatlan, elhidegült édesanya vagyok én? – Már nem nevetett. – Anyu. Az áll rajta, anyu. Édes istenem! Teljesen reménytelen eset vagyok. – Erin, semmi baj. Tényleg. – Julie visszatette a faragványt a polcra, a helyes irányban. Erin visszament az ágyhoz, és felkapta a poharát. – Biztos nem kérsz egy kicsit? Nem árullak be anyukádnak. Julie a fejét rázta. – Nem. Le kéne feküdnöm. Hol van Roger? Itthon van?

– Odafent, a legfelső szinten. A vendégszobában alszik. Horkol a náthája miatt, az őrületbe kerget vele. – Nem gond, ha magadra hagylak? Nem szeretnéd, hogy egy kicsit itt maradjak még veled? – Julie nem kimondottan vágyott rá, hogy a becsípett, érzelgős Erinnel lógjon, de úgy érezte, magára hagynia sem helyes. Remélte, hogy az asszony is ágyba bújik. – Egyáltalán nem gond, Julie. Teljesen prímán vagyok. Nem szoktam sokat inni. A bortól lettem ilyen buta és túlérzékeny. – Hát jó. Szép álmokat! – Julie kifelé indult, de Erin megállította. – Julie? Köszönöm, hogy itt vagy. Nélküled sokkal magányosabb lenne itt mindenki. A lány elmosolyodott. – Szeretek itt lakni. Őszintén mondom. Te meg Roger borzasztó rendesek vagytok hozzám, Matt és Celeste meg mintha a testvéreim fennének. – Ezek szerint fivérednek tekinted Mattet? Julie bólintott. – Nahát. – Erin ismét leült a padlóra. – Tényleg szeretem ám a gyerekeimet. Mindegyiküket. De nagyon nehéz. Nehéz az anyjuknak lennem. Julie-nak fogalma sem volt, mit mondhatna erre. – Tudom, hogy szereted őket. Semmi baj, csak… csak aludd ki magad! Holnapra jobb kedved lesz. Lábujjhegyen osont vissza a szobájába. Mattnél már nem égett a lámpa, Fotó Finn pedig éberen strázsált Celeste szobája előtt, a Buckingham-palota őreire emlékeztetve Julie-t. A lány becsukta az ajtót és lerúgta a cipőjét. Egyenesen a komódhoz lépett, és

átöltözött lefekvéshez, Finn egyik vén, ejtőernyős pólóját vette fel. Megérintette a viseltes anyagot, amelynek kékje alaposan kifakult, felirata alig olvashatóvá kopott. Jól húzd meg! De akkor is Finn pólója volt. Mobiljával a kezében bújt ágyba, és küldött egy üzenetet a fiúnak. Ma már megkockáztatott egy liftezést, ami a szó szerinti fennakadás ellenére végül is egész jól sült el. Hajlandó volt újabb kockázatot vállalni. Lassan és megfontoltan fogalmazta meg az üzenetét: Azt hiszem, kezdek beléd zúgni. Az éjjeliszekrényre tette a mobilt, és lekapcsolta a villanyt. A fejére húzta a párnát, és próbált megfeledkezni Erin részeges kesergéséről, Seth megbántottságáról, illetve a fennakadt liftről. Na jó, a liftes fennakadásnak talán nem akarta minden részletét elfelejteni. Kár, hogy Matt már lefeküdt. Julie meg akarta kérdezni, nem lenne-e kedve Danával randizni. Vajon Dana a zsánere? Van egyáltalán Mattnek zsánere? Julie vajon Finn zsánere? Baj, ha az embernek van zsánere? Talán limitálja, hogy kivel ismerkedik. Végtére is nem helyes a külső alapján ítélkezni, ugyebár. Pityegett a telefonja, és Julie kis híján a padlóra lökte a kislámpát, ahogy a készülék után kapott. Helyes. Szerintem én is kezdek beléd zúgni. Zúgjunk tovább együtt, még nem akarom kioldani az ernyőt.

21. fejezet JULIE

HITETLENKEDVE BÁMULT A KÉPERNYŐRE.

Figyelembe véve,

hogy a karácsony már csak pár napra volt, csakis üdvözítő híreket remélt. Most mi a fenéhez kezdjen? Ötödszörre is elolvasta az apja titkárnője által küldött e-mailt, de az üzenet ugyanaz maradt. Julie gyorsan megtörölte a szemét, ahogy összefolytak előtte a szavak. Sajnálatos módon apád

kénytelen lemondani az utat… nem sikerült átszerveznünk több kulcsfontosságú üzleti megbeszélést egy lehetséges fúzióval kapcsolatban… elnézésedet kéri… szilveszterkor Bostonban… asztalt foglaltatott kilenc órára… Szólj, ha nem tudod állni a repülőjegyet haza, Ohióba! Az apja lefújta a kaliforniai útjukat. Egy céges fúzió lehetősége viszont nyilván nagy ügy volt, valószínűleg halaszthatatlan is. Feltételezhetően nem lehet cégeket arra kérni, hogy az ember családi vakációjához igazítsák a kulcsfontosságú terveiket. Julie ismét megtörölte a szemét, és visszaírt. Semmi gond. Tökéletesen

megértem. Üzenem édesapámnak, hogy alig várom a vacsorát! Azzal vigasztalódott, hogy bár az apja nem viszi el vakációzni, igenis nagy erőfeszítést tesz a kedvéért, elvégre eljön Bostonba szilveszteri vacsorára. És valahogy sikerült asztalt foglalnia a város egyik legelőkelőbb, legdrágább éttermében. Talán kereshetnének

valami szilveszteri programot a városban. Hóból alkotott szobrok, énekesek és táncosok, színház… Remekül szórakozhatnának. Julie legnagyobb problémája most az lett, hogy nem volt hova mennie a téli szünetre. Ha szól az anyjának, hogy lőttek a kaliforniai

terveinek,

Kate

menten

lemondott

volna

a

hajókázásról. Julie nem akarta megfosztani az édesanyját a jól megérdemelt trópusi luxusúttól. Egyébként is, az anyja biztosan tenne valami epés meg-jegyzést arra, hogy Julie apja kénytelen volt lefújni az utat, és a lány erre igazán nem volt kíváncsi. Az apja is örömmel várta ezt a vakációt. Julie ebben teljesen biztos volt. Az apja szereti őt. Elvégre Julie a lánya. Még szép, hogy szereti őt. Édesanyja azonban csak jönne a becsmérlő megjegyzéseivel, neki meg ismét védelmébe kéne vennie az apját, akit anyukája nem értett meg úgy, mint ő. A férfi céltudatos és sikeres volt, egy csomó olyan felelősség meg kötelesség terhelte, amelyeket Kate nem érezhetett át. Julie szülei olyan különbözőek voltak, hogy nehéz volt elképzelni, miként jöhettek össze annak idején. A lány felsóhajtott. Jó lett volna, ha nem csupán pár napja van, hogy valami mást találjon ki karácsonyra. Hiszen december huszonegyedike volt. Nincs mit tenni, csakis a téli szünet után szól majd az anyjának, hogy elmaradt a kaliforniai kiruccanás. És akkor most mi legyen? Hívassa meg magát Watkinsék családi karácsonyára? Ez igencsak tolakodónak tűnt. Nem mintha egyelőre nagy karácsonyozást csaptak volna a házban. Celeste addig nyaggatta Mattet, amíg az be nem adta a derekát, és el nem

ment vele meg Julie-val karácsonyfát venni, azonban a fenyőt azóta sem díszítették fel. Julie betette alá a családnak vásárolt ajándékokat,

hogy

legalább

egy

picit

ünnepi

kinézetet

kölcsönözzön neki. Nem említették, hogy karácsonyi vacsorát rendeznének, vagy hogy hivatalosak lennének bárki máséra, és a nappaliban a kandallópárkányra kiállított üdvözlőlapokon meg a dísztelen fenyőfán kívül semmi sem jelezte a házban, hogy a karácsony csupán néhány napra van. Talán jobb lenne, hogy Julie Ohióba menne, és egyedül töltené a szünidőt? De akkor lemaradna a vacsoráról az apjával. Harmincegyedikén visszarepülhetne Bostonba. Már ha egyáltalán kapna még jegyet Ohióba ilyen kevéssel karácsony előtt. Csúcs. Micsoda katyvasz! Nem akart még az eddigieknél is jobban ráakaszkodni Watkinsékra. A karácsony családi ünnep. Igaz, Julie kezdte a saját családjának érezni ezt a famíliát, de attól még nem kellene bepofátlankodnia a szentestéjükbe. Finn volt a nyilvánvaló kivétel. Az ő irányába nem kimondottan testvéri érzelmeket táplált. Hanem… Hát, nem is igazán

tudta

megfogalmazni,

hogy

mit

érez.

Vonzalmat,

összhangot, erős kötődést. És mintha Finn is ugyanígy érzett volna. Nem mintha nekiállt volna hosszú, romantikus e-maileket írogatni Julie-nak, hogy kiöntse a lelkét és megvallja sírig tartó szerelmét, mert Finn nem ilyen volt. Finn vicces és édes és okos volt, és érdeklődött Julie iránt. Mindent tudni akart róla onnan kezdve, hogy milyen napja volt éppen, azon át, hogy melyik

tárgyakat élvezte a suliban, odáig, hogy mihez akar kezdeni az életével. De egyáltalán nem volt csöpögős és giccses. Néhány naponta e-maileztek, és Julie mindig ugrott, ha megszólalt a mobilja vagy csilingelt a gépe. Mániákusan nézegette a Facebookot, várta, hogy mi Finn legújabb állapota, leste, nem íre valamit, ami azt jelzi, hogy Julie-ra gondol. A fiú előző bejegyzése tetszett neki a legjobban:

Finn, az Isten el akarja érni a végsebességet. Nincs kedved vele zuhanni? Julie az ilyen megnyilvánulásokból tudta, hogy Finn gondol rá. Nem kellett, hogy Finn folyamatosan levelekkel meg SMS-ekkel bombázza megnyugtatásul. Az őrült utazgatásban Finn úgysem lehetett állandó kapcsolatban Julie-val, és a lány ezt el is fogadta. Megértették egymást. Jó, oké, Julie nem értette teljesen, hogy mit is jelentenek egymásnak, de akkor is volt köztük valami. Valami olyasmi, ami túlment a barátságon. A való életben még nem találkoztak, így Finn nem igazán lehetett a pasija, de Julie nem is érezte szükségét, hogy definiálja a kapcsolatukat, mert egyszerűen csak élvezte, ami kettőjük közt alakulgatott. De most aztán jobban akarta, mint valaha, hogy Finn hazajöjjön. Esténként az ágyban fekve olvasgatta az e-mailjeit meg a chates üzeneteit, nézegette a képeit, és kíváncsi volt, vajon a fiú is épp ugyanezt teszi-e. Finn minden egyes megnyilvánulásából sütött az energiája meg a hangulata, és Julie mostanra olyan jól

ismerte, hogy szinte érezte őt. Mintha tudta volna, milyen lenne valóban vele lenni. Úgyhogy hajlandó volt várni rá. Mert egy nap Finn hazajön majd. Egy nap végre meglátják, mi is van kettőjük között. Megnézte, nincs-e Finn a chaten. Nem volt bejelentkezve. Julie nem is emlékezett, merre csavarog éppen a srác. Olyan bonyolult volt az útiterve, hogy Julie megtanulta: egyszerűbb, ha nem is próbálja nyomon követni, hova megy Finn legközelebb, hanem csak a beszámolóit olvasgatja. Kedves Finn! Rád gondolok. Ez minden. Julie Végigfuttatta a helyesírás-ellenőrzőt a másnap beadandó esszéjén, majd nekilátott kinyomtatni a doksit. Épp a tizenötödik oldalt nyomtatta ki a gép, amikor jelzett az e-mailje. Kedves Julie! Remélem, elér hozzád ez az üzenet. Folyton csődöt mond itt a hálózat. Én is gondolok rád, nagyon hiányzol. (Nem fura ez? Hogy hiányozhatsz ennyire? De akkor is ez a helyzet.) Mégsem fogok tudni e hónapban Bostonba látogatni. Majd megmagyarázom. Nagyon sajnálom. Nem tudom, mit mondhatnék. Örülök, hogy még ébren vagy, mert van számodra egy meglepetésem. Tudom, a hiányomért nem kárpótol, de semmi más nem jutott eszembe.

Menj a nappaliba! Finn Julie örült, hogy hiányzik Finn-nek. Nagyon örült neki. Annak viszont egyáltalán nem, hogy a fiú nem jön haza. Zsémbesen, viszont Finn meglepetésére kíváncsian lelopakodott a lépcsőn, hogy ne ébresszen fel senkit, és lábujjhegyen a nappaliba osont. Könyörgöm, csak nehogy egy újabb Fotó Finn

legyen a meglepi! – gondolta. Az baromira a frászt hozta volna rá. Amint belépett a nappaliba, megtorpant az eléje tárult látványtól. Minden villany le volt kapcsolva, a helyiség mégis fényárban úszott. Az egész mennyezetet fehér égősorok borították, a fát pedig valódi gyertyák díszítették. A kandallópárkányon zöld girland futott végig, kis piros masnikkal és további égőkkel kiegészítve. Matt állt egy kis háztartási létrán a fa mellett, épp a legfelső ágakon gyújtotta meg a gyertyákat. Pontosan olyan volt minden, ahogy Julie az ohiói házukról leírta Finn-nek. Sőt, még annál is jobb volt. – Ez gyönyörű! – lelkendezett. Matt megijedt, és vészesen megingott a létra tetején. – Jesszusom, Julie! Halálra rémítettél. A lány elnevette magát. – Bocsi. Pont az imént kaptam üzenetet Finntől, és azt mondta, hogy jöjjek le ide. – A fához lépett és óvatosan megérintette az egyik ágat. – Csodásan fest. Matt meggyújtotta az utolsó gyertyát is, és lelépett a létráról.

– Ne engem hibáztass, ha kigyullad a ház! Ez az egész Finn ötlete volt. Azt mondta, boldoggá tesz majd. Julie bólintott, nagyot nyelt, ahogy lassan körbefordult. – Valóban boldoggá tesz. – Megállt, és Matthez fordult. – Ennyit fáradoztál a kedvemért? Úgy értem, csak mert Finn megkért rá? Matt zsebre dugta a kezét, és felnézett az égőkkel befuttatott mennyezetre. – Küldött egy utasításokkal teli listát, amelyhez részletes fenyegetéseket mellékelt, súlyos testi sértést helyezve kilátásba arra az esetre, ha nem követném szó szerint minden egyes parancsát.

Azt

hiszem,

mindet

megcsináltam.

–

Matt

a

dohányzóasztalra tett laptopjához lépett. A képernyőre pillantott, majd lecsukta a gép fedelét. – Igen, minden kész. Most pedig be kéne feküdnünk a fa alá. Nem hangzik valami hagyományosan, de Finn azt mondta, te érteni fogod. – Matt kétkedve nézett Julie-ra. – Értem is. Gyere! – Megragadta Matt kezét, és lehúzta a fiút maga mellé padlóra. – Ez az én hagyományom. Tetszeni fog. – Finn jön nekem eggyel – motyogta Matt, ahogy követte Juliet, és a hátára feküdt, hogy becsúszhasson a legalsó ágak alá. – Aú! Ha elveszítem a fél szemem, iszonyú drága karácsonyi ajándékot várok tőled az áldozatomért cserébe. Kristályokkal kirakott szemtapaszt, vagy ilyesmit. – Lassan kell haladni, te butus. Ne vesd rá magad a fára! Óvatosan csusszanj be alá. Így! Látod? Julie felnézett az ágakon keresztül, hogy lássa a gyertyák által keltett fényeket és árnyakat. Ebben a kis, privát térben csend és

biztonság honolt. Pontosan, ahogy Finn is írta az ejtőernyőzésről: eltűnt a külvilág. Olyan volt, mint mikor Julie gyerekkorában lelógatta a takaróját az emeletes ágya tetejéről, meghitt kis barlanggá változtatva az alsó fekhelyet. Sokszor játszotta ezt, miután az apja elment. – Az igazat megvallva, ez egész… kellemes – mondta Matt. Julie feléje fordította a fejét. – Még sosem csináltam ezt kettesben. Mindig egyedül szoktam lenni. – Ó! Azt hittem, itt kell maradnom, és veled végigcsinálni ezt az akármit a fa alatt. Akarod, hogy magadra hagyjalak? – Nem, maradj csak! – ragadta meg Julie ismét a karját. – Szívesen látlak. Matt derűsen nézett rá. – Szuper. Na és mit csinálunk? – Nagy és komoly kérdéseken agyalunk. – Á! Filozófiai

elmélkedések és talányok? Én kezdem.

Bizonyítsd be, hogy nem a képzeletem szüleménye vagy! – Nagyon vicces. – Számítógépes szimulációban vagyok? Egy ajtó mindkét irányba nyílik? Hogy lehet a semmiből valami? Honnan tudod, hogy egy vonal egyenes? – Matt, ne már! – kacagott Julie. – Ha az állatok maguk szeretnének étellé válni, akkor okés, ha megesszük őket? Ha az idő megállna, aztán újraindulna, észrevennénk egyáltalán? Ha többször egymás után halálra

rémülünk, az előbb-utóbb tényleg végzetes lehet? Mit jelent a kreacionizmus? Mi számít etikusnak? – Mi megy az agyamra? – vetette közbe Julie még mindig kuncogva. – Nem, ki megy az agyadra? – javította ki Matt mosolyogva. – De semmi vész. Ha nem tetszenek a mélyenszántó gondolataim, akkor halljuk, te miről elmélkedsz! Julie habozott. – Ezek után ostobának és gyerekesnek tűnik az egész. – Attól még meséld el! – Én csak… Hát, szóval, minden évben lefekszem a fa alá, és… nem is tudom. Kiértékelem az életem. Elábrándozom, hagyom, hogy a gondolataim szabadon kalandozzanak. Matt keresztbe tette a lábát, és a hasán összekulcsolta a kezét. – Értem, mire gondolsz. Miért nem hunyod le a szemed? – Csak ha te is. – Jó. Julie Mattre nézett, és várt. – Előbb te! – Nem, előbb te. – Egyszerre! Nem akarok csak úgy feküdni itt, miközben bámulsz. Mehet? Három, kettő, egy, rajt! – Julie lehunyta a szemét. – Most pedig várunk, és meglátjuk, mi jut eszünkbe. Még csukott szemmel is elhatolt hozzá a gyertyák reszkető fénye, zavaros, homályos képekkel töltve el a gondolatait. El sem tudta hinni, hogy Finn megszervezte ezt. Olyan érzése támadt,

mintha a fiú is ott lett volna vele, mintha mellette feküdt volna. Valami különlegeset akart adni Julie-nak, és sikerült is. Mi lesz, ha

találkozunk? – tűnődött a lány. Mi lesz, ha nem lesz meg köztük ugyanaz a vonzalom – ugyanaz a kapocs –, mint most? De Julie biztosan tudta, hogy meglesz. Egyes érzésekben muszáj volt bíznia az embernek. Úgyhogy hagyta az agyát elkalandozni, elképzelte, milyen lehet majd, amikor Finn végre visszatér Bostonba. Julie előbb-utóbb persze kiköltözik ebből a házból. Talán saját lakást bérel? Lehet, hogy Finn is keres magának kéglit. Elvihetné Julie-t a kedvenc helyeire a városban, és újabb részleteket oszthatna meg vele a kalandjairól. A lány mesélhetne neki az óráiról, az egyetemi életről, és elcibálhatná coolattázni a Dunkin Donutsba. Finn-nek valószínűleg jobban ízlene, mint Mattnek. Elvihetnék Celeste-et a Szépművészeti Múzeumba, és nem kellene magukkal hurcolniuk Fotó Finnt, mert a kislány ismét ép és egész lenne. Vagy legalábbis épebb, mint most. És ekkor ismét felmerült a gyötrő kérdés: Mi történhetett Celeste-tel, ami arra késztette, hogy így visszahúzódjon a való világtól? Julie oldalra fordította a fejét, és kinyitotta a szemét. Matt őt nézte. – Megmondtam, hogy ne bámulj – suttogta a lány. – Nem bírtam megállni – súgta vissza A fiú egy percig hallgatott, Julie meg eltűnődött, vajon mi járhat a fejében. Valószínűleg valami unalmas matematikai elméleten agyal. Most nem ilyesmivel kéne foglalkoznia. – Julie?

– Igen, Matt? A fiú egy pillanatig habozott. – Olyan felszabadító érzés… – Te jó isten! – vágott közbe Julie. – Totál elfelejtettelek megkérni. – Ö… Mire? – Dana barátnőm érdeklődött utánad. – Ezzel még nem kértél tőlem semmit. – Ne kekeckedj már folyton! Randizni akar veled, te gyagya! Légyszi, hívd fel! – Ó! – Matt felnyögött, és elfordította a fejét. – Nem is tudom. – Matt, ne már! Sose randizol! – győzködte Julie. – Dana nagyon klassz csaj. Bejönne neked. – Meggondolom. Ehhez mit szólsz? – ajánlotta Matt. – Volt már egyáltalán barátnőd? Matt csúnyán nézett rá. – Még szép, hogy volt. Miféle kérdés ez? Julie vállat vont. – Nem tudom. Sosem említettél egyetlen csajt se. – Bevallom, hogy romantika terén mostanában elég nagy a pangás az életemben. Egyszerűen nincs időm randizni. Tudod, milyen sok dolgom van a sulival meg Celeste-tel. – Szóval nem is jártál senkivel azóta, hogy… tudod, azóta? Mióta Celeste ilyen. A Fotó Finn ügy óta. – Nem igazán. Volt egy komoly barátnőm, de aztán… – Matt hangja elhalt. Elkomorodott, feszült és nyugtalan lett az arca. – Aztán sok minden megváltozott.

– Mint például Celeste? Matt bólintott. Julie a dr. Cooley-val folytatott beszélgetésre gondolt. – Valami trauma érte? Matt ismét bólintott. – Nagyon sajnálom – mondta Julie. – Mert bármi is történt, látom, hogy téged is megrázott. Talán majd egyszer lesz kedved mesélni róla. – Talán majd egyszer – hagyta rá Matt. – Mindenesetre az akkori barátnőm nem akart velem maradni. Nem mindenki bírja elviselni az életem. Ezt a családot. – Én imádom Celeste-et, de szenvedsz miatta, nem igaz? – Hogy mondhatsz ilyet? A lelkemet is eladnám a húgomért! – Tudom. – Julie tisztában volt vele, hogy óvatosnak kell lennie, különben Matt megint magába zárkózik. – De Finnre biztos haragszol, amiért elment. Amiért tovább rontott a Celeste-et ért traumán. – Valóban haragszom rá. – Joga van élni az életét, Matt. – Hidd el nekem, tisztában vagyok vele. – Ti ketten általában kijöttök egymással? – Régen jól megvoltunk. Aztán… változott a helyzet. Főleg az anyámmal kapcsolatos nehézségek miatt; mindig is Finn volt a hős. Azt hiszem, nekem ez nem volt könnyű. – Celeste hősnek tart. Nem látod, hogy néz rád? Imád téged. – Nem annyira, mint Finnt. Őt bálványozza. Én az unalmas dolgokat csinálom. Elviszem az iskolába, etetem, segítek a háziban,

aggódom érte. Nem vagyok Finn, az tuti. Finn mindig is magasról letojta a hétköznapi életet. A szórakozás érdekli, meg a bolondozás. Valahányszor anyám gyengélkedett – így szoktuk nevezni a dolgot, hogy gyengélkedik –, Finn szórakoztatta Celesteet, megnevettette, önmagához hasonlóan vaddá és szabaddá tette. Én elvégeztem minden szükséges teendőt, Finn pedig learatta a babérokat. Mindig is így ment a dolog. – Nem úgy hangzik, mintha nagyon csípnéd Finnt. – Épp ellenkezőleg. Finn bámulatos. Eleven, laza és féktelen. Megtesz mindent, ami nekem nem megy, én pedig irigy vagyok rá. – Ezek szerint Celeste régebben Finnre hasonlított? – kérdezte Julie. – Úgy van – felelte Matt halkan. – Szerintem fejlődést mutat, te nem így látod? Legalább egy kicsit, nem? A minap jól kivágta a hisztit, amiért nem volt meg nekem a Glee második évada. Szerintem ez jó jel. – Mi a csuda az a Glee? – Nem érdekes. Lényeg, hogy Celeste-et érdekli, és ez igenis jó. Ráadásul divatos holmikat kért karácsonyra, és azt is akarja, hogy vigyem el shoppingolni. – Ezek szerint egyre inkább elveszíti az egyéniségét? Csodás, pontosan ebben reménykedtem. – Fogd be! Ezek jó dolgok. Fotó Finn a héten újabb zsanérokat kap. Celeste engedélyt adott rá. Matty, nem látod, mennyire fontos, hogy beilleszkedjen, és legyenek barátai? El tudod képzelni, milyen kétségbeejtően magányos lehet?

– El – sóhajtott Matt. – Valószínűleg jobb hatással vagy rá, mint én. – De te végzed el az igazán fontos tennivalókat. Celeste-nek szüksége van olyasvalakire, mint te, aki gondoskodik róla. Anyukád nincs… ő sincs valami jól, azt hiszem. Matt bólintott. – Tudom. Anyám nagyon szenved. Ahogy apám is. Mit gondolsz, miért vannak ilyen sokat házon kívül? Nem bírnak itt lenni. – Matt a hajába túrt. – Julie, belefáradtam. Nem akarok Celeste szülője lenni. Nem megy. Pár percig egyikük sem szólt egy szót sem. Végül Julie törte meg a csendet. – Azta, nagyon jó murinak bizonyult ez a fa alatt fetrengés, mi? Ugye milyen kár lett volna lemaradnod róla? – Túlszárnyalta minden elképzelésemet. – Na jó, dumcsizzunk megint csajokról! – Ennyire érdekelnek a csajok? Nem gondoltam volna. Azt hittem, azzal a Seth nevű fazonnal jársz. – Megszakadok a röhögéstől, Matt. Komolyan. És csak hogy tudd, szakítottam Sethtel. – Nem mondod. – Továbbléptem. Mondjuk. Nem is tudom, mi van. Tetszik valaki. Matt grimaszt vágott. – Hadd találjam ki! Csak nem a bátyám? – Honnan tudtad? – Julie jól meglepődött.

– Vajon honnan? Talán onnan, hogy megállás nélkül arról szövegelsz,

hogy

Finn

milyen

fantasztikusan

érdekes

és

szórakoztató? Hogy hárompercenként nézegeted az e-mailedet? Nem vagy valami diszkrét. – Jó, lebuktam. Na és akkor? Mindegy, most nem rólam van szó. Hanem a gyatra szerelmi életedről. Hívd fel Danát! – Nincs időm párkapcsolatra. – Ez nevetséges! Arra mindig van idő, csak akarni kell. Nem kéne már egy kis románc az életedbe, Matty? – bökte meg a vállát. A fiú elnevette magát. – Szeretem, ha Mattynek hívsz. Olyan… édi. – Édi? Ennél jobb szó nem jutott eszedbe? Azt hinné az ember, hogy az abnormálisan nagy agyaddal jobbat is ki tudsz találni az

édinél. – A gyertyaillat kiszívta belőlem az okosságot. – Remek. Akkor olyan hülye lettél, hogy nem tudsz ellenkezni. Megadom Dana számát, te meg felhívod, és elviszed vacsorázni. – Nem. – Akkor megvesztegetlek. – Julie addig ficánkolt, amíg ki nem csúszott a fa alól, és felült. – Mi lenne, ha most rögtön odaadnám a karácsonyi ajándékodat? – Nem – közölte megint a fiú az ágak alól. Julie megfogta a lábát, és kirángatta a fa rejtekéből. – Pedig nagyon jó ajándék. Illetve ajándékok, hogy egész pontos legyek. Hidd el nekem! – Igen? – mosolygott Matt. – Na jó, megegyeztünk.

– Éljen! – tapsikolt Julie. Kiszedte Matt ajándékát a kis halomból, amelyet néhány napja helyezett a fa alá, és odaadta neki a puha csomagot. – Ne feledd, csóró egyetemista vagyok, úgyhogy ne valami fényűző ajándékra számíts! Bár úgyis a gesztus a lényeg, nem igaz? – Ha a sok pénz költésének gesztusára gondolsz, akkor igen. – Matthew! – Vicceltem, csak vicceltem. – Matt óvatosan kioldotta a zöld szalagot, és lehámozta a piros csomagolópapírt. Sugárzó mosollyal nézte a két ajándékot, úgy tett, mint aki egy könnycseppet morzsol el, miközben felemelte az első pólót. – Han Solo karbonitban! – csodálta. Kihajtogatta a másik pólót is, ez piros volt, és két összetapadt pálcikás jégkrémet ábrázolt. – Amit a jég

egybekötött, ember szét ne válassza! – olvasta a feliratot. – Tökéletesek. Tudtam, hogy előbb-utóbb ráharapsz a pólókra. – Nem haraptam rá a pólókra, de az ünnepek nem arra valók, hogy megpróbáljunk rendes vagy akár csak elfogadható ízlést erőltetni másokra. Egyébként is, tudtam, hogy téged hiába győzködnélek. – Kéred te is most az ajándékodat? Mivel pár napon belül elutazol? – Aha, bizony, elutazom – bólintott Julie. – Irány Kalifornia! – Végre sok időt tölthetsz apáddal. Biztos pazar élmény lesz. – Tuti – felelte Julie. – A kaliforniai borvidék, Hollywood, tengerpart, menő szállodák, ínyenc kaják. Apám minden apró részletet hallani akar majd az egyetemről meg úgy általában az életemről. A vakáció végére valószínűleg már annyira elegem lesz

a saját magamról szövegelésből, hogy újabb, pihentető vakációra fogok vágyni! – Fogalma sem volt, miért hazudozik Mattnek, de minden porcikája makacsul tiltakozott az ellen, hogy elmondja neki az igazat. – Úgyhogy igen, igen, igen! Most azonnal akarom az ajándékomat! – Mohó vagy, mi? – cukkolta Matt. A háta mögé nyúlt, és kihúzta az egyik kisasztal fiókját. Egy piros borítékot adott át, rajta Julie nevével. A lány kinyitotta, és ösztönösen felsikoltott, mire Matt fél kézzel befogta a száját, a másikkal meg hevesen gesztikulált, hogy hallgasson. – Mindenki alszik! – mondta, és igyekezett magába fojtani a nevetést. – De hát megleptél egy Dunkin Donuts-os ajándékkártyával, ami a teljes egyetemi pályafutásom alatt fedezni fogja a kávéigényemet! Hogyne sikoltanék? Matty! – A fiú nyakába ugrott. – Olyan édes vagy! – Visszaült. – Ezek után pedig muszáj lesz felhívnod Danát. Megígérted. – Hát igen – sóhajtotta Matt. – Néhány hétre hazautazik, de szilveszter után rögtön jön is vissza. Nem csúcs? Mindketten románccal kezdjük az új évet. Vagy legalábbis egy románc lehetőségével. Matt ránézett. – Jól hangzik.

22. fejezet Matthew Watkins szerint a prefrontális lebeny egyenesen bámulatos. Bár valójában maga a prefrontális lebeny teszi lehetővé ezt a gondolatot, úgyhogy ki tudja, mi az igazság…

Finn, az Isten Miért nem bírod végre belátni, hogy vakon megbízhatsz bennem?

Julie Seagle Kevesen tudják, de az előléptetése után Rudolf kiállhatatlanná vált. A következő évben szerepelt egy kevésbé ismert és nem igazán közkedvelt karácsonyi filmben,

amely

az

alázatról

és

a

„gyökereink”

megbecsüléséről szólt.

JULIE AZ EZÜST EVŐESZKÖZT IGAZGATTA,

és ivott egy korty

ásványvizet. Szilvesztereste lévén természetesen dugig volt az étterem, és Julie élvezte, hogy Boston belvárosában lehet, az ünneplő tömeggel. Ismét a bejárat felé pillantott, hogy nem jött-e meg az apja. E-mailben megírta neki, hogy csillámló rózsaszín felsőt és fekete szoknyát fog viselni, a haját pedig az édesapa által kedvelt módon feltűzi, így ha minden igaz, a férfi azonnal kiszúrhatja őt a tömegben. Olyan sok mindent akart elmesélni az

apjának, és a nyakát nyújtogatta, hogy átlásson a mellette ülők feje felett. A férfi most már bármelyik percben itt lehet. Negyed tíz volt, tizenöt perccel ezelőttre foglalták az asztalt. Remélhetőleg az apjának sikerült taxit fognia a repülőtéren. A téli szünet egyelőre elég silányan telt, a ma este azonban egy csapásra feldobja majd. Nem volt épp háromhetes utazás, de az igenis jelentett valamit, hogy Julie apja eljön Bostonba, mindössze egy közös vacsora kedvéért. Többek között azt jelentette, hogy Julie az elmúlt hetet Dana lakásába zárkózva töltötte, egyesegyedül, mivel a barátnője és annak lakótársai elutaztak a téli szünetre. Elég unalmas volt, de azért tűrhető. A karácsonyeste és karácsony napja mi tagadás, elég pocsék volt, habár Julie egykeként elég jól megtanulta elszórakoztatni magát. Az igazat megvallva ez inkább volt rejtőzködés, mint szórakozás, de Julienak nem volt más választása. Attól persze elég rosszul érezte magát, hogy hazudott az anyjának meg az egész Watkins családnak a kaliforniai útról. De még ez is könnyebb volt, mint megpróbálni megértetni velük a történteket. Legalább Finn jó sokszor volt elérhető mostanában, úgyhogy többet kommunikáltak, mint valaha. Julie kénytelen volt hamis részletekkel traktálni a fiút a gyönyörű, szőlőhegyre néző szállodájukról, illetve a pazar szusilakomáról, amelyet kitalációja szerint az előző este evett. Egyik hazugság sem esett valami jól. Eltűnődött, vajon mit csinálhat ma este Finn. A Zöld-foki Köztársaságban volt éppen, egy teknősöket óvó csoportnál tevékenykedett, és képeket küldözgetett Julie-nak a kihalástól megmentendő

állatokról.

A

többi

önkéntessel

együtt

a

tengerparton sátoroztak, limitált felszereléssel főztek-mostak magukra. Julie szerint ez pokolian hangzott, Finn viszont imádta. Elővette a mobilját, és újra elolvasta a legutóbb tőle kapott Facebook üzeneteket. Finn időnként bement a városba kipróbálni egy-egy étkezdét, és Julie értesült róla, hogy nem igazán szerette meg a helyi specialitásokat. A „kecskesajt” meg a „kecske, sajt”

nem ugyanaz. Tanulj a hibámból! Mindig gondosan olvasd el az étlapot, Julie! A következő üzenete így szólt: Kecskehús itt, kecskehús ott. Fúj! Hagyjuk is a teknősöket – a magas fogyasztási ráta alapján hamarosan a Kecskeóvó Csoportot kell majd megalapítanunk. Julie ismét a helyiséget pásztázta. Semmi gond. Nem késett még olyan sokat. Finn-nél már majdnem éjfél volt. Lehet, hogy jövőre együtt köszöntik majd az új évet? Julie számtalan üzenetet fogalmazott meg, hogy beszélgessenek telefonon, de elküldés helyett végül mindegyiket törölte. A telefon egyszerűen túl személyesnek tűnt, túl nagy volt a feszengés kockázata. A lány most már megértette, Celeste miért nem akart telefonon beszélni Finn-nel, miért akarta inkább megvárni, hogy hazajöjjön. Talán jobb is volt várni. Egyelőre megfelelt ez a netes kommunikáció. Hála istennek, Finnnek nem volt webkamerája. Még csak az hiányzott volna. Julie már attól is szorongott, hogy milyen lesz a való életben először látni Finnt. Úgyhogy a következő szilveszterkor talán hosszú, érzéki csókkal köszöntik majd az új évet. Néha chatelés közben Julie-nak

az a különös benyomása támadt, mintha Finn jelenlétét érzékelné, mintha tudná, milyen lehet személyesen vele lenni. Megakasztotta ezt a gondolatmenetet. Nevetséges volt. Semmit se tudott Finnről, simán lehet, hogy borzalmasan, undorítóan, bénán csókol. A való életben talán semmi vonzalom nem lesz kettőjük között. Talán ez a buta netes játék nem volt más, csak ostoba flörtölés. Julie azonban nem így gondolta. Nyilvánvalóan Finn sem, aki épp akkor küldött neki üzenetet. Itt mindjárt éjfél van. Hiányzol. Megtaláltad már az ajándékomat? Vártam, hogy rábukkanj, de úgy tűnik, nem valami gyakran nézel bele a retikülöd cipzáras belső zsebébe. Vagy talán megtaláltad, csak nem tetszik. Vagy Matt elbénázta, és anyánk retiküljébe rejtette. Fúj, nesze neked Ödipusz-konfliktus. (Ajjaj! Remélem Apa jól van…) Julie kis híján elejtette a telefonját, ahogy lerántotta a széke támlájáról az odaakasztott retikült. Gyorsan a tömött kézitáskába nyúlt, fogadkozott, hogy amint hazaér, kiszórja belőle az összes fölösleges vackot. A belső zsebből piros selyempapír lógott ki. Julie óvatosan kézbe vette az ajándékot, és kicsomagolta. Gyönyörű volt. Felemelte a vékony szíjat, megcsodálta a róla függő lila követ. Csipkézett szélű és egyenetlen volt, de nem éles. Azonnal felvette a nyakláncot, és fél kézzel a követ fogta, miközben visszaírt Finn-nek.

Szóhoz se jutok. Ez csodaszép. Tökéletes. Egyszerűen imádom, és le sem fogom venni. Én is szerettem volna ajándékot küldeni neked, de folyton elvándorolsz! Julie a képernyőre bámulva várta a választ. Nem tehetett róla, libabőrös lett, valahányszor üzenetet kapott Finntől. Már így is épp eleget kaptam tőled. Figyu már, tűzijáték! Itt éjfélt ütött az óra! Finn biztos kölcsönkért egy fényképezős telefont, mert egy bámulatos képet mellékelt a Zöld-foki Köztársaság szilveszteri tűzijátékáról. Julie a képet megnyitva mindennél jobban arra vágyott, bár Finn-nel lehetne éppen, az óceán partján, figyelve a víztükör felett fellobbanó fényparádét. Nyálas klisé volt, de akkor is romantikus. Jövőre! – ígérte magának. Jövőre együtt lesznek. Türelmes volt, tudta, hogy Finnre megéri várni. Örökre csak nem lehet távol a srác. Észrevett egy magas férfit, aki egy pár mögött állt a bejáratnál. Végre! Pazar kép! Mennem kell, azt hiszem, megjött apám. Vár az ötfogásos vacsi. De kecskéről szó sem lehet. Holnap elérhető leszel? Finn visszaírt:

Bizony, az éjféli tűzijáték tényleg pazar, bár nekem más ötletem is van, mihez lenne most kedvem. És nem, nem kecskementésre gondolok. Holnap is állok rendelkezésedre! Julie a táskájába dobta a telefont, majd jó magasra nyújtotta a kezét, hunyorogva integetett. Hoppá! Mégse az apja volt az. Megjelent a pincér, mintha már milliomodszorra töltötte volna újra Julie vizespoharát, és együtt érző pillantást vetett a lányra. – Édesapám biztos csak dugóba került. Nemsokára ideér – mondta Julie, nemcsak a pincért, hanem saját magát is győzködve. De nem ért oda. Egy órával a megbeszélt időpont után Julie felhívta az apját. Sosem szokta felhívni. Soha. Íratlan szabály volt, hogy az apja mobilja munkára való. A férfi amúgy sem volt az a telefonon csevegős fajta. A telefonbeszélgetéseik általában mesterkéltek és kissé feszélyezettek voltak, az édesapja részéről több szokott lenni az aktuális tartózkodási helyéről származó háttérzaj, mint a mondanivaló. Julie mindig fecsegett egy ideig, apja meg a megfelelő helyeken közbeszúrta, hogy „Igen” vagy „Érdekes”. A lány úgy emlékezett, személyesen sokkal jobban ment a beszélgetés. De most kénytelen volt megpróbálni mobilon elérni az édesapját. Hagyta kicsöngeni, amíg hangpostára nem kapcsolt, aztán azonnal visszahívta. Megint hangposta. Julie az asztalon érintetlenül álló két pohár pezsgőre meredt, amelyekben még mindig vígan pezsegtek a buborékok. Nem minden asztalon díszelgett egy üveg pezsgő palackhűtőben, az édesapja tehát

nyilván jó előre telefonált, és gondoskodott az éjfélváró italról. Julie mély levegőt vett, és igyekezett megnyugodni. Húsz perccel később még mindig az órát leste. Az apja most már tagadhatatlanul iszonyúan sokat késett. Julie fogta az immáron langyos pezsgővel teli poharát, és lehajtotta az ital felét. Megnyitotta a névjegyzékét, és kikereste az apja titkárnőjének számát. Julie ritkán ivott alkoholt, így mire Andrea felvette a telefont, máris megérezte a pezsgő hatását. – Szia! Itt Julie Seagle. Bocs, hogy zavarlak! – mondta. – Julie! Hogy vagy? Boldog új évet! – Megvagyok. Csak épp az étteremben várok apámra, és már több mint egy órát késett. Nem tudod, mikor szállt le a gépe Bostonban? – Jaj, Julie… – Andrea egy percre elhallgatott. – Édesem, hát nem szólt neked? – Miről kellett volna szólnia? – Apád nincs Bostonban. – Hogy mondtad? – New Yorkban van. Fel kellett volna hívnia téged. Ne mondd, hogy kiment a fejéből! Julie fogta a pezsgőspoharat, és egy hajtásra kiitta. – De, egyértelmű, hogy kiment a fejéből. Tudod, mit? Nem simán csak feledékenységről van szó, igaz? – Fogalmam sincs, mit… Biztos vagyok benne, hogy szólni akart… – Nem, nem akart. Mindketten tudjuk, hogy magasról szarik rám. Ennyi. Úgyhogy most itt ülök ebben a hülye, sznob,

nevetségesen drága étteremben, baromi éhes meg dühös vagyok, és nem bírom kifizetni még ezt az üveg pezsgőt se, amit az utolsó cseppig be szándékozom nyakalni. – Felhívom az éttermet, és gondoskodom az anyagiakról. Én intéztem az asztalfoglalást, úgyhogy tudom, hol vagy. Julie kifejezéstelen arccal szorította vállal a füléhez a mobilját, miközben újratöltötte a poharát. – Kösz, Andrea. További szép estét! – Ezt szánta végszónak, de aztán meggondolta magát. – És mondd meg az apámnak, hogy egy seggfej. Üzenem neki, hogy részemről ennyi volt. – Az asztalra ejtette a mobilját. – Itt a vége, fuss el véle – mondta halkan. Pár percen belül ismét megjelent a pincér. – Ha jól értesültem, a kisasszony egymagában költené el a vacsoráját. Julie bólintott, és felnézett az asztal mellett álló férfira. Az apja korabeli lehetett, és kedvesen mosolygott rá. A lány bólintott. Igen, a kisasszony egymagában fog vacsorázni. – A számlát állják önnek, a vacsora végeztével pedig hazavitetjük taxival. Eldöntötte, mit kíván enni? Julie a fejét rázta. – Nekem bármi jó lesz. Választhat helyettem. Csak valami nagyon drága legyen! De semmiképp se kecskehús. – Ahogy óhajtja. Tölthetek még pezsgőt?

Miért is ne? – Persze. Jöhet még pezsgő. Elvégre is ünnepelünk, nem igaz? Megette az eléje tálalt szarvasgomba-olajos töltött homárt, majd desszertet rendelt. Háromféle csokis valamit. Nem igazán figyelt

oda. És mivel a pezsgő olyan jól lecsúszott, a pincér meg nem kért tőle személyit, Julie megkóstolt még két édes likőrt, amelyek íze ugyan köhögés elleni szirupra hasonlított, viszont csodásan elszédítették, miután sikerült magába diktálnia őket. Komolyan fontolóra vette, hogy rászokik az alkoholizálásra, mert jelenleg totál istenien érezte magát. Eltűnődött,

vajon

mennyibe

kerülhetett

a

vacsorája.

Valószínűleg jó sokba, még ha csak egymaga evett is. Bárcsak meghívta volna néhány barátját, akkor aztán botrányos számlát produkálhattak volna! Odaintette a pincért. – Tudja, mit? Ez a gombás homár tök mennyei volt. Kérhetnék öt adagot elvitelre? Köszike. És adjon magának negyvenszázalékos jattot! Ha megvan, hívhatják is a taximat. Szeretnék hazamenni. Julie negyvenöt perccel később részegen bebotladozott Dana lakásába, és bevágta a hűtőbe a két, homárral telepakolt zacskót. Bemászott az ágyba, és bekapcsolta a tévét, hogy megnézhesse a szilveszteri ünneplést. Times Square-i felvételek villantak a képernyőn. – Cseszd meg, New York! – kiáltotta Julie, és elnémította a készüléket. Hirtelen arra gondolt: nem lehet, hogy Finn ébren van még? Eltartott egy darabig, de végül csak sikerült megtalálnia a retiküljét, ami a hűtőben, az éttermi kaja mellett kötött ki. Julie visszabotladozott a hálószobába, és üzenetet küldött Finnnek. Mi van rajtad? A fiú nem válaszolt, így Julie újra próbálkozott. Rajtam nincs más, csak egy combig érő bőrcsizma,

viszont van nálam egy leopárdmintás ernyő. Még mindig semmi.

Finn nyilván alszik. Miért nem volt itt Julie-val? A lány csevegni szeretett volna vele, hallgatni az édes és flörtölő dumáját. Most nagy szüksége volt Finnre. A vicces srác tuti megnevettette volna. Lerúgta

a

cipőjét,

megcsörgetett

valakit.

és

elkezdett

Félig

átöltözni,

hámozta

le

miközben magáról

a

nejlonharisnyáját, amikor az illető felvette a telefont. – Halló! – Mi van rajtad? – Ö… ki beszél? – kérdezte a fiú álmosan. – Matty, én vagyok! – kiáltotta. – Julie? – Igen,

Matty!

Máris

elfelejtettél?

–

Értetlenül

nézett

összegabalyodott harisnyájára, próbált rájönni, hogy sikerült megcsomóznia, miközben félig még rajta volt. – Mit csinálsz odahaza? A városban kéne élvhajhásznod! Hallotta a fiú halk nevetését. – Aludtam. És élvhajhászni? Ezt az igét nem ismerem. – Igenis az. Ige, mert én azzá tettem. Ilyen kreatív vagyok. Uramisten, szó szerint igéző vagyok. Érted? Ugye hiányzom neked, a bájos évődésemmel együtt? – Ja, persze – felelte Matt ásítva. – Szörnyen hiányzol. – Ez nem volt valami meggyőző. Meg akarsz bántani? – Mindenkinek hiányzol. Főleg Celeste-nek. Kösz, hogy olyan sok e-mailt küldtél neki. – Ó, Celeste jó haverom – Julie lefeküdt a padlóra, és lerángatta összecsomózódott harisnyáját. – Na, csak sikerült! – Micsoda?

– Sikerült levetkőznöm! – Szerintem lerészegedned sikerült, ha jól hallom. – És akkor? Mi van, ha betintáztam? Attól még vicces vagyok. – Nagyon vicces vagy – helyeselt Matt. – Hogy tetszik Kalifornia? Jól megvagytok apukáddal? – Az édesapám egyszerűen fantasztikus. Egyértelműen az év apja díjra hajt, úgy elkényeztet. Igazán remek vakációt töltünk együtt. – Izé… Jól vagy? – Prímán. Hát te? – Én is – felelte Matt. – Fenn bírsz még maradni éjfélig? – Még szép, hogy ébren maradok éjfélig! Meg fogom nézni az óceán fölötti tűzijátékot. Nincs kedved velem tartani? – Dehogy nincs. Egy perc, és ott leszek. Várj meg! – Rád mindig számíthatok, nem igaz, Matty? Csúcs vagy, és irtó segítőkész. Szeretlek. – Most már biztosan tudom, hogy részeg vagy. – Nyugodj le, te kis butus! Nem vagyok beléd szerelmes. Csak simán szeretlek. Olyan okos vagy! Ja, és te is szeretsz engem, le se tagadhatod. – Ittál vizet? – Na ugye, pont erről beszéltem. Ez a világ legokosabb ötlete! – Julie megragadta az ágy végét, talpra húzta magát, és eltámolygott a fürdőszobába. – Na jó, mehet a menet! Kész vagy? – Megnyitotta a csapot. – Igyál szépen!

– Tartsd! Le ne tedd! – Julie a csap alá dugta a fejét, és annyi vizet nyelt, amennyit csak bírt. – Sikerült! – jelentette be. – Pohárból is ihattál volna. – Nem mondtad külön, pedig te dirigálsz. Most pedig pisilnem kell. Ne hallgatózz, mert az tök undi lenne. – Hidd el nekem, nem fogok hallgatózni. – Te dumálj, én meg pisilek. Beszélj hangosan, hogy meg ne halld! Mesélj valami érdekeset! Mindig érdekes dolgokról locsogsz. – Nem szoktam locsogni. De annak érdekében, hogy elfedjem a hangokat, amiket előidézni készülsz, felülemelkedem ezen a megjegyzéseden, és elmesélem, hogy Celeste imádja az oldaltáskát, amivel megajándékoztad. És a szeme se rebbent a belepakolt zsanérok láttán. Még meg is kért, hogy szereljek fel párat Fotó Finnre, úgyhogy most már térdben és a nyakánál is hajlítható. Ezután a bokája és a könyöke következik. Hamarosan tényleg bele fog férni a tatyóba, ahogy a mellékelt kártyán írtad. Őszintén szólva egész zseniális volt ez a zsanéros ötlet, Julie. – Ugye, hogy ugye? Én is okos vagyok. Nem olyan okos, mint te, mert te abnormálisan okos vagy. De most komolyan, Matthew Watkins. Tisztában vagy vele, hogy olyan okos vagy, hogy az már bizarr? Tök ijesztő. Senkit sem ismerek, aki hozzád fogható lenne. Miről

is

beszéltünk?

Ja,

igen.

Szóval

Celeste

simán

összehajtogathatja a jó öreg Fotó Finnt, és bedughatja az oldaltáskába, hogy ne lássa senki. Na és te mit szólsz az ajándékodhoz? Tényleg tetszenek a pólók? Nagyon viccesek. Han Solo irtó szexi. Mindenki imádja, mert alapból is szexi, aztán meg annyira király, amikor Leia hercegnő azt mondja: Szeretlek, Han

Solo meg azt feleli: Tudom. Ettől lesz még annál is szexibb. Az a válasz örök klasszikus. Na és a jégkrémes póló? Az is poén, nem? Bevallom, igazából az összes pólód bejön nekem. – Világos, hogy részegen összevissza hazudozol. És be nem áll a szád. – Nem hazudok. Komolyan mondom, egész aranyosak a pólóid. – Tudtam, hogy megszereted őket. – Befejeztem a pisilést. – Köszönöm szépen, hogy tájékoztattál. Julie kicsoszogott a mosdóból, és megpillantotta magát egy tükörben. Megingott, és homlokráncolva meredt lekonyult kontyára. – Borzalmasan festek. Azt hiszem, most már le kéne feküdnöm. – Ez jó ötletnek tűnik. Boldog új évet! – Várj, még ne tedd le! Takargass be! – Takargassalak be? – Igen. Takargass be! Fektess le! Jaj, várj, nem úgy értettem! Az nagyon durva lenne, mi? – Mi lenne durva? – Ha lefeküdnénk egymással. Tiszta őrület volna, nem? Hallotta, hogy Matt nagyot sóhajt. – Ez a beszélgetés nagyon aggasztó fordulatot vett. – Csak most tűnik fel? – Julie visszabattyogott a szobába, lekapcsolta a villanyt, és bebújt az ágyba. – Matty? – Igen, Julie? – El kell mondanom neked valamit. – Halljuk!

– Szeretem a matekot. – Hát ez csodás. – Es van még valami. – Mondjad! Julie fél kézzel letakarta a száját, és azt suttogta a vonalba: – Még szűz vagyok. – Te jó isten, Julie, leteszem a telefont! – Komolyan mondom. Ez nagyon fontos. Már egyetemista vagyok. Hogy lehetek még mindig szűz? Senki más nem szűz rajtam kívül. A világon senki. Na és te? Te sem lehetsz már szűz. Mármint volt az a barátnőd, meg minden. És öreg vagy. – Kösz szépen. – Na jó, nem öreg. De öregebb, mint én. Szóval tuti nem lehetsz szűz, nem létezik. Hadd halljam! Szexeltél már, igaz? – Nem hiszem, hogy beszélnünk kéne erről. – Ne már! Ne légy ilyen gyerekes! Tökéletesen normális kérdés. Hosszú csend támadt. – Jó, legyen. Igen, szexeltem már. – Tudtam! – kiáltotta Julie diadalittasan. – Na és sokat szexeltél már? Matt nevetett. – Azt hiszem, az attól függ, szerinted mennyi számít soknak. – Ezt igennek veszem! Basszus, amilyen béna vagyok, nekem sose fog összejönni. – Ilyen sürgős? – Miért ne lenne az? Mindenki azt mondja, hogy a szex csúcs. Ugye hogy csúcs?

– Nem hinném, hogy szakértőnek számítok, de igen, a szex nagyon csúcs tud lenni. Ha a megfelelő partnert választod. – Egy pillanatra elhallgatott. – Ezek szerint ti Sethtel egyáltalán nem…? – Ohó! Tudtam én, hogy ki akarnád ezt tárgyalni! Nem, egyáltalán nem. Nem akartam. Seth helyes és aranyos és tökéletes volt, meg minden, de én mégsem akartam. Egyszerűen nem ő volt nekem az igazi. Akiben minden megvan. Nem úgy értem, hogy valami hülye szőke herceg, aki gyomorforgatóan tökéletes. Az egyenesen szánalmas. Én egy igazán igazi pasit akarok, minden hibájával együtt. – Meg fogod találni az igazit. Nem akkor, mikor épp részegen beszélsz összevissza, de meg fogod találni. – Juj, indul az éjféli visszaszámolás! A hülye New Yorkban, az összes menő hülyével. Számoljunk vissza együtt! – Oké, kezdd! Julie szédelegve nézte a képernyőt. – Hét, hat… – Matt kezdett vele számolni. – Öt, négy, három, kettő, egy! – Julie figyelte, ahogy a tömeg karlengetéssel és éljenzéssel ünnepli a híres kristálygömb aláereszkedését. A kamera egymás után mutatta az önfeledten csókolózó párokat. – Boldog új évet, Julie! – Boldog új évet, Matty. – A lány kikapcsolta a tévét, és az oldalára gördült. – Matty, lenne hozzád még egy kérdésem. – Aha. – Mesteri szerető vagy? – Na, itt ér véget a kis esti csevejünk.

– Fogadok, hogy mesteri szerető lehetnék. Nagyon energikus vagyok. És gyorsan tanulok. – Most már tényleg le kéne feküdnöd. – Jó, legyen. – Julie feljebb rántotta magán a takarót. – Kénytelen leszek letenni a telefont. Muszáj bedobnom a szunyát. – Szerintem ez egy remek ötlet. Örülök, hogy eszedbe jutott. – Szeretek veled beszélgetni – motyogta Julie. – Én

is

szeretek

veled

beszélgetni.

találkozunk, miután ki üdülted magad! – Jó éjt, Matty!

Általában.

Itthon

23. fejezet JULIE

AZ ÓRÁRA NÉZETT.

DÉLELŐTT

FÉL NYOLC VOLT,

és a lány

pokolian érezte magát. A „haláli másnapos” találó kifejezésnek tűnt. Borzalmasan aludt, rengeteget forgolódott, igyekezett legyűrni a hányingert, ami többször rátört az éjszaka folyamán. A gyötrő fejfájásról nem is beszélve.

Csessze meg a pezsgő! – gondolta. És csessze meg az apám is, a hülye New Yorkkal együtt! Úgy volt vele, hogy akár fel is kelhet, hiszen semmi értelme a dolgokon rágódva fetrengeni. Kimászott az ágyból, kibattyogott a konyhába, közben fél kezét a fejére szorította, de hiába igyekezett megakadályozni, hogy az agya folyamatosan a koponyájának ütődjön. Fogott egy doboz narancslevet, és letelepedett a nappali kanapéjára tévét nézni. Riporterek számoltak be a tegnap éjjeli ünneplésről, és felvételeket

mutogattak

az

éjféli

látványosságokról

meg

vigalomról. A tudósításokat figyelve, a boldog emberek tömegeit elnézve

Julie

kicsinek

és

jelentéktelennek

érezte

magát.

Valószínűleg pont ilyennek látta őt az apja. Végre megértette. Elég nyilvánvalóvá vált Julie számára, hogy az édesapja szinte tudomást sem vett róla. Bár ezt igencsak hihetetlennek találta.

Hiszen a lánya volt, az egyetlen gyermeke, mégis újra meg újra kiszúrt vele. Julie pedig hagyta magát.

Seggfej. Forgott vele a világ. Váltogatta a csatornákat, végül egy helyi tudósításnál kötött ki, amelynek szerencsétlen riportere kénytelen volt a dél-bostoni, szeles tengerparton forgatni. Julie a televízióra hunyorgott. Mi a csudáért verődött össze tömeg kora reggel a dermesztő hideg parton? Te jóságos isten, ezek úszni készülnek! A riporternő a fejére szorította a sapkáját, ahogy egy szélroham örvénylett körülötte. – Annak ellenére, hogy a dermesztő óceán hőmérsékletét legfeljebb öt fokra becsülik, férfiak és nők tucatjai, sőt még gyerekek is lelkesen készülnek az éves Merész Mártózásra, amelyre tíz órakor kerül majd sor itt a Bostoni-öbölben. Finn mesélt neki erről a rendezvényről. Ezek nem normálisak – gondolta Julie. – Sok úszóra rá fog törni hiperventilláció, az akaratlan reakció akár három percig is eltarthat – folytatta a riporter. – Ráadásul ezek a fenegyerekek semmilyen különleges ruházatot nem viselnek, ami megóvhatná őket a jeges víztől. A búvárruha itt szóba sem jön! Nem kell ide más, csak fürdőruha meg bátorság. Julie főzött egy kanna kávét, és bekapott pár fejfájás-csillapítót. Megállt az üres utcára néző ablak mellett. Szinte egy lelket sem lehetett látni odakint ma reggel, mintha a komor szürke ég egyenesen megtiltotta volna az embereknek, hogy kitegyék a lábukat a házból. Julie ivott egy korty kávét, de alig bírta lenyelni.

Totálkáros volt a gyomra. Minden porcikája fájt, és nem is emlékezett, mikor volt utoljára ilyen pocsék hangulatban. Letette a csészét, és döntést hozott. Küldött Finn-nek egy üzenetet, amelyben kedvenc In Like Lions-számát, a „Shallow Cars”-t idézte. Szándékosan élt a lehető leghomályosabb utalással. Hátha meggondolja magát.

Matthew Watkins szerint a média és a romantikus vígjátékok igazságtalan rágalmai ellenére nincs azzal semmi baj, ha az ember ritkán, az otthona magányában tivornyázik egy kicsit.

Finn, az Isten Lehet valamit mindig csak néha tenni? Julie Seagle Álmomban egy pékárut és mindenféle tengeri herkentyűt kínáló üzletet nyitottam „Lepényhal” néven. Egyéb, ide nem tartozó hír, hogy soha többé nem iszom. Julie körülnézett, és nem értette, miért mosolyog mindenki. Egyáltalán nem volt ebben semmi szórakoztató. Ónos eső esett, es feltámadt

a

szél.

A

lány

lenézett

csupasz

lábára,

és

megkérdőjelezte, volt-e alapja azon döntésének, hogy lejött a partra. Ráadásul Danának nem volt más fürdőruhája, csak egy tenyérnyi anyag, amely bikininek adta ki magát. Julie idiótán érezte magát. Legalább az megnyugtatta, hogy a Merész

Mártózáson résztvevők tömegében mások is néztek ki olyan hülyén, mint ő; három pasas a Red Sox baseballcsapat emblémáját pingálta a mellére, egy vénember cowboykalapot viselt, egy anyuka homárnak öltözött, három kamasz fiú pedig koboldnak maszkírozta magát. Mind feltűnőbbek voltak nála. Remélhetőleg. Baromira hideg volt, és még be sem merészkedett a vízbe. Julie az óceánra nézett, amelynek hullámai sötétnek és vészjóslónak tűntek. Erősnek. Nem bírta megérteni a tömeg lelkesedését, ahogy mártózni készültek. Számára ez keserves feladat volt. Próbatétel. Annak a módja, hogy bizonyítson valamit. Félelmetes és borzasztó volt.

De

Julie-nak

muszáj

volt

megtennie.

Igyekezett

összpontosítani, eltökélte magát, hogy nem torpan meg, amint belép a vízbe. Mi lesz, ha leáll a légzése? Ha megdermed? Ha bepánikol, és elgyengül a lába? A hullámok ereje a felszín alá sodorná, lerántaná az óceán fagyos medréhez. Nem történhet

ilyesmi – hajtogatta magának. Nagy csődület verődött itt össze. Valaki vagy meglátná, hogy összeroskadt, vagy átesne rajta. Csak a dermesztő hideg miatti első megrázkódtatást kell elviselnie. Nincs más dolga, mint egy pillanatra berohanni a vízbe, aztán ki, és kész. Csak néhány percig tart az egész. A riporter mondott valamit az akaratlan hiperventillációról. Hát igen. Julie máris hiperventillált, nagyon is akaratlanul. És mégis ki a fene akarna hiperventillálni? Julie észrevett egy Leia hercegnőnek öltözött lányt, és jól megbámulta. Még jelenlegi szédült állapotában is emlékeztette valamire a látvány. Sőt, mintha vészjelző szólalt volna meg a fejében, borzalmas sipítással keltve pánikhangulatot…

Hirtelen előrenyomult a tömeg, és Julie azon kapta magát, hogy hideg homokon és köveken fut át. Bár fojtottan hallotta a többi úszó kurjongatását és kiabálását, a saját ziháló, rettegő légzése tűnt a leghangosabbnak. Mit is mondott neki Finn? Bár nagyon félsz,

azért kezd elönteni az izgalom, a bizsergés, ahogy megteszed az utolsó lépéseket. Julie gyorsabban, nagyobb erőbedobással futott, kiáltott, ahogy elérte az óceánt, de nem állt meg. A víz marta a lábát, aztán a derekát, zihált és levegő után kapkodott. A hideg annyira sokkolta, hogy egyetlen hangot se bírt kiadni. Ismét Finnt hallotta: Ehhez

fogható nyugalomban még sosem volt részed, és nem akarod, hogy vége legyen. Most már értette. Ahogy behajlította a lábát, és egész testét a vízbe vetette, megértette, miről beszélt Finn. Medert ért a lába, felfelé lökte magát, kiemelkedett a jéghideg levegőre. Esküdni mert volna, hogy Finnt hallotta, amint őt szólítja, amikor ismét visszasüllyedt a felszín alá. Igéző volt, hogy milyen gyorsan elgémberedett a teste. Megnyugtató. Vonzotta az érzés. Nem kéne egyszerűen itt maradnia, az eufóriát keltő fagyos vízben, ahol minden időtlennek és békésnek és tisztának érződik? Miután ismét a felszínre emelkedett, hátat fordított a partnak, és némán állt, miközben csapkodták a sós hullámok.

Julie! Julie! Az ég még sötétebb lett. Túl sötét délelőtt tíz órához képest. Rendületlenül hullott az ónos eső. Biztos árt a bőrének. Mégis súlytalannak és sérthetetlennek érezte magát, és a szokatlan érzés egészen megbabonázta. Ismét hatalmába kerítette a mindent

eltompító óceán csábereje. Hagyta megroggyanni a térdét, és kábultan figyelte, ahogy megbillen előtte a látóhatár.

Julie! Valaki megragadta a karját. – Kislány, jöjjön ki szépen a partra! Gyerünk! – Egy tagbaszakadt pasas húzta fel a karjánál fogva, megakadályozva, hogy elmerüljön a vízben. – Talpra! Ez az. Na, gyerünk! Futás! – A lány észrevette, hogy az idegennek hosszú, ősz haja van, ugyanúgy lófarokba kötve, mint Julie nagypapájáé szokott lenni. Meg busa szakálla. Julie-nak mozgott a lába, de érezte, hogy nem megy elég gyorsan. Mintha lassított felvételben járt volna. Kíváncsian hagyta, hogy a férfi átkarolja, majd könnyedén felkapja. Vajon miért csinálta ezt?

Julie! Az idegen kivitte a vízből, majd át a homokon. – Nem lesz semmi baja. Csak megdermedt. Most csobbant először, mi? – Igen – suttogta Julie. A férfi talpra állította, a lány pedig egyenesen egy vastag pokrócnak dőlt. Ismerte ezt a pokrócot. Az illata és az anyaga az otthonát idézte. Miközben valaki bebugyolálta a puha pokrócba, Julie hevesen reszketni kezdett. – Édes istenem, Julie! Te meg mit műveltél? – Ezt a hangot is ismerte. – Matt? Láttál? – kérdezte a lány fel sem nézve. Saját hangja mintha a távolból szólt volna.

– Igen. Láttalak – felelte Matt. Nem hangzott valami jókedvűnek. – A Mikulást is láttad? – Az nem a Mikulás volt. Hanem egy veterán megmártózó, aki megmentett a biztos haláltól. Igazán rendes volt tőle, figyelembe véve, hogy semmi keresnivalód itt. – Matt szorosabbra fogta Julie körül a pokrócot, és vadul dörgölni kezdte a hátát meg a karját. – Muszáj valahogy felmelegedned, te kis buta. Te meg rá tudnád adni a melegítőalsóját, a zokniját meg a csizmáját? De gyorsan! Julie érezte, hogy valaki felemeli a lábát. – Én

is

láttalak, és

szerintem zseniális

voltál!

Igazán

fantasztikus! – Celeste? – Julie próbálta elfordítani a fejét. Matt olyan gondosan bebugyolálta a pokrócba, hogy semmit se látott. – Itt vagyok! – jelentette Celeste izgatottan. – A lábaddal foglalkozom, mert elkékült. Julie úgy érezte, lángol a bőre. – Miért vagy itt? Hogy kerültök ti ide? – kérdezte Mattet. Rémesen vacogott a foga. Tehetetlenül reszketve állt, és tisztában volt vele, hogy szinte meztelen. Kellett neki Dana bikinijét felvenni! Legalább annyira fázott, hogy nem bírt elpirulni. Matt egy szót sem szólt, miközben egy percre lekapta róla a pokrócot, és ráadott egy hosszú ujjú felsőt meg egy vastag pulóvert. Hűha. Rendkívül zabosnak tűnt a srác. Julie hagyta, hogy Matt ismét a pokrócba csavarja, aztán át is karolja, így próbálva normálisra felmelegíteni a testhőmérsékletét.

– Finn jött rá. Ő küldött ide érted – suttogta a fülébe. – Mi a franc ütött beléd? Láttuk, hogy csak állsz az óceánban, meg sem mozdulsz. Szerencsésnek mondhatod magad, hogy nem haltál meg. Az isten szerelmére, Julie! Hogy juthatott eszedbe ilyesmi? Hogyhogy itt vagy, nem pedig Kaliforniában apáddal? – Túlzottan mérgesnek hangzott. Julie lehajtotta a fejét, és a fiúnak dőlt. Lüktettek a lábujjai. Képtelen volt úrrá lenni teste remegésén. – Mert az apám szemét, én meg hazug vagyok. – Elcsuklott a hangja, ahogy feltört belőle a sírás. Aztán abba sem bírta hagyni a zokogást. Matt egy szót sem szólt, de tovább dörgölte a hátát. Celeste a lány mögé lépett, hozzásimult, és szorosan ölelte, így Julie a két testvér közé préselve állt. Pár percig maradtak ebben a helyzetben, Julie-ból lassan múlni kezdett a hideg okozta zsibbadtság, és ismét megérezte mély fájdalmát. – Kérlek, ne sírj, Julie! Egyszerűen csodálatos vagy, hogy be mertél menni! – mondta Celeste. – Egyáltalán nem csodálatos, Celeste. Hanem tök hülye – közölte Matt. – De örülünk, hogy jól vagy. Ugye jól vagy? Mármint… fizikailag? Julie bólintott. Remek, Matt nyilván azt gondolja, hogy

mentálisan ki van készülve. Tudta, hogy zavarba hozta Mattet a sírással. Legalább a másnaposság most már jóval kevésbé kínozta. Ennyi előnye volt a halálközeli élménynek. Oldalra fordította a fejét, és ismét megpillantotta a Leia hercegnős jelmezes csajt. Valami bevillant az agyába. Egy homályos emlék…

Ajjaj! Lehunyta a szemét. Hála istennek, hogy a többiek nem láthatták az arcát! – Matt? – Igen? – Beszéltünk az éjjel telefonon? A fiú habozott. – Igen.

Jaj, ne! Julie kezdett visszaemlékezni. El sem akarta hinni, ami eszébe jutott. Talán csak kitalálta. – Tényleg

megkérdeztem,

hogy…?

–

Nagyot

nyelt.

–

Megkérdeztelek, hogy mesteri szerető vagy-e? Matt megköszörülte a torkát, még mindig hezitált. – Meg. Celeste nevetésben tört ki. Julie még jobban lehajtotta a fejét. – Bocsi. – Üljünk be a kocsiba! Még mindig melegnek kéne lennie. – Celeste, elmennél a táskámért? – Julie kinyújtotta a karját a takaró alól, és a szemközti padokra mutatott. – Természetesen. Te, Julie! – Igen, kicsim? – Örülök, hogy itt vagy. – Celeste csak úgy ragyogott. – Itthon. – Én is. – A kocsinál találkozunk, oké? – Matt Julie oldalára lépett, és az utca felé fordította.

A lány kezdte érezni a lábát. Még szorosabbra húzta magán a pokrócot, és hagyta, hogy Matt átvezesse a parton. – Na szóval, Matt… – kezdte, és mosolyogva felnézett a fiúra. – Hogy is volt ez az éjjel? Mit válaszoltál? – Nem kötöm az orrodra. Talán így soha többet nem fogsz ennyit piálni. Julie felsóhajtott. – Hidd el nekem, megtanultam a leckét. Matt beültette az első ülésre, és felcsavarta a fűtést. Celeste bepattant a kocsiba Julie táskájával, és elindultak haza. A lány időről időre megborzongott, kegyetlenül rázta a hideg, a langyos ventilátor elé tartotta a kezét, és összedörgölte a tenyerét. Matt a homlokát ráncolta, birizgálta a fűtésszabályozót, végül a műszerfalra csapott. – Gyerünk már! Gyerünk már, te csotrogány! – Ismét rávágott. – Semmi baj! Nyugi! Kezdek melegedni – győzködte Julie. – De, nagyon is van baj. – Matt megint dühösnek hangzott. – Nagy hülyeség volt, amit csináltál. Iszonyú meggondolatlan. Komolyan, mi ütött beléd? Julie hátradőlt. – Nem érdekel. Örülök, hogy megtettem. – Nem véletlenül mártózás az esemény neve, nem pedig

Álljunk a veszélyesen hideg vízben és bámuljunk meredten a semmibe! A mártózás jelentése elég egyértelmű. Megmártózol, aztán mars ki a vízből! Nem mintha egyáltalán mártóznod szabad lett volna! – Igen, uram!

– Nem szórakozom, Julie. Ez nagy ostobaság volt. Ostobaság. – Lenyomta a gázpedált, és leelőztek néhány autót. – Lassíts, Matt! – mondta Julie rekedten. – Megbüntetnek! – Olyan gyorsan hajtok, amilyen gyorsan akarok. Minél előbb érünk haza, annál hamarabb melegedhetsz fel. – Miért nem viszel simán vissza Danához? Itt fordulj balra! – Ott húztad meg magad? – A fejét csóválta, láthatóan dühös volt Julie-ra. – Nem. Nem viszlek vissza Danához. Ki tudja, milyen bajba kevernéd még magad! – Matt! Ott lakom, ahol akarok. Felnőtt vagyok. – Nem úgy viselkedsz. – Mit érdekel téged, hol lakom? – Á, szerelmi perpatvar – jegyezte meg Celeste ábrándosan a hátsó ülésen. – Fogd be! – kiabálta Julie és Matt egyszerre. Julie-nak csak azért nem robbant szét a feje a hazaúton, mert igyekezett nem tudomást venni a fiú vezetési stílusáról. Úristen, Matt aztán jó undok tudott lenni. Meg szeszélyes. Julie lépést sem tudott tartani a hangulatváltozásaival. Matt leparkolt a felhajtón, majd kinyitotta Julie-nak az ajtót, és segíteni akart neki kiszállni. – Tudok én menni magamtól is – mondta a lány, bár láthatóan remegett a lába. Elhessegette Mattet. – Bocsáss meg, amiért nem szeretném, hogy a betonra rogyj – zsörtölődött Matt. Julie felcsoszogott a két testvér után a lépcsőn, és figyelte, ahogy Matt a kényes zárral küszködik.

– Ácsi! – Julie visszafordult a kocsihoz, majd Celeste-re nézett. – Hol van Fotó Finn? Matt megdermedt, aztán ő is a húgához fordult. Celeste a szája elé kapta a kezét. – Jaj! A kocsiban maradt. – Visszaindult lefelé a lépcsőn, de megtorpant. Julie Mattre nézett, láthatóan a fiúnak is leesett a tantusz. – Nem, Celeste – mondta halkan. – Nem maradt a kocsiban. – Meglepődés sütött a hangjából. – Fotó Finn nincs is a kocsiban. Itthon felejtettük. Celeste nem fordult vissza feléjük, és ökölbe szorította a kezét. Matt folytatta: – Olyan gyorsan hagytuk el a házat, hogy megfeledkeztünk róla. – Sosem feledkezem meg róla. Soha – mondta Celeste. Julie megborzongott. Rádöbbent, hogy Celeste nem csupán elhagyta a házat, hanem egészen Dél-Bostonig ment, segített neki a parton, majd hazatért. Mindezt Fotó Finn nélkül. És sokkal nyugodtabb – sőt, vidámabb – hangulatban, mint amilyennek Julie valaha látta. – Celeste, nem hiszem, hogy elfelejtetted. Szerintem nem volt rá szükséged ma. – Ez nem fair vele szemben! Matt a húga felé lépett, de Julie megragadta a karját. Nem akarta, hogy a fiú ismét a védelmébe vegye.

– Kicsim, kivehetsz néha egy szabadnapot, ha akarsz. Ahogy Fotó Finn is. Nem nagy ügy. Muszáj egyes dolgokat nélküle csinálnod. – Egyébként is, rémes időnk van ma, zuhog az ónos eső. – Matt nyilvánvalóan nagyon igyekezett lazának tűnni. – Fotó Finn utált volna kimozdulni a házból. Celeste kiengedte az öklét. – Nem lepne meg, ha igazad volna. – Ha már az ónos esőnél tartunk, gyere be szépen a házba, Celeste! – Mattnek végre sikerült kinyitnia az ajtót. – Vagy két jégcsappá dermedt lányról kell gondoskodnom. Celeste megperdült, hosszú szőke fürtjein esőcseppek csillogtak. – Az aztán rémesen megterhelő lenne, nem igaz? Két gyenge, butácska, érzékeny nőszemély, mint Julie meg jómagam, természetesen képtelen volna saját magáról gondoskodni. Talán ölben kéne becipelned minket a házba, és repülősóval élesztgetni. – Felmasírozott a lépcsőn, be az otthonukba. Matt megrökönyödve meredt Julie-ra. – Jól láttam, hogy grimaszt vágott rám? – Igen – felelte a lány elégedetten. – Bizony, jól. – Na, vegyél egy forró zuhanyt, én meg begyújtok a kandallóba. Fél órával később Julie már szabadidőruhába és gyapjúpulcsiba volt bugyolálva. A kandalló elé telepedett, és igyekezett a lehető legközelebb dugni a lábujjait a meleghez, anélkül hogy felgyújtaná a zokniját. Matt megbökött egy farönköt a piszkavassal, pattogtak a szikrák. – Köszi a levest – mondta Julie.

– Mesterien értek a konzervnyitáshoz. Bár nem akarok dicsekedni. – Akkor is köszi. Meg a vizet és a narancslevet is. Kicsit jobban érzem magam. – Helyes. Ma abból a vietnami kajáldából rendelek vacsit, amit úgy szeretsz. Seperc alatt rendbe fogsz jönni. – Nagyon kellemes így a tűznél. Hogyhogy nem gyújtotok be gyakrabban? Pedig itt a házban ez a sok gyönyörű kandalló. Matt még egy rönköt dobott a már így is hevesen lobogó tűzre. – Anya

nagyon

nem

bírja

a

füstszagot.

Gondoltam,

kihasználom, hogy most nincs itt. Kiszellőzik a ház, mire megjön. – Hol vannak a szüleid? Nem létezik, hogy ma is dolgoznak. – Felmentek pár napra Stowe-ba, Vermontba. Van ott egy házunk – magyarázta Matt. – Téged meg Celeste-et viszont nem vittek magukkal – mondta Julie halkan. A fiú a fejét csóválta. – Nem, kettesben utaztak oda. Na és mi van veled? Mi történt apáddal meg Kaliforniával? – Apám lemondta az utat. Aztán még a tegnap estére megbeszélt vacsit is ellógta. – Nem hiszem el, hogy egyedül töltötted a karácsonyt. Miért nem szóltál nekünk? Itt kellett volna maradnod velünk. A szüleim irtó dühösek lesznek rád. Julie vállat vont. – Nem is tudom. Olyan kínos! Légyszi, ne mondd el Erinnek meg Rogernek, jó? Se Finn-nek! Neki semmiképp se áruld el.

– Julie,

Finn-nek

már

elárultad

te

magad.

Szerintem

agykárosodást szenvedtél az óceánban való fürdőzéstől. – Ja, tényleg, igaz. – Julie a háta mögé nyúlt, megragadott egy párnát, hogy ledőlhessen. – Honnan tudta Finn, hogy hol vagyok? – Fogalmam

sincs.

Valami

dalról

magyarázott.

Hogy

hullámokról van benne szó. Meg hogy merni kell felszabadítani magunkat. Finn erősködött, hogy bár ejtőernyőzésre nem adnád a fejed, de képes lennél mondjuk az óceánba vetni magad, csak hogy bizonyíts valamit. Úgyhogy a megmentésedre küldött. Mint mondtam, én ebben a családban csak a parancsokat teljesítem. Ennyit Julie rejtélyes idézetéről. A lány feltámaszkodott az alkarjára. – Simán ejtőernyőzhetnék. – Persze. – Simán – erősködött, és hátrahanyatlott. – A megfelelő személlyel. Attól függ, mit értünk ejtőernyőzés alatt. Matt elnevette magát. – Mit hadoválsz? – Semmit. Figyu, Matt! – Igen? – Sajnálom, hogy a szüleitek így magatokra hagytak. Ez nem volt valami szép tőlük. Matt megpiszkálta a tüzet. – Ugye, hogy nem? Én meg sajnálom, hogy apukád magadra hagyott téged. Ez se valami szép. – Köszönöm. – Julie lehunyta a szemét. Teljesen ki volt merülve.

– Elfáradtál, mi? Miért nem alszol kicsit? Hallotta, hogy Matt behúzza a függönyt, majd érezte, hogy

következetesen következetlen – gondolta Julie félálomban. Mindig segít és megyéd, aztán meg köntörfalaz és idegesít, aztán levessel etet, aztán leharapja a fejem, aztán betűtípusokról meg egyenletekről beszélget velem… Egyre nehezebb volt gondolkodni. betakarja

egy

gyapjúpléddel.

Matt

olyan

Julie ásított. – Felhívtad Danát? – Nem, még nem hívtam. A tűz heve melengette Julie arcát. – Kösz, hogy eljöttél értem, Matty. Úgy sajnálom az egészet – motyogta. – Igazán nincs mit. Semmi baj. Julie nem esküdött volna meg rá, de ahogy úrrá lett rajta a fáradtság, és lassan álomba merült, érezte, amint egy kéz gyengéden kisimítja a haját az arcából. És félálomban mintha a Finn-nek idézett szám szövegét hallotta volna, mintha valaki suttogott volna neki: megtörtségről, túl messzire futásról, a lelkét megindító kerekek követéséről, a hullámok meglovaglásáról… De ezt már biztosan csak álmodta. Mert habár maga mellett érezte Finnt, a fiú nem lehetett vele.

HARMADIK RÉSZ

24. fejezet Matthew Watkins csak a fejlesztők számára elérhető prototípus, akinek agyában számos hibás alrendszer szorul még javításra. A hólyagját sem képes szabályozni.

Finn, az Isten Remélem, hogy egy nap feltalálják a mocskos gondolatokkal működő autót.

Julie Seagle Azok, akik valami komolyat akarnak írni a Facebookra, szerintem igazán eltalálhatnának legalább egykét helyesírási és központozási szabályt. De lehet, hogy csak én vagyok undok. JULIE

KIVITTE A POHARAKAT ÉS AZ ÜVEG LIMONÁDÉT

a tornácra,

csatlakozva Rogerhez, Matthez meg Celeste-hez. – Új zsanérok? Finnyáskánk a Cirque du Soleilbe vágyik, vagy mi? – Könnyen meglehet, hogy Fotó Finn összehajtogatva most már elférne egy tárcában – mondta Roger. Felállt, és a Fotó Finn bokáján fényesen csillogó új zsanérokra mutatott. – Szerintem több már el se fér. Kapott elég ízületet. Mit gondolsz, Celeste?

A kiskamasz egy nádszékben terpeszkedett, hátradöntött fejjel és csukott szemmel élvezte az áprilisi napfényt. Lassan felült kicsit, és a figurára pillantott. – Igazad van. Lehet, hogy ennél több már nem fér el rajta. Már így is elég harmonikaszerű lett, nem? – Ismét hátradöntötte a fejét. Roger Julie-ra nézve azt suttogta: – Az az érzésem, hogy valakit már nem érdekel annyira egy

bizonyos illető. – Hallak ám – szólt Celeste. – Nagyon is érdekel. Juj, megjött a posta! – Felugrott a székéből, és leszaladt a lépcsőn. Roger a postás felé szökdécselő lányára nézett. – Hirtelenjében sokkal… idősebbnek tűnik. Neked nem tűnik öregebbnek, Matthew? Matt öntött magának egy pohár limonádét. – De. Már csupa ránc a képe. És marokszám szedi a Cavintont. Ideje lenne bedugnunk az idősek otthonába. – Nyugi, Matthew. Celeste majd kicsattan. Viszont a szerelését rémesnek tartom. – Roger grimaszt vágott. – De az a dolgom, hogy így gondoljam. Igaz, Julie? A lány bólintott. – Igen, bizony. Az apukáknak utálni illik, amit a kamasz lányuk visel. – Ezt

Celeste

sikeresen

elérte

–

felelte

Roger

kissé

kétségbeesetten. – Jól gondolom, hogy te tehetsz a túl rövid szoknyáról meg a borzalmas fülbevalóról? – Lebuktam. Roger beletörődve csóválta a fejét, majd letelepedett a lépcsőre.

Celeste meghozta a postát, a kisasztalra dobta a leveleket, és visszahuppant a párnázott székbe. – Megjött a Seventeen magazinom! Nem érdekelnek a horoszkópok meg a tesztek, sőt, hogy őszinte legyek, a legtöbb cikk sem, de a divattanácsokat élvezettel olvasgatom. Julie leült mellé, hogy cipőkről és frizurákról értekezhessenek. Celeste csodásan festett, magához képest nagyon nyugodt volt. Valami megváltozott az elmúlt néhány hónapban. A különbség nem volt ordító, de Julie jól látta. Matt savanyú képpel nézegette a postát. – Komolyan érdekelnek titeket az ilyen hülyeségek? Julie metsző tekintetet vetett rá. – Nincs ezzel az égvilágon semmi baj. A tökéletes szandál utáni sóvárgásunk még nem jelenti, hogy ne érdekelnének a politikai és társadalmi kérdések is, igaz, Celeste? – Juuuuuj! Nézd a haját! – mutatott Celeste az egyik képre. – Szerinted tudnál ilyen frizurát csinálni nekem? Nagyon csinosnak találom. És nincs igazad, Matthew. Teljesen egyetértek Julie-val. – De hát okos vagy – mondta a bátyja. – Semmi szükséged az ilyesmire. – Igen, tudom. Én vagyok az okos lány. Ez a cím teljesen eluralkodott az identitásomon, és talán szeretnék másnak is tűnni, nem csupán „az okos lány”-nak. Julie Mattre mosolygott. – Most jól megkaptad. Celeste felnézett.

– Ne haragudj, Matty, nem szeretnék mogorva lenni. De te nem vagy nő, így nem hinném, hogy megérthetnéd a társadalmi nyomást, ami egy korombeli lányra nehezedhet. – Kijelentő módban! – emlékeztette Julie éneklő hangon. – Ja, igen. Igaz. Bocsánat. Mindegy, a vonzó külsőt valószínűleg csak társadalmi konstrukció határozza meg, de az egyes normákhoz való igazodás nem feltétlenül rossz döntés. Julie például remekül illusztrálja, hogyan lehet valaki egyszerre nagyon intelligens és társasági ember. – Ha te mondod. – Matt homlokráncolva nézett egy rózsaszín borítékot. Lopva a magazinjába temetkező Celeste-re pillantott, majd átment a tornác túlvégébe. Julie figyelte, ahogy a fiú kinyitotta a borítékot, átfutotta az abból kihúzott lapot, majd nekiállt becsúsztatni egy reklámújság oldalai közé. – Az meg mi? – kérdezte Julie jó hangosan. – Micsoda? Ja, semmi. Reklám. – Nem, nem az. Mi az? – Julie felállt, és a fiúhoz masírozott. – A rózsaszín borítékot tuti nem neked küldték, úgyhogy ide vele! – Julie! – sziszegte Matt. – Matt! – sziszegett vissza Julie. Kikapta a fiú kezéből a borítékot. Celeste-nek címezték, születésnapi meghívó volt benne, egy jövő hétvégén rendezendő ottalvós bulira invitálták a lányt. – Tyűha, Celeste! Meghívást kaptál egy buliba! Racheltől. Ő egy osztálytársnőd? – Julie! – Matt kitépte a markából a lapot. – Ne!

Celeste az ölébe ejtette a magazint. – Tényleg? Meghívott? – Igen, meg. Ne legyetek már ilyen röhejesen megdöbbenve! Tessék! – Julie ismét elcsaklizta Matt-től a borítékot, és átnyújtotta Celeste-nek. A kislány figyelmesen elolvasta a lapot, vágyódó mosoly ült ki az arcára. Ám aztán letette a meghívót az asztalra. – Hihetetlenül kedves Racheltől, hogy meghívott. Mostanában nagyon aranyos hozzám. De természetesen nem mehetek el. – Miért nem? Menj el a buliba! – erősködött Julie. – Mulass, lógj a csajokkal, falj tortát, pletyizz! Roger felállt. – Julie, nem hinném, hogy ez… – Celeste, el akarsz menni? – A meghívás elfogadását nem tekinthetjük valós opciónak, nem igaz? – pillantott a lány Fotó Finnre. – Semmi baj. – Roger intett Celeste-nek, hogy álljon fel. – Miért nem megyünk be a házba? Meg szeretném mutatni neked a káros algák terjedéséről szóló kutatásom eredményeit. Celeste nem nézett Julie-ra, ahogy felállt, és átadta neki a meghívót. – Kérlek, ne izgasd magad ezen! Megértem, hogy nem lehetséges. Julie fortyogva tette karba a kezét. Celeste viselkedése megváltozott, már nem tűnt nyugodtnak. Erről csakis Matt meg Roger tehettek. Matt zsebre tette a kezét, és lesütötte a szemét.

– Tudom, mit fogsz mondani. – Nahát, tényleg? Tényleg tudod? Az isten verje meg, Matt!

Hogy tehetted ezt vele? Matt meglepetten nézett fel. – Micsodát? Julie felsóhajtott. – Hallottál valaha az önbeteljesítő jóslatról? Eleve kudarcra ítéled Celeste-et. Tudja, hogy el akartad rejteni előle azt a meghívót, és ebből levonta a következtetést, hogy nem hiszel benne. – Azért tudta meg, mert felhívtad rá a figyelmet. Celeste nem mehet el. Ezt te is tudod. Ezért nem akartam, hogy elolvassa a meghívót. Csak felhívná a figyelmét még valamire, amire nem áll készen. – Nem lehet, hogy te nem állsz készen? Vagy a szüleid? Mi? Anyád istenverte kötényruhákban járatta, az ég szerelmére, amíg el nem vittem szerencsétlen gyereket a plázába! – Csitt! Ne kiabálj! – intette Matt. – Ebben nem te döntesz. – De nem is te. Hanem Celeste. Hadd menjen el a buliba, ha akar! – győzködte Julie. – Készen áll rá. – Nem áll készen. – Barátokra van szüksége, Matt. Mikor hívta meg legutóbb bárki bárhova? Matt hallgatott. – Barátokra van szüksége – ismételte Julie. – Ahogy neked is. Muszáj lesz kitágítanod Celeste világát, hogy visszakaphasd a tiédet!

Matt bólintott. – Tudom. De Rachel szülei valószínűleg mindenkit meghívattak vele. Celeste-et is beleértve. – Vendégül akarnák látni az összes lányt abból a nagy osztályból? Nem hinném. Celeste azért kapott meghívást, mert ez a Rachel meg akarta hívni. Csak egy ottalvós buli! Ha nem csinálsz belőle nagy ügyet, talán Celeste se fog. A bátyja vagy. Felnéz rád, és tudnia kell, hogy hiszel benne. – Julie meglengette az orra előtt a borítékot. – Hogy megbízol benne, és hogy képesnek tartod a sikerre. Hát nem érted? – Nem néz fel rám. Finnre néz fel. Meg rád. – És rád. Szeret téged. A fiú egyik lábáról a másikra állt. – Gondolod, hogy tényleg boldogulna? – Igen, így gondolom. Biztos vagyok benne. – És mi lesz Fotó Finn-nel? – Majd összehajtogatja, és bedugja a táskája legaljára. Senki sem fog tudomást szerezni róla. Párszor már eljött velem vásárolni Fotó Finn nélkül, és már a kocsiban sem kell magammal vinnem, amikor elmegyek Celeste-ért az iskolába. Igen, éjjelente még mindig az ágya mellett vagy az ajtaja előtt kell állnia, és Celeste még mindig elég rögeszmés tud lenni vele kapcsolatban, de akkor is változott a helyzet. Celeste belevetette magát élete más aspektusaiba. Magába az életbe, hogy pontosabb legyek. – Julie esdeklőn nézett Mattre. – Boldogulna a partin. Jobban öltözködik, normális zenéket szeret, bukik a helyes pasikra a tévében. Fogd be! – ripakodott Mattre, mielőtt az egy szót is szólhatott volna. – Ez a

normális. Még a beszéde is kicsit kevésbé… kevésbé olyan, mintha most végzett volna el egy szónokképzőt. Na jó, legalábbis néha. Hagyd, hogy felnőjön! Muszáj kockázatot vállalnia. – Még csak el se akar menni, Julie – mondta Matt erőtlenül. – Komolyan. – Dehogyisnem. Láttad, hogy nézett arra a meghívóra. Matt nagyot sóhajtott. – Beszélek a szüleimmel. – És hívd fel végre Danát! Hónapokkal ezelőtt adtam meg a számát. – Elkapta a csókbetegséget. – Na és? Vihettél volna neki levest. Gondosan ápolhattad volna, ha érted, mire gondolok. – Julie nagyot kacsintott rá. – Felhívtam, és azt mondta, pocsékul van, de majd rám csörög, ha már nincs halálán. – Beszéltem vele ma reggel, és sokkal jobban érzi magát. Időtlen idők óta a lakásában dekkol, nagyon ráférne már egy kis szórakozás. – Ha még egyszer rám kacsintasz, soha az életben nem hívom fel! – Jól van, na. Ne légy már ilyen merev! – Még sosem gondoltál bele, hogy talán muszáj? Rengeteg minden nyomja a vállam. Julie csípőre tette a kezét, és mély levegőt vett. – Ne haragudj! – Óhajtasz tőlem még valamit? Netán írjak listát a nekem kiosztandó feladatokról?

– Nem, ez minden. Legalábbis egyelőre. De hívd fel Danát, és menj vele randira, akár egy átlagos egyetemista. És nehogy valami fura pólót vegyél fel! – Pontosan hogy értendő a fura? – Tudod te azt nagyon jól.

Julie hason feküdt, ujjai a billentyűzeten táncoltak. A szobában a laptop képernyője volt az egyetlen fényforrás, de a lánynak nem is kellett látnia semmi mást a Finn-nel folytatott netes csevegésen kívül.

Julie Seagle Na jó, meséltem Celeste esedékes bulijáról meg Matt lehetséges randijáról. Mi van még?

Finn, az Isten Úgy sejtem, az ottalvós buli nagy siker lesz, a randi viszont nem. Matt hajlamos felpuffadni, ha ideges, és hát, tudod… Ez nem szokott bejönni a hölgyeknek.

Julie Seagle Úgy hallom, egy ideig volt barátnője, úgyhogy rövid időtartamra

talán

képes

Drukkolnod kéne neki!

Finn, az Isten

uralkodni

a

bélműködésén.

Annak a szerencsétlen Danának drukkolok, szegénykémnek nem lesz könnyű dolga… Csak viccelek! Biztos vagyok benne, hogy a randi végére már el is jegyzik egymást. Hű! Akkor táncolhatunk majd az esküvőjükön. Lila szmokingot fogok viselni, hogy kitűnjek a tömegből, és ne tévesszenek össze Fotó Finn-nel. (Csak nehogy Fotó Finn is hasonló öltözékben jelenjen meg! Az maga lenne a katasztrófa.)

Julie Seagle Te nem vagy százas.

Finn, az Isten Nem te vagy az első, és nem is te leszel az utolsó, aki ezt vágja a fejemhez. Büszkén vállalom a „nemszázasságomat”! 100% büszkén!

Finn, az Isten Téged nem vár valami esemény?

Julie Seagle A Merész Mártózás óta kicsit nyugisabbra vettem a formát. Tudod, egy ilyen gyönge leányzó, mint én, nem bírja úgy az erőpróbákat.

Finn, az Isten Na persze! Még hogy te gyönge! Nagyon lenyűgöztél a merész húzásoddal. Halálra rémítettél, de le is nyűgöztél. Viszont nincs esetleg neked is randid valakivel?

Julie Seagle Nincs. Itt senki se érdekel.

Finn, az Isten Oké. Csak úgy kérdeztem. Mert hát persze azzal randizol, akivel csak akarsz.

Julie Seagle Jó tudni.

Finn, az Isten De nem akarom, hogy bárkivel is randizz. Ez szemétség a részemről?

Julie Seagle Valóban szemétség lenne, ha nem járhatnék senkivel, csak azért, mert te nem akarod. De azért nem randizom, mert várok. Kire?

Julie Seagle Csak várok. Talán rád. (Mint kiderült, ez igencsak olyan, mintha Godot-ra várva dekkolnék itt.) Ez viszont tiszta őrültségnek hangzik.

Finn, az Isten Örülök, hogy talán rám vársz, te őrült leányzó. (Csak hogy tudd, azt a darabot az egyik előző életem inspirálta, mégsem részesültem semmiféle díjazásban. Szemetek!) És kedves

Julie, bármikor láthatsz ám… lapos formában. Fess vagyok, nem igaz?

Julie Seagle Igazi dalia, bár alig várom, hogy egy szép napon háromdimenziós alakban is láthassalak.

Finn, az Isten Hidd el nekem, én is jó sokat gondolok a te háromdimenziós alakodra.

Julie Seagle Remélem, hogy ez messze nem olyan fura, mint amilyennek hangzik. Te, Finn!

Finn, az Isten Iiiiiiigeeeeen?

Julie Seagle Emlékszel, mit meséltél, mikor a liftben ragadtam? Mielőtt félbeszakítottak?

Finn, az Isten Igen.

Julie Seagle Tudni szeretném, hogy ér véget az ejtőernyős sztori. Mi mindent mondanál még nekem, és hogyan érnénk földet.

Finn, az Isten

Oké. Reméltem, hogy rákérdezel. Elmesélem!

Finn, az Isten Mikor legutóbb láttuk hősünket és hősnőnket, épp kioldották az ejtőernyőt, békésen lebegtek a levegőben. Vajon mi történik ezután, kedves nézőink? Csak nem tépi cafatokra bátor hőseink ernyőjét egy vad vámpírsirály? Csak nem támad pusztító tornádó, és szippantja be őket az örvénylő széltölcsér? Folytatása következik…

Julie Seagle Finn!

Finn, az Isten Ja, hogy a jó verziót akarod hallani?

Julie Seagle Azt.

Finn, az Isten A lassú verziót.

Julie Seagle Azt

Finn, az Isten A szexis verziót.

Julie Seagle Azt

Finn, az Isten Értem. Az nekem is jobban bejön. Mehet? Íme… Szóval kinyílt az ernyő, és lebegünk, szállunk a levegőben. Csak te meg én. Most, hogy lassabban süllyedünk, már hallasz engem, emlékszel? Azt mondom neked, nem akarom, hogy véget érjen az élmény. Nem akarok földet érni, és visszakerülni a való világba, mert jobban tetszik nekem a kettőnk világa idefent.

Finn, az Isten Elmondom, hogy szeretek ilyen közel lenni hozzád, érezni, ahogy hozzám simulsz. De még most is hezitálok. Félek, hogy amint földet érünk, véget ér ez az egész. Hogy amint landolunk, eltűnik ez az érzés, ami összeköt minket. Hogy már nem fogsz így érezni irántam. Ennek már a gondolatát se bírom elviselni. Julie remegő kézzel pötyögte be a választ.

Julie Seagle Változatlanul így érzek majd.

Finn, az Isten Gondolod?

Julie Seagle Biztosan tudom.

Finn, az Isten

Akkor most már landolhatunk. Már nagyon közel járunk a földhöz. Elég nagy sebességgel érkezünk, úgyhogy szólok, hogy mozgasd úgy a lábad, mintha futnál. Amint a füvet súrolja a talpad, futunk együtt pár métert, mielőtt a landolás ereje előrelök minket. Rád esek, leszorítalak a földre. Félek, hogy összenyomlak, de sikerül a karomra támaszkodnom, így nem nehezedem rád. Mindketten zihálunk, még mindig eltölt minket az ugrás izgalma. Na, szép: Julie-t valóban elöntötte az izgalom. A csevegés tagadhatatlanul izgató fordulatot vett, a lánynak esze ágában sem lett volna letagadni, hogy baromira beindult Finn szavaitól.

Finn, az Isten A földet érés más, mint amilyennek hitted. Elképzelted, milyen érzés lesz, hogy fogsz rá reagálni. De akárhányszor méláztál is el rajta, a valóság teljesen más. Megvolt minden előjele, hogy milyen lesz, de mégsem olyan, amilyennek tippelted. Pont olyan jó – talán még jobb is –, mint amire számítottál, egyszerűen csak más. Most visszanézve már belátod, honnan tudhattad volna, mire számíts, de a tényekre koncentráltál, nem pedig magára az érzésre.

Finn, az Isten Kettőnk közé nyúlok, és kioldom a minket összekötő kapcsokat. Ekkor pánikolok csak be igazán. A repülő nem ijesztett meg. Ahogy a magasság meg az ugrás meg a zaj sem. Semmitől sem féltem. Egyvalami viszont most halálra rémít.

Julie Seagle Mondd el, mi az!

Finn, az Isten Félek, hogy amint kikattintom a kapcsot, és eloldalak, felkelsz, aztán faképnél hagysz. El sem tudok képzelni kínzóbbat.

Julie Seagle Mondtam, hogy nem tennék ilyet. Nem hagynálak ott.

Finn, az Isten Akkor is aggódom. Ha szembefordítanálak magammal, nem tiltakoznál?

Julie Seagle Egyáltalán nem ellenkeznék.

Finn, az Isten Akkor pontosan így teszek. Megkérlek, hogy hunyd le a szemed. Meghallgatod, ahogy bevallom, mit érzek irántad. Hogy állandóan rád gondolok, hogy képtelen vagyok kiverni téged a fejemből. Megkérlek, hogy ne törődj semmivel, amit tudni vélsz, csak hallgass kétkedés nélkül a szívedre. Megtennéd ezt a kedvemért?

Julie Seagle Hát persze.

Finn, az Isten Aztán megcsókollak, úgy, hogy átérezz mindent, amit érzek.

Atyaúristen… Julie egészen biztos volt benne, hogy még a lélegzete is elállt. Mit meg nem adott volna azért, hogy Finn most vele legyen, elmondjon neki mindent, és megcsókolja…

Julie Seagle Muszáj hazajönnöd.

Finn, az Isten Tudom. Adj egy percet, hadd gondoljam át a dolgokat! Végtelen várakozás következett. Aztán Finn végre írt:

Finn, az Isten Nyáron. Annál előbb semmiképp se megy.

Julie Seagle Nekem jó lesz. Finn, az Isten De ne szólj róla senkinek! Biztos, ami biztos. Már amiatt is épp elég durva bűntudatom lenne, ha neked csalódást okoznék, nemhogy Celeste-nek.

Julie Seagle Megértem. De tényleg megpróbálsz hazajönni, ugye? De komolyan? Nem úgy, mint karácsonykor.

Finn, az Isten Igen. A mai este után én alapvetően bármit megtennék a kedvedért. Kivéve persze, ha most fel kéne kelnem hozzá a székemből. Nem szeretném a frászt hozni a vendéglátóimra. Julie erre úgy elnevette magát, hogy eltartott egy percig, mire sikerült eltalálnia a megfelelő billentyűket a válasz begépeléséhez.

Julie Seagle Oké, hát akkor… izé… maradj csak, ahol vagy. Nekem viszont most már aludnom kéne. Vagy legalább próbálnom elaludni. Nagyon késő van itt. (Nem emlékszem, hogy te hol vagy éppen!)

Finn, az Isten Már én sem tudom, hol vagyok. Pihend ki magad! Hamarosan dumálunk! Mielőtt kikapcsolta volna a gépet, Julie kimásolta és elmentette a chatelésüket egy szövegfájlba. Igen, ciki és elég gagyi volt, de Julie szerette megőrizni a beszélgetéseiket, hiszen így bármikor újraolvashatta őket. Ezt még biztos sokszor el fogja olvasni. Jó sokszor.

25. fejezet – ÉJFÉL

VAN.

MIT

GONDOLSZ, MIT CSINÁLNAK

épp a csajok? –

kérdezte Julie Matt-től. – Fogadok, hogy épp viháncolnak, és egymás haját fonják. – Megpördült Matt forgószékével, miközben a srác az ágyon heverészett, és zenét keresgélt az iTuneson. – Juj, bizti! – felelte Matt hülyén csengő, magas hangon. – És talán Robert Pattinsonról csevegnek! Vagy Justin Bieberről! Tök szupcsi! – Nem hiszek a fülemnek,

Matthew!

Utalást

tettél

a

tömegkultúrára! – Julie az arcához kapta a két kezét, kitörő örömöt színlelve. – Sőt, mindjárt két utalást is! Döbbenet, nagyon büszke vagyok rád. – Hihetetlenül tájékozott vagyok. És már majdnem egy óra, nem éjfél. – Tényleg? – Julie el se tudta hinni, hogy ilyen késő van. Már órák óta lógott Matt szobájában, zenét hallgatva. Kiderült, hogy elképesztő módon akadt átfedés kettőjük zenei ízlésében. – Most komolyan, szerintem jól állunk. Nem tagadhatod, hogy a húgod nagyon izgatottan várta a bulit. Csodásan öltözött fel, és szuper ajándékot vett Rachelnek. Fotó Finnt pedig tökéletesen elrejtettük a táskájában. Senki sem fog tudomást szerezni róla.

– Tényleg boldognak tűnt – vallotta be Matthew. – Talán igazad volt. Egy percre találkoztam Rachellel, amikor odavittem Celesteet. Egész aranyos lánynak tűnik. – Ki hitte volna! Biztos voltam benne, hogy Rachel igazi ördögfióka – vigyorgott Julie. – Te miért itthon ülsz ma este? Celeste most először ruccant ki, nem gondolod, hogy ki kéne használnod a helyzetet? – Így nem, hogy a szüleim elutaztak a hétvégére. Nem lenne helyes. – De én itt vagyok! Hova is mentek a szüleid? – Nem emlékszem. Valahova Maine-be, valami egyetemi szállásra. – Aha. – Julie abbahagyta a pörgést. – Sajnálom. Biztos eleged van már abból, hogy rád hagynak itt mindent. – Hát, időnként elegük lesz a helyi kifőzdékből, és muszáj kicsit kimerészkedniük, hogy felmérjék más városok gasztronómiai kínálatát. Meg tudom érteni. – Érzékelem, hogy hárítasz, ezért új kérdéssel támadlak le: milyen volt tegnap a randid Danával? Egész nap nem hallottam felőle. Hova vitted? Ma is randiznotok kéne. Matt új számot tett fel. – Vacsorázni voltunk. – És? – Mit és? – Halljam a részleteket!

– Egy Central Square-i portugál étteremben ettünk. Előételnek tőkehalpogácsát

rendeltem,

főfogásnak

pedig

polipragut

krumplival és vörösboros mártással. Julie türelmesen ült, várta, hogy Matt többet is eláruljon. – Ennyi? – Nem hinném, hogy legközelebb is a polipot választom. Még mindig érzem a csápok ízét a számban. – Ne már, Matt! Tetszett neked Dana? Mit vettél fel? És fogtok újra randizni? – Nem vagyok biztos benne. – Látom, ebben a témában nem vagy valami bőbeszédű. Akárcsak a legtöbb témában. Isten ments, hogy csak úgy spontán, magadtól rukkolj elő informatív szöveggel! – meredt rá bosszúsan Julie. – Bocs, muszáj telefonálnom az egyik tanulócsoportom ügyében. – Éjnek évadján? – Az egyetemisták nem fekszenek le hajnali három előtt. Egyetemi követelmény. Szerződést kell aláírni róla, miután felvesznek. Elővette a zsebéből a mobilját, és tárcsázott. Dana azonnal felvette a telefont. – Hali! A tegnap estére vagy kíváncsi? – Persze. – Érdekes volt. – Fejtsd ki bővebben! – Ő mit mondott? – Nincs előttem a jegyzetem, bocsi.

– Matt melletted áll, mi? – Pontosan. – Elvitt vacsorázni. Ő állta a számlát, ez tetszett. Igaz, hogy kinézetre nem az esetem, de ez a legkevésbé sem érdekelt. Tudod, egész szexis és titokzatos a kisugárzása. Kiváló a modora, irtó édes és udvarias. És igazad volt: iszonyú okos. Nem tudom, miért nem fagytad soha, hogy betegyem a lábam a házba, mert nem totál abnormális a srác. Jó, egy kicsit tényleg, de azért bejön nekem. – Ezek szerint hasznosnak találtad a cikket, amit mutattam. Mivel ért véget a korrepetálás? – Azt akarod tudni, hogy smaciztunk-e? – Úgy van. – Istenien smárol. Julie kis híján elejtette a telefont. – Ne haragudj, nem egészen világos nekem ez az értelmezés. Erről a tényezőről most hallok először. – De komolyan. Totálisan csúcs szuper a srác. A kocsiban smaciztunk, a lakásom előtt. A kezével is nagyon jól bánik. Előadta azt a remek manővert, hogy becsúsztatta az ujjait a… – Aha, aha, a lényeget értem. Ezt… ezt jó tudni. Mikor ül össze a csoport legközelebb? – Te jó isten, én ugyan nem randizom vele még egyszer! – Páran kilépnek a csoportból? – De még mennyire. – A jó jegyek ellenére? – Először is, a srác egész este dumált. Megállás nélkül. – Valóban? Miről?

– Ebből következik a másik probléma. – Micsoda? – És mielőtt bármit is mondasz, nem, nem az evolúciós fejlődést ábrázoló, Követnek a majmok! feliratú pólója volt a gond – nevetett Dana. – Julie, nagy bajban vagy. – Nem értem. – Majd rájössz. Én csak ennyit mondok. Figyu, remek srác, csak nem nekem való. Mindegy, mennem kell. Jamie kolesza előtt állok. – Szórakozol velem? Ez nagyon hülye ötletnek hangzik! – Nézd, gyenge vagyok. Vess meg érte! Majd holnap rád csörgök. Julie letette a telefont. Matt új lejátszási listát töltött be, és a lábával verte a ritmust. Minek fecsegett Dana a srác kezéről? Meg a csókjáról? Fúj! Mégis hogy nézzen Julie ezek után Mattre? Nem lett volna szabad ilyesmiket tudnia róla. – Bocs – mondta. – Fontos dolgokat kellett megbeszélnem a tanulócsoporttal kapcsolatban. – Hallottam. Megyek, iszom valamit. – Matt felállt. – És hogy van Dana? – Ó! – Julie elkapta a tekintetét. Matt hülye keze egyszeriben nevetségesen feltűnő lett. – Izé. Jól van. Bocsi. Julie felnyögött, miután Matt elhagyta a szobát. Iszonyú! Elszánta magát, hogy száműz a fejéből minden elképzelést, ami nem gépelés, Celeste-nek szendvicskészítés vagy gyík pólók hajtogatása közben ábrázolja a srácot. Hallotta, hogy megcsörren az otthoni telefon, és azonnal felült.

Pár perccel később Matt lábdobogása hallatszott, ahogy a fiú lerobogott a lépcsőn, majd mindenféle fura zaj szűrődött be a szobába. Mit csinált Matt? Julie lesietett a földszintre. – Matt? A konyhában találta a srácot, vadul keresgélt a falra szerelt tartókban. – Hol a francban van a kocsikulcsom? – Megtapogatta a farmerja zsebét, majd a konyhapultra pillantott. – Azt hiszem, a bejárati ajtó mellett lógnak. Hova mész? Matt elsietett mellette, de a lány követte az előszobába. A fiú a kilincset megragadva lecövekelt, aztán megfordult, és dühödten nézett szembe Julie-val: – Megmondtam. Az isten verje meg, előre megmondtam, Julie! – ordított a lánnyal. Julie hátralépett. Még sosem látta Mattet ilyennek. – Miről beszélsz? – Rachel anyukája most telefonált a partiról. Celeste kiborult. – Mi történt? – Julie lekapta a melegítőfelsőjét az akasztóról, és indult volna kifelé Matt-tel. – Olyan magabiztosnak tűnt! – Nem! – mutatott rá Matt. – Te nem jössz. – Matt! Kérlek szépen! Hadd segítsek! Beszélhetek… – Nem! Te tehetsz erről, majd én megoldom. Matt bevágta maga mögött az ajtót. Julie kétségbeesetten mászkált fel-alá, egyik szobáról a másikra járt. Finn. Finn tudná, mi a teendő. Üzenetet írt neki, imádkozott, hogy gépnél legyen.

Finn, ott vagy? Elcsesztem. Nagyon-nagyon. Borzalmasan alakult az ottalvós buli, amiről beszéltem neked. Matt elment Celeste-ért, én pedig nem tudom, mit tegyek. Sosem fognak megbocsátani nekem. Talán te se fogsz. Finn láthatóan nem volt fenn a neten. Julie még arra sem emlékezett, merre jár éppen a srác. Megint Afrikában? A Balkánon? Törökországban? Hollandiában? Líbiában? Ó, az isten szerelmére, ott tuti nincs. Líbiába nem megy senki. Várt még pár percet, aztán küldött még egy üzenetet, remegett a keze, ahogy megpróbálta bepötyögni a szavakat: Kérlek, Finn! Szükségem van rád. Nem tudom, mit tegyek. Talán most te is haragszol rám, de mondd meg, hogy tehetném ezt jóvá! Vagy legalább kevésbé borzasztóvá. Hiába lesett ki az ablakon pár percenként, ettől még nem jött haza hamarabb Celeste, úgyhogy inkább leült a nappaliban a kanapéra. Talán nem is volt olyan nagy a baj. Matt hajlamos volt túlreagálni a dolgokat, ha a húgáról volt szó. Nem bízott benne eléggé. Julie-nak azonban akkor is görcsölt a gyomra az idegességtől, mert bármennyire akarta is, hogy végre hazaérjenek, ugyanannyira félt szembenézni velük. A Volvo végre beállt a felhajtóra. Julie kitárta az ajtót, és figyelte, ahogy Matt megkerülte az autó elejét, és kinyitotta az anyósülés ajtaját. Julie már el se bírta ezt viselni, és egy pillanatra elfordította a fejét, igyekezett összeszedni magát. Mire ismét előrenézett, Matt már feléje tartott, Celeste-tel a karjában,

szeméből düh és félelem rémisztő elegye sütött. A húga – Julie kedves barátnője – kisgyermeknek tűnt, ahogy átkarolta Matt nyakát, a fiú pólójába temette az arcát, és egész testében rázta a csillapíthatatlan zokogás. A sírásából áradó kín lesújtó volt. Julie-nak megszakadt a szíve. Celeste teljesen összeroppant.

26. fejezet MATT

ELSIETETT JULIE MELLETT,

és felvitte Celeste-et a szobájába.

Julie követte őket, de még fel sem ért az emeletre, és már hallotta, hogy becsapódik mögöttük az ajtó.

Fotó Finn! Fotó Finn a kocsiban maradt. Julie kirohant, és behozta a házba az oldaltáskát. Celeste szobája előtt megállva kirántotta a cipzárt, és remélte, hogy a figurával segíthet egy kicsit. A szőnyegre rakta Fotó Finnt, és elkezdte lassan széthajtogatni, gondosan nyitott helyzetbe tett minden zsanért. Megdörgölte a szemét, és felállította Fotó Finnt. Ahogy az ajtó mögül egyre hangosabb és keservesebb zokogás szűrődött ki, Julie az ajkába harapott, és a kartonfigurára nézett, elképzelte, hogy az igazi Finn áll mellette, aki seperc alatt megvigasztalja a húgát, és véget vet ennek a rémálomnak.

Muszáj

hazajönnöd. Muszáj hazajönnöd – ismételgette magában. Tisztában vagyok vele, nem simán csak arról van szó, hogy hiányzol a húgodnak, de akkor is muszáj hazajönnöd hozzá! Julie a padlóra rogyott, és magához húzta a térdét, lehajtotta a fejét, és előre-hátra hintázott. Mintha végtelen hosszú idő telt volna el, mire Celeste nyöszörgése abbamaradt, és hallhatóvá vált Matt nyugtatgató hangja. Kinyílt az ajtó, és Julie felkapta a fejét.

– Matt? Jaj, istenem, nem tudtam, mit… A fiú feltartotta a kezét. – Ne szólj hozzám! Celeste beszélni akar veled. Julie felkelt, és óvatosan felemelte Fotó Finnt. A sok zsanértól a figura rém védtelennek tűnt. Akár egy összecelluxozott puzzle. Akárcsak Celeste. Otthagyta Mattet, belépett a hálószobába, és az ágy mellé állította Fotó Finnt. A szőke fürtös fej feléje fordult, és Celeste odanyújtotta neki a kezét. Julie megfogta, majd letérdelt. – Ne haragudj! Ez mind az én hibám. – Igyekezett visszafojtani a sírást, ahogy kisimította a hajat Celeste arcából. – Már sokkal jobban vagyok. – Celeste hangja meglepően nyugodt volt. – Julie, nincs miért bocsánatot kérned. Nekem viszont nagyon is van. Kérlek, ne haragudj rám! – Miért haragudnék? Miért kellene bocsánatot kérned? – Mert így felsültem. Nyilván rém csalódott vagy bennem. – Dehogy! Nem létezik, hogy csalódást okozz nekem. Nagyon is bátran viselkedtél. Sokkal bátrabb vagy nálam. Én erőltettem túlzottan ezt az egészet. – Nem, nem igaz. – Celeste feljebb húzta magán a takarót. – Nem te erőltetted. Én akartam elmenni. – Tudom, hogy el akartál. De hibát követtem el. Még nem volt itt az ideje. Nem szabad elsietni a zsanérozást. Celeste ásított, és felnézett Fotó Finnre. – Nem ez volt a baj. A zsanérok jópofák, de Fotó Finn összehajtva és elrejtve nem mindig megfelelő. Főleg nem éjszaka. Úgy tapasztalom, éjszaka a legnehezebb nekem nélküle. Egyelőre. Jobban

érzem magam tőle,

Julie.

Megértem, hogy nem

mindenkinek van ínyére az ilyesmi, de engem megnyugtat Fotó Finn jelenléte. Julie bólintott. – Tudom. Fotó Finn engem is megnyugtat, komolyan mondom. – Elhiszem. De most már ideje volna aludnom. Kérlek, mondd meg Mattynek, hogy már messze nem vagyok olyan zaklatott! Jelentősen lenyugodtam. – Megmondom. – Julie lehajolt, és szorosan megölelte Celesteet. – Szép álmokat! – Kiment a szobából, csókot dobva az ajtóból, mintha egy kisgyermeket fektetett volna le. Matt a falnak dőlt a folyosón, arckifejezése rideg és távolságtartó volt. – Hagyj békén! Most nem bírlak elviselni. – Matt… – esdekelt Julie. – A jó isten tegyen valahova, ne szólj hozzám! Hagyjál! – Borzasztóan sajnálom. El se tudom mondani, mennyire. – Nem érdekel. Egyetlen szavadra sem vagyok kíváncsi. – Matt, tudod, hogy szeretem Celeste-et, és eszem ágában sem volt ártani neki. – Hát, mégis ártottál. – Könyörgöm, hagyd, hogy megmagyarázzam, miért… – Csak nem hagyod abba? Meg akarod beszélni a dolgot? Legyen!

Beszéljük

meg!

Azt

képzelted,

hogy

csak

úgy

felbukkanhatsz itt, és befurakodhatsz az életünkbe? Hát nem. És nem tehetsz úgy sem, mintha én volnék a rosszfiú. Mintha tiszta hülyeség lenne minden, amit Celeste-ért teszek. – Szembefordult Julie-val, mindössze néhány centire volt tőle. – Kidolgoztam a

belem, hogy Celeste kiegyensúlyozott állapotba kerüljön, de te mindezt tönkretetted. Tönkretetted a húgom. Az isten verje meg, Julie! Csak néhány hónapja vagy itt, és máris azt hiszed, tudod, mi a jó Celeste-nek? Senki sem kért rá, hogy oldj meg bármit is! Nem vagy rá képes. – A hajába túrt, ahogy folytatta a kirohanását. – Semmin sem változtathatsz. És az sem segít, hogy állandóan hangoztatod, milyen őrültnek tartasz minket. Hogy nem fogod ezt fel? Mi bajod van neked? Nincs saját életed, amivel foglalkoznod kéne? Vagy épphogy a mi alázásunkkal tudod csak elviselni a szar apádat? Neki bezzeg mentség híján is elnézed, ahogy veled bánik, pedig évi pár e-mailen kívül nincs mit szeretned rajta. Szavai Julie elevenébe hatoltak. – Ez így nem ér. – A lány zihálni kezdett, ahogy megpróbálta kezelni Matt haragját. A felháborodását. – De nagyon is ér. Nem a te dolgod megváltoztatni Celeste-et. Nem a te dolgod megváltoztatni minket. Nem tartozol a családunkba. – Tudom. Én soha… soha nem is állítottam ezt. – Julie tudta, hogy remeg az ajka, de nem volt hajlandó ismét elsírni magát Matt előtt. – És tudod, mi a leghihetetlenebb ebben az egészben? Hogy hallgattam rád! Tudtam, hogy nincs igazad, mégis hagytalak gőzerővel nyomulni, és tenni, amit csak akarsz! Az én hibám, ami ma történt. Julie a fejét rázta. – Nem, Matt. Tudom, hogy én tehetek róla. Nagyon sajnálom! Hidd el, komolyan mondom! Rémesebben nem is érezhetném

magam. De nem érted, hogy Celeste nem bujkálhat a való világ elől egész hátralévő életében? Ahogy te sem! – Miért nem, mi? – A fiú még mindig kiabált, és Julie minden egyes szavára összerezzent. – Celeste-nek szívás a való világ. – Na és neked? – Néha nekem is. – És te mégis mikor kezdesz végre élni, Matt? – Most meg Julie állt neki kiabálni. – Örökké csak kibúvót keresel. Celeste-et használod kifogásként, hogy miért nem foglalkozol semmi mással, csak elméletekkel meg egyenletekkel. Az internetbe temetkezel, és… – Még neked van képed az internetbe való temetkezéssel jönni? – Matt rémes, gonosz kacajt hallatott. – Én keresek kibúvót? Nem én zúgtam bele olyasvalakibe, akivel még soha nem is találkoztam, aki még csak itt sincs személyesen. Te vagy az, aki meghúzza magát, mert fél valami igazival próbálkozni! – Most már elég! – szólt Julie élesen. – Na, most ki az érzékeny? – Matt fel-alá kezdett járkálni. – Ami Celeste-et illeti, fogalmad sincs, miről van szó, úgyhogy ne ártsd bele magad! – Nem, nem tudom, miről van szó. Semmit sem értek, mivel egyikőtök sem hajlandó beavatni engem! Miért nincsenek itt soha a szüleid? – fakadt ki. – Miért kell Celeste-nek Fotó Finn? Miért nem árulod el? – Nem lehet, Julie! Nem mondhatom el! Semmi közöd hozzá! Hányszor kell még hallanod? Julie tehetetlenül nézett Mattre. Még sosem látta ilyennek.

– Oké, oké, nem firtatom többet. – Feltartotta a kezét. – Nem ártom bele magam. Én csak… én csak segíteni szerettem volna. Hibáztam. – Halkabbra fogta a hangját, engedett Mattnek. – Igazad van. Kezeld a helyzetet, ahogy akarod. – Julie, nyilvánvalóan nem tetszik neked, ahogy a dolgokat intézem, sem az, amilyen vagyok. Legyen. A legkevésbé sem érdekel. De ne akarj már megváltoztatni! Ez nem úgy működik, hogy kiválogatod azon tulajdonságaimat, amiket elfogadhatónak találsz, a többit meg kivágod a szemétbe! Sosem fogok megfelelni neked. Nem kedvelsz? Akkor tartsd távol magad az életemtől! Julie teljesen össze volt zavarodva. A beszélgetés egyre követhetetlenebbé vált, a lány már azt sem tudta, mi történik. – Hogy mondhatsz ilyet? Nagyon is kedvellek, Matt. A fiú hátat fordított neki, és a szobája felé indult. – Elegem van. Elegem van belőled. – Matt, könyörgök… – Menj a pokolba, Julie! A lány döbbenten cövekelt le a folyosón. Még levegőt is alig kapott. Mégis mi történt? Hogy mondhatott Matt ilyeneket? El kellett ismernie, talán valóban erőszakosan és kotnyelesen viselkedett, jobb lett volna nem beleártania magát mindenbe. Csak mert Watkinsék házában szállt meg, még nem volt joga bekavarnia az ügyeikbe. Igaz, hogy soha nem állt szándékában tolakodónak

vagy

tiszteletlennek

lenni. De

nyilvánvalóan

mégiscsak az volt. A tanára is pontosan erre mutatott rá. Miért

magának kéne megoldania mindent?

Nem kellett. Nem is lett volna szabad. Julie csupán vendég volt a házban. Albérlő, gyerekcsősz, sofőr. Végül a szobájában találta magát, a bevetett ágyon hevert, nem jött

álom

a

szemére.

Finn

szobája

egyszeriben

egészen

másmilyennek, üresnek és elhagyatottnak tűnt. Túlpörögtek az érzelmei, egyre a fülébe csengett Celeste sírása meg Matt rémes kirohanása. Mattnek talán igaza volt az édesapjával kapcsolatban. Tény, hogy Julie túl sok esélyt adott neki, csak hogy a férfi újra és újra azt bizonyítsa, rémes szülő. Az apja valójában sosem adott rá okot, hogy Julie szeresse. A lány mégis szerette. Finn-nel viszont más volt a helyzet. Matt vele kapcsolatban nagyon is tévedett. Finn valóban törődött Julie-val. A lány az órára pillantott. Majdnem hajnali négy volt. Pedig teljesen nyugodtan telt az este, egészen addig a telefonhívásig. Most pedig minden romokban hevert. Még negyvenöt percen át igyekezett a szorongása ellenére álomba merülni, aztán lemondott az alvásról. Megnézte a számítógépét, de nem jött üzenet Finntől. Hogy pont most kellett eltűnnie! Julie-nak sajgott a szíve. Hiányzott neki a fiú, és most nagy szüksége lett volna rá. Alig várta a nyarat. Akkor Finn végre

hazajön, és itt is marad. Ettől nyilván jobban lesz Celeste is. Talán nem jön teljesen helyre, de jobban lesz. Azzal nem ment semmire, hogy a szobában keringett, és kibámult az ablakon az éjszakai égboltra. Nem bírta elviselni a helyzetet. Utált veszekedni. Olyankor semmit sem bírt világosan végiggondolni. Kész káosz lett minden.

Kiment a szobájából, és a sötét folyosó egy másik ajtajához lépett. Pillanatnyi habozás után halkan bekopogtatott. Nem jött válasz. Nem bírta megállni, hogy ennek ellenére benyisson. – Matt? – Nesztelenül átszelte a szobát, és leült az ágy szélére. – Matty! – szólt. A holdfényben ki tudta venni, hogy a fiú ébren van, csak nem válaszol. A hátán feküdt, egyik karját a feje alá dugta, a másik a mellkasán

nyugodott.

Julie-ra

nézett.

Legalább

annyira

elkeseredettnek tűnt ő is, ahogy a lány érezte magát. – Ne haragudj rám! Könyörgök! Muszáj megbocsátanod! – Julie hangja elcsuklott. Tudta, hogy az összeomlás határán jár, de nem bírt lehiggadni. – Ne haragudj! Ne haragudj! – ismételgette. – Matty, kérlek! Nem lehetsz rám ilyen mérges! Nem bírom elviselni. – Julie lehajolt, Matt mellkasára fektette a fejét, és átkarolta a vállát, remélve, hogy a fiú viszonozza az ölelést. A veszekedésükkor látott Matt idegen volt a számára. Szorosan magához ölelte, semmi mást nem akart, csak hogy a fiú visszatérjen hozzá, hogy ismét önmaga legyen. Eltelt pár perc, aztán megérezte Matt kezét a tarkóján, a fiú gyengéden simogatta a haját. Julie lehunyta a szemét. – Ugyan! – csitította Matt. – Én kérek bocsánatot. Nem gondoltam komolyan mindazt, amit mondtam. Nem szolgáltál rá. Julie elfordította a fejét, az arcát Matt mellkasára szorította, és a légzését hallgatta. A fiú hangja megnyugtató volt, az érintése andalító, és a lány fájdalma kezdett picikét enyhülni. Nem tudta, mit mondjon, úgyhogy nem mondott semmit, meg sem mozdult, miközben Matt a haját, majd a hátát simogatta. A fiú abba a

tudatba ringatta, hogy már semmi sem fáj, és az egész rémes éjszaka kezdett rémálomnak tűnni, amiből Julie lassan felébredhet végre. Matt keze végigsimította atlétája pántját, megcirógatva a bőrét, mire Julie megborzongott, és még jobban a fiúhoz kucorodott. – Borzalmas dolgokat hordtam össze – folytatta Matt. – Semmi közöm az apáddal való kapcsolatodhoz. Persze, hogy szereted, minden jogod megvan rá. Megbocsáthatatlan, amiket mondtam. – Őszintén bánta a viselkedését. Julie hallotta a hangján. – Nincs, aki nálad jobb hatással lenne Celeste-re. Teljesen el volt veszve, mielőtt megismert. Mintha sehogy sem találta volna a helyét. Te mented meg a húgomat. Semmi okom nem volt így neked esni. – Nem igaz, túlságosan is erőltettem Celeste-et – ellenkezett Julie halkan. – Meg téged is. Többet nem fordul elő. – Te végig tökéletesen viselkedtél. Bárcsak elmondhatnék neked mindent! De nem tehetem. Még nem. – Tudom. Semmi baj. – Julie továbbra is magához szorította, mintha Matt megbocsátása ezen az ölelésen múlna, és ha elengedné, a fiú újabb kegyetlen vádakat vágna fejéhez. A korábbi perpatvar okozta pánik és feszültség kezdett oldódni, Julie egyre álmosabb lett, elmerült a kibékülés kábaságában. A megkönnyebbülés nyugtatóként hatott rá. Hűvösnek érezte a levegőt, Matt érintése nyomán libabőrös lett. Ismét megborzongott. – Fázol? – kérdezte a srác. – Igen. Egy kicsit.

Matt kicsit arrébb húzta a lábát az ágyon, Julie ledőlt mellé, bebújt a takaró alá, az oldalára fordult, a fiú pedig magához ölelte. Keze továbbra is Julie hátán barangolt, ujjheggyel követte a lány

lapockájának

ívét,

megcirógatta

a

tarkóját,

majd

végigsimította a karját. A lány megfogta a másik kezét, összekulcsolta az ujjaikat, úgy szorította meg. Matt viszonozta a szorítást. – Szóval még mindig barátok vagyunk? – kérdezte Julie. – Igen – felelte a fiú pillanatnyi habozás után. – Még mindig barátok vagyunk. Matt nem utálta őt. Kibékültek. Celeste is rendbe jön. Minden rendbe jön majd, nem történt jóvátehetetlen kár. Más nem is számított. Julie-n végre úrrá lett a fáradtság, ásított. Rémesen kimerült, érzelmileg is teljesen lenullázta magát. Egy ilyen éjszaka után a legkevésbé sem bírt gondolkodni, de jelenleg békésnek és nyugodtan érezte magát. Matt egyre lassabban cirógatta a bőrét, a légzése is más lett, és Julie tudta, hogy elaludt. Most már ő sem bírt ellenállni a ránehezedő álmosságnak, így hagyta, hogy Matt szuszogása elszenderítse. Később – még mindig Matt karjában, még mindig a kezét fogva – felriadt. A fiú puszit nyomott a feje búbjára, és dünnyögött valamit. Olyan halkan szólt, hogy Julie alig hallotta. A lány álmosan felemelte a fejét. – Istenem, Julie, annyira sajnálom! – mondta Matt. – Én is.

Aztán Julie akaratlanul, gondolkodás nélkül egy centivel közelebb húzódott hozzá, míg a szájuk kis híján össze nem ért. A lánynak fogalma sem volt, mit művel: mintha valami ösztön hajtotta volna, ami fölött képtelen volt uralkodni. Talán még mindig aludt. Talán ez valójában meg sem történt. Még egy picit közelebb húzódott, leheletfinoman Matt ajkához érintette az ajkát. Meleg és csábító volt a szája, még közelebb vonzotta Julie-t. De egyikük sem mozdult. Aztán a fiú határozottan megfogta az oldalát, feljebb húzva a testét, közelebb vonva a száját. Az ajkát Julie ajkához szorította, és megcsókolta a lányt. Lágyan és ráérősen csókolta. Szinte incselkedett vele. Nyelve épphogy csak Julie-éhoz ért, megborzongatva a lányt. Julie visszacsókolta, megízlelte, belélegezte. A lány szédült, reszketett, elárasztotta Matt heve. A csók hatására egy pillanatra már semmit sem tudott magáról, csak ez az érzés létezett számára. A hold fényében simán, könnyen, ösztönösen ment minden. Julie átkulcsolta a lábával Matt lábát, még közelebb húzta magához a fiút. Ezt tuti csak álmodta. A mellkasa a fiúéhoz simult, Matt keze a derekán járt, ujja Julie bőrébe vájt. A lány a végtelenségig folytatta volna így. Fél kezét Matt tarkójára szorította, még szenvedélyesebben csókolta a fiút. Ám ekkor Matt megszorította Julie kezét, majd lassan ismét a párnára hajtotta a fejét. Kisimította a hajat a lány arcából, és a füle mögé igazította a tincseket. Julie egy másodpercre meg sem mozdult. Tiszta őrület! Visszadőlt, ismét Matt mellkasához

kucorodott. Akármennyire álmos, döbbent, meg szédült volt, mégis tudta, hogy fel kellene kelnie, és vissza kéne mennie a szobájába. Annak ellenére, hogy minden porcikája tiltakozott ez ellen. Ugyanakkor azt is tudta, hogy az imént történtekre nem lehetett magyarázat. Egész biztosan csak álmodta az egészet. Biztos. De nem is nagyon foglalkozott vele, legalábbis momentán, mert Matt-tel végre feloldották a kettőjük közti rémes ellentétet. Jelenleg ez volt a legfontosabb.

Mennem kéne – mondta magának. Magára kéne hagynom. Lehunyta a szemét. Miért nem akarok elmenni? Miért nem? De egyszerűen nem bírt elég hosszan ébren maradni ahhoz, hogy rávegye magát a Matt ágyából való kikecmergésre. Megadta magát az álmosságnak, és hagyta, hogy a teste Mattéhoz igazodjon, miután a fiú ismét magához húzta.

27. fejezet Matthew Watkins kitöltötte a „Melyik prímszám vagy?” tesztet, és az eredmény az lett: 3. Tök jó, a 3 az egyik legprímább prím.

Finn, az Isten Ennyit a Föld napjáról. Jól elszúrtam: már megint

rossz

bolygót

álltam

neki

ünnepelni.

Most

szedegethetem össze ezeket a kutyafigurákat, amiket a Plútó tiszteletére raktam szanaszét az udvaron. Ez még a tavalyi tévedésemnél is rosszabb, akkor legalább egy csomó csokit ettem a Mars tiszteletére.

Julie Seagle Nagyon tetszik a Cápa 4 komor és feszült hangulata. A történetvezetés egyszerű őszintesége teljesen magával ragadja az embert. Ráadásul felbőg benne a cápa!

JULIE

A MÁSIK OLDALÁRA FORDULT,

és kinyitotta a szemét,

hunyorgott az arcát elborító napfényben.

Basszus… Matt ágyában volt. Egyedül, hála istennek. Legalább a tragikus „egymás karjában ébredős” pillanatot megúszták. A fejére rántotta a takarót, és végiggondolta a tegnap éjjel történteket.

Nem feltétlenül kellett ebből nagy ügyet csinálni. Mindketten fel voltak dúlva, úgyhogy váratlan fordulatot vettek az események. Nem nagy ügy. Mindenkinek van kalandja, nem? Nem mintha neki meg Mattnek valóban egyéjszakás kalandja lett volna. Barátok, és smároltak egyet.

Franc essen belé! – Julie? Lejjebb húzta a takarót, és kipislogott alóla. Matt hajolt be a szobába, igencsak nyilvánvaló volt, hogy kerülni akarta a szemkontaktust. – Celeste reggelit csinál. – Matt megköszörülte a torkát. – Futni voltál, csak most értél haza. Ezért nem voltál a szobádban, amikor elment felébreszteni. – Mégis mikor kezdtem én futni? Nem is tudtam magamról, hogy ilyen sportos vagyok. – Legközelebb kitalálhatsz valami jobbat. – Elhallgatott. – Nem mintha lenne legközelebb. Csak úgy értettem… Talán nem ártana… tudod… – Felfogtam. Most pedig felkelek. Itt se voltam. – Julie megdörzsölte az arcát. – Mondd meg Celeste-nek, hogy zuhanyozom, mindjárt lemegyek. – Rendben. – Várj egy percet! – Felült. – Celeste reggelit csinál? Jól érzi magát? – Úgy tűnik. Matt eltűnt, Julie pedig visszaiszkolt a szobájába. Zilált tükörképére grimaszolt, keresett valami ruhát, és elment

zuhanyozni. Celeste remélhetőleg csinált egy nagy adag kávét is, mert négyórányi alvás bizony korántsem volt elég. Mire leült Fotó Finn meg Matt mellé a konyhaasztalhoz, a frissen főzött reggeli illata betöltötte a házat. Julie gyanakodva szemlélte a felkarikázott eperrel teli tálkákat, a rántottával, szalonnával és kolbásszal megrakott tálcát, a vajat, szirupot meg kávéskannát. Az asztal szép étkészlettel és textilszalvétával volt megterítve. Mégis miért volt Celeste ilyen jó hangulatban? – Jó reggelt! – csicseregte a kislány, ahogy a serpenyőbe kanalazta a palacsintatésztát. – Jó reggelt! – felelte habozva Julie. – Nagyon kedves tőled, hogy ennyi mindent főztél nekünk. – Örömmel tettem. Hadd fejezzem be a palacsintasütést, aztán mindent megbeszélünk! – Alig várom! – hazudta Julie. Lehajtotta a fejét, és úgy tett, mintha teljesen lekötnék a figyelmét az újság apróhirdetései. – Rajta, lássatok hozzá! Egy másodperc, és kész a palacsinta. Julie

és

Matt

egyszerre

nyúltak

a

rántottáért,

sűrű

bocsánatkérést és „Nem, előbb te!” felkiáltást kiváltva egymásból. Na tessék. Ezért nem csókolja meg az ember olyan jó barátját, akivel egy fedél alatt él. Ezért nem alszik vele egy ágyban. Ezért nem hagyja neki, hogy a karját és a vállát cirógassa, helytelen bizsergést kiváltva az egész testéből… Julie teletömte a száját kajával, hogy ne kelljen beszélnie, és továbbra is olvasás nélkül meredt az újságra. Egyetlen módon bírta értelmezni a tegnap éjszakát: hónapok óta áhítozik Finn után, és

végül Mattre irányította át a felgyűlt testi vágyát. Matt meg valószínűleg a kellő hangulatban volt, hiszen előző este randizott Danával. Persze elég undorító és gáz volt, hogy megcsókolta a srácot, akivel egy nappal korábban még a barátnője smárolt. Mégis mi baja volt? És mi az istent képzelt Matt? Talán a srác igazi szoknyavadász, aki megcsókolt minden csajt Bostonban, és csak a megfelelő alkalomra várt, hogy Julie-t is hozzáadhassa a hódításai listájához? Ez legalább azt igazolná, hogy a csók Matt számára sem jelentett semmit, ahogy Julie-nak sem. A lány egy pillanatra felnézett, és azon kapta Mattet, hogy őt nézi.

Ez mind teljesen érthető – győzködte magát Julie. Végül is roppant jól kijöttek egymással, úgyhogy nem volt totál furcsa, hogy egy érzelmileg kimerítő este után egy pillanatra átlépték a határt. Julie ráadásul nyilván előadott egy tipikus csajos húzást, és úgy próbált javítani a helyzeten, hogy megadta egy srácnak, amire az vágyott: a testi kontaktust. A pasik ebből értenek, nem? Nem mintha levetkőztek volna, vagy ilyesmi, de valószínűleg akkor is Julie tehetett a csókról. Kétségbeesetten akarta, hogy Matt megbocsásson neki, és gyenge, kimerült állapotában valami szexis húzással próbálta kiengesztelni. Na, nem szó szerint volt szexis a helyzet, hiszen nem került sor kis híján szexre. Ez még csak fel sem merült. Egyiküknek sem jutott eszébe. Nevetséges lett volna. Julie aztán biztosan nem vonzódott Matthez, a srácot pedig

valószínűleg sokkal jobban felizgatták a megabájtok, a tűzfalak meg a torrentezés, mint a lány. Persze Matt volt az, aki az ujjával megcirógatta a… Tök mindegy. Matt biztosan ugyanúgy bánta a történteket, mint Julie. Egyébként is, Matt azt mondta, semmi sem igaz abból, amit a lány fejéhez vágott; vagyis Julie-t mégiscsak családtagnak tekintette. A fivér szerepét töltötte be a lány életében, ahogy Julie mindig is gondolta. Az ember viszont nem csókolja szájon a fivérét. Főleg nem nyelvestül. És nem simul hozzá egész testével, nem hagyja, hogy egy pillanatra magával ragadja a hév meg az ábrándozás. Legalábbis nem illene, hogy így történjen. Szóval: basszus! Ugyanakkor Matt sem próbálkozott semmi mással. Nem csúsztatta a kezét valami jó helyre. Illetve nem a jó volt a helyes kifejezés. Julie nem is így értette. Szemérmetlen. Erkölcstelen.

Obszcén. Közönséges. Pajzán. Jesszus, nem pont most kellene átmenni szinonimaszótárba! Lényeg a lényeg: szó se volt arról, hogy Matt hozzádörgölőzött volna, kéjes szavakat suttogva a fülébe. Habár most, hogy Julie jobban belegondolt, talán meg is sértődhetne emiatt. Nem mintha hagyta volna Mattnek, hogy ilyesmivel próbálkozzon. Álljon meg a menet! Julie kulcsolta át a fiú lábát a lábával, és

Matt vetett véget a csókolózásnak. Jaj! Matt biztos úgy érezte, hogy Julie rémesen csókol. A

szemét! A lány most aztán csak azért sem volt hajlandó ránézni.

Julie lehajtott egy fél csésze kávét. Finn. Róla szólt ez az egész, ebben teljesen biztos volt. Finn meg a túlfűtött üzenetei miatt állandóan ki volt éhezve. Egyébként is, jó rég volt már, hogy szakított Sethtel, tehát csak átlagos felizgult egyetemistaként viselkedett, kihasználva az első fickót, akinek be tudott bújni az ágyába. Nem, ez sem stimmelt. Julie nem volt ilyen. Egyre csak fölösleges köröket futott. Celeste letett az asztalra egy palacsintával megrakott tányért, és maga is helyet foglalt. – Hűha! Látom, mindketten nagyon éhesek vagytok ma reggel. Nem hagytatok nekem rántottát, és kolbászból is csak egy maradt. Matt-tel nyilvánvalóan túlzásba vitték a módszert, hogy a beszéd elkerülése érdekében a fejüket tömjék. – Bocsi – mondta Matt tele szájjal. – Semmi baj. Csinálhatok még. Szerettem volna beszélni veletek. – Remek. Szuper ötlet – mondta Julie. – Muszáj megbeszélnünk, ami az éjjel történt kettőtök között. Mattnek cigányútra ment a falat, Julie pedig érezte, hogy kifut a vér az arcából. Ezek szerint Celeste nem vette be Matt hülye meséjét Julie reggeli kocogásáról. Jaj! Julie nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen erről, pláne nem Celeste. Vagy persze Finn. Matt nem mondaná el Finnnek, ugye? Vagy magának Julie-nak illene tudatnia vele? „Kedves

Finn! Véletlenül lesmároltam az öcsédet. Bocsesz! Hogy vannak a venezuelai árvák?” Megérintette a mellkasán nyugvó követ. A

nyaklánc szinte állandóan Finnre emlékeztette. Kétségtelen, hogy tegnap éjjel nem figyelt rá eléggé. Mintha még az asztalnál ülő Fotó Finn is őt szidalmazta volna. Julie a rántottába döfte a villáját, és az arrogáns kartonfigurára meredt. Fogd be! Celeste szórakozottan juharszirupot locsolt a palacsintájára. – Borzasztóan haragszom rátok. – Igazán nem nagy ügy – motyogta Matt. – Egyáltalán nem – helyeselt Julie, és epret szemezgetett a tálból, hogy lefoglalja magát. – Nagyon is nagy ügy. Minden megváltozott kettőtök között, és ez egyáltalán nem tetszik nekem. Mindent hallottam, és roppant bosszús vagyok. Julie és Matt meg se mukkantak. Mégis mit hallott Celeste? Csak

nem

hangosan

cuppantak

a

csókjaik?

Gyönyörteli

nyögdécselést hallattak volna óvatlanul? Te jó isten, csak nem szaladt el velük ennyire a ló! Hiszen csak egy ostoba, jelentéktelen kis csókról volt szó. Nem történt kéjes zihálás. Határozottan nem. Matt a szemét dörgölte. – Celeste, miről beszélsz? – Miért, ti miről beszéltek? – nézett rájuk kíváncsian. Sőt, idegesítően reménytelien. – Mi más történt még? – Semmi. Ö… semmi – motyogta Julie. – Folytasd csak! – A rémes vitátok minden egyes szavát hallottam. – Ja, hogy a vitánk. Hát igen – felelte a bátyja. A „Matt ágyában kötöttem ki” incidens fényében Julie kis híján el is feledkezett a vitáról.

– Rémesen haragszom mindkettőtökre. De főleg rád, Matt – bökött rá a villájával Celeste. – Az életben nem viselkedtél még ilyen ellenségesen. Julie kezdettől fogva igazi szent hozzánk, úgyhogy ne merészelj még egyszer így üvöltözni vele! De hogy őszinte legyek, Julie, te sem voltál valami kedves. Matt megtesz minden tőle telhetőt, hogy segítsen nekem, én meg aztán nem könnyítettem meg a dolgát. Szeretlek mindkettőtöket, de nem lesz több vita Fotó Finnt meg engem illetően. Bár végtelenül hálás vagyok mindazért, amit tettetek értem, mostantól sokkal aktívabb szerepet fogok vállalni a saját ügyeimet illetően. Eljött az ideje. Megértitek? Többé nem fecseghettek ki a hátam mögött. Igaz, hogy én még kiskamasz vagyok, ti viszont már rég nem. Viselkedjetek már ehhez méltón! – Celeste egyikőjükről a másikukra nézett, és megemelte a szemöldökét. – Még mindig haragszotok egymásra? Öleljétek már meg egymást, béküljetek ki végre! Julie vadul rázta a fejét. – Nem, szerintem erre semmi szükség. Teljesen jóban vagyunk Matt-tel. – Az asztal túloldalára pillantott, végre a fiú szemébe nézett. – Igaz, Matt? – Igen, persze. – Egész őszintének tűnt. – Nehogy még egyszer így egymásnak essetek! Megtiltom! – intette őket Celeste. – Viszont bármily meglepő, az a jó hírem van, hogy remekül éreztem magam Rachelnél. Persze a szerencsétlen végkifejlettől eltekintve. – Tényleg? Komolyan? – döbbent meg Matt.

– Igen, tényleg. – Celeste újabb adag palacsintát halmozott a tányérjára. – Rachel nagyon kedves lány. Egész sok mindenben hasonlítunk. Igaz, hogy nem épp a legnépszerűbb lány az iskolában, de nekem ez tetszik is, azt hiszem. Szinte minden tárgyból egy csoportban vagyunk, és a legutóbbi töri dogán még nálam is több pontot szerzett. Szerintem egész ügyesen beilleszkedtem tegnap este. Még arra is megkértek, hogy meséljem el a Pretty Little Liars egyik részét még az első évad elejéről; és hadd tegyem hozzá, tökéletesen összefoglaltam az epizódot. Na mindegy, egész élvezetes volt az este, amíg el nem jött a lefekvés ideje. A sötét fura hatással van rám, nyugtalanító gondolatok öntik el az elmémet. Rachel anyukája a fürdőszobában zokogva talált rám, és volt olyan kedves felajánlani, hogy azt mondja a többi lánynak, elrontottam a gyomrom, ezért kellett hazajönnöm. Na mindegy, lenne hozzátok egy-két szavam. – Halljuk! – mondta Matt döbbenten. – Először is, mostantól szeretnék egyedül, gyalog járni a suliba. Vagyis többet nem kell elvinned kocsival, Julie. Készen állok erre. Fotó Finn-nek sem kell velem jönnie. Még mindig szükségem van rá, csak nem állandóan. – Ó! Rendben. – Julie igyekezett egyetértést sugározni, annak ellenére, hogy valamiért nyugtalan lett. – A második hírem olyan információ, amelyet nem feltétlenül a reggelizőasztalnál kellene megosztani, de tulajdonképpen akár most is közölhetem, hogy tegnap reggel megjött a menstruációm. Matt hangosan felnyögött, és befogta a fülét.

– Celeste! Most komolyan? Muszáj beszámolnod nekem erről a… erről a fejleményről? Celeste bosszús pillantást vetett rá. – Matthew, ez nem nagy ügy. Egyszerűen csak gondoltam, tudatom mindenkivel. És nem, nem szükséges felvilágosítanod arról, hogy mit jelent a nővé válás. Természetes változás történt velem, és gondoltam, fontos, hogy értesítselek róla titeket. – Gondolod, hogy, izé, ezért voltál olyan, tudod…? – Matt szánalmasan keresgélte a szavakat. – Nem – felelte Celeste. – Az első havivérzésétől még senki nem kap idegösszeroppanást a klotyón. A férfiaknak rémesen hülye elképzeléseik vannak a menstruációval kapcsolatban, nem igaz, Julie? Viszont ez igenis az érési folyamat jele, és felvetett bennem mindenféle kérdést. Ez okozta a drámai zokogást és a Fotó Finnnel kapcsolatos kiakadásomat. Ha már az érésnél tartunk, igazán szükségem lenne már melltartóra. Bár nem mondhatni, hogy szétrepeszteném a ruháimat, valami azért csak alakul végre ezen a téren. A béna sportmelltartók, amelyeket Anya vett nekem, rém rondák. Hacsak nem akarsz te vásárolni jönni velem, Matt, a magam részéről én inkább egy lánnyal szeretnék elmenni a fehérneműboltba. – Izé… Persze. Igen. Úgy értem, ha szerinted ez volna, ö… helyes. Ha igazán sürgető az, izé, igény erre a… termékre. – Szegény Matt igazán nem tudta, mit is mondjon. – Úgy vélem, Julie segítséget nyújthat a beszerzésben, hogy a megfelelő… – Elugorhatunk a plázába. Persze. – Julie próbálta felrázni magát a Celeste bejelentéseit követő döbbenetből. Óvatosan

Mattre pillantott. – Nem bánod, ha én viszem vásárolni? – Tekintettel arra, hogy múlt éjjel még azt ígérte, nem ártja magát az ügyeikbe, Julie habozott új törekvéseiben segíteni Celeste-et. Matt nem nézett a szemébe, de a fejét rázta. – Persze hogy nem. Vidd csak el! – Vagy talán édesanyád szeretné elvinni, amint hazaér? – vetette fel Julie. – Végül is megkérhetem rá. Teszek egy próbát, bár anyánkat nem igazán érdeklem. És – folytatta Celeste – szeretném valamikor áthívni hozzánk Rachelt. Csúnya drótkeretes szemüveget hord, a haja meg kész borzalom. Szerintem meg tudnám szépíteni. Ráadásul semmit sem tud a fanerozoikum korszakáról, én viszont egész sokat, mert Finn fiatalabb korában rajongott a dinókért. Julie azt sem tudta, mit feleljen erre a váratlan szóáradatra. Az elmúlt tizenkét órában Celeste rengeteget változott. Ahogy Julie és Matt kapcsolata is. Mintha minden megváltozott volna. – Nem mehetnénk idén együtt nyaralni? A Plum-sziget csodás, már ha nincs épp sok bögöly. És szeretném átfesteni a szobám falát. Sárgára. Vagy páfrányzöldre. Az jó kis nyári projekt volna. Julie, jól jönne a segítséged a megfelelő szín kiválasztásához. Mielőtt a lány felelhetett volna, Matt közbevágott. – Biztos vagyok benne, hogy Julie-nak más terve van a nyárra, Celeste. Addigra valószínűleg már külön albérletben fog lakni. Igaz, Julie? A lányt ez váratlanul érte. Nagyon is lett volna értelme rendes albérletbe költöznie. Csakhogy jó ideje eszébe sem jutott. Még

szép, hogy ki kéne költöznie. Roger és Erin nagylelkűen

felajánlották, hogy idén ellakhat náluk, de mégis mi lesz azután? Talán itt akar lakni, amíg le nem diplomázik? Ez nevetségesen hangzott, Watkinsék viszont túl udvariasak voltak ahhoz, hogy nyíltan megkérjék: költözzön ki. Egyébként is, elfoglalta Finn szobáját, pedig a fiú hamarosan hazaérkezik. – Aha, gondolom. Celeste a homlokát ráncolta. – De attól még fogunk találkozni? – Természetesen. Szervezhetünk heti csajos talit. – De nem lesz ugyanolyan, mint most, igaz? – Nem, nem lesz. Viszont attól még különleges lesz. – Júliusra nyilván egy csomó lakás fog felszabadulni. Talán már júniusra is – mondta Matt. – Remek. Köszi – felelte Julie gyengén. Rossz érzés feszítette belülről, ahogy emésztgetni kezdte a gondolatot, hogy nem fog többé Watkinséknál élni. A ház az otthonává vált. Bár kevésbé érezte otthonnak, ha Matt nem akarja, hogy velük éljen.

Hülye csókolózás! Hülye simogató kéz! Hülye fiúk! – Már ma nekiállok lakást keresni. Talán már a szorgalmi időszak végére megszabadulhattok tőlem. Megpróbálok június elejére eltűnni. – Julie, nem úgy értettem… – Naná, hogy kiköltözöm, Matt – vágta oda Julie gúnyos mosolynál. – Naná.

Matt mindenhova nézett, csak a két lányra nem, Julie pedig sietve kezdte ismét tanulmányozni az újság apróhirdetéseit. Celeste arcán továbbra is elég eltűnődő kifejezés ült. – Elég szokatlan reggelünk van, nemde? Julie felállt, és a mosogatóhoz vitte a tányérját. – Na és milyen márkájú melltartóra gondoltál? Matt kis híján elájult.

28. fejezet Matthew Watkins Rossz kedvem van ma délután, kéne valami, ami felvidít. Örömmel fogadok készpénzt és/vagy ajándékokat, amelyeket készpénzre lehet váltani. Ja, vagy hobbitokat.

Finn, az Isten Ha leszállnál végre a magas lóról, észrevennéd, hogy bizony az is termel lócitromot.

Julie Seagle Továbbra is vegyes érzelmekkel viseltetek a Twitter iránt. A neten folyton felhívják az ember figyelmét a védekezés fontosságára, de nem tehetek róla, hogy nem fér rá az óvszer a laptopra. Hát, legalább megpróbáltam, rajtam igazán nem múlt.

Kedves Finn! Remélem ülve olvasod ezt: anyukád, Celeste, Rachel – Celeste BARÁTNŐJE – meg én valami sikkes kozmetikába megyünk manikűröztetni. Celeste szeretett volna valami programot szervezni Rachellel, és gondoltam, jobb, ha először házon kívül teszünk egy próbát. Úgy FF nincs útban. Amikor megkértem Erint, hadd vigyem el a lányokat a

kozmetikába, felvetettem, hogy talán ő is velünk jöhetne, és némi unszolás után sikerült is rávennem! Fura érzés furikáznom hármukat, mintha a sofőrjük lennék, de legalább kiruccanunk valahova. És mielőtt nekiállnál nyavalyogni (mint Matt), amiért sekélyes tinivé változtattam Celeste-et, tudatom veled, hogy a manikűr után a Kortárs Művészetek Múzeumába megyünk, aztán egy mongol étteremben vacsorázunk. Fotó Finn nem tart velünk. Fiúk nem jöhetnek, a húgod így döntött. Az előszobai gardróbban tölti a (már nem első) szabadnapját, megbújva egy háló mögött, ami vagy tollasozáshoz vagy halászathoz való. El se fogod hinni, milyen más lett Celeste, ha végre viszontlátod. Igen, még mindig elképesztően különc és fura (imádni való értelemben, persze), de akkor is más. Boldogabb. A szüleid beszéltek az iskolai tanácsadóval, akit fél

éve

alaptalanul

megutáltam,

és

állítólag

„kimondhatatlanul lenyűgözőnek és megnyugtatónak” találja Celeste fejlődését szocializáció terén. Finn, a húgod sokkal, de sokkal érettebb lett. Igazán önálló. Ne vedd rossz néven, de már nem olyan megszállott rajongód, nem firtatja annyit, mikor jössz már haza. (Bezzeg én…) Szerintem kezdenek fontosabbá válni élete más aspektusai. Igaz, még csak egyetlen igazi barátja van, de valahol el kell kezdeni. És most már böngészi az internetet, normális tini dolgokra keres rá, ami iszonyúan idegesíti apádat, Mattról nem is beszélve. El akar járni moziba, vásárolgatni stb. De ne aggódj: még

mindig

az

Iliásszal

vagy

valami

hasonlóan

sznob

olvasmánnyal szokott a kanapén terpeszkedni. Hogy őszinte legyek, néha hiányzik. Mármint a „régi” Celeste. Még mindig rengeteget vagyok vele, de a húgod most már sokkal kevésbé függ másoktól. Hiányzik a Celeste, akit le se bírtam vakarni magamról, aki felnézett rám, aki idegbajt

kapott

a

szájfénytől

meg

egy

egyszerű

szupermarketes bevásárlástól. Ez rémesen hangzik, nem igaz? Nem akarom, hogy Celeste olyan legyen, mint régen. Azt akarom, hogy olyan legyen, amilyenné most válik. Lazább és szabadabb. Mintha rég megdermedt volna, de most végre értené, hogy megmozdulhat. Még nem tudja, merre induljon el, viszont tisztában van a lehetőségekkel. Hogy feleljek a minap feltett kérdésedre, Matt jól van. Nem sokat látom mostanában. Mindketten nyakig vagyunk a félév végi magolásban, de nagy szükségem lenne a segítségére a differenciálegyenletes kurzusomhoz. Kinyír az az óra. Matt mindig olyan világosan magyarázza el a dolgokat. Celeste összeomlásának estéje óta nem jövök ki ugyanúgy

az

öcséddel.

Ironikus,

hogy

Celeste-nek

tulajdonképpen még hasznára is vált az eset, Matt és közém viszont éket vert. Szörnyen érzem magam, mert barátok voltunk. Talán még mindig azok vagyunk… Bár ha igen, akkor is más lett a barátságunk. Azelőtt folyton együtt lógtunk, mostanában viszont alig látom. Nem mintha bunkó lenne hozzám vagy ilyesmi, de az a benyomásom, hogy már nem szeretne a közelemben lenni. Folyton cetliket hagy

nekem, rajtuk albérletes infókkal. Egyértelműen alig várja, hogy elhúzzak innen. Nem is tudom. Talán csak segíteni próbál. Bárcsak helyrejönnének köztünk a dolgok! Mert ez így… Úgy érzem, ez így egyszerűen nem helyes. Egyenesen abnormális. Tudod, mi a fura? Szinte naplóvá váltál számomra, megírhatom

neked

minden

gondolatomat.

Mintha

a

képzeletem szüleménye volnál. De ha egyszer olyan könnyű beszélgetni veled! Vagyis írni neked. Tök mindegy. Pánikra semmi ok: magammal viszem majd minden plüssmackómat,

és

eltávolítom

a

csillogós

szívekkel

mintázott függönyt, mielőtt hazaérsz. Hiányzol! Julie Kedves Julie! Próbáld meg rávenni anyát, hogy festessen kis képecskéket a körmére! Szerintem szupin állna neki a hosszúúúúúúú, kipingált köröm; te mit gondolsz? Totál illene hozzá. Mindazok után, amit az elmúlt év során meséltél Celesteről, nem lep meg, hogy azt hallom, ilyen sokat változott. Bekerültél az életébe és felpezsdítetted a világát, de közben hagytad, hogy önmaga maradjon. Megmentetted őt, Julie. Nem tudom, mit mondhatnék Matt-tel kapcsolatban. Talán hogy azért érzed abnormálisnak a helyzetet, mert maga

Matt

abnormális?

Csak

viccelek!

Nem

kéne

viccelődnöm, mert világos, hogy elszomorít téged ez a dolog.

Sajnálom, hogy az öcsém megbántott. Matt ugyanolyan gyagyás, mint a család többi tagja. Tudom, hogy a szívébe zárt. Esküszöm neked. Egész biztos vagyok benne, hogy nem azért viselkedik veled rémesen, mert valami rosszat tettél. Egyszerűen csak nem igazán tud mit kezdeni az emberekkel. Ahogy magával sem, ha már itt tartunk. Légy türelemmel! Hidd el, megéri! Magaddal ne MERÉSZELD vinni a plüssállatkáidat meg a cuki függönyeidet! Tele vagyok tesztoszteronnal (mint az ihaj!), ezek a holmik viszont segíthetnének feltárnom a nőies oldalam. Hogy kedvesebb és gyengédebb lehessek. Te is hiányzol nekem, és annyi mindent szeretnék megosztani veled! Tudom, hogy azt hiszed, már jól ismersz – és imádom, hogy bármit el mersz mondani nekem –, csak azt remélem,

azután

is

ugyanígy

fogsz

érezni,

miután

szembesültél a valósággal. Finn Drága Finn! Bármit is közölj velem, nem változtathat azon, amit te jelentesz nekem. Julie Drága Julie! Szavadon foglak. Finn

A neonpiros lakk kissé aggasztó volt, Julie azonban nem tiltakozott ellene, a manikűrös pedig már a lábujja körmeit pingálta. Celeste választotta ezt a színt, és ragaszkodott hozzá, hogy mind a négyen ilyenre festessék a körmeiket kezükön-lábukon. Ahogy mondta: – Az egyforma szín jelzi majd az összetartozásunkat. – Mintha egy banda tagjai lennénk – tette hozzá Erin. Bár az asszony csak vonakodva ment bele, hogy egy kozmetikában töltse a délutánt, most egész ellazultnak tűnt Julie mellett ülve, miközben szappanos vízben áztatta a lábát. Még hátra is döntötte a fejét, kihasználva a puha nyaktámaszt. Julie a helyiség túlfelében ülő Celeste-re meg a barátnőjére nézett:

egy

magazint

lapozgattak,

közben

pedig

Rachel

BlackBerry-jét nézegetve vihogtak. Lehetséges, hogy pasik miatt viháncolnak? Miután Rachel nemrég torkaszakadtából üvöltve felmondta a teljes periódusos rendszert, Julie meggyőződhetett Celeste igazáról, miszerint új barátnője kissé fura. De a barátságuknak másként nem is lett volna értelme. Ez a két félszeg, küszködő tini okkal talált egymásra. Erin felemelte a fejét, és hunyorgott. – Szerinted kötelességem volna valami mobil kütyüt beszerezni Celeste-nek? – Nem, nem hinném, hogy ez szülői kötelességnek számít – felelte Julie. – Nem igazán tudtam róla… igazság szerint nem is figyeltem oda… hogy Celeste-nek mire van szüksége. Ezzel tisztában

vagyok. Kezdek jobban odafigyelni rá, megértem, milyen fontos ez. Öröm volt elvinnem őt vásárolni a múlt héten. Köszönöm, hogy felvetetted! És a mai napért is hálás vagyok. Julie kedvesen rámosolygott. – Arra gondoltam, a nyáron elvinném Celeste-et Cape Codra egy hétvégére. Anya-lánya kiruccanásra. Szerinted örülne neki? Julie bólintott. – Nagyon is. – Rikító lábkörmére pillantott. – Akár az egész család is nyaralhatna együtt, nem? – Hmm… Remekül hangzik. Utánajárok. Nem is emlékszem, mikor töltöttünk együtt huzamosabb időt családostul. – Erin ismét hátradöntötte a fejét.

Családi nyaralás. Julie számára ez ismeretlen fogalom volt. Az elmúlt néhány hónapban két hangpostaüzenetet és három e-mailt kapott az apjától, illetve annak titkárnőjétől. Julie az első néhány üzenettel nem foglalkozott, végül pedig felkérte a saját titkárnőjét – Celeste Watkins kisasszonyt – egy tömör válaszlevél megírására, miszerint Seagle kisasszonyt jelenleg fontos üzleti ügyek kötik le, ám amint lehet, meghívja az édesapját vacsorára, soha napján kiskeddre. – Nos – kezdte Erin –, Matt azt mondja, lakást keresel. – Ó, hát igen. Gondoltam, ideje leszállnom a nyakatokról. – Ugyan már! Szívesen látunk, ameddig csak maradni akarsz, bár képzelem, hogy szeretnéd végre tágítani az egyetemi élményeid körét. Julie-nak ismét fájdalom hasított a mellkasába. Tényleg csakis Matt ötlete volt, hogy ki kéne költöznie.

– Jobb lenne, ha közelebb lakhatnék az egyetemhez – mondta halkan. – Dana megkért, hogy költözzek be hozzá. A lakótársa közvetlenül a vizsgák után elmegy, és akkor be is költözhetnék. – Az mindjárt itt van! De hát tudom én, hogy nem lehetett nagy élvezet neked ilyen sokáig nálunk rostokolni. Egész évben Celestetel foglalkoztál, meg Matthew-val tanultál. Önzőn kisajátítottunk téged. – Az asszony felsóhajtott. – A te hibád, amiért ilyen különleges vagy. Remélem, néha azért átjössz vacsorára! Nagyon fogsz nekünk hiányozni. Julie az ajkába harapott, és lehunyta a szemét. Egyedül és rémesen érezte magát, semmi olyan mondandó nem jutott eszébe, amitől ne bőgte volna el magát. – Ha végre saját otthonod lesz, úgy festhetsz és dekorálhatsz majd, ahogy csak akarsz, nem kell a ház többi lakójával foglalkoznod. Jól szórakoztok majd Danával. Pont úgy, mint édesanyád meg én annak idején. Matthew régi szobája bezzeg nyilván nem a legkellemesebb környezet egy lánynak. – Mármint Finn szobája – javította ki Julie. – Hogy? Nem, te Matthew szobájában laksz. Matt jó ideje átköltözött Finn régi szobájába, úgyhogy az ő szobája üresen állt, amíg te be nem toppantál. Úgy örülök, hogy egy darabig ismét teljesen belaktuk a házat. – Ezek szerint félreértettem valamit… – hebegett Julie. Ennek nem volt semmi értelme. Több okból sem. – Azt hittem… – Tudod, mit? – szólt Erin. – Remek ötlet volt idejönnünk. Ritkán fordul elő, hogy csak így üldögélek, és nem csinálok semmit. Lehetőségem nyílt gondolkodni egy kicsit. Hiányzott a

családom, Julie. Akár szándékosan, akár nem, de segítettél visszatalálnom hozzájuk, és nekik is hozzám. Julie mély levegőt vett, nagyot sóhajtott, és igyekezett tisztázni a gondolatait. Aztán Erin a kezére tette a kezét, tenyere a lány kézfején nyugodott, szótlan érintése egyszerre volt nyugtalanító és vigasztaló.

29. fejezet – NEM

AUTÓVAL MÉSZ MA?

– nézett fel Matt a laptopjáról, ahogy

Julie átment a nappalin. A fiú a kanapén ült, meglepő módon feliratmentes piros póló volt rajta, lábát a dohányzóasztalon nyugtatta. – Nem. Elsétálok a metróig. Olyan szép az idő! – Lassan formálta a szavakat, nehéznek és hamisan normálisnak érezte őket. – Májusban és júniusban általában szép az idő, de várd csak ki a nyarat! Mindig párás, forró és fülledt. Julie leült egy székre, és a táskájában matatott, ellenőrizte, megvan-e mindene, ami aznapra kell. Volt egy vizsgája délelőtt, illetve még le kellett adnia egy esszét, aztán végzett is erre a félévre. A legtöbb egyetemista a helyében ujjongott volna az örömtől. Ehelyett csak nem bírt megszabadulni a nyugtalanságtól, ami hetek óta gyötörte. Átlapozgatta esszéje nyomtatott oldalait. Hiába írta ő maga a szöveget, ismeretlennek tűntek a szavai. Összefolytak a betűk, érthetetlen zagyvasággá mosódtak a lapon. Julie hagyta, hogy az esszé kicsússzon a kezéből, és a földre hulljon. – Julie? Jól vagy? – kérdezte Matt. – Semmi baj – felelte a lány.

– Kicsit nyúzottnak tűnsz. – Mondtam, hogy semmi bajom. Julie visszarakta az esszét a táskájába, és az utcára néző ablakhoz lépett. Feltolta a vén ablaktáblát, és mozdulatlanul állt, miközben a lágy szellő köréje fújta a vékony függönyt. Teljesen tiszta volt az égbolt, és a világból a késő tavasz friss, romlatlan illata áradt. A csodás illat valószínűleg csak addig tart majd, amíg a július hősége és bűze el nem űzi. Julie megfordult, figyelte a tovább dolgozó Mattet. – Matty? – Igen. – Nézz rám! – Mi van? – kérdezte. – Nézz rám! Matt felemelte a fejét. Mintha már rég nem nézett volna így, egyenesen Julie-ra; szürke szeméből mostanra eltűnt a régi szikra. Hetek óta nem ugratták egymást, Julie nem viccelődött a srác pólóin,

Matt

nem

küszködött

megértetni

a

lánnyal

az

aszimptotikus sorokat a matekkurzusához. Julie a fiú arcát fürkészte, igyekezett megfejteni őt. Megérteni. Matt oldalra biccentette a fejét, arckifejezése megkomolyodott, miközben hagyta a lányt tűnődni. De nem fordult el. Fáradtnak és sebezhetőnek tűnt. Valószínűleg nyomós okkal. Egyikük sem szólalt meg. Julie érezni vélte, ahogy megváltozik a kapcsolatuk, ahogy visszavonhatatlanul átalakul kettejük viszonya. Érezte a veszteséget. Tudta, hogy Matt is érzi.

Dana keresztbe tette a lábát, és letépte csokis croissant-ja csücskét. Végül Julie a táskájáért nyúlt. Megfordult, és kiment az ajtón, ki a tűző napfényre. – Kérsz egy harit? – kínálta Julie-t. A lány a fejét rázta. Kavargott a gyomra, csöppet sem esett jól az iménti kávé. Danával szerencsésen megcsíptek egy kültéri kis asztalt a Harvard téri zsúfolt Au Bon Pain kávézóban. Úgy tűnt, mintha Julie-n kívül mindenki örömmámorban úszott volna az év vége miatt. – Mi a baj? – faggatta Dana. – Valami nem stimmel nálad. Mégse akarsz hozzám költözni? Semmi gond, ha nem. Csak mert szépen átfestettem neked a szobát, még nem kell, hogy bűntudatod legyen, ha esetleg meggondoltad magad. – Elmosolyodott. – De komolyan, semmi baj. – Nem, erről szó sincs. Sőt, ami azt illeti, alig várom, hogy beköltözzek. Már egy hét sincs hátra. – Valami baj akkor is van. Nem vagy valami jó hangulatban. – Nem – ismerte el Julie. – Nem vagyok. – Mesélj! Julie a mellettük ülő sakkozókra nézett. Egy egyetemista meg egy ősz hajú pasas koncentrált a betonból öntött sakktáblán álló fekete és fehér figurákra. Király, vezér, bástya, futó, huszár. Király,

vezér, bástya, futó, huszár. Gyalog. Julie a sakkfigurára meredt. Gyalog.

– Haza kéne mennem, folytatni a csomagolást. – Jó, persze. Figyu – mondta Dana kedvesen –, felhívsz, ha szükséged volna rám, ugye? Bármikor meghallgatlak, ha szeretnéd végre kiönteni a lelked. Julie a barátnőjére nézett, és bólintott. – Úgy lesz. – Fogta a táskáját, indulni készült, de megtorpant. – Nem lenne nagy baj, ha pár nappal

korábban kellene

beköltöznöm, mint megbeszéltük? – Komolyan, mi a baj? – hajolt előre Dana. – Mattról van szó? – Baj lenne vagy sem? – Természetesen nem – dőlt hátra a lány. – Úgy lesz, ahogy neked jó. Hiszen tudod. – Köszi. Majd hívlak! Julie feltette a napszemüvegét, és elvegyült az utca tömegében. Elsétált egy üzlet mellett, amely Dunkin’ Donuts és Baskin Robbins fagylaltozó volt egyben, és elmosolyodott. Itt forgatták a

Good Will Hunting „Nem savanyú a szőlő?” jelenetét. Ide tértek be Matt-tel aznap, amikor a srác elvitte albérletet keresni. Julie elment a metróállomás mellett, átkelt a Massachusetts sugárúton, és bevette magát a Harvard egyetemi üzlete, a Coop forgatagába. A céltalan barangolástól jobban érezte magát. Egy darabig a boltban kóválygott, végül a hátsó kijáraton kilépve egy mellékutcában találta magát. A ruházati üzletek az utcára kitolt állványokon kínálgatták a portékájukat, és Julie szemügyre vett pár nyári holmit, amit esze ágában sem volt megvenni. Az utca túloldalán lévő kis bolt helyi kézművestermékeket árult. Julie kicsit

összeszedte magát, és arra gondolt, esetleg találhat ott valami apróságot Celeste-nek. Több okból is nehéznek ígérkezett az elköltözés. Semmi értelme nem volt azt tettetni, hogy könnyű lesz. Julie-t az üresség erős és könyörtelen érzete fenyegette. Megnézegette a kis üzlet polcait, majd az ékszeres vitrinhez lépett. Igyekezett koncentrálni. Kedves gesztus volna valami kis ajándékkal meglepnie Celeste-et, neki magának is jólesne. Valami kis emlékeztetővel az együtt töltött évükre. Gyöngyből fűzött nyakláncokon és arany karkötőkön siklott át a szeme, egyik sem volt megfelelő. A vitrin túlfeléhez oldalazott. Megakadt a szeme egy ezüstös tárgyon. Talán meglepőnek kellett volna lennie, hogy itt látja, Julie mégsem döbbent meg rajta. Mintha még számított is volna rá, hogy ráakad itt. Megjelent egy eladó. – Szeretne közelebbről megnézni valamit? Julie nem vette le a szemét a vitrinről, rámutatott a kívánt tárgyra. – Igen. Azt. Azt ott. A nő kinyitotta a vitrin zárját, félretolta az üveglapot, és odaadta Julie-nak, amit kinézett. A lány a kezében tartott ismerős ezüst hajcsatra nézett. Celeste csatja ugyanilyen volt. Amit Finn küldött a messzi távolból. Párszor megforgatta a kezében. Ezen csak sárga kövek voltak, türkizkék egy sem. Ettől eltekintve Celeste ajándékának mása volt.

– Itt minden… – kezdte. Biztosan fel akarta tenni ezt a kérdést? Igen. Muszáj volt. – Itt minden helyi művészek keze munkája, igaz? – Abszolút minden. – Semmi sem importáru? – Nem. Kifejezetten az új-angliai régió művészeinek támogatása a célunk. Igen limitált készletünk van minden egyes termékből. És nincs két teljesen egyforma darab. Ezt a hajcsatot egy Marthas Vineyard-i hölgy készítette. Ugye, milyen gyönyörű? A hölgynek már több műve elkelt nálunk. – Azt meghiszem. Csodaszép. – Julie letette a csatot. Remegett a keze, sarkon fordult, és kisietett az üzletből. A hazaút egyszerre tűnt végtelen hosszúnak és túl rövidnek. Jó hangosan döngette az iPodját, igyekezett semmire sem gondolni, elmerülni a zenében, miközben lassan hazasétált. Illetve elsétált a házhoz, ami már nem sokáig lesz az otthona. Dr. Cooley szavai jártak a fejében. Talán elkerülte a figyelmét valami nyilvánvaló

részlet! Ne analizálja túl, amit lát! Julie figyelmét minden elkerülte. A magyarázat végig ott volt az orra előtt, mégsem volt képes átlátni a helyzetet. Talán már hónapokkal ezelőtt rájött, csak nem akarta elfogadni, amit a világ üvöltve igyekezett közölni vele. Megvakította és meghülyítette a tagadás. De annyira, hogy az talán már szánalmas. Watkinsék háza ma furcsának tűnt. A bejárati ajtó zárja szokás szerint megmakacsolta magát, az emeletre vezető lépcső ugyanúgy nyikorgott, mint mindig, Julie mégis úgy érezte, semmi sincs rendben. Matt szerencsére még suliban volt. Julie felnyitotta a

laptopját, közelebb húzta a széket az asztalhoz, majd gépelni kezdett. Kedves Finn! Teljesen odavagyok érted. Ezt tudod, ugye? Olyasmi alakult ki kettőnk között az elmúlt évben, amire mindig vágytam, bár nem is tudtam róla. Bátorrá és kalandvágyóvá tettél. Megnevettettél. Elbűvölő, édes meg vonzó voltál, és elvarázsoltál. Beléd szerettem. Nem tehetek róla, nem bírtam ellenállni. Most viszont muszáj lesz. Mindketten tudjuk, hogy nincs értelme tovább tettetni. Mindketten tudjuk, hogy ennek vége. Teljes szívemből úgy éreztem, ismerlek, és hogy tudom, milyen lehet veled lenni. Mert így is volt. Talán a lelkem mélyén végig tudtam ezt. Nem tudom, mikor döbbentem rá, de egy ponton nyilván rájöttem. Talán azért nem akartam meglátni, ami az orrom előtt volt, mert mindennél jobban akartam, hogy valódi legyen kettőnk kapcsolata. Most már világos számomra a helyzet, és az igazság még fájdalmasabb, mint gondoltam. Biztosan rém ostobának tartasz, amiért bedőltem ennek a színjátéknak. Az is vagyok. Így igaz. Kockáztattam… kiugrottam… és te hagytad, hogy egyedül zúgjak a mélybe. Veled szerettem volna földet érni, Finn. Veled. Hiányozni fog a fiú, aki fotókat küldött nekem, megóvott a szörnyektől, és átsegített az életveszélyes liftezésen.

Hiányozni fognak a vadon élő állatok megmentéséről, ghanai focizásról meg egzotikus helyeken búvárkodásról szóló történetek.

Hiányozni

fog,

ahogy

megnevettettél,

megnyugtattál és megvigasztaltál. Nagyon fog hiányozni mindez. Legjobban pedig te magad fogsz hiányozni nekem. Meg a kettőnk kapcsolata. De azt hiszem, már az elmúlt néhány hétben kezdtél hiányozni nekem. Éreztem, hogy elveszítelek. Most pedig még sokkal rosszabbra fordul majd minden. Muszáj volt még egyszer, utoljára írnom neked, mielőtt minden darabokra hull. Julie Kikapcsolta a számítógépet, és kihúzta a komód legalsó fiókját. Elővette a vén, kifakult pólót, és ujjheggyel megérintette az anyagot. Kábának érezte magát. Volt még valami, aminek utána kellett néznie. Csak hogy biztosra menjen. Csak hogy tényleg el tudja hinni az igazat. Elhagyta a szobáját, bement Erin és Roger hálójába. Megállt a helyiség közepén, és lassan körbefordult, valami bizonyítékot keresett. Nem látott ilyesmit. De a fafaragvány ott volt a polcon, most már nem fejjel lefelé. Anyu. Julie a kisfiúra gondolt, aki ezt az ajándékot készítette az édesanyjának, aztán Erinre, aki oly sokáig elhanyagolta és meg sem értette a gyerekeit. A ház ijesztően csendesnek tűnt. Üresnek. Elszigeteltnek – gondolta Julie, ahogy belépett a nappaliba. A szoba egyik sarkába meredt, alaposan szemügyre vette a magas polcokon sorakozó

könyveket. Lassan oldalazott a polc mentén, hogy biztosan észrevegye, aminek ott kellett lennie. Már az utolsó polchoz ért, amikor végre a szeme elé került. A fényképalbum a legfelső polcon feküdt, közvetlenül a mennyezet alatt. Julie a polc elé tolt egy széket, azon állva nyújtózkodott fel, és kihúzta a sötét bőrkötéses albumot egy atlasz alól. A magas polcon lévő többi köteten vastagon állt a por, az album borítója azonban tiszta volt. Julie egy darabig a kanapén üldögélt, csak fogta az albumot, elodázta a következő teendőt. Végül csak kinyitotta az albumot, lassan lapozgatta, végignézte a képeket. Ismerősek voltak a fotók. Sokukat látta már. Nehéz volt megállni a mosolygást, valahányszor Finnről készült képet pillantott meg. Íme, a jóképű fiú, vékony alakját hangsúlyozó ruhákban, huncut mosollyal. Megérintette az egyik képet. Hiányozni fog neki, hogy arról álmodozzon, mikor zárja végre a karjába Finn. A kezében tartott fotóknak kicsit más verzióját nézegette az elmúlt évben, de attól még felismerte őket. Bármennyire is fájt az albumot lapozgatni, Julie hálás volt, hogy Erin meg Roger nem digitálisan őrizték a fényképeiket. Nem úgy, mint Julie. Vagy mint Matt. Nem bírta már tovább nézegetni a képeket, úgyhogy becsukta az albumot. Eltelt egy óra, talán még több is. Julie nem tudta biztosan. A fiú hamarosan hazaér. Megnézi az e-mailjét, és hazajön. Végre nyílt a bejárati ajtó. – Julie.

A lány Mattre nézett, és várt. A fiú jó sokáig habozott, mielőtt ismét megszólalt volna. – Tudod, ugye? – Nem is igazán szánta kérdésnek. – Igen. Tudom. Matt lehajtotta a fejét. – Nem tudom, hogy fajultak idáig a dolgok. Eszem ágában sem volt… – Mondd ki, hallani akarom. – Julie… – Mondd ki, Matt! – szólt Julie hangosan. – Azt akarom, hogy mondd ki! – Hónapok óta próbálom kiagyalni, hogyan mondjam el neked. – A fiú most már Julie szemébe nézett, félelem és szomorúság tette komorrá az arcát. – Megpróbáltam bevallani karácsonykor. Aztán szilveszterkor. De már túl komolyra fordult a dolog. Gondoltam, talán a kiköltözésed után könnyebb lesz. – Rohadj meg! – Julie felpattant, és a fiúhoz vágta a fényképalbumot. – Rohadjál meg! Elegem van a süketelésből! Mondd ki, Matt! – ordította. – Most az egyszer nyögd ki az istenverte igazat! A fiú egy darabig még némán állt, igyekezett halogatni az elkövetkező pillanatot. Könnybe lábadt a szeme, ahogy így szólt: – Finn halott. Julie bólintott; most, hogy Matt megerősítette, amit már úgyis tudott, végre nyugodtabb lett. – A bátyád halott. Ezért kell Celeste-nek Fotó Finn. – Igen.

– Te egész mostanáig Finn-nek adtad ki magad. Minden, amit nekem írt, valójában tőled jött. Régi fotóit másoltad rá különféle képekre. – Igen. Julie lehunyta a szemét. Magától is felfedte a rejtélyt, de a megerősítés attól még súlyos csapásként érte. – Akarod tudni, hogy halt meg? Julie bólintott. – Két évvel ezelőtt, télen. Autóbalesetben. Édesanyám vezetett, a kocsi lesodródott az útról a Memorial Drive-on, a Harvard tértől nem messze. Nekimentek egy fának. Az autó totálkáros lett, az ütközés ereje kilökte Finnt a szélvédőn. Azonnal meghalt. – Matt mély levegőt vett, erőt gyűjtött, mielőtt folytatta volna. – Anya légzsákja kioldott, nem is lett nagy baja. Ezért nem vezet senki rajtam kívül. És ezért nem sétálunk a folyó mentén. – Matt zsebre dugta a kezét, várta, hogy Julie mondjon valamit. De a lány nem szólt. Matt lehajolt, felvette az albumot a földről, és átlapozott pár oldalt, mielőtt egy székre hajította volna. – Tudod, mi az igazán szemétség?

Mintha

ez

így

önmagában

nem

lenne

elég

kibírhatatlan? Mintha nem lenne így is kegyetlen és borzalmas? – Mi? – Tudtad, hogy Celeste régen zongorázott? Nagyon tehetséges volt. Magántanárhoz járt. Egy csodás régi épületben vett órákat, itt a közelben, a Memorial Drive mentén. Julie-nak fogalma sem volt, hova akar ezzel kilyukadni. – Na, ki sétált haza az órájáról éppen időben, hogy a baleset szemtanúja lehessen?

– Jaj, Matt… – Julie alig bírt megszólalni. – Bizony. Tökéletes időzítés volt, meg kell hagyni. Celeste látta a tűzoltóautókat meg a mentőket. Látta a családunk autójából áradó füstöt, és ami a lényeg, látta a bátyja élettelen, véres, szétroncsolt testét. – Matt egyre gyorsabban beszélt, csak úgy hadarta a szavakat, mintha egy pillanatnyi szünet még ennél is védtelenebbé tehetné. – Ha már a füstnél tartunk, ezért nem csípi anya, ha begyújtunk a kandallóba. A gyufát se bírja. Nem használhatunk gyufát vele egy helyiségben, mert a kénszag felidézi nála a balesetet. Gondolom, a légzsáknak is hasonló szaga van. A sors fintora, hogy Celeste meg nagyon is szereti a kandalló tüzét. A régi időkre emlékezteti, közelebb érzi magát tőle Finnhez. Julie felállt, de Matt eltávolodott tőle, hátat fordított neki. Az ablakkeretnek támasztotta a vállát, és kibámult a szabadba. – Úgyhogy a tökéletes fiú halálával szétesett a tökéletes család. Anyán teljesen elhatalmasodott a depressziója, hat hónapra bevonult az elmeosztályra. Apa az istenverte oceanográfiájába temetkezett, Celeste meg szinte katatoniás állapotba került. Megtettem

érte,

ami

tőlem

telt.

Felkeltettem

reggel,

felöltöztettem, megetettem. Szerettem. De ez nem volt elég. Ne érts félre, Celeste sosem számított átlagos gyereknek. Mindig is különc volt. Finn halála azonban teljesen felőrölte. – Matt minden fala leomlott. Kibukott belőle minden titok meg érzelem, amelyet egész évben úgy igyekezett leplezni. Julie szinte rá sem ismert az előtte álló személyre. – Aztán, amilyen okos kislány, Celeste megrendelte Fotó Finnt. Hihetetlen. Egyszerűen felment a netre, és megrendelte a bátyja mását. És az a hülye kartonfigura hozta

vissza közénk Celeste-et. Miután anya kijött a kórházból, próbáltam rávenni őt meg apát, hogy kerítsenek a húgomnak valami segítséget. Vigyék el szakemberhez. – A fejét csóválta. – De szinte ugyanannyira szerették Fotó Finnt, mint Celeste. Talán a lelkem mélyén még én is így éreztem. Mert valami beteges, őrült módon a figura életben tartotta számunkra Finnt. Celeste egyszer csak elkezdett erősködni, hogy Finn-nek fenn kéne lennie Facebookon, úgyhogy csináltam egy profilt a kedvéért. A Finn, az

Isten név talán az irigységemet jelzi. A bátyám olyan rohadt tökéletes volt! Mindenki rajongott érte. – Na és mi van veled, Matt? Rád hogy hatott ez az egész? – Rám? Sehogy. Én nem gyászolhattam, mert gondoskodnom kellett mindarról, amiről a szüleim képtelenek voltak. Ezt nem is rovom fel nekik. Ilyesmire nem lehet jól reagálni. Anya különösen nehezen

viselte,

ha

bármi

olyat

csináltam,

ami

Finnre

emlékeztette. A bátyám utálta a matekot meg a fizikát. Sőt, magát a sulit is. Nem volt rossz tanuló. Csak nem állt közel a szívéhez a tudomány. Úgyhogy azóta én épp az ellenkezőjére hajtok. Jeleskedem a tanulásban, ahogy Finn sosem lett volna képes. – Celeste találta ki a világutazós mesét? – kérdezte Julie. – Igen. Ez valóban olyasmi, amit Finn meg is tett volna. Pont olyan csodás volt, amilyennek a húgunk beállítja. A Finnről szőtt mesék

segítettek

Celeste-nek,

Fotó

Finn

pedig

valami

kézzelfogható kapaszkodót nyújtott neki. És miközben az az istenverte kétdimenziós alak megmentette a húgomat, minket többieket teljesen tönkretett. Valahányszor Celeste-tel vagyunk,

úgy kell tennünk, mintha Finn még életben lenne, mintha az agya nem kenődött volna szét a járdán. Julie összerezzent. – Azt sem tudom, mit mondjak. – Nem jelent meg róla gyászjelentés. Anyám azt állította, azért, mert akkor kénytelen lett volna nyomtatásba adni a teljes nevét: Anatol Finneas Watkins. Erre pedig nem volt hajlandó, mert a bátyám utálta a rendes nevét, és simán a Finnt használta. Zártkörű kis temetést rendeztünk neki. Azóta pedig senki sem látogat meg minket. Tudom, hogy ez neked is feltűnt. Hogyne tűnt volna? A szüleim bármire hajlandóak, hogy megőrizzék az illúziót, miszerint a fiuk csak utazgat, és egy szép napon majd hazatér… Az ismerősök tönkretennék ezt az önámítást. A szüleim nem beszélnek Finn haláláról, a barátaik meg a kollégáik pedig tudják, hogy nem szabad szóba hozniuk. Anya meg apa azt tettetik, hogy Celeste kedvéért csinálják, pedig valójában saját magukért is. – Matt visszafordult, és szomorú kacajt hallatott. – Őrület. Kész őrültség ez az egész. – Akkor engem miért engedett be anyukád a házba a Bostonba érkezésem napján? Miért invitált, hogy lakjak nálatok? – Azt hiszem, talán a Kate iránti hűségből. Én sem értem egészen. Talán… Nem is tudom. Talán valójában kiutat keresett ebből az egészből. Szeretett volna lebukni. Benned bízhatott, az anyáddal való barátsága miatt. Tudod, hogy érzel Dana iránt. Ha húsz évig nem beszélnétek, akkor is segítenél neki, ha szüksége lenne rád, nem igaz? Julie bólintott.

– Természetesen. – Nem akartam hazudni neked. Eszembe se jutott, hogy ilyen sokáig itt leszel majd. Manapság senki sem marad az életünk része. Mind egyedül vagyunk. Úgyhogy amikor üzentél Finn-nek, visszaírtam. Könnyen el tudtam beszélgetni veled, és muszáj volt közel éreznem magam valakihez. Hozzád. – El kellett volna mondanod nekem. Miután megtudtad, hogy maradok, el kellett volna árulnod az igazat. – Tudom. Anyámmal össze is vesztünk ezen. Nem támogattam a beköltözésedet, mert anya nem akarta, hogy tudd az igazat, pedig szerintem az lett volna a helyes. De anyám már akkor látta, amire később mind rájöttünk. Hogy zseniálisan bánsz Celeste-tel. Mindannyiunkkal. Életerőt jelentettél a számunkra, amire borzasztó nagy szükségünk volt. Nem állítottam le a dolgokat kettőnk – illetve közted és Finn – között, mert hosszú idő óta először éreztem bármit is. Évek óta először önmagam lehettem, korlátok és címkék nélkül. Felszabadítottál. Julie átkelt a szobán, megállt Matt előtt. Megszakadt a szíve a fiúért. Közelebb lépett hozzá, és az arcára tette a kezét, rávette, hogy nézzen a szemébe. – Őszinte részvétem. Matt nem felelt, a lány érezte, hogy reszket. Te jó ég, rémesen kimerültnek tűnt. – Miért nem kiabálsz velem? Biztosan haragszol rám – mondta a fiú halkan. – Túl szomorú vagyok a kiabáláshoz. Nincs jogom haragudni rád, nem igaz? Meghalt a bátyád, úgyhogy nincs jogom haragudni.

Matt felemelte a kezét, és megfogta Julie karját. – Eszem ágában sem volt így megbonyolítani a dolgokat. Nem terveztem ezt az egészet. – Remegett a hangja. Julie gyengéden megérintette az arcát, majd végigfuttatta ujjait az ajkán. – Ennek csak rossz vége lehet. Ugye ezt te is tudod? – Nem biztos. – De. Túl bonyolult – erősködött Julie. – Tudom – látta be Matt. – Te pedig nagyon megtört vagy. – Letörölt egy könnycseppet a fiú arcáról. – Tudom. – És megbántottál. – Tudom. Soha, de soha nem akartalak megbántani. Ezt muszáj elhinned nekem! – Megértem. Komolyan – nyögte ki Julie. – De Finn iránti szerelmem valódi volt. És te tönkretetted. – Finn nem is létezik. Te meg én szerettünk egymásba. – Nem. – Ez – intett Matt kettőjükre – valóságos. Te meg én vagyunk a valóság. – Nem, nem vagyunk. Nem vagyunk mi semmi, Matt. Ezek után nem. – Ne mondj ilyet! Julie, kérlek, ne mondj ilyet! Én szerelmes lettem beléd. És te is belém. Julie félresimította a Matt szemébe lógó hajtincseket, és még közelebb lépett hozzá. Semmit sem tehetett érte: Fotó Finnre

szerelhetett zsanérokat, de a gyászt és megtévesztést nem lehetett ennyivel megoldani. Egyébként meg őt magát is annyira tönkretette az ügy, hogy képtelen lett volna most Matten segíteni. Összetört a szíve. Hiányzott neki Finn. Hiányzott neki a régi Matt. A fiú most a végletekig kimerültnek, gyötrődőnek tűnt. Julie megsimogatta a haját, fejét továbbra is két tenyere közé fogta. Ha lett volna módja, hogy megszabadítsa a szenvedéstől, élt volna vele. Tudta, hogy Matt ugyanígy segítene rajta, ha tudna. A fiú szájához érintette az ajkát, majd hevesen megcsókolta. Ezúttal szándékosan. Tudta, mit csinál. Matt ajka Julie-éval együtt mozgott, a fiú érzelmei szinte tapinthatóak voltak, fájdalma elviselhetetlen. Julie hagyta magát belefeledkezni a pillanatba. Könnyebb volt, mint gondolkozni, mint próbálni megérteni a történteket. Újra és újra azok a szavak jártak a fejében, amelyeket Finn nevében írt neki Matt: Most visszanézve már belátod,

honnan tudhattad volna, mire számíts, de a tényekre koncentráltál, nem pedig magára az érzésre. Már akkor is az igazságra próbálta felkészíteni Julie-t. Most viszont már nem is tudta, ki ez a fiú, ez a sérült, elveszett fiú, aki úgy csókolta őt, mintha sose látná többet. Mintha Julie lett volna a mindene. Most már a lánynak is potyogtak a könnyei. Még hevesebben csókolta Mattet, megállás nélkül, nem akart véget vetni ennek, bár tudta, hogy muszáj. Még pár percre átadhatta magát ennek az érzésnek, Matt szájának, ajkának, nyelvének, csókjának…

Ez

a

pillanat

felülírta

a

való

világot,

és

megszabadította Julie-t a szenvedéstől. A fiú a hátát és a karját simogatta, kétségbeesetten igyekezett megmutatni neki, mennyire

vágyik rá. Julie magába fojtotta a zokogást, elvonta a száját Mattétól, csókolgatta az arcát és a nyakát, majd a pólójára hajtotta a fejét. Végigsimította a fiú mellkasát, majd átkarolta a derekát, és magához szorította őt. Csak ölelni akarta Mattet, még ha utoljára is. A fiú a karjába zárta, kapaszkodott belé. Az elmúlt év folyamán mindig biztonságban, védetten érezte magát Matt karjában. Minden egyes alkalommal olyan természetes volt hagynia, hogy a fiú átölelje, olyan könnyű. Olyan, de olyan könnyű, hogy Julie ostoba módon sosem kérdőjelezte meg. Azonban egyik ilyen alkalom sem számított, mert a mai napot megelőzően minden hazugság volt. Matt a fülébe suttogott, elcsuklott a hangja: – Julie, kérlek, mondd, hogy belém szerettél. Tudom, hogy így van. Érzem. – Nem, Matty – felelte a lány sírva. – Én Finnbe szerettem bele. Szerettem azt a fiút, azt az elképzelt, csodálatos, álombéli fiút. Az a fiú nem te voltál. Valaki más volt, valaki, aki igazából soha nem is létezett. És… talán egy részem beleszeretett a te egyik énedbe is, de az sem volt valóságos. És most mindkettőtöket elvesztettem. Kétszeresen is összetörted a szívem. – Könyörgök, Julie! Komolyan gondoltam mindent, amit írtam neked. Mindent. – Matt most már esdekelt, erősen magához szorította a lányt. – Én is eljártam ejtőernyőzni meg bungee jumpingolni. Finn-nel együtt csináltunk minden ilyesmit. Miután meghalt, nem vállalhattam többé ilyen kockázatot. Nem lett volna tisztességes a szüleimmel szemben. Se Celeste-tel szemben. Régen másmilyen voltam. Többről is szólt az életem, mint boldogulásról

meg megbirkózásról meg mindennek a kézben tartásáról. Több voltam ennél. Te idézted ezt fel bennem. Van köztünk valami, Julie. Ezt te is tudod. – Nincs köztünk semmi. – A fiú pólójába törölte a szemét. Majd belehalt, hogy ezt kellett mondania neki. Bárkinél jobban tudta, milyen érzékeny most Matt, és mennyire kitárulkozott Julie előtt. – Kérlek, ne tedd ezt még nehezebbé! Kérlek, hadd ne kelljen még több fájdalmat okoznom neked! De Matt… Semmi sem igaz mindabból, ami történt. – Szükségem van rád – könyörgött a fiú. – Te vagy mindaz, ami belőlem hiányzik. – Te viszont mindaz vagy, amit én nem akarok. – Julie eltolta magától, kibontakozott az öleléséből, és a fejét csóválta. – Ha szeretnél, nem lettél volna képes ilyesmire. Nem lettél volna ilyen nemtörődöm velem szemben. Te aztán bárkinél jobban tudod, milyen a fájdalom, a veszteség meg a bánat. – Utált minden egyes szót, amit kiejtett a száján. – Mégis pontosan ezeket okoztad nekem. Tudom, hogy ez messze nem ugyanaz. Tudom, hogy te sokkal rosszabbat éltél át. Nagyon sajnállak, Matt. Sajnálom az egész családodat. Megjártátok a poklok poklát. És te hihetetlenül bátran viselkedtél. De megbántottál. És nem tudlak szeretni.

30. fejezet MEGSZÓLALT A RÁDIÓS ÉBRESZTŐÓRA, egy borzalmasan giccses, régi Lifehouse szám töltötte be a helyiséget. Átkozva magát, amiért tegnap este elfelejtette kikapcsolni a vekkert, Julie a másik oldalára fordult, és kirántotta a falból a kábelt, a zene azonban nem hallgatott el. Elem is van benne, hogy a fene vinné el! Tegnap este hét óta hevert az ágyban, az ajtón át annyit dünnyögött Erinnek, hogy nem érzi jól magát. Csípett a szeme, fajt a feje meg a szíve. Mindene fájt. Semmi oka nem volt felkelni, legfeljebb annyi, hogy befejezze a pakolást. Holnap készült Danához költözni. Olyan gyorsan el akart tűnni innen, amilyen gyorsan csak bírt. De a gondolat, hogy összeszedje a pakoláshoz kellő erőt, csak még jobban elgyöngítette. Az elsötétített szoba még a kínzó zenével együtt is biztonságos volt. Kizárta a külvilágot. Talán gyerekes volt, hogy a Matt-tel folytatott rémes beszélgetés óta a szobájában lapított, de emiatt nem zavartatta magát. Persze még csak nem is az ő szobája volt ez. Hanem Matté. Nyilván azért költözött ki, hogy a családnak ne kelljen megbirkóznia a Finn üres szobája okozta gyötrelemmel. Julie eltakarta a szemét a karjával. Szegény Matt magára vállalta a család gyászának oroszlánrészét.

Miután még egy órát hevert az ágyban, és végigszenvedte a helyi rádióállomás „Szerelmes dalok órája” című műsorát, végre kikecmergett a takaró alól, és leült a számítógépe elé. Akadt még egy tennivalója. Még egyszer utoljára rákattintott Finn, az Isten profiljára, és újra elolvasta a bejegyzéseit. Matt bejegyzéseit. Borzasztó nehéz volt összehangolni a valóságot mindazzal, amit hosszú hónapokon át hitt. Már mozdította az egeret, hogy eltávolítsa Finnt az ismerősei listájáról, ám megtorpant. Észrevett valamit a profilképe alatt. Aznap volt Finn szülinapja. Az igazi Finn születésnapja. Julie ezt már nem bírta elviselni; azonnal törölte Finnt az ismerősei közül. Nem értette, miért érzi úgy, mintha óriási veszteség érte volna. Hiszen még csak nem is ismerte az igazi Finnt. Végig csak Matt áltatta. Tulajdonképpen nem is vesztett el senkit. Mégis kínozta a veszteség érzete. Nyomorúságát tovább erősítette, hogy tegnap olyan borzalmasan megbántotta Mattet. Az egészben ez volt talán a legrosszabb. Hallotta, hogy megcsörren a telefon, majd pillanatokkal később Matt hangja zengte be a házat: – Julie! Julie! A lány tegnap óta nem látta őt, azóta, hogy elhátrált az öleléséből, és a szobájába menekült. Most semmit sem akart kevésbé, mint Matt-tel szembenézni, ám a fiú hangja elárulta, hogy valami baj van. – Julie! – tárta ki Matt az ajtót. – Celeste eltűnt! – Micsoda? Hogyhogy eltűnt?

– Ellógta a suliban a harmadik órát. Anyám most telefonált. Anya meg apa elmennek a suliba, hátha látta valaki, hova ment. Ma van… ma van… – Tudom. – Julie felállt. – Ma van Finn születésnapja. – Ez a nap nyilván kibírhatatlanul fájdalmas nekik. A gardróbhoz sietett, és lerántott egy pólót a fogasról. – Megtaláljuk. – Fogalmam sincs, hol lehet. Valami baj van. Celeste még sosem lógott a suliból. – Indítsd be az autót! Egy perc, és lent leszek. Matt bólintott. – Rendben. Te, Julie! Nagyon köszönöm. Tudom, hogy utálsz. Eltűnt, mielőtt a lány tiltakozhatott volna. Tíz perccel később a kocsiban ültek, és Celeste iskolája felé hajtottak. Úgy gondolták, érdemes a suli környékén cirkálniuk, hátha Celeste a közelben van valahol. Julie tett egy próbát Racheléknél, a lány anyukája azonban nem hallott Celeste felől, maga Rachel pedig egész biztos az iskolában volt. Julie abban reménykedett, hogy a két lány együtt lógott a suliból. Rachel anyukája megígérte, hogy telefonál, ha megtud valamit. Matt a kormányt kopogtatta. – Hol lehet? Hol lehet? – Nem lesz semmi baja. Nem csinálna hülyeséget. Biztos nehéz nap ez neki. Ahogy mindnyájatoknak. – Igen, nehéz. – Matt egyenesen előremeredt. – Muszáj volt beavatnom a kettőnk… beszélgetésébe. Különben nem értette volna, mi a baj. Nem hiszem, hogy jó hatással volt rá.

– Bocsáss meg! Nem akartam olyan… érzéketlen lenni tegnap. Csak hát nem bírom… – Elharapta a mondat végét. – Megértem, hogy miért tetted, amit tettél. – Nem kell magyarázkodnod. Komolyan. Julie dobogott a lábával. Nem akart a tegnapra gondolni. Matt teljesen kimerültnek tűnt. Még Julie-nál is rosszabbul festett. És ismét magába zárkózott. Nem óhajtotta ismét kiönteni a lelkét. De most nem számított más, csak hogy megtalálják Celeste-et. Julie kibámult az ablakon, miközben Matt céltalanul rótta az utakat, kétségbeesetten reménykedve, hogy véletlenül ráakadnak a húgára. Julie lehunyta a szemét. Gondolkozz! Gondolkozz! Hova

menne Celeste? – Matt, fordulj balra! Itt. Itt! – Miért? – Tudom, hol a húgod. Matt elrántotta a kormányt, és a Charles-folyóra meredt. – Nem létezik – mondta hitetlenkedve. – Miért menne oda? – A baleset helyszínére ment. Egész biztos. Sietve hajtottak végig a Memorial Drive-on. Gyönyörű nap volt: kellemesen langymeleg idő, kék ég, csodás szellő. Persze vitathatatlanul ironikus volt gyönyörűnek nevezni azt a napot, amikor mind ilyen borzalmasan érezték magukat. Matt hirtelen lehúzódott az út szélére, és lefékezett. – Ott van! Mindketten kiszálltak, és Celeste felé futottak. A lány egy padon ült, a tündöklő vizet nézte. Matt és Julie átkeltek a pázsiton,

pokrócokon olvasgató egyetemisták meg pihenő biciklisták között haladtak el, majd leültek Celeste két oldalára. – Csodaszép nap ez hajókázáshoz, nem igaz? – szólalt meg végül a lány. Megfogta Matt kezét, de továbbra is a folyóra bámult. – Mindig is azt gondoltam, remek móka lenne egyszer hajókázni ezen a folyón. – Elmehetünk valamikor hajókázni. Sőt, itt még kenut is lehet bérelni, tudtad? – Julie a lábát lógázta. – Boldogan kenuznék veled. Néhány percig némán ültek, figyelték az elhaladó hajókat. Celeste végül megfordult, és Julie-ra nézett. Vörös és puffadt volt a szeme, a hangja azonban tisztán csengett. – Tudod, nem vagyok ám őrült. Julie bólintott. – Tudom jól. – Tisztában vagyok vele, hogy Finn meghalt. Ugyan látszólag el sem lehet engem szakítani Fotó Finntől, mindig is tudtam, hogy a bátyám halott. Nincsenek téveszméim. – Értem. – Nagyon, de nagyon szerettem Finnt. Te is nagyon kedvelted volna, Julie. Varázslatos volt, ugye, Matty? – Az – helyeselt Matt. – Finn nagyon különleges volt. Celeste a vállára hajtotta a fejét. – Te is varázslatos vagy. Szeretlek, Matthew. Tudom, hogy azt hiszed, Finnt jobban szerettem nálad. Ez nem igaz. Ugyanúgy a részem vagy, mint Finn. Végtelenül rajongok mindkettőtökért. Ez örökkön-örökké így is marad. Ha te haltál volna meg, Fotó Mattre

lett volna szükségem. Vagy inkább Másolt Mattre, hogy neked is jusson alliteráció. Matt hátradöntötte a fejét, és felnézett a kék égre. – Jaj, kincsem, ne is… ne is mondj ilyeneket! – Kérlek, bocsáss meg nekem, Julie! – folytatta Celeste. – Én határoztam el, hogy létrehozom Fotó Finnt, és én találtam ki a mesét, hogy Finn utazgat. Engem terhel a felelősség. Túl élénk a fantáziám, a többiek pedig kénytelenek voltak a képzelgéseimhez igazodni. Nem akartunk becsapni téged. – Nincs miért bocsánatot kérned – mondta Julie. – Holnap elköltözöl. Nem látlak többé. – Igazság szerint azt hiszem, már ma este elmegyek. Így lesz a legjobb. – Érezte, hogy Matt rámered. – De attól még csomószor fogunk találkozni. Hetente összejövünk a Harvard téren. Ígérem! – Matt-tel együtt. Matt is jöhetne! – javasolta Celeste. – Meglátjuk – felelte Julie. – Kérlek, ne haragudj Mattre! Csakis miattam tette, amit tett. Teljesen beléd szeretett, Julie. Odavan érted. Látom a szemében. Annak ellenére, hogy ma roppant csüggedt, még most is látom a szemében. Ha rám nem vagy dühös, akkor rá se lehetsz az. Nem volna tisztességes. – Nem vagyok dühös. – Julie nem volt hajlandó Mattre nézni. Túl bonyolult volt ez az egész. Jelenleg borzasztóan érzékeny volt, szinte alig bírt a fiú közelében lenni. Csakis Celeste kedvéért viselte el a társaságát. – Arra kérlek, ne mondj le egy ilyen jelentőségteljes kapcsolatról! Ritka az ilyen mély érzelem.

Julie kénytelen volt megakasztani. – Ezt most nem akarom hallani. Ne haragudj! Nem megy. – Hagyd szépen békén, Celeste! Elege van. – Matt átkarolta a húga vállát. – Jól vagy? Nagyon aggódtunk érted. Celeste igyekezett elmosolyodni. – Jól leszek. Itt maradsz velem, Matty? Csak egy kicsit? Itt közel érzem magamhoz Finnt. – Ha ezt szeretnéd, persze. A lány a bátyja oldalához simult. – Mesélj megint arról, amikor a kertben kempingeztetek, és lángra kapott a sátor, mert Finn odabent akart tüzet rakni! Julie felállt. Lehajolt, és kivette a kocsikulcsot Matt kezéből. A fiú felnézett rá. Elképesztő bátorságra vallott, hogy itt üldögélt Celeste-tel egy padon, közel a helyszínhez, ahol a bátyja tragikus hirtelenséggel, felfoghatatlanul életét vesztette. Nem bírta elviselni a Matt szeméből sütő szomorúságot, úgyhogy inkább a kezében tartott slusszkulcsra koncentrált. – Hazaviszem az autót, és felhívom Erint meg Rogert. – Julie! – Matt elcsukló hangja megrázta Julie-t. – Köszönöm. Mindent köszönök. – Matt… – A lány képtelen volt elbúcsúzni, sarkon fordult és az autóhoz szaladt, arról győzködve magát, hogy csak a folyó felől süvítő éles szél csípi a szemét.

Még épp elég cellux maradt, hogy Julie leragassza az utolsó kartondobozt. Dana meg Jamie azt ígérték, félórán belül itt lesznek érte, hogy segítsenek költözködni. Nem sok mindent kellett bepakolniuk a fiú dzsipjébe, úgyhogy legalább hamar végezni fognak. Kopogtak az ajtón, Erin lépett a szobába. – Úgy látom, már össze is pakoltál. Segíthetek bármiben? Julie a fejét rázta. – Nem. Azt hiszem, kész vagyok. Erin leült az ágyra, és mély levegőt vett. – Te sírtál. Julie bólintott. – Hosszan elbeszélgettem délután Rogerrel meg Matthew-val. Köszönöm, hogy megtaláltad Celeste-et. Szörnyen bepánikoltunk, sejtheted. – Örülök, hogy Celeste jól van. Csak ez számít. – Nem esett semmi baja. De egyáltalán nincs jól. Egyikünk sincs. Szeretnék megosztani veled néhány dolgot, ha nem bánod. – Erin összekulcsolta a kezét. – Matthew elmondta, hogy tudsz Finnről. A balesetről. – Igen. Őszinte részvétem! – Julie leült az asszony mellé. – Nem tudom, mit mondhatnék. Elképzelni sem tudom, milyen nehéz lehet nektek. – Van néhány dolog, amit még nem tudsz a balesetről, pedig talán segíthetne megérteni, miért nem vetettem véget ennek az egész finnes színjátéknak. – Erin, nem tartozol nekem magyarázattal. Komolyan.

– Szeretném, ha tudnál ezekről a dolgokról. Talán segít feldolgozni, amit most átélsz. – Erin a térdét dörzsölgette, habozott, mielőtt belevágott volna a mondandójába. – A baleset teljes mértékben az én hibám volt. Nem lett volna szabad volánhoz ülnöm aznap. Megöltem Finnt. Csak és kizárólag én vagyok a felelős a fiam haláláért. – Baleset volt. Senki sem hibáztat téged. – Valóban baleset volt, de nem ilyen egyszerű a helyzet. Kétlem, hogy Matt ezt a bizonyos részletet elárulta volna, mert meg akart védeni. Úgy tudom, arról hallottál, hogy hosszú évek óta súlyos depresszióval küzdők. Semmi baj. Elég már a titkokból. A depresszió nem szégyen. Ezzel tisztában vagyok, de még mindig nehéz felvállalnom. Finn halála előtt nem sokkal még jól voltam, használt a gyógyszer, amit szedtem. Megbirkóztam a mindennapi teendőimmel, még boldog is voltam. Aztán elkövettem a hibát, amit oly sokan: abbahagytam a gyógyszerszedést. Elégedett voltam, élveztem az életem, és teljes szívemből azt éreztem, hogy már nincs szükségem gyógyszerre. Hogy boldogulni fogok. Hát, nem

boldogultam.

Ilyen

súlyos

depresszióval

nem

is

boldogulhattam gyógyszer nélkül. Borzasztó gyorsan leromlott az állapotom. A családomat biztosan halálra rémítettem. Roger képtelen volt rávenni, hogy ismét szedni kezdjem az orvosságot. Tudom, hogy ez furcsán hangzik, de olyan depressziós állapotban, amilyenben voltam, az ember egyszerűen nem képes racionálisan gondolkodni.

Visszautasítottam

a

gyógyszeres

kezelést.

Reménytelenül, fáradtan küszködtem a kétségbeesés ellen. Azon a februári napon már nem is voltam magamnál. Teljesen közönyös

és érzéketlen lettem. Azzal a halvány reménnyel szálltam be az autóba, hogy egy kis kocsikázás talán majd a menekülés érzetét kelti bennem. Erre ugyan nem emlékszem, de Finn nyilván meghallotta, ahogy beindítottam a motort. Utánam rohant, és beugrott a hátsó ülésre. A folyóhoz hajtottam. Most már a fülembe cseng a hangja, ahogy hozzám beszél, egyre kérlel, hogy álljak félre. De aznap, miközben vezettem, nem voltam tisztában azzal, hogy Finn velem van. El tudod ezt hinni, Julie? Annyira nem voltam magamnál, hogy megfeledkeztem a saját fiamról. Nem láttam őt, nem értettem, mit mond nekem. Semmi. A depresszió köde mindent elborított, kivéve a menekvés, akár csak pillanatnyi megkönnyebbülés utáni vágyat. Olyan könnyű volt hagyni, hogy egy időre úrrá legyen rajtam a kábaság. Úgy éreztem, segíthet, ha céltalanul kocsikázom, és nem küzdök tovább a depresszió ellen. Nem lett volna szabad autóba ülnöm aznap. Nem vettem észre a jégréteget az úton, rászaladtam, a kocsi megpördült, és egy fának csapódott. – Erin… – A baleset részleteit nem kell hallanod. Elég az hozzá, hogy borzalmas volt. Életem végéig kísérteni fog, aminek aznap a tanúja voltam. – Erin az arcához érintette a kezét, és lehunyta a szemét. – Rémesen jegesek voltak aznap az utak. Rengeteg baleset történt a városban. A rendőrség a rossz időjárás számlájára írta az én balesetemet is. Kész, ennyi. Részben igazuk is volt, de valójában azért vesztettem el az uralmat a volán fölött, mert nem szedtem a gyógyszerem.

Roger

megszervezte,

hogy

bevonulhassak

a

kórházba. Matthew akkor még nem tudta, hogy azért történt a

baleset, mert ostoba módon abbahagytam a gyógyszerszedést. Csak később mondtuk el neki. Neked azért nem árulta el, mert nem akarta, hogy rosszat gondolj rólam. Talán akkor is baleset történt volna, ha aznap teljesen magamnál vagyok. De Finn nem ült volna a hátsó ülésen, be nem csatolt biztonsági övvel, és nem halt volna meg. Az a kegyetlen igazság, Julie, hogy megöltem a fiamat. Ezért kerülöm a családomat az óta a nap óta. Nem érdemlem meg az anyaságot. Azok után, amit tettem, nem vállalhatok felelősséget Matthew-ért meg Celeste-ért. Azt sem tudom, hogyan kéne. Julie az asszony hátára tette a kezét. – Akkor is te vagy az édesanyjuk. Mindig is az leszel. Erin hevesen bólogatott, és kinyitotta a szemét. – Ezt előbb-utóbb én is be fogom látni. Sikerülni fog. De segítségre lesz hozzá szükségem. Ez a csodálatos ámítás tette lehetővé, hogy ne roppanjak össze. Fotó Finn révén nem kellett szembenéznem a valósággal. Mostantól viszont muszáj jobb anyának lennem. Jobb is leszek. Mindannyiunknak muszáj lesz megbirkózni ezzel az egésszel. Julie-nak semmi sem jutott eszébe, amit megfelelő válasznak érzett volna. Így hát csak átkarolta Erint, és ölelte, amíg az asszony kizokogta magát.

31. fejezet EGY

AUGUSZTUS VÉGI NAPON

JULIE

A KÁVÉZÓBAN ÜLDÖGÉLT.

Kinyitott és a kávéjába szórt még egy tasak cukrot. Ma nem volt nagy a forgalom, örült is, hogy így gond nélkül hallhat majd mindent, amit Celeste akar mesélni. Ígéretéhez híven minden hétfő délután találkoztak itt, mióta Julie kiköltözött Watkinsék otthonából. Celeste néha egyedül jött, néha meg Roger vagy Erin társaságában. Matt viszont soha nem kísérte el. Julie a fiú egyetlen e-mailjére sem reagált, csak annyit üzent neki egyszer, hogy legyen szíves soha nem elkísérni Celesteet a találkozóra. Nem állt rá készen, hogy viszontlássa. Talán majd egy nap, talán soha. Három hónap telt el, mióta Julie elbúcsúzott tőle a folyó melletti padon. Matt a múlt hónapban hagyott fel az emailezgetéssel. Dana egész nyáron rágta Julie fülét, hogy beszéljen a fiúval, de egyszerűen képtelen volt rá. Mikor Dana legutóbb próbálkozott, Julie kis híján a fejére öntött egy tál müzlit. A lakótársnőjének ezek után végre volt annyi esze, hogy többé ne hozza szóba a srácot. A nyár kellemes volt. Nyugodt, eseménytelen, talán egy kissé unalmas. Julie-nak pontosan erre volt szüksége. Gyakornokként dolgozott egy kis cambridge-i kiadónál, gondolta, ez jól mutat

majd az életrajzában. A munka szépen le is foglalta. Anyja júliusban meglátogatta egy hosszú hétvégére, de Julie-nak meglepő módon a vártnál sokkal kevésbé volt honvágya. – Megjöttünk! Felnézett, épp akkor, amikor Celeste lelkesen átkarolta. – Szia, csajszi! Milyen volt Cape Cod? Hiányoztál nekem a múlt héten. Celeste lehuppant egy székre, és hátrasöpörte a haját. Kissé lebarnult, haja még világosabb lett a nyári naptól. Majd’ kicsattant. – Szervusz, Julie! – Roger lehajolt, és puszit nyomott a lány arcára. – Örülök, hogy látlak! – Szintúgy. – Celeste alig várta, hogy végre találkozzatok, és elmesélhesse a dicsőséges horgászexpedícióját. Celeste ragyogott. – Horgászni mentünk egy hajón, és kifogtam egy jó nagy vérengző makrahalat! Még a kapitány is le volt nyűgözve. A szörnyeteg fáradhatatlanul küzdött, Mattnek néhányszor át is kellett vennie a pecabotot. Végül csak kifogtuk, és bármily elcsépelten hangzik, az volt a nap legnagyobb zsákmánya. Majd legközelebb mutatok képeket. – Igazán csodás volt – jelentette ki Roger büszkén. – A kapitány kifilézte nekünk a halat, és Erin megfőzte vacsorára. – Erin főzött? – kérdezte Julie döbbenten. Roger elnevette magát. – Ugye, milyen elképesztő? A feleségemnek mániája lett a főzés, három hete egyetlen kifőzdés ételdobozt sem láttunk.

– Szóhoz sem jutok. – Mindenképp át kell, hogy gyere egy este vacsorára! Nem garantálom, hogy teljesen ehető lesz az étel, de biztosan házi kosztot kapsz. Julie udvariasan bólintott. A kiköltözése óta nem járt a házban. – Két hét múlva lesz egy koncertem. Eljössz? Rachel trombitál, én meg zongorázom hozzá. Tény, hogy elég szokatlan kettős, és Rachel nem kimondottan tehetséges hangszeres játék terén. – Celeste habozott. – A trombitálás terén pláne nem. A zenei készség hiányát azzal ellensúlyozza, hogy gyakorta vág mókás grimaszt, miközben a trombitát fújja. – Még szép, hogy elmegyek a koncertedre! – felelte Julie. – Örülök, hogy ilyen jól sikerült a zenetábor. – A táborozás kárpótolt azért, hogy hetente terápiára kell járnom egyénileg és családostul is. Ezen alkalmakat nagyon nehéznek és kimerítőnek tartom. – Képzelem. – Ha én ennyire utálom a terápiát, sejtheted, Mattnek mi a véleménye – vigyorodott el Celeste. Julie elnevette magát. Pontosan tudta, mennyire gyűlölheti Matt a kötelező foglalkozásokat. – Nem akartál valami mást is kérdezni Julie-tól? – borzolta Celeste haját Roger. – De igen. Julie, ez komoly. – Celeste a válláról lógó kis retikülbe nyúlt, előhúzott egy borítékot, és letette az asztalra. – Ez egy meghívó. Búcsúpartit rendezek Fotó Finn-nek.

Julie megdöbbent. Elvette a borítékot, és kinyitotta. A parti részleteit drága papírra nyomtatták, a kártya tetejére még egy kis masnit is rögzítettek. – Komolyan? – Bizony. Az a buli adta az ihletet, amelyet anyukád rendezett a tiszteletedre,

mielőtt

eljöttél

hazulról.

Ugyanebben

a

szellemiségben rendezem ezt a partit. Kivéve, hogy villásreggeli lesz, bagellel meg füstölt lazaccal, mert Finn imádta ezeket. Nem lesz más vendég, csak te, anya, apa meg Matty. A parti nyilvánvaló okokból zártkörű. De nem lesz szomorú. Szeretném, ha ünnepség lenne. Fotó Finn kulcsfontosságú szerepet töltött be, fontos, hogy kimutassuk iránta a hálánkat. – És mi lesz utána Fotó Finn-nel? – Julie elképzelte, ahogy Fotó Finnt szénné égetik a grillsütő fölött, vagy cafatokra vágják a szeletelő késsel. Az borzalmas lett volna. Hiába volt Fotó Finn rendellenes és bénító, Julie azért csak megkedvelte a karton bátyót. – Csak felkerül a padlásra – vont vállat Celeste. – Hogy kéznél legyen, biztos, ami biztos. És talán még annak is eljön majd az ideje, hogy mulatságosnak találjam az egész Fotó Finn-ügyet. Lehet, hogy egy szép napon majd meg akarom mutatni az unokáimnak. Réges-régen, amikor még roppant gyogyós kisgyerek

voltam… Tudod. Talán jó móka lesz. – Igen, talán. – Akkor eljössz, ugye? Julie nem mondhatott nemet.

– Természetesen. Ki nem hagynám! – Egyetlen napra csak szembe tud nézni Matt-tel. – Remek. Akkor várlak jövő szombaton tizenegykor ünnepelni. Kérlek, ne feledd, hogy lezser öltözéket írtam elő! Fotó Finn nem akarná, hogy bárki is estélyiben vagy szmokingban jelenjen meg. – Vettem. Roger csettintett. – A fene! Én meg reméltem, hogy felvehetem a limezöld öltönyömet a hozzáillő nyakkendővel. Celeste felnyögött. – Azt anya az életben nem fogja hagyni. Remek ízlése van. Na, akkor hozok nekünk innivalót. Máris jövök! – A pulthoz ment italokat rendelni. Julie a férfira nézett. – El sem hiszem, hogy ez ugyanaz a lány, akit egy éve megismertem. Hihetetlenül boldognak tűnik. – Az is. Remekül van. Továbbra is akadnak nehéz napok, de Celeste újra és újra meglep minket. Julie előrehajolt. – Őszintén szólva én örülök, hogy nem vetkőzte le teljesen a Celeste-ségét. Nekem tetszik az egyedi személyisége. – Nekem is. – Roger egy cukros tasakkal játszadozott. – Te hogy vagy, kis hölgy? Elég… levertnek tűnsz. – Jól vagyok. Azt hiszem, csak kicsit máshol jár az agyam. Jó sok dolgom van. Fel kell készülnöm, hamarosan kezdődik az új félév.

– Aha. Ha te mondod. – Megakadt valamin a szeme, és kinyújtotta a kezét. – Julie? Ezt honnan szerezted? Ez Matthew köve? – Megérintette a lány nyakláncának függőjét. – Ó! – A lány hátradőlt, kirántva a követ a férfi markából, és a mellkasára szorította a kezét. Hiába volt képtelen Mattre gondolni, a nyakláncot sem bírta levenni. Hozzá tartozott – hozzá és Finnhez –, és úgy érezte, az ékszer nélkül nem önmaga. Roger hunyorgott. – Ez tényleg Matthew köve! Elmondta neked, mi ez? A lány értetlenkedve csóválta a fejét. Nem igazán gondolkozott még azon, honnan származott a nyaklánc. Bár nyilván nem Finn világ körüli útjáról. Úgy vélte, Matt egy helyi üzletben vehette ezt is. – Nahát! Évek óta nem láttam már ezt. Matt gyerekkorában oda-volt a kövekért és ásványokért. Aktív tagja volt a Bostoni Ásványtani Egyesületnek.

Tipikus. Julie-t ismét sóvárgás öntötte el, ez gyakrabban esett meg, mint beismerte volna. Olyan jól ismerte a fiút, hogy az már fájt. – Hétvégente elvittem az egyesület szervezte kirándulásokra – mondta Roger. – New Hampshire-be meg Vermontba jártunk. Egyszer még a berkshire-i hegységbe is elmentünk. A gyerekek meg kedvükre áshattak, meg amit akarsz, keresgélhették a köveket. Sok kisfiú szereti az ilyesmit, Matthew meg egyenesen imádta. Részletes feljegyzéseket készített a felfedezéseiről, táblázatokat meg grafikonokat rajzolt, és mindent egy mappában

tárolt. Kőzet- és ásványtani szempontból ez nem épp az ország legizgalmasabb része. Matt mindenesetre kitartóan reménykedett, hogy egy nap különleges felfedezést tesz majd. És egyem a szívét, így is lett! – Roger a függőre mutatott. – Ez egy darab purpurit. Nem a legizgatóbb nevű ásvány, elismerem, de Matt-tel madarat lehetett volna fogatni, amikor rálelt. Nem hagyta, hogy bárki is megérintse, és éveken át egy zárható üvegdobozban tartotta. – Oldalra hajtotta a fejét. – El sem hiszem, hogy megvált tőle. Nagyon különleges lehet, amit te jelentesz neki, Julie. A lány lenézett, és markába szorította a függőt. – Nézd, semmi közöm az egészhez, és nem is tudom, pontosan mi történt kettőtök között az elmúlt évben, de azzal tisztában vagyok, hogy most nem jöttök ki egymással. Próbáltam beszélni a fiammal, de… Hát, tudod, milyen Matt. Nehezen nyílik meg. Hallottam valamicskét arról, hogy Finn-nek adta ki magát az interneten.

–

Feltartott

kézzel

előzte

meg,

hogy

Julie

közbeszólhasson. – Tudom, tudom. Rém furcsa dolog volt, és egyáltalán nem helyeslem. De bármennyire is haragszol rá emiatt, remélem, azt talán értékeled, mekkora erőfeszítésre volt hajlandó, csak hogy fenntartsa az érdeklődésedet. Julie felnézett. – Talán. – El tudod képzelni, mennyi idejébe telhetett megszerkeszteni azokat a képeket? Folyton valami új önkéntes munkát kitalálni? Aztán amikor Celeste-nek akart csomagot küldeni, szegény srácnak fel kellett kutatnia egy régi, tengerentúli ismerősét, postázni neki a csomagot, és megkérnie, hogy küldje vissza a

házba, így a megfelelő bélyegző szerepelhetett rajta. Arról nem is beszélve, mekkora meló lehetett észben tartania a különféle meséit. – Elmosolyodott. – Ugyan már, Julie! Csak számít valamit, hogy Matt ekkora erőfeszítést tett. – Nagyon nehéz ez nekem – felelte a lány. – Hülyeségnek tűnik ezt mondanom, figyelembe véve, min ment keresztül a családotok, de… Roger közbevágott. – Jogod van úgy érezni, ahogy csak érzel. Matt idiótán viselkedett. És talán más okod is van rá, hogy tartózkodó légy. Aminek talán semmi köze Matthew-hoz. – Nem tudom, miben bízzak… kiben bízzak. Roger oldalra biccentette a fejét. – Nézd, Finn nagyon értett a lányokhoz. Menő és behízelgő és… elbűvölő srác volt. Hihetetlenül elbűvölő. De Matthew is kivételes fiatalember, csak más szempontból. Biztosan nehéz volt a bátyjával versenyeznie, és most, hogy Finn nincs többé, talán még rosszabb helyzetbe került. A halottról őrzött emlékekkel lehetetlen versenyre kelni. Édesem, Matt talán nem a legügyesebb udvarlás terén, de helyén van a szíve. – Roger megpaskolta a kezét. – Jaj, Julie! Matt talán katasztrofálisan járt el, de ne feledd, hogy csupa szív! Julie lelki szemei előtt leperegtek az elmúlt év képei: Matt érte jön a hamisnak bizonyult albérlethez. Matt a betűbolondokról magyaráz. Matt vonakodva elviszi zsanérokat vásárolni Fotó Finnnek. Matt lehetséges hószobrokról e-mailezik vele. Matt leheveredik mellé a karácsonyfa alá. Matt vitatkozik, évődik, a

hülye pólói védelmére kel. Matt magához öleli Julie-t, miután a lány kikecmergett a dermesztő óceánból. Matt gyengéden megérinti

az

ágyban

Rachel

bulijának

éjszakáján.

Matt

arckifejezése, amikor végre kiöntötte a szívét. Julie belegondolt, milyen érzés volt egyszerűen a fiú közelében lenni. Belegondolt, hogy amikor Matt megcsókolta, a külvilág megszűnt létezni. És ekkor bizonyosodott meg. Rogerre nézett, és elmosolyodott. Hetek óta most először érezte magát épnek és egésznek.

Matthew Watkins Valahányszor elszúrok valamit, csak úgy fogok gondolni rá: feloszlott a zenekar. Bár „a zenekar” alatt az agyamat értem. A „feloszlott” pontos jelentése pedig „csúfos kudarcot vallott”.

Julie Seagle „Egy férfit úgy tudsz biztosan megtartani, ha a karodba zárod.” – Mae West Celeste Watkins szerint a közmondásnak inkább úgy kéne szólnia: „Kinek a lelkész, kinek a lelkészné”, mert a „Kinek a pap,

kinek

a

papné”

igencsak

ellentmond

a

papi

cölibátusnak.

JULIE

SZÍVE ŐRÜLTEN DÜBÖRGÖTT,

össze kellett szednie minden

bátorságát, csak hogy be tudjon csöngetni a házba. Időben érkezett a partira, de remélte, hogy nem késett el a legfontosabb teendővel sem. Erin nyitott ajtót. – Hát itt vagy! Nézzenek oda! Csodásan festesz! Julie a karjába zárta, mosolygott az asszony tipikus, feszengő ölelését érezve. – Nagy nap ez a mai, mi? – Már rég esedékes lett volna. Gyere, mindenki odakint van az udvaron. – Erin várta, hogy Julie belépjen a házba. – Na, gyere! Ne szégyenlősködj! Ez szinte a te otthonod is. Julie lépésre kényszerítette a lábát. Lélegezz, lélegezz, lélegezz!

Bementek az ebédlőbe. Az asztal közepén egy tál bagel és mindenféle finomság díszelgett egy nagy luficsokor alatt, a székek támlájára pedig szalagból kötöttek masnit. Julie még sosem látta ilyen világosnak és vidámnak a helyiséget. – Mesélj a nyaradról, Julie! Az elmúlt hónapokban alig láttuk egymást, és nem örülök, hogy azt sem tudom, mi van veled. Felvetted már az őszi félévi óráidat? Megtisztelnél, ha megvitatnád velem a lehetőségeidet. – Kihúzott egy széket. – Csüccs le! Kérsz kávét? Julie bólintott. Húsz percen át igyekezett odafigyelni Erin tanácsaira a közelgő félévet illetően. Hiányzott neki az asszony, boldogan látta, milyen érdeklődő és őszintén vidám most. Az agya azonban máshol járt. Celeste szökdécselt be a szobába, és kis híján felborította Julie-t, ahogy hevesen átölelte. – Miért nem szólt nekem senki, hogy megjöttél? Ó, istenem! Ezt nekem hoztad? Julie bólintott, és átadta az óriási csokor virágot. – Gratulálok, csajszikám! Tudom, hogy sokat jelent neked ez a nap. Nekem is. – Megnézem, kész van-e Roger – mondta Erin. – Két órája van az alagsorban, de a házban még mindig fullasztó a hőség. – Kézzel legyezgette magát, miközben kiment a szobából. – Az augusztus mindig kihoz a sodromból. – Apa a légkondit szereli – magyarázta Celeste. – Nem szabad a közelébe menni, amíg nem végzett, mert nem igazán ért hozzá, és

már kétszer megrázta kicsit az áram. Köszöntél már Mattnek? Az udvaron bujkál. Szerintem ideges. – Azzal nincs egyedül. Celeste megérintette a karját. – Ne idegeskedj, Julie! Minden csodásan alakul majd. Hiszek benned. Hiszek mindkettőtökben. – Meglátjuk. Julie kiment a konyhába, majd a hátsó ajtón keresztül a tornácra. Matt odakint volt. A gyepen állt, Julie-nak háttal, kezét rövidnadrágja zsebébe dugva. Istenien nézett ki. Minden porcikája vonzotta Julie-t. A lány a mellkasához érintette a tenyerét, emlékeztette

magát,

hogy

lélegeznie

kell,

hogy

muszáj

lehiggadnia. – Matt! A fiú habozva fordult meg, és szégyenlősen integetett Julie-nak. Ugyanaz a Nietzsche a haverom feliratú póló volt rajta, mint a megismerkedésük napján. Minden pontosan úgy volt, ahogy lennie kellett. – Matty! – Ezúttal még hangosabban szólította meg, remélte, a fiú kihallja a hangjából a megkönnyebbülést, amit a láttán érzett. Leszaladt a lépcsőn, mostanáig elképzelni sem tudta volna, hogy ennyire szüksége lehet erre a srácra. Hosszú, szívfájdalommal teli nyár állt mögötte, de legalább végre tudta, kiért sajog a szíve. Rohant hozzá, ahogy csak a lába bírta. Matt is sietett feléje, elkapta, ahogy a lány a nyakába ugrott. Julie lábával a fiú derekát, karjával a nyakát fogta át, szorosan

magához ölelte. Borzasztó rég volt már ilyen közel hozzá. Túlságosan rég. – Julie! – Nem volt annál csodásabb, mint ahogy Matt a nevén szólította. Hogy nem vette ezt észre korábban? – Mi a baj? Jól vagy? – Hallotta a fiú értetlenségét és aggodalmát. Elnevette magát, ahogy Matten csimpaszkodott. – Most már jól. Szipogott, rádöbbent, hogy egy pillanat alatt bőgőmasina lett belőle. De hát a szerelem már csak ilyen hatással van az emberre. Mármint

a

szívet

tépő,

elgyengítő,

lehengerlő,

kielégítő,

bonyolult, térdre kényszerítő szerelem. – Hiányoztál – suttogta Matt fülébe. Így is volt. Hiányzott a hangja, az érintése, a mozgása… mindene. – Tényleg? – kérdezte a fiú halkan. – Igen. Nagyon. A fiú magához szorította, miközben Julie a vállára hajtotta a fejét, és a hátát simogatta, egyikük sem akarta elengedni a másikat. És az alapján, ahogy egymáson csüngtek, Julie tudta, nem utoljára vannak ilyen közel egymáshoz. Szó sem volt búcsúról. – Bocsáss meg! Végig te voltál! – szólt Julie. – Tessék? – motyogta a fiú. Julie felemelte a fejét, és Matt fejéhez simította az arcát. – Végig te voltál az igazi. Azt hittem, valaki más az, de te voltál. Téged éreztelek. Julie hallotta, hogy a fiúnak eláll a lélegzete. Leengedte a lábát, de továbbra is Matthez simult. A fiú a csípőjére tette a kezét, még jobban magához szorította. Te jó isten, tökéletes érzés volt. Aztán

az ajka Julie szájához ért, vadul, szenvedélyesen csókolta meg. Máshogy, mint azelőtt. Maguk mögött hagyták az ámítást, a tagadást, a szomorúságot. Matt ujjai bekúsztak a lány pólójának szegélye alá, előbb gyengéden cirógatta, majd átfogta Julie derekát. Érintése határozott, magabiztos, megnyugtató volt. Atyaég, az az érzés, ahogy a keze Julie bőrét tapintotta… A lány nyakát csókolgatta, ajka lágy volt, nyelve szinte égető, és egyre jobban zihált. Julie halkan nyöszörgött. Matt tipikus pasiként a lehető legrosszabb

pillanatot

választotta,

hogy

jól

felizgassa

mindkettőjüket. Később! – ígérte magának Julie. Később majd

lehetünk kettesben. Kényszerítette magát, hogy kissé elhátráljon. – Gyere! Mielőtt még közönségünk lesz. – Kézen fogta a fiút, és maga után húzta, szentül elhatározta, hogy soha többé nem engedi el. – Ráadásul egy óra múlva indulnunk kell. – Egy óra alatt sok mindenre lennék képes – ajánlkozott Matt. Julie

megperdült,

és

megemelt

szemöldökkel

lépkedett

hátrafelé. – Azt meghiszem. – Csábította a lehetőség, hogy eltűnjön Matttel, de a mai nap nagyon fontos volt. – Megígérem, lesz még rá alkalmad. Most viszont gyere, ennünk kell! Te, Celeste, Fotó Finn meg én utána indulunk. Megyünk valahova. – Tényleg? – Bizony. – Nem állhatta meg a mosolygást. – Azt hittem, Fotó Finn élete hátralévő részére a padlásra lett száműzve. – Változott a terv.

– Ezek szerint nem lépünk le valahova csókolózni? – nyavalygott Matt. – Még nem. – Ajánlom, hogy baromi jó legyen az a terv!

– Figyu, kezdi a frászt hozni rám ez a szembekötősdi. Nem tudom, mióta jön be neked a dominaság, Julie, de a húgom is a kocsiban van, úgyhogy nem igazán lenne helyénvaló, ha előtte tartanál bemutatót a különleges képességeidből. – Matt már nyúlt volna, hogy lehúzza a szeméről a kendőt, amit Julie rákötött. – Eszedbe ne jusson! – hajolt a Volvo első üléséhez Celeste, és a bátyja kezére csapott. – Tessék bírni magaddal! Ez jó meglepi lesz. – Ott vagyunk már? Éhes vagyok – nyafogott Matt. – Pisilnem kell. Unatkozom. Mikor érünk már oda? Nem látok semmit! Miért van ilyen sötét? Ja, nincs is sötét. A szemem van bekötve. Ez a világ legrosszabb kirándulása! – Fogd már be, Matt! – Julie lehúzódott az autópálya legszélső sávjába, fél kézzel a fiú kezét fogva. – A következő lehajtóig bírd ki, és már ott is vagyunk. Megéri a kétórás autókázást. Bízz bennünk! – A megérit úgy értsem, hogy készpénz ütheti a markomat? Az Apple sajtótájékoztatót tart pár napon belül, és biztos vagyok benne, hogy piacra dobnak valami rém fölösleges kütyüt, amire azonnal szükségem lesz. – Celeste, vedd rá a bátyádat, hogy bírjon magával!

– Mivel még mindig fogod a kezét azok után, hogy egész úton kitartóan idegesített minket, úgy vélem, Matt most már ugyanúgy a te bajod is. Én mostantól csak élvezem ezt a szép kilátást, és rád hagyom, hogy kezeld Matt bosszantó kirohanásait. – Remek – sóhajtott drámaian Julie. – Hallgathatom az internet történetének jelentéktelen és dögunalmas részleteivel megspékelt, hosszú,

értelmetlen

fecsegést.

Gondolom,

Matt

ezzel

ellensúlyozza, hogy néha egész elbűvölő is tud lenni – ismerte el. – De hát valahogy majd csak elviselem ezt is. – Még mindig itt vagyok ám! – rikoltott Matt. – Hallom, hogy rólam beszéltek. Csak hogy tudd, ez nagyon bántó! – Sírást mímelt, hangosan szipogott. – Jó tudni – felelte a lány. – Juj, Julie, ott a tábla! – szólt Celeste. – Megérkeztünk! Ez tökéletes búcsúztató lesz Fotó Finn-nek. Az igazi Finn-nek is tetszene. Neked is tetszeni fog, Matt. Julie beállt a parkolóba. – Találd ki, hol vagyunk! – A Yosemite Nemzeti Parkban? A Grand Canyonban? – kérdezte Matt. – Las Vegasban? Anyám, Vegasban vagyunk, igaz? Celine Dion koncertjére megyünk? Vagy Cherére? Beengednek a kulisszák mögé? Nem is, Liberace múzeumába jöttünk. Érzem. Végre valóra válik az álmom! Egész életemben erre vártam. – Nevetséges vagy, Matt – dorgálta Celeste. – Nem Las Vegasban vagyunk. Vedd komolyabban, hol lehetünk!

–A

Disney

Worldben?

Amerika

legnagyobb

bevásárlóközpontjában? Amerika leghíresebb halpiacán? Elvis otthonában? – Most mondd meg, Celeste, milyen hízelgő: azt hiszi, vagyunk olyan gagyik, hogy holmi turistacsapdának tegyük ki! Úgysem fog rájönni, hol vagyunk – mondta Julie. – Mutassuk meg neki! – Lehúzta a kendőt a fiú szeméről, és figyelte a reakcióját. Miután hozzászokott a fényhez, Matt elolvasta a kocsi előtti táblát. A fiú elkomolyodott. – Eszembe nem jutott volna, hogy ide hoztok el. – Elhallgatott, az ajkába harapott, kis mosolyra húzódott a szája. – Legutóbb Finn-nel voltam itt. Julie összecsapta a tenyerét. – Ejtőernyőzni fogunk! Matt ránézett. – Hogy érted, hogy fogunk? A lány biccentett. – Nem vagy valami agyas, mi? Úgy értem, hogy te meg én kiugrunk egy repülőgépből, aztán kinyílik egy életmentő ejtőernyő, és végül egy darabban földet érünk. – Mindketten ugrunk? – Bizony – helyeselt Julie. – Veled akarok ugrani, Matt. Ezúttal igazából. Imádta, amikor a fiúnak így elállt a szava. – És Fotó Finn is veletek tart – szólt Celeste. – Felhívtuk az ejtőernyős egyesületet a héten. Emlékeztek rád meg Finnre, és azt mondták, magatokkal vihetitek Fotó Finnt az ugráshoz. Szerintem

ez megfelelő módja a megünneplésének. Az igazi Finn-nek is szívből tetszene ez az ötlet. – Persze, magammal viszem – felelte Matt. – Még szép. Julie, te is biztos vagy ebben? – Igen – erősködött a lány. És komolyan is gondolta. Teljes mértékben bízott Mattben. – Szeretném ezt átélni veled. Matt feléje hajolt, és megfogta a tarkóját. Gyengéden magához húzta, lágyan és tökéletesen csókolta meg. – Tudtam! – visította Celeste. – Nem megmondtam, Julie? Megmondtam, hogy csodásan alakul majd minden, és igazam is lett. Ezek szerint nem lesz több kellemetlen szócsata kettőtök között? Rém aggasztónak találtam a sok civakodást. Julie hátradőlt, és elnevette magát. – Azt hiszem, ezt nem ígérhetem. – Matt szemébe nézett. – De attól még szeretlek. A srác rámosolygott, és kacsintott. – Tudom. Celeste meg Julie egyszerre csapták fejbe. – Nem ez a megfelelő pillanat, hogy kockafej vagy okostojás légy! – közölte Julie. Celeste az első ülések közé dugta a fejét. – Légy a hős, Matty! Rajta! Ideje felvállalnod a hős szerepét. Romantikus hősnek kéne lenned. – Tisztában vagyok vele – felelte Matt. Pillanatnyi habozás nélkül jelentette ki: – Julie, szeretlek. Teljes szívemből szeretlek. – Helyes – bólintott Celeste elégedetten. – Most pedig ideje ugrani!

Köszönetnyilvánítás Óriási köszönet illeti teljes családomat, amiért elviselték mániákus viselkedésemet

(meg

hogy

időnként

még

zuhanyozni

is

elfelejtettem), miközben e könyvet írtam. Külön köszönet jár édesapámnak, aki pszichoterapeuta szemmel olvasta a kéziratomat, bőséges és segítőkész megjegyzésekkel látva el engem. Szeretlek, apu! Millió ölelés Jessica Whitney-nek, aki mindig „édes kislányának hív, amikor a leginkább szükségem van rá. Mindenkinek kéne egy ilyen bűbájos összeesküvő-társ! Lori

Gondelman

istennővé

emelkedett

a

szememben.

Korrektúrázta a fejezeteket, fáradhatatlanul bátorított, kiabált velem, hogy írjak gyorsabban, megmondta, mit hagyjak meg és mit töröljek ki, valamint kávét küldözgetett nekem a Dunkin Donutsból, hogy feltöltődhessek koffeinnel, és éjfélig írhassak. Gyanítom, a kezemet is fogta volna írás közben, ha az nem akadályozott volna a gépelésben. Nála többet senki sem tehetett volna értem, és végtelenül hálás vagyok a könyvembe és belém vetett, megingathatatlan hitében. Christy

Poser

telefonon

mesélt

nekem

ejtőernyős

tapasztalatáról, és még DVD-felvételeket is küldött az ugrásairól.

Habár nyilvánvalóan bizarr fenegyerek, azért Julie jön neki eggyel. Ahogy én is. Karén MacInerney és Heather Webber írónők egyszerűen zseniálisak. Mindketten a megfelelő irányba terelgettek engem, és bár mindenben igazuk volt, mégsem lettek önteltek. Hihetetlen agyasok, tehetséges szerzők és csodás barátok. Köszönöm nektek, Meg Travis, Shelly Toler Franz, Caitlyn Henderson, Carrie Spellman és Pixie Poe, hogy elolvastátok a vázlat meg a kézirat különféle változatait, és elhalmoztatok biztatással. Meget gimis korunk óta ismerem, és most épp ugyanolyan feledhetetlen, mint akkoriban volt. Shelly meg Caitlyn mintha az álmaimból léptek volna elő, és bizonyítják, hogy a facebookos ismerősök is igazi ismerősök. Carrie bizalmas olvasóm és kritikusom, lelkes szavai adták az utolsó lökést, hogy befejezhessem a könyvet. Pixie nem csupán könyvmoly, de még a neve is menő, és rózsaszín karácsonyfája van. Mi mást kívánhat az ember egy baráttól? A szemérmetlenül agyas Adam Conner-Sax fordította le nekem az MIT-s dumákat, és eltűrte a fecsegésemet, miközben kiokoskodtam a szereplőimet. Ahogy egész életében, ezúttal is kedves, imádni való és ijesztően tájékozott embernek bizonyult. Tisztelgés jár Jonathan Salvinnek, aki ugyanúgy élvezi a Cápa minden részét, mint én. A páratlan és őrülten vicces David Pacheco nagylelkűen szíveskedett megírni a könyvben található állapotfrissítések nagy részének szövegét. (Dave, jól figyelj: itt részesítelek elismerésben a zsenialitásodért!) Türelmesen elviselte a rengeteg kérdésemet, és

több odafigyeléssel meg humorérzékkel válaszolta meg őket, mint érdemelték. Hálám jeléül egy zombit, egy időgépet, a Lustálkodók Klubjának nyilvántartását, valamint egy sajtos szendvicset fogok küldeni neki. Aki úgy gondolja, képes lépést tartani vele, megtalálja Twitteren: @whatdolknow. De nyugi, legtöbben nem bírjuk követni. Carmen Comcaux meg Jim Thomsen mindketten voltak olyan kedvesek, hogy elvállalták egy nagyon problémás kézirat szerkesztését,

és

fantasztikus

munkát

végeztek.

Carmen

rendíthetetlenül verekedte át magát a szövegen, még azután is, hogy a nyelvhelyességi hibák miatt azt írta a margóra: „Borzalom!” Jimet pedig mostantól a „Kötőjelek Királya” cím illeti. Mindketten csalhatatlanok,

szívósak

és

elviselhetetlenül

szakavatottak

vagytok. Brian Yagel mindent megtett értem a valódi számítástechnikai segítségtől a kocka szövegek ontásáig, bár egyes kifejezéseit még most sem igazán értem. De lényeg, hogy ő igen. És még akkor is sikerült bűbájosnak tűnnie, amikor olyasmiket mondott, hogy „külsős alkalmazás” meg „admin felület”. Élvezd a kétperces hírnevet a facebookos szövegekért, kölyök! Az Amazon megváltoztatta az életem, nélkülük talán már nem is írnék. Nem vagyok híve a szabályok betartásának, és az amazonos Kindle Direct Publishing rendszer lehetővé tette, hogy a magánkiadásnak köszönhetően teljesen fesztelenül írhassam meg ezt a regényt. Megírhattam a történetet, amit akartam – amiben hittem –, ahelyett, amit a hagyományos kiadóknak eladhatónak

gondoltam. Életem legokosabb húzása volt, hogy a magánkiadást választottam ehhez a regényhez. Most, hogy az Amazon saját kiadójához szerződtem, nemcsak az eddigi előnyös szolgáltatásokat tarthatom meg, hanem még egy lelkes csapat támogatását is elnyertem. Az Amazon Children’s Publishing nem egyszerűen eltűri a különc írókat – egyenesen bátorítja őket! Maga a boldogság egy ilyen rendkívüli csapatra bíznom ezt és a következő regényemet. Tim Ditlow meg az egész amazonos kiadói csapat kiváló munkát végez; roppant megtisztelő a belém és a karrierembe vetett hitük, és roppant hálás is vagyok érte. Most már igazi partnereim vannak, és ennél jobb érzés nem létezik. Az Amazon ugyan óriáscég, de nekem szemernyi kétségem sincs, hogy az én csapatom csupa szív és eltökéltség, és lelkesen próbál ki új ötleteket. Járatlan utakon járnak: ezek az én embereim! Az ügynököm, Deborah Schneider a kezdetektől fogva odaadó híve ennek a regénynek – és ugyanúgy megviselték az ismételt elutasítások, „Ezt a könyvet senki sem venné meg” üzenetű válaszok a hagyományos kiadóktól, mint engem. Amikor a magánkiadás mellett döntöttem, lelkesen támogatott. „Mutasd meg nekik!” – mondta. És megmutattam. Megmutattuk. Végezetül pedig, Deborah, köszönök mindent, amit értem tettél, és legfőképp köszönöm, hogy bár azt kiabáltam: „Gratulálok! Maradhatsz az ügynököm!”, mégsem csaptad le a kagylót!

Kötetünk szerzőjéről A gyerekcipőben járó független könyvkiadás úttörőjeként Jessica Park komoly elismerést vívott ki (a Huffington Post oldalán megjelent írása itt olvasható: http://www.huffingtonpost.com/2012/06/06/ how-amazon-savedmy-life_n_1575777.html), és újítónak bizonyult, aki vakmerő történeteket ír a valódi énünkre való rátalálás rögös, néha csalóka útjáról. Jessica rendkívüli képzelőereje mellett a Szeretni bolondulásig előzményei és ihletői közé tartozik többek között Hófehérke tündérmeséje, egy szinte véletlenül látott furcsa, régi videó egy párról meg a lapos, életnagyságú Rick Springfieldfigurájukról, valamint a történetben szereplő sebezhető, tizenhárom éves Celeste hangja – amely olyan határozottan és tisztán áramlott Jessicán keresztül a képernyőre meg az oldalakra, mintha tényleg egy valós személy szavait közvetítette volna. Odaadó szülei egyetlen gyermekeként Jessica a massachusettsi Newtonban nőtt fel. Ugyan meglehetősen szégyenlős kislány volt, már gyermekkorában is bőven akadtak barátai, kamaszként pedig nem volt sem menő, sem kívülálló. Bár „imádta” a középiskolát, a fajdalom, érzékenység, na meg a rémes feszengés emlékei folyamatosan kínálnak érzelmi motivációt, illetve alapanyagot regényeihez és novelláihoz. Az otthon elhagyását, az egyetem megkezdését Jessica a középiskolához hasonlóan jelentős

mérföldkőnek véli, ezért lett története főhőse – a hagyományos ifjúsági kiadók tiltakozása ellenére – nem egy gimnazista, hanem a tizennyolc éves Julie Seagle. Jessica jelenleg New Hampshire-ben él hivatásos szakács férjével és fiukkal, Nicholasszal. Főállású írónő – vagyis általában az ágyban üldögél a laptopjával, gyakran pizsamában, néha még a testápolást is elhanyagolva, ha épp egy történet kimerítőbb részén dolgozik. És bár bevallja, hogy erőfeszítései nem jártak mindig fényes sikerrel, azért lelkesen belevágott már kötésbe, kertészkedésbe, madármegfigyelésbe, valamint sok egyéb röpke hobbiba. Érdeklődési köre maradandóbb, állandó része a zene, amely mindennap segíti az írásban. Barátok veszik körül, akikkel kölcsönösen támogatják egymást az írás terén, megosztva és véleményezve maguk között a műveiket. Jessica a következő regényét „jóval korhatárosabb”-ként jellemzi, és úgy érzi, a Szeretni bolondulásig megírásának köszönheti, hogy fejest ugorhat ebbe az újabb műbe, hogy képes rendíthetetlenül elmerülni az élet sötétebb bugyraiban. Reméli, hogy története fényt vet e komor témákra, kapcsolatot és vigaszt nyújt mindazoknak, akik megrekedtek vagy nehézségekkel viaskodnak, és akik remélik, hogy megláthatják a világosságot a nem túl hosszú alagút végén.