Close A borítót tervezte: Design TEam München

Tessa de Loo

IKREK

Írta: Tessa de Loo Eredeti cím: De tweeling Fordította: Csokonai Attila A borítóképet készítette: TIB/Close A borítót tervezte: Design TEam München

© Tessa de Loo, 1993 originally published by Uitgeverij De Arbeiderspers, Amsterdam, 1993

ISBN 978 963 245 078 0

A kötet megjelent 2008-ban, a kiadó gondozásában. Cím: 6701 Szeged Pf. 784 Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139 E-mail: [email protected] Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Balogh József Készült a Generál Nyomdában, Szegeden Felelős vezető: Hunya József

Anyámnak és Maria Hessének A világ tágas, a világ szép, Ki tudja, egyszer talán látlak még.

I. RÉSZ Interbellum (Két világháború között)

1 – Szentséges ég! Mi ez itt? Egy halottasház? Lotte Goudriaan felriadt jóleső szendergéséből, enyhe kábultságában úgy tűnt neki, hogy nem érzi a testét – nem érezte az öregségét sem. Szempilláin át egy gömbölyded figurát látott, aki a makulátlanul világoskék fürdőköpeny alatt éppúgy mezítelen volt, mint ő, és aki most hangosan becsapta maga mögött az ajtót. Az arcán látható ellenérzéssel lépett be az asszony a félhomályos terembe, ringatódzó mozgással végighaladt a két sorban álló ágyak között, amelyek üresek voltak – kivéve azt, amelyiken Lotte feküdt, patyolattiszta lepedők között, testében hordva betegségének egész, hosszú történetét. Ösztönösen lejjebb csúszott fekhelyén. A rosszízű megjegyzés, amit az ismeretlen hölgy tett, németül hangzott el. Németül! Mit keres egy német nő itt, Spaban, ahol minden téren, minden parkban áll egy kőből emelt emlékmű, amelybe bele van vésve két világháború áldozatainak a neve? Van elég gyógyfürdő Németországban is. Akkor minek jött Spaba? Lotte behunyta a szemét, és megpróbált nem gondolni a nőre, a galambok burukkolására koncentrált, amelyek a termálfürdő tetejének a peremén üldögéltek csapatostul, az összehúzott fehér selyemfüggönyök takarásában, számára láthatatlanul. De a német nő minden mozdulata kihívóan hangos volt. Azt is jól hallotta, ahogy felhajtotta a takarót, a pontosan Lotte fekhelyével szemben álló ágyról. Majd lefeküdt, ásított, aztán pedig nagyot sóhajtott. Amikor végre elcsendesedett, és úgy tűnt, átadja magát az előírt pihenésnek, akkor meg a beállott csend volt szinte fülfájdító. Lotte nagyot nyelt. A feszültség érzése kúszott föl a gyomrától a torka irányába, ezt a lelki hányingerszerűséget már előző nap is érezte, amikor az iszapfürdőben feküdt. Miközben átadta magát az ízületei merevségét oldó, savanykás szagú tőzegpép melegének, a résnyire nyitott ajtón keresztül belibegett egy régi gyerekdal, egy idősebb asszony bizonytalan mezzoszoprán hangján. A szomszéd szobából szűrődő dal, amelyet hetven év után most hallott újra, homályos félelmet és bosszúságot kavart a tudatában – olyan érzéseket hozott mozgásba, amikkel az ő korában lévő betegnek már óvatosan kell bánnia. A majdnem negyvenfokos, sűrű, barna kotyvaléktól, amelyben apró tőzegcsomók, szemcsék és félig lebomlott ágacskák úszkáltak, akár szívrohamot is lehet kapni. Egyszerre úgy érezte, nem bírja tovább a meleget. Nagy nehezen felhúzódzkodott és felegyenesedett, miközben bizonytalanul állt a vaskád közepén, testét vékony rétegben csokoládészerű massza borította, eltüntetve minden egyenetlenséget. Mintha meghaltam volna, és el lennék temetve, gondolta. Amikor rádöbbent, milyen komikus és egyben ijesztő hatást tehet ebben a helyzetben arra a nőre, aki hamarosan megérkezik, hogy leöblítse őt, lassan ismét térdre ereszkedett, visszamerült a löttybe, miközben mindkét kezével erősen kapaszkodott a kád szélébe. Ebben a pillanatban a dal abbamaradt, éppolyan hirtelen, mint ahogy felhangzott. Mintha azért csendült volna fel, hogy épp csak felidézzen egy elveszettnek hitt emléket.

A német nő nem sokáig bírta az ágyon. Néhány perc múlva már a kopott parkettán csoszogva igyekezett a kisasztalhoz, amelyen tornyot képezve álltak az egymásba rakott műanyag poharak két ásványvizes üveg mellett. Lotte akaratlanul is követte tekintetével minden mozdulatát, mintha valami óvatosságra intette volna. – Excusez moi, madame... – az asszony megfordult és könnyed hanglejtéssel, de jól érezhetően iskolában elsajátított francia nyelven szólította meg Lottét! – C'est permis... Szabad innunk ebből a vízből? Az egész, itt következő történetre valószínűleg nem került volna sor, ha Lotte franciául válaszol. De meggondolatlanul, mintegy utat engedve érzelmeinek, németül mondta: – Ja, das Wasser können Sie trinken. – Ach, so! – az asszony megfeledkezve a vízről, elindult visszafelé Lotte ágyának irányába és örömtelin kiáltotta: – Ön tehát német! – Nem... igen... nem – dadogta Lotte. De a kanóc már tüzet fogott és halkan pattogott, ahogy az asszony közeledett feléje. Minden széles, kerek és domború volt rajta, egy élemedett Walkür, akit semmi sem téríthet el útjából. Megállt az ágy végében és árnyékot vetett a benne fekvőre. Fesztelenül kérdezte meg tőle: – Honnan jött, ha szabad kérdeznem? Lotte igyekezett időben elfojtani a német nő lelkesedését. – Hollandiából. – De ön kifogástalanul beszél németül – folytatta az, kövérkés ujjait kérdőn széttárva. – Eredetileg Kölnből – tette hozzá Lotte, tompa hangon, mint akit vallomásra kényszerítettek. – Kölnből? De hiszen magam is kölni vagyok! Köln. Köln. Miközben a város neve még ott visszhangzott a teremben, amely ez idáig csak a csöndes pihenő zajtalanságát ismerte, Lotténak egy pillanatig olybá tűnt, mintha Köln egy elátkozott város lenne, ahonnan származni nem szerencsés dolog, egy város, amelyet teljes megsemmisülésre ítéltek, mert egykori lakói mindenkinél magasabb rendűnek tartották magukat. Kinyílt az ajtó. Egy gondolataiba merült, középkorú férfi lépett be. Kiválasztott egy ágyat és zajtalanul becsúszott a lepedők közé. Utána már csupán testének, mint egy hullának a körvonalait lehetett látni a félhomályban. Megint minden olyan volt, amilyennek mindig is lennie kellett. Csak a német nő nem illett a képbe. Előrehajolt és odasúgta Lotténak: – Várom magát a hallban. Lotte zavart és bosszúságot érzett, miután magára maradt. Úgy hangzott az a mondat, mint valami parancs: Várom magát a hallban! Úgy döntött, nem vesz tudomást róla. De ahogy ott feküdt tovább az ágyban, egyre nyugtalanabb lett. Ennek a tolakodó német nőnek sikerült elvennie tőle a drágán vásárolt pihenést. Nem kerülhette el a vele való találkozást, a teremnek egyetlen ajtaja volt, és az a hallba nyílt. Végül hirtelen kikelt az ágyból, lábát belecsúsztatta a papucsába, szorosra húzta dereka körül a köntöse övét, és az ajtóhoz ment. Úgy határozott, mielőbb lerázza magáról a kölni nőt. Ahogy belépett a fényben úszó hallba, úgy érezte, mintha az egészség istennőjének szentelt templomba lépett volna be. A padozatát törtfehér márványból alakították ki, a nagy burkolólapokat átlósan fektették le, az első emeleten elhelyezett könyöklő szabad kilátást engedett az egész teremre, így sikerült a tágasság illúzióját kelteni. Ezt csak fokozta a mennyezeten látható fondant színű festmény, amely Vénuszt ábrázolta, amint egy kagylóban állva előbukkant a tengerből, s az istennőt pufók angyalkák vették körül. A hall két oldalán álló, szürkésbarnán erezett márvány szökőkutaknak köszönhetően folyamatosan vízcsobogás hallatszott. Mellettük masszív, görög stílusú oszlopok álltak. Az aranyozott női fej kinyújtott nyelvét formázta a fényes csap, ebből folyt vékony sugárban a víz. Az egyik szökőkút, amelyen barnás foltot képezett a víz, mivel vasat tartalmazott, és éppen ezért a jobb időkben a gazdag európai arisztokraták itt kerestek gyógyulást a vérszegénységükre, közvetlen

kapcsolatban állt a Source-de-la-Reinnel, a másik a Source Marie-Henriette-tel. Ezen utóbbi kút selymesen lágy vizét a szervezet méregtelenítésére használták. Az örök ifjúság eme szentélyében egy antik utánzatú székben üldögélt az idősecske német hölgy. Képes újságot lapozott és időnként ivott egy korty forrásvizet a poharából. Várta Lottét, aki kedvetlenül közeledett, kereste a kibúvót: „Entschuldigung, bitté, nincs időm.” Az asszony nehézkesen állt föl a szűkre méretezett empire székből. Arca fájdalmas kifejezést öltött. – Figyeljen csak ide, kérem – mondta –, ha ön Kölnből származik, akkor hadd kérdezzem meg, melyik utcában lakott? Lotte nekitámaszkodott az egyik pillérnek, a frottírköpenyen át érezte az oszlop bordázatát. – Arra már nem emlékszem. Mindössze hatéves voltam, amikor Hollandiába hoztak. – Hatéves – ismételte meg az asszony izgatottan. – Hatéves. – Csak arra emlékszem – folytatta Lotte bizonytalanul, hogy egy kaszinóban laktunk... Vagyis egy olyan épületben, amely valamikor kaszinó volt. – Ez nem lehet igaz! Ez nem lehet igaz! – a német nő hangja megbicsaklott. A fejéhez emelte mindkét kezét, és ujjai hegyét a halántékához nyomta. – Ez egyszerűen nem lehel igaz! Szinte kiáltva ismételgette a mondatot, amely tapintatlanul betöltötte az egész ájtatos helyiséget. Szavai nekicsapódtak a márványpadozatnak, onnan fölpattantak egészen a mennyezeten lévő képig, amelynek békéjét megzavarták. Tágra nyitott szemekkel bámult Lottéra. Rémület volt a tekintetében? Öröm? Vagy megőrült volna? Lotte felé nyújtotta a karjait és átölelte. – Lotte – valósággal nyöszörgött. – Lottchen, hát nem érted? Lotte, akit a hatalmas test valósággal odaszorított az oszlophoz, szédülni kezdett. Semmi más nem érdekelte, csak hogy kiszabadulhasson ebből a képtelenül bizalmas helyzetből. Legszívesebben köddé vált volna. De ezt nem engedte sem származásának titka, sem pedig szelektív emlékezete, amelyek pedig már elég régóta rossz viszonyban voltak egymással. – Te... drágaságom – lihegte a fülébe az asszony –, hát én vagyok az, Anna! A 20. század elejének laterna magicája nagyon sok mindent átenged a képzeletnek. A két vetített kép közötti űrt maguknak a nézőknek kell megtölteniük tartalommal. Láthatnak például egy szecessziós erkélyt az első emelet magasságában. Két orrocska nyomódik az ablak üvegéhez, két szempár figyeli aggódva az alant sétáló embereket. Onnan fentről nézve minden nő egyformának látszik: kalapot hordanak, a hajuk fel van tűzve, fűzős cipőt és hosszú, derékban szűk kabátot viselnek, amelyen sok apró gomb található. Csupán egy nő szorít magához a karjával egy fényes alumínium dobozkát. Mindennap látják estefelé, amint bezárja maga mögött a szemközti „A remény” kétszárnyú ajtaját, és kincsesdobozában a napi bevétellel átvág az úttesten. Mihelyst hazaér, a kislányokat cseppet sem érdekli a doboz, nekik csak a mamájuk a fontos, akinek először száz kis gombbal kell megküzdenie, mielőtt az ölébe veszi őket. Kivételes alkalmakkor vele mehetnek az üzletbe, amelynek a neve elárulja a járókelőknek, hogy itt egy szocialista szövetkezeti boltról van szó. Édesanyjuk kezeli a pénzt, aki úgy ül a magas, barna pénztárgép mögött, mint valami fejedelemasszony, és egy kartondobozból mályvacukrot nyújt át nekik. Mióta ő ül a kasszában, megduplázódott a forgalom. A mama intelligens, szorgalmas és megbízható. A kövérkés, szőke vesztfáliai asszony beteg is, ám ezt még senki nem tudja. Miközben külsőleg semmi változást nem látni rajta, belül lassan felemészti a betegség. Egy másik kép kerül a vetítőgépbe – óvatosan, mert ügyelniük kell a sorrendre. Van a házban egy szoba, amelyikbe csak a papával kézen fogva szabad belépni. Édes-keserű illat itatja át az ott uralkodó félhomályt. Tölgyfából faragott ágyban fekszik az édesanyjuk – egy beesett orcájú idegen, kék árnyékkal a szeme alatt. Az ágy fölött komor metszet függ, rajta fekete sziklák és sudár fenyőfák láthatók. Visszarettennek a kétségbeesett, belenyugvó

mosolytól, amely akkor jelenik meg az arcán, amikor odalépnek hozzá. Apjuk, aki olykor gyöngéden az ágy irányába noszogatja őket, egy napon a nappaliban fekszik egy ideiglenes fekhelyen. Rájuk parancsol, hogy legyenek csendben, mert beteg és aludnia kell. Rosszkedvűen ülnek egymás mellett a zárt erkélyen álló szófán, állukat az ablakpárkányra támasztják és néznek lefelé – jóllehet az anyjuk ott fekszik a sziklás tájat ábrázoló kép alatt, ők most is várják, hogy megjelenjen a fémdobozzal, és véget vessen a rájuk nehezedő csöndnek. Lassacskán besötétedik. Nem ismerik az idő fogalmát, az idő múlása számukra nem más, mint várakozás a kincsesládika föltünésére. Aztán megszólal a csengő, váratlanul, de óvatosan. Az ajtóhoz szaladnak. Anna, aki amióta csak megszületett, mindig azon van, hogy ő legyen az első, lábujjhegyre áll és kinyitja az ajtót. – Käthe néni, Käthe néni! – belecsimpaszkodik az érkezőbe. – Értünk tetszett jönni? – Értünk tetszett jönni? – visszhangozza Lotte. A következő képpel minden valószínűség szerint a laterna magica egy könnyfakasztó történetet szándékozik belénk szuggerálni. A kanapén egy hosszúkás faláda, azon ül Anna és Lotte, háttal az ismeretlen rokonokkal teli szobának. A koporsón ülve lábukkal kényelmesen elérik az ablakot. Rájöttek, hogy ha a Käthe néni által rájuk adott szűk, fekete lakkcipőjük talpával ütemesen dobolnak a párkányon, képesek elnyomni a háttérből hallatszó jajgatást és mormolást. Egyszersmind száműzik az életükből ezt az érthetetlen várakozást, és megpróbálják elérni, hogy megint minden normális legyen. A jelenlévők kezdetben még elnézőek, hiszen nincsenek szabályok arra, hogyan viselkedjenek hároméves gyerekek, akik elveszítették az anyjukat, azonban ha a kislányok nem hagynak fel az ablak rugdosásával, és egyszerűen elengedik a fülük mellett a jóindulatú figyelmeztetést, vége a türelmüknek, dühösek lesznek. Vajon ez a monoton zaj, egy képes újságban olvasottaknak köszönhetően, arra a primitív dobolásra emlékezteti őket, amellyel az afrikai vademberek kísérik utolsó útjára a halottjukat? Ilyen körülmények között mégiscsak elvárható a gyerekektől némi keresztényi áhítat. Rájuk parancsolnak, hogy másszanak le a koporsóról, de ők megmakacsolják magukat, és hadonászva igyekeznek távol tartani azokat, akik le akarják onnan emelni őket. Csak akkor engedik meg Käthe néninek, hogy ölbe kapja őket, amikor megjelennek a temetkezési vállalkozó komor öltözetű emberei és megragadják a koporsót, hogy elvigyék. Ezután példásan viselkednek, csak egy kis incidens játszódik le, miközben a hosszú sorban szinte csak csoszogva haladnak a koporsó mögött a szokatlanul meleg tavaszi napsütésben. Käthe néninek az utolsó pillanatban sikerül megakadályoznia, hogy levegyék fekete, gyapjú kabátkájukat, amelyet kifejezetten erre az alkalomra, még maga az édesanyjuk varrt nekik a betegágyában. Valószínűleg alábecsülte teste energiáit és rosszul számította ki az időt, amikor erre a ruhadarabra szükség lesz. Egy fontos személy nincs jelen a temetésen, mivel kórházban fekszik. Käthe néni minden este fél hétkor az épület oldalszárnya elé állítja a kislányokat, miközben fogja a kezüket. A számtalan ablak egyike mögött megjelenik egy arc, elég jól látható ahhoz, hogy Anna és Lotte meggyőződhessen róla: apjuk, ellentétben anyjukkal, nem tűnt el, őket elárulva, a semmiben. Integetnek neki, ő visszaint, nagy, fehér kezét az arca előtt ide-oda mozgatva, mintha ki akarná radírozni magát a világból. A találkozás után nyugodtan alszanak. Egy szép napon apjuk hazatér, nagyon sovány, az arca rettentő fáradtságról tanúskodik. Amikor odamásznak mellé, hogy átöleljék, szégyenkező és szomorkás mosollyal teszi le őket a földre. – Nem adhatok nektek puszit – mondja erőtlenül –, nehogy ti is megbetegedjetek. A képek könnyedebbek lesznek. Az apa ismét elkezd dolgozni, az egykori kaszinóban elhelyezett szocialista intézmény vezetőjeként a munkásokért, akik meg akarnak szabadulni a tudatlanságuktól: „A tudás hatalom”, ez a felirat áll gótikus betűkkel a könyvtár bejárata fölött. Gyakorlatilag nincs határ első emeleti lakásuk és az épület többi része között. A sors szerencsés adománya, hogy Anna és Lotte, éppúgy, mint a portás gyerekei, ebben a proletár kultúrpalotában nőnek föl, fogócskáznak a széles márványfolyosókon, ipiapacsot játszanak a

robusztus pillérek között és a színház kulisszái mögött, bakugrást gyakorolnak egymás hátán a hatalmas, kör alakú hallban, hangjuk fölszáll a magasba az ólomüveg ablakok fölé, amelyek a nap fényét kárminpiros és pávakék színekké bontva szórják szét. Lotte fedezte fel a terem akusztikáját, pontosan a bolthajtás legmagasabb pontja alá áll és fejét hátraszegve énekli a kölni vicinálisról szóló dalocskát. Anna természeténél fogva túl mozgékony ahhoz, hogy nyugton maradjon, ráadásul egy szomszéd fiú is unszolja, trambulinnak használja a szatén huzatú biedermeier pamlagot, míg csak a rugók nyikorogni nem kezdenek, és az ugrálástól elkábulva, arccal a mahagóni bútor karfájára nem esik. A pamlag a foyer-ban áll, amely még mindig a századvég, a fin du siecle nagyvilági luxusával kokettál. Fent, a gazdagon díszített, rézcsapokkal hivalkodó italpult fölött az aranyozott, de itt-ott már megkopott mennyezeten kristálycsillárok függnek, körben egy csomó pusztulásnak indult tükör, amelyek még mindig őrzik a régi pénz-elit és parazitái játékszenvedélyét, most egy kipirult arcú, vérző ajkú kislányt mutatnak. Apjuk szigorúan megtiltotta nekik, hogy belépjenek ebbe a helyiségbe. A bűntudat apja hivatali szobájába viszi. Sebesült felső ajka könyörtelenül kiszolgáltatja apja vizslató tekintetének. – Mi történt? – kérdezi az, s mutatóujjával kissé megemeli Anna állát. Aki abban a szempillantásban ösztönösen kitalál egy másik történetet, amelyet olyan természetesnek tart, hogy amint belekezd, már neki is sokkal valószínűbbnek tűnik, mint az igazság. Miközben a kertben játszott, mondja lesütött szemmel, ráesett a fűben álló faasztal peremére. Miután apja higgadtan elállította a vérzést, kimegy vele a kertbe. – No, mutasd csak meg, hogyan is történt – biztatja a kislányt. Annába belehasít a felismerés, mennyire átlátszó volt a hazugsága, hiszen a kerti asztal olyan magas az ő termetéhez képest, hogy egy kislány csak akkor ütheti bele a szélébe a felső ajkát, ha egyenesen a mennyországból pottyan rá. – Vagy úgy – mondja az apa, és bár a szavai lágyan lejtenek, kétségtelenül gyanakvás bújik meg mögöttük. A hüvelyk- és mutatóujjával belecsíp a lányka felső karjába, aki úgy érzi, mintha szögesdrót nyomódott volna a bőrébe. Ez az egyetlen büntetés, amire évek múlva is emlékszik, és ami azt eredményezte, hogy egy életen át makacsul ragaszkodott mindig az igazsághoz. De rakoncátlan természet lévén nem volt könnyű megzabolázni. Röviddel ezután, a márványlépcsőn hancúrozás közben, eltörte a könyökét. Úgy jajveszékelt, mint egy hisztérikus grófnő, aki épp most veszítette el szerencsejátékon a teljes vagyonát, miközben Lotte is bekapcsolódott a jajgatásba, mivelhogy fájdalmat és félelmet átérző képessége szimbiotikus kapcsolatot létesített kettőjük között. Annának, miután begipszelték, felkötve kellett hordania karját. Amikor így felékesítve hazaért a kórházból, Lotte ismét könnyekre fakadt. De senki sem tudta, hogy szolidaritásból-e vagy pedig irigységből. Csak akkor nyugodott meg, amikor ő is kapott egy rögtönzött kötést a bal karjára, amit konyharuhával fel is kötöttek. Karácsonyi kép következik. Annát és Lottét egy adott pillanatban Käthe nénire bízták, aki többé már nem is hagyta el őket. Amikor apjuk kikerült a kórházból, ahol semmiféle orvosi beavatkozás nem változtatott a kórképén, csendben feleségül vette őt, ezzel megelőzte azt, hogy le kelljen mondania a gyerekeiről – egy fertőző betegségben szenvedő férfi nem alkalmas gyereknevelésre, hiszen csak idő kérdése, stabil marad-e az állapota vagy romlik. Annának és Lotténak magától értetődő volt a dolog: Káthe néni ott van velük, és most egy műhóval beszórt fenyőfát állít fel a szobában, a fa szétterülő ágai nagy összevisszaságban rájuk aggatott mikulások, kéményseprők, boszorkányok, hóemberek, törpék és angyalok súlya alatt roskadoznak. Az örökzöld kissé szúrós szaga összekeveredik a gyanta illatával, ízelítőt adva a természetből, amely ott kezdődik, ahol a városnak vége van. Apjuk legfiatalabb, Heinrich nevű testvére, egy széles csontú, tizenhét éves fiú eljött hozzájuk a Teutoburgi-erdő szélén álló kis falujából, hogy velük együtt ünnepelje a karácsonyt. Új, természetes szagokat hozott a házba, a szénapajta és a disznóganéj bukéja áradt belőle, és némi dohszag. Az ifjú,

pajtáskodó nagybácsi imázsa széttörik egy rossz vicctől, tudniillik a karácsonyi dalok éneklése közben illetlenkedve megváltoztatja a szöveget. A fivére vele vihog, és hamarosan felváltva ötölnek ki képtelen rímeket. – Ne csináld, ne csináld! – visítja Anna, elborzadva püföli öklével az apja mellét. – Így nem szabad ezt énekelni. – De a férfiak kinevetik, amiért ragaszkodik a hagyományhoz, és annál jobban igyekeznek túltenni egymáson ötletességben. Rimánkodva próbálja elérni, hogy a valódi változatot énekeljék, de hiába, ekkor Anna kétségbeesetten kirohan a konyhába, ahol Käthe néni éppen kenyeret szel. – Elrontják a karácsonyi dalt – kiabálja –, apa és Heini bácsi. – Káthe néni, mint a bosszúállás istennője, beront a nappaliba. – Mit csináltatok ezzel a gyerekkel? – Ölbe veszik Annát, vigasztalják, zsebkendőt adnak neki és egy pohár vizet. – Csak vicc volt – csitítja az apja. – Ezerkilencszázhuszonegy évvel ezelőtt megszületett a Kisjézus, ez csak elég ok, hogy vidámak legyünk. – Térdére ülteti a feldúlt kislányt, megigazítja hajában a félrecsúszott szalagot. – Most megtanítalak egy igazi dalra – mondja. – Hallgasd csak! – Kissé rekedt hangon elkezd énekelni, időnként köhögés szakítja meg a Heine-versre komponált szomorú Schumann-dalt: – „Két gránátos francia földre tart, úgy megtörte őket a rabság. Amint elérik a német határt, ott lelküket búnak adják...” A laterna magica most színpadot mutat, erdei díszlettel, magas fákkal. A rendező egy méternél nem magasabb gyerekszereplőt keres. – Hallgasson ide, Bamberg úr! – mondja. – Én egy kislányt keresek, aki el tudja játszani a szegény kisgyereket, aki szerepe szerint eltévedt az erdőben. Az ön valamelyik kislányára gondoltam... – Melyikre gondolt a kettő közül? – Melyik az idősebb? – Egyidősek. – Aha, ikrek... érdekes. – Melyikre gondolt? – kérdi újra az apa. – Háát... amelyiknek sötétebb a haja. A szőke szerintem túl jó húsban van ahhoz, hogy eljátsszon egy örökké éhező gyermeket. – De ő, hogy úgy mondjam, a szövegbiztos – simítja végig büszkén a bajuszát. – Ő... ebből a szempontból bámulatos. – Mint ahogy a könyvtárszoba ajtaja feletti fölirat is utal rá, az apa az esteli órákban rendszeresen a klasszikus írókat és költőket olvasgatja. Közben viszont játékos kísérletként megtanította egy költeményre. – A mi Annánknak kitűnő a memóriája – magyarázza. – Képes úgy végigmondani Schillertől a Dal a harangrólt, hogy egyetlen szakaszt sem hagy ki. – Jó, jó – adja meg magát a színházrendező. – Ön az édesapja, ön ezt jobban meg tudja ítélni, mint én. – Nekem ez nem tetszik – ellenkezik Käthe néni. – A gyerek még túl fiatal egy ilyen fellépéshez. Hiába, az apa becsvágyára nincs orvosság. Az előadás napján aztán Lottéval és a férfival együtt büszkén mosolyogva ő is ott ül az első sorban, nemkülönben a hét nővére. A színfalak mögött az öltöztetőasszony egy kopott, szürke télikabátot ad Annára, és fehér hajszalagját hátul a kislány övére erősíti. Az nem is sejti, hogy ez az alakítása a valóság főpróbája, hogy tíz éven át fogja játszani ezt a szerepet, közönség nélkül, tapsok nélkül, most mindenesetre olyan hitelesen alakítja a sajnálatra méltó gyereket a világot jelentő deszkákon, hogy a mostoha nagynéniknek könny szökik a szemébe. Miután két vadászruhás férfi kivitte a képzeletbeli erdőből, Anna a kulisszák mögött ideges kíváncsisággal les ki a nézőtérre. Nem embereket lát odalent, hanem káposztafejeket, a publikum annyira nem érdekli. Csupán egy arcra kíváncsi, amely a színpad irányába fordul és kissé fölfele pislog. Ő a legkisebb a teremben, egy kisgyerek, annyira jelentéktelen, hogy szinte elveszik a sok felnőtt között. Anna csak őt nézi, miközben hatalmába keríti egy eddig

ismeretlen, félelemszerű érzés. A színdarabban vállalt szereplése miatt Lotte és ő először mutatkoztak két különálló személyként, akik, lám, egymástól függetlenül léteznek. Mindegyiküknek saját látószöge lett. Lotte a nézőtérről a színpadot nézte, ő pedig a színpadról a nézőteret. Az elválasztottság tudomásul vétele, a nem kívánt kettéválás annyira felizgatja, hogy keresztülszalad a nyílt színen, ahol éppen két egymásra találó szerelmes jelenete zajlik, a kigombolt, szegényes kabát épp hogy le nem esik róla, az övére kötött hajszalag persze a földet söpri. Käthe nagynéni legfiatalabb testvérhúga jó falusias ízzel kiált föl: „Nízd má', a csipiszke!” A termen végigsöpör a nevetés. Tapsolnak, mintha a különös jelenet a rendező ötlete lett volna. Anna azonban nem zavartatja magát, leugrik a színpadról, egyenesen Lottéhoz fut, és csak akkor nyugszik meg, amikor nagy nehezen elhelyezkedik mellette ugyanazon a széken. A laterna magica fénye, akár a holdsugár, egy ágyat világít meg, rajta világoskék takaró. Alatta szenderül álomba este Anna és Lotte, akik előbb úgy fekszenek, mint a párosodó polipok, karjukkal erősen összeölelkeznek, lábukat átvetik egymáson. Aztán az éjszaka folyamán ez az egymásba kulcsolódás észrevétlenül megszűnik, reggelre egyikük az ágy egyik oldalán, másikuk a másikon találja magát, egymásnak hátat fordítva. A bűvös lámpa mindenhová képes bevilágítani – ezúttal egy osztályterembe. Mintha hallanánk, amint karcolják a tollak a papírt. Annát túláradó vérmérséklete akadályozza abban, hogy megtanuljon szépen írni. Miközben Lotte biztos kézzel elsajátítja az ábécét, Annának sehogy nem akarnak engedelmeskedni a vonalak. Tanítás után apja mellett ül annak irodájában, és rója a betűket a palatáblájára, de újra meg újra letörli a szavakat, „nem jó, újra” biztatja magát, amíg nem elégedett az eredménnyel. Apja olykor félrefordul és beleköp egy kis kék üvegbe, amelyet rögtön jól lezár, hogy a rossz szellemek ne tudjanak kiszökni belőle. Anna, igyekezete jutalmául, a végén segíthet kasszát csinálni. Fürge ujjakkal szétrakja a papírpénzt, tízesével összeszámolja, a végeredmény több billiót tesz ki, hiszen nagy az infláció – aztán erről a ténykedéséről kénytelen lemondani, amikor erős kiütések jelentkeznek az ujjai hegyén. Minden hétfőn reggel, mielőtt elkezdődne az óra, a tanítónő fürkésző tekintettel végigméri a tanítványait, és olyan hangon kérdezi tőlük, mintha gyanúsítottak lennének: – Ki nem volt közületek a templomban tegnap? Nagy csend van, senki nem mozdul, végül Anna felemeli a kezét: – Én. A következő pillanatban Lotte tiszta hangja csendül fel: – Én sem. – Akkor ti az ördög palántái vagytok – jelenti ki a tanítónő finomkodva. A testvérpár látja, hogy a többi gyerek szeméből ugyanez a kiközösítés süt. – De ti még kicsik vagytok – tiltakozik az apjuk, amikor beszámolnak neki arról, hogy iskolai feladat a vasárnap reggeli istentiszteleten való részvétel. – És úgysem értetek belőle semmit. – Sem ő, sem Käthe néni nem jár templomba. Minden vasárnap könyörögnek neki, nem bírják már elviselni a tanítónő tekintetét és az osztálytársaik piszkálódását. Végül apjuk leteszi az asztalra a bögréjét, amelyből a lágytojást kanalazta, és kezét a vállukra téve megígéri: – Holnap bemegyek veletek az iskolába. De amikor, egyik oldalról Anna, a másikról Lotte, az apjuk kezét fogva az iskola felé tartanak, úgy érzik, inkább nekik kellene megvédeniük őt, olyan lázasnak és elesettnek tűnik a fekete kabátjában. Már lötyög rajta a kabát, annyira lefogyott. Járás közben a botjára támaszkodik, és tízlépésenként meg kell állnia, hogy levegőt kapjon. Visszhangzik a bot kopogása a köveken, egymásba öltött hangok és lépések tartják lábon. Belépnek az iskolaépületbe. Int nekik, hogy itt várják meg a folyosón, majd kopog az osztályterem ajtaján. A tanítónő ugyancsak meglepődik a váratlan eseménytől, tettetett udvariassággal invitálja be. Anna és Lotte egymás mellett állnak, a falnak támaszkodnak, tekintetüket az ajtóra szegezik.

Egyszer csak meghallják apjuk rekedt hangját, amint ráripakodik a tanítókisasszonyra, aki igyekszik önmérsékletre inteni a vele szemben állót: – Hogy merészel ilyet! Gyerekekkel, akik sokkal gyöngébbek, mint ön! – Anna és Lotte döbbenten néz egymásra. Kiegyenesítik a hátukat, nincs szükségük tovább a támasztékul szolgáló falra. Valami izgató, nagyszerű erő járja át őket. Büszkeség, diadal, önbizalom – nem tudják megnevezni, mit éreznek. Hálásak az apjuknak. Hirtelen kinyílik az ajtó. – Gyertek csak be! – mondja apjuk, visszatartva a köhögését. Anna lép át elsőként a küszöbön, Lotte szorosan a nyomában. A tábla előtt megállnak. A tanítónő nem hever darabokban a földön. Bár úgy tűnik, a gerince néhány helyen megroppant. Belekapaszkodik a pulpitusba, fejét lehajtja, vállait leejti. A diákok mozdulatlanul ülnek a padokban, tisztelettel néznek fel az apára, aki biztos kézzel irányítja a dolgokat. – Na – gyöngéden a tanítónő felé tolja Annát és Lottét –, és most bocsánatot tetszik kérni a lányaimtól, úgy, hogy az egész osztály hallja. A tanítónő rájuk sandít. Majd rögtön el is fordítja a fejét, mintha valami illetlent hallott volna. – Ne haragudjatok azért, amit mondtam nektek – szólal meg színtelen hangon –, nem fog többé előfordulni. – Csend támad. Most mi lesz? Még nem ért véget a tanítónő megalázkodása? – Most pedig hazaviszem őket – hallják a fejük fölött apjuk hangját –, de holnap visszajönnek. És ha még egyszer meghallom, hogy valami hasonló történt, újra eljövök. A tanítónő betartja a szavát, szerencséjükre, mivel apjuk már nem lenne képes beváltani a fenyegetését. Egyre nehezebben bírja a küzdelmet, amelyet a tüdeje folytat a betegséggel. Újabb kép: teljes hosszában elnyújtózva fekszik a kanapén, mint egy zihálva lélegző romantikus költő, és közben elintézi az adminisztrációt. Időközönként fogadja a barátait, akik jól láthatóan vidám csevegés mögé rejtik aggódásukat – dicsérik a tehetséges leánykákat, akik fehér keménygalléros, kockás ruhájukban dalokat és verseket adnak elő, ezzel nagyszerűen elterelik a figyelmet. Az, hogy Lottét éneklés közben háromszor is száraz köhögés akasztja meg, senkinek sem tűnik föl, csak Käthe néninek. Tapasztalatból gyanakvóvá vált, azt akarja, hogy a háziorvos vizsgálja meg Lottét. A doktor végigkopogtatja a kislány sovány mellkasát, miközben sztetoszkópjával meghallgatja, pödrött bajusza feketén ott villog Lotte sápadt bőre előtt. Arra kéri, hogy köhögjön, ez nagyon könnyen megy neki, mintha a köhögés dalát már jól megtanulta volna. – Nem vagyok nyugodt – dörmögi a doktor a háta mögött –, hallok valami kis zörejt a jobb oldali lebenyben. Lotte eközben egy műanyag orvosi baba előtt áll és enyhe borzongással érinti meg a rózsaszín szívet. Az orvos egy üveg köhögés elleni sziruppal és egy beutalóval bocsátja el őket: röntgenfelvételt kell csináltatni. A poros, aranysárga képen nemcsak az apa utolsó napjait látjuk, hanem az egész családét. A kaszinó velük is csak úgy bánik, mint egykor másokkal, amikor még szerencsejátékot űztek benne: minden vagy semmi, élet vagy halál. Ebbe az épületbe várakozással tele lépett az ember, és összetörve hagyta el – az aranycsinálók trükkjét, a titkos receptet a szentély négy fala között őrizték. A kanapé szélén ülve hosszú, sovány mutatóujjával jelez a lányoknak, hogy menjenek oda hozzá. Nehezen veszi a levegőt, lassan ejti a szavakat, mintha meg lenne dagadva a nyelve. – Mit gondoltok, mennyi ideig fogok még élni? – Anna és Lotte összeráncolja a szemöldökét – törik a fejüket a feladaton, amelyhez asztronómiai számok kellenek. – Húsz év! – tippeli Anna. – Harminc! – toldja meg Lotte.

– Szóval így gondoljátok – mondja az apa elnézően. Lázasan csillogó szemekkel néz rájuk, a szája nyitva, mintha még mondani szeretne valamit, de heves köhögési roham tör rá, és gyors kézmozdulatokkal elhessegeti őket. Néhány nappal később, amikor hazaérnek az iskolából, Käthe néni azonnal bevezeti őket a hálószobába. A ház sajátságos szaga a vöröskáposzta, az alma és a szegfűszeg illatából áll össze. Zavaró ellentétben áll ezzel a fűszeresen édes levegővel azoknak az embereknek a szaga, akik körülállják apjuk ágyát. Heinrich bácsi a hasa előtt tartja összegyűrt sapkáját, paraszti gyanakvással néz alvó testvérbátyjára. Olyan különös látvány ez, amit mindannyiuknak meg kell nézni? Käthe néni az ágyhoz terelgeti Annát és Lottét. Egészen közel hajol a férfi füléhez és úgy mondja: – Johann, itt vannak a gyerekek. Amikor az apa megpillantja a lányait, szemei újra úgy csillognak, mintha az ágya körüli nevetséges színjátékon derülne magában. Mindjárt föl fog kelni, fut át Lotte agyán, és mindenkit hazaküld. De azután hirtelen megváltozik a lelkiállapota. Pillantása izgatottan cikázik egyik arcról a másikra, izzadt fejét felemeli – úgy tűnik, mintha szeretne nekik mondani, közölni velük valamit titokzatos belső világából, ami nem tűr halasztást. – Anneliese... – szakad ki belőle. Azzal visszahanyatlik a párnára és elveszti az eszméletét. Mintha árnyék ülne beesett arcán – a másnapos szakáll teszi. – Mért mondta nekünk azt, hogy Anneliese? – kérdezi Anna sértődötten. – Az édesanyátokra gondolt – válaszolja Käthe néni. Vacsora után a hét nővér egyike kivezeti őket az ünnepies összejövetelről, amely korántsem ünnep. Egy idegen ágyba kerülnek, amely, mint tutaj az ismeretlen óceánon, csak azért nem süllyed el velük, mert pontosan középen egymásba kapaszkodva mozdulatlanul fekszenek egész éjjel. Éjszaka azt álmodják, hogy Käthe néni felébreszti őket, puszit ad nekik, az arca nedves, és amikor reggel felébrednek, sehol nem találják. Hét pár kéz nyúl Anna és Lotte felé, hogy kiemeljék őket az ágyból. Egy székre ültetik őket, és rájuk adják a ruhájukat. – Édesapátok – szólal meg az egyik mostohanagynéni, miközben az alsószoknyácska alját húzkodja lejjebb – az éjjel meghalt. Ez a megjegyzés először semmiféle reakciót nem vált ki belőlük. De, miközben a fűzős cipőjük hosszú pertlijével ügyködnek, Anna felsóhajt: – Akkor hát nem kell többé köhögnie. – És nem fog többé fájni a melle – teszi hozzá Lotte egyetértően. Az utolsó kép a búcsút mutatja. A temetést, amikor a kislányoknak újra meg újra térdet kell hajtaniuk, és ezt nagyon unják, nem látjuk. Nem látható a veszekedés, sem az, hogy Käthe néni könnyezik, és perrel fenyegetőzik, láthatatlanok a bepakolt bőröndök is. Az utolsó kép, amely Lotténak Annáról megmaradt: a lépcső közepén áll az előcsarnokban, körülötte a messziről érkezett családtagok. Oldalvást, mintegy kitaszítva áll Käthe néni, arcán a hiábavaló könyörgés nyomai. Anna teli van önbizalommal. Fekete ruhát visel, a szőke hajába kötött fekete masni úgy mutat, mintha egy varjú telepedett volna a fejére. Mellette áll a nagybátyja, aki a karácsonyi énekeket úgy elcsúfította, a másik oldalon egy nagynéni, hatalmas keblein csillogó arany kereszt. Néhány jelentéktelen alak egészíti ki a kört, róluk semmi jellegzetes vonást nem lehet felidézni. Anna mögött egy öregember áll, posztóból szabott öltönyben, bajusza mintha szálkákból állna, a füléből kibukkanó szőrcsomó fonnyadt fűre hasonlít. Csontos kezeit a kislány vállán tartja, mintha már tulajdonába vette volna. Amit Anna lát utoljára Lottéból: az ajtó előtt áll, az ólomüveg ablak alatt. Csak az arcáról ismeri föl, egyébként úgy be van öltöztetve, mintha északi-sarki utazásra készülne. Mellette egy esernyőre támaszkodó, divatos, fiatalos, de valójában idős hölgy, finom bőrkesztyűt tart a kezében, a fején elegáns kalap fekete fátyollal. Azt az öreget, aki most kezét Anna vállára tette, a nap folyamán csak kedves Bullinak szólította, fensőbbséges modorban, piszkálódó hangon. Se Anna, se Lotte nem látszik gondterheltnek. Nem vetik egymás karjába magukat, nem sírnak, nem búcsúzkodnak – minek is tennék, még nincs fogalmuk sem az időbeli, sem a

térbeli távolságról. Az egyedüli, akiből az elválás patetikus gesztusokat vált ki, az Käthe néni. Az utolsó pillanatban átrohan a hallon és zokogva szorítja keblére Lottét.

2 – J'ai retrouvé ma soeur, madame! – mondja Anna egy arra haladó fürdővendégnek, aki ettől ijedten visszahőköl. Lottét feszélyezi ez a féktelenség és hangosság, és régi-régi emlékeket idéz föl benne. – Ez hihetetlen! – Anna a nővére vállára teszi a kezét, és kartávolságra eltolja magától. – Hadd nézzelek! Lotte testében megfeszül minden izom. Még csak az hiányzik, hogy most megbámulják! Ez a familiáris fesztelenség ellenérzést vált ki belőle, mintha valami be akarná szippantani és neki nincs ereje ellenállni. De hát hetvennégy évvel ezelőtt kis időkülönbséggel ugyanaz az anya hozta őket világra, ez elől a tény elől nem lehet elfutni, bármennyire ravaszul kapcsolt is be az elhárító mechanizmus, amit fél évszázad alatt kifejlesztett önmagában, és ami nagyon jól működött. Két értelmet sugárzó, világoskék szem szegeződött rá, Anna kíváncsian és kissé ironikusan nézte őt. – Igazi úriasszony lett belőled – állapította meg. – Még mindig karcsú vagy, és ezzel a feltűzött hajjal... sehr schön, muss ich sagen. Lotte tartózkodó pillantást vetett Anna terebélyes alakjára és rövidre vágott hajára, amely fiatalossá tette ugyan, de mintha mégsem illene hozzá. – Nekem ez sohasem sikerült – mondta Anna nevetve. Hogy öngúny vagy inkább büszkeség csengett a hangjában, ki tudja. Finoman belecsípett Lotte karjába, és csillogó tekintettel fixírozta az arcát, miközben egészen közel hajolt hozzá. – És az orrod, mint az apánké volt, wunderbar! – Hogy... hogy kerültél ide? – Lotte szorult helyzetében próbálta másfelé terelni a szót. Hál' istennek Anna hagyta. – Artrózisom van. A mozgásszervek elkoptak. – A térdére, a csípőjére mutatott. – Valaki említette, hogy itt Spaban pompás gyógyfürdő van. És Kölntől nincs is messze. És te? Lotte habozott, az volt az érzése, örömet okoz a testvérének, amit mondani készül neki: – Szintén artrózis – mormogta. – Szóval családi betegség! – kiáltott fel Anna lelkesen. – Figyelj csak, üljünk le valahová, nem tudok sokáig álldogálni. Nem volt mit tenni. Elkerülhetetlennek látszott mindaz, ami következik, az ellenállás nem segített. – Ez a hölgy itt a nővérem – örvendezett Anna a folyosó közepén. A fal melletti hosszú padon egy idős úr bóbiskolt, gacsos kezeivel a kampósbotjára támaszkodva, most felriadt. Az automatánál vettek egy pohár kávét, majd átsétáltak a társalgóba, ahol a legfeltűnőbb egy hatalmas festmény volt, fiatal nőt ábrázolt egy hattyú társaságában. Amikor végre kényelmesen elhelyezkedtek és pár kortyot ittak a kávéjukból, Lotte visszanyerte a lelki egyensúlyát. – Ki gondolta volna, hogy látjuk még valaha egymást – Anna a fejét csóválta. – Ráadásul egy ilyen különös helyen... Ennek valami mélyebb értelme kell hogy legyen. Lotte összegyűrte a műanyag poharat. Nem hitt semmiféle mélyebb értelemben, egyszerűen ostoba véletlennek tartotta az egészet, ami jócskán zavarba hozta őt. – Neked jót tett az iszappakolás? – Anna nem tudta, hol is kezdje a beszélgetést. – Még csak három napja vagyok itt – felelte kitérően Lotte. – Az egyetlen dolog, amit érzek, az az ólmos fáradtság. – A toxikus anyagok okozzák, amik most felszabadulnak a szervezetedben – mondta Anna idegesítően tudálékos hangon. Hirtelen felpattant. – Emlékszel még a kölni fürdőkádunkra? Amelyik a konyhában állt? Oroszlánlábakon.

Lotte összeráncolta a szemöldökét. Neki egy másik kád jutott az eszébe. Eltűnődve nézett ki az ablakon, odakint a téli nap egy lecsupaszított világ látványát kínálta. – Minden szombat este az apám sorban lemosott bennünket egy lavórban. – Az apád? – A holland apám – Lotte zavartan elmosolyodott. – Milyen volt ő? Úgy értem, milyenek voltak azok az emberek? Gyerekkoromban összevissza képzelődtem – folytatta Anna gesztikulálva. – Mivel semmit nem tudtam rólatok, teljesen a magam módján töltöttem meg tartalommal az elképzeléseimet... Arról álmodoztam, hogy megkereslek... el sem tudod képzelni, milyen borzalmas volt, hogy nem hallottam rólad semmit... mindenki úgy csinált, mintha nem is léteznél... Szóval, tulajdonképpen milyenek voltak? Lotte összeszorította az ajkait. Aggasztóan vonzotta a gondolat, hogy felidézze a régi emlékeket, amelyek mélyen a memóriája egyik eldugott szögletében rejtőznek, pókhálósán és porlepetten. Vajon nem volna-e jobb, ha békét hagyna nekik, ahelyett, hogy elkezd kurkászni közöttük? De hát azok is énjének a részei, s arra csábították, hogy életre keltse őket. Különösen egy ilyen képtelen környezetben, mint amilyen a termálfürdő, és éppen Anna kérésére. Az abszurd, sőt immorális helyzet annyira kihívónak bizonyult, hogy Lotte a szemét félig lehunyva lassan mesélni kezdett. Szombat esténként a férfi teletöltötte a lavórt meleg, szappanos vízzel, aztán rájuk mordult: „nyugton maradsz!”, és megfürdette mind a négy lányát. Közben a felesége a városban a bevásárlást intézte. A szertartás azzal zárult, hogy megittak egy pohár meleg tejet, amit a sípoló tejforralóban készített el nekik. Négy kis hálóing, négy pár pucér lábacska – próbálják húzni-halasztani a dolgot, olyan lassan kortyolgatják a tejecskét, amennyire csak lehet. Miután mindegyiküktől megkapta a jó éjt puszit, haladéktalanul ágyba parancsolta őket. Nyaranta a jelenet másként zajlott le. Ilyenkor a házzal szemközti elhanyagolt futballpályán összegyűlt a faluból egy csapat nagyobb lány művészi tornázni a fűben, amire lassanként leereszkedett a köd. Az alkonypírban kirajzolódtak egy furgon körvonalai, amely a földút porát alaposan fölkavarva közeledett feléjük. A futballpálya bejárata előtt megállt, kinyitották a hátsó ajtaját és megtörtént a csoda, amitől Lotténak minden szombat este elállt a lélegzete: izmos karok kiemeltek a kocsiból egy zongorát, letették a kijelölt helyére, a boglárkával és sóskával borított pályán. Azután egy fiatalember törtfehér nyári öltönyében leült a zongora mögé, elkezdett játszani és indulók ütemére iramló, klasszikus dallamok ostromolták az esti égboltot. A tornászegyletbeli lányok magasba lendítették a lábukat, hátrahajlították a törzsüket, lábujjhegyre álltak, a fejük fölé nyújtották a karjukat – olyanok voltak, mintha láthatatlan ejtőernyővel most értek volna földet. Mindez a zongorista által diktált, könyörtelen négynegyedes ütemre történt. Mies, Maria, Jet és Lotte még magukon érezve a fürdő melegét, oldalról nézték az előadást, mígnem föltűnt a távolban anyjuk, aki nyílegyenesen közeledett Gazella típusú kerékpárján, melynek kormánya mintha elgörbült volna a rá akasztott bevásárlószatyrok súlyától. Annának nem jutott fürdő. Nem sokkal azután, hogy megérkezett az apai ősök Lippe folyó mentén elterülő majorságába, kiderült, hogy ott a fürdés általános gyanakvással kísért, kivételes foglalatosság. Nagyapja, aki az utazás után rögvest belevetette magát kedvenc karosszékébe, miközben zokniját az öntöttvas kályha szegélyére fektette – a zsúfolt lakószobát ekkor erős penészszag töltötte meg – úgy szándékozott meghalni, hogy sápkóros mellkasát szappan sohase érje. „Fürödni szeretnék”, nyafogott Anna. Unokahúgának oly makacsul ragaszkodott elveihez, hogy végül Liesl néni feltett a tűzhelyre egy vízzel teli üstöt, és utána ebből fürdővizet öntött a kőpadlóra állított lavórba. Anna így alapozta meg azt a

szokását, amelyet aztán hosszú ideig meg is tartott, akkor is, amikor már Liesl nem lakott otthon. Évekkel később, amikor már bezárkózott, mielőtt hozzáfogott volna ehhez a rituáléhoz, Heinrich bácsi többször is megpróbálkozott azzal, hogy rányissa az ajtót, s közben nevetve kiabálta: – Te aztán szörnyen koszos lehetsz, ha ekkora pancsolást csapsz! A falusi gyerekek gyanakvással viseltettek az ő városi szokásaival és művelt kiejtésével szemben. A kabátjára hátul gombostűvel odatűztek egy cédulát, amelyre azt írták: „Tűnj el!” Kitűnően tanult – az osztálytársai félelemmel vegyes irigységgel figyelték a teljesítményét, kerülték a társaságát. Lassan felderengett benne a felismerés: a halál azt jelenti, aki meghalt, attól fogva soha többé nem lesz jelen, és még akkor sem lehet az illetőt visszahozni, ha nagyon erősen kívánjuk, hogy erőteljes fellépésével, nem teketóriázva, elintézze az elviselhetetlen alakokat. E meghatározás értelmében Lotte is halott volt. Anna állandóan a visszatéréséről beszélt, nem hagyott békét a nagyapjának, mígnem az ráripakodott: – Ne legyél már olyan türelmetlen! Ha nem gyógyul meg, ő is meghal, ezt akarod talán? – Kétségbeesetten fordult Liesl nénihez, aki fonás közben magas, vékony hangon ezt énekelte: – „Nem tudom, mit jelentsen, oly szomorú vagyok; egy régi mese mindig fejemben kavarog. „ – Lágy mellének a himbálódzása követte a kerék mozgását. A feje fölött egy kép függött, amelyet a család akkor kapott ajándékba, amikor az egyik fiú elesett a háborúban: „Nincs nagyobb dicsőség, mint életedet áldozni a hazáért” – ez állt a rézmetszeten, cikornyázott írással, egy haldokló katona alatt, akinek egy angyal a győzelmi pálmát nyújtotta át. Anna szomorúan somfordált ki, azzal a halvány reménnyel, hogy Heinrich bácsi majd magyarázatot ad a Lottéval kapcsolatos dolgokról. De ő éppen a budin tartózkodott, amely a hátsókertben állt, egy kis, sötétzöldre festett házikó, magas és keskeny és egy kicsit oldalra dőlt, mivel a Lippe folyó egyik föld alatti ága kimosta alóla a talajt. Az ajtaja, amelyet egy szív alakú kivágás díszített, tárva-nyitva. Heinrich bácsi szélesen elterpeszkedve ült ott és közben az egyik szomszédjával beszélgetett, aki egy takarmány tábla másik oldalán ugyanazt tette, amit ő, természetesen szintén nyitott ajtónál. A bizalmas beszélgetés a lövészegyleti bálról és a lányokról folyt. Anna igyekezett lőtávolságon kívül maradni. Csüggedten a folyóhoz ment, átballagott a hídon és lógó vállakkal megállt az áthajló bodzabokor árnyékában meghúzódó Szűzanya szobornál. A talapzatára valaki egy csokor sötétvörös pünkösdi rózsát helyezett. A Szűzanya áhítattal tekintett le a gyermekre, a jelenet titokzatos, rejtett meghittséget sugallt, amely kizár minden kíváncsi pillantást. Anna késztetést érzett, hogy megzavarja ezt az intimitást, és megrongálja a jámbor arcot. De ehelyett kiemelte a csokrot a vázából, a hídhoz rohant vele és dühödt mozdulattal a folyóba hajította. Hosszan nézett utána, amint lassan elúszott Hollandia irányába. Egy szál virág elvált a csokortól: vadul pörögni kezdett, aztán az örvény magába szippantotta. Irigykedve meredt Anna arra a helyre, ahol a virág eltűnt. Egyik pillanatról a másikra eltűnni, ezt szerette volna ő is – hogy együtt lehessen azokkal, akiket szeretett. Erős szél fújt, amely nedves fű és nád illatát hozta. Anna nem védekezett, amikor őt is elérte és felemelte csapdosó ruhájában. És vitte fölfelé, fülsiketítő zúgás közepette, egyenesen a sugárzóan kék levegőégbe. Mélyen maga alatt látta nagyapja tanyáját, amit félig eltakart egy hársfa koronája. Látta a termőföldeket, a fűvel benőtt töltéseken legelésző teheneket, az iskolát, a templomot, a Landolinus-kápolnát – az egész települést, az azt kettészelő Lippe folyót, amint kétségbeesett kanyargással igyekszik menekülni ettől a jelentéktelen településtől, amelynek lakói egy koholmánnyal próbálták a történelmüket megszépíteni, azt állítva, hogy Widukind szász csapataival ezen a helyen állította meg véres csatában a frank király katonáit. Anna, aki magasan fent lebegett, már nem tartozott hozzájuk. Lotte a kertben feküdt egy fehérre festett, nyitott házikóban, amelyet egy tengelyen forgatva, tetszés szerint lehetett állítani nappal szemben vagy éppenséggel annak háttal. Az

ágyban kinyújtózkodva az időjárási viszonyoknak megfelelően tudott forogni – keskeny orcája belesimult a csipkeszegélyes, fehér párnába. Holland anyja egy konyhai széken üldögélt mellette és hollandul tanította. Egyúttal odaadta neki a Grimm testvérek meséit, tele romantikus illusztrációkkal. Németül, „hogy el ne felejtsd az anyanyelvedet”, mondta neki az asszony, aki olyan volt, mintha ő maga is abból a mesekönyvből lépett volna elő. Magas, egyenes tartású és rátarti. Sokat nevetett, fogai olyan fehérek voltak, mint azoknak a galamboknak a tolla, amelyek időnként odaszálltak az erdő szélén álló galambdúchoz. Minden ragyogott rajta, az arca, a kék szeme, a hosszú barna haja, amelyet teknősbéka páncéljából készült csatokkal fogott le ügyesen. Túlcsorduló életöröméből jutott mindenkinek, aki az útjába került. De a legmeseszerűbb a nőknél szokatlan fizikai ereje volt. Ha észrevette, hogy a férje egy zsák kőszenet cipel, odasietett hozzá, hogy szeretetteljesen átvegye tőle – és úgy vitte a fészerbe, mintha pihekönnyű lenne. Lotte nagyon hamar észrevette, hogy rokon törzsbe került, a hosszúorrúak törzsébe. A törzsfőnök a megszólalásig hasonlított az apjára. Ugyanaz az éleselméjű-melankolikus tekintet, keskeny, görbe orr, hátrafésült sötét haj és ugyanolyan bajusz. Ez az ember az apja vér szerinti unokatestvére volt, és genetikai adottságait tisztán továbbadta a lányainak, akiken már most meglátszott, pedig még gyermekien kerek volt az orrocskájuk, hogy az ő szaglószervük is büszke vonalú és érzékeny lesz később. Évekkel később, amikor veszélyesnek bizonyult ilyen hosszú orrot viselni az arc közepén, valamelyiküknek majdnem az életébe került ez az egyszerű biológiai tény. Lotte a fekhelyéről – a nap állásától függően – az univerzumnak mindig másik részét látta. A kertet széles csatorna határolta kétoldalt, a túlparton volt az erdő. A galambdúc közelében tűlevelű fák képeztek természetes kaput, egy sötét üreg vonzotta a tekintetét – egyenesen a fák közötti félhomályba vezetett egy mohos hidacska. Másik szögből a gyümölcsöst és a veteményeskertet látta, ahol a tökök olyan gyorsan nőttek, hogy Lotte, aki elég fogékony volt a mesékre, amelyekben az almák meg a frissen sült kenyerek is beszélni tudtak, szinte hallotta őket nyöszörögni a növekedés okozta fájdalomtól. Azután ott volt a kilátás a házra és a robusztus, nyolcszögletű, oromcsipkés víztoronyra – minden oldalát úgy alakították ki, hogy az ajtók és az ablakok fölé zöld zománccal bevont téglákból díszes ív került. Egy szép napon látta, amint holland apja mászik föl a toronyba, hogy kitűzzön egy nagy zászlót. Lotte visszatartotta a lélegzetét, csak bámulta azt az apró figurát a magasban, a zászló mellett, amely a szélben úgy csapdosott, mintha vitorla lenne. Vajon nem ez az apák sorsa, hogy egyszer csak kilibbennek a világból? Éjszakánként bent aludt a házban egy külön szobában. Ilyenkor kitárult előtte az éjszakai táj: soha nem látott dombok és sziklák, fenyőerdők és alpesi legelők, hegyi patakok tűntek fel. Fölöttük lebegett rég halott nagypapája, temetési öltönyének szétterjesztett zakója volt a szárnya, a karmaiban tartotta Annát, aki hang nélkül sikoltott. Lotte föl-le rohangászott a dombokon, hogy elhagyja az árnyékot, de az szinte rátapadt. A föld kicsúszott a lába alól, elbotlott a kavicsokban – köhögve és sikoltozva ébredt föl. Ilyenkor felemelték és átvitték egy másik ágyba, ahol nyugodtan végigaludta az éjszakát holland anyja hóna alatt. – Miért vittek minket hanyatt-homlok magukkal, mintha éjszakai betörők lettek volna? – tűnődött Lotte. – A temetés utáni éjszaka kellős közepén. Anna szárazon fölnevetett. – Ezzel álltak bosszút. Ugyanakkor pompás alkalom nyílt, hogy plusz munkaerőhöz jusson a gazdaság. Azt a falut konzervatív, katolikus parasztok lakták és akkoriban ez így ment. Apa tizenkilenc éves korában elmenekült ebből a környezetből. Kölnbe ment és szocialista lett. Az a korlátolt öregember ezt soha nem tudta megemészteni, érted? Azért termett ott nálunk azonnal, mikor az elkóborolt fia meghalt, hogy minket kimenekítsen a pogány és szocialista

fészkünkből. Villámgyors akció volt, nehogy Käthe néninek sikerüljön bennünket magánál tartania. Lotte enyhe szédülést érzett a fejében. Hihetetlen, hogy ehhez a groteszk családi történethez neki is köze van. Egyszerre csak úgy széttört a pecsétviasz, amely réges-régen lezárt egy kellemetlen titkot, hogy soha többé ne kelljen rágondolnia, mintha meg se történt volna. – De... – vetette ellen erőtlenül – miért hagyta, hogy... én... hogy engem Hollandiába vigyenek? – Olyan érzése támadt, mintha valaki más beszélne őhelyette, szinte visszhangként jutottak el hozzá a saját szavai. Anna előrehajolt és kövérkés kezét Lottééra helyezte. – Az nem tetszett neki, hogy te beteg vagy. Egy egészséges gyerek az jó befektetés, de egy beteg... Az orvosok, a gyógyszerek, egy szanatórium, egy temetés: ez mind-mind pénzbe kerül. Kapóra jött neki, hogy a húga, Elisabeth felajánlotta, magával visz téged. Beleegyezett, annak ellenére, hogy egyáltalán nem szerette a testvérét, és bizalmatlan volt vele szemben, mert olyan nagyvilági gyászruhában jelent meg. A fia, mondta Elisabeth, Amszterdamtól nem messze egy száraz, erdős vidéken lakik, amelyik jó hatással van a tbc-sekre, és egy szanatórium is van arrafelé. De hiszen ezt te jobban tudod, mint én! Ez a nénénk még a múlt században – képzeld el, majdnem száz évvel ezelőtt – elmenekült a paraszti életből, Hollandiában lett cseléd és ott is ment férjhez. Liesl nénitől hallottam erről, évekkel a háború után. Nagypapa akkor sem akart téged, amikor már meggyógyultál. Egy beteges kismacskából sohasem lesz egészséges, erős jószág, így fogta föl a dolgot. – Azt kérdezem magamtól – szólalt meg Lotte erőltetett vidámsággal –, vajon akkor is elengedett volna, ha tudja, hogy egy sztálinistára bíz engem, aki aztán úgy nevelt, hogy mindig szidta nekem a papokat és az egyházat. – Úristen, ez igaz? – Anna elképedve ingatta a fejét. – A sors iróniája... Tudniillik, anélkül az egyház nélkül én már rég nem lennék. Kenyér és apró szeg, kolbász és biztosítótű, minden elképzelhető dolog volt abban, az egyébként kocsmaként is működő, jól ellátott boltban, amelyikben Anna egy cetliről, csengő hangon felolvasta a vásárlandó cikkek listáját. – Akarsz tísz pfenniget kereszni, kiszlányom? – kérdezte tőle pöszén az asszonyság, aki a pult mögött állt. Nem zavarta, hogy rossz fogsorából kitört az egyik metszőfoga, azzal a tipikus mosollyal fordult vevőihez, amely a szatócsok szívélyességet jelezte. Anna bólintott. – Hetente kétszer eljössz hozzánk, és felolvasol az anyámnak. A szürkehályogtól megvakult, összeaszott anyó a hátsó szobában üldögélt az ablak előtt egy kopott karosszékben. Előtte az asztalon feküdt egy könyv, Catharina van Emmerik misztikus elmélkedései. Minden felolvasást az öregasszony kedvenc részletével kellett zárni, amelyben Jézus megkorbácsolásáról volt szó, amit a keresztre feszítés előtt kellett elszenvednie. Az emmeriki szent nem fogta vissza magát, részletesen leírta a megkorbácsolás különböző szakaszait: először egy közönséges korbáccsal verték Jézust, azután jött egy kipihent, erős katona, aki átvette a feladatot, és egy sokágú korbáccsal ütötte, amikor belefáradt az ütlegelésbe, akkor egy újabb katona következett, az ő korbácsa végén horgok voltak, amelyek beleakadtak az áldozat bőrébe. Az öregasszony minden korbácsütést egy koppantással jelzett, csontos ujjaival a szék karfáját ütögetve, közben mindenféle hangok röppentek a szájáról, de nem lehetett tudni, ezek fájdalmat fejeznek-e ki vagy bátorításul szolgálnak. Anna is felfokozott idegállapotba került ilyenkor, összekeveredett benne a Jézus iránti együttérzés a római katonákkal szembeni, illetve, akik előidézték az egészet, a zsidókkal szembeni dühével. Miután remegő ujjaival becsukta a könyvet, lassan-lassan csillapodott felháborodása. – Gyere csak ide... – intett neki az öregasszony. Anna vonakodva közeledett a karosszékhez. A vén ujjak, amelyek nem sokkal azelőtt még ritmikusan a karfát ütötték, most

végigsiklottak az ő kövérkés végtagjain. A kislány rezzenéstelenül vette szemügyre a test romlásának jeleit, a májfoltokat a fehér bőrön, a megduzzadt könnyzacskókat a semmibe meredő szemek alatt, a megritkult hajzat alól kivillanó koponyát. – Simogasd meg a fejemet! – kérte az anyó halkan, s belecsípett Anna tenyerébe. Anna nem mozdult. – Bitté, bitté... simogasd meg a fejemet... Ez is hozzátartozik a felolvasáshoz, ráadásként? Végül Anna gyorsan és gépiesen teljesítette a kérést. – A mi Annánk addig imádkozik fizetségért – vigyorgott Heinrich bácsi, és ezt mindenkinek előadta, aki csak hallani akarta –, amíg habzani nem kezd a szája. Annát állandóan Jézusnak a megkorbácsolása foglalkoztatta, és Jézus lassanként teljesen elfoglalta az apja helyét. Minden vasárnap ott ült a nagyapja és a nagynénje között a román kori kis templomban, amely abból az időből származott, amikor a germánok tömegesen felvették a keresztségét. Már régen észrevette, amikor egyszer tekintete körbejárt a templomban, hogy a fehérre meszelt falon van egy relief, amely a szóban forgó bibliai eseményt ábrázolja. Egy szép napon Alois Jacobsmeyer tiszteletes, aki az egyik oldalhajóban zsolozsmázott, arra lett figyelmes, hogy a kislány, kezében egy fából faragott kisszékkel, céltudatosan lépdel a két padsor között, majd jobbra fordul és továbbmegy a több száz éves reliefekig, amelyek Jézus keresztútját ábrázolják. Feláll a kisszékre, és ököllel teljes erőből ütni kezdi a Jézust bántalmazó alakokat. „Nesze!”, visszhangzott bosszúszomjas kiáltása. „Nesze!” Jacobsmeyer tiszteletes idegesen vakarta meg a fejét, nem volt biztos benne, hogy a domborművet épen találja a kis képromboló támadása után.

3 Egy pillanatig úgy tűnt, beszélgetésük hangneme indulatossá válik. Lottét kellemetlenül felingerelte az Anna által – nem minden elérzékenyülés nélkül – leírt templombeli jelenet. Egyszerre metszően éles düh lobbant fel benne, ami már eddig is ott parázslott. – S így az egyház kitűnő alibit kínált nektek hatmillió ember meggyilkolásához. – Arcán piros foltok jelentek meg. – Pontosan – válaszolt Anna –, ez pontosan így van. Azért is mesélem el neked, hogy megértsd: ennek a gyökereit már ifjúkorunkban elültették bennünk. – Azt hiszem – Lotte lassan felkelt a székéből –, nem tartok igényt arra, hogy ezt megértsem. Először lángba borítottátok a világot, és most még azt is akarjátok, hogy az indítékaitokkal foglalkozzunk. – „Ti?” Hiszen a saját népedről beszélsz! – Semmi közöm ahhoz a néphez – kiabálta Lotte utálkozva. Hogy lehiggadjon, fennhéjázóan kijelentette: – Én testben és lélekben is holland vagyok. Lehet, hogy valami sajnálatféle derengett a pillantásban, amit Anna Lottéra vetett? – Kedvesem – mondta csitítóan –, hat éven át együtt ajnározott bennünket az apánk, te az egyik térdén ültél, én a másikon. Ezt nem felejtheted el csak úgy. Nézz rám és magadra, öregen és mezítelenül ülünk itt fürdőköpenyben, műanyag papucsban. Megöregedve és jóval bölcsebben is, remélem. Ne vádoljuk egymást kölcsönösen, inkább ünnepeljük a viszontlátást! Azt javaslom, öltözzünk fel, menjünk el egy cukrászdába, van egy az Astrid királynőről elnevezett utcában. Remek süteményeik vannak – s közben az ujja hegyére cuppantott. Lotte haragja elcsitult. Szégyellte, hogy így elragadtatta magát, bólintott. Együtt sétáltak át az impozáns folyosón az öltözőszekrényekhez. Együtt – micsoda szó! Negyedórával később önkéntelenül is egymást átölelve mentek le a monumentális fürdőépület lépcsőjén, önkéntelenül egymáshoz bújtak, esett a hó és a lépcső síkos volt. Az út nem tartott sokáig. Beléptek az egyáltalán nem hivalkodó üzletbe, a szemet gyönyörködtető finomságokkal teli üvegpult mellett hátrasétáltak, ahol egy gazdagon dekorált szobában, prémkucsmás idős hölgyek teljes csendben adták át magukat a kávézás és süteményevés élvezetes, matriarchális rítusának. A mennyezetről egy kocsikerék függött, kis lámpácskái előnyös fényt vetettek a vendégekre, a falon pedig képzeletbeli tájakról készült, megnyugtató, giccses, tiritarka képek lógtak. Merveilleux-t rendeltek, ami nem más, mint a levegő falatnyi rafinált változata, amit tojáshab, felvert tejszín és mandulalevél tart egyben. – Most már tudom, kit hallottam tegnap énekelni. – A kis habdarab, amit Lotte éppen a szájához emelt, töprengve megállt félúton. – Kit? – Tegnap a fürdőben valaki a kölni vicinálisról szóló dalocskát énekelte. Anna felnevetett. – Néha a fürdőszobában bűnbe esem, amikor azt hiszem, senki nem hallja, koloratúrszopránnak képzelem magam. De... eredetileg te voltál az, aki szeretett énekelni. Lotte összeráncolta a szemöldökét. Körülöttük kulturált csevegés hallatszott; néha-néha megszólalt az ajtóra szerelt csengő, és belépett egy behavazott vendég. – Azután kezdtem el igazán énekléssel foglalkozni – javította ki a testvérét –, hogy kimentettek a jeges folyóból. Lotte a deres füvön állt, a széles csatorna partján. Lánytestvérei integetve siklottak el fríz fakorcsolyáikon, hosszú láncot alkotva az egyik szomszédos birtok kertészének lányaival és egy „csatolt” brabanti unokahúggal, aki éppen látogatóban volt náluk. Az unokahúg édesanyja is feltűnt a jégen, egy erős testalkatú asszony, barna filckalapban, rajta egy kacsatollcsokor

jelezte a szélirányt. Nagy papírtölcsérből tengerzöld és rózsaszín csíkos mentolos cukorkákat osztogatott a gyerekeknek. – Megyek, meglátogatom az anyátokat – mondta, megfogva Lotte kezét. – Gyüssz velem, kislyány? – Nekifutott, és jókedvűen visítva csúszkált a befagyott csatornán, magával vonszolva Lottét a vidám korcsolyázásba. Így futottak és siklottak a ház felé, az asszonyság valamilyen érthetetlen dialektusban karattyolt bele a világba. Egy sötétzöld, félig elsüllyedt csónakhoz értek, ami a veszélyes zóna kezdetét jelezte, itt eresztették a toronyból a felesleges vizet a csatornába; a gyerekeket figyelmeztették erre. – Tovább ne, tovább ne! – kiabálta Lotte, de a brabanti asszony pont olyan gépiesen kerregett tovább, mint az otthoni felhúzható kismozdonyuk, amit senki nem tudott letéríteni az asztallábak között vezető útjáról. Amikor repedezni kezdett a jég, Lotte ösztönösen elengedte a kezét. Félni nem félt. A lába alól eltűnt a szilárd páncél, s a kristályos talaj megnyílt, hogy befogadja őt az édes, idő előtti halál birodalmába, melyet a légbuborékok áramlatával sodródó hínár és más vízinövények béleltek ki. Feje felett a jég lelkiismeretesen összezáródott. Míg a formák sokfélesége világoszöld, türkiz és ezüst színekben lassan szétfolyt, Lotte sajnálattal gondolt a miniatűr varródobozra, amit Mikulás-este óta magánál hordott alsószoknyája egyik zsebében... Kár a szép új, piros pulóveréért is, és a nemrég született kistestvéréért. Mint egy nyaklánc gyöngyei, úgy fűződtek egymáshoz holland anyukája, apukája, nővérei és húgai – egészen hátul következett Anna, homályosan, egy kötegnyi szűrt fényben. Soha többé, gondolta Lotte. Soha többé nem ehetek ánizsos kétszersültet. A brabanti asszony torkából halálsikoly tört elő, s ez riasztotta a korcsolyázó gyerekeket. Az asszony felé igyekeztek, aki a rémülettől dermedten már mellig elmerült a vízben – nagyra tátott szájából nem jött ki több hang. Kalapja még mindig egyenesen ült a fején; csak a tollak mozogtak. – Lotte... hol van Lotte? – kiáltotta élesen Jet, a legkisebb lány. Leoldotta a korcsolyáját, hazaszaladt, és ügetve jött vissza édesanyjával. Az asszony hason csúszott a jégen az egyre süllyedő szerencsétlen nő felé. Megpróbálta a nehéz testet a hóna alá nyúlva kiemelni a vízből. De a megkövült, iszapba gyökerezett kolosszus nem mozdult. Ekkor már a kertész felesége is sikoltozva szaladt feléjük. Mivel nem tehetett semmit, a partról figyelte a mentőakciót, és a haját tépte. Jajveszékelésére végre előjött a férje is, aki, mielőtt leanderek és narancsfák nevelésére adta volna a fejét, egy katonai kórházban volt ápoló. A parton állva darabokra zúzta a jeget, és utat tört magának a fuldoklóhoz. Ugyanebben a pillanatban, a fagyos levegőben felsivított Jet metsző hangocskája: – Uram, uram... itt fekszik Lotte... Lotte, a nővérem, itt fekszik! – Remegő ujjal mutatott egy helyre, ahol Lotte műszőrme kabátkájának a csücske átderengett a jég alól. A kertész szakavatott pillantást vetett sógornőjére, magára hagyta, és a jég alá bukott. Egy örökkévalóságba telt, amíg ismét felbukkant az élők világába. Lotte ruhájából csöpögött a víz. – Hagyd már abba! – mondta vizet köpködve Lotte anyjának, aki még mindig kétségbeesetten rángatta a sógornője testét, de nem tudott mást megmenteni, mint a ragadós selyemcukorkákkal teli papírtölcsért. – Már rég halott. – Szabad kezével a kis vércsíkra mutatott, ami a nő szájának bal sarkából csordogált. Egyetlen, Lotte elernyedt testére vetett pillantás elég volt ahhoz, hogy minden reményt feladjanak. De a kertész, aki nem a semmiért halászta ki őt a Léthéből, 1 nem volt hajlandó feladni. Lottét mezítelenül az ebédlőasztalra fektették. Fél órára becsülték azt az időt, amit a jég alatt töltött. A kertész felváltva szájon át lélegeztette, és a testét ütögette, aztán egy, az anyja által a kályhánál megmelegített ruhával dörzsölgette. Kétségbeesetten küzdött, amíg csak bugyborékoló hang nem jelezte a légzés megindulását. Így masszírozták-pofozták vissza 1

Léthe: a görög mitológiában a felejtés folyója. A halottak, mielőtt Hádesz birodalmába léptek, ennek a folyónak a vizéből ittak, hogy elfelejtsék előző életüket. (A ford.)

Lottét lassan az életbe, hála egy olyasvalaki makacs kitartásának, akinek igazából a növények életben tartása volt a szakmája. Teljesen csak az anyja ágyában tért magához, a kíváncsiskodók gyűrűjében, akik az orvosi csodát jöttek megszemlélni. Ő maga nem volt igazán meglepve. Évekkel ezelőtt Käthe néninek esett meg a szíve rajta, később egy ismeretlen kézen fogta és Hollandiába hozta, s most egy vadidegen asszony magával rántotta a jég túlsó felén lévő világba. Reagálhatott volna másként is Lotte, mint higgadtan arra a sors sémára, amely szinte szépséges felelősséggel és elszántsággal lépett újra működésbe? Odalent, a földszinten most egy másik vízbefúlt feküdt kiterítve az ebédlőasztalon. Kalapját a hasára helyezték, kezét összekulcsolták a mellén, s olyan volt, mint aki zavartan kopogtat a mennyország kapuján. – Az én hibám, hogy meghalt – kiabálta a kertész felesége, fájdalmasan előre-hátra ringatva magát egy konyhaszéken. – Isten megbüntetett engem! Láttam Lottét a jég alatt lebegni, de nem szóltam semmit. Azt gondoltam: ha szólok, Maga elengedi a nővéremet, és akkor ő megfullad. Lotte anyja helyreigazította: – Ne akarja ezt bemesélni magának! A maga nővérének a szíve azért mondta fel a szolgálatot, mert éppen ebéd után volt, ezt a maga férje is megmondta. Lottét pedig azért sikerült megmenteni, mert még nem ebédelt. – De hát olyan finomat főztem – panaszolta a kertészné –, csirkemájat savanyú káposztával és sült szalonnával, ettől csak nem hal meg az ember. Amikor legközelebb iskolába ment, a kislánynak, aki rövid ideig halott volt, megengedték, hogy a kályha mellé üljön. Ismét a régi volt, egy kis szépséghibával: beszélőképessége nem olvadt fel teljesen. Olyan erősen dadogott, hogy a kályha mellett üléshez szerzett előjogát megvonták tőle, mivel a szóbeli feleletek kifogtak rajta. Túl sokáig tartott, mire el tudta volna mondani, amit akart. Gondolatai és azok kifejezése között egy kis szörnyeteg lapult, aki visszavonta a szótagokat, mielőtt azok a kislány száját elhagyhatták volna. Emberfeletti erőfeszítést igényelt, hogy ezt a visszahúzó erőt áthágva beszélni tudjon, agya megfeszített munkát végzett, szíve tombolt, begörcsölt nyelve tehetetlenül mozgott. A bejáratnál egy könyörtelen cenzor állt, aki szinte semmit nem engedett át. Anyukája rájött, hogy amikor Lotte a többiekkel együtt énekel, akkor nem dadog. Tiszta hangja mindig kihallatszott, kívülről tudta az összes strófát, és könnyedén improvizált egy második szólamot, anélkül, hogy egyetlen szónál is elakadt volna. A futballpálya mellett húzódó homokos ösvény egy bükkfákkal szegélyezett fasorra ért ki, mely egy régi villákból álló lakónegyeden keresztül a rádióstúdióhoz vezetett. A gyerekkórus minden héten énekelt a rádióban. Lotte anyja Gazella kerékpárján odabiciklizett a gyermekkórus karnagyához, hogy adjon egy esélyt Lotténak. Azt, hogy ő volt a legkisebb, bőven ellensúlyozta a hangja, ami még egy egyszerű gyermekdalocska béklyóiban sem veszített semmit tisztaságából. A karnagy minden héten kiválasztott egyet az újonnan jelentkezők közül, aki szólóban elénekelhetett egy maga választott dalt. Lottét egy narancsosládára állították, hogy elérje a mikrofont. A mesterkélt szituáció nem befolyásolta; a dadogástól való szétszórt félelem, mely tudatalattijának küszöbén – egyik szemét nyitva, a másikat csukva tartva – mindig ott bóbiskolt, egy csapásra eltűnt, amikor belekezdett a dalba. Pillantását a karnagyra irányította, akinek ősz sörénye pálcájának lendületével együtt szálldosott a levegőben, és megakadás nélkül énekelte kedvenc dalocskáját, s a „Hollandiában áll egy ház” betöltötte a nappali szobákat. Néhány nappal később képeslapot hozott neki a postás. „Csodálatos hangod van”, állt a lapon cirkalmas kézírással, „remélem, a szüleid kihasználják”. – Persze a karnagyot deportálták a háborúban – sóhajtott Lotte. – Zsidó volt.

Kényelmetlen csend telepedett rájuk. Hogyan lehet bármit is elfelejteni, töprengett Lotte, és lopva Annára nézett. Résen kellett lenned ennek a népnek minden képviselőjével szemben. – Tulajdonképpen nem tudom, helyes-e – tétovázott –, hogy itt ülök, eszem a tortádat, és úgy teszek, mintha minden rendben lenne. Anna felpattant. – Ki mondta, hogy úgy kell tennünk, mintha minden rendben lenne? Én egy olyan kultúrában nőttem fel, amelyiktől te undorodsz. Mert te még időben megszabadultál tőle. Hadd meséljem el neked, milyen lett volna az életed, ha maradsz. Hadd... – Ismerjük az előtörténeteteket – szakította félbe Lotte fáradtan. – A versailles-i megaláztatás. A gazdasági válság. Anna megrázta a fejét. – Hadd mondjak el neked valamit arról a helyről, ahol a zsidók betöltötték az életünket, az én életemet, a háború előtt. Vidéken. Rendeljünk még egy kávét és figyelj! Nagyapa haldoklása évekig tartott. Alig jött elő a kályha mögül – csak a meleglevegőfelhőben nem zörrentek egymáshoz a csontjai. Még egyetlen alkalommal, egy tikkasztóan meleg napon kibotorkált és leült a ház előtti padra. Anna melléje telepedett. Fekete homokfutó tűnt fel; a bakon egy idős asszony ült, az özvegyek viseletében – szürke hajtincsek tapadtak izzadt arcára. Nagyapa egyik testvére volt, aki hat kilométerrel odébb, egy nagy majorságban lakott. Húsz éve nem látták egymást. – Trade, hát te mit keresel itt? – csikorogta az öreg. – Na ja, ha te nem látogatsz meg engem – mondta az asszony hetykén, kivillantva három megmaradt fogát –, akkor nekem kell eljönnöm hozzád. A szűkölködő majorság minden terhe Heinrich bácsi vállára nehezedett, aki, akárcsak halott bátyja, jobban szeretett olvasni, mint tehenet fejni. Az alsó-szász favázas házhoz tartozó istálló ajtaja felett az építés éve, 1779 óta ez a felirat ékeskedett: „ Giebst du o höchster Gott – was du von uns erheissen – das wollen wir in Pflicht – mit höchster Erfurcht leisten.” Egy prófétai mottó, a „kötelességre” helyezett hangsúllyal. Miközben Liesl néni ide-oda futkosott a háztartás, a csirkék és a konyhakert között, Heinrich bácsinak a legnagyobb erőfeszítésre volt szüksége, hogy megossza figyelmét a nyomtatott betűk, illetve ötven sertés, négy tehén és borjaik, egy igásló, huszonöt hold saját és hat hold haszonbérbe vett föld között. Még az üzleti ügyek intézése közben sem hagyta félbe olvasmányait. Amikor az állatkereskedő, Rosenbaum papa megjelent egy eladó tehén hírére, Heinrich bácsi akkor is könyvvel a kezében ült a konyhában, és az alku hagyományos játéka közben rendületlenül olvasott tovább. – Mennyit akar érte? – csapta össze húsos kezeit Rosenbaum papa. Kalapját úgy viselte, a tarkójára tolva, mint a chicagói gengszterek. Szögletes mellkasán antik óralánc függött. – Hatszázat – mormolta Heinrich bácsi anélkül, hogy felnézett volna. – Hatszázat? Ne haragudjon, Bamberg, ez mégiscsak nevetséges! Betegre röhögöm magam! – Homéri kacajban tört ki, Heinrich bácsi éppen elmerült egy lebilincselő részben, Anna pedig láthatatlanná vált a konyha egyik sarkában. Amikor abbahagyta a nevetést, Rosenbaum hosszas fejtegetésbe bocsátkozott az állatok ára és az országban uralkodó pocsék gazdasági helyzet közötti összefüggésről. Hova vezet ez? Négyszázat tud ajánlani, egyetlen pfenniggel sem többet. Heinrich bácsi egy szót sem szólt. – Négyszázötven. – Semmi válasz. – Maga tönkre akar engem tenni! Így nem tudok üzletet kötni! – Rosenbaum papa kimasírozott a konyhából és hangosan bevágta maga mögött az ajtót. A kabátja egyik csücske az ajtórésbe szorult, ez arra kényszerítette, hogy ismét felrántsa az ajtót. Sziszegve húzta magával a kabátját. Majd hallották, ahogy hangosan lamentál. – Tönkremegyek! Éhen hal a családom! – Beszállt Wandererjébe, beindította a motort, de aztán kiszállt, és visszament.

– A lelkem, meghal szegény lelkem! – A fenyegetés és önsajnálat litániája verődött vissza a közönyös olvasót körülvevő láthatatlan falakról. Miután háromszor eljátszották ugyanezt, végül Rosenbaum elővette óráját a mellényzsebéből. – Már egy órája fáradozom itt, így kárhozatra jut a boltom. Rendben, megkapja a hatszázat. Később, amikor már számtalan esetben szem- és fültanúja volt ugyanennek a rituális ceremóniának, Anna megértette, hogy a két fél számára az állatok adásvételének végeredménye már előre tudott volt, és az alku csak szórakozást jelentett mindkettőjüknek. Készült egy osztályfénykép. Az ötvennégy gyerekfej között, a harmadik sorban balról a kilencedik volt Annáé. Még mindig fekete ruhában, fején egy lazán megkötött, lelógó fekete masnival, mereven nézett a fényképezőgépbe. Míg a többi gyerek szorosan egymás mellett állt, Annát légüres tér vette körül, mintha a gyerekek ösztönösen attól tartanának, hogy a honvágy ragályos. Mégis túlélte, hogy a falusi ifjúság mintegy cserépszavazással kiközösítette, és veleszületett bátorságának köszönhetően végül is elnyerte osztálytársai bizalmát. Amikor levetette a gyászruhát, kapott egy gallér nélküli, minden évszakban viselhető, galambszürke anyagból készült ruhát, ami vele nőtt. Ahogy centiről centire nagyobb lett, úgy kapott egyre több állandó feladatot a majorságban. Egyetlen szabadnapja volt az évben: a kirándulás a közeli Wewelsburgba, egy középkori várba. A nyírfakéreggel és színes papírral feldíszített szénásszekerek elé parasztlovakat fogtak, és mindenki azért verekedett, hogy Hétpróbás-Heini, egy gazdag paraszt szekerére ülhessen, akinek gyors és könnyű lovai voltak. Útközben megfeledkeztek az egyre szűkösebbé váló mindennapi életről, és teli torokból énekelték a vándordalokat. Elég sok mindenről kellett megfeledkezniük. Például a városokban élő milliónyi munkanélküliről, akiknek nem volt pénzük, s így a parasztok által leadott vajat, krumplit és disznóhúst állandóan visszaküldték a kereskedők. Azt, hogy a föld bérleti díja, a műtrágya és az adó miatt már semmit nem tudtak megfizetni, és csak álmodozhattak egy pár új cipőről vagy egy gombolyag gyapjúfonálról, amiből megstoppolhatták volna a zoknikat. A Ruhrvidéken nagy volt az ínség. A munkanélkülieket falura küldték, hogy élelemért és szállásért cserébe a parasztoknak dolgozzanak. Ezután jöttek a gyerekek, akiket az egyház minden, ilyen irányú igényét bejelentő parasztasszonyhoz eljuttatott. A sápadt, kedvetlen gyermekek rejtélyes származása és az egyház szinte metafizikai közvetítő szerepe olyan erővel hatott Anna és barátnői képzeletére, hogy még egy játékot is kitaláltak: „Jönnek a Ruhr-vidékiek” néven. Egy bottal képzeletbeli falut, templomot és elszórt majorságokat rajzoltak a ledöngölt földre. Felváltva játszották az anya szerepét. Ez elhozott egy Ruhr-vidéki gyereket a templomból, végigsétált vele a falun, majd bevitte egy maga firkálta házba. Az, hogy utána mi történt, nem izgatta őket – a játék egy szegény gyermek befogadásáról szólt, ami csiklandozta ébredező anyai ösztöneiket. Anna, aki rokoni érzéseket táplált a hontalan gyermekek iránt, szenvedélyesen részt vett a játékban mindaddig, amíg az váratlanul valósággá nem vált Nettchen személyében, akit Liesl néni hozott a házhoz. Hús-vér Ruhr-vidéki gyerek volt, sovány és maszatos, Liesl néni kezét fogva lépett be kitaposott cipőjében a házba. Két hosszú, barna copfját a feje tetején megtűzték, ujjait le nem vette volna varas ajkáról. Mindenre, amit mondtak neki, titokzatos nevetéssel reagált, de ő maga meg se nyikkant. Először azt hitték, hogy Nettchen nem tud beszélni, de amikor végül feloldódva hebegni kezdett, kiderült, hogy egyszerűen csak nincs túl sok gondolat a fejében. Az iskolában nem tudott lépést tartani a többiekkel. Kijavított házi feladattal jött haza – a palatábla aljára ezt írta a tanítónő: „Kedves Anna! Nem szégyelled magad, hogy ilyen feladatmegoldással engeded el Nettchent az iskolába? Nincs időd arra, hogy segíts neki?” Anna felvette a kesztyűt. Estéről estére Nettchen elhanyagolt értelme csiszolásának szentelte magát. Legnagyobb megrökönyödésére, erőfeszítései nem hoztak gyümölcsöt. Nettchen csak

titokzatosan nevetgélt minden kérdés után, adós maradt a válasszal, s ez kétségbe ejtette Annát. – Minek erőlködsz annyit? – kérdezte Heinrich bácsi lakonikusan. – Nettchen így sokkal boldogabb, mint te vagy én, nem? A szerelem viszont érdekelte Nettchent. A Lippe partja körül lakó összes fiú közül a legcsinosabb beleszeretett Liesl nénibe. Leon Rosenbaum minden vasárnap eljött a majorba egy csokor virággal. Egy rozsdamarta kerti padon, ahonnan egy ágyás fiatal káposztapalántára nyílt kilátás, beteljesíthetetlen szerelmük az idő előtti vég felé igyekezett. Arról, amit egymásnak szerettek volna mondani, hallgattak. Ehelyett szorosan fogták egymás kezét, és semmiségekről dadogtak, melyek rögtön levegővé is váltak. Anna és Nettchen a köszmétebokrok mögött lapultak, és valami határozottabb fellépésre vártak. Néha Leon adott egy ártatlan csókot Liesl néninek. A lány keble sóvárogva hullámzott, az aranykereszt vele emelkedett fel s alá, s Nettchen megmarkolta Anna karját. A pénteki liturgia alatt Annára valami homályos sejtelem telepedett, érezte, hogy összefüggésnek kell lennie a közeledési kísérletek bizonytalansága és egy örökké visszatérő, térdepelve elmondott passzus, a „Flectamus genua” között: „Imádkozzunk az egyházért, a pápáért, a püspökökért, a kormányért, a betegekért, az utazókért, a hajótöröttekért...” Egyetlen csoportot sem hagytak ki, még a zsidókat sem. Amikor utolsóként ők is sorra kerültek, a hívők mindannyian felegyenesedtek a térdeplésből – mégiscsak a zsidók voltak azok, akik gúnyolódva letérdeltek Jézus elé, e szavakkal: „Te, zsidók királya!” Az imádságot ezzel fejezték be: „Urunk, Istenünk, távolítsd el a fátylat a szívükről, hogy ők is felismerjék a mi urunkat, Jézus Krisztust.” Amikor Leon rájött, hogy minden próbálkozásának akadálya az aranykereszt, felhagyott a látogatásokkal. Liesl néni tompa hallgatásba burkolózott. Heteken keresztül vaktában végezte munkáját, míg végül olyan elhatározásra jutott, ami tulajdonképpen a filléres ponyvákban fordul elő: kolostorba vonult, a klarisszákhoz. Búcsúzáskor hevesen magához szorította Annát, és gyengéden homlokon csókolta; idegesen előhalászta Leon recés szélű fényképét fekete csatos táskájából, amit a kolostor kapujában le kell majd adnia, és Anna kezébe nyomta. Távozásával egyre mélyrehatóbb változásoknak adta meg a kezdő lökést. Nettchent visszaadták az egyháznak. A nagyapa, aki mindent látó szemét egészen az utolsó napig rajtuk tartotta, növényszerű létezését felcserélte az örökkévalóságra. Behavazott temetőben temették el, felesége mellé, aki tizenöt évvel megelőzte őt. A temetés után, a tanyán, Heinrich bácsi Anna vállára tette a kezét. – Látod, Anna, már csak mi ketten maradtunk, meg az állatok. Holott egyáltalán nem vagyunk parasztok, se te, se én. Gyere, lássunk munkához! A sorscsapás hősies elfogadása Annát az apjára emlékeztette, aki ugyanígy megbékélt betegségével. Önkéntelen mozdulattal megragadta nagybátyja kabátját. Ha még ő is meghal, gondolta, tényleg egyedül maradok.

4 – Tucatnyi levelet írtam neked – sóhajtott fel Lotte –, a kerti lakban feküdtem és írtam. Anyám különleges levélpapírt vett nekem, a bal felső sarkában árvácskák voltak. Minden levelem így végződött: „Drága Anna, miért nem válaszolsz? Mikor látjuk egymást újra?” – Szerintem minden levelet elcsíptek és eldobtak, miután paraszti kíváncsiságukból adódóan elolvasták azokat. És én még azt hittem, elfelejtettél. Pillantásuk körbekalandozott a többi asztalon. Mindketten hallgattak. Itt ültek, majdnem hetven év elmúltával, és mégis rászedettnek és csalódottnak érezték magukat; nem tudták, mit kezdjenek az érzéseikkel. Vajon a többi itt ülő selyemblúzos, arany fülbevalós, gondosan kirúzsozott ajkú hölgy élete is félresiklott ilyen félreértések miatt? Anna gúnyosan felkacagott. – Min nevetsz? – kérdezte Lotte gyanakvóan. – Azon, hogy a felháborodásom ennyi év után mit sem vesztett az erejéből. – Anna az asztalon dobolt az ujjaival. Jól emlékezett a napra, amikor úgy döntött, Lotte bizonyára belehalt abba a betegségbe, amiből Hollandiában kellett volna kigyógyulnia. És senkinek nem jutott eszébe, hogy értesítést küldjön neki a testvére haláláról. Lehet, hogy a nagyapja megkapta, de hallgatott róla, nehogy Anna kiboruljon. Így ölte meg Lottét, mivel egy halott Lotte elviselhetőbb volt, mint egy olyan, aki egyszerűen csak elfelejtette őt. Ezenkívül az elhalálozás a családi hagyományok közé tartozott. – Mintha egy regényben olvasnánk – jegyezte meg Lotte. Szinte érezte az időt elsuhanni maga mellett. Még mindig hallotta anyját Annáról beszélni, ahogy teljes együttérzéssel azt mondja:„Az a szegény gyermek, micsoda barbárokhoz került.” Eme minősítés okán, amit német anyósától vett át kritikátlanul az asszony, Anna sorsa még inkább rejtélyessé vált. Vajon Anna is ugyanolyan barbár lett? A barbároknak nincs levélpapírjuk? Így talált ki mindenféle mentségeket Anna számára, hogy ne kelljen azzal szembesülnie: Anna egyszerűen csak nem válaszolt. Heinrich bácsi és egy zsírosparaszt törékeny, szőke lánya közé szigorú íratlan szabályok álltak, melyeket leginkább számokban lehetett kifejezni: az állatállomány nagysága, a cselédek száma, hány hektár földdel rendelkezik. Martha Höhnekop személye révén, aki mindenben ennek a lánynak az ellentéte volt, a férfi megpróbálta választottja képét kitörölni magából. Heinrich bácsi a lövészegylet bálján ismerkedett meg Marthával. A rang, a hivatal és a vagyon uralma elleni dacból olyasvalakire vetett szemet, akinek nem volt mit veszítenie. A lány egy tizennégy gyereket számláló család legidősebb sarja volt. Apja egy kocsmát tartott fenn, amit messze elkerült mindenki, aki egy kicsit is adott magára. Heinrich bácsi azonban részeg volt, Martha Höhnekop pedig megszerezhető. Egy napon bemasírozott Anna életébe. Nagy, haragos léptekkel, melyek éles ellentétben álltak menyasszonyi ruhájának krémszínű csipkéjével, trappolt be a levegőtlen nappaliba, rózsákból és lángvirágokból álló csokrát az asztalra hajította, és fújtatva belehuppant nagyapa karosszékébe. Fellélegzett: a városháza, a templom, az ünnepi ebéd, a kulturált és megnyerő viselkedés kimerítette. Anna alaposan megnézte magának. Erőteljes nő nagy, lapos arccal, keskeny ajkakkal és széles arccsonttal; afelett mélyen ülő, ferde, kiismerhetetlen és titokzatos szemekkel. Sima, fekete haját feltűzte, a rózsa, amit aznap reggel beletűzött, egész nap tartotta magát, most már lassan kezdett kicsúszni. Orcái természetellenesen pirosnak tűntek. Anna arra gondolt, ez az esküvő miatt van, de később kiderült, azt az arcpírt valósággal rátetoválták, mintha sohasem múló izgalmi állapotban lenne. – Küldd már ágyba azt a gyereket! – mondta Heinrich bácsinak, kezével Anna felé intve. – Még csak most házasodtunk össze, és máris milyen nagy lányunk van – válaszolta a vőlegény, hamiskás nevetéssel. – Nem sokan tudnák ezt utánunk csinálni. – De a

menyasszony, akinek már elege volt Anna leplezetlenül vizslató pillantásából, nem találta viccesnek a helyzetet. Az egyetlen dolog, ami Martha Höhnekopnál működött, a méhe volt. Minden évben szült egy gyereket. Ezenkívül semmiféle elvárásnak sem felelt meg. Kilenc órakor, amikor ásítva és fejét vakargatva felkelt, Heinrich bácsi munkanapjából már négy óra eltelt. Ezután harsány modora miatt azt az illúziót keltette, hogy a háztartással törődik, de igazából csak föl s alá trappolt a kis lakóhelyiségekben nagydarab testével, mint valami természeti erő, anélkül, hogy ennek bármi eredménye lett volna. Sok munka maradt volna elvégezetlenül, ha nincs körülöttük egy tizenegy éves, jogfosztott kislány. Egy kislány, aki tulajdonképpen nem volt senkié, de az asztaluknál evett és velük egy fedél alatt aludt. Aki lusta, az legyen okos. Martha néni megértette, hogy ezzel az úgynevezett unokahúggal nélkülözhetetlen munkaerő hullott az ölébe. Minden újabb baba megszületésével kicsit összébb zsugorodott az Annában lakozó gyermek, a helyébe költöző igás állat pedig egyre nőtt. A hét minden napja tehénfejéssel kezdődött – a tejeskannáknak hatkor már kinn az utcán kellett állniuk. Ezután következett a disznók, lovak, tehenek, borjak és a csirkék etetése. Ivóvizet kellett nekik szivattyúzni a kútból, az istállót ki kellett takarítani, a mosléknak valót megfőzni, a teheneket lecsutakolni. A tevékenységek eme láncolata volt a reggeli munka, ennek párja pedig az esti munka: délután négy órakor – iskola után – elölről kezdődött az egész. Ha afféle kandallópárkányra állítható képben kéne megörökíteni, akkor két térdeplő, meggörbült hátú rabszolgát látnánk – közöttük pedig könyörtelenül ott ketyeg az óra. Álmaiban elképzelt élete – hogy egy gimnázium tanulója – egyre valószínűtlenebbnek tűnt. Ebben az álomban élete az eredeti terv szerint folyt tovább, ahol apja magas követelményeket állított intellektusa elé – s a tehenek és disznók sehogy sem illettek a képbe. Két tanító és egy plébános nagy naivan ellátogatott hozzájuk, hogy meggyőzzék Heinrich bácsit arról, ennek a lánynak a gimnáziumban a helye. A tehetségéről zengett dicshimnuszuk azonban ebbe az egyetlen mondatnyi, primitív érvelésbe ütközött: – Szükségünk van rá a gazdaságban. Hirtelen elhatározásból megkötött házasságának megrázkódtatását Heinrich soha nem tudta kiheverni. Villámakciója talán kamaszos kísérlet volt, hogy egységes családot teremtsen. Az, hogy ezzel sokkal nagyobb szerencsétlenséget hozott a fejére, teljesen nyilvánvaló lett. Csalódottsága ellen úgy vértezte fel magát, hogy dühödt elszántsággal vetette magát a munkába. Arca éles, szigorú parasztarccá vált, egy zárkózott emberé, aki már korán megtanulta, hogy bár agyondolgozza magát, sorsa megváltoztathatatlan, s ezért, tiszta mazochizmusból, még rátesz néhány lapáttal. Ha Anna nem lett volna az ő kis sorstársa a bajban és bánatban, fel kellett volna vennie a harcot azzal az őserővel, amely a feleségének hívta magát. Az egy percig sem volt kétséges, ki lenne a vesztes, ha ezt az asszonyt megpróbálná munkára bírni. A vasárnapi nagymise néhány órára megszabadította a házat Martha nénitől. E lehetőséget használta ki Rosenbaum papa legkisebb fia, hogy egy meleg nyári napon meglepje Annát. Éppen krumplit és zöldséget tett a sertésszalonnából főzött levesbe. Egyszer csak észrevette a párán keresztül, hogy egy fiatalember áll a nyitott ajtóban. Amikor aztán néhány lépést tett a konyha belseje felé, a lány felismerte benne Daniel Rosenbaumot, akivel egy osztályba járt. – Megyek, úszom egyet a Lippében – mondta a fiú hanyagul. – Átöltözhetek itt? Anna szórakozottan pillantott rá. – Miattam aztán nyugodtan – mondta, bizonytalanul felemelve a kezét –, ott a szobában. Úszni a folyóban, gondolta meglepetten, ezt soha senki nem teszi. Senkit nem ismert, aki tudott volna úszni. Miközben a fortyogó leves tetején lebegő buborékokat és zsírkarikákat kémlelte, a Lippe életveszélyes örvényeit látta maga előtt. Amikor zajt hallott a háta mögött, gépiesen megfordult. Az ifjú Rosenbaum mezítelenül állt a lábtörlőn, felálló nemi szervét

beragyogta az ablakon beeső napsugár. Kihívó komolysággal bámult a lányra. Anna kezéből kiesett a fakanál. Mintegy függetlenedve a sovány fiútesttől, mely élesen vált el a sötét háttértől, úgy tűnt, a szerszám és annak csúcsa egyenesen őt vette célba, mint egy felemelkedő, éppen támadni készülő kobra. Anna nem tudta, hogy ilyesmi létezik, elutasította, úgy érezte, semmi köze hozzá, és a neki jutott tisztelgés elől kiszaladt a konyhából a fagyalbokor mögé. Reszketett. A messzeségben a Landolinus-templom tornya szigorúan emelkedett a fák koronája fölé. Ez is felfelé mutatott. Anna lehajolt, kiszakított egy fűcsomót, majd a szálakat egyesével széttépte. Hogyan lehetséges, hogy miközben a nagymisét celebrálják, itt ilyesmi történhet – hogyan létezhet mindkettő ugyanabban a világban? Jézus azt mondta: „Legyetek tökéletesek, mint ahogy a mi Atyánk is tökéletes a mennyekben.” Anna kínosan próbálta tartani magát ehhez a parancsolathoz, bár halottak napján erősen próbára tették ebbéli igyekezetét. Novemberben, ezen a napon minden imádság a halottak lelki üdvéért szólt. Néhányan, akik megtehették, hatszor is elmentek a templomba, hogy maximálisan élhessenek a lehetőséggel. De nem csak a kedves halottakért imádkoztak. A legnagyobb áldozat az istentelenekért mondott ima volt: „Tégy valami jót a bűnösökért is.” Anna imádkozott már az apjáért, az anyjáért, a nagyapjáért, és a biztonság kedvéért Lottéért is. Kiért imádkozhatnék még, tépelődött, mi esne a leginkább nehezemre? Ekkor, kéretlenül felbukkant az emlékezetében a lábtörlőn meztelenül álldogáló Rosenbaum fiú, napsugárba burkolózva. Abban a szempillantásban világossá vált, milyen áldozatot kért tőle Isten: miért is ne imádkozhatna egy – tetszőleges – halott zsidóért? Lotte belekortyolt a harmadik csésze kávét kísérő, pohárka Grand Marnier-ba. – Ennyi erővel lehetett volna egy nem zsidó fiú is. – Persze! Csak azért mesélem el ezt, hogy lásd, milyen felemás viszonyban voltam a zsidókkal, és hogyan táplálta ezt az egyház. Most jön a legrosszabb. – Anna felhajtotta az ital maradékát. – Egyszerre csak eltűntek, nem volt többé zsidó a falunkban. Egyik Rosenbaum sem jött többé, hogy felvásárolja az állatokat; egy keresztény kupec vette át a helyét, minden ceremónia nélkül. Én azonban sosem kérdeztem meg: „Tulajdonképpen hová lett a Rosenbaum család?” Sosem, érted? Senki nem kérdezett soha semmit, a nagybátyám sem. – Mi történt Rosenbaumékkal? – Nem tudom! Ha az emberek azt mondják: „nem tudtuk”, az tényleg úgy van. De miért nem tudtuk? Azért, mert egyáltalán nem is érdekelt bennünket! Most magamnak teszek szemrehányást, hogy nem kérdeztem meg: mi lett velük. Lotténak melege lett, szédült. Anna önvádja üresen csengett a fülében – mire mész vele ma már? Körülöttük eltűntek a szőrmekucsmák. A kocsikerékben világító gyertyaizzók fényerejét felére vették a cukrászdában. – Azt hiszem, szeretnék, ha elmennénk – motyogta. Anna felállt, hogy mindkettőjük számláját kifizesse, Lotte hallani sem akart róla. De Anna megelőzte. Már fizetett, amíg Lotte a kabátjának az ujjával vesződött, nehezen talált bele a kezével. A németeket mindenkinél hamarabb kiszolgálták, a márka jó árfolyama miatt. Bár az előbb még a harmincas években bolyongtak, most egy fehér, időtlen világba léptek – a körülöttük uralkodó, kényszerítő csend a nagy semmi előérzetével ajándékozta meg őket. Anna Lotténak nyújtotta egyik karját. Gondolván, hogy útjaik itt szétválnak, megálltak a belga ulánusok emlékművénél a Place Royale-on – egy hős lovaskatona hósisakban vonul a háborúba. – Viszlát holnap – Anna ünnepélyesen nézett Lottéra, és mindkét orcáján megcsókolta. – Viszlát holnap ... – mondta Lotte erőtlenül. – Ki gondolta volna ... – tette hozzá még Anna. Majd mindketten ugyanabban az irányban keltek át az úton. – Hová mész? – kérdezte Anna.

– A szállodámba. – De hát én is arra megyek! Kiderült, hogy mindkettejük szállodája a vasút túloldalán található. – Ez nem lehet véletlen! – nevetett Anna, ismét megragadva Lotte karját. Így sétáltak tovább, a hó hangulatosan ropogott a lábuk alatt. A vasúti hídon megálltak, hogy lenézzenek a behavazott háztetőkre. – Gondold el – merengett Anna –, milyen hírességek tartottak itt fürdőkúrát az évszázadok alatt. Még Nagy Péter cár is. – Ebben a városban még most is van valami előkelő – hagyta helyben Lotte, s kesztyűs kezével letörölt egy kis havat a híd korlátjáról. Az alattuk lévő épületeket arisztokratikus lendület és az elmúlt dicsőség hangulata lengte körül. Ez tetszett neki. A tizenkilencedik század még most is határozottan jelen volt, és felidézte a harmonikusabb és átláthatóbb élet utáni vágyat, ami már mindörökre elveszett. Ha a termálfürdőben a személyzet valamelyik tagja kinyújtotta a kezét, hogy kisegítse a medencéből és ráadta előmelegített fürdőköpenyét, egy pillanatra egy főrend özvegyének vagy márkinőnek képzelte magát, aki magával hozta a komornáját. Továbblépkedtek, az egyik utcai lámpától a másikig, az egyik fénykarikától a másikig, míg végül megálltak egy kéttornyú villa előtt. – Én megérkeztem – mondta Lotte. Az épületet mintha porcukorral szórták volna be, vagy fehér cukormázzal díszítették volna – valószerűtlen, álombéli benyomást keltett. Ez a nap, minden valószínűtlen eseményével együtt, csak álom volt, és Anna, aki ott állt mellette, szintén nem volt igazi. – Egy palota – állapította meg emez józanul. – Én ott hátul lakom, ott valamivel szerényebb minden. Lotte érzékelte a kritikát, de nem volt kedve elmagyarázni, hogy a fényűző homlokzat mögött egy szerény családi panzió rejtőzik. – Még egyszer... kellemes estét kívánok – dadogta. – Alig várom, hogy holnap legyen – sóhajtotta Anna, erősen magához szorítva testvérét. Sokáig tartott, mire Lottét elnyomta az álom. Próbálta megtalálni a lehető legkényelmesebb pózt, hogy ne érezzen fájdalmat. De akár az oldalán, akár a hátán feküdt, folyton a találkozásuk idéződött fel benne, és az ennek következtében keletkezett érzelmi vihar. A lelkében dúló, egymásnak ellentmondó érzelmek megakadályozták, hogy semmivel sem törődve átadja magát az öntudatlan alvásnak. Hogyan mesélem el ezt a gyerekeimnek, ez volt az utolsó gondolata, amikor hajnal felé végre elszunnyadt.

5 Ébredéskor komor előérzetek gyötörték Lottét. Hotelszobáját idegennek és ellenségesnek érezte; az ablak előtti behavazott faágak sem keltettek benne költői képzeteket. Mindene fájt. Utálta saját testét, nemcsak azért, mert minden mozdulatra fájt, hanem azért is, mert nem lehetett megtagadni a származását. Egy holland nő egy német testben. S mindez Belgiumban. Legszívesebben észrevétlenül eltűnt volna innen, de a fürdőkúrát a gyermekeitől kapta ajándékba. Az ember mégsem szökhet meg a saját születésnapi ajándéka elől! Már azt is egyfajta árulásnak tekintette, hogy hagyta magát Annától elcsábítani; a végtagjaiban sajgó fájdalom pedig arra figyelmeztette, hogy már ezzel is túl messzire ment. Az első évek, amiket Anna felidézett – mit jelentettek egy emberöltőhöz képest? Egyszerre jöttek a világra, az 1. világháború közepe táján, miközben kevesebb mint száz kilométerrel odább tömegesen haltak meg emberek. Volt ebben valami illetlen, épp egy ilyen pillanatban megszületni, ráadásul egyszerre kettőnek. Átok kellett, hogy üljön rajtuk. Nem véletlenül támadt közöttük ez a nagy távolság, s ennek így is kellett maradnia. Talán valami személytelen, történelmi bűn nehezedett a vállukra, amit, egymástól függetlenül, életük során a körülmények által rájuk mért megpróbáltatásokkal kellett megváltaniuk. Mialatt Lotte tőzeges iszapfürdőjét készítették elő az alagsorban, Anna jelent meg az ajtónyílásban. Volt már benne valami megszokott – csaknem egyfajta családias érzés előhírnöke? Anna melléje csusszant a fehér padra. – Jól aludtál, kedvesem? – Jól, legalábbis fogjuk rá – mondta Lotte, kicsit felhúzva az orrát. – Én remekül aludtam. – Anna a combjait dörzsölte. Egy fehér köpenyes nő intett Lotténak. Anna vállon ragadta a testvérét. – Van itt egy kellemes kis kávéház, a Relais de la Poste. Találkozzunk ott ma délután! Lotte bizonytalanul bólogatott, majd besurrant a fürdőbe. Hogyan történhetett ez meg: Annának ismét sikerült rajtaütnie, és kész tények elé állítania! A Relais de la Poste-ban a harmincas években megállt az idő. A sötétbarna faasztalok, az üveglap alatti fehér asztalterítők, az üvegburás rézlámpák: minden abból az időszakból származott. A tulajdonos nem látta okát, hogy a háború utáni acél, műanyag vagy ál-rusztikus divathullámnak behódolva bármit is megváltoztasson. Csend volt odabenn, csak néhány törzsvendég csevegett a söntéspultnál. A járókelők felhajtott gallérral gyalogoltak a hóban. Az utca túloldalán a termálfürdő szürke falai élesen váltak ki a fehérségben. A bárpult mögött álló nő a helybéliek egyik kedvenc italát, a Ratafia de Pommes-ot ajánlotta a hölgyeknek, hogy felmelegedjenek. Az almalikőr keserédes ravaszsága lassacskán feloldotta Lottéban az együttlétük iránti ellenérzést. A második pohár után tetszetős fakávás, öreg rádiót fedezett fel egy sötét sarokban. Elragadtatva lépett oda, s ujjai cirógatva simítottak végig a politúrozott fán. – Nézd csak! – kiáltotta. – Az én őrült apámnak is volt ilyesmije! Amikor az amszterdami Grammophon en Polyphonnál megvették az első gramofont, az nemcsak az élvezet forrása lett. Vele együtt a veszekedés és az álmatlanság is beköltözött a házba. A végleges választást többórás zenei ínyenckedés előzte meg. Lotte apja behunyt szemmel hallgatta Caruso isteni hangját, kinek Hozsannája és Bajazzója eresztékeiben rengette meg a Polyphon cég fényűző auditóriumát. Az új bútordarab tetején volt egy fedél, s ez alatt bújt meg a lemezjátszó. Kiemelt helyet kapott a nappaliban; ettől kezdve betöltötték a házat Schubert és Beethoven szimfóniái, a híres Jacob Urlús tenorja – a „Murmelndes Lüftchen”-t énekelve –, de Aaltje Noordewier derűs hangja is, Bach Passióiban. Apjuk késő éjszakáig hallgatta a készüléket, melyben tökéletes szimbiózisba került egymással a férfi zeneszeretete és az elektrotechnika legújabb vívmánya. Éjszakai szeánszain a felesége is vele

tartott, amióta felfedezte, hogy férje, mámorában elfelejti lefekvés előtt lekapcsolni a lámpákat és kioltani a tüzet a kályhákban. Szerette a hangos zenét. A mennyei hangok bőségesen áradtak – a gyerekek viszont emiatt alvásproblémákkal küszködtek. Az iskolában elbóbiskoltak a számtanpélda fölött. Lotte az olvasásórákon szinte hallotta, miként erősödnek fel az Orfeusz olvadó dallamai. A Polyphon cég boltjában négyezer-ötszáz különböző gramofonlemez volt raktáron. Lotte anyukáját rendszeresen meglepte a cég valamelyik képviselője, amikor is egy-egy számlát tartott az orra elé. Esténként a zenén is átharsogott a pénzről folytatott veszekedésük. – Kifizettem! – Nem fizetted ki, már megint itt voltak, így nem lehet viselkedni! Jet és Lotte kicsusszantak az ágyból, és egymás vállát átölelve ültek a legfelső lépcsőfokra. Ami a hálószobából még csak fenyegetésnek tűnt, itt már veszélyes méretet öltött. A zene könyörtelenül tovább zengett, szüleik haragja pedig ezt is túlszárnyalva harsogott. Néha, nagy robajjal, leesett valami. Végül a lányok sírva lementek a lépcsőn és mezítláb, a legrosszabbra is felkészülve, a harcmezőre léptek. – Olyan rosszat álmodtunk! – ez volt az ürügy. Lotte Jet hálóköntösének ujjába kapaszkodott. Azonnal életbe lépett a tűzszünet. Apjuk a csodamasinához lépett, hogy feltegyen egy újabb lemezt, anyjuk bűntudatosan ölelte őket magához. Apjuknak az új és új zenék iránti éhségénél csak a berendezés iránti szenvedélye volt nagyobb. Hamar kiderült, hogy a gramofon nem elégíti ki a hangzással szemben támasztott követelményeit. Mércéje az amszterdami Concertgebouw2 volt, a muzsikának a szobában is ugyanígy kellett hangoznia. Dolgozószobájában, a transzformátorok, áramelosztók, kapcsolótáblák, hangszórók és földelő elektródák káosza közepette mindenféle minőségjavító kísérletbe kezdett – még bajusza vége is megperzselődött a forrasztáskor. Egy sor sikeres próbálkozás állt már a háta mögött, az amatőr rádiókészítő maga alkotta Chrystalphone-ja túltett az Edison-gyárakban készített darabokon. Olyan sok elmés változtatást hajtott végre a gramofonon, hogy szinte rá sem lehetett ismerni az eredeti készülékre. Amikor váratlanul megjelent a piacon az Ultraphone, azonnal átalakította a saját berendezését. Ez a gépezet, ami még a legvisszafogottabb kritikusokból is elragadtatást váltott ki, két karral és két tűvel rendelkezett, s így a hangot egy rövid szünet közbeiktatásával kétszer bocsátotta ki – korát megelőzően sztereóhatást érve el. Az emberi hangú gramofon, írta a sajtó. Lotte apja ezt személyes hadüzenetnek vette. Ismét beköltözött a dolgozószobája polcai közé; nem nyugodott, amíg meg nem épített egy berendezést két kúp alakú hangszóróval. A hang nem csak különböző irányokból jött, mint a hangversenyteremben, de első volt a zörejek feletti diadalmaskodás versenyében is. A szobát uraló két robusztus bükkfa szekrény olyan hírnevet szerzett neki, ami egészen a folyókig eljutott. A lámpaizzóipar mérnökei szolgálati autójukkal északra utaztak, hogy saját fülükkel is hallhassák az akusztikai jelenséget. Őket a rádió hangmérnökei követték, majd zenészek, műkedvelők, távoli ismerősök – estéről estére új érdeklődők élvezték a nagyszerű hangzást és a határtalanul gyarapodó lemezgyűjteményt. Mindeme műszaki és zenei bravúrok kiötlője, aki teljesen autodidaktaként került a hang világába, az érdeklődés- és elismerés-túladagolás révén állandóan a lelki részegség állapotában leledzett. Legalább olyan hiú rajongással helyezte lemezeit a lejátszóra, mint ahogy a hegedűs helyezi álla alá a hegedűjét. Bajusza, ismét régi dicsőségében pompázva, úgy fénylett, mint soha azelőtt. A kimerítő esték miatt veszélybe került a település energia- és vízellátása, amelynek ő volt a felelőse – posztját az elektromosság területén éveken át folytatott tanulmányainak köszönhette. Reggelenként aludta ki magát. Mivel senki más nem végezte el ezt a munkát, felesége a sötét téli reggeleken felkelt az ágyból, ahol legjobb esetben is csak négy órát töltött, 2

A Concertgebouw Amszterdam híres hangversenyterme, ma is a legjobbak közé tartozik. (A ford.)

hogy hálóinge fölé egy köntöst húzva, beindítsa a szivattyúkat a jéghideg víztoronyban. Időnként megelégelte a dolgot. – Csak magadra gondolsz! – vágta férje fejéhez, amikor az, álmosságtól még bedagadt szemmel, végre lebotorkált. – Csak akkor csinálsz valamit, ha kedved van hozzá. Önző vagy! Szalonkommunista! A férfi erőtlenül mormogott valami ellenkezésfélét, hiába keresve védelmére szolgáló érveket. Pajzsként alkalmazott, hirtelen jött beszámíthatatlansága kétségbe ejtette feleségét, aki ilyenkor megpofozta. A gyerekek látták, amint megtántorodik; kiszaladtak, át a kis hídon, az erdőbe, hogy kunyhót építsenek a szülői ház alternatívájaként. Az építési munkálatokat igyekeztek minél hosszabbra nyújtani, abban a reményben, hogy mire hazafelé ismét átkelnek a hídon, addigra vége lesz a családi háborúnak. Órákkal később, éhesen és nyugtalanul, óvatos léptekkel haladtak a ház felé. Már az erdőből látták a szüleiket a körtesor alatti kerti padon ülve, kart karba öltve, boldog mosollyal az ajkukon – a hatalmi egyensúly ismét helyreállt. A gyerekek a hátsó szobában készítették a házi feladatot; a gramofon mindaddig néma volt, amíg apjuk szemlét tartott. A cégtől kapott Harley Davidson a település legtávolabbi szegletébe is elvitte. Hosszú bőrkabátjában, lábszárvédőben, szemét a motoros szemüveg mögé rejtve robogott végig a méltóságteljes fasorokon, füles sapkája hajtókái, mint egy részeg madár szárnyai, verdesték a koponyáját. Amikor munkája végeztével hazaért, elővette a könyvszekrényből Marx vagy Lenin összegyűjtött műveinek valamelyik kötetét, és elterpeszkedett az egyik fotelban. Egyszer csak kinyílt a tolóajtó. – Mit csináltok? – kérdezte nyersen. – A házi feladatot. – Milyen tárgyból? – Hazai történelemből. – Csukjátok be azokat a könyveket, ebből sokkal többet tanulhattok. Figyeljetek: „...mindenütt, ahol a nép egy része monopóliummal bír a termelőeszközök felett, a munkásoknak, szabadon vagy korlátozottan, a saját létfenntartásukhoz szükséges munkaidőt meg kell hosszabbítaniuk, hogy élelmiszert termeljenek a termelőeszközök tulajdonosának – legyen ez a tulajdonos akár egy athéni teokrata, római polgár, norvég báró, amerikai rabszolgatartó, oláh bojár, mai földbirtokos vagy kapitalista.” – A Tőke virágfüzérekkel díszített borítója felett sokatmondó pillantást vetett rájuk. – Értitek ugye, a munkások beleizzadnak a munkába, miközben a gazdagok teljes egészében a semmittevésnek szentelhetik az idejüket. Ilyen a világ, jobb, ha ezt az eszetekbe vésitek. Így folytatta tovább előadását, s ha lendületbe jött, órákba is beletelt, mire anyjuk kimentette a lányokat azzal, hogy valami mondvacsinált feladatot bízott rájuk. Amikor amiatt nyafogtak, hogy a veteményeskertet kell gyomlálniuk, apjuk a múlt században élt, velük egykorú gyermekek sorsát dörgölte az orruk alá: – A 9-10 éves gyerekeket hajnali 2, 3 vagy 4 órakor kirángatták a szennyes alvóvárosokból, és arra kényszerítették, hogy a puszta megélhetésükért éjjel 10, 11 vagy 12 óráig dolgozzanak, amíg kezük-lábuk tönkrement, hátuk meggörbült, arcvonásaik maszkká merevedtek, még rájuk pillantani is riasztó volt. A vendégeket ravaszabbul fogta meg az apjuk. Először mennyei muzsikával elcsábította; s amikor már teljesen behálózta őket, lelkük ellágyult az érzelmi felindulástól, akkor levette a hangerőt, és, mintegy spontán ötlettől vezérelve, kinyitott egy könyvet, amely egészen véletlenül mindvégig ott hevert. Néhány vendégnek sikerült időben, udvariasan távoznia, másokat viszont késő éjszakába nyúló heves vitákba vont. Igazi ellenállásba csak akkor ütközött, amikor, a háttérben az impozáns hangfalakkal, mint leleményes intellektusának tanúival, a kora hajnali órákban a monarchia ellenségeként mutatta be magát. A borókapálinkától felbátorodva vendégei messzire követték őt a történelmi materializmusról szóló érvelésében, még a kereszténység elleni filippikái felett is szemet hunytak, de amikor a királyi ház került sorra, a férfi átlépte a határt: felháborodott tiltakozásba ütközött. Muzsikája,

itala és rábeszélőképessége együttesen sem állta a sarat a többieknek az Orániai ház iránti szeretetével szemben. Kinyújtott mutatóujjával végigsimítva bajuszán, igyekezett elrejteni megvetését. Az egyik vendége annyira rabja lett az eszmecserének, hogy minden szombat este visszatért, hogy addig filozofáljanak, míg a pálinkásüveg ki nem ürül: ez Koning professzor volt, az amszterdami egyetem gyarmati történelmet oktató egyetemi tanára. Lotte apja, aki gyerekes és egyáltalán nem egy szocialistára valló hódolatot érzett a tudomány területén működő tekintélyek iránt, nagy megtiszteltetésnek vette ezt a barátságot, mely annyira elmélyült, hogy a professzor még egy nádfedeles házat is vett az erdő túlsó felén. A királynő születésnapján Lotte apja megtagadta, hogy kitűzze a nemzeti zászlót a víztoronyra. De a tartományi tanács egyik tekintélyes tagja, aki a közelben lakott, és mindennap rövid sétát tett az erdőben, jelentette a hanyagságot. – Gyerünk – mondta neki a felesége a rákövetkező évben –, tedd ki a zászlót, különben megnézhetjük magunkat. – Ez nevetséges – berzenkedett a férje –, minek tűzném ki a zászlót egy közönséges nő miatt? – A királynőről beszélsz! – s ő maga is úgy állt ott, mint egy királynő, krémszínű santung ruhájában: büszkén, bájosan és kérlelhetetlenül. A gyerekek, akik tujaágakkal és narancsszínű lampionokkal díszítették fel a kerékpárjaikat, csatlakoztak anyjukhoz: – Mindenki kiteszi a zászlót, apa! – A férfi csak fújtatott. – Ha te nem teszed, majd én megteszem. – Felesége nagy léptekkel elindult, férje dühösen loholt utána. A víztorony ajtajánál aztán beérte és félretolta az asszonyt. Morcosan, fogait összeszorítva ment be. Egy nap felügyelő érkezett az iskolába, hogy számba vegye a diákokat. Listával a kezében állt az osztály előtt; egyesével fel kellett állniuk, és bemondani a nevüket. Színtelen, rutinos hanghordozással hozzátette: – És mi az édesapád foglalkozása? – A gyerekek folyékonyan válaszoltak. Lotte gondolkodás nélkül a magáénak tulajdonította holland szülei vezetéknevét: Rockanje. De az édesapa foglalkozásánál csak bámult nyitott szájjal, és egyetlen szót sem tudott kinyögni. – Lotte – mondta a tanítónő kedvesen –, ugye tudod, mivel foglalkozik az édesapád? Hatalmas erőfeszítésébe került, hogy kipréselje magából a szavakat: – M-még nem t-t-tudom. – Feje szét akart robbanni. Fel kellene sorolnia mindazt, amivel az apja foglalkozott? Hol kezdje el? A felügyelő kihagyta a gépezet akadozó fogaskerekét, és közömbös arccal folytatta az ellenőrzést. Lotténak hirtelen eszébe jutott valami. Ujját felemelve jelentkezett: – Most már t-tudom. – Nos? – kérdezte szinte kórusban a tanítónő és a felügyelő. – Mit csinál az édesapád? Lotte dadogás nélkül kiáltotta: – Toronyőr a királynőnél! – Ha nagyapa tudta volna, hogy egy kommunista fészekbe kerülsz... – kiáltotta Anna nagy derültséggel –, micsoda vicc! – De anyám ellenezte. „Nehogy azt hidd”, mondta apámnak, „hogy a munkások, ha hatalomra kerülnek, humánusabbak lesznek.” Néha, amikor nem tudta abbahagyni Marx dicsőítését, és egyre csak a pénz és a munka igazságos elosztásán lovagolt, az asszony zsémbesen lerángatta rózsaszín felhőjéből a földre. „Próbáld már meg be is tartani, drágám, különben ezek csak szép szavak maradnak.” Egy idős férfi lépett be a kávéházba, csizmájával topogva, bozontos szemöldökén hó ült. Vizenyős, kék szemei félénken mérték fel a vendégsereget. A söntéspult felé tartva olvadó hónyomokat hagyott maga után. A Ratafia de Pommes-tól Lotte orcája kipirult, Anna szeme

csillogott. Lotte régimódi, finomkodó német beszéde, néha egy-egy olyan kölni kifejezéssel megtűzdelve, ami már rég kiment a szóhasználatból, zene volt Anna füleinek. – Az a sika-mika – mondta –, aki elvitt téged Kölnből, milyen volt valójában? Lotte kibámult az ablakon. – Laktam nála egyszer, Amszterdamban. Ha kinéztem a nappaliból a kémlelőnyíláson, akkor az Albert Cuypmarktra láttam. Reggelenként, amíg nagyapát a borbélynál borotválták, elmentünk együtt a piacra. Először húst és zöldséget vett. De tulajdonképpeni célja egy gyöngyökkel, gombokkal, bársonnyal, csipkével és selyemmel megrakott bódé volt. Ott állt álmodozva a végtelenségig, mindent végigfuttatott a kezei között. Hosszas tétovázás után vett valami apróságot, egy pár gyöngyház gombot, vagy ilyesmit. Még mindig nagyon kacér volt. „Nézd,” mondta egyszer, „így néztem ki, amikor még fiatal voltam”. Ujjai hegyével kisimította löttyedt bőrét. Megijedtem tőle, nem ilyennek ismertem. „Nem mehetnék el egyszer Annához?”, kérdeztem tőle egy napon. „Neked, drágaságom, fogalmad sincs róla, milyen csökönyös és szűklátókörű a mi családunk. Egyáltalán nem tartjuk velük a kapcsolatot. Később, ha nagyobb leszel, magad felkeresheted Annát. Akkor majd együtt szidhatjátok az egész rokonságot.” Anna nevetett. – Amikor nagyapa még élt, volt nálunk egy fényképe a falon, a széke mögött: fiatal lány, fehér ruhában, arcára árnyékot vetett egy szalmakalap. Egy csodaszép kép. Ez a fénykép most százéves lenne. Képzeld el, Lotte, száz év! A világ még sosem változott ennyit, mint az utóbbi száz évben. Nem csoda, hogy te is meg én is összezavarodtunk egy kicsit. Igyunk még valamit! Az idő rétegei csikorogva csúsztak egymásra. A háború előtt, a háború után, a gazdasági válság évei, egy évszázaddal ezelőtt... Anna, mintha egy megvadult vonatban ülne, robogott tovább az itt-ott elmosódó tájakon. Az egyik pillanatban gőzmozdony húzta a vagonokat, s füstcsíkok úsztak el az ablak előtt, a következő pillanatban egy modern gyorsvonat világoszöld műbőr ülésén ült. Az állomásokon, amelyek mellett elviharzottak, a múlt alakjai álltak. Nem integettek, csak hunyorogva és összeráncolt szemöldökkel néztek a szellemvonat után. A berlini pályaudvar lángokban állt, a peronok megteltek füsttel és porral. Hol végződött ez az utazás? Az idő peremén? Most nem érdekelte. Lotte poharának koccintotta a sajátját, és ivott az egészségére. – Azt is megkérdeztem tőle... – kezdte Lotte. – Kitől? – Nagymamától... Elisabeth nénitől... megkérdeztem tőle: ismerte az édesapámat fiatal korában? Úgy értem: az igazi apámat. „Édesapád,” felelte, „egy kedves, intelligens fiatalember volt, a család forradalmára. Nagyon szerettem őt. Ezért voltam ott a temetésén, és ezért vagy te most itt, kicsim. Hát igen, az érzékeny emberek korán halnak, és azokból a disznó fráterekből lesznek a vének, ilyen a világ...” – Lotte elérzékenyülve tette hozzá: – Nagymama szeretett káromkodni. – Ha akkor előttem is megjelent volna egy ilyen tündér – mondta Anna nem minden keserűség nélkül –, sok nyomorúságtól megkímélt volna. Anna után havonta harmincöt márka árvasági pótlék járt. Ez sok pénz volt – Martha néni mégis úgy tett, mintha Anna egy élősködő lenne, egy vérszívó, aki a fiatal családra tapadt. Krónikus elégedetlenségét, amit kelengyeként hozott magával a házasságba, Annára vetítette ki, a lány a munkától elgyengülve és elfásulva, védtelenül állt gáncsoskodásaival szemben. Amikor Anna belenézett Heinrich bácsi repedt borotválkozótükrébe, gúnyosan azt mondta: – Minek nézel a tükörbe, úgyis meghalsz! Apádat a tuberkulózis vitte el, anyádat a mellrák, a kettő közül az egyiket úgyis megkapod. Ne képzelj be magadnak semmit! – Anna, aki sok mesekönyvet olvasott, felismerte benne a gonosz mostohát; de az igazság, ami a

mesékben mindig diadalmaskodott, a valóságban sokáig váratott magára. – Miért kell neked új ruha, miért innál tejet, úgyis meghalsz. Most, hogy minden földi kívánságát csírájában elfojtották és nevetség tárgyává tették, lassan belopta magát Annába a vágy, hogy örökre eltűnhessen. De hogyan kell meghalni? Ha valaki megbetegszik, akkor magától megoldódik a dolog. Szándékosan előidézni a lét és nemlét közötti átmenetet, az már nehezebb. A bizonytalanság a templomba űzte Annát – a tehenek és disznók elől lopta el az időt, amit persze később pótolnia kellett. A lehető legtökéletesebben imádkozás révén egy csodálatos mennybemenetelben reménykedett. De Isten, második elérhetetlen apja, nem vette a fáradságot, hogy leereszkedjen a szegényes Landolinus-templomba. Legfeljebb Alois Jacobsmeyert engedte előtűnni a félhomályból; a plébános kitüntetett figyelemben részesítette Annát, amióta kislányként helybenhagyta a rómaiakat. Ő volt az, aki a nagybátyjának könyörgött: „Küldje őt gimnáziumba! Nincs nála jobb tanulója a falunak. Minden költséget állunk!” Anna megragadta a reverendáját, és sürgetően arra kérte, adjon neki valami szert, amitől, anélkül, hogy bárkinek külön gondot okozna, eltűnhet a világból. A pap megrökönyödve suttogta: – Ne csinálj butaságot! Isten ezt az egy életet adta neked, ez mindened. Azt akarja, hogy addig élj, amíg életed természetes vége el nem érkezik. Légy türelmes, huszonegy éves korodban szabad leszel. De a huszonegy éves kor elviselhetetlenül messze volt. – Nem bírom ki addig – mondta dühösen a lány. – Dehogynem – Anna fejét a két keze közé fogta, s gyengéden ide-oda rázogatta. – Muszáj! Nem sokkal ezután, legyengülve a mindennapi kimerítő munkától és a gyatra élelemtől, úgy tűnt, a teste maga döntött: Anna megfázott, s a betegség nem akart elmúlni. Jacobsmeyer a lelkére kötötte, hogy menjen el orvoshoz, de Martha néni csak legyintett a tanácsra – egy ilyen nátha magától is elmúlik. A tisztelendő mégiscsak kieszelt egy cselt, aminek segítségével felveheti a harcot a lány köhögésével, anélkül, hogy azzal vádolnák, kéretlenül mások dolgába avatkozik. A mise után elsétált a majorba. Anna éppen az istállóban volt, amikor Martha néni bedugta a fejét az ajtón. Orcái pirosak voltak a visszafojtott méregtől. – A plébános van itt és téged keres. A konyhában ott ült Jacobsmeyer, ölében egy gőgicsélő csecsemővel. Reverendájából egy kis barna üvegcsét halászott elő. – Ez így nem mehet tovább – mondta Annának –, végigköhögöd a misét, a saját szavamat sem értem miattad. Martha néni diadallal vegyes felháborodással kiáltotta: – Ez itt? De hiszen tudjuk, hogy nem tud viselkedni! – Orvosságot hoztam neki – folytatta Jacobsmeyer zavartalanul. – Bamberg asszony, kérem, gondoskodjon róla, hogy Anna ezt rendszeresen bevegye. – Martha néni meglepetten bólogatott. – És ha átizzadja a ruháját – folytatta a pap –, át kell öltöznie, nehogy megint megfázzon. – Igen, igen – gúnyolódott Martha néni –, akkor hátul, a mezőn le kell vetnie az ingét, felakasztani a fűzfára, és meztelenül megvárni, amíg megszárad. A helybeli férfiaknak ez biztosan tetszeni fog. Megbántódva, hogy akaratlanul is tápot adott az asszony közönséges fantáziájának, a pap rendreutasította: – Vehetne neki néhány inget, Bamberg asszony! – Méltóságteljesen felállt, és odanyújtotta neki a babát. – Gondolja meg, a maga kicsikéje, és Anna is... mind Isten gyermekei. – Az ajtóban még megfordult: – És sok teljes tejet kell innia. – Majd ha maga kifizeti – morogta Martha néni, amikor az ajtó becsukódott mögötte.

– Nos? – érdeklődött később Jacobsmeyer. Anna, a főhajó egyik oszlopának támaszkodva, a földet nézte. – Martha néni nekem adta az egyik elhasznált ingét. De tejet nem ihatok, az eladásra van. – Isten bocsásson meg nekem – sóhajtotta a pap. – Amikor a tejet centrifugálod, tartsd néha a csőr elé a szádat. De közben dolgozz tovább, különben odamegy megnézni, mit művelsz. Heinrich bácsi a felesége és önmaga közé a munkálatokból, a falubeliekkel űzött kártyacsatákból, az újságokból és a könyvtárból kihozott, elcsent negyedórákban olvasott könyvekből emelt falat. Ezeket a könyveket Anna is elolvasta. Ez ellen semmi kifogása nem volt a férfinak, kivéve, amikor Anna Remarque-tól a Nyugaton a helyzet változatlant akarta elolvasni. Ezt sem a háborús borzalmak, hanem egy illetlen jelenet miatt tiltotta meg, amit Anna, amikor titokban mégiscsak elolvasta a könyvet, nem is vett észre, mivel nem voltak még antennái az ilyesfajta hullámok vételére. A négy tizenkilenc éves fiúnak az 1914-18-as állóháborúban átélt kalandjai megerősítették Annát abbéli feltevésében, hogy az emberélet értéktelen. Egy katona élete olyan, mint a Mária-kép előtti gyertya – ha leégett, újat gyújtottak a helyében. Az elolvasott könyvekről beszélgettek – reggelenként, amikor Martha néni még az ágyban feküdt, délutánonként, amikor szundított egyet, és esténként, amikor már ismét ágyban volt. Akármennyire is futó beszélgetések voltak ezek, a gazdaság tennivalói közepette, titkos köteléket alkottak a két, egymást félszavakból is értő ember, a család utolsó leszármazottai között, az asszony fenyegető árnyékával szemben, aki mindkettőjük számára idegen maradt. Anna csak sokkal később értette meg, hogy az asszony a falakon keresztül is megérezte ezt a szövetséget – beteges gyanakvásában talán még valamiféle beválthatatlan szerelmet is beleképzelt. A néni csendben várt a megfelelő alkalomra, hogy éket verhessen közéjük. Bernd Möller akaratlanul is az eszközévé vált. Anna azért kereste fel őt a műhelyében, hogy érdeklődjön, megjavította-e már a szénásszekér sérült tengelyét. A férfi fel sem nézett a cséplőgépről, amit éppen bütykölt; Annának kétszer is meg kellett ismételnie a kérdését, mire valami érthető válasz jött Möller szájából. Nem, még hozzá sem fogott. Munkaasztalán, a csapszegek és anyacsavarok között, egy újság hevert kinyitva. Anna, mindenért bolondulva, ami nyomtatásban megjelent, kíváncsian hajolt a hasábok fölé. A műhelyben ismét csend lett, s csak a javítási munkálatok hétköznapi zörejei hallatszottak. – Még mindig itt vagy? – kérdezte Bernd Möller csodálkozva. – Mit csinálsz? – Olvasok. – Mit olvasol? Anna visszalapozott az első oldalra. – A Völkischer Beobachtert. – Az nem neked való, csupa politikáról szól. Anna felvette az újságot, és a férfi orra elé tartotta: – Ez itt kicsoda? – Tyúk- és disznótrágyától gyászkeretes körmeivel egy férfi portréjára mutatott, aki ökölbe szorított kézzel, ingerült és haragos tekintettel kiabált, a háttérben egy zászlóval, melyen egy fehér körben fekete póklábak voltak. – Adolf Hitler – mondta Bernd Möller, orrát az ingujjába törölve. Anna az orrát fintorgatta. – Úgy tűnik, mintha harcolni akarna. – Azt is akar. – A gépész letette a földre a franciakulcsot, és lassan felemelkedett a guggolásból. – Értem, érted, mindannyiunkért. A munkanélküliség és a szegénység ellen. Megfeledkezett a munkáról, amibe az előbb még annyira beletemetkezett, s felült a munkaasztalra, hogy elmagyarázza Annának, milyen tervei vannak a képen látható férfinak a német néppel. Végre lesz munka – az egyszerű emberek számára is, akik nap mint nap agyondolgozták magukat egy tányér borsólevesért. Eddig ez nem így volt, mostantól rend lesz. Bernd Möllerből sugárzott az optimizmus. Nézd, feltűnt valaki a horizonton, aki nagy

változásokat készített elő; aki véget akar vetni a szegénységnek és az országban uralkodó káosznak. Annát feltüzelte Bernd Möller lelkesedése, s az az érzés kerítette hatalmába, hogy talán az ő számára is jobb lesz valami – még akkor is, ha az csak valami csekélység. Végre egy apafigura, aki szót emelt érte, és el akarta szakítani a gürcölés, fáradtság és éhség láncait. Figyelmesen megnézte a fényképet. Bár ez a férfi először visszatetszést keltett benne, alaposabban meggondolva pontosan annak adott kifejezést, amit a rabszolgai engedelmesség máza alatt maga is érzett: a dühnek és a lázadásnak. Aznap este az összeesküvők hangján súgta oda a nagybátyjának: – Van valaki, aki véget fog vetni a szegénységnek... – Nagybátyja abban a székben ült, amelyikben nagyapa meghalt, Anna pedig a kanapén, az elesett katona képe alatt foglalt helyet. – Ez jó hír – mondta a férfi, könyve felett ironikusan nézve a lányra –, de te ezt honnan veszed? – Ezt írja a Völkischer Beobachter. Adolf Hitler azt mondta, hogy... – Micsoda? – kiáltott fel Heinrich bácsi. A könyv kicsúszott a kezei közül. – Az a bolond? Te nem tudod, mit beszélsz! Csak a buta, tudatlan emberek zárkóznak fel e mögé a nevetséges figura mögé. Kinél olvastad ezt a badarságot? – Bernd Möllernél – mondta a lány, megbántva és zavartan. – Ja, már értem, ő így lázad. A Völkischer Beobachter! De hiszen azt nem olvasod! Azt az újságot itt senki sem olvassa. Minden becsületes ember, minden igaz katolikus a Centrum Pártra szavaz. Tizedik Pius pápa enciklikájában pontosan le van írva, hogy a keresztényi gondolatból kiindulva miként lehet küzdeni a szegénység ellen. Hallgass ide, kislány, ez a Hitler a hencegésével csak egy dolgot akar: háborút. – A férfi előrehajolt, hogy felvegye a könyvét, és úgy nézett rá, mintha közben fülelne valamire. – Nem akarom, hogy szóba állj Bernd Möllerrel, remélem, érted, mire célzok. De Anna nem engedte ilyen könnyen elillanni ezt a leheletnyi reményt. A következő nap a műhelybe sietett. Bernd Möller, a nagybácsi reakcióját hallva, megcsóválta a fejét: – Pontosan elmagyarázom neked, miért mondja ezt, s utána már nem nézel rám ilyen megrendülten a gyönyörű kék szemeddel. Nem tudok ellenállni neki – mosolygott. – Hagyd őket, hadd beszéljenek a derék parasztok, az engedelmes katolikusok. Nem tudnak jobbat. Pont olyanok, mint azok a madarak, amelyek sokáig kalitkában éltek: amikor kinyitod az ajtót, akkor sem röppennek el. Ha a Centrum Pártra várunk, hogy megoldja a problémáinkat, mindannyian éhen halunk. Magabiztossága bizalmat ébresztett a lányban. Szüksége volt rá, hogy hihessen a változás esélyében, nem volt más választása. És Bernd Möller dicshimnuszokkal tartotta életben a hitét. Gyorsabb tempóban végezte a munkáját, csak hogy közben besurranhasson a fiú műhelyébe, és beszélgethessen vele, vagy figyelhesse, amint egy mezőgazdasági gép motorját babrálja. Nem csak politikáról beszélgettek. A mindennapi élet csapdáiról, arról, hogyan kell ezekhez viszonyulni, azokról a könyvekről, amiket Anna olvasott, a köhögéséről – minden téma szóba jöhetett az öreg, huzatos csűr intimitásában, miközben a lány fél fenékkel a munkapad összekaristolt fájára terített újságon üldögélt. – Bár még csak tizenhat éves, de kivételes lány vagy – mondta Bernd. Az egekig magasztalta Annát; az ő szemében egy kis bölcselkedő Madonna volt, nagy szívvel, mely együttérzően dobog a világ minden kitaszítottjáért és szerencsétlen flótásáért. Ha több ilyen fiatal nő lenne, könnyebben létrejöhetne az új Németország. Nagy jövő áll előtte, biztosította a lányt, repedezett kis kezét az ő motorolajtól piszkos markában szorongatva. Idővel a jövő egyre inkább egy ház alakját öltötte fel, amit ő fog Annának felépíteni. Egy régimódi, falusi ház nyeregtetővel, az ablakokon spalettákkal, a teljes homlokzat előtt bajor veranda húzódik, és amikor a lány tizennyolc éves lesz, kinyitja majd a masszív tölgyfaajtót és átviszi őt a ház küszöbén. Ezeket a fantazmagóriákat Anna egykedvűen lerázta magáról. Még sohasem

gondolkodott a házasságon, már magát az ötletet is nevetségesnek tartotta. Amikor a férfi megcsillantotta előtte ezeket az álomképeket, a lány mereven nézett a szerszámokkal és gépalkatrészekkel telehintett padlóra – szemmel láthatóan olyan áldozat volt ez részéről, amelyet a barátság kedvéért időnként meg kellett hozni. Amikor elkezdődött a rozs aratása, nem maradt ideje ezekre a kis beszélgetésekre. De egyik nap egy falubeli kisfiú levelet nyomott a kezébe: „Ma este fél kilenckor, a Máriakápolna mögött, a hídnál.” Nyolc után már szürkült az ég, és a széna bódító illata érződött a levegőben. Először nem is ismerte meg a férfit. Valami barna egyenruhában jött át a hídon, ami egy kicsit szűk volt rá, a hajába pedig választékot fésült. Arcán hozzá nem illő, hivatalos kifejezés ült. Megragadta a lány csuklóját. – Felépül a házad, Anna! Egy paderborni építész elkészítette a tervrajzot. Már csak rád várunk, jóvá kell hagynod a terveket! Anna dermedten bámult rá. Hirtelen nem tudta, mit keres a Mária-kápolnánál, egy vadidegennel, aki egy házzal zaklatja őt, amelynek a fantázia világában kellett volna maradnia, ám ehelyett megtervezték, s ami még rosszabb, valóban fel is akarják építeni ezen a homokos talajon, márpedig neki ehhez az egészhez nem volt semmi köze. Bernd saját izgalmától feltüzelve, izmos szerelőkarjait a lány köré kulcsolta, lehetetlent kérve ezzel kabátujjától. A varrás nagy reccsenéssel elszakadt, Anna pedig a férfi válla fölött megpillantotta az épp arra haladó szomszédasszonyt, aki egy kecskegidát vezetett kötélen. Arcát szégyenkezve a fiú mellkasába rejtette, amit az ragaszkodásként értelmezett, és még jobban magához szorította a lányt. Amikor végre elengedte, Anna lóhalálában futott végig a hídon, a major felé, saját lábaiban el-elbotolva, mintha valami nagy veszélytől menekült volna meg. A szomszédasszony nem hanyagolta el polgári kötelességét, és már másnap jelentette Martha néninek, hogy rajtakapta Annát. Ő azonnal megértette, hogy elérkezett a várva várt alkalom. Győzelmét a meggyőzően megjátszott erkölcsi felháborodás mögé rejtve számolt be férjének a randevúról, megrázó részletekkel kiszínezve azt. A beszámoló tévedhetetlenül övön aluli ütés volt – de talált. Anna mit sem sejtve vizet vitt a disznóknak. Amikor megfordult, a küszöbön ott állt Heinrich bácsi. Bár nem volt nagy termetű, akkor mégis úgy tűnt, mintha az egész ajtónyílást betöltené. Sugárzott belőle a fenyegetés. A férfi a visszafojtott feszültségtől görcsös mozdulattal lépett a lány felé. Egy méterre lehetett tőle, amikor megállt. Anna hirtelen megérezte, valami félreértés okozhatja az érthetetlen indulatot, félreértés, amit a lehető leghamarabb tisztázni kellene. – Mit mondana az édesapád – kezdte a férfi, magát irtózatosan türtőztetve –, ha rajtakapna téged azzal a szoknyavadásszal, azzal a bujtogatóval? Hm? Akkor is meg merted volna ezt tenni, ha még élne? – Anna megdermedt, egy másodperc alatt átvillant rajta az okok és okozatok teljes láncolata. – Meg merted volna tenni? – ismételte meg nagybátyja, s hogy nyomatékot adjon a kérdésének, pofon vágta. – Nos? Mialatt a lány, hitetlenkedve, kezét maga elé kapta, Heinrich bácsi a másik arcát is megütötte. Anna menekülőre fogta volna, ez szította fel igazán a férfi dühét. Ököllel ütötteverte, ahol érte. Amikor a sikamlós padlón előreesett, a hajánál fogva felhúzta, és hasba vágta. A harag, amit a lányon vezetett le, túlnőtt rajta és nagyobb volt, mint a kiváltó ok. Minden dühét beleadta ebbe a tombolásba, minden mérgét az ellen a világ ellen, mellyel tehetetlenül állt szemben, de – anélkül, hogy erről fogalma lett volna – benne volt az Anna és közötte fennálló szellemi rokonság és sorsközösség is – talán még azzal a fiatal nővel szembeni védtelenség is, aki az unokahúga volt. Annának sejtelme sem lehetett mindeme kifürkészhetetlen, zavaros indítékokról – számára csak a pofonok és az ütlegek léteztek, és a férfi üvöltözése. Úgy ordított, mintha ő maga kapná az ütéseket. Anna körül minden forgott, egy pillanatra az ól egyik oldalát látta maga előtt, majd a másikat. A disznóorrok mindkét oldalon csendes, csodálkozó tanúkként mozogtak vele. Elvesztette az időérzékét, akkor

eszmélt föl, amikor kipislantott feje elé emelt, védekező karja alatt, és megpillantotta a küszöbön Martha nénit, aki azért jött, hogy ő is kivegye a részét a büntetésből. Megjelenésére Heinrich bácsi hirtelen magához tért, kijózanodott. Abbahagyta a verést, csodálkozva, üveges tekintettel nézett le Annára. Feleségét egyetlen pillantásra se méltatta, félrelökte, és kiment az istállóból. Anna nagy nehezen felállt – egész testét cseppfolyós fájdalom járta át. Martha néni sötét árnyként rajzolódott ki a mögötte csillogó napfényben. – Mit fognak gondolni a szomszédok – morogta –, mindenkit összecsődítettél a kiabálásoddal. – Miféle kiabálással? – nyöszörögte Anna. Ki kiabált minden egyes ütésnél? Ő biztosan nem, ő szorosan összeszorította az ajkait. Tudja ő, mindennek a helyén kell maradnia, a káosz kellős közepén is. Utolsó erejét összeszedve odakúszott a nagynénjéhez, feltápászkodott, letört körmei a puha, csupasz karokhoz közeledtek. Az asszony, aki oly nagy volt és oly erősnek látszott, megriadva fonta keresztbe a karjait a mellén; a széles járomcsont felett mélyen ülő szeme még jobban üregébe süppedt. Kihátrált az istállóból. Anna botladozva lépdelt utána, és széttárt karokkal végigvágódott a füvön. Nincs már fegyvercsörtetés, csak az abszolút csend. Heinrich bácsi bűntudatosan tette a tányért és a poharat az ágya mellé a földre; s ő, mint valami vadállat, csak akkor nyúlt az ételhez, amikor a férfi már kiment. Az első napokban a hasán feküdt, mert a háta fájt a legjobban, majd a padlódeszka rostjainak és csomóinak egyhangú látványát felcserélte a faléra, s fél oldalára feküdt, mert egy előbb tompa, később egyre élesedő fájdalom a hasában minden más fájdalmat elnyomott. Ahelyett, hogy javult volna, egyre rosszabbul lett. Elviselhetetlen ellentmondásnak tűnt; nem bírta tovább, és mégis ezért bírta tovább. A fájdalom minden egyes hullámával gyenge nyöszörgés tört elő torkából, ami a sonkával és kolbásszal teli füstölőnyíláson keresztül a konyháig is eljutott. Heinrich bácsi végül felbotorkált a lépcsőn, hogy megkérdezze, mit tehetnének azért, hogy abbahagyja a jajgatást. Anna rekedt hangon elpanaszolta a hasába nyilalló fájdalmat. Ettől megijedt a férfi, mert a szaporítószervek szentek voltak: „Menjetek és sokasodjatok.” Amit a köhögése miatt soha nem tartottak fontosnak, most megtörtént: elhívták az orvost. Ünnepélyesen meg kellett ígérnie, hogy hallgatni fog a zúzódásokról és a kék foltokról. Újabb gyötrelem várt rá. A törvény lehetővé tette, hogy belső vizsgálatkor egy felnőtt nő is jelen legyen, mint felügyelő. Összevert hátán, Martha néni dögkeselyű-pillantása kereszttüzében fekve Anna érezte a hűvös, gumikesztyűs ujj behatolását egy olyan területre, aminek eddig a létezéséről sem tudott. Metsző fájdalom hasított belé. „Csak kellemetlen egy kicsit”, hallotta jótevője hangját. Kellemetlen! Őt mikor hasították ketté utoljára? Ó, ezek az ostoba könnyek, ki engedte meg nekik, hogy végigperegjenek az orcáján, ezt a diadalt nem akarta megadni nagynénjének. – Jól van, jól van – nyugtatgatta az orvos –, nem csinálunk drámát. Megcsavarodott a méhed, azt próbálom helyre tenni. Enyhült a fájdalom. Martha néni még jobban uralkodott felette, mint valaha, mintha egy beavatási szertartáson vett volna részt, ami ezután meg több hatalmat adott neki Anna felett. A misén, nagynénje merev háta mögött ülve, Anna egy papírgalacsint nyomott egyik régi iskolatársnője kezébe, azzal, hogy adja oda Jacobsmeyernek. A papíron egy egyszerű, de sürgető üzenet állt: „Segítsen! Anna.” A gregorián ének alatt szeme önkéntelenül is a Jézus megkorbácsolását ábrázoló reliefre kalandozott. Elakadt a lélegzete. Gyorsan felemelte a tekintetét az indákkal díszített tetőboltozatra, ahol az énekhangok az imák visszhangjával egyesültek. A levélke csodás gyorsasággal jutott el a plébánoshoz; amikor elhagyták a templomot, a pap odahívta magához. Anna felgyűrte vasárnapi ruhájának ujját, és azt mondta: – Ahogyan a karom, úgy néz ki a hátam is. Bár Jacobsmeyer hivatásánál fogva bizalmas viszonyban állt a Bibliában megfogalmazott erőszakkal és azzal a keresztényi gondolattal, hogy a szenvedés a legrövidebb út Istenhez,

amikor szembesülnie kellett a valósággal, teljesen kiesett szerepéből. Feltolta szemüvegét az orráról, visszatette, majd megint felemelte, mielőtt egyik kezét reszketve a lány fejére tette.

6 „Non... je ne regrette rien...” – Hűha! – kiáltott fel Anna. Merengéséből durván felriasztva pislogott vizenyős szemeivel a bárpult mellett üldögélő öregember; a szétolvadt hóból tócsa keletkezett a széke alatt. – Haha! Je ne regrette rien... a szerelem királynője nem bán semmit sem. Amikor Edit Piaf fél lábbal már a sírban volt, fiatal szeretőt vett maga mellé, zenei örökösét, csalogányát, akiről kiderült, hogy egy holló... – csúfolódva felnevetett. – A Kis Veréb, a csatornából szedték össze... én is egy kis veréb voltam a csatornában – most pedig egy öregasszony vagyok, akit az emlékek gyötörnek. Egy öregasszony, aki iszik még egyet. – Csettintett egyet a bárpult irányában. – Oh, igen – mondta Lotte beletörődően, megpróbálva semlegesíteni Anna érzelmességét – , minél öregebb valaki, annál inkább a múltban él. Azt, ami tegnap történt, elfelejtjük. Anna a közhelyes megjegyzésre felvonta a szemöldökét. De Lotte számára ez volt az öregségről szóló elégia megszokott és mindig sikeres nyitánya, ezzel a praktikával biztonságos vizeken tartotta a beszélgetést. Teli poharakat tettek eléjük, melyeket a tulajdonosnő mosolya kísért. Talán ő is a rossz oldalon állt a háborúban, mint oly sok belga? Lotténak nehezére esett elképzelnie Annát, aki itt ült vele szemben jól tápláltan és gyors észjárással, bántalmazott, mostohanagynénje által elnémított, tizenhat éves lányként vasárnapi ruhájában. Annyi rossz tulajdonságot aggatott a nagynénire, hogy az már karikatúrába hajlott. Nem túloz Anna egy kicsit? Talán az idő eltorzította az emlékeit? Hirtelen elszégyellte magát az állandó kételkedéséért. Barbárok, anyukája is megmondta. Most értette meg, miért. Minden olyan extrém volt számára. A rosszindulatú, erőszakos magatartást Lotte betegségnek tekintette, amit biztonságosan el kell keríteni, és távol kell tőle magát tartania. Innen nézve Martha nénit közveszélyes őrültnek diagnosztizálta – nem csoda, hogy uralma alatt Heinrich bácsi is lassan megőrült. – A nagynénikéd patológiai eset volt – ivott egy meggondolatlan kortyot. Anna szárazon felnevetett. – Á, dehogy. Egyszerűen csak olyan nő volt, aki alkalmatlan a feladatára. Vannak ilyen emberek. A keresztény erkölcs szerint ezek rosszak, a pszichiáterek szerint betegek. Mit számít, amikor te vagy ennek az áldozata? De beszéljünk valami vidámabbról. Rólad. Lotte élt a gyanúperrel: Anna ifjúságához képest, Anna szemében az ő élete a gondtalanság mintaképe volt. Kettőjük közül Anna volt az, aki jogot formált a megértésre. Bár látszólag távolságtartóan és iróniával mesélt a régmúltról, lényegében rafinált módon a sajnálatra apellált. A sajnálatot, amit mindig megtagadtak tőle, most Lottétől, a nővérétől várta el – mi az hogy elvárta, egyenesen követelte! De Lotte nem érezte magáénak ezt a szerepet. – Az éneklésről – hízelgett neki Anna –, a gyönyörű hangodról. – Istenem, milyen meleg van itt! – mondta Lotte. Felállt, hogy levegye a kardigánját. Kissé bizonytalanul mozgott, ügyetlenkedett is az ujjával – az almalikőrtől némi zavar keletkezett a mozgáskoordinációjában. Két lehetősége volt: vagy megadja Annának, amit kér, vagy hallgat róla. Ez utóbbi nehezére esett, nagyon szeretett róla beszélni. Kit érdekel még az ő éneklése? A gyermekeit nem. S ha hallgat róla, akkor minden elvész, mintha soha meg sem történt volna. Az ének fokozatosan kiszorította a dadogást; az éneklés öröme nagyobb volt, mint az első hangtól való félelem. Testileg nőtt, és a hangja vele nőtt – tulajdonképpen a hangja mindig valamivel idősebb volt, mint ő maga. Amikor felvették egy híres bakfiskórusba, az ő hangja volt egyedül odavaló. A kórust Catharina Metz, egy sötét hajú, melankolikus nő vezette, akinek pihés kis bajuszkája volt, amit időnként leborotvált, de hanyagságból gyakrabban meghagyott – a finom pihék vibrátójával együtt rezegtek. Fennmaradtak megsárgult

újságcikkek Catharina énekesnői karrierjéről, aminek apja betegsége vetett véget váratlanul. A titokzatos betegről sohasem tudtak meg többet; félrevonulva élt a háznak szőlővel és lila akáccal befuttatott szárnyában, s a betegség csak a lánya szeme alatti sötét karikákban mutatkozott meg. Néha hirtelen abbahagyta az előéneklést, hogy felemelt ujjal egy hangra figyeljen, ami a tanítványai számára nem volt hallható. Ismeretlen francia és olasz zeneszerzők művein keresztül gyengéden bevezette őket a nagy klasszikusok birodalmába. Amikor a kórus a rádióban szerepelt, Lotte anyukája mindenkit felszólított, hogy foglaljon helyet, a Chrystalphone körül konyhaszékekből rögtönzött amfiteátrumban. Egyik vasárnap délelőtt Lotte hangja váratlanul egyedül töltötte be a nappali szobát, Bach egyik kantátájával. Az eredmény felől bizonytalanul jött haza Lotte – mivel a stúdióban nem hallotta a saját hangját. Otthon ünnepi hangulat uralkodott, az asztalon italos poharak álltak, anyja meghatottan ölelte magához, és egy csokor virágot nyomott a kezébe, ami megcsiklandozta az orrát, és tüsszögési rohamot kapott tőle. – Vigyázz a hangodra! – kiabálta Mies csípősen, aki szeretett a társaság középpontjában lenni. Apja lázasan kereste a lemezgyűjteményében az ominózus kantátát – ő így tudta kimutatni nagyrabecsülését. Lotte elképedve zuhant az egyik fotelba, és gondolataiba mélyedve bekanalazott egy színültig tele pohár tojáslikőrt, amit Marié nyújtott oda neki, tiszteletteljes kuncogás közepette. Az, hogy valamivel, amit lelke mélyéig élvezett, még sikert is aratott, botrányosan kellemes érzéssel töltötte el Lottét (hiszen már maga az éneklés is jutalom volt). Két nappal később illatos levelet kapott. „Különleges hangszíned van, ez ritka adottság. Még húsz év múltán is emlékezni fogok a hangodra, és ez olyan dolog, amiért mások mindent megadnának.” Catharina Metz egy hírhedt zenekritikusra ismert a feladóban. Lotte pirulva tette a levelet abba a bőröndbe, amivel eljött Németországból. Gyászruháján és Anna egyik hímzett zsebkendőjén kívül (amely a ruha egyik zsebében volt), itt őrizte a vele együtt vízbe merült kis varródobozt is, valamint egy Amelita Galli-Curciról szóló újságcikket. A levél később a toalettasztala egyik fiókjába vándorolt, amelyben még hatvan év elmúltával is állott árvácskaillat érződött. Amelita Galli-Curcit először egy Carusóval énekelt duettben hallotta. Meleg szeptemberi délután volt, az erdőn keresztül hazafelé ballagtak Jettel, iskola után. Már látszott a víztorony a fák között, amikor Lotte hirtelen megállt. Mint egy természeti erő, úgy szállt ki a nyitott ablakon egy hang, amely annyira magával ragadó volt, hogy Lotte csupa fül lett – egy hatalmas, mozdulatlan fül. Jet türelmetlenül rángatta a kabátja ujját, majd vállvonogatva továbbment. Lotte szerette volna minél jobban kitolni a hazaérkezés prózai pillanatát, amikor felfedezte, hogy a hang egy bakelitlemez barázdáiból jön. Így hát ott maradt, csukott szemmel, amíg az utolsó hangok el nem haltak a fák törzsei között. Galli-Curci, a koloratúrszopránok királynője, aki egy, az olasz csizma sarkából származó márkihoz ment férjhez, nem sokkal az első világháború után aratott sikereket az Egyesült Államokban, mint különlegesen szép hangú, lírai szoprán énekesnő, hangja a legalsó asz-tól a legfelső e-ig tisztán és kristályosan csengett, amint azt a korabeli Opernwelt is megírta. Az újságcikkben, amit Lotte eltett, egy fénykép is volt egy előkelő, sötét hajú nőről, aki felszegett állal, kihívóan nézett a fényképezőgép lencséjébe – fején félrecsapva egy Rembrandt korát idéző kalap, vállán nagy virágokkal és madarakkal díszített sál, s két feltűnő gyűrű a jobb kezén, melyet harciasan mellére helyezett, pontosan a szíve fölé. Napóleoni testtartás. A fénykép arra ösztönözte Lottét, hogy besurranjon a víztoronyba, figyelmen kívül hagyva a szigorú tilalmat – ugyanis hosszú haja vagy a szalagjai belegabalyodhattak valamelyik gépbe. Pózba vágta magát – állát felszegve, kezét a mellére téve pillantását felfelé irányította, és képzeletben díszletté változtatta a helyiséget: a fémlépcsők már nem a homokkal, kaviccsal és szénnel teli víztárolóhoz vezettek, hanem saját tengelyük körüli végtelen körforgásban vezettek felfelé, a csillagokkal (színpadi lámpákkal) teli égbolthoz. A túlzott önkritika még nem akadályozta meg abban, hogy elénekelje a „ Caro Nome „-t vagy a „ Verranno a te”-t,

saját olasz verziójában, ahogy azt a lemezek hallgatása közben érteni vélte. Hangja a legalsó asz-tól a legfelső e-ig betöltötte az egész tornyot, felkúszott a lépcsőkön, egészen addig, ahol a lépcsőfokok Escher-módra, véget nem érő ciklikusságban egyre halványabbak nem lettek. Mellkasa kitágult. Önnön dallamától megrészegülve életének egy másik szakaszába lebegett – magasan felette domborodott a víztároló, ólomüveg bontotta fel a fényt, hangja valahol mögötte zengett egy labirintusszerű épület márványfolyosóin. Meghatározhatatlan érzés volt, aminek csak félig volt tudatában, és azonnal elfelejtette, mihelyst abbahagyta az éneklést. Vettek neki egy ismeretlen kelet-európai márkájú, mogyorófából készült zongorát, hogy kísérhesse magát. Ennek és az énekóráknak az árát anyja kuporgatta össze, apja bosszúszomjas örömére: most ő veszekedhetett a felelőtlen kiadások miatt. Szerette túlzásba vinni az olyan hírességek bálványozásait, mint Marx és Sztálin, Beethoven és Caruso, de hogy tőle kéznyújtásnyira, a saját környezetében, melynek középszerűsége egyre gyakrabban hangolta rosszkedvre, valami különleges történhet, amiért áldozatokat kell hozni – ezt el sem tudta képzelni. A zongora háromhavonta egy zongorahangolót is hozott a házba. A férfi magas volt és sovány, cigányos, ragadozómadárszerű orral. Göndör, fekete haját oldalt rövidre borotválta, feje tetején viszont magasra fésülte, amitől messziről úgy nézett ki, mintha barettsapkát hordana. Mindig ugyanazt a testhez simuló, fekete öltönyt viselte, ami mindenféle találgatásokra adott okot. Vajon a háború előtti időkből származó esküvői öltöny volt, egy temetkezési vállalkozó frakkja, egy zsakett, aminek levágták a szárnyait, esetleg színházi jelmez, melyet az ördög vagy a halál szokott magára ölteni? Szűk nadrágot és modern amerikai cipőt hordott, amely mindig kifogástalan állapotban volt. Az ellentétek emberének mutatkozott. Teste soványságát méretes és jól látható nemi szerve ellenpontozta, mely hol az egyik, hol a másik nadrágszárban próbált helyhez jutni. Hangjának suttogó mértékletességét semmissé tették azok a cimbaloméra emlékeztető hangok, amiket a zongorából csalt elő. A lányok a konyhába menekültek a hangoló szerszámának látványa elől, de azon megrökönyödtek, hogy a férfi arca mindig rezzenéstelen maradt, függetlenül attól, hogy mi történik a derékszíja alatt. Kávét kellett volna bevinniük neki, de egyikük sem mert. Vihorászva kapaszkodtak egymásba. Végül Lotte vitte be a csészét – mégiscsak az ő zongorahangolója. A férfi, mit sem sejtve az érdekes testalkata által keltett megdöbbenésről, mosolyogva átvette a kávét. Távozása után dupla adag mosogatószerrel mosták el a csészét. A férfi elismert amatőr fotográfus is volt egyben. Eefje születése alkalmából anyjuk elhívta, hogy készítsen róluk egy szabványos családi portrét. Egy májusi vasárnap délutánra rendelte oda; a központi elemként kiválasztott fehér, kerti pad felett egy fecskefészek húzódott meg a tető pereme alatt – az ide-oda röpködő fecskepár túlórázott. A fényképész érkezése előtt ideges szorgoskodás uralta a házat; az utolsó pillanatban még ruhákat igazítottak és vasaltak. Lotte apja megtagadta, hogy másik öltönyt vegyen fel. Nem áll szándékában pózolni, mondta, csak a cár és a cárné örökíti meg magát családi körben. – Mit kezdjek azzal az emberrel? – tette hozzá gúnyosan. – Semmit sem kell kezdened vele – perlekedett az asszony –, idejön, hogy lefényképezzen bennünket, töltök neki egy csésze kávét, te pedig megkínálod egy szivarral. – De a férje szabotázshangulatban volt, élvezve a hatalmat, ami váratlanul az ölébe pottyant. Amikor nehéz, kihúzható fényképezőgépet és egy állványt cipelve megérkezett a fotográfus, sehol sem találták az apjukat. Lotte anyja ellenállhatatlanul szép volt, törtfehér alapon pipacsmintás ruhájában, amikor a férfit a kertbe kalauzolta. Amíg az asszony utasításai szerint a kerti paddal szemben felállította a fotóapparátot, a csemeték egyesével előmerészkedtek. Mies, aki egy kalaposboltban dolgozott, konyakszínű kosztümöt viselt, fején pedig egy rafiából készült, megfordított madárfészket. Marié rögzíteni akarta az örökkévalóság számára, hogy ő a család rút kiskacsája – magasan záródó, szürke ruhát vett fel, és hallani sem akart arról, hogy a fotó kedvéért levegye a szemüvegét. Jet és Lotte, mint

bukott angyalkák, kimérten járkáltak fehér, paszpóllal és fodrokkal díszített organzaruhájukban. Koennak, aki kisbaba volt még, amikor Lotte a jég alá süllyedt, eszébe sem jutott, hogy hosszú nadrágot vegyen fel, a térdén lévő horzsolások eltakarására. A fényképész kérésére a pad közepén az édesanya foglalt helyet, karjában az újszülöttel, s a kompozíció kedvéért a két organzaruha fogta őt közre. Mögöttük álltak a többiek, miközben futórózsa bökdöste a hátukat. – Csodás... – mormogta a férfiú, élénk érdeklődéssel szemlélve a képet a fényképezőgép lencséjében – ööö... az úrnak nem kellene itt lennie? – Az úr rossz kedvében van – közölte Lotte anyja –, így nem akarunk egy fényképen lenni vele. – Rendben, akkor kérnék egy mosolyt! Igyekeztek megfeledkezni az ünneprontóról és akadékoskodóról, és egyenesen a kamerába néztek; a fecskefiókák csicseregtek, a könnyű szellő orgonaillatot hozott, a fotográfus a varázsdoboza fölé hajolt – akár kellemes is lehetett volna az egész szituáció, ha nincs az a hézag ott középen, a kerti pad mögött, ha nem hiányzik egy alak a képről, amint kezét anyjuk vállára helyezi. A fotós egy mosolyért könyörgött. Erőltetett próbálkozások – csak Mies mosolygott csábítóan, mint egy filmsztár, buja pillantással figyelte a fekete kameraszemet; Koen véresre vakarta a gyógyulófélben lévő horzsolásokat a térdén. Abban a pillanatban a nyitott ablak mögött dübörögve, diadalmasan megszólalt Beethoven Kilencedik szimfóniája. A hangerőt annyira felcsavarták, amennyire csak a hangfalak bírták. A fotós mindkét kezét halántékára szorítva, patetikusan behunyta a szemét. Így nem tudok koncentrálni, integetett. Lottét először lepte meg egy pengeéles, édes-haragos érzés, amiről még nem sejtette, hogy tulajdonképpen gyűlölet. A fényképész feje fölött a tuják csúcsát nézte, melyek lágyan mozogtak a szélben, miközben hevesen azt kívánta, hogy gondolataival ölni lehessen. – Mosolyogni! – kiabálta anyjuk, a gyerekeket bökdösve és csipkedve –, mosolygunk, gyerekek! – Legragyogóbb mosolyát ragyogtatta, az összes fogát kivillantva. (Talán szét akarta marcangolni a férjét?) Szeme is vele nevetett, teljesen magánkívül volt az élvezettől. – Van még egy gyerekünk – kiabálta a Scherzón keresztül –, egy nagy, csökönyös gyerekünk, ott bent! Sikamlósan kacarászva intett fejével az ablak felé. Egy kis felhő úszott a nap elé, a fényképész kinyújtotta hosszú, fekete karját az égbe, és félretolta. Visszatartotta a lélegzetét, és elkattintotta a gépet. Lotte apja nem mindig húzta ki magát a családi ügyekből. Amikor Lottét felekezeti iskolába íratták, mert az államiak nem vettek fel több tanulót, apja hevesen tiltakozott. Undorral nézett a feleségére, mintha Lottét az értelmi fogyatékosok intézetébe íratta volna. – Majd meg fogod látni – magyarázta az asszony kimérten –, a vallásos blabla egyik fülén be, a másikon ki. Igaza lett, bár nem egészen úgy, ahogy gondolta. A Biblia a tiltott gyümölcs vonzerejével hatott Lottéra. Ahogy egyes lányok kirúzsozott szájjal szöktek a moziba, hogy lélegzetvisszafojtva megnézzenek egy felnőtteknek való filmet, olyan titkos elragadtatást váltott ki Lottéből a Biblia, amely szintén kiérdemelte a „csak tizennyolc év felülieknek” minősítést, mindazzal a sok gyilkossággal és emberöléssel, házasságtöréssel és paráználkodással, ami az ártatlan olvasóra zúdult belőle. Ehhez képest apja kedvenc könyvei szelíd olvasmánynak számítottak! Lotte buzgón tanulmányozta a vérrel és csodákkal átitatott történeteket. Az osztálytársaival folytatandó eszmecserékre tett kísérletei az érdektelenség falaiba ütköztek. Egyáltalán nem voltak gondolataik a Bibliáról; őket úgy nevelték a hitre, mintha a napi csukamájolaj-adagjukat kapták volna meg. Egy padban ült a lelkész lányával, még az ő számára sem az elmélkedés tárgya volt a Biblia, hanem egy kötelező, álmosítóan unalmas része a vasárnapnak – heti raboskodás a templom

melletti komor hittanteremben. Lottét megrendítette, hogy vakon és érdeklődés nélkül elfogadták az elbeszélések eme, „megtörtént eseményként” tálalt egyvelegét. Kitűnő jegyeket szerzett bibliatörténetből, lévén ő az egyetlen, aki komolyan vette a vallást! Az iskola igazgatója, kinek arcát mintha borotvaéles tűvel jégbe karcolták volna, belesett az osztályajtó kis ablakán, mialatt a tanulók az óra végi imát mondták, és látta, hogy egyikük az ablakon kinézve, béketűrően várja, hogy véget érjen a rituálé. Berontott a terembe, és összepréselt ajkakkal odasziszegte a hittantanárnak: – Ő itt marad. Egy csontos ujj mutatott Lottéra. Kiválasztott lett, vagy elátkozott? Az osztályterem kiürült. – Te nem imádkoztál – állapította meg az igazgató. – Nem, uram. – Hogy lehet az, hogy nem imádkozol? – Uram, én sohasem imádkozom. – Sohasem imádkozol? – A keskeny felső ajak egy harapó mozdulattal önkéntelenül felhúzódott. – Nem. – És otthon? – Ott sem imádkozunk. – Te nem is jársz templomba? – Nem, nem járok templomba. A hittantanár teljesen elhűlve simogatta apostoli szakállát: – De hát akkor hogyan kerültél ebbe az iskolába? – Sehol máshol nem volt hely. Anyukám beíratott, azt nem kérdezték, hogy vallásos vagyok-e. Az igazgató gyanakvóan méregette Lottét, mintha az eltitkolná előle a legfontosabb dolgot, az egyetlent, ami számít. Egyértelmű volt, hogy a lány bűnös valamiben, de nem tudta eldönteni, miben. – De hiszen az egész osztályban neked vannak a legjobb jegyeid hittanból! – kiáltott fel a tanára. – Most hallom ezeket a dolgokat először – magyarázkodott Lotte. – És nagyon figyeltem. – És mi a véleményed? – kérdezte a tanár, s egyszeriben kíváncsi lett. – Gondolom, beláttad, hogy mély igazságok rejlenek benne – csatlakozott hozzá az igazgató. Lotte nyelt egyet. Félénk pillantást vetett rájuk – ha elmondja nekik az igazságot, ami már hónapok óta ott volt a nyelve hegyén, azonnal eltanácsolják az iskolából. „Az ördög palántái!” – visszhangzott benne egy hang, mérhetetlen messzeségből. „Az ördög palántái!” Felderengett benne egy jelenés, amely homályosan is ismerősnek tűnt. Valami fekete, valami lobogó, egy bot bánatos kopogása... Nem volt több egy bizonytalan érzésnél. – Nem – mondta hirtelen, összeszedve a bátorságát. – Miért nem? – kérdezte élesen az igazgató. Lotte elnézett a férfi csontos válla felett, fénylő fekete ágak mozogtak fel és alá a sötétszürke ég előtt. – Nem stimmel – mondta. – A teremtéstörténet szerint Isten mindenható, és ő maga a szeretet. Akkor hogyan lehetséges, hogy rászabadította az ördögöt az emberekre... ha ő mindenre képes? – Ez egy... vallási titok – hebegte a tanára. Micsoda közhely! Lotte egyik férfiról a másikra nézett, s úrrá lett rajta a határtalan naivitásuk felett érzett megvetés és sajnálat. – Az, hogy Ádám és Éva a Paradicsomban éltek, és ettek a tiltott gyümölcsből... – sóhajtotta –, pont olyan, mint a Hófehérke és a hét törpe.

A tanár levette orráról a szemüvegét, hüvelyk- és mutatóujjával kihalászott egy kendőt a felöltője zsebéből, és a lencsék alapos tisztogatásába kezdett. Az igazgató kiugró ádámcsutkája fel-le járt; száraz, cinikus nevetés tört elő belőle. – Ezeket a dolgokat nem lehet bizonyítani – kiabálta –, egyszerűen el kell őket hinned. Lotte megvakarta a tarkóját. Koponyája teljes szélességében viszketett, ámde sejtette, hogy illetlenség lenne egy ilyen pillanatban tíz körömmel vakaróznia. – Egy ideig hiszünk a Mikulásban – motyogta –, de aztán már nem. – Ajjaj, vékony jégre lépett, és már túl messzire ment. Most már csak határozottan lehetett továbbmenni, testsúlyát újból és újból áthelyezve. Az igazgató úgy nézett rá, mintha ki akarná tépni azt a pogány nyelvét. – Te semmit sem értesz ebből – hallatszott a hittantanár mély hangja, aki a bibliai történeteknek mindig valami meleg, bronzszínű árnyalatot adott. Visszatette a szemüvegét és higgadtan nézett az igazgatóra. Az leejtette a balját, jobb keze ökölbe szorult; ebből egy mutatóujj állt ki, mely pisztolycsőként meredt Lottéra. – Köteles vagy betartani az iskolai rendtartást, emlékezz rá! Mostantól együtt imádkozol a többiekkel. – Lotte felé fordította hosszú, meggörnyedt hátát és keskeny, csapott vállait. Háromszáz év kálvinizmusának súlya alatt meghajolva kisétált a teremből, de lépésről lépésre elégedettebbnek, keményebbnek tűnt, mintha ezzel az előírással agyafúrtan mégiscsak a maga oldalára állította volna az igazságot. – És... – kérdezte Anna, Lotte karjába fűzve az övét –, azután velük imádkoztál? Elhagyták a bennük kísértő korszakhoz tökéletes díszletet adó kávéházat, és lassan topogtak előre a hóban. Sötét volt már. Mindkét oldalon tizenkilencedik századbeli homlokzatok magasodtak – erkélyek, tornyocskák, kiugró ablakfülkék, ovális ablakok, manzárdablakok. Az írószerbolt kirakatában a naptárak, zsebnoteszok és töltőtollak mellett volt egy könyv is, melyben az orosz elnök fejtegette a jövőről alkotott elképzeléseit. Egy kutya óvatosan emelgette lábait, miközben egy darabka szűz havat indult meghódítani, az Athenée Royale fái mozdulatlanul álltak a helyükön, egy zöldségboltban még ott ragyogott a karácsonyi dekoráció. – Természetesen nem – mondta Lotte zihálva. Az utca egyre emelkedett, s benne az alkohol gőze is, ettől kissé szédült. A vasúti hídon kipihenték magukat. A távolban piros jelzőfény égett a hóban, egy fehér torony élesen elvált a sötét égbolttól. – Az igazgató minden alkalmat megragadott, hogy keresztbe tegyen nekem. Egyik nap... – kuncogott Lotte – a nyakán V alakban kivágott ruha volt rajtam. Megállított a folyosón. „Szólj édesanyádnak, hogy adjon rád másik ruhát. Ez túlzottan szabados.” A Ratafia de Pommes felhullámzott Lotte torkába, nyelt egyet, és ismét nevetni kezdett. – Egyik alkalommal apám kerékpárjával mentem iskolába. Az iskola előtti téren leszálltam, és beállítottam a biciklit a tartóba. Amikor megfordultam, majdnem nekiütköztem az igazgatónak. „Ezt soha többé ne csináld!”, kiabálta. „Nyilvánosan, mindenki szeme láttára egy férfikerékpárról szállsz le? Szégyelld magad!” Elképedve néztem rá. Mire célozhat, tűnődtem, mégis, miről beszél? Nevetésük szárazon csengett a vattás hó felett. Továbbküzdötték magukat. Amikor Lotte szállodája előtt álltak, Anna meghívta vacsorára. Valamivel később ott ültek egymással szemben a fehér szegélydíszítésű, kristálycsillárokkal ékes, lazacrózsaszín mennyezet alatt. Egy asztallal odább fiatal nő ült, aki szülés utáni rehabilitációs kúrán vett részt a termálfürdőben. A két nő egyetértett abban, hogy inkább egy kancsó vizet kérnek bor helyett. Előételként nyers zöldséget kaptak Ardennes-i sonkával és szalonnával; a sonka zsíros szélét levágták, és a szalonnát sem ették meg. Az újszülött édesanyja, mielőtt felemelte volna a kést és a villát, összekulcsolta a kezeit és behunyta a szemét. – Te nem... nem akartál volna – suttogta Lotte ironikusan a nő felé biccentve –, úgy értem... evés előtt...

– Én? Evés előtt imádkozni? – Anna az ölébe fektette a lazacrózsaszín szalvétát. – Értsd már meg, most is hiszek, a magam módján, de az egyház nevű intézményt már régen megtagadtam. Ennek ellenére nem felejtettem el, mit tett értem az egyház akkoriban. Nem szabad lebecsülni, milyen szorosan összefonódott az egyház és a társadalom. Azok egészen más idők voltak... egészen mások. Jacobsmeyer a gyermekvédelmi szolgálat segítségét kérte. Ezek elküldték egy munkatársukat a gazdaságba. Martha néni Anna összes viselt dolgát kibeszélte, aki közben az ajtó mögött hallgatózott. A szegény nagynéni mindvégig kígyót melengetett a keblén, a gyermek engedetlen volt, idős férfiakkal ment el – micsoda egy kurva, már ilyen fiatalon! Anna megdöbbenésére, a szociális munkás még biztatta is a panaszkodó asszonyt. Az utolsó reménye is elszállt. Ez a nő nem azért jött, hogy rajta, hanem hogy Martha nénin segítsen. Amikor ez utóbbi kitombolta magát, a nő hűvösen azt mondta: – Most a gyermekkel szeretnék beszélni, de négyszemközt. – Anna visszarohant a konyhába. Martha néni elégedetten vigyorogva jött érte. Anna a végzetre fölkészült arckifejezéssel lépett a nappaliba – Martha néni pedig diadalmasan kivonult. A szociális munkás becsukta maga mögött az ajtót, hátát nekitámasztotta, kitárta a karját és azt mondta: – Bízz bennem, segíteni akarok neked. Pillantása jelezte, hogy átlát Martha néni mesterkedésén, s Anna ellenállása azonnal semmivé olvadt. Megértette, hogy valaki mentőövet dob neki, valaki, aki fél szóból is ért. Egy másik világ követe, aki objektív és igazságos, és talán még (itt tétovázott egy kicsit) szeretetteljes is. Látta, hogy nagynénje körtét szed odakint, közvetlenül az ablak alatt, abban a reményben, hogy elkaphat valamit a kakukkfiókára zúduló szóáradatból. Anna fellélegzett. Tényleg vége a rabszolgaságnak? Nem lesz többé kiszolgáltatva az őrült körteszedő szeszélyeinek és gyanakvásának? Úgy vitték el a háztól, ahogy volt, paraszti gúnyájában. Jacobsmeyernél erősítő ételt kapott. A pap megáldotta, pénzt adott, hogy új ruhákat vegyenek neki, s integetett, amikor, életében először autóban ülve, elhagyta a Lippe melletti falucskát. Dombra fel, dombról le, narancs- és sárga színben lángoló erdőkön át utaztak, amíg fel nem bukkant egy falu; házai az emelkedő mentén kúsztak felfelé, hogy minél közelebb lehessenek a föléjük tornyosuló templomhoz és a favázas építésű, sok kis ablakos, palatetős kastélyhoz. A templomhoz egy klarissza kolostor támaszkodott. Egy fekete csuhás apáca kitárt karokkal sietett szembe velük a kapuban. Zúzott feketenadálytő-levélből készített borogatás került kék foltjaira, kenőcs a kezén lévő repedésekre. Évszázados ferencesrendi nyugalom, melyet gondosan konzerváltak a vastag falak, nagy bögrékben habos tej, s az apácák önzetlen odaadása vette körül, akik mint fekete pillangók röpködtek a magas falú folyosókon. Agyából rálátott Zitsewitz báró kastélyára – mesébe illő név, akár csak Carabas márkié. Szó szerint az anyaszentegyház ölébe pottyant, sorstársaival, a kiválasztottakkal, a sürgős esetekkel együtt. Mintha összebeszéltek volna, egyikük sem mesélt a múltjáról. Az apácáktól olyan készségeket sajátítottak el, amelyekkel később meg tudják állni a helyüket a világban: varrást, főzést, gyermekgondozást – még a felszolgálást is: külön a számukra alakítottak ki egy helyiséget a kolostorban, ahol a külvilágról betérő emberek ebédelhettek, jól táplált kísérleti nyulak (ebédvendégek), akik a lányok kísérleti főztjéből lakmározhattak. Az, hogy a kolostor falain kívül továbbra is nagy változások voltak készülőben, nem jutott el hozzájuk. Nem volt sem rádió, sem újság, csak egy gramofon, egy adag divatos slágerrel, melyekre együtt táncoltak a legfiatalabb apácákkal – egy lila hivatali öltözékben parádézó bíboros rosszalló tekintete előtt, akinek a portréja a kandalló felett függött. Annát főleg a „Mit művelsz a térdeddel, kedves Hans” című tangó hozta lázba; vadul körözött a táncparketten, harisnyája lecsúszott, táncpartnerének csuhája az ő lábikráját súrolta. Ez volt a kolostor

legnépszerűbb slágere, mindaddig, amíg Anna egyik nap figyelmesen végig nem hallgatta a szöveget, és rá nem jött, hogy Hans arra használja fel a tangót, hogy térdét, mint egy éket, minden felütésnél a táncpartnere combja közé nyomja. Figyelmeztette Clementine nővért, aki egy erős testalkatú árva lány karjain lebegett körbe, ajkain elragadtatott mosollyal, mintha a karok mennyei vőlegényének a karjai lennének. Ismét feltették a lemezt; az apáca még lihegve, csukott szemmel hallgatta a szöveget. Fejét lágyan ringatta a zene ütemére. Lassacskán pír jelent meg az orcáin, ajkai szétnyíltak. Az utolsó hangok haragos csendet hagytak maguk után. Clementine nővér felemelt fejjel odalépett a gramofonhoz, s két eltartott ujjal felvette a lemezt a lejátszóról. Hans példáját követve felemelte a térdét. Minden skrupulus nélkül ráhelyezte a lemezt, és kettétörte. Anna bemocskolt tisztességét megbosszulták, de hamarosan rájött, hogy sokkal nagyobb megaláztatások fenyegetik. Az egyik ebédvendég egy erdész volt, középkorú férfi, kopasz fején, pontosan középen, lilásvörös, csipkézett szélű forradás húzódott, mintha egy részeg sebész sikertelenül próbálkozott volna lobotomiával.3 Amikor valaki rajta felejtette a szemét, a férfi hanyagul megjegyezte, hogy azt egy gránátrepesz okozta, egy éjszakai őrjárat során. Anna, akinek még ott élt a fejében a Nyugaton a helyzet változatlan, félelemmel vegyes tisztelettel szolgálta ki az erdészt. Ez jólesett neki, a bizalmaskodás bántotta volna. Egyik napon parancsoló biccentéssel odaintette magához Annát. Megragadta a lány csuklóját. – És... – szeme kétértelműén csillogott – növesztik már az apácák a hajukat? – Hogy érti ezt? – Annának, az apácák helyett is szégyellve magát, eszébe jutott, amikor egyszer meglátta Clementine nővér milliméteresre vágott haját, felkavarta ez a sebezhető csupaszság.3 – Úgy, hogy nemsokára, amikor bezárják a kolostorokat, mindnek ki kell bújnia a csuhából – mondta, vaskos nyerítéssel –, akkor majd meglátjuk, milyen lábaik vannak! – Végre elengedte a csuklóját. A teli tálakkal megrakott tálca remegett a kezében; sikerült letennie egy üres asztalra, és vakon kirohant az étkezőből, anélkül, hogy fikarcnyit is törődött volna a többi vendéggel. A halántéka lüktetett, csoszogása visszhangzott a magas folyosókon. Határozottan bekopogott a rendfőnöknő ajtaján. Ahogy belépett, minden udvariassági formáról megfeledkezve kitört, levegő után kapkodva azt követelte, hogy a trágár ebédvendéget azonnal, disznófüleinél fogva vonszolják ki dúsan megrakott tányérja mögül, végig a kolostor folyosóin, és a gránit lépcsőfeljárón dobják ki, ahol a mögötte becsapódó ajtó még sokáig visszhangozni fog a fülében. – Nyugalom, ssss, csendesen...! – emelte fel az apátnő könyörögve a kezét. – Mit is mondott pontosan? – Azt, hogy minden nővérnek ki kell bújnia a csuhájából, mert bezárják a kolostorokat – lihegte Anna –, hogy mondhat ilyesmit? A rendfőnöknő csendesen az ajtóhoz sétált, amit Anna nyitva hagyott, és körültekintően becsukta. – Imádkozzunk! – mondta megfordulva. – Hogy jut ilyesmi az eszébe? – erősködött tovább Anna. Az apátnő felsóhajtott. – Nem miattunk van, ez tiszta politika. Mindenki azt az Antikrisztust választotta, ő akarja bezárni a kolostorokat és a templomokat, imádkozzunk, hogy ez soha ne történjen meg. – Antikrisztus? – dadogta Anna. Lelki szemei előtt látta az erdészt patásan és sebhelye két oldalán meredező szarvakkal. A rendfőnöknő a lány vállára tette a kezét. – Adolf Hitler – mondta halkan.

3

Lobotomia: homloklebeny-műtét. (A ford.)

Anna fejében rövidzárlat keletkezett. Egy fénykép, Bernd Möller, Heinrich bácsi villantak át egymáson, ellentmondásosan, ellenségesen. A szegények és munkanélküliek előharcosa a templomok és kolostorok elpusztítója. Nagybátyjának végül igaza volt – vajon ez a verést is törvényesítette? Hogyan tévedhetett ekkorát? Szégyellte magát – s ezzel egyidejűleg megvetette az egek eme ostromlójának önhittségét: hogyan árthatna ő a kereszténységnek vagy az egyháznak, mely már tizenkilenc évszázada kitart? Isten személyesen lépne közbe, ezt Anna biztosan tudta. „Imádkozzunk”, ezért mondta ezt a rendfőnök asszony. Az erős hittel szemben minden támadó alulmarad. Az apátnő az ablak elé állt és kinézett, főkötője köré sárga hársfalevelek formáltak dicsfényt. – Amiről itt beszéltünk – mondta nyugodtan –, az a szobám négy fala között marad. Soha ne beszélj erről a többiekkel, saját magadnak ártanál vele. – Anna rábólintott, bár nem félt senkitől. Az 1933. év első hónapja a vége felé közeledett, amikor Anna kinézett az első emeleti ablakon, és odalent, ahol a falu központjában két út keresztezte egymást, hatalmas zászlót látott kifüggesztve. Felismerte a póklábakat, melyeknek végei jobbra hajlottak, s forogni kezdtek az ember szeme előtt, ha sokáig nézte. Lesietett a széles tölgyfa lépcsőn, léptei tiszteletlenül csattogtak a lépcsőházban. – Egy zászló! – kiabálta, miközben beviharzott a refektóriumba, ahol két apáca éppen tányérokat tett az asztalokra, olyan precizitással, mintha azok a dámajáték korongjai lennének. – Kiakasztották azt a zászlót, a falu közepén, és senki nem szedi le! – A rendfőnöknő lejött a ricsajra, arcán csitító kifejezéssel. – Ha fiú lennék – emelte fel Anna a kezét –, akkor már nem lógna ott! – De te lány vagy – emlékeztette az apátnő –, viselkedj is aszerint! – De az a zászló... – ellenkezett Anna, a falakon keresztül a mennyeket irritáló dolog felé mutatva. A rendfőnök asszony megcsóválta a fejét. – Anna, nincs hozzád fogható ember. Két lehetőséged van: vagy kiváló ember lesz belőled, vagy a csatornában végzed, középút nem létezik számodra. – De a Názáreti is megmondta, hogy... – hebegte a lány levegő után kapkodva –, légy meleg vagy hideg, mert ha langyos vagy, kiköplek... Az apátnő elnézően felnevetett. – Jaj, Anna, levehetnénk azt a zászlót, de amit képvisel... az ellen tehetetlenek vagyunk. Hitler ma birodalmi kancellár lett. Anna feldúltan kirohant, a rendfőnöknő szájából elhangzott „tehetetlen” szó a Mindenhatónak címzett sértés volt. A kolostor ajtaja döngve csapódott be mögötte. Lesétált az utcán, egyenesen a kereszteződéshez. A zászlórúd alá érve megállt. Felvetett fejjel fölnézett. Így már csak egy darab textil volt. Ha esik, vizes lesz, ha fúj a szél, lobogni fog. Az első emeleti ablakból érzékelt kihívó jellegéből nem sok maradt. Közelről nézve csalódást keltett. Anna megfordult, hogy végre jobban szemügyre vegye a kolostort. De az, a templommal, a csupasz fakoronákkal, valamint a falak és a tetők januári szürkeségével együtt elmerült a semmiben, a mesebeli kastély tornyának csúcsára kitűzött piros-fehér-fekete díszítés mellett. Von Zitsewitz is kilobogózott.

7 – Maguk olyan jók voltak hozzám... – Anna elbúcsúzott az apácáktól. Kolostorbeli neveltetése véget ért, a tuberkulotikus megfázásból kigyógyították, hízott tizenöt kilót, sérülései behegedtek. Az, hogy sikerült felkapaszkodnia az abszolút mélypontról, mindeddig ismeretlen önbizalmat adott neki. Visszatért a házukba, a hegyekből le a folyóhoz. Most már semmit nem fog eltűrni. Heinrich bácsi visszafogottságán átragyogott a visszatérése felett érzett öröme. Martha néni magára erőltetett önuralmán átszivárgott Anna viruló megjelenése miatt érzett féltékenysége, és a csalódás, hogy a lány még egyáltalán él. De meghúzta magát: a világ (a plébános, a gyermekvédelmisek) szeme mostantól ráirányult. Anna önkéntes száműzetése alatt a faluba is belopódzott a változás. Mivel minden parasztfiú, aki magával vitt egy lovat, beléphetett Hitler elitcsapatába, a Lovas SA-ba, ennek megbecsülése szédületes tempóban emelkedett. Ráadásul Hitler a parasztságot a Harmadik Birodalom első rendjévé léptette elő, ennek tengelye körül forgott a társadalom: a Birodalmat tápláló rendnek nevezte. A régi iskolatársak, Anna korábbi barátnőinek bátyjai és vőlegényei majdnem mind az SA tagjai voltak. Már senki sem mondta, hogy ilyesmit nem csinálunk. Csak a katolikus leánykörben, a Szüzek Kongregációjában, amelynek Anna is tagja volt tizennégy éves kora, azaz első áldozása óta, lehetett néhány lányt találni, aki osztotta az ő elutasító álláspontját. A kongregáció vezetője Frau Thiele volt, aki mindegyiküket tanította is az iskolában, nos, ez a tanítónő sietve alakított egy énekkart, egy tánccsoportot és egy színjátszó csoportot, megakadályozandó, hogy tanítványai átlépjenek a nácik ifjúsági szervezetébe, a Bund Deutscher Madelbe, mely megelőzte őt ebben a tevékenységben. Vezetőként így is meg voltak számlálva a napjai. Rendeletileg kötelezték őt, hogy lépjen be a tanárok nemzetiszocialista egyesületébe, egy következő rendelet pedig megtiltotta az egyesületi tagoknak, hogy egyházi szervezetekben tevékenykedjenek. A mise után Jacobsmeyer félrevonta Annát. – Figyelj csak, Anna – mondta neki cinkos hangon –, ezúttal én szeretnék kérni tőled valamit. Felváltanád Frau Thielét a kongregáció vezetői posztján? – Én? – Anna hangja megbicsaklott. – Most lettem tizennyolc éves, úgysem vesznek engem komolyan! – Csssss – csitította a pap –, még nem fejeztem be. Egyidejűleg egy csoport megbízható lánnyal bejelentkeztek a BDM-nél. – Annának tátva maradt a szája. A plébános ravaszkás mosollyal előadta a tervét. Beszivárognak a Hitlerjugend leánytagozatába, és mindenről jelentenek neki, ami ott történik, s végül, Isten segedelmével, belülről meggyengítik a helyi szervezetet. – Te képes lennél erre, Anna, ismerlek már annyira. – Anna megdöbbenve meredt rá. Istennek e követe, aki oly megbízható és kedves a tömjénillatú ruhájában, melyben éppen most celebrált misét, semmitől sem riadt vissza! Az, hogy őt választotta ki erre a küldetésre, büszkeséggel töltötte el a lányt. Végül is, mi mást tehetne, ha nem akart a rendfőnöknő által említett elrendeltetettségben megragadni? – Megteszed, vagy nem? – kérdezte Jacobsmeyer. Egyik vasárnap a katolikus egyháznak énekeltek és táncoltak, a másik vasárnap a Hitlerjugendnek – sötétkék szoknyában, fehér blúzban és barna mellényben, kendőjüket egy bőrszalagokból font gyűrűbe bújtatva. Jacobsmeyer bővelkedett információkban. A lányok politikai oktatásban részesültek, újságírást tanultak. Annát külön megdicsérték, amiért olyan jól forgatja a tollat. Heinrich bácsi, akit Jacobsmeyer beavatott a tervbe, úgy tett, mintha semmit sem venne észre. Egy napsütötte áprilisi délután kibiciklizett a majorságba az általános iskola igazgatója, aki úgy emlékezett Annára, mint kivételes képességű diákra. – Hoztam neked valamit – s egy vékony könyvecskét húzott elő az aktatáskájából –, megtanulnád ezt kívülről? Az a helyzet, hogy nagy ünnepség lesz május elsején, színielőadással egybekötve.

– Anna kötényébe törölte sáros kezét, és futólag átlapozta a könyvet. Heinrich bácsi bizalmatlanul szaladt oda. – A körzetvezetőnek szüksége van egy Germániára... – az igazgató idegesen babrálta táskája csatját –, erős testalkatúnak és szőkének kell lennie. – Miért pont a mi Annánk? – kérdezte Heinrich bácsi. – Sok szőke lány van még faluban. – Azért, mert ő az egyetlen, aki tisztességesen beszél németül, és el tud mondani egy verset. – Igen, azt tud – dörmögte Heinrich bácsi –, de figyeljen már ide... Germánia! Ez már tényleg túlzás. – Nincs senki más – panaszkodott az iskolaigazgató –, én állami alkalmazott vagyok, családom van, meg kell oldanom a problémát. Egész hónapban gyakoroltak. A főpróbán Anna barokk parókát viselt hosszú, szőke tincsekkel. A legteljesebb komolysággal kellett a legborzalmasabb verssorokat előadnia, melyeket német toll valaha is leírt. Lábainál egy háborúból jött katona feküdt, akkora véres kötéssel a fején, hogy még a leghátsó sorokban is jól lehessen látni. Anna egy képzeletbeli horizont felé fordult: „Ich sehe rings die Not in Deutschen Gauen, kein Hoffnungsstrahl, kein Sonnenlicht... die arme traurige Germania, da waren alle Söhne tot... das Volk liegt da nieder... „ A katonától azt az egyetlen színészi teljesítményt várták el, hogy meggyőzően halott legyen, de nyaki verőere kivonta magát a rendezői utasítások alól, és olyan erősen lüktetett, hogy Anna az elégia kellős közepén nevetésben tört ki. Egész testében rázkódva – a paróka fürtjei csak úgy hullámzottak körülötte – Germánia lebotorkált a színpadról, kezét a szája elé tartva, mint aki hányni készül. – Mi folyik itt? – üvöltötte a rendező, a végletekig feszülten, mert a bukás tilos volt. – Nem bírom tovább – csuklott Anna a kulisszák mögül –, ha ezt komolyan kell csinálni! Az Isten szerelmére, kötözzék be a nyakát is! Május elsején azonban Germánia egyetlen pillanatra sem esett ki a szerepéből. Olyan nagy átéléssel játszott, hogy nemcsak a közönséget, hanem önmagát is meggyőzte. A darab végeztével a körzetvezető megnyitotta a bált. Esélyt sem adott Annának az átöltözésre, parancsoló fejbiccentéssel táncra kérte. Állát a férfi váll-lapjára fektetve keringőztek az üres táncparketten, az istennő jelmez lobogott, a hajfürtök lebegtek a feje körül. Egyenruhás fiúk és virágkoszorús lányok bámulták teljes áhítattal: a körzetvezető vele táncol! Ő volt a megtestesülése annak, amiben mindannyian hittek, nem is sejtve, hogy az illető szimbólum az ellenséges táborból csempészte be magát közéjük. A dicsőség Anna fejébe szállt. A körzetvezető szorosan tartotta őt, mintha mostantól tényleg oltalmába szeretné venni a kesergő Germániát. Anna kísértést érzett, hogy átadja magát az érzésnek, hogy hagyja csukott szemmel vezetni magát, és teljes egészében kiélvezze új helyzetét. Messzire táncolt egykori önmagától, a szegény bántalmazott árvától. Az ünnepség után aranyszegélyes, rózsaszín felhőben lebegett haza. Heinrich bácsi szokásos szkepticizmusával darabokra szaggatta a felhőt. – Így fogják a fiatalokat a szekerük elé a csábítók – mondta megvetően. – Most magad is látod, hogyan csinálják. A BDM körzeti tagozata egy mesterien feltűzött hajú, fiatal nőt küldött a faluba, hogy bevezesse a reggeli tornát a helyi szervezetnél. Mostantól pirkadatkor össze kell gyűlniük a templom melletti téren, jelentette be, nem azért, hogy a Mi Drága Urunkkal kezdjék a napot, hanem zászlófelvonással, valamint a nemzeti himnusz és a Horst Wessel-Lied eléneklésével. Azután reggeli torna következik, hogy testük egészséges és hajlékony legyen: térdhajlítás, karok fel, hátra, előre, karkörzés. A hölgy magas, városias hangon szónokolt. A jóakaratú parasztleányok csendben, de némi ellenérzéssel figyelték. Hogyan fogják összeegyeztetni ezt a rituálét a gazdaságban elvégzendő munkával, amihez már hajnalban hozzá kell fogniuk? Anna szeme egyre jobban összeszűkült. Amikor a nő befejezte a mondókáját, kilépett a körből, s eléje állt.

– Szeretném meghívni önt – mondta –, hogy nálunk kezdjük a tornát, reggel ötkor, a gazdaságban. Lehet vizet húzni, megetetni a csirkéket és ötven disznót, inni adni a borjaknak, és tehénfejés közben felemelheti a karját, és hajlíthatja a térdét az állatok kedélyes társaságában. – A kör megkönnyebbült nevetésben tört ki. A vezetőnő ijedten velük nevetett; beletúrt a frizurájába, aztán sietősen távozott. A láthatatlan Jacobsmeyer a közelből elkönyvelte első sikerét. A reggeli tornáról nem esett több szó. Hitler ősszel egybehívta a parasztokat a Hameln melletti Bückebergre, az aratási ünnep megtartására. Heinrich bácsi, önmagát meghazudtolva, kíváncsiságból elment. Visszatérése után egy hétig dühödt hallgatásba burkolózott. Kevés bizalmasa maradt a faluban, az egyetlen, akinek végül tudósítani mert az eseményekről, Anna volt. Az egész országból több millió paraszt özönlött oda azon a napon, mesélte. Ott álltak mindannyian Alsó-Szászországban, az ősi germán földön, ahol a szent tölgyek között Widukind szelleme bolyong, s az út két oldalán felsorakozva várták a felvonulást. Heinrich bácsi is ott állt közöttük. Ő olvasta a Mein Kampfot, tudta, hogy írója annak tartalmát szóról szóra meg akarja valósítani a gyakorlatban, s így tisztában volt azzal, ki fog ma itt parádézni. De ami történt, az a legrosszabb várakozásait is felülmúlta. A Führer megjelenése, melyet az elejétől a végéig gondosan válogatott művészek rendeztek meg abszolút tökéllyel, túlszárnyalta Nérót, Augustust és Július Caesart együttvéve. A sokaság ujjongani kezdett, dalok szálltak a sorok között, fékevesztett lelkesedés járta át a tömeget, piros-fehér-fekete zászlók lobogtak a lila égbolt előtt. Egyöntetű imádat áradt az egyetlen, mágikus figura felé, aki kezében tartotta az egész nemzet sorsát. Heinrich bácsi úgy küzdött a vonzerő ellen, mintha a Lippe egyik örvénye akarná beszippantani. Levegő után kapkodva vergődött ki a gigantikus, hömpölygő, kiáltozó tömegből, és elmenekült. – Vakon fogják követni – jósolta – ezt a hamelni patkányfogót. Egészen a szakadékba. A patkányfogó hatalomvágya mindenhol érezhető volt, még a paderborni érseket sem kímélte. Az érsek Mária-napi búcsújárást készített elő az egyik vasárnapra; a Német Lányok Szövetsége azonnal szervezett egy gyűlést ugyanakkorra. „Jó”, mondta az érsek, „akkor elhalasztjuk a búcsút a következő vasárnapra.” A Német Lányok Szövetsége követte a példáját. Az érsek nem adta fel, és ismét elhalasztotta az eseményt. A BDM ugyanezt tette. Végezetül a búcsút – bizonytalan időre – elhalasztották. Anna türelme elfogyott. – Miért csinálják ezt? – kérdezte az első adandó alkalommal. – Miért szabotálják a búcsút? – Hogy érted ezt? – A BDM vezetőnője jámboran nézett rá. – Mi nem csinálunk semmit. Anna élesen válaszolt: – Mi katolikusok vagyunk, szeretnénk elmenni a búcsúba. – A többiek egyetértően bólogattak. A vezetőnő megvonta a vállát. – Én nem tudok erről semmit. – Hazudik! Maguk szándékosan akadályozták a paderborni érseket. Micsoda alattomos banda! Én ebben nem veszek részt. Én elsősorban katolikus vagyok, és csak másodsorban a BDM tagja. – A vezetőnő megjátszott ártatlansága feldühítette Annát. – Maguk hazudnak! – Székét hátralökte, a széklábak végigkarcolták a padlót, és a nő elé lépett, aki birkaszerű mosoly mögé rejtette bizonytalanságát. – Nem akarom, hogy olyan emberhez legyen közöm, aki hazudik – kiabálta Anna –, a viszontlátásra! – Elment, anélkül, hogy a hitleri köszöntésre emelte volna a kezét, s az ajtó dörrenve zárult be mögötte. A többi széket is azonnal hátratolták, a helyi BDM-szervezet teljes létszámban felállt és elhagyta a termet, egyedül hagyva a vezetőnőt, aki elhűlve hadonászott. Jacobsmeyer utasítását végrehajtották, a BDM feloszlatta magát ebben a faluban. Anna éppen a disznóólat takarította, szalmát hintett az ürülékre, és kihordta a trágyát, amikor egy nagy fekete Mercedes gördült be a tanyaudvarra, orrán horogkeresztes zászlócskával. Hát ez meg ki lehet, gondolta, és kíváncsian kilépett az udvarra. Nagydarab nő

szállt ki az autóból, egyenruhája bőségesen tele volt tűzdelve rangjelzésekkel. Magas rangú, konstatálta Anna, nyilván valami megyei hatalmasság. A sofőr az autóban maradt és üveges tekintettel meredt maga elé. A nő, fölényes pillantást vetve a gazdaságbeli sürgés-forgásra, Annát figyelmen kívül hagyva, Heinrich bácsi felé lendítette a karját. – Heil Hitler, Anna Bamberget keresem. Heinrich bácsi fáradt bizalmatlansággal nézett rá, és hallgatott. Hirtelen elhatározással, mintha véletlenül először egy süketnémát szólított volna meg, a nő Anna felé fordult. – Heil Hitler, te vagy Anna Bamberg? – Tetőtől talpig végigmérte Annát, piszkos kötényét, kopott fapapucsát. – Te vagy az, aki kiemelkedően jó volt újságírásból? – kérdezte, kétkedéssel a hangjában. – Igen. – Anna beletörölte az orrát a ruhaujjába. – Azt hitte, nem tudok olvasni vagy írni, csak mert a disznóólat takarítom? A nő nem vett tudomást a megjegyzésről. A lány majdnem megsajnálta, látva, amint szorult helyzetében kiül fegyelmezett arcára a feszültség. Azért jött, hogy rendreutasítsa Annát, mégsem lehet csak úgy tönkretenni a BDM-et. – Csak úgy? – kérdezte Anna. – Maguk hazudnak, nevezheti ezt akár „csak úgy”-nak is. Nem akarok ezzel többet foglalkozni, hagyjanak békén, dolgom van. – Megfordult, megemelte a trágyával megrakott talicskát, és a válla fölött visszaszólt: – A Reichsnahrstand a Harmadik Birodalom első rendje. – Hallotta, hogy a háta mögött becsapódik a Mercedes ajtaja. – Ca vous aplu? – kérdezte a pincérnő, mosolyogva meghajolva feléjük. – Non, non, je ne veux plus – válaszolta Lotte sietősen. Anna elnevette magát. – Azt kérdezi, hogy ízlett-e. Igen, persze hogy ízlett. Lotte elpirult. Mit is evett egyáltalán? Teljesen belemerült Anna beszámolójába, automatikusan rágott és nyelt. Az évek során táplált ellenségkép egyre bizonytalanabbá vált. Minden összekeveredett benne – az alkohol is hatott még, a túl bőséges étkezés is megtette a magáét, s közben megfellebbezhetetlen igazságok törtek darabokra. Két szempár nézett rá várakozva – milyen desszertet kér? Felsoroltak egy sor édességet, de Lotte már egyetlen szót sem értett a franciából. Kávét, csak kávét kér. – Így hát láthatod – folytatta Anna fáradhatatlanul –, milyen sikereket aratott Hitler nálunk, a falun. Elmesélek még valamit. Néhány évvel ezelőtt, egy kirándulás alkalmával, véletlenül pont a Wewelsburghoz kerültem, tudod, oda, ahova régen a parasztszekerekkel mentünk piknikezni. A háború alatt Himmler ezt a várat szemelte ki arra a célra, hogy megalapítsa a Harmadik Birodalom kulturális központját. Építtetett egy gigantikus méretű, ördögi szépségű tornyot. Felépíttette a hatalom szimbólumát. Ehhez értettek a nácik. Több mint négyszáz ember vesztette életét az építkezés során. A temetőt, ahová eltemették őket, később eltüntették. A dolog iróniája az, hogy most a világ minden részéről odaözönlenek emberek – és mindenkit rabul ejt az épület. Himmler szándéka megvalósult – ez a szörnyű az egészben. Rikító pirosra kellett volna festeniük azt a tornyot, a zsidók kálváriáját kellett volna ráfesteniük! Lotte ijedten nézett körbe. Ahogy Anna izgatottabb lett, úgy lett egyre hangosabb is. Az utolsó mondatok kihívóan harsogtak a nyugodt, lazacrózsaszín teremben. Kezével jelezte Annának, hogy fogja vissza egy kicsit a hangerőt. Anna elértette a célzást. – Persze – folytatta valamivel nyugodtabban –, amióta megváltoztak a politikai viszonyok, egy kis háborús múzeummá alakították át. Körülnéztem, mindenféle tárgy volt a falra akasztva. Egyszer csak felfedeztem két szépen bekeretezett, a mi falunkból származó szavazócédulát. Az egyik január 30-i volt, akkor került Hitler hatalomra, a másik pedig

ugyanazon év márciusi, ekkor szavaztunk az alkotmánymódosításról, ami felhatalmazta Hitlert, hogy a parlamenten kívül is hozhat rendeleteket. Elállt a szívverésem. Csúnyán tévedett Heinrich bácsi, aki akkoriban azt hitte, hogy csak néhány idióta táplál nemzetiszocialista érzelmeket a faluban. A cédulákból kiderült, hogy január 30-án a falubeliek egynegyede szavazott Hitlerre, két hónappal később pedig már a kétharmada. A parasztok, a pék, a fűszeres, Heinrich bácsi kártyapartnerei... egyszerre más megvilágításban láttam őket. Teljesen megrendültem, annyi év után. A kór mindvégig ott lappangott, de ő nem tudta, nem vette észre. Kezét Lotte kezére helyezte, és aggódva nézett rá. – Néha attól félek, hogy az egész megismétlődik. Az egyesülés során az a nevetséges kiabálás: „egy haza vagyunk”, a fokozódó nacionalizmus... Soha nem gondoltam volna, hogy az emberek még fogékonyak lehetnek erre a hülyeségre egy olyan Európában, ahol egy óra alatt Kölnből Párizsba lehet repülni, néhány óra alatt pedig Rómába. Sajnálom, nem akarok Kasszandra lenni, de... – Nálunk ez másként van – szakította félbe Lotte. – A hollandoknál... igen... Kalmárnépség! – csattant fel Anna. – Ti másként viszonyultok a külföldiekhez, mert már nagyon korán világkereskedelmet folytattatok. De a németek... gondolkoztál-e már azon, hogy mi milyen nép vagyunk? Az egyszerű emberek senkik voltak, és soha nem volt semmijük. Semmilyen lehetőségük nem volt a tisztességes életre. És ha véletlenül egyszer volt valamijük, akkor jött egy háború, és mindent elvesztettek. Ez így ment évszázadokon keresztül. – De akkor mitől lettek a poroszok olyan büszkék? – Lotte, bár érezte, hogy fáradt, igyekezett éber maradni. – Ha nincs semmid, és senki vagy, akkor valami másra kell büszkének lenned. Erre nagyon okosan játszott rá Hitler. A kisember beosztást kapott, rangot, címet: tömbbizalmi, SS szakaszvezető, tartományi vezető lehetett. Parancsolgathatott, kiélhette az érvényesülési vágyát. Meghozták a kávét. Lotte fellélegzett. Mohón emelte szájához a csészét. Anna hamiskás mosollyal figyelte. – Ó, ezek a hollandok, a csésze kávéjukkal. Amióta hajóik meghozták az első zsák kávét a gyarmatokról, a lelki üdvösségük függ tőle. Lotte ellentámadással válaszolt: – Soha többé nem éreztél egy csipetnyi szimpátiát sem Hitler iránt? – Szimpátiát? Kedvesem! Visszataszítónak találtam. Az a tábornoki hang: „Tizennéééégy évvvel ezelőőőőtt! Verrrszájjj széééégyene!” Semmit nem éreztem iránta. A katolikus egyház engedelmes gyermeke voltam, és elhittem, amit a plébános mondott nekem, mert ő kedves volt hozzám. Ilyen egyszerű. Mégis, sok engedelmes katolikus hagyta végül elcsábítani magát. Goebbels, aki a jezsuitáknál tanult, az emberekben mélyen gyökerező katolikus értékeket rafináltan bevette a náci propagandába. A német nép tisztaságát és egyszerűségét magasztalták. A német férfi nem foglalkozik a szexszel, csak akkor, ha asszonyt választ: természetesen egy igazi német nőt, aki nem dohányzik, nem iszik, nem festi magát, és nincsenek házasságon kívül született gyermekei. Összeházasodnak és tizenkét gyermekük születik, akiket a Führernek ajándékoznak. Ezeket az ideálokat ültették el bennük. Lotte, üres csészéjébe meredve, felsóhajtott. – Miért sóhajtozol? – kérdezte Anna. – Anna, ez túl sok nekem. Anna már-már szólásra nyitotta a száját, ám néma maradt. Tisztában volt vele, hogy szereti vinni a szót, és hogy mindent, mindent meg akar magyarázni, vég nélkül elhárítva magától a felelősséget. Hogy a hollandok min mentek keresztül a háború alatt, azt általában véve tudta. Az általuk elfoglalt területeken élő népek sorsáról a németek időközben tájékozódtak. De arról, amit velük tettek a tizenkét évi zsarnokság alatt, arról hallgatni illett: milyen jogon panaszkodhatott volna az agresszor?!

Anna megrótta magát. – Ha túl sokat jártatom a számat, egyszerűen szólj rám, hogy fogjam be a számat, Lotte. Apánk is azt tette régen, emlékszel? A fülébe dugta az ujját és azt kiabálta: „Csend, Anna. Kérlek, maradj csendben!” Lotte semmi ilyesmire nem emlékezett. Ahányszor csak megpróbálta maga elé idézni édesapját, helyette dominánsan és kitörölhetetlenül mindig holland apukája képe úszott a retinájára, épp a külső hasonlatosság miatt. A kávé hatni kezdett, Lotte ismét felélénkült. Annának le kell nyugodnia egy kicsit. Elég a politikából, most ő következik.

8 Az udvaron ültek, ahol a kavics szépen el volt gereblyézve, és a vörös futórózsa illata elvegyült a nyári este melegével. Lotte az egyre sötétedő erdőszélet bámulta, anyukája lágyan ringott Bruch G-dúr Hegedűversenyének ütemére, amely az ablakból szállt feléjük, mit sem veszítve hangerejéből. Velük szemben két zenerajongó, akik a hangzást jöttek megcsodálni. Sammy Goldschmidt, a Rádió Filharmonikus Zenekarának fuvolistája behunyt szemmel hallgatta a zenét. Ernst Goudriaan, egy utrechti hegedűkészítő tanítványa, ujja hegyére támasztotta állát. A házigazda pedig, láthatatlanul, berendezéseit kezelte a színfalak mögött. A koncert után kijött, hogy újratöltse a poharakat, és elbájoló szerénységgel hárítsa el az elismerő szavakat. Ugyanabban a pillanatban az addigra áthatolhatatlanul sűrűvé sötétedett erdőben énekelni kezdett egy pacsirta. – Ez a madár Bruch-hal akar vetélkedni – jegyezte meg Ernst Goudriaan. Meglepetten hallgatták a titokzatos szólóéneket – a tiszta éjszakai örömujjongást, amit előadója nem egy képzeletbeli közönségnek szánt, hanem pusztán saját élvezetére dalolt. Lotte apja meghökkent ezen az erdőmélyi, tökéletes berendezésen forgó lemezen, a széke szélén ülve gyorsan felhajtott két kupica jóféle pálinkát, és megcsóválta a fejét: ritkaság, micsoda hang! Másnap este, felvevőkészülékét magával cipelve, tolvaj módjára az erdőbe lopódzott, és elfoglalta hadműveleti helyzetét, de a fülemüle lemondta az előadást. Sok türelemre volt szükség. Estéről estére vadászott csökönyös állhatatossággal a hangra, amíg a csoda egyik éjszaka, közvetlenül a feje fölött megismétlődött, s a férfi megörökíthette egy lemezen. A vadásztrófeával bement a rádióba. – Meglepetést tartogatunk hallgatóink számára – s a rádióban megszakították az előadást, hogy leadhassák a csalogányt, majdhogynem élőben. Az én hangomat miért nem veszi fel, tűnődött Lotte. Amilyen lelkiismeretesen követte a szerepléseit az anyukája – ha valahol fellépett a kórus, ő sosem maradt távol, s Lotte ezer idegen fej között is azonnal megismerte mókusszín kontyának ragyogását –, olyan szórakozott volt az apja, amikor ő a rádióban énekelt. Ilyenkor, a többiek legnagyobb bosszúságára, szórakozottan csavargatni kezdte a keresőgombot, mintha valami baj lenne az adással. Nem bírta talán elviselni, hogy nem ő az egyetlen a családban, aki muzsikát hoz a házhoz? Vagy azért volt ez, mert a lány nem tőle örökölte a muzikalitását? Homályos kívánság formájában, néha halványan megjelent Lotte édesapja, mintha a bepárásodott ablaküvegen keresztül látná. Szerette volna letörölni a párát az ablakról, hogy olyannak lássa, amilyen igaziból volt, és széttörni a csend gubóját, hogy úgy hallja a hangját, ahogyan igaziból csengett. A sok-sok év alatt végig ott szunnyadt benne – most átjárta az édesapja távolléte, hiánya, a tökéletes semmi. Annával másként állt a helyzet. Lotte elsősorban elevenül pergő mozgóképsorokban emlékezett rá: gyors lábacskák a kőpadlón, fel-le ugrálás, egy erőteljes hang, a gömbölyded test, mely a hatalmas matrac közepén pontosan követte az ő teste moccanásait. Ő volt Anna. Egy tiltott gondolat, egy titkos érzés. Nemcsak az országhatár választotta el Annától, nemcsak a távolság, hanem elsősorban az idő, ami közben eltelt, valamint a családi kapcsolatok áttekinthetetlensége. De Anna élt. Még ha csak Bram Frinkelen, egy nyolcéves fiún keresztül is, aki az iskolaév közepén jött Berlinből Hollandiába. Tanítás után Koen elhozta magukhoz – a focizás közben nem zavarták a nyelvi akadályok. Lotte az anyanyelvén kezdett beszélgetni vele; a szavak maguktól jöttek, olyan könnyedén, mintha soha nem lettek volna használaton kívül. A fiú számára Lotte a szülőhazája enklávéja4 volt – és viszont. Bram könnyedén mesélte el, miért kellett a szüleinek elhagyniuk Németországot: ott már nincs többé helyük a zsidóknak. Apja, aki hegedűművész volt, azonnal el tudott helyezkedni. Lotte megtanította a holland hangok 4

Enkláve: beékelt idegen terület egy másik országban. (A ford.)

kiejtésére; a nehezebb feladatoknál a fiú grimaszokat vágott. Koen meglepetéssel és bizalmatlansággal reagált nővére folyékony némettudására. Lotténak a Brammal kettesben folytatott beszélgetése alatt magányosan és sértődötten rugdosta tovább a labdát. Aztán történt valami, amiről azt hitték, sohasem történhet meg: Lotte anyukája, ez a ragyogó, elpusztíthatatlanul erős asszony megbetegedett valamiben, amit nem lehetett olyan megnyugtató diagnózissal elintézni, mint az influenzát vagy a megfázást. A betegség első tünete az volt, hogy férjét kiutasította a hálószobából. Ettől fogva a férfi a dolgozószobájában aludt egy rögtönzött ágyban, forrasztóón- és rövidzárlatszagban, s napközben olyan haragos tekintettel járkált a házban, ami mellett minden eddigi nagyon rossz hangulata elhalványult. Az ívelt hármas ablak melletti ágyból, ahonnan a rododendronokra, a mezőre, a csatornára és az erdőszélre nyílt kilátás, a gyerekek a mennyezeten keresztül is hallották felbőszült anyjuk vádjainak özönét, melyet apjuknak címzett. A háziorvos lehajtott fejjel ment fel a lépcsőn, majd jött le ismét. Úgy tűnt, még ő is összeroskad ama erők súlya alatt, melyeket az emeleten rázúdítottak. A lányok, csüggedten az étkezőasztalra könyökölve, a furcsa betegség természetéről tanakodtak, nem is sejtve, hogy csak évekkel később, amikor majd lassacskán felfedik a tabukat, fognak rájönni, mi lelte az anyjukat. A betegség a férjével szembeni gyanakvással kezdődött, aki egyre későbben jött haza amszterdami kiruccanásaiból. Egyik este az asszony egyik barátnőjével követte őt – erősen kisminkelték magukat, nagyvilági kabátba öltöztek, gallérját felhajtották, Pola Negri-kalapot tettek a fejükre. Amszterdami tájszólásban, elváltoztatott hangon leszólították a férfit, aki az utcai lámpa fényében, kalapjuk árnyékában nem ismerte meg őket. Amikor rutinosan közeledni próbált hozzájuk, mereven egymásba karoltak és megrendülten odábbálltak, otthagyva az elképedt férfit. A betegség következő stádiumát férje maga hozta haza a fővárosból, és átadta feleségének. Ez volt a kezelhetőbb tünet, amit a háziorvos néhány injekciós tűvel le tudott küzdeni. Ezután búskomorságba esett az asszony, ezt dühkitörések követték – visszatekintve ez volt a gyógyulást megelőző utolsó fázis, s afféle alternatív gyógyhatással bírtak. Minderről az étkezőasztal körül pusmogó libuskáknak halvány fogalmuk sem volt. Szexuális felvilágosítás címén csak egészen minimális információt kaptak, amit anyjuk eme könnyed mottójában lehetett összefoglalni: rá kell hagyni a dolgot a természetre. De ez a természet, mely minden veszekedés után a nagy akadékoskodó karjaiba hajtotta az asszonyt, megalapozott bizalmatlanságot ébresztett bennük. Az a gondolat, hogy egész életükben egy olyan férfihoz kelljen tartozniuk, mint az apjuk, százszázalékos fogamzásgátló szerként működött, még csak azt sem engedték, hogy egy férfi megcsókolja őket. Még Mies sem, aki testhez simuló kosztümöket hordott, és széles, mohó szája volt. Összezavarta őket, hogy anyjuk közben, akaratlanul, mintha a természet által neki szánt sors ellen tiltakozna, mindenféle érzékeny, szocialista irodalmat olvastatott velük – tudatlan szolgálólányokról, akiket teherbe ejtett a ház ura, nyirkos szuterénokban élő tizenkét gyermekes anyákról, akiknek minden este újra meg kellett védeniük magukat részeges házastársuktól; fekete rabszolganőkről, akiket bárki bántalmazhatott, ha megvette őket néhány ezüstpénzért. Emilé Zola, Dosztojevszkij, Harriet Beecher-Stowe asszonyai. Ha ez a „teljes élet”, ahol rá kell hagyni a dolgot a természetre, akkor ebben a lányok nem kívántak részt venni. Szégyenlősen hajtották le fejüket az emeletről érkező dühkitörések hallatán – mint a viharral, ezekkel szemben is védtelenül álltak. Hirtelen csend lett odafent. Anyjuk minden további nyilatkozat nélkül felkelt, gondosan felöltözött, és rájuk csak egy szórakozott pillantást vetve csendben elhagyta a házat. Lányai elképedve bámultak utána, mikor az ismerős, szálegyenes tartású alak Gazella kerékpárján eltűnt a szitáló esőben. Késő délután egy másfél méter magas festményt szállítottak házhoz, a vízi világ impresszionista ábrázolását, ami anyjuk gyengéje volt: nehéz, fenyegető felhők az ezüstszínű égbolton, melyek a tükörsima, náddal és ferdén nőtt fűzfákkal szegélyezett tó

vizében tükröződtek vissza. Nem sokkal ezután megérkezett az új tulajdonos is, aki megvette a képet egy ígéretes festőtől, s akinek ezért otthon pénzügyileg vérét kell majd hullatnia – teljesen gyógyultan, orcáin a bosszúvágy pírjával. A kép kiemelt helyet kapott a nappaliban, férje lejátszó berendezése felett, némán vetélkedve vele. Biztonságosabb időkben a férj bizonyára háborút robbantott volna ki a mértéktelen pénzkiadás miatt – most azonban rosszul megjátszott lelkesedéssel ragadta meg az alkalmat, hogy örvendezzen a váratlan gyógyuláson. A helyreállt béke eredményeként egy szűk évvel később meg is született a kései utód: Bart. Eme kedélybetegség kiismerhetetlensége elől Lotte a zenében keresett vigaszt. Abban legalább volt rendszer: a hangjegyek egymáshoz viszonyított rendjében, abban, ahogy a ritmus egyben tartja őket, mindegyikük betöltötte a maga funkcióját a nagy egészben, ravasz összjátékban bizsergetve a lelket. Az érettségi után megkettőzött buzgalommal feküdt neki az ének- és összhangzattan-tanulásnak. Kellemetlen mellékkörülmény volt, hogy zongorája ugyanabban a szobában állt, ahol a gramofon. Jelkép értékű helyzet: miközben gyakorolt, apja bejött, és ártatlan arckifejezéssel feltett egy lemezt, vagy kivett egy könyvet a szekrényből és csendre intette őt, mert különben nem tud koncentrálni. Lotte ilyenkor bénultan ült a zongora előtt, és a hideg verejték csordogált a hátán. Nem tudott vele egy helyiségben lélegezni – elszívta előle az oxigént. Csukott szemmel alávetette magát az erődemonstrációnak. Szemhéja alatt árkádiai világot képzelt maga elé, ahol az egész család pacsirtadal kíséretében, egyszerű feketében ballagott apjuk koporsója mögött. Amikor legkisebb húga négyéves lett, úgy tűnt, Lotte álomképe valósággá válik. Délután, munka után, apjának fel kellett vennie a megrendelt édességet a cukrásznál. Mivel a Harley javítás alatt állt, megkérte egyik kollégáját, aki ugyanolyan lelkes motoros volt, mint ő, hogy vigye haza. Jobb kezében tortadobozzal, bal kezében egy zacskó vajas süteménnyel távozott a cukrásztól. Óvatosan csusszant a kolléga mögé a motorra. A sütik miatt csigatempóban közelítették meg a kereszteződést. Balról teljes sebességgel, a kormány fölé hajolva, egy kismotoros érkezett, s csak akkor döbbent rá, hogy elsőbbséget kellett volna adnia, amikor Lotte apja már a földön hevert, furcsán megcsavarodva, mozdulatlanul, fejével a járdaszegélyen, egy zacskó összetört sütemény és a behorpadt tortásdoboz között. Szája sarkából vércsík szivárgott. A mentőautóban magához tért. – Hová visznek? – érdeklődött gyanakvóan. – A kórházba. – Nem, nem – tiltakozott felülve –, azt akarom, hogy vigyenek haza, nincs jobb ápolónő a feleségemnél. – Kívánságát tiszteletben tartva, hordágyon bevitték a házába. – Vigyázzanak a fejükre – figyelmeztette őket a lépcső felé biccentve –, itt nagyon alacsony a mennyezet. – Felesége remegő kézzel nyitotta ki a hálószoba ajtaját. Miközben lent csengetett a háziorvos, óvatosan az ágyba fektették. Udvariasan megköszönte a mentősöknek, hogy hazahozták, de amikor az orvos megvizsgálta, és megkérdezte, milyen körülmények között történt a baleset, csodálkozva motyogta: – Baleset? Baleset történt? – Balesete volt – mondta a doktor méltóságteljesen –, az előbb hozták önt haza. – Kit? Engem? – nagy nehezen összeráncolta a szemöldökét. – Hol van a feleségem? – Itt áll mellettem. Mialatt a gyerekek odalent a színes girlandok alatt vártak feszülten, s az asztal közepén álló süteményes tál tüntetően üres maradt, az orvos tétovázva súlyos agyrázkódást és bordatörést állapított meg. A biztonság kedvéért hívott egy specialistát. Ez hűvösen konstatálta, hogy súlyos koponyaalapi törésről van szó, ami legalább egy fél év teljes nyugalmat igényel. – Várni kell – mondta –, semmit nem tudunk tenni, csak várni.

Marié és Jet leszedték a születésnapi füzéreket, abban a szótlan meggyőződésben, hogy minden perc, amíg még fent vannak, apjukat hátráltatja a gyógyulásban, A lecsupaszított szoba egyik sarkában Eefje kedvetlenül babrálta új babáját. Apjuknak vízszintesen kellett feküdnie. Szürkén, mozdulatlanul, csukott szemmel hevert a besötétített, fertőtlenítőszerektől szagló és kölnitől illatos szobában – mintha már fel lenne ravatalozva. Bár nem volt halott, de ezt az állapotot életnek sem lehetett nevezni. Felesége éjjel-nappal a homlokát, halántékát és csuklóját borogatta nedves ruhával, egy teáskanál langyos vizet manőverezett kicserepesedett ajkai közé. Lélegzete érdesen zörgött törött bordái mentén, időnként felnyögött a komor senki birodalma mélyéből, ahová a morfin ezüst szárnyain lebegett el. A kisebb gyerekeket anyjuk egyik nővérénél szállásolták el: gyógyulásának egyik feltétele az abszolút csend volt. A házban minden ténykedést lábujjhegyen végeztek – osontak, suttogtak, saját lélegzésük hangjától is megijedtek. A radikális csönd, illetve Beethoven és Bach, a szopránok és baritonok, altok és basszusok nyomasztó elhallgattatása miatt úgy tűnt, mintha már akaratlanul is beengedték volna a házba a halált, hisz olyan hangulatot teremtettek, amiben az szépen tenyészik. Zárt ajtók mögött is hallották zörgését. Amikor Lottéra került a sor, hogy átvegye a virrasztást, és a borostás szakállra nézett, mely penészszerű rétegként borította a beesett orcát, úrrá lett rajta a félelem, hogy apja az ő képzelőereje révén került ebbe az állapotba. Sajnálta már bosszúszomjas fantáziálását, amit a férfi ébresztett benne. Valóban dühödt szándékosság volt a viselkedésében, vagy csak szokásos, jól ismert egoizmusa? Erősen reménykedett, hogy apja túléli a balesetet, különben mostantól szigorúan cenzúráznia kell a gondolatait. Bűntudatán keresztül ráadásul még édesapja képe is átderengett, aki, akárcsak holland apukája, családtagjaitól körülvéve, ágyban fekve várta a halált. Az évek során sikeresen elűzte agyából ezt a képzetet, de a feltűnő hasonlóság miatt ismét felbukkant, azzal a rémisztő érzéssel együtt, hogy ezt ő okozta. Így a virrasztás az önkínzás rendszeresen visszatérő formája lett, mivel minden alkalommal elárasztotta az érzések eme teljes skálája. Néhány órával később anyja ismét felváltotta, aki a nap többi részét szfinxként ülte végig. Néha fölébe hajolt, hogy fülét a szája fölé tartva ellenőrizze, lélegzik-e még. – Nem fogsz megszökni előlem, vén csibészem – suttogta. Nem hanyagolta el magát. Rendszeresen új ruhát vett fel, s így a férfi, ama néhány alkalommal, amikor kinyitotta a szemét, mindig egy vonzó nőt talált az ágya mellett. A függöny résein keresztül látta az asszony a mező fölötti ködöt, hallotta az örvösgalambok turbékoló kórusát. Éjszaka látta a csillagokat; nem gyújthatta fel a villanyt, hogy olvashasson – talán ez volt részéről a legnagyobb áldozat. Makacs jelenlétével sem tudta megakadályozni, hogy három hét múlva ne lépjen fel kétoldali tüdőgyulladás, vizes mellhártyagyulladással kombinálva. A háziorvos rossz színész volt: láthatólag nehezére esett eltitkolni, hogy bármelyik pillanatban vége lehet. Szerzett egy éjszakai ápolónővért, aki vizes borogatással küzdött a lázcsúcsok ellen. Éjszakánként a beteg félrebeszélt, ez volt az egyetlen hang a házban. A nővér jégkockás tasakokkal hűtötte a férfi homlokát. – Nem – tiltakozott az, amikor tágra nyílt szemmel magához tért álmából, s egy görcsös karmozdulattal lesöpörte a zacskókat –, nem akarom a koronát! Nem akarok Anglia királya lenni, nem akarok, nem akarok! A nővér felkapta a párnáról a zacskókat, és gyengéden visszanyomta a férfit. – Vízszintesen kell feküdnie – rótta meg. – Nem akarom a koronát – jajgatott amaz. – Miss Simpsont akarom! – Lázadozva süppedt vissza mély lázálmába. Amikor elmúlt a krízis, kinyitotta a szemét, és megtisztult nyugalommal megvizsgálta az idegen nő arcát, melyet sűrű, erős, égnek álló haj koszorúzott. Bozontos szemöldöke alól

szilajul nézett rá a nővér – ez normális, hétköznapi arckifejezésnek számított nála, semmi különösebb szándéka nem volt vele. – Maga a megszólalásig hasonlít Beethovenre – mondta a férfi meglepetten. – Ezt jól látja, uram – ismerte el a nővér – tényleg a rokona vagyok. A család megkönnyebbülten fellélegezhetett, egészen addig, amíg egy, a lábában keletkezett vérrög újra közel nem hozta a véget. A doktor ellentmondásos kezelési módokba gabalyodott: a trombózis okán egyenesen kellett volna ülnie a betegnek, miközben a koponyaalapi törés miatt létfontosságú a vízszintes fekvés. Mivel a beteglátogatást megtiltotta az orvos, a ház elzárkózott a külvilágtól, magános szigetté zsugorodott a szegény, meggyötört test körül. Hogy kimeneküljön ebből a vákuumból, a megszokott elevenség hiányából, Lotte a kertben kószált, s végül a gyümölcsösben kötött ki. Megsimogatta a tbc-házikó falán a pergő festéket, leszedett egy darab mohát, letört egy gallyat a mogyorófáról, melynek kiterjedt koronája mutatta a közben eltelt tizennégy évet. A házikó forgató szerkezete berozsdásodott, s így nyitott oldala állandóan kelet felé nézett. Kelet felé. Leült a rozoga konyhaszékre, s elképzelt magának egy ismeretlen Annát, anno 1936. Nem egy határozottan körülírt, fizikai alakot látott, hanem az energia felemelő, élettel teli összességét; Anna élt. Ez lelkiismeret-furdalással töltötte el, szégyellte magát, hogy jó ideje olyan keveset gondol rá, mintha Anna egy eleve vesztett ügy volna. Megpróbálta magában feltámasztani a tüdőbetegséggel küzdő gyermeket, aki itt feküdt, s lázas csodálkozással nézett körül. Amihez akkor túl fiatal, túl beteg volt, és ráadásul másoktól függött, az most nevetségesen egyszerűnek tűnt: felszáll a vonatra, és visszamegy Kölnbe. Elképzelte a viszontlátást – pusztán az, hogy Annára gondolt, máris enyhet jelentett apjának a halállal folytatott hosszadalmas flörtölésével szemben. A férfi vasárnap hirtelen fulladni kezdett. Partra vetett halként, tátott szájjal kapkodott levegő után. Felesége felültette a párnák között, megitatta, kigombolta a pizsamáját – férje a szívét markolászta. Riasztották az orvost. Az ismeretlen hétvégi ügyeletes egy hosszú injekciós fecskendő tartalmát egyenesen a szívébe nyomta. – Utolsó életmentési kísérlet – suttogta, táskájába téve a fecskendőt. –Asszonyom, készüljön fel a legrosszabbra! Órákig tartó várakozás következett. Már az is csoda volt, hogy az asszony tűrőképessége még nem merült ki. A nyomasztó kérdés – megmarad-e az apjuk, vagy nem marad meg – és rossz hangulat elől Lotte inkább kisétált az erdőbe, mert attól tartott, hogy ha a közelben marad egy akaratlan, a cenzúra alól kiszökő gondolat végzetes lehet a férfira nézve. Estére az apja ismét normálisan lélegzett. Ivott egy korty vizet, és megkérte feleségét, hogy odalent tegye fel Mozart Requiemjét, teljes hangerőn, és nyisson ki minden ajtót. Az asszony remegő kézzel helyezte a tűt a lemezre. Borongós hangok kúsztak fel a lépcsőn. Jet zokogásban tört ki. – Örülj neki – mondta az édesanyja –, hogy nem a temetésen hallod a zenét, hanem apád még élvezni tudja. Eme apoteózis után lassan megindult a gyógyulási folyamat: a férfi stílusosan tért vissza az életbe. Apránként látogatókat is beengedtek hozzá. – Hol marad Hans Koning? – panaszolta, a betegségtől még áttetszően. – Biztosan eljön – nyugtatgatta a felesége. – Tudja, mi történt velem, nem? – Természetesen. De a professzor nem hallatott magáról. Amennyire megbízhatóan tisztelte meg a házat heti látogatásaival a baleset előtt, olyan makacsul maradt most távol. Lotte anyja felhívta. Udvariasan eleget téve a felszólításnak, csüggedt arckifejezéssel megjelent a lépcsőfeljárón. Felcsoszogott, beütötte a fejét a lépcsőfordulónál a mennyezetbe, és zavartan ácsorgott az ágy végében, még kezet sem rázott a beteggel.

– Hogy vagy? – érdeklődött, szárazon beleköhögve hatalmas, húsos kezébe, mellyel az ellenvetéseket szokta elhessegetni. A beteg nem rejtette véka alá örömét. Kebelbarátja és lelki rokona jelenlétének a puszta ténye is több színt vitt arcára, mint az összes többi látogató együttvéve. – Csak fekszem itt... – sóhajtotta –, elhiheted, mennyire vágyom már a régi vasárnap esték után... Hans Koning szigorúan ránézett. – Figyelj ide, kedves barátom, én nem bírom a betegszobát... – ezt bizonyítandó, elkínzottan nézett körül, mintha mérgező levegőben próbálna életben maradni, sikertelenül. – Tényleg, egyetlen percet sem bírok ki itt! – De... – mormolta a beteg hitetlenkedve. A professzor elindult az ajtó felé. – Szólj, ha ismét a régi vagy – fordult még vissza, kezét a kilincsre téve. – Jobbulást! Allergiájára hivatkozva, a lassú felépülés hónapjaiban, nem is jelent meg többet a professzor. A beteg depressziós rohamokkal küzdött. Miért mentette ki magát a legjobb barátja, éppen most, amikor ordítóan nagy szüksége volt a társaságára, hogy megrongálódott értelmét újraélesítse, és megcsiklandozza a fantáziáját, hogy nézeteit és álláspontját ismét bravúrosan a beszélgetésekbe vonhassa? A professzor távolmaradása a személyes veresége volt. – Ki vagyok én egyáltalán – tűnődött, párnáin elnyúlva –, egy senki vagyok. Mit tettem le az asztalra? Semmit, semmilyen tekintélyem nincs a világban, miért is nem haltam meg? – Felesége sietett meggyőzni őt kiválóságáról, hosszasan sorolta érdemeit, elhallgatva kellemetlen tulajdonságait. Annyira hevesen kívánta, hogy férje ismét a régi legyen, hogy ő maga is őszintén elhitte, amit mond. A férfi ellenállása ennyi hízelgés hallatán hirtelen megtört. –Nagyszerű feleség vagy – suttogta, s megvigasztalódva elaludt. Óriási, nemzetközi hírekkel vetekedő esemény volt, amit egyikük sem fog soha elfelejteni, amikor egyik nap a férfi lassan lejött a lépcsőn, becsoszogott a nappaliba, hogy megigyon egy csésze kávét, de mivel szédült a megerőltetéstől, leült a karosszékbe, amelyet sietősen a kandalló elé toltak. A kerti pad volt a következő mérföldkő, így hódított meg lassacskán újabb területeket, mígnem egy nap egyedül maradt otthon, és túlságosan ambiciózusnak bizonyult. Talán felesége távolléte inspirálta, talán csak nem tudott már ellenállni a hónapok óta elnyomott vágynak, amit egy jó kis spirituális eszmecsere iránt érzett. Könnyelmű felindulásának megadva magát, átkacsázott a csatorna fölött átvetett pallón, be az erdőbe, lassan és erősen koncentrálva – a trombózis következtében egyik lábát húzta egy kicsit, szíve rémisztően dörömbölt. Amikor az erdő túlsó végén elért a Koning család házához, a kimerültségtől átölelte a bejárat feletti előtetőt tartó két sötétzöld oszlop egyikét. Nem tudta, meddig ácsorgott ott, légszomjjal és szívdobogással küszködve, valamint abbéli félelmével, hogy így találja a professzor. Amikor egy kicsit összeszedte magát, meghúzta a csengő fogantyúját. Maga a barátja nyitott ajtót, háromrészes öltönyben, ezüst óralánca girlandként függött a mellén. Szakálla megemelkedett az ijedségtől. – Mennyei atyám, mit csinálsz te itt? Te vagy az utolsó, akire számítottam. Sajnálom... – lehalkította a hangját, mintha éppen valami bizalmas titokba akarná beavatni a másikat –, vendégeket várunk, bármelyik pillanatban itt lehetnek. Hogy tudtad ilyen rosszul megválasztani az időpontot? Gyere be, majd kimész a konyhaajtón keresztül. Lotte apja végigbotorkált a folyosón, és lerogyott egy konyhaszékre. – Egy pillanat – lihegte –, muszáj... szabadna... kérhetek egy pohár vizet? – Mindjárt keresek neked... – A professzor kinyitogatta az összes konyhaszekrényt, majd indulatosan becsapta őket. – Istenem, hol tartja ez a némber a poharakat... egy csésze is megteszi. – A hívatlan vendég megitta a vizet. A professzor feltépte a konyhaajtót és kitessékelte. – Legközelebb alkalmasabb lesz. Jézusom, milyen pocsékul nézel ki!

Lotte anyukája felnézett, amikor meghallotta a kavics csikorgását. Meglátta a kerti úton botorkálni a férjét, akiről azt hitte, hogy ágyban van, amint félúton támaszt keresve egy körtefánál, zavarodott, üres tekintettel bámult a házra, mintha valami rémisztőt látna ott. Amikor jobban megnézte magának, rájött, hogy a férje sír. Aznap este levélben felmondta a barátságot a professzorral. A levélpapírt karcoló koronás tolla egoista fajzatnak titulálta a férfit, kinek embersége eltűnik a betegszobák küszöbén és saját házának lépcsőfeljáróján. – Ez azért nagyon érdekes – mondta Anna –, hogy éppen akkoriban ábrándoztál egy kölni utazásról. – Miért? – Mert abban az időszakban bennem is egyre erősebb lett a vágy, hogy Kölnbe menjek. Anna elérte azt az életkort, amelyben annak idején az édesapja már nyomasztónak találta a templom és a folyó közé szorított életteret: néhány majorság és azok lakói, akik csak annyit látnak, hogy valaki éppen megszületik, másvalaki pedig meghal. Ez a mentális unalom Annánál sem az elrendeltetett sors elfogadásában, hanem lázadásban nyilvánult meg. Megragadta Jacobsmeyer reverendájának az ujját. – Hogyan tudnék elszabadulni a faluból? – hangja megzavarta a Landolinus-templom csendes nyugalmát. – Úgy érzem, többre vagyok hivatott, mint hogy egész nap disznótrágyát cipeljek. Jacobsmeyer megfontoltan bólogatott. – Talán tudok valamit a számodra – simogatta tűnődve az állát. –A paderborni érsek egy fiatal nőt keres, aki hosszú távon felváltaná az ő idős házvezetőnőjét. Szeretné kitaníttatni a jelöltet egy kölni intézetben, ahol a jómódúak leányai megtanulják, hogyan kell vezetni egy cselédlányokkal és szolgálókkal működő háztartást. Úrinőknek való iskola... – nevetett fel ironikusan. Heinrich bácsi nem tanúsított ellenállást. Martha néninek már nehezére esett sportszerűen elviselnie az ingyenes munkaerő távozását. – Azt sem tudod, mibe kezdesz – gúnyolódott, reszketve a gondolattól, hogy mennyi munkát kell majd átvennie –, nem lesz ebből semmi, ezt már most megmondhatom neked. – Anna hallgatagon kavargatta a levesét; semmi kedve nem volt ahhoz, hogy este tizenegykor elkezdjen vitatkozni. – Miért nem szólsz semmit? Máris túl jónak tartod magad hozzánk? Mondok neked valamit: nagyon nem fog tetszeni neked. Magam előtt látom a napot, amikor... – hangja megbicsaklott – térden csúszva jössz ide vissza, és egy falat kenyérért könyörögsz. De ne gondold... Anna fáradtan felsóhajtott. – Mit izgatod magad – mondta hűvösen, anélkül, hogy felnézne a lábosból –, úgyis meghalok, mindig is mondtad, nem? Úgysem érem meg a huszonegyet, nem? Annát beíratták a következő félévre. Heinrich bácsi megkereste egy kölni unokafivérét, hogy adjon szállást a lánynak, és megbízott egy szabót, hogy készítsen egy élethosszig tartó köpenyt, elnyűhetetlen anyagból. Ahogy a mennyasszonyt menyasszonyi ruhájában, fején fátyollal, bevezetik a férjes asszonyok világába, Anna is úgy érezte, hogy ez a köpeny egy teljesen új életformába fogja őt bevezetni. Indulása előtt néhány nappal Jacobsmeyer magához hívatta. – Borzasztó dolgot kell neked mondanom, Anna, ebből az állásból nem lesz semmi. Anna lerogyott az egyik fényesre koptatott templompadra, és felnézett a Mária-szoborra, mely hirtelen önelégültnek tűnt. Nem mehetett vissza többé – felégette a hidat maga mögött, ez volt minden, amit tudott. Jacobsmeyer, állát dörzsölgetve, nyugtalanul járkált fel és alá az oltár előtt.

– Tudod mit – fordult meg hirtelen –, a bácsikádnak és a nagynénédnek nem mondunk semmit. Fizetem az iskolát. Te tartod a szádat, összecsomagolsz, elutazol Kölnbe, és látogatod az órákat. Anna november elsején Paderbornban szállt fel a kölni vonatra. Örök darabnak szánt köpenyét viselte, fején szürke filckalap, melybe a vetési lúd nyári tollazatából vett barna szálat tűzött. Holmiját egy eredetileg margarin szállítására szolgáló kartondobozba csomagolta. A vonat fenyőerdők, sárgába hajló lombhullató erdők, legelők és szántók mellett haladt el. Szemét behunyta, majd ismét kinyitotta, abban a reményben, hogy valami ismerőset fog majd látni. A táj semlegesen siklott tova. Mégis érezte, hogy egyre közeledik szülővárosához. A szoros kötelék tizennégy évvel ezelőtt meglazult ugyan, de Anna – a vonat pöfögős tempójában – méterről méterre újrafonta. Amikor azonban a vonat berobogott az állomásra, a hazatérést idéző érzés cserbenhagyta. Megfélemlítette a dóm masszív jelenléte, oly szilárdan terpeszkedett az állomás mellett hegyes tornyaival, csipkés sziluettje komor felkiáltójelként emelkedett az antracitszürke ég előtt. Ha már a Landolinus-templomban is nehezen hallották meg odafent, milyen jelentéktelenek lesznek itt elmondott könyörgései, Istennek ebben az aránytalanul nagy házában? Magához szorította a kartondobozt. Gyerünk Franz bácsihoz, mondta magának, nehogy a magasba szippantson ez a megszámlálhatatlanul sok párhuzamos vonal. Köpenye zsebéből gondosan összehajtogatott papírlapot húzott elő. Heinrich bácsikája szinte kalligrafikus szépségű gót betűivel ott állt a papíron a kórház neve, ahol unokafivére a karbantartó technikusok főnökeként dolgozott. Egy járókelő kölni tájszólásban elmondta neki, melyik villamosra szálljon fel. A villamoson elnyomta magában a kísértést, hogy köszönjön, és a széksorok közötti folyosón maradt, földijei között – igen, a földijei között. De senki nem látta őt. Egyfajta beletörődéssel bámultak ki az ablakon, mintha nem maguk döntöttek volna úgy, hogy ebben az időben, ezzel a villamossal, ebben a városban utaznak. A magas homlokzatok, az emberek nyüzsgése, a forgalom: kisgyermekkora városának sűrű élete lehengerelte a lányt. Ha a faluban ő csak az öreg Bamberg fiatalon elhunyt, szakadár fiának a leánya volt, itt, a túlnépesedett névtelenségben egyenesen senkinek számított. Amikor kinyitotta a kórház nehéz ajtaját, az a nyomasztó érzése támadt, hogy ez város a városban. Mindkettőben emberek születtek és haltak meg, csak itt nagyobb koncentrációban. Az előcsarnokban, egy bőrfotel szélén ülve várta, hogy a nagybátyja megérkezzen. Az arra járók pillantása a kelleténél kicsit tovább időzött rajta. Gyanút fogva, megpróbálta önmagát az ő szemükkel felmérni. Egy középkori kabátba öltözött lányt látott, vadászkalapban, melyen egy bolondos madártoll fityegett, ölében egy szegényes dobozzal – ritka példánya a városból már régen kihalt emberfajtának. Röhejesen nézek ki, állapította meg. Egy fehér köpenyes férfi jött oda hozzá. Egy pillanatra halvány ijedtség suhant át az arcán, de azonnal összeszedte magát, és joviálisán kezet fogott vele. Anna megpróbálta emlékezetébe idézni a temetésről, abban a reményben, hogy arcában talál majd valamit a régi időkből, ha már Köln városával ez nem sikerült. De semmit nem ismert fel – nem hasonlított sem az édesapjára, sem Heinrich bácsira, sem nagyapára. Vidámsága sem volt éppen jellemző családi vonás. – Ez minden csomagod? – kérdezte, átvéve tőle a kartondobozt. Anna némán bólintott. Levette a nevetséges kalpagot, hogy legyen valami a kezében, miközben szégyenkezve simogatta ujjával a lúdtollat. A férfi lakása a kórház területén volt. Annát a felesége gondjaira bízta, aki karján egy kisbabával üdvözölte őt. Vicki néni könnyedén csevegve körbevezette. Gömbölyded volt, vörösesszőke, göndör haját fésűkkel tartotta kordában. Az álla közepén lévő gödröcske időnként zavarodott arckifejezést kölcsönzött az asszonynak, mintha valaki váratlanul becsapta volna, de azután egy gondtalan kacaj ismét felhőtlenül tisztára törölte az arcát. Anna mámorosan járkált a polgári lakásban. Politúrozott bútorokkal berendezett szoba, csak azért,

hogy ott üldögéljenek! Egy Pathé gramofon hatalmas tölcsére szemtelenül tátongott feléje. Igazi WC, öblítőtartállyal. Meleg folyóvíz. Saját hálószoba: medalionmintás tapéta, márványlapos toalettasztal, mosdóállvány, ruhásszekrény – nem létező ruhái számára. A tanyaudvar végében álló budi, a kút, ahol mosakodott, a szúrágta padlójú padlás, ahol aludt – ezek hirtelen a nemkívánatos emlékek homályos birodalmába száműzettek. Aznap este szédülve csusszant a kikeményített ágyneműk közé. Bár egyetlen nap alatt egy másik életformába csöppent, olyan érzés fogta el, hogy most került a legtávolabb az évek során benne élő várostól. Egy hatéves gyermek mikrokozmosza egy védett városban, ahol az élet ép és egész volt, és ahol ismerős hangok vették körül. Vicki néni bedugta a fejét az ajtón. – Aludj jól, Anna! – Jó éjszakát... – válaszolta tétován. Nagybátyja és nagynénje szívélyessége zavarba hozta, annyira megszokta a gorombaságot és gyanakvást. Az iskolában ő volt az egyetlen vidéki lány. Ez azonban nem tűnt fel senkinek. Nagynénje ruháit hordta, a felnémet beszédet pedig – azt az eszközt, mellyel édesapja annak idején távol tartotta magát a családtól – mindig is becsben tartotta. Ennek ellenére csak félig tudta követni a diákok beszélgetéseit; az ő nyelvük egy ismeretlen világra vonatkozott, saját zsargonnal: küszöbönálló eljegyzés, vasárnapi táncos teadélután etc. Anna számára nem léteztek táncos teadélutánok, ott volt viszont a varázslatos sötétség a legközelebbi moziban, mely halványan a kaszinó színháztermét idézte fel benne. Heinrich George és Zarah Leander, halántékra ragasztott hajfürtökkel, füle mögé tűzött rózsával. A nagy szerelem, Szülőföld, La Habanera. Az Ufa filmet a Heti Híradó előzte meg, a valóság képei álomképszerű benyomást keltettek. Derűs katonák masíroztak a fehér vásznon. Németországnak ismét volt hadserege. Az ország feszített tempóban igyekezett talpra állni a pangás évei után. Az állami munkaközvetítő által küldött, egészséges, kisportolt testű fiatalemberek mocsarakat változtattak lakható területekké, vagy learatták a termést. Ragyogó, festetlen lányok segítettek a parasztgazdaságokban, mostak, takarítottak, gondozták a gyermekeket, vagy a szüléseknél bábáskodtak. Fáradhatatlanul mosolyogtak, táborokban laktak, a napot zászlófelvonással kezdték, majd teli tüdőből elénekelték: „Az út szabad, és szorosra zárjuk sorainkat...” Jól ment Németországnak, mindenki lelkesen dolgozott az újjáépítésen, vége lett a káosznak, szegénységnek, munkanélküliségnek. Ismét volt rendszer, olyan rendszer, mely az érett gabona és a nyári égbolt, azaz a szőke haj és kék szemek színét viselte. A zászlókkal és indulókkal szemben érzett bizalmatlansága, a kiabáló osztrák férfi iránti ellenérzése, és Heinrich bácsi bückebergeni kalandja után tett figyelmeztetése ellenére Annát is elragadta az optimizmus, a többiekkel együtt, ahogy szorosan egymás mellett ültek a meleg moziterem otthonosságában. A képek bizalmat sugároztak, ez pedig nagyon jó és kényelmes érzésnek bizonyult. A mindennapok realitásában minden rendben lévőnek tűnt, s rögtön utána még egy filmet is megnézhettek. A minden téren megnyilvánuló javulás nem lepte meg Annát – természetes módon egybeesett azzal a felszálló ággal, amit saját élete is mutatott. Németország felküzdötte magát a mélypontról, s ő is így tett. Ez nem egy józan megállapítás volt, hanem észlelés, az egyidejű felemelkedés magától értetődő érzése. A szelet csokoládé, amivel Vicki néni az előadás alatt megkínálta, maga volt a legjobb bizonyíték: ki ehetett korábban csokoládét? Mindazonáltal Köln, a rómaiakig visszanyúló történelmével, továbbra is megfélemlítette és kiábrándította Annát. Az oromcsipkés, robusztus, kerek torony, mely mellett gyakran elhaladt, finoman éreztette vele, hogy tizennégy évi száműzetés a Teutoburgi erdőszéli faluban semmi sem volt egy ezerkilencszáz éves, román stílusú, germán területen álló toronyhoz képest. A Rajnával összevetve pedig a Lippe csak egy csatorna. Egyik vasárnap délután a parkban sétált a nagynénjével, a gyerekkocsit tologatták, s a téli nap hosszú fehér csíkokat vetett a fatörzsek közé. Még mindig nehezére esett egy egész napon át nem csinálni semmit: céltalanul sétálni, a

tavacska tükröződő felszíne fölé hajolni, kivenni a babát a kocsiból és magasra emelni, hadd kapálózzon. Hirtelen felindulással azt mondta: – Sétáljunk el a kaszinó felé, ahol régen laktam... laktunk. A „laktunk” szó, hangosan kimondva, szentesítette az ötletet: apja és Lotte nevében is szeretne elmenni a kaszinóhoz, ők is ott lesznek, és a válla fölött vele együtt nézelődnek majd. Vicki néni megvonta a vállát, jól van, neki mindegy. Békésen, semmiségekről csevegve, az asszony akaratlanul is villámhárítóként működött az Anna torkát összeszorító, hirtelen feltörő félelem ellen. Közömbös járókelőként bandukolt az utcán, melyen már járt gyermekként, csak akkor valamelyik siető családtag az ellenkező irányba vonszolta. Azon az utcán, amely eltéphetetlen szálakkal kötődött az édesapjához, aki fekete kabátban botorkált a macskaköveken, erősen botjára támaszkodva, időnként elővette köpőszelencéjét, majd sietősen ismét eltette. Az utca felett már akkor is ott ült az a fekete felhő, amelyen később édesapja ellebegett – a kaszinó, a templom és az iskola felett –, ki a városból, az országból, a világból. Az iskolához értek – az ablakok magasan helyezkedtek el az osztálytermekben, így lehetetlen volt kilátni rajtuk; mellette a könyörtelen, tizenkilencedik századi stílusban épült templom, melyet azzal a céllal építettek, hogy félelmet keltsen a Mindenhatóval szemben. Valamivel távolabb Anna megállt. Pillantása felkúszott a homlokzaton az ólomüveg ablakokig, majd oldalirányban lesiklott a kétszárnyú, lakkozott, rézcsengős és kis, rácsos ablakú ajtóra. Tekintete visszapattant róla. Az épület kizárta őt, letagadta, hogy ő valaha ott lélegzett, hogy gondolatai és érzései betöltötték a teret, hogy édesapja és Lotte ott élt. Akkoriban az életet vették körül ezek a falak, most áthatolhatatlan akadályt képeztek Anna és a többiek között. – Leaszfaltozták az utcát – mondta lekicsinylően –, azelőtt macskaköves volt. Mintha csak egy tetszőlegesen kiválasztott utca lett volna, továbbsétáltak. Minden normálisnak mutatkozott, sütött a téli nap, 1936 a végéhez közeledett, 1922 pedig elképzelhetetlenül régen volt. Első hat életéve, és azok, akik ennek részesei voltak, nyomtalanul eltűntek, semmi nem maradt, ami rájuk emlékeztetne. A Lippe menti falu sem létezett már. Heinrich bácsiról nem hallott, mint ahogy ő sem Annáról. Csak Jacobsmeyer kapott tőle néha levelet. Amikor huszonegy éves lett, behívták a bíróságra, írja alá a gyámsági okiratot, hogy nagybátyját hivatalosan felmenthessék a felelősség alól. Az okirat hosszú episztola volt. Felületesen beleolvasott, s megértette, hogy aláírása egyben azt is jelenti, hogy utólag jóváhagyja a módot, ahogy nagybátyja a gyámságot gyakorolta. Egyezett-e a valósággal mindaz, ami az okiratban volt? Hol melege lett, hol a hideg rázta, egyszerűen nem bírta tovább olvasni. Ez a szöveg valaki másról szólt, aki egy másik életből jött. Zavartan nézett fel a papírból. Vele szemben, a steril irodában, fém íróasztala mögött az ügyintéző türelmetlenül bólintott feléje. Anna dühös tollvonással aláírta. Ez a szappanillatot árasztó, tiszta, polgári ruhás Anna letette a tollat, nyersen visszalökte a papírt a hivatalnok elé, felállt, és elhagyta az épületet. Lesétált a kőlépcsőkön és bement a városba – abba a városba, melyet, emlékei elsüllyedt alapjain, ismét fel kellett építenie. A képzőben kapott bizonyítványán még meg sem száradt a tinta, amikor már állása volt, éjjel-nappali szolgálatban, tizennégy naponként egy szabad vasárnappal. A Stolz családnál állt munkába, akik a város keleti részén, egy kis villákból álló negyedben laktak, nem messze a Bayer ipari komplexumtól, ahol Stolz vegyészként dolgozott. Annának fogalma sem volt arról, mit jelent cselédlánynak lenni, munkaadója családjának szerves részeként. Ama várakozását, hogy átveheti a Stolz család háztartásának vezetését, rögtön az első napon meghazudtolták, amikor kiderült, hogy az irányítás megoszlik a törvényhozói és a végrehajtó hatalom között. Az előbbi Frau Stolz személyében egy gyárra emlékeztető rendszert dolgozott ki annak érdekében, hogy a háztartásban elvégzendő tevékenységeket a lehető leggyorsabban és leghatékonyabban kivitelezzék. Amióta férjhez ment, kilenc éve, a keleti negyedben álló

villában minden délelőtt tíz órakor porolták le a szegélyléceket, kedd délutánonként fél háromkor vasalták ki az ingeket, szombat reggelenként kilenc órakor tisztították meg az ablakokat. Az asszony tizedesjegynyi pontossággal kiszámította, melyik feladat mennyi időt vesz igénybe. A program egyes részei olyan szorosan illeszkedtek egymáshoz, hogy a végrehajtó hatalomnak lélegzetvételnyi ideje sem maradt. Mint egy csacska filmben, úgy rohangált Anna egyik feladatból a másikba. Egy sertésszőr ecsettel leporolta a szegélyléceket – félidőben csengettek, köténye zsebébe csúsztatta az ecsetet és kinyitotta az ajtót. A programon kívüli intermezzo után lázasan folytatta a munkát. Napi ellenőrzése során Frau Stolz végighúzta a mutatóujját azon a fél méteren, amelyet Anna, a késedelem miatt, véletlenül kifelejtett: – Itt ma nem jártál. Az, hogy a vak engedelmesség iránti követelménye a személyes kezdeményezés minden formáját elnyomja, nemcsak hogy nem tűnt fel neki, hanem még rossz néven is vette alárendeltjétől. Egyik délután látogatóba ment; mire hazaért, Annának ki kellett vasalnia az ingeket. Esni kezdett. Anna felnézett, észrevette az ablakon az esőcseppeket, és dilemmába esett: ha felmegy, hogy becsukja az ablakokat a hálószobákban, esetleg nem lesz kész a vasalással. Ezt a kockázatot nem merte vállalni. Nem sokkal később, levegő után kapkodva, beviharzott Frau Stolz. – Nem hittem volna – kiáltotta diadalmasan –, mondom a barátnőmnek: haza kell mennem, nyitva maradtak otthon az ablakok, beesik az eső. Azt kérdezi: senki sincs otthon? Dehogynem, mondom, a cselédlányunk, de nem gondolod, hogy neki ez eszébe jut! Frau Stolz meg volt róla győződve, hogy a követelmények felállítása mellett, melyet a nevelés egy formájának tekintett, Anna jó közérzete is az ő felelőssége. Nem tűrte, hogy szabad estéin egyedül üljön a szobájában, hanem lehívta a nappaliba egy csésze kakaóra. Megtanította azsúrozni és hímezni, keresztszemest és apróöltést. Olyan készségek ezek, amikkel egy fiatal nőnek rendelkeznie kell, magyarázta Annának, nagylelkűen nekiadva az ehhez szükséges anyagokat. Így ültek ott hármasban, Herr Stolz az újságjával, felesége és a szolgálólány, nagy egyetértésben, hímezgetve. Nyolcéves kislányuk, Gitté, aki hosszú copfokat viselt, ilyenkor már aludt. Amikor a Führer előadása volt várható, a férfi bekapcsolta a Néprádiót. Anna hallgatta is, meg nem is. Úgy volt ezzel, mint a hímzéssel, amin éppen dolgozott: varrt, de az esze máshol járt. Először Göbbels beszélt, olyan kérdésekről, melyek messze az ő látóterén kívül estek. „A plutokrácia – a Wall street-i zsidók el akarnak pusztítani bennünket...”, ta-ta-ta-taaa, így ment ez. De ez csak az előjáték volt. Induló, katonai parancsszavak, Sieg Heil, Sieg Heil. Azután maga a vezér szólt, közvetlenül a néphez, túl hangosan, mint mindig, és az egész adásidő alatt kiabált. „Ezennel szeretném Eden miniszter urat először is arról biztosítani, hogy mi németek a legkevésbé sem akarunk elszigetelten élni és egyáltalán elszigeteltnek érezni magunkat...” Herr Stolz egyetértőn bólogatott. Domborodó hasán összekulcsolt kézzel, figyelmesen hallgatta az adást. Anna szenvtelenül engedte át magán a hőbörgést, megvárta, míg vége lesz, mint ahogy a zápor végét várja az ember – közben nyugodtan lélegzett. A Führer intézménnyé vált. Valami absztrakt szinten, Anna feje felett döntöttek el és szerveztek meg mindent, amire semmiféle befolyással nem bírt. Teljesen közönyös maradt, a Frau Stolz elleni csendes harc úgyis éppen eléggé kimerítőnek bizonyult. Hímzésének szegélye felett már számtalanszor odalesett a mogyorófa könyvszekrényre, ahol a könyveket kincsként őrizték az üvegajtó mögött. Nem tudott ellenállni tovább a csábításnak: – Herr Stolz, bocsánat, szabad...? – hímzőtűjével a szentély felé mutatott. – Elolvashatnám valamelyik könyvet? – Természetesen – bólintott feléje a férfi meglepetten –, keressen egyet! Frau Stolz megdöbbent pillantása elől kitérve, Anna vonakodva a szekrényhez lépett. Kinyitotta a nyikorgó ajtót, megcsapta a kötetek remek illata, melyek között sok arany

nyomású is volt, ezer és ezer nyomtatott, kartonborítású oldal illata, történeteké, melyek azért könyörögtek, hogy felébresszék őket téli álmukból, hogy elmenekülhessenek az ostoba, valószerűtlen itt és mostból – a keresztöltésnél és az azsúrozásnál sokkalta izgalmasabb világok végtelen ígéretének illata. Szédülve olvasta a címeket, miközben Frau Stolz pillantása a hátát égette. Nem mert sokáig tanakodni, kihúzta Az ifjú Werther szenvedéseit. – Goethe túl nehéz lesz – mormogta Frau Stolz. – Olvastad talán? – kérdezte a férje. – Nem, de... – Akkor hagyd, hadd olvassa, a kultúra manapság már mindenkié. Neked sem ártana meg, ha egyszer elolvasnál egy könyvet. Frau Stolz elhallgatott, és Anna felé fordulva, mentegetőzve felnevetett. Nem lehetett tudni, hogy zavart nevetése férje megalázó megjegyzésére vonatkozik-e, vagy arra a fájdalmas tényre, hogy nem olvas. Anna kinyitotta a könyvet, és beletemetkezett. Így derült ki, hogy Frau Stolz páncélzatának gyenge pontja a kopaszodó, öntörvényű vegyész. Dominanciája és perfekcionizmusa talán pusztán saját önbizalmának megőrzését szolgálta. Akkor nyerte vissza a hatalmát, amikor egymás közt voltak Annával. Azt a napot követően, amikor Anna tanújelét adta olvasási vágyának, az asszony, a szennyeskosár fedelét pajzsként maga elé tartva, azt kérdezte: – Te nem viszel magaddal vasárnaponként mosnivalót a nagynénédhez, ugye? – Nem – mondta Anna meglepetten. – Akkor hogyan lehetséges, hogy szinte sosincs mosnivalód, csak néha egy-egy ruha... – Összesen két ruhám van. – ...és időnként egy-egy fehérnemű... semmi egészségügyi betét... – Egészségügyi betét? Az mi? Frau Stolz nagy szemeket meresztett. Anna fölé tornyosult, aki egyre kisebb és kisebb lett. Nincs semmije, két ruha, némi fehérnemű, ő egy senki. – Ne akard elhitetni velem, hogy nem tudod, mi az az egészségügyi betét! – Tényleg nem tudom – mondta Anna –, sosem hallottam róla. – De hát menstruálsz, nem? – Menstr...? Nem. – Hiszen minden nő menstruál, minden hónapban. Anna meghökkenten hallgatott. – Nem érzem úgy, hogy hiányozna valami – mondta kihívóan. – Ide figyelj... – Frau Stolz anyai aggódással helyezte kifogástalanul ápolt kezét Anna vállára. Fojtott hangon, bizalmas légkört teremtve, amitől Annában nagyfokú bizalmatlanság ébredt, beavatta őt a női ciklus rejtelmeibe. A Frau Stolz által kiejtett „mi”, ami a világ összes nőjére vonatkozott, heves elutasításba ütközött Annánál. Lehet, hogy nőies dolog minden hónapban vért veszíteni, és Frau Stolz is minden hónapban vért veszít, ő akkor is nagyon büszke arra, hogy az ő teste ebben nem vesz részt. Frau Stolz azonban elvitte a nőgyógyászához. A vizsgálat alatt az orvos megkérdezte, hogyan lehetséges, hogy sérült a szűzhártyája. – Volt már dolga férfival? Nem jutott el Anna tudatáig, hogy választ várnak tőle. Csökönyösen fürkészte a mennyezetet – repedéseket és elszíneződéseket fedezett fel, formákat és alakokat, melyek önkéntelenül is valamilyen kifejezést hordoztak a számára, erejét megfeszítve próbálta megfejteni a jelentésüket. Ez egyúttal figyelemelterelő manőverként szolgált a testébe hatoló ujjak és fém ellen; olyan területen kutakodtak, mely hozzá tartozott ugyan, de sehogy sem tudta a magáénak tekinteni. Az orvos nyomatékosabban tette fel a kérdést. A lány felháborodottan megrázta a fejét. – Csssss – csitította az orvos, bólintva –, engedje el magát! Vizsgálták már korábban is?

– Igen – suttogta. – Egyszer... megpróbálták megfordítani a méhemet. Felbukkant benne a korábbi vizsgálat emléke, az a titokzatos légkör, amelyben lejátszódott, a Martha néni nevű fantom jelenléte, aki a vizsgálószoba sarkából vigyázta a lány szüzességét. – Tényleg meg van csavarodva a méhe – mondta az orvos –, ezt csak műtéti úton lehet helyrehozni... Ezenkívül fejletlenek a petefészkek, de arra tudok megoldást. – Az állatiasan hangzó „petefészek” szó hallatán a kismalacok és borjak szénaillatban és ürülékszagban, verejtékben és erőlködések közepette lezajló születése jutott az eszébe. Amíg egy függöny mögött felöltözött, az orvos telefonon tájékoztatta Frau Stolzot az eredményről. Vele szemben tetszetős, költői kifejezéseket használt, mint pl. hímen, uterusz, ovárium, petesejtek. Akárcsak évekkel ezelőtt, most is úrrá lett Annán az a kényelmetlen érzés, hogy egy vadidegen nő, aki valamilyen bizonytalan harcban áll vele, eltulajdonítja az ő női szerveit. – Mindennap egy tabletta – mondta az orvos mosolyogva. Egy receptet nyomott a kezébe. – Egy ilyen helyes kis szőke lánynak igazán sok gyermeket kell szülnie! Frau Stolz mindennap ellenőrizte, hogy Anna beveszi-e a pirulát. Teljesen magára vette a felelősséget Anna termékenységéért, ugyanúgy, ahogy kötelességének érezte, hogy megtanítsa hímezni. Anna külsejének és belsejének áttekinthetőnek és makulátlannak kellett lennie, mint a frissen leporolt szegélyléceknek. Mindent látó tekintete elől csak Anna gondolatai szökhettek meg. Nem vette észre, hogy az alárendeltség egyre vékonyabb máza alatt egy végletekig felingerelt rebellis várta, hogy eljöjjön az ő ideje. Hónapokkal később, amikor a kúra végre valamiféle, nem túl egyértelmű eredményt hozott, az asszony azt is a káosz felett aratott személyes győzelmének tartotta: az Anna hasában helyreálló renddel együtt a világban is helyreállt a rend egy darabja. Mások is aggódtak Anna termékenysége miatt – szintúgy a rend iránti igényüktől vezérelve. Azon a nyáron a Stolz család elutazott egy hétre, s Gittét Anna gondjaira bízták. Délután uszodába mentek, vállukon himbálódzott sporttáskájuk. Vakító kék ég feszült a tetők és a mozdulatlan lombkoronák fölé. Az egyik bágyadt késő délutánon, amikor hazaértek, idegen autó állt a ház előtt. Két férfi támaszkodott a kapunak, zsebre tett kézzel, az erős napsütéstől hunyorogva. Amikor Anna bedugta a kulcsot a zárba, utánasiettek a kerti úton. – Jó napot kívánok, nagyságos asszony, beszélhetnénk Önnel? Anna kinyitotta a bejárati ajtót, Gitté a hóna alatt berohant a házba, fel a lépcsőn, a szobájába. A többiek a hallban maradtak, Anna felhúzott szemöldökkel, a két úr – bár kissé zavartan – mégis határozottan álldogált. – Tetszik tudni, az Erbgesundheitsamtól jövünk. Van önnek egy cselédlánya, egy bizonyos... – fellapozta a papírjait – Anna Bamberg? – Igen – mondta Anna, orrát felhúzva –, mi van vele? – Nos, asszonyom... – kezdték mind a ketten, egyszerre. Bocsánatkérően egymásra nevettek, majd egyikük átvette a szót, a másik pedig az egyetértő bólogatásra korlátozta magát. – Nem tudjuk pontosan, még vizsgáljuk a helyzetet, de ez az Anna Bamberg egy kicsit gyengeelméjű, ugye? – Igeeen? – kérdezte Anna fagyosan. – Teljesen normálisnak tűnik az alkalmazottam. – Igen, igen – hagyta rá a férfi –, az lehetséges, nagyságos asszony, de... értse meg... ezt a nőt sterilizálni kell. Már megint egy olyan szó, amit először hall, Frau Stolz biztosan tudná a jelentését. Nem nyilvánított határozott véleményt: – Miért? – Nos, bizonyára megérti, nem engedhetjük meg... a gyengeelméjűség örökletes, ha gyermekeket szül, akkor azok is gyengeelméjűek lesznek. Anna nevetőgörcsben tört ki.

– Honnan veszi, hogy Anna... – Semmit nem vett észre rajta? – Nem. – Tessék idehallgatni... – Az a férfi, amelyik végleg átvette a szót, trófeaként a magasba lökte a papírokat –, ez mind benne van a gyámsági okiratban. Míg Anna a férfi mondókáját hallgatta, tudatában volt annak, hogy így hármasban, az előszobában állva, egyfajta bizarr valószerűtlenséget képviselnek – ők a ház úrnőjének vélik a lányt, aki nyilván otthon érzi magát a saját előszobájában, s közben úgy beszél önmagáról, mint egy távol lévő harmadikról, egy elvont személyről. Az urak a bíróságon jártak, és elolvasták a gyámsági okiratot, melyet ő maga is aláírt. Az a rész, amit Anna nem olvasott el, Heinrich bácsi évi kötelező beszámolóit tartalmazta, ahol számot kellett adnia arról, miért tartja Anna Bamberget, ennek és ennek a lányát, a gazdaságban. A bácsi minden évben lelkiismeretesen kitöltötte, hogy a gyermek, aki felett a nagyapja halála óta gyámságot gyakorol, gyengeelméjű és túl gyönge az egészsége ahhoz, hogy iskolába járjon, vagy állást keressen. Olyan józanul, sallangmentesen állt ez ott, minden évben ugyanazokkal a szavakkal leírva, hogy a gyámhatóságnál senkinek nem jutott eszébe, hogy saját szemével győződjön meg: valóban problémás-e a gyermek. Ott állt, feketén-fehéren, az ismerős kalligrafikus írással: Anna Bamberg gyengeelméjű és gyönge az egészsége. Az az egyetlen mondat, ami felett átsiklott, megsemmisítette az egyetlen dolgot, amije – a két ruháján és kevéske fehérneműjén kívül – volt: azt, hogy ő, Johann Bamberg lánya, jó eszű és kitűnő emlékezőtehetséggel megáldott ember. A hall túl kicsi volt a fejében lejátszódó robbanáshoz – ahhoz a visszamenőlegesen érzett haraghoz, amit nem tudott senkin és semmin kitölteni, mivel a tárgya nem volt jelen. A még mindig a vállán lógó fürdőtáska lecsúszott a földre. Sikerült megzaboláznia dühét, és színlelt közönnyel a hivatalnokokra nézett. – Uraim, aki itt áll önök előtt, az Anna Bamberg. Én vagyok az a gyönge egészségű, értelmi fogyatékos lány, akit keresnek. Mit akarnak tudni? Hogy mennyi hatszor tizenkettő? Mettől meddig tartott a harmincéves háború? Szeretnének tollbamondani nekem? Mondják csak! – Az urak ijedten hátraléptek. Az egyik papír leesett a földre, nem mertek lehajolni érte. – Mondják csak! Most már elegem van. Több mint elegem. Ha ezt írta a nagybátyám a gyámsági okiratba, akkor azért tette, mert éveken át otthon tartott, hogy neki dolgozzak, az istállókban, a földeken, semmiért, napról napra, évről évre, vég nélkül. Azért, mert megvert, mert hagyta, hogy a felesége terrorizáljon, és mert az önök drágalátos gyámhatósága ezt éveken át elhitte! Az önök bírójának, akinek itt áll a neve az okirat tetején, miért nem jutott egyszer sem az eszébe, hogy kivizsgálja, mindez igaz-e? És most még sterilizálni is akarnak. Elegem van, tényleg elegem van! Az egyik férfi, válla fölött átlesve, megkereste, milyen magasságban található az ajtógomb. A másik, idegesen nevetve, felkapta a papírlapot a földről. – Bocsánat, bocsánat... – motyogták, háttal visszavonulva a bejárati ajtó felé – nem tudtuk, hogy... Egyszerre eltűntek. Megdöbbenése túl nagy és túl heves volt ahhoz, hogy egyedül viselje el, Anna ott maradt a hallban, kiszolgáltatva kavargó gondolatainak. Hallotta, ahogy beindítják az autó motorját, majd elhajtanak. Rosszul érezte magát, undorodott a két ostoba fajankótól, akik azért jöttek, hogy átadják neki a baljóslatú hírt, s az egész történet olyan beteges volt, hogy legszívesebben szétrombolt, tönkretett volna valamit, valami tiszteletre méltót, valami értékeset. De túl meleg volt, most vette csak észre, milyen meleg van. Ruhája a testére tapadt a hőségtől. Minden őt körülvevő tárgy szinte kínálta magát – a berendezés, a maga kényszeres porosz rendjével remek célpont lenne haragjához. Elnyúlt a makulátlan szoba egyik székében, hervadtan nézett körül. Az ostoba rendmánia hidegen hagyta, mindegy volt neki. A düh a koponyája alatt robbant be, az érzelmek kiapadtak, üresen és kimerülten

nézett szét a szobában, a helyiség tökéletesen idegennek tűnt, akkor is, ha minden darabját már ezerszer leporolta, kifényesítette, lemosta. Végül a „sterilizálni” szó ismét mozgásba lendítette. Kedvetlenül felállt, odasétált a könyvszekrényhez, és oda se nézve kivette az értelmező szótárt. „Terméketlenné tenni.” Akkor a petefészkeit, melyek Frau Stolz haderőinek köszönhetően már fejlődtek valamelyest, visszaállítják eredeti állapotukba. Vagy akár el is távolítják őket a testéből, biztos, ami biztos. Vagyis a bíróság úgy akarja intézni a dolgot, hogy soha többé ne szülessenek gyengeelméjű gyerekek. De hiszen ez hülyeség, mondta magának, ez ugyanolyan őrület, mint az, ha valaki nem tűri, hogy a szegélyléceken, mindegy, milyen okból kifolyólag, egy fél méter hosszon ott marad egy kis por. 9 A nap ragyogóan tisztára söpört égbolttal és erős fénnyel köszöntött rájuk – a szikrázó hó bántotta a szemet. Megélénkült az élet. A Place Royale-on, a termálfürdővel szemben, nagy nyüzsgés támadt – valaki előzni próbált? Amikor összefutottak az öltözőszekrényeknél, Anna azt javasolta, délután sétáljanak egyet. Esetleg az egyik forráshoz, amíg még megtehetik, így, öregen, rozoga ízületeikkel, hóban, dombokon át... Lotte megadta magát Anna önironikus csúfolódásának. Mindketten egy-egy bottal felszerelkezve, elhagyták a Pouhon Pierre-le-Grand-ot. Végigpillantottak az épületen; az ajtó fölé vágott, magas, ívelt formájú ablakokon az ólomüvegek pasztellszínekben ragyogtak az alacsonyan járó napban. Úgy döntöttek, a Sauveniére forrással, Spa legrégebbi forrásával kezdik, és nem az erdőn át sétálnak, nehezen járható sétaösvényeken, melyek olyan idilli neveket viseltek, mint Promenade des Artistes és Promenade des Hétres, hanem a Francorchamps felé vezető úton, így nem fognak eltévedni. A döntést megelőző egyezkedés során titokban ugyanazt a szorongást észlelték, az egyformán gazdag fantáziát, ami meglódul, ha arra gondolnak, hogy mi minden történhet velük útközben. Vajon ez az öregség jele, vagy közös családi vonás? A fák ágain már nem ült hó. Folyamatos emelkedőn küzdöttek magukat feljebb. Anna rémisztően lihegett. Lotte nem szenvedett a légszomjtól – nem minden elégedettség nélkül konstatálta ezt a kis különbséget: Anna kimeríthetetlen vitalitásával szemben mindig gyengének és fáradtnak érezte magát. Rögtön elfogta a szégyen a gondolatai miatt. Ez mégsem verseny ezzel az asszonnyal, a saját testvérével. – Fújjuk ki magunkat! – Anna Lotte karjára tette a kezét. Megálltak az útpadkán, néha egyegy autó vánszorgott el előttük az olvadó hóban. Ott álltak, kart karba öltve, az előttük elterülő fehér, csendes és mozdulatlan, dombos tájat nézték, mely olyan volt, mintha a saját fantáziájukból pattant volna elő. – A Sauveniére forráshoz egy legenda is kötődik – mesélte Anna. – Spa védőszentje, Szent Remaclus, mialatt a forrásnál imádkozott, elaludt. Dorgálásképpen Isten úgy intézte, hogy a szent lába a talajba süllyedjen, és otthagyja a lenyomatát a sziklában. A késő középkor óta a frissen házasodott férfiak ide hozták a feleségüket, mert az a hír járta, hogy fokozza a termékenységet. Ha az újdonsült asszonyka Szent Remaclus lábnyomába lépett, majd ivott a forrás vizéből, akkor biztosan bőséges gyermekáldás várt rájuk. Szép történet, nem? – nevetett. – Talán hormonok voltak a forrásvízben! – Ez természetesen csak egy középkori történet, hogy az embereket a forráshoz csalogassák – jegyezte meg Lotte. Továbbsétáltak, az út tovább emelkedett. – Olyan, mintha a Golgota hegyére másznánk fel – sóhajtotta Anna. Az út most egy bükkerdőn keresztül vezetett, mindkét oldalán sima, sötét fatörzsek magasodtak. Az út bal oldalán mélység tátongott, melyben patak csörgedezett; feketén kanyargott tova a hóban.

Néhány elhaladó autó után teljesen egyedül maradtak. Ez az elhagyatottság sokkal inkább kihangsúlyozta együttlétüket, mint a nyilvános helyek, ahol eddig találkoztak. Csak ők ketten, az Ardennekben – valahol ebben az erdőben, ezekben a hegyekben csapott össze kelet és nyugat, már kétszer is. – Jaj, szegény lábaim – szólalt meg Anna. Látóterükben egy kis, hatszögletű nyeregtető jelent meg, valamivel az út szintje alatt. Egy kis földbe vájt gödörben barna víz állt – e köré épült a házikó, mintegy megóvandó a szentélyt. Ott volt a lábnyom is, a kemény sziklatalajban, egy kis csap közelében, melyből nem is mertek inni. Valami pezsgőbb dologra számítottak, ami spontán felbuzog a földből, de itt minden rejtve maradt a butácska tákolmány alatt, mely jobban illett egy katolikus temetőbe. – Szent Remaclus szégyellné magát – mondta Anna csalódottan. – A kávéház zárva van – intett Lotte a fejével az útmenti, sötét és elhagyatott benyomást keltő kávézó felé. – Két öregasszonyon nem sokat keresnének – legyintett Anna –, de legalább építettek nekünk egy alacsony falat, pihentessük meg rajta szegény lábainkat. Tehát ez volt az ízületeiket égető zarándokút célja: egy minden romantikát nélkülöző, a turizmus igényeihez igazított hely az autóút mentén. – Ha lett volna a közelünkben egy ilyen termékenységforrás – nevetgélt Anna –, biztosan literszámra ittam volna abban az időben. – De hiszen segítettek a tabletták, amiket kaptál, nem? – Á – Anna úgy hessegette el a gondolatot, mint aki egy legyet űz el –, ez az egész női dolog, ha nevezhetem így, soha nem jött nálam rendbe teljesen. Egyszer sem volt normális ciklusom. És a méhem sem került a helyére: évekkel a háború után egy röntgenfelvételen derült ki, hogy növekedésem során, a majorban végzett sok-sok cipekedés miatt a gerincoszlopom túl mélyen benyomódott a medencémbe. Különben vagy tíz centiméterrel magasabb lennék, akkora, mint te. Lotte látta maga előtt a gyermekeivel és unokáival készült csoportképet, melyet hetvenedik születésnapja alkalmából kapott, a fényképet egyik szélétől a másikig megtöltötték az utódok. Egy pillanatra bűntudatot érzett – kényelmetlen érzés volt, ahogy felcserélődtek a szerepek. Bizonyos értelemben Anna kettejük helyett dolgozott. Ha Lotte tüdeje egészséges lett volna, akkor ő is a nagyapja házában nőtt volna fel, és megosztoztak volna a munkán. Szédítő gondolat. Az érthetetlen önkény áldozatai voltak: ha annak idején Anna fertőződik meg a tbcvel, és nem ő, akkor minden fordítva történik. Vajon ő is ugyanazokat a döntéseket hozta volna meg? Zavartan nézte a mellette ülő profilját. A visszafordíthatatlan gondolat veszélyes vákuum. A köztük lévő viszonynak egyértelműnek kellett maradni. „Soha ne bízz egy fritzben – egy fritz mindig is fritz marad”, szokta mondani holland apja, aki maga semmivel nem volt megbízhatóbb. A háború alatt gondosan megkülönböztették a megbízható embereket a nem megbízhatóktól. Erre szükség volt, a szigorú elkülönítés nélkül nem élték volna túl. Vagy kollaboráns valaki, vagy nem. Ez a felosztás a háború után sem szűnt meg azonnal, csak a kollaboráns szó után odatették, hogy: volt. – Menjünk – Lotte megborzongott –, kezdek fázni. Az ízületeikben kigyúló fájdalom ellenére továbbmentek, bár azok hevesen tiltakoztak a további séta ellen. A nap eltűnt a fák mögött; a felhőkön visszatükröződő sugarai rózsaszínes fényt vetettek a behavazott tájra. Amikor Spa lakott területére értek, az út jobb oldalán, a fák fölött egy alpesi stílusú nyaraló körvonalai magasodtak. Lotte megállt. – Nézd csak – kiáltott fel –, milyen gyönyörű az a ház! – Az egy rom – felelte Anna hűvösen. – Az a fafaragás... – Lotte elsétált a rézsű széléig. A ház, ahogy ott állt a szürkületben, sötéten és titokzatosan, olyan volt, mintha álomfoszlányokból épült volna. Magas és

négyszögletes; minden emeleten, a homlokzat teljes szélességében, sötétbarnára pácolt fából ácsolt erkélyek húzódtak, melyeket minden irányból falépcsők kötöttek össze. Az erkélyekre finom lécezetű spalettás ajtók nyíltak. A szélesen kinyúló tetőszegélyeket csipkeszerű fafaragás díszítette. Valaha öröm lehetett ebben a házban felébredni, képzelte el magának, kinyitni az ablaktáblákat, mezítláb kisétálni az erkélyre, és kinézni a kertre a kora reggeli napsütésben. Úgy tűnt, a házat megbüntették ezért a jólétért. A betört ablakok mögött fekete lyukak tátongtak, az ablaktáblák ferdén lógtak a hornyokban, a megsüllyedt lépcsőfokok egy részét levágták tűzifának. – Egy csehovi történetből idecsöppent ház – sóhajtotta Lotte. – Gazdag emberek háza, akik sosem vettek a kezükbe porrongyot – javította ki Anna. – Szegény cselédlány... egy ilyen hodályt tisztán tartani! – Egyszerűen hagyják összedőlni – Lotte felháborodott. – Ki tud manapság egy ilyen házat megfizetni? A fűtésköltség, a karbantartás, a személyzet... – Anna gyakorlatiassága bosszantotta Lottét. Úgy hangzott, mintha azt mondaná, végre igazságot tettek. – Minden eltűnik, ami szép – panaszkodott. – Gyere, kedvesem! – Anna határozottan ment tovább. Egy ilyen öreg ház miatt panaszkodni, amelyik mindjárt összedől? Ő, Anna, szintén öreg, az ő spalettái is legalább olyan ferdén lógnak a zsanérokon. Szótlanul továbbsétáltak. Anna hallgatásában ott lapult rosszallása, Lotte ezt minden lépésnél érezte. A lakott terület egyre közelebb került hozzájuk, itt-ott már lesöpört járdákkal találkoztak. Spa befogadta őket – a kivilágított üzletek, az emberek és a forgalom nyüzsgése, volt ebben valami megnyugtató. Egy cukrászdában pihentek meg az I. Albertről elnevezett téren, körtével és felvert tojáshabbal készített könnyű torta társaságában. A háttérben ismerős melódiák egyvelege hangzott. Lotte a ráismert a dallamra. – Ez nem a Lili Marlene? – A háborús sláger – mondta Anna gúnyosan mosolyogva. – Igen... még jól emlékszem, milyen sikert aratott Marlene Dietrich. Látta, mi fog történni, és időben elhagyta Németországot. – Úgy érted, karriert csinálhatott Hollywoodban. Már megint ez a szkeptikus felhang. Bele sem gondolva, milyen tüzet szít fel ezzel, Lotte ingerülten azt mondta: – Még mindig nem értem, hogy köztetek senki sem látta, mi folyik. Nálunk Hitler nem tudta megvetni a lábát, a válság ellenére sem... – De a ti önérzeteteket senki nem vette el korábban. Ő, ez a pojáca, visszaadta a miénket. A felvonulásokkal, a pártnapokkal, a szónoklataival. Minden idők legimpozánsabb olimpiai játékaival. A külföldiek a tribünön álltak és ujjongtak, és Herr Hitler volt a világ házigazdája. Senki nem mondta: te értéktelen vagy. Mindenki eljött. S aztán az újságok, a folyóiratok, a rádió, a mozihíradó – mind ugyanazt az üzenetet hozták felénk, más nem létezett. Az emberek mindennap ezt szívták magukba, csak egy változat volt... úgy zabálták, mint ma a reklámokat. Lassan, de biztosan, egyre jobban kicsiszolódott a fejünkben. Jaj, te ezt el sem tudod képzelni... Anna sóhajtott, mogorván a tortájába döfve a villáját. – Az ipar virágzott. Az ifjúság nem az utcákon őgyelgett – a Hitlerjugendban voltak, frissen és vidáman mentek iskolába. Előképzést kaptak a katonai szolgálathoz, hogy később jó katonák legyenek. Amikor kitört a háború, már mind hozzászoktak a táborhoz és a fegyelemhez... minden előre eltervezett volt, de ezt senki sem tudta. A lányokat automatikusan besorozták a Blitzmädelekhez, a Wehrmachtnál. A tehetősebb fiatalok számára pedig ott volt a Hit és Szépség tagozat – ritmikus gimnasztikát tanultak, valamint táncolni, énekelni, zenélni: így nyerték meg maguknak a magasabb osztályokat is. Rendezett, szép, fantasztikus világ volt az.

Ez, jóllehet, ironikus tónusban hangzott el, de olyan hangosan, hogy Lotte könyörgő kézmozdulatokat tett, és ijedten nézett körbe. – Csupa ellenállás vagy – folytatta Anna ugyanolyan hangosan. – Értsd már meg, az anyákat felmentették gyermekeik gondozásának terhe alól, senki nem unatkozott, nem voltak kábítószerfüggők, nem létezett az a felfordulás, ami most van. A korombéli emberek többsége, akik ott voltak, még mindig erről álmodoznak. Beszélned kellene egyszer egy régi BDM-taggal vagy egy munkavezetővel, égnek állna a hajad: ez volt az ő ifjúságuk, életük legjobb időszaka, csodaszép! Lotte rábámult. Olyan volt, mintha Anna egyre nagyobbra nőne eme dicshimnusz alatt, mintha – kezében tortavillájával – hatalmas méreteket öltene. Ez a pöffeszkedés, ez a háborúra vonatkozó „csodaszép”, végzetes lelkesedés az egész cukrászdát betöltötte. – Persze voltak kivételek, akik nem vesztették el az eszüket! – Lotte, mintha széllel szemben beszélne, mely visszafújja az arcába a szavakat, olyan gyengének érezte ellenállását. – Minden népnél, még ha ennyire el is szabadulnak az indulatok, vannak kivételek. Természetesen. De a politikai ellenzéket azonnal elsöpörték, ezt te is tudod, gondosan letörölték őket a palettáról. Akik hátramaradtak, az entellektüelek, az értelmes emberek, akik kapcsolatban álltak a külfölddel, s így más információhoz is hozzájutottak, vagy az olyan emberek, mint Heinrich bácsi, akik ösztönösen megértették, mi történik: ők mind nagy veszélybe kerültek, ha kinyitották a szájukat. Ezért nem lehetett ellentétes véleményeket hallani. Minden kéz ugyanabba az irányba nyúlt ki, az egyetlen irányba... – De te, Anna... te miért nem tettél semmit? – Én egy szolgálólány voltam valakinél, nem volt saját személyiségem. Ugrásra készen kellett állnom a nagyságos asszony szolgálatára, mindent villámgyorsan kellett csinálnom, amit kívánt. Hitlert ki nem állhattam, de egyébként mindent jónak találtam, nekem mindegy volt. Lotte arcába szökött a vér. Így vagy úgy, de Anna egyre megfoghatatlanabb lett – az őszinteség álarca alatt egyre jobban ködösített. De Lotte nem hagyta magát félrevezetni. – És a zsidók – érvelt szenvedélyesen –, az eltűnések, a Kristályéjszaka...? – Erre az volt a hivatalos válasz, hogy védelmünkbe vettük őket, különben a népharag mindet megölné. Hiszen a zsidók voltak minden baj okozói: ők feleltek az első világháborúért, a szégyenletes versailles-i békeszerződésért, a gazdasági válságért, a művészetek elkorcsosulásáért... ez még mindig ott él a németek fejében, olyan alaposan belénk verték. Figyelj csak... Lotte... Anna előrehajolt az asztal felett, egészen közel Lottéhoz. Egy kis tojáshab ült a felső ajkán. Lotténak olyan érzése támadt, hogy a náci rezsim utolsó ellenállóit ez a kis habdarab képviseli – s jött is mindjárt egy húsos, sima nyelv, hogy szájszéli, ingatag helyéről lenyalja. – Figyelj csak, te azért tudod ezeket a kérdéseket feltenni, mert már megtörténtek a dolgok. Mi még nem tudtuk, hová vezet mindez, ezért nem kérdeztünk. Miért nézel így rám? – „Mi ezt nem tudtuk”... folyton ezt hallgatjuk. Anna a tortája alját nyomkodta szét a villájával, s dühösnek látszott. A torta széttrancsírozása Lotte idegeire ment, nem sokba tellett, hogy ő is feldühödjön. – Vádló ujjakkal mutogattok ránk – mondta Anna csípősen ezt teszitek már negyvenöt éve, így könnyű! „Miért engedte a német nép, hogy ez megtörténjen?”, kiabáljátok. De megfordítom a kérdést: ti ott Nyugaton, miért engedtétek ezt megtörténni? Nyugodtan engedtétek, hogy felfegyverkezzünk, pedig akkor, a versailles-i egyezménnyel a kezetekben, még beavatkozhattatok volna. Szó nélkül hagytátok, hogy bevonuljunk a Rajna-vidékre és Ausztriába. Elkótyavetyéltétek és átengedtétek nekünk Csehszlovákiát. A Franciaországban, Angliában és Amerikában élő német emigránsok figyelmeztettek benneteket. Senki sem figyelt oda rájuk. Miért nem állítottátok meg azt az idiótát, ameddig még lehetett volna? Miért hagytatok bennünket a sorsunkra, kiszolgáltatva egy diktátornak?

– Majd mindjárt az következik, hogy mi okoztuk az egészet! – Én csak azt kérdezem: miért? Lotte szemei szikrát hánytak. – Szépen megfordítottad a dolgot, Anna – kacagott ellenségesen –, ez a legtetszetősebb érvelés, amit valaha is hallottam a német nép védelmében. – Indulatosan felállt. – Hagyd, majd én fizetek – vetette oda fensőbbségesen. Felvette kabátját a széktámláról, és bizonytalan léptekkel vonult a pénztáros kisasszony felé. Jaj, a séta igencsak otthagyta a nyomát a lábikrájában. Anna pánikszerű gyorsasággal felállt. Miért lett Lotte hirtelen ilyen bosszús? Teljes őszinteséggel feltárta előtte a nézeteit. Ezek nem csak úgy, átgondolatlanul születtek: nem lehetett elsiklani az általa elolvasott rengeteg könyv felett, melyek segítségével az ijesztő viselkedésminták mélyére próbált hatolni. Kétségei voltak afelől, hogy Lotte vette-e valaha is a fáradságot, hogy önmagát ilyen alaposan dokumentálja. – Lotte – kiáltotta –, várj egy kicsit... – Fáradt vagyok – közölte a nővére a válla felett. Hirtelen nagyon öregnek és törékenynek tűnt. – Komolyan mondom, tényleg nagyon fáradt vagyok.

10 Amikor a cukrászda ajtaja becsukódott Lotte mögött, Anna is felkapta a télikabátját a széktámláról. Nyomasztónak találta a légkört a hölgyek között – sokan dohányoztak, s nehezen megharcolt nézetei csak ellenkezést és értetlenséget váltottak ki az egyetlen személynél a világon, akit meg akart győzni. Egyetlen nagy félreértés az egész. Két szék között a kasszához kecmergett. Lotte az ő számláját is kifizette – így akarta tán mentegetni sietős távozását? Anna kilépett a hóba; próbált mélyeket lélegezni, de úgy tűnt, mintha tüdeje összezsugorodott volna. Szíve gyorsan és rendszertelenül vert. Itt és most is megszakadhat, csak úgy, s akkor nézeteltérése Lottéval már sohasem fog rendeződni. Lassan továbblépdelve próbálta légzését ellenőrzése alá vonni; talán a hiábavalóság érzése volt az, amitől hirtelen rosszul lett. Lotte fellélegzett. Az általa imént elkövetett dacos tettől megkönnyebbült, felszabadultnak érezte magát – túl sokszor hagyta magát Anna által lépre csalni, elérte beleélő képessége határát. Mintha egyfajta látens küzdelembe bonyolódtak volna egymással. Ezerszer hallott, agyonkoptatott érveket vágtak egymás fejéhez, látszólag eltalálva a lényegét annak, ami miatt szöges ellentétben állnak egymással, miközben tulajdonképpen, rajtuk kívül, valami sokkal nagyobb dologról volt szó. Olyasmiről, ami azonnal más színezetet kap, ha alaposabban ráközelítünk. Másnap reggel egyszerre értek a termálfürdőhöz, azzal a különbséggel, hogy amikor Lotte nekivágott a lépcsőknek, Anna valami ismeretlen okból kifolyólag az utca túloldalán ácsorgott, arra várva, hogy egy katonai osztag elvonuljon előtte. Talán bizony lesben állt? Lotte nem is vette volna észre, ha nem integet és kiabál át a nyugodt tempóban nyugat felé tartó járművek konvoján. Lotte várt. Az éjszakát csodálatos nyugalomban végigaludta, miután eldöntötte: többé nem hagyja, hogy Anna így kihozza a sodrából. S most ott állt az illető, integetve, időnként eltünedezve egy-egy dzsip, tank vagy katonai mentőautó mögött. A menetnek nem volt se vége, se hossza, saját logikája szerint szerveződve vonult előttük. A sisakos fejek harciasan meredtek maguk elé, mintha éppen most foglalták volna el harccal a várost, csak azért, hogy átmasírozhassanak rajta. Lotte kacagni kezdett. Látta, hogy a túloldalon Anna is nevet. Talán mindketten ugyanabban a pillanatban vették észre, hogy csak egy vicces mutatvány választja el őket? Amikor az utolsó terepszínű tank is elvonult, Anna fejét csóválva átkelt az úttesten. Mintha előző nap semmi különös nem történt volna, egymást támogatva mászták meg a fürdő lépcsőit. Úgy tűnt, tegnap valami kínos dolgot sikerült eltakarítani – sosem lehet tudni, az emberi lélek milyen ösvényeken jár. Később ismét találkoztak az egyik folyosón. Egy hosszú, fehér padon ülve, áttelelt, tapasztalt fürdőlátogatók módjára vitatták meg az egyes fürdők ízületeikre gyakorolt hatását. A mostani intenzív gyógykúra nagyobb részén túl voltak már, ideje javulást mutatniuk. Úgy döntöttek, aznap este a Pouhon Pierre-le- Grand-dal szemben, egy étteremben vacsoráznak. Anna szerint, kinek éles szemét nem sok minden kerülte el, hangulatosnak és megfizethetőnek tűnt a hely. Lotte apja fölött a betegség nem múlt el teljesen nyomtalanul. Trombózissal sújtott lábát minden lépésnél húzta kicsit. Szíve időnként minden ok nélkül gyorsabban kezdett verni. Ilyenkor a melléhez kapott – most tényleg eljött a halál pillanata. A mozdulat mindenkiben azonnal felélesztette a régi félelmet. Megakadt a beszélgetés, kikapcsolták a gramofont, kinyitottak egy ablakot – bár tudták, hogy apjuk visszaél a heves szívdobogásával, és azért színleli ezeket a helyzeteket, mert a többi, a figyelmet magára terelő akciója kudarcot vallott. Betegsége hosszú időszaka alatt szüntelenül a középpontban állt, felesége ugyanolyan odaadó volt, mint házasságuk kezdetén, amikor még nem terelték el a gyerekek a figyelmét. Gyógyulása után a kisebbek is visszatértek a házba, s a férfi minden eddiginél hevesebben

űzte régi szokását, hogy a gyerekeket (felesége gyerekeit) méltánytalan követelményekkel és büntető intézkedésekkel gyötörje. Ez volt a legegyszerűbb módja annak, hogy összevesszen az asszonnyal; a kibékülés során pedig egy időre visszanyerte felesége feletti kizárólagos jogait. Ahelyett, hogy hálás lett volna, amiért három különböző halálos betegséget is túlélt, elkeseredett volt, mintha a visszakapott élet semmilyen téren nem felelt volna meg a várakozásainak. Szokásává vált a fújtatás, először egyik orrlyukán keresztül, majd a másikon – második életének még a szaga sem tetszett neki. A fújtatás Lotte idegeire ment, mindenütt hallotta. Üres szobákban, csukott ajtók mögött, a folyosó végén, a sarokban, éjszakánként, hálószobák falain keresztül. Arról álmodozott, hogy elmenekül ettől az apától és attól a diszharmóniától, amit újra és újra, változó módszerekkel, kifogyhatatlan találékonysággal idézett elő a családban. Az állandó zúgolódásától is szeretett volna megszabadulni. Zúgolódott Colijn miniszterelnök tehetetlensége miatt, aki úgy kívánt úrrá lenni a gazdasági krízisen, hogy megkurtította a munkanélküli segélyeket és az állami alkalmazottak fizetését. Lotte apja ezt elsősorban lemezgyűjteménye gyarapodásának lelassulásán vette észre. Morgolódott a kommunista párt miatt, amelyik felhívott minden politikai pártot, hogy egymás közti nézeteltéréseiket rendeljék alá a nemzetiszocialista mozgalom elleni közös harcnak. Most már a pápistákat és a kálvinistákat sem támadhatta! Zúgolódott Hitler miatt, aki eleinte csupán egy félnótás alak volt, de lassacskán kivívta magának a közveszélyes őrült címet. Zúgolódott a német nép miatt, hogy felsorakozott emögött a közveszélyes őrült mögött, miközben, az egyszerűség kedvéért, figyelmen kívül hagyta, hogy saját édesanyja is német volt, továbbá anyai ági ősei – és muzikális unokahúga is. Amint bedobták az újságot a postaládába, azonnal magához ragadta, és heves fújtatások közepette, senki kedvéért nem vált meg tőle, mint egy csontját szorongató kutya. Lotte, minél többet hallotta apját a németek ellen ágálni, annál több rokonszenvet érzett irántuk. Minden egyes, a férfitól kiinduló negatív nyilatkozat egyre inkább felszította benne a vágyat, hogy viszontláthassa Annát. Ha apja úgy találta, hogy a németek értéktelenek, akkor ő közéjük akart tartozni. Theo de Zwaan, Marie vőlegénye mégis elutazott Németországba két barátjával, mert az a hír járta, hogy bőségesen van munka. Tizennégy nap múlva ismét otthon volt. Ahelyett, hogy pénzt keresett volna, az összes spórolt pénzét elköltötte egy Leicára, mely harci trófeaként himbálódzott a nyakában. – Hogy jutott eszedbe – zsémbelt Lotte anyja –, mi elvből nem veszünk német árut, te pedig beállítasz egy méregdrága Leicával? De a fiú maga sem volt elragadtatva vásárlásától, inkább valamiféle gyógyírnak szánta a sebére. Lehangolt volt, és nem sokat mesélt. Igen, munka volt bőven, de neki semmi keresnivalója nincs abban az országban. Az emberek fele egyenruhát viselt, még a gyerekek is, és visszataszító lelkesedés uralkodott az Anschluss okán, mindenütt falragaszok, zászlók és plakátok függtek „Ein Volk - Ein Reich - Ein Führer” felirattal. A saját szemével látta, és nem akar ebben részt venni. – Ezt én is elmondhattam volna neked – mondta neki jövendőbeli apósa –, és akkor az egész utazást megspórolhattad volna. Lotte nem bízott a rossz hír hozójában. Valószínűleg senki nem akarta alkalmazni a fiút, messziről lehet rajta látni, hogy egy tunya alak. Ahogy ő Németországot megtapasztalta, azt nyilván átszínezte a frusztráció, és az csak az ország mellett szól, hogy akárkit nem vesznek fel. Vigaszképpen Theo elvárta a masinájától, hogy ragyogó minőségű fényképeket készítsen. Jetet és Lottét kérte fel kísérleti nyúlnak. Mivel egyikük sem vette a fiút komolyan, tréfából férfipantallót és zakót vettek fel, és lyukas kalapot tettek a fejükre. Szájukat vastagon kirúzsozva hagyták magukat megörökíteni a víztoronynál. Férfias testtartásban, egymás vállának támaszkodva, szivarkával a szájukban; Greta Garbóként, egy szfinx pillantásával bámultak a kamerába; egy Marlene Dietrich-imitáció – „Ich bin von Knopf bis Fuss auf Liebe

eingestellt”. Végül fékezhetetlen, viháncoló nevetésben törtek ki. Theo, mint mindig, egykedvűen beállította a blendét, meghatározta a képszöget, és fényképezett. Az előhívás után a kicsinyke, fogazott szélű képekről visszanéző nagyvilági, buja, gondtalan, független nők felkeltették a család kíváncsiságát. Ezek tényleg ők lennének? Amikor látogatóik voltak, anyjuk büszkén nevetgélve adta körbe a fényképeket: nézzétek, milyen csinos lányaim vannak! Mahler egyik szimfóniája forgott a lejátszón; Lotte csatlakozott a társasághoz, körben ülve hallgatták a zenét, mint valami közös vallási áhítatot – egy erdei tisztáson, egy szikla tövében, vízesés zubog lefelé, a hegycsúcsok mögött fenyegető dörgés hallatszik, szarvas menekül... Sammy Goldschmidt összecsücsörített szájjal hallgatta, gondolatban az egyik szólamot fújta. Ernst Goudriaanban, aki sötéten nézett maga elé, komor látomásokat ébresztett a zene. – Melyik karmester vezényelt? – kérdezte, amikor az utolsó taktus is elhalt, és kissé csüggedten néztek egymásra, mert megtört a varázslat. – Wilhelm Furtwängler – mondta Lotte apja, jobbra és balra fújtatva. – Furtwängler! – Goudriaan felháborodott. – Hiszen ő most a náciknak játszik! – Furtwängler? – ismételte Lotte anyja ijedten. – Na és – mormogta a férje –, ezt a szimfóniát évekkel ezelőtt vették fel, és azóta igen gyakran meghallgattuk. Goudriaan kényelmetlenül feszengett. Éppen most tért vissza Németországból, magyarázta. Szava bocsánatkérésként hangzott. Egy híres hegedűkészítőhöz ment tanulni – ezalatt az idő alatt egy zsidó családnál kapott szállást, és többé-kevésbé ő is családtag lett. Néhány nappal ezelőtt odament hozzá a hegedűkészítő: – Azt hallottam, hogy ön zsidóknál lakik. Ha itt akarja befejezni a tanulmányait, a lehető leghamarabb el kell onnan költöznie. – De hiszen nekem semmi közöm azokhoz a rendeletekhez – vetette ellen Goudriaan –, én holland vagyok. – Ön most itt van Németországban, nagyon is van köze hozzájuk. Vagy elhagyja azt a családot, vagy nem maradhat itt tovább. – Akkor elmegyek innen – mondta Goudriaan. Hitetlenkedés és felháborodás töltötte be a szobát, amit Goudriaan sajnálkozó mosollyal elengedett a füle mellett. Az együttérzés és a gyanakvás között ingadozva, Lotte megnézte magának a sovány diákot. Nehezére esett őt hegedűkészítőként elképzelnie – makulátlan öltönyén faforgáccsal, állandóan egy deszkalapot gyalulva. Ez a mesterség olyan képzettársításokat keltett benne, melyekben izmos karok és munkásruha szerepeltek. Apja feltette Beethoven Kilencedik szimfóniáját, kóser előadásban. Mostantól már soha nem hallgathatnak elfogulatlanul zenét? Mesterien hangzott fel az „Alle Menschen werden Brüder”, miért nem lehet ez „Alle Menschen werden Schwester”? Az év során Lotte egyre nehezebben tudott mentségeket találni szülőhazája számára. Soha nem hallgatták annyit a rádiót, mint azokban a szeptemberi napokban, amikor Chamberlain háromszor repült Németországba, hogy megakadályozza a háborút, és végül Daladier-val együtt feláldozta Csehszlovákiát, cserébe a békéért. Mindenki megkönnyebbült, csak Lotte apja húzta fel magát azon, hogy Anglia és Franciaország is gyáván megsértette a csehekkel kötött megállapodást. – A bolsevizmustól való puszta félelemből – fújtatott megvetően. –A szívük mélyén csodálják Hitlert azért, ahogyan megtisztította az országát a kommunistáktól. – Az a félelem érthető – állt elő a felesége ismét a maga előre megjósolható érveivel –, a munkások hatalomátvétele esetén ott is csak olyan emberek fognak kormányozni, akik terrorizálják a népet. – Tudod te, hogy kiről beszélsz? – férje meg volt sértve. – Sztálinról, akinek egy egész földrészt kell kordában tartania!

Ezután elérzékenyült, és mindenki tudta, hogy mi lesz a vége az ősrégi vitának. Lotte belemélyedt a zeneelmélet könyvébe. A szereposztás előre eldöntött volt. Anyja a demokrácia védelmezőjeként lépett fel, védőbeszédet tartott az egyes pártok közötti természetes egyensúly mellett, apja az egész demokratikus alaptételt kigúnyolta: – Azt állítod, hogy nálunk demokrácia van, pedig a szegények egyre szegényebbek lesznek! – Hagyta, hogy érzelmei elragadják, ivott egy korty borókapálinkát, s az utolsó pillanatban meghiúsított háború témája háttérbe szorult. Itt egy másik, sokkal régebbi háború folyt, a politikai meggyőződés álarcában – egy küzdelem, mely mindig eldöntetlen maradt. – Ne nevettess – az utolsó szó a feleségéé volt –, te tudod a legjobban, hogy itthon magad is diktátor lennél, ha tehetnéd. Lotte már régen összeszedte a pénzt a németországi utazásra – de ahogy nőtt a háborús fenyegetettség, úgy vált egyre nehezebbé, hogy előhozakodjon tervével. Mazochista módon hallgatták a rádiót mindannyian, ahol Hess birodalmi miniszter háborúra szomjazó beszédéről adtak összefoglalót. Megnyugtatták egymást: Hollandia soha nem fog ebbe belekeveredni, mi mindig semlegesek voltunk. Egyébként is, fél Hollandiának német rokonsága van: a herceg, az öreg Emma királyné, az amszterdami nagyi, és így tovább. Louis Davids5 halála nagyobb tragédia volt, mint Litvánia Németországhoz csatolása, és Albánia lerohanása az olaszok által. Lotte anyja keseregve jött-ment a házban, tenyerét a homlokára tapasztva, mintha magát okolná az énekes haláláért; melankolikusan dúdolgatta dalait a körtesor alatti kerti padon. – Apácskátok most kimutatta a foga fehérét – mondta az asszony, amikor Hitler és Sztálin aláírták a megnemtámadási szerződést. – Ez csak Sztálin egyik furfangja – nevetett a férje ennyi szűklátókörűségen –, emögött van valami. E pillanatban jól jön neki, hogy megkötheti ezt a paktumot. A királynő higgadt rádióbeszédet mondott: semmi ok a nyugtalankodásra. A hadsereg mozgósítását csak az ország semlegességének biztosítására hirdették ki; Theo de Zwaan is elutazott a százszámra indított különvonatok egyikével. Nem zúgolódott, végre akadt valami dolga. – Hollandia, az ólomkatonáival – fújtatott Lotte anyja, miközben egy zacskó almát és szendvicset nyomott a fiú kezébe. Két nappal később a németek bevonultak Lengyelországba, újabb két nappal később pedig Anglia és Franciaország közölte, hogy hadban áll Németországgal: Hitlerrel nem lehetett már tárgyalni. Az elhanyagolható kis tengerparti királyság biztonságába vetett hit még mindig töretlen volt: rá egyik fél sem tartott igényt. – Látod, ti is ugyanolyan naivak voltatok, mint mi – mondta Anna. Lotte bólintott. Gondolataikba merülve ettek tovább. Anna szétnyomkodta a burgonyakrokettet, Lotte megrökönyödésére, aki inkább egyenlő nagyságú darabkákra vágta őket, amit viszont Anna kínosan pedánsnak tartott. – Ezek igaziak? – Anna egy gyanúsan buja, piros virágra mutatott, mely egy hosszúkás vázában pompázott az asztaluk mellett. – Mind művirág – mondta Lotte, aki ezt már belépésükkor észrevette. – Igazad van. – Anna visszahúzta az ujját. – Itt túl sötét van a növények számára. Oh... erről eszembe jutnak Frau Stolz kaktuszai... – vigyorgott. – Azok végzetesnek bizonyultak a számomra, szó szerint. A könyvszekrény tartalmának volt köszönhető, hogy Anna szolgasága nem vált elviselhetetlenné. A hímzéssel nem haladt, a ráma ott feküdt az ölében, gyűrötten a föléje 5

Híres holland kabaré- és revüszínész, énekes – 1883-1939. (A ford.)

helyezett könyvektől. Herr Stolz figyelmét az újság és a rádió között osztotta meg, melyek kizárólag a sikerekről számoltak be. – Tíz évvel ezelőtt Európa páriái voltunk, s most egymás után háromszor fárad el hozzánk Chamberlain, ki gondolta volna? – mondta Stolz elégedetten. – Ezt mindannyian a mi Führerünk zsenialitásának köszönhetjük. Újévkor Hitler a rádióban vont mérleget: „Az 1938. év népünk egész történelme során a legeseménydúsabb év volt.” A Harmadik Birodalom lélekszáma tízmillióval nőtt. Mind visszatértek „haza, a Birodalomba”. Frau Stolz elégedetten mondogatta, hogy végre ismét büszke mer lenni arra, hogy német. Egy pohár pezsgővel koccintottak a Führer elképesztő tettvágyára, valamint azokra a nagy dolgokra, amiket velük szándékozott tenni. Az eufória nem hatotta meg Annát. Sosem gondolkodott el az ő német mivoltán. Amikor hallotta, hogyan szidja egymást a rádióban Hitler és Benes, a cseh államelnök, azt gondolta: adjunk mindkettőnek egy furkósbotot, akkor majd elintézik a dolgot egymás között. Mi közünk nekünk ehhez? Elege lett a lelkesen füstölgő gyár közelében húzódó villanegyedből, ahol lázadó lelkülete elnyomástól szenvedett, ahol egykedvű rutinnal végezte munkáját. Még ugyanazon a télen, az egyik szürke hétköznapon túlcsordult a pohár. Egy jelentéktelen, ártatlan incidens jelentette az utolsó cseppet. Csütörtök reggel fél hatkor az étkező volt soron. Mindenki aludt még, csend és hideg honolt a házban. Egy, a hátsó kertre néző, nagy ablak alatt hosszú, fekete márvány ablakpárkány húzódott, rajta kaktuszok sorakoztak. A tüskék közül még egyetlen egzotikus sivatagi virág sem bukkant elő – elképzelhetetlen volt, hogy Frau Stolz uralma alatt bármi is virágzásnak induljon. Egyesével le kellett vennie a kaktuszokat az ablakpárkányról, majd addig fényesítenie a fekete márványt, amíg az vissza nem tükrözte az arcképét. Valamivel később Frau Stolz magához hívatta Annát: – Anna, ma reggel kifelejtetted az ablakpárkányt. – Anna tagadott. – Hazudsz, nézd csak meg, itt és itt! Munkaadója példáját követve letérdelt. Két helyen nem sikerült teljesen szétdörzsölnie a vikszet, és a visszamaradó, homályos foltokat reggel fél hétkor, a sötét kerttel a háttérben nem láthatta. Felálltak. Kíméletlen téli napfény sütött be, Frau Stolz lapos és fagyos arca jeges pajzsként meredt a haragtól fortyogó lányra. Anna elkezdte levenni a kötényét. – Ne aggódjon, Frau Stolz, ígérem, többé egyetlen ujjal nem nyúlok sem az ablakpárkányához, sem a kaktuszaihoz, sem a szegélyléceihez. – Egy kis kritikát igazán el kell tudnod viselni – mondta Frau Stolz. Anna a kaktuszokra nézett – felmérte az egész szobát, minden tárgyat, amelyet a keze érintett, s melyek most, hogy eljött a döntő pillanat, Frau Stolzot választották. – Így nem tudok dolgozni – mondta a lány színtelen hangon –, ez a kicsinyes rend, a porosz kötelességtudat, ez nem nekem való. Tegyen ki engem a sivatag közepére, és csodálatos kertet varázsolok oda önnek... de a magam módján. – Oh... – Frau Stolznak kezdett valami derengeni –, te akarsz itt parancsolgatni! Ahogy Anna ránézett, egyszer csak szédítő távolságból látta. Először és utoljára jól megnézte magának Frau Stolzot, ahogy ott állt az erőteljes, szögletes asszonyság. Pontosan olyannak látta, amilyen valójában volt, megrázó korlátoltságában. Az asszony lázasan gondolkodott; nehezére esett kitalálnia a megfelelő kegyelemdöfést, mellyel méltóságát is megőrizhetné. – Tudod te, mi a te bajod: túl sokat képzelsz magadról... – tépte ki Anna kezéből a kötényt –, te nem nyugszol addig, amíg nem állsz a Bayer-művek dísztermében, két inastól kiszolgálva. Gitté nem volt hajlandó elválni Annától. Távozása napján a villa összes ajtaját kulcsra zárta. Szétvetett lábakkal ült a sötétvörös bársonnyal bevont kanapén, karjait egymásba fűzve, csontos térdei vádlón meredtek a magasba: nem hagyhatsz itt engem egyedül.

– Hol vannak a kulcsok? – rázta meg az anya a lányát; Gittének arcizma sem rándult. Anna megdermedt a bőröndjei között; a fájdalmas hasonlóság miatt átérezte a kislány helyzetét. – A WC-be dobtam és lehúztam őket – közölte Gitté flegmán. Hallani sem akart Anna távozásáról. Frau Stolz dermesztő nyugalommal felhívott egy lakatost. Anna megpróbálta búcsúzóul megölelni Gittét – az sértődötten elfordult. Végül Anna a konyhába sétált a bőröndjeivel, kinyitotta a konyhapult feletti magas, keskeny ablakot, kidobta a csomagját, majd utánavetette magát – le a süllyedő hajóról, a mélységbe, mely leérkezésekor kellemesen ropogott a lába alatt. Visszatért nagybátyja házába, a medalionmintás hálószobába, a kényelmes fotelekkel berendezett nappaliba, a Pathé gramofonhoz és Franz bácsi operettmuzsikájához, de most már semmire nem csodálkozott rá. A bútorok és a használati tárgyak még a kényszerre emlékeztették – a heti takarítási kényszerre, az örökké ismétlődő műveletekre. Minden ihlet nélkül írogatott a hirdetésekre. Megfürdött, kiszállt a kádból és udvariasan bemutatkozott csuromvizes tükörképének: – Üdvözlöm, Anna Bamberg vagyok, anyám évekkel ezelőtt meghalt, apám is, volt még egy testvérem, Lotte, de ő is, őszintén szólva, szóval már ő sincs... ezzel szemben, én, Anna, élek és virulok, mint látható... Az egyik levelére választ kapott, márványmintás borítékban, a feladó sallangmentes, hivatalos kézírásával: Charlotte von Garlitz Dublow, Falkenau grófnője. Ahelyett, hogy Annát felvételi beszélgetésre hívta volna, bejelentette érkezését még aznapra. Vicki néni felajzottan rohant a ruhásszekrényéhez – egy grófnő! – hogy ruhát keressen Annának. A lány eszét vesztve bámulta a feszes, tárgyilagos betűket, s baljós előérzet fogta el – egy grófnő, ez megint rabszolgaságot jelent, eddig tartott zsenge, nehezen visszahódított szabadsága. A vitrázs résein keresztül látták, ahogy a grófnő kiszáll Kaiser-Freseréből, nyitott szőrmebundája alatt krémszínű selyemblúzt viselt. Vicki néni Anna tenyerébe csípett. A nappali szoba, mely Anna szemében nemrég még a luxus és a kényelem csúcsát képviselte, ennek a nőnek a jelenlétében konvencionálissá és kispolgárivá fakult. Szorosan tartotta Anna kezét, miközben minden szégyenkezés nélkül, tetőtől talpig végigmérte. – Szeretnék öntől kérdezni valamit – mondta –, nem rokona véletlenül Johannes Bambergnek? Anna reflexszerűen visszarántotta a kezét, nem volt képes válaszolni erre az egyszerű, teljesen ártatlanul feltett kérdésre. Soha senki nem ejtette ki ezt a nevet: földi maradványaival együtt édesapja emlékét is eltemették. Nézte a nőt, de nem látta. Először az ingaóra ketyegése jutott el a tudatáig – egy bot kopogása a macskakövön. Vicki néni kezét tördelve nézett egyikükről a másikukra, amikor már túl sokáig tartott a csend: – Johannes Bamberg, igen, az édesapja volt, a férjem egyik unokaöccse... Nem ismertem személyesen, mert fiatalon megh... – Szóval az édesapja – szakította őt félbe a nő elégedetten, hattyúnyakát Anna felé fordítva. – Bizony, az édesapja – helyeselt Vicki néni szolgálatkészen. – Akkor minden rendben van. – Egy kesztyűs jobb kéz Anna vállára ereszkedett. – Jön? Kint áll az autóm. – De a holmija – kiáltotta Vicki néni, a dolgok gyors alakulásától levegő után kapkodva. – Később elküldöm érte a sofőrömet. A kimondhatatlan nevű grófnő kivonult Anna előtt a polgári szobából, át a folyosón, Vicki néninek esélye sem maradt, hogy kinyissa neki a bejárati ajtót, mindent maga csinált, nagy eltökéltséggel. Miközben fél kézzel bájosan beletúrt rövid, barna hajába, másik kezével az ajtót tartotta Annának. Vicki néni futva jött feléjük Anna kabátjával. Anna dermedten szállt be az autóba, mint aki hipnózis alatt áll.

Köln úgy suhant el az autó két oldalán, mint egy mozgó díszlet. Az idő és a hely normális arányai elvesztek, édesapja neve elindított benne valamit, ami leginkább egy gyorsított tempóban lejátszott filmre emlékeztetett. Szabályos emberrablás volt ez; mintha édesapja, ennyi idő múlva, ismét magára vállalta volna érte a felelősséget, és a volán mögött ülő nő az ő küldötte lenne, aki stílusosan teljesíti a feladatot. A nő egy kézzel vezette a kocsit, és közben rágyújtott. Egy dohányzó angyal. Maguk mögött hagyták a beépített területeket, talán itt volt vége a lakott világnak? Az autó lekanyarodott az útról, egy manikűrözött ujj megnyomta a dudát, mire kinyílt a nemesacél kerítés. Öreg fákkal szegélyezett, széles kocsifelhajtó húzódott előttük, fölöttük a fák koronája egymásba fonódott. A fatörzsek között kivillanó parkszerűségben Anna a Herr Stolznál olvasott görög mitológiából ismert elíziumi mezőket ismerte fel. Lejtős pázsitok, ameddig a szem ellát, örökzöld sövények, fa- és bokorcsoportok – minden gondosan karbantartva, formára nyírva, akárcsak sofőrje körmei. A fekete ágak boltozata alatt egyre mélyebben hatoltak az alagútba, mely egy fénykörben ért véget. Egy méltóságteljes, vakítóan fehér ház lépcsősorán sötét öltönyös, mozdulatlan alak állt; csak a szeme követte az autó által leírt félkörívet, mielőtt az megállt a lépcső aljánál. A nő kiszállt. Anna, akitől ugyanezt várták, zavartan ülve maradt. – Gyere, megérkeztünk. Anna hunyorogva kikecmergett az autóból. Szédülés fogta el, ahogy a széles lépcsőn felkaptattak. A sötét alakból csak egy hosszú kart és egy hozzá tartozó kezet látott, mely a bejárati ajtót tartotta nyitva számukra, s kicsivel később kiderült, hogy az alak két karral rendelkezik, amikor lesegítette róluk a kabátot egy hatalmas hall közepén, ahonnan folyosók, lépcsők és ajtók nyíltak. Az első emeleten kapott egy szobát, ahonnan a türkizkék úszómedencére nyílt kilátás – valószerűtlenül és kellemetlenül hatott a természetes zöld pázsit közepén. Úgy látszott, hogy a nevelőnő, a szakácsnő, a felszolgálónő, a sofőr, a mosónő, a takarítónők, a cselédek és a kertészek elégedett szimbiózisban élnek itt egymással, mindenkinek megvolt a maga birodalma. Az együttműködők ősrégi csapata volt ez, a porosz nemesség részére végzett jobbágyi munka stilizált formája, mely nemesség már bebizonyította hatékonyságát a kastélyok és földbirtokok évszázados irányításában. Az előző szobalány utódjaként, akit elbocsátottak, Frau von Garlitz ruhatárát bízták Annára. A lelógó szegecseket kellett megvarrnia, elvinni a ruhákat a mosónőhöz, felvenni a padlóról a gyűrött estélyi ruhát és beakasztani a szekrénybe. Ez a fényűző élet olyannyira szöges ellentétben állt előző állása napi kimerítő munkájával, hogy szégyellte magát a fizetése miatt: a kétszerese volt annak, amit Frau Stolztól kapott, eltekintve a borravalótól és apró ajándékoktól, melyeket Frau von Garlitz rendszeresen, bensőséges kacarászás közepette nyomott a személyzet markába. A henyélés óráiban Anna a házban kóborolt. Közben megtanulta, hogyan kell megteríteni az asztalt, ha egy tábornok, egy iparmágnás vagy egy báró jön vacsorázni; melyik étkészlet felel meg az igényeiknek, anélkül, hogy túlzásba esnének; megtanult az évszakhoz illő virágcsokrot kötni, melyet mindig egy tizennyolcadik századi, szőlőt és fácánokat ábrázoló csendélet alatt álló, félhold alakú kisasztalra helyeztek. Frau von Garlitz külön aludt a férjétől – hálószobáikat, a ház egy másik szárnyában, egy rózsaszín márványburkolatú fürdőszoba kötötte össze. Egyszer, az asszony hálóköntöséért indított felderítő úton – a köntöst reggelente ki kellett akasztani –, az egyik vigyorgó cselédlány útmutatása alapján Herr von Garlitz hálószobájában kötött ki, ahol, csalódására, a keresett holmit hanyagul a földre hajítva találta, a férfi ágya mellett – a grófnő átment az úrhoz! Anna elnyerte a szakácsnő bizalmát, aki a munkaadója iránti áhítatos odaadás által feljogosítva érezte magát, hogy bőséges háttér-információval lássa el. A nagyságos asszony született von Falkenau, a legrégibb brandenburgi nemesi családok rokona. Ezzel szemben a férje, Wilhelm von Garlitz Dublow, egyszerűen a szénmedencéből jön. Anna felhúzta a szemöldökét. A Ruhr-vidékről, magyarázta a szakácsnő. Az apja hajóskapitány volt azon a

hajón, mely a császárt vitte Norvégiába, és beleszeretett a császárné egyik udvarhölgyébe, Dublow grófnőbe. Nagy sebtében nemesi rangot adtak a kapitánynak, hogy elvehesse a hölgyet feleségül. Így került a Garlitz elé a „von”, a Dublowot pedig utánaragasztották. Vilmos császár iránti hálájukat kimutatandó, elsőszülött fiukat a Wilhelm névre keresztelték. Az a tisztelet és rokonszenv, amellyel a szakácsnő a kegyelmes asszonyról beszélt, éles ellentétben állt azzal a megvetéssel, mellyel Herr von Garlitz életrajzát tárta fel. – Ez egy puhány, egy Casanova – mondta –, de az úrnő imádja, a szegény asszony. – A gyár, a Die Basilwerke irányítását, ahol vitaminkészítményeket és gyógyfüves cukorkákat állítottak elő a Wehrmacht-csapatok erősítésére, ráhagyta a beosztottaira. – A lovak, mindig csak a lovakkal van elfoglalva – sóhajtotta az asszony lemondóan, mintha a világ összes baja ebből származott volna. A parkkal határosan, egy középkori várfal mögött láthatatlanul megbújva terült el a gyár. A férfi néha megsarkantyúzta a lovát és végiggaloppozott a tizenkilencedik századi épületegyüttesen, emlékeztetve a munkásokat arra, hogy a kémények az ő költségén füstölögnek. – Megismerkedtél már a férjemmel? – kérdezte Frau von Garlitz. – Gyere, bemutatlak neki. – Férje elé sietett, le a lépcsősoron, Anna pedig nehézkesen ballagott utána. Egy Ufa film egyik részletét látta maga előtt: a császár keresztfia, fehér uniformisban, szálegyenesen ülve lipicai lován, felfelé ügetett a kocsifelhajtó feketén fénylő oszlopai között. A lépcsősor alján megállt a viharlovas; leszállt és finomkodó szórakozottsággal hagyta magát megölelni. – Anna, az új szobalányom – lökdöste őt finoman Frau von Garlitz a férje irányába. A férfi felületesen kezet nyújtott, miközben tekintete azt kutatta, hova köthetné ki a lovát. Az ő szemében egy lónál is kevesebb vagyok, értette meg Anna. A könyvtár felfedezése véget vetett Anna ama érzésének, hogy parazitaként él a házban. Tágas helyiség volt, a falakat végig könyvek borították, attól a három ablaktól eltekintve, melyeken csupasz szőlőindák kopogtak a szélben – egy gondosan karbantartott kincseskamra, melyben friss virágot helyeztek el és ahol mindig égett a tűz a kandallóban. Mindez a képzeletbeli olvasó számára: egyszer sem találkozott ott senkivel. Az Isteni színjáték, a Petit Larousse, A kalandos Simplicissimus, Don Quijote, Nostradamus próféciái, Goethe Faustja és Színelméleti írásai egymás mellett sorakoztak, rendszer és logika nélkül. Voltak első kiadások is, a könyvek rosszkedvűen recsegtek, amikor kinyitotta őket, s az elhanyagoltság vádló illata áradt belőlük – az el nem olvasott könyv nem is létezik, suttogták. Anna látta, hogy itt óriási feladat vár rá. Egy napon feltette a kérdést, ami a kezdet kezdetétől ott volt a nyelve hegyén. – Ja, igen ... – Frau von Garlitz töprengve csücsörítette össze szív alakú, sötétpirosra festett száját. – Apám éppen itt volt látogatóban, amikor a jelentkezések között válogattam. Bamberg, mormoltam hangosan, a leveleddel a kezemben, Anna Bamberg... Apám felnézett az újságjából: „Nem ismertem én egy Bamberget?... Várj csak... dehogynem, egy bizonyos Johannes Bamberget, egy nagyszerű fickót, egy kiváló munkaerőt... különleges emlékeim vannak róla... istenem, ez legalább harminc évvel ezelőtt volt...”. Azt mondtam magamnak: ha ez az Anna Bamberg az ő rokona, akkor egy égi kéz jelének tekintem, hogy a választásom helyes. – Kuncogva tette hozzá: – Nem hiszek Istenben vagy Jézus Krisztusban, de hiszek a felsőbb hatalom jeleiben. Ez legalább szórakoztató! – Milyen különleges emlékek voltak azok? – kérdezte Anna. – Ezt tőle kell majd megkérdezned, alkalomadtán. Korábban apám vezette a gyárat. A te édesapád biztosan nála dolgozott, és jó benyomást tett rá! A ház egy sziget volt a pezsgő huszadik században, s a könyvtár önmagában sziget a házban, ahol a tizenhetedik, tizennyolcadik és tizenkilencedik század több képviseletet kapott, mint a huszadik.

Magát otthon érezve tett-vett Anna, megnyugodva, hogy Frau von Garlitz szobalányaként, kiváltságos helyzete legalizálja ott-tartózkodását. Most már tudta, hogy édesapja jó hírneve az ő jogos öröksége (mennyivel értékesebb, mint a pénz és a vagyon), ez az apja végrendelete. Jóval a lánya születése előtt hátrahagyott neki valamit, egyfajta ösztönös gondviselésből. A szülői szeretet e ritka formája, mely a születés előtti időtől jóval a halál utánig terjed, olyan érzést adott Annának, mintha édesapja még mindig törődne vele. Így könnyedén átvészelte a telet, a tavaszt és a nyarat. Néha, ujjai közt egy estélyi ruhával vagy egy hálóinggel, jött-ment a házban, de általában csak olvasott, amit mindenki helyeselt. Nem tudta, hogy ez csak egy intermezzo – egy hosszan visszatartott lélegzet. A tálak között álló, csöpögő gyertya csillogott Anna szemeiben. – Az a vakfegyelem – szólt közbe Lotte –, amit annak a vegyésznek a felesége elvárt tőled, az mégiscsak tipikusan német dolog. – Á, ő egyszerűen így fogta fel a háztartást és a rendet – tompította Anna Lotte megjegyzését. – Csakhogy: én nem tudok ilyen totálisan rendelkezésre állni – nevetni kezdett. – Erről hirtelen eszembe jutott valami... – puszta élvezetből megszorongatta testvére kezét. – Valamikor az ötvenes években viszontláttam a Stolz családot. A gyermekvédelmi szolgálatnál dolgoztam, és egy delegációval a Bayer-művekben jártam, azt hiszem, elkallódott gyerekekkel kapcsolatos munkahelyteremtő projektről volt szó. Hatalmas fogadást rendeztek tiszteletünkre a díszteremben, minden vendégre két libériás inas jutott. Az ebéd közepén egyszerre csak ismét hallottam Frau Stolz szemrehányását: „Te nem nyugszol addig, amíg nem állsz a Bayer...” és a többi. És most ott álltam! Félrenyeltem, a szomszédom aggódva ütögette a hátamat. Amikor vége lett a fogadásnak, elmentem hozzájuk az első Volkswagenemmel. Mintegy ezer méterre volt a házuk. Még mindig ott laktak, de már nem volt olyan csillogó-villogóra szidolozva a csengő, s a bejárati ajtó előtti lépcsők sem voltak olyan makulátlanul tiszták. Becsöngettem, egy öregasszony dugta ki a fejét az ablakon: Anna! Természetesen be kellett mennem. Gitté fotói álltak a tálalón, a férjével és a gyerekeivel, a kazettás ajtók faragott mintáira is ráfért volna egy alapos tisztogatás szarvasbőrrel. A doktor úr éppen akkor ért haza a munkából, és meg volt döbbenve: „Mesélje el, hogy került ilyen véletlenül a környékre!” Elismételtem a felesége profetikus kinyilatkoztatását. „És ma ott ültem, és két inas szolgált ki!” A férfi féktelen nevetésben tört ki, csak úgy harsogott tőle a levegőtlen szoba. Felesége szégyenkezve vele nevetett, még meg is sajnáltam. „Látod”, bökte meg a feleségét, „nem megmondtam neked: abból a lányból te száz év alatt sem fogsz cselédet faragni!”

II.RÉSZ Háború

1 Vasárnap reggel bolhapiac nyílt a tizenkilencedik században épült, Place Royale-tól egészen a Parc de Sept Heures-ig húzódó fedett sétányon. Sütött a nap, de kelet felől kellemetlen szél fújt. Az árusok toporogva dörzsölgették karjukat, vagy az egyik kecses, enyhén csavart oszloptól a másikig fel s alá járkáltak, hogy ne fázzanak. Anna és Lotte bámészkodva sétált a promenádon kirakott áruk, mindenféle dísztárgyak, vázák, régi gramofon lemezek és képeslapok között. Egy hintaló előtt megálltak. A kopott jószág egy szentképre szegezte kilobbant tekintetét. – Emlékszel még a hintalovunkra, amiért állandóan veszekedtünk? – kiáltott föl Anna, mire az emberek minden irányból feléje fordultak. Lotte látta az arcukon, rossz néven veszik, hogy valaki így megzavarja a nyugodt vasárnapi órát. Ráadásul hangos német szóval! – Nem, egyáltalán nem emlékszem – felelte elutasítóan. – De... de... kékre és fehérre volt festve, igazi kantár volt hozzá és barna nyereg. Lökdösődtünk, hogy melyikünk üljön fel rá. Aztán a papa ügyes javaslattal állt elő: „ma, vasárnap Lotte fog rajta lovagolni, holnap, hétfőn pedig Anna, kedden megint Lotte, szerdán megint Anna és így tovább. Na, mit szóltok hozzá?”, kérdezte. Már azt hittem, teljesen elfelejtettem. Milyen jó, hogy egyszer csak eszembe juttatta ez a szegény pára! Lotte nem tudta felidézni az esetet, Anna emlékképe csak megzavarta az összetartozás érzését, amit a messzi múltból vett témák lassan kezdtek megerősíteni benne. Hogy van az, hogy az ő emlékei rendesen azzal a kertben álló betegággyal kezdődnek, amely holland anyja oltalma alatt állt? Életében először zavarta ez, mintha hiányérzete támadt volna. – A háború újra divatba jött – jegyezte meg Anna –, még mindig lehet rajta keresni. Egy bársonyterítőn katonai övek és rohamsisakok hevertek. Igen, a háború békésen jelen volt mindenütt: az ósdi kávédaráló mellett egy kulacs feküdt, amely valaha egy katonához tartozott, az agyonolvasott szerelmes regények és detektívtörténetek alatt ott lapult egy értekezés a Harmadik Birodalomban használatos egyenruhákról és katonai kitüntetésekről, egy másik árus kacatjai között ifjú házasokról, éppen megkeresztelt csecsemőkről és frissen konfirmáltakról készült felvételekkel együtt látható volt egy fiatal katona portréja, aki kihívóan nézett a fényképezőgép lencséjébe. – Még nem sejti, hogy egyszer majd emlékművet emelnek itt a tiszteletére – mondta halkan Lotte. – Nézd csak, hogy kidülleszti a mellét! Szegény fiú, szentül hitte, hogy küldetést teljesít. – Dehogy... Nem egy eszméért harcolt, a hazáját kellett védenie. Lotte megragadta a nővére kezét, és elindult. Nem hagyom, hogy kicsalogasson a barlangomból – gondolta Anna. Hátul a parkban, egy meredek sziklafal előtt állt vagy egy évszázada a Chalet du Parc, itt megpihentek. Az alacsonyan álló nap sugárnyalábjában kékesen tekergőzött a kávé gőze. Folyton nyilvános helyen látni együtt bennünket. Mért érzem úgy, mintha illetlenség volna ez? – töprengett magában Lotte. Az ég nem öltötte fel a végzet színét, a szakácsnő egy pillanatra sem hagyta abba a kenyértészta dagasztását, a sofőr kezéből nem esett ki az újság, a cseléd ugyanúgy vitte a teli tálcát, mint ahogy szokta, Anna keze is úgy járt a varrótűvel, mint mindig, senki sem érezte

meg, hogy a békés mindennapi valóságon repedés keletkezett azon a reggelen, amikor egy ismerős hang, amelyet már annyiszor hallottak a néprádión, hogy egy ideje oda sem figyeltek rá, azt harsogta bele a konyhába: „Szeptemberrr elsején a rrreggeli órrrákban a német csapatok átlépték a lengyel határrrt... A mai naptól bombárrra bombával fogunk felelni.” Néhány órával később Anna egyszerűen csak megállt a pázsiton, hogy élvezze a park és a ház valószerűtlen szépségét. Még ekkor sem sejthette, hogy mozgásba lendült valami egészen valószerűtlen – bár az égbolt ugyanaz maradt, a nappal ugyanolyan maradt –, a totális elidegenedés, ami elragadja majd valamennyiüket. Fönt a magasban megcsillant valami. Anna résnyire összehúzta a szemét. Hirtelen pukkanásszerű hang hallatszott a távolból, a csillámló tárgy mögött süvítő, fehéres felhő kígyózott. Ebben a pillanatban ahány ablaka, ajtaja volt a háznak, mintha mindegyik beszélni kezdett volna. „Megőrült? Jöjjön el onnan, jöjjön be, ez háború!” – Tessék? – kiáltotta Anna, és tenyerét tölcsérként a füléhez tartva, megindult az épület felé. – Háború van! – Frau von Garlitz az egyik ablakon kihajolva hevesen integetett. Kiparancsolta a férjét, hogy megakadályozzák Anna öngyilkos akcióját. Von Garlitz és a lány összeütközött az ajtóban. – Ez egy brit légifelderítő repülőgép – mondta az úr kimérten –, a légvédelmünk majd lehozza. Jobb lesz, ha bent marad a házban. – Miközben beszélt, Clark Gable-bajusza fel s alá mozgott, annak ellenére, hogy férfiasan uralkodott az érzelmein. Nevetséges ez az egész aggodalmaskodás – gondolta Anna. Háború – ez csupán egy szó, majdnem azt kívánta, bárcsak valóban történne valami, ami több, mint az a pötty az égen, azért, hogy a szó tartalmat kapjon. Három nappal később, miután Anglia és Franciaország hadat üzent Németországnak, Frau von Garlitz összeterelte a gyerekeit, a személyzetet, összehordatta a legszükségesebb úticsomagokat, és mindent Annára bízott. Egy jelképes mozdulattal mindent ráruházott, vállára tette a kezét és felindultan zihálva így szólt: – Hozza rendbe az emeletet a Saar-vidéki menekülteknek! Mi keletre költözünk. – Fején az aszimmetrikus sisakkalap olyan volt, mint egy félrecsúszott rohamsisak, mindkét oldalán lógott egy-egy gyerek, s nyomában az óriási háztartás engedelmes alkalmazottaival elvonult a család kelet-brandenburgi birtokára. Anna új, házgondnoki munkakörében nyugodtan várt a Saar-vidékiekre, felütötte a könyvét, és olvasta tovább. Egyáltalán nem félt a magánytól, noha már a patkányok is elhagyták a süllyedő hajót – idegrendszerét sem viselte meg a meghatározhatatlan veszély. Azalatt a tizennyolc nap alatt, amíg a lengyelországi hadjárat tartott, Anna gátlás nélkül ellátta magát minden testi jóval, amit a pincében található készletek nyújtottak, szellemét pedig a könyvtár kínálatával táplálta. Egy szép napon aztán – Herr von Garlitz kivételével – az ágrólszakadt menekültek helyett az egész grófi pereputty jelent meg a bejárat előtti lépcsőkön, és élték tovább mindennapi életüket, mintha közben mi sem történt volna. Az uraságot, mint tisztet Lengyelországba vezényelték, ahol viszont olyan szerencséje volt, hogy kificamodott a térdkalácsa, aminek következtében a költséges keresztgyereket azonnal eltávolították a frontvonalból. A nagymama nyugtalankodott a politikai fejlemények miatt, ezért, még mielőtt lezárnák a határt, Amszterdamból Kölnbe utazott, hogy ott felkeresse egyik régi jó barátját. Lelkileg összeroskadva ért vissza, megesküdött, hogy soha többé nem lépi át a határt. Egy esős októberi napon beszámolt a vendégeskedéséről. Egész délután a fején hagyta fekete, minden bizonnyal egy Albert Cuypstraat-i rövidáruboltban vett kalapját, amelyet kék bársonyból készült ibolyák díszítettek. Alig látott a náthától, amit Németországban szedett össze, ahogy mondta, a felindultság okán. Lotte el nem mozdult mellőle. Kalapja széles karimájának

árnyékában sóhajtva jelentette ki: nagyon-nagyon unangenehm volt... Német kiejtése kissé régiesnek hatott. Időről időre megszakította a beszámolót, mert egy csipkés szélű zsebkendővel meg kellett törölnie az orrát. Elmondta, amikor a háborúról beszéltek, kölni barátnője egy párnával letakarta a telefont, mert attól félt, hogy lehallgatják. Amikor pedig megérkezett hozzá a menye a kisfiával, aki a Hitlerjugend egyenruháját viselte, a barátnője idegesen témát váltott, és valami jelentéktelen dologról kezdett el beszélni. – A német nők imádják a Führert – magyarázta meg utólag. – Szégyellem magam – mondta köhögve a nagymama –, szégyellem magam az őrült német nők miatt. Nagymama volt az unokaöccsénél Franznál is: – Ein sympatischer Kerl. – Tőle hallott eztazt Annáról. Futó pillantást vetett Lotte anyjára, mintha az engedélyét kérné valamihez. Az beleegyezően bólintott. Lotténak fejébe szaladt a vér, nem tudta, milyen arcot vágjon. – És? – kérdezte félénken. Nagymama ismét elővette a zsebkendőjét, és feltűnően hosszan fújta az orrát... – Annának jól megy a sora, Franz szerint egy nemesi családnál van Köln egyik peremkerületében. Lotte mereven nézte a pirospozsgás arcot behálózó vékony ereket. A tekintetét kereste, de a szeme megbújt az elnehezült szemhéjak vékony rése mögött. Annak ellenére, hogy nagymama sok mindent elmesélt, volt valami felfoghatatlan az egészben. Nagymama egyszer csak nem lesz többé és örökre, visszaidézhetetlenül magával viszi egy másik korból származó képek, zajok, titkok, tudnivalók, illatok egész tárházát. Lottét hirtelen elfogta a szorongás: kizárólag az öregasszony személye köti őt össze az ismeretlen múlttal. – Megvan neked Anna címe? – kérdezte zaklatottan. – Miért? – érdeklődött az anyja. – Mert akkor írhatok neki levelet. A két asszony egyetértő pillantást váltott. A mezők fölé hullámokban érkező eső verte az ablakokat. – Igen, megvan a címe – mondta a nagymama. – Szeretném felkeresni – magyarázta Lotte. Az anyja felsikoltott: – Most? Ebben a helyzetben? – Ennek természetesen előbb vagy utóbb meg kell lennie – tette hozzá a nagymama –, nem tarthatjuk vissza. – De hiszen háború van! – berzenkedett Lotte anyja. Nagymama két kézzel levette fejéről a kalapját, vagy azért, hogy jobban lásson, vagy azért, hogy elismerje, tehetetlen azzal az erővel szemben, amely az ikerpár két felét egymáshoz vonzza. Ölébe helyezte a kalapot, miközben ujjaival gépiesen a karimáját tapogatta, fáradtan és leverten bámulta az ibolyákat. – Ha egy idős ember, mint amilyen én vagyok, ép bőrrel kikerült abból a mizériából, akkor az egy egészséges, fiatal nőnek is biztosan sikerülni fog – mondta egy vállrándítással. Lotte megírta a levelet, amelyben különös ellentétben állt egymással a jó modor és a romantikus vágyakozás, és amelyet azzal fejezett be, hogy feltett szándéka Németországba menni. Válaszképpen egy udvarias levél érkezett meghívással, töltse a szilveszterestét a von Garlitz család birtokán. Lendületes, „Anna Bamberg” aláírással. Lotte az utolsó pillanatig nyugtalankodott, vajon megkapja-e a beutazási engedélyt. Végre december 30-án elindulhatott, kabátzsebében vele utazott, vissza eredeti tulajdonosához a hímzett zsebkendő, amelyet évek óta kis bőröndjében őrzött. Amikor áthaladtak a határon és a vámosok németül az iratait kérték, így szólt magában: a hazám. Megpróbálta felidézni a várost, a házukat, a szüleit, de mindig a másik hely, a másik anyja és apja képe bukkant föl előtte. Jobbnak gondolta, ha azt mondja: a születésem földje, vagy: zeneszerzők és karmesterek, szimfóniák és dalok földje – mennyivel könnyebb a Pásztorfiú a szirtent elénekelni egy olyan országban, ahol hegyek magasodnak, mint ott, ahol csak sík mezők vannak. Szinte felfoghatatlan volt számára, hogy minden másodperccel

közelebb és közelebb kerül Annához. Számtalanszor elképzelte a találkozásukat, ám az mégsem akart határozott formát ölteni a fantáziaképekben. Ahogy csökkent közöttük a távolság, úgy fokozódott benne a minden logikus megfontolás híján lévő, oktalan szorongás, ami tompította a vágyakozást. Hogy elterelje a figyelmét, erőltetett kíváncsisággal nézett ki az ablakon. Elővett egy almát, amit az anyja csúsztatott a táskájába. Épphogy csak fellobbant benne a bűntudat érzése, vagy az árulásé, máris átváltozott szánalommá: milyen jelentéktelen, milyen kicsi is ő Németországból nézve! Végül a vonat lassított, és begördültek a pályaudvarra. Lotte egyre idegesebb lett. A fülke meghittségében szeretett volna maradni örökre, de a szerelvény megállt. A kocsik megszabadultak az emberektől, akik az utazástól kábán özönlöttek kifelé. Hideg levegő csapott Lotte arcába, a lány visszahőkölt, letette a bőröndjét a peronra. Utálta a körülötte nyomakodó embertömeget, a telet, az idegen állomást és önmagát is váratlan gyávasága miatt. Reszketve halászta elő télikabátjából a zsebkendőt. Ahelyett, hogy elkezdett volna integetni vele, amint azt megbeszélték, a hüvelykje és a mutatóujja közé csippentve sután felemelte. A viszontlátás kivédhetetlensége egyszerre megbénította, csak bámulta az előtte elsuhanó arcokat, kísérletet sem tett arra, hogy ismerőst keressen közöttük. Valahol egy kalauz belefújt a sípjába, a hang úgy szelte át a levegőt, mint egy madár rikoltása. Aztán azt hallotta, hogy mögötte valaki halkan, bizonytalanul az ő nevét mondja. Úgy hangzott, mint egy sóhajtás a sokaság szájából. Lassan megfordult. A télikabátok közül egy sápadt arc világított feléje, egy kerekded, egyszersmind éles arc, amelyen az ellentétek, úgy tűnt, semlegesítették egymást. Lotte reflexmozdulattal nyújtotta a zsebkendőt a másik felé, aki habozva elfogadta. – Anna? – Az válaszként épp csak egy pillanatra becsukta a szemét. Lotte költői elképzelése szerint a nővéreknek ekkor egymás karjába kellett volna omolniuk, a kölni pályaudvaron azonban csak mereven kezet fogtak, és egy mosolyfelhőt röppentettek a fagyos levegőbe. Aztán a másik lány felemelte Lotte bőröndjét, fejbiccentéssel jelezte, hogy kövesse, és elindult a kijárat felé. Minden nagy volt és lenyűgöző, a magas, kormos vasúti csarnok, az impozáns előcsarnok, amelyet egy színes üvegből készült kölnivízreklám – 4711 – uralt, a monumentális dóm, az ikerpárként Köln fölé magasodó két torony – két függőleges mutatóujj. Minden nagy volt és lenyűgöző, kivéve a találkozást, ami olyan tartózkodóan és céltudatosan zajlott le, mintha mindketten valaki másnak a megbízásából cselekedtek volna, és nem róluk kettőjükről lenne szó. A dóm lábánál, egy kiszáradt szökőkút mellett Anna átvette a másik kezébe a bőröndöt, hogy pénzt vegyen elő a zsebéből villamosjegyre. A 15-ös villamos vitte ki őket keskeny utcákon át a belvárosból. Lotténak olyan érzése támadt, hogy több meghittség fűzi a járműhöz, mint Annához. Hiába igyekezett családi vonásokat felfedezni ezen a halovány arcon. – Szóval ez Köln – jegyezte meg erőltetett nevetéssel, hogy megtörje a hallgatásukat. – Nekem aztán elhiheted – bólintott erre Anna csúfondárosan. Odahajolt Lottéhoz: – Na és... emlékszel még erre a dalra? Incselkedő arckifejezéssel halkan énekelte: Bimm bimm bimm Jön a villamos Itt a kalauz itt És akinek nincsen pénze Nincs tizenöt fillérkéje Ma nem utazik Ez a gyermekdal, amely az egymásra ismerés kulcsa, a régi kapcsolat felélesztője lehetett volna, semmit sem mondott Lotténak – talán időközben rátelepedett a sok kantáta és ária.

Anna várakozásteljesen nézett rá, ám Lotte csupán szégyenkező vállrándítással reagált az emlékpróbára. Anna némán elfordult és a Rajna sötétszürke felszínének szentelte a figyelmét. A villamos dübörögve haladt át a hídon. Ez szemrehányás akar lenni, töprengett Lotte, talán szökevénynek tartott engem tizennyolc éven át? – Tizennyolc év... – mondta ki immáron fennhangon. – Tizennyolc évvel ezelőtt... – A varázslat hirtelen megtört. A villamos átért a túlsó partra. – Sohasem írtál nekem... annak idején. Miért? – kérdezte Lotte. Egyszerre volt ez bátortalan védekezés és támadás. – Mert semmit sem hallottam felőled – válaszolta élesen Anna. – Az nem lehet – vágta rá Lotte –, tucatnyi levelet írtam neked, és mindegyik azzal zárult: Anna, miért nem válaszolsz? Ez mintha kissé kibillentette volna Annát az egyensúlyából. De csak annyira, mint mikor a szél fodrozza a víz felszínét. Vállat vont, és szárazon azt mondta: – Akkor elcsaklizták a leveleidet. Én soha nem kaptam meg őket. Lotte meghökkenten nézett a nővérére: – Miért csináltak volna ilyesmit? Anna tüntetőleg kibámult az ablakon, mint akinek semmi köze ehhez. – Nem ismered őket – jegyezte meg egykedvűen. Lottét meglepte és felháborította Anna közömbössége, s mert lényeges dologról volt szó, szinte kiáltotta: – De ezt nem tehették csak úgy. Anna közönyös arccal fordult feléje: – Ilyenek. – Már-már ingerülten folytatta: – A legjobb, ha az ember rögtön kimondja a kellemetlen dolgokat... Tele várakozással jöttél ide, de én... megmondom őszintén... én egyáltalán nem tudom, mi az, hogy... család... mi az, hogy családi érzés. Bocsáss meg, egyszer csak visszatértél az életembe, mint valami női Lázár, és fogalmam sincs, mivel is kezdjem. Már nagyon régen kibékültem a sorsommal, hogy egyedül kell lennem ezen a földön... Nem tartozom senkihez, nem tartozik hozzám senki, ezek tények... Nem tudok segíteni neked. – De hát mi mégiscsak... ugyanazok voltak a szüleink – ellenkezett halkan Lotte. – Ez azért jelent valamit. Hogy tudjuk, kik vagyunk, mégiscsak tudnunk kell, hogy... egyáltalán hogy kezdődött ez az egész. – Én pontosan tudom, ki vagyok: egy senki. És ez nagyon is megfelel nekem. Provokatív magatartásából sejteni lehetett, hogy tele van elkeseredettséggel, ami szigorúvá és érdessé tette a hangját. Egyik-másik utas körbenézett. Lotte megfélemlítve hallgatott, kiverte a veríték. Ismét olyan érzése támadt, hogy Anna megvádolta. De miért? Azért, mert még mindig él? Azért, mert tartalmat akart adni annak a fogalomnak, hogy „a nővérem”? Ez volt a büntetése, mert oly sokáig táplált illúziót két emberi lényről, akik tiszták, töretlenek maradnak az idők folyamán, a családi viszályok és a távolság ellenére, és végül egymás karjába vetik magukat? Csak most öltött formát nagymama leírása a primitív parasztok kicsinyes katolikus világáról. A végén még majd megbánja, hogy nem határozta el azonnal: még ugyanazzal a villamossal visszafordul! Afelől már nem lehetett kétsége, hogy a találkozásuk csalódást okozott, és a vendégeskedés csak még kellemetlenebb lehet. Még megtehetné, hogy a szilveszterestét otthon ünnepelje, fűszeres forralt borral, fánkkal és zenével. De egyfajta, mondhatni indokolatlan makacsság arra késztette, hogy semmiképpen se futamodjék meg. A gyerekkorában hallott német mesékben megátalkodott szörnyeket és sárkányokat kellett legyőzni, hogy kiszabaduljon az elvarázsolt királykisasszony. Talán azért habozott, mert nem akarta ilyen hamar beismerni a kudarcot, talán halogatni akarta az illúziók nélküli hazatérés időpontját, talán abban reménykedett, hogy áthatol a páncélon, és még megismerheti azt, aki mögötte rejtezik.

A villamos megállt. Anna jelezte, hogy le kell szállniuk. Ez az utolsó esély: ne haragudj, Anna, jobb ha visszamegyek – de Lotte megragadta a bőröndjét és felállt. Képtelen lett volna elviselni, ha újra Anna cipeli helyette. Leszálltak, kint sötét volt és nagyon hideg, a koffer minden lépésnél nekiütődött a lábának. – Az összes autót be kellett szolgáltatni, úgyhogy gyalog megyünk – mondta Anna hűvösen. Vasrácsos kapuszárnyak nyíltak, egy autófeljáró tárult eléjük, kétoldalt sötét törzsű fákkal, ágaikkal komor árnyjátékot rögtönzött a hold a fejük fölött. Először járunk ugyanazon az úton, ő és én, mondta magában Lotte, és oda nem illően szentimentális borzongás hullámzott végig egész testén. Arra vágyott, hogy megölelje a nővérét, aki hallgatásba burkolózva haladt mellette... Az isten szerelmére, vegyük le és hajítsuk el az álarcokat! De egymástól karnyújtásnyira csak mentek a végeérhetetlen fasorban, együtt és mégis külön. A sötétben feltűnt egy fehér ház, fénytelen ablakokkal. Elegáns ívben két széles lépcsősor vezetett, először egymástól eltávolodva, végül összeérve egy barokk stílusú előlépcsőhöz. Az elsötétített házban az óév búcsúztatására készülődtek. Hazavárták Herr von Garlitzot, a felesége próbálta kiszámítani, mennyi ételt és italt fognak az ura kíséretében lévők elpusztítani. Társadalmi rangjának, pénzének és asszonyi bájának köszönhetően egy csomó olyan terméket fel tudott halmozni, amely a közönséges polgárok számára már régóta beszerezhetetlen volt. Lotte megérkezésétől kezdve az elutazásáig Anna lázas igyekezettel dolgozott. Serénykedése közben bemutatta nővérét a grófnőnek, a szakácsnőnek, a nevelőnőnek, a cselédnek és a személyzet többi tagjának, pontosan ahogy illett, de a lelkesedés legkisebb jele nélkül. Az emberek összehasonlították a nővéreket. A szemükön látni, hogy testvérek, állapította meg a szakácsnő, ugyanolyan kék, de más vonatkozásban a különbség nagyobb, mint a hasonlóság. Frau von Garlitz gratulált Lotténak a némettudásához. Tizennyolc év után is akcentus nélkül beszéli! Mindenki buzgón tett-vett. A konyhából már érezni lehetett a jellegzetes szilveszteri illatokat. Lotte a szobájában az ablak előtt állt pizsamában, nézte, hogyan tükröződik a hold fénye az úszómedencében. Anna beköszönt, de a rövid Jó éjszakát!-on kívül nem váltottak szót. A nap nagyobb titokkal végződött, mint amekkorával kezdődött. A „Milyen lesz Anna?” kérdését ez váltotta fel: „Kicsoda Anna?” A következő nap is a személyzet sürgés-forgása jegyében telt el, mígnem egy csomó tiszt megjelenése visszaparancsolta őket a kulisszák mögé. Lotte kimenekült a parkba. Ha eleinte nem szívesen látott vendégnek érezte magát, hát most az uniformisok és sapkák, a hangos beszéd – azok a rémesen pergő r-ek, vagy a keleti dialektusokra jellemző hangok – hatására kifejezetten a kívülálló helyzetébe került. Reszketve járta be a parkot. Német föld, német fű, német fák... Szülőföld? Összehasonlítva ezzel a nyilvánvaló gazdagsággal, a pontosan kimért pázsittal, a hibátlanul négyszögletes úszómedencével, a köbméterre kiadagolt német levegővel, az otthoni veteményeskert az elhanyagolt gyümölcsfákkal paradicsomnak tűnt. A nap hátralévő részét a személyzet nappalijában töltötte, az Illustrierter Beobachtert lapozgatta, és közben a visszaút járt az eszében, és az, miként fogja elleplezni otthon a csalódottságát. A vacsorát gyorsan bekapták a konyhában. Anna fekete ruhában jelent meg az asztalnál, fehér kötényt viselt, a fején pedig egy kis főkötőt. – Most láthatod, milyen egy szobalány élete – közölte, és ez megint úgy hangzott, mint valami vád. – Segíthetek valamiben? – dadogta Lotte. – Miért is ne? Van még egy ilyen ruhám. Csodálatos átváltozás lesz – mondta gúnyosan Anna. Lotte belebújt a nővérétől kapott holmiba – micsoda őrült ötlet átlényegülni Annává, vagy legalábbis ikertestvéreként föllépni! Egy levesestállal a kezében, tekintetét Anna kötényének az előírás szerint megkötött szalagjára szögezve, lépett be az ebédlőbe. A katonák, akik uniformisukat szmokingra cserélték, egy hosszú, fenyőágakkal díszített asztal két oldalán

foglaltak helyet. A többkarú gyertyatartókban álló gyertyák fénye csillogott az ezüst étkészleteken és az asztalfőn ülő grófnő mélyen kivágott estélyi ruháját ékesítő sötétpiros flittereken. Férje, aki mint házigazda és tiszt kettős szerepet töltött be, pont szemben ült vele. Anna és Lotte – testi valójukban láthatatlanként – észrevétlenül helyezték az asztalra a tálakat. Anna kijelentése, miszerint ő egy senki, különleges értelmet nyert. Zajtalanul vonultak vissza, a leves kimérése nem az ő feladatuk volt. Egyhangú, tompa szolgálásban szivárgott át ujjaik között az ünnepség. Gyűltek a piszkos tányérok, poharak, kanalak, kiürült tálak. A vendégek egyre lármásabbak lettek, a lányok alig bírtak lépést tartani a pezsgő és a bor fogyásával. Az egyik jól táplált, fénylő, kivörösödött arcú tiszt elvett egyet a falnak támasztott fegyverek közül, és rögtönzött kardtáncot mutatott be a parkettán álló, félig kiürült pohara körül. Anna megjelenése az eperkrémfagylalttal megzavarta az akrobatát az összpontosításban – bizonytalan egyensúlyát elveszítve hanyatt esett, rá a családi kristály magányos darabjára. Véraláfutásos szemmel tápászkodott fel, üvegszilánkok fúródtak a nadrágjába az ülepén. A társaság lelkesen tapsolt. – Elesett az első áldozat a nyugati fronton – harsogta az egyik vendég. Ebben a pillanatban Lotte, aki ugyancsak egy tál krémfagylaltot tartott a kezében, tanúja lehetett nővére bátorságának. Anna az asztalra tette a tálat, majd lehajolt a kristályrepesszel ékes testrészhez, és rezzenéstelen arccal kiszedegette a sebesült alfeléből a szilánkokat, akárha toklászt gyűjtögetne. Azután a pórul járt férfit támogatva elindult a gyógyszeres szekrény irányába. Mielőtt elhagyták volna a szobát, a férfi megfogta a lány fenekét, hadd lássák, hogy semmi baja – Anna ridegen lefejtette magáról a férfi kezét. Éjfél felé a személyzet összegyűlt a rendelkezésükre álló nappaliban, hogy tizenkettőkor megöleljék egymást, habzó pohárral a kezükben. A két nővér, mint két jégkirálynő, megcsókolta egymást. Kívülről érkezett a pompás mentség számukra, hogy azonnal szétváljanak: egy puskalövés, majd még egy, mindenki az ablakokhoz sietett. Fényt kikapcsolni, ordította valaki. Feltekerték a sötétítőfüggönyt, és orrukat az üveghez nyomták. – Édes Istenem – nyöszörgött a szakácsnő – ezek megőrültek? – Néhány katona nevetve és krákogva célba vett egy lehajló ágra függesztett fehér fürdőlepedőt. Újból lőttek, a lepedő picit megemelkedett, majd lazán visszaesett. A szakácsnő az ajtó felé sietett. – Ez gyalázat – kiáltotta indulatosan –, valamit tennem kell! A gyereklány visszatartotta. – Nyugalom, Frau Lenzmeyer, nem a maga feladata, hogy rendre utasítson magas rangú tiszteket. – A kudarcot vallott szakácsnő felhajtott egy-két pohár pezsgőt. Odakint tovább lövöldöztek. Lotte észrevétlenül átsurrant a szobájába, ahol végigvetette magát a vendégágyon. Az éjszakai lövöldözés és a szitává lőtt lepedő képe eszébe juttatta Theo de Zwaan és Ernst Goudriaan nyugtalanító elbeszéléseit Németországból való visszatérésükkor – s ezek az elbeszélések azonban csak fokozták az ő vágyakozását. Csak most értette meg a tartalmukat, megérezve a veszélyt, ami abból adódik, hogy pusztán unalomból vagy értelmes cél híján lövöldöznek. Az „ellenség” mostanáig csak egy üres szó volt – most azonban megtelt jelentéssel. És ezt kiegészítette Anna hűvös „Boldog új évet”-puszijával, a parkban tett szomorú sétájával, és azzal, hogy nem talált vissza ahhoz a bizonytalan valamihez, ami szülőföldnek volna mondható. A lövöldözés abbamaradt, helyette rázendítettek egy dalra, amit undorodva hallgatott. Jó erősen becsukta a szemét. Végül levette a főkötőt a fejéről, leoldotta a kötényét és megnézte magát a tükörben. A fekete ruha jól illett illúzióinak az eltemetéséhez. A bőröndjét letette a hallban, azután belépett a konyhába, hogy megreggelizzen. Úgy festett, egész éjszaka dolgoztak – sehol egy piszkos pohár, folt, semmi nem emlékeztetett az előző estére. Minden arra vallott, hogy bőséges lesz a reggeli, a vendégek semmiképpen sem akartak félig üres gyomorral visszatérni a Westwallhoz. Anna hol ide, hol oda sietett,

fegyelmezetten, a fáradtság leghalványabb nyoma nélkül, szőke haja kifogástalanul hullámzott a főkötője körül. Lotte hozzá fordult: mikor indul a villamos? Majd megmondja, kiáltotta vissza a válla fölött, és eltűnt a folyosón egy kenyérrel teli ezüst tállal. Frau von Garlitz – Lotte ellenvetéseivel mit sem törődve – úgy döntött, hogy majd az egyik katona kiviszi a lányt az állomásra. Anna gépiesen felsegítette a súlyos télikabátokat a vendégekre, akik készülődés közben tovább fecsegtek. Lotte zavartan toporgott a közelükben. A kardtáncos harsány hangon panaszkodott a brandenburgi birtokával szomszédos bérlőkre. – Olyan ostobák, olyan szutykosak, olyan lusták, tulajdonképpen nem is emberek, hanem az ember és az állat között valami... Anna mereven állt előtte, kezében a férfi nagykabátja. – Ön könnyen beszél – mondta neki barátságtalanul –, szeretném látni egyszer, amikor úgy robotol, mint egy paraszt. Minden fej Anna irányába fordult, a grófnő tátott szájjal bámult rá. A tiszt annyira megdöbbent ettől a pimaszságtól, hogy pusztán emiatt engedelmesen hagyta, hogy Anna felsegítse rá a kabátját, mint valami kisgyerekre. Az arcszíne ugyanolyan volt, mint előző este az esést követően, valószínűleg emlékezett a lány eredményes bánásmódjára, ez visszatartotta attól, hogy azonnal az elbocsátását kezdje követelni. Egyidejűleg az előcsarnok másik oldalán felhangzott a jel az indulásra. Lotte megragadta a bőröndjét, Anna odalépett hozzá, hogy kezet fogjanak. Lotte megérkezése óta most mosolygott újra – talán nem is annyira barátságból, hanem attól a megelégedettségtől, hogy ezt az arrogáns földbirtokost rendreutasította. – Majd írunk egymásnak – búcsúzott Lottétól, és átnézett a válla fölött, mert Frau von Garlitz hívta. Utolsóként Lotte az asszony dühös hangját hallotta: – Mit képzel maga, megsérteni a vendégeinket! Ha még egyszer ilyesmit tapasztalok... Egy alacsony, köpcös katona felkapta Lotte bőröndjét, és idegesen kifelé tessékelte. Lotte felkapaszkodott egy dzsipre. Körbe se nézett, úgy tették meg az utat a mélységes nyugalomba burkolózott peremkerületen át. Újra és újra felmerült Anna, ahogy felszegi az állát, ahogy egy kabátot tart a karján, és minduntalan hallotta az éles rendreutasítást, ami nyilvánvalóan Anna múltjából fakad. A „barbár” minősítés ott rezonált Lotte lelkének valamelyik zugában. Kíváncsiság fogta el: Anna semmitől vissza nem riadó becsületességének volt egy bámulatra méltó oldala. De most már késő, áthaladtak a Rajna-hídon. A távolság kiszámíthatatlansága kevésbé keserves, mint a közelség kiszámíthatatlansága. A dómot bámulta. A két torony párhuzamosan tört a magasba – már évszázadokkal ezelőtt meg kellett találniuk a módját, hogy békében egymás mellett létezzenek. A katona egész úton egy szót sem szólt koloncához. Kitette a pályaudvarnál, hogy visszajuthasson Hollandiába.

2 Hideg levegő áramlott a helyiségbe, amikor belépett egy fiú az apjával, aki egy rohamsisakot tartott a kezében. Miután rendelt két kólát, a férfi vigyorogva a fia fejébe nyomta az ócskapiacon vett holmit. Onnan, ahol Lotte és Anna ült, jól lehetett látni, hogy a sisak beszerzése felélesztette az apa-fiú kapcsolat romantikáját. Ebben az örömteli állapotban egy közös kaland részeseivé váltak, a háborúé, amiben egyikük sem vett részt. Ha indián tolldíszeket kínáltak volna nekik, akkor Winnetou sápadtarcúak elleni küzdelme váltott volna ki belőlük ugyanilyen lelkesedést. – Amerikai kóla és német sisak – Anna a fejét csóválta. – Úgy látszik, megöregedtem. Lotte gondolatai még mindig annál a szerencsétlen szilveszternél jártak. – Sohasem fogom elfelejteni – mormolta – azt a rengeteg italt, a lövöldöző tiszteket... az volt az érzésem, hogy Hitler fanatikus híveinél vendégeskedem. – Te tisztára megőrültél! – Anna kiegyenesítette a hátát, itt most tisztázni kell valamit. – A von Garlitz család a régi nemességhez tartozott, gyáriparosok voltak! Természeten ők voltak azok, akik azt a pojácát nyeregbe segítették, az pedig aztán cserébe rendesen leszámolt a kommunistákkal, és megteremtette nekik a Nagynémet Birodalmat. De ugye nem gondolod, hogy komolyan vették a vámfőtiszt fiát? Nagyon jól tudták használni egy darabig, és csak amikor ők kerültek sorra, hogy meghaljanak a csatatereken, akkor értették meg: az a felkapaszkodott senki őket használta ki. – Elnevette magát. – Mi nevetnivaló van ezen? – kérdezte Lotte bosszúsan. – Még mindig látom magamat, ahogy kötényesen, főkötőben rohangálok a házban. Micsoda szerencsétlenkedés! Görcsösen igyekeztem elfelejteni, hogy látogatóm lesz, gondolj csak bele, először az életben fogadok vendéget. Fogalmad sincs, milyen nehéz helyzetben voltam. A katonák megjelenése pompás alibinek bizonyult. Hogy én akkor mennyit dolgoztam! Lotte hallgatott, kockacukorból piramist épített. – Úgy maradt meg bennem ez az emlék, mint a dekadencia képe – mormolta –, a tisztek az éjszakában... Ellenségek, akiktől minden kitelik, ha képesek egy fürdőlepedőre lövöldözni... – Egy vulkán tetején táncoltak – vágott közbe Anna. – Tudod jól, hogy sokat ittak. Anna fel s alá járkált a hálószobájában. Minden lépéskor fájdalmat érzett a testében, mintha alapos verést kapott volna valakitől. Egyik öklével ütemesen a másik tenyerét csapdosta. Szinte elviselhetetlen volt az újbóli nagy csönd. Volt ennek a csöndnek egy második rétege is, amit olyasvalaki hagyott maga után, aki örökre elutazott. Nem azért, mert mások így intézték, hanem az ő hibájából. Képek rohanták meg, amiket szemvillanásnyi időre látott a rengeteg tennivalója közepette: látta a nővérét a parkban sétálni, amint kabátjának szárnyát felcsapja a szél, látta a hosszú konyhai asztalnál egyedül ülni a kiürült tányér előtt, látta a hátát, amint fürgén felszalad a lépcsőn. Mindegyik kép őt, Annát vádolja némán. Vissza kellene tekerni a filmet és újra felvenni mindent – másképp. Késő, már késő, túl késő. Miért? – ezt akarta tudni. A választ a legjobban felszerelt könyvtárban sem találná, de megbújva ott lapult a lelke mélyén. Az egyedüli dolog, amit tudott, az volt, hogy attól a pillanattól fogva, amikor az állomás peronján Lotte feléje fordult, mintha az apjával állott volna szemközt, az ő vonásait látta: az ő hosszúkás, kissé hajlott orrát, keskeny arcát és sötét, hullámos haját, az ő mélabús, dacos pillantását. Miféle machináció ez – mintha Lotte meglopta volna az apjukat, vagy a vetélytársa akarna lenni. Nem lelte Lottéban a testvérét, azt a hatéves kislányt, akit alaposan bebugyoláltak, és akit magával vitt egy lefátyolozott hölgy. Viszont itt volt valaki, aki igényt tartott az ő apjára, olyan valaki, aki nálánál több jogot formálhatott rá, mivel elképesztően hasonlított hozzá. Tehát ez Lotte. Miért csak most?

Nyugtalanság és önvád kísérte a következő időszakot. A tél hókupacokat halmozott a házfal tövébe, egy megfagyott varjút ejtett az előlépcsőre, az egyik szolgálólány, Hannelore lelt rá valamelyik reggel. Rossz előjelnek vélte, mire a mosónő figyelmeztette, hogy a hiedelmek szerencsétlenséget hoznak, és Anna, feledve minden rosszat, jót nevetett: no, ez aztán a különlegesség, babona a négyzeten. A múlt másodszor is felkereste Annát, anélkül, hogy gondolt volna rá. A tizennyolc esztendős Hannelorét, aki nemrég került a házhoz egy alsó-sziléziai falucskából, a grófnő rögtön a megérkezésekor Anna felügyeletére bízta. A lány kihívóan közölte, hogy vasárnap délután elmegy táncolni a kaszinóba. – Nem engedheted el – vonta félre Annát Frau von Garlitz. – Vagy te is mész vele. A kaszinó láthatólag flörtölni kezdett az újfajta szocializmussal. Falai most már nem zárták el egykori lakójától, a réz fogantyúgombos ajtók szélesre tárultak. Anna madonnakék ruhát viselt, vörös selyem sejlett a szoknyája alatt, munkaadójától kapott kölnijének az illata lengte körül. Férfi kísérője nem lévén, aminek csak örült, maga adta le a belépőjegyét. Így aztán bejuthatott a saját halljába. Valahai játszóterére, itt labdázott, itt ugrott bakot, itt fogócskázott, a magasban a boltív alatt szálltak a dalok... Itt a márványlépcső, amelyikről leesett... Itt volt minden... Valahol még neki is itt kell lennie, itt kell lenniük... A pillérek mögött, a folyosókon... felhőcskévé dermedt leheletük fent a boltív alatt. Hannelore előrement a foyerba. Ott álltak a pamlagok, Anna trambulinjai. A zenén, az összeolvadó emberi hangokon, a cipősarkak koppanásán és csusszanásán át valami súlyos, sűrű csöndet hallott. Hannelore szerzett ülőhelyet, bort rendelt és már ott se volt. Anna időnként elkapta a pillantását, amint egy katona karján keringőzött, akinek felnyírt és merev tarkója időről időre a látóterébe került. A Westwall, a nyugati határvidék úgy látszik, kiürült, ezen az áprilisi vasárnap délutánon a macska- egér-harc áttevődött a kaszinó csarnokába. Úgy itta meg a borát, hogy még az ízét sem érezte, és kifejezéstelen arccal nézett maga elé. Hirtelen valaki ő és az emlékei közé állt. – Szabad? – Kedvetlenül felállt, és hagyta, hogy a táncparkettra vezessék. A katona kifogástalanul viselkedett. „Mit művelsz a térdeddel, kedves Hans?”, a szám a korábbi életet idézte föl. Anna üres tekintete a partnere ruhaujján látható ezüstszínű V betűre szegeződött. Amikor a tánc befejeződött, a fiatalember visszakísérte Annát a székéhez. Alighogy helyet foglalt, a zenekar belekezdett az újabb számba, mire a katona biccentett és újból felkérte. A második tánc alatt, amely kellemesebb volt, mint az előző, lassan eltűntek a képek, most tisztábban látta a katonát. Az arca furcsa mód bizalmat keltett benne – inkább emberarc, mint katonáé, állapította meg, jóllehet nem érdekelte különösebben. Elfordította a tekintetét, és meglátott a falon egy nagy, bekeretezett fényképet, rajta a norvég fjordokkal. Már a győzelmekkel hivalkodnak? – Kellőképpen időszerű a faldekorációjuk – jegyezte meg zordan. – Lehetnének akár a Moldva hídjai is – tette hozzá a katona. Anna meglepődött a kiejtésén. – Hiszen maga ostmarki... – Osztrák – helyesbített a katona udvariasan. – De hisz azok mind operettkatonák, akiknek a puskájuk csövében vörös rózsa van golyó helyett. A férfi arcvonásai megmerevedtek. – Csehszlovákiában nemigen nevetünk vagy énekelünk. – Nem hinném, hogy a katonáskodás lenne a maga hivatása. – Csak a kedvenc számomért vonultam be – mosolyodott el a fiatalember. – Százszor szívesebben ülnék otthon, Bécsben... rózsákkal a puskámban. – Dallamosan beszélt, minden szava úgy hangzott, mintha mókázna. Testük szenvedélyes köröket írt le a parketten, erősebben fogta hát Annát. Amikor a szám véget ért, szertartásosan visszavezette az asztalhoz – mintaszerűen megismétlődött az előbbi ceremónia, amint a zenekar új dalba fogott, újra ott

termett előtte. Kereken féltucatszor kért bocsánatot, mert tizenkettőkor vissza kell térnie a kaszárnyába. – Viszontláthatom? – kérdezte. – Jaj, ne haragudjon, még be sem mutatkoztam: Martin Grosalie. – Felhívhat – válaszolta a lány fakó hangon. – A számom ötvenezer-kettő. – Ez komoly? Anna értetlenül nézett rá: – Hogyhogy? – Telefonszámnak elég különös. – Csak nem hiszi, hogy most találtam ki? – kérdezte ingerülten Anna. A katona fülig vörösödve hajolt előre, hogy kezet csókoljon. – Csókolom a kiskacsóját, hölgyem – gúnyolódott Anna, és elhúzta a kezét a férfi ajkai elől. Martin Grosalie nem hagyta magát elriasztani. Két nap múlva felhívta telefonon, és Annának egyetlen érv sem jutott eszébe, hogy lemondhassa a találkát. Az Alter Markton találkoztak egy kávézóban, mert egyfolytában esett. Idegenkedve, szégyenkezve ült Anna a férfival szemben most, amikor annyi lehetőség sem kínálkozott a szökésre, mint a tánc szünetében. De Martin egy iskolásfiú elszántságával gondoskodott a randevú hangulatáról. Mesélt neki Bécsről, Schönbrunnról, a Práterről, a Naschmarktról, lefestette neki a házakat, ahol Schubert született, Mozart lakott, Haydn pedig meghalt. Minden látnivalót sorra vett a szemle, Martin képzeletben felépítette a várost, amelyet keresztül-kasul bejárt Annával, útközben mindent megmutatva, megelevenítve, átlelkesítve, s nem azért, hogy behálózza. Inkább távolságtartóan tette, ámbár valami gondolat végig ott motoszkált meséje mögött, ezt Anna is érezte, noha úgy gondolta, neki ehhez semmi köze. Aztán váratlanul mégiscsak kibukott Martinból: – És most ott állunk – sóhajtotta – a franciákkal szemben, teljes hadifelszerelésben, és ők meg velünk szemben. Miért? Remélem, hamarosan véget ér ez a felhajtás, akkor ismét hazamehetünk. Újabb és újabb találkozások követték egymást, ilyenkor Martin elment Annáért. Mindenki helyes, derék fiatalembernek nevezte, ez bosszantotta a lányt, aki ugratta a helyes, derék fiatalembert, incselkedett vele, amit az leplezetlenül élvezett – csúfolta a kiejtésével, Ausztriával, az udvariasságával. Egyik este táncmulatság volt a Stadthalléban. Amikor befejeződött, Anna a kijárat felé rángatta a fiút. – Jöjjön, vége van. – Nem, nem játszanak még néhány számot – bizonygatta Martin. – Fogadunk? Ha én nyerek, akkor mostantól tegezhetem magát. Ő nyert. Hallgatagon bandukoltak a kihalt külvárosi fasorban, a hold a felhők között bujkált, a friss zöld édes illata áradt. Én mégsem kezdhetem a tegeződést, gondolta Anna. Az előlépcső legalsó fokán a fiú megcsókolta, hirtelen, mintha leszámolt volna egy hanggal, amely egész úton tiltotta volna ezt. – Maga sír... – Anna megijedt. – Nem maga, hanem te – igazította ki rekedten Martin. Ilyen körülmények között a lány képtelen volt búcsút venni tőle, mégsem hagyhat ott a lépcső alján egy síró katonát. Jóllehet a legszívesebben berohant volna a házba, hogy magára csukja az ajtót, és elgondolkodjon a történteken, elindult a parkba, egy kőpad irányában, amelyet mintha befestett volna a hold fénye, és amelyet három oldalról egy egyenletesen vágott tiszafasövény vett körül. Leültek. Képfoszlányok futottak át az agyán, filmekből és regényekből vett jelenetek diribdarabjai, amelyekben a szereplők maguktól jutnak a következő szakaszba: ölelés, hivatalos bejelentés... de síró udvarló ezekben nem fordult még elő. Bár a sírást a gyöngeség jelének tartotta, most mégis úgy érezte, egy férfi részéről éppenséggel bátorság kell ehhez. Ő a legutolsó alkalommal – egy örökkévalóság telt el azóta

– fájdalmában, dühében és megaláztatásában sírt. A katona esetében valami másról lehet szó – de nem merte szóba hozni. A fiú megfogta Anna kezét, és derűsen pillantott az alvó ház felé. A lányban motoszkáló rossz érzés elhussant, és jóleső bágyadtság vett erőt rajta. – Egyszerre hogy elálmosodtam – mondta, és ásított. – Feküdj csak le – suttogta a katona –, ide az ölembe. – Anna habozás nélkül elnyúlt a padon, és a katonaruha szagától elbódulva elszunnyadt. Miközben aludt, a hold sarlója az égen helyet változtatott. Ellazultan ébredt, a teljes odaadás állapotában, ahogy gyerekkora óta szinte egyszer sem. Észrevétlenül figyelte Martint, ahogy ott ült mozdulatlanul, eszébe juttatta a nagypapa haldokló katonáját, aki arcát egy aláereszkedő angyal felé fordította. Úgy tűnt, mintha meghitten és szavak nélkül kommunikált volna valakivel, aki őelőtte láthatatlan volt. Amikor nyelt, ádámcsutkája fel s alá mozgott, ez mutatta, hogy mégiscsak evilági lény. Elszégyellve magát, amiért titokban kileste a férfit, a nevén szólította. Az fölébe hajolt. – Sohasem hittem volna... – egyik ujját a lány ajkára helyezte –, milyen szép, amikor egy lány elalszik az ember ölében. – Még nem is mondtam, hogy te egy Rózsalovag vagy – szólalt meg a lány, megőrizve a komolyságát. A következő napokban Anna gondolatai – mint ahogy a szúnyogfelhő nem tágít az ember mellől – egyre csak a katona körül jártak. Hogyan tudott egyszerre rejtélyes és ismerős lenni – ez a paradoxon kellemes zavart keltett benne. Úgy tetszett, már nincs visszaút, megbeszélték, hogy pünkösdkor a Sárkány-sziklához mennek – egy teli vesszőkosárral indulnak piknikezni. De a sárkány nem várta meg az érkezésüket. Felébredt álmából, amely bő két évtizedig tartott, nyújtózkodott, ásított, a tükörbe nézett, megfelelően csillognak-e pikkelyei, karmait kiélesítette a sziklán, nagyra tátotta a száját, hogy ellenőrizze, rendesen tud-e tüzet és kénköves füstöt okádni, és mellét kidüllesztve, farkával jobbra-balra csapdosva lesietett a hegyről – irány nyugat! Május kilencedikén csörgött a telefon. – Téged keresnek! – mondta Hannelore. Anna felvette a kagylót. Martin a vonal túlsó végén lihegve hadarta: – A szabadságolásnak vége. – Riadó van, azonnali mozgósítás. Úgy mászott át a kaszárnya kerítésén, hogy telefonálhasson, rögtön vissza is kell mennie, ha elkapják, kíméletlenül falhoz állítják. Ő már rég letette, amikor Anna még mindig a kezében tartotta a kagylót. Hát előbújt ismét, gondolta, nem maradt a háttérben tovább. Hatalmas árnyéka teljesen beborította, befészkelte magát a rekeszizmába. Egyszer csak eleredtek a könnyei. – Igen, igen – mondta Frau von Garlitz –, ez a háború, nemde? A lakonikus megállapítás feldühítette Annát, évek alatt felgyülemlett könnyei most kikívánkoztak belőle. Éppen eleget olvasott ahhoz, hogy tudja, sok millió asszony évszázadokon át viselt sorsában osztozik most, amikor egy frontra vezényelt katona miatt a könnyeit ontja. Tisztában van vele, végtelenül sokszor megírták és megénekelték ezt, de mégis az ő bánata az egyetlen, a legborzasztóbb. Ismét tehetetlenül állt a történésekkel szemben, de a szerencsétlenség most nem csak őt, hanem kedvesét is sújtotta. Martin első tábori levele Bad Godesbergből érkezett. „Itt ülök egy tornateremben, gyertya mellett, kezemben ceruza, előttem papír és írok neked, mert aggódom miattad. Kérlek, értesíts, mi van veled.” Így kezdődött kettőjük között az éveken át tartó levélváltás. Túlélte a belgiumi, a franciaországi és az oroszországi hadjáratot, mígnem az utolsó levél nem Martin kézírásával érkezett. A szerelem igazából csupán e levélpapírokon bontakozott ki, saját bajaikról sosem ejtettek szót, „én jól vagyok...” – Jönnek a franciák! – Frau von Garlitz megint keletre menekült egész kíséretével. Anna és Hannelore azonban ott maradt vigyázni a házra. Az 1934-ben előrelátásból épített óvóhely

ajtaját ettől fogva nem zárták kulcsra. Egy ordonánc javaslatára az úszómedencét teleengedték vízzel, tűzoltás esetére. Mindent jól megszerveztek. Mint egy hajótörés túlélői úsztak az óceánban, amelyben azonban nem víz volt, hanem kávé, tea, bor, Ratafia de Pommes – mindezek nem tesznek jót az artrózisnak, annál inkább a léleknek. Egy meleg áramlat minduntalan új, ismeretlen partok felé sodorta őket, de csak látótávolságig, a szárazföldre nem jutottak ki soha sehol. Még messze volt a vasárnap vége. Anna és Lotte ebédet rendelt. Ahelyett, hogy Spa környékével ismerkedtek volna, inkább a múltban igyekeztek ösvényt taposni fájós lábaikkal, ámbár szép lassan nőtt az esélye, hogy aknára lépnek. Évekkel később Lotte gyerekei azt tanulták, hogy a háború 1940. május 10-én kezdődött. A németek számára viszont már korábban, az előző szeptemberben, vagy még előbb – nézőpont kérdése –, 1933-ban, amikor az elfuserált festő hatalomra jutott. Azon a május tizedikén a család egy pillanatra nem tágított a rádió mellől. Lotte kinézett az ablakon. A tiszta kék ég megcáfolja a valószínűtlen eseményeket, amelyekről a bemondó semleges hangon tudósított. Ejtőernyősök? Repülőterek bombázása? Német csapatok lépték át a határt, mint évekkel azelőtt német lányok tették, akik Hollandiába jöttek cselédeskedni? Ám a német hadsereg gyorsan nyomult előre. Tények és mendemondák váltották egymást: a német ejtőernyősök postásnak és csendőrnek álcázták magukat, hemzsegtek a kémek, a királyi család elmenekült, Rotterdam lángokban áll. A németek más városokat is bombázással fenyegettek. A holland katonák kétségbeesett bátorsággal védekeztek. Hollandia kicsi volt, de annyira nem, hogy elrejtőzhetett volna – a levegőből egyetlen pillantással fel lehetett mérni egy bombázóról. A kapituláció csalódással töltötte el az embereket, de oldotta a félelmet. A fenyegetett városokat megkímélték, a megszálló tudott viselkedni: nem volt fosztogatás, erőszakoskodás, öldöklés. A menetelő ezredek ettől kezdve hozzátartoztak az utcaképhez, visszhangzott a dobbanó csizmák zaja, és harsogtak a katonadalok. Lotte az énektanárnőjéhez tartott, amikor útközben németek egy csoportjába ütközött, elzárták a kerékpárutat. Hangosan, de mindhiába csöngetve kikanyarodott a kocsiútra, hogy el tudjon menni mellettük. Az egyik katona sérelmezte, hogy a lány figyelmeztetően csöngetni merészelt, utánaszaladt és megpróbálta elkapni a csomagtartójánál fogva. Lotte beletaposott a pedálba, gyorsított, fülében dörömbölt az ereiben zúgó vér, és hallotta maga mögött a katona káromkodását. Agyában újra felharsant az a bizonyos szilveszter éjszakai ordítozás és lövöldözés. A katona elkezdett nőni, félelmetes méreteket öltött, mint valami szörnyeteg, amely utol akarja érni, hogy visszavigye és megbüntesse. De Lotte előnye fokozatosan nőtt. Csak három utcával arrább mert visszanézni, amikor már minden csöndes volt mögötte. A zene igencsak alkalmas eszköz az ördögűzéshez. A kórust egy ideje a rádiófellépések alkalmával a konzervatórium egyik tehetséges diákja kísérte, David de Vries. Lotte megkérte, hogy otthon is legyen segítségére, amikor betanulja Mahler Gyermekgyászdalait, mert akkor teljesen az énekszólamra tud koncentrálni, ami elég nehéz volt. Hetente többször is együtt vetették alá magukat a szépséggé dermedt fájdalom varázslatának: Gyakran hiszem, épp csak kimentek, járnak egyet, és hazajönnek; szép a nap, ó, szíved ne fájjon, elkószálnak csupán a tájon. Igen, mert hisz épp csak kimentek, sétálgatnak és hazajönnek...

A dalok tétova honvággyal itatták át a hangját, ami többé már nem is a torkából, hanem az egész testéből tört elő. Szétszórt vágyak sűrűsödtek benne, ő maga volt a zene. Miközben énekelt, fájdalmas odaadással muzsikáló kísérőjének a profilját figyelte, aki mintha könnyen azonosult volna a gyászoló apával. Amikor a produkció befejeződött, az érzés még nem szűnt meg, nehezükre esett elbúcsúzniuk, egymás felé fordultak, fülükben még ott csengett a zene, berzenkedtek attól, hogy megtörjön a varázs, és külön-külön feloldódjanak a közönséges életben. A fiú mindannyiszor húzta az időt, mielőtt tokjába tette volna a hangszerét – a tétovázás e perceiben könnyű zsákmányává vált Lotte apjának, aki meghallgattatta vele a legújabb lemezszerzeményét. David de Vries nem akart olyan sápkóros, korán sírba sorvadó muzsikus lenni, mint amilyen Chopin volt, ezért szorgalmasan vitorlázott. Nyáron egy szép napon csónakot bérelt, és rábeszélte Lottét, tartson vele a loosdrechti-tavakhoz. Miközben megtanította neki a vitorlázás alapjait, az apját dicsérte: milyen szimpatikus, milyen nagyszerű készüléket épített! Kár lett volna ellentmondani neki! Bűn a kellemes nap ellen, a csónak oldalán szinkópa ütemben csobbanó víz ellen, a szél ellen, amitől libabőrös lett Lotte karja, hogy aztán a naptól kisimuljon, bűn lenne lebarnult testének és hosszú ujjainak a látványa ellen, amelyek most nem a billentyűkön táncoltak, hanem belekeveredtek egy farvitorlával, kötéllel és kormánylapáttal folytatott szorgos játékba. A saját apjáról viszont panaszkodott David. Zsinagógai előénekesként kezdte, aztán nem tudott ellenállni a népszerű dalok vonzerejének. Mind Hollandiában, mind Németországban elég nagy ismertségnek örvendett, lemezfelvételek is készültek vele. Fiatal nők tülekedtek a szállodai szobája előtt, a jeges vödörben tartotta a pezsgőt, csillogó pizsamában várta, amíg a legszebbnek sikerült bejutnia hozzá. Betegeskedő feleségével szembeni vétkét azzal igyekezett jóvátenni, hogy hivalkodó ékszereket vett neki, de a dalai bűntelenek voltak és vidámak, akik hallották, fellépése után megerősödve mentek haza – újra megbirkóztak az élettel. David, aki hangversenykörútjain a kísérője volt, a koncert utáni reggelen a szomszédos vonatfülkében foglalt helyet: nem bírta elviselni az apja jelenlétét. Tele volt ellenérzéssel, becsukta a szemét, és gondolatban Palesztinába szökött, azon tűnődött, hogy a konzervatórium után elvégzi az orvosegyetemet. Az utazás mindig azzal végződött, hogy apja megbánást tanúsított. Könnyekre fakasztotta saját fia visszautasító magatartása, megértésért és rokonszenvért könyörgött, cserébe a lábai elé rakja az egész világot. – Kapsz tőlem egy vitorlást, fiam – esküdözött –, csak várjuk meg, amíg véget ér a háború. Lotte a vízbe lógatott lábbal hallgatta, s még nem sejtette, hogy az elképzelt vitorlás, amely most először került szóba, olyasvalaminek a szimbóluma lesz, ami árnyékot vet egész további életére. Valaminek, aminek nincs köze a felhőtlen éghez, dagadó fehér vitorlákhoz, a tóba merüléshez – ahol először érintették meg egymást lopva, s a víz jó alibit kínált ehhez. Az éppen elkezdődött háború nem fogta sietősre. Egyre több élelmiszert csak jegyre lehetett kapni, kezdetben Lotte anyjának nem sok kellemetlenséget okozott ez – mivel távol eső helyen laktak, mindig nagy készleteket halmozott fel a házban. Ládányi kínai teát szerzett egy vidéki birtokán élő volt gyarmati tisztviselőtől, a habos, meleg tejet egy paraszttól szerezte be, a kenyeret maga sütötte. Korántsem volt hörcsögtermészet, de felhalmozott némi zöld szappant. Ahhoz, hogy az elsötétítési parancsnak eleget tudjanak tenni, nem volt szükség extra intézkedésre, elég volt összehúzni a lószőr függönyöket. Júniusban Theo de Zwaant elengedték a hadifogságból. A hadi cselekményekből semmit sem vett észre, Limburgben állomásozott egy olyan helyen, ahol nem történt semmi. – Természetesen egy szénaboglyában rejtőzött – mondta az anyósa –, és nyugodtan kivárta, amíg a lőporfüst eloszlott.

3 A kiadós ebéd után kikívánkoztak a friss levegőre. Lotte fázósan hajtotta fel a gallérját, a keleti szél mintha még komiszabbul fújt volna. A testesebb Anna, akit vastag, természetes védőréteg óvott, és különben sem befolyásolták az időjárási körülmények, frissen befordult a Parc de Sept Heures-be. Miután a bolhapiac bezárt, csend és nyugalom honolt a környéken. Egy embermagasságú, elsárgult bambuszbokor zizegett-ropogott a szélben. Anna feltette a kérdést: vajon tavasszal magához tér-e a bambusz? Lotte határozottan igent mondott, és hozzátette, hogy úgy tudni, száz év múlva az egész világon meg fog honosodni. Mesebeszéd, jegyezte meg Anna, jóllehet elismerte, vannak olyan növények, amelyek egyetlen éjszaka alatt elvirágoznak, anélkül, hogy bárki látta volna őket. Egyszer csak ott álltak egy meredek sziklaszirtnek támaszkodó, kőből emelt emlékmű előtt. A szikla mint valami fal zárta el északról Spát a mögötte elterülő világtól. Az emlékoszlopot a város körüli sétautak tervezőinek tiszteletére emelték. Rajta sorakoztak a nevek de Lynden Aspremont gróftól Joseph Servais-ig, évszámokkal, 1718-tól 1846-ig. Lent, a lábánál lévő kis medencében jéggé fagyott a víz, a peremén, két rézből alkotott, tátott szájú béka üldögélt, nyáron valószínűleg vízköpőként működtek. Annának bizarr gondolata támadt: ők maguk ezek a békák, amelyeket nem ereszt el a jég, és az olvadásra várva egyensúlyoznak a medence szélén. Egyetértésben jobbra fordultak, és az Astrid királynő nevét viselő sétányon ballagva nemsokára elértek egy vaskerítéshez, azon át a Musée de la Ville d' Eau épületére láttak. Egymás felé bólintottak, és beléptek a kapun. Képeslapokkal telerakott asztal mögött ült egy öregasszony, nála váltottak belépőjegyet. Az anyóka kerek arca feltűnően ráncos volt, mint a megaszalódott alma. De a rengeteg apró ránc között fényes gombszemek csillogtak, miközben bütykös kezeivel odanyújtotta a jegyeket. Anna kért egy útikalauzt – ekkor a néni feje erősen megreszketett, mintha elakadt volna egy fogaskerék az agyában, aztán csak előkerített egy halvány stencilt. – Botrányos – suttogta Anna –, hogy valakit még százéves korában is dolgoztatnak. Egyszerre nagyon fiatalnak érezte magát. Önbizalommal telve, határozottan léptek be az első kiállítóterembe. A megvilágított vitrinekben tekintélyes gyűjteményt alkottak a századok folyamán a fürdővendégek által használt tárgyak: tubákos és dohányos szelencék, vizeskancsók, sétabotok, egyiknek a feje Napóleont ábrázolta, a másiké valamelyik vadállatot, óratartók, legyezők, gáláns bútordarabok – mindegyik befestve, és abból a nevezetes fából faragva, amelyet büszkén „Boi de Spa”-nak neveztek – mintha valamelyik márványfajtáról lenne szó. A Lynden-Aspremont és Servais kijelölte utakat igénybe vevő, elegáns gyalogtúrázók – parókát viselő urak meg krinolinban pompázó hölgyek – idilli bemutatása Lottéból csodálkozó kiáltásokat váltott ki. Anna mérgelődött a frivol csecsebecséken, és az aprólékosan kidolgozott festményekben a rosszul fizetett kézművesek kizsákmányolását látta. Messzire eltartotta magától a stencilt, és bizonytalan kiejtéssel hangosan olvasni kezdte. Jóval azelőtt, hogy Spa Spa lett, már a római Plinius dicsérte az ezen a vidéken feltörő víz gyógyító hatását. Attól a naptól kezdve, hogy VIII. Henrik orvosa eme forrás vizének fogyasztására utasította királyi páciensét, Spa egész Európában ismertté vált, és fűzfavesszővel befont lapos üvegekben hordták innen a vizet a szélrózsa minden irányába. 1717-ben megtisztelte látogatásával a várost Nagy Péter cár. Követte példáját az európai arisztokrácia – körülvéve kalandorokkal és élősködőkkel –, államférfiak, híres tudósok, művészek és királyi vérből származó hölgyek vonultak egyik forrástól a másikig, egyik kezükben bot, a másikban korsó, és itták mohón a csodálatos vizet, amelyről az hírlett, még a szerelmi bánatot is képes elmulasztani. Bobelineknek nevezték őket a város lakói. Egyetlen szigorú viselkedési szabálynak kellett a bobelineknek megfelelniük: tilos volt bármiféle komoly dologgal foglalkozniuk. A gyógyulás feltétele a nyugalom, a harmónia és a teljes

szabadság volt. Híres nevek következtek: Descartes, Krisztina svéd királynő, Bollandius, a brandenburgi őrgróf, az orléans-i herceg, Pauline Bonaparte... Anna legyezgette magát: hű, a mindenit! És morgolódott, hogy természetesen csak a gazdagoknak adatott meg egy ilyen kúra, míg a személyzet agyondolgozta magát, ők bármit megengedhettek maguknak. Csoda, hogy egyáltalán betegek lettek, amikor kora ifjúságuktól kezdve rendesen táplálkoztak, sportoltak, nem kellett gürcölniük... Lotte nem volt kíváncsi Anna zúgolódására, inkább egy ékszeres ládikához sétált, amelyen két hölgy díszlett fűzött derekú ruhában és széles, tollas kalapban, amint pohárból isszák a vizet. – Nézd csak – megragadta Anna kabátujját –, milyen elegáns divat volt ez, valóban nőies vonalakkal, ezeknek a nőknek volt stílusérzékük... – Természetes, hogy volt stílusuk – Anna visszahúzta a karját –, úgy nőttek föl. Én pontosan tudom, milyenek, évekig dolgoztam náluk. Ez mind csak látszat. Semmivel sem voltak jobbak nálunk ők, akik kifelé nemesnek mutatkoztak. Én például határozottan magasabb színvonalon állok, mint az úgynevezett elit. Lotte húzta magával egyik vitrintől a másikig. Nem engedte, hogy elrontsa az örömét az arisztokráciáról kifejtett kritika. Egyszerűen élvezni akarta a mütyürkéket, amikkel ez a társadalmi osztály körülvette magát – az akkori élet élénkebbnek és színesebbnek tűnt, mint a mai. Végül ismét az előcsarnokban álltak, az öregasszony bóbiskolt, vagy talán meg is halt időközben. Anna és Lotte elhagyta a múzeumot – a szél két sarokkal arrább bekergette őket az időközben törzshelyükké vált cukrászdába, ahol megint a ronda kovácsoltvas gyertyatartó alatt foglaltak helyet. Merveileux-t rendeltek, ezúttal kókusszal. A franciaországi hadjárat után a von Garlitz család visszatért keletről. A Führer ezt is pompásan csinálta! Patakokban folyt a pezsgő, a győzelmi mámor addig tartott, amíg meg nem jelentek Köln fölött az angol bombázók. Anna éppen a hátúszással kísérletezett – hanyatt feküdt a vízen az oltáshoz teleengedett úszómedencében, és szempilláin át a kék eget nézte. Súlytalanság... Nem létezni, és mégis jelen lenni... egy kicsit megfeledkezni arról, hogy Martin százada Lengyelországban van. Találkozásaik után úgy érezte, azok inkább álmában játszódtak le, nem pedig a valóságban; a tábori levelekben vált Martin tényleg létező férfivá – a szóhasználatával, ahogy egy-egy megfigyelést, tárgyat leírt: egy ezeréves odrzywóli fát, egy gazdagon aranyozott barokk templomot, amely olyan faluban áll, ahol több a disznó, mint az ember, egy cserzett arcú öreget, aki három német szót selypített, s közben a mellét döngette, hogy az ő öregapja Garibaldi mellett állt a barikádon, egy vidéket, ahol rengeteg tó van, s úgy tükröződik vissza bennük az ég, hogy az ember azt se tudja végül, mi van fönt és mi lent. A harci cselekményekről egy szót sem ejtett, házasságról azonban igen – vagyis előbb a lánykérésről, bécsi eleganciával és sármmal. Attól a pillanattól fogva, hogy meglátta a táncparkett túlsó oldalán a kék ruhás lányt, ahogy a tetszeni vágyás legapróbb jelét sem mutatva álldogált, már-már agresszívan sugározva magából, hogy „ne gyere ide hozzám”, a fiú tudta, mit akar. Már a következő szabadsága folyamán meg fogja kérni a kezét az apjától. Csakhogy ő halott, vetette ellen Anna. Akkor a gyámjától. Az meg holttá nyilváníttatta őt. Hát valakitől csak meg kell hogy kérje a kezét! Ezen a ponton ódivatúnak, de meghatónak találta a csökönyösségét, és azt tervezte, ezt a szerepet majd Franz bácsi fogja magára vállalni. A házasság gondolata olyan különösnek tűnt a szemében, hogy hangos nevetésben tört ki, ha eszébe jutott. Amint kimondta: „férjhez megyek”, máris úgy tűnt, mintha nem is őrá vonatkozna, hanem valaki másra. Házasságkötés? Ilyesmihez neki nem lehet semmi köze. De ugyanakkor teljesen átélte a dolog komolyságát, azt, amit e formula megtestesít: egy test, egy lélek... míg a halál el nem választ. Soha többé nem lesz egyedül – sorsa örökre összekapcsolódik a férfiéval, testi-lelki-szellemi értelemben. Többé már nem a szobalánya

valakinek, hanem a felesége ennek és ennek az úrnak... De ezeknél a megfontolásoknál erősebb volt a beletörődés érzése – a dolgok így vagy úgy úgyis megtörténnek az emberrel. Ősszel egy szerdai napon épen és egészségesen szállt le a vonatról Martin. A mozdony füstje betöltötte a vasúti csarnokot, Anna köhögött, amikor a fiú átölelte. Azután két karját kinyújtva eltolta magától, hogy egészben szemügyre vehesse. A lány megijedt. Martin a távolléte alatt afféle asztráltestté vált. A levelei révén közel került hozzá a fiú, mint olyasvalaki, akit gyerekkora óta ismer, olyasvalaki, aki előtt egyetlen apróság sem jelentéktelen. Most villámgyorsan megfordult minden: a levelekben mesélő régi barát elillant, és ott volt helyette egy lebarnult arcú, csillogó szemű katona. Hogy leplezze a zavarát, Anna utat tört előtte az összegubancolódott tömegen át, a kijárathoz. A szakácsnőt, a cselédlányt, a nevelőnőt, a mosóasszonyt – újból mindenkit megnyert magának Martin az udvariasságával, kifogástalan megjelenésével, egész lényével, amelyben különös módon keveredett természetes fölény és valami kölyökszerűség. A küszöbönálló eljegyzés hírére még nagyobb tisztelettel viselkedtek Annával szemben. Frau von Garlitz kibérelt számukra két szobát egy kis Eifel-hegységbeli hotelban, megérdemlik, hogy a bizonytalanság és az egymástól távol töltött hónapok után zavartalanul együtt legyenek, mondta. Az ősz lángoló színekbe öltöztette a tájat, amelyen vonatuk, útját gyakorta megszakítva, dél felé döcögött. Az állomástól a szállodáig a tulajdonos frontot megjárt unokafivére vitte őket, egy évek óta múzeumban őrzött, rozoga csézán, amely a beszolgáltatott autót helyettesítette. Kerékzörgés az úton, erdei levegő, bizonytalan cél. A dombtetőre érve Anna minden pillanatban azt várta, hogy a kanyaron túl feltűnik a kolostor, a von Zitsewitz kastéllyal együtt. Amint egy pillantást vetett Martin profiljára, visszazökkent 1940-be – az idők megváltoztak, minek a múltba nézni. Martin oltalma alatt bárhova elmegy. Ha eddig, amennyire csak lehetett, lélekben kibújt a valóság alól, és vigaszért az irodalmi képzelőerő teremtette világba menekült, most, amikor a kikövezetlen út minden göröngyén megdöccenve Martinhoz ütődött, úgy érezte, megbékélt a mindennapi valósággal – sőt, szerette az út göröngyeit, amelyek miatt össze-összeütődött a fiúval. A szálloda hangulatában volt valami megnyerő ódivatúság. Mint egyedüli vendégek, a színehagyott ebédlőben vacsoráztak, láthatatlan előkelőségek társaságában, akik a porlepte pálmák között szétszórtan álló asztaloknál étkeztek, és suttogva beszélgettek. A tulajdonos rádión keresztül állandóan ellenőrizte, fenyegeti-e Németországot a tenger felől éjszakai veszedelem. Egy vonószenekar nyugodt játéka helyett az étkezést az este folyamán újra meg újra az ismerős szignál tette ünnepélyessé, amit bejelentés követett a közeledő légi veszélyről. Eltökélten, hogy nincs az a katasztrófa, ami megzavarhatná ezt a nekik rendelt estét, követték az asszonyt, aki a szobáikba vezette őket. A szobák egy hosszú folyosó két végén helyezkedtek el, mintha egy nagyon érzékeny mérleget kellett volna egyensúlyban tartani. Nem sokkal később kopogtak Anna ajtaján, Martin meglepetésül pezsgőt hozott. Az ágy szélén ülve könnyelműen hamar kiitták az üveget. A háború kívül rekedt a tudatukon. A gyöngyöző pezsgőtől mintegy lebegve, kábulatszerű könnyűséget érezve értek egymáshoz. A fiú remegő kézzel kezdte vetkőztetni a lányt, a ruhákat gondosan egy székre helyezve. Borzongva bújtak az ágyba, és magukra húzták a takarót. – Én még sohasem voltam... – vallotta meg Martin. Felágaskodó hímvesszeje mintha Anna emlékezetébe akart volna idézni valamit, egy figyelmeztetést, egy reflexszerű dolgot, aminek semmi köze a jelen helyzethez. Anna mozdulatlanul feküdt, bizonytalanul emléktöredék suhant át rajta, miközben a fiú végigcsókolta a testét. Tehet vele, amit akar, ennek nincs jelentősége – mindig mások döntöttek a sorsáról. – Az ég, Martin, nézd csak, az ég! – Anna felemelte fejét a fiú mellkasáról. Kiugrottak az ágyból, és az ablakhoz mentek. Észak felé, a dombokon túl, minden irányban legyezőszerűen vörösen izzott az ég alja. Tompa morajlás hallatszott, olyan volt, mint a közeledő vihar vagy a

nagydob buffogása. Anna viszolyogva nézte a csendháborítót a horizonton, mint valami könyörtelen munkáltatót, aki minden pillanatban megérkezhetett, hogy visszakövetelje Martint. – Gyere – szólt Anna –, ez úgyis ég egy darabig. – Türelmetlen mozdulattal összevonta a függönyt, és magával húzta a fiút az ágy felé, amely fölött egy kép függött, rajta a ködbe burkolózó Lorelei fésülte szőke haját a kikerülhetetlen, a végzetes sziklán. A villamossíneken méternyi magas romhalmaz akadályozta a továbbhaladást, az utasok kiszálltak, és útjukat a törmelékhegyen kanyargó ösvényeken folytatták, amelyeket az elmúlt napokban tapostak ki az emberek. Az út kiégett háztömbök között haladt, megperzselt oromfalak meredtek az égnek. Annának minderről eszébe jutott egy verssors Schillertől: „In den öden Fensterhöhlen wohnt das Grauen...” Egy épen maradt ablakkeretben függöny lengedezett, odébb olyan volt, mintha bábszínházat látnának, hiányzott a homlokzat, így szabad belátás nyílt a berendezett emeletekre, csupán a lakók hiányoztak, hogy helyükre akasszák a lezuhant csillárokat. Alig lehetett tájékozódni, az utcahálózat egyszerűen eltűnt, egy izzadt orcájú férfi, aki a romokat igyekezett eltakarítani, mutatta meg nekik az utat. Meglepő volt, hogy az élet a szokásos módon folytatódott – a robbanások utórezgése, az összedőlő házak robaja, a lángtenger sustorgása, a rémült kiáltások és jajgatás helyett a város megszokott, normális zaja hallatszott. Az emberek bevásárlótáskákkal vágtak át a törmelékhegyeken, amelyek alatt talán emberek hevertek. Vicki néninek ijedtében mintha elmúlt volna a fecseghetnékje, Franz bácsi viszont – mint mindig – nyugodt és fegyelmezett volt, akkor is az maradna, ha a kórház lángokban állna. Vacsora közben helyeslő pillantást vetett Annára: jól van, kislány, derék legényt hoztál magaddal. Vicki néni is ragyogott: Martin olyan figyelmes és udvarias – egy férfi, aki természettől fogva tudja, mi illeti meg a nőt. Az osztrák fiatalember tiszteletére Franz bácsi operett lemezt tett föl a gramofonra, szóltak a dalok, mígnem a „Szerelmi dalom egy valcer legyen” kellős közepén váratlanul megszólaltak a szirénák. Vicki néni ösztönösen nyomban a gyerekszobába sietett, kiemelte az alvó gyereket az ágyból, és vitte magával a pincébe. A többiek gépiesen követték. Mindenünnen sietős léptek és szapora beszéd zaja hallatszott. Az egyik sarokban találtak üres helyett, letelepedtek. Anna aggódva nézett föl a gázvezetékre és a lefolyócsövekre, elképzelte, hogyan tűnnének el mindnyájan a rájuk zúduló ürülékmasszában, ha a csövek szétrobbannának. Ez a kép annyira visszataszító volt, hogy némán imádkozni kezdett, ha már valamelyiknek meg kell rongálódnia, akkor inkább a gázvezeték legyen az. Ez a lehetőség megnyugtatta, valahányszor kényszeresen a vezetékre gondolt, elmondta a varázsigét. Persze egyelőre nem történt semmi baj. Vicki néni gyereke még mindig aludt – elképzelhetetlen, hogy valaki e lenszőke, meg-megrebbenő szemhéjú angyalka halálát akarná. Talán akad a közelben egy talizmán, amely mindenkit sebezhetetlenné tesz. A látvány hatására Anna is elálmosodott. Nekitámaszkodott Martinnak, és elszunnyadt. Amikor a talaj remegni kezdett a lábuk alatt, békésen aludt tovább. – Ébreszd fel! – kiáltotta Vicki néni, akit nyugtalanná tett a gondolat, hogy egy felnőtt nő elébe megy a halálnak, ha alszik. Szendergésében hallotta Martin nyugtatgató hangját: – Nem baj, csak hadd aludjon. – Ismét megmozdult a föld. A fiú karjai köréje fonódtak, nem történhet vele semmi. Az angol kötelékek állandó fenyegetése elől végül Frau von Garlitz véglegesen szülei brandenburgi birtokára menekült. Jóllehet a ház a városközponttól messzire állt, a Rajna másik partján, a parkkal közvetlenül határos vegyi üzem vonzó célpontnak minősült. Martin visszatért Lengyelországba, Anna megint ott maradt egyedül, átvette a ház felügyeletét. Gondnoki minőségében nem volt más feladata, mint várni, hosszan – de mire? Mindenki által elhagyatva egyedül, egy ellenséges környezetben – e régről ismerős érzéstől nyugtalanul

járkált a ház helyiségeiben. Még a könyvtár sem nyújtott vigaszt, a könyv lapjai fölött elkalandoztak a gondolatai. Képzelőereje csődöt mondott, kivéve, ha a halál különféle módozatairól fantáziált, hogy egy katona hányféleképpen halhat meg. Az agyában pergő forgatókönyvben az ismeretlen lengyelországi helységekben lejátszódó vészjósló jelenetek kifogyhatatlanul sorjáztak. Egy elmaradott ország, mondták róla. Hogy ne legyen teljesen szétszórt, nekiállt kifényesíteni az antik szekrényeket. Amikor ezzel végzett, szenvedélyesen nekilátott a gerendáknak – mindennek ragyogni kell. Amikor besötétedett, lement a fényűzően berendezett óvóhelyre, ahol az ágya állt, ellenállott a kísértésnek, hogy átmenjen a grófék részébe, belefeküdjön a kibélelt koporsójukba, kezeit a mellén egymásra rakva, szemét behunyva... A tél végén utasítást kapott, hogy zárja le a kastélyt, és utazzon ő is keletre. Hogy ne jusson ebek harmincadjára, összepakolt minden értékes holmit, ezüstöt, kristályt, étkészletet, berakta a kiglancolt szekrényekbe, gondosan bezárta, a nagy vaskulcsokat ragasztószalaggal felragasztotta az egyik szekrény aljára. A függönyöket leszedte a karnisokról, szépen összehajtogatta és elrejtette az értékes fehérneművel együtt. Aztán kiszaladt a kertbe, hogy némi távolságból még egyszer szemügyre vegye az épületet. A sápadt márciusi napfényben a függönyök nélküli ház átlátszónak és kiszolgáltatottnak tűnt. Végül maga mögött hagyta a házat, az üres, halott, hűvös szobáival a senki földjén. A grófi lakot biztonságban tudta, ám saját magát gyökértelennek érezte: ismét útra kel – az indulás és a megérkezés, a ragaszkodás és az elválás közötti távolság egyre nagyobb lett. Mindkét kezében egy bőrönddel lement a kocsifeljárón, és elindult a villamosmegállóhoz. Kölnben felszállt egy vonatra, amely legalább egy darabig keleti irányba viszi. Berlinnel való első találkozásakor megijesztette a város lakóinak nyers józansága. Az utazástól kábán, bőröndjeivel bajlódva megszólított két arra járót a peronon. – Kérem, ne haragudjanak, meg tudják mondani, merre találom a Schlesischer Bahnhofot? Azok lenéző pillantást vetettek rá, mintha alamizsnát kért volna, és gyors léptekkel mentek tovább a lépcső felé. Odafordult egy másik utashoz, ezúttal elhagyva a „Kérem, ne haragudjon” bevezetőt, de végig sem mondhatta a kérdését, a férfi fejét csóválva elsietett. Félretette az udvarias modort. – Schlesischer Bahnhof! – Hangja visszhangzott a csarnokban. Erre gúnyosan megállt előtte egy másik férfi, olyan kalapot hordott, amilyet a gengszterek szoktak. – De hiszen ez az, nem látja? – Állával felfelé egy eligazító táblára bökött, amelyen vastag betűkkel állt a felirat. Az ősi kastély az Odera mellett állt, kiterjedt mezőségek vették körül, a birtokot tekervényes dűlőutak hálózták be, és mesterséges tavak is voltak. Örökzöldek és tiszafák árnyékában bújt meg a családi kápolna, körötte mohos sírkövekkel. A két szimmetrikus részre osztott épület homlokzatát középen timpanon díszítette, a magas, fehér oszlopok mögött előcsarnok húzódott meg. A neoklasszicista szigorúságot ellensúlyozta a déliesen sárga vakolat, és a teraszok körül szabadon totyogó libák. Frau von Garlitz hétesztendős fia, Rudolf léptuberkulózisban megbetegedett. Nagyon is szükség volt Anna jelenlétére. Éjjel-nappal őrangyalként vigyázta, felügyelt a kis beteg szigorú diétájára és pihenésére, felolvasott neki, hogy ne unatkozzék. A kisfiút kortársaitól elkülönítették, mintegy bezárták a betegségébe, ami nem csupán a saját életben maradását veszélyeztette, hanem a nagyapjának a jövővel kapcsolatos elképzeléseit is, lévén Rudolf az egyetlen fiú utód. Mindennap beállított az öregúr, hófehér bajuszának a hegyét pödörgetve érdeklődött az unokája hogylétéről, Annának pedig mindennap figyelmeztetnie kellett, nehogy valami édességet hozzon Rudolfnak. Így Anna védangyali szerepköre egyre inkább fegyőri feladattá változott. A nagybácsik, nagynénik és unokatestvérek, akik titokban – mint süteménybe rejtett reszelőt a rabnak – nyalánkságokat hoztak, hogy felvidítsák szigorú diétára kárhoztatott beteget, akaratlanul a halált csempészték be a betegszobába. Anna a kedvenc könyveiből olvasott fel Rudolfnak,

hogy eszébe se jussanak az édességek, amiket nem kaphatott meg – ő maga pedig ne gondoljon folyton csak arra, mikor jön már levél Lengyelországból. A várakozás, nyugodtan mondhatni, olyasvalami volt, amit már jócskán megtapasztalt. Időközben választ kapott arra a kérdésre, hogy az apja neve miért gyakorolt valósággal mágikus hatást Frau von Garlitzra. – Johann Bamberg... ugye... na, várjunk csak... Őt sohasem fogom elfelejteni... azt a fiatalembert – nosztalgiázott az öreg von Falkenau gróf. – Rendkívül odaadó és találékony volt... Különféle korrekciós ötletekkel állt elő, amik révén az üzem hatékonyabban tudott termelni. – Alaposan szemügyre vette Annát. – Külsőre nem nagyon hasonlít rá, de magában is ugyanazt a megvesztegethetetlenséget és elszántságot érzem... Sajnos nem sokáig profitálhattunk az édesapjából... Úgy emlékszem, valamilyen más pályán kapott munkalehetőséget... Szocialista volt, hát igen, de ez az ő dolga... Rendkívüli ember volt ez a Bamberg. – Ti kezdtetek a városok bombázását – mondta Lotte, akit nagyon feldühített, hogy Anna úgy beszélt Köln lakosairól, mint áldozatokról. Elég volt csak Rotterdam és London bombázására gondolnia, és jeges részvétlenség vett erőt rajta. – Igen, természetesen mi kezdtük – ismerte el Anna. – Akkor viszont nem szabad csodálkoznotok azon, hogy a visszavágás nem maradt el. – Nem csodálkoztunk, hanem féltünk, éppúgy, ahogy London lakói, amikor összezsúfolódva az óvóhelyeken rettegtek. A félelem ugyanis mindenütt félelem. – Azzal a különbséggel, hogy azt ti magatoknak köszönhettétek. Ti magatok szavaztatok arra a rezsimre, amelyik nem riadt vissza ártatlanok bombázásától. Anna sóhajtott. Kövérkés karjával az asztal lapjára könyökölt, és előrehajolva fáradtan Lottéra nézett. – De hiszen elmeséltem már, hogyan hagyta magát elvakítani a szegény, ostoba nép. Miért nem akarod elfogadni ezt? Így sohasem jutunk előre egy tapodtat sem. Lotte szájához emelte a csészéjét, kortyintott, ám az üres volt már. Micsoda orcátlanság! Érezte, hogy a düh lassan a fejébe száll. Abból lesz ám az igazi megleckéztetés! – Egyszer majd részletesen elmondom neked, miért nem vagyok képes ezt elfogadni – mondta dühösen –, hátha egyszer te is megérted. A víz, amely nyáron a csónak testét ringatta, fél évvel később befagyott, s ők most felkunkorodó orrú fríz korcsolyájukkal a jeget karistolták. Egy ritmusban suhantak, egymás kezét keresztben fogva. Úgy tűnt messzebbről, mintha csak egyvalaki korcsolyázott volna itt a deres nádasok és fűzfák mentén. A nap már alacsonyan állt az égen, és lassan vörös színt öltött. Lotte hirtelen megbotlott egy repedésben, de David még idejében elkapta. A keskeny vason egyensúlyozva egymással szemközt álltak, amikor a fiú megcsókolta jéghideg ajkát. – Jégkirálynő – duruzsolta a fülébe –, mit szólnál hozzá, ha eljegyeznénk egymást? – De...– kezdte volna Lotte. Elképedve nézett Davidra. Az nevetett, és megcsókolta az orra hegyét, ami érzéketlen volt a hidegtől. – Gondolkodj egy kicsit rajta – mondta. Megfogta a lány kezét és kacskaringózva haladtak tovább. Köd szállt lassan a tájra, s a nedves párát színesre festette a lemenő nap. A hideg keresztülhatolt a ruhájukon. A Mahler-dalciklus egyik versszaka járt a lány fejében: „Ily vad vihar ha bomolt odakinn, / nem küldtem el én soha gyermekeim. „ Sötétben bicikliztek haza. Lottéék házánál David elbúcsúzott. – Nem szeretnélek megijeszteni, de én teljesen beléd bolondultam. – Lotte átfagyott kezére fújt, a fiú a két tenyere közé fogta és dörzsölgette, hogy felmelegedjenek. – Szombaton jövök – ígérte a fiú –, és akkor komolyan beszélünk a dologról. – Nem, ne... – mondta Lotte zavarodottan –, azt hiszem... a szombat nekem nem jó... várjunk még kicsit.

David könnyedén megcsókolta. – Jó... jó... nem kell sietnünk. – Dúdolva kerekezett el. De még hátrafordult, hogy integessen. Lotte napokon át szórakozottan tette a dolgát. Legjobban azt szerette volna, ha a még keretek közé nem kényszerített szerelem végtelenül tart tovább, szerette, ami titokzatos, kimondatlan és fájdalmas. Az a szó, hogy „szerelmes”, idegesítette. De tisztában volt vele, hogy végül nem mond nemet. De még mielőtt a dolgok felgyorsulnának, s minden a hivatalossá tett kapcsolat körül forogna, kicsit még élvezni akarta az ambivalens érzések melegét és a biztonságos egyedüllétet. Valószínűleg a fiú megérezte ezt. Le kellett számolni azzal az illúzióval, hogy a háború nem is lesz olyan rossz. Amszterdam zsidónegyedében zavargások törtek ki a nyugtalanságot szító Weer Afdeling emberei és a zsidó gengek között, aminek következtében egy különítményes életét vesztette. Megtorlásul február 22-én önkényesen összeszedtek több száz zsidó fiatalembert. A hivatalos híradás arról szólt, hogy olyan „borzalmas és bestiális gyilkosság történt, amilyet csak a zsidók képesek elkövetni”. Viszont az illegálisan megjelenő lap, az Het Parool lerántotta a leplet az ügyről: közönséges verekedésről volt szó, amelyben agyonvertek valakit – a holttest mellett egy ólmosbotot találtak! Lotte apja hazahozott egy kiáltványt, amelyet az illegális kommunista párt adott ki, és amelyben mindenkit felszólítottak a pogrommal szembeni ellenállásra. „Sztrájkoljatok! Sztrájkoljatok!” – buzdították a munkásokat. Ennek hatására az ország különböző pontjain beszüntették a munkát, a németek azonban leverték a sztrájkot, néhány embert ki is végeztek. A nyugalom látszólag helyreállt. Lotte éppen kezdett már aggódni – ugyanis David régóta nem jelentkezett –, amikor felhívta őt a fiú apja. Tompa hangon az iránt érdeklődött, megfelelne-e neki, ha még aznap este átjönne látogatóba a feleségével együtt, mert valamit szeretnének megbeszélni vele. Lotténak fejébe szaladt a vér. Miért küldi ide David a szüleit, ahelyett, hogy saját maga jönne? Azok után, amit róluk mesélt? Ünnepélyes fogadtatásban volt részük (hja, a híres énekes!), Lotte apja némán kezet szorított velük, az énekes szomorúan mosolygott, miközben asszonybolondító bajusza keskeny csíkká egyenesedett. Pillantása végigsiklott a négy lányon. – Nos, melyikük is Lotte? – Lotte vonakodva biccentett. David anyja odasietett hozzá, megfogta mindkét kezét, és finoman megcsipkedte. Elöntötte a meghatottság, felpattintotta krokodilbőr táskájának a zárát, hogy elővegyen egy zsebkendőt. – Mi egyáltalán nem tudtuk, hogy Davidnak van barátnője – mondta az asszony megindultan. Miután leültek, a férje ragadta magához a szót. Látogatásukat egy levelezőlapnak köszönhetik, amelyet Davidtól kaptak, Buchenwaldból. Ebben arra kéri a szüleit, hogy adják át üdvözletét Lotténak, mivel nem tudott tőle elbúcsúzni. – Buchen... wald? – dadogta a lány. De Vries úr tanácstalanul, lemondóan törölgette a homlokát. Mindvégig a padlóra meredve mondta el, hogy Davidot az amszterdami zsidónegyedben tartóztatták le, február 22-én szombaton, amikor éppen egypár barátjával együtt zenélt. Váratlanul megjelent a Grüne Polizei, a fiúkra ráparancsoltak, hogy álljanak háttal a falhoz. Valaki elordította magát: „Ki zsidó közületek?” David egy lépést tett előre, anélkül, hogy egy pillanatig is gondolkodott volna, agya valószínűleg még a zenén járt. A társaság két másik tagja, akik szintén zsidók voltak, okosabban viselkedtek, nem jelentkeztek. Davidot átszállították a Jonas Daniel Meijerpleinre, ahol már rengeteg sorstársa várakozott. Nem volt vádemelés, nem volt még csak formális tárgyalás sem, útnak indították őket egy németországi koncentrációs táborba. David anyja belezokogott a zsebkendőjébe. Az apa kétségbeesetten nézett körbe, és hogy bátorságot öntsön belé. – Meglátod, néhány hónap múlva hazaküldik a fiút a munkatáborból. A németek példát akarnak statuálni: „Vigyázzatok! Csak semmi zavargás a továbbiakban.” David egészséges, sokat sportolt... Nem is olyan rossz neki... itt van, olvasd.

Lotte a levelezőlap fölé hajolt, amely tele volt pecséttel, alatta néhány nyomorúságos sor állt: „... jól vagyunk, derekasan dolgozunk...” Ezt a levelezőlapot David keze írta... Volt ebben valami rémisztő, a lap szabadon elhagyhatja a tábort és megtalálja az utat haza, miközben a feladója fogoly. De nem érezte át teljesen a helyzet súlyosságát azonnal. Annyira bizarr, annyira abszurd ez, hogy fölfoghatatlan. Gépiesen a pianóra pillantott – a kotta még ott feküdt kinyitva, ugyanannál az oldalnál. Bensőjében minden szembeszegült a gondolattal, hogy David csak úgy egyszerűen eltűnt. Rögtön ezután abba az elképzelésbe kapaszkodott, hogy egy munkatábor olyasféle lehet, mint a cserkésztábor – fát vágnak a szabadban, fákat ültetnek... – Küldünk neki válaszlevelet – mondta de Vries úr. – Akarsz írni néhány sort te is? „Kedves David”, kezdte apró betűkkel a teleírt levelezőlap alján maradt parányi helyen. A toll megállt a papír fölött. Magán érezte az apja tekintetét, mintha irányítani akarná a tollát. Ő viszont titkos nyelven szeretett volna írni valami személyeset, valami lényegeset. A dalciklus egyik versszaka jutott eszébe – ezt variálva gondolkodás nélkül vetette papírra: „Remélem, éppen csak elmentél, és hamarosan hazajössz...” Amikor újra elolvasta a sort, hirtelen heves félelem járta át. Az isten szerelmére, hát mit is írt ő? Egy idézetet Mahler gyászdalaiból, egy elégiából. De késő, ezen már nem lehet változtatni. Remegő kézzel nyújtotta át a levelezőlapot. Nem bírta tovább a szobában, nyomasztotta David szüleinek a látványa, a saját szülei együttérző tekintetét sem tudta elviselni... Elállt a lélegzete: hát milyen világ az, ahol valakit csak úgy el lehet tüntetni? Hirtelen felállt, és az udvariassági formákat mellőzve szótlanul kiment a helyiségből, át a folyosón, ki a házból a szabadba. A kerti lak lépcsőfokán ült le, a szíve kalapált. Mint a lassan felszívódó méreg, hatotta át a gondolat, ami már-már ugyanolyan elviselhetetlen volt, mint David eltűnése: azon a február 22-én nála kellett volna lennie... ha ő is úgy akarta volna. Heteken át tartó, igen szigorú önvizsgálatnak vetette alá magát, valósággal kínpadra feszült: miért nem fogadta el spontán a fiú javaslatát... miért volt szükség arra, hogy a forma kedvéért megvárakoztassa... próbára akarta tenni kicsit, provokálta... miért nem lehetett fenntartás nélkül elköteleznie magát...? Kérdések kínozták, amelyekre nem tudta a választ. E kérdések rendszerint ugyanarra a következtetésre vezettek, egyre inkább szörnyetegnek látta önmagát. David apja ismét telefonált. Mauthausenból kapták a második levelet, amelynek tartalma kissé homályos volt: „Ha nem elég gyors a vitorlás, késő lesz talán.” De Vries úr tanácstalanul kiáltotta a kagylóba: – Segítségért könyörög a fiam, de mit tehetek? Azt kívánom, bárcsak ott lehetnék helyette, én már öreg vagyok, előtte ott az egész élet. Lotte hasztalan kutatott szavak után, amikor már megtalálni vélte őket, kiderült, hogy nem léteznek. Ha David nem élné túl a fogságot, akkor az igazságosság ideája merő illúziónak bizonyulna – akkor csak az önkény uralkodik, a káosz, amiben az ember, az összes tervével, várakozásával, reményével, elképzelésével együtt semmit sem jelent, az égvilágon semmit. Éjszakánként a hajó dagadó vitorlákkal úszott át az álmain, a loosdrechti tavak óceánná szélesedtek – a fiú előbb ott állt a kormánynál, sugárzó arccal és barnára sülten, aztán a vízbe esett, és merev ujjakkal próbált megkapaszkodni a vitorlás oldalában, erőlködve igyekezett felhúzni magát, miközben a lány tétlenül nézte. Kapott David apjától egy viszonylag új fotót. David kínosan ártatlanul nevetett a fotósra. Naivitása a szabadságába került, sőt, talán az életébe. Rosszkor és rossz helyen volt – mindig ez jutott eszébe, valahányszor a képre nézett. A tisztelet megakadályozta abban, hogy széttépje, újra meg újra kényszert érzett, hogy megszemlélje. David könnyedén integetve gurult ki kerékpárján a lány életéből, sokáig megmaradt az emlékezetében, ahogy utoljára fellendíti a karját, mintha ezzel valami nagy jelentőségű dolgot fejezett volna ki. És vajon mit dúdolt, miközben eltűnt a sötétben?

A zene irritálni kezdte. A dallamok, ütemek, hangnemek, árnyalatnyi finomságok most mind nevetségesnek tűntek – haszontalan sallangok, hamis érzelmek. Hangja a magasabb régiókban csődöt mondott, mélyebb fekvésben bizonytalanul vibrált. Catharine Metz hazaküldte, s ráparancsolt, hogy szedje össze magát.

4 Ugyan honnan jön ez a sok víz, és hová megy? Anna csillogó réz fürdőkádban feküdt, apró légbuborékok tapadtak a bőrére, mintha fényes pikkelyek borítanák. Teste sápadt és síkos volt a vízben. Elmés csőrendszernek kell lennie, amelyen a forrásoktól a termálfürdőbe áramlik a víz, amit felhasználás után leeresztenek. Fél óráig ázik benne valaki, a fürdőkád tehát csak egy közbeeső állomás számára. A láthatatlan, hallhatatlan víz úgy áramlik a csövekben, mint a vér az erekben, a fürdő a szív, amely az áramlást működteti. Vajon hány üvegnyi ásványvízben fekszem, jutott eszébe Annának. Réges-rég volt, amikor ugyanez a test a konyha kövére állított lavórban érintkezett a vízzel, Heinrich bácsi gúnyolódva kopogtatott a bezárt ajtón: „te aztán tényleg koszos lehetsz, ha minden héten meg kell fürödnöd.” Úgy érezte, feszült csend uralkodik ebben a fürdőszobában, mintha a múltbéli fürdővendégek láthatatlanul lopakodnának körülötte, kínosan vigyázva, nehogy elárulják magukat. Hányan feküdtek már ebben a helyiségben, ebben a kádban, és milyen hírességek, akik persze már rég halottak? Itt maradtak a gondolataik, tán attól ilyen súlyos a csend? Hát nem valami szép gondolatok lehettek, nevetett magában Anna. Az ismeretlen holtaktól egyetlen rövidke lépés vezetett Lotte történetének halottaihoz. Szégyen, düh, fájdalom akadályozta meg, hogy nyugodtan végigaludja az éjszakát. De hát nővérek vagyunk, figyelmeztette magát makacsul. Az öregségnek szelídséggel és bölcsességgel kell párosulnia, vagy nem? Ha mi ketten nem tudjuk túltenni magunkat az akadályokon, akkor mások hogyan lennének képesek erre? Akkor a világ örökre az engesztelhetetlenség szorításában marad, akkor mindegyik háború legalább négynemzedéknyi ideig elhúzódik. Természetesen Németországnak volt pénze, amivel kicsikarta a megbékélést, de egyetlen futballmérkőzés elég volt, hogy a régi ellenségeskedés feléledjen. Volt valami a beeső fényben, a csempe zöld csillogásában, a békés bezártságban, ami gondolatban visszavitte őt a kaszinóba. Lotte vele szemben ült az oroszlánlábakon álló fürdőkádban, egy sötét hajú asszony (Käthe néni?) hajolt föléjük, és egy kék zománcos kancsóból vékony sugárban hideg vizet csurgatott a hátukra. Mindketten remegtek a gyönyörűségtől. Teljesen tisztán látta maga előtt Lottét, sötét, nedves haját, és ahogy szorosan becsukta a szemét – a kép éles volt, valóságosabb, mint az a Lotte, aki előző nap szemközt ült vele egy asztalnál. Álmélkodva mondta magában, ez mind megvan még. Bár a bombázások egyetlen csempét, egyetlen követ nem hagytak épen a kaszinóból, a fejemben még minden megvan. Nincs jelentősége annak, hogy közben sok-sok év telt el. A háború okozta sebeinket, gondolta, azt nem lehet összemérni. A szenvedés nem választ el bennünket, inkább összeköt – ahogy az öröm valaha összekötött minket. Ettől a felismerésétől, bármilyen abszurd volt is, megkönnyebbült. Ebben a pillanatban belépett a kötényruhás asszony, aki majd kisegíti a kádból. Segítőkészen nyújtotta Annának a kezét. Az minden különösebb teketória nélkül, egyenes tartással és méltóságteljesen átlépett a kád szélén és leállt a padlóra. Mint Pauline Bonaparte, akit kiszolgál a komornája, kuncogott magában. Késő délelőtt a kávézóhelyiségben találkoztak, ahova, jóllehet az ajtó hívogatóan mindig nyitva állt, még soha senkivel nem tért be. Időnként végigcsoszogott a labirintusszerű folyosón egy fürdővendég, de – a január és a február uborkaszezonnak számított – legtöbbször csendes és kihalt volt. – Olyan rosszul aludtam – vallotta be Anna. – Egész éjjel egy fiatalember képe lebegett előttem, aki mit sem sejtve sétál. Lotte szórakozottan bólintott, felváltva kortyintott a kávéscsészéjéből és a forrásvizes poharából. Annának olyan érzése támadt, hogy a nővére nem akar erről többet beszélni.

– Nehogy azt hidd, rád akarok licitálni mindazzal a gyötrelemmel, amin keresztülmentem – kezdte óvatosan –, de az én férjem is meghalt ebben a rohadt háborúban, miután éveken át rettegésben éltem... Az ebédlőben felcsendültek a Sors-szimfónia első taktusai: „Ta ta ta tá... A Wehrmacht Főparancsnoksága közli: a 28. gyalogos hadosztály előretör Oroszországban.” Anna éppen egy szelet kenyeret vágott Rudolfnak. Lassan megkente vajjal, amibe néhány csepp könny vegyült. Az öreg von Falkenau, aki vele szemben ülve reggelizett, együttérző pillantást vetett rá. – Ne sírjon, kisasszony – ingatta a fejét –, hiszen a maga jegyese nem a gyalogosoknál szolgál! Az összekötő csapatoknál egyáltalán nem forog veszélyben. Különben is, majd meglátja, az egész hadművelet nem tart tovább hat hétnél. Vagy azt gondolja tán, hogy az a nép védekezni fog? Örülnek, hogy megszabadulnak a kommunizmustól. Anna kedvetlenül mosolygott. Jóllehet von Falkenaunak, az öreg harcosnak voltak kapcsolatai a felsőbb katonai körökkel, első kézből kapta az információkat, szavai egyáltalán nem nyugtatták meg, egyáltalán nem tudták csillapítani Anna félelmeit. Mi egyetlen egy katona a milliók között – egy pihe a tundra fölött zúgó szélben, abban a hatalmas országban, amelynek az egyik végén feljön a nap, amikor a másikon lemegy. Valószerűtlen volt ez a háború, amelyet főleg a képzelőerőt meghaladó óriási számok fejeztek ki: „Ta ta ta tá ... A Wehrmacht Főparancsnoksága jelenti...”: harmincezer orosz hadifogoly, negyvenezer, ötvenezer. Mi történt velük, miből éltek ezek? A gyakorlatias észjárás, otthon, a maga ártatlanságában ezeket a kérdéseket feszegette, miközben a rádió a győzelmekről harsogott, a hang a nyitott kertajtón át kikanyargott a szabadba, és a rózsákat úgy felajzotta, hogy féktelenül virágozni kezdtek. Amikor végre levelet kapott, már tizennégy nap eltelt. Lehet, hogy Martin időközben már elesett? Bement a közeli városkába a Wochenschauért, elolvasta az újságot, de minél jobban igyekezett a seregek előrenyomulása alapján felmérni a túlélési esélyeket, annál jobban érezte, milyen tehetetlen kívülálló csupán. Otthon ülni tehetetlenségre kárhoztatva – front volt ez is, csakhogy erről nem beszélt senki. Október végén táviratot kapott. „Kérlek, gyere Bécsbe. Azonnal. Megesküszünk.” Már hónapok óta készen állt összepakolt bőröndje, benne a saját maga varrta esküvői ruha és a hivatalosan hitelesített, az árjaságát igazoló családfa. Nagy sietve elutazott Bécsbe. A kiszálláskor habozott. Egy hajszálon múlt, hogy egy erős légáramlat vissza nem taszította a vonatba. És ott állt Martin, akiről már azt képzelte, hogy száz halált halt. Ott volt, visszatért a rettentő messzeségből, ahol egy közönséges ember eltévedne. Időn és téren át ideért, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne. Jobbról és balról a szülei álltak mellette. Egy kicsit irigyelte a férfit, hogy élnek a szülei, akikkel együtt várakozhatott rá: nézzétek, hát ő az. Apa és fia egyformán öltönyt viselt, mindkettőjükön kalap, Martin fején kissé félrecsapva, a másikén rendesen állt. Az apa karcsú és fiatalos volt, de kalapja karimájának árnyékában aggódó vonások árkolták az arcát, mintha folyvást éles fénybe nézne. Az anya is olyan benyomást keltett, mintha emberfeletti feszültséget kellene elviselnie. Az ajkát összeszorította, szigorúan dauerolt sötét haja mintha főkötő volna. E két ember szinte tudomást sem vett egymásról, közöttük állt Martin, aki viszont ragyogott. Egy széles, fátlan, üzletekkel teli utcában, ahol villamosok robogtak, egy masszív hatemeletes szürke épület tövében az apa búcsút vett tőlük. Udvariasan közölte, hogy eljött a pillanat, amikor vissza kell térnie a feleségéhez – egyébként pedig szívesen látja majd őket egy kávéra. Anna csodálkozva nézett egyikükről a másikra. Miért nem említette neki Martin, hogy a szülei elváltak? Az apa megemelte a kalapját és elindult a villamosmegállóhoz. Hármasban mentek fel a lépcsőn az első emeleti, egy drogéria fölötti lakásba, amelyben Martin felnőtt. Anna, aki hozzászokott a pompás, kitapétázott helyiségekhez, antik bútorokhoz, festményekhez és családi portrékhoz, visszahőkölt, amikor belépett a kicsi, kacatokkal telezsúfolt szobába.

Miután elküldte Martint bevásárolni, az anya túlzott vendégszeretettel bekísérte Annát a hálószobába. – Úgy – mondta elégedetten, miután becsukta maga mögött az ajtót –, most egy kicsit beszélgethetünk egymással, mint nő a nővel. Hallgass ide! Szeretnélek figyelmeztetni, a saját érdekedben. Ne menj férjhez! Mondj le a házasságról, amíg még lehet. A házasságot a férfiak találták ki, csak nekik van hasznuk belőle. Ezzel a tranzakcióval a férfi hozzájut valakihez, aki egy személyben a gyermekei anyja, a szeretője, a szakácsnője és a takarítónője, kizárólag az övé, ráadásul ingyen. Az asszonyról soha semmi nem szól. Ő csak ül szépen bezárva a négy fal közé, és beosztja a háztartási pénzt. Csúnyán belesétál a csapdába, de amikor erre rájön, már késő. Nehogy így járj, gyermekem, légy észnél, barátilag mondom ezt neked. Anna próbált megszabadulni a hipnotizáló fekete szemektől. – Biztosíthatom önt, hogy én nagyon szeretem Martint – bizonygatta. – Ah, szerelem! – kacagott fölényesen az asszony. – Csalás és ámítás, hogy elbolondítsák a nőt. A lány remegő kézzel babrálta a bőröndjét, s azt remélve, hogy ezzel lezárják a témát, elővett egy blúzt. – Ne haragudjon – mondta erőtlenül –, szeretnék átöltözni. – Gondolkodj azon, amit mondtam. – Az asszony diadalmasan elhagyta a szobát. Anna lerogyott az ágy szélére. „Nem nyertem meg a tetszését”, ez volt az első gondolata. Milyen anya az ilyen, aki a fia terveit annak háta mögött szándékosan megzavarja? Egy katona terveit, akinek hamarosan vissza kell térnie a háborúba! Mint akit sokk ért, bámult az esküvői ruhájára, gondolatok kavarogtak a fejében, és csak töprengett, amíg Martin örömében türelmetlenül nem kopogott az ajtón. – Szabad bejönnöm? – Anna férfiasan elhatározta, hogy nem szól semmit a beszélgetésről. Vacsora után az anya egy virágmintás porcelántányért tett a fia elé. – Van egy meglepetésem számodra, fiam, aminek nagyon fogsz örülni. – Titokzatoskodó mosollyal elővarázsolt egy barackkompóttal teli befőttes üveget, és kezdte megrakni a fia tányérját. – Anna nem kap? – kérdezte Martin. – Ezt én kizárólag neked őrizgettem... – Csibészesen, harcra éhesen csillogott a szeme. Martin sóhajtott. – Szeretném, ha adnál még egy tányért. Az anya mozdulatlanul állt. A zsúfolt szobákban ő volt a császárnő, aki az ő felségterületére bemerészkedik, az ízelítőt kap az irányt vesztett anyai szeretet különlegességéből. A harci kedvet sértődöttség váltotta fel: – Vagy úgy... szóval hozzak neki is... – Igen, különben nem eszem egy falatot sem belőle. Ahogy kívül kerültek a négy szobán, nem volt többé befolyása rájuk. Fellélegezve indultak be a városba, amely kacéran tárta ki magát előttük templomaival, palotáival, szimmetrikus parkjaival és mesterséges tavaival, botanikus kertjeivel és déli gyümölcsökkel teli üvegházaival, cukrászdáival. Ez Martin városa! Anna látta a jövőjét. Itt fog lakni, mihelyst a háborúnak vége. A múzeumban megcsodálták a Habsburgok műkincseit, a Leopoldsbergről lenéztek a háztetőkre. Az operába és a színházakba ritkán lehetett jegyet szerezni, kivéve egy katonának, akinek szabadságos papírja volt. Martin minden kiállításra meghívta az anyját is, aki állandóan magával hozta szívbéli jó barátnőjét, egy gazdag, érzelmes, csupa fodor, csupa csipkébe öltözött bécsi nőt – aki minden egyes előadás előtt komolyan kifejtette nekik valamennyi gondolatát, ami csak az agyán átsuhant. – Anyám – mondta végül Martin –, nagyon örülök, hogy te velünk tartasz, de... a barátnődnek, kérlek, nem muszáj mindig itt lennie.

– Úgy!? – vetette föl sértődötten az állát az anyja. – A barátnőm nem tetszik neked? Te sem kérted a beleegyezésemet, amikor barátnőt választottál. A hálószobában Martin bocsánatot kért miatta, fáradtan tekintve Annára: – Nagyon sajnálom, ne haragudj rá... azóta ilyen, amióta az apám elhagyta. Én még kicsi voltam akkor. Sosem volt rendes anya... amilyennek egy anyának lennie kell. Mindig birtokolni akart engem, zsarnoki módon. Hogy megbosszulja az apámat. Nincs mit tenni, ez már csak így van. A kellemes várakozás, amit a város keltett Annában, lassan elcsitult. Úgy tűnt, az anyósa kiterjesztett szárnyakkal fölöttük lebeg – akárhová mentek, nem volt olyan városrész vagy épület, amelyre ne vetődött volna az árnyéka. Egy napon, amikor hazaértek, halottasházba illő hangulat fogadta őket. A függönyök összehúzva, a lakásban ecetszag terjengett. Óvatosan nyitották ki a hálószoba ajtaját. Martin anyja csukott szemmel feküdt az ágyban, mellette ült szívbéli barátnője, és áhítatos képpel ecetes borogatást rakott a szívére. – Csssss! – susogta, ajka elé emelve a mutatóujját –, az édesanyjának idegösszeroppanása van. Martin állkapcsán megfeszültek az izmok. Hűvös pillantással fölmérte a jelenetet, megfordult és kiment a szobából. Anna az ágy lábánál tétovázott, nyugtalanul nézte a holtsápadt asszonyt. Istenem, gondolta, ha így bánik az anyjával, mit fog csinálni velem, amikor nekem lesz valami bajom. Fojtogató érzés fogta el, lábujjhegyen kisietett a szobából kezét a torkán tartva. Martin leverten ült a konyhaasztalnál. – Tudom, mit gondolsz – kezdte –, de meg kell mondjam neked: ez mind csak komédia. Semmi baja sincs. – Honnan tudod? – kérdezte Anna felháborodottan. – Jó – sóhajtott Martin –, mindennek ellenére neked megesett a szíved rajta. Menj hát oda, vizsgáld meg a pulzusát, akkor majd meglátod, mennyire komoly a dolog. Anna bátortalanul visszament a hálószobába. Amikor ujjait az asszony erős csuklójára helyezte, a barátnő kegyesen odabólintott. Az anya szíve nyugodtan és egyenletesen vert, pontosan úgy, ahogy kellett. Szemeit résnyire se nyitotta ki, megtörten feküdt párnái közt, mint egy hatalmas fekete dália. – Be kell vallanom valamit – mondta Martin –, már napok óta rágódom a dolgon, de nem merem megmondani... Nem házasodhatunk össze most. Anna megdermedt. – Miért nem? Martin átölelte Annát. Tulajdonképpen illegálisan van szabadságon, magyarázta, a szabadságos levél koholmány. Miután a századuk heteken át harcolt, kaptak három hét pihenőt. Úgy értve, hogy Oroszországban. A századparancsnok, egy kedélyes fickó felajánlotta: „Mielőtt újra a pokolba indulnátok, azt tanácsolom nektek... menjetek haza pár hétre. Az én felelősségemre.” Ha házasságot kötnek, azzal Martin mindannyiukat elárulja, ugyanis hivatalos eseményről a felettesei is értesülnek. Anna csak bólintott, nem szólt semmit. Egyszeriben megint megjelent teljes valóságában a háború. Bűntudatosan hajtotta fejét a fiú vállára. Minden lényegtelen volt ahhoz mérve, hogy Martin hamarosan visszamegy keletre. Ő pedig északra. Nem mások ők, mint bábuk, méghozzá gyalogok egy világméretű sakktáblán. – Abba a pokolba... – ismételte meg Anna elgondolkodva. – Martin, mondd meg nekem őszintén, milyen ott... ne kímélj. A fiú egyik ujját az ajkára tapasztotta: – Cssss! Ne beszélj róla! – suttogta. – Épp azért vagyok itt, hogy egy kicsit elfeledjem. Amikor a hipochondriás roham kezdte untatni, az anya feltámadt tetszhalálából. Tett-vett a házban, elfoglalta állásait. Martin és Anna terveket szőtt az utolsó hetükre. – Arra gondoltam, hogy el kellene menni a Takarékpénztárba – töprengett a fiú –, nem akarom, hogy itt álljunk egyetlen schilling nélkül.

A ruhafogasnál jártak, amikor hallották, hogy becsukódik a bejárati ajtó. Lógott a levegőben az eső lába, amikor kiléptek a házból, de a tízedik kerületi házak homlokzatának színei ragyogtak. Martin megragadta Anna kezét. – Nézz csak oda... – Nem sokkal előttük az utca másik oldalán szinte futva igyekezett a fiú anyja, ugyanabba az irányba, mint ők, fejét felvetve, kezében egy nagy bőrtáskával, amelyet fegyverként hordozott. – Mi olyan sürgős neki? – csodálkozott Anna. Elhaladtak egy kirakat előtt, amelyben dirndliruhák díszelegtek. – Szeretnél engem ilyesmiben látni? – mókázott Anna. Martin fintorgott. – Ez azoknak az ábrándos típusoknak való, akik szeretik az alpesi naplementék rőt színét és a vadászkürtök hangját. – Ez különös – mosolygott ravaszkásan a bankban az alkalmazott. – Két perccel ezelőtt vette le az ön édesanyja a pénzt a számláról, az utolsó fillérig. – De hát az komoly összeg – kiáltott fel Martin –, évek alatt összegyűjtött pénz! – Le kellett ülnie. Elképedve meredt maga elé és a fejét csóválta. – Elutazásom előtt adtam neki a meghatalmazást... – mondta színtelen hangon –, ha szükség lenne rá. – Anna óvatosan kituszkolta. Martin a levegőbe hajította a kalapját. – Le vagyok égve – kiáltotta nevetve, harsány hangja végighorzsolta a falakat, majd rázendített a népszerű kocsmadalra: – Ó, én édes Augustinóm, minden odalett... Rettentő vidáman lépett be a lakásba. Anyja a konyhában tartózkodott, mintha közben ki sem mozdult volna otthonról. Martin megragadta az egyik konyhai széket és leült. – És mi volt a bankszámlámon – szónokolta –, már semmi!– Két kézzel levett a polcról egyet a gondosan felcímkézett barackkompótos üvegek közül, és a földre ejtette. Máris nyúlt az újabb üvegért. – Hosszú éveken át gondoskodtam rólad – zendített rá az anyja. – Megvontam a számtól a falatot... és mi a köszönet érte? Egyáltalán semmi. Martin, miközben két kezében tartotta az üveget, sopánkodó anyjára nézett. Hirtelen szép nyugodtan visszatette a polcra az üveget, demonstratívan címkével kifelé fordította, és felállt az asztaltól. – Gyere – mondta nyugodtan Annának, és kézen fogta. – Megyünk összepakolni. Az anya az önsajnálat felhőjébe burkolózva vonult át nyomorúságos birodalmán, szenvedélyesen rávetette magát fia félig megpakolt kofferére, amely az ágyon feküdt. Anna a bőröndjébe rakta az érkezéskor gondosan vállfára akasztott esküvői ruháját, és bekattintotta a bőrönd zárját. Tompán doboló fejfájás állt ő és a külvilág közé, gépiesen követte Martint, ki a házból, az utcára, a villamoshoz. Apja és annak második felesége megértően hallgatta őket. Anna azt hitte, már túlesett a családtaggá válás beavató szertartásán, pedig a végső misztériumba való bevezetése csak most következett. Az apa csak nemrég, húszéves kényszerű szünet után lehetett ismét Martin apja. Ez idő alatt az anya megtiltotta neki, hogy a gyerekével érintkezzen, könnyelmű szoknyavadásznak és élősködőnek nevezte a fia előtt. Amikor Martin a gimnázium negyedik osztályába járt, nem volt hajlandó tovább elfogadni az apától a havi járandóságot, olyan okból, aminek a logikájával talán egyedül ő volt tisztában. A fiúnak azt mondta, az apja nem akar tovább fizetni, az apának pedig azt, hogy a fiúnak elege van a tanulásból. A Kärtnerstrassén egy első osztályú fodrászszalonban talált számára munkát, közvetlenül az Opera mellett. Homérosz hexameterei helyett ettől kezdve szeszélyes dívák feje fölé hajolt, mint tanonc. Az anya mesterkedésére csak akkor derült fény, amikor Martin a küszöbönálló esküvő alkalmából keresni kezdte a kapcsolatot az apjával. Anna most értette meg – visszamenőleg –, miért várta olyan furcsa fogadóbizottság az állomáson. Egyik sem akart kitérni a másik elől, az apa nem hagyta többé, hogy félreállítsák. Anna szinte szédült attól, miféle zavaros családi kapcsolatrendszerbe keveredett, és hajlott

arra, hogy szerencsésnek érezheti magát az, akinek nincsenek szülei – habár bizonyos értelemben Martin is évek óta árva volt, egy hisztérikus anya uralma alatt, az apját hiányolva. Kétségbeesett igyekezettel folytatták a kirándulásukat. Az Alsó-Belvedere-től, a Bécset a törököktől megszabadító Savoyai Jenő herceg tizenhetedik századi nyári lakától felmásztak a még nagyobb Felső-Belvedere-hez, amely a hatalmát szimbolizálta. Megnézték a Karlskirchét, Martin ott szerette volna megtartani az egyházi esküvőt, jól berúgtak a Heurigerben. Mintha a még hátralévő napokban feltöltődhetnének annyi széppel, jóval és élvezettel, amennyiből további életükben meríthetnek. Az apjával együtt kísérte ki Martint a vonathoz. – Megmaradok – kiáltotta ki az induló vonat ablakán. – Oroszország nagy, és a cár messze ment! – Jól emlékszem még, milyen szomorúak voltunk azon az őszön – mondta Lotte –, attól, hogy az oroszok bizonyára veszítenek. – Én csupán egy ember életéért aggódtam – Anna a körmeit bámulta –, ez volt az egyetlen dolog, ami érdekelt. Semmi mást nem láttam, nem hallottam, reménykedtem és imádkoztam, hogy jöjjön vissza. Ezt mára az emberek teljesen elfelejtették, a folytonos félelmet, amiben nekünk otthon élni kellett, és milliónyi olyan fiatal férfi volt, mint Martin. Lotte kényszert érzett, hogy emlékeztesse Annát arra is, ezek a fiatalok több millió oroszt mészároltak le. Anna felrezzent. – Erre már nem gondoltunk! Nálunk csak ezt lehetett hallani: előrenyomulás, előrenyomulás, Bialystok, Leningrád, Ukrajna. Hermann Göring nagy beszédet tartott: „Meghódítottuk a legtermékenyebb földet a világon...” Azt ígérte: „Ebből valami jót fogunk alkotni, mostantól lesz elég vajunk, lesz elég búzalisztünk.” Németország lakossága megritkult: mindenkit, aki csak egy kicsit is értett hozzá, odaküldtek, hogy irányítsa a mezőgazdasági üzemeket, és egészségügyi szolgálatot lásson el. Még a legnagyobb tökfilkóból is hirtelen valaki lett ott, és valamire jó volt. A hadifoglyokat ide hozták, hogy a gyárakban dolgozzanak. Őrületesen jó volt a szervező apparátus, rendkívüli a teljesítmény, bizonyos értelemben. Otthon az emberek találékonyak voltak – régi takaróból kabátot varrtak, maguk készítették a cipőjüket... – Ezt csinálták a hollandok is – mondta Lotte csípősen. – Természetesen... a szükségállapot minden erőt mozgósított, ami normális esetben nem szükséges. Ma az emberek unatkoznak, úgyhogy kreativitás-kurzusokat kell szervezni nekik. Ez ennek a kornak a betegsége. Lotte, akinek olyan érzése támadt, hogy Anna védekezése egyre inkább dicshimnusz jelleget ölt, bosszúszomjasan közbevágott: – ... és akkor beköszöntött a tél. – Igen, sár tábornok. Akkor aztán vége lett a gyors előrenyomulásnak. – Már Napóleon is elakadt a sárban és a hidegben. Szenvedélyesen reméltük, hogy ez megismétlődik, és úgy is történt. Na, Hitler elveszítette a háborút, mondtuk rögtön. – Mi azt gondoltuk, segítenünk kell a fiainknak átvészelni a telet. Megírták haza, hogy fáznak, és mindenki munkához látott, még a gyerekek és a betegek is a kórházakban. Mindenki elkezdett kötni. Egymás mellett készültek a takarók és a ruhák, szőrmebundákat küldtünk, a Vöröskereszt útján, a pártvezetőség tudtán kívül. Mindenki azon volt, hogy a férje, a fia, az apja ne fázzon. Hát igen...– kibámult az ablakon. Az égbolt átvette a palatetők színét. – Otthon még mindig megvan a Frierfleischordé, a rendjel, amelyet Martin a szörnyű orosz télért kapott. Rengeteg láb- és kézujj, orr fagyott le akkor. Cinikusan fagyasztórendjelnek nevezte a nép. Herr von Garlitz édesanyja, egykoron a császárné udvarhölgye, elhatározta, hogy öreg napjait nem a világ végén tölti el, és átköltözött Potsdamba. A negyvenöt szobás kastély,

amelyet hátrahagyott, az Odera másik partján állt, egy valamikor Nagy Frigyes birtokolta sorfaluban, amilyenből sok volt Brandenburg Markban. Egykoron II. Frigyes császár fogta művelésre és népesítette be a birodalomnak ezt a határvidékét. A császár oda helyezett egy herceget, a szántóföldek közepén építettek neki egy kastélyt, kikövezték az utat, jobbra és balra házakat építettek a földműveseknek, emeltek egy templomot, lett egy kis iskola is. Cserébe azért, hogy teljes mértékben rendelkezésre állnak, a munkások kaptak vetőgabonát és egy darab földet, amely elég volt ahhoz, hogy ki-ki eltartson egy disznót és egy tehenet. Mivel a birtok elég távol feküdt a bombázott vidékektől, von Garlitz úgy döntött, mindenestül átköltözik ide, ahol felnőtt. Hogy elrendezze a dolgokat, a gyerekeket Anna felügyeletére bízva hátrahagyta az anyósa-apósa házában, s a feleségével előrement. A lány hat hét múlva sürgős levelet kapott Frau von Garlitztól: „Utazz ide! Szükségem van rád. Megtaláltuk Adelheidet, Rudolf régi dajkáját, ő fog gondoskodni a gyerekekről.” Anna tehát ismét útra kelt a két bőröndjével, egyikben az esküvői ruhája és a Martintól kapott tábori levelek, a másikban egyéb holmija. Lovaskocsi várta az állomáson – a grófnő, aki kevésbé volt ápolt, mint korábban, kissé elvadult külsővel ült a bakon. Kellemes egykedvűség áradt belőle, ezen az „ahogy esik, úgy puffan” hangulaton Anna elképedt: hozzá volt szokva, hogy asszonya minden körülmények között jó modorú és sosem veszíti el az önuralmát. Robogtak a kikövezetlen országúton. – Meg kell szakadni a nevetéstől – mondta a grófnő, ugyanazzal a könnyedséggel, amivel egykor, egy örökkévalósággal azelőtt, Kaiser-Fraserén vitte Annát. – De akkor fogsz csak igazán nevetni, ha meglátod, milyen szörnyen lelakott a kastély, el sem tudod képzelni, a saját szemeddel kell meggyőződnöd róla. Fél óráig tartott az út a néptelen vidéken, ahol még az erdők és a mezők is egyhangúan váltakoztak, aztán begördültek a faluba. Minden volt, aminek egy faluban lennie kell: templom, iskola, az út két oldalán a napszámosok házai. Egyedül a kastély nem volt szem előtt, megbújt egy fal mögött, amelyre vén juharfák és gesztenyék lógatták fáradt ágaikat. A kaput egy férfiember nyitotta ki, annyira bandzsított, hogy azt lehetett hinni, a grófnő és Anna után még másokat is várt. A kocsi bezötyögött az udvarra, a kapu becsukódott mögöttük. Előttük pedig ott állt a masszív, robusztus kastély, vadszőlő benőtte világosszürke falaival, fehér ablakkeretekkel és rengeteg kéménnyel a vörös tető fölött. Olyan visszahúzódóan, félénken, mint olyasvalaki, aki nem szívesen árulja el a titkait. Nagy Frigyes szimmetria iránti igényéből eredően, a homlokzat közepéből előreugró részhez egy kezdetben széles, később elkeskenyedő lépcső vezetett hívogatóan a dupla szárnyú ajtóhoz. Kétoldalt elhelyezkedő, négyszögletes oszlopok timpanont tartottak, afölött egy relief, a családi címerrel. A kocsi az épület oldala melletti cselédbejárathoz gördült. A különböző melléképületek és istállók egy kaviccsal felszórt belső udvart zártak körül. Frau von Garlitz lépett elsőként a házba. Anna követte, de alighogy a lépcsőfordulóhoz ért, a második emeleten, a restaurálást végző iparosok épp lesöpörték ruhájukról a port és a pozdorját, egyenesen Anna bécsi kalapjára. Jóízű kacagás töltötte be a lépcsőházat. – Most már látod, milyen itt az élet – szólalt meg a grófnő. A még aznap elvégzett alapos leltár bebizonyította, hogy nem túlzott. Éveken át nem törődtek itt semmivel, a kastély belseje piszkos és elhanyagolt volt. Mindegyik helyiségben makacs, penetráns öregasszonyszag érződött, mintha valaki ötven éven át ragaszkodott volna ahhoz, hogy minden úgy maradjon, ahogy ifjúsága idején volt. A hallban és a folyosókon rozoga páncélok zörögtek a huzatban – szeszélyesen megformált farönkök álltak körülöttük, foszforeszkáló fényük kísérteties giccse minden bizonnyal ráhozta a frászt az éjszaka közepén félálomban WC-re igyekvőkre. Frau von Garlitz szobája tragikusan festett. Megérkezése után hat héttel még mindig ugyanabban a hálóingben aludt, ugyanazon ágyneműben, olyan ágyban, amelynek szatén baldachinja mélyen besüppedt a portól. Minden olyan szutykos volt, hogy már attól is megfertőződött az ember, ha csak ránézett.

– Te jó ég! – suttogta Anna. – Micsoda disznóól! Frau von Garlitz tehetetlenül emelte fel a kezeit: – Istenemre mondom, nem tudom, mi hol van, pedig szükségem lenne ágyneműre meg... – Valahol csak megtaláljuk – Anna köhögve kitárta az egyik ablakot. Lassacskán felfogta, hogy a grófnő ezzel a szégyenlős, elérzékenyült mozdulattal teljesen ráruházta a leromlott birtok iránti felelősséget. – Annyira örülök, hogy itt vagy – sóhajtotta kislányosan. Így kezdődött a felújítás. Egy éven át helyiségről helyiségre vonult Anna a falubeli lengyel munkások és takarítóasszonyok kíséretében, míg mind a negyvenöt szobán végrehajtották a változtatásokat. A német haszonbérlőket – akiket a frontra vezényeltek – lengyel kényszermunkások és orosz hadifoglyok váltották fel, akiket az istállókban szállásoltak el, és akikre négy fegyveres őr vigyázott folyamatosan. Nem voltak traktorok, nem volt benzin. Reggel hatkor – egy sorozás alól felmentett inspektor irányításával – nyolcvan, oroszokkal megrakott ökörfogat indult a közeli mezőkre, ahol zörgő taligákkal oroszos tempóban egész nap dolgoztak, hogy a Birodalom által megállapított kvótát teljesítsék. Krumplit, gabonát, vajat, mindent be kellett szolgáltatni, saját fogyasztásra megtarthattak egy kis adagot. A kastély lakóinak ácsoltak egy fiókos faliszekrényt, ebben tartotta mindenki a kis darab vaját – százhuszonöt gramm egy hétre. A felét le kellett adni a konyhán a sütéshez, a másik fele megmaradt a vajas kenyérhez. Úgy tűnt, az emberiség két részre oszlott: voltak, akik az összes vajukat egy kenyérre kenték, és a hét többi napján üres kenyeret ettek, s voltak, akik ha papírvékonyan is, de minden szeletet megvajaztak. A nagytakarítás sem úgy ment, mint a karikacsapás, a régi nemtörődömséget nem volt egyszerű felszámolni. Anna annak reményében járta be az összes folyosót és szobát, hogy majd csak felfedezi, milyen ennek a háztartásnak a szerkezete, de elbizonytalanodott. A Jobb Körökbeli Kisasszonyok Házvezetői Iskolájában nem ilyesmire képezték, s most hirtelen át kellett vennie egy komplex, kiismerhetetlen háztartás vezetését. Eljutott a mosókonyhába, ahol négy kövér, jó kedélyű falubeli asszony ovális mosóteknőkben lepedőket sikált karattyolva, nevetgélve, dalolászva. Azután a kis csapat lehurcolkodott a pincébe, ahol a fehérneműt mángorolták és kivasalták – a vasalókban vörösen izzott egy vasdarab. Az asszonyok nem siettek, tizennégy nap alatt készültek el a mosással, akkor megérkezett az újabb eresztés, és kezdődött elölről minden. Délben mindennap hosszú szünetet iktattak be. A mamsel, a házvezetőnő kávét főzött és süteményt sütött, valóban kellemes volt a hangulat – az, hogy ez a kedélyes lazaság nagyon is meglátszott a negyvenöt szoba málladozó állapotán, a legcsekélyebb mértékben sem zavarta a személyzetet. Atyaisten, gondolta Anna, ez így nem mehet tovább. A mosókonyhában hátul felfedezett egy hatalmas mosógépet, centrifugával, vastagon belepte a por. Elromlott, legyintettek lemondóan az asszonyok. Hosszú szíjakat vezettek át a levegőben a belső udvaron, ezt a meghajtó áttételt rákapcsolták a generátorra, amely a szeszfőzdében működött, ahol burgonyából pálinkát főztek. – Mi van ezzel? – kérdezte a szerelőt. – Elromlott? – Nem tudom – mormolta az, és megvonta a vállát. A lánynak olyan érzése támadt, mintha cukorszirupfolyóban úszna, a közömbösség és az egykedvűség ellenáramában. – Hogy értsem azt, hogy „nem tudom” – kérdezte csípősen –, talán megnézhetné. A szerelő lapos pillantást vetett rá, sóhajtott, majd a gép fölé hajolt. Kelletlenül ugyan, de néhány órán belül megjavította. Másnap reggel hatkor Anna telerakta a dobot mosnivalóval, az irdatlan nagy, egy méter átmérőjű szerkezet mozgásba jött, alatta frissen lobogott a tűz, a megérkező mosóasszonyokat örömteli zajjal üdvözölte: bum-si-kop, bum-si-kop, bum-si-kop. Az asszonyok elképedve hunyorogtak, aztán dühbe gurultak. Ugyan mit képzel ez a Rajnavidéki perszóna, azt gondolja tán, hogy csak úgy beleavatkozhat az életükbe? Mióta eszüket

tudják, mindig kézzel mostak, ez tökéletesen megfelelt nekik, nincs szükség semmiféle változtatásra. – Miért akarjátok, hogy a mosás és vasalás két hétig tartson? – kérdezte Anna, túlharsogva a zörgést. Egy adag már ki volt centrifugálva, odakint sütött a nap, a kimosott ruhákat felakasztotta a szárítókötélre, és sietett vissza a mosókonyhába. Az asszonyok megsemmisítő pillantásával mit sem törődve megtanította nekik, hogyan kell használni a gépet. Közben nyugodtan leülhettek. Anna ide-oda szaladgált a mosókonyha meg a szárítókötél között, a nap végén a remek illatot árasztó ruhákat könnyű volt összehajtogatni. Az egész mosással elkészültek – tizenhárom napjuk maradt arra, hogy kitakarítsák a házat. Valóságos kis forradalom zajlott le. Amikor ez az asszonyok számára világossá vált, a dühük átcsapott gyűlöletbe – ami a tél folyamán lassanként eloszlott. Amikor ők maguk és a gyerekeik megbetegedtek, Anna kamillateát főzött nekik, és jó melegen bebugyolálta őket. Ha pedig valamelyik asszony babát várt, akár éjszaka is elkísérte a városba. Szó nélkül ellensúlyozta Frau von Garlitz hanyagságát – a nemesség hagyományos kötelessége volt a haszonbérlők jólétéről való gondoskodás. Szép sorjában kitakarították a szobákat. Anna megdöbbent a pókhálók, a porréteg, a penészfoltok és a döglött rovarok láttán, amiket az öreg grófnő a múlthoz való ragaszkodás címén konzervált. A Császár-szoba azonban valamennyi helyiséget felülmúlta. Amióta Vilmos császár a felesége egykori udvarhölgyének vendégeként egy éjszakát eltöltött itt, a szobát mint valami szentélyt zárva tartották. Amikor kinyitották az ajtaját, savanykásan áporodott szag csapta meg őket. Leszedték a függönyöket és a bútorokról a drapériákat, felverték a port és az atkákat, lehúzták a baldachinos ágy párnahuzatait és a takarókat – de még akkor is császári szag terjengett a szobában, amikor már egészen csupasz volt. Végül kiemelték a matracot, amelyen őfelsége teste pihent, csak úgy nyüzsögtek benne a férgek, és boldogan másztak elő a tömésnek használt lószőrből a váratlan szabadságba. Anna elborzadt. Háború van, ötlött fel benne a lázas gondolat, nem dobhatjuk ki az értékes lószőrt. Eszébe jutott a lepárló üst, amelyet a szeszfőzdében látott. Átcipelték a matracot az udvaron, a tartalmát belerázták az üstbe, amely alatt szelíden égett a tűz. A lárvák pukkanásszerű hangot adtak, mint a pattogatott kukorica. Amikor a szőrszálak között már semmiféle mozgást nem érzékeltek, kimosták a lószőrt, és a napon megszárították. Két liter pálinkával felszerelkezve végül elvitték az értékes rakományt egy matrackészítőhöz. A padlás zsúfolásig telt tárgyakkal, amelyeket az idő már réges-rég okádott ki. Az egyetlen érték, amit Anna felfedezett, egy angol metszetsorozat volt, régi vadászjelenetek mahagónifa keretben, ezek a folyosón és a hallban kaptak helyet. Továbbá a szemét alól elképesztő mennyiségű giccs került elő, abból a korból, amely rendkívüli módon vonzódott a kacskaringókhoz és az aranyozáshoz. Anna mindent kihordatott a belső udvarra, ahol árverést tartottak. Szájról szájra terjedt a hír, hogy minden eladó ötven pfennigért. A melléképületekből mind előjöttek a lengyel asszonyok, formátlan, elnyűtt ruhában, szorosra kötött kendő keretezte sápadt, gömbölyű arcukat. Kivirultak, amikor meglátták a luxuscikkeket, csillogott a szemük, tekintetük valósággal végigtapogatta a gondtalan és gazdag élet ezen jelképeit. Végtelenül hosszan válogattak a vásárlás előtt, aztán sietve eltűntek – mintha attól félnének, valaki még visszavehetné tőlük a selyemmel bevont ülőkét, vagy a rokokó dámát formázó fedőt, amely a teáskanna melegen tartására szolgált. Miután betakarították a cukorrépatermést, a lengyel asszonyok megmosták, felszeletelték és kisajtolták – hányingerkeltő, édes pára gomolygott. Majd szirupot készítettek belőle. Minden tapadt és ragadt tőle. Fizetségül mindegyikük kapott egy zsák cukorrépát saját használatra. – Használhatjuk a prést? – Zavartan elmutogatták, milyen nehéz kézi erővel átpréselni egy vásznon a répát.

– Természetesen – válaszolta Anna. – Készen vagyunk, tovább nincs már szükségünk rá. Néhány óra múlva odalépett hozzá Herr von Garlitz, lovaglóöltönyben. – Figyelj csak! – kiáltotta rendreutasítóan. – Mi a csodát műveltél? Odaadtad a lengyeleknek a prést. – Igen. Miért ne? – Anna kihívóan pillantott rá, zavarta, hogy a gróf nagyvilágian szórakozik, miközben mások szorgoskodnak. – Azt hiszed – szegte föl az állát Herr von Garlitz –, hogyha mi lennénk Lengyelországban munkások, akkor a lengyelek odaadnának nekünk egy prést? – Fölényes pillantást vetve Annára, maga adta meg a választ: – Egészen biztos, hogy nem tennék meg, ugyanis gyűlölnek minket. – Mi viszont nem gyűlöljük őket – vetette ellen a lány. – Egyébként, ha a lengyelek annyival rosszabbak, mint mi, ahogy ön mondja, és nekem példát kell vennem erről, hogy olyan legyek, mint ők, akkor egy hajszállal sem vagyunk jobbak, és nincs jogunk ahhoz, hogy parancsolgassunk nekik. A különös érvelés hallatán a gróf a fejét csóválta. – Ez egy alsórendű nép – mondta méltóságteljesen. – Ha ők alsórendű emberek, mi pedig felsőbbrendűek vagyunk, ahogy ön gondolja, akkor mégsem cselekedhetek úgy, mint a lengyelek. Akkor éppenséggel olyannak kell lennem, amilyenek mi vagyunk, a felsőbbrendű emberek tudniillik... – próbálta diplomatikusan kifejezni magát. Alsórendű, felsőbbrendű ember; Anna nevetségesnek tartotta ezeket a fogalmakat, de ösztönösen rendelkezett annyi politikai érzékkel, hogy megértette, hangosan nem mondhatja ki ezt a Führer lakájának. Von Garlitz összeráncolta a szemöldökét, ezt a dialektikát képtelen volt fölfogni. Valahogy érezte, helyre tette a személyzet akaratos, ámde sajnos nélkülözhetetlen tagja, hogy a lánynak az ő háztartása fölötti hatalma kíméletlenül szembekerült az övével, a munkaadóéval. Ez túl sok volt neki, zavarát lerázva rövid, kimért léptekkel távozott, fejét lehajtva, lovaglóostorával hol itt, hol ott sújtva egy-egy fatörzsre. A tennivalók bősége következtében megrövidült az idő, ami két levél érkezése között telt el. Martin írt a napraforgótáblákkal teli mezők szépségéről, arról, hogy az egyik hetivásáron talált egy doboznyi könyvet, majd következett a borscs receptje. Furcsa ellentmondás feszült a Wehrmacht rádióban hallható lármás diadalmenete és a Martin leveleiben megörökített zavartalan nyugalom között, azokban egy puskalövés nem esett, egyetlen ház nem lángolt. Ősszel közvetlenül Tula előtt táboroztak. Amikor fagyni kezdett és mindenütt csattogtak a kötőtűk, hogy elűzzék a tundra hidegét, Anna csomagot küldött neki abban reménykedve, hogy az megtalálja az utat a végtelenben. Valamiféle nevesincs fenyegetés közeledett hozzájuk egyre, hírek jöttek elesett katonákról, amit a Wochenschau elhallgatott, a filmeken jókedvűen cigarettáztak az emberek a hóból emelt kunyhókban. Az első halottak, akikről szó esett, az unokafivérek, az egykori iskolatársak, az ismerősök ismerősei voltak – aztán következtek a fivérek, az apák, a vőlegények. Ám Martin leveleiben a tél csehovi szépségben tündökölt. Bajtársaival együtt eljutott egy parasztgazdasághoz, ahol volt egy hangversenyzongora. Egy hangszer a végtelen hómező közepén, csakhogy csúnyán lehangolódva a hidegtől. A család a kemence fölött aludt egy platón. Matracaikat a katonák elvették, s beburkolták velük a zongorát, az gyorsan felengedett, azután pedig estéről estére játszottak rajta. Martin udvarias szabadkozását a paraszt elhárította: az éjszakai melegnél fontosabbnak tartotta, hogy Bachot és Mozartot hallgathat. Minél színesebben írta le az eseményeket, Anna annál gyanakvóbb lett. Az egyik orosz hadifogoly kivételezett helyzetbe került: neki kellett a kastélyban a cserépkályhákat megrakni és a tűzre vigyázni. Egy teli vesszőkosárban nap mint nap hordta a fát mindegyik szobába. Soha senki sem szólította meg – büntetendő volt emberi lényeknek tekinteni az oroszokat. Egy napon Anna egy szobában tartózkodott az orosszal. Az félénken,

szinte észrevétlenül tette a dolgát, mintha ő maga is meg lenne győződve arról, hogy nincs joga létezni, eltekintve attól, hogy gondoskodik a tűzről. Anna gondolkodás nélkül megszólította, egyszerűen azért, mert így szokás, ha két ember ugyanabban a helyiségben tartózkodik. Nagy meglepetésére a férfi tört németséggel válaszolt – azonkívül kiderült, Wilhelmnek hívják: amikor a német császár látogatóban járt a cárnál, minden újszülött fiú ezt a nevet kapta. Még egy császári keresztgyerek, kuncogott magában Anna. A fogoly magyarázata tele volt lágyan vibráló orosz mássalhangzókkal. A megismerkedésüket követően Anna rendszeresen felbukkant azokban a szobákban, amelyekben az orosz begyújtott a kályhába. Az istállókban éheznek az emberek, suttogta az orosz, mindenből hiányt szenvednek. Anna ennivalót lopott nekik a konyháról. Este darabokra vágott egy kiselejtezett, kék kockás paplanhuzatot, és zsebkendőket varrt belőle a foglyoknak. Összegyűjtött használaton kívüli fogkeféket, maradék fogkrémet, csorba fogú zsebfésűket, valamint szappant. Wilhelm kicsempészte a holmikat az istállóba, ahol a többiek mohón vetették rá magukat a kincsekre. Anna nem kérdezte magától, miért is teszi mindezt, a felforgató szándék távol állt tőle – egyszerűen nem tudta elviselni a kastélybeli viszonylagos jólét és az istállóbeli nélkülözés közötti szakadékot. Két kályha közt Wilhelm elmesélte, milyen hírek járnak körbe az oroszok és a lengyelek között, s ezek rádöbbentették Annát, micsoda látszatvilágról számol be az ujjongó Wochenschau: a német offenzíva megállíthatatlan. Éppen akkor, amikor azt gondolták, hogy az orosz hadsereg kimerült a milliós emberveszteség következtében, minden egyes halott szovjet katona helyébe száz élő lépett. – És Tula? – kérdezte Anna, miközben a szíve kalimpált. Wilhelm elnézést kért: a hírek annyira nem részletesek. Tulajdonképpen hogyan jutottak el hozzá? Az orosz széttárta a karjait, és ázsiai módra mosolygott. Hogy honnan kapta az információkat, a lány számára titok maradt. Talán az utolsó madárraj szállította a híreket, amely a szürke égen áthúzott, vagy rendelkeztek egy edzett maratoni futóval, aki olimpiai tempóban tette meg a távolságot a fronttól a lengyel határig, és útközben érintett minden olyan birtokot, ahol lengyeleket dolgoztattak? – Te aztán igazi német vagy – mondta Lotte, a fejét ingatva. – Hogyhogy? – Anna elővigyázatos volt. – Egy igazi, alapos német... Ahogy a mosógép ügyét elrendezted... már tisztára a gazdasági csoda szellemében. De ami engem érdekel... – Igen? – Anna csupa segítőkészség volt, hogy bármilyen, de tényleg bármilyen félreértést tisztázzon. – Végül boldogok voltak a mosóasszonyok abban a háztartásban, amit olyan jól megszerveztél? Tudtak még nevetni, dalolni, csevegni? – Pfff... – Anna fáradtan megvonta a vállát. – Mindig megkapták a kávéjukat és a süteményüket, igen. A fejlődést nem lehet visszatartani. A földbirtokosok idején a munkások megtanultak írni és olvasni, többre nem volt szükség. Amikor elérkezett az az idő, amikor a munkások már nem voltak hajlandók tovább tudatlanságban élni, ilyes valaki voltam én is, képzésben vettek részt, aztán ott volt a televízió, jött a számítógép... Ha neked a nevetés, a dalolás és trécselés a fontos, akkor ki kell kapcsolnod a technikát és mindazt a kényelmet, amit annak köszönhetünk. – Mégiscsak sok minden elveszett. – Ne romantizáld a dolgokat! Ismét visszajutottak tehát a régi vitaponthoz. Meredten nézték a kinti hattyús nőalakot, közben megkísérelték rendezni a gondolataikat, amelyek a múltidézésben, mint papírdarabkák a szélben, ide-oda kavarogtak minden irányban.

– Igazán megértem, hogy tettél valamit az orosz hadifoglyokért – tűnődött Lotte. – Valahol azt remélted, hogy az oroszok ugyanezt meg fogják tenni Martinért, ha fogságba esik... – Nem – húzta el a száját Anna. – Azért tettem, hogy segítsek, semmi hátsó gondolatom nem volt. – De emögött egyéb indítékok is megbújhatnak. Attól a perctől kezdve, hogy bekopogtak hozzánk az első bujkálok, éreztem, hogy végre tehetek értük valamit. Mintha mi, akik kimenekítettük őket a megszállók kezei közül, utólag Davidért tettünk volna valamit... átvitt értelemben. – Szóval nálatok is voltak bujkálok... Lotte bólintott. – Zsidók? – Főként. Anna sóhajtott, vele sóhajtottak gömbölyű idomai.

5 A Place Albert téren ebédeltek meg egy étteremben. Egy hatalmas angyalra láttak rá, amint meghökkenve tekintett le magas talapzatáról az emberiségre. Azután sétáltak kicsit a városkában, hogy meglegyen az előírt napi terápiás mozgásmennyiségük. Közben betértek egy szürke gránitból emelt templomba, melynek három hegyes tornya úgy mutatott az égre, mint egy iskolamester figyelmeztetően felemelt ujja. Kivételesen egyetértettek valamiben, abban tudniillik, hogy ez az épület kimondottan csúnya. Kedvetlenül kószáltak a félhomályos templombelsőben, kezükben az isten házának történetét ismertető prospektussal. – „Épült 1885-ben román és rajna-vidéki stílusban a kölni iskolát követve” – olvasta fel Anna. – Eddig nem volt tudomásom róla, hogy ilyen szörnyű építészeti stílust exportáltunk akkoriban! Rövid ideig álldogáltak egy kardot, illetve püspöki pásztorbotot tartó, angyalok csoportját ábrázoló szobor előtt. Ez a mű még abból a kápolnából származott, amely ugyanezen a helyen állt réges-régen. Unott arccal hagyták el az épületet, egyenesen betértek a szemben lévő kávézóba – ezt bizonyára a csalódott templomba járók vigasztalására létesítették. Mind a ketten úgy érezték, sürgősen inniuk kell most egy kávét. Egy sugárhajtású vadászrepülőgép húzott át átlósan az égbolton, az embergyűlölő templomtornyok mögött, mintha csak át akarná húzni őket. Amikor egy szép nyári napon a háromtagú Frinkel család ott állt az ajtajuk előtt, mindhárman elegáns ruhában, még senki sem sejtette, hogy ezzel a látszólag ártalmatlan látogatással Lotte anyjának és családjának életében véget ért egy korszak, amely sohasem térhet vissza többé. A Frinkel fiú, Bram, aki időközben betöltötte a tizennyolcat, beszélte meg a dolgot Koennal, akivel már évek óta barátságban állt. Ittak valami löttyöt, aminek a kávé szerepét kellett betöltenie. Utána Lotte apja feltette a lemezjátszóra Bach Koncert két hegedűre című művét, nyilván Max Frinkel tiszteletére, aki Németországból történt emigrálása után a rádiózenekar első hegedűseként bizonyos hírnévre tett szert. Az egész társaság olyan figyelemmel hallgatta a zenét, hogy az ember azt gondolhatta volna, a vendégek nem is jöhettek másért. De amikor az utolsó hangok is elhaltak, rögtön átvette a helyét a háború – a hirtelen beállott csönddel, a kávét helyettesítő löttyel, Frinkelék jelenvalóságával. – Ön zenebarát – szólalt meg Frinkel, és zavartan vakargatta az állát. Ebből a tényből merített bátorságot, hogy arra kérje Lotte szüleit, fogadják be őket. Csak egy rövid időre – amíg végleges megoldást találnak. Természetesen a felmerülő költségeket megtérítik. – Az összes hilversumi zsidónak Amszterdamban kell gyülekeznie – mondta jelentőségteljesen. – Nagyszerű, hogy az önök háza ennyire félreeső helyen áll – tette hozzá Sara asszony kifogástalan hollandsággal. – Max mindennap gyakorolhatna, anélkül, hogy bárki idegen meghallaná. – Sara Frinkel kicsi volt és élénk, az ajakrúzsa és a körömlakkja színe megegyezett a ruhájáéval. Bram ágyát Koen szobájában állították fel, a szülők a gyerekszobába költöztek be, ahonnan aztán elképesztő futamok és flageolet trillák hallatszottak, csak úgy vibráltak a ház falai. Amikor az apa befejezte, a fiú folytatta, cigányzenével és szláv táncokkal. Meglátogatta őket egy barátjuk, Leon Stein, akit még Németországból ismertek, és akit a bizalmukba fogadtak. Stein elhagyta a hazáját, hogy a spanyol polgárháborúban harcoljon a fasizmus ellen. Aztán évekig Haarlemben lakott és dolgozott a nagybátyjánál, akinek az üzemében ládákat és hordókat gyártottak, és akit a németek jókora összeg ellenében kiengedtek Amerikába. A hátaslovait magával vihette, az unokaöccsét ellenben nem, mivel az spanyolországi kalandja óta hontalannak számított. A Újvilág az óceán túlpartján mindenféle náció előtt nyitva állt,

ámde hermetikusan bezárult olyan emberek előtt, akik hontalanok voltak. Steinnek sürgősen szállásra volt szüksége. De – ahogy mondta – csak olykor-olykor. A spanyol antifasisztában még nem aludt ki a régi tűz, sőt belehajtotta a holland ellenállásba – ami az ő esetében halálmegvető bátorságot jelentett, hiszen zsidóbbnak nézett ki a zsidóknál. Ez nem tartotta vissza attól, hogy német egyenruhát viseljen, amikor részt vett egy bolt megtámadásában, ahol jegyre adták az élelmiszert. Ámde vétett néhány súlyos hibát, jóllehet az anyanyelvén szólalt meg. Ő Lotte apjának az irodájában kapott hálóhelyet. Úgy aludt, mint egy katona a keskeny priccsen. Lázasan szövögette terveit, állandóan ideges volt – csak a legnagyobb veszély esetén fogja el jóleső nyugalom, ismerte be. Megfoghatatlan volt, az élete megannyi titokból állt – olykor felbukkant és három hétig köztük maradt, olykor bejelentés nélkül eltűnt egy hónapra. Egyszer a kora reggeli órákban lövésekre ébredtek. Azonmód hálóingben, pizsamában rohangáltak a házban, a Frinkel család kétségbeesetten próbált láthatatlanná válni. Koen szeme felcsillant, vonzotta a veszély, s kiment megnézni, mi történt. Megjátszott hanyagsággal elindult befelé az erdőbe, ahol is három osztrák katonába botlott. Alig voltak idősebbek, mint ő, és éppen vadásztak, hogy némi változatosságot vigyenek az élelmezésükbe. Megkínálták cigarettával, közben beszélgettek a házi meg a mezei nyulakról. Mellékesen megemlítették, hogy pár óra múlva razziát tartanak a környéken, akkor egyszerűbb dolguk lesz, mert zsidót könnyebb elkapni, mint egy vadnyulat. Koen az erdő túlsó oldalán lévő dombhoz csalta őket, ahol rengeteg járat és üreg volt. Búcsúzóul barátságosan vállon veregették egymást. Kifulladva közölte a hírt az otthoniakkal: – Most még csak nyulakra vadásznak, de néhány óra múlva... de néhány óra múlva már... – Képtelen volt befejezni a mondatot, zavartan nézett a barátjára, aki mezítláb, egészen átfagyva álldogált a kőlapokkal kirakott padlón. A távolban ismét fegyverropogás hallatszott. Max Frinkel idegesen gyúrogatta az ujjait. – A Noteboom hölgyek! – kiáltotta. A felesége hevesen bólogatott. – Két rajongója – magyarázta. – Minden egyes koncertjén ott ültek az első sorban. „Hogyha egyszer nehéz helyzetbe kerülnének, akkor nyugodtan forduljanak hozzánk” ajánlották fel egy alkalommal. Kicsit excentrikusak, de... Nagy sietve odavitték őket. A hölgyek, negyvennyolc macska társaságában, egy nagy, romos villában laktak, amelyet vadszőlő és borostyán tartott egyben. Jóllehet anyáról és lányáról volt szó, egyszerűen nem lehetett megállapítani, a két szimpatikus, megőszült, kontyba kötött hajú és szemüveges hölgy közül melyik az idősebb. Frinkeléknek elég volt néhány szót mondaniuk. Magától értetődik, hogy szívesen látják a tehetséges hegedűst. Minden kóbor teremtményt befogadnak, legyen az két- vagy négylábú. Miután Frinkelék elmentek, a család a legnagyobb nyugalommal várta a razziát. Lotte anyja élvezte a hirtelen jött nyugalmat. Csak most tudatosult benne, micsoda nyomás nehezedett rájuk, amíg Frinkelék itt voltak. Az állandó aggódás, hogy váratlan látogató érkezhet, a félelem, hogy a kisebb gyerekek kifecsegnek valamit, a szorongás, hogy amire az ember egyáltalán nem számít, valamilyen végzetes apróság elárulja őket – a megtorlástól való félelem, amit elgondolni sem mert egyikőjük sem... a félelem, ami bűntudattal párosult: hiszen veszélybe sodorták a saját gyerekeiket. – Ilyet még egyszer nem csinálunk – döntötte el. – A Noteboom hölgyeknél a legjobb nekik. Különben is akadt elég dolog, ami nyugtalanította őket. Csak nehogy az oroszok elveszítsék ezt a csatát, példának okáért, mert akkor minden elveszik. A sztálingrádi csata idején Jet éjszakánként holdkórosként járkált a házban. Lotte arra riadt, hogy üres az ágy

mellette, aztán megtalálta a nővérét: egyenes háttal, mint a gyertyaszál és szoborsápadtan, álmatagon bolyongott a nappaliban, lassan kerülgette az asztalokat, székeket, anélkül, hogy bárminek nekiütődött volna. Lotte igyekezett zárva tartani a hálószoba ajtaját, nehogy a holdkóros egyszer leessen a lépcsőn, ám a Jetben munkálkodó ösztönt nem lehetett megfékezni. Egyik éjszaka kinyitotta az erkélyajtót és hálóingben kilépett az esőbe. Lottét felébresztette a beáramló szél. Nemcsak a szomszédos ágy volt üres, hanem az erkély is. Elképedten lesett ki az éjszakába: Jetnek szárnyai nőttek? Csak amikor áthajolt a korláton és lenézett, akkor látta meg a nővérét – csuromvizes hálóingben feküdt az esőáztatta, elnyílott virágok közt, egy őszirózsaágyásban. Súlyos agyrázkódása következtében Jetnek hetekig ágyban kellett maradnia egy lesötétített szobában. A holdkórosság helyett most állandóan fejfájás gyötörte. Ennek ellenére elvárta, hogy feltétlenül, ha úgy tetszik, kíméletlenül tájékoztassák arról, miként alakulnak a dolgok keleten. Ami Hollandiában az eső, az Oroszországban a hó. Úgy tűnt, ezen az őszön rendkívül sok eső esett. Egy este Lotte anyjának korábbi elhatározását is elmosta az eső. Megszólalt a csengő. Két férfi dacolt odakint a rossz idővel. Egyikük arcát valósággal elrejtette a vastag keretű, az esőtől bepárásodott szemüveg. A másik Lotte apjának a fodrásza volt, nem ismerték fel azonnal – mert hát mi marad egy férfifodrászból a megszokott kellékei, a tükrök, borotvák és ollók nélkül? Hogy igazolja magát, a borbély Leon Stein nevét említette, és menedéket kért a barátjának, aki nagy bajban van. Csak néhány napról lenne szó. Senki sem szólt egy szót sem. Lotte visszatartotta a lélegzetét. A csend megtelt feszültséggel, ami nem a habozásból eredt, sokkal inkább abból az érzésből, hogy nem lehet kibújni valami alól. A szabad döntés lehetősége csupán látszat volt – a valóságban ez a lehetőség egy emberek feletti vagy éppen nagyon is emberi síkon már bezárult. Lehetetlen volt nemet mondani, visszaküldeni őket az esőbe, a viharba: menjetek ki, eridjetek máshova, biztosan találtok fedelet, ami alatt meghúzhatjátok magatokat. – Senkit sem fogadhatunk be – hallotta Lotte az apja hangját –, túlságosan veszélyes. – Ott van Frinkelék ágya – szólalt meg nyomban az anyja. Azzal már nyúlt is a hívatlan vendég felé, hogy levegye róla a nedves kabátot, amit aztán egy ruhafogason a kályha mellé akasztott. Hellyel kínálta, elvette a szemüvegét, a szoknyája csücskével szárazra törölte, és visszaillesztette a vendég orrnyergére. – így legalább látja, hová került. Ruben Meyer felfedezte, hogy a felső szinten az egyik szobában egy holdkóros fekszik, aki rettenetesen unatkozik. Odaült a lány ágya mellé és felolvasott neki, vagy teát hozott, meg kiszínezte a frontról érkezett híreket. Amikor már hat hét eltelt és nem talált másik címet, bevallotta, hogy képtelen aludni, annyira félti a családját. A péket, akinél bujkálnak egy Utrecht melletti faluban, a saját sógornője zsarolta, miután észrevette, hogy a pékműhely mögötti raktárból nemcsak frissen sült kenyér és mazsolás kalács, hanem emberi félelem szaga is érződik. Ruben Meyert egy kosárban, piszkos fehérneműk közé rejtve egy mosodás csempészte Het Gooi környékére, hogy keressen biztonságosabb menedéket a családnak. – A borbély azt ígérte, majd ő elrendezi – vastag szemüvege mögül vad pillantásokat lövellt körbe –, egyszerűen nem értem... Mire Lotte anyja megjegyezte: – Arra nem várhatunk. Lottét indította útnak. A vonat kiaszott tájon haladt keresztül, fakó, barátságtalan volt az ég. Az erdők, a mezők nem ugyanazok voltak már – az idegen csizmák léptei alatt elveszítették ártatlanságukat. Egyidejűleg lettek rejtekhellyé és tragédiák színpadává. A tény, hogy ő akadálytalanul keresztülutazhatott a tájon, Ruben viszont nem, olyasvalamivé változtatta, amit már soha többé nem lehetett elfogulatlanul szépnek nevezni. Abszurd, értelmetlen érzések mocorogtak benne: őt küldik a férfi családjához, azt pedig az ő

családjánál szállásolják el – mennyi elfecsérelt energia! Minden a feje tetején állt, senki sem követhette a saját életének a ritmusát. A pékségben megtalálta Ruben Mayer anyját, tízéves öccsét, a nővérét és a sógorát – egy szűk helyiségben éltek összezsúfolódva, lefogyva és a félelemtől kimerülten. Az anya belekapaszkodott Lottéba: – Kérem, vigye magával a kisfiamat, juttassa ki innen! Lotte megpróbálta megnyugtatni: – Mindenkit kiviszünk, amilyen hamar csak lehet, de ezt alaposan meg kell szervezni. – Vigye magával a kisfiamat – könyörgött az asszony –, az én kicsikémet, most azonnal, kérem... Valamivel odább, kissé félrehúzódva állt egy fiú, kezében iskolai füzet. Minden jel arra mutatott, hogy mint férfi szégyelli magát az anyja rimánkodása miatt, és öntudatosan elhatárolódott tőle. Túlságosan is látszott rajta, hogy zsidó, semmiképp sem utazhatott vele a vonaton. – Számtanfeladat? – kérdezte tőle Lotte, hogy időt nyerjen. – Egy történetet írok – válaszolta az tiszteletet parancsolóan –, hajótöröttekről, akik a Délióceánon partra vetődnek egy szigeten... – És mi történik velük aztán? – bátorította Lotte, miközben lázasan törte a fejét, mitévő legyen. Nem volt felkészülve ilyesfajta dilemmára, ebben a sakkjátszmában ő az a gyalog, akit előreküldtek, hogy felmérje a helyzetet. Olyan döntésről van szó, amit önhatalmúlag nem képes meghozni. – Azt hiszik, hogy a sziget lakatlan, és biztonságban élhetnek, ám kannibálok vannak ott, akik lándzsáikkal üldözik őket... – Itt van, tessék – húzta le az ujjáról a briliánsgyűrűt az anya. Lotte megrázta a fejét, elviselhetetlen nyomást érzett a halántékában: – Nem pénzről van szó... a németek azonnal leszállítanák a vonatról... ez felelőtlenség volna... de mi elvisszük innen magukat... amilyen hamar csak lehet, és mindegyiküket... Még ugyanannak a napnak az estéjén a fodrász segítségével kapcsolatba léptek a mosoda tulajdonosával. Azonban ő csak három személyt tud magával vinni, a hét végén. Mivel Meyer asszonynak voltak a legkevésbé zsidós vonásai, Lotte anyja úgy döntött, hogy őt már másnap elhozza vonaton. Vitt egy széles karimájú kalapot Meyernénak, s két egymással csevegő barátnőt alakítva utaztak visszafelé. A kalap árnyéka jótékonyan palástolta az egyik barátnő arcának ideges rángásait, azét, akinek pár napra magára kellett hagynia a gyerekeit. A mosoda tulajdonosa pontosan betartotta a megbeszélteket, ám a sors közbeszólt: a németek néhány órával megelőzték, és péntekről szombatra virradó éjszaka a három bujkálót elfogták. „Kérem, vigye magával a fiacskámat, az én kicsikémet „– Lotte lelkiismeret-furdalással küzdött, úgy érezte, egy láthatatlan bíróság elítéli őt. Ha tudta volna, hogy az a gyerek a németek kezébe kerül, inkább megkockáztatja a vele való utazást. Lehet, hogy hiba lett volna, s elfogják úgy is a fiút, de kevésbé gyötörné a bűntudat, mint így: mert meg sem próbált segíteni. A gondolattól nem tudott szabadulni és kilátástalannak érezte a helyzetét. Szembetalálta magát a létezés kegyetlenségével, amely nem hagyott neki választási lehetőséget. Nem volt felkészülve arra, hogy az élet ilyen szövevényes és szigorú lehet. És mindez még rosszabb lett, mivel senkinek sem jutott eszébe, hogy rossz néven vegye tőle, amit tett, pontosabban, amit nem tett. Így az a látszat alakult ki, hogy feleslegesen küzd valamivel, amit nem is lehet összemérni Ruben Meyer teljesen jogos aggódásával és magányosságával. Úgy határoztak, hogy az asszony előtt titokban tartják az igazságot. Mit is kezdenének egy zsidó anyával, aki magánkívül van az aggodalomtól? Úgy tettek, hogy azt higgye: a gyerekeket még azon az estén elvitték egy új címre. – De hát egy levelet mégiscsak írhatnának... – panaszolta fel naponta.

– Ez nagyon veszélyes volna – bizonygatta neki a fia, akinek közben majd' meghasadt a szíve –, hiszen a leveleket elkapják. Senkinek sem szabad tudnia, hogy hol tartózkodnak. – Görnyedten járkált a házban, meghaladta az erejét, hogy mindennap hazudnia kellett az anyjának. David apja jelent meg náluk egy dobozzal a hóna alatt. Jóllehet már régóta nem kapott hírt a fiáról, valamennyit visszanyert a korábbi optimizmusából, amely annyira jellemző volt dalaira is. – Mi is el akarunk tűnni – mondta. – Van itt némi limlom, pár apró dolog... – és megkopogtatta a kazettát. – Nagyon sajnálnánk, ha elveszne. Ugye nincs kifogásuk ellene, hogy itt a kertben vagy az erdőben elássuk? – Engem nem zavar – vetette oda Lotte apja. – Csak arra kérem, ne a kertben. Ott most minden négyzetméterre szükségünk van. A dohányra utalt ezzel, amit elvetett, és amiért föláldozta volna akár a konyhakert nagyobbik részét, ha a felesége nem lép közbe. Lotte, áthajolva az erkély mellvédjén, látta, amint a két férfi egy ásóval eltűnik az erdőben, de mivel nem tudta, miért, rossz érzés fogta el. – Még mindig dühös vagy – jegyezte meg Anna, és vizsgálódva nézett Lottéra. – Majdnem ötven évig egyre csak halmoztad magadban a dühöt. Engedd ki! Felajánlom, hogy rám zúdítsd. Én vagyok a megfelelő személy, akin kitöltheted a haragod. Már átéltem jó néhány vihart életemben. Minden okod megvan rá, hogy dühöngj. – Egyáltalán nem vagyok dühös – Lotte keze ökölbe szorítva feküdt az asztalon. Hirtelen szétterpesztette az ujjait. – Egyszerűen csak elmesélem neked, hogy mi történt. – Miért nem ismered el, hogy dühös vagy? Természetesen az vagy, és már napok óta rám vetíted az összes dühödet. – Anna elégedetten dőlt hátra. – Újból felajánlom: nyugodtan tegyél nekem szemrehányást. – De hát egész idő alatt ezt csináltam – sóhajtott Lotte. – Viszont te mindig azonnal védekezésbe menekülsz. – Többé nem teszem. De rajta! Csak add ki a dühödet! Lotte szkeptikusan nézett rá. Kezdődik a terápiás mutatvány, ebben a nagyvárosi allűröket felvonultató kávéházban, ahol üzletemberek valamint háziasszonyok nagy lelki nyugalommal kortyolgatják a kávéjukat. – Segítek egy kicsit – folytatta Anna. – Rendelünk még egy kávét, aztán elmesélek neked valamit, ami miatt még mindig nagyon szégyellem magam. Martin levelei egyre délebbi és délebbi helyekről érkeztek. Aztán pár száz kilométerrel a Kaukázus előtt egyszer csak vége lett a vonulásnak. Súlyos bélfertőzést kapott, s attól kezdve a bajtársai kézírásával érkeztek Annának szóló levelei. A lányt nem lehetett anekdotákkal és viccekkel becsapni, különösen, hogy Martin feltűnően igyekezett elleplezni, milyen veszélyes az állapota. Anna minél jobban aggódott, annál nagyobb hévvel vetette bele magát a munkájába. Ám egy szép napon újra a fiú kézírása állt a borítékon. Sikerült kilábalnia a krízisből, tejből és paradicsomból álló diéta segítségével. Közben átvágtak a Donyecmedencén, hogy elérjék Taganrogot. Anna gyors egymásutánban több levelet is kapott: a teherautó állandó defektjei lassítják a tempót, a kocsi belefáradt az útba, Oroszország pedig túlságosan nagy. Nyolc nap múlva érték el az Azovi-tenger mellett fekvő várost. Innen kellett volna Sztálingrádhoz repülniük a nagy fináléhoz, ám nem várták be őket, azt hitték, eltűntek. A teherautó legénysége így maradt ki a Nagy Tervből – hivatalosan szabadságra küldték a szakaszt. Egy évvel a főpróba után Martin végre megkapta a szabadságot a házasuláshoz. – Anna, Anna, gyere! Táviratot kaptál. – Frau von Garlitz hangja visszhangzott az előtérben. Az egyik falusi takarítóasszony, aki eddig minden alkalommal libát hizlalt a lakodalomra, ami aztán elmaradt, most gyorsan levágta az esküvői lakoma fő fogását. Egy

disznóbőrből készült koffert telepakoltak élelmiszerrel, egy másikba került az esküvői ruha, a szükséges iratok és a kelengye. – Ugye nem gondolod, hogy most minden rendben lesz? – vigyorgott Herr von Garlitz a búcsúzáskor. A hold még fenn volt, amikor Ottóka, az öreg komornyik a megmaradt egyetlen lovacskával kivitte Annát a vasútállomásra. A zsúfolt vonat már indulófélben volt. Ottóka lekapta a koffereket a kocsiról, és a peronon alvó katonák hasa fölött beszuszakolta őket a vagonba. – Hogy vinne el az ördög! – szitkozódtak azok. Anna nem győzött tőlük bocsánatot kérni, és óvatosan beljebb ment. A dugig telt folyosón utat tört magának egészen az egyik sarokig, és leült egy első osztályú fülkében. A szerelvény mint az őrült vágtatott dübörögve-csattogva az éjszakában, a Cseh-Morva Protektorátusban megálltak, parancsszavak harsantak, aztán megint száguldottak tovább Bécs felé, de nem sokkal a város előtt légiveszély miatt négy órát vesztegeltek. Amikor megérkeztek, észrevette, hogy a disznóbőr koffer eltűnt. Az egyik katona emlékezett rá, hogy Csehországban valaki egy kofferral a kezében szállt le, talán megérezte a sült liba illatát. Annyira ideges lett a veszteségtől, alig jutott el Anna tudatáig, hogy valaki könnyedén megérinti. Martin volt. Az apja társaságában várta. A lány megtorpant. Ezer és ezer kilométer választotta el őket, heteken át csak a bajtársai kézírása révén létezett, ő volt az a pont, amely köré koncentrikus körökben rendeződtek az érzelmei, ő volt a mágnes, amely félelmet és vágyat egyaránt vonzott... Ám abban, ahogy most ott állt előtte, volt valami banális. Visszafogottan üdvözölték egymást. Nem itt, ahol mindenki látja őket. Az apja lakásához mentek, a villamoson elbűvölte a fiú simára borotvált tarkója: ez a sebezhető és megható tarkó kifogástalan volt, hó és betegség és zord körülmények ellenére, az egész háború ellenére. A Karlskirchében esküdtek. A vőlegény tett még egy utolsó kísérletet, hogy megkapja anyja beleegyezését, és rábeszélje, vegyen részt az ünnepségen. – Ez életem nagy napja! – kiáltotta, és megrázta az asszonyt. – Életem napja! Anyja a halántékára szorította az ujjai hegyét, és szorosan becsukta a szemét. Így hagyta ott örökre a fiú az anyját önnön áldozataként sajátos birodalmában. Annát lenyűgözte a kupolás templom pompája és nagyszerűsége, miközben hagyta, hogy az oltárhoz vezessék. Oszlopok, falburkolat és karzat barna, homokszínű és sötétvörös márványból. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha a leendő anyósát látná az egyik oszlop mögött, amint igyekezett észrevétlen maradni. Anna agyán átsuhant, talán arra készül, hogy a döntő pillanatban előugorjon, és előadja a maga tragédiáját, az efféle effektekhez különös vonzalommal viseltetett. Egy ilyen nagyjelenet mellett az egy évvel ezelőtti idegösszeomlás elhalványulna. Ám a kupola mennyezetén látható festmények elterelték Anna figyelmét, akárcsak az oltár feletti héber feliratos háromszögből előtörő aranyos napsugarak. Feje fölött lebegő angyalok, s egy aranyszín üvegű ablak, és a rajta keresztül behatoló fény bronz árnyalatba borította a kicsiny nászmenetet. Valahol a mennyei szférákban kell lennie egy magasabb rendű szervezettségnek, egy titkos, a legapróbb részletekig meghatározott tervnek, amelyben már most körvonalazódik az életük, és amelyet percről percre valami mélyebb, felfoghatatlan értelemmel lát el. Oldalra pillantott, a mellette álló vőlegény profiljára: Martin ádámcsutkája fel s alájárt, miután az arannyal gazdagon díszített orgonán felzendült egy magasztos dallam. A ceremónia végeztével levonultak a lépcsőn, a görög oszlopok, obeliszkek, valamint két fehér márványból faragott angyal között, akik egy-egy keresztet tartottak az ég felé. Anna önkéntelenül hátrafordult, és szemügyre vette őket. Női angyalalakok voltak, a jobb oldali belső nyugalommal telve kémlelte a láthatárt, a bal oldali komorabbnak tűnt – de hisz a keresztjén egy kígyó tekergőzött. A pillanat ünnepélyessége váratlanul egy halottnak hitt érzést keltett életre Annában. Eszébe jutott Lotte. Nem az az idegen, aki Kölnben

meglátogatta, hanem aki egykor volt... ha valaki nem hiányozhatott erről az esküvőről, hát az ő... akkor miért ne lehetne most jelen egy angyal képében, igen, ő maga az a másik angyal, az angyal a kígyóval... márványtekintettel figyelték a világot, mintha megértettek volna valamit belőle... A násznép elérte a Károly tér másik oldalát, a szél belekapott Anna fátyolába – a tüll finom anyagán keresztül a valóság egy pillanatig homályosnak és bizonytalannak tűnt neki. Martin nemrég elhalálozott nagyanyjának a lakására vonultak. A komódon hátrahagyott fésűben még benne voltak az öregasszony hajszálai. Saját lakás... Csillapíthatatlan éhséggel keresték egymás közelségét, mintha elveszített órák ezreit kellett volna pótolniuk. A város és környéke megfelelő hátteret biztosított a mézesheteikhez – eltekintve egy apró szépséghibától. Amikor a régi városközpontban, a Mölker Basteien sétáltak, emberekbe ütköztek – lassan ereszkedtek le a kopott lépcsősoron, és mindannyian sárga csillagot viseltek a felöltőjükön. Martin megdermedt. Miközben valamiféle együttérzéstől vezérelve elengedte Anna karját, mereven, értetlenül bámulta ezeket az embereket, akik némán vonultak el előtte. Bár Anna számára újdonság volt a látvány, azonnal világossá vált, mit is fejez ki, nem maga a menet, sokkal inkább Martin meglepődése ijesztette meg. – Gyere – kérlelte, és húzta a kabátujjánál fogva –, ne nézz oda, kérlek, gyere, menjünk! – Nagy nehezen hagyta, hogy Anna magával cipelje. Egész nap neheztelt erre a kis csapatra, amiért vidám útjuk során egyszer csak felbukkant előttük, mint valami figyelmeztető jel. Anna pedig, olyan intenzíven, hogy elég legyen egész életére, élni akart ezalatt a három hét alatt, amit kiporcióztak nekik. Amikor az elutazásuk előtti estén kedvetlenül éppen összepakolta a bőröndjét, a szomszéd szobából beszélgetést hallott. Martin és az apja fojtott hangon vitatkozott. – Tessék, fiam, itt van, vettem neked hosszú alsót, vidd magaddal, tudom, hogy ott rettentő hideg van. – Nem – tiltakozott Martin –, nem viszem. – De hát miért nem, hiszen Anna nem lesz ott... – Kurta, száraz nevetés hallatszott. – Nem erről van szó... – Hanem miről? – Apám, a hideg semmi azokhoz a veszélyekhez képest, amelyeknek ki vagyunk téve. – De hiszen a híradósoknak nem kell olyan nagy kockázatot vállalniuk, ti nem harcoltok az első vonalban. Anna egészen az ajtóra tapasztotta a fülét, mert érthetetlen mormogást hallott csupán. Mindenütt partizánok leselkednek, mondta Martin, és leginkább ott csapnak le, ahol egyáltalán nem is várnák. A híradósok is veszélyeztetettek, még ha a front mögött tevékenykednek kis csoportban, kábelt fektetnek, vezetékeket húznak ki, telefonpóznákat állítanak. Egy alkalommal a technikus, aki éppen mászott fel a póznára, nem vitt magával harapófogót. „Várj – kiáltott oda neki Martin, aki a munkálatot vezette –, mindjárt hozom.” A fenyőfák között elrejtett teherautóhoz sietett. Miközben a fogót kereste, messziről rövid, staccato-szerű sikoltást hallott, amit váratlan csend követett. Óvatosan visszalopakodott, a fák fedezékében. Ott, ahol pár perccel azelőtt a bajtársai dolgoztak kalapáccsal és fogóval, tizenkét holttest feküdt mozdulatlanul a fűben. Átvágták a torkukat. A tettesek levegővé váltak. Hát ilyen egy villámgyors, zajtalan rajtaütés a tiszta kék ég alatt. Hogy miként kommentálta mindezt az apósa, már nem hallotta. Anna lerogyott az ágy szélére, a félig megpakolt bőrönd mellé. Ez tehát a valóság másik oldala. Itt virágzó napraforgótáblák, lehangolódott zongora egy parasztházban, és könyvekkel teli ládák a bolhapiacon. Ott pedig egyik percről a másikra ez történik, egy halványzöld fenyőerdő szélén a dús fűben. Tökéletesen közömbös, hogy a táj idilli. Nem igazán tudták, hogyan is búcsúzzanak el egymástól. Gyámoltalanul álldogáltak a peronon, és ha a pillantásuk találkozott, bátorítóan elmosolyodtak.

– Hamarosan újra látjuk egymást – mondta Martin tettetett gondtalansággal –, az én őrangyalom mínusz negyven fokban is mellettem marad. Anna pedig arra gondolt, hogy emlékezetébe kell vésnie a fiú arcát, amilyennek most látja. És magával viszi, és maga előtt látja, amikor csak akarja, bármi történjék is. Ami a búcsúzkodást illeti, kínos volt: semmi könny, egyetlen szokványos szó sem, legfeljebb bizonyos türelmetlenség mind a két fél részéről, szerettek volna túlesni rajta, hogy végre megszabaduljanak attól az érzéstől, ami közönséges halandóknak elviselhetetlen teher. Csak a vonaton, úton észak felé, némi késedelemmel szakadt ki Annából az aggodalom. – Tudja, a férjem... – kért bocsánatot az egyik meglepődött útitársától –, a férjem most megy vissza Oroszországba. – Ez volt a legelső alkalom, hogy férjének nevezte Martint. Fájdalmas büszkeséget érzett, ahogy kiejtette a szót, amit azonnal túlharsogott az asszociáció: özvegy, hadiözvegy. Amikor hazaért, a kastély körüli parkot teljesen beborították a gesztenyefák levelei. Éjszakánként fagyott. A sötét égen csillagok ezrei szikráztak, s mindegy volt, hogy Brandenburgból vagy a tundráról nézi valaki, semmi közük a háborúhoz. Martin ott volt, itt pedig száz orosz aludt összezsúfolva az istállókban, mint az állatok. Egy napon kettőnek közülük sikerült megszöknie, jóllehet állandóan őrizték őket. Az erdőben összeakadtak egy öreg erdésszel, aki egy magaslesről – egyszerű, fából ácsolt szerkezet volt lépcsővel és ülőhellyel – nyulat akart lőni a karácsonyi vacsorához. Mielőtt még vadászfegyverével megvédhette volna magát, azok ketten leszúrták. A szökevények magukkal vitték a puskát és a lőszereket. Még aznap megtalálták az erdész holttestét, és a kilencvennyolc orosz nyomorúságos kis fejadagját a felére csökkentették. Kétezer katonát vezényeltek át a közeli reptérről, körbezárták és átfésülték az erdőt. A két orosz beásta a földbe és falevéllel álcázta magát. Az egyre szűkülő körben kereső katonák már majdnem elmentek mellettük. Az egyik katona azonban nemcsak a szemét tartotta nyitva, a pórusaival is figyelt, egyszer csak szúrós tekintetet érzett a hátában, hát jobban körülnézett... Időközben von Garlitz is tudomást szerzett a dologról. Berohant a fegyverszobába, lekapott egy korbácsot a falról, s a bőrszíjjal vadul csapdosva dühöngött a folyosón, elátkozta az összes szláv népet: – Legyilkolni egy öregembert! Micsoda aljasság, laposra verem őket, meg fognak dögleni! Annát undorította a férfibátorság teátrális megnyilvánulása, átment a belső udvarra. Éppen akkor érkezett meg a menet, amelynek élén ott botladozott a két fogoly. Von Garlitz őrjöngve nekik akart rontani a korbácsával, azonban két tiszt megakadályozta, és nyugalomra intette. A primitív bosszúállás nem megengedett, hivatalosan tartaniuk kell magukat a szabályokhoz, amelyek a hadifoglyokra vonatkoznak. Egyikőjük parancsot adott, hogy a szökevényeket engedjék szabadon. Azok vonakodva, hitetlenkedve indultak az istállók felé. Abban a pillanatban a tiszt hátulról lelőtte őket. Hangtalanul estek fejjel előre a kövezetre. A tiszt rákacsintott von Garlitzra: – Szökni próbáltak. Az eset haragot váltott ki az orosz hadifoglyokból. Attól kezdve Frau von Garlitz fegyveres kíséretet rendelt Anna és a személyzet többi tagja mellé, csak úgy engedte meg nekik, hogy átmenjenek az erdőn. Anna elutasította az őrizetet, nem félt. Ami őt illeti, csupán szörnyű félreértésről van szó: egy abszurd, értelmetlen csere következtében most orosz férfiak vannak Németországban, németek pedig Oroszországban. Mialatt az orosz hadifoglyok megadóan kivártak, a honfitársaik valahol hazájukban elkeseredett harcot folytattak egy behavazott városban, a kiégett épületek ablakaiban jégcsapokat növesztő romok kulisszái előtt, és egyre többen haltak meg azért, hogy elfoglaljanak egy házat, egy csűrt vagy egy falat. Úgy látszott, az egész világ sorsa ettől a szétdúlt városban folyó, jeges csatától függ. A hír, hogy Sztálingrád megmenekült, gyorsabban jutott el az istállókhoz, mint a kastélyba, ahol a nyers tényt eufémizmusba csomagolták: „A mieink visszavonulnak.” Bekövetkezett a

nagy fordulat. A pincétől a padlásig helyreállított kastély felkészült, hogy vendégeket fogadjon fényesre vikszelt parkettáin, fehérre meszelt falai között, az állandóan égő cserépkályhák kellemes melegében: vendégeket a régi porosz nemességből, amelynek hozzá kell járulnia a történelem alakulásához. Annát hidegen hagyták a stratégiai fejlemények, nem érdekelte a politikai szimpátia sem, csak egyetlen egy dolgot kívánt, azt, hogy Martin épségben előkerüljön a lőporfüstből. Lotte kibámult az ablakon, pillantása nekiütődött a templom gránitfalának. – Azokért az emberekért, akiket te észre sem akartál venni, mi kockára tettük az életünket – mondta hitetlenkedve. – Most már látod, ugye – bólintott Anna – hogy ment akkoriban. Hajszálnyival sem vagyok jobb, de rosszabb sem, mint a legtöbb ember. Egy évig rettegtem, hogy a halálhírét kapom, és hirtelen ott termett személyesen és három hétig az enyém lehetett. Hogy aztán megint kezdődjön elölről az egész. Mindent odaadtam volna azért, hogy megmentsem azt a keveset, ami nekünk adatott... Ha egyedül járok a Mölker Basteion, akkor is láttam volna a sárgacsillagosokat, elhiheted nekem. Valószínűleg fájó kérdéseket tettem volna fel magamnak. De az a csöpp boldogság abban a pillanatban fontosabb volt nekem mindennél. Megérted ezt? – Így saját magatok számára mindig van bocsánat – jegyezte meg keserűen Lotte –, de a zsidókkal szemben ti nem ismertetek pardont. – Hagyd már abba végre ezt az örökös „ti” emlegetését... Egy kis boldogság, ez minden, amit kaptam, és úgy gondolom, jogom volt hozzá, és a maradékának életem végéig ki kellene tartania. Előbújt a nap, hófehér fénysugár világította meg Anna kezét – a kéklő erek bizarr hálózatát. Bőr, erek, izmok – törékenyek és halandók. – Úgy érzem, elérkeztünk kettőnk konfliktusának lényegéhez – mondta tűnődve Anna –, és a te dühöd okának a magvához... – Felhagynál végre az „én dühöm” emlegetésével? Azt hiszed, ez úgy működik, hogy ha kiengedem a gőzt, akkor magától átmegy békülékenységbe? – Nem a megbocsátásról van szó – mondta Anna élesen –, én nem követtem el bűnt. – Jobb lesz, ha hagyjuk ezt a témát – sóhajtott Lotte. – A dolgok olyanok, amilyenek. Te Sztálingádról beszéltél az imént... jól emlékszem, micsoda megkönnyebbülést éreztünk... milyen eufórikus érzés volt... pedig éppen utána lett igazán súlyos a helyzet... Sztálin atyuska nem hagyta, hogy csak úgy, egyszerűen eltakarítsák az útból, a szövetségesek megtisztították Észak-Afrikát, és előrenyomultak Olaszországban. Rövid ideig abban az illúzióban éltek, hogy most már csupán kivárás és kitartás kérdése az egész. A Frinkel család nagy nehezen megúszott két razziát, és megszabadult negyvennyolc macskától. Amikor visszatértek, megviselt idegállapotban voltak. A háziállatok teljes jogú étkezővendégnek számítottak Noteboomék asztalánál: a hölgyek foguk közé vettek egy-egy darab nyers szívet, amit aztán a macskák mókás pózban nyújtózkodva, kecsesen a hátsó lábaikra állva, kikaptak onnan. A túlzásba vitt anyai szeretet következtében érzéketlenné, nemtörődömmé pátyolgatott jószágok, vackaikon heverve keserves nyávogásba fogtak, valahányszor Max Frinkel és a fia belekezdett a napi gyakorlásba. Miután Lotte megtagadta, hogy a rádiókórus tagjaként belépjen a náci kultúrkamarába, hivatalosan is véget ért énekesi pályafutása, s ő nélkülözhetetlen fogaskerékké vált a tizennégy fős, óriásivá duzzadt háztartás gépezetében. Az élet egyre nehezebb lett, nemcsak gyakorlati értelemben – állandóan ott lappangott körükben a félelem, a bőrük alá befészkelte magát a szorongás. Elég volt a hirtelen beálló csend, valami szokatlan zaj, a fák koronájának ijesztő suhogása, tompa morajlás a távolban, egy bizonytalan híresztelés – bármi apróság. Bármelyik pillanatban bármi megtörténhetett. Minden perc tartogathatott valamit. Egyikük

sem tudta elképzelni, mégis mindegyikük gondolataiban ez járt, szinte belekopott a fantáziájuk az elképzelhetetlenbe, az elviselhetetlenbe. A félelem vaklárma esetén is az erdőbe űzte Meyeréket és Frinkeléket, akik ilyenkor gyorsan a pizsamájuk fölé kapták a télikabátjukat. Órák hosszat feküdtek egy nedves árokban, az erdeifenyők mélyen lehajló ágai alatt, miközben távolról kutyaugatás és emberi kiáltások hallatszottak. Meyerné fogai közé kapta átnedvesedett rókaprémjének a csücskét, Max Frinkel az ujjperceit masszírozta, nehogy a nedvesség tönkretegye az ízületeit. Végül a ház ura rafinált rejteket ácsolt a hálószoba megfelelően mély faliszekrényében. Mindössze egy lyukat hagyott meg a falban, ez szolgált szekrényajtóul, eléje embermagasságú tükröt akasztott, amelyet egy drót segítségével nyitni és csukni lehetett. A belül levők csapóajtóként alkalmazhatták. Aki be akart jutni a lyukon, a saját tükörképén lépett át. Különös szimbolikája volt ez létnek és nemlétnek. Lotte anyja a tükör elé tolta a fésülködő asztalkáját, amelyen csábítóan csillogtak a sötétvörös és ibolyakék parfümös flakonok. Meyerné ezentúl már csakis a szekrényben volt hajlandó aludni: az ágyukból jól hallhatták, ahogy különös, földöntúli hangon sír és imádkozik. Nem volt könnyű megbirkózni a háztartás állandóan növekvő terheivel. Egyik nap például csöngettek – Lotte egyedül tartózkodott otthon, nem tekintve ugyebár azt az öt láthatatlan és nesztelenségre ítélt személyt, akik az első emeleten kártyáztak éppen. Egy rövidre vágott, vörös hajú fiatalember állt a lépcsőn, jobb kezét egy élemedett korú, alacsony, fekete kalapos férfi vállán tartva. A fiatalember mélyen barázdált arcát felemelve várakozásteljesen nézett Lottéra. – Elhoztam a lemezgyáros úr apósát – magyarázta az ifjú. – Bohjul urat letartóztatták – folytatta –, amikor a felesége és a lánya éppen Amszterdamban volt. Őket még időben elérte valaki az állomáson, és figyelmeztette, nehogy hazamenjenek. Bohjulnak pedig sikerült a rendőrőrsről kicsempésztetnie a hírt, miszerint az apósát, aki a padláson bújt el, akkor nem fedezték fel. Azt tanácsolta a nőknek, hogy az öreget menekítsék egyik jó vevőjéhez, vagyis inkább barátjához, aki nem más, mint Lotte apja. Ő biztosan tud megoldást. – Apám nincs itthon – mondta a lány. – Nem dönthetek egyedül ilyesmiben. – Kezét mindeközben végig a kilincsen tartotta. Csönd ereszkedett rájuk. A három ember ijedt tekintettel méregette egymást. Úgy látszott, ez a kicsi, teljességgel kiszolgáltatott öregember egyetlen túlélője egy katasztrófának – mintha túl kicsi és túl könnyű lett volna ahhoz, hogy a többiekkel együtt elpusztítsák. Lotte hirtelen elszégyellte magát, hogy olyan tartózkodóan viselkedett. – Megvárhatják őt idebenn is – mondta, és szélesre nyitotta az ajtót. Bevezette őket az étkezőbe. Az öregember megadóan várakozott, kalapját a térdén tartva. Mélyen ülő szeme fölött ősz szempillák kunkorodtak. Kísérője közömbösen pillantott körül, mintha csak egy várószobában üldögélne. Amikor Lotte apja hazaérkezett, homlokát ráncolva meredt a két emberre, aztán eszébe villant a név: Bohjul, hát persze, a hanglemezbolt tulajdonosa. Az a bolt volt a második otthona. Micsoda heves vitákat folytattak bizonyos felvételekről! Tényleg, időnként látta annak idején Bohjul úr apósát, Tak bácsit, amint az üzleten átcsoszogott. Természetesen mindent el fog követni, hogy találjanak számára egy jó búvóhelyet. – Apropó! – fordult csodálkozva az öregemberhez. – Valamit nem értek. Az ön veje ugyebár perzsa zsidó? Nemrég azt mondta nekem, hogy nincs mitől félni. Németország és Perzsia közt nem áll fenn hadiállapot, önöket tehát nyugton hagyják. – Kérem, engem ne kérdezzen – sóhajtott a másik –, 1914-ig egy közönséges ember számára még minden érthető volt. De ami azóta történik, az nekem magas. – Ez a kalap pedig elég régi – vetette közbe fanyarul a kísérője, a fekete fejfedőre mutatva, amely úgy hevert ott, mint valami bűnjel, corpus delicti, amely a régi világ vesztét okozta.

A tbc-lugast rendezték be Tak bácsinak. Mivel csak átmenetileg maradt, nem juthatott tudomására, hogy nem ő az egyetlen, aki itt rejtőzködik. Amikor sütött a nap, egy rozoga, összecsukható széken üldögélt, és álmodozva bámult maga elé, szája szögletében egy borostyán pipával. Lotte vitte neki mindig az ennivalót, az öreg ilyenkor a gyémántköszörülésről mesélt, a régi-régi időkről, amikor az ember még otthon érezte magát ezen a világon. A napfény, amely jobb napok auráját varázsolta fehér haja köré, egykedvűsége és szinte áttetsző bőre azt sejtette Lottéval, hogy az öreg éppen csak átjött a túlvilágról, hogy vessen egy csodálkozó pillantást erre a káoszra, abban a biztos tudatban, hogy bármikor visszamehet, amikor csak akar. Már nem tudtak másik címet találni neki, ugyanis újabb csoportok bukkantak föl: egyetemi hallgatók, hadifogsággal fenyegetett katonák, férfiak, akik el akarták kerülni, hogy német gyárakban kelljen dolgozniuk. Csatlakozott a bujdosókhoz Theo de Zwaan, röviddel azután Ernst Goudriaan, aki hősiesen igyekezett leplezni félelmét, s ez annyira meghatotta Lotte anyját, hogy megesett a szíve rajta. Tak bácsinál helyezték el, megnagyobbítva a széles lugast egy stílusos toldalékkal. Ott aztán nekiállt hegedűket készíteni. Ha kinézett, virágzó dohányültetvényre esett a pillantása. Időközben Koen is sorköteles korba ért, neki is el kellett rejtőznie. Az ő vérmérséklete azonban nem tette lehetővé, hogy egyszerűen csak megüljön otthon, és kivárja, amíg véget ér a háború. Kilopódzott a házból, ki az utcára, elkapták, és Amersfoortba vitték. Az utcán önkényesen összefogdosott sorstársaiból álló menet haladt a belvárosban ismeretlen célja felé. Ő a menetoszlop szélén. Már alkonyodott. Az utca keskeny volt. Koen észrevétlenül oldalt ugrott, be egy kapualjba. Hátát az ajtónak vetve bekopogott. – Kérem, nyissák ki...! Nyissák ki! – rimánkodott. – Katolikus vagy? – kérdezte valaki a kapu túloldalán. – Nem – nyögte ki Koen. – Akkor menj csak tovább! – hallatszott bentről. Assenbe kerültek, a kaszárnyában nyüzsögtek a tetvek, képtelen volt aludni tőlük. Éjszaka kilopódzott, egy falnak támasztva a hátát ültében szenderedett el. Kora reggel arra riadt, hogy egy fagázzal hajtott postaautó halad át a kaszárnya kapuján. A postás kimászott a fülkéből, és legnagyobb nyugalommal kiürítette a levélgyűjtő szekrényt. Utána a kocsi kéményéből sűrű füstöt eresztve elpöfögött. Másnap abban a pillanatban, amikor a sofőr visszaült a kormányhoz, Koen felrántotta a hátsó ajtót és bevetette magát a postai zsákok közé. Akkor jött elő, amikor az autó az Ijsselen átkelő komphoz ért. A postás elsápadt. Jóllehet elismeréssel adózott Koen lélekjelenlétének és helyzetfelismerő képességének, az Ijsselen már nem merte átvinni rendkívüli szállítmányát. – Értsd már meg, fiú, ezt tényleg nem tehetem! – sajnálkozott. – Túl veszélyes. – Akkor rejts el a tűzifa közé! – javasolta Koen. A postás ennyi találékonyság láttán megadta magát. – Énnekem teljesen elment az eszem – mormogta, miközben utasát gondosan befedte a méretre fűrészelt gyümölcsfahasábokkal. Koen töretlen önbizalommal került haza. Anyja a két átvirrasztott éjszaka fáradtságától remegve és egyben megkönnyebbülten zárta a karjaiba. Koen gyorsan kibontakozott az anyai ölelésből, és alaposan átvizsgálta a ruházatát, nem hozott-e magával a kaszárnyából potyautasokat. Miközben Tak apónak biztos helye volt az almafák és a dohányültetvény között, és egy rozsdás rajzszöggel a falra erősített közös fotójuk alatt elhunyt feleségéről álmodott, a lánya és az unokája ide-oda sodródott. Egyik menedéktől a másikig tartó odisszeája során az unoka oda vetődött – valahol a De BeErnsterben –, ahol a jegyese bujkált. Tak apó lánya ellenben – ki tudja, honnan és hogyan – egy nyári estén megjelent, hogy meglátogassa az apját. Kihívó szabású, derékban erősen karcsúsított kosztümben állított be. Lotte anyja azonnal veszélyt szimatolt, a férje azonban már az első pillanatban védtelen volt. Az átlátszó manővernek teljesen kiszolgáltatva azonnal igent mondott a duzzadó ajkait csábítóan vörösre rúzsozott

Bohjulné kérdésére, hogy maradhat-e. Az asszony Jet és Lotte szobájában kapott egy ágyat. A lányoknak attól fogva cigarettafüstben és exotikus parfümillatban kellett aludniuk. Újabb és újabb merészen dekoltált ruhák hevertek a székeken és az ágyon, egy gyönggyel kirakott ékszerdobozkából egymás után varázsolódtak elő különféle nyakláncok. Ha úgy érezte, hogy nem figyelnek rá eléggé, összeomlott, ha ellenben kellőképpen megcsodálták, akkor kivirult – mindenkinek az idegeire ment, hogy a békesség kedvéért mindent meg kellett adni neki, amire csak szüksége volt. Semmiféle tevékenység nem kötötte le öt percnél tovább, utána úgy járkált fel és alá, mint egy ketrecbe zárt párduc, magas cipősarkainak kopogása idegesítette a többieket, akik olvastak, kártyáztak vagy éppen keresztrejtvényt fejtettek. Szinte hihetetlen volt, hogy ez a nő annak az öregembernek a lánya, aki a gyümölcsöskertben meditálva, békésen szívja a pipáját, és a megsüppedt terasz mentén egy keskeny sávba kerti zsázsát ültetett. Esténként, miután összehúzták a lószőrből készült függönyöket, mindenki lement a földszintre, hogy két hosszú asztalnál megvacsorázzanak. Lotte anyja, a korlátolt lehetőségek ellenére, minden elképzelhetőt megtett annak érdekében, hogy kóser étel kerüljön az asztalra. Néha étkezés után Max Frinkel Paganini ördögtrilláját játszotta, amire fia egy megindító cigánydallal felelt. Flóra Bohjul énekelt, túlnyomórészt valami dzsesszeset, egy népszerű amerikai songot. Végezetül szokás szerint minden szempár Lottéra szegeződött, ő azonban összeharapta az ajkait, és a fejét rázta. Kárpótlásul Meyer asszony elszavalt egy költeményt, legszívesebben egy jambikus elégiát adott elő, amely egy anyáról szólt, akinek – hogy ennivalót tudjon adni a családjának – a vagyonát utolsó darabig zálogházba kellett adnia, s ez az utolsó darab nem volt más, mint legkisebb leányának a babája, amit éjjel-nappal magánál tartott. A gyerekek teljesen odavoltak ezért a kis drámáért, a felnőttek viszont abban reménykedtek, hogy nem bizonyul próféciának ez a dramolett. A Radio Oranjét vagy a BBC-t hallgatták. Május óta, miután be kellett szolgáltatni az összes rádiót, egy vevőkészülékkel segítettek magukon, amelyet Lotte apja bütykölt össze. A szerkezetnek ugyan nem volt doboza, ellenben kristálytisztán vette az adást – amikor a királynő londoni beszédét közvetítették, minden lélegzetvétele hallatszott. Állandóan megbízható információkra vadásztak, illegális újságok és röplapok jártak kézről kézre, valaki újból és újból felolvasott egy bizonyos cikket. – Hát ez meg mi a csuda – szólalt meg Koen elképedve –, figyeljetek csak... – és azonnal felolvasta a Het Parool cikkét. A gázkamrákról volt szó. Ahová a „fogvatartottak” meztelenül, abban a hiszemben lépnek be, hogy az a tusoló, ám ahová valójában nem zuhanyozni mennek. Ide azért terelik be, hogy elgázosítsák őket. Ezeknek a gázkamráknak a kapacitását, értsd: befogadóképességét nemrég növelték, kettőszázról ezerre. Meyerné kétségbeesett zokogásban tört ki, Ruben föléje hajolva megszorította a kezét, hogy megvigasztalja. Ügyetlen kísérlet volt. Lotte anyja megsemmisítő pillantást vetett Koenra, úgyhogy annak lassan derengeni kezdett, mit is művelt. A hírt azonnal bagatellizálták, természetesen a cikk nem egyéb, mint egy túlbuzgó újságíró fantáziájának torzszüleménye. Bram Frinkel az asztalra hajította szalvétáját, és nyakát behúzva az ajtóhoz ment. Egyik kezét már a kilincsen tartva visszafordult, és széles vigyorral mondta Koennak: – Talán a következő kétezer évben is ti szeretnétek a kiválasztott nép lenni!

6 A tőzeges kezeléseknek, a szénsavtartalmú fürdőknek és a víz alatti masszázsoknak a jótékony hatása lassanként érezhetővé vált. A kúra első hetében a fürdővendégek többnyire mélységes, a depresszió határát súroló lehangoltsággal küzdöttek, mivel ekkorra szabadultak fel a zsírszövetekben elraktározódott méreganyagok, s oldódtak fel az ízületekben a fájdalmas lerakódások. Az ikreknél mindezek mellé még a beszélgetéseik során keletkező toxinok is felsorakoztak, nem beszélve arról, hogy fel kellett dolgozniuk a családi kapcsolatokat, az elszakadásokat és az emlékezőképességüket is folyamatosan próbára tették. A kezelések felén túljutva azonban rendszerint fordulat következett be. A páciensnek már nem okozott fájdalmat minden egyes mozdulat, könnyedebben mozgott, a vér szabadabban áramlott az ereiben, javult a légzése. Anna és Lotte szervezetére jótékony hatással bírt a kúra, testileg kipihentebbek voltak, de a lelkük mintha nem tartott volna lépést ezzel. A lelküket egy egészen másfajta kezelésnek vetették alá, csakhogy ennek a terápiának a sikere egyáltalán nem volt biztos. Egyik délelőtt, kiadós fürdőzés után, együtt hagyták el a termálfürdőt. Mielőtt elindultak volna lefelé az állandó veszélyt rejtő lépcsősoron, felnéztek az égre, amely kéken ragyogott az Heures Claires zöld kupolája felett. A korábban esett hó mocskos latyakká olvadt már. Az épület bejáratát 1864, a fürdő megnyitása óta két vasból öntött nőalak őrizte, egyikük botot tartott a kezében és egy hal volt a lábai között, a másik egy kis hárfát tartott és a lába mellett felborult korsó hevert, amelyből víz csobogott. Most leugrottak talpazatukról, könnyedén lelépdeltek a lépcsőfokokon, és átvágva az utcán elindultak a Place Royale irányában. Egy szecessziós stílusban épült, négyszögletes kioszk előtt felvidulva megálltak. Egyikük, botját felemelve, a kioszk egyik falán olvasható feliratra mutatott. Ez állt ott: Quand il est midi á Spa il est: 13 heures á Berlin, Romé, Kinshasa 14 heueres á Moscou, Ankara, Lumumbashi 15 heures á Bagdad 19 heures á Singapore 7 heures á New York. Másikuk néhány akkordot játszott a hárfáján, és rekedt hangon énekelte: „Az egyidejűség misztériuma... amikor Rómában ebédelnek, Singapore-ban vacsoráznak... amikor Berlinben szőnyegbombázás van, New Yorkban reggelihez terítenek...” A szavak szappanbuborékként lebegtek el a Place Royale felett, a kőkorsóból gyógyvíz bugyogott. Vagy a Rue Royale-t és az Avenue Reine Astridot beborító s megolvadt hó volt? Anna és Lotte egymásba karolva átkelt a latyakos utcán, a nedvesség beszivárgott a cipőjükbe. Egy egyszerű vendéglőhöz értek, úgy döntöttek, ide betérnek – amikor New Yorkban reggeliznek, Spában ideje ebédelni... Martin századát visszahívták Oroszországból, hogy kiépítsék Berlin körül a légvédelmet. Így a férfi attól fogva a hétvégeket Annánál töltötte. Tulajdonképpen ekkor kezdődött el végre a házaséletük. Anna vágyakozva leste a terhesség jeleit. Tavasszal megoperáltatta magát, lassan ki kell derülnie, orvosolható volt-e az a károsodás, ami gyereklányként érte, amikor a trágyahordó taligával és a disznók moslékos edényeivel robotolt. Úgy érezte, egy gyerek az, ami a legjobban hiányzott neki eddig, ami már a legfontosabb számára. Ha világra hozna egy gyereket, azzal maga is újjászületne, a kisbaba gyermekkora elfeledtetné vele a sajátját – az ő gyereke mindent megkapna. Egy gyerek pótolná az elvesztett testvérét is, egy gyerek kárpótolná mindazért, ami neki az életben nem sikerült. Az erdőben volt egy nagy kiterjedésű tó. A vízparton élénk színekben pompázó csónakok álltak, amelyekkel egy ovális alakú szigethez lehetett elevezni. Ott a fűzek és a nyírfák között egy nyeregtetős faház bújt meg, amely csakúgy mint az erdő és a tó, évszázadok óta a

kastélyhoz tartozott. Frau von Garlitz odaadta Annának a ház kulcsát. Amikor sütött a nap, elsétáltak Martinnal a tóhoz, egymáshoz kötötték a csónakokat, és az egész flottát maguk után vontatva áteveztek a szigetre, ahol nem háboríthatták őket váratlan látogatók. Nagyokat úsztak, azután meg napoztak a magasra nőtt fűben. Éjszaka a házban aludtak, élvezték a napszítta, átmelegedett deszka szagát. Hallgatták a lápi lidércek neszezését, különösen akkor nyögtek-nyöszörögtek, ha éjjel feltámadt a szél. A háború nagyon messze és teljességgel valószerűtlen volt. A néprádióból áradó ordibálás és a légiveszély-riadók helyett itt csak a békák kuruttyolása, a vadkacsák hápogása és a szél zúgása hallatszott. Valahányszor éjszaka azt figyelte, hogyan lélegzik Martin, Anna azt gondolta: ez maga a csoda, hogy mellette fekszik. Egy láthatatlan kéz már háromszor épségben hazavezette a férfit Oroszországon keresztül, megmentette halálos betegségtől, fagyhaláltól és orgyilkosok fegyverétől, mert meg kellett óvnia őt Anna számára. Együttlétüket ezen a szigeten térben és időben úgy élte meg, mint valóságfeletti történést, mint a kiválasztottság szentségét. Az ablakon át látta a hajladozó fűzfaágak mögött vízen tükröződő holdat. A sziget sodródott a tóban, az idő azonban mintha állt volna. Vasárnap délután aztán a flotta elindult az ellenkező irányba. Anna és Martin átsétált az erdőn, ez volt az utolsó közös élményük, azután útjaik elváltak: a férfi visszautazott állomáshelyére a kaszárnyába, az asszony pedig a kapun át visszatért régi életébe. A kastélyba érkezett öt, államilag kirendelt diáklány, akiket háztartásvezetésre kellett kiképezni. Anna felügyeletére bízták őket. Az átalakulás, amely a kastélyban, illetve annak háztartásában Anna regnálása óta végbement, Frau von Garlitzot teljes bizalommal töltötte el Annával szemben. És Martin ismét tetszést aratott, ezúttal a gyakorlatukat végző lányok körében. Amikor a hétvégét a kastélyban töltötte, a lányok a legszebb kötényt kötötték maguk elé. Anna kijött a sodrából, amikor észrevette, hogy ez a kis kacérkodás a férje jelenlétével függ össze. – Kötényt csak felszolgáláskor viselünk – ripakodott rájuk. – Nincs elég szappanporunk, hogy kimossuk, ha máskor is viselik őket. – Kuncogva vetették le a kötényüket, női ösztönük azonnal megsúgta nekik, mi az oka Anna dühének. Egyik vasárnap Anna a konyhaablakon kipillantva észrevette, hogy Martin elmenőben átad valami ajándékot a kertben az egyik lánynak. Miután még búcsút intett Martinnak, magához kérette a lányt, és kérdőre vonta. – Mit kaptál a férjemtől? Mi az? – A lány riadt, bűntudatos pillantást vetett rá. – Mi az, áruld el! – sürgette az asszony, és megragadta a lány vállát. – Nem szabad elárulnom. – Mondd már meg, gyerünk! – Ez... ez ajándék... Magának, karácsonyra... – Ilyenkor, augusztusban? A lány bólintott. – Arra az esetre, ha a férje máshol állomásozna akkor, és nem tudna eljönni Magához... Anna elképedt. A lány tekintetéből felháborodást és megvetést olvasott ki, amiért arra kényszerítette, hogy kiadja a titkát, és a faggatózás mögött rejlő gyanúsítás miatt. A lány sértődötten elszaladt, Anna pedig ott maradt, magába roskadva és elérzékenyülve, amit csak fokozott a szégyenkezés: lám, Martinnak már most, a nyár kellős közepén azon jár az esze, miképpen tudná megvigasztalni fél év múlva, karácsonykor... A kastélyban egyre mozgalmasabb lett az élet. A rendbe hozott szobákban szállóvendégeket fogadtak – magas rangú katonák éjszakáztak ott, hogy két küldetés között kicsit kipihenjék magukat. A vacsorát követően visszavonultak a könyvtárba, hátrahagyták hölgyeiket a szalonban Frau von Garlitz társaságában, aki még mindig oly barátságos, elegáns és szórakoztató volt, mintha a háború és a férje félrelépései semmiféle hatással nem lettek volna reá. A folyosókon arról sugdolóztak, hogy az úrnak viszonya van Petra von Willerslebennel, egy gyáriparos lányával. Villámkarriert csinált a Wehrmachtban. Mióta von

Garlitz térdkalácsa kifordult a lengyelországi hadjárat során, valamiféle titokzatos hivatalt kapott a vezérkarnál, ennek köszönhetően rendszeresen Brüsszelbe kellett mennie. Anna el nem tudta képzelni, hogy bízhattak fontos funkciót a hadsereg vezetésében erre az arszlánra, aki Kölnben a gyárát igazgatta, miközben úgy galoppozott ide-oda, mint egy operetthuszár. Erre a seggfejre, aki tulajdonképpen semmit sem tudott, semmire sem volt alkalmas, mégis állandóan nagyszerű férfiú benyomását keltette. Úgy tűnt, rejtélyes módon sikerült elérnie, hogy megfelelően magas szintű kapcsolatokra tegyen szert. Származás és pénz, ezzel mégiscsak többre lehet jutni ebben a világban, mint kemény munkával, zsörtölődött magában. Amilyen vakmerő volt, von Garlitz hivatalosan meghívta a szeretőjét egy vacsorára a kastélyba. Álcázásul vele tartott a fontos ember papa, annak karján vonult be, kihívóan öltözve, hogy megfélemlítse Frau von Garlitzot. Anna és a gyakornoklányok szolgáltak fel. A vendégek közül csak von Garlitz nagynénjét, Frau Kettelert ismerte, aki a közelben lakott és aki rendszeres látogatónak számított. Nehéz volt megsaccolni az életkorát, soha nem volt férjnél, kisszámú személyzettel lakott egy villában, melyet magas fenyőfák rejtettek el az idegen szemek elől. A takarítóasszonyok azt mesélték, hogy a háború előtt híres versenyistállót tartott, és kedvenc szórakozásai közé tartozott, hogy egy fekete csődört hajszolva vágtatott át az erdőn, vadászfegyverrel a hátán. Amióta a lovakat be kellett szolgáltatni, hosszú sétákban élte ki magát, egy csakis neki engedelmeskedő juhászkutya társaságában. Úgy tűnt, hogy anyai ösztönét az unokaöccsén élte ki – akit megszületése óta szemmel láthatóan imádott, akinek elnézte az összes gyöngeségét, és akin újra és újra megpróbált rokoni jogon anyáskodni. Mialatt Anna a tálakat és a poharakat idevitte-odavitte, legalább töredékesen figyelemmel követte, mi történik az asztalnál. Von Garlitz, mint a hölgy bal oldali asztalszomszédja, udvarias társalgást folytatott von Willersleben kisasszonnyal. A festészetről beszélgettek: Adolf Ziegler és Ivo Saliger aktjairól. Petra kisasszony megemlítette, hogy Berlinben művészettörténetet tanult, von Garlitz pedig adta a meglepettet, és váltig csodálkozott, csak beszélt és beszélt, be akarván adni az asztal másik oldalán vele szemben ülő feleségének, hogy az illető hölgy vadidegen számára. Frau von Garlitz ügyesen megjátszotta, hogy ezt elhiszi – ez olyan izgatóan hatott a beszélgetőpartnerekre, hogy már-már úgy látszott, a szeretők a feleség szeme előtt hajtják végre a nemi aktust. A grófnő, aki ugyanúgy tudott erről a liezonról, mint az összes többi jelenlévő, egy ideig nyugodtan figyelte a színjátékot, aztán hirtelen elege lett a megcsalt feleség és naiv szemlélő szerepéből, amit a díszvacsora vendégeinek jelenléte kényszerített rá. Nyugodtan felállt, mint aki köszöntőt akar mondani, felemelte poharát, amelyet Anna az imént töltött tele vörösborral, és annak tartalmát férje arcába löttyintette. Von Willersleben kisasszony éles sikoltással felugrott, attól félve, hogy az ő ruhájára is jut a borból. Ugyanakkor átrohant az asztal túlsó végéből Frau Ketteler, hogy szalvétájával felitassa unokaöccse orcájáról a nedvességet, vagyis amilyen gyorsan csak lehet, eltüntesse a szégyen nyomait. Anna felsóhajtott. Nem elég, hogy von Garlitz megcsalta a feleségét, de most még perverz módon azt is ki akarta élvezni, hogy provokálja és megalázza a grófnőt. Az eddig benne vibráló feszültség hirtelen kiengedett. Nem tudta megállni, hogy a nagynéni groteszk segítőkészségén el ne nevesse magát – de kezében egy üres tállal kisurrant az ebédlőből. Frau von Garlitz még aznap este a vasútállomásra vitette magát. Elment, anélkül, hogy elbúcsúzott volna, egyszerűen otthagyta a megrökönyödött társaságot. Von Garlitzot kimondatlan szemrehányások érték. Rendre kellett volna utasítania a feleségét, gyermekei anyját, a vendéglátót – egy férfinak, aki ilyen háttérrel, ilyen magas beosztással rendelkezik, ilyen társadalmi szinten áll, meg kell tudnia fegyelmezni a hitvesét. Elvégre ők mégsem léha cigányok vagy kicsapongó szlávok, akik nem képesek parancsolni az érzelmeiknek. A férfi néhány nap múlva megbetegedett. Sértett hiúság, lelkiismeret-furdalás, szégyen okozta? Éjszaka felszökött a láza, verejtékezve, lázálmában félrebeszélve feküdt, ágyneműje teljesen

átnedvesedett. Anna ült a betegágy mellett, két kézzel kapott a lehetőség után, hogy átvegye a bosszú istennőjének szerepét. Vizes mosdókesztyűvel borogatta a férfi homlokát és halántékát, adott neki inni. És von Garlitz Anna megnyugtató szavaitól szenderült álomba. Ám amikor a láza lejjebb ment, közölte vele, hogy milyen disznó. – Hálát adhatna az Istennek, hogy ilyen felesége van. – A férfinak még nem volt annyi ereje, hogy erre bármit is mondjon, úgy feküdt párnái közt, mint egy haldokló frontkatona, bedagadt szemhéjjal és borostásan. Anna könyörtelenül folytatta: – Ön, uram, meg sem érdemel egy olyan asszonyt, mint az úrnő! Akinek ilyen a modora, aki ennyire vonzó és jellemes! Gondolkodjon csak el ezen! Most van rá elég ideje. – A férfi úgy bámult rá, mint egy láztól csillogó szemű beteg kisfiú, akinek félelmetes mesét mondtak, azzal a különbséggel, hogy most azt várják el tőle: ne a hőssel azonosuljon, hanem a sárkánnyal, a szörnyeteggel. Két héttel később hazatért Frau von Garlitz, mint az arisztokratikus önuralom mintaképe, amiből persze nem hiányzott egy csipetnyi cinizmus. Mindenki megkönnyebbülten fellélegzett, ez nem a házassági konfliktusok ideje, mondták, ezek, legyenek bármennyire is szenvedélytől fűtöttek, most elhalványulnak az óriási konfliktus mellett, amelybe az egész nép belekeveredett. Martin már hónapok óta azon fáradozott, hogy hosszabb szabadságra mehessen, és Annával együtt Bécsbe utazhasson, ahol – legyen szó csupán néhány hétről – férjként és feleségként a saját lakásukban élhetnek, melyet csak a mézesheteikből ismertek valamelyest. Ám bármilyen makacsul próbálkozott, nem járt sikerrel. Egyetlen módon kaphatott hosszabb időre szabadságot: ki kellett nyilvánítania, hajlandó részt venni egy rövid tisztképző tanfolyamon. Jóllehet undorral töltötte el a gondolat, hogy magasabb posztra jusson a hadseregben, végül győzött benne a Bécs és a csöppnyi szabadság utáni vágy. Legalább rövid időre ki akart szabadulni abból a taposómalomból, amit a katonáskodás jelentett neki már negyedik éve, ami totális függőséget és önmegtagadást kívánt meg tőle a háború miatt, ami a legkevésbé sem érdekelte. Berlin-Spandauba helyezték át, ahol altiszteket képeztek a Wehrmachtnak. A tanfolyam idején teljesen el volt vágva a külvilágtól. Aznap, amikor levizsgázott, Anna a kapu előtt várta, kezében egy bőrönddel. – Kicsoda maga? – lépett elő gyorsan az őr. – Láthatnám a papírjait? – A férjemért jöttem – mondta megsértődve ennyi bizalmatlanságtól. – Martin Grosalienak hívják. Mától szabadságon lesz. Az őr elsápadt: – Kérem, ne menjen be! – Anna letette a bőröndjét, és barátságosan nézett a katonára. Az zavartan megvakarta a füle tövét, és azt suttogta: – Fenyítést kapnak. Némi habozás után elmondta, mi történt. A csoport már elvonulásra készen felsorakozott a belső udvaron, fél lábbal úgymond már kint voltak a kapun. Egyhangú, lelkes „Heil Hitler!”rel kellett volna elköszönniük. A parancsnok azonban úgy találta, hogy ez erőtlen volt. „Hangosabban!”, ordította. A század megismételte az obligát köszöntést, valamivel nagyobb hangerővel ugyan, de nem elég meggyőződéssel. „Hangosabban!”, üvöltötte a parancsnok, mintha a saját tisztelete mellett a Führeré is kockán forogna. „Heil Hitler!” Mintha még mindig tompa, fátyolos lett volna, akárha lemezjátszóról szólna, amely nem képes teljes fordulatszámmal működni. „Majd még meglátjuk, hogy ma hazamennek-e!” Le kellett vetkőzniük, a ruhájukat szekrénybe rámolták, a kulcsot ráfordították. Utána kihajtották őket a szabadba, bal-jobb, bal-jobb, térdhajlítás, kúszás a földön, a sárban. A leckét, amit megaláztatásból és engedelmességből kaptak, a háború végéig sem fogják elfeledni. – Kérem, jöjjön vissza egy óra múlva – mondta továbbra is suttogva az őrszem. – És tegyen úgy, mint aki nem tud semmiről. Szégyellik magukat. Anna egy pillantást vetett a gondosan lezárt kapura, amely mögött Martin a berlini sárban kúszik, annak az Ezeréves Birodalomnak a sarában, amelyért késznek kell lennie feláldozni az

életét, ami részben Annáé is persze. Fogta a bőröndjét, és elindult, befordult az első, éppen útjába eső utcába, aztán tetszőlegesen még néhányba, amelyek sem ellenségesek, sem barátságosak nem voltak, csupán közömbösek. Amikor visszaért a kaszárnyához, Martin már ott várt rá, kifogástalan öltözékben, sugárzóan és jókedvűen. – Hogyhogy elkéstél? – kérdezte csodálkozva. Az egzecíroztatásukról (így kell tiszta lapot nyitni) egy árva szót nem ejtett. Időközben nagyon ügyesen megtanulták, hogyan ne vegyenek tudomást a háborúról, amikor együtt vannak, mintha fölényes kívülállók lennének, akik süketek a dobpergésre, és nem látják a távoli villámlást. Bécsi tartózkodásuk után Martint Drezdába helyezték. Közben ősz lett. Anna, aki már megvarrt, illetve kötött egy bőröndnyi gyerekholmit, még mindig nem esett teherbe – Hannelore ellenben igen. Tavasszal ment férjhez, és azóta a mecklenburgi Ludwigslustban lakott. Nosztalgikus leveleket váltottak Annával. Frau von Garlitz, aki szívén viselte a személyzet jó és balsorsát, azzal állt elő, hogy egy csomag tápláló élelmiszert küld a leendő kismamának. Annát menesztette Ludwigslustba. Ismét ott ült hát egy bőrönddel a berlini vonaton. Önkéntelenül arra a napra gondolt, amikor Kölnbe utazott, összes tulajdona egy papírdobozban, rajta pedig vadászkalap és férfifelöltő. Miközben eszébe jutott mindez, a falusiakra jellemző naivitása, a hosszú út, amit megtett a moslékos vödörtől a damasztterítőre kirakandó ezüst étkészletig, kicsit elszégyellte magát. Amikor a vonat hirtelen fékezett és megállt, felriadt töprengéséből. Aztán nagy nehezen újra elindultak, mentek tovább, és végül döcögve beértek Berlinbe. A fülke ablakán túl masszív, se vége, se hossza szürke fal futott a vonat mellett. Mintha alagútba jutottak volna. Csakhogy ez a fal mozgott... És Anna rádöbbent, hogy sűrű füstből, porból és apró törmelékből áll. A vonat, úgy tűnt, megtorpant, majd tétován mégiscsak begördült a pályaudvarra. Anna kiszállt a tiszta, semleges fülkéből. Abban a minutában ugyanaz történt vele, ami útitársai százaival: még jóformán csak az egyik lába érintette a peront, amikor a reflexei győzedelmeskedtek. Anélkül, hogy akár csak egy pillanatig is megpróbáltak volna eligazodni, mindenki indult, amerre látott, ugyanis minden égett körülöttük, a tetőszerkezet recsegett-ropogott, mintha bármelyik pillanatban rájuk szakadhatna. Valaki elrántotta Annát az aláhulló fa- és acéldarabok elől, szinte vakon menekült a tűztől. A sűrű füstgomoly csípte a szemét, marta a torkát. Légiriadó. Valaki belökdöste egy pincébe. Ott beolvadt egy reszkető, izzadó embergomolyagba, összekuporodva hallgatták a tompa morajlást és a sípoló hangokat. Amikor a föld remegni kezdett, a tömeg vele együtt reszketett. Minden porrá válik, nevetségesen, értelmetlenül minden megsemmisül: házak, vonatok, emberek. A kolbásszal és szalonnával teli koffer is. Három napba és éjszakába telt, amíg az Anhalti pályaudvartól eljutott a város nyugati felében lévő Spandauig. Ez a három nap és három éjszaka maga volt a pokol. Olykor valaki, akinek az arcát nem is látta, az utolsó pillanatban berángatta egy légoltalmi pincébe. Másvalaki pár korty vizet adott neki. Vonszolta magát tovább. Elektromos vezetéken botladozott át, valahol leomlott egy fal, amire Anna csak összerándult, annyi ereje sem volt, hogy megijedjen. Aztán megint éjszaka lett, sivító szirénák, egy újabb pince, a kimerültségtől elszunnyadt, felriadt, haladt tovább egy rémdráma díszletei között. Valaki adott neki enni pár falatot. Berlin-Spandau? Mindig ugyanez a kérdés a káoszban – ez a városrész egy szétszakadozott térkép szélén állt, csakhogy a térkép szélei hamuvá váltak. Egyáltalán létezik még ez a Spandau, vagy csupán egy füstölgő romhalmaz felé igyekszik? Miért bombázzák éjjel-nappal Berlint? Berlint, Németországot teljesen el akarják tüntetni a föld színéről? Egyszer csak ott találta magát megperzselődött kofferével együtt a spandaui pályaudvarnál. Tehát megvolt még. Egy zsúfolt szerelvény indult éppen Mecklenburg irányában. Valaki felhúzta, és az ablakon át besegítette Annát a vonatba, utána beemelte a bőröndjét is. A vonat rögtön el is indult, Anna kábultan rogyott a bőröndre. Úgy látszik, túlélte. De szinte mindegy volt neki. Félig öntudatlanul tette meg az utat – ültéből lefordulni sem tudott volna, a többi szintén fáradt emberi test olyan szorosan fogta közre. Az éjszaka közepén érkeztek meg

Ludwigslustba, ahol ő volt az egyetlen leszálló. Koromsötétben támolygott egy ház felé, amelynek csak a körvonalait érzékelte. Reszkető keze nagy nehezen rátalált a csengőre. A folyosón felgyulladt a villany, kinyílt az ajtó, valaki megjelent a küszöbön, látta, hogy ott áll a lépcsőfeljárón, mire ijedten becsapta az ajtót. Anna újra sötétben maradt, a kimerültségtől majdnem összerogyott. Hideg volt. Ösztönös, ősi félelem fogta el, sokkal hevesebb, mint amit a bombázásokkor érzett, direkt volt és fojtogató – félelem attól, hogy elutasítják, hogy örökre kizárják, mint a rühes kutyát, mint olyan lényt, aki azt sem érdemli meg, hogy éljen... Feldúltan dörömbölni kezdett az ajtón. – Berlinből jöttem, kérem... – nyöszörgött. – Nyissák ki, kérem... Csak aludni... aludni szeretnék. – De semmi sem történt, a ház elutasító volt. – Itt áll egy ember... egy jóravaló ember... aki nem akar mást, csak aludni. Az ajtó engedett. A folyosó kövén egy takaró hevert. Betámolygott a házba, leroskadt a takaróra, és azon nyomban elaludt, egy pillantást sem vetve jótevőjére, aki olyan nehéz fölfogásúnak bizonyult. Másnap még éppen annyi ereje maradt, hogy teljesítse küldetését. Szinte felismerhetetlenné tették a karcolások és horzsolások, a korom meg a por valósággal álruhába öltöztette, így adta át a koffert Hannelorénak, aki az örömteli várakozás rózsaszín felhői között lebegett, és semmit sem tudott a bombázásokról. Patyolattiszta, az eljövendő nagy eseményre feldíszített lakásában a bőröndből sértetlenül előkerült kolbász, szalonna és sonka perverz, állati módon hatott – az új élet tiszteletére, ám a halál által bemocskolva. Amikor Annában mindez tudatosult, zaklatott, örömtelen nevetésben tört ki. – Ó, Berlin! – sóhajtott fel Anna. – Néhány éve újra jártam ott egy barátnőmmel. Busszal mentünk át éppen a városon, és egyszer csak felkiáltott: „Nézd, az Anhalti pályaudvar!” Egy nagyszerűen restaurált épület állt előttem, de a következő másodpercben már úgy láttam, hogy lángokban áll. Hogy ég... pontosan úgy, mint hajdanán... hogy az egész összedől... „Mi van veled?”, kérdezte a barátnőm. Szédültem, zúgott a fülem. „Minden lángol!”, kiáltottam magamon kívül. Ez volt az első alkalom, hogy újra eszembe jutott. Addig sohasem gondoltam rá, olyan rossz volt. Ötvenöt éven át sikerült elfojtanom. – Egyáltalán hogy fordulhatott elő ilyesmi, hogy egy kolbásszal teli bőrönddel egy égő városba küldenek? – kérdezte Lotte, miközben villájával, amelynek hegyére ardenni sonkát tűzött, Annára mutatott. – Ekkor, november végén voltak az első nagy bombatámadások Berlin ellen. Frau von Garlitz semmiről sem tudott, mint ahogy mi, többiek sem. A felszabadítóitok a város felett gyújtották meg csillagszóróikat, és ledobták odacipelt ajándékaikat. Szisztematikusan bombáztak, egy négyzetméter sem maradhatott ki. De valami mindig megmarad... én, például. Amikor a „felszabadítóitok” szó gúnyosan elhangzott, Lotte szájában megállt a falat. Akármennyire is igyekezett elképzelni Berlin égését, a lebombázott Rotterdam vagy London képe tolakodott a helyébe. Berlin pusztulása puszta absztrakció maradt. Vagy másképpen: pötty egy térképen. – Martin az eset után levelet írt a grófnőnek: „Megtiltom Önnek, hogy ilyen körülmények között bárhová is elküldje a feleségemet.” – Anna nevetett. – Azok már csak ilyen idők voltak. Minél tovább tartott a háború, annál nagyobb jelentősége volt az élelemnek. Lotte teli szájjal bólogatott, hogy egyetért. Az előtte lévő salátástál olyan gazdagon volt körítve, hogy abból valaki „az éhínség telén” egy hétig is meg tudott volna élni. Lottét rendkívüli módon igénybe vette a háztartás Molochja, egyáltalán nem maradt ideje arra, hogy bűntudatot érezzen. Gargantua konyhájába illő edényekben vég nélkül keverte a kását, mellette szennyes ruhával teli, gőzölgő üstök álltak, két méterrel arrább vasaló izzott. Lotte anyja, az állandóan növekvő család lelke megbetegedett, az orvosok daganatot találtak a

méhében. A lehető leggyorsabban el kellett távolítani a daganatot. Az operáció előtt félrevonta három lányát, Marie-t, Jetet és Lottét. – Valamit meg kell ígérnetek nekem... ha a műtét nem sikerül... és én már nem leszek... akkor, ugye, gondjukat viselitek a bujkálóknak? Attól tartok, apátok képes és az utcára teszi őket, ha egyszer a rossz kedve úgy diktálja. Az utóbbi időben úgyis állandóan ilyesmivel fenyegetőzik... egyre nehezebb neki... – Egymás után lányai szemébe nézett, szívhez szólóan, már-már ünnepélyesen. – Én mindig le tudtam csillapítani... El tudtam leplezni a dühkitöréseit mindenki elől... Az ő helyzetükben az ilyen feszültség már elviselhetetlen volna. A lányok ijedten néztek rá. Már a puszta gondolattól elakadt a lélegzetük. De mindhárman azonnal megértették, hogy anyjuk félelme nem alaptalan. Végül is elég régóta ismerik az apjukat. Szabályos időközönként szüksége volt veszekedésre, méghozzá leginkább a lányok rovására, akiket legnagyobb vetélytársainak tartott. Miért ne tenné azok kárára, akik a házában rejtőzködnek? Természetesen a bujkálok az ő védelmét is élvezték, de apjuk magatartása velük szemben felemás volt. Amikor megérkezésükkor az ő segítőkészségére apelláltak, nem engedhette meg magának, hogy elutasítsa őket. Mint zenerajongó ne tartotta volna nagyra az ilyen neveket, mint Frinkel, Tak, Goudriaan? Mint kommunista pedig Leon Steinét? Nála szó sem volt belső kényszerről, szívből jövő ösztönös cselekedetről, mint az anyjuknál, ámbár természetesen neki is voltak szentimentális hangulatai, feltéve, ha a megfelelő muzsika biztosította ehhez a hátteret. Amikor a beteg felébredt az altatásból, ott állt az ágya mellett Jet, Lotte valamint az apa. Az asszony törékenyen, aggasztóan sápadtan feküdt takarója alatt, gesztenyebarna haja, amelyben szürke csíkok látszottak, fénytelenül terült szét párnáján. Tekintete fátyolos, mintha még mindig a nemlét ködös szférájában időzne. Meglepő erővel ragadta meg a férje kezét. – Gondoskodj... gondoskodj mindannyiukról! – suttogta. Nem parancs volt ez, nem is könyörgés, valami a kettő között. Lotte megkerülte az ágyat, odaállt apja mellé, és bólintott annak a nevében. Közben szorosan behunyta a szemét, mintha kezességet vállalna a biztonságért a ház urának hírhedt hangulatváltásaival szemben. Az meggyötörten várakozott a betegágy szélénél, míg végre kimenekülhetett a kórházból, ebből az étertől bűzlő halálpalotából, amelybe különleges áldozatkészséget tanúsítva tette be a lábát. Amikor Lotte anyja hazakerült, már csak árnyéka volt önmagának. Nagyon lefogyott, eredendő vitalitásából, ebből a titokzatos őserőből ekkorra már semmi sem maradt. Görcsösen mosolyogva járt a szobában, közbe-közbe meg kellett kapaszkodnia az asztal szélében, a székek karfájában. A férje rendkívül örvendett, hogy Euridikéje visszatért az alvilágból, rögtön föl is tette neki Gluck Orfeóját, ez is volt minden hozzájárulása felesége felépüléséhez. Eefje a születésnapjára kapott egy darab babaruhára való kék bársonyt, ezt a kincset a hálószobájában egy titkos fiókba rejtette. Egy napon kihúzta a fiókot, ott azonban nem volt semmi. Dobogó szívvel kutatta végig az összes fiókot, az egész szobát, a házat. Hitetlenkedve és csalódottan zokogott, miközben mindegyik lakótársától megkérdezte: – Nem láttad a bársonyomat? Költői kérdésnek bizonyult, ámde belesűrűsödött mindaz, ami a szűkölködés idején hiányzott. Végül hátravetette a copfjait, és lenyomta annak a szobának a kilincsét, amelybe a keresgélés során nem nézett be, mivel ide már évek óta, még a háború előtt is, szigorúan tilos volt belépni. Az apja elektrotechnikai szentélye volt ez. A küszöbön állva elképedve nézte a munkapadon látható csendéletet. Csavarok, foglalatok, kábelek, biztosítékok és izzólámpák között, csábítóan, mint egy sült fácán valamelyik tizenhetedik századi mester festményén, kis csomag teavaj, friss kenyér, sajt és májkrém. Apja meglepetten nézett föl, és letörölte a morzsákat a szája sarkából. – Hogy jut eszedbe – kiáltotta tele szájjal – csak úgy beállítani ide? – Gyorsan elrakta a sajtot és a kenyeret.

– De hát keresem a bársonyomat! – siránkozott a lány. – Pontosan vele szemben a falon egy világtérkép függött, amelyen kis zászlók jelezték a szövetségesek előrenyomulását. A térkép alatt kék ruhaanyagot feszítettek kárpitosszögekkel a falra. – A bársonyom! A bársonyom! – mutatott rá teljesen megdöbbenve. A férfi felhúzott szemöldökkel követte tekintetével a kislány remegő ujját. Hát lehetne ennél nagyszerűbb rendeltetése egy darab szövetnek, mint hogy a szövetségesek győzelmeinek adjon ragyogó hátteret? Eefje megfordult, és zokogva leszaladt a lépcsőn. Botlakozó nyelvvel mesélte el a konyhában foglalatoskodó Jetnek és Lotténak, mit látott, anélkül, hogy tudatában lett volna, nem az ő bársonyának az eltulajdonítása volt a legnagyobb vétek, hanem a kenyér, vaj és sajt titokban való elköltése, miközben a többiek mind éheztek. A finomságok eredetére akkor derült fény, amikor Lotte elkísérte anyját a kórházba a következő kontrollvizsgálatra. Az orvos félrevonta, és csodálkozásának meg aggodalmának adott hangot: betege rendkívül lefogyott, pedig amikor a férje érte jött, kapott egy lepecsételt igazolást, ami jogosulttá tette pótélelmiszerjegyre. Lotte szinte elviselhetetlen dühöt érzett ennek hallatán. Jetnek beszámolt a történtekről, de mindenki más előtt gondosan titokban tartotta. Azzal mindig tisztában voltak, hogy apjuk egoizmusának a határa igencsak rugalmasan tágul, ők pedig szeizmográfként reagáltak szeszélyeire és igényeire, de hogy önzésének szemmel láthatóan egyáltalán nincsenek határai..., ezt el sem akarták hinni. Ez a felfedezés szinte megbénította mindkettőjüket. – Hozom a maradék jegyeket – mondta Lotte. – Ha egyáltalán van még. Először vesztette el igazán az önuralmát. Képtelen volt nyugodtan átgondolni a helyzetet, s taktikusan cselekedni. Úgyszólván nem volt többé önmaga, vagyis éppen hogy most lett először, végre, igazán önmaga. Dühösen igyekezett fel a lépcsőn, és kopogás nélkül berontott a szentélybe. Ott ült az apja és cigarettázott... A saját termésű dohányból pöfékelt. Előtte a munkapadon egy illegális újság feküdt kiterítve. Az olvasásban megzavarva nézett fel. Lotte úgy érezte, koponyájában két eltépett vezeték ér össze..., mintha huszonegy év elillant volna... Egy sötét ruhás alakot látott az emlékeiben, aki egy osztályterem ajtajában áll, a fekete szárnyakat szorosan behúzva... „Hogy képes Ön... – hallatszott a férfi hangja a távolból –, két kisgyerekkel szemben, akik gyöngébbek Önnél...” Az emlékkép egy másodperc töredékéig tartott, épp csak bevillant és gyorsan eltűnt, de az érzés, amit hátrahagyott, erős volt. – Hogy voltál képes ilyenre – kezdte remegő hangon – anyával szemben, aki olyan gyönge... – Most azonnal eredj ki, aztán gyere vissza, de előtte kopogj – mondta az apja. Lotte előrelépett és ellentmondást nem tűrően kinyújtotta a tenyerét. – Add ide anya élelmiszerjegyeit, ami még megmaradt... – Emelt hangon tette hozzá: – Azonnal! A férfi hitetlenkedve nevetni kezdett. – Az isten áldjon meg, miről beszélsz? – kérdezte képmutatóan. – Pontosan tudod, miről beszélek. A legszívesebben alaposan elverte volna a férfit, ahogy ott ült csak és adta az ártatlant. Még ahhoz is túl gyáva, hogy bevallja. Sokkal jobban megvetette, mint amennyire gyűlölte. Ezt az ügyet gyorsan és hatékonyan el kell intézni, aztán többé már nem akar foglalkozni vele. A férfi mögött függött a térkép, amit kék bársony keretezett. Mindenütt az általa büszkén beszúrt zászlócskák, mintha az ő személyes győzelmeit hirdették volna. Németország zászló nélkül, látszólag semmi köze a háborúhoz. Németország egy vákuum, egy fekete lyuk, amelyben eltűnt a pillantása. Hány formája van az öngyűlöletnek? Apja az arcába nevetett. – Add vissza jegyeket – mondta ridegen. – Különben elmondom a többieknek, micsoda gazember vagy. A férfi arcáról eltűnt a vigyor. Úgy nézett Lottéra, mintha először látná, zavartan és mint aki fel se fogja, amit hall. Aztán Lotte szavai eljutottak a tudatáig, az egész feje belevörösödött, dühösen kihúzott egy fiókot, összevissza turkált benne, végül előhúzott egy

ívet, amin látszott, hogy az élelmiszerjegyek nagy részét már felhasználták. Fenyegetően megindult Lotte felé. Annak egyetlen arcizma nem rándult, nem is mozdult a helyéről – cseppnyi félelem sem volt benne, ha apja nem vigyáz, szétlapítja, mint egy bolhát. A dühtől lihegve nyomta kezébe a papírt. – Igazi fritz vagy – sziszegte. – Meglátszik rajtad... Még annyi év után is... Igazi fritz. – Lotténak még volt annyi ereje, hogy látszólag uralkodjon magán, amíg kivonul. A parfüm és a drága szappan átható szagával teli hálószobában levetette magát az ágyára. Szíve a torkában dobogott. Hogy tudott ilyen kíméletlen lenni vele az apja, hogy a legérzékenyebb pontján találja el... Talán mert ő maga is tulajdonképpen félig... Rosszullét környékezte. Csukott szemmel feküdt az ágyon, míg a halántékában csillapodott a lüktetés, és felfigyelt az angol bombázók dübörgésére. Kelet felé repültek. Hányféle módja van, hogy önmagunkat gyűlöljük? Amikor már senki sem várta, megjelent a borbély a jó hírrel: Tak apó és lánya számára talált menedéket egy molnárnál, aki egy eldugott helyen lakik a polderen. Ha csupán az öregről lett volna szó, elutasították volna az ajánlatot, de mindannyian fellélegeztek arra a gondolatra, hogy megszabadulnak a lányától, aki túl szépnek tartotta magát e bolygóhoz, de az összes elképzelhető világhoz is. Marié késő este biciklivel elvitte a lányt. Másnap este követte a húga. A szinte súlytalan öregember mögötte ült a csomagtartón, és félénken átölelte Lotte csípőjét. Fagyott, a deres legelőn visszatükröződött a hold fénye. A keskeny ösvény két oldalán görbe fűzfák alkottak díszsorfalat: réges-rég meghalt öreg emberek üdvözölték Tak apót. Ő még élt, és nosztalgikusán sóhajtozott: – Ó, Lotte, hidd el nekem... ha fiatal volnék... bizony megcsókolnálak, itt a holdfényben... Lotte nevetve hátrafordult, a kerékpár veszélyesen billegni kezdett. – Ha még több ilyen illetlen dolgot mond – fenyegette meg vidáman –, az árokban fogunk kikötni. Nem szívesen adta át az öreget a molnárnak, aki úgy állt hosszú fehér alsónadrágban az ajtónyílásban, mint valami mesebeli alak. Nyugtalanító, valószerűtlen tranzakció volt. Tak apó lehajolt, és megcsókolta Lotte meggémberedett kezét. Utolsóként holdfényben megcsillanó tar koponyáját látta belőle. Hülyeségnek tartotta, hogy bársonyból készült kapedlit hord, amilyet a perzsa veje szokott. Hogy mi történt később az öreggel és a lányával, arról közvetve értesültek, és csak töredékesen. Egy dolog biztos: Tak apó nem sokkal ezután meghalt. Lánya szenvedett a bezártságtól ezen a fagyos, sík senkiföldjén, ahol elfecsérelte a szépségét. Véresre rágta manikűrözött körmeit. Amikor a molnárt meglátogatta az egyik szomszédos faluban lakó családja, a nő elkezdett könyörögni nekik, hogy mentsék meg, vigyék magukkal a lakott világba, itt halálra unja magát. Azokat meghatotta a kétségbeesése, engedtek neki. Így jutott egy falusi házba, ahol csábos pózban ücsörgött az utcára néző ablakban. Naponta legalább tízszer megkérték, jöjjön el onnan, ne mutogassa magát, ezzel nemcsak magát sodorja bajba, hanem egy sor embert, akik a közelmúltban megkönyörültek rajta. Flóra Bohjul számára azonban létfeltétel volt, hogy mások lássák: inkább feladta magát, és hagyta, hogy őt, a pikáns csíkozású ruhába öltöztetett foglyot kihallgassa egy elragadó parancsnok, mint hogy napjait egy szekrény és a fal között káposztaszagú névtelenségben tengesse. Kisurrant a házból, jelentkezett a helyi parancsnokságon, abban bízva, hogy egy perzsa zsidóval kötött házasságának köszönhetően majd mentességet élvez. Amikor mindez a molnár tudomására jutott, attól való félelmében, hogy a nő elárulja őt, az éjszaka közepén felverte álmából az öreget, és kirakta a házból. Az öregember magányosan bolyongott a mezőn. A nyesett fűzfák díszszázada ismét szívesen fogadta, de ő se látott, se hallott – nem az ő vendégszeretetükre vágyott valószínűleg, hanem inkább egy meleg ágyra. Senki sem tudja, meddig tartott a szabadsága ezen az éjszakán. Valamikor a hajnali derengésben kimerülten és agyonfagyva a németek kezébe került. Hogy a formalitásokat és a szállítás fáradságát megspórolják, pár

golyóval örökre véget vetettek az öreg fáradtságának, annak a villának a kertjében, ahová beszállásolták őket. Otthon Lottééknál mindenkit elfogott a rémület. Ez lett a sorsa egy aggastyánnak, aki alig foglalt el helyet ezen a planétán. Miért? És hogyha itt nem messze ilyen könnyedén elveszik egy öregember életét, akkor mi történik azokkal, akik a transzportokba kerültek? Lotte rémülete kettős volt – ki vitte őt rendben ahhoz az emberhez, aki később vesztébe, gyilkosai karjai közé küldte? Ki volt, látszólag vétlenül, ismét engedelmes eszköz a megszállók kezében? Óvakodj tőlem! Én még rosszabb vagyok, mint azok, akik nyíltan háborút viselnek. Egyszerre vagyok barát és ellenség. Én? Nincs én, csak egy áruló, kétlelkű „mi” van, amely önmagát csapja be saját magában... Majdnem mazochista odaadással hagyta, hogy kiszívja erejét a háztartás, az énjét, megvetendő énjét egyszerűen kikapcsolta. Mintha a rügyező ágak és a krókuszok nem illenének a háborúhoz, a tavasz késlekedve érkezett meg. Ed de Vries előmerészkedett rejtekéből, hogy elvigye a kazettát, szüksége van pár benne lévő dologra, hangzott homályos magyarázata. Lotte apja fogott egy ásót, és ásott egy hatalmas lyukat, és bár beleszámította a gyökerek növekedését és a földrétegek elcsúszását, a kazetta nem bukkant elő. Talán tévedtek a fát illetően. Másik helyen próbálkoztak. Ahogy mélyült a lyuk, úgy nőtt irányában a gyanakvás. Ezt igen a szívére vette, hiszen a tekintélye forgott kockán a külvilág előtt. A gyereket is munkára fogta. Naphosszat túrták körben a földet hosszú vasrudakkal, ám hiába. Max Frinkel azt tanácsolta, kérdezzenek meg egy hírneves látnokot: a háború előtt lakott egy Amszterdamban a Curaçaostraaton. Lotte apja, aki allergiás volt mindenre, ami a vallással vagy valami természetfelettivel függ össze, cinikusan elvetette a javaslatot. Anyja azonban, aki már annyira felépült betegségéből, hogy férje előítéleteivel szembe tudott helyezkedni, elküldte hozzá Lottét – sohasem lehet tudni. Semmi üveggömb, kártya, keleti csecsebecse. A látnok úgy festett, mint egy könyvelő, szürke öltönyt viselt, irodája sivár és célszerű volt. Lotte kijózanodva foglalt helyet az íróasztal előtt. Várakozóan nézett a férfira, nem tudta, hogyan kezdjen bele. – Ön azért jött el hozzám, mert valaminek nyoma veszett – közölte kimérten a látnok. – Én azonban biztosíthatom Önt: a keresett dolog ugyanott van, ahová tették. Egy utat látok, amelyet fák szegélyeznek. Vele párhuzamosan is van egy fasor... – Lotte elképedten bólintott. – Ott van... Az ötödik fa közelében... Nyugodtan mondhatom. Olyan volt, mintha egy erdőben sétálna vele ez az ember, és sétapálcájával en passant rámutatna az adott helyre. És mindenféle látványosság, bűvészmutatvány vagy szertartás nélkül. Olyan tónusban beszélt, mint aki szakmai információkat ad tovább. Lotte nem tudta, mit gondoljon az egészről, egy kis hókuszpókusz talán hihetőbbé tette volna. – Szeretnék még valamit kérdezni – mondta bátortalanul Lotte, és előkeresett egy fényképet a táskájából. – Talán róla is... tudna mondani... valamit? A férfi kezébe vette a fotót. Lotte olyan nyugalommal nézett a látnokra, ami magát is meglepte – elvégre semmit sem kell elhinnie. A férfi sokáig nézte a képet, aztán egy pillantást vetett Lottéra, újra a fotóra, újra rá – anélkül, hogy látta volna. A fotó megmoccant, mintha az, akit ábrázol, magától megelevenedne. De csak a kéz remegett, a fényképet tartó kéz. Aztán már az egész ember reszketni kezdett. Félelemtől kikerekedett szemekkel meredt a portréra, mint akit hipnotizáltak. Meglazította a nyakkendőjét, és szórakozottan végigsimította a homlokát. – Én... én nem... nem mondhatom meg! – tört ki belőle, és elgyötörten megfordította a fotót, mint aki nem bírja tovább elviselni a látványt. Lopva Lotte felé csúsztatta. – Tényleg semmit... egyáltalán semmit nem tud mondani róla? – próbálkozott újból Lotte. A férfi összezárt ajakkal megrázta a fejét. A lány visszacsúsztatta táskájába a képet, és eldadogott pár udvarias frázist. Miközben lement a lépcsőn, kicsit szégyellte magát, hogy ebben az állapotban magára hagyta a látnokot.

7 Anna és Lotte elhagyta az éttermet. Belefáradva az evésbe, a beszédbe, a múlt felpiszkálásába, belefáradva a másik meghallgatásába, gyötrődve a dolgok ellentétes felfogásától. Időközben ez lett találkozásaik forgatókönyve. Anna belekarolt Lottéba, aki bizonyos belenyugvással engedte ezt. A Place du Monument-on találták magukat. Anna megállt az emlékmű lábánál és előrehajolt, hogy el tudja olvasni a talapzaton álló szöveget. – Cetté urne renferme des Cendres provenant de Crématoire du Camp de Concentrarions Flossenburg et de ses commandos, 1940-1945. – Mint minden külföldi, túlzottan artikulált ő is. Lottét bosszantotta ez a perverz német kíváncsiság, elhúzta onnan a testvérét. – Te lány, te lány... Még mindig lelkifurdalás gyötör? – tört ki Annából. Ez már azért túlzás. – Te mindig úgy nézed a dolgokat, ahogy az neked megfelel – mondta ingerülten. – Egyáltalán nem rossz a lelkiismeretem, miért is lenne az? Ja, hogy annak idején magamban kerestem a hibát... Fiatal voltam és egocentrikus, azt gondoltam, körülöttem forog a világ, azt hittem, tudom befolyásolni mások sorsát. Ó, a fiatalság önhittsége... – Mennyire igaz – nézett rá döbbenten Anna. – Én is ilyen voltam, ifjú és egocentrikus. Fején találtad a szöget... Egyetlen dologban voltam érdekelt, de abban szívvel-lélekkel... Lotte idegesen rázta meg a fejét. Ifjúkori egocentrikusságuk miatt azért még nem lehet egy kalap alá venni kettőjüket, óriási a különbség közöttük. Annának megvan az a szokása, hogy rafináltan elferdíti a tényeket. Lotte sóhajtott. Nem volt képes elég gyorsan érveket találni, hogy ezt az arrogánsan merész egyenlősdit megcáfolja. Sértődötten elvonult. – Várj, Lottchen, várj... – könyörgött Anna mögötte. Ez pontosan úgy hangzott, mint réges-rég, gyerekkorukban, akkor is ő volt a fürgébb, nem a duci Anna. Attól tartott, ez a gyerekkori emlék még a végén, ha csak kicsit is, de elérzékenyíti. – Figyelj ide... várj egy kicsit, kérlek... Szeretnék elmesélni valamit, amin el fogsz csodálkozni... Várj... – kérlelte zihálva Anna. – Tudod, hogy megváltoztathattam volna a történelem menetét? Volt egy pillanat, amikor ha én... Lotte fáradtan hátrafordult. Ráismert a régi taktikára, akármilyen rég tapasztalta is. Anna megpróbálta elcsábítani azzal, hogy felkelti a kíváncsiságát: „Felfedeztem valahol egy tál nyalánkságot”, „Találtam egy csomó üveggolyót”... Anna utolérte. – Volt egy pillanat – vigyorgott –, amikor a háború egy jelentéktelen kis házvezetőnőtől függött, egy bizonyos... – Anna Bambergtől – zárta le a mondatot Lotte. – Te nem hiszel nekem. Anna menekültek egy csoportjával tért vissza a birtokra Berlinből, amely város akkor már valószínűleg nem létezett. Frau von Garlitz parancsot kapott, hogy szállásolják el őket. A kastély megtelt otthonukat vesztett városi emberekkel, akiknek az étkeztetéséről és tiszta ruhával való ellátásáról gondoskodni kellett, és akik az Anna által ragyogóan tartott parkettán próbáltak megszabadulni attól a traumától, amit a lángoló és romokba hulló város okozott. Amikor már a kastély összes szobája foglalt volt, megjelent még egy asszony, egy magas rangú tiszt felesége egy nyafogó kisgyerekkel és egy csecsemővel. – A férjem a lovagkereszt kitüntetettje – mutatkozott be Ezésezné, arra számítva, hogy ettől minden ajtó megnyílik előtte. Anna tudta, az kap ilyen kitüntetést, aki már sok embert megölt. Amikor a rádió bemondta, hogy valaki megkapta a lovagkeresztet, Martin mindig

gúnyosan megjegyezte: „Valakinek megint torokfájása van” – mert a medáliát szorosan a nyakba akasztották. Annának fogalma sem volt, hol helyezhetné el a hős hitvesét. Töprengve ment át a belső udvaron, amikor pillantása a kocsis lóistállók felett lévő lakására esett. A kocsis is eltűnt a lovakkal együtt annak idején. Tágas lakást hagyott hátra: nagy nappali, két hálószoba, fürdőszoba és konyha. Anna úgy határozott, hogy itt ellakhat a magas rangú feleség, ezzel nem hoznak szégyent magukra. De három nappal később érkezett még egy fiatal anya, ugyanúgy csecsemővel és kisgyerekkel. Egy gyári munkás felesége, mindenféle nemesi előnév nélkül. Anna úgy okoskodott: ha a tisztné őnagysága átengedi az egyik szobát, a fürdőszobán és a konyhán pedig kollegiálisan megosztozik a két asszony, ellakhatnak együtt. Futólag – éppen félúton tartott a lépcsőn felfelé menet – kérte ehhez Frau von Garlitz beleegyezését. – Micsoda?! – kiáltotta felháborodva. – Nem ültethetsz egy felsőbb osztályhoz tartozó hölgy nyakába egy ilyen mit-tudom-én-kicsodát! – Egyformán anya mind a kettő, kétgyermekes anya ez is, az is, semmi több – jegyezte meg Anna nyugodtan. – Egyiküknek még így is két szoba jut. Frau von Garlitz úgy nézett rá, mint egy közveszélyes őrültre szokás, és a fejét rázta: – Abból nem lesz semmi! – Háború ide, háború oda, egy nyakas házvezetőnő nem fogja eltántorítani a meggyőződésétől, hogy igenis vannak különfajta emberek, akiknek születésüktől más a sorsuk, és külön világban élnek – mindegyik a maga helyén. – Jó, hát akkor megkapják az én szobámat! – csattant fel Anna. – Arról szó sem lehet! – Szóváltásuk visszhangzott a lépcsőházban, mindenki jól szórakozott rajta. – Anna, te egy bolsevik vagy! – vágta a fejéhez a grófnő. – Jó, hát akkor bolsevik vagyok. – Anna hátat fordított neki, és otthagyta. Lent a lépcső alján zord arckifejezéssel várta Ottóka, aki kora gyerekkora óta mindig földig hajolt a feljebbvalói előtt. – Hogy mersz ilyen hangot megütni a kegyelmes asszonnyal szemben? – sziszegte. Anna kihúzta magát. – Ottó, jól figyelj! Ha valamit mondani akarok neki, azt a szemébe mondom. Az életemet odaadnám érte, ha kellene. Te hajlongsz előtte, de kést hordasz a csizmaszáradba dugva. Igenis, kegyelmes asszony, mondod alázatosan, de a szemedben gyűlölet szikrázik közben. Pontosan láttam, engem nem csapsz be. Végül a padláson talált Anna egy huzatos kis szobát, kályha nélkül, víz nélkül, ablak nélkül, az anya számára, aki nem is sejtette, milyen vihart kavart. Ez az igazságtalanság teljesen elvette Anna kedvét attól, hogy barátságos legyen a munkaadójához. Az volt a szokása, hogy reggelenként, amikor az úrnőt felébresztette, miután elhúzta a függönyöket, odaült az ágya szélére egy kis könnyed csevegésre. Frau von Garlitz számára e kedves rituálé vigaszt jelentett a hosszúra nyúlt háború okozta, alig elviselhető káoszban, amitől az egész birtok szenvedett. Mostantól Anna csak odavetette neki a reggeli üdvözlést, széthúzta a függönyöket, és gyorsan távozott. Öt nap után a grófnő ezt már nem tudta elviselni. – A fene abba az átkozott makacs fejedbe – kiáltotta mennyezetes ágyából, hölgyhöz nem illően. – Legalább egy jó reggeltet nem tudnál mondani? – Hiszen mondtam, hogy jó reggelt. – Igen, igen. De hogyan? – ült fel a grófnő az élükre állított párnák közt. – Gyere... – dobolt ujjaival az ágy szélén. – Ne haragudj rám... Ülj le... Menj érte, és aztán vidd azt a nőt is nyugodtan a kocsis lakásába... Csinálj, amit akarsz... Az ilyen dolgokhoz úgyis jobban értesz, mint én... Egy márciusi vasárnapra tűzték ki a grófnő egyik húgának az esküvőjét. Kora hajnalban Frau von Garlitz elutazott a szülői kastélyba, ahol a menyegzőt tartották. A férje Brüsszelből érkezik majd repülőgéppel. Hála istennek, gondolta Anna, végre enyém a ház, azt teszek, amit akarok. Miközben másik oldalára fordult az ágyban, egy népszerű sláger járt az eszében: „Itt a

vasárnap, amire vágytam, legalább tízig maradok ágyban...” Ám kilenc körül irgalmatlanul dörömböltek a hálószobája ajtaján. Ottóka volt, aki a nagy izgalomtól alig tudta kinyögni, mi történt. A katonai repülőgép, amely von Garlitzot Berlinbe hozta, Csehország felett lezuhant, a benne ülők mind szörnyethaltak. Anna hamar túltette magát az ijedségen, nem játszotta meg, hogy szomorú. Csupán Frau von Garlitzért aggódott. Az esküvőt lefújták, a grófnő kora délután áthajtott a kapun. Csodálatra méltó, társadalmi helyzetéhez illő önuralommal osztogatta utasításait, csak az orrcimpái remegtek meg kicsit közbe-közbe. Hidegvérét megőrizve, mindenekelőtt közölte: állami temetést kell előkészíteni. Annának nagy sietve át kellett mennie Frau Kettelerhez, hogy értesítse szeme fényének tragikus haláláról. Lovas kocsival igyekezett az eldugott helyen álló villába. Nedves-fűszeres illatot árasztó, tűlevelű fák alkotta sötét alagúton át jutott a személyzeti bejáratig. Kinyitotta az ajtót. Senki sem volt ott. Viszont szabályos és rövid időközökben élesen megszólalt az elektromos csengő, amelyet a ház úrnőjének karosszéke mellett található pedállal lehetett bekapcsolni, és amellyel a szobalányt szokták behívni. Anna csodálkozva vágott át a folyosón. Hol a személyzet? Vasárnap mindenki szabadnapos? De akkor miért szól a csengő? Jóllehet nem ismerte belülről Frau Ketteler házát, nem volt nehéz megtalálni a szobáját. Csak a meg-megszakadó hang forrását kellett keresnie. Az ajtó résnyire nyitva állt. Belesett a félhomályos helyiségbe, amelynek ablakai előtt lucfenyők ágai tülekedtek. A kandallóban égett a tűz – látszott, hogy szakavatott kezek gyújtottak be –, előtte a perzsaszőnyegen feküdt von Garlitz nagynénje, hanyatt. Fölötte kedvenc juhászkutyája, amint éppen meglovagolta gazdáját. Mindketten hevesen mozogtak, s a pedál a hölgy alá szorult. Ez volt a magyarázata az újra és újra felrikoltó csengőhangnak. Úgy látszik, nem maradt ideje, hogy eltávolítsa háta alól a pedált, mielőtt a különös játékba fogott. Anna visszafojtotta a lélegzetét. Soha nem sejtette, hogy lehetséges az, ami a szeme előtt, a kandalló tüzének fényénél lejátszódik. Még most, hogy a saját szemével látta, sem akarta elhinni. Undorral meredt az állatbarát úriasszony tűz fényétől is pirosló arcára. Ez nem a megfelelő pillanat, hogy háborgassa. Az állat üveges tekintettel révedt a távolba. Anna hirtelen megijedt, hátha az eb kiszimatolja a jelenlétét. Kimenekült a házból, a fertőtlenítő hatású fenyőfa folyosón keresztül rohant a normális világ felé, amelyben ez az epizód hamarosan már csak úgy fog megjelenni előtte, mintha álmodta volna. A kastélyba visszaérve azt mondta, hogy nem találta otthon Frau Kettelert. A valóságot képtelen volt kimondani, még a végén perverz fantáziálással vádolnák. Különben is, mindenkit a katonai repülő titokzatos balesete foglalkoztatott – hogy zuhanhatott le a gép Csehország felett, olyan messzire a Berlin-Brüsszel útvonaltól? Ezen a napon nem voltak bombatámadások, amik elől esetleg ki kellett volna térnie. Titokban azt rebesgették, hogy politikai kényszerűségből tették el láb alól von Garlitzot. Végül is nem ez volt az első alkalom, hogy szerencsétlenül járt olyasvalaki, aki diszkreditálta magát. Anna józan maradt. El nem tudta gondolni, mi értelme lett volna emiatt a beképzelt majom miatt feláldozni egy repülőgépet. De lassan ő is elhitte, hogy az általánosan elfogadott magyarázat mögött rejlik az igazi, az egyre inkább elmérgesedő háború saját, felfoghatatlan logikája szerinti ok. Éppen úgy, ahogy Frau Ketteler villájának külseje mögött is valami egészen más, elképzelhetetlen dolog bújt meg. Néhány nap múlva megérkezett a koporsó az elhunyt földi maradványaival. A kertész gondjaira bízták. Az Annához fordult segítségért, miközben a sövény mögött ijedt tekintettel pislogott körbe: – Nincs benne a koporsóban... Egyáltalán nincs benne semmi. – Ó, nem! – Anna hátrahőkölt. A kertész fél évszázados munkától megkérgesedett kezével megfogta Anna könyökét, és egy melléképülethez vezette, ahol a félhomályban bakokon feküdt a koporsó. Túl kicsi volt ahhoz, hogy egy felnőtt elférjen benne. Amikor megemelték, furcsa mód könnyűnek is tűnt, és valami ide-oda hengergőzött benne.

– Nem tudom, mi lehet ez – suttogta a kertész. – De az biztos, hogy nem egy teljes ember. – Frau von Garlitznak nem szabad észrevennie – mondta Anna zaklatottan. – Tegyen bele köveket, hogy a temetéskor olyan nehéz legyen, mint egy ember. Mindjárt elviszik. Takarja le zászlókkal, díszítse fel virágokkal és friss zölddel... Késő éjszakáig ült a szobájában a varrógép mögött, és Frau von Garlitz egyik sötét estélyi ruhájából gyászruhát varrt a lányának, a tizennégy esztendős Christának. – Mit csinálsz, Anna? – csendült váratlanul a grófnő kérdése, halkan és tompán a varrógép zakatolásán keresztül. – Christának nincs ruhája a temetésre – mormogta Anna, három gombostűt szorítva az ajkai közé. A hálóinges Frau von Garlitz lerogyott az egyik székre. Üres tekintettel nézte, hogy tevékenykedik Anna. – Mihez is kezdenék nélküled? – suttogta. – Még senki sem tett annyit értem, amennyit te megtettél. Anna, aki nem sokat tudott arról, hogyan kell az ilyen dicséretet fogadni, a haja tövéig elpirult, és megkettőzött buzgalommal hajtotta a varrógépet. Az asszony el-elbóbiskolt, de ott maradt ülve az egyenes háttámlájú széken, mintha Anna jelentené számára az egyetlen és utolsó menedéket. A feje időről időre előrebillent, ilyenkor hirtelen rándulással felkapta, és úgy tűnt, újra beléhasít új keletű özvegységének tudata. Anna fejében a másnapi temetéssel járó gondok zsongtak. Az állami vendégeknek társadalmi helyzetüknek és hivatali állásuknak kijáró fogadtatást kell előkészíteni, a katonai tiszteletadás során minden részlet fontos... Szabályosan, pontosan kell lezajlania az egész komédiának, amellyel megadják a végtisztességet ennek a nevetséges alaknak. Mire a nap felkelt, a ruha készen lett. Nem volt értelme már lefeküdnie, Anna nem érezte fáradtnak magát, inkább különös módon kitisztultnak, ami megakadályozta abban, hogy elaludjon. Ágyához támogatta a vállára támaszkodó Frau von Garlitzot, és lesietett. Hűvös, nyirkos volt az idő aznap. Mindenki tartotta magát a forgatókönyvhöz, a hivatalos vendégek begyakorlott méltósággal játszották szerepüket, ami arra engedett következtetni, hogy pályafutásuk során éppen oly gyakoriak a temetések, és éppoly magától értetődők, mint a stratégia megtervezése vagy a csapatok megszemlélése. Az első sorokban, közvetlenül a náci zászlóval és virágokkal beborított koporsó mögött lépdelt, álkapcsán megfeszítve az izmokat, Göring követte, aki széles és erős volt, mint egy tank. Mögötte, fekete angyalként lebegett a gyerekei által közrefogott Frau von Garlitz, sápadtan és nyugodtan, mint aki nem ezen a világon jár. Miután a gyászbeszédekben hosszan ecsetelték a hazáért tett szolgálatait, és a szóáradat szertefoszlott a gesztenyefák lombjai között, az elhunytat örök nyugalomba helyezték a családi kriptában, mely azon a földbirtokon állt, ahol megszületett – mint a történelem tanúsítja, nem hosszú életre. A háborúban az volt a legkínzóbb, legalábbis Anna számára, hogy szinte magától értetődően folyt tovább, és semmiféle katasztrófa vagy tragédia esetén nem lehetett megállni, hogy elgondolkodjanak. Állandóan újabb problémák jelentkeztek, amiket rögtön meg kellett oldani. Tovább, tovább, tovább, a fogaskerekek hajtották egymást. Dolgoztak, gürcöltek, csak hogy minden menjen tovább, arra várva, hogy... Mire is? Voltak, akik fellázadtak a látszólag elkerülhetetlen ellen. Egy hónappal férje halála után Frau von Garlitzhoz egy este látogatók érkeztek. Első emeleti ablakából Anna néhány urat látott, diszkréten, de céltudatosan, karjuk alatt aktatáskával igyekeztek a bejárati ajtóhoz. Néhányukat ismerte, olyan tisztek voltak, most civilben, akik részt vettek a temetésen. A grófnő a különös társaságot a nagy hallban fogadta, amely éppen Anna szobája alatt volt. A lenti kandallótól felvezető kürtőn Anna szobája magasságában volt egy kis nyílás, felhallatszott a beszélgetésük.

Anna az asztalra állította a tintásüveget, lecsavarta töltőtolla kupakját, és a halványkék levélpapír fölé hajolt. De csak nehezen rendeződtek a fejében mondatokká a szavak, mivel a lentről felhatoló beszédfoszlányok elnyomták azokat. A társaság nyilvánvalóan a kandalló körül foglalt helyet. Újra meg újra a Wolfsschanzéról és a Bendlerstrasséról esett szó. Az egyik jelenlévőnek nyilvánvalóan mindkét helyen van megbízatása, ezt részletesen megtárgyalták, és percnyi pontossággal meghatározták annak menetét. Nyugodt és racionális hangon társalogtak, Anna mégis kihallotta belőle a visszafogott feszültséget, ami fokozta kíváncsiságát. Frau von Garlitzot nem hallotta beszélni, az ő egyedüli, jellemzően asszonyi hozzájárulása nyilván annyi volt, hogy alkalmat nyújtott ehhez a találkozáshoz. Bármennyire is igyekezett Anna, hogy ne vegyen tudomást arról, amit nem az ő fülének szántak, ahogy az este előrehaladt, és beszáradt töltőtolla egyre tétovábban álldogált a papíron, úgy vált számára egyre világosabbá a szavaknak a jelentősége – mintha egyenesen neki szólnának. Fázni kezdett – a hideg a lábfejétől a lába szárán húzódott fölfelé a derekáig. Az agyába ellenben lázas gondolat fészkelte be magát: egy lélegzetelállítóan vakmerő terv jutott a tudomására. Ez a terv mélyen beleavatkozik a dolgok menetébe, és elképesztő, felfoghatatlan változásokat idéz elő. És az egész világon egyedül csak ő tud erről. Szinte beleszédült, túl nagy teher volt ez neki. Magányosságát hirtelen átérezve azt fontolgatta, rábízza a papírra mindazt, amit hallott, ám tolla megtorpant a gondolattól, hogy életveszélyes volna a postára bízni egy ilyesfajta levelet. Mozdulatlanul ülve maradt tehát egészen addig, míg a látogatók elbúcsúztak, baljós csendet hagyva hátra a kastélyban, amelynek falai között a szerencsétlen császár ágyán kívül most már egy titok is ott rejtőzött: az időzítő szerkezet be van állítva. Mintha egy láthatatlan kéz vezette volna őket, a cukrászdában kötöttek ki, ahol azt a páratlan merveilleux-t lehet kapni. A többi asztalnál jól ápolt, korukbeli hölgyek fogyasztották tortaszeletüket, és élénk beszélgetést folytattak mindennapi dolgokról. Vajon miért volt Anna és Lotte arra kárhoztatva, hogy az ő korukban vég nélkül háborús emlékekben, egy megmásíthatatlan történetben turkáljanak? Üres süteményes tányérjuk fölött várakozóan tekintettek egymásra. – Amiről én akkor ott a kéményen át hallottam, azt pontosan végre is hajtották aztán – törte meg Anna a csendet, mint ahogy ez tőle elvárható. – Évekkel később olvastam róla, természetesen az előre nem látható, egyetlen apró véletlent is beleértve. Elegük volt a dilettáns festőből. A sztálingrádi katasztrófával kezdődött a fordulat a nemzeti beállítottságú nemesség gondolkodásában, ugyanis az ő fiaik is ottvesztek. Véget ért a nagy álom. Közülük a katonai szakértők felismerték, hogy a háború nem nyerhető meg. Javaik veszélybe kerülnek, ha jönnek az oroszok. Egész státusuk veszélybe kerül. Így született meg az összeesküvés. Frau von Garlitz felajánlotta nekik szolgálatait, valószínűleg az apja befolyására, aki ízigvérig porosz volt, a régi gárdából, a megfelelő kapcsolatokkal. És én a cselédszobában kuksolva úgy hallottam lentről mindent, mintha ott ültem volna közöttük! Mindegyik összeesküvő ott volt, és megtervezték a merényletet a legapróbb részletekig. Ha nincs az a szörnyű balszerencse, sikerült volna nekik. Berlinben a Bendlerstasse-i kaszárnyában hozták tető alá a dolgot, jelszóra a tisztek fellázadnak, a kormányt letartóztatják, koalíciót alkotnak, és azonnal felajánlják a békét. Elég a háborúból! Ha sikerült volna mindez, Martin ma is élne, mint ahogy több milliónyian, a városokat nem rombolták volna le. Az én életem is egészen más lett volna. Hogy jobb lett volna, ki tudja. Érdekesebb biztosan nem, uramisten, háziasszonyként Bécsben... De mindezt akkor egyáltalán nem láttam. Nagyon meg voltam ijedve, és nem tudtam, mitévő legyek. Hű voltam a hatalomhoz, még ha Hitlert nem is szerettem. Hittem a tekintély szükségességében, abban egyébként még ma is hiszek, elvégre én magam is irányítója voltam valaminek... Ebben nagyon is német vagyok, elismerem. Azon a vasárnapon megjött Martin. Elmeséltem neki, hogy mit hallottam. Teljesen belesápadt.

„Erről ne szólj egy árva szót se senkinek”, mondta. „Nem hallottál semmit. Adja Isten, hogy sikerüljön!” Lotte rendelt még egy csésze teát. – Innen visszatekintve azonban nem sokat változtat a dolgon, hogy beszéltél-e a tervről vagy sem – próbálta bagatellizálni Anna titoktartását –, a merénylet úgyis kudarcot vallott. Annának más volt a véleménye. – Ha akkor elárulom a szándékukat, utána talán újabb terv született volna, amely nem hiúsul meg. Ebben az esetben tehát jobb lett volna, ha nem hallgatok. Ezt a feltevést szerencsétlen vita követte, amelynek során a ha szócska nagyon sokszor fordult elő, amennyiben jelentésben. Különféle kitalált variációkban átgyúrták, utólag kiigazították a történelem menetét. Méghozzá kötekedő tónusban, mert Lotte mindenekelőtt ellent akart mondani Annának. A civakodásban kifáradva hagyták el végül a vendéglátóhelyet. Anna kimerült volt és izgatott – úgy tűnt, lehetetlen a testvérét meggyőzni (milyen eszközöket kellene még bevetnie?) –, Lotte ezzel szemben dühös volt, mert Anna kulcsszerepet tulajdonított magának olyasvalamiben, ami az ő közreműködése nélkül is végbement volna.

8 – Ha most lenne egy pisztoly a kezedben és a sarkon feltűnne Hitler, lelőnéd? – Leon Stein, aki egy fejjel alacsonyabb volt nála, elkínzott mosollyal nézett Lottéra. Az erdőn keresztül gyalogoltak. A fiú hidegvérrel bandukolt a bükkfasoron, jóllehet, fényes nappal volt. Karját nyújtotta a lánynak, mintha jegyesek volnának. A hidegvérűség hozzátartozott a túlélési stratégiájához – eddig még ép bőrrel megúszott minden veszedelmes vállalkozást. A saját halálából nem csinált ügyet, de mások életére annál nagyobb gondot fordított. – Azt hiszem, igen – válaszolta végül a lány tétovázva –, de nem vagyok biztos benne, hogy valóban meg tudnám tenni. Elérték a fasort, amely a látnok jóslata dacára még mindig őrizte a kazetta titkát. Útmutatását követve még egyszer alaposan nekiláttak a keresésnek, de semmit sem találtak. A talaj időközben laza és egyenetlen lett, mintha vakond kolóniák vitatkoztak volna a területek jogán. „Az ötödik fa közelében” – hát ez bizony nagyon homályosan hangzott. – Egy problémával veszkődöm – mondta Leon. – Egy hónappal ezelőtt egy zsidó családnak, apa, anya, gyerekek, három különböző címen találtunk menedéket. Közben az asszonyt elárulták és börtönbe került, de nemsokára szabadon engedték. Azóta háborítatlanul jár-kel az utcán, viszont az embereink közül néhányat letartóztattak. Olyanokat, akik élelmiszerjegyet és személyi igazolványt szereztek, rejtekhelyről gondoskodtak. Követtük az asszonyt, vannak bizonyítékaink. Ugye megérted, nem várhatjuk tétlenül, ki lesz a következő áldozat. – Félig behunyt szemmel nézett a lányra, mintha félálomban beszélne. – Döntöttünk, likvidálni kell. – Még szorosabban karolt a lányba. – Néha elkerülhetetlen, hogy feláldozzuk valakinek az életét a mások biztonsága érdekében. Lotte rémülten nézett rá. – Hogy megmentsem a családomat, én is sok mindenre képes lennék, gondolom... – Hát persze. – Kinek kell megtennie? – kérdezte hosszas hallgatás után Lotte. A kis ember, aki nem engedhette meg magának, hogy adós maradjon a nagy kérdésekre adandó válasszal, cipője orrával belerúgott egy, az ösvényen átkígyózó fagyökérbe. – Hát éppen ez az! Néhány napi távollét után sietősen érkezett haza, szemüvegén nyugtalanítóan csillant meg a fény. Nem volt rá idő, hogy bármit is kérdezzenek tőle. – Razzia van – intett meghatározatlan irányba. – Bármelyik pillanatban itt lehetnek. A házban kitört a szokásos káosz. Mindazok, akik hivatalosan nem léteztek és egyetlen négyzetcentiméterre sem tarthattak igényt a földgolyón, levegővé váltak a semmiben. Elképesztő rutinnal tüntették el engedély nélküli létezésük összes nyomát: a még kezük melegét őrző kártyalapokat, az éppen olvasott tiltott könyveket, a rendetlen, bevetetlen ágyakat. Az itt lakó, egyszerű holland család pedig látványos serénységgel látott hozzá a mindennapi tevékenykedéshez – remélve, hogy számukra fülsiketítőén hallatszó szívdobogásuk senkinek sem tűnik fel. Azt hitték, Ernst Goudriaan is, szokás szerint, a rejtekhelyén van a tükör mögött, míg a fiú bepárásodott szemüveggel az orrán meg nem jelent a konyhában, rajta hosszú bőrkabát, hátára vetve egy tengerészzsák. Lotte éppen mosogatott, a látszat kedvéért. – Azért jöttem, hogy elbúcsúzzak... – Kinyújtotta remegő kezét. Lotte megtörölte a kötényében a magáét. – Elbúcsúzni? Hogyhogy? – Én... én... nem bírom tovább – dadogta a fiú. Levette majd visszatette a szemüvegét. – Én... ezt a feszültséget... újra és újra... én... én elmegyek. – El? – ismételte meg Lotte, és kihúzta magát előtte. – Egyenesen a karjaikba futsz! Hogy jut ilyesmi az eszedbe, mindnyájunkat elárulsz!? – Ijedten megrázta a fejét.

– Van nálam arzén – nyugtatta meg a lányt, akinek tátva maradt a szája. – Ar-zén – mondta ki mindkét szótagot megnyomva. – Te nem vagy eszednél. Azonnal add ide a zsákot és a kabátodat – parancsolóan nyújtotta feléje a kezét. Ernst mozdulatlanul állt vele szemközt. Hangok szivárogtak a távolból. Kutyaugatás? Motorberregés? Nem látta a fiú szemét, csak a most furcsának, szinte nevetségesnek ható, bepárásodott szemüveget, körülötte a keskeny arcát, amely sápadt volt és merev a feszültségtől – talán jó erősen meg kellene rázni, mint Krisztus a vargát. Így hipnotizálták egymást, a néma erőpróba alatt azonban egyre közeledtek a kinti zajok. – Gyere – parancsolt rá Lotte. Lesegítette róla a kabátot, elkezdte ráncigálni a zsákot. A fiú hirtelen engedett neki, mint a kutya, mikor ösztönei ellenére vakon engedelmeskedik a gazdájának. – De nem megyek többé a szekrénybe! – kiáltotta dacosan. Megfordult és még mielőtt megakadályozhatták volna, fejvesztve kirohant a kertbe, egyenesen be a műhelybe, a tengerészzsákot és a bőrkabátot egyszerűen otthagyva Lotte lábánál a konyhában. Rendőrségi rohamkocsi állt meg a ház előtt. Tucat katona szóródott szét szigorú, ám groteszk alakzatban: néhányan félelmetes őrökként foglalták el helyüket stratégiailag fontos pontokon, hogy lezárják az esetleges menekülési útvonalakat, mások átkutatták a házat és megmutatták magukat az ablakokban, elhúzták a függönyöket, hogy ellenőrizzék, nincs-e mögöttük álcázott helyiség. Egy tiszt a tbc-lugas felé vette az irányt, az almafák közé. Néhányukat a ház asszonya felvezetett a hálószobaablakhoz, hogy megcsodálják az erdőszélre és a mezőre nyíló kilátást. A tiszta kék ég és az ágak között átragyogó nap mintha rácáfolt volna a helyzet veszélyességére. Lottét szinte megigézte a műhely körüli csend és mozdulatlanság, újból és újból az ablakhoz ment, mert azt várta, hogy puskacsővel a hátában, feltartott kezekkel Ernstet látja előlépni. Végül nem bírta tovább, elindult ugyanazon az úton, amelyen a tisztet látta menni. A hátsó ablakon mintegy véletlenül belesett a helyiségbe. Ernst, orrán félig lecsúszott szemüveggel egy félig kész hegedűt tartott a magasba, szélesen gesztikulálva, lelkesen magyarázott. A tiszt a munkapadra tette a sapkáját és elragadtatottan figyelt, időnként bólintott és végigsimította az állát. Amikor Lotte benyitott, szórakozottan pillantottak hátra a válluk fölött. A német becézgetve húzta végig középső ujját az egyik falon függő hegedű fáján. – Nagyon szép lakkozás. – Én magam készítem, színezőanyagok nélkül – mondta büszkén Ernst. – Gyönyörű, gyönyörű! – A német el volt ragadtatva. Kihúzta magát és csukott szemmel mély levegőt vett. – Milyen jó illat van itt! – fedezte fel. – Pompás! Lotte elképedve vonult vissza. Sietős léptekkel igyekezett a konyha irányába. Ám mielőtt az ajtóhoz ért volna, diadalmas érzés kerítette hatalmába: az egyik pillanatban a fiú a megszállóktól való félelmében kész lett volna mérget bevenni, a másikban pedig a legnagyobb lelkesedéssel avat be a hegedűkészítés titkaiba egy németet. Bámulatos, alkimistához méltó átalakulás, ami elfeledtetett vele minden veszélyt. Éppen be akart lépni a házba, amikor felcsendült mögötte a hegedű hangja. Az egyik Beethoven-hegedűverseny szenvedélyes, lélekbe markoló futama szállt fel a műhely világoskék deszkafalai közül. A katonákat nem érdekelte többé a ház belseje, a kertbe igyekeztek, hogy meghallgassák parancsnokuk zenei intermezzóját. Olyan fegyelmezetten hallgatták, mintha ez hozzátartozna a katonai rendhez. Egyenruhájuk gombjain meg-megcsillant a nap fénye. Mivel a házkutatás ünnepélyes koncertbe torkollott, Lotte apja is előjött, zsebre dugott kézzel hallgatta. Amikor az utolsó hangok elillantak, nagyobb lett a csend, mint bármikor előtte, mígnem egy szarka károgva felröppent az egyik ágról, a tiszt pedig álmatagon előlépett Ernst Goudriaan műhelyéből. A zenétől örömittasan imbolygott, botladozott a gyümölcsfák között. Hirtelen látóterébe kerültek az alárendeltjei: egyik kezével végigsimította zilált hajzatát, majd fejére tette a sapkáját és olyan arcot vágott, amilyen a háborúhoz illik:

– Na... – mondta ridegen. – Gyerünk. Mire vártok? A motorok zaja elhalt a távolban. A nem létezők izzadtan, gyűrötten előjöttek és kinyilvánították csodálatukat Beethoven csodás közbeavatkozását illetően, a tükör mögött jól hallhatták a hegedűt. Max Frinkel órákig tudott beszélni a zene hatalmáról. Csak Ernst Goudriaan ült még mindig a műhelyében és csiszolt egy fedőlapot. – Elcsábítottad a parancsnokot – mondta neki Lotte elragadtatottan, és leült a gyaluforgácsok közé. – Hála neked – vigyorgott a fiú. – Egyszerűen mosogat, mondtam magamban, amikor idejöttem a műhelybe. Ha az üldözötteket megtalálják, nagy a valószínűsége, hogy az egész családot falhoz állítják, ennek ellenére ő egyszerűen csak mosogat. És akkor arra gondoltam, én meg miért ne csiszolhatnék tovább. Aki elmélyülten dolgozik, az valahogy érinthetetlen, valahogy sebezhetetlen... mintha így kívül állna a háborún. Lotte zavartan hallgatott. A fiútól kapott dicséret nem hagyta közömbösen. Hogy ő, a változatosság kedvéért, most az egyszer pozitívan befolyásolta valakinek a sorsát, zavarba hozta, de jólesett neki. – És még egy szólót is játszott neked – sóhajtotta, elterelő manőverként. Ernst bólintott. – Egy lelkes amatőr. Azt mondta: „Ha nem egy háború közepén lennénk, megvenném magától ezt a hegedűt.” – A mesterember büszkeségével megismételte: – Venni akart tőlem egy hegedűt! Az eset helyrebillentette Lotte lelki egyensúlyát. Megtisztult a gondolattól, hogy ez a bujkáló tulajdonképpen hozzá tartozik, amióta megakadályozta a fiú nevetséges kamikáze akcióját. Látszólag magától értetődő következmény volt, hogy beleszeretett, s immár nem viseltetett ellenérzéssel a szerelemmel szemben. Szerelmes volt Ernstbe és minden cselekedetébe, ami egy hegedű elkészítéséhez szükséges: fűrészelés, gyalulás, csiszolás, polírozás, lakkozás... Hogy a hátlap szépen erezett jugoszláv juharból van, a nyak ellenben ébenfából, hogy a rossz lakk befolyásolja a hangzást, hogy az oldallapokat gőz segítségével hajlítják meg, ez mind gyöngéd érzéseket váltott ki belőle, sőt még a csontenyv szagát is szerette, amire ahhoz volt szükség, hogy a különböző részekből valami egész legyen. De a legszebb az volt benne, hogy Ernst semmilyen tekintetben nem hasonlított a holland apjára. Egy útikalauzban, amelynek Spa fürdőváros hírnevét kellett öregbítenie, a következőket olvashatták: „Spaban a fürdővendégek elfelejtik a hétköznapokat. E miliőben – amely a bizalom és biztonság jelképe –, orvosi segítséggel látjuk el s ápoljuk Önöket. Fő a nyugodt és rendszeres életritmus.” A két nővér fütyült ezekre a szép elgondolásokra. A „nyugodt és rendszeres életritmus” kialakításából nem lett semmi. Minél több részletét ismerték meg egymás életútjának, annál nagyobb lett bennük a feszültség és nyugtalanítóbb a gondolat, hogy a múlt megmásíthatatlan és visszavonhatatlan. Most kínálkozott számukra az utolsó esély, hogy közelebb kerüljenek egymáshoz, és kibéküljenek. Egyikük akarta, nagyon is akarta, mélységesen szüksége volt rá – másikuk még mindig épp csak készen állt rá. Az egészségkúrát beárnyékolta a háború. Megidézték a szellemeket, és a zilált lelkű szellemek megjelentek, kietlen vidéken, ólomszürke ég alatt, puskapor- és foszforszagúan... Egyetlen nagy panaszkiáltássá olvadva jajongtak az élethez való jog, az emberiesség, a szabadság és a keresztényi felebaráti szeretet elkótyavetyélése miatt... Értékek, amelyeknek egykor jelentőségük volt. Szavak egy archaikus nyelvből. A naivitás eszperantója. A szellemek csapatostul vonultak el mellettük és mély nyomokat hagytak. Jóllehet, Anna és Lotte a Salle de Repos-ban pihent a heverőn, szemüket azonban nem hunyták be és a galambok burukkolására sem figyeltek. Mivel ezen a reggelen rajtuk kívül nem voltak páciensek, itt vívták tovább mindennapi háborúsdijukat.

– Július huszadikára, arra a napra, amelyiken nem sikerült a Hitler elleni merénylet – kezdte Anna – olyan jól emlékszem, mintha tegnap lett volna. Frau von Garlitz déltől a rádió mellett ült, természetesen pontosan tudta, mikor kerül sor az eseményre. Késő délután rövid hírt közöltek a merényletről, erre várva ült ott. „Hála Istennek, a disznó halott!”, kiáltotta magánkívül az örömtől. Csak úgy visszhangzott tőle a folyosó és lépcsőház. Én mereven álltam. Rögtön ezután holtsápadtan megjelent Ottóka és azt mondta: „A Führer él. Hamarosan beszélni fog a rádióban.” Uramisten, gondoltam, remélhetőleg senki nem hallotta Frau von Garlitzot. A ház tele van idegenekkel! Csak később tudtuk meg, miért ütött ki balul a dolog. Stauffenberg letette a robbanótöltettel teli aktatáskát Hitler közelében, de valaki nyilván odább tolta. Az összeesküvőket még aznap letartóztatták, von Stauffenberget társával együtt nem sokkal éjfél után agyonlőtték. Az urak közül, akiket a lépcsőn láttam aktatáskával a kezükben, senki sem maradt életben. Köztük volt Frau von Garlitz unokaöccse is. Csupa jó házból való, magas rangú tiszt, akiknek elegük volt a disznóságokból... Legtöbbjüket Plötzenseeben felakasztották, mészároskampókra... – És közszemlére tették őket... Anna bólintott. – Elrettentő példának. A feleségek és a gyerekek koncentrációs táborba kerültek. Rögtön nagytakarításba kezdtek, mindenkit, aki gyanús volt, elfogtak és deportáltak. – És Frau von Garlitz? – Senki sem tudta, hogy köze volt az ügyhöz. „Hanyatt fekszem és nézem, hogyan szállnak el felettem a repülőgépek”, írta Martin Normandiából. Két fotót is csatolt leveléhez. Az egyiken katonaköpenyben Mont Saint Michel szikláin ül, és a tengeren át Anglia felé néz, a másikon egy lezuhant, az oldalán csillagot viselő amerikai gép szárnyán ül. Egy héttel később váratlanul felhívta Annát: – Itt vagyok egészen közel, Stettinben. Egységüket felszámolták, most egy Wehrmacht-kaszárnyában a Keleti-tengernél rövid idő alatt gyalogosokká képzik át az embereket. A leleményes századparancsnok, aki annak idején nyélbe ütötte, hogy illegálisan szabadságra hazamehessenek Ukrajnából, újabb ravaszságot eszelt ki. Minden feleség kapott egy táviratot, amelyben arról értesítik, hogy a férjük súlyos beteg. Anna tehát vonatra ült, táskájában ezzel a hivatalos papírral, amely feljogosította, hogy északra utazzon. És az utazás végén, amikor a szerelvény erősen oldalra dőlt, ismét meredek szürke fal emelkedett előtte. Vajon mi rejtőzik emögött, töprengett Anna. Aztán eszébe jutott a rádióban az egekig magasztalt csodafegyver, a fegyver, amellyel Németország meg fogja nyerni a háborút. E mögött a falak mögött talán valóban a V-2 rakéták vannak felállítva! De aztán hullámzani kezdett a hatalmas fal, és amint a vonat elkanyarodott, a fal helyén, életében először, végtelen szürke vízfelületet pillantott meg, amelyen egy hajó úszott. A vonat egy üdülőhelyen állt meg. Feltűnően sok fiatal nő szállt ki, s mindegyik két bőrönddel. Mérget lehetett venni rá, hogy az egyik élelmiszert tartalmaz, a másik pedig ruhadarabokkal van tele. Tétován járkáltak fel és alá az állomásépület előtti kis téren, mígnem felfedezték, közös a problémájuk: hogyan jutnak el nehéz csomagjaikkal a szállodához? Két napbarnított asszony, aki egy haltól bűzlő kézikocsit húzott maga után, kutakodva nézett körbe, majd odament Annához. Felmutattak neki egy esküvői fényképet. – Maga Frau Grosalie? – Igen – válaszolta Anna meghökkenve. – A férje küldött minket, hogy elvigyük magát és a bőröndjeit. Még mielőtt reagált volna, megragadták a csomagjait és felrakták a kocsira. A többi asszony szitkozódásban tört ki: az ő férjük miért nem intézkedett az érdekükben? – Jóságos ég! – emelte fel a hangját Anna. – Mit számít az?! Megpakoljuk a kocsit, és közösen toljuk.

Így tolták a súlyosan megrakott kocsit a tengerparti szállodáig – az egyenetlen macskaköves úton – egy csapat virágos, nyári ruhába öltözött fiatalasszony. Kiderült, hogy előző este Martin a parton találkozott egy halásszal, akinek előadta a bánatát, s az néhány csomag cigarettáért cserébe gondoskodott róla, hogy Annát elhozzák az állomásról. A szálloda az egyik dűnén állt, és mintha a tengert ingerelte volna: gyere ide, na, gyere csak. A kaszárnya onnan három kilométerre volt; a század a parancsnok engedélyével minden este elmehetett „úszni”. Egyenruhájukat a part homokján hátrahagyva, vizes fürdőnadrágban futottak a katonák a szállodáig, és az éjszakát a feleségüknél töltötték. Egy meleg estén Anna és Martin elindult, hogy fürödjenek egyet, mint annak idején a tóban. A sima víz visszatükrözte a hold fényét. Nyugodt, egyenletes tempóban úsztak egymás mellett, a tenger a szabadság érzésével ajándékozta meg őket, mintha a háború törvényei csak a szárazföldön érvényesültek volna. – Most hallottam a rádióban – mondta Martin leplezetlen örömmel a hangjában –, hogy az oroszok már Kelet-Poroszországban vannak. – Akkor már nem tarthat soká – köpött ki egy korty vizet Anna. Martin lemerült és kissé távolabb bukkant fel. – Ha vége lesz ennek a hülye háborúnak – kiáltotta prüszkölve –, végre örökre Bécsbe mehetünk! – Fellelkesülve, szinte mámorosan úsztak tovább, mígnem Martin megfordult és meglepetten közölte: – Mi aztán jó messzire kerültünk a parttól. Anna gépiesen körülnézett. Egy valószerűtlen fehér csík a horizonton, mindössze ennyi maradt a partból. Megfordultak és a legnagyobb lelki nyugalommal elkezdtek visszafelé úszni. De úgy látszott, a csík egy milliméterrel sem került közelebb hozzájuk, elkeseredett csapásokkal haladtak tovább. A hold közönyösen kísérte őket. Martin újra és újra körülnézett és bátorította Annát, hogy tartson ki. A tenger vize nehéz volt, úgy tűnt, mintha minden karcsapással litereket kéne kiszorítani belőle. Anna nem kapott levegőt, minél kétségbeesettebben igyekezett megőrizni a nyugalmát, annál jobban erőt vett rajta a pánik. A csíknyi szárazföld továbbra is előkelően tartotta a távolságot. – Martin – kiáltotta Anna erőtlenül, és elmerült, majd ismét a felszínre bukkant – hagyjál csak! – Segítek. – Jóllehet mintha valahonnan távolról hallotta volna a hangját, a karját a vállai körül érezte. – Ilyen közel a háború végéhez mégsem fulladhat... – hallatszott egyszer csak sokkal közelebbről. Teljesen rábízta magát Martinra. Elvesztette az időérzékét. Nem tudta, órák vagy percek teltek el addig, amíg a férfinak még volt ereje ahhoz, hogy mindkettőjüket fenntartsa a víz felszínén. Nem tisztán, de hallotta a segélykiáltásait, ott visszhangoztak a víz felszínén. Belenyugodott, hogy Martinnal együtt fog elmerülni, beszippantja őket tenger anyácska, és soha többé semmi kötelessége nem lesz. Észrevétlenül és ellenállás nélkül hagyta, hogy átzsilipeljék a csöndes Seholba. Egy örökkévalósággal később, a még mindig meleg homokban feküdt a hátán, és valaki szájon át lélegeztette. Ereiben, a visszatérő élettel együtt, undor áradt szét. Valaki durva törülközővel szárazra dörzsölte és felmelegítette. Miért nem hagyták ott, ahol volt? Olyan nagyon jól érezte ott magát. De Martin ült mellette a hold kékesfehér fényében, leste, hogyan tér vissza feleségébe, megmentőjének szakavatott kezei között, az élet. Az illető, akinek Martin még azt is megengedte, hogy életre csókolja Annát, a század egyik altisztje volt, olyan vállakkal és karizmokkal, mint egy gladiátoré. Ekkor Anna még nem sejtette, hogy néhány hónap múlva, visszagondolva erre az estére és a buzgó altiszt közbeavatkozására, azon emészti majd magát, miért is nem hagyta inkább, hogy Martinnal együtt elmerüljön a Semmiben. Másnap hirtelen vége szakadt a titkos vakációnak: a Waffen-SS szemet vetett a kiképzésben résztvevő gyalogosokra. Azon az estén a katonák feldúltan rohantak a hotelba.

Torkig voltak a háborúval, a közelgő béke már ott zöngicsélt a fejükben, eszükbe se jutott, hogy csatlakozzanak az elvakult fanatikusok hadtestéhez. Martin öklével a párnát püfölte. Mi mást terveznének ezek a teuton bajnokok, ezek a kardcsörtető, bősz harcosok, akiknek a szótárában nem szerepel a megadás szó, mint a kollektív öngyilkosságra való felkészülést? Körbezárva, egyik oldalon az angolok és amerikaiak, a másikon az oroszok által, nem fognak visszarettenni attól, hogy ősi germán szokás szerint ifjú harcosokat áldozzanak az istenek jóindulatának elnyeréséért. Ez volt az első és utolsó alkalom, hogy Martin valami ellen lázadt. Anna ringatta és meggyőződés nélkül próbálta megnyugtatni: – Nem tehetünk semmit – suttogta végül megadva magát –, az égvilágon semmit. A század elindult Nürnbergbe. A Keleti-tengertől a Német Birodalmon át délnek tartottak, teher- és marhavagonokban. A nők Berlinig együtt utaztak velük. Kivéve Annát, akinek Martin nem engedte, hogy minden kényelmet nélkülözve utazzék. – Szó sem lehet róla. Ezeken nincs toilette, nincs víz. Az én feleségem nem fog marhavagonban utazni. – Mérgesen szállt föl a saját szerelvényére. Anna, akinek még várakoznia kellett a legközelebbi személyvonatra, feladta neki az élelmiszerrel teli koffert. – Ebben meg mi van? – Élelmiszer – mondta Anna. Martin visszarakta a peronra a bőröndöt. Anna újra felemelte és férje kezébe nyomta, de Martin megint ellökte a csomagot: – Vidd magaddal, én kapok eleget enni! Ilyen legyen a búcsúnk? – gondolta Anna. Felhangzott az indulást jelző sípszó, Martin finoman két tenyere közé fogta felesége arcát és fájón megcsókolta. Anna kezét tördelve állt a peronon jobbról is, balról is egy-egy bőrönddel. A hír, hogy az oroszok Kelet-Poroszországban vannak, ott csillámlott, ott szikrázott a nyári hőségben, egyik helyen félelmet, a másikon titkos örömet váltott ki. A kastélyban és környékén minden maradt a régiben, csúcsra járt a háztartás és a mezőgazdaság – a háború által működésbe hozott perpetuum mobile. De ahogy Wilhelm, az orosz elsuttogta, az orosz hadifoglyok és a lengyel kényszermunkások állandó izgalomban éltek, amit őreik elől csak rendkívüli kollektív önuralommal tudtak leplezni. Anna bólogatott, most már nem tarthat sokáig. A konyhakertben álltak egy magas rebarbarabokor mögött. A férfi megfogta Anna kezét és barázdás arcát az asszonyéhoz közelítette, hogy az már azt hitte, meg akarja csókolni, de csak a fülébe suttogta: – Figyelmeztesse a kegyelmes asszonyt... Azon a napon, amikor bennünket az oroszok fölszabadítanak, a lengyelek itt mindenkit megölnek, aki német. Ők hazafiak, meg akarják bosszulni, amit az országukkal műveltek. Mindenkit megölnek, csak magát nem. Magának a haja szála sem fog görbülni, megígérték nekem. Az oroszok megvédik magát. – De, Wilhelm – dadogta Anna – ezt nem mondhatod komolyan... Frau von Garlitz... és a gyerekek... ők nem követtek el semmit! Wilhelm lesütötte a szemét, elengedte Anna kezét és leejtett vállal elment, mintha mindkét karján ólomgolyók függnének. Anna a rebarbara erős szárára meredt és a barbár szó jutott az eszébe. A gondozott zöldségeskert, a rövidre nyírt pázsit, a ragyogó kastély, a tisztára mosott fehérnemű a ruhaszárító kötélen... Meghaladta a képzelőerejét a lehetőség, hogy ezt a magától értetődő rendet szétrombolják. Ennek a rendnek a lelke, a kastély lakói, a család, amelynek neve a tizenhetedik századtól összefonódott ezzel a helységgel, a tótumfaktum Ottóka, a mamsel, a takarítóasszonyok és a szobalányok, sőt még a menekültek is – ezeknek az embereknek, akikkel nap mint nap akadt valami dolga, ezeknek bűnhődniük kell? Ugyan mit követtek el? Először érezte úgy, hogy ami után vágyakozott, talán egyáltalán nem is felszabadulás lesz, hogy a háború egyszerűen tovább folytatódik – csak más maszkot ölt. Elindult és rohant egyenesen Frau von Garlitzhoz. Ő nem csodálkozott és nem is ijedt meg.

Számára régóta világos volt, hogy a keletről érkező hordák nem a felszabadulást fogják elhozni. Az evakuálás terve már kész volt. Anna levelet kapott Martintól, egy SS-levelet egy SS-kaszárnyából. Az oroszok közelednek Nyugat-Poroszországhoz, írta Martin, mondd fel az állásodat és menj Bécsbe – ott biztonságosabb és ott az otthonod. Józan, értelmes üzenet. Martin, aki az elmúlt hat év alatt bejárta Európát, akár egy vándorcigány, arról beszél neki, hogy hagyja ott az uradalmat, mintha önszántából tenné. Mintha nem kellene – először az életben – ezzel kapcsolatokat megszakítania. Az asszonyához, a két gyerekhez, az egész személyzethez, a pótcsaládjához, ehhez a nehézkes, bevált, szeszélyes egyveleghez való kötődését, amely az évek során kialakult. A felújított kastélyhoz, a saját teremtményéhez, amely egy napig nem tudott meglenni nélküle. Itt kellene hagynia az egészet, átengedni, kinek is...? Otthagyott mindent, a búcsúzáskor könnyek hullottak és ígéretek hangzottak el. Frau von Garlitz meghatott volt és sértődött, mintha a saját anyja hagyná cserben, a gyerekek úgy csimpaszkodtak rá, mint a kis majmok, a takarítóasszonyok szipogva az orrukat törölgették, Ottóka hangosan fújtatott, hogy kimutassa az olyan cselédekkel szembeni megvetését, akik nem tekintik életre szóló hivatásnak az állásukat. Mogorván ült fel a bakra. Anna elutazásával véget ért egy korszak, ezt mindenki érezte, de senki sem tudta, mi jön helyette. Anna felemelte örökké vele tartó kofferjeit és a kocsi elindult a fasorban. A kapunál még egyszer visszaintett. A szeme vöröslött a sírástól. Amikor végighajtottak a falu utcáján, kétoldalt a kizsigerelt orosz hadifoglyok díszsorfalat álltak ócska göncükben, lobogtatták kék kockás zsebkendőiket. Őreik tartózkodóan nézték. Wilhelm legelöl állt és elkínzottan, de fülig érő szájjal vigyorgott. Úgy álltak ott, mint egy vérpadra lépő királynő utolsó hívei. A zsebkendők, a fogkrém és a kitört fogú fésűk királynőjének eleredtek a könnyei. Wilhelm egy lépést tett előre és átnyújtotta a zsebkendőjét. Ez volt az utolsó, amit a faluból látott, könnyfátyolon át: a sorfal az utca két oldalán, lassan lengő zsebkendők, jellegzetes szláv arcok – ki tűnt el kinek az életéből? Elhagyták a falut, a szántóföldek között haladtak, és már csak a magány volt, eltekintve Ottókától, aki kifürkészhetetlen pillantással lovának a ringó hátsójára meredt. – Nagyon szerettek engem, igen – fejezte be Anna. Lotte nem reagált, ezt az egész öntömjénezést nem tudta összhangba hozni azzal a benne élő jóval kevésbé hízelgő Anna-képpel. Anna romantizálja a múltat. – És Wilhelmnek... – kérdezte bosszúsan – igaza lett? – Minden úgy történt, ahogy megjósolta. A kastélyt kifosztották, sokan nem élték túl. Frau von Garlitz a gyerekeivel és néhány hű emberével, éjszaka a befagyott Oderán át nyugatra menekült. Évekkel később véletlenül összetalálkoztam mamsellal, ő mesélte ezt nekem. – És a kastélyt viszontláttad még valaha? – Lotte, aki különös érdeklődést tanúsított a régi házak iránt, legyőzve önmagát, kíváncsi volt. – Hallani sem akarok erről! – Annát elfutotta a méreg, hirtelen felült. – A lengyelek mentalitása ugyanolyan volt, mint azoké a kövér mosóasszonyoké, a birtokra érkezésemkor. Egyszerűen nem tudták, mi az, hogy munka. Nem is fogják, én mondom neked. A nyugágy heves nyikorgással tiltakozott – nem olyan fürdővendégeket szokott kiszolgálni, akik élénk beszélgetést folytatnak, méghozzá ülve. – Tavaly ősszel egyik barátnőmmel Lengyelországban jártam. Autóval mentünk: Varsó, Krakkó, Auschwitz, Zakopane, Poznan. Támadt egy ötletem. „Menjünk el abba a faluba, amelyikben a háború alatt dolgoztam.” „De az a falu már nem is létezik”, morgott a barátnőm. „Természetesen megvan még, csak másként hívják.” Elkezdtük keresni, térkép nélkül, mindenütt csupa lengyel helységnév, ezek semmiféle támpontot nem nyújtottak. Egyszerűen csak az emlékeimre hagyatkozva vezettem, egy útelágazás, egy göcsörtös fa, egy régi csűr, ami ismerősnek tűnt, ezek voltak azon az elhagyatott tájon a tájékozódási pontok. Egyszer csak egy hosszú, egyenes, gesztenyefákkal szegélyezett úton haladtunk végig. Lepusztult

parasztporták, az út közepén tyúkok, spicces fickók a postahivatal előtt, amely egyben a falu kocsmája is. Kiszálltam az autóból és kérdezősködtem a falu felől, a régi nevén nevezve. Anélkül, hogy válaszoltak volna, csak bámultak rám egykedvűen. A szemerkélő esőben még szegényesebbnek látszott minden. Mentem egy darabig a főutcán, és egyszer csak megálltam egy óriási, elhanyagolt ház előtt... Parasztgazdaság, gondoltam. Az ereszcsatornákban fű nőtt, a ferdén lógó spalettákról lepergett a festék, a bejárat ideiglenesen aládúcolva, több ablak is be volt szögezve deszkával, mindenütt pergett a falról a vakolat. Egy kikopott füves területen libák szaladgáltak, valamivel arrébb disznó túrta a sarat, egy láncra vert rühes kutya fogát vicsorította. Eszembe jutott a mi kifogástalan rendben tartott udvarunk. Látod, mondtam magamnak, hát így bánnak a lengyel parasztok a gazdaságukkal. Egy öreg jött oda hozzánk. Megszólítottam, megint a falu régi nevét említettem. Vastag szemüvegén át úgy nézett rám, mintha kísértet lennék, aztán lassan bólintott. „Most Stokownak hívják”, mondta tört németséggel. Én is vele bólogattam, hirtelen nagyon izgatott lettem. „A von Garlitz család?” Erre nem szólt egy szót sem. „Hol a kastély? Mi lett a kastéllyal?” Az öreg elmosolyodott, szegénynek már csak néhány csonka foga volt. „A kastély?” ismételte meg csodálkozva. „De hiszen itt van. Pontosan maguk előtt.” Szóval ott álltam az egykori kastély előtt, láttam és nem ismertem rá. Képzeld csak el! Anna feje kivörösödött az izgalomtól. Úgy tűnt, mintha a Salle de Repos falai rázkódtak volna a felháborodottságától, amit szétfröcskölt maga körül. Széttárta kövér karjait: – Egykor fal vette körül, és volt egy park tele öreg fákkal. Ebből semmi nem maradt. Ott állt a kastély, kopottan, szánalmas állapotban, körülötte gaz és sár. El se tudom mondani neked, mit éreztem akkor ott. Mintha a maradékát is elveszítettem volna az emberiségbe vetett bizalmamnak, amiből amúgy sem sok volt már. „Láthatnám a házat belül is?”, kérdeztem, „Itt dolgoztam a háború alatt.” Az öreg bólintott, de nem voltam biztos benne, hogy megértett-e. A háború vége óta tizenkét lengyel család lakik a kastélyban, magyarázta, és a gazdaságból téesz lett. – Anna elhúzta az orrát: – Afféle kolhoz. Csak abba egyeztek bele, hogy a kastély egy részét nézzük meg belülről. Uram Atyám, micsoda megpróbáltatás volt! A hallban, abban a hallban, ahol az összeesküvést szőtték, ruhaszárító kötelek voltak kifeszítve keresztül-kasul, rajtuk megsárgult lepedők, ingek. A falak szürkék, a padlóburkoló lapok repedezettek. Kinyitottuk az ebédlő ajtaját. A szám elé kaptam a kezemet. „Nézzék csak, a parkettám!”, kiáltottam. Ott volt az én büszkeségem, az én padlóviasszal ápolt, pompázatos parkettám, kiszáradva és összekaristolva, sőt, egész darabok hiányoztak belőle. A falhoz támasztva rozsdás kerékpár állt, egy sovány, vöröses macska behúzott farokkal inalt el. Beleszédültem, elhiheted. „Menjünk ki, kérem”, könyörögtem. Egy hosszú, félelmetes folyosón, ahol nyoma sem volt már a futószőnyegnek meg a vadászjeleneteket ábrázoló faliképeknek, jutottunk a hátsó ajtóig, közben majdnem elbotlottam egy piszkos, szappanos vízzel teli vödörben. Kint először is mélyet lélegeztem. „A temető”, nyögtem ki, „abból csak megmaradt valami”. Az öregember a fejét rázta. „Minden kaputt”, mormogta. Odamentem, ahol von Garlitzot, vagyis azt, amit von Garlitznak kellett tartanunk, eltemették. A régi ösvények még megvoltak, de ott, ahol a síroknak kellett volna lenniük, csak sötét, borostyánnal és repkénnyel befutott gödrök tátongtak. Itt-ott egy darab márvány hevert. Nagyra nőtt bokrok hajoltak föléjük ágaikkal, mintha el akarták volna takarni a szégyent. „Még a holtakat sem hagyták békében”, kiáltottam. „Mindent tönkretettek”, mondta kísérőm beletörődéssel. „Annyira bosszúszomjasak voltak, hogy még a sírokat sem hagyták háborítatlanul, pedig azok egy része még a tizenhetedik századból maradt fenn.” – Csakhogy ez teljesen érthető – mondta Lotte a takarója alól –, elég okuk volt rá. – Igen, igen – felelte Anna türelmetlenül. – De amikor ott álltam és a tátongó üregekbe néztem, semmit sem értettem belőle. Rövid csend állt be. Azután, mintha intim titkot bízna Lottéra, így szólt:

– Felvettem egy gesztenyét, egy szép, nagy, fényes gesztenyét. Mindig magamnál hordom, annak emlékére, amikor... amikor tulajdonképpen nagyon boldog voltam... anélkül, hogy tudtam volna. Bécs. Bécsben biztonságban vagy, írta Martin. Amikor Anna megérkezett, apósa éppen a bőröndjét pakolta. – Utazom Nürnbergbe – magyarázta. – Az SS meghívta a szülőket, hogy nézzenek körül kicsit. Néhány nap múlva elégedetten érkezett vissza: – Egyáltalán nem kell aggódnod Martinért, kitűnően érzi magát. Rend van náluk, összetartanak, vadonatúj holmikat kaptak. Mindnyájan barátságosak és udvariasak. – Maga be akar csapni – mondta Anna bizalmatlanul. – Nem, esküszöm neked, úgy érzi magát, mint hal a vízben. – De hiszen gyűlöli a nácikat! – A saját szemeddel győződhetsz meg róla, legközelebb a feleségeket is meghívják. Anna megkapta az engedélyt és augusztus utolsó hetében tizennégy napra Nürnbergbe utazott. A bombatámadások nem sokat hagytak meg a városból, de az SS által lefoglalt szálloda sértetlenül állt. A házaspárok luxuslakosztályokat kaptak – reggelente a tiszteknek egy nem különösképpen megerőltető kiképzésen kellett részt venniük, a nap hátralevő részével szabadon rendelkeztek. A kaszárnya is a nyugalom szigete volt a káoszban. Minden ragyogóan tiszta volt – az embereket és a dolgokat egyaránt megbecsülték. Az apósa nem túlzott: Martinnak, aki annyira adott a jó modorra, rendre és a jólneveltségre, itt bőségesen része volt mindegyikből. Kihasználták a nem remélt együttlétet, valóságos nászútnak tűnt. A hadvezetés kényeztette legifjabb magzatait. Időnként lehullott egy bomba, ez csak afféle szépséghibának számított, már rég oda se figyeltek rá. Szenvedélyükké vált, hogy egymást fényképezzék: Martin jókedvűen, egyenruhájában. Anna egy krémszínű kosztümben, amelyet Frau von Garlitz egykori teniszöltözetéből szabtak át. Az összes asszony itt volt, akivel a keleti-tengeri kaland során megismerkedett. A fatalisták mohóságával élvezték ki az összes nappalt és az összes éjszakát, amit ajándékba kaptak – egyetlen asszony kivételével, aki kétségbeesett sírógörcs közepette vallotta meg Annának, a szülei megtiltották neki, hogy teherbe essen egy olyan férfitól, aki talán hamarosan halott lesz. – Minden este hátat kell fordítsak neki – mondta és rázta a zokogás. Anna, aki még mindig forró vágyakozással figyelte, jelentkeznek-e rajta a terhesség első jelei, bátorságot öntött belé: – Tegyük fel, hogy elesik... De akkor mérhetetlen vigasz lesz számodra, hogy legalább van egy gyereked tőle. Eh, miket is beszélek, a háborúnak jóformán vége már! Majd hazajönnek és együtt élünk velük egy fedél alatt és – nevetve megfenyegette az ujjával – az lesz csak az igazi háború, kedveském! Martin buzgalma, hogy Anna jó közérzetéről gondoskodjon, időnként vicces jeleneteket eredményezett. Egyik reggel a nők a szálloda uszodájában találkoztak. Miközben Anna háton úszott a vízen, egyikük rohanvást érkezett a medencéhez: – Kifelé, kifelé, egy csapat katona erre tart. Sietősen kimásztak a partra és az öltözőkabinokba menekültek. Anna csodálkozva nézett körül és lazán úszott tovább, anélkül, hogy figyelt volna a távolból hallatszó énekszóra, ami lassanként egyre hangosabb lett. Csak amikor a tisztek hozzákészültek, hogy a vízbe merüljenek, akkor érezte úgy, hogy a jelenléte az úszómedencében most talán nemkívánatos. Lankadt karcsapásokkal tempózott a medence széle felé. Jóllehet, decens fekete fürdőruhája elfedte dús idomait, ám el nem rejtette a férfiszemek elől, így vonult a tisztek között az öltözőkabinhoz. Elmenőben meglátta Martint, pontosabban azt, hogy összeszorítja az ajkát és a szeme szikrát szór. Délben aztán kitört belőle: voltaképpen hogyan jutott eszébe, a nők közül egyes egyedül neki, hogy fürdőruhában mutatkozzék annyi férfi előtt? Anna vállat vont.

– Sehogy. Éppen úsztam egyet. Martin mélyen megbántva ingatta a fejét. – Az én feleségem... azok között a fickók között. – Az uszoda végül is mindenkié – nevetett ártatlanul. – Az én feleségem nem tesz ilyet. – Dehogynem, gondolta Anna, hiszen megtörtént. Az illendőséget illetően nem egyeztek a nézeteik. – Nem szeretném, hogy rajtad viccelődjenek, én aztán ismerem ezeket. Annára nyomasztólag hatottak a férfi szavai. – Ha így folytatod, elválok tőled – tört ki belőle, hogy elhallgattassa. Martin rettenetesen megijedt, és olyan megható volt, hogy Anna megsajnálta és elérzékenyülve a nyakába borult. Micsoda ostobaság ilyen jelentéktelen dolgokon civakodni, amikor az idő amúgy is rövid! Az utolsó éjszaka Anna arra ébredt, hogy reszket, és a fogait csikorgatja. Martin, aki még álmában is reagált a felesége hangulataira, kinyitotta a szemét, és magához húzta Annát. – Te félsz. – Hangja rekedt volt az alvástól. Anna a férje mellére hajtotta fejét. – Nem tudom, mi ez. – Szorosabban hozzásimult. – Beszélnünk kell róla – mondta Martin nyugodtan. – Azt hiszem, eljött a megfelelő pillanat. Hallgass ide! Milliók esnek el ebben a rohadék háborúban, én eddig megúsztam a dolgot. Ki garantálja, hogy ezentúl is sikerül? Már olyan sokan meghaltak, én vajon miért nem? Számomra nem olyan borzasztó meghalni, nagyon gyorsan megy, ne aggódj! Egyedül az a rossz, hogy utána nem tudok többé segíteni neked. Tudom, mi fog történni veled utána, pontosan tudom. Olyan törékeny vagy, mint a porcelán, csak ezt senki sem tudja rólad. Folyton erősnek és merésznek mutatkozol, ám valójában érzékeny és sebezhető vagy, és szükséged van rám. De neked élned kell akkor is, ha én már nem vagyok. Ígérj meg nekem valamit: életben maradsz. Ha öngyilkos leszel, többé nem törődök veled. Még csak nem is köszönök. A szobában csend támadt, Anna csak Martin szívének a dobogását hallotta. Kizárt dolog, hogy ez a szív egyik pillanatról a másikra megszűnjön dobogni. Kizárt, hogy olyasmi történjen, amiről a férje beszélt. Ennek a szívnek a drága dobogása, ez a meleg, lélegző test nemcsak a hadseregé, hanem magáé Martiné és hozzá, Annához is tartozik. Ennek a testnek a jó és balsorsa oly szorosan összefonódik az övével, hogy nem is akart tudomást venni a férfi szavairól, ám azok mindegyike mélyen belevésődött az emlékezetébe, szóról szóra. – Azt sem szeretném, ha magadba roskadva töltenéd életed hátralevő részét. Még ha halott vagyok is, azt akarom, hogy szép feleségem legyen. Megígéred? Elmondom, mit kell tenned. Csak úgy tudod majd elviselni, hogy segítesz azokon, akiknek még rosszabb. Menj el dolgozni egy tábori kórházba vagy valami hasonlóba, csak úgy éled túl, végtére is ismerlek... Nem Martin keresett vigaszt és bátorítást nála, hogy egy lépésnyire a beköszöntő békétől talán meghal, hanem inkább ő adott a legnagyobb lelki nyugalommal tanácsot Annának a további életéhez. Anna elhessentette a félelmet magától, és végül valami mérhetetlen nyugalom szállta meg – Martin a biztonság és a sebezhetetlenség selyemgubóját fonta kettőjük köré, amelyben békés, meghitt csend uralkodott, s élet és halál természetesen tartozik össze. Egymást szorosan átölelve aludtak el, egymást szorosan átölelve ébredtek másnap reggel. Ragyogó idő volt. Martin még soha nem nézett ki ilyen jól: lebarnult, jókedvű volt és teli bizakodással. Amikor a vonat elindult, Anna kihajolt az ablakon, Martin szaladt a szerelvény mellett és integetett: – Viszontlátásra Bécsben! Ennek a szarságnak úgyis hamarosan vége! – kiáltotta vidáman. Anna megdermedt, egy SS-tiszt szájából az optimizmus ilyesfajta kinyilvánítása megbocsáthatatlan. És az egész peron visszhangzott tőle! Szorosan becsukta a szemét, ijedten

várva, hogy azonnal letartóztatják Martint. A szíve a torkában dobogott. De Martin még mindig ott állt, integetett és senki nem csinált vele semmit. Bécs korántsem volt annyira biztonságos. Az amerikaiak elég széles zónában bombáztak, hogy a Balkánról visszavonuló német csapatok útját elvágják, és ebbe a sávba beleesett Bécs. Mivel a bombázók éjszaka nem merészkedtek az Alpok fölé, csak nappal jöttek. Új lakásuk ablaktáblái megrepedtek, Anna kartont szögezett eléjük. Légiriadó volt, rohant a legközelebbi légoltalmi pincébe, amikor útközben meglátott egy öregasszonyt, aki egy kapualjban bújt el. – Mit csinál maga itt? – kiáltott rá, és karjánál fogva húzni kezdte. Jöjjön, gyorsan le a pincébe! – Az óvóhely zsúfolásig megtelt. – Állj csak föl – szólt rá egy fiúra –, add át a helyed az idős hölgynek! A tömbbizalmi, aki a polgárok védelméért felelt légitámadás esetén, nagy léptekkel odament Annához. – Hogy jutott ilyesmi eszébe, asszonyom? – De hát micsoda? – kérdezte. – Mit követtem el? – Tudja, hogy kit hozott magával? Anna az öregasszonyra nézett, aki összekuporodva ült, mint egy madár a téli hidegben. – Hogyhogy kit hoztam magammal? Egy idős hölgyet természetesen. – Ez egy félzsidó! – kaffantotta a férfi. – Na és... – vonta meg a vállát Anna. – Ott szemben egy kutya ül, és akkor egy szegény öregasszony nem jöhet be ide? – Mindenfelől aggodalmas tekintetek szegeződtek rá, micsoda vakmerőség szembeszegülni egy tömbbizalmival! A férfi állkapcsán megfeszültek az izmok. Anna farkasszemet nézett vele, mire az lesütötte a szemét és elkotródott a pince másik sarkába, mintha ott lenne rá sürgősen szükség. Egész hónapon át hiába várt levelet Martintól. Október elején aztán ő írt neki: „Itt ülök tollal a kezemben, és az az érzésem, hogy a levegőbe beszélek.” Hogy megvigasztalja magát, vett egy csokor őszirózsát. A virággal a kezében ment felfelé a lépcsőn a lakásába, és félúton szembejött vele a szomszédja, aki mindig hangosan köszönt neki, szépen gördülő bécsi r-eket ejtve, ám most szégyenlősen surrant el mellette. Kinyitotta az ajtót és meglepetten látta, hogy az apósa várja a nappaliban. – Na, ma sem jött posta – sóhajtotta az üres asztalra pillantva. – De igen – szólalt meg apósa és fejével a tálaló irányába intett. – Ezúttal jött. Anna a kis csomag fölé hajolt, ez állt rajta: Hagyatéki holmik. Vadul feltépte. Legfelül egy boríték feküdt. Kirángatta belőle a levelet: „Kedves Grosalie Asszony... mint századparancsnoknak kötelességem értesíteni Önt, hogy a férje hősi halált halt.” Lázasan olvasta tovább: „Az Eifel-hegységben... gránáttűz...” A levél így fejeződött be: „Abban a meggyőződésben, hogy miénk lesz a végső győzelem, és igaz ügyért folytatjuk háborúnkat, maradok... Heil Hitler! SS-Hauptstrumführer, századparancsnok...” Az őszirózsacsokor a padlóra esett. – Ez nem igaz – vonta kétségbe nyugodt hangon a levél tartalmát. Körözni kezdett az asztal körül, megkerülte többször az apósát is, egyre gyorsabban, egyre dacosabban, és mind hangosabban azt kiáltotta: ez nem igaz! Ez nem igaz! Mintha a valóság rituális cáfolásával meg nem történtté tehetné a tényeket. Gépiesen ismételgette ugyanazokat a szavakat, míg végül az apósának sikerült odavezetni a kanapéhoz. Afölött függött Martin bekeretezett portréja. Lekapta a képet a falról és ölében a fotóval ringatózott. Micsoda paradoxon – az elviselhetetlent valamilyen módon mégiscsak elviselni! Átvonszolta magát a lakáson, hogy feketébe öltözzön. Amikor belenézett a tükörbe, egy visszataszító idegent látott – a tartós hullám hirtelen eltűnt a hajából. No, lám csak, a haja máris haldoklik, mindjárt követi azt a többi testrésze.

Azt nem ígérte meg Martinnak, hogy enni fog. Napokig nem evett, nem ivott, nem aludt, nem sírt. Éjszakánként a megrongált lakónegyedben bolyongott, mintha keresne ott valamit. Semmi mást nem akart, mint odajutni, ahol Martin volt. Fegyelmezett apósa, aki a felesége tanácsára vele maradt, megpróbálta Anna viselkedését a gyász érthető megnyilvánulásának tekinteni. Hozott neki egy hosszú özvegyi fátyolt a gyászmiséhez, amelyre a Karlskirchében került sor. Ugyanott, ahol két évvel azelőtt fehér fátyolban lépdelt a padsorok között az oltár felé, most feketében ment dermedten. „A német nő nem is könnyezik”, hallotta a suttogást a padokból. Mint egy süketnéma, eleresztette füle mellett a Requiem hangjait. Egy hét múlva apósa felhagyott a „gardedámkodással”. Mivel nem tudta elérni, hogy Anna befejezze az éhségsztrájkot, megígértette vele, hogy a legközelebbi vasárnap elmegy hozzájuk. Abban reménykedett, a felesége majd csak ráveszi, hogy egyék valamit. Anna vonakodva ment ki a házból. A világ közönyösen reagált Martin halálára, a városában még csak egy árnyék sem maradt belőle. Anna egyedül van, egy idegen városban, még tart a háború – ezek a tények. Ebben a helyzetben, ilyen körülmények között nem volt hely számára, mint ahogy az ő életében nem volt hely a tények számára. Úgy ment a város központjába, mint egy alvajáró, át a Ringen, a csillogó Ringen, el az Opera, a Hofburg mellett. Önmaga nyomában, önmaga árnyékaként haladt a Karlskirche felé, a vallás nyújtotta vigasz homályos igényével, de mindenekelőtt azzal a kétségbeesett reménykedéssel, hátha ad Isten egy jelet, mindenütt-jelenvalóságának bizonyításaképpen, annak a jelét, hogy létezik. Nagy nehezen sikerült kinyitnia a kaput. Éppen akkor kezdődött a vasárnapi mise. A pap hangja visszhangzott a kupolában, a barokk aranyozás vele vibrált. Kezdetben nem is volt képes felfogni szavainak az értelmét – az éhezéstől legyengülve becsusszant az egyik padba. Végre a fiatal korából oly ismerős anyaszentegyház falai között hatalmába kerítette a fáradtság, s majdnem elszunnyadt. Ám hirtelen felrezzent szendergéséből: „Minden halott a fronton”, fenyegetőzött a hang, „és az összes romba dőlt ház itt... büntetés a bűneinkért.” Büntetés? Hogyan állíthat ilyet ez az idióta?! Ez volt a leghazugabb, a legkegyetlenebb üzenet, amit valaha is az egyháztól kapott. Tiltakozásul felállt. Sikerült neki a padsorok mentén hátrajutnia. Gyöngesége dacára volt benne annyi erő, hogy a súlyos ajtót kihívóan becsapja. Dühtől remegve ment le a lépcsőn. Önkéntelenül körbenézett: kétoldalt még mindig ott álltak az angyalok, mindegyik tartotta a maga keresztjét, és mit sem sejtve bámult maga elé, átnézve a világ fölött. Anna továbbment. A Hitlerjugend masírozott lelkesen vadonatúj lobogó alatt a Ringen. Anna fekete fátyolában botorkált el mellettük. Az egyik ifjú útját állta: – Heil Hitler! – Az asszony szótlanul bámult maga elé. – Nem tud köszönni a zászlónak? – mordult rá az ifjú. Egy fejjel biztosan magasabb volt, mint ő. Anna ujjával a fiú mellére bökött: – Mondok én neked valamit. Ezért a zászlóért a minap halt meg a férjem. – Félretolta a fiút és folytatta útját. Az futott utána és egyfolytában bocsánatot kért tőle. Anna rá sem pillantott többé. Annyira zavarodott és fásult volt, hogy érzéketlenné vált a másik ember szégyenkezése iránt. Nem tudta, miként jutott el apósáék házához. Amikor kinyílt az ajtó, összeesett a küszöbön. Napok óta ájulás közeli állapotban vegetált, de úgy látszik, szervezete kivárta a megfelelő pillanatot. A díványra fektették. Bódultságában, félig öntudatlanul is észlelte, hogy a szomszéd szobában vitatkoznak. – Nem törődtél vele! – hallotta az anyósa hangját. – Megígérted Martinnak, hogy gondját viseled, és most a szemünk láttára esik össze. Annát az a veszély fenyegette, hogy megint elalszik. Babkávéból főztek egy kancsónyi igazi kávét, és egy megtöltött csészét huzigáltak ide-oda az orra előtt. Anna nem reagált, de a primitív életösztön rákényszerítette, hogy kinyissa a száját és igyék egy kortyot. Éppolyan gépiesen elrágcsált egy darab süteményt. Egészen banálisan, kávéval és süteménnyel űzték el

az öngyilkosság gondolatát, ami ezennel átadta helyét a közönséges boldogtalanság érzésének. Azt pedig már ismerte, azt az évek során megszokta. Most még be kellett váltania ígéretének másik felét. A kartonnal befoltozott ház előtt egy fekete Mercedes állt meg, rajta a jól ismert jel. Az SS gondoskodott embereiről. A Donaukommando szociális osztályának SS- és rendőrfőnöke kondoleált az özvegynek. Barátságos volt, csalhatatlanul rátalált a vigaszszavakra, amiket Anna a Karlskirchében remélt megkapni, de hiába. A tiszt megkérdezte tőle, tehet-e érte valamit. – Szívesen dolgoznék tábori kórházban – válaszolta Anna színtelen hangon. – Megígértem a férjemnek. De a munkakönyvemben az áll, hogy „háztartási alkalmazott”, ezért nem helyezkedhetek el ápolónőként. – Kérem, jöjjön be az irodámba, ott adunk Önnek egy hivatalos igazolást – ígérte meg a férfi és részvétteljesen szorította meg az asszony kezét. A magas rangú vendég látogatása után, melyről természetesen az összes lakó értesült, Anna az utca számára nem „a német nő” volt többé, hanem az „SS-néni”. Minél hevesebbek lettek a bombatámadások, minél több területet vesztett Hitler, annál nyíltabban megbélyegezték. Azzal bátorította magát: így van ez, amíg jól mennek a dolgok, „hozsanná”-t kiáltanak, ha a dolgok rosszul alakulnak, akkor pedig „feszíts meg!”-et. Jelentkezett a munkaközvetítő irodán. Ott már készen várták a hivatalos papírok. „Frau Grosalie árva és gyermektelen, és miután a férje elesett, szeretne vöröskeresztes nővérként elhelyezkedni. Kérem, hogy kapjon felmentést, és ne gördítsenek akadályt a Német Vöröskeresztnél történő alkalmazása elé. Oberscharführer Fleitmann.” A Parc du Chaletnál, ahová a termálfürdőből kimentek, áll egy kőből faragott nőalak, katonák veszik körül, ő meg igyekszik elhárítani egy bajonettet. Semmiféle fölirat nem található a szobron, nevek sem sorakoznak rajta. Anna és Lotte megáll, mindketten felhajtott gallérjukba burkolóznak. – Tulajdonképpen hol van eltemetve Martin? – Gerolsteinban. Egy katonai temetőben. De először... – Hát nem vitették haza? – Meg vagy őrülve? Az Eifel-hegységben egy tüzérségi gránát széttépte. Összeszedték a maradványait és elföldelték. Azt hiszed, 1944-ben hazaszállították a halottakat? Mennyi halott volt akkoriban!? Oroszországban, Franciaországban, az Ardennekben. Szanaszét hevertek, itt a törzs, ott a lábak. Ugyan, menj már! Már az is csoda volt, hogy megírták nekem, hol fekszik. Lotte sértetten hallgatott. Anna olyan hangot ütött meg vele szemben, mintha ő teljesen naiv lenne. Mintha Anna kisajátíthatná a háborút, mert a férje elesett. – Mindent látott előre – mondta Anna elgondolkodva. – Azon az éjszakán ott, Nürnbergben. Ahelyett, hogy a haláltól félt volna, mert mégiscsak ő az, aki meghalt, miattam aggódott, miattam nyugtalankodott. Egy huszonhat éves férfi, olyan érett és kiegyensúlyozott, mintha egy teljes élet szellemi fejlődésén végigszáguldott volna. Ezen az éjszakán már tudott mindent.

9 A gyerekeket alaposan kitanították – hiszen ők komoly kockázatot jelentettek –, hogy soha semmiféle körülmények között nem beszélhetnek az otthoni dolgokról. Olyan jól a fejükbe vésték, akár a négyes szorzótáblát. Amikor az iskolából váratlanul velük tartott az egyik barátjuk, már az erdőből kiérve kiabálták: „Anya, ugye nem baj, hogy Pietje eljött velem!” Ez azt jelentette: Vigyázat, mindenki bújjon el az emeleten. A háború egyszerre gyanakvóvá és találékonnyá tette őket. A szomszédos birtok kertészének felesége az erdőben elkapta Bartot. – Te, mondd csak, ki az az asszony, aki nálatok a varrógép mögött szokott ülni? – Bart azonnal megértette, hogy meglátták Meyer asszonyt, aki néha-néha valamit javítgatott vagy varrogatott a varrógéppel. – Átmentem anyádhoz egy kis cukorért – folytatta a kertészné –, de senki nem volt otthon, csak az az asszony az ebédlőben. – Á, ő a nagynéném – vágta ki magát a fiú, mint aki nem tulajdonít fontosságot az ügynek. – Anyám testvére, ő szokott nekünk varrni ezt-azt. Lotte anyja ismét kézbe vette az irányítást. Süteményt sütött krumpliból és hatalmas kenyereket. A bujkálok kávédarálóval darálták meg hozzá a gabonát. Közben az anya le és föl szaladgált a földszint és az emelet között, hogy kibékítse őket, amikor éppen összevesztek a kártyajátékon. A férje fanatikus játékos volt, nem bírt veszíteni, Meyerné pedig csalt, amikor úgy érezte, hogy vesztésre áll. A Frinkel házaspár elmélyült egy angol nyelvkönyvben, így készülve az emigrációra. Mihelyst a háborúnak vége, Amerikába mennek. Mihelyst vége a háborúnak! Ez valóságos szállóigévé vált, ez volt a pohárköszöntő, reményteljes várakozás uralkodott körükben, most, hogy a szövetségesek már Franciaországban vannak. Senki nem figyelt már arra, hogy naponta angol bombázók repültek kötelékben kelet felé, mindenki egyetértett abban, hogy a béke – sajnos – csak pusztítás által érhető el. Időközben még két bujkáló csatlakozott hozzájuk. Egy szabotőr, aki a postán dolgozott és elolvasta azokat a leveleket, amelyeket a Biztonsági Szolgálatnak küldtek, felfedezte, hogy rájöttek, hol bujkál Sammy Goldschmidt és a felesége. Azonnal máshová kellett vinni a házaspárt. Anélkül, hogy sok szó esett volna, újabb két ágyat állítottak fel, a többiek pedig egy kicsit összébb húzódtak. Két nagy söprű közeledett lassan, egyik keletről, a másik délről. Hosszú sörtéjű söprűk, amelyek egy kupacba söpörték a németeket, mint a port. Mindenütt türelmetlenül várakoztak az emberek. Szeptember 4-én hétfőn este a Rádió Oranje leadta a hírt: „Mint ahogy holland kormánykörökből tudni lehet, a szövetséges seregek elérték Brédát.” A bujkálok sírvanevetve átölelték egymást, a házigazda elővett egy üveg gint a háborús készletből. De néhány nap múlva a hírt már nem erősítették meg. A szövetségesek nem tettek többet, mint hogy egy sérülékeny folyosót nyitottak Brabanton keresztül, s ezen masíroztak északnak. Villámcsapásszerű támadással elfoglaltak néhány folyóhidat, de Arnhem előtt, annál a hídnál, amely a Rajnán vezet át, megtörtént a baj. A felvonulást megállították, Lotte édesapja kénytelen volt leszedni az elhamarkodottan kitett kis zászlókat. A világoskék műhelyben Lotte azon volt, hogy mindent megtudjon a néhány milliméter vastagságú fáról; Ernst Goudriaan letette a szemüvegét, egészen közel hajolt, s úgy tűnt, mintha egy titokzatos összeesküvés szövődne ő és a jövőbeli hegedűje között. Elfelejtette visszatenni a szemüvegét, ügyetlenül átölelte Lottét a gyaluk és a csontenyv között. Az enyv a földre esett, és azonnal förtelmes szag áradt szét. Talán szerelem volt, talán gyógyírként használták egymást a háborúval szemben, ami a fiú idegrendszerét és a lány lelkiismeretét túlzottan próbára tette már. Ernst akaratlanul is semmissé tette Lotte besározott származását, megszabadította legrégebbi emlékeitől, amelyek még egy másik élet részei voltak. Tabula rasa – a lány vele, általa lett igazi holland. Az élelmiszerellátás nyomasztóvá vált. Felváltva jártak a falubeliek a népkonyhára, ahonnan egy csajka híg zöldséges-krumplis egytálétellel tértek haza. Arra a hírre, hogy Barneveldben libákat árulnak, Lotte és Koen, akik sosem tudtak megülni otthon, biciklire

pattantak. Amersfoort előtt valamivel szembejött velük az Arnhemből evakuáltak karavánja, a sorban botorkált két kislány is, madzagon vonszolva maguk után egy cicát. Nem sokkal arrébb le kellett húzódniuk az út szélére, mert nagy sebességgel egy busz robogott el mellettük, Blitzmädelek, a híradós lányok ültek rajta. – Bőregerek – mondta Koen megvetően. – A pokolba velük! Bicikliztek tovább, a bűzben, amit a busz maga mögött hagyott. Esni kezdett. Egy repülőgép olyan alacsonyan repült el az út fölött, hogy a madarak ijedten rebbentek föl a fákról. Egy másodperc múlva hatalmas csattanás ijesztette meg őket – jóformán a szemük előtt, a távolban felrobbant a busz. Lángoszlop csapott föl, a füst eltűnt az esőfelhőkben. Koen, megrökönyödve, hogy milyen gyorsan teljesült a kívánsága, tátott szájjal bámulta a jelenetet, nem tudta eldönteni, gyönyörű vagy félelmetes-e, amit lát. Lotte hirtelen felindultságában, ostoba reflexből Annára gondolt, jóllehet, ő aztán nem lehetett felelős ilyesmiért. Pár perccel ezelőtt még voltak, villámgyorsan elhúztak mellettük patyolattiszta, szürke egyenruhájukban – aztán a háború bizarr módon megmutatta az arcát, itt, a szántóföldek között a szemerkélő esőben. Ha Anna is a buszon ült volna, akkor a történet most arról szól, hogy Lotte épp elvesztette a testvérét. Akkor valóban, véglegesen szabad volna. A gondolat semmiféle érzelmet nem váltott ki belőle, Anna alakja már annyira homályba merült, hogy neki mindegy volt, az orra előtt vált füstté vagy sem. Mégis némi ellenérzéssel biciklizett tovább, amíg csak egy evakuált meg nem állította őket. Levegő után kapkodva mesélte, hogy az amersfoorti pályaudvart bombázták, mindegyik tehervonat lángokban állt. Ez nem az a hely, ahová egy liba kedvéért átbiciklizik az ember. Átemelték a kerékpárjukat egy nem túl mély vízelvezető árkon, és kikerülték a várost, ahonnan apokaliptikus zajokat hozott a szél. Megtalálták a libákat, aztán a libákkal és egy táskával, amelybe fagyapot közé, egymástól biztonságos távolságban friss tojásokat raktak, kerülő úton elindultak vissza, hazafelé. A gabonájuk vészesen megcsappant. Sara Frinkelnek eszébe jutott egy Deventer környékén lakó gazdag paraszt, aki a háború előtt nagyon nagyra értékelte Max hegedűjátékát. Ragaszkodott hozzá, hogy ő is mehessen; vele nem történhet baj, egy arnhemi árja fodrásznő nevére kiállított, kifogástalan személyi igazolvánnyal rendelkezik. – Nélkülem úgysem ad nektek semmit – hárította el Lotte anyjának az ellenvetéseit. Egy nyirkos őszi napon Sara és Jet elindult Deventer felé, két üres táskával és Bart régi babakocsijával. Max Frinkel hírneve még nem homályosult el; teli gyomorral hagyták el a majort, és a gyerekkocsi is alaposan meg volt pakolva. Hazaúton, visszafelé az éjszakát egy udvarházban töltötték az IJsselkadén. Másnap Sarának eszébe jutott egy másik cím is. Vérszemet kapott; ha már egyszer elhagyta a búvóhelyét, minél több élelemmel akart visszatérni, a táskákat is tele akarta pakolni. Rábízták valakire a gyerekkocsit, és gyalog mentek ki a városból. Éjszaka vihar volt, a széltörte faágak szinte beborították az utat. Az őszi eső mosta az arcukat. Megtették már az út felét, amikor megállt mellettük egy német rohamkocsi – kis ablaka kinyílt: – Hová mennek? – Sara kihívóan megnevezte a falut. – Szálljanak be! – hívta őket a sofőr kedélyesen. – Két szépasszony ebben a kutyának való időben. Hát ez mégsem járja. Elöl kaptak helyet a sofőr és egy kifejezéstelen, merev arcú katona között. Hallgatagon mentek tovább. Bár a sofőrt lekötötte a vezetés, és ügyelnie kellett, hogy a szél le ne sodorja az útról az autót, időnként incselkedően rájuk nevetett. A másik férfi néha-néha lopva a két nőre pillantott, és egyikükön felfedezte a Rockanje családra jellemző, félreismerhetetlen orrot. – Maga zsidó – kiáltotta ijedten. – Állj, állj meg! – A sofőr fékezett. Jet remegve vette elő belső zsebéből a személyijét. A katona nem érte be az okmánnyal: – Te akkor is zsidó vagy – mondta makacsul.

– Ugyan már – ellenkezett Sara németül, és gúnyosan mosolygott. – Ha ő zsidó, akkor én is az vagyok. – Hagyd már békén őket – szólalt meg a sofőr. A kocsitetőn kopogó eső kellemetlen, nyomasztó légkört teremtett a vezetőfülkében. – De hát ez egy zsidó nő – erősködött a másik –, ezt egy gyerek is láthatja. – Indulatosan, mivelhogy semmit sem tudott bizonyítani, kinyitotta a kocsi ajtaját: – Kifelé, mind a ketten! – Jobb, ha kiszállnak – mondta a sofőr, csöndes megalkuvással a hangjában. Jet és Sara azt sem tudta, milyen gyorsan másszon ki az autóból. Amikor az eltűnt az esőben, egymás nyakába borultak. Zuhogott, ám ők nem érezték, csuromvizesek voltak már a félelem izzadságától. De köddé vált közben a vállalkozó kedvük is, oda lett a lendületük – kellett az erő a következő napra, a visszaúthoz, az ólomsúlyú babakocsihoz. De nem jutottak haza. Azon az éjszakán bombázták a várost. Lemenekültek a pincébe, ahol sokadmagukkal szorosan egymás mellé préselődve várakoztak a párás félhomályban. Abban a pillanatban, amikor úgy tűnt, a támadás hevesebbé válik, egyszerre remegett alattuk a föld és körülöttük a falak, s már azt sem tudták, hol a fent és hol a lent, mi a jobb és mi a bal, Jet kétségbeesetten elkezdett visítani: – Mindjárt ránk szakad ez az egész ócskaság! Mindenről megfeledkezve, két kezét a fülére szorítva csak kiabált és kiabált, a félelem olyan erőt kölcsönzött a hangjának, hogy az túlharsogta a légitámadás zaját. Sara hiába próbálta megnyugtatni. Még órákkal később is magánkívül volt – mereven és megközelíthetetlenül guggolt a padlón, csak akkor volt hajlandó elhagyni a pincét, amikor Sara megígérte neki, hogy a legelső vonattal hazautaznak. – De akkor mi lesz a babakocsival? – kérdezte Sara. Jet megsemmisítő pillantást vetett rá. Minden gondolatuk az élelem körül forgott. Egy gyerekkocsi tele gabonával, abból annyi kenyeret lehetne sütni, hogy egy csomó embernek napokig elég lenne. Ez az egyszerű logika hajtotta Lottét is. Elindult hát Deventerbe, ahol Sara, vérző szívvel ugyan, otthagyta a megrakott gyerekkocsit. Nekivágott az útnak egy táskákkal teleaggatott, gumi nélküli férfibiciklivel, Ernst Goudriaan fűzős cipőjében, amely saját méreténél jóval nagyobb volt, s amelyet egy pár kopott zoknira húzott fel. A harisnyát a szorgos Meyer asszony foltozta használhatóvá. Deventerben a gyerekkocsi tartalmát átrakta a biciklitáskákba. A legnagyobb gondot az IJssel fölött átvezető híd jelentette. Először gyalogosan odament, hogy megnézze, mire számíthat. A hídfőnél egy fából ácsolt épület állt, ahol a WA különítmény emberei ellenőrizték a közlekedést, a híd közepén pedig egy őrbódé volt, ahol egy német őrszem tette ugyanezt. Ez utóbbi észrevette Lottét és intett neki. – Ennivalót szeretnél átvinni a hídon? – kérdezte halkan. – Hát, ha lehetséges volna – fogta suttogóra Lotte. Nem ő lenne az első, akinek segít, mondta az őr, kitalált egy módszert, aminek révén át tudja vezetni az embereket, anélkül, hogy észrevennék a hollandok, akik mindent elkoboznak, ami ehető. A híd két részből állt, volt egy sáv a gépkocsiforgalom számára és egy a gyalogosoknak. A kettő között magas fal emelkedett, ebbe ékelődött be félúton az őrbódé. Ha a lány megpakolt biciklijét átlavírozza a lezárt területen heverő romokon, és a gyalogosok sávján lehajolva elér az őrbódé hátsó oldalához, akkor ő ott átveszi a gabonás zsákokat. Azután vissza kell mennie, és most már a hivatalosan kijelölt utat biciklivel megtéve elhalad a holland posztosok előtt. Végül ő mindent visszapakol a táskákba. Lotte követte a tanácsot. Biciklijével bement a hollandok őrházába, amely egy kincseskamra volt, tele elkobzott krumplival, kenyérrel, vajjal, sajttal, szalonnával. Az őr belenézett az üres táskákba. Az útleveléből megállapította, hogy messzire került otthonról, és jóindulatúan felajánlott egy darab kenyeret. A hatalmas kenyérhalomból levett egy veknit, és belecsúsztatta Lotte táskájába. Mehetett tovább. A biciklit tolva közeledett a német őrszemhez. Mintha a semmiből termettek volna ott, hirtelen vihar módjára egy raj Spitfires kanyarodott a híd fölé.

– Falhoz, gyorsan! – Kiáltotta az őr németül. A lány elengedte a biciklijét, és a falhoz lapult. A repülőgépek tűz alá vették a hidat, amely nyöszörgött-nyikorgott, jóllehet pokoli volt a lárma. Lotte a szeme sarkából látta, hogy az egyik zsákot találat érte, mintha egy bolyból futnának szanaszét a hangyák, a gabona csordogálni kezdett. Elakadt a lélegzete: miközben körben röpködtek a gránátok, a német katona odakúszott, és olyan gondosan, mintha sebesült bajtársával tenné, madzaggal próbálta a zsákot bekötni. A Spitfires-ek még egyszer körberepülték a hidat, majd eltűntek, komor csendet hagyva maguk után. A híd alatt az IJssel egykedvűen folydogált, mintha mi sem történt volna. Lotte ziláltan egyenesedett fel – élt, és minden megy tovább. A német átpakolta a gabonát a biciklitáskákba. Segítőkészsége annyira zavarba hozta a lányt, hogy németül mondott neki köszönetet. – Maga a feleségemre emlékeztet engem – mondta a katona borongósan. – Két kisgyerekünk van... Annyira várom a háború végét, de félek is... Hamburgot erősen bombázták, nem tudom, életben vannak-e még? A gabona, a gabona... Csak a gabona volt fontos. Folytatta az útját. Az Apeldoomból Amersfoortba vivő út mentén a fenyők zöldje között itt-ott fellobbantak a lombos erdők színei, a sárga és a narancs. A nap már alacsonyan állt, éles, kíméletlen fényt szórt a színevesztett, régi göncöket viselő gyalogosokra, akik az úton vánszorogtak – kimerülten, éhesen, állandóan attól rettegve, hogy az utolsó pillanatban valaki elrabolja tőlük azokat a szegényes holmikat, amiket cserébe kaptak egy gyűrűért, brossért, amely még a dédnagyanyjuké volt valaha. Közöttük haladt Lotte, és keservesen cipelte a háborús zsákmányt. Közvetlenül előtte két férfi botorkált. Úgy néztek ki, mint akik most szabadultak a nedves börtöncellából, és éveken át nem érte őket napfény. Kabátjuk penészesnek tűnt, kezüklábuk koszos kötéssel körbetekerve. Abban a pillanatban, amikor utolérte őket, fülsiketítő zaj támadt. Bombázó repülőgépek árnyéka suhant át felettük. A bozót mögül robbanások hallatszottak, német katonák ugrottak elő a krepp-papír bokrokból. A két férfi rémülten nézett körbe. – Jöjjenek, segítsenek tolni – kiáltotta nekik Lotte, hogy egy váratlan ellenőrzés esetére legyen alibijük. Azok megragadták a kormányt és a csomagtartót. A közelükben robbant valami, mindhárman bemenekültek a rézsűbe, és elbújtak egy lyukban. Lassacskán rájöttek, hogy az országúttal párhuzamos vasútvonal a célpont, amelyen katonai szerelvények haladtak. Megbújva a földben, a két férfi, akiknek sovány arcát szürkés homály takarta, a pokoli lármában akadozva elmesélte, hogyan szöktek meg Németországból. Hadifogolyként egy acélgyárban dolgoztatták őket. Reggelenként a sorakozótéren cirkuszi artistamutatványokra kényszerültek, mivelhogy őreik azzal szórakoztatták magukat, hogy ostorral odacsaptak a rabok lába alá. Ha nem tudtak elugrani, s lesújtott az ostor, annak fekély lett a következménye, a sebek pedig sohasem gyógyultak be, a krónikus alultápláltság miatt. Amikor bombázták a gyárat, kihasználva a káoszt, megszöktek – nappal aludtak, éjszaka az erdőkön keresztül nyugat felé igyekeztek. Hágában lakott mindkettőjük családja, nem voltak biztosak benne, hogy képesek eljutni odáig, a talpuk csupa genny volt, erejüket elszívta az állandó éhezés. Csend lett körülöttük, kivéve valami halk ropogást és sustorgást, ami a még égő szerelvényekből hallatszott. A bombázók zúgása elhalt, mint megannyi mérges darázs eltűntek a látóhatáron túl. A kiürült út lassanként újra benépesült mindazokkal, akiknek tovább kellett menniük. A faluban Lotte némi gabonát cserélt rozskenyérre, abban a reményben, hogy ezzel a menekülők kedélyét egy kicsit feljavítja. Bár rájuk való tekintettel lassabban ment, nem merte őket magukra hagyni. – Hadd üljünk le! – siránkozott az egyik. Lotte, attól félve, hogy soha többé nem fog felállni, kérlelhetetlen volt.

– Tovább kell menni. Tovább kell menni. – Nem bírom tovább – sóhajtotta a férfi három kilométerrel arrébb –, végem van. – Csak még egy kicsit... Már majdnem célhoz értünk. Besötétedett, közeledtek Amersfoorthoz. Lotte megmutatta nekik az utat a kórházhoz. Köztudott volt, hogy ott a kapuk mindig nyitva álltak mindenki előtt. – Biztosan felveszik magukat. De azok nem akarták elengedni védőangyalukat. – Ne hagyjon magunkra minket! – könyörögtek neki. – Maga nélkül elkapnak bennünket. Lotte nemet intett a fejével. – Nem tudok magukkal menni, ezzel a sok gabonával. A gabona, a gabona... Már rengeteg időt elvesztegetett, a kijárási tilalom kezdete előtt el kellett hagynia a várost a gabonával. Súlyosan megpakolt biciklijével sietve eltűnt a szökevények szeme elől. Gyors tempót diktált magának. Olyan ritka este volt, amikor nem látszott a hold, nem látszottak felhők, tökéletes feketeség uralkodott. Az ablakokból sem szűrődött ki semmi fény. Olyan érzése támadt, hogy elvesztette az utat. Egy férfi érte utol, a kerékpárja mögé egy kiskocsi volt kötve. Megszólította. Igen, jó felé megy, mondta a férfi, de ugyan már, tegye át nyugodtan a holmiját az ő kocsijába, biztos megerőltető tolni azt a nehéz biciklit. A férfinak volt lámpája, és egy darabig együtt haladtak. Lotte hálásan fogadta az ajánlatot, a férfi lépésben gurult mellette, nem szóltak egymáshoz – miről is beszélne kijárási tilalom idején egy idegennel, akit jóformán nem is lát. Egyszer csak azt vette észre, hogy útitársa egyre gyorsabban hajt, és hidegvérrel kikerekezik csendes együttlétükből. Mint ahogy a lidércfény kihuny a mocsárban, egyszerűen eltűnt a sötétben, otthagyta őt üres kézzel a semmiben. Nyomasztó csend nehezedett rá, nem hallott mást, mint a szívének, ennek az ostoba szerkezetnek a dobogását. Most mégiscsak utolérte a pánik. Az IJssel hídján elkerülte a félelem, akkor sem fogta el, amikor bombázták a vasutat – nyugodtan kivárta az idejét. De most Lotte elkezdett sikítani. A koromsötétben, senkinek sem szánva, csak úgy sikított, a kijárási tilalom idején. Rendkívüli erő sűrűsödött össze a hangjában, olyan erő, amellyel a víztornyot is alapjaiban meg tudta ingatni annak idején. Járőrautó közeledett, egy rendőr belecsípett a karjába, hogy lecsendesítse. Lotte zaklatottan előadta, mi történt vele. A férfi betuszkolta az autóba, és kezdetét vette az üldözés. A reflektorok fényalagutat fúrtak a sötétségbe. Minden átmenet nélkül furcsa apátia vett erőt rajta. Már hidegen hagyta, hogy utolérik-e a tolvajt. Az eddig világos fogalmak, mint: barát illetve ellenség, zavarossá váltak. A vállalkozás kicsúszott a kezéből, ez már nem az ő ügye, úgy tűnt, nem rajta múlik. Utolérték a férfit, megállásra kényszerítették, alaposan lehordták. Lehet, hogy otthon egy tucat kiéhezett gyerek várja ezt az embert, s lesik, mit sikerült zsákmányolnia az éjszakai portyáján. Lotte a legcsekélyebb érdeklődés nélkül nézte a lámpák fénykörében mozgó emberalakokat. A gabonát megint átpakolták. Helyet foglaltak a Chalet du Parcban. Fogták az étlapot, és végigtanulmányozták. Az artrózisuk gyógyítása, az egész kúra főként a fürdő, az éttermek, a cukrászdák és a kávéházak zárt világában zajlott, mivel január volt, és az iszapfürdő melegét egész nap meg akarták tartani – de főleg azért ültek le ott, mert könnyebb étkezés közben beszélgetni, amikor egy sütemény, egy csésze kávé villámhárítóként szolgálhat. – Hát igen... – tűnődött Lotte. – Ha nem fosztottátok volna ki az országunkat, nem játszódtak volna le nálunk ilyen jelenetek. – Minálunk is meg volt szabva a fejadag – jegyezte meg Anna csendesen. Lotte felvonta a szemöldökét. – Hát nem nálatok voltak Európában a legtömöttebb magtárak? Anna kicsit megbántva tette le az étlapot. – A háború után a franciák bosszút álltak rajtunk. A francia zónában szabályosan éheztettek bennünket.

– Ó – sóhajtott Lotte. Ez az örökös mentegetőzés. Mindig ugyanaz: „de nekünk se volt könnyű.” – Te mit rendelsz? – kérdezte Anna. Az élelmiszerhiányról szóló történetektől megjött az étvágya. – Azt hiszem – tétovázott Lotte –, egy Entrecôte Marchand du Vint... Vagy mégis inkább egy Truite á la Meuniere-t. Anna munkát kapott az apácák vezette tábori kórházban. Nem akarta, hogy Martin csalódjon benne, így hát gyorsan beletanult. Két osztályt irányított: egyikben közkatonák, a másikban tisztek feküdtek – valamennyi beteg a karját vagy a lábát veszítette el a fronton. Minden reggel tízkor riadó volt: ellenséges repülőgép közeledik! Nagyon gyorsan le kellett vinni a sebesülteket a pincébe, speciális hordágyakon, amelyeknek egyik oldalán kerekek voltak, a másik oldalon két karfájuk. A lépcsőre fapallókat fektettek. – Anna nővér, siessen! – kiabált az egyik apáca. Feleslegesen. Anna már rohant is lefelé a kényelmetlen, középtájt hirtelen elkanyarodó lépcsőn egy amputált beteggel, aki a fordulóban majd frászt kapott. A szirénák hangjától feldúlva le-fel rohangált, amíg csak az összes páciens biztonságba nem került. Miközben már az első bombák hullottak, visszaszaladt, hogy lehozza a protéziseiket. Az apácáktól nem várhatott segítséget, azok teljes mértékben el voltak foglalva azzal, hogy biztonságba helyezzék a szentségtartókat. Imádkoztak meg énekeltek, egy ideiglenes kápolnába vitték a Jóisten képmását, nehogy megsérüljön a bombázásban. Annának nem jutott ideje, hogy kifújja magát, a napi program élénk, majdhogynem derűs kíméletlenséggel folyt tovább a bombázás ellenére: embereket megmosdatni, gyógyszereket kiosztani, kötéseket cserélni. Bábu volt, akire ha mennyországbeli biztonságából letekintett szeretett bábosa, láthatta, hogy sejtelme igazolódott. A sebesültek, akik megérezték, hogy Anna motivációja nem evilági eredetű, mivel alig evett és alig aludt, gondterheltté váltak. Valamelyik napon azok, akik művégtagok segítségével tudtak valamelyest mozogni, a pince sarkában fejedelmi ágyat rögtönöztek neki kábátokból, pulóverekből és párnákból. Anna, kezében egy hőmérővel, ellenkezett ugyan, de hagyta, hogy odakísérjék az ágyhoz, és azonnal mély álomba zuhant, miután testvéri gondossággal betakargatták. Egy másik osztályon feküdt egy beteg. Szilánk fúródott a testébe, vészesen közel a szívéhez, úgyhogy operálhatatlannak minősült. Nem mozoghatott, még csak megmozdítani sem volt szabad. A bombázásokat a kórházi ágyon kellett átvészelnie, teljes nyugalomban, az izgalom jobban veszélyeztette az életét, mint egy bomba. Felváltva tartózkodtak mellette a nővérek az orvosával. Így Anna is rendszeresen élő céltáblaként ült az ablaknál, és könnyedén csevegett mindenféle ártatlan témáról. Vele szemben, az ágy másik oldalán ült az agyonhajszolt orvos, fején légvédelmi sisakkal. Anna fecsegése néha őrá is hatott. A lány látta, hogy a szeme szép lassan lecsukódik, a feje lebillen. De annyira még magánál volt, hogy mielőtt elaludt volna, levette fejéről a sisakot és az ölébe helyezte. Valahányszor a közelben becsapódott egy bomba, felpattant, reflexszerűen visszatette fejére a sisakot, aztán kezdődött minden elölről. Annát majdnem megnevettette ez a vicces effektus, de visszafogta magát a srapneles beteg miatt. Egyszer az egyik apácát keresve eltévedt az épületkomplexumban. Benyitott egy ajtón, s a nagy terem küszöbén teljesen lemerevedett, alig tudta legyűrni magában a késztetést, hogy sarkon forduljon, és a kórházi folyosók labirintusán át kirohanjon az épületből. A teremben nem voltak ágyak, a földön végtaghiányos katonák feküdtek. A sebeik már begyógyultak, a törzsüket bőrbe bugyolálták, hogy mint a csecsemők, legalább gurulni tudjanak. Az őszi nap surlófénye megvilágította őket, mármint azt, ami belőlük megmaradt. Már csak beszélni és gurulni tudtak. Anna gyorsan becsukta az ajtót. Ez tiltott területnek számított, amit itt látott, az hivatalosan nem létezett. A katonai pompa, a kitüntetések, a fegyvercsörtetés és a hősies

szavak ellenkező oldala. Melyik katonát figyelmeztették bevonuláskor, hogy nemcsak a hősi halál, hanem egy ilyen létforma is osztályrésze lehet? Esténként az elsötétített városon keresztül sétált haza, az út tele volt meglepetésekkel, amikről a napközben keletkezett károk gondoskodtak, folyamatosan átrajzolva az egykor barátságos városképet. Nagy nehezen kinyitotta a bejárati ajtót, újabb két ablak betört – a dermesztően hideg őszi szél az előző este olvasott tábori leveleket keresztülfújta a lakáson. Vaktában tapogatózva ment a komód felé, hogy gyertyát gyújtson, de egy lyukba nyúlt, és majdnem elveszítette az egyensúlyát. A komód lent feküdt az utcán. Másnap a szeme láttára esett össze egy asszony a lépcsőházban. Anna felismerte sápadt arcáról. Az asszony nem sokkal Martin halála után részvétét fejezte ki neki, félúton a lépcsőházban: – Annyira sajnálom – mondta suttogva, lehajtott fejjel. – Talán azt gondolja most, hogy a legszörnyűbb dolog történt magával, de van, ami még ennél is rosszabb... – Sírva rohant fel a legfelső emeletre, ahol lakott, otthagyva Annát a talánnyal, vajon mire vonatkozik rejtélyes célzása. Anna most egy nedves ruhadarabbal próbálta magához téríteni. – Megölöm őket – kiabált az asszony, miközben felállt. – Nyugalom, nyugalom – csitította Anna. – Megtalálom én őket, majd ha vége lesz a háborúnak, a vérüket fogom inni, esküszöm – tombolt az asszony. A dühkitörés nyomán az arca némileg visszanyerte a színét. Anna megrázta a vállát. – Mi a baj? Egyszerre apatikus állapotba került, és színtelen hangon elmesélte Annának, hogy a férjét néhány hónappal ezelőtt váratlanul letartóztatták. Akkor kapták el, amikor meg akarta javíttatni a lánya óráját egy régi órás ismerősével. A lány ápolónő volt és nota bene teljes meggyőződésből viselte a barna uniformist. A férfi nem tudta, hogy az órást kommunista tevékenységgel gyanúsították, és igazságtalanul őt is haszonszőrűnek tekintették. Azóta halálraítéltként ült a börtönben, ráadásul láncra verték, mozdulni sem tud. Éjjel-nappal másodpercenként egy csepp víz esik a fejére. Amikor erre gondolt, majdnem megőrült. – De hiszen rettenetes hibát követtek el! – kiáltotta Anna felháborodva. Hogy egy ártatlan embert elítéltek, hogy ilyen gondatlanul végezték a munkájukat, már azt sem tudta összeegyeztetni az igazságérzetével, de hogy ez a szegény nyomorult még ilyen rafinált módon kivitelezett, végtelenül lassú kínhalált haljon, amit csak egy elmebeteg tud kitalálni, azt olyannyira megengedhetetlennek tartotta, hogy rögtön úgy érezte, cselekednie kell. Egyik karjával átfogta az asszony vállát: – Bízza csak rám... – mondta felindultan. Az Ausztria helyett Ostmarknak nevezett, egykori Habsburg Monarchia régi parlamenti épületében volt a Harmadik Birodalom Gauleiterének a rezidenciája. Anna nagy lendülettel odamasírozott, felment a lépcsőn, a rendkívüli gazdagságról árulkodó történelmi épületben, végig az oszlopos folyosón, ahol tízméterenként egy fegyveres SS-katona állt, mozdulatlanul, mondhatni hullamereven. Jóllehet nem szokott előfordulni, hogy valaki bejelentés nélkül behatol ebbe a szentélybe, annyira meg voltak döbbenve a mellettük elrobogó vöröskeresztes nővér láttán, hogy senki sem avatkozott közbe. Anna nem érezte sem a félelem, sem az illendőség terhét, a márvánnyal borított folyosón kopogó lépteinek hangja is mintha az igazát erősítené. A kereszteződésnél egy pillanatra zavarba jött. Végül egy őr elállta az útját. – Kihez akar menni? – A Gauleiterhez. – Miért? – A Gauleiterhez akarok menni. – Két másik őr is odajött hozzájuk, és kérdően néztek egymásra: mit kereshet itt egy hisztérikus ápolónő? – A férjem nemrég halt meg. A Waffen SS-nél szolgált. – Dölyfösen tartotta az orruk elé az Obersturmführer részvétnyilvánító

levelét. Erre nem tudtak mit mondani, úgy kísérték el jövetelének célszemélyéhez, mintha diplomata lett volna. Képzeletében a Gauleiter szörnyalakként jelent meg, a valóságban hatalmas íróasztala mögött ült egy hivalkodó teremben, amely valaha a császár dolgozószobája lehetett, egy kedélyes, hosszú szakállú öregúr – afféle Télapó. Csodálkozva és bátorítóan biccentett feléje. Miután Anna mély lélegzetet vett, a képébe vágta a szörnyű tévedést: – Én ismerem ezeket az embereket, nemzetiszocialisták, a lányuk barna egyenruhás nővér! Ilyesmit a Führer nem engedhet meg! Ő nem tudja, hogy itt valaki hibát követett el, valakinek értesítenie kell. A Gauleiter bólogatott, akár egy fáradt nagypapa, aki nem tud nemet mondani a lányunokájának. – Tegyen meg nekem egy szívességet – mondta lassan –, menjen haza, és gondoskodjon róla, hogy az az asszony levélben kérjen kegyelmet. Azután Ön személyesen hozza el nekem azt a levelet. Anna fáradozásának a gyümölcseként tizenkét nap múlva egy férfi hazaérkezett, aki csak suttogva merte elmesélni, hogyan szórakoztak vele, miközben a kivégzésére várt. Nem tudott enni, minden mozdulat fájt és kimerítette. Maradék erejével az ágyához vonszolta magát – ott is maradt, túl gyenge volt ahhoz is, hogy éljen, ahhoz is, hogy meghaljon. A felesége nappal dolgozni járt. Ezért nem volt ott, amikor március végén bomba hullott a háztömbre, és egy tíz méter széles gödröt vájt. Amikor Anna hazaérkezett, otthona helyett csak azokat a lakásokat látta, amelyek az övé mögött voltak. Romhalmazzá omlottak az emeletek, alatta találták meg a halálraítéltet, pizsamásan, mesélte az egyik környékbeli lakó. – Isten, te szadista vagy – kiáltotta Anna. A szél port kavart az arcába és ezt susogta a fülébe: még mindig bízol az igazságosságban, ostoba? Összeszorította a fogait. Erről nem tehet panaszt a Gauleiternél, magasabb fórumhoz kellett fordulnia. Nem egy földi hivatalhoz... Ugyanaz a szél fölszáradt sár szagát hozta – közeledtek az oroszok. A munkamegbeszélésen kiderült, hogy a kórházat két órán belül ki kell üríteni. A Dunán készenlétben várakozott egy kórházhajó, az összes sebesültet oda kellett szállítani. Anna, anélkül, hogy észrevették volna, elsietett az apósához, hogy elbúcsúzzon tőle. Sietve a kezébe nyomta az összekötött levélköteget, amit a ház homlokzatának leomlása óta, a két bőröndbe gyömöszölt holmijával együtt, a kórház pincéjében őrzött. – Tessék ezeket elégetni – kérte zaklatottan –, mert különben meg fogják jelentetni az Izvesztyijában. Amikor visszaért, a kórház bejárata előtt egy sor busz állt. Alighogy besegítette az osztályáról a betegeket, és leült elöl, két oldalán a bőröndjeivel, valaki máris megrángatta a kötényét: – Várjon egy pillanatot, ezek nélkül nem mehet el, nővérke! Mielőtt felocsúdott volna, a hátramaradó apácák az összes sebesült orvosságát és kórtörténetét, összesen százhatvan kartont, átadták neki, Annának, a rögtönzött vöröskeresztes nővérnek. Ezzel a pakkal tuszkolták be egy indulóban lévő buszba, amely tele volt ismeretlen, súlyosan sebesült emberekkel. Remélhetőleg a bőröndjei a másik buszban követni fogják. A jármű úgy lódult meg, mintha le akarná rázni utasai közelgő halálát – ám félúton kénytelenek voltak megállni egy túl alacsony alagút előtt. Kerítettek egy másik buszt, de közben Anna a sofőrrel együtt kihordta a sebesülteket, és lefektették őket az út szélén a hordágyakon. Besötétedett – az oroszok nyomulnak –, ők pedig ott várakoztak, és úgy nézték az alagutat, mintha az lett volna az utolsó kapcsolat az élők világával. A sötétben végre feltűnt a másik busz, amelynek megfelelő méretei voltak. Sorban becsúsztatták a csontig átfagyott betegeket, és mentek tovább a Duna partjáig. A százhatvan beteget lefektették a nyirkos fűben, majd a gyorsan összeterelt, kórházban szolgáló katonák egyenként a hajóra cipelték őket, egy keskeny pallón át. Egy átnedvesedett ruházatú házaspár segítségért fordult Annához.

– A fiú, akit most vittek fel, a mi fiunk. Pisztoly van nála. Attól félünk, hogy önmaga ellen fogja fordítani, nem tudja elviselni, hogy elveszítjük a háborút. Anna megígérte, hogy szemmel tartja, és elindult megkeresni a bőröndjeit. Hallotta, hogy távolról kórusban a nevét skandálják. – Anna nővér a 3 c-ből, itt vagyunk! Olyan volt ez számára, mint a Missa Solemnis – amelynek futamait a szél foszlányokban sodorta fülébe. Rohant a hang irányába, keresztül-kasul a sebesültek között a saját betegeihez, meg is találta őket, akik mindvégig azon aggódtak, hogy nélküle kerülnek a hajóra. Nagy kört alkotva ültek a fűben, és őrizték Anna két bőröndjét. Az ő nővérkéjük, az ő betegei – az utóbbi hónapokban kölcsönös kötelék alakult ki közöttük, egy nagy családot alkottak, amely csakis együtt száll fel a hajóra. A katonák, miután elvégezték feladatukat, eltűntek a semmiben, otthagyva Annát egy zsúfolásig megtelt hajóval. Gyorsan előteremtettek öt civil asszonyt, akiknek se megfelelő képzettségük, se gyakorlatuk nem volt az ápolás tudományában, ők segítettek ellátni a sebesülteket, akik minden rendszer nélkül körös-körül hevertek. Kötényt és kis főkötőt viseltek, és csupán mert nők voltak, feltételezték róluk, hogy a természet megajándékozta őket a betegápoláshoz szükséges tehetséggel. Hamar kiderült azonban, hogy más területen mutatkozik meg a talentumuk, és nagyon sajátosan fogják föl a feladatukat. Amikor Annának szüksége volt rájuk, hogy szétosszák a kórházi kacsákat, vagy gyógyszert és ennivalót kellett volna kiosztani, csak hosszas keresés után találta meg a hölgyeket, kivétel nélkül egy-egy katona karjai között. A háború hosszú évei alatt szalmaözvegységre voltak kárhoztatva, most behozták az elmaradásukat, azzal a karitatív ürüggyel, hogy szegény nyomorultaknak, akik a hazáért harcoltak, és talán halálosan megsebesültek, ami külön érdekesség – ily módon isteni medicinát nyújtanak. E kényszerhelyzetben Anna százhatvan részre osztotta magát – az egyikre friss kötést rakott, a másiknak segített, hogy tudjon székelni, egy harmadiknak megmérte a lázát – mindezt olyan gyors tempóban, mintha némafilmen látná az ember. Két nap elteltével Anna a fáradtságtól kivörösödött szemekkel, támolyogva jött-ment. Senkinek nem tűnt fel, csupán Herr Töpfernek, egy magas rangú SS-tisztnek, aki az ő osztályán feküdt, és aki a magyarországi fronton elvesztette az egyik lábát. – Mindjárt össze fog esni – állapította meg, és szelíden lenyomta egy székre. – Üljön le szépen! – A mankójára támaszkodva körbenézett, mint egy hadvezér, és emelt hangon megszólította a tisztjeit. – A következőket mondom nektek: Anna nővér nem bírja tovább. Aludnia kell. Szükségünk van egypár önkéntesre, akik átveszik tőle a munkakörét. Van egy listája, abból megtudjátok, melyik betege hol fekszik. Szervezés kérdése az egész. – Hallgatósága egyetértően bólintott. – Második pont – folytatta Töpfer. – A kabinomban van egy szabad ágy. Én ezt felajánlom a nővérnek. Ha valakinek hátsó gondolata támadna, az most közölje. Isten irgalmazzon annak, akitől holnap hallok ilyesmit, azt le fogom puffantani. Megértettétek? A kabinjához vezette a nővért, és barátságosan megágyazott neki. Anna azonnal elaludt. Amikor felébredt, a gondoskodó Töpfer mellette feküdt, de még alvás közben is az ágy szélébe kapaszkodott, nehogy odaguruljon mellé. A saját ágyát ugyanis átadta egy haldoklónak, aki érthetetlen szitokszavakat köpködött. A következő este kikötöttek Linzben. Bevehetetlen erődként állt az esőben a papnevelde hatalmas, komor épülete, amelyet állítólag szükségkórháznak rendeztek be. Amikor az Anna által támogatott Herr Töpfer bicegve megérkezett, és mint valami fegyvert, bevetette a hangját, résnyire kinyílt az ajtó. Az ajtónyílásban egy kövér, álmos férfi jelent meg, selyempizsamára húzott egyenruhában, kabátban. Kedvetlenül nézett rájuk. – Igen, igen... a hajó... a sebesültekkel – vakarta meg a fejét. – Nem kellene először tetvetleníteni?

– Átkozott disznó! – kiáltott fel Töpfer magánkívül, ekkora tudatlanság és hozzá nem értés láttán. – Vigyázz, nehogy neked legyenek tetveid, nekünk nincsenek. Mi egy kifogástalan kórházból jövünk. Ha nem adsz nekünk azonnal ágyakat...! Reszketve nyitotta ki a férfi a duplaszárnyú ajtót. Bent már minden elő volt készítve. A nagy, üres helyiségekben, amelyek előzőleg osztálytermek voltak, most fából tákolt priccsek álltak, rajtuk szalmazsákok. A sebesülteknek végre megint volt fekhelyük. A hajó azonnal elindult, miután rakományától megszabadult, s visszavitte Bécsbe a szerelmi túlóráktól jóllakott kisegítő nővéreket. Anna ott maradt egyedül, mint a sebesültek főnökasszonya, anyja. Mindenki próbált aludni, ő is, a terem közepén egy nagy asztalnál, fejét keresztbe font karjaira hajtva. Az éjszaka közepén Töpfer felébredt. – Mit csinál itt, nővér? Nyugodtan itt hagyhat bennünket, mindenki alszik. Menjen, feküdjön le! – De hol találok ágyat? – ásított Anna. – Micsoda? Nincs ágya? – Töpfer ledobta a takaróját, megragadta a mankóit, és felháborodottan kisántikált a teremből. A selyempizsamást ordítva kiugrasztotta az ágyából: – Ha azonnal nem...! – Máris, máris! – hebegte az idegesen. Talált valahol Annának egy fekhelyet, amely még őrizte annak testmelegét, akinek át kellett adnia a helyét, de Anna már nem csinált ebből lelkiismereti kérdést. Mind a ketten – mivel az könnyen emészthető – pisztrángot rendeltek, főtt burgonyával. Lotténak eszébe jutott Schubert dala, A pisztráng, amelyet valamikor megtanult. A szomorú végére gondolt: „Már húzza, tépi horgát a végén ott a hal, Jaj! Miért, hogy mindig jól jár és célhoz ér, ki csal?” A zsineg végén tehetetlenül kapálódzó halacskáról, aminek csak törzse és feje van, a bécsi kórházban négyszeresen amputált emberekre asszociált. – Soha nem jutott eszembe ilyesmi, hogy valaki mind a négy végtagját elveszítheti... Ez borzasztó. Anna letette a villáját. – Fiatal férfiak voltak. Sokat morfondíroztam azon, vajon mi lett velük. Soha egy szót nem olvastam róluk, se napilapban, se folyóiratban, se könyvben, pedig éltek! De hol voltak? Szótlanul ettek tovább, mindketten el voltak foglalva a saját feltételezéseikkel. – A férjed oroszországi, lengyelországi, normandiai levelei – kérdezte Lotte – valóban elégtek? Anna felriadt. – Emiatt legszívesebben falba verném a fejemet... Legalább lenne valami szép emlékem, egy dokumentumom. Sajnos az apósom szófogadóan megtette, amit kértem tőle. Mind elégett. Ennek is a propaganda volt az oka: ha bejönnek az oroszok, mindent magukkal visznek, ami megtetszik nekik. Hiszen akkor megtalálják nálam a leveleket, amelyek nagy részét Oroszországban írták! Így okoskodtam én. Hogy biztos érdekesnek találják majd, és kinyomtatják őket valamelyik kommunista újságban. Így gondolkoztunk akkoriban. Lotte gunyorosan felnevetett. – Mintha érdekelte volna őket ilyesmi! Egy katona élete semmit sem jelentett az oroszoknak... Egy ember élete úgyszólván semmit sem jelentett Sztálin alatt. – De hát folyt az agymosás! A háború legvégéig. „Ilyesmit a Führer nem engedhet meg...”, ezt mondtam a Gauleiternek. Képzeld csak el! És teljes őszinteséggel mondtam. Jóllehet, sohasem lelkesedtem Hitlerért, és mint akárki, tisztában voltam vele, hogy nem nyerheti meg a háborút, mégis jóhiszemű voltam, nem tudtam elképzelni, hogy ártatlanokat kínoznak meg és ítélnek halálra, és ezért ő a felelős. Ez 1944 végén volt. Istenem, micsoda naivitás... Anna olyan méregbe gurult, hogy közben enni is elfelejtett, fennállt a veszély, hogy a pisztrángja kihűl.

Ez volt a második ateista-zsidó karácsony, amelyet együtt ünnepeltek. Mindenki le volt fogyva, a népkonyhán kapott zöldséges-krumplis egytálétel időközben olyan híg lett, hogy inni lehetett. Lotte apja, aki titokban elektromos áramot adott az orvosnak, az italkereskedőnek és parasztoknak, akik a barátai voltak, egy szinte arcátlanul nagy darab disznóhússal és egy üveg ginnel érkezett haza. A felesége feltette a tűzre, és locsolgatta a serpenyőben párolódó húst, Lotte elővette az étkészletet a szekrényből. A darált szegfűszeggel készülő fricandó szokatlanul jó illata lecsalogatta a földszintre Meyer asszonyt. – Áh, ebből mi nem ehetünk – mondta bosszúsan, belenézve az edénybe. – Mi lennél inkább? – kérdezte tárgyilagosan a szakácsnő. – Egy halott ortodox zsidó vagy egy viruló bűnös? – Meyer asszony megadta magát, ennyi egészséges megalkuvással szemben tehetetlen volt. Megterítették az asztalt, meggyújtották a gyertyákat, és asztalhoz ültek. Lotte és Ernst még a konyhában hámozták a következő adag héjában sült krumplit, amikor a távolban felhangzott egy repülőgép dübörgő hangja. A gép közeledett. Megdermedtek, kezükben a krumplival. Hatalmas csattanás következett, erős, mintha villámcsapás lett volna, a föld megrendült alattuk, és az összes ablaküveg rezegni kezdett a keretében. A légnyomás földhöz vágta őket, a szertegurult krumplik közé estek. – Jaj, meghalunk! – sikítozta Meyer asszony. Az egész társaság az étkezőből, amelyhez a sebezhető terasz tartozott, a beljebb lévő konyhába menekült. Ott leguggoltak, Meyer asszony azonban abban a hiú reményben, hogy a fiatalság halhatatlan, Eefje nyakában lógott, aki férfiasan állva maradt. Amikor váratlanul csend lett, egymás után gyanakvóan fölálltak. Az ebédlőben találták Sara Frinkelt, aki közben egyedül folytatta a szétzilált karácsonyi vacsorát. Jó étvággyal evett. – Nem hagyom, hogy a krumplicskáim kihűljenek – mutogatott tele szájjal. Az összes ablak kitörve, az üvegcserepek a függönyökbe csimpaszkodtak, ettől olyanok lettek, mintha finom csipke díszítené őket. Sara egy darabka hússal a villáján a szántóföldek irányába mutatott: – Hatalmas lángnyelvet láttam... – Úgy hangzott, mint egy lezuhant repülőgép – jegyezte meg Bram. – Ha a pilóta kiugrott, akkor arra számíthatunk, hogy óriási lesz errefelé a felhajtás, hogy megtalálják – mondta Ernst Goudriaan, fokozódó rémülettel a szemében. Még mindig a kezében tartotta a krumplihámozó kést, mintha azzal védekezni tudna. Ijedten nézett körbe. – A zsidók... a zsidók menjenek föl! – Mi az, hogy „a zsidók”? – kiáltotta Sammy Goldschmidt sértődötten. – Azzal kezdődött minden, hogy mindannyiunkat egy kalap alá vettek. – Igazad van, igazad van – emelte fel a kezét bűntudatosan Ernst –, de akkor mit kell mondanom? – Bujkálók – közölte Sara, tiszteletet parancsolóan. – Te magad is az vagy, nem igaz? Miközben fönt eltűntek a tükör mögött – aki egybeolvadt a tükörképével, önmagát semlegesítette, és megszűnt létezni –, Lotte apja elindult körbenézni, mivel ő a munkájából adódóan, a kijárási tilalom alatt is szabadon elhagyhatta a házat. Amikor kiment, észrevette, hogy a kertkapu eltűnt – a mezőn találta meg, sértetlenül. Ha házkutatásra kerülne sor, a családtagoknak úgy kell tenniük, mintha ez egy normális karácsony lenne. A bujkálók tányérjait összeszedték – csüggedten ültek, előttük karórépa, a csöpögő gyertyák lángja megmegrebbent a huzatban. Kellemetlen szél lebbentette fel a függönyöket, időről időre egy üvegdarab a padlóra hullott. Úgy ültek az asztal körül, mint a színészek, akik arra várnak, hogy felmenjen a függöny. Lotte arra gondolt, hosszú ideje először vannak maguk között – úgy tűnt, mintha elfelejtették volna, milyen is az. Lopva az anyjára nézett. Még mindig ő volt család lelke. Egyenes derékkal ült, fölényesen a farkassal szemben, akinek a pofájától távol tartotta a kölykeit... De elvesztette feltűzve hordott, gesztenyeszínű hajának selymességét,

mint ahogy a teknősbékapáncélból készült fésűje is a fényét. Valamikor a háború során elkezdett őszülni, és ezzel valamennyire megkopott a látszat, hogy elpusztíthatatlan. Az erős széllökés eloltotta az összes gyertyát, amikor kinyílt az ajtó. Az apa lépett be. – Mindenki lejöhet – mondta. – Csak egy bomba volt. Hol a gin? – Miután egy hajtásra kiitta poharának tartalmát, elmondta, hogy egy eltévedt bomba mély krátert vágott az egyik szomszédos, tizennyolcadik századbeli kúria pázsitos kertjében. A klasszicista stílusú kocsifelhajtó az oszlopokkal együtt egyszerűen belecsúszott a szalonba. A ház asszonyát, aki az ablakhoz ment, hogy megnézze, honnan jön ez a zaj, úgy kellett elvinni onnan, miközben sikítozott, mert a szeme tele lett üveggel. Az élet leszűkült a puszta túlélésre. Az egyre gyakoribbá váló beszerző körutak olykor kísértetiessé váltak. Lotte Jettel vagy Marieval ágyneművel, gyűrűkkel, gyöngysorokkal, órákkal és brosstűkkel házalt, végigjárta Észak-Hollandia felső részét, tanyáról tanyára, az éhségtől szédelegve. Volt, ahol a kerítésen tábla állt: „Nem adunk vizet.” Másutt rájuk uszították a kutyát. Ahol éppen csépeltek, hívatlan nézők várták türelmesen, hogy pár szem gabona odahulljon melléjük. Rettenetes sarki szél száguldott végig a fagyos mezőkön, a hajózható csatornákban és a vizesárkokban recsegett-ropogott a jég. A Zárógátnál az út közvetlenül egy német őrhely mellett vezetett el. Hogy az előttük elvánszorgó, éhező embertömeget elkápráztassák egy jobb világ ígéretével, a bőség ígéretével, a katonák kiraktak egy étkezőasztalt – ott ültek tüntetőleg a zöldséges-krumplis egytálétellel és kolbásszal megpúpozott, gőzölgő tányérjaik fölött. A gombok lepattantak az egyenruhájukról, úgy telezabálták magukat. Lotte cserepes szájjal nézte őket. A lépre csalogató pszichológiai mesterkedés nyomában fellángoló gyűlölet megvetéssé szilárdult benne, amit könnyebb volt elviselni, mint az üres gyomor korgását. Ám akadtak könyörületes parasztok is, akik enni-inni adtak a portájuk előtt elhaladóknak, és szalmazsákot helyeztek el az istállóban a vándoroknak. Éjszaka a semmit sem tisztelő alakok ébren maradtak, hogy elszenderedett sorstársaikat meglopják. Lotte, ahogy szokta, fejét a pulóverbe bugyolált ékszereken pihentette. Amikor már minden reményét feladta, a visszaúton a Beemsterben egy parasztasszony megtöltötte a zsákjait krumplival, és vonakodott bármit elfogadni cserébe. Teli táskákkal hazatérni, ez számított az egyetlen elérhető diadalnak e földön. Amszterdamban komppal átkeltek az IJen, sűrű és hideg köd terjengett a víz fölött. WA-sok bukkantak fel, hogy átkutassák az utasok csomagjait. Jet és Lotte összehúzta magát – ha elveszik a krumplit, azzal a lelküket is elrabolják. A korlátnál egy nyolcéves forma fiúcska álldogált, kopott nadrágja lötyögött rajta, sapkája alatt az éles metszésű, öregember-arcon lemondó kifejezés ült. Egy taliga volt vele, egy darab vitorlavászonnal letakarva. A közeledő ellenőrzés, úgy látszott, hidegen hagyja. Meredten nézte az IJ fölötti ködöt, sirályok köröztek rikoltva, és amikor a két egyenruhás határozottan odalépett mellé, egyáltalán nem zavartatta magát. – Hé, fiatalember! – szólította meg egyikük gúnyosan. – Lennél szíves felemelni a vásznat, hogy meg tudjuk nézni, mi van a taligában? – A fiú közönyösen nézett maga elé, és nem mozdult. – Ahogy elnézem, egy kicsit hülye ez a kölök. – Türelmetlenek lettek: – Emeld fel a vásznat! – Lotte torka összeszűkült a dühtől. Ez egy gyerek, hagyják békén, akarta kiáltani, de a krumpli miatt néma maradt. – Gyerünk, csináld, amit mondok, fajankó! A fiú kimérten előrehajolt, a kirojtosodott ruhaujjból előtűnt vékony csuklója, amikor megfogta a vitorlavászon csücskét és ünnepélyesen felhajtotta. Egy halott feküdt alatta, felhúzott lábakkal, üres szemgödörrel, csontos halántéka mögött szétálló fülekkel, és már meg volt sárgulva. A teste derékban furcsán kitekeredve, mintha meghajolt volna. – Ki ez? – kérdezte az ellenőr, aki hiába kísérelte meg, hogy kérdése úgy hangozzék, mint egy parancs.

– Az apám – felelte tompa hangon a fiú. Visszahajtotta a vásznat, és tovább bámulta a vizet. Lotténak eszébe jutottak Goethétől A Tündérkirály sorai, csak éppen fordított szereposztásban: „egy kisfiú lován viszi apját... ölében az apa már halott. „ Egy héttel később havazni kezdett. A nyomorúság elbújt az érintetlen fehérség alá, a hónak hála, a levegőből egynek látszott a már felszabadított északi országrész a még megszállt délivel. A műhelyben álló, nedves rőzsével megrakott dobkályha több füstöt eresztett, mint amennyi meleget adott. Ernst füstös szemüvege mögül pislogva, elgémberedett ujjakkal, görcsösen próbálta egyenesben tartani a gyalut. – És eközben otthon, Utrechtben, zsákokban áll az antracit – morgolódott. Lotte felvetette, hogy elmegy érte. Ernst nem mondott nemet az ajánlatra, mert meg volt győződve arról, hogy Lotte elpusztíthatatlan. A lány elindult, biciklijével utat vágott a hóban, időről időre megállt, hogy egyék néhány kanál ételt, amelyet anyja egy kis edényben adott neki. Olykor ismét havazott, lassan haladt előre, hópelyhek szúrtak az arcába. Nekifeszülve hajtotta a nehéz kerékpárt, tudata a horizont egyetlen sugárzó pontjára szűkült, ahol az antracit világított. Képzeletében már csak úgy ontotta a meleget. Körös-körül csak a nagy fehér semmi és elhagyatottság. A keze-lába lehűlt, végtagjaiból a hideg befelé áramlott, és kellemes bágyadtsággá alakult át. Fogalma sem volt róla, mióta van már úton, mennyit kell még mennie. Az idő fogalma feloldódott a mindent beborító fehérségben – jótékony nyugalom ereszkedett le rá. Hódarabok ragadtak lapos sarkú, fűzős cipőjére. A szempillájára tapadt hókristályok finom hálózatán át bizonytalanul rajzolódott ki egy kipúposodó erőd körvonala a behavazott síkon. Egy fa hólepett ágaival pont olyan volt, mint egy fotó negatívja, ellenállhatatlanul vonzotta, hogy egy kicsit megpihenjen. Odatámasztotta kerékpárját a fához, és leült a hóba. Puha takaró alatta, és lassanként már rajta is. Már egyetlen gondolatát sem tudta végigpergetni az agyában – mint fehér pillangók libegtek át a pilledtségén. Minden feloldódott a vattaszerű semmiben, átfutott rajta egy hasonló érzés, réges-régen történt, amikor beszakadt alatta a jég, és néhány másodperc örökkévalósággá tágult. Elfelejtette, hogy teste van. A hulldogáló hó nesze... ez volt az utolsó gondolata, mielőtt belesüllyedt a kíméletlen, de nagyszerű feledésbe. – Gyere, ha fekve maradsz, meghalsz. – Valaki a karjánál fogva nyersen visszarángatta a valóságba. A hó lecsúszott róla, túl messzire jutott már ahhoz, hogy ellenállást tanúsítson. Kezébe nyomták a biciklit. A lány gépiesen lépkedett, mint egy felhúzható bábu, egy hosszú, fekete kabátos férfi társaságában, akinek kalapját belepte a hó. Nehezen vette a levegőt, ez volt az egyetlen hang, mialatt továbbvergődtek. A férfi nem kérdezett semmit, nem mesélt semmit, rövid felszólításokra korlátozta a mondandóját, amikor Lotte elveszítette a tempót: – Tovább! Az volt az érzése, hogy fontos emlék küszöbére jutott, de nem tudott áttörni tompultsága pajzsán. Már sötét volt, amikor feltűnt a város, és az üres utcákon át a központ felé botorkáltak. A férfi a Halpiacnál hirtelen elbúcsúzott tőle, azzal, hogy megemelte a kalapját, amikor is a hó darabokban leesett róla. Megint az emlék árnyéka vetődött Lotte agyára, miközben a sötét utca elnyelte kísérőjét. Csak most döbbent rá, hogy az az ember, aki után bámult, megmentette az életét. Mint egy deus ex machina bukkant föl a semmiből – mintha nem lett volna egyéb érzékcsalódásnál, úgy is tűnt el. Már nem havazott. A város kihalt volt, embert nem lehetett látni, kivéve néhány halottat, akik egy fal tövében feküdtek a hóban. Az éhség egyértelmű nyomokat hagyott oldalra billent arcukon. A megdöbbent házinéni beengedte. Ernst szobái érintetlenek voltak, vagyontárgyai – mindenekelőtt hegedűkészítésről szóló könyvei és a családi fotók, amelyeket Lotte szemügyre vett, miközben lassan felmelegedett – megadóan várták visszatértét. Az egyedüli dolog, ami hiányzott, az az antracit volt. A házinéni, aki a szobákat rendben tartotta, hevesen tagadott, s éppen ezzel árulta el magát. Antracit? Neeem, dehogy volt itt olyasmi, ha

lett volna itt antracit, arról ő tudott volna. Lotte nem rendelkezett semmiféle bizonyítékkal, kikanalazta hát az edénykéből a maradék ételt, amit az anyja céklából készített, és bebújt a keskeny, nyirkos ágyba.

10 Az Oeufs-en-neige költői neve annak a desszertféleségnek, amellyel a háború alatt az éhség ellen harcoltak; jóformán több benne a levegő, mint az ennivaló. Ebben az időben Lotte csuklója görcsöt kapott, amíg a két tojásfehérjéből fokozatosan dagadó habot varázsolt. – Ezt adtam az éhezés telén a gyerekeknek – mondta Lotte, miközben a vaníliaszószban úszó kis szigetek közül kikanalazott egyet-egyet –, hogy ne érezzék az ürességet a gyomrukban. Anna sóhajtott. – Nem tudtam, hogy ennyit szenvedtetek az éhség miatt. – Jobb fegyver volt, mint a V-l – mondta Lotte lakonikusan. Anna taktikusan más témára váltott. – Az, ahogy te majdnem ott haltál meg a hóban... a tökéletes elhagyottság érzése a természet közepén, amely lényegében közömbös irántad, nos, ez nekem is ismerős... A halálvágy is, ami rátör az emberre, miközben hátad mögött háború dúl. Az érkezésük utáni napon megjöttek az orvosok és az ápolónők, attól fogva az egykori papnevelde normális kórházként működött. Herr Töpfer, aki már a felépülés stádiumába jutott, hivatalosan engedélyt kért arra, hogy Anna nővér legyen a kísérője, amikor a járást gyakorolja a kertben. Lépésben haladtak a hóvirágok és a bimbózó mogyoróbokrok között. A nap bágyadtan sütött, egy mohos padra leültek pihenni. – Nővérke, végünk van – jelentette ki kíméletlenül –, eddig az inga hol balra, hol jobbra lengett ki egy kicsit, egyszer keletre, másszor nyugatra, de most megállt középen, minden oldalról közelednek felénk, és meg fognak semmisíteni bennünket. – De itt van még nekünk a V-2 – vetette ellen Anna. – Csak nem hisz a csodafegyverben, nővérke? Egyszerűen végünk van. A szüleim, a feleségem, a gyerekeim, mindannyian reménykednek a visszatérésemben, de ha bejönnek az oroszok, minden SS-tisztet agyonlőnek. – Anna gépiesen bólintott: az oroszok kegyetlensége közmondásos volt. A SS-ek még mezítelenül is felismerhetők, mivel a karjukba tetoválták a vércsoportjuk jelét. Anna körbepillantott: a hóvirágokat hamarosan orosz csizmák tapossák. Most először félelemmel töltötte el a gondolat, hogy vége a háborúnak. Nem maga, hanem a sebesültek miatt, akiket próbált rendbe hozni, akikért feláldozta az éjszakai nyugalmát. – Óh, nővérke – a komor Töpfer megfogta az állát és szomorúan nézett rá. – Milyen szép álmaink voltak! A közeledő veszedelem tudata rátelepedett, nehéz volt nyugodtan várni és mégsem várni. A Harmadik Birodalom összeomlását illetően szó sem lehetett higgadt várakozásról annak a fiúnak az esetében, akinek pisztolya volt. Anna szemmel tartotta, leste az alkalmat, amikor elszedheti tőle a fegyvert. Munka közben leült az ágya szélére és hallgatta lázas kitöréseit: képtelen szembenézni fiatalsága ideáljainak a balsikerével, hisz ő már akkor tagja volt a Hitlerjugendnek, amikor az még illegális volt. Egy kommunista fiatalokkal folytatott utcai összecsapás során elvesztette a fél szemét. Igyekezete révén Wehrmacht-tiszt lett belőle – és jóllehet most szétroncsolódott térddel kórházban feküdt, esze ágában sem volt kapitulálni! Valamelyik éjszaka, miközben a fiú aludt, Anna óvatosan kihúzta a pisztolyt a párnája alól, és megkönnyebbülten a Dunába hajította. Másnap ártatlan arccal ült le a fiú mellé. Az megfogta a kezét, a szeme lázban égett. – Nővér – szólalt meg olyan hangon, ahogy az összeesküvők szoktak –, ugye maga is jön velünk a Werwolfhoz? Anna megrázta a fejét. Szánalmat keltett benne a naiv fantáziálás a Werwolf-akciókról. Egy csomó mindenre elszánt kalandor visszahúzódott az Alpokba, hogy mindhalálig folytassa a harcot. – Megőrültél – mondta halkan –, mindennek vége.

– Ha magának van igaza, szétloccsantom az agyamat – kiáltotta a fiú indulatosan. – Engem nem kapnak el élve! – Hogy megmutassa, komolyan beszél, a párnája alá nyúlt. Iszonyúan megdühödött, amikor csak hűlt helyét találta a pisztolyának. Ki volt a tolvaj, aki elvette tőle a jogot, hogy a saját élete felett ő maga rendelkezzen?! Lefordult az ágyáról és ökölbe szorított kézzel és forró fejjel, sántikálva elindult a kórteremben, szétroncsolt lábát maga után húzva. Anna elállta az útját: – Hagyja abba a kiabálást! A pisztolya a Duna fenekén fekszik. Én vettem el, nem más. Az édesapja és az édesanyja kért meg rá, és én megígértem nekik. Az ifjú tiszt döbbenten nézett rá a fél szemével, ökölbe szorított kézzel megdermedve állt. A visszafojtott feszültségtől egész teste reszketett. Végül sírva fakadt. Harci kedve szétporladt, összegörnyedt, mintha nagyon megverték volna. Annára támaszkodva, ellenállás nélkül hagyta, hogy visszavezesse az ágyához. A háborús események felgyorsultak. A front már csak huszonöt kilométerre volt Linztől, nagy hirtelen összeállítottak egy éjszakai transzportot Németországba azokból a sebesültekből, akik valamennyire tudtak mozogni vagy egyáltalán szállíthatók voltak. Mindenki jelentkezett, kivéve azt a tizenkét beteget, akiknek súlyos hátsebük volt és csak hason tudtak feküdni. Anna kapta azon az éjszakán a feladatot, hogy velük virrasszon. Meghatottan ment oda a régi betegeihez, akik még Bécsben kerültek a keze alá, hogy elbúcsúzzon tőlük. – Nyissa csak ki ezt a ládát – parancsolt rá Töpfer, mankójával mutogatva. Anna megpiszkálta a zárat. Legfölül egy kis csomag feküdt. – Azt vegye ki, és, kérem, csukja be a ládát! – Anna pontosan teljesítette az utasítást. A szíve hevesen vert, úgy érezte, ez a férfi vigyázott rá, és most elmegy. – Gyerünk, indulás! – intett a tiszt. A hosszú, hideg folyosó egyik beugrójánál a férfi kinyitotta a csomagot. A keze remegett. – Ezt magának adom, csokoládé. A feleségemnek őrizgettem, de azt gondolom, ön most több hasznát veszi. Mindannyian elmegyünk, és ön ma éjszaka teljesen egyedül marad. Egye meg a csokoládét, szüksége lesz rá. Töpfer mintha a jövőbe látott volna. Anna azon az éjszakán a kiürült, néma szemináriumban egy gyertya fényénél üldögélt a tizenkét sebesült mellett, akiket nem is ismert arcról, csak a sebesülésük fajtája alapján tudta megkülönböztetni őket. Ott ült és teljesítette Töpfer utolsó parancsát: felfalta a csokoládét, amitől szinte delíriumba került, s így legalább nem jutott el a tudatáig, hogy mindenki elszelelt. Reggel felé magához tért kábulatából. A fáradtságtól támolyogva és émelyegve botorkált ki a kórteremből. Az épület éppolyan kihalt volt, mint azon az éjszakán, amikor megérkeztek: eltűntek az orvosok és az ápolónők gyógyszerestől, kötözőpólyástól, még a selyempizsamás gondnok is elhagyta a süllyedő hajót. Szomorú és ünnepélyes, majdnem áhítatos csend uralkodott – a végső leszámolást megelőző csend volna ez, mint ahogy a vihart is széllökések előzik meg és nyomasztó, feszült csend jelzi? Mit tehet ezen az isten háta mögötti helyen, messze az otthonától? Messze az otthonától? Nem is volt otthona, egy ház tűzhellyel, almáskerttel, semmi sem volt, ami után vágyakozhatott volna. És senki sem várt rá. Hallotta visszhangozni a lépteit, mintha saját magát követné a kopogó padlóburkolaton. Ha bement egy-egy üresen kongó terembe, csak fokozódott benne az egyedüllét tudata. Álomszerű volt a ház az üres szobákkal, és minden szobából egy másik üres szoba nyílt. „Nővér!” A betegek nyöszörgése visszaterelte a kórterembe. Úgy feküdtek ott a szerencsétlenek, mint halálosan beteg, kiszolgáltatott csecsemők. De nem tudta a fájdalmukat enyhíteni, a sebeiket kitisztítani. Nem állt rendelkezésre semmi más, mint papírdarabkák, a fecnikkel törölte le a gennyet, miközben üres szavakkal nyugtatgatta őket. Gondolatok, elképzelések, sejtések, érzések járták át, de ezek mind feloldódtak a tartalmatlan türelemben. Az órák csak vánszorogtak, aztán a nappal átfordult estébe, és mégsem jött valaki, hogy felváltsa őt. Mindenki megfeledkezett róluk, rájuk nem vonatkozik semmiféle időbeosztás, kihagyták őket minden tervből? Villany

már egy hete nem volt, gyertyákkal segítettek magukon – de most azokat is elvitték. Ült az őrhelyén a sötétben. Mintha már mindannyian halottak lennének. Bár tizenhárman voltak, mindegyikük magányos volt, és a maga módján küzdött a kétségbeesésével. Világos, hogy bolyongása véget ért, ez az a pont, ahol az utak összeértek. A szappanbuborék szétpattant, s a maga után hagyott űrben csak a haldokló katonák bűzét lehetett érezni. De Anna nem volt egyedül. Előkerült régről ismert társa, akiben megbízott, nem áltatta holmi megbízhatatlan stratégiával, kinevette a sok értelmetlen törekvést, nem kérdezett, nem követelt soha semmit... Csupán az volt a kívánsága, hogy ne ellenkezzen vele. Az adott körülmények közt a legvonzóbb megoldást sugallta. Anélkül, hogy körülnézett volna, Anna elhagyta a kórtermet. Fogta az egyik bőröndjét, amelyik teli volt csecsemőruhával. Mintha hipnotizálnák, kisétált az épületből, le a folyópartra. A Duna sötét volt, Anna habozott: ha bemenne a vízbe, ösztönösen úszni kezdene. Fölment a barokk stílusú hídra. – Megígértem neked, hogy nem teszek ilyet – mormolta –, bocsáss meg, Martin. A szavak feloldódtak az esőben. Ott állt a híd közepén, alant várta a víz, azzal az ígérettel, hogy nyugalmat lelhet benne. Fölemelte a bőröndjét mellmagasságig, vagyis inkább vállmagasságig, és megpróbálta magát felhúzni, de a mohos kőkorlát nedves és csúszós volt, és hiányzott az erő az egykor edzett karjaiból. Még egyszer megpróbálta, és még egyszer, és még... Kapaszkodott, de folyton visszacsúszott... Nem akart belenyugodni, hogy nem sikerül. Minden idegszála tiltakozott, hogy élet és halál kérdésében egy olyan banális dolog hiúsítsa meg a szándékát, mint egy hídkorlát. Csalódottan megragadta a bőröndöt, és a mélybe dobta. Amire a bőrönd képes, azt meg tudja tenni ő is. De a híd korlátja mindenütt egyformán magas és síkos volt. Odafönt kinevették suta próbálkozásait: Anna, aki mindig oly határozott és hatékony volt, rettentő ügyetlennek bizonyult, amikor öngyilkos akart lenni! Föladta, lement a hídról, aztán a lejtőn fölfelé, vissza a papneveldéhez. Vége, elhagyta az életét, belehajította a Dunába, elúszott abban a kis bőröndben – már csak a teste volt itt, nem maradt más hátra, mint hogy megtegye mindazt, amit az elvárt tőle. Visszatért a terembe, készen arra, hogy ott vár mindaddig, amíg a várakozásnak véget nem vet valami. De csak az esőnek lett vége. Anna közömbösen bámult kifelé, és anélkül, hogy valóban látta volna, észlelte, hogy világosabb lett. Az időről fogalma sem volt. Valamikor azon a végtelen éjszakán megzörgették az ajtót. Álmosságtól kábán csoszogott végig a folyosón. Kivágódott az ajtó, úgy látszott, valakinek nagyon sürgős. – Hol van a katonai kórház? – kérdezték szinte kiáltva a türelmetlen SS-szanitécek. – Miféle katonai kórház? – kérdezett vissza Anna. – Ugye, ez itt egy katonai kórház? – Hát, nem is tudom, hogy tényleg az-e még... – tétovázott Anna. – Azt mondták, hogy felváltanak, de nem jött senki... Az SS-eknek nem volt idejük, hogy meghallgassák, a közvetlen közelbe ért a front, ki kellett pakolniuk, és aztán vissza. Sietősen behordták a sebesülteket, és a folyosó két oldalán helyezték el őket. A hordágyakat magukkal vitték, a takarókat szintén – lesz még áldozata a csatának. Mielőtt Anna észrevette volna, már el is indultak. Föl-alá járkált a súlyos sebesültek sorai között. Lehettek vagy százan. Fiúk, akik pár órával azelőtt még az egészségtől duzzadva indultak harcba, most meztelenül feküdtek a sakktábla mintájú kövezeten. Egy papírdarabbá zsugorodtak, amire rá volt írva, hogy mivel operálták őket. A magas, gótikus ablakokon keresztül besütött a hold, megvilágította az eszméletlenül fekvő, szánalmasan fiatal sebesülteket. A romantikus hold, a szerelmesek védőszentje fonák szépségét fitogtatva, részvét nélkül sütött a meztelenségükre. Anna gyötrődve járkált, nem tudott semmit sem tenni értük, azon kívül, hogy mellettük marad haláluk pillanatában. Minden újabb halállal egyre fokozódott benne az undor a háborúval szemben. Elég naggyá dagadt tehát. Ez hát a háború, minden, amit ez idáig végigcsinált, csupán ízelítő volt belőle. Ez a háború. Korai és értelmetlen halál, ami semmissé tesz minden gondoskodást és szerető féltést, álmot és

elvárást, névtelen anyák áldozatát. Fiú, vőlegény, apa többé nem egyéb, mint egy meztelen, átfagyott, fölösleges valami, egy név egy kártyán. Az egyik katona magához tért. – Nővér – szólt hörögve. Anna föléje hajolt. A férfi megfogta a karját, a szemei csillogtak: – Nővér, mégiscsak sikerülni fog! – Igen, fiú, sikerülni fog – bólintott Anna. A katona még valamit akart mondani, elragadtatottan kinyitotta a száját, de még ugyanabban a pillanatban láthatatlanul történt valami a testében. Ajkára fagyott a ki nem mondott szó, teste megmerevedett. Az arcára fagyott makacs lelkesedés annyira elviselhetetlen volt, hogy Anna gyorsan becsukta a szemét. A nap kelletlenül kászálódott elő. A halottak szürkék voltak a reggeli fakó fényben. Ismét kivágódtak az ajtók, az orvosok és egészségügyisek valósággal beestek az épületbe. Sietve körülnéztek, úgy tűnt, nem csodálkoznak azon, amit látnak, kivéve Anna jelenlétén. Őrá úgy bámultak, mintha kísértet volna. – Mit keres itt? – kiáltotta az egyik orvos, miközben döbbenten végigsimított vöröses bajuszán. – Megőrült, jönnek az oroszok?! – Na és...? – kérdezte közönyösen. Egy nappal később csak úgy nyüzsögtek az épületben a szorgos vöröskeresztes nővérek. Anna nem tudta, honnan jöttek, már rég lemondott arról, hogy bármit is megértsen. Hirtelen ismét szervezettséget látott maga körül, mindenki tette a dolgát, csakhogy ő már nem hitt benne. Nem több ez, mint a káosz jelmeze, a káoszé, ami bármelyik percben ismét felülkerekedhet. Ismét értekezletet tartottak, a vezetőség összehívta az összes orvost, szanitécet és ápolónőt, hogy a Gauleiter instrukcióit ismertesse velük: – A Felső-Duna régió helyzete szilárd – hangzott a bejelentés. – Minden körülmények között a posztunkon maradunk. A nővérek is. Nincs okuk rá, hogy féljenek az oroszoktól. A biztonságukat a kórház szavatolja. Anna, aki a nővérek egyik csoportja közepén hallotta a nyugtató szavakat, szkeptikusan fogadta mindezt. Előrelépett és jó hangosan mondta: – De a feleségeteket és a lányotokat már rég elküldtetek, ugye? –A nővérek reflexszerűen visszahúzták a csoportba, felismerhetetlenné vált a sok egyforma nő között. – Ki volt az? – csattant a Gauleiter hangja. Odaküldte az adjutánsait. Sorban kikérdezték a nővéreket, hogy ki volt a közbeszóló, de senki sem árulta el – zárt egységet képeztek. Az értekezlet után a bajuszos orvos félrehívta Annát. – Hallgasson meg, nővérke! – szólt bizalmasan. – Itt van négy sebesült, mindegyiküknek csak a karja van bekötve. Tehát tudnak járni. Itt a menetparancs, szeretném, ha Ön két másik nővér kíséretében elmenne velük Münchenbe. – Anna gépiesen bólintott. Természetesen ezúttal is csak azt teszi, amivel éppen megbízzák, akkor is, ha ez most neki kedvez, hiszen végre elhagyhatja a szemináriumot. – Ja, és zárójelben még valami... – az orvos egy tollal megvakarta a füle tövét. – Ugye ön is hallotta, hogy valaki azt kiáltotta: „De a feleségeteket és a lányotokat már rég elküldtétek.” – A férfi tekintetében egyszerre volt ravaszság és lojalitás. Anna olyan hangon válaszolt, ami szinte felért egy vallomással: – Igen, én is hallottam. – Egyszerre megértette, miért is találta ki az orvos ezt a megoldást. Mivel nyíltan nem mondhatott köszönetet a müncheni útért, csak a szemével jelezte, tudja, hogy a doktor tudja. – Mintha nem is ebben az életben történt volna... – motyogta magában Anna. Lotte rábámult. Először volt olyan érzése, hogy látja Annában azt a fiatal nőt, aki lehetett – egy kőhídon az esőben, egy folyosón, haldokló katonákkal. Ez a gondolat jobban megragadta, mint amennyire szerette volna. Igyekezett józan hangon megszólalni: – Hogyan lehetséges, hogy otthagyták ezeket a súlyosan sebesülteket? – Próbáld meg elképzelni, itt a front, egészen közel... – mutatta az asztalon Anna. – Az egészségügyisek kihozzák a sebesülteket a tűzvonalból és a tábori kórházba viszik őket. Ott,

amennyire lehet, ellátják őket, kiállítanak valamiféle írást erről és erről, aztán berakják őket egy autóba, és elhangzik a parancs: irány a katonai kórház. Ott kirakják őket az autóból, amely azonnal indul vissza. Ezek SS-ek voltak, hiszen a Waffen-SS az utolsó pillanatig harcolt. A legegészségesebb, legfiatalabb fiúk. Egyik a másik után halt meg a szemem láttára azon az éjszakán. Senki sem volt, aki ápolta volna őket. Az a hosszú, szörnyű folyosó... Egyedül voltam, és semmit sem tudtam tenni. Magamba fojtottam ezt az emléket. Éveken át nem tudtam róla beszélni. Van egy dal, „Holdfényes áprilisi éj...”, folyton ez jutott eszembe. Hét erőtlen alak vonszolta magát a komor ég alatt. Anna egy teli bőröndben cipelte a holmiját. Olykor egy iskolában éjszakáztak, olykor egy templomban – amikor felmutatták a csoportos menetparancsot, a falusiak kénytelenek voltak szállásról gondoskodni nekik. Az egyik katona valahol felfedezett egy kézikocsit, amelyre felpakolhatták a csomagjaikat, így csoszogtak tovább, éjjel és nappal, egyre tovább, amíg elérkeztek a szakavatott bombázások nyomán haldokló, holdbéli tájjá változott vasúti csomópontig, ahol a kráterekből meggörbült vasúti sínek meredtek elő. Átügyeskedték magukat a kocsival, kerekei ijesztően recsegtekropogtak. Anna hirtelen észrevette, hogy nincs rajta a bőröndje. Botorkálva visszaszaladt, egyik lába belecsúszott egy gödörbe. Hol van a príma bőrből készült bőröndje, csak nem az a fényes valami az, ami ott úszik az egyik krátertó vizén? Kihalászta, most volt csak nehéz igazán. Amikor visszahelyezte a kocsira, annak eltört a kereke. Otthagyták, az oldalukra dőlt vagonok között. Anna megállt, hogy kiöntse cipőjéből a vizet. A talpa lyukas volt, minden lépésnél csúszkált az átnedvesedett lábbeliben. Az egyik katonánál volt egy pár fölösleges csizma, azt nekiadta, csakúgy, mint a sisakját, hogy védje az eső ellen. S mintha ez nem lenne elég, ép karjával átvette tőle a kofferét, cserébe viszont Anna vitte annak a fegyverét. Estefelé az idő kitisztult, a hold a tovarohanó felhők közül leselkedő pillantást vetett az úti társaságra. Két őrszem bukkant elő a semmiből, és elálltak az útjukat. – Uramfia, nézd csak! – kiáltott az egyik elképedten. – Hiszen ez a katona itt egy nő! A valóság már nem állt másból, mint hogy egyik lábukat a másik elé rakták, minden méterrel közelebb kerültek Münchenhez, és távolabb az oroszoktól. Egyik este, amikor már minden lépés egy méterrel több volt az elviselhetőnél, valaki egy régi gimnázium épületébe vitte őket. Emeletes faágyak álltak benne. A fáradtságtól végsőkig kimerült Anna utolsó erőfeszítésével felhúzódzkodott a neki kiutalt fekvőhelyre, és sisakkal a fején végignyúlt rajta. Csakhogy az ágy nem bírt elviselni ekkora fáradtságot, összerogyott alatta, Anna szalmazsákostól ráesett az alul fekvőre. Az pedig, anélkül, hogy felébredt volna, legörgette magáról a váratlan nehezéket, így Anna a földre huppant és azonnal elaludt. Kora reggel arra nyitotta ki a szemét, hogy egy törpe formájú, keskeny, beesett mellű aggastyán, akinek a feje csupa dudor volt, bámul le rá ijedten. – Jézus Mária, Szent József! Miféle őrmesternő szakadt rám ma éjjel! Hála istennek, hogy még élek! A határ másik oldalán is meg kellett küzdeniük minden kilométerért. A térdében jelentkező szúró fájdalom figyelmeztette Annát, hogy nem sokáig bírja már, a lába a csizmája száráig megdagadt. Legyőzött katonai egységek igyekeztek Németország belseje felé, nőkkel, katonákkal, tisztekkel zsúfolásig telt személygépkocsik és teherautók húztak el mellettük. Megpróbálkoztak az autóstoppal, de senki nem állt meg – a vereség réme ott lihegett a katonák nyomában. A fájdalom elviselhetetlenné vált – most először a teste is nemet mondott. Anna az út közepére cipelte a bőröndjét, széles mozdulattal levette a sisakot a fejéről, mintha a forgalmat üdvözölné és szétterpesztett lábakkal leült rá. – Megőrült? – ordítoztak útitársai felháborodottan. – Ez életveszélyes! Anna megvetően nevetett. – Nekem édes mindegy, hogy magukkal visznek-e vagy elgázolnak.

Egy teherautó közeledett. Volt valami megnyugtató abban a buta gépi erőben, ami nem zavartatta magát az élőlényektől. Kihívó mosollyal várta: gyerünk, csináld gyorsan. A hátramaradtak rémült kiáltását úgy hallotta, mint egy távoli kardalt. Az országút közepén azonban megelevenedett egy gyermekded mese: amikor a nemes hölgy teljes odaadással fordult a szörnyeteg felé, az átváltozott herceggé. A teherautó illő távolságban megállt. Fiatal katonatiszt szállt ki belőle, s tisztelettel adózva Anna hidegvérűségének, felszólította, hogy szálljon be. Anna sztoikus nyugalommal fölállt. A válla fölött hívogatóan intett a többieknek, és beszállt az autóba. A kórházban nem olyan volt a fogadtatás, mint amilyet elvárt volna egy ilyen nehéz út után. – Mit akarnak itt? – förmedtek rá az ápolónőkre. – Semmi szükségünk magukra. – Csak a sebesült katonák maradhattak. A három vöröskeresztes nővér új menetparancsot kapott: vissza a Bajor-Alpokba, a Chiemsee melletti katonai kórházba. Újra az utcán találták magukat, kezdődött elölről minden. A járda szélén álldogálva kedvetlenül emelgették a kezüket. „Nincs szükség rátok”, visszhangzott Anna fejében. Most értem csak, hogyan lehetséges, hogy száz katona meghal egy hideg folyosón, mert nincsenek ápolónők, akik ellátnák őket: itt viszont túl sokan vannak. Egy katonai kocsi megállt. A sofőr kidugta a fejét: – Ismeri valamelyikük az utat Traunsteinbe? – Én – kiáltotta Anna. Az odaúton keresztülmentek rajta, nem esett messze a Chiemseetől. Annát előreültették, a sofőr figyelmesen és lassan vezetett. A motorháztetőn egy katona távcsővel az eget fürkészte. – De hát mit keres? – kérdezte Anna. – Vadászbombázókat – vigyorgott a szomszédja. Még az ajkán játszadozott a mosoly, amikor kívülről kiáltás harsant: – Kifelé! Bombázók! Vaktában kiugrottak, a fejük fölött fenyegető köröket írtak le a gépek. Bebújtak egy mély árokba. Annát maga alá temette a saját bőröndje. Abban a pillanatban felrobbant a kocsi, amellyel közelebb jutottak volna a Chiemseehez. Úgy tűnt, újabb találatok érték a teherautót, láncreakcióként egyik detonáció követte a másikat, törmelék hullott a bőröndjére. Csak akkor merészkedtek elő búvóhelyükről, amikor már semmi sem hallatszott. Félénken lépegettek a bombázást követő csendben – mindannyian épségben voltak. A levegőben lőpor szaga terjengett. – Ez egy... – szólalt meg a sofőr –, ez egy lőszeres kocsi volt. A megperzselődött maradványok még izzottak, a bámészkodással pedig nem sokra mentek, úgyhogy folytatták az utat, hallgatagon, azon rágódva, hogy éppen csak megmenekültek a haláltól. A TODT egyik teherautója állt meg mellettük. – Csak a nővérkék – kiáltotta barátságtalanul a sofőr. Útközben egy kukkot sem szólt, mintha attól tartott volna, hogy a haragos istenek megbüntetik, ha ki merészeli nyitni a száját, egyenesen a Chiemsee melletti katonai kórházhoz vitte őket. Az épület eredetileg szállodaként működött. Már messziről lehetett látni, hogy jó felé haladnak, mert – talán ugyanazon istenekre való tekintettel – az úttestre nagy fehér köröket festettek, vörös kereszttel a közepükön. Az út szélén kerekes székekben két férfi ült, mindkettőnek térdből hiányzott a lába. Látták, hogy a TODT-kocsi építési anyagok helyett ápolónőket hozott, látták azt is, amint Anna a hatalmas bőröndjével térdre esett az aszfalton. Azonnal a segítségére siettek, egyikük fürgén közelebb gurult, felkapta és az ölébe ültette, a másik pedig a kofferért nyúlt. Elég gyorsan megtették a hátralévő pár száz métert a kórházvezető orvos irodájához, aztán a karja erejére büszke férfi otthagyta Annát, aki leült a folyosón egy padra. Egy mellettük elhaladó katona jelentette az érkezésüket. – Mi az, hogy csak úgy beesnek ide? – hallották az orvost dühöngeni az ajtó túlsó oldaláról. – Senkire sincs szükségünk! Holnapután vége a háborúnak, nincs ennivalónk, találják ki ők maguk, mihez kezdenek. – Anna lehajtotta a fejét, nagy érdeklődéssel

tanulmányozta elfeketedett körmeit. Gyászkeretes volt valamennyi, mintha krumplit szedett volna. Az érzelmei teljesen elhasználódtak, az orvos kiabálása sem kavarta fel. Egy dologban biztos volt: ő innen egy lépést nem tesz, ha kell gyökeret ereszt ezen a padon, szemben az orvos ajtajával, hogy folyvást emlékeztesse a létezésére. – Ezek a szegény asszonyok – hallotta a katona panaszos hangját. – Hiszen vannak még ágyak, miért ne alhatnának azokon? És mért ne kaphatnák meg a fejadagjukat, a három szem krumplit? Az orvos végül beadta a derekát, fárasztóbb volt végighallgatni a katona érvelését, mint beleegyezni. Azon az estén igazi ágyban feküdt, sima, fehér ágynemű között. Homályosan emlékezett arra, hogy ilyen hihetetlen luxusban egyszer már volt része, amikor megérkezett Kölnbe, a nagybátyja lakásába. Bár a főorvos kijelentette, hogy senkire sincs szükség, a következő napon, amikor a kórházban kóborolt, rátalált egy teremre, amelynek a padlója tele volt kis matracokkal. Kisgyerekek feküdtek mindegyiken, amputált karjuk vagy lábuk helyén hatalmas kötés, de némelyeknek a feje volt bepólyálva. Mereven feküdtek, tekintetüket a plafonra szegezve. Anna, aki azt hitte, hogy azon a bizonyos éjszakán a legborzalmasabb dolgot élte át a haldokló katonák között, amit csak ember átélhet, és hogy a csecsemőholmikkal teli bőrönd elhajításával minden olyan dologtól megszabadult, ami gyerekekkel kapcsolatos, eszelősen járt a kis matracok között, néha-néha letérdelt egy mozdulatlan kicsi mellé, aki csüggedt belenyugvással nézett rá. Egyikük sem játszott vagy nevetett, nyomasztó csend uralkodott, mintha mindannyian folyamatosan sokkos állapotban lettek volna, és várták, hogy majd eljön értük az apjuk vagy az anyjuk, és félelmüktől megszabadítja őket egy puszival. De nem voltak sem apák, sem anyák, mesemondó sem akadt, aki elterelte volna a figyelmüket. Ott hevertek elhagyatottan, mintha olyasmiért bűnhődnének, amit el sem követtek. Az egész képtelen helyzet láttán csak lassan jutott el Anna tudatáig, hogy a gyerekek kivétel nélkül szőkék voltak és kék szeműek. Jól tápláltnak látszottak, úgy festettek, mint pufók kis angyalok, akiket egy mizantróp eget verő gyűlöletében lehajított a pehelykönnyű felhőből. Jóllehet, a főorvos szerint senkire sincs szükség, Anna azonban munkához látott, mint mindig. – Mi történt azokkal a gyerekekkel? – Lotte feszülten figyelt a nővérére. A felső ajkára egy darabka tejszínhab ragadt, ettől egy kicsit mulatságosan nézett ki, viszont megkönnyítette Annának, hogy kicsit távolabbról lássa az előhívott nyomasztó emlékképeket. – Az Obersalzbergen laktak egy gyermekotthonban, amit az amerikaiak lebombáztak – mondta tárgyilagosan. – Ők voltak az úgynevezett Lebensborn-gyerekek, a nemzetiszocializmus törzskönyvezett gyerekei. Speciálisan kiválogatott szőke férfiakat és nőket hoztak össze, szóval tulajdonképpen inszemináció történt. A megszületett gyerekeket a Führernek ajándékozták. – És mire kellettek neki a gyerekek? – Miután a zsidókat és a cigányokat rendesen eltakarította, a magasabb rendű, uralkodó fajnak kellett elfoglalni a helyüket, ahhoz, hogy kormányozzák a világot. Ezeket a gyerekeket jól elrejtették a külvilág elől, és az Obersalzbergen nevelték őket. A bombázások után lehozták őket a Chiemsee melletti szükségkórházba, ahol a főorvos kijelentette, hogy nincs szükség nővérekre. Lotte beleszédült. Ez túl sok volt neki, túlságosan bonyolult, túlontúl iszonyatos. Témát váltott: – Az hiszem, itt az ideje, hogy kérjem a számlát, hirtelen úgy elfáradtam. Biztosan a sok étel, no meg az ital miatt. – Látványosan arrább tolta félig még teli borospoharát. – A mi korunkban az ember már kevesebbet bír el – jegyezte meg Anna kétértelműen. – Keserves dolog, de újra meg újra eszünkbe juttatja valami. Épp visszaértek a szállodába, amikor Lottét felhívta a legidősebb lánya, aki a többiek nevében is érdeklődött, miként telik a kúra. Lotte megjátszott vidámsággal feltupírozott

beszámolót rögtönzött. Egyidejűleg beléhasított a gondolat, hogy el kell majd mesélnie mindent. No de mit kell elmondani, futott át az agyán. Hogy újra megtaláltam a testvéremet, a ti nagynénéteket? És akkor mi következik? Egy érthetetlen, hihetetlen és kellemetlen dráma, tisztára, mint az X aktákban? Hogyan lehetne ezt valaha is megmagyarázni nekik? Hagyta, hadd zúdítsa rá a lánya a tanácsait: pihenj, engedd el magad, élvezd, ne törd a fejed, találkoztál már kellemes emberekkel – majd elbúcsúzott. Be kell szüntetni ezeket a beszélgetéseket, mondta magának dühösen, még telefonkagylóval a kezében. Kimerítenek – pedig a gyerekek elvárják, hogy újjászületve térjek haza, ehhez joguk van, ez a kúra az ő ajándékuk, egy csomó pénzükbe került. Ám a következő nap mégis ismét Annával együtt hagyta el a fürdőt – végül is már feltűnt a láthatáron a felszabadulás. Egész együttlétük tulajdonképpen egy film, nem menekültek ki időben a moziból, és most már tudni akarták a végét. Sütött a nap, a világ becsapósan kellemesnek látszott. A Parc de Sept Heures-ben tettek egy kört, amikor orrukat megcsiklandozta a flamand sült krumpli illata. Anna becsukta a szemét és úgy szívta magába az illatot. – Hú, hogy megkívántam! – mondta szívből jövően. Bár Lotte általában elkerülte a fánkot és sült krumplit árusító bódékat, mivel „azoknak a szaga beleveszi magát a ruhákba”, gépiesen követte a nővérét. Kicsivel később, erőszakos galambokkal körülvéve, kezükben papírtölcsérrel, egy padon üldögéltek a parkban. A háború, az emberiség sorsa, fájdalmas lelkiismereti kérdések – minden a semmibe hullott, hála egy, a téli hidegben kamaszosan élvezett zacskó sült krumplinak. Hosszú, ropogós, aranysárga, kiadós hasábok. Zsíros, sós ujjak. De a gondolat, hogy az élet tulajdonképpen roppant egyszerű, csak addig tartott, amíg a tölcsér ki nem ürült. Utána megtörölték a szájukat és a kezüket, a háború pedig visszatolakodott. Lotte apja kifogyott a szövetségesek győzelmeit jelző zászlócskákból; a felesége, aki sok háborús regényt olvasott, megborzongott arra a gondolatra, hogy milyen stratégiai és morális űr várható – a hatalomváltások rendszerint ezzel jártak. Olyan időszak következik, amelyben az ellenség vakon lereagálja a várható veresége feletti elkeseredését, gyújtogatással, erőszakkal, pusztítással, gyilkolással. Mit kellene tenniük, ha véletlenül a tűz alatt tartott területen laknának? A háború kezdete óta erről a félelmükről beszéltek. A helyzet egyre nyomasztóbbá vált. A feszültség fokozódott, és Ernst esetében ügyetlen lánykérés formájában verte ki a biztosítékot. A sutaságtól némileg elbűvölve Lotte nem hagyta sokáig könyörögni. Szerette, mert nyíltan vállalta kevéssé férfias gyöngeségét. Lottéban titokzatos félelem munkált a háborút követő mindennapi életet illetően, hiszen soha semmi sem lesz már olyan, mint amilyen volt a háború előtt. A házasságnak köszönhetően nem kell hogy tanúja legyen a család és a bujkálok alkotta hatalmas klán – eme bizonyos értelemben szeretett, a félelmeik által összetartott mikrokozmosz – szétesésének. A házasságnak köszönhetően remélhette, hogy elkerülheti azt az ürességet, amelyet maguk mögött hagynak. Megoldódna az is, hogy mihez kezdene a hirtelen felszabaduló idővel, sőt a házasság révén sok nehezen megválaszolható kérdést kikerülhet. Egyidejűleg megszabadulna az apjától, akinek a közelségét a békés időszakban már nem viselné el. Egy esküvői ünnepséget nem engedhettek meg maguknak, mindenüket élelmiszerre cserélték már. Úgy döntöttek, összeházasodnak, még mielőtt a háború befejeződik. Ez jó kifogás arra, hogy a szertartás csendben zajlik le. Csakhogy a csendet az esemény csúcspontján, tapintatlanul megzavarták az alacsonyan repülő Spitfires-ek. A városházára menet a szerény társaság – a jegyespár, a szüleik és két sebtiben felkért tanú – kénytelen volt időnként meglapulni az avarban. A vőlegény menekült státusa miatt egy nem feltűnő útvonalat választottak az erdőn keresztül, ugyanezen ok miatt a szertartást a polgármesterhelyettes végezte, aki megbízható volt. Lotte apjának, aki házon kívül mindig sármosan

viselkedett, megvoltak a kapcsolatai. Minden ünnepélyességet nélkülözve tettek eleget a formalitásnak. A polgármester-helyettes szavai elvesztek a repülőgépek robaja közepette. Lotte, aki ez idő alatt a barna kosztümjére tapadt ágacskákat szedegette le, azt gondolta, hogy aligha volt a világtörténelemben még egy ilyen örömtelen házasságkötés. A végén ugyanazon az úton siettek haza, ahol az életre szóló kapcsolat mégiscsak némi fényt kapott: egy tálon rozsból sütött sütemény és a legeslegutolsó üveg gin várta őket. Miközben átkeltek a Reine Astrid Avenue-n, türelmüket próbára tette egy katonai gépkocsioszlop. Ugyanaz a csapat, amelyik pár nappal ezelőtt nyugat felé ment, most keletre tartott. Tankok, harci ruházatban feszítő katonákkal, dzsipek, vöröskeresztes autók, mindegyik mustárszínű. Anna komor tekintettel nézte a sort. – Látod – mormogta –, simán megy tovább. Amíg a gazdaság a hadiipartól függ, mindig lesznek új tűzfészkek, és mindannyian állig fel leszünk fegyverkezve. Lotte nem vette a lapot. Ez megint olyan biztonságos általánosítás, ami megkerüli a kérdést: ki a bűnös? Ha a fegyverkezés világméretű, akkor Németország nem felelős a hadiiparnak köszönhető gazdasági felélénkülésért a harmincas években, és annak következményeiért sem. De fáradt volt ahhoz, hogy Anna elméletét megcáfolja, tehát nem nyitotta ki a száját, és vegyes érzelmekkel nézte a sáros kocsioszlopot. Így jöttek annak idején a megszállók az országba – és így jöttek a felszabadítók is.

III. RÉSZ Béke (Utánunk a vízözön)

1 A Führer halott, már csak egy karnyújtásnyira volt a béke. A kapitulációt megelőző este általános részegségben szállt el. A hajdanvolt szálloda pincéiben, pókhálófátyol alatt, háború előtti italkészletek hevertek. Abbéli félelmükben, hogy az amerikaiak orgiát rendeznek, és perverz dzsesszmuzsikájuk ritmusára megerőszakolják a nővéreket, a tábori kórház vezetősége szétosztotta az italt a személyzet tagjai között. Anna az egyik nővérszobában ült a földön, és keserű örömmel telve, kezében piros Martinival aknázta alá realitásérzékét. Levette fejéről a szoros ápolónői fityulát, és dúdolva fésülgette szőke haját. – No nézd csak... – a többiek meglepetten bámultak rá –, hiszen te nagyon csinos vagy! Miért rejted a hajadat a fityula alá, hadd lássák csak, milyen vagy! Anna ismét a szájához emelte az üveget; nem volt kedve elmagyarázni, hogy „csinosnak lenni” az utolsó dolgok közé tartozott, amire törekedett. Megvetett mindent, ami női tetszeni vágyásra és csábító megjelenésre hasonlított. Az ő szemében mindez perverziónak számított a halottakkal szemben. Az est végén a kollégák vezették a hálóterembe a dülöngélő és kuncogó Annát. Másnap, a hasogató fejfájáson áthatolva, a vadonatúj béke abban nyilvánult meg, hogy lesoványodott, kimerült katonák végeérhetetlen menete vánszorgott az országúton, jól táplált amerikaiak által hajtva, akiket majd szétvetett az önelégültség és az utálkozás. Anna felmászott a rézsün, s a napsütötte felszabadulás napján egy kiábrándult sereget látott maga előtt elvonulni – szürke arcokat és szomjúságtól felrepedt ajkakat. Megismerkedett a fekete amerikai jelenségével is. Az illető rágógumiját rágva Anna felé fordult, vastag gumitalpú bakancsában. – Hello, baby... – vigyorgott rá hanyagul. A lány sértődötten elfordult, és lefutott a lejtőn, egyenesen a konyhába. Levegő után kapkodva esett be: – Jönnek a katonáink az Alpesi Erődből... Istenem... már nem bírják tovább...! Mindenki, aki szabaddá tudta tenni magát, limonádét töltött, és a kancsóval az út felé sietett. De alig ihatott pár kortyot három-négy katona, odajött egy afféle vadnyugati figura, és elhessegette, letuszkolta a nővéreket a rézsűről. Azok gyorsan összeszedték magukat, és ismét felmásztak, hogy limonádét töltsenek. A fiúk mohón ittak, majd levélkéket dugdostak a kikeményített nővérkötények zsebeibe. – Kérem, kérem... írja meg a feleségemnek, hogy élek – könyörögtek, miközben elhaladtak mellettük. – Mondja meg anyámnak, hogy látott engem... A tábori kórházban a nővérek kiürítették zsebeiket, és újra megtöltötték a kancsókat; fáradhatatlanul újra és újra elfoglalták állásaikat az út mentén. Az amerikaiak elzavarták és puskatussal fenyegették őket, de csökönyösen visszatértek, míg csak az utolsó katona el nem haladt. A tábori kórházba visszatérve kibontották a postát. Valaki odadobott Annának egy csomagot, melyen nem volt sem címzés, sem rátűzött levélke. Kinyitotta: egy rend tiszti egyenruhára való, sötétkék gyapjúszövet volt benne – talán ajándék? Amikor ismét működni kezdett a posta, tucatszám írta a leveleket: „Heinztől az én kedves Marthámnak... Gerold édesanyjának... Anna Grosalie közvetítésével.”

Ugyanazon a napon megtörtént az őrségváltás. Dzsipek hajtottak a bejárat elé, s az amerikaiak a legnagyobb nyugalommal elfoglalták a katonai kórházat. A gyógyult katonákat foglyul ejtették és elszállították; az orvosoknak, az egészségügyi katonáknak és a nővéreknek őrizet alatt kellett folytatniuk a munkát. A kórházat körülölelő területen hatalmas, körbe forgó fényszórókat helyeztek el, hogy elvegyék a vakmerők kedvét a szökéstől. A sebesültek között akadtak odaadó nemzetiszocialisták is, akik Hitler fényképét és más náci relikviákat őrizgettek. A nővérek még időben begyűjtötték ezeket, s abbéli félelmükben, hogy az amerikaiakat ez csak megzavarná, a Chiemsee-be dobálták őket. Az egyik katona azonban képtelen volt megválni a rangjelzésétől, a vaskeresztjétől és Hitler fényképétől, észrevétlenül mindent magánál tartott. Néhány nap múlva nehézkesen odacammogott Annához. – Nővérke, megtenné nekem azt a szívességet, hogy eldugja ezeket a holmikat? – De hová? – kérdezte Anna borúsan. – Itt hátul az erdőben. Ássa el, jelölje meg a helyet, rajzoljon egy térképet, hogy hova dugta. Ha lecsillapodnak a kedélyek, eljövök érte. Anna nem tudta visszautasítani. Este mélyen lehajolva s folyton körülkémlelve végiglopódzott a kerten, mindig kivárva, hogy a fénycsóva másfele forduljon. Két nyírfa között ásott egy lyukat, s csendben kinevette magát: úgy turkál itt a földben, mint amikor a kutya elássa a csontot. Majd miután a hold fényénél helyszínrajzot készített, és egy kereszttel megjelölte a helyet, ahová a Führert eltemette, visszatért, ugyanúgy, ahogy jött, átkozva az amerikaiakat a fényszóróikkal eljátszott nevetséges erőfitogtatásért, ami miatt az ember a saját hazájában, békeidőben, nem járkálhatott szabadon. Nem telt bele sok idő, és az amerikaiak felfedezték a hajdani szálloda vonzerejét: a Chiemsee-ben úszni és vitorlázni is lehetett. Az épületet kisajátították a vezérkar számára. A tábori kórházat feloszlatták, az SS-katonákat kiválogatták és transzportokba szervezték, a vöröskeresztes nővéreket hadifogolyként elszállították egy, a szomszédos Traunsteinben működő Wehrmacht-kaszárnyába. Ott már nem sok maradt a híres német rendszerességből. Úgy tűnt, amikor az amerikaiak már olyan közel voltak, hogy érezni lehetett a sült szalonna illatát, akkor az Oberkommando dőzsölő partikkal pecsételte meg a Harmadik Birodalom bukását – a nővérek parancsba kapták, hogy takarítsák el a hátrahagyott disznóólat. Megalázva érezték magukat, amiért foglyok lettek, hiszen ez ellenkezett a Vöröskereszt semlegességével, s a piszkos munka miatt is, mely oly távol állt hivatásuktól. De ez mind semmi volt a napi ételadagjukhoz képest, ami fekete pótkávéból, egy szelet száraz kenyérből és egy tányér híg levesből állt. Az éhségtől szédelegve súrolták a padlót; egy hét után Anna már csak egy negyedéig telt vizesvödröt tudott felemelni. Egy szép napon az egyik nővérnek elege lett a korgó gyomrú, kollektív szolidaritásból, és eladta magát az amerikaiaknak egy tál ételért. Önutálattól telve jött vissza; a helyrehozhatatlan hiba felett keseregve facsarta ki felmosórongyát. A többiek felváltva próbálták vigasztalni, de ő csökönyösen visszautasította, hogy olyan embertől fogadjon el alamizsnát, akinek az önbecsülése még sértetlen. Ilse nővér, aki jó barátnője volt, tudta, hogy ezen a héten lesz a születésnapja. – Tennünk kell érte valamit – mondta Annának –, valamit, aminek örülni fog. Anna erőtlenül rábólintott – az erőteljes fejmozdulatoktól szédült. – Az út túloldalán margaréták nyílnak... – hozakodott elő az ötlettel habozva –, de hogyan jutunk át az őrökön? – Ezt bízd rám – nyugtatta meg Ilse –, beszélek egy kicsit angolul. Valamiféle bájos angol-német halandzsanyelven előadott, hosszadalmas tárgyalás után, Ilsének sikerült megpuhítania az őröket. A kapu kinyílt – uralkodniuk kellett magukon, hogy ne szabadon engedett borjak módjára rohanjanak ki a mezőre, hanem a kiváltságos foglyok szórakozott távolságtartásával lépkedjenek. Virágzó fűben, margaréták, boglárkák és madársóska között járni... belefeküdni a közepébe és megszűnni élni! Mialatt Anna a

virágokat szedte, ismét a Lippe partján elterülő rét fűszálai simogatták a lábikráját, s ismét érezte azt a csiklandozó, zöld illatot, amihez semmi sem fogható. Nem zavarta, hogy kicsivel odébb amerikai katonai sátrak állnak, mint ahogy oly sok évvel ezelőtt a közelben lévő majorságot is figyelmen kívül hagyta, ahol mostohanénje újabb és újabb kínzásokat agyalt ki. A folytonos hajolgatástól szédülés fogta el, egy ájulásközeli, bódító érzés az árkádiai rét közepén, aminek segítségével mindent elfelejthet. Egyszerre csak egy szelet csokoládé repült át előtte, és a lába elé hullott, majd még egy, majd egy darab kenyér, majd még valami, majd ismét valami. Mintha áramütés érte volna, visszatért az itt és most valóságába. – Átkozott disznók... – mormogta. Eszébe sem jutott, hogy bármihez is hozzáérjen. Ilse is úgy tett, mintha nem venné észre, hogy a sátrakból névtelen finomságok repülnek feléjük. Rendíthetetlenül szedték tovább a virágot. Az egyik őrszem átkiabált nekik a túloldalról: – Jézusom, szedjétek már fel, egyszerűen csak nektek adják! Ilse habozott. – Ha ezeket magunkkal vinnénk – suttogta –, akkor mindannyian ehetnénk belőle... akkor lenne aztán igazi születésnapi ünnepség... Ebből a szemszögből Anna még nem gondolta át a dolgot. Összefogta vöröskeresztes köténye sarkait, lehajolt, és elkezdte felszedegetni a finomságokat. Végül kidagadó köténnyel felállt, és fennhéjázón odakiáltott nekik: – Köszönjük szépen! A születésnapos nővér élete hátralévő részében soha többé nem kapott olyan virágcsokrot, mely felért volna a vad margaréták szertelen bokrétájával. A nővérek körben ültek, mindegyikük előtt egy kis halom amerikai ajándék, a legtöbbet a születésnapos kapta, aki persze szétosztotta a részét a többiek között. Traunstein túlvégén állt egy katonai kórház. Miután a barna egyenruhás nővéreket letartóztatták és elvitték, ápolónőhiány keletkezett. Az egyik SS-orvos, aki őrizet alatt dolgozott tovább, felhívta az amerikaiak figyelmét a kaszárnyabéli vöröskeresztes nővérekre – két katona kíséretében felvették, és átvitték őket a tábori kórházba. Anna nem tudta megemelni a bőröndjét – valaki feltette egy kis kocsira. Csak a kék tiszti ruhaanyagot szorította a hóna alá. Így vonultak át Traunsteinen, a helyi lakosok bámész pillantásai közepette. Fellélegeztek: nemcsak hogy higiénikus környezetben vehették vissza régi munkájukat, ahol még mindig a megszokott SS-rendmánia uralkodott, de ezenfelül még enni is kaptak. A könyvelés vezetőjének, egy Traunsteinben született és megkeresztelt SSfőtörzsőrmesternek voltak kapcsolatai a hátországgal. Míg az amerikaiak elöl, a kapuban strázsáltak, a parasztok szalonnát, kolbászt és burgonyát adtak be az ablakokon, a traunsteiniek pedig alagutat ástak a pincébe, hogy ismét feltöltsék a készleteket. Anna három napon át csak evett. Ettől függetlenül még mindig foglyok voltak. Nyár közepén jártak, az Elő-Alpok tája csábítóan terült el előttük, de nem mehettek ki a kapun. Anna klausztrofóbiás vágyakozással telve hajolt ki hálószobája ablakán, és az édenkertet bámulta. Szabad polgárok sétáltak egy idilli földúton, mely addig kacskaringózott fel a hegyoldalon, amíg az erdő el nem nyelte. Két oda nem illő katona tartott őrjáratot ugyanazon az úton, és minden arra járó szoknyának odakiáltották, hogy „hello, baby” – vajon ugyanezt csinálták a prérin is? Anna úgy döntött, érvényt szerez jogainak. Levette vöröskeresztes egyenruháját, s sokat látott kofferjéből kihalászott egy megviselt kétrészes kosztümöt. Polgárnak álcázva kipréselte magát az ablakon; az elszórtan álló cserjék között sikerült észrevétlenül elérnie az erdőt. Közönséges erdő volt, a bükkfa bükkfa volt, a tölgyfa tölgyfa volt, sem több, sem kevesebb – de Anna köszöntötte a bükkfát, átölelte a tölgyet, egyik fától a másikig szaladt, beszippantotta a humusz illatát, felmászott egy kidőlt fenyőfa törzsére, és fékevesztett dalolásba kezdett, mely félúton sírógörcsbe ment át. A fatörzs Anna zokogása ritmusára hintázott alatta. Könnye

megállíthatatlanul áradt, mint egy természeti jelenség, egy felhőszakadás, mely lemossa a port a falevelekről. Ez nem csak szívfájdalom volt, egész teste sírt, a haja tövéig, minden együtt húzódott össze és nyílt ki – a sírás elszakadt annak okától, míg csak önmagában létező, ritkuló szepegéssé nem szelídült, mely lassan elapadt. Már kezdett alkonyodni, amikor Anna összeszedte magát, kiszedegette hajából a gallyakat, és az erdei út keresésére indult. A visszautat két, beszélgetésbe merült katona állta el. Anna egy fa mögött guggolva várt. Végre belesétáltak az esti szürkületbe, s így a lány az út egy részét a közúton tehette meg, mint egy szabad polgár. Elhaladt egy parasztház mellett – nézd csak, gondolta meglepetten, ott emberek ülnek, esznek, nem hullanak bombák, ég a lámpa! Most jutott el a tudatáig, hogy 1939 óta egyetlen estéje sem telt elsötétítés nélkül; annyira megszokta az abnormálist, hogy teljesen megütközött a normális állapoton. Egyik napról a másikra a traunsteini kórházat is felszámolták. A betegeket elszállították, az őrök eltűntek, az orvosokat és a nővéreket sorsukra hagyták – egyiküknek sem jutott eszébe megszökni. Két nappal később egy teherautó állt meg a bejárat előtt, volánjánál egy amerikai ült. Mindannyian felmásztak a platóra, s teli tüdőből énekelték, hogy ők bizony hadifoglyok: „I am a prisoner of war... „ – egy sebész vezényelte a kórust, finom, érzékeny mozdulatokkal. Sütött a nap, almák csüngtek a fákon, nem lőttek, nem repültek autók a levegőbe, nem voltak duzzadt térdízületek. A meglepetés és a bizonytalanság fatalizmusba fordult, közös zabolátlansággá változott. A háború véget ért, akárhogy is – lassan, nagyon lassan szivárgott beléjük ennek tudata. Énekelve vitték őket ismét a fogságba, ezúttal a München melletti Aiblingba. A nagy befogadóképességű hadifogolytábor egy korábbi repülőtér helyén állt. A nőket, az ápolónővéreket és a Blitzmädcheneket hangárokban helyezték el; a Wehrmacht vezetőségét a többi épületben. Valamivel távolabb, napsütésben és esőben a szabad ég alatt, elkülönítve, ezerszám feküdtek a földön az SS-katonák, s gépfegyverekkel felszerelt, kínosan szigorú katonák őrizték őket. Anna és Ilse a fürdőbe mentek, hogy lemossák magukról az út porát. A nők a mosdók fölött lógó tükrök előtt lökdösődtek; ajkukat rúzsozták, szépítgették magukat. A háttérben könnyűzene harsogott a hangárok között, két szám között egy lemezlovas borzalmas akcentussal közvetítette Wolfgang üdvözletét Sabinénak, és Uschi nevében gratulált Hansnak a születésnapján. – Az Isten szerelmére, mi folyik itt? – kérdezte Anna. – Megőrültek ezek? A cicomázkodás célja rövidesen kiderült. Kint, a hangárok mentén a Wehrmacht magas rangú vezetői flangáltak fel és alá, egyenruhában, rendjelekkel, becsületrendekkel és tábornoki csíkokkal kidekorálva – oldalukon kicsinosított feleségeikkel, egyik nő szebb volt, mint a másik. Az amerikaiak hazájuktól több ezer mérföld távolságra is imádták a show-t, így hát gondoskodtak a zenéről, és persze azokat a lemezeket játszották, amiket otthon is hallgattak. Mindennap öttől hétig nagy mulatságot rendeztek a Wehrmacht vezérkarának, azoknak, akik ezreket és ezreket küldtek a halálba – miközben a hangszórók és a szép nők hatósugarán kívül, a háborút túlélő SS-katonák úgy feküdtek a mezőn, akár a szarvasmarhák. Anna és Ilse tátott szájjal nézték a groteszk látványt. A tábornokok, a magas rangú tisztek, akik a háborúban lőtávolságon kívül maradtak, tiszteletbeli fogolyként parádéztak legyőzőik zenéjének ütemére. Anna csak állt, és összepréselt ajkakkal hallgatta az ostoba, néger zenét, és kétségbeesett a bensejében fellángoló haragtól. A sok önelégült piperkőccel szemben érzett haragtól, akik nélkül ez a háború ki sem robbant volna, akiknek együttműködése nélkül Hitler szárnyaszegett sas lett volna. Az amerikaiak önelégült cowboy-butasága iránt érzett haragjától. És a saját tehetetlensége miatt érzett haragtól – még csak az hiányzik, hogy ő is tapsoljon, vagy hogy kirúzsozza a száját! Egy héttel később hirtelen abbamaradtak a napi parádék. Nem volt több zene, nem hangzott el több üzenet, nem voltak tábornokok, a nők már nem festették magukat. Ehelyett az ágyaikon fekve sóhajtoztak. Egy ideig szinte semmit nem kaptak enni, amíg a müncheni

püspök meg nem látogatta őket, és Isten és bűnösei közötti közvetítőként, ki nem eszközölte a napi fejadag feljavítását. Időközben megvizsgálták a nőket, hogy nincs-e nemi betegségük, s az eredménytől függően fokozatosan szabadon bocsátották őket. Ilse is elment, hogy keressen egy hatóságot, mely szót emelne vőlegénye szabadon bocsátásáért, aki SS-katonaként kint feküdt a mezőn. Annát még ott tartották egy gyulladás miatt, amitől kisebb pánik tört ki az amerikaiak laboratóriumában. Amikor kiderült, hogy elsősorban szervezetének gyenge ellenálló képessége okozza a betegséget, őt is kitessékelték a kapun. Aki Spa központjában sétál, annak útja az egészségből a tőke és a hit birodalmán keresztül a háborúba vezet – váltakozó sorrendben követik egymást a házak és emlékművek: a fürdő épülete, a kaszinó, a templom, az elesett katonák emlékműve. Nehéz a huszadik század kilencvenes éveiben élni, ha minden a múlt lélegzetét leheli. A testvérek egy kirakat elé értek. Az üveg mögött a második világháború szimbólumai csalogatták a szemet: katonakabátok, sisakok, katonazsákok, az amerikai tengerészgyalogosok díszesen hímzett zsebkendői, vészhelyzetben használt bádog vizesflakonok, egy angol ejtőernyős összecsukható kerékpárja, egy plakát, mely egy, kezében babát tartó kislányt ábrázolt, alatta a következő szöveg: „Tartsunk össze a győzedelmes, virágzó Amerikáért, hogy neki soha ne kelljen átélnie a diktatúra szörnyűségeit!” – Gyűlölöm ezt a nyelvet – fakadt ki Anna szívből jövően –, soha nem akartam megtanulni! Micsoda ostoba népség, az egyik butább, mint a másik. „Hello, baby!...” Ezek jöttek hozzánk a kövér fenekükkel, és úgy tettek, mintha ők hozták volna el nekünk a kultúrát. A világ urainak érezték magukat. – A felszabadítóink voltak – mondta Lotte szárazon. Anna érdesen felnevetett, s kesztyűs ujjával a kirakatra mutatott. – Azokat az idiótákat még mindig hősökként tisztelik, igen, te is láthatod, ennyi évvel a háború után, csupa amerikai és angol holmi, és persze semmi német, fáj a lábam, leülhetnénk valahol? A legközelebbi kávéházban pihentek meg, melyből a Pouhon Pierre-le-Grand-ra nyílt kilátás. Lotte kényelmetlenül érezte magát. – Nem értem – mondta tétovázva –, miért gyűlölöd ennyire az amerikaiakat? Semmi rosszat nem tettek veled. Anna türelmetlenül felsóhajtott. – Azért, mert hitvány alakok voltak. Azért, mert imponálni akartak nekünk. Ne felejtsd el, hogy min mentünk keresztül. S akkor jöttek ezek a fiúk... alapjában véve egy lövésnyi puskaport sem értek, olyan messzire elfújhattuk volna őket, amennyire csak akarjuk... Közülünk bárki, bármelyik sebesült katona többet ért, mint ők... szörnyű volt ez nekünk... – Nem értem – Lotte nem tágított –, mégiscsak ők vetettek véget a háborúnak. – Ugyan, menj már... Azok a rágógumizó fiúk, akiket egyenesen Texas közepéről szállítottak ide? – Lehet, hogy megjárták Normandiát... – mondta Lotte élesen. – Á, azok? Tényleg, akadt ott pár amerikai, aki tényleg tett is valamit. A végén segítettek megnyerni a háborút. Az angolok, a franciák, az oroszok, azok igen... Gondold végig, hogy ők mit tettek! – De sok amerikai is elesett. – Jaj, Istenem – Anna gúnyosan hátradőlt a székén –, mindjárt elsírom magam. Mit számít néhány ezer amerikai, amikor itt milliók haltak meg? – Ez nem a számoktól függ. – Nektek, hollandoknak, más elképzelésetek van erről. Mi így gondoltuk. El kell fogadnod. Mi tele voltunk ellenszenvvel. Jöttek azok a tudatlan, analfabéta csibészek, egyenesen a farmjaikról. Azok az arrogáns, felfújt, aranyon felnőtt vadnyugati fiúk. Miféle emberek ezek?

Háromszáz éve élnek ott, miután kiirtották az indiánokat. Ez minden, nem? Talán nincs igazam? – Nincs olyan nép, amelyik rosszabb vagy jobb lenne, mint egy másik – mondta Lotte remegő hangon. – Ezt neked, mint németnek, időközben meg kellett volna tanulnod. – De hiszen ezek tényleg butábbak – kiabálta Anna –, ezek primitívek! – Ott is vannak entellektüelek. – Csak egy szűk réteg. Nézd a többséget! – A többség ugyanolyan, mint nálunk, vagy mint nálatok. Eredetileg ők is angolok, németek, hollandok, olaszok... – De csak a selejt ment oda. Nézd meg, mivé fejlődtek! – Szegény emigránsok voltak, akiknek Európában nem volt jövőjük. – Jól van, jól van, igazad van... – Anna megadóan felemelte a kezét –, csak hagyj békén... Felingerelt kutyákként ültek egymással szemben a harc szünetében. Lotte elnézett Anna válla fölött – hirtelen nem tudta tovább elviselni ennek az arcnak a látványát. Nyelvét az ellenségesség heves, kibírhatatlan érzése bénította meg. Az amerikaiakat illető saját kritikája – McCarthy kommunista üldözése, a Ku-Klux-Klan, a vietnami kaland, az elnökválasztások módja – kaméleon módjára alakult át azzá az abszolút és szent szükségletté, amelyet tűzzelvassal meg kell védeni. De hallgatott. Rátelepedett a csüggedés. Két külön bolygón élünk, mondta magának, két külön bolygón. Annának nem kerülte el a figyelmét, hogy hevessége az ellenkező hatást váltotta ki. Utálta magát a szenvedélyességéért. Hogy enyhítsen a helyzeten, így szólt: – Te holland vagy, s az egészen más. Én nem akartam tudni arról a teli bendőjű népségről. A mi katonáink legyengültek, betegek voltak, nem volt többé hazájuk, semmijük, ők az én bajtársaim voltak. Te ezt nem érted, nem te voltál együtt a német katonákkal a tábori kórházban, abban a mocsokban. Ha veled történt volna mindez, te is ugyanígy látnád. – Ez volt a kegyelemdöfés. Lotte száját már előre befogták, tiltakozni sem tudott. És ez így folytatódott, Anna kérlelhetetlenül mondta a magáét, mint a tanítónő, aki végtelen türelemmel magyarázza el újra és újra ugyanazt a gyenge képességű tanulónak. – De mégiscsak ők szabadítottak fel benneteket a nácik uralma alól... – Lotte tett még egy utolsó erőfeszítést. – Ha-ha... – Anna cinikusan kacagva hajolt az asztal fölé –, csak nem gondolod, hogy azért jöttek, hogy bennünket megmentsenek? Összeszedték a tudósainkat, magukkal vitték őket Amerikába: vegyészeket, biológusokat, atomkutatókat, katonai szakértőket. A Gestapo embereit, mint például Klaus Barbie-t, a CIA vette át. És még azt mondod, hogy felszabadítónak kell tekintenem őket? Adolf Hitlert és SS-hadseregét tették meg bűnbaknak. A Wehrmacht tábornokait, akiknek milliók halála szárad a lelkiismeretén, soha nem büntették meg. Őket úriemberekként kezelték. Aki illendően hadat üzen és hadsereget vezet, az úriember. És gondolj azokra a bírókra is, akik aláírták a halálos ítéleteket, akik az embereket koncentrációs táborokba küldték! Többségüket sosem büntették meg. – És Eichmann? – Azt Wiesenthal csinálta. A nürnbergi perek bírója pedig egy idealista volt, és kivételnek számított. Lotte figyelt is, meg nem is. Ez az érvelés ismerős volt neki; egy meglepő déja vu érzés vonta el a figyelmét. Hol is hallotta már ugyanezt korábban, ugyanezt, és mégis másként? Anna hangja mögött megpróbálta meghallani azt a másik hangot. Egyszer csak rájött: apja szidalmazta ugyanazzal a dühvel az amerikaiakat. Éveken át. Rögtön a háború után kezdte, eredetileg Sztálin atyuska bűvkörébe szédülve, majd annak leleplezése után saját kútfőből. A jenkik!

Felszabadulás: nemcsak az ellenséges haderők alól, hanem a félelem alól is. Az állandó, éjjel-nappal jelenlévő félelem a kontraszt révén éppen akkor vált érezhetővé, amikor eltűnt. Helyébe általános eufória lépett. De nem tartott sokáig, mert itt-ott még utoljára feltört a félelem. Hilverseum központjában hatalmas tömeg gyűlt össze a bevonuló kanadai és angol csapatok üdvözlésére, rakoncátlanul lobogott a piros-fehér-kék holland nemzeti zászló. Bár a normandiai partraszállás óta mindenki nyomon követte a szövetséges csapatok előrenyomulását és ellencsapásait, a katonák hőstettei elvont képzetként éltek bennük – így most mindenki látni akarta őket, örömmel átölelni és magához szorítani. Lotte és Ernst ennek az erőtérnek a szélén állva várták, hogy feltűnjenek az első harckocsik a sarkon. De ehelyett az önfeledt, boldog hangokon át lövések dörrentek. A túloldalon álló épületből lőttek. A tömeg szétrebbent, Ernst megragadta Lotte karját, behúzta egy mellékutcába. Bár a kapituláció tény volt, de vajon mindenki megadta magát? A háború idején lelövetni magunkat szomorú dolog, de a háború után egy kétségbeesett katona áldozatává válni: nevetséges, értelmetlen tragédia lett volna. Úgy döntöttek, hazamennek, s így lemaradtak az ujjongva fogadott, cigarettával és csokoládéval érkező felszabadítók minden moziban bemutatott bevonulásáról, akik a tankokra mászó nők és serdülő fiúk körében állnak. Néhány nappal később Lotte lefegyverzett németek menetoszlopát látta elvonulni – megkönnyebbülését valamelyest tompította fakó, bénult tekintetük. A járdán álló emberek gúnyolták őket, a szitokszavak gránátként robbantak a katonák között; ötévnyi félelem és gyűlölet zúdult a fejükre a legyőzöttektől. Lottéban fellobbant a sajnálat homályos érzése, de amint rajtakapta magát, azonnal öncenzúrát gyakorolt. A bujkáló zsidókat már nem lehetett visszatartani. Haza akartak menni, meg akarták keresni a családtagjaikat. Elfojtott türelmetlenség és ijesztő előérzetek hajtották ki őket, a szabadságba, mely senki számára, s különösen az ő számukra soha nem lesz már ugyanaz, mint a háború előtt. Figyelmeztették őket: nem minden németet fegyvereztek még le, nem fogták még el az összes holland nemzetiszocialistát. Rendkívüli önuralommal, tíz hosszú napig még rejtekhelyükön maradtak. Csak Ruben nem bírta tovább. Látni akarta a szülői házat, meg akarta lepni a szomszédokat: – Hogy fognak örülni, ha újra látnak engem! – Minden ellenérv dacára elindult, bizonytalanul imbolyogva a rozoga kerékpáron. A többiek nyugtalanul néztek utána. Látszólag sértetlenül tért vissza. Hallgatagon egy székbe süppedt, mozdulatlanul ült, csak a pillantása rebbent vadul ide-oda a szemüvege mögött. Végül feje a mellére csuklott, és ekkor jöttek rá, hogy sír. Ez szokatlan volt, riasztó, azok után, hogy éveken át keményen állta a sarat, könnyhullatás nélkül. Lehajtott fejjel elmesélte, miként zajlott le a viszontlátás. Amikor csengetésére ajtót nyitott a szomszédasszony, rémülten és ellenségesen hátrahőkölt. Első reflexe az volt, hogy gyorsan becsukja az ajtót, de Ruben akkor már bent volt a lakásban. Ugyanúgy, mint régen, bement a nappaliba, pillantása rögtön arra a székre esett, melyen üldögélve oly gyakran itta limonádéját vagy kakaóját. De a nő nem kínálta hellyel. Ingerülten sétált fel és alá, a fiú orra alá dörgölve, hogy már egy jó ideje meg volt győződve arról, hogy az egész családot Németországba hurcolták. – Anyám is él még – mondta Ruben –, nagyon fog örülni, hogy ön ilyen rendesen vigyázott a holmijára. – Szórakozottan nézett körül, a perzsaszőnyegekre és a festményekre, melyeket a szülei a szomszédasszonyra bíztak megőrzésre. – Apád ezeket nekem ajándékozta – javította ki az asszony élesen. – Még most is hallom, ahogy azt mondja: „Liesbeth, tartsd meg ezeket a holmikat, mi nem tudunk mit kezdeni velük, nekünk ezek már csak felesleges terhet jelentenek.” Ruben nagyapja olajportréjára bámult, az monokliján keresztül fitymálva nézett rá. – Ezt inkább anyámmal beszélje meg... – suttogta diplomatikusan.

– Nincs mit megbeszélnem anyáddal – közölte a nő gőgösen. Öklének bütykei kifehéredtek, ahogy az asztal szélét markolta. – Hallgass ide – lőtte ki utolsó töltényét –, a ti házatokban évek óta mások laknak. A világ megváltozott, mindannyiunknak ehhez kellett alkalmazkodni, s erre, mintha az égből pottyannátok, visszajöttök, és azt hiszitek, hogy minden megint olyan lesz, mint régen... – Igaza van... – Ruben, mint egy álomban, az ajtó felé hátrált. – Igaza van... elnézést kérek, hogy alkalmatlankodtam... Az ideiglenes túlélési stratégiákra épített társadalmi kötelék apránként felbomlott – egyik a másik után hagyta el Lotte anyjának bárkáját. Amikor az egymásba kapcsolódó munkafolyamatra épülő gépezet megállt, és minden elcsendesedett körülötte, az asszony teste görcsbe rándult. Összekuporodva feküdt az ágyán – egyik pillanatban összeszorította a szemét a fájdalomtól, majd ismét tágra nyitotta a csodálkozástól. A hálószobában keserű szag terjengett, átnedvesedett lepedőit állandóan cserélni kellett. Amikor férje kétségbeesetten tudakolta a diagnózist, a háziorvos kihívta a mentőket. Micsoda irónia: azok az emberek, akiket éveken át életben tartott, egyszerűen kisétáltak a házból, saját lábukon siettek végig a mezőn átvezető úton, miközben az asszonyt ápolóknak kellett elvinniük. A neurológiai osztályon megtalálták a betegség okát: az idegei felmondták a szolgálatot. Azok az idegek, melyek éveken át „vészjelzést” adtak, ámde elnyomták az ehhez társuló „menekülési” reflexet. Férjét egészen más dolgok stresszelték. Szidta az angolokat, a kanadaiakat, az amerikaiakat; rátámadt az új kormányra; nem adta meg magát az eufórikus hangulatnak, nem magasztalta a nyugati szövetségeseket sem, mivel a Kelet hatalmas erőfeszítéseiről mindenki hallgatott. – Sztálingrád nélkül, a keleti front nélkül, a szovjet hadsereg milliós veszteségei nélkül, Sztálin rendíthetetlensége és ravaszsága nélkül – érvelt – szikrányi esélye sem lett volna a nyugati frontnak. A komoly fenyegetés keletről jött, ezt Hitler is jól tudta, minden német tudta! Miért hallgat erről mindenki, miért rejti el a sajtó az igazságot? – Kirohanásai során volt olyan nagyvonalú, hogy maga válaszoljon a kérdésre: – A bolsevikoktól való félelemből! Ah! Mert nem a fasizmus, hanem a kommunizmus az ő fő ellenségük. – S ehhez hozzáfűzött még egy kötelezettség nélküli jóslatot is: – Ez a félelem mindannyiukat egyesíteni fogja. Felháborodástól remegve tett fel egy lemezt. Csak a nagy zeneszerzők tudták lecsillapítani – Wagner kivételével, akinek lemezeit élete hátralévő részében egy fiók mélyére száműzte.

2 Valaha régen egy dézsában ültek, most pedig külön fürdőkádakban feküdtek, pasztellszínű fürdőszobákban, s a bizarr, fájdalmas rokonságon gondolkodtak, mely egyszerre vonzza és taszítja őket. Mindennap összetalálkoztak az elhagyott folyosókon, az iszapfürdőből a víz alatti masszázsra vagy a szénsavas fürdőbe igyekezve. A kutakból fáradhatatlanul csordogáló vizet megunva, a kávé iránti vágyuk a délelőtt végén a Salle de Repos-ban hozta össze őket. A kávészenvedély mindenesetre közös volt bennük, lehetséges, hogy ez beépült a génjeikbe? Léda és a hattyú alatt látták viszont egymást, s apró kortyokban itták kávéjukat. Szokás szerint Anna volt az, aki elűzte az aprés bain, a fürdő utáni bágyadtságot és pilledtséget azzal, hogy megint belekezdett. Anna ott állt bőröndjével a kapu előtt. Szeptember vége volt, és béke, esett az eső, és nem volt hová mennie. Egyetlen ember társaságára vágyott; elhatározva, hogy felkeresi az illetőt, kitervelte, miként kerülhetne a lehető legközelebb hozzá. Az első állomás Bad Neuheim volt, ahol Ilsével kellett találkoznia. Felvették egy teherautó nyitott platójára, amelyen hatvan szabadon engedett Wehrmacht-katona állt szorosan egymás mellett. A szél átjárta nedves ápolónő uniformisát. Borzongva és fogvacogva kapaszkodott a plató szélébe. – Üljön előre, nővér, a sofőr mellé – erősködött az egyik katona –, ha tolakodni mer, csak szóljon nekünk, nem sokat fogunk vele teketóriázni. – Egyikük megkopogtatta a vezetőfülke tetejét, a kocsi megállt, s a katona tört angolsággal elmagyarázta, mit akarnak. – Of course, természetesen – bólintott a fekete bőrű amerikai, udvariasan kinyitva Annának az ajtót. Odabent meleg volt és kényelem. Az amerikai testvériesen megosztotta Annával az ebédjét. A maguk halandzsanyelvén kommunikáltak egymással, ismeretlen hullámhosszon. – Hová megy? – kérdezte az amerikai. – Nincs senkim – magyarázta a lány –, a férjem meghalt, a házamat lebombázták. Találkozóm van valakivel Bad Neuheimben, aki talán tud nekem munkát szerezni. Saját nyíltságától megrettenve nézte a férfi hajlékony, barna ujjait, amint lazán tartották a kormánykereket. Ki ő, és ki vagyok én? Honnan jönnek és hová tartanak? Az egykori afrikai rabszolga, aki Amerikán keresztül került Németországba – és az egykori kölni szolgálólány, aki Ausztrián keresztül visszakerült Németországba, szabadult hadifogolyként, egy afrikai rabszolga leszármazottjának társaságában, akit az előbb még potenciális megerőszakolójának tartott. A férfi, mintha megérezte volna Anna zavarodottságát, szívélyesen ránevetett. Bad Neuheimben, kofferját maga után vonszolva, megkereste azt a címet, amit Ilse adott neki. Az arrafelé kószáló amerikaiak megszólították. Csodálkozva néztek utána, mivel az asszony ügyet sem vetett rájuk; a legtöbb nő ugyanis nem állt ellen hívogató szavuknak. Túl készségesen flangáltak a katonák karján a faluban, s közben az ő cigarettájukat szívták. Annát annyira lefoglalta az elzárkózás, hogy időbe telt, mire rájött, éppen a keresett utcában jár. A ház asszonya beengedte, s bizalmasan, mintha államtitokról lenne szó, Ilse levelét nyomta a kezébe: már továbbutazott szülei saarburgi házába, és arra kérte Annát, hogy ha tud, menjen utána. – Hogyan jutok el oda...? – sóhajtotta Anna. Saarburg a francia zónába esett. Csak a helyi lakosoknak szabadott oda visszatérni, s nekik is csak a megfelelő papírok birtokában. Anna, bécsi lakosként, szikrányi esélyt sem adott magának. – Majd kitalálunk valamit – suttogta az asszony, s magára hagyta a tiszta hálószobában. Ugyanebben a házban szállásoltak el egy amerikai tisztet is, aki egyébként chicagói ügyvéd volt. Másnap reggel bemutatták a férfit Annának, s ő rájött, hogy a hatalmas, egyik óceántól a másikig húzódó, ekhós szekerekkel, lasszóval és fegyverrel meghódított birodalom véletlenül egy kulturált polgárt is produkált, aki ráadásul az ő nyelvét is beszéli.

– Szörnyűnek tartom – mondta a férfi együtt érzőn –, amit a nácik tettek a német néppel... – Velem nem tettek semmit a nácik – közölte Anna barátságtalanul –, az amerikai tüzérség ölte meg a férjemet, amerikai bombák tették a házunkat a földdel egyenlővé, amerikaiak ejtettek engem foglyul. De a férfi nem hagyta magát kizökkenteni, türelmesen vonultatta fel érveit, hogy más véleményre bírja az asszonyt. Politikai és hadtudományi előadásai egyszersmind a leplezett csábítás finom művészetét szolgálták – Anna, észlelve az erotikus felhangot, a kényszerű várakozás napjaiban igyekezett udvarias ellenvetésekkel távol tartani magától a férfit. Bad Neuheim nyüzsgött a csonkolt végtagú német katonáktól. Kornyadozva üldögéltek a padokon és alacsony falakon, és hallgatagon bámulták az arra haladó amerikaiakat, akik hazájukkal együtt a nőket is elhódították tőlük. Anna mintha Martint látta volna közöttük – lelkébe belehasított a fájdalom, ahogy elnézte őket. Egyik este partira hívta Annát az amerikai. – Az micsoda? – kérdezte. – Hja... – dörzsölgette simára borotvált állát a férfi –, egy kis evés, egy kis ivás, egy kis vidámság... – És azután? – kérdezte Anna gyanakodva. – Hja, és azután...? Jót tenne önnek, hiszen fiatal, nem lehet örökké szomorkodni... – Köszönöm, nem – rázta meg a fejét a lány –, a parti vége teljesen világos számomra. – Én is csak férfi vagyok – szabadkozott a másik. – Én pedig nő vagyok – vágott vissza Anna –, s a férjem egy évvel ezelőtt meghalt. Ne haragudjon, de nem gondolhatja komolyan, hogy elmegyek egy ilyen partira... – Úgy ejtette ki a szót, mintha keserűmandula lett volna a szájában. A férfi beletörődően fejet hajtott. Ennyi ellenkezéssel sem mint katona, sem mint férfi, sem mint a szavak művésze nem tudott elbánni. Másnap áthelyezték. Annának hatalmas vörösrózsa-csokrot hoztak, mely ezekben a szűkös időkben a léha tékozlást képviselte. A levelek közé kis kártyát tűztek: „Az első német nőnek, aki nemet mondott.” Közben Annának is sikerült intézkednie. Egy Bad Neuheim-i fuvaros, akinek engedélye volt a zónahatár átlépésére, beleegyezett, hogy Koblenzbe csempéssze. Előállt lovas kocsijával, s Annának bőröndjével együtt a szekér vitorlavászonnal borított aljára kellett feküdnie; föléje ismeretlen tartalmú zsákokat halmoztak, csak egy kis nyílást hagyva a levegőnek. A könnyelmű amerikaiak ellenőrzés nélkül átengedték, de a franciák szúrópróbaszerűen a zsákokba döfték bajonettjeiket – szinte súrolva Annát, aki félelem nélkül szívta be a vitorlavászon szagát, és várt. Talán csak azért úszta meg, mert titokban erre vágyott, s a végzetet meghagyta az ellenkezést tanúsító áldozatoknak. A bakon ülő férfi izzadva fohászkodott, ismerte be neki később, amikor a koblenzi pályaudvar előtt kisegítette a kocsiból. Aznap este már nem ment több vonat. Az állomáson rekedt utasok nyája a földön aludt. Anna letelepedett egy öregember mellé, aki, hajlott vállára terített foltozott katonakabátban ülve, éppen egy üveg bort emelt a szájához, majd vendégszeretőn megkínálta vele a körülötte lévő embereket, miközben nagy fehér kenyérdarabokat kent meg vajjal, és magától értetődőn szétosztotta. Anna visszautasította az ajánlatát, de az öreg ellentmondást nem tűrő mozdulattal a kezébe nyomta a borosflaskát. – Van még bőven – nevetgélt a férfi gondtalanul, remegő ujjal táskájára mutatva. Anna nem habozott tovább, a bőkezű öregembert körülvevő, túláradó hangulat ragadós volt. A Mosel folyó menti lankák szőlőjét mindannyian dicsérték, tapasztalatból, mert az üvegek szájról szájra jártak. Anna kinyújtózott a földön, kofferját a feje alá tette, s lassan elszundított. Reggel borral ébresztették – az előző este ünnepi vacsorája reggeliként is szolgált, azonos fogásokkal. Elfeledték ügyes-bajos dolgaikat, énekeltek, sütött az őszi nap, még a Trierbe

induló vonat is bepöfögött az állomásra. A kupéban tovább folytatták az ünneplést, melynek sugárzó középpontja a lompos vendéglátó volt. A vonat félúton megállt, néhány kilométer hosszan hiányoztak a sínek. Gyalog mentek tovább, vándordalokat énekelve, iszogatva, a nap megcsillant a sínek mellett burjánzó vadkomló angyalhaján. Odébb egy másik vonat várta őket. A jókedvet semmi nem tudta elnyomni. – Micsoda társaság – dörmögte egy pap az ablak mellől –, ez az ivászat, ez a részeg dadogás! – Bosszankodva elővette breviáriumát, és imádkozni kezdett, az őt körülvevő erkölcstelenséget ellensúlyozandó. – Nem kér? – Anna nevetve nyújtotta feléje a borosflaskát. A pap ajkait összepréselve rázta meg a fejét. Bernkastelben mindenki kiszállt, egyedül hagyva Annát a pappal. A lány az ablakon kihajolva integetett a gyűrött emberbarátnak, aki annyi vidámságot hintett szét maga körül. Az öreg dülöngélve sétált végig a peronon, ahol már várta a felesége, aki messziről, karvalytekintettel kiszúrta az üres táskát. – Hol van a kenyér? – lármázott az asszony. – Hol a vaj, hol a...? Az egyre kisebbre zsugorodó emberke égnek emelte a karjait. – A Paradicsomban... – nyöszörögte. A vonat ismét meglódult. A bor előidézte jókedv bánatba csapott át. Mialatt Anna az egyre kisebbedő alakot bámulta, érzelgős könnyeket hullatott a letekert ablak üvegére. Visszahuppant ülőhelyére, a pap elképedve nézett fel imakönyvéből. Emlékeztetve magát keresztényi kötelességére, fensőbbségesen megkérdezte Annát, miért sír. – Mert azon a peronon maradt a vidámság! – És Anna elmagyarázta, hogy egy kezén meg tudná számolni, 1944 októbere óta hányszor volt jókedvű. Arról nem is beszélve, hogy az már soha nem lehetett olyan gondtalan vidámság, mint azelőtt, hanem csak kétségbeesésben gyökerezhetett. Az efféle ellentmondások ismerőjeként – a megváltás miatti szenvedés is ilyen volt – a pap csak bólogatott. Már besötétedett, de még mindig nem értek Trierbe. – Van szállása éjszakára? – kérdezte a pap hivatalos hangon. – Az állomás – mondta Anna higgadtan. A pap rosszallóan nézett rá. – Mit gondol, miért nézek így ki...? – mutatott Anna bepiszkolódott nővér egyenruhájára. A férfi tűnődve hallgatott. – Ha elvinném az apácákhoz, a kolostorba... Eljönne? – Szent ég! – kiáltott fel a lány –, ilyesmi még létezik? – Igen, természetesen. – Manapság? – Igen – mondta a pap megbántva. – Persze hogy elmegyek. Amikor elérték Triert, Anna éppen kijózanodóban volt az alkoholmámorból. Összetörten lépett ki a vonatból. – Kövessen – mondta a tisztelendő zordan; s kilépett előtte a sötét városba. Anna úgy vonszolta nehéz bőröndjét az egyenetlen köveken, mintha kutyát cibálna pórázon. Abbéli félelmében, hogy kompromittálja magát, a pap tíz lépéssel előtte ment, s nem nézett semerre. Anna gyanította, hogy a férfit nem annyira a felebaráti szeretet vezérli, hanem a mennyországbeli pozíciójáért aggódik: „Amit legkisebb testvéreim közül eggyel is tesztek, azt velem teszitek.” Lihegve követte a fekete reverendát a sötét homlokzatok mentén. Minden lépéssel visszaléptek egyet az időben – egészen a rómaiakig, akikről a Porta Nigra tanúskodott, komor tömegként tornyosulva a feje fölé. Az egyház követe jobbra kanyarodott, és megállt egy nehéz, vasveretes faajtó előtt. Bekopogott, elmormolt három szót, majd eltűnt,

anélkül, hogy Annának kezet nyújtott volna, vagy elköszönt volna tőle – Isten eme szolgája az emberségesség semmilyen jelét nem mutatta. Isten szolgálólányai másként tekintettek kiválasztottságukra. Szájuk elé kapták kezüket, amikor meglátták Annát, s azonnal intézkedni kezdtek. Egy fürdőkádat forró vízzel töltöttek meg, piszkos ruháit elvették tőle; míg ő a kádban feküdt, a kolostort éjszakai sürgés-forgás hangjai töltötték meg. Tiszta fürdőlepedőbe burkolva kísérték a vendégszobába, ahol a makulátlan, simára vasalt ágynemű közé csusszanva, szeme előtt egy mennyeien mosolygó apáca képével aludt el. Amikor kinyitotta a szemét, világosszürke csíkos ápolónő-egyenruhája a reggeli napfényben ragyogva feküdt az asztalon, kimosva, kikeményítve, kivasalva – mintha csak most vásárolta volna. Kifogástalan vöröskeresztes nővérként érkezett meg Saarburgba. Csakhogy ugyanaz a história várta: Ilse újra útra kelt, hogy még mindig fogva tartott vőlegényéért korteskedjen, s a kellemetlen kilátásokkal kecsegtető tél sem marasztalta. Anna számára adódott munka: egy ritka gusztustalan robot várt rá mindeddig türelmesen. Az ötévnyi háborúért bosszút állva, a luxemburgiak átkeltek a határon, és egy villámakció keretében a falusiak vagyontárgyain élték ki háborgó indulataikat. Ilse szülei favázas házának falát és ablakait ürülékkel kenték be; kirángatták a szekrényekből az ágy- és asztalneműt, és beszennyezték – terpeszben föléje ültek, mesélte az asszony a visszafojtott haragtól merev szájjal, és a szeme láttára végezték be dolgukat. – Ez volt a bosszú, érti? A luxemburgi undorító népség. – Az asszony túl beteges volt ahhoz, hogy kézbe vegye a nagytakarítást, férje pedig sokáig dolgozott a fűrésztelepen. Anna felgyűrte ruhaujját, és hozzálátott. Tíz évvel ezelőtt egy disznóólból szökött meg, s most ismét ott volt – mit számított? De amikor megígérték, hogy a fűrésztelep egyik teherautója elviszi egy darabon úti célja felé, a sarokba hajította a rongyot és a súrolókefét – éppen elég koszt takarított már el. Ilse édesanyja, tudván, mi hozta serény takarítónőjét erre a vidékre, nem marasztalta. A teherautó sűrűn szitáló esőben hajtott az Eifel-hegységben található Daunig. Innen Anna gyalog ment tovább a végeláthatatlan lucfenyőerdőben, a finom vízcseppek párájában. Hűvös volt, a nedvesség átáztatta a cipőtalpát, de a tudat, hogy egyre közelebb kerül céljához, közömbössé tette a kényelmetlenségek iránt. Ez az elhagyatott út, dombra fel, dombról le, a mélabús fenyők között kanyarogva, pontosan olyan volt, ahogy az ember az alvilágba vezető zarándokutat elképzeli. Nem félt, az utazás vége belátható volt, azután nem lesz több kívánsága, azután... nem volt azután. A hideg a derekára húzódott, egyre lassabban haladt, cipőtalpa elkopott, cafatjai szabadon lifegtek, és minden lépésnél visszacsattantak. Csak fénylő, fekete fatörzseket és csöpögő faágakat látott – bár teste egyre többször ellenkezett, lelke makacsul kitartott. Egy adott pillanatban azonban már a lelke sem nézhette tétlenül a dolgot, és beavatkozott. Hallgass ide, kedvesem, mondta szánakozóan, fordulj szépen vissza. Mit akarsz? Így beszélt hozzá; a lány először nem törődött vele, de amikor szemből odavarázsolódott eléje a ködből egy teherautó, a lány megadta magát. Ma te nyertél, engedett Anna, de legközelebb majd én. Eljön majd az a pillanat is... Visszatérve Saarburgba, folytatta a takarítást. A luxemburgiak ócsárlása nem maradt abba, minden szobában utolérte őt a morgás, mint egy mérgesen kattogó varrógép. Az utca túloldalán lakó idős hölgy is jól hallotta. – Hogy bírja ezt? – kérdezte, Anna robotolását figyelve. – Nem csinálhatja ezt itt örökké. – Mit tegyek? – védekezett Anna. – Ilsét várom. – Istenem, akkor még sokáig várhat, ki tudja, mikor kap az a lány segítséget. Figyeljen ide, van egy javaslatom. Ismerek egy asszonyt Trierben, egy nyugdíjas gimnáziumi tanárnőt. Szüksége lenne valakire a háztartásban... de nem akárkire, érti, ugye. Ez talán érdekli magát. – Anna lassan bólintott – élete végül is rögtönzések sorozata. Trierben ráismert a Kaiserstrasséra, ahol nemrég egy pap nyomában lépkedett az éjszakában, s megismerkedett egy érthetetlen ellentmondásokkal teli, lebilincselő, új

embertípussal: Thérése Schmidttel, egy sovány, csontos kis nővel, kinek vékony szálú, ősz haját egy hajtű fogta össze – földi kérdésekben fösvény volt, de bőkezű és segítőkész, ha az elméről volt szó. Nem látszott meg rajta, hogy mindennap teleeszi magát kenyérrel, hússal és tejtermékkel a testvére parasztgazdaságában, mely közvetlenül a város mellett terült el. Mindezt szégyenérzet nélkül ecsetelte – soha nem jutott eszébe, hogy valamit Annának is hozzon, aki napi két szelet kenyéren, néhány szem krumplin és egy csésze zaccos kávén próbált életben maradni – ez volt a franciák által bevezetett fejadag, cserébe az általuk is elszenvedett éhínségért. Frau Schmidt nagyfokú zsugoriságát nehezen lehetett összeegyeztetni mindennapos templomlátogatásaival, bibliatanulmányaival és buzgó imádkozásaival, Anna még sosem látott közelről ennyi bigott hitbuzgalmat. A házban sok könyv volt, s a háztartási teendők közepette újra elfogta Annát az olvasás iránti heves vágy. Amikor a tanárnő, egyik templomlátogatása után hazaérkezvén, egy könyvbe merülve talált rá a lányra, meglepetten húzott mellé egy széket. – Magának nem az rendeltetett, hogy egész életében a tűzhely és a konyhapult között hervadozzon, ezt rögtön észrevettem... Tulajdonképpen mi szeretne lenni? – Fogalmam sincs... – hebegte Anna, meglepve a hirtelen jött érdeklődéstől. A jövőre vonatkozó tervei nem nyúltak ama bizonyos küldetés teljesítésénél tovább. – Mi az, amit mindig is csinálni szeretett volna? Anna összeráncolta a szemöldökét, Dante kicsúszott az öléből, de Frau Schmidt keskeny keze elkapta esés közben. Az az elképzelés, hogy szabadon választhat magának foglalkozást, olyan forradalmi volt, hogy teljesen megbénította a gondolatait. Meg kellett szabadulnia eddigi világképétől, amely szerint a nőket magától értetődően három kategóriába osztották: egy széles alsó réteg termelte ki a parasztasszonyokat és a szolgálólányokat, a kiváltságos nők egy szűk felső rétege a művelt, elegáns háziasszonyok dekoratív funkcióját töltötte be, és ott volt még a hajadonok maradványkategóriája, akik tanítottak, ápolónők lettek, vagy kolostorba vonultak. Ezt senki nem maga választotta, hanem odakerült – születése, vagy a körülmények révén. Frau Schmidt megismételte az ártatlan kérdést. – Hát... – sóhajtotta Anna. Szédült, nem tudta, az éhségtől-e, vagy a kínos kérdéstől. Gondolatai keresztül-kasul villództak az időben, példákat keresve, melyekkel azonosíthatta magát, valakit, aki a szájába adhatná a választ – lelke visszatért egy sötét, nyomasztóan kicsi szobába, ahol lábszag terjengett, a falon pedig egy elesett katona képe függött, aki azért született, hogy meghaljon a hazájáért (már megint az az elkerülhetetlen, magától értetődő életcél). De felvillant egy nő képe is, aki hátsó felével határozottan becsukta az ajtót, miközben karjait szeretettel tárta ki feléje: „Gyere ide...” – A gyermekvédelem... – kottyantotta ki Anna –, azt hiszem, ez az, amit mindig is szerettem volna. – Vagy úgy... de akkor miért nem ezzel foglalkozik? – Hiszen ez lehetetlen – mondta Anna rekedten –, akkor először le kell érettségiznem... Frau Schmidt kinevette: – Ha csak ezen múlik! Oktatói múltjából felhajtott egy tanárt, aki vállalta, hogy rohamléptekkel felkészíti Annát a záróvizsgára. Járt hozzá egy másik tanítvány is, így Anna csatlakozhatott hozzá. Ezután minden délután a férfi házába ment, az ősrégi utcákon, a romok és az éhezéstől felbukó emberek között – kopott cipője felett kopott gumikalucsnit viselt. – Figyeljen ide, nem kell semmit értenie – véste Anna eszébe a tanár –, csak a helyes választ kell megadnia a vizsgán. Tanulja meg kívülről! – Amikor Anna, büszke édesapja jelenlétében elszavalta a Dal a harangrólt, mindenki meghökkent nagyszerű memóriáján; most a tanár kapkodott levegő után ama tempó láttán, ahogy Anna a férfi tanácsát megfogadva haladt. Áthajszolta a lányt a nyelvtanon, a matematika alapjain, a történelmen, a

földrajzon és a német irodalmon. Tizennégy nap múlva azt mondta: – Nekem itt két különböző gyorsaságú lóval kell dolgoznom. Ön eszeveszetten rohan előre, a társa nem tud ezzel lépést tartani. Szét kell hogy válasszam magukat. Anna feje teljesen üres volt – a háborút mélyen elrejtette magában, a kulcsot pedig szándékosan elvesztette. Volt elegendő hely az adatok szédítő mennyiségének, s ezek a kulturális értékek oly kellemesen semlegesek voltak. Anna magolt és magolt, időnként majdnem az ájulásig. – Szédül? – kérdezte a tanár. – Igen... – mondta révetegen. – Mit evett? – Két szem krumplit... – Az ördögbe is, ezt hamarabb is mondhatta volna! – A férfi készített neki egy tányér zabkását: először a test, aztán a lélek, ez volt a felfogása. Azt is észrevette, hogy a lány kalucsnija elvásott. Munkaadójának, akinek legalább tíz pár ugyanolyan méretű cipője volt odahaza, eszébe sem jutott, hogy az egyiktől megváljon. A tanár elcserélt két üveg pálinkát egy pár rendes bőrcipőre. Otthon Anna elragadtatva mutatta meg új cipőjét. Frau Schmidtből a legcsekélyebb érdeklődést sem váltotta ki, mindössze felhúzta a szemöldökét. A karácsonyt megelőző napon az asszony átment a testvéréhez, hogy némi kóstolót vegyen az ünnepi vacsorából. Amikor visszajön, mondotta indulás előtt, meg akar fürödni, hogy testét is megtisztítsa, mielőtt az éjféli misén sort kerít a lelkére. Annának mindent elő kellett készítenie, s egy nagy kondérban vizet tett fel a konyhai szeneskályhára. Már besötétedett, amikor váratlanul csengettek. Az ajtóban egy nő állt, síró, kendőkbe bugyolált csecsemőt szorított magához, és kis híján összeesett a küszöbön a kimerültségtől. Anna betámogatta a konyhába, és átvette tőle a gyermeket, aki úgy bűzlött, mintha hetek óta nem tették volna tisztába. Szeme sarkából látta a gőzölgő kondort és a mosóteknőt – minden készen állt a nagyságos asszony számára. Gondolkodás nélkül megtöltötte a teknőt, kihámozta a csecsemőt, a bűzlő rongyokat pedig a folyosóra dobta. Amikor megfürdette a babát, bebugyolálta egy flanel kendőbe. Közben vajas kenyeret, főtt krumplit és egy csésze feketekávét adott az anyának. Egyetlen szó sem esett közöttük, minden a magától értetődő teendők zaklatott egymásutánjában történt – Frau Schmidt fenyegető árnyékával fejük fölött, aki bármelyik pillanatban betoppanhatott. Most mi legyen, tanakodott Anna lázasan, hová menjenek? A kolostor! Az apácák, az önzetlenség angyalai! Magára kapott egy kabátot, s anyát és gyermekét az Orsolya-rendi nővérekhez kísérte, akik azonnal oltalmukba vették őket. A visszaúton az események egybeesésének jóleső érzése szállta meg: karácsonyeste volt, s a fogadók már mind megteltek! Trier romjai fölött az ég telehintve csillagokkal, s alattuk lépkedett ő, vadonatúj cipőjében. Minden egyensúlyban volt – legalább egy kis ideig. Munkaadójával egyszerre ért haza. Amikor kiderült, hogy a forró fürdő helyett egy kádnyi piszkos víz várja, a tanárnő tombolt dühében. Karját az égnek emelve ontotta vádjait és szidalmait Annára. – Egy pillanat – vetette közbe Anna –, azonnal felteszek egy új kondér vizet, mindent eltakarítok, és már kész is. – De Frau Schmidt csak akkor csillapodott le, amikor helyreállt a rend, s a konyha képe pont olyan volt, amilyennek evéstől elpilledve és jóllakottan hazafelé sétálva elképzelte. Az éjféli misén szappantól és keményítőtől illatozva ült a templom padjában, ujjongva énekelt és imádkozott, öröm volt nézni. Ugyanazon a hangon repesett, mint a Mi Urunk szent angyala, amelyen olyan jól tudott szitkozódni. Anna minden érzelem nélkül figyelte. Hazafelé menet Frau Schmidt így szólt: – Még mindig nem értem, hogyan engedhette be a házamba azt a piszkos asszonyt a piszkos gyerekével.

Anna megállt, egyenesen a szemébe nézett, és derűsen idézte, amit nem sokkal azelőtt a pap mondott: – „...és nem volt hely számára a fogadóban, csak egy istállóban... Itt szülte meg Mária elsőszülött fiát, akit jászolba fektetett...” – Eh, maga kiforgatja itt nekem a szavakat... – mondta a tanárnő, mogorván továbblépkedve. Anna azért mégiscsak kapott karácsonyi ajándékot. Nem egy pár meleg harisnyát, nem egy kardigánt, s nem is tejet vagy húst, hanem egy latin nyelvű misekönyvet: a szertartáskönyvet, a misei és zsolozsmai leckekönyvet és a graduálét – csendes célzásként arra, hogy a kereszténység terén Annának még sok tanulni valója van. Frau Schmidt áldásos tevékenysége inkább az oktatásban érvényesült. A szociális munkásokat képző egyetem felkutatása komoly erőfeszítést igényelt. Mivel felszámoltak minden, a nácik által kierőszakolt oktatási formát, nem maradt más, mint egy megbízható katolikus intézet Észak-Rajna-Vesztfáliában. Az asszony kifogástalan ajánlólevelére az igazgatónő azonnal válaszolt: márciusban látogatást tesz a trieri szemináriumban, s akkor személyesen fogja megítélni Frau Schmidt védencének alkalmasságát. A romokból felszálló por elleni védekezésül Anna kendőt hordott a fején, mely lobogott a szélben. Ahogy egyre közeledett a szemináriumhoz, a vizsgadrukk egyre jobban befészkelte magát a zsigereibe. Az igazgatónő, egy gőgös és barátságtalan teremtés, semmit nem tett azért, hogy a lány ellazulhasson, ellenben keresztkérdéseknek vetette alá. – Miért akar ön szociális munkás lenni? – kérdezte cinikusan, mintha még sosem hallott volna ilyen pimasz és arcátlan elképzelésről. – Segíteni akarok az embereken – hangzott halkan a válasz. – Miért? – Mert segíteni akarok az embereken! – ismételte meg Anna kissé emeltebb hangon, megfeledkezve minden figyelmességről és udvariasságról. Kényelmetlen csend támadt. Elpuskáztam, gondolta, ezt gyorsan összehoztam. De miért bánik velem úgy, mint egy kutyával? Egy kutyának is megsimogatják a fejét, és azt mondják neki: jó kutya vagy. Végül, megbánással telve, megtörte a csendet: – Én is olyan gyerek voltam, akinek segítségre volt szüksége. – Ismét az a csend, és a sorsa fölött rendelkező hatóság gúnyos, lelkébe gázoló pillantása. – Elmehet – mondta a nő kurtán. Anna leverten ért haza. Frau Schmidt azonnal lerohanta: – Na, hogy ment? – Elfelejthetem, nem lesz ebből semmi. A tanárnő hitetlenkedve fújtatott. Megvoltak a saját csatornái az objektív információszerzéshez; néhány nappal később győzelemittasan jelentette: – Mély benyomást tettél rájuk. „Ő legalább tudja, mit akar”, ezt mondta az igazgatónő az apátnak. Anna fáradtan pislogott. Nem is akart erről hallani többet, a tanárnő csak úgy fantáziál. De a posta alátámasztotta munkaadójának szavait. Egy összefogdosott, szakadt távirat érkezett: „Az első szemeszter szeptember 1-jén kezdődik.” Isten önnel, Frau Schmidt, tanárnő! De mielőtt elindult volna Észak-Rajna-Vesztfáliába, még várt rá egy másik próbatétel. Ezúttal jó cipő volt rajta, sütött a nap, s a postaautó egészen a faluig elvitte. A központban kiszállt, a falusiak megmutatták az utat. Egy útközben szedett virágcsokorral a kezében, belökte a nyikorgó, vascsipkékkel díszített kaput. Mint a templomok, ez is egy főhajóra nyílt, csak két oldalán padok helyett sírok sorakoztak. Elöl a legrégebbiek: mohlepte, esőtől és fagytól mállott nevek a környékről, megsüllyedt, repedezett sírköveken. Közöttük nyírott tiszafák és tuják, s tökéletes csönd, amit csak a madarak éneke tört meg. Kicsit távolabb, hátul a friss sírok közül az egyik azonnal kitűnt, mivel téglalap helyett négyszög alakú volt, és felette három, amatőr munkára valló kereszt állt dülöngélve, mintha egymásban keresnének támaszt. Miközben Anna ösztönösen elindult a sír felé,

képtelen, váratlan félelem lepte meg: félelem, hogy halott férjének mégiscsak igaza lesz, és bárhol lehet, csak itt nem... S most mind a négy égtájból kineveti őt a naivitásáért. De nem volt menekvés: amióta elengedték az amerikai hadifogolytáborból, ehhez a szegényes két négyzetméterhez készült. Így hát bátortalanul közelített, lépésről lépésre. Mindegyik kereszten ékírásszerű betűkkel vésve állt a név – az övé a középső volt. Alatta friss fenyőgallyak pihentek, rajtuk fehér rózsák. Kitől és kinek szóltak ezek a virágok? Anna letérdelt, melléjük tette saját mezeivirág-csokrát, és a férfi nevét bámulta, abban a reményben, hogy ettől valamilyen módon megjelenik, de az egyetlen dolog, amit maga előtt látott, az a barnára sült katona volt, aki vidáman integetett neki a nürnbergi pályaudvaron: „.. .ennek a szarságnak úgyis hamar vége...” Ha élt valahol a férje, akkor őbenne, s nem létezett más hely a földön, ahol ez oly egyértelmű lett volna, mint itt... – Mit keres ön az én síromnál? – Női hang hatolt át a csenden, a háta mögül jött. Anna megmerevedett. Anélkül, hogy megfordult volna, méltóságteljesen azt mondta: – Ha van valaki a világon, aki azt mondhatja, ez a sír az enyém, akkor az én vagyok. Ugyanis a férjem nyugszik itt. – Az egyik tuja felől tapintatlan rigófütty harsant, s közben fojtott zokogás hallatszott. Anna megfordult. Egy fiatal nő bámult rá bedagadt szemekkel. A sír, mint a világ összes többi sírja közmondásosan hallgatott, Annában óhatatlanul féltékenység és gyanú támadt, de még rágondolni is szörnyű volt. Két másik katona is nyugszik itt, nyugtatta magát. – Ön bizonyára Frau Grosalie – mondta a lány fátyolos hangon. – Igen, igen... – mormogta Anna barátságtalanul –, én vagyok Frau Grosalie, de mi köze van magának az én férjemhez? A másik gyámoltalanul nézett a levegőbe, mintha egy jelre várna. Tekintetük futólag keresztezte egymást. – Megmagyarázom – motyogta a lány. Megköszörülte a torkát. –A szomszédainknál volt elszállásolva... a kerítésen keresztül megismerkedtünk vele, anyám és én... rögtön szimpatikusnak találtuk... mind a ketten... A lány szégyenlősen előadta történetét. Rajta, az utolsó nőn keresztül, akit a férfi a halála előtt látott, Martin itt és most kapcsolatba lépett Annával – a lányon keresztül tájékoztatta feleségét a történtekről. Halála – „az Ön férjének hősi halála” – most nyert konkrét időpontot és helyet. Az egyik pillanatban még élt, látott, hallott, szagokat érzett, beszélt és nevetett – nem sokkal később úgy kellett összekotorni földi maradványait. A lány színtelen hangon idézte fel azt a bizonyos, 1944. szeptemberi napot. A prümi irodát, ahol a lány dolgozott, bezárták, mert a környék frontterületté vált, és semmilyen közlekedés nem volt. Kényszerűségből otthon maradt. A kerti padon üldögélt a napon, amikor a katonatiszt köszönésképpen odaintett, és azt kiabálta, hogy parancsot kapott, hogy legénységével vonuljon a Westwalthoz, és egy bunkerben szereljék be a telefonvonalat. A lány felugrott a padról: „Elmehetek Magával Prümbe?”, kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve, „az irodában maradt a táskám a holmimmal”. A férfi megrázta a fejét: „Az utak nem biztonságosak, az amerikaiak minden oldalról lőnek ránk.” De a lány addig erősködött, és addig könyörgött, hogy a férfi a végén engedett. „No jó, ha annyira akarja.” Elindultak, a teherautó egy erdei ösvényen lavírozott; időnként valami robbant a távolban, a falevelek és erdei gyümölcsök megremegtek a levegőben, majd ismét csend lett. „Te jó ég”, kiáltott fel hirtelen a lány ijedten, „elfelejtettem a kulcsot!” Martin igyekezett bagatellizálni a mulasztást: „Úgysem lesz szüksége a kulcsra, majd meglátja, a háznak már nincs ablaka, könnyedén be tud mászni...” „Az lehet, de akkor is magammal vinném a kulcsot.” Ki akart szállni a teherautóból, a férfi ellenkezett: „Életveszélyes egyedül visszamenni.” De a lányt már nem lehetett visszatartani, a kulcs nélkülözhetetlenségébe vetett, megingathatatlan hite arra késztette, hogy visszaforduljon. Elköszönt, kimászott a teherautóból, és gyalog visszament azon az úton, amelyen jöttek.

Délután tértek vissza a faluba a műszakiak. Hárman közülük múmiaként kendőkbe csavarva, a többi sértetlenül. Összeszaladtak a falusiak, a lány megzavarodva, vádlón követelt magyarázatot a túlélőktől, nem sejtve, hogy már így is a bűntudat gyötri őket. Lehorgasztott fejjel számolt be egyikük a történtekről. A teherautó egy faluhoz közeledett, Martin – mint azt a lány is tudta – elöl, középen ült, a sofőr és egy katona között. A többiek odakiabáltak nekik hátulról: „Álljatok meg, szeretnénk néhány szem almát szedni.” Egy lejtőn gyümölcsös terült el, a piros almák csábítóan ragyogtak a napfényben. „Nem állhatunk meg,” mondta Martin, „ha megállunk, könnyű célponttá válunk az amerikaiaknak.” A legénység azonban tovább nyafogott, hogy „csak egy percre”, és Martin, jó szándékúan, mint mindig, nem hagyta, hogy könyörögjenek neki. „De akkor gyorsan!” adta meg magát. Hat katona kiugrott a teherautóból, és rosszcsontok módjára beszaladtak a gyümölcsösbe. Egy pillanatra megfeledkeztek a háborúról, az ágakat rázták, és szedték az almát, amíg a mélyben felhangzó robbanás fel nem riasztotta őket. A fülke, a három bennülővel, a szemük előtt fröccsent szét a gránáttűzben. A lány szótlanul végighallgatta őket, a három közönséges csomagra meredve, s látta maga előtt a három férfit, akik között néhány órával ezelőtt testvériesen ott ült ő is. Időközben összeszedték az áldozatok holmiját; Martin bőröndjében, a könyvek között volt egy pár világoskék gyerekcipő és egy ezüstszínű estélyi ridikül. Csak a férfi személyes tárgyainak megpillantásakor hatolt el a tudatáig teljes valójában a katasztrófa. Könnyekben tört ki, hátat fordított a társaságnak. Közben valaki kihasználta a kedvező alkalmat – mire a lány magához tért és visszafordult, a kiscipő és a ridikül már eltűnt. Anna lassan bólintott. „Az Ön férjének hősi halála...” Meghalt egy marék almáért. Ez az alma, akárcsak a legelső, szerencsétlenséget hozott. Martin átvonult Oroszország sztyeppéin és Ukrajna szántóföldjein, túlélte a hideget, a partizánok támadását, egy halálos betegséget – az egész háborút megúszta, azért, hogy az Eifel-vidék egyik falujának határában meghaljon egy marék almáért. Bármennyire is abszurdnak és értelmetlennek tűnt ez a halál, illett hozzá: úgy halt meg, hogy közben szívességet tett másoknak. Anna ebben a férjére ismert. Halála történetével hirtelen egészen közel került hozzá. – Ön hozta ezeket a virágokat? – kérdezte lágyan. – Anyám és én – bólintott a lány. – Trierben vajat és tojást cseréltünk ezekre a rózsákra. – Anna körülnézett: a többi sírt elhanyagolták, a három kereszttel ellátott négyzet szeretettel gondozott sziget volt a gazzal belepett sírkövek között. A lány felállt, hogy bemutassa Annát az édesanyjának. Az asszony meghatottan rázta meg Anna kezét. – Az ön férje olyan jó ember volt... – sóhajtotta, s kifújta az orrát. Ezután olyan fogadtatásban részesítették az özvegyet, mintha egy Amerikából érkezett, régen várt családtag lett volna. Minden ehetőt, ami csak a házban és a kertben fellelhető volt, illatos fűszerekkel elkészítve feltálaltak. Anna megértette, hogy ez legalább annyira megemlékező, mint ünnepi ebéd. A férje halott, de a lány él – a kulccsal kapcsolatos paranormális rögeszméjének köszönhetően. – Azt nem értem – mondta a lány édesanyja, amikor elbúcsúztak –, hogy az SS eltemette őket, és felállította a kereszteket, de a lelkipásztorunk megtagadta, hogy beszentelje őket, mert SS-katonák voltak. Hát keresztény az ilyen? – Neked legalább volt egy sírod, ahová elmehettél – mondta Lotte hűvösen. Nem volt ínyére, hogy az SS-tiszt sírját meglátogató Anna zarándokútjáról szóló beszámoló magával ragadja. Anna gondolataiba merülve nézett rá. – Hogyhogy? – Mauthausenben nem volt temető.

Anna kinyújtotta fájós lábait. A fürdők hatása következtében néhány napig abban a tévhitben élt, hogy enyhül a fájdalom, de most hirtelen teljes erővel visszatért. – Néhány évvel ezelőtt ellátogattam Auschwitzba... – mesélte –, ahol naponta hatezer embert gázosítottak el. Ott álltam, ahová azt a sok embert vitték, és 1943 gyönyörű nyara jutott az eszembe. Martin eltávozást kapott, a tóban úsztunk, aztán visszavonultunk a szigetre, csak a miénk voltak azok a csodálatos hétvégék... A gondolatot, hogy abban az időben, amikor életem legboldogabb napjait éltem, emberek milliói mentek végig ezen az úton... nem tudtam elviselni, annyira szörnyű volt... – Anna a térdét masszírozta. – De az, hogy én boldog voltam-e vagy sem, az rajtuk nem segített... Ez nyilvánvaló tény volt. Lotte hallgatott. – Eleinte nem hittem el – folytatta Anna. – Az ötvenes években láttam először ilyen képeket a televízióban. Tudod, mit gondoltam? Hogy az amerikaiak bizonyára összeszedték az általuk lebombázott városokból a holttesteket, és halomba rakták őket a koncentrációs táborban. Egyszerűen nem tudtam elhinni. – És mikor kezdett derengeni valami? – kérdezte Lotte csípősen. – Az egy nagy kiállítással kezdődött. „A zsidók élete Kölnben, a római időktől napjainkig.” Ott kezdett lassan beszivárogni a fejembe az igazság. Meg kell értened: a politika engem nem érdekelt. Lefoglalt a munkám, számomra semmi más nem létezett. – Nem tudtuk, mással voltunk elfoglalva – gúnyolódott Lotte németül. – Igen... nem... – mondta Anna bosszúsan –, a mindennapok során semmit nem hallottunk a zsidókról, nem emlékszem rá, hogy bárki valaha is mondott volna róluk valamit. Lottét a hiábavalóság tompa érzése fogta el, s felállt. Bejött egy ápolónő, és megkérte őket, hogy öltözzenek fel. Közeledett a záróra, a személyzet haza szeretett volna menni. Az elkerülhetetlen családi kötelék továbbra is megkövetelte a maga jogait, akár akarták, akár nem. Valami folyvást arra késztette őket, hogy az ár ellen evezzenek, egymás irányában – egyiküket erős hódítás vágya űzte, a másik pedig tehetetlen áldozatként vergődött a dühítő vonzerő hálójában. Aznap este egy kis étteremben vacsoráztak, az Avenue Astridon. Szombat volt, s másnap reggel nem kellett hajnalok hajnalán jelentkezniük a fürdőben. Némi szombat esti hangulatot keresve, besétáltak a Relais de la Poste-ba, és letelepedtek a bőrkanapéra, amely a harmincas évekből maradt ott, abból az időből, amikor még fiatalok voltak, és nem tudták, mi vár rájuk. Kávét ittak Grand Marnier-val, a zenegép ötvenes évekbeli, bársonyos örökzöldekkel töltötte be a helyiséget. – Ahogy mondani szokás, az élet megy tovább... – szopogatta Anna az italát. – Amikor nagy veszteség ér bennünket, valaki megveregeti a vállunkat, és azt mondja: fel a fejjel, az élet megy tovább. Ez közhely, de egyúttal ez a kellemetlen, egyetemes igazság. A városaink romokban hevertek, katonáink meghaltak, lábuk megbénult, elvették tőlünk az illúzióinkat, az emberiség történetének legnagyobb méretű tömeggyilkosságáért kollektív felelősségre vonásban részesültünk, gazdaságilag és erkölcsileg is csődbe mentünk. Mégis, így vagy úgy, de az élet ment tovább. Belevetettem magam a tanulmányaimba, a munkámba. Mindenki dolgozott, istenem... – Poharát egyetlen kortyintással kihörpintette, és nevetett. – Az egész újjáépítés egyetlen nagy munkaterápia volt! Lotte szórakozottan bámult a poharába. A komor béke emlékei úsztak el előtte. Nem akart rá gondolni, s emiatt mégiscsak rá gondolt. Ernst is dolgozott. Egy hágai hegedűkészítőhöz szegődött el, aki reumás keze miatt kénytelen volt egyre több munkát a fiatalemberre bízni. Egy kis lakásba költöztek a hangszerműhely mögött. Ernst, mint sokan mások, a háború utáni időkre jellemző filléres fizetést kapott. Új felelősségének tudatában – mint férj és egy jövendő család feje – egyre nagyobb teljesítményre ösztökélte magát: a hét öt napján hegedűket javított, a másik kettőn

pedig újakat készített, melyeket aztán eladott. Lotte a hét hét napján egyedül maradt gondolataival, amiktől a házasságnak kellett volna őt megszabadítania. Fájdalmas déja vuként élte meg: családjából kiszakítva járkált fel-alá a szobában. Hová került, ezt akarta ő egyáltalán? Egy nagy, régi, magas mennyezetű házról álmodott, egy olyan házról, amely megbékítené őt a házasság magányával, egy házról, amit otthonná alakítana. Az álom az utcák és csatornák útvesztőjébe űzte Lottét. Ősz lett, majd tél, a sötét homlokzatok elijesztették, a kivilágított szobák kizárták – már csak a gyufa hiányzott.6 Olyan érzés volt, mintha büntetését töltené, örökös bolyongásra ítélve, otthon nélkül, rokonok nélkül, mert sem ilyen, sem olyan nem volt, hanem egy hibrid, aki mindkét oldalt elárulta. Talán a zene hiányzott. Hol maradt Amelita Galli-Curci? Az Exultate Jubilate? A Mátépassió? Talált egy énektanárnőt, de rögtön az első órán kiderült, hogy hangjából nem sok maradt. Szabadkozott, majd nosztalgiával eltelve sorolta a tanárnőnek, mi mindent énekelt korábban, de amikor meglátta a másik szemében a kételyt, maga is kételkedni kezdett. Mi történt a hangjával, mely oly könnyedén szárnyalt egészen a víztorony tetejéig? Hangszálai olyanok lettek, mint a kiszáradt gumi, ami szétmorzsolódik az ember ujjai között. Ha zenét akart hallgatni, meg kellett látogatnia a szüleit. Ott azonban, a kirakatba tett családi életen átderengett a széthullás. Anyja, aki mesterkélt vidámsággal igyekezett összetartani a társaságot, evési mániába menekült, hogy elfeledje az éhezést és a többi bajt. A bujkálókkal együtt szinte összes gyermekét elvesztette. Jet és Ruben között valamiféle titkos kapcsolat bontakozott ki, mialatt a lány agyrázkódással feküdt, s a fiú órákon át olvasott neki, hogy agyonüssék az időt. Theo de Zwaan már régen meglágyította Marie-Hamupipőke szívét. Mies nem sokkal a háború kitörése előtt költözött be a kalapszalon feletti lakásba. Mind férjhez mentek, és külön költöztek. Koen, Bram meghívására, Amerikába ment, ami a D-nap óta szinte mitikus népszerűséget élvezett, mint a korlátlan lehetőségek országa. A két legkisebb gyerek, aki még otthon volt, nem tudott koncentrálni az iskolában, elevenek és szófogadatlanok voltak. Lotte azt sem bírta nézni, hogy apját mennyire feldobja, hogy a feleségét végre szinte teljesen magáénak tudja. A férfit megállította az utcán egy idős úr, aki elképedve bámult rá. – Nahát, maga még él! Ön Rockanje úr, igaz? – A férfi gyanakvóan bólintott. – Annak idején adtam magának egy injekciót! – kiáltotta a másik lelkesen. – Egyenesen a szívébe! Kétségbeesett cselekedet volt, én már lemondtam önről! – Lotte apja, aki semmire nem emlékezett, és mindenről, ami betegsége idején történt, csak másodkézből értesült, meghökkenve köszönetet mondott az öregúrnak a bátor beavatkozásért, és könnyű léptekkel hazament. Úgy érezte magát, mintha másodjára ajándékba kapta volna az életét, és elhatározta, hogy ezúttal senki nem tarthatja vissza, és igazán élvezni fogja. (A nagy kiábrándulás még váratott magára egy kicsit: Sztálin apácska még feddhetetlen jellemű embernek számított.) A háború még egyszer felbugyogta mérgét, s ha Sara Frinkel nem lép fel hathatósan, csúnya folt esett volna a férfi becsületén. Zsidó vacsorát rendeztek; a Frinkel családot is meghívták; ők még nem vándoroltak ki Amerikába. A vacsora alatt Ed de Vries, a maga harsány módján, ahogyan énekes-előadóművészként mindig sikerült magára irányítania a figyelmet, azt állította, hogy a Rockanje család elorzott tőle egy ládikát, melyet ő megőrzésre adott át nekik, s amelyben félmilliót érő ékszerek voltak. Sara Frinkel felháborodva kiabált az asztal fölött: – Hogy merészeled! Azonnal vond vissza, te vén patkány! Hogy jut ilyesmi az eszedbe, nem volt neked egyetlen petákod sem! Ne nevettess a félmilliós kincsesládikáddal, amiről azt mondtad: „elásnék itt néhány kacatot.” Átlátok rajtad: megpróbálod visszaszerezni a biztosítótól. Felőlem csináld, de azt verd ki a fejedből, hogy meghurcolod a Rockanje családot! 6

Utalás Andersen: A kis gyufaárus lány c. meséjére.

Lotte időnként elővette a filmsztárpózos fotót, melyet Theo de Zwaan nem sokkal a háború előtt készített róla és Jetről. Milyen magabiztosan és kihívóan néztek a lencsébe – mintha az egész világ a lábuk előtt heverne. Micsoda vakmerőség, micsoda tudatlanság! Keserűséggel és nosztalgiával gondolt vissza arra, milyen volt az élet a háború előtt. Bár szembehelyezkedtek Istennel és Colijn miniszterelnökkel,7 anyjuk irányítása alatt romantikusan hittek az igazságban, az emberségben és a szépségben. Amikor a nyári estéken Beethoven muzsikája úszott ki a nyitott ablakokon, s a család nádfonatú székekből nézte a csillagokat és a fekete erdőszélt, azt gondolták: ha létezik ilyen csodálatos zene, akkor, mélyebb értelemben, az életnek is csodálatosnak kell lennie. Most már szégyellte magát a nagy érzelmek miatt. Beethoven német volt, Bach is, Mendelssohn viszont zsidó; a nácik német zeneszerzőiket fitogtatták és betiltották a zsidókat – soha többé nem hallgathatnak zenét hátsó gondolatok nélkül. A Gyermekgyászdalokról már nem is beszélve. Minden bemocskolódott. Észrevétlenül nagyobb lett körülöttük a forgalom. Idős házaspárok foglalták el az asztalokat, az urak öltönyben, keményített ingben és nyakkendőben, frissen fodrászolt hölgyeik pliszírozott szoknyát és lakkövet viseltek. A farmernadrág és póló ide még nem tört be. Megszólalt egy kedves, fülbemászó dallam, néhány pár kimerészkedett a táncparkettre. Louis Prima édes hangja vitte őket magával, rutinosan ropták tüzes köreiket... Buona sera signorina, buona sera... – Milyen szép... – sóhajtotta Anna –, hogy ebben az életkorban még ilyen jól szórakoznak! Lotte rosszalló ajakbiggyesztéssel követte az ősz fejeket. – Nem találod egy kicsit kínosnak – kérdezte savanyúan – ezt a szerelmetes viselkedést a kisöregektől? – Ember, ne légy már olyan szigorú... magadhoz. Te sosem táncoltál a hegedűkészítőddel? A „hegedűkészítőd” kifejezés megbántotta Lottét. S az az ötlet, hogy együtt táncoltak volna, mint ezek a kirittyentett öregek itt, egyenesen visszataszító volt. – Az én hegedűkészítőm évek óta halott... – mondta élesen, abban a reményben, hogy Anna elszégyelli magát. De ő nem zavartatta magát. Egy keménykötésű öregember lépett hozzá. Begombolta a zakóját, és mosolyogva meghajolt Anna előtt. Az asszony, akit mulattatott a helyzet, felállt, átpréselte magát két asztalka között, és egy időre eltűnt szem elől. Oh, mon papa... – énekelte a zenegép érzelgősen. Anna úgy forgott a táncparketten, mintha mást sem csinált volna azóta, hogy von Zitsewitz kastélyának árnyékában az apácák megtanították táncolni. Magában nevetve gondolt vissza a „Mit művelsz a térdeddel, kedves Hans?” körüli kavarodásra, de Spa Casanovája példásan viselkedett. Magabiztosan vezette Annát, anélkül, hogy sejtené, olyasvalakit tart a karjában, aki már régóta nem hagyja, hogy bárki is irányítsa. Az öregúr még ahhoz is vette a bátorságot, hogy a tangónak egy egyéni változatát táncolja a hölggyel, mereven kinyújtott karral és váratlanul bedobott, száznyolcvan fokos fordulatokkal. A szám végén lovagiasan visszakísérte Annát a helyére. Anna lihegett. – Ki gondolta volna – nevetett rekedten –, tőzeges iszapfürdő, utána tánc... Késő éjjel, miután Anna még kétszer hagyta magát a táncparkettre csábítani hallgatag partnerétől, elhagyták a kávéházat. A fürdőépület masztodonként vetette árnyékát az útra. A Grand Marnier-től szédülve fordultak be jobbra. – Aki táncol, az távol tartja magától a halált – kuncogta Anna, Lotténak ütközve. – Nézd csak, milyen tiszta az égbolt! Holnap egész biztosan jó idő lesz, sétálhatnánk egyet. Mit szólsz

7

Hendrikus Colijn (1869-1944), több cikluson át Hollandia miniszterelnöke a két világháború között.

hozzá, nővérkém? A fájdalom elmúlt, én mondom neked, elmúlt... phüűű... – karját Lotte karjába fűzte. Az italtól és a valószerűtlen, ámde időközben feldolgozott élményektől Lotte fenntartásai is alábbhagytak egy kicsit. – Figyelj ide, Anna – mondta –, az előbb, amikor a táncparketten láttalak ellibbenni, hirtelen átvillant valami az agyamban, régebbről... – Úgy érted, nagyon régről? – Igen... Az előcsarnokban táncoltál, vadul, elevenen, zabolátlanul. Vagy talán nem is táncoltál, hanem fogócskáztál... volt ott egy fiú is... . – A gondnok fia – egészítette ki Anna ösztönösen. – Lehetséges... A lépcsőkön viháncoltatok, izgatott sikongatásotok a folyosókon visszhangzott... Egyszer csak a lépcső alján feküdtél és visítottál. Történt valami a karoddal... Megijedtem és én is veled visítottam. Hogy azután mi történt, nem tudom... de mégis, várj csak... – Az izgatottságtól Lotte egyre hangosabban kezdett beszélni. Az emléket, ahogy végre útjára indult, már nem lehetett megállítani. – Elvittek a kórházba, és begipszelt, felkötött karral jöttél vissza. Nagyon irigyeltelek... Én is ugyanazt akartam, ami neked volt... a fájdalmat és a kötést is. Felkötötték a karomat egy konyharuhával, vagy valami hasonlóval vigasztalásképpen. – Most, hogy mondod... – Anna megállt –, most, hogy mondod... igen... egészen megfeledkeztem róla... Eltört a karom... két helyen is, azt hiszem... Hogy te erre még emlékszel! Na látod! Mondani akart még valamit, de ehelyett Lotte nyakába borult. Az ital és a meghatódás veszélyes erjedésnek indult benne. Testük rémisztően ingadozott az aszfalt felett, mintha egymásba kapaszkodnának egy viharba került hajón. Anna szeme előtt a háttérben az Athéné vitorlázott, Lotte szeme előtt egy zöldséges bolt kirakatába tett narancsok és citromok himbálóztak. Apró léptekkel haladtak tovább, Spa, a források városa kellemesen velük ringatózott, mintha maga is túlzásba vitte volna a Grand Marnier-t. A vasúti felüljáró közepén Anna megállt – a korlátra nehezedve nagy ívű mozdulatot tett a háztetők sziluettje és a várost körülölelő dombok felett szikrázó csillagok felé, s telt hangján felkiáltott: Jött és virág omolt utána S gyümölcsöt szórt a jövevény, Mit öntözött más nap sugara Boldogabb természet ölén. S ajándékot hint, s egyre ad, s ad, Gyümölcs, virág hull, ahogy int, Ifjúnak és tört testű aggnak, S telt kézzel tér meg sorra mind. – Jaj... hogy is van tovább... – siránkozott –, istenem, már elfelejtettem... – Két karját még mindig a csillagok felé tárta, de ez már csak egy üres gesztus volt csupán. – Gyere – mondta Lotte, testvére karját ráncigálva.

3 A turistatérkép segítségével Lotte kiválasztott egy útvonalat, mely az idilli Promenade des Artistes nevet viselte. Előző esti érzelgősséget már megbánta. Egy közös emlék még nem ok arra, hogy szövetségre lépjenek. Gondosan ügyelt a távolságtartásra, kezét pedig szilárdan télikabátja zsebében tartotta. Az ágak között bágyadtan sütött át a nap; az ösvény mentén ezüstös, keskeny patakocska kanyargott. Anna alig várta, hogy lépésről lépésre kiélvezze ízületei visszanyert hajlékonyságát – már jelentkezett az iszapfürdő hatása! Beszívta a bizsergető erdei levegőt, és szinte érezte, ahogy az oxigén a tüdeje mélyére hatol. Vidámsága hamar közlékenységbe csapott. Magában kacarászott: – Sosem találnád ki, Lotte, ki látogatott meg engem Salzkottenben. A Szociálismunkás-képző Intézet egy ferences-rendi apácakolostor legfelső emeletén kapott helyet. A tanulmányokban elért siker nagyrészt az improvizációs készségektől függött. Nem voltak füzetek és jegyzettömbök; akinek sikerült egy tekercs tapétára vagy egy ív csomagolópapírra szert tennie, az arra jegyzetelhetett. A tanárok, akiket az egész ország területéről trombitáltak össze, romba dőlt városaikból a tönkretett vasúthálózaton megtett kalandos utazás után érkeztek az intézetbe. A kolostorban laktak, és tizennégy napon át nyúzták tanítványaikat a pszichológia vagy a szociológia tudományával. Az apácák, emlékezve a názáreti üzenetére, legszűkösebb javaikat is megosztották a tanulókkal, s amikor beköszöntött a tél, önként vállalták a hideget, csak hogy a tanteremben be lehessen fűteni. A helyzet iróniája volt, hogy Salzkottentől gyaloglásnyi távolságra helyezkedett el az a Lippe-menti falu, ahol Anna édesapja született, és nagyapja meghalt; a disznópásztor-lányka meséjének faluja – csak éppen herceg nélkül. Azon, hogy annyi bolyongás és kaland után a sors kereke ide vezette vissza, Anna nem nagyon akart elgondolkodni. Igyekezett megfeledkezni a régi bajok helyszínének közelségéről, s még a legszebb idő sem tudta arra csábítani, hogy arrafelé sétáljon. Salzkotten azonban, hetivására révén, a környező falvak központja volt. Egyik nap régi ismerősébe botlott, akivel még együtt járt iskolába; a viszontlátás meglepetéséből felocsúdva némi információt cseréltek egymással. Ez a véletlen találkozás egy sokkal kevésbé véletlen találkozást eredményezett. Néhány nappal később kopogtattak szobája ajtaján. – Látogatód van – mondta diáktársa zavartan –, lejönnél a fogadószobába? – Nekem, látogatóm? – kiáltott fel Anna. – Lehetetlen, nekem senkim sincs az égvilágon. Mégis, ki az? – Hát, hölgynek nem nevezném... Egy bizonyos nőszemély, aki azt állítja, hogy a rokonod. – Anna mit sem sejtve lement. Az ajtónyílásban megmerevedett. A szerényen berendezett helyiséget teljesen betöltötte a reá váró alak, s már a jelenléte is szentségtörés volt. Zömök volt és lomha, bőre fénylett, szeme és haja feketébb, mint valaha, s közönséges önteltsége éles ellentétben állt a falakon függő, erkölcsös bibliai ábrázolásokkal. – Istenem – mondta a nő, a környezethez igazított, vontatott hangon –, mit keresel te itt, apácának készülsz? Anna illő távolságot tartott; önuralma utolsó cseppjére is szüksége volt, hogy megbirkózzon a Martha nénje láttán rászabaduló sötét, ördögi gyötrelmek és megaláztatások emlékével. Neem... jaj, neem..., gondolta hárítóan, ezt nee... Semmitmondó, személytelen hangon elmagyarázta, mi a célja kolostorbeli tartózkodásának. – Aha, szóval ez a helyzet... – sóhajtott fel a látogató, még mindig végtelenül kíváncsian. – Na, idehallgassál, ha valamire szükséged van, vajra, sajtra, tojásra, akkor csak szólj... A nő szájából elhangzó meggondolatlan felajánlás dilemmába sodorta Annát. A tíz évvel azelőtti fenyegetések még mindig ott zsongtak a fejében: „Jössz te még hozzám térden csúszva, egy falat kenyérért könyörögve...” Másrészt viszont a kolostor minden lakója

szenvedett az éhségtől, és hát ideje, hogy az asszony törlesszen valamit a régi adósságokból: amivel a nagynénje tartozott neki, az nagyon is megillette Annát. – Nagyszerű – hallotta a saját pökhendi hangját –, mindannyian nagyon fogunk örülni. Az élelmiszert leadhatod a portán. Nagynénje bólintott, nem teljesen elégedetten, és Anna arra gondolt, hogy nem is ördögi árad belőle, hanem primitivitás, ami számára az erkölcs, az önvizsgálat vagy a lelkiismeret bármilyen formája ismeretlen. Amikor már kifogytak a mondanivalójukból, Martha néni teljes szélességében eltávozott, a szeretetre méltó nagynéni szerepében tetszelegve, aki aggódva meglátogatja éhező unokahúgát az apácáknál. Anna meghökkenve egyedül maradt. Vajon mi hozta az asszonyt a kolostorba? Felebaráti szeretet nem lehetett. Talán megpróbálta a tíz évvel ezelőtt megszökött bárányt visszaterelni a karámba? Olcsó munkaerőre volt szüksége, valakire, akin kiélheti romboló hajlamait? A portán semmit nem adtak le. Anna gyakran összefutott a régi falubeliekkel, akik foszlányosan ugyan, de meséltek neki nagynénje viselt dolgairól. Mialatt Heinrich bácsi az orosz fronton harcolt, felesége a környék leghírhedtebb feketézőjévé nőtte ki magát. Nem akadályoztatva olyan érzelmektől, mint a szánalom, egy tojásért, egy darab kenyérért mindent elvett a városokból menekülőktől, amijük csak volt: ékszert, ezüst étkészletet, dohányszelencét, aranykeretes portrét. Minden falat kenyérért négyszeres árat kért. Széles körben félték és tisztelték; az éhség erősebb volt a rettegésnél. Az egyetlen ember, aki megfékezhette volna, orosz hadifogságban tengődött. Az utolsó hírmorzsa, ami eljutott Annához, annyira bizarr volt, hogy először gúnykacajban tört ki. De nevetése hamar átcsapott nem éppen keresztényi haragba, ami fájdalmas ellentétben állt a kolostor falain belül uralkodó békés hangulattal. Martha néni szétkürtölte, hogy unokahúgának a Szociálismunkás-képző Intézetben folytatott tanulmányait ő finanszírozza. Amikor azt hiszi az ember, hogy gyakorlatilag már mindent látott és átélt, azonnal megbüntetik a naivitásáért. Mire képes egy álnok, tekervényes lélek – Martha néninek ismét sikerült megzavarnia Anna üggyel-bajjal visszanyert lelki nyugalmát, s minden ott folytatódott, ahol régen abbamaradt. A közben eltelt évek azonban nem múltak el nyomtalanul. Egy kiadós sétával átvágott ifjúsága csodálatos tájain – ezek nem dombok és hegyek voltak, hanem mezők és szántóföldek, ameddig csak a szem ellátott. Nem szenvedett sem melankóliától, sem nosztalgiától – elszántsága minden más érzést kizárt. Ügyet sem vetett a folyó felett átvezető híd melletti bodzafára és a Mária-kápolnára; a majorsággal és a nagyra nőtt gyerekekkel való találkozás sem billentette ki lelki egyensúlyából. Bejelentés nélkül esett be a konyhába, s elképedt nagynénjét mellmagasságban megragadta a blúzánál fogva: – Szóval, te fizeted a tanulmányaimat! – Kérlek, kérlek, miről beszélsz...? – Martha néni szeme összeszűkült a félelemtől, mint egy alattomos macskáé, akit a grabancánál fogva megragadnak. – Mit fizetsz te, mennyit és mióta? Nos? – Nagynénje mohó szája kinyílt, becsukódott, majd megint kinyílt. Értelmes szó nem jött ki rajta, csak összefüggéstelen tiltakozás. Anna zavartalanul folytatta, sajnálat nélkül, diadal nélkül. – Tudod te, mennyi bérrel tartozol nekem? Az ifjúságommal tartozol, mindennel tartozol nekem! De semmit nem fizetsz! Fel foglak jelenteni. Ha nem vonod vissza hivatalosan az újságban a mindenfelé terjesztett hazugságaidat, a nyakadra küldöm a rendőrséget! – Kérlek... kérlek... – Martha néni valahogy kiszabadította magát, ijedten egérutat keresett. – Papírt – rendelkezett Anna –, hozz papírt és tollat! – Az asszony visszataszítóan megalázkodva hozta, amit Anna kért. Ez utóbbi kisimította a papírt a konyhaasztalon, kezébe nyomta a tollat, és hangsúlyozottan felnémet stílusban diktálni kezdett: – „Én, Martha Bamberg, visszavonom az unokahúgom, Anna Grosalie-Bamberg, salzkotteni lakos

tanulmányairól tett kijelentéseimet. Amikor úgy tüntettem fel a helyzetet, mintha én finanszíroznám a tanulmányait, nem mondtam igazat.” Anna ellenőrizte a szöveget, kijavított néhány helyesírási hibát, és utasította a nagynénjét, hogy a helyreigazítást tegye közzé a megyei lapban. Bár szeme sarkából látta a konyhapultot és a tűzhelyet, ifjúsága két biztos pontját a jobbágyság éveiből, egyetlen pillantásra sem méltatta a környezetet. Becsapta maga mögött az ajtót, és semerre sem nézve átvágott a gazdasági udvaron. Kezét ökölbe szorítva masírozott vissza a földeken át. Már nem hagyja, hogy ide-oda rángassák, Anna Grosalie, hadiözvegy, vöröskeresztes nővér, gyermekvédelmi szociálismunkás-növendék. A szegény teremtés, akinek már régen el kellett volna pusztulnia tbc-ben, rákban vagy egy bombázásban, már nem hagyja, hogy ide-oda rángassák – olyan tárgyakat tanul, amiknek Marta néni még a nevét sem tudta volna kiejteni. A fejében zúgó diadalmas fanfárok azonban elhalkultak, mert a feje fölé hajló nyárfák zizegése közepette a tizenkét éves kislány rekedt panaszszavát hallotta. Lelassított. Rájött, hogy bármilyen édes is a bosszúja, bármennyi gyermeken fog a jövőben segíteni, azt a gyermeket, aki valaha ő volt, már nem tudja visszamenőleg megvédeni. Azt a gyermeket, mindörökre, visszavonhatatlanul kiszolgáltatták Martha néni önkényének, aki mindörökre szabadon rendelkezhetett fölötte. A megtorlás nevetséges egy csökevényes lélekkel szemben, aki soha nem tudott a jó és a rossz fogalmaiban gondolkodni – legfeljebb azt volt hajlandó elismerni, hogy most Anna az erősebb. Pirruszi győzelem. Új tanárok jöttek, dacolva a közlekedés akadályaival, hogy olyan ismeretlen tudományokkal ismertessék meg az intézet kiválasztottait, mint például a gyámsági jog. Anna gondolatai akaratlanul is visszatértek a sterilizációs akció házalóihoz és a gyámhatósági okirathoz, melyben Heinrich bácsi éveken át azt írta, hogy Anna kicsit gyengeelméjű, és törékeny az egészsége. Milyen bíró volt az, akinek soha nem jutott eszébe ellenőrt küldeni a majorságba? Hogy ezt kiderítse, bejelentkezett a járásbíróságon. Az egykori bírót rögtön a háború után egy fiatalember váltotta fel, aki olyan kedvetlenül ült ott, mintha egy piramis közepébe zárták volna azzal a feladattal, hogy keresse meg a kijáratot. – Ez hogy lehetséges? – sóhajtotta, amikor Anna elétárta a történetet. – Ezt én kérdezem éppen – csattant fel Anna –, hogyan lehetséges? És miért, kérem szépen? A bíró a töltőtollat babrálta. – Annak a törvénynek, amelyikre céloz... – mondta elgondolkodva –, abban az időben az volt a célja, hogy megakadályozza az örökletes betegségek továbbadását, oly módon, hogy az érintett személyeket sterilizálják. Annak a bírónak, aki a náci időkben ebben a székben ült... – folytatta akadozva – ... aktív együttműködéssel kellett bizonyítania nemzetiszocialista érzületeit. Ha azt mondta volna, hogy az ő körzetében nincs egyetlen gyengeelméjű sem, az gyanút kelt. S akkor felkínálta magát egy ilyen eset, egy szegény gyerek, aki ráadásul árva is: hála istennek, végre volt valamije, feketén-fehéren. – A férfi szégyenkezve felnevetett. – Láthatnám az aktát? – kérdezte Anna. – Természetesen, ott kell lennie valahol az irattárban. Megkeressük, és postán küldünk önnek egy másolatot. De az akta nyomtalanul eltűnt. Tizennégy nappal később Anna kapott egy levelet: megvolt az előtte lévő és az utána következő akta is – de az övé hiányzott. Azt, hogy ki tüntette el, mikor és miért, nem lehetett kideríteni. Ha Heinrich bácsi túl is éli Oroszországot, már nem mehet el hozzá, hogy az orra alá dugja az iratokat. Ifjúsága igazsága, a hazugságokat is beleértve, már csak az ő szivacsagyának archívumában létezett, ahonnan, megmagyarázhatatlan okokból, semmi nem tűnt el.

Martha néni helyreigazítása megtörtént, világosan olvasható volt az újságban. Anna efeletti megelégedettsége hamar szertefoszlott a több méter hosszú tapétatekercs, a szociális munka Holt-tengeri tekercsei jóvoltából, melyeket a vizsgákra meg kellett tanulni. Megismerkedett Freuddal és az első hat életév fontosságával. Ennek kapcsán hosszú idő óta először gondolt vissza az édesapjára: a köhögésére, botja kopogására az utcaköveken, fekete kabátjára, kalapjára, büszkeségére, amikor a lányai valahol jól szerepeltek, elfojtott szomorúságára, amikor már nem vehette őket az ölébe. Az emlékek hullámokban törtek rá, mindent feljegyző emlékezete nem kímélte őt. Most Lotte is eszébe jutott. Együtt az ágyban, együtt a fürdőkádban. A magától értetődő elválaszthatatlanság. Esténként az ágyban sutyorogva, napközben apjuk figyelméért versengve – édesapjuk nem tudott egyszerre mindkettőjükre szeretettel vagy dorgálón nézni. Az apjukért vívott versenyben mindketten kifejlesztették saját tehetségüket és jellemvonásaikat. Anna mesébe illő emlékezőtehetségét vetette be a kaszinó színpadán, egy szegény kislány sorsába való beleélőképességét (jó gyakorlat volt a későbbiekre), és kimeríthetetlen elevenségét: egész nap futkosott, ugrált, elesett, locsogott és sikítozott. Lotte az énektudásával felelt mindeme nyüzsgésre. Saját hangja iránti gyermeki imádattal küldte dalait az előcsarnok kerek boltíves mennyezete felé, és meglepetten hallgatta az utórezgéseket. Amikor nem énekelt, csendes volt és alkalmazkodó – ő így próbálta apja jóindulatát elnyerni, s ettől Anna, féltékenységében, csak még többet futkározott, ugrabugrált és esett el. Annát, minél többre emlékezett, annál jobban kezdte érdekelni a dolog. Ez a két ember, akik legközelebbi családtagjai voltak, tudományos kíváncsiságot ébresztettek benne. A vágyakozása mély, gondtalan vágyakozás volt, most, hogy Anna olyan egyedül maradt, mint még eddig soha. Régi ismerősök szólították meg az utcán, hogy Heinrich bácsi visszajött, és – persze mindenki a maga szemszögéből – elmesélték, milyen hatással volt rá Oroszország. Visszatért és él! Képtelen, felemás izgalom rohanta meg Annát: nem akarta látni, de mégis látni akarta. Ismét lelki szemei előtt látta Heinrich bácsit, amint megriadva, szótlanul, haraggal és elutasítással telve visszatér a buckebergi eseményekről, ahol a tökéletesen megszervezett, nagynémet aratóünnepben, a tömeg lelkesedésében, a Führer felkorbácsoló, hipnotizáló beszédében nagybátyja meglátta a jövő vízióit. Mégis képtelen volt megakadályozni, hogy ugyanez a rezsim ne küldje őt Oroszországba. Ez olyan szívszorító, hogy Anna lelke összefacsarodott volna, ha nincs ez a gyámügyi dolog. Nem akarta látni, és mégis látni akarta. Felvilágosítást akart kémi tőle az aktával kapcsolatban. Meg akarta mondani neki: az én férjem is járt Oroszországban. El akarta kémi Lotte címét, akit elvesztett, az édesapja bekötött könyveit, egy sor német klasszikust – az egyetlen dolgot, amit apja ráhagyott. Meg akarta mutatni: nézd, a gyengeelméjű, beteges gyermek még él, s nem lehet elpusztítani – mégiscsak volt közöttünk valami kötelék, valamikor, vagy képzelődöm? Amikor rájött, hogy úgysem bírja ki, hogy ne menjen el, kölcsönkért egy kerékpárt. Gondosan a vasárnap reggelt választotta ki a látogatásra. Erkölcsi normák nélkül élő nagynénje soha nem hagyott ki egyetlen nagymisét sem. Anna jól sejtette, a ház üres volt, a kis nappali szoba kivételével, ahol a kályhánál találta nagybátyját, az elesett katona képe alatt, abban a karosszékben, ahol a férfi apja mindennap egy kicsit jobban meghalt. Felkészült rá, hogy biztosan lesoványodott, ám azon a történelemtől terhelt, genetikailag meghatározott helyen egy aszott öregember ült, aki üres, hervatag tekintettel nézett rá, anélkül, hogy látná. Gallérja mögül sovány nyak kandikált ki, kabátja ujjából sovány csukló, ujjai megtörten lógtak a karfa oldalán. Szőke szöghaja megőszült, a hajszálak között csontos , koponya derengett át. Semmi nyoma a fiatal nagybácsinak, az izmos parasztfiúnak, aki Kölnben összezagyválta a karácsonyi dalokat. Anna bátortalanul köszöntötte. Vajon válaszként lehet értelmezni az ingatag, barázdált arcú fej könnyed bólintását? A következő, magától értetődő kérdés az lett volna: hogy van? De efféle kérdés, értette meg Anna, durva érzéketlenségről árulkodott volna. Savanyú szag

terjengett a levegőtlen helyiségben, s mint korábban, Anna torka elszorult, úgy érezte, nem kap levegőt. A férfi csak ült némán, úgy tűnt, mintha még haragudna is Annára valamiért. Mindaz, amit a lány mondani akart, elhalt a szájában. Megnedvesítette az ajkát: – Heinrich bácsi... – kezdte. A férfi nem reagált, akkor hogyan tovább? A gyámsági okirattal előhozakodni lehetetlen volt ilyen körülmények között, Oroszország fájdalmas téma volt, Lotte pedig tabu. Az egyetlen kézzel fogható, veszélytelen dolog, ami eszébe jutott, a klasszikusok voltak. – Édesapám könyvei... – mondta sietősen –, tudja: Schiller, Goethe, Hofmannsthal... ezeket szeretném elvinni. – S ekkor csoda történt: a fej a horizont egyik képzeletbeli pontjától a másik felé mozdult. – Miért nem...? – suttogta Anna, de további felvilágosítást nem kapott. A férfi ránézett, majd elfordította róla a tekintetét, Anna fulladozott az alacsony mennyezet alatt, az egymásra toluló falak között, két halott és egy tetszhalott között. Sarkon fordult, és elmenekült. Szilaj tempóban visszabiciklizett, ide-oda vergődve a felháborodás és a sajnálat között. Azt hinné az ember, hogy Oroszország jó iskola a tárgyaktól való elszakadásra – mit jelent a vagyon, ha az ember éhes, szomjas, ha fájdalmai vannak? De kijavította magát: nem látod, hogy ez az ember tönkrement, egy darab jég a tundráról? Nem látod, hogy csak nemet tud mondani, nagy, négyszögletes nemet, mindenre és mindenkinek? Ezt az embert, ezt az árnyékot már soha többé nem lehet felelősségre vonni, arról nem is beszélve, hogy békét köss vele. Egy nappal később másként látta a dolgokat. Mindenkit elveszített, csak a tárgyak maradtak neki. A könyveket, az apjától megmaradt kevéske kézzel fogható emléket, mindenáron meg akarta kapni. Ismét elment a járásbíróságra. Hivatalos határozatot szerzett, írásos utasítást, hogy a férfi adja át neki a könyveket. Utoljára tette meg zarándokútját a majorsághoz. Odabent semmi nem változott. A férfi, ha nem is beszélt, olvasni még tudott. A tekintélytiszteletet alaposan megtanulta, először zsarnokoskodó feleségétől, később a hadseregtől, végül a fogolytábor vezetőitől. Nagyon jól megértette, miről szól a gyenge ujjai között tartott hivatalos irat. Ingatag feje ezúttal az alacsony gerendamennyezet felé fordult, majd a padló irányába, aztán vissza a plafonra. Anna leemelte a könyveket a tálaló feletti polcról. A könyvoszlopot melléhez szorítva még egyszer ránézett a klasszikusok fölött. Látta, hogy a Faust van legfelül. Anna tűnődve mérte végig a kályha mellett kuporgó nyomorúságos alakot, és nyelt egyet. Miért mindig férfi alakot ölt Faust? Az ő Faustjuk a templomban ült, összekulcsolt kezekkel. Miközben Anna vitte a szót, elfeledkeztek az időről és a távolságokról. Már kétszer is áthaladtak a térkép hajtásán, amikor Anna félúton megállt, már-már színpadiasan a szívtájékát masszírozta, és levegő után kapkodott. Lotte rezignáltán ácsorgott mellette. Ezt már ismerte. Először futkosás, ugrálás, majd egy törött kar vagy beharapott ajak – először szóáradatot zúdít a másikra, azután légszomjjal küzd. – Menjünk... vissza... – nyögte ki Anna. Lotte bólintott. Végre nővére felé nyújtotta karját; óvatosan, lépésről lépésre sétáltak vissza a szerpentinen, Anna ringatódzó testének és reszelős lélegzetvételének ritmusára. Lotténak úgy tűnt, a visszaút egy örökkévalóságig tartott, amikor végre bevezette Annát a szálloda halljába. Kávét... mutogatta Anna, erős kávét. A kávé már korábban is visszahozta az életbe. Görcsös kis nevetéssel huppant egy székbe, kezével legyezve magát. Sápadt arca fénylett az izzadságtól, behunyt szemmel várta, amíg légzése ismét megnyugszik. Lotte türelmesen állt mellette, aggodalom nélkül: Anna elpusztíthatatlan az élettörténete alapján. Röptében agyoncsapná a halált azzal, hogy nyíltan a szemébe mondja az igazságot. És valóban, Anna lassan magához tért, szeme ismét kinyílt, s újra élénk, értelemtől csillogó tekintettel nézett Lottéra.

– Elnézést, a szervezetem időnként kissé ünneprontó... Egészen kényelmes itt... Kérlek, rendelj te is valamit... emlékszel még... – nehézkesen Lotte felé hajolt, és egyik kezét az övére helyezte. Úgy lépett túl a rosszullétén, ahogy egy az úton keresztbe fekvő, kidőlt fán lép át az ember, és azt kérdezte: – Emlékszel még rá, Lotte, amikor, megkerestelek Hágában? Lotte megmerevedett. Anna gőzhengere csak robogott tovább, valóban úgy tűnt, mint akinek sietős. – De előbb Kölnbe mentem... abban a reményben, hogy Franz bácsi még él, az egyetlen ember, aki tudja a címedet... Anna rendelt magának még egy csésze kávét. Két szállóvendég jött arra, s megütközve nézték a hangoskodó idős hölgyet. Lotte idegenkedést olvasott ki a szemükből, és ellenségességet. – Köln... – Anna elábrándozott. – Soha nem felejtem el, ahogy a Rajna keleti partján álltam, s átnéztem fölötte a városra, nyugat felé, ahol a barnaszén-feldolgozók kéményei elváltak az égbolttól. A dóm két tornyáról, melyeket csodálatos módon megkímélt a háború, lehetett tudni, hogy ez tényleg Köln. Itt-ott meredezett még egy-egy fal, közöttük pedig a semmi. Ott álltam a parton, a többi ember között, és csak bámultunk, de nem hittünk a szemünknek, mert a Rajna és a szénfeldolgozók között mindig ott volt a város. Minden hidat leromboltak. Át akartunk kelni a túloldalra, s akkor jött, akárcsak ezer évvel ezelőtt, egy csónak, hogy átvigyen bennünket. A másik parton már várt egy ember, kis kocsit hozott a csomagjainknak, s megkezdődött a túra, kanyargós utakon, a romok között és a romok felett, s valahol egy pincében vagy egy fal maradványai között emberek éltek... Lotte rossz érzésekkel telve hallgatta. Erős késztetést érzett, hogy visszamenjen a saját szállodájába. Hadd ne kelljen egy ideig semmit meghallgatnia, semmire ne kelljen reagálnia – semmi többre nem vágyott, csak hogy átadhassa magát a bágyadt vasárnap délutánnak. – Látni akartalak, ezzel kezdődött minden... Természetesen azt is tudni akartam, hogy a nagybátyám és a nagynéném él-e még. Nekik szerencséjük volt, a kórházat megkímélték, nem is éheztek, az angolok bőségesen ellátták a kórházat élelemmel. Az egyetlen, amit a viszontlátás meglepetése után mondani tudtam, az volt, hogy éhes vagyok. Készítettek nekem egy lábos rizskását, addig ettem, amíg már több nem fért belém. Megkaptam tőlük Elisabeth néni címét... s végül így találtalak meg téged... Isten az égben, sosem fogom elfelejteni! Míg Anna amszterdami nagynénje válaszát várta, akiről csak annyit tudott, hogy valamikor régen sebészi pontossággal metszette ki Lottét az ikrek szimbiózisából, úrrá lett rajta a félelem, hogy Lotte sem él már. Emlékezett Rotterdam sikeres lebombázására, mindjárt a háború kezdetén – egyébként halvány fogalma sem volt arról, hogy a háború mit művelt Hollandiában. Néhány héttel később már rózsásabbnak tűnt a helyzet. Lotte várta őt; rejtélyes levelében beleegyezett Anna látogatásába. Hollandiában, a vonatból nézve, a pusztítás nem tűnt olyan szörnyűnek. A legelők simán és lekaszálva terültek el, a tehenek bávatagon álldogáltak a képeslapszerű tájakon, hidacskákkal és templomtornyokkal a háttérben. A hágai villamoson már kevésbé volt festői a helyzet. Minden hely foglalt volt, az álló utasok minden kanyarban egymásnak repültek. Egy középkorú úr udvariasan felállt, hogy átadja a helyét Annának. Ő, elmaradhatatlan rekvizitumával, a bőrkofferrel együtt lezuttyant, és egy danke schönt sóhajtott. – Micsoda...? – kiáltott fel a férfi megrökönyödve. – Maga német?! Azonnal álljon fel! Anna felpattant, csak félig értette, mit mond a másik, de nagyon jól megértette, mit akar ez jelenteni. Minden arc vádlón fordult irányába. – Értem én – mentegetőzött esetlenül –, nagyon is jól értem, hogy nem akarnak látni bennünket. De én nem voltam náci, akár elhiszik, akár nem. Én egy egyszerű asszony vagyok, a férjem elesett a háborúban, nem maradt senkim. Egyebet nem mondhatok...

Körülötte sokatmondóan hallgattak az emberek, s megvetően elfordultak tőle. Anna féloldalasan himbálódzott a kapaszkodón, s először érezte meg, mit fog ezentúl jelenteni az, hogy valaki német. Bűnösnek találtatni olyanok által, akik semmit nem tudnak róla. Nem egyénként fognak ránézni, hanem egy bizonyos fajta mintapéldányaként, mert németül válaszolt, és nem hollandul. De a saját népe történelméhez fűződő, töretlen szolidaritás és a politikai tudatosság hiánya egyelőre megóvta őt a kollektív bűnösség és az egyéni ártatlanság skizofréniájától. Számára, Anna Grosalie számára, ez történelmi nap volt. Nem is német volt, hanem valaki, aki, egyedül maradva a világban, első gyermekévei védettségét keresi. A vér köteléke, ami a legtöbb embernek olyan magától értetődő dolog, amire mindig támaszkodni lehet, Annának olyasvalami volt, amit vissza kell hódítania. Leszállt a villamosról, megállította az első járókelőt, és megmutatta neki a levelet a címmel, anélkül, hogy egyetlen szót is szólt volna. Ügyelt rá, nehogy megszólaljon az anyanyelvén – a férfi esetleg szándékosan az ellenkező irányba küldené. – Ezek olyan dolgok, amiket egész életedben nem felejtesz el – mondta Anna. – Te soha semmit nem felejtesz el – állapította meg Lotte komoran. – Micsoda kiábrándulás volt a látogatásom... Nem voltál hajlandó németül beszélni, csak a férjeden keresztül tudtam veled kommunikálni, már amennyiben ezt egyáltalán kommunikálásnak lehetett nevezni. Ő fordított le mindent, amit mondtam, a derék ember, s a fukar válaszokat is, amiket adtál. – Nem jöttek többé német szavak a számra. Semmi közöm nem volt többé a te nyelvedhez, ennyi erővel oroszul is beszélhettél volna. – Az nem létezik, ez az anyanyelved! Még most is folyékonyan beszéled. – Akkor is úgy volt. – Ez természetesen pszichés dolog. Nem akartál tudni rólam, s elsáncoltad magad a holland nyelv mögé... – Anna indulatos lett. – Fogalmad sincs, milyen rosszul éreztem magam. Te voltál az egyetlen, aki megmaradt nekem, meg akartalak ismerni, bocsánatot akartam kémi azért, ahogy viselkedtem veled, amikor te látogattál meg engem. Meg akartam mutatni, hogy megváltoztam. De el voltál foglalva a kisbabáddal. Egy baba... Fürdetted, etetted, fésülted... Rám ügyet sem vetettél. Mi mindent megtettem, hogy felkeltsem az érdeklődésedet: de levegőnek néztél. A férjed zavarban volt a szituáció miatt, igyekezett segíteni... Miért nem tomboltál, miért nem szidtál, akkor legalább megvédhettem volna magam! De az az elutasító magatartás... nem is léteztem számodra. Lotte feszülten nézett körül, kinél fizethetné ki a kávéját. El akart menni, s a lehető leggyorsabban. Egyre esztelenebb lesz az egész, s most még felelősségre is vonják. A világ a feje tetejére állt. – Nem kértelek, hogy gyere, nem érdekeltél. – Ez igaz, nem érdekeltelek... Ott volt neked a kisbabád... – Az a gyerek volt a megmentőm – mart bele Lotte Annába –, kibékített az életemmel... A gyermekeim jelentik számomra az egész világot. Anna csüggedten felsóhajtott. Nővére még mindig elérhetetlen volt, ivadékai erődítménye mögött; ő maga pedig gyermektelen, annak ellenére, hogy több száz gyermeken segített életében. Homályos fájdalmat érzett a mellkasában... a felindultságtól... butaság, butaság, butaság. Az is ostobaság volt, hogy azt gondolta, valamit még helyrehozhat. – Lotte, ne menj el – kérte bűnbánóan –, mindez olyan régen történt. Tudod mit? Vacsorázzunk együtt, meghívlak. Mégiscsak csoda, hogy egymásra leltünk, itt Spaban, ünnepeljük meg, amíg még lehet...

Lotte hagyta magát megpuhítani. Végül is, miért izgatná fel magát, vasárnap este van, nem kell semmit csinálni. Átköltöztek az étterembe, és rendeltek egy-egy aperitifet. – Elhoztam a testvéremet is – kiáltott Anna büszkén. A pincér szertartásosan nevetett. Lotte érezte, ahogy a bosszúság felkúszik benne, mint a viszketés. – Tulajdonképpen mikor halt meg a férjed? – kérdezte Anna – Szimpatikus volt. Komoly, művelt, olyan kifinomult... – Tíz évvel ezelőtt – szakította félbe Lotte mogorván. – Miben? – Szívrohamban. Túl sokat dolgozott, annyi éven át... – Elmész néha a sírjához? Vagy... – Néha... – erről Lotte semmilyen további felvilágosítással nem volt hajlandó szolgálni. Semmi kedve nem volt ezen a téren versengésbe bocsátkozni egy elesett SS-tiszttel. – Én évente kétszer mentem oda, mindenszentekkor és tavasszal, s egy koszorút és gyertyát vittem. Évente kétszer vendégszeretőén fogadta anya és lánya. Megemlékeztek a tragikus halálról és a csodálatos túlélésről. Az, hogy a sírt nem szentelték be, bántotta Annát; elhatározta, hogy felelősségre vonja a hajlíthatatlan plébánost. Megvárta, rögtön a mise után, melyen a szentbeszéd az isteni tanítás, „Szeresd ellenségeidet” köré épült. A pap még teljes ornátusban volt. – Plébános úr – fordult hozzá Anna –, a temetőben a három katona közül az egyik a férjem volt. Mi katolikusok vagyunk, a férjem és én, ezért arra kérem, szentelje be a sírt. A plébános gúnyosan nézett rá. – Engem hidegen hagy, hogy ön katolikus-e vagy sem, azok az emberek SS-katonák voltak. – De épp az előbb – emlékeztette Anna – még arról prédikált: szeresd ellenségeidet. A pap felvonta egyik sűrű, fekete szemöldökét, ami Mefisztó-szerű megjelenést kölcsönzött az arcának, és ráförmedt Annára: – Nem szentelem be egy SS sírját! – De csak tizennégy napot szolgált az SS-ben – kiabálta Anna –, nem is volt választási lehetősége! A pap válaszképpen megsemmisítő pillantást vetett rá, és elviharzott egy félhomályos oldalhajóba. Beszentelve vagy nem, első fizetéséből, amit a kölni önkormányzatnál keresett, összespórolt egy sírkőre valót, rajta homokkő kereszttel, melyre mind a három nevet rávésette. A kő egy évtizeden át állt a tiszafák és tuják között, s a három nő gondozta az ötvenes évek végéig, amikor híre jött, hogy a katonákat egy újonnan kialakított katonai temetőben fogják elhelyezni az egyik szomszédos faluban. Ebben az esetben, gondolta Anna, inkább Kölnbe viszem. Sikerült a városvezetéstől engedélyt kapnia, hogy férje maradványait áthelyeztesse a kölni katonai temetőbe. Ezzel felfegyverkezve ismét látogatást tett a plébánosnál – a temető az egyház hatáskörébe tartozott. Miután hivatalos és semleges hangon tájékoztatta a papot a szándékáról, meghagyta neki a címét, azzal a kéréssel, hogy értesítse, mikor nyitják fel a sírt. Ismét beköszöntött mindenszentek, s Anna ismét elindult rituális vándorútjára. Sűrű köd terjengett a talaj felett, nedves falevél- és krizantémillat úszott a levegőben. Gyakorlottan lökte be a nyikorgó kaput. Égő gyertyákkal dekorált sírok között lépkedett, a lángok mozdulatlanul álltak a nyirkos levegőben. Azon a helyen, ahol útja a koszorú elhelyezésével és egy imával szokott véget érni, most csupasz, négyzet alakú gyepet talált, száraz őszi falevelekkel borítva. Gyámoltalanul körülnézett, talán rossz irányban indult el? A sírom, gondolta pánikba esve, hol van a sírom? A ködfátyolon keresztül egy körmenetet látott közeledni a mohlepte úton. A plébános haladt elöl miseruhájában, őt követték a falusiak

gyertyáikkal. Annának kezdett derengeni valami. Ott lépkedett az anyaszentegyház rideg képviselője, ünnepi öltözékében, ami úgy állt rajta, mint egy bohócruha. Ott ment az a szívtelen álszent, s az ő irányítása alatt imádkoztak az emberek a kiváltságos elhunytak lelki üdvéért. Talán egyszer valaki majd felelősségre vonja, de Annának ezt nem volt türelme kivárni: nagy, bosszúszomjas léptekkel elindult vele szembe, s félúton odaállt eléje, csípőre tett kézzel. A súlyos szemöldök összeráncolódott. – Hol van a sírom? – vágta Anna a pap arcába. – Hol van a férjem, hová lett a sírkő? Megadtam önnek a címemet, hogy értesítsen! – A falusiak szomorúan bámulták, pontosan tudták, miről beszél: Anna az ő hadiözvegyük volt. A lelkipásztor nem szólt semmit, egyik lábáról a másikra helyezte át a testsúlyát, és megvetően nézett rá, mintha valami hisztérikát látna maga előtt. – Nincs itt semmi – kiabálta Anna –, semmi... Hirtelen zúgni kezdett a füle, saját hangja elhalt a háttérben. Szédülve félretámolygott, tiszteletlenül lerogyott az egyik mállott sírkőre – fejét kezébe temette, a koszorú a fűbe esett. Míg elhaladt a körmenet, egy idős asszony kilépett a sorból, letérdelt mellé, és odasúgta neki: – Kiásták és Gerolsteinbe vitték őket, a tiszteletbeli katonai temetőbe. Magához térve, órákkal később, Gerolsteinben, nem egy idilli temetőt talált mohlepte sírkövekkel és kúszónövények indáival benőtt keresztekkel, hanem egy vadonatúj, geometrikus négyszögekre szabdalt teret. Fehér homokkal felszórt, párhuzamosan futó utacskákat, közöttük egyenesen álló táblákat, rajtuk egy-egy számmal. A parcella közepén hagyta a koszorút. Sajnálom, Martin, mentegetőzött Anna, a koszorú most mindannyiótoké. – Később kereszteket is felállítottak. A három katona még mindig egymás mellett nyugszik. – Anna felnevetett. – Az, hogy hárman ottmaradtak az autóban, ahelyett, hogy almát csentek volna, örökre összekötötte őket. Sok kereszten ez áll: „Ismeretlen katona”. Még el szoktam oda menni, általában tavasszal. A temető egy dombon helyezkedik el, a világ peremén, elfeledve. Nagy csend van ott. Néha anyák sétálnak arra a gyermekeikkel, mert a hely nagyon békés. Általában felülök egy alacsony falra a sír közelében; ők elbeszélgetnek velem, megkérdezik, honnan jövök és miért. Akkor azt mondom: a férjemet keresem itt fel. Ettől meg szoktak ijedni, annyira régen történt, hogy nem tudják már hová tenni a dolgot. Tulajdonképpen én magam sem. Az utóbbi években el is tűnődtem: mit keresek én itt? Lotte révetegen bólintott. Több bort ivott, mint amennyi jót tett neki, a téma pedig nem volt ínyére. S Anna csak folytatta, mindig új aspektusból megvilágítva ugyanazt. Ki gondolta volna, hogy a hősi halál ilyen utóhatásokkal jár... – Kérdem én tőled – Annát nem lehetett megzavarni –, miért hisszük, hogy az elhunyt szellemi létezése ahhoz az egyetlen helyhez kötött? Miért megyünk oda? Nosztalgiából? És ki keres ezen? A virágkereskedők, a kertészek, a sírkőfaragók, egész iparág épül a halálra. Ez az ő napi kenyerük, s ezért megyünk oda újra és újra... Te mit szeretnél, temetést vagy hamvasztást? – Én? – riadt fel Lotte. – Te... természetesen... temetést... – dadogta. Aztán a témától kissé bosszúsan, ámde némi frivolsággal hozzátette: – Vadvirágokkal dúsan beültetett sírt szeretnék... Öt gyermekem és nyolc unokám van, majd ők gondozzák. – Ha én meghalok, semmi nem marad utánam – mondta Anna, az örök ellenkező. – Nem lesz kiskert, ahová valakinek ki kellene járnia és fizetnie azért, hogy virágokat helyezzenek a síromra. Ki tenné ezt meg értem? Kit érdekel ez? Én magam már úgysem leszek ott. Lotte félretolta üres kávéscsészéjét, és nehézkesen felállt. – Most már tényleg mennem kell – motyogta. Úgy tűnt, az alkohol teljes testsúlyát a fejébe tolta. Imbolyogva indult kifelé az étteremből, miközben Anna egyfolytában beszélt hozzá. Anna, nehezen lélegezve, megragadta Lottét a vállánál. – Emlékszel még arra a napra, amikor... anyánkat... eltemették?

– Nem, egyáltalán nem – Lotte találomra nyúlt a kabátjáért. Semmi temetős történetet nem akarok hallani, könyörgött magában. – A kanapéra helyezték a koporsóját. Felmásztunk rá, hogy az ablakfülkéből figyelhessük, jön-e már. A lábunk az ablakpárkányig ért. Mivel túl sokat kellett várni, a lehető leghangosabban trappolni kezdtünk a lakkcipőnkben az ablakpárkányon, azt remélve, hogy anyánk meghallja, és hazasiet. A felháborodott rokonok végül leemeltek minket a koporsóról. Csak most jövök rá, hogy rajta ültünk... – Hja... – felelte Lotte közönyösen. Az ő számára csak egyetlen anya létezett: az a másik. Begombolta a kabátját, és fáradtan körülnézett. – Kikísérlek – mondta Anna. A mennyezetlámpa erős fényénél a testvére arcán valahol a beletörődés és bosszúság között elhelyezkedő érzelem tükröződött. Arra is emlékezett, hogy apjuk pontosan ugyanígy nézett betegsége végnapjaiban. Az arckifejezések is öröklődnek! Felfedezését nem merte hangosan kimondani. Lotte olyan sietősen távozott, hogy ez csak egyet jelentett: ő, Anna, már megint túl sokat beszélt. Lotte nekiveselkedett a nehéz bejárati ajtónak, már amennyire ez egy kissé becsiccsentett öreg hölgytől telt. Tétovázva megállt a küszöbön. – Jó éjszakát – mondta bizonytalanul a gömbölyded alaknak, aki betöltötte az ajtónyílást, és még mindig valami megzabolázhatatlan hevességet sugárzott magából. – Sajnálom, hogy ma megint ennyire beszédes kedvemben voltam... – Anna bűntudatosan karolta át Lottét. – ígérem, holnap bebizonyítom, hogy csendben is tudok maradni. Jó éjszakát, kedvesem, aludj jól és álmodj szépeket... Aznap éjjel Annának nem sikerült a szokott könnyedséggel álomba merülnie. Temetések és temetők képei kergették egymást. Visszatekintve, életét mindig úgy járta át a halál, mint ahogy a glaciális földrétegek keresztmetszete emlékeztet a jégkorszakra – s ilyen gyakorisággal adott durva, kemény fordulatot az életének. Csodálatos izgalom járta át, mintha valami ünnepélyes dolog lenne készülőben. Mi más lehetne ez, mint a már néhány hete formálódó közeledési folyamat beteljesedése? Eljött az ideje, hogy szívből és hangosan kimondva kibéküljenek csökönyösen ellenkező nővérével. Ha nekik kettőjüknek, akik ugyanattól az anyától születtek, akiket ugyanaz az apa szeretett, nem sikerül átlépniük buta, a történelem által felállított akadályokon, akkor ki más lenne erre képes? Milyen jövő elé néz a világ, ha még ők ketten sem tesznek meg minden tőlük telhetőt a békességért? Öregségükre meg kellene végre szelídülniük... Fullasztónak érezte a levegőt, lerúgta magáról a takarót, és az oldalára fordult. Csak reggel felé sikerült mégis elaludnia. Álmát különféle angyalok népesítették be. A legtöbbet azonnal megismerte, némelyiket némi gondolkodás után. Egy kivételével mindegyik angyal párban jelent meg. A Karlskirche lépcsőin álló angyalok elhagyták talapzatukat, és a kereszteket a mellükhöz szorítva, erős szárnycsapásokkal, zizegő ruháikban elszálltak, túl a zöld kupolán, a felhőkbe. A termálfürdő bájos őrzői felemelkedtek a lépcsősorról, és utánuk lebegtek. Odafent, egy aranyszegélyes felhőn feküdt a két mezítelen asszony, akik hosszan elnyúlva, az előcsarnok kagylószerű díszítésén pihentek – egyikük még mindig a másik pillantását próbálta elkapni, aki (szándékosan?), elgondolkodva nézett el mellette a távolba. Minden arcon a lemenő nap rózsás fénye csillogott. Hátul, ahol sötétlilában feltűnt a közelgő éjszaka, nagy magasságból hirtelen egy fekete kabátos alak bukott a mélybe siklórepülésben. Egyik kezével a fejébe nyomta a kalapját, a másikkal sétabotját markolta. Nyomában két gömbölyded gyermek lovagolt egy-egy halon. Annának úgy rémlett, homályosan emlékszik rá, hogy egyik sétájuk alkalmával gépiesen észlelte őket az egyik emlékművön, melyet a Spaban az évszázadok során megfordult hírességek tiszteletére emeltek: a neveket felsoroló kő két oldalán kerubok ültek egy-egy gonosz arcú halon. Azután éjszaka lett. Semmi nem szállt arra, hogy megtörje a sötétséget, egy, a holdvilágban váratlanul fellebbenő angyal kivételével. Nem, az egy sas volt, villámfényként

hasított át a feketeségen, mely éppolyan mély és végtelen volt, mint a háború idején elsötétített éjszakák. Anna a másik oldalára vetette magát, s ez a mozdulat hirtelen kiszakította – megszabadította az álomból.

4 A díszesen ívelt réz fürdőkád fölött egy zsinór függött, fogantyújára négy nyelven is ráírták, hogy „Meghúzni”. Amikor a megcsörrenő ébresztőóra jelezte, hogy lejárt az előírt idő, a fürdővendég csak megrántotta a zsinórt, mire bejött egy fehér köpenyes nővér, és segített a vendégnek kiszállni és megszárítkozni. Utolsó hetét Lotte tőzeges iszapfürdővel és szénsavas fürdővel kezdte. Egy takaróba csavarva pihent, s közben belül is tisztította magát, egy-egy pohár Koninginne-Spa forrásvízzel. Csend uralkodott, mint a párnázott falú szobákban. A külvilágból semmilyen zaj nem hatolt be, mintha a fürdőszoba-komplexum mélyen a Hoge Venen8 alatt húzódó barlangokban helyezkedne el, közvetlenül a források eredeténél. A csend azonban durván darabokra tört. Valahol a közelben valaki szitkozódott: Mon Dieu! Sietős léptek zaja a folyosón. Egy elhaló sikoltás. Az ajtaját feltépték, a fehér köpenyes nő kezét tördelve állt a küszöbön. – Madame, madame... önök mindig együtt voltak... jöjjön... a barátnője... Lotte gyorsan belebújt a fürdőpapucsába, és követte a nőt egy szomszédos fürdőszobába. Az ajtó nyitva állt, odabent éppen orvosért kiabáltak, valaki körül sem nézve kiszaladt, és majdnem beleütközött Lottéba. Két lépést tett a kövezeten. Először csak a fürdős nővér széles hátát látta maga előtt, aki azonban gyorsan félreállt, hogy megmutassa Lotténak, amit nem tudott elmondani. A tőzeges iszapfürdőből Anna meredt rá üveges szemekkel – úgy tűnt, mintha lefejezték volna, vagy mintha a teste mindörökre elmerült volna a barna mocsárban, miközben feje továbbra is a tőzeges massza tetején úszott. Ahogy Lottéra bámult, tekintetéből hiányzott minden érzelem: felindulás, bosszúság, gúny, harag, bánat, minden, ami kaleidoszkópszerűen változott a hangulatával az elmúlt hetekben, s együtt az Anna nevű összetett egészet alkották. A legszívszorítóbb az volt, hogy annyira nyilvánvalóan hallgatott... Hogy nem gesztikulált, nem fecsegett egyfolytában, szokásához híven, hogy megértesse, mi minden esett meg vele. Lotte dermedten nézett körül. Ugyanolyan fürdőszoba volt, mint az összes többi, meleg és párás, Anna talán megfulladt? A világoskék csempék felül egy kagylómintás szegélyben végződtek – ez volt az utolsó dolog, amit Anna látott, talán a Keleti-tengerre emlékeztette, amibe majdnem belefulladt, a férjével együtt... amibe, utólag visszatekintve, szívesen belefulladt volna... Ez volt az utolsó, amit Anna látott – akkor még élt, és mint mindig, életerősen a fürdőkádba lépett. Miféle hátborzongató, ízléstelen tréfa ez? Anna mindjárt megmozdul: Istenem, micsoda nevetséges helyzet...! Egy orvos viharzott be, háta mögött a mentősökkel. – Mit keres itt ez a nő? – tiltakozott egyikük. – Ez nem éppen fürdővendég-fogadásra alkalmas pillanat. – De ő a barátnője... – hebegte a nővér, aki riasztotta Lottét. Lotte visszavonult – el az üres, üreges tekintettől, melyből már csak a szívbe markoló semmi áradt, el a váratlan, legutolsó, bensőséges helyzetből, melyben Annát találta, kéretlenül. A nővér utánafutott: – Elnézést kérek, asszonyom, úgy gondoltam, joga van hozzá, hogy azonnal megtudja... Talán... talán tudnak még rajta segíteni... Az újraélesztés néha csodákra képes... Várnunk kell. Hol találom meg később? – A Salle de Repos-ban – mondta Lotte rekedten –, azt... azt hiszem, le kell feküdnöm egy kicsit. – Természetesen... je comprends... Értesíteni fogom...

8

A Hoge Venen a belga-német határon elterülő hatalmas természetvédelmi terület és turistaközpont. (A ford.)

Senki nem volt a pihenőteremben, kivéve a két professzor mellszobrát, akik sokat tettek a gyógyfürdők fejlesztéséért, és egy magányos nőalakot, aki egy elhagyatott tájon sétált a termet uraló nagy festményen. Lotte levetette magát az első ágyra. Túl késő, túl késő, zsongott a fejében. Rájött, hogy mindig abból indult ki, hogy rengeteg ideje van. És most, csak úgy hirtelen, hétfő reggel, amikor egy hét még hátravolt, Anna kiírta magát a forgatókönyvből. Hogy lehet ez? Anna, az elpusztíthatatlan Anna, aki órákig tudott beszélni, s már csak emiatt is úgy tűnt, hogy örökéletű... Mint Sámuel és Mózes abban a viccben, amivel a háború alatt Max Frinkel tartotta a lelket a többiekben: Sámuel és Mózes az egyetlen túlélői egy hajótörésnek. Amikor megkérdezik tőlük, hogy ezt hogyan tudták véghezvinni, hevesen gesztikulálva azt mondják: „Egyszerűen csak tovább beszélgettünk.” Kint turbékoltak a galambok, mint mindig. Minden olyan volt, mint mindig, egy lényeges pont kivételével. Tizennégy nappal ezelőtt Anna nem is létezett a számomra, gondolta Lotte, s most hiányozni fog? Igen, üvöltötte a csend a Salle de Repos-ban, ismerd be! „Ígérem, holnap bebizonyítom, hogy csendben is tudok maradni”, mondta Anna. Ez a könnyed ígéret most kellemetlen, baljóslatú fényben tűnt fel. Akár nyitva tartotta a szemét, akár becsukta, Lotte mindig ugyanazt a dermesztő képet látta maga előtt. Még el sem tudott köszönni tőle. Annyi mindent akartam még mondani neki, gondolta, lassan erősödő lelkiismeret-furdalással. Igen, és mégis mit, szólította meg egy cinikus hangocska, mit mondtál volna neki, ha tudod, mi fog történni? Valami kedveset, valamit, amiből kiderül, hogy érdekel a sorsa, esetleg valami vigasztalót? Képes lettél volna valaha is megmondani neki azt, amit hallani akart, az egyetlen dolgot, amiről egész idő alatt szó volt? Valóban sikerült volna azt az egy szót kipréselni magadból, hogy „Megértelek...”? Ez az egy, látszólag oly egyszerű, Lotte számára mégis forradalmi szó ott tülekedett a torkában, mintha még – most már túl későn, túl későn, túl későn – ki akarta volna bökni. Ehelyett sírva fakadt, igaz, hangtalanul és diszkréten, a Salle de Repos hangulatához illően. Miért makacsolta meg magát mindvégig? Miért volt kezdettől fogva elutasító? S bár lassacskán egyre jobban megértette Annát, és rokonszenvet kezdett érezni iránta, szándékosan és csökönyösen ragaszkodott elérhetetlenségéhez. Nem helyénvaló, és nem is Annának szánt bosszúból? A halottak, az ő halottai iránti szolidaritásból? Vagy valami mélyen bevésődött bizalmatlanságból: ha őrizkedsz a „Nem tudtuk” kezdetű mentegetőzéstől, akkor őrizkedsz a megértéstől is – még a hóhért is meg lehet érteni, ha ismerjük az indítékait. Tehetetlensége végigcsorgott az arcán... túl késő, túl késő. A galambok turbékolása egyre inkább csúfolódásként hangzott füleinek. Visszavonhatatlanul késő. Hogy elmeneküljön önmagától, felhúzta a rolót, és kinézett a hátul meghúzódó, szürke belső udvarra, a galambok birodalmára. Miközben kifelé nézett az ablak mögül, eszébe jutott az az emlék, amit Anna előző este, az utolsó pillanatban meg akart vele osztani. Olyan intenzitással, mintha csak tegnap történt volna, látta magát, testvérével együtt, amint a kanapén fekvő koporsón ülnek, és lábukkal az ablakpárkányon dobognak... – tamtam, tamtam – hogy anyjuk hazatértét sürgessék. Látta a két pár erős lábacskát, a fehér zoknikat, a pántos cipőcskéket. Pontosan egy ütemre trappoltak, mintha kettőjüknek együtt csak egy pár lába lenne – nemcsak azért, hogy anyjuk figyelmét magukra vonják, hanem azért is, hogy elnyomják a hátuk mögött pusmogó idegen hangokat, és hogy távol tartsák az elviselhetetlen valóságot. Oldalvást ránézett a szőke Annára, aki ajkait kemény elhatározással, szorosan összezárja, s eleven szemével cinkos pillantást vet rá. Túl késő! Lotte elengedte a függönyt. Ugyanebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és lábujjhegyen belopózott a fehér kötényes nővér, az ő privát halálangyala. – Sajnos... – tárta szét a karját –, már semmit nem tudtak érte tenni. A szíve, tudja. Mi tudtuk... ott állt a kartonján, hogy gyenge a szíve, és nem szabad túl forró fürdőt készítenünk neki... Nem tudja, van családja? Valakinek el kell intéznie a hazaszállíttatását Kölnbe, és a temetést... Mi nem tudjuk... Végül is Ön a barátnője volt...

– Nem... – mondta Lotte, kihúzva magát. Pillantása az ásványvizes palackokra és a műanyagpohár-tornyokra esett. Még mindig hallotta, ahogy Anna, a maga iskolás franciaságával megkérdezi: „ C'est permis... Szabad innunk ebből a vízből?” És hallotta a saját hangját is, amint ösztönösen németül válaszol, s aminek a következményeit csak most fogadta el: „Ja, das Wasser können Sie trinken.” – Nem... – ismételte meg, és kihívóan nézett a nőre. – Nem a barátnője... A testvére vagyok. VÉGE

A fordító köszönetet mond Borbély Sjoukjének, Hász Piroskának és Kis-Pál Nórának nélkülözhetetlen segítségükért.