felhasználásával Fülöp Márta tervezte. A borítót a szerző festményének Grafikai szerkesztés: Silk&Design Szováta Micsoda nyár!

1

2009

Micsoda nyár!

Molnos Ferenc

2

Grafikai szerkesztés: Silk&Design – Szováta A borítót a szerző festményének felhasználásával Fülöp Márta tervezte.

3

…csillagok porából születtél, s fényt hoztál, meleget, örömöt, szeretetet…

Megtalálni önmagunkat

5

Gubancos kutyám is szeret erre járni. Elengedem, itt futhat szabadon. Csendes hely, kedves, nincs zajos forgalom. Nem vadregényes, rejtélyes vadon, csak patak fut el csobogva baloldalon, s az út fölé hajló akácfák szórják pazarlón hűsítő árnyuk, fehér viráguk, bódító illatuk. Nem visz itt messzire az út. Zsákutca autósnak, ám gyalog van kiút. Nem kell visszafordulni megszégynülten végül annak, ki erre téved, aki a bordázó habokba réved, és – ha szédül, ha nem – hagyja, hogy vigye a lába. Semmi sem zúg, csattog. Minden csendes és kába. Csak a patak csacsog, s méhek zümmögnek, gyűjtik a nektárt. Bejártak már hét határt, mire a szemközti hegy mögött felkél, ideér a nap, és sugara a lombok közt felragyog. Nyugodt vagyok: itt el nem éget. Vízparti fák sűrű szövedéke, mint hatalmas szalmakalap, véd meg.

Itt mindig

Csak az elérhetetlen dolgok maradnak igazán vonzóak. Minden más elveszhet, ha ők nekünk megmaradnak. Semmi sem érheti őket: foguk sem csorbul, színük sem fakul. A megvalósítatlan álmok hosszú időn át sértetlenül megmaradnak. Magasra emelt tekintetünk előtt lebegnek, távoli csillagként szemünkbe csillognak, és hívogatnak, hogy induljunk feléjük. Csak az elérhetetlen dolgok fontosak. Eszmerendszert is köréjük kanyarít az ember, zászlóra azokat tűzi. Ajkán velük csatába megy, s vérét is adja, ha kérik. Az elérhetetlen dolgok hibátlanok, tökéletesek, halni is érdemes értük. Csak az elérhetetlen dolgok maradnak megejtően gyönyörűek. Ami elérhető, szemünk előtt egyik pillanatról a másikra gyorsan megfakul és piszkos lesz. Elértéktelenedik, foltossá, rücskössé válik. Látványát se, és szagát sem bírjuk. Szinte viszolygunk tőle. Ami megvalósult, az hibás, satnya, vacak és beteg. Semmi örömünk nem telik benne. Miért akarunk mi mégis minden pazar ötletet, csodálatos tervet megvalósítani, minden gyönyörű álmot beteljesíteni?

Csak az elérhetetlen

6

Márai Sándornak

Kettesben a naplóddal. Szemtől szembe a fehér lapra rótt gondolataiddal, melyek felvillanásuk sorrendjében, dátumozva – mintegy születési bizonyítvánnyal ellátva – sorakoznak egymás után. Bármikor visszakereshetőek és számon kérhetőek. Igen, egykor számon kérik majd egy hosszú élet alatt könnyelműen szétszórt szavaidat. Azok a noteszbe irkált, meg mindenféle újságokba és könyvekbe nyomtatott és mondatokká fűzött szavak lesznek egykor a bizonyítékok, melyeket vádlón a fejedhez vágnak. Azokat vitatja meg az esküdtszék, hogy hosszas tanakodás után minden kétely nélkül kimondhassa: igen, bűnös vagy. Szinte hihetetlen, hogy okos ember létedre ennyire meggondolatlanul cselekedtél. Ha már az emberről, mint magányra ítélt individuumról megvolt a véleményed – mint ahogyan egyálta-

Ítélet

Naponta erre járok, gyakorta itt vagyok, mert oly otthonos e hely, a távlatok nem nagyok. Itt óriás vagyok, kézzel elérhető a horizont. S ha kivont karddal vagdosnám, akkor is maradna bőven kötelék, ezernyi szálból font fonál, sok kedves emlék, amit az idő sem bont. Egy kiskapunál megáll a kutyám. Nyitva van mindig. Mehetünk bátran, vonulhatunk a lugasba futtatott szőlő alatt szimatunk után. Majdhogynem nyár van, meleg a lég, pajkos szellő simít homlokon. Ez most jól jött, ennyi most elég. Könnyedén siklott át a lombokon, kajszára fordítva minden levelét. Ide mindig jöhetünk, tudom, itt mindig várnak, mindig akad egy nyugalmas zug, egy falat kenyér, ha éhes vagyok, elcsigázott és fáradt: hőségben, hidegben védelmet találok, s ha kell, használhatjuk ostromot álló várnak. Felgyorsult világunkban hiánycikk a nyugalom. Hajt a verseny, a cél. Présbe szorít az élet, s keskeny acél szalagként tekergőzik az ösvény. Ha adakozó, ha fösvény az ember, azt bejárni kénytelen. Tudom, nincs büntetés, és nincs jutalom. Minden ítélet érvénytelen, fölöttem nem dönthet senki más, sorsom nem mástól kapom, nem más szabja meg, mikor minek van vége. Mégis jól jön az oltalom, a gondviselő szeretet. Jólesik az itt váró béke.

7

Megtalálni önmagunkat s aztán helyünket a világban, amely oly kusza és bonyolult, hogy nehéz nem eltévedni benne, ez lenne a cél. Ez az az igény, amely nem hagy békén sosem. Ez hajszol át az ifjúság évein. – Nekem sikerül-e? – nyugtalanít a kérdés, ha magunkra maradunk egy néma percre.

Csillagok porából

lán világról és annak önemésztő kavargásáról szintén megvolt–, legalább ne vetetted volna papírra örökösen, bárki által láthatóan! Legalább ne hagytál volna mindenfelé bűnjeleket magad után! „Várom a behívót, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje.” – írtad legutolsó bejegyzésedben. Honnan tudtad, hogy itt az ideje? Honnan ez a bizonyosság? Miért éppen most jött el az ideje? Biztos vagyok, hogy magad is rájöttél, hogy ezeket a kérdéseket fel fogják egyszer majd neked tenni. Majd állsz a vádlottak padján szemben vádlóiddal, akik kíméletlenül ellenedre törnek, és a kíváncsi tömeggel, amely lehet, hogy egy kis szánalmat is érez irántad, egy kis rokonszenvet, ami kijár mindenkoron annak, aki vakmerően az életénél is többel játszik s kinek ügye vesztésre áll. Lehet, hogy olvasták is némely műved, s az alapján nem találják annyira súlyosnak a bűnöd, de mindent nem olvastak tőled, és ezért egy kis kétely lengi be a könnyen támadt rokonszenvüket. A bíró, akinek tiszte a tárgyalást vezetni s az esküdtszék döntése alapján végül az ítéletet kiszabni, most sértve érezheti magát. Egy kissé meglopva, kifosztva, mint a gyermek, akitől elvették a sípját. – Mi az, hogy: „Itt az ideje.” – kérdezi magában kissé méltatlankodva. Ezt talán én kellene eldöntsem! Talán nekem kellene kimondanom ezt a mondatot! Tudom, átvillant mindez az agyadon, amikor kihúztad a fiókot, s mélyéről elővetted a fegyvert, amely már régóta várt. Te már megírtál mindent, amit ezzel a világgal közölni akartál. Egyetlen plusz sorra sem volt erőd. Késő este, amikor segített a mindent átszövő sötétség, telefonba mondtad a búcsú szavait, aztán a kellemesen hűvös csövet lüktető halántékodhoz nyomtad.

8

Egyszer eljön a vasárnap est is, amikor véglegesen és menthetetlenül véget ér egy hét, amelyet – mint borítékba tett levelet – kissé pepecselve, lassú, fáradt mozdulatokkal lezársz, aztán, mielőtt álomra hajtanád a fejed, életed kartotékrendszerében a múlt rekeszébe helyezel, és az emlékezetre bízod, hogy eldöntse, mit őriz meg belőle, s mit fog a feledés kútjába dobni. Egyszer eljön a vasárnap est is, amikor már túl vagy mindenen: megkaptad a jutalmat avagy a büntetést a lázas merészségedért, amellyel induláskor nekivágtál, az álmokért, a naiv hitért, amelyből – úgy tűnik – nem gyógyulsz már ki soha, s a lankadásért, a vége felé törvényszerűen bekövetkező megtorpanásért, a tétova topogásért. Egyszer eljön a vasárnap est is, amikor tudod, hogy nemcsak a hét zárult, ami után új lendület következne, nemcsak egy álom véres cafatjai tűntek el a hétköznapok örökké éhes bendőjében, hogy helyébe még szebbet álmodj, s hajnalra azzal ébredj, hanem sorsod is, és szembesülnöd kell a döbbenettel, hogy nincs következő hét, következő nap, következő álom. Egyszer eljön az a bizonyos vasárnap est is, ami lehet, hogy nem is vasárnap, hanem csak szombat... vagy péntek... illetve csütörtök... netán szerda... de lehet, hogy kedd... s az is megeshet, hogy hétfő lesz.

Vasárnap est

Jó, ha tudod: csillagok porából születtél, s fényt hoztál, meleget, örömöt, szeretetet, és betöltöttél egy űrt, amit senki más nem tehetett. Erre gondolj, ha nagyon fáradt, csüggedt és bizonytalan vagy, ha azt hiszed, hogy az irányt elvesztetted és többé már nem leled!

9

Régen nem látott ismerőssel találkoztam. Lelkesen parolázott velem. Mentem is volna tovább, ám az üdvözlés után jelét adta, hogy még szeretne valamit mondani nekem. Nem köntörfalazott, gyorsan rátért a lényegre. Közölte, hogy olvasta nemrég megjelent könyvemet, és nagyon tetszett neki. Gratulált. Az előkészületek alapján nagyobb bajtól tartottam. Arra gon-

A szerző gondolatai

Nincs kedved mozdulni sem, bár a szemed kinyitni és megnézni az ablakon át ágyadra pászmában rézsút eső fényt. Lezárt szemhéjad mögé bújsz, önmagad választotta celládban kuksolsz. Nálad a kulcs, te zártad be magad. Te vagy a rab, és te vagy az őrizője. Nem kérsz a világból, a gonosz, zajos, gyors áramlásával elsodró, fojtogató, villódzó fényeivel vakító cirkuszból. Nincs kedved reggel, hogy felkeljél, hogy – ha kissé álmosan és kábultan is, retinádon még az éjszakai álom gyorsan kopó foszlányaival, de sarjadozó kíváncsisággal és reménnyel – szembemenj a most kezdődő nappal. Nem érzed jól magad. Tulajdonképpen nem fáj semmid. Nem fetrengsz görcsökben. Nem tört össze, és nem sajog egyetlen porcikád. Nem szenvedsz gyötrő betegségben. Mégis elviselhetetlennek érzed a léted. Csalódott vagy és kiábrándult. Szebbnél szebb terveket szőttél, s most valamennyi szétszórva fekszik a porban. Senki nem kért belőlük, senkit nem érdekelt, nem hallgatott meg, hogy elmondhasd, nekik adod, s nem vetett bár egy kósza pillantást rájuk. Bocsásd meg nekik! Tudd, a világ – úgy, ahogyan van – beteg. Gyógyíthatatlan kór gyötri. Nézd el tehát, ha nem tudja, hogy mit és miért cselekszik! Ne próbáld megmenteni! Csak magad nyugtatnád vele, neki bizonnyal ártana minden elvetélt kísérlet, hiszen eddig is világmegmentők okozták minden baját. Hagyd őt! Magaddal törődj! Nyisd ki a szemed és szíved! Hagyd, hogy megtaláljon valami szép, ami elbűvöl, megnyugtat, feledteti sérelmed! Amint sikerül elfeledkezned róla, máris tettél érte már valamit.

Hagyd, hogy megtaláljon!

10

doltam, hogy valami közéleti témába vág, és rajtam, mint a helyi közélet egyik szereplőjén, kéri számon mindazt, amit ott helytelennek vél. Az egész előadást. Nemcsak a játékot, de a világítást, a díszletet, dramaturgiát, sőt a rendezést is. Megkönnyebbülve fogadtam a gratulációját. A dicséret mindig jókor jön, és sosincs belőle elég. Most különösen örültem neki. – Az én gondolataimat írtad meg. Pontosan az én gondolataimat – tette még hozzá. Elköszöntünk. Barátságosan szorongattuk meg egymás kezét, és mentünk utunkon tovább, ellenkező irányba a saját dolgaink után. A dicséret megmozgatja az embert. Elűzi a mindig ólálkodó félelmeket, feloldja a görcsöket, feldobja a hangulatot. Már sokkal jobban érzem magam, mint az előbb. Nagyobb erővel pumpálja az erekbe a vért a szívem, mélyebben szívom tüdőmbe a levegőt, s kihúzom magam. Azt hiszem, látszik rajtam, a kívülállók számára nyilvánvaló, hogy máris peckesebben járok. Egy ideig. Csak egy ideig, mert, mint lassan rágó szú, ismerősöm mondata is apránként halad, de végül mégis elér az agyam bonyolultabb tekervényeibe, bekerül a sűrűn mozgó fogaskerekek forgatagába, s hirtelen megakasztja az előbbi vidám pörgést. – S az én gondolataimmal vajon mi lett? – rettenek meg. Könyvemhez apránként gyűjtögettem össze őket. Nem volt egyszerű dolog, mert bár némelyek könnyedén jöttek, és ébredéskor ott találtam a párnámon, mások után bizony sokat kellett járnom. Ezért is vigyáztam rájuk különös gonddal. Amikor könyvemet szerkesztettem, még pátyolgattam őket. Később a nyomdaszagú új könyvet fellapozva, esténként gyakran olvasgattam. Próbáltam úgy viszonyulni hozzá, mint olvasó, aki nem ismeri a szerzőt, és elalvás előtt véletlenül veszi kezébe a könyvet. Azt kerestem, hogy vannak-e olyan gondolatok benne, amelyek megfoghatják, és immár nem engedik, hogy unalommal az éjjeli szekrényre ejtse. Akkor még ott voltak a gondolataim együtt valamennyien. – Mi történhetett velük azóta? Hogyan kerültek a helyükbe egy kedves olvasóm gondolatai? Lehet, hogy ez a könyvek sorsa, bennük a szerző gondolatait előbb-utóbb az olvasóké váltják fel. Most aztán kereshetem az enyéimet! Mindenesetre, ha megtalálom, egy másik, már elkezdett könyvembe fogom be őket.

11

A család minden tagja szereti. Könnyű étel, ami sosem fekszi meg a gyomrot, sőt nagyobb megterhelések után, amikor minden ételre undorral reagál a beteg szervezet, tán ez az egyetlen, amely oly könnyűnek hat, hogy még befogadható. Az elkészítése is a le-

Futóleves

Közös kiállítás. Képek a falon. Megfeszítve – hisz ez a sorsuk –, mint Krisztus és a latrok, állnak már egymás után a sorban, ahogyan a rendező elme számukra kijelölte. Fegyelmezettek, nem moccannak. Csak a szemük sarkából mustrálják egymást, hadd lám, ki mellé vetette végzetük: testvér áll-e ott avagy ismerős csupán, netán idegen. Többségük ismeretlen, sosem látták még egymást, sosem voltak még egy társaságban, együtt a falon. Még zavartak, szégyenlősek, feszélyezettek. Nem tudják, hogyan szólíthatnák meg egymást, mit mondhatnának magukról? És egyáltalán magukról beszéljenek-e, vagy valami egészen másról, semleges, jelentéktelen dologról csevegjenek, úgymint időjárásról vagy netán az egészségi állapotukról. Hálás téma lehetne, mert bőven van mondanivaló, hiszen a minap még tombolt a kánikula, nehéz volt elviselni a hőséget, amely majd megpergelte a papírt, széles réseket nyitott a keretek illesztésein. De lehetne másról is eszmét cserélni. Például a drágulási hullámról sopánkodni, amely, lám, egyre csak növekedik, és sosem akar már tarajozni, hogy végre reménykedhessünk, innen már csak lefelé vihet az útja, s elérhetővé válik újra a vászon, a papír, az ecset, a tubusos festék, a kréta, némi szín, ami elviselhetővé teszi ezt a világot. Bármiről, csak szót váltsanak, mert a beszélgetéssel apránként belakhatóvá, otthonossá válik ez a merev fal, a véletlenül egymás mellé kerültek nem egymás ellen rivalizáló magányosokká, de összefogó, együtt ható közösségé szelídülnek. Ideje elkezdeni, mert gyorsan telik az idő. Csak néhány óra még, s jönnek a bámészkodók, akik az ünnepélyes megnyitó után keresik a csodát, az egyszeri élményt, amit a képek igazán csak összefogva, egységes egészként adhatnak meg.

Képek a falon

12

hető legegyszerűbb, amihez nem kell nagy szakácsművészet, csak némi alapvető ismeret, s néhány pillanat alatt ott lehet a tányérban, gőzölöghet a ropogós zsemlekockák közül a fölé hajló arcba. Szállhat az illatkeverék, amelyből a kömény s a kevés olajban megkapatott pirítós a meghatározó. Nem szükséges különös rákészülés, előzetes betervezés, bármikor elő lehet állni vele, hiszen a kellékei ott vannak a legszegényebb kamrában is. Ha a család elutazik valahová, és a férj egy-két napnál tovább marad magára otthon saját koszton, törvényszerűen elkövetkezik ennek a levesnek az ideje. Szemre méri ki a hozzávalókat, megfelelő sorrendben, biztos mozdulatokkal végzi a tennivalókat, mint aki jól begyakorolt már mindent. A megfelelő gázégőre helyezi a fazekat, s akkora tüzet ad neki, hogy időben felforrjon, de ki ne fusson. Tulajdonképpen levesfőző tudománya itt kezdődik, és nagyjából itt is ér véget. Ám ezt fontosnak érzi. Annyi, amennyi, illik megbecsülni, mert ez van. Még élvezi is, ha főzhet magára, mert erősíti komfort érzetét s persze az önbizalmát, hogy lám egyedül is meg tud lenni, nincs rászorulva senkire, nem kell a szomszédasszonyra bízni. Az egyetlen ismert dolog bizonyosságával nyúlhat hozzá, nincs miért aggódnia, hogy jaj, valami mással össze ne zavarja. Ezért, ha más készíti, a mester biztonságával szeme sarkából figyeli, lám jól teszi-e. De nem mindig veszi észre az előkészületeket. Otthon legtöbbször csak arra figyel fel, hogy épp kifutott a hirtelen forrásnak indult leves, és mint kiáradt folyó piszkos vize, villanásnyi idő alatt elöntött mindent. Szétfutott a forró kályhatetőn, eloltotta a szolgálatos gázégő lángját. A gáz, persze folyik akadálytalan. Már érződik is a beszippantott levegőben a szaga. Gyorsan el kell fordítani a kapcsolót, mert pillanatról pillanatra nő a robbanásveszély. Még egy kis idő eltelik a megfelelő kapcsoló megtalálásával s az irány megállapításával, amerre már rég el kellett volna fordítani. Ha felesége főzi, bizonyosan kifut, mert túl nagy lángra teszi, lefödi, aztán valami más tennivaló után néz, és megfeledkezik róla. Csak akkor jut eszébe, amikor az már süllögve fut. Oly sokszor látta már ezt a jelenetet, hogy gúnyosan el is nevezte futólevesnek. A családi szóhasználatban már így hívja, ezen a néven rendeli meg, ha az asszony – inkább hangosan gondolkodva, mint komolyan – megkérdi: – Mit főzzek?

13

– Futólevest – vágja ő rá. Nem szokott az asszonya keze alá szólni a főzésben, csak ennél az egyetlen levesnél nem tudja befogni a száját valahányszor felrezzen a futóleves sajátos hangjára. – Már megint kifutott! Nem értem, miért nem vigyázol! – Hogyan kellett volna vigyáznom? Azt hiszed egyéb dolgom sincs, mint a levest őrizgetni! – Nem kell azt őrizgetni, csak gondolni arra, hogy ki szokott futni, s ezért kisebb tűzre tenni, és a fedőt sem muszáj rögtön feltenni! – Azt hogyne! Ha nem teszek fedőt, akkor a gőz mind felszáll, s minden ragacsos lesz tőle. – Így aztán nem lett semmi ragacsos! – Mi a bajod? Nem te fogod megpucolni! Kértem én tőled, hogy törögesd le? Nem kértem. Különben is annyi a dolgom, hogy azt sem tudom, mit tegyek, és nem ez a leves a legfontosabb, amikor reggel óta fáj a fejem, s nem akar semmitől elmúlni, de közben a lábam is hasogat, már mondtam, hogy farból indul ki, onnan végigsugárzik egészen idáig, aztán lenyilall eddig a pontig, úgy, ahogyan máskor is szokta... ha elkezdi, nincs nyugta az embernek tőle, gondolkodni sem igazán tud, mert nem engedi, mit tudod te, hogy az milyen, neked nem volt még hasonló sem, örvendhetsz, hogy nem neked fáj, bár fájhatna legalább egyszer, hogy legyen fogalmad róla, tudd átérezni a más szenvedését, s ne hergeld az embert hülye megjegyzésekkel csúfondáros hangon, mert olyan a hangod, mintha élveznéd, hogy kifutott, s most aztán a képembe vághatod végre, pedig hát te voltál mellette egész idő alatt, ott bújtad azt a könyvet, mintha semmi más dolgod nem lenne, s úgy elmerültél benne, hogy nem látsz, nem hallasz semmit, amit kellene, például, hogy nekem másfelé kellett mennem, s te igazán odafigyelhettél volna arra a vacak levesre... de még ha csak arra nem volna gondod, a gyermekeddel mikor beszélgettél el, mikor kérdezted meg, mi a gondja, mi bántja, mit szeretne, és van-e bármihez pénze... nem veszel részt az életében, ha megjön se állsz szóba vele, úgy kérdezel rá, hogy nem is igazán érdekel a válasza, csak a leltár szerint meglegyen, s futhass vissza megint a könyvedhez vagy az újságodhoz... azt sem látod, hogy koszos a ház, hogy nem elég hétvégén porszívózni, máshol naponta takarítanak, letörölgetik amit kell, nem hagyják, hogy halomba gyűljön

14

Az imént még vörösen villant a fény az égen, egy felhőgomoly épp kigyúlt, lobbot vetett egy tenyérnyi helyen. Csak egyetlen pillanatra, mert mire újra odanézel, nincs már. Kihunyt. Az üszke sem maradt. A hamuja szétszórva, mintha a szél hordaná szét, egyre nagyobb területet borít be, s az ég aljáról szemerkélve aláhull a körülölelő bércekre, az oldalakon legördül, gomolyog feléd, akár a köd, amely még nincs telítve nyirkos szomorúsággal. Egy perc, és itt van. Hiába mereszted a szemed, látótered peremén a foltok összefolynak, hegyek és völgyek összemosódnak, mindent magába olvaszt a sűrűsödő homály. Feltartóztathatatlanul közelít, elér, és aztán úgy áramlik át rajtad, hogy eggyé válsz vele magad is. Már nem vagy. Csak az a figyelem létezik, amely még észleli, mint változik átláthatatlan sötét tömeggé a táj, egyre mélyülő kobalttá a menny, és múlik el percről percre a világ.

Esteledik

a szemét... jól tudod, hogy nincs erőm mindent magam elvégezni, mindenhol ott lenni, pedig azt kellene, ha bírnám, mert különben semmi sincs rendesen elvégezve, csak olyan tessék-lássék módra, mint amilyen általában az a férfimunka, ahol a nő legalább ellenőrként nem volt jelen... mint az amerikai katonák feladata Irakban és Afganisztánban, tudod te azt, hogy immár évek óta csak költik a pénzt potyára, a legcsekélyebb eredmény nélkül, de tudod azt is, hogy miért teszik, mert van, egyszerűen azért, mert van... nekem bezzeg nincs, azt a kicsit jól be kell osztanom, különben nem futná a kosztra sem... látod már magam is oda kanyarodom, hogy futja vagy nem futja, érdekel is téged, hogy mire futja, és mire nem futja... hallod, hogy mit mondok, figyelsz te egyáltalán rám, hiszen most se nézel ide, mondhatja az ember neked, hogy mi fáj neki, vagy mi bántja, te mindig mással vagy elfoglalva, mert nincs benned szemernyi empátia a mások bajaival szemben, te csak azt a levest látod futni... na és, ha fut, hadd fusson, marad még a fazékban, s ha nem, akkor is annyi!

15

Amikor már rendszeressé válik, hogy amit mondani szeretnél, hirtelen nem jön a nyelvedre, s te hiába gyötröd magad kétségbeesetten, mert az évtizedek óta tudott dolgokat sem leled zavarodban, ott állsz majd ügyefogyottan és védtelenül, mint házát elhagyott csiga. Legszívesebben elhúznál balra szégyenedben, de mozdulni sem tudsz, csak fogod a fejed. Már szó sincs róla, hogy érvelj, igazad védd, hogy megmondd nekik, te vagy az, aki ezt igazán tudja, hiszen mennyi küzdelmed, munkád, gyötrő keresésed fektetted be, hogy megértsd, hogy otthonosan mozogj ezen a

Amikor már

Nincs ég, és nincs föld. Köröskörül csak szürkeség. Ha volt itt bármi, régen eltűnt. Felzabált mindent ez a hamuszínű szörny, amely virradat előtt még álmában lepte meg a völgyet. Lomha testével szétterpeszkedett, és aztán csak falt és falt, mint aki napokig nem evett. Először a karéjként körülölelő távoli hegyeket habzsolta fel, aztán feltartóztathatatlanul közeledett betömhetetlen szája. A széleken, patakok medrében, magasra nőtt égerek takarásában, kétarasznyi gyümölcsöskertek ágrengetegében kezdte ki a várost. Nem válogatott, felfalt mindent, mi útjába került. Pillanatok alatt tűntek el bendőjében a messzire futó kanyargós utcák, otthonos kicsi házak és rideg falakból emelt közönyös városnegyedek. Minden oda. Csak ketten maradtunk a közeli templom tornyával, amellyel kétségbeesetten nézzük egymást. A templomot már elnyelte, a torony felfüggesztés nélkül maradt a levegőben. Mindjárt itt lesz. Már érzem a bűzös leheletét. Nincs menekvés. Tudom, hogy fojtó karjaival engem is körülölel, majd felfal. Jaj, istenem! Csak ne fájjon! De addig is a szemébe szeretnék nézni. Sebezhető pontot keresek. Szeretném látni a tekintetét. Ám ő ravaszul lehunyta szemét, s vakon tapogatózva közeledik. Ez lesz a veszte. Szügyébe döf az új templom magasba szökő, hegyesre fent tornya. És hiába vergődik óraszám, hiába kapkod utánam, engem már nem érhet el.

Torony a ködben

16

Fejünk fölött a telehold fényesre kinyalt kerek tányér. Mása ott lebeg a tófelszínen. Gubanc rá sem ránt, pedig szeret mindent közvetlen közelről szemügyre venni. Ha valami felkelti a kíváncsiságát, vissza sem lehetne fogni, nekifeszül a póráznak, és viszi magával a gazdit. Ha szabadon van, egyszerűbb: nem kell vonszolnia magával senkit, könnyebben mehet oda, ahová akar. Mintha vadat cserkészne be, óvatosan közelít, készen áll az esetleges ellenállásra. Alaposan körbeszimatolja, s ha végére jut a vizsgálatnak, véleményét valamely hátsó lába felemelése közben, csorrantva mondja el. Ezzel a dolog el is van intézve, keresheti a következő, figyelmét felkeltő érdekességet. Mögöttünk az erdő szokatlanul hallgatag. Sötét és rejtélyes. Titokzatosságát csak fokozza dermedtsége. Ág se rezzen, levél sem hull. Amelyik akart, napközben búcsúzott, s már ott pihen a sétány melletti avartakaróban, a többi holnapig, holnaputánig kivár. A szélén lévő fák, amelyek nem tudtak elmenekülni a jótékony homályba, megilletődötten állnak. Némelyik vigyázzban, mások előredőlve. Abba a félbemaradt mozdulatba merevedtek, amelyben lámpagyújtáskor rájuk villant a hunyorgó égők fénye. A parti sétány kacskaringózó vonalán szabályos rendben villanyoszlopok tartanak fenn a gyérülő lombok közt sok-sok fehéren villanó lámpaburát. Fényük szétszóródik a keresztül-kasul futó ágak közt, finom permetben száll a levegőben, rácsöppen a sötétből kikandikáló sárguló, rozsdálló levelekre, végigfolyik rajtuk, s aztán lecsurog a göcsörtös, meredező fatörzsekre. Különös atmoszféra. Olyan valószerűtlen a látvány, mintha nem volnának mások, mint egy színpad olcsó kellékei, amelyek a rivaldafényben egyszercsak csillogni-villogni kezdenek, és egy álomszerű, titok-

Esti fényben

területen, s ha rád kérdeznek, meg ne kukulj, könnyedén válaszolj minden kérdésre. Amikor már sorozatosan megesik veled, hogy dadogással felelsz a türelmetlen hangsúllyal mellednek szegezett kérdésre, te még egészen pontosan tudhatod, hogy a látszat ellenére tulajdonképpen ki vagy, de bizonyítékok híján ki hiszi el neked?

17

Ott távol minden más. Gomolygó sötét tömbök, fakuló, kihunyó kékek, fátyolos szürkék folynak szét és olvadnak egymásba. Pasztellel festett a táj, attól olyan bársonyosan puha. A súlytalan ég szelíd ívvel aláhajolt a földig és összevegyült vele. Homályba vesznek a hegyek. A deresbe forduló lilák mind a végtelenbe futó, behavazott novemberi erdők. A völgyek mélye feketébe merült. Nincs kész a kép, a művész még dolgozik rajta. Mióta szemlélem, lassan, de megfigyelhetően alakul a látvány. A hangsúlyokat felteszi egy láthatatlan kéz, egy foltot kitöröl innen, oda meg feketét húz. Egy kissé balra könnyű mozdulattal vet oda egy világos sávot. A szélét eldörzsöli, hogy éles körvonal nélkül kissé sápadtan, mégis szemet megkapóan, földöntúli fénnyel derengjen fel. Nem lehet máshová nézni, oda tér vissza a másfelé parancsolt tekintet, foglya annak az aranyló fénynek, amely a hideg szürkék, kihűlt sötétek, dermesztő kékek, erőtlen lilák tengerében néhányszor lágyívű hullámot vet. Könnyed és szelíd. Mégis mintha égne, lángolna, lázadozna. Csoda-e, ha ellene kel minden. Körbeveszik, minden oldalról marják. A fagyos szél is támad, és sötét fellegeivel néma tusában perceken belül szemem láttára fojtja meg.

Ott távol minden

zatos villágot teremtenek. A parton állunk. Tudom, hogy ott van előttem a Medve-tó, de én nem látok vizet, fodrokat, hullámokat, nem látok mást, mint hatalmas képernyőt, amelyen még inkább átköltve, teljesen átfésülve mutatja magát a már önmagában is túl ünnepélyesre, látványosra kicicomázott környező világ. Körben belelóg a környező erdők fekete tömbje, benne dereng a kivilágított sétány elmosódott, mégis csillogóan fényes képe; a kerek lámpák odalenn hoszszú csíkokká nőttek, dideregnek az október végi hűvös estében, remegve úszkálnak az áttetsző, aranyló felületen; fatörzsek fénylő oszlopai nyúlnak felénk – hirtelen bukkannak ki a feketeségből, ugyanúgy enyésznek el a lombkorona vízre vetülő sötét árnyékában –, s az egész körülöleli azt a kobaltkék foltot, amelyben épp a fátyolozott égbolt, a felhők közül egyetlen kikandikáló csillaggal, rólunk megfeledkezve nézi magát.

18

De jó annak, aki teljes biztonsággal véli tudni, hogy honnan jött, s a távoli horizonton mindig tisztán látja a célt, amely szólítja őt, s amerre egykor töretlen hittel elindult! De jó annak, akit keresztutaknál lapuló kételyek – mint haramiák – váratlanul ki nem támadnak, s kevéske magával hordott bizonyosságától meg nem fosztanak! Nem lehetsz ennyire unalmasan szerencsés. Az életed sokkal szebb, izgalmasabb, veszélyesebb. Magad feje után enged, hogy

Fényed csupán

Olykor utána kell menni egy kósza gondolatnak, ami csak úgy váratlanul feltűnik előtted, megvillantja magát, mint szikrázó napfényben a vízből egy pillanatra felugró hal, aztán nyomtalanul tovalibeg. Oly szép, hogy szájtátva bámulsz még percekig, és lassan fogod fel, mily csoda részese voltál. És innen tovább már nem lehet nyugton ülni, pedig nem is vagy benne biztos, hogy jól láttad. Lehet, hogy káprázat volt az egész. Tépelődsz, hogy tán a képzeleted játszott veled. Ha emlékét el tudnád hessegetni magadtól, akkor is kísértene. Álmatlan éjszakákon biztosan eszedbe jutna, fülledt kánikulai estéken nyomna, vacogtató téli hajnalokon beléd sajogna. Olykor utána kell menni egy kósza gondolatnak, végiggondolni egészen, hadd lám mi lesz belőle, mert nem tudhatjuk sosem, közülük melyik pattan el üresen, s melyik bizonyul többnek, mint szemet gyönyörködtető színes buborék.

Olykor

A csodálatosan fénylő nap és a sötét fellegek ádáz küzdelmében kivétel nélkül mindig a nap kerekedik fölül. Kár, hogy az eget teljesen elborító szomorú felhők miatt mi innen lentről ezt gyakran nem láthatjuk.

Mindig a nap

19

Öreg vagy már, harcedzett. A rajtad esett sebek hegei beborítanak már tetőtől talpig. Megkérgesedett tőlük a bőröd, a szíved. Rajtad már nem fog egykönnyen sem kard, sem golyó. Kemény vagy, konok és kitartó. Talán meglelted utad, amin érdemes végig menned, rohanás nélkül, szép lassú ütemben rakosgatnod a lábaid, hagynod, hogy alájuk tekeredjen az amúgy is túl gyorsan elfogyó táv, és közben kanyarok titkait türelemmel kivárnod, mert időben feltárul előtted minden, s megmutatja magát, ami rád vár. A letérők, rövidítések már nem érdekelnek, magad lopnád meg velük. A végső célt sem keresed a homályba vesző horizonton. Tudod, hogy benned és utadban van. Csatáidon túl vagy, és immár a magad békéjét szövögeted. Nem lázít hirtelen jött szélvihar, s nem lágyít el simogató fuvallat. Nem kezdhet ki holmi álmatag romantika. Csak egy kölyökkutyával nem bírsz, amelynek naponta ételt, vizet kell vinned. Egy udvar sarkában magasra emelt téglarakás alatt vert tanyát. Ott nyert otthont és biztos menedéket. Anyját befogta a pecér, testvérét elvitték házőrzőnek, s ő ott maradt árván, egyedül. Fél mindentől és mindenkitől. Távolságtartó, idegen léptek közeledtére, várába bemenekül. Ám valakiben bízni kell! Kiszolgáltatott helyzetében számít rád. Reggel, este várja az érkezésed. Tudja, hogy jössz. Hiába kötözne gúzsba tennivalóid szövevénye, ha eljött az óra, egyszer csak belépsz a kapun, s szembenézel vele. A vöröslő téglák előtt a zöld gyepen ül, és rád vár. Jöttödre moc-

Egy tekintettel

kóstolgasd a körülvevő világot, kitérőket járva, vargabetűket is írva keresgélj. Hányszor tévelyegsz sötétben, számodra még ismeretlen, be nem járt úton, amelyen a göröngyök közt tapogatva keresi lábad a talpalatnyi biztonságos helyet, hogy következő lépéshez rugaszkodhasson! Hányszor veszíted el a kitűzött irányt, amely felé közelíteni szeretnél! Hányszor toporogsz kétségek között! Egyetlen fényed csupán, amit léted lámpása gyújt.

20

Van úgy, hogy hiába várod. Nem érted, miért nem jönnek, hol maradtak el, és egyáltalán van-e esélye még, hogy egyszer mégiscsak megérkeznek. Nyugtalan vagy, fel és alá sétálsz, hogy a mozgásba menekülj, mert sehol sem leled a helyed. Bár egyenként jönnének, ha nem tömegesen, ahogyan szoktak némelykor, hogy nem győztél kapkodni utánuk! Aggodalmaskodsz és türelmetlenkedsz. A kapu elé is kiállsz, s szégyenkezve bár, de az utcát

Ha nem tölt ki

Úgy vagyok, mint földműves, aki túl van már a szántáson, vetésen – földben a gabonaszem –, s most izgatottan azt lesi, hogy lesz-e kellő eső, süt-e eleget a nap, páradús-e a levegő, és valami betegség vagy kártevő nem támadja-e meg még mielőtt meglenne a termés. Már nem tehet semmit – amit tehetett, már megtette –, és most már nem marad más számára, mint a várakozás. Legjobb tudásom szerint elvégeztem a dolgomat, és most már nem maradt más, csak türelemmel kivárni, mit hoz a sors, addig is elhessegetni a szemérmetlenül hivalkodó kételyt, s locsolgatni a zöldellő reményt.

Nem maradt

can, és futva elindul feléd. Fekete bundáján, mint nemes ékszeren csillan a fény. Táncolva jár körül téged és pórázon vezetett gyapjas kutyádat, aki hű társad mindenben és állandó résztvevője ezeknek a találkozásoknak. Tasakodból a téglarakás tövében kiszórod a menüt, pacsizol vele, mert szívesen rakosgatja tenyeredbe a lábait, s megpaskolod a hátát, az oldalát. Az udvari vízcsapból friss vizet hozol az edényébe. Aztán még egy paskolás, simogatás következik, és mész. Búcsúzóul toppantásoddal hiába zavarod el, a kapu alatt úgyis kibújik, s a járdáról szomorúan utánad néz. Ezzel a tekintettel nem bírsz. Ez bújik be valami rejtett réseken a védőn magadra öltött kemény páncélod alá. Kiráznád, mint bolhát, de nem szabadulhatsz tőle. Vinned kell magaddal tovább.

21

Eljött az idő, indulni kell. Batyut a vállra, s egyedül nekivágni az ismeretlen rengetegnek. Az érted aggódóknak még visszaintegethetsz egy ideig, de aztán hamarosan elnyel a mélység. Innen tovább te döntesz, hogy merre járj: kitaposott ösvények unalmas biztonságát válaszd, vagy vállald az úttalan utak vonzó rejtélyét, kockázatát. Szívedre hallgass, mely torkodban dobog! Hagyd, hogy ő mondja, merre menj! Légy nyugodt, ő jól választ! Szemed megszokja majd a fák közti homályt, s biztonsággal jársz hegyet és völgyet. Ha szomjas vagy, tiszta források hűs vizét ihatod. Napfényes tisztásokon pihened ki fáradalmaid, s mezítláb táncolhatsz bársonyos mohán. Majd jönnek éjszakák és jönnek nappalok, ijesztő árnyak és az ágak közt rézsút beeső csodás fénysugarak. Hallod majd ismeretlen vadak rémisztő hangját és kedves madarak hajnali csivitelő kórusát. A szívedre hallgass, és esténként vedd számba a föléd boruló égen neked hunyorgó csillagokat!

Szívedre hallgass!

kémleled, nem tűnnek-e fel valahol, nem lépnek-e ki egyszer csak valamely kanyarból. A friss levegő s a járkálás ilyenkor jót tesz. Segít, hogy megnyugodj, hogy elfeledd őket, hogy megtaláld azt a ritmust, ami a tiéd, az egyetlent, amin élni öröm. Mélyeket lélegzel. Hosszan, élvezettel szívod magadba a levegőt, érzed, hogy duzzad benned, dagasztja ki emelkedő mellkasod. Szétárad benned, aztán lassan fújod ki. Szívod és fújod. Azt figyeled, ahogyan szívod és fújod, és közben elfelejtesz mindent: az aggodalmakat, a félelmeket, s azt is, hogy kikre vártál, és hogy egyáltalán vártál valakit. Van úgy, hogy hiába toporogsz, és hiába lesed óraszám, a gondolatok csak akkor jönnek, akkor kapnak teret benned, ha nem tölt ki egészen a várakozás.

22

Elveszítettem immár a szülőfalum. Sorsom elvitt tőle. Már nem veszek részt az életében, vásáros ünnepeire nem járok, szokásait elhagytam, törvényeit nem tartom magamra nézve kötelezőnek. Lakói évről évre egyre idegenebbek nekem, csak az idősebbek arcát ismerem. Szaporodó ráncaik alatt a régi ismerős vonásokat keresem. Mióta csak látogatóba megyek oda, újabb és újabb nemzedékek nőttek fel, akikkel már semmi dolgom, nem is ismerjük egymást. A szülői ház felé menet, ha mégis találkozom velük, tekintetük ridegen lesiklik rólam, s még azt a szemernyi kíváncsiságot sem fedezem fel bennük, hogy „ki lehet az a szakállas fickó, aki úgy megy végig az úton, mintha már járt volna erre?”. Lázadó vagyok, konok és megátalkodott. Veszett fejsze után dobom a nyelét. Hadd menjen a többivel! És megy. Már nemcsak én vagyok hűtlen, a falum is elidegenedik tőlem. Csúfosan kitol velem, és arcátlanul meglop. Minden látogatásom során észlelem, hogy távollétemben folyamatosan fosztogat. Hiába keresem már a legdrágább kincseimet, amiket évekig gyűjtögettem, csak hűlt helyüket lelem. Szeretnék tolvajt kiáltani, hadd hallja a világ, és botránkozzon meg! Hiszen hová lett a régi utcakép: útra kihajló árnyas diófák sora, kékre meszelt apró házak otthonossága, tornácok körbefutó vonala, füstös háztetők, galambbúgos kapuk

Hová lett?

A kívülálló tudja mindig a legjobban. Ő az, aki tévedhetetlen pontossággal mutat rá mindig a hibákra, trafál bele a közepébe. Egyetlen keresetlen szóval foglalja össze, hogy mitől pocsék, netán elviselhetetlenül szörnyű, ami a mások keze munkája által létrejött. – Pancserek – mondja és egy legyintéssel nyomatékosítja az ítéletet. A kívülálló tudja mindig a legjobban, hiszen az ő szemét nem homályosítják el fölösleges ismeretek, tétlen kezét, de száját sem kötik azok a sokat emlegetett makacs tények.

A kívülálló tudja

23

Csak a vétkeinkkel maradunk egyedül. Igen, csak a bűneink terhe alatt roskadozva állunk egyedül, miközben csalódottan nézzük, hogy ritkul körülöttünk a levegő, miként húzódnak biztonságos távolságba a korábban barátnak vélt társak. Felénk sem mernek nézni, nehogy rájuk is vetüljön valami folt abból a tisztátalanságból, ami ilyenkor elborít. Ám dicsőségében senki sem marad egyedül. Odagyűlünk köré valamennyien és sütkérezünk a fényben. Rosszul palástoltan irigykedők vagy önzetlenül lelkesek vagyunk, de mindannyian törjük magunk, gyurakodunk, szeretnénk minél közelebb férkőzni a megdicsőülthöz, hogy ránk is hulljon bár egy szemernyi abból a glóriából, ami most éppen a feje fölött szitál.

Dicsőségében senki

Nem tudni miért, honnan s milyen régen, egyszer csak voltunk – apró pontok a végtelenségben –, s az űr tátongó szája egy ideig megkímélt. Csakhogy sorsunk a villanásnyi lét: alázuhanunk és elégünk hirtelen. Hulló csillagok vagyunk az augusztusi égen. Kevéske fényünk úgy szórjuk szerteszét, hogy hátha látja valaki, mi történt, s megcsodálja bukásunk szép ívét.

Hulló csillagok

szürkülő zsindelye? Hová lettek a személyes ismerősként kezelt gyümölcsfák, vackorok, almák, szilvák, cseresznyék, s a legjobb körte, amit valaha kóstoltam? Hová lett a Baromkert, az Örménykert, a Sós-tó, a Györfi-gát varázsa, az egyetlen ösvény Móric-kő alatt, amelyről azóta is álmodom, a szőlőmáli borvíz íze a számban, a Mély-patak finom barabolya, füstös birtókák a csűr mögötti szilvafákon, s maga a szénával váró csűr is hová lett? Hová lett a lelkesedésem, a hitem, a bizalmam, a reménységem? Szülőfalum, el tudsz-e számolni, hová lett a gyermekkorom?

24

Kékre meszelt, tapaszos falú öreg ház előtt az egész udvart beborító diófa állt. Mintha együtt születtek és nőttek volna nagyra, úgy összeszoktak. A jeges huzattól védte az épület a fát, hogy tavaszi fagyok rügyeit ne bántsák, ő meg fölé hajolt óvón, és forró kánikulában hűsítő árnyékot vetett a rozzant tornácra. Jó volt elnézni őket. Együtt voltak ők egyek, teljesek, egészek. Együtt adták azt a csendet, nyugalmat, békét, amelybe belemerülni vágyik az ember, hogy ernyedjen már a görcsbe feszült ideg és izom. Most meg kivágták a fát. Egyik napról a másikra eltűnt a lombokkal dúskáló csodás korona. Estében maga alá törte a tornác tetőzetét, s most ott állnak romokban az udvaron. A ház falai még

Értük egy imát

Fáradt, törődött, de még bírja. Szenved ő is. Neki sem könnyű. Izzad eleget, törli is mindegyre gyűrött zsebkendőjével a homlokát, hogy az erekben elindult veríték nehogy szemébe folyjon. Fogy az erő is, mégis résen kell lenni, mert nem nézi, hogy hová dőljön a hirtelen lebukó fa. Aztán leteszi a motorfűrészt, melynek sírása elhal, s a szétrepült fűrészpor is alászáll a tenyérnyi vastag, lassan gyűlt avarra. – Ez sem lesz már vastagabb – villan át agyán, de nem kap a gondolat után, hagyja tovatűnni. Leül egy csutakra. Lassú, ráérős mozdulatokkal veszi elő táskájából az elemózsiát, kipakol egy újságpapírból rögtönzött abroszra, bicskával kenyeret, szalonnát szel, hoszszúra nőtt bajsza alá dugja a falatokat. Szomjas. Jó volna most egy hideg sör, de hiába hozna, egykettőre meglangyosodna. A víz is ihatatlan már, poshadt, szájából kiköpi. Végül egy cigaretta jön. A kesernyés füst jólesik a kiszikkadt toroknak. A favágó még bírja. Pihenés után újból nekifog, pedig délutánra még ennél is erősebben támad a hőség. Melegebb lesz még akkor is, ha olykor lebben egy-egy eltévedt szellő. Még jó, hogy árnyékban dolgozik, a napon most felforrna az agya. Veszi a fűrészt, és vágja. Döng, döng az egymásra zuhanó fa. Darabonként fogy el a foltokból egybeszőtt árnyék.

A favágó még

25

Mint a tatárok. Úgy jöttek ránk, mint napkeletről érkező lovasok, akik fergetegként száguldottak falvaink során végig, s pusztítottak ott, amit értek. Mint a tatárok. Sokan vannak és elözönlöttek mindent. Az emberek behúzott nyakkal menekülnek előlük. A kihalt utcákon olykor egy-egy meggörnyedt alak, sietős léptekkel igyekszik valami menedék után. A családját keresi, feleségét, gyermekeit, akik sötét zugokban vacognak tán, összebújnak, hogy egymást védjék, s nagyon remélik, hogy a fenyegető rémek egyszer elmennek. Amilyen váratlanul érkeztek, úgy kerekednek fel, csak ki kell várni, ki kell bírni addig is, átvészelni a hosszúhosszú, végtelenül lassan vánszorgó napokat. Akik maradunk, egyszer majd elmesélhetjük gyermekeinknek, unokáinknak, mint krónikás a régi történeteket, hogy kétezervalahány tavasza felé egy nyugodt, békés, kellemes időszak után váratlanul, ádázul ránk törtek a mínuszok. Barbár hordáik elől alig volt menekvés. Büszkén elmondhatjuk, nem adtuk fel, apró csoportokban szétszórva, vastag falaink védelmében, vörösre hevített csempekályháinkkal megállás nélkül tüzeltünk rájuk.

Mínuszok

Eljön egyszer a megbékélés csendje. Nem vársz már semmit mástól, s magad sem akarsz tenni már semmi különöset. A siker, a hírnév nem érdekel, nem tapicskolsz többé senki megbecsüléséért. Elhiszed, hogy egy vagy a sok közül. Azt sem számolod, hányadik. Magad törvénye szerint létezel. Nem állsz már ellen a világnak, nem lázadsz ellene. Egy vagy már vele. Csak hagyod, hogy megtörténjen veled a létezés. Az ajtófélfának dőlve – a kint és bent határán – leülsz a küszöbre, s érzed, mint jár ki és be melletted a huzat.

Eljön egyszer

állnak, bár csupasz bordákig omlott róla helyenként a tapasz. A kitört ablakok zsalugátereit kedve szerint csukja és nyitja a szél. Aki elkövette tettét, ki tudja, hol jár? De akik még itt vagyunk, legalább mi mondjunk értük egy imát!

26

A tárgyakhoz ragaszkodik, szereti azokat megsimogatni, kézbe venni, birtokolni. Jóleső érzés tölti el, ha ezt megteheti. Az anyag fogságában él, érte rajong, a matériát bálványozza. A nem tapintható, sőt az egy az egyben nem is látható, csupán közvetve érzékelhető dolgokat hajlamos nem észrevenni vagy egyszerűen jelentéktelennek, bagatellnek tekinteni, ami csak úgy megtörtént, mert az a dolga. A mögötte lévő isteni szikrát, alkotói tervet, a kivitelezés tökélyét a véletlennek tulajdonítja.Gondolatait a még megszerzésre váró javak listája tölti be. A benyomások, érzések, érzelmek járulékos elemek csupán, fölösleges sallangok, amiktől – bár szeretne – mégsem bír szabadulni. Lehet, hogy egyszer csak rájön, hogy a mindeddig kacatként érzékelt, sokadrangúként kezelt „apróságok”mennyire fontosak az életben. Megeshet, hogy hirtelen rádöbben: talán semmi sem fölösleges, mindennek oka és célja van, és a közvetlenül nem érzékelhető legalább olyan fontos lehet, akár a kézzel kitapintható. Részei vagyunk egy bonyolult viszonyrendszernek, amely mindnyájunk hozzájárulásával alakítódik. Benne vagyunk a világban, és a világ bennünk van. Magunk is alakítjuk ilyenre vagy olyanra. Élhetőre vagy ellenünk fordulóra. Persze szükségünk van a tárgyakra, a modern élet anyagba vésett, már nélkülözhetetlennek talált kellékeire, de legalább akkora szükségünk van arra, hogy jelenlétünk a világban természetes, az élettel harmonikus legyen.

Harmóniában az élettel

27

Most volna ideje az enyhülésnek, gyöngyöző harmatú üde hajnaloknak, amikor frissen ugrik ki az ember az ágyból, s alig várja, hogy teleszívja a tüdejét fenyőillatú, jó reggeli levegővel…

A természet is elvégezte

28

29

Gazdaggá tesz ez a május. Ha beteljesedik a mondás, mely szerint „a májusi eső minden cseppje aranyat ér”, félek, hogy kincsei alatt roskadozhatom majd. Két napja esik. Az első háromból kettőt máris a gazdagodásra szánt. Úgy ömlik, mint a trópusokon. Sűrű szövésű esőfüggönyével el-

Esőben, mint halak

Nem jött előjelek nélkül, hiszen már hetek óta kendermagoztak vízparton a rügyeiket bontogató fák. Először pötytyösbe bújtak, hogy a hosszú téli szünet szürkesége után valami szemet megkapó elevenséget mutassanak felém, arra császkáló lelkes szurkoló felé, aki örül az erőre kapó napsugárnak, rügyek moccanásának, s a meglesett pillanatnak, amikor a nyújtózkodó fűzleveleket gyöngéd ujjakkal kibontotta ő, az érkező. Aztán a cseresznyefélék hirtelen kivirágoztak. Fehér menyasszonyi ruhákat öltve, cseresznyeszilvák készülnek a nászra, amiknek gyümölcsét lelkesen várom. Most még csak tékozlóan szétszórt szirmokat, tarajos illathullámokat tereget a szél, de már látom a majdani gyümölcsöt: a kerekded bogyókat, a tűzpiros színt s a komoly sötéteket, érzem a keserédes ízt a számban, fogaim alatt megbomló húsát, vérként csurranó levét. A szemközti erdőbe is belemázolt valami kontár, a tavalyról maradt kopott barnák közt ott díszelgett néhány durva kézzel odavetett folt. Széles ecsetjével összemaszatolta az egész domboldalt, minden sarokba jutott némi festék, de sehová annyi, hogy a régi rozsdát bár eltakarja. – Lesz még ebből valami – mondogattuk a láttán, mert nem az eredményt, hanem a munkakedvet díjaztuk. – Biztosan ő is megjön. Úgy tűnik, az idén nem fog késlekedni – tettük még hozzá öreges okoskodással, mert szeretjük kimondani, amit e nélkül is mindenki tud. Mégis csodálkozva kaptam ma fel a fejem: eltűnt minden meleg folt, hidegzöld lobbot vetett, s az egész erdő immár elfújhatatlan zöld lánggal ég.

Az erdő zöld lánggal

30

Most volt a tél. És hiába rakódott egymásra nappalok és éjszakák hosszú sora, nem felejtődött, még itt van a csontokban, s elég egy borúsabb nap, hogy emléke felsajduljon. Öreg ember még visszanéz, még nem enged benne a görcs, pedig már régóta sütkérezik a napon. Hátát odagörbíti a napsugaraknak, ahogyan cirmos tartja a simogató kéz alá. A kalendárium szerint mindjárt itt a nyár. Dúsan tenyészik körötte a zöld. Az élet úgy tobzódik, hogy az erőfeszítéstől még nem is zihál. Egyetlen lendületből emelkedik fel az ég felé, hirtelen mozdulattal ágaskodik a növényzet. Gyorsan kasza alá nőtt a fű a kertekben. Május végére kövérre hízott valamennyi fűszál és levél, s olyan esők alatt pompázik a rét, amelynek – úgy mondják – minden cseppje aranyat ér. Alkonyi sétán ismerős illatot hoz az alig moccanó szellő. Beleszimatol a levegőbe, lehunyja szemét, s bódultan topog a járdaszélen. – Akác – mondja ki aztán hirtelen, s fejét forgatva keresi,

Sokáig maradjon

takar mindent – mi karnyújtásnál messzibb van – előlem. A távoli erdő már csak egy homályos folt, körvonala sincs, meg sem akad rajta a tekintet, és csak a tudat mondja, hogy az a halovány paca – ott szemközt – lenne a fenséges hegy, amelyet levélbomláskor és lombhulláskor szoktam a konyhaablakból áhítattal bámulni. Olyan zúgással esik, hogy hangja elnyom minden mást. Fáradhatatlan zenekar. A kakofóniából ismeretlen hangszerek közül rossz fülem is kihallja a dobot és a citerát. Ablakom alatt, a parkoló autókon lucskos fények csúszkálnak. Fehér virágjaival bodrosodik művészi lezserre egy orgona, s a világ rendje megbomlik egy kicsit. Már semmi sem olyan szikár és kimért. Lomhán áramlik felém valami pára vagy füst. Nem tudom biztosan, hogy mi az. Lehet, hogy csak az időnként végletesen felerősödő zápor porzik előttem át. Én réveteg szemekkel nézem a májust. Nem tudom, örüljek vagy búslakodjak. Lehet, hogy gazdaggá tesz, de még megeshet az is, hogy kifoszt. Korán van még, egyelőre nem készítek számadást. Túl bizonytalan még minden. Ebben az esőben, mint halak, sikamlósabbak lesznek a számok s a tárgyak is.

31

Ha június, akkor nyár, napsütés, meleg, izzasztó kánikula. Eper, cseresznye íze a szájban. Árnyas ligetek csendje. Erdei gombászó barangolások. Benépesült vízpartok fröcskölődő jókedve. Ha június, akkor nyári szünet előtti hajrá. „Mindent bele” hórukkolások vagy „nekem már minden mindegy”-féle elernyedések. Aztán becsukódik egy ajtó, amely őszig maga is pihen, és jöhet a várva várt, az imádott, az iskolai dolgok csúcsa, a nagyvakáció. De előtte még egy kis ünnep. Egy kis hálarebegés, hogy ezt is megértük, hogy ezen is túl vagyunk. Majd eljön anyu és apu. Meg a nagymama. És a keresztmami. Kizárólag a legszűkebb rokonság. A pillanat olyan izgalmas és nagyszerű. És mi olyan helyesek és szépek vagyunk, hogy ezt látni kell! És meg kell örökíteni. Kattognak hát a fényképezőgépek, filmeznek csodásnál csodásabb szerkentyűk, hogy megóvják a feledéstől mindazt, ami egyszeri és megismételhetetlen és ami olyan nagyszerű. Ha majd évek, évtizedek múlva, emlékeink közt kotorászva idáig érünk, legalább újra megpillanthatjuk mostani kipirult arcunk. Sóhajthatunk majd fáradtan: – Istenem, mennyi tűz volt még akkor bennem. Most ezt a tüzet nem érezzük, csak a fáradtságot egy hosszú év után, amely sokszor úgy tűnt, hogy nem akar eltelni, de az örömet is, hogy mégiscsak megcsináltuk, hogy ezzel egy időre vége van a holnaptól való félelemnek, izgalmaknak, hogy szólítanak-e, és a lapulásoknak felelések idején. Most már másfajta, kellemes izgalmak következnek, kíváncsisággal telt várakozások jönnek. Az érdekel, miként talál meg és teszi teljessé a nyarat a nagy kaland, ami minden bizonnyal eljön, s amiről lesz mit regélni egymásnak, ha majd itt újra találkozunk egy dióérlelő szeptemberi napon.

Ha június

hogy honnan jött ez a kellemes szag, de a fehér fürtöket sehol sem látja. Pedig itt kell lenniük valahol a közelben. Már rég a hegy mögé esett a nap. Visszfénye gyorsan erőtlenedve dereng a sötétlő erdő fölött az égen. A fák között madarak vecsernyéznek. – Holnap, holnapután megjön a nyár – gondolja. – Istenem, add, hogy sokáig maradjon!

32

Olyan levegőtlen, fullasztó az éj. Kitárt ablak mellett is csupa lucsok az ember. Ottfeledett apró mécsesek pislákolnak az égen. A villanyoszlopokon sorba állított lámpák is meggyőződés nélkül szórják a térbe hunyorgó fényüket. Hasztalan, hisz senki sem jár az utcán, csupán egy-egy autó húz el időnként fület sértő zúgással valahová a sebességhatáron túlra. Valamely kanyarból bújik ki, hosszú fénypászmákkal végigtapogatja a kígyóként tekergőző utat, és eltűnik a következő kanyarban. Egy pillanat az egész. Az

Nyári éjszaka

Micsoda nyár! Eső és hőség hétszámra, naponta többször is váltakozó kedvvel. A föld szomja oltva, forró vágya kielégítve. El vagyunk látva bőséggel. Buján tenyészik minden, ami zöld, a klorofill heveny túlzással özönvízként elönt hegyet és völgyet. A látóhatár körbefutó vonalán belül a város csak lassan eltűnő apró sziget, ami még szürkén vergődik a közelgő kifulladásig. Már-már nincs is más, csak a zöld és a kupolaként fölé boruló ég, amelynek kékje mára átlátszóra tisztult, és egyetlen zavaró folt nélkül fényesen ragyog. El kell indulnom, kibújnom a szobám mindeddig oltalmat adó zugából, könyvek velem szembefutó párhuzamos sorai közül, s belevetnem magam a tobzódó árba. Az aszfalt mólóként benyúló keskeny csíkjáról elrugaszkodom arra, amerre sejlik a mélység. Lesz, ami lesz. Tücskök cirpelnek szorgalmasan a napsütötte délutánban. Neveletlen szellők kószálnak és vernek csacska hullámokat körülöttem a fűben. Olyan jó elmerülni a hűsben, széttárni karjaim, könnyedén lebegni, hadd ringasson bármeddig, aztán hagyni, hogy vigyen a felszín alatt sunyin induló áramlat. Szemem is behunyom, ne kössön ide semmi, képet se vigyek magammal, hogy kevésbé fájjon ez a változás, s riadtan ne nézzem, hogyan távolodik minden, ami szilárd és bizonyos: az otromba sziklákkal szegélyezett part, az elhagyott otthon, egy keresztülkasul bejárt élet.

Micsoda nyár!

33

Már nem tüzel, csak könnyű kézzel cirógat a lenyugodni készülő nap. Így próbálja feledtetni perzselő déli hevét, amellyel szemközt vágott, amikor a meredek kaptatón lihegve kapaszkodtam fel. A fennsíkon hiába futott körbe a keresgélő tekintet, elérhető közelben egyetlen fa sem várt enyhet adó árnyékkal. Kiadta dühét, azóta megszelídült. Most a távoli hegy fölött tán jelre vár, hogy erőtlenül aláhulljon. A kékesszürke rengeteg majd elnyeli fénylő korongját, s csak az égen marad majd utána – mint bűnjel – egy vörös folt. A felém küldött erőtlen, megfáradt sugarak hátból érnek. Alig érzem már őket. Milyen békés lett minden! Nyugalomba vonult a szél is, nem terelgeti már az egész határt, csak a legnyurgább fűszálak rezzenek olykor. A levegő is besűrűsödött, s mintha túlcukrozták volna, édeskés mázzal vonta be az előttem álló tájat. Az ég gyöngyházfényű és szelíd. Középen áttetszően kék, a látóhatár felé már kavartak belé annyi vöröset, fehéret, hogy pasztellszerű legyen és fátyolos könnyedséggel érintse a

Hazatérőben

aszfalt szürkéje kiválik a sötétből, óvatosan közeledik, aztán megadóan a csiklandozó kerekek alá simul. Talán még élvezi is. Nincs más esemény. Az éjszaka letarol mindent, éppen sorra oltogatja a város kivilágított ablakait. Látszik, hogy merre halad: a világos négyszögek egymás után hunynak ki. Mintha maga is álmos lenne, kelletlenül cammog lépcsőn fel, lépcsőn le. Biztosan unja már és időnként ásít. Fekete torka ilyenkor sötétlik. Valahol kutyák ugatnak. Átszólnak egyik utcából a másikba. Történeteket mesélnek, vagy csak beszámolót tartanak az elmúlt napról. Mindenesetre érdekes lehet, mert kitartóan felelgetnek egymásnak hosszúra nyújtott vakkantásaikkal. Aludni kellene, kiszállni ebből a megfigyelő pózból, nem törődni a meleggel, állig húzni a takarót, behunyni szemem, s hagyni, hogy észrevétlen becserkésszen az álom. Tudom, hogy addig kettesben maradunk. Mint mindig, most is kicsit félek ettől a találkozástól, mert sosem tudhatom, mit mondok magamnak, s arra mit fog válaszolni ő.

34

Száradó széna ismerős illata a levegőben. Beleszippantok, és úgy veszem tüdőre, mint régen vágyott cigarettafüstöt a dohányos, aki lassan szívja le, és még lassabban fújja ki, hogy minél tovább élvezhesse bódító aromáját. Igen, ez az enyém. Megdolgoztam érte. Hány nyaram van benne! Hány szekér széna, amelyeket tízegynéhány éves gyermeki karom vágott a felnőttekre méretezett kaszával, és szárított szapora forgatással a perzselő napon, hogy estefelé boglyába rakhassa. Harmadába, negyedébe megművelt földeken serénykedtünk testvérekül, hogy a nyárvégi osztás után a nekünk jutó szénarészekből összegyűljön két tehénnek a téli kóstja! Az út mellett félrehúzódva vadcseresznye szerénykedik. Apró gyümölcsei a levelek közt bujkálva most kezdenek feketéllni. Lábujjhegyre állva elérem az alsó ágat és lehúzom. Nyúlánkozva szedek össze egy maréknyi bogyót, a dombon felfelé haladtomban azt szemelgetem ráérősen. Megérte a fáradtságot, mert enyhén édeskés fanyar leve a számban úgy fut szét, hogy az élvezettől egy-egy pillanatra lehunyom a szemem. Nem baj, hogy erekben kifolyó vére kezemet vörösre festi. A sötét foltot, amíg tiszta vizű patakra lelek, bűnjelként magamon hordom. Addig is enyhítésül ragacsos tenyeremet bársonyos mogyorólevélbe törlöm. Zsong a délután. Fáradhatatlan hévvel tüzel a nap. Akit megsütött, most a vizet keresi, ahol ellubickolhat néhány órát, amíg csillapodik ez a forróság. Én az erdő csendjét vágyom, a bükkren-

Zsongó délután

hegyek gerincét. A szűk völgyeket meghódította már a homály, s mint elszánt ostromló, karddal a szájában most szuszakodik a bércek felé. Odalenn a közelgő estre várva, a még fáradatlan, buja zöld ölelésében mintha elszenderedett volna a város, amelynek hosszan elnyúló házsorai tompa fényű, apró fehér gyöngyökből álló füzérek. Hazatérőben semmi sem nehéz. Nem cipekedem, terheim is könnyedén hordom. A szívem könnyű, nem feszíti már nyughatatlan vágy. Árnyékom, akár a kutyám, előreszalad. Nem is érem utol hazáig őket.

35

Tombol a nyár. A hőség tikkaszt. Nem mindenki bírja az aszalódást a perzselő napon. Ilyenkor menekül, árnyékba bújik, hűvös helyet keres. Van, aki hideg sört kortyol vendéglők teraszán kifeszített nagy ernyők alatt, s könnyű érintésű lebbenő szellőre vár. A habos ital most gyógyszer. A nehéz korsót megfontolt, nyugodt mozdulattal veszi szájához s hosszasan hörpint belőle. A szemét is lehunyja közben, olyan jólesik. Nem szabad kapkodni vele, a sör nem szereti a hirtelenkedéseket, hadonászásokat, összezavaró ráncigálásokat. Itt nincs helye indulatoknak, sem tétova összevisszaságnak. Ajánlott kényelmes lassúsággal bánni vele, kimért mozdulatokkal, hogy érezze a biztonságot, a nyugalmat. Ha ezt megkapja, lazán árad szét abban, aki issza. Sejtről sejtre áramlik, nemsokára érezhető a gyomorban, a kézben, a lábban, a fejben. Mindenre ad egy könnyű bevonatot, egy vékony glazúrt, ami még nem takar el láthatatlanná semmit, rajta még átsejlik minden domborulat és hajlat, de már véd a külvilág otromba támadásaitól. Az éles sarkokat lekerekíti, a gubancokat kibogozza, a ráncokat kisimítja. Csendes ügyködése nyomán valahogy puhább, bársonyosabb felületet kap minden. Az ember már a harmadik korsó után kezd megbékélni a világgal. Nem is olyan szörnyű már a hőség. El lehet viselni. Mint ahogy el lehet viselni mindazt a terhet, ami egy fél életen át öszszegyűlt, s amit kénytelen immár magával cipelnie mindig: kihűlt szerelmek üszkét, összetört álmok roncsait, megcsalt remények

Árnyékban

geteg mindig titokzatos homályát és enyhítő hűsét. A száraz avarban, a beeső fényfoltok között rejtőzködve finom rókagombák várnak. Bújócskáznak majd velem, s ha nem lelem őket, tudom, hogy végül magukat megmutatni mégiscsak előjönnek. A keserűgombák nem ilyen játékosak. Felnőttesen komolyak, megbízhatóak. Esküdni mernék, hogy ott várnak, ahol számítok rájuk. Egy kis türelmet! Érkezem. A forrásba kezdő rétről az árnyas erdőbe, a fölém hajló lombok boltíve alatt, úgy megyek be, mint egy kitárt kapun.

36

Vége a kánikulának. Emlékszel még rá? Most volt, s mégis oly távolinak tűnik. Néhány nap alatt micsoda változás! Hirtelen toppant közénk az ősz, s a hosszantartó aszály után esős időszak köszöntött be. Idén mértéktelen volt mindenben, s az továbbra is az időjárás. Egy-egy kiadós zápor, miután végigver rajtunk, csak azért szünetel egy keveset, hogy kilihegje fáradalmait, aztán újult erővel paskoljon tovább erdőt, mezőt, embert, állatot. Sorozatokban kopogtatja végig az óvatosaknak védelmet nyújtó háztetőt, városok flaszterjén pattog, és megduzzaszt minden patakot. Lehűlt a levegő. Mindenhol hideg, nyirkosság és szomorúság. Nemrég még a hőségtől szenvedtünk, most pedig azt fontolgatjuk, hogy begyújtsunk-e a kályhákba. Össze kellene bújni, egymás leheletének párájában melegedni s nem törődni azzal, hogy a körülölelő hegyekből lassan aláereszkedik a köd, és hideg ujjakkal ott motoz már a házak között.

Hideg ujjakkal

szétesett cafatjait, a bűntudatot meggondolatlanul elkövetett tettekért és óvatoskodó, gyáva távolmaradásokért, a gyengeség, esendőség okán érzett szégyent, a rettegést, hogy végül mégis becserkészi a mindig közelben ólálkodó magány. Kánikulában a hangyaként mindig futkosó ember is megáll. Ha szólnak hozzá, most talán eljutnak hozzá a hangok, meghallja, mit mond a mellette élő társ, mit suttog neki a makro- és mikrovilág, mit susog a szél, a nyújtózkodó virág. Hallja a zsongást, amivel az élet betölti a fülledt levegőt. Árnyékban, sör mellett filozófussá lesz és elmélkedni kezd. Önzetlenül gondol bármire, és nem a buzgó törekvések fókuszában lapuló haszon körül kóvályognak gondolatai. A dolgok látható és tapintható oldala helyett a nehezen elérhető benső lényege érdekli. Nem gyakorlati célból, csupán puszta kíváncsiságból tesz fel kérdéseket. Tulajdonképpen választ sem vár, amikor magától kérdezi: mi végre?

37

A domb karéján szekérút vezet. Néhány keréknyom ottmaradt a szikkadozó sárban. Kétoldalt üdezöld még a többször megkaszált gyep. A sarjú mégegyszer nekifogott a növekedésnek, de aztán megállt. Tavaszig várni fog. A közelben szúrós ágaikkal leveletlen meredeznek felém a kökénybokrok. Magjukra rásült bogyóik

Színesre mázolt

Alig múlt el a nyár, őrjítő meleg kánikula. Most volna ideje az enyhülésnek, gyöngyöző harmatú üde hajnaloknak, amikor frissen ugrik ki az ember az ágyból, s alig várja, hogy teleszívja a tüdejét fenyőillatú jó reggeli levegővel; nyitott ablak előtt állva kellene hallgatni az aznapi kórusművet, melyet a sűrű lomb mögött rejtőző madarak fogyhatatlan lelkesedéssel előadnak; megnézni, hogyan kél a nap: a szemközti hegygerincre előreküldi sugarait, és felgyújtja az eget, az erdőt, s fénylő korongja csak akkor jelenik meg, amikor már lángokban áll előtte minden; mézízű délutánokon ráérős léptekkel a lugasban járni, s lesni, miként kezdenek sárgába fordulni a nagy szőlőlevelek, hogyan nehezednek el a tömött gerezdek, híznak el feszülő bőrű, édes zamattal teli hólyagokká a hamvaskék vagy a márványosan tompa fényű sárgászöld szőlőszemek; várni, hogy a dió zöld burka pattanjon fel, s a hasadásban az úrfi barnálló tar koponyája megjelenjen, mert közeledik az idő, amikor vele találkoznunk kell; estefelé kedves társasággal könnyű kabátban kint ülni a teraszon, jó bort kortyolgatni és csevegni fontos és haszontalan dolgokról, ahogyan jön a sora, s ahogyan beszédünk fonalát szövik a pillanatnyi ötletek, a bennünk villámként cikázó asszociációk. Gyümölcsérlelő mosolygós ősznek kellene lennie, s lám, novemberi hideg, eső, bágyadtság, szomorúság köszöntött be. Mintha öregedő fejjel összecserélte volna hónapjait az ősz. Mintha a nyárvégi fullasztó kánikula ártott volna meg neki. A forró nyár leváltására közeledvén, mintha maga is napszúrást kapott volna, s most hideg esővízben áztatná magát, nyirkos ködökkel borogatná a fejét.

Nyirkos ködökkel

38

Amint a lábam beletúr az erdőszéli friss avarba, azt mondom: – Igen, ez az ősz. Tán ilyenkor legszebb az erdő, amikor a levelek elkezdték már a búcsúzkodást. Színt váltanak és becsavarodnak egy kicsit, ahogyan mi is tesszük, amikor számunkra is közeledik a végső elválás. A fák törzsei sötétek, szürkék, itt-ott világos foltokkal tarkított függőlegesek, amelyek úgy-ahogy konzerválják bennem a maradék nyugalom, a stabilitás látszatát. Ők még tartják maguk a rendhez. De körülöttük, lent és fent minden változó. Színek kavalkádja kering. Szédít a kavargó forgatag. Véres farsangját üli most a vadon. Részeg táncát járja minden útra kelt levél. Tavasszal mind fegyelmezetten kezdték. Egyszerre bomlottak ki, egyszerre rezzentek a legkisebb szellőre, egyazon színre festették ki maguk. Egy árnyalatnyit sem mertek eltérni a megszabottól. Előírásszerűen üdének és lelkesnek illett lenni akkor, élénk zöld-

Levelek lázadása

közt alig akad ehető. Megkóstolom: íze túlságosan fanyar. Majd, ha a dér megüti, biztosan szelídül még egy kicsit. Az útszéli tölgyön most kezdődnek a sárgulás jelei. Alig láthatóan kopik, fakul a színe. Az öreg még igencsak jól tartja magát. Mellette az ifjú bükk jobban elveszítette már zöldjét. Tövében vadrózsa, mint haragos eb tartja távol az arra járót. Tüskés ágai közt a bokor mélyén virít néhány vörös pötty, amit a hecsedliszedők nem értek el. Az erdő mozdulatlan és szokatlanul hallgatag. Mintha eltakarná arcát előlem. Szélét dúsan növő rekettyefüzek zárják le, hogy ne kószáljon benne az idegen tekintet. Mögöttük tölgyek vonala, mint gyalogság mögé sorakoztatott lovasságé. Nem süt a nap. Seszínű felhőrétegbe burkolózott az ég. Árnyék sincs. A szűrt fényben semmi villanás, semmi élet, csak az a csöpögős, édeskés máz, amely olykor október közepe felé hirtelen megjelenik, s körülöttünk mindenre ráfolyik. Közelben-távolban fátyolkönnyűségű szellő sem lengedez. Valószerűtlenül közömbös, dermedt a táj, mint roszszul sikerült festményeken. Muszáj lépnem néhányat, hogy bizonyos legyek, nem hanyagul idevetett szürke folt vagyok e színesre mázolt képen.

39

Ősz vége felé valamiért gyakrabban eszünkbe jutnak az öregjeink. Pedig hát ott vannak a mindennapjainkban más évszakokban is. De a fogyatkozó napfény, az egyre hűvösödő reggelek, a hideg esők, a hulló falevelek, a búcsúzkodó természet ilyenkor teremtenek olyan hangulatot, amely már nem lendületet, munkakedvet, tenni akarást sugall, hanem öreges szöszmötölést, csendes szemlélődést, pihenést, nyugalmat. A természetközeli ember ilyenkorra már elvégezte évi dolgát, begyűjtötte a termést, felkészült a télre, s mielőtt még kuckójában a tűz mellé húzódott volna, megengedte magának, hogy lazítson egy kicsit, embertársaival csak úgy, szórakozásból szót váltson, s élvezze még ki, amennyire lehet, az egyre inkább megbecsült napfényt. Hiába változott a világ, húzódtunk városok betonrengetegébe, szedjük a termés helyett a mindennapi nyugtatót, az őszvégi hangulat, mint sok más egyéb, végérvényesen lerakódott a génjeinkben. Ilyenkor másabbak vagyunk. Tűnődőbbek és megbocsátóbbak. Elmerengünk egy kicsit, hogy honnan jövünk és merre tartunk. Ősz vége felé valamiért szívesebben találkozunk az öregekkel. Tán, mert nem sietünk már annyira, szembe tudunk nézni önmagunkkal, s több időt tudunk szentelni egymásra is. Ősz vége felé szoktuk felfedezni, hogy újabb ráncaink, szarkalábaink kerültek arcunkra a semmiből, hogy mások számára tán észrevétlen még, de megint öregebbek lettünk.

Ősz vége felé

del is kifejezni az induláskor kötelező reményt. Ám októberre enyhült a szigor, s ők engedetlenné váltak. Előbb csak egy-egy halványabbat, egy kis pasztellt engedtek meg maguknak, de aztán egyre vakmerőbbekké váltak. Mára már gátlás nélkül viselik, tisztán vagy keverve, a sápatag sárgát, a meleg barnát, sőt a lángoló vöröset.

40

Fogadkozásokkal indul az új esztendő. Újévkor, mikor a régit már magunk mögött tudjuk, s a róla szóló számvetést saját magunknak benyújtottuk, eljön az ideje az előretekintésnek is. Előttünk tiszta lapok, eldönthetjük, hogy mit írjunk rájuk. Van, aki akkurátusan összeír tizenkét fejezetet, van, aki csak egy-két gondolatfutamot enged felszállni. Ki-ki eldönti, mely gyarlóságáról mond le, mitől válik meg, és mi újat fog tenni az előtte álló kerekre szabott időben. Az előretekintéssel óvatos vagyok. Tudom, hogy fontos az elhatározásom, mit akarok és mit nem. És azt mennyire. De tudom azt is, hogy nem egyedül tervezem a sorsom. Másnak is van némi beleszólása; néhány más rajzasztalon még meghúzható vagy kitörölhető apróbb, netán hosszabb vonal lehetek. Sejtésem van róla, de nem vagyok biztos, hogy kinek jutok eszébe, s amikor rám

Újévkor

November elején szürke és szomorú a reggel. Még akkor is, ha éppen vasárnap van, amikor minden és mindenki igyekszik egy kissé ünnepélyesre állítani magát. Már előző délután összeszedi a hétközben szétszórt lomot, útjára ereszti a még hullni kész lombot, hideg szelekkel seper lehullott leveleket; rendet rak a dombon, a kertben, a házak körül, az életében; kerítést javít, kopaszodó dombok satnya frizuráján igazít és a duzzadó, duzzogó patakot régulázza. Az ember korán fekszik és hajnalban kel. Lámpát gyújt, fütyörészve vonul ki a fürdőszobába, s ott szöszmötöl egy ideig. Ereszti a hideg vizet, sikálja a bőrét, és próbál visszaterelni napok óta megszökött, elkóricált gondolatokat. Tulajdonképpen készen is volna. Elvégzett mindent. Még csak állán kellene szétkenje pamaccsal a fehér habot, s levakarja a szőrt, hogy kezdődhessen új arccal, frissen, ünnepélyesen a pihentető vasárnap. Már a természet is elvégezte önként vállalt feladatát. Pihenésre kész. Most vettem észre, hogy ölbe tett kézzel üldögél, és várja, hogy valaki fehérre pamacsolja az állát.

Novemberi vasárnap

41

Az ég ólomszürke. A völgy felé világosabb, fakóbb, a hegyeknél elkomorult, sötétebb. Ahogy visszanézek, a fennsík peremét feketébe hajló sötétbarna csík – a völgybe hajló erdő – zárja le. Fölötte a távoli hegyek elmaszatolt tömbje. A végtelen bükkösök mosott kékje pasztellpuhán olvad bele a lomhán ráterpeszkedő szürkeségbe. A csúcsok nem látszanak, aláereszkedett az égbolt és itatóspapírként magába szívta a földi pacát. Előttem még érintetlen fehérség. Az éjszaka havazott, hetek után újra fehérbe öltözött a kiterjedt határ Egyetlen nyom sincs, amerre járok. Őzek sem kószáltak még erre. De vékony még a hóréteg, nem fed el minden mást: a pataknál füzek világoszöldje villan; amott szétszórva galagonyák sötétvöröse virít; a közelben okkerek, umbrák vékony vonalai, mint színes ecsetvonások törik meg a rét ünnepélyes fehérségét; az erdőből hozott száraz leveleket görget a havon a szél; hosszú szamártöviskórók lengenek, és a szálanként meredező vagy csomókba verődött tavalyi fű makacsabbja nem hagyja magát letakarni, s jobbra-balra hajladozva bár, mint ütés elől kitérő bokszoló, mégis szembenéz az éppen újra erre suhintó téllel. Egyre sűrűbben havazik. A hegyek eltűntek, a látóhatár rég elveszítette vonalát, s most ködös bizonytalanságban menekül felém. Mindjárt ideér. Fájdalmat okoz a szemembe vágott hódara. Magasra emelt gallérom sem véd meg, mélyen behúzott sapkámon

Vasárnapi fehérségben

gondol, kinek kezében van ceruza, s kinél a törlőgumi. Lássuk csak, valóban tiszta lapokkal lehet kezdeni? Ugyan! Hát mi mindent kell tavalyról áthozni: poros emlékeket, elszenvedett tapasztalatokat, elrontott kapcsolatokat, beidegződött rossz szokásokat, megkezdett munkát, régóta gyötrő betegségeket, nemrég kezdődött alattomos nyavalyákat, hitetlen tévelygéseket, félelmeket az élettől, betegségektől, fájdalmaktól, megaláztatottságoktól, félelmeket a haláltól. Marad-e itt még hely valami újnak? Lehet-e tenni valamit, ami még nem volt, ami más, amire tán még büszke is lehetek? Felnézek az égre. Alázattal és reménnyel. – Uram, tervezzünk együtt! – mondanám, ha volna hozzá merszem.

42

Február közepe táján már elegünk van a télből. Megvolt. Köszönjük. Szeretnénk túl lenni rajta. Szeretnénk egy hanyag mozdulattal kipipálni, és valami másba kezdeni. A tavaszra, fűzöldülésre még igazából nem gondolunk. Egyre csak az jár az eszünkben, hogy ebből a mostani kicsavart, elhasznált, megunt évszakból elég; jó volna, ha egy-egy rövid szünet után nem jönne vissza, búcsút venne a tél. Volt már annyi hó, hogy a téli táj iránti nosztalgiánkat kielégítse. A hóval borított háztetők, a vidáman pöfékelő kémények, a hókucsmás kerítéskarók, a téli súly alatt lehajló fenyőágak, a havasok kékesfehéres rejtelme, hirtelen támadt havazások kavargó fergetege, a behavazott város esti nyugalma, csillogás a déli verőfényen, a téli alkonyat utáni sejtelem, befagyott patakok hívogató jege, a nyelvünk hegyén olvadó pehely, hógolyó hűse a tenyerünkben, csizmák alatti csikorgás a hajnali fagyon, sí, szánkó suhanása a porzó havon, mind-mind megvolt. Nincs, mire várnunk. Volt már annyi hideg, hogy vastag kabátok alá bújva, pirosló arccal áldjuk a távoli őst, aki a tüzet elorozta, s őrizte, hogy ki ne aludjon soha. Volt már annyi csontkocogtató fagyos hajnal, borzongatóan hűvös est, hogy a majdani nyarat, forróságával, kánikulai ájultságával, tikkasztó szomjával most a rajongásig megszerettesse.

Volt már

átjár a hasító szél. Arcom bőrét ezernyi tűvel döfködi. De, ha összegörnyedve hátat fordítok neki, megkegyelmez, elzúg mellettem, s a rét fölött száguldva egy-egy gomolyban felhőként repíti a barázdákról, halmokról felmarkolt havat. Órák múlva lent a völgyben békésebb arcát mutatja a tél. Idelenn szellő sem lebben, tökéletes nyugalom fogad. A házak vidám sorai fölött a kémények kedélyesen pöfékelnek. A hó ragacsos, cipőt áztatóan nedves. Az utcákról hóeke nyomta szét, oldalt barázdaként meredezik. Egy kapu előtt félrehúzott szánkó várakozik utasára. A nagy forgalmú országúton már elolvadt – megtette hatását a hajnalban kiszórt, ezernyi autó által széttaposott sóshomok –, s az aszfalt sáros feketéje, mint újra felnyílt fekélyes seb, szemet bántóan tátong a vasárnapi fehérségben.

43

Hegyre fel, völgybe le, hajtűkanyarok végtelen sora. Járművünk úgy kúszik fel, mint hatalmas cet a tornyosuló hullámokra. Aztán aláhull a mélybe. Szabad az út, gyorsan haladunk. Visz a lendület, cetünk zabálja a kilométereket. Most súlytalannak tűnik, s mintha könnyebbekké válnánk magunk is. A szülőföld elenged, nem kapaszkodik görcsös ujjakkal belénk. Bölcsen hagyja, menjünk, hogy majd ha jártunk és láttunk, élményekkel gazdagon visszatérhessünk hozzá.

Ha messzire indultál

44

45

Határállomás. Este van már, mire ideérünk, s azt várnók, hogy a késői órán kisebb legyen a forgalom és simán menjen az átkelés. Bennem, talán mert ritkábban utazom, mindig van egy kis izgalom valahányszor a világba indulva határhoz érkezem. Nem alaptalanul. Hiszen a határ annyi éven át számunkra börtönünk falát jelentette, amelyen nemcsak átlépni volt nehéz, de amely a külvilág hírei elé is igyekezett gátat emelni. Vigyázni kellett ránk, hogy tiszták maradjunk, nehogy megfertőzzön a kapitalista világ szennye. Ám, mint minden fal, ez is egyszer lehullt. Majd két évtizeddel ezelőtt nyílt meg számunkra a határ. S mi a béklyóból szabadulók lendületével indultunk el. A lehetőséget kihasználva útra keltünk határon túlra szakadt rokonságot látogatni, s a szomszédos országot, amelyet mindig is sajátunknak éreztünk, amelynek kultúráján végül – ha furcsa áttételeken át is – felnőttünk, végre saját szemünkkel meglátni. Nem ment zökkenők nélkül. Ilyenkor sok-sok órás várakoztatással itt adott még egyszer kijózanító leckét egy nehezen gyógyuló, embertelen hatalom. Most is az akkori rekordokat emlegetjük, hogy kit mennyi ideig tartottak itt megalázva, hogy szemünk elől oszoljon a rózsaszínű köd, s elmenjen a kedvünk a külföldre kóricálástól. Már csak kitartásból maradtunk. A „még csak azért is” konokságával vártunk az engedélyre, a hanyag kézmozdulatra, amellyel fensőbbségük tudatában terpeszkedő egyenruhások kegyeskedtek végül utunkra engedni. Most pár autó áll előttünk a sorban. Titkon reméltük, hogy megállás nélkül is átsuhanunk. Arra talán még várni kell. Egyszer minden bizonnyal eljön. De moccan a sor, néhány perc, és túl vagyunk. Ideje, hogy elővegyük az úti okmányainkat. Útleveleket szoktak ilyenkor kérni, ám én nem tudok nyugodni, tudom, hogy személyi igazolvány felmutatásával is át lehet már itt menni. Jó alkalom ez, hogy kipróbáljuk. A két ország egyenruhásai párban együtt ellenőrzik az iratainkat. Egyik átveszi, társa közömbös arccal nézelődik mellőle. Egy-egy pillantás az aktákba, majd az arcunkba az azonosítás végett. Kész. Mehetünk! Első látásra nem tűnünk veszélyeseknek. Ők már nem félnek, hogy ellopjuk, magunkal visszük Erdélyt.

Ők már nem

46

Átutazóban vagyunk. Rövid csatangolás a központban. Csak annyi időnk van, hogy néhány látványrészletet elraktározzunk az emlékezet számára, hogy ha majd egyszer nevével újra találkozunk, legyen mit saját élményként felidézni és akár mások előtt is megjeleníteni.

Átutazóban Kassán

Ha messzire indultál, félúton jó megpihenni. Jólesik tudnod, hogy van egy biztonságos hely, ahol megállhatsz egy kissé megszusszanni, éjszakára puha vackot kapsz, födelet a fejed fölé. Éhed finom falatokkal, szomjadat jó borokkal csillapítják. Örülnek neked, hogy láthatnak, s hogy szót válthatnak veled. Ha messzire indultál, szeretnél félúton megpihenni. Főleg ha közben vihar támadt. Egymásba cikázó villámok tépik a fekete eget, s a szél ütemesen ismétlődő rohamaival billentgeti az autót, amelyben görcsbemerevedett lábakkal ülsz. Az eső dézsából szakad, pattogva veri a szélvédő üvegét, amin hiába bámulsz ki, mert alig látod az utat. Pedig a sztrádán vagy és nincsen forgalom. Suhannod kellene az estében. Ám vissza kell fognod a gázt, mert inog alattad az autó, s az aszfalton araszos víz terül szét. Közben rád csörrennek, aggodalmas hangon kérdik, meddig jutottál, és nem történt-e valami baj. Aztán megérkezel. Bár jócskán megkéstél, és már éjfél is megvan, baráti kis csapat vár. Kézfogások, ölelkezések. A vihar miatt kiment a villany, s a gyertyafény még bensőségesebbé teszi a találkozást. Terített asztal s a kancsókban jóféle borok. – Vöröset? Fehéret? – kérdik tőled, s alig várják, hogy tölthessenek és koccinthassatok. Mindegy, hogy melyiket választod, hiszen már előre tudod, hogy úgyis mindkettőből addig fogsz inni, amíg a kancsók kiürülnek, de akkor még nincs vége, mert közel a pince, és újratöltik. Elkvaterkázhattok hajnalig, és csak aztán jöhet az ágy. Ha messzire indultál, félúton jó megpihenni.

Ha messzire

47

Mielőtt a magyar-szlovák határt átléptük volna, azt a tanácsot kaptuk, hogy Szepességben járva érdemes útirányunktól egy kis kitérőt tennünk Bártfára. Késődélután érkezünk, amikor a nap már kiadta hevét, de tüzéből még annyi maradt, hogy tar koponyánkkal igyekszünk kitérni

Bártfa

Örülünk a találkozásnak. Ám ez a találkozás egy kis zavart is kelt. Innen tovább már két kép él bennünk erről a városról. Egyik az a bizonyos kassai polgár vallomásaiból rajzolódik ki, és a majd száz évvel ezelőtti arcát mutatja, a másik pedig a mai zsongó konglomerátum. Mindkettő villanásnyi és szubjektív. A leírásokra alig, inkább a hangulatára emlékszünk a könyv lapjairól, s itt járva is csak azzal maradunk, amit sikerül elcsípnünk, amikor mintát veszünk a belváros látványából, utcai hangulatából. A dóm még minden bizonnyal a régi. Tornyai ugyanúgy szabdalják csíkosra az eget, mint egykor, s bent a templom hűvösében tetten érhető az áhítat. Mégis valami megváltozott. Pedig magyar szót hallunk benne. Nemcsak az öreg falak, a képek, a szobrok s a bennük lerakódott történelem szól hozzánk anyanyelvünkön. Egy turistacsoportnak az idegenvezető magyar szentek neveit sorolja, akik a magasból, az ódon kőfalak hűvöséből szobormereven, ridegen néznek le ránk. Ám a zsibongó utca hangja idegen, s valami idegenség ide is beáramlott. Mennünk kell! Az itt látottakhoz ragasztunk még néhány képet, hogy bár egy rövidfilmnyi legyen a kassai emlék: egy főtéri szökőkutat, amely klasszikus zenék ritmusára lövelli ki vízsugarait, egy födetlen vízcsatorna váratlanul elébünk futó keskeny szalagját a főtér közepén, egy árnyékot nyújtó cukrászda enyhét a kánikulában és finom fagylaltját, egy dohos szagú panoptikum bejáratánál látott göncökbe öltöztetett viaszfigurákat, néhány kedves épületet, egy szépen formált fatálat a népviseletbe öltözött piaci árusnál, egy gyermekkocsiban békésen alvó csecsemő hasára ültetett mezítlábas, kiflit majszoló rajkót. Ezzel búcsút is intünk.

48

előle. A vár alatt, hatalmas gesztenyefák árnyékában parkolunk. Jólesik a megállás, és jólesik az árnyék. A hosszú út után itt nyújtóztatjuk ki meggémberedett tagjainkat, ropogtatjuk meg csontjainkat. Innen indulunk rövid városnéző portyánkra. Én a dombon lévő évszázados falak felé mennék legelőbb, de telefonos idegenvezetőnk a szomszédos országból átszólva másfelé irányít. Végül nem bánom meg, hogy szót fogadunk neki. Elmegyünk a vár alól, aztán egy utcán nekifordulunk az itt már csak enyhe emelkedőnek. Hirtelen hatalmas téglalap alakú térre bukkanunk. Mintha visszamentünk volna néhány századot az időben. Sehol egyetlen autó. Nincs forgalom. A kockakövet csak néhány gyalogos tapodja. Jószerével nincs rajtunk kívül senki. A takaros cipszer házakat mintha ugyanaz az építész tervezte, jelölte volna ki. Mint az orgonasípok, szorosan egymás mellé húzódva olyan tökéletes harmóniában állnak. A brassói tanácstér jut eszembe róla, de ezt jobban szeretem. A cipszer iparosok keze látszik mindenen: a tér szerkezetén, az épületek homlokzatán, a kockakövön. Fegyelem és visszafogottság. A pontos és takarékos kézműves mindent kiszámít, mindent a helyére tesz. Itt nincs fölösleges dísz, mutogatni való cicoma, pazarlóan szétszórt csecsebecse. A célszerűség az irányadó. És az összetartozás. Itt a civitas nem véletlenül összeverődött emberek gyülekezete, hanem elemeivel szorosan összefüggő rendszer, ahol a cseppben meglátszik a tenger. De ez csak egymás felé, az emberi dolgok irányában nyilvánul így meg. Felfelé kicsit szabadabb. Az égiekre nyit, velük bátrabban kommunikál. A gótikus polgárházak, a központba futó utcák, a szigorú vonalak, mind-mind az itteni lelket tükrözik, a polgárét, amely mielőtt imára kulcsolja kezét, először szomszédaira néz, ám ha elkezdte társalgását az Úrral, azt teljes komolysággal, magába feledkezett elmélyültséggel teszi. Bártfa főterén a középkor végén vagyunk. A városkép változatlan. Úgy múlt el néhány évszázad, hogy nyoma sem látszik. Miként sikerült ellenállni az időnek? Hogyan sikerült ezt így megőrizni? Tökéletes a kép. Az egyetlen zavaró tényező a tér túlsó felén az az alkalmilag összeszerelt modern sportaréna, amelynek közepén strandröplabdát játszanak a forró homokban mezítláb szaladgá-

49

Bártfai kitérőnk miatt letértünk a főútvonalról. Műholdas navigátorunk az adott helyzetből Brzesko felé a legrövidebb útvonalat választja ki. Dombok közt kanyarog az egyre keskenyedő út. Apró falvakon haladunk át. Nincs semmi forgalom, sehol egy szembejövő autó. Aztán nekirugaszkodunk a hegynek. Meredek hegyi szakaszon kapaszkodunk. Fölénk hajlik az erdő, árnyékot tart, betakar. Félünk, hogy tévútra vezérelt a műszer, s egyszer csak elfogy alólunk az aszfalt. Ha egy menedékházhoz igyekeznénk, nem volna ez a rossz érzésünk, ám egy határt nem ilyen bevezetővel szoktunk megközelíteni. Fönn a magasban, a rengeteg ölén, egy éles kanyar után hirtelen előttünk terem a határátkelő épülete. Kapkodunk az útlevelek után, nyújtjuk az ablakon át a kuckójából ki sem búvó tisztviselőnek. Gyors az ellenőrzés, mehetünk tovább. – Nem sok dolguk van itt nekik – állapítjuk meg a látottak alapján. – Na, most kipipálhatják ezt a hetet is, mert megint járt erre valaki – toldunk még hozzá. Túloldalon lejtőn ereszkedünk. Pillanatok alatt javult az út, s

Brzesko felé

ló csokoládébarnára sült lányok. Nem túl sok kíváncsi nézelődő izzasztja magát a napon. Egy percre csatlakozunk hozzájuk, hogy nemzetközi legyen a nézőtábor. Csodálkozunk egy kicsit, hogy épp ide állították fel ezt a szerkezetet. Csupán itt, ezen a néhány négyzetméteres felületen érhető tetten a nemrég elkezdett harmadik évezred. Nyilvánvaló, hogy néhánynapos a rendezvény, aztán lebontják a tribünt, elhordják a homokot. Ez mind jó. Nem fog sírni senki utána. Ezzel a tér visszakapja arcát, amelyet az évszázadokkal dacolva őriz. Ha majd egy idevetődött, a tér varázsától, a csodálatos atmoszférától kissé kábult, megilletődött látogatónak valaki elmeséli, hogy a minap itt félmeztelen csajok futkároztak a homokban, hitetlenségét elárulni sem meri, mert amúgy is olyan álomszerű az egész. Az ember könnyűvé válik, lebeg. Nem sürgős ebből felébredni.

50

Brzeskoi látogatásunkon végre megtanultam, hogyan kell kiejteni testvérvárosunk nevét. Néhány próbálkozás után már tűrhetően sikerült kimondanom, valahogy így: Brrrzseszkó. A szó eleji nyelvpörgető „béer”-t hosszan burrogtatva, ahogyan a kisgyerek a képzelt autót működteti, aztán egy hirtelen kibökött „zseszkó”, mintha gyorsan szabadulni szeretnénk az előbb nehezen kiejtett hangpár fáradalmaitól. Dermesztő hidegben, ha moccan az ember, és úgy érzi, hogy a hideg végigfut a hátán, sokkal könnyebb kimondani. Szövegkörnyezetben persze még tévedek, ám ha csak rá koncentrálok, már megy. Mondogatom is magamban, hogy rögzüljön helyesen: Brrrzseszkó … Brrrzseszkó … Brrrzseszkó…

Brzesko

kedvünk is megjött, mert kiderült, megbízható a navigációnk. Feltűntek az első házak. Lesem a falutáblát, hogy a térdemen fekvő térképen beazonosítsam a helyet, amerre járunk. Nem könnyű feladat, mert a lengyelek – legalábbis ezen a részen – nem az általunk ismert és megszokott módon kialakított falvakban telepedtek. Itt semerre sem láttunk hagyományos falvakat, zárt egységeket, egymásba búvó házak tömegét. Az egész terület, amelyet erdő nem borít, egyetlen laza településhalmaz. Amerre nézünk, házak kisebb csoportjait látjuk. Többnyire kerítés nélküli telkek, virágágyakkal, díszsövénnyel jelölt takaros udvarok. Itt minden nyitott, nincs semmi elzárkózás. Levegős, tágas terek, szép házak. Jószerével nem látunk építkezést, s mégis mintha valamennyi épület új lenne, mutatóban sincs köztük egy hámlott vakolatú, roskadozó. Közeleg az est, fáradtak vagyunk, jó lenne megérkezni. A mellékutak hálózatában egy-egy jelentősebb települést érintünk, amelyet a nem elég részletes térképen is megtalálunk. Gorlicén átkelünk, majd jóval Újszandec után jutunk ki a fő útvonalra. Perceken belül célunkhoz érünk. A város innenső szélén lesz a táborhelyünk. Már látjuk is a táblát: Brzesko következik. Az út szélén felénk integető, mosolygós arcú ismerősök, lengyel barátaink minket várnak.

51

Amúgy a város megkapó, kedves, otthonos. Bár keveset láttam belőle, amennyit láttam, tetszett. Autóval vittek át rajta, s autóval mentünk a központba. Ilyenkor csak gyorsan felvillanó képeket lát az ember, mint a tévéreklámokon. Ám volt szerencsém végiggyalogolni a nagy lengyel költőről elnevezett Adam Mickiewicz utcán, és az lenyűgözött. Éppen egy kitörni készülő vihar elől menekültünk a szállásunk felé azzal a reménnyel, hogy a viharossá fokozódó szél, mielőtt nyakunkba loccsanthatna egy kiadós záport, célhoz érünk. Csak az irányt tudtuk, a távolságot sem bírtuk felbecsülni, ezért szaporára fogtuk a lépést, hogy esélyt adjunk magunknak a menekülésre. A szél tekergette körülöttünk a fákat, seperte az utat. Nem volt időnk nézelődésre. Mégis a központtól a városszélig nyúló hosszú utca hangulata, amely oly ismerős, otthonos, középeurópai volt, megmaradt bennem. De nevét hallva nem a városkép jelenik meg először előttem, hanem a szállásunk mögötti hatalmas park, s annak mélyén a fák takarásában rejtőző Goetz-palota. A park kissé elhanyagoltnak tűnt, mintha egy ideje elbocsátották volna a kertészt, aki korábban igen nagy szakértelemmel gondozta, és hiányában mára már felkapott a gyom, a sétányok elhanyagoltak, de még látszik mindenen a keze nyoma. Aztán, ahogy közeledtünk, kibújt az évszázados fák takarásából a kívülről többnyire barokk jegyeket mutató épület, amely maga is több mint egy évszázada itt áll. A rendszerváltás előtt évtizedekig iskolát működtettek benne. Most látszik rajta mindaz a rombolás, amit kívül az időjárás végzett, belül pedig a nebulók tömege napról napra nagy kitartással elkövetett. Mégis fenséges az épület, mégis belengi a tizenkilencedik század hangulata. Termeit bejártuk, falfestményeit megcsodáltuk. A megmaradt jegyekből megpróbáltuk kitalálni a különböző helyiségek eredeti rendeltetését. A báltermet, a könyvtárszobát nem volt nehéz beazonosítani, de a többiről is megsejtettük, mi lehetett. Az ablakon kinéztünk, ahol a kisasszony órákon át leskelődve várhatta, mikor érkezik már az udvarló, aki – amint kibukkan a lombok közül – egy apró mosollyal a szája sarkában felnéz ide, hogy a kisasszony picit röpdöső, picit tétova kézmozdulatát még elkapja tekintetével, aztán leugrik a lováról, a kötőféket a sietve érkező lovászfiúnak dobja, és lendületes léptekkel nekiindul a lépcsőnek. Szinte a léptek döngését is hallottuk az öreg cserfából

52

Programban a wieliczkai sóbánya meglátogatása. Lengyel vendéglátóink egy krakkói kiránduláshoz első fogásnak szánták. Azt mondják, a nagyvárostól néhány kilométerre levő település alatt úgy állnak a kisebb-nagyobb üregek, mint a lyukak az ementáli sajtban. Híre a Sóvidékre is eljutott, hát persze, hogy érdekelt, és alig vártuk, hogy saját szemünkkel láthassuk, mit rejt a föld. Takaros városkában állt meg a buszunk. Mintegy százméteres gyaloglás után már ott álltunk a sóhivatal előtt. Egy picit várni kellett, amíg beengedtek. Egy egyenruhás úriember várakozott előttünk az ajtónyitásra várva. Bányászsisakjától eltekintve úgy nézett ki, mint egy ősz generális. Mikor az ajtó megnyílt, előttünk indult lefelé a csigalépcsőn. Közben elmondta, hogy milyen mélyre és hány lépcsőfokon megyünk. Most kezdtük kapiskálni, hogy fenséges járása ellenére nem nyugalmazott tábornok, minden bizonnyal a mellénk kirendelt idegenvezető lehet. Papírt, írószert vettem elő, hogy feljegyezzem a hallottakat. Amint kamráról kamrára járva egymást követték a bánya történetét bemutató terek, úgy gyűltek a sorok a kezemben lévő lapon. Csak félszemmel sandítottam oda a látnivalókra, aztán szorgalmasan róttam a betűket akár a félhomályban is. Igyekeztem minden fontosat papírra vetni, hogy kapaszkodót adjon majd a gyor-

Wieliczka

készült lépcsőn, amely a nagyteremből vezetett fel az emeleti szobákig. Utána órákig a palotáról beszéltünk. Mindannyiunkban maradandó élményként rakódtak le az ott látottak. Sajnáltuk a rajta végzett pusztításokért, s az igyekezetért, amellyel az enyészet kikezdte. Megmentési terveket szövögettünk, miként lehetne pénzalapokat találni a felújításra. S végül, hogyan lehetne ezt a csodát ma is működtetni, turisztikai célokra felhasználni. Brzesko. Mosolygós lengyel lányok, barátságos férfiarcok, a lengyel-magyar barátságról elmondott rigmusok. Itt minket szeretnek, és mi is szeretjük őket. Mindez természetes, hiszen testvérek vagyunk.

53

Tavaly, lengyelországi látogatásom során, néhány barátom társaságában elvetődtem a wieliczkai sóbányába is. Sóvidéki látogatókként, magunk is egy sóbánya szomszédságából érkezve, az átlagosnál nagyobb érdeklődéssel tekintettünk mindenre, ami a föld fölött és föld alatt a turistákat itt fogadja. Tetszett nekünk a rendezett felszín, az elegáns épület, ahonnan indul és ahol véget ér majd néhány órás alászállásunk. Itt semmi sem utalt egy bányabejárat közelségére. Egy teremben várakoztunk néhány percet, hogy sorra kerüljünk. Előttünk egy ajtónál egy hetven év körüli bácsika állt türelmesen, aki egyenruhájában úgy nézett ki, mint egy nyugdíjas vasutas, akit tiszteletből meghívtak a vasutasnapi díszfelvonulásra, s ő ettől meghatódva, különös gonddal csípte ki magát. Aztán megnyílt az ajtó, indulhattunk felfedező utunkra a mélybe, és kiderült, hogy a kék egyenruhában feszítő őszhajú, bajszos kedélyes bácsika tulajdonképpen a mi idegenvezetőnk. Soha nem láttam egyenruhát nagyobb természetességgel és ugyanakkor méltósággal viselni. Oly biztonságot sugárzóan és

Wieliczkai fricska

san kopó memóriának. Az öregúr vezetett az egyre mélyebbre kanyargó utunkon a sóba vágott labirintusban, közben gyakorlottan mondta, a fordítóra is figyelve, megfelelő szakaszokban adagolta jól betanult szövegét. A látottak lenyűgöztek mindnyájunkat. Akinek fényképezőgépe volt, sűrűn kattintgatta. Akinek meg nem, az agytekervényeinek belső filmjére vette. Közben önkéntelenül hagyták el a szájakat az „oh”-k és „nahát”-ok. Úgy nyögdécselt a gyönyörtől a nézősereg, mint szende feleség a szeretőjével lopott pásztorórán. Mire elfáradtunk a csodálkozásban, vége is volt. Egy zsúfolt lift pillanatok alatt a felszínre repített. Mehettünk tovább Krakkó felé. Szép élmény volt. Örültem, hogy feljegyeztem mindent. A teleírt papíromat a jól végzett munka örömével zsebembe süllyesztettem. Este, a szálláson úti gyűjteményem darabjai közé, a táskámba raktam. Többé nem láttam. Pedig Wieliczkára gondolva, azóta hányszor kerestem!

54

büszkén lépdelt előttünk a mélybevezető csigalépcsőn, mint egy győztes csatából csapatai élén megtért tábornok, aki már bizonyos benne, hogy hamarosan felterjesztik kitüntetésre. Csoda-e, ha lestem minden szavát, amit rövid sorozatokban – a fordításra is gondolva – küldött felénk. Papírt és írószerszámot vettem elő, hogy rögzítsek belőle néhány adatot, amelyet jobbnak láttam nem bízni a már többszörösen csalókának bizonyult memóriámra. Néhány órás csatangolásaink során le nem tettem kezemből a tollat, hogy a maradandó kellemes benyomások kiegészítéseképpen lejegyezzek gyorsan feledhető számokat arról, hogy hány lépcsőn s milyen mélységbe mentünk le, hogy mi csupán egy százalékát láthatjuk a földalatti labirintusnak, néhány fontosabb terem megnevezését valamint azt, hogy hány évszázada bányásznak itt sót, s hány évtized alatt hányan faragták a legszebb terem falának gyönyörű domborműveit. Arra gondoltam, hogy legyen valami fogódzóm, amikor megírom majd itteni élményeimet. Amíg társaim fényképezőgépeket kattintgattak, vagy csak egyszerűen tátott szájjal bámészkodtak a csodás látnivalókra, én félrehúzódva valamely lámpa közelébe, róttam a girbegörbe sorokat. A későbbiekben megnézett fotókon is így láttam magam viszont. Mire elfáradtunk a járkálásban, nézelődésben, s úgy éreztük, hogy dugig teltünk élménnyel és már több nem fér belénk, az ősz hajú egyenruhás mintha figyelte volna a bennünk végbemenő változásokat, hirtelen bejelentette, hogy ezzel véget ért a látogatásunk, elbúcsúzott tőlünk, s ugyanazzal a méltósággal, amellyel eddig előttünk járt, s amely minket is arra késztetett, hogy kihúzzuk magunkat, kilépett egy ajtón a sóba vájt teremből. Még fel sem ocsúdtunk, betereltek valami kalitkába, s degeszre tömött liftekkel a felszínre repítettek. Amíg egymásra vártunk a gyülekezéshez, felfedeztem, hogy a kezemben lévő toll mellől eltűnt a papír. Hiába forgattam át hatszor is valamennyi zsebemet, nem találtam sehol. Fogalmam sem volt, hogy mi történt vele, és csak nehezen nyugodtam bele, hogy ily könnyen elhagytam fáradtsággal szerzett ismereteimet. Azért a szállásunkra visszatérve, még egyszer átnéztem minden holmimat, oly aprólékosan, mint vámtisztek a határnál csempészéssel gyanúsítottak csomagjait. Nem maradt ki egyetlen sarok, ahol egy papírfecni megbújhatna. Ám feljegyzéseim nem kerültek elő.

55

Sajnáltam, hogy így történt. Mintha erőtlen ujjaim közül húzták volna ki, ott maradtak a mélyben, zegzugos járatokban, tárnák sötétjében, mert a bánya nem adja ki könnyen a titkait. Hazatérve, talán némi keresési idő ráfordításával megtalálhattam volna a világhálón valamennyi korábban feljegyzett adatot, de már nem akartam újra megszerezni őket. Tiszteletben tartottam a bánya akaratát. Egy év telt el azóta. Néhány hozzám közelálló személynek elmeséltem a történetet, s valamennyien jót nevettek hiábavaló buzgóságomon. Én meg mosolyogva tűrtem, tudva azt, hogy szerény hozzájárulásommal is nőtt mifelénk a wieliczkai sóbánya ismertsége. Mint két parazita, tulajdonképpen szimbiózisban éltünk. Egymásból táplálkozva indultunk el Sóvidéken a hírnév felé. Aztán egy forró kánikulai napon, amikor az emberről duzzadt erekben folyik a veríték, s a hűvös sóbánya emléke sem jut el az aszalásra ítélt agyig, mert mindent betölt a legalább két-három korsónyi hideg sör utáni vágy, egyszer csak egy cetlit találok a kezemben. Nem tudom, honnan és miért került oda. Unottan nézek rá, betűzöm az első sort: „ötvennégyszer hét lépcsőfok, hatvannégy méter mélyen”. – De hiszen ez a wieliczkai feljegyzés! – kiáltok fel. – Honnan az ördögből került elő? Ilyen nincs! Pedig hát van, mert valóban az a fél lap áll kunkorodó sarkokkal a kezemben, úgy, ahogyan a bányai vándorlásunk során összegyűrtem. Semmi változás rajta, egy ránccal sincs több, mintha el sem telt volna az az év. Vajon én azóta hány ráncot szereztem? Mennyit mélyültek az árkok a szemem körül, s mennyit kopott bennem ín, izom, ideg? Az „ördöghöz” egy kicsit visszatérek, mert mintha kénkövet szimatolnék a levegőben. De hiába nézek szét, nyomát nem látom. Csak azt, hogy tombol a nyár, árnyékba szorít a nyakunkba ömlő perzselő fény, darazsak húznak el mély zúgással a kitárt ablak előtt. Csodák, persze, léteznek, ám nem olyan idő van most, amikor csodáknak kellene történniük. Bár nem tudom, mely idő alkalmas arra, de hogy ez nem az, abban biztos vagyok. S mégis... A wieliczkai sóbányában az egyenruhás öregúrtól hallott legenda szerint, Árpád-házi Szent Kinga, IV. Béla magyar király lánya, Szemérmes Boleszláv lengyel király felesége hozomány-

56

A wieliczkai sóbánya megtekintése után kissé fáradtan érkezünk Krakkóba. A Visztula mellett vonulunk el. Túloldalon velünk szemben magasodik Wawel dombja a várral, reneszánsz palotával, amely valamikor a lengyel hercegek és királyok székhelye volt. Átkelünk a folyón, és a belvárosban egy udvar mélyén találunk parkolóhelyet. Még a buszban lengyel barátaink felhívják a figyelmemet egy kiállításra. A XIX. század egyik nagy lengyel művésze, aki ugyanazzal az elkötelezettséggel és tehetséggel forgatta a kezében a tollat és az ecsetet, Stanislaw Wyspianski szabadtéri kiállítása várt rám

Krakkó

ként vitte a sót az addig „sótlan” Lengyelországba úgy, hogy egy erdélyi sóbánya mélyébe dobta a gyűrűjét, majd a lengyelországi Wieliczkában ásatni kezdett, aminek eredményeként sótömböt találtak, s a széttört tömbből odahaza eldobott gyűrűje gurult elő. Azóta van só és sóbánya e barátságos lengyel kisvárosban. Olyan sóbánya, amely méltán világhírű, s ma már a világörökség része. Az ősz ember komoly ábrázatát figyelve, én akkor mosolyogtam. Figyeltem, hogyan ejti ki lengyelül Szent Kinga nevét, és közben csodálkoztam, hogy bírja rezzenetlen arccal előadni e határokon túl is ismert történelmi személyiséghez fűzött, bárgyúnak tűnő történetet. És ott tettem mindezt, ahol a legenda keletkezett: soksok méterrel a napfényes felszín alatt, homályos tárnák mélyén, ahol minden más képet és más jelentőséget kap, mint odafönt. Nem tiszteltem a hely szellemét, azét a helyét, amely minden addig látottól különbözött, amelynek megvannak a maga sajátos törvényei, amiket odalenn időzve nemcsak tanácsos ismerni, de be is kell tartani. Most már tudom, hogy tévedtem. Más szabályok érvényesülnek odalenn. A lehetetlen is lehetségessé válik. Ott bármi megeshet. Hihetetlen dolgok történhetnek. Komoly dologgá lehet az, ami idefönn fércelt vacaknak látszik. Wieliczka utánam küldte elcsórt papírom. Tüntető hitetlenségemre megjött a válasz. Mint vásott kölyköt jóra intő felnőtt, fejem búbjára a bánya egy szelíd fricskát nyomott.

57

egy parkban. Még annyit elmondtak, hogy halálának századik évfordulója kapcsán Wyspianski évnek nyilvánították 2007-et, és a színházak egész évben játszák a darabjait, képeiből kiállításokat rendeznek. A város szülötte. Karol Woytila mellett ő az, aki legsikeresebben hirdette a világban Krakkó jó hírét. Nem tudom még a városnéző programot, pontosabban mit akarnak nekünk megmutatni, de azt tudom, hogy Wyspianskit nem hagyhatom ki. Régi ismerős. Könyvespolcomon ott lapul egy neki szentelt album. Néhány évtizede már, hogy elvarázsolt pasztell technikával készült gyermekportréival. Egy alig cseperedő kislány csodálkozástól elnyílt szája, pisze orra, ártatlanul bávatag tekintete azóta is velem van. Ha a festő nevét hallom, előttem mindig ez a gyermekarc jelenik meg először, s csak utána a művész karakteres szakállas portréja, úgy, ahogyan az önarcképéről ismerem. Bevisznek a főtérre. Méreteivel és szépségével lenyűgöz. Talán a verőfény miatt, de minden bizonnyal az olasz építőmesterek munkája nyomán is mediterrán városok nagy piactereinek hangulatát érzem. A teret szép árkádsoraival a híres Posztócsarnok uralja. Hajdan a posztókereskedők rakták itt ki portékájukat. Ma emléktárgyárusok szállták meg. Kapunk egy órányi szabadidőt, hogy kedvünkre nézelődhessünk. A főtér s a Posztócsarnok még várhat, két barátommal nyomban arra veszem az irányt, amerre a szabadtéri kiállítást megjelölték. Hamar megtaláljuk. Ilyet sem láttunk még eddig: szabadtéri képkiállítást. Persze a képek nem eredetiek. Wyspianski képeiről készült levonatok nagy panókra kifeszítve sorakoznak a napsütésben. Előttük egy templom. Már nem emlékszem a nevére. Mögöttük egy park árnyékos gesztenyefáival. Nincs tolongás, csak mi vagyunk a „műélvezők”. Nincs jegyvásárlás, képtári ceremónia. A szabadtéri tárlat nagy előnye az a közvetlenség, amellyel szembesülhet több mint százévnyi időt legyőzve a művész és a mai idetévedt néző. Nem tudok elmélyedni a képek szemléletében. Futok végig előttük, leltározok. Igazából azt a kislányt keresem, akit magamban hordok. Nem nyughatom, amíg meg nem pillantom a panón. Megvan! Igen, ez Wyspianski. Visszamegyünk a főtérre. Bekukkintunk a Posztócsarnokba. Ba-

58

A hosszú út fáradtsága még ott ül az izmokban. A nyak merev és sajog. Ez segít, hogy az álom kiszökjön a szemből. Egy kattogva elhúzó vonat, mint ébresztőóra eldönti, hogy itt a reggel, ideje felkelni. A teraszajtó nyitva. A tegnapi hőség odalett, most kellemes hűs levegő áramlik át a függönyön. A beton annyi hőt elraktározott a délután, hogy maradt reggelre is egy adag belőle. A második emelet magasságából rozsdálló fákra látok. A kőrisszerű szép levelek mellett nagy barna füzérek tömege olyan szép harmóniába áll össze, mint Paul Cezanne festményein. Rajta túl egy tágas tér. Körülötte teret lezáró fák áthatolhatatlan dzsungelnek tűnő zöld szövevénye. Jobbra fent a domboldalra kapaszkodott házak pirosló, fehérlő foltjai az erdőig érnek. Balra az imádott tó rejtőzik, nem mutatja még magát. Az ég kopott. Kékje szürkébe hajló, de nem hideg. Sőt, azon a részen, amely a tó fölé borul, enyhén vörösbe játszó. Felhőtlen. Csupán két halvány fátyolmaradványt fedezek fel rajta. Egy apró madár szeli át röptével a látóterem. Árnyékban állok, de előttem mindenen tobzódik a reggeli fény. Kitárulkozó és szemérmetlen. Mintha egy szép nő zuhanyozását lesném meg, kíváncsian, de kissé restelkedve nézem. Ez a csopaki reggel. A mai nap vajon még mit tartogat?

Csopaki reggel

rátaim vásárolnak néhány apró ajándékot az otthonmaradt családtagoknak, s ezzel letelt az időnk, mennünk kell a közeli gyülekezőhelyre. Egy kiadós ebéd egy vendéglő pincetermében, egy séta a zsidónegyedben. Ennyi fért a krakkói látogatásba. Wawelre már nem jutott idő. A királyi vár a rengeteg szép látnivalóval még várhat a következő látogatásig. De nincs veszteségtudatom. Láttam Wyspianskit. Ha őt kihagytam volna, lenne.

59

A társaság borpincéhez kapott meghívást, hogy kellemes környezetben jó borok kóstolgatása közben oldottan beszélgessenek, ismerkedjenek egymással. A téma az unió, ki mit kapott, s mit vár még a csatlakozástól. Együttműködési lehetőségek, félelmek és remények. Kellemes az est. Az isten szabad ege alatt terített asztalok T alakban összerakva, hogy ezzel is hangsúlyozzák az együvé tartozást. A hegedűs, aki azért kapott meghívást az estre, hogy a baráti beszélgetés mellé megteremtse azt a hangulatot, amit csak a zene nemzetközi nyelve képes megtenni, végül is nem volt hajlandó magával hozott hangszerét elővenni. A kérlelés ellenére elzárkózott a muzsikálástól. Nem tudni, mi történt vele, miként záródott el rajta az a csap, amelyen a muzsikának kellett volna szép egyenletes sugárban kiáramlania, majd szétfolynia a gyertyafényes estben, hogy beborítson mindent és mindenkit, szétfusson a sötétlő szőlőtőkék között s a csillagos ég alatt megtöltsön mindenkit békével, szeretettel. Következő este egy másik borpincében ismét tokjában maradt a hangszer. Már nem kérlelte senki. Mindenki látta, hogy cipeli magával, ám ezúttal senki sem adta jelét, hogy tudomást venne róla. Nélküle is jól szórakozott a négy országból összeverődött társaság. Sokan énekeltek, táncoltak is egymás dalkincsét, táncát tanulgatva. A közös nótázásban a hegedűs is részt vett. Ismerve a repertoárt végigénekelt csaknem minden dalt, amibe az idegen ajkú nótázók belevágtak. De a hegedű néma maradt. Nem szorította állához, nem húzta végig a vonót a húrokon, s lengedező mozgással, hajladozva nem követte a dallamot. Ezt már a némaságra ítélt hegedű sem bírta. Egy gyötrelmes éjszaka után a rákövetkező hajnalon a szállodai szoba csendjében fájdalmas hangon felsírt. Halkan kezdte, alig hallható szipogással, hogy ne zavarjon senkit, de már nem tudta visszafogni magát, az érzelmek hullámai elöntötték, és kitört belőle a zokogás. A hegedűs már az első hangokra felébredt. Pillanatnyi kábultságában maga is furcsállta, miként szólalhatott meg nélküle a hangszere. Aztán felfogta, megértette a helyzetet. Restelkedve nyúlt a hegedű után, állához szorította hangszerét, s hagyta, hogy a vonó vigye a kezét.

A hegedű

60

Csak egy villanás volt, ám az autóbusz széles ablakán, két izzadt, zsíros tenyér által otthagyott maszat között még egyszer visszanézett, hogy meggyőződjön: nem a képzelete játszik vele, nem a hosszú út fáradtsága miatt képzeleg. De valóban látta, hiszen ott áll a túlsó soron, ami előtt fáradt vánszorgással most húz el ez a hatalmas jószág. Még volt ideje elmenőben megnézni a földszintes épületet, amint meghúzta magát a hozzá hasonló többi szürke és jellegtelen építmény között. – Nincs benne semmi különös, semmi figyelemre méltó – gondolta. – Megkopott vakolat – amott a saroknál alul már málladozik is –, egy nagy ablak, amin keresztül semmi felismerhetőt, csupán halvány foltokat látott, két lépcsőfok a bejáratnál, fölötte eresz, s aztán cserepes tető. Az ilyeneken átsiklik a tekintet, anélkül, hogy egy pillanatra is megállna. Az emlékezet nem őrzi meg, mert nyomot sem hagy az arra járó szaruhártyáján. Hacsak... Hacsak nem tesznek ki a homlokzatára egy ilyen feliratot: Sárkány vendéglő. Mert így már egészen más. Így már nyakát tekerve a buszból is visszanéz rá az ember. Igyekszik tekintetével átfogni az egészet, aztán megfigyelni a részleteket, mert első látásra nem tudhatni, hogy mi fontos rajta és mi nem. Végignézett az utazóközönségen, akikkel együtt rázta már órák óta a jármű, társat keresett, akit megkapott volna a látvány, aki most hasonló gondolatokkal ülne itt valahol a közelben egy másik széken, ugyanígy elindult volna benne hirtelen a pumpa, nyomná a vért bőséggel az erekbe, és béna, közönyös hallgatását szavak nélkül megtörve, keresné az ő tekintetét, akivel most igazán jó lenne cinkosan, derülve összenézni. Hiú ábrándnak bizonyult. Nem vették észre. Bóbiskoltak, beszélgettek, vagy csak maguk elé bámultak. Az emberek sosem veszik észre, amikor valami lényeges történik. Mindig valami mással vannak elfoglalva. Minden fontos dolgot ránk figyelő és minket megértő társak nélkül, egymagunkban kell átélnünk. Még egyszer kinézett az ablakon, fel is állt, hogy az utasteret lezáró hátsó ablakon át még elkapja, de már nem látta, elveszett a külváros egybefolyó háztömbjeinek sorában. Még a település ne-

Sárkány vendéglő

61

vét sem jegyezte meg, mert helyére visszaülve begubózott, gondolataiban elmerült, és nem figyelt arra, hogy kétoldalt elmaradnak az épületek, elhagyták a várost, s ő még le sem olvasta a nevét a határánál felállított útszéli tábláról. Azzal maradt, hogy valahol az alföldön egy ismert nagyváros előtt vagy után van egy kisváros, amelyiknek a nevét sem jegyzi meg az éppen arra járó, s annak egy jelentéktelennek tűnő épületén szép, nagy kalligrafikus betűkkel valami szokatlan felirat díszeleg. Reggeli óta nem evett semmit. A többiek faltak valamit már az első megállónál. Ő nem akart rágcsálni, beérte egy sörrel. Most a látottak után, mióta nyelve hegyén forgatta e szokatlanul összepárosított két szót, kedve támadt belépni a vendéglőbe. Elvégre is éppen ebéd ideje lenne. Amint zötyög vele a busz, jelzés nélkül, alattomosan támadt rá az éhség, belemélyesztette éles fogait, s aztán, mint zsákmányba maró vadászkutya, többé már el nem engedi. Jó, legyen! Döntött. Ő most belépik. Ezt nem hagyhatja ki. Hagyta a buszt a szendergő társasággal, hadd menjen tovább az oly távoli cél felé. Majd utoléri, ha kínzó éhének s kíváncsiságának csillapítást talál. A vendéglő előtt senki, talán korán érkezett volna? Picit elbizonytalanodott, tétován körülnézett, mint tisztes családapa a szexbolt előtt, aki fél, hogy nehogy ismerősbe botoljon, de aztán felhágott a lépcsőn, s lenyomta a kilincset. – Innen már nincs visszaút – gondolta, miközben arra figyelt, hogy maga mögött csendben, kattanás nélkül csukja az ajtót. Nem szerette volna, ha minden szem rászegeződik. Ha nézik, olyan béna lesz egyszerre. Ledermed, merevek lesznek a mozdulatai. Saját lábán is képes lenne keresztül esni. Először nem látott semmit. A déli napsütésből lépett a félhomályba. Egy kis időnek el kellett telnie, míg szeme kezdte megszokni a benti fényállapotokat. Nem égett egyetlen lámpa sem. Az utca felőli egyetlen nagy ablakon koszos szürkének tűnő függönyön át jött be némi szűrt fény. Ez elég is lett volna az első asztaloknál, de ott hátul, amerre a konyhának lennie kell, bizony csaknem sötétben maradt minden. Gyorsan leült az első szabad asztalhoz. Onnan már bátrabban

62

mert körülnézni. A falak füstösek. Tán attól a kandallótól oldalt, amely hatalmas szájjal ásítozik. Kánikulában tán nem is furcsa, hogy nem ég benne tűz, ami a szemet megragadja, az a szétturkált, ottfelejtett hamu. Az asztalok, székek vaskosak, mintha egyetlen darabból faragták volna. Az ablak melletti falon sötét tónusú kép valami jelenetet ábrázol, de hogy mit, ebből a távolságból, bárhogy meresztette a szemét, nem bírta kivenni. A vendéglő egyáltalán nem volt zsúfolt, alig voltak benne. Hátrább homálylott néhány sötét alak, amint összebújtak egy asztal körül. Rajtuk kívül csupán egyetlen asztalnál ültek. Őket vette szemügyre. – Családi idill – villant át rajta. – Elhozták a gyermeket, hadd lássa ezt is, legyen egy vendéglői élménye, amire aztán egy életen át visszaemlékezhet. Majd emlegetheti az unokáknak is, hogy amikor ő vendéglőbe járt ebédelni... Az anyja le nem vette a szemeit róla. Gyönyörködött benne, vagy rosszallóan nézett rá, ha helytelenül használta az evőeszközöket. Olykor csendesen mondott neki valamit. Tán az asztali etikettet. Az apa elmerülten evett. Rágóizmai megállás nélkül dolgoztak. Mintha nem is látná a párját vagy a csemetéjét. Ahogy nézte őt, nem tudta eldönteni, hogy most gondol valamire, vagy kizárólag a rágás feladatára koncentrál. Szerette volna tudni, hogy mit esznek, de már az ebéd vége felé jártak, a tányéron lévő falatokból már nem tudta kideríteni. Étlap nem volt az asztalon. Egy kissé feszélyezettnek érezte magát, mert legalább nagyjából jó lenne tájékozódni, hogy itt mi a menü, mit lehet rendelni s vajon mi lehet e vendéglő specialitása. A család most végzett. Szalvétával megtörölték valamennyi szájukat. A kicsinek anyu is segített. Az apa merengő tekintete viszszatért. Cigarettát vett elő, hosszasan tapogatta. Biztosan élvezte, hogy ropog benne a dohány. A kicsi már leszállt a székről, apja mellé lépett, s kópésan fújt egyet az orrlyukán. Biztosan tüzet akar adni. Az apa nem figyelt rá, intett egyet a háttér felé, hogy fizetni akar. A kicsi megsértődött. Valahonnan a homályból előcsoszogott a pincér. Hosszú farka csak úgy seperte a földet amerre jött. – Ez mindjárt itt lesz, s megkérdi, hogy mit parancsolok. Már jön is. – Az útleveleket kérem ellenőrzésre – hallotta közvetlen közelről, s ekkor kinyitotta a szemét.

63

Tatán Mátyás egykori vadászkastélyába vezet idegenvezetőnk, hogy a nagy király trónra lépésének 550. évfordulója alkalmából szervezett műsor keretében a reneszánsz művészetről korábban látott előadást egy kiállítással gazdagítsa. Hétfő lévén, amikor a múzeumok általában szabadnapot kapnak, hogy kipihenhessék heti fáradalmaikat, sok-sok látogató zsongása után a termekbe viszszalopózhasson a csend és a nyugalom, ami nélkül elviselhetetlen lenne a következő napok tumultusa, zárt ajtó fogadott. Hiába toporogtunk libasorban emelkedőben a személyzeti bejárat lépcsőjén, a megbeszélt randevúnk ellenére sem nyitott ajtót a múzeum őre, aki minden bizonnyal a nehéz ajtók mögött lapult. – Itt kell lennie, hiszen megbeszéltük, hogy minket szabadnapon is fogad! – fejezte ki enyhe értetlenséggel vezetőnk, aki különben könyvtáros lévén, szép előadásával bizonyította, hogy jártas a reneszánsz világában. – Újjá kell születnünk, hogy valaha is megláthassuk, mit rejtegetnek az évszázadok terhét még jól bíró falak – jelentettem ki komoly arccal, miután megmustráltam az előttünk magasodó épület állapotát. Könyvtárosunk rátapadt az ajtó melletti csengőre, mert annak a fajtának tűnt, aki nem adja fel olyan könnyen a szándékait. Én oda nem illőnek találtam a parányi villamos szerkezetet, természetesebbnek vettem volna, ha egy vaskos buzogánnyal jól megdöngeti a kaput. – A csengő folyamatos berregése elviselhetetlen lehet – gondoltam. – Ha tényleg bent van, ezt nem bírhatja tovább, várhatóan hamarosan megjelenik, összevont szemöldökkel, dühösen, mert ily galád módon bátorkodtunk a nyugalmát megzavarni. Persze, hogy nem lelkesedett az illető, hiszen pihenőnapját teszszük tönkre, mert nekünk éppen ma támadt kedvünk félévezredes szerszámok, ruhák, fegyverek között bóklászni. Ma az átlagosnál későbben számított kikászálódni az ágyból, s ha egyáltalán itt van már, a mi gondunknál fontosabb dolgokat – amikre hétközben nem ér rá – kell elintéznie. Most nyúzott lehet és kedvetlen. Bezárkózott valamely távolabbi terembe, ahol a csengő hangja tán nem is éri el. Különben is reneszánsz kori palotákban villanycsengőre nem

Ballábbal a porkoláb

64

Bársonyos puhán omlik nyakunkba az augusztusi est. A város, alatta eltompult érzékekkel, fáradtan piheg. Kimerítő volt a nappali forróság. Az aszfalt még mindig meleg, de már nem éget. Most volna jó mezítláb végigsétálni az úttesten, tapicskolni rajta egy keveset, hagyni, hogy talpunk szívja magába a nap hevét. Ez már megszelídült tűz. Nem perzsel. Jó közelében lenni. Olyan, mint langyos kemencéhez bújni, érezni hogyan ölel magához két könnyű kar, amelynek védelmében gyorsan jön a szemekre az álom. Megcsendesült a város. Ritkán villan fel itt-ott egy zajtalanul guruló autó fényszórója, amely végigtapogatja az utat, majd a sarkon befordul. Az a néhány járókelő sem beszélget, aki munkából siet haza, vagy – mint én – egyszerűen nem tudott ellenállni a kísértésnek, s most indult el a későesti utcákat róni. A vár sötét tömbje mögött az Öreg-tó tükre tompán fénylik. Borús az ég, a hold elbújt és egyetlen csillag sem pislog. Nincs mit visszatükröznie a víznek. A parton kissé éle lesz a levegőnek. Nem szél ez, nem érzek semmi lebbenést, s nem is zavaró, csak élénkebb lesz tőle az ember. A gondolatok ellenőrizhetetlen kötegekben jönnek, könnyebben kúszik át a terpeszkedő homályon a tekintet.

Bársonyos puhán

szokás rohangálni. – Ballábbal kelt a porkoláb, tán jobb is, hogy nem kell szembenéznünk vele – vigasztalom a társakat. A kastély mögött az Öreg-tó felénk int. Hatalmas tükre tündöklő fényben csillog. Valami kósza szél apró fodrokat tereget rajta. Hiába perzsel az ég tetejére lihegve felhágó nap, nem bánt már, hogy idekint maradtunk. Ám a reneszánsz világában otthonos úrnőnk makacs. Mint török hódító, nem adja könnyen fel. Azt hittem ostromra készül. Már láttam a létrán kúszni a mord falakra, ahol tán forró szurokkal várják, de Ő ötletesebbnek bizonyult, és egy maroktelefonnal kényszeríttette feladásra az egyetlen védőt, aki a feltáruló kapuban lehajtott fejjel várt, mert nem tudhatta ezek után mi lesz a sorsa. Úrnőnk végül is kegyelmet gyakorolt. Így aztán vérengzés nélkül sikerült bevenni ezt a várat.

65

Éjfél után indulok. Autóval levisznek a város végére, ott fogok felszállni a megyeközpontból érkező autóbuszra. Amíg érkezik a behemót jármű, a szívességet tevő ismerőst és a „búcsúztató bizottságot” nem tarthatom a hűvös éjszakában, rövidesen elbocsátom, hogy minél hamarabb térjenek meg meleg otthonaikba. A bizottság kétszemélyes: feleségem és kutyám. Gubancos barátom örül az éjjeli autókázásnak, arrafelé a lábaimnál ül és nézelődik, visszafelé majd az utolsó szakaszt gyalog teszik meg, hogy meglegyen neki is a szükséges testmozgás. Most leköti figyelmét az autó, könnyen fogadja az elválást, s csak később fogok hiányozni neki. Nejem viszont már tudja, hogy nélkülem több lesz a gondja, de örül, hogy megyek, mert ahogyan ő mondja: – Kell egy kis kikapcsolódás az embernek! Amint visszafordulnak a város felé, az országút széléről integetek nekik, és elkezdem a kikapcsolódást. Eléggé nehezen indul. Telve vagyok feszültségekkel. Az előbbi nap is rohanással telt el, estére kifáradtam, és csak közvetlenül az indulás előtt pakoltam be sebtében szükségesnek vélt holmimat az útra. Már most látom, hogy sok fölösleges dolgot tettem be. Akkora csomagokkal, hogy alig bírom mozdítani őket, állok az éjszakában. Magányosnak és kiszolgáltatottnak érzem magam. Ha valami gond lesz, s nem jönnek értem, csomagjaim miatt innen elmozdulni sem tudok. Hosszú út vár reám, mintegy huszonnégy órás buszozás az első szálláshelyig, s már előre tudom, hogy összetörnek a csontjaim, a nyakam és derekam elgémberedik, a gerincem kérdőjellé görbül, a fejem fájni fog, ingerült és étvágytalan leszek, gyomrom felfordul, hányinger kínoz, és a hátsómon majd napokig ülni sem tudok. Kell egy kis kikapcsolódás az embernek! – gondolom. – Kellenek új gondok, hogy a régiek háttérbe szoruljanak, mert csak odébb tolódnak, ily könnyen nem tűnnek el. Az is baj, hogy a reggeli tornám elmarad, a buszon mégsem tehetem. Hely sincs hozzá, meg bolondnak is néznének. Pedig a torna az egyetlen esélyem,

I. Indulás

Rodostó felé

66

hogy ezt az utat túléljem. Második éve már, hogy ki nem hagytam egyetlen napot sem. Azzal kezdek minden reggelt. Már az ágyban végzek néhány gyakorlatot, aztán felülve folytatom, majd a szoba közepére állva befejezem. Gyűlölöm az egészet. Terhesnek érzem és kényszeredettnek. Hacsak rá gondolok is, sajnálom magam, hogy mi vár rám. De hűséggel végzem, mert nagy bajomban, mikor már a gyógyszer sem használt, az egyetlennek bizonyult, ami képes levenni rólam az elviselhetetlen fájdalmat. Most a megszokott időtől néhány órával előrehozva megtarthatnám, éppen jól jönne közvetlenül az út előtt. Szétnézek. Egyedül vagyok a sűrűsödő éjszakában. Lámpák ugyan égnek utcahosszt, de ki figyel rám e késői órán? Mindenesetre egy közelben parkoló TIR-kocsi árnyékába húzódom, s ott elkezdem a tornám állva is végezhető gyakorlatait. Magamban számolom a mozdulatokat. Közben ropognak a csontjaim, s a gondolataim elkószálnak. Nagy gyakorlatuk van már abban, hogy számolás közben másfelé kalandozzanak. Kuncogok, micsoda látványt nyújthatok! Ha valaki mégis lát, nem érti miféle árnyak táncolnak a sötétben. Tán azt hiszi, hogy lidérccel hozta össze a szerencséje. Egy, kettő... három, négy... Lendül a kar, hajlik a derék. Néhány mozdulat, és máris bemelegednek az izmok. A török is ezt teszi, csak ő imának nevezi. Napjában többször is lekuporodik, mormol és hajladozik. Ha szerencsém lesz, majd megláthatom. Egy, kettő... A ritmust tartani kell, mert az alapja mindennek, ami öszszefog és megtart: a rendnek, a hagyománynak, az életnek. Három, négy... Nincs itt helye merevségnek, görcsnek. Megpróbálok ruganyos mozdulatokat tenni. Mindjárt kész is vagyok. Ezzel is telt az idő. De még mindig nyugtalan vagyok, telve várakozással. Pedig hát lassítani volna jó az időt, hisz anélkül is túl gyorsan szalad. A Márvány-tenger, tudom, hogy megvár. Ha elindultam felé, akkor már számít rám. Mindjárt érkezik a busz, hamarosan hasonló gondolatokkal küszködő emberekkel ismerkedem, akiket feszít a vágy, hogy őt láthassák. Harsányan beszélnek majd és jópofáskodnak, mert annyi várakozással nem könnyű visszafogni maguk. A bujdosók is így toporoghattak egykor az induláskor. Ám más volt nekik a tét. Nem tudhatták, mi vár rájuk ott: élet avagy halál. Ígéretekben nem volt hiány, de ők már tudták, meny-

67

A Bucsinon át a Gyergyói-medence felé kanyarodunk. Hegyre fel, völgybe le, hajtűkanyarok végtelen sora. Járművünk úgy kúszik fel, mint hatalmas cet a tornyosuló hullámokra. Aztán aláhull a mélybe. Falvakban, városokban emberek szállnak fel. Lassan megtelik a bendője. Néhol kiszállok, toporgok egy keveset, hogy serkentsem a vérkeringést a meszesedő erekben. Elgémberedtek a tagjaim. És ez még csak romolni fog. Mi lesz velem az éjféli érkezésig? Hideg az éjszaka; már Csíkban éles a levegő, Sepsin szinte vág, a Tömösi-szorosban perceken belül menekülök előle vissza a buszba. Csíkban találkozunk a második járművel, amely, mint egy átkaroló hadműveletként, egy másik oldalról kerülte meg Székelyföldet, hogy útjában összegyűjtse a Mikes-zarándoklat további résztvevőit. Itt ül fel hozzánk a túra kiötlője és szervezője, akit az egyszerűség kedvéért majd mindenki „tanár úr”-nak nevez. Innen kezdve nyugodt vagyok, kezdődhet a kikapcsolódás. Megtelik a járművünk. Egy hetven fölötti kalapos székely is fölszáll. Magas,

II. Igazi székely

nyit érnek ilyenkor a biztosítékul adott szavak. Nem volt választásuk, szembe kellett menni a sorsukkal. Az októberi éjszakában hidegebb volt, mint most augusztusban. Különben is a bujdosók mindig dideregnek. Egymás védelmébe össze kell bújniuk. Könynyebben viselik így el a történelem huzatait. Egymást bátorítják. Csak a majdani visszatéréshez fűzött reményeik fűthetik őket. Ha nem mozognék, most én is fáznék. A minap még hőség volt, most pedig hirtelen tízegynéhány fokkal esett az előbbiekhez képest a hőmérséklet. Hosszúra nyúlt ez a várakozás. A tornám is befejeztem, már csak a hideg ellen lógatom felváltva a karom. Hirtelen fényszórók villannak fel. Megjött a busz. Fürgén kapom fel mázsás csomagjaim. Érdekes, ezzel a lendülettel bírom. Egy pillanat alatt megtörténik a beszállás. Én vagyok az első utas, a többiek majd útközben, településenként csatlakoznak. Még ismeretlenek, s én kíváncsi vagyok rájuk. Indulunk. A sosem látott messzeségből visszaterelem a gondolataim. Agyő bujdosók, agyő Márvány-tenger, holnap majd találkozunk!

68

délceg, aki kora ellenére még nem adta meg magát az öregségnek. Arca szépen faragott, van benne annyi keménység, amennyi jól áll neki, de a szája körül finom, lágy vonalak ívelnek. Ez az ember állja a sarat, nem nyavalyog, ha baj éri, viseli zokszó nélkül, ám nem kérges a szíve, még el tud érzékenyülni, ha valami számára kedves legyinti meg. Az az érzésem, hogy már láttam valahol. Amint megjelenik a széksorok között, leveszi fekete kalapját. Rövidre nyírt haja fehér, feje magasan fölöttünk világlik. – Szép jó napot kívánok mindenkinek! – mondja úgy, hogy az még nem harsogás, de bizonyosan eljut mindenkihez. – Bors István vagyok Csíkszentkirályról. Kórusban fogadjuk a köszönést. Az egész kar érzi a zsént, mert lám egy idős, falusi székely ember leckét adott nekünk, abból, hogyan is kellene viselkedni. Mi valamennyien elmulasztottuk első találkozáskor a bemutatkozást. Azt sem tudjuk, kikkel vállaltuk a hosszú utat. Mint ugrásra kész ragadozók, az árnyékban lapítunk. Óvakodunk, hogy meg ne lássanak. De éberen figyelünk mindenre, mindenkire. Még akkor is, ha éppen valakivel pusmogunk, vagy álmos képpel magányosan nézelődünk, netán előre ejtett fejjel bóbiskolunk. Ez mind csak látszat. Mindenkit szeretnénk kiismerni, de magunkat rejtegetjük, óvakodunk attól, hogy már az elején megmutassuk, kik vagyunk. – Nem tudom, hol láttam, de nekem olyan ismerős – mondom az agyam gyötörve, hátha kiadná, hol találkoztam már vele. – Őt sehol, de mert egy igazi székely ember, azért tűnik ismerősnek – világosít fel meggyőző hangon a tanár úr. Igazi székely. Vajon az miről is látszik meg? Még egyszer szemrevételezem a kalapost, azt próbálom meglesni, hogy az „igazi székelységnek” milyen ismertető jegyei vannak? Nem hiszem, hogy muszáj ennyire magasnak lenni, tán a délceg tartás sem kötelező. Inkább az a magabiztos fellépés, az a derűs nyugalom, amellyel átmenet nélkül közösségünk tagja lett. Eddig magamat is igazi székely embernek tudtam. Csavarosnak mondott észjárásom, konokságom okán elégszer vágta a fejemhez a feleségem, hogy pillanatig se feledkezzem meg róla. Akkor most miért vagyok mégis zavarban? Sepsin van az utolsó felszállás, összegyűlt az egész székelyföldről

69

A Prahova völgye, mint mindig, alig pirkadat után is gyönyörű. Az út még hamuszín homályban ténfereg, de az égre tolakodó sziklafalak a fenyvesek fölött özönlő fényben fürdenek. Porszem sincs a levegőben. Itt még minden gyermekien tiszta, fenséges, titokzatos. Utána milyen egyhangú az alföld! Zűrös, zavaros reggeli forgatagával a főváros, amelyet igazából óriásplakátok takarnak el. Az élő település tőlük nem is látszik, ott bujkál mögöttük, s onnan les ki, ha új látogató akad. Ránk nincs miért vesztegesse az idejét, alig várjuk, hogy odébbálljunk. Gyurgyevónál bekanyarodunk a határátkelőhöz. Hídpénzt fizetünk, aztán nekirugaszkodunk, hogy átkeljünk a néma folyamon, amely itt két ágra szakadt és fogságba vett egy darabka szárazföldet, szigetté lényegítve azt. A magasból nézve, a folyam nem tetszik nekem. Ha máshol találkoztunk, lelkesedni tudtam érte, de itt olyan, mint egy öreg matróna, amely tunyán eleresztette magát, s most gondozatlan, slampos és kövér. Túloldalt sincs ok az örömre. Egy külváros sivársága fogad: elhanyagolt zöldövezetek, bokáig érő szemét, szürke tömbházak tövében földre görnyedt viskók szomorú látványa. Rossz közérzetem van tőle, túlságos emlékeztet egy nehéz korra, amelyben egykor éltem – de annak már szerencsére vége –, s amelyet feledni szeretnék. Utána jólesik az épület nélküli táj nyugalma. Szelíd lankák, lágy

III. Balkán

verbuvált csapat. Bár némelyek órák óta úton vagyunk, tulajdonképpen együtt csak most indulunk. – Szép jó napot kívánok mindenkinek! Jó utat! – gondolom, amikor újra mozgásba lendül a jármű, de még most sem tudom fennhangon kimondani. Szabad az út, gyorsan haladunk. Visz a lendület, cetünk zabálja a kilométereket. Most súlytalannak tűnik, s mintha könnyebbekké válnánk magunk is. A szülőföld elenged, nem kapaszkodik görcsös ujjakkal belénk. Bölcsen hagyja, menjünk, hogy, majd, ha jártunk és láttunk, élményekkel gazdagon visszatérhessünk hozzá.

70

ívű dombok hullámzása. Messzire el lehet látni. Kétoldalt megművelt földek: emitt learatott gabona tarlója, arrább kukoricatábla vagy feketéllő tányérú érett napraforgók, néhol szőlő. Minden felfokozottan, minden óriási méretekben. Ez már Trákia. – Ez a Balkán – mondom azzal a hangsúllyal, ami mögött mindig egy kézlegyintést s egy fintort is látunk. Pedig nyitott akarok lenni mindenre, rácsodálkozni ismeretlen dolgokra, a beidegződéseket, előítéleteket félretolni s hagyni, hogy meghódítson bármi szép. Mégis már itt az elején ítélkezem. Az első rossz benyomásra lefitymálóan mondom: Balkán. Mintha ez a szó megtestesítője lenne mindennek, ami nem teljes, ami nem sikerült. Félbehagyott terveknek, aránytalanná mintázott formáknak, bizonytalanságnak és tisztátalanságnak, egymásnak feszülő akaratnak. „Európa puskaporos hordója”, így ismeri a világ. És nem ok nélkül. A számban kesernyés utóízt érzek. Vajon miért tapadt ennyi negatív érzet hozzá? Pedig hát erre volt Athén, Spárta és Bizánc. Sándor, a makedón is innen indult világhódító útra. Rendkívül színes kulturális örökséggel bír. A nyugati civilizáció alapja. Csaknem minden, amire ma is naponta hivatkozunk, ebben leli az eredetét. Végre egy megragadó település: Veliko Tarnovo. Alig érintjük. A buszból festői környezetet látunk. Kanyonszerű keskeny völgy mélyén haladunk. Fölöttünk várfalként, sziklahomlokzatok, amelyeken, mint darázsfészkek tapadnak meg s szinte csüngnek alá szép, színes épületek csoportjai. Balra egy völgyhíd, előttünk megduplázott alagút, kétoldalt sűrű erdők, fölöttük meredek sziklafalak. Azt hiszem, a Balkán csak most kezdi feltárni nekünk szépségeit. Előttünk a Balkáni-hegység vonulata. Mindig lekerekedett, kopár, sziklás, kecskenyájakkal ékített magaslatoknak gondoltam. Most meglep hatalmas erdőségeivel. A Sipka-hágónak futunk neki. Nagy lendületet kell vennünk, mert igencsak magas. A hegyek bordáin kígyózva kapaszkodik fel az út. Jobb felől meredek oldalak hajolnak fölénk, balról félelmetes mélységek ásítanak. Elszédülünk a tekergőzésben, amíg felérünk a hágóra. Bucsin után ez már a második hágó, amit ma megmásztam. Jó itt a levegő. Pompás kilátás nyílik az egymásba ívelő mélyzöld hegyekre. Fölöttünk a csúcson Szabadság-emlékmű őrzi a százharminc éve

71

A minket jobbról kísérő Marica folyó mellett közelítünk a bolgár-török határ felé. – Innen származott el hozzánk Marica grófnő? – jut eszembe Kálmán Imre operettje, s már vigyorgó képpel mondom is. Senki sem veszi a lapot. Most mással vannak elfoglalva. Útleveleik után kutatnak, a határon való átkeléshez készülődnek. A tanár úr jobbra mutat: ott a folyón túl Görögország látszik, a közeli határátkelőnél három ország találkozik. Nocsak, nem is számítottam rá, hogy őt is láthatom. A maroktelefonom most csipog, üzenetben figyelmeztet, hogy Görögországba léptem. Mondanám neki, hogy tévedés, bár prüszkölök, én még semmibe sem léptem. Különben is bizonyos, hogy még bolgár földön vagyok, és az sem kétséges, hogy Törökországba tartok. Azért mégis felélénkít a hír. Le nem veszem a szemem róla. Csak nézem a túlsó partot, s olyan

IV. Spága

vívott függetlenségi háború emlékét. Nehéz harcok árán az ettől északra eső területek felszabadultak a török uralma alól. Itt volt a határ. Ma is van elválasztó jellege. Éles gerince két világot választ el egymástól. Idáig érvényesül a kontinens, innen tovább a tengerek közelsége érződik. Megpihenünk. Mielőtt a túloldalt cikcakkban lefutnánk, jó itt megszusszanni. A székelynek otthonos a táj, nagyokat szippant az éles hegyi levegőből, amiben ismerősként köszönt rá az erdők illata. Letelepedik és kipakol. Jólesik az otthonról hozott elemózsia. A gyorsan romlandó húst eszi, amíg még nincs baja, a jól elálló szalonnát nehezebb időkre tartogatja. Hargitai borvizet iszik hozzá. Bajszán gyöngyözik a víz, mielőtt buborékait kipukkasztja. Úgy nézelődik körül, mint otthon erdőléskor, amikor már a nehezén túl van, halomban a fa, tovább már nem kell igyekeznie, s miközben félkönyékre ereszkedik, hogy egy kis szalonnázás mellett kifújja magát, lomha tekintettel szétnéz a tájon. Nem akar semmi többet, mint amit kaphat. Nem leskelődik, titkáról nem faggatja, már nem akar semmit megtudni róla, amit önként nem mutat. Tudja, hogy nincs miért, mert mindennek ideje van, és ami ma elmarad, azt hátha elhozza a holnap.

72

ismerős. Pedig még sosem jártam erre. Mintha a Küküllőn tekintenék át, ugyanolyan bokros, fűzfás a part. Nincs benne semmi görögös. Nem ilyennek gondoltam, s különben sem számítottam most egy találkozásra. Ha kiszállnék, át tudnék dobni egy kavicsot a túloldalra, de minek, még felbosszantanám a valahol rejteken szunnyadó isteneit. Este van, mire a határhoz érünk. Túloldalt üdítő zuhany, kényelmes ágy vár. Csak már ott lehetnénk! Olyan sivárságot látunk, mintha a bolgárok erre sem jártak volna már régen. Az egész környék elhanyagolt, minden épület régi, kopott, maszatos, omladozik a vakolata. Az eddig hibátlan út itt gödrös, vacak. Az útszél gazos, és egyáltalán mindenfelé önkényesen tenyészik a laboda. Mintha egy másik időben lennénk. Ám az eldobált műanyagflakonokról tudom, hogy ez mégsem lehet szocreálkori szemét. Aztán a határnál mégis ott vannak az addig hiányolt bolgárok. Elegünk is lesz belőlük. Az ellenőrzés alapos. Amikor úgy tűnik, túl vagyunk rajta, s indulunk tovább, újra megállítanak. Azt hiszszük, ez már a török oldal, de tévedünk. Újra a bolgárok ellenőriznek. Ötven méterenként megállítanak, és nem akar vége szakadni ennek a láncnak. Kapuról kapura haladunk, mindig azt remélve, hogy a következőnél törököt látunk. Erdélyi fejedelmek, az osztráktól szorongattatva, várhattak így némelykor a megmentő török feltűnésére. – Nehéz volt az Unióba belépnünk, de tán még nehezebben jutunk ki belőle – eresztek meg keseredetten egy suta poént. De nincs kedve senkinek nevetni. Fáradtak vagyunk, ingerlékenyek, és a mai út végére várunk. Nehezen fegyelmezzük magunkat. Túlzottnak és értelmetlennek találjuk a hosszas és megalázó egzecíroztatást. Az utolsó ellenőr a busz nyitott ajtajában áll meg, markát nyújtja és azt mondja: „spága”. Mivel nem reagálunk rá, még határozottabban megismétli. Mi nézzük őt, s nem szólunk semmit. Mit mondhatnánk? Hogy keressen magának más balekot vagy, hogy menjen a szeme világába? Nem tehetjük, ezért csak nézzük őt, azzal a lefegyverző ártatlan naivsággal, ahogyan a gyermekek szoktak nézni az érthetetlen felnőttekre A bolgár még fiatalember, harmincnál nem több. A langyos estében rövid ujjú ingben áll, és mintegy ötven embert minden zsén nélkül, paran-

73

Még nem hisszük el, hogy a török oldalra értünk. Már vizsgálják az utaslistát, összegyűjtik és elviszik az útleveleket, de én még azzal riogatom a társaim, hogy utánuk megint a bolgárok jönnek, mert azok nem hagyják magukat ilyen könnyen lerázni. Tudják, hogy marhulok, de mégis... Ennyi huzavona után, egyáltalán nem találják képtelenségnek. Visszahozzák az úti okmányainkat. Bélyeget ragasztottak bele, azt mondják, ez a vízum. – Ezek milyen jól együttműködnek a postával – csodálkozom, s megszemlélem a tíz eurós bélyeget. Nem mutat jobban, mint átlagos levélbélyeg, amit néhány fityingért vehetünk bármelyik postahivatalban. Na, ezzel rendben is volnánk, most már igazán mehetünk. De megint csak tévedtünk. Még néhányszor ellenőrzik a jármű iratait, kérnek újabb névsorokat, ellenőrzik az imént kapott bélyeget az utolsó oldalak valamelyikén, szemügyre veszik a csomagokat, átkutatják a busz titkos rejtekhelyeit. Azt mondják azért van a szigor, mert a minap terroristák robbantottak a török

V. A bürokrácia labirintusában

csoló hangon arra szólít fel, hogy megvesztegessük, lefizessük őt. Meg vagyunk rökönyödve. Nem is értjük, hogy miért tennők. Mit adhatna cserébe? Most aztán tényleg a végén kell járnunk ennek az akadályokkal oly sűrűn teletűzdelt átkelőnek, akár egy gátfutásra berendezett pálya, hiszen már órák óta araszolunk kapuról kapura. A megismételt felszólítás után néma csend. Ő várakozik... mi vele szemben mozdulatlanul. Megáll az idő. Tán lélegzetet sem veszünk, de a szemünk bizonyosan egyet se rebben. Na, erre nem volt felkészülve. Láthatóan zavarba jön, aztán elfogy a türelme és int. Nem világos, hogy lemondást jelent-e az a furcsa mozdulat avagy sürgetést, hogy ne álljuk el az utat, menjünk már tovább. Mi mindenesetre indulunk. Mielőtt az ajtó automatikusan becsukódna, én még egyszer a szemébe nézek, s határozott meggyőződésem, hogy még egy ideig nyomdafestéket nem tűrő, pórias mondatok kavarognak a fejében. – Milyen vulgáris már ez a bulgár is – állapítom meg csalódottan.

74

A székelyeknél előfordul, hogy bölcs megfontolásból a templommal szembe építik a kocsmát. Így aztán vasárnaponként a mise, illetve az istentisztelet után, egy hét alatt összegyűlt bűnöktől immár megkönnyebbülve, megtisztult lélekkel és könnyű szívvel a legrövidebb úton eljuthatnak oda, ahol a test is megkapja a maga életet mentő forrásait, teleszívja magát energiával, hogy majd újult erővel legyen képes nekifutni a rá váró következő nehéz hétnek. A török, aki vallási okokból tudvalevőleg nem igazán híve az al-

VI. Szívem csücske

fővárosban. Aztán újból összegyűjtik az útleveleket. Doboznyi irodában, ahol egyedül is alig fér, asztal fölött görnyed egy hivatalnok. Jól látom a lámpafényben az ablakon át. Akkurátus mozdulatokkal pecsétet üt az imént beragasztott bélyegekre. Ő ráér. Ha nem a miénkbe ütné, akkor a máséba. Neki mindegy. Nem szabad elkapkodni, mert hosszú a szolgálat hajnalig. A bélyegig fellapozza a kis könyvecskét és jön rá a pecsét. Lerí róla, hogy nem látta a Meseautó című filmet Kabos Gyulával – azt a jelenetet, amikor „stemplizni” tanította az új alkalmazottat –, mert a technikáján jócskán van még javítanivaló. Késő este, mire túljutunk. Mintegy négy órát topogtunk a bürokrácia labirintusában. Most aztán bele kell húzni, sietünk. Első törökországi pihenőhelyünkre, Edirnébe, éjfél előtt érünk. A Sultan szállóban kiosztják a szobákat. Hálótársul a tolmácsot választom, hogy ne legyen gondom, ha netán törökül álmodom. Zuhany után végigheveredünk ágyainkon, és addig beszélgetünk, amíg őt elnyomja az álom. Én még küszködöm vele, feljegyzem a nap eseményeit, aztán a már-már lecsukódó szemekkel eljátszadozom ezzel a csacskasággal: Hátra hagyva örökül minket óvó őrökül, vásárra vitt bőrökül, porba rajzolt körökül mintegy tucat török ül s imádkozik törökül.

75

koholos feltöltődésnek, de a lélek rendbetétele után nem kevésbé szereti a földi dolgokat: a sokszínű csecsebecsét, terhüktől roskadozó polcok, asztalok kínálatát, selymek tapintását, az arany tompa fényét, az ezüst bátrabb csillanását, szorgos kezek ezernyi termékét, ami mintha várná, hogy pénzre váltsák; szereti a vásárt, a bazár zsongó, kavargó hangulatát, árujukat kínálók lelkes hangját, szájtátiak és a kínálatban turkálók tolongását, s még inkább, amiről az egész szól, a művészetig fejlesztett alkudozást. Mert bármilyen hihetetlen, itt nem elég a kért összeg kifizetése. Kedvetlenül, csalódott arccal seperné kasszájába a pénzt, ha előtte nincs meg az a szellemet felüdítő párbaj, amely leginkább szerelmesek incselkedésére hasonlít, s amit mi – arcunkon egy palástolatlan fintorral és ajkunkat biggyesztve – alkudozásnak nevezünk. A török néhol a bazárt közvetlenül a templom elé helyezi, úgy, hogy annak bejárata az áruval zsúfoltan megrakott csarnokból nyílik. Aki imára készül, vagy onnan jön, kénytelen átmenni rajta. Így van ez Edirnében – a hajdani Drinápolyban – is, ahol a Selimiye dzsámiba is a bazáron keresztül juthatunk be. Reggeli nyitás után vagyunk. Még nincs forgalom, most igazgatják boltjaik előtt a kirakott árut serény kezek. Feltűnés nélkül húzunk el mellettük. Tulajdonképpen a tolmáccsal később indultunk a szállodából, így aztán elmaradtunk a városnézésre indult csoporttól. Kettesben szaporáztuk lépteinket az ismerős hangulatot árasztó utcákon. A városban idegenségre, minden otthonitól eltérőre számítottam, aztán kellemesen nyugtáztam, hogy nem azt kaptam. Az egyetlen, ami nem a megszokott, izgatóan más képet nyújt, az a török templom, a dzsámi. Érte jöttünk fel a dombra. A bazárban meg sem állunk, sietnünk kell, nincs idő a piacozásra. Egy jelentéktelennek látszó lépcső kopott fokain félhomályban kanyarodunk fel egy emeletnyit. A lépcső a templomkertre nyílik. Tovább menve, egy hatalmas teraszszerű – oszlopos, márványpadlós, tető nélküli – előtérbe jutunk. Innen lehet majd a dzsámiba belépni. Majd. Igen, majd... Ha sikerül lerázni a rajokban támadó árusok hadát, akik nem tudni, honnan kerültek elő ilyen hirtelen, azzal az elszánással, hogy ránk sózzák orrunk előtt rázott nyakláncaik tekintélyes hányadát. Nem könnyű nekik ellenállni. – Ajándék – mondják, és nyomják a kezembe az ezüstláncokat

76

rajta valami mütyürrel. Később derül ki, hogy azért néhány eurót várnak tőlem mégis. Mondják, hogy hányat, s látva, hogy sokallom, hajlandóak engedni belőle. Már tudom, hogy átvertek, rákényszerítettek egy vásárlásra, ami éppen most nem volt betervezve. Végül is mondom, hogy magyar vagyok, és felére alkuszom az árat, hogy nekem is meglegyen a lelki nyugalmam. – Persze – kezdem felfogni az áttételeket –, csak azt mondta, hogy ajándék. De azt nem, hogy én kapnám tőle. Inkább arra figyelmeztet, hogy otthonmaradt kedveseimre gondoljak. Nekik ajándékot illik vinni, és ez éppen jó lesz arra. Veszek belőle hármat. Most már békén hagynak. El sem pakolom, hadd lássák, már van láncom, nehogy valamelyikük újrakezdje a rohamot. Valahol másfelé kóricált a csoportunk, mert előőrsei most kezdenek feltűnedezni a dzsámi előtt. Mind éhes szemekkel, bámészan jönnek. Kincseimmel kezemben leülök egy falra. Sapkám mélyen behúzva a homlokomba, szemeim napszemüveg sötét lencséi mögött rejtőznek. Az érkezőknek már én is rázom a láncot. Egy felém közelítő rövidnadrágos középkorú férfinak idegen hangsúllyal mondom: – Madzsar... madzsar? Nem sok... nem drága... Nem tűnik úgy, mintha éppen vásárolni szeretne, de barátkozni hajlandó. Mosolyogva fogadja a rohamomat. Nem az ezüstre, az emberre kíváncsi. Tulajdonképpen neki is törökös arca van. Tegnap óta ismerem. Egyazon rendezvény keretében távoli hazánkból ő a másik buszban jött, de már találkoztunk. Földim. Otthon is tán csak húsz kilométerre lakunk egymástól, vagy még annyira sem. Ilyen messzeségben mit számít az a távolság, ami elválaszt, és mit a köztünk levő hegy – ha csaknem ezer méter magas is –, ami megakadályozza, hogy egymás településére átlássunk? Mennyivel fontosabb az, hogy egy vérből valók vagyunk. De ebben a szituációban ő nem ismer rám, pedig egy órája sincs, hogy felkért, tegezzem. Én most megteszem: – Madzsar, vegyél lánc! Nem sok... nem drága... Hiába rázom felé, most sem figyel a láncokra. Barátságos képet vágva néz rám. Valami igen fontos, de kellemes dolgot akar velem

77

megbeszélni. – Rokonok vagyunk – mondja. Madzsar – magára mutat. Aztán felém bök: – Türkey? A kuncogás ott van a torkomban, már alig bírom visszatartani magam, szelíd mosolynak álcázni azt, ami egy bugyborékolva feltörő kacajnak lehet az előszele. – Türkey – hagyom helyben. – Sóvidéki türkey – teszem hozzá most már otthoni hangsúllyal. Azt hiszi, hogy rosszul hallotta. Csodálkozik, hogy ez az ezüstláncot áruló török, milyen jól ejti a magyar szót, s lám még Sóvidékről is hallott. Néhány pillanat után fogja fel a képtelenséget. Igazán zavarban van. Leveszem a sapkám és szemüvegem. Most megérti, miről van szó, és mind a ketten a templomi környezethez nem illő hahotázásba kezdünk. Egyre több látogató érkezik. Törökök és idegen turisták vegyesen. Jól meg lehet különböztetni őket a bőrük színéről. A bejárati ajtó előtt már rakásnyi cipő sorakozik. Ide nem lehet cipővel belépni. Én viszont nem szeretek zokniban tapicskolni, még akkor sem, ha szőnyeggel borított az egész templompadló. Még tétovázok egy keveset, hogy ilyen áron nézzem-e meg a belsejét, vagy elégedjek meg annyival, amennyi az ajtóból látszik. Mégse hagyhatom ki ezt a lehetőséget, ez az első muzulmán templom, amit belülről láthatok. Meghajlok Allah akarata előtt: lehúzom a cipőmet és belépek az épületbe. Elbámészkodom egy kicsit a látnivalókon, de csak röviden, mert a zokni miatt is kicsinek, jelentéktelennek, de főként megalázottnak érzem magam. Itt minden a nagyságról, az isteniről, a teljességről szól, de nem érzem az emberit, a magam helyét benne. Érdekes, hogy gótikus katedrálisokban nem kerített hatalmába ez a zavaró érzés. Mintha menekülnék, sietve távozom. A templomkertben, a bazárba vezető lépcsők tetején három-négy földim egy törököt vesz körül. Nem nehéz beazonosítani, sötét bőrű, tipikus török arc, ha bekötnék a félszemét, teljesen ráillene a Jumurdzsák szerepe. Egy török, aki az átlagosnál is jobban örül magyar voltunknak. Mikor odaérek, már folyik a társalgás vele. – Budapest... Budapest... – hallom őt, amint lelkesen mondja mintegy szinonimaként a korábban elhangzott „magyar” szóra,

78

ami nemzeti hovatartozásunkat hivatott jelölni. – Nem Budapest – javítja ki társaim közül egyik, sajnálkozást kifejező arccal. Ezzel a mimikával szeretné elmondani csaknem évszázados fájdalmunkat. – Erdély... Románia... – teszi hozzá. Ő bólogat. Érti a beszédünket: – Madzsar... Románia. Most rajtunk a sor, hogy bólogassunk. Megtaláltuk az emberünket, akivel komoly dolgokat is megbeszélhetünk. Érti az árnyalatokat is. Egy kissé tömören fejezi ki magát, csak a lényeget érinti, de sejlik, hogy hordoz mögöttes tartalmakat is. Lám ő már többet tud rólunk, mint otthon nagyon sok állampolgártársunk, akik pont azt nem értik, hogy bár egy adott országban élünk, mi egy másik nemzet fiai vagyunk. – Kétmillió magyar... Erdély... Románia – alkalmazkodik a tömörséghez társunk, aki még bővíteni szeretné a törökünk tudományát. – Erdély nem kétmillió madzsar... másfélmillió madzsar – javítja ki ő mosolyogva. No fene! Ezzel megbeszélhetnénk belpolitikai hadakozásainkat is. Nem merem megkérdezni, hogy Bélának vagy Lászlónak szurkol. Netán Jenőnek? Jól csengő történelmi nevek ezek valamennyien, évszázadok óta használatosak. A Jenőt talán még régebbről ismeri, mint a többieket. A törzsi időkből. Ha már népszámlálási adatainkban is ilyen járatos, miért ne tudhatna róluk? Ám, hogy ne csodálkozzunk tovább tájékozottsága okán, mondja is, hogy honnan szerezte be az adatokat: – Duna tévé... Duna tévé... Hűha, ez Duna tévét néz! Ha majd hazatérek, s esténként bekapcsolom képdobozom, hogy az esti híradót megnézzem, jólesik majd arra gondolnom, hogy valahol egy török, aki ismer minket, szintén azt nézi éppen, s velünk együtt búsul, hogy fogy Erdélyben a magyar, lám a kétmillióból már csak másfél ha van. De a világ megannyi csatornája közül miért egy számára idegen nyelvűt, a Duna tévét választja, miért éppen ránk figyel? Erre is megkapjuk a választ. Méghozzá egészen jó kiejtéssel. Jobb kezét a szívére teszi és úgy mondja: – Madzsar... szívem csücske.

79

Megint erdőkön vágunk át. Honnan ennyi erdő két tenger közelében? Az első már fel is tűnik, egyelőre egy szelíd kis öböl képében. Ez az Égei-tenger. Olyan nyugodtnak tűnik, mintha épp bóbiskolna. Fölötte az ég áttetszően kék, s egyetlen felhőt sem találni rajta. De nem alszik, csak úgy tesz. Fél szemmel felénk pislog, s ha jól láttam, kacsintott is. Bekanyarodik mellénk. Most suttogva ránk köszön, azt mondja, gyertek, nézzetek meg! Hiszen, ha megtehetnők! Ám hiába csábít, nem hozzá készülünk. Utunk sürgős, nem tehetünk kitérőket. Csalódottan néz utánunk. Még egy darabig madártávlatból követi az útvonalunk, aztán elmarad. Sokáig nem búslakodunk miatta, mert utunk egyik céljához, Gallipoliba érünk. Az épületek közt előrehaladva, hirtelen újra feltűnik előttünk a víz. Fenségesen kitölti a látóterünk, majd az utunkat is lezárja. Ezzel rendben is volnánk, ennyit igazán elvárhat az ember egy tengertől, akármilyen pici is lenne az. A Márványtenger – mert hiszen ő az – kicsinysége ellenére nagy feladatokra vállalkozott. Határt jelöl és összekötő kapcsokat. Úgy választ el egymástól két földrészt, hogy ugyanakkor utat nyit más tengerek között. A déli verőfényben most ragyog a víz, milliárdnyi csillám játszadozik rajta. Közeledvén, elvakít a fény, hunyorogni kényszerülök. A tenger kedvesen csacsog, szélén gallérszerűen fehér

VII. Gallipoli

Adni szeretnék neki valami emléket rólunk, egy képeskönyvet, egy térképet városomról, hadd lássa pontosabban, hogy honnan jöttünk, s hol fogok szeretettel gondolni rá. Ám amíg keresgélek az oldaltáskámban, nem veszem észre, hogy elmegy. Talán köszön is vagy csak int, de én minden másra süketen és vakon, a kereséssel vagyok elfoglalva. Mire feltekintek, már nincs ott. Utána kiáltok, s a fordulóig le is szaladok a lépcsőn, de már nem találom. Örülök, hogy találkoztunk, és végtelenül sajnálom ezt a furcsa elválást. Ajándékot kaptam tőle, és most adósnak érzem magam. Lesz-e alkalmam még, hogy törlesszek? Esetlenül állok a félhomályban, amíg társaim utolérnek. Szótlanul megyünk tovább, s olvadunk bele magunk is abba a forgatagba, amely a Selimiye dzsámi előtt életre kelt bazárt kitölti.

80

fodrok futnak a part felé, mintha elébünk szaladnának. A távol mégis homályos, kissé jobbra a víz és a levegő szürke fátyolán kékesen sejlik át a túlsópart hegyvonulata. A csillogó víz fölött teljesen valószerűtlennek hat az a kék maszat, ami által így mutatja magát először nekünk Ázsia. Baloldalt semmi sem zavarja a végtelen víz és a fölé hajló ég ölelkezését. Ez itt a Dardanellák, itt kezdődik a Márvány-tenger szorosa az Égei tenger felé. Éppen arról jön egy hajó. Észak-kelet irányba áll az orra, s úgy rémlik, nemcsak az orra áll. Innen alig észlelni a mozgását, és csak percek után bizonyosodom meg róla, hogy nem ragasztották a látvány kedvéért oda. A görög alapítók Kallipolisnak, „gyönyörű városnak” nevezték. Ez volt az első európai város, amelyet a törökök 1357-ben elfoglaltak. Nekik ez volt Európa kapuja. A kikötőben állunk meg. Majd kétszáz évvel ezelőtt itt lépett török földre bujdosó társaival a Nagyságos Fejedelem. Ő bizonyosan nem gyönyörködött a látványban. Oltalmat és segítséget remélt. Hűséges embere innen írta „édes nénjének” az első két törökországi levelét. Nagy itt a forgalom. Az ázsiai partról érkezett komp éppen kiokádta autókból álló rakományát. Arra vár, hogy új terhével a visszaútra indulhasson. Mintegy tíz méterre a komptól útjában vagyunk a forgalomnak, nem örvendenek nagy helyet foglaló járművünknek. A rend őre szélesen gesztikulálva intézkedne is, hogy kotródjunk el. Tolmácsunk elmondja, nem tehetjük, hiszen itt minket várnak. – Belediye Báskáni... – nevezi meg a magas méltóságot, a város első emberét, akivel találkozóra jöttünk, és gyorsan el kell jutnunk hozzá. A polgármester említése hatásosnak bizonyul. Mindjárt kerül hely a buszunknak, egy fehér ruhás férfi jelenik meg és gyorsan intézkedik. A vízhez legközelebb álló vendéglő tulaja lehet, akit nem annyira magas rangú találkozónk hatott meg, inkább a rakparton lévő étkezdéje asztalaihoz vendéget szimatol. Már az sem baj, hogy mindjárt érkezik a második buszunk is. Annyi baj legyen, majd beülnek hozzá ők is, hiszen éppen ebédidő volna. A társaság bevonul jóvátételre a törökünkhöz. Amíg az ebéd tart, kapunk egy órányi időt a hivatalos látogatásunkra. Hármas-

81

ban indulunk a kikötő fölötti magaslatra, ahol a város vezetője, a „Belediye Báskáni” székel. Várfalak, történelmi hangulatú utcák, macskaköves sétányok, néhány fa. Már fenn is vagyunk a dombon. Tengerről jövő szél borzolja ősz szakállam. Gyönyörű a kilátás innen. A déli verőfényben ragyog a vízfelület. – Aranyat szórtak szét. Nem olyan rossz itt – gondolom. Nem tudom, milyen lehet megélni itt a többi évszakot. Szívesen kipróbálnám a mézízű fényben rozsdálló őszt, a sápatag telet a ködbevesző Dardanellákkal s az új reményt hozó tavaszt, amit már megint az a nyár követ, ami a legjobban illik hozzá. Mert a lényege a nyár: napfény, meleg, az ajkunkra sót hozó simogató szellő, apróra tört tükörcserepek villódzása a vízen, a locsi-fecsi hullámok futkorászása a homokos partra, az ég gyönyörű kékje s a távol fátyolos sejtelmessége. Az öböl a lábainknál hever. Aki innen nézhet rá, az uralja. Az itteni erődítményből ellenőrizték hajdan a kikötőt, az öblöt és a szoros bejáratát. Ma e helyről a várost irányítják. Mintegy huszonháromezer lélek otthonát. Vadonatúj épület van a csúcson. A hivatal már beköltözött és ma van az avatója. Míg be nem lépünk falai közé, semmit sem sejtünk erről. Előtte nincs semmi felhajtás, egyetlen jele sem annak, hogy mi készül itt ma. A folyosókon viszont díszítésül felrakott színes léggömbök tömegei s virágok váltakoznak. A berendezés korszerű, könnyű, jó ízléssel összeválogatott. Bejelentkezünk. Egy picit várnunk kell, de hamarosan bevezetnek a település vezető tisztségviselőjéhez, aki most érkezik egy oldalbejáraton. Szakított ránk egy kis időt, bár ma az átlagosnál is jobban elfoglalt. A prefektus érkezésére vár. Mi meg zavarban vagyunk, mert szemmel látható, nem a legalkalmasabb pillanatban jöttünk. Polgármester, pontosan olyan, mint mindenhol, amerre eddig jártam: elfoglalt, túlhajszolt, fáradt. Nincs ideje elmerülni egy témában, mert halaszthatatlan feladatok sora vár rá. Rövid beszélgetésünk során is többször zavarják telefonon, de abban sikerül megegyeznünk, hogy megvizsgáljuk a településeink közötti együttműködés lehetőségeit. Ezzel feladatom teljesült. A viszontlátás reményében búcsúzunk. Félóra múlva egy közeli öbölben felszabadultan vetem bele magam a Márvány-tenger hullámaiba. Az első találkozás igazán

82

A Rodostóval egybenőtt Kumbagban verünk tábort. Üdülőtelepen, több épületben kapunk szállást. Reggel napkeltét akarok nézni a Márvány-tenger partján. Bár későn feküdtem, mert szobatársammal, a tolmáccsal egy-egy doboz sör mellett igen sok megbeszélnivalónk akadt, már négy órakor felébredek. Néhány fogadásunkra jött szúnyog is gondoskodik róla, hogy ne legyen lustálkodásba nyúlóan hosszú az álmom. Túl korán van még a felkeléshez, még maradok egy ideig az egy szál lepedő alatt, amit biztosan nem a hideg miatt, hanem e kellemetlen vérszívóktól való elszigetelés céljából adtak. Álnok háborút folytatunk egymás ellen. Mindkét félnek vannak már vérveszteségei. Két csapkodás között még próbálok szenderegni, ám túl rövidek a nyugalom időszakai. Otthon nincs ennyi bajom velük. Ha egy-egy betéved az ablakon, bombázókra emlékeztető mély zúgásával már meszsziről figyelmeztet érkezésére. Ezek viszont hangtalanul, sunyin, minden figyelmeztetés nélkül jönnek, akár a lopakodó repülőgépek. A radar sem fogná be őket. Meglepetésszerűen csapnak le rám, és csupán megkésve, testem sajgásából szerzek tudomást hollétükről. Na, ebből elég! Az ablakon beszüremlő fényről látom, hogy ezzel is telt egyet az idő, bizony már virrad. Megtartom reggeli tornámat, lezuhanyozom és megyek beígért reggeli találkozómra a tengerrel. Az éjszaka ő is pihent, megcsendesedett. Hullámai kisebbek, de olyan frisseknek tűnnek, mintha érkezésemkor túlbuzgóan jöttek volna valahonnan elő. Kellemes fuvallatokká szelídült az esti szél is. Ázsia szelíd lehelete lenne? A nap most kel, lendülettel emelkedik a horizont fölé. Még erőtlen és ártatlan,

VIII. Nő a parton

megnyerő. Nincs semmi borzongás, a víz meleg, kellemes, szokatlanul sósnak érzem. A szél megerősödött, s a lovaglásra is alkalmas hullámok jókedvűen taszigálnak. Kár, hogy máris tovább kell mennünk. Elmenőben, amíg a buszból láthatom, le nem veszem a szemem a vízről. Ide vissza kell még térni! – Galli... poli, Galli... poli – mondogatom magamban, s úgy tűnik, mintha dúdolnék.

83

kékesvörösen született fénylő folt. Fátyolos messzeségben van. Az öböl túlsó ívén már halványan kirajzolódik Rodostó. A részletek kivehetetlenek, de a víz fölötti dombra emelt épületek egységes tömbje fehéres árnyalatával idelátszik. Nem vagyok egyedül. Semmi kétség, nő áll a parton. Háttal felém, videó-készülékével a tengert filmezi. Az egymás után rendületlenül érkező tarajos hullámokat, a messzeség ködéből bimbóként kibomló napot, gyenge fénye lábunkig érő sápatag hídját, ami most épül a végtelen vízen. Látásból ismerem, a másik buszszal érkezett, néhányszor láttam már a pihenők során. Közeledtemre lezárja a videót, valahonnan apró fényképezőgépet húz elő, és megkér, hogy fényképezzem le. Kissé darabos hangja, sajátos hangsúlya alapján teljes bizonyossággal meg tudom határozni, hogy Székelyföld melyik tájegységéről érkezett. Belenézek a lencsébe. Egy pillanatig jóváhagyással bámészkodhatom rá. Csinos fiatal nő. Rózsa, aki nem ma bontott virágot, de minden szirma és levele duzzadozik. Holnap minden bizonnyal már petyhüdt lesz, és minden nappal tovább hervad, de ma még virul. Ott domborodik, ahol kell. Formáit egy olyan szobrász adhatta meg, aki Rodin tanításán nevelkedett. – Nehogy reszkessen a keze! – figyelmeztet olyan hangon, amiben az óvatosságnál több is van. – Na, ezt nem garantálhatom. Nekem ugyanis mindig reszket egy kicsit a kezem, ha ilyen drága szerkentyűt adnak ide, s hát még, ha a lencse előtt egy szép nő áll. – Ne bolondozzon! Maguk, férfiak, mindig bolondoznak. – Hát én most megpróbálok igazán komoly lenni, de lehet, hogy mégsem sikerül ez a felvétel. – Próbálja csak meg! Úgy csinálja, hogy mellettem látsszon a nap és a tenger! – Az nehéz lesz, mert Ön az egészet eltakarja. Majd otthon elmeséli, hogy ott volt mögötte a Márvány-tenger és a nap is, de mivel mindkettő igen kicsi, a felvételen a takarásában nem látszanak. – Azért mégis valahogy jó legyen! Látom rajta, hogy bizakodik, mert mellét és farát kidüllesztette. Nem könnyű teljesítmény ez, mert szépen ívelt S betűbe merevedett. Fejét alig egy szemernyit oldalt fordította és büszkén felszeg-

84

te, mint egy paripa. Ajkai egy kissé szétnyíltak, s egy pillanatig azzal a picit duzzogó képpel nézett rám, amivel egykor Brigitte Bardot a film világában megcsinálta a szerencséjét. – Ha mégsem sikerülne, mindjárt jön egy jóképű török, s az majd egészen jókat fog készíteni – mondom, s közben néhányszor merev kézzel elkattintom a gépet. – A török férfiakat nem kedvelem – jelenti ki olyan fintorral, mintha a spenótfőzeléket utasítaná el. – Pedig meg lehetne szánni őket is, amíg itt áll Törökországban, a Márvány-tenger partján – figyelmeztetem én a valóságra. – Inkább a görögöket vagy az olaszokat. Azokat igen. A tavaly is, amikor Velencében voltam, ha hátranéztem, máris tíz férfi követett. Merengő a tekintete. Ellágyultak a vonásai. Látom rajta, hogy ott van most a lagúnák városában. A Szent Márk téren vág át, vagy sikátorok útvesztőiben bolyong, s nyomában csorgó nyálú falkaként, hullámos hajú, kreolbőrű fiatal férfiak éhes csapata. – S persze, sokszor hátranézett... – rángatom vissza könyörtelenül én. Most nevet. Ha tudná, milyen jól áll neki, mindig csak ezt tenné. Egy pillanat alatt felmérem, hogy az összes filmszínészpózt sikerült eltanulnia a vásznakról. Minél mesterségesebb, annál jobban tudja. Sejtem, hogy mielőtt közönség elé lépett, tükör előtt is gyakorolt. Szobája csendjében próbálta ki először a beállításokat. Hideg tekintettel figyelte a tükörképét, s ha szükségesnek mutatkozott, újra meg újra próbálkozva javított. A felszabadult nevetés viszont kimaradt a repertoárjából. Ha olykor mégis nevet, az természetes reakcióként jelentkezik. Tulajdonképpen kiesik a szerepéből. Nem én fogom figyelmeztetni, hogy ezt a hiányt pótolja. – Két gondolás is hívott, mennék el velük hármasban gondolázni, de én nem mentem. – Ez nagy kihagyás volt, mert nem hívják az embert bármelyik napon, és gondolázni bizonyosan jó. Volt olyan szöszi, aki erre gondolt és elfogadta a meghívást. Aztán amikor kieveztek középig, az olasz előállt a szöveggel, hogy ő sejti, a hölgy szeretkezni óhajt velük. A nő hevesen tiltakozott és pimasz fráternek nevezte a gondolást. Mire a férfi határozott hangon közölte: „abban vi-

85

szont teljesen bizonyos vagyok, hogy Ön szeretne most partra úszni ebben a koszos csatornában”. Egy ideig csak néz rám. Arca most olyan jellegtelen, nem árul el semmi bizonyosat. Félek, hogy megbántottam. Igazán sajnálnám, mert ő kedves volt hozzám. Csak hát az emberben ott a kisördög, amely könnyen lövöldöz gyanútlan áldozatokra. Aztán kiderül, hogy még sincs baj, arca felderül és kibuggyan belőle a nevetés. Torkából csilingelő-csobbanó kis hegyi patakok indulnak el. Amilyen hirtelen kezdte, úgy hagyja abba. – Futok egyet – jelenti be, s már megy is. Utána nézek. Végigporoszkál a napozó fövenyén. Lassúaknak és gyakorlatlanoknak ítélem a mozdulatait. Küszködik az ingatag talajjal. Kifulladva érkezik vissza. Jó megerőltetés volt, mert oda s vissza legyűrt vagy kétszáz métert. – Nem szokott szaladni – állapítom meg a látottak alapján. – Dehogy nem, otthon is futok, csak itt nagyon nehéz a homokban haladni – magyarázza sértődötten. – Sportoló voltam... Még most is az vagyok. Vizslató tekintettel veszem szemügyre a hallottak alapján még egyszer. – Talajtorna...Tornász voltam. Na, nem olyan híres, mint Nadia... – Azért nem jutott el hozzám is a híre. Azt hiszem, kiérezte belőle a csúfolódást, és nem tetszik neki. Arca elkomorul és szó nélkül indul az újabb futamnak. Most az ellenkező irányba lódul neki. Megduplázhatja a mai teljesítményt. – Közvetlenül a víz mellett fusson, a vizes homokon könnyebb, ott nem süllyed be annyira a lába – kiáltom utána fölöslegesen, mert nem adja jelét, hogy hallaná. Kilépek a papucsomból és belegázolok a vízbe. Meglepően meleg e reggeli órán. Addig megyek befelé, amíg a csapkodó hullámok rövidnadrágom szárát majd el nem érik. Golyóstollat veszek a kezembe és felnyitom a kezemben tartott füzetet, hogy a tegnapi élményeket, még mielőtt elfeledném, rögzítsem. Közben jócskán emelkedett a nap. Még mindig egy vékony ködrétegen át néz le ránk, de mintha kezdené arcából félretolni azt a könnyű fátylat. Nekigyürkőzöm róni a sorokat. Girbegörbén tekergőznek ki

86

Reggel indulunk Kumbagból Rodostóba, de előtte még egy kis kitérőt teszünk egy közeli faluba, Avsarköybe. Nekem nem kellemes az utazás, mert sajog minden porcikám. A tegnapi fürdőzés során a hullámok órákon át lökdöstek. A kemény taszigálást akkor nagyon élveztem. Próbáltam ellenállni, kifeszített mellel fogadni őket, megtörni az egymás utáni rohamokban tajtékkal érkező vizet. Ha elfáradtam a viaskodásban, hátat fordítottam nekik, s hagytam, hogy tegyenek velem, amit csak akarnak. Egy-egy

IX. Savanyú víz

a tollam alól. Elmerülök a gondolataimba, és a nőről megfeledkezem. Most kell feljegyeznem minden fontosat, amíg a tenger sóját érzi az ajkam, fülem hallja a víz loccsanását, amíg még nem fakulnak a színek, nem kopnak meg az emlékek. Amíg lábszáraimat verik a hullámok, írnom kell a tengerről, aki rám vár. Ma az övé leszek. Ezt az este már megbeszéltük, és most számít rám. Írnom kell a partról, amelyen a finom homokba belefeküdni – ha majd begyűjtötte a nap hevét – muszáj. Elnézek a csillogó vízen a görbe horizontvonalig. Felpúposodott a tenger, s mintha egy dombról folynának alá a felém jövő hullámok. Közeledvén egyre növekednek, növekednek. A hullámtarajok képződését figyelem. Tökéletes ritmusban növekednek és roskadnak önmaguk alá. Órát lehetne hozzuk igazítani. A part felé fordulok. Most kezd benépesülni. Reggeli előtt egy kis ismerkedésre jöttek a tengerhez az emberek. Még csak nézelődnek, szívják tüdőre a reggeli sós levegőt, és a messzeség fátylaiból lassan kikecmergő napot bámulják, vagy partra vetett kagylót keresnek a homokban. A vízbe még nem lépnek bele, későbbre, reggeli utánra tartogatják azt az élvezetet. Eszembe jut a nő. Vajon hová lett? Világgá futott-e ironikus megjegyzéseim miatt? De szerencsére nem. Most meglátom a parton kóricáló alakok között. Lám, ott van most is, ahol az előbb találkoztunk. Éppen fényképezőgépét nyújtja egy férfinak, aztán karját halántékához emelve, ki tudja már hányadszor áll be ugyanabba a pózba a mindent megörökítő lencse és a tarajos hullámokat hordó tenger közé.

87

nagyobb hullám úgy vágott kupán, hogy orra bukva néhány méterrel odébb repültem. Most apró darabokra törve sajog az egész csontrendszerem. Ráadásul a bőröm is vörösre égett, pedig nem is sütött istenigazából a nap, én pedig órák hosszat a vízben voltam, percekig sem ültem a napon. Fájdalmas minden mozdulat, érintés, s a napsütést az ingen keresztül sem bírja. Szelíd dombok között járunk. Ismerős a táj, az otthoni Mezőség hangulatára emlékeztet. A hajlatban megbúvó távoli falu képe is ugyanaz. Egyetlen különbség a háztetők és gyümölcsfák egyvelege fölé emelkedő templomtorony. Ez itt ceruzavékony minaret. Közelről persze több eltérést is felfedezek. De én most nem a különbségeket keresem, szemem a hasonlóságokra fogékony. Például arra, hogy az első faluba érve, egy betonkerítés felsőrészén átütött tulipánmotívum fut végig. Avsarköy kicsi falu, gyermektől öregig, negyvenegy ember lakóhelye. Mi maréknyi romos épületet, néhány karámszerű kecskeszállást látunk. Egy útelágazás a központ. Eddig tart az aszfaltozás. Immár egy emlékoszlop is jelzi a fontosságát. Székelyföldi zarándokok állították a tavaly, annak emlékére, hogy gyógyvízkúrára idejárt Rodostóból a Nagyságos Fejedelem és kísérete. Egy iskolaszerű épület mögött találunk árnyékot a tűző nap elől menekülve, amíg megtartjuk koszorúzással záruló rövid megemlékező ünnepségünket, amelyen pár mondatos köszöntőjével részt vesz a török falufelelős. Láthatóan meg van hatódva. Néhány helybélit is idevonz a szokatlan látvány: zászlók lobogása, pirosfekete székelyszoknyák virítása. Két-három férfi feltűnés nélkül áll be mellénk az árnyékba, a kopjafa közelébe pedig gyermekek és hagyományos öltözetükkel festői látványt nyújtó vénasszonyok gyülekeznek. Ahogy kuporognak, banyáknak hatnak. Az az érzésem, hogy velük nem ugyanabban az évszázadban élünk. A mellénk húzódott török férfiakra nézek, ők pedig kortársaim. Furcsa ez a kettősség. És zavar. Láttam én még falusi néniket máshol is, akik nem bírták már a lépést a környező világgal, de ilyen mértékű kontrasztot még sosem. Tudom, hogy elfeledett kis település maréknyi emberrel, akik úgy boldogulnak, ahogyan tudnak. Ezek a falusi öregasszonyok a romos viskóikkal, kezdetleges fészereikkel, a kecskenyájaikkal vannak harmóniában. Az erejük teljében

88

lévő férfiak pedig az idáig nyúló aszfalttal, az ünnepségünkbe belepöfögő amerikai gyártmányú traktorral, a friss tejért érkezett tartálykocsival, a dombra berregve felkapaszkodó motorkerékpárral, a szemközti öreg ház tetején díszelgő parabolaantennával, a falufelelős övén kis bőrtokban lapuló mobiltelefonnal. Két székelyföldi nő egyik öregasszonnyal szóba elegyedik. Távolabbról nézem őket, s nem értem, egymás nyelvének ismerete nélkül, miként érthetnek szót. A néni kuporgásából felemelkedik, benyit a mögötte lévő rozzant léckapun és láthatóan beinvitálja őket. Hajlandó megmutatni otthonát. Talán az ünnepség hatása, az idegen zászlók közt lengetett török lobogó látványa, a székelyruhás emberek kórusa, amely több ismeretlen dal mellett a török himnuszt is énekelte, vagy csupán a természethez közeli ember vendégszeretete érvényesül e mozdulatban. Belépnek a házba. A nyitva hagyott kapun hívatlanul is utánuk zúdul a kíváncsiságukat visszafogni nem tudók hada. Meg kell nézniük a rendezetlen udvart, a kívülről nyomort, sivárságot mutató otthont. – A külső látvány alapján, meglepően szépen van berendezve – meséli egyikük utána. – Sok-sok szőnyeg borítja, még tévé, hűtő és mosógép is van benne. Nem is hittem volna. Megyünk „fürdőt” nézni. A savanyú víz a falun kívül egy meredek falú völgyben van. Leereszkedünk hozzá, hogy közelről láthassuk és megkóstolhassuk. A kecskecsapáson nehéz lejutni. Majd két évszázaddal ezelőtt sem lehetett könnyebb. Beteg embernek komoly erőfeszítés. Fejedelemnek meg... Nos nem tudom elképzelni, amint itt fejedelmi öltözetében, sarkantyús csizmával, kíséretével övezve a szamártövises oldalon lefelé ereszkedik, vagy felfelé kapaszkodik. A tavaly még állatok által pocsolyává tapodott forrást azóta csőbe fogták. Tiszteletünkre tették. A falufelelős nekünk, Székelyföldről immár évente idejáró zarándokoknak, akart meglepetést szerezni. Szép gesztus tőlük. De ettől még nem lesz itt mostanában gyógyfürdőtelep. A víz bár most már tiszta lett, kissé sós, nem jóízű. Fanyalogva ihatták. „Ma nénékám visszáérkeztünk a nagy vizes vendégségből, mert azt jó megtudni, hogy öt mélyföldnire vagyon innét egy orvosságos forrás, a mi hercegünk pedig mindenkor beteges lévén az

89

Avsarköy után erős kontrasztként hat Rodostó látványa. Modern európai város forgalmas utakkal, szép épületekkel, hangulatos utcákkal. A Márvány-tenger szép öble is segít a hatásban. Egy téren szállunk ki járművünkből, innen indulunk fel az öböl fölötti dombra. Jólesik a közlekedési tábla látványa Rákóczi felirattal az idegen városban. Máris otthonosan érezzük magunkat. Fent ismerős épületet ötlik a szemembe. Számtalan képen láttam már. Vele kezdődik a Magyarok utcája, ami sajátos építészeti jegyeket mutató épületek halmaza. Legfőbb jellemzőjük, amiről felismerem, a földszinti falak síkjából jócskán kiugró, konzolok által tartott emeletek. Az eredeti Rákóczi-ház pontos mását a múlt század húszas éveiben építették, 1981-ben a magyar állam felújíttatta, mindmáig karban tartja. Mai neve: Rákóczi-múzeum. Előtte székelykapu, amely kissé furán hat a városi környezetben. Az épület stílusától is idegen, de ez most nem zavar. A homlokzatára felrótt szöveget betűzöm: TEKIRDAGH HOŞGELDINIZ. TÜRK VE MACAR HALKLARI KARDESTIR 2005. A török-magyar testvériséget megértem belőle. Ennyi elég is. A felirat a törökökhöz szól, hozzám inkább a díszítésül belefaragott motívumvilág. Az épület bejáratánál egy barna bőrű férfi fogad. Ő Ali Kabul, a múzeum igazgatója, mindenese. Gyönyörűen, választékosan beszél magyarul. Huszonhét évvel ezelőtt a ház felújításakor itt dolgozott a magyar szakemberekkel. Tőlük kezdett tanulni magyarul, majd nyelvtudományát továbbfejlesztette és úgy adatott, hogy éppen ő lett a múzeum állandó munkatársa. Nem választottak rosszul, akik erről döntöttek, mert évtizedeken át lelkes munkával és alapos felkészültséggel igyekezett megfelelni a vele szemben támasztott elvárásoknak. De Ali Kabul nem csupán egy feladatát becsülettel elvégző hivatalnok, jóval több ennél. Most éppen szakavatott előadást tart nekünk a bujdosó magyarok tör-

X. Végre, Rodostó!

unadalom miatt, mert én egyéb nyavalyáját nem látom, az apja oda kivitte, hogy abból a forrásból igyék, és meggyógyuljon.” – jegyzi le 84. törökországi levelében Mikes (Rodostó, 20-dik augusti 1727.).

90

János barátom, a jeles faragóművész szeretné megajándékozni a rodostói Rákóczi-múzeumot egy otthonról hozott könyvvel. Tulajdonképpen egy képeskönyv, amely a teljességében pompázó egykori ország mind a hatvannégy vármegyéjének a címerét tartalmazza. A jelképeket ő maga örökítette fába. Látszik rajtuk, hogy járatos a címertan titkaiban, tudja a grafikai elemeket, amelyekkel kifejezheti az adott címereken előforduló színeket. Vésetei tiszták, határozottak. Ismeri a szakmát, gyakorlott kézzel vezette a vésőt, amelynek nyomán szemet gyönyörködtetően rajzolódnak ki a formák.

XI. Hová tegye?

ténetéről, itteni életéről. Tőle tudjuk meg, hogy a magyar látogatók mellett, igen sok török is felkeresi a múzeumot. Ők is ismerik Rákóczi nevét, tudnak a történetéről. Mintegy száz magyar veszi egyszerre birtokába az épületet. Ha ezt kibírja, akkor még sokáig fog állni itt! Magam is ott vagyok közöttük. Nem az emléktárgyak leltározása érdekel, csupán mintát akarok venni abból a hangulatból, ami a falakból, képekből, berendezési tárgyakból árad. A részletekért nem töröm magam, én az egészet akarom. Látni kívánom a fejedelmet a díszesen faragott székben. Gondoktól gyötört homlokát, elmélázó tekintetét, pihentetésül kinyújtott fájó lábát. Az örökös készenlétet szeretném meglesni, a figyelmét az otthoni hírre. Halk szavú beszédét bizalmasával, akit ha magára hagynak, pennájával egy papír fölé görnyed, s szorgalmasan rója a sorokat kedves nénjének címzett, de soha el nem küldendő leveleibe, amelyek aztán mégis minden otthonihoz megérkeznek. Örvendek, hogy találkozhattunk. Jobb lett volna otthoni földön. De most hazavisszük őket magunkban, hogy velünk legyenek. Veszem a pennát, s feljegyzek magamnak emlékeztetőül néhány sort: „Ebben a házban élt 1720 – 1735 között II. Rákóczi Ferenc (1676 – 1735), Magyarország és Erdély fejedelme, a Habsburg uralom ellen kitört magyar felkelés (1703 – 1711) vezére, aki1717-től élvezte a török nép és állam védelmét és vendégszeretetét.”

91

Előző este vacsora után, a kantinban veszi elő, hogy megmutassa és hogy segítsünk neki megfogalmazni egy, az alkalomhoz illő dedikálást. Törjük a fejünk, hogy szabatos, lényegre törően tömör, de ugyanakkor egy szemernyi líraisággal is érintett legyen az a mondat, amit aztán szép, vésetszerűen formált betűkkel be is ír az elejére. Szurkolunk, hogy jól sikerüljön, hiszen immár nekünk is szívügyünk, mert mindnyájunk nevében történik majd a jótékony adakozás. Arra számítunk, hogy azt majd a jeles intézmény látogatói közül sokan fogják forgatni. Akkor méltó legyen az a szövegünkkel ékített oldal a könyv tartalmához és a múzeumi környezethez. A Rákóczi-házban való látogatásunk zárójeleneteként történik meg az ajándékozás. Mi már kint állunk az épület előtt a tűző napon, amikor a lépcső tetején szép beszédet rögtönözve, Székelyföldről jött csoportunk nevében János barátom átadja az igazgatónak a múzeumnak szánt könyvet. Ünnepélyes a pillanat. A török arca ragyog. Úgy fogadja, mintha ő kapná az ajándékot. Pedig nincs itt semmi félreértés, hiszen nem csak érti, de nagyszerűen beszéli a nyelvünket és pontosan felfogja az adakozó szándékot. Csak hát ő már annyira azonosult mindazzal, amit e falak itt jelentenek, hogy mint sajátjáért, örül mindenért, ami a múzeumot gyarapítja. A könyvet nézem. Vajon hol talál számára helyet ez a kétségtelenül magyarul is érző török? A bujdosók személyes tárgyai közé nem keverheti be. Valahol mégis láthatóvá kell tennie. Na, ez legyen az ő gondja! Nem hiszem, hogy egymást érnék itt a látogatók. Amíg újabb csoport jön, majd csak kitalálja. De tetszik nekem az ötlet. Így is lehet múzeumba juttatni egy könyvet. Másoknál ez lassabban megy. Akkor kezdenek érdeklődni utánuk, ha már porhüvelyük is régen elemeire bomlott az anyaföldben. Elmorfondírozok azon, hogy követhető az imént látott minta: én is széthordhatnám műveimet a múzeumokba. Már látom magam, amint ünnepélyes keretek között önzetlenül osztom szét a köz javára. Hadd olvassák, és okuljanak belőle! S ha már fáraszt az átadási ceremónia, a többiben egyszerűen látogatás közben, minden felhajtás és feltűnés nélkül is elhelyezhetek egy-egy példányt. De a könyveknek inkább a könyvtárakban van

92

– Nagy-nagy értéke van most az árnyéknak. Okos ember volt, aki kitalálta – szellemeskedem látva azt, ahogyan társaim a perzselő nap elől menekülnek. Én is sebes léptekkel igyekszem árnyékot találni, mert tegnapi fürdőzésem során tüzesre égett a bőröm, s most nem szenvedi ruhán keresztül sem a további melegítést. Egy nyárikert Coca-cola

XII. Müteferrika

a helyük. Egyelőre csakis a leghíresebb, legfontosabb könyvtárakban, ahol a legnagyobb a forgalom és a lehető legigényesebb az olvasóközönség. Aztán idővel – újabb kiadások után – talán jut a többiekbe is, a vidéki kis könyvtárakba kisvárosokban, falvakban, mert ott is szükség van a jó könyvekre. A múzeumokba inkább képeket viszek. Lázba hoz ez a gondolat. Szabadalmaztatni fogom az ötletet, mielőtt valaki más elorozza. Már látom a képeimet híres gyűjteményekben a legnagyobb mesterek művei mellett. Igazán jól elférnek ott, alig kell egy picit összébb húzódniuk a régieknek. Igen, már pászítgatom is őket. Gondom van rá, hogy ne legyek zavaró, ne adj Isten, hogy beavatkozásommal bármelyik remekmű jelentőségét csökkentsem! Olyat semmiképpen nem tennék. Cezanne mellé az egyik gyümölcscsendéletet, Vermeerhez azt a magába feledkező aktot, Malevicshez azokat a szép íveket pászítom, a szálkás absztrakt formák pedig Kandinszkijhoz illenek. Csak semmi sietség, mindenik helyét előbb-utóbb megtalálom... ...köszönöm! – ér el hozzám a török utolsó szava. Erővel rángatom vissza ábrándjaimból magam Rodostóba. Ott áll az ajtóban, a címeres könyvet magához ölelve tartja. Búcsúzunk tőle, és búcsúzunk a nagyságos fejedelemtől, Mikestől s a többi bujdosótól. Indulunk. Kis csoportokra szakadva, lassan poroszkálunk a Magyar utcától tova. A faragó arca elégedettséget tükröz. Bizonyos benne, hogy jó helyre és jó kezekbe került az a szép album, amiben ott van a múlt emléke s a jövő reménysége. Valamennyien meghatódottak vagyunk. Nem beszélgetünk, befelé figyelünk. Ki-ki kapott valami rendkívülit, fontosat, s most keresi magában, hogy hová tegye.

93

reklámmal díszített ernyője alatt találok menedéket. Kényelmes nejlonszéken elterpeszkedve nézelődöm. Innen követem az eseményeket. A III. Mikes-zarándoklat résztvevői a tavaly itt állították fel Ibrahim Müteferrika cserefából készült szobrát, amelynek alkotója Köpe Csaba csíkszeredai faragóművész. Mi pedig pontosan egy év után koszorúzásra és főhajtásra jöttünk el ide. Ibrahim Müteferrika a török kultúra kiemelkedő alakja, a török könyvnyomtatás megteremtője. Neve Törökországban általánosan ismert. Riszále-i iszlámije címen ismert, kéziratban maradt memorandumát ezekkel a szavakkal kezdi: “Én, igénytelen, szegény szolga, Magyarországon, Kolozsvár városában születtem”. Magyar származású lévén, lehetett1718-tól II. Rákóczi Ferenc tolmácsa és török titkára 1735-ig, a fejedelem haláláig. A szobor nyárikertünk szélén áll, ülő helyemből jól odalátok. Mögötte a régi Rodostót idéző épületek, egyikük már megroskadt gerendázattal, omladozó vakolatú falakkal, amire csaknem ráterpeszkedik a közvetlenül mögé emelt magas tömbház. Mintha ez a teher őt is nyomná, a fába faragott nyomdász is meggörnyedt tartással áll arccal a Márvány-tenger felé, amelynek partjára, Sztambulba sodorta a szél. A magas Porta által rábízott feladatokat veszi számba, vagy a szívének kedves könyveire összpontosít. Sok-sok lepelbe bebugyolált kincsét veszi elő: távoli szülőföldjére gondol, a kincses Kolozsvárra, amit csak vele kettesben maradva tehet meg, mert a tenger nem locsogja ki a legféltettebb titkokat, hogy olykor sajog a szíve és elpárásodik a tekintete. A tenger vigasz és remény. A bujdosók is azt nézhették szobájuk ablakán át, mert ebben a városban minden arra tájolódik. Ha gondolataik erdélyi tájakon jártak is, önkéntelenül a tenger felé fordultak, mert itt ő az, akinek el lehet mondani minden bánatot, minden kételyt és minden vágyat. Rajtunk kívül más nem ül a kertvendéglő asztalainál, de a zászlós, székelyruhás felvonulásra néhány bámészkodó helybéli is megjelenik. Errefelé jövet, ketten-hárman lemaradva a csoporttól, egy helybélitől érdeklődtünk itt híressé vált hazánkfia szob-

94

rának hollétéről. A megszólított ősz hajú hatvanas férfi szemüveget viselt, külseje és modora alapján tanárnak gondolom. Tájékozottnak bizonyult, és kedvesen útbaigazított. Akiket most jelenlétünk idevonzott, megjelenésük és ruházatuk szerint más kategóriát képviselnek. Nem tűnnek a sors kegyeltjeinek. Színes forgatagunk felkeltette a kíváncsiságukat, és ráérnek, hogy megbámuljanak minket. Nem zavartatják magukat, annyira közelítenek, hogy mindent jól lássanak. Én meg tisztes távolból, a Coca cola reklámmal éktelenített ernyő alól őket nézem. Azokat, akik a legközelebb húzódtak az emlékműhöz. Az emlékmű fölötti magaslaton vannak. Egy idős férfi pihentetőül lekuporodik. Szürke ruhájában szinte egybefolyik a háttérrel. Nem értem, hogy lehet így pihenni. Én öt percig sem bírnám ki abban a pózban. Negyvenes éveiben járhat az, amelyik hanyagul egy parkoló autónak támaszkodik. Bizonyos vagyok, hogy nem ő a tulajdonosa. Fején napszítta bészbóllsapka. Arca a sapka simléderének árnyékában megbúvik. Csak akkor látom tisztán, ha kissé elfordítja a fejét. Kezében cigaretta. Időnként szájához emeli, hosszasan, ráérősen szívja és a füstöt is úgy fújja ki, mintha ragaszkodna hozzá, hogy semmi se maradjon belőle a tüdejében. Teljesen lefoglalja a füstölője, de azért úgy helyezkedik, hogy álmatag tekintete befogja a szobor körüli történteket. Egy mafla kamasz lábait váltogatva, pelyhező állát előrenyújtva áll. Túl hosszú kezeivel nem tudja, mihez kezdjen. Hármas csoportjukon van a tekintetem, amikor nemzeti imánk után a csíkszentdomokosi székelyruhás kórus a török himnusz éneklésébe kezd. Betanulták otthon, hogy a magyar-török barátságot ezzel is szentesíthessék. A törökök, mindhárman egyszerre mozdulnak meg. A kucorgó öreg fürgén felegyenesedik, a negyvenes eldobja cigarettáját és leveszi a sapkáját, a kamasz leteszi másik lábát is. A kórussal szemben vigyázzba merevednek, kidüllesztik a mellüket, s a szájuk mozgásáról látom, hogy énekelik a himnuszt. Láttukra elrestellem magam, hogy miközben itt nemzeti jelképeinket használják, én kissé távolabb húzódva, mintegy kívülálló szemlélő, az árnyékban üldögélek. Müteferrikára siklik a tekintetem. A cserefa merevítő görcséből kitörve, mintha Ő is kihúzta volna magát. Arra figyelni sem merek, hogy a himnusz szavait követve nem mozognak-e azok a keményre faragott ajkak.

95

Rodostói kánikulában árnyékot keresünk egy vendéglátó egység útszéli asztalainál. Ráérünk elereszteni magunk, s egy-egy tölcsérnyi finom fagyival hűteni a forróságunkat. Társaságunk tagjai között egy házaspár. Úgy saccolom, hogy negyven felé járhatnak és súlyfölöslegükre való tekintettel az orvos egyiküknek sem javasolná a hűsülésnek ezt a módját. Különösen a feleség van jó formában. Ott is gömbölyödik, ahol tán nem lelkesedik a férje sem érte. Arca viszont kislányosan üde maradt. Mindenestől néhai nagyanyám valamikor így jellemezte volna: „szép, derék asszony”. Összeszokott pár. A mögöttük lévő évek egymáshoz csiszolták őket. Ismerik és kevés szóból is megértik egymást. Az asszony, azt hiszem, szereti megmondani emberének, hogy mikor mit kell tennie. Mindenesetre határozott elképzelése lehet arról, hogy a földnek mint kellene forognia, s a csillagok járásán is szívesen igazítana. A férj meghajlik ennyi tudás előtt. Viszonylag jól tűri, hogy asszonya vágya az, hogy a mindenséget irányíthassa. Csak akkor lehet baj, ha az ő egzecíroztatását túlzásba viszi. Akkor bizonyosan fellázad, felemeli a máskor oly csendes hangját, és heves hadonászás közben nehéz szavakat vagdos felesége fejéhez. Tanúsíthatom, hogy most szent a béke közöttük. Ha egymáshoz szólnak, mosoly dereng az arcukon, és egyáltalán jól érzik magukat. Zarándokútjukra a nyaralás igényével is jöttek. Megkaphatták, hiszen a tegnapot teljesen a fürdőzésre fordíthatták. Lám, most is milyen kényelmesen ülhetnek itt a Márvány-tenger partján árnyékot tartó ernyő alatt egy karosszékben, s nyalogathatják a méltán híres török cukrászat jóízű remekét. Valamennyien széles körben egyetlen asztal köré és egyetlen ernyő alá telepedtünk, hogy ruháinkat ülve csöpögtessük le a hőségben gyorsan olvadó fagylaltunkkal. A tenger nem látszik ide, de észleljük nyilvánvaló közelségét a mellettünk magasodó épületeken túl. Küld is nekünk egy-egy hajfürtöket, könnyű inget lobogtató fuvallatot, hogy könnyebben viseljük el az árnyékban is érezhető nap tüzét. Még alig helyezkedtünk el, megjelenik egy utcai árus, aki oldalán hatalmas utazótáskát cipel, balkarján sorakoztatva – mintegy kirakatként – bemutatja áruja széles választékát. Egy pillantással

XIII. Cserébe kecske

96

nyugtázom, illatszereket forgalmaz, és elég ügyesen egyensúlyoz a „kirakatával”. Nem tudom miből, mert éppen szünetet vett ki a társalgásunk, de azonnal kiszúrja, hogy magyarok vagyunk, és miközben karjáról asztalunkra üríti terhét, hozzánk szól: – Cserebere... Nem drága! Erre nincs pénzünk. Különben sem akarunk vásárolni, tartalékainkat az isztambuli bazárra őrizgetjük. Egyedül a feleségnek tetszene egyik doboz, szívesen megkapná ajándékba emberétől. A török tíz eurót kér, a mosolygós férj tíz lejt ajánl, elő is húzza zsebéből és az árusnak nyújtja. A török megforgatja a pénzt, a románok nemzeti festőjének arcképét tanulmányozza rajta, majd visszaadja tulajdonosának. – Bank... problem... – mondja el két szóban, hogy miért nem fogadhatja el. Mintegy negyedórát tart az eredménytelen győzködés, amíg elköszön és elmegy. De máris itt van a következő. Ötven körüli férfi, akit sokat sütött a nap. Sötét ábrázatán ravaszkás mosoly. Tükörbe kellene néznünk, lehet, hogy ránk van írva az identitásunk, mert ő is magyarul kínálja az előbbihez hasonló termékeit: – Nem sok... Nem drága... Áruját kiteregeti elénk. A nők turkálnak a dobozok között. Az ismerős neveket keresik. Szakértő nyilatkozatokat tesznek. A feleséget érdekelné az egyik márka, ami éppen hiányzik az asztalra kirakottak közül. Minő szerencse, a táska mélye éppen rejteget egy olyat is. Ám a feleség a termékcsalád egy másik, ettől alig különböző elemét szeretné, amivel az árus, sajnos, nem szolgálhat. A török egyenként rakja elénk a táska tartalmát, kitűnőségüket bizonygatva, el nem mulasztja vásárlásra felajánlani valamennyit. A kíváncsi hölgy visszatér az előbbi dobozhoz, azt forgatja, tanulmányozza. Látva asszonya érdeklődését, a férj újból felajánlja imént már mutatott tízesét érte. A török nem utasítja el az idegen pénzt, szeretné tudni, hogy hány eurót ér. Majd alkudoznak egy ideig, de végül nem tudnak megegyezni. A patthelyzetben új ötlettel áll elő a férj, aki kezdett szimatot fogni a keleti világ működéséről. Hátha mégis köthetnek üzletet. Olyasfélét, amelyikkel mind a két fél jól járna. Felajánlja a feleségét megvételre. Rámutat a kecsegtető áruvá átlényegülő hitvesére,

97

aki somolyogva ül az asztal túloldalán. – Mennyit adna érte? A kezével egy olyan mozdulatot tesz, amit én így fogok fel: – Íme, itt van teljes terjedelmében. Mit szól hozzá? Ugye szép és ritka példány? Törökünk meglepetés nélkül, mosolyogva fogadja az ajánlatot, aztán hosszasan gusztálja az asszonyt. Nem lehet tudni, hogy mire gondol, mert arckifejezése nagyjából ugyanaz a derűs marad. De én közvetlen közelről látom, hogy a szeme résnyire összeszűkül, apró fény villan a szeme bogarában, és a szája sarkában egy picit feszesebbé húzódik egy vonal. Szakértelemmel megbecsüli az árut, aztán kimondja, hogy mennyit hajlandó adni érte: – Száz kecske... Nem ér különösebb meglepetés. Méltányosnak találom az ajánlatot. Innen már lehet tovább tárgyalni. Szemeim előtt megjelenik a közeli Avsarköyben ma délelőtt látott kecskenyáj. Akkor ott meggyőződtem, hogy errefelé megbecsült állatok, akikre alapozni lehet egy család megélhetését. Minden csak azon múlik, hogy kellő példányszám legyen belőlük. Általuk, lám, a pénzt is ki lehet iktatni. Természetesebb az értékek közvetlen cseréje. Az asszony zavartan pislog. Nagy itt a tét. Izgul, nehogy rossz vásárt kössön a férje. Mit szólna otthon a család, a falu. A gyermekek sosem bocsátanák meg, ha anyjukat semmiért adná, felelőtlenül elkótyavetyélné. Szerencsére erről nincs szó. Apu tisztában van azzal, hogy mit ér a párja. Előrehajló testtartásából is látszik, résen van, mert sejti, hogy ezekkel a törökökkel figyelni kell, nem lehet tudni, hogy milyen turpisságot eszelnek ki. – Százért nem adom. Megér ez kétszázat is! – veti el most vakmerően a sulykot, hadd lássa az asszony, hogy neki mennyire drága, miközben gyöngéd tekintettel néz rá. Mi, körbeülők, zavarban vagyunk ennyi intimitás láttán. Olyan, mintha szeretkezés közben bámulnók őket. Egy férfi most tesz bizalmas vallomást egy nőnek. Tizenöt-húsz évnyi házasság alatt, tán még sosem sikerült előtte ennyire megnyílnia. Szemmel látható, hogy nehezen válik meg tőle. Csakis akkor, ha muszáj, ha olyat árat kap érte, aminek nem lehet ellenállni. Azért is emelte a tétet, hogy mindenképpen nyereséggel jöjjön ki ebből az alkuból.

98

Vagy egy nem mindennapi jó üzletet köt, vagy elmarad a vásár, de akkor is hosszú időre megbecsülést szerez a maga számára aranyos neje előtt. Az asszony is elégedettnek tűnik. Bepárásodik a szeme. Mégiscsak rendes ember a férje. Most sajnálja, hogy nem mindig látta így. Olykor volt köztük némi félreértés, mert ő úgy érezte, hogy elhanyagolja a férje, nem becsüli meg eléggé, és ezt indulatosan szóvá tette. Belátja, akkor nem volt igaza. Minden, ami akkor elégedetlenségét kiváltotta, csupán látszat, a hétköznapok forgatagában magára kapott rossz szvetter, amely alatt nemes szív dobog. Most meggyőződött róla. Néha bosszantóan feledékeny és hanyag, s mintha a fellegekben járna. Ám, ha komoly dolgokról van szó, lám tökéletesen meg lehet bízni benne. Csendben ülünk, nem akarjuk, hogy észrevegyék, kilestük őket. A török sem mozdul. A pár változó vonásairól olvassa, mi jár a fejükben, milyen érzések kavarognak bennük. Arcuk két nyitott könyv, könnyen kibetűzheti a történetük. – Ezek most rájöttek, hogy szeretik egymást – gondolja maga is meghatottan. Hosszan elnézi őket. Nem szólal meg. Talán nem akarja hangjával a benne hirtelen támadt elérzékenyülést elárulni. A fagyink is elfogyott, nadrágunkról már rég letöröltük a ráesett cseppeket, nincs mihez kezdjünk a kezünkkel, nem tudunk semmiféle foglalatosságba elmerülni, hogy zavarunkat valamiképpen palástoljuk. Nemcsak a megvallott szerelmükben megdicsőült párra, de egymásra sem merünk nézni. Tekintetünkkel valamennyien a törökbe kapaszkodunk, aki mindnyájunknál erősebb. Lábon állva, ott magaslik fölöttünk. Barna képére visszatért az a bizonyos hamiskás mosoly. – Háromszáz... – mondja ki egészen váratlanul. A hangja határozott, nyoma sincs benne semmiféle remegésnek, tétovaságnak. Diadallal körbenéz. Meglepett tekintetünket látva, immár ujjain is mutatva ismétli: – Három... Háromszáz kecske. Világos a kép. Felbecsülte az árut. Már tudja, hogy mi a jó benne és mi a hiba. Meghányta-vettette magában, hogy mire menne vele, ha méltányos összegért megkaphatná. És döntött: megér

99

Rodostótól nyolc kilométerre, a Muratli út mellé állítunk emlékoszlopot. A közelbe, az út melletti hajlat mélyén szerénykedő iszapfürdőre jártak egykor a magyar bujdosók. Betegségükre kerestek enyhet. „A’ való, hogy a természet igen közönséges orvosságot adott, gondolom, hogy a jeruzsálemi piscina tisztább volt, még akkor is, mikor az angyal felzavarta, mert a’ nem egyéb valóságos sárnál. Énnekem is bé kelletett mennem a herceggel, nem tudom belől, de azt tudom, hogy úgy jöttünk ki, mint az olyan állatok, kik makkot esznek. Kell lenni valami hasznának, mivel a föld népe három- vagy négynapi járóföldről jő ide.” – írta Mikes kelemen a 84. levelében. Még egy helyet akartunk megjelölni, ahol életük zajlott. A törökök korábban megöntötték a beton alapot, s az általunk otthonról hozott kopjafát tegnap vagy tegnapelőtt ráerősítették. Én napokkal korábban a buszunk csomagtartójában láttam a csomagolópapírból kivillanó fáját, a szervezők azóta idevarázsolták. Mire mi ünneplő közösségként a helyszínre érünk, ő már lepelbe bugyolálva áll, és várja az ünnepélyes pillanatot, hogy megmutathassa magát. Tudja, hogy utána nehéz időszak következik: állni a mindennapok megpróbáltatásaiban, tűrni az esőt és az égető napsütést, lesni, hogy az autóút forgatagából lesz-e, aki megáll s megnézi őt, elolvassa a rávésett írást, megbámulja a belé rótt jeleket, próbálván megfejteni őket, várni, hogy a messzi Székelyföldről téved-e ide valaki, aki hírt hozhat az otthoniakról, a Kárpátok

XIV. Az emlékezés kopjafája

neki háromszázat is. – Kezet rá! – ragadja meg a soha vissza nem térő alkalmat az eddig óvatoskodó férj. Az asztal fölött tartja a tenyerét, s a török belecsapja az övét. Szemünk láttára megtörtént a vásár. Oda az előbbi feszültség, most mindannyian lazák és fölöttébb jókedvűek vagyunk. A török indul a kecskékért, hamarosan itt lesz velük. Az asszony elégedetten pisolyog. A férj melle dagadozik. Mi pedig örülünk a mások sikerének. Rendelünk egy újabb kör fagyit, s míg azzal nadrágunkra újabb pecséteket rakunk, el vagyunk telve boldog várakozással.

100

Rodostóból hazafelé jövet egynapos látogatást teszünk az ellenkező irányban fekvő Isztambulban. Reggel hatkor indulunk. Igyekeznünk kell, hogy majd a belvárosban a tervezett helyen parkolót találjunk. Mellettünk jobbról a Márvány-tenger folyamatosan változik. Az imént még ezüstösen fehérlett, aztán vasszürkébe váltott, most éppen fátyolos ködbe merült. Mindez csak percekig tart, aztán alig észlelt átmenettel valami újra vált. Szemközt felkél a nap, betűz a szélvédőn, s hogy sápatag fénye ne bántson, én behunyom szemem. Észrevétlen kókadok el. Fejem előre ejt-

XV. Isztambul

tövén még saját talpukon álló társaira úgy gondolni, hogy tudja, nincs többé viszontlátás. A vendégek és az eseményre jött török hivatalosságok a bujdosókról beszélnek, zászlók lobognak és a székelyruhások ünnepi műsort adnak, aztán lehúzzák róla a leplet. Innen tovább semmi sem fogja takarni, védeni. Egymagában kell állnia a sarat hosszú, forró nyarakon és ködös, nyirkos teleken. Néhány percre még mellé áll az ember, Kelemen Dénes gelencei nyugdíjas tanító, aki szép formáját a Zágon mellett nőtt cserében megtalálta. Ő adott nevet is neki. Most is így szólítja: az emlékezés kopjafája. Úgy néz rá, mint gyermekére szokott a szülő. Kezét alulról fölfelé gyöngéden végighúzza rajta és sorolja a rajta lévő életjeleket. Ez itt a föld, a kerekded forma, az alapot, gyökeret adó föld. Ez meg a víz. A hullámos vonalak jelzik. Most jönnek a fények, előbb a hold, utána a nap. Itt meg a tűz, ami erőt, energiát termel. És legfelül a jövő csíráját magában hordó makk. Elvonulunk megnézni a hajdani iszapfürdő helyét. Napraforgótáblák között gyalogolunk le a dombok közötti hajlatba. A magas fűben megtaláljuk azt a vizes részt, ahol még ma is disznó módra össze tudnók sározni magunkat. Visszafelé jövet még egy tekintetet vetünk az emlékezés kopjafájára és búcsúzunk. Neki immár tiszte, hogy emlékezzen és emlékeztessen. Meghatódottan válok el tőle. – Kitartást! – mondom bátorítóan, és elfordulok, hogy ne lássa a szemem. Megígérem neki, hogy én is emlékezni fogok.

101

ve bóbiskolok egy keveset, hogy a rövidre sikerült éjszakát ezzel kipótoljam. Nem sok sikerrel, mert a kényelmetlen testtartásban percek alatt elfáradok, s néhány kísérlet után úgy döntök, hogy inkább bámulom a velünk szembefutó tájat. A tengert most hagyom, inkább a baloldali dombokat leltározom. Már az elsőn valami szokatlant észlelek. Várost telepítettek rá, furcsa, kísértetvárost. Csaknem egyforma épületek meredeznek az ég felé, s az életnek semmi jele. Azt hiszem, lakói akkor veszik birtokukba, amikor az utolsó csíkot is meghúzták minden épület valamennyi lépcsőházában a falra. A következő várost más tervezte, a harmadikat megint más. Itt szűkében lehetnek a tervezőknek. Ha valamelyikük egy épületet megálmod, egy egész városnyit építenek belőle. Ahány domb, annyi város és ugyanannyi építész. Csak az első volt lakatlan, a többiről messziről is látszik, hogy zsong az élet, de mégsem szeretném közelebbről látni őket. Nekem elég ez a madártávlat. Még örülök is, hogy a hömpölygő autóáradattal gyorsan sodródunk az országnyi lakosságú város, Isztambul felé. Közeledünk, de nehéz bejutni a belvárosba. Elterelték a forgalmat, s most új utat kell találni a központ felé. Nem könnyű, mert mindenfelé építkezések nehezítik a közlekedést. Isztambul bővül, változik, korszerűsödik. Szerencsére a belváros a régi. A hajdani Bizánc falait is immár csak az idő igazítja. Magasan, komoran emelkednek fölénk. Egykor a bent levőknek csaknem teljes biztonságot szolgáltattak. A töröknek sem volt könnyű bevenni őket. A sikeres ostromhoz szükség volt az Erdélyből elszármazott Orbán mester faltörő ágyúira is. 1453-ban a kor legnagyobb, tizenöt tonnás ágyúival lövette e falakat, a keresztény világ legerősebb erődítményét. A hétkilométernyi várfalnak ezen az oldalán volt a drinápolyi kapu, amelyet, mérgesen hozzávágott buzogányával jóval korábban már betört Botond vezér. Volt akkor riadalom a falak mögött! – Itt vannak a magyarok – suttogták egymásnak rettegve. Hangoskodni sem mertek, nehogy felbőszítsék buzogányos vezérünket. Elébe mentek és arannyal békítgették, hogy csillapodjon dühe. Mi feltűnés nélkül érkezünk. Körülöttünk nincs ribillió és nincs

102

békítésünkre szolgáló arany. Igaz, hogy nincs kaputörő buzogányunk sem, és messziről látszik, békés szándékkal érkeztünk. A Bajazid téren kapunk parkolóhelyet, innen villamossal utazunk tovább. A Galata-hídon túl szállunk le, onnan sietve gyalogolunk vissza az Aranyszarv-öböl fölött. Az öböl gyönyörű látványa sem tud rajta tartani, menekülésre késztet engem az a tömény halszag, amely ott terjeng rajta. De van, akit nem zavar. A híd alsóbb szintjén a hely varázsát és a minden bizonnyal kitűnő menüt élvező vendégek zsúfolódnak a sorakozó vendéglők asztalainál. Hiába látszik innen az óváros minden jelentősebb pontja, díszelegnek előttünk a hét dombra épített templomok, görbül kifliszerűen az Aranyszarv-öböl, sejlik a csillogó fényben a Boszporusz-szoros bejárata, a halszagtól a közeli parton is szenvedek, amíg beszállásra érkezik a kialkudott hajó. Először az európai part mellett húzunk el, bámuljuk a vízben tükröződő fehér paloták sorát, egy erődítmény magas bástyáit, hegyre kúszó kőfalát, s mielőtt az ázsiai oldalra kanyarodnánk, átbújunk a két kontinenst összekötő acélhíd alatt. Felnézek és egy kicsit megborzongok attól, hogy mintegy másfélszáz méterrel fölöttem, a tenger és a végtelen ég között, azon a keskenynek látszó szalagon autók pöfögnek át egyik földrészről a másikra. Az ázsiai parton kiszállunk, kipihenjük a hajózás fáradalmait egy fagyizóban, aztán mehetünk vissza az Aranyszarv-öbölbe. A szorosból kibújva még elnézünk balra, ahol a Márvány-tengert magába olvasztotta a délutáni fény. Nagy tengerjáró hajók tűnnek el benne. Jó volna arra menni! Ha a hajómotor most leállna, tán oda sodorna az áramlat, ám kis kirándulóhajónk jól üzemel, és inkább visszatér a halszagú Galata-hídhoz. Újra szilárd talaj a talpam alatt. Élvezettel tapodom az aszfaltot, indulunk az Aja Szófiába, hogy a hatalmas belső térben apró gyermekként elveszítsem magam, s a magas kupola díszítéseit hosszasan szemlélgetve, felemelt fejjel gyötörjem tovább az utazással már megviselt gerincem. Justinianus császár 537-ben keresztény templomnak építtette. A törökök dzsámivá alakították, ma múzeum. Mintegy tízezer ember ötévi munkájával készült. Több színű márvány, porfír, arany és ezüst díszíti. Vallásos funkcióitól megfosztva, belső tere most csupasz, a sok-sok látogató

103

sem tölti ki. Nemcsak vallásos áhítat nem érint, de nem is érzem jól magam benne. Isztambul sok nekem egyetlen napra. Elbódít, felkavar, mint mértéktelenül vedelt bor. Bármily finom, csak kellő beosztással szabad kóstolgatni. A szabadba vágyom, ki a szemközti park árnyas fái alá, hangulatos mellékutcák csendjébe, homlokomon szellőt akarok érezni, idegen ízeket kóstolni, szabadon választani meg utam, merre járjak s az utcai padot, ahol elüldögélhetek egy kicsit. Nyugodtan akarok szemlélődni, a hétköznapi várost szeretném látni s nem a turistának letörölt, kifényesített képet. A Kék Mecsetet kihagyom. Nyomasztanak a szépséggel ily gazdagon megterhelt épületek. Fáraszt a sok látnivaló, boltívek végtelen sora, a falak hangyákként kavargó díszítései, szájtáti nézelődők ámuló sóhajai. Nem bírnék templomból templomba járni, múzeumból múzeumba, ömlesztve kapni meg mindent egyszerre. Képtelen lennék begyűjteni egyetlen napon minden látnivalót, albumba helyezni a sok-sok képet, rekeszekbe elrakni annyi élményt, amennyit a város a kultúra jelszavával – ha nem vigyázok – a nyakamba zúdít. Csendet akarok és nyugalmat! Ifjú barátommal, a tolmáccsal kettesben vonulunk el. Szeretek vele beszélgetni. Csöppet sem hivalkodva, kellemes társalgás közben oszt meg velem olyan ismereteket, amelyeket többéves törökországi tartózkodása alatt szerzett. Kíváncsi lévén rá, megadatott számára a lehetőség, hogy itt tanuljon s megismerje ennek a népnek a nyelvét, kultúráját és a történetét, amely annyi szálon keresztül kapcsolódik a mienkhez. Most menekülve a látnivalók terhétől, betérünk egy csendesebb mellékutcába. Ebédelni szeretnénk, valami kedvünkre való falatozót keresünk. Húsz métert sem haladunk, amikor három pincér fut ki elénk egy vendéglőből. Az étlapot mutatják és invitálnak, ebédeljünk náluk. Pechemre elfogadjuk az ajánlatot és letelepedünk az utca kövezetére kihelyezett asztalok egyikéhez. Mintha csak leadott rendeléssel vártak volna, fél perc sem telik, asztalunkon a kért menü. Máris sejtem, én már többé nem tudok odahaza vendéglőbe menni, félórákig lesni, hogy asztalomhoz jöjjön a pincér, aztán várni, hogy valahol egy baromfiudvarban elkapják és levágják azt a csirkét, amelyiknek a combját én kisütve kértem. Ezt sírom vissza, majd ehhez viszo-

104

Isztambulban járva nem lehet a bazárt kihagyni. Hiába kábult a vándor, törődött és unt, élményekkel teli zsákjába ezt még kénytelen belegyömöszölni. Annyiszor hallott már róla, meg kell néznie. Bizonyosan hiányérzete lenne, ha ezt kihagyná. Pedig nem vár tőle semmi különöset, semmi felemelőt. Tán még szégyelli is egy kicsit ezt a hirtelen rátört, megmagyarázhatatlan kíváncsiságát. Nem szeret különösebben vásárok, sokadalmak forgatagába járni. A rodostói piac helyett is a Márvány-tenger habjait választotta. Késő délutánra hagyja, utolsó attrakciónak, ahol elköltheti utolsó török líráit, nehogy a zsebében maradjanak. Itt van a lehetőség, hogy az otthoniaknak valami apróságot, erre az útra emlékeztető ajándékot vegyen. Szilárddal, a tolmáccsal kettesben lépünk be a Nagy Bazár kapuján. Tulajdonképpen egy vásárcsarnok, a világ legnagyobb fedett piaca. Immár fél ezredéve működik. Azóta fejlődik, növekedik. Két raktárépületből indult, kis utcákba szerveződött. Ma már közel 60 utcácska mintegy 3000 boltja nyit reggelente és szolgálja ki a napi 250-400 ezer látogatót. Utcarendszere több kilométer hosszú. Első benyomásom a riadalom. Olyan, mintha egy labirintusba lépnék, ahonnan bizonytalan, hogy valaha kijuthatok. Már a kaputól három irányba futnak az utcák. A lejtőn levezető középsőt választjuk. Ez tűnik biztonságosabbnak, visszafelé majd tudjuk, hogy egyenesen a hegyre fel jövünk. Ám néhány méter után kereszteződéshez érünk. Jobbra és balra is utca, áruval megtömött boltok. Ha most elkanyarodunk valamerre, aztán még néhány-

XVI. Bezár a bazár

nyítok minden vendéglői étkezést, és el fog menni az étvágyam, ha nem ezt az udvariasságot, figyelmességet, gyors kiszolgálást kapom. Utána kószálunk az utcákon. Benézünk kirakatok üvegein, suta tekintettel átsiklunk különböző üzletek választékain. Nem érdekel az áru, semmit sem akarunk vásárolni, csak kell ez a céltalan mozgás és kell szemünknek valami „rágógumi”, hogy közben a nap élményei szívünkben, agyunkban kezdjenek ülepedni.

105

szor irányt váltunk, felmentő csapatokat kell küldjenek a megkeresésünkre, mert magunktól ki nem találunk. A boltok csoportokba rendeződnek. Amerre járunk, főként arany ékszerek, antik tárgyak és bőr holmi a kínálatuk. Óriási a forgalom. Nézelődő emberek tömegei sokkarú polipként tekergőznek mindenfelé. Egy ékszerüzlet előtti üvegpultnál megállunk. Szilárd kedves ismerősének vásárolni szeretne. A láncokat vesszük sorra, aztán valami hozzáillő szép medált keres a segítségemmel. Két fiatal férfi, harmincas éveiben járó árus az üzletben. Amint minket meglátnak, az egyikük kijön, diszkrét távolságból követi tanakodásunkat, és csak akkor szólal meg, mikor barátom a kiválasztott ékszer áráról érdeklődik. Ezzel indul a beszélgetésünk. Már hallotta, hogy magyarok vagyunk, s ugyanúgy lelkesedik értünk, mint bármelyik török, aki a napokban identitásunkról valamiképpen értesült. A vásár most mellékes, kíváncsi ránk és kérdez. Belemelegedünk a beszélgetésbe. Kik vagyunk, mik vagyunk, mivel foglalkozunk s mi járatban török földön? Ha II. Mohamed szultán 1453 tavaszán elmulasztotta volna, ő most a törökök nevében köszönetét fejezi ki, hogy a magyar Orbán mester ágyúival jelentősen hozzájárult ennek a városnak a bevételéhez. – Nélküle nem is sikerült volna Bizánc ostroma – vélekedik ő. Hálája jeléül, hoz is nekünk egy-egy lezárt műanyag pohárba csomagolva forgalmazott finom hűsítő vizet, amely otthoni erdőszéli forrásvizekre emlékeztet, s igazán jólesik ebben a hőségben. A tolmácstól megtudja, hogy a penna és az ecset szerelmese vagyok, s szeretné látni, hogy mit festettem. Bevezet a szemközti ékszerüzletbe, amelyről kiderül, hogy szintén az övék, s amíg én egy laptopon előkeresem a festményeimről készült fotókat, átvonulnak a túloldalra, hogy nyélbe üssék a vásárt. Jó öt percig felém sem néznek, én meg szorongok a rengeteg ékszer között, mozdulni sem merek. Aztán jönnek, újabb pohár vizekkel isszuk meg az áldomást, megnézzük a képeket. Tetszenek neki. Talál köztünk a törökből magyarra, magyarból törökre fordított szó. Hosszasan elbeszélgetünk. Ott ér a záróra. Ma talán korábban zárnak, hiszen holnap kezdődik a ramadán, az iszlám világ szent hónapja, az önmegtartóztatás és vallásos elmélyülés ideje. Váratlanul ér, hogy ily hirtelen bezár a bazár. Szívesen nézelődtünk volna még

106

Éjféltájt indulunk haza. Eljött a pillanat, amikor az utazó egyetlen vágya, hogy minél hamarább hazaérjen. Elég volt a látnivalókból, elég az élményekből. Már semmi más nem érdekli. Ha tehetné, a gondolat sebességével térne meg otthonába, hogy saját ágyában pihenhesse ki az út fáradalmait. A buszban csendesek vagyunk. A török-bolgár határig már nem számítunk semmi érdekesre, az átkelés is csak annyiban érdekel, hogy az éppen szolgálatban lévő túlbuzgó, netán teljesen érdektelen tisztviselők vajon ezúttal mennyire teszik próbára a türelmünket? Bóbiskol a társaság. Mindenki próbál a lehető legkényelmesebben elhelyezkedni az ülőhelyén. Már gondolatunkkal sem kapaszkodunk az itteni tájba, nem kémleljük, hagyjuk, hogy fusson a busz mellett sebesen visszafelé. És fusson vele az éjszaka! A Tanár úr nem alszik. Magába mélyedve ül. Fáradt tekintetén látom, hogy ezúttal nem tervez semmit, csak hagyja, hogy kedvükre kóvályogjanak a gondolatai. Most először nem figyel a környezetére. Az önmaga számára kitűzött feladatot elvégez-

XVII. Tanár úr

egy keveset, hisz alig láttunk belőle valamit. Azt hittem, az estét itt tölthetjük. A török sajnálattal mutatja, hogy a szomszédos üzletek bezáráshoz készülődnek. Búcsúzóul egy városomról készült kis képeskönyvet ajándékozok neki, hadd lássa, milyen vidékről jöttünk. Beletekint, fellapozza, aztán egy kis láncra függesztett üveggyönggyel viszonozza. Rajta szemre emlékeztető díszítés. Nagyon népszerű a törököknél, otthonukban, környezetükben mindenhová kifüggesztik, ékszerként is viselik. Amulettként használják szemmel verés ellen. Az idegenek Allah szemének nevezik. Kapunk egy-egy névjegyet is, a hátán a Nagy Bazár utcahálózatának térképrészletével, amely alapján visszatalálhatunk a bejárathoz. Elköszönünk. Török barátunk utánunk int. A kiáramló tömeggel megyünk, amely egyre sűrűsödik. A kapu környékén hömpölyög. Már nyugodtak vagyunk, hiszen semmi baj nem érhet. El nem tévedhetünk. Rontás ellen pedig védettek vagyunk. Innen tovább már vigyáz ránk Allah szeme.

107

Nem mehettél velük, de otthonról követed, merre járnak. Hacsak egy tekintetet vetsz a naptárra majd az órára, máris pontosan tudod, hol tartanak. Mintha csak filmen néznéd, megelevenedik előtted a kép, és felváltva látod a kilométereket mohón zabáló buszt és két oldalt a mellette visszafelé rohanó tájat.

Meglássák

te. Végéhez közeledik a negyedik Mikes-zarándoklat. Már csak az hiányzik, hogy a zarándokok megtérjenek otthonaikba. Az út jól sikerült. Végigjártuk a bujdosók útvonalát, a korábban megjelölt emlékhelyeket megkoszorúztuk, állítottunk egy új kopjafát, megbeszéléseket tartottunk helyi hatóságokkal, ápoltuk elődeink emlékét, erősítettük magunkban a nemzettudatot, régi kliséket bontogattunk le és rokonszenvet találtunk egy másik nép iránt, amelyik testvérének tud minket. Ennyi elég is egyelőre. Az élmények feldolgozása még ráér. Csak érjünk haza szerencsésen! Ősz üstöke világít az éjszakában. Mágnesként vonzza a tekintetem. Azt mondják, immár hetvenet töltött. Ahogy itt fáradtan ül, már elhiszem. De mindaddig, amíg dolga volt velünk – tervezett, szervezett, irányított és oktatott –, nem látszott rajta ennyi év terhe. Meggyőzően határozott és fiatalos volt. Úgy járt előttünk Rodostó vagy Isztambul utcáin, hogy aki követni próbálta, csaknem futásra kényszerült. Csodáltuk szellemi és testi frissességét. – A méz az oka – magyarázta korábban valamelyikünk megjegyzésére a zarándoklaton résztvevő felesége. – A méz és a tej. Ez a kettő a fő tápláléka. Ettől volna ennyire fitt? Ennyire meghatározó lenne az egészséges táplálkozás? Kell ehhez még valami más is: cél és akarat. Terveket szőni, és azokat megvalósítani. Felelősséggel gondolni egy közösség sorsára, életére, és számára hasznosnak lenni. Most rám néz. Ha tudná, hogy éppen őt figyelem, elemzem! Mosolyogva biccent felém a fejével. Mintha azt mondaná: „ezt megcsináltuk.” Fáradt az arca, de elégedettnek tűnik. Tekintetében bajtársi cinkosságot vélek felfedezni. Visszabólintok neki: „igen, ezt meg.”

108

Azzal ébredsz, hogy „most bújnak ki a hegyek közül”. Percekkel korábban virradt. Álmos és lomha még minden. A patak sem csörren ilyen korán, a szemközti erdő éppen most törülgeti a szemét. Aztán a hegyre hág a nap, és megélénkül a gyülevész népség: a fák nyújtóznak a fény felé, az út néhány kanyart vet, a völgy mélyén a sűrűbe menekülnek az árnyak. Délben eszedbe jut a szelíd, lankás táj, amelyen éppen átvág a jármű. Semmi szokatlan, rendkívüli. Az utasok bizonyosan unalmasnak találják. Ők még nem sejtik, hogy hamarosan változik a domborzat, végtelen erdőkkel vonagló hegyek állják az útjuk. Azt várod, hogy találkozzanak a tengerrel. Alkonyi órán ismerkedjenek vele, amikor a figyelmet nem tépi szét a sok csillogás, vaksin tapogat körül előbb a szellő, később a végtelenből jövő hullámaival a víz. Idegen városokban mellékutcákat mutatnál nekik. Hívnád, hogy üljenek veled egy padon valamely parkban vagy egy kávézó, büfé járdára kirakott asztalainál. Pihenjetek az árnyékban, némán nézelődjetek. Kóstoljátok a helyi ízeket, érezzétek a sajátos hangulatokat, amelyek aztán megmaradnak e látogatás lenyomataként. Hiszen tudod, hogy valahányszor e vidékre gondolnak, elsősorban nem a pompás templomok, a gazdagon kitömött múzeumok, történelmi relikviák ötlenek fel kellemes emlékként. Sokkal inkább egészen apró, akkor jelentéktelennek tűnő részletek, amelyek később egyre fontosabbakká válnak. Szeretnéd, hogy meglássák mindazt, ami neked sikerült és örömödre szolgált. Szurkolsz nekik, hogy szép és érdekes legyen, élményekkel teli ez az utazás.

109

…világért se állj ellen! Akkor már jobb, ha vakmerően beleveted magad, s hagyod, hogy kedvére sodorjon, vigyen amerre akar, fusson veled sebesen, pörgessen örvényei között, rántson le a fenékre, aztán dobjon a permettel a magasba, örjöngve csapkodjon, vagy ringasson szelíd hullámokon, amíg csak kifullad. Légy lelkes! Élvezd a játékot…

Lehet, hogy szép a világ

110

111

Az út rövid volt. Kibámult a busz ablakán, nézte a reggeli napfényben fürdő októbervégi tájat. Ezeket az érett őszi színeket szerette a legjobban, amikor már sárgából, vörösből barnába fordul az erdő, itt-ott ugyan felvillan még némi kopott zöld, de oly erőtlenül, oly bágyadtan, hogy nem bírja megtörni a meleg színek hatalmát. A napfényben még felerősödik, még tisztábban látszik, hogy mennyi hőt gyűjtött a hosszú kánikulában minden fa, minden bokor. Az erdő parázslik, most fogja felemészteni magát. Megint rossz időt ígértek, hideg esők jönnek, s pár nap alatt kioltják, elmúlik ez a varázslatos látvány. Az út alatt volt benne egy kis drukk, hogy otthon lesz-e, de a kapu nem volt bezárva, és amint a tornácra ment fel a lépcsőn, egyre határozottabban tudta, hogy jókor jött, itthon van a gazda. Pedig hangot nem hallott, neszezést sem, mégis olyan nyilvánvalónak tűnt, hogy bent találja. Ráduly érzelmes hangon fogadja. Az arcán a kellemes meglepetés mosolya. – Hogy kerülsz ide? – Véletlenül. Valami írót keresek, errefelé lakik-e? Szeretném felköszönteni. – Erre, erre… – Tán csak nem te vagy az? Na, Isten éltessen! Még sok boldog születésnapot érj meg! Kezet fognak, megölelik egymást. – Honnan tudtad, hogy ma van a születésnapom? – Az újságban olvastam. Azt írták, hogy Szentgyörgyön ünnepelitek ma a kerek évfordulót. Ezért jöttem ilyen korán, hogy még elkapjam a grabancodat. – Velem ugyan nem csinálnak felhajtást! Szóltak ugyan, hogy ünnepséget szerveznek. Mások is akarták, itt a faluban is kitalálták már régebben, de leállítottam őket. Én nem ünnepeltetem magam sehol – komorul el az arca, látszik rajta, hogy e mondat mögött egy regényre való szöveg van. – Azt mondtam: a kapum nyitva, az ajtóm nyitva, s a szívem is nyitva van. Aki köszönteni

Születésnap

112

akar, az idejön. – Na éppen ezért jöttem én is ide. Ezen elmosolyodik. Különös a mosolya. A keskeny arcon keveredő határozottság és nőies lágyság teszi? Netán az ártatlan tekintete? Vagy csak az fura vérhólyagszerű valami az alsó ajkon, közel a szája szögletéhez? Teste érdekes csavarba merevül: lábai mintha a konyha felé indulnának, míg felsőteste a vendég felé fordul. – Foglalj helyet! Máris hozok neked valami innivalót. – Hoztam neked egy üveg bort, hogy még több erőt, egészséget és munkakedvet adjon neked – kap észbe a köszöntésre érkezett. – Ha nem említed a bort, még elfeledném átadni az ajándékot. – Én nem ihatok belőle. Nagy a vérnyomásom, gyógyszert szedek rá. – Akkor ne bontsd ki! Inkább én sem iszom. – Szedem a gyógyszert, minden nap mérem a vérnyomásom. Most éppen jó. Így akarom stabilizálni. De tényleg kibontom neked... vagy hozzak az enyémből. – Inkább a tiédből. Tényleg muszáj koccintanunk, nem minden nap lehet az ember hetvenéves. – Tegnap még volt bennem kétely, hogy a hetvenet megérem-e. Nem is tudom, hogy miért, mert nem éreztem rosszabbul magam, mint máskor. Talán, mert ez a kerek évszám kissé megriasztott. Hozza a bort, poharat helyez az asztalra, tölt s az üveget az asztal elé a szőnyegre teszi. Magának valami pirosat tölt egy gyűszűnyi pálinkáspohárba. – Én a bortól óvakodom, inkább ebből kortyolok egy kicsit – mondja szabadkozva. Koccintanak, s a vendég még egyszer elmondja a jókívánságait. Most már haza is lehetne menni, hiszen a felköszöntés megtörtént, ittak egymás egészségére. – A minap itt járt az egyik kiadó vezetője, könyvekről írt recenzióimat vitte el. Elsősorban azokról, amelyek náluk jelentek meg, de másokat is. Odaadtam negyven év válogatását. Utolsónak a te könyvedről írottat. Vele lesz kerek a negyven év. No, nem szabad csak úgy hirtelen felállni és elmenni, amikor az emberrel közlik, hogy nemsokára egy másik könyvbe kerül az a szöveg, amit az ő könyvéről írtak. Erre mégiscsak illik egy pohár-

113

kával inni. – Ez jó hír. Ennek nagyon örülök. Adja az ég, hogy még sok-sok könyvemről írhass! – Ahhoz előbb neked kell írnod! Kopognak. Az „igen”-re kitárul az ajtó, s egy bészbóllsapkás, köpcös alak sugárzó arccal fordul be. Egyetlen lépéssel terem a szoba közepén, felkapja a házit, megropogtatja a vékony csontjait. „Csak nehogy megfojtsa!” De szerencsére nem történik baj. Óvatosan leteszi megforgatja, megnézi, aztán újból ölre kapja, és amikor ismét padlóra helyezi, jól megpaskolja a hátát. – Azt hallottam, hogy születésnapod van. Beléptem, hogy köszöntselek. – Köszönöm! Mikor kerültél haza? – A tegnap jöttem, s amerre jártam a faluban, mindenfelé azt beszélik, hogy ma töltöd a hetvenet. – Igen, a barátommal éppen azt ünnepeljük. Ismerkedjetek össze! Balkézzel leveszi a bészbóllsapkát. Alóla kopaszodó kerek fej bújik elő, csillogó szemekkel. Az arc első ránézésre szétfolyó, puha, de aztán felsejlenek a felület alatt lappangó keménységek is. – Cserei vagyok. Cserei Gábor – nyújtja a kezét. – Fanyar. Olyan ismerős a neved… valahol már biztosan találkoztam vele… Hol is... Hopp! Megvan! Hajóskapitány, aki a nyolcvanas években kint maradt Amerikában? – Igen, de honnan tudod? – lepődik meg a köpcös. – Hallottam a rádióban. Azt hiszem a Szabad Európán. Még akkoriban, frissiben… hogy egy kibédi hajóskapitány… Mikor is volt az? – Nyolcvanháromban. Nem tudtam, hogy Szabad Európa is foglalkozott velem. – Én se gondoltam volna, hogy egyszer majd találkozni fogok itt veled. – Gábor tanítványom volt, még a legelején, amikor fiatalon idekerültem. Hatodikos – egészíti ki a rövid bemutatkozót Ráduly, miközben egy széket kanyarít Gábor alá. – Ő pedig ezt a könyvet írta – mutatja Gábornak a hirtelen mozdulattal valahonnan előhúzott Fanyar-könyvet. – Én írtam recenziót hozzá.

114

Gábor elveszi a felé nyújtott könyvet, belelapoz, de nem időzik sokat vele, hamar az asztalra teszi. – Én azt hiszem, hetedikes voltam akkor. – Nem, nem. Hatodikos. – Na várjunk csak! Számoljuk ki! Ujjain számolja az éveket. Hét jön ki. Rádulynak meg hat. Egy párszor közösen is elpróbálják, sikerül teljesen összezavarodni. Aztán az ünnepeltnek eszébe jut valami. A szomszédos helyiségből egy pillanat alatt vastag köteg papírral tér vissza. A dossziéba fogott lapok közül keresgélés nélkül emel ki egyet. A fehér írópapírra ragasztott megsárgult újságkivágás eldönti a vitát, rajta lévén a fiatal tanár beszámolója egy diák irodalmi kör rendezvényéről, amelyen a hatodikos Gábor is szerepelt. Gábor elneveti magát, és elkezdi mondani azt a verset, amelyet negyvenöt évvel ezelőtt az említett rendezvényen kisdiákként szavalt. – Hát te ezt még tudod? – derül fel az egykori tanár. Látszik rajta, hogy most visszaröppent az időben. A csaknem fél évszázad egy pillanat alatt eltűnt. Látja magát, amint alig kinőve a gyermekkorból, kicsit még félszegen, de nagy-nagy elhatározással átlépi az iskola küszöbét; nem érti, hogy súlytalan léptei alatt miért recseg a fáradt olajjal feketére festett deszka – az olaj átható szaga most is itt van az orrában; a krétaporos tábla kecskelábú állványon áll a sarokban, és várja a kerekded mondatokat, amiket aztán krétacsikorgató apró kezek rónak fel kizárólag az alsó fertályába, mert túlságosan magas, tetejét még az új tanár sem érheti fel; a rozzant padokban hangyákként nyüzsgő gyermekek, akik úgy elfoglalták magukat, hogy észre sem veszik, hogy a tanár megérkezett, amíg rájuk nem szól, és akkor oly kíváncsi figyelemmel néznek rá valamennyien, hogy égeti bőrét az arcára fókuszolt tekintetük. – Amint idehelyeztek, nyomban irodalmi kört szerveztem. Gábor volt az első elnöke – szól magyarázólag a másik vendége felé. A kötegből kivesz egy lapot, Gábornak nyújtja ajándékul. – Akkoriban megjelent egy beszámolóm az újságban erről. Tedd el, mert még maradt nekem is. Nemrég rendezgettem, s akkor fénymásolatokat készítettem róla. Több példányt is. – Az utódaidnak nem sok gondjuk lesz az irodalmi hagyatékod-

115

dal, ha te már mindent ilyen szépen elrendeztél – ereszt el egy apró nyílat Fanyar. – Te mit iszol? – fordít témát, amikor hirtelen belevillan, hogy Gábort még nem kínálta meg. Kiegyeznek szilvapálinkában. Gábornak pálinkát tölt. A három különböző méretű pohár más-más itallal összekoccan. Végül is, így is lehet inni: mindenki azt, amit szeret, vagy amitől még nem tiltották el. Így is lehet élni, vagy tán csak így lehet élni, ha nem kényszerítenek egyazon fazonba, ha megmaradhatunk a magunk sajátosságában szépségeinkkel és rútságainkkal, dicséretes és dicstelen tulajdonságainkkal. Így is lehet élni, hogy egyik bejárja a világot, és mindenhol teljében kapja a kalandot, az élményeket, látnivalókat, az ismeretlent, ami egyszerre vonz és taszít, a másik meg jószerivel ki sem bújik ebből a házból, de ide is eljön a kaland, az élmény, a látnivaló. Csak magába néz, és ott tátong az ismeretlen. Mindenhol elér az öröm és a bánat, elér a gond, amire ha te nem bukkansz rá, eljön ő érted és megkeres. – S a család? – kérdezi Gábort. – Köszönöm, jól vannak. A lányom most ment férjhez, néhány napja volt az esküvő. Innen vitt férjet magának az óceánon túlra. – Na ez igen! Hát ezt én eddig nem is hallottam – lepődik meg a vendéglátó, aki általában a falu minden hírét tudja, mert oly régen azonosult vele, oly mély és kölcsönös a kapcsolatuk, hogy nem maradhat ki semmiből, eseményei előzetes hírét vagy utólagos lenyomatát mindig elhozzák neki az emberek. – Még nem ért ide, most hoztam a hírt. Tavaly, mikor itthon járt, akkor jöttek össze, s lám ez lett belőle. Erre is koccintani kell. Ráduly kinek-kinek megfelelő italt tölt, s a három férfi újra összeüti a poharakat. – Isten éltesse az ifjú párt! Fenékig hajtják. Gábornak mennie kell. Kézfogások, búcsúzkodás. Ráduly kikíséri a volt tanítványt a kapuig. Fognak még találkozni, hiszen nem egy-két napra jött az öregedő tengeri medve – kiszámolta magában, hogy bizony Gábor is hatvan felé közelít. – Én is megyek, hogy ebédelhess, és pihend ki a fáradalmakat, mert bármikor jöhet a váltás.

116

– Domi ígérte, hogy kijönnek Vásárhelyről, de azt sem tudom, hogy kivel és mikor. Maradj még! Legalább idd meg azt a bort, ne maradjon az üveg fenekén! Megissza, aztán szedelőzködik. Kilépnek az ajtón. Az udvar és a veteményeskert kerítés nélkül egybecsapva. Az udvar nem mutat gazdálkodás nyomaira, teljesen begyepesedett. Egy ösvény vezet át rajta az udvar mélyén oldalt szerénykedő kinti illemhelyig. Egy leágazás a kertbe visz, ahol a frissen ásott föld még le nem lapult fekete halmai között kontrasztként kiterjedt zöld foltokban petrezselyem- és zellertelepek. Ráduly belekarol a vendégbe és erre kanyarítja. – Felástam a kertet – mutatja gazdai büszkeséggel. – Ezt a kicsit meghagytam friss zöldségnek, még a hó alól is szedhetek innen zöldet a levesbe. – A szellem munkásai közül, tán csak Nagy Imre volt ennyire büszke a gazdaságára, mint te erre a veteményeskertre – vélekedik kissé maliciózusan a vendég. Elbúcsúznak. Amíg az utcán megy az országút felé, hogy valami járművet leintsen, ami hazavinné, Rádulyra gondol, aki ott maradt a nyitott kapuban. A legrosszabb ilyenkor visszamenni és eltüntetni a látogatás nyomait, elrakni az italos üvegeket, elmosni a poharakat, kiszellőztetni a házat és a fejét, mert ez a nap kizökkentette a megszokott kerékvágásból. Pedig hát nem történt semmi különös, csupán annyi, hogy készítgette a szívét rá, hogy ez is eljön, és ez eltöltötte kíváncsi várakozással. Eddig ez a várakozás is elmúlt. Most valami ürességet érezhet, ami mindig megjelenik, ahányszor megvalósul valami, amire az ember sokat várt. Lefekvésig és még tovább, amíg jön a már egyáltalán nem sietős álom, lesz ideje magára gondolni, lesz ideje számba venni a nap eseményeit, visszaidézhet elhangzott mondatokat, átérezhet újra itt maradt hangulatokat. Ez az az időpont, amikor kartotékol az elme, rendezget, feliratoz, s végül mindennek talál helyet. Az éjszaka sötétjében szembenéz magával az ember, és tükör nélkül többet lát, mint fényes nappal, mert nem a fényes lapon visszaverődő képet, önmaga külső mázának visszfényét tapogatja a tekintete, hanem befelé néz. Vajon mit láthat egy magánya csendjében élő író hetvenéves-

117

Hogy egységes egészként a maga valóságában láthassuk a dolgokat, jót tesz, ha kellő mértékben eltávolodunk tőlük. Ahogyan a festő munka közben nemegyszer néhány lépéssel hátrál az állványra állított vászontól, hogy jobban szemügyre vehesse a készülő képet, megtalálja a megfelelő arányokat és a színeket tökéletes harmóniába hozza, úgy kell eltávolodnunk nekünk is hétköznapi fáradozásaink, görcsös akarásaink, nyughatatlan kapkodásaink

Más perspektívából

sé felszentelésének éjszakáján? Megpróbálta kitalálni, a bőrébe bújni, a lelke mélyén tapogatni, mert maga is ezt a könyörtelen mesterséget választotta, amelynek művelői szívesen kitárják a lélek bugyrait, s mint bugyellárisban, maszatos kézzel turkálnak benne: – Hetven év... Istenem, ez is eljött... mégiscsak megértem... két barát meglepetést és örömet hozó látogatása... emlékek messzire nyúló, szerteágazó fonala... egy átbeszélgetett nap, amikor egyetlen sor írására sem volt alkalom... megengedhetetlenül sok alkohol, ami mégiscsak összegyűlt a gyűszűnyi poharakból is... a kimaradt ebéd miatti szorítás a gyomorban... várakozás, hogy hátha Domi is megjön... s az a bizsergető érzés, hogy ha hirtelen álomra hajtanám a fejem, ezzel is már kerek, egész, elrendezett, dossziéba kötött az életem, amit még a végső nyugalomig naponta megbonthatok, hozzátehetem a friss lapot – egy derűs délelőttöt, napfényes délutánt, egy-egy cikket vagy újságkivágást – ebből a gyorsan elröppenő valamiből, amit életnek nevezünk. Hetvenedik születésnap... öröm és fájdalom... kikerekedett... innen kezdve már szabad vagyok... nem számolok tovább, csak írok... írok... írok… Hát nem borzasztó, hogy amint fogy az idő és az erő, egyre több és több – s mint kitáguló gáz, feszíti szét az embert – a benne összegyűlt megírandó dolog? Csak ez az éjszaka múlna el, mert holnap újra megtalálom magam! Holnap megint vár a feladat, s lefoglal teljesen, mert ő mint a tüzes szerető, mindent akar, teljes embert kíván.

118

tárgyától, hogy azt igazán megszemlélhessük, befogja a tekintetünk, és azon minden lényegest észrevegyen. A távolság új perspektívát kínál, lehetőséget nyújt, hogy szabaduljunk az arcunkba lógó millió színes apróság szédítő kavalkádjából, a részletek rabságából, és a maga teljességében hagyjuk előttünk feltárulni mindazt, amit eddig – ilyen közelről – nem láthattunk. Ha már legalább egyszer megpillanthattuk az egységes egészet, újra belemerülhetünk a tengernyi részletek habjaiba, eljátszhatunk hullámain, elbíbelődhetünk megannyi picinység nyitján, bonthatjuk még inkább szét, szeletelhetjük tovább, mert tudatunkban – viszonyítási alapként – ott marad végleg kitörölhetetlenül az egészről alkotott kép. Amíg azzal nem szembesülünk, fogalmat sem alkothatunk arról, miként viszonyul az egészhez a rész, és hogyan viszonyuljunk mindehhez mi magunk. Nem érthetjük meg, hogy az egész nemcsak a részek összege, hanem annál több, valami más, ami úgy viselkedik, mint egy élő szervezet: születik, növekedik, kiteljesedik, aztán elmúlik. Ám utána nem marad tátongó üresség, nem veszi át az uralmat a végtelen semmi, és ami volt, nem tűnik el nyomtalanul, de születik helyébe valami más, ami a maga rendjén növekedik, kiteljesedik és elmúlik. Azt már tudjuk, hogy mi csupán részei vagyunk a körülöttünk hömpölygő, hullámzó világnak, amiről szintén sejtjük, hogy maga is egy még nagyobb egészben parányi rész. Talán nincs is egy kerekded abszolút teljesség, amelyben összegződne végül is minden. Ahogyan az anyagot atomjaira bontjuk, és a tudomány és technika fejlődésével egyre kisebb és kisebb alkotó elemekre bukkanunk, ugyanúgy a kozmoszba tekintve egyre nagyobb és nagyobb világokat fedeznek fel egyre érzékenyebbre csiszolt teleszkópjaink. Tőlünk lefelé és felfelé egyaránt végtelen a kiterjedés. A második magyar a kozmoszban, aki nemrég a mikroprocesszorok világából lépett ki a csillagok közé, talán ő érthette meg a leginkább ezt. Átérezhette nagyságunkat és picinységünket a világban, próbálkozásainkat és mulandóságunkat ebben a körforgásban, amely nem tudni hol kezdődik és hol végződik.

119

Itthon a családját, a szomszédokat, falusfeleit, munkatársait zavarta azzal a különös kedvtelésével, hogy munka közben, vagy a pihenőidőben harsány hangon áriákat énekelt. Kukoricakapálás mellett is teli tüdővel a rádióban hallott operaáriákat próbálgatta. El tudja képzelni a csűr mögött a kertben kapálás vagy szénaforgatás közben figarózni? Pedig szép hangja van. Mindenki dicsérte érte, mert az valóban figyelemre méltó, de a háta mögött összenevettek, s mutatóujjukat a halántékukra téve, csavartak rajta egyet. Ezzel elmondták a véleményüket. Különben derék embernek látszik, megnősült, feleségével összehoztak négy gyermeket, most küszködik, hogy felnevelje őket, dolgozik napestig, kipróbál többféle szakmát – éppen a kőművességnél tart –, keresi a boldogulás utját, s ha ki nem nyitná a száját, észre sem lehetne venni, hogy valami még sincs rendben nála, valami eltér a megszokottól, olyan lenne, mint a rendes fiatalok bármelyike a faluban, aki még egy kicsit éretlen, meglátszik, hogy korán kimaradt az iskolából, kicsit felelőtlen – mert szép a négy gyermek, de kérdem én, ma szabad-e ekkora terhet venni a vállra –, de törekvő, konok, s az ilyenből mégiscsak lesz valami, mert az élettől kicsavarja, ami neki jár. Csak ezt a bolondériáját hagyná! Nem olyan rég, hogy rátört. Ahogyan jött, ugyanúgy el is mehet. Ha népdalokat énekelne, már azt is sokallnák – pedig azt mindnyájan igazán szeretik –, mert hát azt sem lehet örökösen hallgatni. Ha valami divatos könnyűzenét fújna, azt legalább a fiatalok szeretnék. Ráznák magukat rá a kultúrházban. Mikrofon nélkül is betöltené hangja a termet. Kérem, egy hete még mindenki ezt mondta, mint én. Mindenkinek elege volt belőle. Még sajnálták is a feleségét, mondták hogy, jóravaló fiatalasszony, csak nincs szerencséje ezzel az emberrel, aki fülemülének képzeli magát. Mikor hozzáment, nem láthatta, mi lesz belőle. A gyümölccsel is van úgy, hogy kívül szépen piroslik, alig várod, hogy beléharaphass, s aztán mikor beléereszted a fogad, kiderül, a közepe már hibás. Ma viszont az egész falu imádja. Azt mondják, híres ember lett külföldön. Kiment dolgozni valami idegen országba, mert a kőművest ott jól megfizetik, de

Dicsőségben osztozva

120

a száját ott sem tudta befogni, a hangját kieresztette, hadd szálljon hegyen és völgyön át, hátha az asszonya is meghallja itthon, hogy abban a nagy idegenségben mennyire hiányzik neki. Aztán valaki olyan hallotta énekelni, aki ért az effélékhez. Azt mondta, tehetsége van hozzá, meg kellene mutatni országnak, világnak. Az ottani tévében is bemutatták. Azt mondják, szenzáció lett az operaénekes-kőműves, aki abból a távoli egzotikus országból jött, ahonnan a hangoskodó gitanok érkeznek. Ide is küldtek egy tévés stábot, hogy megmutassák a nézőknek, honnan érkezett. Na hiszen volt is mit megmutatni: a sarat és a nyomort. Mást nemigen volt mit. A csupa kátyú utat, amelyet még az áradás is elmosott. Oda sem lehet menni autóval a portájukig, gyalogosan is csak gólyalábon vagy gumicsizmában lehet megközelíteni. Az idegenek nagy feltűnést keltettek a faluban. Össze is gyűlt apraja-nagyja, hogy megbámulja őket. Ott voltak gyermekek, szülők, görbe hátú apókák és fogatlan anyókák. A polgármester nemzeti színű szalaggal a mellén feszített, a pópa meg imára szólította fel a híveket híressé vált falubelijük sikeréért, és mindenkit megáldott. A tanító úr fontoskodott a legtöbbet, mert ahogy mondta, ő már járt operában is. Mindenki meghatódott, közelebb húzódott, hogy el ne szalasszon semmit a látványból, s hogy rá is essen bár egy morzsányi abból a nagy dicsőségből, amit a távollévő a falujának szerzett. Büszkék voltak rá, hogy ismerik, hogy együtt kapálták a kukoricát, vagy gyermekként vele őrizték a faluvégre kicsapott ludakat. Pár nap óta hirtelen mindenki elkezdte szeretni. Visszamenőleg is. A távoli rokonok felfedezték a már elfeledett rokonságot, a közelebbiek a menyecskénél tett egy-egy látogatással jelezték az összetartozást; a szomszédok a kerítésnél várták, hogy ráköszönhessenek; a gyerekekkel az iskolában mindenki barátkozni akart, s a tanító bácsi is az órán engedékenyebben adta nekik a jegyet; aki nem is ismerte, az is néhányszor elment a házuk előtt, hogy valamiképpen kapcsolatba kerüljön bár egy pillantás erejéig valamelyik családtaggal. Most meg, mintha falugyűlés lenne, úgy egybesereglettek. Tán senki sem hiányzik. A polgármester az összegyűlt tömeg előtt megígérte, hogy bár még nem tudja, hogy milyen pénzből, de ha a fene fenét eszik is, még a tavasszal lekövezik azt az utcát,

121

Kis kartontábla nagy nyomtatott betűkkel hirdeti a szélvédő mögül: MIKI. – Az úrvezető neve az – gondolom. – Ez az új módi a gépkocsivezetők világában. Végtére is olyan egyszerű és közvetlen, annyira barátkozó bemutatkozás. És milyen praktikus, hiszen nem mondhatja el hosszan minden arra járónak: – Miki vagyok. Legyetek kedvesek hozzám! Semmi hivataloskodás. Mintha régi bajtársak lennénk sok kö-

Miki

hogy aztán ne kelljen idegenek előtt restelkedniük. A tanácsosok komolyan bólogattak hozzá. Valami ismeretlen nyakkendős is felszólalt. Azt mondta, hogy ő a képviselőjük, és hogy magasabb körökben lobbizni fog, hogy meglegyen az a pénz. Az az ember megérdemli, hogy ha hazajön, sár nélküli úton tudjon a portájáig menni. – Meg bizony! Majd róla nevezzük el azt az utcát, mert eddig amilyen volt, még nevet sem adtunk neki – jött valaki a javaslattal. Lelkesen megtapsolták. – Ha meglesz a választásokig, nem lesz gondunk a szavazatokkal – súgta oda helyettesének a polgármester. A faluszéli cigány is, az alkalmat megragadva, elkezdte cincogtatni a hegedűjét, hogy valami hórát húzzon, de őt lepisszegték. Hogy jön ő most ide a vacak muzsikájával, amikor itt komoly zenéről, operáról van szó. Persze, ott voltam én is, most onnan jövök. Miért kérdi a szerkesztő úr? Muszáj volt megnéznem a nagy átalakulást, hogy kiből mi lett. Kérem, én itt ismertem mindenkit. Tudtam, ki hogyan gondolkodik, miként viselkedik a faluban, s miket mond. Normális körülmények között. De most mintha mindenki ki lenne cserélve. Pár napja még ki nem állhatták, s lám most mennyire szeretik az operát! Na, de hadd menjek, mert este van, azonban vége lesz a mai ünneplésnek, s mire hazamegy az a szegény asszony a gyermekekkel, vigyek nekik bár egy kupa puliszkalisztet s vajegy tojást, mert a dicsőségben osztozók egyikének sem jutott eszébe, hogy a négy gyermeknek van-e egy falatnyi vacsorája.

122

zös emlékkel, összekovácsoló cinkossággal. Nyoma sincs a Miklós ünnepélyességének és szigorának. Ellenkezőleg: hívogatóan bensőséges. És pajkos. Igen, ő egyszerűen Miki. Ő mindannyiunk kedves barátja. Arca derűs, szimpatikus. Arcizmai állandó készenlétben, hogy a legkisebb mókára úgy centinyit ejtsék az állat és picit széthúzzák a duzzadt ajkakat, csupán annyira, hogy kétfelől az a két incselkedő kis mélyedés az orcán megjelenjen. Isten őrizzen attól, hogy teleszájjal röhögjön vagy heherésszen. Minden vaskosság, durvaság tőle idegen. Nem, az nem Miki lenne. Mikor indít, két ujjal böki hátra a kapcsolókart, mintha vigyázna, nehogy bemocskolja vele a tenyerét. Csak annyira ér hozzá, amennyire elkerülhetetlenül muszáj. Pedig nem viszolyog tőle. Látom az arcán, hogy oda sem figyel, elkalandoztak a gondolatai. Keze, lába kívülről tudja, mit kell tennie. Nem szükséges azon morfondíroznia. Begyakoroltak, automatikusak a mozdulatai, de olyan könnyedek, mint a zenészé, aki a hangszerére rá sem néz, csupán a keze mozdul a húrokon futó vonóval, amíg ő aléltan a zene hullámain lebeg. Mögötte, de az alkalmi utasok előtt, ingázók gyülevész hada. Egymással s vele csevegnek. Fiatalok valamennyien. Nem együtt ültek fel és szállnak le. Itt a buszon a mindennapi találkozások során rázódtak össze egy társasággá, innen az ismeretség, és kapcsolatuk is csak a buszon él. Azon a szakaszon, amit együtt utaznak végig, legalább jó hangulatban tölthetik, s nem zárkóznak hideg közönnyel önmagukba. De hiszen maga a jármű sem az a behemót jószág, aminek egyik végéből alig látni a másikba, és nem is egymáshoz passzírozó szardíniásdoboz, hanem pontosan az a méret, amely otthonos, és megnyilatkozásra ösztönöz. Ha megszólítják kedvesen válaszol. A hölgyeknek, akik közvetlenül mögötte ülnek, és ránézésre kezdő tanítónők lehetnek, alig fordítva negyedkörnyit a fejét, félgőzzel csapja a szelet. Nincs nagy reménye, csak megszokásból teszi. És persze azzal az örök készenléttel, hogy hátha... Feje fölött kéttenyérnyi plüsspárna himbálódzik egy madzagon. A piros anyag ducira ki van tömve. Túloldalán lehet rajta valami érdekes alak, ide csak egy – a kilengés során ütemesen megjelenő – bozontos, fekete üstök látszik. Arasznyira vörös kartonlap lóg. Rajta szépen formált apró betűs írás – innen kiolvashatatlan – egy

123

bizonyára helyes dologra oktató szöveggel. Aljában befűzött színes szalagok kunkorodnak előre, hátra. Előtte, az orr baloldalán együtt felkötve néhány keménypapír lapocska – mintha finom kis rajzokkal illusztrált karácsonyi üdvözletek lennének – és egy bojt. – Hol van még a karácsony? – révedezek el. – És mit keres itt az a lovak kantárjára díszítésként alkalmas sötét bojt? Teljesen ötletszerű ez a csoportosítás. Tán nem is akar semmi mást kifejezni, csupán, hogy sofőrünk fogékony egy kis abszurdra, és szívesen kioszt egy majdnem ártatlan fricskát a begyepesedettebb agyú utasainak. Középen egy egyszerű kulcstartó. Apró láncon spirálba tekert acélos drótkarika. Semmi különös nincs benne. Sőt, még a kulcs is hiányzik belőle. Ha nagyobbat lendül a jármű, megkoccintja az üveget. Kellemes lehet a hangja. Közelében a megszokott, fenyőt formázó légteret illatosító vastag, zöld lapocska oly régen kibontva, hogy már maga sem emlékszik, milyen volt az illata. Ugyancsak itt lóg – ha mereven is – egy műanyagból készült, nyíllal átlőtt szív is. Olyan patkószerű formában fut egy ujjnyi széles sáv a szélén, és mintha benne a négyszögű szegfejek is látszanának. – Ez már teljesen kihűlt – gondolom, és egy kis szomorúságot érzek. De megvigasztal az a két egymás mellé akasztott rózsafüzér, ami a főhelyet elfoglalja. – Mégiscsak igen komoly ember járművünk mindenható ura, aki utazásunk során valamennyiünk sorsáról határoz – suhan át egy nyugtató fuvallat rajtam, pedig én eddig is hajlamos voltam hinni benne. Bár hirtelen nőtt és éretlen, de jóindulatú kamasznak látszik, most már tudom, ha – ne adj Isten! – valami baj adódna, akkor ő nemcsak a kormányt fordítja a helyes irányba, vagy a féket nyomja meg kellő időben, de imádkozik is. Minden bizonnyal értünk is elmorzsolgat egy-egy imát. A mozdulatai pontosan olyan begyakoroltak lesznek, mint minden tevékenységénél itt az autóbuszban. Míg az éggel diskurál, oda sem nézve pergeti majd finom ujjai közt az olvasót. Gondolom, a másik imaszámláló teljes mértékben az utazóközönséget szolgálhatja. Azért van odaakasztva, hogy mindenki láthassa. Mindegy, hogy ki hol ül, nem számít a távolság, hiszen meg sem kell fogni, szemmel is lehet követni

124

Amikor Molnos úrral megismerkedtünk, még nem is volt Molnos úr. Szülei és az anyakönyvvezető – mintha egy összeesküvés szereplői lennének – egy hivatali iroda homályos rejtekében nyilván őt is ellátta egy egészen más névvel. Olyannal, amiről ki sem kérték a véleményét. Aztán ezen a néven nevezték már akkor, amikor eszmélni kezdett a világra. Etetés vagy pelenkázás közben a fölé hajló anyja ezen szólította. Apja, ha bugyutaságokat gügyö-

Molnos úr

bogyóról bogyóra, hogy hol tart az utas az imában. Jobboldalon zsúfoltabb a szélvédő mögötti tér. A valóságosnál nagyobb méretű, fantáziaszínű nyuszi – szintén a jó tapintású plüssből – igen kényelmetlen pózban kuporog a sarokban. Ezt felnőtteknek találhatták ki, nem lehetett kisgyereké, hiszen ha a hatalmas puhaságot szeretettel arcához öleli egy csöppség, nem bír szabadulni alóla, megfojtja magát vele. De van itt felkötve szív alakú piros párna is. Tűpárnának éppen alkalmas lenne. Kényelmesen elférne benne több háztartás teljes szükséglete. Számba sem lehet venni ezen a részen valamennyi fityegőt. Egymás hegyén-hátán mozognak minden kanyarnál, minden gyorsításnál és minden fékezésnél az általam még be nem azonosított alakok. Koromnál fogva, nem ismerhetem a rajzfilmvilág összes plüssbevarrt vagy rugós figuráit. De ott van közöttük egy, akit bármily szögből látok, tévedhetetlenül felismerem: ő Miki. Mickey Mouse. A kedves egérke, akit Walt Disney álmodott és teremtett meg, s egy világ gyermekserege évtizedeken át imádott. Suhan velünk a busz, duruzsol fel az emelkedőkön, könnyedén siklik lefelé a lejtőkön. Változatos a táj, s az út kénytelen azt követni. A kanyarok mintha meg akarnának lepni, ötletszerűen jönnek elénk, hirtelen bukkannak ki a dombok mögül, de aztán engedelmesen simulnak az ívben forduló kerekek alá. Most aztán végképp nincs ok az aggodalomra. Nem kell szorongva figyelnünk, feszülten kapaszkodnunk az előttünk lévő ülés támlájába. Nyugodtan elengedhetjük magunkat, lazíthatunk. Teljesen feloldódva a baráti környezetben s a kellemes csevelyben, ülhetünk mi itt hátul, amikor ott elől két Miki is vigyáz ránk.

125

gött neki, miközben erős karjaiba vette, egyetlen érthető szóként ezt emlegette. Közben telt az idő, a pelenka elmaradt, és komoly, megfontolt fiatalember kerekedett belőle. A kerekedés csaknem szó szerint is érthető, hiszen zömök testalkata, s a vele járó kissé mackós járása, a már betöltött két-három év a kerekded teljesség, a meglettség érzetét sugározta köréje. Nyilván szokott virgonckodni is, a legkomolyabb emberekkel is megesik, hogy lazítanak egy kicsit, de találkozásainkon én viselkedésében soha nem találtam semmi kivetnivalót. Legtöbbször a placcon találkoztunk, ahol igen nagy érdeklődést tanúsított gubancos kutyám iránt. Először csak szemével méregette, de hamarosan barátságot kötöttek, s a kutyának köszönhetően én is megismerkedhettem vele. Öröm volt minden találkozásunk. Ő kutyámnak örült, én bennük gyönyörködtem, Gubanc meg örült, hogy mindketten foglalkozunk vele. Olykor elkérte a pórázt, s néhány lépésnyi távolságra elmentek ketten, amíg Gubanc engedte. Ha nem mentem velük, vagy lemaradtam, pár lépés után megvetette a lábait, s nem volt hajlandó nélkülem továbbmenni. Ezekkel a találkozásokkal bevonultunk az életébe. Egyre sűrűbben emlegetett otthon is. Elsősorban Gubancról beszélt, megtéve őt minden kutyák legfőbbjének. Ebben tökéletesen egyetértettünk. Hozzám is eljutottak a visszhangok anyja és a nagyi révén. Tőlük tudom, hogy „Molnos úr és Gubanc” néven pórázon járó kettősünk mekkora szerephez jutott náluk. Az anyjától tudta meg, hogy így hívnak. Az utcán, ha feltűntünk, s megkérdezték, ki közeledik felé, „Molnos úr és Gubanc” – válaszolta. „Molnos úr és Gubanc” – hangzott mindenfelé. Otthon és a placcon, a kávézó teraszán és az irodában az anyjánál tett munkahelyi látogatások során. „Molnos úr és Gubanc”. Aztán egyszer otthon egyik műanyag játékát spárgavégre kötve elkezdte maga után húzni. – Én vagyok Molnos úr – jelentette be nemes egyszerűséggel. – Gubancot sétáltatom. Nevet választott magának – olyat, amelyik tetszett neki –, és feladatot talált, felelősségteljes feladatot, amit naponta többször is el kell végezni. Azóta ő „Molnos úr” és Gubancot sétáltatja. „Molnos úrral” mostanában nem találkoztam. Elköltöztek. A

126

A lovak befogva. Nyitva a kapu, szekéren ül a gazda, a kerekre tűrt báránybőrsapka hetykén előre tolva, kezében gyeplő, lazán tartja, hogy egy lendítéssel hullámot vessen rajta, ami csuklójától a zablákig futna végig, jeléül annak, hogy eljött az idő, indulnak. A két deres mintha csak erre várna, félszemmel hátrasandít, nyugtalanul toporog. A gyerek a kapuszárnyat fogja, hogy a szél előttük be ne csapja, s hogy utánuk becsukja, rendesen zárja, ha már kinn lesznek az utcán. Az asszony kilép a lépcső tetejére, hogy szemrevételezze, minden rendben van-e, s ha kell, megtegye nélkülözhetetlen észrevételeit. A gazda csak félszemmel sandít arra, mozdul a keze, s most arra ügyel nehogy elérje a kapuzábét a hátsó tengely vége. Kifordulnak a kapun, hajtaná tovább, mert a gyermek majd utoléri, s futtából is fel tud ugrani, de hirtelen valami eszébe jut. – Hóóó! – húzza meg a gyeplőszárat, hogy visszafogja a lendületbe jövő lovakat, amelyek kelletlenül, de a parancsnak engedelmeskedve megállnak. – Anyjuk, hozd csak az üres flakonokat! Az asszonynak nem tetszik a parancsoló hang, nem szívesen mozdul rá sosem, mert neki nem kell utasításokat adni, tudja ő anélkül is, hogy mi a dolga. Csak mennének ezek, hogy nekiláthasson újra a munkának, mert annyi van, hogy ki sem látszik belőle. Hiszen ebben a bennvalóban minden rámarad, itt senki

Palackok

város távolabbi lakónegyedébe. De gyakran hallok felőle. Édesanyjával naponta találkozom, s olykor mesél róla. A napokban éppen műtétre készültek. Egyik ujját kénytelenek sebészkés alá tenni. Valami születési rendellenességet korrigálnak. Már túl van az első beavatkozáson, az korábban történt, most a másodikra kerül sor. „Molnos úr” nem fél. Nem olyan legény ő. Az első műtétet is jól viselte. Anyja már két napja hiányzik a munkából. Nem tudom, túlvannak-e rajta. Remélem, minden rendben van! Mindegyre „Molnos úrra” gondolok. Nem tudom mire véljem, de azóta nekem is minden mozdulatra fáj a jobb kezem kisujja.

127

semmit nem mozdít, csak kikelnek az ágyból, esznek és mennek az erdőre. Máskor a gyermeknek elég az iskola, mert ott annyi tanulnivalót adnak, mintha mérnöknek készülne, pedig még alig tízéves. Szorgalmas lenne, elég jól tanul, a tanára is azt mondja, nincsen baj vele, csak egy kicsit visszahúzódó, nehezen barátkozik a többivel, inkább egyedül szeret lenni. Hát nem könnyű az iskola, de most vakáció van, itthon is volna mit tenni. Az apja, persze, viszi magával. Azt hiszi, az minden, amit ők csinálnak. Ami másnak marad, az semmi. H’sze nem mondom, a fával is van baj, de már úgy el vannak urasodva, hogy a fűrészt sem kell húzniuk. Régebben neki kellett mennie az urával, hogy legyen, aki megfogja a harcsafűrész túlsó végét. Na, akkor még munka volt az erdőlés. Most az is motorizálva van. Mintha motorfűrész nélkül nem is lehetne fát vágni. Eszükbe sem jut, hogy ki kel fel még sötétben, hogy tüzet gyújtson, amikor ők még édesdeden alusznak. Kimegy, s az állatoknak egy-egy villányi szénát dug, hogy reggelig még faljanak egyet – persze, most sincs elég, a gyermek megint elfelejtett az udorból egy adagot ledobni –, kihordja alóluk a ganyét, száraz almot terít szét, vizet hoz, megitatja őket, hozza a sajtárt, és megfeji a tehenet, persze vigyáz, hogy nehogy az egészet kifejje, mert kell a borjúnak is, aki türelmetlenül várja, hogy szophasson. Amikor odaengedi végül, mintha napokig éheztették volna, úgy heveskedik, úgy bökdösi az anyja tőgyét. Beviszi a tejet, elszűri, aztán nekilát, hogy valami reggelit készítsen az emberének s a gyermeknek. Közben kiveri őket az ágyból, mert menni kell, különben rájuk esteledik az erdőn. Ha elmennek, utánuk maradnak a bevetetlen ágyak. A szellőztetéssel kezdi, aztán takarít, rendbe teszi a házat. – Milyen flakonokat? – kérdezi. – Milyeneket? Hát az üreseket. Ott vannak a kredenc mellett egy nájlonban. Ne vacakolj sokat, mert indulni kellene! – Még hogy én vacakolok! Miattam nem tudtok indulni? H’sze, ha fel nem költelek, még most is falnak fordulva aludnál – félhangosan dohogva lép be a konyhába. A kredenc s a kamra közti zugban valóban ott van egy degeszre tömött szatyor. Benne borvizes műanyagpalackok s persze a borosak, amiket az ünnepek alatt ürített ki az embere. A komával kezdte, aztán a szomszédokkal

128

folytatta. Még jó, hogy nem ment viszontlátogatásokra. Végül úgy belejött a borozásba, hogy már társ nélkül, egymagában is ivott. Eszébe jut, hogy a mosogatószeres is jószerével kiürült, alig van a fenekén egy kicsi, azt most kitölti valami edénybe – majd a vacsora utáni mosogatásnál elhasználja, mert ebéd nem lesz, csak estére jönnek haza a férfiak –, s a flakont benyomja a többi közé a szatyorba. És a hónalj-illatosítója is napok óta kifogyott, nincs miért tovább tartani a polcon. Kapkodva beteszi azt is, mert már hallja az ura kiabálását. Türelmetlen a szentem. Bezzeg jól ráért tegnap is órák hosszat borozgatni. Indulnak végre. A gyermek csukja a kaput, fut utánuk, felugrik az oldal- és fenékdeszka nélküli szekérre és elhelyezkedik apja mellett az ágason a lópokrócba kötözött szénán. Nincs nagy hideg. A korábbi napok mínuszai eltűntek, az éjjel egy vékony réteg porhó hullt. A falun kívül nyom sincs a hóban, patyolat fehér lepedővel borított a határ, amin most első jelként a szekér nyomán, mintha csak a kerekekről letekeredő fonalak lennének, párhuzamos csíkokat ők hagynak maguk után. A lovak még tele vannak energiával, olyan lendülettel mennek az emelkedőkön is, hogy a gazdának kedve lenne visszafogni őket. Nem jó, ha túlságosan kimelegednek s utána az erdőn, amíg a kiszemelt fa feldarabolva, szépen összerakva, lánccal lekötve a rókoncák közé kerül, jószerével helyben állnak. Persze, hozott pokrócot, hogy a hátukra terítse, de azért nem árt vigyázni, nehogy csatakosra hajtsa őket. Már jó messzire járnak, amikor eszébe jutnak a műanyagpalackok. A mögötte lévő rókoncába akasztott szatyrot menetközben leveszi és egy karlendítéssel hátravágja. Nem túlságosan sikeres a dobás, mert néhány méterre landol a szatyor, az ütközéstől felhasad, tartalma szétszóródik a havas mezőn. Már közel az erdő, mindjárt megérkeznek. Nem mennek nagyon mélyre. A múltkor kinézte a helyet s a fákat, amiket most reggeliben egymásután ledönt. Bár vasárnap van, s ilyenkor nem sokan járnak errefelé, jobb, ha nem zúg a fűrész egész nap. A döntés után legallyazzák fejszével. A gyermek a vékonyját lecsapdossa, neki marad a vastagabbja. Mikor az egész meglesz, akkor darabolják a fűrésszel gyorsan egymás után. Utána meg lehet szusszanni, megenni a falás kenyeret meg amit az asszony a bicska alá még pakolt.

129

Akkorra hagyja a pálinkát is, amit a kicsi lapos üvegben még az este suttyomban a lajbi belső zsebébe dugott. Jó az a zseb, pedig mennyit értetlenkedett a szabó, amikor megrendelte. – Nem jár arra belső zseb – mondogatta, amíg ő meg nem magyarázta neki, hogy mire kell majd. H’sze pont azért varratta oda, mert senki sem számít ott rá. Jó kis zsebecske, láthatatlanul eltűnik benne a kis üveg, amire már régóta gondosan vigyáz. – Csak már tartanánk ott! – sóhajtja. – Hol, édesapám? – kérdezi a magában beszélgető apján csodálkozó gyermek. – Ott... ott, ahol kell! – vágja rá kissé zavarodottan, mert mégsem vallhatja be a gyermeknek, hogy még neki sem fogtak, s neki máris a pálinkán jár az esze. Különben sem tud ő sem a zsebről s a kicsi üvegről. Titokban kell majd megigya azt a csepp pálinkát, mert különben még elkotyogná az anyjának. Az első úgy dől, ahogy megtervezte. Kissé arrább kezd neki a másodiknak, hogy a gyermek veszély nélkül gallyazhassa az előbbit, ám ezzel baj van: kissé megcsavarodik és felakad egy közeli fa koronáján. Két ág közé szorul. Koronájával alaposan beékelődik. Ide ló kell, meg kell húzatni. Az időveszteség, de veszélyes is, könnyen odanyomhatja a lovat, de nincs mit tenni, nem hagyhatja ott messzire kiáltó bűnjelnek. Tán egyik el sem bírja, jobb, ha mindkettőt elébe fogja. Levesz a szekérről két láncot, egymásba toldja, hogy hosszabb legyen, mert úgy biztonságosabb a lovaknak is. Átköti a fatörzset, kifogja a szekérből a lovakat, s a késafákat a lánc végébe akasztja. Így ne, most már húzhatják. – Csááá, nye! – biztatja őket. A gyeplőszárat fogva irányítja a dereseket. A fa nehezen mozdul. Hiába emelik a végét a lovak a levegőbe, a szoros ékelődés nem engedi. Most jobbra, balra csavarva próbálkoznak, feszítik, hogy recsegve-ropogva törjön az ág, szabaduljon ki végre. Amikor lesuppan, felhőbe veri a havat maga körül. – Na, ezen nem maradt gallyaznivaló – mormogja megkönnyebbülten. A gyermek felnéz egy pillanatra, de aztán folytatja a fejszével való csapkodást, nem figyel ide. Égeti a mellét az a zseb, s hiába

130

dörzsöli meg, nem múlik el. – Kellene húzzak egy kortyot belőle! – gondolja. Veszi is elő a kis laposat, és a gyermeket figyelve lopva a szájához emeli. – Agyj’ isten! – reccsen rá, mint törött ág, egy hang. – Aztán, ha megitta mind, ezt az üveget is dobja el itt, amerre éri! A váratlan beszédre összerezzen, riadtan kapja a hang felé a fejét, még a pálinka is a szája sarkán kicsordul. Ijedten nyel egy nagyot, hogy ne vesszen kárba, és úgy fordul, hogy a kezében lévő üveget a gyermek ne lássa. Gyorsan felcsavarja rá a kupakot, s a titkos helyére visszateszi. Most szemrevételezi a hang gazdáját. Szakállas, kopasz, középtermetű, ötvenes pasas. Olyan tenyérbemászó képe van. Mellette borzas fehér kutya, olyan a gyapja, hogy meg lehetne fonni. Nem tűnnek veszélyesnek. – Maga csak vigyázzon, nehogy magára dőljön a fa! – veti oda most már magára találva. – Jó volna, ha nem szemetelnének! – Majd rakásba rakjuk az ágakat. – Az jó lesz, de én most a szétdobált szemétről beszélek. – Micsodáról? – Arról, amit errefelé tartva a mezőn szétdobáltak, pedig csak otthon a kapu elé kellett volna kirakni, a szemetesek elvitték volna. – Na, álljunk csak meg! Honnan veszi, hogy mi dobtuk el? – Nem volt nehéz kitalálni, hiszen az éjszaka hullott friss hó tetején van, s az egyetlen nyom idáig vezet. – Uram, maga kicsoda, s mi köze hozzá?! – firtatja kissé emelve a hangját. – Megmondhatnám, de most nem az a kérdés, hanem, hogy mi lesz a szeméttel? – Majd a hó szépen betakarja – felnéz a borús, havazásra készülő égre. – Ahogy elnézem, holnap nyoma sem lesz. – Pedig jó lenne még ma összeszedni! – Na, elég ebből, menjen, nekünk dolgunk van! – kezdi elveszíteni a türelmét. Most látja, hogy a gyermek is megállt, s a beszélgetésre figyel. – Te csak folytasd szaporán, h’sze mindjárt ránk esteledik! – szól oda neki. De az idegenről sem veszi le a szemét. – Nem lenne jó, ha itt kapná az este, mert ahogyan látom, nincs

131

fényszórója! – Majd a kutyám hazavezet. – Kutyája?... Maga össze van zavarodva, kutyának nézi a bárányt. – Jó, hogy maga nincs összezavarodva, s a saját fáját vágja itt vasárnap, nem a másét. – Menjen innen, amíg jól van dolga! – vonja össze a szemöldökét, és elkomorult arccal a szekérhez lép, a másik fejszéért nyúl. A szakállas köszönés nélkül indul. Nem siet, sőt idegesítően lassan lépeget az erdőszél felé, nyomában a mackós mozgású kutyája. A férfi kezében a fejszével mozdulatlanul néz utánuk, amíg alakjuk elvesz a fák takarásában. – Összeillik a két gyapjas – motyogja. A gyermek is őket nézi. Apja most nem szól rá, nem sietteti, hagyja, hogy megszusszanjon egy kicsit. Nem szólnak egymáshoz, aztán némán fognak neki újra a munkának. Tulajdonképpen mióta kijöttek, egyet sem szólt. Most is a gondolataiba mélyed. Csak tudná, hogy min jár az esze! Igyekezni kell, mert tényleg eltelt az idő. A szokásos falatozás is kiiktatódik. A gyermek sem jelzi, hogy éhes lenne. A pálinka is a zsebben marad. Valahogy nincs kedve most hozzá. Beleizzadnak, mire végeznek a darabolással, hasogatással, felrakják, két helyen megkötözik, s a csaptató végét is közös erővel lekötik. Az a jó, ha még napvilágnál tehetik meg a visszautat, mert van néhány veszélyes szakasz, ahol a szekér könnyen felborulhat, ha nem látják, hogy hova lépjenek, de a faluba sötétben kellene megérkezni. Nem árt, ha nem mindenki látja őket a fával. Ez a szakállas elég volt mára az idegeket borzolni. A lovak előtt jár. Egyik keze a két ló előtt a rúd végén, másikban az ostort fogja. A szíjat rászorítva a nyélre markolja, s a lovak előtt felemelve fékezi őket egy-egy meredekebb részen. A gyermek hátul kullog a nyomukban. Kicsi még, de gyorsan telik az idő, lesz segítsége immár. Még egy-két év, s már egyedül is elmegy a két lóval az erdőre, ha a szükség úgy hozza. Már most sem nyavalyog, erős legény, lám a mai napot is szó nélkül bírta. Tán túlságosan is hallgatag. Biztosan elfáradt. Olykor lemaradozik, bóklászik egy kicsit. Az előbb is jól elmaradt, ott hajladozott a mezőn. Vajon

132

Ezek a bolondok hiába szöknek meg, még a szomszéd faluig sem tudnak eljutni, máris összefogdossák őket... engem bezzeg nem fognak meg... megmutatom én nekik, hogyan kell innen elmenni, ha már az embernek elege van ebből a nyavalyás bolondokházából... mert aztán tényleg elege lesz egy idő után itt mindenből... elege lesz ebből a bezártságból, kerítésből, lakatból s a dirigálásból... főként a doktor úrból, aki mindnyájunk közül a legbolondabb, mert olyan bolondságot még egyikünk sem csinált, mint ő... méghogy koporsóban hordoztatni magát a faluban... mintha meghalt volna, és a temetését tartanák... utána meg milyen felemelt orral tud járni közöttünk... rajta röhögött az egész falu... álmélkodtak, s aztán röhögtek.... pedig már megszokták a diliségeit... mintha be lennének oltva ellene, úgy bírják már... hozzászoktak... előbb-utóbb mindenhez hozzászokik az ember... de ezt a bezártságot nem lehet megszokni... ugye doktor úr... maga csak kellene tudja, ‘sze azért bíztak itt magára annyi embert... azt mondják betegek... hát nem mondom, van köztük olyan is... messzire látszik némelyikről, hogy olyanféle... de a legtöbbel nincs baj... csak lehet, hogy útban vannak otthon... nem kellenek valakinek... valaki meghalt a családban... meghalt aki rájuk vigyázott, s a többiek szabadulni akarnak tőlük... mint nálunk... amíg anyám élt, nem volt baj... eszébe nem jutott volna az öregnek, hogy ide hozasson... még gondolni sem mert volna rá... bezzeg az új menyecske bedumált neki... én már láttam a szeme állásából, hogy ez engem ki nem állhat... ahogy hazahozta, tudtam, hogy baj lesz... ez engem ki akar túrni otthonról... hogy ne zavarja őket senki... hogy az öreggel kettesben turbékolhassanak... jaj, anyám biztosan forog a sírjában... aztán meg munkát akart adni... azt mondta:

A szökés

mit találhatott? Az ölében hoz valamit. Mi lehet? Ha utolér, majd kiderül. Megvárom, hátha nehéz. Amint közeledik, olyan ismerős forma lesz. Egy rossz szatyor. – Mit találtál te? Csak nem... de mégis... azok a vacak flakonok...

133

ilyen szép, nagydarab fiatalembernek dolgozni kellene... ha már húsz is elmúltam, valami feladatom nekem is lehetne...még pénzt is kereshetnék, ha nem utálnám annyira a lapátot s a többi kétkezi szerszámot... meg, hogy olyan erős vagyok, mint a bivaly, s jól megbírnám... hogy tűrheti az öreg, hogy egész nap lustálkodom... mondtam is neki, hogy otthon rendezkedjen, mert kirakom az ajtón vagy az ablakon... nem sok baja esne, mert földszinten lakunk... tőlem félt a banya... láttam a szemében a félelmet... apámat meg folyton birizgálta, hogy valamit már csinálni kellene velem, mert fél tőlem, hogy egy szép napon fellököm... pedig a fene sem zavarta őket, ‘sze otthon sem voltam... egész nap kinn járkáltam… csak enni és aludni jártam haza... ahogy virradt, már kinn voltam a blokk előtt... az este is kinn kapott... ritkán mentem haza éjfél előtt... odakinn legalább volt kivel beszélgetni... állandóan jött valaki... volt akit elkísérni... egyik-másik csak marháskodott, de olyan is volt, aki tisztességgel szóba állt velem... az alpolgármester egy biciklit adott... na, az volt az igazi ajándék... azzal lehet járkálni az egész városban... még lámpája is van... este felkapcsoltam, s egy pillanat alatt mehettem egyik utcából a másikba... mióta nem vagyok otthon, remélem nem csinált vele valamit az a boszorkány... a kölyköket, mert csúfolódtak, néha megkergettem... de a rendes emberekkel én is rendesen szóba álltam... az a kutyás is, amelyik az újságot írja, állandóan kérdezgetett... minden este találkoztam vele, amikor azt a borzost sétáltatta... olyan jópofa kutya... olyan, mint egy bárány... barátságos mindenkivel... tudom, engem is szeret, mert a farkát csóválja, ha meglát... még segítettem is keresni, amikor valami szuka után elkujtorgott... hozzám jött a gazdája, hogy én hátha láttam... igaz, hogy sok mindent szoktam látni... sokan nem is gondolták, hogy én ott vagyok a sötétben és figyelek... láttam már autófeltörést... azokat a kölyköket aztán később el is kapták... aztán szerelmespárokat... olyant is, amelyik más feleségével volt... de én befogtam a számat, nem mondtam el senkinek, csak nekik említettem, hogy láttam valamit... egyik fenyegetőzött, hogy kitöri a nyakamat, a másik könyörgött, hogy el ne kotyogjam senkinek... dehát én nem olyan ember vagyok... nem akarok én senkinek rosszat... de meg kellett mondjam nekik, hogy ahogyan én láttam őket, úgy mások is láthatták... a doktor

134

úr is megmondhatja, hogy velem nincs baj, senkinek semmi roszszat nem teszek... még neki se, pedig ő olyan peckesen jár fel és alá, mintha valamire büszke lehetne a koporsós története után... hogy mennyi bolondságot csinál ő is, azt a legjobban mi tudjuk itt, akiket bezárva tartanak... inkább a gyermekeivel törődne... azok legalább ügyesek, szépek... csak az anyjuktól örökölhették... az apjukról itt mindenki tudja, hogy milyen... de nemcsak itt ismerik a faluban... már mindenfelé hallottak róla... otthon is mindenki azt kérdezte, miután először voltam itt, hogy is volt azzal a koporsóval, mert nem akarják elhinni, hogy ennyire eszement lehet valaki... mondják is, hogy ide való... csak nem kívül, hanem a kerítésen belül... a bezárt ajtón belül...na, doktor úr, aztán nézhet nagyot, ha nem talál, mert én megyek haza... az öreg csak nem hozat vissza mégegyszer, ha megvetem a sarkam... megmondom majd neki, hogy inkább a vénasszonyt hozza, mert ráfér a doktor úr kúrája... itt most kibújok a kerítésen... senki sem vette észre, hogy én itt a drótot már napokkal ezelőtt kibontottam... tudtam, hogy még várnom kell, biztosra kell mennem... most aztán a bokrok takarásában le a patakig... nem megyek túl... láttam elég filmet, hogy tudjam, hogyan töröljem el a nyomaimat... ki se szállok a vízből egy darabig... kinek jutna eszébe, hogy aki innen megszökik, annak van annyi sütnivalója, hogy hosszába vegye a patakot... csak feltűröm a nadrágszáramat, s aztán bele a közepébe... ennek a lyukas teniszcipőnek már nem árt a víz sem... nem is sejtik, hogy eljöttem... jól választottam meg az időpontot... most mindenki erre-arra csámborog az épületben vagy az udvaron... ha valami szokatlan nem történik, még beletelik vagy két órába, amíg felfedezik a hiányom... nyomom az iramot, hogy addigra jó messzi legyek... az első faluig a vízen megyek... ha valaki erre járna, majd úgy teszek, mintha kézzel halásznék... majd nyúlkálok a kövek alá... hogy milyen sok kő van ebben a patakban... töri már a lábam, jó volna valami puhára lépni... na, még ezt a kacskaringót beveszem, s annál a bokrosnál kiszállok... megszusszanok, aztán azt a falut kikerülöm... vigyázok, hogy senki se lásson... rögtön kitalálnák, hogy honnan jövök... ej doktor úr, doktor úr... de nehéz magától szabadulni... még az arcát is szeretném elfelejteni... ha szerencsésen hazaérek, otthon rendet rakok... ha kell, megmon-

135

dom annak a némbernek a szája ízét... az öreggel tisztázom, hogy mi a további szándéka velem... velem aztán ne gatyázzon, mert csúnyán teszek... ha békét akar, ne foglalkozzon velem... megmondom, ha ide visszahoz, felkötöm magam... na, eddig minden jól ment... vége a bujkálásnak, itt az elágazásnál kimehetek az útra... aki erre jár, azt gondolja, hogy ezen a bekötőúton jöttem a szomszédfaluból... itt már senki sem gondol arra a házra... a nadrágom szárát most jobb lesz letűrni... a cipőm még elég vizes, de hátha nem olyan feltűnő... na, most aztán integethetek az autóknak... valamelyik csak megáll... ha nagyon muszáj, még gyalogosan is hazamehetek... estig még hazaérnék... de már fájnak a lábaim... a patak kövei jól megdolgozták a talpamat... né, ott jön egy autó, integetek neki, hátha felvesz... ez tényleg lassít... még szerencsém lesz vele... – Jó napot! Elvinne a városig? – Üljön csak be! Milyen messzi van az? Na, ettől nem kell félni... nem erről a vidékről való... fogalma sincs, hogy merre jár... fő, hogy egy pillanat alatt hazarepít... fognak majd csodálkozni otthon, ha beállítok... – Nem ismeri a vidéket? Nem járt még erre felé? Ejsze magyarországi?! – Igen. De többször is voltam a környéken, abban a fürdővárosban, csak sosem pont ezen az útvonalon. Jó vágású, barátságos embernek tűnik... vagy tíz évvel lehet nálam idősebb... olyan harmincasnak néz ki... ez a két kislány a hátsó ülésen biztosan az övé... elég kicsik, még iskolába sem járhatnak... lehet, hogy most nem éppen otthonról jönnek, de biztosan messziről, mert a kicsik elszenderedtek... akkor sem néztek fel, amikor felvett az apjuk... asszonynak is kell lennie valahol... lehet, hogy éppen hozzáigyekeznek... ahogy én is igyekszem... csak nem valakihez... az öreg úgy megváltozott az új asszony mellett, hogy hozzá biztos nem sietek... de a város, az vár... ez az útmenti szép erdős rész tetszett a sofőrnek is... láttam, hogy még oldalra is kinézegetett a szép tájra... közeledünk a városhoz... most tűnnek fel az első házak... úgy dobban a szívem, mintha az enyémek lennének mind... ez a hosszú-hosszú egyenes utca van még, s akkor már igazán közel kerülünk... haza sem megyek rögtön... először

136

Ebben a rohanó időben a helyi lap szerkesztése és több más elfoglaltságom mellett egy hónapig rádiótudósító is voltam. Csak egy hónapig, mert arra hivatkozva, hogy tudósításaim túlságosan költőiek egy kereskedelmi rádióhoz, szolgálatomra a továbbiakban nem tartottak igényt. Hogy e döntés nem szegte kedvem, azt egy érdekes figurának, Misinek köszönhettem. Ő kárpótolt az emígy elvesztett dicsőségért. Valahányszor találkoztunk – márpedig ez naponta többször is megtörtént, mert ő harminc év körüli életének minden ébren megélt percét a szabadban töltötte, szívesen csatlakozva bármelyik arra járóhoz –, jó messziről, hogy az egész utca vagy lakónegyed hallja, köszönés nélkül rám dörrent. Ilyeneket mondott: – Olvastam az újságban, amiket írt. Jópofán írt. Tetszett nekem. – Hallottam a rádióban. Na, jól megmondta, amit kellett.

A legjobb kritikus

körbejárom a központot, mert hónapok óta nem láttam... kíváncsi vagyok, kikkel találkozom... lehet, észre sem vették, hogy már egy ideje nem látnak... ki tudja, hiányoztam-e valakinek... fog-e nekem valaki örvendeni... a kis borzos biztosan... az ha meglát, mindig odajön, megszimatol s közben kavarja a rövid, bojtos farkát... – Hol szeretne leszállni? – Ott a kanyaron túl, ott jó lesz. Köszönöm, hogy elhozott! – Szívesen. – Ne haragudjon, hogy nem tudok fizetni! Egy vasam sincs. Most szöktem meg a bolondokházából. Na, ez most miért fékezett olyan hirtelen... ha nem kapaszkodom, beverem a fejem a szélvédőbe... még a leánykák is felébredtek... lehet, hogy a fejük is összekoccant... ijedtükben fel is kiáltottak... nem kellett volna hirtelenkedni... elfeledkezett volna róluk, vagy már rájuk sem vigyáz?... mégse olyan szimpatikus... olyan furcsa, merev az arca... a szemei is mintha szúrnának... a köszönésemre sem válaszol... csak nincs valami baj... most, amikor az ajtót magam után csukom, miért vet sebtében keresztet?

137

Misi mindig kéznél volt, tájékozottnak tűnt publicisztikai tevékenységemben, és ami a legfontosabb: sosem találta túlságosan költőinek pármondatos beolvasott szövegeimet, hanem éppen megfelelőnek. – Legalább Ő érti, amit írok, mondok – gondoltam, s ezzel magamat megvigasztaltam. Rádiós korszakom után – minő tájékozottság! – a továbbiakban persze csak az újságban megjelent írásaimról és a helyi lap egészéről hallhattam Misi értékelőjét, de nekem az is elégségesnek bizonyult. Aztán úgy adódott, hogy náluk jártam. Misi, mint mindig, most sem volt otthon. Édesapjával róla is beszélgettem. Elmondta, milyen gondjai vannak a nagyra nőtt szellemi fogyatékos fiával. Kezelhetetlennek mondta, szófogadatlannak, akivel nem lehet bírni, mert mindig a bolond feje után megy, semmire sem használható, a munka büdös neki, pedig megbírná, amilyen behemót nagyra nőtt, és nem tudja, mihez kezdjen vele. Vitatkoztam vele, mert szerintem jóindulatú, csak meg kellene találni vele a közös hangot. Elmeséltem neki, hogy rendszeresen milyen jó kritikákat kapok Misitől az újságba írt cikkeimre. – Nem hiszem, hogy el tudja olvasni őket, hiszen nem is ismeri a betűket – válaszolta. Meg sem lepett édesapja kijelentése. Mintha titkon magam is számítottam volna rá, hisz hallottam, hogy az első évek gyötrődései után, mindenki megkönnyebbülésére, az elemi iskolából kimaradt. De ez az apróság a mostanában megfogalmazott véleményeiben nem látszott. Valami módon mégis megszerezte a szükséges információkat mindenről, ami körülötte volt, és kételyek nélküli bizonyossággal használta is őket. – Az iskola nem minden – gondoltam, s jobbnak láttam nem kérdezni meg, hogy rádiójuk van-e. Azért nekem mégis Misi volt és lesz örökre a legjobb kritikusom.

138

A Gonoszak, tudom, várnak. Egymás mellett ülnek a zöldjét most tervező gyepen, ahol a tavaszi álom arra vár, hogy mihamarább formát nyerjen. Az udvar belseje felé néznek. Csendesek. Fülük sem meredezik éberen. Oly jámbor nyugalomban és egyetértésben ülnek ott, annyira békét sugárzóan, hogy aki most látná őket, nem is értené, miért akasztottam a nyakukba koloncként ezt a csöppet sem hízelgő nevet. Mögöttük hatalmas várként magaslik a téglarakás, aminek meleg foltja a háttérben szétterül, mint színpad mélyén a teret lezáró függöny, amely előtt zajlik a cselekmény. Csakúgy ott van részvétlen, mozdulatlanul, mint aminek semmi köze az egészhez, és nem kötődik semmivel senkihez, s ha holnap új dráma kerül a színre, akkor is ott lesz ugyanolyan személytelen és örök jelenléttel, mert lényege, hogy ő háttér mindahhoz, ami előtte történik. A Gonoszak tehát várnak. Tökéletes nyugalomban. Anyjukat régen elvitték a sintérek, már megszokták nélküle; nem az ő érkezésére számítanak, hanem a miénkre, akik a bölcsőt időben felfedeztük és a napi koszt gondját magunkra vállaltuk. A nevelés, persze, elmarad. Arra nem marad elég idő és energia. Bár igyekszünk, nem tudunk helyettesíteni egy anyát. Én kiosztok egy-egy simogatást, csitítom vagy visszafogom őket olykor, gubancos társam türelmetlenebb velük, szétüt közöttük, ha muszáj, de naphosszat mégiscsak magukban vannak, nincs aki nekik követhető mintát mutasson, s úgy nőnek fel, mint vásott kölykök, akiket az utca nevel. Legtöbbször Gubanccal szoktam ételt vinni nekik ilyentájt. Nagy esemény az. Nemcsak az ételnek örülnek kitörő lelkesedéssel, de négylábú barátomnak is, aki mégiscsak közelebb áll a szívükhöz, mint a magamfajta égbenyúló furcsa lény. Megrohanják, a nyakába csimpaszkodnak, s a fehér bundán úgy lógnak csillogó feketén, mint ezüstbe foglalt, túlméretezett ékkövek. Szemtelenek és nyughatatlanok. Gubanc, mikor már fárasztja a nyüzsgés, s már nem bírja tovább tűrni maga körül e fékezhetetlen elevenséget, a gyapját cibáló, képébe bújó Gonoszakat, türelmetlenül rájuk mordul. Egy pillanatra megriadnak, visszahőkölnek, dermedten lapítanak, de aztán újra kitör rajtuk a jókedv, s ahol félbehagyták

Gonoszak

139

az imént, onnan folytatják a csinnadrattát. A sima szőrű folyton a barátom pórázába akad, alatta-fölötte bújkál, ugrándozik, forgolódik, és mint ritmusérzék nélküli gyerek az ugrókötélbe, úgy gabalyodik bele; minden mozdulattal szorul rajta a gúzs, egyedül szabadulni sem tud már, nekem kell közbeavatkoznom. A borzosabb fogával kapja el a pórázt és visszafelé curukkolva, próbálja maga után vonni a gubancost, akinek, mint fáradt öregnek, nincs kedve a játékhoz, bosszantja az éretlen kölykök csintalansága s tapodtat sem mozdul. Ám a borzos nem hagyja magát egykönynyen lerázni, megveti a lábait, szemeit düllesztve erőlködik, és kitartóan ráncigálja az összesodort kötelet. – Egérke cibálja az elefántot – mondom ki hangosan, s úgy nevetek buzgólkodása láttán, hogy a könnyem is kicsordul. Hányszor előadták e jelenetet nekem! De nem lehet megunni, sem betelni vele. Mindig van annyi rögtönzés, annyi frissesség benne, hogy felvidítson s arra késztessen, hogy hazatérve lelkesen beszámoljak: – Képzeld, a Gonoszak ma... – és folyik-folyik megállíthatatlanul ki belőlem az imént átélt élmény levonata. Ma este másképp lesz, Gubanc nélkül, egyedül viszem a vacsorát. Óvatosan lesek be a nesztelenül nyíló kapun az iskolaműhely udvarára, ahol egykor tanyát vert az anyjuk, s a kerítés mellé rakott téglarakás üreges alját kinevezte szülőszobának. Az udvar tágas, messzire nyúlik, nem volt még bátorság végig bejárni, végigszimatolni és felderíteni minden zugát. Túloldalon kerítés sincs, szabad kijárás lesz ott a szomszédos telkeken át, ha eljön annak is az ideje. Egyelőre néhány négyzetméter az életterük, a szűken vett szülőföld az otthont és oltalmat adó téglarakás valamint az előtte lévő gyep a jól ismert domborulatokkal és szögletekkel, ahová délután, amikor elnéptelenedik az udvar, kimerészkednek hancúrozni vagy vacsorára várakozni, és ahonnan veszély esetén pillanatok alatt elérik a téglák alatti menedéket. Lám ott vannak most is. Még nem észleltek, mert meg sem rezdülnek. Tán szemük sem rebben. Oly mozdulatlanok, mint egyiptomi szfinx a némileg magasabb kőrakás előtt. És mégis nyugtalanító kép: két fekete árny a tégla melegén. Amint megjelenek a színen, megmozdulnak, árnyuk testet nyer,

140

és felém iramlik. Körbenyargalnak, ugrándoznak rám, s oly sebesen mozognak, hogy tekintetemmel nem bírom követni őket. Mindenhol ott vannak, és mégsem, mint atommag körül cikázó elektronok. Ha értük nyúlnék, sehol sem találnám, de nadrágszáram hűen őrzi maszatos tappancsaik ezernyi lenyomatát. Óvatosan lépegetek, nehogy talpam alá kerüljön ebben a kavargásban valamelyikük; közben bontom a magammal hozott csomagom, amelyben nekik hoztam a vacsorát. Előbb a vizespalack kerül a kezembe, annak tartalmát töltöm ki a helyére igazított ivóedénybe. Megrohanják és egymás mellé simítva orruk, testvéri egyetértésben lefetyelik a hűs nedűt. Pillanatnyi nyugtom kihasználva, egymástól elkülönítve, két halomba kiosztom az otthonról hozott menüt. Elszabadul a pokol. Az ételrakások között szaladgálva, megy a falatozás. A gonoszabbik irigy, nem bírja nézni, hogy a másik is eszik, rögtön odarohan és fenyegetően rávakkant, hogy onnan elűzze. Aztán maga lát neki, de néhány falat után felfedezi, hogy társa már a túlsó rakásnál posztol. Ezt nem lehet elviselni, odarohan és elriasztja. Falna kettőt, de már az irigység újra hajtja, hogy kisajátítsa a várt és lám megterült asztalkákat. Nem tűrhetem, elkapom a grabancát, s tartom míg a társának is jut néhány jó falat. Vackolódik a kezemben, kérdőn néz rám; nem érti, hogy mi a bajom vele, miért tartom vissza, amikor eszik el az ételt előle. Hát nem neki hoztam? Lenyomom a földre, megvakarom a hasát. Ez tetszik neki, először elernyed, elfeledkezik az ételről, a társáról, aki most mohón tömi a hasát. Olyan jó ez! Az élvezettől a hátsó lábával kaparó mozdulatokkal rúg. Így maradna örök időkig. Ám én szemmel tartom a társát, s amikor úgy ítélem, hogy felét az ételnek felzabálta, hagyom érvényesülni a dzsungel törvényét. Még néhány perc, és vége a vacsorának. A Gonoszak újra megrohannak. Mint pingponglabdák, pattognak körülöttem. Ideje takarodót fújnom. Iszkolok előlük a kapu felé. Kilépés előtt nagyot toppantok, hogy elriasszam őket, nehogy utánam bátorkodjanak a veszélyekkel teli utcára. Lapítok egy ideig a csukott kapu mögött, aztán óvatosan visszalesek. Ott vannak a téglarakás előtt, ahogyan az imént találtam, úgy ülnek egymás mellett. Az udvar felé néznek megint. Vagy csak önmagukba? Elmélázók és ünnepélyesek.

141

Alig kezd eszmélni a gyermek, szívét máris megérinti valami, amitől aztán a továbbiakban már nincs nyugta. Ébren és álmában gyötri, gondolatait magához köti, hogy ne kószáljanak szerte a világban, ármánnyal kényszeríti, hogy vele foglalkozzon, dédelgesse, becézze, gyöngédségével körülpólyázza. Magatehetetlen ártatlanságával uralkodik rajta, mint anyján az elkapatott csecsemő. Bömbölve ordít, hacsak egy percre is elfeledkeznél róla, s próbálnál mással is foglalkozni egy kicsit. Rúgkapálva követelőzik, mert magának akar minden figyelmet, minden mozdulatot és valamennyi gondolatot. Nem könnyű védekezni ellene. Béklyóját lerázni majdnem lehetetlen. Szabadulni tőle inkább szerencse dolga, semmiképpen sem a győzelemé. Nem szabad harcolni ellene, mert az ellenállásod csöppet sem gyengíti őt, sőt csak erősíti. Elhessegetni sem lehet, úgy tenni, mintha nem vennél tudomást róla, rá sem nézve és nevét sem emlegetve, eljátszani, hogy most nem törődsz vele, mert már unod őt, és valami egyéb köti le minden figyelmedet. Nem tűrné, mert nem bírja elviselni a mellőzöttséget. Ha rád tört, világért se állj ellen! Akkor már jobb, ha vakmerően beleveted magad, s hagyod, hogy kedvére sodorjon, vigyen amerre akar, fusson veled sebesen, pörgessen örvényei között, rántson le a fenékre, aztán dobjon a permettel a magasba, őrjöngve csapkodjon, vagy ringasson szelíd hullámokon, amíg csak kifullad. Légy lelkes! Élvezd a játékot, amit kitalált és el akar játszani veled! Légy laza és együttműködő! Hadd unjon meg ő! Fáradjon ő bele ebbe a játékba! Ne félj, nem veszejt el! Kiszórakozza magát, aztán megcsendesedik, és ott felejt valahol a parton, mint megtáncoltatott hulladékot az ár.

Egy álom

Már nem is gonoszak, inkább szentek. A lemenő nap glóriát küld a fejük köré. Teljes harmóniába simulnak a megbékélő világgal, a fölöttünk takaróként szétterülő csenddel, miközben a nesztelen léptekkel lopakodó éjszaka egyszer csak ott terem. Kereshet valamit, mert bekukkant mindenhová, árnyai hideg ujjakkal végigtapogatnak minden félreeső zugot.

142

A csöppnyi gyermek sóvárog valamiért, amiről buksi fejével maga is sejti, hogy számára elérhetetlen, de éppen ezért érez olthatatlan szomjúságot iránta. Kénytelen beszélni róla, mert el kell mondania valakiknek, lehetőleg felnőtteknek – mindent tudó apukáknak és barátságukkal megtisztelő férfiaknak – mert komoly dolgokat mégiscsak felnőttekkel illik megtárgyalni, hogy mi az, ami a szívét nyomja. Jól meg kell választani, hogy ki előtt nyíljon meg, mert kevesen értenék meg. A legtöbb felnőtt már elfelejtette lényegében a saját gyermekkorát, s amire még cafatokban emlékezik, azt is utólagosan átjavította már, az éppen aktuális korhoz és divathoz igazította. Az ilyen számára felfoghatatlan ez a sóvárgás, a gyermeki lélek rezdülése valami iránt, amit talán még szemével sem tapinthatott, s ezért a képzelet segítségével közelíti meg. Magam, abban az életkorban mozdonyvezető szerettem volna lenni, hegyen-völgyön át biztos kézzel irányítani a rám bízott, nehéz terhekkel megrakott, hosszú szerelvényt. Tervemet megosztottam a közvetlen környezetemben élő emberekkel. Senki sem vitatta el, hogy én erre a feladatra máris képes lennék. Éppen ezért hamar unalmassá vált, mire az első mozdonyt és vonatot saját szememmel megpillanthattam volna, én már átnyergeltem előbb a magas égbolton ezüstös repülőgépekkel vonalakat húzó pilótának – ilyet legalább, ha néhány ezer méteres távolságból is, néha láttam a fejem fölötti kék mezőben –, később meg a világűrbe könnyedén kiröppenő űrhajósnak. Na, ebben aztán tényleg volt egy kis fantázia. Csak az fájt egy kicsit nekem, hogy az a fránya Gagarin megelőzött. Ezek a vágyak úgy múltak el sorban, mint az első, a második, a harmadik... szerelem. Egykor betöltötték az életem, elképzelni sem tudtam magam nélkülük, de mára már szívem nem húzzák, nehezítik, ha felidézem őket, inkább szelíden mosolygós és könynyű lesz tőlük, piheként lebegő. Új idők jöttek, s a régi álmok már kimentek divatból. A mozdony, a repülő, sőt az űrhajó is, mint vágyálmok, már csak a régi tárgyak múzeumában: a korombéliek emlékezetében őriződnek meg. A mai gyermekek már másról álmodoznak. Alig van betekintésem ebbe a teljesen más kulisszákkal határolt térbe, az általam ismert-

143

nél minden bizonnyal semmivel sem kevésbé izgalmas területre. Hiszem, hogy az álmok ma sem szűntek meg, hiszen minden gyermeket megáldott és megvert a Fennvaló azzal a képességgel, hogy a képzelet útján bejárjon egy maga teremtette világot. A négyéves Gergő barátom egy seprőgép után bolondul. Naponta kitartóan keresi, figyeli, hogy nem tűnik-e fel valamelyik sarkon, és eljár kiderített állomáshelyére, hogy legalább ott, amikor egy dolgos munkanap utáni fáradalmait kipihenni félrehúzódik és lábon állva szunnyadozik, meglássa. Már ettől is boldog. Ám, ha munka közben van szerencséje megpillantani, amikor szelíd brummogással, mint egy maci, az utcákat járja, és körbeforduló hatalmas keféivel az útszéli port seperi össze, hogy tartályába felszippanthassa, a mennyekben van. Megbeszéltem a vezetőjével, hogy alkalom adtán Gergőt, mint csodálatos gépének nem mindennapian lelkes rajongóját a vezetőfülkébe beültetve hordozza meg, miközben utcaseprői feladatát ellátja. Hadd seperjék együtt a port utcaszám, az orrát az üveghez nyomva, a szélvédőn át bentről nézze a körbe-körbe gyorsan kavargó két kefét, amely a járdaszegély tövéből is minden szemcsét, minden eldobált apróságot kikotorász! Hadd szédüljön a látványtól és a boldogságtól, csillogjon a szeme, ahogyan semmi más nem képes csillogni, és akadjon el a szava a meghatottságtól! Az isteni szerkezet urának tetszett a hódolat, az ötletemre szívesen adott igenlő választ, amit én Gergő édesapjának nem kevésbé lelkesen a tudomására hoztam. Napokig büszke voltam magamra, hogy mint jótét lélek, hozzájárultam egy álom beteljesítéséhez. Peckesen jártam fel és alá. Gergőre gondoltam, világító kék szemeire, amelyek még fátyolnélkülien tiszták, zsalutlan ablakok, amelyeken nemcsak ő tekint ki a világba, de kintről is be lehet látni rajtuk, abba a derengő félhomályba, ahol a dolgok még csak most keresik az alakjukat. Aztán elfogott a kétség, vajon jól tettem-e? Szabad-e beavatkoznom? Végső soron nem a saját igényemet szolgáltam-e ki általa, hogy az örömszerző szerepében tetszeleghessek magamnak? És egyáltalán kell-e egy álmot beteljesíteni s ezzel közelíteni a véget, amikor elfogy a mindent megszépítő lelkesedés, a hatalmas lángokkal lobogó tűz kihuny, a parázs ugyan még barátságosan vil-

144

Most, hogy kizöldült az erdő is, levelet hajtott minden fa, minden bokor, s a réteken arasznyit nőtt már a fű, van mibe kapaszkodnia a könnyű szellőnek, amelyben még mindig ott van a tél makacson megülő szaga, az a nyirkos és hideg lélegzet, amitől ijedten vacog az ember, ha ilyentájt is még a tarkóján érzi; menekülni szeretne előle, hogy merev és jéghideg ujjaival el ne érje, mert iszonyodik már tőle, az érintésétől is kirázza a hideg, mert ha cirógatni akar is, hiányzik belőle az a bársonyos puhaság, az a gondot, rosszkedvet elűző simogatás, amire hónapok óta vágyik; reménykedve kémleli az eget, hátha oszolnak rajta a fellegek, felszakadnak már valahol, s a szürkék függönye mögül fénylő arccal kiles a nap; pedig virágba borult cseresznyefélék pazarlóan szórják az ünnepélyességet árasztó fehér szirmokat, amelyek beborítják a földet, s az olykor virgonckodásba fogó szelek hátán hordozzák szét az ígéretét a majdani nyárnak. Elkél még az emberen a meleg szvetter, a kabát. Ha kisüt a nap, lehet, hogy melege lesz, akkor tán elég lesz egy blúz is, de amíg a felhők mögött lapul, még a kabátot is be kell gombolni. A tömbházak között Pista bá szembejön velem. Könnyű szvettere az idegennek is elárulná, hogy csak egy percre lépett ki, itt kell laknia a közelben. Kissé hajlott a háta, és csoszogva lépik. Messziről lerí róla, hogy a nyugdíjas évek immár sűrűsödnek a vállán, növekvő teherként nyomják, görbítik a föld felé. Arca borostás, nem a borotva az első eszköz, amit reggel a kezébe vesz. Ezzel magam is így vagyok, tán ezért is neveltem szakállat. Szemei meglepően elevenek. Még nem érte el őket az a kifejezéstelen merevség, ami annyi kor- és sorstársának sajátja. Azt hiszem, szimpatizál.

Mégiscsak

lódzik egy ideig és melegít egy keveset, de utána csak a kormosan fekete üszök és a gyorsan kihűlő hamu marad? Nem jobb-e békén hagyni, hadd égjen magában, amíg van körötte tápláló oxigén, s nem szítani a magunk kedvére? Nem tudom, megtörtént-e már a várt esemény. Remélem, még nem! Aggodalommal gondolok rá. Én már félek tőle.

145

Én is kedvelem, mert van benne szín, és van benne humorérzék. Úgy közelít, mintha vállamat paskolni készülne: – Mi, borostás képűek, fogjunk össze – mondaná és kacsintana bátorítóan hozzá. A szemközti tömbház földszintjén levő szatócsboltba jár bevásárolni. Ott veszi meg a napi kenyeret, a napi pálinkát s mindazt, ami a konyhára kell. A mintegy kétszáz méternyi utat napjában többször is megteszi, ha valamiből éppen elfogyott az utánpótlás. Jó kis üzlet az, csaknem minden kapható, családias hangulatú, ahol az eladók ismerik a vevőt, s ami a legfőbb, hogy hitelre is kiszolgálnak. Egy füzetbe felróják az adósságot, s ha majd a nyugdíj megjön, megtartják az elszámolást. Ha találkozunk, mindig van mondanivalója. – Tiszteljük egymást a sírig! – szokott messziről harsogni rám. Néhány mondatos társalgásunkat mindig ő kezdi és mindig ő az irányítója, hogy merre kanyarodjon. Nem fut tiszteletköröket, nem tart hosszas bevezetőket, spontánul kezdi, aztán úgy is fejezi be: már távolodunk, amikor utánam küld még egy rövid sorozatot. Mielőtt köszönő közelségbe kerülnénk, most is belőle buggyan ki a szó: – Nem vagyok jól. Hangja megtört, bánatos. Megszeppenek, mert nem ilyennek ismertem. – Itt tényleg baj lehet – gondolom, és most már úgy tűnik, hogy kitaposott cipői a szokásosnál vontatottabban csúsznak váltásban az aszfalton felém. – Lám, ha beteg az ember, akkor oda a jókedély – vonom le a látottakból a következtetést. – Akkor nincs kedve viccelődni, jópofáskodni. Lehull róla a máz, amivel a külső világ ellen védekezik, s ott marad csupasz valóságában az árként elöntő gondokkal, a késekként hasító fájdalmakkal, a marcangoló félelmekkel szemben. Mintha csak kicserélnék az embert, teljesen más lesz hirtelen. Már nem érdekli semmiféle bölcselet, nem vevő ő már semmitmondó „okosságokra”. Vigaszt sem vár, csak a gondját akarja megosztani bárkivel, mert túl sok neki és túl nehéz, hogy egyedül, magába roskadva viselje el. – Na, az baj – mondom neki jobb híján, mert nem mondhatom el mindazt, ami átfutott az agyamon. Félszegen állok meg, mert már odaért mellém, s akárhogyan is van, mégiscsak jó volna valami bátorítót mondanom. Ám ő csak lassít, de nem áll meg mel-

146

A piacolás már szertartás. Egy bizonyos koron túl a férfiember rendszeres eljár oda. Ha eljön a szombat reggel, önkéntelenül is viszi a lába arrafelé. Akkor is, ha nincs szándéka vásárolni bármit is. Pedig mindig volna mit, hogy a kamra gyorsan fogyó készleteit időben feltöltse, csak hát a kassza szűkössége visszafogja a szándékot is. De azért mégis kimegy, s valami apróságot, kilónyi zöldséget, gyümölcsöt vásárol is, hogy önmaga előtt meglegyen az

Ha szombat

lettem. Fejét mentében visszafordítva, rádupláz. – Az asszonyom még betegebb. Ő fel sem kelt az ágyból. Mit mondhatnék erre? Most még nagyobb zavarban vagyok, mert hirtelen nem találom az ide illő szavakat, azt a néhány tőmondatot, ami hűen kifejezné, hogy én tulajdonképpen sajnálom, osztozom is a bánatában, csak éppen sietek valahová és nincs türelmem végighallgatni egy fájdalmas kitárulkozást. A kézenfekvő kérdést, hogy az asszonyának mi baja, nem akarom megkérdezni, mert félek, hogy kinyitok egy most még csak csöpögő csapot, s akkor itt kell rostokolnom és hallgathatom, amint sugárban kizubog belőle az egész, és sajátos előadásában hosszasan ecseteli a gondokat. – Most a gyógyszerért megyek – teszi hozzá megnyugtatólag, tán azért, mert látta rajtam a zavart, a tétovaságot, és megsajnált: saját tehetetlenségemtől ne szenvedjek tovább! – Valami jó erős kell most nekünk, jó erős pálinka! – villan huncutul a szeme, s elmenőben már abban a távolságban van, hogy nyugodtan hátat fordíthat nekem, és ottfelejthet a frissen nyírt sövény mellett a járdán, miközben lassan, de biztosan battyog a szatócsbolt felé. Mintha gyökeret vert volna a lábam az aszfaltba, még állok ott egy ideig. Pista bá után nézek, aki most fordul be a cél előtti egyenes szakaszba. Aztán felpillantok az égre. Lám eddig észre sem vettem, hogy közben kisütött a nap. – Mégiscsak nyárt hozó tavasz ez immár – gondolom megnyugodva, és szájam sarkában, meg sem lepődve, felfedezek egy észrevétlen odaragadt mosolyt.

147

alibi ittlétére. Közben persze nézelődik, ismerősökkel találkozik, köszönget erre, arra, s némelyikkel szót is vált. Sosem hosszúak ezek a beszélgetések, mert valami hajtja az embert, hogy tovább lépjen, akkor is, ha már legalább kétszer bejárta az egész teret, ahol az árusok asztalai áruval megrakodva sorakoznak. Az asszonyoknak persze mást jelent a piac. Ők olyan otthonosan mozognak itt, akár otthon az uralmuk alatt álló konyhában, ahol mindennek pontosan tudják a helyét, s úgy nyúlnak hozzá bármihez, mint festő a palettájára kinyomott színekhez, tudva előre is, hogy az alkotás során miből mi lesz. Attól függetlenül, hogy mi kell az otthoni asztalra, megnéznek és megérintenek mindent, megnyomogatják a káposztát, elég kemény-e, s megemelgetik, hogy megbecsüljék a fajsúlyát, a paradicsom éretlen zöld erét a felszín alatt is meglátják, az uborka ropogós frissességét kitapintják, szemük sarkából odalesve is tudják, hogy cérnás-e a paszuly, hogy most kell megvenni az eltenni szánt paprikát, vagy érdemes várni vele még egy hetet. Szemlét tartanak, és elmélyülten kombinálnak. Most dől el, hogy innen mi varázsolható át téli ebédek asztalaira. Az előzetes terv mit sem ér. Sok-sok benyomás feldolgozása alapján végül is hirtelen határoznak arról, hogy vesznek-e valamit, s ha igen, egyetlen ételre, netán egész télre valót vásárolnak valamiből. Mivel az utóbbi időben a helyi társadalmi érintkezés e terepén is rendszeresen szoktunk találkozni, péntek délutáni látogatásomkor Böbe néni, akinél naponta tiszteletemet teszem, búcsúzáskor megkérdezett: – Jössz holnap a piacra? – Nem jövök. Nem kell semmit vásárolnom. Aztán megkésve kapok észbe, hogy netán a segítségemre lenne szükség: – Segítsek hazavinni valamit a piacról? – Köszönöm, nincs szükség rá. Nem vásárolok annyit, hogy egyedül ne bírjak vele. Böbe néni hetvenen túl is minden szombaton kijár a piacra. Kétkerekű bevásárló-szekerét maga után húzva, hasonló korú szomszédja, Zsuzska néni társaságában bejárja keresztül-kasul. Gyakorlott tekintete mindent számba vesz, mindent felleltároz, pedig

148

mindig ugyanazon kofáknál vásárol, akiknek áruja már évekkel korábban kiállta nála a próbát, s azóta a szokásos eladó-vevő szerepnél több van közöttük. Kitűnő kapcsolatokat ápol velük. Van akinek mindig egy üveg forró kávét visz, olyan mennyiséget, amellyel nem egy, de egész asztalsornyi fáradt őstermelőt lehetne felüdíteni. Neki válogatják a legszebb darabokat. Már otthon úgy pakolják autóra az árut, hogy a Böbe néninek szánt zöldség nehogy elkeveredjen a többivel. A mérlegnél mindig van egy kis ráadás, amivel megtetézik a megvásárolt mennyiséget. Csakis a legjobbakat kapja. A zöldséges szinte rokona, a sajtos közeli ismerőse. A megvásárolt zöldséget olykor ott hagyja megőrzésre az eladónál, amíg további szatyrokat vásárol tele a túloldalon. Ismerősöket igazít útba, hol lehet a legszebb zöldséget kapni: – Az eladónak mondd meg, hogy Böbe néni küldött! – teszi hozzá az információcsomaghoz. Neve védjegy. Aki kimondja, különös elbánásban részesül. Bekerül egy családias körbe. Olyasmi ez, mint az angoloknál valamely klub tagjának lenni, ahová csak ajánlással lehet bejutni, s ahol aztán megkapja mindazokat a kedvezményeket, amik a kívülállók számára elérhetetlenek. – Azért ha mégis kijössz, légy szíves, vegyél nekünk egy kenyeret! Távolabbi faluból hozott krumplis kenyeret szokott vásárolni. Olykor megkér engem, vagy valaki mást, hogy ne kelljen betegen az üzletig elmennie. A boltot meg lehet spórolni, ott más is vásárolhat helyette ezt-azt, de a piac, az más. Oda tehetség és szakértelem kell. Ezért jár ki Böbe néni betegen is minden hétvégén a piacra. Jó és rossz időben egyaránt. Másnap a boltban kiderül, hogy még nem hozták meg azt a kenyeret. Sok más fajtából válogathatnék, de az a bizonyos krumplis még nem érkezett meg. Várnom kell vagy később visszajönnöm. Az utóbbit választom. Hirtelen gondolatnak engedve, velem mindenhol jelen lévő kutyám kíséretében a piac felé indulok el. Zsuzska nénit a távozó tömegben látom. Egyedül megy bevásárló kosarával a karján hazafelé. Akkor Böbe néni sincs már itt – gondolom. Egy félórányi nézelődést osztottam ki magamnak, amíg a kenyérért a boltba visszatérnék. Nem szándékozom semmit vásárolni,

149

de aztán mégis csak bűnbe esem. Éppen egy dinnyét tanulmányozok elmélyülten, amikor valaki megböki a hátam. Böbe néni az. Két karja megpakolva szatyrokkal, válláról éppen akkor fordul le súlyosnak tűnő táskája. Látom, itt elkél a segítség. Megszabadítom terheitől. Így már kap egy kis levegőt s lehetőséget, hogy eldarálja, régóta vásárol, s most éppen a vége felé tart. Azért nem baj, hogy erre jártam. Felszabadult keze máris a sárgadinnye-hegyek közt motoz. Kiemel egyet, forgatja, szagolgatja. – Amelyik így be van repedve a szára mellett, az érett – mondja nekem oktatólag. – Bár az sem bizonyos – teszi hozzá egy kis mélázással. – Zsuzska szerint mindeniknek a szárát egy kicsit megcsavarják, hogy érettnek tűnjön. Nem hiszem, hogy ennyi lenne a cucca. Valahol letétbe helyezte a többit, hogy tudjon mozogni még. – Hol a szekere? – kérdem, bár sejtem, merre érdemes keresnem, s választ sem várva, indulok is arra. Persze, hogy ott van leparkolva dugig megpakolva. Legfelül egy gyönyörű karfiol terpeszkedik. Mintha dísznek tették volna oda, ahogyan a frissen emelt építmény csúcsára teszik a virágot, mintegy jelzésül, hogy kész, ennél magasabbra nem emelkedik. Hát ez már tovább nem is emelkedhet, magasra nőtt, mint gótikus templomok tornya, amely hegyes csúcsával az eget véresre szurkálja. Meghúzom a zsinórt rajta, igazítok a karfiolon, hogy a döcögős úton le ne essen. Indulnék. Kezeim már e szekér nélkül is tele vannak csomaggal, most a rúdját hozzáfogom a szatyrokhoz. – Várj egy kicsit, mert még paszuly is van félretéve egy zsákban – hallom a hátam mögül Böbe néni hangját, s már kanyarítja is ki egyik asztal alól a rafiazsákot a mintegy vékányi hüvelyessel. Kiveszem a kezéből, s a karfiol fölé teszem. Ha nem fognám oda, egy pillanatig sem időzne rajta. A táskát megigazítom a vállamon, egyik kezem szatyrokkal tele, de a csuklómra erősített pórázon még egy kutyát is tartok, amelyet izgat a nem mindennapi szagok tömkelege, és ahogyan a pórázt feszíti, érzem, hogy szimatolgatni volna kedve. A másik kezemnek itt a megpakolt szekér tetejében a zsákkal, amely az első mozdulattól kezdve azt próbálgatja, miként lehetne leesni róla. Világháborús menekültekről láttam filmkockákat, amelyeken hasonlóan megpakolva indultak útra otthonukból kivert, megrettent emberek.

150

A Szarvasba szokatlanul vidáman lépik be ma Fanyar. Már az ajtóból felfedez és integet. Napok óta nem láttam. Utolsó találkozásunkkor nyugtalanította valami. El is akarta nekem mondani, de végül nem értettem meg, hogy hová akar kilyukadni. Ő is elbizonytalanodott, és mondókáját nem fejezte be. Azóta sokszor gondoltam rá, hogy sikerült-e megbirkóznia a rá nehezedő gonddal, aminek a mibenlétéről én csak sejtésekkel maradtam. Most derűs az általában komor vagy révedező ábrázata. Hiányzik

Az ablak

– Én indulok – szólok hátra azzal az elhatározással, hogy néhány pihenővel megpróbálom legyőzni azt a különben nem nagy távot, amely a piac és a néni otthona között rám vár, s közben szemem sarkából látom, hogy Böbe néni már odább állt, s éppen egy asztalnál zöldhagyma kötéseket válogat. Most mintha hosszabb lenne az út. Sűrűn megállok, pihenek, mert gyorsan fárad a karom. Aztán újra és újra nekibuzdulok. Aki arra jár, kitér előlem, hogy ne akadályozzon a haladásban. Rendkívüli látványt nyújthatok, ami megmarad a memóriában. Sokan így fognak emlékezni rám. Böbe néni félúton ér utol. Innen már együtt megyünk. – Ebből zöldséges boltot nyithatna – mondom neki. – Egy hétig volna mit árulnia – teszem hozzá azzal az iróniával, amit könnyen szórok, mert – hála az istennek – van elég belőle s nem kerül nekem semmibe. Mikor lepakolunk, zihál. Látszik rajta, hogy megviselte a cipekedés. Percek telnek el, amíg sikerül összeszednie magát. – Ahhoz képest, hogy ma nem is akartam piacra menni, és a tervek szerint Böbe néninek sem volt szüksége segítségre, elég jót cipekedtünk. Csak egy bágyadt mosolyra futja erejéből. Miközben tekintetét az égre kapja, mintha onnan kellene leolvasnia valami válaszfélét, szája sarkában megtörténik az az apró mozdulat, amitől gyermekien kópéssá válik, épp úgy, mint amikor korholni szoktuk, mert nem vigyáz magára, s folyton belekeveri magát valamilyen fárasztó tevékenységbe.

151

róla az a fanyar árnyalat is, ami általában sajátja, s amiről a nevét kapta. – Mondjad, ne fogd magad vissza! – előzöm meg én huncutul, amikor asztalomhoz ér, s már tátja a száját, hogy utat engedjen annak, amit magával hozott, s ami őt ilyen jókedvre derítette. Lehuppan velem szemben a padra. Kigombolja a meleg kabátját, s pepita kalapját maga mellé teszi. Tetszik nekem az a kalap. A színe, mintázata, fazonja egyaránt. Meg lehet róla ismerni őt. Igen, ez az övé. Vagy két számmal kisebb, mint kellene neki, ezért nem tudja rendesen fejébe nyomni, úgy áll fejbúbján, mint egy gyermekek által feltúrt ingatag madárfészek a fán. De ő szereti ezt a kalapot. Az elsőt és egyetlent eddigi életében. Úgy van, mint a későn nősülő férfi, aki hamar rájön, hogy asszonya kissé ledér is, picit lusta is, a családi kasszát sem szabad rábízni, s tulajdonképpen nem hozzávaló, de annyi megelőlegezett reménye van már benne, hogy ez a későbbi bizonyosság már nem egyenlítheti ki; kénytelen vele együtt maradni. – Tudod te, hogy mi az ablak... – kezdi el végre sejtelmesen. – Naná, mert hülyegyerek vagyok! – vágom rá, a körülményeskedése már ingerel. – Ne marhulj! Hát tudod, hogy mire való az ablak. – Kinek mire – pattogok, mert most már nem könnyű egyből megállni. – Van, aki ki akar látni rajta, más pedig éppen ellenkezőleg: belátni szeretne – no nem a saját hibáit –; előfordul olyan is, aki fényt, éltető napfényt szeretne beengedni magához, hogy sütkérezzen benne; más képkeretnek használja, amiben az időjárás, a napszakok és az évszakok váltakozásával változik a kép is, s ő egy egész múzeumnyi tájképet egy életen át nézegethet egyetlen ablakban; díszítésként is használják, akár festenek is rá gyönyörű motívumokat; templomok ablakainak színes üvegeivel az áhítathoz teremtenek megfelelő atmoszférát; szellőztetésre nagyon régi, megszokott kellék, hogy gőztől, bűztől megszabaduljunk; némely hivatalban elválasztó szerepet kap, hogy a hivatalnok az ügyféltől elválasztva, biztonságban unatkozhasson... Mondjak még mást is? Az ablak arra is jó, hogy valaki a barátját piszkálja vele. – Lám, te sem gondoltad, hogy ki- és bejárásra is használnák. – Hmm... igen, ha az ajtódat bezártad, a tolvajok az ablakon ke-

152

resztül járnak be és ki a lakásodba, mindaddig, amíg teljesen ki nem rámolnak. – Én most nem a tolvajokra gondolok... – Pedig a tolvajokra mindig kell gondolni – vágok bele a szavába. – ... hanem arra, hogy láttál-e már nyugdíjas hölgyeket egy lakásból az ablakon ki- és bejárni? Csak úgy, egy kis tereferére vagy egy kávéra a szomszédasszonyhoz az ablakon belépni? Na, ugye, nem hétköznapi dolog? Évek óta nézem, mégsem tudom megszokni, még mindig élményszerűen ér a látvány. Képzeld, idősebb barátainknál ülünk a klubban. Én neveztem el a nappalijukat klubnak, mert ott naponta klubélet zajlik. Sokan járunk oda – egymásnak adjuk a kilincset –, mert ott valamennyien jól érezzük magunkat. Kávézunk, beszélgetünk. Olykor megiszunk egy pohár bort is. Elmeséljük az élményeinket, elmondjuk a bajainkat, tanácsokat kapunk és adunk. Tehát ülünk a klubban, s jól elvagyunk egymással. Egyszer csak nyílik az ablak, s belibben rajta a szomszédasszony. Igen, libben, pedig már hetvenen túl van, és a súlya is kerek számot becézget. Egyedül él. Férje évek óta meghalt, gyermekei családot alapítottak, s élik a maguk életét. Időnként meglátogatják, de többnyire egyedül van. Ilyenkor jól jön egy kis trécselés valamelyik szomszéddal. Az a kis ablak neki is kézügyben, azaz „lábügyben” van. Időnként átlépik rajta szomszédolni. Kistermetű lévén, nem a hosszúsága, inkább a szélessége adja a súlyát. Egy szó mint száz, szépen gömbölyödik. Nem is értem, mint fér be azon a keskeny ablakon. Ahányszor csak ránézek, mindig legalább egy arasszal többet adok neki bőségből, mint a nyitható ablakszárnynak. Apropó ablakszárny! Most már értem, azért tud olyan könnyedén, piheként megjelenni, mert szárnyon jár, ablakszárnyon. Nem érted ugye? Pedig nem olyan bonyolult. A klub ablaka az ő teraszára nyílik. Az ablak alatt mindkét oldalon egy-egy kisszék – mintegy lépcsőfokként – áll, hogy jövet és menet az ablakmagasságot angyalunk elérje. Az ablakot, hogy mindkét oldalról nyithassák, nem zárják be, egy becsíptetett újsággal tartják csukva. – S te ettől vagy ennyire felderülve? – Ha látnád az özvegy alászállását, te is derülnél. Nyílik az ab-

153

lak, s ő beszól, aztán valamilyen varázslattal egyszer csak itt terem az innenső oldalon. Ésszel fel nem lehet fogni, mert a méretek ugye... a méretek nem teszik lehetővé. Az ablak különben gyönyörű. Átlátszatlan vastag zöld üvegbetéttel készült. Nagyon szeretjük, mert ahogy átvilágítja a kívülről ráeső fény, szép zöldje növényekkel teli kertek hangulatát hozza be a szobába. Na, ezt az ablakot most kicserélik. – Te ennek örülsz? – Fenét. Hányszor próbáltam a háziasszonyt lebeszélni a tervéről! Ő is sajnálja, mert nagyon szereti a régit, de ilyen újfélét akar, termopant, amelyik jobban szigeteli a hőt. Drága a gáz, azt a kicsi meleget nem akarja az ablakon kiengedni. – Akkor meg mitől vagy feldobva? – Képzeld, szakit hívott, megbeszélte vele, hogy mit és hogyan szeretne az új ablakon. Döntött a színéről, formájáról, hová kerüljön a nyíló, s beavatta a mestert is, hogy milyen szokatlan célt is szolgált a régi. Be is mutatták neki, mint működik, hadd csodálkozzon ő is egy kicsit, ámuljon a belépő tüneményen. Azon túl, hogy jobban szigetel, ugyanazon feladatoknak kell megfelelnie az ide kerülő újnak is. A bemutató után a most is varázslatosan érkező hölgy egy picit nyugtalankodott, hogy milyen lesz az új ablak, s ő a továbbiakban át tud-e járni. De megnyugtatták azzal, hogy ha a régin áttűnt, az új sem állhatja útját. Meg kell oldani, hogy mindkét oldalról nyitható-csukható legyen, hogy ő is nyithassa kívülről. A megrendelő kitalálta, hogy a terasz felőli kilincs kihúzható legyen, így barátnője bejárhat virágot öntözni, ha ők nincsenek otthon. Ha meg kihúzza a kilincset, és elteszi valami biztos helyre, felőle zárva lesz az ablak. Viszont belülről kulcsra is lehet zárni, ha nem akarják, hogy túloldalról nyitható legyen. A szakember megértette, méreteket vett, noteszébe írt mindent, aztán elkezdte maroktelefonon leadni a rendelést. Valahol messzi, a gyártó cég embere jegyezte az innen küldött adatokat: „igen... ennyi a magasság, annyi a szélesség... csak az egyik szárny nyílik... az, a jobboldali... a keret színe barna... az üveg legyen zöld!... na, olyan nincs, zölddel nem szolgálhatunk... átlátszatlan viszont lehet... az ablakon zár... kulccsal legyen zárható...de minek kell kulcsos zár egy ablakra?... a kilincset is ki lehessen húzni?... hát vagy

154

– Aztán, amikor még jössz, fiam, hozz két égőt! – mondta búcsúzóul anyám. – Két hatvanast! El szokta mondani, mire van szüksége, s én hét fordultával, mikor újra jövök, hozom. Többnyire élelmet kér, húst, vajat, gyümölcsöt, de, sajnos, igen gyakran gyógyszert is. Olykor a kezembe nyom néhány tízest, hogy legyen, amiből az igényelt dolgokat megvegyem. „A többi legyen a tied!” – teszi hozzá, amikor tiltakozom, hogy a vásárláshoz elég lenne a fele is. Ha háromnál hoszszabb a felsorolás, jobb, ha leírom. Mindig hordok magamnál papírt, írószert. Számtalan összehajtogatott lappal tömöm a zsebem, rajtuk különböző fontos és még fontosabb feljegyzésekkel. Időnként leltárt tartok, kiselejtezem azokat, amelyekről bizonyosan tudom, hogy elavultak. Másokat gonddal visszarakom valamely zsebembe, aztán addig őrizgetem, amíg azt is elfelejtem, hogy mit és miért jegyeztem oda. Kevesebbet többnyire feljegyzés nélkül is sikerül megjegyeznem. Elsorolom magamban egyszer-kétszer, hogy nyomot hagyjon a kopó memóriában.

Két égő

bezárják vagy nem... olyat még nem hallottam... mi a fenének kell az?... hogy ezt átjárásra használják?... inkább tegyenek oda ajtót!... nem akarnak?... nem értem, ez most végül is ajtó lesz vagy ablak?... ablak és mégis átjárnak rajta... ki az ördög akar az ablakon járni?... ja, a szomszéd néni... azt mondod, a házinéni is?... hány évesek ezek az ablakjáró nénik?... azt mondod, nyugdíjasok?... micsoda, a hetvenen is túl?... biztos, hogy nem viccelsz velem?” Elképzelem magamnak azt a gyári hapsit, a korszerű nyílászárók tudorát, ahogy áll maflán, nézi kezében az éppen elnémult maroknyi műszert, ami ilyen furcsaságot hozott neki. Nem tudja, mire vélje az imént hallottakat. Arra gondol: „Ez a Laci mindeddig komoly ember benyomását keltette, nem úgy tűnt, mint aki megenged magának velem szemben gyermekes ugratásokat. Főleg, hogy éppen ősz van, s nem április elseje. Holnap fel kell hívnom, mert lehet, hogy most nem is viccelt... csak beteg... vagy talán túl sokat ivott?”

155

Ezt a két izzót nem írom sehová. Csak nem feledek el két vacak villanykörtét! Nem is tudom, hogy miért hatvanast kért. Spórolni akar vele? Hiszen alig égeti. Egy kicsit este, lefekvés előtt, s egy kicsit kora reggel, amíg meggyújtja a tüzet. Nemigen olvas könyvet, újságot nappal sem, nemhogy este, lámpafénynél. Inkább a tévét nézi, azt meg sötétben is lehet. Pedig valamikor sokat olvasott. Bátyámmal szatyorban, hátizsákban hordtuk haza a könyveket a falusi könyvtárból. Aztán anyámmal kiegészülve, rávetettük magunkat a könyvhalomra, elosztottuk háromfelé. Kapkodtuk el az ígéretesebbnek tűnő regényeket, hogy minél hamarább olvashassuk. Végül, persze, mindenki mindent elolvasott, s lehetett menni az újabb szállítmányért, hogy elölről kezdjük az osztozkodást. Amint cseperedett, öcsénk is beállt az olvasók táborába, s apámmal is megesett, hogy esténként nem ment el valamelyik szomszédba kártyázni, inkább az olvasást választotta. Akkoriban történt, hogy tanárunk, aki később közíróként, televíziós szerkesztőként vált ismertté, egy este valamiért hozzánk látogatott, s mikor betoppant az ebédlőként, nappaliként, hálószobaként, gyermekszobaként, de egyebek mellett olvasóteremként is működő konyhánkba, a száraz bükkfahasáboktól dúdoló kályha körül családunk mind az öt tagját kinyitott könyvvel a kezünkben találta. Álmélkodva nézte a vaskos köteteket, kíváncsi volt rá, hogy mit olvasunk. – Ilyet még nem láttam – mondta akkor álmélkodva. – Hogy kivétel nélkül, mind az öten olvassanak?! Egyetlen szobában, egyszerre, méghozzá komoly könyveket! Sok év telt el. Azóta az a kályha sem dúdol olyan szépen, s hűvös estéken sem tudja már a sokfelé ment családot maga köré gyűjteni. Egykori gyermekek azóta felnőttünk, családot alapítottunk, szétmentünk a világba, ki erre, ki arra. Ha olykor összejövünk még, akkor sem ülünk karéjban a kályha elé valami könyvvel, mindnyájunkban csillapodott az olvasási láz. Az öregek korán fekszenek. Törődött testüket húzza az ágy. Apám igaz, hogy bújja a keresztrejtvényeket egész nap, s a napi újságot is átforgatja, de este már ő sem marad fenn sokáig. Akkor miért spórolnak mégis annyira? Legalább látnának a százas égővel, nem hunyorognának vaksin, s az sem fogyasztana sokat.

156

De mindez csak addig jár a fejemben, amíg ott vagyok, amíg a busz el nem visz abból a faluból, amely nekem jobbára csak emlék. A mostani falu már más, számomra ismeretlen, idegen. Pedig ugyanazon hegyek tövében fekszik, mint a régi, a kedves. Vizei ugyanúgy folynak, utcái sem másként kanyarognak. Helyenként ismerős is. Vannak részei, amelyek mit sem változtak. Egy-egy öreg ház, útra kihajló diófa biztosan még a régi. Megdobban a szívem, ha ilyenre bukkanok, köszönök is nekik, de ők csodálkozva néznek rám, nem ismernek fel. A nyughatatlan kölyköt, aki voltam, tán még megismernék, de kopasz fejbúbom, görnyedt alakom semmire sem emlékezteti. Pedig ők láthattak eleget. Ott nyüzsögtem körülöttük éveken át. Akkor nem is figyeltem rájuk, s lám, mégis tudok minden szögletet, minden vonalat, álmomban is gyakran bámulom őket. Azt szoktam mondani, hogy sorra elszakad minden kötelék, amely a falummal összefűz, és én csupán két idős emberért járok még haza, akik a szüleim, minden másért elég kezd lenni az emlékezés. De ez nem igaz. Időnként látnom kell, leltároznom, mi maradt még, számba vennem minden apró cserepet, amiből még összerakhatom újra. Ezt csak az értheti, aki elment, az itt élő váltig furcsállja, minek nekem a sok régi vacak, s miért siratok omladozó falú épületeket, kidőlt kerítéseket, kivágott gyümölcsfákat, gyepük bokrait, pallóként átrakott rönköt a patakon, malomárok vizét a lajon, régen felhagyott ösvényeket a szomszédos kertekben. Aki maradt, együtt él a változásokkal, minden fokozatosan elmúló dolog helyett újat kap, s nem szenved hiányuktól. Ő még örül is, hogy szebb, jobb jött a helyébe. Ám az eltávozott minden változással veszít. Minden változással idegenebb lesz számára a szülőhely, és fokozatosan átköltözik az emlékezet fogyatkozó birodalmába. Idővel nem marad más belőle, csak amit megőriz a kopó memória. Nem telik el egy hét, s öcsém rám csörög. Azzal riaszt egy vasárnap este, hogy most kapta a hírt: anyánkat elvitték a kórházba. A szomszédok hívták a mentőket, mert önkívületi állapotban találták. Nincs mese, futni kell. Csak tudná az ember, hogy hová. A kórházba menjen-e előbb, vagy az egyedül maradt apához, aki nem tudja ellátni magát. Hol van rá most nagyobb szükség. A

157

kórházban segíteni nem tudok, ott az orvosoké a döntés. Minden bizonnyal, ha van rá mód, inkább ők tudnak tenni szenvedése enyhítéséért s ha kell, az élete megmentéséért. De odamenni és látni őt muszáj. Telefonon tudakozódom, hová vitték és mint van. A sürgősségiek nem biztatnak semmi jóval. Rossz állapotban van, nagyon gyenge. Este már nem tudok odajutni, reggel megyek és megkeresem. A kórház folyosóján összefutok öcsémmel, aki korábban érkezett, és már megtalálta anyánkat. – Még alszik – fogja vissza a lendületem. – Hol van? – kérdem én. Megmutatja a kórtermet, amelynek ajtaján látom az INTENZÍV feliratot. Órákkal vagyunk a látogatási idő előtt, tehát a tilosban járunk. Nem akarok feltűnést kelteni, igyekszem minél hamarább a kórterembe belépni. Öt-hat ágyat látok. Mindenikben beteg, nők, férfiak vegyesen. Szokatlannak találom ezt a keverést, de őket ez szemmel láthatóan nem zavarja. Valamennyien idősek és olyan állapotban vannak, amikor másokra már nem figyelnek. Némelyek alszanak, mások nyitott szemmel fekszenek, de köszönésünkre egyik sem válaszol. Öcsém az ablak melletti ágyhoz kalauzol. Egy megtört, roskatag anyóka fekszik, szemei csukva, arca halványan emlékeztet egy ismerős arcra, amit én legutóbb éppen egy hete láttam. Döbbenettel szemlélem, mi történt ezen az arcon egyetlen hét alatt. Bőre hamuszínű, szája egyetlen vonal. Nem látszik, hogy venné a levegőt, teljes mozdulatlanságban fekszik. De ami a leginkább megrettent, ott látom arcán ülni azt, akitől régóta félt, és akit mégis várt, mégis remélt. Már nem rejtőzködik a ráncok mélyén, a fényét vesztett szem zugában, fogatlanná vált száj sarkában, de szélesen terpeszkedve rátelepedett az egész arcra, s közeli győzelme tudatában zavartalanul szembe néz velem. Ott talál a nővér az ágy mellett. Biztat, hogy nyugodtan ébreszszük fel, hiszen már régóta alszik. Öcsém félhangosan megszólítja, miközben a vállát könnyedén megrázza. Erre kinyílnak a szemei. Első pillanatban nem tudja, hogy hol van. Tekintete riadt, mint verandába betévedt kismadár, vergődve keres magának utat, aztán ránk téved, amint egymás mellett fölébe hajlunk. Futnak a másodpercek, amíg megismer. Látszik, hogy messziről tért meg. Öröm villan a szürke arcba, az a pöffeszkedő valami

158

hátrább húzódik rajta, a takarón pihenő karja mozdul, mi mindketten rátesszük tenyerünket a kézfejére. Ő a másik kezével leborítva, a mieinket összefogja. Nincs már erő ebben a kézfogásban, de olyan jólesik ez a mozdulat. Így hárman egyek vagyunk. Nem emlékszem, hogy valaha egyszerre ölelt volna minket magához. Most végre megtette. Miközben ajkai vékony vonala megnyílik és aprókat rezdül, hangtalanul beszélni kezd. Tekintete nem kapcsolódik a mienkbe, maga elé néz, és kitartóan rebeg, rebeg valami fontosat. Valamit, amit feltétlen el kellett mondania nekünk, gyermekeinek. Olyat, amire sosem volt idő, megfelelő alkalom, mert mindig más dolgok tolakodtak közénk. Olyan az élet, hogy minden nap megtermi azokat a gondokat, amik lefoglalják az embert. Igyekszik a kihívásoknak megfelelni. Az élettel szemben minden tartozást kiegyenlíteni. Kifelé fordul és törleszt. Csupán a hozzá legközelebb állóknak marad adósa. Ők majd megkapják később – gondolja. Anyám most rádöbbent, nincs hová halogatnia. Itt az alkalom, hogy megosszon valamit velünk. Valamit, amit csak így, a betegágyon lehet elmondani. Szavainak most van súlya. Mondja, mondja megállás nélkül. Néhány perc után sikerül hangot kiadnia: egy nyöszörgésszerű vékony hang préselődik ki a folyamatosan mozgó ajkak közül, amelynek apró megszakításai utalnak arra, hogy ez nem a fájdalom hangja, hanem beszéd: szavakat, mondatokat mond. Hosszú idő után a nevemet vélem kihallani abból, amit erőtlen hangon mond. Aztán egyre több szót hámozok ki belőle. Most éppen búcsúzkodik. Gyermekeit, unokáit sorolja. Bizonygatja, hogy mindenikünket szerette. Meghagyja, hogy apánkra legyen gondunk. Ezzel befejezi. Kezünket egy ideig nála tartjuk, ő sem húzza el a sajátját, de magába merül és lezár minden más kapcsolatot velünk. Ideje mennünk. Apámat a konyhában ruhástól ledőlve találom. Kezében keresztrejtvény, kibutult hegyű ceruza. Bátyám látja el őt Magyarországról skandikkal és ceruzákkal. Egész nap el van velük. Időnként elszundít, a mellére ejti, aztán ha felébred, folytatja. Úgy látom, már egyiket sem tudja befejezni, de ez nem bátortalanítja el. Nincs meglepődve érkezésemen. Kinéz a rejtvényéből. – Anyádat elvitte a mentő – mondja, s már a következő meghatározást nézi.

159

Elmondom neki, honnan jövök, hogy anyám most már jó kezekben van. Nehezen értekezünk, mert erősen nagyothall. Jobbára csak tőmondatokban próbálok néhány információt adni. Arról, amit anyám arcán láttam, mit mondhatnék neki? Ő még azt hiszi, hogy néhány nap után visszajön hozzá, és ott folytatják életüket, ahol a minap megváltozott. Másnap újra jövök. Ételt hozok neki. Megmelegítem, tálalom. Egy életen át anyám kiszolgálta. Konyhai dolgokban teljesen analfabéta maradt. Sose tudott egy tojást sem megrántani. Most, hogy ennyire megöregedett, kései minden tanítás. Inkább étlen marad, ha nincs, aki elébe tegyen egy tányér levest. Többre nem is tart igényt. Hiába biztatom, megmakacsolja magát, nem hajlandó bár egy falatnyit a második fogásból lenyelni. Ott maradok vele éjszakára. Leszedem a szennyes ágyneműt – majd holnap elviszem kimosni –, új lepedőket terítek, tiszta huzatokkal öltöztetek párnákat, takarókat. Vackot készítek magamnak is. Anyám ágyában alszom, amelyet tőlünk örökölt meg. Itt aludtunk hárman egy ágyban – anyámnak akkor még a túlsó ágyban apám oldalán volt a helye. Hogy is fértünk el benne? Rossz emlék nekem, hogy míg bátyám ki nem nőtte, s nagy kamaszként be nem vonult a szobába, én csak lábtól aludhattam. A középső gyermek sorsa teljesedett be rajtam, hiszen a nagynak a fekvőhely megválasztásában több joga volt, a kicsit pedig kímélni kellett. Hány év telt el már azóta, hogy utoljára benne aludtam? Számolgatom magamban, hogy harmincnál is több. Mióta saját lábamra álltam, ha itthon jártam, a szobában töltöttem az éjszakát. Most kicsinek találom. Fejem és lábam éri a két végét. Jobb, ha nem nyújtózom benne sokat, inkább összekuporodom. Sokáig nem jön álom a szememre. Kuksolok a sötétben és forgolódom. Apám a másik ágyban nehezen lélegzik. Szortyogva veszi a levegőt, időnként flegma fojtogatja azt próbálja görcsösen felköhögni. Szeretnék már pihenni, félretenni mindent, ami a fejemben zakatol és kering, s átengedni magam a jótékony álom puha ölelésének. Próbálom kiiktatni tudatomból a hallottakat. Mindazt, amit az érzékszerveim közvetítenek felé. Nem akarok gondolni semmire. Már-már sikerül, de hirtelen belém villan: elfelejtettem anyám korábbi megbízatásának eleget tenni. Két villanykörtét

160

– Várj meg! Nem hallod? Várj, mert jövök – hallom a határozott gyermekhangot. Mózest látom a lakónegyedben parkoló kocsik közül kivágódni és rohanni a szemközti tömbház felé, amelynek sarkánál egy fenyőfa alatt hasonló korú gyermek áll. Mózes régi ismerős. Egészen pici kora óta követem növekedését, fejlődését. Azzal a tehetséggel született, hogy magára vonja a figyelmet. Hallomásból tudom, hogy már a keresztelőjén, amivel egy kissé megkéstek a szülők – ő már sokhónapos volt – csúnyákat mondott a plébános úrnak. Szerencsére csak a családtagok értették akkor a beszédét. Csak ők tudták, hogy amikor a neki választott bibliai nevet templomi szertartás közepette megerősítették, egyáltalán nem bibliai dolgokat kiáltozott vidáman a szent hajlékban. Időnként jöttek a hírek – a családja és a szomszédság szállította – nagyotmondásairól, kópéságairól. Aztán, amikor már akkora lett, hogy a szabadban állandó szülői felügyelet nélkül is megjelenhetett, sokszor találkoztunk. Sosem mentem el mellette közömbösön, mindig megszólítottam és kérdeztem tőle valami kacskaringósat. A válasz mindannyiszor méltó volt a kérdésemhez. A pöttömnyi emberke székelynek született, olyannak, amilyenről szívesen olvasunk Tamási és Nyírő könyveiben, akinek helyén az esze, s vigyázni kell vele, mert úgy vág, mint a borotva. Élvezettel ugratott játszópajtásokat, de a felnőtteket sem kímélte. Egészen eredeti dolgokat talált ki, és jól szórakozott, ha meglepő válaszá-

Mózes

kért tőlem, s én elfelejtettem hozni. A rosszra fordult események kiverték a fejemből. Pedig akkor még dühös is voltam, hogy miért spórolnak rajta. Most szégyellem magam érte. Igazságtalan voltam és meggondolatlan. Tudtam róla, mégis nehezen fogtam fel, hogy itt két alig pislákoló élet kihunyni készül, a végső sötétség közeleg. Nem könnyű ezzel szembesülni. Bár vágynak is rá, mégis rettegnek tőle. Félnek átadni maguk, elmerülni benne. Egy kis fény kellene még. Semmi kétség, két hatvanas bőven elég lenne.

161

val bármelyiküknek a torkára forrasztotta a szót. Ismerősöm mesélte, hogy kedveli ezt a gyereket, mert olyan érdekeseket mond. Az erkélyről kihallgatott egy párbeszédet az akkor még négy-öt éves emberke és egy szomszédasszony között. A kislegény egyedül lévén a két tömbház közötti térben, unalmában cipője orrával kitartóan rugdosta a falat. A lépcsőházból kilépő idős hölgy, nem nézhette sokáig, hiszen így előbb-utóbb lejön az épületről a vakolat, hát rákérdezett a gyerekre: – Mit csinálsz te ott? Mózes, aki bizonyosan megértette a kérdés mögötti, ki nem mondott tartalmakat, szokásos hetyke stílusában így válaszolt: – A hangyákat rugdosom, hogy döngjön a hasuk. Ez már költészet. A hangyáknak „döngjön a hasuk”! Hát döngjön, ha már volt fantáziája hozzá, hogy ezt kapásból kitalálja! Azóta telt-múlt az idő, Mózes már nagy legénnyé serdült, iskolába ment. Ha nem tévedek, már második osztályos. Nem tudom, az iskolai órákon, hogy és mint szerepel. Nem hiszem, hogy különösebben törné magát a tudományokért, de szünetben minden bizonnyal ő a vezér. Most is vezényel, pajtását igazgatja, hogy várjon rá, mert ő mindjárt érkezik. S valóban rohan is. Két autó közül kanyarodik ki, túloldalt még egyet kell megkerülnie, és ott lesz. A megszólított haver megáll, visszafordulva várja. Egy pillanatig látja is a hangoskodót, de aztán elveszti szem elől, mert az egy előkelő terepjáró takarásába kerül, amely a járdán talált magának parkolóhelyet. Ekkor torpan meg Mózes, és pattan vissza, mintha madzagon rántanák. Fején a bészbóllsapka ellenzővel hátrafelé áll. Könnyű öltözetben van, mert kellemesen meleg az október végi délután. Lábán sportcipő, amelynek könnyen hajlik a talpa, rugalmas és hangtalanul lehet lépni benne. Azt hittem elejtett valamit, azért fordult vissza, mindjárt lehajlik és felveszi. De tévedtem. Nem a töredezett aszfaltot figyeli, tekintetét a tömbház túlsó vége felé emeli. Magam is odanézek, és a gyerek szüleit látom ott, akik fiukat várva lassan lépegetnek az épület túloldalán lévő lakásuk felé. Nem hallottam a kiáltásukat, de csak azzal tudom magyarázni a fiú ilyen gyors irányváltását. Azt hiszem, otthon kordában tartják, mert Mózes elfelejt minden mást, és anélkül, hogy várakozó barátjával közöl-

162

Az autóbusz már telve utasokkal indulásra vár. A sofőr a helyén ül, már csak egyetlen egyszer kell körbepercegjen az állomásépület falára kifüggesztett óra karcsú mutatója, hogy elfordítsa az indító kulcsot, s mozgásba hozza a szörnyet, amely ennyi hazatartó embert felzabált. Valamennyien türelmetlenek, szemükkel követik a mánus lassú mozgását: nem akar eltelni ez a hosszúra, végtelenre nyúló utolsó perc. Oldalt, a nyitott ajtónál néhány ember álldogál. Érdektelennek, unottnak tűnnek. Viselkedésükből nem látszik, hogy más járatra számítanak, vagy csak kihasználják, ameddig lehet a szabad levegőt, s erre fognak utolsó pillanatban felugrani. A busz előtt ötven-hatvan közötti férfivel szemközt egy kamaszlány álldogál. A férfi egykori rocker lehet. A hetvenes évek divatja szerint, szőke haja középen volt elválasztva, de most kissé összekuszálva, lazán omlik a homlokába. Arca szürke, kiégett, kifejezés nélküli, merev. Szája egyetlen vékony vonal, ajkai teljesen befelé fordulva, nem is

Búcsúzás

né, megváltozott a terv, engedelmes gyerekként hazafelé tart. A fenyőfa alatt álló kissrác ebből mit sem vett észre. Nem látta a visszakozást, nem látta Mózes szüleit. Pajtását előbb a köztük lévő terepjáró takarta el előle, aztán a tömbház sarka. Mózes már eltűnt előlem is apjával, anyjával, így aztán elhaladtomban rajtafelejtem a tekintetem. Helyes fiúnak látszik, megbízhatónak. Ha neki megmondanak valamit, ahhoz tartja magát. A kiadott utasítás szerint várakozik. Lábat sem cserél, olyan fegyelmezett. Türelemmel áll a késő őszi délutánban. Már fogytán a nap ereje, kezdenek elszemtelenedni az árnyak. Őt is körülölelik. Kis szőke feje világít a fenyő sötét hátterében. Este, amikor kutyámmal sétára indulunk, újra eszembe jutnak. A szomszédos tömbház sarkánál önkéntelenül arra fordulok, és a félhomályban azt a szőke fejet keresem. Ott kell lennie. Hacsak szülei nem jöttek érte, haza nem hívták, ott kell állnia a fenyőfa alatt, hiszen Mózes megmondta neki, hogy várjon rá, mert mindjárt érkezik.

163

látszanak. Kora ellenére nem hízott el, nem rakott tokát, sörhasat. Alakja nyurga, bár egyáltalán nem feszesen, sőt roggyantan áll rajta a félig koptatott indigószínű farmernadrág. Kigombolt dzsekit visel. A novemberi meglepő langymelegben ennyi öltözet is sok. Egyik kezében nejlonszatyor. Alig van valami benne, s ő nem fülénél fogja, hanem nyakánál összemarkolva tartja. Mellette szintén farmerbe öltözködve várakozik a szőke lány. Tizenhat évesnél nem lehet több. Vonásai emlékeztetnek a szembenálló férfiéra, csak sokkal könnyedebbek, simábbak, finomabbak és üdébbek. Nem kopott még le róluk az ifjúság pírja. Bár arca neki is közönyös – nem látszik rajta sem öröm, sem bánat –, határozottan jóképű, szemrevaló, alakjában is csinos teremtés. Egyértelmű, hogy apa és lánya áll itt szemközt. A férfi sietős, ideges mozdulattal nyúl a nadrágja zsebébe, kotorászik egy kicsit, majd kezét üresen húzza ki. Átteszi szatyrát másik kezébe, s most a másik zsebében keresgél. Maroknyi pénzt vesz elő. A bankókat gyorsan két csomóra választja. A nagyobbat, amelyben a nagyobb címletűek is vannak, odanyújtja a lánynak. Magának az útra hagy egy keveset, meg talán egy sörre valót. A lány a pénzért nyúl, aztán nadrágja zsebébe gyűri. Felberreg a motor. Apa és lánya sietősen összehajol, mindkét oldalról egymáshoz érintik arcukat. Nem csók ez, egy-egy érintés csupán. Igyekezniük kell, mert a sofőr a becsukáshoz már mozgásba hozta az ajtót. A szűkülő ajtórésen az utolsó pillanatban ugrik fel a férfi, kapkodva veszi elő maradék pénzét, hogy a sofőrnél megváltsa a jegyét. Semmi kétség, hosszabb időre elváltak egymástól és érzelmes búcsút vettek. Pedig itt elmaradtak a zokogva egymás nyakába omlások, a könnycseppek, a szipogások, a párás tekintetek, a lázas integetések. Tovább már nem figyelnek egymásra. Az apát leköti a jegyvásárlás, a lány pedig mobiltelefonját veszi elő. Elmerülve nyomkodja annak billentyűzetét egy ideig, aztán megfordul és megy. Utána nézek, tényleg szemet gyönyörködtető ez a lány. Könnyedén lépik. Nem siet, nem is andalog. Mire apja kezébe kapja a jegyet, és a mozduló zsúfolt járműben fél kézzel kapaszkodó után matat, már tekintetével hiába keresné, ő elkeveredik az autóbusz-pályaudvaron kavargó tömegben.

164

– Harap a kutya? – kérdezett a kissrác a szemembe nézve. A tömbházunk sarkánál találkoztunk, amikor esti sétára indultunk barátommal, aki ilyenkor, az első percekben még igencsak lendületben van, a lépcsőház ajtaját is egy nekiugrással nyitotta ki, s most a pórázon húz, vonszol engem távolabbi utcák felé, ahol sejtése vagy biztos tudása szerint éppen kutyalányok lófrálnak. Megvetem a lábam, visszafogom őt, mert nekem éppen nincs kedvem rohangálni utána. Ha belegondolok, az utóbbi tíz évben egyetlen egyszer sem igazán vágytam futkorászni. Hányszor voltam mégis kénytelen megtenni miatta! „Csak nyugisan, pajtás” gondolom, de ez olyan, mintha hangos szóval mondanám, csak éppen nem tetszik neki, úgy tesz, mintha nem értené. Pedig tudom, hogy érti, az éppen születő gondolatot is tökéletesen elcsípi. Félreérthetetlen jelét is adja ennek, ha éppen egybevág az ő szándékával. Az ő szándéka persze legtöbbször a menés. Arra vágyik, míg békésen szundikál, vagy éppen csak kushad valahol a lakásban. Belakja az egészet. Ezernyi helyet talál arra, hogy akár láthatatlanul eltűnjön, vagy épp ellenkezőleg, mindig a lábunk alatt legyen. A teljes nyugalom látszatát kelti, pedig csak azt lesi, hogy nem támadt-e véletlenül kedvünk egy kiadós kószálásra. A behunyt szem sem számít, az csak arra van, hogy elkendőzze előlünk a csillogó golyókból áradó sóvárgást, ami rendszerint olyan erős, hogy nem tudunk védekezni ellene. Átmegy a becsukott ajtón, át a tégla- vagy betonfalon, utolér bárhol, és arra kényszerít, hogy vegyük nyakunkba a világot. Az időjárás sem számít, mindegy, hogy éppen süt a nap, zuhog a zápor vagy messzire hallhatóan csattog a fagy. Mindent tud e témával kapcsolatban, pedig mi már kerüljük azokat a szavakat, amelyek ezzel valami módon összefüggnek. Madárnyelven sem beszélhetünk előtte, mert nemegyszer tudtunkra adta, hiába hamiskodunk, az ő eszén nem járhatunk túl. A feleségem korábban mondott olyanokat, hogy: „Aztán, ha véget ér a film...” Kiderült, az sem titok számára, hogy tulajdonképpen mit rejteget az a három pont. Olyan is megesett, hogy nejem a tévé előtt csak rám nézett, s ő rögtön vidám kocogással megérkezett a túlsó szobából,

Esti sétán

165

hogy elmondja nekünk: „Éppen jókor szóltatok, mert nekem van kedvem. Nos, indulunk-e? Én kész vagyok!” – Ez a kutya kimenésből doktorált – közöltem okoskodó megállapításomat a családommal, és véleményem teljes egyetértésre talált. Valóban nem lehet őt meglepni azzal, hogy járni szeretnénk egyet, hisz olvas a gondolatainkban. Szívesen jön bárhová, csak mozduljunk már ki! Járni legalább az utcákon, ha a mezőre, erdőre minden nap nem mehetünk. Jobb híján, pórázon is. Ha érzi, hogy keményen fogom, némi huzavona után, mégiscsak respektál, egy kissé visszatartja magát, nem feszül úgy neki a kötélnek, mint hajóvontatók a híres Repin-képen. – Hát te tudod, hogy harap-e, hiszen még találkoztatok – válaszolok a fiúnak, akit megismerek a fejére borított kapucni alatt, pedig az árnyékban tartja az arcát. Meleg kabátja most jól jön a december eleji estén, be is gombolta állig. Magam is feltűrt gallérok mögé húztam a nyakam. Érdeklődéssel nézem a derékig érő fiatalembert. A nagyapja itt lakik a közelben, bátyjával gyakran járnak erre, pedig anyjukkal együtt a másik lakónegyedben élnek. Eddig még sosem kerültünk beszélő viszonyba, bár már megesett, hogy a játszópartnerek közt a gyermeki gyöngédséggel ostromolt kutyámat ő is megsimogatta. Mindig napközben láttam, estéli órán még sosem. Hátán iskolatáska. Viszonylag nehéznek tűnik, bár arra mérget mernék venni, hogy elég kópé hozzá, hogy minden tankönyvet, füzetet ne pakoljon be, ne cipekedjen meggörnyedve alattuk. – Hány éves... Gubanc? – bök a barátom felé, aztán megindul, mellé lépik, s minden bizonytalanság nélkül végighúzza a kezét a hátán. Az állat megáll, szereti az érintést, ha simogatják, vagy tán még inkább, ha gyúrják, gyömöszölik, fehér gyapja között motoznak, s a hosszú szőrök gubancba futnak. Az erősebb kéz alá oda is görbíti a gerincét, kéjelegve nyújtózik, és egész teste azt mondja: „Ez igen!” Ez a gyerek a kutyám nevét is tudja, mint ahogy azt is, hogy bátran megsimogathatja. Nem azért kérdezett, hogy ebem harapósságát tisztázza, egyszerűen csak beszélgetésbe akart keveredni velem. – Azt hiszem, idősebb mint te. Mennyi vagy?

166

– Én tíz – vágja rá olyan hetykén, ahogy csak tízéves korában képes az ember, amikor még előtte az egész élet, amiről mit sem sejt, de már van néhány évnyi emlékezete magáról, vagy még inkább arról a változásról, ami vele történt, s tudja, hogy ez viszi tovább, és hogy jó irányba tart, hiszen napról napra növekedik, erősödik. – Öreg ez már – mondom olyan hangon, mintha már készülnék temetni. – Bizony tizenegy éves. Nem válaszol rá. Gondolom az járhat a fejében, ha a nála csupán egy évvel idősebb kutyám öregnek számít, akkor ő sem lehet olyan nagyon, olyan lebecsülhetően fiatal. Ez fontos következtetés. Utána jobban kihúzza magát. Mintha néhány centit nőne is. A hátát horpasztó iskolatáska kezd könnyűvé válni. Elindulunk. Gubanc a közeli kerítés tövébe igyekszik, hogy orrával átvizsgálja a legfrissebb szagokat. Ezt a szakaszt sosem hagyná ki, akárhányszor vonulunk erre, ha el nem rángatom, végigszimatol minden négyzetcentimétert. Valami postaláda-féle lehet, ahol a kutyák otthagyják egymás számára az üzeneteiket. Hagyom, hogy vegye át a leveleket, a küldeményeket, hiszen tudom, hogy lelkiismeretes hivatalnok, nem nyughat, míg hivatalát becsülettel el nem látta. Addig mi beszélgethetünk. – Tatádnál jártál? – kérdezem. – Nem. Egy osztálytársamat kísértem el. – Az jó. Most én kísérlek el hazafelé. Az iskola félúton van a saját és a nagyapja otthona között. A délutáni oktatásról kijövet, éppen ellentétes irányba indulva, bizony jó kerülőt tett azért a barátért. Közben telt egyet az idő, s anyja, lehet, aggodalmaskodik már, hogy hol lehet. – Otthon biztosan várnak – mondom neki. – Csak édesanyám... – elgondolkodik és befejezetlenül hagyja a mondatot. – Ismerem őt, de édesapádat nem. – Én sem. Tudom, hogy szülei nem élnek együtt, de ez mégis meglep. A gyerekek általában ismerik apjukat, anyjukat. Azt hittem, nincs az az apa, aki időnként ne lenne kíváncsi a saját csemetéjére, hadd lám, mekkorát nőtt, mióta nem látta. – Nem szokott meglátogatni bár születésnapon, névnapon, ka-

167

rácsonykor, vagy valahol máshol veletek találkozni? – Nem. – Mikor láttad utoljára? S ő mikor látott? – Amikor egyéves voltam. – Arra te nem emlékezhetsz – állapítom meg hangosan, s arra gondolok, hogy otthon sokszor elmondhatták neki, hogy mikor ment el az a felelőtlen, s onnan tudja ennyire pontosan. Magamról tudom, hogy az ember gyorsan felejt, és ha nincs, ami megerősítse benne az emlékeket, azok sorra kihullnak a fejéből, s eltűnnek nyomtalanul. A zsenge gyermekkorból a legfontosabb emlékek is elmennek, csupán véletlenszerű apróságok maradnak meg évtizedekig, amiket aztán gonddal és szeretettel pátyolgat, s róluk csak a legbizalmasabb ismerősöknek ejt szót, de csakis akkor, ha éppen megfelelő hozzá a hangulata. Gubanc átvette a postát, lábfelemelésekkel elhelyezte a maga üzeneteit, Most a póráz apró rántására hajlandó továbbmenni. Indulunk. A fiú ott kutyagol mellettünk. A piskótával kirakott járdán lépegetünk. Ő kissé szaporábban szedi a lábait, hogy egyvonalban maradjunk. Nincs hó. Ami korábban hullott, már elolvadt. Az utcalámpák bágyadtan szórják a fényt, oly kitartóan, hogy mindenhová elér, minden fontosat láthatunk, még akkor is, ha a borús ég csúnyán feketéll. Hiába van már december, most olyan novemberi szomorkás hangulatban jött az est, amihez csak apránként lehet hozzászokni, de amit aztán elég jól kibír az ember, ha tudja, hogy valahol egy félkancsónyi bor várja, s van hozzá kivel szót váltani. Nem fúj a szél, alig-alig lebben, de éle van a levegőnek, valamiképpen bebújik a kabátok alá, végigzongorázik a hátgerincek csigolyáin, amin aztán a borzongás mintha ellenkező irányba indulna el. – Mit tudsz édesapádról? Megmondja az apja nevét. Hiába töröm a fejem, nem ismerem. Az édesanyját sosem láttam az utcán semmilyen férfival. Pedig nem teljesen idegen ez a név. Ha egy fotót láthatnék róla, biztosan rájönnék, hogy itt vagy ott láttam. Ahogy most keresgélek, valami hasonló név dereng egy jól ismert archoz, amely – akárhol látom – mindig az alkoholtól merev. Két kidülledt szem is jár hozzá, amely olyan üres, mint az eldobott pálinkásüveg, amelyből elpá-

168

rolgott az utolsó csepp is. Olykor találkoztam vele. Mindig terpeszben támaszkodva megy, akár az állandóan mozgó hajófedélzethez szokott tengerész. Róla el tudom képzelni, hogy oly gondtalanul hullatta el sarjait, akár makkját a fa, de azt már nem, hogy bármely lány akár néhány napra is hozzákötötte az életét. Nem lehet ő, csakis valaki más, akiről első látásra még nem derülhetett ki, miféle. De mi van, ha mégis... Ez a sejtelem nyugtalanít, mert most már biztos vagyok, hogy akire gondoltam, annak ugyanaz a keresztneve. A vezetéknévben még bizonytalan vagyok. Már szurkolok, hogy másképpen legyen, hogy kapjon egy esélyt ez a gyermek. Nem lehet az, akit ismerek, valaki mással még lehet egy sansz, hogy egyszer bűnösként megtér, s lehajtott fejjel csendesen azt mondja, itt vagyok. Közeledünk a másik lakónegyedhez. Itt kellene átmennie a zebrán. Előtte megállunk. Gubanc arra térne, de nekem más irányba van az útitervem. Tudom, hogy egy perc, és otthon van. A szemközti tömbház mögöttiben van a lakásuk, de nem szívesen hagyom magára a kislegényt. – Szentgyörgyön látták... vagy Vásárhelyen... – teszi hozzá bizonytalankodva, hátha ezzel kiegészül a képem az apjáról. Még egy kicsit vár, de én nem tudok mit mondani neki, nem vagyok biztos, hogy helye lenne itt bármiféle vigasztalásnak. De Gubanc segít, odaáll elébe, és nagy-nagy érdeklődéssel végigszimatolja. A gyereknek tetszik a jelenet, elmosolyodik és beletúr a kutyám grabancába. Aztán elköszön és megy. Átvág az úttesten, hanyag testtartással vonul el az üzletek, a férfifodrászat előtt. Nem néz vissza rám. A sarokig követem a tekintetemmel, amíg befordul, majd eltűnik előlem. – Gyere, menjünk! – mondom Gubancnak, aki még nem tett le róla, hogy mi is átvágjunk az úton és a gyerek után, a tömbházak közé vegyük az irányt.

169

Hazai sípálya, hazai viszonyok. Nem talál az ember parkolóhelyet. Keresgélni sincs módja, hiszen ott sorakoznak mögötte tucatnyian, akik hasonlóképpen azt lesik, hol akadna egy akkora hely, ahol biztonsággal hagyhatnák autóikat. Biztonság? Az igen! Ha a Fennvaló egyéb teendői mellett vigyáz rá. Megfordulni sincs lehetőség. Az utána jövők tolják maguk előtt, kényszerítik jóval a pálya felé vezető bekötő úton felülre, ahol végül az út szélén talál egy akkora részt, ahová félreállhat azzal a reménnyel, hogy másoknak sikerülni fog elhúzniuk mellette, anélkül, hogy megkarcolnák féltett és gonddal kezelt kocsiját. Ehhez persze bele kell hajtani az útszélre félrenyomott nagy hóba. Nem is tudja, hogyan fog majd innen kikecmeregni. Az sincs, aki megtolja szükség esetén, hiszen egyedül jött. A lánya később érkezik a barátnőjével, aki mostanában kapott kocsit a szüleitől, s minden alkalmat megragad, hogy barátainak mutogassa. Nem is volt kedve jönni, hiszen évtizedek óta nem járt a lábán síléc. Tulajdonképpen diákkorában próbálkozott utoljára. Nem sok sikerrel. De szívesen volt együtt a fiúkkal, bárhová mentek. A csapat viszonylag nagy volt, akadt ott mindenféle ember, a legkülönbözőbb ismeretek hordozói. Némelyek kitűnően síeltek. Porzott a hó körülöttük, amikor a lejtő aljába érkezve, hirtelen fékeztek előtte, s ő megrettenve nézte, hogy melyikük fogja végül elgázolni. Ám egyikük sem tette, inkább azzal szórakoztak, hogy faroló léceikkel egy-egy hólapátnyi havat szép ívben szórassanak rá. Ő hagyta, hogy ettől boldogok legyenek, hogy a hideg levegőtől és az örömtől kipirult ábrázataikkal nevessenek. Csak az arcát takarta el, hogy ne vágjon képébe a levegőbe röpített érdes dara. A kacajt, a derűt nem bánta. Maga is szívesen nevetett velük, mert akkor olyan jól együtt voltak. Az a vidámság jobban összekovácsolta őket, mint a dolgozatírások előtti közös rettegések. Aztán mégis szétszóródtak. Hogy mi lett velük azóta, alig tud valamit arról. Nem levelez egyikükkel sem, s telefonon sem szokta őket megkeresni. Maradtak a ritka, többnyire véletlen találkozások. És persze a tízévente szervezett seregszemlék. Az utolsó érettségitalálkozóra nem tudtak elmenni, mert akkor halt meg az apósa. A

Sípályán

170

régi barátokkal való beszélgetés helyett nekik a temetéssel kellett bajlódniuk. Tényleg nem volt kedve eljönni, de erre nyomatékkal megkérte egykori osztálytársa, akit ugyan az iskolában nem különösebben kedvelt, s azóta sem látott, hogy vegyen erőt magán, hagyja az otthoni kényelmet, győzze le magában a havas lejtőktől való félelmet, és jöjjön el ide, ahol találkozhat az ő fiával, akire olyan büszke, mert szép és nagydarab ember, és sikeres, országos hírű jégkorongozó lett, el sem hiszi, hogy valaki nem hallott róla, hiszen benne van a válogatottban is, ahol alapember, az edzők is csak dicsérően említik, mert a teljesen megbízható védelmet neki köszönhetik, az ő keménységének, határozottságának, gyors helyzetfelismerésének. Fontos, hogy találkozzanak, megismerkedjenek, mert olyasmit akar neki mondani, ami őt bizonyára igencsak érdekli. Nem, nem. Ő most nem árulhatja el. Majd az utódjától megtudja. Persze, hogy jobban illene, ha a fia menne el hozzuk – ha már olyan fontos a mondanivalója –, de végtelenül el van foglalva. Egyik meccs éri a másikat, alig van köztük szusszanásnyi idő. A sípályáig viszont egy-két órára el tud szabadulni. Azért ott, mert csapattársai is vele lesznek, az edző csak együtt engedi el őket. Még hozzátette: meg van győződve, hogy vénember lett, mert elhanyagolja a sportot, biztos, még azt a közeli sípályát sem látta közelebbről, hát ideje már megnézni, s nem fog megártani neki sem egy kis testmozgás. Ne aggódjon, meg fogják egymást ismerni. Különben is elmesélte már a fiának, hogy diákkorukban ő mennyire nem bírt a lábán lévő két sílécen uralkodni. Azok saját elhatározásból azt tehettek, amit éppen akartak. Többnyire, mint két tüzes csikó, úgy virgonckodtak. Csak kösse fel azokat a léceket – ha nincsenek már meg, kölcsönözzön valakitől –, s a felvett pózairól a fiú meg fogja ismerni! A lánya két napja hazajött a távolabbi nagyvárosból, ahol egyetemi éveit tölti. Azóta a barátnőjét bújja, aki nem tanult tovább, csak elvégzett valami kozmetikai tanfolyamot. Az apja – megengedheti magának – egy jól felszerelt szalont bocsátott a rendelkezésére, hogy legyen hol dolgozzon, és persze, hogy a maga gazdája lehessen. Már szépen kezd csörgedezni neki onnan valami pénzér, ami reményei szerint, lassacskán patakká, folyóvá fog duzzadni.

171

Az új autót egyelőre még az apja vette neki, de mire le kell cserélni, meglesz a hozzávaló pénze. Most ezzel az autóval járkálnak mindenfelé, ahol néhány ember összeverődik, már meg lehet ott villantani, hadd csodálják meg ők is. A lánya említette, hogy ide, a sípályához is kinéznek. Pedig egyikük sem sízik. Eljönnek, mert a hétvégen nagyobb itt a forgalom, a jó hóviszonyok vonzzák ide az embereket. Különben is találkoznia kell valakivel. Hát bizony sokan kijöttek. A felvonó előtt nagy a torlódás. Főleg fiatalok ácsingóznak színpompás ruháikban, de néhány középkorú férfi is várakozik a sorára. Most a legtürelmetlenebb mindenki, amikor már itt vannak a lejtő aljában. Hirtelen sokszorosan értékesebb lett minden perc és másodperc. Semmit sem akarnak elvesztegetni belőle, hiszen várja őket a fenséges természet odafenn, ahonnan gyönyörű a kilátás, s meg lehet szemlélni közelitávoli hegyek hóval borított gerinceit, amelyeken vöröses barnába, ünnepélyes mély zöldbe vagy légies könnyű kékbe olvad a fehér, és ahol meg lehet csodálni a havasi legelők végtelenjén szikrázó reggeli fényt. Nem bámészkodni óhajt mindenki. Van bőséggel olyan is, aki arra készül, hogy szófogadó sílécein a lehető leggyorsabban indulhasson a lejtő legmagasabb pontjáról, és azért siet fel a tetőre, hogy szélsebesen visszatérhessen újra meg újra ide az aljba, közben sivítson a fülébe a szél, amikor éles kanyarok során cikázik, gyűljön a vérébe az adrenalin, s bámulja merészségét, ügyességét a felvonó előtt várakozó tömeg, amely egy kis riadalommal is szemléli a feléjük tartó száguldozót, aki aztán közvetlen közelükben képes egy erőteljes farolással megállni. Kivárhatatlan lassúsággal libegnek alá a drótkötélpályán az üres székek, hogy aztán egy-egy embernyi terhükkel újból a hegyre kapaszkodjanak. Úgy tűnik, mintha felfelé sokkal gyorsabban mennének, csak lefelé vánszorognak, mint vagonkirakodásnál az újabb zsákért induló törődött, fáradt férfiak. Odafenn bizonyára összesűrűsödnek, egymás nyomába érnek, és talán még taszigálják is az előttük téblábolót. Már-már sorra kerül. Egyetlen személy áll előtte, aki mindjárt felülhet, mert közeledik felé az érte jövő szék. Egykettőre indulhat is. Akkor majd ő következik. Végre! Engedni kezd benne a várakozás alatt felgyűlt feszültség. Már nem érdekli a ráváró titokzatos találkozás sem. Innen is látszik, hogy gyönyörű a táj, a szabad te-

172

rületek vattafehérje, a közeli erdő csíkos szürkéje. Onnan fentről még többet, még szebbeket lát majd. Le is veszi a szemüvegét, s megtörli, hogy tisztább képet kapjon arról a csodáról, ami bizonyosan rá vár, pontosan őrá, akit kevésbé érdekel a kivert sípálya a lejtőn, rajta a hó kitűnő állapota, az időjárás sízésre való alkalmassága, a lécek nyargalászni való kedve, inkább a látvány s mindaz, amit e látványon keresztül a természet elmond mindenkinek, akinek van szeme és füle hozzá. Régóta tudja, hogy a hegy beszél, s őt is szólásra bírja. Sajátos nyelve van. Nem teljes eszköztárát használja, csupán ami éppen kézügyében van. Most éppen a hideg nyugalmat, amely mégsem riaszt, és nem nyugtalanít, hanem megtanít a dolgok fölé emelkedve meglelni elveszett békénket. A havas mezők látványát, a törékeny teljességet, amelyet nem sértett még, nem tiport össze semmilyen láb. Ha kettesben maradnak egy pillanatra, máris szól hozzá, és észrevétlenül bonyolódnak kiadós beszélgetésekbe. Bármi lehet a téma. Nincsenek tabuk. Megdiskurálhatnak olyan dolgokat is, amiket soha senki másnak nem mondhatott el. Hirtelen egy váll megtaszítja, egy tagbaszakadt fickó lépik elébe, s amíg ő elveszett egyensúlyát keresgéli, már emeli is a kezét, hogy a drótkötélen közeledő székért nyúljon. – Fiatalember, miért nem tud a sorára várni?! – kérdezi ő, pedig nem is a lehetséges válaszra kíváncsi. – Mi van, tata? Tán nem tetszik valami? – szól hátra foghegyről a megszólított, tekintete csak átsuhan a vékonydongájú, tanáros külsejű méltatlankodón. – Nem tetszik ez a szemtelenség. Mit képzel... – Azt képzelem, hogy ez tetszeni fog – vág a szavába, miközben hátra fordul gunyoros képpel, s a székért nyúló felemelt kéz egy gyors fordulattal felé lendül. Egy reccsenés. Elsötétül előtte a világ. Hogy talpon marad, a mögötte állóknak köszönheti, hiszen a sor ott tömörül még mindig megingathatatlanul. Ők fogják ki, ők támogatják, amíg újra meg tud állni a saját lábán. A szemüvege eltört, és leesett az összetaposott hóba, amelynek szép fehérjét most gyorsan festegeti vörösre az orrából patakzó vér. A támadó már messzi van. Ott libeg a tetőre tartó székek egyikén. Már mögötte is jónéhányan útban vannak a pálya felső, innen nem is látható szakasza felé.

173

Hideg van. A Mínuszok erre jártak, megtetszett nekik e vidék, bekvártélyozták magukat, s immár napok óta nem hajlandók továbbállni. A levegő éles, mint a borotvapenge. A szél is fúj egy kicsit, de nincs benne semmi lelkesedés, csak mintha igazolni akarná, hogy akárhogy tűnik, ő nem alszik, hiszen ma szolgálatos. Éppen tökéletes ez a hó. Ropog, amint ráhág a bakancsos láb, és messzire hangzóan herseg a fékre fogott sílécek alatt. A sípálya felső szakaszán próbálkoznak a kezdők. Akármennyire furcsának tűnik, itt a legbiztonságosabb nekik. A tetőről indulva, egy viszonylag nem hosszú rész után a pálya, mint egy pipa, felkunkorodik. Itt nem olyan nehéz megállni. Innen a felvonó igénybevétele és különösebb fáradtság nélkül is újra visszatérhetnek az indulási ponthoz. Az alsó rész egy jóval hosszabb és meredekebb szakasz után úgy végződik, mintha elvágták volna. Igaziból el is vágta egy hegyi patak. Nincs semmi kifutása. Aki nem tud megállni, az teljes sebességgel belevágódhat a patakba. A rajta átívelő hídra sem lehet bazírozni, mert azon meg emberek jönnek, mennek egyfolytában. Általában gyerekek uralják ezt a részt. Néhányan síléc nélkül, szánkóval jönnek. Azzal is kitűnően tudnak szórakozni. Egy-egy bizonytalankodó felnőtt is itt próbálgatja ki magát. De van köztük olyan is, aki minden siklóeszköz nélkül jött fel, csak azért, hogy kielégítse kíváncsiságát, vagy hogy a fenti, kevésbé forgalmas, de sokkal romantikusabb büfében forralt borral csillapítsa a szomjúságát. A cukorral édesített, fahéjjal fűszerezett forralt bor most a legkelendőbb ital. Azt isznak a bárpultra felkönyöklők csakúgy, mint az asztaloknál ülő vendégek. Egy öttagú asztaltársaság is vörösborral telt műanyag poharakat dédelget. Nem ez az első kör, jónéhányon túl vannak már. Ennek megfelelően jó a hangulatuk. Némelyek többet is ittak, mint mások, mert nem egyszerre érkeztek. Itt adtak találkozót egymásnak, ahol már az előbbi években is jártak. Utolsóként érkezett társukon sütik el otromba tréfáikat, vele élcelődnek. Szerencsére jól tűri az ugratást, mert ha összebakalódnának, itt kő kövön nem maradna, hiszen valamennyien jókötésű kemény legények. – Aztán el ne feledd térden állva kérni! Úgy a leghatásosabb. Nincs az a nő, akit nem lehet így megszerezni – biztatja az egyik. – Dülleszd a melledet, ahogyan csak tudod! Az mindenkinek

174

imponál. Az apjának is nagyon tetszeni fog – teszi hozzá a másik. – Nem kell már a leányt meghódítani, az már megtörtént, a vár már régen be van véve, s a nyitott várkapun már kedvére járhat ki és be – inti nyugalomra a többieket a harmadik. Még egy kört kérnek. Azt szürcsölik, amikor megcsörren az a telefon, amelynek hangjára ötük közül négyen cinkosan összenéznek. Az ötödik kikeresi zsebéből a maroknyi műszert, és miközben a másik kezével csendre inti a jókedvű társaságot, a füléhez emeli. Próbál komoly arcot vágni, de a szemei árulkodóan ragyognak. De csak egy pillanatra, mert mintha felhő került volna a nap elé. A banda figyeli az arcát, mert onnan akarják leolvasni mindazt, amit aztán szóban nem hajlandó nekik elmondani. Észlelik ezt a felhősödést, egy kicsit fel is vonják a szemöldökeiket: vajon mi zavarja barátjuk szépségesen induló napját? Várják, hogy szóljon már valamit, ha már beszélőre állította a telefon billentyűjét, s az imádott kedves – mert ki más lenne, aki most az éteren át hozzá szólt – befejezi a hosszúra nyúlt mondókáját. Végül ez is megtörtént. – Azonnal jövök – szólt bele azzal a hangsúllyal, ahogyan amerikai filmekben szófogadó kamaszok szokták mondani zsarnok felnőtteknek: „Igenis, uram! Megértettem, uram! Indulok, uram!” – Mi történt? – tette fel egyikük mindannyiuk nevében a kérdést. – Apósomat valami barom megverte. – A leendő apósodat, ha még lesz kedve a leányát most valakinek odaadni – pontosított egy okvetlenkedő. – Menjünk mi is, lássuk el rendesen annak a fickónak a baját! Nincs türelmük a libegő székeire várni. Elindulnak. A meredek oldalon csúszkálva hamarább beérnek. Igyekezni kell, mert az a barom esetleg fasírtot csinál abból a jóemberből. A lányt valamennyien ismerik, többen is próbálták kormozni, de nekik nem jött be. A barátjuk talán rámenősebbnek bizonyult. Tudják, hogy törékeny alkatú tünemény, talán az apja sem lehet sokkal keményebb kötésű. Akkor meg baj van, ha egy húgyagyú bivaly nekitámad. Nem eredménytelen az igyekezet. Egykettőre ott vannak az aljban. Az élen a kétségbeesetten hívott kedves, nyomában a segít-

175

Fanyarral ritkán találkozom. Ha összejövünk néha, legtöbbször betérünk valahová, és egy-két üveg sör mellett hosszasan beszélgetünk. Mindig van valami története, amit el kell mondania nekem, s én tudom, hogy nincs választásom, végig kell hallgatnom őt, különben megsértődik, és soha többé nem áll szóba velem. Régi ismerősök vagyunk. Olykor egészen közelinek érzem őt,

El kell mondanom

séggel biztató galeri. Rengetegen vannak idelenn, nem lesz könynyű a tündéri lányt és az elvert apát megtalálni. Még szerencse, hogy mind az öten jó magasra nőtt férfiak. Egy fejjel kiemelkednek a tömegből, így tekintetük átpásztázhat az emberáradaton. De nemcsak ők látnak, őket is jól láthatják mindenfelől. Fel is fedezi a lány, aki kétségbeesetten integet feléjük. Egy pillanat és ott vannak. – De jó, hogy jöttetek! Képzeljétek, valami állat belekötött apámba, és összetörte a képét. Haza kellene menjünk vele, mert ebben az állapotban nem vezethet. Most pillantják meg: a lány mögött ott szerénykedik egy nyeszlett férfi. Jó ötvenes lehet. Enyhén kopaszodó. A tekintete olyan furán hunyorgó, mint aki elveszítette a nagydioptriás szemüvegét. A két szeme között, az orrnyergén ügyetlenül felragasztott kötés. Látszik, hogy gyakorlatlan, aki az elsősegélydoboz tartalmát rajta hasznosította. A lány közöttük áll. Most oldalt fordul, hogy apja is, ők is beleessenek a szeme sugarába. – Apa, ő a barátom – int az élen álló felé, aki erre közelebb lép. – És komoly a viszonyunk. Mi már megegyeztünk. Most meg szeretné tőled kérni a kezemet – teszi hozzá a bemutatáshoz. Az apa a mutatott irányba néz, szemei hirtelen kikerekednek. Viszolygás keveredik rémülettel benne. Az arca falfehér. A havas környezetben is feltűnően fehér. Szája merev, nehezen, görcsösen mozdul. – De hiszen éppen ő volt az – suttogja, mint aki alig kap levegőt.

176

akivel magam is szokatlanul bizalmas vagyok. Kitárom neki a gondjaimat. Elmondom hogy mi nyomaszt, s milyen félelmekkel zártam az elmúlt és kezdtem a mai napot. A vágyaimról nem beszélek neki. Azokat még magam elől is titkolom. Máskor tudom tartani a haveri távolságot, és csak hallgatom, hogy ő mondja a magáét, de én nem nyílok meg, végig begombolom magam, mint decemberben a télikabátot. Úgy tűnik, ez őt nem is zavarja, sőt talán még jobban érzi magát, ha nem kavarom össze gondolatait saját mondókámmal. A minap is összefutottunk, s a szokott módon, néhány perc múlva már ott is ültünk a Szarvasban. Karcsi, a pincér kérés nélkül is hozta asztalunkra ki-ki elé a megfelelő márkájú söröket. Óvatosan tette le, közben mondta, hogy mit hozott, és kérdően a szemünkbe nézett. Várta a bólintásunkat, amit természetesen meg is kapott. Jólesik nekünk ez a csöppet sem tolakodó bizalmasság. Ezért járunk ide, mert ő ismer, tudja a szokásainkat, számon tart. Büszke a tudományára, de diszkréten megadja a lehetőséget arra, hogy netán pillanatnyi hangulatunknak engedve ezúttal mást rendeljünk. Itt pompásan szoktuk érezni magunkat, legalábbis, amikor ő van szolgálatban. – Valamit el kell mondanom neked – kezdte Fanyar azzal a hangsúllyal, mintha most valami mérhetetlenül fontos és igen féltett titkot bízna jobb híján énrám, de csakis valamilyen kényszer okán, mert manapság nem lehet tudni, ki alkalmas ilyen megtisztelő feladatra, de muszáj tovább adnia, hogy ha – Isten őrizz! – valami baj érné őt, legyen valaki, aki annak birtokában valamilyen tragédiától megmentse az emberiséget. Tétova volt és gyanakvó. Látszott rajta, hogy bár már döntött róla, hogy rám sózza a nyomasztó terhét, még mindig kételkedett, hogy jól választott-e. Az asztalra könyökölve, lassú mozdulatokkal simogattam ősz szakállamat. Igyekeztem nyugalmat árasztani, érett, megfontolt ember benyomását kelteni. Félig leeresztett fáradt szemhéjak alól csöppet sem sürgetve, türelemmel néztem rá. Biztató tekintetemet látva, lehajtotta a fejét, és az előtte lévő faasztal szép erezetét tanulmányozva, folytatta: – Te tudod, hogy nem szívesen fecsegek ki semmi személyeset, főleg, ha másokat is érint a dolog. Általában tudok vigyázni a

177

számra, de ezt el kell mondanom, mert különben felrobbanok. Szóval néhány év óta feleségemmel napi rendszerességgel eljárunk egy idősebb házaspárhoz. Régebbi ismerőseim, de valahogyan korábban nem fedeztük fel, aztán egyik pillanatról a másikra megláttuk és megszerettük egymást. – „Én úgy vagyok, hogy már százezer éve nézem, amit meglátok hirtelen.” – idéztem neki József Attilát. – Nem is laknak közel hozzánk, mégis mindennap legalább egyszer elkeveredünk hozzájuk. Ám az a jellemző, hogy többször is tiszteletünket tesszük. Olykor együtt, de külön-külön is megjelenünk. Lehet, hogy sokaknak furcsának tűnik, de nekünk ez a természetes. Az asszonyom reggeli kávéját ott issza meg, délutáni sétája odavezet. Van úgy, hogy csak néhány percre lépik be, épp átadni vagy megkérdezni valamit, de megesik, hogy órákat ül. Magam is ott lebzselek, ha tehetem, pedig én nem is kávézom, s általában nem érzem jól magam, ahol két asszony beszélget; márpedig beszélgetnek, ha már találkoztak. Ám ez a hely kivétel. Ide szívesen megyek. Itt szeretettel fogadnak, bármikor kaphatok egy pohár bort és finom falatokkal is kínálgatnak. A gazdával tekintetünkből is értjük egymást, s ha az asszonyok éppen minket osztanak ki, ezzel a néma módszerrel váltunk tartalmas üzeneteket. De persze, nem mindig mi, férfiak vagyunk a téma, sorra kerülünk mindannyian. Mindenikünket megcsipkedik a többiek egy kicsit, de csak annyira, hogy azért harag ne legyen belőle s az egészet olybá vegyük, mint szerelmesek incselkedését. Egy szó mint száz, pompásan elvagyunk együtt. Az idős hölgy a mágnes, ő vonz mindannyiunkat egy kupacba. Biztos pontot jelent az életünkben. Erőt ad nekünk, biztatást, segítséget. Pedig beteg, nem is érzi jól magát. Te tudod, hogy nem bírok meglenni beteg emberek társaságában. Fáraszt az örökös panaszkodásuk, fájdalomtól torzuló arcuk megijeszt, közelükben már én is kezdem rosszul érezni magam. Nem vagyok alkalmas ápolónak. Tisztelem, becsülöm azt, aki erre képes, de én menekülni szeretnék a szenvedők közeléből. Nyugalmat akarok, derűt, vidámságot. Ezt a kis időt, ami számunkra a sors által kiszabatott, jó kedéllyel eltölteni. Akkor mégis miért nyitok be szívesen azon az ajtón? Hiszen ott igazán láthatok temérdek szenvedést. Érted te ezt? Nem, ne válaszolj, nem akarok, most valami filozófusi okoskodást hallani!

178

Nem azért mondom el, hogy szokásos bölcseleteiddel kioktass. Sosem láttam ennyire zaklatottnak Fanyart. Máskor úgy beszélgettünk, mintha valamilyen emeleten volnánk, s ha komoly, nehéz dolgok kerültek is adott esetben szóba, amelyektől rengett építményünk, mindketten tudtuk, hogy diskurzusunk alatt még van néhány szint, ahová akkor talán kényelemből, talán félelemből nem ereszkedünk alá. Mindig is szerette sejtetni ezeket a mélységeket, de nem volt hajlandó alagsori kalandokra. Utálta a lélekelemzést, a lelki ömlengést, a turkálást bizonytalan állagú dolgokban. Hagyjanak ezzel békét neki! Azt szokta mondani, az asszonya eleget molesztálja ilyesmivel, másoktól már nem tűri el. Ezért én most nem is szóltam semmit, csak megcseréltem keresztbe rakott lábaim, hogy felváltva zsibbadjanak, meghúztam a sörömet. Nagy kortyokban, élvezettel nyeltem a kesernyés italt. Elnéztem a terem túlsó sarka felé, lezseren sepertem végig tekintetemmel az asztalok, padok során, aztán elővettem egy papírzsebkendőt és kifújtam az orrom. Jól beletrombitáltam a puha papírba, hogy lássa és hallja, meg van nekem a magam baja, foglalatossága, és igazán nem kíváncsiságból ülök itt, hogy a titkait mohón kiszedjem belőle. – Minden nap ott vagyunk. Ez már szertartás nekünk. Megszoktuk, betartjuk. Rááll a lábunk arra a távra, maguktól is odavinnének. A kapun úgy lépünk be, hogy tudjuk, ide nyugodtan jöhetünk. Nem tanakodunk, hogy abban az órában illik, nem illik beállítani, a háziakat megzavarjuk-e munkában, pihenésben netán vendégek fogadásában. Te tudod, hogy milyen fontos számomra ez, hogy mennyire nem bírom a már nálunk is elterjedt új módit, miszerint csak előzetes bejelentkezés után lehet betérni bárkihez. Hát én nem is tudom elfogadni, nem vagyok hajlandó a barátaimnál bejelentkezni. Hova lenne akkor a kapcsolatokat feltöltő spontaneitás? E nélkül lemerevedik minden közöttünk, eltűnik minden közvetlenség, egy olyan képet mutatnak magukról, aminek vajmi kevés köze van a valósághoz, mint kirakatban, úgy rendezik el sokat sejtetően a dolgaikat, felöltik hivatalos arcukat, előveszik semmitmondóvá szűkített szókincsüket, s mint egy diplomáciai fogadáson, közhelyeket mondanak. Legalább azokkal legyünk természetesek, akik valamiért közeliek hozzánk, akikkel

179

egy húron pendülünk, hiszen ijesztően művi, nejlonszerű kezd lenni amúgy is a világ! Na, mi van, ha alkalmatlan pillanatban léptünk be? Várakozunk egy kicsit, ha szükséges, vagy vesszük a sátorfánkat és állunk is tovább. Majd jövünk máskor. De ilyen rendkívül ritkán fordul elő. Most olyan lelkesnek tűnik, hogy nincs szívem bármivel is megzavarni. Nem szólok semmit, nem moccanok, a levegőt is óvatosabban veszem, nehogy kizökkentsem ebből az állapotából. Pedig most már ugyancsak telt egyet az idő, mióta kettesben itt üldögélünk. A sörünk sem fogy. Még szerencse, hogy nem töltettük poharakba, már régen élvezhetetlen kotlósra melegedett volna. Így üvegben, remélem, őriz még valamit a hűtő zúzmarás hidegéből. Szemem sarkából látom, hogy a terem megtelt, már mindenik asztal foglalt, vidám társaságok csépelik a szót itt is, ott is. Zsongásuk megtelepszik a fülemben. Karcsi, karján pizzával, szaladgál közöttük. Az emeletre is feltrappol néha. Biztosan ropognak a falépcső fokai a léptei alatt, de én azt nem hallom. A szomszéd asztalnál fiatal társaság. Jókedvűek és nyughatatlanok. Izegnek-mozognak, egy percig sem tudnak helyt ülni. Vicceket mesélhetnek vagy valami vidám történetet, mert időnként dülöngélve felröhögnek. Egy szavukat sem értem, az általános zsongásból csupán az ismétlődő röhej hullámai emelkednek ki. Fáradt vagyok és unt. Jó lenne felhajtani ezt a sört és menni, de nem tehetem, fogoly vagyok. Más rendelkezik a szabadságommal. – Megvan a helyünk az asztalnál, ahová letelepedünk. Tudom már honnan lehet elővenni egy kanalat, egy tányért, egy poharat, hogy mibe töltsem a kávét, hol lelem a cukrot, a sót, s ha vágyom rá, a bort saját kezdeményezésből is előhozom a kamrából. A pincében is tudom, melyik korsóban mi van, melyikből húzzak le egy-egy palacknyi bort, bár legtöbbször lusta vagyok hozzá. Lekapcsolgatom a kamrában gyakran égve feledett villanyt, eloltom a kályhán a gázégő lángját, ha úgy ítélem, hogy potyára fogyaszt. A szőlőt leszedem, darálom, préselem, hogy aztán legyen amiből poharazgatni. Diót török vagy húst darálok, paprikát, vinettát sütök. Újságot olvasok vagy számítógépbe pötyögök valamit, poharat mosok el vagy hagymát, murkot takarítok. Úgy járok-kelek az udvaron, a lakásban, mintha odatartoznék, mintha ott valamiféle jogaim lennének. A gazdával viccelődöm. Szeretem, ahogyan

180

veszi a lapot, jókat nevetünk együtt. Gyakran megkommentálok ezt-azt, éles nyelvemmel megcsipkedem a ház úrnőjét, aki nyughatatlan természetű, s állandóan kitalál valamit, amivel aztán fáraszthatja magát. Tisztes kora ellenére, kiadósan ellátja magát mindennapra teendőkkel. Imád átszervezni immár megszokott dolgokat: a lakást, az udvart, a melléképületeket. Praktikusabbá és szebbé akarja tenni a környezetét. Pontos elképzelése van mindenről. A munkálatokat vállaló szakemberekkel úgy tárgyal, hogy kétség nem fér hozzá, tudja, mit akar. Fellépésében nyoma sincs a tétovaságnak. Szoktam mondani neki: „ha nagyvállalkozó leszek, őt fogom felkérni menedzseremnek.” Ezzel jókedvre derítem, mosolyog a szurka-piszkámon. Ipari méretekben befőz, mert nemcsak a szűk családjára tervez, de szívesen gyámolít más hozzá közelállókat is. Ha a nagy fazék mellett kapom, amint kavargat valami eltennivalót, azzal ugratom, hogy megkérdezem: „Na, jó, hogy ez ma meglesz, de mit tervezett holnapra, szilvalekvárt főz, vagy inkább disznóvágásra készül?” Közben tudom, hogy pimasz vagyok, nem lenne szabad ilyesmit megengednem magamnak. Már csak a korkülönbség miatt is. Több tiszteletet érdemelne, hiszen semmivel sem szolgált rá, hogy iróniám nyilai számára céltáblául használjam. Kétségtelen, hogy szeretem és becsülöm. Tudom, hogy jó a beteg szíve, hogy nagylelkű és emberbaráti cselekedetekre hajlik. Engem meg, számtalan jel szerint, különösen kedvel. Talán már az sincs rendjén, hogy folyton ott vagyok, hogy ennyire beleártom magam az életükbe. Megragadom a félliteresem. Még jó hűvös a tapintása. Most kell meginni, amíg nem lesz sörünkből élvezhetetlen lötty. Mintegy invitálva őt is, odakoccintom az előtte álló csaknem tele üveghez az enyémet. – Na, egészségedre! – mondom neki most már csöppet sem zavartatva attól, hogy esetleg elveszítheti beszéde fonalát. – Igyál, mert különben megmelegedik az italod! Most körbepillant. Az az érzésem, hogy fejéből kiesett rég, hol vagyunk. A Szarvas eltűnt asztalaival, vendégeivel, pizzáival és sörösüvegeivel együtt. Annyira lefoglalta, hogy hogyan és menynyit mondjon el abból, ami most benne kavarog, hogy talán rólam is elfeledkezett. Már nincs is szüksége rám. Immár meglesz nélkülem is. Innen már jól elvan a saját gondolataival. Én csak se-

181

gítettem, hogy megnyílhasson benne egy zsilip, s kiáradjon, ami mögötte felgyűlt. Nem nekem meséli, tulajdonképpen önmagának fogalmazza és mondogatja a történetét. Végre felemeli a tekintetét, felfedez. Úgy néz rám, mintha csodálkozna, hogyan is kerültem oda vele szembe. Talán szégyelli is magát, hogy fülem hallatára elmondott személyes dolgokat. Kissé felhúzza eddig összevont szemöldökét. Homlokán a ráncok más alakzatba görbülnek. Feje búbján néhány hajszál árválkodik. Átlátok közöttük, mint meggyérített erdőn. Vagy öt évtized „erdőlése” után nem sok maradt a kobakon. Ami még tömbben van, a szétálló fülek fölött, deresedik. Csak most veszem észre, hogy szeme kék, akárcsak az enyém. Mindig résnyire zárva tartotta, s úgy kukucskált kifelé onnan önmagát rejtegetve, ellentől óvva, mint várvédő a keskeny lőréseken. – Neked, ugye, élnek a szüleid – kérdezem. Csodálkozva pillant rám, mert váratlanul érte a kérdésem. Eddig csak ő beszélt, gondolatmenetét nem zavarta senki, s nem kényszeríttette válaszokra. Ezen éppen nem kell sokat gondolkodnia, de ő a kérdésem mögött kutat, vajon hova akarok kilyukadni? – Igen, élnek... – Öregek lehetnek immár. – Igen, azok. – Nem gondolod, hogy mióta idősb barátaitokhoz jártok, elhanyagolod őket? Ezen elméláz egy kicsit. Látom rajta, hogy határozatlan. Tán nem bizonyos a válaszban, vagy csak azon rágódik, hogy elküldjön-e a fenébe. Elvégre mi közöm hozzá? Honnan veszem én a bátorságot, hogy ezt firtassam? Mi jogon kotorászok én a mások legszemélyesebb dolgaiban? Azzal, hogy megkért, hallgassam meg, még nem hatalmazott fel semmi másra. Nekem most nagy-nagy figyelemmel ülnöm kellene itt vele szemközt, mint papnak a gyónásnál, hiszen mi csupán áteresztő közeg vagyunk, amin keresztül átáramlik a szívét megnyitó ember felől és felé valami. – Nem mondhatnám. Azt hiszem, azóta többet járok haza... Igen, határozottan többet. Sűrűbben megyek, de keveset ülök ott egy-egy alkalommal. Tudom, hogy ez nem elég, többet kellene maradni, volna ott tennivaló a házban és a ház körül is. Nehezen mozognak, öregek, betegek. Beszűkült az életük egy konyhába,

182

ott töltik napjaik, onnan néznek kifelé az ablakon és a tévén keresztül a világba. És közben várnak. Várnak ránk, szétszóródott gyermekeikre, hogy betoppanjunk, megnézzük őket, megkérdezzük, hogy és mint vannak. De várnak még valami másra is, amitől félnek, de napról napra egyre közelebbinek érzik. Ott van minden mozdulatukban, lélegzetvételükben a nyugtalan várakozás. Egy hívásra fülelnek, ismeretlen hangra, amelyről mégis bizonyosan lehet tudni, hogy ez az. Végre bekövetkezik, amiről mindig is tudtak, számoltak is vele, hogy ott van valahol a ködös távolban, s hogy egyszer szembe kell nézni vele. Az a ködös távol észrevétlenül közel jött, s innen már nem is olyan ködös. Félnek tőle, de remélik is. El is űznék, de húznák is magukhoz. Mi is megérjük ezt, akkor majd jobban megértjük. Elhallgat. Maga elé mered. Összeroskadt, megtöpörödött. Szemem láttára öregedett egy évtizedet. Ő már érti. Nem tudom, mit szóljak neki, hiszen azt sem tudom, hogy végül is mit akart elmondani, mire kellene reflektálnom. Türelemmel végighallgattam, de érzem, hogy a lényeget, ami belülről feszítette, mégsem tudta kimondani. Tulajdonképpen mi is a baja, mitől fél? Valami sejtelmem támadt, kapiskálom mi lehet az. De jó, hogy nem bökte ki! Így aztán serényen elföldelem magamban jó vastagon, arra gondolni sem merek. – Igyuk meg, s menjünk! – javasolom. Lassan mozdul. Az az érzésem, mintha messziről jönne, csak most bújna vissza a régi bőrbe. Felhörpintem a maradék italom, s megvárom, amíg mohón kortyolja a jóval több sörét, ami kétoldalt lecsurran a bajszán, szakállán. Kézfejével töröli le, aztán megyünk. Karcsinál törleszti a fogyasztásunkat. Nem engedi, hogy bár a részemmel beszálljak a kiadásba. Ebben nagyon határozott. Kilépünk az ajtón, együtt megyünk pár métert. A szemközti diófa alatt kézfogással válunk el. Nem akarok utána nézni. Az október eleji délután langyában bandukolok hazafelé. Az útszéli fák némelyike már sárgába öltözött, s most aranylik a ráeső fényben. Valamiért szeretem ezt a hónapot. Egy pillanatra becsukom a szemem és beleszippantok a levegőbe. Nem tudnám megmondani, hogy miért, de határozottan érzem a sok-sok összetevőből álló illatáradat alapján is, hogy ősz van.

183

Útszéli öreg ház. Régóta senki sem lakik benne. Oldalával a járda mellett, alacsony tornácos bejárata a nem túl nagy udvar felöl volt egykor. Ma már bejárata sehol nincs és mindenhol van: az egykori ajtón nem lehet belépni – a tornác homlokzatát estében letörte az udvarról kivágott terebélyes diófa – a kivert ablakokon viszont különösebb erőfeszítés nélkül igen, hiszen derékmagasságban van az aljuk, hátul pedig jó nagy szakaszban leomlott a fal. Messzire látszik a gazdátlanság. A kapu mellett a szomszédos házig hiányzik a kerítés, a diófaágak még szanaszét hevernek az udvaron, a hóban nincs emberfiának nyoma, csak kóbor állatoké, amelyek oltalmat találtak a roskadozó tető alatt. A letört tornác is úgy maradt, ahogy egy reccsenéssel alázuhant, egy kéz sem érintette azóta. A tető görnyedt, nem tudni, meddig bírja még a vastag rétegben beborító hó alatt, elege lehet már belőle, bármikor egy sóhajjal végleg elbúcsúzhat. Tulajdonképpen itt minden az elmúlásé, már ellenkezés nélkül adja át magát az enyészetnek mindaz, mi otthon volt egykor. Az utca felőli oldalon már régen volt az utolsó meszelés, az eresz alatt jócskán megkopott a parasztkék. Ahol még van, mert négyzetméterekben omlik a tapasz. Alóla – csupaszra lerágott bordák – kilátszanak a rakófák vízszintes párhuzamosai. Az utcafelőli négy ablak már nem is emlékszik üvegére, üresen tátong mindenik, zsalugáterei is foszlányokban. Kettőnek is a jobb felső sarkában ottmaradt három-négy egészen apró esztergált dísz. Megakad rajtuk a leltározó tekintet, mert itt még tökéletesek az eredeti vonalak, az emberkéz alkotta formákat nem kezdte ki az idő, még nem alakította át saját elgondolása szerint. Úgy néznek ki, mint miniatűr amforák. Percek óta szakad a hó. Mintha kiborultak volna a felhők, amelyek eddig magukban hordozták, úgy zuhan le a városra hirtelen a napok óta összespórolt hó. Egy pillanat alatt ellepi a feketéllő utat, a járdát, az udvaron próbálja eltűntetni mindazt, amit a gondatlanság ott hagyott. Az egyik ablakkeretben macska ül. Onnan, a négyszög védelméből, egykedvűen nézi a sűrű hóesést, amely most kissé ferdén hú-

Macska keretben

184

zott szaggatott vonalakkal rajzolja csíkosra az elébem táruló képet, elfödi az udvarban tekergőző kutyanyomokat, a kerítések karóira magasabb kucsmákat rak, s közben újabb réteggel gyarapítja a háztetőre nehezedő terhet. Február van, a korábban elbóbiskolt tél felébredt, és most tombol. Mondták, hogy nem fogja hagyni magát, bepótol minden elvesztegetett időt, még megmutatja nekünk, hogy hiába volt rengeteg napsütés, nyílt ki már régen a hóvirág, hajtott bimbót ablakom alatt az orgona, hiába vártam én már január derekától a tavaszt, ilyenkor még mindig ő az úr. Hát ezért rázza a szakállát, szórja a havat, tele tüdőből fújja arcomba a hideg pelyheket. Ha ez így megy tovább, azt hiszem, egy-kettőre hóember leszek. Mégsem tudok tovább menni, valahol tető alá állni, és onnan lesni, hogy a sűrű hóesésben mint változik egyik pillanatról a másikra a világ. A macska megállásra kényszerít. Pedig rám se néz. Tűnődő tekintete alapján, azt hiszem, nem a külvilágot kémleli, nem a hirtelen támadt hóesésre figyel, a pillanatok alatt eltűnt horizontot keresi, hanem valójában befelé, önmagába néz. Vajon szoktak-e a macskák önvizsgálatot tartani? Azt kutatná, hogy mivel rontotta el az életét, vagy egyáltalán a lét értelmén elmélkedik? Netán a globális felmelegedés aggasztja, amely nemcsak hogy elviszi az ilyen szép teleket, és helyükbe perzselő nyarakat hoz, de a megszokott ritmust is felborítja, a hónapok szabályos váltakozásának bizonyosságát megrendíti benne; vagy a gazdasági világválság fenyegető árnyától szorong, könyörtelen karmaitól fél, amely őt is eléri? Lám már most is tányérjába kevesebb tej jut. Lesz, ami lesz, ő még kibírja, de mi történik az eljövendő nemzedékekkel? Majdani kölykei nehéz sorsára gondol? Nem tudhatom. Nem tudom, macskáéknál szokás-e a világ – és benne a maguk – sorsáról tépelődni? Mi is járhat a fejükben? Mi járhat ennek a macskának a fejében? Nem is biztos, hogy van neki tányérja. Lehet, hogy nem tartozik senkihez, a maga gazdája, és nem vár kosztot mástól, hanem reggeli, esti portyákon szerzi meg a betennivalót. Lehet, hogy nem vár semmit. Senkitől, semmitől. Nem reménykedik, nem aggódik és nem idegeskedik. Fogadja azt, ami jön. Jó kedéllyel, megnyugvással. Csak most látom, hogy milyen kikerekedett, megelégedett. Ott

185

Reggelizünk. Kettesben ülünk szemközt a konyhaasztalnál, egyegy sovány szendvics a kézben: vajas kenyéren sajtvágóval bordásra szelt trappista szeletek. Asszonyom póréhagymát vágott vékonyra, kis műanyagtálban középre tette, hogy szemelgessem. Ő vastagon megszórja vele szendvicsét, úgy szereti, én meg apró darabokat veszek belőle, s lassú tempóban rágcsálom, ahogyan az epém engedi. Szép téli vasárnap. Kinn egy kis hó és néhány foknyi fagy gondoskodik róla, hogy meglegyen a január közepi hangulat. Az ég szürke, unalmas, az ablakon át odavetett tekintet gyorsan lesiklik róla, s a fehér tájból kivillanó háztetők, kerítések, fák, bokrok, erdőszegélyek grafikáját parcellázza. Na, abban van látnivaló! A vékony hóréteg alól szelíd feketék, haldokló barnák, kihűlő vörösek, fulladozó zöldek, fátyolos szürkék, fakó kékek egymásba futó vonalai integetnek. Láttukra, nekem valami finom csipke jut eszembe, amit láttam valahol, ami törékeny, de követhetetlenül gyorsan mozgó ujjak közül került ki. Rendkívüli könnyedségével és szépségével elvarázsolt. Az elém táruló táj is csipkeverő műhelyben készült. Isteni ujjak babráltak rajta biztos mozdulatokkal az éjszaka.

Vasárnap reggel

ül az ablakban mintegy bekeretezve. Alakját szépen kiemeli a keret és a háttér sötétje. Ő megbékélt a világgal. Úgy, ahogy van. Nem akar mást, nem akar másképp. Most már bizonyos, hogy nem gondol a tegnapra, még kevésbé a holnapra. Nem sajnálkozik és nem aggódik. Nem is reménykedik. Csak van. Békével, derűvel, nyugalommal. Jó ez így, hogy tél van, szakad a hó, hogy van egy ablakkeret, amelyben ülhet, ahol biztonságban szunnyadhat, szemlélődhet. Kedve szerint lehet résztvevője vagy nézője annak, ami körötte zajlik. El is mehet, ha akar, maradhat is. Ülhet tovább ügyet sem véve rólam. Aludhat egyet, vagy nézheti a nem mindennapi hóesést. Ha kiölti nyelvét, vízízű hűvös pelyhek szállnak rá, és ott gyorsan elolvadnak. Lehet, hogy szép a világ.

186

– Szénnel kellene most rajzolnom, annak van ideje! – sóhajtok fel, amint elnézem, mintha csupán technikát kellene változtatnom s az ecset vagy kréta helyébe ujjaim közé szénrudat vennem. Pedig ma szó sem lehet semmiféle festésről, nem érek rá. Egyéb dolgaimat sem győzöm, amik már hosszú sorban várnak reám. Nem, ma nem festek. Kutyát fogok sétáltatni, néhányszor... baráti látogatásra megyek... megírok, s a világhálón elküldök egy-két rövid levelet... két képet hoztak paszpartozni, valamit tenni kellene velük... havilapot szerkeszteni, mert közeleg a nyomdába küldés ideje, és még sehol sem vagyok vele... megírom a még hiányzó cikkek egy részét.... töröm magam, hogy kedves legyek a páromhoz, akinek most van a névnapja... próbálok írni ide... és oda... írni... írni... írni... Keveset aludtam. Éjszakáztam: későn feküdtem, későn keltem. A számítógép előtt görnyedtem fél éjszakán át. Ma reggel párom vitte el kutyánkat kihagyhatatlan reggeli sétájára. Mire felkeltem, ők már az utcákat rótták. Aztán megjöttek. Gubanc biztosan fürdött a hóban, mert bundája füstszagú. Ezt a számunkra csöppet sem kellemetlen illatot furcsamód nem tüzek közelében szerzi be, akkor árasztja, ha nedves a télire hosszúra növesztett, gyapjas bundája. Odajött hozzám, megfricskáztam a felém nyújtott buksiját, a szemébe lógó loncokat hátrasimítottam, beleszimatoltam abba a savanykás, füstös szagba, amit magával hozott. – Hogy vagy, hékás? – kérdeztem tőle, de ő fellengzősnek találta kérdésemet, és nem válaszolt még egy farokbillentéssel sem. Amíg reggelizünk, magunkra hagy. Elvonult a szobába, keresett magának egy barátságos zugot, ahol összegömbölyödve kipihenheti a reggeli bóklászás fáradalmait. Ülünk egymással szemközt, nem beszélünk. Mondják, „magyar ember, amikor eszik, nem beszél”. Én most ehhez tartom magam. Ezt a békét kár is lenne hanggal megtörni. Ilyenkor a mozdulatok beszélnek. A legtöbbször futva, kapkodva reggelizem, mert hajt az idő, rohannom kell valahova. Most, hogy Gubanc sétája is megvolt, ráérünk kényelmesen früstökölni. Olyan az egész, mint egy templomi szertartás. A kimért, ünnepélyes mozdulatokban a sosem látott nagyapám, dédapám, ükapám, szépapám...immár végképp megtalált nyugalma sejlik. A reggeli nemcsak a táplálékbevitelnek, de az ősökkel való együttlétnek is a ceremóniája.

187

A génjeinkben hordunk valamit, amit tőlük kaptunk, ami által ők is részesei annak, amivé lettünk. Ugyanolyan áhítattal veszem számhoz a kenyeret, mint áldozó az ostyát, aztán elmélyülten várom, hogy átlényegüljön, testemmé legyen. A szomszédasszony kopogás nélkül nyit be. Egy kissé zavartan nevet, mert éppen az asztalnál talál. Már rég hangoztatja, hogy ahányszor csak eszünk, ő mindig ránk tör. Mintha csak valaki átszólna hozzá, hogy „most gyere, mert éppen nekiláttak”. Székkel kínáljuk és asztalunkhoz invitáljuk. Apró koppanások az előszoba padlóburkolatán jelzik, hogy Gubanc is érkezik. Odamegy, megszimatolja a vendéget, akit jól ismer, mert nem is vendég, hiszen naponta számtalanszor átlépik egy kávéra, csevelyre vagy csak háziasszonyok által érthető céllal, s ilyenkor gyakran finom falatokat is hoz neki. Konstatálja, hogy ezúttal üres kézzel érkezett, de azért még érdekes a jelenléte. Beül negyediknek a társaságba és magasra tartott fejjel tudományos képpel néz ránk. – Mondjátok csak! Engem is érdekel – szól hozzánk egész tartásával olyan egyértelműen, aminél világosabban szóval sem mondhatná el. Tehát vasárnap reggel van. Egy asztal mellett ülünk négyen. A reggeli maradékait félretoljuk. A mosogatással még ráérünk. A kályhán a kávéfőző forrósodik, mindjárt főni kezd, s kifújja magából az illatos, sötét folyadékot. Én is várom, pedig ízét immár második évtizede nem éreztem nyelvemen. Most sem kóstolom meg. Az illatát szeretem, ami bekúszik az orromba, és aprókat szippantva órákig gazdálkodom belőle. Gubanc sem kér belőle, ő is beéri azzal, amit a levegő közvetít felé. Amíg az asszonyok szürcsölik, mi egymásra nézünk. – Jó így üldögélni veletek – mondja a tekintete. Bólintok neki. Valóban jó így üldögélni együtt. Már tudom, hogy felsorolt tennivalóim egy része elmarad, nem fogom végiggürcölni a vasárnapot, fontosabb dolgom akadt, mert ülnöm kell velük, hagynom, hogy andalítson a kávé vagy kutyám bundájának illata, az ablakon át kukkintson rám a grafikaként viselkedő táj, hallgatnom a kávéfőző szortyanásait, a csészék koccanását, az asszonyom hangját, ülnöm kell velük ebben a békességben, amely törékenyebb, mint a legvékonyabb üveg, ülnöm ráérősen, semmit sem téve, ülnöm velük, ameddig csak lehet.

188

Túl nagy nekem ez a reggeli csillogás, a szobában is a szemembe vág a fény. Forgolódom egy ideig, ám lehunyt szemhéjaimat is feszegeti. Be kell húznom a sötétítőt. Hunyorogva kelek fel, álmatag mozdulatokkal próbálom kizárni az agresszíven betörő világosságot. – Mitől van ez a nagy fényesség? – dünnyögöm félhangosan. – Á, a május... a szerelmet hozó május indít ekkora hévvel – mondom magamnak. – Na, én ettől nyugodtan alhatok. De már hiába bújok vissza az ágyba, s húzom később fejemre a takarót is, nem bírok újra elaludni. Nincs mese, fel kell kelnem, nem lehet tovább lustálkodni! Különben a kutyám is már régóta azt lesi, mikor mozdul már valaki, aki őt elvihetné reggeli sétájára. Biztosan hallotta már mozgolódásomat, és most éber fülekkel figyeli, hogy lesz-e ebből felkelés. Ajtót nyitok neki, bevágtat hozzám az előszobából és egy pillanat alatt körbetáncol. Pamacs farkával propellerezik, miközben figurát hány a lába, és a farát úgy dobja, hogy a lendülettől aztán méternyit csúszik a szőnyeg. Ki tudna ellenállni ekkora lelkesedésnek? – Jól van, komám! Megyünk – mondom neki a biztató szót, és nyomatékul rángatom magamra a nadrágomat, amit máskor unott képpel, ásító vontatottsággal szoktam húzni, ám most megemberelem magam, mert hiszen várnak! Az előszobában cipőt, kabátot veszek, és már készen is vagyok. A katonaságnál sem öltöztem gyorsabban. Mehetünk! A lépcsőn úgy húz lefelé, vigyáznom kell, hogy orra ne bukjak. De jó, hogy az elsőn és nem magasabban lakunk! A negyedik emeletről biztosan nem bírnánk épen lejutni. Az utcán aztán kissé megcsendesedik. Legalábbis már nem vonszol futóléptekkel maga után, figyelmét a járdaszegély és a kerítés közti sáv szaggyűjteményének tanulmányozására fordítja. – Ugye, komám, ezen a pászmán végig kell mennünk? – próbálok társalogni vele, ám ő nem hajlandó időt fecsérelni erre. Nem ér rá. Tán a kérdésemet sem hallja. Vagy túlságosan bugyutának találja? Amíg minden fűcsonkot végigszimatolgat, van időm körülnézni, megszemlélni a jövevényt, aki az éjszaka érke-

Majális

189

zett, s most tele szájjal mondja mindenfelé: „itt vagyok!”. Ez a május úgy kezdődik, ahogyan elő van írva: tombol a zöld szín, tündököl a hegygerinc fölött felkelő napban. A felhőtlen ég fényesen ragyog, a földre kényszeríti a kíváncsiskodó tekintetet, ám ott sem talál az nyugtot, mert mindenbe befolyó zöld mázzal vont be hegyet, völgyet a reggel. A városnak sem kegyelmezett, a kerteket is meghódította, az épületek közé is benyomult. Még hideg zöldben borzong az erdő, a rét füve kamaszos harsány kiáltozás, a vízpart fűzei ideges sárgán lobbannak fel. A természet hagymázas, részeg táncát járja. Almafák, orgonák virága sem bír vele, csak a fenyők mély zöldje kölcsönöz némi komolyságot neki. Túl sok ez nekem egyszerre, hiszen még rendesen fel sem ébredtem. Túl sok a jókedv, a szikrázó fény, a tengerként hullámzó nyughatatlan zöld, a hetykeség, a harsogás. Rám tör, eláraszt. Elveszek benne, mint vásári forgatagban, és alig várom, hogy kikerülhessek belőle. Kevesebbel is beérném. Apróbb adagokban tudnám jókedvvel fogadni mindazt, amit a május szokott hozni. Igyekszem haza, hogy megszokott környezetben nyugalmat leljek, hogy a hasító fény és a zöld kavargó forgataga után megpihenjen a szemem. Majd később kimerészkedem újra egy kicsit. Napszemüveget teszek, hogy tompítsam a ragyogást. Valószínűleg elmegyünk a közeli völgybe, hogy szokja a szemünk a zöldet. Letáborozunk, és néhány órányit úgy élünk, mint a nomádok. Pattogó tűz mellé heveredünk, és a táncoló lángokat bámulva, elfeledjük minden gondunk, bajunk. Majd... – Milyen az idő kinn? Hideg van? – kérdi a feleségem. – Olyan... olyan májusi. – Még várnunk kell a Medvegödörbe való kimenéssel – állapítja meg kissé elgondolkodva. – Pedig most szép az ébredő völgy, amikor az árnyak az emelkedő nap elől fokozatosan visszahúzódnak, s teljesen átadják a terepet a fénynek. Most minden fűszálon piciny gyöngyök csillognak. – Nincs miért a vizes fűbe kifutni, cipőt áztatni. Várjunk, hogy melegedjen a levegő és száradjon fel a harmat! Hát jó, várjunk! Nem olyan sürgős nekem elmerülnöm oda-

190

kinn a zöldben. Pedig a tűz gondolata már vonz. Szeretem nézni a lángokat. Már a tűzgyújtás szertartását sem hagynám ki semmiért. Ugyanazzal az áhítattal fogok hozzá, mint a távoli ősök, akik tisztelettel, isteni ajándékként fogadták a tüzet adó szikrát. Hacsak rágondolok, a nyárson piruló szalonna illata is itt van már az orromban. Hát várjunk! Addig is élvezni fogom. Nyugat felől, ahol az éles fénytől védettek vagyunk, kinézek a szemközti oldalra. Régóta beragyogja a nap. Na, ott már bizonyosan felszáradt a fűből minden nedvesség. Arra fogunk majd menni, egy mögötte lévő völgybe. Biztosan vár ránk az a terebélyes öreg bükkfa, amelyik alatt sok év óta táborozunk. Ő szokott lenni mindig az árnyékfelelősünk. Pár éve valakik koronáját fűrésszel megcsonkították. Nehezen heverte ki a sérüléseit. Alig maradt még tüzelő naptól megvédő ága, de mi azóta is kitartunk mellette. „Nyugi, öreg, majd jövünk!” Kitárom az erkélyajtót, kilépek és nagyot harapok a darabos reggeli levegőből. Üres gyomorra jólesik nyirkos, enyhén kesernyés íze. Nyújtózom egyet, hogy ropogjanak a csontjaim, aztán körözök néhányat a vállaimmal. Ezzel én útra készen is volnék. Befelé fülelek. Az asszonyom most gyűjtögeti rakásba mindazt, ami a néhányórás nomádsághoz nélkülözhetetlen. Csak bírjam kicipelni odáig! A szemem sarkában mozgást észlelek. Lepillantok abba az irányba. A tömbház mögött, a szomszédos lakássor földszintje melletti ösvényen háttal felém egy férfi karosszéken üldögél. Nem mindennapi jelenet, eddig még sosem láttam ott, ezért jobban megnézem. Ősz hajú, magas férfi, egyenes a tartása. Szürke kosztümje kissé kopottnak tűnik, de azért még ünnepélyes. Hogy ne térdesedjen ki, a nadrág szára kissé felhúzva. A fekete cipő fölött kilátszik a sötét zokni, sőt, fölötte villan a csóré lábszár is egy kétujjnyi szakaszon. A zöldre festett kisszék túlságosan alacsony neki, ezért térdeit magasan tartva, kissé kuporogva ül rajta. Nyilvánvaló, hogy nem gyári termék, itteni asztalosnál készült. Előtte hokedli. Egyszerre, ugyanabban a műhelyben gyalulhatták, festhették egyazon színre a karosszékkel. Kockás abrosszal van letakarva. A mintegy tízméternyi távolságból, hátulról, kissé oldalról – a feje mellett – a rögtönzött asztalára bámulhatok. Sótartót látok rajta,

191

egy üres poharat, mellette egy kis tálban káposztacikát. Balról két szelet kenyér, mellette egy villa. Jobb felől, a feje takarásában, egy késnek is kell lennie. A tányér helye üres. Igen, a tányért most hozzák. Hetven év körüli terebélyes asszonyság nyújtja ki a földszinti lakás mintegy méternyi magas erkélyéről. Mélyen kihajlik, a férfi is ültéből érte nyúl. Így aztán áthidalják a majd másfél méteres távolságot. – Gyere, láss csodát! – kiáltok be a feleségemnek. Aztán halkabbra fogva mondom: – Itt, hátul már felszáradt a harmat, mert az öreg Szőcs kiült már majálisozni. – Ki majálisozik? – szól vissza teleszájjal az asszony, amint közeledik. – Pszt! – húzom le a hangját, aztán a kezemmel intek az öreg felé. – Felszáradt a harmat – mondom már hangosabban neki, s várom, hogy az általam megjelölt irányban történő eseményeket szemrevételezze, és a remélt mosoly átsuhanjon az arcán. – Gyere be, ne bámészkodj... – ...a más asztalára! – egészítem ki a megkezdett mondatát miközben szép csendben visszavonulunk. – Pedig ígéretesnek tűnt az a jókora flekken a tányérban, és szépen barnállott hozzá a mellé halmozott szalmapityóka is. Láttad az üveg sört? Ott állt még felbontatlanul a hokedli lábánál a hűvös földön, hogy nehogy felmelegedjen. Mert fontos a megfelelő hőmérséklet az étkezésnél. Az a jó, ha semmi sem melegebb vagy hidegebb annál, mint amilyennek lennie kell. A flekkent is most vette le a tűzről a felesége, az imént nyújtotta ki az erkélyről neki. – Összeszedted a dolgaid? Át kellene öltöznöd, hogy indulhassunk. – Nekem már nincs kedvem menni. Minek cipekedjek egy csomót a távoli völgybe, ha közelebb is lehet majálisozni? Láttad, az öreg Szőcs mindössze másfél méternyire távolodott el csupán, mégis megvan mindene az ünnepléshez. Az ösvény mellett jobbról is, balról is zöldell a fű. Bátran nézelődhet. Ha szerencséje van, hangya vagy valamilyen bogár is felmászhat a lába szárára. Csakúgy, mint arra, aki kilométereket gyalogol ezért. Megkapta a frissen sült, még forró húst és krumplit a hozzávaló hideg sörrel, és kint a szabadban, a jó májusi levegőn, árnyékban és egy-egy apró

192

szélfuvallat mellett kulturáltan elfogyaszthatja. Lehet, hogy még egy vagy több üveg sört kér. Az asszony kihozza neki a hűtőből. Talán repetát is akar a flekkenből. Mikor végez, egy mozdulattal visszanyújtja a tányért a feleségének, hogy a déli mosogatásból ki ne maradjon. Még elidőz egy kicsit a sörrel. Lehet, hogy ki sem tölti, egyenesen az üvegből kortyolgatja amíg tart. Aztán beadogatja az abroszt és a rajta lévő dolgokat, a hokedlit, a kisszéket, az üres sörösüvegeket. Nem hagy maga után szemetet. Még körbenéz, hogy nem maradt-e ott valami, aztán körbemegy, bevonul a lakásba, és ruhástól a kanapéra dőlve a tévé előtt elalszik. Biztos, hogy semmi sem zavarja az álmát. – Még az sem, hogy egy rakás ember röhög rajta? – Miért tennék? Szerintem inkább irigykednek. Egyik férfi sem kap ilyen kitűnő kiszolgálást. Nincs semmi cipekedés, nem fázik fel a hólyagja, veséje, nem csípi össze egy maréknyi vöröshangya, nem szerez bőrébe fúródó kullancsot, nem égeti össze a képét, a vállát a tüzelő nap, reumás csontjait nem gyötri a kemény földön, fittyet hány egy hirtelen támadó zápor veszélyének. Az sem mellékes, hogy az asszonyoknak csak itt van és nem Medvegödörben gáztűzhely, melegvíz kézügyben. Tulajdonképpen maximális a kényelem. Mégis megvan a friss levegő, a szükséges napfény és árnyék, a sült, a sör, az ünnepi hangulat. Megvan a nyugalom és persze a lombot hajtó május zöldje. Lám, milyen egyszerűen meg lehet spórolni a szokásos május elsejei nagy felhajtást, fáradozást. – Akkor pakoljunk ki? Itthon maradunk? – Az erkély alá én is kiköltözhetek, ha lehozod nekem a flekkent. Sajnos, ha a balkonról nyújtod, nem érem el. – Arra ne számíts, hogy utánad hordozom! – De oda ülnél mellém? A kutyánk is élvezné. – Oda? – mutat a balkon alá. – Hülyének nézel? – Isten őrizzen attól! Na jó, akkor szedjük a cókmókot, mert dél van. Sürgősen húzzunk el! Irány: Medvegödör!

193

Semmi kétség, Morc anyó szíve aranyból van. Igen, abból a nemesfémből, amely oly sikerrel ellenáll minden korróziónak, amin az idő vasfoga sem fog, túlél minden kort, közben azzal a csöppet sem hivalkodó, visszafogott, tompa fénnyel ragyog, ami teljességet, megelégedettséget sugall; vonz minden embert, mindenki szereti, vágyik rá; a nincstelennek reményt ad, a tehetősnek anyagi biztonságot, a kapzsi mohón markolna rá, a hiú magát díszíti vele. Morc anyó szíve aranyból van. Mint szép mívű drága óra, alig hallhatóan, de hibátlan ütemben ver. Fel sem kell húzni, megy az magától is, oly csendesen, aki nem figyel rá, tán észre sem veszi, hogy ott van a közelében. Ő persze, nem is mutogatja senkinek. Mért tenné? Nem oly fontos számára már, hogy bárki is tudjon róla, sőt inkább rejtegeti, szövetekkel, fekete kelmékkel takarja el, hogy ne ébresszen senkiben harácsoló vágyat. Morc anyó szíve aranyból van. Nem adta senkinek, még mindig az övé. Évtizedeken át dugdosta rablólovagok elől, akik az emberre rátörik az ajtót, bortól vörös arcukon dévaj vigyor, hadisarcot követelnek, ideges ujjakkal végigmotoznak mindent, az almáriumot épp úgy, mint a szoknya ráncait, kotorásznak számukra értéktelen csecsebecsék, haszontalan emlékek között, amiket öszszehordott egy élet, s duhaj kedvükben nem átallnak testi erőszakhoz folyamodni. Tény, hogy Morc anyó aranyszívét még nem rabolta el senki. Nem vitték el, mert tudott vigyázni rá. Tartogatta valamire, ami még ezután jön, ha érkezik egyáltalán. Lehet, hogy önszántából odaadta volna egy arra érdemesnek, ha jött volna érte, kérte volna szépen, és cserébe ajánlotta volna a maga szívét. Én tudom, Morc anyó szíve aranyból van. Mert átsugároz élő és élettelen szöveten, undok álarcok tömkelegén, ingerült kifakadásokon és a mimóza lélek kongó pitvarain, át a morcos kedélyen, amelyet utolsó vértként kanyarít magára. De riadt szegény. Úgy piheg, mint egy eltévedt madárka. Fél mindentől, ami új, ami számára eddig meg nem tapasztalt, ismeretlen. Olykor túlárad szeretettel, s a fölösleg aranyló csíkokban végig-

Morc anyó szíve

194

Láttam egy képet. Megtetszett, megtelepedett bennem, és nem hagy nyugodni. Folyton a fejemben van – kiverni sem lehetne onnan –, s a gondolataim körülötte szaladgálnak. Pedig nincs is benne semmi különös, meglepő. Semmi, amire azt mondhatnám, hogy „eredeti ötlet, na ez már döfi!” Hétköznapi a téma: egy patak s egy erdő. Egy közönséges hegyipatak és még közönségesebb erdő. Ahogy elvárható tőlük, a patak folyik, szlalomozik a kövek között, habzik az utjába küszöbként fekvő apró gát alatt, sárga levelekkel fut, viszi az őszbe forduló erdő üzenetét, mint egy ügybuzgó postás, s az erdő mögötte – mintegy háttérként – áll, a tovasiető vizet bámulja, amelynek fodrai közt sorra ellibegnek útjukra eresztett küldeményei. Néhány fényfolt, némi árnyék. Bevág a fény a szűk völgybe, aranylik a szemközti oldal lombjain, megcsillan a vízen, a köveken, a parti cserje vesszőin, oldalról behajló ágakon, leveleken. Az árnyék lomhán omlik alá. Puha és fojtós. Nem válogat, egybemos, egyetlen sötét masszába gyúr mindent, amire ráesik, akár fát, követ vagy vizet. De mégsem riaszt, mert nem rideg kék, nem dermesztő hideg folt, hanem, ha jobban megnézem, meleg zöldek, umbrák, égetett földek bújócskáznak benne. A kép alsó részét a szembefolyó víz tölti ki. Az egyre inkább siető, amely a nagy köveket kikerüli, de dudorokat képezve átfordul a kisebbeken, amelyek átsejlenek rajta, s úgy zúdul le a lejtős szakaszon, hogy az aljban habosra veri magát. A felső rész az erdő. Mozdulatlannak tűnik, a fény sem cikáz, megülni látszik rajta. Csupán a gondolat indul el felfedező útra lassan a közeli fák mögött jobbra kanyarodó völgy vonalán. Ez a két mozgás egymással ellentétes irányú. A közeledő víz fölött suhan tova a kutató gondolat. Mindez – az ágak közt szaggatott foltként látható hihetetlenül tiszta azúrkék ég alatt.

Egy képet

folyik rajta és alácsöpög. Ha ott vagy mellette ilyenkor, és a megfelelő pillanatban nyúlsz érte, a tenyeredbe hullhat. Tedd el emlékül, gazdagodj vele, hiszen Morc anyó szívéből jön, ami – mint mondtam már – aranyból van.

195

Minden éjszaka egy kis halál. Úgy tör rád, hogy nem tehetsz ellene. Te még védekezel, kapálózol, vagy csak egyszerűen megpróbálod nem venni figyelembe a létét. Kibúvókat keresel, megpróbálsz elrejtőzni előle. Késő este is azt mondod, hogy ez még csak este, a nappal tartozéka. Az nem számít, hogy odakinn sötét van, hiszen csak egy gombot nyomsz, és máris fényárban fürdik a lakás. Különben is ilyenkor érzed a legjobban magad, amikor lassan nyugovóra tér minden és mindenki, aki elhiszi hogy az éjszaka a pihenés ideje, és azért van, hogy holnap újult erővel láthasson neki annak, amit ma nem tudott befejezni. Egyedül maradsz, és ilyenkor megtalálnak a gondolataid. Élénk és vidám vagy, kapható bármire, ami élet és öröm. Itt az ideje, hogy bepótolj mindent, amit a nap folyamán elmulasztottál, mert lusta voltál vagy csak egyszerűen kedvetlen, nem jött az ihlet, ami nélkül semmit sem ér bármennyi verejték, fáradozás, és azt hitted, hogy ráérsz, van még időd bőven, hisz nem fut el az élet. Ám ilyenkor, késő este, már tudod, hogy bizony mégiscsak elfut, és olyan észrevétlenül teszi, hogy még a gyermekkorod sem múlik el, s lám máris öregembernek néznek, szólítanak. Éjjeli bagoly vagy. Ezt mondják neked, akik a tyúkokkal nyugovóra térnek, és nem sejtik, hogy miért nem alszol, mi elől buj-

Minden éjszaka

Mint mondtam, egyszerű fénykép, nincs rajta semmi különös. Árnyékok, fények, színek. Minden a helyén, és minden ismerős. Az erdő nyugalma, a siető patak fodra, sikamlós kő, amire nem ajánlatos rálépni. Aranyló napfény és hűsítő árnyék. Oly ismerős, mintha magam is jártam volna arra, mintha ezerszer jártam volna épp ott. Tapicskoltam volna a vizében, sétáltam volna bükkjei alatt. Olyan, mint egy erdei ösvény, amelyen gyermekkoromban sokszor végigmentem. Ösvény, amely azóta nincs már, csupán az én vissza-visszatérő álmomban. Találtam egy képet. Megtetszett, megtelepedett bennem, és nem hagy nyugodni. Én mégis szerencsésnek érzem magam, hogy láthattam.

196

kálsz te tulajdonképpen. Azt kérik, ne kínozd magad, mert a test megszenvedi, s előbb-utóbb megbüntet érte. Te már tudod, hogy a test mindent megszenved. Azt is, ha nyugton hagyják, vagy csak becézik, simogatják. Ha gyötröd egy kicsit, legalább még edződik, aztán könnyebben bírja a terhet. Semmit sem enged el nyomtalanul. Mikor már tényleg elhiszed, hogy valami izgalmasat, ami nem hagyott békén, felajzotta érzékeidet, felhangolta az idegeidet, valami igazán veszélyeset, amibe mindent veszítve bele lehet bukni, hacsak tűhegyen járva is, végül mégiscsak megúsztál, akkor jön és blazírt pofával benyújtja a számlát. Ebben az egyben bizonyos lehetsz: a számlabenyújtás semmiképpen nem marad el. De te mégis megpróbálsz megszökni, az ébrenlétet kitöltő, figyelmedet lekötő tevékenységbe menekülni előle, mert lázadó vagy. Tán anarchista. Vagy csak egyszerűen nem tudod elfogadni a törvényt, amit a nyakadba akasztottak, mint Krisztusra a nehéz keresztet. Nem a te választásod, mondod. Ez a törvény nem a tiéd. Mintha szabadon választhatnánk magunknak regulát. Menekülsz, de az éjszakát elkerülöd. Óvakodsz tőle, mint bármit elnyelő láptól, amelyet beborít a nyúlós köd, nem is látható tisztán, hogy hol kezdődik, s a vége aztán pláné nem. Csak sejlik a félhomályban, hogy itt áll előtted, rád vár, bűze belemar az orrba, húzza a lábad, hogy lépj, szép lassan haladj előre oda, ahonnan – tudod – nincs visszatérés. Minden éjszaka egy kis halál. Készülődés az igazira, a nagyra. Az egész csak akkor ér valamit, akkor jön reggel és felfrissülés, újjászületés vagy feltámadás, ha – mikor ledönt lábadról a fáradtság, mielőtt mégiscsak átveszi hatalmát a minden mást kiszorító éjjel – utoljára nem a holnapra gondolsz, hanem eddigi életedre, és szigorú bíróként sorba veszed, mi volt jó, mi volt rossz benne; ha mindennel elszámoltál, és búcsúzóul nem hagyatkozol, csak annyit mondasz magadnak halkan: nincs tovább, de így is megérte!

197

kkkkk kkkkkkkkkkkkkk

Csak az elérhetetlen ...................................................................... 5 Itt mindig ....................................................................................... 5 Itélet ................................................................................................ 6 Csillagok porából ......................................................................... 7 Vasárnap est ................................................................................... 8 Hagyd, hogy megtaláljon! ............................................................ 9 A szerző gondolatai ....................................................................... 9 Képek a falon ................................................................................. 11 Fútóleves ...................................................................................... 11 Esteledik ....................................................................................... 14 Torony a ködben ......................................................................... 15 Amikor már ................................................................................. 15 Esti fényben ................................................................................. 16 Ott távol minden ......................................................................... 17 Mindig a nap ................................................................................18 Olykor ...........................................................................................18 Fényed csupán ..............................................................................18 Egy tekintettel .............................................................................. 19 Nem maradt ................................................................................. 20 Ha nem tölti ki ............................................................................. 20 Szívedre hallgass! ......................................................................... 21 A kívülálló tudja .......................................................................... 22 Hová lett? ...................................................................................... 22 Hulló csillagok ............................................................................. 23 Dicsőségében senki ..................................................................... 23 A favágó még ............................................................................... 24 Értük egy imát ............................................................................. 24 Eljön egyszer ................................................................................ 25 Mínuszok ...................................................................................... 25 Harmóniában az élettel ............................................................... 26

Megtalálni önmagunkat

Tartalom

198

Ők már nem .................................................................................. 45 Ha messzire ................................................................................... 46 Átutazóban Kassán ....................................................................... 46 Bártfa ............................................................................................. 47 Brzesko felé ................................................................................... 49 Brzesko .......................................................................................... 50 Wieliczka ....................................................................................... 52 Wieliczkai fricska ......................................................................... 53 Krakkó ........................................................................................... 56 Csopaki reggel .............................................................................. 58 A hegedű ...................................................................................... 59 Sárkány vendéglő ......................................................................... 60 Ballábbal a porkoláb .................................................................... 63 Bársonyos puhán .......................................................................... 64

Ha messzire indultál kkk kkkkkkkkkkkkkkk kkkkk

Az erdő zöld lánggal ................................................................... 29 Esőben, mint a halak .................................................................. 29 Sokáig maradjon .......................................................................... 30 Ha június ....................................................................................... 31 Micsoda nyár! ............................................................................... 32 Nyári éjszaka ................................................................................. 32 Hazatérőben .................................................................................. 33 Zsongó délután ............................................................................. 34 Árnyékban ..................................................................................... 35 Hideg ujjakkal ............................................................................... 36 Nyirkos ködökkel ......................................................................... 37 Színesre mázolt ............................................................................. 37 Levelek lázadása ........................................................................... 38 Ősz vége felé .................................................................................. 39 Novemberi vasárnap .................................................................... 40 Újévkor .......................................................................................... 40 Vasárnapi fehérségben ................................................................. 41 Volt már ......................................................................................... 42

A természet is elvégezte

199

Születésnap ................................................................................. 111 Más perspektívából ................................................................... 117 Dicsőségben osztozva ............................................................... 119 Miki ..............................................................................................121 Molnos úr ................................................................................... 124 Palackok ..................................................................................... 126 A szökés ...................................................................................... 132 A legjobb kritikus ...................................................................... 136 Gonoszak .................................................................................... 138 Egy álom ..................................................................................... 141 Mégiscsak ................................................................................... 144 Ha szombat ................................................................................. 146 Az ablak ...................................................................................... 150 Két égő ........................................................................................ 154 Mózes .......................................................................................... 160

Lehet, hogy szép a világ kkk kkkkkkkkkkkkkkkkkkkkk

Rodostó felé .................................................................................. 65 I. Indulás ........................................................................... 65 II. Igazi székely ................................................................. 67 III. Balkán ......................................................................... 69 IV. Spága ............................................................................ 71 V. A bürokrácia labirintusában ...................................... 73 VI. Szívem csücske .......................................................... 74 VII. Gallipoli .................................................................... 79 VIII. Nő a parton ............................................................. 82 IX. Savanyú víz ................................................................. 86 X. Végre, Rodostó! ........................................................... 89 XI. Hová tegye? ................................................................ 90 XII. Müteferrika ............................................................... 92 XIII. Cserébe kecske ........................................................ 95 XIV. Az emlékezés kopjafája .......................................... 99 XV. Isztambul ................................................................ 100 XVI. Bezár a bazár ........................................................ 104 XVII. Tanár úr ............................................................... 106 Meglássák ................................................................................... 108

200

Búcsúzás ..................................................................................... 162 Esti sétán .................................................................................... 164 Sípályán ...................................................................................... 169 El kell mondanom ..................................................................... 175 Macska keretben ........................................................................ 183 Vasárnap reggel ......................................................................... 185 Majális ......................................................................................... 188 Morc anyó szíve ......................................................................... 193 Egy képet .................................................................................... 194 Minden éjszaka .......................................................................... 195