Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Kar Doktori Disszertáció
Zsupán Edina A wolfenbütteli corvinacsoport Tézisek
Nyelvtudományi Doktori Iskola A doktori iskola vezetője: Dr. Tolcsvai Nagy Gábor akadémikus, egyetemi tanár Ókortudományi Doktori Program A doktori program vezetője: Dr. Déri Balázs PhD, egyetemi tanár A bizottság tagjai: Dr. Déri Balázs PhD, egyetemi tanár (elnök) Dr. Bolonyai Gábor CSc, habilitált egyetemi docens (belső bíráló) Dr. Ács Pál DSc, c. egyetemi tanár (külső bíráló) Dr. Földváry Miklós PhD, habilitált egyetemi adjunktus (titkár) Dr. Bartók István DSc, tudományos tanácsadó (tag) Dr. Ferenczi Attila PhD, habilitált egyetemi docens (póttag) Dr. Mikó Árpád DSc, tudományos tanácsadó (póttag) Témavezető: Dr. Madas Edit CMHAS, egyetemi tanár
Budapest, 2016
1
A dolgozat tárgya, anyaga és felépítése A disszertáció célja a wolfenbütteli Herzog August Bibliothekben őrzött nyolc darab hiteles corvina és egy, a corvinacsoporthoz időközben csatolt, magyarországi provenienciájú kódex teljes körű feltárása volt. A kódexcsoport sajátossága, hogy csaknem kizárólag 15. századi, kortárs szerzők műveit tartalmazza, antik szerző nem található közöttük. E 15. századi szerzők a szóban forgó, saját műveiket tartalmazó díszkódexeket a magyar királynak ajánlották. Ennél fogva nem kizárt, hogy a wolfenbütteli corvinacsoport esetében a királyi család (Mátyás, Beatrix, Corvin János) személyesebb, az itáliai humanizmus fő áramával ápolt szellemi kapcsolatokat tükröző könyvállományának egy részéről beszélhetünk. Négy kódexben Marsilio Ficino művei, fordításai, levelezése található, egy kódex Bartolomeo della Fonte összes műveit tartalmazza a szerző autográf másolatában, egy-egy további kódexben pedig Alessandro Cortese Mátyás haditetteit dicsőítő epikus műve és Johannes Tolhopff német csillagász a bolygómozgás kiszámolásához összeállított segédlete van. A csoport különleges darabja a Beatrix királyné számára készített Psalterium. A 19. és a 20. század fordulóján a kutatás corvinaként kezdett tekinteni a kilencedik vizsgált kódexre is, Johannes Regiomontanus Vitéz János megbízásából írt csillagászati munkájára. A nyolc hiteles corvina kivétel nélkül a 17. század elején, 1627 előtt került az ifjabbik August, Braunschweig, Lüneburg és Wolfenbüttel hercege birtokába, aki a kora újkor egyik legjelentősebb könyvgyűjtője volt. A dolgozat első része kódexkatalógus, amely a nyolc hiteles corvina részletes kodikológiai leírását adja a humanista kódexek leírására vonatkozó, ma érvényes irányelvek és hangsúlyok alapján. A leírások célja, hogy a kódexekről minden olyan adatot felvegyenek és organikus egésszé alkotva közöl2
jenek, amelyek segíthetik a további kutatást. A dolgozat további része szervesen kapcsolódik a kódexleírásokhoz, amennyiben két olyan problematikát bont ki, amelyek a leírásokon belül nem tárgyalhatók. I. A Beatrix-psalterium geneziséhez A Beatrix-psalteriumról szóló fejezet alapvetően kodikológiai jellegű, „működés” közben mutatja be a kódexleírást, mintegy modellálja, hogy a kéziratról gondosan felvett adatok logikus sorbarendezésével és végiggondolásával miként kaphatunk választ akár bizonyos régóta megválaszolásra váró, illetőleg ellentmondásos módon megválaszolt kérdésekre is. A Beatrix-psalterium elsősorban erősen keleties benyomást keltő kötése miatt vált a fennmaradt corvinakincs különösen számontartott darabjává. A tudományos kutatás immár százharminc éve a kodikológia mindenkori aktuális kérdéseivel fordult a díszkódex felé. Hol kötését, hol miniatúráit, hol lehetséges possessorait, provenienciáját, címerét, azaz történeti beágyazottságát kutatták. A hazai és a nemzetközi kutatás azonban sajnálatos módon egymástól függetlenül futott, s az egyes részterületek (kötés, illumináció stb.) kutatói egy idő után már egymás eredményeit sem vették figyelembe, nem beszélve a kódex tartalmi jellegzetességeiről, amelyektől időközben teljesen eltekintettek. (Kivételt ez alól az oxfordi Bodleiana legendás paleográfusa, Albinia de la Mare képez.) Jóllehet ez a fajta részletkutatás számos használható eredménnyel gazdagította a kódexről való tudásunkat, a fenti okok miatt mégsem sikerült koherens képet alkotni a Psalterium geneziséről. Hazai kutatóink kezdetben meg sem kérdőjelezték a magyarországi eredetet, de később kizárólag Itália, Nápoly és Róma jelent meg lehetséges származási helyként. Amikor a kódexleírás készítése során – rendet kívánván tenni az eltérő vélemények között – Wolfenbüttelben kézbe vehettem a Psalteriumot, számos más corvina fizikai jellegzetességeinek fényében szinte sugárzott 3
róla a budai eredet. A fejezet célja az volt, hogy a kutatástörténet, majd pedig a kódex fizikai és tartalmi jegyeinek számbavételével valószínűsíthető választ adjunk a proveniencia kérdésére. A probléma végiggondolása során a vezérszálat a kódexkészítés technikai folyamata jelentette, amelyben bizonyos fázisok időben nem felcserélhetők: például nem készíthető el korábban a metszés, mint a kötés. Az így kapott eredmény a következő: a Beatrix-psalterium belső illuminációja (a címlap kivételével), valamint a kötés teljes egésze – beleértve a metszést is – a budai műhelyben készült 1476 és 1481 között. Azonban az sem kizárható, hogy a kódex teljes egészében hazánkban készült, ugyanis a kirajzolódó időintervallumban a címlap főminiátora, a firenzei Francesco Rosselli Mátyás szolgálatában a budai műhelyben tevékenykedett. Bizonyos kutatási eredmények döbbenetes egybecsengéseinek köszönhetően még a könyvkötő személye is megfoghatóvá vált: a feltevést, hogy a Psalterium lehetséges könyvkötője a padovai Felice Feliciano volt, a reneszánsz könyvkötészet kiváló kutatója, Antony Hobson fogalmazta meg először, számára azonban akkor még nem volt ismeretes Ritoókné Szalay Ágnes felfedezése, hogy Felice Feliciano a mondott években nem Itáliában, hanem Giovanni d’Aragona kíséretében Magyarországon tartózkodott. Feltételezzük továbbá, hogy az így elkészült kódex kulcsfontosságú darab, talán ihletet adó minta lehetett a budai királyi könyvtár egységes könyvkötészeti stílusának kidolgozásában. Paul Adam megállapítása szerint a Psalterium tábláira eredeti perzsa kötés részleteit applikálták, amelyet az a könyvkötő, aki az applikálást végezte, all’antica motívumokkal egészített ki. Az aranyozott corvina-bőrkötések változatos, de alapstílusukban mégis azonos karakterű kompozíciói pedig mintha újra és újra megismételnék ezt a keleti elrendezést. (Ez később változatosabbá vált, továbbfejlődött.) A másik közös elem, amely összeköti a Psalteriumot a többi corvinakötéssel, az a kódex metszése, amely alapvetően megegyezik a corvina4
bársonykötések ún. budai típusú festett-aranyozott metszésével. Ez a típusú metszés, amely később kizárólag a bársonykötéseken figyelhető meg, ezen a mintadarabon még a bőrkötést kíséri. Mindent összevetve tehát a Beatrix-psalterium esettanulmánya a corvinakutatás számos aspektusához szolgáltatott újabb támpontokat, s egyben fényt vetett a budai műhely sajátos működésére 1480 körül: ennek legfőbb jellegzetessége a mesterek, motívumok, stíluselemek és technikák heterogenitása volt akár egy kódexen belül is, izgalmas „patchworkmunka”, amely végeredményként valamiféle sajátosan budait eredményezett; az így elkészült kódexek pedig a további hazai produkció mintadarabjaivá váltak. II. A corvinák Herzog August reprezentációjában A dolgozat gerincét jelentő problematikát szintén a kódexleírások kínálták fel, mégpedig a wolfenbütteli proveniencia, azaz az a kérdés, hogy miként kerültek a corvinák Herzog August tulajdonába. Egyfajta ellentmondás mutatkozott ugyanis az erről szóló források és a kódexekből, valamint az egykori katalógusokból meríthető információk között. A korábbi kutatás a Wolfenbüttelbe kerülés legfőbb forrásának Hermann Conring De bibliotheca Augusta című művét tartotta, amelyet a nagy polihisztor és jogtudós August herceg tanácsadójaként írt 1661-ben. Ebben a corvinákról az áll, hogy August a császárokhoz tett bécsi utazásai alkalmával vásárolta őket Magyarországon(!), drága pénzen. A megállapítás nagyon problematikus, ugyanis tudjuk, hogy a herceg két alkalommal utazott Bécsbe, 1628-ban és 1629-ben, azonban a saját maga által vezetett katalógus szerint corvinái ekkor már a birtokában voltak. Néhány corvina esetében az August herceg gyűjteményét megelőző állomást is ismerjük, és ez egyik esetben sem Bécs volt. A hely különlegessége továbbá, hogy Conring a vonatkozó részben, tehát a hatalmas könyvtár állományát be5
mutató fejezetben csupán két dokumentumcsoportot nevesít, bizonyos Franciaországban készíttetett másolatokat és a corvinákat. Arra a kérdésre kerestük tehát a választ, hogy minek köszönhető a bécsi proveniencia e határozott, ám nyilvánvalóan a valóságnak nem megfelelő állítása Conring művében, aminek közléséhez minden bizonnyal maga a herceg is hozzájárult. Mivel a rendelkezésre álló tények nem hoztak megoldást, a kódexcsoport funkcionalitásának vizsgálata merült fel lehetséges irányként. Ennek jegyében áttekintettük a fő forrás (Conring) szélesebb kontextusát, a wolfenbütteli udvar a téma szempontjából releváns irodalmi produkcióját. Az elemzésből az bontakozott ki, hogy a corvinák nem csupán Conring művében vannak jelen, hanem általában helyet kaptak August herceg udvari reprezentációjában, amelynek két vezérmotívuma a pietas és az eruditio volt. Többek között a Mátyás udvarából származó díszkódexek is ez utóbbinak, August eruditiójának, műveltségének szimbólumaivá váltak. A Fonziocorvina teljes tartalmát a herceg ráadásul ki is adta a nürnbergi Georg Rehm közreműködésével (1621), így a kódex August „saját művei” között is helyet kapott. Valójában Conring De bibliotheca Augustája is a hercegi reprezentációt hordozó irodalmi művek közé sorolható. Ezt a felismerést kiegészítette egy másik fontos megállapítás, nevezetesen, hogy egy hercegi udvar erőterében születő irodalmi alkotás jellegét az udvar kulturális terének mintázatai messzemenően meghatározták. Azaz az udvari irodalom kimondott és kimondatlan szabályainak megfelelően bizonyos tárgyakról csak bizonyos műfajok keretein belül és bizonyos stílusban szabad írni. Már ezen a ponton is nyilvánvalónak tűnt, hogy a wolfenbütteli proveniencia fő forrásának tekintett szöveg a valós proveniencia kutatásához aligha használható, hiszen olyannyira meghatározhatják a hercegi reprezentáció és az udvari irodalmi tradíció előírásai. 6
Mindezt követően fogtunk hozzá Conring művének részletes elemzéséhez. Célunk az volt, hogy egészen pontosan megértsük a corvinák említéseit a műben, és a kapott jelentést egyrészt a mű saját kontextusa és belső világa, másrészt a wolfenbütteli hercegi udvar, harmadrészt pedig az európai corvinarecepció szempontjából értelmezzük. Az elemzés során – a barokk literatúra egyik legjelentősebb teoretikusát, W. Barnert követve – csakis a korabeli szövegalkotás eszközeit használtam fel, így a rétorika és a logika praeceptumait, a korabeli tankönyveket, a szerző műveltségét, az oktatásból levonható következtetéseket, az adott korszak és hely/helyek műfaji igényeit, a műfajok régiségben megszokott összetettségének tényét, a műfaji tradíció jellegzetességeit, a korszak számára kiemelkedően fontos tartalmi elemeket, valamint a szélesebb művelődéstörténeti korszak, a középnémet protestáns későhumanizmus és korabarokk sajátosságait. A leszűrhető következtetések a következők: 1. Hermann Conring De bibliotheca Augusta című művének egyik legfőbb forrása Johann Schwartzkopf wolfenbütteli kancellár tizenkét évvel korábban született írása volt Bibliotheca Augusta (…), quae est Wolferbyti címen (1649). A corvinákra vonatkozó részt Conring teljes egészében Schwartzkopf szövegéből merítette. Ennek következtében Schwartzkopf művét kell kiindulási alapnak tekinteni. 2. Mind Schwartzkopf, mind pedig Conring műve – az udvari irodalmi produkció követelményeinek megfelelően – elsősorban laudáció, minden más műfaji sajátosság (pl. Conringnál a traktátusszerűség, Schwartzkopf esetében a röplapszerűség) csak ez után következik. Várakozásainkkal ellentétben azonban nem könyvtárlaudációról van szó, hanem mindkét mű esetében valójában uralkodólaudációról beszélhetünk. 3. Ennek megfelelően e művekben a szövegalkotást elsődlegesen az uralkodólaudációnak az antikvitásból öröklött szabályrendszere határozza meg. Az ókortól kezdve számos laudáció, valamint a praeceptum-irodalom, de főként a későan7
tik Menandros rhétor elméleti műve is tanúsítja, hogy a személy laudációjának egyik legalapvetőbb szervezőelve a négy kardinális erény (vagy közülük néhány) számbavétele volt. (Ez egyben a morálfilozófia és a rétorika mindenkori közeli kapcsolatát is mutatja.) August esetében a szerzők az uralkodó bölcsességét, prudentiáját hangsúlyozták. A könyvtár a vizsgált művekben pedig elsődlegesen arra szolgál, hogy az uralkodói prudentiát szimbolizálja. 4. Mivel azonban e kereteken belül a könyvtár valóban nagy szerepet kap, a vizsgált művek műfaját könyvtárlaudációval ötvözött uralkodólaudációként határozhatjuk meg. 5. Miközben megkíséreltük körvonalazni e ritka műfajt, alkotóelmeit, eredetét, párhuzamait, rendkívül összetett kép bontakozott ki. Tapasztalataink szerint ebben a formában sem az ókorban, sem pedig a középkorban nincs kifejezett előzménye. Alkotóelemeinek, toposzainak azonban van. Miként említettük, a formát és részben a tartalmat az uralkodólaudáció évezredes szabályai és nyelvi készletei adják, toposzainak jó része pedig olyan motívumkincsből származik, amely szintén az antikvitás óta létezik és általában a műveltség dicséretéhez kapcsolódik. (E toposzgyűjteményre jó példa Richard de Bury Philobiblonja is, amely mű ezen a ponton rokon vonásokat mutat fel a vizsgált műfajjal.) Van azonban egy olyan tematikus vetülete is az uralkodólaudációba ágyazott könyvtárlaudációnak (és általában az uralkodólaudációknak), amelyre eddig nem fordítottak figyelmet, és amely a valódi kulcsot szolgáltatja ahhoz, hogy értelmezhessük a műfajba sorolható alkotásokat: a politikaelméleti irodalom. Ezek a laudációk, amelyeknek a fókuszpontjában az uralkodói bölcsesség áll, kivétel nélkül érintik a jó uralkodó problematikáját, és rokonságban állnak korszakuk államelméleti irodalmával. (Ha még inkább pontosítani szeretnénk a képet, akkor az adott korszak morálfilozófiájával is, amely a jó uralkodó kérdéskörétől elválaszthatatlan.) Központi gondolatuk a közjó, a bonum publicum, amelyet az uralkodónak szolgálnia kell. 8
6. Úgy tűnik, hogy a fenti alkotóelemek akkor kezdenek összerendeződni a szóban forgó műfajjá, amikor már nagyobb számban léteznek jelentősebb uralkodói könyvtárak, és amikor azok birtoklása presztízs és érték a szélesebb közönség számára is. Ez valamikor a reneszánsz humanizmus égisze alatt, a 15. században történik meg. Érdekes módon azonban olyan könyvtárlaudációval bővített uralkodólaudációkat, amelyek itáliai uralkodókról szólnak, az itáliai produkcióból nem ismerünk. Nem kizárható a feltevés, hogy az itáliai humanisták először Hunyadi Mátyásról és könyvtáráról írtak ilyet. Ebben az esetben ez a ritka műfaj a Corvina Könyvtár vonatkozásában születhetett meg. 7. Érdekes módon tehát az August herceget és könyvtárát dicsőítő szövegek legkorábbi párhuzamait a Mátyásra írott hasonló jellegű alkotásokban találjuk meg. Ezek pedig a következők: Naldo Naldi firenzei humanista De laudibus Augustae Bibliothecae című verses műve Mátyás könyvtáráról (1480–1490), Bartolomeo della Fonte firenzei humanista levele Hunyadi Mátyásnak (1489. január 30.) és bizonyos értelemben ide sorolandó – bár nem itáliai tudósról van szó – Johann Alexander Brassicanus német humanista beszámolója is 1525ös budai látogatásáról, amelyet Salvianus-kiadása előszavában tett közzé 1530-ban (VD16 S 1511). Mindhárom mű esetében uralkodólaudációba ágyazott könyvtárlaudációról beszélhetünk a fent bemutatott műfaji jellegzetességekkel. A dolgozatban ezeket a szövegeket műfajuk szempontjából részletesen elemeztük. A politikaelméleti háttér Naldi műve esetében egészen pontosan meghatározható. Az itáliai podestà-irodalom és a királytükör-irodalom, valamint Cicero De officiisének mindent átfogó hatása mellett Naldi elsősorban saját legszűkebb szellemi közegéből, a Marsilio Ficino által fémjelzett firenzei platonizmus gondolatköréből merített (pl. a vita contemplativa előtérbe helyezését és a filozófus-király motívumát). 9
Naldi művéről politikaelméleti szempontból a dolgozatban részletesebben is szó esik. Többek között igyekeztünk válaszjavaslatot nyújtani néhány olyan régóta megoldatlan kérdésre, mint például a XII táblás törvények jelenléte a műben vagy a medicina tárgykörének felbukkanása egy adott ponton (miért éppen ott?). Értelmezést nyert az is, hogy Cicero De officiise miért kapott olyan nagy szerepet Naldinál. Az új szempontú megközelítést paleográfiai megfigyelések is kiegészítették, amennyiben sikerült megállapítanunk, hogy a kódex glosszátora, akinek a margókon található „auctorjegyzéket” köszönhetjük, nem azonos a főszöveget másoló kézzel. A főszöveget Firenzében másolták, a margináliákat viszont minden bizonnyal Budán jegyezte be egy itáliai iskolázottságú kéz. Ennek azért van jelentősége, mert a kódexlapok elsődleges vizuális hatása, az auctornevek glosszáiból összerendeződő katalógusszerűség évszázadokra meghatározta – hangsúlyaiban pedig némiképp félrevezette – a Naldi-mű kutatását. A példa jól tükrözi, hogy a paratextusok milyen óriási szerepet játszhatnak szövegek későbbi, akár tudományos, akár másféle interpretációjában. 8. Schwartzkopf (és Conring) August hercegre írt uralkodólaudációval ötvözött könyvtárlaudációjának természetesen közelebbi párhuzamai, előképei is vannak. A legfontosabb forrás mindkét mű számára mind eszmeileg, mind műfajilag, mind pedig tartalmilag a németalföldi filológus, Justus Lipsius De bibliothecis syntagma (1602) című rövid írása volt. A dolgozatban erről a műről igyekeztünk bebizonyítani, hogy esetében – a korábbi szakirodalom állításával ellentétben – szintén nem pusztán könyvtártörténeti traktátusról van szó, hanem uralkodólaudációval ötvözött könyvtárlaudációról, melyben az antik könyvtárak valójában exemplumok, a rétorikai összehasonlítás részei. Schwartzkopf és Conring műve esetében a legfontosabb eszmetörténeti és politikaielméleti hátteret – nem függetlenül a 15. századi előzményektől és Machiavellitől sem – 10
Justus Lipsius újsztoicizmusa jelenti, amely a németalföldi tudós csaknem valamennyi művét áthatotta, így – a dolgozatban igyekeztünk bizonyítani – a De bibliohtecis syntagmát is. Schwartzkopf felé az újsztoicizmust Christoph Heidmann, a helmstedti egyetem rétorikaprofesszora, Schwartzkopf tanára közvetlenül is közvetíthette. Heidmann Lipsius nagy tisztelője volt, és maga is írt könyvtárról szóló művet, egy oratiót abból az alkalomból, hogy Friedrich Ulrich herceg a helmstedti egyetemnek ajándékozta könyvgyűjteményét (Oratio de Bibliotheca Iulia, 1622). Heidmann oratióját szintén elemeztük műfaji szempontból, és bebizonyítottuk, hogy szintén az általunk vizsgált műfajt képviseli, valamint hangsúlyosan közvetíti Lipsius elképzelését a kiváló uralkodóról, aki éjt nappallá téve népe üdvén munkálkodik. Schwartzkopf minden bizonynyal ismerte a munkát, de számára Lipsius De bibliothecis syntagmája mégis közvetlenebb forrás volt. Conring nem csupán automatikusan veszi át a szöveggel együtt Schwartzkopf lipsiusi elveit, hanem saját meggyőződésből is, hiszen maga is nagy tisztelője volt Justus Lipsiusnak, még ha bizonyos pontokon nem is értett egyet vele. Conringnál mindazonáltal a korabeli arisztotelizmus hatása is megfigyelhető. 9. Schwartzkopf művét részletesen elemeztük. A műfaj meghatározása, a szöveg felépítésének felvázolása és a közvetlen lipsiusi átvételekre való rámutatás után elsősorban arra törekedtünk, hogy bemutassuk: mennyire híven tükrözi a rövidke mű azt a folyamatot, melynek során az új, különálló épületben elhelyezett könyvtár önálló elemmé vált August herceg uralkodói reprezentációjában. Szinte kézzelfogható a „Bibliotheca Augusta” név születése a műben – a névadás önmagában is jelzi, hogy önálló entitás jött létre –, hiszen Schwartzkopf kifejezetten e munka számára alakítja át a wolfenbütteli Heinrich Julius Scheurl epigrammáját (egyébként egy Sannazaro-parafrázist) úgy, hogy létrehozta a „Bibliotheca Augusta” szókapcsolatot. A szövegben a könyvtár részben valós térként, részben pedig eszmei térként jelenik 11
meg. A mű August udvari reprezentációjának rendszerébe illeszkedik, valójában a herceg uralkodói bölcsességét és műveltségét bizonyítja. Különös módon Schwartzkopf a könyvtár állományát bemutató részben kizárólag a corvinákat említi, és itt fogalmazza meg, hogy August Bécsben vásárolta őket. Rétorikai szempontból Mátyás könyvtára és a corvinák exemplumszerepben állnak, egyben a laudációhoz szükséges comparatio, az összehasonlítás elemeit adják. A bécsi provenienciáról szóló, a valóságnak nem megfelelő kijelentést pedig reprezentációs igények ösztönözhették: a corvinák – „Bécsen keresztül” – térben is kapcsolatot teremthettek a nagy bibliofil uralkodóelőd, Hunyadi Mátyás és a hasonlóan művelt August udvara között, megvalósítva a translatio studiorum/Musarum aktusát. 10. Mivel Conring alapvetően Schwartzkopf művéből dolgozott, mindezt változatlanul átvette. Mégis fontosnak tartottuk elemezni a monumentális művet azért, hogy egyszer és mindenkorra tisztázzuk a kutatásban általa okozott számtalan félreértést. Az elemzés során nagy hangsúlyt fektettünk a műfaj pontos meghatározására. Ehhez részben a szöveg belső sajátosságait és a korabeli rétorika és logika paeceptumait használtuk fel, valamint Conring fennmaradt levelezését, amelyben a szerző kifejezetten szót ejtett a kérdéses munkára vonatkozó műfaji megfontolásokról is. Azt találtuk, hogy a polihisztor eredetileg tudós traktátust szándékozott írni, de egy bizonyos ponton a laudáció mellett döntött. Ezt követően a laudáció határozta meg a szöveg struktúráját. A műfajváltás a szövegben jól tetten érhető. Igazoltuk azt is, hogy a mű valójában uralkodólaudáció, amelyben a könyvtár az uralkodói prudentiát szimbolizálja. A rétorikai és logikai elemzés számos érdekességet hozott: kiderült, hogy Conring az inventiót az arisztotelészi kategóriák alapján dolgozta ki; továbbá érdekes volt megfigyelni, hogy a mű milyen nagy mértékben tükrözi a korszak rétorikai tendenciáit, a hangsúlyos amplifikációt, a megdöbbentésre való törekvést (admiratio, argutum, acu12
tezza), stílusában pedig a politikai beszédekre jellemző, a concinnitast hangsúlyozó ciceronianizmust. Ezt követően végigvettük a corvinák valamennyi említését a szövegben, és azt találtuk, hogy Conring e tekintetben teljes mértékben Schwartzkopfot követi. Átveszi a bécsi proveniencia gondolatát, s bár apró változtatásokat is eszközöl az adott helyen, lényegileg nem módosít rajta, valójában csupán még homályosabbá teszi a szöveget. Mátyás könyvtára Conringnál egyébként általában exemplumként szerepel és a rétorikai összehasonlítás része. Ám meglehetősen rangos exemplumról beszélhetünk. Jól érzékelhető ugyanis, hogy a magyar királyi bibliotéka ekkoriban igen magas presztízsű lehetett az európai literátus közvélemény szemében. Conring számára az elpusztult „jelenkori” könyvtárak közül a heidelbergi könyvtár mellett Mátyás könyvtára volt a leginkább tisztelt legendás gyűjtemény Európának az Alpoktól északra eső részén. A létező könyvtárak közül is csupán a Mazarin-könyvtár és természetesen August herceg könyvtár múlta felül. 11. Egy bizonyos ponton Conring hosszan idézi J. A. Brassicanus már említett beszámolóját budai látogatásáról. A dolgozat írása során megállapítottuk, hogy ennek a Brassicanus-szövegnek alapvető befolyása volt a Corvina Könyvtár későbbi megítélésében. Ez volt az egyetlen hosszabb, érdemi információkat közlő forrás a Corvináról, amelyből az utókor tájékozódhatott. Ne feledjük azonban, hogy ez az alapszöveg is valójában uralkodólaudációval ötvözött könyvtárlaudáció, számos olyan „információval”, amelyek kizárólag a műfaj miatt kerültek bele. Ezek az információk – sok esetben valójában toposzok –, illetőleg a szöveg sajátos hangsúlyai, valamint Brassicanus egyéni érdeklődése pedig tényekként öröklődtek tovább a későbbi tudós irodalomban. (Ilyen például a görög kódexek Corvinában való jelenlétének hangsúlyozása. Jóllehet valóban voltak görög nyelvű kéziratok Budán, Brassicanus az ő speciális érdeklődése folytán különösen fókuszált rájuk, s feltehetőleg ennek köszönhető, hogy a görög állomány később 13
olyan hangsúlyos „helyet kapott” a gyűjteményben.) Minden bizonnyal Schwartzkopfnak és Conringnak is Brassicanus szövege volt az alapforrása a Corvináról. Láthatjuk tehát, hogy vizsgált szövegeinkben valójában olyan „források” hierarchikus egymásra épüléséről van szó, amelyeket önmagukban is csak fenntartásokkal szabad tényleges forrásértékkel felruházni, nem beszélve arról a helyzetről, ha újabb speciális kontextusba kerülnek, például ha egy hercegi udvar reprezentációjában kell helyet foglalniuk, az új közeg új céljainak szolgálatában. Jóllehet a dolgozat a wolfenbütteli corvinacsoportra és két konkrét szöveg elemzésére koncentrált, reményeink szerint a bemutatott esettanulmány valamelyest modellálja a Corvina Könyvtárról szóló kora újkori források „működését”: jellegüket, beágyazottságukat, azt, hogy új helyre, új kontextusba kerülve miként nyernek gyökeresen új jelentést. A királyi könyvek uralkodói kontextusban ismét betölthetik reprezentációs funkciójukat. A Corvináról szóló szövegek tehát csak a legnagyobb körültekintéssel kezelhetők valódi forrásként. A corvinák története Herzog August után: „a 13 corvina” Jól tükrözi a kora újkori corvinarecepció működését, hullámzását a 13 corvina esete. A hiteles wolfenbütteli corvinák száma ugyanis a 17. század végére „kibővült”. Ennek alapvetően két oka volt: egyfelől a Corvina Könyvtár általános európai presztízse, másfelől a corvinák speciális tisztelete Wolfenbüttelben, amely valószínűleg összefonódott az alapító, August herceg és könyvtárának tiszteletével és következménye volt a helyi udvari reprezentációnak, amelynek – mint láttuk – a corvinák szerves részét képezték. Ugyanakkor a fennmaradt corvinákra irányuló figyelem Buda 1686-os felszabadítása után egész Európában felerősödött. 14
A dolgozat utolsó részében egymástól függetlenül publikált levelezés alapján rekonstruáltunk egy érdekes történetet, amely rendkívül jól tükrözi a corvinák iránti történeti érdeklődés éledezését hazánkban, és bepillantást enged abba is, hogy milyen szerepet játszottak a Hungarus peregrinusok a külföldön őrzött magyar vonatkozású források hazai ismertté tételében. De segítségükkel arról is meggyőződhetünk, hogy ezek az információk valójában mennyire pontatlanok, nehezen értelmezhetők voltak. A nyomozásban, amelyet Szmertniki Menyhért levele (1703. július 16.) indított el, részt vett Hevenesi Gábor jezsuita történész, Kollonich Lipót bíboros érsek, Bodo von Oberg Bécsben tartózkodó hannoveri követ, Jobst Christoph Reiche hannoveri udvari tanácsos és Gottfried Wilhelm Leibnitz is, aki 1691 és 1716 között a wolfenbütteli hercegi könyvtárat is felügyelte. A nyomozás tárgyát bizonyos magyar történelemről szóló kódexek képezték, körülbelül tíz darab, piros selyembe kötve, amelyeknek a wolfenbütteli könyvtárban kellett lenniük, és amelyek létéről peregrinusok hoztak hírt Magyarországra. A dolgozatban igazolni próbáltuk, hogy valójában a „kibővült” wolfenfenbütteli corvinacsoportról volt szó, amelyet érdekes módon Leibnitz sem azonosított a keresett anyaggal. Az esettanulmány arra is jó példa, hogy miként vált egy reprezentációs okokból előállt jelenség később tudományos problémává. A 13 wolfenbütteli corvina kérdésével ugyanis helyenként még napjainkban is birkózik a kutatás. *** A wolfenbütteli corvinák esete tehát összességében arra figyelmeztet, hogy a kora újkori corvinarecepcióban az eszmetörténet, mentalitástörténet, filológiatörténet, irodalomtörténet stb. legkülönbözőbb szférái találkoznak egymással, és a kutatónak mindezzel számolnia kell, ha nem akarja szem elől téveszteni a célt, az egykori valóság hiteles feltárását. 15
