Carson McCullers
A SZOMORÚ KÁVÉHÁZ BALLADÁJA The Ballad of the Sad Café
A város maga nagyon sivár; alig is áll másból, mint a pamutszövödéből, a munkások lakta kétszobás házakból, néhány őszibarackfából, a két színes ablakkal hivalkodó templomból, és az alig száz méter hosszú nyomorúságos főutcából. Szombatonként a közeli farmok bérlői bejárnak piacozni és pletykálkodni egy kicsit. Máskor a város elhagyatott, szomorú, olyan, mint egy távoli, a világ többi részétől elszakadt hely. A legközelebbi vasútállomás Society Cityben van, és a Greyhound- és White-autóbuszjáratok a három mérföldre fekvő Forks Falls Roadon járnak. A telek rövidek és kemények, a nyarak fehéren izzanak a vad hőségtől. Ha egy augusztusi délután végigmégy a főutcán, nem tudsz mit csinálni. A legnagyobb épület, amely a város kellős közepén áll, teljesen be van deszkázva, és annyira jobbra dől, hogy az ember azt hinné, minden pillanatban összerogyhat. A ház nagyon régi. Különös, szinte eszelős benyomást kelt, s az ember nem tudja, minek tulajdonítsa e hatást, míg hirtelen rá nem jön, hogy a homlokzati veranda jobb oldalát és a fal egy részét befestették, de a festést félbehagyták, és a ház egyik fele sötétebb és kopottabb, mint a másik. Az épület teljesen elhagyatottnak látszik, az emeleten azonban van egy bedeszkázatlan ablak; néha, késő délután, mikor legkegyetlenebb a hőség, egy kéz lassan kinyitja a zsalugátert, és egy arc bámul le a városra. Olyan ez az arc, mint az álombéli, szörnyű, elmosódott arcok - nem nélküli és fehér, s a két kancsal, szürke szem annyira befelé fordul, mintha egyetlen hosszú, titkos, mélységes bánattal teli pillantást váltana egymással. Az arc vagy egy óra hosszat időzik az ablakban, azután ismét becsukódik a zsalugáter, és attól a pillanattól kezdve valószínűleg egyetlen lelket sem lehet többé látni a főutcán. Ó, ezek az augusztusi délutánok - ha véget ért a műszakod, semmit az égvilágon nem tudsz csinálni; esetleg lemehetsz a Forks Falls Roadra, és figyelheted az összeláncolt rabok csapatát. De itt, ebben a városban, volt valamikor egy kávéház. És ahhoz a régi, bedeszkázott ablakú házhoz hasonló nem volt sok-sok mérföldre ezen a vidéken. Asztalok voltak benne, rajtuk abrosz és papírszalvéták, a ventillátorokon színes papírszalagok lobogtak, és szombat esténként nagy társaság gyűlt itt össze. A helyiség tulajdonosa Miss Amelia Evans volt. A siker és a vidámság azonban főként egy púposnak volt tulajdonítható, akit Lymon kuzinnak neveztek. Még egy embernek jutott szerep a kávéház történetében: Miss Amelia volt férjének, egy rettenetes alaknak, aki hosszú börtönbüntetése után visszatért a városba, pusztulást hozott magával, és aztán köd előtte, köd utána. A kávéházat régen becsukták már, de emlékét még ma is őrzik.
A helyiség nem volt mindig kávéház. Miss Amelia apjától örökölte a házat, s azelőtt üzlet volt benne, amely elsősorban abrakot, guanót, lisztet, tubákot és más hasonló fontos árucikket tartott. Miss Amelia gazdag volt. Az üzleten kívül egy szeszfőzőt is üzemeltetett három mérföldre innen, a mocsárban, és italának nem volt párja a megyében. Fekete, magas nő volt, csontjai és izmai mint egy férfié. Haját rövidre vágta, és hátrafésülte a homlokából, napbarnított arcának valami feszült, szikár jellege volt. Csinos nőnek mondhatta volna az ember, ha nem lett volna már akkor is egy kicsit kancsal. Voltak, akik szívesen udvaroltak neki, de Miss Ameliát nem érdekelte a férfiak szerelme, és magányos lény maradt. Házassága nem is hasonlított semmilyen más házassághoz a környéken - különös és veszedelmes
házasság volt, csak tíz napig tartott, s az egész város értetlenül és döbbenten állt a történtek előtt. E furcsa házasságot nem számítva, Miss Amelia egész életében egyedül élt. Gyakran egész éjszakákat töltött viskójában, künn a mocsárban, kezeslábasba és gumicsizmába öltözve, és némán vigyázta a lepárló lassú tüzét. Miss Amelia mindenen gyarapodott, amit kézzel lehetett készíteni. Hurkát és kolbászt adott el a közeli városban. Egy szép őszön cirokot sajtolt ki, és kádjaiban a szirup sötétarany színű volt és finom illatú. Két hét alatt téglából árnyékszéket épített a háza mögött, és értett az ácsmesterséghez is. Csupán az emberekkel nem tudott bánni. Az embereket, hacsak nem tehetetlenek vagy betegek, nem lehet kézbe venni, és egyik napról a másikra értékesebbé és hasznothajtóbbá alakítani, így hát Miss Amelia az embereknek csak egy hasznát látta: pénzt szedett ki belőlük. Ezt eredményesen csinálta. Jelzálog termésen és ingatlanon, fűrészmalom, pénz a bankban - sok mérföldnyi körzetben ő volt a leggazdagabb asszony. Olyan gazdag lett volna, mint egy képviselő, ha nincs egy fogyatékossága, az, hogy szenvedélyesen szerette a pereket és a bíróságokat. Képes volt apróságok miatt hosszú és elkeseredett perekre menni. Az a mondás járta, hogy Miss Amelia éppen csak megbotlik egy kőben az úton, maris körülnéz, hogy kit perelhetne be érte. A pereket nem számítva, nyugodalmas életet élt, s egyik napja olyan volt, mint a másik. Tíznapos házasságát nem számítva, semmi sem változtatott ezen, míg el nem érkezett annak az esztendőnek a tavasza, mikor Miss Amelia betöltötte harmincadik életévét. Szelíd, csendes áprilisi éjszaka történt, éjfél felé. Az ég kék volt, mint a mocsári írisz, a hold tiszta és fényes. A termés jónak ígérkezett azon a tavaszon, s az elmúlt hetekben a szövödeben éjszakai műszakban is dolgoztak. Lenn a pataknál a gyár szögletes téglaépülete sárga fényben úszott, s a szövőgépek halkan, egyenletesen zúgtak. Olyan éjszaka volt, amikor jól hallani messziről, a sötét földeken keresztül, egy szerelmeséhez siető néger lassú énekét. Vagy amikor olyan kellemes nyugodtan üldögélni és kézbe venni a gitárt, vagy egyszerűen csak pihenni egyedül, és nem gondolni semmire. Az utca aznap este kihalt volt, de Miss Amelia boltjából világosság szűrődött ki, és künn a tornácon öt ember tartózkodott. Egyikük Tömzsi MacPhail volt, művezető, pirospozsgás, vékony, vörös kezű férfi. A lépcső tetején két fiú ült kezeslábasban, a Rainey ikrek, mindketten nyurgák, soványak, lassú mozgásúak, fehér hajúak és álmos, zöld szeműek. A negyedik ember Henry Macy volt, félénk és tartózkodó, jó modorú és ideges ember, aki az alsó lépcsőn ült. Miss Amelia a nyitott ajtó szélének támaszkodott, nagy vízhatlan csizmába bújtatott lábát keresztbe tette, és türelmesen oldozta-bogozta a csomókat egy kezébe akadt kötélen. Már régóta nem beszéltek. Az egyik iker, aki az üres utat bámulta, szólalt meg először. - Valami jön - mondta. - Elszabadult egy borjú - felelte a testvére. A közeledő alak még túl messze volt, semhogy világosan ki lehetett volna venni. A hold homályos, eltorzult árnyakká formálta az út mentén virágzó őszibarackfákat. A virágok és az édes tavaszi fű illata elkeveredett a levegőben a közeli lagúna meleg, fanyar szagával.
- Nem a. Valami kölökféle - mondta Tömzsi MacPhail. Miss Amelia szótlanul figyelte az utat. A kötelet letette, és csontos, barna keze a kezeslábasa pántjain babrált. Összevonta a szemöldökét, s egy sötét hajfürt a homlokába hullott. Mialatt így várakoztak, az út végén valamelyik házban egy kutya vad, rekedt vonításba kezdett, és addig folytatta, míg egy hang ki nem szólt, és csendre nem intette. Mindaddig, míg az alak egész közel nem ért a tornácról kisugárzó sárga fényudvarhoz, nem láttak tisztán, mi lehet az. A férfi idegen volt, s idegen ritkán jön a városba gyalog ilyen időpontban. S mi több, a férfi púpos volt. Alig volt négy lábnál magasabb, rongyos, porlepte felöltőt viselt, amely alig ért a térdéig. Apró, görbe lába túlontúl vékonynak látszott, hogy nagy, torz mellkasát és a vállán ülő púpot elbírja. Nagyon nagy feje volt, mélyen ülő kék szeme és keskeny, apró szája. Arca szelíd is volt, meg szemtelen is - fakó bőre sárga volt a portól, és levendulaszín árnyak ültek a szeme alatt. Kötéllel átkötött, ócska bőröndöt cipelt. - 'Stét - mondta a púpos lihegve. Miss Amelia és a verandán levő férfiak nem köszöntek vissza, s nem is szóltak semmit. Csak nézték. - Miss Amelia Evanst keresem. Miss Amelia hátravetette homlokából a haját, és felemelte az állat: - Miért? - Mert rokona vagyok - felelte a púpos. Az ikrek és Tömzsi MacPhail Miss Ameliára pillantottak. - Én vagyok az - mondta Miss Amelia. - Mi az, hogy "rokona"? - Az úgy van... - kezdte a púpos. Zavartnak látszott, mint aki mindjárt sírva fakad. Letette a táskát az alsó lépcsőre, de a fogantyúról nem vette le a kezét. - Anyám Fanny Jesup volt, Cheehaw-ból származott. Úgy harminc évvel ezelőtt hagyta el Cheehaw-t, mikor először férjhez ment. Gyakran emlegette, hogy volt egy Martha nevű féltestvére. És Cheehaw-ban azt hallottam ma, hogy az volt a maga anyja. Miss Amelia kissé félrefordított fejjel hallgatta. Vasárnaponként egyedül szokott ebédelni, házában sohasem nyüzsgött a rokonok hada, és senkivel sem tartotta a rokonságot. Volt egy nagynénje, a cheehaw-i béristálló tulajdonosa; de ez a nagynéni is meghalt már. Rajta kívül csak egy másod-unokatestvére élt még, egy húsz mérföldre fekvő városban lakott, de ez az unokatestvér és Miss Amelia nem nagyon jöttek ki egymással, s ha véletlenül elmentek egymás mellett, kiköptek. Időről időre többen igyekeztek igen buzgón kimutatni valami távoli kapcsolatot Miss Ameliával, de teljesen sikertelenül. A púpos hosszadalmas, zavaros fejtegetésbe kezdett, a tornácon tartózkodó hallgatóság előtt ismeretlen neveket és városokat emlegetett, amelyeknek látszólag semmi közük nem volt a tárgyhoz.
- Vagyis Fanny és Martha Jesup féltestvérek voltak, én pedig Fanny harmadik férjének a fia vagyok, így hát maga meg én... Lehajolt, és kinyitotta a bőröndöt. Keze olyan volt, mint valami piszkos verébkarom, és remegett. A csomag tele volt mindenféle kacattal, rongyos ruhákkal, varrógép-alkatrészekhez hasonló limlomokkal meg más efféle értéktelen tárgyakkal. A púpos kotorászott egy darabig, és végül előhalászott egy régi fényképet. - Ez anyámnak meg a féltestvérének a képe. Miss Amelia hallgatott. Lassan mozgatta az állkapcsát, és le lehetett olvasni az arcáról, hogy mit gondol. Tömzsi MacPhail elvette a fényképet, és a világosság felé tartotta. Két sápadt, vézna, két-három éves kisgyerek képe volt. Az arcok vékony fehér foltok voltak; bárkinek a fényképalbumában helyük lett volna, mint valami féltett emléknek. Tömzsi MacPhail megjegyzés nélkül visszaadta. - Honnan jössz? - kérdezte. A púpos bizonytalan hangon felelt: - Utazgattam. Miss Amelia még mindig hallgatott. Csak állt az ajtónak támaszkodva, és nézett le a púposra. Henry Macy idegesen hunyorgott, és a kezét dörzsölgette. Aztán csöndesen felállt az alsó lépcsőről, és eltűnt. Jó lélek volt, és a púpos helyzete szánalmat ébresztett benne, így hát nem maradt tovább, mert nem akart tanúja lenni, mikor Miss Amelia elkergeti a jövevényt a birtokáról, és kiűzi a varosból. A púpos bőröndje ott feküdt kinyitva az alsó lépcsőn: ő maga meg szipogott, és remegett a szája. Talán megérezte szomorú helyzetét. Talán rájött, milyen nyomorúságos dolog idegennek lenni itt a városban, idegennek, akinek tele a táskája limlommal, és azt állítja, hogy Miss Amelia rokona. Mindenesetre leült a lépcsőre, és hirtelen sírni kezdett. Nem mindennapos dolog, hogy egy ismeretlen púpos állítson be éjfélkor a boltba, azután leüljön és sírjon. Miss Amelia hátrasimította homlokából a haját. A férfiak feszengve néztek egymásra. A város körös-körül nagyon csendes volt. Végül az egyik iker megszólalt: - Csapjon belém a ménkű, ha nem tisztára Morris Finestein. Mindenki helyeslőén bólintott, mert ennek a kifejezésnek sajátos jelentése van. A púpos azonban még keservesebben sírt, mert nem tudhatta, miről beszélnek. Morris Finestein évekkel ezelőtt a városban lakott. Csak egy kis ugrabugráló zsidó volt, aki elsírta magát, ha Jézus gyilkosának nevezték, és mindennap fehér kenyeret és lazackonzervet evett. Valami balszerencse érte, és elköltözött Society Citybe. De azóta, ha egy férfi nagyon finomkodó volt, vagy egyszer is elsírta magát, Morris Finesteinnek nevezték.
- Beteg - mondta Tömzsi MacPhail. - Valami baja van. Miss Amelia két hosszú, hanyag lépéssel átvágott a verandán. Lement a lépcsőn, megállt, és elgondolkozva nézte az idegent. Hosszú barna mutatóujjaival óvatosan megérintette hátán a púpot. A púpos még mindig sírt, de már nyugodtabban. Az éjszaka csendes volt, és a hold még mindig lágy, tiszta fénnyel világított: hűvösebb lett. Ekkor Miss Amelia rendkívüli dolgot művelt: előhúzott a farzsebéből egy üveget, s miután letörölte száját a tenyerével, átnyújtotta a púposnak, hogy igyék. Miss Ameliát ritkán lehetett rávenni, hogy hitelbe adjon italt, az meg, hogy akár csak egy cseppet is ingyen adjon, elképzelhetetlen volt. - Igyál - mondta. - Szíverősítő. A púpos abbahagyta a sírást, gondosan lenyalogatta a könnyeit, és úgy tett, ahogy mondták. Mikor befejezte, Miss Amelia lassan kortyintott egyet, megmelegítette és kiöblítette vele a száját, és kiköpte. Azután ő is ivott. Az ikreknek és a művezetőnek saját üvege volt, úgy vették. - Itatja magát - mondta Tömzsi MacPhail. - Miss Amelia, magában sose csalatkoztam. Fontos szerepe van e történetben a whiskynek, amit aznap este megittak (két nagy üveggel). Másképp nehéz volna megmagyarázni azt, ami ezután következett. Mert ha nem így esnek a dolgok, talán máig sincs kávéház a városkában. Miss Amelia italának nagyon is különös jellegzetessége van. Tiszta, és csípi a nyelvet, de ha egyszer lecsúszott, sokáig izzik még belül az emberben. És ez még nem minden. Tudott dolog, hogy ha valami üzenetet citromlével írnak egy tiszta papírlapra, nem marad nyoma. De ha a papírt egy pillanatra a tűzhöz tartják, akkor a betűk megbámulnak, és a jelentésük világossá válik. Képzeljük el, hogy a whisky a tűz, és az üzenet az ember lelkére van írva - akkor megértjük, milyen értékes Miss Amelia whiskyje. Eddig észrevétlen dolgok, a lélek sötétjében lappangó gondolatok felismerhetővé és érthetővé válnak. Egy szövő, aki csak a szövőgéppel, csajkájával, az ággyal és újra a szövőgéppel gondol - ez a szövő iszik egy kicsit belőle vasárnap, és rábukkan egy vízililiomra. És ott tartja tenyerén a virágot, szemlélgeti kecses arany kelyhét, és hirtelen feltámad benne valami édes érzés, olyan élesen, mint a fájdalom. Egy takács talán felnéz hirtelen, és először veszi észre a januári ég hideg, hátborzongató, éjféli ragyogását, és olyan kicsinek érzi magát, hogy rémületében megáll a szívverése. Ilyenféle dolgok történhetnek hát, ha az ember Miss Amelia italából iszik. Talán szenved, talán öröm ragadja magával - de az élmény felfedi az igazságot: átmelegíti a lelkét, és olvashatóvá teszi a rejtett üzenetet.
Éjfél utánig ittak, s a holdat eltakarták a felhők, az éjszaka hideg és sötét lett. A púpos még mindig a legalsó lépcsőn ült, szánalmasan előrehajolt, és homlokát a térdére fektette. Miss Amelia zsebre tett kézzel állt, fél lábát a második lépcsőn pihentette. Már régóta hallgatott. Arcára az a kifejezés ült, amely oly gyakorta látható némileg kancsal személyeken, mikor mélyen gondolataikba merülnek: ez a kifejezés egyszerre látszik nagyon bölcsnek és nagyon bolondnak. Végül így szólt:
- Nem tudom, hogy hívnak. - Lymon Willis vagyok - mondta a púpos. - Gyere csak be - mondta Miss Amelia. - Van egy kis vacsoramaradék a tűzhelyen, azt megeheted. Élete folyamán alig néhányszor hívott meg Miss Amelia bárkit is, hogy vele egyék, hacsak nem akart valami módon rászedni valakit, vagy nem akart keresni rajta, így hát a verandán üldögélő férfiak úgy érezték, valami hiba történt. Később maguk közt arról beszéltek, hogy Miss Amelia alighanem végigitta a délután nagy részét künn a mocsárban. Akárhogy is, bement a tornácról, és Tömzsi MacPhail és az ikrek elindultak hazafelé. Miss Amelia elreteszelte az utcai kaput, és körülnézett, hogy az árui rendben vannak-e. Azután a bolt mögötti konyhába ment. A púpos, táskáját vonszolva, szipogva és orrát piszkos kabátjának ujjába törölgetve követte. - Ülj le - mondta Miss Amelia. - Mindjárt megmelegítem azt, ami van. Aznap este jó vacsorát ettek együtt. Miss Amelia gazdag volt, és nem sajnálta magától az ételt. Volt sült csirke (a mellét a púpos a maga tányérjára rakta), kelkáposzta és forró, sápadtarany édesburgonya. Miss Amelia lassan és egy béres étvágyával evett. Mindkét könyökét az asztalra támasztotta, a tányér fölé hajolt, szétvetette a térdét, lábát nekitámasztotta a szék keresztfájának. Ami a púpost illeti, ő úgy falta a vacsoráját, mintha hónapok óta színét sem látta volna ételnek. Evés közben egy könny csordult le szutykos arcán - de csak egy maradék könnyecske volt, és nem jelentett semmit. Az asztal közepén álló lámpa rendesen le volt nyírva, a kanóc széle kékes lánggal égett, és vidám fényt árasztott a konyhában. Miss Amelia vacsorája végeztével gondosan kitörölte a tányérját egy szelet fehér kenyérrel, azután a saját tiszta, édes szirupjával meglocsolta a kenyeret. A púpos is követte példáját, csak éppen finnyásabb volt, és tiszta tányért kért. Utána Miss Amelia hátrabillentette a székét, ökölbe szorította a kezét, és megtapogatta ingujjának tiszta kék szövete alatt a kemény, rugalmas izmokat: öntudatlan szokása volt az étkezések után. Aztán felvette a lámpát az asztalról, s fejével intett a púposnak, hogy kövesse. A bolt felett három szoba volt, itt lakott Miss Amelia egész életében: két hálószoba és közöttük egy tágas nappali. Kevés ember látta valaha is ezeket a szobákat, de mindenki tudta, hogy szépen vannak bútorozva, és rendkívül tiszták. És most Miss Amelia egy idegent, egy piszkos kis púpost vitt fel magával, aki isten tudja, honnan jött. Miss Amelia lassan lépkedett, s egyszerre kettesével vette a lépcsőfokokat, magasra tartva a lámpát. A púpos olyan szorosan baktatott mögötte, hogy az imbolygó fény kettejükből egyetlen nagy, torz árnyat formált a lépcsőház falán. A bolt feletti lakrész hamarosan éppoly sötét lett, mint a város többi része.
A reggel másnap derült volt, a napkelte meleg bíborába rózsaszín keveredett. A város körüli földeken frissen szántott barázdák fénylettek, és a bérlők serényen ültették el a mélyzöld dohánypalántákat. A varjak alacsonyan a föld felett szálltak, s gyors kék árnyékot vetettek a szántásra. A városban az emberek korán útnak indultak csajkáikkal, a szövöde ablaka meg
vakítóan aranylott a napfényben. A levegő friss volt, és a virágba borult barackfák fénylettek, mint a márciusi felhők. Miss Amelia később felnyergelte öszvérét, és elindult körülnézni a földjein, ahol gyapotot termelt, a Forks Falls Road közelében. Délre természetesen már mindenki tudott a púposról, aki az éjszaka közepén állított be az üzletbe. De senki sem látta még. A nappal hamarosan forróvá vált, s az ég dús déli kékbe váltott. Még mindig senki sem vehette szemügyre a különös vendéget. Néhányan emlékeztek rá, hogy Miss Amelia anyjának volt egy féltestvére - de abban eltértek a vélemények, hogy vajon meghalt-e, vagy megszökött egy dohányszedővel. Ami a púpos rokonsági igényét illeti, azt mindenki kiagyalt históriának tartotta. És a város, miután ismerte Miss Ameliát, arra a véleményre jutott, hogy Miss Amelia megetette a púpost, azután kitette a házból. De estefelé, mikor az ég megsápadt, s a műszak véget ért, egy asszony azt állította, hogy egy torz arcot látott az üzlet feletti ablakok egyikében. Miss Amelia maga nem szólt semmit. Egy darabig könyvelt az üzletében, órák hosszat vitatkozott egy farmerrel egy csoroszlyán, kijavított néhány csibeketrecet, naplementekor becsukott, és a szobáiba ment. A város tanácstalanul tárgyalta az esetet. Másnap Miss Amelia nem nyitotta ki az üzletet, hanem fenn maradt bezárkózva a lakásában, és senkivel sem találkozott. Ez volt az a nap, amikor a pletyka szárnyra kelt - olyan szörnyű pletyka, hogy az egész város és a vidék megdöbbent tőle. A pletykát egy Merlie Ryan nevű takács indította el. Nem sokat érő ember - sárga bőrű, csoszogó, fogatlan. Háromnapos maláriája van, ami azt jelenti, hogy minden harmadik nap elkapja a láz. Így hát két napig unalmas és mogorva, de a harmadik nap feléled, s néha van egy-egy, nagyobbrészt ostoba gondolata. Merlie Ryan egyik lázas napján történt, hogy hirtelen megfordult, és így szólt: - Tudom, mit csinált Miss Amelia. Megölte azt az embert, hogy valamit megszerezzen a táskából. Nyugodt hangon mondta, mintegy ténymegállapításként. És a hír egy órán belül végigszáguldott a városon. A város aznap egy vad és émelyítő mesét talált ki. Benne volt mindaz, amitől megremeg a szív - egy púpos, éjféli temetés a mocsárban. Miss Amelia börtönbe hurcoltatása a városon keresztül, viták azon, hogy mi történik a vagyonával -, s mindezt suttogó hangon mondták el, és mindig új, kísérteties részletekkel megtoldva adták tovább. Esett, s az asszonyok elfeledték behozni a kötélen száradó ruhát. Némely halandók Miss Amelia adósai - felvették a parádés ruhájukat, mintha ünnepnap volna. Az emberek összeverődtek a főutcán, beszélgettek, és a boltot figyelték. Nem volna igaz, ha azt mondanók, hogy az egész város részt vett e gonosz ünnepségben. Volt néhány józan eszű ember, aki azzal érvelt, hogy a gazdag Miss Amelia nem vetkezne ki annyira önmagából, hogy néhány értéktelen kacatért megöljön egy csavargót. Sőt, volt a városban három rendes ember is, aki nem kívánta ezt a bűnt, még az érdekesség és a vele járó izgalom kedvéért sem; nem szerzett nekik gyönyörűséget, ha a börtön rácsaiba kapaszkodó és Atlantában villamosszékbe ültetett Miss Ameliára gondoltak. Ezek a derék emberek Miss Ameliát másként ítélték meg, mint a többiek. Ha valaki minden egyes szempontból merőben más, mint amilyen valaha volt, s ha valakinek már olyan temérdek bűne van, hogy felidézni sem lehet őket egyszerre, akkor ennek a valakinek nyilvánvalóan különleges elbírálásban kell részesülnie. Eszükbe jutott, hogy Miss Amelia sötét bőrrel és bizony elég furcsa arccal
született, anya nélkül nevelte magányos életet élő apja, kora ifjúságában elérte a hat láb két hüvelyk magasságot, ami már önmagában is természetellenes egy nőnél, és hogy életmódja és szokásai mindig felfoghatatlanul különösek voltak. Eszükbe jutott mindenekelőtt rejtélyes házassága, amely a legesztelenebb botrány volt a város történetében. Így hát ezek az emberek csaknem sajnálatot éreztek iránta. S ha elindult vad csatáira - például berohant egy házba, és az adósság fejében kivonszolt onnan egy varrógépet, vagy valami bíróság elé tartozó ügyben heccelte fel magát -, érzésük különös keveréke volt az elkeseredésnek, valami fura kis belső kuncogásnak és egy mély, megnevezhetetlen szomorúságnak. De elég ezekből a derék emberekből, hiszen csak hárman voltak; a város többi lakója valóságos ünnepet ült egész délután e képzelt bűntett feletti örömében. Különös módon, mintha Miss Ameliának minderről fogalma sem lett volna. Napja java részét a lakásban töltötte. Ha lenn volt az üzletben, békésen járkált fel s alá, tett-vett, kezét mélyen kezeslábasa zsebébe süllyesztve, olyannyira lehajtott fővel, hogy az álla szinte eltűnt blúza gallérja mögött. Egyetlen vérfolt sem látszott rajta. Gyakran megtorpant, és csak állt komoran rövidre nyírt hajának egyik fürtjét csavargatva, és magában suttogott valamit. De napja nagy részét az emeleten töltötte. Besötétedett. A délutáni eső lehűtötte a levegőt, s az este zord volt és borongós, akárcsak télen. Az égen nem ragyogtak csillagok, s könnyű, jéghideg eső szitált. Kintről nézve a házakban a lámpák gyászosan, tétován pislogtak. Szél támadt, de nem a város mocsár felőli végéből jött, hanem az északra fekvő fekete, hideg fenyvesekből. A város órái nyolcat ütöttek. Még mindig nem történt semmi. A nappali hátborzongató beszélgetések után a zord este félelmet támasztott néhány emberben, s ezek otthonukban közelebb húzódtak a tűzhöz. Mások csoportokba verődtek. Vagy nyolc-tíz férfi Miss Amelia üzletének tornáca előtt gyülekezett. Hallgattak, és valóban csak várakoztak odakünn. Maguk sem tudták, mire várnak, de ez már így van: feszültség idején, ha valami nagy esemény közeleg, a férfiak így szoktak összegyülekezni és várni. És egy idő után elérkezik az a pillanat, amikor egy akarattal cselekszenek, nem meggondolásból avagy egyetlen ember szándékától függően, hanem mintha ösztöneik egyesülnének; az elhatározás ilyenkor nem egy embertől származik, hanem a csoporttól, mint egésztől. Ilyenkor az egyes ember nem tétovázik. Az pedig teljesen a sorstól függ, hogy az ügy békésen intéződik-e el, vagy pedig a közös cselekvés fosztogatásban, erőszakban és bűnben végződik-e, így hát az emberek józanul várakoznak Miss Amelia üzletének tornácán, s egyikük sem tudta, mit akarnak csinálni, csak azt érezték belül, hogy várniuk kell, s hogy nemsokára üt az óra. Az üzlet ajtaja most nyitva állt. Benn világosság és rend volt. Balra esett a pult, rajta fehér hús, kandiszcukor és dohány. Mögötte a polcon sózott fehér hús és dara. A bolt jobb oldalát főként mezőgazdasági eszközökkel s más ilyesmikkel rakták tele. Hátul a boltban, balra, volt a lépcsőhöz vezető ajtó, amely most nyitva állt. A bolt túlsó végében jobbra egy másik ajtó egy kis szobára nyílt, amelyet Miss Amelia az irodájának nevezett. Ez az ajtó is nyitva állt. Aznap este nyolc órakor Miss Amelia ott ült amerikai íróasztala mellett, és számításokat végzett egy töltőtollal néhány papírdarabkán.
Az iroda vidám fényben ragyogott, és Miss Amelia nem látszott tudomást venni a tornácon ácsorgó küldöttségről. Nagy rend volt körülötte, mint mindig. Ezt az irodát jól ismerték, mint valami rettenetes helyet, az egész vidéken. Itt bonyolította le Miss Amelia minden üzletét. Az íróasztalon gondosan letakart írógép állt, Miss Amelia ugyan tudott bánni vele, de csak a legfontosabb okmányokhoz használta. A fiókokban a szó szoros értelmében ezer meg ezer irat rejtőzködött, ábécé sorrendben lefektetve. Ebben az irodában fogadta Miss Amelia a betegeket is, akiket örömest s gyakorta gyógyított. Két egész polcot töltöttek meg zsúfolásig az üvegek és különböző orvosi holmik. A fal mellett pad állt, azon ültek a betegek. Miss Amelia értett hozzá, hogyan kell bevarrni kiégetett tűvel a sebeket, anélkül hogy azok megzöldülnének. Az égési sebekre hűvös, édes sziruppal szolgált. A meghatározatlan betegségekre töméntelen különféle orvosság állt rendelkezésére, melyeket maga főzött titkos receptek szerint. Nagyszerűen megindították a bélműködést, de kisgyereknek nem lehetett beadni őket, mert erős görcsöket okoztak. Nekik külön orvosságot tartott, édes illatút és enyhébbet. Igen, egészében véve jó orvosnak tartották. Keze, noha nagy volt és csontos, könnyedén, lágyan ért a beteghez. Nagy képzelőereje volt, és sok száz különböző gyógymódot alkalmazott. A legveszedelmesebb és legrendkívülibb kezelésbe is bátran belefogott, és nem volt olyan szörnyű betegség, melynek gyógyítására ne vállalkozott volna. Egyetlen kivétel volt csupán. Ha valaki női panaszokkal jött, nem tudott rajta segíteni. Sőt, a puszta szavak hallatára lassan elsötétült arca a szégyenkezéstől, s ott állt, nyakát inggallérjának feszítve, vagy gumicsizmáit összedörzsölve, tisztára mint egy nagy, szégyenkező, megbukott gyerek. De más betegségekben az emberek bizalommal fordultak hozzá. Nem számított fel semmi költséget, és mindig számos páciense volt. Aznap este Miss Amelia sokat írt a töltőtollával. De még így sem kerülhette el a figyelmét a sötét tornácon várakozó csoport, amely őt figyelte. Időnként felpillantott, és állhatatosán nézte őket, de nem üvöltött rájuk, hogy miért őgyelegnek a háza körül, mint valami nyamvadt locsifecsi banda. Arca büszke és komoly volt, mint mindig, amikor irodai íróasztalánál ült. Egy idő után ez a bámészkodás mintha bosszantani kezdte volna. Megtörölte arcát egy piros zsebkendővel, felkelt, és becsukta az irodaajtót. A tornácon várakozó csoportnak olyan volt ez a mozdulat, mint holmi jeladás. Eljött az idő. Sokáig álltak már az utcán a metsző, homályos éjszakában. Sokáig várakoztak, és éppen abban a pillanatban fogta el őket a cselekvés ösztöne. Mintha egy akarat hajtaná őket, mindnyájan egyszerre léptek be az üzletbe. E pillanatban a nyolc ember nagyon egyforma volt - mindegyik kék overallt viselt, legtöbbjüknek őszült a haja, mindegyiknek sápadt volt az arca, és merev, álmodozó tekintet ült a szemében. Hogy azután mi következik, senki sem tudta. Abban a pillanatban azonban a lépcső tetején zaj hallatszott. A férfiak felnéztek, és a döbbenettől némán megálltak. A púpost pillantották meg, azt, akit képzeletükben már meggyilkoltak. Azután meg ez az ember nem olyan volt, amilyennek lefestették előttük, nem szánalmas és piszkos kis fecsegő, aki magányosan és koldusszegényen áll a világban. Hozzá hasonlót egyikük sem látott még soha eddig a pillanatig. A szobára halotti csend ült. A púpos lassan jött le, olyan ember büszkeségével, aki ismeri a padló minden szál deszkáját a lába alatt. Az elmúlt napokban nagyon megváltozott. Először is, olyan tiszta volt, hogy azt cl se lehet mondani. Még mindig a kicsi kabátját viselte, de lekefélve és csinosan rendbe hozva.
Alatta pirosfekete kockás ing, Miss Amelia tulajdona. Nem olyan nadrágot hordott, amilyet az emberek rendesen szoktak, hanem feszülő térdnadrágot. Vékony lábára fekete harisnyát húzott, s a cipője is egészen különleges volt: furcsa formájú fűzős cipő, bokáján felül ért, s frissen ki volt suvickolva és fényesítve viasszal. A nyaka köré tekert citromzöld gyapjúkendő, amelynek rojtjai csaknem a földig értek, szinte egészen eltakarta nagy, sápadt fülét. A púpos végigment a bolton, merev, peckes kis lépéseivel, aztán megállt a betódult csoport közepén. Az emberek helyet csináltak neki, és csak álltak, kezük ernyedten lógott, és nézték tágra nyílt szemmel. A púpos nagyon furcsán kezdett a tájékozódáshoz. Minden embert kitartóan szemügyre vett a maga szemmagasságában, amely a rendes termetű emberek öve tájára esett. Aztán arcpirító fontoskodással végigtanulmányozta a jelenlevők alsó testtájait, derekuktól a cipőjük talpáig. Mikor megelégelte, behunyta a szemét egy pillanatra, és megrázta a fejét, mintha véleménye szerint az, amit látott, nem sokat érne. Aztán magabiztosan, csak azért, hogy megszilárdítsa a véleményét, hátrabillentette a fejét, és egyetlen hosszú, köröző pillantással végigmérte az arcok holdudvarát. A bolt bal oldalán egy félig teli guanós zsák állt, s a púpos, miután a fenti módon tájékozódott, leült rá. Kényelmesen elhelyezkedett, kurta kis lábát keresztbe tette, s kabátja zsebéből elővett valamit. Beletelt néhány pillanatba, míg a boltban álló emberek feszültsége felengedett. Elsőnek Merlie Ryan szólalt meg, a váltólázas, aki elindította a szóbeszédet. Nézte a tárgyat, amellyel a púpos játszadozott, és suttogó hangon megkérdezte: - Mi van a kezedben? Mindenki tudta, mi az, amit a púpos markolász, mert az Miss Amelia apjának tubákosszelencéje volt. A tubákosszelence kék zománccal volt befuttatva, fedelét finom vert arany cirádák díszítették. A csoport jól ismerte, és csodálkozott. Óvatosan a zárt irodaajtóra néztek, és hallották, hogy Miss Amelia halkan fütyülget magában. - Nos, mi az, Tökmag? A púpos hirtelen felnézett, és beszédre csücsörítette száját: - Csapda, amivel kíváncsiakat fogok. A púpos kotorászó kis ujjaival belenyúlt a szelencébe, és a szájába tett valamit, de senkit nem kínált meg. Nem is igazi bagót vett ki, hanem cukros kakaót. Ezt azonban úgy tette a szájába, mint a bagót szokás: egy kis csomót összegyűjtött az alsó ajka mögött, és ügyesen belebelenyalintott, s közben megvillant a nyelve, amitől az arca minden egyes alkalommal grimaszra torzult. - Még a saját fogamnak is savanyú íze volt mindig a számban - mondta magyarázatul. - Ezért majszolom ezt az édességet. A csoport még mindig körülötte toporgott, esetlenül és zavarodottan. Ez az érzés később sem múlt el egészen, de hamarosan enyhítette a másik érzés: a meghittség légköre áradt el a szobán, s valamiféle ünnepi hangulat. Azokat a férfiakat, akik ott csoportosultak aznap este, a
következőképpen hívták: Hasty Malone, Calvert Halé, Merlie Ryan, T. M. Willin tiszteletes, Rosser Cline, Rip Wellborn, Henry Ford Crimp és Horace Wells. Willin tiszteletes kivételével mindnyájan sok szempontból hasonlítottak egymásra, mint már említettük - mindnyájan örömüket lelték ebben vagy abban, mindnyájan sírtak és szenvedtek valamiért, és a legtöbben könnyen kezelhetőek voltak, ha nem szorongatta őket a kétségbeesés. Mindegyik a szövödeben dolgozott, és másokkal együtt lakta a két- vagy háromszobás házakat, melyekért tíz-tizenkét dollár bért kellett fizetniük havonta. Mindegyik fizetést kapott aznap délután, mert szombat volt. így, e pillanatban, egységes egésznek tekinthetjük őket. A púpos azonban már osztályozta őket magában. Amint kényelmesen megtelepedett, beszédbe elegyedett mindenkivel, kérdéseket tett fel, olyanokat, hogy hány éves az illető, házas-e, mennyi a bére heti átlagban satöbbi - így jutott el fokozatosan olyan kérdésekig, amelyek már igazán bizalmas jellegűek voltak. A csoporthoz hamarosan mások is csatlakoztak, például Henry Macy, azután a semmittevők, akik megérezték, hogy itt valami rendkívüli történik, asszonyok jöttek, hogy hazavigyék ottragadt férjüket; még egy csavargó, kócos szőke gyerek is belopakodott lábujjhegyen a boltba, ellopott egy doboz sós kekszet, és nagyon halkan távozott. Ilyenformán Miss Amelia háza hamarosan tele lett emberrel, de ő maga még nem nyitotta ki az irodaajtót. Némelyik emberben van egy bizonyos tulajdonság, ami megkülönbözteti a többi, köznapi embertől. Megvan benne az az ösztön, amely csak kisgyerekekben található meg, az az ösztön, amely eleven kapcsolatot létesít közte és a világ dolgai között. A púpos kétségkívül ezek közé tartozott. Csak félórája volt még az üzletben, és máris közvetlen kapcsolat létesült közte és a jelenlevők között. Mintha évek óta élne ebben a városban, közismert figura lenne, és számtalan este ült volna már itt beszélgetve a guanós zsákon. Ez, azzal a ténnyel egyetemben, hogy szombat este volt, magyarázatául szolgálhat a boltban eluralkodó szabadságérzésnek és tilalmas vidámságnak. Volt azonban némi feszültség is, részben a helyzet különössége folytán, részben azért, mert Miss Amelia még mindig az irodájában tartózkodott, és nem jelent meg közöttük. Aznap este tíz órakor jött elő. Azok, akik belépésekor valami drámára számítottak, nagyot csalódtak. Miss Amelia kinyitotta az ajtót, és besétált a maga lassú, hosszú lépteivel. Orrának egyik oldalán tintacsík kéklett, s a vörös zsebkendőt nyaka köré csomózta. Nem látszott rajta, hogy valamit is szokatlannak találna. Kancsal szürke szeme egy pillantást vetett arrafelé, ahol a púpos ült, s egy pillanatig rajta időzött a tekintete. A boltjában tartózkodó tömeget csupán békés meglepődéssel vette szemügyre. - Akar valaki vásárolni valamit? - kérdezte nyugodtan. Szombat este lévén, sok vevő volt, s valamennyien italért jöttek. Mármost Miss Amelia alig három napja vert csapra egy régi hordót, és fejtette le palackokba künn a lepárlónál. Most átvette a pénzt a vevőktől, és megszámolta az erős lámpafényben. Ez volt a megszokott eljárás. De ami azután történt, az már nem volt megszokott. Azelőtt mindig hátra kellett kerülni a sötét hátsó udvarba, s Miss Amelia ott adta ki az embernek a palackját a konyhaajtón. Az üzletből hiányzott az alku öröme. A vevő, miután megkapta az italát, eltűnt az éjszakában. Vagy ha a felesége nem engedett italt a házba, akkor szabad volt neki
visszakerülnie előre az üzlet utcai tornácára, és ott, vagy az utcán kortyintgathatott. Mármost a tornác s előtte az utca is Miss Amelia tulajdona volt, félreérthetetlenül, de ezt a részt nem tekintette a saját telkének; az ő telke az elülső ajtónál kezdődött, s magába foglalta az épület egész belsejét. Ott Miss Amelia nem engedte meg, hogy rajta kívül bárki más is kihúzza a dugót az üvegből és igyék. Most először szegte meg ezt a szabályt. Bement a konyhába - a púpos szorosan a nyomában -, és behozta a palackokat a meleg, fényes boltba. Sőt mi több, pohárról is gondoskodott, kibontott két doboz sós süteményt, vendégszeretően egy tálcán a pultra helyezte, s aki csak akart, ingyen vehetett. Senkihez nem szólt, csak a púposhoz. Kissé nyers és rekedt hangon megkérdezte tőle: - Lymon kuzin, tisztán iszod, vagy melegítsem meg vízzel a tűzhelyen? - Légy szíves, Amelia - mondta a púpos. (Mióta nem merészelte senki Miss Ameliát a puszta nevén szólítani, kellő tiszteletadás nélkül? Tíznapos férje és vőlegénye óta kétségkívül senki. Valójában, mióta meghalt az apja, aki valamilyen oknál fogva mindig Kicsikémnek hívta, senki sem merészelte ilyen bizalmasan megszólítani.) - Légy szíves, melegítsd meg. Ez volt a kávéház kezdete. Ilyen egyszerű volt. Ne feledjük el, hogy az este téliesen borús volt, és a házon kívül üldögélni keserves mulatság lett volna. De benn a házban folyt a társasági élet, és kellemes meleg volt. Valaki megpiszkálta a tüzet hátul a kályhában, s azok, akik italt vettek, megkínálták a barátaikat. Asszonyok is voltak jelen, s ők édesgyökérpálinkát, nehit fogyasztottak, sőt szippantottak egy-egy korty whiskyt is. A púpos még mindig újdonságszámba ment, és jelenléte mindenkit szórakoztatott. Behozták a padot az irodából, jó néhány külön székkel egyetemben. Mások a pultnak támaszkodtak, vagy hordókon és zsákokon helyezték kényelembe magukat. És a házban való italozás nem okozott garázdaságot, illetlen kuncogást vagy bárminő rendetlenkedést. Ellenkezőleg, a társaság mármár a félénkség határáig udvarias volt. A város lakói akkoriban még nem szokták meg, hogy mulatság kedvéért összeverődjenek. Munka közben találkoztak a szövödeben, vagy vasárnaponként néha egész napos táborozásra gyűltek össze, s bár ez már szórakozás, valójában az egész arra való, hogy élénkebbé tegye bennünk a pokol képét, és belénk ültesse a Mindenható Úristentől való metsző félelmet. De a kávéház szelleme merőben más. Egy igazi kávéházban még a leggazdagabb, legkapzsibb gazember is rendesen viselkedik, nem kötözködik. A szegény emberek pedig hálásan tekingetnek körül, és szelíden, szerényen tréfálkoznak, csipkelődnek. Mert egy igazi kávéház légkörének elengedhetetlen sajátsága a barátság érzése, a teli gyomor és bizonyos vidámság, valamint a tisztességtudó viselkedés. Ezt senki sem közölte az egybegyűltekkel aznap este Miss Amelia boltjában, de ők maguktól is tudták, noha eladdig kávéház nem volt a városban. Mármost mindennek okozója, Miss Amelia, aznap este javarészt a konyhába vezető ajtóban állt. Külsőleg nem látszott rajta semmi változás. Sokan azonban felfigyeltek az arcára. Miss Amelia minden eseményt figyelemmel kísért, de magányos tekintetét csaknem egész idő alatt a púposra szegezte. Az peckesen járkált a boltban, csippentett olykor tubákos szelencéjéből, és egyszerre volt mogorva és kellemes. Miss Amelia úgy állt, hogy a kályha résein kivilágló tűz fénye valahogy felragyogtatta hosszúkás barna arcát. Mintha befelé, magába nézett volna. Arckifejezése kínról, zavarról és valami bizonytalan örömről árulkodott. Ajkát nem zárta
össze olyan szorosan, mint máskor, és gyakran nyelt. Bőre megsápadt, nagy, üres keze izzadt. Tekintete tehát aznap este a szerelmes magányos tekintete volt. A kávéház premierje éjfélkor ért véget. Mindenki mindenkitől barátságosan elköszönt. Miss Amelia becsukta a kaput, de elfeledte bereteszelni. Hamarosan minden - a főutca a három boltjával, a szövöde, a házak, tehát az egész város - sötét és néma lett. így végződött ama három nap és éjszaka, amely tanúja volt egy idegen megérkezésének, egy istentelen ünnepnapnak és egy kávéház megszületésének.
Most át kell ugranunk némi kis időt, mert a következő négy esztendő nagyon egyforma. Nagy változások vannak, de e változások apránként következnek be, önmagukban jelentéktelennek látszó, egyszerű mozzanatok során. A púpos továbbra is Miss Ameliánál lakott. A kávéház fokozatosan bővült. Miss Amelia kezdte poharanként mérni az italát, s a boltba néhány asztalt állítottak be. Minden este jöttek vendégek, szombatonként pedig nagy tömeg gyűlt össze. Miss Amelia már sült törpeharcsát is felszolgált vacsorára, tányérját tizenöt centért. A púpos kihízelegte tőle, hogy vegyen egy pompás gépzongorát. Két éven belül a bolt nem volt már bolt, hanem átalakult igazi kávéházzá, amely este hattól tizenkettőig tartott nyitva. A púpos minden este úgy jött le a lépcsőn, mint aki nagyon jó véleménnyel van magáról. Kissé mindig répazöldjétől szaglott, mivel Miss Amelia este és reggel szesszel dörzsölte be, hogy erőt adjon neki. Az esztelenségig elkényeztette, de a púpos semmitől sem tudott erőre kapni; az ennivalótól csak a púpja és a feje nőtt nagyobbra, teste többi része gyenge és torz maradt. Miss Amelia külseje nem változott. Hétközben még mindig gumicsizmát és kezeslábast hordott, de vasárnap sötétpiros ruhát vett fel, amely ugyancsak furcsán lógott rajta. Modora és életmódja azonban nagymértékben megváltozott. Még mindig szerette a vad pereket, de most már nem igyekezett annyira becsapni embertársait, és kegyetlen fizetségeket kifacsarni belőlük. Mivel a púpos annyira szerette a társaságot, egy kicsit még emberek közé is járt: keresztelőre, temetésre és így tovább. Gyógyító munkája éppoly sikeres volt, mint eddig, itala pedig - ha ez egyáltalán lehetséges - még pompásabb, mint valaha. A kávéház maga hasznot hajtott, s az egyetlen szórakozóhely volt sok mérföldre a vidéken. Így hát pillanatnyilag legjobb találomra kiválasztott, összefüggéstelen képekkel érzékeltetnünk ezeket az éveket. íme, a púpos ott megy Miss Amelia nyomában, midőn egy vörös téli reggelen kivonulnak a fenyőerdőbe vadászni, íme, ott dolgoznak Miss Amelia birtokán - Lymon kuzin csak áll, és nem csinál az égvilágon semmit, de azonnal felhívja a figyelmet a munkások hanyagságára. Őszi délutánokon a hátsó lépcsőn ültek, és cukornádat aprítottak. Az izzó nyári napokat künn töltötték a mocsárban, ahol a víziciprus mélyfeketészöld színű, s ahol az összefonódott mocsári fák alatt álmos félhomály borong. Ott, ahol az ösvény kotun vagy megfeketedett vízen át vezet, Miss Amelia lehajol, hogy Lymon kuzin a hátára kapaszkodhasson - s íme, így gázol előre, hátán a púpos, megkapaszkodik a fülében vagy széles homlokában. Miss Amelia néha felkurblizta nemrég vásárolt Fordját, és elvitte Lymon kuzint Cheehaw-ba moziba vagy valami távoli vásárra, avagy kakasviadalra. A púpos szenvedélyesen rajongott a látványosságokért. Persze, minden reggel ott voltak a kávéházukban, s gyakran órák hosszat ültek kettesben a tűzhely mellett a nappaliban, fenn az
emeleten. Mert a púpos belebetegedett az éjszakákba, és félt nyitott szemmel, a sötétbe meredve feküdni. Mélységesen rettegett a haláltól. Miss Amelia pedig nem hagyta, hogy egyedül maradjon, és gyötrődjön a félelemtől. Még azt is be lehetne bizonyítani, hogy a kávéház kivirágzásának főképp ez volt az oka: a kávéház társaságot és szórakozást jelentett a púposnak, és átsegítette az éjszakákon, így hát állítsuk össze ilyen villanásokból ezen évek egészének a képét. És pillanatnyilag hagyjuk nyugodni. Illő valami magyarázatát adni e viselkedésnek. Itt az ideje, hogy a szerelemről beszéljünk. Mert Miss Amelia szerette Lymon kuzint. Ez mindenki előtt világos volt. Egyazon házban éltek együtt, és sohasem látta őket senki külön. Ezért Mrs. MacPhail, a bibircsókos orrú, minden lében kanál öregasszony szerint - aki minduntalan áttologatja pár szál bútorát az első szoba egyik feléből a másikba -, Mrs. MacPhail és mások szerint ezek ketten bűnben éltek. Ha rokonok is, csupán afféle kereszteződései az első és másodfokú unokatestvérnek, és még ezt sem lehet sehogyan bizonyítani. Mármost persze Miss Amelia derék egy marhanagy nőszemély volt, több mint hat láb magas, Lymon kuzin pedig egy gyengécske kis púpos, aki csak a derekáig ért. De ez még jobban kapóra jött Mrs. MacPhailnek és barátnőinek, mert ők és a hasonszőrűek kéjelegnek az össze nem illő felek szánalmas kapcsolataiban. Hagyjuk hát őket. A jó emberek azt gondolták, ha ezek ketten megtalálták a test valamilyen gyönyörűségét egymás karjaiban, akkor az kizárólag rájuk és Istenre tartozik. Minden józan eszű ember véleménye megegyezett e feltételezést illetően - s a feleletük egyszerű, határozott nem volt. Milyen lehetett hát akkor ez a szerelem? Mindenekelőtt a szerelem két ember közös élménye - de az a tény, hogy közös élmény, még nem jelenti, hogy egyforma élmény mind a két ember számára. A szerelmes és a szeretett személy különböző égtájakról jönnek. A szeretett személy gyakorta csak kiváltója annak a felhalmozódott szerelemnek, ami addig a pillanatig mozdulatlanul lappangott a szerelmesben. S valahogy minden szerelmes tudja ezt. Érzi a lelkében, hogy szerelme magányos érzés. Új, különös magányban találja magát, s ettől az érzéstől szenved, így hát a szerelmes csupán egyvalamit tehet: tőle telhetően őriznie kell magában szerelmét, egy egész új belső világot kell teremtenie - egy feszült, különös, önmagában teljes világot. Tegyük itt hozzá, hogy a szóban forgó szerelmesnek nem kell karikagyűrűre gyűjtögető ifjú embernek lennie, ez a szerelmes lehet férfi, nő, gyermek, bármilyen emberi lény a földön. Mármost a szeretett személy is lehet akármiféle. A legkülönösebb emberek is életre serkenthetik a szerelmet. A férfi lehet totyogó ükapa, és még mindig szeretheti azt az idegen lányt, akit Cheehaw utcáin látott két évtizeddel azelőtt. Az igehirdető szerethet egy bukott nőt. A szeretett személy lehet álnok, zsíros hajú, és hódolhat rossz szokásoknak. Igen, és a szerelmes ezt éppoly világosan láthatja, mint bárki más - de ez szikrányit sem befolyásolja szerelmének kifejlődését. Egy felette középszerű személy tárgya lehet olyan szerelemnek, amely vad, szélsőséges és gyönyörű, mint a mocsár mérgező liliomai. Egy derék ember kiválthat olyan szerelmet, amely erőszakos is, lealázó is; egy hadaró őrült elültethet valakinek a lelkében egy gyengéd és egyszerű idillt. Ilyenformán a szerelem értékét és jellegét egyesegyedül a szerelmes határozza meg.
Ezért van az, hogy legtöbbünk inkább szerelmes akar lenni, mint más szerelmének a tárgya. Csaknem mindenki a szerelmes szeretne lenni. És az igazság rövid summája az, hogy - titkon és mélyen - szeretett személynek lenni sokak számára elviselhetetlen. Akit szeretnek, fél a szerelmestől, gyűlöli, és jó oka van is rá. Mert a szerelmes mindig csupaszra igyekszik vetkőztetni a szeretett személyt. A szerelmes mindenféle lehetséges kapcsolatot meg akar teremteni vele, még akkor is, ha az élmény csak fájdalmat okoz neki.
Említettük, hogy Miss Amelia egyszer már férjnél volt. S e különös eseményt akár itt is elmagyarázhatjuk. Ne feledjük el, hogy mindez régen történt, s ez volt Miss Amelia egyetlen kapcsolata a púpos felbukkanása előtt e jelenséggel: a szerelemmel. A város akkoriban is ugyanolyan volt, mint ma, csak éppen két boltja volt, nem három, és az őszibarackfák az utca szélén görbébbek és kisebbek voltak. Miss Amelia akkoriban tizenkilenc éves volt, s apja hosszú hónapokkal azelőtt halt meg. Élt akkoriban a városban egy Marvin Macy nevű szövőgépállító. Fivére volt Henry Macynek, bár a kettejük ismeretében senki sem hitte volna, hogy rokonok. Mert Marvin Macynél csinosabb férfi nem lakott a környéken: hat láb egy hüvelyk magas volt, kemény izmú, álmatag szürke szemű és göndör hajú. Jómódban élt, jól keresett, s volt egy aranyórája, amelynek hátlapja egy vízesés képére nyílott. Külsődleges és világias szempontból nézve Marvin Macy szerencsés fickó volt; nem kellett senki előtt hajbókolnia, és mindig megkapta, amit kívánt. De komolyabb és mélyebb szempontból nézve Marvin Macy nem volt irigylésre méltó ember, mert rossz jellemű volt. Éppoly rossz híre járt, ha nem rosszabb, mint a megye bármelyik ifjú emberének. Kölyökkorában éveken át magával hordta annak az embernek a szárított és besózott fülét, akit borotvapárbajban ölt meg. Merő mulatságból levagdosta a fenyvesek mókusainak farkát, és bal zsebében a tiltott marihuána növényt hordozta, hogy kísértésbe vigye azokat, akik bátorságukat vesztették, és vonzódtak a halálhoz. De közismert rossz hírneve ellenére sok nő szerette őt a vidéken, köztük tiszta hajú, lágy szemű, édes kis ülepű, elbűvölő ifjú lányok. E fiatal lányokat megalázta és szégyenbe hozta. Végezetül azután, huszonkét éves korában, Marvin Macy Miss Ameliát szemelte ki magának. Egyes-egyedül e magányos, lomha járású, furcsa szemű lány után vágyakozott. És nem a pénzéért kívánta őt, hanem csupáncsak szerelemből. És a szerelem megváltoztatta Marvin Macyt. Mielőtt Miss Ameliába beleszeretett volna, jogos volt a kétség, vajon ilyen embernek van-e szíve és lelke egyáltalán. Jellemének rútságára azonban van valami magyarázat, mert Marvin Macy sanyarú körülmények között indult el ebben a világban. Egyike volt hét, nem szívesen látott testvérnek, kiknek szüleit alig-alig lehetett szülőknek nevezni: taknyos kis vadócok voltak, akik örökösen halászni és csavarogni szerettek volna a mocsárban. Gyerekeik - és csaknem minden évben új gyerek jött - egyesegyedül terhet jelentettek nekik. Este, mikor hazajöttek a szövödeből, úgy néztek a gyerekekre, mintha nem tudnák, honnan kerültek oda. Ha a gyerekek sírtak, megverték őket, s azok elsőnek azt tanulták meg ebben a világban, hogy legjobb megkeresni a szoba legsötétebb zugát, s tőlük telhetőleg elrejtőzni. Olyan soványak voltak, mint holmi kicsi, sápadt szellemek, és nem beszéltek még egymással sem. Szüleik végezetül teljesen elhagyták őket, s
a város kegyelmére maradtak. Kemény tél járta, a szövőde csaknem három hónapra leállt, s mindenfelé nagy volt a nyomorúság. De ez a város nem olyan, hogy hagyna effajta kis sápadt árvákat az országúton a szeme előtt elpusztulni, így hát a következő történt: a legidősebb gyerek, aki nyolcéves volt, bement Cheehaw-ba és eltűnt - talán felkapaszkodott egy tehervonatra, és elindult a nagyvilágba, senki sem tudja, hova. Három másik gyereket ellátásra szétosztottak a városban, egyik konyháról a másikra küldték őket, s mivel olyan gyengék voltak, meghaltak húsvét előtt. A legkisebb két gyerek Marvin Macy és Henry Macy volt, s ők otthonra találtak. Élt a városban egy Mrs. Mary Halé nevű asszony, ő vette magához Marvin Macyt és Henry Macyt, és úgy szerette őket, mint a maga gyerekeit. A háznál nevelkedtek, s jó bánásmódban volt részük. De a kisgyermekek szíve érzékeny szerv. Ha már a kezdet kezdetén kegyetlenül fogadja őket magába a világ, furcsa formájúra torzulhat a szívük. Egy megbántott gyermek szíve úgy összezsugorodhat, hogy mindörökre kemény és barázdált marad, mint az őszibarack magja. Avagy az ilyen gyermek szíve daganatosan felduzzadhat, mígnem nyomorúságos megpróbáltatás nem lesz a testben hordozni, és könnyen felhorzsolódik, és megsebződik a legköznapibb dolgok által. Ez utóbbi történt Henry Macyvel, aki, ellentétben testvérével, a legkedvesebb és legszelídebb ember a városban. Bérét kölcsönadja a szerencsétleneknek, és a régi időkben azokra a gyerekekre szokott vigyázni szombatonként, akiknek szülei az estét a kávéházban töltötték. Mindemellett félénk ember, s látszik rajta, hogy duzzadt a szíve és szenved. Marvin Macyből azonban bátor, rettenthetetlen és kegyetlen legény vált. Szíve kemény lett, mint a Sátán szarva, s míg bele nem szeretett Miss Ameliába, nem hozott mást testvérére, s a derék asszonyra, aki felnevelte, csupán szégyent és bajt. De a szerelem átalakította Marvin Macy jellemét. Két éven át szerette Miss Ameliát, de nem vallotta meg. Házának ajtaja körül szokott álldogálni, sapkája a kezében, szeme jámbor, vágyakozó és ködös szürke volt. Teljesen megváltozott. Jó volt a testvéréhez és nevelőanyjához, a fizetését félretette, és megtanult takarékoskodni. Mi több, kinyúlt Isten felé. Már nem heverészett egész vasárnap a tornácon énekelve és gitározva, hanem eljárt az istentiszteletekre, és valamennyi vallásos összejövetelen jelen volt. Jó modort tanult, ránevelte magát, hogy felálljon, és átadja székét a hölgyeknek, elhagyta a káromkodást, és jelleme minden szempontból megnemesedett. Aztán a két év elteltével egy este elment Miss Ameliához, egy csokor mocsári virággal, egy zsák hurkával és egy ezüstgyűrűvel - aznap este Marvin Macy szerelmet vallott. És Miss Amelia hozzáment. Később senki sem értette, hogy miért. Némelyek azt mondták, azért, mert esküvői ajándékokra fájt a foga. Mások azt tartották, hogy az egész oka Miss Amelia cheehaw-i nagy-nagynénjének, e szörnyű öreg nőszemélynek a zsémbelődése volt. Így vagy úgy, de Miss Amelia nagy léptekkel végigvonult a templom hajóján, anyja esküvői ruhájában, amely sárga szaténből készült, és legalább tizenkét hüvelykkel rövidebb volt a kelleténél. Téli délután történt ez, a ragyogó nap betűzött a templom rubinvörös ablakain, és különös ragyogásba fogta az oltár előtt álló párt. Míg a pap az esküvői textust olvasta, Miss Amelia folyvást egy furcsa mozdulatot tett: jobb keze tenyerét végigdörzsölte szatén esküvői ruhájának oldalán. Overalljának zsebét kereste, s miután nem találta, arcán egyre inkább türelmetlenség, unottság és kétségbeesés tükröződött. Végül mikor elhangzott a textus, és
véget ért az esküvői ima, Miss Amelia kisietett a templomból, nem karolt bele a férjébe, hanem legalább két lépéssel előtte haladt. A templom nem esik messze a bolttól, így hát az ifjú férj és asszony hazaballagott. Azt mesélik, hogy útközben Miss Amelia valami egyezségről beszélt, amelyet egy farmerrel kötött egy rakomány gyújtósra. Csakugyan úgy bánt a férjével, ahogyan a vevőkkel szokott, akik egy üveg italért a boltjába betértek. De azért eddig minden elég illedelmesen ment, a város örült, mert az emberek látták, mit tett a szerelem Marvin Macyvel, és remélték, hogy a felesége is megváltozik. Legalábbis arra számítottak, hogy a házasság lecsillapítja Miss Amelia indulatosságát, némi kis fiatalasszonyhájat rak rá, és végre kiszámítható nővé teszi. Tévedtek. Azok szerint a legények szerint, akik aznap éjszaka az ablakon át leselkedtek, valójában a következő történt: férj és feleség nagyszerű vacsorát evett, amelyet Jeff, Miss Amelia öreg néger szakácsa készített. Az ifjú asszony mindenből másodszor is vett, de az ifjú férj csak csipegetett az ételből. Ezután az újdonsült asszony nekilátott megszokott foglalatosságának: elolvasta az újságot, befejezte a bolti készletek leltározását és így tovább. A férj ott lődörgött az ajtóban, oldott, ostoba, boldog képpel, de Miss Amelia figyelemre sem méltatta. Tizenegykor az ifjú asszony fogta a lámpát, és felment. Az újdonsült férj szorosan a nyomában. Eddig minden tisztességesen ment, de ami azután következett, az szörnyű volt. Fél óra múlva Miss Amelia lerobogott a lépcsőn térdnadrágban és egy khakiszínű kabátban. Arca annyira elsötétült, hogy egészen feketének látszott. Bevágta a konyhaajtót, és vadul belerúgott. Azután összeszedte magát. Felpiszkálta a tüzet, leült, és lábát a konyhai tűzhelyre rakta. Olvasgatta a Farmerek Kalendáriumát, kávét ivott, és elszívott egy töltést az apja pipájából. Arcán zord, komoly tekintet ült, s mostanra már visszafehéredett természetes színére. Néha abbahagyta az olvasást, hogy feljegyezzen valami tanácsot a naptárból egy darab papírra. Hajnal felé bement az irodájába, és levette a borítót az írógépről, amelyet nemrég vásárolt, és most tanulgatott bánni vele. így töltötte el egész nászéjszakáját. Reggel kiment az udvarra, mintha mi sem történt volna, és ácsolgatott egy keveset a nyúlketrecen, amelyet előző héten kezdett el, s el akart adni valahol. Az újdonsült férj, szegény, alaposan bent van a pácban, ha nem tudja maga mellé fektetni szeretve szeretett feleségét, és ha ezt az egész város megtudja. Marvin Macy aznap esküvői ünneplőjében s nagyon elgyötört arccal jött le. Isten tudja, hogyan töltötte az éjszakát. Ott búslakodott az udvaron, figyelte Miss Ameliát, de közvetlen közelébe nem merészkedett. Aztán délfelé egy gondolata támadt, és elindult Society City felé. Ajándékokkal tért vissza: opálgyűrűvel, egy akkoriban divatos fajtájú, rózsaszínre zománcozott brossal, ezüst karpereccel, amelyen két szív volt, és egy doboz édességgel, amely két és fél dollárba került. Miss Amelia szemügyre vette a pompás ajándékokat, egy pillanatig ravaszul felbecsülte, hogy kiszámítsa értéküket, azután kitette őket a pultra eladásra. Az éjszaka nagyjából ugyanúgy telt el, mint az előző - kivéve, hogy Miss Amelia lehozta tollas matracait, fekvőhelyet csinált magának a konyhai tűzhely mellett, és elég jól aludt aznap éjjel. Így mentek a dolgok három napig. Miss Amelia végezte a dolgát, mint rendesen, és nagy érdeklődést tanúsított holmi szóbeszéd iránt, amely szerint hidat készülnek építeni vagy tíz mérföldre az országúton. Marvin Macy még mindig a nyomában járkált a ház körül, és lerítt az arcáról, mennyire
szenved. A negyedik napon azután valami roppant szamárságot csinált: elment Cheehaw-ba, és egy ügyvéddel tért vissza. Miss Amelia irodájában ráíratta a feleségére minden földi vagyonát, vagyis azt a tíz hektár erdőt, amelyet a megtakarított pénzén vásárolt. Miss Amelia komolyan tanulmányozta az iratot, hogy megbizonyosodjék róla, nincs-e benne valami csalafintaság, azután szemrebbenés nélkül berakta íróasztalának fiókjába. Aznap délután Marvin Macy fogott egy liter whiskyt, és kiment egyedül a mocsárba, még napsütéssel. Estefelé részegen jött meg, nagy, könnyes szemmel felment Miss Ameliához, és vállára tette a kezét. Valamit akart neki mondani, de még mielőtt kinyithatta volna a száját, Miss Amelia meglódította öklét, és olyan erővel ütött az arcába, hogy a falnak esett, és egyik elülső foga kitörött. Az ügy további része csak puszta körvonalakban vázolható. Az első ütés után Miss Amelia mindig megütötte, valahányszor kartávolságnyira megközelítette, s valahányszor részeg volt. Végül teljességgel kitette a házból, s Marvin Macynek a nagy nyilvánosság előtt kellett tovább szenvednie. Napközben szorosan Miss Amelia birodalmának a határán lődörgött, s néha feszült, eszelős tekintettel fogta a puskáját, leült és tisztogatta, közben pedig állandóan Miss Ameliát leste. Az, ha félt is, nem mutatta, de arca komorabb volt, mint valaha, és gyakran kiköpött. Marvin Macy utolsó ostoba erőfeszítése az volt, hogy egyik éjszaka felkapaszkodott a bolt ablakába, és ott ült a sötétben, mindenféle cél és értelem nélkül, míg Miss Amelia le nem jött másnap a lépcsőn. Ezért Miss Amelia azonnal berontott Cheehaw-ba a bíróságra, azzal a gondolattal, hogy börtönbe záratja birtokháborításért. Marvin Macy aznap eltávozott a városból, és senki sem látta elmenni, senki sem tudta, hova ment. Távozásakor egy hosszú, furcsa, részben ceruzával, részben tintával írt levelet csúsztatott be Miss Amelia ajtaja alatt. Vad szerelmes levél volt - de voltak benne fenyegetések is, és Marvin Macy megesküdött, hogy életében egyszer még megfizet az asszonynak. Házassága tíz napig tartott, és a várost az a különös elégedettség fogta el, amit az emberek akkor éreznek, ha valakit botrányos és szörnyű eszközökkel végképp elintéznek. Miss Ameliának ott maradt minden, ami valaha is Marvin Macy tulajdona volt: az erdeje, az aranyórája, minden holmija. De szemlátomást nem nagy értéket tulajdonított nekik, és azon a tavaszon felvagdosta Marvin Macy klánköntösét, hogy azzal takarja le dohánypalántáit, így hát Marvin Macy csupáncsak gazdagabbá tette, és a szerelmét adta neki. De különös módon, valahányszor Miss Amelia szót ejtett róla, mindig szörnyű és gonosz keserűséggel tette. Sohasem emlegette a nevét, hanem megvetően mindig így beszélt róla: "Az a szövőgépállító, akinek a felesége voltam." És később, mikor Marvin Macyről hátborzongató hírek jöttek a városba, Miss Amelia nagyon örült. Mert most végre, miután megszabadult a szerelmétől, megmutatkozott Marvin Macy igazi jelleme. Bűnöző lett belőle, akinek neve és fényképe megjelent az állam valamennyi lapjában. Kirabolt három benzinkutat, és egy lefűrészelt csövű sörétes puskával sakkban tartotta, és kirabolta Society City A. & P. áruházát. Azzal is meggyanúsították, hogy ő gyilkolta meg Ferdeszemű Samet, a közismert rablót. Mindeme bűnökért Marvin Macyt okolták, úgyhogy gonoszsága országszerte hírhedtté vált. Aztán végül elfogta a törvény, amikor részegen feküdt egy erdei kunyhóban a földön, mellette a gitárja, és ötvenhét dollár a
jobb cipőjébe dugva. Bíróság elé állították, elítélték, és az atlantai börtönbe zárták. Miss Amelia mélységesen örvendezett. Mindez azonban régen történt, s ez a históriája Miss Amelia házasságának. A város sokáig nevetett a groteszk eseten. S bár e szerelem külső tényei valóban szomorúak és nevetségesek, nem szabad elfelednünk, hogy az igazi történet a szerelmes lelkében zajlott le. így hát ki lehetne más e szerelem vagy bármely más szerelem végső bírája, mint az Isten? A kávéház első estéjén több embernek hirtelen eszébe jutott a pórul járt ifjú férj, aki sok mérföldre innen a komor börtönben ül. És a város a rákövetkező években sem felejtette el teljesen Marvin Macyt. Nevét sohasem említették Miss Amelia vagy a púpos jelenlétében. De szenvedélyének és bűneinek emléke, s az a gondolat, hogy cellája csapdájában ül a börtönben, valamiféle zaklató, halk hangként lappangott Miss Amelia boldog szerelme és a kávéház vidámsága mögött, így hát ne feledkezzünk meg eme Marvin Macyről, minthogy oly szörnyű szerepet fog játszani még az elkövetkező történetben. Az alatt a négy év alatt, míg a bolt kávéházzá alakult, fenn az emeleten nem változott semmi. A háznak ez a része ugyanolyan maradt, amilyen Miss Amelia egész eddigi életében, s amilyen apja idejében, s valószínűleg nagyapja idejében is volt. A három szobában, ezt már tudjuk, makulátlan tisztaság uralkodott. A legkisebb tárgynak is megvolt a pontos helye, s Jeff, Miss Amelia szolgája, reggelente mindent letörölt és leporolt. Az első szobát Lymon kuzin kapta meg - ebben a szobában lakott Marvin Macy ama néhány napon át, amíg Miss Amelia megengedte, hogy a házban tartózkodjék, s előtte ez volt Miss Amelia apjának hálószobája. A szoba bútorzata egy nagy ruhásszekrényből, egy horgolt szélű, keményített fehér vászonterítővel letakart fiókos szekrényből és egy márványtetejű asztalból állt. Az ágy óriási volt, régi, négyszemélyes fekhely, faragott, sötét színű rózsafából, rajta két tollas matrac, párnák és házilag készített dunyhák. Olyan magas volt, hogy két falépcső vezetett fel rá - a szoba egyetlen lakója sem használta eddig a lépcsőt de Lymon kuzin minden este előhúzta, és méltóságteljesen felsétált rajta. A lépcső mellett, de szemérmesen félretolva, egy rózsaszín rózsákkal díszített porcelán éjjeliedény állt. A sötét, fényezett padlót nem fedte szőnyeg, s a függönyök szintén valami horgolt szélű fehér anyagból készültek. A nappali túloldalán volt Miss Amelia hálószobája: egy kisebb és nagyon egyszerű szoba. A keskeny ágy fenyőfából készült. Egy szekrény állt benne, melyben a térdnadrágjait, blúzait és ünneplő ruháját tartotta, s a faliszekrénybe két szöget vert be, hogy azokra akassza a gumicsizmáját. A szobában nem volt függöny, szőnyeg vagy bárminemű csecsebecse. A nagy középső szobát, a nappalit, aprólékos gonddal rendezték be. A foszlott zöld selyemmel kárpitozott rózsafa dívány a tűzhely előtt állt. A márványtetejű asztalok, a két Singer-varrógép, egy díszfűvel teli hatalmas váza: csupa gazdag és pompás holmi. A nappali legfontosabb bútordarabja egy nagy, üvegajtós szekrény volt, amelyben számtalan értéket és ritkaságot tartottak. Miss Amelia két tárggyal gyarapította a gyűjteményt: egy vízitölgyről származó hatalmas makkal és egy kis bársonydobozzal, melyben két apró szürke kő lapult. Néha, mikor nem volt sok dolga, Miss Amelia kivette a bársonydobozkát, és tenyerén a kövekkel ott állt az ablaknál megigézve, kétkedő tisztelettel és félelemmel nézegette őket. E kövek magának Miss Ameliának vesekövei voltak, néhány évvel ezelőtt vette ki őket az orvos
Cheehaw-ban. Első perctől az utolsóig szörnyű élmény volt, és nem kapott belőle mást, csak ezt a két követ. Hajlamos volt őket nagyra becsülni, másképp be kellett volna vallania, hogy roppantul gyászos üzletet kötött, így hát megtartotta őket, és Lymon kuzin otttartózkodásának második évében rátette őket dísznek egy óraláncra, és megajándékozta vele a púpost. A másik tárgyat, amellyel a gyűjteményt szaporította, a nagy makkot, igen sokra tartotta - de amikor ránézet, arcára mindig szomorúság és zavar ült ki. - Amelia, mi a jelentősége ennek a makknak? - kérdezte Lymon kuzin. - Mi volna, ez csak egy makk - felelte. - Csak egy makk, amelyet aznap délután szedtem fel, amikor Big Papa meghalt. - Hogy érted ezt? - faggatta Lymon kuzin. - Úgy értem, hogy ez csak egy makk, amelyet aznap pillantottam meg a földön. Felvettem, és a zsebembe tettem. De nem tudom, miért. - És ezért őrizgeted? Furcsa - mondta Lymon kuzin. Miss Amelia és Lymon kuzin sokat beszélgetett, fenn az emeleti szobákban, rendszerint a reggel első néhány órájában, mikor a púpos már nem tudott aludni. Miss Amelia általában hallgatag nő volt, és nem engedte féktelenül elnyargalni a nyelvét minden tárggyal, ami véletlenül eszébe jutott. Bizonyos társalgási témákban azonban örömét lelte. Mindeme tárgyaknak volt azonban egy közös vonásuk - végeérhetetlenek voltak. Szeretett olyan kérdésekkel foglalkozni, amelyeket évtizedeken át meg lehetett hányni-vetni, és még mindig megoldatlanok maradtak. Lymon kuzin viszont mindenféle témáról örömest beszélt, mert nagy csevegő volt. Társalgási magatartásuk merőben különbözött. Miss Amelia mindig ragaszkodott a tárgy széles, elágazó általánosságaihoz, és csak beszélt, beszélt végeérhetetlenül a maga halk, elgondolkozó módján, és nem lyukadt ki sehova - Lymon kuzin viszont rendszerint hirtelen félbeszakította, szarka módjára felkapott valami részletet, ami ha jelentéktelen volt is, legalább konkrét volt, és kapcsolatban állt valami aktuális, gyakorlati jelentőségű dologgal. Miss Amelia kedvenc témái többek között a következők voltak: a csillagok, mi az oka annak, hogy a négerek feketék, mi a rák legjobb gyógymódja és így tovább. Apja is szívének kedves, befejezetlen témája volt. - Tudod - mondta Lymon kuzinnak -, abban az időben igazán tudtam aludni. Lefeküdtem, mikor meggyújtották a lámpát, és aludtam: úgy aludtam, mintha meleg tengelykenőcsbe merültem volna el. Napkeltekor azután bejött Big Papa, és a vállamra tette a kezét. "Mozgás, Kicsi" - szokta mondani. Később felkiabált a lépcsőn a konyhából, ahol már forró volt a tűzhely. "Sült dara - kiabálta -, fehérpecsenye és szaft. Sonka és tojás." És én lerohantam a lépcsőn, és felöltözködtem a meleg tűzhely mellett, míg ő kinn mosdott a szivattyúnál. Aztán kimentünk a lepárlóhoz, vagy esetleg... - Ma reggel elég hitvány darát ettünk - mondta Lymon kuzin. - Túl gyorsan sült meg, a belseje fel sem tudott melegedni. - És amikor Big Papa italt árult, akkoriban...
A beszélgetésnek nem volt se vége, se hossza, és Miss Amelia közben kinyújtotta hosszú lábát a tűzhely előtt - télen-nyáron égett a tűz a rostélyon, mivel Lymon fázós volt. Szemben ült Miss Ameliával egy alacsony széken, lába nem ért le egészen a földig, s felsőteste rendszerint jól be volt bugyolálva valami pokrócba vagy zöld gyapjúsálba. Miss Amelia soha senkinek sem beszélt az apjáról, csupán Lymon kuzinnak. Ez volt az egyik módja annak, hogy kimutassa szerelmét. Lymon kuzin a legkényesebb és legfontosabb dolgokban is bírta a bizalmát. Ő tudta egyedül, hol tartja Miss Amelia a térképet, amely elárulja bizonyos whiskys-hordók rejtekhelyét egy közeli tagban. Ő juthatott egyedül Miss Amelia betétkönyvéhez, és neki volt csak kulcsa a ritkaságokat tartalmazó szekrényhez. Pénzt vett ki a pénztárgépből, marékszám, és élvezte hangos csörgését a zsebében. Csaknem minden az övé volt a házban, mert amikor rosszkedvű volt, Miss Amelia körülportyázott, és keresett valami ajándékot - így aztán alig maradt valami a közelben, amit még odaadhatott volna neki. Életének egyetlen része, amit nem akart Lymon kuzinnal megosztani, tíznapos házasságának emléke volt. Marvin Macyről sohasem beszélgettek.
Hagyjuk hát elmúlni a lassú éveket, és érkezzünk el, hat évvel azután, hogy Lymon kuzin először a városba érkezett, egy szombat estéhez. Augusztus volt, s az égbolt úgy égett egész nap a város fölött, mint egy lánglemez. Most már közeledett a zöldes alkonyat, és érezni lehetett, hogy enyhül a levegő. Az utat hüvelyk vastag száraz, aranyszínű por borította, és a kisgyerekek félmeztelenül szaladgáltak, gyakran szipákoltak, izzadtak és nyűgösködtek. A szövőde délben leállt. A főutca lakói kinn ültek házuk lépcsőjén, s az asszonyok pálmalevéllel legyezték magukat. Miss Amelia házának homlokzatán a cégtáblán ez állt: KÁVÉHÁZ. A hátsó tornácon, a rácsos árnyékok hűvösében Lymon kuzin a fagylaltgépet tekergette; gyakran kiszedte a jeget, a sót, és kiemelte a hengert, hogy egy nyalintással ellenőrizze, hogyan halad a munka. Jeff a konyhában főzött. Aznap kora délelőtt Miss Amelia egy cédulát tett ki az elülső tornác falára a következő szöveggel: "Csirke Vacsora - Húsz cent mámma este." A kávéház már kinyitott, és Miss Amelia éppen végzett munkájával az irodában. Mind a nyolc asztal foglalt volt, és a gépzongorából csilingelő dallam szállt. Az egyik sarokban, az ajtó közelében, Henry Macy ült egy asztalnál egy gyerekkel. Whiskyt ivott, pedig nem szokott, mert az ital könnyen a fejébe szállt, és vagy sírt, vagy énekelt tőle. Arca nagyon sápadt volt, és bal szeme állandóan idegesen rángatózott, ami zaklatott állapotában gyakran előfordult vele. Oldalazva jött be a kávéházba, szótlanul, és nem köszönt vissza, mikor üdvözölték. A mellette ülő gyerek Horace Wellsé volt, s azért hagyták aznap reggel Miss Ameliánál, hogy gyógyítsa meg, Miss Amelia jó hangulatban jött ki az irodából. Néhány apróságot eligazított a konyhában, és egy csirke püspökfalatjával az ujjai közt lépett be a kávéházba - ez volt a kedvenc darabja. Körülnézett a helyiségben, hogy általában minden rendben van-e, s odament a sarokasztalnál ülő Henry Macyhez. Megfordította a széket, és lovaglóülésben, fordítva ült rá, mivel csak az idejét akarta egy kicsit eltölteni, nem készült még vacsorázni. Egy üveg "gyógyvíz" volt overallja farzsebében, ez a whiskyből, kandiszcukorból és titkos alkotóelemekből készült
orvosság. Miss Amelia kihúzta a dugót, és az üveget a gyerek szájához tartotta. Aztán Henry Macy felé fordult, és észrevéve bal szemének ideges kacsingatását, megkérdezte: - Mi bajod van? Henry Macy már-már mondani készült valami nehezen kimondhatót, de miután Miss Amelia szemébe nézett, nyelt egyet, és nem szólt. Így hát Miss Amelia ismét a betegével foglalatoskodott. A gyereknek csak a feje látszott az asztal fölött. Arca nagyon vörös volt, szempilláját félig lecsukta, a száját kissé nyitva tartotta. Combján nagy, duzzadt, kemény kelés volt, s azért hozták Miss Ameliához, hogy felvágja. Miss Amelia azonban sajátos módszert alkalmazott gyerekeknél; nem szerette nézni, amikor kínlódnak, és rémülten kapálóznak, így hát a ház körül tartotta a gyereket egész nap, édesgyökeret adott neki, sűrűn adagolta a "gyógyvizet", s estefelé szalvétát kötött a nyaka köré, és hagyta, hadd egye magát degeszre a vacsoránál. Most, hogy a gyerek ott ült az asztal mellett, a feje lágyán billegett ideoda, és lélegzetvétel közben néha kicsi, kimerült nyögés szakadt ki belőle. A kávéházban mocorgás támadt, és Miss Amelia gyorsan hátranézett. Lymon kuzin jött be. A púpos peckesen besétált a kávéházba, mint minden este, és amikor a szoba kellős közepére ért, hirtelen megállt, ravasz tekintettel körülnézett, szemügyre vette az embereket, és gyorsan mintát vett az aznap este kéznél levő érzelmi anyagból. A púpos nagy bajkeverő volt. Mindenféle cécóban örömét lelte, és csodával határos módon össze tudott ugratni embereket anélkül, hogy egy szót szólt volna. Neki volt köszönhető, hogy két éve a Rainey ikrek összekaptak egy zsebkésen, és azóta sem szóltak egymáshoz egy szót sem. Jelen volt Rip Wellborn és Robert Calvert Hale nagy verekedésénél, s ami azt illeti, minden verekedésnél, mióta a városba jött. Mindenbe beleütötte az orrát, ismerte mindenkinek a bizalmas ügyeit, és az ébrenlét minden órájában valami rosszaságot követett el. De különös módon, ennek ellenére a kávéház nagy népszerűsége a púposnak volt köszönhető. Az élet akkor volt igazán vidám, ha ő is megjelent. Amikor belépett a szobába, mindig hirtelen feszültség támadt, mert ha e minden lében kanál felbukkant, sohasem lehetett tudni, mi éri az embert, vagy mi történik egyik percről a másikra a szobában. Az emberek sohasem érzik olyan szabadnak magukat, és sohasem mernek olyan felelőtlenül vidámak lenni, mint mikor valami zűrzavarra vagy bajra lehet számítani, így hát amikor a púpos bevonult a kávéházba, mindenki körülnézett, és egyszeriben megeredt a nyelvük, és dugók pukkanása hallatszott. Lymon a kezével intett Tömzsi MacPhailnek, aki Merlie Ryan és Henry Ford Crimp társaságában ült. - Elmentem ma a Rohadt Tóhoz halászni - mondta. - Útközben átléptem valamin, amit először nagy, kidöntött fának néztem. De amikor átléptem, éreztem, hogy az a valami megmozdul, jobban odanéztem, s láttam, hogy akkora alligátor fölött állok terpeszállásban, mint a bejárati ajtótól a konyha. Vastagabb volt egy disznónál. A púpos tovább locsogott. Időnként mindenki vetett rá egy-egy pillantást, némelyek követték a csevegését, mások nem. Gyakran minden egyes szava hazugság és hencegés volt. Ma este sem mondott egyetlen igaz szót sem. Nyári mandulagyulladással egész nap ágyban feküdt, és csak késő délután kelt fel, hogy a fagylaltgépet forgassa. Ezt mindenki tudta, de ő azért csak
ott állt a kávéház közepén, és egyre-másra akkora hazugságokat mondott, s úgy kérkedett, hogy attól leszakadhatott volna a mennyezet. Miss Amelia zsebre dugott kézzel és félrebillentett fejjel figyelte. Furcsa szürke szeme ellágyult. Gyengéden mosolygott magában. A púposról időnként a többiekre fordította tekintetét, s ilyenkor a nézése büszke volt, s valami fenyegetésféle ült benne, mintha mindenkit óva intene attól, hogy a púpost bolondságaiért felelősségre merje vonni. Jef'f behozta a már tányérokra porciózott vacsorát, és a kávéház új villanyventillátorai kellemes, hűvös légmozgást - A kicsike kölyök elaludt - mondta végül Henry Macy. Miss Amelia lenézett a mellette ülő páciensre, és figyelmét a soron következő feladatra összpontosította. A gyerek az asztal peremére támasztotta az állat, és egy csepp nyál vagy gyógyvíz bugyborékolt ki a szája sarkán. Szemét egészen lehunyta, a sarkában egy kis szúnyogcsalád gyülekezett össze békésen. Miss Amelia a fiú fejére tette a kezét, és durván megrázta, de a beteg nem ébredt fel. Így hát Miss Amelia felemelte a gyereket az asztalról, vigyázva, hogy meg ne érintse lábán a fájós részt, s bevitte az irodába. Henry Macy utánament, s becsukta az irodaajtót. Lymon kuzin unatkozott aznap este. Nem sok történt, s a nagy meleg ellenére a kávéház vendégei nem kaptak hajba. A középső asztalnál Henry Ford Crimp és Horace Wells ült egymást átkarolva, s valami hosszú viccen kuncogva, de amikor odament melléjük, nem értett belőle semmit, mivel a történet elejét elszalasztotta. A holdfény megvilágította a poros utat, és a törpe őszibarackfák feketén és mozdulatlanul álltak, szellő sem rezdült. A mocsári szúnyogok álmos döngése olyan volt, mint a néma éjszaka visszhangja. A város sötétnek látszott, csupán az utca végén, jobbra pislogott egy lámpa. Valahol a sötétben egy nő énekelt magas, szenvedélyes hangon, és a dalnak nem volt se kezdete, se vége, és csak három hangból állt, azok ismétlődtek újra meg újra. A púpos a tornác korlátjának támaszkodott, s nézte az üres utat, mint aki abban reménykedik, hogy valaki jönni fog. Lépések hangzottak mögötte, s egy hang így szólt: - Lymon kuzin, asztalon a vacsorád. - Nincs étvágyam ma este - felelte a púpos, aki édes bagót evett egész nap. - Savanyú íze van a számnak. - Csak egy falatot - mondta Miss Amelia. - A mellét, a máját, a szívét. Együtt mentek vissza a világos kávéházba, és leültek Henry Macy asztalához. Ez volt a kávéház legjobb asztala, és egy csokor vízililiom állt rajta, Coca-Colás üvegben. Miss Amelia végzett a betegével, és meg volt elégedve magával. A csukott irodaajtó mögül csak néhány álmos vinnyogás hallatszott ki, s mielőtt a beteg felébredhetett és halálra rémülhetett volna, kész volt az egész. A gyerek most apja vállán keresztbe vetve mélyen aludt, kis karja lazán fityegett apja hátán, felpüffedt arca nagyon piros volt - hazafelé indultak a kávéházból.
Henry Macy még mindig hallgatott. Óvatosan evett, nem csámcsogott, és a harmadára sem volt olyan mohó, mint Lymon kuzin, aki azt állította, hogy nincs étvágya, s most egyre-másra vett a tálból, s falta a vacsorát. Henry Macy időnként átpillantott Miss Ameliára, de csendben maradt. Jellegzetes szombat este volt. Egy vidékről jött öreg házaspár habozva megállt az ajtóban, egymás kezét fogták, s végül úgy döntöttek, hogy bejönnek. Oly régóta élt már együtt ez az öreg házaspár, hogy olyan egyformák voltak, mint az ikrek, barnák és aszottak, és hasonlatosak két kicsi, lábanőtt mogyoróhoz. Korán távoztak, s éjfélre a vendégek nagy részének már hűlt helye volt. Rosser Cline és Merlie Ryan még mindig dámajátékba merült, és Tömzsi MacPhail még nem távozott, s ez meglepő volt, mert sötétedés után csaknem mindig le szokott feküdni. Miss Amelia álmosan ásított, de Lymon nyugtalan volt, s ezért Miss Amelia nem javasolta, hogy zárjanak be aznap éjszakára. Végül egy órakor Henry Macy felnézett a mennyezet sarkába, és nyugodtan azt mondta Miss Ameliának: - Kaptam ma egy levelet. Miss Ameliára ez nem tett mély hatást, mivel mindenféle üzleti levelek és árjegyzékek szoktak érkezni a címére. - A testvéremtől kaptam levelet - mondta Henry Macy. A púpos, aki kezét háta mögött összefonva, díszlépésben járkált a kávéházban, erre hirtelen megállt. Gyorsan megérezte, ha valami változás állt be egy társaság hangulatában. Végignézett minden arcon, és várt. Miss Amelia összeráncolta a szemöldökét, és jobb kezét ökölbe szorította. - Váljék egészségedre - mondta. - Feltételesen szabadlábra helyezték. Kiengedték a börtönből. Miss Amelia arca nagyon sötét lett, s egész teste megborzongott, bár meleg éjszaka volt. Tömzsi MacPhail és Merlie Ryan félrelökte a dámajátékot. A kávéház nagyon csendes lett. - Ki? - kérdezte Lymon kuzin. Nagy, sápadt füle szinte megnőtt a fején, és megmerevedett. Mi? Miss Amelia tenyerével az asztalra vágott. - Mert Marvin Macy egy... Hangja elrekedt, s néhány pillanat múlva csak ennyit mondott: - Életfogytiglan börtönben kellene lennie. - Mit csinált? - kérdezte Lymon kuzin. Hosszú szünet volt, mivel senki sem tudta, voltaképpen mit is feleljen.
- Kirabolt három benzinkutat - mondta Tömzsi MacPhail. De szavai hiányosnak hatottak, és említetlen maradt bűnök érződtek rajtuk. A púpos türelmetlen volt. Nem tudta elviselni, hogy bármiből, akárcsak valami nagy szerencsétlenségből is kimaradjon. Marvin Macyről eleddig sohasem hallott, mégis szörnyű kínokat állt ki neve hallatára, mint mindig, ha olyan tárgyról esett szó, amit a többiek ismertek, s ő nem tudott róla semmit - például ha a régi fűrészmalmot említették, amelyet még megérkezése előtt lebontottak, vagy ha futtában szót ejtettek szegény Morris Finesteinről, vagy ha felidéztek bármilyen, idejövetele előtti eseményt. A vele született kíváncsiságon felül a púpos nagy érdeklődést tanúsított a rablók és mindenféle rendű-rangú bűnözés iránt. Ahogy az asztal körül parádézott, ezeket a szavakat mormolta magában: "feltételesen szabadlábra helyezve" és "börtön". De annak ellenére, hogy rendületlenül faggatózott, képtelen volt bármire is rájönni, mivel Miss Amelia jelenlétében senki sem mert Marvin Macyről beszélni. - A levél nem sokat mond - szólalt meg Henry Macy. - Nem írta meg, hová megy. - Hm! - mondta Miss Amelia, s az arca még mindig nagyon zord és sötét volt. - Az én házamba be nem teszi azt a hasított patáját. Hátralökte az asztalkától a széket, és elindult, hogy becsukja a kávéházat. Marvin Macy neve elgondolkodtatta, mert a pénztárgépet hátracipelte a konyhába, s ott eldugta. Henry Macy beleveszett a sötét utcába. Henry Ford Crimp és Merlie Ryan azonban ott őgyelgett még egy darabig az elülső tornácon. Később Merlie Ryan azt állította, hogy aznap éjjel víziója támadt az eljövendő eseményekről, akár meg is esküszik rá. A város azonban ügyet sem vetett rá, mert Merlie Ryan mindig ilyesmiket állított. Miss Amelia és Lymon kuzin egy darabig még a nappaliban beszélgetett. S amikor végre a púpos úgy érezte, hogy most már el tudna aludni, Miss Amelia elrendezte ágya felett a szúnyoghálót, és megvárta, míg a púpos befejezi imáit. Azután felvette hálóköntösét, elszívott két pipát, és csak hosszú idő után aludt el.
Az ősz nagyszerű volt. A termés körös-körül a vidéken jól ütött be, és a Forks Falls-i piacon a dohány ára ebben az évben szilárdan tartotta magát. A hosszú, forró nyár után az első hűvös napokat tiszta és sugárzó édesség töltötte el. Baradics nőtt a poros utak mentén, s a cukornád bíborszínűre érett. Az autóbusz mindennap eljött Cheehaw-ból, hogy néhány kisebb gyereket átvigyen az állandó iskolába, neveltetésük okából. A fiúk rókákat hajszoltak a fenyőerdőben, a téli paplanokat kiszellőztették a szárítóköteleken, és édesburgonyát vermeltek el szalma közé a földbe az elkövetkezendő hideg hónapokra. Esténként finom füstrongyok szálltak fel a kéményekből, s a hold kereken és narancsszínben fénylett az őszi égbolton. Néha szélcsendes éjszakákon, jó későn, hallani lehetett a városban a Society Cityn át az Észak felé tartó vonat vékony, vad füttyszavát. Miss Amelia Evans számára ez a buzgó tevékenység időszaka volt. Hajnaltól napnyugtáig dolgozott. Új, nagyobb sűrítőkészüléket csináltatott a lepárlójához, s egy hét alatt annyi szeszt készített, amennyivel akár az egész megyét eláztathatta volna. Öreg öszvére szédelgett a sok cirokőrléstől, s Miss Amelia kiforrázta patentüvegeit, és körtebefőttet tett el. Nagyon várta az
első fagyot, mert megalkudott három hatalmas hízó disznóra, és sok flekkent, hurkát és kolbászt akart készíteni. E három hét alatt többen sajátos vonást figyeltek meg Miss Amelián. Gyakran nevetett, mély, csengő nevetéssel, és füttyét kihívóan dallamos futamokkal cifrázta. Örökké próbálgatta az erejét, nehéz tárgyakat emelt fel, vagy szívós karizmát bökdöste ujjával. Egy nap leült az írógépe mellé, és egy elbeszélést írt - egy elbeszélést, amelyben külföldiek, csapóajtók és dollármilliók szerepeltek. Lymon kuzin mindig vele volt, ott botladozott a sarkában, s Miss Amelia fénylő, lágy tekintettel nézte, s ha kiejtette a nevét, hangjában ott bujkált a szerelem muzsikája. Végre beköszöntött az első hideg. Miss Amelia egy reggel arra ébredt, hogy jégvirágok borítják az ablakot, és zúzmara ezüstözi az udvar fűfoltjait. Miss Amelia tomboló tüzet rakott a konyhai tűzhelyen, és kiment, hogy tájékozódjon, milyen napnak néznek elébe. A levegő metszően hideg volt, az ég sápadtzöld és felhőtlen. Hamarosan emberek kezdtek szállingózni a környékről, hogy megtudják, miként vélekedik Miss Amelia a mai napról. Miss Amelia elhatározta, hogy levágja a legnagyobb disznót, s ennek híre ment a környéken. A disznót leölték, és tölgyfával lassú tüzet gyújtottak a flekkensütő helyen. A hátsó udvaron disznóvér meleg szaga és füst szállt, lábdobogás és hangos szó hallatszott a téli levegőben. Miss Amelia ide-oda járkált, parancsokat adott, s a munka nagy részével hamarosan végeztek. Aznap valami elintéznivalója volt Cheehaw-ban, s így miután megbizonyosodott afelől, hogy minden rendjén megy, felkurblizta a kocsiját, és megkérte Lymon kuzint, hogy menjen vele, sőt igazából hétszer kérte meg, de a púposnak nem akaródzott otthagyni a nyüzsgést, inkább maradni akart. Ez rosszul esett Miss Ameliának, mert szerette a púpost maga mellett tartani, és rettentő honvágya támadt, hacsak némi távolságra ment is el hazulról. De miután hétszer kérte, tovább nem noszogatta. Indulás előtt talált egy botot, azzal vastag vonalat húzott a flekkensütő köré, vagy két lábra a szélétől, és lelkére kötötte a púposnak, hogy át ne lépje ezt a határt. Ebéd után indult, és sötétedés előtt vissza akart térni. Mármost nem olyan nagy ritkaság, hogy egy teherautó vagy egy személykocsi végigmenjen a városon Cheehaw-ból vagy máshonnan jövet. Az adóbeszedő minden évben eljön, hogy vitatkozzék a gazdagokkal, például Miss Ameliával. S ha valaki, mondjuk Merlie Ryan, a fejébe veszi, hogy sikerül neki kicsalafintáskodnia egy kocsit hitelbe, vagy három dollár lefizetésével kapnia egy olyan nagyszerű elektromos hűtőszekrényt, amilyent Cheehaw kirakataiban látni, akkor kijön egy városi ember, tapintatlan dolgokat kérdez, rájön minden nehézségre, és lehetetlenné teszi, hogy Merlie Ryan valamit is vegyen részletre. Néha, különösen mióta a Forks Falls-i országutat csinálják, a rabszállító kocsik is végigmennek a városon. És az autós emberek gyakran eltévednek, és megállnak kérdezősködni, hogyan kerülhetnek vissza megint az országútra, így hát egy cseppet sem volt szokatlan, hogy késő délután egy teherautó ment el a szövőde mellett, és megállt az út közepén, Miss Amelia kávéházának közelében. Egy férfi ugrott le hátul a teherautóról, és az autó ment tovább a maga útján. A férfi az út közepén állt, és körülnézett. Magas férfi volt, göndör barna hajú, lusta szürke szemű. Az ajka vörös volt, s kiült rá a kérkedő ember tunya félmosolya. Vörös inget viselt, és
bordázott fehér bőrövet; kezében bádogtáskát és gitár tartott. A városban elsőnek Lymon kuzin vette észre a jövevényt, mert meghallotta a sebességváltás zaját, és előrejött körülnézni. A púpos kidugta fejét a tornác sarka mögül, de nem lépett elő egészen. Egymásra meredtek a jövevénnyel, de tekintetük nem olyan volt, mint két idegené, akik először találkoznak, és felmérik a másikat. Sajátos tekintetet váltottak, mint két bűnöző, akik felismerik egymást. A vörös inges férfi megvonta a bal vállát, és elfordult. A púpos arca nagyon sápadt volt, míg az úton haladó férfit figyelte, és néhány másodperc múlva követte, óvatosan, jó néhány lépés távolságot tartva. Azonnal híre ment a városban, hogy Marvin Macy visszajött. Először a szövödehez ment, könyökével egy ablakpárkányra támaszkodott, és lustán benézegetett. Szeretett másokat kemény munka közben figyelni, mint minden született léhűtő. A szövödeben valami néma döbbenet támadt. A festők otthagyták a forró kádakat, a szövők és fonók megfeledkeztek gépeikről, még a művezető, Tömzsi MacPhail sem igen tudta, mit is csináljon. Marvin Macy még mindig mosolygott a maga alkoholista félmosolyával, és nem változott kérkedő arckifejezése akkor sem, mikor megpillantotta testvérét. Miután megnézte a szövödét, Marvin Macy végigment az utcán ahhoz a házhoz, ahol felnövekedett, és otthagyta a táskáját és a gitárját a tornácon. Aztán megkerülte a szövödéi medencét, és megnézte magának a templomot, a három boltot és a város többi részét. A púpos nyugodtan ballagott mögötte, kissé lemaradva, zsebre tett kézzel, s kicsi arca még mindig nagyon sápadt volt. Későre járt már. A vörös téli nap lemenőben volt, s az égbolt nyugatra mély arany- és karmazsinszínben tündökölt. Kopott füstifecskék repültek a fészkükre; lámpák gyulladtak mindenütt. Néha füstszag érződött, és a kávéház mögötti flekkensütőn lassan készülő hús meleg, tömény illata. Marvin Macy, miután körüljárta a várost, megállt Miss Amelia háza előtt, és elolvasta a cégtáblát. Azután, nem riadva vissza a birtokháborítástól, bement az oldaludvaron. A szövöde vékonyan, árván dudált, s a napi műszak véget ért. Hamarosan mások is bekeveredtek Miss Amelia hátsó udvarára Marvin Macyn kívül - Henry Ford Crimp, Merlie Ryan, Tömzsi MacPhail és amellett sok gyerek és felnőtt ácsorgott Miss Amelia birodalmának határán, és figyelt. Kevés szó hangzott el. Marvin Macy egyedül állt a flekkensütő egyik oldalán, a többiek összeszorultak a másikon. Lymon kuzin kissé oldalt állt, egyedül, és nem vette le a szemét Marvin Macy arcáról. - Hogy érezted magad a börtönben? - kérdezte Merlie Ryan ostobán kuncogva. Marvin Macy nem felelt. Farzsebéből kivett egy nagy bicskát, lassan kinyitotta, és nekifente a pengét nadrágja ülepének. Merlie Ryan hirtelen nagyon csendes lett, és gyorsan Tömzsi MacPhail széles háta mögé állt. Már majdnem teljesen besötétedett, mire Miss Amelia hazaérkezett. Már jó messziről meghallották kocsijának zúgását, aztán ajtó csapódott be, és csattogás hallatszott, mintha valamit felfelé vonszolna háza elülső lépcsőin. A nap már lement, s a levegőt füstös kékre festette a kora téli este. Miss Amelia lassan jött le a hátsó lépcsőn, és az udvarán álló csoport mozdulatlanul várt. Kevés ember mert volna szembeszállni Miss Ameliával, s ő Marvin Macy ellen különös, keserű gyűlöletet táplált. Mindenki azt várta, hogy szörnyű üvöltésbe tör ki, felkap valami veszedelmes tárgyat, és kiűzi őt a városból. Először nem vette észre Marvin
Macyt, s arcára megkönnyebbült és álmodozó kifejezés ült, mint mindig, amikor valahonnan messzebbről hazaérkezett. Miss Amelia valószínűleg egyszerre pillantotta meg Marvin Macyt és Lymon kuzint. Egyikről a másikra nézett, de végül is nem a börtönjárt tékozlóra szegezte undorodó csodálkozással teli tekintetét. Ő is, s vele együtt mindenki Lymon kuzint nézte, s volt is mit nézni rajta. A púpos a flekkensütő végében állt, sápadt arca világított a hamvadó tölgyfatűz lágy fényében. Lymon kuzinnak volt egy különleges tudománya, amit akkor vett elő, ha valakivel meg akarta kedveltetni magát. Ilyenkor egészen mozdulatlanul állt, és némi összpontosítással csodálatra méltó gyorsasággal billegtette nagy, sápadt fülét. Mindig ezt a fogást alkalmazta, ha valami különlegeset akart kihúzni Miss Ameliából, s Miss Amelia ennek nem tudott ellenállni. A púpos füle most is vadul billegett, de ő ezúttal nem Miss Ameliára nézett. A púpos a kétségbeeséshez közelálló könyörgéssel mosolygott Marvin Macyre. Marvin Macy eleinte ügyet sem vetett rá, s amikor végre ránézett, nem méltányolta egy cseppet sem. - Mi baja van a ferdehátúnak? - kérdezte, és durván arra bökött a hüvelykujjával. Senki sem felelt. Lymon kuzin látta, hogy tudománya csődöt mond, s új erőfeszítéseket tett a meghódítására. Olyan gyorsan rezegtette a szemhéját, hogy a szemgödre csapdájába esett sápadt lepkének látszott. Lábát körbe a földhöz csiszálta, kezét billegtette, és végül zötyögős kis táncba fogott. A téli délután utolsó borongós fényében hasonlított egy mocsári gyerekszellemhez. Az udvarban egyedül Marvin Macyre nem tett semmi hatást. - Rohama van a törpének? - kérdezte, s amikor senki sem felelt, előrelépett, és megütötte oldalt a púpos fejét. A púpos megtántorodott, aztán hanyatt esett a földre. Ott maradt ülve, még mindig Marvin Macyre bámult, és óriási erőfeszítéssel még sikerült fülével egy utolsó reményvesztett kis billenést befejeznie. Mindenki Miss Amelia felé fordult, hogy lássa, mi lesz. Ezekben az években senki még a haja szálát sem görbítette meg Lymon kuzinnak, bár több embernek viszketett a tenyere. Ha valaha valaki haragosan beszélt a púpossal, Miss Amelia megszüntette a hebehurgya halandó hitelét, és módot talált arra, hogy hosszú időre megkeserítse az életét, így hát senki sem lepődött volna meg, ha Miss Amelia kettéhasítja Marvin Macy fejét a hátsó tornácon álló baltával. De Miss Amelia semmi ilyesmit nem csinált. Előfordult, hogy Miss Amelia mintegy révületbe esett. E révület okával mindenki tisztában volt. Miss Amelia nagyszerű orvos volt, és nem őrölt össze mocsári gyökereket és mindenféle kipróbálatlan alkotórészt, hogy beadja az első útjába kerülő betegnek. Ha új orvosságot talált ki, először mindig saját magán próbálta ki. Óriási adagot nyelt belőle, és a következő nap elgondolkozva járkált ide-oda a kávéház és a téglából épült árnyékszék között. Ha hirtelen éles csikarás jött rá, egészen mozdulatlanul állt, furcsa szeme a földre meredt, keze ökölbe szorult: igyekezett megállapítani, melyik szervét érte a hatás, és milyen bajt gyógyíthat meg feltehetően az új orvosság. Most, hogy a púpost és Marvin Macyt figyelte, arcára ugyanaz a kifejezés ült ki, feszült figyelem a belső fájdalomra, bár aznap nem vett be új orvosságot.
- Ettől majd észhez térsz, görbehátú - mondta Marvin Macy. Henry Macy hátralökte lógó, fehéres haját a homlokából, és idegesen köhécselt. Tömzsi MacPhail és Merlie Ryan a lábát csiszálta, s a birtok határán kívül álló gyerekek és feketék meg se nyikkantak. Marvin Macy bekattantotta a bicskát, amelyet fent, félelem nélkül körülnézett, és peckes léptekkel kiment az udvarról. A flekkensütőben a parázs szürke, pihés hamuvá változott, s most már egészen besötétedett.
Így jött vissza Marvin Macy a börtönből a városba. Egyetlen élő lélek sem örült neki. Még Mrs. Mary Hale, aki jó asszony volt, s aki gonddal és szeretettel nevelte fel - még ő is, öreg nevelőanyja, kiejtette kezéből a lábast, és sírva fakadt, mikor először megpillantotta. De ezt a Marvin Macyt semmi sem zavarta. Leült a Hale-ház hátsó lépcsőjére, lustán kezébe vette a gitárját, és amikor kész volt a vacsora, a házbeli gyerekeket félrelökdöste útjából, és színültig rakta tányérját, noha alig volt annyi kukoricalepény és hús, hogy mindenkinek jusson belőle. Evés után elfoglalta a legjobb és legmelegebb fekvőhelyet az első szobában, és alvását nem zavarták álomlátások. Miss Amelia aznap este nem nyitotta ki a kávéházat. Minden ajtót és ablakot gondosan bezárt, sem ő, sem Lymon kuzin nem mutatkozott, és egész éjjel égett szobájában a lámpa. Marvin Macy első pillanattól fogva balszerencsét hozott, mint ahogy az várható is volt. Másnap az idő hirtelen megváltozott, és meleg köszöntött be. A levegő már kora reggel fojtogatóan fülledt volt, a víz idehozta a mocsári rothadás szagát, és kecses, éles hangú szúnyogok szőtték be a zöld szövödei medencét. Mindez nem illett az évszakhoz, rosszabb volt, mint augusztusban, és sok kárt tett. A megyében csaknem mindenki, akinek volt disznaja, követte Miss Amelia példáját, és előző nap vágott. És hol az a kolbász, amelyik ilyen időben eláll? Néhány nap múlva mindenfelé a lassan romló hús szaga s a szomorú pocsékolás hangulata érződött. Mi több, egy családi összejövetelen a Forks Falls-i országút közelében disznósültet ettek, és mind egytől egyig meghaltak. A disznajuk nyilván fertőzött volt; de ki tudta, vajon a többi hús nem veszedelmes-e? Az embereket kétfelé húzta a disznóhús jó íze utáni vágyakozás és a halálfélelem. A pocsékolás és a zűrzavar ideje volt ez. Mindennek okozójából, Marvin Macyből hiányzott a szégyenérzet. Mindenfelé felbukkant. Munkaidőben a szövöde körül lebzselt, benézegetett az ablakon, vasárnaponként meg felvette vörös ingét, és gitárjával a kezében fel-alá parádézott az úton. Még mindig jóképű volt: barna hajú, piros ajkú, erős, széles vállú, de a benne bujkáló gonoszság sokkal hírhedtebb volt annál, semhogy jó külsejével bármit is elérjen. És a gonoszságot nemcsak valóságosan elkövetett bűntetteivel mérték. Igaz, kirabolta azokat a benzinkutakat. Annak előtte pedig megrontotta a megye legbájosabb leányait, és még nevetett is a dolgon. Töméntelen gonoszságot fel lehetett hozni ellene, de a bűnöktől függetlenül volt benne valami titkos aljasság, ami csaknem úgy tapadt hozzá, mint valami szag. Aztán még valami: sose izzadt, még augusztusban sem, ez olyan jel, amin érdemes eltűnődni. A város most úgy érezte, még veszedelmesebb, mint eddig, mivel az atlantai börtönben bizonyára kitanult valami boszorkánymesterséget. Hogyan is lehetne másképp a Lymon kuzinra gyakorolt hatását megmagyarázni? Mert a púpost, mióta
először pillantotta meg Marvin Macyt, valami természetellenes szellem szállta meg. Örökkön örökké ott akart a börtöntöltelék sarkában baktatni, és mindenféle ostoba terveket szőtt, hogy felhívja magára a figyelmét. Marvin Macy azonban még mindig vagy komiszul bánt vele, vagy nem vette észre. A púpos néha feladta a reményt, feltelepedett a tornác korlátjára, s úgy ült ott, ahogy egy beteg madár gubbaszt a telefondróton, s búslakodott mindenki szeme láttára. - De miért? - szokta kérdezni Miss Amelia, s rámeredt kancsal szürke szemével, a keze pedig ökölbe szorult. - Ő, Marvin Macy - nyögte a púpos, és maga a név elegendő volt, hogy zokogásának ritmusát felkavarja, míg csak csuklani nem kezdett. - Atlantában volt. Miss Amelia a fejét rázta, az arca sötét és zord lett. Először is nem tudott megbékélni semmiféle utazással. Azokat az embereket, akik kirándultak Atlantába, vagy ötven mérföldet utaztak, hogy lássák a tengert, azokat a nyughatatlan embereket megvetette. - Az, hogy Atlantában volt, nem válik dicsőségére. - Börtönben volt - mondta a púpos vágyakozástól gyötrődve. Hogyan lehet efféle irigység ellen küzdeni? Miss Amelia zavarában maga sem érezte túlságosan meggyőzőnek szavait: - Börtönben volt, Lymon kuzin. Az effajta utazással nem nagyon dicsekedhet az ember. Ezekben a hetekben mindenki erősen szemmel tartotta Miss Ameliát. Szórakozottan járkált, arca merengő volt, mintha szokott csikarás révületeibe zuhant volna. Valamilyen oknál fogva Marvin Macy megérkezésének napjától félretette az overallját, és piros ruháját viselte, amelyet eddig vasárnapokra, temetésekre és bírósági tárgyalásokra tartogatott. Aztán, amint teltek-múltak a hetek, tett egy-két lépést, hogy tisztázza a helyzetet. De nagyon nehéz volt erőfeszítéseit megérteni. Ha fájt neki, hogy Lymon kuzin városszerte követi Marvin Macyt, miért nem tisztázta a dolgot egyszer s mindenkorra, s miért nem mondta meg a púposnak, hogy ha bármi dolga van Marvin Macy-vel, akkor kihajítja a házából? Ez egyszerű lett volna, s Lymon kuzinnak engednie kellett volna, vagy vállalnia azt a keserves sorsot, hogy kivetve találja magát a vakvilágban. De Miss Amelia mintha elvesztette volna az akaratát, mert életében először habozott, hogy milyen terv szerint cselekedjék. És mint a legtöbb hasonlóan bizonytalan helyzetben levő ember, ő is a lehető legrosszabbat tette: egyszerre többféle terv szerint cselekedett, s valamennyi ellentmondott a másiknak. A kávéház továbbra is minden este kinyitott, s amikor Marvin Macy, sarkában a púpossal, beparádézott, Miss Amelia felette különös módon nem hajította ki. Sőt, ingyen adott neki italt, és vad, torz mosolyt vetett feléje. Ugyanakkor szörnyű csapdát állított neki künn a mocsárban, ahol biztosan ott pusztul, ha beleesik. Lymon kuzinnal meghívatta vasárnapi ebédre, aztán megpróbálta elgáncsolni, mikor ment lefelé a lépcsőn Hatalmas szórakozási hadjáratot szervezett Lymon kuzinnak: kimerítő utakat tett. Különféle távoli látványosságok kedvéért, elvitte autón harminc mérföldre egy nyári zenei hétre, befuvarozta Forks Fallsba, hogy megnézhessen egy díszszemlét. Egészében véve őrjítő időszak volt ez Miss Ameliára nézve.
Legtöbb ember véleménye szerint jócskán úton volt már a sárga ház felé, és mindenki kíváncsian figyelte, mi lesz a vége. Az idő megint hidegre fordult, a tél rátelepedett a városra, s a szövödeben még véget sem ért az utolsó műszak, már teljesen besötétedett. A gyerekek teljesen felöltözve aludtak, s a nők felemelték hátul szoknyájukat, hogy álmatagon süttessék magukat a tűznél. Később megeredt az eső, az út sara kemény kerékvágásokba fagyott, a házak ablakából gyenge lámpavilág pislogott ki, az őszibarackfák ványadtak és csupaszok voltak. A tél sötét, hideg éjszakáiban a kávéház volt a város meleg központja, lámpái oly fényesen égtek, hogy negyed mérföldre ellátszottak. A nagy vaskályha a szoba hátuljában búgott, pattogott és izzott vörösen. Miss Amelia vörös függönyöket csináltatott az ablakokra, s a városon átutazó kereskedőtől vett egy nagy csokor, az igazihoz igen hasonló papírrózsát. De nemcsak a meleg, a díszítés és a fényesség tette a kávéházat azzá, ami volt. Van annak mélyebb oka is, miért állt a kávéház oly nagy becsben az egész város előtt. S ez a mélyebb ok összefügg egy eleddig errefelé ismeretlen büszkeséggel. Hogy megértsük emez új büszkeséget, nem szabad elfeledkeznünk az emberi élet olcsóságáról. Egy szövöde körül mindig sok ember gyülekezik össze - de az ritka, hogy minden családnak elegendő ennivalója, ruhája legyen, s mindenkinek jusson egy-egy zsíros falat. Olyankor az élet egyetlen hosszú, komor tülekedés, hogy az ember megszerezze azt, ami feltétlenül szükséges az életben maradáshoz. S a zavarbaejtő dolog az, hogy minden hasznos holminak ára van, és csakis pénzért vehető, mivel a világot így rendezték be. Az ember tudja, anélkül hogy törné a fejét, egy bála gyapot vagy egy liter melasz árát. De az emberi élet értékét nem szabták meg: ingyen kapjuk, és fizetés nélkül veszik el tőlünk. Mennyit ér? Ha az ember körülnéz, néha mintha nagyon keveset vagy éppenséggel semmit sem érne. Gyakran megesik, hogy miután izzadtál és próbálkoztál, és nem javult a helyzeted, lenn a lélek legmélyén olyan érzésed támad, hogy nem sokat érsz. De az az új büszkeség, amit a kávéház hozott a városba, csaknem mindenkit megérintett, még a gyerekeket is. Mert ahhoz, hogy beülj a kávéházba, nem kellett vacsorát vagy egy pohár szeszt rendelned. Kaphattál hideg palackozott italt öt centért! És ha még ezt sem engedhetted meg magadnak, volt Miss Ameliának egy Cseresznyelé nevű itala, abból egy pennyért kaphattál egy pohárral, s az ital rózsaszínű volt és nagyon édes. T. M. Willin tiszteletes kivételével csaknem mindenki legalább egyszer egy héten eljött a kávéházba. A gyerekek szeretnek idegen házban aludni, és a szomszédék asztalánál enni; ilyenkor rendesen viselkednek és büszkék. A város lakói hasonlóképpen büszkék voltak, mikor a kávéház asztalainál ültek. Mielőtt Miss Ameliához jöttek volna, megmosdottak, és a küszöbön felettébb tisztességtudóan letörölték a lábukat, csak azután léptek be a kávéházba. Ott legalább néhány órára félre lehetett tenni azt a mély és keserű érzést, hogy az ember nem sokat ér ebben a világban. A kávéház különös jótéteményt jelentett az agglegényeknek, a szerencsétleneknek és a tüdőbetegeknek. Megemlíthetjük itt azt is, hogy Lymon kuzin gyaníthatólag tüdőbeteg volt. Szürke szemének fényessége, makacssága, nagybeszédűsége, köhögése - mindezek erre mutattak. Amellett általános feltevés szerint a púpos gerinc és a tüdőbaj valamiképpen
összefügg. De Miss Amelia mindig dühbe gurult, valahányszor ezt megemlítették előtte; keserű hévvel tagadta e tüneteket, de titkon forró mellkasborogatással, gyógyvízzel s hasonlókkal kezelte Lymon kuzint. Ezen a télen a púpos még csúnyábban köhögött, mint addig, és néha még hideg napokon is kiverte a hideg veríték. Ez azonban nem akadályozta meg, hogy ne járkáljon Marvin Macy után. Mindennap kora reggel elhagyta a házat, és odament Mrs. Hale házának hátsó ajtajához, s ott várt, várt - Marvin Macy ugyanis nagy lustálkodó volt. Ott állt, s néha halkan felkiáltott. Hangja egészen olyan volt, mint a gyerekek hangja, mikor békésen kuncorognak egy házába húzódott csiga felett, fűszállal piszkálgatják a ház nyílását, és panaszosán ezt mondogatják: "Csigabiga, gyere ki, ég a házad ideki." Éppen ilyen hangon - egyszerre szomorúan, csábítóan és lemondóan - kiáltotta a púpos Marvin Macy nevét minden reggel. Aztán mikor Marvin végre előjött, nyomába szegődött városhosszat, és néha órákra kimentek a mocsárba. Miss Amelia pedig egyre tette a legrosszabbat, amit csak tehetett, azaz egy időben többféle terv szerint cselekedett. Mikor Lymon kuzin elhagyta a házat, nem hívta vissza, csak állt az út közepén, és figyelte magányosan, míg el nem tűnt a szeme elől. Marvin Macy csaknem mindennap előkerült Lymon kuzinnal együtt ebédidőben, és az ő asztalánál evett. Miss Amelia kinyitotta a körtebefőtteket, és az asztal szépen meg volt rakva sonkával vagy csirkével, nagy tál kukoricadarával és téli borsóval. Igaz, hogy egy ízben Miss Amelia meg akarta mérgezni Marvin Macyt, de tévedés történt, a tányérokat elcserélték, és ő maga kapta a mérgezett ételt. Erre hamar rájött az enyhén keserű ízből, s aznap nem evett ebédet. Ott ült hátrabillentve a székét, az izmát tapogatta, és nézte Marvin Macyt. Marvin Macy minden este megjelent a kávéházban, és leült a legjobb és legnagyobb asztalhoz, ahhoz, amely a szoba közepén állt. Lymon kuzin hozott neki italt, melyért nem fizetett egy vasat sem. Marvin Macy félresöpörte a púpost, mintha mocsári szúnyog volna, és nemcsak hogy hálát nem tanúsított e kedveskedésekért, hanem ha a púpos az útjába került, arcul vágta a keze fejével, vagy azt mondta: - El az utamból, görbehátú, mert megkopasztalak. Ilyenkor Miss Amelia kijött a pult mögül, és ökölbe szorított kézzel, nagyon lassan közeledett Marvin Macy felé. Furcsa piros ruhája esetlenül lógott csontos térdénél. Marvin Macy is ökölbe szorította a kezét, s lassan, jelentőségteljesen kerülgették egymást. Noha mindenki lélegzetvisszafojtva figyelt, soha nem történt semmi. Még nem jött el a verekedés ideje. Van egy különleges oka is annak, miért emlékeznek oly jól még ma is arra a télre, s miért beszélnek róla még mindig. Nagy esemény történt akkor. Január másodikán az emberek felébredtek, és megváltozott világot találtak maguk körül. A kicsi, tudatlan gyerekek kinéztek az ablakon, és annyira nem értették a dolgot, hogy sírva fakadtak. Öregemberek a múlton tűnődtek, de ehhez a jelenséghez hasonlót e tájon nem tudtak felidézni. Mert az éjszaka folyamán hó esett. Az éjfél utáni sötét órákban halvány pelyhek kezdtek lágyan hullani a városra. Hajnalra hó bontotta a földet, s a furcsa fehérség körülfogta a templom rubinszínű ablakait, és fehérre festette a háztetőket. A város kopár és sivár lett a hótól. A szövöde környéki kétszobás házak piszkosak voltak és ferdék, mintegy összeesni készültek, s
valamiképpen minden sötét lett és összezsugorodott. Hanem a hó maga - annak olyan szépsége volt, amilyet kevés idevaló ember látott ennek előtte. A hó nem fehér volt, ahogy az Északon élő emberek leírták. A hó itt lágy kék és ezüstszínű volt, s az ég szelíden csillogó szürke. S a hulló hó álmodó nyugalma - mikor volt ebben a városban ily csendesség? Az emberek különbözőképpen fogadták a hóesést. Miss Amelia kinézett az ablakon, elgondolkozva facsargatta csupasz lábujjait, és szorosan összefogta nyakán hálóköntösének gallérját. Egy darabig ott állt, azután leengedte a redőnyöket, és becsukott minden ablakot a házban. Teljesen bezárkózott, meggyújtotta a lámpákat, és ünnepélyesen ült a kásásbögréje felett. Ennek nem az volt az oka, hogy Miss Amelia félt a hóeséstől. Egyszerűen nem tudott azonnal véleményt formálni az új eseményről, s ha nem tudta pontosan és határozottan, mit gondol valamiről (ez volt csaknem mindig a helyzet), legszívesebben nem vett róla tudomást. Élete folyamán sohasem esett hó ebben a megyében, s ezért semmi módon nem foglalkozott vele gondolataiban. Ha azonban tudomást vesz a hóesésről, akkor valamiféle véleményt kell alkotnia, márpedig akkoriban elég zűrzavar volt az életében anélkül is. Így hát csak piszmogott a borongós, lámpa világította házban, és úgy tett, mintha nem történt volna semmi. Lymon kuzin viszont a legvadabb izgalomban rohangászott fel s alá, s amikor Miss Amelia egy pillanatra hátat fordított, hogy reggelit tálaljon fel neki, kisurrant a házból. Marvin Macy kisajátította a hóesést. Azt mondta, ismeri a havat, látott már Atlantában, s úgy járkált aznap a városban, mintha övé volna minden pehely. Rávigyorgott a kisgyerekekre, akik félénken kimásztak a házból, és markukkal fellapátolták a havat, hogy megkóstolják. Willin tiszteletes sietett végig az úton dühös arccal, mivel mélyen gondolataiba merült, és igyekezett vasárnapi prédikációjába beleszőni a havat. Legtöbben alázatosan örvendeztek e csoda fölött; fojtott hangon beszéltek, és a kelleténél többször mondták: "köszönöm" és "kérem". Néhány gyenge jellemű persze megtántorult erkölcseiben, és berúgott - de ezeknek a száma nem volt túl magas. Mindenki úgy érezte, rendkívüli esemény ez, és sokan a pénzüket számolták, mert el akartak menni este a kávéházba. Lymon kuzin egész nap Marvin Macy nyomában járt, és támogatta igényét a hóra. Csodálkozott, hogy a hó nem úgy esik, mint az eső, és addig bámult fel az álmatag, lágyan hulló pelyhekre, míg szédülten meg nem tantorult. És milyen büszkén hordozta magát, Marvin Macy dicsőségében sütkérezve - olyan büszkén, hogy némelyek nem tudták megállni, s odakiáltottak neki: - "Hohó - mondta a kocsikeréken üldögélő légy -, micsoda port verünk!" Miss Amelia nem akart vacsorát felszolgálni. Mikor azonban hat órakor lépések zaja hallatszott a tornácról, óvatosan kinyitotta az első ajtót. Henry Ford Crimp jött, s bár ennivaló nem volt, Miss Amelia megengedte, hogy leüljön egy asztalhoz, és inni adott neki. Mások is jöttek. Az este kék és komor volt, és noha már megszűnt a hóesés, a fenyőfák felől szél támadt, és gyengéden felkapta a havat a földről. Lymon kuzin csak sötétedés után érkezett haza, vele jött Marvin Macy is, aki magával hozta bádogtáskáját és a gitárját. - Tehát utazni készülsz? - kérdezte Miss Amelia gyorsan.
Marvin Macy megmelegedett a kályhánál. Utána leült az asztalához, és gondosan kihegyezett egy kis pálcikát. Piszkálgatta a fogát, gyakran kivette a szájából a pálcikát, megnézte a végét, és megtörölte a kabátja ujjában. Nem méltatta válaszra Miss Ameliát.
A púpos Miss Ameliát nézte, aki a pult mögött állt. Arca egy cseppet sem volt esdeklő, nagyon magabiztosnak látszott. Összefogta kezét a háta mögött, és magahitten mozgatta a fülét. Arca kicsattant a vörösségtől, szeme fénylett, ruhája csuromvíz volt. - Marvin Macy vendégünk lesz egy kis időre - mondta. Miss Amelia nem tiltakozott. Előjött a pult mögül, és tétován odament a kályhához, mintha a hírtől hirtelen fázni kezdene. Nem illedelmesen melengette a hátulját, csak egy-két hüvelyknyit emelve fel a szoknyáját, ahogy legtöbb asszony teszi a nyilvánosság előtt. Miss Ameliában egy fikarcnyi illem sem volt, és gyakorta mintha teljesen megfeledkezett volna arról, hogy férfiak vannak a szobában. Most, amint ott melengette magát, annyira felhúzta piros ruhája hátulját, hogy akinek kedve volt odanézni, jókora darabot láthatott erős, szőrös combjából. Fejét félrefordította, s magában beszélt, bólogatott, homlokát táncolta, és hangjában vád és szemrehányás volt, noha a szavakat nem lehetett tisztán hallani. A púpos és Marvin Macy közben felment az emeletre - fel a nappaliba, ahol a díszfű és a két varrógép állt, s a magánszobákba, ahol Miss Amelia egész életét töltötte. Lenn a kávéházban hallani lehetett a dobogásukat, amint kicsomagolták Marvin Macy holmiját, és berendezkedtek. így nyomakodott be Marvin Macy Miss Amelia otthonába. Eleinte Lymon kuzin, aki átadta szobáját Marvin Macynek, a nappaliban aludt a díványon. A hóesés azonban megártott neki, megfázott, tüszős mandulagyulladást kapott, s Miss Amelia átengedte neki az ágyát. A nappali díványa neki túl rövid volt, lába lelógott a végén, s gyakran legurult a földre. Talán az alvás hiánya homályosította el elméjét: bármit próbált is Marvin Macy ellen tenni, visszaütött rá. Mindig beleesett a saját csapdájába, és gyakorta szánalmas helyzetben találta magát. De mégsem tette ki a házból Marvin Macyt, mert félt, hogy egyedül marad. Ha az ember egyszer együtt élt valakivel, nagy gyötrelem utána egyedül élni. A tűz megvilágította szoba némasága, mikor az óra tiktakolása hirtelen abbamarad, az ideges árnyak egy üres házban - jobb, ha befogadod halálos ellenségedet, mintsem hogy szembenézz az egyedüllét iszonyatával. A hó nem maradt meg. Előbújt a nap, és két nap múlva a város olyan volt, mint annak előtte mindig. Miss Amelia nem nyitotta ki házát, míg az utolsó pehely is el nem olvadt. Akkor nagytakarítást rendezett, és mindent kiszellőztetett a napon. De még ezelőtt, amikor először kitette lábát az udvarra, egy kötelet kötött a gyöngyfüzérfa legnagyobb ágára. A kötél végére egy homokkal keményre töltött sárga zsákot kötött. Ez volt a bokszolózsákja, és attól a naptól fogva minden reggel öklözött vele az udvarban. Már korábban is kiváló verekedő volt - a lábmunkája kissé lomha ugyan, de ezt helyrehozta az, hogy ismert mindenféle alattomos fogást és csavarást. Miss Amelia, mint említettük, hat láb két hüvelyk magasra nőtt. Marvin Macy egy hüvelykkel alacsonyabb volt. Súlyra nagyjából egyformák voltak - mindketten úgy százhatvan fontot nyomtak. Marvin Macy mellett szólt ravasz mozgása és mellkasának ereje. Kívülről nézve voltaképpen minden esély őmellette szólt. Mégis a városban csaknem mindenki Miss
Ameliára fogadott - alig volt valaki, aki pénzt tett volna Marvin Macyre. A város visszaemlékezett arra a nagy csatára, amelyet Miss Amelia vívott egy Forks Falls-i ügyvéddel, aki be akarta csapni. Az ügyvéd hatalmas, tagbaszakadt fickó volt, de Miss Amelia úgy elintézte, hogy félholtan maradt a helyszínen. És nemcsak bokszolótudománya gyakorolt mély hatást mindenkire, ellenfelét azzal is elbátortalanította, hogy rémítő arcokat vágott, és vad hangokat hallatott. Néha még a nézők is megriadtak tőle. Bátor volt, hűségesen gyakorlatozott a bokszolózsákjával, és ebben az esetben nyilvánvalóan mellette volt az igazság is. Így hát az emberek bíztak benne és vártak. A verekedésnek természetesen nem volt előre kitűzött napja. A jelek azonban félreismerhetetlen ékesszólással beszéltek. Ezalatt a púpos, kicsi arcán örvendezően kevély kifejezéssel, parádézott erre-arra. Sokféle ravasz és ügyes cselfogással kavart bajt a másik kettő között. Állandóan rángatta Marvin Macy nadrágszárát, hogy felhívja magára a figyelmet. Néha Miss Amelia nyomában járt, de csak azért, hogy utánozza esetlen, hosszú lépéseit; elkancsalította a szemét, és úgy utánozta a mozdulatait, mintha Miss Amelia torzszülött volna. Volt ebben valami olyan szörnyűséges, hogy még a kávéház legkelekótyább vendégei, olyanok, mint Merlie Ryan, sem nevettek rajta. Csupán Marvin Macy húzta fel szája bal sarkát kuncogva. Ilyen alkalmakkor Miss Ameliát kétféle érzelem feszítette. Reményvesztett, komor szemrehányással nézett a púposra, aztán összeszorított szájjal fordult Marvin Macy felé. - Hogy fordulnál fel! - mondta keserűen. Ilyenkor Marvin Macy rendszerint felvette gitárját széke mellől a földről. Hangja nedves és szortyogós volt, minthogy mindig túl sok nyál gyűlt össze a szájában. S a dalok úgy siklottak ki lassan a torkán, mint az angolnák. Erős ujjai finoman, ügyesen kaptak a húrokba, s minden éneke elbűvölt és elkeserített. Miss Amelia ezt már rendszerint nem tudta elviselni. - Hogy fordulnál fel! - ismételte üvöltve. De Marvin Macynél mindig készen állt a felelet. Letakarta a húrokat, hogy a rezgő utóhangokat elnémítsa, és lomha, magabiztos szemtelenséggel válaszolt: - Amit rám üvöltesz, visszapattan rád. Az ám! Miss Amelia ilyenkor tehetetlenül állt, mivel ebből a csapdából még soha senki nem találta meg a kiutat. Nem kiáltozhatott gorombaságokat, mert azok visszahullottak volna rá. Marvin Macy felülkerekedett, nem tehetett ellene semmit. Így folytak a dolgok. Senki sem tudja, mi zajlott le hármójuk között fenn a szobákban éjszakánként. Hanem a kávéház estéről estére zsúfoltabb lett. Új asztalt kellett behozni. Még a Remete, egy Henry Smith nevezetű eszelős, aki évekkel ezelőtt belevetette magát a mocsárba, még ő is hallott valamit a helyzetről, és egyik este bejött, benézegetett az ablakon, és elmerengett a fényes kávéházban összeverődött gyülekezeten. S a tetőpont minden este az volt, hogy Miss Amelia és Marvin Macy ökölbe szorította a kezét, állásba helyezkedett, és vadul a másikra meredt. Ez rendszerint nem valami szokatlan vita után következett be, hanem szinte titokzatosan, mintegy ösztönszerűleg mindkettejük részéről. Ilyenkor a kávéház úgy elnémult, hogy az ember hallotta a papírrózsák zizegését a huzatban. S e verekedőállás minden este valamivel tovább tartott.
A verekedés gyertyaszentelő napján, vagyis február másodikán zajlott le. Az idő kedvező volt, se nem napos, se nem esős, se hideg, se meleg. Több jel mutatott arra, hogy ez a kijelölt nap, és tíz órára híre ment a vidéken Miss Amelia kora reggel kiment, és levágta a bokszolózsákját. Marvin Macy a hátsó lépcsőn ült, térde között egy bádogdoboz disznózsírt tartott, és gondosan bekente a lábat és a karját. Egy véres mellű sólyom repült a város fölé, és kétszer körözött Miss Amelia birodalma felett. A kávéház asztalait kihordták a hátsó tornácra, s az egész nagy szoba üresen várta az összecsapást. Megvolt valamennyi jel. Miss Amelia is, Marvin Macy is négyszer vett a félig nyers sültből ebédnél, azután lefeküdtek, hogy erőt gyűjtsenek. Marvin Macy az emeleti nagyszobában pihent, Miss Amelia viszont irodájában a padon nyúlt el. Merev, fehér arca világosan mutatta, micsoda gyötrelem mozdulatlanul és tétlenül feküdnie, de azért olyan nyugodtan feküdt, mint egy hulla, szemét lehunyta, kezét keresztbe tette a mellén.
Lymon kuzinnak nyugtalan napja volt, kicsi arca megfeszült, összezsugorodott az izgalomtól. Ebédet csomagolt magának, és elindult, a mocsárnak vette útját - s egy órán belül visszatért, megebédelve, és azt mondta, hogy a medve kibújt a barlangjából, és megint rossz idő következik. Azután, mivel mind Miss Amelia, mind Marvin Macy pihent, hogy erőt gyűjtsön, s őt magára hagyták, a púposnak eszébe jutott, hogy kifesthetné a tornácot. A ház évek óta nem volt kifestve - voltaképpen isten tudja, kifestették-e valaha is. Lymon kuzin ide-oda csúszkált, és hamarosan fényeszöldre festette ki a tornác fele padlóját. Nagyon maszatolós munka volt, össze is kente magát tetőtől talpig. Jellemző módon nem végzett a padlóval, hanem áttért a falakra, s festette, ameddig felért, majd egy ládára állt, hogy egy lábbal magasabbra jusson. Mire kifogyott a festékből, a padló jobb oldala élénkzöld volt, s egy darabka cikcakkos falrész is ki volt festve. Lymon kuzin ennyiben hagyta. Volt valami gyerekes abban, ahogy élvezte a festést. S ebben a vonatkozásban meg kell említenünk egy furcsa tényt. Senkinek a városban nem volt fogalma arról, hány éves a púpos, még Miss Ameliának sem. Némelyek erősítgették, hogy akkor, mikor a városba jött, úgy tizenkét éves lehetett, tehát még gyerek - mások biztosra vették, hogy jócskán elmúlt már negyven. Szeme kék és állhatatos volt, mint egy gyereké, de a levendulaszín krepp árnyak a kék szeme alatt korról árulkodtak. Púpos, furcsa teste után nem lehetett kitalálni a korát. Még a foga sem nyújtott támpontot - egy foga sem hiányzott (kettő belecsorbult egy hikoridióba) -, de annyira beszennyezte édes bagóval, hogy sejteni sem lehetett, öreg vagy fiatal fogak-e. Ha mellének szegezték a kérdést, hány éves, a púpos bevallotta, hogy fogalma sincs róla, nem tudja, mennyi időt töltött a földön, tíz évet-e avagy százat! Így hát kora rejtély maradt. Lymon kuzin délután fél hatkor végzett a festéssel. A nap hűvösebbre váltott, s a levegőnek nedves íze volt. Szél kerekedett a fenyőerdők felől, zörgette az ablakokat, végigfújt egy régi újságot az utcán, míg az bele nem akadt egy tüskebokorba. Emberek kezdtek befelé szivárogni a környékről: kidugott gyerekfejektől borzas autók, szekerek, elébük fogva vén öszvérek, amelyek mosolyogni látszottak, fáradtan, fanyarul, és kimerült szemüket félig lehunyva baktattak. Society Cityből három fiatal fiú érkezett. Mindhárman sárga műselyem inget viseltek, és fordítva hordták a sapkájukat; olyanok voltak, mintha hármas ikrek volnának, és minden kakasviadalon és kiránduláson megjelentek. Hat órakor a szövöde dudája
a műszak végét jelezte, és a tömeg kiegészült. Volt természetesen az újonnan jöttek között holmi szedett-vedett ismeretlen népség is, de a gyülekezet még így is nagyon nyugodtan viselkedett. Csend ült a városra, s az emberek arca furcsa volt a sápadó fényben. Lágyan lebegett a sötétség; az égbolt egy pillanatig halvány tiszta sárgába váltott, a templom orma sötéten és kopáran emelkedett ki e háttérből, azután lassan meghalt az égbolt, és a sötétség éjszakává sűrűsödött. A hetes kedvelt szám, s Miss Ameliának különösképpen kedvence volt. Hét korty víz csuklás ellen, hétszer körülfutni a tavat nyakrándulás ellen, hét adag Amelia Csudapurgó bélféregkúrának - doktorálásainak csaknem minden esetben sarkalatos pontja volt e szám. A vegyes lehetőségek száma ez, s mindazok, akik kedvelik a titokzatosságot és a varázslatokat, nagyra tartják, így hát az összecsapásnak hét órakor kellett elkezdődnie. Ezt mindenki tudta, nem kijelentések és szavak révén, hanem felfogta azzal a vitathatatlan magától értetődőséggel, ahogyan az esőt vagy a mocsár gonosz páráit vesszük tudomásul, így hát hét óra előtt mindenki komoly képpel összegyűlt Miss Amelia háza körül. A legélelmesebbek bevették magukat a kávéházba, s ott álltak a szoba fala mentén sorban. Mások a tornácon verődtek össze, vagy az udvaron kerítettek maguknak állóhelyet. Sem Miss Amelia, sem Marvin Macy nem mutatkozott még. Miss Amelia, miután egész délután az irodában pihent, felment az emeletre. Lymon kuzin viszont minden percben felbukkant az ember könyökénél, furakodott a tömegben, idegesen pattogtatott az ujjával, és sűrűn pislogott. Egy perccel hét előtt befurakodott a kávéházba, és felkapaszkodott a pultra. Minden nagyon csendes volt. Valamiképpen bizonyára előre elrendezték, mert éppen mikor hetet ütött Miss Amelia megjelent a lépcső tetején. Ugyanabban a pillanatban Marvin Macy felbukkant a kávéház előtt, és a tömeg némán utat nyitott neki. Sietség nélkül közeledtek egymás felé, öklük már összezárult, s a szemük olyan volt, mint az álmodóké. Miss Amelia átcserélte a piros ruháját régi overalljára, s nadrágját térdig felgyűrte. Mezítláb volt, s jobb csuklója körül acélrögzítőt viselt. Marvin Macy is felgöngyölte a nadrágszárát; derékig meztelen volt, és vastagon bekente magát zsírral. Azokat a nehéz cipőket viselte, amelyeket a börtönből való szabadulásakor kapott. Tömzsi MacPhail kilépett a tömegből, s jobb keze tenyerével a farzsebükre ütött, hogy megbizonyosodjék: nem lesz hirtelen késrántás. A két fél azután egyedül maradt a fényes kávéház üres közepén. Senki nem adott jelt, mégis mindketten egyszerre ütöttek. Mindkét ütés állat ért, Miss Amelia és Marvin Macy feje hátrabillent, és mind a ketten kissé szédelegtek. Az első ütés után néhány másodpercig csak ide-oda csúsztatták lábukat a csupasz padlón, különböző állásokkal kísérleteztek, és cseleztek az öklükkel. Azután, mint a vadmacskák, egymásnak ugrottak. Ütések zaja, zihálás, lábdobogás hallatszott. Olyan gyorsan mozogtak, hogy alig lehetett kivenni, mi történik, de egyszer Miss Amelia hátrasodródott, megtántorodott és csaknem elesett, máskor Marvin Macy kapott olyan ütést a vállára, hogy megperdült tőle, mint a búgócsiga. Így folytatódott a harc, keményen, vadul, és egyik félen sem mutatkoztak a fáradtság jelei.
Ilyen küzdelemben, mikor az ellenfelek ennyire gyorsak és erősek, mint ezek ketten, érdemes a verekedés kavargásától elfordulni, és szemügyre venni a nézőket. Az emberek, amennyire lehetett, a falhoz lapultak. Tömzsi MacPhail egy sarokban állt, görnyedten, és öklét együttérzően összeszorítva furcsa hangokat hallatott. Szegény Merlie Ryan annyira tátva felejtette a száját, hogy egy légy belerepült, s Merlie lenyelte, mielőtt ráébredt volna, mi történt. És Lymon kuzin - őt aztán érdemes volt figyelni. A púpos még mindig a pulton állt, s így fölébe magasodott mindenkinek a kávéházban. Kezét a csípőjére tette, nagy fejét előreszegte, és kurta lábát annyira behajlította, hogy térde előrecsúcsosodott. Az izgalomtól kiütések támadtak rajta, és sápadt szája remegett. Talán egy fél órába is beletelt, míg a küzdelem menete megváltozott. Százszámra váltottak ütést, és még mindig holtponton voltak. Akkor Marvin Macynek sikerült hirtelen elkapnia Miss Amelia bal karját, és hátracsavarnia a háta mögé. Miss Amelia küzdött, és átfogta ellenfele derekát: most kezdődött az igazi küzdelem. Ebben a megyében a verekedés természetes módja a birkózás, mivel az ökölvívás túl gyors, és sok gondolkodást, összpontosítást igényel. Most, hogy Miss Amelia és Marvin elkapta egymást, a tömeg magához tért kábulatából, és közelebb nyomakodott. A küzdők egy ideig megfeszített izmokkal erőlködtek, csípőcsontjuk a másikéhoz szorult, így imbolyogtak előre-hátra, jobbrabalra. Marvin Macy még mindig nem izzadt, de Miss Amelia overallja annyira átnedvesedett, és annyi izzadság csörgött le a lába szárán, hogy nedves lábnyomokat hagyott a padlón. Most jött el a próbatétel ideje, s a szörnyű erőfeszítésnek ezekben a pillanataiban Miss Amelia bizonyult erősebbnek. Marvin Macy csúszós volt a zsírtól, alig lehetett megragadni, de Miss Amelia erősebb volt. Fokozatosan egyre jobban hátrahajlította, és hüvelykről hüvelykre kényszerítette a padló felé. Szörnyű látvány volt, s a kávéházban csupán mély, rekedt zihálásuk hallatszott. Végül Miss Amelia levitte ellenfelét a padlóra, és fölébe térdepelt; erős, nagy keze elkapta Marvin Macy torkát. De ebben a pillanatban, éppen mikor a küzdelem eldőlt, egy kiáltás hallatszott a kávéházban, amelytől mindenkinek éles, erős remegés futott végig a gerincén. S ami ezután következett, az mindörökre rejtély marad. Az egész város szemtanúja volt az eseménynek, de némelyek nem mertek hinni a szemüknek. A pult ugyanis, amelyen Lymon kuzin állt, legalább tizenkét lábra volt a kávéház közepén birkózó ellenfelektől. Mégis abban a pillanatban, mikor Miss Amelia elkapta Marvin Macy nyakát, a púpos előreugrott, és átvitorlázott a levegőn, mintha sólyomszárnya nőtt volna. Miss Amelia széles hátára zuhant, és kicsi karmos kezével megmarkolta a nyakát. A többi már zűrzavar. Miss Amelia vereséget szenvedett, mielőtt a tömeg észhez térhetett volna. A púpos jóvoltából Marvin Macy győzött, s a végén Miss Amelia ott feküdt elterülve a padlón, mozdulatlanul, szétvetett karral. Marvin Macy felette állt, némileg kiguvadt szemmel, de a megszokott félmosolyával mosolygott. A púpos pedig hirtelen eltűnt. Talán megijedt attól, amit tett, vagy talán annyira örvendezett neki, hogy egyedül akart maradni dicsőségével - akárhogy is, kisurrant a kávéházból, és bemászott a hátsó lépcsők alá. Valaki vizet öntött Miss Ameliára, s ő egy idő múltán lassan feltápászkodott, és az irodájába vonszolta magát. A tömeg látta a nyitott ajtón át, amint ott ül íróasztalánál, kezét karja hajlatába hajtja, és maradék, elfulladt, csikorgó lélegzetével zokog. Egyszer összeszorította jobb öklét, és
háromszor rávágott az íróasztal tetejére, azután keze elgyengülten kinyílt, és ott feküdt mozdulatlanul, tenyérrel felfelé. Tömzsi MacPhail előrelépett, és becsukta az ajtót. A tömeg szótlan maradt, s az emberek sorra eltávoztak a kávéházból. Felébresztették és eloldozták az öszvéreket, az autókat felkurblizták, és a három Society Cityből való fiú gyalogszerrel vágott neki az útnak. Ez a küzdelem nem az volt, amit az ember utána megrág és megbeszél; az emberek hazamentek, és fejükre húzták a takarójukat. A várost sötétség bontotta, kivéve Miss Amelia házát, ahol minden szoba ki volt világítva egész éjjel. Marvin Macy és a púpos valószínűleg egy órával napkelte előtt hagyta el a várost. Mielőtt elmentek volna, a következőket cselekedtek: Kinyitották a ritkaságokat tartalmazó szekrényt, és mindent kiszedtek belőle. Összetörték a gépzongorát. Szörnyű szavakat véstek a kávéházi asztalokba. Megtalálták az órát, melynek hátlapja egy vízesés képére nyílt, és azt is elvitték. Kiöntötték egy gallon cirokszirupot a konyha padlójára, és összetörték a befőttesedényeket. Kimentek a mocsárba, és teljesen tönkretették a lepárlót, összetörték a nagy, új sűrítőt és a hűtőt, magát a kunyhót pedig felgyújtották. Készítettek egy tál darát kolbásszal, Miss Amelia kedvenc ételét, s annyi méreggel fűszerezték, hogy attól kipusztulhatott volna az egész megye, azután csábítóan a kávéházi pultra tették a tálat. Kárt tettek mindenben, ami csak a kezük ügyébe került, de az irodába, ahol Miss Amelia egész éjszaka tartózkodott, nem törtek be. Együtt mentek el, kettesben.
Így maradt egyedül Miss Amelia a városban. Az emberek szívesen segítettek volna rajta, csak nem tudták, hogyan, mivel az emberek ebben a városban többször kedvesek, mint nem, ha módjuk nyílik rá. Több háziasszony odakíváncsiskodott seprűjével, és felajánlotta, hogy eltakarítja a romokat. Miss Amelia azonban csak nézett rájuk merengő, kancsal szemével, és a fejét rázta. Tömzsi MacPhail bejött harmadnap, hogy vegyen egy rúd Queenie dohányt, és Miss Amelia azt mondta, hogy az ára egy dollár. A kávéházban egyszerre felment mindennek az ára egy dollárra. És miféle kávéház az ilyen? Miss Amelia mint orvos is nagyon furcsán megváltozott. Az előző években sokkal népszerűbb volt, mint a cheehaw-i orvos. Sohasem játszott a beteg lelkével, és nem fosztotta meg az olyan igazi szükségletektől, mint az ital, dohány és így tovább. Nagy ritkán néha gondosan óvott egy-egy beteget attól, hogy sült görögdinnyét vagy hasonló ételt egyék, amit amúgy sem kívánt volna meg senki emberfia igazából. Ennek az okos orvoslásnak most vége lett. Fele betegének azt mondta, hogy rövidesen meghal, s a másik felének oly észveszejtő és gyötrelmes gyógymódokat ajánlott, hogy épeszű ember nem vehette őket komolyan egy pillanatra sem.
Miss Amelia hagyta bozontosra megnőni a haját, és kezdett őszülni. Arca megnyúlt, s testének hatalmas izmai összezsugorodtak, míg olyan sovány nem lett, mint a vénlányok, mielőtt megőrülnek. S szürke szeme napról napra kancsalabb lett, mintha a két szem egymást keresné, hogy egy kis bánatos és magányosan együttérző pillantást váltson. Nem volt kellemes Miss Ameliát hallgatni, szörnyen éles lett a nyelve. Ha valaki említést tett a púposról, csak ennyit mondott: - Hej, ha egyszer a kezembe kerülne, kitépném a zúzáját, és a macskának hajítanám. Nem is annyira a szavak voltak szörnyűek, mint inkább a hang, ahogy mondta. Hangjából eltűnt a régi elevenség; hiányzott belőle a bosszúálló csengés, amivel annak idején emlegetni szokta "azt a szövőgépállítót, akihez férjhez mentem", vagy valami más ellenségét. Hangja megtört, lágy és szomorú volt, mint a templomi fújtatós orgona lihegő jajgatása. Három évig kinn ült az első lépcsőn minden este, egyedül és némán nézte az utat, és várt. A púpos azonban sose tért vissza. Szóbeszéd járta, hogy Marvin Macy ablakokon mászatja be lopni, más szóbeszédek szerint eladta egy vándorcirkusznak. De mindezen hírek forrásának Merlie Ryan bizonyult. Bizonyosat többé nem hallottak a púposról. A negyedik évben történt, hogy Miss Amelia felfogadott egy cheehaw-i kárpitost, és bedeszkáztatta a házát, s azóta ott élt azokban a lezárt szobákban. Igen, a város sivár. Augusztusi délutánokon az utca üres, fehérlik a portól, és fenn az ég úgy csillog, mint az üveg. Semmi sem mozdul - gyerekhang sem hallatszik, csak a szövöde zümmögése. Az őszibarackfák mintha nyárról nyárra egyre jobban meggörbülnének, a levelük tompaszürke és betegesen gyönge. Miss Amelia háza annyira jobbra dől, hogy már csak idő kérdése, mikor omlik össze, s az emberek óvatosan kerülik az udvarát. A városban nem lehet jó italt kapni; a legközelebbi lepárló nyolc mérföldre esik, és az itala olyan, hogy azoknak, akik isszák, mogyoró nagyságú bibircsók nő a máján, s egy veszedelmes belső világba álmodják magukat. Az égvilágon semmit sem lehet csinálni a városban. Körüljárni a szövödei medencét, ácsorogni, egy korhadt gyökeret rugdosni, kitalálni, mihez kezdhet az ember a templom közelében, az út szélén heverő öreg kocsikerékkel. Unalom rohasztja a lelket. Az ember ennyi erővel elmehet a Forks Falls-i országúira is, és hallgathatja az összeláncolt rabokat. A Forks Falls-i országút három mérföldnyire esik a várostól, s itt dolgoznak a rabok. Az országút makadám, és a megye elhatározta, hogy kisimíttatja a hepehupás részeket, és egy bizonyos veszélyes helyen kiszélesítteti az utat. A rabcsapat tizenkét emberből áll, valamennyi fekete-fehér rabruhát hord, és valamennyinek meg van bilincselve a bokája. Puskás őr vigyáz rájuk, szemét keskeny, vörös hasitékká húzza össze a napfény. A csapat egész nap dolgozik, nem sokkal napkelte után érkeznek a rabszállító kocsival, és akkor viszik el őket, mikor leszáll a szürke augusztusi alkonyat. Nincs itt más, csak az agyagos földbe vágó csákányok hangja, kemény napfény és izzadságszag. És mindennap van muzsika. Egy sötét hang elkezd egy mondatot, félig énekelve, félig kérdezve. Egy pillanat múlva csatlakozik hozzá a másik hang, és hamarosan az egész csapat énekel. A hangok sötétek az
arányló izzásban, a muzsika bonyolultan összetett, bús is, örömteli is. A muzsika egyre nő, míg végül olyan lesz, mintha a hang nem a csapat tizenkét emberétől származna, hanem magából a földből vagy a széles égboltból. Olyan muzsika, amelytől a szív kitágul, és a hallgató megdermed az elragadtatástól és a félelemtől. A muzsika azután lassan alábbhagy, míg végül már csak egyetlen magányos hang énekel, azután nagy, rekedt lélegzetvétel hallatszik, s marad a nap és a csákányok hangja a csendben. Miféle csapat lehet az, amely ilyen muzsikát tud teremteni? Csupáncsak tizenkét halandó ember, közülük hét a megyéből való fekete, öt pedig fehér fiú. Csupáncsak tizenkét halandó ember, halandó emberek, akik együtt vannak. Szász Imre fordítása
