Ed McBain ZSARUK PANNON KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1991

Ed McBain

ZSARUK

PANNON KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1991 Fordította HERCZEG VERA A fedél SZABÓ ÁRPÁD munkája A mű eredeti címe: FŰZZ First published 1968 by Hamish Hamilton Ltd, This edition published 1970 by Pan Books Ltd, 8th printing 1983. © Doubledy and Co Inc 1968. Hungarian translation © Herczeg Vera, 1991

Ilyen egy hetet, fiúk! Tizennégy rablás, három nemi erőszak, késelés a Culver Avenue-n, harminc apró-cseprő betörés, és ráadásul festik az őrszobát. Nem mintha nem fért volna már rá a festés. Még Meyer Meyer detektív is az elsők között javasolta volna a falak kipingálását. Csupán azt tartotta ostoba ötletnek, hogy a város most, március első napjaiban határozta el ezt a munkát, amikor odakint az idő csúf, hideg, siralmas és barátságtalan, és amikor az ember, ha kinyitja az ablakot, tüstént vissza is zárja jó szorosan, mert az átkozott radiátorok sem adnak elég meleget, ennek aztán az az eredménye, hogy egész álló nap terpentinszag csavarja az ember orrát, nem beszélve a két piktorról, akik szüntelen láb alatt vannak, vagy az ember feje fölött tornáznak, ezeket ecset közelébe sem engedték volna a Sixtus-kápolnában. -- Elnézést, uram! -- szólalt meg az egyik festő. -- Arrébb kéne tolni a bútort. -- Melyiket? -- érdeklődött Meyer. -- Ezt, ni! -- mutatott maga mögé a festő. -- Erre gondol? -- kérdezte felháborodottan Meyer. -- Erre? Hiszen ez az irattárolónk. Amit maga bútornak titulál, az a legfontosabb munkaeszközünk, abban tároljuk'a környék valamennyi bűnözőjéről gyűjtött információinkat, személyi adatokat, és ezek felbecsülhetetlen értéket jelentenek az itt güriző nyomozóknak a munkában. -- Hogy oda ne rohanjak! -- vonta meg a vállát a festő. -- Nem akarja arrébb tolni? -- tudakolta a társa. -- Tudja mit? Tolják el maguk -- dühöngött Meyer --, elvégre maguknak van útban, nem?! -- A bútorok mozgatása nem a mi dolgunk! -- tiltakozott egyikük. A másik rákontrázott. -- Mi csak a festéssel foglalkozunk, kérem. -- Én pedig a nyomozással! -- dördült rá Meyer. -- Oké -- mérgelődött az egyik --, majd meglátja, tele lesz zöld festékkel az egész! -- Mi lenne, ha ráterítenének valamit? -- javasolta a detektív. -- A létező összes védőhuzatot felhasználtuk már azokra az íróasztalokra -- intett a fejével a másik --, nincsen több. -- Csak tudnám, hogy a fenébe kerülök mindig ilyen córeszba! -- dünnyögte Meyer félhangosan. -- Mi van ??? -- nézett rá az egyik festő. -- Okoskodik, nagyon okoskodik -- dünnyögte a másik. -- Nos, hogy a vitát befejezzük, közlöm, hozzá nem nyúlok az iratszekrényhez, és azt hiszem, egyáltalában semmit sem fogok csinálni. Az egész rohadt szobát a feje tetejére állították, attól tartok, még hetek múlva is keresgélni fogjuk a holmijainkat, ha szükségünk lesz valamire -- jelentette ki Meyer. -- Gondos munkát végzünk, kérem -- állapította meg az első festő. -- Megjegyzem, nem mi akartuk ezt a melót -- folytatta a másik --, vagy talán azt hiszi, nincs jobb dolgunk, mint hogy itt maszatoljuk ezt a koszos őrszobát? Csak azt ne gondolja, ez valami eget verően érdekfeszítő munka. Egyáltalában nem az. Ha tudni akarja, hát megmondom, olyan egyhangú ez a munka, mint a böjti prédikáció. -- Milyen prédikáció? -- kapta fel a fejét Meyer.

-- Borzalmasan unalmas -- erősködött a festő. -- Ez a színtiszta igazság! -- jelentette ki határozottan a másik is. -- Amerre csak néz az ember, minden spenótzöld. A plafon, a falak, még a lépcsőház is. Vagy maga szerint ez egy érdekfeszítő dolog? -- A múlt heti meló, az igen -- folytatta a másik --, a Council utcai pavilonokat festettük, az látja, nem volt unalmas meló. Ahány pavilon, annyi szín. Minden egyes bódé más és más. Az igen! De ez? -- Ez egy szar munka. -- Szar munka, ráadásul dögunalmas. -- Akkor sem húzogatom a bútorokat! -- szögezte le Meyer, s mintha csak e végszóra várt volna, megszólalt a telefon. -- 87. körzet, Meyer nyomozó -- szólt a kagylóba. -- Személyesen Meyer Meyer? -- hangzott a kérdés a vonal másik végén. -- Ki beszél? -- kérdezte a nyomozó. -- Először is legyen szíves megmondani, hogy valóban Meyer Meyerrel beszélek-e! -- Igen, itt Meyer Meyer, személyesen. -- Szentatyám, pillanatokon belül elájulok! -- Ide figyeljen, ki a... -- Mielőtt folytatná, Sam Grossman vagyok. -- Hello, Sam, mi a... -- Meg vagyok hatva, hogy egy ilyen híres személlyel beszélhetek. -- Valóban? -- Valóban. -- Rendben, de mit óhajt? Még mindig nem értem. -- Azt állítja, hogy nem tudja? -- Igen, azt állítom. Tudnom kellene valamit? -- kérdezte Meyer. -- Biztos vagyok benne, hogy kitalálja. -- Lehet, de nemigen kedvelem a rejtvényeket -- sóhajtott fel Meyer --, miért nem árulja el, hogy miről van szó, megkímélne egy csomó fejtöréstől. -- Aha! -- mondta Grossman. -- Már csak maga hiányzott nekem ma! -- sóhajtott fel újra Meyer. -- Valójában egy férfisportdzseki miatt jelentkeztem, 38-as méretű, piros-kék színű, kockás szövet. Tom's Town and Country feliratú címke van a belsejében. A bal oldalán gyanús eredetű folt virít, ezt kellett vegyi elemzés alá vetni. Most már rémlik valami? -- Én kértem a vizsgálatot -- mondta Meyer. -- Van kéznél egy ceruzája? -- Halljam! -- Vér negatív, sperma negatív. Valószínűleg hétköznapi konyhai szennyeződésről van szó, zsír vagy olajfolt. Ha úgy gondolják, folytathatjuk a vizsgálatot... -- Nem gondoljuk úgy. -- Ez a nemi erőszakkal gyanúsítotté? -- érdeklődött Grossman. -- Ezen a héten három tucat nemi erőszakkal gyanúsított emberünk volt, ráadásul van két festőnk is. -- Mijük van? Ezt most nem értem...

-- Felejtse el! Van még valami? -- Ez minden. Igazán boldoggá tett, hogy beszélhettem önnel. Elképzelni se tudja, mennyire örülök, Mr. Meyer Meyer! -- Hé, mi a francot akar ezzel a... -- kezdte Meyer, de Grossman váratlanul megszakította a vonalat. Meyer egy pillanatig szótlanul bámulta az elnémult telefonkagylót, aztán visszatette a helyére. Apró kis zöld pettyek díszítették a fekete műanyagot. -- Micsoda kétbalkezes fuserok! -- dünnyögte maga elé, mire az egyik festő megkérdezte: -- Szólt valamit? -- Semmit. -- Mintha mondott volna valamit. -- Na, ide figyeljenek, fiúk, honnan a fészkes fenéből szalajtották magukat?! -- A Középületeket Fenntartó Vállalattól -- hangzott a válasz. -- Karbantartási és javítási részleg -- tette hozzá a másik. -- Azt szeretném tudni, miért nem múlt nyáron kezdtek neki a munkának, miért vártak mostanáig, amikor ezek az átkozott ablakok egész nap zárva vannak! -méltatlankodott a detektív. -- Miért? Valami baj van? -- kérdezte az egyik mester. Meyer már dühöngött. -- Az a baj, hogy bűzlik itt minden. -- Bűzlött itt minden akkor is, amielőtt mi idejöttünk -- jegyezte meg a másik, és ebben volt némi igazság. Meyer megvetően körbeszaglászta a helyiséget, aztán tüntetőén hátat fordított a két piktornak, és keresni kezdte azt az iratrendezőt, amelyben az előző heti nyomozati jegyzőkönyveket tartották, és amely ez idő szerint nyomtalanul eltűnt. Ha volt valami (és sok ilyen létezett), amit Meyer végképp nem tudott elviselni, az a káosz volt. Márpedig az őrszobát tökéletes és teljes káosz uralta. Létrák, védőhuzatok, újságpapírok, lezárt kannák és nyitott festékes kannák, használt ecsetek és vadonatúj ecsetek, terpentines üvegek és hígítós üvegek, keverőpálcák és színminták (természetesen mindegyik a zöld szín valamelyik árnyalatát mutatta), hengerek és festékszállító talicskák, öntapadós plafonszegélycsíkok, festékes rongyok szétdobálva, rátéve bútorra, ablakra, ajtóra, szerteszéjjel, amerre csak a szem ellátott. (Tegnap például a festők még a karosszékben bóbiskoló Andy Parker detektívet is majdnem letakarták egy védőhuzattal, aki szokásához híven íróasztalára helyezett lábbal délutáni álmát aludta.) Meyer a türelem élő szobraként állt e rendetlenség közepén, alapvetően nyugodt vérmérsékletű, keménykötésű ember volt, átható kék szemekkel és enyhén kopaszodó fején apró kis szeplőkkel (igaz, erről neki nem volt tudomása), melyek spenótzölden virítottak. Kerek arca meggyötörtnek látszott, válla meggörnyedt a gondtól, tanácstalanul és tehetetlenül topogott, fogalma sem volt, hol keresse azt az átkozott jelentést. Káosz, gondolta magában, amikor ismét megszólalt a telefon. Carella íróasztala állt a legközelebb hozzá, azért a védőhuzat alatt körbetapogatta az egész asztalt. Amikor kihúzta karját a huzat alól, zakójának ujja spenótzöld színben

játszott. Keresztülvágott a szobán a saját asztalához, és káromkodva felkapta a kagylót. -- 87. körzet, Meyer nyomozó beszél. -- Cowpert, a Park- és Közterület-felügyelőség főtanácsosát holnap este agyonlövik, ha déli tizenkét óráig nem kapok ötezer dollárt -- szólt a kagylóba egy férfihang --, a részleteket majd később közlöm. -- Micsoda?! -- kiáltott Meyer. A kagylót azonban már lerakták. A karórájára pillantott, délután 4.15 volt. Délután fél öt volt, amikor Steve Carella nyomozó beérkezett a körzetbe, és Byrnes hadnagy megkérte, hogy egy pillanatra menjen be az irodájába. Byrnes kétablakos, világos szobájában ült íróasztala mögött, szivart pöfékelt, és ügy nézett ki, mint egy igazi főnök (valójában az is volt), szürke halszálkás öltönye alig tűnt sötétebbnek rövidre nyírt hajánál, fekete-sárga mintás selyem nyakkendőt kötött fehér ingéhez (melynek egyik mandzsettáján parányi zöld pötty díszelgett), jobb kezén barna köves egyetemi emlékgyűrűt, bal kezén pedig jegygyűrűt hordott. Megkérdezte Carellát, óhajt-e kávét inni. Az igenlő bólintás után magához hívatta Miscolót az iktatóirodából, és kért tőle még egy kávét, azután felszólította Meyert, számoljon be Carellának a délutáni telefonhívásról. Meyer tíz másodperc alatt összefoglalta a dolgot. -- Ennyi volt az egész beszélgetés? -- kérdezte Carella. -- Ennyi. -Hát! -- Nos, Steve, mit gondol a dologról? -- kérdezte Byrnes. Carella a főnök rozoga íróasztalára telepedett. A karcsú, magas férfi jelenleg is hamisítatlan csavargónak látszott, mert ahogy besötétedik, kimegy majd az utcára, és behúzódik egy szögletbe vagy egy eldugott kapu alá, időnként meghúzza a borosflaskát, reménykedve és arra várva, hogy valaki felgyújtsa őt. Két héttel ezelőtt néhány balhéra éhes siheder felgyújtott egy valódi hajléktalant, a múlt héten pedig egy másik csavargóból csináltak fáklyát, aki számára végzetesnek bizonyult ez a találkozás. Carella azóta éjszakáit elhagyatott kapualjakban tölti, mimelve a részegséget és várva a gyújtogatókra. Harmadik napja nem látott borotvát. A hajával megegyező színű többnapos borosta foltokban sötétlett a képén, és ettől olyan határozatlanok lettek arcvonásai, mint egy amatőr grafikus elnagyolt portrévázlata. Szeme barna volt (Carella szeretett azzal hízelegni magának, hogy a vesékbe lát vele), de most tompa és fásult volt a tekintete, összhangban durva külsejével és azzal a többrétegű hamisítatlan kosszal, amelyet az elmúlt napokban hagyott összegyűlni a homlokán és az arcán. Az orrnyergén keresztül húzódó mély vágás is csúfította, amelyet növényi festékanyagból készített, és amely sebből származó vér és genny keverékére emlékeztetett. Ráadásul úgy nézett ki, mintha tetves lenne. Byrnes hadnagyot azonnal heves viszketegség fogta el. Ez aztán a többiekre is átragadt. Carella, mielőtt Byrnes kérdésére felelt volna, zsíros nadrágjának farzsebéből előrángatott egy zsebkendőt, mely úgy nézett ki, mintha valamelyik szemeteszsákban guberálta volna. Hosszasan trombitáivá fújta bele a taknyát (“... ez aztán már mégiscsak túlzás, Carella túlzottan beleéli magát a

szerepébe!" -- gondolta magában Meyer), aztán a zsebébe gyűrve a zsebkendőt, megkérdezte: -- Valakivel személyesen akart beszélni az illető? -- Nem. Amikor bejelentkeztem, rögtön beszélni kezdett. -- Lehet, hogy egy őrült -- mondta Carella. -- Lehet. -- De miért pont ide telefonált? -- tűnődött Byrnes. Ez jó kérdés. Feltételezve, hogy a telefonáló férfi nem őrült, feltételezve, hogy valóban a fejébe vette, hogy megöli a főtanácsost, ha nem kapja meg holnap délig az ötezer dollárját, de miért pont a 87. körzetet választotta? Hiszen ebben a szép kis városban akad még néhány őrszoba, olyan is, ahol nem követték el azt a balgaságot, hogy március első hetében nekiálljanak lefesteni a falakat, azonkívül a többi őrszobán is ugyanilyen meglett szép szál hekusok dolgoznak, és valószínűleg azok is délutáni kávéjukat isszák éppen, és legalább olyan jól ismerik a Park- és Közterület-felügyelőség főtanácsosát, mint itt ezek a kedves képviselői a törvénynek -- szóval miért pont a 87. körzetet választotta? Jó kérdés. És mint a legtöbb jó kérdésre, nem lehet azonnal válaszolni. Miscolo belépett a csésze kávéval. Kényszert érzett, hogy tüstént az iránt érdeklődjön Carellánál, nem tervez-e alapos fürdést a közeljövőben, majd orrát elfintorítva távozott, hogy folytathassa hivatalos kötelezettségeit. Mocskos, repedezett körmű kezével Carella szájához emelte a csészét, ivott egy kortyot, aztán megszólalt: -- Találkoztunk mi már hivatalos ügyben ezzel a Cowperrel? -- Hogy érti ezt? -- kérdezte Byrnes. -- Pontosan magam sem tudom. Valami olyan esetre gondolok, amelynek nyoma lehet nálunk. -- Ha nem csal az emlékezetem, akkor semmi ilyen nem volt. Az egyetlen említésre méltó eset, amikor a Rendőrségi Jótékonysági Egylet gyűlésén beszédet tartott, ez alkalommal a város összes zsaruját meghívták. -- Talán mégis csak egy futóbolonddal van dolgunk? -- tépelődött Carella. -- Az lehet -- mondta ismét Meyer, átvéve a szót Byrnestől. -- Gyerekes hangja volt a telefonban? -- kíváncsiskodott tovább Carella. -- Nem. Normális felnőtthangja volt. -- Jelezte a következő beszélgetés időpontját? -- Csak annyit mondott, hogy a részletekről később tárgyal majd. -- Azt sem említette, hol kellene átadni a pénzt? -- Nem. -- Arra nézve sem adott ötleteket, hogy mi hogyan juthatnánk ekkora összeghez? -- Nem. -- Talán azt hiszi, hogy gyűjtést fogunk indítani. -- Semmiség az egész. Mindössze százötven dollárral keresek többet egy év alatt -dünnyögött maga elé Meyer. -- Na látod! A hapsi biztosan hallott már a 87. körzet hekusainak adakozó jószívéről. -- Akárhogy is forgatjuk a dolgot, úgy néz ki, a telefonálónk nem teljesen épeszű, ebben az egész marhaságban egyetlen dolog zavar csak... -- Mi a fene?

-- Hogy agyon akarja lőni a főtanácsost. Nem csípem az efféle dumát. Steve! Valahogy felidegesítenek az ilyen fenyegetőzések. -- Na igen -- mondta Carella --, ebben igazad lehet. Mi lenne, ha kivárnánk, amíg újból jelentkezik? Ki lesz a következő ügyeletes? -- Kling és Hawes, öt óra körül érkeznek majd be. -- Ki van még a csoportban? -- kérdezett közbe Byrnes. -- Willis és Brown. De ők nem jönnek be, a területükön cirkálnak. -- Van valami konkrét ügyük? -- Azok a kocsilopások. A Culver és a Második utca kereszteződésénél ügyelnek. -- Maga is úgy véli, Meyer, hogy egy lökött palival van dolgunk? -- folytatta Byrnes. -- Nincs kizárva. Majd meglátjuk. -- Nem kellene felhívni Cowpert? -- Mi a fenének -- szólt közbe Carella --, lehet hogy semmi sem lesz a dologból, kár feleslegesen riogatni az embereket. -- Oké, akkor végeztünk -- mondta Byrnes az órájára nézve, odasétált a fogashoz, és leemelte a felöltőjét. Megígértem Harrietnek, hogy elviszem bevásárolni. Úgy tudom, ma egész este nyitva tartanak az üzletek. Kilenc körül otthon leszek. Ha valami történne, hívjanak fel. Ki lesz a telefonnál? -- Kling. -- Mondják meg neki, hogy kilenc után hívhat, rendben? -- Oké, főnök. -- Nagyon remélem, hogy tényleg egy őrülttel van dolgunk -- fejezte be a beszélgetést Byrnes, és kiment az irodából. Carella változatlan élvezettel szürcsölte kávéját az asztal szélén. Enyhén szólva fáradtnak látszott. -- Na, milyen érzés híres embernek lenni? -- kérdezte Meyertől. -- Milyen embernek lenni? -- csodálkozott a másik. Carella figyelmesen vizsgálgatta kollégáját. -- Na, ne mondd! Lehet, hogy nem is tudsz még róla? -- Miről kéne tudnom? -- Miről? Hát a könyvről! -- Milyen könyvről? -- nyögött fel Meyer kétségbeesve. -- Valaki írt egy könyvet... -- És akkor mi van? Tilos könyvet írni? -- Nem tilos. De a könyv címe: Meyer Meyer. - Hogy mondtad? Mi a címe? -- Jól hallottad: Meyer Meyer. Nagyon jó kritikát kapott a mai lapban. -- Meyer... de hiszen ez az én nevem! -- Erről beszéltem mostanáig. -- De hát az az író ezt nem teheti velem! -- méltatlankodott a detektív. -- Nő. Írónő, nem férfi. -- Hogy hívják? -- Helen Hudson. -- Ezt még egy nő sem teheti velem. Nincs joga hozzá... -- Van vagy nincs, a könyv megjelent.

-- Márpedig ehhez nem volt joga. Pillanatnyilag még élek, és ezért nem nevezhetnek el rólam semmiféle regényhőst! -- Meyer elhallgatott, aztán gyanakodva Carellára pislantott. -- Ugye, ugratsz? -- Eszemben sincs, csak nem képzeled? Becsületszóra igaz minden! -- És... abban az izében, regényben a főszereplő, vagyis én, egy zsaru? -- Nem, azt hiszem, valamilyen tanár. -- Jézus Krisztus! Egy tanár! -- Nem is akármilyen. Egyetemen tanít. -- Semmi joga nem volt annak a nőnek, hogy ezt tegye. És az a Meyer egy kopaszodó férfi? -- Halvány gőzöm sincs róla. A cikk szerint alacsony, köpcös. -- Szóval alacsony és köpcös?! Kikérem magamnak, hogy az a nő egy ilyen figurára húzza rá a nevem! Nem hagyom annyiba, beperelem... -- Helyes, pereljed be -- mondta Carella. -- Látom, nem hiszed, hogy megteszem! Ki adta ki ezt az átkozott könyvet? -- A Dutton cég. -- Oké! -- Meyer előhalászta a noteszét, és feljegyezte a kiadó nevét. Amikor vissza akarta csúsztatni a zsebébe, a jegyzettömb kiesett a kezéből. Lehajolt, hogy felvegye, tekintete Carella gunyoros pillantásával találkozott. Meyer bosszúsan odaszólt neki: -- Elvégre én vagyok az igazi Meyer Meyer! A második telefonhívás azon az estén kilenc óra ötvenkor futott be. Az ügyeletes Bért Kling vette fel a kagylót. Természetesen Meyer mindenről beszámolt neki. -- 87. körzet, Kling beszél -- mondta a telefonba. -- Gondolom, mindannyian azt hiszik, hogy közveszélyes őrülttel van dolguk, de megnyugtathatom magukat, nem vagyok az. -- Ki van a vonalban? -- kérdezte Kling, és közben intett Hawesnek, hogy vegye fel a másik kagylót. -- Higgyék el, nagyon is komolyan gondoltam, amit ígértem. Ha nem kapom meg a kért összeget holnap délig, akkor a főtanácsos nem éli meg a másnapot. Most pedig kapjon gyorsan egy ceruzát a kezébe, elmondom a részleteket. -- Uram, miért pont minket pécézett ki magának? -- érdeklődött Kling. -- Bizonyos okok miatt szívügyem ez a körzet hangzott a válasz, és Kling a fejét tette volna rá, hogy a férfi mosolygott, miközben e szavakat mondta. -- Nos, ott a ceruzája? -- Azt nem mondaná meg véletlenül, hogy honnan a francból akasszunk le csak úgy hipp-hopp ötezer dollárt?! -- Mindenkinek megvan a maga problémája -- hangzott a válasz. -- Az enyém az, hogy megöljem Cowpert, ha esetleg nem kapnám meg a kért összeget déli tizenkét órára. Nos, folytathatom? -- Mondja! -- adta meg magát Kling, és átnézett a helyiség túlsó felében ülő kollégájára. Az bólintott. -- A pénzen nem lehet azonos a sorozatszám, és nyilván azt is felesleges mondanom, hogy ne próbálják megjelölni a bankjegyeket.

-- Mondja, Mr. Akárki, ismeri maga a zsarolás jogi meghatározását? -- vágott közbe Kling. -- Pontosan tudom, mit jelent ez a szó, maga viszont ne húzza feleslegesen az időt, mert úgyis hamarabb leteszem a kagylót, mintsem megállapíthatnák, honnan beszélek! -- Ha ilyen nagyokos, akkor nyilván azt is tudja, hogy milyen büntetés jár a zsarolásért, igaz? A kérdésre nem érkezett válasz. Kattant a telefon. -- A rohadt féreg! -- dühöngött Kling. -- Nyilván újra jelentkezik majd, és akkor azonnal rákapcsoljuk a keresőt -nyugtatta Hawes. -- Ha automata kapcsolású telefont használ, nem állhatunk rá a vonalára. -- Próbáljuk meg, hátha sikerül... -- Mit mondott, miért minket szúrt ki? -- Valami szívügyről dumált. -- Vajon mit akart ezzel mondani? -- tűnődött Kling. -- Mit tudom én! Járj utána! -- mondta Hawes, és visszaült íróasztala mellé. Szalvétát terített a festékes védőhuzatra és nekilátott a vacsorának. Teát kortyolgatott egy műanyag pohárból, és hatalmasakat harapott a dán sajtból, amíg a telefon félbe nem szakította falatozását. -- 87. körzet, itt Kling beszél. -- A zsarolásért 15 évig terjedő börtönbüntetés is járhat -- mondta a jól ismert férfihang. -- Van esetleg még egyéb kérdése is? -- Ide figyeljen, maga... -- kezdte volna Kling, de a férfi durván félbeszakította. -- Maga figyeljen ide! Ötezer dollárt akarok, jelöletlen bankjegyekben, más és más szériából! Az egész pénzt rakják egy fém ételhordó dobozba, és tegyék a Grover Park Clinton Street-i sétányának harmadik padjára! A többit majd később. Kattant a telefon. -- Ez a pali szórakozik velünk -- mondta Kling Hawesnak. -- Aha. Nem kéne felhívni Pete-et? -- Még várjunk egy kicsit, hátha okosabbak leszünk javasolta Kling, és nagyot sóhajtva nekilátott a jelentés elkészítésének. Tizenegy óra húsz percig csend telepedett a szobára. Aztán újra megszólalt a telefon. Kling, amikor felemelte a kagylót, azonnal felismerte a férfi hangját. -- Ismétlem -- kezdte a telefonáló --, az ételhordót tegyék a Grover Park Clinton Street-i sétányának harmadik padjára. Ha figyelik a padot, vagy az emberük nem lesz egyedül, az edény ott marad, és a főtanácsos aznap éjjel meghal. -- Azt akarja, hogy egy elhagyatott kerti padon hagyjunk ott öt rongyot? -- kérdezte Kling. -- Úgy látom, kezdi kapisgálni a dolgot -- állapította meg a férfi, és lerakta a kagylót. Kling a társára pillantott. -- Gondolod, hogy nem lesz folytatás? -- Nem tudom -- felelte Hawes, aztán a faliórára nézett --, mindenesetre várjunk éjfélig. Ha közben nem jelentkezne, odacsöngetünk Pete-nek.

-- Oké -- felelte Kling. Ismét gépelni kezdett. Az írógép fölé hajolva hat ujjával pötyögtetett, ezt a sajátságos gépelési módszert egyedül csak ő alkalmazta, gyorsan haladt, de gyakran hibázott, ilyenkor hol átütötte, hol kitörölte radexszel a félreütött betűt, mikor mihez támadt kedve, szíve mélyéből utálta a papírmunkákat, de mit tehetett, ez is rendőri feladataihoz tartozott, eközben szüntelenül azon járt az esze, hogy mekkora marhaság, amit a telefonáló kér, hiszen bárki felkaphatja azt a dobozt a padról, és elszelelhet vele, elmélkedését csak egy-egy pillanatra szakította félbe, amire azért volt szüksége, hogy a város által adományozott ócska írógépet szidhassa, végül is arra a következtetésre jutott, hogy milyen lehetetlen ötlet azért követelni ötezer dollárt, hogy ne kövessenek el egy gyilkosságot! Gépelés közben dühösen ráncolta a homlokát, de még ez a gondterhelt tekintet sem változtatott azon a tényen, hogy ő volt a körzet legfiatalabb nyomozója, sima, nyílt arcán még egyetlen megkeseredett ránc sem árulkodott arról, hogy milyen idegölő hivatást választott. Karcsú, szőke, barna szemű fiatalember volt, ujjatlan pólót viselt, dzsekijét hanyagul a szék hátára dobta. 38-as fegyvere, amit a derekára csatolt övben hordott, most tokostul ott hevert íróasztala legfelső fiókjában. A következő félóra leforgása alatt hét hívás szakította meg a csendet, de egyik sem a zsaroló férfi volt. Már jelentése vége felé tartott, amikor ismét megcsendült a telefon. Gyorsan utánakapott, és Hawes is felvette a másik kagylót. -- Többet nem jelentkezem -- szólt bele az ismert hang. -- Holnap délig kezemben legyen a pénz! Természetesen nem vagyok egyedül, úgyhogy meg se próbálják elkapni azt, aki elviszi az ételhordót, mert ezt a főtanácsos nem élné túl. Ne akarjanak átverni, pénz legyen az edényben, és ne papírcetli, úgy, ahogy előzőleg kértem. Ha bármilyen gyanús körülmény megzavarná az üzletet, a Cowper elleni merénylet automatikusan megkezdődik. Most még kérdezhet, ha valamit tudni akar -- tette hozzá. - Mondja csak, nem túlzás azt várni tőlünk, hogy ezüsttálcán nyújtsunk át magának ötezer dolcsit? kérdezte Kling. -- De az túlzás lenne, ezért kértem csak ételhordóban -- felelte a férfi, és Klingnek ismét az volt az érzése, hogy a másik mosolyog a vonal túlsó végén. -- Meg kell beszélnem a hadnaggyal! -- válaszolt Kling. -- Igen, neki pedig valószínűleg a főtanácsossal mondta a telefonáló. -- Van rá mód, hogy érintkezésbe léphessünk magával? -- Mit mond? Beszéljen hangosabban, ugyanis nagyothallok! -- Azt kérdeztem, érintkezésbe léphetünk-e... Elnémult a telefon. Ez az eszelős város már hatalmas méreteivel is megfélemlíti az embert. Ha pedig egy olyan hideglelős időjárással lép szövetségre, amely március 5-én, ezen a keddi napon köszöntött be, akkor üdvös dolog elbujdokolni előle. Cotton Hawes a maga részéről inkább hevert volna egy puha sír mélyén, mint hogy ilyen időben kitegye a lábát az utcára. A sétány környékén mínusz tizenkét fokot mértek, és kilenc órakor, amikor Hawes elindult a Clinton Street irányába, alig emelkedett valamit a hőmérőben a higanyszál. A Harb folyó felől vad szél tört a városra, egyenesen északi irányba tartott, arra, ahol a sétány kezdődött. A férfi vörös fürtjeit ide-oda cibálta, kabátját a testéhez préselte a szélroham. Kesztyűs kezében fekete ételhordót szorongatott. Kabátja derékmagasságban szétnyílt, alóla kilátszott a pisztoly,

amelyet szükség esetén rejtett el oda, nem árt, ha kéznél van alapon. Az ételes doboz üres volt. Éjfél előtt pár perccel ébresztették fel Byrnes hadnagyot, beszámoltak neki a zsarolóval folytatott beszélgetésekről, akit maguk között csak A lakottként emlegettek. A hadnagy álmosan dünnyögött, aztán csak annyit mondott: “Rendben, rögtön ott leszek." Ám mielőtt letette a kagylót, még megtudakolta a pontos időt. Közölték vele, hogy azonnal éjfél. Ismét méltatlankodó dünnyögés volt a válasz. Ahogy beérkezett a körzetbe, az ügyeletes detektívek szóról szóra elismételték neki a beszélgetést. Úgy határoztak, hogy mindenképp értesítik a főtanácsost. Egyedül nem dönthetnek ilyen fontos kérdésben, mégiscsak halálos fenyegetésről van szó! A főtanácsos, mielőtt felvette a telefont, az órájára pillantott, előbb aziránt érdeklődött Byrnes hadnagytól, tisztában vannak-e a rendőrségen azzal, hogy éjfélt mutat az óra, és hogy nem várhattak volna-e reggelig azzal a dologgal, amivel zavarni akarják. Byrnes megköszörülte a torkát. -- Valaki bejelentette, hogy meg akarja önt gyilkolni. -- Ember, miért nem ezzel kezdte? Komikus helyzet volt. A főtanácsos szerint életében nem került még ennél nevetségesebb szituációba, csak egy közveszélyes őrültről lehet szó, mert épeszű ember nem képzelheti, hogy bárki is szó nélkül letesz neki ötezer dollárt egy kerti padra, csupán, mert odatelefonál a rendőrségre. Byrnes elismerte, hogy valóban komikus a helyzet, de közben arra gondolt, hogy rengeteg bűntény történik naponta ebben a városban, melyeket bepalizott vagy gátlástalan emberek követnek el, és akik között kétségkívül megszállott bolondok is akadnak, de hát egy sikeres bűntény elkövetéséhez nem szükséges feltétel a józan ész. Elképesztő helyzet. A főtanácsos ennél hihetetlenebb agyrémmel még nem találkozott, nem is értette, miért zaklatják éjnek idején ilyen ostobaságokkal, hiszen nyilvánvaló, hogy a telefonhívás csak egy holdkóros vicce lehetett. Egyszerűen el kell feledkezni az egészről. -- Uram -- kezdte Byrnes --, igazán nem szeretném utánozni a tévéfilmek állandóan gyanakvó zsaruit, legszívesebben én is azt tettem volna, amit ön javasol, de meg kell mondanom, valóban fennáll annak a lehetősége, hogy önt lelövik, vagy legalábbis ilyesfajta terveket szőnek ön ellen. Nyugodt lelkiismerettel nem hagyhattam figyelmen kívül ezt a lehetőséget addig, amíg önnel nem beszéltem meg a dolgot. -- Rendben van, akkor most már megbeszéltünk mindent -- felelte a főtanácsos. -Ismétlem, felejtse el az ügyet. -- Azért megkíséreljük elkapni legalább azt az embert, aki elviszi az ételhordót -folytatta a hadnagy. Önnek pedig rendőri védelmet biztosítunk holnap éjszakáig. Szándékában állt eltávozni otthonról? A park- és közterület-felügyelőségi főtanácsos közölte Byrnesszel, hogy az ételhordót elvivő emberrel felőle azt csinál, amit akar, akár el is foghatja. Ami viszont az ő esti programját illeti, arról nem óhajt lemondani, mert a polgármestertől kapott meghívást a Remington Circle közelében lévő új, városi színházi és zenei központba, ahol a Filharmonikusok Beethoven Eroica-ját adják elő. A rendőri védelemről pedig hallani sem akar, mert szükségtelennek tartja.

-- Rendben van, uram. Majd meglátjuk, mi lesz az éthordós dobozzal, aztán újra felhívjuk önt -- mondta Byrnes. -- Helyes, csak hívjanak fel, okvetlenül! -- felelte a főtanácsos --, csak nehogy megint a legszebb álmomból verjenek fel, oké? -- és letette a telefont. Kedden reggel öt órakor, amikor még teljesen sötét volt odakint, Hal Willis és Arthur Brown felhörpintettek egy-egy csésze forró kávét a csendes őrszobában, majd magukra vették a hóanorákot, amit az egyik riadókocsiból kértek kölcsön, hogy meg ne fagyjanak, végezetül felcsatolták revolverüket, és elindultak a sarki tundrára, azaz a Gover Parkhoz vezető Clinton Street irányába. A parkok ösvényei általában észak-dél irányban haladnak, mindkét végükön egy-egy kijárattal. Először arra gondoltak, eltéveszthetik az irányt, hiszen mindkét kijáratnál vannak padok. Az őrszoba falán lévő térkép alapos vizsgálata után azonban egyértelmű lett, hogy csak egy bejárat van, amin át a zsaroló által megnevezett sétányra lehet jutni. Willis és Brown a folyó oldalán levő köves rész mögé húzódtak, úgy, hogy állandó megfigyelés alatt tarthassák a tetthelyet. A köves emelkedőt szilfák takarták. Dermesztő volt a hideg. Tudták, hogy addig semmi sem történhet, amíg Hawes nem hozza az ételhordót. Nekik viszont előbb kellett elfoglalniuk a helyüket, mert amikor az akció megkezdődött, ezt már nem tehették volna meg. Mellesleg ez Byrnes briliáns ötlete volt, így akart túljárni a padot figyelő ember vagy emberek eszén. A két hóanorákos férfi keze úgy járt, mint a szélmalom, ütögették, tapogatták tagjaikat, az arcukat pedig óvatosan nyomkodták azon a helyen, ahol a fagyás tüneteit vélték felfedezni magukon. Soha életükben nem vacogtak még ennyire, mint ezen a hajnalon. Cotton Hawesnak szintén nem volt melege, amikor kilenc óra tájban belépett a parkba. Két ember is elsietett mellette. Az egyik egy fekete felöltős idősebb úr, gyors léptekkel haladt a Grover Avenue-i metróállomás lejárata felé. A másik egy fiatal nercbundás lány volt, kabátja alól babarózsaszínű hálóinge kandikált elő, hosszú pórázon, piros mellénybe öltöztetett kutyáját vitte a kötelező reggeli sétára. Ahogy elhaladt a detektív mellett, kedvesen rámosolygott. A harmadik padnál senki sem volt. Hawes óvatosan körülnézett. A környező házak ablakai visszaverték a hajnali fényt. Bármelyik ablak mögött leselkedhetett egy távcsöves férfi, zavartalan kilátás nyílt a padra. A megjelölt helyre letette az éthordót, aztán tanácstalanul topogott ide-oda. Nevetségesnek érezte magát. Még egyszer körbenézett, aztán kisétált a parkból, és visszasietett az irodába. Kling az íróasztala mellett ült, kezében tartotta az adó-vevőt. A másik készülék Halnál volt a parkban. -- Mi újság odalent? -- kérdezte a fiúkat. -- Befagy a seggünk -- válaszolt Willis. -- Észleltetek valami mozgást? -- Csak nem képzeled, hogy van olyan elmebeteg, aki ilyen időben kidugja az orrát az utcára?! -- méltatlankodott Willis. -- Oké, fiúk, csak semmi izgalom -- nyugtatta őket Kling --, azt rebesgetik, hogy ha ennek a melónak vége, a főnök mindkettőtöket Jamaicába küld.

-- Világos. Mindig is sejtettem, hogy ez a körzet álcázott “Szerencsemalac Ügyosztály" -- vágott vissza Willis. -- Pszt! Jön valaki! A helyiségben feszült csend lett. Hawes és Kling türelmetlenül figyelték az adó-vevőt. Egyszer csak Willis hangja hallatszott. -- Semmi, csak egy kölyök érkezett a padhoz mondta --, megállt, ránézett az éthordóra, aztán anélkül hogy hozzányúlt volna, továbbment. -- Azért csak maradjatok még! -- mondta Kling. -- Ha parancsolnád, se tudnánk elmozdulni, teljesen odafagytunk ehhez a rohadt kőhöz -- szólt vissza Brown. Most már emberek is feltűntek a parkban. A rádió és a televízió előzetes prognózisa ellenére kimerészkedtek ebbe a dermesztő hideg, eszelős városba, pedig óvatosságra inthette volna őket az ablakokban elhelyezett hőmérő puszta látványa, az épületek ereszei alatt zúgó jeges szél sivítása vagy az a csontdermesztő hideg, ami megcsapta a kezüket, amikor egy pillanatra kinyitották az ablakot. Az öltözékük arról tanúskodott, hogy felfogták a meteorológiai jelentések lényegét, a férfiak fülvédőt és vastag sálat hordtak, a nők dagadtak az egymásra húzott pulóverektől, tűsarkú topogóikat szőrmés csizmákra cserélték, fejüket és fülüket gyapjúkendőkkel védték a fagyos levegőtől. Szapora léptekkel siettek át a parkon, egy kósza pillantást sem vetettek a padra és még kevésbé az éthordóra. Ebben az egyébként is közönyös városban a hideg még fagyosabbá tette az embereket, némán ment mindenki a maga útján, pillantást sem pazarolva a másikra. Begubóztak, mint a selyemhernyó, reménykedve, hogy így ellenállhatnak a dermesztő télnek. Mintha attól tartanának, hogy beszéd közben nyitott szájukon át az a kis tartalék meleg is kiszökik, ami még a lelket tartja bennük, és ha megállnak panaszkodni, még inkább ki vannak téve annak, hogy a szélroham ledönti őket a lábukról. A folyó felől újabb és újabb szélroham csipkedte a várost, szétfújta az újságokat, meghempergette a kalapokat a csatorna piszkában. A beszéd felesleges luxus volt ezen a márciusi napon. Willis és Brown csendesen lapultak a parkban, és figyelték a padot. A festőket elkapta a locsogási vágy. -- Nocsak -- kezdte az egyik --, földmérő póznákat akarnak telepíteni. -- Biztosan azért kell ez a dumamasina is! -- folytatta a másik. -- Mondja, felplankoltak valahol egy bankrablást? -- Pofa be! -- förmedt rájuk Kling. A festők egy létra tetején álltak, és jókedvűen pötyögtették a spenótzöld festéket, amerre csak a szem ellátott. -- Képzelje el -- folytatta zavartalanul az első --, egyszer a kerületi ügyész irodájában dolgoztunk. -- Pont azt a fickót hallgatták ki, aki negyvenhétszer belevágott az anyjába -magyarázta a másik. -- Negyvenhétszer. Nem semmi! -- Összevissza vagdalta, a hasán, a mellén, ahol csak érte. -- Egy jégcsákánnyal. -- A bűnök bűnét követte el. -- És tudja, mit válaszolt a kerületi ügyésznek? Hogy azért tette, mert meg akarta menteni az anyját a Marslakóktól!

-- Közönséges tetű gyilkos. -- Negyvenhétszer! -- Ez hogy menthette meg a Mars-lakóktól? -- Talán azt hitte, hogy a Mars-lakók nem kedvelik az olyan nőszemélyeket, akiken csákány ütötte lyukak díszelegnek -- mondta a férfi, és hahotában tört ki. A társa követte őt. Álltak a létra tetején, és fuldokoltak a röhögéstől, kezükben rázkódott az ecset, és egyre több zöld festékpötty került a padlóra kiterített újságpapírokra. A férfi délelőtt tíz órakor jelent meg a parkban. Huszonhét éves lehetett, keskeny arcát pirosra csípte a fagy. Száját szorosan összezárta, hogy a hideg levegő ne menjen le a torkára, szemét könnyesre fújta a szél. Barna csíkos kordnadrágot, ugyanolyan színű autóskabátot viselt, nyakán zöld gyapjúsál tekeredett, kezét szorosan a zsebébe dugta. Határozott léptekkel végigsietett a sétányon, egyenesen a harmadik padon levő éthordóhoz lépett. Felkapta, és gondolkodás nélkül indult volna tovább, ha egy hang meg nem állítja: -- Nyugi, öreg! Egy lépést se! Ahogy hátranézett, egy hatalmas termetű fekete férfival találta szemben magát, az űrhajósok kék kezeslábas uniformisára emlékeztető ruhában, jobb kezében egy stukkert tartott, a másikban pedig igazolványtokot. Egy mozdulattal felpattintotta a tetejét, és előbukkant a kék-arany nyomozójelvény. -- Rendőrség! -- mondta. -- Beszédünk lenne veled. A MIRANDA-ESCOBEDO úgy hangzik, mintha egy mexikói bikaviadalról lenne szó. Pedig nem. Ez a rendőrségnél használt rövidítés, a Legfelsőbb Bíróság két rendeletével kapcsolatos. Ezek együtt határozzák meg a kihallgatások rendjét, amit minden zsaru púpnak érez a hátán. Az Egyesült Államok területén nincs egyetlen aktív zsaru sem, aki lelkesedne a Miranda-Escobedóért. Pedig ők mind jó amerikaiak, elismerik az emberi szabadságjogokat, és helyesnek is tartják meglétüket egy szabad társadalomban, de úgy érzik, hogy a Miranda-Escobedo megnehezíti a munkájukat. Az ő feladatuk a bűncselekmények megelőzése. A 87. körzet zsarui elkaptak egy gyanúsítottat, s miután ki akarták hallgatni, azonnal életbe lépett a Miranda-Escobedo. Miután 1966-ban megjelent a Legfelsőbb Bíróság e rendelete, a parancsnok, Frick kapitány körlevelet küldött szét az embereinek, egy zöld papírra sokszorosított okmányt, amely pontokba szedte, az előállítottakkal és a gyanúsítottakkal szemben alkalmazható kihallgatási módszereket. Az állománynak az a része, amely egyenruha viselésére volt kötelezve, mindig magánál hordta a noteszében ezt a körlevelet, hogy szükség esetén kéznél legyen. A civil ruhás nyomozók azonban, akik lényegesen több embert hallgattak ki egyenruhás társaiknál, inkább emlékezetükbe vésték a regulát. Mostanra már könnyed otthonossággal mozogtak a szabályok között, függetlenül attól, hogy ellenszenvük egy fikarcnyit sem csökkent irántuk. -- A Legfelsőbb Bíróság Miranda kontra Arizona állam perében hozott határozata értelmében kötelességünk felvilágosítani a jogaidról -- kezdte Hal Willis. Most tehát ezt teszem. Először is jogod van nem válaszolni a kérdéseinkre, világos? -- Igen. -- Tehát nem kell válaszolnod egyetlen kérdésre sem, ha nem akarsz.

-- Megértettem. -- Akkor nyilván azt is tudod, hogy a kérdéseinkre adott válaszaidat bizonyíték gyanánt felhasználhatjuk ellened? -- Igen, tudom. -- Jogod van ügyvéddel konzultálni a kihallgatás előtt és alatt. Megértetted? -- Igen. -- Ha élni kívánsz ezzel a lehetőséggel, de nincs elegendő pénzed ügyvédhez, akkor jogod van hivatalból kirendelt ügyvédet kérni, akinek nem kell fizetned, és akivel kihallgatás előtt és kihallgatás közben is tanácskozhatsz. Ez is világos? -- Igen. -- Megismertettünk a jogaiddal -- fejezte be Hal. Mindent megértettél? -- Mindent. -- Ezek után megkérdezem, hajlandó vagy-e válaszolni a kérdéseinkre ügyvéd jelenléte nélkül? -- A kutyafáját... nem is tudom... -- töprengett a gyanúsított. -- Maguk szerint kellene? Willis és Brown összenéztek. Eddig pontosan eljátszották a Miranda-Escobedót betű szerint, ahogy kellett, figyelmeztették a gyanúsítottat a jogaira, arra is felhívták a figyelmét, hogy nem kell maga alatt vágnia a fát, és tájékoztatták, milyen módon fogadhat ügyvédet. Mindezt világosan és egyértelműen. Nem ködösítettek holmi bekezdésekre való hivatkozással. Meggyőződtek arról is, hogy a gyanúsított megértette-e a jogait, mielőtt megkérdezték, akar-e élni velük. Az említett Frick kapitány szerint nem elegendő, ha egy tiszt egyszerűen csak figyelmezteti a gyanúsítottat, mielőtt hozzákezd a kihallgatáshoz, arra is szükség van, hogy az előállított kijelentse, hogy mindent megértett, és ügyvéd nélkül is hajlandó válaszolni a kérdésekre. A bíróság csak ebben az esetben ítéli meg úgy a dolgot, hogy a gyanúsított saját akaratából nem kívánt élni alkotmány biztosította jogaival. Ezenkívül a körlevél nyomatékosan figyelmeztetett minden rendőrtisztet, hogy kerüljenek minden olyan megfogalmazást, melyet a tárgyalás folyamán a védelem úgy magyarázhatna, hogy a kihallgatást végző tiszt fenyegetőzéssel, félrevezetéssel vagy rábeszéléssel vette rá az előállított személyt, hogy mondjon le törvényes jogairól. De minden pont között a legfontosabb: a kihallgató tiszt meg ne próbálja rávenni a gyanúsított egyént, hogy lemondjon az ingyenes ügyvédről, vagy félre ne vezesse, mondván, egyszerűbb lesz a tárgyalás a törvényesen kirendelt ügyvéd nélkül. Mindezeket figyelembe véve Brown és Willis nemigen tudták, mit válaszoljanak a feltett kérdésre. Ha azt tanácsolják, hogy ne kérjen ügyvédet, úgy az előállított személy vallomását a későbbi tárgyalás semmisnek nyilvánítaná. Ha viszont azt javasolják, hogy csakis ügyvéddel való konzultáció után válaszoljon a feltett kérdésekre, akkor jelentősen megnehezítik a nyomozás gyors és eredményes lefolyását. -- Felvilágosítottunk a jogaidról, helytelen lenne, ha bármilyen tanácsot adnánk -mondta Willis. -- A kutyafáját! Nem is tudom, mit csináljak mondta a férfi.

-- Gondold meg még egyszer, aztán döntsél! -- javasolta Willis. Az előállított fiatalember gondolkodóba esett. A két detektív hallgatott. Azt azonban pontosan tudták, hogy ha ezek után a gyanúsított nem válaszol a kérdéseikre, gyakorlatilag a kihallgatás befejeződik. Sok esetben így is történt. Azt is tudták, hogy ha beszélne, de közben hirtelen mégis meggondolná magát, azonnal abba kellene hagyniuk a kérdezősködést, függetlenül attól, hogy ennek az elhatározásának miképp ad hangot, mert mondhatja azt is, hogy “ragaszkodom a jogaimhoz", “nem kívánok többet mondani" vagy azt, hogy “meggondoltam magam, ügyvédet akarok". Szép csendben ültek egymással szemben. -- Semmi titkolnivalóm nincsen -- szólalt meg a fiatalember. -- Ez azt jelenti, hogy ügyvéd nélkül is hajlandó vagy válaszolni a feltett kérdésekre? -- Igen. -- Hogy hívnak? -- kezdte a kihallgatást Willis. -- Anthony La Bresca. -- Hol laksz, Anthony? -- A Riverheaden. -- Pontosabban, Anthony! -- szólt közbe Brown. Mindkét detektív tegezte és a keresztnevén szólította a gyanúsítottat, ami ugyan bánthatta az emberi önérzetét, de nem sértette a jogait, még ha nem is így írta elő a Miranda-Escobedo, de valamivel ki kellett billenteni a gyanúsítottakat a lelki nyugalmukból. Tegezz le egy embert, és szólítsd a keresztnevén, anélkül hogy ő ezt viszonozhatná, ezzel: a) abban a pillanatban alárendelt viszonyba kerül veled szemben; és b) lebénítja közvetlenséged kétértelmű otthonossága, ami bizonytalanságot kelt benne. -- Szóval, hol laksz a Riverheaden, Anthony? -- ismételte a kérdést Willis. -- Johnson, 1812 alatt. -- Egyedül élsz? -- Az anyámmal. -- Apád meghalt már? -- Külön élnek. -- Hány éves vagy, Anthony? -- Huszonhat. -- Dolgozol? -- Jelenleg munkanélküli vagyok. -- Mi a szakmád? -- Építőmunkás. -- Most miért nem dolgozol? -- Múlt hónapban elküldték. -- Miért? -- Befejeződtek a munkák. -- Mivel foglalkoztál azután? -- Munka után jártam. -- Nem volt nagy szerencséd, ugye?

-- Nem túl sok. -- Akkor most mesélj az éthordóról! -- Mi a csudát mondjak róla? -- Először talán arról beszélj, hogy mi van benne! -- Gondolom, valami zabálnivaló. -- Gondolod? -- Miért kérdezi? Nem az szokott benne lenni? -- Anthony, itt mi kérdezünk, és nem te! -- Szerintem általában kaja van az ilyen dobozokban -- ismételte a fiú. -- A tegnapi nap folyamán véletlenül nem telefonáltál ide az őrszobára? -- szólt közbe Brown. -- Nem. -- Honnan tudtad, hogy a padon van egy ilyen éthordó? -- Mondta valaki, hogy ott lesz. -- Ki mondta? -- Egy fickó. -- Miféle fickó. -- A munkaközvetítőnél találkoztunk össze. -- Oké, folytasd a történetet! -- biztatta Willis. -- Éppen sorba álltam az Ainsley utcai munkaközvetítőnél -- kezdte Anthony --, sok építőipari vállalattal van kapcsolatuk, a múltkori melót is tőlük szereztem, szóval gondoltam, hátha most is sikerül valami. Ahogy ott álldogálunk, egyszer csak hallom, hogy valaki a sorból csettint egyet az ujjával, és így szól: “Szentatyám, a parkban hagytam az éthordómat!" Én egy szót sem szóltam, a pali rám nézett, és folytatta: “Mondja meg, hát ne üssön meg a guta? Azt a jó kaját ott hagytam a parkban, egy padon!" Elhihetik, tényleg nagyon sajnáltam őt, meg is mondtam neki. Lehet, hogy az ebédjét felejtette ott. -- Azután? -- Mondta a pali, hogy rohanna is vissza érte, de a nyavalyás lába miatt nem tud sietni, megkérdezte, nem segítenék-e rajta. -- Te persze beleegyeztél, igaz? -- kérdezte Brown. Az ismeretlen hapsi csak úgy megkért, hogy szíveskedj visszarohanni az Ainsley Avenue-tól a Groverig, aztán a parkban levő padról felszedni az éthordó dobozt, és visszarohanni vele a munkaközvetítőhöz. Te pedig az első szóra a nyakadba szedted a lábad! -- Dehogy is! Nemet mondtam. -- Akkor meg mi a francot kerestél a parkban? -- Hadd folytassam! Tehát még beszélgettünk egy ideig, a pasas elmesélte, hogy a háborúban a németek elleni harcban sebesült meg, egy aknaszilánkot kapott a lábába. Igazán, sok mindenen mehetett át, nem? -- Te pedig megsajnáltad, és úgy határoztál, hogy mégis csak elmégy a parkba... -- Szó sincs róla! Még magam sem tudtam, mit tegyek. -- De végül mégiscsak ott voltál a parkban? -- Pont ezt akarom elmagyarázni maguknak... -- Megsajnáltad azt az ismeretlen férfit, igaz? Hideg is volt, meg a lába is nyomorék... -- folytatta Brown. -- Igen is, meg nem is.

-- Nem volt nagy kedved ebben a zimankóban a parkig sétálni, mi? -- Valahogy így volt. Végül is nem ismertem a fickót, a francot sem érdekelte, hogy elmegy a kajáért, vagy sem. -- Ide figyelj, Anthony! -- szólt Willis, miközben érezte, hogy egyre inkább elhagyja a nyugalma, mert rohadt nehéz úgy vezetni a kihallgatást, hogy az ember lépten-nyomon eszébe idézze a Miranda-Escobedo utasításait, mert ha a gyanúsított megneheztel valamiért, képes becsukni a száját, és egy szót sem húzhatsz ki belőle, vagy egyszerűen azt mondja, sajnálom, fiúk, nincs több kérdés, befoghatjátok az aranyos zsarupofátokat, vagy úgy járhattok, hogy hipp-hopp, fuccs a jó kis ügynek, már el is vették tőletek. -- Szóval, ide figyelj -- mondta nyugodtabban --, semmi másra nem vagyunk kíváncsiak, minthogy miért sétáltál be a parkba, egyenesen a harmadik padhoz, felvenni az éthordót? -- Értem én, persze hogy értem -- mondta La Bresca. -- Ott hagytuk abba, hogy találkoztál azzal a háborús rokkanttal. -- Így volt. -- Ő meg elpanaszolta, hogy a parkban hagyta a éthordóját. -- Eleinte szó sem volt az éthordóról. Csak a kajáról beszélt. -- Mikor említette az éthordót? -- Miután odaadta az öt dolcsit. -- Azt állítod, hogy adott neked öt dollárt, és megkért, hogy hozzad el az éthordóját a parkból? -- Így történt. Elmagyarázta, hogy a parkban, a Clinton Street-i sétányon a harmadik padon fogom megtalálni. Ott is volt. -- Mit mondott, mit csinálj vele, ha megtalálod? -- Azt mondta, vigyem oda, ő meg tartja a helyemet a sorban. -- Hm! -- csóválta meg a fejét Brown. -- Megmondanák, mi a fenének fontos annyira az az éthordó?! -- kíváncsiskodott La Bresca. -- Nem érdekes -- mondta Willis. -- Mondj valamit arról a férfiról! -- Semmi különös nem volt a pasason. -- Hány éves lehetett szerinted? -- Harminc, harmincöt... valami ilyesmi. -- Magas, alacsony, középtermetű? -- Inkább magas, úgy 180 körül. De lehet, hogy valamivel több. Vagy kevesebb. -- Milyen alakú volt? Soványabb, kövérkés, karcsú? -- Stramm, vállas fickónak látszott. -- Hajszíne? -- Szőke. -- Bajusz, szakáll? -- Egyik sem. -- A szemére emlékszel? -- Kék szemű volt. -- Sebhelyet vagy más ismertetőjelet nem figyeltél meg rajta? -- Semmit sem láttam. -- Tetoválást?

-- Azt sem. -- Milyen volt a hangja? Magas, mély? -- Normális. Olyan, mint másnak. Kellemes. -- Akcentussal beszélt? Esetleg tájszólással? -- Nem vettem észre. -- Emlékszel az öltözékére? -- Barna kabát és ugyanolyan kesztyű. -- Alatta? Öltönyt hordott? -- Nemigen láttam, mi volt a kabát alatt. Biztos, hogy nadrág volt rajta, de hogy milyen színű, azt... -- Remek! És kalapot hordott? -- Nem. -- Szemüveget? -- Azt sem. -- Nincs valami, amit megjegyeztél magadnak vele kapcsolatban? Valami különös? -- De, most jut eszembe -- mondta La Bresca. -- Micsoda? -- Hallókészüléket használt a pasas. A munkaközvetítő az Ainsley Avenue és a Clinton sarkán volt, néhány háztömbnyi távolságra a Clinton Street-i sétány bejáratától. Volt rá valami esély, ha nem is sok, hogy a nagyothalló férfi még mindig ott várakozik La Brescára. Megszállták az egyik limuzint, és irány a munkaközvetítő! Anthony készségesen bevágódott a hátsó ülésre, égett a vágytól, hogy azonosíthassa a férfit, ha még ott találják. A Clinton sarkát körbeállták a munkanélküliek, tagbaszakadt férfiak munkaruhában, kabátban, sapkában toporogtak, ugráltak, csapkodták magukat, hogy melegítsék megdermedt végtagjaikat. -- Mintha csak bankjegyeket osztogatnának mondta Anthony --, pedig ha az iroda ad nekik munkát, akkor egyheti fizetésüket vonják le közvetítési díjként! Igaz, jó melókat adnak. A legutóbbi helyen nyolc hónapot dolgoztam, és a pénz sem volt akármi. -- Látod az emberedet valahol a sorban? -- kérdezte Brown. -- Innen a kocsiból nemigen. Kiszállhatok? -- Persze -- egyezett bele Brown --, menj csak! A kocsi a járda mellé kanyarodott, és megálltak. Elsőként a volán mellett ülő Willis lépett ki, alacsony, mozgékony, könnyed mozgású férfi volt, tekintete pedig, akár egy pókerjátékosé. Megcsapta a hideg levegő, kesztyűs kezét egymáshoz ütögette, és várt, amíg Brown is kikecmereg az ülésről. A másik úgy mozgott, akár egy rinocérosz, hatalmas termetét szinte centiméterenként passzírozta át a kocsi ajtaján. Becsapta maga mögött az ajtót, és péklapát kezét sietősen kesztyűjébe bújtatta. -- Lehajtottad a napellenzőt? -- kérdezte Willis. -- Minek, hiszen csak egy-két percig totojázunk itt. -- Azért csak hajtsd le! -- erősködött Willis. -- Nem szeretném, ha valamelyik “szorgos kis hangya" egy büntetőcédulát biggyesztene az ablakra! Brown méltatlankodva visszament a kocsihoz. -- Emberek! Istenverte hideg tud itt lenni! -- dohogott La Bresca.

-- Hát az tud! -- helyeselt Willis. Brown a kocsiban lehajtotta a napellenzőt, amelyhez egy gumiszalaggal hozzáerősített kartonlapon a következő kézzel írott szöveg volt olvasható: RENDŐRSÉGI JÁRMŰ Brown ismét becsapta a kocsi ajtaját, aztán körbenézett. Együtt indultak el a járdán sorban álló emberek felé. Mindkét hekus kigombolta a felöltőjét. -- Látod? -- kérdezte halkan Brown. -- Még nem. Lassan sétáltak el a sor mellett. -- Nos? -- kérdezte ismét Brown. La Bresca megcsóválta a fejét. -- Nincs itt. -- Akkor gyerünk be az irodába! -- mondta Willis. Elhaladtak a várakozók mellett, beléptek a kapun, és a rozoga falépcsőn felmentek a második emeletre. Szemben egy koszos irodaajtó fogadta őket, tejüveg ablakán felirattal: MERIDIÁN MUNKAKÖZVETÍTŐ ÜGYNÖKSÉG Az Ön munkája a mi munkánk! -- Sehol sem láttad? -- kérdezte Willis. -- Sehol. -- Maradj itt, és várj! -- azzal a két detektív a folyosó másik vége felé indult. -- Nos? Mi a véleményed a dologról? -- kérdezte Brown. -- Van valami indokunk arra, hogy benn tartsuk? -- Semmi. -- Szerintem sincs. -- Mi lenne, ha ráállnánk? -- Kérdés, hogy mennyit tud a dologról. -- Kérdezzük meg tőle! -- Oké, megyek! Tartsd nyitva a szemed! -- mondta Brown Willisnek, és visszaballagott La Brescához. Willis a folyosó végén talált egy nyilvános telefonfülkét, ahonnan felhívta a körzetet. A hadnagy figyelmesen végighallgatta a jelentést, aztán megkérdezte: -- Magának mi a véleménye? -- Szerintem igazat mondott a fickó. -- Ezek szerint tényleg létezik valahol az a nagyothalló pasas? -- Igen. -- Ha valóban így van, akkor miért nem várta meg, amíg La Bresca visszaér a fazekával? -- Magam sem értem, Pete, de ez a Bresca gyerek nem látszik tolvajnak. -- Mit is mondott, hol lakik a fiú? -- Johnson, 1812. Riverhead. -- Melyik körzethez tartozik az a környék? -- Nem tudom. -- Megpróbálok utánanézni, majd odacsörgök nekik. Talán tudnak segíteni, és megspórolhatják nekünk a szimatolást. Istenemre mondom, ránk férne! -- Akkor hát engedjük futni Brescát?

-- Igen, és siessenek vissza! De előbb ijesszenek rá a srácra, csak hogy tudja, merre hány méter. -- Oké! -- mondta Willis, és letette a kagylót. Visszament Brownhoz, aki a fiú mellett várakozott. -- Rendben van, Anthony! -- kezdte Willis. -- Elmehetsz. -- Mehetek? Már hogy a fenébe mennék el?! Visszaállok a sorba, hátha sikerül valami melót szerezni. -- Annyit mondok, Anthony, és ezt jól vésd abba a kelekótya fejedbe, ha bármi zűr lenne, tudjuk, hol keressünk -- mondta Willis. -- Hogy érti ezt? Milyen zűrre gondol? -- kérdezte La Bresca. -- Csak vésd a fejedbe, és ne felejtsd el, amit mondtam! -- felelte Willis. -- Hát ahogy gondolják -- mondta a fiú, majd rövid tűnődés után folytatta: -Mondják, megtennének nekem egy szívességet? -- Mit? Ki vele! -- Vigyenek oda a sor elejére! -- Hogy a fenébe tehetnénk ilyet? -- Végül is maguk zsaruk, nem? Willis és Brown összenéztek. Amikor visszaértek az őrszobára, Byrnes tájékoztatta őket, hogy sikerült kapcsolatba lépnie a riverheadi 115. körzettel, és közölték vele, hogy egyetlen rendőrt sem tudnak adni La Bresca megfigyelésére. Ez a hír nem hatott az újdonság erejével. Azon az estén, amidőn Cowper a Park- és Közterület-felügyelőség főtanácsosa elhagyva a hangversenytermet lefelé lépkedett a széles márványlépcsőn, balján -elegáns nercbundában és fején áttetsző fehér kendővel szorosan mellette tipegő -feleségével, ő magán pedig a pompázatos talpig fekete ünneplő ruhával és csokornyakkendővel, előttük pár lépéssel a polgármester ugyancsak felesége társaságában, és a hűvös csillagtalan ég alatt a fagyos levegő, melytől a lélegzetük is elállt, megcsapta őket; azon az estén, amidőn a főtanácsos jött lefelé a hangversenyteremből, és a hatalmas, kétszintes épület ablakai sárga fényt szórtak a szélsöpörte lépcsőkre és a járdára; azon az estén, amidőn a főtanácsos bal lábát lépésre emelte, hogy egy lépcsőfokkal lejjebb jusson, és jóízűen felnevetett, mert a felesége éppen a fülébe súgott valamit, jókedve szétáradt az utcán, a dermesztő hidegben szájából úgy gömbölyödött elő a pára, mint képregények hőseinek ajkából a buborékok; azon az estén, amidőn jobb kezére igyekezett baljával a kesztyűt felügyeskedni; azon az estén két lövés dörrent a park felől, belehasítva a csendbe, és a főtanácsos nevetése elakadt, lába megrogyott, feje előrebukott, teste lezuhant a lépcsőn, homlokáról, arcáról patakokban csörgött a vér, a felesége sikoltozni kezdett, a polgármester pedig visszafordult, hogy lássa, mi történt a háta mögött, egy szemfüles fényképész pedig előlépett, elkattintotta a gépét, hogy filmen örökítse meg a főtanácsost az örökkévalóság számára. Már halott volt, amikor teste nagyot zuhanva megpihent a széles, fehér lépcső legalsó fokán. Concetta Esposita La Bresca megtanulta kerülni és gyűlölni a színes bőrűeket. A testvérei is szüntelen arra buzdították, hogy rúgja, harapja őket, ha útjába kerülnek. Ezt a megszívlelendő leckét az olasz bevándorlók népes táborába belesulykolta a

nyomorúságos gettóélet az olasz negyedben, melyet gyengéd szarkazmussal Paradisónak neveztek. Concetta ahogy cseperedett ebben a kétes Édenkertben, gyakran látta, hogy testvérei és a szomszéd fiúk miként törik be a feketék fejét, pedig akkor még igencsak gyereklány volt. Ezek a véres bunyók nem izgatták. Úgy okoskodott: ha annyira ostobák vagytok, hogy feketének születtetek, és ezenkívül annyira ostobák vagytok, hogy itt tekeregtek a Paradisóban, akkor rászolgáltatok, hogy minden egyes alkalommal beverjék az eszement, fekete fejeteket. Concetta tizenkilenc éves korában mondott búcsút a Paradisónak, amikor a Nápolyból származó helybéli jeges, Carmine La Bresca üzletét a Riverheadre helyezte át, és feleségül kérte az Esposito család legfiatalabb gyermekét. A lány gondolkodás nélkül igent mondott, mert a kérő fekete göndör haja, mélybarna szeme igencsak vonzotta, és mert az üzlet is reménykeltőén beindult. De legfőképp azért mondott igent, mert ekkor már a jeges magzatát hordta a szíve alatt. A fia hét hónappal később született, most huszonkét éves, és Concettával él együtt a Johnson Street-i kétcsaládos ház második emeletén lévő lakásban. Carmine La Bresca Anthony születése után egy hónappal visszament Olaszországba, a Nápolytól tizenöt mérföldre lévő Pozzuoliba. Concetta utolsó híre az volt róla, hogy elesett a második világháborúban, de ismerve a férjét, inkább azt feltételezte, hogy Carmine még most is él, és ő az olaszországi jegesek királya, hajkurássza a fiatal pipiket, és teherbe ejti őket a hűtőházban, ahogy ezt a sors kegyetlen akaratából vele is tette. Concetta Esposita La Bresca azóta is ellenszenvet és bizalmatlanságot érzett minden feketével szemben, ezért aztán nem csoda, hogy begerjedt, amikor egy sötét, csillagtalan éjszakán 12 óra 01 perckor az ajtaja előtt megpillantott egy színes bőrű férfit. -- Mi a fenét akar?! Takarodjon innen! -- ordította. -- Rendőrtiszt vagyok -- mondta Brown, felmutatta a jelvényét, és akkor Concetta észrevette, hogy a fekete mellett egy másik férfi is áll, egy keskeny szájú, szúrós szemű, zömök fehér ember, aki -- Madonna mia! -- úgy bámult rá, mintha szemmel akarná verni. -- Mit akarnak itt? Tűnjenek el! -- hadarta, miközben leengedte a rolettát az üvegezett bejárati ajtón. Az ajtóhoz rozoga falépcső vezetett (Willis majd nyakát törte a sötétben), ahonnan a hátsó udvarra nyílott kilátás, ahol egy kátránypapírral körültekert fa állott. (“Jé, egy fügefa!" -- jegyezte meg Brown, miközben felfelé botorkáltak a lépcsőn.) A bejárattól az udvar végéig szárítókötél feszült, roskadásig rakva fehérneművel. A szél végigsöpört a folyosón, belekapaszkodott Willisbe, és kis híján letaszította a külső udvar szőlőtőkéi közé. Willis ismét megzörgette az ajtót, és bekiabált: -- Rendőrtisztek vagyunk, ajánlom, hölgyem, nyissa ki az ajtót! -- Sta zittó! -- mondta Concetta, és kinyitotta a zárat. -- Várjanak! Fel akarják zargatni az egész házat? Nem szégyellik magukat?! -- Bejöhetünk, hölgyem? -- kérdezte Willis. -- Jöjjenek, jöjjenek! -- felelte Concetta, és hátralépve a konyhába, éppen annyi helyet hagyott, hogy elaraszoljanak mellette.

-- Megmondanák, hogy mi a francot akarnak hajnali kettőkor?! -- kérdezte Concetta, miközben igyekezett becsukni az ajtót, hogy a szél ki ne tépje a kezéből. A keskeny konyhában az egyik fal mentén a tűzhely, a mosogató és a hűtőszekrény állt, szemben egy lakkozott asztal. A jobb sarokban nyitott, polcos konyhaszekrény, benne reggelire való zabpelyhek, konzervek sorakoztak, mellette pedig a radiátor. A mosogató felett egy tükör lógott, a hűtőszekrény tetején egy porcelánkutya pihent, a radiátor feletti falat pedig egy Krisztus-kép díszítette. A konyha közepén lánccal állítható, gömbölyű üvegbura világított. A vízcsap csöpögött. A villanyóra kattogása válaszolt rá. -- Még csak éjfél van -- közölte Brown --, nem hajnali kettő. Olyan ingerültség volt a hangjában, ami egyáltalán nem volt észlelhető, amíg a Riverheadre nem érkeztek, Willis ezt kizárólag Mrs. La Bresca jelenlétének tudta be, ha valóban ő ez a hölgy. Számtalanszor elcsodálkozott Brown abbeli képességén, hogy ezerméteres körzeten belül azonnal és csalhatatlanul megérzett minden hamisságot. Úgy tűnt neki, hogy az asszony kitartó ellenszenvvel méregeti őket, hosszú, fekete haját hátul összefogta, barna szeme gyanakvóan villogott. Hálóingére férfi fürdőköpenyt húzott, s csak most vette észre, hogy mezítláb álldogál a földön. -- Maga Mrs. La Bresca? -- kérdezte Willis. -- Concetta La Bresca, ha tudni akarja -- felelt a nő. -- Detektívek vagyunk, Willis és Brown a 87. körzetből -- mondta Willis. -- Hol van a fia? -- Alszik -- mondta Concetta, s mivel nápolyi volt, és a Paradisóban nőtt fel, azonnal felfogta, hogy fiának alibire van szüksége. -- Egész este velem volt. Rossz helyen keresgélnek. -- Legyen szíves, ébressze fel őt, Mrs. La Bresca! mondta Brown. -- Miért kellene felébresztenem? -- Beszélni szeretnénk vele. -- Igen? És miről? -- Hölgyem, akár le is tartóztathatjuk őt, ha az jobban tetszik -- vonta meg a vállát Brown --, de azt hiszem, egyszerűbb lenne, ha itt és most feltennénk neki néhány kérdést. Hajlandó bemenni érte, madam? -- Fent vagyok -- hangzott La Bresca hangja a másik szobából. -- Kijönne, kérem, egy pillanatra?! -- kérdezte Willis. -- Azonnal -- felelte La Bresca. -- Egész éjjel itthon volt -- mondta Concetta, de ez nem akadályozta meg Brownt abban, hogy kezét a csípőjén levő revolverhez emelje, csak arra az esetre számítva, ha az asszony állításával szemben, a fiú mégiscsak kisétált volna az utcára, hogy két golyót eresszen a főtanácsos fejébe. La Bresca kis idő múlva megjelent. Kinyitotta az ajtót, és belépett a konyhába, kezében nem a gyilkos fegyvert, hanem a köpenye övét szorongatta, amit aztán gondosan megkötött a derekán. Haja kócos volt, szeme álmosan hunyorgott. -- Mi van már megint? -- kérdezte.

Bár az egész ügy új fordulatot vett, La Bresca nem szolgáltatott okot arra, hogy letartóztassák, ezért Brown és Willis a jogokról való felvilágosítást ezúttal mellőzték. Willis azonnal a lényegre tért. -- Hol voltál ma éjjel fél tizenkettő körül? -- kérdezte. -- Itthon -- mondta a fiú. -- Mit csináltál? -- Aludtam. -- Hány órakor feküdtél le? -- Talán tízkor... -- Mindig ilyen korán bújsz ágyba? -- Csak ha másnap korán kelek. -- Korán kellett volna felkelned? -- Igen. Hatkor -- felelte La Bresca. -- Miért? -- Dolgozni megyek. -- Úgy tudtuk, hogy munkanélküli vagy. -- Ezt a munkát tegnap délután kaptam, amikor maguk elmentek. -- Miféle munkát szereztél? -- Építőiparit, fizikai meló. -- A Meridián ügynökség szerezte a munkát? -- Persze. -- Melyik vállalatnál? -- Az Erhard Engineeringnél. -- Itt a Riverheaden? -- Nem, az Isolán. -- Mikor értél haza? -- kérdezte Brown. -- Talán egy óra lehetett, hogy végeztem a Meridiánnál, igen, annyi lehetett. Aztán a South Leary biliárdteremben levertünk pár partit a fiúkkal. Úgy 5-6 körül kászálódtam haza. -- Mit csináltál azután? -- Evett -- mondta Concetta. -- Azután? -- Egy ideig tévéztem, és ágyba bújtam -- mondta La Bresca. -- Az édesanyádon kívül igazolhatja valaki, amit most elmeséltél? -- Nem járt itt nálunk senki, ha esetleg erre gondolt. -- Telefonon sem beszéltél senkivel? -- Nem. -- Szóval azt akarod, hogy higgyük el, amit most elmeséltél nekünk? -- Hát én?! Én is itt vagyok! -- kiabált közbe Concetta. -- Nézzék, igazán fogalmam sincs róla, mi a fenét akarnak tőlem -- mondta La Bresca --, de én az igazat mondtam. Megtudhatnám végre, hogy mi folyik itt? -- Nem nézted a híreket a televízióban? -- Nem, elaludtam még a hírek előtt. Miért? Történt valami?

-- Fél tizenegykor bementem a szobájába -- szólt közbe Concetta --, hogy eloltsam a villanyt. -- Igazán, kérem, higgyenek nekem! -- mondta a fiú. -- Nem tudom, mi jár a fejükben, de biztos, hogy nekem semmi közöm hozzá! -- Hiszek neked, fiú -- mondta Willis --, és te, Artie? -- Én is hiszek neki -- mondta Brown. -- De ettől függetlenül, fel kell tennünk néhány kérdést -- folytatta Willis --, remélem, megérted? -- Persze, értem -- mondta La Bresca --, de, ugye, azt azért tudják, hogy éjszaka van, és nekem korán kell kelnem... -- Miért nem beszélsz nekünk arról a nagyothalló férfiról? -- kérdezte rábeszélő hangon Willis. Újabb negyedórát töltöttek el Bresca faggatásával, ezt követően két lehetőség maradt, vagy valamilyen indokkal előállítják Brescát, és megpróbálnak vádat emelni ellene, vagy egyelőre el kell őt felejteni. Az ismeretlen férfi, aki az őrszobára telefonált, azt állította: “többen vagyunk", és Kling ezt az információt így adta tovább a körzet nyomozóinak; ez a nyugtalanító információ késztette őket arra, hogy újra meg újra kifaggassák ezt a fickót is. Egy valamirevaló zsaru nagyjából megérzi, hogy helyes szimatot fogott-e vagy sem. La Bresca egyáltalán nem tűnt gazembernek, mint ahogy ezt Willis már a hadnagynak is kifejtette délután, és ez a véleménye azóta sem változott. Ugyanakkor, ha tényleg szervezett banda tervezte a főtanácsos meggyilkolását, miért ne lehetne Bresca is a banda egyik tagja? Jelentéktelen fogaskerék a gépezetben, egy kis senki, egy kétbalkezes fuser, akit csak azért küldtek oda, hogy elszedje a cuccot, és akit könnyű szívvel odadobhatnak, ha a rendőrség felplankolja a bulit. Mindez persze csak arra az esetre igaz, ha La Bresca hazudott. Ha viszont hazudik, akkor ezt profi módra teszi ártatlan kék szemével bámul, elhinti a mesét ezeknek a keményszívű zsaruknak arról, hogy a munka miatt kellett korán ágyba bújnia, hogy nyolcórás alvás után egészséges testtel és lélekkel kezdhesse a másnapi munkát -- ugyanúgy, mint a többi rámenős másodgenerációs, szarházi bevándorló. Ha viszont hazudik amit mind ez ideig nem sikerült rábizonyítani, akkor a Meridiannél megismert titokzatos férfi ügyében sem jutnak előbbre. Egy fikarcnyi ellentmondást sem sikerült felfedezni mindabban, amit délután és most a fiú elregélt -- ha viszont hazudik, akkor az sincs kizárva, hogy La Bresca és a telefonáló egy és ugyanaz a személy. Akkor nincsen semmiféle banda, ezt a történetet csak azért izzadta ki magából, hogy elhitesse a rendőrséggel, hogy egy jól szervezett gépezettel állnak szemben. Akkor pedig egyéni zsarolásról és gyilkosságról van szó. Ha a telefonáló és La Bresca azonos személy, akkor a főtanácsos gyilkosa La Brescával lehet azonos. Ez esetben pedig ideje lenne elkapni ezt a szemforgató kis hazudozót, és gyilkosság címen vádat emelni ellene. Idáig rendben van, most már csak döntő bizonyítékot kellene találni ellene, különben már az előzetes meg hallgatásnál kiröhögik őket a tárgyalóteremben. Van olyan éjszaka, amikor a hidegvízre valót sem keresi meg az ember. Még vagy negyedórát ostromolták a legagyafúrtabb keresztkérdésekkel La Brescát abban a reményben, hogy belegabalyodik történetébe. Brown valamennyi

kihallgatási trükkjét bevetette, alkalomadtán Willis is rátett egy lapáttal, de semmi újat nem tudtak meg a délutáni kihallgatáshoz képest. Csupán az volt a különbség, hogy a főtanácsos már halott volt. Mit volt mit tenni, megköszönték Mrs. La Brescának, hogy igénybe vehették a konyháját, kezet ráztak a fiával, elnézést kértek, hogy kirángatták az ágyból, gratuláltak az új munkahelyéhez, majd szép álmokat kívánva mindkettőjüknek, távoztak. Lefelé menet hallották, hogy Mrs. La Bresca becsapja utánuk a konyhaajtót, aztán végiglépkedtek a nyikorgó falépcsőn, kisiettek az utcára, át a szemben parkoló limuzinhoz. Willis ráadta a gyújtást, bekapcsolta a fűtést, hosszasan tárgyalták a történteket, és arra a megállapításra jutottak, hogy engedélyt kérnek La Bresca telefonjának lehallgatására. Végre hazamehettek. Hideg és sötét volt a sikátorban, ahol Steve Carella széllelbélelt felöltőjében oldalára fordulva kuporgott a földön. A kései februári hó kupacokban szürkült a sikátor kőfalánál, beleivódott a város szennye, tetején korom feketéllett. Carella dupla, meleg fehérneműt vett magára, és egy bélelt vattamellényt. Egy pár kézmelegítőt is begyűrt a mellényzsebébe, amely melegítette őt az elnyűtt kabát alatt. Ennek ellenére fázott. Ha a szemben lévő hókupacra nézett, úgy érezte, még a lélek is megfagy benne. Utálta a havat. Pedig srác korában volt egy szánkója, és nagyon jól emlékezett a ródlizás önfeledt örömére, de ezt az emléket teljesen elnyomta benne az az ellenérzés, amit a felpúpozott hókupacok látványa keltett benne. A hó hideg és nyirkos volt. Ha egyszerű polgár az ember, akkor el kell lapátolnia a havat, ha a Köztisztasági Vállalat dolgozója, akkor még el is kell szállítania a folyóhoz, és ott megszabadulnia tőle. A hó az olyan, mint púp az ember hátán. Kuporogni egy sikátorban, az is púp az ember hátán. Ugyanakkor nem akármi. Nem akármi, ahogy Carella kuporog a földön, a hideg és sötét sikátorban, éjszaka, egy olyan éjszakán, amikor még a kutyát sem zavarják ki az utcára. (Ő is csak azért feküdt ki ebbe a sötét, hideg sikátorba, mert parancsot kapott rá, a hadnagy parancsolta így, a kedves, jó hadnagy, akit Peter Byrnesnek hívnak, és aki igazán megtehetné azt a szívességet, hogy egyszer ő maga fekszik ki egy ilyen sötét, hideg sikátorba egy éjszakára.) Kuporogni egy sikátorban nem akármi, Carellának nem egy bankban kellett elrejtőznie, hogy megakadályozza több millió dollár elrablását, és nem is egy cukorkaüzletben kellett elrejtőznie, hogy lefülelhessen egy nemzetközi kábítószer-kereskedő bandát, még csak nem is bájos hölgyek fürdőszobájában kellett leskelődnie, hogy nyakon csípjen egy elvetemült szexmániást. Ő azért feküdt ebben a sötét, hideg sikátorban, mert két hajléktalan csavargót felgyújtottak, és ez nem akármi. Ez már valami. Nem akármi az sem, hogy az áldozatok koldusszegények voltak. Mióta Carella csak emlékszik rá, a rendőrség reménytelen harcot vívott a városi csavargók ellen, elkapták őket, szabadon engedték őket, újból elkapták őket, és így ment a dolog ad infinitum. Most a rendőrségnek segítségére sietett néhány jótevő, akik nagylelkűen megkísérelték eltakarítani az útból ezeket a nyomorultakat. Úgy, hogy egyszerűen meggyújtották őket, és mit lépett erre a rendőrség? Azon nyomban kivezényelte legjobb emberét, hogy oldalára fordulva kuporogjon a hideg és sötét sikátor koszos hóbuckáján, azokra a fickókra lesve, akik elhatározták, hogy hamuvá égetik a város összes

csavargóját. Ennek ugyan semmi értelme. De ez nem akármi. Számtalan dolog van a rendőri munkában, ami nem akármi. Természetesen szórakoztatóbb dolog itt feküdni és fagyoskodni, mint otthon pihenni az ágyban, egy tüzes és szerető asszony mellett; Szentatyám, ez aztán nem akármi! Carella beleborzongott a gondolatba. Teddy jutott eszébe, aki egyedül fekszik az ágyban, fekete haja szétterült a párnán, hamiskásan mosolyog, és nejlon hálóinge felcsúszik gömbölyű csípőjén, itt ebben az átkozott sikátorban akár halálra is fagyhatok, gondolta magában, és a feleségem reggelig nem értesül a dologról. Az én szenvedélyes feleségem! Majd csak a reggeli lapokban olvas róla! A negyedik oldalon majd megtalálja a nevemet! És akkor majd ő... A sikátor túlsó oldala felől léptek zaja hallatszott. Felgyorsult a pulzusa. A kabát alatt melegedő csupasz kezét lassan szolgálati fegyverének hűvös acélmarkolatára csúsztatta. Kihúzta a fegyvert a tokból, kibiztosította, és kezét testéhez szorította, várt, a lépések egyre közeledtek. -- Itt fekszik egy -- szólalt meg valaki. Fiatalos csengésű hang volt. -- Látom -- mondta egy másik. Carella várt. Szemét lecsukta, behúzódott a sikátor legtávolabbi sarkába, alvást mimelt, ujja a ravaszon pihent, egy hajszál választotta el attól, hogy meghúzza. Valaki belerúgott. -- Ébresztő! -- mondta. Hirtelen mozdult, mégsem elég gyorsan. Talpra szökkent, előre nyújtotta fegyvert tartó kezét, amikor valami folyadék ömlött végig a kabátján. -- Igyál! -- kiáltotta az egyik fiú, Carella csak egy villanást látott, és hirtelen lángba borult rajta minden. Érzékei közül elsőnek szaglása reagált az eseményre, a kabátjából az égő petróleum félreismerhetetlen szaga csapta meg az orrát, ezt követte a lángoló gyufaszál észlelése, ami önmagában is sokkoló látványt nyújtott, és amely kitűnően megvilágította a sötét sikátor közeli zugait, a szag és a látvány így együtt riadalomra okot adó egyveleget alkotott. Fizikai fájdalomként hasított a tudatába, gerincétől az agyáig megbizsergette idegpályáit az a riasztó, hirtelen felismerés, hogy lángok borítják. Nem veszítette el a lélekjelenetét, amikor a kabátjáról felcsapó lángok az arcához közeledtek. Csak megrémült. Steve Carella ugyanúgy viselkedett, mint hajdan az ősember, aki túl közel merészkedvén a pusztító tűzhöz, rájött, hogy a lángok ugyanúgy megpiríthatják az embert, mint a kardfogú tigrist. Elhajította a fegyverét, arcát eltakarta, és keresztülrohant a sikátoron a korom borította hóbuckák felé, nem törődve támadóival, akik közben röhögve siettek ki a sikátorból, beleveszve az éjszakába, csak a fel-felcsapó tűzre, az egyre terjedő tűzre, az égető tűzre, a tűzre, a tűzre, tudott gondolni, és teljes hosszában végigvágta magát a hóbuckán. Kezét szorosan az arcára szorította, érezte, hogy a lángok dühödten mardossák a kézfejét, érezte a megperzselődött haj és hús orrfacsaró szagát, hallotta a sistergést a tűz és a hó találkozásakor, érezte a hideg és enyhet adó havat, amelyből hirtelen fehér gőzfelhő csapott fel, belehemperedett a jóságos, elragadó, csillapítóan hűsítő, fehéren pompázó hóba, könnyek szöktek a szemébe, és nem gondolt semmire, csak feküdt

mozdulatlanul, arcát a hóba szorítva, aztán mélyeket lélegezve várt, és még mindig nem gondolt semmire. Végül feltápászkodott, és nagy nehezen rábírta magát, hogy előkerítse eldobott pisztolyát, aztán odabotorkált a sikátor bejáratához, és az ott árválkodó lámpa fényénél szemügyre vette a kezét. Ijedtében elakadt a lélegzete, a sarkon lévő telefonfülkéhez vonszolta magát. Beszólt az ügyeletet ellátó Murchison őrmesternek, hogy azok a gyújtogató tetvek megtámadták, hogy megégett a keze, és hogy egy hullaszállító kocsira lenne szüksége, ami beviszi őt a kórházba. -- Egyébként jól vagy? -- kérdezte Murchison. Carella a kezére pillantott, és csak annyit mondott. -- Igen, egyébként jól vagyok, Dave! Bert Kling nyomozó szerelmes volt, a többiek bezzeg nem voltak szerelmesek. A polgármester sem volt szerelmes, ő dühös volt. Földúltan tárcsázta a rendőrfőnököt, és magyarázatot követelt, milyen istenverte város ez, ahol egy olyan tekintélyes embert, mint amilyen Cowper, a Park- és Közterület-felügyelőség főtanácsosa, csak úgy egyszerűen lepuffantanak a hangversenyterem lépcsőjén, milyen pokoli város az, mi folyik itt tulajdonképpen? -- Nos, uram... -- kezdte a rendőrfőnök, de a polgármester félbeszakította: -- Meg tudná nekem magyarázni, miért nem rendeltek ki rendőri védelmet Cowper főtanácsos mellé, holott a felesége ma reggel elmondta nekem, hogy a rendőrség igenis tudott a tervezett merényletről, megmondaná nekem ezt?! -- ordította a telefonba a polgármester. -- Nos, uram... -- kezdte másodszor is a felügyelő, de most sem jutott tovább. -- Vagy legalább arra tudna feleletet adni, hogy megtalálták-e már azt a lakást, ahonnan leadták a lövéseket, egyáltalán a boncolás eredménye kiderítette már, hogy milyen irányból érkezett a golyó, és a maga fegyverszakértői kiszámították már a behatolás szögét, egyáltalán tudnak már valamit?! -- Nos, uram -- próbálkozott harmadszorra a rendőrfelügyelő, de a polgármester lélegzetvételnyi időt sem hagyott neki. -- Ajánlom, hogy mielőbb járjanak a dolog végére, ha nem akarja, hogy az egész város a hasát fogja a röhögéstől! A rendőrfőnök igazán nem akarta, hogy az egész város a hasát fogja a röhögéstől, ezért így válaszolt. -- Igenis, uram, ígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek. -- Hát csak igyekezzék! -- vetette oda a polgármester, és lecsapta a kagylót. Az kétségtelen, hogy a polgármester és a rendőrfőnök nem rajongtak egymásért ezen a reggelen. A rendőrfőnök hívatta a titkárát, azt a magas, szőke fiatalembert, aki azzal őrjítette a környezetét, hogy naponta három pakli cigarettát szívott el a munkahelyén, amitől egyvégtében krákogott, a rendőrfőnök utasította őt, derítse ki, mit érthetett a polgármester azon a kijelentésen, hogy a főtanácsos ellen készülő merényletről tudomása volt a rendőrségnek, és az eredményt azonnal tudassa vele. A magas, szőke ifjú rögvest munkához látott, végigtelefonálta a város összes körzetét, és megtudta, hogy a 87. körzet valóban kapott néhány névtelen hívást egy titokzatos idegentől, aki azt követelte, hogy fizessenek neki ötezer dollárt aznap délig,

különben megölik Cowper park- és közterület-felügyelőségi főtanácsost. A hír hallatán a rendőrfőnök csak ennyit szólt: -- Igen? Vagy úgy! -- és azonnal feltárcsázta a Frederick 7-8024-es körzetet, és Peter Byrnes nyomozó hadnagyot kérte a telefonhoz. Peter Byrnes nyomozó hadnagy elég nagy gondban volt ezen a reggelen, egyrészt Carella másodfokú égési sebekkel feküdt a kórházban, másrészt a festők kitúrták a saját különbejáratú szobájából, ahol mindent összekentek, ami csak az útjukba került, és a létrát támasztva naphosszat vicceket meséltek egymásnak. Byrnes nem rajongott túlságosan a rendőrfőnökért, egyrészt mert nem helybéli volt, egy másik városból került ide, amikor az új közigazgatás átvette az irányítást, Byrnes szerint egy olyan városból, ahol a bűnözési ráta sokkal magasabb volt, mint itt, másrészt a rendőrfőnök sem rajongott Byrnes hadnagyért, aki szerinte egy nyakas-makacs ír volt, ráadásul nyilvánosan jártatta a pofáját a Rendőrök Jótékonysági Szövetségében, és az Emerald nevű egyesületben, ahol bíráló megjegyzéseket tett a polgármester újonnan kinevezett egyenruhás paprikajancsijára. Túlzás lenne azt állítani, hogy ezen a reggelen a telefonkagyló átmelegedett a High Street-i főkapitányság és a Grover Avenue-n levő körzet második emeleti, festékcseppekkel összepötyögtetett irodája között lezajlott beszélgetés szívélyes hangnemétől. -- Mi ez az egész ügy, Byrnes? -- kérdezte a rendőrfőnök. -- Nos, uram -- kezdte a választ Byrnes, és az járt az eszében, hogy az előző rendőrfőnök többnyire Petének szólította --, egy ismeretlen férfi többször felhívott minket telefonon, ez ügyben azonnal személyesen kapcsolatba léptem Cowper parkés közterület-felügyelőségi főtanácsos úrral. -- És milyen intézkedéseket foganatosított a telefonhívásokkal kapcsolatban, Byrnes? -- A vízpart felőli oldalról megfigyelés alatt tartottuk a helyet, és elkaptuk azt a személyt, aki elvitte az éthordót. -- S azután mit tettek? -- Kihallgattuk az illetőt, azután elengedtük. -- Hogyhogy?! -- Bizonyítékok hiányában nem tarthattuk benn. Éjjel, a főtanácsos meggyilkolása után elmentünk hozzá, és újból kihallgattuk. Nem volt elegendő jogcímünk a letartóztatáshoz. Egyelőre szabadlábon van, de hajnal óta ráálltunk a telefonjára, bármi gyanúsat észlelünk, azonnal beavatkozunk. -- Miért nem biztosított rendőri védelmet a főtanácsosnak? -- Felajánlottam, uram, de a főtanácsos úr visszautasította. -- Miért nem figyeltette a gyanúsítottat, még mielőtt megtörtént volna a bűntény? -- Nem volt egyetlen szabad emberem sem, uram, kapcsolatba léptem a 115. körzettel a Riverheaden, ott lakik ugyanis az illető, de ők sem tudtak embert biztosítani a megfigyelésére, azonkívül, említettem már, hogy a főtanácsos úr határozottan visszautasította a rendőri védelmet. Az volt a véleménye, hogy egy ütődöttel van dolgunk, uram, és meg kell önnek mondanom, hogy mi se gondoltuk másképp. Addig természetesen, amíg az események nem bizonyították az ellenkezőjét. -- Miért nem találták meg a lakást?

-- Milyen lakásra gondol, uram? -- Arra a lakásra, melynek az ablakából leadták a halálos lövéseket a Park- és Közterület-felügyelőség főtanácsosára. -- A bűncselekményt nem a mi körzetünkben követték el. A koncertterem az 53. körzethez tartozik, és biztos vagyok benne, hogy a rendőrfőnök tudatában van annak, hogy gyilkossági ügyben csak az illetékes körzethez tartozó detektíveknek van joguk nyomozni. -- Ne akarjon engem megetetni ilyen ócska dumával, Byrnes! -- mondta a rendőrfőnök. -- Ebben a városban, uram, eddig ez volt a dolgok rendje -- válaszolta Byrnes. -- Ez a maga ügye. Felfogta végre?! -- Ha ön mondja, uram. -- Én mondom. Fogjon pár embert, kutassák át a környéket, és találja meg végre azt a rohadt lakást! -- Igenis, uram. -- És mindenről jelentést kérek. -- Igen, uram -- mondta Byrnes, és letette a kagylót. -- Összeakaszkodtunk egy kicsit, he?! -- kérdezte az egyik festő. -- Belemartak a seggibe, he?! -- folytatta a másik. Mindketten a létra tetején könyököltek, és mókás kedvükkel arányban sokasodott a spenótzöld foltok száma a padlón. -- Takarodjanak a francba ebből az irodából! -- ordította Byrnes. -- Még nem fejeztük be a munkát -- jelentette ki az első festő. -- Addig nem mehetünk el, amíg be nem fejeztük mondta a másik. -- Ez az utasításunk. -- Mi nem vagyunk a rendőrség alkalmazottai. -- Mi a Középületeket Fenntartó Vállalat dolgozói vagyunk. -- Karbantartás és javítási részleg. -- Mi nem hagyjuk csak úgy abba a munkát! -- Akkor ne fröcsköljék teli ezt az átkozott padlót! üvöltött Byrnes, és kirohant az irodából. -- Hawes! Kling! -- ordítozott tovább. -- Willis! Brown! Hol a francban mászkálnak már? Kinyílt a WC ajtaja, és személyesen Meyer lépett ki, nadrágsliccének cipzárját rángatva. -- Mi történt, főnök? -- kérdezte. -Hol a fenében volt?! -- Urológiai gyakorlaton voltam. Miért, történt valami? -- Küldjön már ki valakit arra az átkozott területre! ordított rá Byrnes. -- Milyen területre? -- Oda, ahol lelőtték azt az istenverte főtanácsost! -- Jó, jó. Rendben van. De miért? Az nem a mi ügyünk. -- Mostantól kezdve a miénk. -- Na nem! -- De. Ki az ügyeletes? -- kérdezte Byrnes. -Én. -- Hol van Kling? -- Szabadnapos.

-- Brown? -- A telefonlehallgatónál. -- Willis? -- Bement a kórházba meglátogatni Carellát. -- Hawes itt van? -- Kiszaladt dán sajtot venni. -- Akkor én mi a fészkes fenét keresek itt? Mi ez itt, egy hegyi üdülő?! -- Nem, uram! Mi... -- Küldje ide hozzám Hawest! Abban a pillanatban, ahogy visszajött! Telefonáljon a ballisztikusoknak! Kérdezze meg, mire jutottak! Hívja fel az orvosszakértői irodát, szerezze meg a boncolási jegyzőkönyvet! Csipkedje magát, Meyer! -- Igenis, uram! -- vágta rá Meyer Meyer, és azonnal a telefonhoz lépett. -- Megőrülök ebben a kuplerájban! -- dühöngött Byrnes, és öles léptekkel elindult az irodája felé, de hirtelen megtorpant, mert eszébe jutott, hogy azok a kelekótya festők ott maszatolnak, ezért inkább az iktatóba rontott be. -- Tegye rendbe ezeket az aktákat! -- üvöltötte. -- Mi az ördögöt csinál itt egész nap, Miscolo, kávét főz? -- De uram... -- dadogott Miscolo döbbenten, mert merő véletlenségből éppen kávét főzött. Bért Kling szerelmes volt. Ez az évszak nem a legkedvezőbb a szerelemre. Sokkal kellemesebb szerelmesnek lenni, amikor nyílnak a virágok, lágy szellő lengedezik a folyó felől, és a parkban ugrabugráló fura kis állatkák barátságosan meg-megnyalogatják a járókelők kezét. Egyetlenegy jó dolog van abban, ha az ember márciusban szerelmes, hogy jobb márciusban szerelmesnek lenni, mint soha, ahogy ezt egy bölcs ember megjegyezte egyszer. Bért Kling őrülten szerelmes volt. Őrülten szeretett egy huszonhárom éves, széles csípőjű, telt keblű lányt, aki ha fejét hátravetette, aranyszőke haja a háta közepéig göndörödött, és aki olyan magas volt, hogy Kling álláig ért, ha tűsarktú cipőjében nagyon ágaskodott. Őrülten szerelmes volt egy pszichológia szakos diáklányba, aki éjszakánként főiskolai vizsgáira készült, nappal pedig ügyintézőként dolgozott a belvárosban egy Shephard Streeten székelő cég szervezési osztályán; őrülten szerelmes volt egy komoly lányba, aki orvosegyetemi diplomát is akar még szerezni, és aki azután valamelyik államban szeretne elhelyezkedni gyakorló pszichiáterként; őrülten szerelmes volt egy bolondos lányba, aki nem szégyellt furnérlemezből jókora méretű szívet kivágni, pirosra festeni és beküldeni az őrszobára, rajta a következő szöveggel: “Cynthia Forrest szerelmes Bertram Kling C kategóriájú detektívbe. Ez nem számít bűncselekménynek?" mindezt múlt hónapban Szent Bálint napjára tréfának szánta. (Klinget a mai napig ugratják a kollégái emiatt); őrülten szerelmes volt egy érzelemgazdag lányba, aki képes volt keserű könnyeket hullatni egy tangóharmonikán játszó, vak férfi láttán, akinek úgy csúsztatott a tányérjába csendben, hangtalanul öt dollárt, hogy észre se vehette a férfi, aztán visszaszaladt Klinghez, és a vállára borulva zokogott; őrülten szeretett egy lányt, aki éjszakánként szorosan hozzábújt, és néha hajnali hatkor a következő szavakkal ébresztette: “Hé, zsarukám! Nemsokára mennem kell dolgozni, nem jut eszedbe erről valami?"

Ilyenkor Kling többnyire azt válaszolta: “Nem, nem jut eszembe semmi, se szex, se más ehhez hasonló" -- aztán megcsókolta őt, és kifulladásig szerelmeskedtek, aztán ültek a konyhaasztalnál a lány lakásában, Kling szótlanul gyönyörködött a szépségében, és egyszer csak megszólalt: “Van egy Puerto Rico-i asszony a Mason Avenue-n, pidaguákat árul, Iluminádának hívják, ami spanyolul fényt jelent, téged is hívhatnának így, mert ha megjelensz, beragyogod a szobát." Ilyen szerelmes volt ez a fiú. De március lévén, az utcákon még mindig hatalmas buckákban púposodott a februári hó, süvített a szél, és farkasordító hideg csipkedte a járókelőket, és fájdalmasan hideg tél lévén, amely már szeptemberben beköszöntött, és úgy látszott, még a következő augusztust is itt akarja tölteni, talán majd akkor, de az se biztos, elolvad a hó, és kinyílnak a virágok, és lévén elviselhetetlen tél, mit tehetne jobbat egy zsaru, minthogy a munkájáról fecseg? Mit tehetne jobbat, minthogy ebédidőben Cindyvel végigrohanja a fagyos utcákat, magához szorítva a lány karját, miközben süvít körülöttük a szél, Klingbe fojtva a szót, ő pedig egyre Cowper főtanácsos rejtélyes halálát igyekszik elmesélni. -- Hm, ez valóban rejtélyesen hangzik -- mondta Cindy, és kihúzta a kezét a zsebéből, hogy visszaigazítsa a fejéről lecsúszott kendőt. -- Figyelj, Bért, most már valóban nagyon beleuntam ebbe a hosszú télbe! Te nem? -- De -- felelte Kling. -- Figyelj, Cindy! Abban reménykedem, hogy nem ő az. -- Kiről beszélsz? -- kérdezte a lány. -- A fickóról, aki hívogatott minket. Aki megölte a főtanácsost. Remélem, hogy nem ő lesz az ellenfelünk! -Ki? -- A süket ember. -- Kicsoda? -- Egy fickó, akivel pár évvel ezelőtt már összerúgtuk a patkót, hét-nyolc éve lehet. Az egész rohadt várost sakkban tartotta, megpróbált kirabolni egy bankot. A legleleményesebb bűnöző, akivel összehozott minket a sors. -- De hát ki ez az ember? -- kérdezte ismét Cindy. -- A süket -- mondta Kling. -- De hogy hívják? -- Nem tudjuk a nevét. Soha nem sikerült elkapni. Menekülés közben beleugrott a folyóba, azt hittük, megfulladt, és lám, lehet hogy most újra visszatért. Mint a Frankenstein. -- Frankensteinre, a szörnyetegre gondolsz? -- kérdezte Cindy. -- Aha, olyan, mint ő. Emlékszel, mindenki azt hitte, hogy benn égett a tűzben, de nem így volt. -- Emlékszem. -- Milyen hátborzongató film volt! -- A bugyim is vizes lett, amikor néztem -- nevetett Cindy. -- A televízióban. -- A televízióban lett vizes a bugyid? -- kérdezte Kling. -- Negyvenmillió néző előtt? -- Dehogyis, a Frankenstein volt a televízióban -- nevetett a lány, és oldalba bökte Klinget. -- A süket ember -- mondta Kling --, remélem, hogy nem ő tért vissza.

Ez volt az első eset, hogy a körzetben valaki a főtanácsos meggyilkolását kapcsolatba hozta azzal az emberrel, aki néhány évvel ezelőtt annyi gondot okozott nekik. Dermesztő volt még rágondolni is. Bért Kling fiatal volt, és nem volt egy Einstein, de önkéntelenül is ráérzett, hogy csak a süket ember (aki egy alkalommal, amikor levelet küldött, viccesen úgy írta alá, hogy L. Sordo, ami spanyolul annyit jelent, hogy a süket) képes számítógép-pontossággal kitervelt akciókra, titokzatos zavar- és félelemkeltésre, agyafúrt ötleteivel próbára téve a merev és begyepesedett rendőrség felkészültségét, ő volt csak képes elérni, hogy a törvény képviselői csetlő-botló figurákká váljanak, akár csak a megsárgult régi burleszkfilmek keystone-zsarujai; Kling ráérzett, hogy ha a főtanácsos gyilkosa azonos a süket emberrel, akkor messze még a nyomozás vége. És mert a süket ember káprázatosán kemény dolgokat követett és követhet még el. Kling a gondolatba is önkéntelenül beleborzongott, és tudta, hogy ez nem a hideg miatt történt. -- Remélem, nem ő az! -- mondta, és a szél továbbvitte szavait. -- Csókolj meg -- szólalt meg hirtelen Cindy --, légy nagyvonalú, és vegyél nekem egy forró kakaót! A fiú, aki azon a szerda délutánon betoppant az ügyeletes szobába, tíz-tizenkét éves lehetett. Bátyja levetett síanorákját hordta, ami kék volt, és legalább három számmal nagyobb a kelleténél. A síanorák kapucniját a fejére húzta, a zsinórt teljesen megfeszítette az álla alatt, ennek ellenére az lazán libegett, és minduntalan lecsúszott a fejéről. Próbálta visszaügyeskedni magára, ahogy belépett az ügyeletre, kezében türelmetlenül szorongatva egy borítékot, miközben kézfejével csöpögő orrát törölgette. Magas szárú tornacipőt hordott, mint általában a kültelki srácok, akik egész évben, télen-nyáron tornacipőben szaladgálnak, fittyet hányva a gyermekorvosok intelmeire. A tornacipősök hetvenkedő öntudatával odasétált az ügyeletes asztalához, megigazította fején a kapucnit, nagyokat szipogva megtörölte csöpögő orrát, azután felnézett Murchison őrmesterre, és megkérdezte: -- Maga itt az ügyeletes? -- Én vagyok -- felelte Murchison, anélkül hogy felnézett volna a jelenléti ívről, amelyen a napi létszámot neki kellett összesíteni. Két óra tíz perc volt, egy óra és harmincöt perc múlva érkezik a délutáni váltás, akkor pedig új létszámellenőrzést kell tartania, és új jelenléti ívet kitöltenie, valóságos gyorsasági verseny, ezen az alapon akár tűzoltónak vagy postásnak is mehetett volna. -- Megbíztak, hogy ezt adjam oda magának -- mondta a kölyök, és Murchison kezébe nyomta a lezárt borítékot. -- Kösz -- mondta Murchison, anélkül hogy a gyerekre nézett volna, aztán mégis felemelte a tekintetét a jelenléti ívről, és folytatta: -- Várj csak egy pillanatra! -- Miért? Valami hézag van? -- Csak várj egy pillanatig! -- felelte Murchison, és feltépte a borítékot. Kivette a benne levő gondosan háromrét hajtogatott fehér papírlapot, és olvasni kezdte, azután ismét a gyerekre nézett, és megkérdezte: -- Hol adták ezt oda neked? -- Odakint. -Hol?

-- Egy hapsi adta nekem. -- Miféle hapsi? -- Egy magas hapsi odakint. -- Hol odakint? -- Ott, közel a parkhoz. Az utca másik oldalán. -- És ezt adta neked? -Aha. -- Mit mondott? -- Aszonta, hogy hozzam be ide, és adjam oda az ügyeletes őrmesternek. -- Ismered azt az embert? -- Nem, de adott egy ötöst, hogy hozzam ide a levelet. -- Hogy nézett ki? -- Magas, szőke hapsi volt. És volt valami marhaság a fülében. -- Milyen marhaság? -- Mintha süket lett volna -- magyarázta a gyerek, és kézfejével újra megtörölte az orrát. Az üzenet így szólt: SCANLON POLGÁRMESTER-HELYETTES LESZ A KÖVETKEZŐ Óvatosan tanulmányozták a levelet, vigyázva, lehetőleg ne kerüljön rá több ujjlenyomat, mint amennyi már úgyis van rajta, beleértve az őrmesterét is, aki elég sokáig forgatta ide-oda a kezében a papírlapot, míg végre összecsődítette a körzet egész állományát. Körbefogták a kék anorákos kölyköt, csak úgy záporoztak a kérdések, de a gyerek semmi újabb adattal nem szolgált, új információt nem kaptak tőle, legfeljebb egy alapos náthát, mégis úgy mustrálgatták, mintha csak Hasfelmetsző Jack tért volna be hozzájuk egy röpke vikendre. Ismét elmondta, amit egyébként az őrmester már tudott, hogy egy magas szőke hajú hapsi, akinek valami marhaság volt a fülében (“Nagyothalló készülékre gondolsz?" -- kérdezték. -- “Igen" -- válaszolta.), megszólította közel a parkhoz, itt a rendőrőrszobával szembeni oldalon, hogy vigye be ezt a levelet, és adott érte neki öt dolcsit, ennyi az egész, és hogy nem ismeri a hapsit, eddig még a környéken sem látta soha, és mivel ő elvégezte a feladatát, ha megengednék, ideje lenne távoznia, mert hazafelé még be kell ugrania egy butikba, ahol a nővére részére, aki bedolgozó, Mrs. Montanának varr otthon néha egy-két göncöt, át kell vennie a munkát. “Szóval, szerinted nagyothalló készüléket viselt az az ember?" “Aha -- ismételte a gyerek --, valami olyasmi volt a fülében.") Fél háromkor elengedték a srácot, még csak egy rágógumit sem adtak neki, bizonytalanul nézegették egymást, csipesszel felemelve vizsgálgatták a levelet, aztán úgy döntöttek, hogy átküldik laborvizsgálatra, hátha Grossman hadnagy talál valami használható ujjlenyomatot, természetesen Murchisonén kívül. A világért ki nem ejtették volna a süket ember nevét. Nem tanácsos a szellemeket felidézni. Sőt még rájuk gondolni sem kellemes dolog. -- Hello, Bernice! A főnök ott van valahol? -- szólt a telefonba Meyer, aztán még hozzátette: -- Jó, persze, várok.

Türelmesen forgatta ceruzáját az asztal lapján, pár pillanat múlva zengő, szépen tagolt szöveg hallatszott a kagylóban. -- Tessék! Roul Chabrier kerületi ügyészhelyettes. Hallgatom önt. -- Hello, Rollie! Itt Meyer Meyer a Nyolcvanhetesről. Hogy s mint élnek odaát a Chelsea Streeten? -- Pompásan, öregem, nagyszerűen! -- vágta rá Chabrier. -- Ezúttal milyen meglepetéssel szolgál nekünk, kedves Meyer nyomozó úr? Netán valami kis gyilkosság? -- Fenét! Szó sincs semmi ilyesmiről, Rollie, biz' isten! -- Akkor tán fejbe vertek valakit egy csinos baltával? -- Nem. Tulajdonképpen nagyon személyes ügyről van szó. -- Még rosszabb -- felelte Chabrier. -- Azt szeretném megtudni, mi a teendő, ha valaki engedély nélkül felhasználja valakinek a nevét. -- Hogyhogy felhasználja? -- Egy könyvben. -- Aha! -- mondta Chabrier. -- Valaki felhasználta a nevét egy könyvben? -- Igen. -- A könyvben rendőrségi dolgozókról van szó? -- Nem. -- Kimondottan magát említik? -- Nem. Illetve igen is, meg nem is. Mire gondolt? -- Hogy valaki kimondottan egy Meyer Meyer nevű C kategóriába sorolt detektívről... -- Elnézést, B kategóriájú detektív -- helyesbített Meyer. -- Vagyis a könyvben egy Meyer Meyer nevű B kategóriájú detektívről van szó, aki a... -- Nem. -- Nem is említi önt? -- Nem, illetve nem így. -- Én úgy emlékszem, azt mondta, hogy valaki felhasználta a nevét? -- Igen, ezt tette. Egy nő. -- Nézze, Meyer, én elfoglalt ember vagyok -- vágott közbe Chabrier --, most is egy rakás meló fekszik előttem, egész nap dolgozom, mint egy igásló, megtenné nekem, hogy elmondaná végre pontosan, mi böki az oldalát? -- Egy regény -- mondta Meyer. -- Egy regény, aminek az a címe, hogy Meyer Meyer. -Ez a regény címe? -- kérdezte Chabrier. -- Igen. Perelhetem? -- Én büntetőjogász vagyok -- mondta Chabrier. -- Igen, de hát... -- Nem nagyon ismerem az írói joggal kapcsolatos törvényeket, de legalább jó az a könyv? -- Nem tudom -- mondta Meyer --, de nézze, én egy személy vagyok, és az a könyv valami főiskolai professzorról vagy kiről szól, aki alacsony, köpcös valaki...

-- El kellene olvasnom azt a könyvet -- mondta Chabrier. -- Megkérhetem, hogy hívjon vissza, ha elolvasta? -- Mi végett? -- Adjon nekem tanácsot! -- Miben? -- Abban, hogy indíthatok-e pert vagy sem. -- Át kellene néznem az idevágó paragrafusokat mondta Chabrier. -- Netán valami szívességgel tartozom magának, Meyer? Meyer elvesztette szokásos hidegvérét. -- Egy tucat szívességet is megtehet nekem, tudja, hányszor kiugraszthattam volna hajnali háromkor az ágyából, amikor volt valami jó fogásunk, és tudja, mekkora felelősséget vállaltam magamra, hogy itt tartottam a palit reggelig, kizárólag csak azért, hogy a maga kellemes éjszakai nyugalmát ne zavarjam, pedig maga volt az ügyeletes. Most pedig én kérek magától, Rollie, egy apró szívességet, semmi kedvem valami méregdrága, dörzsölt, szerzői jogokban jártas ügyvédet keresni, vagy effélét, a pokolba is, csupán azt szeretném megtudni, hogy beperelhetek-e valakit, aki felhasználta a nevemet, amit az anyakönyvi hivatal jegyzett be a születési bizonyítványba, perelhetem-e azt a személyt, aki regénycímnek használja a nevemet, és regényhőst nevez el rólam, akkor, amikor én magam egy valóságos személy vagyok, az isten szerelmére! -- Oké, ne idegeskedjen! -- mondta Chabrier. -- Ki idegeskedik? -- kérdezte Meyer. -- Tanulmányozni fogom az idevágó törvényeket, és visszahívom. -- Mikor? -- Hamarosan... -- Talán, ha ismét behozunk valakit ide az őrszobára, amikor maga lesz az ügyeletes; én pedig nekiesek a Miranda Escobedóval, és itt tartom reggelig, hogy maga békésen hortyoghasson éjszaka... -- Oké, oké, holnap visszahívom -- ígérte egy kis szünet után Chabrier --, vagy arra is kíváncsi talán, hogy hány órakor? -- Jó, hogy említi. Hány órakor? -- kérdezte Meyer. A háztulajdonosnőt reuma gyötörte, és egyaránt gyűlölte a telet meg a rendőröket. Azonnal közölte Cotton Hawesszal, hogy már egy másik rendőr is szimatolt itt, mióta azt az undorító nagyfejűt a múlt éjjel lepuffantották, és hogy nem érti, miért kell őt emiatt megint zaklatni. Hawes, akit az utca többi háztulajdonosa és gondnoka hasonló kifakadásokkal fogadott, türelmesen magyarázta, hogy ő csak a munkáját végzi, és biztosra veszi, hogy a hölgy készséggel együttműködik a rendőrséggel, hogy egy gyilkost az igazságszolgáltatás kezére adjanak. A tulajdonosnő pedig hangot adott abbéli véleményének, hogy mivel ez a város rohadt és korrupt, tőle akár mindegyik mocskos, undorító nagyfejűt lepuffanthatják, nem lesz egyetlen álmatlan éjszakája sem miattuk. Hawes ez ideig négy egymás melletti lerobbant bérkaszárnyát járt végig, valamennyi a városi új hangversenyterem üvegablakoktól csillogó épületére nézett. Az épület a tervezés csodája (a koncertterem akusztikája nem a legjobb, de ki a fene törődik ilyesmivel?), mindegyik bérházból tökéletes rálátás nyílt az utcára vezető

széles márványlépcsőkre, pontosan lehetett látni bárkit, aki történetesen megállt vagy le- és föllépkedett rajta. Az az ember, aki két golyót eresztett Cowper fejébe, ezen épületek akármelyikéből nyugodtan megtehette. A rendőrség kizárólag azért kutatta, hogy honnan adták le a lövéseket, mert arra számítottak, hogy a gyilkos valamilyen nyomot hagyott maga után. Gyilkossági ügyben az egyetlen lelkesítő dolog, ha az ember valami nyomot talál. Az első kérdése Hawesnak természetesen az volt, hogy a hölgy nem adott-e ki a közelmúltban lakást vagy szobát egy magas, szőke férfinak, aki nagyothalló készüléket viselt. -- De igen -- felelte a tulajdonosnő. Ez jó kezdet. Hawes gyakorlott nyomozó lévén, nagy leleménnyel azonnal rájött, hogy a tulajdonosnő igenlő válasza piszok jó kezdet. -- Kinek? -- csapott le. -- Tudja a nevét is? -- Igen. -- Hogy hívják? -- Orecchio. Mórt Orecchio. Hawes előhalászta a jegyzettömbjét, és írni kezdett. Orecchio, mondta, aztán Mórt. - Nem tudja véletlenül, melyik név rövidítése a Mórt? Morton vagy esetleg Mortimer vagy valami más? -- Csak Mórt -- felelte a hölgy --, Mórt Orecchio. Egy digó. -- Digó? Miből gondolja? -- Minden o-ra végződő név digó név. -- Így gondolja? És akkor Shapiro, azzal mi a helyzet? -- Mi maga, vizsgabiztos?! -- vágott vissza a nő. -- Melyik lakást adta ki ennek az Orecchiónak? -- Nem lakást, csak egy szobát a harmadik emeleten -- felelte a tulajdonosnő. -- A hangversenyteremre néznek az ablakok? -Aha! -- Megnézhetem azt a szobát? -- Persze, miért is ne? Mi más dolgom lehetne, minthogy szobákat mutogassak a zsaruknak?! Elindultak felfelé. A lépcsőház hideg volt, a belső udvar ablakaira ráfagyott a zúzmara. Orrfacsaró szemét- és húgyszag áradt feléjük a lépcsőn, kedves, tiszta, gondos egy öregasszony ez a háztulajdonosnő! A harmadik emeletig egyfolytában a reumájáról tartott előadást, elmesélte Hawesnak, hogy a Cortison egyáltalában nem használt neki, pedig az összes undorító nagyfejű orvos azt ígérte, de a fájdalmát nem szüntette meg. Megálltak egy ajtó előtt, melyen rézből készített 31-es szám fénylett, és az asszony kötényéből előhalászta a kulcsot. Lent a folyosón hajszálnyira kinyílt egy ajtó, majd ismét bezárult. -- Ki volt ez? -- érdeklődött Hawes. -- Kicsoda? -- Aki kinézett a lenti ajtón egy pillanatra. -- Tuti, hogy Polly, csak ő lehetett -- mondta az asszony, és kinyitotta a 31-es ajtót. A szoba kicsi volt, és barátságtalan. Az ajtóval szembeni falnál fehér bársonytakaróval leterített dupla ágy állt. Felette bekeretezett tájkép. Rajta egy

malom, egy folyó és egy kutya, amely az eget bámulta. Az ágy jobb oldalán koszos ernyőjű sárga állólámpa árválkodott. Az ágytakarón, ott, ahol a párna púpozódott, jókora hányásfolt éktelenkedett. Az ággyal szemben egyajtós kisszekrény állt, fölötte tükör, tetején cigaretta égette nyomok. A tükör foncsora kopottas, repedezett volt. A szekrény melletti vízcsap csöpögött, terjengős rozsdafolt csúfoskodott a lefolyónál. -- Sokáig lakott itt az a férfi? -- kérdezte Hawes. -- Három nappal ezelőtt vette ki a szobát. -- Csekkel vagy készpénzzel fizetett? -- Készpénzzel. Mégpedig előre. Kifizette az egész hetet. Rövidebb időre nem adok ki szobát. Utálom az egyéjszakás vendégeket. -- Ezt megértem. -- Tudom, mire gondol. Az jár a fejében, hogy nem valami megnyerő hely ez. Valóban nincs semmi túlcicomázva. Lehet, hogy nem megnyerő, de legalább tiszta! -- Igen, asszonyom, ezt azonnal észrevettem -- helyeselt Hawes. -- Itt, kérem, nem talál poloskát vagy ahhoz hasonlókat. Hawes bólogatott, aztán az ablakhoz lépett. A roletta, akárcsak a zsinór, mellyel lehúzni kellett, foszladozva lógott. Hawes kinyitotta az ablakot, és kibámult rajta. -- Az éjjel nem hallott lövéseket? -- kérdezte. -- Nem én! -- Lakik még valaki ezen az emeleten? -- Lejjebb a folyosón Polly. Senki más. -- Polly? Milyen Polly? -- Malloy. -- Ugye nem haragszik meg rám, ha bekukkantok a sublótba meg a szekrénybe? -- Kukkantson nyugodtan, ahová csak kedve tartja. Időmilliomos vagyok, s a legkedvesebb szórakozásaim közé tartozik, hogy részt vegyek az “Ismerd meg házadat" nevű mozgalomban. Hawes mindenhová benézett, minden fiókot kiráncigált, semmit sem talált, kivéve egy árva csótányt a legalsó fiók hátsó sarkában. -- Mégis csak van egy -- jegyezte meg kaján mosollyal. -- Mi van? Miről beszél? Ja, ez? Hogy kerülhetett ide, magam sem értem -- csóválta fejét a tisztaságára büszke tulajdonosnő. Már éppen távozni készültek, amikor a padlón megcsillant valami. Hawes lehajolt, hogy felvegye, egy tízcentes volt. -- Ha pénzt talált, azt én ejtettem le -- sietett tisztázni a dolgot az asszony. Hawes nem vitatkozott vele, hiszen ez a pénz annyi kézen mehetett keresztül, nem valószínű, hogy használható ujjlenyomatot találjanak rajta, még ha a szoba bérlője veszítette is el, előtte a fél város összetapogathatta. -- Toalett is tartozik ehhez a lakosztályhoz? -- érdeklődött Hawes. -- Igen, a lenti folyosó végén megtalálja, de jól reteszelje be az ajtót, gyakran kinyílik. -- Nincs szükségem rá, csak arra voltam kíváncsi, hogy tartozik-e még más helyiség is ehhez a szobához? -- Ha akarja, megnézheti, de higgye el, az is kifogástalanul tiszta.

-- Ez meggyőződésem -- mondta Hawes, és még egyszer alaposan körülnézett. -Szóval, ez minden? -Aha! -- Átküldőm az egyik emberemet, hogy nézze meg a mosdó lefolyóját -- mondta a nyomozó. -- Mi a fenének? Hiszen látta, hogy ragyog a tisztaságtól! -- Nem amiatt. Az ujjlenyomatokra gondoltam. -- Ja, az más. -- Az asszony bámult egy darabig, aztán riadtan kérdezte: -- Csak nem arra gondol, hogy innen lőtték le azt a pasast? -- Ez egyáltalában nincs kizárva. -- Lehet ebből nekem valami bajom? -- Csak akkor, ha netalán maga lőtte le -- mosolygott a detektív. -- Hahaha! De jó vicc volt! -- méltatlankodott a nő, aztán kikísérte a szobából a férfit, bezárta az ajtót, és erőltetett udvariassággal megkérdezte: -- Ez minden? Vagy netán máshová is be akar még kukkantani? -- Azzal a nővel szeretnék még beszélni, a lenti folyosón, de azt hiszem, vele már ön nélkül is boldogulok. Köszönöm a segítségét. -- Semmiség, úgysem tudtam volna mit kezdeni unalmamban -- tette hozzá epésen a nő, de Hawes meg volt győződve róla, hogy az asszonynak egy ideig lesz min törnie a fejét. -- Még egyszer köszönöm a segítségét -- mondta Hawes, és addig bámult az asszony után, míg az el nem tűnt a szeme elől, aztán odasétált ahhoz az ajtóhoz, amelyen a 32-es szám állt, és bekopogott. Nem jött válasz, ezért újra kopogtatott, és beszólt az ajtón. -- Miss Malloy? -- Az ajtó résnyire kinyílt, és mögüle egy hang kérdezte: -- Ki az? -- Rendőrség, szeretnék beszélni önnel! -- Velem? Miről? -- Mr. Orecchióról. -- Ilyen nevű urat nem ismerek -- közölte bentről a hang. -- Miss Malloy, kérem... -- Először is asszony vagyok, aztán meg mondtam már, nem ismerem Mr. Orecchiót! -- Azért kinyithatná az ajtót! -- Nem akarok semmibe belekeveredni! -- Higgye el kérem, nem akarom én... -- Hallottam, hogy tegnap éjjel lelőttek egy férfit. Nem akarok semmi bajt magam körül! -- Hallotta a lövéseket, Miss Malloy? -- erősködött Hawes. -- Mondtam már, hogy Mrs. Malloy. -- Hallotta? -- Nem. -- Arra sem emlékszik véletlenül, hogy Mr. Orecchio itthon volt-e tegnap éjjel? -- Nem tudom, ki az a Mr. Orecchio. -- A férfi a 31-esből.

-- Nem ismerem őt. -- Asszonyom, kinyitná végre ezt a ajtót? -- Nem akarom beengedni. -- Asszonyom, akkor visszajövök házkutatási paranccsal, de így sokkal egyszerűbb lenne... -- Ne keverjen bajba! -- mondta a nő. -- Inkább kinyitom az ajtót, de kérem, ne keverjen bajba! Polly Malloy halványzöld gyapjúpongyolát viselt. Rövid ujjú pongyolát. Ahogy kinyitotta az ajtót, Hawesnak azonnal feltűntek a karján virító nyomok, amelyek sok mindent sejtettek a nőről, akit Polly Malloynak hívtak. Huszonhat év körüli lehetett, karcsú, fiatalos, arca akár szép is lehetett volna, ha nem hagy nyomokat rajta a csillapíthatatlan szenvedély. Zöld szeme éber óvatosságot tükrözött, a szája riadtan legörbült. Ajka idegesen megrándult, a pongyolát szorosan összefogta meztelen testén, ujjai hosszúak és vékonyak voltak, a karján hivalkodó nyomok árulkodtak, itt minden árulkodott. -- Nincs nálam por -- mondta a nő. -- Azt nem is kérdeztem. -- Körülnézhet, ha akar. -- Egyelőre nem akarok. -- Jöjjön már beljebb! -- idegeskedett Polly. A férfi bement a lakásba. A nő bezárta az ajtót. -- Nem akarok bajba keveredni, van elég bajom anélkül is -- mondta. -- Nem lesz semmi gond -- nyugtatta Hawes. -- Engem csak a szomszédjában lakó férfi érdekel. -- Annyit tudok, hogy lelőttek valakit. Nagyon kérem, engem ne keverjen bele ebbe! Egymással szemben ültek, a lány az ágyon, a férfi a szemközti egyenes támlájú széken. Valamiféle cinkos bizalmasság telepedett közéjük, amely annyira valóságos formát öltött, mint körülöttük a lerobbant bérház szemét- és húgyszaga. Fesztelen könnyedséggel ültek, mint akik pontosan tudják, hogy a másik veséjébe látnak, és hogy semmit sem titkolhat el egymás elől Cotton Hawes, a zsaru és Polly Malloy, a drogos. Minden bizonnyal ők jobban ismerték egymást, mint általában az emberek többsége. Minden bizonnyal Hawesnak elég sok drogossal volt dolga ahhoz, hogy pontosan értse, milyen helyzetben van ez a lány, minden bizonnyal elég sok olyan kurvát tartóztatott már le, akik pár rongyos dollárért is hajlandók voltak kefélni bárkivel, hogy megvehessek maguknak azt a szart, minden bizonnyal elég sok drogost látott már, akik kiürülve eszméletlenül vonaglottak, és minden bizonnyal a dörzsölt és számító kábítószer-kereskedőknél is többet tudott erről a mocsokról, minden bizonnyal elég sokat látott és elég sokat tudott minderről. És minden bizonnyal a lány is elégszer lebukott már, elégszer kellett bizonygatnia ártatlanságát, elégszer dugdosta a heroint a bárszékek alá, vagy dobta a csatornába, ha feltűntek a kiberek, és elégszer járt különböző őrszobákban, ahol alaposan megdolgozták a zsaruk, és elégszer ajánlották fel neki a rendőrbírók a lexingtoni elvonót, és elégszer találkozott a kábítószeresekre vonatkozó törvényekkel ahhoz, hogy jobban ismerje őket bármelyik kerületi ügyészi hivatal munkatársánál, minden bizonnyal elég sokat látott és elég sokat tudott minderről. Az ily módon kölcsönösen megtapasztalt élet, a

törvénysértő és a törvény őre közötti furcsa egymásrautaltság, a bűn és a büntetés közötti bonyolult összetartozás meghitt cinkosságot lopott közéjük. Ez a rejtélyes cinkosság érződött a szobában, talán vonzalom, talán együttérzés. Minden szarakodás nélkül szót értettek egymással. Akár a közös párnán suttogó szerelmesek. -- Ismerte Orecchiót? -- kérdezte Hawes. -- Megígéri, hogy nem márt bele az ügybe? -- Ha csak nem sáros benne. -- Semmi közöm hozzá. -- Akkor szavamat adom rá. -- Egy zsaru? -- mosolygott szomorúan a lány. -- A szavamat adtam, magán múlik. -- Hát, elkelne a segítsége. -- El bizony, drágám! -- Ismertem őt. -- Honnan? -- Aznap éjjel akadtam össze vele, amikor ideköltözött. -- Mikor volt ez? -- Két-három nappal ezelőtt. -- Hogy akadtak össze? -- Rohadtul le voltam robbanva, szükségem lett volna egy kis nyugtatóra. Egy hete szabadultam Caramoorból, abból a kedves odúból. Még arra sem volt időm, hogy kapcsolatot keressek valakivel. -- Miért vitték be? -- Ó, strichelésért. -- Polly, hány éves? -- Tizenkilenc. Idősebbnek látszom, mi? -- Igen. Idősebbnek látszik. -- Tizenhat sem voltam, amikor férjhez mentem. Ugyanolyan narkós volt, mint én. Főnyeremény. -- Hol van most a férje? -- Castleview-ban csücsül egy időre. -- Mit csinált? Polly megvonta a vállát. -- Narkóval seftelt. -- Oké, és mi a helyzet ezzel az Orecchióval, itt a szomszédban? -- Pénzt akartam tőle kölcsönkérni. -- Mikor? -- Tegnapelőtt. -- Adott? -- Pontosabban nem kölcsönkértem. Felajánlottam neki, hogy beavatom egy-két csodába. Nézze, itt volt kéznél, a szomszéd szobában, rettenetesen kivoltam, Isten a tanúm, az utcára ki nem mentem volna ezért. -- Elfogadta a felajánlkozást? -- Adott tíz dolcsit. Ellenszolgáltatás nélkül.

-- Nocsak, milyen kedves fickó! Polly megvonta a vállát. -- Vagy talán mégsem olyan derék fiú? -- kérdezte Hawes. -- Mondjuk úgy, nem az esetem. -- Csak ennyi? -- Akkor mondjuk úgy, hogy egy aljas strici! -- Mi történt? -- Tegnap este bejött -- kezdte a lány. -- Hány óra felé? -- Talán kilenc, fél tíz körül járt az idő... -- Szóval miután megkezdődött az Eroica -- mormolta a férfi. -- Mi? -- Semmi, semmi, csak hangosan gondolkodtam. Folytassa! -- Azt mondta, hogy valami remek áruja van a számomra. Azt mondta, ha bemegyek a szobájába, ad valami nagyon finomat. -- Bement hozzá? -- Először megkérdeztem, hogy mi az a finom. Azt mondta, hogy olyan valami, amit a világon mindennél jobban fogok szeretni. -- És maga bement hozzá? -Be. -- Semmi szokatlan dolgot nem vett észre? -- Mint például? -- Például egy nagy kaliberű távcsöves puskát. -- Nem. Semmi ilyesmit. -- Rendben, és mi volt az a remek áru, amivel kecsegtette? -- Heroin. -- Heroint adott magának? -- Igen. -- Csak ezért hívta át magát a szobájába? A heroin végett? -- Legalábbis azt mondta. -- Nem fogadott el pénzt a heroinért, ugye? -- Nem, de... -- Igen? -- Azt akarta, hogy könyörögjek érte. -- Hogy érti ezt? -- Először megmutatta, aztán megkóstoltatta velem, hogy meggyőződhessek róla, valódi a cucc, aztán kijelentette, hogy csak akkor adja oda, ha könyörgök neki. -- Értem. -- Így szórakozott velem... talán két órán keresztül... Egyre csak az óráját figyelte, és közben... kényszerített... szóval... bizonyos dolgokra... -- Milyen dolgokra? -- Ostobaságokra. Megkért, hogy énekeljek neki. Énekeljem el az Itt a fehér karácsonyi, biztos jó viccnek találta, talán azért, mert ez a szar is fehér, pontosan tudta, hogy mennyire szükségem van a nyugtatóra, de ő csak újra és újra elénekeltette velem az Itt a fehér karácsonyi, hatszor vagy hétszer is el kellett énekelnem neki. Ő meg egész idő alatt az óráját figyelte. -- Folytassa!

-- Aztán... aztán azt kérte, hogy vetkőzzem le... de ne csak levessem egyszerűen a ruhámat... hanem mutassak be neki egy sztriptízt... Ezt is megcsináltam. Aztán gúnyolni kezdett az alakom miatt. Arra kényszerített, hogy álljak előtte meztelenül, és mustrálgatott, és azt mondta, hogy ostoba és szánalmas vagyok, aztán egyre azt tudakolta, hogy valóban szükségem van-e a heroinra, és megint az óráját nézte, akkor már 11 körüljárhatott az idő, én pedig csak azt hajtogattam, hogy igen, szükségem van rá, kérem, adja oda nekem, aztán azt akarta, hogy táncoljak, hogy keringőzzek neki, és végül azt mondta, hogy gyakjam meg, nem is tudtam, mi a francot akar tőlem, sosem hallottam ezt a kifejezést, hogy meggyakni, maga hallotta már ezt a dumát, hogy gyakni? - Igen, hallottam már, ez egy régies kifejezés. -- Szóval, mindent megtettem, amit csak kért, és bármit kér, mindent megtettem volna, végül arra kényszerített, térdeljek le elé, és magyarázzam meg neki, miért van szükségem a heroinra. Őt percet adott arra, hogy elmondjam neki, mit éreznek a kábítószerélvezők, amikor narkóra vágynak, ránézett az órájára, és mérni kezdte az időt, míg beszéltem. Remegett az egész testem, kirázott a hideg, jobban kívántam a drogot, mint bármikor... -- Polly lehunyta a szemét. -- Aztán sírni kezdtem, kértem, kiabáltam, végül ránézett az órájára, és így szólt: -- Letelt az öt perc. Itt van a mérged, és most takarodj a francba! Aztán hozzám vágta a csomagot. -- Hány óra lehetett? -- kérdezte Hawes. -- Tizenegy után 10 perccel kellett hogy legyen. Bár az órám a zaciban van, de nézze, az ablakomból látszik a Takarékpénztár tetején lévő nagy elektromos óra. Amikor magamba szúrtam a tűt, negyed tizenkettő volt, úgyhogy az egész úgy tíz perccel előtte lehetett, vagy a körül. -- És a férfi egész idő alatt az óráját figyelte? -- Igen. Mintha randija lett volna, vagy ilyesmi. -- Az is volt -- biccentett Hawes. -- Mi? -- Randevúja volt, egy távcsöves puskával, hogy aztán az ablakából lelőhessen egy férfit. Egyszerűen csak elszórakozott magával, amíg a koncertnek vége nem lett. Elbűvölő fickó ez a Mr. Orecchio! -- Valamit azért mondanék az igazság kedvéért mondta Polly. -- Mit? -- Jó volt az anyag. -- Sóvárgó kifejezés jelent meg az arcán és a szemében. -- A legjobb, amihez valaha is hozzájutottam. Azt sem hallottam volna, ha egy ágyút sütnek el a szomszéd szobában. Hawes a város valamennyi telefonkönyvét átnézte, és sehol sem találkozott Orecchio -- Mórt, Morton vagy Mortimer -- nevével, így hát délután négy órakor felhívta a Bűnügyi Nyilvántartási Hivatalt. A teljesen automatizált BNYH 10 perc múlva visszajelzett, és közölte, hogy az illetőről semmiféle adat nem áll a rendelkezésükre. Ezek után Hawes telexet küldött az FBI-nak Washingtonba, kérve őket, hogy mindentudó komputerükben keressék meg azokat az adatokat, amelyek Mórt, Mortimer vagy Morton Orecchióval kapcsolatosak. Akkor is ott ült a festékszagú őrszobában, az íróasztala mögött, amikor Richardo Genero járőr visszaérkezett, és azt tudakolta, hogy kell-e mennie Klinggel a bíróságra a miatt a

lopási ügy miatt, amit egy hete közösen derítettek fel. Genero egész nap az utcát járta, szinte didergett, sokáig őgyelgett ott még azután is, hogy Hawes válaszolt neki, abban reménykedve, hogy megkínálják egy csésze kávéval, így történt, hogy a szeme megakadt az íróasztalon heverő papírlapon, amire Hawes a neveket firkálta, amikor felhívta a BNYH-t. Genero nem állhatta meg megjegyzés nélkül. -- Megint egy újabb olasz gyanúsított, ha jól látom. -- Miből gondolja? -- kérdezte Hawes. -- Mert minden o-ra végződő név digó név -- felelte Genero. -- És mi a helyzet a Munróval? -- Mi maga, vizsgabiztos? -- mondta Genero, és elvigyorodott. Ismét megnézte az odafirkált nevet, és így szólt: -- Azt azért elismerem, hogy olaszul igen viccesen hangzik ennek a fickónak a neve. -- Hogyhogy viccesen? -- Fül -- hangzott a válasz. -- Micsoda? -- Igen. Orecchio olaszul azt jelenti, hogy fül. Amelyik, ha párosul a Marttal, akkor az sem többet, sem kevesebbet nem jelent, mint Halott Fül, vagyis Süket. Hawes letépte és gombóccá gyűrte az előtte heverő papírt, és megcélozta vele a szemétkosarat, elhibázta. -- Valami rosszat mondtam? -- kérdezte Genero, tudván tudva, hogy most már biztos nem fogja megkapni a csésze kávéját. A fiú, aki az üzenetet hozta, alig volt nyolc évnél idősebb, és azt a határozott utasítást kapta, hogy kizárólag az ügyeletesnek adja át a levelet. Ott állt a kölyök a rendőrgyűrű közepén az őrszobában, félve nézett egyik emberről a másikra, és legszívesebben lelécelt volna. -- Kitől kaptad a levelet? -- kérdezte az egyik zsaru. -- Egy bácsitól, a parkban. -- Adott neked valamit azért, hogy behozd ide ezt a levelet? -- Igen, adott. -- Mennyit? -- Öt dollárt. -- El tudnád mondani, hogy nézett ki az az ember? -- Sárga volt a haja. -- Magas? -- Nagyon is. -- Volt rajta nagyothalló-készülék? -- Micsoda? -- tágult ki a gyerek szeme. -- Olyan készülék a fülénél. -- Ja? Az volt -- felelte a kölyök. Olyan óvatosan, lábujjhegyen járták körül az asztalt, ahol a levél feküdt, mintha attól tartottak volna, hogy bármelyik pillanatban felrobbanhat. Csipesszel emelték fel, és csakis fehér gyapjúkesztyűvel nyúltak hozzá, egyértelmű volt, hogy azonnal el kell küldeni a laborba. A levelet mindenki, aki ott volt, elolvasta, nem is egyszer, mindenki, aki ott volt, áttanulmányozta, még a járőrök közül is feljött néhány, hogy megnézzék, és ezen nem lehetett csodálkozni, hiszen fontos dokumentum hevert az

asztalon, megérte, hogy késlekedjenek néhány percet, akármilyen fontos munkát hagytak is oda érte. Végül úgy döntöttek, hogy a levelet egy átlátszó műanyag tasakba teszik, amit tartós anyagból készült nagyméretű borítóba helyezve küldenek el a belvárosba vizsgálatra. Az üzenet világos volt, azt tartalmazta, hogy a süket ember (akit ekkor már, ha vonakodva is, de számításba vettek) ismét az események középpontjába került. FIGYELEM! EGY VADONATÚJ ÁRAJÁNLAT! 50000 $! A polgármester helyettesének életéért 50000 dollárt követelt, ezért az összegért volt hajlandó eltekinteni a gyilkosságtól, akár a park- és közterület-felügyelőségi főtanácsos esetében. Mivel ez az ötvenezer dollár lényegesen több volt, mint az előző ötezer dolláros követelés, a nyolcvanhetes körzet zsarui jogosan háborogtak az összeg nagysága miatt. Ami pedig a zsaroló szemtelenségét illeti, hát az túlmegy minden határon; ez a dolog kezdte meghaladni legmerészebb elképzeléseiket is. Hasonlított ez az egész az emberrabláshoz, azonban lényegét tekintve mégiscsak más volt, kimerítette az előre kitervelt gyilkosság, a gátlástalan zsarolás és az életveszélyes fenyegetés ismérveit is. Melyek célja: anyagi javak jogtalan megszerzése. Másoktól. A mások eddig az emberrablások történetében azok a személyek voltak, akiket életveszélyesen megfenyegettek, itt azonban nem erről van szó, arról van szó, hogy a zsarolót egy fikarcnyit sem izgatja, hogy ki fogja megszerezni a követelt összeget. Lényeg, hogy valakitől megkapja a magáét. Legyen az bárki. De hogyan kellene fellépni az embernek az ilyen elmebeteggel szemben, mint ez? -- Ez egy őrült -- mondta Byrnes hadnagy. -- Honnan a pokolból kerítsünk elő ötvenezer dollárt? Steve Carellát ezen a délutánon engedték ki a kórházból, ahogy mindkét kezét bepólyálva maga előtt tartotta, egy bokszbajnokra emlékeztetett, aki a mérkőzés előtt felhúzza a kesztyűjét. -- Lehet, hogy azt hiszi, a polgármester-helyettes majd kifizeti az összeget -- szólt közbe csendesen. -- De ördög és pokol, akkor miért nem tőle kéri? -- Mi vagyunk a közvetítők -- mondta Carella --, feltételezi, hogy nagyobb súlya van a fenyegetésnek, ha a törvény képviselői szorgalmazzák a fizetést. Byrnes Carellára nézett. -- Biztos így van -- mondta Carella. -- Ezenkívül azért kever bele minket a dologba, mert egyenlíteni akar, nem felejtette el, hogy nyolc évvel ezelőtt meghiúsítottuk a bankrablását. Ezt a módját választotta a visszavágásnak. -- Akkor is őrült! -- erősködött Byrnes. -- Nem. Ez egy okos cukifiú, kinyírta Cowper főtanácsost, nyomorúságos kis ötezer dollárért. Most, hogy tudjuk, nem tréfál, tízszeresét kéri az előző összegnek, hogy ne lője le a polgármester-helyettest. -- De hol áll az üzenetben, hogy lelövi? -- kérdezte Hawes. -- Mi? -- nézett rá Carella. -- A tegnapi üzenetben nem volt szó arról, hogy lelövi Scanlont, a tegnapi üzenetben csak az állt, hogy A következő Scanlon polgármester-helyettes lesz.

- Ez igaz -- helyeselt Carella --, megkéselheti, vagy agyonütheti, vagy meg is mérgezheti, vagy... -- Kérem, kérem! -- szólt közbe Byrnes. -- Hívjuk fel Scanlont -- javasolta Carella --, lehet, hogy van a szekrényben felesleges ötven rongya, amivel éppen nem tud mit kezdeni. Felhívták Scanlon polgármester-helyettest, és tájékoztatták őt az életveszélyes fenyegetésről, de Scanlon polgármester-helyettesnek nem volt kéznél felesleges ötven rongya, amivel nem tudott mit kezdeni. Tíz perccel később megszólalt a telefon Byrnes íróasztalán. A rendőrfőnök volt. -- Ugyan már, Byrnes -- kezdte bűbájos hangon --, megmondaná, mit jelent ez a legújabb lószar? -- Uram -- mondta Byrnes --, újabb két üzenetet kaptunk attól az embertől, aki lelőtte Cowper park- és közterület-felügyelőségi főtanácsost, ezek Scanlon polgármester-helyettes életét fenyegető szándékot tartalmaznak. -- És mit óhajt tenni? -- kérdezte a rendőrfőnök. -- Uram, mind a kettőt átküldtük rendőrségi laboratóriumi vizsgálatra. Azonkívül, uram, megtaláltuk a szobát, ahonnan tegnap éjjel leadták a két lövést, és alapos okunk van feltételezni, hogy a körzetünk által igen jól ismert bűnözővel van dolgunk. -Ki az? -- Azt nem tudjuk. -- Mintha azt mondta volna, hogy ismert... -- Igen, uram, azelőtt volt már néhány ügyünk vele, de jelenlegi tudásunk szerint nem állapítható meg a pontos személyazonossága. -- Most milyen összeget követel? -- Ötvenezer dollárt, uram. -- Mikorra tervezi a Scanlon elleni merényletet? -- Nem tudjuk, uram. -- Mikorra akarja az az ember a pénzt? -- Nem tudjuk, uram. -- Hol kell majd átadni a pénzt? -- Nem tudjuk, uram. -- Akkor mi a fenét tud, Byrnes?! -- Azt tudom, uram, hogy minden tőlünk telhetőt megteszünk, hogy helytálljunk ebben a példa nélkül álló esetben, készek vagyunk a körzet egész állományát a polgármester-helyettes rendelkezésére bocsátani, ha igényt tart rá. Ezenkívül, uram, tudom azt is, hogy rábeszélhetem Frick kapitányt, akiről ön is tudhatja, hogy az egész körzet parancsnoka... -- Mit ért az alatt, hogy “én is tudhatom", Byrnes? -- Azt, hogy ez a dolgok rendje ebben a városban, uram. -- Minden városban megvan a dolgok rendje, Byrnes. -- Igen, uram, természetesen. Mindenesetre rá tudnám venni a kapitányt, hogy mentsen fel néhány egyenruhás tisztet a szolgálat alól, vagy esetleg rendeljen be néhány szabadnapos tisztet, természetesen, uram, ha ön is szükségesnek tartja. -- Azt tartom szükségesnek, hogy megóvjuk a polgármester-helyettes életét!

-- Természetesen, uram. Mi is így érezzük -- mondta Byrnes. -- Mondja csak, Byrnes, maga nem kedvel engem? kérdezte a rendőrfőnök. -- A személyes érzelmeimet mindig igyekszem távol tartani a munkámtól, uram -mondta Byrnes. -- Ez időnként megnehezíti a helyzetet. Önt még nem ismerem közelebbről, de eddig még senkinek nem volt kifogása ellenem. Igen jó csapat dolgozik a kezem alatt, és mindent megteszünk, amit csak lehet. Ennél többet nem tehetünk, uram. -- Byrnes, lehet, hogy többet kéne tenniük -- mondta a rendőrfőnök. -- Uram... -- kezdte Byrnes, de a rendőrfőnök lecsapta a telefont. Arthur Brown a 106-os számú középiskola alagsorában üldögélt, fejhallgatóval a feje búbján, jobb kezét pedig a magnetofon indítógombján tartotta. A telefon. amelyet La Brescáék házától az iskoláig átvezettek az utcán, éppen harminckettedszer csendült meg ezen a napon. Brown várta, hogy Concetta La Bresca felvegye a kagylót, beindította a magnót, és felsóhajtva várta, hogy mi következik ezután. Nagyon okos ötlet volt a rendőrségtől, hogy poloskát szereltek be La Brescáék lakásába, ezt a poloskát a labor egyik civil ruhás rendőre helyezte el, telefonszerelőnek álcázva magát, szakszerűen oldotta meg ezt a nem éppen népszerűnek mondható munkát La Brescáék nappalijában, a felső vezetéket a La Bresca-ház tetejéről egy külső telefonpóznára kötötte, ahonnan az iskola járdáján álló póznához vezette, onnan pedig az iskola tetejére, majd le az oldalfalon, a pinceablakon keresztül, az alagsor padlóján végig, egy picike szobába, ahol az iskola régi tizenhat milliméteres hangosvetítőjét és egy nagy halom tankönyvet tároltak, és ahol Arthur Brown berendezte főhadiszállását. Az is okos ötlet volt a rendőrség részéről, hogy Arthur Brownt bízták meg a telefonlehallgatással, egyrészt, mert tapasztalt rendőr volt, és máskor is irányított lehallgatással kapcsolatos akciókat, másrészt, különös képessége volt arra, hogy lényeges és lényegtelen dolgokat szétválasszon és kiszűrjön egy telefonbeszélgetésből. Csak egy baj volt. Arthur Brown semmit sem értett olaszul, Concetta La Bresca pedig kizárólag olaszul beszélt barátaival. Mindezek miatt Brown tudta, hogy harmincegyszer ezen a napon mindent kitervelhettek az abortusztól a kasszafúrásig, és azt is tudta, hogy ezeknek a beszélgetéseknek értelmére majd csak később derül fény. Két tekercset felhasznált már, s mert hogy egyetlen szót sem értett az elmondottakból, különösen ügyelt arra, hogy semmi se maradjon ki a szövegből. Majd -- feltehetően Carella -- lefordítja a beszélgetéseket. -- Hello! -- szólalt meg egy hang angolul. Brown majdnem lefordult a székről, felegyenesedett, gyorsan megigazította a fejhallgatót, élesre állította a hangerőszabályzót, és figyelni kezdte a társalgást. -- Tony? -- érdeklődött a hang. -- Igen. Ki vagy? -- Az első hang La Brescáé volt. Valószínűleg most érkezett haza a munkából. A második hang... -- Dóm vagyok. -- Kicsoda? -- Dominick.

-- Halihó, Dóm! Hogy vagy? -- Pompásan. -- Van valami, Dóm? -- Semmi. Egyszerűen kíváncsi voltam rád, ennyi az egész. A vonalban csend lett. Brown a fülére szorította a hallgatót, nehogy elmulasszon valamit. -- Én is jól vagyok -- mondta végül La Bresca. Újra csend támadt. -- Hát ha csak ez minden, amit akartál -- mondta La Bresca --, azt hiszem... -- Tony, igazából csak azt akartam megtudni... -Igen?... -- Azt akartam megtudni, hogy tudnál-e kölcsönözni egy kis lóvét, amíg összeszedem magam? -- Mit értesz azalatt, hogy összeszeded magad? -- érdeklődött La Bresca. -- Hiszen tudod, mekkorát buktam a bunyón két héttel ezelőtt, még most sem hevertem ki. -- Nem is fogsz te rendbe jönni sohasem -- jelentette ki La Bresca. -- Tony, ez nem igaz... -- Oké, akkor nem igaz. Az viszont igaz, hogy pillanatnyilag nekem sincs annyim, hogy kölcsönözhetnék. -- Nos, én mást hallottam. -- Na ne mondd! És mit hallottál? -- Az a duma járja, hogy hamarosan nagy pénz üti a markodat! -- Aztán hol hallottad ezt a baromságot? -- Tudod, hall az ember egyet s mást, itt is, ott is felcsípek valamit. -- Nos, ezúttal hibázik a mese. -- Arra gondoltam, pár százas elég lenne, hogy kihúzzon a szarból egy hétig vagy valahogy így, aztán meg majd lesz valahogy. -- Dóm, akkor láttam utoljára százdollárost, amikor piros hó esett. -- Tony! Rövid, habozó csend következett, de elég hosszú ahhoz, hogy félreérthetetlen fenyegetés érződjék belőle. Brown is megérezte a hirtelen támadt feszültséget, türelmetlenül várta, hogy Dóm folytassa. -- Mindent tudok -- mondta Dominick. Ismét csend lett a vonalban. Brown várt. Hallotta, hogy egyikük nehezen szedi a levegőt. -- Mit tudsz? -- kérdezte La Bresca. -- A balhét. -- Milyen balhét? -- Tony, ne akard már, hogy a telefonba mondjam! Soha sem tudhatod, hogy ezekben a napokban ki hallgatózik. -- Hova akarsz kilyukadni?! Le akarsz buktatni?! -- Ugyan, semmi mást nem akartam, csak kölcsönkérni pár száz dollárt. Amíg talpra állok. Piszokul bántana, Tony, ha látnom kellene, hogy kudarcba fullad a jó kis bulitok. Szar érzés lenne végignézni, ha ez megtörténne. -- Oké, haver, megfújtad a harci riadót, ha valaki beleköp a levesünkbe, legalább tudni fogjuk, hogy ki pofázott!

-- Tony, ahogy én rájöttem a dologra, hidd el, van még pár agyafúrt fickó, aki szintén felkapta a fülest. Az egész utca erről beszél. Szerencséd van, hogy a hekusok máris nincsenek a nyomodban. -- A zsaruk azt sem tudják, hogy a világon vagyok vágta rá La Bresca. -- Én még soha életemben nem buktam le. -- Hogy eddig lebuktál vagy nem, és hogy most lebuksz-e, az két különböző dolog, igaz, Tony? -- Ne kötözködj velem, Dóm! Ha feldobod ezt a... -- Semmit sem akarok feldobni. Kértem kölcsön tőled tetves kétszáz dollárt, igen vagy nem, Tony? Mert megvesz az isten hidege ebben a kurva telefonfülkében! Igen vagy nem? -- Rohadt szemét vagy! -- Ez igent jelent? -- Hol találkozzunk? -- kérdezte La Bresca. Carella azon az éjszakán a sikátor kövén feküdt, bepólyált kezét gyapjúkesztyűbe dugta, egyre ritkábban gondolt a két punkra, akik felgyújtották őt, de egyre többet gondolt a süket emberre. Ahogy ott feküdt a sikátorban, rongyokba burkolózva, penészfoltos cipőjében, tipikus nagyvárosi csavargó benyomását keltette, haja összetapadt, arca piszokfoltos, leheletéből csak úgy áradt az olcsó bor szaga. De belül, a viseltes, ócska kabát alatt kesztyűs jobb keze szorosan a 38-as rendőrségi Specialra tapadt. A jobb mutatóujjáról levágta a kesztyű ujját, és ez lehetővé tette, hogy még szorosabban tarthassa ujját a ravasz biztosítóján. Lövésre készen állt, és elhatározta, hogy ez alkalommal nem fogja megengedni, hogy sültet csináljanak belőle. Vagy lángoló palacsintát. Szemét kiforgatva részeg bóbiskolást imitált, de közben megfeszített figyelemmel leste a sikátor bejáratát, és fülelt, nem hallja-e a párosával kopogó lépteket, de gondolatai szüntelenül a Süketre terelődtek. Nem szerette ezeket a gondolatokat, fájdalmasan emlékezett arra a nyolc évvel ezelőtti lövésre, a vállában sajgó elviselhetetlen fájdalomra, karja és keze tehetetlenségére, az újra meg újra arcába csapódó vadászpuska agyának ütéseire, amíg eszméletét vesztve a padlóra nem zuhant. Nem szeretett arra gondolni, hogy a Süket keze jóvoltából milyen közel járt a halálhoz. Nem élvezte a gondolatot, hogy egy olyan ellenféllel van dolga, aki sokkal eszesebb, mint a 87. körzet akármelyik nyomozója, ügyes és remek szervező, egy briliáns agyú gazember, aki matematikai pontossággal, érzéketlen hidegvérrel manipulál élettel és halállal. A Süket mindentől függetlenül működik, akár egy gép, Carellát megrettentették az olyan dolgok, amelyek komputerpontossággal és logikával működnek, ugyanakkor felfoghatatlanok, hibátlanok, közömbösek, elszántak és halálosak. Megrettentette a gondolat, hogy egyszer ismét szembekerül vele, és ehhez képest pitiáner dolognak érezte, hogy itt leselkedik erre a két punkra, ez a két punk, akiket el akar kapni, csupán feltűnési viszketegségben szenved, ez a két punk, akiket nem lesz nehéz elkapnia, mert arra számítanak, hogy az áldozatok védtelenek, és egyiküknek se jut eszébe, hogy az egyik közülük zsaru, akinek ujja rászorul egy halált osztó fegyver ravaszára. Ha egyszer elkapja őket, akkor megszabadulhat ettől a pitiáner ügytől, és közelebb kerülhet a süket emberhez, közelebb kerülhet a fontosabb dolgokhoz. És egyszer

talán megint szemben állhat a magas, szőke férfival, aki hallókészüléket hord. A dolgok furcsa egybeesése, a sors iróniája, hogy van egy személy, akit a világon a legjobban szeret, a nő, akit Teddy Carellának hívnak, aki történetesen a felesége, és aki ezenfelül történetesen süketnéma, és van egy másik személy, akitől mint zsaru s mint magánember egyaránt a legjobban tart, és az szintén süket, legalábbis az a hír járja róla, bár az is lehet, hogy ez sem több félrevezető fogásnál. Az a felismerés is megdöbbentette, miszerint a Süket meg van győződve arról, hogy egy rakás seggfejjel van dolga. Talán igaza is van. De egy másik döbbenetes gondolat is felmerült vele kapcsolatban. A Süket kihívóan magabiztos, de az elbizakodottsága mindig rideg tényeken alapul. Ha azt állítja, hogy minden hekus hülye, akkor abban, istenemre, kell lenni valaminek -- jobb fizetni neki, bármennyit is kér, mielőtt még a város valamennyi magas beosztású tisztviselőjét kinyírná. Ha kitervelt egy gyilkosságot, és azt sikeresen végre is hajtotta a városi előkelőségek szeme láttára, akkor hogyan lehetne megakadályozni, hogy a következő gyilkosságot elkövesse, vagy az azután következőt, vagy az azután következőt? Carella nem örvendett, ha ostobának nézték. Sok olyan időszak volt, amikor nem élvezte feltétlenül a rendőrségi munkát, akárcsak most, amikor befagy a segge a sikátorban, de soha nem volt olyan időszak, hogy ne ismerte volna el annak fontosságát. A törvényes rend alapképlete egyszerű és világos volt számára. Vannak jó fiúk, és velük szemben a rosszak. ő a jó fiúk közé tartozott. Manapság, de bármely más korban is előfordulhat, hogy az összeütközésből néha a rossz fiúk kerülnek ki győztesen, ez könnyen azt sugallhatná, hogy az erény divatjamúlt dolog, Carella számára viszont egyértelműnek tűnt, hogy az emberölés például nem valami bájos cselekedet. És az sem, ha valakinek éjszaka betörnek a lakásába. És az sem, ha valaki kokóval üzletel. De hamisítani, vagy lopni, vagy embert rabolni, vagy striciskedni (vagy akárcsak a járdára turházni), az sem kultúremberhez méltó, lélekgyönyörködtető cselekedet. Carella zsaru volt. Ennek következtében tele volt a bocskora azokkal a rettenthetetlen bálványokkal akikkel a tévé- és mozifilmek megszámlálhatatlan mennyiségben tömték tele az emberek fejét; a bugyuta közhivatalnokokból hülyét csináló, keményöklű magándetektívekkel, a minden lében kanál tehetséges fiatal tudósítókkal, akiket akadályoznak a munkájuk végzésében; az érzéketlen tökfejekkel, akik gátlástalanul arra bátorítják a gyerekeket, hogy felnőtt korukra bűnözőkké váljanak. De hát mit tehet az ember? Mindenkinek megvan a maga bálványa. (Azért arra nagyon kíváncsi lett volna, hogy hány tévékrimi írója feküdne itt éjszakákon át a sikátorban, arra várva, hogy két faszfej felgyújtsa.) A Süketben az volt az ördögi, hogy minden ócska filmtrükköt előadott már, és valahogy élethűen sikerült neki mindegyik! Ha egyszer feltűnik a színen, a körzet valamennyi zsaruja gyengeelméjű, csetlő-botló zöldfülűnek tűnik. Ha egy ember ezt néhány telefonhívással vagy egykét fenyegető üzenettel el tudja érni, akkor mi történne, ha...Carella? megmerevedett. A detektív, akit Anthony La Bresca megfigyelésével bíztak meg, Bért Kling volt, mert még őt soha nem látta azelőtt a fiú. Brown telefonhívása után egyértelművé lett a hadnagy előtt, hogy La Bresca érdekelt az elkövetkező balhéban, ez pedig alapos indok volt, hogy minden lépését szemmel tartsák. Ezért aztán Kling nekivágott a

dermesztőén hideg utcáknak, otthagyta Cindy lakásának meleg kényelmét, és a Riverheaden megállt La Brescáék házával szemben, remélve, hogy nem szalasztja el azt a pillanatot, amikor az embere elindul, hogy Dominickkal találkozzék. Brown azt is közölte a hadnaggyal, hogy a párocska tízre beszélte meg a találkát. Az óra kivilágított számlapján 9 óra 07 perc volt. Kling megállapította, hogy igencsak időben érkezett, pont annyi ideje lesz, hogy jéggé dermedjen. La Bresca tíz óra előtt tíz perccel lépett ki a stukkóval díszített ház jobb oldalán. Kling parkoló kocsija árnyékába húzódott. La Bresca kelet felé indult, a két háztömbbel arrébb fekvő magasvasúthoz. “Még szerencsém van, hogy nincs kocsija" -- gondolta magában Kling. Fél háztömbnyi előnyt adott a fiúnak, aztán utána eredt. Jeges szél söpörte végig a széles sugárutat. Kling kénytelen volt néha felemelni a fejét és szembenézni a szélrohammal, hogy szem elől ne veszítse La Brescát, talán ötvenhétszer is elátkozta ezt a telet, a mostoha időjárást, amely megkeserítette az utcán dolgozó emberek munkáját. Nem mintha ő minden idejét az utcán kényszerült volna tölteni. Munkaidejének egy részében az íróasztala mellett ült, akkor viszont hárompéldányos jelentéseket kellett gépelnie, panaszosokat vagy szemtanúkat kellett kihallgatnia. Ideje nagy részét azonban (ez a pontos kifejezés, idejének nagy részét) mégis az irodán kívül töltötte, végigtalpalta keresztül-kasul a várost, kérdezősködött, csokorba gyűjtötte a válaszokat, miközben ez volt minden idők legrohadtabb tele. “Remélem, La Bresca, valami kellemes meleg helyre mész -gondolta. -- Remélem, hogy egy törökfürdőben vagy valami más efféle kellemes helyen fogsz találkozni a barátoddal." Az előtte haladó La Bresca felmászott a magasvasút peronjához vezető lépcsőn. Egyszer hátrapillantott, Kling azonnal elfordította a fejét, és azután meggyorsította lépteit. Nem akart úgy járni, hogy mire a peronhoz ér, már csak azt állapíthassa meg, hogy La Bresca beszállt egy kocsiba, és eltűnt előle. Feleslegesen aggódott, La Bresca a pénztárnál várakozott rá. -- Maga engem követ? -- kérdezte. -- Mi van?! -- csattant fel Kling. -- Azt kérdeztem, hogy engem követ-e? Kling lehetőségei igencsak korlátozottak voltak. Mondhatta volna: “Mi az, elment a józan esze, miért gondolja, hogy követem, olyan jóképű talán?" Vagy mondhatta volna: “Igen, maga után jöttem, rendőrtiszt vagyok, itt az igazolványom és a detektívjelvényem", ezek közül választhatott, de az eredmény mindkét esetben ugyanaz: lőttek a nyomozásnak. -- Mit szólnál, ha jól pofán vernélek? -- mondta. -- Miért? -- csodálkozott el La Bresca. -- Majd megmondom. Mi vagy te, egy üldözési mániában szenvedő félcédulás? -mondta Kling, és ez egyáltalán nem az volt, amit mondania kellett volna. Úgy tűnt, La Bresca nem vette észre a baklövést. Naiv csodálkozással bámult Klingre, motyogott valamit, de Kling dühös, fenyegető, ijesztő tekintete belefojtotta a szót. Magában dünnyögve Kling is felment a lépcsőn a külvárosba tartó vágányok peronjához. Az állomás sötét volt, kihalt, szeles. Ott állt, kabátját cibálta a szél, leste, amíg La Bresca a szemközti peronra érkezik. Alig három perc múlva befutott a belvárosba tartó szerelvény, Anthony felszállt rá. A vonat zörögve elhagyta az

állomást. Kling ismét lement a lépcsőn, és keresett egy telefonfülkét. Amikor Willie felvette a kagylót az őrszobán, Kling így szólt: -- Bért vagyok. La Bresca kiszúrt pár háztömbnyire a lakásától. Jobb lenne, ha mást küldenétek a nyomába. -- Mióta vagy te zsaru? -- kérdezte Willis. -- Ez még a legjobbakkal is előfordulhat -- mondta Kling. -- Mit is mondott Brown, hol fognak találkozni? -- A Crawfordon, egy bárban. -- Nos, az előbb szállt be egy belváros felé tartó vonatba, ha csipkeded magad, még odaérhet valaki, mielőtt megérkezne. -- Na jó, akkor most rögtön odazavarom O'Brient! -- Én mit csináljak? Visszamenjek a körzetbe, vagy mi legyen? -- Milyen rohadt trükköt dobtál be, hogy felplankolt? -- Szerencse dolga az egész -- válaszolta Kling. Ez egy ilyen éjszaka volt. Gyors léptekkel közeledtek a sikátorban Carella felé, mindkét fiú tizenhét-tizennyolc év körüli lehetett, mindketten izmosak, az egyikük kezében egy nagy bádogkanna himbálózott, látszott a címkéje, ahogy az utcai lámpa gyér fénye megvillant és visszatükröződött az oldalán, egyre közeledtek. “Ez a benzineskanna" gondolta magában Carella. Villámgyorsan előrántotta a fegyverét, azaz rántotta volna, de rendőri pályafutása alatt most először az történt, hogy fegyvere nem engedelmeskedett, beakadt valamibe. Beakadt valamibe a kabátja alatt. Pedig egy ilyen jelentéktelen méretűre tervezett fegyvernek nem lett volna szabad semmibe beakadnia. Semmiképpen sem lett volna szabad beakadnia, épp amikor az ember elő akarja rántani. “Hiába, ez a zsarusors!" -- gondolta, és talpra ugrott. Képtelen volt kiszabadítani azt a rohadt stukkert. Lázas igyekezetében egy pillanatra sem feledte, hogy ha a kanna tartalma pillanatokon belül ráömlik az arcára, elég egy fellobbanó gyufaszál, hogy eleven fáklya legyen belőle, még az oly távoli őrszobán is érezni fogják az égő hús szagát. Vaktában odacsapott ökölbe szorított bal kezével, egyenesen, mereven, akárha acélrúd lendülne. Az ütés a fiú kannát tartó kezét érte, kemény és határozott volt, reccsent a csont. A fiú torkából fájdalmas üvöltés tört elő, ahogy elejtette a kannát. Legszívesebben Carella is üvöltött volna, sérült keze elviselhetetlenül sajgott a kötés alatt. Rohadt egy helyzet! “A kezem használhatatlan, ha ezt meglátják, kiverik a lelket is belőlem!" -- gondolta. Következtetései, mint általában, ezúttal is helytállóak voltak. Nem sokat kellett várnia, hogy balsejtelmei valóra váljanak. A benzintől nem kellett már félnie, ez némileg nyugtatóan hatott rá, elvégre az is haladás, hogy felgyújtani nem tudják, de bekötözött két kezére nemigen számíthatott, ami pedig az átkozott stukkert illeti, hát az istennek sem akart előjönni, hiába rángatta. A másodpercek éveknek tűntek, támadói hamar észrevették, hogy verebet fogtak, mindketten ráugrottak, Carellának úgy tűnt, mintha legalább negyvenen püfölnék. Sok esélye nem maradt, ezek a stricik remek utcai bunyósok voltak, pontosan tudták, hova kell ütniük. Egyikük balról, a másik hátulról támadott,

előbb az ádámcsutkájára, aztán hátulról a nyakszirtjére mértek egy ütést, akkorát, hogy Carella életében nem kapott ilyet. Fából vagy fémből lesz-e a koporsója? -csak erre tudott gondolni, mialatt az egyik srác, nyilván valamelyik nyomortanyán edződött, gyomorszájon rúgta, az tud csak fájni igazán. Carella összegörnyedt, a két fiú hatalmas ütéseket mért a tarkójára. Ezek a tenyéréllel adott tarkóütések lehettek a specialitásaik, aztán egy felütés következett, majd leszakadt a feje. Carella elterült a sikátor koszos kövezetén, ahol minden tocsogott a vérétől. Támadói valószínűleg csak erre vártak, úgy döntöttek, végképp kinyírják, ez is a játékszabályokhoz tartozott, ha az ellenfél kinyúlik a földön, jól meg kell rugdosni, nehogy eszébe jusson elkapni valamelyik támadója lábát. Steve Carellának azonban mindkét keze bebugyolálva, tehetetlenül feküdt a teste mellett, így akár egy futballmeccset is lejátszhattak volna a fejével. Éppilyen esetekre találták fel a pisztolyt. Szép csendesen csak a ravaszt kellett volna meghúznia. Elég szégyen, hogy épp most akadt bele valamibe a rendőrségi Special. És elég szégyen az is, hogy Teddy özvegyi segélyért lesz kénytelen folyamodni, ha gyorsan nem talál ki valamit -- gondolta --, ezek itt pillanatokon belül kinyírják. Talán igaza van a Süketnek, és valóban minden zsaru seggfej. A rúgások egyre erősebbek és egyre pontosabbak lettek, a támadók harci kedvét csak növelte, hogy áldozatuk mind tehetetlenebbül hevert előttük. A bal halántékára mért rúgás fájdalmát csak az a megnyugtató tudat enyhítette, hogy legalább a benzint megúszta, ez is valami. A bakancsos láb most a szemgödrét érte, oda a szemem világa gondolta Carella --, s csillagokat látott fájdalmában, tehetetlenül arrébb gurult, a bakancs most a bordáját érte, reccsenve tört a csont, könyökével igyekezett felhúzni magát, ám ekkor az egyik fiú fölé hajolt, és eltorzult arccal ordította: “Te rohadt, kibaszott zsaru! Nesze!" -- majd hatalmas rúgás érte a tarkóját, azonnal hányni kezdett, aztán pár pillanat múlva ájultan zuhant saját mocskába. Ezért a pénzért akár halott is lehetett volna. Ez egy ilyen éjszaka volt. A bár felé haladva, ahol Tony La Brescának volt találkozója a Dominick nevű fickóval, Bob O'Brien kocsija defektet kapott. Mire kereket cserélt, majd lefagyott a keze, az egész szimatolástól elment a kedve. A találkozót lekéste ugyan, de fennállt a lehetősége, hogy La Brescáék még ott vannak. Tizenegy előtt tíz perccel ért a bárhoz. Egyikük sem volt már ott, amikor belépett, és a bárpult felé tartott, a pincér hangosan megkérdezte tőle: -- Megkínálhatom egy itallal, felügyelő? Ez egy ilyen éjszaka volt. Péntek reggel, március 8-án, Sam Grossman, a rendőrségi laboratórium hadnagya felhívta a körzetet, és Cotton Hawesszal akart beszélni. Közölték vele, hogy a körzet néhány nyomozójával együtt bement a Buena Vista Kórházba, hogy meglátogassák Steve Carellát. A férfi, aki ezt a felvilágosítást adta, Genero járőr volt, ő tartotta a frontot a többiek visszaérkezéséig az ügyeletesszobában. -- Nos, akkor mondjam, vagy ne mondjam? -- kérdezte Grossman. -- Uram, én csak azt az utasítást kaptam, hogy jegyezzek minden hívást, amíg vissza nem jönnek -- felelte Genero. -- Én viszont később nem érek rá -- mondta Grossman. -- Tulajdonképpen magának is elmondhatom, amit akarok.

-- Rendben van, uram -- mondta Genero, és felkapta a tollat. Egészen úgy érezte magát, mintha maga is detektív lenne. Mellesleg nagyon hálás volt a sorsnak, hogy nem kell ezen a nyomorult napon az utcákon kószálnia! -- Jöhet a szöveg -- mondta, majd gyorsan hozzátette: --, uram! -- Azokról a levelekről van szó, amelyeket átküldték hozzánk -- kezdte Grossman. -- Igenis, uram. Ö... ö miféle levelekről? -- Scanlon polgármester-helyettes lesz a következő áldozat -- idézte Grossman. -Figyelem, ez egy vadonatúj ... és így tovább, és így tovább. -- Igen, uram -- jegyezte Genero, de halvány fogalma sem volt, hogy miről beszél Grossman. -- A papír anyaga Whiteside Bond típusú, tetszés szerinti mennyiségben beszerezhető a város bármely áruházában. Az üzeneteket az államokban megjelenő folyóiratokból és napilapokból ollózták össze. Ragasztóanyagként egyszerű gumiarábikumot használtak. -- Igen, uram -- mondta Genero sebesen jegyzetelve. -- Rejtett ujjlenyomatot nem találtunk. Van ugyan egy csomó elkenődött nyomat, de semmivel sem lettünk okosabbak tőlük. -- Igen, uram. -- Egyszóval -- mondta Grossman --, nyilván tudni fogják, mit kezdjenek ezekkel a levelekkel. -- Mire gondol, uram? -- kérdezte Genero. -- Mi elvégeztük a vizsgálatot, az már a maguk dolga. fiúk, hogy kirukkoljanak valamivel! Genero sugárzott. Hiszen az a kifejezés, hogy a “maguk dolga, fiúk", rá is vonatkozott, végre az elithez tartozónak érezhette magát. -- Nos, nagyon köszönjük, uram -- mondta --, majd nekilátunk a munkának. -- Helyes. Akkor visszaküldjem a leveleket? -- Nem árt, ha kéznél vannak. -- Oké, akkor átküldőm -- mondta Grossman, és letette a kagylót. “Hm, nagyon érdekes!" -- gondolta magában Genero, miközben a helyére tette a kagylót. Ha lett volna valaki az őrszobán, akkor most kihúzza magát. -- Merre van a klotyó? -- kérdezte az egyik festő. -- Miért? -- tudakolta Genero. -- Azt is ki kell festeni. -- Aztán nehogy ráhugyozzanak a WC-kagylóra! dörrent rájuk Genero. -- Ugyan, kérem, mi a Harwardon végeztünk, sose hugyozunk a kagylóra -- mondta a férfi. A másik festő röhögni kezdett. A harmadik üzenet aznap délelőtt tizenegy órakor érkezett. Egy iskolakerülő gyerek kézbesítette, aki egyenesen a körzeti ügyeletesszobába ment, ahol Genero járőr a gumiarábikumos ragasztás bonyolult és titokzatos módszerén törte a fejét. -- Mi van itt? Mindenki vakációzik? -- tudakolta a kölyök. Tizenhét éves volt, pattanásos arcú. Otthonosan érezte magát a körzeti szobában, néhány évvel ezelőtt a tizenegy főből álló Rettegett Tíznek nevezett bandához tartozott, akiket az tartott össze, hogy együtt verték a Puerto Rico-i srácokat. A banda karácsonykor oszlott fel, igaz, nem azért, mert a Puerto Rico-iak legyőzték

őket, hanem azért, mert a Rettegett Tízek tizenegy tagjából heten egy olyan ellenségnek hódoltak be, amely a Puerto Rico-iakat és a fehér angolszászokat egyformán fenyegette: a narkónak. A hétből öt lebukott, közülük kettő meghalt. A maradék háromból egy börtönben ül jogtalan fegyverhasználatért, a másik megnősült, mert felcsinált egy ír kislányt, a harmadik pedig éppen most hozott be egy levelet az őrszobára, és elég otthonosan érezte magát ahhoz, hogy megkockáztathasson egy ilyen csípős megjegyzést az egyenruhás hekus előtt. -- Mit akarsz? -- kérdezte Genero. -- Ezt kellene átadnom az ügyeletes tisztnek, de senkit nem találtam az asztalnál, átvenné tőlem? -- Mi ez? -- Mit tudom én! -- felelte a kölyök. -- Egy hapsi megállított az utcán, és a kezembe nyomott egy ötöst, hogy hozzam ezt be maguknak. -- Ülj le! -- mondta Genero, átvette a levelet a kölyöktől, és óvatosan bontogatni kezdte, aztán rádöbbent, hogy mindenhol otthagyja az ujjlenyomatát. A levelet az asztalra pottyantotta. Lent a WC-ben a festők kornyikáltak, General csak azzal bízták meg, hogy vegye fel a telefonokat, és jegyezze az üzeneteket. Újra a borítékra pillantott. Kíváncsiságával viaskodott. -- Azt mondtam, ülj le! -- szólt a kölyökre. -- De miért? -- Megvárod, amíg valamelyik detektív visszaérkezik. Azért. -- Ezt neked, fakabát! -- mutatta a fiú, és elindult az ajtó felé. Genero előrántotta a szolgálati fegyverét. -- Hé! -- kiáltott, a srác visszanézett, és egy 38-as rendőrségi Speciallal találta szembe magát. -- Ragaszkodom a Miranda-Escobedóhoz! -- jelentette ki a kölyök, de azon nyomban helyet foglalt. -- No végre, szót értettünk egymással! -- mondta Genero. A zsaruk nem kedvelik, ha egy másik zsarut kikészítenek. Idegesíti őket. Azt az érzést kelti bennük, hogy nem éppen úri foglalkozás az övék, még ha a papírmunkát is beleszámítják. Azt az érzést kelti bennük, hogy bármely pillanatban valaki megütheti, megrugdalhatja, sőt még le is lőheti őket. Azt az érzést kelti bennük, hogy nem ők az emberek kedvencei. A két ifjú sportfiú, akikről ugyancsak nem állítható, hogy Carella volt a kedvencük, becsületesen összetörték Carella három bordáját és az orrát. Ráadásul a nyúltagyat ért jól irányzott rúgásaik heves fejgörcsöt okoztak neki. Röviddel azután, hogy a kórházba szállították, visszanyerte eszméletét, és természetesen most is magánál volt, de egyáltalán nem nyújtott elragadó látványt, rosszul érezte magát, és beszélgetni sem volt valami nagy kedve. Feküdt az ágyban, Teddy a kezét fogta, ő pedig aprókat lélegzett, mert minden mozdulat pokoli fájdalommal hasított a mellkasába. Kollégái mindent elkövettek, hogy felvidítsák, de igyekezetük kudarcba fulladt. Hirtelen az erőszak, amellyel minden hekus nap mint nap szembetalálkozik, megszemélyesítődött előttük, nem egy összevert, tehetetlen idegenként jelent meg, hanem a barátjuk, kollégájuk képében, aki fájdalmaktól gyötörtén feküdt előttük a kórházi ágyon, akinek kezét a felesége szorongatta, és aki megpróbált mosolyogni

idétlen vicceiken. A négy detektív déli tizenkettőkor hagyta el a kórházat. Brown és Willis mentek elöl, Hawes és Kling némán követte őket. -- Uramisten, alaposan kikészítették! -- mondta Brown. A tizenhét éves iskolakerülő úgy szavalta a Miranda Escobedo paragrafusait, mintha ügyvéd lenne. Genero többször javasolta neki, hogy tartsa a pofáját, mert soha nem értette igazán a Legfelsőbb Bíróság e döntését, annak ellenére, hogy a körzet minden hekusa megkapta a körlevelet, és attól félt, hogy a kölyök esetleg többet tud erről, mint ő maga. Fenemód megörült, amikor a közelgő lépteket meghallotta az őrszoba frissen mázolt vaslépcsőjén. Willis és Brown tűntek fel először, Kling és Hawes mögöttük. Genero legszívesebben a keblére ölelte volna őket. -- Ezek a kíberek? -- kérdezte a kölyök. -- Kuss! -- torkolta le Genero. -- Mi a bajod? -- tudakolta Brown. -- Jó lenne, ha felvilágosítanák a haverjukat a Miranda-Escobedóról -- mondta a kölyök. -- Ki a fene vagy te? -- kérdezte Brown. -- Egy levelet hozott -- szólt közbe Genero. -- Hogy hívnak? -- kérdezte Hawes. -- Először ismertessék a jogaimat! -- követelte a srác. -- Ide figyelj! Vagy bemutatkozol, ahogy illik, vagy valagon rúglak! -- mondta Brown. -- Egyelőre ennyit a jogaidról! -- A Carellánál tett kórházi látogatás, amely bizonyítékát adta, hogy néhány fiatal tetű mire képes, nem tett jót a tűrőképességének, egyáltalán nem volt hangulata hozzá, hogy egy taknyos okoskodását elviselje. -- Michael McFadden a nevem, és egy szót sem húznak ki belőlem az ügyvédem jelenléte nélkül! -- vágta rá a gyerek. -- Honnan van pénzed ügyvédre? -- érdeklődött Brown. -- Most nincs pénzem, de... -- No, akkor gyorsan kerítsetek neki egyet, Hal! blöffölt Brown. -- Hé, hé! Türelem! Mi a fene akar ez lenni? -- kérdezte a srác. -- Ügyvédet akartál, nem? Hát mi szerzünk neked. -- Miért kéne nekem ügyvéd? Hiszen csak egy levelet adtam át maguknak! -- Honnan tudjam, miért van szükséged ügyvédre? tárta szét a kezét Brown. -Hiszen te ragaszkodtál hozzá! Hal! Hívd fel a kerületi ügyészséget, és hívass ide egy ügyvédet ennek a gyanúsítottnak! -- Gyanúsítottnak? -- fakadt ki a kölyök. -- Mi a francot csináltam én?! -- Azt nem tudhatom -- mondta Brown --, és ki sem találhatom, ha nem hagyod, hogy kérdéseket tegyek fel neked ügyvéd jelenléte nélkül. Hal, intézed már azt az ügyvédet?! Willis felemelte a kagylót, és természetesen a városi vonal bugásán kívül semmit sem hallott. -- Foglalt a vonal, Art -- mondta. -- Oké, várunk egy hangyányit. Helyezd magad kényelembe, kölyök, remélem, nem kell sokáig várni, míg megérkezik az ügyvéd. -- A pokolba! De hát nekem nincs szükségem semmiféle ügyvédre!

-- Niiincs? Hát nem te követelted az előbb az ügyvédet? -- Én, én. De úgy gondolom, hogy ez nem valami komoly... -- Csak a borítékkal kapcsolatban akartunk néhány dolgot megtudni! -- Miért? Mi van benne? -- Kinyitjuk és megmutatjuk neki, hogy mi van benne? -- fordult Brown a társaihoz. -- Én csak továbbítottam maguknak, ez minden! -- Akkor lássuk, mit hoztál nekünk! -- lépett az asztalhoz Brown. Zsebkendőjét a kezére csavarva megfogta a borítékot, a papírvágó késsel felnyitotta, és csipesszel kiemelte az összehajtogatott lapot. -- Jobb lenne, ha ezt használnád -- mondta Kling, és a fiókjából egy fehér gyapjúkesztyűt húzott elő. Brown felhúzta a kesztyűt, aztán szétterpesztette az ujjait, és kiszámított mozdulatokkal szétterítette a papírlapot az asztalon. MOST ISMÉTELTEN! UGYANAZ A PARK, UGYANAZ A PAD, UGYANAZ AZ ÉTHORDÓ! HOLNAP DÉLI 12 ÓRA ELŐTT! VAGY KÜLÖNBEN TOVÁBBI GYILKOSSÁGOK KÖVETKEZNEK! -- Mi az Isten ez?! -- kérdezte McFadden. -- Majd te eldalolod nekünk -- mondta Brown. -- Gőzöm sincs róla! -- Ki adta neked ezt a levelet? -- Egy magas, szőke hapsi, aki hallókészüléket hordott. -- Ismered? -- Soha életemben nem láttam még. -- Azt akarod bemesélni nekünk, hogy egyszerűen csak odasétált hozzád, és a kezedbe nyomta a borítékot? -- Nem, odajött, és dohányt ígért, ha behozom maguknak a levelet. -- És miért vállaltad el? -- Miért? Van abban valami rossz, ha az ember elvisz egy levelet a rendőrőrszobára? -- Nincs, ha nem egy zsarolólevélről van szó mondta Brown. -- Milyen zsarolólevél? -- kérdezte McFadden. -- Ugye te a Rettegett Tízek közé tartozol? -- kérdezte váratlanul Kling. -- A banda már feloszlott! -- mondta McFadden. -- De a tagja voltál? -- Igen. Honnan tudja? -- kérdezte büszkén McFadden. -- Minden punkot ismerünk a körzetben. Artie, végeztél a sráccal? -- Igen, végeztem vele. -- Akkor viszlát, McFadden! -- De milyen zsarolásról beszélt az előbb? -- kíváncsiskodott újra a kölyök. -- Lódulj, gyerek! Viszlát! -- mondta Willis. A detektív, akit megbíztak Anthony La Bresca követésével, Meyer Meyer volt. Azért esett rá a választás, mert ki gondolná egy kopasz emberről, hogy nyomozó, La Bresca gyanúját eléggé felkeltették, de Meyerre még ő sem gyanakodna. Arra is rájöttek, hogy ha La Bresca valóban érdekelve van a tervezett balhéban, akkor jobb nem követni őt a munkahelyétől oda, ahová megy, hanem egyszerűbb várni rá ott, ahová megérkezik. Ez viszont egy másik megválaszolandó kérdést vet fel; hová

mehet egyáltalán? Az egyik nyomozó emlékezett rá, hogy La Bresca gyakran tett említést egy biliárdteremről, amely a South Learyn van, ezért aztán Meyer ezen a helyen vert tanyát ezen a délutánon. Buggyos kordbársony nadrágot viselt, barna bőrdzsekit és barna sapkát. Hajszálra olyan volt, mint bármelyik dokkmunkás. Pontosabban maga sem tudta, hogy kihez hasonlatos, de nagyon remélte, hogy legkevésbé egy zsarura emlékeztet. Szájában lazán egy gyufaszálat forgatott, úgy gondolta, ez igazán illik hozzá. És mert a bűnözők a széllel szemben is kiszagolják, ha valaki követi őket, Meyer nem vitt magával fegyvert. Egyetlen eszköze egy görbe vaskampó volt, amit a dokkmunkások a kikötőben használnak, amit nadrágszíjába akasztva hordott. S ha valakinek feltűnne, hogy miért van a derekán ez a kampó, egyszerűen azt válaszolná, hogy a munkájához kell, ami igazolná is őt. De reménykedett benne, hogy nem kell használnia ezt a fegyvert. Besétált a lerobbant épület második emeletén levő biliárdszobába. -- Hé, maga! -- szólt oda a bejáratnál üldögélő férfinak. -- Van üres asztaluk? -- Rex vagy biliárd? -- kérdezte a férfi, miközben ő is egy gyufaszálat rágcsált. -- Biliárd -- válaszolt Meyer. -- Menjen a négyes asztalhoz! -- hangzott a válasz, és megfordult, hogy bekapcsolja a világítást az asztal fölött. -- Először van itt? -- Aha, először. -- Nem csípjük ám itt a simliseket -- jegyezte meg a férfi. -- Nem vagyok simlis. -- Azt be is kéne bizonyítani! Meyer vállat vont, és odaballagott a kivilágított asztalhoz. Rajta kívül hat-hét férfi volt még a teremben, az asztal ablak felőli részén álldogáltak, négyen játszottak, a többiek figyelték a játékot. Meyer elég ügyetlenül kihúzott egy dákót, és lökdösni kezdte a golyókat. Pocsék játékos volt. Magában számolta a hibáit és a találatokat. Időnként az ajtóra pillantott. Már vagy tíz perce lökdöste a golyókat, amikor egy testes férfi somfordált oda hozzá, a másik asztaltól. -- Hello! -- mondta a férfi. Tagbaszakadt fickó volt, sportos gyapjúinget és könnyű dzsekit viselt. Nyitott inge alól koromfekete szőrrel borított mellkas tűnt elő. Szeme barnán világlott, bajusza, akárcsak mellének szőrzete, feketéllett. A haj is fekete volt a fején. Kemény fickónak látszott, kihívóan nézett Meyerre, aki azonnal tudta, hogy a helybéli nagymenővel hozta össze a sors. -- Voltál már itt azelőtt is? -- kérdezte a férfi. -- Nem -- felelte Meyer, fel sem pillantva. -- Tinó vagyok. -- Hello, Tinó! -- biccentett felé Meyer, és tovább játszott. -- Ezt elpuskáztad -- állapította meg Tinó. -- El. Igazad van. -- Simlis vagy, mi? -- Miért lennék az? -- érdeklődött Meyer. -- Jó, ha tudod, hogy itt kezét-lábát törjük a simliseknek, aztán kihajítjuk az ajtón. -- Csak a kezét-lábát, vagy magát a simlist is? -- Fejletlen a humorérzékem -- mondta Tinó.

-- Az enyém is. Úgyhogy amilyen gyorsan csak lehet, húzzál el innen, mint a vadliba! Zavarsz a játékban. -- Csak ne legyen nagy mellényed, édes úr! -- mondta Tinó. -- Ez a környék legbarátságosabb biliárdterme. -- A szavaid után ítélve semmi kétségem efelől. -- Ez csak azért van, mert utáljuk a simliseket. -- Mintha mondtad volna már ezt néhányszor -- jelentette ki Meyer. -- Nyolcas számú golyó, oldalt -- tette hozzá, aztán lökött, és hibázott. -- Hol tanultál biliárdozni? -- érdeklődött Tinó. -- Az öregem tanított meg rá. -- Apád is ilyen kétbalkezes volt, mint te? Meyer nem felelt. -- Mi az ott a derékszíjadnál? -- kérdezősködött tovább Tinó. -- Az egy kampó. -- Mi a fenének kell az neked? -- Használom időnként. -- A dokkoknál melózol? -- Eltaláltad. -Hol? -- A dokkoknál. -- De melyik dokknál? -- Ide süss, haver! -- egyenesedett fel Meyer, lerakta a dákót az asztalra, és szembenézett Tinóval. -Nos? -- Mi dolgod vele, hogy én hol melózom? -- Szeretem tudni, ki jár ide. -- Miért, netán tied ez a lebuj? -- A bátyámé. -- Oké -- biccentett Meyer --, Stu Levine-nek hívnak, pillanatnyilag a Leary Streeten levő dokknál melózom az SS Agdát rakodjuk, amely Svédországból érkezett. Itt lakom a Ridgewayen, és kiszúrtam, hogy van itt ez a biliárdterem, gondoltam, meló után beugrom, és lökök néhányat, mielőtt hazaenne a fene. Mit gondolsz, ennyi elég lesz a bátyádnak, vagy a születési anyakönyvi kivonatomra is kíváncsi? -- Te zsidó vagy? -- érdeklődött Tinó. -- Vicces. Pedig nem is látszik rajtam, igaz? -- Dehogynem! Hiszen azért kérdeztem. -- No és? -- Semmi és! Jár ide néhány zsidó hapsi a környékről hébe-hóba. -- Örömmel hallom. Most, hogy minden rendben, játszhatok tovább? -- Akarsz partnert? -- Honnan tudjam, hogy te nem vagy simlis? -- Játsszunk egyet! Benne vagy? -- Úgyis te nyersz. -- Na és? Még mindig jobb, mint egyedül játszani, nem? -- Én azért jöttem ide, hogy lökjek néhányat, és jól érezzem magam. Mi a fenének kellene játszanom valakivel, aki jobb nálam? Csak az időmet vesztegetném és leshetném, hogy te játszol.

-- A tanulópénzt mindenkinek meg kell fizetnie! -- Én nem akarok tanulni. -- Pedig igencsak rád férne. Úgy játszol, hogy az embernek még a háta is lúdbőrös lesz tőle. -- Ha majd tanulni szeretnék, elmegyek Minnesotai Falshoz... - Ilyen nevű ember nincs is, csak kitalálták -- mondta Tinó, és Meyernek erről eszébe jutott, hogy van egy kitalált személy, akit viszont róla neveztek el, erről viszont az jutott eszébe, hogy Rollie Chabrier még mindig nem hívta őt vissza az ügyészi hivatalból. -- Látom, én itt ma már nem fogok játszani -- sóhajtott fel Meyer --, itt fogsz ácsorogni mellettem, és dumálni a fülembe egész nap! -- Akkor rendben? -- kérdezte Tinó. -- Gyerünk, hozz egy dákót! -- mondta Meyer, és felsóhajtott. Büszke volt magára, jól játszotta a szerepét. Annak ellenére, hogy nem nyájaskodott feltűnően, sikerült rávennie a biliárdterem egyik törzsvendégét, hogy játsszon vele egy partit. Ha majd betoppan La Bresca, ha egyáltalán betoppan, itt találja Tinót, amint régi öreg cimborájával, Stu Levine-nel, a Leary Street-i dokkmunkással biliárdozik éppen. “Nagyon jó! -- gondolta magában Meyer. -- Holnap reggel egy kategóriával előléptethetnek." -- Kezdjük azzal, hogy rosszul tartod a dákót -- magyarázta Tinó. -- Nézd -- mutatta --, így kell tartanod, ha lukra játszol! -- Így? -- kérdezte Meyer, és utánozni próbálta Tinót. -- Köszvényes vagy, haver? -- kérdezte Tinó, és hahotázni kezdett a saját viccén, megingatva Meyert abban a meggyőződésében, hogy neki nincs humorérzéke. Tinó egy különleges angol falsot alkalmazott, annak érdekében, hogy a golyója balra térjen ki az érintést követően, Meyer eközben sűrűn az órájára pillantott, és figyelte az ajtót, amelyen alig húsz perc elteltével La Bresca besétált. Meyer a leírás alapján azonnal felismerte, de tüstént hátat is fordított neki, nehogy feltűnjön valakinek az érdeklődése, figyelmesen hallgatta Tinó előadását, hallgatta idétlen jópofáskodását, arról, hogy azért nevezik angol falsnak ezt a lökésmódot, mert ha egy angol férfi golyóját megütik egy bottal, ugyanolyan fehér lesz, mint az asztalon lévő biliárdgolyó. Világos, nem? Tinó remekül szórakozott, Meyer is vele nevetett, és La Bresca csak azt látta, amikor az asztalhoz közeledett, hogy Tinó és a jó öreg cimborája, a Leary Street-i dokkmunkás nevetgélnek, barátságosan biliárdoznak, itt a környék barátságos biliárdtermében. -- Halihó, Tinó! -- intett feléjük La Bresca. -- Szia, Tony! -- viszonozta a köszöntést Tinó. -- Hogy megy a sorod? -- Hol így, hol úgy. Tony, ez itt Stu Levine. -- Örülök, hogy megismertelek -- mondta La Bresca. -- Részemről a szerencse -- válaszolt Meyer, és a kezét nyújtotta. -- Ez itt Tony La Bresca. Kiváló spíler. -- Nálad senki se jobb! -- mondta La Bresca.

-- Stu úgy játszik, ahogy Angié szokott. Emlékszel még Angie-re, ahogy bénáskodott? Stu pontosan úgy játszik. -- Hogyne emlékeznék rá! -- mondta La Bresca, és mindketten nevetni kezdtek. Meyer velük nevetett, az ördög tudja, miért. -- Stut az apja tanította biliárdozni -- mondta Tinó. -- Igen? És ki tanította az apját? -- kérdezte La Bresca, és mindketten ismét hahotázni kezdtek. -- Hallom, akadt valami munkád -- mondta Tinó. -- Ez igaz. -- Mára már végeztél? -- Aha! De gondoltam, gurítok egyet-kettőt vacsora előtt. Nem láttad Caloochot errefelé? -- De. Ott van az ablaknál. -- Gondoltam, lökök vele egyet. -- Miért nem maradsz itt velünk? -- Kösz! -- mondta La Bresca. -- De megígértem Caloochnak, hogy vele játszom. Különben is elég a te bajod itt. -- Na, hallod ezt, Stu? -- mondta Tinó. -- Azt hiszi, hogy bajban vagyok. -- Látjuk még egymást -- mondta La Bresca, elindult az ablak melletti asztal felé. Csíkos ingben egy magas, sovány férfi hajolt az asztalra a legoptimálisabb helyzetet kereste a lökéshez. La Bresca megvárta, míg ellöki a golyót, aztán mindketten a bejárati ajtóhoz mentek. Egy üres asztal felett kigyulladt a lámpa. La Bresca és a férfi, akit Caloochnak neveztek, odamentek ehhez az asztalhoz, levették a dákókat, elhelyezték a golyókat, és megkezdődött a játék. -- Ki ez a Calooch? -- érdeklődött Meyer. -- Ő? Ő Pete Calucci -- felelte Tinó. -- Tony haverja? -- Persze. Igen régről ismerik egymást. Calooch és La Bresca teljesen belemerültek a beszélgetésbe. Alig játszottak. Csak járt a szájuk, néha egyikük lökött egyet, aztán újra dumálni kezdtek, és ez így ment majd egy óra hosszat. Az óra elteltével a két férfi viszarakta a dákókat, és kezet ráztak. Calooch visszament az ablak melletti asztalhoz, La Bresca pedig odament Tinó mellé, hogy megpihenjen egy kicsit. Meyer az órájára pillantott. -- A rohadt életbe, mindjárt hat óra! -- mondta. Ideje lelécelnem, mert az asszony kitapossa a belem! -- Stu, öröm volt játszani veled -- mosolygott Tinó --, ha kedved szottyan, ugorj be máskor is! -- Kösz. Biztos találkozunk még -- felelte Meyer. Odakint a naplemente sápadt szürkesége ereszkedett a városra, a kihalt és üres utcát a fagyos, dermesztő szél uralta. Anthony La Bresca komótos léptekkel haladt, fázósan dzsekije zsebébe dugta a kezét, gallérját felhajtotta, nyaka köré tekert zöld sálját vadul cibálta a szél. Meyer okulva Kling előző napi kudarcán, messzire lemaradva követte őt, hisz egy ilyen tapasztalt öreg róka, mint ő, nem követheti el ugyanazt a hibát. A lélekdermesztő hideg miatt elnéptelenedett utcák nem könnyítették meg a helyzetét. Lényegesen könnyebb valakit követni a népes

forgatagban, mint így, amikor ügy tűnik, ketten vannak az egész világon, és az egyik bármely pillanatban visszafordulhat egy lépés zajára, vagy a szeme sarkából megpillanthatja azt, aki követi. Meyer tiszteletre méltó távolságot tartott, kapualjból kapualjba osont, nem volt ellenére a testmozgás, mert énélkül megveszi őt az isten hidege, arról is meg volt győződve, hogy ez a legjobb módja a rejtőzködésnek, ugyanakkor nem hagyhatta figyelmen kívül azt az esélyt, hogy ha Bresca hirtelen irányt változtatna egy saroknál, vagy váratlanul belépne egy épületbe, azon nyomban szem elől tévesztené őt. A lány egy Buickban várakozott. A kocsi fekete volt, Meyer azonosította az évjáratot, és feljegyezte, a rendszámot azonban képtelen volt leolvasni, mert a kocsi messze állt tőle, két háztömbnyire parkolt a járda mellett. Járt a motorja. A kipufogó szürke szénmonoxid felhőt eregetett az ugyancsak szürke és kihalt utcára. La Bresca megállt a kocsi mellett, Meyer pedig beugrott a legközelebbi kapualjba, ahol történetesen egy zálogház üvegezett kirakata díszlett. Szaxofonok, írógépek, fényképezőgépek, teniszütők, horgászbotok, antik porcelánok között kipislogva kereste Meyer a megfelelő helyzetet, ahonnan leolvashatja a Buick rendszámát. Sikertelen volt minden igyekezete. A lány szőke haja szétterült a vállán, áthajolt az első ülésen, és kinyitotta La Brescának a kocsi ajtaját. A fiú beszállt, és helyet foglalt a lány mellett. Meyer épp akkor ugrott ki az utcára, amikor a hatalmas, fekete Buick kilőtt a járda mellől. A rendszámát ekkor sem sikerült leolvasnia. Senki sem szeret szombaton dolgozni! Van abban valami obszcén, ami már egyenesen az ember ellen való vétek. A szombat az a pihenés előtti nap, amely arra való, hogy az ember leengedje a gőzt, amit hétfőtől péntekig magába sűrített. Adva van egy szeretni való, szélfutta márciusi nap, az égen gyülekező hófelhőkkel, egy reménykedő, nyugodt és ünnepélyes város, adva van egy ilyen kellemes szombat, ilyenkor lehet-e nagyszerűbb dolog, mint tüzet rakni háromszobás lakásod kandallójában, és elvonulva a világtól, pöfékelni. Vagy ha nincs kandallód, lehet-e kellemesebb módja a szombat eltöltésének, mint hogy öntesz magadnak néhány pohár Bourbont, összebújsz egy szőkével vagy egy könyvvel, és a Háború és békévél múlatod az időt, Shakespeare talán nem azokból a szombatokból merítette legjobb vígjátékainak ihletét, amelyeken egy szolgálólánnyal iddogált békésen egy kényelmes ágyban? A szombat a nyugalom napja. Lehetővé teszi számodra, hogy eldöntsd, mit kezdj magaddal, hogy ledőlj az ágytakaróra, és eltűnődj, mire használd a szabadságodat, rákényszerít, hogy téblábolj a szobákban, elfoglaltságot keresve magadnak, mialatt rosszkedvűen azzal a felismeréssel barátkozol, hogy a hét legmagányosabb éjszakája áll előtted. Senki sem szeret szombaton dolgozni, ezért senki nem is dolgozik szombaton. Kivéve a zsarukat. Gürc, gürc, gürc, munka, munka, munka, amelyet áthat a köz iránti felelősségtudat, az emberiség iránt érzett elkötelezettség. A törvényes rend őrei testükkel, lelkükkel tettre készek az év minden egyes napján, a szent cél érdekében. Andy Parker az íróasztal melletti forgószékben szunyókált.

-- Van itt valaki? -- kérdezte az első festő. -- Micsoda?! Mi van?! -- riadt fel Parker, felkapva a fejét, hatalmas mancsával végigsimogatta az arcát, és mordult egyet. -- Mi a fészkes fene történt, mit ijesztgetik az embert?! -- Elmegyünk -- közölte a férfi. -- Végeztünk a munkával -- mondta a másik. -- A szerszámokat már fel is pakoltuk a kocsira, de nem akartunk elmenni anélkül, hogy a többiektől is elköszönjünk. Hol vannak a többiek? -- Eligazításon, a hadnagy szobájában -- mondta Parker. -- Hát akkor bekukkantunk, és elbúcsúzunk. -- Ezt nem tanácsolnám -- mondta Parker. -- Aztán miért nem? -- Mert gyilkossági ügyet tárgyalnak. Talán nem az a legmegfelelőbb pillanat a búcsúra, amikor egy gyilkossági ügyet tárgyalnak. -- Köszönni is tilos? -- Tudják mit? Köszönjenek el tőlem, oké? -- Azért ez nem egészen ugyanaz -- mondta az első festő. -- Ha nem, hát nem. Akkor tekeregjenek egyet, és akkor búcsúzkodjanak, ha végeztek. Tizenkettő előtt befejezik. Tizenkettő előtt be kell fejezniük! -- Igen, de mi most fejeztük be! -- Nem tudnának valamit még kitalálni, amit esetleg kihagytak? -- javasolta Parker. -- Például nem festették még be az írógépeket, a vízvezetéket, sőt a fegyvereinket se. Apropó, hogy felejthették ki a fegyvereinket, hiszen mindent összekentek ezzel a rohadt zölddel ezen az átkozott helyen. -- Hálásak lehetnének! -- méltatlankodott az első festő. -- Kevés embert ismerek, aki szombaton egyáltalában hajlandó dolgozni, még fél napot is. A két festő igen sértődötten távozott, Parker pedig visszasüllyedt az íróasztala mögötti forgószékbe, és tovább szunyókált. -- Milyen körzet ez, kikkel vagyok én itt körülvéve? háborgott Byrnes. -- Két gyakorlott emberem is elbaltázza a megfigyelést, az egyik úgy jár-kel, mint egy elefánt a porcelánboltban, a másik meg egyszerűen elveszti az emberét; jó átlag két tapasztalt nyomozónak. -- Senki sem mondta, hogy a gyanúsítottnak kocsija is van -- mondta Meyer --, tegnap még csak arról volt szó, hogy gyorsvasúttal közlekedik. -- Így is volt -- szólt közbe Kling. -- Valamint arról sem volt szó, hogy egy nő fogja várni őt kocsival -- folytatta Meyer. -- Vagyis lerázta magát -- mondta Byrnes --, ami még nem is lenne baj, ha a fickó hazament volna tegnap éjjel. De O'Brien ott cövekéit egész éjjel La Brescáék háza előtt a Riverheaden, és a fiú nem mutatkozott, amiből az következik, hogy halvány gőzünk sincs jelenlegi tartózkodási helyéről. Vagy van? Az első számú gyanúsítottunk szabadon császkál azon a napon, amelyiken a polgármester-helyettest meg akarják ölni. -- Nem, uram, valóban nem tudjuk, hol van La Bresca -- mondta Meyer. -- Mert szem elől tévesztette!

-- Én is azt hiszem, uram. -- És tudna valami magyarázatot adni erre a dologra, Meyer? -- Nem tudok, uram. Szem elől tévesztettem. -- Igen? Csodálatos! Dicséretben fogom részesíteni. -- Köszönöm, uram. -- Ne humorizáljon itt, Meyer! -- Sajnálom, uram. -- Ez egyáltalán nem egy istenverte vicc, nem akarom, hogy Scanlon ugyanúgy végezze, két lyukkal a fejében, mint Cowper. -- Én sem akarom, uram. -- Oké, akkor az isten szerelmére, tanulja meg végre, hogyan kell nyomon követni egy embert! Helyes?! -- Igen, uram. -- És mi van azzal a másik emberrel, akiről azt mondta, hogy La Bresca sokáig beszélgetett vele, mi is a neve? -- Calucci, uram. Péter Calucci. -- Utánanézett? -- Igen, uram, még múlt éjjel, mielőtt hazamentem. Itt az anyag, amit a Bűnügyi Nyilvántartóból kaptunk. Meyer egy műanyag dossziét tett Byrnes asztalára, és visszalépett a helyére a többi nyomozó közé, akik katonás rendben felsorakoztak a hadnagy íróasztala előtt. Egyiküknek sem volt mosolygós kedve. Legkevésbé a hadnagynak, hiszen valakinek elő kellett rukkolni azzal az ötvenezer dollárral még tizenkét óra előtt, és számba kellett venni azt a lehetőséget, hogy a polgármester-helyettes hamarosan elindul a nagy mennyei városháza felé, úgyhogy senkinek se volt mosolygós kedve. A hadnagy kinyitotta a dossziét, elsőnek az ujjlenyomatkártya fotókópiáját vette kézbe, futólag ránézett, azután Calucci bűnügyi nyilvántartó lapjának másolatát húzta elő. Átolvasta és megkérdezte: NYILVÁNTARTÁSI IRODA Név: Peter Vincent Calucci Nyilvántartási napló száma: P 421904 Felvett név, álnév: Calooch, Cocch, Kook______ Lakhelye: Isola South 91-edik utca 336. Születésének időpontja: 1938. okt. 2. Kora: 22 Születési hely: Isola_______________________ Magassága: 111 cm Súlya: 78 kg Hajszíne: barna Szeme: barna_______________________________ Bőrszíne: kreol Foglalkozása: építőipari munkás Sebhely vagy tetoválás: vakbélműtétheg. Tetoválás nincs______________________________________ Letartóztatta: Henry Butler járőr A detektív azonosítási száma: 63-R1-1605-1960 Letartóztatás időpontja: 3/14/60 Isola North" Vádemelés oka: Rablás A bűntény rövidleírása: Calucci behatolt a North 65-ik utca 812. szám alatt lévő benzintöltő állomásra, és fegyverrel fenyegette a kútkezelőt, amennyiben az nem hajlandó kinyitni a széfet. A kezelő azt mondta, hogy nem ismeri a kombinációt. Calucci csőre töltötte a fegyvert, és lőni készült, amikor Butler járőr odaérkezett (63-as körzet), és elfogta.

Korábbi priusz: nincs______________________ ítélethozatal: Büntetőbíróság, 1960. március 15. Az ítélet alapját képező vád: rablás. A 2125. büntetőtörvény alapján_____________________________ Ítélet: Bűnösnek találtatott 7/8/60 Castleview Börtönben letöltendő 10 évre ítélve. -- Mikor szabadult? -- Megátalkodott fickó. Miután büntetésének egyharmadát leülte, a további büntetés elengedéséért folyamodott, de elutasították. Minden évben újra kérelmezett, végül is hét év után kiengedték. Byrnes a jelentést nézte. -- Hol dolgozott? -- kérdezte. -- Építéseken. -- Lehet, hogy ott jött össze Brescával? -- Calucci nevelőtisztje közölte, hogy az utolsó munkahelye az Abco Construction nevű cégnél volt, felhívtuk a társaságot, a nyilvántartásukban szerepelt egy La Bresca nevű ember, aki ugyanabban az időben ott dolgozott. -- Jut is eszembe, van priusza ennek a La Brescának? -- Nincsen, uram. -- És Calucci a börtön óta tiszta? -- A nevelőtiszt véleménye szerint igen, uram. -- És ki lehet az a Dóm nevű illető, aki csütörtök éjjel hívta La Brescát? -- Elképzelésünk sincs róla, uram. -- És miért nincs elképzelésünk, mert La Bresca kiszúrta, hogy maga követi őt, igaz, Kling? -- Igen, uram. Így van, uram. -- Brown még mindig a lehallgató mellett ül? -- Igen, uram. -- Próbálkoztak már a besúgóinkkal? -- Nem, uram, még nem. -- Az ördögbe! Mikor akarnak végre megmozdulni? Déli tizenkét óráig át kell adnunk ötvenezer dollárt! Most negyed tizenegy! Hogy a francba... -- Uram, megpróbáltunk ráállni Caluccira. A nevelőtisztje adott egy címet, odaküldtünk egy embert, de a háziasszonya közölte, hogy tegnap reggel óta nem látta. -- Persze hogy nem! -- dühöngött Byrnes. -- Mindkettőjüket felszedte már az a szőke nő vagy ki a fene, és most éppen azt tárgyalják, hogyan fogják megölni Scanlont, ha nem kapják meg a kért összeget. Kerítsék elő Danny Gimpet vagy a Hájas Donnert, próbálják megtudni, ismernek-e egy Dóm nevű fickót, aki egy nagyobb dohányt vesztett a két héttel ezelőtti bunyón! Ki a franc bunyózott egyébként két héttel ezelőtt? Bajnoki meccs volt? -- Igen, uram. -- Rendben van. Akkor indulás, csipkedjék magukat! Carellán kívül tart más is kapcsolatot Gimppel? -- Nem, uram. -- És Donnerrel?

-- Én, uram. -- Akkor nyomás, keresse meg, Willis! -- Igenis, uram. Hacsak nincs éppen Floridában. A téli hideg elől oda szokott menekülni. -- A nyomorult spiclik, délre utazgatnak! -- zsörtölődött Byrnes. -- Mi pedig itt rohadunk egy rakás őrülttel a nyakunkban, akiknek az a rögeszméjük, hogy gyilkolniuk kell. -- Igenis, uram! -- mondta Willis, és elhagyta az irodát. -- Mi van azzal a másik lehetőséggel, hogy ez az egész a Süket bulija? Jesszusom, remélem, ezt nem gondolják komolyan! Remélem, hogy csak La Bresca, Calucci meg az a szőke démon, aki múlt éjjel ellopta a fiút maga elől, Meyer... -- Igen, uram... -- ... és nem az a nyomorult Süket került elő megint. Egyébként beszéltem a rendőrfőnökkel a dologról, és beszéltem a polgármester-helyettessel, sőt magával a polgármesterrel is, mindannyian egyetértettünk abban, hogy szó sem lehet az ötvenezer dollár kifizetéséről! Meg kell próbálnunk nyakon csípni azt az embert, aki majd eljön az ételhordóért, talán kiderül, hogy hová vezetnek a szálak. Scanlonnak pedig védelmet kell biztosítanunk, egyelőre ez minden. Azt akarom, hogy maguk ketten intézzék az éthordó elhelyezését, és szem elől ne tévesszék azt a padot, azt akarom, hogy még ma idehozzanak egy gyanúsítottat, és azt akarom, hogy addig puhítsák, amíg nem beszél, hívjanak ide egy ügyvédet, ha esetleg erősködik a Miranda-Escobedo betartása miatt. Eredményt akarok még ma! Felfogták végre? -- Igen, uram -- felelte Meyer. -- Igen, uram -- visszhangozta Kling. -- Gondolják, hogy elboldogulnak ezzel a feladattal, és nem fogják elbaltázni, mint ahogy elbaltázták La Bresca megfigyelését? -- Igen, uram, elboldogulunk. -- Akkor munkára fel! És vissza ne merjenek jönni üres kézzel! -- Igen, uram -- válaszolta Kling és Meyer egyszerre, és elhagyták az irodát. -- És mi van azzal a kokós libával, egy lakásban volt a gyilkosunkkal? -- kérdezte Byrnes Hawestól. -- Ezt vallotta, uram -- mondta Hawes. -- És magának, Cotton, mi a véleménye erről? -- Véleményem szerint mindent elkövetett, hogy a lány hullamerev legyen, mire megkezdi a lövöldözést, ez a véleményem, uram. -- Ennél nagyobb baromságot még senki nem akart megetetni velem -- mondta Byrnes. -- Menjen a pokolba, menjen, segítsen Meyernek és Klingnek, menjen, és hívja fel a kórházat, tudja meg, mi van Carellával, menjen, és csípje nyakon azt a két gyújtogató stricit, aki kikészítette, menjen, és csináljon már valamit, az isten szerelmére! -- Igen, uram -- mondta Hawes, és kioldalgott a szobából. Andy Parker felriadt a nagy sürgés-forgásra. Megmosta a kezét és arcát hideg vízzel, kifújta az orrát, aztán így szólt: -- A festők elköszöntek, üdvözletüket küldik. -- Végre egy jó hír -- mondta Meyer.

-- Azonkívül volt egy telefonhívása is a Kerületi Ügyészi Irodából. -- Ki keresett? -- Rollie Chabrier. -- Mikor hívott? -- Úgy félórája. -- Miért nem kapcsolta be? -- Miközben ott voltak a hadnaggyal? No, nem, uram! -- Nagyon vártam ezt a hívást -- mondta Meyer, és azonnal tárcsázta Chabrier számát. -- Mr. Chabrier irodája -- mondta egy kellemes női hang. -- Bernice, itt Meyer Meyer a nyolcvanhetesektől. Hallom, hogy Rollie keresett nemrég. -- Tényleg kereste -- hangzott a válasz. -- Lenne olyan drága kapcsolni őt? -- Ma már nem jön vissza. -- Hogyhogy nem jön vissza? Hiszen még csak pár perccel múlt tíz? -- Nos -- mondta Bernice --, senki sem szeret szombaton dolgozni. A fekete éthordót, amely körülbelül ötvenezer bankjegy méretű újságpapír-darabkát tartalmazott, Cotton Hawes nyomozó a Grover Parkba vezető Clinton Street-i sétány harmadik padjára helyezte, Hawes meleg alsóneműt, pulóvert, kötött kabátot, öltönyt, felöltőt és fülvédőt viselt. Szenvedélyes síelő volt, síelt ő már olyan napokon is, amikor a hegy lábánál a síbázison mínusz négy, odafent a hegytetőn pedig mínusz harminc fok volt, és síelt ő már olyan napokon is, amikor kezén-lábán csúszott le egyvégtében a hegyről, nem szórakozásból, nem is sportból, pusztán azért, hogy mielőbb közel kerüljön a menedékház kályhájának melegéhez, mielőtt teste fagyott darabokra törne. De ilyen hideget még sohasem érzett. Az is borzasztó, hogy szombaton dolgoznia kellett, de az már egyenesen otrombaság, hogy olyankor kellett dolgoznia, amikor az időjárás azzal fenyegette az embert, hogy kocsonyává fagyasztja a vérét. Ezen a szombaton csak néhány mindenre elszánt ember dacolt az évszakhoz nem illő széllel és időjárással, úgymint: 1. egy perecárus, a Clinton Street-i sétány bejáratánál, 2. két imádkozó apáca a park második padján, 3. egy csókolózó szerelmespár a harmadik pad mögötti füvön, hálózsákba bújva, 4. egy vak ember a negyedik padon, vakvezető német juhászkutyájával és a kenyérmorzsákat csipegető galambokkal körülvéve. A perecárus egy Stanley Faulk nevű detektív volt, akit a park másik oldalán lévő 88-as körzettől kölcsönöztek, ötvennyolcadik évét taposta, különös ismertetőjele a pödrött, deresedő harcsabajusz, melyet illő méltósággal viselt. Ez a bajusz könnyen felismerhetővé tette saját körzetében, ennek következtében leszűkült a rábízható feladatok köre. De ez a bajusz ugyanazt a hatást gyakorolta a rosszfiúk lelkére, mint a zöld-fehér rádiós járőrkocsi, nevezetesen, hogy ráijesszen a bűnözőkre, és elrettentse őket. Faulk nem túlzottan lelkesedett az ötletért, hogy szolgálatra vezényelték a nyolcvanhetesekhez egy olyan napon, mint ez a mai, jó meleg pulóvereket öltött magára, és egy fekete kardigánt, amelyen a cukorkaárusok

emblémája díszelgett, öltözékét egy fehér kötény tette teljessé. Állt a kocsija mögött, a pereceket hosszú rudakra akasztotta. Az adóvevőt a kocsi tetejébe telepítették. A két imádkozó apáca: Meyer Meyer detektív és Bért Kling valójában nem a Miatyánkot mormolták, hanem Byrnest szidták, amiért a hadnagy érzetük szerint méltatlanul kipellengérezte őket Hawes és Willis előtt, ez a megszégyenítés kellemetlen perceket okozott nekik. -- Még most is rohadtul érzem magam -- suttogta Meyer. -- Miért? -- suttogta vissza Kling. -- Úgy érzem, mintha dróton rángatnának. A szerelmespár szerepének betöltését Hawes és Willis egymás között sorshúzással döntötték el. A vitát közöttük a szerelmespár nőtagja, az Eileen Burke névre hallgató rendőrnő robbantotta ki, akivel néhány éve Willis együtt dolgozott egy lopási ügyben. Eileennak vörös haja és zöld szeme volt, Eileennak remekbe szabott, izmos lába és formás bokája volt, Eileennak káprázatos melle volt, és bár Eileen lényegesen magasabb volt, mint Willis (aki éppen csak elérte a testületnél előírt 170 centiméter), ez Willist egyáltalán nem zavarta, mert mindig is vonzódott a nálánál magasabb lányokhoz, és azok sem idegenkedtek tőle. -- Azt várják el tőlünk, hogy élethűen alakítsuk a szerepünket -- mondta Eileennak, és szorosan magához ölelte a meleg hálózsákban. -- Már kezd kisebesedni a szám. -- Csodás szája van. -- Azt várják el tőlünk, hogy a dolgunkat végezzük. -- Hm! -- hangzott a válasz. -- Viszi el a kezét a fenekemről! -- Ó, ez a feneke? -- Pszt! Figyeljen csak! -- suttogta hirtelen a lány. -- Hallom. Jön valaki. Legjobb, ha most megcsókol! A lány megcsókolta, Willis fél szemmel a padot leste. Egy maga előtt babakocsit toló dajka haladt el mellettük. Ki lehet az az eszement őrült, aki ilyen lélekdermesztő időben az utcára küld egy csecsemőt? A nő egyre távolodott a kocsival. Willis rendületlenül csókolózott Eileen Burke B kategóriás nyomozóval. -- Szer... nte... elm... m... a nő -- nyögdécselte Eileen. -- Mit mond? -- nyögött Willis. -- Azt mondtam, hogy szerintem elment már a nő mondta Eileen, miközben elfordította az arcát hogy egy kis levegőhöz jusson. -- Ez meg mi?! -- kérdezte hirtelen Willis. -- Mit rémüldözik, fehér bőrű testvérem? Ez csak a szolgálati pisztolyom -- nevette el magát a lány. -- Az ösvényre gondoltam. Figyeljen! Hallgatózni kezdtek. Valaki a pad felé közeledett. Richárd Genero civil ruhában üldögélt a negyedik padon, sötét szemüveget viselt, német juhászkutyája fejét simogatta, és kenyérdarabkákat dobált a galamboknak, egyfolytában a nyár után áhítozott, tisztán látta azt a fiatalembert, aki gyors léptekkel közeledett a harmadik padhoz, felkapta az éthordót, kutatva körbenézett,

aztán elindult, nem a kijárat, hanem a park belseje felé. Genero egy pillanatra megzavarodott. Most mit tegyen? Őt valójában csak azért osztották be erre a szolgálatra, mert a körzetben ezen a délutánon nem volt több használható ember (márpedig a bűnesetek megakadályozásánál, legyen az bármely időben és bármely napon, nincs fontosabb feladat, még akkor sem, ha éppen egy szombati napról van szó), és valójában olyan helyre osztották be, ami legkevésbé veszélyes, úgy gondolván, hogy aki az éthordót elviszi, az azon nyomban visszafelé indul a parkból a Grover Avenue felé, ahol Faulk, a pereces és Hawes, aki a saját kocsijában a kanyarnál várakozik, azonnal nyakon ragadják őt. De a gyanúsított befelé indult a parkban, Genero padja felé, akinek nem volt kenyere az erőszak, úgyhogy csak ült, és azt kívánta, hogy bár inkább otthon heverészne az ágyban, és élvezné a forró zöldséglevest, amit a mamája feltálalna neki, miközben régi olasz dalokat dúdolgatna a fülébe. A lábánál pihenő kutya kitűnő rendőrségi kiképzést kapott, mielőtt kirendelték volna ide a negyedik padra Generót az őrszobán, megismertették néhány kéz- és hangjelzéssel, mit sem törődve azzal, hogy Genero világéletében félt a kutyáktól, különösen az ilyen nagyobb fajtáktól, az a lehetőség pedig végképp riadttá tette, hogy a kutya esetleg félreérti az uszítást. Mert mi van akkor, ha a kutya az ő torkának ugrik a fiatalemberé helyett, aki már csak néhány lépésre volt tőle, egyre sietősebben lépkedett, és egyre türelmetlenebbül tekingetett jobbra-balra. Tegyük fel, hogy ez történik, és akkor ez a dög cafatokra tépi, és akkor mit mondana a mamája? Che bella cosa! Épp rendőrnek köllött neked menni? Willis felcsúsztatta adó-vevőjét a lány mellé, és hadarva beszámolt a fejleményekről Hawesnak, aki a kocsijában a Gorver Avenue-n várakozott, a legjobb helyen ahhoz, hogy az ellenkező irányba elszelelő embert elszalassza. Willis dühösen igyekezett lerángatni a hálózsák cipzárját, amely úgy tűnt, elakadt valamiben. Willist valójában nem zavarta, hogy nem tud kibújni egy hálózsákból, ha olyan valakivel oszthatja meg, mint Eileen Burke, aki izegve-mozogva próbált segíteni, hogy kiszabaduljanak, de Willis előtt felrémlett a hadnagy arca, aki ugyanúgy lerámolja majd őt, ahogy Klinggel és Meyerrel tette reggel, és ez arra ösztökélte, hogy valóban lerángassa azt az átkozott cipzárt, még mielőtt Eileen Burke élvezni kezdené ezt a tipitapit. Generónak természetesen halvány gőze sem volt arról, hogy Hawest már értesítették a fejleményekről, mindössze annyit észlelt, hogy a gyanúsított karnyújtásnyira tőle elhaladt a pad előtt. Felugrott, lekapta fekete szemüvegét, kinyitotta kabátja harmadik gombját, úgy, ahogy ezt a tévékrimikben látta, előkapta a pisztolyát, és lőtt. A saját lábába. A gyanúsított futásnak eredt. Genero a földre rogyott, a kutya nyalogatni kezdte az arcát. Willisnek végre sikerült kikecmeregnie a hálózsákból, Eileen is begombolta a blúzát, megigazította a harisnyatartóját, és helyrerángatta magán a félrecsúszott kabátot, Hawes rohanva érkezett a parkba, a harmadik pad mellett megcsúszott a felfagyott úton, és teljes hosszában elvágódott a földön, akár kezét-lábát törhette volna. -- Állj! Rendőrség! -- ordított Willis.

És csodák csodája, a gyanúsított azonnal megtorpant, és megvárta, amíg Willis fegyverrel a kezében és rúzsfoltokkal az arcán odaér hozzá. A gyanúsítottat Alán Parrynak hívták. Tájékoztatták jogairól, ő azonban ügyvéd jelenléte nélkül is hajlandó volt válaszolni minden kérdésre, pedig ezúttal az ügyvéd készenlétben állt, várva arra az esetre, ha követelnék a jelenlétét. -- Hol laksz, Alán? -- kérdezte Willis. -- Itt a saroknál. Ismerem én magukat, fiúk, mindig látom magukat a környéken. Nem ismernek meg? Itt lakom a saroknál. -- Ismeritek? -- kérdezte Willis a többieket. Mindegyikük rázta a fejét. Körbefogták a fiút, a pereces, a két apáca, a szerelmespár és a nagydarab vörös hajú férfi, ősz tinccsel a fején, meleg alsóneműben és lüktető bokával. -- Miért szaladtál el, Alán? -- faggatta Willis. -- Mert lövést hallottam. Ezen a környéken, ha lövöldözést hall az ember, tüstént szaladhatnékja támad. -- Ki a társad? -- Milyen társam? -- A társad, aki benne van a buliban? -- Miben van benne? -- A beígért gyilkosságban! -- Mibeeen? -- Ne kábíts, Alán! Szórakozol velünk? Hát elszórakoztathatunk! -- Hé, ember! Rossz nyomon jár -- mondta Parry. -- Hol akartátok elosztani a dohányt? -- Milyen dohányt? -- A dohányt, ami abban az éthordóban van! -- Figyeljen! Most láttam életemben először ezt az éthordót. -- Ötvenezer dollár van abban az éthordóban! mondta Willis. -- Na, ki vele, Alán, ne tettesd magad hülyének! Alán vagy nagyon ügyesen alakított, vagy valóban sejtelme sem volt róla, hogy ötvenezer dollárnak kéne lenni az éthordóban, amit elvitt a padról. Lassan ingatta a fejét, és bizonygatta: -- Igazán nem tudok semmit a dohányról, csupán megkértek, hogy hozzam el a padról ezt az éthordót, és én megtettem. -- Ki kért meg rá? -- Egy tagbaszakadt, szőke fickó, aki nagyothalló készüléket viselt. -- Elvárod, hogy ezt elhiggyem? -- mondta Willis. Ez a végszó megbeszélt fordulat volt a nyolcvanhetesek között, melyet gyakran alkalmaztak a gyanúsítottak kihallgatása során, Meyer azonnal vette a lapot, és közbeszólt: -- Nyugalom, Hal! Ez volt a jeladás, amely Willis tudomására hozta, hogy elérkezett az idő az ellentétes szerepek eljátszására. (Az ezután következő színjátékban Willis játssza majd a megátalkodott zsarut, aki szitkok özönét okádja szegény kis Alán Parryra, míg Meyer, a szimpatikus atya figuráját alakítja.) A többi nyomozó pedig -- beleértve Faulkot is a 88-asoktól, akinek szintén nem volt idegen ez a módszer, gyakran

alkalmazta maga is saját körzetében --, miként a görög tragédiák kórusa, tárgyilagosan és pártatlanul asszisztál az eseményekhez. Willis, anélkül hogy egy pillantást is vetett volna Meyerre, kifakadt: -- Hogy érted azt, hogy nyugalom? Ez a kis nyavalyás egyfolytában hazudik, mint a vízfolyás, mióta behoztuk ide! -- De hátha mégis ott volt az a hallókészülékes magas, szőke férfi -- mondta Meyer. -- Adj neki még egy lehetőséget, hogy elmondhassa nekünk! Jó? -- Persze! És volt ott egy csíkos elefánt is, rózsaszínű pöttyökkel az oldalán! -kiabált Willis. -- Ki a társad, te kis nyavalyás?! -- Igazán nincs semmiféle társam -- mondta Parry. Aztán tétován Meyerhez fordult. -- Megmondaná, kérem, ennek az embernek, hogy nincs semmiféle társam? -- Higgadj le, Hal, oké?! -- mondta Meyer. -- Gyerünk, kezdd el végre, Alán! -- Hazafelé indultam, amikor egy... -- Honnan?! -- csapott rá Willis. -- Mi? -- kérdezte a fiú. -- Azt kérdeztem, honnan jöttél? -- A barátnőmtől. -- Hol lakik a barátnőd? -- A saroknál. Épp szemben a házzal, ahol lakom. -- Mit csináltál ott? -- Mit? Hát tudja, nem? -- Nem, nem tudjuk -- mondta Willis. -- Az isten szerelmére, Hal -- szólt közbe Meyer --, legalább a magánügyeibe ne turkálj, légyszíves! -- Kösz -- mondta Parry. -- Szóval meglátogattad a barátnődet -- mondta Meyer. -- Hány órakor volt ez? -- Fél tíz körül érkeztem. A lány anyja kilenckor indul melózni. Szóval körülbelül fél tízkor mentem fel. -- Munkanélküli vagy?! -- Igen, uram. -- Mikor dolgoztál utoljára? -- Nos, az úgy volt... -- A kérdésre válaszolj! -- Adj neki lehetőséget, Hal! -- Hantázik. -- Csak válaszolni próbál neked -- mondta békítően Meyer. -- Nos, mi történt, Alán? -- Volt egy állásom, de elejtettem a tojásokat. -- Micsoda? -- A Nyolcvanadik utcában egy zöldségesnél. A raktárban dolgoztam, és egy nap kaptunk egy csomó tojást, azt kellett bepakolni a hűtőszekrénybe, és leejtettem két rekeszt. Erre kirúgtak. -- Mióta dolgoztál ott? -- A középiskola befejezése óta. -- Mikor volt ez? -- kérdezte Willis. -- Múlt év júniusában.

-- Befejezted a középiskolát? -- Igen, uram. Leérettségiztem. -- És mivel foglalkoztál azóta, hogy kirúgtak a zöldségestől? -- Semmivel -- vonta meg a vállát Parry. -- Hány éves is vagy? -- Tizenkilenc leszek... hányadika van ma? -- Kilencedike. -- Akkor jövő héten leszek tizenkilenc. Március 15-én. -- Még megérheted, hogy a sitten fogod ünnepelni a születésnapodat -- közölte Willis. -- No, most már állítsd le magad! -- szólt közbe Meyer. -- Nem akarom, hogy megfélemlítsd ezt a fiút! Nos, Alán, mi történt azután, hogy ott hagytad a barátnődet? -- Találkoztam azzal a hapsival. -- Hol? -- A Corona előtt. -- Mi előtt? -- A Corona előtt. Tudják, az a mozi, amelyik be van deszkázva, háromtömbnyire innen. Ismerik az épületet, nem? -- Ismerjük -- mondta Willis. -- Hát ott. -- Mit csinált ott? -- Csak álldogált, mintha várt volna valakire. -- Aztán mi történt? -- Megállított, és megkérdezte, hogy ráérek-e? Mondtam neki, hogy az attól függ. Erre megkérdezte, akarok-e keresni öt dolcsit. Én meg visszakérdeztem, hogy mit kéne érte csinálni? Azt mondta, hogy a parkban a padon van egy éthordó, azért kéne elugranom, ha azt elhozom neki, megkapom az ötöst. Megkérdeztem tőle, hogy miért nem ő megy érte, azt mondta, hogy drótja van valakivel, és még azt hihetné az illető, hogy nem jött el. Megkért, hogy keressem meg az éthordót, és hozzam vissza ide a mozi elé, és akkor nem kerülhetik el egymást a barátjával. A Corona előtt beszélték meg a találkát. Ismerik a helyet, nem? Egy zsarut lőttek ott le egyszer. -- Mondtam, hogy ismerjük! -- vágott közbe Willis. -- Aztán megkérdeztem tőle, hogy mi van az éthordóban, azt mondta, hogy a kajája meg a szendvicsek mellett néhány apróság, aztán megkérdeztem, hogy mi az a pár apróság, erre azt mondta, hogy akarom az ötöst vagy nem. Persze elfogadtam az ötöst, és elindultam az éthordóért. -- Odaadta az öt dollárt? -Aha. -- Mielőtt elmentél az éthordóért? -Aha. -- Hazudik! -- kiáltott közbe Willis. -- Isten bizony, ez az igazság. -- Mit gondoltál, mi van az ételhordóban? Parry megvonta a vállát. -- Kaja. És más egyéb apróság. Ahogy mondta. -- Ugyan, ne kábíts! Azt képzeled, hogy bevesszük ezt a dumát?! -- fortyant fel Willis.

-- Fiam! Valójában mit gondoltál, mi van abban az éthordóban? -- kérdezte kedvesen Meyer. -- Hát... azért nem tehetnek velem semmit, mert gondoltam valamire, igaz? -- Persze hogy nem -- nyugtatta jóindulatúan Meyer. -- Ha lecsukhatnánk az embereket azért, amit gondolnak, akkor mindannyian börtönben kuksolhatnánk. Igaz? -- Az már biztos -- nevetett Parry. Meyer is elnevette magát, a görög kórus szintén nevetett. Mindenki nevetett, kivéve Willist, aki még mindig hűvös tekintettel méregette Parryt. -- Mégis mit gondoltál, mi lehet abban az éthordóban? -- kérdezte ismét Meyer. -- Fű -- mondta Parry. -- Kokós vagy? -- csapott le rá Willis. -- Nem, uram! Még csak meg se próbáltam soha. -- Tűrd fel az inged ujját! -- Nem vagyok kokós, uram! -- Hadd lássuk a karodat! Parry felgyűrte az ingujját. -- Oké -- mondta Willis. -- Mondtam magának! -- válaszolt Parry. -- Oké, mondtad. Mi a fenét akartál azzal az éthordóval? -- folytatta Willis. -- Hogyhogy mit akartam... -- A Corona az háromtömbnyire keletre van innen. Te felszedted az éthordót, és nyugat felé indultál. Mit akartál vele? -- Semmit. -- Akkor miért az ellenkező irányba indultál el? -- Nem akartam ellenkező irányba indulni. -- Nyugat felé indultál. -- Nem, nyilván csak megzavarodtam. -- Annyira megzavarodtál, hogy elfelejtetted, hol mentél be a parkba, igaz? Elfelejtetted, hogy a bejárat mögötted van, ugye? -- Nem. Nem felejtettem el, hogy hol a bejárat. -- Akkor miért befelé húztad a csíkot? -- Már mondtam. Nyilván megzavarodtam... -- Ez egy nyavalyás kis hazudozó! -- kiabált Willis. Mondhatsz akármit, Meyer, én őrizetbe veszem! -- Csak egy percet várj még! -- mondta Meyer. Ugye, tudod, Alán, hogy nagy szarba kerülhetsz, ha tényleg kábítószer van abban az éthordóban? -- Miért? Még ha kábítószer is lenne benne, nem az enyém! -- Én tudom, és hiszek neked, Alán. De a törvény nagyon szigorú azokkal szemben, akiknél kábítószert találnak. Te is tudod, hogy minden nepper, akit elkapnak, arra hivatkozik, hogy másé az áru, sőt azt sem tudja, miként került hozzá, nem az övé és így tovább. Még akkor is ezzel védekeznek, amikor egyértelműen rajtakapjuk őket. -- Hát, biztosan így van -- mondta Parry. -- Na látod, akkor megérted, hogy nem tudok neked túl sokat segíteni, ha valóban kábítószer van abban az éthordóban. -- Ez világos.

-- Nagyon is jól tudta ő, hogy nem narkó van a dobozban! A társa küldte, hogy felmarkolja a dohányt mondta Willis. -- Dehogyis! -- tiltakozott Parry. -- Valóban nem is hallottál arról az ötvenezer dollárról? -- kérdezte halkan Meyer. -- Semmit! -- mondta Parry, és megrázta a fejét. Mondom, hogy a Corona előtt találkoztam azzal a pasival, és egy ötöst adott, hogy elhozzam az éthordóját! -- Amit te meg akartál fújni! -- szólt közbe Willis. -- Micsodaaa? -- Hol akartad neki odaadni? -- Hős... tétovázott Parry, és Meyerre pillantott, aki bátorítóan bólogatott felé. -Nos, arra gondoltam, ha kábítószer van benne, akkor hozzájuthatnék egy kis dohányhoz. Ezen a környéken egy csomó fickó örömest fizetne az ilyen áruért. -- Na, fiacskám, akkor nyisd ki gyorsan azt az éthordót! -- mondta Willis. Parry megrázta a fejét. -- Nem, nem akarom kinyitni. -- Miért nem? -- Ha kábítószer, akkor semmit nem tudok róla. Ha meg tényleg ötven rongy, akkor ahhoz semmi közöm. Semmiről sem tudok. Több kérdésre nem felelek. Ez minden. -- Ez minden. -- Ez minden, Hal -- mondta Meyer is. -- Eredj a francba, kölyök! -- Tényleg elmehetek? -- Aha, elmehetsz! -- legyintett fáradtan Willis. A fiú felugrott, és anélkül hogy rájuk nézett volna, kisietett a folyosóra vezető ajtón. Lefelé tartott, léptei visszhangoztak az utcára vezető vaslépcsőn. -- Nos? -- fordult Willis a többiekhez. -- Úgy haladunk, akár a rák, seggel hátrafelé mondta Hawes. -- Követni kellett volna a fiút, és nem elkapni. Lehet, hogy elvezetett volna bennünket a Sükethez. -- A hadnagynak nem ez volt a véleménye. A hadnagy szerint nincs olyan marha, aki egy idegent küld ötvenezer dollárért. A hadnagy szerint, aki eljön az éthordóért, annak a banda tagjának kell lennie. -- Nos, akkor a hadnagy ezúttal is téved! -jelentette ki Hawes. -- Tudjátok, mi az érzésem? -- kérdezte Kling. -- Nos? -- Hogy a Süket eleve tudta, semmi nem lesz az éthordóban. Ezért nyugodtan megkockáztathatta, hogy egy idegent küld érte. Tudta, hogy nem lesz ott a pénz, és tudta, hogy akárkit küld, úgyis elkapjuk. -- Ha ez igaz, akkor... -- kezdte Willis. -- Akkor meg akarja ölni Scanlont! -- fejezte be a mondatot Kling. Szemük egymásra villant. Faulk megvakargatta a fejét, aztán megszólalt: -- Nos, ha a továbbiakban nincs szükségetek rám, jobb lesz, ha visszamegyek a park túloldalára! -- Oké, Stan, kösz a segítséget -- mondta Meyer. -- Ugyan, szóra sem érdemes -- legyintett Faulk, és ott hagyta őket.

-- Kimondottan kellemes volt a megbízatásom -- jelentette ki Eileen Burke, és jelentőségteljes pillantást vetett Willisre, majd a fenekét ringatva ő is kivonult a szobából. -- Nem zörög a haraszt... dúdolta Meyer. -- Ha a szél nem fújja! -- fejezte be a dalt Kling. 136 -- Menjetek a francba! -- mordult rájuk Willis. Majd hirtelen meggondolta magát, és alázatosan hozzátette: -- Kedvesnővérkék! Ha senki sem szeret szombaton dolgozni, akkor végképp nincs ember, aki ezt szombaton este tenné szívesen! Szombaton este, babám, bele kell rúgni a nagybőgőbe, szombaton este el kell menni valahová, és szögre kell akasztani minden terhet. Szombaton este az ember selyempapucsot vesz, és bársonyköntöst, ledobja magáról a monogramos, mandzsettás inget, még a köldökét is bekölnizi, és nevetve, jókedvűen múlatja az időt. Még ez az elátkozott város is más arcot mutat szombaton este, kontúrjai meglágyulnak, illatos és kisminkelt és meghódítható, fényeinek csillogása hátborzongatóan gyönyörű. A pirosak, a narancssárgák, a neonok kékje és a vibráló zöldek kacsintgatnak az emberre szüntelen, mintha egy gyors találkára hívogatnák egy kis házikóba, ahol a párnán, a felhőkarcolók áttetsző hűvössége mögött minaretekről álmodhat az ember. Izgalom is akad ebben a városban szombaton este, de ez is átszellemül egyfajta várakozástól. Nem is olyan elátkozott ez a város. Legalábbis szombat este nem az. Nem az, ha közel áll a szívedhez. Senki sem szeret szombaton este dolgozni. Mivel senki sem szeret szombaton este dolgozni, a 87. körzet nyomozói örülhettek volna, amikor a rendőrfőnök felhívta Byrnes hadnagyot, és közölte vele, hogy a Kerületi Ügyészség biztonsági embereit bízta meg Scanlon polgármester-helyettes védelmével. Ha egyáltalán képesek lettek volna bármit is érezni a 87-esek, akkor szerencsésnek érezhették volna magukat. A rendőrfőnök döntése ennek ellenére váratlanul érte őket. Mindegyikük elindult külön-külön, hogy eltöltse a szombat estét, ki folytatta a munkát az utcán, ki hazament pihenni, de mindegyiküket a közös kudarc érzése hatotta át. Egyikük sem sejtette, hogy milyen szerencséjük volt. A Kerületi Ügyészség két nyomozója nagy tapasztalattal rendelkezett, már azelőtt is végeztek ehhez hasonló kényes munkát. Amikor azon az estén a polgármester-helyettes személyes sofőrje értük jött, már a Törvényszék épülete előtt álltak a járdán, ami csak néhány sarokra volt a kerületi ügyész irodájától. Pont nyolc óra volt. A polgármester-helyettes sofőrje fél órával korábban hozta ki a városi garázsból a Cadillac limuzint. Leporolta az üléshuzatot, fényesre törölte a sárhányót, szarvasbőrrel megtisztogatta az ablakokat, és kiürítette a hamutálat. Miután mindennel elkészült, elégedetten nyugtázta, hogy a két detektívre nem kellett várakoznia. Utálta a pontatlan embereket. A polgármester-helyettes lakásához hajtottak a Smoke Rise-ra, ott az egyik detektív kiszállt a kocsiból, és becsöngetett a bejárati ajtón, fekete egyenruhás szobalány engedte be a hatalmas kőházba. A polgármester-helyettes lesétált a hallba vezető hosszú márványlépcsőn, kezet rázott a Kerületi Ügyészség biztonsági emberével,

elnézését kérte, amiért a szombat estéjét kénytelen igénybe venni, és néhány megjegyzést tett erről az “ostoba ügyről", majd felszólt a feleségének, hogy a kocsi megérkezett. Pár pillanat múlva az asszony megjelent a lépcsőn, a polgármester-helyettes bemutatta őt a Kerületi Ügyészség biztonsági emberének, aztán elindultak az ajtó felé. Először a detektív lépett ki, figyelmesen körbenézett az utcán, még a házat szegélyező bokrok alá is bekukkantott, azután a gépkocsihoz kísérte a polgármester -helyettest és a feleségét. Kitárta a kocsi ajtaját. A másik detektív ezalatt a kocsi túloldalán állt, és amikor a házaspár elfoglalta a helyét, társával együtt ő is beült a szemközti pótülésre. A kocsi műszerfalán levő óra 8 óra 30 percet mutatott. A polgármester-helyettes személyi sofőrje elindította a kocsit, a polgármester-helyettes viccekkel szórakoztatta a detektíveket, méltóságteljesen haladtak a szélfútta, elegáns Smoke Riseon, végighajtottak a folyó északi partján, majd egy bekötőútra fordultak, amely a River Highwayre vezetett. Az újságok már egy héttel korábban hírül adták, hogy ezen az estén, kilenc órakor a polgármester-helyettes beszédet fog rnondani a város legnagyobb zsinagógája előtt. A polgármester-helyettes Smoke Rise-i háza mindössze tizenöt percre volt a zsinagógától, ezért a sofőr kényelmesen és óvatosan vezetett, a Kerületi Ügyészség két biztonsági embere pedig szemmel tartotta a Cadillac mellett jobbról-balról elhúzó gépkocsikat. Amikor a műszerfalon levő óra 8 óra 45 percet mutatott, a Cadillac felrobbant. Nagy erejű pokolgép volt. Valahol a motortérben helyezték el, a szétrobbanó acélszilánkok papundekliként tépték le a kocsi tetejét, a robbanás ereje a kocsiajtót az úttestre röpítette. Az autó irányíthatatlanul átszáguldott két sávot, aztán oldalára dőlt, mint egy acélszörnyeteg, és lángba borult. Egy mellette haladó sportkocsi megpróbálta kikerülni a lángoló Cadillacet. Ekkor következett be a második robbanás, és a sportkocsi nekicsapódott a folyót szegélyező vaskorlátnak. Amikor a rendőrség megérkezett, a szerencsétlenül járt két autó utasai közül csak egyetlen személyt találtak élve, egy sebektől vérző tizenhét év körüli lányt, aki a sportkocsi szélvédőjén keresztül kirepült az úttestre. Vasárnap délelőtt 10-től 12-ig tartott a látogatási idő a Buena Vista Kórházban. Ez forgalmas nap volt, sokkal forgalmasabb, mint például a szerda, mert szombat este gyakoribbak a balesetek, törnek a kezek-lábak, törnek a fejek, reccsennek a bordák. Sehol nincs olyan sürgés-forgás, mint szombat este egy nagyvárosi kórház baleseti ügyeletén. Vasárnap délelőtt aztán mi sem természetesebb, mint meglátogatni a kórházban a barátokat, rokonokat, akik szombaton szerencsétlenül jártak. Steve Carellát csütörtök este érte el balsorsa, most vasárnap délelőtt felpárnázva üldögélt az ágyában, és várta, hogy felesége, Teddy megérkezzen hozzá, elnyűttnek és ápolatlannak érezte magát, holott alig tíz perce borotválkozott. Pár nap alatt a kórházban négy kilót fogyott (nem egyszerű feladat egy időben enni és lélegzetet venni, úgy, hogy közben az ember feje be van pólyálva, és az orra le van ragasztva), sajgótt minden porcikája, és úgy érezte, minden mozdulat újabb és újabb sebet ejt rajta, és ez nemigen tett jót a közérzetének. Csütörtök este óta éppenséggel elég ideje volt végiggondolni a történteket, a düh, az indulat és az elszánt bosszú egyaránt helyet kapott gondolataiban, végül is arra a

következtetésre jutott, hogy a Süket felelős mindenért. Ennek annál is inkább így kell lennie, meditált Carella, mert csak így magyarázható a két nyavalyás csavargóval szembeni veresége (különben, Krisztus szerelmére, hogyan fordulhatna elő, hogy egy ilyen tapasztalt nyomozót kikészítsen két semmirekellő kölyök), vereségéért csak a mesterbűnöző lehet felelős. A mesterbűnözők arra is jók -gondolta Carella --, hogy az ember mentséget találjon a saját gyengeségére. Meyer régi kedvenc zsidó vicce jutott eszébe: A hadnagy buzdítja a katonákat a lövészárokban: “Most pedig kitörünk, fiúk! Közelharcra kerül sor, ember ember ellen!" Ojve -- sóhajt Jankele --, nem mondhatnák meg, hogy név szerint ki az én emberem, hátha meg tudnánk egyezni." Carella pontosan tudta, ki az ő embere. Hogy a Süket valóban mesterbűnöző volt-e, vagy sem, ez vita tárgyát képezheti. Carella elhatározta, amint hazamegy, legelőször ezt fogja megvitatni kollégáival. Hazameneteléről az agysebész szerint, aki megvizsgálta a koponyáját, csak csütörtök táján lehet szó, mert ezek az ütésből származó eszméletvesztések együtt járhatnak belső vérzéssel, ilyen esetben legalább egy hét szigorú megfigyelésre van szükség. Próbálna csak az ember vitatkozni az orvosokkal! Talán a Süket nem is mesterbűnöző. Talán csak ügyesebb, mint azok a rendőrök, akikkel szembekerült, és ez gátlástalan tettekre bátorítja őt. Adva van egy szuperintelligens bűnöző, előfordulhat-e, hogy egy átlagos intelligenciájú zsaru rájön, milyen ördögi tervet eszelt ki? Erről van szó! -- gondolta magában Carella. Ördögi! Ez az! Ördögi. Mert ördögi terv, hogy ötezer dollárt követel, aztán megöli a park- és közterületfelügyelőségi főtanácsost, és ördögi terv, hogy ötvenezer dollárt követel, és aztán kinyírja a polgármesterhelyettest, elgondolni is szörnyű, mennyit fog követelni legközelebb, és ki lesz a következő áldozat? Mert biztos lesz még újabb követelése, amit ha nem teljesítenek, ismét egy ember életébe kerül. Vagy nem lesz? Hogyan tudná egy átlagos ember követni ezt az ördögi logikát? Sehogy, mert ő mesterbűnöző. Ugyanakkor -- latolgatta Carella -- ő egy emberi lény, és számol az emberi tényezővel. Úgy okoskodik, hogy feltételeket szab, és büntet, úgy okoskodik, hogy minden egyes esetben megpróbáljuk megállítani őt, de azzal, hogy próbálkozásaink kudarcba fulladnak, mi kényszerítjük, hogy beváltsa fenyegetéseit. Ez pedig azt jelenti, hogy korábbi két zsarolási kísérlete egy nagy buli előkészítése csupán. Vélhetően felfelé halad a társadalmi ranglistán, a második követelése tízszerese volt az első összegnek, fejem tenném rá, hogy a következő kijelölt áldozat James Martin Vale, a polgármester lesz, és ezúttal is a tízszeresét fogja követelni az előző ősszegnek: ötszázezer dollárt! Ez aztán a nagy kaszálás! Én csak egy mesterbűnöző másodhegedűse vagyok? Másodhegedűsnek kell lennem mellette? Valóban egy nagy vad elejtésére készül, vagy valami egészen más ördögi (már megint itt tartunk) terv munkál az agyában?" Ebben a pillanatban Teddy Carella lépett be a kórterembe. Ettől a pillanattól kezdve csak arra tudott gondolni, hogy ő csókolja meg előbb a feleségét, vagy fordítva. Miután az ő orra le volt tapasztva, az asszonyra bízta a döntést, Teddy leleményesen oldotta meg ezt a feladatot, amelytől Carella agyában vad, ördögi terv született, amit ha sikerül megvalósítania, örökre kitiltják a Buena Vista Kórházból. Még az egyágyas szobákból is.

Richárd Genero járőr szintén ebben a kórházban feküdt ezen a vasárnap délelőttön, de gondolatai távolról sem voltak erotikusak, sokkal inkább nagyra törők. A gyilkosságokat általában nem verték nagydobra, de ezen a reggelen egy szemfüles riporter kiszimatolta, hogy Genero lábsérülése és a tegnap esti Scanlon-gyilkosság között lehetséges valami kapcsolat. A rendőrségnek és a városi hivatalnokoknak sikerült megakadályozniuk, hogy a lapok megszellőztessék a zsaroló telefonhívások és a levelekről szállingózó híreket, de az egyik fővárosi napilap újságírója azon elmélkedett cikkében, hogy vajon a park mellett levő külvárosi körzet nyomozói tudtak-e a polgármester-helyettes életét fenyegető veszélyről, és vajon nem ezzel kapcsolatos-e az a csapdát állító akció, melynek során egy bátor közrendőr megsebesült a lábán, amikor megkísérelte elfogni a feltételezett gyilkost. A riporter bárhonnan is ásta elő ezt az információt, elfelejtette közölni, hogy Genero saját maga lőtt a lábába, és hogy a kutyától meg a bűnözőtől való félelme, valamint az ilyen helyzetekben való járatlansága akadályozta meg abban, hogy a menekülő után lőjön. Genero apja, aki maga is közalkalmazott volt, több mint húsz évet töltött el a Köztisztasági Hivatalnál, mit sem tudott arról, hogy a fia véletlenül lőtt a saját lábába. Csupán annyit tudott, hogy a fia igazi hős. És ahogy az egy hősnek dukál, fehér kartondobozba csomagolt tortát vitt a kórházba, feleségével ült a fia ágya szélén a negyedik emeleti kórterem csendjében, és nézték, ahogy fiuk a süteményt majszolja, és latolgatták Genero majdnem biztosnak mondható előléptetését C kategóriás detektívvé. Az előléptetés gondolata eddig fel sem merült Genero fejében, de ahogy apja előadta a parkban lezajló előző napi eseményeket, ecsetelte bátor helytállását, maga is hinni kezdte, hogy nélküle aligha fogták volna el a gyanúsítottat. A lábába küldött figyelmeztető lövés nélkül a menekülő Alan Parry soha nem állt volna meg. Az a tény, hogy Parry közben gyanún kívül került, egyáltalán nem zavarta. Most, hogy kiderült, Parry nem jelentett veszélyt, az egy dolog, de hol voltak akkor a többiek, amikor Parry egyenesen felé szaladt az ételhordóval és isten tudja, még mivel a kezében, akkor hol voltak a többiek? És honnan tudhatták, amikor Genero bátran előrántotta a fegyverét, hogy Parry csak egy ártalmatlan senki, no nem, uraim, ezt ott, akkor lehetetlen volt megmondani. -- Bátor voltál, fiam -- jelentette ki Genero apja, és lenyalta a szája széléről a sajtmaradékot. -- Te állítottad meg! -- Ez igaz -- mondta Genero, és ez igaz is volt. -- Te kockáztattad az életedet. -- Ez igaz -- mondta Genero, és ez igaz is volt. -- Talán elő is léptetnek. -- Jó lenne. -- Felhívom a főnöködet -- szólalt meg a mama is. -- Azt ne tedd, mama! -- Perché no? -- Perché... Ne beszélj nekem olaszul, mama! Tudod, hogy alig értek pár szót. -- Vergogna! -- mondta az anya. -- Szégyen, hogy egy olasz nem érti az anyanyelvét! Felhívom a főnöködet! -- Nem úgy kell azt csinálni, mama!

-- Hát hogyan? -- kérdezte az apja. -- Terjeszteni kell mindenütt. -- Terjeszteni? Kinek? -- Az embereknek. -- Milyen embereknek? -- Például Carella is ugyanebben a kórházban fekszik, egy emelettel feljebb. Talán... -- Carella? Chi é questa Carella? -- Mama, kérlek! -- Ki ez a Carella? -- A körzet egyik nyomozója. -- Ahol te dolgozol? Si? -- Si... de már kértelek, mama! -- Ő is golyót kapott? -- Nem, őt elpáholták. -- Ugyanaz, aki rád lőtt? -- Nem, nem ugyanaz -- felelte Genero, és ez szintén igaz volt. -- Nem értem. Akkor mi köze ehhez az ügyhöz? -- Nagyon befolyásos ember. -- A főnököd is hallgat rá? -- Az egész körzet munkáját Frick kapitány irányítja, valójában ő a főnök. De Byrnes hadnagy, aki a nyomozók főnöke, igen jóban van Carellával, mind a ketten B kategóriás nyomozók. Nincs kizárva, hogy ha beszélek Carellával, és megtudja, hogy én is ott voltam tegnap, és segítettem elkapni azt a fickót, akkor szól majd néhány szót az érdekemben. -- Csak hívja fel anyád a főnöködet! -- erősködött az apa is. -- Ne! Jobb az, amit én mondtam. -- Mi kell ahhoz, hogy valaki detektív lehessen? kérdezte az anya. -- Szerencse -- mondta Genero. Sam Grossman hadnagyot mindig izgatták az érdekes szerkezetek, még akkor is, ha történetesen egy pokolgépről volt szó. Sőt a robbanószerkezetek izgatták leginkább a fantáziáját. Mert miről másról lehetne szó, megpillantva és megvizsgálva a kocsironcsot és utasainak maradványait?! Kétségtelen, hogy valaki robbanószerkezetet helyezett a polgármester-helyettes kocsijába, és kétségtelen az is, hogy a pokolgép felrobbanását meghatározott időre állították be, és nem a kocsi gyújtáskábelére kötötték a szerkezetet. A módszer felkeltette Grossman szakmai érdeklődését, a gyújtásra kötött robbanószerkezetet primitívnek tartotta, amihez nem kellett különösebb szakértelem, akármelyik Gengszteriából ideszabadult majom ismerte ezt a megoldást. Ez azonban egy időzített bomba volt, egy különleges módon időzített bomba, amelyet még csak nem is a gépkocsi órájára kötöttek rá. Honnan tudta mindezt Grossman megállapítani? Nos, a rendőrségi labor dolgozói nem tétlenkednek még vasárnap sem. Nem beszélve arról, hogy a labor emberei két óra számlapjára bukkantak a roncsok között. Az egyik a Cadillac műszerfalán levő óráé volt, a másik viszont egy agyonreklámozott, olcsó ébresztőóra számlapja. Más fontos bizonyítékra is bukkantak a roncsok között, mégpedig egy olyan transzformátor előlapjára, amely

az egyenáramot váltóárammá alakítja át. A készülék márkanevének töredéke még olvasható volt a fémlapon. Ez a három bizonyíték úgy hevert Grossman asztalán, mintha egy összerakós játék legfontosabb elemei lettek volna. Mást sem kellett tenni, mint összeilleszteni a részeket, és le kellett vonni a megfelelő következtetéseket. Kitűnő hangulatban volt a hadnagy ezen a vasárnap délelőttön, mert a fia két nappal ezelőtt jelesre vizsgázott kémiából. Mindig jókedvre derítette fia sikere. Arcán elégedett ragyogással látott munkához, az világos volt, hogy egy időzített bomba három darabja van előtte, azaz csak kettő, mert a gépkocsi órájának számlapját figyelmen kívül hagyhatta. Bárki is helyezte el a robbanószerkezetet, nem bízta a dolgot a saját karórájára, mert akkor egy vagy két másodperc különbség is könnyen végzetessé válhatott volna az időzítésben -- egy-két másodperc is elég lett volna, hogy a polgármester-helyettes kiszálljon a kocsiból, és elinduljon a zsinagóga felé. Az elektromos órát tehát a műszerfal órájához kellett állítania. És miért használt a merénylő elektromos órát? Mert nem akart olyan órát használni, ami ketyeg. Az ugyanis feltűnő lehetett volna, különösen egy ilyen csendesen járó motorral megáldott kocsiban. Mire jutottunk eddig? Van egy elektromos ébresztőóránk és egy transzformátorunk, ami az egyenáramot váltóárammá változtatja át, amiből az következik, hogy valakinek szüksége volt erre a változtatásra, a Cadillac akkumulátora 12 voltos egyenáramot adott, míg az elektromos óra nyilván váltóárammal működött, valószínű, hogy a merénylő az akkumulátorra kötötte az órát, de ehhez szüksége volt a transzformátorra. Nos, nézzük tovább! A pozitív vezetéket az akkumulátorra kellett kötnie, a negatívot pedig a gépkocsi bármelyik fémalkatrészéhez, merthogy földelésre is szükség volt. Van tehát egy áramforrás, ami az órát működteti, az jár. A többi már gyerekjáték. Kell egy elektromos gyutacs, annak működtetéséhez elegendő energia áll a rendelkezésre, a kereskedelemben vásárolható legtöbb gyújtószerkezet 0,3-0,4 amperes áram rákapcsolásával biztonságosan működtethető. Akkor nézzük, hol is tartunk? Van az akkumulátor. - 12 volt egyenáram megy ... a transzformátorba... - TRAFÓ ..és működteti az elektromos órát... - 110 volt váltóáram, TRAFÓ, óramotor meghatározott időre beállítva, úgy 8 óra körül. Némi átalakításra volt csak szükség az órában, hogy az ébresztő csengője helyett a kapcsolót működtesse, így zárt az áramkör. Két vezetékre is szükség volt, egyik közülük visszavezetett az akkuhoz, a másik a gyutacshoz, továbbá szükségeltetett egy harmadik vezeték, amely a kocsi bármely fémrészéhez csatlakoztatható. Valahogy így nézhetett ki az egész, hát így valahogy. Az egészet otthon összerakhatja bárki, és magával viheti egy szerszámosládában, és pillanatok alatt rákötheti a kocsira -- ha megbizonyosodott, hogy minden vezeték kellően szigetelve van, nehogy valami kóbor áram idő előtt robbanást okozzon. Az egyetlen megoldandó kérdés, hogy miként juthatott a merénylő a kocsi közelébe, de ez, hála Istennek, nem az én dolgom, gondolta elégedetten Grossman. Fütyürészve bevégezte a rábízott munkát, a telefonhoz ment, és feltárcsázta a nyolcvanhetesektől Meyer Meyer nyomozót. A városi garázs a belvárosban volt, a Dock Streeten, néhány háztömbnyire a városházától. Meyer Meyer fél tizenegykor vette fel a kocsijába Bért Klinget. Tíz

perc alatt végighajtottak a Dix folyó mentén. A beton és acélépülettel szemben az utca túloldalán leparkoltak, Meyer gépiesen lehajtotta a napellenzőt, hogy a Rendőrségi jármű felirat látható legyen, bár erre, vasárnap lévén, semmi szükség nem volt. A garázsmestert Spencer Coyle-nak hívták. A Dick Tracyt olvasta éppen, nem töltötte el különösebb lelkesedéssel, hogy a két nyomozó megzavarta kedvenc képregényének élvezetében. Kényszerítenie kellett magát, hogy tekintetét az újságról a nyomozókra emelje. Felállni azonban már végképp nem volt hajlandó. A szék támlája a garázs csempézett falának dőlt. A városi középületek legtöbbje ezzel az ízléstelen sárgás árnyalatú csempével volt kirakva, Meyer nem tudta eldönteni, hogy a harmincas évek derekán megvesztegették a városi anyagbeszerzőt, vagy egyszerűen csak színvak volt az istenadta. A sápadt és borotválatlan Spencer Coyle lezseren a csempéknek dőlt, előreterpesztette hosszú lábát, és továbbra is kezében tartotta a képregényújságot, mint aki egyáltalán nem hajlandó tudomást venni arról, hogy abbahagyatták vele az olvasást, és alig várja, hogy folytathassa. Zöldesbarna overallt viselt, mint általában a Szállítási és Fuvarozási Vállalat dolgozói, tányérsapkáját pedig olyan eleganciával hordta, mintha legalábbis a légierők őrnagya lenne. Egész viselkedése azt sugallta, hogy nehezményezi, ha megzavarják, de még inkább nehezményezi, ha vasárnap teszik ezt. Más se hiányzott neki, csak ez a két nyomozó! -- Mr. Coyle -- szólította meg Meyer --, az imént kaptunk egy telefonértesítést a rendőrségi laboratóriumból azzal az üggyel kapcsolatban, hogy a bomba... -- Milyen bomba?! -- vágott közbe Coyle, és hatalmasat sercintett a padlóra, közvetlenül Meyer kifényesített cipője elé. -- Arról a bombáról van szó, amit a polgármester-helyettes Cadillacjébe szereltek -- mondta Kling, és epekedve várta, hogy Coyle megpróbálkozik még egy köpéssel, de Coyle nem próbálkozott. -- Ja! Arról a bombáról! -- mondta Coyle olyan hangon, mintha mindennap előfordulna, hogy a város Cadillacjeibe bombákat helyeznek el. -- Mi van azzal a bombával? -- A laborból azt a felvilágosítást kaptuk, hogy bár elég bonyolult szerkezetről van szó, gyerekjáték volt rákötni a kocsi akkumulátorára, annál is inkább, mert nyilván már előre összeszerelték. Arra vagyunk kíváncsiak... -- Bármiben lefogadtam volna, hogy bonyolult szerkezetről van szó -- vágott közbe Coyle, de nem nézett a nyomozókra, tekintete mintha a garázs túlsó oldalát kutatta volna. Kling oda is pillantott, hogy mi vonzza annyira a garázsmester figyelmét, de a sárga csempéken kívül semmit nem látott. -- Van valami ötlete, hogy ki helyezhette el azt a bombát, Mr. Coyle? -- Én biztos nem! -- mondta Coyle határozottan. -- Senki sem állította, hogy maga tette -- nyugtatta Meyer. -- Jól van, csak azért mondom, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Az én dolgom itt az, hogy menjen a garázsban a verkli, garantáljam a kocsik üzembiztonságát, és ha valakinek szüksége van autóra, az készen álljon, ez minden, ami rám tartozik. -- Hány kocsijuk van itt? -- érdeklődött Meyer.

-- Van két tucat Cadink, abból a felét rendszeresen használjuk, a többit csak akkor, ha valami nagykutya érkezik. Aztán van még tizennégy buszunk és nyolc motorkerékpárunk. Szívességből tároljuk itt a Park- és Közterület-felügyelőség néhány járművét, mivel van szabad helyünk. A terület azonban a miénk. -- Ki szervizeli a kocsikat? -- Melyiket? -- A Cadiket. -- Melyikre gondol? -- kérdezte Coyle, és ismét sercintett egyet. -- Van arról tudomása, Mr. Coyle -- szólt közbe Kling --, hogy ha a kövezetre köpköd, akkor kihágást követ el? -- Ez nem kövezet, ez a garázsom. -- Ez is a város tulajdona, ugyanolyan, mintha az utcán köpködne. Sőt mivel a garázsbejáró az utca része, ezt a kövezetét az utca meghosszabbításának tekinthetjük. -- Persze -- mondta Coyle --, és most mindjárt sittre is vág érte? -- Mondja, meddig akar még itt velünk kötözködni? -- kérdezte Kling. -- Ki kötözködik magukkal? -- Mi is szívesebben ücsörögnénk otthon, és olvasnánk a vicclapokat, ahelyett hogy lejárjuk a lábunkat e miatt a merénylet miatt! Ehhez mit szól? -- Egyik szerelőnk sem dugdosott bombát abba a kocsiba -- közölte Coyle. -- Miért ilyen biztos benne? -- Mert ismerem őket, egyikük sem olyan robbantgatós fajta! Ezért vagyok olyan biztos benne. -- Ki volt itt tegnap? -- kérdezte Meyer. -- Én. -- Egyedül csak maga? -- Nem. Voltak itt mások is. -Kik? -- A szerelők. -- Hány szerelő? -- Kettő. -- Általában mindig ennyien dolgoznak egy műszakban? -- Nem. Általában hatan vagyunk, de tegnap szombat volt, szombaton kevesebben vagyunk. -- Senki más nem volt itt? -- Dehogynem! A sofőrök ki-be járkáltak, s az egyik elvitte a kocsiját, másik behozta. Valami horgászverseny is volt fenn a Grover Parkban, ezért egy csomó buszvezető is bejött. A lakótelepi kölyköket kellett volna elszállítaniuk a parkba, ahol lékeket vágtak volna a tavon, ott akartak horgászni. De lefújták az egészet. -- Miért? -- Rohadt hideg volt. -- Mikor voltak itt a buszvezetők? -- Korán reggel bejelentkeztek, itt lófráltak egy darabig, aztán jött az utasítás, hogy lefújták. -- Nem látott senkit a körül a Cadi körül ólálkodni?

-- Nem. Figyeljen csak! Szerintem rossz lóra tettek! Pont tegnap vizsgáltuk át az összes kocsit, mindegyik rendben volt. Azt a pokolgépet csak azután szerelhették rá, amikor a kocsi már elhagyta a garázst. -- Nem, ez lehetetlen, Mr. Coyle. -- Mondom, hogy itt nem szerelhették be! -- Ennyire biztos benne? -- Nem most mondtam maguknak, hogy a kocsikat végigellenőriztük? Süketek? -- Személyesen maga ellenőrizte a kocsikat, Mr. Coyle? -- Nem. Nekem más dolgom is van, minthogy két tucat Cadit, tizennégy buszt és nyolc motorbiciklit személyesen végignézzek. -- Akkor ki ellenőrizte végig a kocsikat, Mr. Coyle? Valamelyik szerelője? -- Nem, a Gépjármű-felügyelőség egyik ellenőre járt itt. -- Ő mondta, hogy a kocsik rendben vannak? -- Tetőtől talpig tüzetesen végignézte az összes itt lévő járművet. Tisztasági szemlét tartott. -- A motorháztetőt is kinyitotta? -- Kívül-belül, a sebváltókat, a lengéscsillapítókat, megnézett mindent az égvilágon. Legalább hat órát piszmogott itt. -- Szóval megtalálta volna a bombát, ha az akkor már ott lett volna? -- Az hétszentség! -- Mr. Coyle, ez az ellenőr adott magának valami írást arról, hogy átvizsgálta a gépparkot, és mindent rendben talált? -- Miért? -- kérdezte Coyle. -- Rá akarják kenni? -- Nem, dehogy. Csak... -- Át próbálják hárítani a felelősséget a Gépjárműfelügyelőségre? ! -- Mindössze megpróbáljuk kideríteni, hogyan létezhet, hogy nem vette észre a bombát, amely minden kétséget kizáróan ott volt a kocsi motorházteteje alatt, csupán ezt próbáljuk kideríteni. -- Én pedig azt mondom, hogy nem volt ott! -- Mr. Coyle, a rendőrségi labor jelentése azt mondja... -- Mondhat nekem a maguk laborja, amit akar, fütyülök rá! Én viszont azt mondom, hogy ezek a kocsik alapos vizsgálaton mentek keresztül tegnap, és kizárt, hogy a polgármester-helyettes kocsijában pokolgép lett volna, amikor elhagyta a garázst. Erről van szó mondta Coyle, és nagy élvezettel még egyszer a padlóra köpött. -- Mr. Coyle, a saját szemével látta, hogy átvizsgálták a polgármester-helyettes kocsiját? -- kérdezte Kling. -- A saját szememmel láttam. -- És azt is a saját szemével látta, hogy felemelték a motorház tetejét? -- Azt is láttam. -- Hajlandó lenne megesküdni rá, hogy a motorteret is átvizsgálták? -- Hogy érti ezt? -- Tényleg látta, hogy az ellenőr átvizsgálta a motorteret is? -- Nos, hát nem toporogtam a háta mögött, ha erre gondol. -- Tulajdonképpen hol volt, amikor a polgármester-helyettes kocsiját vizsgálták? -- Pontosan itt.

-- Itt? Ezen a helyen, ahol most? -- Nem, az irodában voltam. De onnan az üvegablakon át kilátni a garázsba. -- És látta, hogy az ellenőr felemeli a polgármester-helyettes kocsijának motorháztetejét? -- Láttam. -- Két tucat Cadi áll itt. Honnan tudta, hogy pont a polgármester-helyettes kocsija volt az? -- A rendszámtábláról. PMH és három szám. Polgármester-helyettes és a számok. Akárcsak Vale polgármester úr kocsijának rendszámtábláján, amelyen PM áll, és a számok. Akárcsak... -- Rendben van, világos, hogy az ő kocsija volt, és maga határozottan látta... -- Nézzék, az a fickó jó félórát töltött mindegyik kocsinál, ne akarják nekem bedumálni, hogy felületes munkát végzett. -- Félórát töltött a polgármester-helyettes kocsijánál is? -- Úgy bizony. Meyer felsóhajtott. -- Azt hiszem, személyesen kell vele is beszélnünk mondta Klingnek, aztán ismét Coyle-hoz fordult. Hogy is hívták azt az embert? -Kit? -- Az ellenőrt. Azt az embert a Gépjármű-felügyelőségtől. -- Nem tudom. -- Nem mutatkozott be? -- kérdezte Kling. -- Megmutatta az igazolványát, és azt mondta, hogy a kocsikat jött ellenőrizni, ez történt. -- Milyen igazolványt mutatott? -- Pecsétes igazolványt. Ismerik, nem? -- Mr. Coyle -- kérdezte Kling --, mikor voltak utoljára ellenőrizni a Gépjármű-felügyelőségtől? -- Ez volt az első alkalom. -- Soha nem küldtek azelőtt ellenőrt? -- Soha. Meyer fáradt hangon kérdezte: -- Mr. Coyle, hogy nézett ki az az ember? -- Magas, szőke férfi volt, nagyothalló készüléket viselt -- válaszolta Coyle. Hájas Donner, a besúgó, aki előtt megállva bárki egy hegy lábánál érezhette magát, rögeszmésen vonzódott a meleg éghajlatú tájak iránt, ez a szenvedélye ugyan ellentmondott ír származásának, és hófehér bőre sem ezt látszott igazolni; mert Hájas Donner annyira fehér bőrű volt, olyan betegesen sápadt, hogy Willis már-már azzal gyanúsította, kábítószer-élvező. De Willist ez nem izgatta. Bármely valamirevaló zsaru akármelyik vasárnap, fél óra leforgása alatt akár hetvenkilenc narkóst begyűjthetne, akik közül hetvennyolcnál biztos, hogy találnának valamennyi drogot. Egy jó, megbízható informátort szerezni azonban ezen a környéken már nem volt olyan egyszerű. És Donner a legjobbak közé tartozott, ha éppen itthon volt. Együttműködésüket az nehezítette, hogy Donner utálta a hideget, ezért a téli hónapokat Las Vegasban, Miami Beachen vagy Puerto Ricóban töltötte, ahol Buddha-szerű, behemót testét az árnyékba menekítette, nehogy megérinthesse a

napsugár, de közben kimondhatatlanul élvezte a meleget, kéjelegve törölgette bőréről a csorgó verejtékcseppeket. Willis meg is lepődött, hogy Donnert a városban találja eme rekordhidegségű márciusban. Azon viszont nem lepődött meg, hogy a szobában, ahol rátalált, pokoli volt a hőség, három hősugárzó és két, ütközésig felcsavart radiátor ontotta a meleget. A hőség kellős közepén Donner kabátban és kesztyűben ült a párnázott karosszékben. Dupla gyapjúzokniba bújtatott lábát a radiátor tetejére helyezte. Egy lány volt még ott. Tizenöt éves lehetett, mintás melltartót és tangabugyit viselt selyempongyolája alatt, amely öv hiányában szétnyílt, és látni engedte teste meztelenségét, szemlátomást nem zavarta őt az ismeretlen férfi megjelenése. Rövid pillantást vetett Willisre, aztán tenni-venni kezdett a szobában, ügyet se vetve a férfiakra, akik az ablaknál sutyorogtak a ragyogó télies napfényben. -- Hát ez meg kicsoda? -- kérdezte Willis. -- A lányom -- mondta Donner vigyorogva. Nem volt megnyerő ember ez a Hájas Donner, de kiváló besúgó volt, és a bűnözők kézre kerítéséhez néha szükségeltettek ilyen kellemetlen figurák is. Willisnek nem volt kétsége afelől, hogy Donner futtatja a lányt, egy elismert, jó hírű besúgónak is szüksége lehet egy kis pótjövedelemre, amelyet például úgy is megszerezhet, hogy egy kamaszlányt felszed, mondjuk, Ohióban, kitanítja a szakmára, aztán kizavarja az utcára, “Több dolgok vannak földön és égen, Horatio...". Willis nem törődött vele, hogy Donner feltehetően kábítószer-élvező, nem törődött vele, hogy a lány nyakába akaszthatná a prostitúció vádját, nem törődött vele, hogy Donnert megcsíphetné a Büntető Törvénykönyv 1148. sz. paragrafusa alapján, amely a prostitúció jövedelméből élő férfiakról rendelkezik. Willis csak azzal törődött, hogy mielőbb levehesse a kabátját és a kalapját, és kiszedhesse Donnerből, mit tud arról a bizonyos Dóm nevű fickóról. -- Milyen Dóm? -- kérdezte Donner. -- Csak ennyit tudunk róla -- felelte Willis. -- Mégis mit gondol, hány Dóm nevű hapsi élhet ebben a városban? -- kérdezte Donner, aztán a hűtőszekrény körül matató lányhoz fordult. -- Teszerinted, Mercy, hány Dóm lehet ebben a városban? -- Nem tudom -- válaszolt Mercy, anélkül hogy felpillantott volna. -- Személyesen hány Dómot ismersz? -- kérdezte tőle Donner. -- Semmilyen Dómot nem ismerek. -- Willis a lány hanghordozását hallva arra a megállapításra jutott magában, hogy csak délen születhetett, Ohio, Arkansas vagy Tennessee környékén. -- Semmiféle Dómot nem ismer -- közölte Donner, és csuklott egyet. -- És te, Hájas, te sem ismersz Dóm nevű embert? -- Ez minden, amit tud róla? -- nézett Willisre Donner. -- Ember, maga csak úgy szórja az információt! -- Két héttel ezelőtt egy rakás pénzt vesztett a bokszbajnokságon. -- Azon a bunyón két héttel ezelőtt mindenki, akit ismerek, vesztett egy rakás pénzt. -- De a mi emberünk nagyon le van robbanva. Pénzhez próbál jutni. -- Mit is mondott? Dóm? -Aha. -- Erről a környékről való?

-- Az egyik haverja itt lakik a Riverheaden. -- Tudja a nevét? -- La Bresca. Tony La Bresca. -- Sáros valamiben? -- Priusza nincs. -- És ez a Dóm benne van valamiben? -- Nem tudom. De úgy tűnik, hogy felplankolt egy készülő balhét. -- Ez után szaglászik, a balhé érdekli? -- Igen. E szerint a Dóm szerint az egész város erről dumál. -- A városban mindig összevissza pofáznak mindent! -- legyintett Donner, és a lányra ripakodott: -- Mit bénáskodsz már ott, Mercy?! -- Pakógatok. -- Majd megpakógatlak én, ha nem mész el innen, de rögtön! -- Hát azé csak erakhatom a frigóba a cuccokat? -- Nem csípem ezt a déli akcentust -- mondta Donner. -- Maga csípi? -- fordult Willishez. -- Engem nem zavar. -- A felét sem értem annak, amit dumál. Úgy lefetyel, mintha golyókat tartana a szájában! A lány becsukta a fridzsidert, és a szekrényhez lépett. Kinyitotta az ajtaját, és az üres fogasokat kezdte rakosgatni. -- És most mi a fenét csinálsz?! -- kiabált rá Donner. -- Csak erendezem ezt, ni! -- Azt akarod, hogy meztelen seggel rúgjalak ki innen! -- Áh, nem! -- felelte halkan a lány. -- Akkor tűnés innen! -- Mán megyek! -- Egyébként is itt lenne az ideje, hogy öltözködj. -- Mán megyek. -- Nyomás! Öltözz! -- mondta Donner, és Willishez fordult. -- Hány óra van? -- Mindjárt dél. -- Igen? Akkor valóban nyomás öltözni! -- Megyek mán! -- mondta a lány, és átlibegett a másik szobába. -- Átkozott kis boszorkány! -- mérgelődött Donner. -- Alig hoz valamit a konyhára. -- Hát mégsem a lányod? -- kérdezte Willis. -- Azt hitte? -- vigyorgott Donner. Willis, mintha nem is hallotta volna a kérdést, visszakanyarodott a saját dolgához. -- Nos, van valami elképzelésed a dologról? -- kérdezte. -- Nincs, egyelőre milyen elképzelésem lehetne? Amit elmondott, ember, az a nullánál is kevesebb. -- Akarsz egy kis időt, hogy szimatolhass? -- Mennyire szívügye magának? -- Olyannyira, hogy minden érdekel, ami megtudható és minél előbb. -- Miféle balhét rebesgetnek?

-- Talán zsarolás. -- Dómnak hívják? -- Dómnak. -- De lehet ez Dominick is, igaz? -- Igen. -- Nos, akkor körbefülelek, hátha felcsípek valamit. A lány kijött a szobából. Miniszoknyát, fehér neccharisnyát és mélyen kivágott vörös blúzt viselt. Száján piros rúzs csillogott, szemhéját zöldre festette. -- Indulsz már? -- kérdezte tőle Donner. -- Igen. -- Vegyél magadra kabátot! -Jó. -- Vidd a retikülödet is! -- Viszem. -- És vissza ne gyere üres kézzel, bébi! -- Nem jövök -- mondta a lány, és elindult az ajtó felé. -- Én is megyek -- mondta Willis. -- Ha megtudok valamit, odacsörgök magához ígérte Donner. -- Oké, csak csipkedd magad, ha lehet, jó? -- Gyűlölök kimenni ilyen kurva hidegben! -- mondta panaszosán Donner. A lány ráérősen tipegett lefelé a lépcsőn, kabátját gombolgatta, vállán himbálódzott a táskája. Willis utolérte. -- Honnan kerültél ide, Mercy? -- kérdezte tőle. -- Kérgye a Hájast! -- Én tőled szeretném hallani! -- Maga zsaru? -- Eltaláltad. -- Georgiából. -- Mikor jöttél ide? -- Tán két hónapja. -- Hány éves vagy, Mercy? -- Tizenhat mútam. -- Nem tudtál volna jobb palit fogni magadnak, mint Hájas Donnert? A lány vállat vont. Nem nézett Willisre. Lehajtotta a fejét, ahogy ment le a lépcsőkön, ki az utcára. Willis kinyitotta a bejárati ajtót, jeges szél zúdult a lépcsőházba. -- Miért nem szállsz ki ebből? -- kérdezte a férfi. A lány ráemelte a tekintetét. -- Hova mehetnék? -- kérdezte, és olyan rutinos mozdulatokkal, mintha mindig ezt csinálta volna, fenekét riszálva elindult az utcán, táskája ütemesen himbálódzott a vállán, cipősarka nagyokat koppant a kövezeten. Azon a délutánon két órakor a sportkocsi, amelyben egy tizenhét év körüli lány meghalt, anélkül hogy az eszméletét visszanyerte volna, nekiütközött a folyó korlátjának. A Buena Vista Kórház jelentésében egyszerűen csak ennyi állt: a halál oka fejsérülés.

Az őrszobán hétfőn korán reggel szólalt meg a telefon. Az első telefonáló a város egyik népszerű napilapjának újságírója volt. A körzet parancsnokával akart beszélni, de amikor közölték vele, hogy Byrnes hadnagy pillanatnyilag nincs a helyén, akkor kijelentette, hogy neki a helyettese is megteszi. Meyer körbenézett a szobában. -- Itt Meyer Meyer B kategóriájú nyomozó beszél mondta. -- Ez idő szerint, úgy látom, én vagyok a parancsnok. -- Meyer nyomozó! -- mondta az újságíró. -- Carlyle Butterford vagyok, informálódni szeretnék egy igaznak tűnő sztori felől. Meyer először arra gondolt, hogy valaki ugratni akarja, hisz nem létezhet olyan ember a földön, akit Carlyle Butterfordnak hívnak, aztán eszébe jutott, hogy ennél a helyi reggeli lapnál olyan nevű munkatársak is vannak, mint Preston Fingerlover, Clyde Masterfield vagy Aylmer Coopermere. -- Tessék, Mr. Butterford -- mondta végül --, miben lehetek segítségére? -- Egy telefonhívást kaptunk korán reggel... -- Kitől, uram? -- Nem mondta meg a nevét. -Nem? -- Nem, de azt mondta, hogy lépjünk kapcsolatba a 87. körzettel, mert önök kaptak bizonyos zsaroló telefonhívásokat és leveleket Cowper park- és közterület-felügyelőségi főtanácsos és Scanlon polgármester-helyettes halálát megelőzően. Hosszú csend következett. -- Meyer nyomozó, van valami igazság ebben az állításban? -- Javaslom, hívja fel a Városi Rendőrparancsnokság Tájékoztató Irodájának vezetőjét, Glenn nyomozót mondta Meyer --, a belvárosi központban található. A telefonszáma 6-0800. -- Tud ő egyáltalán ezekről az állítólagos zsarolási hívásokról és levelekről? -- Ezt talán tőle kérdezze meg! -- Önöknek van valami tudomása ezekről az állítólagos ... -- Mint már említettem -- mondta Meyer --, a hadnagy pillanatnyilag házon kívül tartózkodik, egyedül ő jogosult informálni a sajtót. -- És önnek személy szerint nincs valami információja?. .. -- Nagyon sok dologról van információm, gyilkosságokról, zsebelésekről, rablásokról, betörésekről, nemi erőszakról, zsarolási kísérletekről és minden efféléről. De biztos vagyok benne, hogy ön tudja, mi, nyomozók, közalkalmazottak vagyunk, és a rendőrparancsnokság határozottan óv minket attól, hogy saját személyünket előtérbe helyezzük. Ha beszélni akar a hadnaggyal, azt javaslom, telefonáljon ide úgy tíz óra körül. Akkor már itt kell lennie. -- Ne vacakoljon! -- mondta Butterford. -- Legalább valamit mondjon! -- Igazán sajnálom, öregem, nem segíthetek. -- Én is a munkámat végzem, akárcsak maga. -- Vagy mint a hadnagy -- vágta rá Meyer, és letette a kagylót. A második telefonáló fél tízkor jelentkezett. Murchison őrmester vette fel a telefont, de azon nyomban Meyer kezébe nyomta a kagylót. -- Itt Cliff Savage beszél, talán emlékszik még rám? -- Jobban, mint kéne. Mit akar, Savage?

-- Carella ott van valahol? -- Nincs. -- És hol van? -- Valahol kint... -- Vele akartam beszélni. -- Ő viszont nem akar magával beszélni -- közölte Meyer hűvösen --, tán még emlékszik rá, hogy a miatt az átkozott, mocskos cikke miatt majdnem megölték a feleségét. S ha adhatok egy tanácsot, kerülje el, de nagyon messzire. -- Akkor kénytelen leszek magával tárgyalni. -- Én sem kedvelem különösebben magát, ha kíváncsi az igazságra. -- Nos, köszönöm, de ezúttal nem ez az igazság érdekel. -- Hát akkor mi érdekli? -- Egy férfi hívott fel ma reggel, a nevét nem mondta meg, de egy roppant érdekes információval szolgált. Savage szünetet tartott, majd folytatta: -- Tud valamit a dologról? Meyer szívverése felgyorsult, de igyekezett nyugodtan válaszolni. -- Nem vagyok gondolatolvasó, Savage -- mondta. -- Pedig én azt gondoltam, maga tud valamit. -- Savage, az értékes időmből, merő udvariasságból már öt percet áldoztam magára. Ha akar mondani valamit, akkor... -- Oké, oké! Az a férfi azt állította, hogy a 87. körzet több fenyegető telefonhívást kapott, mielőtt Cowper park- és közterület-felügyelőségi főtanácsost lelőtték volna, és kaptak három zsaroló levelet Scanlon polgármester-helyettes halála előtt is. Tud erről valamit? -- A Telefontársaság illetékes osztálya talán tud segíteni magának, ha le akarja ellenőrizni a hívásokat, a Városi Könyvtár Irattárában pedig... -- Ugyan, Meyer, ne kábítson engem! -- Nem adhatunk a sajtónak információt, ezt maga is tudja. -- Mondjon egy összeget! -Mit? -- Mennyit akar, Meyer? -- Mennyit kínál? -- Hogy hangzik, ha egy százast mondok? -- Nem túl jól. -- Kétszáz? -- Annál még a mi kedves környékbeli narkóneppereinktől is többet kapok, ha nem dobom fel őket. -- Háromszáz. De ez az utolsó ajánlatom. -- Lenne olyan kedves megismételni az összeget, már csak a magnó miatt is? Legyen bizonyítékom, amikor feljelentem magát “rendőrtiszt megvesztegetése" címén. -- Én csak egyszerű kölcsönt ajánlottam magának. -- Ne kérj, de ne is adj kölcsönt! -- mondta Meyer, és lecsapta a kagylót. Itt valami nincs rendben. Mondhatni, bűzlik valami. Éppen hívni akarta a hadnagyot a lakásán, remélve, hogy még otthon éri, és nem indult el az irodába, amikor az íróasztalán ismét megszólalt a telefon.

-- 87. körzet, Meyer nyomozó -- szólt a kagylóba. A hívó az egyik délutáni újság tudósítója volt. Nagyjából ugyanazzal a történettel állt elő, mint az előző két telefonáló, és ő is megkérdezte, hogy Meyer tudna-e valamilyen felvilágosítást adni neki a dologról. Meyer utált hazudni és mellébeszélni, ezért azonnal közölte, hogy rendőrségi hírzárlat van, és azt javasolta, hogy a férfi próbálja elérni a hadnagyot a nap folyamán. Letette a kagylót, az órára pillantott, és úgy döntött, hogy mégsem zavarja a hadnagyot, megvárja a következő hívást. Szerencsére csak négy napilap működött a városban, e lapok kiadói és szakszervezeti vezetői elhatározták, hogy a magasabb bérek és a folyamatos foglalkoztatás érdekében olyan körülményeket teremtenek, amelyek egymás után tönkreteszik a többi újságot, és nem marad más utánuk, csak a szertefoszlott álmok és a létbizonytalanság. Meyernek nem kellett sokáig várnia. A negyedik újság képviselője öt perc múlva jelentkezett. Élénk, vidám hangja volt, és megnyerő modora. Ő sem tudott meg semmit Meyertől, dühösen csapta le a kagylót. Öt perc múlva tíz óra, túl késő ahhoz, hogy Byrnest otthon találja. Meyer, amíg arra várt, hogy a hadnagy megérkezzen, egy rajzot készített, egy kalapos férfit, 45-ös automatával, amint éppen tüzel. A férfi összetévesztésig Meyerre hasonlított, kivéve, hogy annak sűrű haj göndörödött a fején. Meyer sem volt mindig kopasz. Próbált visszaemlékezni arra az időre, amikor még az ő fejét is haj borította. Mikor is volt? Talán tízéves korában. Szomorúan elmosolyodott, és a keserűség még akkor is ott ült a szája szegletében, amikor Byrnes belépett az őrszobába. A hadnagy úgy festett, mint akinek gyomorfájdalmai vannak. Meyer már-már arra gondolt, hogy talán a festőket hiányolja. A körzetben mindenkinek hiányzott a két festő. Emberivé tették itt a légkört, a közös öröm hangulatát varázsolták ide, és egyfajta laza könnyedséget. -- Baj van -- kezdte Meyer, de mielőtt beszámolhatott volna a hadnagynak a történtekről, a telefon újra megszólalt. Meyer felemelte a kagylót, bejelentkezett, aztán Byrnesre pillantott. -- A főnök van a vonalban -- mondta. Byrnes mélyet sóhajtott, és bement a szobájába, hogy a saját vonalára kapcsolja át a detektív-főfelügyelőt. Harminchárom telefonhívást bonyolítottak le ezen a reggelen a rendőrség és a város közigazgatási vezetői, forró drótot létesítve irodáik és Byrnes hadnagy között, igyekeztek eldönteni, mit tegyenek ebben az újonnan kialakult felháborító helyzetben. Egy dolog volt, amire biztosan nem volt szükségük ennek az ügynek a kapcsán, a nyilvánosság, amely nevetség tárgyává teszi őket. Na már most, ha valóban kiszivárgott valami a zsarolási kísérletekről, akkor fennáll a veszély, hogy bármelyik pillanatban fény derülhet az egész történetre, ez esetben viszont legjobb lenne kiegyezni a sajtóval, mielőtt robbantanák a bombát. Ugyanakkor lehet, hogy a névtelen telefonáló csak blöffölt, és semmi konkrét bizonyítéka nincs a zsarolásról, ebben az esetben viszont egy korai sajtótájékoztató olyan veszélyt teremtene, ami a valóságban nem is fenyegetett. Mit kéne tenni, ó, mit is kéne tenni?! Csöngtek a telefonok, szaporodtak a lehetőségek. Szédültek a fejek, pattanásig feszültek az idegek. Maga a polgármester, James Martin Vale is elhalasztotta szokásos sétáját a Városháza és Grover Park között, személyesen telefonált Byrnes hadnagynak, hogy kikérje véleményét a kialakult helyzet

veszélyességét illetően. Byrnes hadnagy pedig ugyanezen ügyben a detektív-főfelügyelőhöz fordult segítségért, aki az ügyet a 87. körzet vezetője, Frick kapitány hatáskörébe utalta, a kapitány JMV -- vagyis James Martin Vale polgármester -- titkárát bejelentette a város rendőrfőnökéhez, aki ismeretlen okból a közlekedésrendészethez irányította a titkárt, akik viszont illetékesség hiányára hivatkozva a hídfelügyelőséghez továbbították kérdését, ők viszont valamilyen meggondolásból a városi számvevőszékhez passzolták át az ügyet, ahonnan azon nyomban felhívták magát a polgármestert, J. M. Vale-t, hogy megtudakolják, miről is van szó tulajdonképpen. Végül kétórai latolgatás, csűrés-csavarás után, arra az elhatározásra jutottak, hogy a telefonbeszélgetések hiteles szövegét, valamint a három zsaroló levél fotókópiáit eljuttatják mind a négy városi lap szerkesztőségébe. Az egyik liberálisnak mondott, kék fejléces városi lap volt az első, amelyik kirukkolt az információval (ez a lap azzal hívta fel magára a figyelmet az elmúlt napokban, hogy leleplező cikksorozatot jelentetett meg a szerencsejátékok rohamos terjedéséről, elrettentő példaként említve, hogy még az óvodákban is tízcentes fogadásokat kötnek a gyermekek), vezércikkben az első oldalon közölte az egész történetet, mellékelve a három zsaroló levél fotókópiáját. A város másik délutáni lapja, amely nemrég a Pierce-Arrow-Universal-International-Bugle-Chronicle-Clarion című újságok egybeolvadásából született, volt a következő, amely hírt adott az esetről, és ugyancsak az első oldalon közölte a leveleket a telefonbeszélgetések szövegével együtt, feltűnően nagy betűtípussal szedve a közleményt. Azon az éjszakán a két reggeli lap hajnali kiadása is tudósította olvasóit az eseményről. Ez megközelítően azt jelentette, hogy négymillió olvasó értesült mindarról, ami a zsaroló fenyegetésekkel kapcsolatos. Hogy ez után mi következik, azt senki se jósolhatta meg előre. Anthony La Bresca és biliárdtermi haverja, Péter Vincent Calucci (alias Calooch, Coock vagy Kook) a Stem egyik mellékutcájának kabaréjában hét órakor találkoztak azon a hétfő estén. La Brescát a belvárosban lévő munkahelyétől, amely egy lebontásra ítélt banképület volt, három nyomozó követte, az ABC-módszert alkalmazva. Okulva a korábbi sikertelenségen, senki sem merte megkockáztatni, hogy ismét elveszítsék szem elől -- az ABC-módszer csalhatatlan és garantált. Az A nyomozó Bob O'Brien haladt La Bresca nyomában, őt szorosan követte a B nyomozó, Andy Parker, szemmel tartva társát, a C nyomozó Carl Kapek pedig párhuzamosan mozgott együtt La Brescával az utca másik oldalán. Ha La Bresca betérne egy kávéházba vagy a saroknál hirtelen irányt változtatna, akkor Kapek azonnal helyet cserélhet O'Briennal, átveszi az A nyomozó szerepét, O'Brien pedig lelép, átmegy a másik oldalra, és elfoglalja a C nyomozó helyét. Ez a módszer változatos követési taktika kidolgozását tette lehetővé, amely az álcázás zavartalan módját is biztosította, hiszen kedvük szerint váltogathatták helyüket BCA, CBA vagy CAB sorrendben, annak érdekében, hogy La Brescának ne tűnjön fel, hogy bárki is hosszabb ideje követi. Akárhová ment La Bresca, észrevétlenül tudták szemmel tartani még ebben a városrészben is, ahol igen nagy volt a forgalom, biztonságosan végezhették

munkájukat, Kapek egyszerűen átment La Bresca oldalára, mintegy tizenöt lépéssel megelőzve őt, így a sorrend a következőképpen alakult: C, La Bresca, A, majd B. Szakmai körökben ezt nevezték kullancsmódszernek. Jól és feltűnés nélkül teljesítették a feladatot, még a hideg sem tudta elvenni örömüket, annak ellenére, hogy La Bresca nagy leleménnyel vidám kirándulásra vezette őket a fél városon keresztül, valahogy neki is agyon kellett ütnie az időt hét óráig, amikor Caluccival találkozik. A két férfi a színház tizedik sorában ült. Az előadás már javában folyt, a színpadon két bő nadrágos humorista épp egy közlekedési balesetről váltott szót, amelyben egyikük szenvedő fél volt, és amit egy szőke bombázó okozott. -- Azt akarja mondani, hogy a csaj rámászott a kipufogócsövére? -- kérdezte az egyik humorista. -- Eltalált a fényszóróival -- mondta a másik. -- Eltalálta a kipufogóját a körtéivel? -- Majdnem be is törte! Kapek, Caluccitól és La Brescától balra, a nézőtér másik oldalán kapott helyet, hirtelen eszébe jutottak a festők, akik az őrszobát pingálták, hiányérzete támadt. O'Brien tökéletes kényelembe helyezte magát a két férfi mögötti sorban. Andy Parker pedig Caluccitól balra, a második széken foglalt helyet. -- Nem történt semmi idefelé? -- súgta Calucci. -- Semmi -- mondta halkan Bresca. -- Mi van Dómmal? -- Be akar szállni. -- Azt hittem, csak dohányt akar. -- Így is volt múlt hétig. -- Most mit akar? -- Egyharmadot. -- Mondd meg neki, hogy kapja be!... -- Nyugi! Kiszagolta a dolgot. -- Hogyan jött rá? -- Tudja a fene! De hogy kiszagolta, az tuti! A négytagú zenekar trombitása rázendített a zenekari árokban. A rivalda vörösben pompázott, a színpad függönnyel takart bal oldalát vakító reflektorfény világította meg. A fúvós is csatlakozott a trombitáshoz, szaxofonjának andalító hangja emlékeket, vágyakat ébresztett. Egy kesztyűs kéz kígyózott elő a függöny mögül. -- És most -- hallatszott a hangszórókból fergeteges dobpergés kíséretében --, most, Amerikában először, egyenesen Brestből, ahonnan ez az elragadó teremtés érkezett... hogy elkápráztasson bennünket izgató táncművészetével... boldogok vagyunk, hogy bemutathatjuk önöknek... Miss Freida Panzert! Egy láb bukkant elő a függöny mögül. Egyre magasabbra emelkedett a levegőben. Mintha egy fekete tűsarkú cipő ringatózott volna a hozzá tartozó test nélkül, aztán egy szép ívű, izmos lábszár jelent meg, hajlott a térd, és ismét csak a cipő látszott. Aztán egyre többet mutatott magából, fekete harisnya csillant a fényben, aztán egy comb izgató fehérsége és egy ugyancsak fekete harisnyatartó, amely szinte belepréselődött a fehér húsba, a

színház érzékiségre hajlamosabb nézőit lázba hozta a látvány, nem beszélve a három nyomozóról, akik pedig most igazán nem voltak érzékiségre hangolódva. Freida Panzer bevonaglott a színpadra, megfürdött a rivaldafény bíbor színében, kétoldalt combjáig nyitott, hosszú estélyi ruhája minden lépésnél elővillanni engedte fekete harisnyáját és formás combjait. -- Micsoda lábak! -- súgta Calucci. -- Nem mondom... -- felelte La Bresca. A hátuk mögött ülő O'Brien ugyancsak nem maradt érzéketlen. Ezek a lábak valóban káprázatosak voltak. -- Semmi kedvem nincs bárkit is bevenni a buliba súgta Calucci. -- Nekem sem, de mit tehetnénk? Képes lesz köpni a zsaruknak, ha kihagyjuk. -- Ezt így mondta? -- Nem így, de célzott rá. -- Rohadt strici! -- Akkor mi legyen? -- Öregem, nagy dohány néz itt ki! -- Gondolod, hogy nem tudom? -- Miért kéne bevenni, miután mi már mindent kiterveltünk? -- Tehetünk mást? -- Ki is vonhatnánk a forgalomból -- suttogta Calucci. A lány vetkőzni kezdett. A zenekari árokban a négytagú együttes már teljes erővel játszott, a nagydob ütemesen kísérte a lány minden mozdulatát, bíborszínű ruhája úgy omlott a földre, mint az elhervadt rózsaszirom, csípőjének minden vonaglására felharsant a trombita, vele jajdult a szaxofon, a lány simogató keze egyre feljebb kígyózott csípőjén, ütemes zongorahangok szabtak ritmust elnyújtott lépteinek, villanó mosolyának, kihívó pillantásainak, kimunkált és kiszámított erotikus mozdulatainak. -- Micsoda csöcse van! -- csettintett Calucci. -- Nem rossz! -- lelkesedett La Bresca is. A férfiak elnémultak. A zene fülszaggató erővel csendült fel. A nagydob egyre jobban dübörgőtt, a trombitahang mind magasabbra és magasabbra tört, még a felső C-t is túlszárnyalta, a szaxofon türelmetlenül trillázott, a zongora a lokálokban szokásos erőszakos ritmusban a legfelső hangtartományban csilingelt, cintányér csendült, a trombita ismét felharsant, de megint hamisan szólt. Fények keringtek körbe, a színpadot színek és hangok töltötték be. Izzadság és fülledt bujaság illata telepedett a színházra, és mintha a lány vonagló mozgása egy-egy kódolt üzenetet tolmácsolt volna, amelyet már régen megfejtettek ehhez hasonló helyeken, és amely extázisra és bűnre csábított, sugallva: “Gyere, szerezd meg magadnak, babám! Gyere, szerezd meg! Gyere, gyere!" A színpad elsötétedett. A sötétben Calucci halkan megszólalt: -- Na, mi legyen? A színpadon ismét megjelent az egyik bő nadrágos humorista, orvosi rendelőben játszódó jelenetet adott elő partnernőjével, a bögyös kis szőkével, akinek hihetetlen méretű melle volt, és ehhez mérhető bánata, miszerint nagy betegnek kell lennie, hiszen két hónapja még a legelszántabb “lukrajátszók" is elkerülik.

-- Nem rajongok az ötletért, hogy kinyírjunk bárkit is! -- suttogta La Bresca. -- Ha kell, akkor kell! -- Akkor sem. -- Ne bomolj! Kurva sok pénz forog kockán! -- Elég lesz az a suska hármunknak is! -- Miért harmadolnánk, ha risztelhetünk is? -- Mert Dóm kipofázza, ha nem vesszük be. Nézd, semmi értelme ennyit tökölni! Be kell őt vennünk! -- Ezen még majd rágódom. -- Sok időd nincs megrágni. Tizenötödikére terveztük a balhét. Dóm most azonnal akarja a választ. -- Oké, akkor mondd meg neki, hogy benne van! Aztán majd eldöntjük, hogy mi legyen vele. Én akkor is amellett vagyok, hogy hagyjuk ki ezt a kis szarházit! -- És most, hölgyeim és uraim -- hangzott a hangszórókból --, akit most jelentek be önöknek, legnagyobb örömömre, érte egész San Francisco megbolondult, ez a fiatal lány egzotikus táncával lázba hozta a Golden Gate városának lakóit, e fiatal lány egzotikus táncától még Hongkong jámbor hivatalnokai is megvadultak, mint bika a vörös kendőtől. Kirobbanó büszkeség tölt el bennünket, hogy színpadunkon fellép... Miss Anna... Zong! A terem fényei elhalványultak. A zenekar lágy dallamú bluest játszott. Egy cintányér csengése visszhangzott a levegőben, egy kimonóba öltözött, mandulaszemű lány jelent meg a fényben, aprókat lépve, kezét keresztbe fonta, mintha imádkozna, és lehajtotta a fejét. -- Csípem ezeket a vágott szeműeket -- mondta Calucci. -- Mondják, fiuk! Soha nem hagyják abba a dumát? -- szólt hátra egy előttük ülő kopasz férfi. -- Nem tudom szemügyre venni a lányokat, annyit dumálnak a hátam mögött. -- Pofa be, Köpi! -- mondta La Bresca. De mindkét fiú elhallgatott. O'Brien előrehajolt, Parker kicsit oldalra dőlt. De ezután már fölöslegesen hallgatóztak. Kapek a nézőtér túloldalán egyébként sem hallhatott volna semmit, ezért minden figyelmét a vetkőző kínai lánynak szentelte. A műsorszám végén La Bresca és Calucci felálltak helyükről, és kimentek a színházból. Odakint elköszöntek egymástól. Parker a lakásáig kísérte Caluccit, Kapek pedig La Brescát követte hazáig. O'Brien visszament a körzetbe, hogy legépelje a jelentést. A nyomozók tizenegy óráig nem találkoztak egymással ezen az estén, és akkor már La Bresca és Calucci mindketten az igazak álmát aludták. Ők hárman viszont öt háztömbnyire az őrszobától egy étkezdében találkoztak. A kávé és a fánk elfogyasztása közben megállapították, az esti kiruccanásuk egyetlenegy, kézzelfogható eredménye, hogy megtudták a Calucci és La Bresca által tervezett balhé dátumát; ezenkívül még azt is megállapították, hogy Freida Panzernek lényegesen nagyobb a melle, mint Anna May Zongnak. A Harbourside Ovalon levő luxuslakás folyóra néző nappalijában, szemben a balkonajtóval, egy heverőn üldögélt a Süket, és elégedetten iszogatta szódás whiskyjét, ez a hely jó három mérföldnyire lehetett attól az étkezdétől, ahol O'Brien, Parker és Kapek a női mellek optimális méreteiről folytatott disputát. A széthúzott

sötétítő függönyök mögött kitárult a táj, a híd pillére melegen izzó fényben csillogott, a távoli parton vörös és sárga színek villantak, mint enyhe tavaszi éjszakákon, pedig a hőmérő mínusz tíz fokot mutatott odakint a teraszon. A drága fekete bőrrel bevont luxuskanapé előtt egy dohányzóasztal állt, rajta két üveg kiváló minőségű Scotch, illetve csak egy, mert a másikat már benyakalták. A kanapéval szembeni falon egy eredeti Rouault lógott, bár csak akvarell, de még így is szép summát érhetett. A nappaliban még egy nagyméretű zongora is állt, mellette apró termetű, fekete hajú lány, miniszoknyában és lyukacsos horgolt blúzban, a Szív és lélek című dalt próbálta eljátszani. Huszonhárom év körüli lehetett, pisze orrán még látható volt a nemrég végrehajtott plasztikai műtét nyoma, kerek szeme barnán csillogott, lebontott sötét haja a háta közepéig ért. Műszempillái idegesen megrebbentek, valahányszor hamis hangot ütött, ez pedig elég gyakran előfordult. A Süketet láthatóan nem zavarta ez a zongora felől áradó disszonancia. Talán, mert valóban süket volt, vagy mert elég Scotchot ivott ahhoz, hogy eltompuljanak az érzékei. Láthatóan a szobában lévő másik két férfit sem ingerelte ez a hangzavar. Egyikük dúdolni próbálta a dallamot mindaddig, amíg a lány újabb hamis hangot nem ütött, és újra nem kezdte az egészet az elejétől. -- Nem találom a hangokat! -- duzzogott a lány. -- Majd megtalálod, édesem -- mondta a Süket. Csak gyakorolj! Az egyik férfi, az alacsonyabb és karcsúbb termetű, aki kreol bőrével leginkább egy indiánra emlékeztetett, szűkített fekete nadrágot, fehér inget és elöl nyitott fekete mellényt viselt. Egy lehajtható tetejű asztalnál ült és gépelt. A másik férfi, a magasabb, tagbaszakadt, kék szemű és vörös hajú -- még a bajusza is vöröslött --, kék magas nyakú pulóvert és feszes farmert hordott. Arca és homloka teli volt szeplőkkel, hangja mélyen zengett, ahogy énekelve segíteni próbált a lánynak. A lány ismét újra kezdte a Szív és lélek című dalt, a Süketen örömteli fáradtság lett úrrá. Ült a kanapén, és figyelte, hogy az asztalnál miként valósul meg nagy játszmájának második fázisa, újra eltűnődött a terv szépségén, majd a lányra nézve elmosolyodott, aki ismét hamis hangot ütött a zongorán (rendre Észt ütött az E hang helyett), majd tekintete ismét a kis asztalnál gépelő férfira, Ahmadra irányult. -- Ebben a második fázisban az a szép -- mondta félhangosan --, hogy senki nem fog hinni nekünk. -- Hinni fognak! -- ellenkezett Ahmad, és elmosolyodott. -- Igen. De nem ebben a fázisban. -- Nem, majd később! -- mondta Ahmad, és hörpintett a whiskyből, a lány combjára pillantott, aztán folytatta a gépelést. -- Mennyibe fog kerülni a levelek postázása? -- kérdezte a másik férfi. -- Nézzük csak, Buck! -- szólt a Süket. -- Szétküldünk száz ajánlott levelet, borítékonként ötcentes bélyeggel, az, ha pontosan számolom, öt dollárt tesz ki. -- A maga számításai mindig pontosak -- mondta mosolyogva Ahmad. -- Ezt az átkozott részt mindig elrontom! -- kiáltotta közbe a lány, és újra meg újra leütötte ugyanazt a hangot, hogy emlékezetébe vésse. -- Gyakorolj csak, Rochelle! -- mondta a Süket. Majd sikerül. Buck felemelte a poharát, megdöbbenve tapasztalta, hogy kiürült. Akár egy atléta, egyetlen fölösleges mozdulatot sem engedve meg magának, kiszámított léptekkel az

asztalhoz ment, hogy újratöltse a poharát, hátát egyenesen tartotta, kezét oldala mellett előre hátra himbálta, mint aki fejesugráshoz készülődik. -- Tessék! Majd én töltök -- mondta a Süket. -- Ne sokat! -- felelte Buck. -- Igyon csak! -- erősködött a Süket, és alaposan meglöttyintette az üveget. -Rászolgált. -- Nem akarom kiütni magam! -- Miért ne? Egymás között vagyunk! -- mondta a Süket, és elmosolyodott. Ezen az estén különösen nagyra értékelte Buck tehetségét, mert nélküle a nagy játszmájának e fázisa nem valósulhatott volna meg. Nem vitás, bárki összefabrikálhatott volna valamilyen ócska pokolgépet, és sebtében ráköthette volna a gyújtáskapcsolóra, de az ilyen szimpla megoldást, amely ennyire kiszolgáltatja a véletlennek, ő sohasem kedvelte. A komolyság, ahogy Buck átérezte a feladat felelősségét, szívet melengető volt. Az általa készített szerkezet (a transzformátor körülbelül tíz kilót nyomott, méretei 25 X 25 X 10 cm) könnyen szállítható és viszonylag rövid idő alatt beköthető, pedig ő még olyan különleges igényt is támasztott, hogy szabályozható váltóáramot biztosítson, ugyan ez kissé megnövelte a költségeket, 64,95 dollárba került, de a várható haszonhoz képest ez elhanyagolható volt, az a magabiztosság, ahogy egy rövid előadás keretében kifejtette a dinamit és az elektromos gyutacs működését, egyszerűen elragadó volt, elragadó. Buck remek ember, robbantási szakértő, jelentős tapasztalatokkal rendelkezett, számtalan hivatalos robbantási feladatot oldott már meg, és ez elengedhetetlen feltétel volt a Süket terveiben, ebben az államban szigorú engedélyhez és biztosításhoz kötötték a robbanóanyagok vásárlását, Buck mindkettővel rendelkezett. A Süket szívből örült, hogy egymásra találtak. Ahmad szintén nélkülözhetetlen volt. Műszaki rajzolóként dolgozott a Metropolitan Power and Lightnál, a térképészeti és dokumentációs osztályon, 150 dollár heti fizetésért, amikor összeakadtak a Sükettel. Azonnal felfogta a nagy lehetőséget, melyet a terv megvalósítása biztosít, és lelkesen adta át az összes információt, amelyekre szükség lesz a terv befejező fázisában. Hozzá kell tenni, hogy Ahmad precíz ember volt. Még arra is kiterjedt a figyelme, hogy ezeket a leveleket a legkiválóbb minőségű papírra gépeljék, mind a száz embernek eredeti példányt küldjenek, ne indigós vagy fénymásolatot, mert csak így lehet azt a gyanút eloszlatni, hogy otromba tréfáról van szó. A Süket pontosan tudta, hogy a siker vagy bukás néha egészen apró, jelentéktelennek tűnő dolgokon is múlhat, elismerően Ahmadra mosolygott, kortyolt egyet az italból, és megkérdezte: -- Hány levél készült el eddig? -- Ötvenkettő. -- Attól tartok, még éjszaka is dolgozni fogunk. -- Mikor akarjuk postára adni? -- Úgy terveztem, szerdán. -- Addig holtbiztos elkészülök. -- Valóban egész éjjel itt fogtok dolgozni?! -- kérdezte durcásan Rochelle. -- Lefeküdhetsz, ha akarsz, drágám -- mondta a Süket. -- Nélküled, minek?

Buck és Ahmad pillantása találkozott. -- Menj, majd jövök én is -- mondta a Süket. -- Nem vagyok még álmos! -- Akkor igyál egyet, és játssz nekünk valami mást! -- Mást nem tudok. -- Akkor olvass egy könyvet! Rochelle értetlenül bámult rá. -- Vagy menj a szobádba, és keress valamit a tévében! -- Ósdi, vacak filmeket adnak csak! -- A régi filmek közt is van néhány tanulságos. -- Meg egy csomó szar! -- ellenkezett a lány. A Süket elmosolyodott. -- Inkább száz borítékot nyálaznál végig? -- Nem, azt nem szeretném! -- Ezt rögtön gondoltam. -- Akkor mi a csudát csináljak? -- Bújj a hálóingedbe, drágám! -- Bújjak? -- kérdezte Rochelle kihívóan. -- Bújjál! -- felelte a Süket. -- Oké -- mondta a lány, és felállt a zongoraszékről. Jó éjszakát, fiúk! -- Jó éjszakát! -- mondta Buck. -- Jó éjszakát, kisasszony! -- szólalt meg Ahmad is. A lány még egy pillantást vetett a Süketre, aztán kivonult a szobából. -- Üresfejű kis bestia -- mondta a Süket. -- Nem veszélyes, hogy mindig itt van körülöttünk? kérdezte Buck. -- Ellenkezőleg -- mondta a Süket --, megnyugtatóan hat az idegeinkre, feloldja a napi feszültséget. Meg van győződve róla, hogy köztiszteletben álló üzletemberek vagyunk, és hogy valami jópofa terven törjük a fejünket. Fogalma sincs róla, mire készülünk. -- Néha nekem sincs róla fogalmam -- dünnyögte Buck. -- Pedig egyszerű -- válaszolt a Süket. -- Névre szóló felszólító leveleket küldünk szét, ez egyébként számos országban már kipróbált és gyakori eljárás az üzleti életben. Mi, természetesen, nem mennyiségre megyünk. Mindössze száz levelet küldünk el. De azzal hízelgek magamnak, hogy a válaszok igencsak kedvezőek lesznek. -- És ha nem? -- kérdezte Buck. -- Nos, Buck, vegyük a legrosszabb esetet. Tegyük fel, hogy mindössze egyetlen százalék vesz komolyan minket, ami elfogadott arány ilyen esetben. Az üzletbe mi eddig a következő tételeket fektettük be: egy karabély: 86,95 dollár, egy doboz lőszer: 3,75 dollár, transzformátor: 64,95 dollár, elektromos ébresztőóra: 7 dollár, egy tucat dinamitrúd, darabonként: 80 cent, azaz 9,60 dollár, gyutacs: 10 dollár, levélpapír és postaköltség: 5 dollár. Ha nem tévedtem az összeadásnál - Ahmadra mosolygott -- ...akkor ez összesen 187,85 dollár. Van még pár tétel, amire a későbbiekben lesz szükségünk, egy feszültség- és ellenállásmérő, egyenruhák, finom levélpapír, de ezek elhanyagolható tételek. Ha csak az előbb említett egy százalék komolyan vesz bennünket, vagyis a száz ember közül csak egyetlenegy, már akkor jelentős nyereséggel térül meg a befektetésünk.

-- Két gyilkosságért nem túl nagy összeg ötezer dollár -- mondta Buck. -- Háromért -- javította ki a Süket. -- Még rosszabb az arány -- fintorgott Buck. -- Biztosíthatom, hogy többen fognak válaszolni, mint egy százalék. Pénteken végrehajtjuk -- bocsánat a kifejezésért -- a tervünk befejező fázisát, szombat reggelre nem lesz olyan ember, aki ne hinne nekünk! -- Mire számít, hányat sikerül bepaliznunk? -- A legtöbbjüket. De az is lehet, hogy mind a százat. -- És a zsaruk? -- A zsaruk? Fogalmuk sincs arról, hogy kik vagyunk, és nem is fogják kideríteni. -- Adja isten, hogy igaza legyen! -- Tudom, hogy igazam van. -- Engem azért izgatnak a zsaruk -- mondta Buck. Nem tehetek róla. A véremben van, hogy tartsak tőlük. -- Nem kell izgulni miattuk. Mit gondol, miért hívják őket nyomozóknak? -- Nem tudom. Miért? -- Mert ha nyomot találnak, rögtön ingerük támad, hogy elveszítsék. Fantáziátlanok, nyomozótechnikájuk merev és rutinszerű, módszereiket egy olyan korszakra tervezték, ami nincs többé. Ennek a városnak a rendőrsége olyan, mint a felhúzható gyerekjáték, kiálló kulccsal a hátukban csak arra képesek, amire megtervezték őket, kis gépemberek, akik merev lábbal végigcsattognak a járdán, céltalan kőrútjukat járva. De tegyen csak az útjukba egy akadályt, egy téglafalat vagy egy narancsos ládát, reménytelenül egy helyben toporognak, végtagjaik mozognak, de nem jutnak sehova. A Süket elvigyorodott. -- Én pedig, barátaim, egy téglafal vagyok -- mondta. -- Vagy narancsos láda -- jegyezte meg Buck. -- Nem -- mondta Ahmad nevesen --, ő a téglafal! Az ügyben az első említésre méltó esemény másnap délelőtt tíz órakor történt, amikor Hájas Donner felhívta az őrszobát. Mindaddig talán kétezer ötlet is felmerült azzal kapcsolatban, hogy mit tervelt ki La Bresca és Calucci. Emellett természetesen még egy sor apróbb kérdésre sem tudták a választ, mint például, hogy helyileg hol tervezik a balhét, vagy hogy március 15-én hány órakor, ezenkívül számos személyt kellett volna azonosítaniuk, Dómot például (akinek még a vezetéknevét sem ismerték), vagy azt a szőke, hosszú hajú lányt, aki segített meglépni La Brescának múlt pénteken. A rendőrség feltételezte, hogy ha közülük bármelyiket sikerülne elkapniuk, akkor fenyegetéssel szóra bírhatnák, és választ kaphatnának néhány megválaszolatlan kérdésre. Hogy ez a balhé kapcsolatban van-e a nemrégiben elkövetett gyilkosságokkal, az egy újabb rejtély, mint ahogy az sincs kizárva, hogy La Bresca valamilyen módon kapcsolatban áll a Sükettel. Egy csomó kérdésük volt, de ezeket csak akkor tehetik fel, ha találnak valakit, akinek feltehetik. Donnert azonnal kapcsolták. -- Azt hiszem, megtaláltam a maga Dómját -- mondta Willisnek. -- Remek -- felelte Willis. -- Mi a vezetékneve? -- Di Fillippi. Dominick Di Fillippi. A Riverheaden lakik, a régi Kolosszeum közelében, ismerős azon a környéken?

-- Nagyjából. Mit tudtál meg a fiúról? -- A Coaxial Cable tagja. -- Ne mondd! -- De mondom. -- Megmondanád, hogy az micsoda? -- kérdezte Willis. -- Mi micsoda? -- Mit kell ezalatt érteni? -- Mialatt mit kell érteni? -- Amit az előbb mondtál. Ez valami fedőnév vagy ilyesmi? -- Milyen fedőnévről beszél? -- A Coaxial Cable-röl. - Nem, ez egy banda. -- Milyen banda? -- Zenészek. -- Úgy érted, hogy ez a Cable vagy mi, egy dzsessz-band? -- Igen, csak manapság bandának nevezik magukat. -- Még mindig nem értem, mi közük a Coaxial Cable-hez? - Ez a banda neve. Coaxial Cable. - Te ugratsz engem! -- mondta Willis. -- Nem, ez a nevük. -- Milyen hangszeren játszik Di Fillippi? -- Basszusgitáron. -- Hol találhatom meg? -- A címe: North Anderson 365. -- Ez a Riverheaden van? -Ott. -- Miből gondolod, hogy ő a mi emberünk? -- Tudja, úgy tűnik, ez a srác egy eszement zenész -- mondta Donner. -- Az elmúlt hetekben szétkürtölte, hogy hatalmas dohányt vesztett a bunyóbajnokságon, úgy hangzott, mintha két-három rongyot bukott volna. A végén kiderült, hogy ötven dolcsi volt az egész, nagy dolog, nem? -- Nagy. De folytasd! -- Ugyanakkor azzal dicsekedett a haverjainak, hogy kiszimatolt egy készülő nagy balhét. -- Kinek mondta? -- Az egyik fiú a bandában nagy narkós, már akkor az volt, amikor ez még nem volt divat. Rajta keresztül jutottam Di Fillippi nyomába. Ő mesélte, hogy három-négy nappal ezelőtt együtt szívtak el egy adagot, Di Fillippi akkor hozta szóba a tudomására jutott nagy balhét. -- Magáról a balhéról nem mondott semmit? -- Nem. -- És füvet szívtak? -- Igen, egy keveset, tudja, amennyit társaságban szokás. -- Nem lehet, hogy Di Fillippi nem is volt öntudatánál? -- Lehet, de mi köze ennek a dologhoz? -- Lehet, hogy hallucinálta az egész történetet?

-- Ezt nem hiszem. -- Említette egyáltalán La Bresca nevét? -- Nem. -- Említette, hogy mikor lesz a balhé? -- Nem. -- Hát ez nem valami sok, Hájas. -- De azért egy ötvenest megér, igaz? -- Legfeljebb egy tízest -- mondta Willis. -- Ne tegyen hintába, ember! Tudja, mennyit kellett szaglásznom, hogy ezt összeszedjem magának?! -- Erről jut eszembe... -- kezdte Willis. -- Micsoda? -- Hagyd futni a kis partneredet! -Kit? -- A lányt. Legközelebb, ha felmegyek, nem akarom ott találni. -- Miért? -- Mert így gondolom, és mert nem tetszik az ötlet, hogy ott van. -- Már legalább kétszer kirúgtam -- mondta Donner. -- Mindig visszajön. -- Akkor áldozd rá ezt a tíz dolcsit, és vegyél neki Georgiába egy jegyet. -- Persze, a következő tízest meg majd az üdvhadseregnek adom. -- Nekem mindegy, csak küldd el innen! -- Mióta lett ilyen szigorú? -- Ettől a pillanattól kezdve. -- Azt hittem, hogy maga egy üzletember. -- Az is vagyok. Az ajánlatom a következő: elengeded a lányt, én pedig megfeledkezem minden disznóságodról, még arról is, amit ezután fogsz elkövetni. -- Rólam senki sem tudhat semmit! -- jelentette ki Donner. -- Én vagyok az Árnyék. - Nem -- mondta Willis --, az Árnyék az Lamont Cranston. -- Biztos ebben? -- Tűnjön el a lány a közeledből! Ha legközelebb, amikor megyek, ott találom, vádat emeltetek ellened! -- És elveszít egy fontos embert? -- Lehet -- mondta Willis --, ebben az esetben majd csak elboldogulunk nélküled is. -- Néha magam sem értem, miért töröm magam, hogy segítsek olyan fiúknak, mint maguk! -- méltatlankodott Donner. -- Majd én elmesélem neked, ha lesz egy kis időd. -- Jó, csak vicceltem. -- Szóval, elküldöd a lányt? -- El. El. Maga viszont lóg egy ötvenessel, igaz? -- Tízest mondtam. -- Oké, legyen húsz! -- Azért a szir-szar hírért, amivel előálltál? -- A kis hír is hír, nem? -- Ezzel aztán ki is fújtál. -- Nézze! Ez a hír legalább huszonötöt ér! -- Oké. Majd küldök tizenötöt -- mondta Willis, és letette a kagylót. A telefon szinte ugyanabban a pillanatban újra megszólalt:

-- 87. körzet. Willis beszél. -- Hal, itt Artie, az iskolából. -- Igen? -- Alig vártam, hogy Murchison felkapcsoljon! Azt hiszem, megcsíptem valamit. -- Ne tartsd vissza magad! -- Bresca felhívta az anyját öt perccel ezelőtt. -- Angolul vagy olaszul? -- Angolul. Azt mondta az anyjának, hogy vár egy hívást Dóm Di Fillippitől. Ez lehet a mi emberünk, nem? -- Úgy tűnik, igen. -- Azt üzente az anyjával Di Fillippinek, hogy találkozni akar vele ebédidőben a Cathedral és a Hetedik utca sarkán. -- Di Fillippi jelentkezett már? -- Nem, de ez alig öt-hat perce történt, Hal. -- Rendben. Hogy is mondtad, hánykor találkoznak? -- Fél egykor. -- Tehát 12.30 a Cathedral és a Hetedik sarkán. -- Pontosan -- felelte Brown. -- Odaküldök valakit... -- Majd visszahívlak -- szakította félbe Brown --, de újabb kuncsaft volt a vonalban. Öt perc múlva Brown ismét jelentkezett. -- Di Fillippi volt -- mondta. -- Mrs. La Bresca átadta neki az üzenetet. Lehet, hogy megcsíptük a malac farkát? -- Lehet -- mondta Willis. A Cathedral Streetről, ahol a kényelmes Chrysler limuzinban Meyer és Kling üldögéltek, zavartalanul figyelhették a Hetedik utca sarkán lévő autóbuszmegállót, ahol La Bresca várakozott. Az útkereszteződést uraló katolikus templom toronyórája 12.20-at mutatott. La Bresca korábban érkezett, és láthatóan türelmetlen volt. Idegesen járkált le és fel a járdán, három cigarettát elszívott egymás után, pillanatonként a toronyórára nézett, és saját karóráján ellenőrizte az időt. -- Nemsokára itt kell lennie -- mondta Kling. -- Csúcstalálkozó a narkóssal való leszámolásra humorizált Meyer. -- Pontosan. La Bresca most majd elmondja a jó öreg Dómnak, hogy bevették a balhéba. Aztán Calooch majd eldönti, hogy valóban benne van, vagy behajítsák a folyóba. -- Hat az öthöz, hogy a jó öreg Dóm hamarosan megkapja a sírkövét -- mondta Meyer. -- Nem vagyok hazárdjátékos -- felelte Kling. Felet kongatott a templomharang, hangos lett tőle a környék. Néhány ebédidejét töltő járókelő a toronyórára pillantott. A többség azonban nyakát behúzva védekezett a hideg ellen, és sietve továbbhaladt. -- Késik a jó öreg Dóm -- állapította meg Meyer. -- És nézd a jó öreg Tonyt -- mondta Willis --, rögtön megüti a guta. -- Látom -- kuncogott Meyer. A kocsifűtés működött, otthonos, kényelmes és álmosító volt odabent.

Meyer egyáltalán nem irigyelte La Brescát, aki kint fagyoskodott a szélfútta utcasarkon. -- Hogyan tovább? -- kérdezte Kling. -- Ha befejezték a dumát, lekapcsoljuk az öreg Dómot. -- Nem kellene mindjárt a másikat is? -- Mondd meg, milyen alapon! -- Végül is tudjuk, hogy La Bresca valami balhét tervez. Ez pedig a bűnszövetség létrehozása, 580-ik paragrafus. -- Nagy ügy! Én inkább arra szeretnék rájönni, hogy miben sántikál, és meló közben nyakon csípni. -- Ha kapcsolatban van a Sükettel, akkor egyszerre két bűntény miatt helyezhető vád alá -- érvelt tovább Kling. -- Mégpedig nem is akármilyen bűntények miatt. -- Ha tényleg kapcsolatban van a Sükettel. -- Gondolod, hogy igen? -- Nem. -- Én azért a fejem nem tenném rá -- mondta Kling. -- Talán az öreg Dóm tud majd mondani nekünk erről valamit. -- Ha egyáltalában idejön! -- Hány óra? -- kérdezte hirtelen Meyer. -- Húsz perc múlva egy. Tovább figyelték La Brescát, aki, ha lehet, még idegesebben sétált, kesztyűs kezét a lábához csapkodta, hogy belé ne fagyjon a lélek. Ugyanazt az autósdzsekit hordta, mint amikor az ételhordót felkapta a parkban, ugyanaz a zöld sál tekeredett a nyakán, és ugyanaz a vastag talpú munkásbakancs nyomta a lábát. -- Figyelj csak! -- szólalt meg hirtelen Meyer. -- Mi történt? -- Ott az utca túloldalán. Most gördül a járda mellé. -- Kicsoda? -- Az a szőke lány, Bért! Ugyanabban a fekete Buickban! -- Hogy kerül ez a képbe? Meyer beindította a kocsit. La Bresca is felfedezte a Buickot, és felé sietett. A két nyomozó tisztán látta, ahogy a lány hátradobja a haját, oldalra hajol, és kinyitja a kocsi ajtaját. La Bresca beült mellé. Abban a pillanatban a Buick kilőtt a járda mellől. -- Most mit tegyünk? -- kérdezte Kling. -- Követjük őket. -- És mi lesz Dómmal? -- Talán a lány viszi el La Brescát hozzá. - És ha nem? -- Mit veszíthetünk? -- kérdezte Meyer. Kling vállat vont. -- Elveszítjük Dómot a szemünk elől. -- Adj hálát Istennek, hogy nem gyalog mennek! jegyezte meg Meyer, miközben a Chryslerrel a forgalomban manőverezett.

Ez volt a város legrégibb kerülete. Az utcák keskenyek, szorosan egymás mellé épültek a házak, a járókelők fittyet hányva a forgalomnak és a lámpáknak, nagy lelki nyugalommal közlekedtek a mozgó járművek között. -- Legszívesebben mindegyiket megbírságolnám tilosban való áthaladásért! -dühöngött Meyer. -- Ne tévesszük szem elől a Buickot -- mondta Kling. -- Gondolod, hogy zöldfülű vagyok a szakmában, öregem? -- Múlt héten is ugyanez a kocsi lépett meg előled. -- A múlt héten gyalog voltam. -- Balra kanyarodnak... -- Van szemem! A Buick valóban balra kanyarodott, a Dix folyó menti fákkal övezett sétányra. A város történetében mindössze kétszer fordult elő, hogy a Dix parttól partig befagyott. Leállt a megszokott kikötői forgalom, a vastag, hófedte jégpáncél, mint végtelen kansasi hómező, Calms Pointig fehérlett. A sétány szélét szegélyező lemeztelenedett fák ágait a folyó felől érkező dermesztő szél cibálta. Még a nehéz Buick is bizonytalanul haladt előre, orrát meg-megdobta a szél, a szőke lány megdolgozott a volánnál. Végül odalavírozott a kocsival a járda mellé, és leállította a motort. Az üres sétányon csak a szél dühöngött. Lökései felkaptak egy-egy eldobott újságlapot, amelyek úgy röppentek a magasba, mint szárnyszegett madarak. Az út közepén egy üres kábeldob gurult lefelé. Meyer az első háztömb sarkán leparkolta a kocsit, és a szélvédő mögül figyelték az eseményeket. Olyan szél dühöngött körülöttük, hogy még rádiójuk hívójelének hangját is elnyomta. Kling feljebb csavarta a hangerőt. -- Most mi legyen? -- kérdezte Meyertől. -- Várunk. -- Ha befejezték a dumát, elkapjuk a lányt? -- Naná! -- Mit gondolsz, a csaj tud valamit? -- Remélem. Nyilván ő is benne van, nem gondolod? -- A fene se tudja! Calucci risztelésről beszélt. Ha viszont már hárman vannak benne... -- Az is lehet, hogy ez a lány a jó öreg Dóm nője. -- Gondolod, hogy maga helyett küldte? -- Tuti! Az öregfiú kiszagolta, hogy hidegre akarják tenni. Elküldte maga helyett a csajt, ő meg közben biztonságban meghúzza magát valahol, és pengeti a basszusgitárját! -- Ez előfordulhat -- helyeselt Kling. -- Csak ez fordulhat elő. -- Akkor viszont bármi előfordulhat! -- Ha nem mondod, hülyén halok meg -- bólintott Meyer. -- Oda nézz -- mondta Kling --, La Bresca kiszáll a kocsiból! -- Ez nem tartott sokáig -- jegyezte meg Meyer. Gyere, kapjuk el a csajt! Ahogy La Bresca kiszállt a kocsiból, és az ellenkező irányba sietett, Meyer és Kling szintén kipattant a Chryslerből. A szél majd ledöntötte őket a lábukról. Fejüket

előreszegezve rohanni kezdtek, el akarták érni a lányt, mielőtt még beindítja a kocsit, hogy megspórolják maguknak az autóshajszát a belvárosi forgalomban. Futás közben Meyer meghallotta, hogy felbőg a Buick motorja. -- Nyomás! -- ordított oda Klingnek, és minden erejét összeszedve igyekezett a kocsi felé, Kling a kocsi járda felőli ajtaját rántotta fel. Meyer az ellenkező oldalról közeledett. A volán mellett ülő szőke lány laza, bő nadrágot viselt, és rövid, szürke kabátkát. Ahogy Kling felrántotta az ajtót, odakapta a tekintetét, Kling meglepetten fedezte fel, hogy a lány nincs kifestve, és az alakja is nehézkesnek, darabosnak tűnik. Ahogy tovább méregette, észre kellett vennie, hogy a lány arcbőre és az álla olyan képet mutat, mint amikor egy férfi harmadik napja nem borotválkozott. A vezetőülés melletti ajtó kicsapódott. Meyer döbbent pillantást vetett a volánnál ülő lányra, és azt mondta: -- Mr. Dominick Di Fillippi, ha nem tévedek? Dominick Di Fillippi roppant büszke volt hosszú szőke hajára. Az őrszoba viszonylagos magányában is gyakran fésülködött, és magyarázta a nyomozóknak, hogy minden bandához tartozó srácnak ki kell alakítania a maga image-ét. Ha tudják követni. Hogy az ő bandájukban is minden srácnak megvan a maga formája. Ha tudják követni; és hogy a dobosuk Ben Franklin-féle szemüveget visel, a szólógitáros pedig szemébe lógatja göndör haját, a billentyűs meg tetőtől talpig vörösben jár. Ha tudják követni. És hogy mindegyikük más-más figurát alakít. Az ő szőke, hosszú haja nem eredeti ötlet, egy csomó hosszú hajú srác van a többi bandában is, ezért találta ki, hogy szakállt növeszt. Mivel az ő szakálla vörösesszőke lesz -- magyarázta --, kemény, férfias külsőt kölcsönöz majd az arcának, és ez teremti meg az ő image-ét. Ha tudják követni. -- Úgy érzem magam, mint egy marha a vágóhídon! Miért cipeltek ide a rendőrségre? -- kérdezte végül. -- Maga zenész? -- kérdezte Meyer. -- Malaca van, öregem! -- Ebből meg tud élni? -- Csak nemrégiben alakult a banda. -- Mégis mikor? -- Három hónapja. -- Felléptek már valahol? -- Persze. Még hogy felléptünk-e? -- Mikor? -- Izé... szóval, meghallgatáson voltunk. -- Kaptak már pénzt a fellépésért? -- Nos, jóember, még nem. Valójában még nem. De hát gondoljon arra, hogy a Beatleséknek is el kellett kezdeni valahol. -- No, igen! -- Ahogy ők is, jóember, azokban a lerobbant liverpooli pincékben kezdtek játszani, és könnyen lehet, hogy éhbért sem kerestek egész éjszaka. -- Mi az ördögöt tud maga az éhbérről? -- Így szokták mondani.

-- Oké, Dóm! Felejtsük el a zene világát, oké? Beszéljünk egy másfajta világról, oké? -- Meg talán arról is, hogy miért vagyok itt! Oké? -- Ismertetni kéne vele a jogait -- szólt közbe Kling. -- Aha -- bólintott Meyer, és elhadarta a Miranda- Escobedót. Di Fillippi csendben figyelt. Aztán amikor Meyer befejezte, hanyagul hátravetette fürtjeit, és megkérdezte: -- Kaphatok ügyvédet, ha akarok, ugye? -- Igen. -- Akkor kérek -- mondta Di Fillippi. -- Saját ügyvédre gondol, vagy mi rendeljünk ki egyet hivatalból? -- Saját ügyvédre gondoltam -- jelentette ki Di Fillippi. Miközben a detektívek az őrszobában téblábolva várakoztak Di Fillippi ügyvédjének megérkezésére, a járóbeteg Steve Carella elhatározta, hogy lemegy a negyedik emeletre, és meglátogatja Generót. A járőr az ágyban ült, bekötözött sebesült lába szépen gyógyult. Meglepődött, amikor megpillantotta Carellát. -- Ejha! -- kiáltott fel. -- Ez aztán a kitüntetés! Komolyan. Meg vagyok hatva, hogy személyesen lejött hozzám! -- Hogy érzi magát, Genero? -- kérdezte Carella. -- Hol így, hol úgy. Még mindig fáj. Soha nem gondoltam, hogy a lövés helye így fájhat. Amikor a moziban nézi az ember azokat a palikat, akik összevissza lövöldöznek, aztán a földre zuhannak, nem úgy néznek ki, mintha bármi is fájna nekik. Carella elnevette magát. -- Persze hogy fáj! -- Azzal letelepedett Genero ágya szélére. -- Látom, még televíziója is van! -- mondta. -- Ez? Ez a szomszéd ágyon fekvő srácé -- aztán Genero suttogni kezdett. -- Soha nem nézi. Nagyon beteg, azt hiszem. Vagy alszik egész nap, vagy nyöszörög. Az igazat szólva, alig hiszem, hogy túléli. -- Mi baja van? -- Fogalmam sincs róla, csak alszik és nyöszörög. A nővérek ki-be járnak egész nap, tömik bele az orvosságot, injekcióval böködik, olyan ez a kórterem, mint egy átjáróház. -- Azért nem olyan rettenetes -- mondta Carella. -- Ezt meg hogy érti? -- Jönnek-mennek a nővérkék. -- Ez igaz. Némelyikük igazán csinos. -- Ez hogy történt? -- kérdezte Carella, és fejével Genero lába felé intett. -- Hát nem tudja? -- kérdezte Genero. -- Csak azt hallottam, hogy meglőtték. -- Az úgy történt -- kezdte Genero, de hirtelen zavar fogta el, rövid szünet után folytatta: -- Éppen egy gyanúsítottat üldöztünk. Amikor elszaladt mellettem, előkaptam a revolveremet, hogy figyelmeztető lövést adjak le. -- Genero ismét elhallgatott. -- Ekkor történt.

-- Nem semmi -- jegyezte meg Carella. -- Úgy vélem, az embernek számolnia kell ilyen dolgokkal is. Ha a rendőri munkát az ember élethivatásnak választotta, akkor számolni kell ilyen dolgokkal is. -- Ez valóban így van. -- Persze hogy így. Látja, magával is mi történt! -- Hát! -- dünnyögte Carella. -- Pedig maga nyomozó. -- Hát! -- ismételte Carella. -- Maguknál érthetőbb a dolog. -- Miért lenne érthetőbb? -- Maguk, nyomozók, gyakrabban kerülnek bajba, mint mi, közönséges hekusok. Nem igaz? Egy egyszerű járőrtől, egy ilyen gyalogkakukktól nem lehet elvárni, hogy percenként kockára tegye az életét csak azért, hogy előállítson egy gyanúsítottat. Nincs igazam? -- Hát! -- mondta Carella mosolyogva. -- Maga szerint el lehet várni? -- erősködött Genero. -- Mindannyian járőrként kezdtük -- mondta kedvesen Carella. -- Persze, természetesen. De azért maga is úgy gondolja, hogy a járőr az egy olyan fickó, aki irányítja a forgalmat, gyerekeket kísér át az úttesten, vagy jegyzőkönyvet vesz fel az utcai balesetekről és így tovább. Maga se feltételezi egy gyalogkakukk hekusról, hogy az életét is kockáztathatja. -- Seregnyi járőrt öltek már meg szolgálatteljesítés közben -- mondta Carella. -- Persze, biztos így van. Csak azt akartam mondani ezzel, hogy egy járőrnél az ember nem számít rá, hogy ez megtörténhet. -- Maga nem számított rá, hogy magával is megtörténhet? -- Hát, nem. A kórteremben csend lett. -- Bizony még fáj -- mondta Genero. -- De remélem, hogy hamarosan kikerülök innen. Alig várom, hogy megint dolgozhassak. -- No, azért nem kell elsietnie! -- Magát mikor engedik ki? -- Úgy tudom, holnap. -- Teljesen rendbe jött? -- Igen, úgy vélem. -- A bordáit törték el? -- Igen. Hármat. -- Meg az orrát is. -- Igen. Azt is. -- Nem semmi -- mondta Genero. -- De hát maga mégiscsak nyomozó. -- Hát! -- Berendeltek másnap az őrszobára -- mondta Genero --, helyettesítettem a fiúkat, amikor bejöttek meglátogatni magát. Ez még a dirr-durr előtt volt. Mielőtt én is kaptam egy ólmot. -- No és hogy tetszett magának az az őrültekháza odafent? -- kérdezte mosolyogva Carella.

-- Egész jól elirányítottam a dolgokat, legalábbis azt hiszem. Sokat kell még tanulnom, de hát gyakorlat teszi a mestert. -- Így igaz. -- Hosszasan elbeszélgettünk Sam Grossmannal -- Kedves ember az a Sam... -- ... Igen, aki a laborban van. Együtt néztük át azokat a zsaroló leveleket. Kedves ember az a Sam -Az. -- Azután jött egy kölyök, és hozott még egy levelet, ott tartottam, amíg a fiúk vissza nem érkeztek magától. Végül is, azt hiszem, jó kézben voltak a dolgok. -- Ebben biztos vagyok. -- Nagyon észnél kell lennie annak, aki élethivatásának tekinti ezt a munkát. -- Így igaz -- mondta Carella, miközben felállt, a hirtelen mozdulattól fájdalmasan összerándult a teste, de folytatta: -- Nos, csak látni akartam, hogyan viseli a helyzetet. -- Köszönöm, igazán jól. Meg vagyok hatva, hogy lejött hozzám. -- Ó, semmiség -- mondta Carella, elmosolyodott, és kifelé indult az ajtón. -- Ha majd bemegy, adja át az üdvözletemet, jó? Carella értetlenül nézett vissza rá. -- Hát a fiúknak, Cottonnak, Halnak, Meyernek és Bertnek. Velük voltam együtt abban az akcióban. -- Ja, persze. -- És még egyszer köszönöm a látogatást... -- Szóra sem érdemes. -- ... Steve -- mondta halkan Genero, de csak azután, hogy Carella kilépett az ajtón. Di Fillippi ügyvédjét Irving Baumnak hívták. Kifulladva esett be az őrszobába, első dolga az volt, hogy megtudakolja, a nyomozók tájékoztatták-e védencét a jogairól. Amikor biztosították arról, hogy Di Fillippi alkotmányos jogai nem lettek megsértve, helyeslőén biccentett, majd levette barna kalapját, ugyancsak barna télikabátját, és gondosan Meyer íróasztalára helyezte mind a kettőt, azután megtudakolta a nyomozóktól, miről is van szó tulajdonképpen. Kellemes külsejű férfi volt ez a Baum, őszülő haj őszülő bajusz, meleg barna szemek. Bátorítóan bólogatott, amikor valaki beszélt, egyetértésének jeleként fejével biccentett. Meyer tájékoztatta, hogy a rendőrségnek nincs szándékában letartóztatni Di Fillippit, mindössze néhány információra lenne szükségük. Baum semmi okot nem látott arra, hogy védence megtagadja az együttműködést a rendőrséggel. Intett Di Fillippinek, és azt mondta: -- Gyerünk, Dominick, válaszoljon a kérdéseikre! -- Oké, Mr. Baum -- mondta Di Fillippi. -- Megmondaná a teljes nevét és a címét? -- kérdezte Meyer. -- Dominick Amerigo Di Fillippi, Riverhead, North Anderson Street 365. -- Foglalkozása? -- Mondtam már. Zenész vagyok! Baum közbeszólt! -- Elnézést. Önök már tettek fel kérdéseket a védencemnek megérkezésem előtt? -- Nyugalom, ügyvéd úr! -- mondta Meyer. -- Csak azt kérdeztük tőle, hogy miből él.

-- Nos -- mondta Baum, és fejét kissé félrehajtva azon tűnődött, hogy nem történt-e mégis valamilyen törvénysértés. -- Nos, folytassa, kérem! -- Hány éves? -- kérdezte Meyer. -- Huszonnyolc. -- Családi állapota? -- Nőtlen vagyok. -- Ki a legközelebbi élő rokona? -- Már elnézést kérek -- vágott közbe Baum --, ha valóban csak néhány információt akarnak szerezni a védencemtől, akkor miért az életrajzát kérdezi? -- Mr. Baum -- szólalt meg Willis --, ön ügyvéd, itt van a védence mellett, úgyhogy ne aggályoskodjon! Semmi olyat nem mondott, amiért sittre vághatnánk. Legalábbis eddig nem. -- Egyszerű rutinkérdések, ügyvéd úr -- mondta Meyer. -- Ezt maga is tudja. -- Jó, jó, folytassák! -- A legközelebbi élő rokon? -- ismételte Meyer. -- Az apám, Angelo Di Fillippi. -- Ő mivel foglalkozik? -- Kőműves. -- Nehéz manapság jó kőművest találni -- jegyezte meg Meyer. -- Így igaz. -- Dóm -- szólt közbe Willis --, milyen kapcsolatban van Tony La Brescával? -- A barátom. -- Miért találkozott ma vele? -- Csak összeugrottunk. -- Nagyon rövid volt ez az összeugrás -- mondta Willis. -- Valóban. Tényleg rövid volt. -- Maga mindig végigfurikázza az egész belvárost, csak azért, hogy valakivel öt percet beszélgessen? -- Nem, de ő a barátom. -- Miről beszélgettek? -- Miről, miről? A zenéről. -- Pontosabban? -- Nos... Tonynak van egy unokatestvére, aki nősülni készül, a bandánk felől érdeklődött. -- Maga mit mondott neki? -- Azt mondtam neki, hogy számíthat ránk. -- Mikor lesz az esküvő? -- Valamikor júniusban. -- Hányadikán? -- Nem emlékszem pontosan a napra. -- Akkor honnan tudja, hogy rá fognak érni? -- Júniusra nincs semmi melónk, innen tudom, hogy rá fogunk érni. -- Maga az együttes menedzsere? -Nem. -- Akkor miért magával tárgyalt La Bresca? -- Mert barátok vagyunk, és hallott a bandáról.

-- Szóval, erről beszélgettek. Az unokatestvére esküvőjéről. -- Pontosan így van. -- Mit mondott neki, mennyibe fog kerülni a fellépés? -- Azt mondtam, hogy... ööö... hetven dollár. -- Hány zenész van az együttesben? -Öt. -- Akkor mennyi jut egy főre? -- Izé... hát hetven... osztva öttel... -- Mennyi az? -- Várjon csak... ööö... hétben az öt megvan egyszer, marad kettő, hozzáteszek egy nullát... húszban megvan négyszer, összesen 14 dollár fejenként. -- Ezt, ugye, nem tudta, amikor hetven dollárt kért tőle? -- Dehogynem tudtam! -- Akkor most miért számolta ki? -- Csak ellenőrizni akartam, jól számoltam-e. -- Tehát maga mondta La Brescának, hogy rá fognak érni, és hogy hetven dollár lesz a fellépti díj. És aztán? -- Azt mondta, hogy majd megkérdezi az unokatestvérét, és kiszállt a kocsiból. -- Ez volt minden, amiről beszéltek? -- Ez volt minden. -- Nem lehetett volna ezt telefonon megbeszélni? -- Dehogyisnem. -- Akkor miért nem azt csinálták? -- Hébe-hóba szeretek Tonyval összefutni, jó barátom. -- Ezért hajtott végig az egész belvároson? -- Igen, ezért. -- Mennyit veszített a bokszbajnokságon? -- Nem sokat. -- Mennyit? -- Talán ha tíz dollárt. Erről meg honnan tudnak? -- Nem volt az több? Esetleg ötven? -- Lehet, nem emlékszem. Honnan tud róla? mondta Di Fillippi, aztán Baumhoz fordult. -- Honnan tudnak ezek róla? -- Honnan tudnak erről? -- kérdezte Baum. -- Ügyvéd úr -- mondta Meyer --, ha eddig mindent rendben talált, akkor engedje meg, hogy mi tegyük fel a kérdéseket mindaddig, amíg nem talál valami kifogásolnivalót. -- Eddig minden rendben ment, de szeretném tudni, hova akarnak kilyukadni -mondta Mr. Baum. -- Ez rövidesen kiderül -- válaszolta Meyer. -- Nos, Meyer nyomozó, én viszont most azonnal szeretném tudni, hogy mi ez az egész, mert ellenkező esetben azt kell tanácsolnom a védencemnek, hogy tagadja meg a választ! Meyer felsóhajtott. Willis lemondóan vállat vont. -- Az a feltételezésünk, hogy védencének tudomása van egy készülő bűntényről -mondta Meyer.

-- Milyen bűntényről? -- Ha megengedné, hogy tovább kérdezzük őt... -- Nem! Nem, amíg nem válaszolnak a kérdésemre. -- Mr. Baum -- avatkozott közbe Willis --, védencét őrizetbe vehetnénk bűnpártolásért a Büntető Törvénykönyv 570. paragrafusa alapján, vagy őrizetbe vehetnénk... -- Egy pillanat, fiatalember! Lenne olyan kedves, megmagyarázni ezt?! -- szakította félbe Baum. -- Igen, uram, alapos okunk van feltételezni, hogy a védencének pénzt vagy más javakat ígértek hallgatása fejében. Ez pedig lehet bűntett vagy szabálysértés, uram, attól függően, hogy mi az a bűncselekmény, aminek elhallgatásába beleegyezett. Ezt ön nagyon pontosan tudja, uram. -- És mi az a bűncselekmény, amit elhallgat a védencem? -- Azonkívül őrizetbe vehetnénk bűnre való szövetkezés címén az 580. paragrafus alapján, ha kiderül, hogy valóban részese a tervezett bűncselekménynek. -- Hiteles információjuk van a készülő bűncselekményről? -- kérdezte Baum. -- Igen, uram. Hiteles. -- Nyilván tudják, nincs jelentősége a megegyezésnek, amíg nem jár együtt bűncselekménnyel, még ha történt is megegyezés az illető bűncselekmény tárgyában. -- Figyeljen ide, Mr. Baum -- vette át a szót Meyer --, ez nem bíróság, javaslom, ezt a kérdést itt és most ne tegyük vita tárgyává, oké? Nincs szándékunkban őrizetbe venni a védencét annak alapján, amit eddig itt elmondott, bár nem sok hajlandóságot mutatott az együttműködésre. -- Remélem, nem fenyegetésnek szánta ezt a kijelentést -- mondta Baum. -- Az isten szerelmére -- sóhajtott fel Meyer --, tudomásunkra jutott, hogy Anthony La Bresca és egy Péter Calucci nevű fickó, március 15-re egy bűncselekmény elkövetését tervelték ki, hogy ez bűntett vagy csak szabálysértés, azt még nem tudjuk. Alapos okunk van feltételezni, hogy az ön védence pontosan tudja, mire készülnek, és pénzt követelt tőlük azért, hogy az információit ne hozza a rendőrség tudomására. Nos, Mr. Baum, nem akarjuk sem La Brescát, sem Caluccit előállítani bűnszövetkezetben való közreműködés miatt, mert 1. a tett elkövetésének hiányában a feltételezett vád nem állná meg a helyét, 2. attól függően, hogy mit terveztek, lehet, hogy csak a szabálysértés fogalmát merítené ki. Azt ön is tudja, hogy akár gyilkosságra, emberrablásra, betöréses lopásra, kábítószer-kereskedésre, gyújtogatásra vagy zsarolásra szövetkeztek, de közben egy egészen más bűncselekményt hajtanak végre, függetlenül attól, hogy mire szövetkeztek, az elkövetett bűncselekményért valamennyien felelősek. Biztos vagyok benne, arról is értesült, hogy néhány magas beosztású tisztviselőt a napokban meggyilkoltak ebben a városban, és nincs kizárva, hogy La Bresca és Calucci valamilyen módon benne van a dologban, és a szóban forgó bűncselekmény összefüggésben lehet a zsarolással, a gyilkossággal vagy mind a kettővel, ez pedig a védencét illetően kimeríti a bűnpártolás vádját. Ezek után nyilván megérti, hogy nem a védence érdekel bennünket, hanem egy bűncselekmény megelőzése. Ezért az a javaslatom,

hagyjunk fel ezzel a rohadt szőrszálhasogatással, igyekezzék inkább a segítségünkre lenni, de még inkább tegye ezt a védence. -- Az volt az érzésem, hogy a védencem eddig is kifogástalanul együttműködött önökkel -- jegyezte meg Baum. -- Nekem meg úgy tűnik, hogy a védence eddig kifogástalanul hazudott -- mondta Meyer. -- Nos, ha fontolóra veszem, amit itt előadott kezdte Baum. -- Mondja csak, Mr. Baum, nem tudnánk... -- ... azt hiszem, jobb lesz, ha Mr. Di Fillippit vád alá helyezik, mit tudom én, minek az alapján. Aztán majd döntsön a bíróság, hogy bűnös-e vagy ártatlan. -- Miközben két gazember nyugodtan garázdálkodik, igaz? -- Semmi közöm a két fickó csapdába ejtéséhez mondta Baum --, ezért azt tanácsolom a védencemnek, hogy éljen a jogaival, és tagadja meg a további válaszadást, amit a törvény biztosít neki... -- Hálásak vagyunk önnek, Mr. Baum! -- Őrizetbe veszik vagy nem? -- Őrizetbe fogjuk venni! -- felelte Meyer. -- Milyen jogcímen? -- A Büntető Törvénykönyv 570. paragrafusa alapján, bűnpártolásért. -- Rendben van. Azt javaslom azonban, hogy ezt a lehető leggyorsabban foganatosítsák -- mondta Baum --, mert véleményem szerint már így is túl hosszú ideje tartják fogva jogcím nélkül. Remélem, maguk is tisztában vannak... -- Mr. Baum, tökéletesen tisztában vagyunk mindennel, oda és vissza. Hal, vezesd el! Vádat emelünk ellene! -- Hé, várjanak csak! -- szólt közbe Di Fillippi. -- Javaslom, menjen velük -- mondta Baum. -- Ne aggódjon a dolog miatt! -- Még mielőtt vádat emelnének maga ellen, kapcsolatba lépek valakivel, aki leteszi az óvadékot. Egykettőre ismét szabad lesz. -- Hé, várjanak csak, a rohadt életbe! -- kiáltott Di Fillippi. -- Mi van, ha az a két fickó megcsinálja... -- Dominick, azt javaslom, hallgasson! -- Igen? És mit sózhatnak rám azért a bűnszövetkezésért vagy mi a fenéért? -- Az attól függ, hogy mit követnek el -- felelte Meyer. -- Dominick... -- Ha olyan bűncselekményt követnek el, amelyet életfogytiglannal vagy esetleg halálbüntetéssel sújtanak, akkor még öt évet is kaphat érte. De ha... -- És ha rablásról van szó? -- Dominick, mint az ügyvédje, változatlanul javaslom, hogy... -- Szóval mi van, ha rablásról van szó? -- ismételte Di Fillippi. -- Azt tervezik? -- kérdezte Meyer. -- Nem válaszolt a kérdésemre! -- Amennyiben betörnek valahová, és maga a hallgatás fejében pénzt fogad el tőlük, háromévi börtönbüntetést kaphat. -- Ejha! -- mondta Di Fillippi. -- Hajlandó válaszolni néhány kérdésre?

-- Ha megteszem, elengednek? -- Dominick, igazán nem kell... -- szólt közbe újra Baum. -- Azt akarja, hogy három évre hűvösre tegyenek? kérdezte Di Fillippi. -- De hát nincsen jogcímük rá, nincs... -- Nincs? Mit gondol, honnan tudják, hogy március 15-én lesz a balhé? Hogy szereztek erről tudomást, mi? Talán a madarak csicseregték az ágon? -- Átérezzük a helyzetét, Dominick -- vette át a szót Willis. -- Higgyen nekem, semmit sem mondtunk volna magának erről az ügyről, ha nem rendelkeznénk elegendő adattal. Most pedig eldöntheti, hogy segít nekünk, vagy előzetes letartóztatásba helyezzük, és vádemelési javaslattal átadjuk az ügyészségnek, élete végéig le nem mossa magáról ezt a priuszt. Magától függ, mit tesz! -- Ez kényszer alkalmazása! -- kiáltott fel Baum. -- Lehet, hogy kényszer, de ez a tényeken nem változtat -- mondta Willis. -- Elmondok mindent, amit tudok -jelentette ki Di Fillippi. Sokat tudott, és el is mondott mindent. Elmondta, hogy a betörést péntek este nyolc órára tervezték, az áldozat a Culver Avenue-n levő szabóüzlet tulajdonosa. Azért tűzték ki a betörés napját és időpontját erre a meghatározott dátumra, mert a szabó, akit John Mario Vicenzónak hívnak, általában ilyenkor rakta össze a heti bevételét és vitte haza egy kis fémdobozban, amit aztán a felesége, Laura szombaton kora reggel tett be a Fiduciary Társaság bankjába. Ez a Fiduciary Társaság történetesen az egyedüli bank volt a közelben, amelyik szombat délig nyitva tartott, a bankok alkalmazottai szintén azok közé tartoznak, akik nem szeretnek hétvégén dolgozni. John Mario Vicenzo (vagy John, a szabó, ahogy a Culver Avenue-n lakó emberek ismerték) hetvenes éveinek elején járt, könnyen elbánhattak vele. Olyan sok az a pénz, magyarázta Di Fillippi, hogy több mint elég, még akkor is, ha háromfelé osztják. Az volt a terv, hogy nyolc óra előtt tíz perccel bemennek az üzletbe, amikor John, a szabó le szokta húzni az utcára néző kirakat redőnyét. Ezt ezúttal La Bresca tette volna meg a szabó helyett, azután bezárja a bejárati ajtót, mialatt Calucci fegyverrel bekényszeríti Johnt, a szabót a hátsó helyiségbe, ahol megkötözi, ott hagyja magatehetetlenül a padlón, a vasalógép mellett. Aztán kiürítik a pénztárgépből az egész heti bevételt, és lelépnek. John, a szabó pedig ott marad a padlón, meghal vagy túléli, attól függően, hogy milyenek az idegei. Di Fillippi azt is elmondta, hogy a Harmadik utcában egy pizzériában hallgatta ki ezt a beszélgetést, ahol La Bresca Caluccival találkozott, ő pedig az előttük lévő bokszban ült, észre sem vették, hogy a kelleténél hangosabban suttognak. Eleinte furcsállotta, hogy éppen két olasz akar kirabolni egy olyan üzletet, amelynek szintén olasz a tulajdonosa, de aztán úgy okoskodott, hogy az ördögbe is, ez nem az ő ügye, sok mindent csinált már életében, de beköpni még nem köpött be senkit. Ez még a bunyómeccs előtt történt, az ottani veszteség padlóra vitte. Töprengve, hogy miként lehetne némi készpénzt szerezni, eszébe jutott a kihallgatott beszélgetés, és ez adta az ötletet, hogy beveteti magát a balhéba. Nem gondolta, hogy ellenkeznének, hiszen az összeg akkora, hogy nem vágja földhöz őket az osztozkodás. -- Végül is mekkora összegről volt szó? -- kérdezte Willis.

-- Ó, ember! -- sóhajtott Di Fillippi, a szemét forgatva. -- Legalább négyszáz dolcsi, ha nem több! Seregnyi dolog történt szerdán. Például szerdán fedezték fel, hogy az őrszobából valaki ellopta a következő tárgyakat: egy írógépet, hat golyóstollat, egy villanyventilátort, egy termoszt, négy darab szappant. Senki sem tudta elképzelni, ki a tettes. Még Steve Carella sem -- akit közben kiengedtek a kórházból, és aki nagyon óvatosan járt-kelt bekötözött bordáival --, még ő is képtelen volt elképzelni, ki tehette. A körzet néhány nagyokosa azt javasolta, hogy Carella, miután úgyis gyengélkedik, derítse fel az őrszoba Titokzatos Nagy Rejtélyét, de Byrnes hadnagy úgy határozott, jobb lesz, ha a szabóüzlet megfigyelésével bízzák meg, párban Hal Willisszel. Azon a szerdán, déli tizenkét órakor elindultak a városon keresztül, John, a szabó üzlete felé. De ezelőtt még seregnyi dolog történt, valóban mozgalmas nap volt ez a szerda. Reggel nyolckor például egy járőr, aki a szokásos körutat tette, bejelentkezett, és közölte, hogy az egyik kapualjban holttestet talált, és úgy tűnik, hogy a fickó szénné égett. Ami azt jelentette, hogy a két tetves gyújtogató ismét lecsapott valamikor az éjszaka, és hogy gyorsan kell ellenük tenni valamit, mielőtt a város valamennyi csavargóját megöntözik benzinnel. Kling, aki a bejelentést vette, felszólította a járőrt, maradjon a holttest mellett, amíg odaküldi a hullaszállító kocsit, a járőr méltatlankodni kezdett, hogy a kapualj és az egész utca olyan büdös, hogy még a mennyországban is érzik, Kling közölte, hogy szívből sajnálja, de panaszával forduljon Frick kapitányhoz. 9 óra 15-kor megjelent a Lüttyős Sadie, és beszámolt Willisnek a szatírról, aki az éjjel el akarta rabolni a szüzességét. Lüttyős Sadie hetvennyolc éves, vén csoroszlya volt, ráncos, fogatlan banya, aki közel nyolcvan éve őrizte már szüzességét, és minden szerda reggel kötelességtudóan jelentkezett személyesen vagy telefonon az őrszobán, és bejelentette, hogy az éjszaka folyamán egy férfi hatolt be a lakásába, megpróbálta letépni hálóingét, és meg akarta őt erőszakolni. Amikor először jelentette be ezt a bűntényt, ügy négy évvel ezelőtt, a rendőrség hitelt adott neki, és azt gondolták, hogy egy újabb Bostoni Fojtogató bukkant fel, csak ezúttal a saját házuk táján. Azonnal nekiláttak az ügy felgöngyölítésének, még Andy Parker nyomozót is elrejtették az öreg hölgy lakásában. De a következő szerda reggel Sadie ismét megjelent az őrszobán, és bejelentette az újabb erőszakolási kísérletet, annak ellenére, hogy Parker az egész kedd éjszakát tettre készen és mit sem tapasztalva az ő konyhájában töltötte. A körzet tréfacsinálói terjeszteni kezdték, hogy talán maga Parker volt az erőszaktevő, ezt a lehetőséget csupán Parker nem találta szórakoztatónak. Ezek után természetesen valamennyiük előtt nyilvánvalóvá lett, hogy Sadie lüttyős, és hogy ezentúl számíthatnak gyakori látogatására és telefonbejelentéseire. Már fel sem tűnt nekik, hogy ezek a látogatások vagy telefonok minden szerda reggel óraműpontossággal megismétlődnek, továbbá az sem, hogy Sadie képzelete olyan változatlan és olyan egyhangú volt, mint maga az őrszoba. A szatír mindig egy magas, kreol bőrű férfi volt, aki leginkább Rudolph

Valentinóra emlékeztetett. Mindig fekete köpenyt hordott szmokingja felett, fehér inget, fekete csokornyakkendőt, és fekete szatén balettcipőt viselt. A nadrágsliccén gombok fénylettek. Öt gomb. Mindig komótosan gombolgatta a sliccét, miközben Sadie-t nyugtatta, hogy ne sikoltozzon, nem akarja bántani őt, csak (Sadie szavaival élve) meg akarja erőszakolni. Sadie minden esetben kivárta, amíg mind az öt gombot kigombolta, elővette azt a bizonyos dolgot, és csak akkor kezdett sikoltozni. Erre a szatír mindig kimenekült a lakásból, és a tűzoltólétrán át távozott, aztán leugrott a hátsó udvarba, akárcsak Douglas Fairbanks. Ez a történet, amit ezen a szerdán elmondott, ugyanaz a történet volt, amit minden szerdán elmondott az utóbbi négy évben. Willis feljegyezte a bejelentést, és megígérte, mindent meg fog tenni annak érdekében, hogy ezt a tébolyodott nőfalót az igazságszolgáltatás kezére juttassa. Lüttyős Sadie feldobott hangulatban és elégedetten távozott az őrszobából, és minden valószínűség szerint várakozással tekintett a következő heti éjszakai látogatás elé. Délelőtt háromnegyed tízkor egy nő jelentkezett az őrszobán, és bejelentette férje eltűnését. Harmincöt körüli lehetett, meglehetősen csinos, sötét hajú, és ugyanolyan zöld színű kabátot hordott, mint amilyen a szeme színe. Arca kipirult a hideg utcai levegőtől, egészség és életerő áradt belőle, jóllehet, nem hagyta hidegen férje eltűnése. Meyer foglalkozott vele, és kiderítette, hogy az eltűnt férfi tulajdonképpen a legeslegjobb barátnőjének a férje, aki a mellette levő lakásban lakik az Ansley Avenue-n. A további beszélgetés folyamán a zöld szemű hölgy elmagyarázta Meyernek, hogy ő és a legeslegjobb barátnőjének a férje között bizonyos kapcsolat alakult ki (saját szavaival élve), három éve és négy hónapja tart ez a flört, és azóta egy hangos szó nem volt közöttük, rendkívül kedvelték egymást. De múlt éjszaka a zöld szemű hölgy legeslegjobb barátnője elment a templomba, és ekkor a zöld szemű hölgy és a férj között indulatos vita keletkezett, mert a férfi azt akarta csinálni (ismét a zöld szemű hölgy saját szavaival élve) ott helyben, a lakásuk nappalijának heverőjén, miközben négy gyerekük a másik szobában aludt, ő természetesen visszautasította ezt, úgy érezvén, hogy az ilyesmi nem illendő, a férfi pedig fogta a kalapját, kabátját, és bevette magát a fagyos éjszakába. Azóta nem jött haza, a zöld szemű hölgy legeslegjobb barátnője arra tippelt, hogy kirúg a hámból, hiszen minden kétséget kizáróan egy részeges disznó, a zöld szemű hölgy azonban másképp állt ezzel, rettenetesen hiányolta, és az volt a meggyőződése, hogy a férfi eltűnésének egyetlen oka az ő bosszantása, és ha tudta volna, hogy a férfi világgá megy miatta, akkor hagyta volna, csináljon, amit akar. -- Hiszen tudja, milyenek a férfiak. -- Igen, tudom -- mondta Meyer. Amíg a feleség feleslegesnek tartotta bejelenteni férje eltűnését, nem akarván a rendőrséget is belekeverni a dologba, a zöld szemű hölgy attól tartott, hogy a férfi elkeseredett tettre szánta el magát, amiért megvonta tőle kegyeit, kérve kérte a törvény képviselőit, segítsenek megkeresni, és vezessék vissza családja és szerelme ölelő karjai közé. -- Hiszen tudja, milyenek a férfiak. -- Igen, tudom -- ismételte Meyer.

Miközben a bejelentést írta, azon töprengett, mikor is volt utoljára, hogy le akarta fektetni Sarah-t a nappali heverőjére, miközben gyermekeik a másik szobában aludtak, rájött, hogy soha nem akarta Sarah-t lefektetni a nappali heverőjére. Elhatározta, hogy ma este, mihelyt hazaérkezik, megpróbálja, aztán biztosította a zöld szemű hölgyet, hogy mindent megtesznek annak érdekében, hogy legeslegjobb barátnőjének a férjét megtalálják, és megnyugtatta, hogy valószínűleg semmi ok nincs az aggodalomra, nyilván egy barátjánál töltötte az éjszakát. -- Igen, épp ez az, amiért aggódom -- mondta a zöld szemű hölgy. -- Ó! -- mondta Meyer. Amikor a zöld szemű hölgy távozott, Meyer kitöltötte az adatlapot, de egyelőre nem szándékozott zaklatni vele az Eltűnt Személyek Irodáját. Éppen hozzáfogott egy betörés jegyzőkönyvének gépeléséhez, amikor Andy Parker megérkezett az őrszobára, a Zsebes Lewisszal. Parker ellenállhatatlanul röhögött, Lewisnak kevésbé volt jó kedve. Izmos, sudár termetű férfi volt, állkapcsán kékes folttal, átható, apró kék szemmel, ritkuló fakószőke hajjal. Drapp színű átmeneti kabátot viselt, kezén barna bőrkesztyűt, karján esernyő, mogorván nézett körül az őrszobában. Parker megállás nélkül hahotázott. -- Nézzétek csak, kit találtam! -- mondta, és fuldokolni kezdett a nevetéstől. -- Mi van ebben ilyen vidám? -- kérdezte Meyer, aztán Lewishoz fordult. -- Hello, Zsebes, hogy megy az üzlet? Lewis savanyú ábrázattal nézett Meyerre. Meyer vállat vont. -- A legjobb zsebes az egész körzetben -- hahotázott Parker. -- Találjátok ki, mi történt!? -- Mi történt? -- kérdezte Carella. -- Ott álldogáltam Jerry standja mellett, ismeritek, a gyorsbüfést. -- Aha, és? -- Ott álltam, háttal az ajtónak. Találjátok ki, mi történt! -- Mi történt? -- Érzem, hogy valakinek a keze a zsebemben van, és a brifkóm után nyúlkál. A csuklójánál fogva elkaptam a kezét, gyorsan megfordultam, másik kezemben a stukkerral. Mit gondoltok, ki volt az? -- Na, ki? -- Hát Lewis -- mondta Parker, és ismét röhögni kezdett. -- A körzet legkiválóbb zsebese egy törököt fogott. -- Eltévesztettem a házszámot -- ismerte el Lewis mogorván. -- De mennyire eltévesztetted! -- harsogta Parker. -- Háttal állt nekem. -- Most sittre kerülsz, Zsebes! -jelentette ki Parker vidáman. -- Gyerünk le az előzetesbe, mielőtt megpróbálnád Meyert is kizsebelni! -- Nem találom annyira viccesnek! -- mondta Lewis, aztán Parkerrel együtt kiment nagy mogorván az őrszobából. -- Hát ez tényleg vicces -- mondta Meyer. Nem sokkal ezután egy férfi jelent meg az ajtóban, és tört angolsággal megkérdezte, hogy a rendőrök közül beszél-e valaki olaszul. Carella jelentkezett, magához hívta a férfit, és leültette az íróasztalához. A férfi olaszul mondott köszönetet, és amikor

leült, kalapját a térdére helyezte, aztán mesélni kezdett Carellának. A dolog úgy festett, hogy valaki szemetes kukának használta a kocsiját. -- Rifiuti? -- kérdezte Carella. -- Si, rifiuti -- mondta a férfi. A férfi elmondta, már egy hete, hogy valaki minden éjjel kinyitja a kocsiját, és az első ülést telepakolja szeméttel. Mindenfajta szeméttel. Üres konzervdobozokkal, ételmaradékokkal, almacsutkákkal, kávézaccal és mindenféle szeméttel. Teleszórja a kocsi első ülését. -- Perché non ló chiude a chiave? -- kérdezte Carella. A férfi azt magyarázta, hogy hiába zárta le a kocsit éjszakára, nem segített. Első alkalommal úgy került oda a szemét, hogy az a quello porco betörte az elefántfület, aztán kinyitotta az ajtót, és beszórta a szemetet. Semmi értelme nem lett volna továbbra is zárni az ajtót, mert az a mocsok a betört elefántfülön át úgyis kinyitotta volna, és teletömte volna szeméttel az első ülést, a kocsi már olyan büdös, hogy messziről szaglik. -- Ismer olyan embert, akiről feltételezi, hogy szándékosan használja szeméttárolónak a kocsiját? -- érdeklődött Carella. -- Nem, egyetlen egy ilyen embert sem ismerek, aki ilyen szemétségre képes. -- Ismer olyan valakit, aki ellenszenvvel viseltetik maga iránt? -- Nem. Szeretnek és tisztelnek mindenütt. -- Nos -- mondta Carella --, majd kiküldünk egy embert, hogy körbeszimatoljon. -- Per Piacere -- mondta a férfi, feltette a kalapját, kezet rázott Carellával, és távozott. Délelőtt 10 óra 33 perc volt. 10 óra 35-kor Meyer felhívta Raoul Chabriert a Kerületi Ügyészi Hivatalban, miután szívderítő három percet társalgott Bernice-szel, kapcsolták magához Chabrier-hez. -- Hello, Rollie! -- kezdte Meyer. -- Kitalált már valamit? -- Mivel kapcsolatban? -- kérdezte Chabrier. -- A könyvvel kapcsolatban, ami miatt... -Ó! -- Elfelejtette, mi? -- kérdezte Meyer. -- Nézze -- kezdte Chabrier --, megpróbált már valaha is egyszerre két üggyel foglalkozni? -- Nem, soha életemben. -- Nos, higgye el, nem könnyű dolog. Olvasom a paragrafusokat az egyik dologgal kapcsolatban, és közben jegyzeteket készítek a másikról. Maga meg azt várja tőlem, hogy valami átkozott regény miatt is idegeskedjem? -De hát... -- Tudom, tudom, tudom -- szólt közbe Chabrier --, megígértem. -Hát... -- Majd utánajárok, ígérem magának, Meyer. Olyan ember vagyok, aki nem szegi meg az adott szót. Soha. Megígértem, és most újra ígérem. Mi is a címe annak a könyvnek? -- Meyer Meyer -- felelte Meyer. -- Persze, Meyer Meyer! Azonnal utánanézek. Aztán visszahívom, becs'szóra ígérem. Bernice -- kiáltott a lánynak --, jegyezze fel, hogy vissza kell hívni Meyert! -- Mikor? -- érdeklődött Meyer. Ez 10 óra 39-kor történt.

Tizenegy óra előtt öt perccel egy nagyothalló készüléket viselő, magas, szőke férfi hatalmas papírdobozt cipelve besétált a belvárosi Halé Street-i postahivatalba. Egyenesen az ablakhoz ment, a kartondobozt a pultra helyezte, és a hivatalnok elé csúsztatta. Száz leragasztott és felbélyegzett boríték volt a dobozban. -- Mindegyik ide a városba lesz? -- kérdezte a hivatalnok. -- Igen -- felelte a Süket. -- Ajánlott? -- Igen. -- Mindegyiken van bélyeg? -- Mindegyiken. -- Rendben van -- mondta a hivatalnok, átvette a dobozt, és tartalmát a mögötte levő hosszú asztalra borította. A Süket várakozott. Tizenegy órakor a hivatalnok elkezdte etetni a bélyegzőgépet a levelekkel. A Süket visszament a lakásba, Rochelle az ajtóban várt rá. -- Postára adtad azt a sok szart? -- kérdezte. -- Postára -- mondta a Süket vigyorogva. John, a szabó sehogy sem akart kötélnek állni. -- Nem akarok zsarukat az üzletemben! -- jelentette ki határozott egyértelműséggel és némi akcentussal. Carella türelmesen elmagyarázta neki angolul, hogy a rendőrség tudomására jutott egy betörési terv, amelyet péntek este nyolc órára időzítettek, és a hadnagynak az a véleménye, hogy két emberét már ezen az estén el kell rejteni az üzlet hátsó részében, arra számítva, ha esetleg a tolvajok megváltoztatnák tervüket, és a betörésre egy korábbi időpontban kerítenének sort. Megnyugtatta Johnt, a szabót, hogy nem fogják zavarni őt, csupán elhelyezkednek az üzletet két részre elválasztó függöny mögött, igyekeznek nem láb alatt lenni, csendben meghúzzák magukat, mint az egerek, és csak akkor lépnek elő, ha megjelennek a betörők. -- Lei é pazzo! -- jelentette ki John, a szabó, ami olaszul azt jelentette, hogy Carella egy őrült. Carella is átváltott az olasz nyelvre, amelyet még gyerekkorában megtanult, de amelyet gyakorolni nem sok alkalma adódott az utóbbi időben, hacsak olyan esetekben nem, amikor valaki panaszt emelt, hogy ismeretlen személyek szeméttárolónak használják a kocsiját, vagy mint John, a szabó esetében, akire igen kedvező benyomást tett az a tény, hogy Carella olasz származású, akárcsak ő maga. John, a szabó egy alkalommal még levelet írt a televízió egyik közkedvelt műsorának, melyben felpanaszolta, hogy a műsoraikban szerepeltetett bűnözők között feltűnően sok az olasz. Jelenleg hetvennégy tagú a családja, mindannyian itt élnek az Egyesült Államokban, itt élnek ebben a városban, és közülük még egyiknek sem gyűlt meg a baja a törvénnyel, valamennyi becsületes ember, akik kemény munkával keresik meg a kenyerüket. Miért kell a televíziónak azt a látszatot kelteni, hogy minden olasz bűnöző? Egy műsorszerkesztőtől kapott választ a levelére, aki azt bizonygatta, hogy a műsoraikban szereplő bűnözők nem mind olaszok, van köztük néhány zsidó és néhány ír is. Ez azonban egyáltalában nem nyugtatta meg Johnt, a szabót, elég intelligens volt, hogy felfogja a különbséget a két kijelentés között, miszerint: Nem minden olasz bűnöző, és Nem minden bűnöző olasz. Annak viszont nagyon örült, hogy egy olasz zsaru állított be hozzá, még akkor is, ha

tudomásul kellett vennie, hogy kénytelen idegeneket beengedni üzletének függönnyel elkerített részébe. John, a szabó nem kedvelte az idegeneket, még akkor sem, ha az olasz rendőr volt. Arról nem is beszélve, hogy a másik idegen, az alacsonyabb, egyáltalán nem volt olasz, az Isten tudja, ki fia-borja! Jól menő üzlet lehetett ez a szabóság, bár Carella abban kételkedett, hogy négyszáz dollárt jövedelmezne hetente, nyilván csak La Bresca és Calucci becsülte ennyire a bevételt. Azon is eltűnődött, hogy ez a két ember miért vállalja a minimum tíz, maximum harminc évig terjedő börtönbüntetést, ami a fegyveres rablásért kiszabható, ha az egész zsákmány, amit erőfeszítéseik nyomán megkaparinthatnak, mindössze négyszáz dollár. Még ha a legméltányosabb büntetést kapnák is, és feltételezzük, hogy három, három és fél év után szabadon engedik őket, ez egy évre körülbelül százötven dolláros jövedelmet jelent, ami bizony csak töredéke bármely munkahelyi fizetésnek. Sosem fogja megérteni a bűnözők észjárását. Mint ahogy sohasem fogja megérteni a Süketet sem. Úgy tűnt neki, van valami eszelősség abban a hatalmas kockázatban, amit a Süket magára vállalt, hiszen ötvenezer dolláros összeg áll szemben az életfogytiglan tartó börtönnel. Egy ilyen intelligenciájú és képességű embernek tudnia kellene, hogy a város nem fog a pénztárcájába nyúlni, hogy kifizesse az ötvenezer dollárt, csupán, mert valakit gyilkossággal fenyegetnek. Ezt feltételezni a realitásérzék teljes hiánya, ezt bármelyik normálisan gondolkodó bűnöző belátná. Amiből az következik, hogy a Süket eleve nem pénzt akart, hanem meg akarta ölni a polgármester-helyettest, mint ahogy meg akarta ölni és megölte a park- és közterület-felügyelőségi főtanácsost is. De miért? Bárki legyen is a Süket, Carella azt nem tudta elképzelni, hogy csupán a gyilkosság élvezetéért öl. Nem, ez egy hidegfejű üzletember, aki minden kockázattal számol. És az üzletemberek csak akkor kockáztatnak, ha van reményük a haszonra. A Süket először öt rongyot kért, nem fizettek, végrehajtotta a gyilkosságot. A következő alkalommal ötven rongyot kért, tudta, hogy nem fognak fizetni, ismét gyilkolt. Ezután szétkürtölte az újságoknak sikertelen zsarolási kísérleteit, azóta pedig csend van körülötte. Hol van akkor a haszon? “Eljön az is, babám, ne félj!" -- ebben Carella holtbiztos volt. Miközben ott ült John, a szabó, üzletének elfüggönyözött hátsó részében, és azon tűnődött, vajon mennyit kereshet egy jó vasalógép-kezelő. Mr. Carl Wahler Marshall Avenue 1121 Kedves Mr. Wahler, Ha ön ezt a levelet ugratásnak hiszi, meg fog halni. Íme, a tények. gondosan olvassa el! Ezek megóvhatják az életét. 1. Cowperpark- és közterület-felügyelőségi főtanácsos nem törődött a figyelmeztetéssel, ezért meg kellett halnia. 2. Scanlon polgármester-helyettes nem törődött a figyelmeztetéssel, ezért meg kellett halnia.

3. JMV lesz a következő. Ezen a péntek estén meg kell halnia. Hogy mi köze van önnek ehhez? 1.Ez az ön figyelmeztetése. Az ön utolsó figyelmeztetése. További figyelmeztetés nem lesz. Emlékezzék erre! 2. Vegyen ki a bankjából ötezer dollárt, kis címletű, jelöletlen bankjegyekben. 3. A jövő hét folyamán valamikor kapcsolatba lépünk önnel telefonon. Akkor meg fogja tudni a helyet és az időpontot, ahol a pénzt át kell adni. 4. Amennyiben ennek a felszólításnak nem tenne eleget, Önnek szintén meg kell halnia. Nem lesz több figyelmeztetés! Ne legyenek hamis illúziói! A rendőrség sem Cowpert, sem Scanlont nem tudta megvédeni, jóllehet, figyelmeztettük őket. JMV-t sem tudják majd megvédeni. Ön azt hiszi, hogy van más esélye? Milyen más esélye lehet, ha váratlanul lecsapunk magára? Szerezze meg a pénzt! Hallani fog rólunk. Hamarosan. A leveleket csütörtökön száz lakásba kézbesítették. A Süket pompás hangulatban volt ezen a reggelen. Fütyörészve járkált otthonában, újra és újra átgondolta az egész akciót, különös gondot fordított az ördögien kitervelt részletekre, és kéjelegve gondolt arra, hogy a város száz jómódú polgárát hogyan keríti majd hatalmába a pánik szombaton reggel. Azon az estén öt órakor bizonyosra vehette, hogy a kiszemelt polgárok többsége megkapta már a levelet, elolvasta, és véleményt is alkotott róla. Néhány közülük kíváncsian elolvasta, majd gombóccá gyűrve nyilván a szemétkosárba dobta. Számításai szerint pár félnótás azonnal feltárcsázta a rendőrséget, egyik-másik talán személyesen rohant el a körzeti őrszobára, és kezében lobogtatva a levelet, indulatos hatósági védelmet követelt. Tervének ez a része volt a legördögibb. J. M. Vale-hez, a polgármesterhez ugyanis csak ezen a közvetett úton jutott el a fenyegetés. Úgy fog tudomást szerezni az ellene készülő merényletről, hogy néhány berezelt állampolgár értesíti majd a rendőrséget. Holnap, figyelmeztetés ide, figyelmeztetés oda, a polgármester meg fog halni. Hat hónappal ezelőtt, amikor a Süket nekilátott terve kidolgozásához, néhány igen figyelemreméltó információ került a birtokába. Először is megtudta, ha bárki a város föld alatti vízvezeték-hálózatának tervrajzára lenne kíváncsi, csupán a Városháza 1720-as szobáját kell felkeresnie, a Vízügyi Osztályt, ahol minden állampolgár szabadon hozzáférhet a térképekhez. Hasonló módon szerezhetők meg a város föld alatti csatornarendszerének a térképei is, ugyanannak az épületnek a főirodájában, a Közművek Osztályán. A Süketet azonban pechére sem a vízhálózat, sem a csatornarendszer nem érdekelte. Őt csak az elektromos hálózat izgatta. Azokat a térképeket azonban, amelyek a föld alatti elektromos vezetékek rendszerét ábrázolják, magától értetődő okok miatt nem tették hozzáférhetővé a nyilvánosság számára. Azokat a térképeket a Városi Elektromos és Áramszolgáltató Művek Térképészeti és Adatnyilvántartási Osztályán őrizték. Ezekben az irodákban többnyire műszaki rajzolók dolgoztak. Ahmad egyike volt ezeknek a műszaki rajzolóknak.

Az első térkép, amelyet a Süket rendelkezésére bocsátott, a 60. Körzet hálózati állomásainak megnevezése és az Alsó Isola-i határvonalak címet viselte, és a térkép a város e körzetében lévő valamennyi elektromos alállomás helyét tartalmazta. Az a terület, amely a Süketet leginkább érdekelte, a Cameron Flats nevet viselte. A polgármester háza ugyanis a South Meridián és a Vanderhof sarkán állt, a Cameron Flats alállomás területén. A South Meridiánt és a Vanderhofot ellátó alállomás egy kereszttel volt megjelölve, és a következő megjegyzéssel látták el: South Meridian, No. 3. Ezen az állomáson futottak össze az áramelosztóból egy közvetítő rendszeren keresztül érkező magasfeszültségű távvezetékek (Ahmad szerint ezeket tápvezetéknek nevezik). Ezeket a tápvezetékeket kellett megrongálni ahhoz, hogy a gyilkosság éjszakáján a polgármester háza sötétségbe boruljon. A második térkép, melyet Ahmad átadott a Süketnek, a Bekötési rendszer elnevezést viselte, és a tápvezetékrendszer felnagyított alaprajzát ábrázolta az egyes alállomásokon. Az első térképen megtalált South Meridián No. 3. alállomást a második immár sokkal részletesebb térképen azonosíthatta, és arra is módja nyílt, hogy a tápvezetékrendszer számjelölését is megtalálja: 65CA3. Ez a jelzés a harmadik térképen nyert végleges magyarázatot, amelyet Ahmad darabonként lopott el, és amelyre nemes egyszerűséggel csak ez volt írva: 65CA3, alcíme pedig: South Meridián Alállomás helyszínrajza. Ez egy hosszú és aprólékos térkép volt, amely a város utcái alatt húzódó tápvezetékek út vonalát ábrázolta, és számmal jelölte azokat a lejáratokat, ahol a kábelekhez hozzá lehetett férni. A 65CA3 tápvezetékrendszerben az áramelosztó állomástól az alállomásig tizenegy ilyen lejárat volt található. A Süket a polgármester házától mintegy félmérföldnyire levő lejáratot szemelte ki, feljegyezte a számát és jelét: M3860-120' UJD-KÖZÉP. Végül következett az utolsó, legfontosabb térkép, amelyen már a lejáratok részletes rajza is szerepelt. Az M3860-nal jelzett lejárat a Faxon Drive-on volt, százhúsz lábnyira a Harris déli járdaszegélyétói, az úttest közepén, innen kapta a kódjelét is, 120 lábra az [Harris járdájától Délre -- Középen, azaz 120' UJD-KÖZÉP. A nagyfeszültségű vezetékek másfél méteres mélységben haladtak az utca felszíne alatt, a kibetonozott lejáratot százötven kilós fedél védte. Holnap este Ahmad, Buck és a Süket felemeli ezt a tetőt, és Buck pokolgépe hatásosan kezelésbe veszi a kábeleket. És azután... Hát igen, azután... A terv leggyönyörűbb része csak ezután következik majd, s míg erre gondolt, a Süket önelégülten mosolygott. Maga elé képzelte a polgármester házát pénteken este 10 órakor, amikor majd rendőrök és nyomozók sürgölődnek mindenütt, és mindegyikük azzal a különleges feladattal érkezik oda, hogy a köztiszteletben álló JMV urat megóvja a fenyegető veszélytől. Látta magát, ahogy megáll limuzinjával a sötétbe borult kőház járdaszegélyénél, a rendőrlámpa fénye végigpásztázza a kocsija elejét, amelyen a következő aranybctűs felirat lesz olvasható: Városi Elektromos és Áramszolgáltatási Művek (öntapadós betűkből, melyeket Ahmad ragasztott a kocsi mindkét oldalára nagy szakértelemmel, betűnként 8 centbe kerültek a Művészellátó boltjában, összköltség 4 dollár 80 cent). Látta maga előtt, ahogy kinyílnak a limuzin

ajtajai, és kiszáll belőle három férfi. Ketten munkásoverallban (Sears, Roebuck cég, 6,95 dollár). A harmadik férfi pedig egy főtörzsőrmesteri egyenruhában, a bal mellén a jelvény fölött kitűzve a rangjelzés (Színházi Ruhakölcsönző, napi bérleti díj 10 dollár plusz 75 dollár letéti díj), a ruha ujján pedig a Rendőrségi Riadószolgálat sárga csíkja (1,25 dollár a Városi Egyenruházati Vállalattól, amely épp szemben található a Városi Rendőrparancsnoksággal). -- Ki az ott? -- kérdezi majd az ügyeletes rendőr. Lámpájának fénye végigpásztázza a három férfit. Buck, őrmesteri egyenruhában, előrelép. -- Minden a legtökéletesebb rendben -- mondja majd. -- Pierce főtörzsőrmester vagyok a riadószolgálattól. Ezek az emberek az elektromosoktól jöttek. Az áramkimaradás okát próbálják megállapítani. -- Oké, főtörzsőrmester -- feleli majd a rendőr. -- Bent minden csendes? -- Eddig semmi különös, főtörzs. -- Jó lenne, ha ellenőrizné ezeknek az embereknek a felszerelését! Nehogy valami gond legyen később mondja majd Buck. -- Jó ötlet -- feleli a rendőr. A zseblámpájával körbevilágít. Ahmad kinyitja a szerszámosládát. Nem lesz benne egyéb, mint villanyszerelési szerszámok: próbalámpa, mérőszalag, csipesz, csavarhúzók, egy Stillson-kulcs, fűrész, fémfűrész, kalapács, biztosítékkiemelő, drótvágó, fogók, Allen-kulcsok, csiszolószalag, szigetelőszalag -- oké, jelenti ki majd a rendőr, és akkor felé fordul, és megkérdezi: -- Maga meg mit cipel? -- Egy feszültség- és ellenállásmérőt. -- Megmutatná nekem? -- Természetesen. Ez a műszer tulajdonképpen egy fekete bőrtáska, lehet talán harminc centiméter hosszú, húsz centiméter széles, és tizenkét centiméter magas. Amikor majd kicsatolja és felemeli a tetejét, a zseblámpa fénye egy műszerfalat világít meg a táska alsó felében, egy szintben annak peremével. A műszerfalon két skála lesz látható, az egyik mutatja a feszültséget és az ellenállást, a másik az áramerősséget. A skálák alatt három kapcsológomb helyezkedik el egymástól azonos távolságban. Mindegyiken gyárilag készített felirat jelöli a rendeltetését. A két szélső alatt ez áll: szabályozó, a középső pedig: üzemmódkapcsoló. A műszer bal oldalán lefelé haladva néhány csatlakozóhüvely sorakozik a felirat szerint a következő sorrendben: 600 V, 300 V, 150 V, 75 V, 30 V és a közös nullacsatlakozó. A műszer jobb oldalán hasonló csatlakozóhüvelyek sorakoznak: 60 A, 30 A, 15 A, 7,5 A, 3 A és a közös nullacsatlakozó. A második szabályozógomb alatt még egy csatlakozóhüvely és egy kisméretű égő látható, alattuk a közös felirat: áramingadozás-mérő. A műszer hosszában gyárilag rányomott nagy betűkkel pedig ezek a szavak olvashatók: UNIVERZÁLIS MÉRŐMŰSZER. -- Oké -- mondja majd a rendőr --, becsukhatja. Ő pedig lecsapja a táska tetejét, és gondosan becsatolja. -- Majd én bekísérem őket -- fogja mondani Buck.

-- Rendben van, főtörzs -- hangzik az engedély, és odamennek a házhoz, ahol a bejárati ajtónál megállítja őket majd egy nyomozó. -- Pierce főtörzsőrmester a riadószolgálattól -- jelentkezik be Buck. -- Ezek az emberek az elektromosoktól jöttek, hogy kiderítsék az áramkimaradás okát. -- Rendben -- válaszolja ekkor a detektív. -- Én velük maradok, de másért nem vállalok felelősséget -- közli Buck. -- Hogy érti ezt? -- Például, ha a polgármester úr elesne, és eltörné a bordáját, amíg ezek itt lábatlankodnak, nem szeretném, ha a kapitányom engem marna le miatta. -- Majd mi távol tartjuk maguktól a polgármestert mondja erre mosolyogva a nyomozó. -- Oké, fiúk, hol kezdik? -- kérdezi Buck. -- Az alagsorban? Aztán bemennek az épületbe. Csak az elemlámpa fénye világít, a ház nagy részét homály borítja, csak felismerhetetlen, mozgó árnyakat látni. Ők hárman az alagsorban kezdik a munkát, ellenőrzik az összes vezetéket. Végigmennek a ház valamennyi helyiségén, ellenőrző útjuk során egyetlenegyszer sem botlanak a polgármesterbe. A polgármester hálószobájába érve, mintha az áramkimaradás okát keresné a konnektorban, becsúsztatja a hatalmas francia ágy alá a mérőműszert. Amikor majd kisétál a szobából, már semmi sem lesz nála. Az Univerzális mérőműszer a polgármester ágya alatt pihen a padlón. A műszer gyári csillogása, a kapcsológombok, csatlakozóhüvelyek és a szakszerű feliratok mind valódiak voltak -- csak a műszer maga nem volt valódi. A műszerfal mögül hiányzott a gyári berendezés, a doboz belsejét kiszerelték. A műszerfal mögé Buck zseniális műszaki leleményének egy újabb példánya lett beszerelve, hajnali két órára időzítve. Holnap éjszaka a polgármester meg fog halni. És szombaton reggel az következik majd, amit már nem nekik kell végrehajtaniuk. Az emberek szétnyitják az újságokat, elolvassák a főcímeket, és rádöbbennek, hogy a levél, amit kaptak, nem tréfa volt, hisz nincs olyan ember, aki meg tudna jósolni egy gyilkosságot, hacsak nem maga tervelte ki és nem maga hajtotta végre. Újból előveszik a levelet, amit oly hanyagul elhajítottak, még egyszer elolvassák, és megrendülve veszik tudomásul, hogy ezt a fenyegetést nem rázhatják le magukról, mint kutya a vizet. Vajon ha egy embert ilyen készületlenül ér a fenyegető halál, akkor valóban olyan sok pénz az az ötezer dollár? A listán szereplő száz személy közül egyetlenegynek sem volt kevesebb az évi jövedelme 200 000 dollárnál. Mindegyiküket alaposan körülszaglászták, az eredeti névsorban négyszázhúsz név szerepelt, közülük csak azok akadtak fenn a rostán, akiknek ötezer dollár kifizetése annyit jelentett, mint egynapi veszteség a Las Vegas-i casinóban, azok maradtak fenn, akik részvényekkel spekuláltak, vagy a broadwayi szórakozóhelyeken szórták a pénzüket, egyszóval azok, akikről feltételezhették, hogy hajlandók lesznek hazardírozni abban a reményben, hogy ezúttal a saját életüket menthetik meg. Fizetni fognak, gondolta magában a Süket. Ó, nem mindegyik, természetesen nem mind a száz. De azért elég sokan. Lehet, hogy még el kell követni néhány gyilkosságot, lehet, hogy még ki kell nyírni

néhányat a listán szereplő dagadt disznók közül, míg a többiek észre térnek, de észre fognak térni, és fizetnek. Holnap este a gyilkosság után majd megtudják, hogy nem tréfálunk, és fizetni fognak. A Süket önelégülten elmosolyodott. Lehet, hogy a Városháza körül ezekben a percekben már hatalmas tömeg verődött össze, gondolta magában. Szórakoztató hétvége elé nézünk. -- Vak tyúk is talál szemet -- mondta Byrnes hadnagy Steve Carellának --, valóban a polgármestert szánta következő áldozatnak. -- Ez soha nem fog sikerülni neki -- jelentette ki Hawes. -- Hát ne is sikerüljön neki -- mondta Byrnes --, mert ha sikerül kinyírnia a polgármestert, akkor úgy kaszálja le a dohányt, mégpedig készpénzben, mintha a réten nőne. Mit gondolnak, hány ilyen levelet küldhetett szét? -- Próbáljunk logikusan következtetni -- szólalt meg Carella. -- Elsőként a park- és közterület-felügyelőségi főtanácsost fenyegette meg, és ötezer dollárt követelt. A következő a polgármester-helyettes volt, és ötvenezer dollárt követelt. Most bejelentette, hogy péntek este a polgármestert fogja meggyilkolni. Ha az összeg e logika szerint emelkedik, akkor tízszer ötvenezer dollárt fog követelni, vagyis ötszázezret. Ha ezt elosztjuk ... -- Hagyja abba! -- szólt közbe Byrnes. -- Csak megpróbáltam matematikai úton megközelíteni a dolgot. -- Mi köze JMV meggyilkolásának a matematikához? -- Nem tudom -- vonta meg a vállát Carella --, de az az érzésem, ha rájövünk az összeg emelkedésének logikájára, akkor esetleg rájöhetünk arra is, hogy hol csúszhat hiba a számításába. Byrnes értetlenül rábámult. -- Csak azt igyekszem megmagyarázni, hogy szerintem a fickónak nem elég, ha a polgármestert elteszi láb alól -- folytatta Carella. -- Még hogy nem elég? Ha a polgármestert kinyírja, az számomra több mint elég! -- Igen, de nem egy olyan fickónak, mint a Süket. Ez az ember kérkedik az eszével. -- Carella ismét felettesére nézett. -- Ki ez a Carl Wahler? -- Egy ruhagyáros, bent lakik a belvárosban, a Stewart Cityben, 17. körzet. Ma reggel hozta be ide a levelet. Bundy kapitány nyilván arra gondolt, hogy el akarjuk olvasni, mivel a többi gyilkosság is a mi hatáskörünkbe tartozott. -- Ez beleillik a képbe, nem? -- kérdezte Hawes, a levélre mutatva. -- A többi gyilkosságot is előre bejelentette. -- Ez igaz, de mégis hibázik valami -- jelentette ki Carella. -- Micsoda? -- A személyes indíték. Az akciót a nyolcvanhetesben kezdte, nyilván ez amolyan vendetta, vérbosszú nála, amiért pár évvel azelőtt beleköptünk a levesébe, amikor pokolgépekkel szórta teli ezt az átkozott várost, hogy elterelje a figyelmünket a bankrablásról. Akkor most egyszerre miért száll le rólunk? Ha kinyírja a polgármestert, azzal csak a védelmére kijelölt különleges biztonsági szolgálat

embereiből csinál hülyét, senki másból. Ezzel mi leakadtunk a horgáról, ficánkolhatunk, mint a hal. És ez az, amit nem értek. Valami nekem itt bűzlik. -- Nekem nem bűzlik semmi, sima ügy -- mondta Byrnes. -- Ha sikerül kinyírnia JMV-t, milyen esélye maradhat bárkinek is vele szemben, hisz nyilvánvalóvá tette, hogy nem lesz több figyelmeztetés. Nézzék, hányszor ismétli ebben a levélben is: Nem lesz több figyelmeztetés, nem lesz több figyelmeztetés. - Engem mégis zavar valami -- jelentette ki Carella. -- Feleslegesen -- mondta Byrnes. -- Hiszen fehéren feketén itt olvashatók a szavak. Ez az ember maga az ördög. E kijelentésre Hawes és Carella is önkéntelenül felnevetett. Nem megszokott dolog, hogy egy zsaru ördögnek tituláljon egy bűnözőt, még akkor sem, ha az történetesen gyerekeket ront meg, ha tömeggyilkos. Ez a metaforikus fogalmazás bírók és politikusok sajátja. Byrnes nem szokott szóvirágokban beszélni. S bár mindkettőjüket nevetésre ingerelte valamilyen belső kényszer, elég volt egy pillantást vetniük Byrnesre, arcukra fagyott a mosoly. A hadnagy türelme a végét járta. Hirtelen öregnek és fáradtnak érezte magát. Mély sóhajtás szakadt fel belőle, aztán így szólt: -- Hogyan tudnánk megállítani őt, fiúk? -- Hangja olyan kétségbeesett volt, mint egy újonc hátvédé, aki egy válogatott csapat egyenként százötven kilós csatársorával kerül szembe. -- Imádkozzunk! -- mondta Carella. James Martin Vale polgármester az anglikán egyház buzgó híve volt, ennek ellenére úgy döntött, hogy ezen a délutánon fontosabb dolga is akad, minthogy családja üdvösségéért imádkozzon. A Városházán lévő irodájában magasszintű értekezletet hívott össze (olyan magasszintűt, melyre még Byrnes hadnagy sem kapott meghívót), ahol arról tanácskoztak, hogy milyen óvintézkedéseket tegyenek annak érdekében, hogy a Süket (ahogy ezt az embert a 87. körzet nyomozói maguk közt hívják) ne tudja beváltani fenyegetését. JMV gyors észjárású ember volt, leleményesen sikerült mindenkit meggyőznie ott az irodában, hogy ő nem a saját biztonságáért aggódik, hanem a város megfenyegetett polgáraiért. -- Avégett kell megmenteniük az életemet, hogy ez az ember ne szedhesse el e nagyszerű város polgárainak fáradságos munkával megszerzett dollárjait -- mondta. -- Mert ha eléri célját, akkor mindenki engedni fog a zsarolásnak. Csupán ez az oka, hogy személyes védelmet kérek. -- Méltóságos úr -- szólalt meg a kerületi ügyész --, ha javasolhatom, az a véleményem, hogy péntek után is biztosítsunk önnek védelmet. Mert ha ennek az embernek pénteket követően jutna eszébe megölni önt, akkor a város lakói joggal hihetnék, hogy túljárt az eszünkön. -- Igen, azt hiszem, igaza van -- mondta JMV. -- Méltóságos úr -- kezdte a városi számvevők vezetője --, azt javasolnám, hogy szüneteltessen minden olyan programot, ahol személyesen kell megjelennie, legalább áprilisig.

-- Nos, nem hiszem, hogy szükség lenne ilyen mértékű visszavonulásra, nem ért egyet velem? -- kérdezte JMV, miközben magában azt a tényt mérlegelte, hogy ez az év a választások éve lesz. -- Akkor legalább csökkenteni kellene a személyes megjelenések számát -- folytatta a férfi, és nyilván neki is eszébe jutott, hogy ez az év a választások éve lesz, és hogy maga is azon a listán szerepel, amelyen a méltóságos JMV polgármester. -- És maga mit gondol, Síim? -- fordult a rendőrfőnökhöz JMV. A 195 centiméter magas, 112 és fél kilós rendőrfőnök megemelte ülepét a méltóságos úrral szembeni bőrszékben, és így szólt: -- Úgy körbeveszem önt, uram, zsarukkal, hogy hemzsegni fognak, mint a bolhák -- és elmosolyodott, amitől egyáltalában nem lett megnyerőbb a külseje, de kétséget kizáróan elérte célját. -- Az én embereim közül annyit bocsátók rendelkezésére, amennyire csak szüksége van -- jelentette ki a kerületi ügyész, miközben az járt a fejében, hogy a két leghasználhatóbb emberét néhány nappal ezelőtt küldték át a túlvilági rendőrakadémiára. -- Azt javasolnám -- vette át a szót a városi főorvos --, hogy az értekezlet befejezése után azon nyomban vesse alá magát egy mindenre kiterjedő egészségügyi vizsgálatnak. -- Ennek meg mi értelme? -- kérdezte JMV. -- Méltóságos uram, fennáll annak a lehetősége, hogy már meg is mérgezték önt. -- Nos, ez enyhén szólva túlzásnak tűnik. -- Méltóságos uram -- folytatta a városi főorvos --, a kis dózisokban adagolt méreg is könnyen halálos kimenetelű lehet. S mert olyan emberrel állunk szemben, aki hosszú távú terveket kovácsol... -- Rendben van, alávetem magam a vizsgálatnak, akkor, amikor óhajtja. Legalább a náthámtól is megszabadítanak végre -- mondta, és magával ragadóan elmosolyodott. -- Méltóságos uram -- emelkedett szólásra a városi képviselőtestület elnöke --, azt javaslom, hogy a város valamennyi közlekedési eszközét vessük alapos vizsgálat alá. Emlékeztetem, uram, hogy a bombát a... -- Igen, igen, ezt meg kell tennünk! -- helyeselt lelkesen a kerületi ügyész. -- Méltóságos uram -- szólt közbe a polgármester sajtófőnökségének titkára --, javaslom, rendeljünk el hírzárlatot, és előzetesen semmit se közöljünk a programjairól, beszédeinek színhelyéről, mindaddig, amíg ez az ügy le nem zárul. -- Igen, ez jó ötlet. Természetesen mostanában nem fogunk kirúgni a hámból, igaz, Stan? -- mondta JMV, és magával ragadóan a kerületi ügyészre vigyorgott. -- Nos, uram. Én azt tanácsolom önnek, hogy mostanában ki se mozduljon otthonról, legalábbis a következő hónapig -- felelte a kerületi ügyész. -- Természetesen az sincs kizárva, hogy már most is van valahol egy bomba, itt az irodában -- mondta tapintatlanul a rendőrfőnök. E kijelentés nyomán hirtelen csend szakadt a szobára. A dermedt némaságot csak a falióra ketyegése törte meg, ami semmivel sem volt tapintatlanabb és idegesítőbb, mint a rendőrfőnök megjegyzése. -- Nos -- mondta magával ragadóan JMV --, mindenesetre át kell vizsgálni mindent itt is és a házamban is. Ha ezt megtettük, akkor megtettünk minden óvintézkedést. -- Igen, uram -- mondta a kerületi ügyész.

-- És természetesen mindent el kell követnünk, amit csak lehet, hogy kézre kerítsük ezt az embert. Ezt a Süketet. -- Igen, uram. Mi megtesszük, ami erőnkből telik jelentette ki a rendőrfőnök. -- És mire telik az erejükből? -- kérdezte magával ragadóan JMV. -- Arra számítunk, hogy hibázni fog -- felelte a rendőrfőnök. -- És ha nem fog? -- Fog. -- És addig? -- érdeklődött JMV. -- Van valami konkrét nyomuk? -- A rendőrségi munka -- kezdte a rendőrfőnök --, látszólag sok apró, egymástól független részletből tevődik össze, aztán egyszer csak összeáll a kép -- itt hirtelen megtorpant, mert úgy érezte, nem fogalmazott elég világosan, ezért ismét nekikezdett. -- A rendőri munka során számos véletlen esemény akad, és a tapasztalatok szerint ezek a véletlen események jelentős szerepet játszanak egy-egy bűnöző lebukásában. Letartóztatunk például valakit betörés vádjával, és hat vagy hét hónappal később, egy kihallgatás során véletlenül kiderül, hogy az illető nemcsak lopott, hanem gyilkolt is. -- Nos -- szakította félbe magával ragadóan JMV --, remélem, hogy nem adunk hat-hét hónapot az emberünknek, hogy valami más bűncselekményben hibázzon. -- Nem akartam ennyire borúlátónak tűnni -- jelentette ki a rendőrfőnök --, csupán bátorkodtam megvilágítani, méltóságos uram, hogy a rendőri munkajellege olyan, hogy a múltat, a jelent, és a jövőt nem lehet mereven szétválasztani. Egyébként biztos vagyok benne, hogy azt az embert belátható időn belül kézre kerítjük. -- Remélem, még mielőtt megölne engem -- vigyorgott magával ragadóan JMV. -Nos, ha nincs több mondanivalónk, akkor életbe léptethetjük az óvintézkedéseket. -- Én meg közben felveszem a kapcsolatot a tűzszerészcsoporttal -- mondta a rendőrfőnök, és felállt. -- Valóban, ez az első feladat -- helyeselt JMV, és ő is felemelkedett. -- Uraim, köszönöm a nekem szentelt időt, az értékes javaslataikat. Biztos vagyok benne, hogy nem lesz semmi baj. -- Két-három percen belül itt lesznek a biztonsági emberek -- ígérte a kerületi ügyész. -- Köszönöm, Stan -- mondta JMV --, nagyra értékelem az igyekezetét. Ahogy az emberek kifelé mentek a polgármester irodájából, valamennyien újra meg újra megígérték, hogy megfelelő védelmet biztosítanak neki, JMV-nek. A polgármester mindannyiszor magával ragadóan elmosolyodott, külön-külön megköszönve fáradozásukat, majd amikor egyedül maradt, visszaült az íróasztala melletti párnázott bőrfotelba, és a ketyegő faliórát bámulta. Odakinn havazni kezdett. Először csak szállingózott a hó. Lustán, szemerkélve hullott az égből, vékony, puha pihékkel borította a járdát és az utcákat. Azon az estén nyolc órakor, amikor Richárd Generót kiengedték a Buena Vista Kórházból, már sűrűbb pelyhekben hullott, de a közúti forgalomban még nem jelentett nagyobb akadályt, különösen akkor nem, ha téli gumi volt a kocsin, akárcsak Genero édesapjáén. A hazafelé vezető út kissé zajosan, de nagyobb baj nélkül telt el, Generót egyre csak unszolta az anyja, hogy beszéljen a kapitánnyal, az

apja viszont az anyját unszolta, hogy fogja be végre a száját. Genero erősnek és egészségesnek érezte magát, türelmetlenül várta, hogy mielőbb visszatérhessen a munkájához, pedig értesítették, hogy az éjfélig tartó szolgálatát csak másnap délután négy órakor kezdheti el. Arról is értesítették, hogy figyelembe véve sebesülését, Frick kapitány nem gyalogos szolgálatra osztotta be az elkövetkezendő hétre. Fegyveres szolgálatot fog teljesíteni egy rendőrségi járőrkocsiban. Genero előléptetésnek minősítette ezt a döntést. Legalábbis egyfajta előléptetésnek. Egyre sűrűbben hullott a hó. Péntek. A város szabályos hómezővé változott, emberfia nem látott ennyi havat, hacsak nem Alaszkában született és nőtt fel, de azóta biztos nem, hogy elkerült onnan. Mindent elborított a hó. Hó fedte a háztetőket, a falakat, a járdát, az úttestet, a szeméttárolókat, az autókat, a virágtartókat, még a járókelőket is. Uramisten, micsoda hózápor! Ez rosszabb, mint a 88-as hóvihar, mondták az emberek, akik nem is emlékezhettek rá, hogy milyen volt a 88-as hóvihar, mert nem is éltek még akkor. Méltóságos JMV polgármesternek megvolt a maga gondja, most ráadásul még a Köztisztasági Vállalattal is egyezkednie kellett 1200 alkalmi hómunkás felvétele ügyében, az ő feladatuk lett volna, hogy összelapátolják a havat, felrakják teherautókra, és a Dix folyóhoz szállítsák, ez a munka a városnak 508400 dollárjába került, és legalább egy hétig eltart majd, ha közbe nem szól egy újabb hózápor. A hómunkások csak akkor láthattak munkának, ha eláll a havazás. Az pedig 3 óra 30-ig nem maradt abba, csak tizenöt perccel azelőtt állt el, hogy Genero megkezdte szolgálatát a rendőrségi járőrkocsival, és másfél órával azelőtt, hogy Willis és Carella elfoglalták helyüket a szabóműhelyben. A városatyák mindenre kiterjedő gondossággal megszervezték, hogy a hómunkások három műszakban egymást váltva dolgozzanak, de semmit sem tehettek a hózáport követő dermesztő hideghullám ellen, amely Kanada felől érkezett, és amely szinte lehetetlenné tette a munkát. Valójában senkit sem érdekelt, hogy honnan érkezett a hideg, csak fohászkodtak, távozzon tőlük ki a tengerre, vagy le a Bermudákhoz, vagy akár Floridába, ha másért nem, legalább “Őérte -- Júliáért". De ezen a napon még Júlia kedvéért sem történt csoda. A hideg rátelepedett a városra, és jéggé dermesztett mindent. Már délben életbe léptek a rendkívüli intézkedések, délután négy órára pedig kiürült a város. Az irodák többsége bezárt, a közlekedés megbénult, elvétve tűnt fel araszolva a hóban egy-egy autóbusz, bár ideiglenesen megtiltották a járdák melletti parkolást, az utakon elakadt gépkocsik zárták el a kereszteződéseket, úgy álltak ott, akár eszkimók hóval borított jégkunyhói a sarkvidéken. Az alkalmi hómunkások nehezen birkóztak a hideggel és a hótömeggel, üres olajoshordókban tüzet raktak, megmelengették tagjaikat, és úgy lapátoltak tovább, a billenős teherautók pedig kipufogójukból hatalmas fehér gőzgomolyagokat eregettek a dermesztő szürkületbe. Délután ötkor bekapcsolták az utcai lámpákat, itt is, ott is halvány fénykörök vetődtek a kihalt hófehér tájra.

Hevesen megújuló szélroham süvített át az utakon, a füstszínű égbolt egyre sötétebb és sötétebb lett, míg végül fekete színbe öltözött. John, a szabó üzletében hátul a kényelmes melegben üldögélt Carella, és dámát játszott Hal Willisszel (zsinórban hét játszmát veszített, míg végül kiderült, hogy Willis tagja volt a középiskolai dámaklubnak, annak az elit klubnak, amely a Vörös és Fekete nevet viselte), és egész idő alatt azon töprengett, hogy tud majd hazajutni, ha La Brescát és Caluccit a betörés után lefülelték. Már-már abban is kételkedni kezdett, hogy végrehajtják tervüket. Ha volt valami, amit soha nem értett, akkor az a bűnözők észjárása, de egyben biztos volt, hogy nincs épeszű betörő, aki ilyen hóban és dermesztő hidegben kimenne az utcára, bármilyen zseniális terv ösztökölné erre. Persze más a helyzet, ha valamilyen soha vissza nem térő alkalom kényszerítené, hogy ezt a napot válassza, például, ha tízmillió dollár értékű aranyrudat épp ezen a napon és épp ebben az időben szállítanának, ez érthetővé tenné az időponthoz való ragaszkodást és az elszántságot, de ez a piti betörés semmi ilyesmivel nem kecsegtet. Ezek ketten gondosan feltérképezték az üzletet, és kifigyelték, hogy John, a szabó minden pénteken, zárás után, a heti bevételt hazaviszi egy fémkazettában. Bizonyosan így volt ez minden péntek este az idők kezdetétől fogva, és így lesz az idők végezetéig. Akkor meg miért ezen a péntek estén? Nem lenne jó a jövő pénteken, John? Vagy nem lenne még jobb, ha várnának májusig, amikor kirügyeznek a fák, és énekelnek a madarak, és nem kell megfagyni az embernek egy hervadt kis betörés miatt? Feltételezve, hogy mégis ragaszkodnak ehhez az estéhez, gondolta Carella, miközben Willis ismét két duplát ugrott a táblán, feltételezve, hogy mégis ma este csapnak le, és feltételezve, hogy ő meg Willis azt teszik, amit elvárnak tőlük, vagyis elkapják őket, azután beszólnak egy hóláncokkal felszerelt szolgálati kocsiért, hogyan fog ő hazajutni a feleségéhez és a gyerekeihez, miután La Brescát és Caluccit letartóztatták és beszállították éjszakára a fogdába? A saját kocsiján ugyan téli gumik vannak, de nincsenek hóláncok, egyébként is kételkedett benne, hogy akár a legjobb minőségű téli gumi is segíthetne valamit ebben a jégkorszakra emlékeztető időben. Természetesen az is elképzelhető, hogy Frick kapitány kivételesen engedélyezi, hogy az egyik rendőrségi járőrkocsi hazavigye őt a Riverheadre, mindig is ferde szemmel nézték, ha valaki a szolgálati kocsit magáncélra vette igénybe, hát még ezekben a vészterhes napokban, amikor ilyen Süket-féle emberek rohangálnak a városban, és sorra gyilkolják a városi tisztviselőket. -- Most üthetsz -- szólalt meg Willis. Carella harákolt egyet, és ütött. Az órájára pillantott. Hét húsz volt. Ha La Bresca és Calucci úgy csapnak le, ahogy feltételezték, akkor alig fél órájuk maradt. A bérelt szobában, amely a Tizenhatodik utca északi részén volt, La Bresca és Pete Calucci magukhoz vették fegyvereiket. Bár John, a szabó hetvenéves volt, roggyant, ősz, és a látása is megromlott, ők mégsem akartak semmit fölöslegesen kockáztatni ezen az estén. Calucci egy 45-ös Government Coltot szerzett, a több mint egykilós súlyú fegyver tárjában hét lövedék volt, egy pedig már benn a csőben. La Bresca egy Walther P-38-ast vitt magával, amit a Dream Streeten vásárolt egy orgazdától a tárban lévő nyolc golyóval együtt. Mindkettő automata fegyver volt. A Walther a közepes teljesítményű pisztolyok közé tartozott, a Colt azonban egy nagy ágyú,

lényegesen nagyobb teljesítménnyel. Mindkettő alkalmasnak látszott arra, hogy Johnt, a szabót megszabadítsa az életétől, ha útjukba állna. Egyikük sem viselt pisztolytáskát. Calucci vastag téli felöltőjének jobb zsebébe dugta a stukkert, La Bresca pedig a nadrágszíjába akasztotta. Egymás közt megegyeztek, hogy csak abban az esetben használják fegyverüket, ha John, a szabó patáliát csapna. Terveik szerint nyolc óra előtt tíz perccel kellett az üzlethez érkezniük, ott majd hirtelen meglepik az öreget, aztán ott hagyják megkötözve, kipeckelt szájjal az üzlet hátsó részében, és visszatérnek Calucci bérelt szobájába. Az üzlet ötpercnyire volt tőlük, de a sűrű hóesés miatt, mivel egyiküknek sem volt autója, már hét óra huszonötkor elindultak. Mindketten félelmetesnek és mindketten legyőzhetetlennek érezték magukat fegyvereik birtokában. Szinte szégyen, hogy senki nem járt a közelükben, aki láthatná, hogy milyen félelmetesek és milyen legyőzhetetlenek ők. Richárd Genero az URH-s járőrkocsi kényelmes kellemes melegéből bámulta a dermesztő, szélsöpörte utcákat, hallgatta a hátsó kerék hóláncainak zörgését, és figyelte a recsegő URH-rádióból áramló, szűnni nem akaró társalgást. A férfi, aki a járőrkocsit vezette, amolyan tetőtől talpig csupaszőr ember volt, Phillipsnek hívták, és attól a pillanattól kezdve, hogy 3 óra 45 perckor megkezdték a szolgálatot, megállás nélkül panaszkodott. Közben hét óra harminc lett, és Phillips még mindig nem hagyta abba a siránkozást, azt magyarázva Generónak, hogy az egész héten mint a Jolly Jokert rakták ide-oda, lélegzetvételnyi ideje sem maradt, és az az ember is elmebeteg, aki zsarunak megy, miközben jobbján a rádió egyfolytában a szokásos hantát szajkózta: Huszonegyes kocsi... Szignál tizenhárom ... Itt a huszonegyes, Wilco, huszonnyolcas kocsi jelentkezz. .. -- Ez az egész a karácsonyt juttatja eszembe -- szólalt meg Genero. -- Apropó, karácsony! Tudod, hogy még karácsony napján is dolgoztam? -- kérdezte Phillips. -- Én arra gondoltam, hogy most is minden fehér mondta Genero. -- Ja, hogy fehér? Ki a fenének kell ez? Genero keresztbe tette kezét a mellén, kesztyűs végét hóna alá dugta. Phillips megállás nélkül karattyolt. A rádió zúgott, recsegett. A hóláncok csilingeltek, akár a száncsengő. Genero egyre álmosabb lett. Valami idegesítette a Süketet. Nem a hatalmas hótömeg, amely minden kétséget kizáróan beborította az M3860-as számú aknalejárót a Harris déli járdaszegélyétől 36 méternyire, a Faxon Drive közepén, nem ez idegesítette. Jó előre felkészült az időjárás viszontagságaira, az aknalejárat közelében a járdánál parkoló fekete limuzin csomagtartójában hólapátok is voltak. A hó csak annyi változást jelentett, hogy lapátolniuk is kell, ha az aknához akarnak jutni, erre a munkára egyórányi időt külön biztosított magának, nem, nem a hó, egyáltalán nem a hó idegesítette. -- Mi van? -- suttogta Buck, aki már a kölcsönvett rendőr főtörzsőrmesteri egyenruhát viselte, kellemetlenül és idegesen érezte magát a kék uniformisban. -- Nem tudom -- felelte Ahmad. -- Nézd, hogy téblábol!

A Süket valóban téblábolt. Overall volt rajta, odasétált a szoba sarkában álló íróasztalhoz, majd vissza, de egy szót sem szólt, csak a fejét csóválta, akár egy öregember, aki a világ aggasztó állapotán búslakodik. Buck, akit a ruháján levő rangjelzés felbátorított, odalépett hozzá, és megkérdezte: -- Valami zűr van? -- Igen, a 87-esek! -- vágta ki a Süket. -- Micsoda? -- A 87-esek, a 87-esek -- ismételte türelmetlenül. Semmi nem történik, ha megöljük a polgármestert, hát nem értik? -- Nem. -- Ők megúsznak -- magyarázta a Süket. -- Ha megöljük JMV-t, meg tudják mondani nekem, kit fognak előszedni érte? -- Kit? -- kérdezte Buck. -- Hát nem a 87-eseket, az biztos. A polgármester nem az ő körzetükben lakik. -- Nézze -- mondta elnézően Buck --, jobb lenne, ha készülődnénk. Még ki kell ásnunk az aknalejárót, még... -- Rendben van, JMV meghal, és akkor? -- folytatta a Süket. -- Csak a pénz jelent valamit az életben? És hol van az öröm! Buck értetlenül bámult rá. -- Hol van az öröm? -- ismételte a Süket. -- Ha JMV... -- hirtelen megakadt benne a szó, szélesre tágult a szeme. -- JMV -- mondta még egyszer majdnem suttogva --, JMV! -- kiáltotta izgatottan, az íróasztalhoz ment, kinyitotta a középső fiókot, és előkapta az isolai telefonkönyvet. Türelmetlenül lapozni kezdett. -- Hát ez mit csinál? -- suttogott Ahmad. -- Mit tudom én! -- súgta vissza Buck. -- Ezt nézzék! -- kiáltott oda nekik a Süket. -- Százával vannak, ezrével vannak! -- Ezrével? Kik? -- kérdezte Buck. A Süket nem felelt. A telefonkönyv fölé hajolva forgatta a lapokat, nézegette, aztán továbblapozott. -- Ez az -- mormolta, aztán -- ... nem, ez nem jó... várjunk csak... nem, ez sem... ez nagyon messze van... egy pillanat... ez az! -- kiáltott fel végül. -- Culver Avenue, ez kell nekünk, ez jó lesz! -- Felkapott egy ceruzát, és odafirkantott valamit az asztalon levő jegyzettömbre, aztán a cédulát overallja zsebébe dugta. Indulás! -- kiáltott. -- Készen van? -- kérdezte Buck. -- Igen -- felelte a Süket, és magához vette a feszültségmérő műszert. -- Azt ígértük, hogy kinyírjuk JMV-t, igaz? -- kérdezte. -- Pontosan azt. -- Oké -- mondta, és elvigyorodott --, akkor most két JMV-t fogunk elkapni, és az egyik a 87. körzethez tartozik! Szertelen mozdulattal kitessékelte a két férfit a lakásból. A két fiatalember már ebédidő óta az utcákat járta. Az Ainsleyen egy csemegeüzletben bekaptak pár falatot, aztán a Fifth Avenue-n és az Aisnley sarkán lévő benzinkütnál vásároltak fél gallon benzint. A két fiatalember közül a magasabb vitte a nyitott benzines kannát, szemmel láthatóan reszketett. Egyre csak azt hajtogatta a másiknak, hogy mennyire át van fázva. Az alacsonyabbik megnyugtatta,

hogy egy ilyen estén mindenki fázik, mi a fenét várhat az ember egy ilyen estétől, mint ez. A magasabbik közölte, hogy ő inkább hazamenne. Azt mondta, úgysem találnak senkit az utcán ilyen időben, és különben is miért kell ilyen cidriben az utcákat járni? És hogy a lába is lefagyott már. A keze szinte megmerevedett. -- Miért nem te cipeled legalább egy darabig ezt a rohadt benzint?! -- kérdezte. Az alacsonyabb azt tanácsolta neki, hogy fogja be a pofáját. Aztán kijelentette, hogy arra, amit tenni akarnak, tökéletesen megfelel ez az este, és szerinte legalább két olyan tetűre akadnak majd, akik valamelyik kapualjban próbálják meghúzni magukat, aztán még hozzátette: -- Így sem látod értelmét a dolognak? A magasabbik valami olyasmit válaszolt, hogy inkább ő is meghúzná magát egy jó kis kapualjban. A sarkon álltak, vitatkoztak, kiabáltak egymással, végül a magasabb beleegyezett, hogy tíz percet hajlandó még az ügyre áldozni, de ez minden. Az alacsonyabbik kérlelte, hogy legalább fél óráig próbálkozzanak még, hisz becsületbeli kötelességük megfizetni ezeknek a mocskoknak, de a magasabbik nem engedett. -- Tíz perc, ez minden. Erre aztán az alacsonyabb végképp dühbe gurult, elmondta a másikat mindennek, hogy egy hügyagyú idióta, és hogy ez remek éjszakának ígérkezik. A magasabbik társa tekintetében eszelős csillogást fedezett fel, félni kezdett tőle. -- Oké, oké, de igazán csak egy félórát, Jimmy! Tényleg rettenetesen átfáztam. -- Na, azért sírva ne fakadj! -- Egyszerűen csak fázom, ez minden. -- Gyerünk! -- mondta Jimmy. -- Keressünk valakit, csináljunk egy jó nagy tüzet! Egy finom, melengető tüzet. A két fiatalember egymásra vigyorgott. Befordultak a sarkon, és elindultak a Calver Avenue irányába, amerre a tizenhetes kocsi is haladt, benne Phillipsszel és Generóval, akik együtt hallgatták, hogy a kocsikerék hólánca úgy csilingel, mint a száncsengő. Nehéz lett volna megmondani, ki lepődött meg jobban, a hekusok vagy a betörők. Amikor a rendőrfőnök elmagyarázta a nagy méltóságú JMV polgármesternek, hogy a rendőrségi munkában nem különíthető el mereven a múlt, a jelen és a jövő, tudatában volt annak, hogy mindezt csak azért mondta, mert ezen kívül egyetlen épkézláb filozofikus gondolata sem volt abban a pillanatban arról, hogy mit kell tennie. Valószínűleg nem a valóság és a látszat közötti különbségre gondolt, és nyilván arra sem, hogy az álomvilág miképpen keveredik a hétköznapok valóságával. Valószínűleg nem is azt akarta megmagyarázni, hogy az idő és a tér állandó, vagy azt, hogy párhuzamos univerzumok létezhetnek és egymás mellett élhetnek. Csupán arra akart rávilágítani, hogy a rendőri munkában nagy a véletlenek szerepe, és számtalan ügy felderítetlen maradna, ha a véletlen nem sietne segítségükre. Csupán azt szerette volna elmondani a méltóságos JMV polgármesternek, hogy néha a hekusoknak is lehet szerencséje.

Carellának és Willisnek azon a március tizenötödikén este, pontosan nyolc óra előtt tíz perccel szerencséje volt. Az üzlet bejáratát tartották szemmel, mert Dominick Di Fillippi (aki soha életében nem árult el senkit) elmondta nekik, hogy a terv szerint nyolc óra előtt tíz perccel fognak betörni az üzletbe, amikor John, a szabó lehúzza az utcára néző kirakat redőnyét. Ezt azonban már La Bresca fogja elvégezni helyette, miközben Calucci Johnt, a szabót az üzlet hátsó részébe irányítja fegyverével, Di Fillippi a kihallgatás során lehet, hogy csak a nyomozók által különösnek ítélt hangsúllyal, de többször is emlegette a bejárati ajtót. Mindenki jogosan következtethetett arra (és ki nem tett volna így), hogy La Bresca és Calucci az utca felől hatolnak majd be, és érkezésüket jelezni fogja a bejárati ajtó csengettyűje, fegyvereiket odanyomják John, a szabó oldalához, és utána bevégzik aljas tervüket. Még az is kétséges, hogy a rendőrség tudott-e egyáltalán az üzletbe vezető hátsó bejáratról. La Bresca és Calucci tudták, hogy van ott egy ajtó. Pontban hét óra ötvenkor kopogtatták meg az ajtót, úgy, ahogy eltervezték, zajosan és félelmet keltve zörögtek, egyáltalán nem törődtek azzal, hogy John, a szabó ijedtében tíz évet öregszik. Tudták, hogy azonnal odarohan a hátsó kijárathoz megnézni, mi az ördög történhetett, és hogy ekkor két rászegeződő pisztollyal találja szembe magát. Az első, amit észrevettek, hogy odabent két fickó dámát játszik. Az első, amit La Bresca mondott: -- Zsaruk! Legalábbis abban biztos volt, hogy az alacsonyabbik fickó zsaru, volt már vele dolga néhányszor. A másikat nem ismerte, de úgy okoskodott, hogy ha az ember talál valahol egy egeret, ott feltehetően ötven is van, és ha talál valahol egy hekust, akkor ott feltehetően akár ezer is akad, nyilván itt is hemzsegnek a zsaruk, ők pedig becsületes kis csapdába sétáltak bele -- ekkor meglebbent a függöny, és az üzlet bejárati ajtaja kivágódott. Így történt, hogy az események alig tíz másodperc alatt egymásba gabalyodtak, a múlt, a jelen és a jövő olyannyira összekuszálódott, mintha hét filmet vetítettek volna egy időben egy és ugyanazon vászonra. Carella később, sokkal később sem tudta összeilleszteni a részleteket, minden olyan hirtelen és annyira szerencsésen alakult, hogy neki és Willisnek már nem is igen maradt tennivalója. A legelső felismerés, ami belenyilallt, és amelybe beleborzongott, hogy ő és Willis bakot lőttek. Amikor kirúgta maga alól a székét, és felugorva odakiáltott Willisnek: “Hal, mögötted vannak!" -- és előrántotta fegyverét, tudta, hogy bakot lőttek, hiszen két nagy kaliberű stukkercső nézett velük farkasszemet, villanásnyi idő se kell, és itt a helyszínen szitává lövik őket. Hallotta, ahogy az egyik ember felkiált: “Zsaruk!" aztán látta, hogy mindkét fegyvercső egyidejűleg felemelkedik. E másodperc töredéke alatt számtalan gondolat kavargott a fejében. Willis hátraperdült, a dámajáték korongjai a táblával együtt a földre zuhantak, előkapta a pisztolyát, John, a szabó félretolta a helyiséget elválasztó függönyt, kicsapódott a bejárati ajtó, mindez egyetlen pillanatban.

John, a szabó később elmondta, hogy azért szaladt hátra, hogy megnézze, mi az a zaj a függöny mögött, és amikor széthúzta a függönyt, és visszafordult, meglátta -- amit Carella csak később vett észre --, hogy három ember áll az üzlet ajtajában, és mindegyiknek pisztoly van a kezében. Ez a látvány tárult La Bresca és Calucci elé is, amikor tekintetüket az utca felőli ajtóra vetették. Amilyen gyorsan rájöttek, hogy itt hátul sikerült meglepniük a zsarukat, ugyanolyan gyorsan rá kellett jönniük, hogy az ajtóban álló három marcona külsejű zsarunak viszont őket sikerült meglepni. Pedig a három férfi nem volt rendőr, de ezt La Bresca és Calucci nem tudták. A nyitott ajtóban álló főtörzsőrmester elordította magát: -- Zsaruk! -- azt gondolva, hogy La Bresca és Calucci hekusok. La Bresca és Calucci viszont arra gondoltak, hogy a főtörzsőrmester ezzel jelezte a rendőrség megérkezését. Azután megkezdődött a lövöldözés. Az ajtóban álló három férfi felismerve, hogy a rendőrség csapdát állított nekik, szinte egyidejűleg tüzelni kezdett. John, a szabó végigvágta magát a padlón. Carella és Willis, megérezve a lőporszagot, a kereszttűz elől a fal mellé húzódtak. Eme óvatos hadművelet közben Willis megcsúszott egy földre hullott dámakorongon, és egyensúlyát vesztve a padlóra esett, esés közben is hallotta, hogy golyók sivítanak el a füle mellett. Carella kezében is ott volt a fegyver. Az ajtóból tüzelő férfira irányította, ekkor volt alkalma szemügyre venni azt az embert, bár nem hordott hallókészüléket, szőke és magas volt, Carella azonnal felismerte. Gondosan és hidegvérrel célzott. A fegyver agya nekiütődött a tenyerének, amikor meghúzta a ravaszt. Látta, hogy a Süket a vállához kap, majd bizonytalanul, meginogva a félig nyitott ajtó felé indul. Carella mögött felkiáltott valaki, ahogy visszafordult, La Brescát látta rároskadni a vasalógép tetejére, a gép kitömött fehér párnájára ömlött a vére, újabb négy lövés dörrent a kis üzletben, valaki felmordult, aztán újabb lövések következtek. Willis is felállt, és tüzelni kezdett, az egész helyiség tele lett lőporfüsttel, nehéz, orrfacsaró bűz terjengett a levegőben, John, a szabó a padlón fekve, halkan olaszul imádkozott. -- Kifelé! -- ordította el magát Carella, átugrott a kiszolgálópulton, a varrógép melletti vértócsában megcsúszott, de sikerült az egyensúlyát visszanyernie, kabát nélkül rohant ki a hóborította utcára. Már senkit nem látott. Bénító volt a hideg. Szinte belemart fegyvert tartó kezébe, mintha tenyere a fémhez fagyott volna. Az üzlet ajtajától a belváros irányába haladva, vérnyomok mutatták az utat a fehér havon. Carella elindult a nyomok után. A Süket minden erejét összeszedve menekült. Elviselhetetlen fájdalom szaggatta a vállát. Képtelen volt felfogni, mi történt. Lehetséges, hogy kitalálták a gondolatát? Nem, ez elképzelhetetlen. És mégis ott voltak, és várták. Honnan tudhatták meg? Honnan tudhatták, mit fog tenni, amikor még tizenöt perccel ezelőtt ő maga sem tudta pontosan? Legkevesebb 25 oldal volt az isolai telefonkönyvben a V betűsök jegyzéke, oldalanként legalább ötszáz névvel, az 12500 név. Ugyan a J betűvel kezdődő keresztneveket nem számolta meg, de úgy tűnt, abból is volt vagy 20-30 mindegyik oldalon, de csak tizenegy olyan névre bukkant, amelyiknek a kezdőbetűi -- JMV -megegyeztek a méltóságos James Martin Vale polgármester nevének kezdőbetűivel. Mindez közvetlenül azelőtt történt, hogy elindultak volna a Culver Avenue felé.

Honnan tudhatták meg? Hogy sikerült rátalálniuk John Mario Vecenzo szabóműhelyére? Az ő meggyilkolását utolsó tőrdöfésnek szánta, egy olyan JMV-t akart meggyilkolni, aki a 87. körzet hatáskörébe tartozik. “Teljesen kizárt dolog, hogy erre rájöttek -- gondolta magában. -- Semmit sem bíztam a véletlenre, egyiknek sem lett volna szabad megúsznia, nyerő lapok voltak a kezemben, csupa ász." Nem tudta, hogy még egy ász van a pakliban. -- Oda nézz! -- mondta Jimmy. A magasabbik, amelyik a benzint cipelte, felemelte a fejét, hunyorgott a szélben, és ahogyan az erősödő szélroham az arcába csapott, lehajtotta a fejét. Egy magas, szőke férfit pillantott meg, aki tántorogva bukdácsolt az úttesten, aztán a hóborította járdára vonszolta magát. -- Seggrészeg -- mondta Jimmy. -- Gyere, Boby, kapjuk el! A Bobynak nevezett fickó helyeslőén bólintott. Az utcasarok felé siettek. Ott még erősebben fújt a szél, vad erővel ütközött nekik a széles úton. A csavargót sehol sem látták. -- Szem elől vesztettük -- mondta Boby. Vacogott a foga, már elege volt az egészből. -- Biztos bebújt valamelyik kapu alá -- mondta Jimmy. -- Gyerünk, Boby, itt a tűzrakás ideje! Az URH-s járőrkocsiból a megtisztított szélvédő ablakon keresztül Genero jól áttekinthette az üres, szélsöpörte sugárutat, minden újabb széllökés felkavarta a havat, megzörgette a lelógó cégéreket, ijesztő, túlvilági hangok kísértettek a kocsi körül. A sugárút kihalt volt, háztól házig mindent elborított a hó, a lakóépületek ablakai mögött úgy világítottak a fények, mint melengető tábortüzek a hideg pusztai éjszakában. -- Az ott mi? -- kérdezte hirtelen Genero. -- Micsoda? -- Ott előttünk. Az a két fickó. -- Aha! -- nézett arra Phillips is. -- A kapukkal próbálkoznak. Gurulj csak arra! -- Mit csináljak? -- Hajts közelebb, és állítsd le a motort! Hallhatta az utcáról beszűrődő hangok zaját, hallhatta lépteiket, ahogy egyre csak közeledtek. A kapualjban hevert, vállából csörgött a vér, tudta, hogy fel kell másznia azokon a lépcsőfokokon, fel kell jutnia a tetőre, és az egyik épület tetejéről át kell jutnia a másik épület tetejére, és ha kell, egész éjszaka a háztetőkön kell másznia, de most kell egy szusszanásnyi idő, még mielőtt kinyitják a kaput, és rátalálnak. Hogy érhettek a nyomába ilyen gyorsan? Tele van ez a rohadt város rendőrökkel? Túl sok dolog volt, amit nem értett. Hallotta, ahogy a hangok egyre közelednek, aztán látta, hogy az ajtó gombja lassan elfordul. -- Ott maradj, ahol vagy! -- kiáltott Genero. A fiúk hirtelen megfordultak. -- Zsaruk! -- kiáltotta Boby, és elhajítva a benzines kannát rohanni kezdett. Genero leadott a feje fölé egy figyelmeztető lövést, aztán kicsit megkésve kiáltotta:

-- Rendőrség! Állj vagy lövök! -- majd egy újabb figyelmeztető lövést eresztett a levegőbe. Arrébb, az út szélén, ahol a járőrkocsival leparkoltak, Phillips kinyitotta a vezetőülés melletti ajtót, és revolvertáskájából előkapta fegyverét. Genero ismét tüzelt, és meglepte, hogy a rohanó fiú a hóra bukik. “Eltaláltam!" -- gondolta magában, aztán megfordult, és észrevette, hogy a másik fiú ellenkező irányba húzza a csíkot. “Szentséges Jézusom -- gondolta magában --, valami betörést vagy ilyesmit akadályoztam meg!" -- Állj! -- ordított a másik után. -- Állj meg! -- és újabb figyelmeztető lövést eresztett a levegőbe, amikor látta, hogy a fiú befordult a sarkon, utána eredt. Háromháznyi távolságon üldözte Jimmyt a térdig érő hóban, meg-megcsúszva a jeges úton, széllel szemben, míg végre elkapta, amikor épp át akart menni egy hátsóudvar kerítésén. -- Ott maradj, ahol vagy, fiam -- mondta Genero --, mert különben a seggedbe engedek egy golyót! Jimmy tétovázott egy pillanatig a kerítés tetején, nem tudta, átlendítse-e a lábát a másik oldalra, vagy inkább visszamásszon, mielőtt ez a mániákus fegyverbuzi tényleg beváltja a fenyegetését. Sóhajtott egyet, aztán lehuppant a földre, Genero lába mellé. -- Mi a baj, tiszt úr? -- kérdezte. -- Helyes a kifejezés, baj van -- felelt Genero. -- Rakd csak fel a mancsod! Phillips zsörtölődve ért a sikátorba. Odabaktatott Generóhoz, akár egy szőrös medvebocs, arrébb tolta őt, aztán Jimmyt a kerítés mellé lökte, és megmotozta. Genero nagy ravaszan biztosította magának, hogy az ő bilincsét tegyék rá a fiúra, mert volt egy pillanat, amikor úgy tűnt, Phillips versenyezni akar vele. Miután a fiút visszavezették a járőrkocsihoz, miután végigmentek az utcán, hogy megnézzék a másik fiút, él-e még, és bizony már csak pislákolt benne az élet, miután odaértek a kapuhoz, amit a fiúk ki akartak nyitni, miután maguk is kinyitották a kaput, beléptek, és zseblámpával körbevilágították a lépcsőházat, akkor mindketten észrevették a vértócsát a földön. A vércseppek a lépcsőhöz vezettek. Követték a vérnyomokat a legfelső emeleten át, egyenesen a tetőre vezető nyitott ajtóig. Genero kilépett, és végigpásztázta a havat. Egyenetlen vér- és lábnyomok vezettek a tető széléhez, onnan a mellette levő ház tetejére, onnan a következőre, majd onnan a város valamennyi háztetőjére és talán a világ valamennyi házának tetejére. Két háztömbbel odébb meglátták Steve Carellát, aki kabát nélkül botladozott a hóban, mint valami Zsivago doktor. A szabóműhely kitakarítása hátborzongató feladatnak bizonyult. La Bresca és Calucci holtan hevertek. A nagydarab, vörös hajú ember, akit Bucknak hívtak, szintén halott volt. Ahmad még élt és lélegzett, amikor a mentőautóhoz vitték, két golyót kapott a mellébe Calucci 45-öséből, a harmadikat a gyomrába La Bresca Waltherjéből. Ömlött a vére, és vért köpött, didergett és félrebeszélt, nem sok remény volt rá, hogy még élve eljut a kórházba. Carella maga is didergett.

A szabóműhely radiátora mellett állt, kabátjába burkolózva, és fogvacogva kérdezte Johnt, a szabót, hogy mennyi pénz volt a fémdobozban, amit haza akart vinni. -- Due centre tre dollári -- felelte John, a szabó. Kétszázhárom dollár. Ahmad tudta a Süket nevét. -- Orecchio -- mondta, közben a nővér letörölte a szájából kibuggyanó vért --, Mórt Orecchio. -- Nem az az igazi neve -- mondta neki Willis --, másik nevéről nem tud? -- Orecchio -- ismételte Ahmad --, Mórt Orecchio. -- Van valaki, aki ismerheti az igazi nevét? -- Orecchio -- ismételte megint Ahmad. -- Más is volt még magukkal? -- A lány -- mondta Ahmad. -- Milyen lány? -- Rochelle. -- Milyen Rochelle? Ahmad megrázta a fejét. -- Hol találhatjuk meg? -- Há... három... három... nyolc... Har... har... har... -- mondta, és meghalt. Nem nevetve halt meg. Azt akarta mondani, hogy 338 Harbourside. Buck nadrágzsebében találtak egy levelet, amely neki volt címezve, a 338 Harbourside Ovalra. Teljes neve Andrew Buckley volt, a levelet neki küldték Mr. Mórt Orecchio címén. Carella és Willis elmentek a lakásba, és egy csinos fekete hajú lányt találtak ott, joggingban ült a zongora előtt, és a Szív és lélek című dalt játszotta, megvárták, amíg a lány átöltözik, aztán bevitték az őrszobára, ahol ügyvéd jelenlétében félórán át faggatták. A lány elmondta nekik, hogy Rochelle Newellnek hívják, és hogy a Süketet alig két-három hónapja ismeri. Megerősítette, hogy a férfit Mórt Orecchiónak hívták. -- Nem az volt a neve -- mondta Carella. -- De, az volt a neve. -- Maga hogy hívta őt? -- Mortnak -- felelte a lány. -- És hogyan szólította őt az ágyban? -- kérdezte Willis váratlanul, abban reménykedve, hogy kérdésével összezavarhatja a lányt. -- Szivikém -- felelte Rochelle. Jimmy nem tudta abbahagyni a vihogást. Éppen az imént közölték vele Boby barátja halálhírét, de még akkor is csak szünet nélkül vihogott. -- Tudod-e, fiacskám, hogy mekkora zűrben vagy? kérdezte tőle Meyer. -- Nem, mekkorában? -- kérdezte Jimmy még mindig vihogva. -- Vádat akarunk emelni ellened emberölés címén. -- Nem fog sikerülni -- válaszolta vihogva Jimmy. -- Sikerülni fog, fiam -- közölte Meyer. -- A haverod, mielőtt meghalt, vallomást tett, mégpedig ügyvéd jelenlétében, azonkívül odakint van egy rendőr, akit meg akartál ölni, és aki tökéletesen azonosított mind a kettőtöket. Sikerülni fog, hidd el nekem! -- Nem fog sikerülni -- vigyorgott Jimmy. Meyer rádöbbent, hogy a fiú őrült.

Meyer arra gondolt, hogy Rollie Chabrier is őrült. Már majdnem éjfél volt, amikor telefonált. -- Nincs egy kicsit késő? -- kérdezte tőle Meyer. Éppen most akartam hazaindulni. -- Hát, én még mindig itt dolgozom, ebben a rohadt irodában -- mondta Chabrier --, könnyű maguknak, fiúk! -- Nos, mi a helyzet? -- Arról a könyvről van szó... -- Igen? -- A tanácsomra kíváncsi, igaz? -- Igen, kíváncsi vagyok a tanácsára. Különben mit gondol, miért kerestem volna? -- Azt tanácsolom, felejtse el az ügyet. -- Na, ez aztán jó tanács! -- Neveztek el valaha is Steve Carelláról könyvet? -- Nem, de... -- Vagy Bért Klingről? -- Nem. -- Vagy talán Cotton Hawesról vagy Hal Willisről? Vagy Arthur Brownról? Vagy... -- Nézze, Rollie... -- Büszke lehetne -- folytatta Chabrier. -- Az én nevem még soha nem szerepelt könyvcímként. -- Jó, de... -- Mit gondol, hány ember éli le az életét úgy, hogy nem szerepel egyetlenegy könyv címlapján sem a neve? -- Hány? -- Milliók. Inkább büszkének kellene lennie! -- Büszkének? -- Természetesen. Valaki a maga nevét választotta a könyvéhez! Híres ember lett! -- Én? -- Maga, természetesen. Mostantól kezdve az idők végezetéig az emberek bemehetnek a könyvtárakba, és ott fogják látni a maga nevét a könyvön, gondolja csak el, Meyer! Egy könyv, aminek a címe: Meyer Meyer folytatta lenyűgöző hangon Chabrier, és Meyer szinte látta lelki szemeivel, ahogy ott áll, kiterjesztett kézzel, mintha egy hatalmas fénysugarat akarna elővarázsolni. -- Maga, Meyer, istenemre mondom, örömmámorban úszhat, amíg csak él! -- Igen? -- Irigylem magát, Meyer. Igazán és őszintén irigylem magát. -- A fenébe is -- mondta Meyer --, köszönöm. Nagyon köszönöm, Rollie, igazán. Kösz. -- Szóra sem érdemes -- válaszolta Chabrier, és lerakta a kagylót. Meyer kiment a férfivécébe, és szemügyre vette magát a tükörben. Andy Parker hajnali két órakor állított be az őrszobára a reggeli lapokkal. -- El akarod olvasni, hogy milyen okosak vagyunk? kérdezte, és Kling íróasztalára dobta az újságokat. Kling a főcímre pillantott.

-- Világos, hiszen mi hoztuk nyilvánosságra ezt az egész ügyet. Semmit sem dörgölhetnek ennek a csapatnak az orra alá, öregem -- jelentette ki Parker. Kling szórakozottan bólintott. -- Most már mindenki nyugodtan pihenhet -- folytatta Parker --, az újságok részletesen beszámolnak majd mindenről, elmondják, hogyan sikerült az egész bűnszövetkezetet szétrobbantanunk, és hogy annak a kijelölt száznak már nem kell többé aggódnia. És mindezt a 87. körzet briliáns agyú zsarui tették. -- Egy kis szünetet tartott, aztán hozzátette: -- Fejemet rá, hogy Generót előléptetik ezért. Tele vannak a lapok a nevével. Kling bólintott, de egy szót sem szólt. A körzet Titokzatos Nagy Rejtélyén, illetve az újabb fejleményeken töprengett. Az ellopott ventilátor a jelek szerint feltűnt egy belvárosi zálogház polcán. A talpazatán spenótzöld ujjlenyomatokat találtak. -- Arra gondolsz, hogy... -- kezdte Kling, de addigra Parker már elnyújtózva feküdt az íróasztala mögött álló forgószékben, és az arcára terítette az újságot.

ISBN 963 795 554 2 Pannon Könyvkiadó, Budapest Felelős kiadó: Úrban Tamás igazgató Irodalmi vezető: Halmos Ferenc Műszaki vezető: Jordán Gusztáv Felelős szerkesztő: Z. Kárpáti Zsófia Szedte és nyomta az Alföldi Nyomda A nyomdai megrendelés törzsszáma: 3450.66-14-2 Készült Debrecenben, 1991. évben Felelős vezető: Szabó Viktor vezérigazgató Megjelent 11 A/5 ív terjedelemben A kiváló és világszerte méltán népszerű szerző e könyve a Byrnes hadnagy által vezetett 87-es körzetbe, New York legveszélyeztetettebb kerületébe kalauzolja az olvasót. A régi ismerősök -- Carella, Meyer Meyer, Haves nyomozók- mindennapjai ezúttal is számtalan kalandot, feszült izgalmat, mosolyt fakasztó törtenetet kínálnak. izgalma keveredik a könyvben a vérbő New York-i humorral, miközben egy Süketnek nevezett ismeretlen férfi rettegésben tartja a környék jómódú polgárait Maga az államügyész küld erősítést a 87-es körzetbe megakadályozni a további gyilkosságokat. Egyetlen biztos nyom van csupán: a zsaroló nagyothalló készüléket visel. De vajon New Yorkban hányan használnak ilyen készüléket? A bravúros nyomozás, az azt átszövő kalandok, félrefogások leírása mellett a manhattani születésű író remekül jellemzi a város polgárait, azok közönyösséget, rendőrséghez való furcsa viszonyát. A kiadó Ed McBain sorozatának második kötete ez a regény, melyet még három folytatás követ ebben az évben.