Ed McBain MÁR MEGINT A SÜKET

Ed McBain MÁR MEGINT A SÜKET

PANNON KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 1991 A fedél SZABÓ ÁRPÁD munkája Fordította HERCZEG VERA A mű eredeti címe: Let's hear it for the Deaf Man

Bolondos, enyhe szellő fújdogált a park felől, végigosont az utcán, és lustán belibbent az őrszoba nyitott ablakán. Április tizenötödike volt, a hőmérséklet huszonhat-huszonnyolc fok körül ingadozott odakünn. A nap sugarai beragyogták a szobát. Meyer Meyer az íróasztala mellett ült, unottan egy jegyzőkönyvet olvasgatott, kopasz feje búbján megcsillant a napfény aranya, üdvözült mosoly bujkált szája szegletében, pedig a rablás, amiről a jegyzőkönyvben olvasott, nem volt épp üdítő esemény. Az asztalra könyökölt, félrehajtott fejét a tenyerébe helyezte, fürkésző kék szemével tanulmányozta a gépelt jelentést, úgy ült ott a napfényben, mint angyal a székesegyház tetején. Amikor a telefon megszólalt, a csillogó tavaszi nap emelkedett hangulatában úgy érezte, ezernyi madár csivitelését hallja. – Meyer nyomozó, 87. körzet – mondta. – Ismét itt vagyok – közölte a telefonáló. – Ennek igazán örülök – felelte Meyer. – Kivel beszélek? – Ugyan, ugyan, Meyer nyomozó! – mondta a telefonáló. – Nem létezik, hogy ilyen hamar megfeledkezett rólam! A hang valóban ismerősnek tűnt. Meyer elkomorult. – Uram – mondta –, sok dolgom van, nincs időm játszadozni. Kivel beszélek? – Lenne szíves hangosabban mondani! – közölte a telefonáló. – Tudja, egy kis baj van a hallásommal. Semmi sem változott. A telefonok és az írógépek, az irattárolók, az előállítottak elkerített ketrece, a vízhűtő kanna, a körözés alatt levők fényképei, az ujjlenyomat-felvevő berendezés, az íróasztalok, székek, minden a helyén maradt a csillogó napfényben. De hiába ragyogott a nap, a helyiség hirtelen barátságtalanná vált, mintha ez az annyiszor emlegetett telefonhang egyszeriben megfosztotta volna a szobát a tavaszi napsugár okozta örömtől, és rádöbbentette volna Meyert a körzet egyhangú és sivár valóságára. Összehúzta szemöldökét, a detektív arca egyre komorabbá vált. A vonal mindkét oldalán hallgattak, a csendet csak egy-egy reccsenés törte meg. Meyer egyedül ült az őrszobában, senkivel sem oszthatta meg a gondolatait. Múltbeli tapasztalatai azt súgták, hogy ez az ember (ha valóban az, akire ő gondol) nem marad sokáig a vonalban, legalábbis nem addig, hogy a telefontársaság megállapíthassa, honnan beszél. Már bánta, hogy egyáltalán felvette a telefont, ez persze különös gondolat egy hekustól, aki történetesen ügyeletes. Még mindig csend volt a vonalban. Nem tudta, mit is mondhatna. Ostobának és tanácstalannak érezte magát. Csak arra tudott gondolni: “Uramatyám, újból kezdődik minden!”

– Figyeljen – kezdte Meyer –, kivel beszélek? – Azt maga nagyon jól tudja! – Nem. Nem tudom. – Ebben az esetben ostobább, mint ahogy feltételeztem. Ismét hosszú csend következett. – Oké – mondta Meyer. – Na végre! – jelentette ki a férfi. – Mit akar? – Türelem, türelem! – hangzott a válasz. – A fenébe is! Mit akar? – Ha most elkezd gorombáskodni – mondta a telefonáló –, szóba sem állok többet magával. Aztán halk kattanás hallatszott a vonalban. Meyer egy darabig bámulta a néma kagylót, aztán nagyot sóhajtva visszatette a helyére. Ha történetesen zsaru lettél, van néhány ember, aki egyáltalában nem hiányzik az életedből. A Süket is közéjük tartozott. Nem hiányzott akkor sem, amikor első ízben jelent meg a színen, és a fél várost rettegésben tartotta egy kudarcba fulladt bankrablási kísérlet miatt. Nem hiányzott a következő alkalommal sem, amikor meggyilkolta a park- és közterület-felügyelőségi főtanácsost és a polgármester-helyettest, amikor több tucat rafinált zsaroló levelet küldött széjjel, és csak a véletlenen múlott, hogy ördögi terve a visszájára fordult. És most sem hiányzik, amikor a fene se tudja, mit tervelt ki már megint. – Még csak ez hiányzott! – mondta Peter Byrnes nyomozó hadnagy is. – Biztos benne, hogy ő volt? – A stílusából ítélve, igen. – Csak ez hiányzott, amikor itt van ez a macskás besurranó tolvaj ügye – jelentette ki Byrnes. Felállt az íróasztala mellől, és a nyitott ablakhoz sétált. A szemközti parkban szerelmes párok bandukoltak, fiatal anyák tologatták a babakocsikat, kislányok ugróköteleztek, a járőr pedig egy kutyát sétáltató férfival beszélgetett. – Ez végképp nem hiányzott – mondta újra Byrnes, és felsóhajtott. Hirtelen visszafordult az ablaktól. Megállapodott férfinak tűnt: erősen őszülő haj, széles váll, zömök testalkat, céltudatos, acélos tekintetű kék szemek. Szemmel láthatóan mindent elkövetett, hogy megzabolázza dühét, ura maradjon akaratának, hogy hirtelen támadt indulatát visszafojtsa. Meyer legnagyobb ámulatára még el is mosolyodott, miközben azt mondta: – Ha legközelebb telefonálna, mondja neki, hogy házon kívül vagyunk.

– Nagyon vicces – jegyezte meg Meyer. – Mindenesetre még azt sem tudjuk, hogy valóban ő volt-e. – Azt hiszem, ő volt – mondta Meyer. – Majd eldől, ha ismét telefonál. – Ha tényleg ő volt – bizonygatta Meyer –, akkor nemsokára jelentkezik. – És mi a helyzet azzal az átkozott betörővel? – kérdezte Byrnes. – Ha nem kapjuk el hamarosan, a Richardson valamennyi lakását kipakolja. – Kling odament – felelte Meyer. – Ahogy visszaérkezett, látni akarom a jelentést! – És mit csináljak a Sükettel? Byrnes vállat vont. – Hallgassa meg, és próbálja kitalálni, mit forgat a fejében. – Ismét elmosolyodott, ezzel sikerült másodszor is meglepnie Meyert. – Lehet, hogy egyszerűen csak fel akarja adni magát. – Az lehet! – mondta Meyer. A Richardson Drive egy mellékutca a Silvermine Oval mögött. Ebben az utcában tizenhat hatalmas bérház áll, amelyből az elmúlt két hónap alatt már egy tucatnyit meglátogatott a macskás betörő. A besurranó tolvajok a rendőrségi mitológia szerint a bűnözők elitjéhez tartoznak. Szakavatott profik, akik nesztelenül, pillanatok alatt bárhová behatolnak, a helyszínen talált tárgyak értékét szemvillanás alatt felbecsülik, az ékszereket tévedhetetlenül felértékelik, leleményesen és gyorsan végigkutatják az egész lakást, majd hangtalanul eltűnnek a sötétség leple alatt. Azonkívül igazán úriember módjára viselkednek, sohasem erőszakoskodnak, hacsak nem szorítják sarokba, vagy nem dühítik fel őket. Ha az ember a rendőröket hallgatja, ahogy ezekről a besurranó tolvajokról beszélnek (kivéve persze a kis pitiáner tolvajokat, akik többnyire elkeseredett amatőrök), nem lehet kétséges, hogy a bűnözés e fajtája szívós gyakorlást, önfeláldozást, odaadást, fegyelmezettséget és rendkívüli bátorságot követel. (Nemhiába mondogatják, hogy van vér a pucájukban.) Ez a nem szívesen kimondott minősítés a legnagyobb elismerés a rendőrök részéről, így volt ez ezen az április tizenötödikei délutánon is, amikor Bert Kling az Angieri házaspárral beszélgetett a Richardson Drive 638. szám alatti lakásukban. – Patyolattiszta munka – jelentette ki Kling, és csodálkozva összehúzta a szemöldökét. Ez a megállapítás annak a ténynek szólt, hogy egyetlen karcolásnyomot sem talált az ablakokon, egyetlen zár sem sérült meg, nyoma sem volt kivágott üvegnek vagy feszítővas okozta sérülésnek. – Minden ablakot és ajtót bezártak, mielőtt elmentek? – Igen – felelt Joseph Angieri. A férfi ötvenes éveinek a végét taposta, rikító mintás rövid ujjú inget hordott, bőrének barnasága arról árulkodott, hogy nem

ellensége a sportnak. Feltehetően ingére és barnaságára is Jamaicában tett szert. – Mindig bezárunk mindent – mondta. – Ez egy ilyen város! Kling ismételten az ajtóra pillantott. Az ilyen típusú zárakat még egy keskeny celluloidcsíkkal sem lehetett felnyitni, erőszak nyoma sem látszott sehol. – Van még valakinek kulcsa a lakáshoz? – kérdezte, miközben becsukta az ajtót. – Igen, a gondnoknak. A ház valamennyi lakásához van kulcsa. – Úgy gondoltam, hogy rajta kívül – magyarázta Kling. – Az anyámnak is van kulcsa – szólalt meg Mrs. Angieri. Az alacsony termetű nő valamivel fiatalabb volt a férjénél, napbarnította arcából nyugtalan szempár villogott elő. Kling érezte, az asszony csak e pillanatokban fogta fel, hogy kirabolták őket, hogy valaki megszentségtelenítette magánélete szentélyét, valaki behatolt az otthonába, kénye-kedvére járt-kelt, megérintette legszemélyesebb tárgyait, magával vitte az ő tulajdonát képező holmikat. Nem a veszteség érdekelte igazán, hiszen az ékszerek nyilván biztosítva voltak. A tény rendítette meg. Ha valaki behatolhat így egy lakásba rabolni, mi akadályozhatná meg, hogy legközelebb gyilkolni jöjjön? – Nem fordulhat elő, hogy mialatt önök távol voltak, itt járt az édesanyja? – Miért jött volna ide? – Nem tudom. Talán csak körülnézni... – Nem. – Meglocsolni a virágokat... – Nincs virág a lakásban – felelte Angieri. – Azonkívül nyolcvannégy éves az anyám – mondta Mrs. Angieri. – Ki se nagyon teszi a lábát a Riverheadről. Ott lakik ugyanis. – Lehet, hogy valakinek odaadta a kulcsot? – Szerintem még arra sem emlékszik, hogy egyáltalán van nála egy kulcs. Évekkel ezelőtt adtuk oda neki, amikor ideköltöztünk. Emlékeim szerint soha nem használta. – Ugyanis nézzék – magyarázta Kling –, sehol nincs semmiféle erőszakra utaló nyom. Ésszerűnek tűnik a feltételezés, hogy az illető kulccsal jött be a lakásba. – Nos, nem hinném, hogy Mr. Coe lett volna – mondta Angieri. – Kicsoda? – Mr. Coe. A gondnok. Soha nem tenne ilyesmit, igaz, Marie? – Nem – helyeselt Mrs. Angieri. – Mindenesetre beszélek majd vele – közölte Kling. – Az a helyzet, hogy ebben a lakótömbben tizenkét ugyanilyen betörés történt, és az elkövetés módja, a módszer mindenütt ugyanaz, nincsenek nyomok, nincs jele az

erőszakos behatolásnak. Hacsak nem arról van szó, hogy a ház gondnokai bűnbandát alakítottak – mosolyodott el Kling. Az asszony vele nevetett. A nyomozó a fiára emlékeztette, leszámítva a hajszínét. A fiának barna a haja, Kling viszont szőke. De a fia is magas termetű, akárcsak Kling, és mindkettőjüknek elragadóan kedves, kamaszos mosolya van. Ez kissé elviselhetőbbé tette a tényt, hogy kirabolták őket. – Szükségem lenne az elrabolt tárgyak listájára – mondta Kling –, aztán majd... – Van valami remény arra, hogy visszakapjuk őket? – kérdezte Angieri. – Nos, ez nem ilyen egyszerű. A listát szétküldjük a város valamennyi zálogházának. Időnként ez a módszer eredményre vezet. Néha viszont orgazdák kezén keresztül bonyolítják az üzletet, akkor nehezebb a dolgunk. – Nem valószínű, hogy ilyen értékes ékszereket zálogházba vigyenek. – Miért ne – felelte Kling –, előfordulhat, de hogy őszinte legyek, azt hiszem, ezúttal egy igen rafinált betörővel van dolgunk, inkább az látszik valószínűnek, hogy orgazdán keresztül értékesíti a lopott holmit. Persze lehet, hogy tévedek. Ártani semmiképpen sem árt, ha értesítjük a zálogházakat, hogy milyen értéktárgyakat keresünk. – Hm! – dünnyögött kételkedve Angieri. – Jut is eszembe, meg akartam kérdezni – folytatta Kling –, nem találtak-e valahol egy kismacskát? – Egy micsodát? – Egy kismacskát. Általában maga után hagy egy kismacskát. – Kicsoda? – A betörő. – Egy kismacskát?! – Igen. Mintha csak a névjegye lenne. Tudják, a bűnözők között mindig akad egy-két überokos, akik csak akkor boldogok, ha elhitetik magukkal, hogy hülyét csináltak a tisztességes állampolgárokból meg a rendőrségből is. – Nos – szólt közbe nyersen Angieri –, ha eddig már tizenkét betörést hajtott végre, és még mindig nem tudták elkapni a tettest, akkor csakugyan bolondot csinál magukból. Kling megköszörülte a torkát. – Tehát, ha jól következtetek, akkor önök nem találtak kismacskát. – Nem. Macskát valóban nem találtunk. – Általában a hálószobai öltözőszekrényben hagyja. Icipici kismacska, mindig más és más fajta. Egy hónapos vagy akörüli. – És miért pont egy kismacskát hagy maga után? – Hogy is mondjam, ezek a besurranó tolvajok osonnak, akár a macskák, nyilván viccesnek találja. Legalábbis azt hiszem. Ez amolyan névjegyféle, ahogy már említettem.

– Hm! – dünnyögött ismét Angieri. – Nos – folytatta Kling –, akkor lennének olyan kedvesek elmondani, mi hiányzik a lakásból? A gondnok egy fekete férfi volt, akit Reginald Coenak hívtak. Mikent Kling megtudta tőle, azóta dolgozott itt, mióta 1945-ben leszerelték az Egyesült Államok hadseregéből. Gyalogosként vett részt az olaszországi hadműveletekben, ha valaki figyelmesebben szemlélte, bicegő járásán felfedezhette ott szerzett sebesülésének nyomát. Ezért kapta az állami nyugdijat, ami gondnoki fizetésével együtt már elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy feleségét és három gyerekét eltartsa. Coe és családja egy hatszobás lakásban lakott a ház földszintjén. Kling ott beszélgetett vele azon az alkonyodó délutánon, ültek a konyhában a patyolattiszta, lakkozott asztalnál, meg-megdöntve a söröspoharat. A szomszéd szobában Coe gyerekei valami mesefilmet néztek a televízióban. Fel-felcsattanó nevetésük vidám aláfestést adott a két férfi beszélgetéséhez. Reginald Coe-val még a rendőrség e Melldöngető Osztályán is elégedettek lehettek. Reginaid Coe fekete, háborús veterán, keményen dolgozó polgár, önfeláldozó férj és apa, de mindenekelőtt remek házigazda. Ha van olyan rendőr, aki nem tisztel egy ilyen embert, az csak fajgyűlölő, hazaáruló, semmirekellő naplopó, a családi értékek tagadója lehet, olyan, aki nem érdemli meg, hogy vendégül lássák. Kling igyekezett szabályszerűen végezni a kihallgatást, de igen nehezére esett a pártatlanság. Coe azon nyomban elnyerte a rokonszenvét, elképzelhetetlennek tartotta, hogy bármi köze legyen az emeleten történt betöréshez. Miután azonban Coe-nak mégiscsak volt egy pótkulcsa a lakáshoz, s minthogy a legártatlanabb angyalkákról is kiderült már, hogy fejszével agyba-főbe verték az anyjukat, Kling végigpergette a rutinkérdéseket, már csak azért is, hogy valamivel elteljen az idő, amíg a gyöngyöző hideg sört kortyolgatja. – Mr. és Mrs. Angieri azt állították, hogy március huszonhatodikán elutaztak Jamaicába. Meg tudná erősíteni ezt az állítást, Mr. Coe? – Így volt – bólogatott a férfi –, még pénteken sikerült elkapniuk egy késő esti járatot. Bejelentették, hogy elutaznak. Ezért aztán szemmel tartottam a lakást. Szeretem tudni, ki tartózkodik itthon, és ki nem. – Szemmel tartotta a lakást? – Szemmel tartottam – mondta Coe, majd felemelte a poharát, és elégedetten hörpintett egyet a söréből. – Hogyan tartotta szemmel? – Kétszer is felugrottam körülnézni. – Mikor?

– Első alkalommal elutazásuk utáni szerdán, és múlt szerdán is. – Bezárta maga után az ajtót? – Igen. – Nem vette észre, hogy valaki járt volna a lakásban? – Nem. Minden a helyén volt, minden fiók bezárva, sehol semmi rendetlenség. Bizony más kép fogadta őket, amikor hazaérkeztek tegnap este. – Azt mondta, hogy szerdán volt náluk? Akkor járt fent a lakásban? – Igen. Múlt szerdán. – Mikor is volt... – Kling belelapozott a naptárába –, április hetedikén. – Hát ha az van a naptárban, akkor biztos. Én nem emlékszem már a pontos dátumra. – Igen, hetedike volt. – Akkor hetedikén – bólogatott Coe. – Ez egyben azt is jelenti, hogy a betörést hetedike és a tegnap este közötti időben követték el. Látott idegent a házban ez alatt az időszak alatt? – Nem. Nem láttam senkit. Pedig igyekszem gondosan szemmel tartani a házat. Tudja, sok kis tolvaj járkál errefelé, szerelőnek meg küldöncnek adják ki magukat, pedig csak be akarnak jutni az épületbe, és mindent ellopni, ami mozdítható. Az ilyenekre különösen figyelek. A rendőrjárőr is, aki itt teljesít szolgálatot, rendes fickó, ismeri a környéken lakókat, gyakran megállítja az idegeneket, hogy megtudakolja, mit keresnek errefelé. – Nem tudja véletlenül a nevét? – Mike Ingersoll. Öreg bútor ezen a környéken. – Igen, ismerem őt – mondta Kling. – Valamikor 1960 körül kezdett itt cirkálni. Fiatalabb nálam, a harmincas éveinek végét taposhatja. Jó hekus, már két alkalommal kitüntették a bátorságáért. Kedvelem a fickót! – Mikor fedezte fel a betörést, Mr. Coe? – Nem én fedeztem fel. Minden a legnagyobb rendben volt, amikor utoljára körbenéztem a lakásban. Angieriék vették észre, amikor tegnap este megérkeztek. Azonnal értesítették a rendőrséget – Coe meghúzta a poharát, aztán folytatta –, gondolja, hogy kapcsolatban van a többi betöréssel? – Úgy tűnik, a módszer ugyanaz – válaszolt Kling. – Mit gondol, hogy juthatott be? – Gondolom, a bejárati ajtón. – De hogyan? – Kulccsal – mondta Kling. – Csak nem gondolja, hogy... – Nem gondolom! – Ha mégis azt hiszi, Mr. Kling, szeretném, ha megmondaná.

– Nem hiszem, hogy magának köze lenne ehhez a betöréshez vagy bármelyikhez is. Nem, Mr. Coe, ebben biztos vagyok. – Akkor jó – mondta Coe. Felállt, és kinyitotta a hűtőszekrény ajtaját. – Mit szólna még egy sörhöz? – Köszönöm, azt hiszem, mennem kell már. – Hát, akkor örülök, hogy vendégül láthattam – mondta Coe. Joseph Angieri telefonhívása aznap délután 6 óra körül futott be az őrszobára, Kling már éppen hazafelé készülődött. – Mr. Kling, megtaláltuk a macskát! – Elnézést, hogy mondta? – kérdezte Kling. – A kismacskát. Maga említette, hogy mindig ott hagy... – Igen, igen – kapott észbe Kling –, hol találták meg? – Az öltözőszekrény mögött. Döglött volt. Apró, pici kis állat. Szürke-fehér foltos. Valószínűleg lepottyant, és pont a fejére esett – Angieri kis szünetet tartott. – Megőrizzük magának? – Nem, nem hinném, hogy szükségem lesz rá. – Akkor mit tegyek vele? – Nos... tegye, amit jónak lát. – Egyszerűen dobjam a szemétbe? – Gondolom, ezt kellene tennie. – Esetleg elföldelhetném a parkban... – Ha úgy gondolja, Mr. Angieri. – Olyan apró kis jószág – folytatta Angieri. – Különben ahogy elment, eszembe jutott valami. – Micsoda? – A bejárati ajtón levő zárat épp azelőtt cseréltük le, mielőtt Jamaicába utaztunk. A lakónegyedben történt betörések miatt döntöttünk úgy, hogy kicseréljük a zárat. Ha az a véleménye, hogy valaki kulccsal jött be... – Igen, Mr. Angieri, értem már, mire gondol – mondta Kling. – Hogy hívják azt a lakatost?

Steve Carella magas termetű, testes férfi volt, mozgása, tartása akár egy kisportolt atlétáé. Barna, lefelé ívelő mandulavágású szeme keleties jelleget kölcsönzött markáns arcvonásainak, ami nem vallott éppen olasz származására. Ez a lefelé keskenyülő szem rejtelmes szomorúságot lopott vonásaiba, ami ugyancsak ellentétben állt alapjában bizakodó természetével. Olyan lendülettel ugrott a telefonhoz, mint egy szélsőjátékos, aki a labdára indul, felkapta a kagylót, hanyagul az íróasztal szélére telepedett, és azt mondta: – 87. körzet, itt Carella beszél. – Befizette már a jövedelemadóját, Carella? Péntek reggel volt, április tizenhatodika, Carella hat nappal a határidő lejárta előtt, kilencedikén befizette az adóját. Hirtelen arra gondolt, hogy a hívó bizonyára Sam Grossmann a laborból vagy Rollie Chabrier a Kerületi Ügyészi Hivatalból (mindketten kedvelték a telefonvicceket), mégis, valamiféle szorongó érzés kerítette hatalmába, az a félelem, amit minden amerikai állampolgár érez, ha olyan telefonhívást kap, amely mögött a Városi Adófelügyelőség tisztviselője sejthető. – Igen, befizettem – mondta, és megállapította, hogy a körülményekhez képest nyugodtan viselkedik. – Megtudhatnám, kivel beszélek? – Úgy látszik, rám már senki sem akar emlékezni – mondta panaszos hangon a telefonáló. – Olyan érzésem van, mintha el akarnának hanyagolni. – Ó! – mondta Carella. – Szóval maga az. – Ó, igen. Én vagyok. – Meyer kollégám már említette, hogy beszélt magával. Hogy megy a sora mostanság? – kérdezte Carella, mintha csak társalogni szottyant volna kedve, eközben türelmetlenül integetni kezdett a szobában ülő Hal Willisnek, aki nemigen akarta megérteni a jelbeszédet. Carella tárcsázást imitálva körbeforgatta mutatóujját. Willis most már felfogta, mit akar, gyorsan a telefonhoz lépett, és felhívta a telefontársaság biztonsági osztályát, kérte, próbálják kideríteni, honnan hívták Carellát az F-8025-ös vonalon. – Most már kiválóan érzem magam – mondta a telefonáló –, annak ellenére, hogy kaptam egy ólmot a vállamba. Maga tudott erről, Carella? – Igen, tudtam. – Egy szabóműhelyben ért a lövés. A Culver Avenue-n. – Pontosan ott. – Visszaidézve az eseményeket, úgy tűnik, maga volt az, aki rám lőtt, Carella.

– Igen. Én is így emlékszem a dologra – helyeselt Carella. Kérdő tekintettel Willisre nézett. Willis bólintott, és intett, hogy ne hagyja abba, beszéltesse tovább. – Fájdalmas egy ilyen lövés. – Valóban. A lőtt seb mindig fáj. – Bár, mintha magát is eltalálták volna akkor. – Valóban eltaláltak. – Ha visszaidézem az eseményeket, úgy tűnik, én találtam el. – Méghozzá egy vadászpuskával, ha nem csalódom. – Akkor, ugye, nem járok messze az igazságtól, ha azt mondom, kvittek vagyunk. – Nem egészen így áll a helyzet. A vadászpuska lövése sokkal fájdalmasabb, mint a pisztolylövés. – Carella, maga ki akarja nyomoztatni, hogy honnan hívom, igaz? – Hová gondol?! Rajtam kívül senki nincs itt az őrszobán. – Úgy gondolom, hazudik – mondta a Süket, és lerakta a kagylót. – Sikerült azonosítani? – kérdezte Carella. – Miss Sullivan? – szólt a másik telefonba Willis. Egy ideig hallgatott. – Mindenesetre köszönöm a próbálkozást! – mondta, aztán megrázta a fejét, és letette a kagylót. – Emlékszel olyanra, hogy valaha is sikerült nekik megállapítani egy telefonhívás helyét? – kérdezte Carellától. Willis alacsony termetű fiatalember volt (a legalacsonyabb a körzetben, éppen hogy elérte a testületnél előírt 170 centimétert), élénk, óvatosan vizsgálódó barna szemének pillantása egy ficánkoló terrier tekintetéhez hasonlított. Könnyed léptekkel, mintha tornacipőt viselt volna, Carella asztalánál termett. – Jelentkezni fog újra – mondta Carella. – Úgy fecsegtetek egymással, mint két öreg, érzelgős cimbora. – Ha jól meggondolom, elég régi haverok vagyunk. – Mit csinálunk, ha megint jelentkezik? Ismét megpróbáljuk a lehetetlent? – Nem, ez dörzsöltebb annál, soha nem marad a vonalban pár percnél tovább. – De hát mi a fenét akar?! – Ki tudja? – felelte Carella, és nem tudott szabadulni a néhány pillanattal ezelőtt kimondott gondolattól: Ha jól meggondolom, elég régi haverok vagyunk. Hirtelen lepte meg a felismerés, hogy már nem is tekinti a Süketet halálos ellenségének, és azon tűnődött, van-e ennek az érzésnek köze ahhoz a tényhez, hogy Teddy, a felesége süketnéma. Furcsa, de ez a gondolat eddig sohasem fordult meg a fejében, csak amióta a Süket ismét megjelent a színen. Ha Teddyvel beszélgetett, soha nem zavarta, hogy a felesége nem hallja a szavait, a szeme tökéletesen pótolta a fülét, kézmozdulataival pedig mindent

képes volt kifejezni. Arcmimikája, ujjainak mozdulatai a legvadabb indulatokat is tolmácsolták, és elég volt egy szemvillanás, hogy megzabolázza ezeket az indulatokat, pilláit ráengedte mély tüzű barna szemére, melynek csillogása csak fekete hajának tündökléséhez volt hasonlítható. Ha beszélgettek, figyelmesen leste szájának mozgását, kezének mozdulatait. Teddy jó tanárnak bizonyult, tökéletesen sikerült megtanítania ezt a jelbeszédet. Gyönyörű volt, szenvedélyes, érzékeny és pokolian értelmes. Ezenkívül süketnéma. De ez csak oly külsőlegesen tartozott a személyiségéhez, mint a csipkemintás fekete pillangó, amelyet még gyerekkorában tetovált a saját vállára, oly régen, hogy maga sem emlékezett az idejére. Ezt a két külsőleges jegyet különösen szerette Teddyn. Volt idő, amikor vadul gyűlölte a Süketet. De már nem gyűlöli soha többé. Volt idő, amikor félt az intellektusától és a hidegvérétől. De már nem fél tőle soha többé. Furcsa módon, mintha örült volna a Süket felbukkanásának, ugyanakkor valami azt súgta a bensőjében, legjobb lenne, ha eltűnne a színről. Csakhogy ismét előkerüljön? Bonyolult és rejtélyes érzés volt ez. Carella felsóhajtott, maga elé húzta az írógépet. Willis az íróasztala mellett ült. – Egyáltalán nem hiányzott az életünkből! – mondta. – Különösen most nem. Most, amikor végre beköszöntött a jó idő. Az őrszoba órája 10 óra 55 percet mutatott. A Süket telefonhívása óta félóra telt el. Nem jelentkezett ismét, de Carellának nem volt hiányérzete. Igazolandó Willis megjegyzését, hogy most, amikor beköszöntött a jó idő, egyáltalán nem hiányzik az életükből a Süket, felpezsdült az élet, az őrszoba megtelt rendőrökkel, szabálysértőkkel, panaszosokkal, áldozatokkal – és mindez egy olyan sokat ígérő péntek délelőttön, amikor a kék égen tündöklően ragyogott a nap, és a hőmérséklet 22-23-ra szökött fel odakinn. Van ebben a meleg időben valami vonzerő, az emberek, mint a svábbogarak, özönlenek ki a szabadba. A 87. körzet zsarui számára nemigen létezett holtszezon, de ehhez képest, ami most rájuk szakadt, a tél üdülésnek tűnhetett. A téli hónapok alatt inkább a tűzoltóknak fájhatott a feje. A nyomornegyedek tulajdonosait a Közegészségügyi Hivatal intézkedései ellenére sem izgatta túlságosan, hogy bérlőik számára a fűtést biztosítsák. E házak lakásainak többségében, különösen a Culver és az Ainsley Avenue mellékutcáiban alig volt melegebb, mint egy eszkimó jégkunyhójában. A lakók, akik szétrohadt elektromos vezetékek, szétfagyott lefolyók között patkányokkal kényszerültek megosztani lakhelyüket, olcsó, ám annál tűzveszélyesebb kis olajkályhákkal igyekeztek csipetnyi meleget varázsolni maguk köré. A 87. körzet területén, ezekben a téli hónapokban bármelyik tetszés szerint kiválasztott éjszakán több tűzeset fordult elő, mint a város akármelyik kerületében. Ezzel párhuzamosan

viszont kevesebb ember fejét törték be. Amikor az ember segge befagy a hidegtől, nem marad energiája a heveskedésre. De az előlopakodó tavasz elűzte a telet a városból, hirtelen termett itt, hogy elzengje az újjászülető föld szertartásaihoz az élet és a megújulás himnuszát. Keringeni kezdett az élet, de sehol sem áramlott olyan bőséggel, mint a 87. körzetben, ahol időnként összekeveredett az élet és a halál, és ahol épp ezért az életnek igen gyakran vérszíne volt. A férfinak, aki görcsösen kapaszkodott a járőr karjába, egy nyílvessző állt ki a melléből. Telefonáltak már a mentőautóért, de nemigen tudták eldönteni, hogy mit tehetnének vele ezenkívül. Nem mindennapos látvány az olyan ember, akin úgy hatolt át egy nyílvessző, hogy a vége a hátán türemlett ki. – Miért hoztad ide?! – suttogta Willis a járőrnek. – Mit kellett volna tennem? Hagytam volna, hogy ott bukdácsoljon a parkban? – Jobb lett volna, ha hagyod – mondta halkan Willis –, fájjon az egészségügy feje miatta. Még a végén pert is akasztanak a nyakunkba, amiért idehoztad, érted már? – Tényleg? – kérdezte suttogva a járőr, és nyomban elsápadt. – Rendben van, üljön le – fordult Willis a férfihoz. – Hallja, amit mondok? Üljön le! – Meglőttek – mondta a férfi. – Ki tette? – Nem tudom. Gondolja, hogy vannak ebben a városban indiánok? – Mindjárt megérkezik a mentőautó – mondta Willis. – Üljön már le! – Állni akarok. – Miért? – Ha ülök, jobban fáj. – Nem vesztett sok vért – nyugtatta Willis. – Tudom. De nagyon fáj. Felhívták már a mentőket? – Mondtam, hogy értesítettük őket. – Hány óra van? – Mindjárt 11 lesz. – Éppen a parkban sétáltam – kezdte a férfi –, aztán valami éles fájdalmat éreztem a mellkasomban. Már arra gondoltam, hogy szívrohamot kaptam. Lenéztem, és akkor vettem észre ezt a nyílvesszőt. – Rendben van, de üljön már le! Mit mászkál itt összevissza?! – Jön a mentőautó? – Jön, mindjárt itt lesz. A helyiség túlsó oldalán, a ráccsal elkerített részen, fehér blúzban, rozsdabarna rövid szoknyában egy magas, szőke lány rohangált fel és alá, aztán

felkapaszkodott a vasrácson, és ordítozni kezdett: “Semmit sem csináltam! Engedjenek ki!” – A járőr szerint pont elég vaj van a fején – mondta Carella –, összekaszabolta borotvapengével a barátja fizimiskáját, és kis híján a torkát is elvágta. – Meg is érdemelte – ordította a lány –, eresszenek ki azonnal! – Őrizetbe vesszük súlyos testi sértés vádjával – közölte Carella –, és ahogy lecsillapodik, ujjlenyomatot veszek magától. – Azért se csillapodok le, arra várhat! – dühöngött a lány. – Ó, mi időmilliomosok vagyunk. – Tudja, mit fogok csinálni? – Igen. Kiengedi magából a gőzt, aztán jöhet az ujjlenyomat. És ha szorult magába egy kis jóérzés, akkor imádkozni fog, hogy a fiúja életben maradjon. – Szívből remélem, hogy felfordul. Engedjenek ki innen! – Innen senki sem fogja kiengedni magát, úgyhogy hagyja abba az üvöltözést, mert szétmegy a dobhártyám! – Akkor letépem magamról a cuccokat, és azt fogom mondani, hogy meg akart erőszakolni. – Oké! Kezdheti, legalább nem unatkozunk. – Azt hiszi, hülyéskedem?! – Hé, Hal! Gyere csak, itt valami sztriptíz készül! – Pompás, kezdheti! – közölte Willis. – Basszátok meg az anyátokat! – morogta a lány. – Választékos beszédmodor – bólintott elismerően Carella. – Azt hiszik, nem merem megtenni?! – Felőlem azt tesz, amit akar – mondta Carella, és elfordult az elkerített fogdától. A helyiség másik oldalán várakozó rendőrhöz lépett, aki két fiatalkorút állított elő, a fiúk az ujjlenyomat-készítő berendezés asztalának vaskos lábához bilincselve vártak a sorukra. – Hát te milyen madárkákat hoztál ide, Fred? – kérdezte a járőrtől. – Egy Cadillackel besétáltak a Stem Streeten levő zöldséges kirakatába. Mind a kettő alaposan feltöltötte magát narkóval. A Cadit két nappal ezelőtt fújták meg a South Side-on. Szerepel a lopott kocsik listáján. – Bújj már ki a blúzodból, hugi! – kiabált át az egyik fiú a zárkában levő lányhoz. – Mutasd a dudáidat! – folytatta vihogva. – Majd mi is azt mondjuk, hogy rád másztak! – kiabált oda a másik is. – Gyerünk, bébi, mire vársz?! – Megsérült valaki? – tudakolta Carella. – Szerencsére senki sem volt az üzletben, csak a tulajdonos, ő pedig a pult mögött állt. – Na, fiúk? Ehhez mit szóltok? – fordult Carella a két vihogó gyerek felé.

– Mihez? – kérdezte az egyik. Hosszú, göndör, fekete haja volt, és dús fekete szakálla. Kék farmert, barna orkándzsekit viselt, alatta csíkos pólót. Állandóan az elkerített rész felé pislogott, ahol a lány idegesen járkált fel s alá. – Behajtottatok a kirakatba azzal a kocsival? – kérdezte Carella. – Milyen kocsiról beszél? – csodálkozott el az orkándzsekis. – A kék Cadiről, amit szerda éjjel fújtatok meg a Stewart Place 1604. elől – szólt közbe a járőr. – Maga álmodik – felelte a fiú. – Na, mi lesz már azzal a blúzzal, bébi! – sürgette a lányt a másik fiú, és ő is vihogni kezdett. Alacsonyabb volt a haverjánál, hosszú barna haja ápolatlanul tapadt össze a fején, kék szeme zavarosan csillogott. Széles karimájú kalapot viselt, meztelen felsőtestét mexikói poncho takarta. Szemével egyre a lány felé pislogott, mintha előre élvezné a beígért vetkőzést. – Na, gyerünk már! – kiáltott oda ismét. – Csak nem szartál be tőlük? – Pofa be, hülye punk! – mordult rá a lány. – Elloptátok a kocsit? – folytatta a kihallgatást Carella. – Nem is értem, milyen kocsiról beszél. – Arról a kocsiról, amivel behajtottatok a zöldséges kirakatába. – Ember, mi nem is vezettünk semmiféle kocsit! – nyerített fel a dzsekis. – Mi nem vezettünk, hanem repültünk – vihogta hangosan a másik is. – Jobb, ha nem csinálunk egyelőre semmit velük, azt sem tudják, mit beszélnek – mondta Carella. – Fred, vidd le őket Murchison őrmesterhez, mondd meg neki, hogy kiütötték magukat, felesleges a jogaikról papolni, úgysem értik meg! – Aztán ismét a fiúkhoz fordult. – Hány éves vagy? – kérdezte a dzsekistől. – Ötvennyolc – válaszolta a fiú. – Én meg hatvanöt – szólt közbe a másik, és tovább vihogtak. – Oké, menjetek! – legyintett Carella. – Különítsétek el őket a többiektől, lehet, hogy még kiskorúak. A járőr eloldotta a bilincset az asztal lábától. Ahogy az ajtó felé mentek, elhaladtak az őrizetesek fogdája előtt, amelynek vasrácsa választotta el az őrszobát a folyosótól. A szakállas fiú visszafordult, és odakiabált a lánynak: – Úgy látszik, nincs is mit mutogatnod! – mondta, és idétlenül röhögni kezdett, amikor a járőr hátulról megbökte a gumibotjával. – Azt hiszi, nem merem megtenni? – sipítozta a lány Carellának. – Kedvesem, minket aztán hidegen hagy, bármit is csinálsz – mondta Carella, és Kling asztalához ment, ahol egy idős hölgy ült, hosszú, fekete kabátban, kezét illedelmesen összekulcsolva az ölében. – Che vergogna – szólalt meg a nő, és fejével megvetően a zárkában levő lány felé intett. – Bizony, elég szégyenletes – helyeselt Carella. – Beszél angolul, signora?

– Negyven éve élek Amerikában. – Kérem, mondja el, mi történt! – Valaki ellopta az irattárcámat. Carella elővette a jegyzetfüzetét. – A nevét, signora. – Caterina di Paolo. – Hol lakik? – Mondják, mókás kedvükben vannak?! – kiáltotta valaki a bejárat felől. Carella odanézett, egy fehér egyenruhás mentős állt a fogda mellett, és hitetlenkedő arckifejezéssel nézett körül a helyiségben. – Valóban lenyilaztak valakit? – Ott van – mutatott a férfira Willis. – A pokolba, hiszen ez tényleg egy nyílvessző! – jelentette ki a mentőápoló, és eltátotta a száját, ahogy a férfira pillantott. – Megerőszakolt! Megerőszakolt! – sikoltozta a lány a rácsos zárkából, Carella odafordult, és megrökönyödve látta, hogy a lány már le is kapta magáról a blúzt és a melltartót. – Ó, Krisztusom! – mormolta maga elé, majd visszafordult az idős hölgyhöz. – Elnézését, signora – mondta, és a zárka felé indult, amikor az asztalán hirtelen megszólalt a telefon. Visszalépett, és felemelte a kagylót. – Akkor induljunk, uram! – szólt az ápoló a sebesült férfinak. – Ezek a rohadtak letépték a ruhámat! – kiáltozott a lány. – Nézzék meg, letépték a blúzomat! – Che vergogna! – méltatlankodott az idős hölgy, és rosszallóan csettintgetett a nyelvével. – Április utolsó napján ellopok ötszázezer dollárt, mégpedig a maga segítségével – szólt bele a Süket a telefonba.

A vastag postai borítékot Steven Louis Carella nyomozónak címezték, 87. körzet, Grover Avenue 41. A borítékon sehol nem tüntették fel a feladót. A bélyegző szerint előző nap adták postára, Isolán. Két szürke kartonlap között egy fénykép lapult. – J. Edgar Hoover, ugye? – kérdezte Meyer. – Bizony, ő – mondta Carella. – Miért küldte el a fényképét? – Ez nem is fénykép. Csak egy fotómásolat – mondta Carella. – Úgy látszik, a Szövetségi Kormány már ezen is spórol – jelentette ki Meyer –, a gazdasági válság őket is elérte. – Valószínű. – Mi jár a fejedben? – kérdezte Meyer, komolyra fordítva a szót. – Azt hiszem, ez a barátunk műve. – Én is úgy gondolom. – Megkezdi a harcot. – De miért Hooverrel? – Miért ne? Meyer megvakarta kopasz fejét. – Vajon, mit akar nekünk üzenni ezzel a képpel, Steve? – Halványlila gőzöm sincs róla. – Pedig rá kell jönni, rá kell jönni! – Tegnap – kezdte Carella –, azt mondta, hogy félmillió dollárt akar ellopni április utolsó napján. Most – ránézett a falon levő órára – pontosan 9 óra 22 van,

kaptunk egy levelet, benne J. Edgar Hoover fényképmásolata. Vagy tudatni akar ezzel valamit, vagy nem akar tudatni semmit, de az is lehet, hogy olyan valamit akar tudatni velünk, aminek semmi jelentősége nincsen. – Ez aztán briliáns okfejtés – jelentette ki Meyer –, soha nem gondoltál rá, hogy a rendőrségen lenne a helyed? – A következtetéseimet az ő módszerének ismereteire alapozom. Emlékszel az első közös ügyünkre, a fenébe, mikor is volt? – Több mint tíz évvel ezelőtt. – Bizony. Elhitette velünk, hogy egy bankot akar kirabolni, és valóban azt tervezte, csakhogy egy másik bankot, mint amire mi gondoltunk. Úgy mellékesen, az az eset nem április utolsó napján történt? – De igen. – És a fene egye meg, hajszál híján sikerült neki! – Hajszál híján. – Mindig tudatja velünk, hogy mit tervez, de soha sem a valódi szándékát árulja el. Ezekben a dolgokban nem tréfál. Emlékezz, mit tett a következő ügy során! Mindegyik gyilkosságról, amit elkövetni készült, előre értesített minket, kinyírt két városi tisztviselőt, aztán magát a polgármestert fenyegette meg. És mindezzel mi volt a célja? Többtucatnyi ember zsarolása, akiktől ilyen módon akart egy halom dollárt bezsebelni, a gyilkosságokat pedig csak fenyegetésnek szánta. Félrevezető manőver volt az egész. Ezért mondtam, hogy ez a kép mindent jelenthet, de ugyanakkor az is lehet, hogy semmit nem jelent. Meyer újra a fényképmásolatra pillantott, és értetlenül ismételte a nevet: Hoover. A lakatost Stanislaw Janiknak hívták. A műhelye, amely egy vegytisztító és egy zálogház közé ékelődött a Culver Avenue-n, nyolc-tíz négyzetméteres helyiség volt. A pult mögötti falon szögekkel kivert tábla lógott, tele nyers kulcsokkal. Minden kulcsot egy kódszám azonosított, ami megegyezett a gyári katalógusban megadott jelzéssel. A slusszkulcsok esetében az évjárat és a típusok szerint történt a kódolás. Hat jól fejlett macska hevert szerte az üzletben. A helyiség macskahúgytól bűzlött. Maga Janik, a tulajdonos is egy bandzsa sziámi macskára hasonlított, ahogy ránézett az emberre, szinte szemlátomást nagyobbodott fakókék szeme a sokdioptriás szemüvege mögött. Kopasz volt, csak a füle mögött éktelenkedett néhány hajszálból álló gyér, fekete hajtincs. Ötvenes éveit taposhatta, ült a pult mögött drapp pulóverében, amely alatt kigombolt nyakú fehér inget viselt, éppen egy kulcsot reszelt, amikor Kling benyitott az üzletbe. Az ajtó felett megszólalt a jelzőcsengő, a bejáratnál lustálkodó macska haragosan felnyávogott, aztán hirtelen szökkenéssel a műhely szemközti oldalán termett.

– Mr. Janik? – kérdezte Kling. Janik a belépő férfira pillantott, aztán kikapcsolta a kulcsmásoló gépet. Foga sárga volt a nikotintól, a gép mellett egy hamutartóban Sherlock Holmes-pipa hevert, a pult teteje sárgállott a szertehulló rézreszeléktől. Egy kézmozdulattal félresöpörte a hulladékot, csak aztán válaszolt a kérdésre. – Igen, én vagyok. Segíthetek valamiben? – Ahogy a szavakat formálta, kiejtésén enyhe idegenes akcentus érződött, Kling azonban ennek alapján nem tudta eldönteni, honnan származhat. A zsebéből elővette bőrtárcáját, melynek egyik oldalara a jelvénye, másik oldalára pedig műanyag borítású azonosítási kártyája volt erősítve. – Rendőrtiszt vagyok – mondta. – Szeretnék önnek néhány kérdést feltenni, ha megengedi. – Történt valami? – kérdezte Janik. – A Richardson Drive-i betörések ügyében nyomozok. – Igen? – Értesüléseim szerint az egyik lakásban, ahová ugyancsak betörtek, ön szerelt fel új zárat. – Melyik lakásról van szó? – érdeklődött Janik, miközben egy fekete-fehér foltos macska a földről hirtelen a pultra ugrott, gazdája kezéhez dörgölődzött, szinte kikényszerítve a férfitól a simogatást. Janik keze rutinszerűen mozgott az állat hátán, de a férfi közben egyre csak a nyomozót fürkészte vastag szemüvege mögül. – Mr. Joseph Angieri lakásáról van szó, Richardson Drive 638. – Igen, szereltem oda egy zárat – jelentette ki a lakatos, még mindig a macska felpúposodott hátát simogatva. – Milyen zárat szerelt fel? – Egyszerű cilinderzárat. Nem a legbiztonságosabb, az biztos – mondta Janik fejcsóválva. – Hogy érti ezt? – Mondtam is Mr. Angierinek. Tudja, épp a betörések miatt cserélte le a zárat Mondtam neki, hogy ezek a cilinderzárak nem biztosítanak megfelelő védelmet semmilyen betörés ellen, jobb lett volna, ha megengedi, hogy reteszzárat szereljek fel. Ismeri az ilyen típusú biztonsági zárakat? – Ismerem – mondta Kling. – Azok valóban biztonságosak. Még ha le is szedik a külső cilindert, a zár akkor sem nyitható ki. Javasoltam még a Fox típusú biztonsági zárat is, a célnak az is megfelelt volna. Ha féltek a betöréstől... – Úgy látom, jól informált ezekkel a betörésekkel kapcsolatban, Mr. Janik. – Uram, ez a munkám, én ajtózárakkal foglalkozom – mondta Janik vállat vonva. Aztán letessékelte a macskát a pultról. Az állat lehuppant a padlóra, mérgesen fujtatva gazdájára nézett, lustán nyújtózott egyet, és elvonult a

sarokba, ahol egy barna színű angóramacska fülét kezdte nyalogatni. – Mondtam én Mr. Angierinek, hogy ez a dolog megéri a többletkiadást, mármint a biztonsági zár. Ő azonban úgy gondolta, hogy nem kíván nagyobb összeget áldozni erre. Most aztán tessék, feltörték a lakását. Megtakarított néhány dollárt azzal, hogy olcsóbb zárat szereltetett fel, közben pedig elveszített egy csomó értékes holmit. Szép kis takarékosság, mondhatom – jelentette ki Janik, és újra megcsóválta a fejét. – Talán tud valamit a vesztesége mértékéről, Mr. Janik? – Semmit. – Akkor miért mondta, hogy nagy mennyiségű értékes holmit vittek el a lakásból? – Feltételezem, ha valaki betör egy lakásba, akkor nem a malacperselybe gyűjtött centeket viszi el. Tulajdonképpen hová akar kilyukadni, fiatalember? – A környéken szerelt még más lakásba is zárat, Mr. Janik? – Mondtam már, hogy ez a foglalkozásom. Természetesen szereltem más lakásba is új zárat. A környéken ez az egyetlen lakatosműhely. Ön szerint hol kellene ajtózárakat szerelnem? Kaliforniában? – A Richardson Drive-on is szerelt fel más lakásokba zárakat? – Természetesen. – A Richardson Drive-on hol? Melyik lakásban? – Meg kellene nézni a nyilvántartásomban. – Megtenné? – Nem tenném meg! – De Mr. Janik... – Nem hiszem, hogy foglalkozni tudok a problémájával, fiatalember. Rengeteg a munkám, és nincs időm, se kedvem végigböngészni a számláimat, hogy melyik lakásban, mikor szereltem fel ajtózárakat. De azt ismét megkérdezem, hogy hová akar kilyukadni ezekkel a kérdésekkel? – Mr. Janik... – kezdte Kling tétovázva. – Nos? – Megtörténhetett, hogy maradt önnél másolat azokból a kulcsokból, amelyeknek a zárait ön szerelte fel? – Nem történhetett meg. Arra gondol, hogy én lennék a betörő? – Ugyan, uram. Csak esetleg... – Nézze, én 1948-ban jöttem ide Lengyelországból. A feleségemet és a gyerekeimet meggyilkolták a németek, a világon senkim nincsen. Nem mondom, hogy sokat keresek, de mindig tisztességesen megdolgoztam a pénzemért. Amikor Lengyelországban majd éhen haltam, akkor sem vettem el a másét, száraz kenyérhéjat sem vettem el senkitől. Nem vagyok tolvaj, fiatalember, és nem szedem elő a számláimat, hogy kotorásszon bennük! És nagyon hálás lennék, ha most elhagyná a műhelyemet.

– Talán még visszajövök, Mr. Janik. – Nem akadályozhatom meg benne. Akár házkutatási paranccsal is visszatérhet. Volt szerencsém néhány rohamosztaghoz életem során. – Meg kell értenie minket, Mr. Janik... – Nem, egyáltalában nem értem meg magukat. Kérem, távozzék! – Köszönöm – mondta Kling, és kifelé indult. Az ajtóból visszafordult, mintha még mondani akarna valamit, de aztán mégis lenyomta a kilincset. A jelzőcsengő ismét megszólalt, az egyik macska ijedtében majd kiugrott a járdára. Kling gyorsan behúzta maga mögött az ajtót, gyalog indult el az őrszobára. Nyomorultul érezte magát, elrontotta az egészet, úgy viselkedett, mint egy rohadt náci. Ragyogó tavaszi nap volt, friss, tiszta levegő járta át a várost, de az orrában érzett macskabűztől sehogy sem tudott megszabadulni. Három óra 30 perckor, amikor már csak tizenöt perc volt vissza, hogy Kling átadja a szolgálatot, az asztalán megszólalt a telefon. Felkapta a kagylót. – 87. körzet, Kling – mondta. – Bert, Murchison vagyok, az ügyeletről. Most hívott Ingersoll járőr, a Richardson Drive 357-ből. A 11/d számú lakásban van egy nővel, aki most érkezett vissza külföldi útjáról. Kipakolták a lakását. – Azonnal odamegyek – mondta Kling. Felállt, Hal Willishez lépett, aki a szemben levő asztalnál ült, és vagy két tucat hamisított csekket rakosgatott maga előtt. – Hal, a Richardsonon újabb betörés történt. Odanézek, onnan pedig egyenesen hazamegyek. – Rendben van – vetette oda Willis, és anélkül hogy Klingre nézett volna, tovább tanulmányozta a csekkeken lévő aláírásokat, összevetve azokat a motel bejelentőlapján szereplő aláírással. – Ezekkel a hamisított csekkekkel a fickó már kitapétázhatná a fél várost – jegyezte meg. – Egyáltalában hallottad, amit mondtam? – érdeklődött Kling. – Aha! Betörés a Richardsonon... onnan egyenesen hazatüzelsz... – felelte Willis. – Akkor viszlát! – mondta Kling, és kivonult az őrszobából. A kocsija tilosban parkolt a Grover Avenue-n, két háztömbnyire a körzet épületétől. Az autó lehajtott napellenzőjén, egy kartonlapon kézírásos felirat díszelgett: RENDŐRSÉGI GÉPJÁRMŰ. Valahányszor munkája végeztével a kocsihoz ment, el volt készülve rá, hogy valamelyik túlbuzgó közlekedésis kollégája büntetőcédulát biggyesztett a szélvédőre. Ezúttal is ellenőrizte, mielőtt beült a kocsiba, aztán helyére igazította a napellenzőt, és a Richardsonra hajtott, parkolóhelyet nem találván, az úton másodikként egy dohánybarna Mercedes mellé állt. A ház portásával közölte, hogy rendőrtiszt, és megmutatta neki, hol parkolt le a kocsival. A portás megnyugtatta, hogy felszól neki a 11/d

számú lakásba, ha a Mercedes tulajdonosa előkerülne, és távozni szeretne a kocsijával. Mike Ingersoll csak a második csengetésre nyitott ajtót. Magas, göndör, fekete hajú, barna szemű, harminc év körüli rendőr volt, alig idősebb Klingnél, az orra pedig olyan szabályosan egyenes, mintha machetével szabták volna ki. Öntudattal viselte az egyenruhát, amely úgy állt rajta, mintha a Hall Avenue valamelyik elegáns divatszalonjában méretre csináltatta volna, és nem a Rendőr Akadémiával szemben levő kis utca egyik konfekcióüzletének a polcáról került volna rá. Mindenesetre úgy festett, amilyennek minden rendőrjárőr szeretett volna látszani. – Gyorsan ide értél – mondta Klingnek, és udvariasan arrébb lépett, helyet engedve a nyomozónak. Hangja nem illett a termetéhez, egészen lágy volt, váratlan meglepetést okozott, hiszen mindenki mélyebb és öblösebb hangra számított egy ilyen hordónyi, domborodó mellkas láttán. – A hölgy a nappaliban van – mondta. – Minden a feje tetején áll. A fickó tisztességesen kipakolta a lakást. – Ugyanaz? – Úgy tűnik. Az ablakon, ajtón semmi nyom, a hálószobában az öltözőszekrényen egy fehér kiscicát találtunk. – Rendben – felelte Kling. – Gyerünk, beszéljünk a hölggyel! A hölgy a nappali heverőjén ült. A hölgy vörös hajú volt, zöld szemű, és a bőre csokoládébarna. Drapp miniszoknyát, sötétzöld pulóvert és drapp csizmát viselt. Lábait keresztbe téve a szemközti falat bámulta. Amikor Kling belépett a szobába, ráemelte tekintetét. A férfi első benyomása a tökéletes harmónia volt, a színek és a formák összhangja, a vöröses haj és a zöld szem, a pulóver és a szoknya, a csizma, amely kiemelte a keresztbe rakott, napbarnított lábak tökéletes vonalait és az arcot keretező vörös hajkorona, amely mint zuhatag omlott alá. E műélvezetet nyújtó gyors szemrevételezést tovább édesítette az arc és az alak látványa. Az enyhén kiemelkedő arccsont mélyén ülő szempár zöld ragyogása még jobban kihangsúlyozta a bőr barnaságát, a pisze orr alatt lágyan megemelkedő felső ajak pedig látni engedte a káprázatos, fehéren villogó fogsort. Pulóvere formás kebleire simult, nem hordott melltartót, karcsú derekán barna csatos öv fogta össze a pulóvert, nekidőlt a heverő támlájának, és ahogy a nyomozó felé fordult, a miniszoknya még feljebb csúszott a combján, titokzatosabb tájakat sejtetve. A férfi soha életében nem látott még ilyen gyönyörű nőt. – Kling nyomozó vagyok – mondta. – Jó napot kívánok! – Hello! – felelte a lány szomorú hangon. Úgy tűnt, azonnal sírva fakad. Zöld szeme is gyanúsan fénylett, ahogy kezét nyújtotta a nyomozó felé, kézfogásuk sutára sikeredett, mert a férfi képtelen volt szemét levenni a lány arcáról, zavarában egyre csak a kezét szorongatta. Hirtelen döbbent rá a jelenet

komikus voltára, elengedte a lányt, megköszörülte a torkát, és előhalászta a zsebéből a jegyzetfüzetét. – Elnézést, kisasszony, de még nem tudom a nevét – hebegte. – Augusta Blair vagyok. Látta azt a rettenetes fölfordulást odaát? A hálóban? – Azonnal megnézem – mondta Kling. – Mikor fedezte fel a betörést, Miss Blair? – Félórája, amikor hazaérkeztem. – Honnan? – Ausztriából. – Nem mondom, szép kis dolog erre hazajönni – csóválta meg a fejét Ingersoll. – Zárva volt az ajtó, amikor megérkezett? – Igen. – A saját kulcsával nyitotta ki az ajtót? – Igen. – Volt itt valaki a lakásban? – Senki. – Hallott valamit? Valami zajt vagy effélét? – Semmit. – Mondja el pontosan, hogyan történt. – Bejöttem a lakásba, és nyitva hagytam magam mögött az ajtót, mert tudtam, hogy a portás hamarosan hozza a csomagjaimat. Levettem a kabátomat, beakasztottam az előszobaszekrénybe, aztán bementem a mellékhelyiségbe, utána pedig a hálószobába. Addig minden a legnagyobb rendben volt. De amikor beléptem....éreztem, hogy valami rettenetes dolog történt... kiraboltak. – Jobb lenne, ha a saját szemeddel győződnél meg róla, Bert – szólt közbe Ingersoll. – A fickó mintha bedilizett volna. – Erre? – kérdezte Kling, és a szemközti szobaajtóra mutatott. – Igen – mondta Augusta, és felemelkedett a heverőről. Csak most látszott, milyen magas, legalább százhatvanöt, de lehet, hogy százhetven centi is megvan. Kecsesen mozogva elvezette Klinget a hálószoba ajtajáig, benézett, aztán kétségbeesetten visszafordult. Kling belépett a szobába, a lány nem ment utána. Csak állt az ajtóban, idegességtől remegő szájjal, vállát az ajtófélfának támasztva. A betörő úgy tombolt a szobában, mintha hurrikán pusztított volna. A szekrényfiókok, polcok tartalma egy kupacban a szőnyegen hevert: nadrágok, melltartók, harisnyanadrágok, pulóverek, harisnyák, sálak, blúzok halomban, szerte a szobában. Hasonló sorsra jutottak a fogasokon lévő ruhaneműk is. Kabátok, ruhák, szoknyák, köpenyek, pongyolák szétszórva mindenfelé a szőnyegen, ágyon, székeken. Az ágy közepén egy felfordított ékszeresdoboz

hevert, karkötők, gyűrűk, gyöngyök, fülbevalók, nyakékek csillogtak szerte a széthajigált ruhadarabok, selymek, nejlonok és szövetek között. Az öltözőszekrény tetején egy fehér kiscica nyávogott. – A betörő megtalálta, amit keresett? – kérdezte Kling. – Igen – felelte a lány. – Az értékes ékszereim egy piros selyemkendőbe csavarva a fiók hátsó részében voltak. Azok eltűntek. – Más nem? – De. Két bunda. Egy leopárd és egy vidraprém. – Választékos ízlése volt a betörőnek – jegyezte meg Ingersoll. – No igen. És más? Rádió, lemezjátszó vagy ilyesmi? – Semmi. A hifi berendezés a nappaliban van. Hozzá sem nyúlt. – Szükségem lesz az eltűnt ékszerek és szőrmék listájára, Miss Blair. – Miért? – Mert annak birtokában el tudjuk kezdeni a nyomozást. Azonkívül, gondolom, a biztosítójánál is be akarja jelenteni a betörést. – Semmi nem volt biztosítva. – Ó, uram! – sóhajtott fel Kling. – Soha nem gondoltam, hogy ilyesmi megtörténhet! – mondta Augusta. – Mondja, mióta él itt? – kérdezte hitetlenkedve Kling. – A városban vagy ebben a lakásban? – Mindkettőre kíváncsi vagyok. – Másfél éve költöztem ide a városba. A lakást nyolc hónapja bérlem. – Honnan származik? – Seattle-ből. – Állása van? – kérdezte Kling felpillantva a jegyzeteiből. – Igen. – Megadná a munkahelye nevét? – Manöken vagyok – felelte Augusta. – A Cutler céget reklámozom. – Ruhabemutatón vett részt Ausztriában? – Nem, szabadságon voltam. Síeltem. – Ezért tűnt nekem annyira ismerősnek – szólt közbe Ingersoll. – Biztos láttam a fényképét a képesújságban. – Lehet – felelte különösebb lelkesedés nélkül Augusta. – Mennyi ideig volt távol? – kérdezte Kling. – Két hétig. Azaz pontosabban tizenhat napig. – Nem mondom, szép kis dolog erre hazajönni – mondta ismét Ingersoll, és megint megcsóválta a fejét. – Azért költöztem ebbe a házba, mert itt portás van – mondta Augusta. – Azt hittem, egy ház, ahol portás van, biztonságos. – Nem akkor, ha az a ház a városnak ebben a kerületében áll – jegyezte meg Ingersoll.

– Hát nem sok van, amelyik biztonságos – helyeselt Kling. – Nem engedhetem meg magamnak, hogy a parkon túl béreljek lakást – folytatta Augusta. – Nem olyan rég vagyok manöken, és nem keresek olyan jól. – Észrevette Kling arcán a ki nem mondott kérdést, és folytatta: – A szőrméket az anyámtól kaptam, az ékszereket pedig a nagynénémtől örököltem. Hat átkozott hónapot gürcöltem végig, hogy összeszedhessem ehhez az ausztriai utazáshoz a szükséges pénzt – mondta, és zokogni kezdett. – Ó, az isten verje meg, miért kellett épp hozzám betörnie?! Ingersoll és Kling feszélyezetten topogtak. Augusta hirtelen megfordult, és Ingersoll mellett elsétálva a heverőhöz ment. Előhalászott egy zsebkendőt a táskájából. Kifújta az orrát, megtörölte a szemét, aztán újra megszólalt: – Elnézést kérek, igazán sajnálom. – Akkor, ha megengedné, összeállítanánk a listát... – mondta Kling. – Persze, természetesen. – Mindent megteszünk, hogy visszakapja a dolgait. – Tudom – mondta Augusta, és újra kifújta az orrát.

Mindenki úgy vélte, tévedésről van szó. Természetesen fellélegeztek (ki nem könnyebbült volna meg a helyükben?), amikor a második fényképmásolatot is megkapták, amely a nemzet dicsőséges biztonsági szolgálatának egykor közmegbecsülésnek örvendő vezetőjét ábrázolta, és mivel semmi értelmét nem látták a küldeménynek, csak arra gondolhattak, hogy valaki a bolondját járatja velük. Az ugyanis nem látszott valószínűnek, hogy a Süket kétszer tudatná velük, amit egyszer is elég elmondani. Ahhoz pedig kétség sem fért, hogy a két fényképmásolat megszólalásig azonos. Az egyetlen különbség közöttük, a borítékon lévő postai bélyegzés tanúsága szerint, hogy az egyik április 17-én, a szombati postával érkezett, a második pedig ezen a napon, április 19-én. Ettől eltekintve minden azonos volt, kétségtelen, hogy tévedésről van szó. A fiúk a 87. körzetben fellélegeztek, egyre felszabadultabban gondoltak a dologra, és megállapodtak maguk között, hogy bizony a Süket is kezdhetné már szedni a Cavintont. Az isolai kerület sárga színnel nyomott szaknévsorában öt oldal volt azoknak a fotóüzleteknek a listája, amelyek fényképmásolatokat készítenek, a rendőröknek csak fel kellett volna keresniük ezeket, és megtudni, melyikük készítette Hoover fényképének másolatát. Azonban nem hagyhatták figyelmen kívül azt az apró tényt, hogy ez ideig semmiféle bűncselekmény nem történt, nem rabolhatják feleslegesen a polgári alkalmazottak idejét, amíg erre valami

alapos indok fel nem jogosítja őket. Azon persze érdemes lett volna elgondolkodni, hogy a Süket korábbi gyilkosságai épp elegendő okot szolgáltatnak ahhoz, hogy beinduljon az egész rendőrségi apparátus, végigellenőrizzék a fénymásolatokat készítő fotóüzleteket, felemeljék a

telefonokat, körleveleket küldjenek szét, és így tovább. Persze azoknak is igaza volt, akik logikusan úgy érveltek; semmi bizonyíték nincs rá, hogy Hoover fényképeit valóban a Süket juttatta el hozzájuk, és hogy a képeknek bármi köze is lenne ahhoz a betöréshez, amelyet a Süket, saját bevallása szerint, elkövetni szándékozott. Miután adva van egy munkától agyonhajszolt, létszámhiánnyal küszködő rendőrkörzet, számtalan egyéb más megoldatlan üggyel a nyakán – mint például a zsebelések, késelés, gyilkosság, rablás, nemi erőszak, betörés, okirat-hamisítás, autólopás, és ki tudja még, mi minden –, igazán érthető, hogy a nyolcvanhetesek mindössze csak annyit kértek a labortól, hogy vizsgálják meg a fényképmásolatok papírját, találnak-e valami különlegeset rajta, és állapítsák meg, maradt-e a képen használható ujjlenyomat. A két kérdésre kapott válasz meglehetősen lehangoló volt, a másolat a leghétköznapibb papírra készült, és egyetlen valamirevaló ujjlenyomatot sem találtak rajta. Mivel azonban a rendőri munka nem népünnepély, és nem is művészfotók nézegetéséből áll, és mert azon a délelőttön 10 óra 27 perckor beállított az egyik besúgójuk, munkához láttak. A fiatal férfit felszegezték a bérlakás falára. A hosszú hajú, dús bajszú férfi testén az alsónadrág volt az egyetlen ruhadarab, úgy lógott a falon, akár egy modern Krisztus a keresztfán, bal mellén, a szíve alatt késszúrás nyoma, karjai szétfeszítve, nyitott tenyere egy-egy szöggel a falhoz erősítve, keresztbe tett lábfeje egy még nagyobb szöggel átütve, feje oldalra hajolva csüngött. Egy részeg csavargó akadt rá a holttestre, azt nem lehetett megállapítani, mióta lóghatott a falon. A sebeiből már nem folyt vér. Félelmében vagy haláltusájában összepiszkította magát, a fojtogató bűz, ami a holttestből áradt, összekeveredett az üres szobában bomlásnak indult szemét szagával, a nyomozók menekülve fordultak ki a szobából a folyosóra, ahol valamivel elviselhetőbb volt a levegő. A ház a North Harrisonon álló lakatlan bérkaszárnyák egyike volt, fertőzést terjesztő patkányok tanyája, évekkel ezelőtt a városban tartózkodó hippik húzták meg itt magukat, amíg rá nem jöttek, hogy ezen a helyen könnyű prédái lehetnek embernek, állatnak egyaránt, ezért aztán elkotródtak az épületből. A Szerelem szó még mindig ott díszelgett az előszoba falán, gazdagon körülfestve virágokkal, bár az idő megfakította már a színeket, az üres szobában pedig ott bűzlött saját piszkában a halott férfi, olyan orrfacsaró szagot árasztva, hogy még a rendőrorvos is beleborzongott a gondolatba, hogy be kell mennie megvizsgálni a tetemet. – Miért nekem jutnak mindig a legrohadtabb munkák? – kérdezte Carellától. – Minden munkát rám lőcsölnek, amit más nem vállal. A francba az egésszel! Rohadjon csak ott, ahol van, bánja a fene! Majd a hullaszállítók leszedik, és

beviszik a hullaházba. Ráérek ott megnézni, ott legalább kezet is moshatok a vizsgálat után. Fölöttük a mennyezeten hatalmas vízfolt terjengett, az összevissza repedezett vakolat bármelyik pillanatban a fejükre pottyanhatott volna. A szobában, ahol a halott férfi keresztre feszítve lógott a falon, az egyik ablakból kitört az üveg, és az ajtó is hiányzott tokjából. Az alkalmi lakók valószínűleg szeméttárolónak használták a szobát, a rothadó ételmaradékok, rozsdásodó konzervdobozok, törött üvegek, újságok, használt óvszerek, állati ürülékek szanaszét hevertek a padlón, és mint ahogy a maraschinót díszíti egy szem cseresznye, úgy virított a mocsoktenger közepén egy dagadt patkánytetem. Ha valaki be akart lépni a szobába, először át kellett verekednie magát ezen a szeméthegyen. A mennyezet három és fél méter magasan lehetett, a férfi összeszegezett lábfejeit pedig 20-30 centi választotta el a szeméthalom tetejétől. Magas termetű ember volt. De bárki is szögezte fel szétfeszített kezét a falra, nem lehetett nála alacsonyabb, ráadásul a test saját súlyától még meg is ereszkedett, a férfi válla kificamodott, annak pedig csak a jóisten a megmondhatója, milyen belső sérüléseket szenvedett. – Egyáltalán, figyel arra, amit mondok? – kérdezte az orvosszakértő. – Felőlem azt csinál, amit akar – felelte Carella. – Azt teszem. – De ne feledje, részletes boncolási jegyzőkönyvet kérünk! – Mit gondolsz, élt még, amikor felszögezték a falra? – kérdezte Meyer. – Lehet, hogy élt. De a szúrás akár már a halála után is érhette. – Az biztos, hogy én le nem veszem onnan – ismételte az orvosszakértő. – Ide figyeljen – csattant fel dühösen Carella –, leszedi onnan, vagy nem, az a maga dolga! Csak küldje azt az átkozott boncolási jegyzőkönyvet, és ne feledkezzék meg az ujjlenyomatokról sem! – Ne idegeskedjen, meglesz! – És a lábnyomokról se! – Mennyi elmebeteg barom rohangál ebben a városban! – fakadt ki az orvosszakértő, miközben feldúlva kifelé indult a folyosón, óvatosan botorkált a szeméthalmok között, aztán a lépcsőházon át kíváncsian az utcát kémlelte, abban reménykedve, hogy megérkeznek végre a hullaszállítók, és elpanaszolhatja nekik minden bánatát. – Gyere, nézzünk körül! – javasolta Meyer. Két másik lakás volt még az emeleten. Mindkettő bejárati ajtaján feltörték a zárat. Az egyik lakásban, a szoba közepén nemrég kialudt tűz nyomaira bukkantak. Elnyűtt tornacipő hevert a sarokban, közel az ablakhoz. Meyer zsebkendőjét kezébe véve felemelte a cipőt, és egy nejlonzacskóba csúsztatta, aztán azonosító címkét erősített rá a labor számára. A másik szoba teljesen üres volt, csupán egy ócska, patkánypiszoktól mocskos matrac hevert a földön.

– Micsoda szaros odú! – szólalt meg egy hang a hátuk mögött. Meyer és Carella megfordultak, Monoghan nyomozó állt az ajtóban. Háta mögött pedig kollégája, Monroe. A gyilkosságiaktól kirendelt két detektív puha, szürke kalapot viselt, fekete köpenyüket lazán a vállukra dobták, arcukról lerítt az undor. – Valóban élnek emberek ilyen ócska, szar lukakban, el tudják ezt képzelni? – nézett körül Monroe. – Hihetetlen – mondta Monoghan, és egyre csak a fejét csóválta. – Elképesztő – folytatta Monroe. – És hol a hulla? – érdeklődött Monoghan. – Ott, a másik lakásban – mondta Carella. – Megmutatná? – Fejem rá, hogy megtalálják. – Akkor gyerünk! – mondta Monoghan a társának, és mindketten elindultak a lakás felé, a két atlétatermetű fickó úgy törtetett a kihalt folyosón, mintha egy tömeget kellene szétoszlatniuk. – Szentséges Szűzanyám! – kiáltott fel Monoghan. Carella csak bólintott. Léptek nesze hallatszott a lépcsőház felől. Két fehér ruhás férfi közeledett, a hulló vakolat és a szanaszét heverő falécek között botorkáltak előre óvatosan, csak akkor pillantottak fel, amikor a lépcsőpihenőhöz értek, akkor látták meg Carellát, és nyomban hozzá siettek. – Maga itt a főnök? – kérdezte az egyikük. – Enyém az ügy – felelte Carella. – Dr. Cortez vagyok, valami olyasmit rebesgettek, hogy egy hullát kellene leszedni a falról? – Igen, és a hullaházba kell szállítani – mondta Carella. – Nagyszerű. Akkor beszállítjuk a hullaházba. Az orvosszakértőjük azt mondta, hogy a hapsit felszegezték valami istenverte falra. Az biztos, hogy én... – Igazat mondott – szakította félbe Carella. – Nos, az biztos, hogy én le nem szedem onnan, pajtás! – És akkor kit ajánl maga helyett erre a munkára, pajtás?! – vágott vissza Carella. – Ezzel nem foglalkozom. Egyébként elég erős fiúnak látszik, miért nem maga veszi kezelésbe? – Ez az ember gyilkosság áldozata – közölte rendreutasító hangon Carella. – Ez az ember egy hulla – mondta ugyancsak hűvösen Cortez. Monoghan az orrát kezével eltakarva jelent meg a folyosón, Monroe mögötte lépkedett, tenyerét ő is a szájára tapasztotta. – Az urak a gyilkosságiaktól jöttek – mondta Carella. – Talán velük tárgyalja meg ezt a dolgot.

– Megmondanák, kinek a kötelessége, hogy ezt a hullát leszedje a falról? – fordult Cortez a két nyomozóhoz. – Nem az orvosszakértőé? – kérdezte Monoghan. – Ő nem hajlandó itt megvizsgálni a holttestet – közölte Carella. – Pedig itt kell megvizsgálnia! A szabályzat értelmében addig nem mozdítható el a holttest, amíg az orvosszakértő meg nem vizsgálta, holttá nem nyilvánította, és... – Helyes, akkor talán menjenek, és közöljék vele – szakította félbe Cortez a nyomozót. – Hol van? – kérdezte Monoghan. – Odalent, éppen most hányja ki a belét. – Gyerünk! – fordult Monoghan a társához, és elindultak a lépcsőház felé. – Maguk maradjanak itt, Carella! Egy ideig hallották még, ahogy a két férfi lefelé baktat a lépcsőn, aztán lépéseik zaja elült. Csend lett a folyosón. – Figyeljen! Elnézését kérem, amiért ilyen hangon beszéltem magával – mondta Cortez. – Rendben, felejtsük el – legyintett Carella. – De az orvosszakértőnek ugyanúgy kell ismerni a szabályzatot, mint nekem. Mindössze megpróbált kibújni a mocskos munka alól, ez minden. – Lehet – mormogta Carella. – Neki is ismerni kell a szabályzatot – ismételte Cortez. Ha esetleg az orvosszakértő nem ismerte volna a szabályzatot, akkor most Monoghantől és Monroe-től megtanulhatta, mert odalent betűről betűre elmagyarázták neki. Azonnal zsebkendőt kötött az orra elé, gumikesztyűt húzott, aztán leszedte a falról a felszegezett holttestet, felületesen megvizsgálta, és hivatalosan holttá nyilvánította. Ettől a pillanattól kezdve mindenki csak egyetlen kérdésen törte a fejét, vajon ki követhette el ezt a hátborzongatóan végrehajtott gyilkosságot.

Cotton Hawes nyomozó a kedd reggeli postával érkező fotómásolatot nézegette, szerinte a kép George Washington tábornokot ábrázolta. – Szerinted ki ez itt a képen? – kérdezte Miscolótól, aki épp akkor lépett ki az iktatóból, hogy begyűjtse a hétvégi jelentéseket az irattár számára. – Bonaparte Napóleon – vetette oda türelmetlenül Miscolo, aztán megcsóválta a fejét, és kiment az őrszobából. Hawes változatlanul arra tippelt, hogy a kép Washington tábornokot ábrázolja. Arra a következtetésre jutott, hogy ez is a Süket műve, és hogy ez az újabb kép valamilyen módon kapcsolódik J. Edgar Hoover korábban küldött fényképmásolataihoz. Nagy leleménnyel arra is rájött, hogy a két embert, Hoovert és George Washingtont miként lehet kapcsolatba hozni egymással: a Szövetségi Bűnügyi Nyomozóhivatal (FBI) központi irodája Washingtonban működik, ilyen egyszerű az egész. Igen ám, csak ha az ember egy olyan ellenféllel kerül szembe, mint a Süket, akkor semmi sem lehet ilyen egyszerű. Így aztán a felismerés első öröme Hawes lelkében azonnal ürömmé változott. Ha ugyanis a Süket Washington városát választotta tervezett balhéjának színhelyéül, akkor miért a 87. körzet keményen dolgozó (de még milyen keményen dolgozó!) nyomozóit buzerálja azokkal a képekkel? Akkor inkább a Mallen kellene nyüzsögnie, és a Columbia körzet hekusainak idegeit kéne szaggatnia, azok aztán belevaló fickók, kétség nem férhet hozzá. Egyszóval

valami sántít a dologban. Hawes egyre biztosabbra vette, hogy a haza atyjának ez a képe többet jelent egy város nevénél. És legalább ennyire biztos volt abban is, hogy a finom arcú J. Edgar neve is többet kell jelentsen, mint, mondjuk, egy

kiváló minőségű porszívómárkát. Azon is eltűnődött, vajon mit rejthet a név előtt álló “J” betű, James, Jack, Jerome, vagy esetleg Jules? – Alf!!! – kiáltott ki a szobából. A folyosó végén lévő iktatóból hangzott a válasz. – Mi az? – Gyere egy pillanatra! Hawes feltápászkodott az asztala mellől, és karját kinyújtva maga elé tartotta Washington képét. Nagydarab férfi volt, 195 centi magas, és 95 kilónál is többet nyomott, attól függően, hogy éppen mennyi édességet vagy pizzát evett. Orra egyenes volt, szája szépen ívelt, kissé telt alsó ajakkal, a haja vörös, halántéka bal oldalán forradás fehéredett, egy alkalommal az egyik ház gondnoka megkéselte, mert összetévesztette egy betörővel. Kék szeme érdeklődve figyelte környezetét, amikor belépett a testületbe, látása olyan éles volt, akár a sasé. De hát sok év eltelt azóta, bizony, fiúk, mindannyiunkon nyomot hagynak az évek. Távol tartotta magától a képet, hogy jobban lássa, arra gondolt, talán mégis Miscolo azonosította helyesen az arcot. De nem, a képen Washington volt, ez nem lehetett vita tárgya. – Ez Washington – közölte a belépő Miscolóval, aki ezúttal is egy halom papírt szorongatott a kezében. – Még ilyet! – mondta türelmetlenségét álcázva Miscolo. Lesírt róla, hogy tele van munkával, és hogy egyáltalán nincs kedve csevegni. De Hawesba ekkor már belebújt a kisördög, és tekintet nélkül Miscolo nem titkolt türelmetlenségére, a közepébe vágott. – Mit rejthet J. Edgar Hoover nevében a “J” betű? – Johnt – válaszolta kurtán Miscolo. – Biztos vagy benne? – Halálbiztos. – John? – John. A két férfi egy ideig szótlanul bámulta egymást. – Ezért hívtál? – kérdezte végül Miscolo. – Igen, köszönöm szépen, Alf. – Nincs mit – legyintett Miscolo. Megcsóválta a fejét, és orra alatt dünnyögve kivonult a szobából. John Edgar Hoover, gondolta magában Hawes. No és George, természetesen. A képzeletét mindig elragadták a nevek. Ő a sajátját a szigorú erkölcsű, szenvedélyes Cotton Mather lelkésztől kapta örökül. De nem volt kibékülve a saját nevével. Tíz évvel ezelőtt már el is határozta, hogy törvényes névváltoztatásért folyamodik, amikor megismerkedett egy Rebecca Gold nevű zsidó lánnyal. A lány azt mondta neki: – Cotton, ha megváltoztatod a nevedet, soha többet nem találkozom veled.

– De miért, Rebecca? – kérdezte zavartan. – A neved az egyetlen, amit szeretek benned – hangzott a válasz. Egy hét múlva megszakadt a kapcsolatuk, ez a név pedig rajta maradt, mint szamáron a füle. Azóta is sóvárogva gondolt arra a lehetőségre, hogy akár Carynek vagy Paulnak, Carternak vagy Richardnak is hívhatnák. De a létező összes név közül szívéhez a Lefty állt legközelebb (természetesen erről soha említést sem tett senkinek). Lefty Hawes. Él-e a világon egyetlen olyan bűnöző, akinek ne lenne tele a gatyája, a Lefty Hawes név puszta hallatán is? Lefty, a Balos, a bokszkirály, lehet, hogy jobbkezes volt? Hawes nem úgy emlékezett. Felsóhajtott, aztán az asztalra helyezte az Államok első elnökének képét, magával szemben. Reménykedve fürkészte a távolba néző tekintetet, mintha abból akarná kiolvasni a Süket titkának megfejtését. De Washington nem kacsintott vissza rá. Hawes kinyújtóztatta tagjait, ásított, aztán felvette a képet, és Carella asztalára tette, hogy biztos megtalálja, ha majd visszatér a körzetbe. A magas, szőke férfi jobb fülében hallókészülékkel, háromnegyed tizenkettőkor lépett be a bank forgóajtaján. Méretre készült barna sávolyöltönyt viselt, hozzá zöldes árnyalatú inget, sötétbarna nyakkendőt, barna zoknit és barna lakkcipőt. Nem először járt itt a bankban, pontosan tudta, hogy a forgóajtó mögötti térséget és a baloldalon levő öt pénztárablakot rejtett kamerák segítségével tartják szemmel. Ezek a berendezések, hacsak valamelyik pénztáros vagy más bankhivatalnok működésbe nem hozta őket, a legtöbb bankban alkalmazott módszerhez hasonlóan – ahogy ezt korábban megfigyelte – nem készítettek folyamatos mozgófelvételt, hanem harminc másodpercenként találomra csináltak egy képet. Ezektől a felvételektől azonban egyáltalán nem kellett tartania, hisz itt megbízható betéttulajdonosként ismerték, aki szabályos üzleti ügyeit lebonyolítani jár ide, az ilyen ember egy bankban mindig szívesen látott ügyfél. Egy hónapja volt itt először, 5000 dollárt kívánt elhelyezni egy olyan számlán, amely 5 % kamatot biztosít abban az esetben, ha tulajdonosa 90 napig nem nyúl a számlára elhelyezett összeghez. Megnyugtatta a fiókvezető-helyettest, hogy a megadott idő lejárta előtt nem tervezi kivenni a pénzt. Nem mondott igazat. Feltett szándéka volt, hogy mielőbb hozzájusson lekötött ötezer dollárjához, azzal a 495 000 dollárral együtt, amelyet április utolsó napján óhajt megkaparintani. Mostani látogatása a bankban azonban teljesen szabályszerű volt. Az elmúlt héten két alkalommal is járt már itt, kisebb pénzösszegeket fizetett be újonnan megnyitott számlájára. Ezen a napon szintén azért jött, hogy 64 dollárral növelje az összeget. No meg azért is, hogy alaposan körülnézzen, és kitervelje, ötfőnyi csapatából kinek mi lesz a feladata a bankrablás napján.

A bank biztonsági őre a forgóajtóval szemben állt, az egyik bal oldali kamera éppen rá irányult. A hatvanas éveit taposó, pocakosodó férfi azelőtt postai alkalmazott vagy küldönc lehetett, a bennfentesek öntudatával viselte kopott egyenruháját, de az is látszott rajta, hogy ijedtében nyomban szörnyethalna, ha csak egyszer is használnia kellene a derekára kötött, tokban elhelyezett 38-asát. Amikor a Süket belépett a forgóajtón, és kopogó léptekkel megindult a márványburkolaton, az őr rámosolygott. A Süket viszonozta a mosolyt, és közben hátát mutatta a kamerának, amely kissé ferde szögben a főbejárattól jobbra helyezkedett el. Ahogy továbbhaladt, szemben vele a padlóhoz rögzítve két márványlappal borított asztal állt, a márványlap alatt rekeszeket alakítottak ki, melyekben folyószámla-nyomtatványokat, betéthez szükséges űrlapokat helyeztek el. A hozzá legközelebbi asztalhoz lépett, megállt a pénztárfülkékkel szemben, és sietve rajzolni kezdett. A bank főbejárata felől nézve, a jobb oldalon három pénztárfülke volt. Ezekkel a pénztárakkal szemben foglalt helyet, háttal az irodáknak és a hitelrészlegnek. Kicsit oldalra, a bank hátsó falánál húzódott a vasbetonba ágyazott páncélterem, csillogó acélajtaja éppen nyitva volt, bejáratát acélrács zárta el, melyet a riasztóberendezés huzalai szőttek át. Alulról, felülről vagy hátulról lehetetlen a páncélterembe jutni. Kizárólag a bejáraton keresztül képzelhető el a behatolás, de természetesen még így is egy sor figyelemelterelő műveletre lesz szükség. A Süket előre mosolygott, ahogy ezekre a manőverekre gondolt. Pontosabban arra az egy manőverre, amely biztosítani fogja a rablás sikerét. Azt állítani, hogy ő a rendőrséget régimódinak és ostobának tartotta, méltatlan lett volna ahhoz a leírhatatlan megvetéshez képest, amit a rendőrök iránt érzett; valójában szellemileg visszamaradott seggfejeknek tartotta őket. Paradox módon, épp a siker érdekében tervét a rendőrség e szellemileg visszamaradott színvonalához igazította, kivitelezését oly egyszerűen tervezte, hogy ellenfelei is felfoghassák, még képekkel is segítette a megoldást, mert attól tartott, hogy csupán a szóból nem értenek, a szavak csak összezavarják őket. Elkezdte konkretizálni a tervet, hogy hol és mikor csapjon le, becsületes játékot játszott, és később is sportszerű akart maradni, ezt a rendőrséget rászedni olyan lett volna, mint egy focimeccsen elgáncsolni a sérült játékost. Jóllehet felfedezett magában szadisztikus, ferde hajlamokat, de helyesebbnek vélte, ha azokat egy szolgálatkész kurva ágyában, és nem a 87. körzet seggfej hekusain éli ki. Oly elnéző megbocsátással tekintett rájuk, mint szülő a hülye gyerekeire, akiket időnként el kell vinni a cirkuszba. Valójában az a gondolat volt számára a legkedvesebb, hogy nekik ő maga a cirkusz, teljes repertoárral, bohócokkal, idomított oroszlánmutatványokkal, magasfeszültségű izgalmakkal, az egyszemélyes cirkusz, amely ismét sátrat vert, hogy magával ragadja a várost.

De, hogy a figyelemelterelő manőver elérje célját, hogy a porond közepén táncoló pónik lekössék a nézők figyelmét, miközben a vérengző tigrisek a háttérben szétmarcangolják idomárjukat, ennek a figyelemelterelő manővernek világosnak és magától értetődőnek kell lennie. Káprázatos tervének a kulcsát (ezt szerényen elismerte), a kódot, amit kiagyalt, egyszerű volt megfejteni. Túl egyszerű? Nem, a Süket azért tudta, hogy nem így van. A képekről csak azt fogják kideríteni, amit ő akart a tudomásukra hozni, gyönyörködhetnek majd a pónikban, miközben nem veszik észre a bengáli tigriseket. És azután saját leleményüktől hasra esve, féktelenül büszkék lesznek rá, hogy képesek voltak a paták csattogására összpontosítani, de majd felordítanak fájdalmukban, amikor hátulról belemarnak a seggükbe. Minden kész, kezdődhet a parádé. Minden a rendelkezésére áll ennek a viccrendőrségnek, hogy lásson, ha egyáltalán képes meglátni bármit is, ha egyáltalán van mákszemnyi esze vagy parányi fantáziája. A Süket befejezte a bank földszintjének helyszínrajzát. Összehajtotta a nyomtatványt, mintha csak számításokat végzett volna, ahogy ezt a bankbetét-tulajdonosok mindenhol titokzatoskodva teszik, aztán a zsebébe csúsztatta a papírt, és az asztal alatti rekeszből kiemelt még egy űrlapot. Gyorsan kitöltötte, és odasétált a legközelebbi pénztárfülkéhez. – Jó reggelt, uram! – mosolygott rá kedvesen a pénztáros. – Jó reggelt! – köszönt vissza a Süket, és viszonozta a mosolyt. Közömbösen figyelte, ahogy a pénztáros a betét bevételével kapcsolatos munkákat végzi. Minden pénztárfülke padlóján a pult alatt ott volt a riasztócsengő gombja, és természetesen máshol is mindenfelé a bankban. Ezek a riasztógombok azonban egy cseppet sem nyugtalanították. A Süket arra gondolt, hogy épp ezért egy rendőrnyomozó segít majd neki a bankrablásban. És arra is gondolt, hogy épp ezért ez a rendőrnyomozó, aki a kezére játszik majd, nem lehet más, mint Steve Carella. – Parancsoljon, uram! – mondta a pénztáros, és átnyújtotta a betétszámlát. A Süket hevenyészve ellenőrizte a bevezetett pénzösszeget, bólintott, aztán a betétszámlát visszarakta a műanyag tokjába, és a forgóajtó felé indult. Odabólintott az őrnek is, aki udvariasan visszaköszönt neki, aztán kilépett az utcára. A bank épülete a 87. körzet határán kívül, a Harb folyó partján állt, három nagyüzem társaságában. A McCormick Konténer Részvénytársaság 6347 embert alkalmazott, a Meredith Művek 1512-őt, a Hooker Testvérek nevét viselő családi vállalkozás pedig 4028 főt foglalkoztatott. A három gyár együttes létszáma majdnem tizenkétezer fő volt, heti fizetésük összege pedig közel járt a kétmillió dollárhoz. A gyárak dolgozói fizetésüket hetente csekkben kapták meg, 40%-uk egyenesen az általuk kiválasztott bankba postáztatta a csekket. A visszamaradt 60% fele rendezte számláit az élelmiszerüzletekben,

áruházakban, italboltokban és a lakásukhoz közel eső saját bankfiókjukban. A három nagy üzem dolgozóinak 30%-a viszont minden hét végén abban a bankban váltotta át csekkjeit, amelyet most a Süket is meglátogatott. Ennek a banknak tehát minden pénteken legalább 600 000 dollár készpénzzel kellett rendelkeznie. Hogy gond nélkül átvészeljék ezt a heti komoly érvágást, a saját készletük kiegészítésére készpénzt kellett igényelniük a bankközponttól. Ez az összeg általában megközelítette az 500 000 dollárt, attól függően, hogy éppen mekkora volt a készpénzkészletük. A szállítás minden pénteken, reggel 9 óra 15 perckor egy páncélautóval történt. Három fegyveres őr kísérte a kocsit. Az egyik a kormány mögött ült, a másik kettő pedig kibiztosított revolverrel vitte a két pénzeszsákot. A bankigazgató a páncélterembe kísérte őket, ahol lerakták a pénzt, és pisztolyukat a tokjába téve, elhagyták a bank épületét. Fél tizenkettőre a pénzt szétosztották a pénztárak között, és felkészültek a csúcsforgalomra, amikor a gyárak dolgozói az ebédszünetben elözönlötték a bankot, hogy a heti fizetésükként kapott csekket készpénzre váltsák át. A Süketnek eszébe sem jutott, hogy a pénzszállító autót esetleg a Központi Bank és a Fiókintézet közötti úton támadja meg. Arra se gondolt, hogy valamelyik önálló pénztárfülkét vegye célba. Nem, ő kizárólag akkor óhajtotta megszerezni a pénzt, amikor az még zsákokban a páncélteremben pihen. Ez a terv lényegesen veszélytelenebbnek látszott, mint rátámadni egy fegyveres páncélautóra, mégis úgy érezte, ez a terv sokkal vakmerőbb. Sőt a terv végrehajtásának módját egyenesen zseniálisnak tartotta, és biztos volt benne, hogy semmi nem állhat útjába. Ez a bank – gondolta– ki lesz rabolva, ki bizony, aztán meggyorsította lépteit, és jó mélyen beszívta a mámorító tavaszi levegőt. A lakatlan házban talált, legalább 43-as lábra való ütött-kopott tornacipő viharvert ladiknak tűnt, feltehetően valaha jobb napokat látott, amíg gazdája bal lába ronggyá nem nyűtte. A talprész egy helyen már majdnem teljesen kikopott, a nagyujj környékén pedig a vászon felsőrészen egy lyuk ásítozott. A fűző is elrongyolódott, két helyen el is szakadt, úgy volt összecsomózva. A cipő márkája után ítélve nem valószínű az a feltételezés, hogy valamelyik furcsa áruk butikjában vették volna (a fél párat természetesen). Az egyedüli figyelemre méltó az volt ezen a ballábas tornacipőn, hogy a kisujjhoz közel, a felső vászonrészen egy barna foltot találtak. A rendőrségi labor vizsgálatai szerint ezt a foltot egyfajta speciális szintetikus alapanyagú viasz okozta, melynek színe és összetétele hasonlított a méhviaszhoz, csak lényegesen olcsóbb volt annál. A viaszra vékony rétegű fémes por tapadt, megállapításuk szerint bronz lehetett. Carella a laborjelentéstől egyáltalában nem volt elragadtatva, és az sem hangolta jobb kedvre, amit az azonosító csoport jelentésében olvasott, egyetlen olyan ujj, tenyér vagy lábnyomot sem találtak, amely a halott férfié lehetne. Magához vett egy látványnak nem éppen

szívderítő fényképet (akkor készítették, amikor a férfi már a hullaház deszkaasztalán feküdt kővé merevedve), és aznap délután visszament a Harrison Streetre, hátha talál valakit a környéken, aki ismerte a férfit. A rendőrségi orvosszakértő az áldozat életkorát húsz és huszonöt év közöttire becsülte. A nyomozást ez a tény nem könnyítette meg. Az áldozat éppúgy tartozhatott egy tinédzserbandához, mint ahogy kötődhetett egy fiatalokat is befogadó felnőtt társasághoz, attól függően, hogy melyik korosztályhoz vonzódott inkább. Carella úgy döntött, hogy mindkét lehetőséget számba veszi, első útja a tinik által közkedvelt Galaktika nevű kávéházhoz vezetett, az évek folyamán ez az üzlet nagy változásokon ment át, volt kóser csemegebolt, Puerto Ricó-i vegyeskereskedés, kegyszerüzlet, míg végül kávéház lett belőle. Elnevezését meghazudtolva a Galaktika alig néhány négyzetméteres helyiség volt, a bejárattal szemben a hosszú felszolgálópulton egy hatalmas, krómozott presszógép állt. Mint egy futurista bálvány uralta a helyiséget, a vendégek szinte eltörpültek mellette. Valamennyien fiatalok voltak. A lányok kék farmert és hosszú hajat viseltek. A fiúk szakállt. A nyomozást ez a tény nem könnyítette meg. Hiszen lehettek: a) hippik, b) diákok, c) anarchisták, d) próféták, e) vagy mindezek együtt. Természetesen a legtöbb rendőr, ha hosszú hajat vagy szakállt (ne adj Isten a kettőt együtt) látott, rögtön arra gondolt, hogy egy ember, aki így képes kinézni, az csak bűnöző lehet, de legalábbis: a) marihuánát rejteget, b) heroinnal üzletel, c) nemi erőszakot követ el, d) állatokkal fajtalankodik, e) kiskorúakat ront meg, f) összeesküvő, g) hazaáruló, h) vagy mindez együtt. Carella persze kiegyezett volna azzal is, ha kap öt centet minden olyan simára borotvált, rövid hajú kölyök után, akit azért tartóztatott le, mert kinyírta a saját testvérét. Másrészt viszont tapasztalt rendőrtiszt lévén tisztában volt vele, hogy ha ezeknek a kölyköknek felmutatja a nyomozójelvényét, akkor a legtöbbjük kapásból arra gondol, hogy ő a bűnöző, de legalábbis: a) fasiszta, b) egy brutális állat, c) vedeli a sört, és még böfög is, d) állatokkal fajtalankodik, e) békés embereket molesztál, f) és mindez együtt. Bizony vannak napok, amikor nem könnyű megkeresni a mindennapi betevő falatot. A zsaruszag már akkor érződött a levegőben, amikor még be sem csukta maga mögött az ajtót. A kölykök bámultak rá, s állta a tekintetüket, érezte, ha most megkérdezné tőlük, hányadika van ma, kórusban felelnék, hogy “december harmincötödike”. Kiválasztott egy ajtóhoz közel eső asztalt, kihúzta a széket, és leült egy hosszú hajú, szőke és egy kócos, fekete szakállú fiú közé. Vele szemben egy hosszú, barna hajú, riadtőzike-szemű lány foglalt helyet, arca akár az angyalé. – Mit óhajt? – kérdezte a szőke fiú. – Rendőrtiszt vagyok – mondta Carella, és előhúzta a jelvényét.

A fiúk nem mutattak túlzott érdeklődést a jelvény iránt. A lány hátravetette arcába lógó haját, és közönyösen félrefordította a fejét. – Egy férfit szeretnék azonosítani, ezen a környéken gyilkolták meg. – Mikor? – kérdezte a szakállas fiú. – Vasárnap éjjel. Április tizennyolcadikán. – Hol? – kérdezett közbe ezúttal a szőke. – A Harrisonon, egy elhagyott lakásban. – Mit is mondott, hogy hívják magát? – Steve Carella nyomozó. A lány hátralökte maga alatt a széket, és felugrott, mintha sietős dolga lenne, ami elszólítja az asztaltól. Carella a karjára tette a kezét. – Megmondaná a nevét, kisasszony? – Mary, Margaret – felelte a lány. Nem ült vissza. Kiszabadította a karját Carella kezéből, és indulni akart. – Vezetékneve nincs? – Ryan – vetette oda a lány, aztán a fiúkhoz fordult. – Viszlát, srácok! – és elindult az ajtó felé. Már néhány lépésre volt az asztaltól, amikor Carella utána szólt. – Miss Ryan, lenne szíves megnézni ezt a fényképet! – mondta, és jegyzetfüzetéből előhúzta a fotót. A lány visszalépett az asztalhoz, egy pillantást vetett a képre, és hallgatott. – Nem tűnik ismerősnek? – kérdezte Carella. – Nem – hangzott a kurta válasz. – Viszlát! – mondta még egyszer, és sietve ellépett az asztaltól, kiment az utcára. Carella tekintetével követte, aztán átnyújtotta a képet a szőke fiúnak. – És magának se ismerős? – Nem. – Hogy hívják? – Bob. – Milyen Bob? – Carmody. – És magát hogy hívják? – kérdezte a szakállas fiútól. – Hank Scaffale. – Mindketten itt laknak a környéken? – A Porter Streeten. – Régóta élnek itt? – Elég régóta. – Akkor nagyjából ismerik az ittlakókat, igaz? – A hippiket igen – felelte Hank –, az átlagbarmokkal meg nem törődünk. – Látták ezt az embert valaha errefelé?

– Ha valóban így nézett ki, akkor biztos nem – mondta Hank a fényképet tanulmányozva. – Hogy érti ezt? – Ezen a képen már halott volt, nem? – De. – Na látja, ez nagy különbség. Az élet elhagyta – mondta, és megcsóválta a fejét. – Minden élet elhagyta – ismételte, aztán újra a képet kezdte tanulmányozni, és megint a fejét csóválta. – Nem ismertem ezt az embert – mondta végül. – Szerencsétlen nyomorult. Carella a helyiségben ülő többi fiatalembertől is hasonló válaszokat kapott. Még öt másik asztalnál is megmutatta a képet, elmagyarázta, mit akar, aztán várt, amíg a fiúk kézről kézre végigadogatják a halott férfi képét. A srácok nem vitték túlzásba az előzékenységet (elég sokat kaptak korábban a fejükre a zsaruktól, hogy most úgy döntsenek, semmi alapja nincs a kölcsönös megértésnek és bizalomnak), de azért udvariatlanok sem voltak. Unottan nézegették a képet, aztán kijelentették, hogy nem ismerték a halott férfit. Carella elnézést kért tőlük, amiért elrabolta az idejüket, aztán az ajtóhoz lépett, és kiment az utcára. Aznap délután öt óráig egy sereg üzletet végiglátogatott, két pornóboltot, egy bioélelmiszer-üzletet, egy hanglemezboltot, egy cipőüzletet és még négy másik olyan helyet, amelyeket a környék fiataljai előszeretettel látogattak – de legalábbis a hosszú hajúak. Sehogy sem állt rá a szája, hogy hippiknek hívja őket, ahogy maguk között egymást nevezték, neki olyan semmitmondó volt ez a szó, mint egy adat nélküli azonosító cédula az ismeretlen halott lábujján. Ezek a címkék egyébként is bosszantották, hacsak nem a hivatalos jelentéseket tartalmazó dossziékon vagy az orvos szobájában levő üvegedényeken találkozott velük. Ez a hippi címke is fölöttébb idegesítette, kirekesztőnek és kérkedőnek érezte, eleinte csak jópofáskodásból használták, később a maguk által különbnek tartott szokások és viselkedésmódok megnevezésére, végül pedig ez az elnevezés egy életforma szimbóluma lett. Pedig attól, hogy valaki magát pengének nevezi, még nem lesz éles eszű és különb a többinél. Mint ahogy hiába mondják a rendőrökre, hogy bunkó, ez a lekicsinylő elnevezés még nem teszi őket azzá. Lótúrót! Carella nem volt bunkó, legalább annyira nem, mint amennyire a srácok, akikkel délután beszélt, nem voltak hippik. A környéken élő fiatalok úgy hullottak szét csoportokra, akár a háborúzó Közel-Kelet arab törzsei. Abban az időben, amikor ez a város még fiatal volt, legalábbis jóval fiatalabb, mint most, a környék népessége nagyrészt emigráns zsidókból tevődött össze, küszködtek is eleget a betelepülő olaszokkal és írekkel, csakhogy az agyukra ne menjen a nagy békesség a népek e nagy olvasztótégelyében. Dúlt köztük a háború (kérdezzék csak meg Meyer Meyert, aki egy ilyen gettóban cseperedett fel, és akit a bigott katolikusok gyakran

megkergettek az utcán, kórusban kiáltozva utána: Zsidó, zsidó, tűzrevaló!), végül aztán egyfajta fegyverszünetté csendesedett a harc, a bevándorlók gyermekei iskolákba kerültek, elsajátították az újvilág fortélyait, aztán kiköltöztek a Riverheadre vagy a Calm's Pointra. Az ezt követő nagy bevándorlási hullámmal az Egyesült Államoknak azok a mai állampolgárai telepedtek le itt, akik akkor még angolul sem tudtak, és akik gyorsan megtanulták, mit jelent azokat a jogokat élvezni, melyeket a korábbi bevándorlók kisebb etnikai csoportjai élveztek, nevezetesen, mit jelent másoknál lényegesen kevesebb bért kapni, sokkal többet fizetni mindenért, megverettetni, megalázottnak lenni és tudomásul venni, hogy Puerto Rico, ahonnan származtak, nem egy csodás, napsütötte sziget a Karib-tengeren, hanem egy vacak kis kutyaól egy bűzlő mocsár partjának szélén. Ezek a bevándorlók gyorsan megtanulták, hogy a szemetet ki kell dobálni az ablakon keresztül a hátsó udvarra, mert egyébként a patkányok jönnének be a lakásba az ennivalóért. Mellesleg, ha az emberrel úgy bánnak, mintha maga is csak szemét lenne, nem csodálkozhatunk azon, hogy nincs tekintettel másokra, amikor saját szemetétől akar megszabadulni. Csak jöttek a Puerto Ricó-iak, de sokan közülük csak addig maradtak, amíg meg nem keresték a hazautazáshoz a repülőjegy árát. Mások viszont követték az európaiak példáját, megtanulták a nyelvet, iskolába jártak, jobb álláshoz jutottak, és beköltöztek a város külső kerületeibe, az egykor Európából áttelepült újgazdagok helyére, akik otthagyták a várost, és az előkelő zöldövezetekben saját házat vásároltak. Néhányan azonban ott maradtak a régi környezetben, megadták magukat a nyomor halálos ölelésének, és arról álmodoztak, milyen csodálatos dolog lenne a tiszta, meleg vizű tengerben úszkálni, ahol csak egyetlen veszély fenyegeti az embert, a barrakuda hal éles harapása. Ezek a Puerto Ricó-iak, akik itt maradtak a környéken, úgy tekintettek a hosszú hajúakra, mint betolakodókra. Az előítéletet könnyű kiforgatni, minden kövér úrban ott él egy vézna szolga, aki arra vár, hogy kiszabaduljon. A hippik, a virágot osztogató gyerekek, vagy ha jobban tetszik, a pengék, amikor idejöttek, békét hirdettek, és szerelemről beszéltek, de őket is ugyanolyan félelemmel, gyanakvással, gyűlölködő előítélettel fogadták, mint hajdan az ideérkező Puerto Ricó-iakat. Most azonban maguk a Puerto Ricó-iak gyűlölködtek, mert rájuk kényszerítettek egyfajta életformát, és most nem lehet elvárni tőlük, hogy egyik napról a másikra elfelejtsék. A csatornába kényszerítve soha nem fogják megérteni, hogy ezek a sikeres amerikai fiúk és lányok miért száműzik magukat önként ugyanabba a csatornába. Ha igaz, hogy az erőszak minden formája esztelen dolog, akkor az, hogy két áldozat egymás torkának esik, az egyszerűen nevetséges. De bizony az élet így alakult ebben a déli negyedben, ezek a fiatalok valamikor azért jöttek ide, hogy majd itt éljenek, ehelyett aztán pisztolyokat vásároltak, hogy legyen mivel megvédeni magukat

azoktól az emberektől, akik szintén csak azért maradtak itt, mert itt akartak élni, és ez így megy már emberemlékezet óta. Az utóbbi hónapokban motorosok özönlöttek el a városnegyedet, bőrdzsekijeikben villogva, hivalkodtak horogkeresztjeikkel, és olyan gyengédséggel dédelgették motorjaikat, amilyen érzéseket csak nők számára tartogat az ember. Nem hiányoztak ide ezek a motorosok. Megjelenésük csak növelte a feszültséget, és rontotta az egyébként is kiszámíthatatlan, bizonytalan helyzetet. A Puerto Ricó-iak, akiket Carella azon a délutánon felkeresett, nem voltak elragadtatva attól, hogy egy zsaru társalog velük. A zsaru indokolatlan letartóztatást jelent, a zsaru zsarolást jelent, a zsaru zaklatást jelent. Carellában felmerült, hogy Alex Delgado, a körzet egyetlen Puerto Ricó-i nyomozója (ami önmagában is sokatmondó) mennyivel eredményesebben kezelhetné ezt az ügyet, mint ő, csakhogy ezt a feladatot rá osztották, ő meg ajtóstul rontott a házba, és bárhol kérdezősködött, természetesen mindenhol azt a választ kapta, hogy: Sajnos nem ismertem ezt az embert, vagy Egyik olyan, mint a másik, nem ismerem. A motoros fiút Yanknak hívták, a szíve felett a bőrdzsekijén fehér betűs felirat virított. Hosszú, fekete, göndör haja és sűrű fekete szakálla volt. Szeme kéken villogott, homloka jobb oldalától egy hosszú sebhely indult, és végighúzódott az arcán. Fekete bőrdzsekijét a szokásos motorosszerelés egészítette ki: a fején bojtos sapka (összeszíjazott bukósisakja a járdaszegélynél parkoló motor ülésén hevert), dzsekije alatt fekete garbó (itt-ott elszíntelenedett már a sok mosástól), fekete vászonnadrág, rézcsatos, széles öv és fekete csizma. A nyakában lánc lógott, rajta német vaskereszt. Szétnyithatós faszéken ült, posztereket árult egy üzlet előtt (L. B. Johnson elnök motorbiciklis képe díszelgett mögötte a kirakatban), nyugodtan szivarozott, és gyönyörködött a járdaszegélynél parkoló motorjának ezüstös csillogásában. Még csak fel sem pillantott, amikor Carella odalépett hozzá. Azonnal tudta, hogy Carella zsaru, pedig a motorosok általában nem ismerték fel a zsarukat. A motorosok valójában saját magukat tekintették a rend őreinek, és úgy gondolták, rajtuk kívül mindenki más rosszfiú ezen a világon. Carella nem vesztegette az idejét, felmutatta a jelvényét, a nyomozóigazolványát, és azt mondta: – Steve Carella vagyok a 87. körzetből. Yank hűvös, megvető pillantással nézett végig rajta, pöfékelt egyet a szivarjából. – Na és? – kérdezte. – Azonosítani szeretnénk egy fiatalembert, feltehetően ezen a környéken lakott... – Na és? – Úgy gondolom, talán tudna segíteni nekünk.

– Miért gondolja úgy? – Itt lakik a környéken? – Aha. – Régóta lakik itt? – Néhány hete keveredtünk ide két haverommal a partvidékről. – Akkor átutazóban vannak? – Inkább csak pihengetünk. – Hol lakik? – Itt is, ott is. – Pontosabban? – Különböző helyeken szunyálunk. A klubunk tagjait mindig szeretettel látják mindenhol. – Pillanatnyilag hol szunyálnak? – Ott a sarkon túl. – Hol a sarkon túl? – A Rutlanden. Ide figyeljen, azt mondta, hogy azonosítani akar valakit. Mit akar akkor ezekkel a kérdésekkel? Valami szörnyű bűnnel akar megvádolni? – Miért, valami szörnyű bűnt forgat a fejében? – A motorom szabályosan parkol. Én pedig itt ülök csendben, szivarozom, és meditálgatok magamban. Ez talán törvényellenes? – Senki sem állította, hogy az. – Akkor meg mi a francot faggatózik itt?! Carella előszedte zakója zsebéből a jegyzetfüzetét, és kivette belőle a halott férfi képét. – Felismeri? – kérdezte, miközben Yank felé nyújtotta a képet, aki épp egy hatalmas füstfelhőt eresztett ki a száján, megigazította maga alatt a széket, a képet a térdére helyezte, bámulta egy darabig, mintha tanulmányozná. – Soha életemben nem láttam még ezt a palit – jelentette ki. Visszaadta a képet Carellának, hátával a falnak dőlt, zsebéből egy újabb hosszú szivart húzott elő, és meggyújtotta. – Szeretném, ha megmondaná a teljes nevét – mondta Carella. – Hát az meg mire kell? – Arra az esetre, ha netán kapcsolatba kellene lépnem magával. – Miért kellene kapcsolatba lépnie velem? Ebben a pillanatban közöltem, hogy soha életemben nem láttam azt a fickót. – Ez igaz, de néha előfordul, hogy az ember utólag tud meg ezt-azt. S minthogy maga és a barátai hol itt, hol ott tanyáznak, nincs kizárva, hogy a fülükbe jut egy és más... – Mondok én magának valamit – szakította félbe vigyorogva Yank. – Maga mondja meg a nevét nekem. Ha megtudok valamit, majd felhívom. – Két szabályos füstkarikát eregetett a levegőbe, aztán folytatta: – Ehhez mit szól?

– Én már bemutatkoztam egyszer – felelte Carella. – Látja, milyen pocsék a memóriám – csóválta meg a fejét Yank, és ismét vigyorgott. – Majd még találkozunk – mondta Carella. – Arra ne nagyon számítson! – válaszolta Yank.

Szerdán egy óra előtt tíz perccel Augusta Blair betelefonált az őrszobára, Bert Kling nyomozót kereste, aki az ebédszünetét kihasználva lent az öltöző előterében békésen szunyókált. Meyer diplomatikusan igyekezett megtudakolni a lánytól, hogy Kling visszahívhatja-e valahol, Augusta azonban kötötte az ebet a karóhoz, sebtében elmagyarázta Meyernek, hogy pillanatokra tudott csak most is elszabadulni, és hálás lenne, ha előkerítené Klinget, akivel a betöréssel kapcsolatban óhajt szót váltani. Meyer nem nagy lelkesedéssel, de lement az öltözőbe, és felébresztette a nyomozót, aki egyáltalán nem úgy nézett ki, mint akit bosszant, hogy felzavarták. Felnyargalt az íróasztalához, füléhez emelte a telefonkagylót és szívélyes hangon mondta: – Hello, Miss Blair, hogy van?! – Köszönöm, jól – felelte a lány. – Reggel óta készülök felhívni magát, Mr. Kling, de csak most tartottunk először szünetet. Reggel kilenckor kezdtünk, és nem tudtam, maguk dolgoznak-e már olyan korán. – Hogyne, már itt voltam akkor – felelte Kling. – Ezek szerint hívhattam volna akkor is. No, mindegy, most végre sikerült elérnem. Sajnos, azonnal vissza kell mennem. Ide tudna jönni? – Hol van most Miss Blair? – A Schaeffer Fotószalonban, Hall Avenue 580. Ötödik emelet. – Mégis, miről van szó? – Amikor kitakarítottam a lakásban, találtam valamit, ami nem az enyém. Arra gondoltam, hogy a betörő veszíthette el. – Azonnal ott leszek. És mondja, mi az, amit talált? – Ha itt lesz, megmutatom, de most rohannom kell, Mr. Kling... – Oké, akkor... De a lány már letette a telefont. A Schaeffer Fotószalon a Hall Avenue 580-as számú ház egész ötödik emeletét elfoglalta. A tüsténkedő szőke titkárnő enyhe német akcentussal közölte Klinggel, hogy Augusta jelezte az érkezését, és egy hosszú folyosón keresztül, melynek falát Schaeffer fotói díszítették, a műteremhez kísérte a férfit. A falakon lévő fényképekből ítélve Schaeffer zömében divatfotókat készített, Kling ugyan nem volt megszállott olvasója a Vogue divatlapnak, de így is ráismert a modellek felére, Augusta képét azonban hiába kereste. Nyilván igazat mondott a lány, amikor azt állította, hogy csak néhány hónapja dolgozik a modellszakmában. Amikor Kling kinyitotta az ajtót, egy hatalmas, fényárban úszó teremben találta magát. A terem túlsó végében dobogó állt, mögötte élénkpiros papírból

készített háttér. A padlón négy nagy teljesítményű akkumulátorból kábelek tekeredtek az állványokra szerelt villanólámpákhoz, melyeknek szürke, ernyő formájú fényterelői a dobogóra irányultak. A vörös hajú Augusta Blair, az élénkpiros színű papírból készített háttér előtt állt, piros blúzban, piros sortnadrágban, piros térdzokniban és ugyancsak piros papucscipőben. A dobogó jobb oldalán egy farmernadrágos lány figyelt ölbe tett kézzel, trikóját Snoopy-matrica díszítette. A fotós az asszisztensével épp egy állványra szerelt Polaroid gép fölött hajlongott. Egymás után készítették a felvételeket, valahányszor elkattintotta a gépet, felvillant a vaku fénye, láthatóan elégedettek voltak a dologgal, mert leszerelték az állványról a Polaroidot, és egy Nikonnal cserélték fel. Augusta észrevette az ajtónál álldogáló Klinget, elmosolyodott, és jobb kezének ujjait mozgatva odaintett neki. A fotós megfordult. – Ez ki? – kérdezte. – Az egyik barátom – mondta Augusta. – Oké! – felelte megenyhülve a fotós. – Helyezze kényelembe magát, csak maradjon csendben. Készen vagy, édesem? Hol van Dávid? – Dávid! – kiáltotta el magát az asszisztens, a hangra egy férfi sietett elő a spanyolfal mögül, amely a falra szerelt telefont takarta el, és amelyre valaki egy lila harisnyanadrágot dobott. A férfi egyenesen Augustához sietett, pillanatok alatt megigazította a lány haját, aztán otthagyta őt a dobogón. – Oké? – kérdezte a fotós. – Készen vagyok – válaszolt Augusta. – A főcím: Vörös nő vörösben. Isten segítsen minket, no meg ezt az ötletet is! – Mi baj van a főcímmel? – kapta fel a fejét a Snoopy-trikós lány. – Semmi a világon, Helen, Isten őrizzen attól, hogy cikizzem a magazinját. Kicsi Augusta, a helyzet a következő, megpróbálunk elkapni valami mindent magával ragadó vörös hangulatot, érted, mire gondolok? Mindenhonnan árad a vörös szín, szinte ordít, érted? Ég, mint a pokol! Oké? Érted már, mire gondolok? – Azt hiszem, igen – felelte Augusta. – Vöröset akarunk – mondta Helen is. – Hát ez meg hogy a pokolba került ide? – mutatott a fotós a gépen levő objektívre. – Azt gondoltam, közelit is csinálunk – mondta az asszisztens. – Nem, Eddie, lennél olyan szíves leszedni innen? – Persze – válaszolta Eddie, és már kezdte is lecsavarni a fölösleges objektívot. – Dávid, tüntesd el ezt a hajfürtöt a homlokáról, jó? – Mit? – Szemébe lóg a haja, nem látod?

– Ja? Rendben. – Aha! Ez az. Köszönöm. Eddie, hogy állsz? – Csinálhatod. – És te, kislány? – fordult Augustához. – Felőlem is indulhat. – Oké, akkor kezdjük, ide azt a nagy vörös fényt, jól van, Augusta, így gondoltam, azt akarom, hogy kiabáljon a vörös, ezzel a vörössel legyen tele a város, ez az, kislány, még jobban hajtsd oldalra a fejed, így, most jó, mosolyogj, Augusta, még több fogat akarok látni, minden piros, úgy, tárd szélesre a karjaidat, jó, ez az, látom, kezded felfogni, mire gondolok, hagyd, hogy kiáramoljon belőled, még az ujjaid hegyéről is a vörös csöpögjön, nagyon jó, tetszik, ahogy csinálod, jó, most jöhet a másik oldal, hajtsd a fejedet az ellenkező oldalra, nem... nem, a karod maradjon úgy, ahogy volt, jó, ez az, és most indulj felém, ne így, ne ilyen lopakodó léptekkel, ez nem kék, ez most vörös, robbanjon, igen ez az, jó, mozogjon a csípőd, Augusta, nagyon jó, nagyon tetszik, amit csinálsz, tágabbra nyisd a szemed, dobd hátra a hajad, nagyszerű édesem... Az elkövetkezendő félórában Klingnek alkalma volt megfigyelni, hogyan képes Augusta a fényképezőgép lencséje előtt egyik pillanatról a másikra változtatni arckifejezését, testtartását, és hogy miként vegyíti mozgásába a művészi torna elemeit, a látvány nem kevesebbről árulkodott, minthogy ez a lány minden testhelyzetben gyönyörű. A tágas teremben csak a fotós utasításait és gépének kattogását lehetett hallani. Beszélt és beszélt, hízelgett, korholt, kérlelt, biztatott, szuggerált, pirongatott, becézett, alig hallható szavait csak Augusta értette, miközben gépének apró kattanásai mintha csak a lány puha talpú cipőjének koppanásaira felelgetnének. Kling megbabonázva figyelt. Előző este, ott, Augusta lakásában már megragadta őt a lány szépsége, de elkerülte a figyelmét ez a belőle áradó elevenség. Akkor, nyilván a betörés miatt, keserűnek és csüggedtnek látszott, ettől ugyan még nem lett kevésbé szép, de a szomorúság kilúgozta a lényét. Most pedig, ahogy Kling látta ezt a kirobbanó energiát és az odaadást, ahogy a lány átadja magát a feladatnak, hogy megvalósítsa ezt a vörös álmot, miközben a fotós körbejárva őt kattogtatja a gépét, és egyfolytában beszél hozzá, úgy tűnt neki, mintha ez nem is ugyanaz a lány lenne, és ekkor Kling hirtelen elcsodálkozott, vajon hány arca lehet Augusta Blairnek, és ezek közül az arcok közül ő vajon hányat fog megismerni. – Oké, nagy voltál, kislány! – mondta a fotós. – Tartsunk tíz perc pihenőt. Aztán folytatjuk azokkal a vitorlázóöltözékekkel, rendben van, Helen? Eddie, kaphatnánk kávét? – Rögtön kész. Augusta lelépett a dobogóról, és Kling felé indult, aki még mindig a terem végében várakozott.

– Hello! – mondta. – Sajnálom, hogy megvárakoztattam. – Kimondhatatlanul élveztem. – Ez most kellemes volt, de legtöbbször nem ilyen szórakoztató a dolog. – Helen, ezek közül melyiket akarja először? – kérdezte a fotós. – A csíkos trikót. – De a másikat is akarja, hogy lekapjam, ugye? – Persze. Mind a kettőt. De a két trikóhoz csak egy nadrág lesz – mondta Helen. – Oké, két trikó, először a csíkos. Augusta, bemutatnál a barátodnak? – kérdezte, és elindult a beszélgető pár felé. – Ez itt Rick Schaeffer, ő pedig Kling nyomozó – mutatta be egymásnak a férfiakat Augusta. – Elnézést, de a keresztnevét nem tudom. – Bert. – Örülök, hogy megismerhetem – mondta kezét nyújtva Schaeffer. A két férfi kezet rázott. – Arról a betörési ügyről van szó? – kérdezte a fotós. – Igen – felelte Kling. – Nos, akkor nem rabolom az amúgy is rövid idejüket. Drágaságom, a csíkos trikóban csináljuk az első felvételeket. – Oké – biccentett a lány. – Ahogy kicseréljük a hátteret, folytatni szeretném a melót. – Kész leszünk addigra. – Rendben van. Örülök, hogy összefutottunk, Bert. Szapora léptekkel a dobogó felé sietett, ahová két ember épp egy tekercs kék papírt cipelt. – Nos, mit talált a lakásban? – érdeklődött Kling. – A táskámban van – felelte a lány, és a terem oldalfalánál álló pad felé indult, Kling követte. – Ne haragudjon, ha sürgetem, itt 25 dollárt fizetnek nekem egy óráért, és szeretik, ha munkával töltöm ezt az időt. – Persze, megértem. Augusta belekotort a táskájába, és előhalászott egy golyóstollat. Kling felé nyújtotta, a nyomozó, bár tudta, hogy a toll nyilván tele van a lány ujjlenyomatával, mégis elővett egy zsebkendőt, szétnyitotta, és úgy vette át a tárgyat. A toll fémből készült felső részét rézzel futtatták be, olyan volt, mintha aranyból lenne. Alsó fele fekete műanyagból készült. Olcsó kis ajándéktárgy lehetett. A fekete műanyagban fehér betűkkel virított a szöveg: Sulzbacher Realty 1142 Ashmead Avenue Calm 's Point. – Biztos benne, hogy nem a magáé a toll? – kérdezte Kling. – Halálbiztos. Segíthet ez maguknak? – Kiindulópont lehet.

– Akkor jó – mondta a lány, és a férfi válla fölött a dobogó felé pillantott, ahol az emberek épp a kék papírból készített háttérrel végeztek. – Hány óra van, Bert? – kérdezte még a férfitól. Kling az órájára pillantott. – Mindjárt kettő. Nevezhetem Augustának, vagy van kedvenc beceneve? – Hogy hogyan szólíthat, az attól függ, mennyire barátkozunk össze – mondta a lány, és elmosolyodott. – Kezdhetnénk a barátkozást akár ma este is – kapott az alkalmon Kling. – Ma nem érek rá – mondta a lány. – És holnap? Augusta Klingen felejtette tekintetét, mintha a választ meg kellene gondolnia, aztán azt mondta: – Meg kell néznem a noteszomat! – azzal belekotort a táskájába, és elővette az előjegyzési naptárát, kinyitotta. – Milyen nap is lesz holnap? Csütörtök? – de anélkül, hogy megvárta volna a választ, kinyitotta a noteszt csütörtöknél, április 22-énél. – Nem, sajnos a holnapi nap sem jó. – Kling arra gondolt, hogy az elutasítás egyértelmű és világos. – Szombat este viszont szabad vagyok – folytatta Augusta, meglepve Klinget. – Mit szól a szombathoz? – A szombat remek – vágta rá gondolkodás nélkül Kling. – Vacsora? – Jó ötlet. – És utána esetleg egy mozi. – Akkor van egy másik javaslatom. Ha nem bánja, hogyan nézek ki, akkor jöjjön értem a stúdióba... – Nagyszerű... – Találkozhatunk hat, negyed hét körül, akkor még elérünk egy korai mozit, és aztán később valahol bekapunk egy hamburgert. Maga mikor végez? – Hatra egészen biztos megszabadulok. – Oké. A fotós neve Jerry Bloom, a Concord 1214-ben van a stúdiója. Második emelet, úgy emlékszem. Nem írja fel? – Jerry Bloom – ismételte Kling – Concord 1214, második emelet, hat óra. – Kislány! Kezdünk! – kiáltott Schaeffer. – Szombaton – mondta a lány, és Kling meghökkenésére tenyerét az ajkához emelte, egy félreérthetetlen puszit lehelt Kling felé, aztán elmosolyodott, és fürgén elindult Rick Schaefferhez, aki már türelmetlenül várt rá. Klingnek földbe gyökerezett a lába. Az Ashmead Avenue Calm's Point belvárosában volt, egy felhőkarcoló mögött, közel a Zeneakadémiához és a forgalmas üzletnegyedhez. Kling egyszer még tizenhét éves korában randevút beszélt meg egy Calm's Pointban lakó lánnyal, akkor megfogadta, hogy még a környékét is elkerüli. Fél kilenckor kellett volna találkozniuk, ő pontosan hétkor elindult a Riverheadről,

a lány útmutatásai szerint az Allan-en gyorsvasútra szállt, és másfél órás utazás után megérkezett a Kingston parki megállóhoz. Az ismeretlen, kanyargós utcák labirintusában azonban úgy eltévedt, hogy tíz óra volt, amikor megtalálta a házat, ahol a lány lakott, az ajtót nyitó hölgy közölte vele, hogy a lánya moziba ment a barátnőjével. Kling udvarias érdeklődésére, hogy megvárhatná-e őt, a mama rávillantotta szúrós tekintetét, és türelmetlenül csak ennyit mondott: – Ezt nem ajánlanám. Ezt követően csak akkor ment Calm's Pointba, ha valami nyomozás odaszólította. A Sulzbacher Realty kétszintes téglaépülete egy italbolt és egy élelmiszer-áruház közé ékelődött. A bejárattól jobbra és balra az üvegkazettás kirakatokban a fényképek a környék eladó házait reklámozták. Kling az ablakon betekintve néhány íróasztalt látott. Az egyiknél egy férfi ült, valami könyv fölé hajolva, belemerült az olvasásba. Csak akkor emelte fel a tekintetét, amikor Kling belépett az ajtón. – Jó napot kívánok! – mondta. – Segíthetek valamiben? Mint általában a hivatalnokok, barna öltönyt viselt, fehér inget és csíkos nyakkendőt. Zakója hajtókájára a helyi kereskedelmi kamara jelvényét tűzte. Szivarzsebéből pedig néhány szivarvég kandikált ki. – Remélem, tud segíteni – mondta Kling, és előhúzta a tárcáját, hogy igazolja magát. – Kling nyomozó vagyok a 87. körzetből – folytatta. – Néhány kérdést szeretnék feltenni önnek. – Foglaljon helyet – mondta a férfi, és kezével az íróasztal melletti faszékre mutatott. – Fred Lipton vagyok, és készséggel állok a rendelkezésére, ha segíteni tudok valamiben. – Mr. Lipton, az ön cégének reklámtollát találtuk egy betörés helyszínén, és mi... – A mi cégünk reklámtollát? – Igen, uram. A cég neve és címe bele van nyomva a toll szárába. – Ó, már tudom! Azokat Nat vásárolta reklámcélokra. – Nat? – Nat Sulzbacher. A cég tulajdonosa. Én csak az egyik üzletkötő vagyok. – Lipton kihúzta íróasztalának fiókját, kotorászott benne, aztán előhúzta a kezét, és vagy fél tucat golyóstollat tett ki az asztalra. – Ilyen volt, mint ezek itt? – kérdezte. Kling felemelt egyet, nézegette egy ideig. – Igen – mondta –, ugyanilyen volt, mint ezek. Nyílt a bejárati ajtó, és egy magas, sötét hajú férfi lépett be az irodába. – Adjisten, Fred! – mondta. – Sikerült eladni néhány házat? – Mr. Sulzbacher, ez itt... – Kling nyomozó vagyok...

– Mr. Kling egy betörés ügyében nyomoz – mondta Lipton. – Igen? – kérdezte Sulzbacher, és érdeklődve vonta fel szemöldökét. – Egy reklámtollunkat megtalálták a betörés színhelyén. – A mienket? – kérdezte Sulzbacher. – Láthatnám? – Sajnos, most nincsen nálam – mondta Kling. – Akkor honnan tudhatnám, hogy valóban a miénk? – A mi cégünk neve szerepel rajta – szólt közbe Lipton. – Az más. Nos, akkor mire kíváncsi, fiatalember? – Miután a tollat a bűntény színhelyén találták... – Ebből ugye nem arra következtet, hogy itt bűnözők dolgoznak? – Nem. Csupán arra gondoltam, hogy.,. – Mert ha arra gondolt, Mr. Kling, akkor téved. Ez itt egy törvényesen bejegyzett ingatlanügynökség. Ennyi és semmi más. – Uram, senki nem feltételezte, hogy ön vagy Mr. Lipton kiraboltak egy lakást. Mindössze azt akartam megtudni, hogy ezeket a tollakat személyre szólóan ajándékozták, vagy esetleg... – Tudja maga, hány ilyen tollat rendeltem? – kérdezte Sulzbacher. – Ötezret. – Ó! – mondta Kling. – És tudja-e, hány darabot osztogattunk szét az elmúlt fél év alatt? Legalább a felét. De kétezret biztosan. Remélem, nem várja el tőlünk, hogy visszaemlékezzünk mindenkire, akinek adtunk belőle. – Mindegyik ügyfelük volt, vagy... – Többnyire az ügyfeleink, de idegenek is kaptak. Bejött valaki, érdeklődött egy ház iránt, mi pedig megajándékoztuk egy tollal, hogy ne felejtse el a nevünket. Nyilván tudja, hogy Calm's Pointon egy sereg ingatlanügynökség működik. – Igen, igen – dünnyögte Kling. – Sajnálom – mondta Sulzbacher. – Értem – mondta Kling. – Én is. Most már nem gondolták, hogy tévedés történt. Az újabb fényképmásolat G. Washingtonról a délutáni postával érkezett, azon nyomban kiegészítették vele a falitáblán, levő képgyűjteményt, a körzet most már két J. Edgar Hoover és két George Washington képpel büszkélkedhetett. – Mit gondoltok, hova akar kilyukadni? – kérdezte Hawes. – Nem tudom – felelte Carella. – Hogy valamit kifőzött, az biztos – szólt közbe Meyer. – Nem vitás. A három férfi csípőre tett kézzel állt a falitábla előtt, a fényképmásolatokat tanulmányozták, mintha egy múzeumban lettek volna.

– Honnan szerezhette ezeket a képeket? – tűnődött Hawes. – Újságokból, gondolom. Könyvekből. Magazinokból.

– Segítene rajtunk valamit, ha a nyomára bukkannánk? – Kétlem. Még ha megállapítanánk is a forrást, mire mennénk... – Hát igen. – Az a fontos kérdés, hogy mit igyekszik így a tudomásunkra hozni. – Mit tudunk eddig? – kérdezte Meyer. – Annyit tudunk eddig, hogy április 30-án félmillió dollárt fog ellopni – összegezte Hawes. – Pontosabban nem ezt tudjuk – szólt közbe Carella. – Akkor mit tudunk? – Ő azt mondta, hogy a maga segítségével... emlékeztek rá? Április utolsó napján ellopok ötszázezer dollárt a maga segítségével. – Kinek a segítségével? – kérdezte Meyer. – Gondolom, a miénkkel – felelte Carella. – Vagy talán a te személyes segítségeddel – szólt közbe Hawes. – Te voltál az, aki beszélt vele. – Ez így igaz – ismerte el Carella. – A képeket is egyenesen neked címezve küldte. – Ez is így van. – Talán valami rokonságot érez veled. Lehet, hogy ezt az egész balhét egyenesen neked találta ki. – Bennünk tényleg van valami közös – mondta Carella. – Micsoda? – Rálőttünk egymásra, és mind a ketten túléltük. – Gondolod, hogy erről van szó? – kérdezte Hawes.

– Mit akarsz ezzel mondani? – Ha téged vett célba, mit gondolsz, mi másért? Vagy van valami jobb ötleted? – Ötletem az nincs – jelentette ki Carella. – Hoower és Washington – tűnődött Meyer. – Vajon mi lehet a közös bennük?

A Jézus-ügyben, ahogy a 87. körzet semmit sem tisztelő nyomozói egymás közt tréfálkozva emlegették az esetet, a nyomozás egy tapodtat sem jutott előbbre. Még mindig nem sikerült azonosítaniuk a halott férfit, és Carella tudta, hogy ha az elkövetkezendő napokban nem sikerül a dolog végére járni, akkor az a veszély fenyeget, hogy az ügy aktáit olyan mélyre eltemetik, akárcsak a meggyilkolt férfi holttestét. Amíg nem tudják, ki volt, amíg teljes bizonyossággal nem mondhatják, hogy ennek a férfinak ez és ez volt a neve, akit ismeretlen személy vagy személyek kegyetlenül meggyilkoltak, addig csak annak tekinthető, aminek dr. Cortez a múlt hétfőn mondta: hullának. Egy holttest. Egy névtelen senki. Egy emberi romhalmaz élettelen tömege, akit senki nem hiányol, senki nem kerestet, amikor ismeretlenként elhantolják a városi köztemetőben. Számtalan a meggyilkolt áldozat ebben a városban, de mindegyiknek van neve, címe, rokonai, és mindegyiknek van saját története. Nem lehetett elvárni az amúgy is agyonhajszolt rendőrségtől, hogy értékes idejét pazarolva egy olyan valaki gyilkosát próbálja kézre keríteni, aki névtelenül kószál az utcákon. Egy ilyen senki soha nem kelt rokonszenvet. Csütörtök délelőtt, amikor Carella üzletről üzletre járt a Harrison Street környékén, vadul záporozott az eső. A Jézus-ügy óta négy nap telt el. Carella tudta, ha sürgősen nem rukkol elő valamivel, ez az ügy is a felderítetlen esetek számát fogja szaporítani a körzet irattárában. Minden módon arra kell törekednie, hogy az ügyet lezárhassák. Nincs megoldva, csak lezárva, amíg valami véletlen folytán hetek, hónapok vagy évek múlva elő nem veszik ismét, de lehet, hogy ez soha nem következik be. Az ötlet, hogy az ügyet végleg elejtsék, két nappal a tetem elhantolása után nem volt Carella ínyére való. Eltekintve a viszolygástól, amit a keresztre feszítés brutalitása váltott ki belőle (ha egyáltalán lehet annak nevezni; végül is kereszt nem volt), Carella érezte, hogy a lelke mélyéig felkavarta ez az ügy. Mióta a nővére férjhez ment, nem járt templomban, több mint tizenhárom éve már ennek, most mégis nyugtalanító izgalom kerítette hatalmába, emlékek tolultak fejébe, füstölőt lóbáló papok, a tömjén nehéz illata, a fehérbe öltözött ministránsfiúk és az oltár felett a magasban Jézus Krisztus keresztre feszített alakja. Sem gyermekkorában, sem felnőttként nem volt vallásos. De a meggyilkolt férfi furcsa módon a tudatában mégis az emberiségért életét adó Megváltó személyével kapcsolódott össze, egyszerűen képtelen volt tudomásul venni, hogy az ember egy elhagyatott házban elpusztulhat minden ok nélkül. A zápor végigvert a kövezeten, mint a gépfegyvertűz a kihalt, elfoglalandó senki földjén. Villám cikázott át az égbolton, amit mennydörgés robaja követett, Carella behúzta fülét-farkát. A legközelebbi üzlethez rohant, belökte

az ajtót, ballonkabátjáról lerázta a vizet, zsebkendőjével megtörölgette a fejét. Csak aztán nézett körül. Először azt hitte, hogy kiállítóterembe, egy művész tárlatának közepébe csöppent. Aztán rádöbbent, hogy egy szobrászműhelybe vezérelte a sors, a művész munkái hosszú asztalokon és polcokon sorakoztak, egy sereg különböző méretű női akt kifaragva fából és kőből, kiöntve gipszből és bronzból. Tetszetős szobrok voltak, legalábbis Carellának úgy tűnt. A naturalisztikus, majdnem fényképszerű aktok ültek, álltak, vagy oldalt fordulva feküdtek, beledermedve a három dimenzió valószerűségébe, némelyik tenyérnyinél alig volt nagyobb, egyik-másik azonban még egy méternél is magasabbnak tűnt. A művész feltehetően minden szobrát ugyanarról a modellről mintázta, nyilvánvalóan fiatal lányról, aki karcsú és magas, melle pici és formás, csípője keskeny, és akinek hátradobott haja a háta közepéig ér. Carella tükörszobában érezte magát, ahol mindenütt ugyanazt a lányt látja, számtalan különböző pózban, de az emberi mértékhez képest jócskán lekicsinyítve, életerejét pedig magába zárja az emberi testnél szilárdabb anyag. Carella épp az egyik szobrot tanulmányozta, amikor a hátsó szobából kilépett egy férfi. A húszas éveinek vége felé járó, magas, sötétbarna szemű, szőke, bozontos hajú ember, mankóra támaszkodott. Bal bokáját vastag kötés fedte. Jobb lábán elnyűtt tornacipő fehérlett. Carella sejtése szerint legalább tízezer férfi lehetett ebben a városban, aki ez idő tájt fehér tornacipőt viselt a jobb lábán, a bal lábán vagy talán mindkét lábán. Azt ugyan nem tudta, hogy ezek közül hánynak van üzlete a King's Circle-en, négy háztömbnyire a Harrison Streettől, ahol öt nappal ezelőtt felszögeztek egy embert a falra, és ahol az üres lakás egyik szobájában egy ballábas fehér tornacipőt találtak. – Tessék, uram – mondta a férfi. – Segíthetek valamiben? – Rendőrtiszt vagyok – felelte Carella. – Ó! – hangzott a válasz. – Carella nyomozó a 87. körzetből. – Ó! – ismételte a férfi. Nem kérte, hogy igazolja magát, ezért aztán Carella sem erőltette a dolgot. – Egy gyilkossági ügyben nyomozok – folytatta Carella. – Értem – bólintott a férfi, és mankói segítségével odabicegett az egyik hosszú asztalhoz. Letelepedett a szélére, karcsú, ifjú modelljének bronzból készült szobra mellé, az ülő nőfigura lába keresztbe téve, feje lehajtva, szeme lesütve, úgy nézett ki, mint egy meztelen apáca. – Sandford Elliot vagyok – folytatta a fiatalember –, de általában csak Sandynek szólítanak. Kit öltek meg? – Nem tudjuk. Épp ezért szaglászom itt a környéken. – Mikor történt a dolog? – Múlt vasárnap este.

– Vasárnap nem voltam a városban – mondta Elliot. Carellának szöget ütött a fejében, miért érzi szükségét, hogy azonnal alibit igazoljon a gyilkosság idejére, hiszen e rövid beszélgetésben éppen csak említette az időpontot. – Valóban – mondta Carella. – És hol volt? – Bostonban. Felmentem Bostonba, és ott töltöttem a hétvégét. – Szép az a környék. – Szép. – Azért megmutatnám az áldozat fényképét... – Nem nagyon ismerem a környékbeli hapsikat – mondta Elliot. – Csak január óta lakom itt a városban. Általában kerülöm a társaságot. Hátul, a műhelyben dolgozom, itt elöl pedig megpróbálom eladni a szobraimat. Nem sok embert ismerek. – Gondolom, azért elég sok ember megfordul itt az üzletben? – Hát persze. De kevés vásárol a szobraimból, ezért aztán nem tudom a nevüket. Érti, mire gondolok? – Persze – mondta Carella. – Azért vethetne egy pillantást a képre! – Ha nagyon akarja. Bár, gondolom, nincs sok értelme, tényleg alig ismerek néhány embert a környékről. – Bostoni születésű? – Én? Miért? – Mivel azt mondta, Bostonba ment, gondoltam... – Ó, nem, oregoni vagyok. De a bostoni egyetem képzőművészeti karára jártam. – Azt mondta, hogy vasárnap Bostonban volt. – Így igaz. Néhány barátomat látogattam meg. Rengeteg haverom él Boston környékén. – Errefelé meg alig van ismerőse. – Errefelé nincs sok. – Mikor sérült meg a lába, mielőtt elment Bostonba, vagy miután visszatért onnan? – Még előtte. – Mankóval ment odáig? Hűha! – Nem – mosolyodott el Elliot –, kocsival. – Kocsival? Maga vezetett? – Nem, a barátom vezetett. – Ki? – Az a lány, aki modellt áll a szobraimhoz – mondta, és tétova mozdulattal a körülöttük lévő szobrokra mutatott. – Egyáltalán mi történt a lábával? – Baleset ért. – Eltört?

– Nem. Kificamodott a bokám. – Az néha rosszabb, mint a törés. – Igen, az orvos is ezt mondta. – Hogy hívják az orvosát? – Ez miért érdekli? – Csupán kíváncsiságból. – Nos – jelentette ki Elliot –, úgy gondolom, ez nem tartozik önre. – Ebben igaza van – mondta Carella. – Akkor megnézné ezt a képet? – Azt hiszem – mondta Elliot minden bátorságát összeszedve –, a kelleténél már így is több időt pazaroltam magára. Dolgoztam, amikor bejött ide, és én nem szeretem, ha megzavarnak, miközben... – Igazán sajnálom – szabadkozott Carella. – Ha csak egy pillantást vetne erre a képre... – Biztos, hogy nem tudom, ki az – mondta Elliot. – Alig ismerek néhány hapsit ezen a környéken. A barátaim zöme Bostonban él. – Nos, csak pillantson rá! – mondta Carella, és a férfi kezébe nyomta a fényképet. – Nem, nem ismertem ezt a hapsit – mondta Elliot, és azon nyomban visszaadta a fotót. Carella visszahelyezte a fényképet a jegyzetfüzetébe, felhajtotta a kabátgallérját, elnézést kért a férfitól, és kilépett az esőbe. Úgy zuhogott, mintha soha nem akarna elállni, pokolba kívánta az összes istenverte hippit. Ahogy kilépett az utcára, szaladni kezdett, és meg sem állt, amíg a sarki bisztró nyitott ajtajához nem ért. Odabent, kicsit eltúlozva a mozdulatot, fújtatva préselte ki magából a levegőt, úgy, miként azok az emberek, akik az esőben való kiadós rohanás után végre valami fedelet éreznek a fejük fölött, aztán lekapta a ballonját, felakasztotta, és a bárpulthoz telepedett. A pincérnő unottan sétált oda hozzá, hogy megkérdezze, mit szolgálhat fel neki. Egy csésze kávét és egy adag dán sajtot rendelt. Sok dolog bűzlött neki Sanford Elliot körül. Gyanús volt az elnyűtt fehér tornacipője, gyanús volt az a tény, hogy épp a bal lába volt bepólyálva, vagy csak a véletlen játéka lenne, hogy ők pont egy ballábas cipőt találtak? Gyanús volt a gyorsaság, ahogy Elliot alibit igyekezett igazolni a gyilkosság éjszakájára, ahogy elutazását bizonygatta, és gyanús volt az egész ember, a mankójával, a Bostonba tett hosszú autókirándulással, még akkor is, ha a kocsit más vezette. És vajon miért nem akarta Elliot elárulni az orvosa nevét? És honnan tudhatta, hogy a meggyilkolt áldozat férfi? Még mielőtt a fényképet megmutatta volna neki, miért mondta, hogy nem nagyon ismerem a környékbeli hapsikat, így mondta, hapsikat. Miközben ő, Carella a gyilkosságról szólva csupán áldozatról beszélt.

Valami bűzlött neki ebben a dologban. A pincérnő úgy tette a pultra a kávét, hogy egy kicsi a tányérra löttyent belőle. Carella felemelte a sajtot, harapott belőle, aztán visszatette a tányérra, azután felemelte a kávét, és egy papírszalvétát csúsztatott a tányér és a csésze közé, kortyolt néhányat, aztán hirtelen rádöbbent, mi furdalja az oldalát. Elhatározta, hogy visszamegy az üzletbe. Elliot említette, hogy éppen dolgozott, amikor Carella betoppant, akkor elképzelhető, hogy a lány még mindig ott van nála. Végül mégis úgy döntött, hogy vár egy ideig, és négyszemközt beszél a lánnyal, Elliot nélkül, hogy ne befolyásolhassa. Kiitta a kávét, megette a sajtot, aztán betelefonált az őrszobára, kíváncsi volt, hagytak-e a számára valamilyen üzenetet, Meyer közölte vele, hogy egy újabb boríték érkezett a nevére a mai postával. Carella megkérte, nyissa fel. Aztán amikor Meyer ismét visszatért a telefonhoz, megkérdezte tőle: – Nos, ezúttal mi van benne? – Egy repülőgép – válaszolta Meyer. – Egy micsoda? – Egy kép valami repülőről. – Milyen típusú a gép? – Na, tűnj a francba! – mérgelődött Meyer. Cotton Hawes voll az egyetlen, aki pontosan meg tudta határozni a repülőgép típusát. – Ez egy Zero – mondta a fényképmásolatra pillantva, amely már ott díszelgett a falitáblán a két J. Edgar Hoover- és a két George Washington-fényképmásolat mellett a sor végén.

Hawes a háború alatt a Csendes-óceánon elsőtisztként szolgált egy torpedónaszádon, ezért alighanem pontosan tudta, mit beszél. Meyer nem is kételkedett a szavaiban, habozás nélkül elfogadta, amit mondott. – De miért küldte ezt? – kérdezte Meyer tőle. – Ki az ördög tudhatná? – felelte Hawes. – Egyébként is, mi köze lehet egy japán vadászrepülőgépnek Hooverhez és Washingtonhoz?

– Talán a japánok bevetést terveznek az FBI ellen Washingtonban? – Az lehet – mondta Hawes. – A Zerók hatos köteléke mélyrepülésben elhúz a Pennsylvania Avenue fölött. – És megismétlődik Pearl Harbor. – És elkezdődik a harmadik világháború. – Valami ilyesminek kell lenni! – mondta Meyer. – Mi más lehetne? – A Süket nyilván rájött, hogy mi vagyunk az Államok egyedüli reménysége, riaszt minket abban a reményben, hogy tüstént megfújjuk a harci riadót. – Gyerünk, fújd a riadót, Cotton! – Tudod, mire gondoltam? – kérdezte Hawes. – Könyörgöm, ne tartsd vissza magad! – Valami azt súgja, hülyére vesz minket. Nem hiszem, hogy egyáltalán bármi kapcsolat lenne ezek között a dolgok között. – Akkor meg mi a francnak küldözgeti ide őket?! – Mert nem nyugszik a seggén, egyszerű és világos. Egymástól teljesen független képeket vagdos ki az újságokból, folyóiratokból, könyvekből, másolatot készít róluk, azután postára adja, és elküldi nekünk, abban reménykedve, hogy sikerül az őrületbe hajszolnia bennünket. – És a beígért balhé? – A balhé? Hogy Carella rohan, és segít neki megfújni félmillió dolcsit? Hahaha! Nagy esély van rá! – Te, Cotton! – mondta Meyer. – Mi van? – Ha bárki más szórakozna velünk, akkor azt mondanám, igazad van, pattog a bolha. De ez a Süket. És ha a Süket egyszer azt mondja, hogy megcsinál valamit, akkor azt meg is teszi. Nem tudom, mi a kapcsolat ezek között a dolgok között, de abban biztos vagyok, hogy van köztük kapcsolat, és azt is tudom, hogy ő épp abban reménykedik, vagyunk annyira pengék, hogy ezt kitaláljuk. – Miből gondolod? – kérdezte Hawes. – Mert ha egyszer rájövünk, akkor csinál majd valamit, ami összefügg ezzel, de végső soron mégsem függ össze. Cotton... – Igen? – Cotton! – ismételte Meyer nyomatékkal, és nagy hévvel folytatta: – Ez az ember ördögi figura! – Jó, jó, csak nyugi! – Gyűlölöm ezt az embert, Cotton! Bárcsak soha életemben ne hallottam volna erről a gazemberről. – Próbálj már lenyugodni! – javasolta Hawes.

– Hogyan lehetne kitalálnunk őrült fantáziájának asszociációit, amiket kiagyalt? – Nézd, Meyer, hagyd már ezt... – Hogyan lehetne megtudni, hogy ezek a képmásolatok mit jelentenek neki? Hoover, Washington meg ez az átkozott japi Zero!- Meyer ujjával a repülőgép fényképmásolatára bökött. – Lehet, hogy ez az üzenet megfejtése, Cotton. – Mire gondolsz? – Hogy mindeddig semmire sem jutottunk. Nulla. Egy rohadt, kövér, üres kör! Zéró, zéró, zéró! – Nem innál inkább egy csésze kávét? – kérdezte Hawes jóindulatúan. Carella négy lakóházat is végigböngészett a Porter Streeten, mire rábukkant Hanky Scaffale nevére az egyik levélszekrényen. Felcaplatott a lépcsőn a harmadik emeletre, egy ideig hallgatózott a 32. számú lakás ajtaja előtt, hangok szűrődtek ki odabentről, de nem tudta kivenni, miről beszélgetnek. Bekopogott az ajtón. – Ki az? – szólt ki egy férfi. – Én – mondta Carella –, Carella nyomozó. Rövid csend támadt odabent. Carella várakozott. Hallotta, hogy valaki a bejárathoz közeledik. Aztán csipetnyit megnyílt az ajtó, és Bob Carmody lesett ki a résen. – Tessék – mondta –, mit akar? – Mary Margaret itt van? – Lehet. – Beszélni szeretnék vele! – Aztán miről? – Itt van? – Jobban tenné, ha házkutatási engedéllyel jönne vissza – jelentette ki Bob, és kezdte becsukni az ajtót. Carella fürgén a küszöb és az ajtó közé ékelte a lábát. – Természetesen megtehetném, Bob, de ez a fárasztó út, végig a városon, egyáltalán nem lesz jó hatással a kedélyemre. Erre mit lép? – Engedd be őt, Bob! – hallatszott egy női hang. Bob bosszúsan összeráncolta a homlokát, kinyitotta az ajtót, és arrébb lépett, utat engedve Carellának. Mary Margaret egy matracon üldögélt a padlón. Mellette dundi, rózsaszín pulóveres lány ült farmernadrágban. Mindketten a falnak támasztották a hátukat. Hank szétvetett lábbal terpeszkedett egy konyhaszéken, állat összekulcsolt kézfejére hajtva figyelte a szobába lépő Carellát. – Hello, Mary Margaret! – mondta a nyomozó. – Hello! – válaszolt különösebb lelkesedés nélkül. – Beszélni szeretnék magával!

– Beszéljen – mondta a lány. – Négyszemközt. – Hol óhajtja? Csak egy szoba van, no meg a WC. – Mit szólna a folyosóhoz? Mary Margaret vállat vont, kezével hátrasimította hosszú haját, könnyed mozdulattal talpra szökkent, és mezítlábasan elsétált Carella előtt, ki a folyosóra. Carella követte őt, behajtotta maguk mögött az ajtót. – Miről akar beszélni velem? – kérdezte a lány. – Szokott modellt állni egy Sandy Elliot nevű szobrásznak? – Miért? – kérdezte Mary Margaret. – Tiltja a törvény? Tizenkilenc éves vagyok. – Nem, nem tiltja a törvény. – Akkor oké! Szoktam modellt állni. De honnan tudja? – Láttam néhány szobrát. Figyelemre méltó a hasonlatosság. – Carella kis szünetet tartott, aztán folytatta: – Maga a sofőrje is? – Nem értem, miről beszél. – Múlt hét végén maga vitte őt Bostonba? – Igen – felelte a lány. – Amikor ma bent voltam az üzletben, akkor is modellt állt neki? – Nem tudom, mikor volt ott az üzletben. – Akkor haladjunk szép sorjában. Állt neki modellt ma? – Igen. – Mikor? – Tíz órától. – Én tizenegy körül jártam ott. – Nem tudtam róla. – Sandy nem is említette? – Nem. – Mary Margaret, mikor sérült meg Sandy lába? – Nem tudom. – Mikor állt neki modellt utoljára? – A mait nem számítva, úgy gondolja? – Igen. – Múlt csütörtökön. Carella kis műanyag kártyanaptárt vett elő a levéltárcájából, és rápillantott. – Akkor csütörtökön tizenötödike volt. – Lehetséges, – Akkor már mankóval járt? – Igen. – És az előtt, mikor dolgozott nála? – Minden csütörtök délelőtt nála vagyok.

– Ezek szerint április nyolcadikán, csütörtökön is modellt állt neki? – Igen. – Mankóval járt már akkor is? – Nem. – Ezek szerint a baleset nyolcadika és tizenötödike között történhetett, igaz? – Valószínűleg. De miért fontos az, hogy mikor... – Merrefelé jártak Bostonban? – Ó, hát mindenfelé. – Mégis merre? – Nem nagyon ismerem Bostont. Sandy irányított, hogy merre menjek. – Mikor indultak? – Pénteken. – Tizenhatodikán, pénteken? – Hááát... – Akkor? – Igen, akkor. Múlt péntek, igen. Stimmel. – Milyen kocsival mentek? – Sandy kocsijával. – Milyen típusú kocsija van? – Bogárhátú Volkswagen. – Elég kényelmetlen lehetett a mankókkal... – Hát... – Mennyi ideig tartott az út? – Már nem emlékszem. Négy, öt óra. Valami ilyesmi. – Hánykor indultak? – Innen? A városból? – Igen. – Kilenckor? Tízkor? Nem emlékszem. – Még aznap este vissza is jöttek? – Nem. Pár napot ott maradtunk Bostonban. – Hol? – Sandy egyik barátjánál. – Mikor érkeztek haza? – Hétfőn, késő éjjel. – És ma ismét dolgozott Sandynél, igaz? – Igaz. – Mennyit fizet magának ezért? Mary Margaret habozott. – Szóval mennyit fizet magának? – ismételte meg a kérdést Carella. – Sandy a barátom – felelte a lány –, nem fizet nekem semmit. – Hol szokott modellt állni neki?

– Hátul az üzletben. Ott van a műterme. – Együtt él vele, Mary Margaret? – Itt lakom. De az időm legnagyobb részét Sandyvel töltöm. – Véletlenül nem tudja az orvos nevét, aki Sandy lábát kezelte? – Nem. – Tulajdonképpen mi történt vele? – Balesete volt. – Elesett, igaz? – Igen. – És Achilles-ínszakadása van, ugye? – Igen. – Mit gondol, Mary Margaret, Sandy ismerhette azt a férfit, akinek a képét mutattam magának a presszóban? – Menjen, kérdezze meg Sandyt! – Már megtörtént. – És mit mondott? – Azt mondta, nem ismeri. – Akkor nyilván nem is ismerte. – És maga sem ismerte? – Nem. – Kíváncsi rá, mi a véleményem, Mary Margaret? – Mi? – Azt gondolom, hogy Sandy hazudott. Mary Margaret vállat vont. – És azt gondolom, maga szintén hazudik. – Miért hazudnék? – kérdezte a lány. – Azt még nem tudom – mondta Carella. Talán húsz perce tartózkodott a lakásban, amikor meghallotta, hogy a kulcs fordul a zárban. Tudta, hogy Ungermanék a hét végéig nem érkezhetnek haza, először arra gondolt, hogy az épület gondnoka váratlanul rutinellenőrzést végez, de hirtelen egy férfihang azt mondta: Ugye, jó érzés újra itthon lenni, Karin? , ebből azonnal kiderült számára, hogy mégiscsak Ungermanék jöttek vissza, ő pedig itt áll a hálószobában, és kívül a falon nincs tűzlépcső; csak egy út járható kifelé, és az a bejárati ajtón keresztül vezet, ugyanaz az út, amelyen idejött. Az is világos volt előtte, hogy minden perc drága, amit várakozással tölt, az egyetlen, amit tehet, sürgősen el kell tűnnie innen. Az Ungerman házaspár igencsak hatvan felé járt, nem okozhatott gondot elrohanni mellettük, a nehezebb dió, hogy az épületből miként tud kijutni. A házaspár elindult a hálószoba felé, Harry Ungerman két bőröndöt cipelt, a felesége pedig mögötte lépkedett, épp nyúlt, hogy a kalapját levegye a fejéről, amikor nekik ugrott.

Ungermant a falnak taszította, majd ellökte Ungermannét is, aki ösztönösen felé kapott, hogy valami kapaszkodót találjon, aztán megmarkolta a ruháját, így akarta elkerülni, hogy egyensúlyát vesztve hanyatt essen, mint néhány pillanattal ezelőtt a férje. Ügyetlenül ide-oda tántorogtak egy darabig, az asszony keze rendületlenül a ruháját markolta, ő pedig igyekezett ellökni magától, aztán végre sikerült kiszabadítania magát, a nőt a falhoz taszította, és fürge léptekkel a bejárati ajtó felé lendült. Kinyitotta az ajtót, minden erejét összeszedve végigrohant a folyosón, és ekkor felharsant Mrs. Ungerman sikoltozása. Ahelyett hogy lefelé indult volna az utca irányába, a tizenkét emeletes ház tetőkijáratát vette célba. A tetőre vezető vasajtót zárva találta. Pár lépést visszahátrált, lendületet vett, aztán talpával kitaszította az ajtót, kilépett a tetőre, és továbbmenekült. Egy pillanatra megtorpant a csillagfényes éjszakában, hogy tájékozódjon. Azután odarohant a kőpárkányhoz, felmérte a távolságot a szomszédos ház tetejéig, és ellendítette magát. Amikor Harry Ungerman felhívta a rendőrséget, a férfi, aki ki akarta rabolni a lakását, már négy háztömbnyire volt tőle, és éppen beszállt a kocsijába. Majdnem időben telefonált!

Ha biztonságosan akarsz betörni egy üres lakásba, legelőször is győződj meg róla, hogy az a lakás üres is marad mindvégig, amíg illegálisan benne tartózkodsz. De ha váratlanul mégis megjelenne valaki ebben az üresnek hitt lakásban, a legjobb, ha nem állsz oda lökdösődni egy reumás idős hölggyel, mert a fejed teheted rá, hogy beléd kapaszkodik, már csak azért is, hogy a fenekére ne essen, és miközben tusakodtok, alaposan szemügyre vesz, különösen, ha olyan éles szemű hölgyről van szó, aki úgy lát a sötétben is, akár egy macska. Karin Ungerman pedig éles szemű volt, akár egy macska, és fullánkos természetű, akár egy darázs. Ezúttal a kismacska ingerelte fel. A vörösesbarna, borzas szőrű kis vakarcs Ungermanék hálószobájában a heverő aranybrokát huzatán végezte épp a dolgát. Mrs. Ungerman szentül hitte, az a folt soha ki nem jön onnan, még ha az agyonreklámozott folttisztító szer bőséges és ismételt használatával próbálkozik is. Az első dolog, amit megkérdezett Klingtől, amikor az délelőtt beállított hozzájuk, hogy a biztosítótársaság kifizeti-e neki a macska illetlen viselkedéséből eredő kárt. Végül is a macskát a betörő hozta magával, ő pedig előrelátóan megkötötte a biztosítást tűz és betörés ellen, akkor pedig miért ne fizetnének? Erre a kérdésre Kling nem tudta a választ. Amikor reggel nyolc órakor megérkezett az őrszobára, és tájékoztatták az éjszaka történt eseményekről, tüstént a Richardson Drive 641-be sietett, elsősorban arra volt kíváncsi, hogy kap-e pontos személyleírást a férfiról, akit Ungermanék mindketten láttak. Ungermanék elmondták neki, hogy egy gyönggyel díszített arany brosstűn kívül semmi sem hiányzik a lakásból, bár még az sincs kizárva, hogy Karin Ungerman ezt a tűt Floridában élő húgának ajándékozta, de ebben nem volt biztos. A betörő minden valószínűség szerint csak rövid ideig tartózkodhatott a lakásban, mert csupán az öltözőszekrény felső fiókját kutatta át. Szerencsére, Mrs. Ungerman a valódi ékszereit, ha elutaztak valahová, mindig a szekrény aljában eldugott sárcipőbe rejtette. Ha megéltél már hatvannyolc évet, és az elmúlt tizenhét év alatt négyszer kiraboltak, te is megtanulod, hogyan kell elbánni az ilyen mocskokkal. De idehozni egy kismacskát is, aki összevissza piszkítja az ágyad aranybrokát takaróját, ez azért már túlzás! – El tudnák mondani, hogyan nézett ki az a férfi? – kérdezte Kling. – Magas volt – mondta Mrs. Ungerman. – Milyen magas? – Magasabb, mint ön. – 190 centi körül lehetett – szólalt meg Mr. Ungerman. – Milyen ruhát viselt?

– Sötétet. Úgy emlékszem, feketét – mondta az asszony. – Kéket – állította Mr. Ungerman. – Mindenesetre sötét színűt – folytatta az asszony. – A nadrágja, zakója, pólója mindegyik sötét színű volt. – Milyen pólót viselt? – Magas nyakút – mondta Mrs. Ungerman. – Fehér ember volt, vagy színes bőrű? – Fehér. Legalábbis az arcának az a része, amit láthattunk. – Ezt hogyan érti? – Csak a szemét és a homlokát láttuk. Kendő takarta az arca többi részét. – Milyen kendő? – Zsebkendő. Az orrától lefelé eltakarta az arcát. – Azt mondja, hogy a szemét látták... – Igen, és a homlokát. – Meg a haját is – tette hozzá Mr. Ungerman. – Nem hordott kalapot. – Milyen színű a szeme? – Barna. – És a haja? – Fekete. – Sima, hullámos, göndör? – Göndör. – Hosszú vagy rövidre nyírt? – Átlagos hosszúságú – mondta Mrs. Ungerman. – Valami rendkívülit észrevettek rajta? – Semmit. Legfeljebb azt, hogy feltűnően gyorsan mozgott – mondta Mr. Ungerman. – Az ő helyében én is szedném a lábam – szólt közbe az asszony –, ha olyan macskát hagynék egy lakásban, amelyik összepiszkítja az aranybrokát ágytakarót. Azon a reggelen Steve Carella bement a büntetőbíróságra, ahol annak rendje és módja szerint feleskették, majd helyet foglalt, és írásba foglalta a következőket: 1. A 87. Rendőrkörzet nyomozóosztályának detektívje vagyok. 2. Személyes értesüléseim és legjobb tudomásom alapján bejelentem, hogy gyilkosság történt, melyet a hatósági orvosszakértő is megerősített. A nyomozás a következő tényeket állapította meg: Április 19-én délelőtt 10 óra 15 perckor egy George Mossler nevű csavargó azonosíthatatlan férfiholttestet talált a North Harrison Street 433-as számú

lakatlan épület 51. szám alatti lakásában. Az áldozatot mellbe szúrták, és felszegezték a falra, kezeit szétfeszítették, tenyerébe egy-egy szöget vertek, a harmadik nagyméretű szöggel pedig keresztbe tett lábfejét ütötték át. Az orvosszakértő szerint a halál oka az a szívtáji vérömleny, amelyet a mellkason keresztülhatoló kés okozott, a halál április 18-án, az éjszaka folyamán állt be. A North Harrison Street 433-as számú épület alapos átvizsgálása közben az 52-es számú lakásban egy 43-as méretű, ballábas fehér tornacipőt találtunk, ennek a lakásnak az előteréből nyílik az 51. sz. lakás, ahol a holttestet felfedezték. Április 22-én, miközben a meggyilkolt férfiról készült fényképpel körbejártam azt a környéket, ahol a holttestet megtalálták, és érdeklődtem az emberektől, hogy felismerik-e, betértem Sanford Elliot King's Circle 1211 szám alatti szobrászműhelyébe, amely csupán négy háztömbnyire van a North Harrison Street-i címtől. Sanford Elliot mankóval járt, bal lába be volt pólyálva. Jobb lábán fehér tornacipőt viselt, amely feltehetően összepárosítható azzal a ballábas cipővel, amit a gyilkosság színhelyén találtunk. Kérdéseimre válaszolva Sanford Elliot azt állította, hogy április 18-án éjszaka Bostonban volt, és hogy nem ismerte, ezért nem is tudja azonosítani a fénykép alapján a North Harrison Streeten talált áldozatot. A fentiekben előadott hiteles tények és saját tapaszfalatom alapján alapos okom van azt feltételezni, hogy az említett tornacipő, amely pillanatnyilag Sanford Elliot birtokában van, és valószínűleg a King's Circle 1211. földszinti üzlethelyiség hátsó részében található, mint gyilkossággal kapcsolatos bizonyíték, számításba veendő és lefoglalandó. Tisztelettel kérem a Bíróságot, szíveskedjen házkutatási parancsot és elkobzási engedélyt kiadni, amely Sanford Elliot King's Circle 1221-ben lévő műhelyére vonatkozik, és kérem elrendelni, hogy bármely tárgy, amely bizonyítékul szolgálhat, lefoglalható legyen bírósági szemle végett, és ez vonatkozzék minden olyan tárgyra, vagy annak részére, amely a vizsgálat szempontjából célravezetőnek bizonyulhat. Ebben az ügyben hasonló eljárás lefolytatására eddig nem került sor, sem a főügyésznél, sem más bíróságnál, sem egyéb igazságügyi szervnél vagy rendőrbírónál. Stephen Louis Carella

764-5632

B. kat. det.

87. körzet

........................................................................................................................... A rendőrtiszt neve Jelvényének száma Rendfokozata Parancsnoksága száma

Carella hirtelen rádöbbent, hogy folyamodványának van egy támadható pontja, mégpedig az, hogy ebből a folyamodványból nyilvánvaló, Elliot és a gyilkosság között a tornacipő az egyedüli kapcsolat, márpedig a tornacipő elég elterjedt viselet. Az is felmerült benne, hogy ha a folyamodványára ki is adják a házkutatási parancsot, a későbbiekben még kétségbe vonhatják a lefoglalt bizonyíték perdöntő jelentőségét. Meg is volt lepődve, és egyáltalán nem repesett az örömtől, amikor a vizsgálóbíró aláírva, dátumozva a folyamodványt, kiadta a házkutatási parancsot. Ez nem kevesebbet jelentett, mint hogy Carella most már törvényesen letartóztathatott, úgymond, egy tornacipőt. Ha Carellának nyújtott némi kis segítséget a BÍRÓSÁG, akkor Kling ugyanezt a kis morzsát megkapta az azonosítási csoporttól. Ahogy ez rutin szerint történni szokott, megkérte őket, nézzenek utána Fred Liptonnak és Nat Sulzbachernek, a két Calm's Point-i ingatlanközvetítő ügynöknek, akiknek reklámtollát Augusta Blair megtalálta a lakásán. Kling volt legjobban meglepve, amikor az A. Cs. olyan adatokkal szolgált, amelyek a betöréssel gyanúsíthatok közül a jó öreg Fred Liptont azonnal az élre emelték. Kling azonban Stanislaw Janikot sem ejtette el, mint lehetséges bűntársat, annak ellenére, hogy a Mrs. Ungerman által adott személyleírás kétségtelenné tette, ő nem lehetett a lakásba behatoló személy, de mellékszereplőként azért a kulcs és macskautánpótlásban jeleskedhetett. A betörő magas volt, fekete, göndör hajú és barna szemű. Janik viszont alacsony, erősen kopaszodó, és kék szemét valószínűtlenné nagyította az erős szemüveg. Kling elégedett volt, amikor megtudta, hogy Nat Sulzbachernak ugyan nincs rendőrségi priusza (bár ha el is ítélték valamilyen vétség miatt a korábbiakban, attól még kaphatott volna ingatlanértékesítési engedélyt), de Frederick Horace Lipton nevű ügynökének már két ízben is dolga akadt a törvénnyel, 1954-ben letartóztatták csalás miatt, 1957-ben pedig többrendbeli okirat-hamisításért került börtönbe. Az 1954-es balhé ugyan csak szabálysértésnek számított, amely minősítést számtalan bűncselekményre rá lehetett húzni, de ettől még Liptont rács mögé dughatták volna hat hónapra a területi börtönbe vagy dologházba. Ehelyett azonban megúszta az egészet 50 dollár pénzbírsággal. Az 1957-es okirat-hamisítás azonban a büntető törvénykönyv szerint már súlyosan büntetendő cselekménynek minősült, akár életfogytig tartó börtönbüntetéssel is sújthatták volna. A bűntett súlyosságát figyelembe véve a bíróság másodszor is méltányos volt Liptonhoz, a kiszabható húsz év helyett csak tíz évre ítélték.

Ebből három és fél évet húzott le az Állami Castleview-i börtönben, ahonnan 1961-ben feltételesen szabadlábra helyezték. Ami a társadalmat illette, Lipton megfizetett a bűnéért, jelenleg pedig szorgosan tevékenykedő ingatlanügynök Calm's Pointon. De mégiscsak a munkaadójának reklámtollát találták meg a betörés színhelyén. Nat Sulzbachernak nem volt priusza, következésképp egy rendes, tisztességes feddhetetlen állampolgár volt. Fred Lipton viszont egy visszaeső. Kling ezért érthetően azzal a kéréssel fordult Byrnes hadnagyhoz, hogy engedélyezze a megfigyelését mint gyanúsítottét, Byrnes természetszerűen hozzájárult ehhez, még aznap délután ráálltak Liptonra. Ebből persze soha senki ne vonja le azt a következtetést, hogy a rendőrök előítélettel tekintenek azokra az állampolgárokra, akiket korábban már elítéltek valamiért. A négy vendég közül, akik a Süket Devon Hotelban levő szobájában tartózkodtak, hármat már korábban is elítéltek valamiért. A negyedik viszont egy jelentéktelen külsejű, harmincas éveit taposó nő, olyan tiszta volt, mint a ma született bárány, még tiltott helyen való parkolásért sem büntették meg. Ez a gazdaságosan és képzelőerő nélkül bebútorozott hotel egyike volt a város kevésbé ismert búvóhelyeinek. Mindössze egyetlen karosszék volt a szobában, amit a férfiak kegyesen a hölgynek engedtek át. Ők maguk egyenes hátú faszékeken ültek, félkört alkotva a kis asztal körül, melynek végére egy diákok által használt fatáblát állítottak. A Süket itallal kínálta őket (a hölgy udvariasan visszautasította), a többiek ültek elgondolkodva, hörpölgették az italt, és tanulmányozták a táblára rajzolt krétavázlatot. – Van kérdésük? – érdeklődött a Süket. – Nekem van. – Hadd halljuk, John! A magas, karcsú, himlőhelyes arcú férfi, John Preiss volt az egyetlen, aki nem az alkalomhoz illően öltözködött. A többiek, mintha istentiszteleten vettek volna részt, mindannyian öltönyt és nyakkendőt viseltek. John azonban kardigánt vett kigombolt sportingére. – Hol van a riasztóberendezés doboza? – kérdezte. – Nem tudom – felelte a Süket. – De ez nem is fontos. Ahogy már korábban említettem, én úgy számoltam, hogy a riasztó megszólal. – Ez nem tetszik nekem – közölte John.

– Nos, akkor itt az ideje, hogy kiterítsük a lapokat. Jelen pillanatban egyikük sem tudja, melyik bankról van szó, és hogy mikor fogjuk a rablást végrehajtani. Ha valamelyiküknek nem tetszik ez a munka, még ki lehet szállni. – Csak arra gondoltam – szabadkozott John –, hogy ha az a rohadt riasztócsengő megszólal... – Meg kell szólalnia és meg is fog szólalni! – mondta a Süket. – De ez legyen a legkisebb gondunk. – Mr. Taubman, talán jobb lenne, ha még egyszer elmagyarázna mindent – szólalt meg a hölgy. – A legnagyobb örömmel, Angela – válaszolt a Süket. – Hol kezdjem? – Talán az elején – szólalt meg a másik férfi, akit Kerry Donovannak hívtak, pocakos, erősen kopaszodó ember volt, kialudt szivar lógott a szája sarkában. – Rendben van, kezdjük – bólintott a Süket, és az asztal végéről felemelte a mutatópálcát. – Ez itt a páncélterem. Egyetlen módon lehet ide bejutni, az ajtón keresztül. Az ajtót minden reggel 8 óra harminc perckor nyitják ki, és délután öt óráig, amíg az alkalmazottak haza nem mennek, nyitva van. – Mikorra tervezzük a betörést? – szólt közbe Rudy Manello. Hármójuk közül ő látszott a legfiatalabbnak, keskeny arcával, barna, lesimított, választék

nélkül hátrafésült hajával. Nagyokat szippantott cigarettájából, melynek szürke hamuja már közel volt ahhoz, hogy lehulljon a padlóra. – Az időt és a helyet is közölni fogom hamarosan, ha mindenben megállapodtunk. – Mire való ez a titkolózás? – kérdezte Rudy. – Azért, mert életem hátralévő részét nem óhajtom börtönben tölteni – mondta a Süket, és elmosolyodott. – Bár fenntartás nélkül megbízom mindannyiukban, tervemnek ebben a szakaszában mégis bizonyos óvintézkedéseket kell tennem. – Akkor halljuk még egyszer a tervet! – mondta Angela, és kacéran keresztbe tette a lábát, ez a mozdulat azonban szemmel láthatóan nem gyakorolt hatást a szobában levő férfiak egyikére sem. Valószínű Angela Gould volt a legkevésbé mutatós nő azok közül, akik a Süket életében előfordultak. Hosszú orr, vékony száj, szemüveg, korához egyáltalán nem illő bebodorított haj és olyan alak, mely méltán érdemli ki a tömör gyönyör minősítést, mindezt csak kiegészítette az idegesítően nyafogó hang, amelyen ha megszólalt, felállt az ember hátán a szőr. Ennek ellenére tökéletesen megfelelt arra a szerepre, amit április utolsó napján kell majd eljátszania. – Akkor nézzük ismét az egész tervet! – mondta a Süket elnéző mosollyal. Soha nem kedvelte különösen azokat az embereket, akikkel kénytelen volt együttműködni, de hát még a legjobb focikapitánynak is szüksége van csapatra, amelyik lejátssza a meccset. – A betörés napján Kerry bemegy a bankba, kezében egy meglehetősen nagy táskával, benne építészeti tervrajzokkal és egy építendő lakóház kicsinyített makettjével, e tervek kivitelezéséhez kéri a beruházási kölcsönt. Előzőleg már megállapodtak egy időpontban az igazgatóval, és Kerry most csak azért megy be, hogy megmutassa neki a terveket és a makettet. – Honnan szerezzük be ezeket a cuccokat? – kérdezte Kerry. – Már készülnek. Egy törvényesen bejegyzett tervezővállalat dolgozik rajta, akik abban a hiszemben vannak, hogy tisztességes ingatlanbeépítési tervet készítenek. – Oké! Gyerünk tovább! – Nos, ha már bejutott az igazgató irodájába, előadja a tervet, azután kiteszi maga elé az asztalra a tervrajzokat és a makettet, majd megkéri az igazgatót, hogy fáradjon oda maga mellé az asztal másik oldalára, ahonnan jobban láthatja a rajzokat. Erre azért van szükség, hogy eljöjjön arról az oldalról, ahol a riasztócsengő gombja van, az íróasztala alatt a padlón, a maga felőli oldalról nem érheti majd el. – Én azt gondoltam, maga úgy tervezte, hogy megszólal a riasztócsengő – szólt közbe John. – Igen, de csak akkor, ha a pénz már a kezünkben lesz.

– De hát a pénz a páncélteremben lesz. – Igen. Ahogy már említettem, a bank páncéltermében ötszázezer dollár készpénz lesz. Ezért kell Kerrynek mindenképpen bejutnia a páncélterembe. – Ez az a pont, ami nem tetszik – közölte Kerry. – Semmi gond nem lesz a páncélteremmel, Kerry. Abban a pillanatban, amikor az igazgató átmegy az íróasztal másik oldalára, maga mellé, a hátába nyomja a stukkert, és közli vele, hogy ki fogja rabolni a bankot, és ha nem viszi azon nyomban a páncélterembe, akkor szétdurrantja a fejét. – Pontosan ez az, ami legjobban zavar – jelentette ki Kerry. – Mert mi van akkor, ha a pali erre azt mondja, hogy: gyerünk, durrantsd szét a fejem. Akkor mit csináljak? – A bank biztosítva van. Manapság nemigen nyüzsögnek az ilyen hősködő bankhivatalnokok. Mindegyikük azt az utasítást kapta, hogy nyomják meg a riasztógombot, aztán meg ne moccanjanak, amíg a rendőrség meg nem érkezik. Ez esetben Mr. Alton, így hívják az igazgatót, meg lesz fosztva attól a lehetőségtől, hogy megszólaltassa a riasztócsengőt. Biztosíthatom, el fogja mulasztani az alkalmat, hogy kilukasztassa a fejét. Minden hűhó nélkül, csendben odakíséri majd a páncélterembe. – Remélem, így lesz – mondta Kerry. – De mi van, ha mégsem? Miután egyedül csak én leszek bent a bankban, magától értetődik, hogy én leszek a hunyó. – Én is bent leszek – közölte a Süket. – Igen, de maga nem nyomja a stukkerét semmilyen igazgató hátába! – Azért választottam magát erre a feladatra, mert van már tapasztalata az ilyesmiben – mondta a Süket. – Feltételeztem, hogy lesz lélekjelenléte is, hogy... – Rá is fáztam a tapasztalataimra! – vágott közbe Kerry. – Vállalja a munkát, vagy nem? – kérdezte a Süket. – Most még kiszállhat. Nem lesz harag. – Hadd halljam újra az egészet! – Tehát, bemegy Mr. Altonnal a páncélterembe, viszi a bőrtáskát, a tervdokumentációk Mr. Alton irodájában maradnak. – Más szóval a táska üres – jegyezte meg Angela. – Pontosan így van – mondta a Süket, és arra gondolt, milyen szörnyű ez a nőszemély. – Bent a páncélteremben, Kerry, amilyen gyorsan csak lehet, átpakolja a pénzt a táskájába, azután megkéri Mr. Altont, hogy kísérje vissza magát az irodájába... – És mi történik, ha véletlenül valaki épp ott van a páncélteremben? – Maga akkor már rég közölte Mr. Altonnal, hogy bárki érdeklődik váratlan megjelenésük oka iránt, azt kell mondania, hogy a riasztóberendezést

ellenőrzik. Ez magyarázza azt is, hogy miért cipeli magával azt a nagy fekete bőrtáskát. – De mi lesz, ha valaki tényleg bent lesz a páncélteremben? – erősködött Kerry. – Nem adott választ a kérdésemre! – Mr. Alton megkéri majd, hogy távozzék. A riasztóberendezés ellenőrzését normális körülmények között sem végzik avatatlan bankalkalmazottak fürkésző szeme előtt. – Oké! Tehát ott vagyok a páncélteremben, elraktam a pénzt a táskába... – Pontosan. Abban a pillanatban, hogy kilépnek a páncélteremből, és elindulnak Mr. Alton irodája felé, én kimegyek az épületből, és kezdődhet a második felvonás. – Ekkor lépünk be mi a buliba – mondta Angela üdvözült mosollyal az arcán. “Szörnyű egy nő!” – gondolta ismét a Süket. – Igen – mondta aztán, viszonozni igyekezve a lány mosolyát. – Ekkor lépnek be maguk. Ha megtekintik ismét ezt a helyszínrajzot, láthatják, hogy a szervizút a bank jobb oldalától indul, megkerüli az épület hátsó részét, majd a bank bal oldalán ismét kikanyarodik az utcára. Ezt a szervizutat úgy építették, hogy a pénztárablakon keresztül szolgálhassák ki a kocsikat. Az út szélessége csak egy kocsi behajtását teszi lehetővé. Amikor kilépek a bankból, két dolog történik. Az egyik: John és Rudy az l-es számmal jelzett kocsival odahajtanak a pénztárablakhoz. A másik: Angela a 2-es számmal jelzett kocsival keresztbe áll a szervizút bejáratánál, kiszáll a kocsiból, felnyitja a motorház tetejét, mintha valami problémája lenne a motorral. – Így más autó nem hajthat fel a szervizútra, miután Rudy és John odaálltak a pénztárablakhoz – jelentette ki Angela. – Így igaz – felelte meglepődve a Süket. – Mialatt én – vette át a szót Kerry, a Süket elégedetten látta, hogy sikerült némi kis lelkesedést kicsiholnia a terv iránt –, én ott maradok az igazgató szobájában, megkötözöm őt, és kipeckelem a száját. – Pontosan – mondta a Süket, és a másik férfi felé fordult. – És maga, John? – Én pedig leállítom a kocsit a pénztár ablaka mellett, és betöröm az üveget egy kalapáccsal. – És ebben a pillanatban lép működésbe a riasztó. Maguk persze nem fogják meghallani. Ez az úgynevezett csendes riasztó közvetlenül a 86. körzetben és a Biztonsági Szolgálatnál jelez. – De az üvegcsörömpölést biztos meghallom – vigyorgott Kerry. – Ekkor kinyitom az igazgatói irodából a pénztárakhoz vezető ajtót, besétálok a pénztárba, és a kivert ablakon át kiugrom a szervizútra. – Igen – helyeselt a Süket. – Aztán beszáll a kocsiba, Rudy mellé, megkerülik a bankot, és kihajtanak az utcára. Én eközben beszállok a kocsiba,

amit Angela vezet, és a halom pénzzel szépen felszívódunk valamennyien az alkonyatban. – Mennyi idő alatt ér ide a rendőrség a riasztás után? – kérdezte Rudy. – Négy perc alatt. – És mennyi idő alatt lehet megkerülni a bank épületét? – Másfél perc alatt. Csend telepedett a szobára. – Nos, mi a véleményük? – kérdezte a Süket. Szándékosan választott pancserokat, és pontosan tudta, ezen a napon csupán az a feladata, hogy elfogadtassa velük az ötletet. Reménykedve figyelt. Ha nem sikerül tökéletesen meggyőznie őket, lecseréli az egész társaságot. Olyan egyszerű, mint a pofon. – Szerintem megy a dolog – szólalt meg John. – Szerintem is – mondta Rudy. – Hogyan maradnék ki belőle?! – nyávogott fel Angela is, a Süket megborzongott ettől a hangtól. – És maga, Kerry? – kérdezte. Természetesen Kerry volt a kulcsember. Ahogy azt pontosan megfogalmazta, a csapatból ő lesz az egyetlen, aki mindvégig a bankban tartózkodik, nála lesz a fegyver, és ő hajtja végre a rablást is. A kérdés, amit feltett, az egyetlen kérdés volt, amit ebben a helyzetben feltehetett; a Süket már kezdte azt hinni, hogy túl nehéz fiút választott. – Miért nem maga megy be az igazgató irodájába, és nyomja az oldalába a stukkert? – kérdezte Kerry. – Engem ismernek a bankban – felelte a Süket. – Honnan ismerik? – Betétszámlám van náluk. – Miért nem kérhet egy betétszámla-tulajdonos építési kölcsönt? – Természetesen semmi akadálya, hogy kérjen. De az arcomat jó néhányszor felvette már a bank ipari kamerája, és nem óhajtok az életem hátralevő részében a rendőrség elől bujkálni. – És az én arcommal mi lesz? – kérdezte Kerry. – Tudni fogják, hogyan nézek ki, vagy nem? Mi akadályozza meg őket abban, hogy hajtóvadászatot indítsanak ellenem a meló után? – El lesz maszkírozva az arca. – Eddig erről nem volt szó. – Tudom, erről nem volt szó – mondta a Süket, és azt is tudta, hogy azért nem volt szó, mert ez eddig a pillanatig eszébe se jutott. – A balhé előtt bajuszt növeszt, és leborotválja a haját. A maximum, amit gondolhatnak, hogy Yul Brynner ezúttal szőrös képpel indult bankot rabolni. Ezen mindenki nevetett, Kerryt is beleértve. A Süket várt. Már majdnem a markában voltak. Minden Kerrytől függött. Kerry csendesen nevetett, aztán elismerően bólintott.

– Maga vezényli a parádét – mondta –, igazán mindenre kiterjedt a figyelme. – Nagyot kortyolt a poharából, aztán folytatta: – Nem sokat tudok magáról, de ez igazán jól hangzik! – Poharát a Süket felé emelte. – Számíthat rám. A Süket azt már elhallgatta Kerry elől, hogy a logika szabályai szerint azt is meg kellett volna kérdeznie, Mr. Taubman, miért nem maga borotválja le a haját, és növeszt bajuszt? és azt is elhallgatta, hogy milyen nagy kő esett le a szívéről, amikor tudatosodott benne, hogy Kerry ezt a kérdést nem fogja feltenni. De ha később előrukkolna mégis ezzel a kérdéssel, a Süket nyilván kigondolna egy megfelelő választ. Ahogy Kerry megjegyezte, a Süketnek valóban mindenre kiterjedt a figyelme, még ha nem is gondolt mindenre. Elmosolyodott, és a többiekhez fordult. – Úgy érthetem tehát, hogy mindannyian benne vannak? – kérdezte, aztán megfordult, és újratöltötte a poharakat, hogy megigyák az áldomást. A második fényképmásolat a japán Zero típusú repülőgépről a délutáni postával érkezett, épp akkor, amikor Carella indulni készült az őrszobáról. Gondterhelten figyelte, ahogy Meyer feltűzi a küldeményt a falitáblára, az ott díszelgő másik öt kép mellé. Azután felvette a vastag borítékot, amelyben a küldemény érkezett, és újra elolvasta a gépelt címzést. – Ezt is nekem címezte. – Látom.

– Ráadásul következetesen rosszul írja a nevemet. Stephent ír ph-val és nem Stevent v-vel. – Eddig észre sem vettem – mondta Meyer. – Aha – hümmögött Carella, aztán ismét a képek felé fordult. – Szerinted tudja, hogy ikreim vannak? – Miért?

– Mert másra már nem is tudok gondolni. Az összes vackot az én nevemre címezi, és úgy tesz, mintha valami bizalmas viszonyban volnánk. És azért küld mindenből kettőt, mert ikreim vannak. – Úgy gondolod? – Úgy – Carella tétovázott. – Te hogy látod? – Úgy látom, hogy kezd üldözési mániád lenni – mondta Meyer. Sanford Elliot éppen dolgozott, amikor Carella betoppant hozzá a házkutatási paranccsal. A hosszú faasztal, amely mellett ült, tele volt csöpögtetve viaszcseppekkel. Jobb könyöke mellett bádogból készült süteményestál állt, félig telve olvadt viasszal, felette bura nélküli villanykörte égett, hogy melege lágyan tartsa az anyagot. Elliot belemártotta az ujját vagy a mintázókést a tálba, és a lágy viaszt rákente az asztalon előtte álló kis szoborra, aztán elegyengette az anyagot. Úgy belemerült a munkába, amit csinált, hogy észre sem vette, amikor Carella az üzletből a műhelybe lépett. Carella nem akarta megzavarni. Lehet, hogy a férfi gyilkos, és egy megriasztott gyilkosnál nincs veszélyesebb. Tétován álldogált a két helyiséget elválasztó függöny mellett, aztán köhécselni kezdett. Elliot felkapta a fejét. – Maga az? – kérdezte. – Én – felelte Carella. – Ezúttal mit óhajt? – Mindig viasszal dolgozik, Mr. Elliot? – Csak ha bronzból akarok kiönteni valamit. – Ez nekem magas... – Gondolom, nem azért jött, hogy leckéket adjak magának! – csattant fel Elliot. – Mit akar tőlem? – Ez az, amit akarok – mondta Carella, közelebb lépett a férfihoz, és a kezébe nyomta a házkutatási parancsot. AZ ÁLLAM, A NÉP NEVÉBEN, A VÁROS VALAMENNYI RENDŐRTISZTJÉNEK: Ezen irat a mai napon adatott ki Stephen L. Carella nyomozó esküvel megerősített vallomása alapján, melynek során alapos gyanú merült fel, hogy az alább megnevezett tárgy perdöntő bizonyítékul szolgálhat egy felderítendő gyilkossági ügyben, és feltehetően terhelő lehet a gyilkosság elkövetőjére. UTASÍTOM ÖNT, hogy reggel 6 óra és este 9 óra között házkutatást tartson a King's Circle 1211. szám alatt lévő földszinti üzlethez kapcsolódó hátsó műhelyben, melyet Sanford Elliot, vagy valamely hozzátartozója bérel, vagy

bárhol máshol és bárkinél, akinél az alább megnevezett tárgy megtalálható, vagy annál, aki a szóban forgó tárgyat birtokolja, vagy hollétéről tudomása van. A keresett tárgy egy 43-as méretű, jobblábas, fehér tornacipő. Ha Ön ezt a tárgyat, vagy annak azonosítható részét megtalálja, köteles a város Büntetőbíróságának épületébe mint bűnjelet nekem beszolgáltatni. Ez a házkutatási parancs a kiadás napjától számított tíz napig érvényes. Elliot végigolvasta a házkutatási parancsot, ellenőrizte a dátumot és a vizsgálóbíró aláírását, majd megkérdezte: – Milyen tornacipő? Fogalmam sincs, miről beszélnek. Carella a férfi jobb lábára pillantott. Elliot nem a fehér tornacipőt viselte, egy bőrszandál volt a lábán. – Legutóbb, amikor itt jártam, egy fehér tornacipőt viselt. Ez a házkutatási parancs feljogosít, hogy megkeressem. – Magának elment az esze! – Az enyém? – Soha életemben nem viseltem tornacipőt. – Azért ha nem bánja, én körülnéznék. – Megakadályozhatom? – mondta Elliot maró gúnnyal, és folytatta a munkáját. – Közben mesélhetne nekem valamit a viaszról – mondta Carella. Körbejárta a műhelyt, egy szekrényt vagy egy fiókos kredencet keresett, ahová el lehet rejteni egy tornacipőt. Az üzlet főbejáratával szemben még egy függönyt fedezett fel, arra gondolt, talán amögött van egy faliszekrény. De tévedett. A mosogató, egy hűtőszekrény és egy kályha állt a függöny mögött, szorosan egymás mellé zsúfolva. Rálépett a hűtőszekrény ajtaját nyitó pedálra, és ahogy az ajtó kinyílt, a lélegzet megállt benne, tele volt karokkal, lábakkal, női mellekkel és fejekkel. Természetesen tudta, viaszból készült valamennyi, de a látvány mégis megrázta, olyan érzése volt, mintha egy sereg megcsonkított liliputi maradványaira bukkant volna. – Mik ezek? – kérdezte Carella. – Testrészek – mondta Elliot. Szemmel láthatóan eldöntötte, hogy nem fog együttműködni, rokonszenvet sem mutat, de még csak a kötelező udvariasságra sem hajlandó. Magatartása nem lepte meg Carellát, végül is egy olyan irattal érkezett ide, amely feljogosította, hogy a padlótól a plafonig mindent felforgasson. – Maga mintázta ezeket? – Igen. – Gondolom, azért tartja itt őket, nehogy megolvadjanak.

– Magától jött rá? – Egyáltalán miért van ezekre szüksége? – Előre elkészítek egy csomót – mondta Elliot. – Ezek a prototípusok, azután úgy alakítom őket, ahogy az adott testhelyzet megkívánja. Carella bólintott, becsukta a hűtőszekrényt, és tovább kutakodott a műhelyben. Útjába került egy szögletes fonott kosár, felemelte a fedelét, Elliot a ruháit tartotta benne. Letérdelt, és elkezdte átvizsgálni a ruhás kosarat, gondosan ügyelve, hogy ne bolygassa meg a holmik rendjét; kék farmer, kötött kabátok, ingek, zoknik, fehérneműk és zakók hevertek rendben összehajtogatva egymás tetején. Egy magányos szandál is árválkodott a kosárban, párja annak, amit Elliot viselt. Két pár papucscipőt is talált. Tornacipőnek azonban nyoma sem volt. Carella visszacsukta a kosár tetejét. – Miért viaszból csinálja a mintákat, ha az ilyen kényes anyag? – Mondtam már magának egyszer, csak akkor dolgozom vele, ha bronzfigurát készítek. – Elliot letette a mintázókést, Carella felé fordult, és türelmesen magyarázni kezdett: – Ez a cire per due módszer a beolvasztásos eljárás. Amikor bekerül az öntödébe, öntőforma készül a mintadarabról, a viasz kiolvad, és az öntőformát kitölti a felolvadt bronz. – Akkor az eredeti viasz mintadarab megsemmisül, igaz? – Briliáns! Magától jött rá? – mondta ismét Elliot, és kezébe vette a simítókést. – És mit csinál az elkészült bronzöntvénnyel? – Levésem vagy lereszelem az öntésvarratokat, kitöltőm a hézagokat, színezem, fényesítem, aztán egy márvány talapzatra erősítem. – Itt mi van? – kérdezte Carella, egy csukott ajtóra mutatva. – A raktár. – Mit tárol ott? – A nagyobb darabokat. A legtöbbje gipsz. – Nem bánja, ha körülnézek? – Ide figyeljen, mókás egy fiú maga! – méltatlankodott Elliot. – Mászkál itt a házkutatási paranccsal, közben pedig etet ezzel az udvariaskodó dumával, hogy mit bánok és mit nem bánok... – Feltétlenül muszáj gorombáskodni? – Nem úgy szokták? Tudomásom szerint egy gyilkost keres. – Örülök, hogy végre felfogta, Mr. Elliot. – Eddig is jól tudtam. De mondtam már, hogy nem ismerem azt a halott férfit... – Igen, valóban mondta. A baj csak az, hogy történetesen nem hiszek magának.

– Akkor meg mi a francot udvariaskodik itt! Ha gyilkossággal gyanúsít, akkor nincs szükségem erre az álszenteskedésre. Carella válasz nélkül hagyta ezt a megjegyzést, belépett a raktárajtón. Ahogy Elliot előzőleg állította, tele volt nagyméretű szobrokkal, mindegyik gipszből készült, és mindegyik félreérthetetlenül Mary Margaret Ryant ábrázolta. Carella a helyiség túlsó végén egy lezárt ajtót fedezett fel. – Az hová nyílik? – kérdezte. – Mi? – Ott, az a másik ajtó. – Ki. A sikátorra. – Kinyitná nekem, kérem? – Nincs hozzá kulcsom. Még sohasem nyitottam ki azt az ajtót. Mindig zárva van. – Akkor fel kell törnöm – jelentette ki Carella. – Miért? – Mert látni akarom, hogy mi van ott kint a sikátorban. – Mi lenne a sikátorban? Semmi. A padlón fehérlő gipszporban lábnyomok látszottak. Könnyen azonosítható jobblábas cipőtalp nyomatai, mindkét oldalon kör alakú nyomokkal kísérve, amelyeket a mankók gumival borított végei hagytak a porban. A nyomok egyenesen a sikátorra nyíló ajtóhoz vezettek. – És ezekre mit mond, Elliot? Hajlandó végre kinyitni azt az ajtót? – Mondtam már, hogy nincs kulcsom hozzá. – Nagyszerű – bólintott Carella, és egy mozdulattal kirúgta az ajtót. – Ehhez nincs joga! – mondta Elliot. – Pereljen be! – válaszolt Carella, és kilépett a sikátorba. Egy szeméttartó edény és két hulladékkal teli tömött kartondoboz lapult a téglafal mellett. Az egyik kartondobozban Carella megtalálta Elliot tornacipőjét, amit előző nap viselt. Visszament a műhelybe, Elliot felé nyújtotta a tornacipőt, és megkérdezte: – Látta már ezt? – Soha! – Sejtettem, hogy ezt fogja válaszolni – mondta Carella. – Mr. Elliot, ne vegye tőlem rossz néven ezt a tévékrimikben agyoncsépelt zsaruszöveget, de figyelmeztetnem kell, hogy nem hagyhatja el a várost. – Hová a fenébe mehetnék?! – kérdezte Elliot. – Ki tudja? Úgy tűnt, nagy rokonszenvvel viseltetik Boston iránt. Fogadja meg a tanácsomat, maradjon veszteg, amíg nem jelentkezem! – Mit remél ettől az ócska, szar tornacipőtől? – kérdezte Elliot. – Hátha begyűjthetek róla némi viaszt – mondta Carella.

A rendőr, aki aznap délután öt órakor megkezdte Frederick Lipton megfigyelését, Cotton Hawes volt. Az ingatlanügynökséggel szemben parkoló limuzinjából figyelte Liptont, ahogy bezárja az irodát, és a néhány házzal arrébb álló, lehajthatós tetejű Fordjához sétál. Megfelelő távolságot hagyva követte őt egy kertes házig, amely másfél mérföldnyire lehetett az ingatlanügynökségtől, a következő négy órát várakozással töltötte, végre Lipton újra előkerült, ismét beült a Fordjába, és egy bárhoz hajtott, amelyik a sokat sejtető Szemérmetlen Macskák nevet viselte. Minthogy Lipton korábban soha nem találkozott Hawesszal, nem tudhatta, hogyan néz ki, és mivel a helyet meztelen táncosnők fényképei reklámozták, Hawes úgy vélte, mulasztást követne el, ha nem követné a férfit, és nem folytatná odabent is a megfigyelést. A hely nem okozott Hawesnak csalódást. A topless tánc ebben a városban nem is volt igazi topless – a lányok áttetsző melltartót vagy mellbimbójukra ragasztott melldíszt viseltek. A prostik háborítatlanul lófrálhattak az utcákon, űzhetik az ipart, de Isten ments, hogy valaki a mellbimbóját mutogassa egy Sioux Cityből idelátogató gyanútlan vendégnek. A táncosnők ettől függetlenül általában fiatalok és mutatósak voltak, vadul pörögtek a gépről játszott rockzenére, mialatt a bárpult mellett helyet foglalók mintha egy kabaré első sorában ülnének, sóvár pillantásokkal kísérték mozgásukat. De a Szemérmetlen Macskákban nem így volt. Itt a táncosnők harminc év körül jártak, vagy még annál is idősebbek voltak, mindenesetre túl azon a koron, hogy akrobatikus mutatványokkal kápráztassák el a nézőket, vagy hogy erotikus vágyakat keltsenek bennük. Hawes magába roskadva ült, a nagy teljesítményű erősítő berendezésből áradó hanghullámok már az agyára mentek, akárcsak a táncosnők, akik mindössze négyen voltak, egymás után haladva vonaglottak végig a bárhelyiségen a zene ütemére. Hawes, miközben fél szemmel Liptont figyelte, aki a bár másik végében ült, azon töprengett, hogy ez az erősítő berendezés nyilván többe kerül, mint a táncosnők, de hát ez itt Calm's Point és nem az Isola, az ember érje be bármivel, amit a városnak ebben az eldugott zugában kaphat. Lipton szemlátomást ismerte az egyik táncosnőt. Hawes legalább harmincöt évesnek nézte, haja platinaszőke volt, szilikonnal felduzzasztott keblének bimbója körül csillag mintájú melldísz virított, megtermett fenekét pedig leginkább egy tenyészkanca tomporához lehetett volna hasonlítani. Amikor befejezte a táncot, odatérdelt a férfi melletti bárszékre, sebtében váltottak néhány szót, aztán a helyiség egyik hátsó asztalához mentek és leültek. Lipton egy italt rendelt a lánynak, aztán jó félórán át beszélgettek egymással, ekkor a lány ismét felfeküdt a bárpultra, hogy egy kis húst mutasson az ő hódoló közönségének, akik olyan elismerő pillantással jutalmazták ezt a mozdulatát, mintha legalább Markovát látták volna fellépni a Hattyúk Tavában. Lipton rendezte a számlát, és távozott a bárból. Hawes késlekedés nélkül követte,

vissza a kertes házig, ahol a férfi leparkolta a kocsiját az épület földszintjén lévő egyik garázsba, azután felment a lépcsőn. Feltételezve, hogy az éjszaka további részében már otthon marad, Hawes visszament a Szemérmetlen Macskákba, rendelt magának egy whiskyt szódával, és várta az alkalmat, hogy szóba elegyedhessen a megtermett szőkével. Akkor csapott le rá, amikor befejezte magánszámát, amit unalomig ismételve harmadszor, ötödször vagy ötvenedszer adott már elő a bárpultnál. Amikor elindult a női mosdó vagy talán a bár mögött lévő öltöző felé, Hawes mellé lépett, udvariasan elmosolyodott, és azt mondta: – Tetszik nekem, ahogy táncol. Meghívhatom egy italra? A lány gondolkodás nélkül rávágta: – Természetesen. – Ez igazolta Hawes feltételezését, hogy konzumálás is a lányok munkájához tartozik, igyekeztek rávenni a vendégeket, hogy felvizezett szeszesitalt vagy pezsgőnek álcázott gyömbért fizessenek nekik. Ugyanahhoz az asztalhoz vezette, amelynél Liptonnal is ültek nem sokkal ezelőtt, szédületes gyorsasággal jelent meg a pincér. A lány dupla bourbont kért szódával, a pezsgős trükköt, úgy látszik, csak a Calm's Point-i bunkóknak tartogatta. Hawes whiskyt rendelt szódával, aztán a lányra mosolygott. – Tényleg tetszett, ahogy táncol. Régóta dolgozik itt? – Maga zsaru? – kérdezte hirtelen a lány. – Nem – válaszolta Hawes meglepődve. – Akkor meg mi a fene? Bűnöző? – Nem. – Akkor meg miért hord fegyvert? Hawes megköszörülte a torkát. – Ki mondta, hogy fegyvert hordok? – Én mondom. A jobb csípőjénél. Láttam, hogy kiáll, amikor a pultnál beszélgettünk, és amikor idejöttünk az asztalhoz, hozzá is értem. Stukker az, nyugodt lehet. – Igen, stukker. – Tehát mégis zsaru? – Nem. De majdnem az. – Mii? Hát az hogy lehet? Magánnyomozó? – Nem. Éjjeliőr vagyok a Klein és a Hatodik utca sarkán túl, az egyik gyárban. – Ha éjjeliőr, akkor mi a csudát keres itt? Hiszen már éjszaka van! – Csak éjfél után kezdem a melót. – Mindig ennyit piál, mielőtt melózni megy? – Nem mindig. – És hová ment az előbb, amikor kiment a bárból?

– Figyelt, mi? – kérdezett vissza Hawes mosolyogva, miközben az járt a fejében, hogy ideje lesz a társalgást szocioszexuális témákra terelni, még mielőtt meleggé válna a talpa alatt a talaj. – Észrevettem – vonta meg a vállát a lány. – Kimagaslik a többiek közül. Meg a haja is vörös, ez nem éppen mindennapi. Nem hívják magát Vörösnek? – Nem. Hampnek hívnak. – Hamp? Az meg milyen név? – A Hampton rövidítése. – Az a keresztneve vagy a vezetékneve? – A vezetéknevem. A teljes nevem Oliver Hampton. – Most már értem, hogy miért a Hampet használja. – És magát hogy hívják? – Kint van a nevem a táblán. Nem látta? – Biztos elkerülte a figyelmem. – Rhonda Spear. – Ez az igazi neve? – Nem, ezt csak a szakmában használom. – És akkor mi az igazi neve? – Miért kíváncsi rá? Talán fel akar hívni az éjszaka közepén, és bele akar sóhajtani a telefonba? – Lehet, hogy felhívom, de sóhajtani nem fogok. – Ha egy ember sokáig visszatartja a sóhajtozást, akkor előbb-utóbb megfullad – incselkedett Rhonda. Elmosolyodott, egy hajtásra magába öntötte az italt, aztán azt mondta: – Szeretnék még egy dupla bourbont, ha lehet! – Természetesen – mondta Hawes, és intett a pincérnek, hogy hozzon még egy kört. – Hány ilyet iszik meg egy éjszaka? – Tízet, tizenkettőt – válaszolta a lány. – De ez csak Coca-Cola, maga pedig zsaru, és maga pontosan tudja, hogy ez csak Coca-Cola. – Nem vagyok zsaru, mint ahogy azt sem tudtam, hogy ez Coca-Cola – közölte Hawes. – Megismerem a zsarukat, maga pedig megismeri a Colát. – Habozva felpillantott, aztán határozottan kérdezte: – Mit akar tőlem, felügyelő? – Kicsit beszélgetni, ez minden – felelte Hawes. – Miről? – Arról például, hogy ha valóban zsarunak hisz, akkor miért mondta el, hogy bourbont fizetek, és Colát kapok? – Miért ne mondanám? – vonogatta a vállát Rhonda. – Ha ezt az ócska lebujt be akarnák zárni, már réges-régen megtehették volna. A hadnagytól kezdve a sorban a legutolsó emberig mindenki tudja, hogy mi folyik itt. Hébe-hóba még melldísz nélkül is táncolunk. A kutya sem törődik velünk. Lehet, hogy maga is

ezért jött ide, felügyelő – kérdezte sokat sejtetően a lány –, hogy ki ne maradjon a jóból? – Nem vagyok zsaru – jelentette ki Hawes –, és az sem érdekel, ha meztelen seggel táncol, és közben megiszik egy teli rekesz Coca-Colát. Rhondából hirtelen kislányos nevetés tört elő. A vidámság megváltoztatta az arcát, egy pillanatig elképzelhette az ember, milyen lehetett, amikor még fiatal volt, és ártatlan. Aztán abbamaradt a nevetés, a múltat idéző kép is vele illant. – Köszönöm, édesem – szólt oda a pincérnek, majd felemelte a poharát, és Hawes felé fordult. – Végül is ha nem zsaru, hát nem zsaru. A franc törődik vele! – Egészségére! – mondta Hawes. – Egészségére! – mondta a lány is, és mindketten ittak. – De ha nem rendőr, akkor mit akar tőlem? – Maga egy csinos nő – mondta Hawes. – Hahaha! – gúnyolódott a lány. – Biztos vagyok benne, hogy ezt maga is tudja – folytatta, miközben a tekintete lejjebb siklott, és megpihent legelészve a lány duzzadó, csillagdíszes mellén. – Hahaha! – hangzott újra az erőltetett nevetés. – Láttam, az előbb is beszélgetett egy fickóval. Biztos vagyok benne, ő... – Igen? Látott? – Persze. – Szóval figyelt engem, mi? – Persze. És a fejemet rá, nem a Coca-Cola-árakról akart magával beszélgetni ő sem. – Honnan tudja, hogy miről akart beszélgetni velem? – Nem tudom. Csak azt mondtam, hogy egy ilyen csinos nő, mint maga... – Hahaha... – Nyilván rengeteg férfi érdeklődik maga iránt. Miért lepődik meg azon, hogy én is érdeklődöm? Egyszerűen erről van szó – mondta Hawes, és megvonta a vállát. – Belevaló fickó maga – jelentette ki Rhonda. – Igazán kár! – Micsoda? – Az, hogy zsaru. – Hányszor mondjam még, hogy... – Maga zsaru! – szakította félbe a nő. – Nem tudom, mi után szaglászik, de valami azt súgja nekem, hogy kopjak le gyorsan. Akármi is, csak bajt hoz rám. – Éjjeliőr vagyok – erősködött Hawes. – Persze, én meg a Greta Garbo! – replikázott a lány. – Magába öntötte a maradék italát, és megkérdezte: – A pincért elintézi, ugye? – aztán

felemelkedett az asztal mellől, megtermett fenekén majd szétrepedt a feszes, lila színű rövidnadrág. Hawes kifizette az italokat, és maga is távozott.

Szombaton reggel, miközben az Elliot szeméttárolójában talált tornacipő laborvizsgálati eredményét várta, Carella elhatározta, hogy rutinellenőrzést végez a környék három kórházában, és megtudakolja, kezeltek-e Sanford Elliot nevű férfit Achilles-ín-szakadással, és ha igen, mikor történt az eset. Hogy a környék valamennyi magánorvosát felhívja, az természetesen szóba sem jöhetett, ezért ha egyik kórházzal sem jut semmire, akkor a nyomozásnak ezt a szálát nyugodtan elejtheti. De az élet néha csodákat produkál. Április 24-én, szombaton, amikor Carella a második számba vehető kórházat hívta, Fortuna istenasszony mellé szegődött. A Buenavista Kórház ügyeletes orvosa aznap a japán származású dr. Yukio Watanabe volt. Közölte Carellával, hogy e pillanatban viszonylagos nyugalom uralkodik az osztályon, ezért utána tud nézni a felvételi naplóban a kért adatoknak, bezzeg ha egy órával korábban hívta volna őket Carella, gyors és egyértelmű elutasításban kellett volna részesítenie, mert a gyorsforgalmi úton három autó egymásba futott, és az osztály tele volt a baleset sérültjeivel. – Az életében nem látott még annyi vért – mondta Watanabe, Carella érzése szerint kéjes lelkesültség volt a hangjában. – Szóval, mikor is történt az eset? Itt van előttem a felvételi napló. – Valamikor nyolcadika és tizenötödike között – felelte Carella. – Ebben a hónapban? – Igen. – Oké, akkor nézzük! Mit is mondott, hogy hívták az illetőt? – Sanford Elliot. Hosszú csend következett, Carella várt. – Itt vagyok, nézem a naplót – mondta Watanabe. – Azt mondja, hogy ínszalagszakadás? – Pontosan. – Eddig semmi ilyesmi nincs. – Hol tart? – Tizenegyedikénél – válaszolt Watanabe, majd ismét hosszú csend következett. Carella várt. – Semmi – mondta végül Watanabe. – Biztos, hogy akkor történt? – Megtenné, hogy egy kicsit tovább is lapozna? – Meddig nézzem? – A következő hetet is, ha van még ideje. – Amíg be nem hoznak valakit szétvert fejjel, addig van időm – nevetett Watanabe. – Oké, folytassuk! Sanford Elliot a neve, ugye?

– Igen. Az orvos elhallgatott. Carella még azt is hallotta, ahogy lapoz a naplóban. – Sanford Elliot, itt van! – kiáltott fel Watanabe. – Mikor ment be? – Hétfőn reggel. Április tizenkilencedikén. – Hány órakor? – Hét óra után tíz perccel. Dr. Goldstein látta el. – Watanabe megállt egy pillanatra, aztán folytatta: – Mintha azt mondta volna, hogy ínszalagszakadása volt. – Miért, nem az volt neki? – A napló szerint nem. Harmadfokú égési sebekkel kezelték. Megégett a lábfeje, bokája és bal lábának vádlija. – Értem – mormogta Carella. – Tudtam segíteni valamit? – Pillanatnyilag csak összezavar a dolog. De mindenesetre köszönöm. – Semmi gond – felelte Watanabe, és lerakta a kagylót. Carella némán bámulta a telefont. Mindig jó ötletnek tűnt bámulni a telefont, amikor az embernek egy árva gondolata se támadt. Van valami elementárisan megnyugtató abban, hogy a telefon csupán egy élettelen tárgy, amíg meg nem csörren. Carella alig várta, hogy megszólaljon. Ehelyett azonban Miscolo lépett be a reggeli postával.

A hölgy kétségtelenül elragadó volt, de hogy kicsoda valójában, azt senki sem tudta. Csupán a foglalkozása nem képezhette vita tárgyát. A képről a némafilmek egyik sztárja tekintett rájuk. A némafilmek színészeinek

tekintetében van valami egészen különös, amiről azonnal felismerhetőek, még akkor is, ha az ember soha életében nem látott egyetlen ilyen filmet sem. A fényképet vizsgáló nyomozók közül egyik sem volt olyan korú, hogy láthatták volna a hölgy bármelyik filmjét, de abban egy percig sem kételkedtek, hogy színésznő volt, régi idők nagy nevei után kutattak emlékezetükben, és minden igyekezetükkel azonosítani próbálták a képen látható arc tulajdonosát azoknak az időnként megjelenő régi fotóknak valamelyikével, amelyek Mi történt velük azóta? aláírással szoktak megjelenni a lapokban. – Nem Glória Swanson? – kérdezte Hawes. – Nem. Glória Swansont megismerném – közölte Meyer. – Tuti, hogy nem ő az. – Dolores Del Rio? – folytatta Hawes. – Nem. Dolores Del Rio egy szexbomba volt – mondta Carella –, sőt még most is az. Múlt hónapban láttam róla egy nemrégen készült képet. – Mi bajod van ezzel a nővel?! – csattant fel Meyer. – Szerintem ez a nő is szexbomba. – Nem gondoljátok, hogy ez Norma Talmadge? – kérdezte Hawes. – Norma Talmadge? Az meg kicsoda? – kérdezte Kling. – Mit keres itt köztünk ez a csecsemő? – kérdezte Meyer. – Csak arra voltam kíváncsi, hogy ki az a Norma Talmadge! – És ha azt mondanám, hogy Marion Davies? – Á, nem hiszem – vélekedett Carella. – És ki az a Marion Davies? – kérdezte újból Kling, erre Meyer már csak a fejét csóválta. – Janet Gaynor? – próbálkozott Hawes. – Nem. – Pola Negri? – Ismerem Pola Negrit! – kiáltott fel Kling. – Ő a híres Démon. – Theda Bara volt a Démon! – torkolta le Meyer. – Jaaa! – Dolores Costello? – Nem, nem hiszem. – Mae Murray? – Nem. Ebben a pillanatban megcsörrent a telefon. Hawes felemelte a kagylót. – 87. körzet – mondta –, itt Hawes nyomozó. – Egy pillanatig figyelmesen hallgatott, aztán újra megszólalt: – Tartsa a vonalat, legyen szíves! Azt hiszem, Carellára tartozik az ügy – azzal átnyújtotta a kagylót Carellának. – A laborosok. Kész a jelentés a tornacipőről.

Ahogy Carella bepillantott Sanford Elliot üzletének kirakatablakán, két motoros srác társaságában láthatta a szobrászt. Az egyik Yank volt, a szivarozó nehézfiú, akivel kedden beszélt már. Yank le-fel járt az üzletben, a szobrokat nézegette, anélkül hogy különösebb figyelmet fordított volna Elliotra, a másik motoros viszont úgy rázta a mutatóujját Elliot orra előtt, akár a kerületi ügyész egy szabálysértési tárgyaláson. Elliot a mankóira támaszkodva komoran hallgatta őket, csak a fejével biccentett néha. Végül aztán a másik motoros sarkon fordult, és Yank vállát megveregetve kifelé indult az üzletből. Carella hirtelen beugrott a szomszéd kapualjba. Ahogy elhaladtak mellette, gyors pillantást vetett Yank társára – alacsony termetű izompacsirta volt, arca himlőhelyes, és olyan himbálódzó testmozgással közlekedett, akár egy matróz, dzsekije elején nyomtatott név díszelgett: Ox. Ahogy elsétáltak előtte, Carella hallotta Yank kirobbanó röhögését. Várt néhány pillanatig, aztán kilépett a kapualjból, és bement Elliot üzletébe. – Látja, vannak még művészetkedvelő emberek – mondta. – Legalább vásároltak valamit? – Nem. – Akkor mit akartak? – Maga mit akar? – kérdezte Elliot. – Mindössze választ néhány dologra – mondta Carella. – Szerintem már minden kérdésére válaszoltam. – Csakhogy én még nem tettem fel minden kérdésemet. – Jobban tenné, ha előbb felvilágosítana a jogaimról. – Ez csak amolyan helyszíni szemle, senki sem szándékozik letartóztatni vagy őrizetbe venni, úgyhogy legyen szíves, ne papoljon itt nekem semmiféle jogról! Senki sem akarja megsérteni a jogait. Mindössze van néhány egyszerű kérdésem, amelyre ugyanolyan egyszerű választ akarok kapni. Kapiskálja már a dolgot, Elliot? Én itt egy gyilkossági ügyben nyomozok. – Semmiféle gyilkosságról nincs tudomásom. – A tornacipőjét a tett színhelyén találtuk meg. – Ki mondja ezt? – Én mondom. És a rendőrségi laboratórium is mondja. Hogy került oda a cipője, Elliot? – Fogalmam sincs róla. Én már két héttel ezelőtt kidobtam azt a pár tornacipőt. Az egyiket valaki nyilván kiszedte a szeméttárolóból. – Amikor tegnap megtaláltam azt a fél tornacipőt a szemétben, azt állította, hogy sohasem látta azelőtt. A két állítás ellentmond egymásnak, Elliot. Azonkívül nem dobhatta ki két héttel ezelőtt, mert két napja láttam a lábán az egyiket. Nos, erre mit lép? Gyónni kezd végre nekem, vagy inkább tegyünk egy kirándulást a rendőrségre? – Miért mennék be magával? Talán gyilkossággal vádol?

– Még az is előfordulhat. – Nem hinném, hogy ezt megteheti – mondta Elliot. – Bár nem vagyok ügyvéd, de annyit tudok, hogy ehhez nem elég az a tornacipő, amit azon az istenverte, elhagyott épületben talált... – Honnan tudja, hogy hol találtuk a tornacipőt? – A lapokban olvastam a gyilkosságról. – És honnan tudja, hogy éppen melyik gyilkosság ügyében nyomozok? – Megmutatta a képet, nem? Nem kell lángésznek lenni ahhoz, hogy az ember kapcsolatba hozza az újságban olvasott... – Szedelőzködjön, Elliot! Beviszem a rendőrségre. – Nem tartóztathat le! Hogy az ördögbe gondolja ezt, viccel?! Semmi jogalapja rá, hogy bevigyen! – Nincs? – kérdezte Carella. Hát akkor nézzük a választékot, néhány passzus a büntető törvénykönyv ügyrendjéből: “... Rendőrtiszt előzetes engedély nélkül is letartóztathat bármely személyt, ha alapos gyanú merül fel, hogy bűntény történt, és az illető személy gyanúsítható a tett elkövetésével...” – A jogalap egy tornacipő?! – vágott közbe Elliot. –...akkor is, ha a későbbiek folyamán kiderül – folytatta Carella –, hogy nem történt bűntény, vagy a letartóztatott személy nem vádolható az elkövetésével.” így már jó, Elliot? Tudom, hogy április tizennyolcadikán éjjel bűntény történt, valamint birtokomban van egy ruházati cikk, amelyet a tetthelyen találtunk, és amely a maga tulajdona, mindezek alapján elég meggyőzőnek tűnik az a feltételezés, hogy a bűntett elkövetése előtt vagy utána ott tartózkodott. Úgy vélem, ez elég jogalap a letartóztatásához. Egyébként elmondaná, hogyan ficamította ki a bokáját? Vagy esetleg Achilles-ín-szakadást szenvedett? – Kificamítottam a bokámat. – Elmondaná, hogy történt? Vagy csak az őrszobán hajlandó ezt a kérdést megtárgyalni velünk? – Semmiről sem óhajtok beszélni magával. Ha bevisz az őrszobába, akkor kénytelen lesz felvilágosítani a jogaimról. Ha ez megtörtént, ígérhetem, semmilyen kérdésre nem leszek hajlandó válaszolni... – Szerintem ezen majd ráérünk tanakodni akkor, ha ott leszünk. – Csak az idejét vesztegeti, Carella, tudja ezt maga nagyon jól. A két férfi farkasszemet nézett egymással. Elliot szája sarkán gőgös mosoly ült, szeme helykén, kihívóan villant a nyomozó felé. Jobb meggyőződése ellenére Carella felvette a felé dobott kesztyűt. – A maga bokája nincs kificamodva – mondta. – A Buenavista Kórház felvételi naplója szerint harmadfokú égési sebekkel kezelték, április tizenkilencedikén, a gyilkosságot követő reggelen. – Soha életemben nem jártam a Buenavista Kórházban. – Akkor valaki városszerte használja a maga nevét, Elliot.

– Előfordulhat... – Hajlandó leszedni a kötést, és megmutatni nekem önként a lábát? – Nem. – El kell mennem egy előállítási parancsért? – Igen. Felőlem akár már indulhat is, hogy beszerezze. – Az egyik szobában parázsnyomokat találtunk... – Menjen, és hozza azt az előállítási parancsot! Részemről befejeztük a társalgást. – Ugye ott történt a balesete, Elliot? Ott égett meg a lába? – Nincs több mondanivalóm a maga számára. – Oké, akkor magára vessen! – mondta Carella ingerülten, és megragadta a kilincset. – Visszajövök még! – szólt vissza fenyegetően. Becsapta maga mögött az ajtót, kiment az utcára, semmivel sem tudott többet, mint akkor, amikor belépett az üzletbe. Három kétségbevonhatatlan tény szolgált bizonyítékul, de sajnos ez nem volt elég a letartóztatáshoz. Abban a házban minden kétséget kizáróan Elliot tornacipőjét találták meg. A szoba sarkában hevert ott, ahol az elhamvadt tűz maradványait felfedezték. Elliotot pedig április tizenkilencedikén, a gyilkosságot követő reggelen égési sebekkel kezelték. Carella abban reménykedett, hogy e három magáért beszélő tény hallatán Elliot elbizonytalanodik, és önként vallomást tesz, vagy legalábbis kikottyant valami olyat, ami a nyomozást továbblendítheti. De Elliot nem dőlt be a trükknek. A jelenleg rendelkezésre álló bizonyíték alapján a bíróság pillanatok alatt elejtené a vádat. S mi több, Elliot jogait szigorú törvények biztosítják; ha letartóztatnák, figyelmeztetniük kell erre, hogy semmi olyat nem köteles mondani, ami terhelő bizonyítékként felhasználható ellene, és nem vitás, hogy csak az ügyvéd jelenlétében lenne hajlandó válaszolni a kérdésekre. Ha pedig egyszer egy ügyvéd beteszi a lábát az őrszobába, gondolkodás nélkül azt fogja tanácsolni Elliotnak, hogy hallgasson, és akkor vissza jutnak oda, ahonnan elindultak, hiszen a gyilkosság vádja olyan bizonyítékon alapul, mely csak valószínűsíti, de nem bizonyítja a gyanúsított jelenlétét a bűntény színhelyén. Carella odasietett a kocsijához. Csak egy dologban volt teljesen biztos: ha Sanford Elliot valóban semmit sem tudott arról, ami április 18-án éjszaka a North Harrison 433-ban az ötödik emeleten történt, akkor készségesen és őszintén válaszolt volna minden kérdésre. De nem válaszolt se készségesen, se őszintén, csak hazudott, mint a vízfolyás. Erről jutott eszébe Carellának a kis törékeny teremtés, hosszú barna hajával, riadt barna szemével, angyalarcával, Mary Margaret Ryan, aki éppen olyan bájos, mint amilyen egy elsőáldozó kislány, aki a gyóntatószék rejtett homályában veti magára a keresztet. Mary Margaret Ryan, áldassék a lelke, azt vallotta Carellának, hogy Elliot és ő hétfőn a késő esti órákban érkeztek vissza

Bostonból. Elliot lábát viszont hétfőn reggel kezelték a Buenavista Kórházban. Ez tehát azt jelenti, hogy Mary Margaretnek bizony lesz mit könnyítenie a lelkén, ha legközelebb a gyóntatójával találkozik. Ugyanakkor Carella azt is észrevette, hogy Mary Margaret, ez a törékeny kis teremtés mennyire félt. Úgy döntött, a pokolba is, nem ártana egy kicsit jobban ráijeszteni. Becsapta a kocsija ajtaját, beindította a motort, és gázt adott. A baj ott kezdődött, hogy Kling nem tudta róla levenni a szemét. Pontosan hat órakor találkozott Augustával, s bár a lány előre figyelmeztette, hogy rettenetesen fog kinézni az egész napi fotózás után, szemernyit sem volt kevésbé ragyogó, mint bármikor. Vörös haja még nedves volt (bevallotta, hogy villámgyorsan letusolt Jerry Bloom műtermének fürdőszobájában), amikor kijött Klinghez a várószobába, nyújtotta a kezét, aztán az arcát is csókra kínálta, ezt a mozdulatot Kling illetlenül későn vette észre. A lány arca bársonyos volt, és hűvös, festéknek nyoma sem látszott rajta, csupán a szemhéját festette halványzöldre, és egy vékony barna csíkot húzott a szempillája fölé. Haját simán hátrafésülte, választék nélkül omlott a vállára. Kék farmert, szandált viselt, csíkos dzsörzétrikója alatt nem hordott melltartót. Kék bőrtáskája a jobb vállán lógott, de azonnal áttette a másikra, hogy jobb kezével a férfiba karolhasson. – Régóta vársz? – kérdezte. – Nem, épp az imént érkeztem. – Valami baj van? – Nem. Mi lenne? – Valahogy olyan furcsán nézel rám. – Nem, dehogy. Minden a legnagyobb rendben van. De Kling nem tudta róla levenni a szemét. A Bullitt című filmre mentek el, amit Kling látott már korábban, de Augusta ragaszkodott hozzá, hogy egy valódi rendőr társaságában szeretné megnézni a filmet. Kling szégyellte bevallani, hogy valódi rendőr ide, valódi rendőr oda, amikor először látta a filmet, még azt sem fogta fel igazán, mi az ördög történt a vásznon. Amikor kijött a moziból, hálás volt a sorsnak, hogy nem ő az a zsaru, akire kiosztottak egy ilyen ügyet, egyrészt azért, mert halvány gőze se lett volna, hogy miként kezdjen a szálak kibogozásához, másrészt, mert a sok őrült autóshajszától elszédült volna. Ezúttal sem tudott meg sokkal többet a filmről, ebben azonban nem a fondorlatos indítékok vagy a bonyolult cselszövések akadályozták meg. A meztelen igazság az volt, hogy nem nézte a filmet, Augustát nézte helyette. Sötét volt már, amikor kijöttek a moziból az utcára. Egy ideig csendben sétáltak egymás mellett, végül aztán Augusta megszólalt: – Ide figyelj, azt hiszem, jobban tennénk, ha néhány dolgot tisztáznánk.

– Éspedig? – kérdezte ijedten Kling, attól tartva, hogy a lány most közli majd vele, hogy férje van, vagy menyasszony, de legalábbis hogy együtt él valamelyik nagy fejű fotóssal. – Tudom, hogy szép vagyok – kezdte a lány. – Micsoda? – Bert – folytatta Augusta –, fotómodell vagyok, és azért fizetnek, hogy szép legyek. Nagyon idegesít, ha szüntelenül így bámulsz rám. – Oké. Majd nem bámulok... – Ne, kérlek, hadd fejezzem be! – Azt gondoltam, már befejezted. – Még nem. Ezt végleg tisztázni akarom. – Tisztáztuk. Most már mindketten tudjuk, hogy gyönyörű vagy. – Eltűnődött egy pillanatig, aztán hozzátette: – Azonkívül még szerény is. – Ó, egek! – fakadt ki a lány. – Én próbálok normális hangot megütni, te pedig... – Sajnálom, nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni. De hát az igazság az... – Igen, mi van az igazsággal? – érdeklődött Augusta. – Akkor talán kezdjük az igazsággal, oké? – Az az igazság, hogy soha életemben nem jártam még olyan gyönyörű lánnyal, mint te vagy. Ez az igazság. Képtelen vagyok nem bámulni rád. Úgyhogy ezentúl is bámulni foglak. Tessék, ez az igazság. – Nos, majd megszokod, hogy ne bámulj szüntelen. – Miért? – Mert szerintem te is szép vagy – felelte Augusta –, és a viszonyunk maga lenne a pokol, ha egész nap csak ülnénk, bámulnánk, és gyönyörködnénk egymásban. Majd megtorpant a járda közepén. Kling tekintetével simogatta az arcát, és remélte, hogy a lány felismeri, hogy ez nem ugyanaz, mint mikor bámul rá. – Úgy gondolom, mi még sokszor látjuk egymást – mondta a lány. – És szeretném hinni, hogy mindig ilyen izgatott leszek tőle, mint most. A torkomban ver a szívem, tudod? – Igen, remélem, hogy tudom – felelte Kling, és elmosolyodott. – Minden rendben van? – Rendben. – Akkor együnk valamit! – mondta a lány. – Éhes vagyok, mint a farkas. Peter Byrnes nyomozó hadnagy volt személyesen, aki azonosította a némafilmek sztárjáról készült fotómásolatot. A dolog magától értetődő, hiszen ő volt a nyomozócsoport legidősebb tagja. – Ez Vilma Banky – közölte.

– Biztos? – kérdezte Meyer. – Halálbiztos. Láttam őt a Kijózanodás című filmben, és a Két szeretőben is, ahol Ronald Colmannal játszott együtt. – Byrnes megköszörülte a torkát. – Persze, akkoriban kissrác voltam még. – Persze – helyeselt Meyer. – Banky – szólalt meg Hawes. – Nem lehet ennyire banális! – Ezt meg hogy érti? – kérdezte Byrnes. – Csak nem azt akarja közölni velünk, hogy egy bankról van szó? – A fejemet rá, hogy azt! – kiáltotta Meyer. – Hát persze hogy azt! – Átok ül rajtam – sóhajtott Byrnes –, Meyer, tegye a táblára, a többi kép mellé, legyen szíves! Nézzük meg, mire juthatnánk velük. – Figyelte, ahogy Meyer feltűzte a képet a sor végére. Két Hoover, két Washington, két japán Zero repülőgép és most Miss Banky is odakerült melléjük. – Idáig rendben van, most pedig kezdődhet a kitalálósdi – mondta. – Banky az vezetéknév – kezdte Hawes. – Próbáljuk összerakni a vezetékneveket. – Aha! – helyeselt Meyer. – És nincs kizárva, hogy megtudjuk a bank nevét. – Nagyszerű. – Hoover Washington Zero Bank – mondta Byrnes. – Ez aztán a bank! – Próbálkozzunk a keresztnevekkel! – indítványozta Hawes. – John George Japán Bank – folytatta Byrnes. – Még rosszabb. A férfiak nézegették a fotómásolatokat, aztán tanácstalanul egymásra pillantgattak. – Figyeljetek csak, ne úgy csináljuk, hogy... – Nagyszerű, mondd! – Nem annyira agyafúrt ez a pali. Ha ő kitalálta, nekünk is rá kell jönnünk. – Így igaz. – Lehet, hogy nem a vezetéknevekről van szó, és nem is a keresztnevekről. – Akkor meg miről? – kérdezte Byrnes. – Azt nem tudom! – sóhajtott Hawes. – Mellesleg Cotton, az emberünk nagyon is agyafúrt – mondta Meyer. – Bizony az – helyeselt Byrnes is. A férfiak ismét a képeket tanulmányozták. – J. Edgar Hoover – kezdte Hawes. – Eddig jó. – Az FBI főnöke. – Eddig jó. – George Washington. – Helyes. Helyes. – A Haza Atyja.

– Ettől egy tapodtat sem jutunk előre – szólt közbe Byrnes. – Zero – folytatta Meyer. – Nem vitás – közölte Byrnes. – Nyomás, kezdjük az egészet elölről! – javasolta Hawes. – Elsőként Hoover képét kaptuk meg, igaz? – Igen. – Azután jött Washington és a Zero – mondta Meyer. – Rendben van, asszociáljunk! – Mit? – Kezdjük a szabad asszociációt! Mi jut eszetekbe, ha azt mondom, Washington? – Főparancsnok. – Elnök. – Martha. – Mount Vernon. – Főváros. – Az állam. – Pörgessük vissza! Főparancsnok. – Polgárháború. – Valley Forge. – Delaware. – Cseresznyefa – közölte Meyer. – Cseresznyefa? – Kidöntött egyszer egy cseresznyefát, nem? – Mit szóltok, ha azt mondom, hogy “elnök”? Ebből mit lehet kihozni? – Államfő. – Főparancsnok. – Nem jutunk előbbre! – szólt közbe Byrnes. – Mi van Hooverrel? – FBI. – Szövetségi Nyomozó... – Szövetségi! – kiáltott fel Hawes, és csettintett az ujjával. – A Szövetségi Bank. – Igen – bólintott Byrnes, a többiek elhallgattak. – A washingtoni Szövetségi Bank? – Akkor miért minket buzerál vele? – Mi a helyzet a Zéróval? – Hagyjuk a Zérót! Térjünk vissza Washingtonhoz! – Ne, várjatok egy kicsit, hátha mégis fontos a Zero! – Milyen szempontból? – Nem tudom.

– Akkor próbáljuk meg! Zero. – Semmi. – Libatojás. – Zed. – Zed? – Angliában nem úgy ejtik ki a z betűt. – Ez lenne a Zero? Nem hiszem. – Zero, Zero... – Zero, egy, kettő, három, négy... – Love – szólt közbe Meyer. – Love? – Love game a teniszben. – Kezdjük újra Washingtonnál! – Biztosan a washingtoni Szövetségi Bankról van szó – vélte Byrnes. – Akkor miért küldte el Washington képét? Ha a helyet akarja tudatni velünk... – A bank is egy hely, nem? – Igen, de akkor egyszerűbb lett volna, ha a Fehér Ház vagy a Kongresszus épületének képét küldi el, vagy esetleg a... – Ki állította, hogy könnyíteni akar a dolgunkon? – Jó, akkor nézzük, mire jutottunk, oké? Szövetség Washington Zero Bank. – Ugyan már, Cotton, ennek így semmi értelme nincs! – Tudom, hogy nincs, de ez a küldemények érkezési sorrendje, úgyhogy talán... – Honnan veszed, hogy kell lenni a dologban valami rendszernek? – A bank érkezett utoljára, igaz? – Igen, de... – Ezért tettem az utolsó helyre. – Hoover érkezett elsőként – mondta Meyer. – Akkor mi van? – Ezért van ott, ahol van, az első helyen. – Szövetségi Washington Zero Bank. Még így sincs sok értelme. – Feltételezzük, hogy a Zero semmit sem jelent. Szó szoros értelemben vett nulla. Tételezzük fel, hogy a nullát töröltük. – Próbáljuk meg! – Szövetségi Washington Bank. – Ezt mondtam én is – jelentette ki Byrnes –, a Szövetségi Bankról van szó, Washingtonban. – Ha a bank Washingtonban van, mi a fenét akar tőlünk? – Washington – kezdte újra Hawes. – Kezdjük elölről! – javasolta Meyer. – Washington.

– Elnök? – Szövetségi Elnöki Bank? – Nem, nem. – Általános Bank? – Szövetségi Általános Bank? – Szövetségi Martha Bank? – A pokolba is, milyen beosztása volt a főparancsnokság és az Egyesült Államok első elnökévé való kinevezése között... – Első Szövetségi Bank – szólalt meg Meyer. – Micsoda? – Első elnök, vagyis az Első istenverte Szövetségi Bank! – Ez az! – kiáltott fel Byrnes. – Ez lesz a megoldás. – Első Szövetségi Bank – közölte Meyer, és vigyorogni kezdett. – Ide azt a telefonkönyvet! – lelkendezett Byrnes. Természetesen mindannyian rettenetesen büszkék voltak magukra és arra, hogy ezzel a deduktív módszerrel sikerült világosságot gyújtani az agyukban. Úgy gondolták, végre tudják a bank nevét, és tudják a tervezett betörés pontos idejét is. Jókedvűen lapozták a sárga telefonkönyv lapjait, miközben abban bizakodtak, hogy a többi már gyerekjáték lesz. Csak az Isola kerületben huszonegy Első Szövetségi Bank-fiók létezett, de egyik sem tartozott a 87. körzet hatáskörébe. Tizenhét hasonló nevű fiók volt Calm's Pointban. Kilenc a Riverheaden, tizenkettő a Majesta kerületben és kettő a bethtowni negyedben, ez összesen hatvanegy bank. Néha bizony nem igazán jó dolog egy ilyen világvárosban dolgozni.

Vasárnap van. Vess egy pillantást erre a városra! Hogyan is gyűlölhetnéd ezt a cédát? Öt, egymástól idegen városnegyedből áll, mintha egy közös határon belül külön ország lenne mindegyik, és csakugyan, sok isolai lakó otthonosabban érzi magát Anglia vagy Franciaország utcáin, mint a folyó túlsó oldalán, a kőhajításnyira fekvő Bethtownban. Az Ő szülöttei még beszélni se tudnak egy nyelven. Nincs abban meglepő, hogy a Calm's Point-i kiejtés olyan érthetetlennek hangzik, mint egy walesi ember beszéde. Hogyan is gyűlölhetnéd ezt a tisztátalan boszorkányt? Ő csupa fal, igaz. Ő épületeket emel, olyanokat, mint a katonai erődítmények, amelyeket védekezésre szántak a régóta rászedett és kipusztulásra ítélt indián lakosság ellen. Még az eget is eltakarja. Megfoszt saját folyójának látványától. (Talán soha az emberiség történetében nem volt még egy város, amely ennyire nem törődött vizeinek szépségével, vagy ilyen közönyösen bánt velük. Ha voltak folyó-szeretői, bizonyára megcsalták.) Arra kényszerít, hogy minden pillanatban őt lásd a réseken át az utcák hosszú kanyonjaiban, itt egy darab víztükör, ott egy darabka égbolt, soha nem a teljes arca, mindig falak közé szorítva, zárva, hát hogyan is gyűlölhetnéd őt, ezt a füsttől fekete hajú, kacér boszorkányt? Ő harsány és közönséges, harisnyáján leszaladtak a szemek, tűsarkai megkoptak (pár kedves szó vagy akár egy bizalmas pillantás elég, hogy lefektesd ezt a hölgyet, mert ő hálás a figyelemért, mindenkor kész örömet szerezni, és alig várja, hogy bizonyíthassa, ő sem rosszabb senkinél). Rohadt egy lármát produkál. Rúzzsal bemázolt arca maga a szemérmetlen kihívás. Egyforma fesztelenséggel veszi fel vagy veszi le a szoknyáját, horkan, böffent, felkínálja magát, nagyokat ereget, csetlik-botlik, elbukik, közönséges, hitvány, alattomos, veszélyes, számító, esendő, ostoba, konok, okos és szűkmarkú, de mégsem lehet gyűlölni őt, mert amikor kilép a gáz, a veríték, a füst, a fű, a bor, a virág, az étel, a por és a halál szagát árasztó zuhany alól (soha nem törődik a szennyezettség magas szintjével), úgy viseli magán ezt a förtelmes bűzt, mint a legdrágább illatszert. Ha városban születtél, és városban nőttél fel, ismerned kell ezt a szagot, és nem szabadulhatsz tőle. Nem a kisvárosok, települések és falvak szaga ez, amelyek csupán tetszelegnek a város pózában, de hogy valóban városok lennének, azt saját, ostoba lakóikon kívül senkivel nem sikerül elhitetniük. Van a világon fél tucat igazi város, ez itt közülük az egyik, és lehetetlen gyűlölni őt, amikor visszafojtott, lányos kuncogással közeledik feléd, majd szétpukkan bolondos arca, ahogy felbugyog torkán kamaszkorából

magába rejtett jókedve. (Ha képtelen vagy megszemélyesíteni egy várost, akkor nem is éltél benne igazán. Ha képtelen vagy romantikus és szentimentális gondolatokat táplálni iránta, idegen maradtál benne, annak ellenére, hogy elsajátítottad a nyelvét. Próbáld ki Philadelphiát, az tetszeni fog.) Hogy megérts egy igazi várost, közel kell engedni magadhoz, vagy kár mindenért. Magadba kell lélegezned őt. Vess egy pillantást erre a városra! Hogyan is gyűlölhetnéd ezt a cédát? A vasárnapi képregényt már elolvasta, csend van körülötte a lakásban. A negyvenhét éves, trikót, vászonnadrágot és házi papucsot viselő fekete férfi egy kényelmes karosszékben ül. Vékonydongájú ember, sovány arcához képest valószínűtlenül nagyok barna szemei, ettől mindig riadtnak vagy meglepettnek látszik. A ház külső falán húzódó tűzoltólétra körül lágy szellő fújdogál, ott guggol a férfi nyolcéves kislánya, házi feladat gyanánt hajnalkapalántát ültet egy sajtosdobozba. A nap enyhe sugarai eszébe juttatják a férfinak, hogy közeleg a nyár. Összerezzen. Hirtelen izgatottság fogja el, nem tudja pontosan, miért. A felesége átugrott a szomszédasszonyhoz, elhagyatottnak érzi magát, és azon kezd el tűnődni, miért nem neki készíti az ebédet, ahelyett hogy a szomszédban pletykál, mikor neki korog a gyomra az éhségtől, és ráadásul a nyár is közeledik. Feltápászkodik a karosszékből, és századszor is megállapítja, hogy szétfoszlott rajta a kárpit, és kilátszik a bele. Felsóhajt. Aztán ismét azon tűnődik, mitől ilyen zaklatott. A műanyag borítású padlóra pillant. Mintáit elkoptatták az évek, elő-előtűnik a barnásvörös aljzat, hová lettek élénk színei, tűnődik. Aztán arra gondol, hogy visszatelepszik a televízió elé, és megnézi a baseball-mérkőzést, de ehhez még túl korai az idő, a meccs majd csak később kezdődik. Nem tudja, mit kezdjen magával. Ráadásul a nyár is közeledik. Ez a férfi nyilvános vécében dolgozik. Az egyik belvárosi hotel vécéjében van egy kis asztala. Az asztalon fehér terítő. A terítőn egy halom papírtörülköző. Fésű és hajkefe. Meg egy kistányér, amelybe a férfi minden munkakezdéskor beletesz négy darab huszonöt centest, abban reménykedve, hogy a borravaló, amit a hugyozó férfiaktól kap, legalább ilyen busás lesz. Télen nem zavarta ez a munka. Megvárta, míg a vendégek kihugyozzák magukat, aztán a kezükbe nyomott egy tiszta papírtörülközőt, lekefélte a kabátjukat, és igyekezett azt a látszatot kelteni, mintha nem várna borravalót. A legtöbbjüktől mégis kapott, csak néhányan nem adtak. Minden este, mikor hazament, az orrában érezte a WC bűzét, és néha, amikor nyugodt álmából felriadt a patkányok neszezésére, és még mindig érezte a bűzt, kiment a fürdőszobába, fürdősót szórt a tenyerébe, vízzel felhígította, és felszippantotta az orrába, de a szagtól csak nem tudott megszabadulni.

Télen nem nagyon zavarta ez a munka. Nyáron azonban a mások vizeletétől bűzlő, levegőtlen kis lukban gyakran eltűnődött, hogy vajon életének hátralévő részét azzal fogja-e tölteni, hogy törülközőket rakosgat, odanyújtja a betérő idegeneknek, lekeféli a kabátjukat, és reménykedve vár a negyeddolláros borravalóra, próbál jókedvűnek látszani, igyekszik nem kimutatni, hogy ezek a negyeddollárosok ott állnak közte és a boldogulás között, ott állnak közte és a maradék emberi méltóságának megőrzése között. Közeledik a nyár. Mogorván áll a nappali szoba közepén, és hallgatja a konyhai vízcsap csöpögését. Tíz perccel később, amikor a felesége belép a lakásba, agyba-főbe veri, azután szorosan magához öleli a testét, zokogva ringatja őt, és még mindig nem érti, mi zaklatta fel ennyire, és hogy miért próbálta megölni az egyetlen lényt a földön, akit szeret. Az áprilisi napsütésben négy pocakos férfi ül a sakkasztalnál az egyetemmel szemben a parkban. Mindegyikük sötét színű kardigánt visel. Ketten sakkoznak, a másik kettő kibicel, a játék így folyik minden vasárnap, és mintha csak négykezest játszanának, a játékosokat és a kibiceket lehetetlen megkülönböztetni egymástól. A fehér srác, aki ott terem a parkban, tizenhét éves. Boldogan vigyorog. Hetykén lépked, mélyeket szippant a friss tavaszi levegőből, végigmustrálja a miniszoknyás lányokat, gyönyörködik a lábukban, keménynek érzi magát, és szilajnak és férfiasnak és erősnek. Amikor a sakkasztal mellé ér, ahol a négy idős férfi elmélyülten gondolkodik, hirtelen megperdül, átnyúl a tábla fölött, és a sakkfigurákat lesöpri a földre. Vigyorogva sétál tovább, az idős férfiak sóhajtanak, felszedik a figurákat a földről, és újra kezdik elölről a játszmát, jóllehet pontosan tudják, hogy a legfontosabb lépést, a mindent eldöntő lépést egyszer és mindenkorra elmulasztották. Tétlenül andalog a délután. Vasárnap van, a város lüktetése ábrándosán békés. A Grover parkot lezárták a forgalom elől, csak a biciklisták kerekeznek a kanyargós ösvényeken a sárgálló aranyesők és a somcserjék között. Egy fiatal lány nevetése csilingel. Hogyan is gyűlölhetnéd ezt a várost, feltáruló néptelen utcáival, amelyek horizonttól horizontig ívelnek.

Egymással szemben ülnek a vendéglő asztalánál. A fiatalabbikon magas nyakú pulóver és kék farmer. Az idősebbiken sötétkék öltöny, fehér ingjének gallérja kigombolva, nem visel nyakkendőt. Fojtott hangon beszélgetnek. – Igazán sajnálom – mondja az öltönyös –, de hát mit tehetnék? – Persze, tudom – feleli a fiatalabbik. – Azt gondoltam... már majdnem megvan az egész, tudod? – Majdnem, az kevés, Ralphie, nincs fű. – Hiszen csak két dolcsi hiányzik mindössze, Jay. – Két dolcsi, az két dolcsi. – Gondoltam, hogy most az egyszer... – Hidd el, ha megtehetném, segítenék, Ralphie, de nem megy. – Úgy terveztem, hogy holnap elugrok látogatóba az anyámhoz, tudod, soha nem enged el üres kézzel. – Menj el hozzá ma! – Hja, el is mennék, de elutazott Sand Spitbe. Él ott néhány ismerősünk. Apám vitte el ma reggel kocsival. – Akkor majd elmész hozzá holnap. És miután meglátogatod, találkozhatunk. – Aha, csak tudod, Jay... kezdek kikészülni, érted? – Az nem frankó, Ralphie. – Persze, figyelj, tudom, nem a te bajod. – Persze hogy nem az enyém. – Tudom, tudom. – Ez ugyanolyan üzlet, mint bármi más. – Persze hogy az, Jay. Mondtam, hogy nem így van? Kértem, hogy lejmre add? Ha nem arról lenne szó, hogy ilyen kevés hiányzik, nem is kérném. – Két dollár azért nem semmi. – Ha idegenekről van szó, akkor nem semmi. De mi elég régóta ismerjük már egymást, nem gondolod, Jay? – Bizony elég régóta. – Mindig jó vevőd voltam, Jay. Ezt te is tudod. – Tudom. – Segíts ki, legalább holnapig, Jay! – Nem tehetem, Ralphy. Egyszerűen nem tehetem. Ha neked megteszem, holnaptól az egész utca rám jár. – Honnan tudnák meg? Én nem szólok egy szót sem. Isten bizony! – Mindennek híre megy. Ralphy, te rendes srác vagy, tiszta szívből mondom. De nem segíthetek. Ha tudtam volna, hogy nincs meg a dohány, hidd el, el sem jövök. Komolyan mondom. – Mindössze két árva dolcsiról van szó.

– Itt két dolcsi, ott két dolcsi, add össze. Kié a kockázat, Ralphie, a tiéd vagy az enyém? – Természetesen a tiéd... de... – És ennek ellenére arra kérsz, hogy adjam oda az árut neked habókra. – Dehogyis. Csak arra kértelek, hogy holnapig adjál, amíg a muteromtól kapok egy kis lét. Ennyi. – Sajnálom. – Jay, hallgass ide! Kértem én bármit is tőled azelőtt? Előfordult egyszer is, hogy dohány nélkül jöttem hozzád? Mondd meg az igazat! – Nem, soha. – Pofáztam egyszer is, amikor szar árut kaptam? – Nono, várjunk egy kicsit, tőlem soha nem kaptál szar árut. Vagy azt állítod, hogy vacakot próbáltam a nyakadba sózni? – Nem, dehogy is. Ki mondta ezt? – Hát nem ezt mondtad az előbb? – Nem, nem. – Akkor meg miről dumálsz? – Arra gondoltam, amikor az egész város tele volt szar áruval. Amikor olyan meleg lett a helyzet. Tavaly júniusban. Emlékszel, múlt júniusban? Amikor alig lehetett hozzájutni még ahhoz a szarhoz is. Arra gondoltam. – Igen. Emlékszem a tavalyi júniusra. – Erre mondtam, hogy soha nem vertem ki a balhét. Amikor rosszul mentek a dolgok. Soha nem balhéztam. – Akkor hát? – Most az egyszer segíts ki, Jay, és... – Nem tudok segíteni, Ralphie. – Jay, nagyon kérlek! – Nem tehetem. – Jay?! – Nem, Ralphie, ezt ne is kérd tőlem! – Holnap megszerzem a pénzt. Esküszöm az Istenre! – Nem. – Elmegyek az anyámhoz holnap... – Nem. – És megszerzem neked a pénzt, oké? Mit szólsz hozzá? – Le kell lépnem, Ralphie. Te meg menj, és látogasd meg az anyádat... – Jay, nagyon kérlek! Jay, kiborulok teljesen. Biztos. Kérlek! – Menj az anyádhoz, és szerezz pénzt... – Jay, könyörgöm! – És azután gyere hozzám. Oké? – Jay!

– Viszlát, Ralphie! Az alkony sietős léptekkel oson a városba, harsány vörös színeivel átveszi az uralmat az égen Calm's Point felett, befészkeli magát a kémények és tornyok közé. Sárga fény gyúl az ablakokban, narancsszínű és kék neonfények villogva futnak körbe-körbe, mintha magukat kergetnék, fényt szórva a házak sötét zugaiba. A közlekedési lámpák is, felbátorodva a gyorsan alászálló sötéttől, vadabbul piroslanak és élénkebben zöldellnek. Színek szeretkeznek az éjszakával. Lehetetlen meggyűlölni ezt a csillogó ékszerdobozt. A járőr nem tudja, mitévő legyen. A nő jajveszékel, bal szeme felett a sebből folyik a vér, a járőr tanácstalan, mit tegyen, a mentőket hívja előbb, vagy menjen fel az emeletre, és tartóztassa le a férfit, aki így helybenhagyta ezt a szerencsétlent. Dilemmáját az őrmester oldja meg, aki épp arra portyázik a járőrkocsival, és kiszáll, odamegy a sápítozó asszonyhoz és járőrhöz, aki meglehetősen bamba arccal hallgatja a szóáradatot. A férje verte így meg, magyarázza az asszony. De nem akarja, hogy őrizetbe vegyék. Nem ez, amit ő vár. Az őrmester tisztában van vele, mi az erőszak, pláne, ha az eredményét is látja, ezért aztán nem különösebben törődik vele, hogy a nő akarja vagy sem az őrizetbe vételt. De ez egy kellemes áprilisi vasárnap este, és ő sokkal szívesebben álldogálna a járdán, és hallgatná az asszonyt (aki egyrészt egész jól néz ki, másrészt a magára kapott ágytakarón kívül csak egy parányi bugyi van rajta), minthogy felmásszon az emeletre letartóztatni azt, aki ilyen csúnyán elintézte ezt a nőt. Az asszony egészen odavan, mert a férje azzal fenyegette, hogy megöli magát. Fejbe csapta egy tejesüveggel, aztán bezárkózott a fürdőszobába, kinyitotta a vízcsapot, és azt üvöltözte, hogy öngyilkos lesz. A nő nem akarja elveszíteni, mert szereti őt. Ezért rohant ki az utcára, mondhatni meztelenül, hogy megkeresse a legközelebbi rendőrt. Aki talán lebeszélheti a férjét az öngyilkosságról. Az őrmester kezdi unni a dolgot. Próbálja megértetni az asszonnyal, hogy ha valaki meg akarja ölni magát, az nem veri nagydobra, hanem nekilát, és habozás nélkül meg is teszi. De a nő csak jajveszékel, egyre jobban folyik a vére, az őrmester pedig úgy dönt, itt az ideje, hogy példát mutasson ennek a fiatal járőrnek. – Nyomás, fiacskám! – mondja, és mindketten elindulnak a ház felé, miközben a járőr, aki a volánnál ül, a rádión beszól, hogy küldjenek ide egy mentőautót. A hölgy szédelegve a kocsi sárhányójára ül. Csak most tudatosodik benne, hogy a szeme fölötti nyílt sebből patakzik a vér, belesápadt a

felfedezésbe. A kocsiban ülő járőrben felmerül a gondolat, hogy az asszony mindjárt elájul, de nem száll ki a kocsiból. A ház harmadik emeletén (a nőtől tudják, hogy a 31. számú lakás) az őrmester erőteljesen megkopogtatja a zárt ajtót, vár, hallgatózik, aztán újra kopog, majd a járőrre pillantva így szól: – Nyomás, fiacskám! Az ajtó kinyílik. A lakásban csend van, csak a fürdőszobából hallatszik a vízcsobogás. – Van itt valaki? – kérdezi az őrmester. Nincs válasz. Megvonja a vállát, és fejével a járőr felé int, aztán odalép a bezárt fürdőszobaajtóhoz. Már a kilincsen a keze, amikor az ajtó feltárul. A férfi meztelen. Kimászott a kádból, amelybe még mindig ömlik a víz, fakófehér bőre nedvesen csillog. A víz mögötte a kádban piroslik. A bal csuklóján átvágta az ütőerét, dől a vére a fehér kőburkolatra, miközben a víz egyre csak csobog mögötte a kádba. Jobb kezében egy törött tejesüveget tart, feltehetően ugyanazt, amellyel fejbe verte a feleségét, és abban a pillanatban, amikor kinyitja a fürdőszoba ajtaját, meglendíti az üveget az őrmester feje felé. Az őrmesternek több dologra kell figyelnie, és ezek közül csak az egyik az a lehetőség, hogy pillanatokon belül megölhetik. Ezenkívül figyelnie kellett arra, hogy megfékezze a meztelen embert, figyelnie kellett, hogy vadonatúj egyenruhája nehogy csurom vér legyen, és figyelnie kellett arra, hogy jó példát mutasson a járőrnek. A férfi csak üvöltözik: – Hagyjanak békén, engedjenek meghalni! – és újra nekiesik az őrmesternek, a törött üveg szilánkos végével. A testes őrmester zihálva, fogcsikorgatva igyekszik elkerülni az ismétlődő rohamokat, próbálja megragadni a férfi karját, próbál kitérni az éles üvegszilánkok útjából, próbálja előhúzni a revolverét, próbálja megtenni mindezeket a dolgokat, miközben a férfi egyfolytában üvöltözik, és kapálódzva csapkod az üveggel, az arca és nyaka felé. Hirtelen rémítő dörrenés hallatszik. A vérző férfiból egy utolsó kiáltás tör elő, és kezéből kihullik az üveg, darabokra törik a kőpadlón. Az őrmester kimeredt szemmel bámulja, ahogy a férfi hátrahanyatlik, és belezuhan a vérpiros vízzel teli fürdőkádba. Az őrmester megtörli verítékcseppes homlokát, megfordul, és a járőrre pillant, akinek a kezében még mindig füstölög a szolgálati fegyver. A fiú szemében iszonyatos kétségbeesés tükröződik. Egyre csak a kádat bámulja, amelyben a férfi lassan a vérvörös víz alá merül. – Jól kezded, fiacskám! – mondja az őrmester. A város álomra hajtja fejét.

Már csak az utcai lámpák fénylenek, sápadt fénybe burkolva az elnéptelenedett járdák kilométereit. A lakóházak ablakai sötétek, kivéve egyetlen fürdőszobát, ahol hirtelen felvillan a fény, aztán az is kialszik. Minden csendes. Végtelenül csendes. Vess egy pillantást erre a városra! Hogyan is gyűlölhetnéd?

Szombat délután óta eredménytelenül vadászott Mary Margaret Ryanra. Próbálkozott a Porter Street-i lakáson is, ezt a címet a lány adta meg, de Henry és Bob közölték, hogy még a környéken se látták, és el sem tudják képzelni, merre kószálhat. A környék valamennyi helyét szemügyre vette, ahol feltételezése szerint a lány előfordulhatott, még Elliot üzletét sem hagyta ki, arra az eshetőségre számítva, hogy a lány valamiért felkeresi a szobrászt. De sehol sem mutatkozott. Most, április huszonhatodikán, hétfő reggel tíz órakor, négy nappal az időpont előtt, amikorra a Süket kilátásba helyezte, hogy ellop 500 000 dollárt az Első Szövetségi Bankból (azt csak az isten tudja, melyikről van szó), Carella végigszimatolta a Rutland Streetet, bizakodva, hogy ráakad az ezüstkrómozású motorbiciklire. Az előző kedden, amikor váltottak néhány szót, Yank azt állította, hogy pár héttel azelőtt vetődött erre a környékre, és hogy az egyik Rutland Street-i lakásban lakik. A címét ugyan nem adta meg, de Carella úgy vélte, könnyű lesz megtalálnia, mert egy akkora valamit, amekkora egy motorbicikli, lehetetlen elrejteni. Nem számított rá, hogy Yank vagy a barátai felvilágosítják majd Mary Margaret Ryan hollétéről; nem olyan fajta lánynak látszott, aki egy ilyen motorosbandához szegődne. De Yank és az a másik Ox nevű motoros ott jártak Elliot üzletében egy nappal azelőtt, szóváltásuk – amelynek Carella is szemtanúja volt az ablaküvegen keresztül – többnek látszott alkalmi beszélgetésnél. Ha kifogytál a helyekből, ahol szimatolhatsz, akkor minden szalmaszálba belekapaszkodsz. Végül is Mary Margaret Ryannak lennie kell valahol, hiszen mindenki van valahol. Tizenöt perces keresgélés után, a Rutland Street 601. számú ház kapualjában, a lépcsőház fémkorlátjához láncolva, három motorbiciklit pillantott meg. Bekopogott a földszint egyetlen lakásának ajtaján, és az ajtót nyitó férfitól megkérdezte, hol laknak a motorok tulajdonosai. – El akarja kapni őket? – kérdezte a férfi. – Melyik lakásban laknak? – A második emeleten, szemben – felelte a férfi. – Szívből remélem, hogy kisöpri innen őket. – Miért? – Mert rohadt egy népség! – mondta, és becsukta az ajtót. Carella felment a második emeletre. Egy rakás barna szemeteszacskó sorakozott a falhoz támasztva. Hallgatózott az ajtónál, hangokat hallott odabentről, bekopogott. Derékig meztelen, szőke férfi nyitott ajtót. Széles vállú, nagydarab férfi, évekig súlyzózhatott, amíg kemény, feszes izmait

ilyenné formálta. Mezítláb volt, kék farmere feszesen rásimult erős combjára, figyelte Carellát, de nem szólt semmit. – Rendőrtiszt vagyok – mondta Carella. – Ox és Yank nevű fiatalembereket keresem. – Miért? – kérdezte a szőke. – Néhány kérdésem lenne hozzájuk. A szőke mustrálgatta egy ideig, aztán megvonta a vállát. – Oké! – mondta, és beengedte a lakásba Carellát. Ox és Yank a konyhaasztal mellett üldögéltek, söröztek. – Nini! – mondta Yank. – Hát ez meg ki? kérdezte Ox. – Egy úr a rendőrségtől – mondta Yank, majd gúnyos, udvariaskodó hangsúllyal hozzátette: – Attól tartok, elfelejtettem a nevét, felügyelő. – Carella nyomozótiszt vagyok. – Carella, persze, Carella. Nos, mit tehetünk önért, Carella felügyelő? – Nem látták véletlenül errefelé Mary Margaret Ryant? – Kit? – Mary Margaret Ryant. – Én nem ismerem – mondta Yank. – És maga? – fordult Carella a másik férfihoz. – Én sem – felelte Ox. – Sőt, még én sem – szólt közbe a szőke. – Körülbelül ilyen magas – mutatta Carella –, hosszú, barna a haja, barna a szeme. – Akkor sem – felelte Yank. – Azért kérdezem, mert... – Nem ismerjük! – vágott közbe Yank. – Azért kérdezem – ismételte Carella –, mert ő az a lány, akiről Elliot a szobrait mintázza, és... – Őt sem ismerem – mondta Yank. – Neeem? – Nem bizony. – Természetesen egyikük sem ismeri, igaz? – Egyikünk sem – erősködött Yank. – Semmi nem jutott eszébe azóta, hogy a képet megmutattam magának? – Semmi sem jutott eszembe – mondta Yank. – Sajnálom. – Vetne egy pillantást erre a képre, Ox? – Melyik képre? – Erre itt – mutatta Carella, és előhúzta jegyzetfüzetéből a fényképet. Belenyomta Ox kezébe, közben figyelte az arcát, figyelte a szemét, a fiú lelke nyugalmát hirtelen felkavarta a látvány. Elliot üzletének kirakatablakán át

Ox valahogy értelmesnek és szókimondó, egyenes embernek látszott, talán mert ujjának fenyegető gesztusai oly félreérthetetlenek voltak. Most azonban, hallván a hangját és látván a tekintetét, Carella hirtelen rádöbbent, hogy ez az ember ravasz, mint a róka. Riasztó volt ez a felfedezés. “Értelmes emberrel bármikor elboldogulok – gondolta Carella. – Inkább ezer Süket, csak az isten óvjon az ilyen alattomos ostobáktól!” – Felismeri? – kérdezte. – Nem – felelte Ox, és az asztalra dobta a képet. – Szombaton beszéltem Sanford Elliottal – folytatta Carella. – Gondoltam, ő esetleg tud segíteni nekem a fénykép alapján. – Felvette a képet, visszatette a jegyzetfüzetébe, azután várt. Ox és Yank hallgattak. – Szóval azt állítják, hogy őt sem ismerik? – Milyen nevet említett az imént? – kérdezte Ox. – Sanford Elliot. A barátai csak Sandynek hívják. – A nevét sem hallottam – jelentette ki Ox. – Értem, értem – mondta Carella. Körülnézett a szobában. – Jó kis kégli, a magáé? – kérdezte a félmeztelen, mezítlábas szőke fickótól. – Aha. – Hogy hívják? – Ki mondta, hogy be kellene mutatkoznom magának? – A folyosón felhalmozott szemét szabálysértésnek is minősülhet! – vágott vissza Carella. – Akadékoskodni óhajt velem, vagy inkább elárulja a nevét? – Willie Harcourt vagyok. – Mióta lakik itt, Willie? – Talán egy éve. – Mikor érkeztek a barátai? – Már mondtam magának... – kezdte Yank. – A cimboráját kérdeztem. Tehát, mikor érkeztek ide, Willie? – Pár hete. Carella Oxhoz fordult. – Mi a hézag Sandy Elliottal? – Kivel? – kérdezte Ox. – Sandy Elliottal. – Mondtuk már, hogy nem ismerünk ilyen nevű embert – szólt közbe Yank. – Csúnya dolog akkor válaszolni, amikor nem kérdezik! – mordult rá Carella. – Most a barátjával beszélgetek. Szóval, mi a hézag, Ox? Elmondaná nekem? – Semmi hézag nincs. – Akkor miért veszekedett vele? – Én? Maga bedilizett. – Szombaton bent voltak nála az üzletben, és maga veszekedett vele. Miért?

– Nyilván összekever valakivel – mondta Ox, felemelte a sörösüveget, majd nagyot húzott belőle. – Lakik még valaki ebben a lakásban? – kérdezte Carella. – Csak mi hárman – felelte Willie. – A maguk motorjai azok ott lenn a lépcsőházban? – Igen! – vágta rá gyorsan Yank. – Cimbora – fordult felé Carella –, utoljára mondom, hogy... – Igen, mit akar nekem mondani? – kérdezte Yank, és csípőre téve kezét felemelkedett az asztal mellől. – Maga egy kemény fiú, ez imponál nekem – mondta Carella, és minden további nélkül előkapta a fegyverét. – Ez itt egy 38-as rendőrségi Special – mondta nyugodtan. – Hat töltény van benne, és én igen jó lövő hírében állok. Semmi kedvem három ilyen majommal balhéba keveredni. Üljön vissza a helyére, és viselkedjen rendesen, vagy belepuffantok a lábába, és azt fogom mondani, hogy rátámadt egy rendőrtisztre. Yank szeme szikrázott. – Nyomás – förmedt rá Carella. Yank még tétovázott egy pillanatig, aztán visszaült az asztalhoz. – Nagyon helyes – biccentett Carella. De a pisztolyát nem tette vissza a tokba. A kezében tartotta, ujját a ravaszra helyezte. – A krómozott motor a magáé, ugye? – kérdezte. – Aha. – És melyik a magáé, Ox? – A fekete. – És a magáé? – fordult Willie-hez. – A piros. – A papírjai mindegyiknek rendben vannak? – Hagyjon már! – csattant fel Yank. – Úgysem tud semmilyen szar szabálysértést a nyakunkba varrni. – Feltéve, ha nem csinálok ügyet ott kint abból a szemétdombból. – Miért csinálja ezt velünk? – kérdezte hirtelen Ox. – Mit miért csinálok, Ox? – Miért kötözködik velünk? Mi a francot követtünk el? – Hazudtak, maguk ott voltak szombaton Elliot üzletében, ezt követték el. – Nagy ügy. Oké, ott voltunk. És akkor mi van? – Miről folyt a vita? – Egy szobor áráról – felelte Ox. – Nem úgy festett a dolog. – Pedig arról volt szó – mondta Ox. – Az árról vitáztunk. – És mire jutottak? – Mii?

– Milyen árban állapodtak meg? – Nem tudtunk megalkudni. – Jól ismeri Elliotot? – Egyáltalán nem ismerem. Láttuk a dolgait a kirakatban, és bementünk érdeklődni. – És mi a helyzet Mary Margaret Ryannal? – Soha nem hallottam róla. – Oké – mondta Carella. Az ajtóhoz lépett, kinyitotta, és visszafordult. – Ha hirtelen eszükbe jutna, hogy visszakívánkoznak a partvidékre, azt tanácsolom, ne menjenek el. És azt is tanácsolom, hogy ezt a szemetet takarítsák el innen! – azzal kilépett a folyosóra, becsukta maga mögött az ajtót, és lebaktatott a lépcsőn. A pisztolyát is csak akkor tette vissza a tokjába, amikor már a földszinten járt. Ismét bekopogott a lépcsőház végében lévő lakás ajtaján, zörgetésére ugyanaz a férfi jelent meg. – Nem kapta el őket? – kérdezte a nyomozótól. – Nem. Zavarná, ha bejönnék egy pillanatra? – El kellene kapnia őket! – hajtogatta a férfi, miközben oldalra lépve beengedte Carellát a lakásba. Ötven év körüli lehetett, sötét nadrág, házipapucs és atlétatrikó volt rajta. – Én vagyok itt a gondnok – mondta. – Hogy hívják, uram? – kérdezte Carella. – Andrew Hallorannek. És önt? – Carella nyomozótiszt vagyok. – Miért nem kapta el őket, felügyelő űr? Rohadt sok gondot okoznak nekem, szívemből kívánom, hogy kapja el őket valamiért. – Ki fizeti a lakást, Mr. Halloran? – Az az izompacsirta. William Harcourtnak hívják. De ők csak Willie-nek szólítják. De soha nincs egyedül. Megállás nélkül jönnek hozzá. Néha egy tucat ember is lakik nála, férfiak, nők vegyesen, nem zavartatják magukat. Részegeskednek, kábítóznak, üvöltöznek, verekszenek egymással vagy bárkivel, aki csak egy árva szót is próbál szólni hozzájuk. Pokolra való ez az egész banda, úgy, ahogy van. – Tudja a másik kettőnek is a teljes nevét? – Melyik kettőre gondol? – érdeklődött Halloran. – Oxra és Yankra. – Teljesen össze vagyok zavarodva – mondta Halloran. – Hárman közülük néhány hete érkeztek Kaliforniából, néha már magam is összekeverem őket. Gondolom, ez a kettő van ott fent Willie-vel... – Jól értettem, hárman jöttek? – kérdezte Carella, és hirtelen beugrott neki, hogy Yank is valami ilyesmit mondott múlt kedden, amikor a cukorkaüzlet előtt üldögélt a székén, hátát a téglafalnak támasztva. Néhány hete keveredtünk ide, két haverommal a partvidékről.

– Igen, hárman. Pokoli, hogy mit művelnek itt. – Le tudná írni őket? – Hát persze. Az egyik alacsony és zömök, úgy néz ki, mint egy majom, mellesleg az észjárása se különb. – Ez nyilván Ox lesz. – A másiknak göndör a haja, és sűrű, fekete a szakálla, a jobb szeme fölött van egy forradás. – Ez Yank. És a harmadik? – Magas fickó, sötét hajú, nagy, kunkori bajusszal. Talán még ő a legnormálisabb. De egy ideje nem látom itt. Úgy a múlt hét óta. Nem hinném, hogy jóban sántikál, habár a motorja még mindig itt van a lépcsőházban. – Melyik az? – A piros. – Azt hittem, hogy az Willie-é. – Willie? A fenekét verné a földhöz örömében, ha egy görkorcsolyája lenne! Carella előszedte a dzsekijének zsebéből a jegyzetfüzetét, és kiemelte a fényképet. – Ez a harmadik motoros? – Persze, ő az. Adam – mondta Halloran. – Milyen Adam? – Adam Villers. A sarki patika nyilvános telefonfülkéjéből felhívta az őrszobát, és közölte Meyerrel, hogy sikerült azonosítania a Jézus-ügy áldozatát, és megkérte őt, ellenőrizze az azonosítási csoportnál, nincs-e valamilyen adat Adam Villersről. V-I-L-L-E-R-S, betűzte a nevét. Aztán megkérdezte, hogy kereste-e valaki őt telefonon. – Igen – felelte Meyer. – A nővéred hívott, azt üzeni, el ne felejtsd, hogy szerdán lesz apád születésnapja, okvetlenül küldjél neki egy üdvözlőkártyát. – Rendben van. Még valami? – Kling aziránt érdeklődött, van-e kedved elvinni a feleségedet egy Calm's Point-i sztriptízbárba. – Micsoda? – Egy fickó nyomába jár a betörések miatt, de a hapsi ismeri őt, Cottonról pedig az első pillanatban kiszúrták, hogy zsaru. – Jézusom! Mondd meg Klingnek, kisebb dolgom is nagyobb most, mint Teddyvel elvonulni egy Calm's Point-i sztriptízbe! – Ne rám dühöngj, Steve! – Valami más telefon? – Nem a tiéd volt az a zsebelési ügy, márciusban történt, az Ansley Avenue-n? A nőt Charity Milesnak hívják.

– De igen. – A Nyolcvannyolcasok most plankolták fel az ügyet. A fickó magára vállalta az utolsó évszázad valamennyi bűncselekményét, beleértve a Brink-rablást is. – Helyes. Eggyel kevesebb, ami miatt fő a fejünk. Más? – Semmi. – Levél? – Még egy kép Titokzatos Barátunktól. – Ezúttal kinek a képét küldte? – Na, mit gondolsz, kiét? – kérdezte Meyer.

Éjfélre járt, és még mindig nem találta meg Mary Margaret Ryant. Háromnegyed tizenkettő felé szitálni kezdett az eső, újra próbálkozott a Porter Street-i lakásban, a környék szórakozóhelyeire is bekukkantott, végül aztán arra gondolt, hogy feladja, hazamegy. Rögtön megismerte a lányt, amikor a Hager Street egyik kapualjából kilépett. Katonaköpeny volt rajta, amolyan második világháborús, terepszínű mintával ellátott ruhadarab, amilyenekkel a dzsungelharcokban álcázták magukat a katonák. A lány gyors, határozott léptekkel indult neki, Carella sejtette, hogy a két háztömbnyire lévő lakása felé igyekszik. A Hager és a McKay sarkán érte utol. – Mary Margaret – szólította meg. A lány hirtelen megfordult, szeme kitágult, oly riadt, félelemteli pillantással nézett rá, mint azon a napon, amikor először találkoztak. – Mit akar? – kérdezte.

– Hová megy? – Haza – felelte. – Ne haragudjon... – Szeretnék néhány dolgot megkérdezni magától. – Nem! – tiltakozott a lány, és elindult a McKay Streeten. Carella elkapta a könyökét, és maga felé fordította, belenézett a szemébe, és így szólt: – Mitől fél ennyire, Mary Margaret.? – Semmitől. Hagyjon békén! Haza kell mennem. – Miért? – Mert... csomagolnom kell. El akarok tűnni innen. Nézze – mondta panaszos hangon –, végre megszereztem a pénzt, amire szükségem volt, és most szeretnék lelépni, úgyhogy hagyjon békében, oké? El akarom felejteni ezt a rohadt várost. – Miért? – Mert elegem volt már belőle. – Hová akar menni? – Denverbe. Úgy hallottam, hogy az jó környék. Ennél itt csak jobb lehet. – Kitől kapott pénzt? – Egy barátnőmtől. Pincérnő egy cukrászdában. Jól keres. Csak kölcsönkértem. Visszafizetem neki. Most már mennem kell, el akarom érni a gépet, oké? Gyűlölök itt lenni. Gyűlölöm ezt a várost. A várost is és az embereket is, nem szeretem a... – Hol rejtőzött mostanáig? – Nem rejtőztem sehol. Megpróbáltam valahol egy kis dohányt szerezni, ennyi az egész. Egy csomó emberrel kellett beszélnem. – Mary Margaret, maga bujkált. Ki elől? – Senki elől. – Ki az ördög elől menekül? – Senki, senki elől! – Mit csinált Sandy abban a lakatlan épületben tizennyolcadikán? – Nem tudom, miről beszél. – Maga is ott volt? – Nem! – Akkor hol volt? – Már mondtam magának. Bostonban. Mindketten Bostonban voltunk. – Pontosabban? – Már nem emlékszem rá. – Hogyan égette meg Sandy a lábát? – Megégette? Nem megégette, hanem... – Megégette. Hogy történt? – Nem tudom. Kérem, nekem mennem kell...

– Ki ölte meg Adam Villerst? – Adam? Ho... honnan... tudja a... – Tudom a nevét, tudom, mikor érkezett ide, és azt is tudom, hogy a barátai jártak Sandynél. Ehhez mit szól, Mary Margaret? – Kérem, nagyon kérem... – Elmondja magától, hogy mi történt, vagy... – Ó, istenem, uramisten! – kiáltott fel a lány, hirtelen tenyerébe temette az arcát, és zokogni kezdett. Ott álltak az esőben, Mary Margaret könnyei a tenyerébe hullottak, Carella pár pillanatig figyelte a lányt, aztán azt mondta neki. – Jobban teszi, ha velem jön. Ők hárman csak néhány nappal azelőtt érkeztek, akkor még nem szedték fel a barátjukat, azt a szőke izomkolosszust, nem tudom a nevét. Szóval már letáboroztak a Harrisonon abban a házban, amikor összekerültek Sandyvel. Adam Villers ment be először az üzletbe. Adam tisztességes ember volt. Senki sem állítja, hogy a motorosok között nem lehet tisztességes. Ő megpróbált becsületesen csinálni valamit. Az életébe került. Azért jött be az üzletbe, mert meg akarta mondani Sandynek, mennyire tetszenek neki a szobrai. Ő jó művész, tudja, valóban jó, maga látta a dolgait, maga tudja, hogy ő tehetséges. De nagyon keveset tudott eladni a szobrokból, és ezeknek a bronzba öntése sok pénzbe kerül, s miután nem ment neki valami jól, kapóra jött neki Adam ötlete. Adam azt mondta, hogy a srácok, akikkel együtt van, bepakolhatnának néhány szobrot a motoros-zsákjaikba, és megpróbálnák eladni, tudja, hány helyen megfordulnak az ilyenek. Azt mondta, hogy annyit nem tudnak fizetni, amennyit Sandy az üzletben kért, de sokat elvinnének, és kárpótolná őt a mennyiség, így aztán Sandy beleegyezett, hogy elmegy vele oda, ahol laktak akkor a Harrisonon, megtárgyalni az árakat, hogy lássa, valóban megéri-e neki. Adam komolyan gondolta... azt hiszem, hogy nem sejtette, mit fognak művelni később. Maga biztosan sokat olvasott már az ilyen motorosokról, és megvan a véleménye róluk, de Adam klassz srác volt. Ő valóban értékelte Sandy munkáit, és csak arra gondolt, hogy valamennyien kereshetnénk vele egy kis pénzt. Ezért vitt minket oda, azon az estén. Két szobában laktak, az ötödik emeleten. Az egyikben volt egy matrac. A másikban tüzet gyújtottak a padló közepén. Az egyik srác, akit Yanknak hívtak, éppen a motorján bütykölt valamit, amikor megérkeztünk. Nem tudom, mi volt az, ami leesett a motorjáról. Kalapáccsal próbálta kiegyengetni. Amikor mindannyian letelepedtünk már a tűz köré, Sandy fűvel kínálta őket, szívtunk egy keveset, közben Adam elmagyarázta az ötletét, hogy megvennék Sandy munkáit olcsóbban, és útközben eladnák, ez szerinte fedezné az utazásuk

költségeit. Az Ox nevű srác azt mondta, hogy ő is megnézte a szobrokat egyik nap az üzlet kirakatában, és meggondolva a dolgot, a lány valóban szexis volt. Azt hiszem, ez volt, amikor először kezdtem félni. De... azért maradtunk, és tovább beszélgettünk Sandyvel arról, hogy szobrai mennyit érnek. Adam még mindig lelkesedett a dologért, és próbálta kiszámolni, hogy Sandy mennyit kaphat majd ezért vagy azért a nagy szoborért, érti ugye, próbált kimunkálni egy szabályos üzletet. Végül is ezért mentünk oda. Úgy tűnt, lehetőség nyílik szerezni egy kis dohányt. Ám Ox hirtelen azt kérdezte: Mennyit kérsz a lányért? Mindannyian, legalábbis én, azt hiszem, megdöbbentünk, érti, ugye? Mert az teljesen váratlan volt, hiszen mindannyian Sandy munkáiról és hasonlókról beszélgettünk, ott ültünk mindannyian lemerevedve, Ox ismét Sandyhez fordult: “Hallasz engem? Mennyit kérsz a lányért?” ”Milyen lányért?” – kérdezte Sandy. “Ezért” – felelte Ox, és felém nyúlt... megbökte a mellem, megbökte az ujjával a mellem. Hé, ne bomolj, mondta erre Adam, hagyd abba, Ox, azért vagyunk itt, hogy a srác munkáiról beszéljünk, oké? Erre Ox azt felelte, hogy szívesebben beszélget a srác nőjéről. Sandy felállt, és azt mondta, gyerünk, Mary Margaret, ideje elmennünk innen, és akkor Ox megütötte, akkor kezdődött minden. Én sikoltoztam, úgy emlékszem, Ox engem is megütött, teljes erőből, a bordámba vágott, még most is fáj, ahol megütött. Ők... Adam ordítozni kezdett velük, Yank hátulról elkapta őt, és lefogta a karját, közben Ox... Ox odataszigálta Sandy t a tűzhöz, lehúzta a tornacipőjét, megragadta a lábát, és a lángok fölé tartotta, és azt üvöltözte, hogy legközelebb, ha valaminek az árát kérdezi tőle, akkor válaszoljon neki rendesen, ahelyett hogy megjátszana az óberokost. Sandy elvesztette az eszméletét, éri ismét sikoltozni kezdtem, mert... Sandy... mert a lába már teljesen fekete volt, és... Ox újra megütött, és lelökött a padlóra, és akkor Adam kiszakította magát Yank kezéből, és megpróbált segíteni nekem. Mind a ketten nekiestek. Mint az állatok. Minta cápák. Ahogy egymásra támadnak, érti, ugye? Őrjöngtek, el tudja képzelni? Utána mentek ki a másik szobába, elkapták... hangokat hallottam, mintha kalapálnának, később aztán megtudtam, hogy valóban kalapáltak... hallottam Adam üvöltözését, kirohantam az előtérbe, és megláttam, hogy mit tettek vele, és összeestem. Nem tudom, mit csináltak velem, amíg eszméletlenül feküdtem. De... de csupa vér voltam, amikor magamhoz tértem... ők már eltűntek... hála istennek, ők már eltakarodtak. Nem tudtam, mitévő legyek. Sandy alig tudott járni, és ott volt... ott volt a szobában a halott ember, Adam halott volt. Én... Sandy karját a vállamra húztam, elindultunk lefelé a lépcsőn, csak az járt az eszemben, hogy el innen, amilyen gyorsan csak lehet. Látta azt a helyet? A lépcső tele volt mindenféle szarral, mintha valami szemétdombon mászna át az ember. Sikerült kicipelnem

őt az utcára, borzalmas fájdalmai voltak, ó, istenem, egyre csak nyöszörgött, és sehol sem találtunk taxit, ezen a környéken nemigen járnak taxik. De végül mégis elcsíptünk egyet, bevittem a Buenevista Kórház járóbeteg-rendelésére, ellátták a lábát, bizakodtunk, hogy ezzel be is fejeződött minden, bizakodtunk, hogy soha többé nem látjuk őket viszont. De másnap bejöttek az üzletbe. Megfenyegettek, hogy fogjuk be a pofánkat, és felejtsük el, ami történt, ha nem akarjuk, hogy mi is úgy járjunk. Akkor találtuk ki ezt a történetet Bostonról, mert sejtettük, hogy a rendőrség ránk találhat, és szükségünk lesz alibire. És... és csak vártuk, hogy végre elmenjenek, imádkoztunk, hogy mihamarább visszatérjenek Kaliforniába, hagyjanak békében minket, tűnjenek el végre az életünkből. Most majd megölnek minket is, igaz? Nem volt annyira meggondolatlan, hogy egymaga menjen el értük. A három motor, a krómozott, a piros és a fekete még mindig oda volt láncolva a lépcsőház vaskorlátjához. Meyerrel gyorsan, nesztelenül elosontak mellettük, fegyverrel a kézben, és felkúsztak a második emeletre. A 2/a számú lakás ajtaja előtt szétváltak, szemben egymással, fülüket az ajtóra tették, és hallgatóztak. – Hányan lehetnek? – suttogta Carella. – Nekem úgy tűnik, legalább négyen – suttogott vissza Meyer. – Felkészültél? – Fel, mint mindig. Ha az ember betör egy ajtót, a legkellemetlenebb, hogy sohasem tudhatja, mi fogadja odabent. Órákon keresztül hallgatózhatsz, meg is különböztethetsz két egymástól eltérő hangot, vagy ötöt vagy nyolcat, amikor aztán betörsz, egy hadsereggel találod magad szembe, lefűrészelt csövű vadászpuskával a kezükben, és azzal az eltökélt szándékkal, hogy addig lövöldöznek, amíg le nem gurulsz a lépcsőn, le egyenesen a szemétbe. Meyer négy eltérő hangot különböztetett meg, ez pontosan megegyezett azzal, amit Carella is észlelt. Mindegyik férfihang volt, Carella kettőt közülük felismerni vélt, Ox és Yank hangját. Feltételezte, hogy a motorosoknál nincsen fegyver, de arra már nem volt módja, hogy erről bizonyságot is szerezzen. Nem volt mit tenni, be kellett törni hozzájuk. Nem volt mit tenni, el kellett kapni őket. Carella fejével biccentett Meyer felé, Meyer visszabólintott. Carella néhány lépést hátralépett a folyosón, jobb kézzel erősen marokra fogva pisztolyát a falhoz szorította a hátát, majd elrugaszkodott jobb lábát térdénél behajtva, teljes erővel beletalpalt az ajtóba, pontosan a zár alatt. Az ajtó bevágódott, Carella berohant, Meyer szorosan mögötte, kissé balra húzódott. Ox és Willie a konyhaasztalnál ültek, borozgattak. Yank a hűtőszekrény mellett állt, és egy izmos, fekete fickóval beszélgetett.

Ox hátralökte a székét, felugrott, kezében kattanva kinyílt egy rugós kés. A kezében szorosan tartott késsel Carella felé indult, a nyomozó tüzelt. Az első golyó nem állította meg. Akár egy felbőszült elefánt, törtetett előre, Carella ismét tüzelt, azután még egyszer, Ox pedig egyre csak közeledett, végül rávetette magát Carellára, és a kés pengéje megsebezte a nyomozó arcát és a nyakát, Carella ismét tüzelt, a fegyver csöve ekkor már keményen Ox gyomrába nyomódott. Tompa dörrenés hallatszott. A lövéstől Ox a konyhaasztalra tántorodott. Az oldalára fordult, bugyogva ömlött a vére, aztán lezuhant a padlóra. Senki sem moccant. Yank a hűtőszekrény mellett az izmos fekete férfival azt latolgatta, hogyan tudnának meglépni valahogy. Tekintetük, akár a csapdába esett emberé, aki tudja, hogy mindennek vége, nincs veszítenivaló, marad vagy menekül, szinte egyre megy. Meyer tudta, miről van szó, százszor látott már ehhez hasonlót azelőtt. Nem tudta, kik ezek az emberek, de azt tudta, hogy Yank az, aki elszánta magát a menekülésre, és ezért ő a rendkívül veszélyes. Ráfogta fegyverét. – Ne tegye! – mondta. Csak ennyit mondott. Megváltozott Yank tekintete, a csapdába esettség elszántságát a kétségbeesés csillogása váltotta fel szemében, az a csillogás, amely néhány pillanattal ezelőtt még nem látszott benne. Meyer ezt a pillantást is ismerte, nincs semmi új a nap alatt. Bűntudat, lemondás, segélykérés keveredett ebbe a pillantásba. Tudta, hogy Yank ott marad most már mozdulatlanul a helyén, ahol eddig állt, amíg rá nem teszik a karperecet. Vele már nem lesz gond.. Willie Harcourt ült a konyhaasztalnál, halálra rémült szemmel. Ox a lába előtt hevert holtan és véresen, Willie rémületében a nadrágjába vizelt, amikor elkezdődött a dirr-durr. Félelmében mozdulni sem mert, attól tartott, hogy belé lőnek, most pedig azért szégyellt megmozdulni, nehogy meglássák az összevizelt nadrágját. – Van itt telefon? – kérdezte Carella. – N... ni... nincsen – dadogta Willie. – Mi a neve, uram? – kérdezte Carella a fekete férfitól. – Frankie Childs vagyok. Én nem ismerem ezeket a fickókat, csak a szemetüket odakint a falnál. Egy kis bort akartam kérni tőlük, ez minden. – Véres vagy, Steve – mondta Meyer. Carella az arcához szorította zsebkendőjét. – Aha – mondta, és igyekezett nyugodtan lélegezni.

A fiúk már-már élvezték a helyzetet. Mindent egybevéve, ha már bankrablásról beszélünk (és ezúttal bizonyosan bankrablásról beszélhetünk), jobban kedvelték az olyan bűnözőket, akik legalább megpróbáltak valami színt lopni a rutinmunkába. Mert hol az öröm egy zsaru életében, ha csak olyan alakokkal hozza össze a balsors, akiknek egyetlen briliáns ötlete van: besétálni egy bankba és stukkert nyomni az ember pofájába? A fiúknak el kellett ismerniük, a Süket egy csipetnyi elevenséget hozott ebbe a sivár, öreg őrszobába. – Mit gondolnak, ez ki lehet? – kérdezte Byrnes. Hawes megnézte a fotómásolatot, ami a kedd reggeli postával érkezett, aztán válaszolt: – Nagyon hasonlít Meyerre. – Avval a különbséggel, hogy Meyernek nincs ennyi haja. – Nem valami nagy humor! – jelentette ki Meyer, miközben figyelmesebben tanulmányozni kezdte a képet. – Most, hogy itt említettétek, Morris bácsikámat juttatja eszembe, New Jerseyből. – Egy színész? – kérdezte Hawes. – Morris bácsikám? Dehogy is, szatócs. – A képen levő fickóra gondoltam. – Kétlem – mondta Byrnes. – Túl intelligensnek látszik. – Attól még lehet színész – vélekedett Meyer. – Valaki a Nagy örökség című filmből. – Olyan angolos a kinézete – mondta Byrnes.

– Vagy a Sivár Házból – folytatta Meyer. – Olyan, mint egy angol ügyvéd – mondta Hawes. – Talán maga Charles Dickens – tűnődött Meyer. – Lehet. Az angol ügyvédek és az angol írók mind egyformák. – Az sincs kizárva, hogy egy hírhedt angol gyilkos. – Vagy egy híres angol szexőrült. – No igen, az angolok közismerten szexőrültek. – Valóban szexisnek látszik – jelentette ki Byrnes. – Csak a haja teszi. Ahogy a frizuráját fésüli. – Csípem a nyakkendőjét is. – A selyemsálját. – Igen, de főleg a nyakkendőjét. – Ki a franc lehet ez? – kérdezte Byrnes. – Ki a franc tudja? – tűnődött Meyer. A Süket letette a palatáblát, és megkérdezte: – Mindent pontosan megértettek? – Meg – felelte Harold. – Bemegyek a páncélterembe a bankigazgatóval... – Altonnak hívják. – Stimmt. Bepakolom a pénzt, azután visszakísérem az irodájába. – Mialatt – szólt közbe Roger –, Danny meg én a kocsival a pénztár ablaka mellé állunk. – És maga, Florence? – Én pedig a lerobbant kocsival a szervizút bejáratánál leszek. – Az igazgató irodájában – folytatta Harold –, leütöm a palit, és megkötözöm. – Akkor én kiszállok a kocsiból – vette át a szót Danny –, és betöröm az ablakot. – Kipucolok az igazgató irodájából, végig a folyosón, és kiugrom a betört ablakon. – Én meg segítek átmászni neki. – Mindketten bevágódunk az autóba... – Aztán belelépek a gázba – mondta Roger. – Én pedig magát veszem fel, Mr. Taubman, a bank bejárata előtt – szólt közbe Florence. – És kész minden, pucolás! – Remek – bólintott a Süket. – Van még valamilyen kérdés? – Egyenesen visszajövünk ide a balhé után, vagy hogyan lesz? – Nem ide. Mindannyiunknak foglaltam szobát az Allisterben. – Miért pont ott? – Miért ne?

– Miért nem itt, a Remingtonban? – Mert ez egy koszfészek. Csak azért választottam ezt a találkozásainkhoz, mert nem feltűnő. – Nekem is ez a véleményem. Az Allister mindenhez közel van. – Pontosan. Maga, Roger és Danny, három tiszteletre méltó üzletember, bejelentkeznek a város egyik legnagyobb szállodájába. Florence meg én mint férj és feleség éppen Los Angelesből érkezünk. Három órakor találkozunk Roger szobájában, és osztozunk a pénzen. Szombaton reggel kijelentkezünk a szállodából, és mindenki megy tovább a maga útján. – Ötszázezer dolcsi – füttyentett Harold lelkesülten. – Lehet, hogy pár ezerrel több vagy kevesebb – mondta a Süket. – Van még kérdés? – Egyetlen dolog izgat, a bukfenc lehetősége – mondta Roger. – Ez legyen az én gondom – nyugtatta meg a Süket. – Magát csak az izgassa, hogy jól végezze el a saját feladatát. Úgy gondolom, a százezer dollár jelentékeny hatással lesz a lelki nyugalmára. – Még... – Nem akarom, hogy később bizonytalankodjon, Roger. Ha nem tart velünk, most mondja meg! Csütörtökig már nem beszélünk a dologról, addig azt sem mondom meg, hogy melyik bankról van szó. Még szabadon kiszállhat. De most kell döntenie, hogy még találjak valakit maga helyett.. – Azt hiszem, rendben lesz – mondta Roger. – Nem hitről van szó. Igen vagy nem? – Igen. – Jól van. Zavar esetleg még valaki mást is a második szereposztás? – Elég nekem az első miatt nyugtalankodni – mondta Danny. – Soha nem találkoztam még férfival, akiben meg lehetett bízni – szólt közbe Florence –, és nem is várom el senkitől, hogy bízzon bennem. – Harold, és maga? – Szükségem van arra a százezer dollárra – mondta kertelés nélkül. – Akkor, úgy látom, összeállt a csapat – jelentette ki a Süket. Mike Ingersoll járőr azon a délutánon négy órakor érkezett be az őrszobára. Csak tizenöt perccel azelőtt váltották le a szolgálatból, de már át is öltözött civil ruhába, barna nadrág, barna sporting és cipzáras ballondzseki volt rajta. Kling Mrs. Ungermannal az íróasztalánál ült, a nyilvántartásban szereplő büntetett előéletű emberek fényképeit mutogatta neki reménykedve, hogy megtalálja köztük azt a férfit, aki megtáncoltatta őt múlt csütörtökön este. Kling intett Ingersollnak, hogy jöjjön be nyugodtan, Ingersoll visszaintett, ha Kling el van foglalva, akkor nem zavarja, de Kling csak lengette a kezét, jöjjön bátran – ez a

pantomimjáték arra ösztönözte Mrs. Ungermant, hogy kíváncsian a korlát felé forduljon. – Hello, Mrs. Ungerman! – mondta Ingersoll, és barátságosan elmosolyodott. Mrs. Ungerman zavartan nézett rá. – Ingersoll járőr vagyok – mondta a férfi. – Ó, persze! Nem ismertem meg egyenruha nélkül. – Csak egy perc még, Mike – mondta Kling. – Jó, jó, csak csináld a munkádat! – mondta Ingersoll, és odasétált a falitáblához, a Süket képkiállítását nézegette. Semmit sem tudott erről az ügyről, ezért arra gondolt, hogy ezek a képek valami kis tréfa részei, amit a detektívek találtak ki egymás szórakoztatására, itt az épület második emeletén, ebben a jó hangulatú helyiségben. Kling íróasztalánál Mrs. Ungerman tovább nézte az ismert betörők fényképeit, de csak a fejét rázta. Végül felállt, Kling elnézést kért tőle, amiért az idejét rabolta. Azután a hölgy odaintett Ingersollnak, és azt mondta: – Örülök, hogy találkoztunk – és távozott. – Segített valamit? – kérdezte Ingersoll, az asztalhoz lépve. – Semmit a világon. Ingersoll kihúzott egy széket, és leült. – Van egy perced? – Csak azt ne mondd, hogy egy újabb betörés történt. – Nem, nem – mondta Ingersoll, és behajlított ujjával lekopogta az asztalon. – Ez a hét igazán csendes volt, hála istennek. Épp emiatt szeretnék beszélni veled. – Ingersoll kis szünetet tartott, közelebb hajolt Klinghez, és fojtott hangon, mintha attól tartana, hogy az őrszoba szent falai közt valaki kihallgatja a szavait, megkérdezte: – Mit szólnál ahhoz, ha csapdát állítanánk ennek a besurranó művésznek? – Ültessünk oda egy embert valamelyik üres lakásba, erre gondolsz? – Aha. – Nekem is eszembe jutott, Mike, de nem biztos, hogy jól sül el a dolog. – Miért? – Ha házon belüli alkalmazott a fickó, akkor nyilván egész idő alatt szemmel tarthat bennünket, nem gondolod? Rá fog jönni, hogy befészkelődtünk a lakásba. – Talán nem jön rá. Azonkívül úgyis holtvágányon vagyunk. Nem kellene elmulasztani ezt a lehetőséget. – Valami halvány nyom azért van. Még körülszimatolok ott, mielőtt nyugovóra térünk. – Milyen nyomról van szó, Bert? – kérdezte Ingersoll, és elővette a jegyzettömbjét. – Hallhatnék róla valamit?

– A fickó elhagyott egy reklámtollat a Blair-lakásban. – Csinos lány – jegyezte meg Ingersoll. – Aha – mondta Kling, és remélte, hogy a hangja nem árulta el, hogy érdekelt a dologban. – Mindenesetre addig eljutottam, hogy ez a szál egy Fred Lipton nevű börtönviselt emberhez vezet, kétszer is elítélték már. – Betörésért? – Nem, csalásért és többrendbeli okirat-hamisításért. – A környéken lakik? – Calm's Pointban. – Merrefelé? Én is ott lakom, tudod. – Az Ashmed Avenue-n dolgozik egy ingatlanügynökségnél, és egy kertes házban lakik az Aurora Street és a Kilencvennyolcadik utca sarkán. – Nincs is messze tőlem – mondta Ingersoll. – Segíthetek neked valamiben ott? – Messziről lerí rólad is, hogy hekus vagy – mosolygott Kling. – Ezt meg hogy érted? – Lipton társnője egy táncosnő, a Szemérmetlen Macskák nevű mulatóban dolgozik. – Ismerem a helyet, egy ócska lebuj. – Hawes megpróbált egyik éjjel puhatolózni a lánynál, de az rögtön kiszagolta, hogy zsaru. – Nos, ő aztán tényleg nem tagadhatja le, hogy rendőr – bólintott Ingersoll. – Biztosan nem akarod, hogy beszálljak a dologba? – Arra gondoltam, Willist kérem meg. – Az jó. Ő tökéletesen megfelel erre – mondta Ingersoll. – De közben mi nem tehetnénk ezenkívül is valamit? Abban az esetben, ha például semmit nem tudsz ráverni Liptonra? – Valóban azt hiszem, csak az időnket vesztegetnénk, Mike. – Az Ungerman-féle betörés volt az utolsó, jól tudom? Ez öt napja történt, Bert. Nem olyan ez a fickó, aki sokáig nyugton marad. – Talán szünetet tart, mivel az idős hölgy meglátta őt. – Miért zavarná ez? Úgysem megy vissza még egyszer ugyanabba a lakásba, nem igaz? – Ez valószínű. – Én úgy gondolom, Bert, hogy annyi lakást próbál kipucolni, amennyit csak tud, amíg még az emberek a téli szabadságon vannak. – Nem egészen világos, mire gondolsz, Mike. – Figyeld a munkamódszerét, Bert. Egy tucat lakást kipakolt februárban és márciusban és hármat az elmúlt néhány napban... mennyi idő alatt? Két hét alatt? – Körülbelül.

– Oké, és még csak április van, az emberek még utazgatnak egy ideig. Májusban, júniusban a legtöbbjük már általában otthon marad. A nyári hónapokig, igaz? Nincs sok ideje, amíg végképp le kell állnia. És ne felejtsd el, az Ungerman-lakást elpackázta. Ha engem kérdezel, hamarosan ismét hallat magáról. – Van valami ötleted? – Beszéltem néhány gondnokkal a környéken, talán három vagy négy olyan lakás van, amelyikből elutaztak a lakók. Arra gondoltam, legalább kettőt minden éjjel szemmel tarthatnánk, vagy még többet is, különösen, ha Loot rendelkezésünkre bocsátana pár embert. Váltogatnánk a lakásokat, adó-vevő segítségével tarthatnánk a kapcsolatot, meg kellene próbálni. Mit szólsz hozzá? – Nem hinném, hogy Loot adna nekünk egyetlen embert is. – És Frick kapitány? Gondolod, hogy kérjem meg őt? – Ne csináld, Mike! Ha mindenáron meg akarod próbálni, akkor csak magunkra számíthatunk. Én benne vagyok. De azt garantálom, hogy semmi segítséget nem kapunk senkitől. Mindenütt átkozottul sok a munka. – Oké, akkor csináljuk ketten? – Mikor? – Ma éjjel? – Rendben van. – Talán szerencsénk lesz. Ha nem, akkor holnap újra próbálkozunk. Csak valamikor a jövő héten leszek szolgálatban négytől éjfélig, de addig se szeretnék kimaradni a dologból, ott akarok lenni, amikor elkapjuk ezt a rohadékot. – Jól van, de azért hébe-hóba aludnunk is kell – mosolygott Kling. – Elkapjuk a fickót, aztán majd pihenhetünk – felelte Ingersoll, és visszamosolygott Klingre. – Nézd, Bert, őszinte leszek. Azért igyekszem annyira nyakon csípni, mert talán ez hozzásegít az aranyjelvényhez. Már az is jó, ha csak segédkezhetek neked. Tizenkettedik éve vagyok a testületnél, kétszer tüntettek ki a bátorságomért, és mégiscsak nyavalyás évi tizenegyezer dollárnál tartok. Itt lenne az ideje, hogy segítsek magamon, nem gondolod? Nyilván tudod, hogy elváltam, vagy nem hallottad? – Nem, nem hallottam. – Pedig így van. Asszonytartást kell fizetnem, ráadásul szeretnék újra megnősülni. Van egy kedves, csinos lány, őt akarom elvenni. Ha együtt elkapnánk ezt a palit, az nagy segítség lenne nekem, Bert. Úgy beszélek most veled, mintha a testvérem lennél. – Értem, mire gondolsz, Mike. – Valóban érted, mit érzek? – Valóban.

– Nos, nézd, akkor engedd meg, hogy még egyszer ellenőrizzem azokat a lakásokat, biztosnak kell lennünk, hogy a lakók nem érkeztek vissza váratlanul. Később felhívlak, és megmondom, hol találkozzunk, oké? – Nagyszerű. – Vételezel adó-vevőket, vagy én gondoskodjam róluk? – Tulajdonképpen miért van szükség adó-vevőkre? – Nos, az emberünk hibázott legutóbb. Ezúttal talán felfegyverkezik, ki tudja? Ha netán bajba keverednénk, mégis jó tudni, hogy kapcsolatba léphetünk egymással. – Az adó-vevőket majd én elintézem – adta meg magát Kling. – Remek. Akkor később hívlak majd. – Még látjuk egymást – mondta Kling, és figyelte, ahogy Ingersoll kilöki a korlát csapóajtaját, végigmegy a folyosón a vaslépcső felé. Hirtelen furcsának találta, hogy Ingersoll ennyire hajtja az előléptetését, már most úgy viselkedik, mint egy istenverte parancsnok. Hal Willis tapasztalt rendőr és értelmes ember volt. A Szemérmetlen Macskák nevű lebujban ezen az estén negyven percig beszélgetett Rhonda Spearrel, semmitmondó csevegésük ideje alatt hat italt rendelt a lánynak. Az idő végeztével azonban semmivel nem lett okosabb, mint társalgásuk kezdetén volt. Willis nem keltette egy rendőr benyomását, ezúttal fegyvert sem vitt magával, előzetesen figyelmeztették, hogy Rhonda igazi szakértő a kemény tárgyak jelenlétének felfedésében. Szinte biztos volt benne, hogy látszólag ártatlan kérdéseire egyetlen őszinte választ sem kapott. Arra kellett gondolnia, hogy Hawes elvetélt akciója éberségre intette a társaságot, óvakodjanak mindenkitől, aki beszélgetni akar velük, és aki nem törzsvendég. Ha nem vagy biztos benne, hogy ki a zsaru és ki nem az, akkor legjobb, ha úgy viselkedsz, mintha mindenki hekus lenne. Különösen, ha valami rejtegetnivalód van. Az egyetlen dolog, ami Willisnek bekattant, egy ösztönös megérzés, hogy Rhonda Spearnek rohadtul sok rejtegetnivalója lehet. Ettől eltekintve ez az éjszaka teljesen hiábavalóan telt el. Az éjszaka Klingnek és Ingersollnak sem hozott több eredményt, csak nekik hosszabbra nyúlt. Egymástól háromháznyi távolságra ültek külön-külön egy üres lakásban, és várták, hogy a betörő beosonjon. Az adó-vevőt alig használták, mindössze egy-egy odavetett mondat jelentette a kapcsolattartást, annyi hasznuk azonban mégis volt belőle, hogy sikerült nekik egymást ébren tartani. Reggel hét órakor hagyták el a lakásokat, egy hajszálnyival sem jutottak közelebb az ügy megoldásához, mint amikor elkezdték a megfigyelést.

Két óra tíz perckor, röviddel azután, hogy a második levél megérkezett, megszólalt az őrszobán a telefon, Carella vette fel a kagylót. – 87. körzet, Carella nyomozó beszél – mondta. – Jó napot, Carella felügyelő! Azonnal felismerte a hangot, türelmetlenül intett Meyernek, hogy vegye fel a másik hallgatót. – Jó napot! – mondta Carella. – Régen hallottam a hangját. – Megérkezett már a posta? – kérdezte a Süket. – Alig pár perce. – Felnyitotta már? – Még nem. – Nem gondolja, hogy fel kellene bontania? – Az az érzésem, tudom, mi van benne. – Okozhatok még meglepetést magának is. – Nem, nem hiszem – felelte Carella. – A módszere teljesen világos. – Ott van a boríték magánál? – Igen, itt van – felelte Carella, és a vastag postai borítékot kiemelte a többi levél közül. – Mellesleg mindig Stephennek írja a nevemet, ph-val. – Ó, bocsásson meg nekem! – mondta a Süket. – Nyissa fel a borítékot, kérem! – Nem teszi le a kagylót? – Persze hogy nem – mondta a Süket. – Természetesen túl sokáig nem maradok a vonalban. Nem kockáztathatom, hogy kiszimatolja, honnan beszélek.

Carella feltépte a borítékot, belenyúlt, és kivette belőle a fényképmásolatot. – Ez aztán a meglepetés – jegyezte meg Carella. – Mellesleg, ki ez a fickó? – Azt akarja mondani, hogy nem ismeri fel? – Nem tudtuk kitotózni, hogy ki lehet – közölte Carella. – Az az érzésem, hogy hazudik – mondta a Süket, és lerakta a kagylót. Carella várakozott. Tudta, hogy a telefon néhány percen belül újra megszólal, és ebben nem is csalódott. – 87. körzet, Carella – szólt a kagylóba. – Kérem, nézze el nekem ezeket az óvintézkedéseket! – mondta a Süket. – Ugyan még nem győződtem meg róla, hogy milyen eredménnyel képesek megállapítani a telefonbeszélgetések helyét, de az ember nem lehet elég óvatos ezekben a napokban. – Mit akar jelenteni ez a képtár, amit ideküldött? – kérdezte Carella. – Ugyan, ugyan, Carella, ne akarjon csalódást okozni nekem! – Nem viccelek. Arra gondoltunk, hogy ez egyszer megkönyörülhetne rajtunk. Nem akar adni egy-két ötletet? – Ó, ezt nem tehetem! – felelte a Süket. – Sajnálom, de arról van szó, hogy egyszerűen csak meg kellene erőltetni az agyukat. – Mint tudja, kevés az időnk. Ma szerda van, és maga péntekre ígérte a nagy balhét, jól mondom? – Igen, tökéletesen jól mondja. Talán húzza alá a dátumot, Carella. Akkor nem fogja elfelejteni. – Már megtettem. – Nagyszerű. Akkor félig-meddig már nyomon van. – Ezt meg hogy érti? – Gondolkodjon el rajta! – felelte a Süket, és ismét lerakta a kagylót. Carella elgondolkodott. Volt rá elég ideje, mert a Süket fél négyig nem jelentkezett. – Mi történt? – kérdezte Carella. – Jótékonysági gyűlésen vett részt? – Csak az egyensúlyából akartam kibillenteni – közölte a Süket. – Csak csinálja, bizonyára sikerül. – Jutott valamire a legutolsó képpel? – Elképzelni sem tudom, ki lehet. De a nővel is így vagyok. Természetesen Hoovert és Washingtont felismertük... csak nem az FBI-t vette célba? – Nem, ennyire szellemes ötlet azért nem jutott eszembe. – Már arra gondoltunk, hogy a japi Zeróval Washingtonba akar repülni, és géppuskatűz alá akarja... – Ó, hát a Zerót is felismerték? – Képzelje, fel. Igen jól informáltak vagyunk errefelé. – Ne szellemeskedjen! – mondta a Süket, és Carella a fejét tette volna rá, hogy a vonal másik végén megrándult bosszúsan az arca.

– De hát semmi értelme nincs az egésznek – jelentette ki Carella –, Hoover és Washington, aztán ez a fickó a pofaszakállal. Mit akar a tudomásunkra hozni? – Valóban ennyire bonyolultnak tűnik maguknak? – Valóban ennyire. – Ebben az esetben, Carella, el kell fogadnom a tényeket olyanoknak, amilyenek. – Milyen tényeket? – Azt a tényt, hogy maguk dilettánsok... – Nos, ezt azért... – Meg azt a tényt, hogy nem tudnak megállítani. – Azt akarja, hogy állítsuk meg? – Szerettem volna, ha legalább megpróbálják. – Miért? – Mert ilyen a ragadozók természete, Carella. Ez az érzékeny és kölcsönös egymásrautaltság éltet mindkettőnket. Nevezheti ördögi körnek – tette hozzá, és ahogy ezt a szót odavetette, Carella rádöbbent, hogy szándékosan használta a kör kifejezést. – Nevezhetném úgy is? – kérdezte vissza Carella. – Határozottan ezt javasolom. Különben egyszerűen lecövekel a zérónál – mondta a Süket, aztán megszakadt a vonal. Carella sietve lerakta a kagylót, kinyitotta asztala legfelső fiókját, és előhalászta belőle az Isola kerületi telefonkönyvet. A zéró tehát egyenlő a körrel, a Süket legalább ennyit elmondott. És ha pontosan visszaidézi a bankigazgatóságok címeit, amelyeket felületesen ellenőrzött, akkor... Ujja gyorsan végigszaladt az oldalon: ELSŐ SZÖVETSÉGI BANK Főiroda Highland 1265 .................... 380-1764 S 304 110 ......................................... 780-3751 Yates Ave 60 ................................... 271-0800 Hrsy Boulevard 4404 ...................... 983-6100 N 371 84 .......................................... 642-8751 VnBur Cirkle 14 .............................. 231-7244 Carella végignézte a bankok teljes isolai címjegyzékét, aztán ellenőrizte az összes Első Szövetségi címszó alatt szereplő fiókintézetet a másik négy városrészben is. Úgy tűnt neki, hogy csak egy jöhet számításba. Begombolta az ingét, szorosabbra húzta a nyakkendőjét, és már épp kifelé indult az őrszobából, amikor megjelent Meyer, a hallban lévő férfimosdóból érkezve.

– Hát te hová sietsz ennyire? – kérdezte Carellától. – A könyvtárba – felelte Carella. Valóban ő volt az. A különös hajviseletű férfi nem volt más, mint: MARTIN VAN BUREN 1782-1862 AZ AMERIKAI EGYESÜLT ÁLLAMOK NYOLCADIK ELNÖKE Egy olyan városban, ahol utcák, sugárutak, körutak, hidak, repülőterek, főiskolák, de még sportpályák is volt elnökök nevét viselik, minden bizonnyal nem nagy kitüntetés, ha egy elnöknek csak egy szimpla kör alakú tér jut, de hát a New York állambeli Kinderhook – az elnök ebben a városban született – lakóin kívül ki emlékszik már Van Burenre. Egy tény, van itt ez a körtér, amit Van Buren körtérnek hívnak. És a Van Buren körtér 14-es számú épülete az Első Szövetségi Bank egyik fiókintézete. Végül mégiscsak kiderült valami, ha egyáltalában van minek kiderülnie – gondolta Carella. Egyébként pontosan emiatt főtt a feje. Ugyanis, ha valóban ennek kellett kiderülnie, akkor kacsa az egész. Miért árulta volna el hajszálpontosan a bank helyét, ahová betörni készül, egy olyan napon, amelyet szintén előre közölt már? Egymásrautaltság ide vagy oda, biztos, hogy történik még valami, de hogy mi lesz az, arról Carellának halvány fogalma. Egy lakás akkor válik élővé, ha a lakók otthon vannak. Ha nincsenek, otthon, akkor az egész nem több, mint különféle tárgyak rendszertelen halmaza, és ezek a tárgyak élettelenek. Egy rendőrnek, aki ott üldögél a sötét lakásban, és csak az óra ütése jelenti számára a társaságot, olyan érzése támadhat, hogy egy bútorraktárba került. A Richardson Drive 648-as számú ház nappalijában, a bejárati ajtóval szemben álló karosszékben üldögélt Bert Kling azon az éjszakán, adó-vevője a térdén hevert, jobb kezében pisztolyát szorongatta. Majd leragadt a szeme. Hogy az unalmas várakozást elviselhetőbbé tegye, időnként kapcsolatba lépett Mike Ingersollal, aki az utca túloldalán a Richardson 653. számú házban, egy hasonlóan üres lakásban várakozott. Társalgásuk majdnem olyan egyhangú volt, mint a munka, amit végeztek. – Hello, Mike? – Igen, Bert. – Mi van odaát? – Nyugalom. – Akárcsak itt.

– Később még beszélünk. Éjfél előtt tíz perccel megcsörrent a telefon. A sötétben bóbiskoló Kling az első csengetésre majdnem felugrott a karosszékből, aztán rájött, hogy ez csak a telefon. Figyelt, egymás után hatszor csörrent, aztán elhallgatott. Körülbelül annyi idő múlva, amennyi a hívó félnek elegendő volt, hogy újratárcsázzon, a készülék ismét megszólalt. Ezúttal tizennégyet csengett, mielőtt elnémult. A telefonáló nyilván olyan személy volt, aki nem tudta, hogy a lakás bérlői nincsenek otthon, ezért az első hívás után azt hihette, hogy mellétárcsázott, ezért próbálkozott újra. De a hívó lehetett a betörő is, azért próbálkozott kétszer, mert biztosra akart menni, hogy a bérlők nincsenek idehaza. Ebben az esetben, amit akart, megtudta, és semmi kétség, hamarosan megérkezik majd lábujjhegyen, kinyitja a bejárati ajtót, belép, és vágyait kielégítve nekilát kifosztani a lakást. Kling várt. Éjfél után félórával Ingersoll jelentkezett az adó-vevőn. – Hello, Bert? Van valami? – Nem sokkal ezelőtt valaki telefonált, ez minden. – Itt sincs semmi. – Hosszú éjszaka elé nézünk, Mike. – Nem lesz hosszabb, mint a tegnapi – felelte Ingersoll. – Dumáljunk egy kicsit! – Rendben van. Háromnegyed óránként hívták egymást. A hosszúra nyúlt éjszaka alatt egy árva betörő sem próbált behatolni egyik lakásba sem. Amikor kelet felől felvillant az első fénysugár, Kling felhívta Ingersollt, és javasolta, hogy lépjenek le. Ingersoll felsóhajtott. – Aha, azt hiszem, igazad van. Nem innál egy kávét, mielőtt hazamegyünk? – kérdezte. – Remek ötlet – válaszolta Kling. – Lent találkozunk. A járőrkocsi ott parkolt a Richardson 657 előtt az utcán, az előtt a ház előtt, ahol Augusta lakott. Kling és Ingersoll megnyújtották lépteiket. A volán mögött ülő járőr felismerte őket, és megkérdezte, hogy a zűr miatt vannak-e itt. – Milyen zűr? – kérdezte Kling. – Valami fickó kirámolt egy lakást ebben a házban. – Na ne tréfálkozzon velem! – kiáltott Kling. – Csak nem képzeli, hogy viccelek egy bűnténnyel? – mondta sértődött hangon a járőr. Kling és Ingersoll bementek az épületbe, és bekopogtak a gondnokhoz. Egy fürdőköpenyes nő nyitott ajtót, és közölte velük, hogy a férje felment egy rendőrrel az emeletre a 6/D-be. A két nyomozó beszállt a liftbe, és a hatodikon kiléptek, végigjárták a folyosót, aztán balra fordultak, ahol a kocsiban ülő járőr

kollégája már az ajtót vizsgálta, feszítővas nyomai után kutatott, a gondnok szorosan mellette állt. – Van valami? – kérdezte Kling. – Nincs, tiszta munka ez, Bert – válaszolta a járőr. – Halál biztos vagyok benne, hogy a fickó kulccsal jutott be. – Oké, nézzünk körül, Mike! – javasolta Kling. Aztán a járőrhöz fordult. – Bejelentették már az ügyet, Lew? – kérdezte. – Henry intézkedett odalent. Azonnal sejtettük, mi történt, mert a gondnok már itt volt. Valójában arra gondoltam, hogy maga a detektív, akit kiküldtek. – Nem – rázta meg a fejét Kling, és az előszobán keresztül besétált a lakásba, Ingersoll egyenesen utána. A lakás beosztása pontosan megegyezett Augusta tizenegyedik emeleti lakásáéval, ezért tudta Kling pontosan, hogy merre van a hálószoba. A helyiséget tetőtől talpig felforgatták, a ruhák széjjelhányva a szobában, a fiókok kiráncigálva a szekrényekből, tartalmuk kiborogatva. – Valami hiányzik – jegyezte meg Ingersoll. – Mi? – Nincs macska. A szekrényhez léptek. Klingnek eszébe jutott a Mr. Angierinél szerzett tapasztalat, és a szekrény mögé nézett, arra gondolt, hogy a kismacska itt is a szekrény mögé esett. – Várj csak, itt van – mondta Ingersoll. Ez a macska egy kis fehér színű üvegfigura volt, a nyakán kék zsinór lógott. Finom ötvözésű ezüstfésű és hajkefekészlet mellett ült, amelyet feltehetően a betörő nem szándékozott ellopni. – Gondolom, elfogytak az élő macskák – jegyezte meg Ingersoll. – Viszont lehet, hogy ujjlenyomatokat találunk rajta – vélte Kling. – Csalódnék. – Valószínű, ennél nyilván okosabb a fickó. – Mit szólsz ehhez a rohadékhoz?! – mérgelődött Ingersoll. – Ott ülünk a két lakásban, olyan közel hozzá, hogy akár le is köphettük volna, ez a rohadék meg az orrunk előtt kirámolja ezt a kéglit. Az istenit neki! – Gyerünk, beszéljünk a gondnokkal! – mondta Kling. A gondnokot Phillip Trammelnek hívták. Hatvan év körüli, vézna ember, vállpántos overall, kék pamutvászon munkásing volt rajta. – Hogyan fedezte fel a betörést? – kérdezte tőle Kling. – Feljöttem, hogy elvigyem a szemetet. Nincs szemétégetőnk az épületben. A lakók általában egy nejlonzsákban kint hagyják a szemetet a mellékbejárónál, én pedig lehordom az alagsorba. Egy kis szolgálatot teszünk nekik, tudja? Nem mintha a gondnok dolga lenne, hogy körbejárjon, és összeszedje a szemetet, de én nem törődöm vele, ez afféle kis pluszszolgáltatás. – Szóval, mi történt?

– Megláttam, hogy a 6/D lakás ajtaja nyitva van, tudtam, hogy Miss Blair lakásába már betörtek, alig egy héttel ezelőtt, így aztán bementem és körülnéztem. Világos volt, hogy járt ott valaki. Azonnal felhívtam a rendőrséget, és most itt vannak. – Itt vagyunk – mondta Ingersoll, és felsóhajtott.

Ha olyan emberrel hoz össze a sors, aki egy rögbicsapat képét küldi el neked, nyilván arra gondolsz, hogy az illető megbolondult, hacsak nem fedezel fel valami logikát a dologban, megértve az illető észjárását. A fiúk a 87. körzetben az elkövetkező egymillió évben sem fogják soha megérteni a Süket észjárását. De amióta birtokukba jutott egy figyelemre méltó ismeretanyag, amelyre számos elméletet lehetett alapozni, valamiféle tudományos távlat reményével forgatták ide-oda az utolsó fénymásolatot. Ha Washington, akkor azt jelenti, hogy Első... És Hoover pedig azt, hogy Szövetségi... És Vilma Blanky az annyit jelent, hogy Bank... De mit jelentett egy rögbicsapat? Van Buren az természetesen csak Van Burent jelenti, ami nem volt igazán nagy segítség. De a Zero azt jelenti, hogy kör.

Szóval mit jelent a rögbicsapat? – És miért nem egy baseballcsapat? – kérdezte Meyer. – Vagy egy hokicsapat – mondta Carella. – Vagy egy kosárlabdacsapat, egy úszócsapat, egy foci- vagy egy gyephokicsapat – sorolta Hawes. – Miért rögbi? – Mit akarhat ezzel jelezni nekünk? – Ő már mindent megmondott nekünk, amit tudnunk kell. – Lehet, hogy azt akarja tudatni, hogy neki minden csak játék. – De miért pont rögbijáték? – Miért ne? A játék az játék. – De nem a Süketnek. – És még nincs is itt a rögbiszezon ideje.

– Most még a baseball-szezon tart. – Szóval miért rögbi? – Mindegy, végül is mindent megmondott nekünk. – Ezt pofáztam két perccel ezelőtt. – Felhívta már valaki a Nyolcvanhatosokat? – Igen, én. Tegnap délután. – Őrizni fogják holnap a bankot? – Akár a koszos gatyát. – Lehet, hogy tizenegy embert állított rá a melóra – mondta Hawes. – Hogyhogy? – Egy rögbicsapatnyit. Tizenegy embert. – Nem, várjatok csak! – szólalt meg Carella. – Van-e olyan adat, amit nem közölt velünk? – Mindent megmondott. A napot, a bank nevét, a címét... – De az időt nem. – Tizenegy – mondta Hawes. – Tizenegy óra – mondta Meyer. – Aha! – bólintott Carella, és a telefonért nyúlt. – Ki irányítja ezt az ügyet a Nyolcvanhatosoknál? A 86. körzet zsarui pontosan olyanok voltak, mint a 87. körzet zsarui, azzal a különbséggel, hogy más volt a nevük. A rendőröket, akárcsak bármely más kisebbségi csoportot, igen nehéz megkülönböztetni. Még mielőtt Carella telefonált volna, Albert Schmitt A kategóriájú nyomozó már kapcsolatba lépett Mr. Altonnal, az Első Szövetségi Bank igazgatójával, de a várható betöréssel kapcsolatos új információ birtokában ismét látogatást tett nála. Mr. Alton pocakos, alacsony termetű, ritkuló őszes hajú férfiú volt, szemmel láthatóan lehangolta őt már az első rendőrségi látogatás is. Ez az ismételt látogatás, amelynek alkalmából megtudhatta a bankrablás pontos idejét, kissé enyhítette szorongató gyomorfájdalmait. – Csak azt nem értem – mondta –, miért közölték velünk a betörés pontos idejét? – Ezt én sem értem egész világosan – felelte Schmitt elgondolkodva. – Még az sincs kizárva, uram, hogy egyáltalában nem jönnek. Lehet, hogy az egész csak egy rafinált beugratás, ki tudja? – De ön azt állította, hogy ez a férfi azelőtt... – Igen, valóban sok gondot okozott nekünk azelőtt. Nem nekem, személyesen, de a testületnek. Ez az oka annak is, hogy most óvintézkedéseket teszünk.

– Nem tudom – csóválta a fejét Mr. Alton. – Péntek a legforgalmasabb napunk. Pénteken szoktuk átváltani három munkahely fizetési csekkjeit. Ha arra gondolunk, hogy... – Pontosan arra gondoltunk mi is, az kell neki, Mr. Alton. Azok a fizetések. – Igen, de ha a pénztárosaimat az ön embereivel cseréljük fel, hogyan szolgáljuk majd ki az ügyfeleinket? – Akkor szolgálnánk talán jobban az ügyfeleit, ha megengednénk annak az embernek, hogy kisétáljon innen a félmillió dollárral? – Nem, természetesen, hogy nem... de... – Alton ismét megcsóválta a fejét. – Hány órára jönnek ide az emberei? – Mikor nyitnak? – Kilenckor. – Akkor addigra itt lesznek – mondta Schmitt. A 87. körzet őrszobájában talán, mert a fiúk úgy érezték, hogy rövidesen végleg megszabadulnak a Sükettől, süket vicceket kezdtek mesélni egymásnak. – Figyeljetek! Elmegy egy férfi, és vesz egy nagyothalló készüléket – kezdte Meyer –, aztán lelkendezik a barátjának, hogy mennyire örül neki. Életem legpompásabb befektetése volt ez a készülék, folytatja a férfi, amíg nem viseltem, olyan süket voltam, mint az ágyú. Most, ha fent vagyok a hálóban, és sípol a teáskanna, azonnal meghallom. Kilométerről hallom, ha megy egy autó, és felhajt a gyorsforgalmi útra. Ez volt életem legjobb beruházása. A barát bólint, és megkérdezi, hogy mennyibe került a készülék. A férfi ránéz a karórájára, és azt mondja: Háromnegyed kettő. Ekkor megszólalt a telefon. Kling nevetve felemelte a kagylót, és beleszólt: – 87. körzet, Kling nyomozó. – Bert, én vagyok. – Hello, Augusta! – Adva van egy hapsi – folytatta a viccmesélést Hawes –, aki csodálatosan hegedül. Amikor elkezd játszani, az emberek abbahagyják a civódást, a kutyák és a macskák sem gyűlölködnek egymásra, szóval a hapsi érzi, hogy a hegedűje a világ békéjének eszközévé válhat... – Bert, én körülbelül félóra múlva befejezem itt a munkát – mondta Augusta. – Elképzelhető, hogy hamarosan elszabadulsz? – Négyig biztosan nem – felelt Kling. – Miért? – Szeretkezni akarok veled ma délután. – A hapsi fogja magát, és elmegy az ENSZ-hez – folytatta Hawes –, azok pedig kifizetik egy kísérleti út költségeit az afrikai dzsungelbe, gondolván, hogy ha a hegedűjátékával meg tudja fékezni a vadállatokat, akkor a béke előmozdítása érdekében magukra vállalnák föld körüli utazásának költségeit...

– Hááát... – Kling a társaira pillantott –, talán egy kicsivel előbb megléphetek. Hol vagy most? – Én most... – Várj, meg kell keresnem a ceruzámat... – A dzsungel közepén megáll a hapsi egy hatalmas paratölgyfa alatt, előveszi a hegedűjét, és elkezd játszani rajta – mesélte Hawes. – Mondhatod – szólt a telefonkagylóba Kling. – Gyülekezni kezdtek körötte az állatok, oroszlánok, orrszarvuk, vízilovak, sakálok, zsiráfok, a dzsungel valamennyi vadállata. A hegedűből csodálatos zene áradt, a vadállatok körbeülték, mancsaikat egymásra téve, senki sem acsarkodott, mindegyik békésen hallgatta a zenét... – Rendben van, felírtam – mondta Kling a telefonba. – Ahogy a hapsi hegedül – mondja Hawes –, egy leopárd oson végig a feje felett a faágon, hirtelen ráugrik, és szőröstül-bőröstül felfalja... – Félóra múlva találkozunk – mondta Kling, és lerakta a kagylót. – A vadállatok megdöbbentek. Kilép a körből az oroszlán, és megkérdi a leopárdot: “Miért tetted ezt? Ez az ember egyenesen Amerikából jött a dzsungel vadállatai közé, elhozta a hegedűjét is, és olyan csodálatosan játszott, hogy még a marakodásról is megfeledkeztünk. Miért csináltál ilyen borzalmas dolgot!?” A leopárd felemelte a mancsát, és a füléhez emelte: He? Kling kivételével mindenki hahotázni kezdett. – Ha Mike Ingersoll keresne – mondta olyan gondterhelten és fontoskodva, mintha valami jelentős ügy nyomozását bízták volna rá –, a Blair-lakásban leszek. Augusta Blair hálószobájának békés csendjében szeretkeztek. De valami zavarta őt. – Mi a baj? – suttogta Augusta. – Nem tudom – suttogott vissza Kling. – Valamit rosszul csinálok? – Nem, dehogy. – Mert ha én... – Nem, Augusta, tényleg nem. – Akkor mi a baj? – Attól tartok, egy kicsit félek tőled. – Félsz? – Igen. Állandóan az jár az eszemben, hogy mi a fenét akarhat egy ilyen otromba riverheadi fickó egy ilyen káprázatos fotómodellnek az ágyában? – Egyáltalában nem vagy otromba fickó – mondta mosolyogva Augusta, és ujjahegyét a fiú ajkához érintette. – Én mégis otrombának érzem magam.

– Miért? – Mert olyan gyönyörű vagy. – Bert, ha ismét elkezded, fejbe csaplak egy kalapáccsal. – Honnan tudsz a kalapácsról? – Mi? – A kalapácsról. Egy nő számára az a legjobb fegyver. – Nem is tudtam. Néhány percig mindketten hallgattak. – Lazíts egy kicsit! – mondta a lány. – Igen, azt hiszem az a gond – jegyezte meg Kling. – Ha azt kívánod, hogy csúf legyek, olyan ronda is tudok lenni, mint az ördög. Nézd csak! – mondta Augusta, és egy grimaszt vágott. – Nos, hogy tetszem? – Gyönyörű vagy. – Hol a kalapácsom? – kérdezte a lány felpattanva az ágyból, meztelenül kilibbent a szobából. Kling hallotta, hogy a konyhában szöszmötöl. Amikor visszajött, valóban egy kalapácsot cipelt a kezében. – Csaptak már fejbe valaha kalapáccsal? – kérdezte, leült Kling mellé, hosszú lábát, mint az indián nők, maga előtt keresztbe rakta, fejét és hátát kiegyenesítette, jobb kezével pedig a kalapácsot szorongatta. – Nem – felelte a fiú –, sok mindennel megütöttek már, de kalapáccsal soha. – Lőttek már rád? – Igen. – Ez itt annak a nyoma? – kérdezte Augusta, és a kalapáccsal a Kling vállán lévő sebhelyre mutatott. – Igen. – Fájt? – Igen. – Akkor azt hiszem, megcsókolom – mondta a lány, derékig előrehajolt, és egy puha csókot lehelt Kling vállára, majd újból kiegyenesedett. – Jó lesz, ha tudomásul veszed, hogy az Eszement Kalapácsos Verekedővel van dolgod. Ha még egy árva hangot hallok arról, hogy milyen szép vagyok, akkor puff, és a barátaid máris kinyomozhatnak egy gyilkosságot. Értetted? – Értettem – válaszolt Kling. – Ez itt most egy kötelező szexjelenet – folytatta a lány. – Az elkövetkező tíz percben én vezénylem a parádét. Ha erre sem fogsz reagálni, egyetlen gyors csapással betöröm a koponyádat. Tényleg, nincs kizárva, hogy egy gyors ütés kezdetnek hatásos módszer lenne – mondta, majd Kling fölé hajolt, és nyelve hegyével megérintette. – Úgy veszem észre, kezded felfogni, miről szól ez a történet – mormolta. – Nyilván ez a rohadt kalapács teszi. – Nyilván – suttogta Kling.

Augusta hirtelen a párnára hajtotta a fejét, lábát a férfira kulcsolta, szorosan hozzátapadt, de a kalapácsot még mindig a jobb kezében szorongatta. – Figyelj csak! – suttogta. – Figyelek. – Egyre fontosabbak leszünk egymásnak. – Tudom. – Halálra rémültem – folytatta a lány, és igyekezett visszafojtani szapora lélegzetét. – Soha nem éreztem ilyet egyetlen férfi iránt sem. Hiszel nekem, Bert? – Igen. – Akkor most szeretkezni fogunk. – Igen, Augusta. – Csodálatos lesz ez a szeretkezés. – Igen. – Igen, akkor gyere... ölelj... – suttogta, és a kalapács kiesett a kezéből. A telefon négyszer is megszólalt, amíg az ágyon szeretkeztek. Minden egyes alkalommal Augusta üzenetrögzítője válaszolt, rögtön az első csengetés után. – Valami fontos ügy lehet – suttogta az utolsó hívás után Kling. – Senki sem lehet nálad fontosabb – súgta vissza a lány, majd hirtelen kiugrott az ágyból, és kiszaladt a konyhába. Amikor visszajött, egy üveg pezsgő volt a kezében. – Ó, ez nagyszerű! – mondta Kling. – Honnan tudtad, hogy szomjas vagyok? – Nyisd ki, én addig kifundálok egy pohárköszöntőt. – A poharakról megfeledkeztél. – A szerelmeseknek nincs szükségük pohárra. – Bezzeg a nagyanyámnak. Anélkül el se fogadná az italt. – És szerelmes? – Kérdezd meg a nagyapámat! Kling a hüvelykujjával kipattintotta a dugót. – Megvan már a köszöntő? – Lepezsgőzted az ágyat. – Gyorsan gondolj néhány emberre, akire ihatunk! – Mi a véleményed John és Martha Mitchellről? – Miért ne? Itt van... – És ha magunkra innánk? – kérdezte Augusta. Gyengéd mozdulattal elvette Klingtől az üveget, magasra emelte, és így szólt: – Bertre és Augustára. És arra, hogy... Tétován abbahagyta. – Nos? Augusta komolyan vizsgálgatta a férfi arcát, még mindig magasra emelve tartotta az üveget.

– Arra, hogy legalább a lehetőség mindig megmaradjon – fejezte be, majd gyorsan, majdnem szégyenkezve az ajkához szorította az üveget, nagyot kortyolt belőle, aztán visszaadta Klingnek. A férfi egyre csak a lány arcát nézte. Kitartóan figyelte, aztán ő is megszólalt: – Kettőnkre. És arra, hogy mindig... – azzal ő is ivott az üvegből. – Bocsáss meg! – kérte Augusta, miközben kifelé indult a szobából. – Máris itt hagysz, mi? – mondta Kling. – Ez után a szép köszöntő után... – Csak a fürdőszobába megyek – nevetett a lány. – Akkor visszafelé nézd már meg a telefont. – Miért? – Végtére is rendőr vagyok. – Pokolba a telefonnal! – csattant fel Augusta. De ettől függetlenül bekapcsolta a rögzítőt, és odakiabált Klingnek, hogy az utolsó hívás neki szólt. – Ki volt az? – kérdezte a fiú. – Egy férfi, valami Meyer. Azt mondta, hogy Mrs. Ungerman hajlandó azonosítani valakit, felismerte. Kling tizenegy óra után tíz perccel bekopogott Mike Ingersoll Calm's Point-i lakásának ajtaján. Bentről hangokat hallott, és hallotta a lépések közeledő zaját is. – Ki az? – kérdezte Ingersoll. – Én. Bert Kling. – Ki? – Kling. – Ó, csak egy pillanat, Bert! Kling hallotta, ahogy a biztonsági lánc megcsörren, és ahogy megfordul a kulcs a zárban. Ingersoll már pizsamában és papucsban volt, szélesre nyitotta az ajtót. – Hogy vagy? Bújj be! – mondta. – Tudom, hogy késő van – mondta Kling. – Még nem aludtál, ugye? – Nem, dehogy, épp híreket néztem a televízióban. – Egyedül vagy? – Aha – felelte Ingersoll. – Gyere már be! Kérsz egy sört? – Nem, Mike, köszönöm. – De azt nem bánod, ha én iszom? – Persze hogy nem, igyál nyugodtan. – Helyezd kényelembe magad! – mondta Ingersoll. – Egy pillanat, és itt vagyok. Kling bement a nappaliba, és leült a fotelba, szemben a tévékészülékkel. Ingersoll pisztolya a tokjában hevert a készülék tetején, a bemondó a köztisztaságiak legutóbbi sztrájkjáról beszélt. A karosszék melletti asztalon a

hamutálcában egy cigaretta árválkodott. A fehér filteren rúzsfolt piroslott. Kling hallotta, hogy odakint a konyhában Ingersoll becsapja a hűtőszekrény ajtaját. Egy pillanat, és már vissza is jött, óvatosan a szoba végében levő zárt ajtóra pillantott, aztán a szájához emelte a sörösüveget, és kortyolt belőle. Keze fejével komótosan megtörölte a száját, aztán megkérdezte: – Van valami új fejlemény az ügyben? – Azt hiszem, van, Mike. – Csak nem egy másik betörés? – Nem, nem. – Akkor mi? – Egyértelmű azonosítás – felelte Kling. – Igen? Hát ez remek. – Attól függ, hogy honnan nézzük, Mike. – Ezt meg hogy érted? – Mrs. Ungerman késő délután odatelefonált az őrszobára. Házon kívül voltam, de most nemrég beszéltem vele. – Kling némi szünet után folytatta: – Azt mondta nekem, hogy tudja, ki a betörő. Azért nem kapcsolt hamarább, mert eddig csak úgy látta az illetőt, mint... – Ne folytasd, Bert! – Eddig csak egyenruhában látta az illetőt. De másnap, ott az őrszobán... – Ne, Bert! – Igaz ez? Ingersoll nem felelt. – Mike? Igaz ez? – Hogy igaz-e vagy sem, azt megvitathatjuk – mondta Ingersoll, és a tévékészülék felé indult. – Hagyd azt a fegyvert, Mike! – figyelmeztette Kling, és előhúzta saját szolgálati pisztolyát. – Nincs erre szükség, Bert – mondta szemrehányóan Ingersoll. – Valóban nincs? Gyerünk oda, Mike! A falhoz! – Hé, ne bolondozz! – Nyomás, egy-kettő! – Rendben van, de csitulj le, jó?! – mondta Ingersoll, miközben a falhoz hátrált. – Mit tettél, Mike? Elloptad az álkulcskészletet az őrszobából? – Nem. – Akkor hogyan szerezted meg? – Tavaly októberben én is benne voltam a narkós ügy felgöngyölítésében. Emlékszel, amikor annyiunkat kikértek a... – Igen, emlékszem rá.

– Kábeleket fektettünk le mindenfelé a városban. Én a technikus sráccal dolgoztam, aki a poloskákat szerelte a lakásokban. Akkor szereztem meg a kulcsokat. – Miben van még benne a kezed, Mike? Csak a lakásokat fosztogattad? – Esküszöm, semmiben. – Vagy még kábítószert is árulsz az iskolásgyerekeknek? – Ugyan, Bert, mit képzelsz te rólam?! – Azt képzelem, hogy ócska kis tolvaj vagy! – Kellett a pénz! – Mindannyiunknak kell! – Igen? Mondj egyetlen rendőrt a körzetben, aki nem sáros valamiben. A pokolba is, mióta vagy ilyen rohadt tiszta? – Egy ötcentest se vettem el soha senkitől, Mike. – Hányszor kajáltál lejmra? – Csak nem akarsz egyenlőségjelet tenni egy csésze ingyen kávé és a sorozatos betörések között? Jézus Krisztus! – Csak azt próbálom megmagyarázni neked... – Mit, Mike? Csend ült a szobára. Ingersoll vállat vont. – Nézd, meg akartalak kímélni ettől. Mit gondolsz, miért javasoltam azt a megfigyelést? Nem akartam, hogy valaki azt gondolja, hogy közöd volt hozzá. Én... – A megfigyelés csak ködösítés volt! – szakította félbe Kling. – Azért kellett mindenképpen a rádió adó-vevő is, igaz? Így azt gondolhattam, hogy ott kuksolsz a sötétben, ahol kellett volna lenned, ehelyett a szomszéd házban kipakoltál egy lakást. És az üvegmacska. Kifogyott az élő macskákból, mi? Ugye így mondtad, Mike? A francot fogyott ki belőlük! Egyszerűen akkor este nem hozhattál magaddal, mert még az ilyen tökkelütött is, mint én, észrevette volna azt az átkozott macskát a kabátzsebedben. – Bert, higgyél nekem! – Ó, én hiszek neked, Mike. Csak a hadnagy nem fog hinni. Különösen, ha értesül a Fred Lipton-sztoriról. – Semmilyen kapcsolatom nincs Fred Liptonnal. – Nincs? Nos, majd ezt is kiderítjük hamarosan, jó? Hawes ezekben a percekben kapja el őt. Véleményem szerint ő az orgazdád. Igazam van, Mike? – Mondom, hogy nem is ismerem őt. – Akkor miért voltál olyan ideges attól, hogy rászállunk? Miért adtad meg Rhonda Spearnek az őrszoba valamennyi zsarujának a személyleírását? Már kezdtük azt hinni, hogy valami istenverte gondolatolvasó. – Kling szünetet tartott, csak azután folytatta: – Hívd ki őt, Mike! Egy füst alatt őt is magunkkal vihetjük.

– Miről beszélsz? Kit? – Azt a tyúkot a másik szobából. Rhonda Spear az, ugye? – Nem, nincs ott senki... – Ő az, akiről meséltél nekem? A kedves teremtés, akit el akarsz venni feleségül, Mike? Aki miatt annyira igyekeztél elkapni a betörőt? – Bert... – Nos, elkaptuk. Mi lenne, ha bemutatnál a menyasszonyodnak? Kisasszony! – ordított Kling. – Jöjjön ki, és a kezét emelje a feje fölé! – Ne lőjön! – hallatszott egy női hang a zárt ajtó mögül. Aztán kinyílt az ajtó. A terebélyes szőkén kék köntös volt, alatta hosszú, rózsaszínű hálóing, belépett a nappaliba, kezét a feje fölött tartotta, remegett a szája. – Mi a neve, kisasszony? – kérdezte Kling. – Melyik nevem? – Micsoda? – A művésznevemet akarja, vagy az igazit? – Maga Rhonda Spear? – Igen. – Öltözzön fel, Miss Spear! Te is, Mike! – Bert, az isten szerelmére... adj még egy kis időt, jó?! – Miért? – kérdezte Kling. Az a film rossz választás volt, legalábbis Teddy Carella így érezte. Tele volt művészi felvételekkel, a szereplők mindig vázák, fák, lámpaernyők vagy elefántok mögé bújva beszélgettek egymással, szemmel láthatóan elhatározták, hogy elrejtik a szájukat Teddy elől, nehogy véletlenül megtudja, mi történik a filmben. Amikor nem bújtak el valami mögé, vagy nem háttal álltak a felvevőgépnek, akkor a film készítői a cselekmény hátterének részleteit emelték ki, a szereplők hangja pedig elszállt egy száguldó vonat vagy villogó szemaforok képe fölött. Teddy általában kedvelte a filmeket, kivéve, amikor ki volt szolgáltatva az újhullámos filmesek brutális túlzásainak. Aznap egy ilyen este volt. Ült Carella mellett, és tehetetlenül nézte a filmet, képtelen volt egy egybefüggő részt megérteni, boldog volt, amikor végre befejeződött a film, és kimehettek a moziból. Kellemes, enyhe volt az idő, amikor elindultak otthonról, úgy döntöttek, hogy lesétálnak a Dover Plains Avenue-n a hat háztömbnyire levő moziig. Az út hazafelé egy kicsit kellemetlenebb volt, alaposan lehűlt az idő, de azért még el lehetett viselni, ráérősen andalogtak az öreg fák között, amelyek ágaikkal a kihalt Riverhead járdái fölé hajoltak. Carella szemlátomást élvezte az andalgást. Teddy viszont alig várta, hogy hazaérjenek, és a filmmel kapcsolatos kérdéseivel megrohamozhassa a férjét. Carella mélyen magába szívta az

éjszakai levegőt, és olyan komótosan lépkedett, akár egy öregember vasárnap délelőtt a parkban. A támadás figyelmeztetés nélkül érkezett. A kemény ököl az arcába vágott, olyan váratlanul érte, akár egy földrengés. A fegyveréért nyúlt, amikor a második támadó hátulról telibe találta. A harmadik pedig megragadta Teddy retiküljét, miközben az első kemény ökle ismét az ő arcát vette célba. A mögötte álló férfi erőt gyűjtött. Carella előhalászta fegyverét a felöltője zsebéből, ekkor azonban hátulról újabb ütések érték a füle tövében és a halántékán. Fegyverdörrenés hallatszott, a külvárosi utca csendjéhez képest hátborzongatóan hangos dörrenés, majd újabb erős ütés érte ezúttal a tarkóját, amitől a járdára zuhant. A zűrzavart nehezebben viselte, mint a fájdalmat. Félórával az eset után a 103. körzet ügyeletes szobájában ült, és magyarázgatta a hitetlenkedő ügyeletes őrmesternek, hogy rendőrtiszt, és hogy őt meg a feleségét megtámadták az úton, miközben hazafelé tartottak a moziból. A támadók ellopták a felesége retiküljét, karóráját, akárcsak az ő óráját, levéltárcáját, és szégyen ide, szégyen oda, még a szolgálati fegyverét is. Az őrmester felvette az összes adatot, és megígérte, hogy informálni fogja az eredményről. Carella kutyául érezte magát.

Megbolondult ez az április. Szilaj szelek fújtak a Harb folyó felől, miközben csillámló napsugarak simogatták az utcákat és sugárutakat; a május már ott ólálkodott az utcasarkon, és az április elszánta magát a végső összecsapásra. A Süket nem hallatott magáról többet. Az első küldeményt nem követte újabb Carella nevére címzett levél, nem érkezett második fényképmásolat a rögbicsapatról. Hogy ez tévedés volt, vagy egy nagy fontossággal bíró, előre megfontolt dolog, ki tudja? De a 87. körzet nyomozóit ez nagyjából már csak annyira érdekelte, mint az aranyérsebészeket a szájhigiéniai szokások. Az ügyet átpasszolták a 86. körzet derék legénységének, idegeskedjen az ő anyukájuk ezentúl. Az utcai óra a bank előtti járdán kilenc óra tizenkét percet mutatott. A kis parkban – amelyet a Van Buren Circle vett körbe – egy padon üldögélt a Süket, ellenőrizte a karóráját, aztán szemügyre vette az utcát. Három perc múlva a fegyveres pénzszállító kocsinak, ha követi a szokásos pénteki rendet, meg kell érkeznie a bankhoz, annyi készpénzzel, amennyi fedezi majd a McCormick, a Meredith és a Hooker testvérek vállalatának fizetési csekkjeit. Tizenegy órakor a pénzt felmarkolják, hiába erőlködik odabent a bankban ez a vicc-rendőrség. A Süket látta őket, amikor megérkeztek kicsivel kilenc óra után, három tagbaszakadt nyomozó és egy rendőrnő, nyilván ők ülnek majd a pénztárosok helyére. Előlegezte, hogy birtokában vannak annyi értelemnek, hogy felfogják, más időpontban is rajtaüthet a bankon, mint az előre bejelentett tizenegy óra, de erre még egy agyalágyult is rájöhetett. Ezzel együtt csalódni fognak. A bank tizenegykor lesz kirabolva. Akárki is volt a Süket, tisztességes játékos volt. Amikor dilettánsokkal került szembe, mi mást is tehetett volna. A fegyveres pénzszállító kocsi feltűnt az utcán. Bekanyarodott a bank mellé. A sofőr kiszállt, és fürgén a kocsi végéhez sietett, az ajtóhoz közel elfoglalta helyét, kezében géppisztolyt tartott. Nyílt az autó járda felőli ajtaja, a másik őr is kiszállt, követte társát, pisztolya még a tokjában pihent. A derekára láncolt kulcsot elfordította a pénzszállító kocsi hátsó ajtajának zárjában. Azután kivette pisztolyát a tokból, megfordította, és a markolatával kétszer erősen megkopogtatta az ajtót, ez jelezte a kocsiban ülő őrnek, hogy belülről is kinyithatja a zárat. Kinyílt a kocsi hátsó ajtaja. A géppisztolyt tartó őr fedezte társait, amíg a két pénzeszsákot a kocsiból a kövezetre tették. A harmadik őr is kimászott a kocsiból, egyik kezében revolverét tartotta, a másikkal felemelte az egyik pénzeszsákot. Társa a másik

zsákot kapta fel. Ahogy a forgóajtó felé haladtak, a géppisztolyos őr a járdát tartotta szemmel. Minden a megszokott módon és minden hibátlanul ment. Ahogy eltűntek a bankban, a Süket mosolyogva bólintott, és a sarkon levő telefonfülkéhez sietett. A saját telefonszámát tárcsázta, a vonal másik végén a második csengetésre felvették a kagylót. – Hello? – szólt bele egy hang. – Kerry? – Igen. – Itt Taubman. – Igen, Mr. Taubman. – Megjött a pénz. Indulhatnak. – Köszönjük, Mr. Taubman. Kattanás hallatszott a vonalban. A Süket még mindig mosolygott, a kagylót a helyére tette, és visszament a parkba a padhoz, ahonnan figyelte és irányította a dolgokat. Bent a bankban Schmitt, a 86. körzet nyomozója, még egyszer összefoglalta Mr. Altonnak a tudnivalókat. A pénztárfülkékkel szemben levő falióra kilenc óra huszonegy percet mutatott. – Nem kell aggódnia! – mondta Schmitt. – A két pénztárban a legtapasztaltabb két emberem ül, az autóspénztár ablakánál pedig egy belevaló rendőrnő. A harmadik pénztárt magam személyesen fedezem. – Igen, köszönöm – mondta Alton. Habozott egy darabig, aztán idegesen körbenézett a bankban. – És én mit csináljak közben? – kérdezte. – Intézze az ügyeit, ahogy általában szokta – mondta Schmitt. – Próbáljon lazítani! Semmi értelme felizgatni az ügyfeleit. A helyzet urai vagyunk. Higgyen nekem, Mr. Alton, ha mi négyen itt vagyunk, nincs ember, aki kirabolhatná ezt a bankot. Schmitt nem is sejtette, hogy mennyire igaza volt. Reggel kilenc óra 37 perc. Kerry Donovan, tükörfényesre borotvált fejjel, egy vadonatúj, de minden kétséget kizáróan tiszteletet parancsoló bajusszal az orra alatt, belépett a bankba, nagy, fekete négyszögletes táskát cipelt a kezében. Az őrhöz fordult. – Hol találom az igazgatói irodát? – Be van jelentve, uram? – kérdezte az őr. – Igen – felelte Donovan –, múlt héten telefonon megállapodtam Mr. Altonnal a találkozóban. – Megmondaná a nevét? – kérdezte az őr. – Mr. Dunmore – mondta Donovan. – Karl Dunmore.

– Egy pillanat, Mr. Dunmore – mondta az őr, és intett az egyik banktisztviselőnek, egy csinos, fiatal, húsz év körüli hölgynek, aki azonnal odasietett hozzá. – Mr. Karl Dunmore beszélni óhajt Mr. Altonnal – mondta az őr. – Egy pillanat türelmet kérek – felelte a hölgy, és hátrasietett a terem végébe, Mr. Alton irodájához. Pár pillanat múlva ismét megjelent, visszament az őrhöz és Donovanhoz, akik közben a remek időjárásról csevegtek, és megkérte Donovant, hogy szíveskedjék vele fáradni. Donovan követte őt, végig a teremben, elhaladtak a Süket mellett, aki annál a pultnál állt, ahol a befizetési űrlapot szokták kiállítani. A hölgy kitárta Mr. Alton irodájának az ajtaját, beengedte Donovant, aztán behajtotta mögötte az ajtót. A Süket sajnálkozva gondolt Kerry Donovanra, aki még csak nem is sejtette, hogy a bank tele van rendőrökkel. – Mr. Dunmore – üdvözölte Alton a férfit, és a kezét nyújtotta felé. – Örülök, hogy találkozhatom önnel. – Kedves öntől, hogy időt szakított rám – felelte Donovan. – Nos, miben lehetek a szolgálatára? – Ahogy a telefonban már jeleztem, azt hiszem, eredményesebben léphetnénk előre, ha ön megtekintené a terveket és a beruházás kicsinyített makettjét. Tudom, hogy szokatlanul nagy beruházási kölcsönt kérünk, de remélem, egyetért velünk, hogy a haszon, amivel ez a beruházás kecsegtet, reálisnak tűnik. Használhatom az íróasztalát? – kérdezte Donovan, de közben rádöbbent, hogy a makett lényegesen nagyobb, mint Alton agyonpakolt íróasztala. – Vagy talán a padlón jobb lesz – javasolta, eltérve az eredeti tervétől. – Persze, természetesen – egyezett bele Alton. – Ahogy óhajtja. Donovan felnyitotta a fekete táskát, óvatosan kivette belőle a negyvenlakásos háztömb kicsinyített makettjét, a kanyargós utakkal, miniatűr fákkal, lámpaoszlopokkal, utcai tűzcsapokkal együtt. Mindent kipakolt a padlóra az íróasztal elé, aztán egy henger alakú tokból előszedte a tervrajzokat. Levette a szorítógumit a papírtekercsről, és a rajzokat szétterítette a padlón. – Azon gondolkodom, hogyan lehetne ezeket valahogy a padlóhoz rögzíteni – mondta. – Ez megteszi? – kérdezte Alton. – Igen, köszönöm – felelte Donovan, és elvette az odakínált csiszolt üvegből készült levélnehezéket. – Legalább az egyik szélét megtartja – tette hozzá. – Igen – mondta Alton. – Lenne olyan kedves idefáradni, Mr. Alton! – kérte Donovan. – Azt hiszem, innen jobban... – Hova tervezik az építkezést? – kérdezte Alton, megkerülve az íróasztalát.

– Ahogy már az elején mondtam... – Igen, de hát ez rengeteg pénzzel... – A tervezett hely a Sands Spiten van, uram. – Próbálkoztak már pénzt keríteni ott a beruházáshoz? – Nem, uram. Az irodánk itt van az Isolán. Úgy gondoltuk, megfelelőbb lenne egy helyi bankkal kapcsolatba lépni. – Értem. – Ez a legfelső rajz az egész beruházás sematikus terve. Ha összehasonlítja a makettel... Alton közvetlenül Donovan balján állt, és lepillantott a makettra. Donovan hirtelen felegyenesedett, kabátzsebéből egy pisztolyt rántott elő, és Alton fejének szegezte. – Egy hangot se! – mondta. – Ez bankrablás. Pontosan azt tegye, amit mondok, különben lelövöm. Alton szája remegni kezdett, bárgyú szemeket meresztett a pisztoly csövébe. A Süket tudatosan fegyverezte fel Donovant egy 45-ös típusú Colttal, mert ez volt a legfenyegetőbb kinézetű kézifegyver, amit csak ki tudott gondolni. – Megértett? – kérdezte Donovan. – Igen, megértettem. – Jó. Akkor most a páncélterembe megyünk – mondta Donovan, majd megállt egy pillanatra, és gyorsan becsattintotta a táskát. – Ha bárkivel is összeakadnánk útközben, azt mondja neki, hogy a riasztóberendezést ellenőrzöm. Ha pedig a páncélteremben lenne valaki, megkéri, hogy az illető hagyjon minket magunkra. Világos? – Igen. – Nem jelez senkinek, és senkit nem próbál figyelmeztetni, hogy valami nincs rendben. Megígérhetem magának, Mr. Alton, miután e bűntettért életfogytig tartó börtön sózható rám, nem fogok habozni, hogy szétlőjem a fejét. Most visszateszem ezt a fegyvert a kabátzsebembe, de a csöve magára irányul, Mr. Alton, és a zsebemen keresztül tüzelni fogok, ha csak egy szemvillanással is jelez valakinek. Elkészült? – Igen. Készen vagyok. – Akkor indulás. Onnan, ahol a Süket állt, a bank közepén levő kis pulttól látta, hogy Donovan és Alton kilépnek az irodából, és elindulnak a páncélterem felé. Donovan mosolygott, és nyájasan beszélgetett, bal kezében lóbálta fekete táskáját, jobb keze pedig a kabátja zsebében lapult. Mindkét férfi bement a páncélterembe, ekkor a Süket fürge léptekkel a bank főbejárata felé, a forgóajtóhoz sietett. Az előzetes tervnek megfelelően csak akkor kellett volna elindítani a terv második fázisát, miután Donovan biztonságban kilép a

páncélteremből, és visszamegy az igazgató irodájába. Ehelyett a Süket kisétált a bankból, megjelenésével az utcán jelt adott a kis park ellenkező oldalán parkoló két gépkocsinak. Látta, hogy Rudy Manello kikanyarodik az egyes számú autóval a járda mellől. Angela Gould kocsijával szorosan követte. Egy perc se telt bele, Rudy megkerülte a körteret, és felhajtott a bank jobb oldali szervizútjára. Angela mögötte hajtott a kettes számú kocsiban. Amikor a kocsijával a szervizúthoz ért, kikapcsolta a motort, és mint afféle műszaki dolgokhoz nem értő nő, méltatlankodni kezdett. Egy pillanattal később John Preiss kiszállt az egyes számú kocsiból, és egy nehéz kalapáccsal nekiesett a gépkocsi pénztárablakának. Közvetlenül ezután mindkettőjüket, őt és Rudyt agyonlőtte a rendőrnő, aki a betört ablak mögött ült. Kerry Donovan, még mindig a bank páncéltermében pakolta a fekete táskába egymás után a pénzkötegeket, amikor meghallotta a lövéseket, azonnal felfogta, hogy valami baj történt. Ledobta a kezében levő bankjegyeket, kirohant a páncélteremből, meglátta, hogy a gépkocsi-pénztárnál ülő nőnél fegyver van, és rémülten döbbent rá, hogy a tervvel ellentétben, arra nem menekülhet. A főbejárathoz, a forgóajtó felé futott, amikor a pénztárfülkékben helyet foglaló három nyomozó golyózápora elérte. Ott kint az utcán Angela Gould is meghallotta a lövöldözést, késlekedés nélkül elindította a kocsit. Olyan pánik fogta el, hogy akkor sem állt volna meg, hogy felvegye a Süketet, ha az valóban ott várakozott volna a járdán, ahol a megbeszélés szerint várakoznia kellett. De a Süket akkor már egy taxiban ült, félmérföldnyire a banktól, és a másik csapattal megbeszélt találkozóra sietett. Bolond egy nap volt ez, sőt talán még annál is bolondabb. Amikor Albert Schmitt a 86-osoktól felhívta Carellát, és bejelentette, hogy a rablási kísérletet megakadályozták, Carella nem akart hinni a fülének. – Hogyhogy? – kérdezte, felpillantva a faliórára. – Még csak tíz óra harminc. – Így igaz – felelte Schmitt. – Korábban csaptak le. – Mikor? – Majdnem egy órával ezelőtt. Háromnegyed tíz körül jöttek. Tízre már be is fejeződött az egész balhé. – Kik voltak? Hányan? – Egy bent és kettő kint. Nem tudom, mi volt a tervük, de hogyan gondolhatták, hogy leléphetnek a dohánnyal, ez nekem magas. Különösen azután, hogy mindenre előzetesen felhívták a figyelmünket. Ezt nem értem, Carella, valóban nem értem. – Kik voltak, akik részt vettek a muriban? – A holttesteken talált azonosítási... – Mindegyik meghalt?

– Mind a három. Rudy Manello, John Preiss és Kerry Donovan. Mondanak magának a nevek valamit? – Egyik sem. Valamelyikük nem viselt hallókészüléket? – Mit? – Hallókészüléket. – Nem. – Nem volt köztük magas és szőke? – Nem. – Akkor meglépett. – Ki? – A fickó, aki az egészet kiagyalta. – Szép kis agyalmány, mondhatom! – jegyezte meg Schmitt. – A hatéves srácom jobb balhét tervezne. Ez olyan, Carella, mintha meg sem történt volna. Az üveges már akkor kész volt az ablakkal, mielőtt eljöttem onnan. Visszahívtam az embereimet, mert már a biztonságiak is végeztek. Egy szó mint száz, elfelejthetjük az egészet. Vége a dalnak, és kész! – Akkor jó – mondta Carella, és letette a kagylót, enyhén szólva csalódottan. Az őrszoba szokatlanul csendes volt, a gyér reggeli forgalom zaja behallatszott a nyitott ablakon. Carella az íróasztalánál ült, és a kávéját kortyolgatta a termoszpohárból. Ez az egész ügy nem a Süketre vallott. Ha Carella nem ismerte félre (lehet, hogy félreismerte), akkor az a Süket által emlegetett egymásrautaltság még tartogathat számos váratlan meglepetést. Először is ott van maga a Süket. Az egyértelműen kiderült, hogy minden egyes munkát különböző helyről összeszedett bandával végeztet el, akár egy dzsessz-szólista, aki turnéja során mindig más és más városból szedi össze a kíséretét. A múltban egyetlen letartóztatott bandatag sem tudta a főnök igazi nevét, egyszer L. Sordónak, máskor Mort Orecchiónak nevezte magát, az első név spanyolul azt jelenti, hogy süket, az utóbbi olaszul azt, hogy halott fül. Maga a hallókészülék is csak álca, jóllehet mindig nagy súlyt helyezett rá, hogy kérkedjen rossz hallásával. De akármi vagy akárki is volt, a bűntény, amit kiagyalt mindig zseniálisnak látszott, és mindig hatalmas pénz forgott kockán. De a Süketnek a bűntény kitervelése és végrehajtása valójában soha nem volt elegendő. Az egymásrautaltság elmélete alapján ő továbbment, jóval a tett elkövetése előtt mindig értesítette a rendőrséget, hogy mire készül. Carella eleinte azt hitte, hogy erre csupán azért van szüksége a Süketnek, hogy zsenialitását igazolja, de rá kellett jönnie, hogy a Süket a rendőrséget mellékszereplőnek, mintegy alkalmi bandának használja, amely létszámában ugyan nagyobb, mint a saját legénysége, de a bűntény sikeres végrehajtásához ugyanúgy szüksége van rájuk is. Hogy az előző két esetben kudarcot vallott, az csak a véletlenen múlt. Rafináltabb volt a rendőröknél, felhasználta őket, még

azt is tudatta velük, hogy hol fogja felhasználni őket, és ez a közös játék az egymásrautaltság harmadik fontos összetevője. Tudatta velük, hol fogja felhasználni őket, de azt soha nem mondta, hogy miként; tudatta velük nagy vonalakban a bűntényt, de nem eléggé; tudatta velük, hogy meg is teszi, amit ígért, de nem pontosan; a rendőrség többnyire úgy reagált erre, mint egy eszement fajankókból összeverbuvált vidéki rendőrtestület. Magatartásuk csak megerősítette a Süketet abban a feltevésben, hogy a rendőrök egyszerűen dilettánsak. Megbizonyosodva tehetetlenségükről, egyre merészebb és merészebb, egyre bátrabb és bátrabb lett. És ahogy ő mindjobban bátorodott, úgy csetledezett-botladozott a rendőrség. Ez aztán az igazi egymásrautaltság. Ezúttal ez a megtévesztés méltatlan volt egy olyan nagy formátumú egyéniséghez, mint ő. A körzet legpitibb csirketolvaja is megtehetné, hogy bejelenti, ki fog rabolni egy bankot délelőtt tizenegy órakor, és aztán kilenc harminckor tör be. Nagy ügy! Ilyen kisstílű szélhámoskodáshoz aligha lett volna szükség azokra a fotómásolatokra. A Süket nyilván tudta, hogy miért kell mindent kétszer megüzennie. Valószínűleg meg volt győződve róla, hogy a kriminalisztika egyik legmerészebb csínytevésébe vágott bele, legalábbis, elég merészbe ahhoz, hogy ne csak egyszer mondja, hanem kétszer mondja – körülbelül így: Ötven Táncosnő, Ötven. Carella kézbe kapta a csészét, és belekortyolt a kávéjába. Már kihűlt. Egy hajtásra igyekezett lenyelni a maradékot, de a torkán akadt, és majd megfulladt tőle, megbénította a hirtelen támadt, briliáns gondolat: a Süket nem mondott mindent kétszer. Igaz, majdnem mindent kétszer mondott, de van egy fényképmásolat, ami a rablás időpontját jelezte, abból csak egy érkezett. Carella hátralökte a székét, és a zakója után nyúlt. Ma reggel egy másik pisztolyt hozott magával, azt a legelső pisztolyát, amelyet akkor kapott, amikor járőr lett. Kihúzta a tokjából, furcsa volt a fogása, bízott benne, hogy nem lesz szüksége rá, bízott benne, hogy ezúttal téved. Már háromnegyed tizenegyet mutatott az őrszoba falán levő óra, amikor Carella rádöbbent, hogy tudja, miért kaptak minden képmásolatból kettőt, és hogy ennek az egész átkozott ügynek semmi köze nincsen se az ikergyerekeihez, se a Süket egyéniségéhez. Furcsa módon csak ennek a játszmának a tisztességéhez volt köze. Tizenegy óra előtt tíz perccel lépett be a forgóajtón, egyenesen az őrhöz ment, és kinyitotta az igazolványát. – Carella nyomozó vagyok – mondta –, a 87. körzetből. Mr. Altont keresem. A bankőr figyelmesen megvizsgálta a bőrdarabra tűzött nyomozójelvényt és az azonosítókártyát. Bólintott, aztán így szólt: – Egyenesen erre, uram – mondta, majd végigvezette a termen egy ajtóig, amely a páncélterem mellett volt. Óvatosan bekopogott.

– Igen? – szólt ki egy hang. – Én vagyok, Mr. Alton, Corrigan. – Jöjjön be! – mondta Alton. A bankőr belépett az irodába, de egy pillanat múlva már jött is kifelé. – Fáradjon be, Mr. Carella! – mondta. Alton az íróasztala mögött ült, de azonnal felpattant, és kezet nyújtott. – Jó napot! – mondta. – Jó napot, uram! Carella nyomozó vagyok a 87. körzetből. Ismét felmutatta a jelvényét, és az azonosításikártyáját, majd elmosolyodott. – Nos, hogy érzi magát a nagy izgalom után? – kérdezte, és odahúzott magának egy széket az íróasztalhoz, aztán leült. – Most már lényegesen jobban – felelte Alton. – Miben állhatok a rendelkezésére, Carella felügyelő? – Nos, uram, rövid pár percig veszem csak igénybe. Eredetileg a körzetünk plankolta fel ezt az ügyet, később átadtuk a 86-osoknak. Nos, a hadnagyom arra kért, jöjjek el ide, és egészítsem ki ezt az adatlapot, ha ön is beleegyezik. – Milyen adatlapról van szó? – kérdezte Alton. – Nos, uram, nem szívesen traktálnám a körzetek közötti problémákkal, de itt most pontosan a következőkről van szó, remélem, elnézi ezt nekem, tudja, amiért az ügyet átadtuk egy másik körzetnek, ez nem jelenti azt, hogy hivatalosan ne tartozna hozzánk. Már ami a végső intézkedéseket illeti. – Attól tartok, nem egészen értem – mondta Alton. – Azért még felelősek vagyunk érte, uram. Egyszerűen ennyi az egész. – Értem – mondta Alton, még mindig csodálkozva. – A kérdések azt a célt szolgálják, hogy meggyőződjünk róla, a 86-osok megfelelő módon kezelték-e az ügyet. Őszinte leszek magához, Mr. Alton, ezzel fedezzük magunkat ebben az ügyben, ha később valami gond lenne. Mármint hogy a főnökség részéről. – Értem – szólalt meg végül Alton beletörődve. – És melyek azok a kérdések? – Alig egy pár, uram – mondta, és a zsebéből egy papírívet húzott elő, szétnyitotta, az íróasztalra helyezte. Néhány géppel írt kérdés állt a lapon. Elővett egy golyóstollat, rápillantott az első kérdésre, és megszólalt: – Hány rendőrtiszt tartózkodott a bankban a rablási kísérlet időpontjában? – Négy – felelte Alton. – Emlékszik a nevükre? – Schmitt nyomozó irányította őket. A többiek nevét nem tudom. – Majd megszerzem a 86-osoktól – mondta, és felírta a gépelt papírra: Schmitt, aztán folytatta a következő kérdéssel: – Udvariasan viselkedtek önnel a rendőrök egész idő alatt? – Ó, igen, a leghatározottabban állíthatom – mondta Alton.

Beírta az Igen választ a kérdés mellé, aztán folytatta: – Hozzáférhetett-e valamelyik rendőrtiszt készpénzhez, itt a bankban? – Igen. Azok, akik a pénztárakban voltak. – Összeszámolták-e a pénzt azóta, hogy a rendőrtisztek elhagyták a bankot. – Nem, Mr. Carella, még nem. – Mikor lesz az ellenőrzés? – Most délután. – Legyen olyan szíves, majd hívjon vissza, ha elkészültek, uram. A telefonszámunk Frederick 7-8025. – Természetesen felhívom. – Mindössze tudni szeretném, minden rendben van-e – mosolygott. – Igen – hagyta rá Alton. – Nos, már csak néhány kérdés. Belépett-e valamelyik rendőrtiszt a páncélterembe, amíg itt tartózkodtak a bankban? – Nem. – Uram, meg tudja mondani nekem, mennyi készpénzt szállítottak valójában a bankjába ma reggel? – Ötszázezer-háromszáz dollárt. – Átszámolták a betörés óta, uram? – Igen, átszámoltuk. – Ki számolta át? – A helyettesem, Mr. Warshaw. – Meg volt az egész összeg? – Az utolsó pennyig. – Így tehát ez a kis csínytevés teljesen eredménytelen volt. – Teljesen. – Jó. Majd még szükségem lesz Mr. Warshaw aláírására is, bizonyítandó, hogy átszámolta a pénzt a rablási kísérlet után és azután, hogy a rendőrtisztek is elhagyták a bankot... – Nos, még a bankban voltak, amikor az ellenőrzést végezték. – De nem a páncélteremben? – Nem. – Ez ugyanúgy elegendő, Mr. Alton. Nekem csak egy igazolás kell róla, ez minden. Most bemehetünk a páncélterembe? – A páncélterembe? Miért? – Hogy eleget tegyek a hadnagyom utasításának. – Mi pontosan a hadnagy utasítása, Carella úr? – Azt akarja, győződjek meg róla, hogy a pénz hiánytalanul ott van. – Most mondtam önnek, hogy mind megvan. – Azt akarja, hogy magam győződjek meg róla. – Hogyan gondolja?

– Átszámolom a pénzt. – Ez abszurdum – mondta Alton, s az órájára pillantott. – Nemsokára szét kell osztani a pénztárak között. A pontos számolás önnek eltartana... – Nagyon hamar befejezem, Mr. Alton. Minden rendben lesz, ha most azonnal átmegyünk a páncélterembe. Indulhatunk? – Nem, nem hiszem – válaszolta Alton. – Miért nem, uram? – Már mondtam önnek. Természetesen akceptálom a rendőrség kérését, de nem akkor, ha ez a bank megszokott munkáját akadályozza. Elég sok kellemetlenségünk volt ma már, semmi szükségem... – Uram, ez több mint kérés a rendőrség részéről. A nyomozás lezárása érdekében, és hogy eleget tehessek a hadnagyom... – Talán jobb lesz, ha a hadnagyával beszélem meg ezt a kérdést – jelentette ki Alton, és a telefon felé nyúlt. – Mit is mondott, mennyi a telefonszámuk? – Ne nyúljon a telefonhoz, Mr. Alton! A férfi pisztolyt tartott a kezében, egyenesen Alton fejére célzott. Egy pillanatra rettenetes érzés kerítette hatalmába Altont, mint akinek úgy rémlik, hogy ilyesmit nemrégiben átélt már. “Nem, ez lehetetlen – gondolta magában –, ugyanazon a napon nem ismétlődhet meg még egyszer!” Aztán hallotta, hogy a férfi megszólal: – Most pedig nagyon figyeljen rám, Mr. Alton! Bemegyünk a páncélterembe, és bárkivel találkozunk útközben, azt fogja mondani, hogy Carella felügyelő vagyok a 87. körzetből, bevisszük a pénzt a maga irodájába, hogy eleget tegyünk a rendőrségi előírásoknak. Ha az ellenkezőjét mondaná, golyót repítek a mocskos fejébe. Megértette, Mr. Alton? Alton nagyot sóhajtott. – Igen, megértettem – mondta. A kis pult mellett állva a Süket látta, hogy Harold és Alton kilépnek az igazgatói irodából. Harold jobb kezét a kabátzsebében tartotta, nem fért hozzá kétség, hogy keze a pisztoly markolatát szorítja. Figyelte, ahogy belépnek a páncélterembe. Az előtte levő pénzkivételi űrlapra ráírta a dátumot, betétszámlájának számát, az áthozati részbe beírta hogy Ötszázezer százas bankjegyekben, majd számmal is kiírta a végösszeg helyére 500000$, utána aláírta a nyomtatványt, D. R. Taubman. Alton már kifelé jött a páncélteremből, egy pénzeszsákot cipelt. Harold szorosan mögötte lépkedett, ő a másik zsákot hozta, jobb keze még mindig a kabátzsebében volt. Együtt mentek be Alton irodájába. Az ajtó becsukódott mögöttük, a Süket pedig a bank kijárata felé igyekezett. Kimondottan büszke volt magára. A szájhagyomány azt tartja, hogy a villám sohasem csap be ugyanarra a helyre kétszer, különösen nem alig másfél óra

leforgása alatt. Az a szívmelengető pénz már biztos Haroldnál van, és néhány perc múlva (ahogy a Süket kilép a bankból) Danny és Roger odahajtanak a gépkocsit kiszolgáló pénztárablakhoz. Florence a szervizút előtt parkol a kocsijával, és a bankrablás megismétlődik. Az egyedüli különbség, hogy ezúttal sikerülni is fog. Sikerülni fog, mert már egyszer meghiúsították, és senki sem gondol arra, hogy az a kudarc fontos része valamilyen tervnek. A kudarcba fulladt betörési kísérleten fellelkesülve mindenki elégedetten visszaül a helyére, és sütkérezik a jól végzett munka dicsfényében. Majd amikor néhány perc múlva újból bezúzzák a pénztár ablakát, a 86. körzetben és a Biztonsági Hivatalban megszólal a riasztó, a Süket egyáltalában nem lepődik meg azon, hogy ezt majd mindenki tévedésnek gondolja. A fejét tette volna rá, hogy azonnal megszólal Alton irodájában a telefon, és megkérdezik, valódi riasztás volt, vagy műszaki hiba. Mindenesetre Harold pillanatokon belül kilép az irodából, ha meghallja az üveg csörömpölését, és mindannyian eltűnnek, még mielőtt a rendőrség magához térne. Szinte túl egyszerűnek látszott az egész. És mégis maga volt a tökély. Odaért a forgóajtóhoz, és kiment az utcára. Az utca felől vele szemben egy másik férfi tolta a forgóajtót. Sok idő eltelt azóta, hogy a Süket nem látta Carellát. De ha egyszer vadászpuskából rálőttél egy emberre, az pedig egy 38-as rendőrségi Speciállal viszonozza ezt a kedvességet, akkor nem vágyakozol rettenetesen arra, hogy elfeledkezz az illető arcáról. A Süket azonnal felismerte a befelé igyekvő emberben Carellát, akit múlt éjjel leütöttek az emberei, és ellopták az azonosító iratait. Egy pillanat volt az egész, a következő másodpercben a Süket már az utcán volt, Carella pedig odabent a bankban, egyenesen az őrhöz lépett. Carella nem vette észre őt. De a Süket megjelenése az utcán volt a jel Rogernek és Dannynek, hogy indulhatnak az autóspénztár ablakához, ezt elképesztő gyorsasággal meg is tették. Ez viszont Florence-nek volt jeladás, hogy ő is mehet a kocsijával lezárni a bank szervizútját, a Süket dühöngött, amikor látta, hogy a nő milyen jól végzi a feladatát, talán túl jól is, mert padlóig nyomott gázpedállal igyekezett végrehajtani. Carella az őrrel beszélt, aki igencsak zavarodottnak látszott, minthogy két nyomozó érkezett a helyiségbe tizenöt perc leforgása alatt, és mind a kettő ugyanannak a személynek adta ki magát. A Süket rádöbbent, hogy alaposan felsült. Azt tette, amit minden józan gondolkodású profi bűnöző tenne ilyen esetben. Szélsebesen eltűnt a balfenéken. A következő néhány percben egy sereg dolog történt. Miközben az őrt követte az igazgató irodája felé, Carella jobb felől hallotta az üvegcsörömpölést. Odafordult, és észrevette, hogy egy ember kalapácsnyéllel tördeli a gépkocsi-pénztár ablakát. Azt tette, amit minden józan

gondolkodású, A kategóriájú nyomozó tenne hasonló helyzetben. Előkapta a pisztolyát, és rálőtt a férfira, aztán átrohant a pénztáron, és a másik férfira kezdett tüzelni, aki az ablak előtt álló kocsi vezetőülésén várakozott. Ugyanekkor egy harmadik férfi rohant elő az igazgató irodájából, két zsákot cipelt magával. A bankőr arra gondolt, hogy ma már átélt egy hasonló jelenetet, mindazonáltal előhúzta a pisztolyát, és rálőtt a menekülő férfira, akiről előzőleg úgy tudta, hogy Carella felügyelő, a dolgok teljesen összezavarodtak a fejében. Előbb eltalálta a páncélterem ajtaját, aztán eltalálta Mr. Alton irodájának ajtaját, és végül eltalálta Mr. Warshaw jobb karját is. De nem találta el a pénzeszsákokkal elpucoló férfit. Ő viszont ledobta az egyik zsákot, előkapta kabátja zsebéből a fegyverét, és végigdurrogatta a termet. Aztán beugrott a pénztárba, és a kitört ablak felé iszkolt, ekkor találta el a lábát Carella lövése. Hirtelen visszafordult, és az ablak felé araszolva Carellára lőtt, ellökte útjából a reszkető pénztárost, és megpróbált kimászni a törött ablakon, ahol már ott feküdt az egyik társa holtan az autó kormányára borulva. Carella második lövése a menekülőt is földre terítette, majd a nyomozó a pénztáron át a kitört ablakhoz rohant. A férfi, aki a kalapáccsal bezúzta az üveget, súlyosan megsebesült, de megpróbált eljutni a szervizútra, ahol abban a pillanatban felzúgott egy autó motorja. Carella kihajolt, és a kocsi után lőtt, csak a gumi csikorgását hallotta. Az egyik pénztárosnő felsikoltott. Egyenruhás rendőr rontott be a bankba, és azonnal tüzelni kezdett Carellára. – Hekus vagyok! – kiáltott Carella kétségbeesve. Addigra azonban a bankban már nyüzsögtek a 86. körzet rendőrei és a civil biztonságiak, őket már másodszor ugrasztotta ide a riasztó ezen a napon. A banktól két háztömbnyi távolságra a nő, aki a menekülésre tervezett kocsit vezette, belehajtott a pirosba, és megállította őt egy közlekedési rendőr. A nő megpróbálta lelőni egy 22-es kaliberű pisztollyal, amelyet a táskájából kapott elő, de mielőtt megtehette volna, a rendőr leütötte a gumibotjával, és rákattintott a kezére egy bilincset. A hölgyet Florence Barrowsnak hívták. Florence egyszer azt mondta a Süketnek, hogy még soha nem találkozott olyan férfival, akiben megbízott volna, ezért azt sem várja el senkitől, hogy benne megbízzon bárki is. Mindent elmondott a nyomozóknak, amit csak tudott. – Úgy hívták, hogy Taubman – mondta –, a Remington Szálló 604. szobájában jöttünk mindig össze. Azelőtt soha nem találkoztam vele, a balhé miatt kapott ki engem, semmi mást nem tudok róla. Végre megtudták a nevét. Nem számítottak rá, hogy bárkit is ott találnak a Remington Szállóban, és ebben nem is csalatkoztak. De végre legalább a nevét tudják. A város valamennyi telefonkönyvét végigböngészték, nem volt gyakori a Taubman név,

ez felbátorította őket, elszánták magukat, hogy ha kell, mindegyiket külön, egyenként lenyomozzák, amíg rá nem akadnak az emberükre, még ha az örökkévalóságig tart is a munka. De nem tartott olyan sokáig. Miközben a telefonkönyveket tanulmányozták, Schmitt felügyelő a Nyolcvanhatosoktól odacsörgött hozzájuk. – Halihó, na, mit szólsz?! – mondta Carellának. – A rohadtja mégiscsak tizenegyre próbálta összeszervezni a balhét! – Bizony, megpróbálta – felelte Carella. – Már értem, hogy tudott mindig lelépni – mondta Schmitt. – Igen, de most szagot fogtunk. – Igen? Mit csíptetek fel? – A nevét. – Óriási. Van priusza? – Ezekben a percekben ellenőriztetjük az azonosító csoporttal. – Jó. Nagyon jó. Gyakori név? – Az isolai telefonkönyvben csak 11 van belőle. Öt van Calm's Pointon. A többit most nézzük. – Hogy hívják? – kérdezte Schmitt. – Taubman. – Mi? – Igen – felelte Carella. Schmitt hangjának furcsa hangsúlya volt, hitetlenkedés és vidámság csendült ki belőle. – Miért kérded? – csapott le rá Carella. – Mintha említetted volna, hogy a fickó süket... – Igen, említettem. Mi a... – Hogy is mondjam... feltételezem, hogy tudod... vagy lehet, hogy mégsem? – Mit? – Ez egy német név. Taubman. – És akkor mi van? – Azt jelenti, hogy süket ember. Der taube Mann. Németül süket ember. – Értem – mondta Carella. – Na, igen – felelte Schmitt. – Köszönöm – mondta Carella. – Nincs mit – felelte Schmitt, és lerakta a telefont. Carella is visszahelyezte a kagylót a villájára, és eldöntötte, hogy tűzoltónak áll.