Már megint csináljuk a Fesztivált! Az április, akárcsak tavaly, megint fontos hónap az eletünkben. Természetesen amire kiemelten összpontosítjuk erőfeszítéseinket, az a 22. és 25. között megrendezésre kerülő Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál. Szeretnénk ezúttal is együtt ünnepelni olvasóinkkal, úgyhogy mindenki bátran kerekedjen fel, és látogasson meg minket a K5-ös standon, amely idén már teljes egészében a mi birodalmunk. Honlapunkon olvashatták, hogy különleges vendégünk lesz, a kanadai Robert J. Sawyer, a Flashforward - A jövő emlékei című bestseller szerzője látogat el hozzánk, hogy dedikálja immár itthon is kapható könyvét, és elmesélje azt, milyen érzés SF-íróként befutni Hollywoodban. Április 21-én lesz vele egy beszélgetés is a fesztivál helyszínéül szolgáló Millenárison, ahol rajta kivül megszólalnak még kiadónk vezető munkatársai, valamint Kanada budapesti nagykövetségének főtanácsosa, Richard Martin-Nielsen. A program részleteiről lejjebb olvashatnak. Mivel a Könyvfesztivál idei díszvendég országa Izrael, mi megragadtuk ezt az alkalmat, és egy fiatal, ám annál izgalmasabb izraeli szerző, Lavie Tidhar kötelével állunk elő, melynek már a címe is sokat sejtet: Héberpunk. Áprilisi felhozatalunk többi darabja valóságos sztárparádét ígér, mert olvasható lesz végre teljes terjedelmében a Sztrugackij testvérek Bogár a hagyabolybanja, Frederik Pohl hícsi-sagájának új kötete, valamint Kim Stanley Robinson futurisztikus öko-thrillerje, a Viharfelhők. Egy kiváló ausztrál szerzőt is bemutatunk, Damien Brodericket, akinek A fehér abakusza merész ötletek egész sorával szolgál, szóval igazi kötelező olvasmány minden SF-rajongó számára. Még egy örömteli áprilisi hír: elindul a legszélesebb közönségnek szánt blogunk az Indexen (sf.blog.hu), mely mindenről írni szándékszik, ami tudomány vagy fantasztikum. Igazából nem is annyira blog lesz ez, hanem amolyan elektronikus magazin, egyszerre szórakoztató és informatív, tehát tömören összefoglalva: kihagyhatatlan.
Németh Attila irodalmi
szerkesztő
6
12
14
26
28
38
Robert J. Sawyer: A Sas leszállt
Játékajánló
Lucius Shepard: Kövön átszüremlő csillagok (harmadik rész) Filmajánló
David H. Keller: A vértelen háború
A repülés jövője
46
Lovas Lajos: Minek nevezzelek?
52
Valóságos fantasztikum - interjú Rafael Marínnal
54
William Tenn-megemlékezés
55 William Tenn: Fel, keletre!
67
Kötetünk képeiről
68
Megvalósult sci-fi
70
85
Kánai András: Hogyan legyünk szuperhősök?
Könyvajánló
86
Megvalósult sci-fi
88
Theodore Sturgeon: Az ember, aki elvesztette...
Robert J. Sawyer: A SAS leszállt
Köszöntjük a Budapesti Nemzetközi Könyvfesztivál vendégeként hazánkba érkező szerzőt!
SOK IDŐT TÖLTÖTTEM a Föld megfigye-
lésével - több mint negyvenet a bolygó éveivel számolva. Automata szondánk jelezte, hogy e világ papírbőrű és kétlábú lakói sikeresen atomot hasítottak, és e jelzésnek köszönhetően érkeztem. A szonda jó szolgálatot tett, de voltak feladatok, melyeket csak élőlény tudott megfelelően elvégezni. Mint például annak felmérését, hogy a Bolygók Nemzetközössége felvegye-e a kapcsolatot ezzel az életformával. Lenyűgöző lett volna részt vennem azon az első hasadóanyag-robbantási kísérleten. Mindig csodálatos, amikor egy új életforma elsajátítja az atom hasítását, hiszen egy varázslatos új kor hajnalához érkeznek. Persze a hasítás zűrös dolog, de először vitorlázni kell ahhoz, hogy később megtanuljunk repülni. Minden ismert élőlény, mely kifejlesztette a hasítás technológiáját, hamar eljutott a tiszta és kontrollált energiához, véget vetve a szükségnek, szegénységnek és szűkösségnek.
Néhány tucat földi évvel az első maghasítás után érkeztem a Föld közelébe, de nem szállhattam le a bolygón, már csak azért sem, mert a gravitáció ötszöröse volt az otthoninak. Kísérőjének azonban szülőhazáméhoz hasonló a tömege, sőt itt egy kicsivel még kevesebbet is nyomok. Az otthonomhoz hasonlóan - mely tulajdonképpen egy kettős csillag körül keringő gázóriás holdja - ez az égitest is mindig ugyanazon arcát mutatja az anyabolygó felé. Tökéletes helynek tűnt űrhajóm landolásához, és persze ahhoz is, hogy jól megfigyelhessem a kék-fehér-infravörös Földet. E világ egyetlen mellékbolygója ez a hold, nincs atmoszférája, és vizet sem észleltem. Úgy gondolom, otthonom hasonló lenne ha illékony anyagait nem pótolná vissza gázóriásunk, a Csip-klikk-CSIP-csip. Ez a hatalmas bolygó uralja egünket, s egy természetes és állandó fluxusalagút a mágneses térben gázok esőjét szállítja folyamatosan felénk.
A hold, melyet a Föld lakói egyszerűen úgy hívnak, hogy „Hold" (vagy „Lune" és még száz ilyesféle névvel illetik) nyomasztóan sivár és kihalt volt. Előnye, hogy innen könnyen elcsíphettem a bolygóról származó tízezernyi hang- és képközvetítést, s mindezt csekély 4 szárnycsapásnyi időeltolódással. Űrhajóm számítógépe különválasztotta az adásokat, én pedig néztem és hallgattam őket. A komputernek egy kisévnyi időbe tellett az emberi faj különböző nyelveinek megfejtése, de mire a földi emberek által 1958-asnak hívott esztendő elkövetkezett (mivel a Föld bolygó és nem hold, csak egyféle év létezik itt), addigra minden szövegüket értettem már. Egyszerre éreztem elragadtatást és utálatot. El voltam ragadtatva, mert meghallottam, hogy a szondánk figyelmét felkeltő első atomhasadás óta eltelt években e világ lakói bolygó körüli pályára bocsátották első műholdjukat. Ugyanakkor utálattal töltött el, hogy kis idővel az első maghasítás után - fegyver formájában - a saját fajtájuk pusztítására fordították ezt a fenomenális energiát. Két várost is megsemmisítettek, mégis egyre nagyobb és rombolóbb bombákat fejlesztettek. Azon töprengtem, vajon teljesen megbolondultak-e. Soha nem gondoltam, hogy egy egész faj ennyire kiegyensúlyozatlan lehet, de a kezdeti gyilkos bombázások és az egyre nagyobb és nagyobb bombák vég nélküli teszt-robbantgatásai nem őrült személyek cselekedetei voltak, hanem a világ leghatalmasabb kormányaié. Még két földi évig folytattam megfigyelésem, és már éppen be akartam nyújtani annak eredményeit - karantén alá helyezni ezt a bolygót, és minden kapcsolatot elkerülni! -, amikor számítógépem felhívta figyelmemet egy beérkező érdekes adásra. A legnagyobb óceán nyugati partján a legnépesebb ország vezetője mondott beszédet: „Itt az idő, hogy nagyobb lépéseket tegyünk..." - ez persze járó fajok által használt képletes beszéd - „...egy új, nagy amerikai kezdeményezés felé. Itt az idő arra, hogy népünk vezető szerepet töltsön be az űr meghódításában, ami a Föld jövőjének kulcsát is jelentheti..." Igen, gondoltam. Igen, és elragadtatva figyeltem.
„Hiszem, hogy nemzetünknek el kell érnie a célt, még mielőtt ez az évtized..." - 10 földi év „...véget ér, hogy embert jutassunk a Holdra, és biztonságban vissza is hozzuk a Földre..." Végre ez a faj is a haladás útjára lépett! Megnyomtam a TÖRÖL bütyköt egyik karmommal, megsemmisítve a még elküldetlen eredményeimet. Otthon ezek az „amerikaiak" - ahogy vezetőjük hívta őket - különféle bőrszínű állampolgáraik egyenlőségéért küzdöttek. Tudom, tudom, olyan lények számára, mint mi, akiknek levedlett pikkelyei arany, zöld, bíborvörös és ultraibolya színűek, ez az egész bőrszín-kérdés nevetséges, de számukra kulcsfontosságú volt. Hallgattam az utálkozó beszédeket: „Faji megkülönböztetés most, faji megkülönböztetés holnap, faji megkülönböztetés örökre!" Csodálatos szónoklatokat is hallottam: „Van egy álmom: egy napon felkel majd ez a nemzet, és megéli, mit jelent valójában az, hogy »Számunkra ezek az igazságok nyilvánvalóak, minden ember egyenlőnek lett teremtve.*" Megfigyeltem, amint a tömegek szimpátiája idővel az első csoport támogatásáról a másodikéra váltott át, és bevallom, hogy hátoldali gerincem érzelmektől fodrozódott. Közben kezdett kibontakozni a Föld űrprogramja: először egy-, majd kétszemélyes hajók, az első dokkolások, egy háromszemélyes jármű, és utána... ...És utána volt egy tűz a kilövőállomáson. Három „férfi" - így nevezik fajuk hímjeit meghalt. Egy tragikus hiba: nyomás alatt levő űrjárművek hajlamosak felrobbanni a légüres térben, ezért valaki kitalálta, hogy az űrhajó emberek számára fenntartott részét (a „parancsnoki egységet", ahogyan ők hívják) csupán a normális nyomás egy ötödével töltik fel úgy, hogy kivonják az összes gázt, kivéve az oxigént, ami a Föld atmoszférájának mindössze ötödrészét teszi ki... E borzasztó baleset ellenére folytatták az emberek az űrprogramot. Hogy is ne folytatták volna? És hamarosan eljutottak ide, a Holdra is. Itt voltam, amikor először szálltak le, de elrejtőztem előlük. Néztem, ahogy egyikük egy
fehér űrruhában leugrott a létra alsó fokáról, és számára valószínűleg lassúnak tűnő ütemben lebegett a Hold felé. Az ember szavai a mai napig fülemben csengenek: „Ez kis lépés egy embernek, de hatalmas ugrás az egész emberiségnek." És valóban az volt. Nem tudtam megközelíteni a helyszínt, legalábbis addig nem, amíg vissza nem indultak a Földre. Miután távoztak, odasétáltam. Környezeti gubóm ellenére könynyű volt itt szárny-karmaim segítségével sétálni. Megvizsgáltam leszálló járművük alsó, fólia borította állványzatát, mely itt maradt. Számítógépem tudott e világ főbb nyelvein olvasni. A lehallgatott adások között volt bőven olyan oktatási anyag, amiből megtanulhatta. Tájékoztatott, hogy a leszállóegységen lévő dísztáblán a következő áll: „Itt tette a Földről származó ember először lábát a Holdra időszámítás szerint 1969 júliusában. Békével érkeztünk az emberiség nevében." Szinte belefodrozódott a gerincem. Mégis reményteljes volt ez a faj. Valóban, a „nagyobb lépések" beszéd óta a tömegek véleménye erősen megváltozott a hosszú, cél nélküli, egy trópikus nemzet ellen vívott harcos konfliktus iránt. Nem karanténra, hanem egy kis időre volt szükségük... Milyen bizonytalan ez a faj! Világuk mindössze három és félszer kerülte meg egyetlen napjukat, mire bejelentették, hogy befejezték utolsó útjukat a Holdra. Ez a hír elképesztett. Soha még nem hallottam olyan fajról amely hátat fordított volna az űrutazásnak, ha egyszer elkezdte. Mintha vissza akarnának mászni az összetört tojáshéjba, amiből kibújtak... Hihetetlen, de ezt tették az emberek. Persze volt néhány jelentéktelen útjuk alacsony keringési röppályán, de ennyi az egész. Igen, történtek még balesetek is - egy útközben a Holdra, de senki sem sérült meg, egy másik pedig, amiben hárman meghaltak, mikor járművükből megszökött a levegő visszatérés közben. Ezek hárman egy másik nemzettől, az oroszoktól származtak. Az oroszok megállás nélkül folytatták űrprogramjukat, de gazdaságuk hamarosan csődbe jutott, ami nem csoda,
hiszen ők még mindig nem fejlesztették ki a kontrollált magfúziót, sőt egy borzasztó baleset is történt egyik atomerőművükben nem sokkal azelőtt, hogy az ország szétesett. Ennek ellenére talán mégis jó dolog volt az oroszok országának bukása. Nem mintha gonosznak vagy rossznak tartanám őket, hiszen elvileg ugyanazt az ügyet támogatták, amelyet a többi civilizált nép. Inkább azért, mert az oroszok és riválisuk - az a nép, amely személyzettel ellátott űrhajókat küldött a Holdra - hihetetlen nukleáris fegyverkezésbe kezdtek. Úgy tűnt, hogy a bukás után felhagytak ezzel az őrült versengéssel... és még ha az űrkutatás beszüntetése az ára ennek, akkor is talán, esetleg megéri. Szorult helyzetbe kerültem. Jóval több időt töltöttem itt, mint terveztem, mégsem írtam meg a jelentésem idáig. Nem mintha nagyon siettem volna haza - hiszen a porontyom már rég felnőtt -, de elkezdtem öregedni. Levedlett pikkelyeim fokozatosan vesztettek ruganyosságukból, és kékes árnyalatot öltöttek. Mégsem tudtam, mit is kellene jelentenem az otthoniaknak. Visszamásztam fészek-hűtőkamrámba. Úgy döntöttem, felébresztetem magam a számítógépemmel otthoni időszámítás szerinti egy nagyév múlva - ez körülbelül tucatnyi földi évnek felel meg. Azon gondolkoztam, mi is fog történni, mire felébredek... Teljes őrültség volt, amit találtam. Két szomszédos ország nukleáris fegyverekkel fenyegette egymást, egy harmadik pedig bejelentette, hogy ők is kifejlesztették azokat, egy negyediket pedig azért vizsgáltak, hogy vannak-e nekik is ilyen fegyvereik. Az ötödik ország - az, amelyik a Holdra jött az emberiség nevében bejelentette: nem zárja ki, hogy elsőként veti be nukleáris eszközeit. Senki sem használta a kontrollált magfúziót. Senki sem tért vissza a Holdra. Nem sokkal ébredésem után ismét tragédia történt. A Columbia orbitális jármű neve ismerősen csengett - már hallottam a múltban. Azt a parancsnoki egységet is így hívták, mely a Hold körül keringett, miközben a leszállóegység legelőször érintette az égitest felszínét. Hét ember volt
ezen a Columbiának nevezett orbitális járművön. Földre szállása közben darabjaira esett, a roncs a bolygó nagy területén szóródott szét. Hátoldali gerincem laposra esett be, és szárny-karmaim szorosan összecsavarodtak a szomorúságtól. Nem voltam ilyen bánatos azóta, hogy egyik porontyom szintén az égből lezuhanva lelte halálát. Természetesen számítógépem folytatta a bolygó adásainak megfigyelését, és kivonatot készített az emberi reakciókból. Megdöbbentő volt... A nyilatkozatok arról szóltak, hogy túl veszélyes embereket az űrbe küldeni, az élet túl értékes ehhez, és semmi hasznosat sem lehet odafönt csinálni, amit gépek ne tudnának jobban elvégezni. És mindez egy olyan fajtól, mely egyenlítői szülőhelyétől gyalog indult útnak, hogy bejárja világát. Gyalog! Hiszen csak nemrégiben lettek nekik mechanikus berendezéseik, melyekkel repülni tudnak. De most már tudnak repülni! Szárnyalni a magasban. Más világokra is el tudnának jutni.
Mégis úgy tartják, hogy nincs szükség az űrben intelligens döntésekre, és felesleges, hogy gondolkozó lények legyenek ott, akik határozni, lelkesedni vagy az eseményeket közvetlenül megtapasztalni képesek. Inkább nukleáris fegyverek építésével foglalkoznak, de nem hagyják el fészküket. Talán abból eredően, hogy olyan zűrös és nedves szaporodási módszerük van, sohasem fejlődött ki bennük az az elképzelés, hogy milyen bolondság egy dobozban tartani az összes tojást... Szóval mit kellett volna tennem? Legegyszerűbb lett volna egyszerűen hazarepülnöm. Valóban, a protokoll így is írja elő: kiértékelni, jelentést küldeni, és indulni. Igen, ezt kellett volna tennem. Ezt tette volna egy gép. Egy robotszonda csak követte volna programozását. De én nem vagyok robot. Ez példátlan volt. Döntést igényelt. Bármikor megtehettem volna, amikor a Hold a bolygó árnyékában volt, de úgy döntöttem, hogy
kivárom a lehető legdrámaibb pillanatot. Holdfogyatkozás viszonylag sűrűn fordul elő a Földön, mivel csak egy napjuk van. Semmiség volt kiszámolni a következő idejét. Arra gondoltam, hogy egy ilyen eseménykor bizonyára rendkívül sokan fogják bámulni a holdjukat. Amikor tehát a Föld árnyéka - ezé az őrült bolygóé, rajta az összes bosszantó emberrel, akik bátortalanok a felfedezéshez, de nem az egymás elleni harchoz - végigszántott a kísérő felszínén, felkészültem. Számítógépem jelzésére, hogy a Hold Föld felé eső oldala teljes sötétségbe borult, bekapcsoltam űrhajóm lézer-irányfényeit. Rubinvörös sugarat villogtattam, az emberek nem hagyhatták figyelmen kívül. A holdfogyatkozás teljes időtartama alatt ki-be kapcsolgattam újra meg újra. Nyolc földi napig kellett várniuk, amíg a Holdnak az a része, ahonnan a fényjelzéseket leadtam, ismét természetes sötétségbe került, de mikor ez bekövetkezett, egy válasz-fénysugarat villogtattak felém. Nem is hagyták abba az éjszaka végéig abban a reményben, hogy visszajelzek nekik ismét a sötétben. Visszajeleztem... egyszer, hogy ne férhessen kétség hozzá: tényleg ott vagyok. Annak ellenére,
hogy mindenféle jeleket - törzsszámokat, vonalakból és pontokból álló szimbolikus ábrákat küldtek lézerfénnyel, mégsem válaszoltam nekik többet. Nem láttam értelmét, hogy túlságosan megkönnyítsem a dolgukat. Ha tovább akarnak kommunikálni velem, fel kell jönniük ide. Talán ismét Columbiának hívnák az űrhajójukat. Ismét visszamásztam fészek-hűtőkamrámba, és utasítottam számítógépemet, hogy ébresszen fel, amikor az emberek leszállnak. A komputer jelezte, hogy „nem igazán körültekintő az utasítás". - Egy dátumot is meg kellene jelölnöd, amikor mindentől függetlenül felébresztelek. Lehet, hogy sohasem jönnek. - Jönni fognak - mondtam. - Talán - felelte a számítógép. - Mégis... Felemeltem szárnyaimat, elismerve igazát. - Nos, hát legyen. Adjunk nekik... - És ekkor hirtelen belém vágott a tökéletes válasz. - Adjunk nekik időt az évtized végéig! Hiszen a múltkor is ennyi időre volt szükségük. Bagi Gábor fordítása
Feltámasztani a holt tudást KULTÚRÁK ÉS NÉPCSOPORTOK kihalá-
sával együtt felértékelődik az a tudás, amelyet művészek, tudósok évszázadok szorgos munkájával halmoztak fel. Az idők folyamán a történelem homályába vész sok értékes technológiai tudás, és kulturális szokás. Talán éppen ez adja azt a misztikus bájt és vonzerőt az ősi hagyományoknak. Az örök értékek ellenállnak bármilyen új korszak szelének, megmaradnak az örökös újdonságok kereszttüzében is. Jó példa erre a Taiko dobolás. A taiko (eredeti jelentése: henger, amely később módosult japándobra) szó egy bizonyos, Japánban használt ütőhangszertípusra vonatkozik. A Taiko dobot először harci területen használták, ahol durva, erőteljes hangja miatt szerették. A harci használat alatt kialakult stílust Gagakunak nevezték el. Ahogy a világ változott, a Taiko kiveszett a mindennapokból. Feltámadását egy japán dzsesszdobosnak köszönheti. Dajhacsi Ogucsi
pályája fordulóponthoz érkezett, amikor visszakanyarodott a dobolás japán tradicionális gyökereihez. Az ősi stílusban nem volt jellemző a közös zenélés, mégis 1951-ben megalkotta az együttesként működő első taiko társulatot. Sikerült az ősi hangzásnak a hagyományok felélesztése és megreformálása révén modern formát adnia, amely hallatlan népszerűségre tett szert az elmúlt hatvan évben. Ma már fogalom a Taiko dobolás, egy japán rendezvény elképzelhetetlen nélküle, és a világ számos országában (köztük hazánkban is) alakultak Taiko csoportok. Becslések szerint ötezernél több működik Japánban. Az ősi tudás újjászületett hamvaiból, élőbb és látványosabb, mint valaha. Az ősi japán dobolás nagymesterének számító YAMATO társulat április végén hazánkban is tart majd színpadi bemutatót. (x) http://www.yamato.hu
Star Trek Online Határ a végtelen, csillagokkal tűzdelt mindenség. Rengeteg kaland, rengeteg felfedezés! A STAR
TREK-HÍVŐK azonnal észreve-
hetik, hogy a Star Trek Online (ezentúl STO) voltaképp az ST-univerzum „elsődleges" idősíkjában játszódik, nem pedig a legutóbbi mozi által létrehozott „alternatív" világban. Ebben játszódott a négy Star Trek tévésorozat, így főleg a Voyagerhez és a DS9-hoz kapcsolódik a játék: többször is harcolhatunk Miral Paris oldalán, akit a Csillagflotta hadnagyaként folyamatosan zaklatnak a klingonok, mivel változatlanul azt hiszik, hogy ő a Kuvah'magh. De ugyanúgy találkozhatunk O'Brien-leszármazottakkal is, az igazi rajongó tehát otthon érezheti magát. A történeti vonalba jól illeszkedik a játék, rengeteg apró információt kapunk az egykori történésekről ugyanúgy, mint a „jelenlegi" helyzetről. A fejlesztő Cryptic nagyon okosan másik játékától, a Champions Online-tól vette át a karaktergenerálási módszertant - ennek következtében az előre megadott fajok (andóriai, vulcani, ember stb.) mellett szinte bármilyen idegen „kikeverhető". Sokkal kisebb a választék a hajók területén, ahol három altípus példányainak „mixelésevel"
hozhatunk létre egyéni darabokat. Ranglépéskor mindig jogosultak vagyunk új hajóra, amely nagyobb/erősebb (sőt több változatban is létezhet majd). Ranglépés pedig 10 szintlépésenként következik be.
Harc földön-ágon Ahogy az egy ilyen tömegesen, internet segítségével játszható szerepjátéktól általában elvárható, az STO-ban is rengeteg lesz a harc, ezek elsődlegesen két főbb helyszínre, a földi és az űrharcra oszlanak - ezek természetesen eltérő taktika használatát követelik meg. A földi harcban kívülről látjuk karakterünket, és általában 1-4 másik szereplő van velünk egy csapatban - az összecsapás főleg kézifegyverekkel folyik. Nagy móka a játékban az űrharc, ugyanis a múlt század első felének klasszikus „forduló-légiharcaira" emlékeztet a legjobban.. Az sem mindegy, milyen hajóra milyen fegyverrel lövünk, hiszen más jó a hirogének pajzsa, és más a romulánok hajói ellen, más a pajzs és más a hajótest ellen: igazán okos játékos több szett fegyverzetet tart magánál, amelyet csata előtt „kicserél", ellenféltől függően - mint a tévésorozatokban, amikor „áthangolták" a fegyvereket.
Sok kicsi űrdarab... A játékban sajnos technikai okok miatt a végtelen űr illúziója elveszett, de cserébe mindig körülvesznek élő, igazi játékosok, sosem tűnik úgy, mintha üres lenne a térkép, vagy kihalt a környezet, ami igencsak nagy előny. Harcolhatunk „emberi" játékosok ellen is - a Föderáció fő ellenfele a játékban a klingon oldal. Ne-
künk is lehet természetesen klingon karakterünk - sajnos úgy egyelőre kevés küldetésben/kalandban vehetünk részt. A Cryptic ígéretet tett arra, hogy már fejlesztik a klingon oldal kalandjait is - szeretettel várom, szívesen játszanék klingon történeteket is, sokkal többet érdemel ez a nemes, hős faj. Azt se feledjük, hogy a klingon oldalon nemcsak egy játszható faj van, hanem orioniak, nauszikaiak és még mások is lehetünk...
Nem minden tökéletes A legfőbb gond számomra az, hogy a felfedező missziók, amelyek egy STO sarokkövei lehetnek, egyelőre nagyon sablonosak (ígéret van rá, hogy a közeli jövőben sokkal változatosabbak és izgalmasabbak lesznek), a fo föderációs történeti szál küldetései valamilyen szinten kárpótolnak, azok tényleg olyanok, mint a tévésorozat egyes részeivel játszani. Ami a legnagyobb csalódás volt számomra, az az, hogy a saját hajónk csak egy kapitányi hídból áll - nem bejárható a belseje, nincsenek benne kalandok, küldetések, történé-
sek, sőt holofedélzet sincs (noha itt is ígérgetnek egy közeli „pótlást"). Ezektől függetlenül viszont minden igazi trekkie vagy Star Trek-kedvelő próbálja ki az STO-t, bár talán érdemes várni két-három hónapot, amíg minden hibát kijavítanak benne, s amíg a fejlesztő, ígéretéhez híven beépíti a játékba, amit a játékosok kértek. Dragon György - GameStar
Lucius Shepard Kövön átszüremlö csillagok (elsö rész)
Egy hétköznapi élet örömei és gondjai többnyire kisszerűek. A földöntúlival szembekerülve azonban minden addigi élmény még jobban elszürkül. (harmadik rész)
V
VISSZATÁNCOLTUNK ETTŐL
a
beszélge-
téstől. Feltételezem, egyfajta tagadás volt, azon téma elkerülése, mellyel egyikünk sem kívánt szembenézni, mivel bizonyítékul szolgált a konfrontációval, logikával és ésszerűséggel szemben, ezért triviális ügyet csináltunk belőle, és beértük hitünkkel, kölcsönös érzéseinkkel. Néha, mikor Andrea mellett feküdtem, nyaka és válla találkozási pontját, hasa finom kidomborodását figyeltem, vagy melle engedékeny ívét, amint karja súlya miatt kiálló alakba tömörül, azt az ezernyi hajlatot és szöget, melyek mindegyike látszólag a tiszta egyszerűség kifejezését hordozta magában, legszívesebben felébresztettem volna, hogy menjünk el Black Williamből, és így megvédhessem őt, megvédhessem magunkat, a csillagok eme fertőzésével szemben. Ám aztán arra gondoltam, hogy ezzel elpusztíthatom azt a valamit, amit megvédeni akartam, hogy
amint eltávolodunk a csillagoktól, talán ismét máshogyan érzünk majd egymás iránt. Aztán az jutott eszembe, milyen irracionálisak is ezek a gondolatok, mennyire nevetséges azon morfondírozni, hogy életünket ilyen gyarló félelem miatt gyökerestül kitépjük. Miután azonban röviden felmértem az emberileg előttem álló lehetőségeket, mindig visszatévedtem a praxitelészi vizsgálódáshoz, a szobrászhoz, aki szerelmes alapanyagába. Elégedetten sodródtam valóság és álom között, mely utóbbiban a szerelem ahogy Andrea mondta, egyfajta állati funkció, semmi több - örökké csalfának bizonyult, végtelen idejű illúziónak, két lélek égésének, mely egyre fényesebb és fényesebb, mígnem a kettő egyetlen izzó fénynek látszik, forrongó egyesülésnek, amelyet az idősödő hús köpönyege rejt el. Aztán a világ bekopogtatott ajtónkon. Pin fotója a Black William Gazette harmadik oldalán
jelent meg, azzal a hírrel együtt, hogy a Pittsburghi Egyetem megfigyelő csapatot küld a jelenség felmérésére, amennyiben az előrejelzések - hogy kié, azt a Gazette nem kötötte orrunkra - szerint ismét jelentkezik. Keretes összefoglaló is volt Black William mocskos történetéről, valamint Jonathan Venture verziója BW esetéről a csillagokkal. A cikk törzse... nos, az olyan volt, mintha a riporter részt vett volna privát beszélgetésünkben a Szecsuán Palotában. Gyanítottam, hogy így történt, még ha csak áttételesen is, mivel hullámfront-elméletemet teljességében, „helyi szakértőnek" tulajdonítva prezentálta. Ezen nyilvánosság eredményeképpen embercsoportok - gyakran több mint százan, főként fiatalok és öregek - gyűltek össze a könyvtár előtt öt és kilenc óra között, így megfosztottak esti sétáim szokásos célállomásától. Stanky, akinek egója a két sikeres fellépést követően és gimis rajongótáborának tömjénezésétől - az egyik réveteg szemű bolond azt állította, mindent le kellene írni, amit Joey mond - valószínűtlenül dagadozott, egyre temperamentumosabb lett. Kirohanásokat intézett kísérőzenekara tagjai ellen; minden lehetséges alkalommal lehurrogta Lizt; kólát és cigarettát szorongatva, duzzogva bóklászott a házban, ellenségesen méregetve mindenkit, aki ránézett, és arra sem vette a fáradságot, hogy megszólaljon. Reggelente nehéz volt felkelteni, Geno és Jerry csak várt, értékes időt vesztegettünk. Az egyik ilyen reggelen miatta érzett frusztrációm az egekbe szökött. Beengedtem Timbert hálószobájába, majd becsuktam az ajtót, és hallgattam, míg a boldog kölyökkutya játékosan ugrál az ágyon, nyalogat és nyálcsorgat, sikításokat és káromkodásokat vált ki az álmos párocskából. Az akció ellenségeskedést provokált, melyet fizikai fenyegetés és pénzügyi dominancia segítségével megnyertem ugyan, ám ez határozottan megerősítette kimondatlan gyűlölködésünket, és aggodalommal töltött el, vajon képes leszek-e eljuttatni őt arra a pontra, ahol megszabadulhatok tőle és még profitra is szert teszek. Egy szürke, szállingózó havas reggelen csengetésre az ajtóhoz mentem, ahol komor, hosszú orrú úriemberrel találtam magam szemben. Zord, csontos arca volt, aktatáskát cipelt és parókaszerű frizurát viselt olcsó, barna öltönnyel. Rendőrautó parkolt a
járdaszegélynél, két egyenruhás állt mellette dohányozva, közömbös pillantásokkal méregetve a Poloznyt, mely sötéten hömpölygött tova - ahogy egy helyi DJ jellemezte: „a tenger utáni örökös kutatásában". Mivel már csak néhány napra jártunk a kislemez-bemutatótól, rossz előérzetem támadt, ami megerősítést kapott, mikor a férfi elővette névjegykártyáját, mely a mckeesporti Martin Kigginsként és amicus cunae-ként, független bírósági szakértőként mutatta be. Azt mondta, szeretne velem Joseph Stankyről beszélni. - Milyen jól ismeri őt? - kérdezte, amint irodámban elhelyezkedünk. A másik szobában, asztalánál ülő Kiwanda csuklásszerű hangot hallatott. Azt válaszoltam, hogy míg azt hiszem, megfelelően ismerem a zenész Josephet, magánéletének részletei teljesen ismeretlenek számomra. - Tudta, hogy felesége van? - Kiggins túl hórihorgas volt, hogy kényelmesen elférjen a székben, és egész beszélgetésünk alatt recsegve-ropogva mocorgott benne. - És egy kisfia. Majdnem kétéves. - Nem, ezt nem tudtam. - A szegény kiskölyök, kis híján nem jutott idáig. Egész életében beteges volt. - Kiggins tekintete mogorván szuggerált. - Agyhártyagyulladás. Nem találtam fogást Kigginsen. Úgy viselkedett, mintha el akart volna adni valamit, mégis fegyveres erőkkel és törvényi hatáskörrel érkezett. - Azt hittem, az agyhártyagyulladás halálos. - Nem száz százalékig - válaszolt örömtelenül. - De az anyjának nincs biztosítása, így nem a legjobb ellátást kapta. - Ez durva. - Szociális segélyen van. Nem valószínű, hogy a dolgok javulnának akár a fia, akár az ő esetében. Nem az a típus, akit vonzó nőnek tartana. - Miért beszélünk erről? - kérdeztem. - Szomorú történet, de semmi közöm hozzá. - Közvetlenül nincs. - Semmilyen átkozott módon nincs. Nem értem, mit keres. Kiggins csalódottnak tűnt. - Josephet keresem. Itt van? - Nem tudom. - Nem tudja. Rendben. - Térdére rakta két kezét, és felállt, feltűnően kinézve az ablakon zsaru barátaira.
- Tényleg nem tudom, itt van-e - szólaltam meg ismét. - Dolgoztam, ma reggel még nem jártam odalenn. - Zavarná, ha körbenéznék lent? - Baromira zavarna! Mi a fenéről van szó? Mióta bejött, csak mismásol! Miért nem köpi ki végre, mit akar? Kiggins latolgatva rám nézett, aztán körbehordozta tekintetét az irodában. Gondoltam, abban reménykedik, hogy talál egy másik széket. Mivel nem járt sikerrel, visszaült. - Vernon, maga tűnik itt a felelős fickónak mondta. - Nem gond, ha Vernonnak hívom? - Dehogy, Marty. Tojok rá, minek hív, amíg elmondja, miért jött. - Van lakása, üzlete. Fizeti az adókat... amenynyire meg tudom állapítani, könyvvizsgálat nélkül. Igen megbízható állampolgár. A könyvvizsgálat sugalmazott fenyegetése felbőszített, de hagytam, hogy folytassa. Lassan rájöttem, mire megy ki ez az egész. - Felhatalmazásom van, hogy Josephet visszavigyem McKeesportba, és börtönbe dugjam - mondta Kiggins. - Tartozik a fiának és a házastársának. Tudom, hogy Josephnek aligha van pénze, de látva, mennyit fektetett bele, remélem, hogy kidolgozhatunk valamiféle egyezséget. - Erről meg hol hallott? - kérdeztem. - A befektetésemről. - Josephnek vannak még barátai McKeesportban. Főleg gimisek. Az igazat megvallva, úgy hisszük, kábítószerrel látta el őket, de nem ezért vagyok itt. A kölykök mindenfelé azt terjesztik, hogy maga sztárt csinál belőle. Felhorkantam. - Nagyon messze van még attól, hogy sztár legyen, elhiheti. - Hiszek magának. És ön elhiszi, ha azt mondom, azért vagyok itt, hogy visszavigyem? Csak szóljon, és máris füttyentek azoknak a fiúknak odakinn. - Kiggins oldalra tolta a széket, így egyik lábát kinyújthatta. - Tudom, hogyan tesz szert pénzre, Vernon. Zenekart állít össze, aztán
eladja a szerződéseiket. Most már némi munkát feccölt Josephbe is. Komoly pénz- és időmennyiséget. Azt hiszem, meg akarná védeni a befektetését. - Oké. - Egy cigiért nyúltam, aztán eszembe jutott, már leszoktam. - Mivel tartozik? - Több mint tizenegyezerrel. - Joseph a magáé - válaszoltam. - Menjen le a hátsó lépcsőn! Kövesse a folyosót a ház elülső részéig. Az első ajtó jobbra. - Azt mondtam, szeretnék megegyezni. Nem az egész összegért vagyok itt. Igy aztán megkezdődött a tárgyalás. Ha befejeztük volna az albumot, akkor azon nyomban átadtam volna Stankyt, de a dolgok pillanatnyi állása szerint szükségem volt rá. Kigginsnek viszont nem lett volna esélye egy fillér begyűjtésére sem, ha Stankyt rács mögé dugja - valószínűleg előre meghatározott összeggel a fejében jött, amely alatt meg sem mozdult volna. Felbosszantott, hogy alkudoznom kell vele. Stanky felesége és gyereke egy centet sem lát majd a pénzből. Megkurtítják a támogatást azzal az összeggel, amit tőlem elvesznek, levonják belőle az adminisztratív és irodai díjakat, és a nö rosszabbul jön ki az egészből, mint korábban. Ennek ellenére nem volt más választásom, mint alávetni magam a törvényes zsarolásnak. Kiggins nem akart ötezer alá menni. Mint mondta, ez a legalsó határ. Savanyú pókerarcot öltött, és a döntésemre várt. - Stanky nem éri meg - mondtam. Kiggins szomorúan az ajtó felé indult; amikor nem esett meg rajta a szívem, visszafordult, és folytattuk tárgyalásunkat; végül megegyeztünk háromezerben, én pedig megígértem, hogy függeléket illesztek Stanky szerződéséhez, mely szerint keresetének bizonyos százalékát megkapja a bíróság. Miután Kiggins csekkemmel az aktatáskájában távozott, Kiwanda bejött, és összefont karral megállt az asztalom mellett. - Várnék egy percet, mielőtt lemegyek - mondta. - A „szétverem a képedet" tekintetet látom rajtad.
- El tudod ezt hinni? - Öklömmel az asztalra vágtam. - Fel akarom pofozni azt a kis gecit! - Lélegezz, Vernon! Nem akarsz ma már többet veszíteni, mint ami épp most sétált ki az ajtón. Vártam, lenyugodtam, de ahogy a lépcső közelébe értem, töpörödött csecsemő és egy szomorkodó, tokás feleség képe merült fel agyamban. Minden egyes lépéssel mérgesebb lettem, így mikor elértem Stanky hálószobáját, kopogás nélkül nyitottam be. Ő és Liz éppen szeretkeztek. Kellemetlen szagot éreztem, és akaratlanul megpillanthattam Liz sápadt fenekét, ahogy az ágynemű alá kúszott. Félig becsuktam az ajtót, és beordítottam Stankynek, hogy vonszolja ki a seggét. Néhány másodperc múlva pólóban és pizsamaalsóban robbant ki a szobából, nehézkesen a konyhába Vánszorgott, fejét lehajtotta, karja megfeszült, olyan volt, mint egy felbőszült pingvin. Kólát halászott ki a hűtőből, es úgy tett, mintha beszélni készülne, de belefojtottam a szót. Röviden tájékoztattam Kigginsről és azt mondtam: - Ez nem erkölcs kérdése. Már az elején tudtam, hogy nagy rakás szar vagy. De ez itt színtiszta üzlet, haver. Ez a megélhetésem, nem valamiféle játszótér degeneráltaknak. Amikor pedig zsarukat hozol a házam elé, azzal ezt teszed kockára. Lehajtotta fejét, a kólásdoboz tetejét piszkálta. - Nem érted. - Nem akarom megérteni! Vetted? Semmi kedvem megérteni. Ez a te ügyed, meg a feleségedé. De akár egy Szűz Mária alakúra formázott fasírtdarabról is lehetne szó, amit istenként imádsz. Nem érdekel! Még egy balhé, hívom Kigginst, és megmondom neki, hogy máris elvihet. Liz lépett a konyhába, fürdőköpenyt tekerve maga köré. Amikor meghallotta a „feleség" szót, visszavonult. Kirohanást intéztem Stanky ellen, megmondtam, visszafizeti a háromezer dollár minden pennyjét, takarítson ki a szobájából minden marihuánát meg tablettát, szedje rendbe magát, és fejezze be az albumot. Egészen addig ordítoztam vele, míg testbeszéde el nem árulta, hogy kéthárom vezeklő napra és hizelgésre számíthatok. Aztán hagytam, hogy elosonjon mellettem, és viszszatérjen a hálószobába. A résnyire nyitott ajtó előtt elhaladva hallottam, hogy Liznek azt nyüszögi: „Igazából nem is a feleségem." Kivettem a délutánt, és meggyőztem Rudyt, hogy menjünk el horgászni. Melegen felöltöztünk a hi-
deg miatt, vettünk egy tizenkét darabos Iron City sörcsomagot, majd a damilt bedobtuk a Kemptontóba. Partja majdnem szabályos kört formázott a várostól néhány mérföldre keletre, beledöngölve a félig fagyott talajba, a nyírfák és mogyoróbokrok környező elegyét megszakítva. Úgy nézett ki, mintha egy falábú óriás hagyta volna hátra lenyomatát a sziklában, és hozta volna létre a tíz méter átmérőjű lyukat. A felhők lejjebb ereszkedtek és elsötétültek, dagadozó hasukat mintha megszaggatta volna a lombtalan fák csúcsa. De legalább a hóesés elállt. A parton - mely nyolc vagy kilenc lábbal emelkedett a sötét víz fölé, és így régi ciszterna képét kölcsönözte a tónak - valamivel több lett a fény. A víz úgy keringett lent, mint a sűrű olaj, és süllyesztő nehezékünket lusta csobbanással nyelte el. Ez azt az elvárást szülte volna, hogy amennyiben valamit ki is fogunk, legalább megalodon vagy ichthyosaurus lesz, olyan élőlény, mely csapdába esett a kátránytóban. De nekünk nem voltak elvárásaink. Sajátos lelkület kell ahhoz, hogy valaki zsákmány kifogásának reménye nélkül élvezze a horgászatot, vagy azzal a halvány reménnyel, hogy néhány évente kifog valami ehetetlen, halszerű dolgot. Nekem épp ez a fajta pecázás a kedvenc szórakozásom, bár el kell mondanom, komoly figyelemmel kísérem a Steelers csapatának mecscseit is, ahogy nagyon sokan Black Williamben. A bizonyosság, hogy a mélyből semmi sem fog felemelkedni - hacsak nem valami olyasmi, ami elborzasztja a szemet vagy lúdbőrzésre készteti az embert -, csak hozzájárult a ritka érzéshez. Mindezt tovább erősítette, hogy Rudyval osztottam meg, aki tíz éve barátom volt, mióta friss végzősként kikerült az egyetemről. Nyáron csak ültünk és bámultuk botjainkat, beszélgettünk, sörrel nyomtuk el depressziónkat, és a legyek miatt panaszkodtunk. Télen - mely a legjobb időszak erre a sportra - nem voltak legyek. A hideg ózonként töltötte meg orrlyukaimat, háborítatlan csend uralkodott, a lemeztelenített fák merőlegesek és ferde vonalak absztraktját alkották, ezüst és fekete, a természet mint egyfajta kínai kirakós. A felhők kirojtosodott részén át megpillantottuk a Bittersmiths termékeny, méltóságteljes dombtetőit. Éppen újabb Iron Cityért nyúltam, amikor rántást éreztem a botomon. Nem mozdultam, és újabb
rántás jött, aztán - bár vagy egy percig vártam semmi. - Valami van odalenn - szólaltam meg, az áthatolhatatlan felszínt bámulva. - Kapás? - kérdezte Rudy. -Aha. - Mennyi damilt vitt el? - Hatvan-hetven centit. - Áramlat lehetett. - Kétszer egymás után. - Valószínűleg áramlat. Hatalmas, fűrészes sügéréhez hasonló pofát képzeltem el vak, világoskék gömbökkel - mint a holdlámpások - szemek gyanánt, valamint egy pár gyenge, alulfejlett kezet, mely a csalimat markolássza. A Polozny a hídtól keletre mélyen a föld alá bukik, a pennsylvaniai szikla ilyen lyukaiban bugyog fel, tavasszal néha elárasztja a fákat is, így az áramlat volt a valószínű magyarázat. Mégis szerettem volna azt hinni, hogy azok a föld alatti járatok egy titkos világ legfelső szintjét képezték, és hébe-hóba valami halszerű Kolumbusz, civilizációjának mesés őrülete - édesvízi polip gondolatai által irányított elektromos angolnák rajaival megvilágított paloták, folyami krokodilok bandája által őrzött mészkő utcák, óriáscsiga-buszok és járókelő pisztrángokkal tömött hatalmas sugárutak - elől menekülve, megkísérli áttörni az utolsó akadályt, hogy sokkal békésebb helyet találjon a fenti világban. - Nincs semmi fantáziád - jegyeztem meg. Rudy felmordult. - A horgászat nem követeli meg a képzelőerőt. Éppen ezért jó dolog. Mozdulatlanul, kiszolgált anorákba és gyapjúsapkába bugyolálva, medvére emlékeztetett. Arca kipirult a hidegtől, lehelete gőzölgött. Lehangoltnak tűnt, így arra gondolva, hogy talán felvidíthatom, megkérdeztem, hogy halad a karikatúra-sorozattal. - Abbahagytam. - Mi a fenéért? A legjobb dolog volt, amit valaha csináltál. - Rémálmokat hozott. Lenyeltem és alaposan megrágtam kijelentését. - Nekem nem tűnt rémálom-alapanyagnak. Kissé zord. Fekete komédia. De semmi, ami miatt frászt kellene kapni.
- Megváltozott. - Megrebbentette csuklóját, és arrébb lebegtette horgászzsinórját. - A disznó erei... emlékszel rájuk? - Persze. - Nőni kezdtek, áthatolva az egész hegyen. A bányászok boldogok voltak. Izgatottak. Gazdagok lesznek, nagy bulit csapnak, hogy ünnepeljenek. Disznófesztivált. Tulajdonképpen ez a rész még tényleg vicces is volt. Majd megmutatom. Hatalmas disznószobrot készítettek, és mind húsospite-sapkát viseltek. Szépségversenyt tartottak, hogy megtalálják Miss Disznót. A győztes... nos, Miát használtam modellnek. - Beteg állat vagy, ugye tudod? Rudy ismét felmordult, ezúttal úgy, mint aki jól szórakozik. - Aztán a csillagok elkezdték megenni a disznót. Amint a bányászok új eret tártak fel, a csillagok benyomultak, és pillanatok alatt felzabálták. Mohókká váltak. Semmi nem állíthatta meg őket. A bányászok éheztek. Ekkor kezdődtek a rémálmok. Volt valami hátborzongató abban, ahogy faltak a rajzokon. Megpróbáltam változtatni rajta, de máshogyan nem működött. Azt mondtam, még mindig nem úgy hangzik, mint a rémálmok alapanyaga, de Rudy közbevágott: - Ott kellett volna lenned. Más dolgokról kezdtünk beszélni. A Steelers csapatáról, hogy vajon képes-e az újrázásra. Stankyről. Megkérdeztem Rudyt, eljön-e a lemezbemutatóra, és azt mondta, ki nem hagyná. - Zseniális gitáros. Kár, hogy ilyen görény. - A csomagban van - válaszoltam. - Mint Robert Frost, aki verte a feleségét. Stanky görény és perverz. Erkölcsi gnóm. De az is tuti, hogy tehetséges. És ismersz. Elviselem a perverziót, ha valaki tehetséges. - Megtapogattam Rudy vállát. - Ezért vagyok veled is. Jobb, ha befejezed azt a sorozatot, vagy fenékbe billentelek, és jobb embert keresek magamnak. - Felejtsd el a képregényt! - mondta rosszkedvűen. - Túlságosan elfoglal a raktárak és istállók tervezése. Vitát kezdtünk a feleségverő hírességekről, és a legutóbbi eseteket is a listához csaptuk, ez pedig - csak laza asszociációk révén - Andreához vezetett. Meséltem neki beszélgetésünkről a
McGuigan'snél, és arról, mit mondott Andrea a kreativitás terjedéséről és szerelmünkről. - Talán igaza van - tűnődött Rudy. - Titokban egy pillanatra sem szűntetek meg szeretni egymást, de olyannyira megégtetek a válás során, hogy soha nem hittem volna, hogy ismét összejöttök. - Kinyitott egy doboz sört, nekem nyújtotta, és magának is nyitott egyet. - Hallottál Colvin Jacobsról? - Azon kívül, hogy lump alak? - Olyan ötlettel állt elő, amivel felével lehetne csökkenteni a megye adóterheit. Mindenki azt állítja, lenyűgöző. - Meg vagyok lepve, hogy talált erre időt, a rengeteg kongresszusi mulatozása mellett. - És Judy Trickle? Hallottál róla? - Na, most már megijesztesz. - Tudom. Tejcsárda Judy. - Neki kellett volna modellt állnia Miss Disznóhoz, nem Miának. Mit tett? Újfajta melltartót tervezett? - Felemel és szétválaszt. - Úgy érted, tényleg? - Eltaláltad. - Kizárt! - Az utóbbi néhány napban láthatóan a prototípust viseli. Észrevehető a különbség. - Suttogásszerű narrátorhangra váltott. - A domborulatok lágyabbak, természetesebbek. - Hülyeség! - Komolyan mondom. Csak nézd majd meg! - Jobb dolgom is van, mint hogy reggeli műsorokat nézzek. - Emlékszem, amikor még te is elkötelezett rajongó voltál. - Az Andrea után... és Andrea előtt volt. - Felkuncogtam. - Emlékszel arra a műsorra, amikor az evezőgépet mutatta be? A tornadresszeket nem az ilyenfajta megpróbáltatásokra tervezték. - Ismertem a fickót, aki akkoriban egyengette a karrierjét. Azt mondta, azért ilyen feladatokat adtak neki, mert abban reménykedtek, hogy bekövetkezik némi ruházati „üzemzavar". Nem voltak felkészülve a reakcióra. - Janet Jackson nem Judy Trickle. Olyan volt, mint amikor átszakad a gát. Mint... segíts rnár ki, öregem! - Mint iker-Zeppelinek születése. - Mint a jang megtestesülése, a Vízöntő hajnala.
Rudy megütögette horgászbotját. - Ez egyre közelebb kerül az abszurdhoz. - Te hoztad fel. - Nem Judyról beszélek, hanem az egészről. A kreatív kitörésről. - Ja, oké. Már akkor átléptük az abszurd határát, amikor Trickle belekerült. Most a szürreális felé haladunk. - Hallottam öt-hat olyan emberről, akik... áttörést értek el, azt hiszem így nevezhetjük. - Hogy lehet, hogy én nem hallottam ezekről az emberekről, csak tőled? Egész nap az irodádban ülsz, és furcsa adatokat gyűjtesz Black Williamről? - Nagyobb forgalmam van, mint neked, és az emberek most erről beszélnek. - Mit mondanak? - Amit várna az ember. Nem furcsa? A víz lehet, a szennyezés. Még a városi büszkeség kifejeződéséről is hallottam. Valaki megalkotta azt a mondást, hogy „Black William Pennsylvania agyi fővárosa". - Ez kicsit messze megy. - Ittam egy korty Iron Cityt. - Szóval senki sincs berezelve? Senki nem akar elhúzni innen? - Te ismersz ilyet? - Andreát. Kicsit fel volt kavarva. Nem pontosan ezt mondta, de úgy tűnt, azon gondolkodik, hogy ez a dolog annyira nem is jó. Összeszorította a száját, és egész sor vinnyogó hangot hallatott. - Azt hiszem, Andreának igaza van. Nem a menekülésben. Arról nem tudok. De azt hiszem, bármi is ez, különféle módon érinti az embereket. Néhányukat érzelmileg. - És miért? - Én... - Hátrabillentette fejét, és a felhőket tanulmányozta. - Nem akarok erről többet beszélni, haver. Oké? Csak horgásszunk! Ismét havazni kezdett, apró pelyhek, az a típus, mely előre jelzi a nagyobb hóesést. Ennek ellenére folytattuk a horgászást, időnként megmozgatva a damilt a holt vízben, és Iron Cityt iszogatva. Valami bántotta Rudyt, de nem forszíroztam. Andreára gondoltam. Azt tervezte, hogy korán lelép, és vacsorázni megyünk Waterfordba, aztán talán megnézünk valamit a moziban. Alig vártam, hogy megcsókoljam, megérintsem őt a sötétben, miközben az új James Bond felrobbant dolgokat, vagy és ez sokkal valószínűbb volt - Kenneth Branagh
tönkreteszi az Ahogy tetsziket. Remegés szaladt végig a tó felszínén. Mind Rudy, mind én felültünk, és mereven bámultuk. - Jön a T. rex - szólaltam meg. Egy pillanattal később a tóban olyan zűrzavar támadt, ami hullámokat küldött minden irányba, mintha nagy testű úszó került volna a felszín közelébe, aztán hirtelen fordulatot vett, és farokuszonyának legyintésével megszokott környezete felé lökte magát. Még mindig nem láttunk semmit. Sem uszonyt, sem pikkelyt, sem egy lemezes páncél szeletkéjét. Lélegzetvisszafojtva vártuk, hogy a szörny visszatér. - Nyilvánvalóan nem áramlat - jegyezte meg Rudy. Leszámítva a tényt, hogy Rudy nem jött el, a lemezbemutató jól sikerült. A zene nagyszerű volt, a közönség fogékony, rengeteg CD-t, szuvenírt adtunk el - beleértve az ÁTLAGOS JOE dögcédulákat és a JOE STANKY HADSEREGE keki pólókat, a névadónak a diéta és a halálmenetelések után már kevésbé körte alakú sziluettjével, mely fehéren jelent meg az írás íve alatt. Mindezt annak ellenére sikerült elérni, hogy Stanky minden résztvevővel szemben éreztette elégedetlenségét. Mérges volt rám, mert elloptam cilinderét és nem toltam el a koncert idejét tíz órára, így nem tudott csatlakozni a könyvtár előtt összegyűlt, és Black William visszatérésére váró tömeghez (ennek létszáma időközben rnár több mint háromszázra nőtt, mióta megérkezett az egyetemi kutatócsapat, melyet egy fiatalos profeszszor vezetett, aki robusztus alakjával, bajszával és skót kockás gyapjúingjével úgy nézett ki, mint aki egy diákcsemege-reklámból lépett ki). Haragudott Genóra és Jerryre a szokásos okok miatt - hozzá nem értő bohócok, nem ismerik a zenét, és elutasították azt a lehetőséget, hogy vele meg Lizzel tévézzenek. Az előadás egy és negyed órája alatt csak duzzogott, egy szót sem szólt a közönséghez, aztán rájuk is mérges lett, amikor egy csapat kollégista fiú kántálni kezdte: „Stanky, Stanky, Stanky..." Ennek ellenére a nagy többség le volt nyűgözve, és számomra is jól telt az este, amikor kiszúrtam az Atlantic tehetségtoborzóját a tömegben ólálkodni. Másnap reggel az irodámban éppen a Gazetteet olvastam - mely szokás szerint lépéshátránnyal küzdve vidám riportot közölt „Pennsylvania agyi fővárosáról", telerakva Colvin Mason idézetek-
kel -, amikor hívást kaptam a wilkes-barre-i Crazy Edtől. Azt mondta, Pin fotójának néhány kinagyított részletét elküldte e-mailben. Megnyitottam a leveleket és a csatolmányokat, majd megkérdeztem, mit is látok. - Vesszek meg, ha tudom - felelte Ed. - Az első az egyik fehér izé közelről. Némi elképzelésed lehet az alakjáról. Olyan, mint egy tengeri sün. Gömb alak tüskékkel... csak épp olyan sok a tüske, hogy nem lehet kivenni a gömböt. Látod? - Aha. Nem tudod megmondani, mi ez? - Fogalmam sincs. - Ed búgó hangot hallatott, melyet zavarában szokott produkálni. - Azt hittem, a kép hamis; hogy a fickó két felvételt összedolgozott, mert van egyfajta eltolódás a perspektívában a könyvtár és a fehér izék között. Olyan, mintha nagyon messziről jönnének. Aztán megértettem, hogy a perspektíva teljesen el van cseszve. Mintha a fénykép egyik részét mély vízben készítették volna, vagy valami hasonlóban, mely úgy mozog, mint a víz. A különböző részek különféle távolságokban látszanak az egész képen. Nem vettél észre hullámzó hatást... vagy valami hasonlót? - Csak néhány másodpercre láttam. Nem volt időm többre futó pillantásnál. - Oké. - Ed ismét búgott egy sort. - Megnyitottad a második csatolmányt? -Aha. - Amikor rájöttem, hogy nem tudom meghatározni a távolságokat, akkor a fekete anyagot, a mezőt vagy mit kezdtem el vizsgálni. Sehova nem jutottam vele. Egyszerűen fekete. Homogén. Aztán vetettem egy pillantást a horizont vonalára. Neked így látszott, igaz: a látóhatár felé nyúló fekete mező? Nos, ebben az esetben az ember jobban megfigyelhetné a közelebbi részleteket, én viszont csak azokat a kitüremkedéseket tudtam megkülönböztetni a horizonton. Tanulmányozni kezdtem a dombokat. - Olyanok, mint a fejtetők, nem? - kérdezte Ed. A dombok lehettek fejek, lehettek bokrok, állatok és több száz egyéb dolog, de javaslata kényelmetlen érzéssel töltött el. Azt mondta, kicsit még
elszórakozik a képekkel, aztán visszahív. Demókat hallgattam. Food Of The Gods (a King Crimson felmelegítve). Corpus Christy (transszexuális frontember, aki énekelni nem tud ugyan, de a név bejött nekem). The Land Mines (középszerű lecsupaszított rock). Gopher Lad (heroinos banda Minnesotából). A Topless Coroner nevű együttes felkeltette a figyelmemet, aztán hagytam a fenébe, mikor kiderült, hogy minden daluk autóalkatrészekről szól. Fél tizenkettő körül hívást kaptam egy DreamWorks-ös titkárnőtől, aki megkérdezte, kapcsolhatja-e William Wine-t. Nem tudtam hova rakni a nevet, de azt mondtam, igen, és átpörgettem a névjegykártyákat, próbálva megtalálni. - Vernon! - szólalt meg egy lelkes hang a világ másik végéről. - Itt Bill Wine. David Geffen megbízásából hívlak. Azt hiszem, tavaly a Plug Awardson iszogattál vele kicsit. Nagy benyomást tettél rá. A Plugs a független zeneipar Oscarja volt. Geffent érdekelte a terület, és előző évben ellátogatott az eseményre. Emlékeztem, hogy a bárban fürtöstül lógtunk a nyakán, de arra nem, hogy bármilyen benyomást tettem volna rá. - Enyém volt a megtiszteltetés - válaszoltam. Kellemes nevetés, annyira tökéletes, hogy felvételnek hangzott. - David üdvözletét küldi - mondta Wine. - Sajnálja, hogy nem tud veled személyesen beszélni, de egész nap el van foglalva. - Mit tehetek értetek? - David meghallgatta az új énekesedet. Joe Stanky? Az évek folyamán, mióta ismerem, soha nem hallottam úgy reagálni, ahogy ma reggel. - Tetszett neki? - Nem tetszett neki... - Wine szünetet tartott a drámai hatás kedvéért. - Ki volt ütve. Azon gondolkodtam, hogyan jutott az EP Geffen kezébe. Rájöttem, nem az én reszortom ezt kideríteni. Wine azt mondta, Geffen még többet szeretne hallani. Van-e még rögzített anyagom? - Van kilenc dalom szalagon - válaszoltam. De némelyikük még csiszolatlan.
- David szereti a csiszolatlanságot. Kaphatunk másolatot? - Tudod... Jobb szeretek az üzlet előtt egy-két albumot kiadni. - Figyelj, Vernon! Nem szeretnénk, ha a szegényházban kötnél ki emiatt. - Megkönnyebbülten hallom. - Sőt, a lényeg: David azt szeretné tőlem, ha kipuhatolnám, bevonhatnánk-e téged a Dreamworks szárnyai alá. Ledöbbentem. - Milyen minőségben? - Ezt majd David elmondja. Egy-két napon belül felhív. Már egy ideje figyelemmel kíséri a munkásságodat. Elképzeltem, ahogy Szauron a sötét tornyából kémkedik. Volt valami halvány fogalmam a vállalati életről, így a hír nem nyűgözött le annyira, mint Wine valószínűleg feltételezte. A hívás után azonban mégis úgy éreztem, mintha modellt álltam volna a Sixtus-kápolna Michelangelo-féle freskójához: a férfi, akit éppen megérinteni készül Isten milliárdokat érő ujja. Elsö indíttatásom az volt, hogy elmondom Stankynek, de nem akartam tovább duzzasztani az egóját. Felhívtam Andreát, és megtudtam, hogy kora délutánig a bíróságon van. Éppen Rudyt készültem tárcsázni, mikor eszembe ötlött, hogy sokkal egyszerűbben le tud szerelni telefonon. Jobb, ha kirángatom a barlangjából, és meghívom ebédre. Le akartam szidni, mert nem jött el a lemezbemutatóra, és beszélnem is kellett valakivel szemtől szemben, hogy kielemezzük azt a dolgot, ami Stanky körül zajlott. Talán a felhajtást, amit köré szerveztem, valamiféle mágikus áramlat is a szárnyaira kapta? Az ötlet, hogy David Geffen azt tervezi, felhív, abszurdnak tűnt. Stanky ennyire jó volna? Vagy én? Vajon mi járhat Geffen fejében - már ha egyáltalán jár valami? Rudy, aki szeretett Yodát játszani az én Luke-om mellett, segíthet koherens perspektívába helyezni ezeket a kérdéseket. Amikor elértem Rudy irodáját, Gwent a telefonnál találtam. Sminkje, mely rendszerint tökéletes volt, kiigazításra szorult. Úgy tűnt, mintha sírt volna. - Nem tudom - mondta, feszültséggel a hangjában. - Meg kell... Nem, tényleg nem tudom. A belső iroda felé mutattam, és hangtalanul megkérdeztem: „Odabenn van?"
Intett, hogy várjak. - Látogatónk jött - mondta a telefonba. - Muszáj... Igen, igen, tudatni fogom. Rendben van. Igen. Viszlát! - Letette; remegő állal többször is megpróbált megszólalni, végül kibökte: - Nagyon sajnálom. Meghalt. Rudy halott. Azt hiszem, felnevettem, valamiféle hang szakadt ki belőlem, a tagadás valamilyen kifejezése, de mégis tudtam, hogy igaz. Arcomat elöntötte a vér, hátráltam egy lépést, mintha a szavak miatt elvesztettem volna az egyensúlyomat. Gwen azt mondta, Rudy kora reggel öngyilkos lett. Felesége szerint jóval éjfél utánig az irodában dolgozott, aztán hazahajtott, és bevett egy adag tablettát. A telefon ismét csengett. Hagytam, hogy Gwen tegye a dolgát; a belső irodába léptem, hogy felhívjam Betht. Leültem Rudy asztalához, de ez rossz ötletnek tűnt, így egy ideig a telefonnal sétáltam. Rudy hajlott a depresszióra, de a fenébe is, Black Williamben mindenki lehangolt volt valamiért. Azt hittem, hogy én sokkal depisebb vagyok nála. Úgy tűnt, mindent kézben tart. Csinos feleség, megfelelő jövedelem, gyerekek. Tény, hogy bagóért dolgozó építész volt egy bagót érő városban, és nem azt a munkát végezte, amit szeretett volna, de ez még nem ok az öngyilkosságra. A vázlatasztal mellett állva láttam, hogy szemetese tele van eltépett papírlapokkal. Lapockáim között viszkető érzés futott végig a bőrömön. A fecniket az asztalra öntöttem. Rudy megszállott módjára tépkedte őket darabokra, de így is meg tudtam állapítani, hogy képregényének lapjai voltak. Gondosan átrágtam magam rajtuk, és sikerült egy kép nagy részét összeillesztenem. Ezen fekete kezek - feltételezhetően egy bányászé - nagy darab disznóhúst tartottak, mintegy felajánlásként. Felettük tüskés, fehér labdacs lebegett. Egy hosszabb tüske nyúlt ki belőle, mely behatolt a húsba. A kép azt sugallta, hogy a labda szívószálon keresztül szippantja fel a táplálékot. Szememet meresztve próbáltam értelmezni a rajzot, hozzákapcsolni mindahhoz, ami történt. Aztán remegés futott végig testemen, mint Rudy
halálának nyomasztó, személytelen jele, elképzeltem, ahogy a fürdőszoba padlóján fekszik, habzó szájjal. Ismét le kellett ülnöm. Amikor felhívtam, Bethnek nem volt kedve beszélni. Megkérdeztem, tehetnék-e valamit, azt felelte, méltányolná, ha ki tudnám deríteni, a rendőrség mikor hajlandó kiadni a testet. Mondta, majd értesít a temetésről; úgy éreztem, hogy Gwenhez hasonlóan ő is csak alig bírja tartani magát. Amint ezt fölfogtam, könny szökött a szemembe. Mikor meghallotta, hogy sírni kezdtem, gyorsan lerakta a telefont, mintha nem szeretné, hogy az én csekélyebb gyászom beszennyezze az övét. Mintha Rudy halála széttépte volna azt a kapcsot, ami közöttünk volt. Úgy gondoltam, ebben van igazság. Felhívtam a rendőrséget, és miután beszéltem az egyik tisztviselővel, sikerült elérnem Ross Peloblancót, a nyomozót, akit ismertem. Megkérdezte, milyen kapcsolatban álltam az elhunyttal. - A család barátja volt - mondtam. - A felesége nevében telefonálok. - Aha - válaszolta Peloblanco, figyelmét valami elvonhatta az irodában. - Szóval, mikor adják ki? - Azt hiszem, már elvégezték a boncolást. Mostanában egy csomó öngyilkosság történt, és az orvosszakértő ezzel rnár sietett. - Mennyi az a csomó? - Hoppá. Ezt mondtam? Ne aggódjon miatta! Az orvosszakértő munkája igen őrült meló. A miénk odavan az összeesküvés-elméletekért. - Szóval... mondhatom a temetkezési vállalkozónak, hogy jöhet? Peloblanco tüsszentett, és eleresztett egy káromkodást, majd folytatta. - Bowen már anyámnak is végzett némi munkát. Szerinte igazi úriember volt. Soha nem tudhatjuk, mi zajlik az emberekben, mi? - Kifújta az orrát. - Azt hiszem, bármikor jöhetnek érte. (folytatjuk) Németh Magdolna fordítása
9 — A rongybabák visszavágnak Shane Acker animációs rendező filmje, a 9 a nem túl távoli jövőben játszódik. A Nagy Gép segítségével a világ robotjai felülkerekedtek az emberiségen. Miközben világunk darabokra hullott, misszió indult a civilizáció megmentéséért - egy kis csoportnyi rongybabaszerű teremtmény, akikbe az emberiség utolsó napjaiban egy tudós szikrányi életet lehelt, ők túlélték az apokalipszist. A kis törzs tagjai csak számokon szólítják egymást, az l-es egy háborús veterán, 2-es egy feltaláló, 3-as és 4-es a gesztusnyelven kommunikáló iskolás ikerpár, 5-ös mérnök, 6-os művész, 7-es bátor harcos, 8-as izomagy, a 9-es pedig vezetői képességgel megáldott lény, aki tudja, egyesíteni kell erőiket, ha fel akarják venni a harcot a legkegyetlenebb robotszörnnyel. A rendező a Kaliforniai Egyetemen (UCLA) építészként és animátorként szerzett diplomát, a 9 című rövidfilm volt a diplomamunkája. A költségvetést igen alacsonyra szabták. Miközben azon gondolkodott, milyen anyagból készüljenek a figurák, körülnézett, és megihlették a környezetében lévő anyagmaradékok, szövetdarabkák, és elképzelt egy ezekből összefércelt nomád törzset. A rendező szerint az egyik rajongó által kitalált „fércpunk" kifejezés írja le legjobban esztétikailag a karaktereket. Nem játékfigurák, hanem túl-
élők egy elpusztított világban. A film látványvilágát a második világháborúban letarolt városokról készült fotósorozatok, Zdzislaw Beksiriski fantáziái, és olyan animációs mesterek munkássága inspirálta, mint Jan Svankmajer, a Quay fivérek, és a Lauenstein testvérpár. A rövidfilmet erőteljes karakterábrázolásáért, elgondolkodtató sci-fi koncepciójáért Oscar-díjra jelölték. Acker legnagyobb álma vált valóra, amikor a kisfilmből Tim Burton és Timur Bekmambetov produceri szárnyai alatt egészestés animációs filmet forgathatott. Óriási előrelépés volt számára, hogy fél évig együtt dolgozott Peter Jacksonnal A Gyűrűk Ura-trilógia filmes adaptációjában. Ennek hatására jött rá, hogy meg akarja mutatni az események hátterét, és a figurákról is bővebben akart szólni. A 9-es bábu karaktere adta a kezdőötletet. Ez az ártatlan lény az életét kockáztatja társaiért, és inkább az eszét használja, mintsem lemészárolná a csontokból és gépdarabokból álló szörnyet. Az alkotó számára fontos volt, hogy olyan értékeket mutasson fel filmjében, mint az életvágy, az összetartás és a közösség ereje, s hogy bebizonyítsa, egyetlen lélek is elegendő lehet a világ megváltoztatásához, (x)
David H. Keller: A vértelen háború
Ez a történet az SF hÿskorából jól illusztrálja, hogy a repülés már akkor is foglalkoztatta a szerzöket, és olyasmiket is kitaláltak, amik csak több évtizeddel késöbb váltak valósággá.
MINDEN HIÁBA? 1940-ben az Egyesült Államokat felkészületlenül érte a háború. A béke éveiben ez volt a nemzet természetes állapota. Más országok folyamatosan számítottak viszálykodásra, és - titokban vagy nyíltan - mindent elkövettek, hogy amint készen állnak, máris belevessék magukat a harcba. A függetlenségi háború után az Államok zsoldosserege éppen csak arra volt elég, hogy megtöltse West Pointot, míg a világháború után a pacifisták évről évre mindent elkövettek, hogy a
reguláris hadsereg hatékonyságát aláássák. Noha aki csak értett a haditaktikához, felfogta, hogy a következő háborút a levegőben vívják majd, a hadsereg légiereje egyre jobban a háttérbe szorult. Míg a polgári repülés fontossága rohamosan erősödött, a katonai repülést folyamatosan éhen tartotta az elégtelen finanszírozás. Más országok egy nap alatt a legmodernebb repülők ezreit tudták a levegőbe küldeni, az Egyesült Államok pedig még mindig olyan gépeket használt, amelyek a repülés kísérleti korszakának antik túlélői voltak.
Nem szabad azt hinnünk, hogy a kongresszust nem figyelmeztették rá, milyen veszélyekkel jár, ha folyamatosan megnyirbálják a légierő finanszírozását. A modern és jövőbeli hadviselés szakértői újra és újra, minden létező úton-módon hangot adtak figyelmeztetésüknek. A nemzet politikai vezetői éppúgy fittyet hánytak kérésükre, mintha megannyi szúnyog zümmögött volna a fülükbe. Ha a tiltakozók túl idegesítővé váltak, a hatalmon lévők szimplán eltávolították őket a közszolgálatból. Az Egyesült Államok fokozatosan a világ leggazdagabb, leggyűlöltebb és leggyengébb
nemzete lett. Bízván helyzetében - két óceán, egy keletről, egy nyugatról, egy békés szomszéd északon és egy gyenge délen -, a nyugati félteke királynője úgy érezte, nincs mitől tartania. A pacifisták a nemzet önvédelmi képességének végső bizonyítékaként mutattak rá a tényre, hogy gyakorlatilag a világ összes országa tartozott Amerikának. Nem fogták fel annak igazságát, hogy ez a helyzet éppúgy teheti ellenséggé az adóst, mint baráttá. Így hát mikor John Farrol Washingtonba érkezett üzenetével, mely egy Mexikó felől tárna-
dó szörnyű veszedelemre figyelmeztetett, nem talált senkit, aki hajlandó lett volna végighallgatni. Meséje olyan fantasztikus, olyan képtelen volt, hogy a hivatalnokok, akikkel tárgyalt - még a hadügyminisztériumban is -, elzavarták mint ártalmatlan fanatikust. Három napig kilincselt a Capitolium körül. Kezdett hozzászokni az őt ért elutasításokhoz, bár nem fogta fel teljesen a tényt, hogy paranoiásként tekintenek rá. A végén belátta, hogy nem jut előre, és este felszállt a New York Citybe tartó vonatra. Ott, miközben megpróbálta elmesélni történetét a polgármesternek, letartóztatták mint gyanús, s minden bizonnyal eszelős illetőt, és első napját a városban egy rendőrőrsön töltötte. Másnap - köszönhetően annak, hogy nem forszírozta tovább a mexikói dolgot - bizonyíték hiányában elengedték. Letartóztatásáról egy szót sem írtak a lapok - a riporterek túl jelentéktelennek találták. Igy hát sajátos helyzetbe került: a nemzet nagyjai nem voltak hajlandóak végighallgatni, vagy ha mégis, csak bolondot csinált magából. Undorította a politika, ugyanakkor mindennél jobban megrémisztette a tudat, hogy hazája veszélyben forog. Valamit tenni akart. Alapos megfontolás után elhatározta, hogy - ha sikerül - felkeresi a Universal Electric Company elnökét. Ez a kiválóság, bizonyos Jacob Strange, pusztán tehetségére támaszkodva lett kifutófiúból cégvezér. Feltaláló volt, adminisztrátor és befektető. Irányítása alatt a Universal Electric vezető szerepre tett szert az iparban, és számos megdöbbentő szabadalmat dobott piacra, amelyek pénzügyileg éppoly sikeresek voltak, mint amennyire tökéletesek elektrotechnikai téren. Strange hangulatember volt, és a könyvek nagy barátja, képzelőerővel és kezdeményezőkészséggel egyaránt megáldva. Élete az intenzív munka és a csendes henyélés kettősségében telt. Szerencséjére John Farrol egy ilyen henye időszakban kereste fel a Universal Electric épületét.
ÉRTŐ FÜLEK
A külső irodán egy egyetemi kitűző segítségével jutott át úgy, hogy bizonyos titkos szavakat súgott a személyi titkár fülébe, és üzenetet küldött vele Strange-nek. Végül három órát töltött az elnök társaságában, melynek során elmondott mindent, amit tudott a küszöbön álló veszélyről. Az az igazság, hogy az iparmágnás minden egyes szavát elhitte. Az üzenet különösnek tűnt, de egy olyan embernek, aki járatos az elektromosság körül csoportosuló modern tudományokban, nem volt benne semmit lehetetlen. - íme a dilemma, Strange úr - kezdte John Farrol. - Mexikó egyezséget kötött Japánnal, a cél pedig az Egyesült Államok totális leigázása. Véleményem szerint ha tervüket beteljesítik, Japán kapja a Sziklás-hegységtől nyugatra elterülő államokat, Mexikó pedig a déli országrészt. Lehet, hogy nemzetünket a Mississippi folyótól keletre fekvő területre szorítják vissza. De ez most lényegtelen részletkérdés. Japánnak leszállóhely kell. Szüksége van Mexikóra mint bázisra. Mexikónak pénz kell és utánpótlás. A tervük a következő: egy flotta bombázórepülőt küldenek, hogy nemzetünk összes nagyvárosát darabokra robbantsák. Míg az ország felocsúdik a döbbenetből, és azt találgatja, vajon ez az egész mit jelenthet, japcsi és mexikói csapatok inváziót hajtanak végre New Orleans, Los Angeles, San Francisco, Chicago és St. Louis ellen. Mire az országunk felkészül a harcra, ők mindent elfoglalnak a folyótól nyugatra. Nem lesz hadüzenet... egyszerűen csak megindulnak, hogy egyetlen éjszaka alatt lesöpörjék városainkat. Hitem szerint nem kevesebb mint húszezer bombázót fognak bevetni, ezek mindegyike egy tonna pusztító robbanószer szállítására képes. A Universal Electric elnöke most először rázta meg fejét. - Két ember kellene minden egyes repülőhöz. Az negyvenezer képzett pilótát jelent. Az egész világon nincs ennyi.
- Én is tudom, de ezeknek a repülőknek nem lesz pilótája... emberi legalábbis. - Robotokra gondol? - Olyasmi. Talán emlékszik, írtak a lapok egy kis gőzhajóról. Kiküldték a tengerre, megfordult, és visszatért a kikötőbe legénység nélkül. A hajót drót nélküli hullámokkal a partról irányították; a kormányzás, a berendezés működésének sebessége végső soron és teljes egészében a mólón álló ember kezében volt, aki pedig egy kapcsolótáblát működtetett. A parttól egy bizonyos távolságban leállította a motort, és a hajó visszasiklott a kikötőbe. Tudomásom van róla, hogy a japcsik repülőgépekre is kifejlesztették ezt a fajta rádióirányítást. Minden repülőben van egy giroszkóp. Egy bizonyos magasságon beindítva, egy bizonyos irányba állítva ezek a repülők meghatározott sebességgel haladnak. A mexikói irányítók néhány perc alatt dönthetnek, mikor a gép New Orleans vagy St. Louis fölé ér. Abban a percben megnyomnak egy gombot, amellyel kioldják a tonnányi robbanószert. Nem érdekli őket, mi lesz a repülővel. Az a néhány ezer, amibe került, csak aprópénz. - Mindez megvalósítható - válaszolt végül Jacob Strange. - Azaz úgy értem, ha ráállítom az embereimet, képesek lennének kifejleszteni egy ilyen apparátust a repülőkhöz. Persze a hajó csak játékszer volt. Úgy tudom, műveltek ilyesmit automobillal is. Az autó és a repülő irányítása közti különbség valószínűleg csak részletkérdés. De ragyogó elme kell hozzá, hogy egy ilyen tervet megvalósítson. Nem tudtam, hogy a japánoknak van olyan emberük, aki képes kifejleszteni egy drót nélkül irányítható repülőgépet. - Nincs nekik. Az én találmányom. Tőlem lopták három éve. Lehet, hogy nem hisz nekem? Muszáj lesz. Próbáltam eladni a teljes szabadalmat az Egyesült Allamok kormányának, de a washingtoniak azt hitték, bolond vagyok. Megdühödtem, de nem annyira, hogy megpróbáljam eladni egy Franciaországhoz vagy Németországhoz hasonló nagyhatalomnak. Úgy véltem azonban, érdekelheti a dolog az egyik kis ázsiai országot, mondjuk Afganisztánt. Így hát kihajóztam San Franciscóból, hogy Japánba menjek, majd onnan a kontinensre. Tokióban kaptak el; három hónapig feküdtem kórházban koponyatöréssel. Mire képes voltam kérdéseket feltenni, a nyom kihűlt. Semmi
mást nem vittek el a táskámból, csak a drót nélküli repülőirányítás terveit. Pénzem nem volt, így az első adódó állást elvállaltam, és ez a tokiói Burns-gyárban volt. Felteszem, tudja, hogy Burnsék repülőgépeket szerelnek össze arrafelé, aztán eladják őket a kelet-ázsiai piacon. A gyár olyan sokat gyártott és dobott piacra belőlük, hogy gyanakodni kezdtem; de addigra megtanultam már, hogy tartsam a számat. Azt akartam tudni, ki vásárolja fel a gépeket, és hova viszi. Az biztos volt, hogy nem Japánban használják fel őket. Elmentem az amerikai nagykövethez, aki kinevetett. Nincs is értelme erről beszélnem magának. Aztán sok nehézség árán kiderítettem, hogy az összes gépet kihajózzák az országból, némelyiket Koreába, némelyiket Kínába. Megszereztem néhány ilyen hajó nevét és az úti céljukat. Végigjártam a kikötőket, és kiderítettem, hogy sosem érkeztek meg. Nem kellett hozzá nagy ész, hogy kikövetkeztessem: titkos helyre vitték őket. Persze az életemet kockáztattam, de érdekelt a dolog; így potyautasként felszálltam az egyik ilyen hajóra. Végül a mexikói partoknál lyukadtam ki. Megírhatnám az utazás történetét, és eladhatnám - de minek? Senki sem hinne nekem.
Ott álltam Mexikó nyugati partjainál, egy névtelen kikötőben - kietlen, mint a pokol, és éppolyan forró is! Elindultam a sivatag felé, és figyeltem, s azok a gépek egyesével a levegőbe emelkedtek. Méhekként rajzottak a sivatag felett. Haladtak valamerre, érti? Addigra hozzászoktam az éhséghez, és csak úgy tudhattam meg, merre tartanak a gépek, ha követem őket. Szerencsére nem messzire. Ötven mérföldnyire a parttól volt egy pompás kis repülőtér valamiben, ami egy kialudt vulkán kráterének tűnt. Kisebb hegyek vették körül. Egy gombostűt sem lehetett volna leejteni a homokos földön a harmincezer repülő között! FARROL TERVE - Felmásztam egy hegytetőre, találtam egy forrást, készítettem egy nyúlcsapdát, és valahogy kihúztam még három hétig. Százával nyüzsögtek odalenn az emberek, egy állandó kis sátorváros, engem azonban nem ez érdekelt. Amit a levegőben műveltek, az elsőre nagyon furcsának tűnt, de aztán persze hamar rájöttem, mi az. Egy ember felvitte az egyik ilyen nagy gépet körülbelül ezer lábra, aztán kiugrott belőle ejtőernyővel. A repü-
16 ment tovább néhány mérföldet, megfordult, és lesiklott a földre. Néha - még a levegőben - kis csomag hullott ki a gyomrából. Miután néhány napig töprengtem, megértettem, mi történt. A japcsik kiszagolták, hogy felfedeztem a rádióhullámú repülésirányítást. Ezért öltek meg kis híján Tokióban. Most pedig ebben a világvégi völgyben felállítottak egy óriási repülőgépflottát, és azzal kísérletezgettek, hogyan irányíthatóak a találmányommal. És sikerrel jártak! Azok a kis csomagok, amik a gépekből hullottak, játékbombák voltak. Kioldásukért a találmányom szavatolt. Valahogy sikerült elérnem a határt. Éheztem, egy vasam sem volt. Próbáltam pénzt szerezni... senki sem figyelt rám. Igy hát elkezdtem dolgozni. Félretettem a pénzt, és amint tehettem, Washingtonba utaztam. Csak annyit értem el vele, hogy kinevettek. Aztán New Yorkba mentem, megpróbáltam találkozni a polgármesterrel, mire letartóztattak mint gyanús egyént. Arról azonban sikerült meggyőznöm őket, hogy ártalmatlan vagyok, és mikor elengedtek, idejöttem. Az az érzésem, hogy a japcsik miszlikre fogják robbantani a városainkat. - Az érzése? - Igen. - Nincs semmi konkrétum, amivel alátámaszthatná? - Csak a józan ész. Mit akarhatnak húszezer géppel? Mi értelme a pilóta nélküli repülőmmel kísérletezgetni és az elektromos bombakioldást gyakorolni? Üzletileg nem hasznosítható, ugyebár? Ez háborút jelent, és az egyetlen hely, ahol támadhatók vagyunk, az a mexikói határ. - Elhiszem, hogy igazat mond - szólalt meg végül a Universal Electric elnöke. - De meg akarok győződni róla, hogy érti a dolgát. A szakértőimet nem tudja lóvá tenni. Behívom hármójukat, és maga leírja számukra a találmányát. Ha azt mondják, megvalósítható, meglátjuk majd, mit tehetünk a nemzet megmentésére. A következő három órában John Farrol egy négy főből álló társasággal beszélgetett, akik valószínűleg többet tudtak a gyakorlati elektromos tudományról, mint bárki más az Egyesült Államokban. Végül meggyőzte őket, hogy tényleg feltalált egy gyakorlati eljárást, mely a pilóta nélküli repü-
lőgép röptét és útvonalát irányítja. Ami a bomba adott időben történő kioldását illeti - ez szimplán egy egyértelmű rádióhullámtól függött. - Szerintem - állapította meg végül Strange elnök - jobb, ha Farrol meg én elmegyünk Washingtonba, és találkozunk az elnökkel és a hadügyminiszterrel. - Semmi értelme - felelte a feltaláló. - Nem fognak hinni nekünk, s ha mégis, a korai nyilvánosság csak siettetné a háborút. Szerintem oldjuk meg a problémát magunk! - Mégis hogyan? - Valahogy így: A repülőket nagy csoportokban bocsátják útra, valószínűleg huszonötöt New Orleansba, ötvenet St. Louisba, százat Denverbe, háromszázat a Panama-csatorna környékére. Akár több mint ötszázat a Chicagóhoz és New Yorkhoz hasonló városokba. Ezek a csoportok mind egyszerre indulnak, és ugyanazon a hullámhosszon irányítják őket. Elvileg egyenes vonalban haladnak, de egyidejűleg a mexikói központból rádióhullámokkal is irányíthatók. Az ilyen flották polgári, rendeltetésszerű használatáról szóló tanulmányomban azt tanácsoltam, hogy minden teherszállító flottában legyen egy gép élő pilótával, kinek az a feladata, hogy rádióüzeneteket küldjön a légiflotta pontos úti célját illetően. Mondjuk képzeljünk el ötszáz, Mexikóból New Yorkba tartó repülőt. Közöttük lesz egy pilótával ellátott is. Mikor a repülőraj eléri New Yorkot, a pilóta jelet küld a központnak, akik pedig elküldik a rádióhullámot, mely kioldja az ötszáz darab, egy tonnánál is nehezebb bombát. Ami azt jelenti, hogy ötszáz tonna egyszerre kioldott pusztító robbanószer tépi New Yorkot ötszáz helyen darabokra. Mit tegyünk hát? Mindössze ennyit: Tudom, hogy sokat dolgoznak rádióval és telefonnal. Tisztában vannak a hangerősítés minden fortélyával. Építsék meg a lehető legnagyobb erősítőt, és hangolják úgy, hogy a lehető leghamarabb érzékeljen ötszáz repülőgépmotort! Nem tudnak ötszáz új Burns-motort egyszerre járatni úgy, hogy ne csapnának vele lármát. Aztán, amint bizonyossá válik, hogy a flotta New York felé tart, fogják el! - Fogjuk el? - fakadt ki Strange elnök. - Hogyne. Egy Mexikóból küldött, meghatározott hullámhossz irányítja őket. Pontosan
tudom, hogyan részleteztem ezt a szabadalmi levélben. Nem hiszem, hogy akár Mexikóban, akár Japánban akad valaki, aki képes megváltoztatni a kódot. Ezért annak a bizonyos flottának küldünk rádióhullámot, amelyik New York támadására készül, s így az egészet élesen jobbra fordítjuk. Mindössze ennyit fogunk tenni. A flotta repül tovább. Persze a pilóta talán rájön, hogy letért az útról, de az is lehet, hogy nem. Ezt a kockázatot vállalnunk kell. Talán egy pilóta sem lesz. Akárhogy is, gondoskodunk róla, hogy a gépek az Atlanti-óceán fölé kerüljenek. Mikor megbizonyosodtunk róla, hogy jó helyen vannak, kioldjuk a bombákat. Amúgy is kioldódnak, hiszen a gépek egy bizonyos sebességgel haladnak, és beléjük van táplálva a New Yorkba érkezés pontos ideje. Persze akkorra már odakinn, az Atlanti-óceán felett járnak. Ha nem is oldják ki a bombát, a gépek az óceánban landolnak, merthogy kifogy az üzemanyaguk. - Ennek New Yorkban működnie kell, de mi lesz a többi várossal? - Szerintem működhet náluk is. Mindegyik flotta más kóddal dolgozik, de az összes variánst az általam feltalált kód irányítja, mint amikor egy rakás kulcshoz főkulcs is tartozik. Minden városban, ahol támadástól tartunk, lesz egy óriási hangfogónk és hangerősítőnk, s minden város állomásán egy képzett emberünk. A nyugati országrészt támadó flottát kiküldhetjük a Csendes-óceánra. Azokat, amelyek az Öböl és az Atlanti-partvidék városait fenyegetik, könnyedén keletre terelhetjük. Szerintem a legjobb, amit tehetünk a völgybéli városokkal, hogy megfordítjuk a flottát, és egyenesen visszaküldjük Mexikóba, hogy a nagy, tágas, nyílt térségeken robbanjon fel. Chicago és St. Louis támadóival talán úgy bánhatunk el a legkönnyebben, ha a Két Dakota pusztaságaiban zúzzuk darabokra őket. Egy dolgot ne feledjünk! Az a logikus, ha más-más időben bocsátják útnak a flottákat úgy, hogy a városokat maximum egy óra különbséggel szaggatják darabokra. Ez azt jelenti, hogy
amint meghallunk egy flottát, máris várhatjuk a következőt. Természetesen először a nagyobb városok elpusztítására küldött nagy repülőfalkákat halljuk majd meg, mert ezek lesznek a leghangosabbak. - Hadd kérdezzek valamit, Farrol úr - mondta Strange elnök. - Komolyan úgy véli, hogy a Universal Electric egymaga képes lesz kezelni a helyzetet? - Muszáj lesz! Maguknál vannak a nemzet legélesebb elektronikai és rádiós elméi. A japcsik húszezer repülőt küldenek a levegőbe egymástól alig huszonnégy órányira. Milyen esélye van nemzetünknek, ha régimódin harcol? Ha mindent összeadunk is, messze nincs ennyi pilótánk. Ha el is pusztítunk egy repülőt, a bomba a géppel együtt úgyis lezuhan, és kárt tesz valamiben. Harcba szállhatunk az egyes repülőgépek ellen. Legutóbb a háborúban a mi pilótáink a legbátrabbak közé tartoztak, és most is szolgálnak nálunk bátor emberek; de aligha lenne esélyük. Amellett ott a büszkeségem kérdése. A japcsik ellopták a találmányom, és betörték a koponyám. Ha rá tudok jönni, hogyan irányíthatom rádión a gépeiket, akkor az irányítással együtt az uralmat is átvehetem felettük. Eltökéltem magam. Az ön gyára néhány nap alatt elkészítheti a szükséges berendezéseket. Véleményem szerint van ötven olyan, kellően eszes alkalmazottja, akik megtanulhatják a kódot és annak használatát. Tegyen minden nagyvárosba egy embert, egy erősítőt és egy irányító-berendezést! Ha teheti, küldjön mellé két másik embert, így valaki a nap minden percében készenlétben állhat. Mondja meg mindhármuknak, hogy aludjanak, egyenek és éljenek a gép belsejében. Az elektronikai cég elnöke szakértőire pillantott. - Menni fog? - kérdezte. - Muszáj lesz! - ennyit feleltek. JÓKORA RIZIKÓ Ettől a perctől fogva John Farrolnak és a Universal Electric varázslóinak nem volt nyűg-
tuk. Dolgoztak, és csak enni meg aludni álltak meg néha, aztán tovább folytatták a munkát. Strange elnök ugyanúgy kivette a részét belőle, mint bárki más. A tizedik nap végére elkészültek a berendezések, s elkezdték kiküldeni őket az Egyesült Államok és a Panama-csatorna minden nagyvárosába. Mindegyik városban irodát nyitottak a Universal Electric épület tetején, és oda telepítették az adott település biztonságának három őrét. Farrol és Strange megkönnyebbülve fogadta a San Franciscóból küldött rádióüzenetet. Az állomás felkészült egy esetleges vészhelyzetre. Most már mást nem tehettek, csak vártak. Az egész több millió dolláros munka egyetlen férfi jövőt illető találgatásaira épült. Ha rosszul találgatott; ha Farrol és Strange csendben végignézi, ahogy darabokra robbantják az Egyesült Államok városait, akkor annak a világ egyik legnagyobb és legértelmetlenebb tragédiája lesz az eredménye. Anélkül, hogy a feltalálót beavatta volna, Strange felbérelte az Államok néhány legragyogóbb detektívjét, hogy vizsgálják meg az új mexikói repülőtábort és a katonai invázió esélyét. Jelentésük minden részletében megerősítette azt, amit Farrol az első beszélgetésen elmondott. Több mint ezer képzett pilóta élt a táborban, de egyikükre sem várt több feladat, mint pusztán a levegőbe emelni a gépet, automata irányításra kapcsolni, majd ejtőernyővel kiugrani. Egyetlen pilóta sem repül az Államokba. A detektívek mindent megpróbáltak, mégsem tudták kinyomozni, mikorra várható a támadás, de Strangenek egy szavába került, és a környező hegyek egyik magaslatára megfigyelőállomást és nagy teljesítményű adóberendezést telepítettek. Furcsa tevékenység nyomaira bukkantak továbbá a nyugati parton is, ahol nagy számú, feltehetően polgári hajó gyűlt össze. Amerika közben szendergett, s a veszélyről mit sem sejtett. A támadásról szóló első hír a megfigyelőállomásról a New York-i központi irodában dolgozó kimerült és szinte reményvesztett emberekhez futott be. Kódolva jött át. A kódban állt valami a kinyíló barackvirágról és az égen szárnyaló pacsirtáról. A jelek sebesen követték egymást, és a dekódolás után ezt a szöveget adták:
„Tíz perccel ezelőtt ötszáz gép indult északra. Most ötszáz tart északnyugatra. (10 perc csend.) Ezer tart északkeletre. Tökéletesen kivehetők. Csak egypár ejtőernyős. Biztos megtalálták a módját, hogyan indíthatók pilóta nélkül. (Egy óra múlva.) Az egész égboltot ellepik a repülők. Mennek szinte mindenfelé, kivéve délre. Kezd sötétedni, de hallani a repülőket." Eljött a reggel, és a rádió még mindig felszálló gépekről beszélt. Végül megérkezett az utolsó üzenet. „Még néhány gép a táborban. Semmi mozgás. Nem várható, hogy újabb flottát bocsátanak útra. Valószínű, hogy a többi gépet holnap küldik ki megfigyelés céljából. Zárjuk be az állomást? Parancsra várunk." Attól a perctől fogva, hogy a táborra néző hegy tetején állomásozó megfigyelőktől az első üzenet megérkezett, mind az ötven irányítóállomást figyelmeztették. Ezzel kezdetét vette egy olyan különös, sajátságos és fontos csata, amilyet nemigen vívtak még nemzet irányításáért. Az egyik oldalon
húszezer repülőgép volt, keresztülszáguldottak az égen egy központi állomás rádióhullámainak engedelmeskedve. Egyiken sem ült emberi lény, sem utas, sem pilóta. A repülőket az Egyesült Államok ötven nagyvárosába küldték; néhol több mint ötszáz gép jutott egyetlen településre. Másmás időben indították őket, felszállásukat úgy időzítették, hogy a városokat maximum egy óra különbséggel érje találat. Húszezer repülőgép, mindegyiken egy tonna robbanószer, várhatóan százszor hatékonyabb, mint az első háborúban használt TNT. Nem állt velük szemben egyetlen gép sem. Mikor aznap éjjel ezek a hatalmas repülőgépflották átkeltek az Egyesült Államok felett, gyakorlatilag észrevétlenek maradtak. )ó magasan, háromszög alakban repültek - a vidékiek azt hihették volna, ha rájuk néznek, hogy vadlibacsapatot látnak, vagy költöző kacsákat. A hadügyminisztérium nem érzékelte a történéseket, csak mikor már véget értek; még ha érzékelték is volna a veszélyt az utolsó napon, kétszáz vadászgépnél többet akkor sem tudtak volna csatasorba állítani, ráadásul az ellenséges repülőgépflották annyifelé mozogtak, hogy semmiféle összehangolt mozgással nem állhatták volna útjukat. A légicsatát hullámokkal vívták, nem gépfegyverekkel. E csata napjától kezdve az ember repült ugyan, de arról végleg lemondott, hogy egymással párbajozzon. Húszezer halálhozó repülő lépte át a határt aznap éjjel, és az egyetlen akadály százötven képzett rádiósból állt. Ötven állomás volt, egy jutott minden fenyegetett városba. Három ember, hogy megmentse New Yorkot a megsemmisüléstől; másik három, hogy védje Chicagót a pusztulástól; három, hogy elhárítsa a közeledő végzetet olyan városokból, mint Denver, Philadelphia és Los Angeles. MEGMENEKÜLTÜNK!
John Farrol és Jacob Strange volt a New York-i állomás főnöke. A két férfi ott ült a rádióvezérlőnél, és csendben várták, hogy a hangfogók jelezzék a flotta közeledtét. A hangerősítés csúcstechnikájú volt. Egy egészen új találmány tette lehetővé, hogy a közeledő hang távolságát jelezzék egy számlapon. Igy hát minden percben könnyű volt meghatározni az érkező flotta helyzetét. A férfiak
a vezérlőnél ültek, sápadtan, izzadtan és - akaratuk ellenére is - remegve. Fél tucat szakértő állt mellettük halálos csendben. Hirtelen John Farrol felkiáltott. - A New York-i flotta átrepült Philadelphián! Itt az idő, hogy az óceánba fordítsuk őket! Kódolt üzenetet kezdett sugározni. Újra és újra elküldte ugyanazt a jelsort. Közben a távolságmérőt figyelte. Hirtelen a mutató, mely addig kilencven mérföldet jelzett, megállt, aztán lassan előre haladt, nyolcvan, hetven, hatvan, ötven, negyven... a szakértők összenéztek. Hiba történt? Az egész védőrendszer haszontalan? De látták, hogy Farrol, a feltaláló beesett, fehér arca kisimul, majd szája mosolyra görbül. És a távolságmérő mutatója az ellenkező irányba kezdett elmozdulni... ötven... hatvan... hetven... száz... hosszú percekig vártak, egy örökkévalóságnak tűnt. Az erősítőkből áradó zaj gyengült. Háromszáz mérföld. - A tengeren vannak. A nemzet megmenekült! - kiáltott fel Farrol a Universal Electric elnökéhez fordulva. - Azt hiszem, meg kell próbálnom kioldani a bombákat. Persze azt már nem tudjuk meg, sikerrel jártunk-e, hiszen az óceánra zuhannak, s nem a világ egyik legnagyobb városára. Mégis jobb, ha megpróbáljuk kioldani őket, mert arról nem kaptunk hírt, meddig bírják a repülők üzemanyaggal. Újabb tíz másodpercig újabb kódjelet sugárzott. Aztán felkelt székéből, és megtörölte izzadt homlokát. - Strange úr - mondta. - Kapcsolatba kell lépnünk a többi állomással. Biztos benne, hogy parancsba kapták, hívjanak fel a munka végeztével? Mintegy válaszul a kérdésére, kódolt üzenetek érkeztek a rádión. San Franciscónak és Los Angelesnek nem okozott gondot, hogy az ellenséget a Csendes-óceánba küldjék. Sőt a következő félórában kiderült, hogy az összes parti település sikeresen vízi sírba tette az ellenfelet. A határvárosok, mint San Antonio és Houston, nem tudták maradéktalanul visszafordítani a támadó flottákat, de azért ki tudták őket küldeni a Mexikói-öbölbe. Chicago és St. Louis a Két Dakota területére küldték flottáikat, és mindent elkövettek, hogy még a prérin,
a kanadai határ átlépése előtt kioldassák velük bombáikat. A veszélyben forgó városok minden esetben megmenekültek. Azt még korai lett volna megmondani, milyen károkat okoztak a határállamok vidéki körzeteiben ledobott bombák, s hogy vajon Kanada elkerülte-e az anyagi és emberi veszteséget. A jelentések befejezését a beosztottakra lehet hagyni. Most határozott lépésekre van szükség. Farrol és Strange azonnal expressz Washingtonba repült. Ott követelték, és el is érték, hogy találkozhassanak az elnökkel és a kabinettel. Néhány szóban ismertették a fenyegető kataklizma történetét, s hogy hogyan kerülték el a veszélyt. Most már az elnökre és tanácsadóira várt a feladat, hogy kielégítő akciótervvel lépjenek fel Mexikóval és japánnal szemben. Kemény dió volt. Elmaradt a hadüzenet, és - az eddigi adatok alapján - halálos áldozat sincs. A legtöbb támadó gép elsüllyedt az óceánban, így hát bizonyítékként nem használhatók föl. Rájöttek, az ellenség kémhálózata egy percig sem habozik jelenteni, hogy a milliárd dolláros javak elpuszításának terve totális kudarcba fulladt. Ahogy ott ültek és megvitatták következő lépésüket, megjelent a mexikói nagykövet. Személyes üzenetet hozott nemzete elnökétől. Súlyos félreértés történt. A Rio Grandétól délre fekvő országot Japán félrevezette. Megegyeztek, de szerintük csak polgári célokra, és már csak későn vették észre, hogy katonai akció szerveződik. A mexikói kormány mélyen sajnálja mindezt, reméli, hogy nem történt haláleset és nincs komoly anyagi kár. Ha bárki meghalt, készek kártérítést fizetni. Az üzenetet a lehető legkomolyabban adta elő az elnöknek és a kabinetnek. Jelen volt Farrol és Strange is. FARROL FELSZÓLAL Az Egyesült Államok elnökének arcizma sem rándult, miközben a fenti figyelemreméltó nyilatkozatot hallgatta. )ó politikus volt, és felfogta, hogy itt az ideje gyorsan cselekedni. Javasol-
ta, hogy kössenek egy offenzív és egy defenzív egyezményt, és írja alá őket mindkét nemzet. A mexikói nagykövetet felvillanyozta a javaslat; azt mondta, teljes körű felhatalmazása van rá, hogy azt tegye, amit országa számára a legjobbnak lát. Biztos volt benne, hogy jobb dolog nem is történhet Mexikóval, mint hogy kivívja északi nővére jóakaratát. A nagykövet a külügyminiszterrel együtt távozott a teremből. Az elnök felsóhajtott. - Nos, már csak Japán maradt. - Nem hiszem, hogy aggódnunk kell miattuk - felelte a hadügyminiszter. - Húszezer repülőgépet vesztettek, plusz az amerikai szövetségesüket. Rájöttek, hogy tudunk a tervükről. Mozgósították a flottát, a Fülöp-szigetek közelében cirkáltak. Most pedig egy nagy flotta titokzatos polgári hajó tűnt el a Csendes-óceánon. Minden okom megvan feltételezni, hogy törlik az akcióikat. Mostantól jobban odafigyelhetünk rájuk, mint eddig, és megerősíthetjük a csendes-óceáni flottát. Úgy érzem, Nagy-Britanniának és Franciaországnak tudnia kell erről az akcióról, hiszen a barátaink. Egyelőre megszűnt a veszély... hála ennek a két úriembernek. - Országunk örökké hálás lesz - felelt az elnök. John Farrol felállt, és így szólt: - Elnök úr, miniszter urak. Vértelen háború volt ez, de pusztán a szerencsén múlott. Legközelebb talán egészen máshogy alakul. Az eljövendő veszély dilemmájára egyszerű a válasz... az Egyesült Államoknak mindig készen kell állnia. Addig nem lehetünk teljesen biztosak a békében, amíg az emberek szimpla állatok, kiket a civilizáció vékony máza borít. Strange úrral együtt örömmel tettük, amit tettünk. Amerikai állampolgárként kötelességünk volt. Nem kérünk fizetséget, nem várunk kitüntetést, de azt nagyon reméljük, hogy nemzetünk vezetői tanultak a leckéből. Köbli Norbert fordítása
A repülés jövője
Alig száz év alatt a repülés mindennapjaink részévé vált. De hová fejlődhet ez a technológia? Milyen utasszállítás várható? Vagy valóban az a jövő, hogy mindenkinek saját repülője, sőt repülő autója lesz?
A
ALIG TÖBB MINT száz évvel ezelőtt emelkedett a levegőbe az első repülőgép. 1903. december 17-én szálltak föl először a Wright testvérek, mindketten kétszer. Az első repülés során Orville Wright 39 métert repült 12 másodperc alatt. A negyedik alkalom volt az egyetlen, amely valóban irányított repülésnek nevezhető: Wilbur 279 métert repült 59 másodperc alatt. Eleinte csak a a megszállottak drága hobbija volt a repülés. Az utasszállító gépek évtizedekig az abszolút luxust jelentették, ha nem is feltétle-
nül szolgáltatásaik színvonala alapján. Azután szép lassan mind szélesebb körűvé vált az utazásnak ez a módja, míg általánossá nem vált a polgári repülés. Az 1980-as évek végére azonban egyre nagyobb igény mutatkozott a turista osztálynál is alacsonyabb szolgáltatású, alacsony költségű repültetésre, erre válaszul a kilencvenes években megalakultak a diszkont, népszerűbb néven fapados légitársaságok. Árpolitikájuk alapja az utasoknak repülés közben nyújtott szolgáltatások csökkentése, és az úti céloktól távolabb eső, regionális repülőterek használata. Napjainkra az
az érdekes helyzet állt elő, hogy az utas számára a legnagyobb költséget a repülőtér használati díja jelenti, ami akár többszöröse lehet a jegy árának. Hogyan tovább? Ez több mint érdekes kérdés. Az új évezred komolyan keresztbe tett a repülésnek. Az újabb olajválság, a gazdasági válság és a 2001. szeptemberi merénylet utáni biztonsági hisztéria alapjaiban rengette meg ezt az iparágat. 2000-től nyolc év alatt a kerozin (a repülőgépek üzemanyaga) ára megnégyszereződött, 2008-ban fél év alatt 55 százalékkal nőtt. Csak 2009 első felében 38 légitársaság ment csődbe a világon. A repülés évek óta veszteséges, 2009-re a társaságok összveszteségét kilencmilliárd dollárra becsülték. De ha véget is ér a gazdasági válság, az iparágnak komoly gondokkal kell szembenéznie. A légtér már jelenleg is annyira zsúfolt, hogy ez is biztonsági kockázatot jelenthet, igen komoly terhelést róva a légiirányítókra. Nagyobb repülőterek kellenek, amelyekre a városoktól csak egyre távolabb van hely. Hova, merre lehet így tovább fejlődni?
Kontinensek között A hetvenes évek közepén sokan azt hitték, hogy a Concorde és orosz riválisa, a TU-144 alapjaiban változtatják meg a repülést: eljött a szuperszonikus utasszállítás korszaka. Azonban gyorsan kiderült, hogy a kontinenseken belül egyszerűen túl kicsik a távolságok ahhoz, hogy ki lehessen használni a repülőket. Az még gyorsabban kide-
rült, hogy az emberek egyáltalán nem hajlandóak tolerálni a hangrobbanás ablakrezegtető dörrenését. Hamar megszületett a döntés: csak az óceán felett, a partoktól távol léphető át a hanghatár. Ez érzékenyen érintette a gépek repülési idejét. A fejlődés egyik ága azonban mégis ebbe az irányba halad. Az Aerion cég 2014-re ígéri egy forradalmian új koncepción alapuló szuperszonikus polgári gép piacra dobását, megteremtve ezzel egy új osztályt, az SSBJ-t. A környezetbarát csoda 1,6 Machos végsebességre képes. Utazási magassága 11 ezer méter, utazási sebessége 1700 kilométer óránként. Hatótávolsága csúcssebességen 7800 kilométer. 12 utas szállítására alkalmas. Ára nyolcvanmillió dollár. Az elsö példányt már kifizette egy dubaji sejk. Nincs szükség speciális reptérre, beéri egy mindössze egy kilométeres kifutóval. De nem ez az egyetlen cég. A hírek szerint az orosz Szuhoj gyár is be akar törni erre a piacra, a gép már tervezés alatt áll. A Flies diplomamunkának készült, egy fiatal tervező így képzeli el a szuperszonikus utasszállító gépet. A burkolat egy különleges polimerből készül, amely átlátszó, vagyis egyetlen hatalmas ablak. A különböző fényviszonyokhoz igazodva egyben sötétíthető is a felület, alkalmazkodva a külső fényviszonyokhoz. 6 utas, 2 pilóta és 1 légikísérő kap helyet a fedélzeten. Utazómagasság 2000 méter. A szuperszonikus repülés szempontjából fontos dologra jöttek rá a mérnökök: a repülőgép alakjának megváltoztatásával csökkenthető a
Blended Wing A FEJLESZTŐKET EGYRE nagyobb társadalmi,
politikai és gazdasági nyomás éri, hogy a repülőgépek fogyasszanak kevesebbet, legyenek halkabbak és szállítsanak több utast. A NASA nemrég írt ki egy olyan pályázatot, amelynek célja, hogy olyan repülőgépeket tervezzenek, amelyek 2020-ra 40 százalékkal, 2030-ra 70 százalékkal kevesebbet fogyasztanának, mint egy mai Boeing 777-es. A pályázatot a Boeing és a Lockheed Martin vezette konzorcium nyerte el, amelyhez számos kisebb cég csatlakozott. A mérnökök a probléma megoldását a formában látják. Egy háromszögletű géptest, egy csupaszárny konstrukció adja a megoldást. A gép testével egybeolvasztott szárny (innen a blended wing elnevezés) esetén csökken a felület, viszont húsz százalékkal nagyobb felhajtóerőt generál. Mivel kisebb a felület, kisebb a súrlódás is, ezáltal pedig hatékonyabbá válik a gép üzemanyagfelhasználása. A három hajtómű a gép hátsó részében egymás mellett kap helyet, farok nincsen. Az utasok a gép belsejében,sokkal több sorban, két szinten foglalhatnak helyet. A program már kísérleti fázisban van, a remények szerint a gép 2020 előtt a levegőbe emelkedhet.
csoport olyan „szuper-Concorde" tervezésébe fogott, amely két óra alatt repüli át az Atlanti-óceánt. A Boeing egy japán ipari konzorciummal állt össze: tervük egy olyan repülőgép, amely a hangsebesség kétszeresével tudna repülni, és eközben egy Concorde zajának csupán egy százalékát gerjesztené. A legvadabb jövő azonban a hiperszonikus repülés. Az ESA mérnökei már a Lapcatról álmodnak. Ez a nagy repülőgép öt, sőt nyolc Mach (9600 km/óra) sebességet is elérne. Igy a London-Sydney út két órára csökkenne. A dolog nem reménytelen, már elkészültek a szükséges prototípusok, a hajtómű neve Scramjet, az erőssége, hogy nincsenek benne mozgó alkatrészek, a hátránya, hogy 4 Mach alatt be sem indul. A fejlesztőknek döbbenetes nyomási, súrlódási és hőmérsékleti értékekkel kell megküzdeniük. Az Ausztráliában 2007-ben végrehajtott repülés sikeres volt, a sugárhajtómű 11 ezer kilométer/óra fölé, a hangsebesség több mint tízszeresére gyorsította a repülőgépet.
Légi sportkocsik
hangrobbanás ereje. A mérnökök reményei szerint az ideális forma megtalálásával annyira lecsökkenthető lesz, hogy fel sem tűnik majd a gép hangja mellett. Ez lehetőséget adhat a kontinensek feletti szuperszonikus repülésre is. A nagyok is tervezik már a szuperszonikus utasszállító gépeket. Az Airbusokat gyártó EADS
Sokan vannak, akik azt várják, a 21. században a repülés ugyanolyan forradalmat élhet át, mint az autó a 20. században. Hála az új technológiáknak, egészen új, izgalmasabb, személyesebb és komfortosabb dimenziók nyílhatnak meg a légiközlekedésben. Az emberek nem óriási gépekkel, hanem kis repülőkkel fognak szárnyalni. Eltűnik a különbség pilóta és utas között. Már most fejlesztik azokat az aktív kijelzőket, amelyek a fülke ablakára nemcsak információkat vetíthetnek, hanem akár a felrajzolt útvonalat is. A modern fedélzeti számítógépek esetében egyetlen gombnyomás kell, és a pilóta hazatalál,
sőt landol bármilyen időjárási viszonyok között. Az új fejlesztésű üzemanyagokkal magasabbra és gyorsabban juthatunk el, mindezt olcsóbban, mint eddig. Kirk Hawkins Icon A5 repülőgépe a jövő egyik sportos kisrepülője. Az ultrakönnyű gép szárnyai behajthatóak, egy garázsban is elfér. Képes a vízről is felszállni. Úgy néz ki, és á l l í t ó l a g olyan könnyű vezetni is, mint egy sportkocsit. Csúcssebessége mindössze 200 kilométer/óra, 600 kilométeres távolságra tud elrepülni. Ez lesz az ideális szabadidő-repülőgép. Vannak azonban, akik a száguldásra vágynak, ők legszívesebben egy vadászgépet vennének otthonra. A Viper AirCraft nekik szánja a Viper Jet MKII repülőgépét. Legmodernebb technológiák, az elérhető legnagyobb luxus, és 800 km/órás végsebesség. Gyorsabb, kényelmesebb és könyebb, mint bármelyik más kisgép. Olasz bőrülés, brazil faberakás, integrált repülésirányító-rendszer, ro-
botpilóta: minden extra, ami egy luxusautóban megvan. A gép igazi vadállat: a brutális tolóerő belepréseli az embert az ülésbe, 300 méteres futás után szinte függőlegesen emelkedik. Egy perc alatt eléri a 400 méteres magasságot. Ma egy magánjet húszmillió dollár, a Viper Jet ehhez képest potom 400 000 dollár. A fogyasztása is sokkal szerényebb: beéri százharminc literrel. Mások a repülés jövőjét olyan gépekkel képzelik el, amelyekkel akár az udvarból is felszállhatunk. A helyből felszálló gépek egyik legígéretesebb fejlesztője magyar: Mélykúti Attila. Az AMV 211 hasába egy hatalmas légcsavar van építve, amely felemeli a gépet. A megfelelő magasságban azután fokozatosan átvált sugárhajtásra.
Hátamon a repülőm Emlékszünk Rocketeerre? Vagy Arnold Schwarzeneggerre a Hull a pelyhes című filmben? Hátizsákhajtóművel száguldoztak, mint egy élő rakéta,
hősiesen küzdve a gonosz ellen. Évtizedek óta próbálkoznak ennek kifejlesztésével, de kevés sikerrel. Az első működő prototípus még az amerikai hadsereg támogatásával látott napvilágot a Bell laboratóriumban a hatvanas években. A rakétaöv még egy James Bond filmben is szerepet kapott. A masina egyetlen szépséghibája, hogy mindössze fél percig volt képes a levegőben maradni, eddig bírta a hajtóanyag. 50 év múltán a helyzet semmit sem változott. Műszaki fejlődést fel tudnak mutatni, de a repülési idő nem változott. Jelenleg két cég forgalmaz ilyen terméket. A mexikói TAM (Technologia Aeroespacial Mexicana) gyártmánya hidrogén-peroxiddal működik és harminc másodperces repülést tesz lehetővé. A készülék megvásárolható csekély negyedmillió dollárért, bár ebben benne van a kezelési és karbantartási tanfolyam díja is. A készülék a pilóta súlyától függően 55-65 kilogrammot nyom. Rajtuk kívül csak egy legény van talpon a vidéken, az amerikai Jetpack International. Az ő díjuk valamivel szerényebb, a 155 000 dolláros árért a világ leghosszabb ideig - 33 másodpercig - repülő hátirakétáját kapjuk. A szerénységi versenyen biztos elbukó cég bejelentette legújabb, T73 névre keresztelt típusát. A honlapjuk adatai szerint ez a gép már kilencperces repülést biztosít, a végsebesség 130 km/óra, és 18 kilométeres távolságra és nyolcvanméteres magasságba is elrepülhetünk vele. Azt hiszem, nem én vagyok az egyetlen, aki kételkedik egy ilyen léptékű fejlődésben. Mindenesetre a bejelentett 2007 decemberi debütálásból azóta sem lett semmi. A Martin cég Jetpackje teljesen más elven működik, inkább visszatér a forgószárnyas alapokhoz. Ezek után érthető, hogy a gardróbszekrény méretű eszközre akasztják a pilótát, és nem for-
dítva. Elméletileg 20 liter üzemanyaggal fél óra alatt elrepül 50 kilométeres távolságra. Azonban a fellelhető videók szerint eddig csak rövid lebegést produkált a készülék. Ezeknek a csodáknak van egy komoly hátulütője: ha sikerülne is velük gyorsan vagy magasra repülni, siklási képességeik megfelelnek a féltégláénak. Ha kifogy az üzemanyag, vagy műszaki hiba adódik, a pilóta eldobott kőként zuhan a föld felé.
Lehet más a jövő? AZ SF-filmek rendszeres kellékei a különböző repülő autók, magánrakéták, kis hátizsák-hajtóművek. Lehet ilyen a jövő? Sajnos kiábrándító az igazság: amíg csak légcsavarokkal és sugárhajtóművekkel rendelkezünk, a tömeges elterjedésre az esély a nullával egyenlő. Ha megnézünk egy ilyen működő gépről készülő filmet, mindegyiknek egy közös nevezője van: nincs eredeti hang. Ezeknek a szerkezeteknek nagyon komoly a hangereje. Itt nemcsak a motorok és a sugárhajtóművek zajával kell számolni, hanem az általuk keltett szél zúgásával, illetve bömbölésével is. Egy gyökeresen új technológiára van szükség, amely kellően csendes és erős ahhoz, hogy egy vagy akár több embert biztonsággal felemeljen
Légi zöld mozgalom A ZÖLD GONDOLKODÁS elérte a repülőipart
is, amely a világ egyik legnagyobb környezetszennyezője. Célul tűzték ki, hogy a forgalomból kivont repülőgépek ne roncstemetőkbe kerüljenek, hanem újra fel lehessen használni azokat. Becslések szerint a következő tizenöt évben mintegy négyezer gépet vonnak ki a forgalomból. A legnagyobb gyártók most azon dolgoznak, hogy ezek nyolcvanöt százalékát újrahasznosítsák. A legfontosabb azt elérni, hogy a használtan visszakerülő eszközök is száz százalékosan biztonságosak legyenek. Kísérleteznek alternatív üzemanyagokkal is. Az USA légiereje már jó ideje használja a szintetikus üzemanyagot, sikerrel tesztelték polgári gépeken is. A világ legnagyobb repülőgépe, az Airbus A380 is repült a Shell gázból előállított üzemanyagával, a GTL-lel.
A Sustainable Oils fejleszti az üzemanyagot, amelyet egy különlegesen igénytelen hibrid repcéből állítanak elő. Szinte bárhol termeszthető, nem veszi el a helyet az élelmiszer-termelés elől. 2020-ban elérhetővé válik az algából készült üzemanyag. Tavaly a Boeing végzett egy tesztet, amelynek során egy 737-es gép fele-fele arányú alga-kerozin keverékkel repült. Már csak az új üzemanyag árát kell jelentősen lecsökkenteni, hogy versenyképes legyen.
és odébb repítsen. Ide már új meghajtási elv kell, és új erőforrás is. A technikánál azonban sokkal jobban tartok az embertől. Becslések szerint ma az autóvezetők legalább fele, de inkább kétharmada nincs tisztában azzal, mire képes a járműve. Az emberek java része sokkal jobban nyomja a pedált, mint ahogy veszélyhelyzetben reagálni tudna. Mindenki a technikában és a szerencsében bízik. A repülés azért látszik egyszerűnek, mert üres körülöttünk a légtér. De képzeljük el a délutáni dugót, amikor sávok vannak alattunk és felettünk is. Természetesen automatizálni lehetne és kellene is a magán-légiközlekedést (a filmekben a légi utakon egyenletesen közlekedő járművek is erre utalnak. Forgalmat irányítani azonban csak olyan járműveknél lehet, amelyek nem csupán repülésre képesek, hanem a megállásra, vagyis ebben az esetben a lebegésre is. Városban ez a leszálláshoz is elengedhetetlen. És ne felejtsük el az agresszív, „Namajdénmegm utatomhogykellvezetni" típusú sofőrt sem, aki állandóan cikázik, sávot váltogat, előz, nyomakszik. Mi mindennel járna együtt, ha mindezt három dimenzióban tenné meg? Személyes tapasztalatból beszélek: valakinek egyszer nem tetszett, hogy sávot váltottam elé, ezért megelőzött, és úgy vágott vissza énelém, hogy majdnem súrolta a kocsim orrát. Vészfékeznem kellett, és majdnem belém jöttek hátulról. Milyen lenne ez a szituáció a levegőben? Érdekes - de nem véletlen -, hogy bármelyik gépcsoda tervezőjét hallgatjuk, mindegyikük azt állítja, az ő megoldásuk a válasz a 21. század repülési kihívására. Elképzelhető, hogy igazuk van, akár mindannyiuknak. Hacsak addig fel nem bukkan egy még ismeretlen technika. Kovács „Tücsi" Mihály
Lovas Lajos: Minek nevezzelek?
A diákok mindig is igyekeztek megkönnyíteni maguknak a vizsgákat. Ám a tanárok sem maradnak le mögöttük leleményességben, hiszen jól ismerik a másik fél észjárását: valamikor ők is diákok voltak.
ZÖLDFÜLŰ VOLTAM, elsőéves történelem
szakos hallgató, annyira zöldfülű, hogy még a vécét sem találtam az egyetem ódon épületében. Előadásról előadásra, szemináriumról szemináriumra rángattak, tekintélyes professzorok közölték velem egymás után, hogy az Európai Unió legjobb egyetemének hallgatójaként vajmi kevés esélyem van arra, hogy diplomát szerezzek, hacsak nem szedem magam össze annyira, mint még soha életemben, mert ugyan a felvételin megfeleltem, de az csak a beugró volt, és sajnos a továbbiakban nincs módjukban tréfálkozni. Szóval alaposan be voltam rezelve, mire két csajjal a csoportból megtaláltuk a büfét a tizenegy órás szünetben. Hát, odabent egy másik világ fogadott minket. Álmos felsőévesek próbáltak észhez térni az előző esti buli után, és egyáltalán nem úgy néztek ki, mint akik óráról érkeztek egy kicsit kiszusszantani magukat. Alig találtunk szabad asztalt, pontosabban nem is találtunk, hanem egy
harmadéves fickónak alighanem megtetszett az egyik általam alig ismert csoporttársnőm, és odaszólt nekünk, amint a kávénkkal szerencsétlenül álldogáltunk a pult mellett: - Dobjátok le magatokat! - Köszi! - feleltem, és előretessékeltem a lányokat, akik valamiért megvillantották legsugárzóbb mosolyukat Géza felé. Merthogy Gézának hívták a srácot, akitől utóbb mindent megtudtam a rendszerről meg mindarról, ami fontos ebben a mikrokozmoszban. Éppen két eszpresszót töltött bele egy pohár dupla kólába, és észrevette megrökönyödésemet. A csajokra vigyorgott, de nekem mondta: - Zúzós buli volt tegnap. - És ez segít? - kérdezte Klári a balomról, mert miután kölcsönösen bemutatkoztunk, megtudtam a csoporttársaim nevét is. A másikat Katinak hívták, és azóta együtt lakunk, de ez egy másik történet vidám és szomorú motívumokkal. Szóval Géza elvigyorodott, és kimerítő választ adott.
- Naná! - Ettől annyira kimerült, hogy úgy öt percig kortyolgatta a koktélját, mi meg zavartan néztünk egymásra, és beszélgetni próbáltunk, de hangulatunkra rányomta bélyegét az utolsó prof jóslata egyetemi pályafutásunkat illetően, úgyhogy semmi értelmeset nem tudtunk kinyögni. Végül úgy láttam, hogy hirtelen az értelem szikrája csillan meg Géza szemében, és bizonytalanul megkérdeztem: - Tényleg ennyire zoral ez a hely? Géza felröhögött. - Beszarattak benneteket, mi? - kérdezte megvidámodva. - Ha kiismered a rendszert, nem olyan vészes. Én például harmadik éve vagyok harmadéves, de most, hogy a hallgatói önkormányzat betiltatta az agyszkennert, mindjárt továbblépek az ötödikbe. - Mi az az agyszkenner? - kérdezte kíváncsian Kati. - Mi volt, bébi - pontosított Géza. - Az agyszkenner a legnagyobb genyaság volt a világon. Bementél vizsgázni, belenéztél az agyszkenner szenzorába, és kidobta, hogy hány százalékosan tanultad meg az anyagot. Szóval nem volt hasalás meg mellédumálás, mint az őseinknél. De már vége a terrornak. Éhségsztrájkoltunk egy kicsit a rektor irodája előtt, és új rendszert vezettek be. Féltek a botránytól. - És akkor most mi van? - kérdeztem izgatottan. - Na - monda bölcsen Géza, Klárira kacsintva -, gyertek el este a Tamás Bácsi és a Fiatal Gyerekekre, utána iszunk valamit az Öreg Wichmannban, és elmondom. Most azonban rohannom kell, mert rohannom kell. - Azzal felpattant, és elhúzott, olyan sebességgel, amelyet a ránézésre szétcsúszott fickóról nem is feltételeztem volna. Az ajtóból még visszaszólt: - Szép napot! - és bájologva a csajokra vigyorgott. Patkány - gondoltam az ösztönös féltékenységtől felhevülten, de szükségem volt az infóra, úgyhogy rádumáltam a csajokat az estére, akik azonnal kötélnek álltak. A Tamás Bácsi és a Fiatal Gyerekek a legmenőbb ultrawave zenekar volt a városban. Az ötvenes Tamás bácsi latex rövidnadrágban, neccharisnyában és atlétatrikóban mereven állt a színpad közepén
egy nyenyere nevű ősi hangszerrel, mögötte meg három fiatal jampec meg egy jampina nyomta a vokált és a hastáncot. Tamás bácsi nyenyerézett és vonyított valamit, a közönség meg őrjöngött. Őszintén szólva ez nem az én műfajom volt, de kellett az infó, ezért megálltam a hátsó sorokban a csajaimmal, és lestem, mikor bukkan fel Géza. Nem kellett sokat várnom. Tamás bácsi éppen azt üvöltötte a gégemikrofonjába, hogy „boncolnom kellett, békát, patkányt, egeret, szívből szeretlek titeket, szegény, fiatal gyerekek", amikor megjelent újdonsült barátunk, méghozzá rendkívül zord arccal. Odaintettem neki: - Itt vagyunk, Géza! - Megvágtak, vazze! - közölte minden átmenet nélkül. - Te fizetsz! - tette még hozzá gyorsan. - Rendben - egyeztem bele azonnal, mert egy pillanatra veszni láttam a pályát. - Okés, akkor gyerünk a kocsmába! - mondta, és megpróbált egy mosolyt ajándékozni Klárinak. Csodák csodájára a mostani nem-csajom visszamosolygott rá, Kati meg átkarolta a vállam, és nagy egyetértésben átvonultunk az Öreg Wichmannba. Géza gyorsan bedobott három noha-fröccsöt, a lányok kókuszolajpárlatot kortyolgattak, én meg, hogy észnél maradjak, kőbányait szopogattam. Egy átlag egyetemista Géza lendületét nem engedhette volna meg magának, de nekem rendes állásom volt. Éjszakánként egy holoművész képeslapjait árultam a várban gazdag albán meg török turistáknak, úgyhogy csak Géza kapacitása miatt aggódtam. Feleslegesen. Géza egyáltalán nem fáradt, sőt csak úgy dőlt belőle a szó. - Öcsifalat - mutogatott hevesen a mellkasomra, miután ledöntött egy korsó almabort hígítónak -, az új vizsga szopás, legalább akkora, mint az agyszkenner. - Miért? - érdeklődött pilláit rebegtetve Klári. - Huhh - vágott bele Géza -, ismeritek a szerepjáték mozit? - Én hallottam már róla - mondta szégyenlősen Kati. - Ja, én is - tettem hozzá, de gyorsan kiderült, hogy még egyikünk sem járt ebben a műintézményben. Nem is volt olyan nagy csoda, mert csak az előző héten nyílt meg az első. Hallani azonban szerintem
mindenki hallott róla, mert még a csapból is ez a szarság folyt. A bérelhető virtuális környezetről, ahol a hájas gazdag pacákok meg az unatkozó házimuffjaik kiélhették a vágyaikat. A legtöbben nem tudták megfizetni, így igazából lövésünk sem volt, hogy mi történik a rózsaszínre festett dúralumínium falakon belül. Annyit mindenki felfogott, hogy odabent az lehetsz, aki csak akarsz. Mondjuk egyiptomi fáraó, millió rabszolganő ura, akik minden vágyadat teljesítik, vagy Supermanként repkedhetsz, és mentheted a nyugdíjas nénik macskáját a gonoszoktól. Szóval bármi. Az élmény száz százalékig valóságos. A mesterséges intelligencia eljátssza neked az összes szerepet, te pedig valóságnak éled meg. Ennyi jött le a reklámokból, és már mindenkit utáltam előre, aki meg tudta fizetni ezt a cuccot. - Ja, ismerjük - ismételtem meg -, de hogy jön ez ide? - Hát, öreg salátabakter - bökött ezúttal mellbe -, a vizsga az egyetem szerepjáték mozijában megy. - Húúú! - sikoltottak fel egyszerre a lányok, és láttam rajtuk, hogy ez most megérintette a kozmó érzékszervüket.
- Ne örüljetek, pipikék! Itt nem fogtok szörfözni Harald herceggel a bolgár Aranyhomokon! Mondom, nagy szoppancs az egész. - Mesélj! - biztattam. - Én voltam Petőfi - legyintett lebiggyedt ajakkal. - Ki? - kérdezte teljesen értetlenül Klári. - Petőfi kétszáz éve volt híres bűvész - mondtam lesújtón, saját műveltségemtől megrészegülve. - Ja - erősítette meg Géza -, én is így tudtam. De valamit alaposan elcsesztem. Tudjátok, a mi kis holotermünkben úgy mész be vizsgázni, hogy nem tudod, ki vagy, hol vagy és mikor. - Neked kell kitalálni? - kérdeztem az iszonyattól lúdbőrös háttal, mert átéreztem Géza szenvedéseit. - Pontosan. Azt mondta valami Vasváry Pali a végén, még bent a moziban, persze ő is mesterséges intelligencia volt: „Hogyha tanultál volna vazze, akkor most nem kéne visszajönnöd a jövő héten uvézni." Így, ahogy én is mondtam volna valami hülyegyereknek az elsőéves gyíkok közül... bocs, haver, nem konkrétan rád gondoltam - bokszolt bele a combomba, és odaintette a pincért, hogy még egy kört rendeljen a kontómra.
- Szóval ha megtanulod az anyagot, akkor felismered, hogy ki vagy, hol vagy meg ilyesmi? - kérdezte az én okos Katim. - Ja - erősítette meg Géza -, de csak akkor mész át a vizsgán, ha legalább nagyjából úgy történnek a dolgok, ahogy a valóságban történtek az ősidőkben. Ha minden klappol, akkor megismétled a történelmet, és megkapod a tíz csillagot. Ha valami nem megy, akkor az MI-k súgnak neked egy kicsit, megpróbálnak terelgetni, célozgatni, hátha eszedbe jut, mit is kéne tenned. Ekkor azonban már nem álmodhatsz a tízesről, de még egy nyolcast összekapkodhatsz. És így tovább. Sok segítség gyopár jegy, ha ez se használ, UV. - És ez történt veled - összegeztem az eseményeket. - Ez - húzta össze a szemöldökét Géza, és lenyomott egy fél puszta tekilát. - Meséld el, hogy volt! - kérte felsőajkát biztatóan megnyalva Klári. Ezt elég visszatetszőnek találtam, de a sztorira én is kíváncsi voltam, úgyhogy szintén biztatólag rendeltem még egy korsó nohát Gézának, ő meg mesélni kezdett: - Szóval a lakásomon voltam a haverjaimmal, név szerint Gyuszival, Palival meg Móriccal. Elég rozzant kéró volt, a falakon kopott bársonykárpit, fajansz mosdótál egy ilyen faállványon. És volt egy elég jó csajom is, Juli. Férjuramnak szólított, úgyhogy rögtön lesmároltam, mert tényleg jó kis pipi volt. Ennek láthatóan örült, de a srácok előtt szégyellte magát egy kicsit, mert azt mondta, hogy: „Jaj, Sanyikám, ne huncutkodjon az urak előtt", majd kacarászva kiszaladt a szobából, többé nem is láttam. Azt rögtön levettem, hogy Móric spanom izgága faszi, mert elővett valami röpiratot tizenkét ponttal, és mondta, hogy akkor most véglegesítsük a cuccost. Nem így mondta, hanem ómagyarul, valahogy így: „Sándor barátom, nézzük át még egyszer forradalmi követeléseinket, hogy a magyar nép végre elnyerje szabadságát franczia testvéreink nyomdokán." „A francziaországi változásokra", viccelődött nevetgélve Pali, és magasba emelte a poharát. Erre mind ittunk egy kortyilló vöröset. Szóval átvettük a pontokat, én bölcsen hallgattam, és közben megállapítottam, hogy bazi sok gomb van a felsőruházatunkon, és azt is, hogy karddal az oldalunkon nem lehet könnyű közlekedni. Úgy elgondolkodtam ezen, hogy a pontok közül csak egyre emlékszem: Unió
Erdéllyel. Ez azonban nem segített, és gőzöm se volt, ki vagyok és hol. Annyit tudtam, hogy Sanyinak hívnak, Magyarországon vagyunk, van egy Juli nevű feleségem meg három haverom, és valami pontokkal készülünk valahova. Eddig azonban, úgy éreztem, nem rontottam el semmit, mert a srácok a vállamat veregették, ittunk még egy pohár bort, majd elindultunk a kocsmába. Valami Fillinger nevű csóka szép nagy kávéházába érkeztünk meg, ahol vagy tizenöt hasonszőrű arc várt minket, és amikor megláttak - bizony, csibéim -, engem éljeneztek. Egy nagyon keserű likőrt ittunk, rituálisan csörgettük a kardunkat, és a szabadságot éltettük. Hangyányi késéssel pontosan utánoztam a többieket, és úgy gondoltam, még mindig jó vagyok, és reménykedtem benne, csak elszólja magát valamelyik, hogy ki is vagyok, de ezek folyamatosan Sanyikámoztak, senki se szólított a vezetéknevemen. Kétségbeesésemben próbálkoztam a kocsmárossal is. Odaléptem a pulthoz, és megkérdeztem, alkalmazkodva a korabeli nyelvhez: „No, bátyám, hogyan szólítana maga engem, ha nem ismerne?" kérdeztem. „Hát nagyságos úrnak", felelte, majd megkérdezte tisztelettudóan: - „Még egy unikumot, Sanyikám?" Igent mondtam volna, de ekkor mellettem termett Pali barátom, és leintette a jó öreget: „Hagyja csak, János bácsi, tegnap is mekkora balhé lett belőle! Inkább olvasd fel még egyszer a versed! Lelkesítni kell hű társainkat, mielőtt kimegyünk az orvosi karhoz, hogy bátorság Öntse el szívüket." „Otthon felejtettem", nyökögtem, gyorsan kikaptam a vén csóka kezéből az üveget, és meghúztam azt a keserű izét. Volt benne kraft. „Emlékezni meg nem emlékszem - motyogtam -, tudod, Palikám, a piától." Pali összevonta a szemöldökét, és a szemembe nézett. „Tudod, Sanyi, a »Nemzeti dal«-t, amelyik úgy kezdődi, hogy »Talpra magyar, hí a haza«, biztosan eszedbe jut, hiszen tegnap fejből szavaltad! Na, János bácsi ad neked papírt, te meg írd le gyorsan, mert különben Móric nagyon dühös lesz." János bácsi elém rakott egy papírt, tintát meg tollat, én pedig gyorsan leskríboltam azt az egy sort, amit Pali súgott meg, de aztán csak mereven néztem az öregre, aki kacsintva odasúgta: „Itt az idő, most vagy soha". De hiába kacsingattam rá
én is, többet nem segített. Így aztán nekem kellett befejezni. Gondoltam, még négy sor elég lesz. Megszámoltam a betűket, és kerestem valami rímet. Mire Pali felkiáltott, hogy akkor Sanyi elszavalja a „Nemzeti dal"-t, már készen is álltam. Gyuszi meg Móric karon ragadott, és feltuszkoltak egy asztalra. Szétvetettem a lábam, megcsörgettem a kardom, de azt hiszem, ez nem lehetett szokásban versolvasáskor, mert csak néztek tovább a csókák várakozásteli tekintettel. Úgyhogy fogtam a papíromat, és felolvastam: Talpra magyar, hí a haza Itt az idő, most vagy soha Kardod csillog, lajbid laza Nem lepheti be zöld moha Tizenkettő pontunk száma Nem tizenegy, nem, nem, soha Gyér tapsot kaptam, de leginkább döbbenet ült ki társaim arcára. „Tegnap hosszabb volt", jegyezte meg egy Irinyinek szólított srác. „És lelkesítőbb is", tette hozzá savanyú arccal egy másik span. Móric haverom majd átfúrt a tekintetével, és szinte lerántott az asztalról, közben korhely alaknak nevezett, de Pali a vállamra csapott, és azt mondta: „Nem baj, Sanyikám, meglátjuk, mi sül ki belőle", azzal elindultunk az orvosi karra. Az utcán vonulva egyre többen csatlakoztak hozzánk, és az öltözetekből meg az elcsípett megjegyzésekből úgy gondoltam, hogy a 19. század vége felé járhatunk. Ebből sejtettem, hogy baj lesz, mert én csak a 16. végéig tanultam meg a tételeket, így aztán córesznek éreztem a szitut. Mátyásból király lettem volna. Így azonban próbáltam beszélgetés útján felcsípni valami infót. Megtudtam például, hogy a helytartótanács egy rakás gané, meg hogy egy Stancsics nevű csóringer a börtönben senyved, és ki kéne szabadítani. Gondoltam, ez még hasznos lehet.
Mire megérkeztünk az egyetemhez, voltunk vagy négyszázan. Ahogy a hallgatók megláttak az ablakból, mind kinyomultak a térre, és őrjöngtek, mint a skacok a Tamás Bácsi és a Fiatal Gyerekeken. Rájöttem, hogy lokális sztár vagyok. Engem ketten a vállukra emeltek, és Pali rám parancsolt, hogy olvassam fel nekik a „Nemzeti dal"-t. Felolvastam, de ez a sok pancsó csak bámult rám értetlenül. Erre hirtelen ötlettől vezérelve benyögtem: „Szabadítsuk ki Stancsicsot!" Na, erre elszabadult a pokol. A több ezresre duzzadt tömeg visszhangozta: „Szabadítsuk ki Stancsicsot!" Pali haver rám kacsintott, de Móric dühös volt, mert a zajongástól senki sem hallotta a tizenkét pontot, pedig volt ám neki orgánuma. Aztán nekiindultunk a tömeggel, hogy kikapjuk a kóterből szegény Stancsicsot. Kicsit megnyugodtam a pálinkától, amit egy véres kötényű hentes nyomott a kezembe. A nép engem ünnepelt, a lányok csókolgattak, és tényleg faszán éreztem magam. Egyszer csak Móric haver felkiáltott: „Itt van a Landerer nyomda! Nyomtassuk ki a tizenkét pontot és a »Nemzeti dal«-t!" Palival, Irinyi Józsival meg Móriccal benyomultunk, és elővettük a Lajos nevű tulajt, és követeltük, hogy azonnal nyomtassa ki nekünk a papírokat. „Egyik lábad itt, a másik ott!", röhögtem bele a képébe, és beleharaptam a fokhagymába, amit egy szabólegénytől kaptam. ö azonban udvariasan meghajolt, és elkérte a két papírt. Előbb az én versemet olvasta el, majd elsápadt. „A rajongód", súgta a fülembe Pali. „Bocsásson meg, mester - dadogott a nyomdász -, de valaki elcserélhette a papírosát. Ezt nem írhatta a nemzet legnagyobb költője. Ez valami szatócslegény fércműve." Éreztem, ahogy a fejemet elönti a vér. Kikaptam a kezéből a két lapot, és szó nélkül kirohantam az ajtón. Pali, Józsi és Móric utánam. Móric hiába próbálta elkapni a kabátom ujját, én rnár a tömeg
előtt álltam, és megint csak azt ordítottam, hogy: „Szabadítsuk ki Stancsicsot!" Erre futva megindultunk a tömeggel. A fickót végül nem is kellett kiszabadítani, mert ahogy a strázsák messziről meglátták a tízezer ordítozót, és azt is jól hallották, mit követelünk, Stancsicsot egyszerűen kilökték az ajtón. Erre egy pillanatra elcsöndesedett a nép, és várakozón rám néztek. „Erre inni kell!", kiáltottam fel, mert más nem jutott eszembe, és tényleg örültem a sikernek. Egyébként is annyira feloldódtam hirtelen népszerűségemben, hogy meg is feledkeztem a vizsgáról. „Törjük fel a Schwartz kereskedő raktárát!", indítványozta valaki balról. „Jó ötlet - vigyorogtam -, gyerünk!" És ekkor a fülemhez hajolt Pali haverom, és mondta, amit már mondtam. Megvágtak. Hirtelen ott találtam magamat a vizsgabizottság előtt, mögöttük állt a teljes tanszék tanári kara, és tapsoltak.
„De hát azt mondta a Pali, hogy megvágtak", mondtam értetlenkedve. „Úgy is van", helyeselt a prof. „De nagyon szórakoztató volt. Viszlát a jövő héten", mondta, azzal kitessékeltek a teremből. Még hallottam az ajtóból, hogy valaki azt mondja, „ezért belépődíjat is szedhetnénk, kollégák". Géza befejezte a mesélést, és alighanem kiszáradhatott a torka, mert gyors egymásutánban ledöntött két korsó noha-fröccsöt A döbbenettől nem jutottunk szóhoz. Hamarosan szét is vált a kis társaságunk. Klári ott maradt Gézát vigasztalni, mi meg elmentünk Katival táncolni Azóta már én is vizsgáztam párszor. Gézának igaza volt, nagy szívás. Legutóbb Julius Caesar voltam, de megvágtak, mert nem léptem át a Rubicont, csak kockáztam a centúrióimmal, mert egyedül arra emlékeztem, hogy a kocka el van vetve, de hogy ez mit jelent, fogalmam sem volt.
Valóságos fantasztikum Rafael Marín a spanyol fantasztikus irodalom kiemelkedően fontos alakja, de képregényeket is ír, valamint fordít és tanít. A Metropolis Könyvek sorozatban immáron magyarul is olvasható Sherlock Holmes és az Einstein-gyár című regénye szinte észrevétlenül vegyíti a valóságot a fantasztikus elemekkel. E kötet kapcsán beszélgettünk a szerzővel. GALAKTIKA: A talált kézirat visszatérő toposz, de manapság ritkábban használják. Már a kezdetektől ezzel tervezte a könyvet? Miért döntött a használata mellett? RAFAEL MARÍN: Ez egy ugratás volt. Azzal, hogy igaznak állítom be a történetet, egyrészt ironikusan kikacsintottam Rodolfo Martinez író barátomra, másrészt emléket állítottam vele a csodálatos Billy Wilder filmjének, a Sherlock Holmes magánéletének. Egyúttal lehetőséget kínált számomra, hogy Svájcba utazzak. .. legalább papíron. G: Fikció és valóság különös, de nagyon hihető módon keveredik a könyvben. Nehéz volt így megírni? R. M.: Nem különösebben. Charlie „hangja" nagyon meleg, és megkönnyítette számomra, hogy az olvasók megértsék a kort, amiről írok. Ugyanakkor, mivel Charlie a 20. század annyi fontos eseményénél volt jelen, tökéletesen lehetett vele keverni a valós tényeket (Chaplin és Einstein élete) a fikcióval (Holmes és a viktoriánus popkultúra: Drakula, Fu Manchu). Amikor a viktoriánus időkre gondolok, Dickensi, Oscar Wilde-ot, Hasfelmetsző Jacket és a kor más közismert figuráit értem alatta, Írás közben könnyű keverni őket, mert bizonyos értelemben mára az akkori valóság is fikcionalizálódott. G: A kötet bevezetőjében szereplő íróktól Chaplin anyjának elmebetegségén át a Villa Diodatiban történt eseményekig számos valós elem van a regényben. Sok kutatómunkát végzett?
R. M.: Nem mondanám. Olvastam Chaplin önéletrajzát, szeretem a filmjeit, a Villa Diodatisztori pedig annyira érdekes volt, hogy nem tudtam kihagyni. Nem kell utánajárni a dolgoknak, amiket szeretsz: elég, ha felidézed őket. Persze ha utánaolvasol a dolgoknak, igen különös egybeesésekre akadhatsz... Például Charlie Chaplin legelső színházi fellépésére egy Sherlock Holmes című darabban került sor, amint azt a könyvben is megírtam. G: Miért pont Chaplint választotta Sherlock Holmes nyomozótársának? Mások is eszébe jutottak, vagy már kezdettől fogva tudta, hogy Charlie lesz a főszereplő? R. M.: Tudtam a Baker Street-i Szabadcsapatról. Tudtam, hogy Charlie Chaplin ifjúkorában utcakölyök volt. Akkor jutott eszembe, hogy Charlie és Holmes találkozhattak volna, amikor a Jeremy Brett-féle Sherlock Holmes sorozat egyik epizódját néztem. Így hát el is meséltem a találkozásukat. Újraolvastam más történeteket is, és rájöttem hogy az egyetlen időpont, amikor Holmes Watson nélkül lehetett, 1905... pont az az év, amikor Einstein publikálta elméletét. Igy hát minden összejött. G: Melyik a kedvenc Sherlock Holmestörténete, és miért? R. M.: A sátán kutyája. Talán azért, mert olyan, mintha fantasztikus történet lenne. És bár Holmes racionális karakter, mégis amikor rá gondolsz, általában fantasztikus történetek jutnak eszedbe. G: A Hórusz Örökösei és Aleister Crowley szektái fontos szerepet játszanak a könyvben.
Vett rnár részt szeánszon? Érdeklik a misztikus tanok? R. M.: Jézusom, dehogy! Biztos vagyok benne, hogy nagyon rám ijesztenének. G: Az írás mellett ön középiskolai tanárként dolgozik. Szeret tanítani? A tanítványai olvassák a könyveit? R. M.: Fordító is vagyok... Szóval nincs sok szabadidőm. És igen, kifejezetten szeretem a tanítást. Segít abban, hogy tájékozott maradjak. Néhány tanítványom elolvassa a könyveimet, de a legtöbben nem. Sajnálatos módon nem sok fiatal imád olvasni... G: Hogyan került kapcsolatba a Marvei Comicsszal? Melyik képregényes munkáira a legbüszkébb? R. M.: Cimborámmal, Carlos Pachecóval kezdtem Spanyolországban dolgozni. Aztán Carlos bejutott a Marveihez, és komoly nevet szerzett magának az amerikai képregényiparban. Egy nap felajánlották neki a lehetőséget, hogy a Fantasztikus Négyest rajzolja, ő pedig elfogadta. .. de csak azzal a feltétellel, ha én leszek a történet írója. Két évig a címlapon voltunk. Vicces és frusztráló is egyben. A kedvenc képregényem pedig a The Inhumans minisorozat, amit José Ladrönn mexikói művész számára írtam. G: Beszélne egy kicsit az irodalmi munkásságáról? Vannak visszatérő kérdések, témák és motívumok a müveiben? Mi az, ami ön szerint fontos egy regényben? R. M.: Már csaknem harminc éve írok, így nem beszélhetek az egész munkásságomról, mert nagyon unalmas lenne. Szeretem az SF-et és a fantasyt, de a detektívsztorikat is. És a bensőséges történeteket. Meg a történelmi regényeket. Feltételezem, hogy vannak visszatérő elemek a könyveimben: a szereplőim általában vesztesek, romantikus hősök, akik lehetetlen kihívásokkal néznek szembe, és többnyire elbuknak. Azt hiszem, egy könyv megírásánál a stílus döntő fontosságú. A lehető legjobbat kell írnod, ami telik tőled, azokat az összetevőket használva, amik rendelkezésedre állnak: a szavakat. Mindeközben arra is kell törekedj, hogy visszhangjuk legyen. G: A Sherlock Holmes és az Einstein-gyár sok fantasztikus elemet tartalmaz. Ezek más
munkáiban is jelennek vannak? Fontos ez az írásaiban? R. M.: Amint már mondtam, a legtöbb könyvem SF vagy fantasy. Az SF-jeimből (Lágrimas de luz, Mundo de dioses és sok novellám) és a fantasyjeimből (La leyenda del Navegante, fuglar) az évek során kialakult egy harmadik típusú történet, a valóság és fantázia keveréke (amilyen a Sherlock Holmes és az Einstein-gyár is). Néha, amikor „rendes" történeteket írok, elő-előbukkannak bennük fantasztikus történetek szereplői is. Jó móka. G: Számos irodalmi díjat kapott már. Ön szerint fontos egy írónak az ilyen jellegű elismerés? R. M.: Jót tesz az egódnak! Továbbá - ha pénz jár vele - jót tesz a bankszámládnak is. G: Vannak kedvenc írói, akik hatással voltak a munkájára? R. M.: Ó, nagyon sokan... Stephen King, Vargas Llosa, Francisco Umbral. Még Stan Lee vagy Robin Wood is a képregényesek közül, író vagyok... de olvasó is! az interjút Csordás Attila készítette
William Tenn
(1920-2010)
W
WILLIAM TENN (valódi nevén Philip Klass) halálával a science-fiction újabb klasszikusa távozott közülünk. Klass 1920. május 9-én született Londonban, de szülei nem sokkal később átköltöztek New Yorkba. Kortársaihoz hasonlóan ő is részt vett a II. világháborúban. Leszerelése után kezdett el SF-et írni, első elbeszélése John Campbell Astoundingjában jelent meg („Alexander the Bait", 1946. május), William Tenn álnéven. A név eredete ismeretlen, Klass maga sem tudta megmondani, miért pont ezt választotta. A nem túl sikeres debütálást annál fényesebb folytatás követte. Második elbeszélése, a „Gyermekjáték" (Astounding, 1947. március) kuttneri hagyományokat követett: a főhős tévedésből egy csomagot kap a jövőből. A csomag tartalma egy gyermekjáték, az Emberépítő, aminek segítségével 11-13 éves gyerekek különféle élőlényeket tudnak létrehozni. Például embert is... Fő-
hősünk természetesen nem tud ellenállni a csábításnak, de az emberépítés nem várt eredménnyel jár. Frederik Pohl visszaemlékezése szerint az 1947. évi philadelphiai Worldcon egyik visszatérő kérdése volt: „Olvastad a »Gyermekjáték«-ot?" Klass a következő néhány évben számos, azóta klasszikussá vált történetettel jelentkezett. Az „Fel, keletre!" (F&SF, 1958. október) egy fehér fiatalember kalandjait meséli el az atomháború utáni Amerikában. Itt az indiánok az urak, és elkezdték a fehéreket kiszorítani „ősi" földjeikről. A „Betelgeuse Bridge" (Galaxy, 1951. április) egy nagy átverés történetét meséli el, melyben a szenvedő fél az emberiség, a csalók pedig szuperintelligens csigák a Betelgeuse egyik bolygójáról. De persze semmi sem olyan egyszerü, mint első pillantásra látszik. A „Party of the Two Parts" (Galaxy, 1954. augusztus) amőbaszerű csillagközi bűnözője nem átall pornográfiát terjeszteni a Földön - természetesen amőbapornográfiát. A „Brooklyn Project" (Planet Stories, 1948 ősz) pedig azt vizsgálja, milyen hatása lehet az időutazásnak (mindezt négy évvel Bradbury „Mennydörgő robaj"-a előtt). És még lehetne sorolni a példákat. Klass a '60-as években kiábrándult az SFből, és 1966-ban elfogadta a Pennsylvania State University egy tanévre szóló meghívását. Az egy évből huszonhárom lett, Klass lelkesen tanított, és az újabb elbeszélések elmaradtak. Az elmúlt 35 évben csak három története jelent meg, az utolsó 1993-ban az Asimov's magazinban. Írásait sok nyelvre lefordították, 2001-ben pedig a Nesfa Press két kötetben kiadta összegyűjtött müveit. Magyarul a „Gyermekjáték" jelent meg először a Metagalaktika 3-ban, amit még három másik elbeszélés követelt. Talán eljön végre az ideje magyarországi lel fedezésének is. Zsoldos Endre
William Tenn: Fel, keletre!
A történelem nemcsak ismételni szereti önmagát, de időnként egyenesen fejtetőre áll, hogy megleckéztesse az elbizakodottakat.
A NEW JERSEY AUTÓPÁLYA nem kímélte
a lovakat. New Brunswicktól délre olyan mélyek voltak a kátyúk, és annyi az elszórt szikla, hogy a két férfi lassú ügetésre kényszerült, nehogy lesántuljon a három értékes állat. Természetesen ennyire messze délen nem voltak farmok; más ennivalójuk nem akadt, csak a nyeregtáskák szárított élelmiszerei, az elmúlt éjjel pedig az egyik útmenti töltőállomáson aludtak: függőágyaikat a megbillent, rozsdás kutak közé lógatták fel. Jerry Franklin azonban tudta, hogy még mindig ez a legjobb, a legegyenesebb út. Az autópálya állami tulajdon, a rajta összegyűlő törmeléket félévente eltakarítják. Nemcsak a lehető legrövidebb idő alatt jutottak el idáig, de még a málhás ló sem kezdett el sántikálni. Amikor a három kettéhasított fatönkre vésett TRENTON felirat után ráfordultak az utolsó szakaszra, Jerry kissé megnyugo-
dott. Apja és annak munkatársai büszkék lettek volna rá - ő is büszke volt magára. Ám a következő pillanatban ismét elővigyázatossá vált. Megsarkantyúzta a lovát, és felzárkózott vele egyidős társa mellé. - Ne felejtsd el a protokollt! - figyelmeztette. - Én vagyok a főnök. Több eszed is lehetne, mint hogy előttem lovagolsz, amikor már ilyen közel járunk Trentonhoz. Utált a rangjára hivatkozni, de ami tény, az tény, és ha egy alárendelt nem marad meg a maga helyén, akkor idejében le kell törni a szarvát. Végül is ő Idaho szenátorának a fia - méghozzá a legidősebb fia; Sam Rutherford apja pedig csak miniszteri titkár, anyja családjában meg generációkra visszamenőleg mindenki postaforgalmi hivatalnok! Sam bocsánatkérőleg biccentett, és visszafogta a lovát, míg le nem maradt az illő pár méteres távolságra.
- Valami furcsát véltem látni - magyarázkodott. - Úgy tűnt, mintha egy felderítőcsapat lenne az út mellett... esküdni mernék, hogy bölénybőr köpenyt viseltek. - A szeminolok nem viselnek bölénybőr köpenyt, Sammy. Hát nem emlékszel a másodéves államtudományi anyagra? - Soha nem tanultam államtudományt, Mr. Franklin: a műszaki egyetemre jártam. Az én asztalom, hogy a romok közt turkáljak. De abból a kevésből, amit tudok, nekem is úgy rémlik, a szeminolok nem viselnek bölénybőr köpenyt. Ezért voltam... - Te a málhásállatra figyelj! - szólt rá Jerry. - A tárgyalást bízd rám! Miközben ezeket a szavakat mondta, nem tudta megállni, hogy remegő ujjaival megérintse a mellkasán nyugvó erszényt. Benne volt a becses állami hivatalos papírok egyik utolsó lapjára gondosan gépelt megbízatása (amelynek hivatalos jellegéből mit sem vont le az a tény, hogy a másik oldalára évekkel ezelőtt egy irodaközi feljegyzést firkantottak), amit személyesen az elnök írt alá. Tintával! Az efféle dokumentumok megléte fontos volt az ember életének további részében. Persze minden valószínűség szerint át kell majd adnia a tárgyalások során, de az a megbízatás, melyet ez hitelesen bizonyított, írásba lett fektetve a fővárosban, északon. És apja halála után, mikor övé lesz Idaho két megszentelt mandátumának egyike, ez elég tekintélyt fog biztosítani számára ahhoz, hogy megpróbáljon bekerülni a Költségkijelölési Bizottságba. Vagy ha már itt tartunk, miért ne rögtön - ide nekem az oroszlánt is! - magába a Házbizottságba? Még egyetlen Franklin szenátor sem volt soha tagja a Házbizottságnak... A két követ abból tudta, hogy megérkezett Trenton külvárosába, hogy elhaladtak az első jerseyi brigád mellett, akik az utat tisztogatták. Egy pillanatra megfélemlített arcok fordultak feléjük, aztán gyorsan visszatértek a munkájukhoz. A brigádok látható felügyelet nélkül dolgoztak. A szeminolok nyilvánvalóan elégnek érezték az egyszerű utasításokat. Ám amint a takaros romok tömbjei közé értek, melyek a szűkebb értelemben vett várost alkották,
és még mindig nem találkoztak fontosabb személyiséggel, mint a fehérek, akkor más magyarázat merült fel Jerry Franklin agyában. Olyan ez az egész, mint egy ostromlott város, de hová lettek a hadviselő felek? Legvalószínűbb, hogy Trenton másik oldalán a Delaware folyót védik... ez az az irány, mely felől Trenton új urai támadástól tarthatnak - nem pedig északról, ahol csak az Amerikai Egyesült Államok terül el. De ha ez így van, akkor vajon ki az ördög ellen harcolnak? A Delaware folyótól délre csak további szeminolok élnek. Lehetséges volna... lehetséges volna, hogy valami belharc áldozatául estek? Vagy lehet, hogy Sam Rutherfordnak van igaza? Fantasztikus! Bölénybőrköpenyesek Trentonban! A legközelebbi bölénybőrköpenyesnek csak innen száz mérföldnyire nyugatra, Harrisburgben szabadna előfordulnia! Azonban amint rákanyarodtak a főutcára, Jerry bosszúsan harapta be az ajkát. Sam jól látta, és ezzel egy-null a javára. A kiégett parlamentépület előtti széles gyepen tucatnyi vigvam állt elszórtan. És a sátrak között közömbösen üldögélő vagy büszkén lépdelő magas, sötét férfiak mind bölénybőr köpenyt viseltek. Még arra sem volt szükség, hogy magában összehasonlítsa az arcukra mázolt színeket az államtudomány-órán tanultakkal: ezek sziúk. Tehát a kormány tudomására jutott, a megszállók kilétéről szóló információk teljességgel pontatlanok voltak... mint általában. Nos, nem várhatunk kommunikációs csodát, ha ilyen nagy a távolság. Ez a pontatlanság azonban megbonyolította a dolgokat. Lehet, hogy érvénytelenné teszi a megbízatását, példának okáért: a megbízólevél egyenesen VII. Osceolának, minden szemiolok uralkodójának volt címezve. És ha Sam Rutherford úgy gondolta, ez jogot ad neki arra, hogy felfuvalkodjon... Vészjóslóan tekintett hátra. Nem, Sam nem fog gondot okozni. Több esze van annál, mint hogy megpróbálkozzon egy én-megmondtammal. Feljebbvalójának pillantását magán érezve, a miniszteri titkár fia alázattal sütötte le a szemét. Jerry megelégedett ezzel, és a sziúkkal való legfrissebb politikai kapcsolatok megfelelő adatai után kutatta át az emlékezetét. Nem sok jutott az
eszébe - csak a legutóbbi két vagy három egyezmény intézkedései. Ennek elégnek kell lennie. Megállt egy fontosnak látszó harcos előtt, és körültekintően leszállt a lóról. Azt még csak megússza az ember, hogy lóhátról szólítson meg egy szeminolt, de a sziúk esetében nem így állt a dolog. Ök rendkívül kényesek a protokoll dolgaiban, ha fehér emberekkel érintkeznek. - Békével érkeztünk - szólította meg a közömbösen álldogáló harcost, aki pont olyan egyenes volt, mint a kezében tartott dárda, és olyan kemény, mint a hátára vetett puska. - Fontos üzenetet és számos ajándékot hoztunk a főnöködnek. New Yorkból jövünk, az a mi főnökünk otthona. Aztán rövid gondolkodás után hozzátette: - Tudod, a Nagy Fehér Atyáé... - de azonnal megbánta ezt a kiegészítést. A harcos röviden felkuncogott, szemében vidámság villant. Aztán arca ismét kifejezéstelenné vált, és méltóságteljes nyugalmat öltött magára, ahogy az egy olyan emberhez illik, aki számos hőstettet vitt már véghez. - Igen, hallottam már róla - válaszolta. - Ki ne hallott volna a Nagy Fehér Atya vagyonáról, hatalmáról és messze nyúló birtokairól? Gyere! Elvezetlek a mi főnökünkhöz. Kövess, fehér ember! Jerry intett Sam Rutherfordnak, hogy várjon. Egy nagy, pazarlóan díszes sátor bejáratánál az indián félreállt, és kényelmesen intett Jerrynek, hogy lépjen be. Odabent homály fogadta, de a derengés épp elég volt hozzá, hogy a fiatalembernek elakadjon a lélegzete. Olajlámpások! Három is! Jól élnek ezek a népek. Egy évszázaddal korábban, mielőtt a világ öszszeomlott volna az utolsó nagy háborúban, az ő népének is volt sok olajlámpása. Sőt még talán jobb dolgok is, mint egy olajlámpás, ha az ember hihet a mérnökök meséinek, melyek az esti tűz körül keringenek. Jó volt ezeket a történeteket hallani, ám csak a távoli múlt dicsőségéről szóltak. Pont mint a sztorik a túlcsorduló gabonasilókról és a zsúfolt áruházakról: történelmi büszkeséggel töltötték el, de nem tettek semmit a mai világ fiáért. Összefutott tőle az ember szájában a nyál, de jól nem lakott velük. Ebben a mindennél fontosabb jelenben az indiánok, akiknek a törzsi szerveződése alkalmazkodott először az új feltételekhez, birtokolták a
magtárakat, az indiánoknak volt olajlámpásuk. És az indiánok... Két feszült fehér ember szolgálta fel a földön kuporgó gyülekezetnek az ételt. Volt közöttük egy idősebb férfi jól megmunkált, izmos testtel, a főnök; három harcos, egyikük meglepően fiatal hozzá, hogy a tanács tagja legyen; és egy középkorú fekete, aki ugyanolyan magára kötözött rongyokat viselt, mint Franklin, csak éppen ezek a rongyok kicsit újabbaknak és tisztábbaknak tűntek. Jerry karját kiterjesztve, tenyerét lefelé fordítva mélyen meghajolt a főnök előtt. - New Yorkból jövök, a mi főnökünktől - motyogta. Rá nem jellemző módon eléggé megrettent. Azt kívánta, bárcsak ismerné a nevüket, és akkor összefüggésbe tudná hozni őket a megfelelő eseményekkel. Azt persze tudta, általánosságban, hogy milyen lesz a nevük. A sziúk, szeminolok és a többi, hatalomban és létszámban megújuló indián törzs csupa anakronizmussal tűzdelt nevet viseltek. Furcsa keverék ez, a múlt számos rétege, melyre ráülepedett a pimasz, egyre terjeszkedő jelen. Mint a puska és a lándzsa, az egyik a harcos valóság része, a másik szimbólum, mely sokkal fontosabb, mint a valóság. Vagy mint a vigvamok használata hadjáratok idején, pedig a füstként terjengő pletykák szerint rabszolga-kézműveseik a legátlagosabb indián nemesnek is nedvesség és huzat ellen szigetelt hajlékot tudnak építeni, olyat, amilyenről az Egyesült Államok elnöke a maga különleges szalmazsákján fekve még csak nem is álmodik. Vagy mint a festékkel bemázolt arcok, melyek az újra feltalált, rossz felbontású mikroszkópok lencséibe bámulnak. Vajon milyen lehetett egy mikroszkóp? Jerry megpróbált viszszaemlékezni arra a mérnöki ismeretek kurzusra, melyen elsőéves hallgatóként vett részt - és egyáltalán semmi sem jutott az eszébe. Mindegy, az indiánok annyira furák és annyira félelmetesek! Néha azt gondolná az ember, hogy a sors hódítóknak szemelte ki őket, a hódítók gondatlan következetlenségével. Néha... Észbekapott, hogy arra várnak, folytassa. - A mi főnökünktől - ismételte meg sietősen -, fontos üzenettel és számos ajándékkal. - Egyél velünk! - invitálta az idős férfi. - Aztán átadod az ajándékaidat és az üzenetedet.
Jerry hálásan kuporodott le nem messze tőlük. Éhes volt, és a tálakban tornyosuló gyümölcsök között megpillantott valamit, ami minden valószínűség szerint narancs. Annyi szóváltást hallott rnár arról, hogy milyen is a narancs íze! Kisvártatva az idős férfi bemutatkozott: - Három Hidrogénbomba főnök vagyok. Ő itt - mutatott a fiatalemberre - a fiam, Vigyázat! Sugárveszély. Ő pedig - intett a középkorú fekete felé - egyfajta honfitársad. Jerry kérdő tekintetére és a főnök felemelt ujjának engedélyére a férfi megszólalt: - Sylvester Thomas vagyok, az Amerikai Konföderációs Államok sziúkhoz küldött nagykövete. - A Konföderáció? Még megvan? Tíz éve azt hallottuk... - A Konföderáció él és virul, uram. Legalábbis a Nyugati Konföderáció, melynek fővárosa a Mississippi melletti Jackson. A Keleti Konföderációt, melynek központja a virginiai Richmond volt, elfoglalták a szeminolok. Mi sokkal szerencsésebbek voltunk. Az arapahók, csejennek és - bólintott a főnök irányába - különösen a sziúk, ha fogalmazhatok így, igen kedvesek voltak hozzánk. Engedik, hogy békében éljünk, amíg nyugodtan műveljük a földet és fizetjük a tizedet. - Akkor talán ön tudja, Mr. Thomas... - kapott a szón Jerry mohón -, hogy a... Texasi Köztársaság... Lehet, hogy Texas is...? A fekete szomorúan pillantott körbe a vigvamban. - Sajnos, jó uram, a magányos csillag államát, Texast, már évtizedekkel ezelőtt elfoglalták a kajovák és a komancsok, amikor még kisfiú voltam. Nem emlékszem a pontos dátumra, de azt tudom, még az előtt történt, hogy Kalifornia maradékát az apacsok és a navahók bekebelezték volna, és jócskán az előtt, hogy a mormon nemzet, melynek vezetője akkoriban a magasztos... Vigyázat! Sugárveszély megmozgatta a vállát és megfeszítette a karizmait. - Ez a sok beszéd - morogta - sápadtarcúak beszélgetése. Elegem van belőle. - Mr. Thomas nem sápadtarcú - szólt rá az apja élesen. - Mutass egy kis tiszteletet! Ő a vendégünk és meghatalmazott nagykövet. Nem szabad a sápadtarcú szót használnod a jelenlétében! Az ifjú mellett ülő idősebb harcosok egyike megszólalt:
- Őseink idejében, a hősök napjaiban, egy Vigyázat! Sugárveszély korú fiú nem merte volna felemelni a hangját a tanácsban, az apja előtt. Különösen hogy olyanokat mondjon, mint most. Robert Lowie alapművére, a Varjú indiánokra hivatkozom, ha valakit érdekel, és Lesser kiváló antropológiai munkájára, A sziú rokonság három típusára. Nos, bár a Lesser által leírt sziú rokonsági minta klasszikus modelljét még nem sikerült rekonstruálnunk, de már kidolgoztunk egy működőképes megállapodást, hogy... - Az a baj veled, Fényes Könyvborító - vágott közbe a bal oldalán üldögélő harcos -, hogy magad is egyfajta klasszicista vagy. Mindig az aranykorban próbálsz élni a jelen helyett, és ráadásul egy olyan aranykorban, melynek nem sok köze van a sziúkhoz. Ó, megengedem persze, hogy mi vagyunk annyira dakoták, mint a varjúk, legalábbis nyelvészeti szempontból, és hogy felszínesen ránk is igaz az, ami a varjúkra érvényes. De mi következik abból, ha Lowie-t idézzük szóról szóra, és megpróbáljuk szabályait a mindennapi életre alkalmazni? - Elég! - szólt a főnök. - Kákán Csomót Kereső, elég! És te is hallgass, Fényes Könyvborító... elég, elég! Ezek a törzs belső ügyei. Bár egyfajta emlékeztetőül szolgálnak, a sápadtarcú hajdani nagyságát idézik, még mielőtt megbetegedett, elromlott és gyávává vált volna. Ezek az emberek, mint Lesser és mint Robert H. Lowie, nem voltak-e maguk is sápadtarcúak? Az ő emlékük tiszteletére nem kell-e toleranciát gyakorolnunk? - Aha - válaszolta Vigyázat! Sugárveszély türelmetlenül. - Ami engem illet, a halott sápadtarcú a jó sápadtarcú. Ennyi. Pillanatnyi gondolkodás után hozzátette: - Kivéve az asszonyaik. Kellemes a sápadtarcú nőkkel együtt lenni, ha az ember messze van otthonától és ki akar rúgni a hámból. Három Hidrogénbomba metsző pillantással hallgattatta el a fiát. Aztán Jerry Franklinhez fordult. - Az üzeneted és az ajándékaid. Előbb az üzenet. - Nem, főnök - szólt közbe Fényes Könyvborító tiszteletteljesen, ám határozottan. - Előbb az ajándékok, aztán az üzenet. Így csinálták őseink.
- Ide kell őket hoznom. Azonnal jövök - hátrált ki a sátorból Jerry, és rohant a Sam Rutherford által kipányvázott lovakhoz. - Az ajándékokat! - hadarta. - A főnöknek szánt ajándékokat! Mindketten szaggatni kezdték a málhát rögzítő szíjakat. Jerry megrakodva indult vissza az időközben odagyűlt és a tevékenységüket csendes arroganciával szemlélő harcosok között. Belépett a sátorba, a földre helyezte az ajándékokat, és ismét mélyen meghajolt. - Fényes gyöngyök a főnöknek - nyújtott át két csillagzafírt és egy nagy fehér gyémántot, a legjobbakat, amit a mérnökök az utóbbi tíz évben New York romjai alól kimentettek. - Ruhaanyag a főnöknek - adott át egy bála len- és egy bála gyapjúanyagot, melyeket New Hampshire-ben kifejezetten erre az alkalomra fontak és szőttek, s nagy nehézségek árán és költséget nem kímélve szállítottak New Yorkba. - Kedves játékszerek a főnöknek - nyújtott át egy nagy, éppen csak picit rozsdás ébresztőórát és egy drága írógépet; mindkettőt két és fél hónapos munkával mérnökök és kézművesek (a mérnökök olvasták fel a málló dokumentumokat a kézműveseknek) helyezték működésbe elemekkel. - Fegyverek a főnöknek - adta át a Légierők vezérkari főnökének nagyrabecsült és örökös tulajdonát, a csodaszépen díszített lovassági szablyát. A vezérkari főnök keserűen tiltakozott a kard elkoboztatása ellen („Az ördögbe is, elnök úr, azt akarja, hogy puszta kézzel harcoljak ezek ellen az indiánok ellen?" „Nem, nem akarom, Johnny, de biztos vagyok benne, hogy egy pontosan ilyen jót szerezhetsz a lelkes altisztjeidtől.") Három Hidrogénbomba érdeklődéssel vizsgálta meg az ajándékokat, különösen az írógépet. Aztán ünnepélyesen szétosztotta őket a tanács tagjai között, magának csupán az írógépet és az egyik zafírt tartva meg. A kardot a fiának adta. - Hát, ez nem valami fényes - jelentette ki Vigyázat! Sugárveszély, miután kipróbálta körmével az acélt. - Nem valami fényes. Mr. Thomas sokkal jobb cuccokkal állt elő az Amerikai Konföderációs Államokból a húgom felnőtté avatásának szertartására. - És hanyagul a földre hajította a szablyát. - De mit is várhat az ember ettől a csapatnyi lusta, mihaszna fehérbőrű görénytől?
Az utolsó szót meghallva Jerry Franklin megmerevedett. Ez azt jelenti, hogy meg kell harcolnia Vigyázat! Sugárveszéllyel - és ez a kilátás csontja velejéig megdermesztette. Különben teljesen elveszti a becsületét a sziúk között. A „görény" kifejezés a nacsez indiánok besorolási rendszeréből származott, melyet manapság válogatás nélkül alkalmaztak a nemesi indián urak által röghöz vagy üzemhez kötött fehérekre. A „görény" valamivel alacsonyabb rangú, mint a rabszolga, mert csupán egyetlen haszna van: a munkája lehetővé teszi urai számára, hogy a férfikor tevékenységeinek éljenek, vadásszanak, harcoljanak, gondolkodjanak. Ha az ember hagyja, hogy legörényezzék, és nem áll érte bosszút, akkor tényleg görény - enynyi az egész. - Az Amerikai Egyesült Államok megbízott képviselője vagyok - szólalt meg Jerry határozottan és tagoltan -, valamint Idaho szenátorának legidősebb fia. Ha apám meghal, én foglalom el a helyét a szenátusban. Szabad születésű férfi vagyok, nemzetem tanácsaiban magas pozíciót töltök be, és bárki, aki görénynek nevez, az egy rohadt, semmirekellő, mocskosszájú hazug! Igen - kimondta. Látta, ahogy Vigyázat! Sugárveszély felegyenesedik. Csüggedten nyugtázta a jól táplált fiatal harcos izmainak olajozott simaságát. Nincs esélye ellene. Legalábbis puszta kézzel nincs - és erre számíthat. Vigyázat! Sugárveszély felkapta a földről a kardot, és Jerry Franklinre szegezte. - Ebben a szempillantásban kettévághatnálak, mint egy vaskos hagymafejet - jelentette ki. - Vagy ringbe szállhatnék veled, kés a kés ellen, és felvághatnám a hasadat. Harcoltam a szeminolokkal és nem egyet meg is öltem, harcoltam apacsokkal is, még komancsokkal is, és azokat is megöltem. De soha nem szennyeztem be a kezem sápadtarcú vérével, és nem szándékozom most elkezdeni. Ezt az egyszerű mészárosmunkát ráhagyom birtokaink felügyelőire. Apám, kint várok, míg a vigvam meg nem tisztul. Aztán Jerry lába elé vágta a kardot, hogy megpendült, és távozott. Mielőtt a sátrat elhagyta volna, egy pillanatra megállt, és a válla felett visszaszólt: - Az idahói szenátor legidősebb fia! Idaho anyám családjának a birtoka immár negyvenöt
éve! Mikor fejezik be ezek a romantikus gyermekek a játszadozást, és kezdenek el mai világban élni? - A fiam - mormolta az idős főnök. - Ifjabb generáció. Egy kicsit vad. Nagyon intoleráns. De jóakaratú. Tényleg az, jóakaratú. Intett a fehér szolgáknak, akik előhoztak egy nagy színes foltokkal borított óriási ládát. Míg a főnök abban kotorászott, Jerry centiméterről centiméterre lazult el. Ez csaknem jobban alakult, mint hogy igaz legyen: nem kell megharcolnia Vigyázat! Sugárveszéllyel, és a becsületét sem vesztette el. Mindent összevéve az egész dolog nagyon jól sült el. Ami az utolsó megjegyzést illeti... Nos, hogy is foghatna fel egy indián olyan dolgokat, mint a hagyomány és dicsőség, melyek akár örökösen benne lakozhatnak a szimbólumokban? Ahogy apja felállt a Madison Square Garden repedezett mennyezete alatt, és mennydörögve kiáltotta át az Egyesült Államok alelnökének, hogy Idaho szuverén államának népe soha nem egyezik bele és értelme teljes birtokában soha nem egyezhet bele a burgonya megadóztatásába. „Időtlen idők óta a burgonyáról Idaho jut az ember eszébe, a burgonya Idaho büszkesége. Boise népe nemet mond a burgonya megadóztatására, Pocatello népe nemet mond a burgonya megadóztatására, maguk a Hegyek Ékkövének hullámzó földjei mondják azt a burgonya megadóztatására: nem, soha, ezerszer is nem!" Amikor apja így beszélt, akkor valóban Boise és Pocatello népének szavát hallatta. Nem a mai romos Boise-ét és a kietlen Pocatellóét, az igaz, de a hajdani nagyszerű városokét... és a Snake folyó két oldalán elterülő gazdag farmokét... és a Sun Valleyét, Moscow-ét, Idaho Fallsét, American Fallsét, Weiserét, Grangeville-ét, Twin Fallsét... - Nem számítottunk rátok, így nincs túl sok minden, amit cserébe felajánlhatnánk - kezdte magyarázóan Három Hidrogénbomba. - Mindenesetre itt egy apróság. Neked. Jerrynek elállt a lélegzete: egy piszoly volt, egy igazi, vadonatúj pisztoly. És egy kis doboz töltény. A középnyugati sziú rabszolgaműhelyek egyike készítette, melyről sokat hallott már. De hogy egy ilyet a kezében tarthat, és a magáéknak tudhatja! A pisztoly egy negyvenötös Szilaj Ló2 volt, és minden beszámoló szerint sokkal jobb, mint a nyu-
gatot oly régen uraló apacs fegyver, a harmincket3 tes Geronimo . Olyan fegyver ez, melyet a hadsereg főparancsnoka vagy az Egyesült Államok Elnöke csak remél birtokolni - és most az övé! - Nem is tudom, hogy... Igazán, én... én... - Rendben van - mondta neki a főnök barátságosan. - Tényleg rendben van. A fiam ugyan nem helyeselné, hogy tűzfegyvert adok egy sápadtarcúnak, de szerintem a sápadtarcúak pontosan olyan emberek, mint a többi... az egyes ember számít. Te sápadtarcú létedre megbízható férfinak látszol; bizonyos vagyok benne, hogy a pisztolyt bölcsen fogod használni. S most halljuk az üzeneted! Jerry összeszedte minden képességét, és kinyitotta a nyakában függő erszényt. Tiszteletteljesen előhúzta az értékes dokumentumot, és átnyújtotta a főnöknek. Három Hidrogénbomba gyorsan átolvasta, majd továbbadta a harcosainak. Fényes Könyvborító kapta meg utoljára, gombóccá gyűrte, és visszadobta a fehérnek. - Rossz íráskészség - jegyezte meg. - A hely szó háromszor is pontos j-vel szerepel, pedig iga-
zán nem bonyolult megtanulni, mely szavakat kell ly-nal írni. És mi közünk van az egészhez? Ez VII. Osceolának, a szeminolok főnökének van címezve, és arra kéri őt, hogy vonja ki harcosait a Delaware folyótól délre elterülő vidékről, vagy pedig szolgáltassa vissza az Egyesült Államok kormánya által nekiadott túszokat, melyeket az őszinte jóakarat és a békés szándék jeléül adtak át. Mi nem vagyunk szeminolok, miért mutattad meg nekünk? Míg Jerry aprólékos gondossággal a gyűrődéseket simítgatta ki a papírlapból, és visszahelyezte a dokumentumot az erszényébe, a Konföderáció nagykövete, Sylvester Thomas szólalt fel. - Azt hiszem, talán megvilágíthatnám - ajánlotta, érdeklődően egyik arcról a másikra pillantva. - Ha nem bánnák, uraim. Nyilvánvaló, hogy az Egyesült Államok kormánya meghallotta, egy indián törzs átlépte a Delaware folyót ezen a vidéken, és feltételezte, ez az indián törzs a szeminoloké. Bizonyára emlékeznek, hogy a szeminolok legutóbbi hadjárata Philadelphia ellen irányult, és arra kényszerítette az Államokat, hogy kitelepítse és New Yorkba szállítsa a város lakos-
ságát. Érthető tévedés ez; az Amerikai Államok, legyenek bár Konföderációsak vagy Egyesültek - hallatott egy apró, köhögésszerű, diplomatikus nevetést - kommunikációja nem teljesített valami fényesen az utóbbi években. Teljesen világos, hogy sem ennek a fiatalembernek, sem az általa oly jól és hatékonyan képviselt kormánynak nem volt arról tudomása, hogy a sziúk úgy döntöttek, elébe vágnak őfelségének, VII. Osceolának, és Lambertville-nél átlépik a Delaware-t. - Ez igaz - vágott közbe Jerry buzgón. - Pontosan igy van. És most mint az Egyesült Államok elnöke meghatalmazott nagykövetének, kötelességem, hogy formálisan megkérjem a sziú nemzetet a tizenegy évvel ezelőtt kötött megállapodás, valamint a tizenöt (azt hiszem, tizenöt) évvel ezelőtti másik megállapodás betartására: vonuljon vissza ismét a Susquehanna folyó túlpartjára. Emlékeztetnem kell titeket, hogy amikor kivonultunk Pittsburghből, Altoonából és Johnstownból, akkor megesküdtetek arra, hogy a sziúk nem vesznek el több földet tőlünk, és megvédenek bennünket azon a kicsin, ami nekünk megmaradt. Bizonyos vagyok benne, a sziúk szeretnék, hogy szavatartó népnek gondolják őket.
Három Hidrogénbomba kérdőn tekintett Fényes Könyvborító és Kákán Csomót Kereső arcára. Aztán előredőlt, és könyökét a térdére támasztotta. - Jól beszélsz, fiatalember - jegyezte meg. Dicsőségére válsz a főnöködnek... Nos, akkor hát: természetesen a sziúk szeretnék, ha szavatartó embereknek gondolnák őket, satöbbi, satöbbi. De a mi népességünk egyre növekszik. A ti népességetek nem növekszik. Több földre van szükségünk. Ti a földjeitek nagy részét nem használjátok. Nyugodtan kéne üldögélnünk és szemlélnünk, amint az a föld elpocsékolódik? Vagy még rosszabb, éljük meg azt, hogy a szeminolok, akiknek az uralma máris Philadelphiától Key Westig terjed, kaparintsák meg? Légy belátó! Ti vissza tudtok vonulni... más területekre. Még mindig hozzátok tartozik New England túlnyomó és New York állam nagy része. Biztosan nem okoz gondot nektek New Jersey feladása. Dacára, hogy nem volt természete, és dacára nagyköveti pozíciójának, Jerry Franklin kiabálni kezdett. Túl soknak bizonyult ez így hirtelenjében. Otthon persze, New York legömbölyített romjai között csak megvonja az ember a vállát, de
itt a helyszínen, a folyamat kellős közepén... nem, ez túl sok volt. - Mit adhatnánk még fel? Hova vonulhatnánk még vissza? Nem maradt semmi az Egyesült Államokból, csupán néhány négyzetmérföld, és megint csak vissza kellene vonulnunk. Őseim korában mi nagy nemzet voltunk, óceántól óceánig a mi területeink húzódtak, így szólnak népem legendái, s most földjeink egy nyomorult sarkában kuporgunk, éhezve, mocskosan, betegen, haldokolva és szégyenben. Északról az odzsibvék és krík szorítanak bennünket könyörtelenül dél felé, délről a szeminolok nyomulnak be a földünkre centiméterről centiméterre, és ami a nyugatot illeti, ha a sziúk elvesznek még egy részt New Jerseyből, a csejennek pattannak, és elcsípnek még egy darabkát Elmirából és Buffalóból. Mikor lesz ennek vége... hová mehetnénk? Az idős férfi kényelmetlenül mocorgott a Jerry hangjából kicsengő fájdalom hatására. - Nem könnyű, jegyezzük meg, nem tagadom, hogy nem könnyű. De a tények csak tények, és a gyengébb nép alulmarad... Ami pedig a küldetésed tovább részét illeti: ha nem vonulunk vissza a kérésednek megfelelően, akkor neked kérned kell a túszotok visszaszolgáltatását. Ez méltányosnak tűnik számomra. Kell, hogy valamit ti is nyerjetek. Azonban ha az életem függne rajta, akkor sem emlékszem semmiféle túszra. Van nekünk egyáltalán túszunk tőletek? Fejét lehorgasztva és testileg elcsigázva Jerry nyomorultan mormolta: - Igen. A határainkon élő minden indián népnél van túszunk. Jóakaratunk és békés szándékainkjeléül. Fényes Könyvborító csettintett az ujjával: - Az a lány. Sarah Cameron... Canton... vagy mi is a neve. - Calvin? - nézett fel Jerry. - Lehetséges, hogy Calvin? Sarah Calvin? Az Egyesült Államok Legfelsőbb Bírósága főbírójának a lánya? - Sarah Calvin. Ő az. Velünk van öt-hat éve. Emlékszel, főnök? A lány, akivel a fiad játszadozott! Három Hidrogénbomba csodálkozva pillantott rá. - Ő túsz lenne? Azt hittem, valami sápadtarcú leányzó, akit a fiam dél-ohiói birtokairól hoza-
tott fel magának. Nahát, nahát, nahát. Vigyázat! Sugárveszély az apjára ütött, semmi kétség. - Elkomolyodott. - De az a lány soha nem fog viszszatérni. Inkább az indián szerelmet választja. Teljes szívéből azt választja. És úgy gondolja, hogy a fiam egy nap majd feleségül veszi. Vagy valami ilyesmi. Rápillantott Jerry Franklinra. - Tudod, mit, fiam? Menj, várj odakint, amíg ezt megbeszéljük! És vidd magaddal a szablyát! Ügy tűnik, a fiamnak nem tetszik. Jerry fáradtan vette fel a kardot, és kivánszorgott a vigvamból. Eltompulva és érdeklődés nélkül nyugtázta a Sam Rutherford és a lovaik köré gyűlt sziú harcosokat. Aztán a tömeg szétvált egy pillanatra, és megpillantotta Samet, kezében egy palackkal. Tequila! Az az ostoba fráter hagyta, hogy az indiánok tequilával kínálják, s most leitta magát a sárga földig. Hát nem tudja, hogy fehér ember nem ihat, nem merészelhet inni? Összes, még meg nem kívánt szántóföldjük minden tenyérnyi helyét művelésbe vonták, hogy élelmet termeljenek, s mégis még mindig az éhhalál küszöbén állnak. Gazdaságukban egyáltalán nincs helye az afféle
luxuscikkeknek, mint a részegítő italok - s nincs olyan fehér ember, aki élete során akár csak egy pohárnyi ilyen italhoz hozzájusson. Ha egy egész palackkal kap, akkor bűzös bitanggá válik. Mint most Sam. Szabálytalan félkörben tántorgott fel és alá, szorongatva a palack nyakát, és bolondul lengetve az üveget. A sziúk kuncogtak, egymás oldalát böködték, és mutogattak rá. Sam lehányta a mellkasára és hasára kötött rongyokat, megkísérelte, hogy még egyet kortyoljon, és hanyatt esett. A palack tartalma tovább ömlött kifelé az arcára, amíg ki nem ürült. Hangos horkolásba kezdett. A sziúk megrázták a fejüket, undorodó grimaszokat vágtak, és otthagyták. Jerry egyre csak nézte, és táplálta a szívében égő fájdalmat. Hova mehetnének? Mit csinálhatnak? És különben is, mi értelme? Akár le is részegedhet, mint Sammy. Legalább eltompulnak az érzései. Rápillantott a kezében tartott kardra, és a vadonatúj pisztolyra a másikban. Az volna a logikus, hogy elhajítsa őket. Ha komolyan belegondol az ember, hát nem nevetséges, hogy egy fehér ember fegyvert viseljen? Nem szánalmas? Sylvester Thomas lépett ki a sátorból. - Nyergelje fel a lovait, drága uram! - suttogta. - Készüljön, hogy azonnal indul, amint visszajöttem. Siessen! A fiatalember nehézkesen hajolt a lovak fölé és követte az utasításokat; ezt ugyanúgy csinálhatja, mint bármi mást. Lovagoljon? Hova? Minek? Felemelte Sam Rutherfordot, és rákötötte a lovára. Induljon haza? Vissza az egykori Amerikai Egyesült Államok nagy, hatalmas és tisztelt fővárosába? Thomas visszatért, karjában egy megkötözött és betömött szájú lányt cipelve, aki vadul tekergőzött, szemében szikrázott a harag és az ellenállás. Folyamatosan azon igyekezett, hogy megrúgja a Konföderáció nagykövetét. A lány az indián hercegnők gazdag köntösét viselte, haja a sziú nők között éppen dívó módon volt befonva. Arcát gondosan sötétre színezték valamiféle festékkel.
Sarah Calvin. A főbíró lánya. Felkötözték a málhás állatra. - Három Hidrogénbomba főnök - kezdett magyarázatba a fekete - úgy érzi, fiacskája túl sokat szórakozik a sápadtarcú nőkkel. Azt szeretné, ha ezt eltakarítanátok az útból. A fiúnak le kellene nyugodnia és készülni a főnöki lét felelősségvállalására. Talán ez segíteni fog. És hallgasson rám, a főnök kedveli magát. Arra kért, adjak át egy üzenetet. - Hálás vagyok. Minden kedvezésért, legyen az bármily kicsi vagy megalázó, hálás vagyok. - Ne legyen keserű, fiatalúr! - rázta meg Sylvester Thomas ellentmondást nem tűrően a fejét. - Ha élni akar, akkor ébernek kell lennie. S nem tud egyszerre éber és keserű lenni. A főnök azt akarja magával tudatni, hogy nincs értelme hazamennie. Nem mondhatta ki nyíltan a tanácsban, de a sziúk trentoni megjelenésének semmi köze sincs a szeminolok túlparti elhelyezkedéséhez. Az északi odzsibve-krí-montagnais helyzethez van köze. Úgy döntöttek, elfoglalják a keleti partot, ami magában foglalja az ön országából megmaradt darabkát is. Mostanra már valószínűleg Yonkersben vagy Bronxban vannak, valahol New York belsejében. Csupán órák kérdése, és a maga kormánya nem lesz többé. A főnök hallott erről, és szükségesnek érezte, hogy a sziúk egyfajta hídfőállást építsenek ki a parton, mielőtt a helyzet állandósul. Azzal, hogy elfoglalja New Jerseyt, megakadályozza egy odzsibve-szeminol tengely létrejöttét. De magát kedveli, és mint mondtam, azt tanácsolta, ne menjen haza. - Remek, de hova menjek? Szálljak fel egy esőfelhőre? Vagy le egy kútba? - Nem - válaszolt Thomas mosolygás nélkül. Felsegítette Jerryt a lovára. - Esetleg elkísérhetne engem vissza a Konföderációba... - szünetet tartott, s mikor a fiatalember dacos arckifejezése nem változott, folytatta. - Nos, akkor talán azt javasolhatom (és ne feledje, ez az én tanácsom, nem a főnöké), hogy induljon el Asbury Parkba. Nincs messze, elfogadható idő alatt odaér, ha jól
meghajtja a lovakat. Véletlenül hallottam egy-két jelentést, melyek szerint az Egyesült Államok haditengerészetének néhány egysége ott állomásozik, jelesül a Tizedik Flotta. - Mondja - hajolt le hozzá Jerry -, hallott más híreket is? Bármit a világ többi részéről? Mi történt azokkal az emberekkel, a ruszkikkal, a szovjetszkikkal, vagy hogy hívták őket, akikkel az Egyesült Államok hosszú-hosszú évekkel ezelőtt annyit foglalkozott? - A főnök tanácsadói szerint a szovjet oroszoknak jócskán meggyűlt a bajuk egy bizonyos néppel, a tatárokkal. Vagyis azt hiszem, így hívják őket. De, kedves uram, önnek indulnia kell. Jerry még jobban lehajolt, és megragadta Thomas kezét. - Köszönöm - mondta. - Ön sok gondot vállalt magára miattam. Nagyon hálás vagyok. - Kérem - nyugtázta Mr. Thomas komolyan. - Végül is a rakéták vörös fénye4, meg ilyesmi. Valamikor egy nemzet voltunk. Jerry nekiindult, kantárszáron vezetve a másik két lovat. Gyors tempót diktált, az út állapotának megfelelő lehető legkisebb óvatossággal haladt. Mire elérte a 33-as számú főutat, Sam Rutherford,
ha nem is volt még teljesen józan, vagy érezte egészen jól magát, képes volt már maga ülni a nyergében. Akkor eloldozták Sarah Calvint, és hátasát közrefogva lovagoltak tovább. A lány káromkodott és sírt: - Mocskos sápadtarcúak! Aljas, undorító, büdös fehérbőrűek! Én indián vagyok, nem látjátok, hogy indián vagyok? A bőröm nem fehér, hanem barna, barna! Nem álltak meg. Asbury Park rongyok, bomlás és menekültek lehangoló keveréke volt. Menekültek északról, Perth Amboyból, és olyan távolról is, mint Newark. Menekültek Princetonból, nyugatról, akik a sziú invázió elől futottak el. És délről is, Atlantic Cityből, még - bármily hihetetlenül hangozzék - a távoli Camdenből is érkeztek, akik a váratlan szeminol támadásról meséltek, mely Három Hidrogénbomba hadseregét szándékozott oldalba kapni. A három lovat irigykedéssel figyelték, még az állatok mostani izzadt és elcsigázott állapotában is. Az éhesnek élelmet, a gyávának a lehető leggyorsabb szállítóeszközt jelentették. Jerry igen hasznosnak találta a szablyát, és a pisztoly még
jobb volt: csak jól láthatóan kellett viselni. Ezeknek az embereknek csupán töredéke találkozott pisztollyal működés közben; erős, babonás félelem töltötte el őket a tűzfegyverek láttán. Magában nyugtázva ezt a tényt, Jerry jobb kezében tartotta a csupasz pisztolyt, amikor besétált az Egyesült Államok haditengerészeti törzsirodájába az Asbury Park-i tengerparton. Sam Rutherford mellette lépdelt, Sarah Calvin mögöttük zokogott. A fiatalember elsorolta mindhármójuk családi hátterét Milton Chester admirálisnak. A miniszteri titkár fia. A Legfelsőbb Bíróság főbírójának a lánya. Idaho szenátorának legidősebb fia. - Na már most, elismeri ennek a dokumentumnak a hatályát? Chester admirális lassan átolvasta a gyűrött megbízólevelet, a nehezebb szavakat maga elé motyogva. Mikor befejezte, tisztelettel forgatta a fejét: először az Egyesült Államok pecsétjére, mely az előtte heverő papíron szerepelt, aztán pedig a Jerry kezében csillogó pisztolyra. - Igen - válaszolta végül. - Elismerem a hatályát. Az egy igazi pisztoly? - Negyvenötös Szilaj Ló - bólintott Jerry. - A legújabb modell. Hogyan ismeri el a hatályát? Az admirális széttárta a kezét. - Itt minden nagyon zavaros. Az az utolsó hír, amit kaptam, hogy odzsibve harcosok özönlötték el Manhattant, és hogy nincs többé az Egyesült Államoknak semmiféle kormánya. És most még ez is... - hajolt ismét a dokumentum fölé. - Egy magától az elnöktől származó megbízás, amelyben kinevezi önt teljes körű meghatalmazottjának. A szeminoloknál természetesen. De akkor is teljes körű meghatalmazott. Az Amerikai Egyesült Államok utolsó hivatalos megbízása, amennyire én tudom. Előrenyújtotta a kezét, és érdeklődő vizsgálódással megérintette a Jerry Franklin kezében
tartott pisztolyt. Aztán magában bólintott, mint aki elhatározásra jutott. Felállt, és körülményesen tisztelgett. - Ezennel elismerem önt mint az Egyesült Államok kormányának utolsó hivatalos meghatalmazottját. És a flottámat az ön rendelkezésére bocsátom. - Jó - tűzte be Jerry övébe a pisztolyt. A kardot emelte fel. - Van hosszú útra elegendő élelme és vize? - Nincs, uram - válaszolta Chester admirális. - De ezek beszerzése legfeljebb néhány órát vesz igénybe. A fedélzetre kísérhetem, uram? - Az admirális büszkén intett a tengerpart és a hullámtörés irányába, ahol három tizenhárom méter hosszú, négyszögletes vitorlával ellátott szkúner horgonyzott. - Az Egyesült Államok tizedik flottája, uram, várja a parancsait. Órákkal később, amikor a három hajó a nyílt tenger felé tartott, az admirális bekopogtatott a szűk kapitányi kajütbe, ahol Jerry Franklin pihent. Sam Rutherford és Sarah Calvin az emeletes priccsek felső részén aludtak. - Mik a parancsai, uram? Jerry Franklin kisétált a keskeny fedélzetre, felnézett a feszes, foltozott vitorlákra. - Keletre hajózzon! - Keletre, uram? Keletre? - Igen, keletre, ameddig csak lehet. Európa mesés földjére. A helyre, ahol a fehér ember végre a saját lábára állhat. Ahol nem kell az üldöztetéstől félni. Ahol nem kell a rabszolgaságtól rettegni. Keletre hajózzon, admirális, amíg fel nem fedezünk egy új és reményteljes világot - a szabadság földjét5! Somogyi Eszter fordítása
1: A cím Charles Kingsley Westward Ho! címü regényére utal, melynek főhőse Angliából elindulva jut el Amerikába, és számos kalandon megy keresztül a karibi szigetvilágban. 2: Szilaj Ló (kb. 1840-1877) ogalala lakota indián törzsfő, aki az ősi lakota földekért és a hagyományaik megőrzéséért harcolt. Részt vett a híres Little Bighorn-i csatában is (1876). 3: Geronimo (1829-1909) a csirikava apacs indiánok kimagasló vezetője és varázslója, aki hosszú háborút vívott a törzsi területeket elfoglaló európai telepesek ellen. 4: Utalás az amerikai himnusz egyik sorára: „És a rakéták vörös fényénél, a bombák villanásánál/ Mutatkozott meg az éjen át, hogy zászlónk még mindig helytáll". 5: Ismét utalás az amerikai himnuszra: „És a csillagos-sávos zászló győztes lobogása örök / A szabadság földje és a bátrak hona fölött".
Kötetünk képeiről LÉTEZŐ ÉS A tervezőasztalokon most születő űrjárművek valósághű környezetben, fényképszerű pontossággal megfestett idegen világok. Robert T. McCall festményei könynyűszerrel becsapják nézőjüket. Képei előtt állva percekre képesek vagyunk elhinni, hogy magunk is az űrben lebegünk, és részesei vagyunk a felfedezés csodájának. A művész 1919-ben született Ohióban, és már nyolcéves korában megmutatkozott tehetsége, kézügyessége. Nagyapja könyvtárában érdekes magazinokra is bukkant, ezek egy része tudományos-technikai ismeretterjesztő cikkeket tartalmazott, mások fantasztikus novellákat. Érdeklődve olvasgatta ezeket, de amik legjobban megragadták, azok az illusztrációk voltak. Érettségi után ösztöndíjjal került be a columbusi Képzőművészeti Főiskolára. A tanulás mellett hamar munkát is vállalt, egy címfestő műhelyben helyezkedett el, ahol villamosokra, hirdetőoszlopokra készítettek reklámokat. Szabadidejében előszeretettel rajzolgatott katonai témákat, csatajeleneteket. Eleinte a középkori páncélos lovagok voltak a kedvencei, de később a repülés ejtette rabul leginkább a képzeletét. A második világháború ideien a légierőhöz vonult be, majd visszatért a reklámszakmába, és tovább csiszolta grafikai tudását. 1949-ben aztán, immár feleségestül, New Yorkba költözött, és hozzálátott, hogy megvalósítsa igazi álmát, és azoknak a magazinoknak készítsen illusztrációkat, amiket gyermekkorában oly szívesen olvasgatott. Elsősorban ismeretterjesztő lapokba festett repülős képeket, de a légierőtől is kapott megrendeléseket, sőt azóta mar a Pentagonban is függnek vásznai. Amikor az '50-es években elindult az amerikai űrprogram, McCall izgatottan követte az eseményeket, és megpróbálta dokumentálni is azokat a maga eszközeivel. Ez végül egy NASA-felkérést eredményezett, es immár hivatalos minőségben hódolhatott szenvedélyének. Az azóta eltelt évti-
zedek során a freskótól a bélyegig mindenféle méretben igyekezett népszerűsíteni az űrkutatást. Egyre több festményén kalandozott át a képzelet világába is. Először a '60-as évek elején készített egy képsorozatot az űrhajózás jövőjéről. Ennek alapján kérte tel aztán Stanley Kubrick a 2001. Űrodisszeia híres filmplakátjának megtervezésére, majd még több filmes munka következett. McCall szívéhez azonban továbbra is a NASA űrhajósai álltak legközelebb. Az ő aktuális és jövőbeli munkájukat ábrázolta legnagyobb kedvvel. Kepei azt a kort idézik, amikor az űrhajósok még hősöknek számítottak, és a közvélemény szemében nem a műszerek kezelése tűnt legfontosabb feladatuknak, hanem a nemzeti színű zászló kitűzése mind távolabbi és mind idegenebb helyeken. Megálmodta az első állandó űrállomások építését, a Hold és a környező bolygók meghódítását, a világegyetem felfedezését. Jóslatai többségének valóra válását azonban sajnos rnár nem érhette meg. Robert T. McCall idén február 26 an elhunyt. Egy nagy művész, az űr igazi szerelmese távozott el személyében. Németh Attila
Bambuszbicikli HA EGYMÁS MELLETT halljuk a bambusz
és bicikli szavakat, mindenkinek a távol-keleti riksák jutnak az eszébe, ahogy sovány ázsiai férfiak két- vagy háromkerekű alkotmányokkal próbálnak a párás forróságban előrejutni. Azonban Alexander Vittouris ennél sokkal tovább lépett Hollandia a kerékpárok országa, és az ott élők szívesen fogadnak minden olyan alternatív elképzelést, amely újraálmodja a kerékpár fogalmát. Vittouris a Monash Egyetem kísérleti projektjének keretében megtervezte a modern háromkerekű városi biciklit. A tricikli legmeglepőbb tulajdonsága, hogy miközben mindenki szénszálas műanyagban gondolkodik, a BamTrike váza és borítása is bambuszból készült. A tervező kihasználta ennek a természetes anyagnak a rugalmasságát és ellenállóképességét, időjárásállóságát. Az utas kényelmes fél-fekvő pózban teker, a hátsó kereket hajtja meg, és az elsőket
kormányozza. A karcsú és kecses bambuszvázra szerelt felépítmény rekeszeiben lehet elhelyezni a csomagokat, amelyek védve vannak az utazás viszontagságaitól. Bár a jármű csak koncepciós modellként épült, a hírek szerint élénk az érdeklődés iránta a gyártók között. Lehet, hogy hamarosan az utakon is találkozhatunk velük.
Lámpás hintaszék AZ UTÓBBI ÉVEKBEN előtérbe került,
hogy ne engedjünk kárba veszni semmilyen energiát. Elég, ha csak a hagyományos villanykörtét nézzük, amely az áram kilencven százalékát pocsékolja el hő formájában. Ezért is készülnek olyan tervek, amelyek
például az elvesző kinetikus, vagyis mozgási energiát próbálják visszanyerni. A járdába épített piezo-elektromos panelek a gyalogosok lépésenergiáját hasznosítanák. Most már nem vész el a nagymamákban rejlő energia sem. A Murakami hintaszék, amelyet Rochus Jacob tervezett, a zöld forradalom egyik legszebb megnyilvánulása. A szék vázában nanotechnológiát alkalmazó kisméretű dinamót helyeztek el. A váll felett egy LED-technológiás olvasólámpa kapott helyet. A ringó mozgás energiáját a dinamó elektromos árammá alakítja, és a lámpát működteti. Egy kis olvasáshoz nem kell ezután villanyt kapcsolni, elég beülni a székbe, a többi működik magától. Az elképzelés egyetlen aprócska szépséghibája, hogy mit szól hozzá a nagymama, ha a visszeres lábával mostantól erősebben kell lökdösnie a széket.
Peugeot Dizájnverseny — 0X0 A FRANCIA AUTÓGYÁR immár hagyomá-
nyosan megméretteti a formatervezőket dizájnversenyén. A „Képzeljék el a holnap megapoliszainak Peugeot-ját" verseny harmadik díját Lou Ke, 22 éves kínai tervező kapta. Az OXO tanulmány neve közvetlenül utal a Peugeot modellek számozására. A korábban „x0x" névre keresztelt tanulmányautó az oroszlános márka középső 0-ját kívánta felhasználni, és két „x"-szel körbevéve hangsúlyozni futurista
jellegét. Tekintettel azonban az „X"-tengely köré felépített autó sajátos jellegére, a 0 és az x-ek felcserélésével született meg az „0X0" név. A határozottan modern és környezetbarát Peugeot 0X0 100%-ban elektromos gépjármű. Első és legfontosabb újítása csuklorendszere, hiszen az „X"-rendszerrel jelentős mertekben képes csökkenteni méretét parkoláskor, illetve a városi forgalomban is, például szűk utcákban. Igen kreatív kerékfelfüggesztésének köszönhetően a tanulmányautó képes oldalirányban mozogni, megfordulni saját tengelye körül, így városban különösen előnyös. További újítás a „Peugeot Phone" konzol alkalmazása, mellyel a vezető manuálisan, illetve automatikusan is irányíthatja az autót. A „Stresszmentes vezetés" opció lehetővé teszi a sofőr es az utas számára, hogy optimalizálják útvonalukat, vagy egész egyszerűen csak gyönyörködjenek a táj szépségében.
Öko-egér EGÉSZ VILLAMOSIPARUNK arról szól, ho-
gyan lehet a mozgási energiát elektromossággá alakítani. Nem kell ehhez rögtön az erőművekre gondolni, a legegyszerűbb példa a kerékpárok dinamója. Manapság nagy népszerűségnek örvendenek a „tekerős" rádiók, telefontöltők is, amelyeknél egy kis kurblizással állíthatjuk elő a szükséges energiát. Szintén érdekes az a zseblámpa, amely néhány perc rázás után rnár használható is. Ezekről az alapokról indulhatott el az ipari formatervező Ahmet Bektes is, aki visszanyúlt az idősebb korosztály legkedvesebb játékához: a felhúzós autóhoz. Az általa tervezett egér nem igényel áramot sem elemekből, sem a vezetéken keresztül. Ha felmond-
ja a szolgálatot, csak hanyatt kell fordítanunk, és a hasából kipattintható „felhúzókulcs" segítségével feltölthetjük. Természetesen nem egy tekercsrugó adja az energiát, itt is a forgómozgás kerül átalakításra, tárolásra pedig egy akkumulátor szolgál. A könnyebbség kedvéért az egér hangjelzést ad, ha elérte a maximális töltöttségi szintet. A gyermeki lelkű tervezőnek még humorérzéke is van: a kulcsot az egér hátsójába kell dugni, így egy kunkorodó farkincának látszik.
Kánai András: Hogyan legyünk szuperhösök
Mindenki, még a legjelentéktelenebb ember is kitűnhet társai közül. Csak a megjelelő körülmények kellenek hozzá.
TED BOLESLAW csodálatos átváltozása akkor kezdődött el, amikor megtudta, hogy egyik kollégája hamarosan elindul a hipertérbe. A hír meghallása előtt éveken át tisztában volt vele, hol a helye: csak egy fogaskerék az ügyfélreklamációval foglalkozó gépezetben. Egy meglehetősen rosszkedvű, hangos csikorgással forgó alkatrész. Itt ül Varsóban, a Vízművek call centerében, fültől fülig egy indiai, halványszürke fejhallgató-gégemikrofon egységgel, akár egy ormótlan farsangi dísszel. Mellette a többi ügyintéző, akik oly lelkesen, szélesen gesztikulálva beszélnek a betelefonálókkal, mintha világbékét akarnának elsózni Armageddon idején. Ted magában listát készített. Munkakedve: zérus. Életkedve: zérushoz közelít. És akkor pont ilyen piszlicsáré ügyekkel zaklatják, amikor legszívesebben.. . nem csinálna semmit. Ahogy anyja egy-
szer megfogalmazta: édes fiam, te néha úgy nézel magad elé, mintha tényleg látnál valamit. Ted még percekig ült így, elmélázva, majd miután hosszabb ideig nem volt beérkező hívás, fiókjából előhúzta a Hogyan tűnjünk tekintélyesnek? című zsebkönyvet. Belefeledkezve habzsolta a mondatokat; imádta ezt a sorozatot. Történetünk főszereplőjét olyan sem-személynek tartották: Ted? Ted Boleslawra, arra a nyurga, csendes fickóra gondolsz? Hát, sem csúnya, sem vonzó, sem félénk, sem rámenős; sem vidám, sem búskomor. A HR-es jellemzése szerint: tökéletes az ügyfélreklamációk kezeléséhez. Mintha Ted ezt megsejtette volna. Magában dédelgetett, hangosan soha ki nem mondott terve ugyanis pont az volt, hogy sem-sem személyiségének börtönéből valahogyan kitör - ha máshogy nem, személyiségfejlesztő könyvek útmutatásával. És ekkor jött az a bizonyos mondat.
- Hallottad, mi történt Jacekkel? A hangra megriadva Ted összecsapta a könyvet, és ugyanazzal a mozdulattal a még mindig kihúzott asztalfiókba ejtette, majd sietve betolta. A tompa nyekergés után felnézett, levette a fejhallgatót, és érdeklődve figyelte a női hang forrását. Margarita állt mellette, a szomszéd fülkében dolgozó tejfölszőke hajú, kísértetiesen sovány lány, aki egyidős volt vele, mégis, Ted legnagyobb sajnálatára, ez a tény nem hozta őket egymáshoz közelebb. Egy fejbiccentéssel jelezte a „nem"-et. - Beállt vaszkónak. Annyira cuki, nem? Nuff-nuff. Ted mindig ilyen furcsán húzta félre az orrát, és fújta ki a levegőt, amikor nemszeretem dolgokkal találkozott. (A grimaszért sündisznónak csúfolták gyerekkorában.) - Az - hagyta Margaritára, de magában vaskos átkokat lövellt Jacek felé, akárhol is van. Vaszkó lett. Na és, akkor meg mi van? Se szeri, se száma a hipertérbe merészkedőknek. Vaszkó - már rég elvesztette a varázsát ezzel parádézni! Kétes dicsőség. De úgy tűnt, Margarita pont az a lány, akit még levesz a lábáról egy ilyen bejelentés. Jacek azóta keserítette az életét, amióta idekerült a céghez. Nem elég, hogy magas és jóképű volt, de előszeretettel ugratta Tedet, míg ő néma dühvel tűrte a céltábla-lét következményeit. Hol idétlen, gigantikus plüssszívet csempészett asztalára egy messziről is kitűnően olvasható „Örökre a Tied" üdvözlőkártyával, hol pedig Ted rövid időre árván hagyott gépére csapott le; mire ő visszaérkezett, általában már elküldött a címéről egy-egy lazának szánt levelet („Elvesztettem a csörgőkígyómat. Ha találkoznátok vele, szóljatok. Vagy sikítsatok."). Ráadásul, míg Ted nem fordított sok gondot öltözetére, fogyatkozó haja kócokban állt, addig Jacek mindig kifogástalan ruhákban közlekedett. Elegánsan, magabiztosan; a végein huncut módra göndörödő, dús barna haját bezselézve. Senki meg nem mondta volna, hogy valójában mindketten ugyanazon az osztályon, ugyanolyan beosztásban dolgoznak. Ez a bájgúnár, ahogy hősünk titkon nevezte, intenzíven jópofizott a többiekkel, csapta a szelet a legédesebb arcú kollegináknak, köztük Margaritának, Ted rajongása tárgyának is. Ted pedig hozta több mint harminc év alatt kicsiszo-
lódott formáját. Visszahúzódott, keveset beszélt, visszafogottan együtt nevetett a munkatársakkal a zsúfolt teakonyhában. - Gyere kajcsizni! Képzeld, Jacek a múlt héten... És Margarita csak sorolta és sorolta valamelyik ragyogó epizódot Jacek, az Élő Bálvány életéből. Ted dühösen arra gondolt, hogy ha tényleg vaszkó lett Jacekből, akkor tuti, hogy itt ő nem rúghat labdába. Alig tudott figyelni a Vízmű ebédlőjében, ahol persze az asztalt körülülők is ugyanerről beszéltek. Tompán, messziről hallotta a kések, villák ütemes csörgését, a terem halk zsongását. A kipirult arcok, az egymásba érő, kapkodó mondatok jelezték, mit gondolnak a nap emberéről. És ekkor, valahol a leves és a desszert között az egyik vörös hajú, negyvenes nő Tedhez fordult: - És te? Na, mikor indulsz? A felszabadult, őszinte és spontán nevetés közben hősünk megpróbált kipréselni magából egy halovány mosolyfélét. - Á, ezt nem nekem találták ki - mondta, lenyelte az utolsó falatot, majd az ebédlőből kijövet mobilján haladéktalanul bejelentkezett a Konzorcium 7. számú varsói kirendeltségéhez, hogy ő is szívesen felfedezne egy új világot. Délután körlevelet írt szándékáról főnökeinek, munkatársainak, akik nemsokára köréje gyűltek, és úgy néztek rá, mintha az iroda összes gemkapcsát gyémánttá változtatta volna. Ekkor már megérezte, hogy innen nincs visszaút. Összepakolta cuccait, köztük egy jó állapotú Iron Man akciófigurát. Gyors elköszönés - a többiek még mindig alig hittek a szemüknek -, és már a hazafelé tartó buszon zötykölődött, miközben egy mondat járt a fejében: Vagy a hírnév, vagy a névtelenség. Margaritára gondolt, arra a kis gödörre, amely egy-egy fintor után megjelent az arcán, és elmosolyodott. Aztán eszébe jutott Jacek, és ökölbe szorult a keze. Nincs kétség, mennie kell. Így, harminchét évesen, közös fedél alatt a saját anyjával, ugyan mennyi esélyt kaphat még az élettől? Felkészült tehát az útra: adatokat keresett. A Csatorna SCI sávja beszélt 2011-ről, a Nagy Hadronütköztető újraindításáról, a Higgs-bozon
megtalálásáról, majd arról az eufóriáról, ami pár évvel az isteni részecske felfedezése után tört ki. Az egyik képen Jakob Schuster, a CERN egy visszahúzódó, vékonydongájú fizikusa a mikrofonok erdejétől megilletődve jelentette be, hogy a Higgs-bozonra épülő részecskefizikai kutatásaival lehetségessé vált a hiperűr-utazás (ennek mibenlétét még sokáig taglalnia kellett, de Ted továbbúsztatta ezt a részt). Schuster egy ormótlan, régimódi, porszívóra emlékeztető egység, az első hiperjáró előtt állt épp, amely körül kisebb tudományos fokozattal rendelkező beosztottak siserehada tolongott, hogy részese legyen a történelmi felvételnek. A Csatorna azonnal lefordította a német mondatokat lengyelre, de Ted gyorsan kikapcsolta a szolgáltatást, amint meghallotta a szuperhúr, az einsteini relativitáselmélet és a gluon szavakat. Azok az évek, sóhajtott magában hősünk, tele voltak váratlan eseményekkel, meglepetésekkel, vibráltak, akár a fények egy teltházas esti klubban. Miután kellő mélységgel kisóhajtozta magát, egy nagybajszú csillagászra koncentrált, aki elmondta: hiperűrutazásnál kiküszöböljük a hagyományos tér okozta távolság- és időproblémát. Akárhová elutazhatunk. Nem a hipertérben kötünk ki; az csak olyan, mint egy nagy, gigantikus csúzli. Továbbklikkelt a Csatornán. Az egyik kísérőszöveg megmagyarázta, hogy a feltételezés, miszerint az ismert világegyetem tele van Föld-szerű bolygókkal, helytállónak bizonyult. Először természetesen a katonaság tagjai szállhattak be a hiperjárókba - amit ekkorra a sajtó már csak Szöcskeként emlegetett - és indulhattak el a soha nem látott világokba. Meglepődtek a kormányok, hogy a sok-sok újonnan felfedezett létforma barátságosnak bizonyult. Hamar kiderült, hogy az emberi civilizáció az egyik legfejlettebb, és a különféle lények szinte babonás csodálattal néztek fel az emberekre. Különösen a határidőnapló nyűgözte le őket.
Ted este közölte szándékát az anyjával. A reakció kiszámítható volt. - Fiam, gondold csak meg: mi van, ha rád támad valamilyen szörny? - De anya, támadástól nem kell tartani. Békés itt minden lény. Jó hely ez az Univerzum. - Csudákat! - hadonászott az anyja egy paradicsomkrémes fakanállal. - Tele van haramiával a világ. Vegyük csak Wojcek bácsit a másodikról! Ellopták a biciklijét a kocsma elől. Még a múlt héten. Látod? Még az emberek sem jók! Hát még a ki tudja, milyen lények! Ted optimista maradt. Higgadtan elmagyarázta, hogy temérdek kincs várja fajunkat ezeken a távoli égitesteken. Hiszen elindult a Nagy Csere! Megmutatta az első Katalógust, ami a szerzemények listáját tartalmazta: a különleges ételeken, ásványokon kívül elmés és meglepő szerkezetek ezrei kerültek földi kézre. Anyja úgy pörgette a lapokat, mintha bubópestis tenyészne az oldalakon. - Miért nem a katonaság megy? Na, erre felelj, ha olyan sokat tudsz! - Azért, mert a lelkes hiperutazók annyira megszaporodtak, hogy egy idő után elfogytak a hivatásosok, és a katonák mellett civileket is bevontak a programba. A mama leült, maga elé nézett, és szótlanul hallgatta fiát. És Ted csak mesélt. Ontotta magából a tényeket: megalkottak egy tanfolyamszerűséget, ahol alig egy hónap alatt bárkiből pilóta lehet. Majd minden országból kirajzottak hát a felfedezők (Vasco da Gama, az egykori portugál hajós után a vaszkó név terjedt el). Egy nemzetek feletti intézmény, a megerősödő ENSZ által felügyelt Konzorcium kapott jogot a vaszkók betanítására, az eredmények begyűjtésére, a Katalógus kiadására. - Ez számít a legnagyobb dicsőségnek, anya: bekerülni a Katalógusba, de lehetőleg igazi újdonsággal. Mert tudod, maga a hiperutazás önmagában nem egy nagy szám.
- És te hős akarsz lenni? Hát nem érzed magad jól a bőrödben? - Nem, dehogyis. - Ted egy puszit nyomott anyja fejére, és megérezte rajta a főzőolaj szagát. - Vaszkónak lenni nem jelent veszélyt! Semmi hősiesség! Aki elindult, visszatért. Mindent precízen megterveztek. Csak gombokat kell nyomogatni. Meg sétálgatni. A Kozmosz olyan kiszámítható, mint Maria nagynéni káposztalevese. Nagyívű monológja után fölment a szobájába. Percekkel utána úrrá lett rajta az izgalom. Intenzív pakolással igyekezett legyűrni az érzést, de nem ment. Még enni is elfelejtett. Később előbújt az odújából, kíváncsian, vajon anyja megnyugodott-e már. - Édes fiam, te ezt még mindig komolyan gondolod? Hadd nézzem csak meg a homlokod, ne is ellenkezz! A te korodban... emlékezz: amikor apáddal, Isten nyugosztalja, elmentetek arra az északi-tengeri hajóútra, tengeribeteg lettél! A hegyekben meg elfáradtál. Egyszer még a városban is eltévedtél. És azt mondod, hogy űrhajóba szállsz? Szűzanyám, segíts! De Ted Boleslaw most az egyszer makacsnak bizonyult, és ellenállt. Anyja átment az ilyenkor szokásos fázisokon, de sem a keresztvetés, sem a csodálkozás, sem a tagadás, sem az eltéphetetlen családi kötelékekre történő, máskor hatásos célozgatás nem ingatta meg hősünket. Amikor végül az özvegyasszony csendes sírásba kezdett, Ted felnyalábolta a brosúrákat, és visszament a padlásszobába. A fenébe, gondolta, hogy lehettem ilyen hülye? Visszacsinálhatom az egészet. Még nem késő. De erre rögtön felvillant neki Margarita arca, ahogy kislányos bámulatával ecseteli Jacek várható kozmikus kalandjait. Ahogy az ágyon ült, egyetlen zajként egy Ősöreg ébresztőóra kattogta a másodperceket. Úgy érezte, a gondolatai is pontosan így pattognak a koponyájában. Felállt, és a spártaian berendezett kicsiny helyiség kitüntetett részéhez lépett. Mint mindig, ha valami gondja támadt, ha végigsöpört rajta az a furcsa, bizonytalan érzés,
hogy rossz helyen és időben él, azokhoz fordult, akik már bebizonyították, hogy az átlagemberek fölé nőnek. Szuperhősök - az ódon szekrény csak úgy roskadozott a DC Comics és a Marvei univerzumainak füzetbe csomagolt szereplőitől. Az enyhén barnás szobaszínt határozottan feldobta a képregények színes világa. Ted kiskora óta gyűjtötte kedvencei kalandjait. Ahogy önálló keresete lett, a Csatornán sorra rendelte meg a különlegességeket. Ádáz rajongókkal lépett kapcsolatba, hogy szenvedélyét minél jobban kiélhesse. Ennek következményeként a halmok egyre csak nőttek, és végül - színes sáskarajként - négyzetcentiméterről négyzetcentiméterre ellepték szobáját. Akár a bűvész a pakliból a kártyalapot, Ted is biztos kézzel húzta elő a legmagasabb halom közepéről a Superman sorozat egyik korai epizódját. Gyengéd áhítattal leporolta a füzet borítóját. Elbűvölte az a kecsesség, amellyel képregényhősei megmentették a világot a soha ki nem fogyó rosszarcúaktól. Hirtelen lépteket hallott, majd kopogást. Anyja lépett be szipogva, kezében zsebkendőt gyűrögetve, és sóhajtott egyet: - Ha annyira akarod, csak menj oda, a távolba! De most gyere le enni! A következő héten mindennap sokáig aludt, bőségesen reggelizett, és már délelőtt intenzív idegeskedésbe fogott. Ahogy lassan elpárolgott az évek hosszú során érlelt haragja, ahogy tovatűnni látszottak a munkahelyi élmények, növekvő rémülettel gondolt az előtte tornyosuló feladatra. Sejtette, hogy nincs visszaút - a pénzt már átutalta a helyi kiképzőközpontnak, az állását pedig felmondta. Faramuci helyzetét anyja az egyik vacsoránál így foglalta össze: „Édes fiam, hát miért nem hallgattál rám? Nem neked való az űrhajósdi." Állandóan eszébe jutottak azonban a monoton hóna-
pok, egyhangú foglalkozása, Margarita, és persze Jacek. Ebből a különös lelkiállapotból csak a kiképzés zökkentette ki. Ted alig figyelt a tárgyakra: hidegen hagyta a bifláznivaló. Eljött a vizsga, és ő feleletével kiérdemelte a megfelelt minősítést. A késő estébe nyúló, a közeli bárba szervezett önfeledt mulatozásban már nem vett részt. Inkább hazament az ünnepélyes körülmények közt átvett indulási kártyájával, kirakta az éjjeliszekrényre, azután csak feküdt az ágyán. Nyitott szemmel, sokáig gondolkodott mindenfélén. Aztán fölkelt, letépte a csomagolást a Hogyan fedezzünk fel új bolygókat? című könyvről, és ásítozva beleolvasott. Aznap éjjel gülüszemű, zöld, polipszerű szörnyekkel álmodott, akik befizetetlen számlákkal rohamozták meg, miközben anyja valahonnan messziről, mégis határozottan, jó tanácsokkal látta el a védekezés módját illetően. A kilövés/elindulás rutinművelet. A vándorokmegkapják a Szöcske-KIT-et. Ez egy olyan vékonypénzű kalandor, mint Ted esetében IKEA-hiperjárót jelentett („Svörgas - Utazz hipersebességgel!"). Hősünk háromórányi megfeszített munkával, elfojtott káromkodásokkal összerakta a szerkezetet, beszállt, megnyomta a megfelelő gombot, és huss! Kezdődhetett a móka... ...de ez sajnos a huszonötödik napon is semmittevésben manifesztálódott. Pedig jól beléverték a Kéthónapos Szabályt: egy hónap kiképzés, egy hónap kutatás, azután visszatérés. Magában már százszor, ezerszer is elátkozta a percet, amikor kitalálta privát kis kalandját, ezt a hagymázas őrültséget. Igen, őrültséget. Sóvárogva gondolt meghitt odújára a Vízművekben. A kiszámítható ügyfelekre. A csöndre. A padlószőnyegen suhanó léptek puha neszére, az alatta nyikorgó padlóra. Az ingyenes ásványvíz tartályának meghitt duruzsolására. Már Jacek undoksága sem izgatta föl. Miért is nem maradtam nyugton? Mi lesz majd, ha visszatérek innen? Mit szól majd ehhez az anyám? Ez még nem kétségbeesés, mondogatta magában. Már csak kevés volt hátra a kiszabott időből, és semmi érdemlegest, semmi Katalógusba illőt nem talált ezen az elátkozott planétán.
Éppen egy futballpálya méretű, erősen homokszagú sártengerben ült, vele szemben a helyi őslakosok néhány prominens képviselője foglalt helyet. Ők pont úgy néztek ki, mint azok a visszaeső diétázók, akik örökké karcsúsodni szeretnének, és aztán egy ponton feladva tervüket, éjjel letámadják a védtelen hűtőt. Ted szomorúan nézett a három, kissé zöldessárga (sárgászöld?) figurára. Teljesen humanoidok voltak, átlagos emberi termettel, színes növényekből és ismeretlen eredetű bőrökből összetákolt ruhában. Hála az extraszenzorikus kiképzésének, tolmácsegységet nem igényelt a kommunikáció, bár így is akadtak problémák. Most például egyszerre kristályosodott ki a fejében a „Helló, kérdezz csak bátran, idegen" valamint a „Láttál vörös bevásárlószatyrot a ködben?" mondat, és Ted némi hezitálás után hajlott arra, hogy az első verzió állhat közelebb a valósághoz. Belenézett a feljegyzéseibe. Lepattogzott szélű mobilján egymás után kúsztak elő a szavak. Egy tenger partján landoltam. Kékes árnyalatú víz, kavicsos föld, távolabb a tengerbe nyúlik egy köves félszigetféleség. Mindenfelé pálmafák. Meg valami enyhe, édeskés illat. Éles napfény, hunyorognom kell! Minimális szélerősség. Utálom, annyira utálom, hogy itt nincs Az utóbbi mondatot egy szájrándítás kíséretében kitörölte, majd tovább olvasta. Kunyhóban laknak a lények, egész nap csak vakargatják magukat, esznek valami gyümölcsféléből, megfarigcsálnak. Kíváncsiak és barátságosak. Lassan beszélnek, és egyáltalán, semmit sem sietnek el. A Katalógus számára érdeklődést jelenthető adatot nem találtam. Ennél a mondatnál fejezte be. Nem találtam. Mi tagadás, ő is érezte, ez bizony kevés. Huszonöt nap elteltével nem tud semmit felmutatni. Csak egy sártól iszamos farmernadrágot, amelyen átüt a homok és víz langymelege. Pedig a kontaktorokon nem múlt semmi. Ök előkészítették a terepet - felmérték, nem veszélyes-e a bolygó, kiválasztották az ideális landolási időt és helyet, s átadták a lehetőséget neki. Vagy találsz valamit, vagy hoppon maradsz. Ted úgy érezte, rossz számot húzott a hipertér kozmikus lottózójában. Felkászálódott a sárból, és ahogy tessék-lássék leporolta magát, bizonytalan hangon, egy félmoz-
dulattal intve, búcsút vett a bennszülöttektől, és nem túl elszánt léptekkel elindult a leszállóegység irányába. Az adatok szerint ez volt a bolygó egyik legsűrűbben lakott települése. Micsoda helypazarlás - dohogott, és örökké zsúfoltnak tűnő szobájára gondolt. Átvágott a falun, amelyet becslése szerint körülbelül háromszáz helybeli lakta. Ütemesen ropogtak lába alatt az apró kavicsok. Hányszor meg tette már ezt az utat az elmúlt hetekben! A vaszkók fitnesze, villant át az agyán. Elhaladt a nádfedeles, rozzant viskók mellett, állva a kíváncsi pillantásokat, a halk, makogásszerű beszédfoszlányok már nem jutottak el a füléig. Idegen a városban, tisztára mint egy westernfilmben, gondolta. Csak sehol egy jó csehó meg cimborák. A falu a parttól befelé nyújtózott; magasba érő, karcsú, fenyőfára emlékeztető növények fogták körül, és ott, ahol véget ért a falu, bizonytalan ösvény kanyargott a dzsungelbe, a leszállóegység is ott rejtőzött. Ó, én szerencsétlen Robinson! Az alatt a pár száz méter alatt, míg odaért, az egykedvűséget masszív letargiára cserélte. Felsétált a rövid rámpán. Belépett a Szöcskébe. Leült, kifújta magát, és úgy döntött, a kudarccal férfi módjára szembenéz. Nem kívánt még percekig, órákig ücsörögni, hanem azonnal vissza akart térni a kiszámíthatóan unalmas Földre. Vajon mennyi idő alatt tudja visszakönyörögni magát a Vízművekhez? Szinte hallotta a kollégák gúnyos kacaját, amikor értesülnek majd balsikerű kalandjáról. Látta maga előtt Margarita „Bezzeg Jacek" nézését, és szinte hallani vélte anyja szavait is: „Fiam, én megmondtam, hogy ez az esztelenség netovábbja, de nem hallgattál rám. Legközelebb majd..." Hát pont ez az, gondolta. Hogy nem lesz legközelebb. Elpuskázta. Nem, nem is ő, védekezett, hanem a Konzorciumban valaki, az a felelős személy, aki ezt a helyet utalta ki neki. Nem is késlekedett tovább. Beszíjazta magát, egy utolsó gyászos pillantást vetett a bolygó kamerák által közvetített festői látképére, megnyomta a nagy, klasszikus indítógombot, és várta a pukkanást. És - semmi sem történt. Se a villanás, se a sistergés, ami jelzi, hogy áthalad a Szöcske a hipertéren. Higgadtság. Meg-
próbálta még egyszer, most becsukta a szemét közvetlenül az előtt, hogy ujja a gombot érintette volna, de az eredmény ugyanaz lett. - Oké, B-terv - suttogta, és pontosan azt tette, amit ilyen helyzetekre belé sulykoltak. Azonnal hívta az Ügyfélszolgálatot. - Jó napot! Ön a Konzorcium segélyvonalát hívta. Felvételről hall minket. Kérjük, a kezelő kapcsolásáig ne nyúljon semmihez! Ne feledje: biztonságban van. Bármi is a problémája, szakemberünk útmutatása alapján hamarosan elindulhat. Addig is türelmét és szíves megértését kérjük. A „kérjük" szó után megnyugtatónak szánt egzotikus dél-amerikai dallamok töltötték be a Szöcskét. Ted hátradőlt, pihenésre vágyott, vagyis igazából olyasfajta kikapcsolódásra, ami felbolydult elméjét legalább csöppnyire rendbe tenné. A zene megnyugtatta; elbóbiskolt, majd felriadt. A pánsípok. Mióta is szólnak? Szemét dörzsölve nézte meg a Szöcske naplóját: már csaknem két órája leadta a riasztást! Tudta jól, hogy erre nagyon odafigyelnek a Konzorciumnál, hiszen a szlogenjük is ez: Kaland és biztonság. Leállította a vészjelet, és elölről kezdte a műveletet. A női géphang ugyanolyan kedvesen, kimérten közölte vele ugyanazt, mint az előbb. Őrület. Mi lesz most vele? Nuff-nuff. Igazából nem is a váratlan helyzet idegesítette, hanem az idegtépő várakozás. Minél hamarabb túl akart esni a fiaskó beismerésén. Ehelyett ehelyett úgy néz ki, foglyul ejtette valami primitív géphiba vagy csak a jó ég tudja, micsoda. Eltelt még pár óra. Ezalatt megnézte az oktatóvideót újra meg újra, de helyzetére a film sem volt képes választ adni. Riasztani kell, és az automatika a megígért fél órán belül a kiindulópontra juttatja a gépet. A kényszerű várakozás végére mardosó éhsége tett pontot. Bízott benne, hogy a Konzorcium nem hagyja magára, s különben is: egy kis egészségügyi séta legalább jótékony hatást gyakorolhat testére és megriasztott gondolataira. Meg hátha talál valami ehetőt. Fogytán voltak már a tartalékai.
Felkapott egy piros, zsebekkel gazdagon teleaggatott hátizsákot, anyja legutóbbi születésnapi ajándékát, belepakolt két doboz Red Bulit, kilépett a Szöcskéből, és elindult egy találomra kiválasztott irányba. Ilyen messze még sohasem járt. Ahogy lassan trappolt a sűrű aljnövényzetben, furcsán érezte magát. El kellett telnie jó néhány percnek, hogy rájöjjön, miért. Az erdő, hmm, állapította meg, nem egy nagy szám. A napsugár ugyanúgy átragyogott a lombokon, mint otthon, de a hasonlóság itt véget is ért. Sehol a Földön megszokott színpompás részletek, zöldbe burkolózott szinte minden. A levegőbe szagolt, de nem érzett semmi különöset. Néha megfogott egy-egy kiálló levelet, lehajolt, hogy közelebbről szemügyre vegyen egy elsőre érdekesnek tűnő virágot, bogarat - de úgy látszott, hogy a zöld szín és annak árnyalatai uraltak itt mindent, mint egy Nagy, Békés Greenpeace Utópiában. A földi őserdőkből ismert zajos kavalkádnak nyoma sem volt: füttyögést, kárálást, csattogást vagy egzotikus hangokat nem hallott. Pár kis rikoltás, elhalóan, majd némaság. Ráadásul fekete hátú, ujjnyi vastag bogarakon és néhány apró termetű, patkányszerű, riadtan menekülő rágcsálón kivül más állat nem került a szeme elé. Majd megjelent az. Mintha a semmiből ugrott volna Ted elé. Gonosz, acsarkodó kutyafélének tűnt, seszínű, csíkos bunda borította. Arra a szomszéd komondorra emlékeztette, amely krakkói nagyszüleinél számtalan alkalommal megkergette őt kiskorában. De ez itt nagyobb, félelmetesebb. Es mintha a mancsával a földet kapirgálná, meg fojtottan morogna. Ted úgy döntött, nincs ideje végigmenni a háziasítás fázisain. Nekilódult az ösvénynek. Mögötte a titokzatos jószág elordította magát, és Ted egy villanásnyi időre hátrafordulva elhűlten látta, hogy a kutyaszerű lény egy szökkenéssel utánairamodott. Préda! Ez az egy szó villogott Boleslaw elméjében, ahogy lábát szedve
iszkolt. Reccsent alatta minden gally és száraz növény, igyekezett kikerülni és átugrálni és megkerülni a nagyobb tereptárgyakat, megszabadult a hátizsáktól is, de mindhiába. Amikor már a sarkában érezte a mancsot (tejóégtejóég, biztosan éles karmokban végződnek), és azt gondolta, menten lesújt a hátára, hirtelen, minden átmenet nélkül, eltűnt az erdő. Szöcskék mindenfelé. Az erdő határolta síkon tíz, húsz, vagy nem, talán ötven járművet is látott. Hátranézett: a furcsa állat tanácstalanul megállt, majd sarkon fordult, és alakját hamar elnyelte a sűrű. Ted szinte hallotta a saját lélegzetét. Meggörnyedve kifújta magát. Vészjóslóan mart belé a csönd. Közelebb lépett a térjárókhoz, észrevette, hogy mindegyik ajtaja hívogatóan nyitva tátong, és besétált a legközelebbibe. Óvatos mozdulataira nem bukkant fel idegen, veszélyes életforma. Belül csak hétköznapi tárgyakkal találkozott: spanyol nyelvű könyvek, kép egy vidám színű téglaház előtt mosolygó családról. Madridi látkép egy barátságos, cserzett arcú öregemberrel. Kijött, bement egy másikba: Newsweek, National Geographic, egy antikolt, körbeforgatható földgömb, párizsi útikönyv meg a Hogyan tőzsdézzünk? bestseller, utóbbit ő is olvasta már. És így tovább: ahány Szöcske, annyi személyes, otthonról hozott szuvenír, de ember sehol. Végül megállt a mezőféle közepén. - Helló - mondta bátortalanul végre, hátha mégis ráakad valakire, mert nem volt kedve végigjárni a Szöcskéket egytől egyig. Semmi. - Helló! - mondta már sokkal hangosabban, tölcsért formálva a kezéből. Helló-helló-helló. A visszhang elültével zörejt hallott az egyik hiperjáróból, melynek ajtaja kinyílt, és megjelent egy szőke, szemüveges fej. - Who are you? Ted az akcentusból úgy tippelte, a hang gazdája nem angol anyanyelvű. Ő is átváltott. - Ted Boleslaw vagyok. Föld bolygó. Lengyelország. Krakkó. - Megszöktél tőlük? - Kiktől?
- Akkor új vagy még itt. Gyere be, rnár jó ideje nem beszélgettem senkivel. Na, gyere, ne félj rnár! Ted hamar rájött, honnan ismerős a fickó: hol látta már ezt a vékony, hórihorgas figurát, akin úgy állt a szemüveg, mintha csak messziről rádobták volna. - Te Jakob Schuster vagy, igaz? - Igen, az a Schuster. Ted elképedve nézte a figurát, aki egy rozoga kisszékkel kínálta őt. Schuster a vaszkók szemében igazi hős, a hiperjáró atyja, kultikus figura lett már eltűnése előtt. Amikor leültek, akkor látta csak igazán, milyen elhanyagolt állapotú ez a Szöcske. A falain megbomlott az eredeti sárga szín, halványabb csíkokban futottak időütötte ráncok. A földön kekszek, piszkos teáscsészék és könyvek alkottak bizarr tornyot, melynek legtetején egy villogó, tenyérnyi műszer trónolt. De Schuster maga sem nézett ki szívderítően: gyengécske szakállat eresztett, mint egy kínai remete, és Jamaica feliratú pólóján is jókora szakadások és foltok éktelenkedtek.
- Látom, a hiperjárómat nézed. Hát, nem egy mai darab. Három éve dekkolok itt. Három éve, ismételte magában Ted. Mi történhetett vele? - Azóta vagy itt? Ezért nem tudni, hová tűntél? Schuster nagyot sóhajtott, és magvakat tört két, jól láthatóan lecsiszolt és megmunkált, fakó kődarabbal. - Igen, leléptem. Utáltam a rivaldafényt, én kutató vagyok, nem médiasztár. Meg elegem lett a munkahelyi áskálódásokból is. Az volt a baj, hogy az én seggemet nem akarta nyalni senki, ellenben tőlem elvárták, hogy... mindegy. Szórakozni szerettem volna, világot látni. Szóval titokban eljöttem. - És a Szöcske... az romlott el? - Nem, nem a Szöcskével van a baj. A programja hibás. Itt ragadunk örökre. Nuff-nuff. - Látom, aggódsz. Igazad is van. Három év az rnár komoly idő. Schuster az egyik összeeszkábált asztalról élénkbarna színű magokat vett fel. A német tri-
kolór színeiből álló kendőbe kötötte őket, majd az egészet lerakta az asztalra, és - az asztal billegésére is ügyelve - egy picinyke gumikalapáccsal nagyokat húzott rá. Azután megemelte a csomagot, a súlyát próbálgatta. - Na, ez jó lesz sütni. Pompás liszt. Igen, a hazatérés. Bár dolgozom a megoldáson, még nem tudtam beindítani. Fura is ez: körülbelül egy hónap elteltével a Szöcskék üresen is megpróbálnak automatikusan hazajutni, de erre a helyre katapultálják magukat. Csak azt nem értem, otthon miért nem tűnik fel a sok hiányzó. Tényleg, te gyalog jöttél? - nézett végig a viharvert ruházaton. Ted lesöpört magáról néhány levelet és egy fürgén tovamászó kis pókféleséget. - Ja. Az emberek. A Szöcskék itt... Mit tudsz róluk? Jakob végre abbahagyta, hogy középkori péket játsszon, és felnézett rá. - Biztos te is belebotlottál ezekbe a barátságos lényekbe kint, igaz? Akkor egyszerű a megoldás: nem ettél abból a bizonyos gyümölcsből. - Gyümölcsből? Nem. És az italuk sem kellett. - Bingó! Barátságosak ezek a lények, de marasztalni akartak, jobban, mint egykoron a családi ebédek után az anyám... ha érted, mire gondolok. Szóval a gyümölcs a lapulevelekkel meg a tüskékkel: a leve egy kábító enzimet tartalmaz, olyan hatással van az emberi szervezetre, mint az alkohol. Engem is kínáltak, de nagyon keveset ihattam belőle. Vigyázok, mert rnár, szégyen ide vagy oda, elég nekem egy fél korsó sör vagy egy korty a legszínesebb koktélból, és rögtön becsípek. Olyankor meg állítólag a fizikatörténet nagyjait gyalázom, különösen a részecskefizikusokat. Ez van. Amikor érezni kezdtem, hogy zsibbadok, elnézést kértem, és eloldalogtam. De a vermet azért láttam. - Miféle vermet? - Ahol a többi embert tartják. Már úgy értem, az itt tespedő Szöcskék vaszkóit. Ted Boleslaw nem ilyen kiruccanásra számított, az holtbiztos. Mindenesetre, meg mert amúgy is az unalom kerülgette, és a Szöcskéjében maradtak a képregényei, megígérte Schusternak, hogy elkíséri „portyázni". Anyja szavai rémlettek föl előtte: Édes fiam, a kalandok a kalandoroknak valók, nem neked.
A kiruccanásra szükségük is volt. Kellettek a zöldségek, gyümölcsök (vadászni egyikük sem óhajtott). Éjszaka mentek, nehogy összetalálkozzanak az őslakókkal. A német ismert egy alig észrevehető ösvényt, ami a faluhoz vitte őket, erősködött, hogy ott bőséggel található a számukra fontos növényekből. A Szöcskékből összeguberált szemeteszsákokat használták gyűjtőnek, mindkettőjüknek jutott egy-egy darab, amit jobb híján a zsebükbe gyömöszöltek. Mint két hajléktalan az éjjeli parkban - fogalma sem volt, miért, de Tednek ez jutott eszébe, ahogy a viskók közelébe kerültek. Miközben az éjjeli csendben baktattak, elgondolkodva odaszólt Jakobnak. - Tudom, miért nem tűnünk fel senkinek. Mert már a Földön is így volt. Na, ne nézz rám így: nem voltunk túl jelentős figurák, igaz? Te talán igen, de annyira mégsem, hogy személyesen is hiányozzál valakinek. - Hát... talán igazad van. - Aztán - folytatta hősünk -, ahogy láttam, országonként csupán egy-két Szöcske katapultált ide. Érted? A képlet egyszerű: az indulók nagy száma miatt nem veszik észre, hogy hiányzunk. Ki dörömböl miattunk a Konzorcium ajtaján? Erre a költői kérdésre megriadt, mert beugrott egy kép, amint anyja rikácsolva áll a tévések gyűrűjében. Negyedórán át egy pisszenés nélkül folytatták útjukat. - Figyelj - mondta hirtelen Schuster -, a házaik mellett tárolják hordóban meg kosarakban, ami nekünk kell. Kövess, de halkan, vigyázz a kavicsokra! Ekkor már a tengerparti részen jártak. Nem mozgott semmi, minden idillinek tűnt, kivéve az egyenletes zajt. A lények légkalapácsot idéző horkolása fél Varsót felverte volna, Ted nem is tartott a lebukástól. Sorra megdézsmálták a nevetségesen összetákolt fahengerekben található terményeket. Amikor már dugig tömték a zsákokat, a német hozzá fordult. - Akarod látni, hol vannak a többiek? - Nem veszélyes? - Viccelsz? Alszanak ezek mind. Egy kőhajításnyira a kolóniától, ahol a táj lassan kezdett átmenni buja rengetegbe, Schuster megtorpant, és előremutatott.
- Ott. Ott vannak. Kikerülték az indákat, a sötétben alig kivehető formákat (a lények is hajigáltak el dolgokat, különösen fatányérokat), és Ted már meg is hallotta, amit távolról csak a szél suttogásának vélt. Nyöszörgések. Lepillantott a lába elé. - Mit látsz? - kérdezte a német. - A rács alatt... emberek, sokan, és... te jó ég! Jacek! Nuff-nuff. Schuster is lenézett. - Ismered valamelyiket? - Igen, azt a hórihorgast! Az összeborzolt hajút, abban a piszkos, kék ingben! Ott, a sarokban. Ki van ütve, mint a többiek. A német bólintott. - Adnak nekik enni-inni, de ebben a lebegésben tartják őket. Be vannak ezek csípve, hidd el nekem! - Próbáltad már őket kiszabadítani? Schuster rezignáltnak tűnt. - Eszemben sincs. A lények a végén még erővel megetetik velem a kábító zöldségüket. Ted közben máson jártatta az agyát. A nagy Jacek fogságba esett. Ha én ezt elmondom a többieknek! Egy kicsit el is szégyellte magát. Jó lenne, ha Margarita látná. Bár ha itt lenne, biztos azt kérdezné tőlem: nem akarod kiszabadítani? Nem akarnál hős lenni? Nem szeretnéd, hogy így emlegessenek a Vízművekben: Aki Megmentette A Nagy Jaceket Teljes Őnzetlenségből És Bátorságból? Közben a német csak beszélt és beszélt. - ...vagyis azt hiszem, lesz egy fura ünnepük, akkor előhozzák őket. Igen! Van egy ötletem! - Hogy mondtad? - Van egy pompás ötletem! Holnapután kiveszik innen és a falu közepén táncoltatják őket. Ne is kérdezd, miért csinálják! Csak fel kéne őket ébresztenünk! - De hogyan? - kérdezte Ted szomorúan. - Azt hiszem, erős kávét kellene itatni velük. Részegeket kell felébresztenünk, hahó! Ted a zárral babrált. - Te, ez könnyen kinyitható! Jakob a zsákját paskolta, hogy kényelmesebben vihesse, és leült, miközben Ted hangosan tovább gondolkodott.
- Persze, de hogyan? Odarohanok mindegyikhez, miközben ezek a lények figyelik a foglyokat? Á, hülyeség az egész. Itt maradunk mi is. Még ha ketten... Ebben a pillanatban zajt hallottak. Megmerevedtek, hősünk fejében megfordult az is, hogy a kutyaszerű állat találta meg. - Menjünk, gyerünk! - suttogta a német, de abban a pillanatban az egyik bokor mögül előbukkant egy ismerős fej. Majd még egy és még egy, és egyre több. A bennszülöttek voltak. Tedben elpattant valami. Elkezdett futni, de olyan intenzitással, ahogy még sohasem. A szeme sarkából látta, hogy a német is felpattan, és menekülőre fogja. A bibi csak az volt, hogy a megcélzott irányban is a vendéglátók álltak. Arcukon nyoma sem volt a kedélyességnek. „Mit csináltok?!" - hallotta hősünk. Az éjjeli bolygó sötét sziluettjei egyre közeledtek. Kezükben félméteres bunkófélét suhogtattak, miközben mérgesen morogtak. Ted kitérni már nem tudott, így egyenesen, teljes sebességgel beleszaladt sorfalukba. A hatás frenetikusnak bizonyult. Úgy döntötte fel őket, mint a golyó a fabábukat. Jakob követte a keletkezett résen át, de a lények nem hagyták annyiban: ketten is üldözőbe vették, a földön fekvők dühös gesztikulálásától kísérve. Igyekezetük azonban hasztalan volt: a két homo sapiens mint az égálján cikázó villám tűnt el. Még sokáig néztek az üldözők, és hamar belátták, hogy minden hiába. Csak bámultak utánuk egy jó darabig, és szemükben szomorúság tükröződött. Ted szárnyalt. Új, furcsa érzések kerítették hatalmukba. Megmámorosodott, csüggedtsége és fáradtsága ködbe veszett. Hallotta, amint az aljnövényzetben szanaszét gurulnak támadóik, akik hozzá képest gigantikus, lomha állatoknak tűntek. Beleborzongott a gondolatba: minden lehetséges, mindenre képes. Egyszerre megnőtt a saját szemében is, mintha isteni eledelt fogyasztott volna, mintha már az égig érne, és feje súrolná a legsötétebb viharfelhőket is. Kiürült az elméje, kitörlődött belőle a Vízmű, a bolygó, a számkivetettség és minden, nem maradt más, csupán a felszabadultsága, hogy végre jó úton jár.
Csak rohant, rohant kacagva, maga mögött hagyva a falut, erdőt - úgy tűnt, a világot is - miközben a német zihálva igyekezett lépést tartani vele. A Szöcskében lihegtek, a zsákokat levágták a sarokba, az egyik kihasadt, és kikandikált egy citrom nagyságú, kemény külsejű gyümölcs. - Ez közel volt, átkozottul közel, még szerencse, hogy hoztad a Superman-figurát. - Hogy mit? - Mondom: olyan voltál, mint Superman, amikor lesprinteli a vonatot. Ted valahogy így képzelte el azt a pillanatot, amikor a legfontosabb találmányok kipattannak a feltalálók fejéből. Heuréka! - Hát persze! Ezek a lények lassúak. Mi hozzájuk képest gepárdok vagyunk. - És? Még mindig nem értem... Ted a cipőjétől szabadult épp, és hangosabban beszélt. - Mi olyanok vagyunk nekik, mint Superman. Vagy mint Pókember. Az átlagos emberi képességekkel. Mert ők túl lassúak. Érted már? - Persze - sóhajtotta Jakob -, de te akkor sem tudsz se repülni, se falra mászni. Elkezdte fölszedegetni a kihullott növényeket. - Nem, de ha ilyen gyorsak vagyunk, mit tudnak csinálni? És nemcsak gyorsak, erősek is... emlékezz, hogyan törtem át rajtuk! - Oké, látom, teljesen beleélted magad. Mondd a tervet! Késő éjjelre járt, amikor elkészült Ted ruhája és maszkja (sok Szöcskét kellett feltúrniuk az anyagokért, és hát egyikük sem volt varrónő). A német előásott egy rakás Hiperdin tablettát, amit a hiperugrás után kellett bevenni annak, aki roszszul lett. Abban egyeztek meg, hogy ezt adják a foglyoknak. Végül úgy nézett ki hősünk, mint egy botcsinálta, kis költségvetésű kommandós, aki jelmezbálba készül. Lett zorrós maszkja. Lett felsőruhája, nagy H betűvel (HyperMan - suttogta Jakob színpadiasan), és egy testhez simuló nadrágot is összeeszkábáltak, ami kiemelte Ted jellegzetes pókhasát. A lábára virágmintás edzőcipő került, egy kolumbiai lány Szöcskéjéből. Bal kezének hüvelykujján pedig fehér kötés éktelenkedett, mert szabás közben megszúrta magát.
Jakob a lelkére kötötte: - Hozd vissza őket mihamarabb, mert úgy néz ki, hogy a vészjelző áramkört addigra megszerelem, és akkor már gyorsan hazajutunk! Mondd csak: nem izgulsz? Ted úgy fészkelődött a ruhában, mintha egy divatüzlet próbafülkéjében lenne, miközben a fél utca őt bámulja. - Méghogy én, egy szuperhős? Dehogynem. Minden szuperhősben ott az átlagember, nem igaz? Másnap, amikor az új Ted Boleslaw elindult, hogy felszabadítsa az emberiség eme bolygón fogságba esett részét, Schuster bejelentette: - Van egy jó és egy rossz hírem. - Majd gyorsan folytatta: - A jó az, hogy hamarosan hazatérhetünk, a rossz az, hogy ha nem leszel itt két órán belül, fuccs a hazamenetelnek. - Látva Ted csodálkozását, hozzátette: - Az automatikus katapult. Látod itt ezt a számlálót? Elindult. Már nem tudom leállítani. Rövid búcsú, indulás. Az útvonal ugyanaz volt. Hősi jelmeze néha megakadályozta, hogy egyenletes sebességgel haladjon. Egyszer lecsúszott a szemére a maszk, akkor meg kellett állnia, máskor pedig a cipő szorult be egy rosszindulatú gyökér alá. De nem adta fel, és hamarosan a falu széléről, egy bokor mögül figyelte a szokásos hétköznapi látványt: a nagy semmit. A lények egyike-másika ráérősen sétált. A gravitáció parancsára hájaik ritmust rengtek. Itt az idő, fújta ki a levegőt Ted. Kiugrott a bokorból. - HypppperMan jön! - kiabált, és látszólag halálra rémítette az őslakókat, akik ordítva siettek vackukba („Mit akarsz tőlünk?"). A hihetetlen gúnyában megjelenő ember hatására a falu kiürült, és a viskók ablakában csak egy-egy fej jelezte, hogy azért kíváncsiak a fejleményekre. Ted odarohant a veremhez, és felrántotta a rácsot. Az indák, amelyek addig tartották, megadták magukat az erőszaknak. Az előző este már kinézett kis
létrán mászott le. Orrfacsaró bűz fojtogatta, és delejes szempárok villantak a sötétből. Hősünknek fogalma sem volt, mennyi ideje lehet. Egyenként tuszkolta le a az emberek torkán a tablettákat. Pár perc is eltelt, amíg a tekintetek kitisztultak. - Te ki vagy? - kérdezte egy középkorú férfi erős francia akcentussal. Ted készült a válasszal. - A megmentőtök. Csak egy szuperhős a szomszédból. Siessetek utánam! Még lassú mozgással, de követték a fényre. Szemüket dörzsölve találgatták, mi történhetett velük. Ted közben látta, hogy néhány lény bátorságot vesz, és előmerészkedik. - Menjetek! Arra, arra! - Az embereket elkezdte az erdő felé tuszkolni. Abban a pillanatban négy-öt lény is támadásba lendült. „Miért csinálod? Ök a mi játékaink!", hallotta beszédüket főhősünk. Az emberek csoportja megindult, mint egy egy lassú csorda, bátortalanul néztek Tedre, ő intett, hogy hova induljanak. A lények közben olyan közel értek, hogy kezüket nyújtogatták feléjük. Ted felüvöltött (jól megy ez nekem, gondolta meglepve), és elkezdte kiszorítani őket. Ellenfelei gyengébbnek bizonyultak nála, hiába feszültek ellene. Ö meg nekilódult, terelgette nyáját, mint egy dühös pásztorkutya, és fel-felökte a támadókat. Kövérnek tűnnek, de milyen könynyűek, gondolta. Tíz perc múlva már a Szöcskék felé caplattak. Ted gyors lett volna, de a kábaságból lassan ébredő vaszkók lelassították a menetet. Hősünk hátranézett. Körülbelül százméternyire tőle a lények egy népesebb csoportja követte. Különös, vélte Ted, eddigi életemben mindig azt akartam, hogy felfigyeljenek rám. Erre most tessék, mennyi követőm akadt! A Szöcskék közelében jártak már, de a lények egyre közelebb értek hozzájuk, és Ted is csak most kezdte a szuperhős szakmát. Kifáradt. Üldözőik addigra talán százan is lehettek. Megfogták, taszigálták, a kimerült hős szemlátomást ere-
je végén járt. Egy kéz a földre lökte, egy másik a lábába csimpaszkodott, a kiszabadítottak pedig megzavarodott birkanyájként forgolódtak, taszigálták egymást. Minden veszni látszott... ...amikor megérkezett a másik szuperhős. Jakob ruhája még otrombábban festett, a maga női szőrcsizma-szemeteszsák csuklya kombójával megspékelve. - Segítek! Reszkessetek, anyaszomorítók! - süvöltötte, mint egy haragos skandináv istenség, és összekavarodott üldözött, üldöző, a förgetegből csak a német emelkedett ki időnként, hogy egy-egy hangos rikkantás kíséretében egymáshoz lökje a felpaprikázott helybelieket. Hirtelen éles villanások és robajok közepette egy sohasem látott, hatalmas Szöcske jelent meg. „Ne hagyjatok itt minket!" Ted még hallotta a meglepett lények sóhaját, majd elájult. Arra már
nem emlékezett, hogy uniformisba bújtatott kezek emelték fel őket, és vitték a biztonságos óriásszöcskébe. Részlet a Csatorna üzeneteiből: --> Tehát a lények nem akartak rosszat, csak unatkoztak. <-- Viccelsz? Mit csinálnál egy olyan ingerszegény környezetben? --> És az a lengyel fickó mentette ki őket? <-- Igen, a hülye ruhájában. (Csatoltam!!!) --> Ted Boleslaw! Őrdöngös húzás volt a szuperhős-jelmez! Azt se tudták szegények, hogy mit látnak! --> --> --> --> -->
és erősebb is volt! Fellökte és lefutotta őket! és az ő Robinja, az a... Schuster is előkerült. meg a felmentő sereg! és hazaértek... Most persze az a Boleslaw gazdag lesz,
igaz? Csatorna, meg filmek, meg fellépések, meg interjúk... <-- Most szívesen lennék a helyében, az tuti. A Konzorcium hivatalosan is elnézést kért azoktól, akik a bolygón ragadtak. Adminisztrációs és technikai hiba - tárták szét kezüket, és bűnbánó arccal fogadkoztak, hogy ez többet nem fordul elő. Jakob Schuster céget alapított, és levédette a térugrást stabilizáló programját. Szívesen magyarázta kollégáinak, hogy hol volt a bug, ami a rendellenességet okozta: egy holtpont a számítási folyamatokban. És sok év után először, élvezte az életet. Tehette: volt rá pénze elég. A DC ugyanis új képregénysorozatot indított, a HyperMant. Az első szám borítóján (alcím: Szuperhős a szomszédból) ketten álltak, lila-sárga maszkban, két kis szárnnyal, zöld csizmában, a mellükön, rombusz keretben egy óriási H betűvel. Nuff-nuff, ezt mondták a hősök, amikor átlényegültek világmentővé. A Warner Brothers pedig a filmjogokat vette meg, tovább gyarapítva szépen dagadó számláikat. Közben a bolygó, amely híressé tette őket, megnyitotta kapuit az emberiség előtt. Ezen a helyen te is szuperhős lehetsz - hirdette. Özönlöttek az átlagosak, a mindennapok szürke eminenciásai, hogy gyorsabbak és erősebbek legyenek, mint a bennszülött lakosok; ez utóbbiak pedig élvezték, hogy végre történik velük valami, és a maguk módján - ezt állítják a velük foglalkozó tudósok - boldogok lettek. (A tréninget szervező cégek ódákat zengtek az önfejlesztés eme különleges lehetőségéről.) És Ted? Nem, ő nem ment vissza a Vízművekhez, pedig még azt is beígérték, hogy dolgoznia sem kell, csak legyen a vállalat reklámarca, de elhárította az ajánlatot. Mindenesetre szerveztek egy hivatalos búcsúünnepséget, a zsúfolásig megtelt díszteremben. Mielőtt bement volna, az előtérben beszélgetett néhai cége befolyásos vezetőivel. Amikor azok egy kicsit magára hagyták, hozzálépett egy régen látott ismerős. - Szia, Ted! - Szia, Margarita. - Hogy vagy?
- Köszönöm, jól. - Egy pillanatra elfordult, mert valamit firkantott egy könyvbe, amit egy fiatal srác tartott elé. Margarita halkan kérdezte: - Ez ugye a könyved volt, a Hogyan legyünk szuperhősök? Jól fogy, igaz? - Azt mondják... tudod, bestseller. Furcsa, ahogy ránézett a lányra, már nem találta olyan szépnek. - Ted, nincs kedved egyszer egy jót vacsorázni? Nyílt a közelben egy isteni olasz étterem, a Guido, és gondoltam, ha akarnád, hogy... - Köszönöm, hogy gondoltál rám. De tudod, mostanában este már nem eszem szinte semmit. - Megütögette a hasát. - Vigyázok az egészségemre. Azzal elnézést kért, és bevonult a díszterembe. Dörgő tapsvihar és éljenzés fogadta. Egy ajtó pedig bezárult. Jacek meleg szavakkal ecsetelte megmentőjük érdemeit. Izgatottan beszélt, igyekezett a gerjedő mikrofonnal nem törődni. Ezután átadta helyét Tednek, aki hátbaverte, és odasúgta neki: ne marháskodj már! - Hadd üljek le, szuperhős létemre fárasztó így beszélni. Valaki azt kérdezte kint, milyen HyperMannek lenni. Néha izgalmasabb, néha kiszámítható. És elmondom nektek, mikor tudtam meg, hogy végérvényesen vége előző életemnek. Nem akkor, amikor új házat vettem vidéken, és az eladó szent áhítattal nyomta kezembe a kulcsokat. Nem is akkor, amikor a mindenre elszánt autogramvadászok szállták meg az utcánkat. És fájdalom, nem az a pillanat volt ez, amikor a köztársasági elnökkel fotózkodtam. És persze az sem, amikor új állást és fizetésemelést ígértek itt, a Vízműnél. Sokkal hamarabb történt. Emlékeztek a történetem végére? Onnan folytatom. Képzeljétek el ezt a jelenetet! Az értünk küldött Szöcske hazavitt. Támolyogva beállítottam lakásunkba, balomon egy rangidős kontaktor támogatott, jobbomon rendőr, háttérben a szomszédok bámész hada. Az utcáról még behallatszott a sziréna. Anyám megállt az ajtóban, tüzetesen végignézett, látta a szakadt ruhámat, a sebes arcomat, és csak ennyit mondott: „Megváltoztál, fiam."
A valóságból menekülés
101 módja AZ EGYÉNI VÉLEMÉNY,
a szubjektivitás
mint kifejezési forma korunk életritmusának jelentős mozgatóereje, megkérdőjelezve így az objektív értékítélet, a kanonizáció lehetőségét. Steven Jay Schneider főszerkesztő s számos kritikus, filmtörténész már bizonyította a filmes kanonizáció életképességét napjainkban az 1001 film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz válogatással, s most itt a 101 sci-fi film, amit látnod kell, mielőtt meghalsz is. 1902-től 2006-ig veszi sorra a filmeket, kezdve az Utazás a Holdba címü Mélies-produkciótól Az ember gyermekéig. 101 lépés a science-fiction történetének csupán illusztráló töredéke, évszázadnyi elképzelés a tudomány és képzelet szabadjára engedésének menetéről: távoli bolygók, időutazás, világméretű katasztrófák, az emberiség jövőjéről és lehetőségeiről szóló kérdések megörökítései. A filmszakma hozzáértői, szerelmesei válogatták össze a korra reflektáló s a filmművészet alakulására hatással levő mozgóképeket. A filmek nem kerülnek a boncasztalra, csupán bemutatás ez, kedvcsináló és hangulatteremtő (a zsebkönyv méret is ezt bizonyítja): plakátokkal, jelenetképekkel illusztrált rövid tartalmi összefoglaló, némi filmtörténeti elemzés kíséretében. Alapjában véve a „legkézenfekvőbb" filmek ezek: Metropolis (1927), 2001. Ürodisszeia (1968), Star Wars trilógia (1977-1983), Sztalker (1979), Mátrix (1999), Én, a robot (2004) - népszerű, híres és hírhedt alkotások, melyeket a nagyközönség is (el)ismer. Kevésbé sikeres vagy SF elemet alig
használó alkotások is előfordulnak, mint A láthatatlan ember (1933) vagy a Tron (1982), melyek elsősorban szándékukkal, technikai újdonságuk erejével segítették a filmi nyelv kialakulását. Ezek alapján joggal merül fel, hogy sok produkció helyet kaphatna még az elitben: a kilencvenes évektől meglendülő technikai fejlődés következtében jó pár olyan (nem feltétlenül SF) film született, melyek a sci-fibe illő technikai elemekkel élnek - vagy inkább ezek helyett nevezhetnénk meg erősen hiányzó filmeket is (főleg a kétezres évektől kezdve, mint az A.I.). Az SF tematika egy igencsak széles skála, a lista nem (lehet) teljes, de a skála eltérő pontjairól való válogatással - pl. a disztópiák, katasztrófák, thrillerek világának vegyítésével, az 1984től a A testrablók támadásán keresztül az Alienig - egy színes, a sci-fit széles körben bemutatni szándékozó hangulatkönyv született meg. Manapság olyan változó határok (a tárgyszerű tényfelsorolás és a szubjektív válogatás szélsőségei) között egyensúlyoznak az ilyen típusú „listák", melyeknek igazságértékét fogadtatása, hasznalata, „lejárati ideje" mutatja. S hogy manapság igény van rá, bizonyítja, hogy Schneider a horror, háborús és gengszter témákat is sikeresen feldolgozta 101 lépésben (bár utóbbi kettő még nem jelent meg magyar nyelven). A science-fiction mégis közelebb van a film nyelvéhez, hiszen maga a film is a tudomány és a fantázia közös gyermeke, ahogy Schneider írta: „a mozizás is eszképizmus, amelynek a sci-fi a legtökéletesebb kifejeződése." Pásztor Alíz
A holdi nyúl
Bár mi itt Európában jóságos arcnak látjuk a Holdat , máshol ez nem mindenhol van így. Töb b nép is bájos állatot lát kísérőnkben. Mik köze ehhez a kínai holdprogramnak és az Apollo 11-nek? Több , mint hinnénk.
HA EGY NYÁRI, tiszta, teliholdas éjszakán jobban megnézzük a Hold sötét felszíni foltjait, nem kell sok képzelőerő hozzá, hogy egy nyúl képe rajzolódjon ki. Többféleképpen is bele lehet látni: balról vagy jobbról, állva vagy éppen ugrás közben, esetleg mancsai alatt egy dobozzal. Észrevették ezt már sok helyen: Indiában, Kínában, de még Észak-Amerikában is. Minden nép meg is örökítette ezt mitológiájában. Indiában az a történet járja, hogy egyszer Indra, a félistenek királya bukkant fel egy nyúl előtt, és alamizsnáért könyörgött neki. A nyúlnak azonban éppen semmije sem volt, ezért önzetlen ajánlatot tett: Indra rakjon tüzet, és ő megsüti rajta saját magát. Így is lett, azonban a tűz még csak meg sem perzselte a nyúl bundáját. Indra csak próbára akarta tenni a jószívű hírben álló állatot. Hálából felkapott egy hegyet, markában összemorzsolta, levét kifacsarta, és azzal felfestett egy nyulat a Holdra. Kínai mese több is akad. Az egyik szerint az egyik császár a Holdra akart jutni, ezért varázslója egy bambuszrúdból hidat épített, és felsétáltak rajta. Jégpalotájában ott találták a Hold istennőjét, aki nagyon örült a vendégeknek. A palota előtt, egy fa alatt nyúl törte mozsárban a fo gyümölcseit, ebből készült a halhatatlanság itala. A varázsló meg akarta szerezni, de a nyúl a kezére koppintott, és büntetésből vissza kellett térniük.
Csang-o ji-hao Holdistennőről kapta nevét a kínai holdprogram. Számos történet kering róla. Az egyik szerint a császár büntetésből halandósággal sújtotta őt férjével együtt. A Nyugati Anyakirálynőtől megszerzett elixír segítségével visszanyerték volna halandóságukat, de Csang-o, ki tudja, mi okból, a kettejüknek szánt szert lenyerte. Ettől nemcsak halhatatlanná vált, de fellebegett a Holdra, és azóta is ott él egy jade nyúl társaságában. A Hoidistennőnek azonban nem csupán a kínai űrprogramban van helye. Érdekes párbeszéd hangzott el az első holdra szállás idején az irányítóközpont és a holdkomp pilótája, Edwin Aldrin között. Houston: A ma reggeli hírek között egyben arra kérnek titeket, hogy figyeljetek, hátha láttok egy lányt a Holdon egy nyúl társaságában. Egy ősi legenda szerint egy Csang-o nevű gyönyörű kínai lány 4000 éve a Holdon lakik. Úgy tűnik, azért száműzték oda, mert ellopta a halhatatlanság piruláját a férjétől. Van egy társa is, egy nagy kínai nyúl, akit könnyű észrevenni, mert a hátsó lábain áll, egy fahéjfa árnyékában. A nyúl nevét nem tudjuk. Aldrin: Oké. Figyelünk a nyulas lányra. (Cydonia fordítása) A párbeszéd elolvasható az expedíció magnófelvételeinek átiratában: 61/3 szalag, expedíciós idő 3 nap 23 óra 17 perc 28 másodperc (181. oldal).
Ekokook, az ökokonyha
A
FAI.TAZI CÉG megálmodta a jövő kiskonyháját, melyben minden megtalálható, ami egy öko-gondolkodású ember számára szükséges lehet. A koncepció lényege, hogy a városok zsúfoltsága és az erőforrások csökkenése miatt meg kell oldani a konyhák önállósodását. Ebben a konyhában megtalálható minden, ami a tároláshoz szükséges: hűtő, palacktartó, fagyasztó könnyen elérhető, különböző hőmérsékletű fiókokkal. Megoldott a szárított ételek tárolása is, sőt van egy homokkal teli láda a zöldségeknek. A főzéshez is minden egy helyen található, előkészítő pult, mosogató, hulladékledobó, a pulton külön zöldségmosó is helyet kapott. A speciális háromfunkciós tűzhelyen van gázégő, elektromos főzőlap, besüllyesztett wok és egy gőzölős sütő. Ezek felett ott a szagelszívó és a szakácskönyvek tárolására szolgáló polc. Ám ezektől a szolgáltatásoktól még nem ökoa konyha. Ehhez először a fejünk fölé kell nézni. Itt nemcsak a nagy mennyiségű szárazanyagot tároló edényeket találhatjuk meg, hanem magtárolót és ultraponikus növénytermesztésre szolgáló tartályokat is. Az igazi ökopark a fözősziget hátuljában van elrejtve: a szelektív hulladékgyűjtő, valamint a víztisztító egység, amely a mosogatóból és a mosogatógépből távozó vizet dolgozza fel. A tiszta víz a sütő alatti tartályban kapott helyet, a tisztított pedig a mosogató mögött, ahonnan egyből egy kancsóba folyik, melylyel a növényeinket öntözhetjük.
A szerves hulladék a komposztálóba kerül, amely szétválogatja és ledarálja azt. Innen a gilisztatálcába jut, ahol a földigiliszták elvégzik szükséges lebontómunkájukat, hogy tökéletes minőségű komposzt keletkezzen. Ez egy külön fiókban tárolható, amely egyúttal elvégzi az anyag szárítását is. Így bármikor a rendelkezésünkre áll, hogy később beültethessük növényeinket. Ezek után természetes, hogy a készülék alatt egy külön kancsóban gyűlik a folyékony trágya, amellyel a növényeket táplálhatjuk. Az egész ökopark mindössze 3-4 négyzetmétert foglal el, és természetesen csendben, s ami a legfontosabb, minden szag nélkül teszi a dolgát. Az elképzelés egyformán ember- és környezetbarát. Mi már csak egyetlen dologban reménykedhetünk: ilyen konyhákat a környezetünk iránti tiszteletből fogunk vásárolni, és nem azért, mert a világ annyival rosszabb hely lett, hogy erre leszünk kényszerülve.
Theodore Sturgeon: Az ember, aki elvesztette a tengert
Az ember hódító faj. Meg kell másznia a legmagasabb csúcsokat, leereszkedni a legmélyebb barlangokba, és a tenger, a levegő sem jelent akarályt. Persze nem árt megtervezni a biztonságos visszautat sem.
MONDJUK SRÁC VAGY, és egy sötét
éjszakán futsz a hűvös homokban ezzel a helikopterrel a kezedben, és nagyon gyorsan hadarod: csiki-csiki-csiki. Elfutsz a beteg ember mellett, aki azt akarja, hogy tűnj el azzal az izével. Talán úgy véli, idősebb vagy, semhogy ilyen játékszerekkel játssz. Így hát lekuporodsz mellé a homokba, és elmondod, hogy ez nem játék, hanem modell. Azt mondod neki, ide nézz, van itt valami, amit a legtöbben nem tudnak a helikopterekről. Ujjaid közé fogod a légcsavarszárnyat, és megmutatod, hogyan tud mozogni a kerékagyban, egy kicsit előre-hátra, egy kicsit föl-le, egy kicsit oldalra, hogy változtassa a magasságot. Magyarázni kezded neki, ez a rugalmasság hogyan küszöböli ki a pörgettyűhatást, de ő nem figyel rád. Nem akar repülésre, helikopterekre vagy rád gondolni, még kevésbé akar bármiféle magyarázatot bárkitől, bármiről.
Most nem. Most a tengerre akar gondolni. Igy hát elmész. A beteg ember a homokba van temetve, csak a feje meg a bal karja látszik. Nyomásálló repülőöltözetet visel, és úgy néz ki, mint egy Marslakó. A bal ruhaujjába kombinált idő- és nyomásmérő van beépítve, a nyomásmérő kéken foszforeszkáló mutatóinak semmi értelme, az óra mutatói vörösen foszforeszkálnak. A beteg ember hallja a hullámverés robaját meg a tulajdon légzőkészülékének halk, gyors lüktetését. Egyszer régen úszás közben túl mélyre merült, túl sokáig maradt lenn, és túl gyorsan jött föl, és akkor azt mondták neki: „Ne mozdulj, fiú! Keszonbetegséged van. Meg se próbálj mozogni!" De ő próbált. Fájt. Hát most mozdulatlanul fekszik a homokban, meg se próbál mozogni. Az agya nem működik tökéletesen. De ő tudja, hogy nem működik tökéletesen, ami furcsa dolog, és a sokkos állapotban lévőkkel esik
meg néha. Ha te volnál az a srác, meg tudnád mondani neki, hogy is van ez, mert egyszer a gimnáziumban a tornaterem irodájában tértél magadhoz, és kérdezted, hogy mi történt. Elmondták, hogy a korláton próbáltál csinálni valamit, és a fejedre estél. Pontosan megértetted, bár az esésre nem emlékeztél. Aztán egy perc múlva ismét megkérdezted, hogy mi történt, és ők elmondták. Megértetted. És egy perccel később... negyvenegyszer mondták el neked, és te megértetted. Egyszerűen az történt, hogy akárhányszor próbálták a fejedbe verni, nem maradt meg; de te mindvégig tudtad, hogy idővel az agyad ismét működni fog. Es úgy is történt... Persze ha te lennél az a srác, aki mindig mindent megmagyaráz a többieknek meg önmagának, most nem akarnád ezzel zaklatni a beteg embert. Nézd, mit tettél máris, mikor arra kényszerítetted, hogy tudatának egy dühös intésével elküldjön (mert most éppen - a szemén kívül - csak a tudata mozgásképes). Az erőfeszítéstől hányinger fogta el. Máskor is érezte már magát tengeribetegnek, de sohasem volt tengeribeteg, s ennek az a trükkje, hogy a távolba kell nézni, és le kell kötnie a figyelmét. Most! Le kell kötnie a figyelmét, mert ha valahol nem szabad tengeribetegnek lenni, hát akkor a túlnyomásos ruhába zárva végképp nem. Most! Így hát igyekszik elfoglalni magát a tenger képével, a táj képével, az éggel. Egy dombon fekszik, feje egy függőleges fekete sziklának támasztva. Egy másik ilyen emelkedő van előtte, finom, fehér homokkal borítva. Azon túl, odalent völgy van, sós síkság, folyótorkolat; még nem tudja biztosan. Csak a lábnyomokban biztos, amelyek mögötte kezdődnek, balra tartanak, eltűnnek a domb árnyékában, majd újra előbukkannak, hogy ismét eltűnjenek a völgy sötétjében. Az eget ősi gyászlepel borítja, melybe csillagok égetnek lyukakat, s köztük a feketeség tökéletes - a téli égbolt feketesége a hegytetőn. (Belső horizontján látja a közeledő hányinger hullámtaraját; most a gyöngeség hullámával kerül szembe, mely összecsap a másikkal, és lecsendesíti, mielőtt még kitörne. Még jobban le kell kötnie magát. Most.)
Akkor most rohand le az X-15-ös modellel! Erre majd odafigyel. Hé, ehhez a trükkhöz mit szólsz? Olyan magasra emelkedik a ritka levegőbe, hogy alig irányíthatod, itt vannak a lökhajtásos hajtóművek a szárnyvégeken, látod? Meg a vízszintes farokfelület oldalain; dől, fordul, irányt változtat, mindezt sűrített légsugárral. De a beteg ember lebiggyeszti beteg ajkát: ó, tűnj el, fiam, tűnj el, jó?... Ennek semmi köze a tengerhez. Hát tűnj el! A beteg ember egyre távolabbra kényszeríti a pillantását, aprólékosan megjegyez mindent, mintha az lenne a dolga, hogy egyszer majd mindezt reprodukálja. Balra nincs más, csak a csillagfényes tenger, mozdulatlanul. Előtte, a völgy túloldalán kerek hátú dombok halvány fénykoronával. Jobbra annak a fekete falnak a kiugró sarka, amelyikhez a sisakja van támasztva. (Úgy véli, hogy a hányinger hullámai lecsillapodtak, de még nem néz oda.) Így hát az eget fürkészi, mely fekete és fénylő, szólítja a Szíriuszt, szólítja a Fiastyúkot, a Sarkcsillagot, a Kis Medvét, szólítja a... a... De hiszen ez mozog. Nézd csak: igen, mozog! Egy fénypont az, ráncos és zsugorodott, akár egy főtt kelbimbó az égen. (Persze több esze van, semhogy hinne a szemének, éppen most.) De ez a mozgás... Gyerekkorában ott állt a hűvös homokban egy fagyos estén Cape Codnál, s nézte, amint a Szputnyik nem halványuló fénye kibontakozik a homályból (micsoda őrület: északnyugaton kel föl!); aztán álmatlan éjszakákon különleges erősítőket szerelt a vevőkészülékébe, az életét kockáztatta magas antennák beállításával, csak hogy egy rövidke időre fölhangozzék fejhallgatójában a Vanguard, az Explorer, a Lunyik, a Discoverer, a Mercury megfejthetetlen bipbip-bipje. Ismerte valamennyit (miért? vannak, akik gyufacímkét gyűjtenek vagy bélyeget), de különösen jól ismerte azt a semmivel össze nem téveszthető, egyenletesen sikló valamit az égen. Ez a mozgó pont műhold volt, és egy pillanaton belül - mozgásképtelenül, műszer nélkül, csupán az órájára meg rosszul működő agyára hagyatkozva - tudni fogja, hogy melyik. (Végtelenül hálás: e nélkül az egyenletesen sikló fényszikra nélkül nem volna más, csak a láb-
nyomok, azok a bizonytalan lábnyomok, hogy a tudtára adják, nincs egyedül a világon.) Ha srác volnál, kíváncsi és tudni vágyó, s egy picikét okosabb az átlagnál, néhány nap alatt bizonyosan rájönnél, hogyan számíthatod ki egy műhold keringési idejét mindössze az órád meg az agyad segítségével; idővel még arra is rájönnél, hogy az árnyékot a sziklák között kezdettől a fölkelő műhold fénye okozta. Mármost, ha pontosan megjegyzed azt az időpontot, amikor az árnyék hossza egyenlő a domb magasságával, aztán azt az időpontot, amikor a fény a zeniten van, és az árnyék eltűnt, akkor megszorzod ezt a számot nyolccal, de tudod, miért: a látóhatártól a zenitig, ez a keringési pálya egynegyede, az égbolt feléig, az meg az egynegyed fele - és akkor tudni fogod a műhold keringési idejét. Ismered az összes keringési időt: kilencven perc, két óra, két és fél óra; így rá fogsz jönni, hogy ez melyik madár a sok közül. De ha te volnál az a srác, kíváncsi és találékony, akkor nem fecsegnél erről a beteg embernek, mert ő nemcsak hogy nem akar törődni veled, de már maga is gondolt minderre, és most is az árnyékokat lesi ehhez a számításhoz. Most! A tekintete az órájára villan: 0400, bár szinte mindegy. Most várnia kell - tíz percet?... harmincat?... huszonhármat? -, amíg ez a műholdbébi fölfalja a maga sötétség-süteményszeletét; és ez nagyon rossz, a várakozás, mert bár a belső tenger nyugodt, áramlatok mozognak benne, úszó, kúszó árnyékok. Kösd le magad valamivel. Kösd le. Nem szabad közelebb úsznia a nagy, láthatatlan amőbához, bármi történjék is: első hideg nyúlványát már nyújtja is a legfontosabb szervei felé. Minthogy tanult fiatalember vagy, már nem egészen srác, segíteni akarsz a beteg emberen, el akarsz mondani neki mindent, amit csak tudsz erről a gyomorszorító belső hidegről, erről a tapogató, láthatatlan, mindent körülölelő, engesztelhetetlen amőbáról. Mindent tudsz róla
- figyelj, akarsz rákiáltani a beteg emberre, ne törődj azzal a hideggel! Elég ha tudod, hogy mi ez. Ha tudod, hogy mi szorongatja a gyomrodat. Azt akarod mondani neki, hogy figyelj: Figyelj, így találkoztál a szörnnyel, és így értetted meg. Figyelj, búváröltöny nélkül merültél le a Grenadine-szigeteknél; új, kék légzőmaszk tapadt az arcodra, az a fajta, amelynél a szemüveg meg a légzőcső egybe van építve, új, kék uszony volt a lábadon, új, kék szigonypuska a kezedben - azért új minden, mert akkor kezdted, tudod; kezdő voltál, teli örömmel, hogy ilyen könnyen behatoltál ebbe a víz alatti másvilágba. Csónakkal jártál kint a vízen, visszafelé tartottál, épp elérted a kis öböl száját, úgy határoztál, hogy az út hátralévő részét úszva teszed meg. Ennyit mondtál a fiúknak, és becsúsztál a meleg, selymes vízbe. Vitted a puskádat is. Az út nem volt hosszú, de a kezdők rosszul ítélik meg a víz alatti távolságokat. Az első öt percben minden nagyszerűnek tűnt, a nap forrón sütötte a hátadat, s a víz olyan meleg volt, mintha nem is lenne hőmérséklete, és te lebegnél. Arcoddal a víz alatt a maszk már-már tested részévé vált, széles, kék uszonyaid lendületesen röpítettek, puskád súlytalanul lebegett a kezedben, a feszülő gumikötél néha megperdült a napsütötte, zöld vízben. Füledbe egyhangúan zümmögött a légzőcsöved, s maszkod üvegén át csodákat láttál. Az öböl sekély volt - háromnégy méter mély - és homokos, tele tarka agy-, csont- és tűzkorallokkal, hajlongó növényekkel és halakkal, de micsoda halakkal! Volt ott bíbor és zöld és vakító azúr, arany és vörös meg palaszürke, zománckék szikrákkal meghintve, rózsás, barackszín és ezüst. És akkor kerített hatalmába az... a szörny. Voltak ellenségek ebben a más világban: a homokszínű, foltos tengeri kígyó nagy, otromba fejével és lefelé fordított szájával, amely nem bújt el, hanem figyelte a betolako-
dót; a pettyes muréna a csapszegvágó pofájával; és valahol ott bujkálhatott a barrakuda is az előreálló állkapcsával, a befelé görbülő fogaival, melyek, ha egyszer valamibe belekaptak, nem eresztették többé. Tengeri sünök: pufók, fehér tengeri tojások éles tüskékből álló, sűrű bundában, meg feketék hosszú, karcsú tüskékkel, melyek behatolnak a mit sem sejtő húsba, s hetekig benne maradnak; íjhalak és lepényhalak mérgező bajusszal meg hússal; aztán a mérges rája, mely a lábszárcsontot is át tudja döfni. Ám ezek mégsem voltak szörnyek, és nem számítottak neked, a fölöttük lebegő betolakodónak. Hiszen oly sok szempontból voltál fölöttük: puskával és ésszel fölfegyverkezve, a part (közepén a homok, kétoldalt a sziklák) meg a csónak közelségének tudatában. Mégis... támadás ért.
Először csak kényelmetlen érzés volt, nem szorító, de átható, éppúgy fogott körül, mint a tenger, teljesen beburkolt. Aztán az érintés a hideg, belső érintés. Mikor végre tudatosult benned, elnevetted magad: az ég szerelmére, mitől kellene tartanom? A szörnytől, az amőbától. Fölemelted a fejed, ki a vízből. A csónak már a jobb oldali sziklánál járt; valaki még egyszer a vízbe merítette hálóját: hátha homár kerül bele. Integettél a puskáddal, de ahogy kiemelted a vízből, visszanyerte valós súlyát, és te egy picit lemerültél, mire megpróbáltad visszadugni a fejedet, hogy levegőt vegyél. Ám ekkor a cső vége a víz alá került; a szelep elzáródott, és te nagyot szívtál a semmiből. Lefelé fordítottad az arcodat; a cső kibújt a vízből; beszívtad a le-
Guy G u v r i e l Kay
YSABEL www.galaktikabolt.hu
vegőt és vele együtt egy jó nagy korty tengervizet, ami megakadt a torkodon. Kiköhögted, kapálództál, zokogva nyelted a levegőt addig, míg kis híján szétszakította a tüdődet, de ez a levegő valahogy nem volt jó, nem volt jó, nem adott erőt. Összeszorítottad a fogadat, és elindultál a part felé; erőteljesen tempóztál, és tudtad, hogy ezt kell tenned; és akkor odalent, jobbra valami formátlan, nagy test emelkedett ki a homokból. Tudtad, hogy ez csak a homokpad, kövek és korallok és növények, mégis fölsikoltottál; nem számított, hogy mit tudsz. Balra fordultál, hogy elkerüld, úgy menekültél, mintha már nyúlna is érted, és nem kaptál levegőt, nem kaptál levegőt, bármilyen akadálytalanul működött is a légzőcsöved. Egyszeriben nem tudtad elviselni a maszkot, egy másodpercig sem, így hát lerántottad a fejedről, a hátadra fordultál, így lebegtél a vízen, szájadat az égre tárva, hangosan lélegezve. Ekkor kerített igazán és teljesen hatalmába a szörny, ekkor ölelt körül, kebelezett be végképp az alaktalan, határtalan, végtelen amőba. Az alig néhány méternyire lévő part, az öböl sziklás karjai, a közelben sikló csónak - azonosítani még igen, megkülönböztetni már nem tudtad őket, mert számodra egy és ugyanazon dolgot jelentették... az elérhetetlent. Egy ideig még haladni próbáltál háton, a puskát magad után vonszolva, igyekezve minél több napsütötte levegőt beszívni. Lassan-lassan kezdett visszatérni a józanságod. A rémülettől eltorzult szádon ki-be áramló levegőnek végre ismét íze lett, és a szörny eltávolodott tőled. Magadhoz tértél, láttad a fodrozódó vizet, a partot, egy víz fölé hajló fát. Érezted, hogyan bukdácsol a tested a megtörő, egymásnak rohanó hullámokon. Alig egy tucatnyi erőteljes rúgással elértél oda, ahol megfordulhattál és fölegyenesedhettél; örömteli fájdalom volt, amikor a sípcsontod koraliba akadt, fölálltál a habban, partra gázoltál. Át a vizes és a kemény
homokon, még két elszánt lépés, túljutottál a hullámverés határán, és mozdulatlanul terültél el a száraz fövenyen. Feküdtél ott, s még mielőtt képes lettél volna mozdulni vagy gondolkodni, diadalt éreztél diadalt, mert életben maradtál, és ezt gondolkodás nélkül is tudtad. Mikor már tudtál gondolkodni, az első, ami eszedbe jutott, a puska volt, s az első mozdulatod az, hogy végre elengedted. Kis híján meghaltál, amiért nem engedted el korábban; a puska nélkül nem merültél volna le, nem estél volna pánikba. Azért nem engedted el (kezdted megérteni), mert akkor másnak kellett volna kihoznia a vízből, és te nem tudtad volna elviselni a nevetést. Majdnem meghaltál, mert esetleg kinevettek volna. Ez volt a szörny elemzésének, boncolgatásának, tanulmányozásának kezdete. Akkor kezdődött; azóta sem ért véget. Amit megtudtál belőle, annak egy része csupán fontos volt; a többi létfontosságú. Megtanultad például, hogy soha ne ússz messzebbre maszkkal, mint ahonnan vissza tudsz térni maszk nélkül. Megtanultad, hogy veszélyes helyzetben soha ne terheld magad fölösleges dolgokkal, egy kéz vagy egy láb éppannyira nélkülözhető, mint egy puska; a büszkeség nélkülözhető, a méltóság is. Megtanultad, hogy soha ne merülj le egyedül, még akkor sem, ha kinevetnek, még akkor sem, ha egyedül kell megszigonyoznod a halat, s utána azt kell mondanod, hogy „mi" lőttük. És nagyon jól megtanultad, hogy a félelemnek sok ujja van, s ezek egyike - nagyon egyszerűen keletkezik: megnő a szén-dioxid mennyisége a véredben, mert túl gyorsan kapkodod a levegőt ugyanazon a csövön át - valójában nem is félelem, csak hasonló hozzá, de pánikba csaphat át, és megölhet. Figyelj, akarod mondani, figyelj, nincs semmi baj az ilyen élményekkel meg a belőlük fakadó elmélkedésekkel, mert az olyan ember,
aki tanulni tud belőlük, az elég alkalmas, elég elővigyázatos, előrelátó, bátor, szerény és tanulékony lesz ahhoz, hogy kiválasszák, hogy... Gondolatod félbeszakad, mert a beteg ember érzi azt a hideg érintést legbelül, érzi ebben a pillanatban, érzi, ha nem is akarja, érzi mindannak ellenére, amit az összes tapasztalatoddal és bizonyosságoddal el tudnál magyarázni neki, ha ugyan hajlandó lenne figyelni rád, bár nem hajlandó. Hát mondd neki azt, hogy a hideg érintés egyszerű és megmagyarázható, mint az oxigénhiány vagy mint az öröm; hogy milyen diadalmas érzés lesz, amikor az agya ismét rendesen fog működni. Diadal? Hiszen életben van, miután... mindegy, hogy mi után, és nem érzi diadalnak, pedig a Grenadine-szigeteknél annak érezte, aztán a másik alkalommal is, amikor a keszonbetegséget kapta, megmentette a saját életét, sőt megmentette két másik ember életét. Nem, ez valahogy más: biztosan oka van annak, hogy életben lenni önmagában még nem diadal. Miért nem diadal? Mert a műholdnak nem tizenkét, nem húsz, még csak nem is harminc percbe telik megtennie útja egynyolcadát: ötven perc telt el, s még mindig ott egy kis árnyék. Ez az, ez az, ami hideg ujjával a szívét érinti, és ő nem tudja, miért, de tudni fogja; fél, hogy tudni fogja, ha majd rendesen működik az agya... Ó, hol a srác? Hogyan tudná bármivel lekötni a gondolatait, bármivel az óramutatón kívül? Gyere, fiam, gyere - mit tudsz mondani? Ha te volnál az a srác, mindent megbocsátanál, és lekuporodnál új modelleddel, ami nem játékszer, nem is helikopter vagy rakéta, hanem a naggyal, ami olyan, mint egy túlméretezett töltény. Még a modellje is olyan nagy, hogy egy dühös, beteg ember sem nevezheti játékszernek. Óriási töltény, de nézd csak: az alsó négyötöde az Alfa - csupa izom -, több mint félmillió kilogrammot visz előre. (Kapcsold le, dobd el!) A maradék fele a Béta - csupa agy -, ez állít rá az útra. (Kapcsold le, dobd el!) És nézd a meg-
maradt, csillogó darabkát! Érintsd meg valahol a kapcsolót, és látod... látod? Szárnyai vannak - széles, háromszögletű szárnyai. Ez a Gamma, a szárnyas, és rajta egy kis virsli; pillangó egy virslivel a hátán. A virsli (katt! lejött) a Delta. Az utolsó, a legkisebb: a Delta a hazavezető út. Mit fognak kitalálni legközelebb? Ez aztán a játék. Ez aztán a játék. Várj, kölyök! A műhold majdnem a delelőn van, az árnyék fogy... fogy... már majdnem eltűnik... eltűnt. Nézzük: 0459. Ötvenkilenc perc? Pluszmínusz még néhány. Szorozva nyolccal... 472... az, öö, 7 óra 52 perc. Hét óra ötvenkét perc? Egyetlen műhold sem kering a Föld körül, amelyiknek ennyi a keringési ideje. Az egész Naprendszerben egyetlen olyan... A hideg ujj egyre könyörtelenebb. Keleten pirkad, és a beteg ember arrafelé fordul, fényt akar, napot, véget akar vetni a kérdéseknek, melyekre nem szabad tudni a választ. A tenger a végtelenbe nyúlik a növekvő fényben, s valahol a láthatatlan távolban vég nélkül robajlik a hullámverés. A pirkadó hajnal megvilágítja a homokos dombtetőket, a beteg ember fájó megkönnyebbüléssel látja a kirajzolódó lábnyomokat. A társa az, a beteg ember tudja, a társa, aki segítségért ment. Ebben a pillanatban nem tud visszaemlékezni, hogy ki is a társa, de később majd rájön, s a lábnyomokat nézve addig sem érzi olyan egyedül magát. A nap felső pereme zöld villanással emelkedik a horizont fölé, s nyomban eltűnik. Nincs pirkadat, csak a zöld villanás, aztán az egyértelmű napkelte tiszta, fehér ragyogása. A tenger nem lehetne már fehérebb, nyugodtabb, mintha jég és hó takarná. Nyugaton a csillagok még pislognak, s odafönt a műhold kissé elhalványul a növekvő fényben. A völgy alaktalan tartalma lassan sátortábor képét ölti, vagy talán gyárét, cső meg vitorla alakú épületekkel. Mindez jelentene valamit a beteg embernek, ha az agya
rendesen működne. Majd, nemsokára. Működni fog. (Ó...) A tenger, messzire nyúlva a fölkelő nap alatt, furcsán viselkedik, mert ott, ahol vakító fényfoltnak kellene lennie, barna folt van. Mintha a nap fehér tüze kiszárítaná a medret - mert nézd, nézd! A folt hízik, egyre növekszik, terjed a napfényben, távolabb a tenger, aztán a kakaóbarna folt, ami egyre terjed a pont felé, ahol a beteg ember fekszik. A szívét érintő hideg ujj mellé egy másik telepszik, aztán még egy, készen a szorításra, a markolásra, a pánik eszelős markolására. De túl azon, túl a szorításon, mikor majd érzi, hogy ami a szívét markolja, csak félelem és nem pánik, ismét ott a diadal - diadal és dicsőség. Talán ebből áll az egész küzdelem: fölkészíteni magát, hogy el tudjon viselni mindent, amit a félelem tehet vele, mert ha elviseli, diadal vár rá. De... még ne. Könyörgök, még ne! Valami röpül (vagy röpült, vagy röpülni fog - egy kicsit zavaros ez az egész) felé jobbról, ahol még mindig ragyognak a csillagok. Nem madár, de nem is repülőgép, mert aerodinamikailag teljesen hibás. Az ilyen széles és törékeny szárnyak nyomban elolvadnának vagy leszakadnának a Föld légkörében. Ekkor látja (mert látni akarja), hogy a srác játéka az, vagy annak egy része, s ahhoz képest, hogy csak játék, egész jól működik. A Gammának nevezett rész az, siklik, egyensúlyoz a homok fölött, aztán ereszkedik, ereszkedik lassan, majd leszáll - mindez lassítva -, finom homokfüggönyt vonva maga mögé. És hihetetlenül messzire fut a talajon, fokozatosan nehézkedve a földre, míg vigyázz, az egyik futóműve, vigyázz, bele nem akad valamibe, vigyázz, vigyázz! és még mindig mozogva le nem törik. Akkor a Gamma fáradtan belefúrja széles bal szárnyának hegyét a rohanó homokba, mélyen belevág; s mikor a szárny letörik, a Gamma dőlni kezd, dől, dől, a másik nagy, háromszögletű, sátor alakú szárnya az égre mutat, s a jármű oldalával a völgy végében álló szikláknak rohan. Amint teljesen átfordul, széles hátáról leszakad a virsli, a kis Delta, bucskázik egyet, széttöri a hátát a sziklákon, s a törött pilótafülkéből
potyognak vezérlőművének darabjai. Vigyázz! Vigyázz! s ugyanebben a pillanatban a végre megtorpanó Gammából kirobban egy bábu, fölröpül, és belefúródik a homokba, a sziklák közé, a Delta roncsai közé. A beteg ember nézi, amint a játékszer elpusztítja magát: mit találnak ki legközelebb? - és jeges rémülettel könyörög az atommáglya roncsai közt fekvő bábunak: ne maradj ott, ember - menekülj! menekülj! elpusztulsz, tudod? De eltelik egy éjszaka meg egy nappal meg még fél éjszaka, míg a bábu föltápászkodik, s túlnyomásos ruhájában esetlenül mozogva fölkapaszkodik a völgy oldalán, föl egy homok borította dombtetőre, megcsúszik, elesik, s ott fekszik a rázúduló, hűvös, ősi homok alatt, míg az be nem temeti - a sisakja meg az egyik karja kivételével - egészen. A nap most fönn van, elég fönn, hogy megmutassa: a tenger nem tenger, hanem barna síkság, a fény leégeti róla a deret, le a dombokról is, és a pára szétterjed a levegőben, elhomályosítja a napkorong peremét úgy, hogy néhány perc múlva már nincs is nap, csak egy kis fény keleten. Aztán a völgy árnyékai eltűnnek, s akár a dioráma képén, kibontakoznak az igazi formák: nem sátortábor van ott, nem is gyár, hanem a Gamma valódi roncsa meg a Delta kizsigerelt teste. (Alfa volt az izom, Béta volt az agy; Gamma volt a madár, de a Delta, a Delta volt a hazavezető út.) És onnan indulnak a lábnyomok a beteg emberhez, megkerülve a sziklát, betemetve ott, ahol őt is eltemette a homok. Kinek a lábnyomai? Tudja, hogy kinek a lábnyomai, akarja vagy sem, tudja-e vagy sem, hogy tudja. Tudja, hogy melyik műholdnak (plusz-mínusz néhány perc) ennyi a keringési ideje (akarod pontosan tudni? - 7,66 óra). Tudja, hogy melyik világnak van ilyen éjszakája, ilyen fagyosan fénylő nappala. Éppolyan jól tudja mindezt, ahogyan azt, hogyan borítja el a radioaktivitás a roncsot, és hogyan idézi a hullámverés robaját az ember fejhallgatójába. Ha te volnál az a srác; ha te volnál az, s nem a beteg ember volnál, mert a kettő ugyanaz;
akkor meg tudnád érteni, hogy Összetörten, bénán, a megbecsült (bomló) sugárzástól és a kiszámított (érkező) sugárzástól és a kibírhatatlan (a Delta roncsain fekve összeszedett) sugárzástól betegen miért akarsz mégis a tengerre gondolni. Mert sem az anyaföldet szeretettel és szakértelemmel művelő paraszt, sem a földről daloló költő, sem a festő, sem a mérnök, sem a virágzó nárciszok leírhatatlan szépségétől könnyekre fakadó gyermek nincs olyan bensőséges kapcsolatban a Földdel, mint az, aki belemerül tengereibe, belélegzi azok leheletét. Ezért most rájuk kell gondolnod; velük kell élned, míg jobban nem leszel, hogy szembenézhess az igazsággal. Mert az igazság az, hogy az a halványuló műhold valódi hold: a Phobos, azok a lábnyomok a saját lábnyomaid, itt nincs tenger, lezuhant a géped, és egy perc múlva halott leszel. A hideg kéz, amely minden pillanatban megmar-
kolhatja a szívedet, nem oxigénhiány, még csak nem is a félelem, hanem a halál. A beteg ember nézi a saját lábnyomait, melyek bizonyítják, hogy egyedül van, nézi lent a roncsot, mely tanúsítja, hogy nincs visszaút, nézi a fehérlő keletet és a homályos nyugatot és a halványuló, aprócska holdat odafönt. Fülében lüktet a hullámverés. Hallja a légzőkészüléke neszezését. Hallja, ami még megmaradt a légzéséből. A hideg lecsap rá, és körülfogja mérhetetlenül, határtalanul. És ekkor megszólal, fölkiált: örömmel, diadalmasan lépi át a halál kapuját, mint amikor az ember kifog egy nagy halat, bevégez egy nehéz és nagy munkát, visszanyeri az egyensúlyát egy hatalmas és merész ugrás után; és ahogyan azt szokta mondani, „mi lőttük a halat", most sem mondja, hogy „én". - Istenem - kiált föl halála pillanatában a Marson -, Istenem, sikerült nekünk! Gálvölgyi Judit fordítása
