Jelige: „Kor, Hit, Ráció, 2015.”
A keresztény értelmiség szerepe korunk társadalmában
1
A kor, amelyben élünk „A nivellációk, az alámerülés korában élünk. Elmerülnek a sorsok, elmerül a kultúra a különböző társadalmi osztályok között, elmerülnek a nemek. Nos, a világrészek is elmerülnek.”1 mondja Ortega Y. Gasset 1930-ban a modern kor egyik, ha nem a legfontosabb jellemzőjéről. A helyzet mondhatjuk fokozódott. Azóta már a társadalmi osztályok is elmerültek, a nemzetek, a vallások, a szakmák, a művészetek és még sok minden más elmerülőben. Egyre többen értenek egyet abban, hogy a kapitalista materializmus legnagyobb problémája nem feltétlenül az anyagi és csakis anyagi értelemben vett jólét megteremtése és újra termelése. A jóléti célnak alárendelt tudományos és technicizált fejlődés a nyugati civilizációban tulajdonképpen jól teljesített az elmúlt évtizedekben – vonatkoztassunk most el attól a mindig is igaz ténytől, hogy az elosztás az esetek nagy részében nem felelt meg a valódi Igazság szellemi követelményeinek. A kor problémája a Szellem területén keresendő, és ez a kereszténység nagy területe. A probléma ti., hogy a kornak bizony „kiláttatik a végtelen üressége.” Az üresség hiábavalóság, mely még nagyobb ürességeket nemz, majd a keletkezett vákuumokat hazugságokkal tölti fel és megsokasodó gonoszságokat eredményez. Azt gondolom, ez a szekuláris tendencia nem véletlenül alakult így és az Egyház most már több száz éves szellemi térvesztésével szoros összefüggést mutat. „Ez hát a mi korunk, roppant megjelenésének minden kendőzetlen, brutális durvaságával…Ha valami hasonlót keresünk, egy más, a miénktől teljesen elütő élet sodrába kell elmerülnünk: az antik világba visszamennünk, mégpedig úgy, hogy a hanyatlás óráiban érkezzünk meg. A római birodalom története tömegek felmerülésének és uralomra jutásának a története is, tömegeké, amelyek elnyelték és feloldották magukban az irányító kisebbségeket és maguk foglalták el ezek helyét.”2 Nagyon érdekes - és még inkább súlyosítja a helyzetet – hogyan viszonyul maga a kor mindehhez. Akik szociológiával és művelődéstörténettel foglalkoznak, megfigyelték, hogy a történelemben ritkán jöttek generációk, amik magukat a legbeteljesedettebbnek érezték és ennek tudata áthatotta minden rezdülésüket. A miénk egy ilyen kor. Gyakran idézik F. Fukuyama elhíresült mondatát a „történelem végéről”, mint amely „azt tartja magáról, hogy a végső, a legteljesebb magaslaton áll”3, a lehető legtöbbet hozta ki magából. Innentől kezdve minden csak cizellálás kérdése lesz: apró finomítások a liberális demokráciák gyakorlatán és a fogyasztási élvezetekben. „Korok, amelyekben azt hitték, hogy egy utazás végére értek, ahol teljesül valami régi remény és véget ér valami ősi hajsza.” 4 A döbbenetes az, hogy ama „régi remény” csak és kizárólag az anyagi bővölködés, a fizikai egészség és az életidő kitolása dimenziójában merül fel vagy ki. Régen inkább az volt jellemző, hogy az emberek erőteljesen érezték a válságokat és hanyatlásokat, régmúlt időkre pedig, mint „arany korokra” tekintettek, amikor minden szép és jó volt, értékekkel teli. Vagy, ha nem is volt annyira szép és jó, a küzdelem és a fáradtság megérte, a kihívás megnemesítette a lelket. Nos, Molnár Tamás filozófus – magát kereszténynek valló értelmiségi - jelenünkről tömören így fogalmazott egy interjúban: „Arról beszélni, hogy mi valami globális boldogság felé tartunk, egyszerűen obszcén.”5
1
Ortega Y Gasset: A tömegek lázadása, Budapest, 1939. 6. o Ortega Y Gasset: A tömegek lázadása, Budapest, 1939. 3. o 3 Ortega Y Gasset: A tömegek lázadása, Budapest, 1939. 8. o 4 Ortega Y Gasset: A tömegek lázadása, Budapest, 1939. 8. o 5 In: Arról beszélni, hogy mi valami globális boldogság felé tartunk egyszerűen obszcén – Interjú Molnár Tamás filozófussal, internet 2
2
A Jelenések könyve 1. részéről keresztény körökben azt tartják, hogy a kijelentések az elmúlt 2000 év korszakváltásaihoz kapcsolódó legfőbb szellemi problémákat is jelzik. Úgy vélik, a jelen kor legjellemzőbb problémája a kijelentés alapján visszaigazolhatóan az ún. laodícea jelensége. A laodíceai gyülekezetnek az Igazság ezt mondja: „sem hideg nem vagy, sem hév…lágymeleg vagy… kivetlek az én számból”6. A szó - felfejtésébe nem mennék bele, mindenképpen lagymatagságot, karakter nélküli alaktalanságot jelez, amely sok zavarnak is válhat gyűjtőhelyévé. Igen, az Igazságot nehéz elképzelni valamely karakánabb artikuláció nélkül hisz ez a természetétől idegen. Ráadásul szóba kerül a korszellem, amelyre fentebb utaltam, mint amely „azt hiszi, hogy mindene megvan és semmire nincs szüksége. És nem veszi észre, hogy ő a nyomorult, a nyavalyás, a vak és a mezítelen”7. Felfuvalkodott, minden más ellenében, amely tőle különböző értékek és hit mellett tett tanúbizonyságot. Nem arról van itt szó, hogy tagad, szerencsére nem ez a helyzet, legalábbis a nyugati demokratikus gyakorlatban. Szellemében idegen, elidegenedett és ez nivellálja az élet számos momentumát. „A korunkra jellemző leghatározottabb jellemvonás, az a sajátszerű vélekedése önmaga felől, hogy egyfelől több, mint minden elmúlt idő, másfelől hogy semmibe veheti a múltat, nem ismer el klasszikus és mértékadó korokat, hanem önmagába fordul….Pontosan ez a problémája. Ha hanyatlónak érezné magát, értékelné…tisztelné azokat az alapelveket, amelyeket más korok alakítottak ki…Határozott, világos eszményei volnának még akkor is, ha különben képtelen volna ez eszmények megvalósítására. De éppen ellenkező a helyzet. Mindenen uralkodik, csak saját magán nem.”8 Valójában szellemi nyomorról van szó, ahogy a Jelenésekből vett idézet is a „szegény gazdagok”-ra utal, akik nem veszik észre, hogy nincstelen hajléktalanok. A keresztény értékrendben ez egy alapvető szellemi elv. A kor, amelyben élünk, elsősorban szellemi állapotát tekintve jelent kihívást a kereszténység számára, és a kereszténység talpra állása nélkül aligha tűnik kezelhetőnek. Mert a szellemi munka az elmúlt 2000 évben, bármekkora hatása is volt, mindig az Egyházból indult ki és oda is tért vissza – itt egyház alatt olyan hívők közösségét értem most minden felekezeti címkézés és dogmatikus megítélés nélkül, akik szívükben hordozták a keresztény hit szellemét és az élet dolgait ezen keresztül szűrték és értették meg. Mit jelent az értelmiség szó? Az értelmiség szó jelentését oldalakon át lehetne elemezni, azonban ez jelen tanulmánynak nem tárgya. Mindenesetre tény, hogy túl kell lépnünk azon a szociológiai megközelítésen, hogy a felsőfokú oktatási intézményben szerzett diplomával rendelkezők csoportjára vonatkoztassunk keresztény értelemben. Ez a tudományok specializálódása révén azokat jelenti, akik adott területen az átlaghoz képest mélyebb és speciális szakmai tudás és gyakorlat birtoka nélkül feladataikat nem tudnák ellátni. Keresztény szakmabeliként illeszkednek ebbe, de történetibb és szellemibb jelentése a szónak: az „eszmék közvetítője” elsőként a saját közösség számára és a társadalom csoportjai között, aki az ehhez szükséges mélyebb felfogó- és refleksziós képességgel, klasszikus értelemben vett nagyobb műveltséggel és rálátással, ebben az értelemben felfogott tudással, szépérzékkel és józan szellemi ítélőképességgel rendelkezik.
6-7 8
Szent Biblia, Budapest, 1998. Jelenések 3.16-17. Ortega Y Gasset: A tömegek lázadása, Budapest, 1939. 13-14. o
3
Jelen kor nem igényli különösebben egy ilyen típusú „szabadon lebegő, részben kritikus, részben pedig kultúraközvetítő keresztény értelmiség” jelenlétét a társadalomban, fentebb írtakra utalva, megelégszik egy technokrata típusú jelenléttel. Márai, nagyon találóan, így világítja meg a klasszikus és posztmodern technokrata szemlélet különbségét: „A műveltség nem az, hogy valaki pontos tervek alapján megépít egy repülőgépmotort vagy egy földalatti illemhelyet. A műveltség: hogy valaki a lelkében hordozza mindannak az öntudatát, amit a keresztény világot megelőző évezredekben a görögök és latinok s amit a keresztény világ két évezredében az occidentális világ emberei alkottak, gondoltak, amire vágytak, amiben hittek – mindez sűrítve, néha ködösen, mint az élet értelme él a lelkében.”9 Ma, a formális jogegyenlőség hangsúlyozásának korában nem annyira kedvelt szellemi kiválasztódás folyamatát én fontosnak tartom ezen a területen, mert a keresztény világnézet, Szellem, kultúra és erkölcs képviselete és közvetítése olyan embereket igényel, akik erre alkalmasak, mélyen elhivatottak, hitelesek, őszintén vonzóak és meggyőzőek ide értve azokat is, akik önképzéssel (autodidakta módon) fejlesztik magukat. Jézus Krisztus az újszövetségben így foglalja össze az értelmiségi lét lényegét, melyet megváltói művében maga osztott és oszt meg a benne őszintén hívőkkel: „az én tudományom nem az enyém, hanem azé, Aki küldött engem”10. Nem arról beszélt, hogy a tudomány-tudás-értelem a keresztény számára érdektelen, hit és ráció kizárná egymást, hanem arról, hogy az értelemnek Szent Lélekben és Igazságban való megújulása és fejlődése az üdvtörténetben megkerülhetetlen. Bizonyos dolgok megértése a hitben a megértés intuitív formájában valósul meg. Ez a „nem látott dolgokról való belső meggyőződés”11 nem azonos azokkal a parttalan és merev induktív, deduktív módszerekkel, amelyekkel a kora újkori elmék operáltak. A történeti kereszténység ebben gondolkodott és élte életét, a tudomány művelői is – ezt az Egyház minden hibája ellenére állíthatjuk. Már Arisztotelész ismeri a megértésnek ezt az intuitív útját. Nem tudom mennyire emberi érdek és megoldás a „józanész” nevében kidobni mély bölcsességeket, nem időszerű babonának minősítve azokat? Jézus Krisztust és később követőinek nem kis részét - akik óriási változások hordozói lettek a kereszténység történetében és a történelemben - nem az értelmiségi lét hiánya jellemezte, hanem maximum az, hogy nem a korabeli „konszenzus ortodoxia” által preferált iskolákban szereztek diplomát. Vagy ha ezt tették is, utána sorsukkal „lógtak ki” a sorból így alapozva meg komoly áttöréseket. Pál apostol kora nagyműveltségű értelmiségije. Nélküle az egyház missziós munkájának kiterjesztése a pogány nemzetek irányába elképzelhetetlen lett volna. Farizeus vallásos képzettsége lehetővé tette, hogy felismerje Krisztusban a próféciákban előre megjövendölt Messiást, összehasonlítsa az evangéliumi üzenet fényét a farizeizmus tévelygéseivel. Klasszikus görög műveltségben való jártassága és római polgári jogi öntudata segítette abban, hogy jól mozogjon az Impérium és Kis-Ázsia területén is. Felkészült volt, nem kellett kétségbe esnie, amikor Athénben az Areioszpagoszon meghallgatták. Szent Ambrus püspök ügyvéd, Ágoston képzett szónok, akik közreműködésével a keresztény munka előretört a pogány nihilizmussal szemben Rómában. A sort hosszan folytathatnánk azokkal, akik „hit által országokat győztek le, Igazságot cselekedtek, az ígéreteket elnyerték, az oroszlánok száját betömték”12. És akikre egyébként nem volt méltó e világ – teszi hozzá Pál, hogy súlyt adjon ennek a jelentőségnek. Klasszikus értelemben vett értelmiség volt ez, akik nélkül a végtelen egyszerűség szintjén valószínűleg nem valósult volna meg olyan kiterjedt munka, mint ami a kereszténységet évszázadokon át jellemezte minden problémájával együtt.
9
Dr. Popper Péter: Egy illúzió halála, Saxon, 2006. 13. o Szent Biblia, Budapest, 1998. János evangéliuma 5.16. 11 Szent Biblia, Bp. 1998. A zsidókhoz írt levél 11.1. 12 Szent Biblia, Bp. 1998. A zsidókhoz írt levél 11.33. 10
4
Pál az egyházat bölcsen egy organikusan működő testként rajzolja le. Azt mondja: „vajon a fej mondhatja e a lábnak, hogy nincsen rád szükségem.?”13 Való igaz, sokszor előfordult a történelemben, hogy az alantasabb munkát végző testrészek megbecsülése elmaradt, kihasználták őket és munkájukat, visszaéltek alázatosságukkal. Ez rossz és testies mentalitás, nem méltó az igazi keresztény erkölcshöz és szellemiséghez, akkor sem, ha éppen a kereszténység kinevezett elöljárói tették mindezt. De a Pál által tett kijelentés fordítva is igaz. Vajon a láb, a kéz mondhatja e a fejnek, a szemnek, a fülnek, hogy nincsen rád szükségem? Ezt tették az elmúlt évszázadok nagy polgári, majd baloldali mozgalmainak kisebbségi komplexusokkal terhelt miliőjében, véleményem szerint az egyenlőséget lassan de biztosan egyformasággá degradálva, ahol persze (mert az ember vajon megtagadhatta e önmagát) mindig voltak az „egyenlők és az egyenlőbbek”, egyre silányabb és torzabb kivitelben. Bizony az értelmiség is gyakran beállt az aktuális trendek szolgálatába. A keresztény értelmiség szempontjából érdemes figyelembe vennünk pl. J. Maritain abbéli aggodalmát már a 70-es években14, hogy ha így mennek a dolgok, az egyház szociális mozgalommá silányul, beépülve a világias szekértoló gépezetbe és ez bizony nem kevesebbet, mint lényegének és eredeti küldetésének feladását jelenti. A test minden részének megvan ugyanis a maga funkciója. Egy karakteresebb egyház, szellemi–kulturális tartalommal, értékekkel nem megvalósítható fej és értelmes szív nélkül, ez a keresztény szellemű értelmiség szerepének titka és magyarázata. Mert az egyház „világító szövétnek”. Több, mint szociális válságmenedzselés és tűzoltás, gyakran olyan elvadult közegben, ahol nem is akarják megérteni, hogy a problémák gyökere lehet az emberi felelőtlenség és elvakultság. A keresztény értelmiségnek vissza kellene találnia a maga helyére elsősorban az Egyházban, úgy, hogy a test tagjai megbecsülik egymás munkáját, és senki nem arra törekszik, hogy a másikat lenyomja, kihasználja és hiteltelenítse. Fogyasztói ember – keresztény ember A mai posztmodern rendszer működésének megvan a maga sajátos logikája, pszichológiai ösztönzői, amelyekkel érdemes tisztában lennünk. Erről az alábbi, figyelemre méltó képet festi egy 1995-ből származó írás: „Riesmann szerint a huszadik század tömege úgynevezett „kívülről vezérelt” ember”, akit a tömegkultúra, a reklámok és a hagyományos keretek felbomlása nyomán kialakult elidegenedés, elszemélytelenedés tart össze, tesz meg „fogyasztói emberré”. Akinek alkotói tevékenysége kimerül a kívülről kondicionált reflexekben, a vásárlásban, a fogyasztásban. Ez a tömeg aránylag jámbor, aránylag elégedett, mivel a fogyasztás sikerélménye, lelkében apái nyomorával, küzdelmeivel állítódik szembe…Marshall MacLuhan ehhez a televízió tudatromboló, az egész gondolkozást elsekélyesítő és megváltoztató hatását írta hozzá. ..Felteszi a sekélyes kérdéseket és meg is adja rájuk a választ, és közben elhiteti fogyasztójával, hogy õ maga alkotta meg ezeket a véleményeket. S minthogy az ember nem tud hősök, vagy példaképek - elit - nélkül élni, a tévé megteremti számára a hősöket. A sztárok, a ring, a kosárlabdapálya, az autóverseny hősei a tévékben születnek, együtt a politikusokkal, a vezetőkkel...Kicsiny gyermekkora óta táplálják agyába a pótlékokat, a kliséket, a címkéket és az árukat, amelyeknek elfogyasztása és birtoklása által értékes, sőt kijelölt hőseihez méltónak érezheti magát. Ha egy pillanatra kihagyna a betáplálás, rájönne, hogy csak a tömeg egy szürke, értéktelen tagja, aki azért van, hogy fogyasszon.…A nyugati tömegember…elfogadja, hogy őt ki kell szolgálni és kondicionált igénytelenségét világszerte el kell terjeszteni, mert az új liberális világrend vele együtt, igénytelenségével bélelve a történelem vége.”15
13
Szent Biblia, Bp. 1998. Pál I. levele a Korinthusbeliekhez 12.14-27. Jacques Maritain: A garonne-i paraszt, Szent István Társulat, 1999. elektronikus kiadás 15 A tömeg felfalja a demokráciát in: Magyar Fórum Bp. 1995. ismeretlen szerző, internet 14
5
Ez a hozzáállás és gondolkodásmód vulgárisan materialista: az életről, mint anyagi jólétről gondolkodik „itt és most”. Feltűnik Róma hasonlósága, a „panem at circenses” világa, hogy a tömeget kezelni, az unalmat enyhíteni tudják. A lényeg nem változott: földhöz ragadt és durva lelkületű élménytársadalom. Nem az a gond, hogy van mit ennünk és van mibe öltözködnünk és az otthonunk nem egy barlang és van lehetőségünk nem csak „egy közül választani”. A gond az, hogy ennek a folyamatos újratermelése, sőt vég nélküli fokozása van a fókuszban, az igényszint soha nem terjed tovább. És a folyamat egy a „hatékonyság, siker, pénz és „munka aszkézisében”” kibontakozott aperszonális karakter elterjedésével járt együtt. Passzív fogyasztó, akit felületesség, gyakran szélsőséges konformizmus jellemez. Molnár Tamás filozófus (miután hangsúlyozza, hogy Amerika vele korrektül bánt, ezért a jogos kritikán túli bántás nem célja) így jellemzi: „Egy amerikai csak akkor érzi jól magát, ha meg tud szabadulni egyéniségétől és úgy csinál, mint a többi. A konformizmus olyan erős, hogy az sokszor nevetséges és sokszor komoly vulgáris oldalai is vannak” 16. Itt nem csak az étek, az ital, hanem minden inger, információ, élmény, ideológia stb. befogadásáról, sokszor kritikátlan elfogyasztásáról van szó. Nem nehéz elképzelni, hogy e mögött nincs nagy erkölcsi és felelősségtudat sem. Ha ezt az attitűdöt tömegek magukévá teszik, akkor ez a tömeghangulat, a mainstream: szabványosított lelkek, arctalan nyüzsgés, sokszor igazságtalanságokkal, emberi jellemtelenségekkel és gonoszságokkal terhelt világ, szellemi igénytelenség. Felmerül a kérdés: mi köze ennek a kereszténységhez? Az Egyház, mint otthon Nos, lényegileg, azt gondolom, semmi. „Azok, akik hisznek az individuum egyedülálló fontosságában, bármennyi arany is csábít az engedelmességre, halálukig tiltakozni fognak az ember hangyásításának programja ellen.”17 A társadalomnak, mint gépezetnek és az embernek, mint gépnek, adatnak a felfogása nem idegen az újkori modern tudományos, ipari- és adminisztratív gondolkodástól, de mélyen idegen a kereszténységtől. A kereszténység eredeti értelmében a Szent Lélek által létrehozott, organikus szellemi tér azok számára, akik megfáradtak és megterheltettek már a világias világ zajától. Élet és világosság, amelynek megvan (meg kellene, hogy legyen) a maga sajátos világnézete, értékrendje, gondolkodása. Individuálisabb, nem egy primitív individualizmus és egománia szintjén, hanem a személyiség egyszeri és megismételhetetlen egyediségében. Egyéni kimenekülés a rossz gödrökből, a hiábavalóságokból és hazug pótlékokból. A keresztény ember – ha a Riesmann-i tipológiát alkalmazzuk – belülről, a Szent Lélekben és Igazságban vezérelt hívő és alkotó ember. Következésképpen a kereszténység személyek építése, fejlesztése a Világosságban. Egymás hitben való erősítése, otthon és menedékvár, akkor is, ha ezt a kívülállók kevéssé értik. Nem tudom, hogy mélyebb közösségi élet és tartalom nélkül létezhet e a kereszténység hosszú távon? A kereszténység közösség is, amely sajátos kultúrával rendelkezik ill. rendelkezett évszázadokon át, amely kultúrát negligáltak és letapostak az elmúlt időkben mert nem tartották fontosnak és érdekesnek. Most a válság idején, a műkedvelő közönség ugyan előszedegeti ezeket a régi dolgokat, a maga szája íze szerint értelmezve és tálalva, beépítve a szórakoztatás mai rendszerébe, de ez még nem kereszténység.
16
17
In: Arról beszélni, hogy mi valami globális boldogság felé tartunk egyszerűen obszcén – Interjú Molnár Tamás filozófussal, internet Dr. Popper Péter: Egy illúzió halála, Saxon, 2006. 38-39. o
6
A keresztény üzenetnek vannak sarkalatos pontjai, amelyek a jó és rossz különbözőségének ismeretében és elfogadásának szükségességében érthetők meg. Van mondanivalója az élet alapvető kérdéseiről, elgondolkodtat és minősít bizonyos esetekben. Mindennek a határozott képviselete „minden körülmények között” és tovább adása volt a keresztény szellemű nevelés és kultúra lényegi feladata a klerikális értelmiség inspirált vezetésével és iránymutatásai szerint évszázadokon át. Nem bigott törvénykezésre – inkvizícióra gondoltam, hanem az évszázadok során felépülő iránytűre, amely Jézus Krisztus megváltói művének beteljesedésétől mint belső iránytű és vezérfonal állott rendelkezésére és segítségére a hitben „kicsitől nagyig”, akik ezt nem tagadták meg és nem nélkülözték. Ehhez ma véleményem szerint sokféle modern eszköz áll rendelkezésre. Helyi programok szervezése, átfogó értelemben média (tv, nyomtatott anyagok, internetes kapcsolattartás). A közösségi élet tágabb értelmű, mint a deklarált „istentiszteleti rend” betartása és betartatása. Ebben a munkában a keresztény értelmiség szerepvállalása nélkülözhetetlen. A élet szellemi részének helyreállítása, dolgainak mélyebb megértése, az alkotói típusú tevékenység ösztönzése, jó gyümölcseinek a megosztása, további jó gyümölcsök létrejöttének kimunkálása, az ifjabb és sokszor az idősebb generációk szellemibb nevelése, pásztorlása nélküle lehetetlen. Vajon a posztmodern kornak mennyire vannak kultúrateremtő ideái? A modern szociológiában a kapitalizmus rendszerét kiszolgáló ún. tömegkultúrát, annak sajátos jellegzetességeivel, elhatárolják a „magas kultúrától”. A tömegkultúra alapja hedonista élmény és ösztön, nem idea. A klasszikus értelemben vett európai kultúra ettől teljesen különbözött, epicentrumában mindig is az Igazság, mint az élet értelme keresése állt. Ennek nagy közvetítője az Egyház két évezreden át, mert az Egyház értette meg a hitben azt, amit a görögök még hiányosan fogtak fel, hogy az Igazság Személy, Szellem, Szuverén Jézus Krisztusban. „Ahol nincs tisztelet bizonyos végső szellemi elvek iránt, amiken a vita épül – nincs kultúra. Ahol nem uralkodik a gazdasági vonatkozásokon valamiféle belső, védelmező rend – nincs kultúra. Ahol az esztétikai kérdéseken vitatkozók nem ismerik fel, hogy a műalkotást az Igazság fényében kell tekinteniük – nincs kultúra. … Az utazó, aki egy barbár földre érkezik, jól tudja, hogy ott nincsenek alapelvek, amikre hivatkozhatik. A barbárság a normák és minden lehetséges hivatkozás semmibevétele.”19 Mivel az elmúlt 30 évben láthatóan lezajlott egy vallási reneszánsz is (mindenféle vallás és hit plurális propagálásával), melynek fundamentalista vadhajtásai ma ijesztően tárulnak elénk, szeretném itt megjegyezni: ha a keresztény szellemiséget elhatároljuk a világias materializmustól, az elhatárolás az üres vallásosságra is vonatkozik. Ha a vallás egy emberileg kitalált „istentiszteleti rend” és rögzített szabályrendszer passzív követése – „a parancsra új parancs, szabályra új szabály, itt egy kicsi, ott egy kicsi”20 a Mindenható által már az Ószövetségben kifogásolt világa -, amely teljesítmény és érdem alapján osztogat jutalmat és büntetést aprólékosan meghatározva az emberi cselekvés lehetőségét reggeltől estig, akkor véleményem szerint a kereszténység nem vallás és nem érthető meg ebben a kiüresedett vallásos térben. Ha így működne, csupán a kívülről irányítás vallásos módját jelentené a hívő számára egyre gépiesebb személyiséggel, a modern tömegember mentalitásához hasonlóan. „Kereszténység vagy keresztyénség megélése sem csupán a vasárnapi templommenetelből áll. Egy élő közösség élő kultúrája számtalan közösségi esemény által működik.”21
19
Ortega Y Gasset: A tömegek lázadása, Budapest, 1939. 24-25. o Szent Biblia, Bp. 1998. Ésaiás próféta könyve 28.9-13. 21 Ismeretlen keresztény hívő szerző megjegyzése, internet 20
7
Ma - kínkeserves körülmények között, forradalmak és világháborúk útján megszületve - a „globalizmus, a radikális ízléspluralizmus és az identitáspolitika korát éljük, amikor nem lehet egyetlen ízlésről vagy műveltségről beszélni. Még többségi kultúráról sem, amelynek mentén, amellyel szemben létrejöhetnek különböző szubkultúrák. Azt hiszem, korunk társadalmainak kultúrái szubkultúrák összességei, amelyek — az egykor általános műveltségnek nevezett tudás alap- és középfokú iskolai terjesztése ellenére — nélkülözik a megkérdőjelezhetetlen közös lényeget.” Itt tartunk ma. „Ez nem feltétlenül baj - folytatja a cikkíró Márai Hallgatni akartam c. könyvének felvetésein gondolkodva - ha úgy tetszik, a tizennyolc és tizenkilencedik század polgári műveltségének egyenes következménye. És mégis!..éppen ez, a polgári műveltség önfelszámolása — nagyon leegyszerűsítve: a műveltség közösségének és a közös gondolkozás felelősségének eltűnése az egyén, illetve szubkultúrák szabadságának javára — joggal ejtheti kétségbe a résztvevő megfigyelőt”22. Azt hiszem ez ma olyan tény, amellyel a keresztény gondolkodásban illik számolni, a világ-helyzet amelyben élünk. Márai a keresztény polgári lét szellemi küldetéseként fogja fel – a polgárságot mintegy kötőszövetet tekinti, amelynek feladata lett annak a keresztény műveltségnek a hordozása és továbbadása a modern korban, amelyet annak idején a klerikális értelmiség, a papság és a nemesség közvetített a feudalizmus időszakában. Mindez nagyon szép is lehetett volna, azonban Márai ezt a polgárságot, mint keresztény polgárságot „halottnak” látta saját korában - legalábbis utólag és a bekövetkezett tragédiák szemszögéből, amely a hétköznapi kapzsiságban és igénytelenségben megmerülve, vagy kényszerűségből, tehetetlenségből, „édes lomhaságból” alkalmatlanná lett annak a feladatnak az ellátására, amelyet a történelem ráhelyezett. A cikkíró szerint: „Márainak valószínűleg tökéletesen igaza van — a polgárt nem csak műveltsége és életformája, de egy domináns közösséghez, a polgársághoz való tevékeny tartozása is teszi azzá, ami. Míg arisztokrata lehet valaki egymagában, földműves, gyári munkás, tisztviselő vagy pincér pusztán a foglalkozása alapján, addig polgár csak a társadalmilag is releváns polgári közösséghez kapcsolódva.”23 Ezt a gondolatmenetet a keresztény értelmiség vonatkozásában mélyen igaznak tartom. Elvonatkoztatva Márai „keresztény polgárságától”, minden korszakban nagy valószínűséggel igaz, hogy a keresztény értelmiséget „nem csak műveltsége és életformája, de egy domináns közösséghez” ti. az élő Egyházhoz való „tevékeny tartozása is teszi azzá, ami”, nem magányos Don Quiote-ként harcolva a szélmalom ellen, hanem a „releváns keresztény szellemi egyházi közösséghez kapcsolódva.” Az Egyház közösségéhez való tartozás mély szükségletét biztosan jobban megértik azok, akik nagyon sok időt töltenek és töltöttek világias, távoli, szellemileg idegen környezetben. Tudják, hogy képtelenség folyton kint lenni, felőrli az ember lelkét és idegeit az a sok hiábavalóság és frusztráció, bizonyos esetekben gonosz dolgok, hitetlenség, istentelenség, amelyek a jelen korra halmozottan nehezednek. Az érzés - a „tudom, hova tartozom” tudata – a katakombák keresztényeitől kezdve fontos volt a hívő életben. Segítséget jelentett számukra. A középkor idejére olyannyira természetessé is vált ez a tudat, hogy sokan – épp a klerikális értelmiség soraiból és ebből a kényelmes pozícióból elkezdték radikálisan feszegetni/támadni a hibákat és bűnöket megfeledkezve arról, mit jelenthet az egyház, mint otthon a valódi hívők számára. Nyílván a visszaélések, a kiüresedés, a mélyebb átélés nélküli vallásos formalizmus is efelé tolta a hangsúlyt. Mindez nagyon sok embert mélyen összezavart.
22-23
Horányi Attila: Polgárságról a vallomások után in: Egyház és társadalom.hu
8
Az Egyház és értelmiségi rétegei mégis helyesen jártak el, amikor megpróbálták a keresztény eklézsia szellemi autonómiáját védeni és garanciáit betartatni a külvilág minden gyarlóságával szemben a „rendben van, hogy az egyház a világban van, de a világ ne legyen az egyházban” szellemében. Képtelenség a két dolgot mixelni, ha hitünk evangéliumi igazságaihoz ragaszkodunk. Ez ugyanis elég sok olyan dolgot állít – „írd és mondd”-, ami nem fog feltétlenül mindenkinek tetszeni. És hiba mindent csak aktuál-politikusan tenni. Krisztus az Ő ösvényétől szellemileg elkülönítve mutatta be azt a „széles utat, amin sokan járnak és ami a romlásba visz.” Ez a bizonyos romlás volt az oka (és főleg annak mértéke), ami miatt „nem „jófejkedett” a farizeusokkal, a kufárokkal sem kezdett párbeszédet, hanem kizavarta őket a templomból. "És ha valaki nem fogad be titeket, és nem hallgatja a ti beszédeteket, mikor kimentek abból a házból, vagy városból, lábaitok porát is verjétek le."24 – mondta. Nem állt le verekedni (ez egy nyilvánvalóan nagyon fontos momentum – a szerző mj.), de nem (is) próbálta megérteni hamis hitüket, nem akart megállapodni velük, főleg nem keresett "szövetségest" a gonoszok között.”24 Egy szó, mint száz: „Jézus nem valami polkorrekteskedő, humanista, szociális segélyszervezetet alapított, miként a legfontosabb üzenet sem az, hogy szeressük a kővel dobálókat”24. Szeretném itt megjegyezni, hogy az evangéliumnak ez utóbbi egy dimenziós üzenetté degradálása a modern és csakis a modern történelemben olyan mértékű cinizmust hívott elő a kereszténységgel és Egyházzal szemben a szekuláris mentalitású gondolkodásban, amelyen illik elgondolkodni és a tanulságokat megfelelően levonni – különösen keresztény értelmiségiként. Mennyire jó az, ha amolyan pestiesen szólva „a befőtt teszi el a nagymamát” alapon, ma gyakran olyan emberek oktatnak ki minket a keresztény hitünk alapjaiból, akik a Bibliából mindösszesen 1-2 agyonismételt mondatot tanultak meg és azt is rosszkor, rossz helyen és rosszul értelmezik? A nem keresztény világgal folytatott párbeszédről ebben a tanulmányban nem ejtettem szót és ebben van szándékosság. Úgy gondolom, hogy ma a kereszténység olyan szellemi helyzetben van – és ezt elsősorban az őszinte hívők oldaláról közelítettem meg, amely más igényeket hozott a felszínre. Pál azt mondja: „Amennyire rajtatok áll, éljetek mindenkivel békességben.”25 Ennél frappánsabban nehéz lenne megfogalmazni: „amennyire rajtunk áll” a XVI. Benedek pápa által gyakran használt „kreatív kisebbségben” a „mindenáron való többség”-gel szemben. Azzal, hogy mindenesetre furcsán néz ki az az Egyház, mely „ölelnivaló kiegészítője a divatos balos törekvéseknek, vagy passzív támogatója az állami jóléti programoknak”26, mint az a szülő, akinek mindig mindenre van ideje csak arra nem, hogy a saját gyermekeivel foglalkozzon.
24
Ismeretlen keresztény hívő szerző megjegyzés in: Mandiner, internet Szent Biblia, Bp. 1998. Római levél 12.18 24 XVI. Benedek „kreatív kisebbség”-e és a nyugati civilizáció átmentése, in: Magyar Kurír, 2010. internet 25
9
