A KERESZTÉNY ÉRTELMISÉGIEK SZEREPE KORUNK TÁRSADALMÁBAN
Hogyan tudják saját tudományukkal, sajátos szakmai ismereteikkel segíteni egyházuk életét? Mennyiben tartoznak azért felelősséggel?
Jelige: „epiphoitészis”
Egy napon észrevettem mások szemében a szomorúságot, nem mintha addig nem láttam volna. Csupán észleltem teljes valójában az abban rejlő mélységet. Teljes énemet rendítette meg ez az észlelés, soha eddig nem tapasztalt ébredés volt akkor és ott. Afféle nézőpontáttevődés ez. Amikor az én egyszer csak feleszmél, hogy a dolgok rajta kívül is léteznek. Többé már nem önmagát nézi, hanem önmagát másokban. Ez a pillanat egy igen tiszta, semmihez nem mérhető „van”-sága a léleknek. E perc parányiságában érhető tetten az egyén küldetése, ami már nem az ego által vezérelt, hanem attól lényegesen eltérő. Olyan, mint mikor a napraforgó fürdőzik a fényben arra fordulva, ahonnan éltető ereje érkezik. Margaret Ormond OP nővér, a Domonkos Nővérek nemzetközi koordinátora így vélekedik küldetéséről a világban: „Amikor megláttam a szeméttelepet, ahol emberek éltek, szemem megtelt könnyel. Megpróbáltam elrejteni könnyeimet, és visszatartottam lélegzetemet, hogy ne hívjam fel magamra a figyelmet. Egy kislány azonban, aki talán hatéves lehetett, meglátta, hogy sírok. Felém fordult, kezével jelezte, hogy hajoljak le, hogy megérinthessen, és letörölte könnyeimet. Együttérzése megváltoztatott engem, mert mostantól tudtam, hogy ki kell lépnem a magam kis köréből. Ő volt az, aki fölfedeztette velem nemzetközi hivatásomat.” Majd így folytatja: „Követtük a szemetesautót, amint Quitóból Chilibulo felé dübörgött. Ez volt az első látogatásom Ecuadorban, első utam Dél-Amerikában. A teherautó megállt az ecuadori főváros külterületén egy hatalmas földhányásnál, hogy lerakja Quito vendéglőinek és előkelő részeinek hulladékát. Elborzadva figyeltem, hogy a hulladékhegyek megelevenednek. Először azt hittem, hulladék után kutató kutyák. Pedig emberek voltak. Éhes férfiak, nők és gyerekek, akik kétségbeesetten kutattak mások hulladékában, élelmet, a tegnapi kenyeret keresve.”(Timothy Radcliffe: Miért járjunk misére? Az Eucharisztia drámája, 220.o.) Vajon mi az én küldetésem? Vajon én, mint katolikus értelmiség, hol állok a társadalomban, és amit én teszek és gondolok és mondok, hat másokra is? Mind összetartozunk, Krisztusban. Amit én cselekszem, és ahogy te viszonyulsz a dolgokban rejlő lehetőségekhez, azok segítenek, és tudom, hogy én is hatással vagyok rád. A kereszténység csak úgy tud továbbélni, ha az egyén rájön, hogy mindaz, amit a ma társadalma sugall, csupán arra irányul, hogy elterelődjön a figyelem a másik emberről, akiben pedig ott van Krisztus, mert csak ennek van értelme. Mindenkiben Őt keresni – erre nekem sokkal nagyobb szükségem van, mint annak aki segítséget várva rám tekint. Töprengés, töprengés, töprengés, és ebben az adott és meghatározott órában Isten végérvényesen számolt velem. Tudtam, és ez felelősséget tett a vállamra. A dolgok megváltoztak. Már semmi nem az, mint azelőtt volt, és mégis minden éppen olyan. Keressük az állandót, ami békét és nyugalmat ad. A kiszámíthatóban látjuk rejtőzni a lehetőségeinket. A pontosan megtervezett világ sorra kínálja a lehetőségeket, melyekből merítve töltekezhetünk. Vagyok én és van a világ. Felteszem magamnak a kérdést: meddig vagyok én, és honnan a világ? Attól a naptól kezdődően tehát Isten és én átöleltük egymást. Szorosan, semmihez nem foghatóan.
Hamvas Béla így fogalmaz arról, ami számomra kiindulópontként szolgál. Isten gyermekének lenni. A keresztény embernek ez az első és legfontosabb szem előtt tartandó feladata. Az, hogy ő Isten csodálatos teremtménye, gyermeke. „Epiphoitészisz, gondoltam. Görög szó. Dionüsziosz Aeropagitának Isten neveiről írott könyvében találtam, és annyit jelent: gyermeki viszony Isten iránt, aki az ember szívében megpihent és jóságosan az emberre mosolyog. Ha lenne valaki, emberi Mester, aki meg tud tanítani arra, hogy a szívében lakó isteni jóság arcát meglássam, a világ végére mennék hozzá gyalog. Aki megtanítana rá, hogy utazom, fürdöm, játszom, fügét eszem, cigarettára gyújtok, s mindez nem szükségképpen léha időfecsérlés. Céltalan, bár kellemes, de felelőtlen és hiú játék lehet, de lehet istengyermekség is.” …és azon a napon beléptem én is, oda, ahová a magát hívőnek mondó keresztény lépni „kényszerül”. „…belépek a házadba, Uram, megint. Házába visszatértem, de nem mertem bevallani senkinek. Szégyelltem magam. Azt fogják mondani rólam, amit én másról: megtört. Őszintén szólva, akkor éppen olyan kevéssé voltam megtörve, mint most. Sőt. Biztosan tudom, hogy akkor kisebb voltam, s azóta nőttem.” (Hamvas Béla: Babérligetkönyv)
Hívő „Ami vagyok, Isten ajándéka, amivé teszem magam, az az én ajándékom Istennek.” A hit ajándék. Napról napra, percről percre tudatában kell lennünk, hogy az, amik vagyunk, legkevésbé rajtunk áll. Az, hogy ott élek, ahol, és az a családom aki, az nem az én érdemem. Nem azon múlik, hogy mennyire vagyok jó, szép, milyen fantasztikus adottságokkal bírok, mennyire jó a humorom. A hit az engem végtelenül szerető jóságos Isten ajándéka és nekem az erre adott válaszom. A hit párbeszéd Isten és köztem. A hit nem más, mint a dolgok elfogadása az életemben. Úgy, ahogy ott és akkor történnek. Legyenek azok jók vagy rosszak. Legyenek boldog megélései a valóságnak, avagy földön való csúszása a léleknek, miközben egyetlen szabad pillanatot sem kap évekig. A hit az énnek egy olyan perspektívája, ami lehetővé teszi, hogy Istenbe szimatolhat, megérezheti az Ő csodálatos teljességét, megértheti, amennyire azt fel tudja fogni, vagy amennyire a Teremtő engedi azt észlelni. A hit nem más, mint belehelyezkedés Isten tervébe, melyet nekem készített. Gondosan rám szabva. Sokszor gondolok arra, és kérem az én Uramat, hogy ezt az ajándékát adja valaki olyannak, akinek még nem volt ilyesfajta örömben része. Vegye el tőlem, ossza szét. Úgy vélem, abban a valóságban, amikor ez bekövetkezne, akkor lenne érthető, hogy mi is valójában a hívőnek levés. Ebben a pillanatban, amikor ott állna az ember csupaszon, a kifosztottság érzésével, ekkor lenne megtapasztalható tökéletesen, hogy milyen gyengéd is Isten azáltal, hogy önmagát érteni engedi.
Keresztény ember Hazugság volna, ha csupán úgy definiálnánk a keresztényt, hogy ő a legigazabb, sosem vétkezik, soha nem bánt meg másokat, nem falánk, nem beszél csúnyán stb. A keresztény embert a törekvéseiben rejlő szándék tisztasága teszi kereszténnyé. A keresztény nem más, mint aki elfogadja Isten feléje nyújtott „kezét”, és abba erősen belekapaszkodik. Szó sincs
arról, hogy a keresztény mindig a legtökéletesebb, hiszen ember. A világban él, és néha elsodorja az. De a keresztény tud felállni, tud újrakezdeni, tud megbocsátani és bocsánatot kérni ott és akkor, ahol más talán nem. A lehetetlen helyzetekben, amikor más elbukna, a keresztény egyenes derékkal áll, és jöhet szélvihar, tudja, hogy nincs egyedül. A keresztény ember teljes életét a világgal éli, de nem szervesen benne, hanem Istennel és Istenben, ami mögött az a többlet áll, hogy elfogadja a szeretetet, amit Isten azoknak tartogat, akik Őt szeretik. A keresztény ember a maga életét az üdvösségben éli és látja. Mindaz, ami egy keresztényt ténylegesen hívővé tesz, az a kereszt. Annak a keresztnek az elfogadása, mely megjelöli az ő személyes életét. Ami csak neki készült. Amibe belekapaszkodhat, és amely által teljes valójában találkozhat Istennel. Az én keresztem csak Krisztus keresztjében érthető meg valójában. Naponta fel kell vennem, és esténként le kell tennem ahhoz, hogy bírjam a súlyát, és néha rá kell csodálkoznom, hogy ma milyen nehéz, tegnap mennyire más volt. Ez az, amely minden keresztény saját személyes szeretete Istentől, mely egyedi és mély és csodálatos és fájó, de mégis megfoghatatlanul gyönyörű, mert benne Ő egészen közel jön, annyira, hogy közém és Közé már egy hajszál sem férne be. A hívő keresztényt végső soron a szenvedés határozza meg. Az, amitől minőségi arcát megkapja. Pontosabban a viszony, ahogy hozzá viszonyul. Mindenki ismeri a lázadás ízét, a „biztos, hogy itt valami hiba történt” semmihez nem fogható érzését. És ott legbelül mindennek ellenére megszületik valami, valami egészen új és egészen ismert. A szenvedésben benne rejlik a fejlődés maga. Fejlődni nyilván csak akkor tud és válik képessé a lélek, ha felismerte és elfogadta a rá szabott keresztet. Talán ez a leglényegesebb különbség a hívő és a hitetlen között. A kereszt elfogadása. Amint megértjük, hogy a szenvedés különlegessé teszi a lélek egészét, amint átérezzük, hogy nélküle nem boldogulnánk a világban, abban a pillanatban egyszer csak valami egészen varázslatos tárul a szemünk elé, ez a valódi megtérése a léleknek. Megtapasztaljuk az üdvösség valódiságát és benne önmagunkat. Ettől azonban fontosabb, hogy az, ahogy én viszonyulok saját szenvedésemhez, hatással van másokra, mert minden szenvedés, kereszt és megpróbáltatás hasonlóan működik, legyenek azok teljesen különbözőek. Minden kereszt a hordozóját ledönti, megsemmisíti, önmaga feladására készteti, arra irányítja, hogy többé már nem kerülhető meg, hogy egészen Istenre emelje a lélek a tekintetét. A lélek megkapja a maga keresztjében élete leghatalmasabb lehetőségét, elkezdheti felfedezni, hogy van Valaki, aki gondot visel rá, van valaki, aki nem egy Isten fedőnevű lény, hanem Valaki, aki vele együtt cipeli az élet terheit, és az maga: ISTEN. Ebben a viszonyulásban mutatkozik meg minden Istent kereső élete. A hívő keresztény kereszténységének csúcspontja abban áll, hogy fel tudja-e adni teljesen önmagát. Oda tudja-e vetni úgy igazán? Abban a percben, amikor saját egójáról lemondva éli tovább életét, megérett arra, hogy hatással, valódi hatással legyen a világra, és a benne élő emberekre. Fontos, hogy ezen a ponton időzzünk kicsit, fontos, hogy végiggondoljuk, mik a lehetőségek. Ha ez a pont még várat magára, akkor nincs mit tenni, várni kell, mert a kellő idő meg fog érkezni. A szenvedésnek egy fontos titkáról beszélt Placid atya is, amikor a Gulagon vigasztalta a rabtársait, miközben próbálta túlélni a nehéz éveket: „A szenvedést nem szabad túldramatizálni!” A szenvedésben ami fontos az az ima és a csend. A csend, ha kivonul az életünkből, ha helyette dübörögtetjük a világot, elveszünk. A csend az a hely, ahol Isten oda tudja adni magát nekem. A csend az a hely, ahol Isten bele tud súgni a fülembe úgy, hogy én meghallom.
Mandarincserje Bámulom a mennyezetet, talán fel sem tűnt, hogy ezen az estén a sötétség már felöltötte az éjszakai ruháját. Órák óta tűnődöm azon a piciny fácskán, azon az apró kis kezdeményen, amelyben éppen útjára indult az élet. A váci börtönből érkezett szent karácsony éjszakájára, hogy a harsány zöld szín jelezze: az élet egy sötét helyen is képes elindulni. Érzem a fájdalmát, áthasít a szívemen, egészen a lelkemig húz egy lineáris vonalat, mely néha kileng. Kilenghet-e igazán, nem is tudom? Remény a reménytelenségben ez a kis növény – és titkon örülök, hogy megérkezett a vigasz Neki, oda, a rideg falak közé. Pityura gondolok, és arra, hogy előttem ült nyolc éven át az iskolában. Most is ül, csak most tizennyolc évet. Mennyire más lett az életünk. Megint a cserjén tűnődöm. Trópusi növény, melegkedvelő, mégis a hideg ellenére túlélte. Vajon mennyit bírok én, és mennyit egy ilyen világutazó karácsonyi ajándék. Pityu, a növény, megint Pityu, megint a növény és Isten. Milyen szép is Isten! Mennyire szeret minket! Gyakran gondolok arra, hogy Istent nagyvonalúságban nem lehet felülmúlni. Velem is mennyire bőkezű. Örülök, hogy szeret engem, ettől többre aligha vágyom. Régóta foglalkoztat, hogy azok az emberek, akik nagy hatással vannak rám, segíthetnek abban, hogy megértsem, hogy ha akarom, ha nem, ha tetszik, ha nem, az én létezésem is fontos a világban, a társadalomban. Az Úrnak szüksége van rám. Ezt el kell fogadni, mert a fejlődés ebben is áll, és ez nem tekinthető önhitt magatartásnak. Ez inkább a dolgok reális megélése Istenben és az Ő szeretetében. Mert a minket körülvevő szeretetkapcsolatokban nem tekinthetünk úgy egymásra, hogy ne lennénk annak tudatában, hogy fontos vagyok, és te is az vagy nekem. Helen Prejean nővér A halott ember járkál című könyvében leír egy beszélgetését a halálra ítélt Roberttel. Ez az ő szeretete a halálsor borzalmai között. Ez az ő szeretetkapcsolata egy gyilkossal, akiben Jézust kereste. „Ha elkerülhetetlen a halálod” – mondom neki –, „mint barátod, segíteni szeretnék, hogy tisztességben halj meg, és ahogy én látom, ez nem lehetséges, hacsak becsületesen el nem ismered saját szerepedet Faith halálában”. Egyenesen a szemembe néz. Nem panaszkodik, ezt becsülöm benne. Nincs sok időm, egyenesen kell beszélnem, az igazat kell mondanom… Így szólok: „Elolvashatnád Jézus néhány mondását, melyeknek különleges jelentése lehet számodra: megismeritek az igazságot, és az igazság szabaddá tesz benneteket. Ez János evangéliumának 8. fejezetében van.” Majd néhány nappal később: „Most azt találom mondani Robertnek… olyan szavak ezek, amelyek nagyon mélyről jönnek és nagyon erősek, azt mondom neki, hogy bűne ellenére, a nagy szenvedés ellenére, amit okozott, ő ember, és olyan méltósága van, amit senki el nem vehet tőle: az, hogy Isten gyermeke.” Erre mosolyogva ezt válaszolja: „Eddig soha senki nem mondta nekem, hogy Isten gyermeke vagyok. Mindenfélének elkereszteltek, de Isten gyermekének soha senki nem nevezett.”(A könyvből készült film címe: Ments meg, Uram!) A feladatomat ebben is látom a hívő közösségemben, hogy egymásban folyamatosan táplálni kell annak a ténynek a valódiságát, hogy minden ember, fajra, színre, bűnre való tekintet nélkül Isten gyermeke. Lehet nevelni veréssel, szidással, de az igaz szeretet nem ebben áll. A keresztény bölcsesség sokkal finomabb. A szeretet az, ami hajtja előre a másikat. Az elismerés, a simogatás, a mosoly. A derű, az öröm nélkül a keresztény ember soha nem lesz hiteles. Már régóta tudatosan törekszem egy út megvalósítására, ez pedig a mosolyon át vezet. Hidakat építek a közösségemben, az idegennel, aki szembejön velem, olyanokkal, akiket nem
kedvelek. Minden napom minden találkozására úgy készülök, mintha hetek óta arra az egy pillanatra vártam volna. Ha nem örülünk egymásnak, ha nem öleljük át a másik embert, a gusztustalan, nyomorban élőt is, az elesett beteget, az idegesítő alakot a szomszéd házból, nem építhetünk közösséget. A közösségeknek ma életet mentő szerepük van. Meg kell látnunk, ki kell mondanunk, hogy közösség nélkül a társadalom működése veszélybe kerül. A közösségben teljesedek ki én, te meg a másik. Elnézem neked a hibáidat, és remélem, te is így teszel velem, és én ezt pontosan látom és tudom. Számíthatsz rám, hiszen egy csapat vagyunk. Ha szervezek valamit, és te nem vagy ott, mert úgy döntöttél, az nekem nagyon fáj, de amikor te hívsz engem, mert kellek, menni fogok. Mert ha nem így teszek, akkor a dolgok darabjaira hullanak. Imádkozom érted, pedig mindig utálatos vagy velem, mert keresztény vagyok, és mert nem csak azokért fohászkodom, akiket szeretek. A keresztény ember az őt körülvevő társadalomban, a saját privát közösségeiben, az egyházközségében sokszor erején felül teszi oda magát. Apró dolgok ezek. Az én keresztény közösségemben én a legkisebb dolgokat néztem ki magamnak. Azt gondolom, hogy azzal, ha kedves vagyok mindenkivel, ha nem szólok be, amikor megtehetném, mert jogos volna, már tettem valamit. Alázatos próbálok lenni. Bevallom, ez nagy feladat olykor. Szeretnék mindig az utolsó lenni, engedni próbálom azokat, akikben forr a tettvágy, és úgy hiszik, csak ők tudják megvalósítani. Ez jó, nem baj. Csupa olyan dologra tettem fel a közösségemben betöltött feladataimat, amik látszólag másodlagosak. Próbálok csendben lenni, ami bizonyára sokszor nem sikerül. Sok mindent tanulok az idősebbektől. Figyelem őket, és jól csinálják, mert a közösség így válik eleven, működő szeretetkapcsolattá, Amiben ott vagyunk mind együtt, Istennel. Tudatosan és folyton tanulva, fegyelmezve önmagunkat – ez a dolgokban rejlő titok. A váci börtönből közben manapság is gyakran jönnek, majd mennek a levelek, és egy napon, ha lejár a büntetés, együtt fogunk kávézni, mert ha komolyan vesszük az Istenhez tartozásunkat, akkor igen is kötelesek vagyunk, hogy neveljük magunkat arra, hogy bárkiben meglássuk a jót.
Értelmiségi Sosem tulajdonítottam ennek jelentőséget. Az ember tette, amit annak idején tenni kellett. Tanult, mert Istentől ezt is ajándékba kapta, a vágyat, hogy valamit elérhessen, hogy fejlődjön, hogy több legyen, hogy más legyen, hogy megízlelje a tudást, majd kamatoztassa azt. A tudás vonzó, elképesztően tetszetős. Régen efféléket véltem benne látni, ma már eszköznek tekintem. Mindazt, ami közelebb visz másokhoz, mindazt, ami arra ösztönöz, hogy segítsek, megoldjak helyzeteket, ennek a plusznak köszönhetem. A tudásvágynak, mely végső soron egyáltalán nem haszontalan. A tudásban fürdeni olyan, mint amikor az ember egy magas helyen állva szemléli a világot. Többet lát és érez belőle, mint azok, akik csak az alaptáborban várakoznak. Több inger éri ott, abban a helyzetben. Mindezt annak ismeretében teszi, hogy egyedül erre soha nem futotta volna az erejéből, tehetségéből, csak és kizárólag Istennel. És persze öröm is. De ami a legsajátosabb benne, hogy ennek birtokában több lehetősége adódik eljutni másokhoz. Olyanokhoz, akikhez csak kevesen jutnak el, mert a tudásból szépen lassan kifejlődik a dolgok széles spektrumú látása. Belőle ötletek fakadnak, feltörve utat követelnek maguknak. A hívő kereszténynek egyfajta tartást, finomságot adva hasznára válva, hogy ettől a pillanattól ne céltalan élvezője legyen az őt körülvevő világnak,
ne akarja birtokolni azt, hanem éljen benne úgy, hogy hasznára legyen a lelkeknek, mert csak ennek van értelme. Nem minden értelmiségi hívő, és nem minden hívő keresztény értelmiségi. A cél meghatározásában van ennek jelentős szerepe. Hiszen a keresztény egyetlen célja mások segítése, önmaga feladásával, ebben pedig nagy előny a társadalomban betöltött ranglétrán elfoglalt hely. Vagy mégsem? Nem csupán ezen áll vagy bukik, sokkal erősebb bennem az Istengyermekség sürgető érzése, ha ez nincs meg, lehet akármekkora tudásanyag, művelhetem mind a tudományokat, anélkül mégis nincstelen vagyok. Ám tény, hogy minél olvasottabb, minél járatosabb az egyén, az annál inkább állhat a szolgálatában. Annál inkább ki tudja fejezni magát, annál árnyaltabban találja meg a közös hangot másokkal, legyenek azok a szegénytelep egyszerű analfabétái vagy az egyházközsége elöljárói. Hívő keresztény értelmiségnek lenni feladat, elkötelezettséggel jár. Isten ügyét tekintve szem előtt. Tele van finomsággal, nagyvonalúsággal, érzékeny empátiával, türelemmel, jó kapcsolatteremtő képességgel. Esetleg kapcsolatokkal, ami nagy előny, ha valaki szegénytelep közelében járatos. Kell a jó kommunikációs érzék, a segítségnyújtásához elengedhetetlen azonnali helyzetfelismerés, és sorolhatnám. Egy nagyon fontos még hátravan. A szeretet. Ha szeretet nincs bennem, semmit nem érek! Hamisság lenne csupán arra asszociálni, hogy Isten ezáltal jobban befogadható. Nem és nem. Az egy teljesen más kérdés. Az már a szív tisztaságának kérdésköre. A szív tisztasága pedig egyszerűen tetten érhető: Úgy, hogy üres, de még inkább szegény. Nincs semmije, amihez ragaszkodna, nem kíván mást, csak és kizárólag Istenben lenni, és élvezi, hogy Isten benne van. Az a szív, amely mindenkor Isten akaratát keresi a világban és képes ezt minden pillanatban tudatosan látni, az a szív tiszta, és ami a legcsodálatosabb, hogy Isten képes egészen beköltözni oda. A lélek pedig semmi egyebet nem tesz ilyenkor, csak törekszik arra, hogy az ő Istenének a kedvében járjon. Kedvében pedig úgy járhat, ha a tisztaságát naponta ellenőrzi és óvja. Van amikor a szív őrzését mások is tetten érik, ami akkor válik világossá, amikor a lélek viselkedése a társadalom szemüvegén át érthetetlen, amikor a lélek bizonyos dolgokat nem tesz meg, nem mond, bizonyos dolgokról lemond, és látszólag talán még bántón is viselkedik. Ilyenkor bárki, aki kívülről szemléli, furának gondolhatja, egészen különcnek, olykor durván keménynek. Ezek a legnehezebb pillanatok, melyekben egészen erősnek kell maradni, egészen bátornak és sokszor még olyanoknak a szeretetét is fel kell áldozni, akikét egyáltalán nem akarja. Stefan Heim írja Dávid király krónikájából: „Egyetlen történet sem kezdődik az elején, a fa gyökerei elrejteznek szemünk elől, ámde az egekig nyúlnak.” * Csörög a telefon, felveszem: Nóra vagyok, úgy döntöttünk a férjemmel, hogy havonta adnánk százhúszezer forintot szegény családok élelmezésére. – Jó – mondom. Nem rémüldözök, nem viszem a hálálkodást sem túlzásba, csak egyszerűen elfogadom. Talán akkor felismertem, hogy ennyi, ami rám tartozik. Összeállítok egy listát. Bemegyek az önkormányzathoz, kérem, hogy nézzék át és „csinosítsák”, beszélek a védőnővel, felhívom az iskola gyermekjóléti felelősét, ők is egyből
segítenek. Hát jó, kezdetnek megfelel. Szervezek, pont azzal a lendülettel, ami bennem lüktet ott legbelül. Köszönöm, Istenem, alakul. Felhívom sorban a közösségem autóval rendelkező tagjait. A választásomnak ez fő szempontja, de ami ennél fontosabb, az az „üres has” elmélete. Akiben egy kicsit is megérzem ezt, azonnal mellette voksolok. Már hárman vagyunk, hatan, heten, nyolcan és kész. Összeálltunk. Kedves volt mindenki. Beszélek az Atyával, hiszen ő az, aki minden ötlet mozgatója, csendben, szerényen, a háttérben. A csapat tehát adott, és van százhúszezer forintunk, amit elkölthetünk. Egy hónapban négy segítő dolgozik, vásárol, oszt. A listán száz ember szerepel, efölé nem mehetünk. Fejenként ezerkétszáz forint költhető. Beosztom, kihez hány fős család kerüljön, megjelölöm a kiemelten rászorulókat, néhány ötletet adok, hogyan gondoltam a vásárlást. Segítőként harmincezer forintból kell gazdálkodni tartós élelmet válogatva, minél gazdaságosabban a multik kínálatából, majd a kihirdetett, kipostázott időpontban a templom kertjében átadva a családoknak, személyesen, szeretettel szentmise után. De eddig még sok a teendő. Biciklire ülök, kimegyek a telepre. Átrohan egy patkány előttem, itt még sosem jártam, Istenem, milyen nehéz lesz. Nagy levegőt veszek. Egyenként megyek körbe-körbe. Egészen kicsinek és egészen elveszettnek érzem magam. Add, Uram, hogy kellő tapintattal szóljak, és hogy a szereteted lehessek, csupán gombostűfejnyi. A szemükbe nézek, egészen közel, egészen lágyan, ahogy édesanya nézi a most világra jött gyermekét. Hol kezdődik ő, és hol vagyok én? – tűnődöm. Egyek vagyunk, akkor, ott, a nyomor közepén állva így érzem. Továbbmegyek. Sosem gondoltam kívülről, a másik utca felől, hogy ilyen szegénységet rejt ez a darab föld. Könny fut át a szívemen. Jé, befelé is lehet sírni. Megyek tovább. Bizalmatlanok. Bátrabb vagyok. A görcs már oldódik. Fogynak a nevek, lassan, tervszerűen. Itt a Lajos él, együtt jártunk iskolába. Lecsúszott? Lecsúszott. Mikor? Hol lakott eddig? Tolószékben a fia figyel félrebillentett fejjel. Agydaganat – mondja. Fáj? – kérdezem. Egyre közelebb jutok. Telnek a hónapok. A pénzt átveszem. Időpontot kiírom. Mindenkinek. A többieknek. Jól csinálják. Jól csináljuk. Működik. Gondviselésszerű. Szeretem. A templomhoz jönnek. Vasárnap mise után. Már néha bejönnek. Van egy cigány asszony, a Jutka. Mellettem áll. Úgy érzem, úgy érzi, ott biztonságos. Közben a Miatyánkot mondom hangosan, megfogom a kezét. Meleg, erős, cigány kéz. Számít? Nekem nem. Húsz éve van közöm cigány gyerekekhez. Az előttem álló gyerekek furcsán néznek. Nem értik, hogy foghatom meg a kezét. Szorítom. Jólesik. Szeretem. Forró, különös, lágy szeretettel. Nevelek. Őket, ott előttem. Magamban derűs vagyok. Nevetek is. Rajtuk. Kis buták. Egy év, kettő, három, négy. Működik. Ismernek. Jönnek. Néha keménynek kell lenni. Vagy talán mindig. Nem tudom. Isten teszi, mi csak úgy csináljuk azt a keveset, mi nyolcan. Együtt. Kimegyek a telepre. Szólnom kell, mert kritizálták a csomagot. Ez elvi kérdés. Isten gondos. Amit ad, annak kell örülni. Megszólni tilos. Igényeket lehet mondani, de megszólni azt nem. Megállok, sötét van már, munkából jövök, hátul a lányom. Kijönnek. Édes, soha nem tapasztalt szeretet fogad. Kérik, hogy menjek be. Nem – mondom én –, most nem. Szegényes szobarészt látok. Tisztát, puhát, hívogatót, nyomorúságost. Elmondom, amiért jöttem. Egy osztásból kimaradnak. Könyörögnek, elköszönök. Hazáig sírok. Éjszaka fent vagyok. Magamban szünet nélkül mondogatom: „Ábrahámot erőssé tette Isten, fia szeretetével szemben.” Virrad, új nap, megyek a cigány gyerekekhez történelmet tanítani. Szeretem őket. Reggelente azt mondom Istennek: kérlek, csak egy parányi szereteted lehessek. Semmi több. Lassan
megszelídülnek. Durvák, szemtelenek. Csendes, halk a válaszom, és a szeretet. Magam sem értem, működik. Év végére mindenkivel jóban vagyok. Pedig egyetlen dolgot tettem. Aki rossz volt és szemtelen, azzal kimentem a folyosóra, és mélyen a szemébe nézve annyit mondtam, amíg én itt vagyok, minden alkalmat megragadok, hogy elmondhassam, mennyire értékes vagy. Mindenkinél működött. Egy különleges alkalom adódott nem is olyan régen. Az ebédnél elkért két szelet kenyeret egy nagyfiú nem ette meg. Kiültem vele kettesben a zsibongóba, és miközben beszéltem hozzá, ő üvöltött velem, hogy mi közöm hozzá, miért szálltam rá. Megeszed – mondtam csendben, mert elvetted, nem dobjuk ki! Teréz anyáról kezdek mesélni, meg az indiai nyomornegyedekről. Üvölt. Velem. Nem jön elő a bennem rejlő tekintélyelvű pedagógus. Hurrá! Szerényen ülök, a táskámban matatok. Miért kiabál? Imádkozni kezdek, ő üvölt, két fejjel nagyobb, mint én. Megvan, találtam egy darab száraz zsömlét, madárlátta, a fiam hozta az osztálykirándulásáról haza, reggel csak futólag dobtam a cuccaim közé. Kiveszem. Rágni kezdem, közben imádkozom. Csendes vagyok. Csendesedik. Mesélni kezdek. Mindenről, magamról, a gyerekeimről. Kegyelem. Érzem a bőrömön. Mindjárt csöngetnek, még nem eszik. Szerinted miért eszem ezt a száraz, üres zsömlét? – kérdezem. Azt hiszi tanárnő, hogy hülye vagyok – válaszolja, és enni kezd. Tudom, hogy miattam. Esszük a kenyerünket és közben egyek vagyunk a szeretetben. A férfivá cseperedett cigány fiú és én. Ha arra kellene válaszolnom, hogy tudásomat, a tapasztalást, amit ebben a kisvárosi iskolában évek óta tanulok, szívok magamba, tudom-e kamatoztatni, „nem tudom” lenne a válaszom. Természetes, hogy szeretek, természetes, hogy tudatosan mondom a többieknek Teréz anya gondolatait: „Soha senkitől ne gyertek úgy el, hogy ne adtatok volna valamit! Egy mosolyt, bármit!” (Jöjj, légy a világosságom! Teréz anya 2008.) Az én történetem nem az én kezemben van. Az, hogy mivé alakul, fejlődik, az, hogy hogyan hat az én saját közösségemre, nem az én megítélésem alá tartozik. Ha arra kell választ adnom, hogy jó-e, hogy értelmiségi vagyok, azt mondom, mindegy, e nélkül is szeretném Istent. De ha arra keresem a választ, hogy jobb-e így másoknak, azt mondom, bizonyára igen. Mert minden plusz tudás, minden megszerzett információ, minden áttanult éjszaka, minden végiggondolkodott év, minden barátság, mely a tanulás során alakult, minden kapcsolat, mely abban segít, hogy jelenlegi feladataimat tökéletesebben végezhessem, hozzáad ahhoz a célhoz, hogy másokért élhessek. Ha arra kell választ adnom, hogy jó-e, hogy hívő keresztény értelmiségi vagyok, azt mondom, sokkal jobb az, hogy néhány éve sztómával élek. Azt mondom, a betegség, melyben igent mondtam Istennek, sokkal több hasznot hajtott az ügyemnek, hogy lelkeket vezessek Istenhez, mint az hogy mennyire vagyok annak a bizonyos intellektuális társadalomnak a tagja. De ez szigorúan rám igaz, mert nekem így alakult az életem, hogy a betegségben, a testi fájdalomban, a gusztustalanná alakult testemben rám köszönt Isten, úgy, hogy biztos voltam benne, hogy meg fogja tenni. Úgy, hogy amikor a legvisszataszítóbb volt a testem, kiálltam az emberek elé, és azt mondtam: Isten gyönyörű, és szeret engem. A közösségem pedig sokszor nem értette, hogy mi hajt, de én itt legbelül mindig tudtam, hogy az én mennyei, csodálatos Édesapám, aki miatt mindig mondom: Célom a végem!
Hatással vagyok-e a saját szakterületemmel a közösségemre?
Nyilván. Sokat tanultam abban az iskolában, ahol szocializálódtam. Ahol megtanultam, hogy értékes a többi ember is, mindegy, honnan jött, és talán még a céljaik sem számítanak. Figyeltem a kollégáimat, akik a szavukkal úgy tudnak simogatni és úgy tudnak óvni. Figyeltem és több lettem általuk és a bennem lévők által. Aztán eltávolodtam, és a saját közösségemben ezeket az értékeket kezdtem továbbadni, hogy nem baj, ha a másiknak is vannak ötletei, nem baj, ha néha a másik a megvalósító, és te ott éppen kimaradsz, nem baj, ha kedvesen nevetsz a másikon, ha hibázik, nem baj, ha megbocsátó vagy, mert majd neked is megbocsátanak. Elnézőbb, bölcsebb, kifinomultabb lettem az elmúlt években. Igen, nyilván az iskolázottság is számít. Az hogy az évek alatt annyi inger ért, annyi szituációban volt részem, újabb és újabb megoldandó helyzetek. Ezt köszönöm Istennek, hogy erre tudtam fordítani az energiámat, hogy szellemileg friss legyek, maradjak, és köszönöm azoknak az embereknek, akiket figyelhetek, amerre utam vezet, és mindig tanulok valami újat. Ha szépségkirálynő lennék, azt mondanám a koronázási ceremónia után, hogy köszönöm a családomnak és hogy világbékét. De nem vagyok szépségkirálynő, egyébként tényleg köszönöm és világbékét. Egyszerű ember vagyok, pedagógus, Isten kicsinyke gyermeke. Felelős gyermeke, aki egyszer régen a fejébe vette, hogy mindenkit szeretni fog, azokat is, akiket senki nem szeret. Igen, felelős vagyok. A bennem lévő tudást, szeretetet bűnnek tartom birtokolni, hisz azzal elismerném, hogy a magam erejéből jutottam hozzá. Abban a percben, amint közkinccsé teszem, elismerem Isten szerepét és nagyságát benne. Felelős vagyok a közösségemért, a tudásomért, másokért, mert ha nem így lenne, akkor úgy gondolnám, megloptam a világot. Minden megtartott kincs – idő, ötlet, tudás, pénz, párizsis zsömle – felelőtlen tett. Ha a szeretet hangjára figyelünk, többé nem tévesztünk irányt. Az én felelősségem ebben áll. Könnyű-e? Egyáltalán nem. Bátornak kell lenni, és le kell győznünk folyton és ismételten önmagunkat. Néha összejön, többször nem. De ha az első rosszul sikerült helyzet, beszélgetés, szervezés, ötlet elveszi a kedvünket, akkor méltatlanokká válunk. Ezeket el kell fogadni, hogy egy közösségben sokszor nem jól jönnek össze a dolgok, és sokszor vagyunk ügyetlenek. Ebben áll a felelősségem. Elfogadom, hogy Istennek én is egy különleges teremtménye vagyok, aki épp ilyennek lett megalkotva. Ettől viszont annyira boldog vagyok, hogy futok az esőben, bőrig ázok, mezítláb járok a forró betonon, belefekszem a hóba, és nézem a hóangyalt, amit a testemmel formáltam, és közben nevetek, mert Isten olyan végtelenül szeret engem, és én olyan nagyon Őt, hogy legszívesebben elmondanám mindenkinek: élni csak így érdemes. És igen, azt hiszem, valami többet adtam az egyházközségemnek. A nevetésemet.
