Vigilia Pályázat
A KERESZTÉNY ÉRTELMISÉGIEK SZEREPE KORUNK TÁRSADALMÁBAN
„Nap” jelige
-
2015 -
Bevezető Nagy események, nagy dolgok, nagy emberek szavait kívánják. ,,Mielőtt az anyaméhben, megalkottalak, már ismertelek, és mielőtt az anyaméhből kijövél, megszenteltelek,...menj mindazokhoz, akikhez küldelek téged, és beszéld mindazt, amit parancsolok néked.”(Jer. 1,5-7b) A Biblia szavai a legalkalmasabbak arra, hogy elmeséljem, milyen céltudatosan formálta Isten az életemet, és a tapasztalataimat hogyan használta fel a nekem rendelt szolgálatban. Gyermekkori élményeim úgy átformálódtak Isten kezében, hogy az örömüzenetet, mint átélt valóságot továbbíthatom. Ami, valamikor tehernek tűnt, később Isten munkálkodásának édenévé vált, hogy megérezhessem mindazt a boldogságot, örömet, szabadságot, célt, amiről mindig álmodoztam. Így szilárdult meg bennem az Isten iránti szeretet és bizalom erős talaja. Ma is örömmel és hálaadással vállalom a szolgálat terheit. Az az élő reménység tesz boldoggá, hogy Isten nemcsak megtart, hanem előttem jár, tudja a következő állomásom helyét, sőt már meg is kezdte munkáját a lelkekben, még mielőtt odaérnék. Református tanítónő vagyok, a Debreceni Humántudomány Doktori Iskola első évre bejutott doktorandusza. Gyönyörűséges a pedagógus igája. Igazgyöngyök után vágyódunk. Igen, igazgyöngyök után, mert leginkább a kagyló-igazgyöngy hasonlat példázhatja azokat a keservesen is szép éveket, amit magunk után tudunk. Az igazgyöngy keletkezése a természet egyik csodája: a kagyló kinyílik, hogy táplálékot szerezzen a vízből, a tápanyagokkal együtt homokszemcsék is kerülnek a belsejébe. Védekezésül a homokszemcséket olyan anyaggal vonja körbe, amiből igazgyöngy születik. Mint szakmailag kiteljesedni vágyó, gyakorló pedagógusok, évekkel ezelőtt, mint kagyló nyíltunk ki, hogy szellemi - lelki - szakmai táplálékkal töltekezzünk, de a táplálékkal homokszemcsék is bekerültek kagyló - testünkbe. Fájtak a családdal közösen, de nem együtt töltött idők, a saját gyermekeinknek el nem olvasott mesék, az elodázott játékok, kirándulások. Sokszor nehéz volt helytállni anyaként, feleségként, pedagógusként és hallgatóként egyaránt. De a kagyló üzenete az, hogy nem zárkózhatunk el a nehézségek elől, nyitottnak kell lennünk, hogy életünk teljes legyen, mert bennünk van az erő, hogy ezeket a porszemeket selyemfényű igazgyönggyé alakítsuk.
2
Most egy újabb lehetőséget kaptam arra, hogy még jobban, még eredményesebben, még szebben tegyem a dolgom. Nemes feladatom, hogy minden erőmmel azon legyek, hogy a csillogó tekinteteket megőrizzem, őrködjek a tiszta gyermeklelkek felett. Gyermeki hittel tanítsak, énekeljek, játsszak, kiránduljak, hagyományt ápoljak, hintsem el tanítványaimba a megértés, a segítőkészség, a megbocsájtás, a helytállás, a bizalom, a szeretet magjait. Nyissam fel szemüket a bennünket körülvevő szépségekre. Éljék meg azt a semmi mással össze nem téveszthető érzést, hogy itt a szülőföldön szebb és jobb egy kicsit a levegő, a Nap is másként süt, az erdők, mezők a legillatosabbak. Ez annak az érzésvilágnak egyik fontos eleme, amitől ezt a helyet hazánknak érezzük és nevezzük. Hogy miért jelentkezem a Vigilia pályázatra? Hiszem, hogy az Istenszerinti célokat a szeretet motiválja. Leghőbb vágyam az, hogy ez a szerény pályázat másokat is arra ösztönözzön és bátorítson, hogy szeressék Istenüket és minél inkább bízzanak benne. Amikor e sorokat gépelem, teljes erőmmel szolgálok, anélkül, hogy tudnám a végeredményt. De hálás vagyok azért, hogy Pál apostollal együtt vallhatom: ”Tudom, kinek hittem.”(2Tim.1,12)
„Tudom, honnan jöttem, és hová megyek.” (Ján. 8,14) Sosem gondoltam arra, hogy Istentől egyszer azt az indíttatást kapom, hogy írjam meg Nagyapám életének, munkásságának történetét. Igen, az övét, mert ahhoz, hogy a hívő kereszténységről meg az értelmiségi létformáról valami keveset feltárjak, nagy szükségem van erre a lépésre. Szeretném bemutatni, hogyan hatott minden egyes lépése rám, miként lehet tanulni egy laikus kántortól. Hosszú és szívós belső tusa után Isten lepergette lelki szemeim előtt életem eseményeit, mint valami folytatásos filmet, majd a Nagyapámét is. - „ Uram, mindezt nem tudom, nem tehetem, hiszen nem él már, nincs, ki segítsen!” – tört ki belőlem az ellenkezés. De meg kellett értenem, hogy az Úr maga tud ilyen határozottan meggyőzni, bátorítani és új hitbeli lépésekre elhívni. „Lenyúlt a magasból és felvett engem, kivont engem nagy vizekből.” (Zsolt,18,17)
3
Kívánom, hogy pályázatom minél több olvasót indítson Isten kinyújtott kezének megragadására, hogy hálás igent mondhassanak az Úr útjaira, abban a meggyőződésben, hogy Ő ismeri azt a célt, melyre minket elhívott.
Valamikor réges-régen... Így kezdődnek a mesék. Így kezdte örökös szép meséit Nagy Laci Dédi, a mi nagyapánk is. Tudom, ismertétek, szerettétek őt, hiszen köztünk élt, a miénk volt. Imádkozott, mesélt, énekelt nagyon sokat. Ezek a találkozások eldöntötték sorsomat, meghatározták egész életem. Drága Dédinek, az ő példamutató életének köszönhetem, hogy egyházzenész lehetek, Istenemet szolgálhatom. Csodálatos ember volt. Áldott és sok jó gyümölcsöt termő földi élet után, Megváltó Ura magához vette, átalment a halálból az életre. „És most ímé én tudom, hogy nem látjátok többé az én orcámat ti mindnyájan, kik között átalmentem,...” (Ap.Csel.20,25) Nem ment át köztünk nyomtalan. Hagyott valamit, valami nagyon sokat. Egész életemben eszményképem volt és marad. Egyike voltam hűséges unokáinak, aki, ha bátortalanul is, folytatni próbáltam az ő örökét. Kívánságtáblámon ott áll a fényképe, szívemben az emléke. Olyan rajta, mint akkor, azon a távoli téli estén mikor ölébe vett és játszott a szerény kis harmóniumán: „Van egy égi anyám nékem, ki el nem hagy soha engem, neve: Mária, aki az én életemnek vezércsillaga.” Arcán kimondhatatlan jósága tükröződik, szelíd szeme csupa melegség. Soha emberi arcon nem rajzolódott még ki talán ilyen világosan, szemmel láthatóan a jellem, a lélek tisztasága, szépsége, mint az övén. Aki ránéz, annak szeretnie, tisztelnie kell. Hozzáfordulok most ehhez régi, régi képhez, mert tanácstalan vagyok. - Drága Dédi, szeretném megírni a Te életed történetét, munkásságod. Miként fogjak hozzá? Hogyan lehetek méltó ehhez a munkához, mely úgy érzem életem legfontosabb és legszebb feladata? Mosolyog a szelíd szempár. S én folytatom a néma párbeszédet. - Jól tudod, Nagytatám, hogy mennyire szerettem volna hasonlítani hozzád, aki életed végéig hűséges maradtál hivatásodhoz, vallásodhoz, egyházadhoz, a hívekhez, szülőhazádhoz, az édes anyaföldhöz, mely egyben az én anyaföldem is. Próbáltalak követni,
4
hiszen biztatásodra nekibátorodtam, az öled melegéből erőt merítettem, a sarokköveket leraktam. Adj hát tanácsot, hogy most szép, igaz történetet írhassak a Te példamutató életedről, becsületességedről, bámulatos munkaszeretetedről az utókornak, akiknek e dolgozatot szánom, hogy jobban megismerjenek, s örökre szívükbe zárjanak Téged. A mélytüzű barna szemek rám néztek a régi fényképről, s mintha hallanám Nagyapám hangját, melyet akkor hallottam utoljára így, amikor még kislány koromban az ölében ültem. - Nos, ha a feladat nehéz segítek neked. Mint, ahogy régen is segítettem, mikor együtt játsztuk a „négykezest”, mikor botladozó ujjaid útját egyengettem a billentyűzeten. (Hirtelen a csusza tornyos história jutott eszembe, mi lesz, ha újra megtréfál és a vágyaimból épített vár összeomlik?) - Vedd elő a könyveimet, kottáimat, fényképeimet, búcsúztatóimat, melyek saját életemről, munkámról tanúskodnak! - ÍRJUK MEG KETTEN! - Keresd elő a munkáimat, nézd át frissiben, s jegyzeteld ki belőle mindazt, amit fontosnak tartasz a huszonegyedik század küszöbön álló egyházzenészei számára. Mert én mégis hívebben és igazabbul tudom elmondani azt, ami velem történt, mint te. Tedd hozzá aztán, amit csak te tudsz rólam, tehát személyes élményeidet, s mindazt, amit gondolsz, s érzel velem kapcsolatban. Meséld el gyermekkorodat, az együtt töltött időt, mesélj a régi korról, másolj le néhány kottát, búcsúztatót, idézz a levelekből, mesélj bármiről, amit fontosnak gondolsz. Majd csak kikerekedik ebből az én életem meséje. Nyugodt lehetsz, így jó lesz, igaz lesz, fogj hát munkához bátran. S most, mint a mesékben az utat kereső vándor a bölcs, ősz – öregembernek, aki útba igazítja, én is hálásan megköszönöm Nagy Laci Dédinek szíves jóságát, s nekifogok a munkának, úgy ahogy ő tanácsolta. Megilletődve, kicsit bátortalanul, végtelen hálával, szeretettel iránta. Szemem teleszalad könnyel. Sírok, sírok, sírok, aztán egy hang rám szól: „Látod, a csuszák megvannak: újra lehet megint rakni. Amit nem kezdhetsz el újra, csak azt szabad megsiratni!" (Horváth István: Tornyot raktam)
„ 5
„Csuda tájon, falum felett az erdőn három ér eredt: Szilas, Rakottyás és Juhod, ha arra jársz, megláthatod.” (Áprily Lajos: Álom a vár alatt) Sóvidéken, Áprily Lajos költő földjén van egy kis község, a neve Parajd. Ez Laci tata szülőfaluja. Születésekor „igen csinos székely falu ” (Orbán Balázs) volt, a kalendárium akkor 1911-et mutatott. Tehát több mint száz esztendővel volt fiatalabb a világ. A Nagy Gergely - ház a falu közepén állt, a Nagyfiak utcában. Eredeti tornácos épület volt, kispaddal a kapu előtt. Itt látott napvilágot Laci tata 1911. február 21-én, Nagy Gergely és Mester Rebeka szülők gyermekeként. Nem ő volt az első gyermek a portán. Éppen harmadiknak érkezett, mint a mesékben a királyfiúk, akik előtt nagy próba áll. A kettőt, akik megelőzték, Gergelynek és Lajosnak hívták, ezután még két gyermek örvendeztette meg a családot: Márton és Zsuzsa. A lány fiatalon meghalt. Édesapjuk katolikus volt, édesanyjuk református, eszerint a gyerekek a szülők vallását örökölték, a fiúk az apáét, a lány az anyáét. Alig hét éves Dédi, amikor 1918-ban meghal az édesanyja. Ez a seb túlságosan mélynek bizonyult, senki nem tudta megvigasztalni. Édesapja újranősül, Simófi Juliánna lesz az árvák nevelőanyja. Ő is református. Új időknek, új szelei, viharai jöttek, ott állt testvéreivel, dacosan szembeszegülve ország-világgal: „ s álltak, ahol csak állniok kellett, Keserű daccal, a sorsnak szembeszegülve. S én nem tudom a sorsot, mit tartogat még ezutánra, E végzetes ég alatt lesz-e még öröm? De tudok annyit, hogy ha öröm helyett Tüzes mennykövek szakadnak is itt le, - Míg gyászosan évek százai húznak el Ők örömtelenül is, ha kínba tébolyodottan: Itt fognak állni örökké, - hogy Imre szorítja, Áron pedig... Áron nem hagyja magát!” (Tompa László: Lófürösztés)
6
Egy „árva”elindul Nincs messze Parajdtól Rapsonné vára, alig 6 km, de egy nyolc éves gyereknek, aki ebédet visz édesapjának, bizony hosszú az út. Dudorászva, mezítlábasan tapossa a port, mert otthon jókor megtanulta, hogy takarékoskodni kell. Kis motyóját a vállán viszi. Messziről lerí róla, hogy nem elkényeztetett úri csemete, egyszerű falusi gyerek. Ha parasztszekér kínálkozik útközben, felkérezkedik rá, s többnyire fel is veszik. Nem nehéz helyet szorítani egy ekkora gyereknek, aki kérés nélkül is elmeséli, hogy ő Rapsonné tündéreit megy meglesni, ott várja őt az édesapja. „Pünkösd-másodnap éjjelén
ragyogást lát, ki arra jár, s muzsikát hall, ha jól fülel: Rapsonné tartja udvarát!” (Áprily Lajos: Álom a vár alatt)
Beszélgetés közben gyorsan múlik az idő, fogy az út. Ő egyre csak mesél, mesél, a kocsis megszemléli a kis utasát, az meg egyre jobban belemelegszik az elbeszélésbe. Erre fele sokat nótázik a nép, dalolnak munka közben, mulatságon, rigmust mondanak a vőfélyek a lakodalmakon, köszöntőt énekelnek névnapokon, és én ezt a sok nótát mind megjegyeztem. Egyszer a tanító azt kérdezte tőlem: - Tudsz e trillázni fiam? Azt gondoltam, nem illik többet tudnom, mint a mesternek, s ezért azt feleltem: - Trillázni még a kántor se tud. Erre megmutatta, hogy kell, én meg utánoztam. Megdicsért. Belőled is lehet kántor, mert ügyesen utánam csináltad. A kocsis is megdicsérte, aztán mikor a kis útitársa elhallgatott, szüleiről kezdte faggatni. A gyerek készségesen válaszolt mindenre. Elmondta, hogy apja megyebíró a katolikus egyháznál, tagja a fúvószenekarnak, hogy már legény korában megtanult az orgonán játszani, persze csak úgy kotta nélkül. Ő már egész kicsi korában apja után énekelte, amit játszott. Szép énekhangja volt és szeretett énekelni. Azt is elmondta, hogy ő is szeretne muzsikus lenni. Közeledtek az út vége felé, arra felé tarts, bökött előre ostorával a szekeres, akkor nem tévedhetsz el a sűrűben.
7
- Járj szerencsével, majd megnézem mire jutottál. Igaz is, még a nevedet sem tudom. - László vagyok. El ne felejtse! És elindult, félig mesebeli, félig igazi ösvényen mezítláb, szívében csordultig örömmel. A maga egyszerű, szerény módján felcseperedett.
Holtomiglan Amikor az aranyhajú tündér esküvőjét tartja a királyfivá vált szegény legénnyel, kivilágos kivirradtig szól a muzsika, táncolnak, mulatnak, lakomáznak a vendégek. Dédinek nem volt ilyen fényes lakodalma. Nem voltak ott a hercegek, se grófok, se püspökök, még csak díszruhás hajdúk sem álltak nekik sorfalat. Azért nekik is volt násznagyuk, meg nyoszolyólányok, a pap beszédet is mondott, majd terített asztalhoz ült a vendégség. Egyszerűen, kedvesen folyt le a lakodalom 1937-ben. Felesége Ambrus Ilus, akivel nagy – nagy szeretetben éltek. Két gyerekük született, egy fiú és egy lány. Ez a kislány Édesanyám. Alig három éves a kisebbik teremtmény, édesanyjukat magához szólította a teremtő. Áldott asszony volt, szelíd, jóságos, 90 esztendőre volt teremtve, de betegsége miatt hirtelen Megállj-t kiáltott a kegyetlen Halál, amikor mindössze 25 esztendős volt. Dédi nagyon fiatalon a két kis árvával maradt. Édesanyám három, a bátyja alig 4 esztendős. A gyerekek református, illetve katolikus vallásúak voltak. (Itt megállok egy pillanatra, nem jó visszatekintgetni, a visszatekintgetés nem boldogít. Mi van mögöttünk? Szánalomra méltó, nyomorúságos múlt, kétes örömök, keserű utóízzel.) 1947-ben újranősült. A felesége Nagy Amália, Dédi szerint „Ámáli”. Nagyon tehetséges és sok bölcsességgel megáldott asszony, csodálattal tekintett rá. Még él, köztünk van és végtelen szeretettel mesél Dédiről hosszú órákon keresztül. Dédi mama ekkor református, de később felveszi férje vallását. Házasságuk első napján az öreg szülőkhöz indultak a Nagy rezidenciába. (anyósékhoz, így érthetőbb) - Vajon tudják a szülők, hogy mikor érkezünk - szólt mamám. - Nem fontos. Ismerem őket, egy nap százszor is kinéznek az utcára, akár „A kis herceg”-ben, ha négykor érkezünk, ők már háromkor elkezdenek örülni. - Ó, de kedves így várni magára, meg rám.
8
Így mondta az urának maga. S ő is így szólította. Egész életében, egész életükben. Talán, mert, ahogy szerették, épp úgy tisztelték, becsülték is egymást. A két fiatal tudta, hogy kezdődik a komoly munka, kezdődik az élet, a lüktető élet. „Szombaton egy félkenyérrel átmentünk a régi házba, és egyszerre ötön lettünk. Volt egy véka búza, Ámáli sütött, a Jó Isten segített és így elindultunk az élet göröngyös útján. Mesterien gazdálkodtunk abból a kevésből, ami volt. Nem voltunk haragban egy órát sem, pedig három féle gyermeket neveltünk fel.”- mesélte. Jómagam egyike vagyok a kilenc unokájának!
Menjen el Laci,menjen el! –így intette jóra férjét!
Katolikus kántor Nagy Laci dédinek édesapja volt a példaképe. Nagy tekintélye volt az öregnek, mert a zenészek ügyes - bajos dolgait szívén viselte és mindenütt segített, ahol csak tudott. Követte apja nyomdokait, ő is tagja lett a fúvószenekarnak. Dédi tata nagy vallású ember volt, templomba járó. Ezen kívül mulató ember is volt, imádta az összejöveteleket, bálokat, táncokat.
9
Mivel tagja volt a fúvószenekarnak, ezért ismerte a kottát. Vasárnaponként kántorizált a templomban, hétköznap nem volt ideje úri dolgokkal foglalkozni, mert brigádos volt a kollektívben és becsületesen szerette elvégezni dolgát. A vasárnapi szolgálatokért nem kapott fizetést, önszorgalomból végezte, mert szívügyének tartotta az énekvezér munkát. A hívek pótolták a brigádosi fizetést, annyit kapott, amennyit ők adtak. A forradalom után a gyulafehérvári püspökségtől kapott jelképes segélyt, de ez minimális volt. Abban az időben csak a kántor búcsúztatott, méghozzá énekes búcsúztatóval. Tanítani nem nagyon kellett, mert már mindent tudott. Kakucs György, katolikus kántor-tanító próbálta szakszerűen tanítani, de falusi kántorként nem igényelte, az ujjára koppintott, mikor nem a megfelelő ujjrendet használta. De kellett-e ujjrend egy olyan embernek, aki már otthonról sejtjeiben hozta a muzsikát, a dalt, az éneket? Az 50-es években úgy döntött, hogy átveszi a kántorságot Bíró Alberttől, aki nem játszott csak énekelt. Tata ekkor „tökéletesen” játszott (mama szerint) harmóniumon. 1952-ben Kocsis Imre plébános idején, Dédi tata katolikus kántor lett.
10
Idézet Kakucs György tanár leveléből, melyet Kocsis Imre plébánosnak írt.
11
Temetésre kellett menni, búcsúztatni, házszentelni és mindenfajta alkalmon részt venni a pap mellett. Megkérték a Református egyháznál is mikor szükség volt kántorra, Bene László és Réthy Mihály lelkészek idején is.
Kocsis Imre után, Balázs Gergely majd Simó Sándor plébánosok kántora volt a Katolikus egyháznál, és tagja az Egyháztanácsnak.
„Emlékezzetek meg a ti előljáróitokról, a kik szólották néktek az Isten beszédét, és figyelmezvén az ő életök végére, kövessétek hitöket.”(Zsid. 13,7)
12
1998-ig volt énekvezér, három évig nem járt a tisztelendővel, de még mindig ott tevékenykedett mellette.
Ekkor a naptár 2001-et írt. Mamám vallomása szerint: ”mikor bevezették ezt az elektromos marhaságot a templomba, már nem kellett kántorizálni.” Ez volt az a hároméves időszak, amikor tevékenysége alábbhagyott. Befejezett egy korszakot a laikus, önmagát képző és karizmatikus népi kántor. A szív és a lélek ereje és saját tehetsége által szeretettel szolgáló énekvezér, olyan kor és nemzedék kiemelkedő egyénisége, amit felváltott a csak tudással és mesterien való képzés. Ebből a szeretetből és játszásból megszólaló ének élt a szívekben. Élt a gyülekezet, erősödött a lélek és a hit, lett élővé a reménység. Laci tata élete szüntelen munkában telt. Parasztfiúként indult, útravalóul nem vitt mást magával, csak tehetségét. „A mező volt iskolája, a természet a mestere, könyve a nagy csillagos ég aranyos betűkkel tele” (Horváth István: Tornyot raktam), de nyitva volt a szíve és füle minden szépség számára.
13
Népviseletbe öltözött, egyszerű ember volt, s az maradt akkor is, amikor emberek nagyjai vették körül. Nagy Laci Dédinek szólítottuk, ismerősei Laci bácsinak, s valóban volt benne valami meghitt, családias, amit szeretetnek nevezhetünk. Mindenki gondját, örömét megosztotta, s ez a gond és öröm kifejezést kapott a meséiben, melyek az osztrák fogság élményeit tartalmazták. Korán kényszerült a maga kenyerére, korán megtanulta, hogy csak kitartó munkával lehet célt érni. Kántori pályája nem volt sebes röptű, nem volt izgalmasan látványos. Szívós, egyenletes, megállást nem ismerő, lépésről lépésre való haladás volt. A világhírt soha nem kereste, megelégedett az egyszerű munkával, élvezte a becsületesen elvégzett munka nyugalma mellett a kántori hivatását. 90 éves koráig hangyaszorgalommal tevékenykedett, gyertyaként égette önmagát, hogy az által másoknak világítson. Élete végén csodálatos lelki nyugalommal vallja: - Türelmes vagyok, és arra gondolok, hogy minden rossznak van jó oldala is. „Tudom, honnan jöttem és hová megyek.”(Ján.8,14) Ember volt a szó legmagasztosabb értelmében, sírjáig megőrizte emberséges szívét. Ilyen volt, ilyennek halt meg és ilyenként fog élni minden időben. Egyszerű, szerény temetése volt. Amikor a sírja mellett állok, nem a csüggedés, hanem a felemelkedés érzése hat át. Nagy tetteket vitt véghez, és nem volt benne semmi, ami gyarló. Nagyon szeretett! A reá és a tetteire való emlékezés virágait szórom minden unokájára, dédunokájára. Fejfáján ez áll : született 1911 – meghalt 2011 Dédi születésének 100. évfordulóján kaptam bizonyítványt, hogy jómagam is énekvezér, egyházzenész, kántor lehessek! Köszönöm a kitaposott utat! Büszke vagyok rád Dédi! Nagyon szeretlek!
A szeretet soha el nem fogy!
14
„Bölccsé teszlek és megtanítlak téged az útra, amelyen járj; szemeimmel tanácsollak téged” (Zsolt. 32,8) Mindenkinek vannak vidám vagy szomorú kisgyermekkori emlékei, amelyekre egész életében emlékszik. Sok ilyen emléke volt Dédinek is, amelyekről még őszülő hajjal is szívesen mesélt unokáinak, mikor mesét, történetet kértünk tőle, mint ő valaha apjától meg édesanyjától. A meséket mindig egy bibliai intés előzte meg, így tanulta, így adta tovább. „ Hallgassatok, fiaim, az atyai intésre, és figyeljetek az okos tudományra! Mert jó tanulságot adok nektek, ne hagyjátok el tanításomat! Mikor még mint gyermek apámnál voltam, mint kicsi és egyetlen, anyám mellett, tanítgatott, és ezt mondta nekem: Támaszkodjék szavaimra szíved, tartsd meg parancsaimat, és élni fogsz! Szerezz bölcsességet, szerezz értelmet, ne felejtsd el szavaimat, és ne térj el tőlük! Ne hagyd el, és megőriznek téged, szeresd, és megoltalmaznak téged! A bölcsességnek ez a kezdete: Szerezz bölcsességet, és minden szerzeményeden szerezz értelmet! Becsüld nagyra, és felmagasztal téged. Dicsőséget hoz rád, ha magadhoz öleled. Ékes koszorút tesz a fejedre, díszes koronát ajándékoz neked. Hallgasd meg, fiam, és fogadd el mondásaimat, mert megsokasítják életed éveit. A bölcsesség útjára tanítottalak, helyes ösvényen vezettelek téged. Jártodban semmi sem gátolja lépteidet, és ha futsz, nem botlasz el. Ragaszkodj az intelemhez, ne térj el tõle, vigyázz reá, mert ez a te életed! A bűnösök ösvényére ne lépj, ne járj a gonoszok útján! Ne törődj vele, ne menj arra, kerüld el azt, és menj másfelé! Mert azok aludni sem tudnak, ha rosszat nem tehetnek, és elrabolja álmukat, ha nem vethetnek gáncsot. Bűnnel szerzett kenyeret esznek, és erőszakkal szerzett bort isznak. Az igazak ösvénye olyan, mint a felragyogó világosság, mely egyre világosabb lesz délig. A bűnösök útja olyan, mint a sűrű homály; nem tudják, miben botlanak majd meg. Fiam, figyelj szavaimra, hajtsd füledet mondásaimra! Ne téveszd szemed elől, őrizd meg azokat szíved mélyén, mert életet adnak azoknak, akik megtalálják, és gyógyulást egész testüknek. Minden féltve őrzött dolognál jobban óvd szívedet, mert onnan indul ki az élet! Tartsd távol szádtól a csalárdságot, és távolítsd el ajkadról a hamisságot! Szemed előre tekintsen, és egyenesen magad elé nézz! Ügyelj, hogy merre tart a lábad, akkor minden utad biztos lesz. Ne térj le se jobbra, se balra, tartsd távol lábadat a rossztól!” (Péld.4.)
15
A Példabeszédek könyvének minden szava megmaradt emlékezetemben. Éppen úgy, mint Salamon, ahogy először a fiaihoz szólt, majd végül egyetlen fiának mondja, hogy minden másnál jobban őrizze meg szívét, mert abból árad ki valóságos belső élete, Dédi is hasonlóképpen mindenkihez egyformán szólt, majd következett a személyes intés, amit úgy érzem nekem postázott. „Szemed előre tekintsen, és egyenesen magad elé nézz! Ügyelj, hogy merre tart a lábad, akkor minden utad biztos lesz. Ne térj le se jobbra, se balra.”(Péld.4,25-27) Ezek az intések maradandó hatással voltak rám, ezért igen nagyra becsültem nagyapámat, kimerítően tudtam beszélni példaértékű történeteiről és a vele való kapcsolatról. Behunyt szemmel hallgattam órák hosszat izgalmas történeteit, melyek nemegyszer könnyekre fakasztottak. Szemeim elhomályosodtak. Semmit nem láttam. Számomra nem voltak sem alakok, sem formák, sem színek, sem helyek, sem helyváltoztatások, ki tudtam nagyon tapogatni a személyeket és tárgyakat, hallottam a hangokat, és éreztem a szagokat, ez azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy képet alkossak magamnak külsejükről. Csak elképzelni tudtam őket, csak belső képet tudtam magamnak alkotni róluk, a szereplők belső lénye került hozzám. Ez így maradt akkor is, mikor kinyitottam a szemem. Ilyenkor nagyapám mindig a szívembe látott. Látta, hogy boldog gondolatok ülnek ünnepet a szívemben, lelkemben. És valóban repesett az örömtől minden sejtem. Nagyapám volt egy személyben példaképem, napvilágom. Mindaz, amit szellemileg, testileg, lelkileg magamba fogadtam, tőle való. Amit ő mesélt, tanított, én azt mesélem tovább, és valamicskét hozzáadok.
„Ne félj, mert én veled vagyok; ne csüggedj, mert én vagyok Istened; megerősítelek, sőt megsegítlek, és igazságom jobbjával támogatlak.” (Ézsaiás 41,10) Katolikus kántor - református unokája Kötődésem az egyházhoz természetesen gyermekkoromból ered. Első emlékeim, oly sok évtized múltán is oly elevenen élnek bennem, a vasárnapi templomba készülődéshez kapcsolódnak. Rituálé volt, ahogy készült a család, szerre mindenki megfürdött, majd felöltöztünk „vasárnapiasan.” Előkotortuk a perselypénzt, vasalt zsebkendőt tettünk a zsebünkbe és 16
kézen fogva indultunk. Ezek a templomba menések jelentették a nap fénypontját, éreztem a szülők szeretetét és erős kezüknek oltalmazó erejét. Templomozás előtt is, és után is mindig bejöttek Dédiék hozzánk. (A katolikus templom a szülői ház közelében van.) Ezek a látogatások is szertartássá váltak, megbeszélték a két templomban hallott igéket, mi hallgattuk, néha beleszóltunk, de gyermekek nem szólhattak a felnőttek beszélgetésébe. Ilyen volt a szokás. Mindez nagyon fájt, s igazából nem értettem, miért nem szabad mi is véleményt mondjunk, de beletörődtem, nem akartam árnyékokat édesapám vidám arcára. Humora,- talán örökölte, talán Úz Bencétől lopta, - soha nem hagyta el. Nagyon gyorsan megtalálta a kulcsot gyakran dacos és ellenálló szívemhez. Közeledett Karácsony. Erre az ünnepre készített az akkori tiszteletes, a „Szállj,szállj magasra szíveink reménye” című éneket tanította meg, és megkért, hogy Karácsonykor énekeljem el. Némi szorongást éreztem, de az ünnepélyesen kivilágított templom a sok-sok ember és az elénekelt ének rabul ejtették gyermeki lelkemet. Feszült figyelemmel hallgattam a lelkészt. Az Új esztendő küszöbén sokat beszélt Isten szeretetéről és bátorította a gyülekezetet, hogy bátran lépjenek bele az új évbe, mert az Isten szereti őket. Ekkor tudatosult bennem, hogy Isten szeret. Valami mély vágyakozás támadt bennem olyan valami iránt, amiről nem is tudtam. Vasárnapról vasárnapra vártam a harang hívó szavára. Nagyon szerettem énekelni a dicséreteket. Mivel szüleim jártak a dalárdába, ezért sok éneket megtanultam tőlük, otthoni próba közben. Na, meg Dédi! Tőle megtanultam a katolikus énekeket, a katolikus szertartást. Rendszeresen jártam a katolikus templomba is. Mindkettő közel állt a szívemhez. Katolikus kántor, református unokája! Nagyon szerettem volna hangszeren játszani, különösen a zongora vonzott. Akkor még nem tudtam különbséget tenni zongora, orgona, harmónium között, annyit tudtam, hogy „billentyűs”. Először Temesváron találkoztam igazi zongorával, a gazdag rokonok vitték nyaralni. Ezek a nyaralások a szenvedés időszakai voltak az életemben. Nem éreztem jól magam abban a gazdagságban, s mintha parázson ülnék, úgy szorongtam a gazdagon terített asztalnál. A gazdagságnak ez a mértéke inkább taszított, mint vonzott. Talán abból a megaláztatásból származott ez az érzés, amit szüleimnek kellett elszenvedniük, (édesapám örökbefogadott gyermek, édesanyám félárva) s mindez rám is hatott. A Dédi kölcsönkapott harmóniumát bámultam, amelyen gyakorolt és ölbe véve én is „játszhattam”. Ilyenkor ujjongott a szívem. Később vissza kellett adni a harmóniumot, még az utolsó vékony szál is elszakadt, már csak halvány remény élt szívemben, de az élt. Elcsendesült vágyaim, néha fel-feltörtek, aztán újra leülepedtek, de soha nem engedtek nyugton ülni. Tetszett a zene, tetszett az ének, mindig szívesen tanultam, énekeltem. 17
Rendszeresen jártam templomba, hallgattam az örömüzenetet, Isten szeretetének hívását. A konfirmációi ünnepély meghitt, egyszerű, szép volt. „Mi módon igazulsz meg Isten előtt?” - kérdésre kellett adjam a választ. „Akit Isten hit által Igaznak nyilvánít, annak az élete is valóságosan megváltozik. Ez az ítélettől való felmentés meglátszik az életén, a cselekedetein. Teremni kezdi a hála gyümölcseit: a Lélek Gyümölcsét.” ( Dogmatika, Hitvallásismeret - Dr. Bustya Dezső) ... és gyökeresen megváltozott. Az életutam nem kántori pálya felé vezetett, elvégeztem a Tanítóképzőt és munkám a gyerekekkel való foglakozásban teljesedett ki. Ennek ellenére, mindig bennem volt a rejtett cél, amelyet tűzön-vízen át meg szerettem volna valósítani. Nem szűnt meg a kapcsolatom a református egyházzal, sőt egyre jobban kötődtem, mert közös cél vezetett: a templom és az iskola kapcsolatának ápolása. Mindazt, amit elértem, nagyban köszönhetem a szülői nevelésnek és Kántor Csaba református lelkésznek. Rendkívüli ember, aki értett ahhoz, hogyan tegye előttünk naggyá és szeretetreméltóvá Istent. Isten szeretetét, hűségét, megbocsátását saját tapasztalataiból vett példákkal szemléltette. Mindig szívesen hallgattam, hogyan mutatta meg dicsőségét Isten, mint népének szabadítója csodák és jelek által. Gyermekkori szokásom volt, hogy a nekem tetsző történeteket többször is átolvastam. Aztán később hallhattam a nyári egyházi táborozásokon is. Mindenféle tevékenységen részt vettem, amire a lelkész felkért (pályázatok, számítógépes munkák, kiállítások, evangelizációs hetek, kirándulások, versenyek) Sokat épültem úgy lelki, mint szellemi téren. Mindig motivált és segített minden munkámban.
„Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak.” (Préd. 3,) Mágnesként fogott meg a kántorképzős felvételi felhívás. Félelmek közepette állapítottam meg, hogy Dédi üzent, bármennyire is álomnak tűnik, mégis örömöt éltem át, amit még korábban sose tapasztaltam. „- Eljött a te időd, indulhatsz!”
18
I. „Csörgőt ráz, csörgőt, csörgővel hívogat: földből, ölből, házból kicsalogat, csörgőt ráz, kolompot, harangot, meleg testembe rejtette a hangot, csal át erdőn, úton, át az árkon, forrást buzogtat a láthatáron, csörgeti bennem, csörgeti magamban: elérsz valahová, jössz valahonnan még egy lépést, mert születtél, valaki küldött ... még egy lépést, mert aki küldött, bízva küldött, még egy lépést, mert járni tudsz, hát muszáj menni, százezer lépést, mert nem hisz az utadban senki ...” (Magyari Lajos: Csoma Sándor naplója) Vegyes érzésekkel, Kántor Csaba lelkész ajánlólevelével és biztatására, neki vágtam a nagy útnak. A megmérettetésen sikeresen túljutottam, az örömöm teljes volt. Felvettek a Károli Gáspár Református Egyetem, marosvásárhelyi kihelyezett tagozatára, egyházzenész alapszakot végezhetek. A marosvásárhelyi főiskolának „nemcsak az volt a hivatása és feladata, hogy jó szakembereket képezzen, hanem az is, hogy szolgáló életre, egyházunk és népünk, anyanyelvünk és szülőföldünk iránti hűségre neveljen. Vállalja a bibliai alapokat, a református és az ökumenikus szellemiséget, ösztönzi az egyetemes és nemzeti értékek megismerését és feladatának tekinti az erdélyi magyar népi kultúra hajszálgyökereinek átültetését az ifjú értelmiségi nemzedék értékrendjébe. Főiskolánk olyan kántortanítókat, értelmiségieket próbált nevelni, akik célt, reményt tudnak ébreszteni egy-egy közösségben, hogy templom és iskola egységében, az anyanyelv és az ének védőszárnyai alatt érdemes a szülőföldön „emberként, magyarként”, keresztyénként élni és megmaradni. Célunk a keresztyén értékrend, a felebaráti szeretet és a felekezeti megértés érvényesítése mindennapi iskolai munkánkban.” (Barabás László: A szülőföld főiskolája) 19
Nagyapám mindvégig segített, kísért. Most is fogja kezem és súgja, mit tanítsak a tanítványaimnak.
Utószó Csontjaimba rekesztve, minden sejtemmel őrzöm őseim kitaposott nyomát. Amilyen mély, őszinte, tiszta szeretettel kaptam, hasonlóval próbálom én is tovább adni. A nyom nem veszhet el. Mi, pedagógusok, nevelők, még átmenthetjük a megmaradt örökséget. A leírtakkal azt a hitem szeretném kifejezni, hogy tanítani csak tiszta forrásból lehet. Ezek a szálak visszanyúlnak az örök értékek felé, melyek egyszerűek, természetesek, mégis nagyszerűek. Az életben legfontosabb dolog a szeretet, az egymásnak örömet szerző emberi összetartozás.
20
