A keresztény értelmiségiek szerepe korunk társadalmában
jelige: „Ostiárius” 1
Hadd dicsérjük a híres férfiakat, a mi őseinket nemzedékeik sorában. Sok dicsőséget juttatott nekik az Úr fensége által régtől fogva. 3 Voltak, akik hatalommal uralkodtak, akik híresek voltak vitézségük miatt. Voltak, akik okossággal ékeskedtek, mások hírnevet szereztek a prófétai tisztnek jövendöléssel, 4 voltak, akik parancsoltak az akkori népnek, és szentséges igéket mondtak a nemzeteknek bölcsességük révén. 5 Voltak, akik dallamokat gondoltak ki művészetükkel, és írásba foglalták költeményeiket, 6 férfiak, akik bővelkedtek vagyonban, s olyanok, akik szép életre törekedtek, és békében laktak házukban. 7 Becsben is álltak mindannyian népük nemzedékei előtt, és dicséretet arattak napjaikban (Sirák 44,1-7) 2
Első fejezet, amelyben megállapítja, milyen nehéz is megérteni egymás beszédét Bajban vagyunk a szavakkal. Ahhoz, hogy a keresztény értelmiségről értekezzünk, meg kell nyilatkozni arról, hogy ki mit is ért ez alatt a szókapcsolat alatt. Kötelező epizód ezt leszögezni, hiszen, ha még véletlenül ugyanarra gondolunk is, akkor sem lehetünk bizonyosak, hogy ez tényleg így van. Manapság egy akármilyen társasági beszélgetést sem lehet enélkül lefolytatni, legtöbbször a vita a kimondott szavak értelmezéséről folyik, nem is a kitűzött tárgyról. Mivel szókapcsolatról van szó, ezért azt is meg kell vizsgálni, hogy önmagában a keresztény és önmagában az értelmiség mit is jelent, jelent-e egyáltalán valamit, vagy legalábbis mit határol le abból a valóban végtelen fogalommennyiségből, amit a (maradjunk a nyelvterületen belül) a szavainkkal ki tudunk fejezni. Mire enged következtetni, ha valaki azt mondja magáról: keresztény? Meg van keresztelve? Nem. Valamelyik egyházhoz tartozik? (a „keresztyén” szó legalább a felekezetet és az etimológiai hajlamot némiképp lehatárolja.) Nem kötelező. Hisz a Szentháromságban? Krisztus istenségében? Nem biztos. Vagy másfelől közelítve: Vannak-e kizáró okok, amelyek nem férnek össze a keresztény jelzővel? Talán erre egyszerűbb válaszolni, például mondhatnánk, hogy aki ateista, az nem lehet keresztény. De akkor újabb gond keletkezik: ki az ateista? Elég, ha nem jár templomba, vagy meggyőződéssel kell rendelkeznie? Vagy elég, ha azt mondja magáról, de a tettei nem ezt tükrözik? Vagy: ha egy megkeresztelt katolikus a buddhista vallást is magáénak mondja, minek számít? És mit kezdjünk Tolsztojjal? Vagy József Attilával? Vagy Hamvas Bélával? Bajban vagyunk tehát a szavakkal, ám a helyzet valószínűleg egyszerűbb, mint azt bemutatni akartam, hiszen ez az értelmezési probléma csak akkor lép föl, ha szándékosan a – nem is olyan ritka – kivételekre vagy a határesetekre koncentrálunk. Mindazonáltal, önmagában a keresztény szó használata mára gyanússá vált, és van egyfajta szektás felhangja, saját megfigyelésem alapján éppen ezért használata manapság meglehetősen korlátozott szituációkban alkalmazható érdemben,
hasonlóan az értelmiség szóhoz. A kettő közt azonban lényeges különbség, hogy míg a keresztény szónak az egyszerű, eredeti jelentése változott meg, azaz, hogy valamelyik keresztény egyház tagja (értelmező szótár), addig az értelmiségnek sosem volt egy ilyen matematikai képlettel leírható értékkészlete.
Második fejezet, amelyben fájlalja, hogy a szavak elsődleges jelentését manapság mennyire áthatja a cinizmus Egy biztos: gúny- és szitokszóként tökéletesen alkalmazhatók. Ezzel persze nem állnak egyedül a szavak között, ha csak megnézzük, hogy hány olyan jelzőt tudunk úgy mondani, hogy adott környezetben, gesztusokkal, hangsúlyozással ne lehessen dehonesztáláshoz alkalmazni: valószínűleg nem sokat. A „keresztény” jelzőhöz pedig nem is kell olyan speciális környezet, például elég a „jó” szót elé rakni. A „jó keresztény módjára” azt jelenti, hogy rossz keresztény módjára. Képmutató, farizeus, stb. Az értelmiségi szóval is hasonló a helyzet: a köznyelvben, valljuk be, nem ritkán annak az illusztrálására használják, hogy az illető vagy az illető csoport az elviekben élő, gyakorlati élettől elrugaszkodott képződmény, a „megmondóember” első fokozata. De hagyjuk a rosszindulatot, kutassunk tovább.
Harmadik fejezet, melyben végére jár, hogy kik is azok az emberek, akikre nyugodt szívvel alkalmazható ez a kifejezés A „keresztény értelmiség” definiálását nehezíti, de legalábbis befolyásolja, hogy majdnem kizárólag az foglalkozik a témával, aki maga is keresztény értelmiséginek tekinti magát, így tulajdonképpen azt tudhatjuk meg, hogy ő maga milyen, vagy milyen szeretne lenni. Hogy mégis egy klasszikus definíció-jelleget adjunk a dolognak, kijelenthetjük, hogy a keresztény értelmiséget felekezettől függetlenül kétfelé oszthatjuk. Vannak laikus értelmiségiek, akik emellett egyébként keresztények is, és vannak egyházi személyek, akik tudományos fokozattal is rendelkeznek. Itt is van ugyebár egy értelmezési probléma, t.i. mindenkit, aki elvégezte a teológiát, szellemi tevékenysége miatt értelmiséginek tekinthetünk-e. Bizonyos szempontból igen, de most egyszerűség kedvéért a tevékenységi körüket elsősorban lelkipásztorként megélő lelkészeket és plébánosokat most hagyjuk le a listáról. (Egy ide kapcsolódó kérdés, amely első pillantásra blaszfémikusnak tűnhet, de érdekes lehet vitatkozni rajta: Ferenc pápa vajon értelmiséginek számít?) Tehát olyanokról van itt szó, akik a liturgikus szolgálaton, misézésen, prédikáláson, egyéb szociális tevékenységen túl tudományos munkát is végez, kutat, publikál. Sok csillag együttállása szükséges ehhez a jelenséghez, amely legtipikusabban talán a szerzetesi közösségekben jön létre, ami egyrészt a tanítórendekkel magyarázható, másrészt pedig azzal, hogy itt jelentős idő szabadul fel a kevesebb lelkipásztori teendő miatt, szemben az átlagosan öt falu teendőit ellátó vidéki plébánosokkal, nem is beszélve a családos lelkészekről. De természetesen minden ambíció kérdése, a ritka madár is madár. Rajtuk kívül ott vannak tehát azok a tudósok, művészek, tanárok, lelkes amatőrök, és tulajdonképpen mindenki, aki saját szakmáján keresztül a keresztény közéletben részt vesz, vagy a közéletben
keresztény értékrend (újabb problémás szókapcsolat) szerint viselkedik. „Ki az, hogy magasztalhassuk, mert csodát tett életében!” (Sirák 13,9)
Negyedik fejezet, melyben szemléli a művészet és az egyház kapcsolatát Bár érdekes lenne megvizsgálni, hogy hogyan képesek (vagy lennének képesek) közös nyelvet beszélni a mai tudományok és az egyházak képviselői, és hogy milyen módokon van lehetősége egy teológiától viszonylag messze eső tudósnak, például egy biológusnak vagy egy neurológusnak részt venni a keresztény közéletben, ehelyett inkább foglalkozzunk egy olyan területtel, amely természeténél fogva igen erős szimbiózisban él az egyházakkal, és hatással vannak egymásra: ez a művészet. A művészet, amely nélkül nem létezik egyetlen egyház sem. A művészet, amely fáradságos munkát és utánajárást igényel. A művészet, amely egyben leselkedő veszély is. A művészet, amely mára ugyancsak a diverzitás csimborasszója: már a viszonylag nagy szekértáború posztmodern is szétoszlóban van, ahogy a júliusi Vigiliában Hans Joastól olvashattuk. (Mi lesz ezután? Neoposztmodern?) A legújabbkori egyházi művészet viszonylag jól behatárolható és ezáltal jól vizsgálható halmaz, azonban másfelől mintha sötétben tapogatóznánk: rendkívül keveset foglalkozunk vele, annak ellenére, hogy mennyire szüksége van egymásra az aktuális művészetnek és a kereszténységnek. A zavart elsősorban az a hosszú szekularizálódó folyamat okozza, amely a művészetet is csaknem teljesen leválasztotta az egyházakról. Ennek látványosabb levét inkább a művészetek itták meg, hiszen egyházi megrendelés híján olyan műalkotások születnek, amelyek egymagukban nem, vagy csak hatalmas szervezői munkával a háttérben állnak meg a lábukon. A képzőművészeti tárlatokat, és tulajdonképpen a kortárs zenét is az NKA-s vagy más pályázatok tartják életben, bármilyen szomorú is ezt kimondani. Ha a művészek külföldi sikereket elérnek is, ez látszólagos, hiszen jelentős igény ott sincs rá, a maroknyi közönség pedig öregszik. Leegyszerűsített a kép, de kár szépíteni. A művészet tehát tékozló fiúként vándorol a maga útján, egyre jobban botladozva. Azonban ahhoz, hogy visszatérjen az egyház apai házába, nem elég a jelen állapot. A gyökeres fordulat akkor történhetne meg, ha az egyházi személyek változtatnák meg a viszonyulásukat a kortárs művészethez, művészekhez. Ugyanis a művésznek szüksége van a felkérésre, a megrendelésre, bármennyire is tartja magát a művészi szabadság dogmája; ma is van persze asztalfióknak dolgozó művész, de a pályázati pénzekből kiválóan meg lehet élni. Tekintsük meg most az apai háznál maradt fiút, mert ilyen is van: ő a kortárs egyházi művészet. Minthogy a kortárs művészet önmagában eléggé profanizálódott, első pillanatban talán fából vaskarikának tűnhet ez az ág, talán második pillanatban is, de azt mindenképpen elismerhetjük, hogy minkét fél részéről elég nagy tanácstalanság uralja a helyzetet. Van olyan irányzat, amely a világi művészetet megszégyenítő profánsággal keveri a vallásos témákkal, van olyan, amelybe a hiedelemvilág és az ősmagyarság is vegyítve van, van pop-art vallásos művészet, hagyományokhoz ragaszkodó és minimál-stílus is. (Példákat valószínűleg mindenki bőven tud mondani, aki olvassa ezt az írást, tehát nem fontos kiragadni egyet-egyet, hadd maradjon meg a pártatlanság köde.)
Vannak olyanok, akik szerint helyes ez a sokféleség, hiszen így minden hívő megtalálhatja a leginkább hozzá közel álló irályt, és ha visszatekintünk a történelembe, ott is azt tapasztalhatjuk, hogy egyházon belül egy időben egymástól nagy eltéréssel léteztek helyi közösségek, és vannak, akik nem helyeslik a jelenlegi helyzetet. Ez a kérdés a katolikus egyházon némiképp jobban számonkérhető, mint a protestánsokon, hiszen egyetemesnek mondja magát.
Ötödik fejezet, melyben megfigyeli közelebbről a templomépítészet és az egyházzene aktuális helyzetét és szerepét A vallásos művészet terén talán leghúsbavágóbb két ág a zene és az építészet. Ha belépünk egy templomba, máris az egyházi építészet birodalmába érkeztünk. Az egyházzene ehhez képest elvileg tulajdonképpen elhanyagolható, viszont a csendes mise vagy istentisztelet igen ritka. Tehát hívőként gyakorlatilag nem vonhatjuk ki magunkat e két művészeti ág szemléléséből, akár – ilyen értelemben – laikusok vagyunk, akár szakmabeliek. Az építészet, annak ellenére, hogy ennyire nélkülözhetetlen minden egyháznak, viszonylag kevés elvi törődést kap egyházi részről, akár szabályozást, akár támogatást: például kifejezetten templomépítészetet magyar egyetemen nem is tanítanak. Így, ha templom építésével bíznak meg egy építészt, az építész önszorgalmára (vagyis csaknem a véletlenre) van bízva, hogy milyen szinten képzett ilyen téren, vagy hogy mennyit konzultál szakemberekkel. A kortárs építész, aki individuális hitvallásként tekint egy templom tervezésére, könnyen eshet abba a hibába, hogy szubjektív, pillanatnyilag jó ötleteket valósít meg. Természetesen léteznek olyan szarvashibák, ami miatt újra kell vagy lehet terveztetni egy templomot (gondoljunk csak a felső-krisztinavárosi Makovecz-templom körüli harcra), ezzel együtt, ha végignézünk a közelmúltban épült templomokra, gyakran találkozunk olyan megoldásokkal, amelyek szakítanak a hagyományos liturgikus elrendezésekkel: egy négyszögletes tér sarkában van az oltár, egy téglalap alaprajzú templom hosszabbik falán nyílik az apszis, a diadalív kettéosztja a szentélyt. Voltaképpen olyan részletek ezek, amelyekről nem mondhatók ki, hogy jók vagy rosszak, az azonban biztos, hogy a hagyományostól eltérő, amelyről vitatkozni lehet. A vitatkozás pedig akkor hasznos, ha nem nagyobb energiákat fogyaszt el, mint amennyit nyerünk a vitát elindító aktusból. Az efféle újításokkal az is baj lehet, hogy nincs közvetítve a hívek felé, hogy mi is indokolhatta azt. Csak hogy egy egyszerű példát említsünk: ha mostani, újra fölelevenített gyakorlat szerint, ha az oltáriszentséget a főoltár helyett egy oldalkápolnában helyezzük el, vajon jogos-e a tanácstalanság, hogy a templomba belépve hajtsunk-e térdet? Természetesen biztos akad olyan egyházon belül és kívül, akit jórészt hidegen hagy az efféle szőrszálhasogatás, de ha történetesen épp azt az értelmiséget nézzük, amely műveltségéből adódóan odafigyel az ilyen részletekre, vagy az évtizedek óta az egyházhoz tartozókat, nem mehetünk el ilyen kérdések mellett. Az egyházzene bizonyos szempont szerint jobb helyzetben van: hiszen Dobszay László jóvoltából a Zeneakadémia Egyházzene Tanszéke él és virul. (Dobszay munkássága egyébként a keresztény értelmiség iskolapéldája, Gondolkodó füzetek magánfolyóirata, melyben a kántorböjtöktől kezdve a számháborúzásig mindenről szó van, nincs az őt megillető helyén.) A magyar gregorián zene tudományos dokumentálása, publikálása, tanítása akár azt is mondhatjuk, hogy fénykorát éli. Ezzel a mozgalommal egyidőben azonban olyan folyamatok is zajlanak, amelyek miatt viszonylag látványos
szakadék jön létre egyes régiók és közösségek között. Itt most elsősorban nem a gitáros misékre kell gondolnunk – bár egyházzenés körökben igen erős indulatok kiváltója tud lenni – hiszen teológiailag nem lehet belekötni olyan énekekbe, amelyek szövegei egyeznek az ordináriummal: a gitáros énekek stílusa javarészt amúgy is körülbelül ötven évvel van lemaradva a kortárs könnyűzene mögött, így ma már ez is stilizáló műfaj. Hatodik fejezet, melyben két rossz élményéről panaszkodik Amire viszont nincs mentség, és erre az idei nyár két alkalma szolgáltatott elég bizonyítékot, az a gépi kántor és a Misztrál együttes. (Sajnos ezen a ponton nem tekinthetünk el a néven nevezéstől.) A gépi kántor azt jelenti, hogy előre felvett tételeket játszanak be a misén vagy istentiszteleten hangszórókból (esetünkben ún. igeliturgiáról volt szó), kántor vagy orgona híján. Az ilyen eljárás nemcsak zavaró, hiszen nem a kántor kíséri a hívek énekét, hanem fordítva, nemcsak lealacsonyító, mintha a gyülekezet magától nem tudna énekelni, hanem teljesen lélektelen is és elidegenítő élmény, amit talán nem feltétlenül egy templomban akarunk megtapasztalni. Isten különös kegyelmének kísértése tehát, ha gépi kántort alkalmazunk. A vasárnapi misén való részvétel kötelezettségével való visszaélés egy másik módja az, ha a föntebb már említett együttes zeneszámait kötelező hallgatnunk szertartás közben. Ebben az évben június 28-án, vasárnap az érvényes misekönyv a következő introitust írta elő: „Tapsoljatok mindnyájan, nemzetek, örvendezzetek Istennek ujjongó szóval, mert az Úr felséges, rettenetes, hatalmas királya ő az egész földnek.” (Zsolt 46,2-3) Természetesen a gyakorlat sokszor népénekkel helyettesíti az introitust, tehát elvileg nem kötelező (vagy pont hogy csak elvileg kötelező?) ennek a szövegnek elhangoznia. Ebben az esetben azonban egész másról volt szó: a Gyöngyöt az embernek c. dalban, ami a mise elején csendült föl, olyan kifejezések szerepeltek, mint a „valami földit, valami gyarlót”-ra rímelő „fagyöngyöt vágó holdsugár-sarló” vagy a „tó mélyén alvó tündérek”, ami a legfinomabb kifejezéssel is összeegyeztethetetlen nem csak a katolicizmussal, hanem minden keresztény felekezettel, még az unitáriussal is.
Hetedik fejezet, melyben megpróbál konklúziót levonni, és megoldásokat vázol fel A háttérben meghúzódó szándék persze világos, az embereket „be kell csábítani” a templomba. Nem újdonság ez, lépten-nyomon halljuk ezt, és nem csak itt: a koncertterembe és a színházba is csábítani kell. Válságban van minden olyan elfoglaltság, amely nem az interneten található (az olvasás is), és ebben a helyzetben érthető, hogy gyors megoldással vonzóvá kell tenni olyan intézményeket, amelyeket az elavulás réme fenyeget. Az igyekezet megbocsátható, az eredmény viszont kétségbe vonható. Ahogy Jézus gyógyításai is egyenként történtek, egyenként támasztott föl embereket, szinte sosem azonos eljárással, úgy vallásossá sem lehet tenni ilyen könnyen tömegeket, hiszen fönnáll annak a veszélye, hogy esetleg pont azok az emberek távolodnak el, akikre a legnagyobb szükség lenne. Mert meglepődhetünk azon, ha egy fönti vagy ezekhez hasonló esetben egy – úgynevezett – értelmiségi csalódik, esetleg fölháborodik? Nem. Elvárható, hogy a fölháborodást megelőzve
utánajárjon minden mise előtt, hogy milyen zenei szolgálat lesz? Nem igazán, hiszen ezt legtöbbször lehetetlen kideríteni előre. Egyáltalán: kívánatos állapot-e, ha ilyen olyan okból, például nyaralás alkalmával az ember máshová kényszerül misére menni, mint ahova szokott, nem tudja előre, hogy mire számíthat? Nem, és bizonyos esetekben nem jelent vigaszt, hogy a mise érvényes volt. Véleményem szerint azonban a kialakult helyzet orvosolható volna - és itt lépne a színre az értelmiség, amely valószínűleg ugyanúgy ki van éhezve az egyházi életben való részvételre, mint az egyház az értelmiségire. Ez az egymáshoz való közeledés több szinten is létre kell, hogy jöjjön: helyi közösségek szintjen, ahol a gyülekezethez tartozó értelmiségiek részt vállalhatnak olyan feladatokban, amelyekhez nem kell feltétlenül felszentelt papnak lenni (hitoktatás vagy kulturális előadások) és felsőbb szinten, megbízott elöljárók szintjén, ahol megfelelő segítséget tudnak olyan térségeknek nyújtani, ahol hiányt szenvednek a kielégítő minőségű templomi vagy zenei szolgálatban. Ne becsüljük le tehát az értelmiséget, és legyünk tekintettel a magasabb igényű emberekre, hiszen a kórházban sem csak a gyakori betegségeket gyógyítják, a pásztor is fölkereste az egy szem bárányt, és az özvegyasszony is megkereste az elveszett garasát.
2015. augusztus, Budapest
