„A keresztény értelmiségiek szerepe korunk társadalmában” Pályázat
Jelige: „Kegyelem”
Észrevenni, sokszorozni a jót… „… jó, hogy itt a közelben a hárssor / szeretem ezeket az óriási fákat, zápor után / csupa illat a környék, nehéz, mézes illat / ha csak egyszer is jártál alattuk egy lánnyal ilyenkor / soha sem feleded, bárhova elkerüljél / a szélső, ott az újságosbódé melletti sarkon / az borul virágba mindig először / illata összevegyül a templomi tömjén édeskés szagával, / a harangzúgással / tavaszvégi esten meg-megállok alatta / látom a templomba osonókat, kik a kenyér nevében kérnek / föloldozást maguknak / látom az ellopott, Istennek fölajánlott csecsemőket / öreg nagyszülők hozzák őket titokban, letakarva / fejünk felett a hold valószerűtlen, lebeg / valami gyerekkori búcsúból idetévedt léggömb / rajta kivehetetlen, furcsa ábrák / talán, mert messze van, talán, mert megfakították őket az évek / a hold, rajta a Nyugalom Tengere / íme az új mítosz, születőben, a gyermekeinknek…” Papp Árpád Metszéspontok (részlet) Délceg tornyával száz esztendeje meghatározó eleme a városképnek, ám intimitását – hiába fordultam meg benne gyermekkoromban is sokszor –, esküvőnkre készülődve fedeztem fel. Mint ahogy Z. Soós István Útmenti madonnáját is. Az üveg alatt lapuló festmény sejtelmesen hívogat. Bármikor közeledem felé, mindig hallom a fülembe súgott szavakat: Lassítsd le a lépteidet, s térj be hozzám! E templom beimádkozott falai voltak szerelmünk őrállói azon a huszonkilenc évvel ezelőtti forró júliusi napon. A színes üvegablakokon beszűrődő fényben fürdött akkor még ránctalan arcunk. Pázmány Lajos atya az egyik kedvenc Koncz Zsuzsa-számot idézte: „A csillag fényét a naptól kapja, / A föld virágot ad a rétnek, / A virág mézét a méhecske kapja, / De mit adhatok én néked? /(…) Arra gondolok, néked mit adhatok, / Minek örülnél, és örökké magadnál tarthatod. / Itt a két kezem, ez van nekem, / Tudod jól, ezt adom – ez mindenem.” Az idős pap egymásba fonódott kezünket átkötötte a stólával, mi pedig örök hűséget fogadtunk az oltárnál. Felzúgott az orgona öblös hangja; Adél nővér énekelte-játszotta Schubert Ave Mariáját. Nagyobbik fiamék esküvőjén is felcsendült e mű. A kisebbik játszott; így akart részese lenni az örömnek, hiszen új család született. Mária akkor is, most is mosolygott ránk. Oltalmazó szeretetpalásttal vont be bennünket az áhítatos csöndben. Mert ha kívül nem is, de odabenn, a lélek mélyén csönd volt. Isten ajándékot osztott. Mint ahogy a szentségimádás csöndjében is szüntelen odaajándékozza önmagát. Nem lehet nem figyelni rá. Elcsitul bennünk az utcazaj, arcunk redői kisimulnak, miközben megpróbálunk a mélyre ásni. Kincskeresésbe fogunk, és jó vájár módjára fejtjük a fejtenivalót. Élet-ércre, drágakőre, féldrágakőre bukkanunk, ám a belénk hasító felismerés csiszolóüzembe kényszeríti az önző
ént. A csaknem másfél évtizedes szentségimádás rendre megtermi folytonérő gyümölcseit, s a kegyelem akkor is utolér bennünket, ha nem mindig érezzük érintését. Égi szellőként érint-simogat bennünket a gitár- és énekszó. A karizmatikus dalok negyed százada is új színnel gazdagították a miséket, s nem csoda, hogy a harmadik évezred fiataljai közül sokan emiatt (is) térnek be a megszentelt falak közé. Vonzó volt Pázmány atya irodalmi műveltsége is, hiszen homíliáiba szinte minden alkalommal belecsent egy-egy veretes Kosztolányi-, Babits-, Ady- vagy Harsányi Lajos-idézetet. A harangszentelés szintén mélyen él bennem; az atya felajánlásaként emelkedett a magasba, hogy szüntelen imára hívja a híveket. A kor és a kór miatt Pázmány atya helyett rövidebb-hosszabb ideig Agg és Páhy atya misézett, aztán megérkezett Varga László atya Somogysámsonból. Üstökösként „robbant” be a közösségbe, s ahogy visszagondolok erre az időszakra, valóban rendkívül intenzív fejlődésnek lehettünk tanúi – ami azóta is tart. Az egyik „Élet a Lélekben” szeminárium küldetési miséjén így fogalmazott: „Szeretném, ha lángra lobbanna Kaposvár.” A „gyújtogató” plébánosnak – ahogy a helyi napilapban megjelent tudósításom címében „elkereszteltem” sikerült is a terve. Egyre népesebb lett a szentimrések családja. Püspöke is tisztában volt azzal, hogy egy fecske, vagyis egy pap nem csinál ugyan nyarat, de a nyár meghozza a fecskéket. S ez valóban így történt; az új plébánosnak sikerült „felforgatnia” a várost. Persze, kapott is érte hideget-meleget – egyháziaktól és világiaktól egyaránt –, névtelen levelek, nyomdafestéket nem tűrő megjegyzések éppúgy szíven találták, mint ahogy a bátorító, lelkesítő szó is mindig utolérte. Jóskával, a magatehetetlen, még Sámsonban befogadott jóbaráttal érkezett, akinek élete-szenvedése előttünk zajlott. Számos prédikáció épült a szamaritánus szeretetre, olykor megrázó tanúságtételek szóltak arról, miként van jelen minden helyzetben a gondoskodó, végtelen Isten, aki csak akkora keresztet rak ránk, amekkorát elbírunk. Ezzel is edzi-erősíti a lelkünket. Csakúgy, mint a humor. Jó, hogy állandó vendég nálunk, s gyakran főszereplő egy-egy gyalogos zarándoklaton, majálison, de a szentmisén vagy a nyári lelkigyakorlatokon is. Isten szereti a jókedvű keresztényt. Marik Tamásnak, a kenguruk földjéről hazatelepült ferences szerzetesnek, a katolikus gimnázium legendás igazgatójának fergeteges vasárnap esti miséi villannak fel előttem; a bámulatos szófűzés, a mindennapi életből táplálkozó öröm, amellyel oly gyakran észhez térített bennünket, ványadt, szomorkodó keresztényeket. Ámultunk a belőle sugárzó derűn, a szókimondó, kendőzetlen közvetlenségen. A taps és a templomi tánc sem volt idegen tőle. Csüngtek rajta a gimnazisták… Esküvők, keresztelők, innen induló káplánok első miséi, áldozások, bérmálások sora sorjázik előttem – olykor-olykor püspöki jelenléttel tarkítva. A
szentségfelvétel aktusa, az ünnepi prédikáció, az itt és most józanító öröme örökre fogó tintával került be a család, s a közösség Historia Domusába. Egyre mélyebben belénk ivódott: A templomba járás valóban szertartás – ahogy Weöres Sándor vall a vallásosságról – áhítat, könyörgés, bűnbánat, erény, ha teljes szívvel végzed és nem akarsz földi javakat koldulni az égi hatalomtól, mind Istenhez vezet. Balás Béla megyéspüspök egyik búcsúi lelkigyakorlatán nyomatékosította: Jézus szava nem cirógatás, hanem mozgósítás. A Kincs ránk vár, ám nem elég őrizni a Kincset; a kérdés az: észrevettük-e és sokszoroztuk-e a jót. S mivel Isten álma az volt, hogy legyünk boldogok, ezért ha ránk tör a depresszió, bele kellene lapozni az Újszövetségbe. Az öröm gigászi titka a kereszténység. S hogy milyen technikákkal fegyverezzük fel magunkat? Azt tanácsolta, töltekezzünk csenddel, mert a csend hallgatózás. Ha véleményünk van bárkiről, bármiről, akkor azt úgy fogalmazzuk meg, hogy mit tettünk az adott helyzetért, emberért! Különben elhagyott csőszkunyhó lesz Európa. Érdemes vaktérképet készíteni az életünkről, időnkről, családunkról, munkahelyünkről. Nem törődhetünk bele a némaságba, új evangelizációra van szükség, és nekünk is meg kell változnunk belülről. Isten arra vágyik, hogy mássá váljunk. Minden megkereszteltnek ez a sorsa. Úgy kell élnünk, hogy kérdezzenek. Az új evangelizáció egyik hatékony módszere az „emberhalászat”; különösen a fiatalok, a kisgyermekes családok bevonása a plébánia életébe, mint ahogy erről számtalan, jól bevált kezdeményezés tanúskodik. Emellett lényeges, hogy a tenyérnyi lelkigyakorlatos könyveinek köszönhetően lelki íróként is ismert plébános jól sáfárkodik írói-szerkesztői talentumaival (is). A főparancs, A halál tehetetlen, Istengyermekek, A rohanástól a lélek nyugalmáig, Félelem nélkül, A szentgyónás, Életünk szentmiséje, Testünk, a szeretet tanúja – csak néhány cím köteteiből, füzeteiből, amelyek ezreknek adtak-adnak gyógyulást. Mert sok a gyógyulni vágyó. Ezt tapasztalom egyházi iskolában tanító feleségemmel, Évával együtt az Érints meg engem! címmel indított, bensőséges szolgálat során is, amikor testi-lelki tünetegyüttessel érkezőkért folyik az ima. A dicsőítést követően sorszámhúzás „rendezi” az imapárokhoz a vigaszt keresőket; ismerősök és ismeretlenek osztják meg velünk szándékaikat. Imáink gyógyító erejéről hetek múltán is érkezik visszajelzés. Fenséges az Úr; nem töri össze a megtört nádszálat. Egyszer egy középkorú férfiemberért imádkoztunk, aki könnyek között köszönte meg közbenjárásunkat. Tágra nyílt tekintettel, szinte dadogva jegyezte meg: érte még soha, senki nem mondott el egyetlen fohászt sem, de most erősebbnek és boldogabbnak érzi magát, pedig megszűnt a munkája, gyerektartást kellene fizetnie, és megtakarított pénze sincs. Egy másik alkalommal ugyancsak hozzánk került, és arról számolt be, talán lesz kiút a
kátyúból. Kértük: ne nekünk, hanem Istennek hálálkodjon, hiszen nem a miénk az érdem, mi csak hagyjuk, hogy átfolyjon rajtunk a gyógyulást hozó kegyelem, amely a természetesre épít… A Krisztinkovics Béla építészmérnök, a kaposvári főgimnázium egykori diákjának tervei alapján, Bécsy Márton hittanár szívósságának köszönhetően, országos összefogás eredményeként megépült, százesztendős hajlékhoz szűken vett családunkat több mint negyed század köti. A templom mára agyonkoptatott padjaiban feleségem anyai felmenői is fohászkodtak szeretteikért és hazánkért. Anyai nagyanyám pedig nemcsak a belvárosi nagytemplomba járt, hanem a Szent Imrébe is. Kendőbe zárt, ősz fejét, kissé hajlott alakját keresem mindig, pedig tudom, hogy hiába. Több mint egy évtizede, Úr napján, kilencven felé közelítve ölelte magához a Teremtő. Volt, amikor a famíliából vele együtt négy generáció hallgatta a tanítást; most fentről vigyázza lépteinket. Szeretném, ha nekem is megadatna ugyanez, s családomból egyszerre több generációt is idevonzana a harangszó. Mindegy, hogy gitáros-énekes mise kezdődik, vagy szépséges népénekes, kántoros-orgonás, netán a templomi kórus által kísért, csak együtt legyünk, s egyek legyünk. Úgy, ahogy az évekkel ezelőtti rorátén, ahova mózeskosárral érkezett a sokgyerekes család vagy ahogy Laci atyát, a „csend barátját” ünnepeltünk papi jubileumán, ahogy keresztutat jártunk, ahogy részt vettünk az ökumenikus imaalkalmakon, égi magasokból szóló hangversenyeken vagy éppen a pedagógiai műhely munkájába bekapcsolódva, ahogy áldást kaptunk torokbajra, ahogy felvettük a betegek kenetét, hamvazkodtunk vagy tapsolva dicsértük az Urat. A jelenlét ízét-örömét sokáig őrizzük, de nemcsak e falak között, hiszen számos más helyszín is Szent Imré-s programokhoz köthető. Karácsonyi ajándékvásár a kollégium nagytermében, Hit és Tudás Szabadegyetem a püspökségen, farsangi jótékonysági bál ugyanitt vagy a helyőrségi klubban, a MÁV-internátusban, a Kaptár és a Kantár programjai, családos zarándoklat és majális, s ki tudja még hány és hány helyen vár bennünket az Isten, aki – Rónay Györggyel – „ott van fűben, virágban, / állatok bámuló szemében, / emberek arcán. // Áss le a föld alá: / csontokból és kövületekből / szándékainak lábnyoma / dereng feléd. // Mindenütt láthatatlan, / Mindenütt látható.” Azon a fiatal tanárnőn is éreztük érintését, akiért az életgyónást követően imádkoztunk. Filigrán alakja miatt bakfislánynak gondoltam, de a beszélgetésből kiderült: az egyetemen tanít, és azért kért imát, hogy el tudja vezetni hallgatóit az Istenhez. Nem ő, hanem én kaptam meg a „könnyek adományát”, és kimondhatatlan volt az örömöm: jó kezekben vannak azok az egyetemisták, akiket ő tanít, akiknek ő közvetíti életével, szavaival, szeretetével az Örömhírt. Bárcsak többen lennének!
Mert tanúságtevő keresztényekre van a legnagyobb szükség, hiszen az Isten a langyosat „kiköpi”. Akik évek hosszú sora óta szolgálatra szegődnek, valóban mind-mind tagjai a Testnek. Oltárdíszítés vagy betlehemépítés közben, kórházi és otthoni betegágy mellett állva, napköziben, iskolában, kollégiumban, játszóházban tanítva, faliújságot „gondozva”, tábort, Jerikó-járást, utcai evangelizációt, városmissziót, élő rózsafüzért szervezve, családfagyógyító imán generációs gyógyulásokért esdekelve, átkokat megtörve, az okkult praktikák veszélyeire figyelmeztetve, zarándoklatra készülve, énekes és hangszeres próbán, fényképezőgéppel vagy kamerával a kézben, íróasztal vagy számítógép mellett ülve, szegényeket, öregeket gyámolítván, jótékonykodva vagy csupán magányos, csendes háttérimába burkolózva, életünk bármelyik szegletében és szegmensében a jót szolgálva. S mindez másokért, Isten országáért, ahova újabb és újabb építőkövek kellenek. A kövekhez szükséges kötőanyagot, a hit habarcsát az Úr adja. Jézus egyébként is több mint kétezer éve elhozta közénk, s ránk bízta a szeretet parancsát: „úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket.” A csaknem húsz éve szervezett Élet a Lélekben szeminárium képei törnek fel bennem. Igent mondtam a hívó szóra, és vártam, miként teszi a dolgát bennem a Szentlélek. Mennyire lesz látványos majd ez a változás, vagy netán csendben történik minden; a szív rejtekében. Tele voltam kétellyel, de a remény folyamatosan bennem élt: mélyülhet a hitem, gazdagodhat az istenképem, finomodhat a világlátásom, más fénybe kerülhet a munkám, szolgálatom, s az egész kapcsolatrendszerem. Megújulhatok, régi megkötözöttségeimet hátrahagyva, új emberként indulhatok el egy kalandokkal teli úton – az elénk gurított kövekből nem akadályokat, hanem apró lépcsőket építve az égiek felé. Mindehhez pedig különös inspirációt kaphatok a Szentlélektől… Így lett. Nem csalatkoztam. Új dimenziók nyíltak meg előttem, közelebb került egymáshoz ég és föld, érzékenyebb lettem lelki finomságokra, és valósággá érett a kedvelt karizmatikus dal: Jézussal járok minden nap… Ezzel együtt – úgy vélem –, sokkal radikálisabbá vált a kereszténységem. S történt mindez mély csipkerózsika-álomból felébredvén, a tanítások, a kiscsoportos beszélgetések, megosztások következtében, a szabad imák, az őszinte kitárulkozások által. No meg komolyan vettem az igét, a jézusi intelmet: „Aki kezét az eke szarvára teszi és hátratekint, nem alkalmas Isten országára.” Az életgyónáskor pedig el mertem hinni: ami elmúlt, elmúlt, nem rágódhatunk rajta; különben is: minden bűnömet, jajszavamat, vágyamat és kételyemet Jézus elé vittem. Nekünk az a dolgunk, hogy a jövőbe tekintsünk, az élet kultúráját építsük, erőt adva a csüggedőknek. Nem nyalogathatjuk régi sebeinket, nem analizálhatjuk tovább jól-rosszul sikerült életünket, házasságunkat, munkahelyi, baráti kapcsolatainkat. Isten egén ugyanis napról napra feltűnik a szivárvány, a szövetség jelképe.
Szövetség az égiekkel, s itt lenn, a földiekkel, a ránk bízottakkal. Mindannyiunkkal. A cél, a feladat, a misszió egy: Isten országa itt van közöttünk, s akkor éljük meg helyesen, ha a velünk szembenéző tekintetében is Jézus arcát látjuk… Emlékszem, Laci atya egyik tanításában azt mondta a szemináriumon: életünk szentmiséje akkor kezdődik, ha becsukod mise után magad mögött az ajtót. Nagy kihívás ez; nehéz, birkózásokkal teli feladat, de ha már egyszer igent mondtam, akkor vállalnom kell. Nincs visszaút, csak a krisztusi élet… Igenám, de ez nem megy olyan könnyen, mivel hús-vér emberek vagyunk, tele indulatokkal, előítéletekkel, öröklött és szerzett személyiségjegyekkel, magatartásformákkal, támadásokkal, kísértésekkel, értetlenséggel, és örökös kétkedéssel: vajon méltó vagyok-e arra, hogy Jézus munkatársa legyek? Vajon elvégzi-e bennem a Lélek mindazt, amit el kell végeznie? No és mennyi időt szán rám, s ami még fontosabb, nekem mennyi jut Rá? Ha megvan bennünk a szándék – bennem megvolt –, akkor felesleges az izgalom, a türelmetlenség. Isten elvégzi mindazt, amit mi nem tudunk. Érdemes teljesen Rá hagyatkozni, hiszen minden kegyelem! A kegyelemkoordinátákat pedig Isten határozza meg. Jó pár éve megkérdeztem egykori főiskolai tanáromtól, aki néhány hónapja kezdett újra templomba járni, hogy van-e kedve közösségbe tartozni. Örömmel – válaszolta ragyogó arccal, és a mi közösségünk tagja lett. Ott volt a legújabb szemináriumon is, immár csoportvezetőként. (Ma pedig már két csoport tagja.) Én meg arról beszéltem tanúságtételemben, hogy a szeminaristákra csodákkal, kegyelmi ajándékokkal szegélyezett út vár, miközben az is világossá lesz: nagy a tét – a lelkek mentése. Ezért kötelessége minden megkereszteltnek hirdetni az Örömhírt, s karakteresen képviselni az Igazságot, amelynek nincs jobb és bal oldala. Ehhez a szolgálathoz azonban elengedhetetlen eszköz az ima, a böjt, a szentségfelvétel, a közösségi lét, a zarándoklat, talentumaink kamatoztatása, a lelki irodalom, és az önként vállalt, felelősséggel végzett szolgálat. S ha minden összezavarodik, már-már teljes a káosz – merthogy erre is készülni kell –, csüggedés helyett célszerűbb még erősebben kérni az égiek segítségét. Tóth Árpád Isten oltó-kése című versével bátorítottam a szeminárium résztvevőit: „Pénzt, egészséget és sikert / Másoknak, Uram, többet adtál, / Nem kezdek érte mégse pert, / És nem mondom, hogy adósom maradtál. // Nem én vagyok az első mostohád; / Bordáim közt próbáid éles kését / Megáldom, s mosolygom az ostobák / Dühödt jaját és hiú mellverését. // Tudom és érzem, hogy szeretsz: / Próbáid áldott oltó-kése bennem / Téged szolgál, mert míg szívembe metsz, / Új szépséget teremni sebez engem. // Összeszorítom ajkam, ha nehéz / A kín, mert tudom, tied az én harcom, / És győztes távolokba néz / Könnyekkel szépült, orcád-fényű arcom.”
Bámulom öt osztályban magyart tanító feleségemet, aki nem csupán az óra anyagát „adja le” szárazon, hanem nevel is. Tudásával, lelkével, szeretetével. És néha ebbe egy kicsit bele is hal. Az átmeneti érdektelenségbe, a nem azonnal érzékelhető eredményre, ám abban bizonyos: hittitkok továbbadója, aki komolyan veszi a léleknyitogatást, így némelyik órája inkább hittan, mint magyar. Mikor, mit mond tollba a Lélek… S teszi mindezt három évtizede – gyakran bevonva a szűkre szabott negyvenöt percekbe a drámapedagógiai elemeket is. 48-as, 56-os, karácsonyi iskolai műsorok megálmodója és megvalósítója, aki a társművészeteket, a zenét, a táncot, a pantomimet, a festészetet is rendre bevonja előadásaikba. Eközben pedig tanúja lehet annak, rózsabimbóként miként nyílik ki egy-egy zárkózott tanítványa, hogy lesz artikuláltabb, érthetőbb a beszéde, és hogyan lesz képes könnyed, felszabadult, légies mozdulatokra a korábban szinte görcsbe rándult test. Nemcsak a társadalmi ünnepekre írt-szerkesztett-rendezett-koreografált előadásait, hanem a „Mária, szép virágszál” című, rózsafüzér-titkokat bemutató produkcióját is emlegetik, mint ahogy az általa előkészített, rendhagyó osztályfőnöki órákat Balás Béla megyéspüspökkel. Szerencsére sok a szomjas száj a kamaszok között, akiket az „éhe a szónak, éhe a szépnek” tapasztja a tantermi padokhoz. Ahogy ő az iskolában, úgy én újságok, könyvek lapjain, a megyei televízió stúdiójában ülve vagy apró falvak könyvtáraiban, művelődési házaiban, a Keresztény Értelmiségiek Szövetsége különféle rendezvényein segítem az evengelizációt. Mint ahogy az Ars Sacra, a Szakrális Művészetek Hete számos helyszínén megszólalva, a Kormányhivatal Galériában szakrális kiállítások rendezésével és a Szent Imre Híradó, valamint a Spiritus egyházmegyei lap főszerkesztőjeként is. Illetve munkahelyemen, a szociális és gyermekvédelmi ellátórendszer intézményeiben próbálom Isten országát „népszerűsíteni”. Az idősebb korosztályt visszavezetve a hithez, az egyházhoz, a fiatalokat pedig megismertetve a transzcendenssel a történelmi egyházak képviselői által, s mindvégig azt vallva: a vallásgyakorlás, az istenhit nem magánügy, hanem a legszemélyesebb közügy. Ezért igyekszem az élet számtalan területén fókuszba állítani a hitet, a vallásgyakorlást, az evangelizálást. „Minden idő alkalmas arra, hogy benne Istennek szolgáljunk. Használjuk föl az időt, és az szent idővé válik.” – tanítja Szent Ágoston, én pedig próbálok jól sáfárkodni idővel, lehetőségekkel. Egyegy író, költő, művész, orvos, pedagógus, jogász vagy éppen politikus interjúalanyomat, még a keresőket is – mindegy, hogy az írott vagy az elektronikus média számára készül-e a riport –, általában faggatom arról is, hogy életük mely szakaszában érezték először Isten érintését. Lehet, hogy
meghökkennek a kérdéstől, de mégiscsak válaszolnak. Legyen az illető a Nemzet Színésze, aki betegségéből felépülvén döbbent rá: Istennek terve van még vele, ezért nem emelte magához, vagy Kossuth-díjas filmrendező, aki talán máig bánja, hogy nem fonta szorosabbra kapcsolatát az Úrral, vagy a fiatal érsebész, aki futás közben is imádkozik. A tanúságtétel a fontos, hiszen – Ferenc pápával –, az egyház nem térítéssel, hanem vonzással növekszik.
A folyamatos jelenléthez további erőt adhat a lelki irodalom, s a lelkigyakorlatok sora. Éppen azért, hogy frissüljön a lélek, gyarapodjonmélyüljön tudásunk, spiritualitásunk. Legyen újabb és újabb támpont, fogódzó, s legyen újabb és újabb tükör ahhoz, hogy tovább léphessünk. A Cursillo is remek eszköze ennek. Még ma is élnek bennem a püspökségen töltött napok, melynek fő szorgalmazója dr. Rumszauer Miklós kaposvári plébános volt, s itt vendégeskedett többek között az azóta már elhunyt Beöthy Tamás jezsuita szerzetes. A világtól való elvonulás, a csendbe burkolózás, az elhangzó tanítások és a tanúságtételek tovább nyomatékosították bennem: Isten munkatársa, s eszköze vagyok. Aki arra (is) használ: adjam tovább az Örömhírt – karakteresen képviselve országát. Ugyan igent mondtam hívó szavára, de nem titkolhatom: bármennyire is oly kedves számomra a világi evangelizáció, azt érzékelem, egyre nagyobb „veszélyforrást” jelent ez az ellenoldalnak; a diabolosz nem nézi tétlenül munkánkat, ott szeretne szétszórni mindent és mindenkit, ahol teret kap ténykedése. Férj-feleség, szülő-gyerek között egyaránt érezteti jelenlétét, de szétrúghat évtizedes barátságokat, s ellehetetlenítheti a korábban kellemes munkahelyi légkört is. Ha nem vagyunk edzettek, örökre megmételyezheti lélekútjainkat, nem szólva a fiatalabb nemzedékre leselkedő, liberális köntösbe bújtatott, álságos ideológiáról, erkölcsi fertőről, szekták, szenvedélybetegségek térnyeréséről; köztük a legújabb „biodrogok”, amelyekből akár egyetlen „szippantás” is halálos lehet. Engem – s ez kegyelem –, az egyház szippantott be, Isten oxigénjéből lélegzek nagyokat. Szerencsére a „vitálkapacitásom” is megedződött az évtizedek alatt. Már az sem foglalkoztat, hogy a közéletből megüzenik: az a baj velem, hogy mindent keresztény oldalról próbálok szemlélni, vizsgálni. Visszaüzenek: örülök, ha így vélik, nekem ez nagy elismerés. Én Isten országában lehetek tényező, ha egyáltalán lehetek, nem vágyom bábszerepre – világi erőpróbák szövevényes hálójába zsugorított marionett-figuraként. Kormos Istvánnak igaza van: „Sétálni sistergő parázson / megtanultam: lehet. / Elviselem magányom: rámégett ingemet.” Balás püspök – aki több mint húsz éve is azt vallotta: az egyháznak nem asztronautákra, hanem kubikusokra van szüksége –, számos helyen hangoztatja:
az ateizmus nemzetbiztonsági kockázat, s csak akkor lesz igazi rendszerváltás, ha a jobb és a baloldal is egyaránt megtér. Nem tudom, hangja elhallik-e a politikusokhoz. Csak abban reménykedhetünk, hogy érzékenyebb, valamivel finomabb lesz a „filhallásuk”, s jelszóvá válik a főpásztori üzenet. Aki hallja, adja át… A jó hír átadására törekszünk egy-egy kiscsoportos találkozón is, hiszen a közösségi együttlét éltető elem, védőpajzs, megtartó erő evilág szorításában. Olyan kapaszkodó, amely nélkül félkarú óriások lennénk. Az Élő Vízforrás cseppjeit kortyolva valóban részesei lehetünk az Univerzumnak, s munkatársai az Úrnak, aki közénk telepszik, tanúja búnak, örömnek, imának, valamint a bennünk munkálkodó Szentléleknek. Házigazdaként foglal helyet asztalunknál, szelíd arca fel-felvillan a gyertya lángjában. Alakját, jóságát, bölcsességét idézik az ajkakról felpattanó dalok, a bennünk is megszólaló bibliai igehelyek. Nekünk nincs más dolgunk, mint megmerítkezni tekintetében, hagyni, hogy része(sei) legyünk teremtő tervének, és szüntelenül tenni a jót. Önként vállalt életprogramként. Odahaza, munkahelyen, templomban, közéletben. Gondolattal, szóval és cselekedettel – kinek-kinek mire van lehetősége, indíttatása, ideje. S míg életünk szentmiséjét szervezve az angyalokkal parolázunk, észre sem vesszük, hogy szorgosan „körmölnek” köröttünk. Életünkről jegyzetelnek szaporán, s olykor-olykor ezzel fordulnak felénk: valóban észreveszed és sokszorozod a jót? Úgy élsz, hogy kérdezzenek? A kérdésekre folyamatosan fogalmazom a választ. Mivel töltőtollal lepett meg az Isten, azt próbálom helyesen használni, vallva Halmai Tamás igazát: „A betűvető kéz az olvasó / kezére számít, a közös képzelet / irgalmára, befogadására és / megértésre. Akárha két szárny érne / össze egy nem létező angyal / gyönyörű hátán.”
