„DJM” A keresztény értelmiségiek szerepe korunk társadalmában A szerző általános orvos, fogorvos, egyetemi oktató a Semmelweis Egyetemen, nős, öt gyermek édesapja Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy sem teológus, sem filozófus, sőt még csak bölcsész sem vagyok. Ezzel a tradícionális értelmezés szerinti értelmiség definíciójába nem is igazán férek bele, de mentségemre szóljon, hogy a múlt században történt újraértelmezés az orvosok mellett, például a műszaki diplomával rendelkezőket, illetve gyakorlatilag minden diplomást az értelmiség soraiba emelt, talán a tábor erősítése céljából. Hogy a természettudományos érdeklődésem és gondolkodásmódom előnyére vagy inkább hátrányára válik jelen írásnak, azt döntse el az olvasó. Annyi azonban bizonyos, hogy a témához való viszonyulásnak ez alapvetően gyakorlatias megközelítést fog adni. Írásom első felében a címben szereplő fogalmakat próbálom meg kicsit önkényesen, a társadalmi szerepvállalás szempontjából kiragadott szempontok alapján definiálni, jellemezni, hangsúlyozva mégegyszer, hogy a szempontok mindenféle teológiai, szociológiai ismeretek híján önkényesek, hajmeresztőek és töredékesek lesznek. Céljuk nem teológiai, szociológiai, filozófiai viták indukálása, hanem ezen fogalmaknak a mindennapok nézőpontjából történő, egyfajta, általam érdekesnek tartott bemutatása. A kereszténység fogalma heyett inkább a keresztény hivatás meghatározását tartom fontosnak és érdekesnek jelen írás kereteit figyelembe véve. Nézzük meg, hogy ez a fogalom ebben a kontextusban mit jelent. Amikor egy cseperedő keresztény a keresztény élethivatás fogalmát ízlelgetni kezdi, alapvetően két irányba indulhat tovább: a házasság illetve a papi, szerzetesi hivatás irányába. Ez a választás alapvetően meghatározza további életét. Át fogja hatni a munkahelyi, és magánéletét egyaránt. Ezt a döntést egyébként nem csak az értelmiségieknek, hanem minden felelősen gondolkodó kereszténynek meg kell hoznia. A további célok, keresések, kérdésfeltevések ettől függnek. Amennyiben a papi, szerzetesi hivatásra való hívás helyett inkább a házastársi, szülői szerepre érez valaki elhivatottságot, annak erre kell előkészülnie, és ehhez kérni Isten kegyelmét. A felnőtté váló, majd felnőtt keresztény ember első jellemzője tehát az Isten hívására reagáló döntés, az életszentség választása, majd az Isten szavára figyelő útkeresés. Ennek a keresésnek, és szerencsés esetben a beteljesedett szentségi állapotnak egyaránt fontos részét, és egyben színterét jelentik a keresztény
1
közösségek, a bennük való aktív jelenlét. Ebben a jelenlétben az ember észrevétlenül ismerkedik meg a követendőnek vélt, vagy az éppen kevésbé vonzónak tartott példákkal egyaránt. Eközben természetesen fontos a képességeinknek megfelelő, és az adott életállapotunkba beilleszthető felelősség- és szerepválallás is ebben az éltető közegben. A keresztény ember második jellemzője tehát a keresztény közösségekben való, a szemlélődésen túl, lehetőleg aktív részvétel. Végül, de nem utolsó sorban természetesen feladat az irgalmasság testi, lelki cselekedeteinek gyakorlása. Ennek lehetséges megnyilvánulásai a mai világban a menekültek befogadásától, a határon túli magyarok megsegítésén keresztül az elsettekkel, árvákkal, fogyatékosokkal, gyengékkel, betegekkel való foglalkozásig széles palettán mozognak. Összefoglalva, véleményem szerint a mai kor keresztény emberének jellemzője az életszentség tudatos megválasztása, meghallva ebben Isten hívó szavát, a keresztény közösségekben való aktív részvétel és az irgalmasság testi és lelki cselekedeteinek gyakorlása. Az értelmiség mai, közfelfogásban elterjedt értelmezéséről már írtam, a diplomás=értelmiségi képlet azonban úgy gondolom túlzottan leegyszerűsíti és sematizálja ezt a fogalmat. Véleményem szerint az értelmiség első, legfontosabb jellemzője, hogy tanult szakmáját/hivatását/mesterségét teljes odaadással, legjobb tudása szerint, kellő alázattal, embertársai javára végzi. Itt érdemes zárójelben megjegyezni azt is, hogy semmi szégyellnivaló nincs abban, ha az ember a munkája ellenszolgáltatásaként kapott anyagiakból megfelelő életszínvonalat képes biztosítani a rábízottak számára. Mi itt Kelet-Európában még mindig gyakran hajlamosak vagyunk arra, hogy szégyeljük magunkat ezért. A jólvégzett munka bére megilleti a munkást, szégyenérzetre semmi ok és semmi szükség. Az értelmiség következő jellemzője, hogy a fenti munkavégzéssel és egész életével viselkedésével példát mutat a környezete számára. Véleméynformáló az, amit, és méginkább az, ahogyan azt csinálja. Ne felejtsük a véleményformálás sokkal inkább jelent példamutatást, tehát magatartásformát, mint hangzatos szavakat. Az értelmiségi ember harmadik jellemzője, hogy a fenti példamutatásban nem szorítkozik a szűk munkahelyi környezetre, és szerepkörökre, hanem igyekszik ezt a példamutatást egyéb, a munkától független csoportok, közösségek aktív tagjaként is megélni. Az értelmiségi ember tehát tanultan, felelősségteljesen és alázatosan végzi a munkáját, miközben viselkedésével, döntéseivel az élet egyéb területein, különböző közösségek tagjaként is irányt mutat a többi ember számára.
2
És itt álljunk meg egy szóra. Ha a fenti három kitételt alaposan megvizsgáljuk, akkor az a bevezetőben említettnél lényegesen szélesebbre tárja az értelmiség definícióját. Hiszen a fenti három kitétel mindegyikének megfelelhet egy, a munkáját szerető, azt tisztességgel, felebarátja megelégedésére alázattal és jól végző asztalos, autószerelő, kőműves, ács, stb is. Ki ne tapasztalta volna meg, hogy ezeknek az embereknek nem csak a hatékony segítsége, munkája, de a “józan paraszti esze” és jó szava igenis hatással volt az életére. Előfordul, hogy ezek az emberek nyomot hagynak a mindennapjainkban, sőt időnként a gondolkodásunkban is. Mivel valódi tapasztalatom, személyes példám elsősorban a nagycsaládos értelmiségiek köréből, az ő társadalmi felelősség- és szerepválallásukról van, ezért a következőkben megállapításaim elsősorban őróluk, az ő szerepvállalásukról szólnak. Így a címben megfogalmazott csoporthoz képest bizonyos szempontok szerint tágabb, míg más szempontok szerint szűkebb csoportra vonatkoznak. Mire is kellene tehát egy nagycsaládos keresztény értelmiséginek válallkoznia? Az isteni hívást követve keresni a házassághoz, mint életszentséghez vezető utat. Ezzel párhuzamosan egy olyan munkát, szakmát választani, ami a fenti döntéssel összeegyeztethető, és magasszinten művelhető. Az eközben rendelkezésre álló szabadidőben egyházi és világi közösségekben aktív részvétel mellett példákat keresni és ellesni, majd egyre inkább példát mutatni és adni a környezet számára. Végül, de nem utolsó sorban gyakorolni az irgalmasság testi és lelki cselekedeteit. Ennyi az egész! Ugye milyen egyszerű? Egyáltalán nem az. A keresztény értelmiségi lét egyik legnagyobb csapdája éppen az, hogy a fenti szerepek rendkívül sokrétűek, sokféle képességet feltételeznek és igényelnek, olykor egymásnak látszólag ellentmondó elvárások közé kényszerítenek bennünket. A jó hír az, hogy a szerepek összeegyeztetése mégsem lehetetlen, és ha sikerül, akkor az értelmiség társadalom iránti kötelességeinek keresztény hittel és erkölccsel áthatott megélését biztosítja. A legnehezebb talán, hogy a fenti 6-8 feladatra, célra, ami természetesen száz számra bővíthető, illetve tovább bontható apróbb elemekre, ne úgy gondoljunk, mintha mindegyik egyesével egy-egy külön embernek szóló feladat lenne. Mint említettem, a szerepek között vannak egymásnak ellentmondóak is, például a családi hivatás választása esetén a munkára, illetve a családra fordított idő, energia, sokszor nehezen osztható el optimálisan, és igazságosan, így gyakran válik intra- és interperszonális konfliktus forrásává. A magas szinten, kellő alázattal és önátadással végzett munka és a családban való helytállás nagyon gyakran állít nehéz döntések sora elé, hiszen első ránézésre mindkettő teljes embert igénylő feladatnak tűnik. Hogyan lehetne emellé még közösségekben való jelenlétet, társadalmi
3
szerepválallást hozzáilleszteni? A kérdésre megnyugtató választ leginkább a környezetünkben látható példák adhatnak. Mindenki ismer olyan embereket, akiket keresztény értelmiségiként csodálva figyelünk a mindennapokban. Ezekben az emberekben egy közös vonás szinte minden esetben jelen van: ők a fent említett területek többségében, esetleg mindegyikében kiemelkedően teljesítenek. Elkötelezetten élik meg keresztény élethivatásukat, aktív tagjai különböző közösségeknek, segítik a rászorulókat, munkájukat pedig kiemelkedően magas szinten végzik mások segítésére és megelégedésére. Illetve fordítva: ritkán mondjuk valakire, hogy magával ragadó, példa értékű személyiség akkor, ha csak az élet egy szűk területén alkot nagyot. Általában a sok területen kiemelkedő, “Superman”eket vesszük körül csodálattal. Ők nem egymástól eltérő külön szerepekként élik meg a kihívásokat, hanem dialektikus egészként képesek kezelni azokat. Mi az ő titkuk? Éppen a sokszínűségük. Ha valaki egyetlen dologban merül el nagyon nagy mélységekbe, az gyakran vezet kiégéshez, fásultsághoz, és beszűkítheti a gondolkodást. Az ilyen emberek gyakran ügyetlenek, félszegek ha a mindennapok problémáival találják szemben magukat. Az állandóan egy problémakörben mozgó elme, bármilyen járatos is az adott területen, könnyen fut zátonyra, ha megváltozik a gondolati környezet. Ez alól természetesen vannak kivételek, de az állítás gyakran igaz. Az ok talán az lehet, hogy nehéz az összes testi, lelki, szellemi igényünket egyetlen forrásból kielégíteni. Ez általában a különleges képességekkel rendelkező zsenik sajátja, akik éhezés, nélkülözés mellett is képesek a magas szintű alkotó munkára, igaz nem minden esetben és feltétlenül példamutató keresztény életszentségben élnek mindeközben. Az élet több területén otthonosan mozgó ember ezzel szemben a különböző téren szerzett nagyon eltérő fizikai, szellemi és lelki élményeit és tapasztalatait remekül hasznosítja a másik terület problémáinak megoldása közben, vagy éppen az ott szerzett sebek gyógyítására, valamint a fáradtság más formában történő aktív kipihenésére. Ez az élet különböző területein való, többszörös szerepválallás azonban egy nagyon komoly csapdát is magában rejt: a különböző szerepeket hajlamosak vagyunk teljesen eltérő módon játszani. Van a szerető apa és férj szerep, a munkáját elkötelezetten végző beosztott, vagy a munkatársaiért felelős vezető, az alapvetően kemény, de egy kis mókára mindig kapható cserkészvezető, stb. Természetes, hogy a különböző szerepek, funkciók bizonyos mértékig más és más képességeket, elkötelezettségeket igényelnek, de ezek semmiképpen nem kerülhetnek ellentmondásba egymással. Nem jó jel, ha bármelyik szerepet egy másik szerepbe átlépve szégyellni kezdünk. Ha egy helyzetben szívesen titkolnánk azt, amit, vagy azt, ahogyan egy másikban csinálunk, akkor a kettő közül az egyik nem illszkedik a keresztény értelmiségi létünkbe. Ha megvizsgáljuk, hogy a kettő közül melyik az, ami a többivel összefér, és melyik az, amelyik nem, akkor hamar rá fogunk jönni, hogy hol érdemes
4
változtatni. Az teljesen természetes, ha a különböző szerepekben a személyiségünk egy-egy oldala nagyobb hangsúlyt kap, míg mások kicsit háttérbe szorulnak, de az egyes szerepek alapvetően soha nem kerülhetnek ellentmondásba egymással. Ha ezt nem sikerül megvalósítani, az nem csak nehéz és fárasztó, de az ilyen keresztény értelmiségi lét a hitelességből is rengeteget veszít. Egész pontosan a feladat még ennél is egy kicsit bonyolultabb: a szerepek nemhogy nem kerülhetnek ellentmondásba egymással, de egyenesen a személyiségünk sokoldaúsága révén minden helyzetben jelen kell lennie az összes többinek is. Az apa és férj szerepben kicsit benne van a munkánk, társadalmi szerepvállalásunk is, annál is inkább, mert a családuktól vesszük el az időt ezekre. A munkánkban óhatatlanul érvényre jutnak a családban szerzett tapasztalataink, és nem is szükséges, sőt nem is szabad ezeket elfolytani, titkolni. Jó, ha tudják rólunk a kollégák, hogy családunk van, hogy ez hatással van a döntéseinkre, az időbeosztásunkra, és alkalmanként a lehetőségeinkre is. Ne felejtsük: önmagában például a magas szinten végzett munka jóval ritkábban hívja fel a környezet figyelmét végzőjére, mint az egyéb területeken is jól teljesítők esetében. A környezet számára fontos ez a példa, hitet ad neki, hogy igenis lehet komolyan vett hivatás mellett családot vállalni, és hogy a hit, az isteni útmutatás, igenis segítséget jelent ezen a sokszínű, néha rögös úton. A nagycsaládos lét mellett a hivatását komolyan megélő keresztény értelmiségi tehát szinte élete minden pillanatában hitet, reményt kelt a környezetében. Elhiteti velük, hogy lehet, hogy érdemes, sőt hogy jó, szórakoztató, izgalmas és számos öröm forrása az a sokoldalú élet, amit él, még akkor is, ha időnként fárasztó, lemondásokat követel, és néha nagyon nehéz döntések elé állít. Az ilyen módon élő ember valóban kovásszá válik, és nem csak a szűkebb környezet, családja számára jelent biztonságot és iránymutatást, hanem a sokkal tágabb környezetében is. Szívesen hisszük és reméljük, hogy ez a hatás segít a keresőknek, megvígasztalja a szomorúakat, erőt ad a megfáradtaknak, lelkesíti a bizonytalanokat, és segít mindenkinek abban, hogy elhiggye, az élet szép, és Isten egy csodálatos világgal ajándékozott meg bennünket.
5
