Jayne Ann Krentz: Nyár a Holdfényparton (Holdfénypart trilógia 3.)
Holdfénypartra megérkezett a nyár, és izzik a levegő a Harte-ok és a Madisonok között. Octavia Brightwell, a titokzatos galériatulajdonos minden jel szerint nem átallna botrányos viszonyba bonyolódni a csélcsap Nick Harte-tal, mielőtt eladja az üzletét, és távozik a városból. Nick a maga részéről sosem zárkózik el egy futó kaland elől. De ez most nem ígérkezik egyszerűnek. Az egyik nagy akadály Mitchell Madison, aki bizonyos személyes okokból a szárnyai alá veszi Octaviát. Világosan tudtára adja Nicknek, hogy meg fogja fizetni az árát, ha elbolondítja a lányt. Aztán ott van Nick fia, Carson, akinek ugyancsak tervei vannak Octaviával, és a legkevésbé sem szeretné, ha az apja miatt fel kellene adnia a reményeit. Octavia azonban titkol valamit, titka azonban nincs biztonságban Holdfényparton és a szíve sem.
1
Újabb visszautasítás. Öt hét alatt hatodszor. Nem mintha számolta volna. Nick Harte lassan helyére tette a telefonkagylót, felállt, és a nappali ablakához ment. Sorozatban hat visszautasítás. Az embernek komplexusa támad. De miért csinálja ezt magával? Kinézett a tájat beburkoló ködpaplanra. A nyár épphogy beköszöntött Holdfénypartra, és vele az ismerős hűvös, párás, ködös reggelek és a hosszú, napos délutánok. Gyerekkorában minden nyarat itt töltött, ahogy az iskolai szünidőket és a hosszú hétvégéket is. Szüleinek és nagyszüleinek máshol volt az állandó lakhelye, ő meg a fiával az idő nagyobb részében Portlandben élt, de ez nem változtatott a. tényen, hogy a Harte-ok három nemzedéke része volt Holdfénypartnak. Életük összefonódott az itteni közösségével. A holdfényparti nyarak annyit jelentettek, hogy hétvégeken a várost ellepték a turisták, akik azért jöttnek, hogy a szellő borzolta parton sétáljanak, és a boltokban és a galériákban nézelődjenek. A nyarak egyet jelentettek a tizenévesek évszázados rituáléjával, azaz péntek és szombat esténként autójukban a Panoráma úton cirkáltak. A nyár azokat a kívülálló „nyaralókat" jelentette, akik néhány hétre vagy hónapra viharvert bungalót béreltek a parton. Fultonnál vásároltak, és a holdfényparti Tankolj és Tűzz!-nél tankolták meg az autójukat. Némelyikük elvetődött a Teljes Napfogyatkozásba egy sörre vagy biliárdozni egyet. Csemetéik meleg nyári estéken helyi fiatalokkal flörtöltek a mólónál, talán olykor egy-egy partira is meghívták őket. De nem számított, milyen közeli ismerősökké váltak, örökre „nyári vendégek" maradtak. Kívülállók. Senki a városban nem tekintette őket az igazi gyökerekkel rendelkező helyi közösség tényleges tagjának. Holdfénypartnak megvoltak a maga szabályai. Itt az ember tudta, ki tartozott ide, s ki nem. A Harte-ok, akárcsak a Madisonok, ide tartoztak. De bármennyit időzött otthon vagy itt, gondolta Nick, már rég feladta, hogy egész nyarakat töltsön Holdfényparton. Talán mert a felesége, Amelia sosem szerette igazán a várost. Amelia négy éve bekövetkezett halála óta Nick nem tért vissza a szokáshoz, hogy itt vakációzzon. Egészen eddig a nyárig. Idén minden más volt. - Apci, szeretném most megmutatni neked a képeimet. Nick megfordult, hogy ránézzen hatéves fiára. A kisfiú a küszöbön állt. Vékony testalkatával, sötét hajával és komoly tekintetű, sötétkék szemével Carson kiköpött mása volt apjának, akárcsak a Harte família többi férfi tagjának. Ám Nick tudatában volt annak, hogy nem csupán a fizikai hasonlóság bizonyította, hogy a klán igazi tagja. Hanem koravén, ijesztően fegyelmezett természete is. Az a képessége, hogy egy hadvezér rendíthetetlen figyelmével és intenzitásával koncentrált valamire, rögtön elárulta, hogy ízig-vérig Harte. Carsonnak ez idő tájt két határozott célja volt. Először is: szeretett volna egy kutyát. Másodszor pedig be akart nevezni egy rajzával a közelgő gyerekrajz-kiállításra, amelyet az éves Holdfényparti Nyári Ünnepi Fesztivál keretében rendeznek meg. - Nem vagyok művészetkritikus - mondta Nick. - Csak annyit kell tenned, hogy megmondod, szerinted melyik fog a legjobban tetszeni Miss Brightwellnek. Carson arcocskája riadtan megfeszült. - Vele beszéltél most? - Ühüm... - Megint lekoptatott? - Nagyon úgy fest.
- Jaj, apci, nem kéne állandóan a telefonjaiddal zaklatni. - Carson ingerülten a levegőbe csapott. - Mindent elrontasz nekem, ha felhúzod Miss Brightwellt. Lehet, hogy egyik képemet sem válogatja be. - Nem zaklatom állandóan a telefonjaimmal. -A fenébe. Védekeznie kényszerült a saját fiával szemben. - Csak hatszor hívtam fel Lillian kiállítása óta. Annyira biztos volt benne, hogy vonzalom támadt közte és Octavia közt azon az estén. A Pazar Látvány és egy másik művészeti galéria - az előbbi itt volt, Holdfényparton, az utóbbi Portlandben - tulajdonosaként Octavia fogadással egybekötött kiállításon mutatta be Nick nővérének munkáit. Az egész város hivatalos volt a gálára, s a helyiek többsége meg is jelent az eseményen. A vendégek között volt Virgil Nashtől, a Virgil Felnőtt Könyvei és Filmjei nevű bolt tulajdonosától kezdve a közeli Chamberlain Főiskolán oktató tanárokig majd' mindenki. A Holdfényparti Politikatudományi Intézet munkatársai is szép számban méltóztattak megjelenni. Összegyűltek a Pazar Látványban, hogy finom pezsgőt igyanak, drága koktélszendvicseket falatozzanak, és aznap este műértőként viselkedjenek. Nick belépett a zsúfolt terembe, megpillantotta Octaviát, és rögvest megfeledkezett róla, hogy azért van itt, hogy megnézze Lillian képeit. A kép, amelyet az emlékezetében őrzött Octaviáról, kristálytisztán megmaradt benne. A lány krémszínű ruhát viselt, mely lágyan hullámzott a bokája körül, a lábán kecses, magas sarkú szandál, mely kiemelte szépen ívelt lábfejét. Sötétvörös haját a füle mögé fésülte, s finom vonású arcából világított titokzatos, tengerzöld szeme. Nick első benyomása az volt, hogy bár a lány ezen a világon van, mégis mintha lebegne benne. Valami földöntúli, varázslatos légkört árasztott, mintha egy tündérkirálynő látogatott volna ide egy másik, mágikus dimenzióból, ahol más szabályok érvényesek. Egész este a lány közelében lebzselt, mert valami belső erő hajtotta, hogy becserkéssze és megszerezze magának. Nem akarta hagyni, hogy visszatérjen oda, ahonnan érkezett. A birtoklási vágy eddig ismeretlen érzése arra késztette, hogy szinte rávicsorogjon minden férfira, aki túl közel sertepertélt a lányhoz. Totálisan túlreagálta a dolgot, csak úgy jött, majd' négy éven át tartó - a húgai bosszantó meghatározása szerint -, kötelezettségmentes, folyamatos monogámia után. Na, jó, persze volt néhány diszkrét kalandja. Ha valami, hát ez immúnissá tehette volna. Az igazság az, hogy önmagát is megdöbbentette, ahogyan Octaviara reagált. De egy előnye azért volt a dolognak: az volt a határozott benyomása, hogy a lány éppúgy vonzónak találta őt, mint ő a lányt. Valami abban a hatalmas, tengerszín szemében arról árulkodott, hogy felkeltette az érdeklődését. így az est végén sokként érte, amikor a lány udvariasan visszautasította a vacsorameghívását. Meggyőzte magát, hogy sajnálkozás érződött a lány hangjából, ezért néhány nappal később, amikor mindketten visszatértek Port-landbe, újra próbálkozott. Octavia másodszor is nemet mondott, azzal az ürügygyei, hogy sietnie kell vissza Holdfénypartra. Úgy tűnt, hogy az asszisztense, Noreen Perkins, aki a távollétében a galériát vezette, szó nélkül otthagyta, és lelépett az egyik művésszel, akinek a képét kiállították a Pazar Látványban. Ezt követően Octavia már csak egyszer tért vissza Portlandbe, és rövid ideig maradt. Nick harmadszor is meghívta, de a lány azt válaszolta, hogy csak azért van ott, hogy felügyelje az egyik művész tiszteletére adott fogadást, és nincs ideje. Másnap reggel visszautazott Holdfénypartra. Nyilvánvalóvá vált, hogy a lány nem szándékozik rövid időn belül visszamenni Portlandbe. Úgyhogy Nicknek nem maradt sok választása. Két héttel ezelőtt úgy döntött, hogy a nyarat Holdfényparton tölti Carsonnal. De a közelség csak találékonyabbá tette Octaviát, ha kifogást kellett találnia, miért nem ér rá vele vacsorázni.
Ez ugyan bántó volt, de arra sarkallta Nicket, hogy újabb ürügyet találjon, amivel felhívhatja. Tudomása szerint Octavia nem kerülte a férfiakat. A múlt héten kétszer is látták, amint Jeremy Seatonnal vacsorázik. Jeremy Edith Seaton unokája volt. Edithé volt a Pazar Látvány Galéria melletti antikvitásbolt. A Seatonok legalább olyan régi gyökerekkel rendelkeztek, mint a Harte-ok és a Madisonok. Bár Edith férje, Phil már jó néhány éve meghalt, az asszony aktívan részt vett a helyi ügyekben. A fia és a lánya elköltözött a városból, de Jeremy nemrégiben visszatért, hogy betöltse a Holdfényparti Politikatudományi Intézetben elnyert kutatói állást. A politológiai központ egyike volt annak a néhány dolognak, ami megfelelt Holdfénypart kényes ízlésének Nick régóta és jól ismerte Jeremyt. Egykorúak voltak, s annak idején jó barátok is. De pár éve megváltozott a helyzet. A nők néha ilyen hatással vannak a barátságra. Carsonra nézett. - Miss Brightwell nyilván nem sokat gondol rám, de az napnál is világosabb, hogy téged szeret. - Tudom, hogy engem szeret - mondta Carson elnézően. - Mert minden reggel viszek neki kávét és muffint, amikor bemegyünk a városba a postáért. De megváltozhat a véleménye, ha feldühíted. A fájó igazság az, hogy Carson sokkal nagyobb előrehaladást ért el Octaviánál, mint ő, állapította meg Nick. A fia imádta Holdfénypart tündérkirálynőjét. Ami a lányt illette, láthatóan nagyon szerette Carsont. Kettejük között olyan kapcsolat szövődött, amiből Nick kimaradt. S ez módfelett elkedvetlenítette. - Ne izgulj - mondta a fiának. - Nem az a típus, aki neheztelne rád csak azért, mert nem akar velem randevúzni. Ebben teljesen biztos volt. Octavia sok tekintetben megfejthetetlen rejtély volt a számára, de személyiségének ezt az oldalát illetően Nick száz százalékig biztos volt magában. Soha nem büntetné a fiút az apa vétkeiért, bármifélék legyenek is azok. Carson kétkedése azért nem múlt el. - ígérd meg, hogy addig nem hívod megint randira, amíg ki nem választotta a rajzomat. - Oké, rendben, nem hívom addig randira, amíg nem választotta ki a képet. Ez betartható ígéret. Úgy számított, hogy eltelik legalább még három-négy nap, mire sikerül megacéloznia magát, hogy megejtse a hetedik telefonhívást. - Lássuk a képeket - mondta. - A hálószobában vannak. Carson már fordult is, és kivágtatott a folyosóra. Nick követte, le a lépcsőn a földszinti szobába, amelyet a húga, Lillian néhány hónappal korábban ideiglenes műteremnek rendezett be. Három nagyméretű rajzlap sorakozott egymás mellett a keményfa padlón. A képek zsírkrétával készültek, a kiírás szabályainak megfelelően. Nick az első képhez lépett, és lenézett rá. Egy házat látott, melyben két alak állt egymás mellett. A magasabb a kezét óvón a kisebb alak fején nyugtatta. Sárga napsugár táncolt a csúcsos háztető fölött. A rajz jobb sarkában sokszirmú zöld virág nyílt. - Ez te meg én vagyunk - mondta büszkén Carson. A vékony figurákra mutatott. - Te a nagyobb vagy. Nick bólintott. - Szépek a színek. A következő rajzhoz lépett, és tanulmányozta egy percig. Először csak egy ovális, szürke formát tudott kivenni. A forma külső felén pár cakkos vonal húzódott. Tanácstalanul szemlélte, mígnem felül észrevette a két pontszerű kinövést. Kutyafülek. - Ez Winston, igazam van? - kérdezte. - Aham. Egy kicsit bajlódtam az orrával. Nehéz kutyaorrot rajzolni. - A füle jól sikerült.
- Kösz. Nick most a harmadik rajzot vette szemügyre. Öt barna, hosszúkás forma nyúlt bele egy kékkel rajzolt körbe. - Ez a Holtkéz-öböl? - Ühüm. — Carson a homlokát ráncolta. — Lillian néni azt mondta, jó kép lehet belőle, de szerintem nem jó. Unalmas. A másik kettő nekem jobban tetszik. Szerinted melyiket vigyem el Miss Brightwellnek? - Hát, ez fogas kérdés. Nekem mindegyik tetszik. - Megkérdezem Lillian nénit. Ő igazi művész. - ő meg Gabe egy ideig Pordandben maradnak, mert Gabe-nek most apával és Sullivannel van dolga, amíg kidolgozzák az egyesülés mikéntjét. Úgyhogy Lillian tanácsa nélkül kell döntened. Carson gondterhelten tanulmányozta a rajzait. - Huh. - Támadt egy ötletem - mondta lelkesen Nick. - Miért nem viszed el mindhárom rajzot holnap, amikor bemegyünk a városba? Megmutatnád Octaviának, úgyis viszel neki kávét meg muífint. Majd ő kiválasztja azt, amelyik a leginkább tetszik. - Oké - derült fel Carson rögvest, megkönnyebbülve a javaslat hallatán. - Lefogadom, hogy Winstont fogja választani. Bírja Winstont. Még nincs hatéves a kölyök, de már ösztönösen ráérez, mit akar az ügyfél, gondolta Nick. Carson - vele ellentétben - született üzletember. Nick ki nem állhatta az üzleti világot. A döntése, hogy otthagyja a Harte Vállalatot, amelyet a nagyapja, Suliivan alapított, majd az apja, Hamilton fejlesztett tovább, nem aratott elismerést. Bár az apja megértő volt és támogatta, a nagyapja nagyon megbántódott, és jó ideig dühöngött emiatt. Úgy értelmezte, hogy Nick, elutasítva, hogy a nyomdokaiba lépjen, elárult mindent, amiért ő, Suliivan, olyan keményen megdolgozott. Hála a többi családtag közreműködésének, végül elsimultak a dolgok Nick és Suliivan között. Helyreállt a beszélő viszony, ám a lelke mélyén Nick nem volt meggyőződve róla, hogy Suliivan valaha is igazán megbocsát neki. Valójában nem is kárhoztatta emiatt a nagyapját. Suliivan vérrel-verejtékkel építette fel a Harte Vállalatot. Már látta, hogy a cége Harte-ok nemzedékein át fejlődik és terjeszkedik. A vállalat az ő személyes győzelme volt, hamvaiból feltámadó főnixmadár, miután a Harte-Madison ingatlanfejlesztési társaság, amit egykori partnerévei, Mitchell Madisonnal alapított itt, Holdfényparton, csődbe ment. A vállalat évtizedekkel korábbi összeomlása máig élő viszályt szított Suliivan és Mitchell között. A Harte-ok és Madisonok közti gyűlölködés legendás volt ezen a tájon. Három generáción át táplálta pletykával Holdfénypart közéletét. E két nagyon különböző családot elválasztó falon az első repedés a múlt ősszel keletkezett, amikor Rafe Madison, a Madison család fekete báránya nőül vette Nick húgát, Hannah-t. További téglák omlottak le egy hónapja, amikor a másik húga, Lillian és Gabe Madison eljegyezték egymást. Ám az eget rengető újság, miszerint a Harte Vállalat és Gabe cége, a Madison Kereskedőház a fúziós tárgyalások finisében van, jelentette a végső csapást, már ami a holdfényparti jó embereket illeti. Az újonnan alakuló társaság végül is újrateremtette a céget, ami annak idején a viszályt kiváltotta. Láthatóan örök körforgás volt az élet. - Igazad lehet Winston képmását illetően - mondta Nick. - Bár a ház is klasszul sikerült. Nagy ötlet a zöld virágok. - Aha, de egy csomó házas meg virágos rajz lesz a kiállításon. Az összes gyerek, akit ismerek, szeret házakat meg virágokat rajzolni. Talán nem lesz másik kutyás kép. Nem hiszem, hogy valaki is tud kutyát rajzolni, főleg nem olyan király kutyát, mint Winston. - Winston egyedi és utolérhetetlen. Erre leteszem a főesküt.
Carson tűnődve nézett fel az apjára. - Gondolkoztam, apci. - Miről? - Talán nem kéne velem jönnöd, amikor holnap beviszem a képeket Miss Brightwellnek. Nick felvonta a szemöldökét. - Azt akarod, hogy a kocsiban várjalak meg? Carson láthatóan megkönnyebbült, és elmosolyodott. - Ez jó ödet. így Miss Brightwell nem is fog téged látni. - Te tényleg attól félsz, hogy valami galibát csinálok, és megfúrom, hogy a képedet kiállítsák? - Hát, jobb mindenre felkészülni. - Sajnálom, cimbora. Nekem is megvan a magam terve, és nem akarom elszalasztani a tökéletes alkalmat, hogy előrébb jussak, csak azért, mert te attól félsz, hogy Octavia nem akasztja ki a rajzodat. Bár nemigen érdeklődöm a családi üzlet iránt, attól még ízig-vérig Harte vagyok, gondolta Nick. Ugyanolyan célorientált vagyok, és ugyanúgy egy dologra koncentrálok, mint bármely más klántag. - Ha az autóban vársz meg - mondta behízelgően Carson -, megígérem, hogy megmondom Miss Bright-wellnek, hogy teljesen okés, ha randizik veled. A Harte család egyik vezérelve, futott át Nick agyán nem minden őszinte elismerés híján, az volt, hogy Ha úgy érzed, hogy sarokba szorítottak, kezdeményezz tárgyalásokat a kiútról. -Tisztázzuk a dolgokat. - Hüvelykujját farmere övébe akasztotta, és lenézett a fiára. - Ha beleegyezem, hogy holnap kinn maradok az utcán, szólsz értem egy jó szót? - Miss Brightwell bír engem, apci. Szerintem randizni fog veled, ha megkérem rá. - Kösz, de nem élek vele. Lehet, hogy nem lépek apám és nagyapám nyomdokaiba, ám ez nem azt jelenti, hogy nem tudom, hogyan szerezzem meg, amit akarok. Márpedig határozottan Octavia Brightwellt akarta. Ez a valódi oka, hogy ő meg Carson hosszan időzik Holdfényparton, gondolta. Azért jött, hogy megostromolja a tündérkirálynő palotáját. - Hát, oké, de ígérd meg, hogy nem fogsz bekavarni nekem. - Igyekszem, ahogy csak telik tőlem. Carson, kénytelen lévén belenyugodni, újra a kutya képe felé fordult. - Asszem, ráférne Winstonra még egy kis szőr. Azzal fogta a zsírkrétát, és nekilátott a munkának. Menthetetlenül gyáva. Octavia az eladópult mögött ült a galériában, szandálja sarkát beakasztotta a keresztrúdba, állát a kezére támasztotta. Úgy bámulta a telefont, mintha az kígyó volna. Egyetlen randevú. Ugyan mi baj származhat abból, ha egyszer randizik Nick Harte-tal? Persze jól tudta a választ. Ha egyszer elfogadja a meghívását, valószínűleg másodszor is elfogadja majd. Aztán talán harmadszor is. És esedeg negyedszer. Előbb vagy utóbb az ágyban kötnének ki, és az lenne élete legnagyobb baklövése. Bizonyos érzelmi megrázkódtatások igencsak kockázatosak. Portlandben Kőszívű Harte-nak hívták. Nick arról volt híres, hogy a viszonyait rövid távra korlátozza és roppant diszkréten bonyolítja, ám nyomban véget vet a kapcsolatnak, ha a partnere elkötelezettséget vár tőle. Ocatavia hallotta a pletykát, miszerint Nick addig nem fekszik le az aktuális nővel, míg meg nem ejtette az úgynevezett „Beszélgetést". A „Beszélgetés" világos, tömör, határozott álláspont volt, aminek kifejtésével Nick egyértelművé tette, hogy nem törekszik hosszú kapcsolatra, értelemszerűen házasságra sem. A nők, akik úgy döntöttek, hogy lefekszenek Nick Harte-tal, tudták, mibe mennek bele.
A szóbeszéd szerint még ha a nő becsalogatta is az ágyába, Nick jóval hajnal előtt távozott. Sosem maradt egész éjszakára, már ha hinni lehet a róla keringő híreszteléseknek. Holdfényparton, ahol a Harte-okról és a Madisonokról szóló pletykálkodást művészi szintre fejlesztették, az emberek meg voltak győződve arról, hogy pontosan tudják, mi a valódi oka a „Beszélgetésinek. A helyi legenda szerint Nick, lévén vérbeli Harte, képtelen ismét szerelembe esni, mert még mindig gyászolja imádott feleségét, Ameliát. Átok ül rajta, vélik egyesek, s addig nem talál rá az igaz szerelemre, míg a megfelelő nő meg nem töri a Nicket béklyózó varázslatot. A híre, hogy sosem tölt el egy egész éjszakát a szeretőivel, csak tovább táplálta ezt a legendát. Természetesen ez nem tartotta vissza a vásárlókat a Fulton-féle szupermarket gondolái közötti szűk átjárókban attól, hogy fenntartsák azon véleményüket, miszerint Nicknek meg kellene nősülnie, mert a fiának, Carsonnak anyára van szüksége. Hasonlóképpen vélekedtek a postán és a vasboltban is. Pedig Carsonnak nincs szüksége anyára, gondolta Octavia. Amennyire meg tudta ítélni, Nick remekül nevelte a gyereket. Nem találkozott még Carsonhoz hasonlóan magabiztos, kiegyensúlyozott és koraérett kisfiúval. És nem mondható, hogy híján lett volt a női hatásoknak. Carson élvezte egy népes és összetartó család melegét -a gyengéd nagymamáét, a dédíét, és két nagynénjéét, Lillianét és Hannah-ét. Felállt, és a kirakathoz ment. Kinézett az utcára. A reggeli köd már oszladozott, de még nem szállt fel. Az úton túl épp csak ki tudta venni a móló és a jachtkikötő körvonalait. Lejjebb az utcán még égtek a lámpák a Fehérizzás Pékségben, és látta a Teljes Napfogyatkozás Bár és Grill hunyorgó-akadozó neonfényeit, ám a lógójuk - Ahová nem süt be a nap - alig látszott. A világ többi része szürke ködbe veszett. Akárcsak az élete. Megborzongott. Ez a gondolat meg honnan jött? Karját maga köré fonta. Nem, nem megy ebbe az irányba, fogadkozott. Ám a borongós érzés figyelmeztetés volt, éles és tiszta: ideje új terveket kovácsolni; ideje kezébe venni a jövőjét. Küldetése Holdfényparton kudarcot vallott. Ideje továbbállni. A küldetése. Hónapokig mondogatta magának, hogy azért jött Holdfénypartra, hogy jóvátegye a múltbéli hibákat. Az elején készített egy tervet, s az lehetővé tette, hogy megossza az idejét az itteni galéria és a portiandi fő üzlet között. Ám ahogy teltek a hónapok, egyre több okot talált rá, hogy elnyújtsa holdfényparti látogatásait. Valahol mélyen tulajdonképpen örült, amikor az asz-szisztense megszökött azzal a festővel. Ez megadta a löketet, hogy a portiandi üzletet rábízza egy megbízható igazgatóra, összepakolta a bőröndjét, és a személyes holmiját átköltöztette a Rejtett-öböl melletti szirten álló kis nyaralóba. Mégis mit gondolt?, tűnődött. Nyilvánvaló volt, hogy sem a Harte-ok, sem a Madi-sonok nem igénylik a segítségét az árok betemetésében, amit az unokanagynénje, Claudia Banner ásott sok-sok évvel ezelőtt. A két büszke család sikeresen maga mögött hagyta a viszályt az ő közreműködése nélkül is. Az elmúlt hónapokban két eljegyzés is volt, ami egyesítette a klánokat, mostanában meg a két öreg harcost, Suliivan Harte-ot és Mitchell Madisont gyakran látni a pékségben, amint együtt kávéznak-fánkoznak, ahányszor csak Suliivan a városban tartózkodik. Holdfényparton senkinek sincs szüksége rá. Nincs ok, ami miatt maradnia kéne. Ideje továbbállni. Ám ezt könnyebb volt kimondani, mint megtenni. Nem csaphatja be csak úgy a galéria ajtaját, hogy aztán eltűnjön az éj leple alatt. Á Pazar Látvány kis üzlet volt, de virágzott, ami azt jelentette, hogy szép pénzt megért. Intézkednie kell az eladás ügyében, ami eltart egy ideig.
Aztán itt voltak még a kötelezettségei a művészekkel szemben, akiknek a munkáit kiállította, továbbá a gyerekrajz-kiállítás. Ez utóbbi az ő ötlete volt. Ő vetette fel a Holdfényparti Nyári Ünnepek szervezőbizottságának, hogy vegyék be az idei eseménynaptárba. Óriási volt iránta a lelkesedés. Tudta, hogy a gyerekek, akik rajzzal készülnek az eseményre, óriásit csalódnának, ha lefújná az egészet. Mindent összevéve, a Pazar Látvány eladásával kapcsolatos teendők, az üzleti és társasági kötelezettségek miatt a nyár vége előtt valószínűleg nem hagyhatja itt Holdfénypartot. De őszre már valahol máshol lesz. Kell találnia egy helyet, ahová igazán tartozik.
2 Aznap délután fél hatkor zárta be a galériát, majd beült az autójába, és Mitchell Madison házához hajtott. Kiszállt a kocsiból, és a nyitott konyhaajtó előtt elhaladtában integetett Bryce-nak. Bryce épp kavargatott valamit a tűzhelyen, felnézett, és ünnepélyes főbólintással viszonozta az üdvözlést. Octavia magában mosolygott. Bryce amolyan erős, hallgatag típus. Évek óta dolgozott már Mitchellnél. Nem sokat lehetett tudni a múltjáról, és Bryce nem érzett késztetést, hogy ezen változtasson. Octavia úgy vélte, maximálisan megérti. Bement a kertbe, körülnézett, beleszippantott a Mitchell által teremtett kis paradicsom levegőjébe. Octavia elég időt töltött már Holdfényparton, és tudta, hogy noha mutatkoztak bizonyos hiányosságok Mitchell jellemében, és több kudarcos házasság állt mögötte, azt senki nem vitatta, hogy briliáns kertész. A kertészkedés volt a szenvedélye, és senki nem állhatott Mitchell és a szenvedélye közé. A lány megállt a káprázatos, virágba borult rózsabokor-ágyás túloldalán. - Elhatározásra jutottam, Mitch. Mitchell a munka közben használt párnán térdepelt, s most felnézett. Olyan az ábrázata, mint egy viharvert öreg harcosnak, gondolta Octavia szeretettel, olyasvalakié, aki az évek teltével egyre keményebb lesz; aki még most is képes elintézni egy ifjú huligánt, ha a szükség úgy hozza. - Miféle elhatározásra? - kérdezte Mitchell. A csípős hang meglepte a lányt. Mitchell soha nem beszélt vele ilyen élesen. - A nyár végén elhagyom a várost - válaszolta Octavia. - Tehát többet fog odaát Portlandben időzni. - Az öregúr láthatóan elégedetten bólintott, és visszatért a gyomláláshoz. - Értem én, hogy ősszel nagyobb figyelmet kell fordítania az ottani galériájára. Az azért jóval nagyobb üzlet. - Nem - mondta óvatosan a lány -, úgy értem, hogy a nyári szezon után végleg itt hagyom Holdfénypartot. Úgy tervezem, mindkét Pazar Látvány üzletemet eladom. Mitchell megmerevedett, szemét összehúzta a fakuló napfényben. - El akarja adni? Azt a hétszentségit! Mi az istennyiláért akar elmenni? - Mert legfőbb ideje. - Elmosolyodott, hogy leplezze az érzéseit. - Tényleg itt az ideje. Valójában nem is kellett volna idejönnöm. - Nemigen hoz a konyhára a művészbiznisz itt, Holdfényparton, he? - Vállat vont. - Ez nem meglepő. Holdfénypart nem éppen a művészeti élet központja. - Az itteni galéria tulajdonképpen igen jól megy. A Chamberlain Főiskoláról meg az intézetből is voltak ügyfeleink a múlt télen, és most, hogy itt a nyár, nagy az érdeklődés a turisták körében is. A Pazar Látványnak egyre jobb a híre a művészeti galériák között. Mitchnek ráncba szaladt a homloka. - Azt mondja, hogy jól megy a bolt?
- Igen, sőt nyereséges lesz. - Akkor miért beszél marhaságokat, hogy felszámolja az egészet? - Mint mondtam, úgy érzem, ideje továbbállnom. Az öregúr merőn nézett rá. - Ez nem hangzik túl meggyőzően. Jól van, Octavia? -Igen. - Nem bujkál magában valami betegség? -Nem. -A fenébe. Mi folyik itt? - Félretette az ültetőlapátkát, megragadta az alacsony pad karfáját, és talpra kecmer-gett. A botjára támaszkodva megfordult, hogy szemben legyen Octaviával, és bőszen nézett rá. - Mi ez az egész, hogy elmegy innen? -Van valami, amit el kell mondanom magának, Mitch. Nem szándékozom nagydobra verni, mert nem szeretném felizgatni az embereket, és az sem szeretném, ha megindulna a pletykálkodás. Csak a jóisten tudja, mennyit összepletykáltak már a Harte-okról és a Madisonokról ebben a városban. De maga meg én barátok vagyunk. És szeretném, ha a barátaim tudnák, ki is vagyok valójában. - Én tudom, ki maga. - Botját a kavicsos ösvénybe vágta. - Octavia Brightwell. - Ez igaz, de így még nem teljes a történet. - Elszántan nézett az öregúrra, és kihúzta magát, mielőtt megosztja a döbbenetes információt. - Claudia Banner az unokanagynéném volt. Octavia meglepetésére az öreg csak vállat vont. - Már jó ideje rájöttünk. A lány megmerevedett. - Rájöttünk? - Suliivan és én. ő meg én az évek során eltávolodtunk egymástól, de a kapcsolat azért nem szakadt meg teljesen. Nem bizony. Octavia nem tudta, mit mondhatna. - Maguk tudták? - Suliivan vette észre a hasonlóságot aznap este, Lillian kiállításmegnyitóján a maga galériájában. Amikor felhívta rá a figyelmemet, rájöttem, miért volt nekem annyira ismerős. Halványan elmosolyodott. - Nagyon hasonlít a maga korú Claudiára. Ugyanaz a vörös haj. Aztán a profilja, tudja. Meg a tartása. - De hogy... - Suliivan megejtett pár telefont. Egy kis háttérellenőrzést. Nem volt nehéz megtalálni a kapcsolatot. - Értem. - Mi tagadás, Octaviát kissé főbe kólintotta a hír. Sőt némi csalódást érzett. Ennyit a nagy durranásról. - No nem mintha maga próbálta volna leplezni - tette hozzá Mitchell. - Nem, de nem is akartam neki hírverést csinálni itt, Holdfényparton, tekintve a múltban történteket, meg egyébként sem. Mitchell lehajolt, és letépett egy aranysárga virágot. - Fura dolog a múlt. Ahogy öregszik az ember, egyre kevésbé számít. Octavia hallgatott egy sort, emésztve az események ilyetén fordulatát. - Ha beszélt Sullivannel, akkor nyilván tud Claudia néniről. - Mély lélegzetet vett. Mármint hogy meghalt. - Egen. - Mitchell felnézett a rózsáról. A tekintete kemény volt és kissé szomorú. Hallottam, hogy másfél évvel ezelőtt meghalt. Szívproblémák, így mondta Suliivan. Octavia az ismerős szorítást érezte a mellében. Tizennyolc hónap telt el, de még mindig a könnyeivel küszködik. - Nem volt hajlandó letenni a cigarettát. Az orvos szerint csoda, hogy idáig elélt. - Emlékszem Claudiára meg a cigarettájára. Mindig nyúlt a következő szálért. Volt egy cifra arany öngyújtója. Most is magam előtt látom, ahogy előveszi a ridiküljéből, és rágyújt. - Mitchell, ha megengedi, tisztázzunk valamit. Azt akarja mondani, hogy magát és Sullivant nem érdekli, hogy Claudia Banner rokona vagyok?
- Dehogynem érdekel. Csak nem abban az értelemben, ahogy maga gondolja. -Ó. Octavia nem tudta, mit mondjon erre. - Bár azt nem állítom, hogy az elején nem voltunk kíváncsiak - tette hozzá Mitchell szárazon. - El tudom képzelni. Miért nem mondtak semmit? Miért nem tettek fel kérdéseket? Miért nem követeltek magyarázatot? Ha benn vagyok a városban, majd' minden reggel és délután megállok itt egy percre, hogy beköszönjek. Lillian kiállítása óta legalább tucatszor beszélgettünk. De maga egy szót sem szólt. Sullivant is számtalanszor láttam. A legkisebb jelét sem adta, hogy tudja, ki vagyok. - Ez a maga személyes dolga. Beszéltünk pár szót erről Sullivannel. Oda lyukadtunk ki, hogy hagyjuk, hozza szóba maga, ha úgy érzi, eljött az ideje. - Értem. - Eltűnődött ezen. - Említette, izé... ezt a kis felfedezését másoknak is? - Dehogy. Úgy vélem, nem tartozik másokra. - Higgye el, megértem. - Elfintorodott. - Ha kitudódott volna, hogy Claudia Banner unokahúga a városban van, és barátságba keveredett a Harte-okkal és a Madi-sonokkal, vége-hossza nem lett volna a vadabbnál vadabb pletykáknak és találgatásoknak. Pontosan ezért voltam olyan visszafogott. - Tényleg? - Nem lett volna tisztességes magukkal, Madisonokkal szemben. És a Harte-okkal szemben sem. Épp eleget szenvedtek az évek során Claudia néni miatt. Mitchell felhorkant. - A Madisonok és a Harte-ok hozzászoktak már, hogy pletykálnak róluk. Lehet, hogy Claudia volt a viszályt fellobbantó szikra, de azért már nem felelős, hogy az hosszú évekig tartott köztem és Suliivan között. A fenébe is, a Madisonok és a Harte-ok évtizedekig szolgáltattak témát itt, a városban. Ehhez mindig nagyon értettek. Néha azt hiszem, Isten azért teremtett minket, hogy elszórakoztassuk ezt a várost. Tehát hiába a diszkréció, hiába az igyekezet, hogy ne adjon okot a szóbeszédre a Madison és a Harte családdal kapcsolatban, felesleges idő- és energiapazarlás volt minden. Octaviának elszorult a szíve. Nemcsak hogy itt nincs szükség rá, Mitchell és Suliivan még annyira sem törődött az ő ittlétével, hogy kérdéseket tegyenek fel. A nap egyre nyomasztóbbá vált. - Hát, ez van. - Octavia kihúzta magát, indulni készült. - Csak tudatni akartam magával, Mitch. - Tett egy lépést hátra. - Azt hiszem, megyek is. - Újabb lépés hátrafelé. - A rózsái viszont csodálatosak. Mitchell megint belevágta a botját a kavicsos ösvénybe. - Várjon egy percet, én vagyok az első, aki elismeri, n°gy j°ga van a magánügyeit magánügyekként kezelni, de most, hogy említette Claudiát és a múltban történteket, azt hiszem, nekem is jogom van tudni, miért döntött úgy hirtelen, hogy szedi a sátorfáját. - Nehéz ezt megmagyarázni. Az öregúr szúrós tekintetében a megértés szikrája villant. - Nick Harte van a háttérben, igazam van? Octavia meghökkent. - Én, izé... - Zaklatta magát, igaz? Tudok róla. Láttam, hogyan kerülgette magát Lillian kiállításán. Amikor pár hete megjelent a városban, és beköltözött a Harte-nyaralóba, felhívtam Sullivant. - De miért? - Figyelmeztettem, hogy fogja szorosabbra a gyeplőt. Megmondtam neki, hogy nem hagyom, hogy az unokája eljátssza magával a kisded „szeretlek-elhagylak" játékát. Nem érdekel, hogy Nick még nem heverte ki a felesége halálát. Ez nem indok rá, hogy bolondítsa magát. Ideje, hogy túllépjen a történteken, és megemberelje magát. Ideje, hogy úgy viselkedjen, ahogy egy Harte-hoz illik.
- Ahogy egy Harte-hoz illik? - ismételte óvatosan Octavia. - Pontosan, a fenébe is. A Harte-ok nem bonyolódnak szerelmi ügyekbe. A Harte-ok megnősülnek. - Már hallottam ezt az elméletet - jegyezte meg a lány szárazon. - De minden szabály alól van kivétel. Mindenesetre nyugodjon meg, Mitch. Ennek semmi köze Nick Harte-hoz. Még jószerével ki sem mondta, már rájött, hogy ez hazugság. Hogy elhagyja Holdfénypartot, annak nagyon is köze van Nick Harte-hoz. Csak éppen nem tudta, hogyan magyarázza meg nemcsak magának, de Mitchellnek a kapcsolatot a kettő között. - Marhaság - mordult föl Mitchell. - Már elnézést a kifejezésért. De azt magának is el kell ismernie, hogy az időzítés több mint gyanús. - Nézze, Mitch, kicsit eltértünk a témától. Azért álltam meg magánál, hogy elmondjam, milyen rokoni szálak fűznek Claudia Bannerhez. Ám minthogy már tud róla, talán elmondhatnám, mi hozott engem Holdfénypartra. Röpke csönd telepedett rájuk. A konyhából edény-csörömpölés hallatszott, az öböl felől fúvó könnyű szellő felkapott három ágacskát a kert sarkában, a fejük felett madarak csiviteltek. - Sullivannel arra jutottunk, hogy magácska furcsa teremtés - jegyezte meg aztán Mitchell. - Ez talán nem puszta furcsaság - mondta higgadtan a lány. - Talán inkább arról van szó, hogy elölről akarok kezdeni mindent. - Már ha valóban ezt akarja. Octavia habozott, nem tudta, hol is kezdje. - Az utóbbi jó néhány évben gyakran voltam együtt a nagynénémmel. Szüksége volt valakire, aki gondoskodik róla, és nem akadt más. Claudia néni nem volt túl népszerű a családban. - A fenébe, még azt sem tudtam, hogy van családja. Soha nem említette. - ő volt a család fekete báránya. Az épp aktuális zűrök forrása. De én mindig nagyon szerettem. És ő is szeretett engem. Talán azért, mert annyira hasonlítok rá. Vagy csak sajnált. - Miért kellett volna sajnálnia? - Azt hiszem, ugyanolyan magányosnak látott, amilyen magányos ő volt. Még kislány voltam, amikor a szüleim elváltak. Mindketten újra házasodtak, új családot alapítottak. A kamaszkorom jórészt azzal telt, hogy kettejük között ingáztam, de egyiküknél sem éreztem igazán otthon magam. Szerintem Claudia néni megérezte ezt. - Folytassa. - Claudia nagyon sokat jelentett nekem. Tudom, hogy voltak hibái, hogy az üzleti morálja sok kívánnivalót hagyott maga után. De én szerettem, és a maga sajátos módján törődött velem. Aggódott amiatt, hogy túlzottan hajlamos vagyok a biztonságra játszani. Azt mondta, túl sok időt fecsérlek arra, hogy megpróbáljam elsimítani a dolgokat. Noszogatott, hogy vállaljak néha kockázatot, és ragadjam meg az alkalmat. - Ő aztán megragadta - kuncogott Mitchell, s kissé elmerengett a múlton. - Talán ezért nem tudtam levenni a szemem a hátsójáról annak idején. - Sosem felejtette el magát, Mitch. Amikor már komolyan beteg volt, hozzáköltöztem, és vele maradtam haláláig. Több mint egy évig szenvedett. Rengeteg időnk volt beszélgetni. - És az egyik témájuk Holdfénypart volt? Erre akar kilyukadni? - Igen. Claudiának egyre inkább rögeszméjévé vált az, ami itt történt. Mondta, hogy nem sok mindent bánt meg, de a Harte-Madison tönkretételét nagyon sajnálja. Bárcsak jóvátehetné valahogy, mondogatta. - Tudhatta, hogy hiába térne vissza, a múltban történteket nem lehet helyrehozni - mondta Mitchell.
- Persze, én is tudom. De ez a téma egyre fontosabbá vált számára. Talán amiatt, hogy élete vége felé a New Age-es metafizika híve lett. Rengeteget beszélt a karmáról, az auráról meg hasonlókról. Végeredményben megkért rá, hogy miután meghalt, jöjjek ide, és nézzem meg, hogy állnak a dolgok. Azt akarta, hogy nézzek szét, hátha valamit helyrehozhatok abból, amit ő tönkretett. - A hétszentségit - füttyentett Mitchell. - Szóval ezért tűnt fel a városban tavaly nyáron! - Igen. De az érkezésem után nem sokkal Rafe és Hannah egymásba szerettek, és tervezgetni kezdték Álmodlakot. Gabe és Lillian kapcsolata meg komolyra fordult. Egyik nap magát meg Sullivant láttam, amint a pékségben kávéznak. - Halványan elmosolyodott. Világossá vált számomra, hogy a viszály a múlt relikviája. A Harte-oknak és a Madisonoknak nincs szükségük a segítségemre, hogy betemessék az árkot. -Huh - mondta tűnődve Mitchell. Octavia megköszörülte a torkát. - Szóval, úgy érzem, ideje továbbállnom. - Csak így? Azt tervezi, hogy kisurran a városból, és belevész az alkonyatba? - Ez nem olyan egyszerű. Mint mondtam, el kell adnom a galériát. Aztán itt van a gyerekrajz-kiállítás. - Le kell zárni az ügyeket. - így van. - Nem tetszik ez nekem - dörmögte Mitchell. - Mi nem tetszik? - Valami itt nem stimmel. - Botjával szórakozottan csapkodott egy fatörzset, közben növekvő gyanakvással fürkészte a lányt. - Biztos, hogy Nick Harte nem alkalmatlankodott? - Biztos. - Ujabb lépés hátra. Kezdett egyre kínosabbá válni a beszélgetés. - Tényleg. - Felhívta magát, mióta itt van a városban? Kért magától randevút? - Hát, igen. - Hah! Tudtam én! - Ezt aligha nevezhetem alkalmatlankodásnak. Ráadásul elutasítottam. - Világos. - Világos? Mitchell horkantott. - Ha randevúzott volna Nick Harte-tal, egy órán belül elterjedt volna a hír a városban. A kérdés csak az, maga miért hajtja el? Octavia kezdett kétségbeesni. A legkevésbé sem akart további bonyodalmakat szítani a Harte-ok és Madisonok között. - Elfoglalt voltam - mondta gyorsan. - Egy lószart. Kerüli Nick Harte-ot, igaz? - Ezt nem mondanám. - Dehogynem kerüli. - Mitchell kárörvendőn nézett rá. - Méghozzá azért, mert kiismerte Nicket, így van? Tudja, milyen híre van a nőkkel kapcsolatban. Maga meg túl okos ahhoz, hogy bedőljön a trükkjeinek. - Nézze, Mitch, nekem most mennem kell. Szívesen maradnék beszélgetni, de ma este még el kell intéznem valamit. Üzleti ügy. - Gondolatban keresztbe tette az ujjait. Az utóbbi időben egész profi módon talált ürügyet. Claudia néni biztosan megdicsérné. - Ne hagyja magát! És legyek átkozott, ha hagyom, hogy Nick Harte elűzze a városból. Mitchell rászegezte a botját. - Maga csak maradjon a fenekén a galériájában. Ha megint kellemetlenkedik, csak szóljon nekem, majd én elrendezem a dolgot. - Persze, szólok. Köszönöm, Mitch. Octavia sarkon fordult, és a kocsijába menekült.
A fenébe, Mitchnek igaza van, gondolta, félúton járva a szirten álló nyaralója felé. Bizonyos értelemben hagyja, hogy Nick Harte elűzze a városból. Bármily megalázó is beismerni, ez az igazság. Pont úgy viselkedik, mint egy gyáva. A Madisonok soha nem futamodnak meg. Ahogy a Harte-ok sem. Claudia néni soha életében nem futamodott meg a rázós helyzetek elől. Talán ideje, hogy ő se futamodjon meg, gondolta Octavia. Legalábbis ezen a nyáron nem.
3 Az ősöreg, mályvaszínű Cadillac egy kikötéshez készülő óriási cirkáló méltóságával gördült be a kis parkolóba. Nick már leállította a BMW-je motorját. Csodálattal szemlélte a jármű hatalmas, elegáns uszonyait. Minden hajlat és szeglet krómtól csillogott. - Nem gyártanak már ilyet - mondta Carsonnak. A hátulsó ülésbe szíjazva Carsonnak nyújtogatnia kellett a nyakát, hogy kilásson az ablakon. - Ez Mrs. Seaton kocsija. - így van. Edith Seaton szürke csigákba dauerolt feje búbja alig látszott. Nick azon morfondírozott, vajon kilát-e a volán mögül, vagy pedig keresztülkukucskál rajta. Aztán emlékeztette magát, hogy Mrs. Seaton egész életét Holdfényparton élte le. Valószínűleg vakon is eltalálna bárhová. Nick kiszállt az ezüstszínű BMW-ből, kikapcsolta Carson biztonsági övét, aztán megkerülte a Cadillac mérföldes uszonyait, hogy kinyissa az ajtót Edith Seatonnak. - Jó reggelt, Nick drágám. Te, én és Carson, hát itt vagyunk ezen a ragyogó kora reggelen. - Edith felbukkant a hatalmas autó mélyéből, és Nickre mosolygott. - Élvezed, hogy hazai földön vagy, mi? - Igen, köszönöm — mondta Nick. - Hogy megy a régiségbolt? - Lassacskán, mint mindig. - Edith hátranyúlt a hátsó ülésre, és magához vette fehér szalmaridiküljét. - Ami alkalmasint jó dolog, mert az utóbbi időben nagyon lefoglal a Nyári Fesztivál bizottsági munkája. - Ismét felbukkant, immár a ridiküllel a kezében. - Egyik vita a másik után, tudod, hogy megy ez. Most éppen az a legnagyobb kérdés, hogy kitegyük-e a plakátot vagy sem a kereszteződésben, a Teljes Napfogyatkozásnál. - Vannak, akik nem helyeslik? - Ezt nem mondanám. Csak némelyeknek erős a meggyőződése, hogy ha kitesszük a plakátot, az olybá tűnhet, hogy a Teljes Napfogyatkozás is az ünnepség hivatalos résztvevője. Edith helytelenítően ciccegett. - És én maximálisan egyetértek velük. Tényleg nem akarjuk, hogy a nyaralók meg a turisták azt higgyék, hogy azt a szörnyű helyet tiszteletre méltó üzletnek tekintjük a városban. Nick mosolygott. - Ugyan már, Edith! A Napfogyatkozás már a nagyapám idejében is itt működött. Nehéz lenne tagadni a létezését. Fred ugyanúgy fizeti az adót, mint bárki más. - A Nyári Fesztiválnak soha nem állt szándékában az ilyen undorító intézményt reklámozni, úgyhogy ha rajtam múlik, ott nem lesz plakát. - Carsonhoz fordult. - Hát te, drágám, mit cipelsz? - Elhoztam a rajzaimat Miss Brightwellnek, hogy megnézze - felelte Carson büszkén. Meglóbálta a három összecsavart rajzlapot. - Hogy kiválassza valamelyiket a rajzversenyre.
- Á, persze, a gyerekrajz-kiállításra! A szervezőbizottság el van ragadtatva, hogy egy ilyen üdvös, családközpontú esemény is része a Nyári Fesztiválnak. Csodálatos hozzájárulás az ünnepséghez. Rendkívül örömteli, hogy Octavia hajlandó szponzorálni. - Lerajzoltam Winstont - újságolta Carson. - Ez nagyon kedves, drágám. - Nickre kacsintott, ahogy elindultak a mólóval szemközti üzletsor felé. - Csak nem egy újabb művészpalánta a Harte családban? - Sosem lehet tudni - felelte Nick. - A művészet csodaszép hobbi - jelentette ki Edith, megnyomva a hobbi szót. Mindenkinek kellene valami hasonló pihentető tevékenység. Jeremy például festeget. - Mindig szeretett festeni - mondta Nick semleges hangon. - így van. Bár mostanában kevés ideje van rá, az új állása miatt az intézetben. - Edith arcán büszkeség gyúlt. - Csodálkozom, hogy még nem volt alkalmatok találkozni. Régen olyan jó barátok voltatok. Nick kényszeredetten mosolygott. -Ahogy mondta az imént, valószínűleg nagyon lefoglalja, hogy berendezkedjen az új állásában. Meg hogy Octaviával randizzon, tette hozzá gondolatban. - Ugy fest, szépen alakul az írói karriered. Láttam a legutóbbi könyvedet a minap Fultonnál az állványon a pénztárgép mellett. Nick nem tudta eldönteni, vajon ez finom célzás akar-e lenni. - Örömmel dedikálnék önnek egy példányt, Mrs. Seaton. - Köszönöm, de nem szükséges - vetette oda az asz-szony. - Nem olvasok ilyesmiket. Ennyit a megérzésről. - Semmi baj. - Ki gondolta volna, hogy sikeres regényíró leszel! -folytatta fejcsóválva Edith. - Nem sokan - hagyta helyben Nick. Például Amelia, tette hozzá magában. - És hogy ott hagyod a Harte Vállalatot azok után, hogy a nagyapád és az apád véres verejtékkel felépítette. - Edith megint csettintett a nyelvével. - Az aztán tényleg mindenkit sokkolt. Amikor eszembe jut, min ment keresztül Suliivan, miután az a szörnyű nőszemély annak idején tönkretette a Harte-Madison Vállalatot! Az ember azt gondolta volna, hogy felelősséggel viseltetsz a családi cég iránt. Nick azon kapta magát, hogy összeszorítja a fogait, és kényszerítette magát, hogy ellazítsa az állkapcsát. Suliivan volt az, aki véres verejtékét áldozta a vállalatért. Az apja, Hamilton magára vette a felelősséget, mert fiúi kötelességének érezte, hogy az apja nyomdokaiba lépjen. Hamilton első kézből tapasztalta meg, mennyi vérébe és verejtékébe került az apjának a Harte Vállalat felépítése. Már ifjan elfogadta a tényt, hogy nem fordíthat hátat a vállalatnak, anélkül hogy hátat fordítana Sullivannek és mindannak, amit létrehozott. De Hamilton Harte megmakacsolta magát, amikor arra került sor, hogy a fojtogató kötelességet átörökítse az utódjára. Visszautasította, hogy nyomást gyakoroljon a három gyermekére, mint annak idején rá az ő szülei, nevezetesen, hogy apjuk, illetve nagyapjuk nyomdokaiba lépjenek. „Az élet túl rövid, hogy az ember olyasmit csináljon, amit utál", mondta Elaine-nek, a feleségének. „Hagyjuk, hadd járják a saját útjukat." A legjobb, ami a Harte Vállalat és a Madison Kereskedőház egyesüléséből származott, az volt, gondolta Nick, hogy felszabadította Hamiltont és Elaine-t, és végre azzal foglalkozhattak, ami őket érdekelte. Azt tervezték, hogy egy jótékonysági alapítványt létesítenek és igazgatnak. Nem kellett megvárniuk, hogy megszabaduljanak a Harte Vállalat felelősségétől. És Gabe Madison, minden érdekelt nagy szerencséjére, több mint örömmel vette kezébe a kormányrudat. Egy üzleti birodalom vezetése nagyon neki való volt.
Nick témát akart váltani. Olyasmire terelte a szót, amiről ő ugyan nemigen akart beszélni, de tudta, hogy Edith kapva kap rajta. - Hogy boldogul Jeremy az intézetben? Edith rögtön felvillanyozódott, hogy az unokája került szóba. - Remekül, de tényleg. Azt mondja, örül, hogy megint itt van Holdfényparton a portiandi évek után. Nagyon megviselte a válás, tudod. - Igen, tudom. - De örömmel jelenthetem, hogy ismét udvarol. -Hangját bizalmasan lehalkította, és nagyot kacsintott. - Octavia Brightwell körül legyeskedik. - Hallottam róla. - Nick tudta, hogy ez nem éppen az a téma, amiről szívesen csevegne. - Nagyon csinos ifjú hölgy, és szerintem igazán összeillő pár, ugye? Hát, Nick szerint Jeremy és Octavia a legkevésbé sem illettek egymáshoz. Minden hülye láthatta, ha volt szeme. De Edith Seaton nyilván nem örült volna, ha hülyének nevezik, ezért valami logikus és ésszerű magyarázatot keresett. Próbálta felidézni emlékezetében azt a cikket, amire akkor bukkant, amikor az utolsó könyvéhez, a Tórésvonalak-h.oz keresett anyagot. Az ötletet a főhőse, John True adta, aki az exfelesége gyilkosa után nyomozott. - Azt mondják, évekbe telik, míg az ember helyrejön a válás után. - Igyekezett hozzáértő benyomását kelteni. -Tudja, a trauma. Időbe telik, amíg túljut rajta az ember, és a szakértők azt tanácsolják, jobb nem bonyolódni komoly kapcsolatokba a válást követően. - Badarság - horkantott Edith. - Mit tudnak azok az úgynevezett szakértők a szerelemről meg a házasságról? Aztán meg már eltelt másfél év, és biztos vagyok benne, hogy Jeremynek nincs szüksége még fél évre, hogy kilábaljon. Csak egy megfelelő nő kell, aki segít neki felejteni. És szerintem Octavia nagyon jó hatással van rá. Kirángatja a gubójából. A válás után kicsit maga alatt volt, tudod, aggódtam is érte. Más körülmények között Nick úgy kerülte volna Jeremy válásának a témáját, ahogy egy útjába kerülő kígyót került volna ki. De a tény, hogy Edith a megfelelő jelöltnek tekintette Octaviát, aki Jeremy exnejének helyébe léphetne, módfelett bosszantotta, és arra sarkallta, hogy ellentmondjon. - Meglep, hogy ezt gondolja - kezdte hűvösen. - Ami engem illet, nem hinném, hogy ők igazán... Éles kürtszó szakította félbe. Végignézett az utcán, és egy ismerős viharvert kisteherautót látott közeledni. Nem volt kétséges, ki ül a volán mögött. Arizona Snow volt az, a szokásos terepmintás gyakorlóruhájában. Acélszürke haján katonai barett ült hetykén. Nick odaintett üdvözlésképpen. Carson vadul integetett. Arizona visszaintett, de nem állt meg. Küldetést teljesített éppen. Óriási dolog, ha valaki hivatásos konspiráció-szakértő, gondolta Nick. Mindig van valami küldetése. A kisteher továbbhajtott, majd leparkolt a Fehérizzás Pékséggel szemben. Edith felsóhajtott. - Gondolom, hallottad az újságot az öreg Tom Thur-garton végrendeletéről? - Rafe mondott valamit, hogy Thurgarton minden földi vagyonát Virgil Nashre, Arizonára és a sütödét vezető New Age-es társaságra hagyta. - Igen. - Edith a fejét csóválta. - Mindazt a sok kacatot. Jellemző Thurgartonra az ilyen bizarr lépés. Nagyon furcsa ember volt. Nick bólintott. - Tényleg kissé habókos volt. Igazi remete. Itt élt a városban, én is itt nőttem fel, de ha évente hatszor láttam, hát sokat mondok. - Azt mondják, az évek múlásával csak erősödött a fóbiája, hogy kilépjen a házából. Mindenki annyira hozzászokott már, hogy sosem látni, ezért nem is tudták, hogy meghalt. Odaát a postán Jake-nek tűnt fel, hogy az öreg több mint két hónapja nem veszi be a postáját.
Amikor Sean Valentiné kiment, hogy megnézze, mi történt, a konyhában talált rá a holttestére. Szívroham, azt mondják. - Kíváncsi vagyok, hagyott-e valami értékeset Virgilre, A.Z.-re és a Hírnökökre - mélázott Nick. - Azt kétlem. - Edith horkantott, amint odaértek a Seaton Régiségbolt ajtajához. - Ahogy Valentiné főnök mondja, az öreg viskója vagy negyvenévnyi szeméttel van tele. Igazi tűzfészek, azt mondja. Régi újságok meg magazinok stószokban egészen a mennyezetig. Dobozok, tele felbontadan levelekkel. Katalógusokból rendelt áruk halmokban, szintén bontatlanul. - Érdekesnek ígérkezik, vajon miféle összeesküvéselméletet gyárt majd ebből A.Z. jegyezte meg mosolyogva Nick. - Kifogyhatatlan ötletekből. - Attól tartok, nem javít a helyzeten, hogy A.Z. a sü-tödés társasággal lóg. - Edith elfordította a kulcsot a zárban, és belépett a boltba. - Akkor hát, viszlát. Sok sikert a kiállításon, Carson. - Viszlát, Mrs. Seaton. - Carson igyekezett udvariasnak mutatkozni, de már a szomszédos üzlet ajtaja felé sompolygott. - Viszontlátásra - köszönt el Nick is. Carsonnal a Pazar Látvány ajtajához értek. Ám Carson ahelyett hogy berobogott volna, megtorpant. - Mi lenne, ha kinn maradnál az utcán, míg én megmutatom a rajzaimat Miss Brightwellnek? - ajánlotta reménykedve. - Szó sem lehet róla. Carson lemondóan sóhajtott. - Oké, de ígérd meg még egyszer, hogy nem mondasz olyasmit, amivel feldühítenéd Miss Brightwellt. - Már mondtam, hogy igyekezni fogok nem felbosz-szantani. Nick benézett a kirakatablakon a galéria bemutatótermébe. Bár az üveg mögött a Nyitva tábla lógott, Octaviát sehol sem látta. Biztosan abban a rendeden hátsó szobában van, gondolta. Megragadta az ajtógombot és elfordította. Az ismerős várakozásteljes érzés fogta el. Kinyílt az ajtó, színek és fények erőteljes világát tárva fel. A falakon számtalan műalkotás függött tájképektől az absztrakt festményekig, de a képek valami megmagyaráz-hatadanul varázslatos módon voltak csoportosítva, hogy az egész lenyűgöző összhatást keltett, érződött benne a kohézió. A szemlélőt valami finoman vonzotta egyik képtől a másikig, s egyre mélyebbre vezette ebben a kis kozmoszban. Ez is művészet, a legelőnyösebben bemutatni a képeket, gondolta Nick. Octavia tudja, mit csinál. Nem csoda, ha virágzik az üzlet. Ebben a galériában járva nehéz volt nem vásárolni egy képet. Carson besietett, két kézzel szorítva a rajzait. - Miss Brightwell! - kiáltotta. - Merre van? Elhoztam a képeimet. Feltűnt Octavia, és megállt az ajtóban a pult mögött. A jégkék lehető leghalványabb árnyalatában játszó szoknya a formás lábikrája körül örvénylett. Hozzáillő selyemblúzt viselt, karcsú derekán keskeny kék övvel. Haját világoskék sálból font vékony hajpánt fogta hátra, hogy ne hulljon az arcába. A művészvilágban dolgozókról azt képzelik az emberek, hogy talpig feketébe öltöznek, gondolta Nick. Amíg nem találkozott Octaviával, ő is osztotta ezt a vélekedést. Mint mindig, most is szorítást érzett a gyomrában a lány láttán. Már igazán hozzászokhatott volna ehhez az érzéshez. De hiába, a Tündérkirálynő látványától néhány pillanatra mindig elakadt a lélegzete. Amikor a lány pillantása találkozott az övével, Nick szinte látta, amint az ismerős fátyol leereszkedik a bemutatóteremre. Ám amint Octavia meglátta Carsont, mosoly ömlött el az arcán.
- Jó reggelt - mondta, inkább Carsonnak, mint az apának. - Hello, Miss Brightwell. - Carson felragyogott a meleg mosolytól. - Elhoztam megmutatni a rajzaimat. - Nyilván észrevetted, hogy egy kicsit korán érkeztünkjegyezte meg Nick szárazon. - Es kávét meg muffint sem hoztunk. Carsonnak nagyon sürgős volt. - Kávét meg muffint azután is hozhatunk, amikor már megnézte a képeimet - biztosította a lányt Carson kissé aggódva a figyelmetlensége miatt. - Alig várom, hogy lássam a rajzokat - mondta melegen Octavia. - Hármat hoztam. - Carson leráncigálta a gumit az összetekert rajzlapokról. - Apci azt mondta, hagyjam, hogy maga válasszon. De szerintem a legjobban a Wins-tonról készült kép fog tetszeni. Kicsit dúsabbra rajzoltam a bundáját. - Göngyöld ki a rajzokat, és lássuk! Octavia a helyiség túlsó végében álló hosszú, fehér padhoz kormányozta a kisfiút, ahol kigöngyölték a rajzlapokat, és egymás mellé tették őket. Octavia elbűvölten tanulmányozta a rajzokat, arca komoly volt és elmélyült. Mintha igazi művészi remekeket nézne, gondolta Nick, pont úgy, ahogy Lillian műveit készítette elő a pordandi kiállításra. - A ház nagyon jól sikerült - mondta kis idő múlva. - Az ott benne apci meg én - közölte Carson. - Apci a nagyobbik. Octavia futó pillantást vetett Nickre. Nick megesküdött volna, hogy halvány pírt látott az arcán, mielőtt a lány sietve ismét a képekre összpontosított. Octavia megköszörülte a torkát. - Igen, látom. - Ez a Holtkéz-öböl - mutatott Carson a következő képre. - Lillian néni mondta, hogy rajzoljam le, de szerintem a tájképek unalmasak. Csupa szikla meg víz. Ezt tessék nézni! Ez Winston. Octavia szófogadóan odébb lépett, hogy szemügyre vegye a bolyhos szürke pacát két hegyes füllel. - Nagyon jól eltaláltad a személyiségét - mondta. Carson arca felragyogott. - Mondtam apcinak, hogy Miss Brightwellnek ez fog a legjobban tetszeni. Elhoztam a zsírkrétáimat. Kicsit hozzátehetek a bundájához, ha gondolja. - Nem, szerintem pont olyan a bundája, amilyennek lennie kell - mondta határozottan Octavia. - Ezt fogom kiállítani. Carson izgatottan toporgott. - Be is fogja keretezni? -Természetesen. Minden kiállított képet bekeretezek. -A kisfiúra nézett. - Elfelejtetted aláírni. - Mindjárt aláírom. - Carson előhalászta a zsírkrétát, hogy nyomtatott nagybetűkkel odaírja a keresztnevét a rajz jobb alsó sarkába. - Majdnem elfelejtettem - mondta, fel se nézve a tevékenységéből -, megígértem apcinak, hogy ha tetszik a rajzom, Miss Brightwell, akkor szólok, hogy részemről oké, ha apcival randizik A galériában megfagyott a levegő. Nick Octaviára nézett. Fátyolos tekintete meg se rezdült, de Nick mintha némi tűnődést látott volna a lány szemében. Vagy csak képzelte? Nem törődve a megjegyzése által kiváltott feszültséggel, Carson minden figyelmét a neve leírására összpontosította. - Elnézést kérek - motyogta Nick. - Semmi baj - motyogta vissza Octavia. Ujabb kínos csönd. - Nos? - kérdezte Octavia. - Nos mi? - ráncolta a homlokát Nick. - Nos, változatlanul randira akarsz hívni?
- Üm... - A középiskola óta nem volt ilyen zavarban. Totál hülyének érezte magát. Csak abban reménykedett, hogy nem vörösödött el nyakig. Valahogy megváltozott a helyzet, de gőze nem volt, mi történt. Csak egyeden kiút van, gondolta. - Vacsora, ma este? A lány tétovázott; őszinte sajnálkozás tükröződött az arcán. Nick már ismerte ezt a pillantást. - Elfoglalt vagy nagyon, ugye? - kérdezte ugyanolyan hangnemben. Valami hidegséget érzett a gyomra tájékán. Hihetetlen, hogy fel tudja húzni ez a nő. - Hát, megígértem Virgil Nashnek, hogy ma délután, zárás után kimegyek a Thurgarton-házba. ö meg Arizona Snow kíváncsiak a véleményemre pár festményről, amit Thurgarton egyik kamrájában találtak. Nem tudom, mennyi időt vesz ez igénybe. Nick megkönnyebbült. Talán még sincs akkora vész. - örökkévalóságnyit. - Hogyan? - Az örökkévalóságig eltart, mire megtalálod a Thur-garton-házat, hacsak Virgil nem adott tényleg nagyon pontos instrukciókat, hogy kell odamenni. Thurgarton nagyon óvta a magánszféráját. Nincs semmiféle jelzés, hol kell letérni, és a mellékutat eltakarják a fák. - Ó. - Finoman ívelt vörösesbarna szemöldöke enyhén megrándult. - Virgil adott egy kis térképet. - Felejtsd el - vetette oda könnyedén Nick. - Érted jövök zárásra, és kiviszlek oda. Utána meg elmehetünk vacsorázni. - Azt hiszem, ez megvalósítható - mondta a lány. A fenébe, ez nagyon közömbösen hangzott, vélte Nick. Mintha ez az iménti döntés és a következményei kicsit sem lepték volna meg a lányt. Mintha nem is lenne nemzetek sorsát megváltoztató horderejű döntés. Oké, ha így akarja Octavia, részéről semmi akadálya. Ami valójában aggasztó, hogy miért így történt. Miután sorozatban hatszor kikosarazta, Holdfénypart tündérkirálynője beleegyezett a randiba. A szerencsés hetes szám. Csak vigyázzon az ember, hogy mit kíván.
4 A fényes barna hajú, nagy, sötét szemű kislány hátramaradt. Octavia épp egy elbűvölő tengeri látkép erényeit ecsetelte egy középkorú házaspárnak, amikor meglátta a kislányt odakinn a járdán. Ezen a héten már második alkalommal tűnt fel a gyerek. Először az anyja, egy csinos, de higgadtan céltudatosnak látszó nő kíséretében jelent meg, aki magán viselte az egyedülálló szülő félreismerhetetlen jegyeit. Beléptek a galériába, és hosszasan nézegették a képeket. A kislány éppolyan elmélyülten tanulmányozta a festményeket, mint az anyja - szokatlan látvány volt. A gyerekek többsége módfelett unalmasnak találja a művészetet. A nő udvariasan köszönt Octaviának, de világossá tette, hogy nem szándékozik vásárolni, csupán körülnéznek. Nyilván hűvös fogadtatásra számított, de Octavia biztosította, hogy nála szívesen látják a csupán nézelődőket is. Anya és kislánya egyik képtől a másikhoz lépett, némelyik előtt komoly beszélgetésbe merültek, másokra kevesebb figyelmet fordítottak. Épp egy remek absztrakt festmény előtt álltak, amikor a nő az órájára pillantott, ijedten ráncolta a homlokát, és a kislányával együtt kisietett a galériából. Az asszony nem tért vissza, ám a kislány megint itt volt, a kirakat túlsó oldalán állt, és a színes plakátot bámulta, amely a gyermekrajz-kiállítást hirdette.
Ezúttal nem szalasztóm el ezt a gyereket, gondolta Octavia. - Bocsássanak meg - mondta a tengeri látkép megvásárlását fontolgató párnak -, mindjárt visszajövök. Az eladópult mögé sietett, lehajolt, és elővett egy nagy doboz zsírkrétát a majdnem üres kartonládából. A megfogyatkozott halomról leemelt egy köteg rajzlapot is. Kezében a rajzeszközökkel felegyenesedett, és kinézett az ablakon. A kislány még ott volt. Octavia átvágott a galérián, kinyitotta az ajtót, és kilépett a járdára. A lányka kissé riadtan megfordult. - Szia - szólította meg Octavia. - Van kedved benevezni a rajzkiállításra? A kislány rámeredt. Nem szólt egy szót sem. - Minden jelentkező kap egy doboz zsírkrétát és egy rajzfüzetet - magyarázta Octavia. Annyi a szabály, hogy a képnek ekkora méretűnek kell lennie, mint ezek. -Megkopogtatta az üres rajzlapköteget. - Amikor kész vagy, hozd be nekem. A kislány ijedt tekintete Octavia arcáról most a krétás dobozra és a papírra tapadt. A kezét a háta mögé rejtette, láthatóan attól félt, hogy akarata ellenére kinyúl, és elveszi a rajzszereket. Hevesen megrázta a fejét. - Anne? Az asszony, akivel a kislány néhány napja a galériában nézelődött, kisietett a Seaton Régiségboltból. A fejét jobbra-balra forgatta a járdát nézve azzal a kissé eszelős tekintettel, amely a csemetéjét elveszítő anyára jellemző. - Anne, merre vagy? - Itt vagyok, mami - suttogta Anne. Az anya megperdült. Arcán elömlött a megkönnyebbülés, amit hirtelen ingerültség váltott fel. - Nem szabad így eltűnnöd! - Sietve a gyerek felé indult. - Hányszor mondtam, hogy ne menj sehová, anélkül hogy szólnál nekem? Ez ugyan nem Seattle, de itt is ugyanazok a szabályok érvényesek. - Csak a kirakatot nézegettem - mondta Anne vékony, alig hallható hangon. - Nem nyúltam semmihez, becsszóra. Octavia a közeledő nőt figyelte. Anne mamája a húszas évei vége felé járhatott, de ha az ember a szemét nézte, még legalább húsz évet hozzáadhatott a korához. - Hello - szólt Octavia a legprofibb üzletasszonyi hangján. - Octavia Brightwell vagyok, a minap jártak a galériámban. - Gail Gillingham. - A nő habozva elmosolyodott. - Elnézést, ha Anne esetleg zavarta magát. - Szó sincs róla, hogy zavart volna - mondta vidáman Octavia. - Észrevettem, hogy a gyerekrajz-kiállítás plakátját nézegeti. Arra gondoltam, esetleg szívesen részt venne rajta. Van még hely képeknek. Gail lenézett a kislányára. - Köszönöm, de attól tartok, Anne túlságosan félénk. - Mit számít? - nézett Octavia a lánykára. - A művészek többsége igen szégyenlős. Mondok neked valamit: miért nem viszed haza a krétát meg a papírt? Otthon nyugodtan rajzolhatsz, senki nem fog kukucskálni. Amikor kész vagy, kérd meg anyukádat, hogy erre jártában adja be a galériába. Anne úgy nézett a krétára és a rajzlapra, mintha valami mágikus anyagból készültek volna, ami szertefoszlik, ha hozzáér. Octavia nem mondott többet, csak bátorítóan mosolygott, és tartotta a rajzeszközöket. Egy hosszú pillanatig Anne nem mozdult. Majd nagyon lassan előhúzta a háta mögül a kezét, kinyújtotta, és elvette Octaviától a kincseket. Magához szorította, hátrált egy lépést, és felnézett az anyjára.
Gail arcán a meglepődést felváltotta az öröm, ám egy pillanat múlva ez az öröm bizonytalanságba csapott át. Habozott, majd láthatóan elhatározásra jutott. - Mennyivel tartozom a papírért és a zsírkrétáért? -kérdezte. - A gyermekrajz-kiállítást a Pazar Látvány Galéria hirdette meg és támogatja - mondta Octavia. - Minden egyes induló ugyanilyen rajzeszközcsomagot kap. - Á, értem. - Gailen látszódott a megkönnyebbülés. - Köszönd meg Miss Brightwellnek, Anne. - Köszönöm szépen - suttogta, ha lehet, még halkabban, Anne. - Nagyon örülök neked - mondta Octavia. - Alig várom a művedet. Anne még szorosabban fogta az ajándékot, és nem szólt semmit. Még mindig úgy festett, mintha azt várná, hogy a zsírkréta a rajzlapokkal együtt szertefoszlik. Ebben a pillanatban egy ismerős ezüstszínű BMW gördült be az üzletsor végén levő kis parkolóba. Octaviának összeszorult a gyomra. A karórájára pillantott és látta, hogy mindjárt fél hat. Nick pontos volt. Gail hálásan mosolygott Octaviára. - Nem tudom, hogy Anne végül is megrajzolja-e a képet a kiállításra, de nagyon szeret rajzolni és festeni. Biztosan használni fogja a rajzeszközöket. - Nagyszerű - mondta Octavia. Anne-ra nézett. - Én azért remélem, hogy készítesz valami különleges rajzot a kiállításunkra. Ha megteszed, te választhatod ki, milyen keretbe tegyük. -Tényleg be tetszik majd keretezni? - kérdezte csodálkozva a kislány. - Hát persze. - Szóval úgy fog kinézni, mint egy igazi kép? - Anne a galériában függő festmények felé mutatott. - Mint azok, ott? - Igen - felelt Octavia. - Pont úgy fog kinézni, mint egy igazi kép, merthogy a tied is igazi lesz. Éppen úgy, mint bármelyik kép a galériában. Anne-t láthatóan elkápráztatta ez a lehetőség. - Menjünk, Anne - mondta Gail. - Még be kell ugranunk a boltba, aztán sietni haza, segíteni a nagyinak elkészíteni a vacsorát. -Oké. Anne és Gail elindult a parkolóhoz. Nick már kiszállt a kocsijából, és a galéria felé közeledett. Hosszú ujjú, kerek nyakú pólót és farmert viselt. A jól szabott póló kiemelte széles vállát és lapos hasát. Megállt, hogy barátságos bólintással üdvözölje Gailt és Anne-t, és váltottak pár szót. A röpke beszélgetés után Gail és a kislánya beszállt egy koros Chevrolet-be, Nick pedig folytatta útját a galériához. Edith kijött a boltjából, hogy csatlakozzon Octaviához a járdán. - Micsoda szomorú helyzet - mondta a fejét csóválva Edith, mikor Gail és Anne elhajtott előttük. Octavia integetett Anne-nak, aki mereven nézte az autó ablakán át. A kislány válaszul tétován felemelte a kezét. - Gondolom, Gailről és Anne-ről beszél? - kérdezte, miközben a közeledő Nicket figyelte. - Igen. Gail Elmore és Betty Johnson lánya, ők vezették a Johnson Műkertészet és Kertiszerszámokat. Milyen csinos lány volt középiskolásként! És okos is. Seattle-be ment egyetemre. - Nickre mosolygott, aki időközben odaért, és megállt Edith előtt. -Jó napot, Mrs. Seaton. Szép napunk van. - Igen, valóban. Épp azt mesélem Octaviának, hogy Gail Seattle-ben járt egyetemre, és aztán férjhez ment ahhoz az ingatlanbefektetőhöz, aki pár éve elhagyta a lakberendezőért, aki az irodáját átalakította.
- Attól tartok, mostanában le vagyok maradva a helyi pletykákban - mondta Nick visszafogott hangon, ami egyértelműen jelezte, hogy témát kellene váltani. - Tele volt a cipőm az ilyesmivel Portlandben. - Azt beszélik, Gail szinte semmit sem kapott a válás után - folytatta Edith, elértve a nem is olyan finom célzást. - Az a hír járja, hogy a férj minden vagyonát átmentette az egyik kis karibi szigetre, majd csődöt jelentett, és elhagyta az államot. Természetesen soha nem látogatja a lányát. - Szegény kis Anne! - mondta Octavia. - Kész vagy? Mehetünk? - fordult Nick a lányhoz. Octavia a válla fölött hátranézett, és látta, hogy potenciális vevői még mindig fontolgatják, hogy vásároljanak-e. - Pár perc, és igen. - Gail jó pár hónapja elvesztette az állását Seattle-ben, és most visszajött Holdfénypartra. A rokonainál lakik, amíg munkát keres. Szűkében van a pénznek. - Munkát keres? — Octavia végignézett az utcán. Gail Chevyje befordult a sarkon, és eltűnt szem elől. - Ezért volt magánál a boltban? - Igen. Sajnos azt kellett mondanom neki, hogy nem megy olyan jól az üzlet, hogy felvegyek bárkit is. Szerintem már sok helyen próbálkozott, de nem járt sikerrel. - Hmm - mondta Octavia. 5 A középkorú pár rövidesen elhagyta a galériát barna papírba csomagolt új szerzeményükkel, a tengeri látképpel. Octavia bekapcsolta a riasztót, bezárta a galéria ajtaját, majd a kulcsot a jobb vállán lógó terjedelmes táskába dobta. Nick titokzatosan rámosolygott, és feltette a napszemüvegét. Octavia sokat adott volna érte, hogy olvashasson a férfi elméjében. Aztán arra gondolt, hogy talán jobb, ha nem tudja, mi jár Nick fejében. A tudás csak feszültebbé tenné. Még mindig azon tűnődött, vajon ez a vakmerő-ségi roham nem vezet-e valami katasztrófához. A parkoló felé sétáltak. Amikor odaértek a BMW-hez, Nick kinyitotta az utasülés felőli ajtót, és tartotta, hogy a lány beszállhasson. Octavia kutatón pillantott Nick arcába, a leplezett győzelem jeleit keresve. De nem látott ilyesmit. Akárhogy is, gondolta a lány, Nick legalább olyan bizalmatlan, mint ő. Hát, ez érdekes fejlemény. összefogta a szoknyáját, és becsusszant az első ülésre. - Mit csináltál Carsonnal? - Rafe-nél és Hannah-nál hagytam Álmodlakban - felelte Nick. - Ó. - Octavia azon kapta magát, hogy megszokta, hogy az elmúlt két hétben mindig együtt látja Nicket és Carsont. - Velünk vacsorázik majd később? Nick elmosolyodott. - Ez az én randevúm, nem Carsoné - azzal határozottan becsukta az ajtót. Octavia figyelte, amint elölről megkerülte az autót. Nick könnyed eleganciával mozgott, egyszerre volt lezser és céltudatos. Valószínűleg a tápláléklánc csúcsán elhelyezkedő ragadozók mozogtak így, amikor a vacsorára kiszemelt gazellát cserkészték be, gondolta a lány. Elbűvölő volt és izgalmas. Több mint veszélyes. Meglepetésére mély, érzéki elismerés futott végig rajta. Még mindig kissé feszélyezte, hogy belement a randevúba. Eddig az estéig életében az egyedüli igazi rizikót az jelentette, hogy beszállt a képzőművészeti alkotások vételébe-eladásába. Bízott a megérzéseiben, amikor
egy ismeretlen festő képe miatt vállalt kockázatot. De amikor férfiakról volt szó, mindig elfogta a bizonytalanság. Nick beült a volán mögé, és becsapta az ajtót. A BMW belseje hirtelen rendkívül intim hangulatúvá vált. Octavia azon kapta magát, hogy visszatartja a lélegzetét. - Egy csomó mindent tudnod kell - kezdte óvatosan, amikor Nick betette a kulcsot a gyújtáskapcsolóba. - Először is azt, ha a nagyapád nem mondta volna még el, hogy Claudia Banner a nagynéném volt. Halotti csönd támadt. Nick nem adta rá a gyújtást, hanem kissé elfordult az ülésben, jobb karját az üléstámlára téve. Napszemüvege sötét lencséjén át állhatatosan fürkészte a lányt. - Megint jön a múltban vájkálás? - kérdezte. - Claudia Banner a rokonom, ő az az asszony, aki... - Hidd el, tudom, ki Claudia Banner. - Ki volt. A nagynéném másfél évvel ezelőtt meghalt. - Értem. - Nick kivárt egy ütemet. - Ez igaz? Nem valami átverés? - Nem, ez nem átverés. - Octavia szorosan markolta ölében a ridiküljét. - Változtat ez a dolgokon? Le akarod mondani a randinkat? - A nagyapám tudja, ki vagy? - Igen. Sullivan és Mitchell is tudja. Lillian kiállításán jöttek rá. - Megköszörülte a torkát. Nyilván senki másnak nem mondták még el a családban. - Aha. Nyilván. - A slusszkulccsal szórakozottan ütögette a hátsó ülés bőrhuzatát. - A francba. - Problémát jelent ez neked? - Gondolkodom - mondta Nick. - Adj egy percet. - Figyelj, ha ez ennyire megráz, egyedül is el tudok menni Thurgarton házába. - Nem jelent problémát, és nem rázott meg. - Levette a napszemüvegét, és kissé összeszűkült szemmel, hűvösen tanulmányozta a lányt. - Csak némileg váratlanul ért a hír, ez minden. Felvet néhány kérdést. - Tudom. Már válaszoltam Mitchell pár kérdésére, és ugyanúgy válaszolok a tieidre is. Jelentőségteljesen az órájára pillantott. - De nem most. Indulnunk kell. Megígértem Virgilnek és a többieknek, hogy hatkor találkozunk. - Rendben. - Nick visszafordult az ülésben, és ráadta a gyújtást. Az erős motor lágyan dorombolni kezdett. - Csak várom a következő csapást. - Következő csapást? - Azt mondtad, van pár dolog, amit tudnom kéne. -Belenézett a visszapillantó tükörbe, és kihajtott a parkolóból. - Nyár végén elhagyom a várost. Nick éles pillantást vetett rá, és a lány tudta, hogy ez a hír aztán tényleg meglepte. - Elmész Holdfénypartról? - Igen, el akarom adni a galériát. Nick láthatóan kissé megkönnyebbült. Megértően bólintott. - Nem lep meg, hogy nemigen megy itt a galéria. Több értelme van a portlandi üzletre koncentrálni. Octavia az utat nézte a szélvédőn keresztül. - Ami azt illeti, mind a két galéria sikeres. De mind a kettőt el szándékozom adni. - Teljesen ki akarsz szállni az üzletből? - Azért ez nem olyan könnyű. - Elmosolyodott kissé. - Ez nem csak üzlet. Inkább hivatás, azt hiszem. Nem tudom elképzelni, hogy ne művészettel foglalkozzam. Néhány hónapja állást
ajánlottak egy San Diegó-i nagy galériában. Csak a jövő hónapban kell választ adnom nekik, de egyre inkább hajlok rá, hogy elfogadjam. - San Diego, hm? - Ez még nem biztos. Van egy másik lehetőség Den-verben. - Értem. Pár percig csöndben haladtak, Nick óvatosan átmanőverezte a BMW-t a kis üzleti negyeden, elhagyták a mólót, a városka egyeden benzinkútját, és a Fehérizzás pékséget. - Ez úgy hangzik, mintha egyszerre minden köteléket el akarnál vágni - szólalt meg végül Nick. - Bölcs dolog ez? - Nincs semmilyen személyes kötődésem északnyugathoz. Claudia néni halála után pár hónapig még csak nem is mentem Portlandbe, sőt a galériát sem nyitottam ki. - Valamivel több mint egy évet töltöttél csak itt? - így van. Nem elég idő, hogy az ember gyökeret eresszen. Semmi sincs, ami itt tartana. Ideje elfogadni az igazságot, gondolta. Ideje kezdeni valamit az életével. Kinézett az ablakon. A nap alacsonyan járt már, baljós narancs és aranyszín árnyakkal csíkozva a látóhatáron gyülekező felhőket. Nick szó nélkül vezetett, az útra figyelt, bár itt, a város szélén gyér volt a forgalom. - Miért jöttél Holdfénypartra? - kérdezte végül. - Miért vetted a nyakadba az üzlet beindítását egy ilyen kisvárosban a portlandi mellett? Ez nem kis vállalkozás. - Nem könnyű elmagyarázni. Claudia néni rengeteget mesélt arról, mi minden történt itt régen. Az emlékek már rettentően zavarták a vége felé. Bűnösnek érezte magát a viszályban játszott szerepe miatt. Megígértem neki, hogy visszajövök ide körülnézni, hátha valamit jóvá tudok tenni. - Már ne vedd sértésnek, de hogy a fenébe gondoltad, hogy rendbe hozol egy három generáción átívelő konfliktust? - kérdezte szárazon Nick. Octavia összerándult. Nick nyilvánvaló kétkedését az ő viszályelsimító képességeit illetően valamilyen homályos okból bántónak érezte. A legrosszabb az egészben, hogy Nicknek igaza volt. Bolondság volt az gondolnia, hogy bármit is előmozdíthatna itt. - Nem tudom - felelte őszintén. - Csak elhatároztam, hogy megpróbálom. - Hát, ez elég ingatag érv, mondhatom. - Szerintem is. Az a helyzet, hogy Claudia néni halála után semmi nem maradt, ami San Franciscóban tartson. - Szóval ott éltél? - Igen. - És a munkád? - Keze megfeszült a volánon. - Vagy valami más fontos dolog? - Egy kis galériában dolgoztam, de semmi különös. És nem volt más fontos dolog. - Nehéz elhinni. - Jártam valakivel, mielőtt Claudia megbetegedett. De nem volt olyan mély kapcsolat, és szétmentünk, amikor egyre több időt töltöttem a nagynénémmel, ő talált magának valaki mást, én meg egyfajta hibernációban léteztem. Mire a temetés után újra a felszínre bukkantam, nem volt említésre méltó társas életem. - A családod? - Nem San Francisco környékén élnek. A szüleim elváltak. Apám Houstonban él, anyám Philadelphiában. Mindketten új családot alapítottak. Új életük van. Nem mondható, hogy szoros a kapcsolatunk. -Tehát felkerekedtél, és Oregonba jöttél. - Igen. - Az orrát ráncolta. - Gondolom, ez eléggé hebehurgyaságnak tűnik egy Harte számára. - A fenébe, ez bárki számára hebehurgyaságnak tűnik, még egy Madisonnak is.
Ez felbosszantotta a lányt. A nők terén elért eredményeit tekintve ahhoz azért már pofa kell, hogy Nick ingatagnak és hebehurgyának nevezze őt. - A legszívesebben úgy gondolok magamra, mint szabad szellemre - mondta. Kissé utánagondolva, ez sokkal jobban hangzott. A szabad szellem tényleg jobban hangzik, mint az ingatag vagy a hebehurgya. Titokzatosabb és egzotikus, talán. A homlokát ráncolta. - Van valami kifogásod ellene? - Nem tudom - felelte Nick. - Tulajdonképpen még életemben nem találkoztam szabad szellemmel. Még mindig a szabad szellem lehetséges definícióin tűnődött, amikor tíz perccel később ráfordult egy keskeny, kövezetlen útra. - Azt hiszem, igazad volt - hajolt előre kissé Octavia a kitaposott ösvényt kétoldalt szegélyező fákat fürkészve. - Órákig kóvályoghattam volna ezt a behajtót keresve. Mr. Thurgarton bizonyára tudta, hogy nem egykönnyen lehet idetalálni. Nick vállat vont. - Thurgarton fura ember volt. Kérdezz meg bárkit. Octavia halványan elmosolyodott. - Néha azt hiszem, ahhoz, hogy az ember Holdfényparton ingatlant béreljen vagy vegyen, követelmény, hogy egy kissé furcsa vagy excentrikus legyen. - Elismerem, hogy azok az emberek, akikkel találkozni fogunk, kiemelkedően példázzák a helyi tradíciót. Egyre mélyebben hatoltak a fák közé, míg végül egy kis tisztás szélén megálltak. Arizona Snow kisteherje egy közeli fa alatt parkolt, mellette Virgil Nash őskori sportkocsija. A szürke, viharvert vityilló a tisztás közepén az összeomlás szélén állt. Az elülső tornác megroggyant, az ablakokat mocsok fedte. Az egész épület olyan rozzant volt, mintha követni akarná tulajdonosát a sírba. - Nem úgy fest, mintha Thurgarton gondozta volna a tulajdonát - jegyezte meg Octavia. A hangjából kicsendülő asszonyi neheztelés már-már mosolyra késztette Nicket. A lány galériájára gondolt a csillogó kirakatüvegével és a gondosan felaggatott festményekkel. A szirten álló kis tündérházikója bizonyára hasonlóképpen takaros és rendezett. - Thurgarton valóban nem volt a csúcson, ami a háza karbantartását illeti - mondta. Leállította a motort, és kiszállt. Octavia nem várta meg, hogy a férfi előadja az első randis udvariasságát, és kipattant az utasülésről. Szabad szellem. Virgil Nash kinyitotta a vityilló ajtaját, látva, hogy Nick és Octavia a tornác lépcsőjéhez közeledik. - Az biztos, hogy nem illik rá a pornóbolt-tulajdonosokról kialakított sztereotip kép, igaz? - mormogta nagyon halkan Octavia. Nick elvigyorodott. - Hát, Virgilre aztán tényleg nem, de azt el kell ismerni, hogy a boltja kínálata egyedülálló a közösség számára. Egyfajta könyvtár. - Nos, így is lehet nézni a dolgot. Van valami tanáros benne, nem? Talán a kinyúlt kötött mellény teszi. - Lehetséges. így van, gondolta Nick. Az ösztövér alkatú, ezüstös kecskeszakállas Virgil a kissé kinyúlt kardigánjában egyetemi környezetben is otthonos látványt nyújtott volna. Valami régimódi, már-már arisztokratikus légkör lengte be. Senki nem tudta, honnan jött, mit csinált azelőtt, hogy Holdfénypartra költözött. A múltját titokzatosság övezte, akárcsak Arizona Snow-ét.
Emberemlékezet óta a Virgil Felnőtt Könyvei és Filmjei boltot vezette. A műintézet diszkréten pár száz méterrel a város határán túl helyezkedett el, ily módon kívül esett az ambiciózus helyi reformerek és fennkölt városi tanácsnokok hatáskörén. Virgil a régi mondással azt vallotta, hogy egy ingatlan értékét a fekvése adja. - Nick, micsoda meglepetés! - Virgil átvágott a tornácon. - örülök, hogy újra ládák. Hallottam, hogy a városban töltöd a nyarat. - Egy kis környezetváltozásra volt szükségem. - Nick felment a lépcsőn, és kezet rázott Virgillel. - Gondoltam, Carson élvezi majd a partot. -Jó ötlet volt, hogy te fuvaroztad ki Octaviát. - Virgil sajnálkozva mosolygott a lányra. Csak később jutott eszembe, hogy nehezen találná meg a helyet, minthogy új tag a közösségünkben. - Igaza volt - mondta Octavia. - Ha egyedül kellett volna kijönnöm, valószínűleg még mindig a bekötőutat keresgélném. - Nagyon hálás vagyok, hogy megtette ezt a nagy utat, hogy megnézze a festményeket. Nagyra értékeljük. - Örülök, hogy a segítségükre lehetek - mondta Octavia. - Hol van A.Z.? - Itt vagyok - dübörgött ki Arizona a szúnyoghálós ajtón. - Photont már ismered? - Hogyne - bólintott oda Octavia az Arizona mögött álló magas, bő klepetust viselő férfinak. - Jó estét, Photon. - A jövő fénye ragyogja be az éjszakáját, Miss Bright-well. - Photon meghajtotta kopaszra borotvált fejét Nick felé. - Fényesség és béke, Mr. Harte. - Köszönöm - mondta Nick. - Magának is, Photon. Egy újabb excentrikus lakos, gondolta Nick. Photon volt a New Age-es csoport vezetője. Ők működtették a Fehérizzás pékséget, és a Jövő Hírnökeiként határozták meg magukat. A filozófiájuk kissé zavaros volt ugyan, de a péktudományuk vitathatatlan. Azok a mennyei muffinök, az egyéb süteményeik, a kukoricakenyerük egyre inkább lenyomta a helyi cégeket, már-már kultuszt teremtve Holdfényparton. - Jöjjenek be. - Arizona belökte a szúnyoghálóajtót. - A festményeket már kiraktuk a nappaliban. - Legalább kétkonténernyi szemetet kivittünk, hogy legyen elég hely szétrakni a képeket jegyezte meg Virgil szárazon. Nick elvigyorodott. - Ezt jelenti az örökség, mi? - Ez ezzel jár - mondta Virgil. - Rendes volt Thur-gartontól, hogy ránk gondolt, de egyre inkább úgy fest a dolog, hogy a hagyaték több gondot okoz, mint ameny-nyit ér. A bútorok olyan ramaty állapotban vannak, hogy még kiárusítani sem érdemes. A képeken kívül minden más szemét. Ami engem illet, azokhoz sem fűzök nagy reményeket, valószínűleg értéktelenek. Nick betessékelte Octaviát a sötét, szűkös nappaliba. A lány megtorpant. - Ó, egeid - szakadt ki belőle. - Ez tényleg elképesztő. - így is mondhatjuk. - Nick mögötte állt, és halkan füttyentett a monumentális rendetlenség láttán. - De nekem a tűzfészek is eszembe jutott. Kifakult magazinokkal, elsárgult újságokkal megpakolt kartondobozok sorakoztak a mennyezetig egymásra halmozva. A sarokban elnyűtt bőröndök, némelyik kinyílt, s csomókba gyűrt régi ruhák lógtak ki belőlük. Az ablaknál álló íróasztal lapját ellepték az iratrendezők és a jegyzetlapokkal kitömött dossziék. Az íróasztalon és a hozzá tartozó széken kívül csak egy állítható támlájú karosszék és egy olvasólámpa alkotta a berendezést. Octavia kurta, barátságos mosolyt villantott Virgilre, Arizonára és Photonra. - Elgondolni, hogy mindez most már a maguké... Virgil halkan kuncogott. - Tudja, ez az első alkalom, hogy valaki megemlített a végrendeletében.
- A ház meg a telek is ér valamit - mondta Nick, igyekezve némi optimizmust csöpögtetni beléjük. - Valamit — helyeselt Photon —, bár nem sokat. Nincs kilátás a vízre. Maga a ház lebontásra vár. A csövek rossz állapotban vannak, a vezetékek elavultak. Nick kissé meglepődött, hogy Photon milyen naprakész a ház és a telek értékének felmérésében. Most először gondolkodott el róla, ugyan mivel foglalkozhatott ez az ember, mielőtt a Jövő Hírnökeinek élére állt. Mindenkinek van múltja. - Várjunk csald - szólt közbe Arizona. - Ez azért több, mint aminek látszik. Thurgarton egyetlen okból végrendelkezett a javunkra: tudta, hogy mi vagyunk az egyedüliek, akikben megbízhat. Bizonyára valami nagyszabású, fontos dolgon munkálkodott. Nick sokatmondó pillantást váltott Octaviával és Virgillel. Szinte biztos volt benne, hogy ugyanazt gondolják, mint ő. És most következnek az örökérvényű, megunhatatlan Snow-féle összeesküvés-elméletek. Virgil megköszörülte a torkát. - A.Z. úgy véli, Thurgarton rábukkant egy titkos műveletre a Holdfényparti Politikatudományi Intézetben. -A körülöttük tornyosuló papírhalmokra mutatott. - Szerinte Thurgarton annak reményében gyűjtötte mindezt össze, hogy felgöngyölítheti az összeesküvést. - A legtöbbje persze csak álcázás - magyarázta Arizona. - Thurgarton nyilván úgy okoskodott, hogy ha felhalmoz egy csomó lejárt újságot meg magazint, az emberek majd bolondnak fogják tartani. És eszükbe sem jutna, hogy a nyomozása eredményét épp itt rejti el. - Álcázás? - Octavia felkapott egy régi, rongyos Playboy-t, és elmélyülten tanulmányozta a kihívó küllemű nőszemélyt a címlapon. - Itt a magyarázat néhány magazinra. Ez nyilván felülírja azt az elavult nézetet, hogy az ilyen lapokat az olvasnivalóért vásárolják. - Ez sértő megjegyzés - mondta Nick. - Ifjabb éveimben én és a barátaim rengeteget tanultunk ezekből a magazinokból. Octavia pajkos pillantást vetett rá. - Nem fogom megkérdezni, ugyan mit is tanultatok belőlük. - Sajnos elég sok időbe telik átnézni ezeket az újságokat meg magazinokat - folytatta Arizona tudomást sem véve a kis közjátékról. - Nem mintha már amúgy is nem foglalna le bennünket a Projektnapló, igaz, Photon? - A jövő fénysugara megmutatja majd nekünk az utat, hogy elvégezzük mindazt, amit a megfelelő időben tennünk kell - felelte Photon. Kilépett az ingatlanszakértő szerepéből, és visszatért a maga kifürkészhetetlen, derűs mivoltába, nyugtázta magában Nick. Arizonára nézett, és megkérdezte: - Mi az a Projektnapló? - Photonnal megbeszéltük a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy az egyedüli biztos módja annak, hogy azok az intézeti kémek egyetlen adatot se semmisíthessenek meg, ha az egészet felvisszük a gépre - mondta Arizona. -Azt hittem, nem bízik a számítógépekben - mondta Nick. - Tény, hogy nem szeretem az ilyen masinákat, de haladnunk kell a korral. Ki kell használnunk a technika kínálta előnyöket, ha meg akarjuk előzni a rosszfiúkat. A Hírnökök már készítik a honlapot, amire majd feltöltik a jegyzeteimben és a naplóimban foglaltakat. Mindez persze hétpecsétes titok, de én bízom benned és Octaviában, hogy tartjátok a szátokat. És Virgil is, természetesen. - Egy léleknek sem mondom el — fogadkozott Virgil. - Lakat lesz a számon - ígérte meg ünnepélyesen Octavia. Arizona bólintott. - Úgy legyen.
- Már évek óta gyűjtögeti azokat a feljegyzéseket és újságokat, A.Z. - mondta Nick. - Több száz lehet már a birtokában, ugye? - A Hírnökök már dolgoznak az óra átállításán a komputeren, amit a hadközpontomban felállítunk. Nem könnyű dolog a logisztika, tudjátok. Folytatni a munkát a pékségben a szokott módon, közben feltölteni az adatokat úgy, hogy ne keltsünk gyanút. Nem akarom, hogy valaki az intézetből lejöjjön szaglászni, mielőtt készen állunk aktiválni a honlapunkat. - Reméljük, a nyár végére sikerül befejeznünk a Projektnaplót - mondta Photon. - Most meg ráadásnak a nyakukba kapták ennek a rengeteg szemétnek az átválogatását a honlapprojekt meg a pékség mellé. - Nick a fejét csóválta az embertpróbáló feladat hallatán. Hát, nem irigylem magukat. - Kész leszünk vele - biztosította Arizona a szokott „semmi sem állhat az utamba" módján. - Nincs más választásunk. Az ország jövője függ attól, hogy a jegyzeteimben szereplő tények elérhetővé váljanak nemzetünk érintett polgárai számára. Erre az internet az egyetlen járható út. - Ühüm, hol vannak a festmények, amelyeket szeretnének megmutatni nekem? érdeklődött udvariasan Octavia. - Azok mögött a dobozok mögött - mondta Virgil. Elindult a kartondobozok és újságkötegek labirintusában a nappali túlsó sarkába. Nick és Octavia követte. Négy festmény támaszkodott a falnak öreg, megvetemedett keretben. A homályban Nick annyit látott csak, hogy három közülük tájkép. A negyedik olyan volt, mintha fekete festéket loccsantottak volna rá. Virgil felgyújtotta a fotel mögötti olvasólámpát, és a fényt a festményekre irányította. - Gyanítom, hogy mind értéktelen, de mielőtt kitesz-szük a többi lom közé az udvarra a kirakodóvásárra, szeretnék szakvéleményt kérni. Nick Octavia arcát nézte, miközben a lány a festményeket tanulmányozta. Ugyanaz az elmélyült figyelem látszott rajta, mint amivel Carson képeit nézegette. Komolyan veszi, amit csinál, gondolta Nick. Itt ez a két konspirációmániás ember, meg a harmadik, aki felnőtteknek való könyvesboltot üzemeltet - szakvéleményt kérnek, és Octavia lelkiismeretesen és alaposan végzi a dolgát. A lány lassan elsétált a négy kép előtt, és megállt azzal szemben, amelyet mintha pemzlivel mázoltak volna ösz-szevissza. Hosszasan szemlélte a festményt. Aztán leguggolt elé, nem törődve azzal, hogy hosszú, világos szoknyája végigsöpör a poros padlón. Feszülten bámulta a krikszkraksznak látszó valamit a vászon jobb sarkában. - Hm - hümmögött a lány. Néma csend telepedett a szobára. Nick arca felderült. Érezte a hirtelen feltámadó izgalmat. - Tudja valaki, honnan vagy miképpen szerezte Thur-garton ezt a festményt? - kérdezte Octavia, le nem véve szemét a képről. Virgil a fejét rázta. - A többivel együtt találtuk a kamrában. Meg nem mondanám, hogy került ide. Miért? - Nem szívesen mondanék most bármit is, mert nem akarok felesleges izgalmat kelteni. - Már késő - mondta Nick. - Már izgatottak vagyunk. Értékes? Arizona a homlokát ráncolta. - Úgy néz ki, mintha a művész kinyomott volna egy csomó tubus festéket a vászonra, aztán elkente. Virgil mosolygott. - Ez jellemző huszadik század közepi művészet. Photon méricskélve szemügyre vette az absztrakt festményt. - A hosszabb jól látszik, a mélyebb eltűnik. Egyértelműen a fény hiányának a bemutatása. Nick ránézett. - Úgy gondolja? - Igen. - Photon tar feje közelebb hajolt. - Ez egy olyan ember vallomása, aki vágyik a fényre, miközben fél annak hatalmától. Octavia lassan felegyenesedett, és szembefordult a többiekkel.
- Egyetértek Photonnal - mondta halkan. - És ha igazunk van, akkor talán ez Thomas Upsall munkája. A szignó mindenesetre passzol. Mindig nagyon jellegzetesen szignálta a képeit. És a technikája szintén igen sajátos volt. Nagyon időigényes módszer, újabb és újabb festékrétegeket vitt fel egymásra. - Hűha! - mondta Nick. - Egy eredeti Thomas Upsall. Ki hitte volna? Csak várjuk meg, hogy a hír eljusson a művészvilágba! Octavia helytelenítően nézett rá. - Nagyon vicces. Nyilvánvaló, hogy nem ismered a művészt. - Hát, valóban nem ismerem. - Ahogy én sem. - Arizona reménykedve nézett. - Ez a Thomas Upsall híres volt, vagy ilyesmi? - Művei java részét az ezerkilencszázötvenes évek közepén festette - magyarázta Octavia. - Akkoriban nem nagyon voltak népszerűek a munkái, de az utóbbi néhány évben rendkívül kapósak lettek. Nincs túl sok belőlük, mert a művész élete utolsó éveiben rengeteg munkáját megsemmisítette. A nyolcvanas évek közepén halt meg, magányosan, elhagyatottan. - Mit gondolsz, mennyit érhet? - kérdezte Arizona. Octavia a válla fölött hátranézett a képre. - Ha, és hangsúlyozom, ha ez egy eredeti Upsall, aukción könnyen elérheti a kétszázezer dollárt. Akár kétszázötvenezret is. Leesett állal bámultak rá. Virgil mély lélegzetet vett. - Kétszázezer dollárt? - Igen. Az Upsall-képekre a kereslet igen nagy manapság, s csak egyre nagyobb lesz. Octavia figyelmeztető pillantást vetett rájuk, és felemelte a kezét. - De ne ragadtassuk el magunkat. Szeretnék még egy véleményt kérni egy kolléganőmtől, akinek a huszadik század közepi absztrakt művészet a szakterülete. A seattle-i múzeumban dolgozik. Sajnos a jövő hétig szabadságon van. - Gondolod, hogy felkérhetjük, hogy vessen rá egy pillantást, miután visszatér a szabadságáról? - kérdezte Arizona. - Igen, honorárium fejében - felelte Octavia. - A konzultációért. Még az is lehet, hogy megvenné a múzeuma számára. - Ez felveti a kérdést, mit csináljunk vele addig, míg a kolléganője ide nem jön, hogy megnézze - mondta Virgil. - Most, hogy már tudjuk, hogy kétszázezret vagy még többet ér, nagyon nem szeretném itt hagyni. - Én hazavihetném - szólt Arizona. - A biztonsági rendszerem elsőrangú. De az intézet kémei a nap huszonnégy órájában figyelnek. Ha meglátják, hogy elviszek innen valamit a házamba, még felébredhet bennük a kíváncsiság. Nem akarom magamra vonni a figyelmet, különösen most nem, amikor a Projektnaplóban ilyen kritikus ponthoz értünk. - Nálam van biztonsági berendezés a galériában -mondta lassan Octavia. - Úgy vélem, elraktározhatom az Upsallt a hátsó szobában egy hétig. - Remek ötlet - helyeselt Virgil. - Nagyon jó helye lesz a maga hátsó szobájában. No nem mintha Holdfénypart tele lenne kényes ízlésű műkincstolvajokkal. Photon jóságosan mosolygott. - Ön beragyog minket kedvességének tündöklő fényével.
6 A mólóval szemközti üzletsor sötét és kihalt volt ezen az órán. A nyári nap utolsó sugarai elvesztek az egyre vastagodó felhőréteg mögött. Tajték táncolt az öböl palaszürke vizén.
Nick beállt a kis parkolóba. Amikor kimászott a volán mögül, váratlan szélroham kapaszkodott bele a széldzsekijébe. Vihar közeleg, gondolta. Nyári viharok nem voltak szokatlanok az évnek ebben a szakában itt, a tengerparton. Octavia már kiszállt az autóból. A goromba széllökés belekapott a hajába, hosszú szoknyája csak úgy hullámzott a lába körül. Elnevette magát, miközben igyekezett leszorítani. A szeme csillogott. Nicknek az volt az érzése, hogy magába akarja szívni a közelgő vihar nyers energiáját. Talán ez táplálja a tündérmágiáját, vagy ilyesmi. Logikusnak tűnt. - Jobb, ha sietünk - szólt a lány. - Bármely pillanatban eleredhet az eső. - Igazad van. Nick erőszakkal elszakította a tekintetét a lány szélfútta hajáról és lobogó szoknyájáról, és kinyitotta a BMW csomagtartóját. Lehajolt, és kiemelte a festményt, amit Octavia újságpapírba csomagolt, mielőtt elhagyták Thurgarton kalyibáját. Hóna alá csapta a csomagot, majd követte Octaviát a Pazar Látvány ajtajához. - Te tényleg azt gondolod, hogy ez a cucc megér negyedmillió dollárt? - kérdezte. - Magunk közt? Igen. De majd akkor lehetünk biztosak benne, ha meglesz a másik szakvélemény is. Octavia egyre küzdött repkedő szoknyájával, miközben válltáskájából előhalászta a kulcsait. Kinyitotta az ajtót, és fürgén belépett a sötét galériába, hogy beüsse a kódot, amellyel kikapcsolhatja a riasztót. Aztán felkapcsolta a világítást. - Ki gondolta volna, hogy a vén Thurgartonnak ilyen értékes műalkotás van a birtokában? - Nick bevitte a képet az üzletbe. - Nem volt gyűjtő. Láttad, hogyan élt. A fenébe, hogy szerezhette, mit gondolsz? - Fogalmam sincs. - Octavia átvágott a bemutatótermen a hosszú pulthoz. - Ahogy mondtam, nem sok Upsall van forgalomban. Elképesztő belegondolni, hogy ez a festmény itt, a parton hevert évtizedekig. - Ki meri állítani, hogy mi itt, Holdfényparton nem vagyunk kifinomult ízlésű művészetrajongók? - Én biztosan nem. - A lány kinyitotta a hátsó szobát, és felgyújtotta a villanyt. Odateheted, a szemközti falhoz, ahol az a csomó festmény van a falnak támasztva. Nick szemügyre vette a zsúfolt szobát. Minden fal mellett festmények sorakoztak ötösével-hatosával. Mindenféle formájú és méretű üres képkeretek halmozódtak az egyik sarokban. A munkaasztal tele szerszámokkal és ka-sírozáshoz való anyagokkal. - Nem akarlak megsérteni - mondta szárazon, miközben letette a képet -, de ebben a szobában pont akkora a kupleráj, mint Thurgarton viskójában. - Egy galéria hátsó szobája mindig így néz ki. Nick felegyenesedett. - Egy eddig ismereden Upsall felfedezése biztosan érdekes sztori lesz néhány művészeti folyóiratban. A lány elmosolyodott. - Már látom is a főcímeket. Egy konspirációmániás, egy New Age-kultusz vezér és egy pornóbolt-tulajdonos örökölte meg az elveszett Upsallt! - Érdekes lesz látni, mihez kezdenek a pénzzel. -Nick visszament a lányhoz, aki a küszöbön állt. - Na, elég volt mára a művészet világába tett izgalmas kirándulásból. Mehetünk vacsorázni? Elvinnélek az Álmodlakba, de Carson ott van, és nem tudnánk nyugodtan beszélgetni. Mit szólnál a Rákcsapdához? Nem olyan jó, mint Rafe csehója, de megteszi. - Végiggondoltad, hogy ha bármelyik helyi étteremben együtt vacsorázunk, holnap már elindul a szóbeszéd? - Na és? A Harte-okról gyakran pletykálnak ebben a városban. - Tudom. Későn kapott észbe, hogy a lány nincs hozzászokva, hogy a helyi pletykák tárgya legyen.
- Nézd, ha ez problémát jelent, elmehetünk hozzám. Rengeteg kaja van otthon. Ez együtt jár egy cseperedő fiúgyerekkel. Azt nem állítom, hogy bárki is ínyencségnek nevezné, de... Octavia megköszörülte a torkát. - Délután vettem friss spárgát és pár szelet lazacfilét. Friss spárgát és lazacot általában nem szeszélyből vásárolnak az emberek. Nick átgondolta a lehetőségeket. - Azt tervezted, hogy meghívsz magadhoz? - kérdezte végül. - őszintén szólva átvillant az agyamon, hogy sokkal kényelmesebb otthon enni, mint Holdfénypart rendes, ám felettébb kíváncsi lakosainak nagyszámú közönsége előtt. Nick lassan elmosolyodott. - A friss spárga és a lazac pompásan hangzik. Az atmoszféra valahogy kényelmeden érzéssel töltötte el, de ha az élete múlt volna rajta, Nick akkor sem jött volna rá, mi nem stimmel. A felszínen minden tökéletes volt. A vacsora simán zajlott. Nick a lazaccal foglalatoskodott, míg Octavia a spárgát készítette el, és ropogós kenyeret szelt. Miközben a lány kényelmes és otthonos konyhájában ügyködtek, chardonnay-t iszogattak, és kellemesen beszélgettek - két ember, akik közösen készítik el az ételt, mióta világ a világ. Szép, szép, csakhogy ők nem szeretők, morfondírozott Nick. Az intimitás légköre burkolta be őket, s ez kezdte aggasztani Nicket. Ez egészen más érzés volt, mint ami más nők társaságában jelentkezett. Ez nem az a kellemes, felszínes szexuális bizsergés volt, mint amit korábban, hasonló helyzetekben tapasztalt. Nem értette a bensejében ólálkodó feszültséget. Talán mégsem volt ez olyan jó ötlet tőle. De megint, így visszanézve, eléggé biztos volt benne, hogy nemigen volt választása. Ha az ember tündérkirálynőre vadászik, az bizony kockázattal jár. Nick a mosogatónál állt a csillogó, fehér csempés konyhában, és a spárga párolásához használt lábast mosogatta éppen. Eközben Octavia, a bal vállán csíkos konyharuhával, lábujjhegyre állva az edényeket rakosgatta visz-sza a konyhaszekrénybe. Amikor felemelte a kezét, melle megrezzent a blúz vékony anyaga alatt. A fenébe. Megbámulta. Bosszankodva a lábas öblítésére igyekezett koncentrálni. Octavia becsukta a szekrényajtót, és a kávéskanna után nyúlt. - Feketén, ugye? Tejszín és cukor nélkül? -Igen. Kitöltötte a kávét két bögrébe, majd a nappaliba indult. Nick megtörölte a kezét, a nedves konyharuhát felakasztotta, és követte a lányt, és szemét képtelen volt levenni a delejesen ringó csípőről. Hol a fenében van a hiba ezen a képen?, morfondírozott. Pontosan ezt a látványt várta, pontosan ezt remélte az adott pillanatban. Octavia a szófa sarkába kucorodott egyik lábát maga alá húzva, kecsesen tartva kezében a bögrét. A tűz pattogott a kandallóban. Rámosolygott Nickre, aki nyomban érezte, hogy minden idegszála és izma a Sárga Vészjelzés állapotból a Vörös Kód szintre jutott. Ellenállhatatlan késztetést érzett, hogy felkapja a lányt a szófáról, a folyosó végi árnyas szobába vigye, és letegye az ágyra. Megfeszítette a kezét, hogy visz-szanyerje az önuralmát. Olyan volt, mint minden ehhez hasonló este, mintha tomboló viharban sétálna egy sziklaszirt peremén. Egyeden hibás lépés, és máris belezuhan a mély vízbe. Az sem segített, hogy odakint az eső és a szél vadul ostromolta a földet már vagy negyven perce. Nick átszelte a nappalit a kőkandallóhoz, felkapott egy piszkavasat, és megpiszkálta a tüzet, bár erre nem volt szükség, de legalább elfoglalta a kezét. - Tetszettek a könyveid - jegyezte meg a lány. - Egymás után mind a négyet elolvastam. - Látom. - Nick félretette a piszkavasat, felegyenesedett, és a könyvespolcra pillantott, ahol a regényei sorakoztak két nehéz, zöld üveg könyvtámasz között. - Mi, szerzők hajlamosak vagyunk észrevenni az ilyen részleteket.
A hullámokban játszadozó delfineket formázó könyvtámaszok drágának tűntek. Amolyan iparművészeti remekek voltak, nem az olcsófélék, nem holmi szimplán praktikus darabok. Más meglehetősen drága jellegzetességek is voltak a házban. Egy egzotikus mintázatú, tompazöld és arany színekben játszó szőnyeg fedte a keményfa padlót a sötétzöld szófa előtt. A kávézóasztal egy nehéz, zöld üveglap volt, s mintha tiszta láva hullámzott volna benne. A falakon pár bekeretezett absztrakt festmény függött. Nem az a fajta bútorzat, amit az ember egy nyaralóban vár, futott át Nick agyán. Az volt az érzése, a lány igazi otthonná akarta varázsolni. Most meg azt tervezi, hogy véglegesen elköltözik. - Mondd csak - kérdezte Octavia -, nehéz volt elhatároznod, hogy otthagyod a Harte Befektetést, amikor úgy döntöttél, hogy az írásból akarsz megélni? - Elhatározni könnyű volt. - Nick leült a szófára, és a bögre után nyúlt. - A családi üzletből kiszállni, na, az már kissé nehezebben ment. - Erre fogadni mertem volna. Te vagy az elsőszülött, és minden jel arra mutatott, hogy van érzéked a befektetéshez. Nick vállat vont. - Harte vagyok. Octavia röpke mosolyt vetett rá. - Nyilván nagy nyomás volt rajtad, hogy vedd át a kormányrudat, miután apád nyugdíjba ment. - A szüleim roppant megértőekvoltak, és támogattak. -Kortyolt a kávéból, és lassan letette a bögrét az asztalra. - De Sullivan úgy tört ki, mint a vulkán. - Azt meghiszem. A Harte Befektetés a nagyapád teremtménye. Errefelé mindenki tudja, min ment keresztül, hogy újraépítse a vállalatot, miután Claudia néni... -Elharapta a mondatot. Miután a Harte-Madison tönkrement. Nick a bögre köré fonta a kezét. - Apám igyekezett megóvni a legerősebb villámoktól, de senki nem lett volna képes elhárítani egy ilyen robbanást. Suliivan és én lefutottunk jó néhány kört, míg végre felfogta, hogy nem fogok visszakozni, és nem változtatom meg az elhatározásomat. - Nem lehetett könnyű időszak. - Hát, nem. - Ivott még egy korty kávét. - De túléltük. - Az erős családi kötelékek megkövetelik a magukét. - Ühüm. - Nicknek semmi kedve nem volt, hogy tovább boncolgassák életének akkori szakaszát. Az ugyanis szorosan kapcsolódott Amelia halálához. Körülnézett a szobában. Olybá tűnik, mintha hosszabb időre rendezkedtél volna be. Octavia megvonta kissé a vállát. - A tervek változnak. Mivel erre nem volt válasza, Nick másik témával próbálkozott. - Hallom, Jeremy Seatonnal találkozgatsz. - Párszor együtt vacsoráztunk. - Kortyolt a kávéjából. Nick rámeredt. - Baj, ha megkérdezem, hogy ez valami komoly? Octavia az ajkát biggyesztette, és kissé félrebillentette a fejét. Gondolkodott. - A kapcsolatomat Jeremyvel úgy jellemezném, hogy baráti. - Baráti. - Mi a fenét jelent az, hogy baráti? - Jeremynek és nekem sok mindenben közös az érdeklődésünk. Nick bólintott. - A művészet terén. Jeremy is festeget. A lány hűvös pillantást vetett rá. Van ezzel valami probléma? - Majd te megmondod. - Nick óvatosan letette a bögréjét. - Problémát jelent Jeremy számára, ha te meg én együtt vacsorázunk ma este? - Nem hinném. - A lányt mintha meglepte volna a kérdés. - De ha esetleg szóvá teszi, majd elmagyarázom neki a helyzetet.
- Pontosan hogyan magyaráznád el neki? - Azt mondanám, hogy csak barátok vagyunk. Megértené. - Csak barátok - ismételte meg Nick közömbösen. - Mi mások? - Octavia is letette a bögréjét, és jelentőségteljesen az órára nézett. - Te jó ég, de elszaladt az idő! Elég késő van, nemde? Holnap korán kell bemennem a galériába, hogy bekeretezzek néhány képet a gyerekrajzkiállításra, és biztosan te is ideges vagy, szeretnél már elmenni Carsonért. - Ki vagyok dobva? - Hosszú volt a nap - mondta a lány mentegetőzve, és felállt. - Persze. - Nick is felállt, lassan, sietség nélkül. Octavia odanyújtotta neki a fekete széldzsekijét, és kinyitotta a bejárati ajtót. Közben végig mosolygott. Barátian. Nick kilépett a tornácra. A vihar már elvonult, metsző, nyirkos levegőt hagyva maga után. - Óvatosan vezess - szólt a lány. - Úgy lesz. Nick belebújt a dzsekijébe, de nem akaródzott még mennie. Zsebre dugta a kezét, és csak állt a sötétségbe bámulva. Hallotta a távolból a hullámok morajlását, ahogy nekicsapódnak a szirtfalnak a ház mögött. Lassan visszafordult Octavia felé. A tornác lámpájának fényében a lány olyan színben lángolt, mint odabent a szobában a kandalló tüze. Nick érezte a körülötte kavargó mágikus erőt. Elég volt! Tudta már, mi volt a zavaró a képben. - Valamit meg kell értened, mielőtt továbblépnénk -mondta. -Éspedig? Nick két lépést tett a tornácon, legyűrve a távolságot kettejük között. Kezét továbbra is a zsebében tartotta, félve, hogy esetleg megérintené a lányt. —Akárhogy végződik is ez az egész—mondta tagoltan —, ez nem csupán barátság. Octavia csak pislogott. Nyílt a szája, de hang nem jött ki rajta. Már csak azért sem, mert Nick nem hagyta. Megcsókolta a lányt, keze még mindig a zsebében, kissé előrehajolva, hogy elérje Octavia ajkát. Octavia nem rándult össze, nem is lépett hátra, de Nick így is érezte, ahogy a testén végigfut a remegés. Határozott, mély csók volt. A lány ajka ellágyult. Nick úgy érezte, Octavia ízlelgeti, próbálgatja talán. Vagy inkább önmagát próbálgatta? Octaviából apró, hihetetlenül szexi hang szakadt ki, és a férfi forró vére meglódult, lélegzete nehézzé vált. Lassan felemelte a fejét. Minden akaraterejére szüksége volt, hogy el tudjon válni a lány ajkától. - A leghatározottabban nem csupán barátság. Megfordult, lement a lépcsőn, és bevágódott a kocsijába. Nem sokkal később behajtott Álmodlak újonnan kövezett, tájjellegű parkolójába, és bemanőverezett a Rafe Porschéja melletti üres helyre. Az órájára pillantott, és kiszállt az autóból. Tizenegy óra volt. Az étterem már egy jó órája bezárt. A parkolóban lévő autók a szállóvendégekhez tartoztak. Elég szép számban voltak. Álmodlak a megnyitása percétől sikeres volt. A vendéglőt a turistákon kívül az intézetből és a Chamberlainé Főiskoláról is sokan látogatták. Nick felkaptatott a lépcsőn a tágas verandára, mely a fogadó alsó szintjét övezte. Az ajtó épp akkor nyílt ki, amikor kinyúlt, hogy megnyomja a csengőt.
- Hallottam a motorzúgást - mondta Rafe. - Gondoltam, hogy te vagy az. - Félreállt, hogy beengedje Nicket az előcsarnokba. - Kérsz kávét? - Nem, kösz. Most ittam. - Odabólintott a kopaszodó, középkorú férfinak, aki a pult mögötti irodából bukkant elő. - Jó estét, Eddie. - Hello, Nick! A srácodért jöttél? - Igen. - Hogy ment az izgi randi az elragadó Miss Brightwell-lel? - kérdezte Rafe. - No comment. Rafe sajnálkozó pillantást vetett rá, és becsukta az ajtót. - Tré, ugye? Tudod, csodálkoztam is, hogy tényleg kedvedre való-e ez a típus. - A nincs megjegyzés azt jelenti, hogy nincs megjegyzés. Azt hittem, hogy ti, Madisonok igazán nem vagytok hívei a magánélet kiteregetésének. - Hé, most már egy család vagyunk, nem emlékszel? -vigyorgott Rafe. - Csak némi testvéri érdeklődést igyekszem mutatni a személyes ügyeid iránt, ez minden. - Testvéri érdeklődés, na ne marháskodj, épp te... -Félbeszakította, amit mondani készült, mert Hannah jelent meg a télikerthez vezető központi folyosó nyílásában. - Ideje volt már, hogy gyere - szólt Hannah. - Nincs még olyan késő - mondta Nick, és furcsának érezte, hogy védekezik. - Azért, mert ti régi házasok vagytok, és a tyúkokkal feküsztök, még nekünk, többieknek is nem kell követnünk ezt az unalmas szokást. - Milyen igaz. - Rafe felvonta a szemöldökét. - Még nincs éjfél, Hamupipőke. Mit keresel te itt, ezen a korai órán? Pedig mondtam, hogy örülnénk, ha Carson itt maradna nálunk éjszakára, ha szerencsésen alakul az estéd. Hannah lesújtó pillantást vetett a férjére. - Ezt mondtad neki? Te tényleg ilyen ízléstelenséget mondtál? - De hát Madison - emlékeztette Nick a húgát. - Ilyennek született. Csak imádkozhatunk, hogy a te pompás Harte-génjeid legyűrik majd a férjed szerencsétlen genetikai örökségét, ha rászánjátok magatokat a gyerekcsinálásra. Hannah furcsán nézett rá. Rafe szája felkunkorodott, de tartózkodott a megjegyzésektől. Nicknek olyan érzése támadt, hogy kimaradt valami tréfából. - Szóval? - Hannah olyan hangsúllyal szólt, amiből kitűnt, ideje témát váltani, s mindenki jobban jár, ha nem ellenkezik. - Hogy ment a randi Octaviával? Jól ereztétek magatokat? Hol vacsoráztatok? Nick a húgát tanulmányozta. Az utóbbi időben valahogy másmilyen volt. Nem tudta volna meghatározni, miben rejlik ez a másság, de mintha valami különleges titok birtokában volna. Határozottan jót tett neki a házasság, gondolta Nick. De hát, a Harte-oknak általában jót tett, kivéve őt. - Nála - felelte közömbösen. - Ó, ember - dünnyögte Rafe. - Te a lakására mentél, ő meg tizenegy előtt kirúgott. Ez nem jó. - A fejét csóválta. - Szívesen adnék neked baráti tanácsot, hogy hogyan kell viselkedni az első randin egy bájos hölggyel, Harte. Legalább annyit elérnék vele, hogy családias és baráti légy. -A segítőkész baráti tanácsaidat a Teljes Napfogyatkozás Bár és Grillben osztogasd, meg ott, ahol nem süt a nap. - Érzékenykedünk, mi? Oké, haver, a te veszteséged, nem az enyém. Nicknek elege lett. Hannah-ra nézett. - Megkapom a fiamat? - Úgy tűnik, elaludt a könyvtárban. - Ellágyultak a vonásai. - Winston rajta tartja a szemét. - Habozott. - Egy kicsit aggódik az Octaviával való kapcsolatod miatt.
- Winston aggódik a magánéletem miatt? - Nem a kutya. Hanem a fiad. Többször is említette az este folyamán, hogy attól fél, esedeg megharagítod Octaviát. Rafe felsóhajtott. - Láthatóan még a kis Carson is tisztában van a hölgyekkel való finom bánásmód terén meglévő hiányosságaiddal. - A fiam ízig-vérig Harte - mondta szárazon Nick. - Legfőképpen amiatt aggódik, nehogy valami bezavarjon a pillanatnyi célja elérésében. - És mi az a cél? - Hogy a Winstont ábrázoló képe szerepeljen a gyerekrajz-kiállításon. - Méltánylandó ambíció - dünnyögte Hannah. - Biztos vagyok benne, hogy igazán klassz a portré. Végül is Winston kiváló modell. De mi köze az Octaviával való kapcsolatodnak ahhoz, hogy a képet kiállítják vagy sem? Nick elfintorodott. - Carson attól fél, hogy ha felbosszantom Octaviát, akkor esetleg nem állítja ki a képet a rajzkiállításon. - A jelen körülmények között megalapozott az aggodalom - mondta vidáman Rafe. Hannah hökkenten nézett. - Jaj, nem hiszem, hogy Octavia egy kisfiún állna bosszút. Nem ilyennek ismerem. Nagyon kedves lány. - Akkor - kérdezte könnyedén Rafe - tulajdonképpen mivel tudod így felbosszantani ezt a kedves hölgyet, Harte? - Tudod - mondta Nick, és ismét az órájára nézett -, már tényleg késő van, nemde? - Úgy bizony - mondta Hannah. Sarkon fordult, és eltűnt a hosszú központi folyosón. Nick és Rafe követte. Mindnyájan megálltak a könyvespolcokkal zsúfolt, kényelmes szoba ajtajában. Az öböl sötét vize csillant meg az ablakon túl. A könyvtár lámpáinak fényerejét lejjebb csavarták. Halk zene szólt. A kényelmes, párnázott fotelekben itt-ott vendégek ültek, akik a vacsora utáni szíverősítőjüket vagy kávéjukat kortyolgatták, és csendesen társalogtak. A sarokban két kis alak terpeszkedett a feltornyozott párnákon. Mellettük a pléden gyerekkönyvek hevertek szanaszét. A történetek jórészt kutyákról szóltak. Nick átszelte a szobát, és lenézett Carsonra, aki farmert, edzőcipőt és melegítőfelsőt viselt. A kisfiú egyenletesen szuszogott, egyik karjával Winstont ölelve. A schnauzer felemelte a fejét a mancsáról, és intelligens tekintetével üdvözölte Nicket. - Kösz, hogy vigyáztál rá, Winston. Innentől átveszem. Megvakarta a kutya füle tövét, és felnyalábolta a fiát. Megszabadulva dajkái kötelességétől Winston felállt, és nyújtózott egy nagyot. Udvariasan körülszaglászta Nick cipőjét, majd fürgén Hannah-hoz ügetett. Carson mozgolódott kissé, majd kényelmesen elfészkelődött Nick karjában. Nem nyitotta ki a szemét. - Apci? - Ideje hazamennünk. - Nem dühítetted fel, ugye? - Nagyon igyekeztem, nehogy feldühítsem. - Akkor jó. - Carson máris visszaaludt. Végigmentek a folyosón, és kiléptek a tágas verandára. Winston diszkréten eltűnt a bokrok mögött. Hannah ráterítette Carson széldzsekijét apjáénak miniatűr mását -az alvó kisfiúra. - Híreink vannak számodra - mondta lágy hangon. -Éspedig? - kérdezte Nick.
-Gyereket várunk. -Hé, ez pompás hír! - Elvigyorodott, és könnyedén homlokon csókolta a húgát. Gratulálok mindkettőtöknek. - Kösz. Rafe átkarolta Hannah-t, és közelebb vonta magához. Csak úgy sugárzott a boldogságtól és a büszkeségtől. -Te vagy az első, aki megtudtad. Holnap majd körbetelefonáljuk mindkettőnk családját. Nick mosolygott. - Soha rosszabb hírt! -Aha, én is így gondolom - mondta Rafe. Nick lenézett a karja biztonságában alvó fiára. - Az ember csak azt kívánja, bárcsak örökké védelmezhetné őket. Egy percig csak álltak. Egyikük sem szólt. Aztán Nick szorosabban ölelte a fiát, és lement a lépcsőn. A lépcső aljában megtorpant, és visszanézett. - Majd* elfelejtettem. Nekem is van egy kis hírem számotokra. Hannah bátorítóan rámosolygott. - Micsoda? - Octavia Brightwell a mi helyi legendánk, Claudia Banner rokona. Claudia történetesen az unokanagynénje. Hannah eltátotta a száját. - Most hülyéskedsz. - Nem én. - Mi a fenét csinál itt, Holdfényparton? - kérdezte Rafe. - Szerintem erre ő maga sem tudna válaszolni. Valami olyasmit mondott, azért jött ide, hogy lássa, hátha helyrehozhatja a kárt, amit a nagynénje okozott. De van egy olyan érzésem, hogy az ügy ennél bonyolultabb. - Ezt meg hogy érted? - kérdezte Hannah. - Az a benyomásom, hogy Octavia csak sodródik azóta, hogy másfél évvel ezelőtt Claudia meghalt. Nincs szoros kapcsolata a családjával. Nincsenek sehol igazi gyökerei. Azzal a céllal jött ide, hogy valamiképpen jóvátegye a rombolást, amit a nagynénje véghezvitt. De ugyanakkor azt mondja, hogy a nyár végén elhagyja Holdfénypartot, mert világossá vált számára, hogy a Harte-ok és a Madisonok között egyszer és mindenkorra véget ért a viszály. - Egen, a szép idők sosem tartanak örökké, mi? - jegyezte meg Rafe. Elkomolyodott. - A nagyapám tudja, kicsoda? - Azt mondta, hogy Suliivan és Mitchell már Lillian kiállítása óta tudja. Az öregurak nyilván úgy döntöttek, megtartják maguknak az infót. - Furcsa - mondta Rafe. Megvárták, míg Winston elintézte a dolgát a sövény mögött. Hannah a távolodó BMW után nézett. - Szerinted mi folyik itt? - kérdezte kis idő múlva. - A fene se tudja. - Rafe megragadta a korlátot. - Lehet, hogy úgy van, ahogy Nick mondta. Talán Octavia tényleg azért jött Holdfénypartra, hogy eleget tegyen a nagynénje utolsó kívánságának, aztán rádöbbent, hogy nincs itt semmi tennivalója. - Én úgy látom, Nick komolyan veszi Octaviát. Ő egészen más, mint azok a nők, akikkel az utóbbi néhány évben találkozgatott. És Nick is furcsán viselkedik Kíváncsi vagyok, vajon megejtette-e már a Beszélgetést. - Erről nem tudok, de egy dolgot bizton állíthatunk Az átok még nem múlt el. Nick nem maradt nála éjszakára.
- Ez az átok dolog teljes képtelenség. Nick Carson miatt nem tölti soha az éjszakát egyetlen barátnőjénél sem. Nem akarja egész éjszakára bébiszitterre hagyni a fiát. - Ez a kifogás sántít ám - vetette ellen Rafe. - Az igaz, hogy Nick nem hagyja bébicsőszre Carsont, de mindketten tudjuk, hogy a gyerek azért eltölt egy-két éjszakát valamelyik családtagnál. Hidd el, Nicknek nem okozna problémát megszervezni, hogy reggelig maradjon egy nőnél, ha tényleg azt akarná. Ha a véleményemet kérdezed, szerintem csak hárít. - Lehet, hogy igazad van. Valaki mellett felébredni reggel, az egy kicsit más. Sokkal intimebb. Valószínűleg attól fél, hogy ha ott tölti az egész éjszakát, a kérdéses hölgyben a Beszéd ellenére helytelen képzetek támadnak. Amelia halála óta Nick mindent megtett azért, nehogy igazi viszonyba gabalyodjon bárkivel is. - Egy jó forró szex, aztán még sötétben lelépni, az egy dolog - mondta egyetértőn Rafe. Ám szembenézni a hölggyel a reggelinél, az más tészta. Az egészen más síkra emeli a kapcsolatot. Hannah elmosolyodott, és megpaskolta a hasát. - A mi kapcsolatunkban ez a hatás érvényesült. De aztán te nekiálltai főzni. És ez óriási különbség. Winston felügetett a lépcsőn, és bement a házba. Rafe utánafordult és nézte, ahogy a kutya eltűnik a folyosó mélyén. - Ajaj! - mondta. - Mi baj? - Csak most vettem észre, hogy nyitva hagytuk az ajtót. -És? - És Eddie még mindig a pult mögött ül. Nyilván mindent hallott, amit az imént beszéltünk Nickkel. Van egy olyan érzésem, hogy most már tudja, ki valójában Octavia Brightwell. Bizonyára alig várja, hogy holnap reggel mindenkinek elújságolja a postán. Hannah felnyögött. - Jaj! Igazad van. - A fenébe is! Előbb vagy utóbb úgyis kiderült volna. Holdfényparton különben sem lehet titkot tartani, az egyszer biztos. - Nagy igazság. - Hannah elgondolkodva ütögette az ajkát. - Mindenesetre reggel első dolgom lesz felhívni Octaviát, hogy figyelmeztessem. Elvégre kívülálló. Felkészületlenül érné, amibe holnap reggel belesétálna. Rafe csak mosolygott, nem szólt semmit. Hannah felvonta a szemöldökét. - Most mi van? - Hidd csak el nekem, hogy Octavia nem is annyira kívülálló. - Ezt meg hogy érted? - Claudia Banner rokona, nem emlékszel? - Szorosabban ölelte Hannah-t, és az ajtó felé kormányozta. - A családja a kezdetektől belekeveredett ebbe a dologba. Akárcsak mi, a Madison és a Harte család.
7 Minden szem felé fordult, amikor másnap reggel nem sokkal kilenc óra előtt besétált a Fehérizzás pékségbe. De rögvest el is kapták a tekintetüket az emberek. Még ha Hannah nem lett volna olyan kedves és nem ébreszti telefonon a figyelmeztetéssel, gondolta Octavia, elég régóta él már Holdfényparton ahhoz, hogy tudja, mit jelent ez a rendkívüli érdeklődés. Friss pletyka kering a városban, melynek fókuszában ő állt. Nagyon is tudatában volt annak, mi fog történni, ha elfogadja Nick Harte meghívását és randizik vele, emlékeztette magát. És a tény, amit most már mindenki tud, hogy a hírhedt Claudia Banner rokona, csak további pikáns fűszer Holdfénypark fortyogó üstjében.
A küszöbön megállt, és mély lélegzetet vett. A Harte-ok és a Madisonok az ilyesmit rutinosan kezelik. Claudia néni sem rettenne vissza. Hát akkor ő is sem futamodik meg. Udvariasan mosolyogva a bent lévőkre, átmanőverezett az asztalok között. Hosszú volt az út a pultig, de sikeresen eljutott odáig. - Jó reggelt - köszönt a feltűnően öltözött Hírnöknek, aki várta, hogy feladja a rendelését. Kávét kérek tejszínnel. - A jövő fénye kísérjen ma is. - A Hírnök ankh-keresztjei és szkarabeusz ékszerei finoman csilingeltek, mikor tenyerét feltartva üdvözölte. - Egy perc, és kész a kávéja. Ismét nyílt az ajtó, épp amikor Octavia kifizette a kávéját. Nem kellett hátranéznie, hogy lássa, ki lépett be a pékségbe. A bizsergető izgalom mindent elárult. - Hello, Miss Brightwell - hallotta Carson hangját a terem túlsó végéből. - Apci mondta, hogy itt tetszik lenni. Kezében a csészével Octavia megfordult. Meghatározhatatlan vágyódás kerítette hatalmába Nick és a fia láttán. Fekete széldzsekijében, farmerjában, pólójában és edzőcipőjében Carson apja miniatűr mása volt. Ám a hasonlóság ennél mélyebbre ment. Carsonon már látható volt az akaraterő csírája, az intelligencia és a hűvös tudatosság, amelyek oly jellemzők voltak Nickre. És volt még valami. Carson olyasfajta férfivá érik, akinek a szava biztosíték, mert a tisztesség a Harte család tagjainak a vérében volt. Amilyen az apa, olyan a fia. Könyörtelenül elnyomta magában a hirtelen feltörő érzelmeket. Nicknek és Carsonnak mindene megvolt a családban, ő meg a nyár végén úgyis elhagyja Holdfénypartot. - Jó reggelt - köszönt Carsonnak. Nickre nézett, és érezte, hogy a férfi perzselő pillantása az idegvégződéseit éri, kis robbanásokat keltve benne. - Hello - ez Nicknek szólt. - Jó reggelt - mondta a férfi. Ebben a kurta üdvözlésben eltéveszthetetlenül érződött a bensőségesség, valami sötét, buja melegség, amit -erről Octavia meg volt győződve - mindenki észlelt a pékségben. Bizton tudta azon csodálkozva, honnan ez a telepatikus erő benne -, hogy Nick a tornácon váltott éjjeli búcsúcsókjukra gondol. No, nem mintha Octaviának panaszra lett volna oka. Neki is épp ezen járt az esze. Valójában túl sok időt töltött azzal, hogy felidézte magában az éjszakát, elemzett minden mozzanatot, és rendszerezte önnön válaszait. Vizsgálatnak vetette alá azt a csókot, pont úgy, ahogy egy festményt vizsgálna, amelynek kisugárzása rabul ejti a figyelmét, és kényszeríti rá, hogy a felszín alá nézzen. Túldimenzionálta a dolgot, ezt maga is tudta. Az tény, hogy az egész éjszakás rögeszme annak a bizonyos tornácon lezajlott párbajnak a részleteivel most, reggel nagyon kényelmedennek tűnt számára. Az ember azt gondolhatná, hogy ez volt életében az első komoly csók. És ennek semmi értelme. A közel kétévnyi önmegtartóztató élet velejárója. A nők hajlamosak túlreagálni, amikor a hosszan tartó szárazság egyszer csak megszűnik. Szüksége van rá, hogy némi távolságból nézze a dolgot. Nick és Carson a pulthoz ért. Nick szemében nemcsak öröm tükröződött. Hanem némi részvét is. A férfi mérsékelt érdeklődéssel pillantott körbe. - Ne is törődj vele. Elterjedt a hír, hogy Claudia Banner rokona vagy, meg hogy tegnap éjjel együtt láttak minket a kocsimban. - Igen, tudom. Hannah-nak első dolga volt felhívni reggel, hogy figyelmeztessen. - Pár nap alatt kifúj a dolog. Octavia ebben nem volt annyira biztos, de úgy döntött, ez nem a megfelelő hely és idő, hogy megvitassák. - Bizonyára - mondta.
- Adj pár percet, veszek egy kávét magamnak, Carsonnak meg egy forró csokoládét mondta Nick -, aztán elkísérünk a galériába. Mielőtt a lány tiltakozhatott vagy helyeselhetett volna, már fel is adta a rendelést a Hírnöknek. Míg várakoztak, Carson felnézett rá. - Be tetszett már keretezni a képemet? - Ma délelőtt szándékozom megcsinálni. - A kisfiúra mosolygott. - Segítesz? Izgatottság csillant a gyerek szemében. - Hát persze! Nick elvette az italokat meg a papírtáskát a Hírnöktől, majd futó pillantást vetve a pékség vendégeire az ajtó felé indult. - Oké, ti ketten - vetette oda nekik a szája sarkából egy vadnyugati serifF kőkemény hanghordozásával -, húzzunk innen. - Miss Brightwell ma bekeretezi Winstont - újságolta Carson. - Én meg segítek neki. - Király - mondta Nick. Carson előreszáguldott, teljesen megfeledkezve a pékségben érzékelhető kíváncsisággal áthatott légkörről. - ízig-vérig Harte - dünnyögte Octavia. - Hát, igen. Odakinn a reggeli felhőtakaró már oszladozott. Délre meleg, napsütéses idő ígérkezett. A mólóval átellenes üzletek éppen nyitottak. Octavia észrevette, hogy az öböl Szuvenírben, az Édességkuckóban és a Seaton Régiségboltban már égnek a lámpák. - Úgy látszik, ma reggel kissé késésben vagyok. Megállt a Pazar Látvány előtt, és a zárba csúsztatta a kulcsot. Carson és Nick követte a galériába, és megvárták, míg Octavia kikapcsolta a riasztót, és felgyújtotta a lámpákat. - Hol van a képem? - kérdezte Carson. - A hátsó szobában a többivel - felelte Octavia. - De előbb megisszuk a csokoládét meg a kávét, s csak utána kezdünk neki a keretezésnek. Nem kockáztathatjuk, hogy lecsöpögtetjük a rajzokat. Carson nekilátott a kakaójának. Láthatóan rekordidő alatt szándékozott magába dönteni a forró italt. - Nyugi - szólt Nick. Nem volt fenyegető él a hangjában, nyugtázta magában Octavia. Semmi fárasztó kioktatás az illendő viselkedésről. Nyugodt, férfias figyelmeztetés volt csupán. Octavia megvárta, míg mindhárom pohár a papírkosárban landolt, majd kinyitotta a belső szoba ajtaját. - Rendben - mondta -, akkor nézzünk valami Wins-tonhoz illő keretet. Nick a küszöbig követte őket. Az órájára pillantott. - Már biztosan megjött a posta. Átugrom oda, míg ti a képpel foglalatoskodtok. Pár perc múlva itt vagyok, oké? - Oké. - Carson fel se nézett. Minden figyelme a ka-sírozás meg a keretezés kellékeire összpontosult, amiket Octavia rakosgatott ki a munkaasztalra. - Lehetne arany keretbe tenni a rajzomat, Miss Brightwell? Szerintem Winston nagyon klasszul nézne ki az arany keretben. - Próbáljuk hozzá az aranyat meg a feketét is, hogy melyik passzol jobban - mondta Octavia. - Nyilvánvaló, hogy rám itt nincs szükség - szólalt meg Nick. - Majd jövök. Pár másodperc múlva becsukódott mögötte a galéria ajtaja. Octavia és Carson a munkájukba mélyedve szinte észre sem vették. Amikor belépett a postahivatalba, Mitchell Madison csapott le rá.
- Hallom, tegnap este Octavia Brightwell-lel randevúztál - jegyezte meg Mitchell, elállva Nick útját. - Terjednek a hírek. - Elmentetek együtt Thurgarton házába valami régi festményért, aztán te a nyaralójába mentél, igaz? - Igen, uram. Pontosak az információi. - Na, akkor ide figyelj. - Mitchell egész közel tolta az arcát Nickéhez. - Azt hittem, elég világossá tettem Suliivan számára, hogy nem tágítok, amíg te itt bolondí-tod Octaviát. - Akármit intézett is a nagyapámmal, az természetesen a maguk dolga, de mindenesetre elmondhatom, hogy nem szoktam Sullivannel konzultálni, mielőtt randevúra hívok egy nőt. Nem hiszem, hogy szemrehányást tehetne azért, mert tegnap este együtt vacsoráztam Octaviával. Mitchell ellenségesen méregette. - Szóval így állunk? -Továbbá, csak a tisztánlátás kedvéért, amit Octaviával tegnap este csináltam, azt nem nevezném bolondttásnak. - Akkor mi az ördögnek neveznéd? - Randinak. Érett felnőttek aligha teremthetnek komoly kapcsolatot egymással, ha előtte nem keverednek ilyen bolondságokba. - Te most a bolondját járatod velem. - Mitchell álla megfeszült. - Elmondta neked, hogy Claudia Banner a nagynénje volt, és hogy Claudia meghalt? - Azt hiszem, most már az egész város tud róla. - Engem nem az istenverte város érdekel. Engem csak az érdekel, mi folyik közted és Octavia között. Nick az egyik régimódi pultnak támaszkodott, karját keresztbe fonta a mellén, és valami morbid elragadtatással tanulmányozta az öregurat. - Nem haragszik, ha megkérdezem, miért érdeklődik ilyen vehemensen a társas életem iránt? - Azért, mert az a hír járja rólad, hogy felcsíped, majd ejted a nőket, aztán meg előadod nekik a Beszédet, hogy tudják, nem komolyak a szándékaid. Átkozott legyek, ha hagyom, hogy Claudia Banner unokahúgával is ezt műveld. Ennek a lánynak nincs itt családja, hogy vigyázzon rá, úgyhogy én vigyázok rá. Vagy tisztességesen bánsz vele, vagy velem gyűlik meg a bajod. Világosan beszéltem? - A lehető legvilágosabban. Átvehetem végre a postámat? Mitchellnek ráncba szaladt a szemöldöke, és kelletlenül félreállt az útból. - Tudod, mit, Harte? -Mit? - Ha lenne egy kis eszed, újra megnősülnél. Megállapodnál, és a fiadnak lenne anyja. - Majd ha a magánéletemet illetően tanácsra lesz szükségem egy Madisontól, biztosan magához fordulok. Végül az aranyszínű fémkeret mellett döntöttek. Octavia személy szerint úgy vélekedett, hogy a fekete keret jobban kiemelte volna Winston szürke bundáját, de Carson ragaszkodott a csillogó rámához. Mikor befejezték a munkát, Octavia a képet a többihez tette, amelyeket előkészített a kiállításra. - Winston királyul fest - jelentette ki elégedetten Carson. - Alig várom már a kiállítást. Attól féltem, hogy nem tetszik majd kiakasztani a rajzomat, mert apci feldühítette. - Most viccelsz? - Kikormányozta a kisfiút a bemutatóterembe, és becsukta maga mögött a munkaszoba ajtaját. - Soha nem hagyom, hogy a személyes érzelmeim megakadályozzanak abban, hogy kiakasszak egy olyan gyönyörű képet, mint a tiéd. Üzletileg sem lenne szerencsés.
- Dédpapó azt mondja, minden üzlet személyes. Csak az emberek nem szívesen ismerik be. - Mindenki tudja, hogy a dédnagypapád zseniális, ha üzletről van szó. - Aham. - Carson dagadt a büszkeségtől. - Azt mondja, én is zseniális üzletember leszek. Azt mondja, pár év múlva már a saját vállalatomat fogom vezetni. - Ezt szeretnéd csinálni? - Persze! Octavia elrejtette a mosolyát. Szemernyi kétség sem rezdült a szavakban. - Szép dolog, hogy már most, ilyen fiatalon tudod, mit akarsz csinálni a jövőben. - Ühüm. - Carson a szemöldökét ráncolta. - Koszi, hogy tegnap este randizott az apcival. - örülök, hogy így gondolod. - Mostanában egy kicsit furcsa. - Ezt sajnálattal hallom. - Ez nem a maga hibája, Miss Brightwell. - Carson arcocskája most elszánt volt és komoly. - Csak azért, mert mindenki folyton azt mondja neki, hogy meg kellene nősülnie, és így nekem új mamám lenne. - Sürgetik. - Aham. Ezt mondja Rafe bácsi meg Gabe bácsi is. Hallottam, amikor nagypapa mondta a nagyinak, hogy ne abajgassák az apcit, de nagyi meg Lillian néni meg Hannah néni azt mondják, hogy igenis abajgatni kell. - Hmm. - Azt hiszik, apci azért nem akar megint megnősülni, mert még mindig szomorú azért, mert az anyukám a mennyben van. - Talán így is van — mondta gyengéden Octavia. - Lehet. - Carson láthatóan habozott. - Én nem emlékszem az anyukámra, de apci igen. Azt mondja, nagyon szép volt, és nagyon szeretett engem. - Egészen biztos, hogy nagyon szeretett téged, Carson. - Aham, és mindenki azt mondja, hogy apci szerette az anyukámat. De én nem hiszem, hogy ez az oka, miért nem akar megnősülni. Egyszer azt mondta nekem, hogy ha az ember elveszít valakit, az nem jelenti azt, hogy egy nap nem lesz szerelmes másba. Ez veszélyes terep, gondolta Octavia. Ideje témát váltani. - Carson, talán jobb lenne, ha valami másról beszélgetnénk. De a kisfiú ezt elengedte a füle mellett. - Szerintem apci még nem talált olyat, aki igazán, de igazán tetszik neki. - Meglehet. - A pult mögé ment, és elővett egy ív papírt. - Most pedig megpróbálom eldönteni, melyik képet hova akasszam. Csináltam egy kis térképet a galériáról. Szeretnél segíteni, hogy valami jó helyet találjunk Winstonnak? - Oké. - Felmászott az asztalra. - És Miss Brightwell? Octaviának egy pillanatra elakadt a szava. - Hogy én? —Tetszett már olyan férfit találni, aki igazán, de igazán tetszik, és akihez férjhez akar menni? - Még nem. Felkapott egy ceruzát. - És mit tetszik gondolni, egy napon megtalálja? - Talán. Remélem. Azt szeretném, ha egy nap olyan kisfiam lenne, mint te vagy. —Tényleg? - Carson arca felderült. - Ha férjhez tetszik menni, lehet saját gyereke. - Igen. - Most már aztán ideje témát váltani. Közelebb húzta a galéria térképét, úgy, hogy mindketten szemügyre vehessék. - Na, most, először is figyelnünk kell arra, hogy minden képet olyan magasságban kell felakasztanunk, hogy ti, gyerekek is kényelmesen megnézegethessétek. Carson az alaprajzot tanulmányozta.
- Akkor nem túl magasra. - Pontosan. - Felvázolt néhány képet egy térelválsztó panelre. - Úgy gondoltam, az alkotók életkora szerint csoportosítom a képeket, de most azon morfondírozom, nem lenne-e jobb inkább témák szerint. - Mármint például az összes állatos képet egy helyre? - Igen. - Még néhány jelzést firkantott a lapra. - A te Winstonodon kívül rengeteg lovas rajzot kaptam, meg egy vagy két tehenet ábrázolót. - Nem is tetszett kapni más kutyás képet? - kérdezte mohón Carson. - Eddig nem. - Az jó, mert akkor az enyém lesz a legjobb. - Itt én némi versengésszagot érzek. -Hm? - Köztudott, hogy a Harte-ok nagyon célratörők. Szeretnek győzni. - Dédpapó azt mondja, sokkal jobb győzni, mint veszíteni. - Ez nem lep meg. Gondolom, ez a családi mottó. És persze van ebben igazság. De ezt a hozzáállást felülírja az a tény, hogy nem kell minden helyzetet győzelemként vagy vereségként értékelni. -Hm? Octavia elmosolyodott. - Nem érdekes. Csak hangosan gondolkodtam. Az a lényeg, hogy a gyerekrajz-kiállítás nem verseny. Nem lesz semmiféle a legjobb képért járó díj. - Ó - vont vállat Carson, és annyiban hagyta. - Kérdezhetek valamit? - Persze. Carson felnézett a tervrajzból. - Kedveli a papámat, Miss Brightwell? Octavia meghökkent, de nem kerülte meg a kérdést. - Igen, kedvelem. - Nagyon? - Kedvelem annyira, hogy randizzak vele - mondta óvatosan. - Ő is kedveli magát. Nagyon. Ezért hívta meg olyan sokszor. Nem gondolta, hogy ettől be tetszik gurulni. - Carson, én tényleg nem hiszem... - Soha, de soha senkit nem hívott ilyen sokszor randira, ha egyszer vagy kétszer elutasították. Octavia a maga számára is meglepő módon felhúzta az orrát. - Gyanítom, hogy akaratlanul is felébresztettem azt a bizonyos Harte-féle versenyszellemet, amiről az imént beszéltünk. - A „felébresztettem" talán nem a legmegfelelőbb kifejezés ebben a helyzetben, gondolta. - Azaz előhívtam. - Tessék? - A győzni akarást. Erről beszélgettünk az előbb. Lehet, hogy a papád egyfajta játéknak tekintette azt, hogy mindenképpen menjek el vele vacsorázni. Győzni akart, ezért addig erősködött, míg igent nem mondtam. - Ó. - Carson elgondolkodott, majd megrázta a fejét. - Nem. Nem hiszem, hogy ezt gondolta. Apci azt mondja, nem szereti az olyan embereket, akik játszanak vele. - Ahogy én sem. - Határozottan visszatért a tervrajzhoz. - Szerintem a házas rajzok jól mutatnának a terem közepén levő két panelen. Mi a véleményed? Nyílt a galéria ajtaja. Octavia felkapta a fejét, azt várva, hogy Nick tért vissza a postáról. De nem ő volt. Jeremy Seaton lépett be. A maga szögletes módján jóvágású férfi volt. Világosbarna haja gondosan, hagyományos divat szerint nyírva, ahogy az egy intézeti dolgozóhoz illik. A ruhája a diákéveit idézte: khakiszínű nadrág, nyakánál nyitott ing és drágának tűnő mokaszin. - Jó reggelt, Jeremy. Valami azt súgja nekem, hogy hallottál az Upsallról.
- Úgy bizony. Nem tudtam ellenállni a kísértésnek, hogy a saját szememmel lássam. Megeresztett egy gyors, könnyed mosolyt, és Carsonra nézett. - Én téged ismerlek. Nick Harte fia vagy, ugye? Minden nappal jobban hasonlítasz az apádra. Az utóbbi néhány évben párszor találkoztunk. Jeremy Seaton vagyok. Carson a fejét rázta. - Nem emlékszem. - Gondoltam, hogy nem. De nem számít. Annak idején sokat lógtunk együtt a papáddal. Carsonban felébredt a kíváncsiság. - Ismerte apcit, amikor még gyerek volt? - Bizony ám. Együtt baseballoztunk. És amikor már kicsit idősebbek lettünk, olykor biliárdoztunk odaát a Teljes Napfogyatkozásban. - És még miket csináltak? - kérdezte mohón Carson. Jeremy elgondolkodva megvakarta az állát. - Ahogy emlékszem, rettentő sok időt töltöttünk azzal, hogy péntek meg szombat esténként a Kilátó úton parádéztunk fel-alá kocsival, hogy felhívjuk magunkra a csajok figyelmét. Akkoriban nem sok mindent lehetett itt, Holdfényparton csinálni. - Ha engem kérdezel, ma sem lehet sokkal többet -mondta Nick belépve az ajtón. - Hello, Jeremy! Jó ideje volt már. Octavia meg mert volna esküdni rá, hogy legalább tíz fokkal leesett a hőmérséklet a galériában. Határozottan fagyos lett a levegő. Jeremy leengedte a kezét, és szándékoltan könnyed, barátságos kifejezéssel az arcán megfordult. - Harte. - A hangja udvariasan csengett, de minden melegség kiveszett belőle. - Hallottam, hogy itt időzöl a nyáron. - Én meg hallottam, hogy állandó lakos lettél, és állást kaptál az intézetben - mondta Nick hasonló hangnemben. - Feladtad az egyetemi életet? A galériában vibrált a levegő a mérhetetlen tesztoszte-rontól. Lehet, hogy a múltban Nick és Jeremy jó barátok voltak, gondolta Octavia, de időközben valami nagyon elromlott. - Gondoltam, mással kéne próbálkoznom - válaszolt Jeremy. - Mindenkinek szüksége van olykor a változásra. Hogy megy az írás? - Prímán. - Az a szóbeszéd járta ma reggel a postán, hogy Octavia segítségét kéred némi mélyebb kutatásban az új könyvedhez - mondta hűvösen Jeremy. - Elég sokáig éltél Holdfényparton ahhoz, hogy tudd, nem érdemes felülni a postán hallott pletykáknak. - Eszemben sincs azt állítani, hogy szemernyi igazság lenne bennük. - Hát, ha már foglalkozol velük, teljesen mindegy, igazak-e vagy sem - mondta Nick. Egyébként meg semmi közöd hozzá. Zavarodottság és talán kezdődő szorongás jelent meg Carson arcocskáján. Octavia pontosan tudta, mit érezhet most a kisfiú. Ez a kis kényelmeden közjáték kezdett elfajulni. -Az Upsall a hátsó szobában van, Jeremy - szólt közbe élénken a lány. - Gyere ide a pult mögé, megmutatom. Te jártas vagy a képzőművészetben. Kíváncsi vagyok a véleményedre. Egyik férfi sem figyelt rá. Úgy meredtek egymásra, mint a zebra teteme fölött farkasszemet néző hím oroszlánok. Határozottan rosszul festenék csíkosán, gondolta Octavia. Megköszörülte a torkát. - Uraim, ha folytatni kívánják ezt a beszélgetést, kérem, fáradjanak ki. Szeretném emlékeztetni magukat, hogy egy kiskorú is jelen van. Továbbá azt ajánlom, keressenek maguknak egy másik helyet, ahol hallgatóság nélkül csinálhatnak hülyét magukból. Ez már felkeltette a figyelmüket. Mindketten feléje fordultak Izzó tekintetük két másodperc alatt még egy mirelit pizzát is felolvasztott volna.
- Alig várom már, hogy lássam az Upsallt - mondta tompán Jeremy. - Erre. - Octavia megpördült, és bement a pult mögötti helyiségbe. Jeremy követte. Nick is, de megállt a küszöbön. Nem lépett be a szobába. Carson lecövekelt mellette. - Mi az az Upsall? - kérdezte Carson. Octavia kissé körülményesen kicsomagolta a festményt. - Ez az - mondta -, íme, az Upsall. Szerintem. Carson a vásznon kavargó színeket tanulmányozta. - Király! Olyan, mintha a festő fogott volna egy vödör festéket, aztán ráfröcskölte volna. Nick szája megrándult. - Magam sem mondhattam volna pontosabban. Jeremy nem szólt - elmerült a képben. Pár percig homlokráncolva fürkészte, majd leguggolt elé, és a vászon sarkában lévő ecsetvonásokra koncentrált. - Nos? - kérdezte Octavia. - Mi a véleményed? - Az biztos, hogy az ő stílusa. Upsall nagyon jellegzetes módon vitte fel a festéket a vászonra. - Igen. Ezzel a módszerrel sikerült elérnie a színek ilyen hihetetlen mélységét. Persze lehet, hogy másolat, bár jó néhány évtizednyi kosz ragadt rá. - Ami azt jelenti, hogy ha másolat, akkor évekkel ezelőtt készült. - Upsall munkái mostanáig nem voltak népszerűek -mondta Octavia. - Valószínűleg senki nem érzett késztetést, hogy időt és fáradságot nem kímélve hamisítsa valamelyik több évtizede készült festményét. - Lehet, hogy egy rajongó vagy tanítvány munkája -vetette fel kétkedve Jeremy. Mekkora az esélye, hogy egy eredeti Upsall porosodott éveken át az öreg Thurgarton házában? - Nem vagyok szakértő - szólalt meg Nick a küszöbről -, de a logikádat követve, Seaton, mekkora a valószínűsége, hogy Thurgarton egy elfeledett festő egyik képének a kiváló másolatát birtokolja? Jeremy nem nézett rá. - Mint helyesen megjegyezted, nem vagy szakértő. - De Nick nem mond butaságot - mondta Octavia. - Legalább olyan nehéz megmagyarázni egy remek másolatot, mintha eredeti lenne. Mindent összevéve erősen hajlok rá, hogy az első megérzésem a helyes. Szerintem ez egy eredeti Upsall. Azért, a biztonság kedvéért a jövő héten kérek még egy szakvéleményt. Jeremy felegyenesedett, és zsebre vágta a kezét. Újabb hosszú percig szemlélte a képet, majd bólintott. -Azt hiszem, igazad van - mondta. - Ez tényleg Upsall. Ami azt jelenti, hogy Arizona Show-t, Virgil Nasht és a Hírnököket óriási szerencse érte. - Valóban úgy tűnik. Octavia visszacsomagolta a festményt. - Ki hitte volna - csóválta a fejét Jeremy. - Egy eredeti Upsall rejtőzött Holdfényparton! Nick jeges mosollyal megjegyezte: - Ki merné állítani, hogy Holdfénypart nem a művészvilág központja?
8 Újabb nyári vihar közeledett Holdfénypart felé. De nem amolyan ifjonti fergeteg, ami az elmúlt éjjel söpört át a városon mindent párába vonva. Ez most valódi szörnyetegnek ígérkezett. Ott ólálkodott már, energiát gyűjtve a tengerből, és várta a sötétség leszálltát. Octavia megállt a rövidke partszakasz távolabbi végén, és csak bámulta a nyugodtan hullámzó vizet. Apály volt. A nyomasztó érzés visszatért belé.
Pár nappal ezelőtt meggyőzte magát, hogy elhatározása, miszerint a nyár végén itt hagyja Holdfénypartot, helyes. Most már nem volt benne annyira biztos. A furcsa érzés, hogy nem mehet el addig, amíg be nem fejezte azt, bármi legyen is, amiért ide kellett jönnie, ismét a hatalmába kerítette. Már megint túlságosan elragadta a képzelete? Vagy máris kifogásokat keres, hogy elhalássza a távozását Holdfénypartról és Nick és Carson Harte-tól? Megborzongott. Ez nem jó így. Ez kockázatos racionalizálása a dolgoknak, és ő nem szokott kockáztatni. Clau-dia néni szerint, ha valaki úgy akar játszani, hogy nem kockáztat, az nagy hiba. Még mindig hallotta nagynénje hangját: Tudod, mit szeretnék, hogy csinálj, miután elmentem? Azt akarom, hogy forgasd fel az életedet. Élj! Kockáztass! Az élet fenemód rövid. Ügy akarsz megöregedni, hogy visszatekintve semmi érdekeset nem tudsz felmutatni? Oké, a múlt éjjel vállalt egy kis kockázatot, és? Mit tud felmutatni? Vacsorát főzött Nick Harte-nak. Nagy ügy! Kirúgta a férfit a házából, mielőtt megbizonyosodott volna róla, vajon a férfi igazából egy vad, szenvedélyes szexet szeretne-e vele. Ehelyett azzal nyaggatta, hogy a Beszédet adja elő neki. Kockázatmentes játszma. Miután hazaért a galériából, kiment sétálni, hogy kiszellőztesse a fejét, de hiába - nem működött a terápia. Könnyű lett volna a közelgő viharra fognia a rosszkedvét, de jól tudta, hogy más tényezők játszanak itt közre. Az egyik ezek közül az a feszültség volt, amelyet aznap tapasztalt Nick és Jeremy között. Miért érinti őt érzékenyen az az alig palástolt ellenségeskedés, amely szinte szikrázott a két férfi között? Nem az ő gondja. Megvan neki a maga baja. El kell adnia a galériát. Egy ilyen lépés tervezést és körültekintést igényel. Aztán elő kell készítenie a Holdfénypartról való költözését is. Először is össze kell pakolnia mindazt, amit idehozott magával, és gondoskodnia kell az elszállításukról. Egyáltalán mi a fenéért hozta ide, a nyaralóba a töméntelen személyes holmiját? A pordandi lakásában kellett volna hagynia őket. De a városi lakását mindig is átmenetinek érezte. Nem érzett kísértést, hogy igazán berendezkedjen ott. Ezt a nyaralót, itt, Holdfényparton, ezt próbálta otthonossá tenni. Rengeteg gond. Nick Harte. Igen, valóban. Nick Harte tényleg nagy gond. Mi van ebben a férfiban, ami annyira vonzza? Nem is az ő esete. Az igazat megvallva sokkal több közös van benne Jeremy Seatonnal. Ez sehová nem vezet. A tépelődés csak idő- és energia-pocsékolás, és tapasztalatai szerint teljesen eredménytelen. A rossz érzések csak önmagukat táplálják, és az egész csak még nehezebb és kilátástalanabb lesz. Ideje a tettek mezejére lépni. Kézbe venni a dolgokat. Felelősségteljesen cselekedni. Megfordult, és határozott léptekkel visszaindult a parton. Már majdnem a szirtre vezető ösvényhez ért, amikor egy mindent elsöprő érzés kerítette hatalmába: nincs egyedül. Felnézett, és elakadt a lélegzete, amikor a szirt csúcsán meglátta Nicket. A közeledő vihar keltette vészjósló szürkeség titokzatos fénybe vonta az alakját. Sötét haját összeborzolta az erősödő szél. Fekete széldzsekije nyitva volt, láttatva az alatta viselt fekete pulóvert és farmert. Milyen kár, hogy nincs a közelben egy fotós, gondolta Octavia. Egy ilyen fénykép remekül mutatna valamelyik könyve hátsó borítóján. Egy végtelen pillanatig úgy tűnt számára, hogy valami hatalmas erő megbénította, képtelen volt mozdulni, levegőt is alig kapott. Ám hirtelen megvilágosodás cikázott át rajta, hogy lúdbőrzött tőle a karja. Már hozzászokhatott volna. Nick Harte váltotta ki belőle.
Nagy erőfeszítésébe került, hogy kiverekedje magát ebből a furcsán felfokozott állapotból, és nekiindult a szirtre vezető ösvénynek. Óvatosan mászott, tudatában lévén annak, hogy a szél csapkodja fehér szoknyáját a lábszára körül. - Úgy tűnik, a meteorológusok elfelejtettek figyelmeztetni a közelgő viharra - mondta Nick, amikor a lány felért a szirtre. A horizonton kavargó fenyegetésre szegezte a szemét. Sokkal nagyobbnak ígérkezik, mint jósolták. - Igen. - Octavia kisimította a haját az arcából. - Mit csinálsz itt, Nick? - Vacsorát hoztam. - Közömbösen csengett a hangja, ám a tekintete minden volt, csak nem közömbös. A mélykék szempárban veszélyes energia csillogott. - Hacsak nincs más terved. Volt más terve. De egyik sem tűnt közel sem olyan érdekesnek, mint egy Nickkel elköltött vacsora. Sem olyan vakmerőnek. - Te vacsorát főztél? - kérdezte, egy kis időt nyerve, hogy elemezze a helyzetet, mielőtt valami igazán kockázatos lépést tesz, például meghívja a férfit a házába. Nick szája hetyke vigyorra görbült, kivillantva a fogát. - Hát, miért izzadtam volna egész délután a forró tűzhely mellett, amikor van nekem egy étterem-tulajdonos sógorom? Octavia azon kapta magát, hogy mosolyog, pedig már villámok hasították a levegőt. - Jó kérdés. - Hoztam egy piknikkosarat, tele Rafe legfinomabb ínyencségeivel. Érdekel a dolog? Elj! Vállalj kockázatot! Az élet fenemód rövid... Mély lélegzetet vett, beszíva a közelgő vihar páráját. - Viccelsz? Ha Rafe főzte, akkor naná, hogy érdekel. Ki nem hagynám. - Tudod, én mindig tudtam, hogy a srác egy napon még hasznos lesz nekünk, annak ellenére, hogy Madison. - Carson hol van? - Álmodlakban. - Családon belüli gyermekmegőrzés. Nem rossz. - Szerintem szívességet teszek vele Rafe-nek és Hannah-nak. Hadd gyakoroljanak egy kicsit. Octavia felkapta a fejét. - Gyakoroljanak? - Aha. Gyereket várnak. De ne mondd senkinek, oké? Most közlik egyenként a családtagokkal. - Egy kisbaba... - Jóleső öröm töltötte el. - Ez csodálatos! És izgalmas. Mikorra várják? - Hű, erről Hannah-t kérdezd. Én elfelejtettem megkérdezni. - Hogyan felejthetted el megkérdezni, mikor születik meg a baba? - Hát, elfelejtettem, na! Ne harapd le a fejemet. - Férfiak! - Hé, én hoztam vacsorát. Szerintem ez azért nagyot lendít az ÉS megítélésén. -ÉS? - Érzékeny Srác. Octavia az ebédlőben az üvegtetejű asztalra pakolta a kosár tartalmát, míg Nick tüzet rakott. Rafe kitett magáért, gondolta a lány. Gusztusos edényekben olyan finomságok voltak, mint zöldség paté, nyúzott paradicsomból készült saláta zsenge zöldborsóval, hideg spárga hollandi mártással, garnélával töltött apró sós sült tészta és hideg soba tészta gyömbéres lében. Volt még házi készítésű savanyúság, görög olívabogyó és ropogós kenyér a Fehérizzás pékségből. Egy üveg - a címkéje szerint exkluzív oregoni pincészetből való - pinot noir tette teljessé a menüt. Desz-szertnek málnával töltött gyümölcskosárkák szolgáltak.
- Ó, egek - mormolta elismerően. - Mennyi finomság! Gyönyörű! És ha elgondolom, hogy sima zöld salátát terveztem vacsorára... Bámulatos ez a Rafe! - Elég már Rafe-ből - mondta Nick. Gyufát vett elő, és meggyújtotta a tűznek. - Beszéljünk inkább rólam. - Mi van veled? - Teljes felhatalmazást kérek, hogy én választhassam meg a bort. - Hát, azt hiszem, ezt megadhatom. - Octavia az üveg címkéjére pillantott. - Ez nagyon jó bor. - Köszönöm. - Felegyenesedett, átvágott a szobán, és elvette a lánytól az üveget. - Csak tudatom veled, hogy szinte az összes vörösboros palackot átvizsgáltam Rafe pincéjében, míg rátaláltam erre. - Rémes munka, de valakinek ezt is el kell végezni, nem igaz? - Nagyon igaz. Nick bevitte a bort a konyhába, mégkereste a dugóhúzót, és takarékos mozdulatokkal kinyitotta a palackot. Megtöltött két poharat, az egyiket a lánynak nyújtotta, a magáét pedig köszöntésre emelte. - Hannah-ra, Rafe-re és a babára - mondta. Octavia elmosolyodott, és poharát a férfiéhoz koccintotta. - Valamint a Harte és a Madison család közötti viszály végére! Éljenek hosszú, boldog életet! Nick elvette a szájától a poharat, és lassan leengedte. - Ez úgy hangzik, mintha búcsúzkodnál. - így van, bizonyos értelemben. - Ivott egy kortyot. -Az utóbbi néhány hónapban egy furcsa helyen voltam... - Hát, igen, Holdfénypart egy kissé fura, igaz? - .. .de azt hiszem, elég sokáig kapálóztam már. - Jogos, miután elveszítettél valakit, akit szerettél. - Igen. De Claudia néni lenne az első, aki azt mondaná, hogy éljem az életemet. - Pedig nem is akartam ebbe az irányba vinni a beszélgetést, gondolta. Megfordult, a kredenchez lépett, hogy elővegye a zöld üvegből készült tányérokat. - Baj, ha megkérdezem, mi volt az a jelenet ma a galériában? - Szó sem lehet róla, hogy egy „Miféle jelenet?" kérdéssel megússzam, igaz? -Tényleg nem. - Hátranézett a válla fölött, miközben a tányérokat pakolta. — Bár azt mondhatod, hogy törődjem a magam dolgával. Nick a csempézett pultnak dőlt, és egy percig a poharában levő vérvörös italt tanulmányozta. A lány tudta, bármit szándékozik is mondani, az nem a teljes igazság lesz. - Jeremynek és nekem sok közös van a múltunkban. Felváltva voltunk hol jó cimborák, hol baráti riválisok akkoriban itt, Holdfényparton. Versengtünk a járgányainkkal és... - Csajokat szedtetek fel - fejezte be lágyan a mondatot a lány. - Könnyű prédából azért, sajnos, elég kevés volt akkoriban errefelé. - Tényleg szomorú. És? Mi történt veled meg Jeremy-vel? - Volt pár kalandunk. Meg néhány balhénk. Felkavartuk kissé az állóvizet. Az egyetem alatt is kapcsolatban maradtunk, és mindketten Portlandben kezdtünk dolgozni. Ő az egyetemen helyezkedett el tanársegédként, én meg kötelességtudóan igyekeztem megfelelni fiúi feladataimnak a Harte Vállalatnál. Aztán... - Aztán? Nick vállat vont, és ivott egy kortyot. - Aztán Jeremy megnősült. Én is megnősültem. Megváltoztak a dolgok.
- Szem elől vesztettétek egymást? - Megesik az ilyesmi. - Gyanítom, többről lehetett szó, mint hogy elváltak az útjaitok. - Octavia bevitte a tányérokat a nappaliba. - Ma az volt a benyomásom, hogy komoly feszültség van közöttetek. Történt valami, ami ezt kiváltotta? - Kit érdekelnek a tegnapi hírek? - Követte a lányt, és leült egy székre az ablak mellett. Az arcán látszott, hogy témát akar váltani. - Hogy mennek a dolgok a gyerekrajz-kiállítással kapcsolatban? Hát, nem mintha joga lenne válaszokért nyaggatni Nicket egy olyan kérdésben, ami nem tartozik rá, gondolta Octavia. A legragyogóbb mosolyát a férfira villantva Octavia leült a szófa karfájára. Hosszú, fehér szoknyájának hímzett szegélye meglibbent a bokája körül. Egyik lábával finoman harangozva ivott egy bátorító kortyot. - Remekül - felelte, leengedve a poharát. - Nagyon elégedett vagyok. Úgy saccolom, majdnem száz nevezés érkezett. Nem rossz arány egy ilyen kis városban. - Nem. - Lopva a lány finoman himbálózó bokájára pillantott. - Nem rossz. A véletlen épp akkor ütött be, amikor a vihar teljes erejével lecsapott. Octavia az utolsó edényeket mosogatta éppen, amikor a lámpa pislogni kezdett, majd kialudt. A váratlan sötétség egy pillanatra megbénította. Keze még mindig a mosogatószeres vízben. - A fenébe. - Nyugi - mondta Nick valahonnan a közelből. - Mindig kimegy az áram, amikor ilyen nagy vihar van. Feltételezem, hogy nincs tartalék áramfejlesztőd ilyen esetekre? - Nincs. - Zseblámpád? Octavia megköszörülte a torkát. - Ami azt illeti, van zseblámpám. Egy szép, piros zseblámpám különlegesen nagy teljesítményű izzóval és kézre álló nyéllel, tavaly vettem egy rettenetes vihar után. Csúcsmodell, modern technológia. Olyan erős a fénye, hogy vészjeleket lehet leadni vele a tengerről vagy akár egy hegyről is. - Úgy érzem, most következik a. de... - De elfelejtettem elemet venni bele. Nick kedvesen felnevetett a sötétben, majd a lány mögé lépett. - Erre mondják, hogy igazi városi lány. De ne izgulj, van egy zseblámpám az autóban. - Ez valahogy nem lep meg. Nick két kézzel megragadta a pult szélét úgy, hogy közrefogta a lány testét. A sötétben Octavia még inkább érezte a közvetlenül mögötte álló Nick testéből áradó forróságot. Hirtelen olyan elektromos feszültség támadt közöttük, hogy a lány azon csodálkozott, miért nem gyulladnak fel a lámpák. Talán ki kellene vennie a kezét a mosogatóvízből, gondolta. A legtöbb háztartási balesetet ilyen helyzetekben szenvedik el a nők. Nick ajka egészen közel volt a füléhez. - Én igazi kiscserkész vagyok. Tudod, ez mit jelent? - Valami olyasmit, hogy ápolt és takaros? - Téves válasz. - A lány fülcimpáját harapdálta. - A csinos egyenruhával kapcsolatos? - Fuss neki még egyszer. - Szája most Octavia nyakán kalandozott. - Azt, hogy mindig legyen kéznél tartalék elemed?
- Már langyos. Sőt majdnem meleg. - Megcsókolta a nyakát. - Olyasmivel kapcsolatos, hogy mindig állj készenlétben. - Ja, igen. - A lány kivette a kezét a vízből, és megtörülte egy konyharuhában. - Hallottam már erről a készenlétdologról. Nick szorosabbra zárta a karja alkotta ketrecet, miáltal a lány befészkelődött az ölelésbe. Rögtön észrevette, hogy Nicknek merevedése van. Érzékei elraktározták ezt az információt, s válaszul felszökött benne az adrenalin, pulzusa száguldani kezdett. Ujjai enyhén bizseregtek. Nem félelmében, nyugtázta magában. Izgalmában. - Én komolyan veszem a mottót. - Nick ajka végigsiklott a nyak hajlatán, és megállapodott a fülcimpánál. - És nem csak akkor, ha zseblámpába való elemről van szó. Octavia hálás volt a konyhára boruló tintaszínű félhomályért. Legalább Nick nem láthatta, amint az arcát elönti a pír. - Finom vagy - duruzsolta Nick. - Finomabb, mint az a málnás csoda, amit desszertnek hoztam. Most másként, érdesebben szólt a hangja - a lány váltotta ki. Octaviában dalra fakadt a nőisége. Kint üvöltött a szél. A sötét konyhában pedig szikrázott a levegő. Nick ismét megcsókolta a torkát, szája végigkövette az áll vonalát. Octavia átadta magát az élvezetnek, a sürgető várakozásnak. Hát ezért próbált távolságot tartani, ötlött fel benne. Pontosan ez volt az oka, hogy olyan óvatos volt az utóbbi néhány hétben, s emiatt keresett mindig ürügyet, hogy kitérhessen Nick meghívása elől. Tudta, hogy ilyen lesz: veszélyes, beláthatatlan és rendkívül kockázatos. Valamint hihetetlenül felvillanyozó és mámorító. Nicknek érzékelnie kellett mindezt, mert ismét megmozdult, még közelebb préselte magát a lányhoz, aki érezte a testének feszülő izmos férfitestet. A kontraszt saját lágysága és a férfi keménysége között minden idegszálát felborzolta. A jin és a jang misztériuma működésbe lépett. Mozdulni sem bírt a férfi alkotta fészekben. Nick bezárta ebbe a csábító kelepcébe, ahonnan nem vágyott szabadulni. Sürgető, mohó érzés indult meg a lábából felfelé, és megállapodott az altestében. Félredobta a konyharuhát, és támaszt keresve megmarkolta a pult szélét. Feje a férfi vallanak feszült. ízlelgette a Nickből sugárzó erőt és energiát, ellenállva a mindent betöltő, türelmetlen mormo-gásnak. - Szerintem egy ideig nem lesz szükségünk elemlámpára - suttogta Nick. - Sötétben is megtehetjük. Elengedte a pult szélét, és megragadta a lányt. Ujjai körékulcsolódtak, és megperdítette. Most szemben voltak egymással, a férfi karja satuként fogta. Szája a lányéra tapadt, szorosan, mint egy széf acélajtaja. Az odakint tomboló vihar mintha hirtelen beköltözött volna a konyhába. Reszketés söpört végig a testén egymást követő rohamokban, izzott benne a várakozás. Akarta a férfit. Szüksége volt rá, hogy vele töltse az éjszakát. Tartozott magának ennyivel. Kis híján hangosan felnevetett. Mi a fene, csak nem az ésszerű oldalát csillantja meg? - Beavatsz, mi olyan vicces? - kérdezte Nick, a lány hajába mormogva. - Hidd el, nincs ebben semmi vicces. Karját Nick nyaka köré fonta, és megcsókolta - a csókban benne sűrűsödött mindaz a felgyülemlett perzselő vágy, ami oly nyugtalanná tette az elmúlt hetekben. Nick felkapta, és a nappaliba vitte. A parázsló fahasábok igézően aranyos fénybe vonták a szobát. A lány feje kavargott kissé, lába nem érintette a padlót. A következő percben arra eszmélt, hogy a kandalló előtt szőnyegen fekszik. Nick is leereszkedett rá, egyik lábát átvetve az övén a földhöz szegezte, súlya szinte belepréselte a testét a vastag gyapjúszőnyegbe. Octavia keze besiklott a férfi pulóvere alá.
Nick kigombolta a lány fehér vászonblúzát, majd a hosszú, fehér szoknyához ért. - Olyan, mintha a születésnapi ajándékot bontogatnám - mondta, miközben a lány derekán matatott. - Alig bírom visszatartani magam, nehogy letépjem. - Tudom, mit érzel - felelte a lány, igyekezve megszabadítani Nicket a pulóverétől. Nick felnevetett, és felült a lány mellett. Egyetlen gyors mozdulattal áthúzta a fején a pulóverét. - így már jobb. - Elismerően mosolygott a férfi tűztől megvilágított vallanak a látványára. - Sokkal, sokkal jobb. Elragadtatva az izmokat fedő bőrtől kinyújtotta a kezét, és széttárt ujjakkal végigszántotta a férfi mellén göndörödő szőrt. Visszatartotta a levegőt, és felnyögött. Nick ismét a gombokra fordította a figyelmét, és egyenként kigombolta mindet, míg a szoknya szegélyéhez nem ért. - A legszebb ajándék hosszú, hosszú évek óta. - Egyik kezét a csupasz bőrre helyezte a fehér csipkebugyi széle fölött. - Határozottan érdemes volt várni. Nagy, meleg tenyerének érintése bizsergető hullámokat indított el benne. Megvonaglott a hihetetlenül izgató érzéstől. Nick fölé hajolt, és ismét birtokba vette a száját. Ujjai is vándorútra keltek, végigkalandoztak a bordákon, majd becsusszantak a melltartó alá. Mire a csók véget ért, a melltartó is lekerült a lányról. Nick szája most az egyik mellbimbót kényeztette, amitől a lány levegő után kapkodott, és körmei Nick izmos hátába mélyedtek. Az idő elveszítette jelentőségét. A vad éjszaka körülöttük örvénylett, elzárva őket a kinti világtól. Octaviának alig jutott el a tudatáig a nyaralót bőszen ostromló szél, mert benn, ezen a varázslatos helyen egy másik valóság létezett, egy olyan világ, ahol minden mozdulat új csodákat és új felfedezéseket eredményezett. Amikor Nick rálelt a feszes, lüktető pontra, mely a lányban tomboló kis vihar epicentrumát jelentette, ujjával lágyan megütögette a harmatos rügyet, majd két ujja gyengéden kutakodva besiklott a résbe. És akkor, figyelmeztetés nélkül, a felgyülemlett energia, ami oly finom lüktetést keltett, kirobbant. Szinte kiáltani sem maradt ideje a meglepetéstől, mielőtt fejjel lefelé belezuhant a feneketlen mélységbe. Amikor levegő után kapkodva ismét a felszínre került, mérhetetlen boldogságot érzett. Nick elkábult a lány reakciója láttán. Szája mosolyra kunkorodott. - Jól vagy? - Ó, igen, nagyon is. - Octavia lassan végighúzta ujjait Nick mellén, majd a hasán, míg tenyere kelyhébe fogta ágaskodó férfiasságát. - Soha jobban. És te? Nick lassan elvigyorodott, és a várakozásteli, szexi mosoly az izgalom szikráit csiholta a lányban. - Most már hamarosan én is jól leszek - ígérte. A lány combja közé helyezkedett. A tűz fényénél arca feszes és kemény volt az erőfeszítéstől, hogy ne veszítse el a fejét. Egyik kezével óvatosan bevezette hímtagját a lányba. Nagyobb volt, mint Octavia várta. Sürgető vágya ellenére elképesztette, mennyire kitöltötte bensejét a férfi. -Nick... Nick megállt. - Ne merészeld abbahagyni. - Octavia két kézzel megragadta a férfi fejét, ujjait a hajába mélyesztette, és testét felfelé tolta. Nick tövig belemerült, teljesen kitöltve a lányt. A könyökére támaszkodott, és lenézett. Octavia arcán vágy, szenvedély és valami más is tükröződött; valami furcsa, csodálatos
kifejezés, amit nem lehetett szavakkal leírni. A lány ismerte ezt a hajtóerőt, a nyers energia elementáris hullámait. A szívében, a lelkében érezte őket, a csontja velejéig átjárták. Nick mozogni kezdett, óvatosan siklott ki-be. De amikor a lány lábai bilincsbe fogták a derekát, rekedt, nyers kiáltás szakadt ki belőle, és önuralmát vesztve vad, gyors lökésekkel döfölte a lányt. Octavia érezte, ahogy az orgazmustól a férfi minden izma megfeszül, majd torkából feltör a kielégülés mor-dulása. Amikor a férfi rárogyott, Octavia alig kapott levegőt. Végigsimította a férfi hátát. Síkos volt a verítéktől. Teste annyi hőt árasztott, mintha tomboló láz emésztené. Mindent összevetve, gondolta, gyönyörű volt és csodálatos. Valamikor később hideg fuvallatra ébredt. A bejárati ajtó felől jött. Nick épp elmenőben volt. A megrázkódtatástól azonnal éber lett. Talpra szökkent, felkapta a pamlagról a selyemtakarót, és maga köré csavarta. - Nick? - Itt vagyok. - Becsukta az ajtót. - Csak behoztam a kocsiból az elemlámpát. Itt hagyom az előszobaasztalon. - Ó. Köszönöm. - Talán kissé elhamarkodottan nyugodott bele, hogy Nick máris lelép. - Ugyan, semmiség. - Az órájára pillantott. — Éjfél elmúlt. Jobb, ha megyek. Szóval elmegy. A szokott módon nem képes várni. Octavia fájdalmat érzett, ugyanakkor felhorgadt benne a düh. És? Mégis mit várt? Ez végül is Nick Harte. Arról híres, hogy nem marad reggelig, ő meg pontosan tudta, mibe megy bele, amikor a karjába vetetté magát. De akkor is fájt, jobban, mint gondolta. Hát éppen ezért kerülte inkább a kockázatot, nem igaz? Nagyon is jó oka volt rá, hogy ne keveredjen ilyen fájdalmas helyzetbe. Nick átvágott az őket elválasztó téren, és könnyedén megcsókolta. - Carsonnal beugrunk a galériába, amikor bemegyünk a városba a postáért. A választ meg sem várva megfordult, a vállára kanyarította a dzsekijét, és az ajtó felé indult. - Az kedves lesz tőled - motyogta a lány. Nick keze már a kilincsen volt. Megtorpant. - Van valami probléma? - Nem felejtettél el valamit? - kérdezte kimérten Octavia. - Éspedig mit? - A Beszédet. Nicket ijesztő nyugalom szállta meg. - Tudsz a Beszédről? - kérdezte óvatosan. Octavia azt kívánta, bárcsak tartotta volna a száját. Talán bölcsebb lett volna, ha úgy tesz, mint aki nem zökken ki a kellemes álomból, látva, hogy Nick már felöltözött és az ajtó felé indul. - Mindenki tud a Beszédről - mondta élesen. - Valóban? - Ingerülten csengett a hangja. - Jobban tennéd, ha nem ülnél fel mindenféle szóbeszédnek, amit rólam hallasz. - Azt akarod mondani, hogy nem igaz, amit a Beszédről pletykálnak? Nick kinyitotta az ajtót, újabb nyirkos fuvallatot engedve be. - Nem áll szándékomban épp ebben a pillanatban megvitatni a magánéletem részleteit. - Miért nem? - szegte fel az állát Octavia. - Nem tartozik rám? - Nem - mondta ridegen Nick. - Nem erről van szó. Csak hogy tisztázzuk a dolgokat: szeretnék rámutatni, hogy mi már megejtettük a Beszédet.
- Nocsak! Tényleg? - kérdezte jeges hangon a lány. -Én nem emlékszem rá. - Akkor önnek baj van a rövid távú memóriájával, hölgyem. - Ne merészelj kibújni a felelősség alól! - Előrelépett, a brokáttakarót az álláig húzta, és megállt a férfi előtt. Mutatóujjával Nick mellére bökött. - Nekem nem adtad elő a Beszédet. Ilyesmit az ember nem felejt el. - Nem - hagyta helyben Nick kimérten. - Nem én adtam elő. Hanem te. Octavia megdermedt. A férfira meredt. - Hogyan? - Nem emlékszel? - Kilépett a verandára. - Elmagyaráztad nekem, hogy te egy szabad szellem vagy, és hogy a nyár végén elhagyod a várost. Ez számomra úgy hangzott, hogy te nem vágysz másra, csak egy röpke nyári kalandra. - Álljon meg a menet, és sosem mondtam ilyesmit. A számba akarod adni a szavakat. - Higgy nekem. - Felkapcsolt egy kis ceruzalámpát, és megindult lefelé a lépcsőn. Felismerem a Beszédet, ha hallom. Octavia a megrökönyödéstől szóhoz sem jutott. Mire magához tért, Nick már az autóban ült, és elhajtott az éjszakában. A lány ekkor hirtelen ráeszmélt, hogy nagyon fázik a lába.
9 - Szerinted mi folyik itt? - kérdezte Lillian a telefonban. - Románc van alakulóban. - Hannah kinézett a folyosóra, nem hallja-e valaki, miről beszél a nővérével. Látva, hogy Winstonnal ketten maradtak az irodában, elégedetten becsukta az ajtót, majd az íróasztal mögötti székben kényelmesen elhelyezkedett. Winston kinyújtózott a szőnyegen, és szemét le nem vette Hannah-ról. Persze hogy érzékelte gazdája feszültségét. - Biztos vagy benne? - kérdezte Lillian. - Igen. Magad is láttad volna tegnap este, amikor Nick visszajött Carsonért. Bármi van is kettejük között, az komoly dolog. - Nick előadta már a Beszédet? - Nem hiszem. Nyíltan megkérdeztem tőle, és ahelyett hogy elhülyéskedte volna, mint máskor szokta, leállított. - Dühös volt? - Igen. Többé-kevésbé azt mondta, nem rám tartozik. Nem volt valami jó kedvében tegnap este, nekem elhiheted. - Hmmm. - Tudom - mondta Hannah. - Ugyanezt mondtam. Egy darabig mindketten elgondolkodva hallgattak. Hannah kinézett az ablakon. A levegő tiszta volt és friss a vihar után, az öböl vize szokatlanul sima. A fotelből láthatta, amint Rafe és a két kertész összegyűjti az ágakat, amiket a szél letördelt. - Egyetlen nőt sem enged közel magához Amelia halála óta - jegyezte meg végül Lillian. - Tudom. Kérem a szakvéleményedet. - Már nem vagyok a párkereső bizniszben, nem emlékszel? Most festészettel foglalkozom. - Azért az ösztöneid még működnek. A párokkal kapcsolatos megérzéseid mindig bejöttek. - Az ösztöneim az ő esetükben nem megbízhatók -mondta őszintén Lillian. - Próbáltam elemezni a helyzetet a tárlatmegnyitóm estéjén, de nem jutottam eredményre.
- Ez azt jelenti, hogy nem illenek egymáshoz? - Nem, ez csupán annyit jelent, hogy nem tudok határozottan állást foglalni. Nehéz megmagyarázni, de olyan, mintha valami láthatatlan üvegpajzs lenne közöttük és közöttem. Akármi zajlik is, ugyanúgy rejtély előttem, mint előtted. - Ami engem illet, remélem, hogy ő az igazi Nick számára. Kedvelem Octaviát, Carson meg egyenest odavan érte. Ez megragadta Lillian figyelmét. - Carson odavan érte? - Úgy bizony. Még sosem láttam ilyennek, apja egyik korábbi barátnőjével sem. Az ember azt hihetné, megpróbál kerítőt játszani. - Érdekes. - Lillian kissé emésztette a hallottakat. - Persze az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy Carsonnak nemigen volt alkalma jobban megismerni az apja barátnőit. - Azért, mert Nick mindig elkülönítette életének ezt a részét, és semmiképp nem akarta Carsont belekeverni. De ezúttal másképp van. És ez a lényeg. Nick hagyja, hogy Carson saját kapcsolatot alakítson ki Octaviával, és azt jelzi, hogy ez más eset, mint az eddigiek. Te nem így látod? - Talán. Attól függ. - Mitől? - Hát, lehetséges, hogy Nick tulajdonképpen nem akarta, hogy Carson jobban megismerje Octaviát, a körülmények azonban közrejátszottak. Holdfénypart nem nagy város. Olyan nincs, hogy Nick itt eltitkoljon egy kapcsolatot. Ebben a városban jószerével nem létezik olyan, hogy magánélet. - Ha valaki ezt tudja, az Nick. Mégis úgy döntött, hogy itt tölti a nyarat, és nekem úgy tűnt, kifejezetten bátorította Carsont, hogy barátkozzon Octaviával. Lefogadom, hogy mindig találnak valami ürügyet, hogy nap mint nap beugorjanak a galériába, amikor bemennek a városba a postáért vagy vásárolni. - Rendben, elismerem, hogy Nick eddig nem így bonyolította a nőügyeit - mondta elgondolkodva Lillian. - Ennek jelentősége lehet. Biztos vagy benne, hogy még nem adta elő a Beszédet? - Majdnem biztos. Ami azt jelentheti, hogy talán már kész rá, hogy túllépjen Amelia elvesztésén. - Legfőbb ideje - mondta Lillian. - Hé, ő igazi Harte. Amikor egy Harte szerelembe esik, akkor az tartós. -Hm. - Ez meg mit akar jelenteni? - Hannah-ban megszólalt egy kis vészjelző. Sokatmondó pillantást váltott Winstonnal, aki rögvest talpra szökkent, átszelte a köztük lévő távolságot, és a fejét Hannah térdére fektette. - Nem hiszel benne, hogy Nickből tényleg Kőszívű Harte vált, ugye? - Úgy vélem - mondta óvatosan Lillian -, valószínűleg több probléma volt köztük Ameliával, mint amennyit Nick látni engedett. - Tudom, hogy te sosem találtad ideális párnak őket. De hát olyan nincs is. És ez nem jelenti azt, hogy Nick nem szerette volna nagyon Ameliát. - Nem, ez tényleg nem jelenti azt - hagyta helyben Lillian. - De gyakran morfondíroztam azon, vajon nem Nick elhatározása, hogy otthagyja a Harte Befektetéseket, hozta felszínre a házasságuk mélyén rejlő gyenge pontokat. Ha Amelia nem hal meg, megoldhatták volna a problémákat. Ha másért nem, Carson miatt. Amelia pont úgy szerette a fiát, mint Nick. - Igen. Amelia jó anya volt. - Hannah végigsimított egyelőre lapos hasán. Még nem sikerült feldolgoznia magában az érzést, hogy a testében egy kis csoda fejlődik. — Ezt senki nem tagadná. Főként nem Nick jelenlétében.
- így van. De ha igazam van, és volt néhány komoly konfliktus a házasságukban, akkor az megmagyarázza, hogy miért kerüli olyan óvatosan Nick a szorosabb kapcsolatot Amelia halála óta. - Önvédelemből? Úgy gondolod, fél, nehogy újra ebbe a hibába essen? - Vérbeli Harte. Nem úgy ismernek minket, mint akik megfutamodnak, ha szerelemről vagy házasságról van szó. Mi mindig helyesen cselekszünk. - De ha egyszer megégette magát, akkor most kétszeresen is óvatos. - Igen, és jó oka van rá. Végül is most nemcsak magát kell óvnia, hanem Carsont is. Hannah tétovázott egy kicsit. - Ha már gyerekekről esett szó... Oké, túlreagálta a dolgot. Úgy kell nekem, gondolta. Befordult a parkolóba az üzletsor végén, és kikapcsolta a motort. Egy nőnek joga van dühösnek lenni, amikor egy falrengető szex után magához tér, és azt látja, hogy a férfi, akivel az említett falrengető szexben osztozott, éppen a kijárat felé tart. Ha legalább nagyobb feneket kerített volna illetlenül sietős távozásának! És hogy merészeli a szemére vetni, hogy ő márpedig megejtette a Beszédet? Rendben, tényleg említette egyszer-kétszer, hogy a nyár végén elhagyja a várost. De ez egészen más. Kiszállt az autóból, a slusszkulcsot a táskájába dobta, és becsapta az ajtót. Részben dühös volt, de inkább azt kívánta, bárcsak mindenért Nicket okolhatná. Annyira kavarogtak benne az érzések, és annyira bizonytalan volt, hogy tudta, ma nem lesz képes nekikezdeni rendbe hozni a dolgokat. Egy azonban vitathatatlan. Tisztában volt vele, hogy senki mást nem kárhoztathat ezért a tarthatatlan helyzetért, csakis önmagát, ez pedig csak még jobban összeku-tyult mindent. Pontosan tudta, mibe megy bele, amikor úgy döntött, esélyt ad a Kőszívű Harte-nak. Miközben ilyesmi járt a fejében, felpaprikázott hangulata mellett erősnek és határozottnak érezte magát. Energikusnak. Merésznek. Elszántnak. Hatékonynak. A járda közepén megtorpant a hirtelen felismeréstől. Minden élesebben, tisztábban látszott ma reggel. Tudatosult benne a napsütés, az öböl csillámló felszíne. Tettre készen kinyitja a galériát, és bekeretezi a gyerekek rajzait a kiállításra. Igen, őrült volt, akárcsak Nick Harte, a fene egye meg, de még a düh is jó érzéssel töltötte el - furcsamód megtisztult, maga sem értette, hogyan. Már majdnem a galéria ajtajához ért, amikor eszébe jutott Nick elemlámpája. A hátsó ülésen hagyta. Felhorkant, megfordult, és visszament a parkolóba, hogy magához vegye. Ezúttal finoman csukta be a kocsi ajtaját. Viselkedj felnőtt módjára. Holdfénypart szívében nem volt áramkimaradás, jegyezte meg magában. Amikor megpöccintette a kapcsolót, életre keltek a lámpák, és a riasztórendszer is működött. Beütötte a kódot, hogy kikapcsolja a riasztót, majd megkerülte a pultot, és benyitott a hátsó szobába. Belépve rögvest észlelte, hogy valami nincs rendben. Néhány másodpercet vett igénybe, míg felmérte, mi nem stimmel. Aztán rájött. Eltűnt az Upsall. Nick nem tudott rájönni, hol siklott ki a dolog az elmúlt éjjel. Még mindig a pompásnak indult és katasztrofálisan végződött estén morfondírozott, amikor másnap reggel leparkolt Octavia kis fehér autója mellett. Kikapcsolta a motort. - Odanézz! — kiáltott fel izgatottan Carson a hátsó ülésen. - Egy rendőrautó! Nick elfordította a fejét, és a homlokát ráncolta, amikor meglátta a járda mellett parkoló SUV ajtaján a holdfényparti kis rendőrőrs ismerős lógóját.
- Ez Valentiné főnök járgánya. Biztos némi zavar támadt az üzletek riasztórendszerében a vihar miatt. - Itt jön A.Z. - tette hozzá Carson. Nick kiszállt a BMW-ből, és figyelte, amint Arizona leparkol, míg Carson is kimászott a hátsó ülésről. Amikor Arizona kikászálódott a kisteherből, és feléjük indult, Nick üdvözlésül felemelte a kezét. -Jó reggelt, A.Z. - mondta Nick. Carson is integetett. — Hahó, A.Z. - Jó reggelt mindkettejüknek. - Kackiásan félrecsapott katonai barettje alatt Arizona arckifejezése olyan volt, mint egy bevetésre induló harctéri parancsnoké. - Hacsak nem hallották már a hírt, hogy van itt egy kis problémánk. - Baj van a riasztóval a vihar miatt? - kérdezte Nick. - Gondolom, olyasmi lehet. Épp most hívott Octavia. Úgy tűnik, az intézeti banda kihasználta a vihart az éjjel, hogy lecsapjanak ránk. - Már megint? Arizona Sean kocsija felé fordult. - Látom, Valentiné már itt van, de kétlem, hogy bármire megy. Az intézet zsebében van, ahogy minden egyes városi hivatalnokot behálóztak. Újabb autó gördült be a parkolóba. Virgil Nash szállt ki belőle, és feléjük indult. -Jó reggelt, Nick. Neked is, Carson. - Virgil Arizonára nézett. Photon itt van már? - Mondtam neki, maradjon a pékségben, és ott figyelje az eseményeket. A múlt éjjeli akció valószínűleg egy jól megtervezett elterelő manőver, hogy elvonja a figyelmünket a Műveleti Projektnaplóról, így akarnak hozzáférni a számítógéphez. Nick rutinosan átpörgette magában Arizona ilyen helyzetekben szokásos összeesküvés-elméleteit, hogy eljusson az igazság magjáig. - Miféle akció? - kérdezte nyersen. - Történt itt valami az éjjel? Arizonának megfeszült az álla. - Az intézeti banda betört a galériába, és ellopta a mi Upsallunkat. Nick Virgilre nézett magyarázatért. Virgil nem tűnt különösebben nyugodtnak. - Én is kaptam egy hívást. Ezért vagyok itt. Úgy látszik, az Upsall eltűnt. - Octavia. - Nick megragadta Carson kezét, és a galéria felé sietett. - Mi a baj, apci? - Ne aggódj! - szólt utána Virgil. - Octavia jól van. Amikor ma reggel bejött, a festmény már nem volt a helyén. Nick oda sem figyelt, csak masírozott a galéria felé, de olyan tempóban, hogy Carsonnak futnia kellett, hogy lépést tarthasson vele. - Octavia jól van, apci? - kérdezte aggodalmasan Carson. Ekkor értek oda a Pazar Látvány nyitott ajtajához. Nick megtorpant Octavia láttán. Az első, amit észrevett, hogy a lány nem valamelyik szokásos halvány pasztellszínű tündérruháját viselte, hanem egy fényes bíborszínű ruhát, alatta aranysárga, csónaknyakú, könyékig érő ujjú pólót. Mindkét csuklóján széles borostyán karkötő, a nyakában meg még több borostyán. Amikor a lány a kezét emelte, Nick észrevette, hogy a körmeit karmazsinpirosra festette, melyek szikráztak a reggeli fényben. Lejjebb siklott a pillantása a piros, szexi bőrszandálra. A lány a lábkörmeit is kifestette. Ehhez nagyon korán kellett kelnie, gondolta Nick. Aztán eszébe jutott, hogy őt is kivetette az ágy kora hajnalban, mert képtelen volt aludni. Octavia ránézett. Tűz lobogott a szemében. - Aha - mondta gyengéden Carsonnak -, Octavia jól van. Sean Valentiné nézett fel a jegyzetfüzetéből. Barátságosan biccentett Nicknek. - Jó reggelt, Harte. - Mogorva arca felderült, mikor meglátta Carsont. - Hé, kisöreg! Hogy s mint ma?
- Hé, főnök! Köszönöm, jól vagyok - válaszolt vidáman Carson. A gyerekek mindig válaszolnak Seannak, futott át Nick fején. Vajon miért? Valentiné nem volt az a Barátságos Rendőrtiszt. Viharvert arca számtalan tapasztalatról árulkodott. Az igaz, hogy Sean nyugalmat, szakszerűséget, hozzáértést sugárzott, mégis mindig úgy festett, mint aki rossz híreket vár. A gyerekek könnyedén túlléptek a kérlelhetetlen külsőn, és megláttak valamit a felszín alatt, amit kedveltek, amiben megbíztak. Nick észrevette, hogy Octavia is azt figyeli, hogyan üdvözli Sean Carsont. Elgondolkodó kifejezés ült a lány arcán, mintha ő is látott volna valamit Sean Valentinéban, amit kedvelt, s amitől megbízott benne Amikor tekintete Nickre vetült, a megértés és rokonszenv nyomban elillant az arcáról. Nicknek csak egy hűvös, hivatalos pillantás jutott. Úgy nézett rá, mintha egy festményt vizsgálna, amely nem üti meg az általa felállított mércét. Ó, a francba! Ez a legrosszabb forgatókönyv. Nagyon, nagyon rossz. - Hello, Nick - mondta érzelemmentesen. De amikor Carson felé fordult, hangjába visszaköltözött a melegség. - Jó reggelt, Carson. Tetszik a pólód. Carson arca sugárzott. Lenézett a pólóján díszelgő sötétzöld dinoszauruszra. - Köszönöm. Apci vette nekem. - Értem. - A velocirap tor másodpercek alatt széttép egy ember t -mondta vidáman Carson. Octavia bólintott. - Jó lesz észben tartanom. Nick tekintete Seanéval találkozott. -Mi folyik itt? - Octavia azt mondja, hogy a festmény, amit A.Z., Nash és a Hírnökök az öreg Thurgartontól örököltek, eltűnt. - Sean megdörzsölte a tarkóját. - Rejtély, hogyan történhetett. Be volt zárva a hátsó szobába, és a riasztórendszer be volt kapcsolva, mint mindig. Arizona jelent meg az ajtóban. - Kiiktatni egy átlagos riasztót gyerekjáték az intézeti banda számára. Már zokon ne vedd, Carson. - Oké - mondta Carson, láthatóan nem véve zokon. Sean mélyet sóhajtott. - Nem hiszem, hogy bárkit is vádolhatnánk az intézetből, A.Z. Tudom, hogy maga meg van győződve róla, hogy az intézeti népek hajlamosak aláaknázni a kormányzatot, és a holdfényparti titkos főhadiszállásukról irányítják a világot, de nincs megfelelő indítékuk, hogy ellopjanak egy festményt. - Indítékot akar? - lépett peckesen a pulthoz Arizona. - Hát mondok én magának indítékot. Tudják, hogy én meg a Hírnökök a kép eladásából befolyt összeg ránk eső részét a nyomozásunk finanszírozására tervezzük fordítani. Az utolsó, amit az a bagázs akar, hogy kiterjesszük a műveleti területünket. Ha ez nem elegendő indíték, akkor nem tudom, mi számít annak. Virgil Nash belépett, és udvariasan biccentett mindenkinek. Octaviához fordult. - Csak az Upsallt lopták el? - Igen - felelte Octavia. - Az volt közel s távol a legértékesebb festmény itt. Akárki vitte is el, pontosan tudta, mit csinál. Nick a falon függő képeket nézte, és megrázta a fejét. - Nem hiszem, hogy így lenne. Mindnyájan rámeredtek. - Ezt hogy érted? - kérdezte Octavia. - Egy átlagember számára valószínűleg vonzóbb lenne valamelyik tájkép ezek közül. Vagy például ez - mutatott a háta mögött függő festményre. - Ez az akvarell a sirályokkal. A gyakorlatlan szem az Upsallt sötétnek és nyomasztónak látja. - Nyilván azért, mert sötét és nyomasztó - mondta Nick. A lány gőgös mosolyt vetett rá.
- Látszik, mennyit tudsz a képzőművészetről, az pedig nem oszt, nem szoroz. Sean kissé felvonta a szemöldökét a csípős hang hallatán, de nem fűzött hozzá megjegyzést. Ehelyett érdeklődve nézett Nickre. - Miből gondolja, hogy aki elvitte a képet, nem szakértő? - A hír, hogy Thurgarton értékes festményt hagyott örökül, és hogy Octavia még egy szakértői véleményt akar kérni, már tegnap délután elterjedt az egész városban - felelte barátságosan Nick. - Nem kellett zseninek lenni ahhoz, hogy kitalálják, Octavia a hátsó szobában raktározta el, és nem volt nehéz felismerni, melyik kép az. Mindenki arról beszélt, milyen komor mű. Octavia nem tűnt különösen boldognak e rövid összefoglaló hallatán. Kihívóan nézett Nickre. - Azt mivel magyarázod, hogy a tolvajnak kulcsa volt, és ismerte a biztonsági kódot? Nick az ajtóra pillantott. - Egy kulcsnak rendszerint több másolata is kallódik itt-ott. És mikor változtatták meg a kódot legutóbb? A lány karmazsinvörös körmei a pulton doboltak. - Azóta nem változott, hogy a Willis testvérekkel felszereltettem a riasztót. Azaz amióta megnyitottam a galériát. Virgil a homlokát ráncolta. - Jó néhány hónapig dolgozott itt egy asszisztens is. Lehetett kulcsa, és ismerhette a kódot is. - Természetesen - mondta Octavia. - De nem hiszem, hogy ezt a lopást Noreen nyakába varrhatjuk. A múlt hónapban a művész barátjával együtt elment a városból, nem emlékszik? Sean elgondolkodónak tűnt. - Tudja valaki, hol van most Noreen és a barátja? Octavia a fejét rázta. - Telefonon közölte, hogy kilép, aztán el is ment. De most, hogy mondja, van itt még valami. Mindnyájan rámeredtek. Octavia elfintorodott. - Néhány nappal ezelőtt ráakadtam egy darab papírra, ami be volt ragasztva a pult fiókjába. A kód volt rajta. Noreennak gondja volt a memóriájával. - Ami azt jelenti, hogy rengeteg ember hozzáférhetett a kódhoz - jelentette ki Sean. Beleértve a művész barátot is. Arizona felhorkant. - Csak az idejét vesztegeti, Valentiné. Ez az egész magán viseli az intézeti bandának a keze nyomát, higgye csak el. Sean becsapta a jegyzetfüzetét. - Egy dolog biztos. Holdfénypart nemigen dicsekedhet tapasztalt, jól képzett műkincstolvajokkal, ráadásul nálunk nincs nagy felvevőpiaca a lopott műtárgyaknak. Akárki lopta el a festményt, valószínűleg már Portlandben vagy Seattle-ben van, és megpróbál túladni rajta. - Igaz. - Octavia a pulthoz ment. Nagyon levertnek tűnt. - így lenne logikus. -Az egyetlen reményünk, ha a pasast sikerül lefülelni, amikor el akarja adni a képet folytatta Sean. - Felhívok pár ismerőst a seattle-i és a portiandi őrsön, hogy figyeljenek oda az ellopott képünkre. - Ez remek ötlet - derült fel Octavia. - Én is kapcsolatba lépek pár barátommal a művészvilágban, hogy figyeljenek oda, mert egy eddig ismeretlen Upsall kerülhet forgalomba. - Jó gondolat - helyeselt Sean. Az ajtó felé indult, - Azt hiszem, egyelőre ez minden. Később még beugrom. - Rendben - mondta Octavia. - Köszönöm, Sean. - Ez a dolgok rendje. Viszlát mindenkinek. Kisebb kórusnyi viszlát kísérte Seant az utcára. Nick utánament.
Együtt baktattak Sean kocsijáig. -Tehetek valamit magáért, Harte? - kérdezte szelíden Sean. - Csak azt szeretném megkérdezni, mit gondol valójában, mi történt a festménnyel? Sean kinyitotta a vezetőülés felőli ajtót, de még nem szállt be. -Az igazat akarja hallani? - A jelen körülmények között ez segítene a legtöbbet. - A múltbéli tapasztalatok alapján úgy vélem, hogy bárki vitte is el a festményt, valószínűleg jól ismeri az itteni helyzetet. Tudta, hogy a festmény értékes, tudta, hol van elraktározva, és tudta, hogyan ártalmadanítsa a riasztót. - Ami azt jelenti, hogy hozzáfért a kódhoz és a kulcshoz. - Mint maga korábban rámutatott, ez sem lett volna túlságosan nehéz. Lehet, hogy nem is volt szükség a kulcsra meg a kódra. Az a rendszer, amit a Willis fivérek Octaviának felszereltek, megfelel Holdfényparton, de nem a riasztók csúcsa. - A Pazar Látvány kirakatát szemlélte. - Nem kell atomfizikusnak lenni ahhoz, hogy egy ilyen rendszert kiiktasson valaki, pláne az éjszaka közepén, amikor az utóbbi idők legvadabb vihara tombol. Nick követte a pillantását, és tagadólag rázta a fejét. - Nem A.Z. vagy Virgil tette. - Nem. Bár annyit mondhatok, hogy ebben a helyzetben egy nem helyi zsaru alaposan megizzasztaná mindkettőjüket. Nekik van indokuk. Miért kéne háromfelé osztani a hasznot, ha egyvalakié is lehet az egész torta? Nick vállat vont. - Azzal egyetértek, hogy egy kívülálló számára mindketten meglehetősen rejtélyes figuráknak tűnhetnek. -Mondhatni, pokolian gyanúsnak. Senki nem tud sem-mit az azelőtti életükről, hogy idejöttek Holdfénypartra. Néhány éve feltámadt bennem a kíváncsiság, és végeztem egy kis kutatást. Nick rámeredt. - És talált valamit? - Semmit a világon. Mintha nem is léteztek volna, mielőtt a városba költöztek. - Ami azért érdekes, mert kering néhány régi pletyka róluk - mondta Nick. - A nagyapám egyszer elmesélte, hogy szerinte Nash egykor kormányügynök volt, ami megmagyarázza, miért törölték mindenhonnan a múltját. Továbbá a legtöbben úgy gondolják, hogy A.Z. valamikor új személyazonosságot szerzett, annyira beleborult az összeesküvés-elméleteibe. De egyikük sem tolvaj. Sziklaszilárd, derék, becsületes polgárok a maguk fura módján. - Hajlamos vagyok egyetérteni ezzel. - Akkor marad Photon és az ő boldog kis pékkompániája. - Egen. Magunk közt szólva ez a bagázs igencsak előkelő helyen szerepel az én igencsak rövid listámon. - Sean beült a volán mögé, és becsukta az ajtót. Arcát a reggeli nap felé fordította. - Végzek némi kis háttérvizsgálatot egyik-másik Hírnökről. De ez nem publikus. Csendben akarom intézni. Ha elterjed, hogy a csapat gyanúba került, néhány helyi lakos talán elragadtatná magát. - Tudom. Még mindig vannak jó páran, akik szentül hiszik, hogy a pékségben valamiféle kultusznak hódolnak. - Azt hiszem, utánanézek Noreen Perkinsnek meg az új barátjának, és felteszek nekik néhány kérdést. - Miért? Hisz már jó ideje nincsenek a városban. - A lelkiismeretem megnyugtatására. - Rendben. Később beszélünk. Sean sebességbe tette a kocsit, és elhajtott.
Nick visszatért a Pazar Látványba. Megállt a terem közepén. Octavia, Arizona, Virgil és Carson várakozón tekintett rá. Végignézett az érdeklődő arcokon. - Elmulasztottam valamit? Carson alig fért a bőrébe. - Várj, és hallgasd meg A.Z.-t, apci, nagyon király ötlete támadt. Nick alig bírt elnyomni magában egy nyögést. Elkapta Octavia pillantását, a köztük lévő feszültség ellenére egy kis megértés vagy némi rokonszenv reményében. Végül is mindenki tudta, hogy az Arizona által kifundált nagyon király ötletekből semmi jó nem sül ki. Ám Octavia tekintetében szánalomnak nyoma sem volt. Akármilyen király ötletről lett légyen is szó, komolyan fontolóra vette. Kétségbeesésében Nick Virgilhez fordult. - Nincs vesztenivaló - mondta Virgil a kecskeszakáiiát babrálva. - Az egyetlen esélyünk, nem vitás - közölte elégedetten Arizona. Nick újfent szemügyre vette a jelenlévőket. - Miért van rossz érzésem? Octavia megköszörülte a torkát. - Virgilnek igaza van. Valószínűleg nem fog működni a dolog, de mivel nincs más, nincs vesztenivalónk. Szerintem vágjunk bele. - Ez az! - kiáltott fel örömében Carson. - Pontosan mit terveztek ti itt? - kérdezte Nick óvatosan. - Akire szükségünk van, az egy hozzáértő magándetektív - jelentette ki Arizona. - De csakis olyasvalaki, akiben megbízunk. A jövő Műveleti Naplója függhet tőle. - Magándetektívet akartok felfogadni? - hüledezett Nick. - Jó szerencsét hozzá. Nem hiszem, hogy Holdfényparton akár egyet is találnánk. Arizona ravaszul nézett rá. - Már találtunk egyet. - Tényleg? - vonta fel a szemöldökét Nick. - És ki lenne az? - Ne légy dühös, apci - hadarta Carson. - A.Z. rád gondolt. - Bezony. - Arizona bakancsa vasalt sarkán hintázott. - Tudomásom szerint maga a legmegfelelőbb, akit itt, Holdfényparton találtunk erre a munkára.
10 - Mindnyájan megőrültetek? - Nick a pultra támaszkodott, és előrehajolt. A hangja halk volt, de az álla keményen megfeszült. - Én regényeket írok egy magánkopóról. Az ilyen könyveket hívják fikciónak. Tudjátok, mit jelent a fikció? Azt, hogy nem valóságos. - Nyugalom, Nick - mondta csillapítóan Octavia. Zavarta, hogy Carson jelenlétében zajlik a jelenet. A fiú épp kilépett az ajtón, hogy szót váltson egy emberrel, akinek a kisteherje hátuljában egy kutya volt. Nem akarta, hogy a kisfiú hallja ezt a vitát. Amikor Arizona és Virgil pár perccel korábban elhagyta a galériát, Octavia becsusszant a pult mögé. így találta helyesnek, hogy legyen közte és Nick között némi távolság. Látva Nick csendes fortyogását, egyértelművé vált, hogy nem hozta lázba az ötlet, miszerint kopónak használják - Ide figyelj! Én. Nem. Vagyok. Igazi. Magándetektív. -Nick minden egyes szót megnyomott, mintha egy távoli bolygóról idetévedt idegennek magyarázna. - Nincs engedélyem. Nem folytatok nyomozást a megélhetésemért. Én regényeket írok a megélhetésemért. Es ezt te pont olyan jól tudod, mint én. Miért hagytátok Virgillel belerángatni magatokat A.Z. elmeroggyant ötletébe? -Mert nemigen van más választásunk - vágta rá Octavia. - Mint te magad mutattál rá, Holdfényparton nincs igazi magánnyomozó, és én egyetértek A.Z.-vel Sean Valentine-t
illetően. Sean jó ember, és nem kétséges, hogy felkészült zsaru. De eléggé biztos vagyok abban is, hogy egy csomó időt elveszteget majd arra, hogy rossz helyeken keresgéljen. - Csak nem azt akarod mondani, hogy egyetértesz Arizona összeesküvés-elméletével? Te tényleg azt hiszed, hogy Valentine-nak az intézetben kellene keresnie a tettest? - Nick széttárta a kezét. - Ez marhaság, te is tudod. - Nagyon is kétlem, hogy intézeti ember lopta el a képet - mondta hűvösen a lány. - De még mindig rengeteg kő van, ami alá be kellene nézni, és nem hiszem, hogy Sean ezt megteszi. Van egy olyan sejtésem, hogy a Hírnökökre fog koncentrálni. Nick nem szólt. - Tudtam - mormolta a lány. - Azt gondolja, hogy valaki a Fehérizzásból követte el, ugye? - Ellenőrizni akarja néhányuk előéletét - ismerte el Nick. - Ez logikus lépés kezdetnek. A Hírnökök a legnagyobb újonnan betelepült és ismeretlen csoport a városban, ők tudhatnak a festményről, meg hogy hol rejtették el. - Ez nem igaz. Vannak új és ismeretlen jövevények az intézetben és a Chamberlain Főiskolán is. - Oké, lehet. Technikai értelemben. De az nem valószínű, hogy ilyen hamar sokuk tudomást szerzett volna a festményről. Néhány kivételtől eltekintve kívülállóknak tekintik őket Holdfényparton. Nem tősgyökeres tagjai a helyi közösségnek. A legtöbbjük nem is vesz részt a pletykahálózatban. Ezzel szemben a Hírnökök szinte nyomban mindent tudtak az Upsallról, mert Photon és AZ. elmondta nekik. - Mások is hallhattak róla - kötötte az ebet a karóhoz Octavia. - Te is tudod, milyen gyorsan terjed a hír a városban. - Jobban meggondolva, igazad lehet - vetette oda Nick. — Jó sok gyanúsított van, nem igaz? A lánynak nem tetszett ez a tónus. - Nem sok. Csak néhány. - Például Jeremy Seaton. A fenébe is, megmutattad neki, hol raktároztad el a képet. Sőt azt is megengedted, hogy közelről szemügyre vegye. És ő is művészetben utazik. Valószínűleg ismer pár orgazdát Portlandben vagy Seattle-ben, aki kérdés nélkül szívesen megvenne tőle egy lopott Upsallt. Mintha áramütés érte volna a lányt. Beletelt néhány másodpercbe, mire magához tért a megrázkódtatásból. Majd rátenyerelt a pultra, alig pár centire Nick nagy kezétől, és előrehajolt. Az arcuk majdnem összeért. - Ne merészeld azt sugallni, hogy Jeremy vitte el a képet - mondta fojtottan. - Ez hitványság. - Magándetektívet akarsz, vagy nem? Hát akkor készülj fel rá, hogy számodra kényelmetlen elképzelések is felmerülhetnek. - Csak azért dobtad be Jeremy nevét, mert nem nagyon kedveled - szűrte a fogai között Octavia. - Csupán logikusan gondolkodom. A nyomozókat ezért fizetik. - Tudod, mit? Amikor A.Z. előállt az ötlettel, hogy felfogadjunk téged, Virgillel arra gondoltunk, hogy ebből kisülhet valami. Végül is ki ismerheti jobban Holdfénypartot egy Harte-nál? A te családi háttereddel és az ismertségeddel bárkivel beszélhetsz. Minden ajtó megnyílik előtted. Az emberek komolyan vesznek, és szóba állnak veled. Nick elvette a kezét a pultról. - Mert közéjük tartozom? - Igen. Te úgy is elérhetsz embereket, ahogyan Sean Valentiné soha. - Kissé arrébb csúsztatta a kezét. - Hát ezért tartottam jónak A.Z. ötletét. De most már kételkedem benne. - Remek. - Egyetértek veled — folytatta a lány nyájasan. — Úgy vélem, hogy a te hozzáállásoddal nagyon valószínűtlen, hogy hasznunkra lehetsz. - De igen, lehet - szólalt meg komolyan Carson. Az ajtóban állt. - Majd én segítek neki.
- Ez nagyon kedves tőled, Carson, de a papádat nem érdekli ez a munka, úgyhogy nélküle kell nyomoznom. - És tetszik tudni, hogyan kell nyomozni? - kérdezte izgatottan Carson. - Elolvastam a papád minden könyvét, amelyikben John True szerepel. Akkor nem lehet nehéz! Nicknek összeszűkült a szeme. - Ez meg micsoda, hogy a saját szakálladra nyomozol? Octavia hanyagul megvonta a vállát. - Nem hiszem, hogy sok más lehetőségem maradt. A férfi szája vékony vonallá keskenyedett. - Most komolyan beszélsz, igaz? - Igaz hát. - Ez egy nagyon, nagyon ostoba ötlet, Octavia. Maradj ki ebből. Hagyd, hogy Sean Valentiné tegye a dolgát. A lány pont olyan keményen nézett rá, ahogy Nick őrá. Kutya legyen, ha hagyja, hogy a férfi megfélemlítse. Elvégre Claudia Banner unokahúga! Képes elbánni egy Harte-tal. - Az Upsall az én őrizetemre volt bízva - mondta. - Felelősnek érzem magam az elvesztéséért, és mindent elkövetek, hogy a nyomára bukkanjak. - Te kényszerhelyzetbe akarsz hozni engem. Nem tetszik ez nekem. - Fogalmam sincs, miről beszélsz. - Dehogyis nincs. Ezt nélkülem nem tudod megtenni, és ezzel te is tisztában vagy, és mindent elkövetsz, hogy manipulálj engem, miáltal nem lesz más választásom, mint hogy eljátsszam a magánzsaru szerepét. - Eszem ágában sincs manipulálni téged - méltatlankodott Octavia. - Meggyőződésem, hogy ez amúgy is lehetetlen. Nick karba fonta a kezét. Nem is próbálta leplezni az ingerültségét. - Oké - mondta végül. - Te győztél. Kérdezősködni fogok a kedvedért. - Köszönöm, de igazán nem várom el, hogy szívességet tégy nekem. - Nem neked teszek szívességet - mondta Nick. - A.Z. és Virgil kedvéért csinálom. - Carsonra pillantott. - Gyere, fiam, menjünk. Dolgunk van még. - Magánkopók leszünk? - kérdezte izgatottan Carson. - Aha. Te leszel a segédem, legalábbis addig, míg meg nem unod, ami, szerintem, nem várat sokáig. - Én nem fogom megunni. - Dehogynem - mondta Nick. - A fenébe is, én már most tudom, hogy unni fogom. - Nézd, ha úgy érzed, hogy nem vagy képes erre a problémára koncentrálni... - kezdte Octavia. - Harte vagyok, és képes vagyok koncentrálni. Még akkor is, ha unom. - Nick sarkon fordult és az ajtó felé indult. - Menjünk, kölyök A pletykaközpontban kezdjük. - Az hol van? - szólt utánuk Octavia. Nick hátrapillantott a válla fölött. - A postahivatalban, természetesen. - Hallottam, hogy valamikor az este vagy az éjszaka folyamán eltűnt az Upsall. - Jeremy hátradőlt az irodai székében, egyik rojtos mokaszinba bújtatott lábát a térdére tette, és tollával a karfát kocogtatta. - Igaz ez? - Attól tartok, igen - felelte Octavia. A lány leült a szűkös irodában levő másik székre, és az ablakon át elébe táruló kilátásban gyönyörködött. Ott terpeszkedett előtte a kikötő és a móló - festő ecsetjére kívánkozó tökéletes látkép; milyen jól mutatna a galériájában. Épp apály volt. A teljes szépségében megmutatkozó Napkorona-kapu, ez a masszív kőmonolit uralta a hosz-szan elnyúló partot, melyet az ívelt Panoráma út övezett. Napfény
szikrázott a vízen. Az előző éjszakai vihar után oly tiszta volt a levegő, hogy egészen a Rejtett-öbölig és a Napnyugta-fokig, e két sziklás kitüremkedésig el lehetett látni, amelyek délről és északról határolták az öblöt. Még az elegáns, régi udvarházat is látta, amelyet Rafe és Hannah az Álmodlakká alakított át. Octaviának az volt a szokása, hogy szendvicset vitt magával a munkába, ám aznap ezt elmulasztotta. Hiányzott neki ez a kis ebédszünet, úgyhogy olyasmit tett, amit szinte soha nem szokott: délben bezárt egy órára. Fölautózott a domboldalon azzal a ködös elképzeléssel, hogy majd bekap egy salátát a Snow Caféban. Ehelyett azonban ráfordult az intézethez vezető útra. Szerencsére Jeremy az irodájában volt, és meghívta ebédelni az intézet étkezdéjébe. Most tértek vissza az ebédből, és épp kávéztak. - Feltételezem, hogy a mi tiszteletre méltó rendőrfőnökünk rajta van az ügyön — mondta Jeremy. - Igen. Sean vizsgálódik. - Úgy döntött, nem említi meg, hogy Nick is nyomoz az ügyben. Octavia szinte biztos volt benne, hogy Nick komolyan vetette fel Jeremyt mint lehetséges gyanúsítottat, de a két férfi között annyi feszültség volt, hogy nem akart olajat önteni a tűzre. - És jutott valamire? - kérdezte Jeremy. - Nem. - A lány a homlokát ráncolta. — Azt hiszem, Sean úgy érzi, talán az egyik Hírnök tette. - Meglehet. Senki nem tud semmi érdemlegeset a sütödés társaságról. A nagyanyám még mindig azt hiszi róluk, hogy valami kultusz hívei. Nem mintha ez a feltevés megakadályozná, hogy megvegye náluk a kedvenc citromos kockáját, persze. - Amikor egy finom citromos kockáról van szó, az ember megteszi, amit meg kell tennie. - Ha már arról beszélünk, mit kell tenni, azt hiszem, legutóbb kissé kijöttem a sodromból. Rávehetnélek esetleg arra, hogy a héten valamelyik este elgyere megnézni a rézkarcaimat? - Bármikor. - Ma este szabad vagy? Octaviának eszébe jutott, mennyire remélte, hogy ma este nem lesz egyedül. De a dolgok megváltoztak. - Ami azt illeti, ma este tulajdonképpen teljesen szabad vagyok - válaszolta. Késő délután Nick szétvetett lábbal állt a horgászdokkon, és lenézett a csónak végében álló alacsony, izmos emberre. Ifjabb Boone pecsétes, kifakult overallt viselt, ami legalább harmincévesnek látszott. Kék ellenzős sapkáján egy hajófelszerelési cég emblémája virított. Ifjabb Boone-t még legjobb éveiben sem lehetett szószátyár alaknak nevezni. Apjától, idősb Boone-tól örökölte meg a kikötőmedencét pár évtizede. Ifjabb Boone a hetvenes éveiben járhatott, és az apja már vagy húsz éve meghalt, mégis nagy valószínűséggel ifjabb Boone-ként száll majd a sírba. Ha volt is bármelyik Boone-nak keresztneve, az Holdfénypart történelmének ködébe veszett. A Boone-ok két generációja, idősb és ifjabb Boone, egy viharvert, kétszintes házban lakott a kikötő szélén. Az alsó szint csalit, horgász- és csónakfelszerelést árusító boltként működött, míg az emeleten Boone-ék lakóhelyiségei voltak. - Hallom, volt itt némi rongálódás a múlt éjjel. - Nick a napszemüvegén át végignézett a kikötőn. - Némi. - Ifjabb Boone fel se nézett a kötélről, amit a csónak végében tekercselt fel éppen. - Semmi olyasmi, amit ne lehetne rendbe hozni. - Ezt örömmel hallom. Lefogadom, hogy a vihar felébresztette. - Abban a zenebonában nehéz mélyen aludni. Kijöttem ellenőrizni a csónakokat.
- Épp erre számítottam. - Nick az üzleteket tanulmányozta az út túloldalán. A Pazar Látvány tisztán látszódott. - Nem vett észre esetleg valakit, aki a vihar alatt a galéria körül ólálkodott? Vagy nem látott autót a parkolóban? Olyan késő éjszaka üresnek kellett lennie. - Semmit. - Ifjabb Boone felegyenesedett, és Nicket kémlelte az ellenzője alól. - Az egyetlen autó, amit láttam, a maguké volt. Gondolom, hazaindult a családjához, miután eljött Miss Brightwelltől. Nick kifejezéstelen arccal nézett. Nem ez volt az első alkalom aznap, amikor azt kellett végighallgatnia, hogyan figyelték az éjszakai autózását hazafelé. - Ühüm - hümmögött diplomatikusan. Ifjabb Boone szikár arca fintorba húzódott, ami akár valódi érdeklődést is jelenthetett. - Van ennek az egésznek köze ahhoz a festményhöz, ami állítólag a múlt éjjel eltűnt a galériából? - így van. Tényleg szeretném megtalálni, A.Z. és Virgil kedvéért. Ifjabb Boone bólintott. - Szívesen segítenék, de az orromig se láttam az éjszaka. Persze az is igaz, hogy nagyon lefoglalt a hajók meg egyebek biztosítása. Nemigen vettem vón észre, ha bármi történik az út túloldalán. - Az én autómat azért észrevette, amikor elhajtottam a kikötő előtt - jegyezte meg Nick szárazon. - Ez így van. De épp akkor fejeztem be itt a dogomat, és mentem lefeküdni. Ami azt jelentette, hogy volt egy meglehetősen széles idősáv, amikor senki nem volt, aki észrevehetett volna egy autót odaát a parkolóban, gondolta Nick. Ifjabb Boone értő vigyort eresztett meg Nick felé. - Csinos egy fehérnép ez a Miss Brightwell, igaz-e? - Ahogy mondja. - Egy olyan férfi, mint maga, rosszabbul is járhatott volna. - Egy olyan férfi, mint én? - Egyedül neveli a fiát. Nincs feleség, nincs anya. Szerintem ideje, hogy megállapodjon, és újra megnősüljön, hm? - Ezen még nemigen gondolkodtam - mondta Nick. - Hát, a fenébe is, pedig gondolkodhatna róla, ha engem kérdez. - Bár nem kérdeztem, azért szem előtt tartom majd a tanácsát. - Szem előtt tartja? — Boone egy koszos rongyba törülte a kezét. - Ezen a kacifántos módon azt akarja mondani, hogy érdekli a véleményem? - Nem. Csak annyit jelent, hogy megfontolom. - Egy ismerős, hatalmas SUV-ot figyelt, amelyik épp bekanyarodott a kikötő parkolójába. Mitchell Madison. A volánnál meg Bryce. A fenébe. A legkevésbé sem volt szüksége még egy jelenetre Octavia újabb önjelölt védelmezőjével. Ideje menni. - Hát, fontolja meg alaposan - mondta ifjabb Boone. - Ideje, hogy feleséget találjon magának. Maga Harte. A Harte-ok megházasodnak, és házasok is maradnak. - Nos, Boone, most mennem kell. Tudatja velem, ha hall valamit a festményről, ugye? - Az biztos. De nyilván már örökre eltűnt. Nick megtorpant. Visszafordult. - Ezt meg miért mondja? - Senki1 nincs itt a környéken, aki új festményt akasztott otthon a falára. Előbb vagy utóbb valaki úgyis elkoty-tyantaná a dolgot. - Oké, ott a pont. És azt is elismerem, hogy ez az Upsall nem éppen az fajta műalkotás, ami különösképpen vonzaná a mi helyi műértőinket. - Azt mondják, úgy néz ki, mintha egy óvodás festette volna - jegyezte meg ifjabb Boone.
- Én ismerek olyan óvodást, aki jobbat csinál. Hát, az az Upsall nem valami szép. Nehéz elképzelni, hogy olyasvalaki, mint, mondjuk, Sandy, a benzinkutas, venné a fáradságot és ellopná, hogy kiakassza a nappalijában. Boone elgondolkodott. - Még ott vannak azok a fura szerzetek az intézetben meg a Chamberlain Főiskolán. Tőlük kitelne ilyesmi. - Talán. Ha ez a helyzet, ráhagyom Valentine-ra, hogy intézze a dolgot. Én csak annak próbálok utánajárni, hogy nem valami helyi csinálta-e pusztán viccből vagy brahiból. Például egy srác, aki benyomott jó pár sört a Teljes Napfogyatkozásban, aztán úgy döntött, megfújja a képet a móka kedvéért. - Hű, erre nem gondoltam. - Ebben az esetben - mondta Nick azon a közömbös hangon, amelyet egész nap használt -, ha csak úgy felbukkanna, nem lesz kérdezősködés. Ifjabb Boone mindentudóan hunyorított, és lecsapta az olajos rongyot. - Aha. Akkor ezt elhintem. - Köszönöm. Mitchell kikászálódott a SUV-ból. Kezében a botjával egyenest a dokk felé indult, ahol Nick beszélgetett. -Jobb, ha megyek - mondta Nick - Még több helyre be kell ugranom, találkozni emberekkel. Boone a távolba nézett Mitchell felé, aki sebesen közeledett. - Sok szerencsét. Bár Madisont nehéz lesz elkerülnie. A rögeszméje lett maga meg az a leányzó, a Miss Bright-well. - Tudom. - Nick felmérte a menekülés esélyeit. Több évtizednyi előnye volt Mitchell-lel szemben, és ízületi gyulladás sem kínozta. Ha elég gyors lesz, odaér az autójához, mielőtt Mitchell elcsípné. - Viszlát, Boone. - Viszlát. Nick fürgén végigment az enyhén ringó dokkon, át a kapun, s már félúton járt a parkolóban, amikor rájött, hogy nem tud szabadulni üldözőjétől. Lehagyhatná persze, de az igen gyáva dolog lenne. A Harte-ok nem futamodnak meg a Madisonok elől. - Állj csak meg, Harte! - Mitchell a kemény talajhoz koppantottá a botját, miközben jobbra fordult, hogy elállja Nick útját. Bozontos szemöldöke tüskés hidat képezett erőszakosan előremeredő orra fölött. - Beszédem van veled. Nick megállt. Rájött, hogy nincs más választása. - Jó napot, uram — köszönt udvariasan. - Sok bajt okozott a vihar a múlt éjjel? - A vihar nekem nem okoz bajt. - Mitchell gyökeret vert Nick előtt, és barátságtalanul ránézett. - A Hartc-ok okoznak nekem bajt. Mi a fenét gondolsz, miféle játékot játszol te Octavia Brightwell-lel? - Nem szeretnék udvariatlannak tűnni, uram, de most nagyon sietek. Majd később megbeszélhetjük ezt a dolgot. - Most fogjuk megbeszélni. - Mitchell a nyomaték kedvéért ismét koppantott a botjával. Hallottam, hogy az éjszakát Octaviánál töltötted. - Ez, uram, szemenszedett hazugság. Mitchell csak bámult egy percig, elakadt a lélegzete. - Azt akarod mondani, hogy másvalaki volt? Hogy nem te voltál nála egész éjjel? - Octaviánál vacsoráztam - mondta közömbösen Nick. - Azután hazamentem. Nem aludtam nála. - Ahogy hallottam, majdnem hajnali egyig nála voltál. - Fizetett kémei vannak?
- Nincs szükségem kémekre. Ifjabb Boone látott téged elhajtani a kikötőnél múlt éjjel. Első dolga volt, hogy reggel a postán mindenkinek elmondja. - Tudja, uram, nem szeretnék lelki törést okozni önnek, de manapság nem szokatlan, hogy két felnőtt ember együtt tölti az estét, ami akár reggelig is eltarthat. - De nem itt, Holdfényparton, hacsak nem bolondoznak. Ti pedig nem vagytok egy felnőtt pár. - Nem vagyunk? - Nem bizony. - Már megbocsásson a kérdésért, de hová sorolna minket, ha nem vagyunk felnőttek? -Te egy Harte vagy, Octavia meg Claudia unokahúga. -És? - A hétszentségit, fiam. - Mitchell felemelte a botját, és nagy ívben meglengette. - Én figyelmeztettelek. Ha azt hiszed, hogy tétlenül nézem, és hagyom, hogy kihasználd azt a leányzót, akkor... - Mitch, várjon! — Octavia tiszta hangja csendült fel a parkolón túlról. - Mindent megmagyarázok. Nick elfordította a fejét és látta, amint Octavia siet feléjük. A boltja előtt lelépett a járdáról, átvágott az öböl úton, a haja csak úgy lobogott utána. Nick elképedt, hogyan képes szaladni a szexi kis szandáljában. Nem úgy festett, mint ami kellő támaszt és stabilitást biztosít az ilyesfajta gyakorlatokhoz. De hát végül is mit tud ő a női topánkákról? Autóduda harsant. Fék sivított. Octavia észre sem vette. Átért az utca túloldalára, és szaladt tovább Mitchell és Nick felé. - Maga ezt nem érti, Mitch - kiabálta. - Semmi baj, tényleg minden rendben van. Mitchell aggódón nézett a lányra, amikor az lihegve és kipirultán lefékezett előtte. - Nézzenek oda, jól van? - kérdezte. - Történt valami? - Nem, nem, semmi, épp ezt próbálom elmondani. — Octavia még mindig kapkodta a levegőt, és futó, megfejthetetlen pillantást vetett Nickre, majd visszafordult Mitchellhez. - Csak arról akarom magát biztosítani, hogy nem kell megvédenie Nicktől. - Már egyszer figyelmeztettem, hogy nem hagyom, hogy bolondítsa magát. - De hát épp erről van szó! Mi nem bolondítjuk egymást. - Akkor hogy a bánatba neveznék ezt? - kötötte az ebet a karóhoz Mitchell. Nick érdeklődéssel várta, mit felel erre a lány. Octavia döbbenetes hidegvérrel kihúzta magát. - Nick nekem dolgozik. Mitchell csak hápogott. - Mi a fene? Octavia jeges kis mosollyal ajándékozta meg Nicket, majd eltökélten Mitchellre nézett. - Volt olyan kedves és elfogadta a felkérésünket, hogy nyomozzon az eltűnt Upsall után. A.Z., Virgil és én nem vagyunk biztosak benne, hogy Valentiné főnök egyedül meg tudja oldani az ügyet. - Azt a hétszentségit! - Mitchell kissé zavarodottan nézte kettejüket pár másodpercig, de aztán igazi Madison módra rögvest visszanyerte a hidegvérét. - Ez akkor sem magyarázza meg, miért töltötte magánál a múlt éjszakát. - Nyugi - mondta csitítóan Octavia. - Semmi jelentős nem történt a múlt éjszaka. Nicknek összeszorult a bensője. Semmi jelentős? - Az igaz, hogy tegnap együtt vacsoráztunk, de mi ezzel a baj? - folytatta fesztelenül Octavia. - Egyetlen oka volt, hogy Nick olyan későn távozott: a vihar. Es ez csakis az én hibám. Nem akartam, hogy elinduljon, amíg nem csitul kissé a szél. Féltem, hogy leszakad egy nagyfeszültségű vezeték, vagy fák dőlnek az útra. Nem kellene ilyen fenemód közömbös hangon beszélnie, gondolta Nick. De a lány taktikája bevált. Mitchell mintha megengesztelődött volna.
- Azt a hétszentségit neki - ismételte meg Mitchell. - Szóval az erős szél miatt tartotta vissza? - A nagy vihartól kissé ideges leszek. - Hát, a múlt éjszakai elég goromba volt - ismerte el Mitchell. - A legvadabb az utóbbi időben. Azt mondja, hogy ez a Harte magánnyomozót játszik magának? Mint az a fickó a könyveiben? - Pontosan - mondta Octavia határozottan. - Mostantól, ha bármikor velem látja Nicket, az jusson az eszébe, hogy az ügyet vitatjuk meg. Semmi több. - Ühüm. - Mitchell elgondolkodónak tűnt. - Ha biztos benne, hogy csak erről van szó... - Teljesen biztos vagyok - vágta rá Octavia. - Mint mondtam, semmi különös nem történt tegnap éjjel. Csupán baráti vacsora volt, ami a vihar miatt kissé hosz-szabbra nyúlt a vártnál. - Ühüm. - Mitchell keményen Nickre nézett. - Úgy gondolod, meg tudod találni a festményt? - Valószínűleg nem. - Nick megvonta a vállát. - De Virgil, A.Z. meg Octavia szeretné, ha kérdezősködnék itt-ott, és én igent mondtam. Ha hall valami hasznosat, tudassa velem. - Úgy lesz. Mitchell odabólintott nekik, majd visszamasírozott a várakozó SUV-hoz. Nézték, amint bemászik az utasülésre, és becsapja az ajtót. Bryce sebességbe tette a behemótot, és kigördült a parkolóból. Rövid csönd állt be. Nick összefonta a karját, nekidőlt a BMW-nek, és Octaviát nézte. - Tisztázzunk valamit - mondta. - Nincs szükségem rá, hogy megvédj Mitchell Madisonnal szemben. Octavia a válltáskájába nyúlt, előhalászta a napszemüvegét, és feltette. Kiegyenlíti az erőviszonyokat, gondolta Nick. Most nem láthatta, mit tükröz a lány szeme, ahogy Octavia sem olvashatott az övében. - Azt hiszem, én vagyok az, aki tisztázza a dolgokat -mondta a lány határozottan. Alapvető érdekem megbizonyosodni róla, hogy nem kavart meg Mitchell meg a felesleges hőzöngése, hogy a védelmébe vesz. Szeretném, ha csak arra koncentrálnál, hogy megtaláld az Upsallt. Értjük egymást? - Aha, persze. Értjük egymást. - Tartott egy ütemnyi szünetet. - Szóval a múlt éjjel semmi jelentős nem történt. Octavia az ajkát biggyesztette, és kissé félrebillentette a fejét. A fény visszaverődött a napszemüvege lencséjéről. - Talán nem pontosan fejeztem ki magam. - Ezt örömmel hallom. - Kellő megfontolás után arra jutottam, hogy a múlt éjszaka tulajdonképpen terápia volt a számomra. A kiszámított, elemző hangnemtől hideg borzongás futott végig Nicken. - Terápia? - ismételte meg lassan. - Ne nevess ki, de ma reggel, amikor felkeltem, úgy éreztem magam, mint a tündérmese hercegnője, aki ezer évig aludt, és végül felébresztik. Oké, talán több volt, mint átaludni pár évet, de te pontosan érted az utalást. Nick kissé felengedett, de nem nagyon. - Egy kissé meg vagyok zavarodva. Azt akarod mondani, hogy én vagyok a mesebeli királyfi? - Aligha - kuncogott a lány. Nick gyomra összeszorult. - Ettől féltem. - Azt próbáltam elmagyarázni ezzel, hogy én majd' két évig egy egészen más világban éltem. Egy csomó mindent félretettem, míg Claudia néni beteg volt, aztán a halála után már nem vettem fel a fonalat. Valójában csak sodródtam.
- Egy szabad lélek. - így írtam körül, de azért ez több volt, mint fékek és kötöttségek nélküli élet, ha érted, mire gondolok. Ez arra rímel, ahogy magamat látom, futott át Nick agyán. - Ez elég depresszíven hangzik - mondta. - Meglehet. - A lány csettintett az ujjával. - De akármi volt is a probléma, megoldódott. - Mert szexeltünk egy jót az éjszaka? - A szex minősége valószínűleg nem annyira fontos faktor, mint maga az a tény, hogy megtettem. - Hidegen mosolygott. - Hosszú idő után. A társas élet volt az egyik, amit felfüggesztettem, míg Claudia néni beteg volt. És aztán nem vettem fel a fonalat. - örülök, hogy hasznossá tehettem magam. - Rendkívülhasinossí tetted magad. - Lendületesen feljebb tolta a szemüvegét, és megköszörülte a torkát. - Most, hogy beszélgetünk, élnék az alkalommal, hogy elnézést kérjek azért a szerencsétlen kis múlt éjszakai szcénáért, amikor te elrohantál. írjuk a kétévnyi önmegtartóztatás, a vihar és az én kissé furcsa érzelmi állapotom számlájára. - Takaros kis lista az okokról - túrt a hajába Nick. - Csupán a pontosság kedvéért: nem rohantam el a múlt éjjel. Késő volt, és el kellett mennem Carsonért, hogy hazavigyem. - Természetesen. - A lány az órájára pillantott. - örülök, hogy ezt tisztáztuk. Ha megbocsátasz, most vissza kell mennem a galériába. - Most akkor ki rohan? Octaviának megfeszült a szája. -Van egy üzletem, amivel törődnöm kell, neked pedig nyomoznod kell az elveszett festmény után. - Persze. - Nick azt kívánta, bárcsak láthatná a lány szemét az istenverte napszemüveg mögött. - Volna kedved este átjönni hozzánk, hogy együtt vacsorázz velem és Carsonnal? A lány tétovázott. - Köszönöm, de úgy néz ki, a ma estém már foglalt. Nick gyomrába visszatért a szorítás. — Seaton? - Nos, ami azt illeti, igen. Honnan tudod? - Megérzés - felelte zordan Nick. - Megkért, hogy nézzem meg néhány művét. - Már fordult, hogy visszamenjen a galériába. - Még sosem állította ki a képeit, és szeretné, ha szakmai véleményt adnék, látok-e bennük fantáziát, eladhatóak-e stb. - Francokat. Be akar dumálni az ágyába. Octavia megtorpant, és a válla fölött visszanézett. - Nincs kedved elmesélni, mi folyik kettőtök között? - Mi a fene? Még senkinek sem mondtam el. - Feltépte a BMW ajtaját, és bepattant a volán mögé. - Talán jó terápia lenne. -Nick, várj... A férfi becsapta az ajtót, és miközben ráadta a gyújtást, a leeresztett ablakon keresztül nézte a lányt. - Seaton zsigerből utál engem, mert azt hiszi, hogy viszonyom volt az exnejével, amikor még házasok voltak. Octaviának nyílt a szája, de hang nem jött ki rajta. Hogy elakadt a szava, Nicknek némi elégtételt jelentett, bár nem sokat. - És még valami - tette hozzá Nick. - Ami a múlt éjjel történt közöttünk, az nem terápia volt. Hanem fergeteges szeretkezés. Nagy különbség. Azzal kihajtott a parkolóból, otthagyva a lányt a fényes bíborszín blúzában és a nevetségesen szexi szandáljában.
11 - Mi a fenét vársz tőlem, mit tegyek? - röffent a telefonba Sullivan. - Most épp egy fúziót próbálok tető alá hozni. - Utálom, hogy beleugatok - dörmögte Mitchell a vonal másik végén -, de az unokámnak és a fiadnak nincs szüksége rá, hogy besegíts a Madison-Harte-fúzió végső szakaszában. Mindkettő évek óta vezeti a saját vállalatát. Tudják, mit kell tenniük. Te csak fontoskodsz, és a nyakukon lógsz ott Portlandben. Hagyd őket békén, és inkább a fontosabb ügyekkel foglalkozz. - Fontosabb ügyekkel? Ennél cifrábbat életemben nem hallottam tőled, Mitch. - Nyilván valamelyik aranyszájú Harte-tól tanultam el. Idefigyelj, van itt némi problémánk Holdfényparton. Sullivan hátradőlt a karosszékében, és a kilátást szemlélte. Az ideiglenes irodát újdonsült veje, Gabe Madison bocsátotta rendelkezésére. A Madison - hamarosan Madi-son-Harte Kereskedőház - az egyik portiandi irodaház legfelső emeletén helyezkedett el. Foteljéből láthatta a Willamette folyón zajló hajóforgalmat. Napos, meleg nyári délután volt. Az időjárás-jelentések szerint tombolt a hőség a város utcáin, de Sullivan ideje nagy részét Phoenixben töltötte, úgyhogy ő aztán tudta, mi a hőség. Ez nem volt az. - Úgy tűnik, neked van problémád, Mitch - mondta, az időt húzva, míg azon tűnődött, mik lehetnek azok a fontosabb problémák. - Nekem ugyan nincs. Te döntöttél úgy, hogy őrködsz Claudia Banner unokahúga fölött. - A szóban forgó ügy a te unokádat is érinti - vágott vissza Mitch. - Megmondtam neked, nem hagyom, hogy... - Fogd be! - Sullivan felpattant. Kezében a telefonnal az ablakhoz lépett. — Meg ne halljam még egyszer. - Meg ne halld... mit is? - kérdezte ártatlanul Mitchell. - Hogy nem hagyom, hogy Nick viszonyt kezdjen Octaviával, aztán ejtse, amikor úgy dönt, lecseréli egy másik nőre? - Te az én unokámról beszélsz. - Suliivan erősen szorította a telefonkagylót, de igyekezett, hogy a hangja nyugodt maradjon. - Nick nem nőcsábász, a fenébe is. -Tényleg? Akkor miért nem talált magának egy rendes nőt az elmúlt négy évben, és miért nem állapodott meg? Hiszen ti, Harte-okezt csináljátok, nem? Megházasodtok, és úgy is maradtok. - Igen, Mitch. Eltérően attól a mintától, amit te közvetítettél az unokáidnak - három vagy négy feleség, és Isten tudja, hány szerető -, mi, Harte-ok valóban értéknek tekintjük a családot. - Az unokáimat hagyd ki ebből. - Ez elég nehéz lenne, tekintve, hogy a te fiúunokáid az én lányunokáimat vették el. - A jó fenébe is, semmi baj Gabe vagy Rafe értékrendjével, ezt te is tudod. Gabe imádja Lilliant, ahogy Rafe is Hannah-t. Semmi nem állhat egy Madison és a szerelme közé. Ez a két fiú egy életre nősült. - Akárcsak Nick - mondta nyugodtan Suliivan. Csend támadt a vonalban. - Tudod, ez az igazi probléma - folytatta Sullivan. - Nick úgy gondolta, a házassága örökre szól. Senki nem készült Amelia halálára. Nick nem szívtelen, csak próbálja megóvni magát. - Nézd, jól tudom, hogy az itteni népek szeretik mondogatni, hogy Amelia elvesztése összetörte Nick szívét. -Mitch hangjában nyers együttérzés csendült. - Fogadjuk el igaznak, amit most mondtál, De ez nem mentség számára, hogy ezt a húzd meg, ereszd meg játékot játssza egy ilyen helyes lánnyal, mint Octavia. ő is nehéz időszakot élt át, a fenébe is. De az unokádtól eltérően én nem hiszem, hogy ez a leányzó elég kemény, és meg tudja védeni magát. - Tehát úgy döntöttél, hogy akkor majd te megvéded? - Valakinek meg kell tennie. Ráadásul neki nincs itt családja, akihez fordulhatna.
Sullivan tétovázott. - Nos, ez igaz. - Van itt még valami - folytatta bőszen Mitchell. - A múlt éjszakát a lánynál töltötte az unokád. Ettől Sullivannek némileg elakadt a szava. - Az egész éjszakát? - Hát, lehet, hogy nem az egészet... Suliivan érezhetően megkönnyebbült. - Én sem gondoltam. - De a fenébe, az nyilvánvaló, hogy ezek ketten bomlanak egymásért. - Talán csak neked nyilvánvaló. - Igen, nekem. Látnod kellett volna, hogyan kelt Octavia Nick védelmére ma délután, amikor sarokba szorítottam a fiút lent, a kikötőben. - Mi a csudát képzelsz, hogy csak úgy sarokba szorítod az unokámat? - Csak próbálom az értésére adni, hogy nem bánhat így Octaviával. - Az ördögbe, Mitch... - hördült fel Suliivan, és visz-szatért Mitchell korábbi megjegyzéséhez: - Hogy érted azt, hogy Octavia Nick védelmére kelt? - Kijelentette, hogy Nick neki dolgozik. - Nick Octavia Brightwellnek dolgozik? És ugyan mit, hogy ilyen purparlé kerekedett? - Magándetektívet játszik, ahogy hallottam. Mint az a fickó a könyveiben. Sullivan hősiesen küzdött, hogy valami kis logikát találjon a beszélgetésben. - Mire kell Octaviának magándetektív? - Hosszú történet. Azt a festményt, amit Thurgarton A.Z.-re, Virgilre és a Hírnökökre hagyott, a múlt éjjel ellopták Ovtavia galériájából. - Mit keresett a kép a boltjában? Mindegy. Feltételezem, hogy bejelentette Valentine-nak. - Persze. De Valentiné a Hírnököket figyeli fél szemmel, és Octavia úgy véli, rossz helyen keresgél. A.Z. és Virgil is így gondolja. - így hát felfogadta Nicket. - Sullivan az íróasztal sarkára ereszkedett, és a hallottakat emésztette. - És Nick elfogadta a felkérést? - Úgy tűnik, igen. - Ez elég bizarr. - Mint mondtam, helyzet van, Sullivan. Utálom beismerni, de azt hiszem, elkélne a segítség, rendbe tenni a dolgokat. - No, várj csak egy percet... - Majd rendszeresen tájékoztatlak. Mitchell letette a telefont. Sullivan nagyon lassan áthajolt az asztalon, és egy ismerős számot tárcsázott. Tanácsra volt szüksége, mégpedig attól az egyetlen személytől, akinek éleslátásában hosszú évek óta feltétel nélkül megbízott. Rachel, a felesége a második csöngetésre felvette a kagylót. - Valami baj van? - kérdezte az asszony. - Ezt meg honnan veszed? - dörmögte Suliivan. - Onnan, hogy még csak a nap derekán járunk, amikor te állítólag a Harte Befektetések és a Madison Kereskedőház fúziójának bonyodalmait bogozgatod. Sullivan madárcsicsergést hallott a háttérből, meg víz-csobbanást. Tudta, hogy az asszony most üresen kongó házuk úszómedencéjénél van a menyével, Elaine-nel. A két nő Phoenixben maradt, biztosítva a társaságot egymásnak, míg a férfinépség kidolgozza a fúzió részleteit Gabe Madisonnal. Sullivan felidézte magában a fürdőruhás Rachel képét, víztől csillogó testét. Számára még mindig ő az egyetlen nő. Azóta sem volt más, hogy sok-sok évvel azelőtt megismerkedtek, amikor a Harte-Madison kezdett kilábalni a pénzügyi katasztrófából. Akkoriban ő egy hajszolt ember volt, megszállottan igyekezett újraépíteni üzleti birodalmát.
De kemény lecke árán megtanulta, hogy a Harte-génekben rejlő óriási erő egyben pusztító is lehet. A Harte-okba bele volt kódolva a célratörés, csak arra koncentráltak, olyannyira, hogy néha más dolgok, fontos dolgok perifériára szorultak. Míg a Madisonokat a szenvedély vezérelte, a Harte-okat gyakran tartották hidegvé-rűnek és kérlelhetetlennek a kiszemelt cél elérésben. Rachel csendben ellensúlyozta az ő megszállott céltudatosságát. Az asszony volt az összekötő kapocs a világgal. A hosszú, kemény évek során, amikor ő belevetette magát a Harte Vállalat felépítésébe, Rachel ott volt mellette, olykor közelharcot vívott vele, emlékeztetve rá, hogy vannak más prioritások is az életben. Rachel volt az, aki megtanította neki, mit jelent a család. És Rachel volt az, aki megmentette attól, hogy olyan útra lépjen, amelyen üres kagylóhéjjá válhatott volna. - Gabe-nek és Hamiltonnak nincs szüksége a segítségemre - mondta. - Besuvasztottak egy sarokirodába az igazgatóság alatti emeleten, és megnyugtattak, hogy majd hívnak, ha szükség lesz rám. - Felteszem, nem hívnak túl gyakran. - Nem. Kissé unatkozom is, az igazat megvallva. Azon gondolkodom, lemegyek a tengerpartra pár napra. - Valami baj van Holdfényparton? - kérdezte rögtön az asszony. - Nem, nincs semmi baj. - Nick és Carson ott van. -Tényleg? Akkor legalább egy kicsit a dédunokámmal leszek. Carson sokban hasonlít rám. Egy napon egy birodalmat fog irányítani. Szüksége van az útmutatásaimra, most, ezekben a fogékony éveiben. - Még mindig nem mondtad el, mi a baj. Az a baj, ha az ember sok-sok évtizedig egy ilyen asz-szonnyal él, hogy olvas a férje gondolataiban. - Csak felhívott Mitch - kezdte óvatosan. - Úgy tűnik, hogy Nick és Octavia Brightwell összejöttek. Vagy ilyesmi. -Hát, hát... - Ez meg mit akar jelenteni? - Azt, hogy talán megérett az idő, és Nick komolyan vesz egy nőt. -Mitch szerint ez a probléma - mondta Sullivan. - Szerinte Nick nem veszi komolyan Octaviát. - Nick biztosan nem kezdett viszonyt vele, ugye? -Rachel most határozottan aggodalmasnak hangzott. - Holdfényparton semmiképp. Gondolva a pletykákra. - Mitchnek az az ötlete, hogy majd ő rendezi a helyzetet, kifejezetten aggaszt.
12 - Őszinte véleményt kérek, Octavia. - Jeremy a falnak támasztott öt festményt nézte. A hálószobájában voltak, amit műteremnek használt. - El tudom viselni. Tényleg. Azt hiszem. A lány elmélyülten szemlélte az előtte levő képet, Jeremy nagymamájának a portréját. Edith Seaton a régiségboltjában ült - a kicsi, céltudatos alakot a múlt tárgyai vették körül nagy összevisszaságban. Már-már szürrealisz-tikus volt az üvegszekrényekben sorakozó antik edények és kis ereklyék sokfélesége. A festmény egy élet emlékeivel megtöltött szobát ábrázolt. Edith arcán érzelmek keveredtek elszántsággal, minden ecsetvonás az asszony személyiségét tükrözte.
-Ez tényleg gyönyörű, Jeremy. - Octavia nem nézett fel a képről. - Amikor azt mondtad, meg akarod mutatni néhány munkádat, fogalmam sem volt róla, hogy ilyen kiválóak. Jeremy láthatóan megkönnyebbült. Elégedettnek tűnt. - Ezt a nagyanyám egyik tavaly készült fényképe alapján festettem. Tudod, ő az egész életét ebben a városban élte le. Jóformán ki sem mozdult innen. Holdfénypart jelenti számára a világot. - Mióta él egyedül? - Lássuk csak. Nagyapa nyolc vagy kilenc éve halt meg. őt ábrázolja az a bekeretezett kép a pult fölött. Mindketten itt nőttek fel. Érettségi után rögtön összeházasodtak. Közel hatvan évet éltek le együtt. Octavia szemügyre vette a képet a képben, amely egy férfialakot ábrázolt. A válla kissé megroskadt, mint az idős embereké gyakorta. Mégis volt benne bizonyos önbizalom, sőt hetykeség, ahogy a fejét félrebillentette. A nézőnek az a benyomása támadt, hogy az idősebb Seaton jóvágású férfi lehetett, s ennek tudatában is volt. - Hatvan év házasság... nem mondom - szólalt meg a lány. — Na, az én családomban ilyen nem fordult elő. - Anyám mesélte, hogy nagyapa olykor, ifjabb éveiben, félrelépett. De a nagyi úgy tett, mintha nem tudna ezekről a kis kalandokról. - A nagyapád itt, a városban folytatott viszonyt? - Azt hiszem. Egész életében itt élt, és amennyit utazott, az említésre sem méltó. Octavia megborzongott. - Nehéz lehetett a nagymamádnak. - Az biztos, hogy nem volt könnyű neki. Büszkén viselte a Seaton nevet. - Kívülről nézve a házasság mindig titokzatos. -Octavia elfordult a festménytől. - Szeretnék bemutatót rendezni a képeidből, Jeremy. De, mint már mondtam, a karriered szempontjából fontos lenne, hogy a portlandi galériában legyen a kiállítás, ne itt. - Tudom, Holdfénypart nincs rajta a művészvilág radarképernyőjén. - Nincs, és attól tartok, elég szerényen vagyok jegyezve a városban. Minden hónapra tervezek egy bemutatót a nyár végéig, azután pedig, úgy tervezem, eladom mindkét galériát. - Értem - mondta Jeremy. - De szívesen kirakom pár képedet itt, az üzletben, és meglátjuk, mennyire kelendők. Sejtésem szerint azok lesznek. Jó kereskedelmi érzéked van. Na, mit szólsz hozzá? - Ráhagyatkozom a megérzéseidre. Van hozzá szemed, legalábbis ha művészetről van szó. - Ezzel azt akarod mondani, hogy más dolgokhoz viszont nincs? - Oké, oké, elismerem, fenntartásaim vannak amiatt, hogy Nick Harte-tal találkozgatsz. - Gondoltam. - Összefonta a karját, és az asztal szélének támaszkodott. - Nick elmondta, hogy azt hiszed, viszonya volt az exfeleségeddel. Jeremy láthatóan megdöbbent. Elsötétült az arca, álla megfeszült az elfojtott dühtől. - Nem hiszem el, hogy ilyesmiről beszélgettetek. - Nem ment bele a részletekbe. Csupán annyit mondott, hogy te úgy gondolod, viszonya volt az exeddel, amíg házasok voltatok. Jeremy keze ökölbe szorult. - Szóval elismerte - mondta halkan. - Nem, nem ismert el semmit. Pusztán annyit mondott, hogy te ezt hiszed. - Tudod, ez nem csak feltételezés. - Jeremy bőszen nézte a nagyanyját ábrázoló festményt. - Laura mondta, hogy volt köztük valami. - Laura most hol van? - Amint hallottam, épp férjhez menni készül megint. Egy seattle-i ügyvédhez. - Mikor jött össze vele? - Honnan a fenéből tudnám? Nem követem nyomon a magánéletét mostanában.
- Neked meg Laurának - kezdte óvatosan a lány - már jóval azelőtt is voltak problémáitok, hogy szétmentetek? - Igen. A vége felé sokat veszekedtünk. Általában ez történik, mielőtt válásra kerül a sor, nem? -Az én családomban is így ment. - Feszülten figyelte a férfit. - Csúnya veszekedések voltak? - Eléggé. - Olyasmiket vágtatok egymás fejéhez, amiről jól tudtátok, hogy mélységesen megbántjátok a másikat? Jeremy homlokráncolva nézett rá. - Néha igen. De figyelj, én tényleg nem akarom most feleleveníteni a válásom körüli hercehurcát, oké? Nem éppen a kedvenc társalgási témám. - Ezt megértem. De nem tehetek róla, nem megy ki a fejemből, hogy Laura talán azért mondta, hogy viszonya volt Nickkel, mert tudta, hogy ezzel sokkal jobban megbánt, mint ha egy számodra ismeretlen alakkal csal meg. Sőt az is lehet, hogy így akarta megvédeni a pasast, akivel akkoriban félrelépett. - Ez meg mi a fene? Azt hiszed, neked kell Harte-ot védelmezned? Ne pocsékold erre az idődet. - Szörnyű helyzet lehet, amikor az ember megpróbálja kitalálni, kinek higgyen: az ősrégi barátjának vagy a házastársának. Senkinek sem lenne szabad ilyen döntés elé kerülnie. - Ide figyelj, én nem együttérzést várok most - mondta Jeremy. - Ennek már vége. Ahogy mondani szokás, túltettem magam a dolgon, oké? - Egyet mondj meg nekem. Megkérdezted valaha is egyenesen Nicket, hogy lefeküdt-e Laurával? - Mondtam neki, hogy tudok róluk, igen - morogta Jeremy. - Tehát megvádoltad. Nem kérdezted. - Mi a különbség? Letagadta. - Hazudott neked valaha is Nick a múltban bármilyen fontos dologban? - Mi köze a múltnak ehhez? - Hazudott? - erősködött finoman a lány. - Nem. De talán nem is volt korábban oka rá, hogy hazudjon. - Gyerekkorotok óta ismeritek egymást. Előfordult-e valaha is, hogy becsapta, meglopta vagy elárulta egy barátját? - Másként működik a dolog, ha szexről van szó - jelentette ki Jeremy vészjóslóan. - Úgy gondolod? Mert én nem. Aki hamis, az hamis, aki hazug, az hazudik. Ezt teszik mindig, amikor a dolgok kínossá válnak számukra, vagy amikor nem képesek elfogadni, hogy más esetleg másként vélekedik. Azok, akik képesek a másik ember képébe hazudni, már gyakorlottak. Claudia néni mondogatta, hogy a mások becsapása művészet, amely szakértelmet és precizitást igényel. Jeremy zordan nézett rá. - Ha valaki, hát a nagynénéd csak tudta... - Igen. Az egyetlen, amit felhozhatok a védelmére, hogy megbánta azt a rengeteg kárt, amit okozott. De most nem róla beszélünk. Mesélj Lauráról. Visszagondolva, emlékszel olyan alkalmakra, amikor hazudott neked? Jeremy mondani készült valamit, de becsukta a száját, mielőtt egy szó is elhagyhatta volna. Csak állt ott, és mereven bámulta az egyik festményét. - Milyen régóta ismerted? - kérdezte a lány. - Három hónappal a megismerkedésünk után házasodtunk össze. Azt hitte, hogy... — félbeszakította a mondatot.
- Azt hitte, hogy terhes? Jeremy bólintott. - Részemről oké volt, bár a családom kissé kiakadt a sietségen, különösen a nagyanyám, ő meglehetősen régimódi. - Igen, tudom. A férfi elfintorodott. - Aztán ő támogatott a leginkább, miután megtudta, hogy Laura Seattle egyik igen előkelő családjából származik. Ami engem illet, izgatott voltam, hogy családom lesz. Helyénvalónak éreztem, hogy megnősülök, tudod? Nicknek ott volt a kis Carson, nekem meg... Szóval, nekünk nem lett gyerekünk. Kiderült, hogy mégsem terhes. - Becsapott? Jeremy a hajába túrt; űzöttnek tűnt. - Az igazat megvallva, nem tudom. Néha morfondíroztam ezen. Laura azt mondta, elszámolta magát. A teszt nem működött rendesen vagy ilyesmi. - Meddig voltatok házasok? - Másfél évig. Mint mondtam, a családja régi seattle-i pénzes família, rengeteg kapcsolattal. A szülei sosem rajongtak értem különösebben. Úgy érezték, a lányuk jobb partit érdemelt volna. Olykor elfogott az érzés, hogy csak azért jött hozzám, hogy dacoljon velük, és aztán... - Rájött, hogy rosszul döntött. - A dolgok rohamosan rosszabbodtak, amikor felvetettem, hogy el kéne költöznünk Holdfénypartra. Mert ez ideális hely a gyerekneveléshez. De Laura utálta még a gondolatát is, ezért többé nem hoztam szóba. - Te szeretsz itt élni, ugye? - kérdezte Octavia. Jeremy egy darabig a nagyanyja portréját szemlélte. -Fura, de tényleg szeretek itt. Otthon érzem itt magam, tudod? Octavián szomorkás sóvárgás lett úrrá. - Igen, tudom. Olykor nem egészséges helyekhez ragaszkodni, gondolta, de nem lett volna értelme ebbe az irányba terelni a témát. Az ösztönei azt súgták, hogy Jeremy tényleg otthon van Holdfényparton. Ahogy a Harte-ok és a Madisonok, az ő családja is generációk óta itt élt. Octavia elkövette azt a hibát, hogy azt hitte, ő is ide tartozik, ám ez csak vágyakozás volt részéről. Most már tudta. Az otthonkeresés mégsem ért itt véget. - Csak az érdekesség kedvéért kérdem - folytatta a lány -, Laurát zavarta, hogy festegetsz? Jeremy kissé megrándult, váradanul érte a kérdés. A szája vékony vonallá keskenyedett. - Művészkedésnek nevezte. - Még egy utolsó kérdés. Gyakrabban láttad Nicket, míg Laurával házasok voltatok? Jeremy egy darabig megint hallgatott. Aztán megrázta a fejét. - Nem. Tudod, amikor az ember megházasodik, megváltoznak a dolgok. Laurának megvolt a maga baráti köre. Többnyire velük jártunk össze. - És ezzel együtt talált rá időt, hogy viszonyt folytasson Nickkel? - tárta szét a karját a lány. - Légy már realista, Jeremy. - Mi a fene ez az egész? Azt hiszed, csak úgy besétálsz ide, és elemezgeted a történéseket anélkül, hogy ismernéd a szereplőket? - Ismerem valamelyest a Harte-okat. Isten a tudója, hogy vannak hibáik, de hogy őszinte legyek, nem tudom elképzelni, amint egy Harte egy másik férfi feleségének csapja a szelet. Felegyenesedett. - És a képeidet elnézve, rólad is valamivel többet tudok. Elég tisztán látod egy ember jellemét, hogy átültesd a vászonra. Próbáld Nicket is a művész szemével nézni. Tedd fel magadnak a kérdést, hogyan festenéd le. - A fenébe, te aztán tényleg odavagy Nickért, igaz?
- A Nick iránti érzelmeimnek semmi közük a beszélgetésünkhöz. - Táskájából előhalászta a slusszkulcsát, és az ajtó felé indult. - De egy dolgot jegyezz meg, Jeremy. Nem fogom hagyni, hogy engem használj fel ahhoz, hogy megbüntesd azért, amit szerinted Laurával művelt.
13 - Hallom, az után az eltűnt festmény után nyomozol. -Sandy Hickson szakértő mozdulatokkal húzta végig a nyeles ablakmosót a BMW szélvédőjén, majd a piszkos vizet egy laza csuklómozdulattal lerázta róla. - Pont mint a magánszimat a könyveidben. Nick a kocsi oldalának támaszkodva várta, hogy Hickson végezzen az ablakmosással. Napszemüvege mögül tanulmányozta Sandyt. Mintha arra született volna, hogy benzinkútnál dolgozzon. Az a legenda járta, hogy tizenévesen előszeretettel gyűjtötte a mosdók falaira firkált telefonszámokat, melyeken a Kéjkirdlynő és Forró percek típusú szextelefon-szolgáltatásokat lehet elérni. Hogy Sandynek sikerült-e összehoznia egy randevút a benzinkúti mosdó mocskos falán talált telefonszámok egyike segítségével, az nyitott kérdés, egy azonban bizonyos: a holdfényparti Tankolj és Tűzz! a helyi pletyka csomópontja volt. - Te olvasod a könyveimet, Sandy? - Eh. Ez nem személyes. Nemigen olvasok én regényeket, tudod. Inkább a magazinokat kedvelem. -Aha, tudom, milyen magazinokat kedvelsz. Amikben középen nőket ábrázoló kihajtható poszter van, a nőknek meg akkora mellük, amekkora csak a virtuális világban létezik. Sandy nem tiltakozott. A nyeles mosót belemártotta egy vödör vízbe, majd kiemelve megint a szélvédőre csapta. - Főleg a cikkek miatt olvasom, tudod. - Na, persze. De ha már ilyen jól tudod, mi után kutatok, van esetleg valamid a számomra? Sandy ravasz pillantást vetett rá. - Beszélnek itt-ott arról a képről. - Netán olyasmit, ami a segítségemre lehetne, hogy megtaláljam? - Hát, páran azt mondják, hogy meleg helyzetbe keveredtél. - Sandy vigyorgott, láthatóan igen élvezte a saját tréfaját. - Sőt forróba, hehe. A vigyorgás röhögéssé terebélyesedett. Nick nem mozdult. Sandy humorérzéke nemigen fejlődött a középiskolás évek óta. - Mit hallottál? - kérdezte Nick. - Hallottam, hogy együtt voltál a fő gyanúsítottal, hát ezt. Vauuu! Csak meg ne égesd magad, komám. Ennél közelebb már nem is kerülhetsz a tűzhöz. Sandy nem bírta tovább tartani magát. Harsány hahotában tört ki, úgy nyerített, hogy elejtette a nyeles mosót, ami beleplaccsant a vödörbe, és lefröcskölte. De rá sem hederített. Nick figyelte egy percig, mérlegelve a lehetőségeket. A legszívesebben megszorította volna Sandy cingár nyakát, de erőt vett magán, és ellenállt a kísértésnek. - A fő gyanúsított - ismételte meg Nick. - Ez Octavia Brightwell lenne? - Eltaláltad. - Sandy újra röhögni kezdett. Nick fegyelmezte magát, és megvárta, míg Hickson hahotája csillapul. - Ki mondta neked, hogy Octavia a fő gyanúsított, Sandy? - Többen is mondogatták. - Még felhorkant párszor, de megragadta az ablakmosó nyelét. - Nevet mondj, Sandy. - Hát, például Eugene. Asszem, ő említette először. - Eugene Woods? - Aham.
- Ez ugyanaz a Eugene Woods, aki általában két munka között van, és ideje nagy részét a Teljes Napfogyatkozásban tölti a söröskorsót dédelgetve öreg cimborája, Seggfej Dwayne társaságában, és úgy tesz, mint aki munkát keres? - Az a Eugene, aha. - Sandy arcán élénk érdeklődés látszott. - Mér? Beszélni akarsz vele? - Igen. Azt hiszem, beszélek vele. Sandy szemében kigyúlt a vészfény. - Maradj má, Nick, én nem tudom, okos ötlet-e ez. Eugene nem sokat változott gyerekkora óta. Nem ok nélkül kapta a Bunkó becenevet, te is tudod. - Az emberek változnak, Sandy. Felnőnek. - De nem Bunkó Eugene. ő pont olyan most is, mint harmadikban volt. Most is elvenné az ebédpénzedet, ha megtalálná a módját. És Seggfej is ugyanaz. Mindig Eugene-nal lóg, és mindent megtesz, amit amaz akar. - Észben tartom majd ezt, Sandy. Nick ellökte magát a kocsi oldalától, és átvágott az úton a Teljes Napfogyatkozás Bár és Grill bejárata felé. - Mit nyit ez a kulcs? - kérdezte Gail. Octavia a kulcsra pillantott, amely a raktárhelyiségben egy kampón lógott. - őszintén szólva gőzöm sincs róla. Az biztos, hogy itt, a galériában semmit. Belepróbáltam az összes zárba. Nyilván Noreené. Egy nap ki fogom dobni. Csak addig várok vele, míg ki nem derül, hogy esetleg mégis fontos. - Értem, mire gondolsz. Van valami egy kulcsban, ami miatt az ember kétszer is meggondolja, hogy kidobja-e, ugye? Még ha nem tudod is, mit nyit. - így van. - Octavia becsukta a raktár ajtaját, és mosolyogva megfordult. - Oké, ezzel megvolnánk. Még valami? - Egyelőre semmi. Visszamentek a galériába, és megálltak a kirakatnál. Kint a járdán turisták sétálgattak. Napos, kellemesen meleg idő volt. Octavia valami megmagyarázhatadan jókedvvel ébredt aznap reggel, jóllehet nem volt vad, falrengető szex az elmúlt éjszaka folyamán, és az előtte tornyosuló problémahalmaz is ugyanaz volt, mint korábban, mielőtt még az élete ilyen kalandos fordulatot vett Holdfényparton. Gail is jobban nézett ki ma. Vidám volt, mi több, feldobott. Könnyű fekete ruhát viselt, nyakában sállal. Mézszínű haját egyszerűen hátrafésülte és a tarkójánál összefogta. Túl hivatalos Holdfényparthoz, gondolta Octavia. Persze az is igaz, hogy állást kérni jött. - Ez csak időszakos munka, sajnos - mondta Octavia. -Azt tervezem, hogy a nyár végén eladom a galériát, és nem lehet tudni, hogy a vevőnek szüksége lesz-e alkalmazottra. Látta, amint átellenben az úton, a sarkon Nick az autójának támaszkodik, és Sandy Hicksonnal beszélget a városka egyetlen benzinkútjánál. Már a látványára, még ebből a távolságból is, megugrott a pulzusa. Volt valami izgatóan ellenállhatatlan abban, ahogy a férfi olyan lezserül állt ott: szexi, elegáns, férfias kellem, amitől Octaviának rendkívül erotikus gondolatai támadtak. Úgy tűnt, könnyedén cseverésznek. Octavia azon morfondírozott, vajon Nick éppen aktív nyomozást folytat-e, vagy csak agyonüti az időt, míg Sandy teletölti a tankot, és lemossa a szélvédőt. Ebből a távolságból nehéz volt megítélni. - Megértem, hogy nem tudsz biztosat ígérni a nyár utánra - mondta gyorsan Gail. - De ez is egy kis lélegzethez juttat, hogy nyugodtan körülnézhessek, és megpróbálkozzam egy pályázattal a főiskolán vagy az intézetben. Nagyon hálás vagyok neked, Octavia. - Akárcsak én neked, hogy elfogadtad ezt az állást -mondta Octavia.
- Biztosan lesznek még kérdéseim, de azt hiszem, a legfontosabbakat már tudom. Mint mondtam, van némi tapasztalatom a kiskereskedelemben, és világéletemben szerettem a művészetet. Tulajdonképpen ez a tökéletes állás nekem. Élvezni fogom. - Már kezdhetsz is, ma délután, ha gondolod. Szabad vagy? - Igen. Anyám majd vigyáz Anne-re. Felhívom, és megmondom neki, hogy megkaptam a munkát. Nagy megkönnyebbülés lesz számára. - Remek. A következő pár hétben rengeteg tennivalóm lesz. Már mondtam, hogy el akarok költözni. Aztán itt a gyerekrajz-kiállítás. Továbbá intézkednem kell a Pazar Látvány mindkét boltja eladásának ügyében. - Rádöbbent, hogy a teendők listáját úgy ismételgeti, mint egy mantrát. Gondolatban mindig végigfutott rajta, valahányszor csüggedtnek és szomorúnak érezte magát, amikor eszébe jutott, milyen lesz az élete a nyarat követően. Gail tétovázott. - Tudom, hogy nem tartozik rám, de talán nem bánod, ha megkérdezem: miért érzed úgy, hogy el kell adnod a galériáidat, és elhagynod az államot? - Bizonyos értelemben sodródom egy ideje - mondta Octavia. - Igyekszem rájönni, mihez akarok kezdeni a jö-vőmmel. Még nincs mindenre válaszom, de határozottan arra a következtetésre jutottam, hogy tovább kell állnom. Gail együtt érzőn bólintott. - Hiszed vagy sem, pontosan tudom, hogy érted. A válásom után éreztem én is ezt a sodródást. Nehéz volt elhatározásra jutni. De az Anne iránti felelősség, mind érzelmileg, mind anyagilag, arra ösztönzött, hogy mozduljak. - Az biztos, hogy az nagy lendítő erő. - Figyelte Nicket az út túloldalán, és az járt a fejében, hogy mondjanak bármit róla, az tagadhatatlan, hogy remek apa. - Ha az embernek gyereke van, nem kérdés, mi a fontossági sorrend. - Hát, igen. A gyerek az első. Vajon nekem lesz-e valaha is gyerekem?, tűnődött Octa-via. A nevető Carson képe úszott be a tudatába. Gyorsan elhessegette. - Szeretnék kérdezni valamit - fordult Gailhez. - Miért jöttél vissza Holdfénypartra? - Anne eljutott abba a korba, amikor kérdezgetni kezdett, hogy miért nem látogatja meg a papája - felelte Gail. - Arra gondoltam, jót fog tenni neki, ha több időt tölt a nagyapjával. Pozitív férfimintát lát így, tudod? - Igen - mondta Octavia. - Tudom. Amott, a benzinkútnál Nick éppen ellökte magát az autótól, és menni készült. Várakozás töltötte el a lányt. Azon morfondírozott, vajon Nick most idejön-e a galériába, hogy beszámoljon neki, hogy halad az ügy. Esedeg javasolja, hogy beszéljék meg ebéd közben a dolgot. Igen, ez jól hangzana. Üzleti ebéd. Ráhagyhatná a galériát az új asszisztensére. De Nick nem szállt be a volán mögé. Octavia látta, amint határozottan átvág az úton, egyenest a Teljes Napfogyatkozás bejárata felé. - Mi a fene? - Kiment a bolt elé a járdára, hogy jobban lásson. - Te jó ég, abba a lebujba megy! - Kicsoda? - Gail megállt mögötte a küszöbön. Tanácstalanul nézett végig az utcán. - Nick Harte? - Igen. Mindjárt ebédidő. Talán csak beugrik egy szendvicsért. - A Teljes Napfogyatkozásba? - Gail elfintorodott. -A legjobb módja az ételmérgezésnek, ha engem kérdezel. - Igazad van. - A megérzése mást súgott. - Lefogadom, hogy valami nyomot követ. Gail leplezetlen kíváncsisággal nézett rá. - Tehát igaz? Nick Harte magándetektívet játszik a kedvedért, meg A.Z. és a többiek kedvéért?
- Nem játszik, hanem komoly nyomozást folytat ebben az ügyben. - Hm. Nem tudom, hány komoly embert talál a Teljes Napfogyatkozásban, akiket kikérdezhetne, különösen ebben a napszakban. - Igazad lehet. - Octavia elég régóta élt már a városban, hogy tudjon egyet-mást a Teljes Napfogyatkozás vendégköréről. - Nem tetszik ez nekem. Szerinted kivel akarhat beszélni abban lebujban? - Hát, ott van Fred, a tulaj - válaszolt Gail. - Igaz - mondta kissé megkönnyebbülten Octavia. - ő vezeti a kócerájt. A kocsmárosok mindig felszedegetnek ezt-azt, pletykamorzsákat, miegymást. Nick könyveinek főhőse gyakran konzultál velük. - És ha az emlékezetem nem csal - tette hozzá szárazon Gail -, az ember rendszerint ott találja Bunkó Eugene-t és elmaradhatatlan árnyékát, Seggfej Dwayne-t majd' mindennap. - Tudom, kikre gondolsz. Időnként látom őket az utcán vagy Fultonnál. Mindig együtt járnak. Bunkó Eugene nevét már hallottam, de azt nem tudtam, hogy a cingárnak Seggfej a beceneve. - Mióta az eszemet tudom, Dwayne és Eugene nagy haverok. Egymás legrosszabb tulajdonságait erősítik Eugene tűzi ki a célt, Dwayne meg követi. Ezen a fertályon köztudott, hogy bárki, aki megteszi, amit Eugene parancsol neki, az csakis egy seggfej lehet. Innen a becenév. - Értem a logikát. - A nagyvárosban valószínűleg azt mondanák, hogy Eugene és Dwayne széthullott családok termékei. De mi itt simán csak lumpeneknek hívjuk őket. Nick belökte az ajtót, és belépett a Teljes Napfogyatkozás örökös homályába. Levette a napszemüvegét, és beszívta a cigarettafüst, az állott sör és az avas zsír szagát. Ez az elegy egy csomó emléket idézett fel benne. Bizonyos dolgok adottak Holdfényparton. Egy srác az első kotonját Virgil Nashtől szerzi be, nem mintha a Grover Patika nem árulna ilyesmit, de rohadtul zavaró ilyen cuccot Pete Grovernál vásárolni. A patikus ismeri mindenki orvosi kórtörténetét a születésétől kezdve, és nem habozott hangosan kinyilvánítani a véleményét az ember szexuális életéről. És mindig igyekezett nevesíteni. Nem volt elég Grover mélyen ülő szemének fürkész pillantása, az embernek azzal a fenyegetéssel kellett szembesülnie, hogy a patikus értesíti a családját, sőt, ami rosz-szabb, a lány családját, hogy a vásárlás megtörtént. Megjelenni a Teljes Napfogyatkozásban azon a napon, amikor az ember végre elég idős ahhoz, hogy legálisan sört vegyen magának - az egy újabb lépcsőfok a holdfényparti ifjú hímek beavatási rituáléjában. Ráadásul ha huszonöt évesen vagy azon túl továbbra is szorgosan döntögeti magába a söröket e műintézményben, elkönyvelik, hogy sosem viszi sokra az életben, és valószínűleg arra ítéltetett, hogy örökre megragadjon a város társadalmi ranglétrájának legalsó fokán. Bunkó Eugene és Seggfej Dwayne ékes bizonyítékai voltak ennek a tételnek. Harmincas éveik közepén jártak, és még mindig itt emelgették a söröskorsóikat. Nicknek néhány másodpercre volt szüksége, hogy a szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Az egyedüli fényforrás a Teljes Napfogyatkozásban a biliárdasztal fölötti néhány spotlámpa a hátsó szobában, a pénztárgépet megvilágító zöld üvegburás lámpa, valamint a kis piros tartókban pislákoló gyertyák az asztalokon. Fred úgy vélte, a gyertyák biztosítják a hangulatot. Ebben a napszakban a helyiség szinte kihalt volt. Bármikor látták is az embert a Teljes Napfogyatkozásban, az nyomban rosszalló megjegyzéseket váltott ki a közösség fennköltebb tagjaiból. A megjegyzések még csípősebbek voltak, ha az ember fényes napvilágnál lógott itt. Ám a társadalom helytelenítése a legkevésbé sem zavarta az olyan alakokat, mint Eugene és az ő cimborája, Dwayne.
Eugene Woods eleve hústoronynak született. A középiskolában a méreteiből adódóan helyi futballista legendának és közismert bajkeverőnek számított. Ám futballistaéveit követően nem alakultak jól a dolgai. A rárakódott zsírrétegek jól megnövelték a térfogatát, és brutális természete rendkívüli módon behatárolta a baráti körét. Szánalmas munkamorálja előbb-utóbb elérthetetlenné tette számára bármely állás betöltését. Cimborája, Dwayne épp az ellentéte volt. Seggfejt nem lehetett pontosan meghatározni, legalábbis ami az ábrázatát illeti. Nicket leginkább egy túlméretezett rovarra emlékeztette. Dwayne keszeg volt, és törékenynek tűnt a pókszerű végtagjaival. Olyan érzést keltett az emberben, hogy ha rálépne, menten összeroppanna. Folyton rángatózott, mint egy bogár, amit leöntöttek féregirtóval. A bárszék kényelmetlen volt egy Eugene méretű ember számára, ezért Nick a bokszokban kereste terjedelmes alakját. Meg is találta, ott ült, arccal az ajtónak, az egyik mocskos asztalnál Dwayne-nel. A hústorony a bejáratot figyelte, amolyan hamisítatlan vadnyugati hős stílusban. Ahhoz elég fényt adott a kis piros tartóban pislákoló gyertya, hogy látni lehessen rosszindulatú tekintetét és a hordóhasán feszülő pecsétes, szakadt pólót. A beszélgetés Bunkó Eugene-nal nem ígérkezett köny-nyűnek. Nick a boksz felé indult. A pult mellett elhaladtában odabólintott Frednek - Fred. - Hogy s mint, Nick? - Fred le nem vette a szemét a pult mögött elhelyezett kis képernyős televízióról. Egy végeérhetetlen szappanoperát nézett. Fred bolondult a szappanoperákért. - Kösz, jól - válaszolt Nick. Az udvariassági formulákkal végezvén Nick továbbment a bokszhoz, ahol megállt. Lenézett Eugene-ra és Dwayne-re. - Hozhatok egy sört az uraknak? - kérdezte. Dwayne, aki egy csöpögő sajtburgerre koncentrált, bambán felnézett. Nyilván az „urak" kifejezés zavarta meg. És nem ok nélkül, gondolta Nick. De Eugene, ő volt mindig is a gyorsabb kettejük közül, felröhögött. - Szóval most urak lettünk, he? A francba, naná, hogy hozhatsz nekünk pár korsóval. Sosem mondok nemet egy pofa ingyensörre. Aztán meg az se mindennapos, hogy besétál ide egy Harte, és ilyesmit ajánl fel. Tedd le magad. - Kösz. - Nick mérlegelte, majd letett róla, hogy akár Eugene, akár Dwayne mellé leüljön a narancssárga műanyag padra. Amikor az embernek ilyen figurákkal van dolga, nem szerencsés, ha egy szűk helyen melléjük préselődik. Körülnézett, észrevett egy összekaristolt faszéket a közeli asztalnál, és megragadta. Megfordította, lovagló ülésben ráült, keresztbe font karját a támlára fektette. Eugene odafordította a fejét, ami meghökkentő volt, tekintve, hogy gyakorlatilag nem volt nyaka. - Hé, Fred! - kurjantott egy nagyot Eugene. - Ez a Harte itten meghívott engem meg Dwayne-t egy pofa sörre. De abból a jó fajtából adjál ám! Fred nem szólt, csak kinyúlt és fogott két poharat, anélkül hogy a szemét levette volna a képernyőről, ahol e pillanatban valaki éppen hősiesen kilehelte a lelkét egy kórházi ágyon. Eugene rosszindulatúan bandzsított rá. -Te nem barátkozni jöttél ide, Harte. A te fajtád nem lóg az ilyenekkel, mint mi. Mi a fenét akarsz? - Egen - szólt közbe tele szájjal Dwayne is -, mi a fenét akarsz? Nick továbbra is Eugene-ra figyelt. - Nem baj, ha felteszek pár kérdést, Eugene? - Kérdezz csak. - Eugene felhajtotta a söre maradékát. A pólója ujjával megtörölte a száját. - Aztán majd meglátom, válaszolok-e.
- Azt hallottam, azon spekuláltál, ki vihette el a festményt, amelyik a galériából tűnt el amott, feljebb az utcán - mondta csak úgy, mellékesen Nick. - A francba, tudtam! - Eugene elégedetten felhorkantott, önnön éleselméjűségét ízlelgetve. - Szóval nyomo-zósdit játszol, mi? Mint az a fickó a könyveidben. Hogy is hívják? True? Nicknek felszaladt a szemöldöke. - Csak nem olvasod a könyveimet? - Dehogyis. Nem olvasok sokat. Inkább a sportcsatornákat nézem, tudod? A kedvencem az XXXtrém Bunyó. - Nekem is - tódította Dwayne. - Ez az, amelyikben a csajoknak majdnem kinn van a csöcsük. Tudod, csak azokat a csíkszerű kis bőrcuccokat viselik. Látnod kéne, ahogy a csöcsök ugrálnak a ringben. - Bizony, egy könyv nehezen veheti fel a versenyt az ilyen magasröptű szórakoztatással jegyezte meg Nick. - Ahogy mondod - helyeselt Eugene. - De láttam a regényeidet Fultonnál, amikor kijött a puha fedelű kiadás. Ott vannak az állványon, a pénztárgép mellett, tudod? - Meglep, hogy Fulton veszi a fáradságot és kiteszi a könyveimet, és hogy páran érdeklődnek irántuk, téged is beleértve. - Hé, te vagy a mi helyi írónk, ráadásul Harte vagy. -Eugene hangja megkeményedett. Mindenki azt gondolja, hogy neked speciális helyzeted van a városban. Egy hangos, fülsértő csattanás megmentette Nicket attól, hogy folytatnia kelljen ezt a furán alakuló társalgást. Fred csapott le két poharat a bárpultra. - Gyere, Eugene, itt a sörötök - szólt oda Fred, és már fordult is vissza a szappanoperájához. - Fél ötig nem szolgálunk fel az asztalnál, míg Nellie be nem jön estére, te is tudod. - Hagyd csak. - Nick felállt, és a pulthoz ment a sörökért. Odavitte az asztalukhoz, és visszaült. - Lám, lám! — Eugene megragadta az egyik poharat, és maga elé húzta. - Nem hittem volna, hogy eljön a nap, amikor egy Harte szolgál ki. - Meghúzta a sörét, és letette a poharat. Mit szólsz, Dwayne? Egy helyi nagykutya épp most vett nekünk sört, és még fel is szolgálta. Mit gondolsz erről? - Zsír - mondta Dwayne. Nagyot kortyolt a söréből. - Nagyon zsír. Ezekkel úgysem lehet ésszerűen beszélni, emlékeztette magát Nick. Az olyan lenne, mintha két hétpróbás ökörrel próbálná megvitatni a világegyetem keletkezését. Legfeljebb remélni lehet, hogy sikerül valamelyest a megfelelő irányba terelni őket. - Hallom, magad is végeztél egy kis nyomozást, Eugene - mondta Nick. - Odaát a benzinkútnál Sandy mondta, neked van valami elméleted azzal kapcsolatban, ki lovasíthatta meg azt a festményt. Eugene pislogott egy darabig, igyekezett elkapni a fonalat. - Aha, egen, így van - válaszolta elégedetten. - Eugene Woods nyomozó. - Dwayne-re vigyorgott. - Jól hangzik, mi? Dwayne horkantott. - Kurva jól. Eugene visszafordult Nickhez. - Én tudom, ki vitte el azt a képet, de nem fog neked tetszeni. - Határozott koppanással letette a poharat, és a pólója aljával megtörülte a száját. - Hülyének fogod érezni magad, Harte. - Megesett már korábban is - mondta Nick. - Túl fogom élni. Eugene úgy röhögött, hogy majd' megfulladt. Eltartott egy ideig, míg visszanyerte a lélegzetét. - Mindig öröm látni, amikor egy Harte hülyének érzi magát. - Az a határozott érzésem, hogy eltérünk a tárgytól -jegyezte meg szelíden Nick. Visszatérhetnénk az eredeti témánkhoz?
Eugene arcáról lehervadt a vigyor. Durva vonásain most mélységes gyanakvás tükröződött. Valószínűleg azon töri a fejét, vajon most megsértettem-e, és nem tudja, hogyan reagáljon, gondolta Nick De Eugene Eugene volt, és ezért nagymértékben kiszámítható, azt tette, amit ilyen esetekben mindig: támadásba ment át. - Akarod tudni, mit gondolok, Harte? Megmondom. Csak egyetlen igazi gyanúsítottat látok, mégpedig a te új barátnődet, azt a galériás csajt. Akit te kiírogatsz. Derült égből seggbe rúgás. A híres detektív kúrogatja az első számú gyanúsítottat. - Dwayne-re nézett. - Hát nem derült égből seggbe rúgás, Dwayne? - Bezony - mondta szófogadóan Dwayne. - Derült égből seggbe rúgás. Eugene nyomatékul áthajolt az asztalon. - Hogy tetszik ez neked, Mr. Nagyarcú Harte? A hölgy az orrodnál fogva vezet. Milyen érzés, hogy elkapta a golyóidat, he? - Mielőtt ebbe belemennénk, talán elmondhatnád, honnan vetted ezt az elméletet - mondta Nick. - Miből gondolod, hogy valahol hallottam? — Eugene kárörvendő tekintete, mintegy varázsütésre, metszővé vált. - Talán magam jutottam erre a következtetésre. Azt hiszed, te vagy itt az egyetlen okos faszi? Nicknek erőfeszítésébe került elfojtani a dühét. Információért jött ide, nem bunyózni. -Van valami bizonyítékod rá, hogy Octavia Brightwell lopta el a festményt? - Bizonyíték? Nekem nem kell semmiféle bizonyítékot felmutatnom. Te vagy a magánszimat. Találd meg a bizonyítékot te! - Eugene kihívóan nézett rá. - Ássál csak tovább. Ki tudja, mit találsz? - Oké, nem kell bizonyítékot mutatnod - mondta higgadtan Nick. - És mi lenne az indíték? - Indíték? — Eugene Dwayne-re pillantott. -Úgy érti, mi oka lett volna rá, hogy ellopja a festményt-mondta Dwayne, meglepve Nicket az éleselméjűségével. - Ja, persze. - Eugene most ismét Nickre fordította a figyelmét. - Rendben, itt az indíték. Az a kép nagyon értékes, és nincs biztosítva meg ilyesmi. A vén Thurgarton még csak nem is említi a végrendeletében. Semmi nem tanúsítja, hogy létezik egyáltalán, vetted? Nincs hogyis-hívjákja. Provinciája. - Provenienciája - javította ki szelíden Nick. - Az, az. Szóval arra jutottam, hogy a kis Miss Brightwell jól átejtett benneteket. Egy szó mint száz, elrejteti a festményt, aztán úgy tesz, mintha ellopták volna, és később, amikor elcsitul a hajcihő, elhagyja a várost, elmegy Seattle-be vagy máshová, és eladja a cuccot. így megtarthatja az összes lóvét. Na, érted már, Harte? - Érdekes elmélet - mondta Nick. - Ugye? - Eugene jót húzott a söréből, és letette a poharat. Roppant elégedettnek tűnt magával. - És azt mondod, hogy minderre magad jöttél rá? -Aha. Dwayne már nyitotta a száját, de gyorsan be is csukta, amikor Eugene figyelmeztető pillantást vetett rá. - Ebben az esetben - mondta Nick - megkérhetlek benneteket, urak, hogy ezt ne terjesszétek, amíg ki nem derítjük, mi történt, és nem találunk bizonyítékot? Eugene felkapta a fejét. - Már mér kéne kussolnunk róla? - Először is, egy hölgy jó híréről van szó. - Miféle jó híréről? Mindenki tudja a városban, hogy elkapta a töködet. - Én a szakmai jó híréről beszélek. - Az meg ki a francot érdekel? - kérdezte meglepetten Eugene.
- Például engem - felelte Nick. - És azt hiszem, talán te és Dwayne vagytok annyira úriemberek, hogy titeket is érdekeljen. Úgy bámultak rá, mint ha azt mondta volna nekik, hogy érdeklődniük kellene a kvantumfizika iránt. Eugene tért előbb magához. - A fenébe a szak-ma-i jó hí-ré-vel - mondta, gúnyosan megnyomva minden egyes szótagot. - Leszarom a szakmai jó hírét. Te is leszarod, Dwayne? - Aham - mondta Dwayne. - Szerintem az sokkal érdekesebb, hogy elkapta Harte tökét, mint a szakmai jó híre. Nick lassan felemelkedett a helyéről. Azok ketten gúnyosan, kihívóan néztek rá. - Hadd mondjak nektek valamit, urak - kezdte hűvösen Nick. - Ha nem tudjátok befogni a szátokat, és a továbbiakban is becsmérlő megjegyzéseket tesztek Miss Brightwell személyére vagy szakmai hírnevére, akkor csak két szót ajánlok a figyelmetekbe. - És mi az a két szó? - kérdezte Eugene diadalittasan. - Bőr és Levendula. Eugene arca megmerevedett, mintha elzsibbadt volna. Talán így is történt, gondolta Nick. A sokktól. Dwayne csak hápogott. Megdermedt a rémülettől. A hatástól elégedetten Nick sarkon fordult és átvágott a kocsmán. Kinyitotta az ajtót, és kilépett a szikrázó napsütésbe. És azon nyomban beleütközött Octaviába, aki épp a kilincsre tette a kezét, hogy benyisson. - Elnézést, én... - kezdte, és sietve hátralépett, utat engedve. Aztán megismerte a férfit. Ó, te vagy az... - Igen, én vagyok. A homályból a verőfényre lépve káprázott a szeme. De az is lehet, hogy Octavia látványa volt az oka, aki lehetetlenül túlméretezett orchideákkal telepöttyözött, napfelkeltesárga ruhát viselt. Nick előhúzta a napszemüvegét, és az orrára illesztette. Octavia elnézett mellette, a kocsma ajtajára. - Mi történt itt? - Megbizonyosodtam valamiről, amit már régóta gyanítottam. - És mi az? - Ebben a városban senki nem olvassa a könyveimet.
14 - Én olvastam. - Te nem számítasz. Te pár hét múlva elhagyod a várost, nem emlékszel? — Karon fogta a lányt, és elkormányozta a bejárattól. - Mi a fenét keresel itt? Remélem, nem az tervezted, hogy itt fogsz ebédelni a Teljes Napfogyatkozásban? Te nem Holdfényparton nőttél fel, ezért valószínűleg hiányzik belőled az immunitás, ami Fred kajájának a túléléséhez szükséges. - Nem terveztem, hogy itt ebédelek. Láttam, hogy bemész ide, és arra gondoltam, biztosan beszélni akarsz valakivel a festményről. - Briliáns következtetés. - Az út túloldaláról Sandy Hickson figyelte őket nagy érdeklődéssel, egyik kezében a csöpögő nyeles ablakmosót lóbálva. Nick ismét karon fogta Octaviát. - Gyere, menjünk innen. Úgyis eleget beszélnek rólad errefelé. A lánynak szaporáznia kellett, hogy lépést tudjon tartani Nickkel. - Megtudtál valamit a Teljes Napfogyatkozásban? -A Teljes Napfogyatkozásban mindig meg lehet tudni valamit - válaszolta hűvösen. - Ez minimum egy megvilágosító tapasztalat. A lány a homlokát ráncolta. - Mi történt odabent?
- Hosszú történet. - Ebédidő van. Miért nem ülünk be valahová, ahol elmesélheted az egész hosszú történetet? Nick ránézett. - Tudod - folytatta a lány ragyogó mosollyal -, jelentést tehetsz. Jelentést, gondolta Nick. Először volt a terápia. Most meg az üzlet. A kapcsolatuk egyre inkább félresiklik. Ám egy ebédmeghívás csak számít valamit. - Rendben - mondta. - De te vagy a megbízó, úgyhogy te fizetsz. A lány kissé elpirult, és nem látszott, hogy szórakoztatná a megjegyzés. - Természetesen. Hová megyünk? - Mivel vissza kell menned a galériába, gondolom, bekaphatunk valamit a Fehérizzásban. - Hát, tulajdonképpen nem kell rögtön visszamennem - mondta a lány kedvesen. - Épp most vettem fel egy segítséget a nyárra. Gail Gillinghamet. Azt mondta, elbír az üzlettel délután. - Gailt? - Elgondolkodott. - Jó választás. - Én is azt hiszem. Kár, hogy nem ajánlhatok neki hosszabb távra, de azt mondta, ez az állás legalább némi levegőhöz juttatja, és nyugodtabban keresgélhet tovább. Ismered a mondást: akkor a legjobb állást keresni, amikor van állásod. - Igen, már hallottam. - Továbbra is fogva a karját, Nick átmanőverezte a lányt az öböl úton a benzinkút felé, ahol a kocsiját hagyta. - Gail nagyon profi módon áll a dologhoz, és intelligens nő - mondta Octavia, szaporán lépkedve Nick mellett. - Azt hiszem, az intézetben vagy a főiskolán próbál felhajtani valami állást. - Elképzelhető. Octavia végre észrevette, hogy félúton járnak a kút felé. Összevonta a szemöldökét. - Hová megyünk? - A kocsimért. -Ó. Amikor odaértek az autóhoz, Nick kinyitotta az ajtót, besegítette a lányt az ülésre, majd a tárcájáért nyúlt. - Mivel tartozom, Sandy? - Huszonhárom dolcsival. - Sandy a szélvédőn át Octaviát kémlelte. - Hogy ment a dolog a Teljes Napfogyatkozásban? - Simán. - Nick átadta a pénzt, majd megkerülte a kocsit, hogy beüljön a volán mögé. Egyébként kiderült, hogy Eugene és Dwayne téved a pletykát illetően, amit terjesztenek. Sandy csak pislogott. - Úgy érted, amit Miss... - Elharapta a mondatot, látva Nick kemény pillantását. Nyelt egy nagyot. - Tévednek, mi? - Igen. - Nick kinyitotta az ajtót. - Totál tévedés az egész. Jó lenne, ha te sem terjesztenéd. Érted, ugye? - Persze - helyeselt sietve Sandy, és rábólintott. - Totál tévedés. Nick kigördült a benzinkútról, és érezte, hogy Octavia áthatóan figyeli. - Mi volt ez az egész? - kérdezte a lány. - Semmi lényeges. - Na ne szórakozz. Te szándékosan ráijesztettél Sandy Hicksonra. Tudni akarom, miért. Nick befordult a sarkon, és felfelé indult az úton, távolodva a tengerparttól. - Semmit nem csináltam Sandyvel. - Dehogyisnem. Láttam. Ahogy ránéztél. Fenyegetően. Miért csináltad? Nick fontolgatta egy ideig a kérdést. Aztán vállat vont. - Oké, valószínűleg tudnod kell, miről van szó, elvégre te vagy a megbízó.
- Pontosan. - Feltette a napszemüvegét, kényelmesen elhelyezkedett az ülésen, és összefonta a karját. - Mesélj. - Az a pletyka járja, hogy te fújtad meg az Upsallt. Octavia pár másodpercig csak bámult ki az ablakon, majd Nick felé fordult. - Valaki azt hiszi, hogy én loptam el? - Sandytől hallottam. Azt mondta, ő meg két díszpintytől hallotta, akik folyton a Teljes Napfogyatkozásban lógnak... - Azaz Bunkó Eugene és Seggfej Dwayne. Nick kissé megütközött. Valahogy nehéz volt elképzelnie, hogy Octavia seggfejnek tituláljon bárkit is. Emlékeztetnie kellett magát, hogy a Tündérkirálynő nem csupa báj és csillogás. Többé már nem. - Izé, igen - mondta. - Ők ketten terjesztik a pletykát, hogy én loptam el? - Igen. - Hát, nem szívesen mondom ezt, de el kell ismerned, hogy van benne némi logika. Úgy értem, van indítékom, alkalmam, valamint kiterjedt ismeretségi köröm a művészvilágban. Mennyire lenne nehéz nekem, a hozzáértőnek, átverni egy csomó ittenit, például A.Z.-t, Virgilt és a Hírnököket? Csak annyit kellene tennem, hogy eltüntetem a képet, mindenkinek azt mondom, hogy ellopták, aztán, néhány hónap múlva, amikor már valamelyik nagyvárosban lakom, rejtélyes módon előkerül a festmény. Hipp-hopp legendássá válnék a modern művészet világában. - Nem lenne nehéz - hagyta helyben Nick. - És kinek tűnne fel itt, Holdfényparton? Senkinek. - Senkinek, kivéve engem - helyesbített finoman Nick - De azt te sem tudhatnád, mi történt tulajdonképpen. Hacsak nem éreznéd fontosnak, hogy lépést tarts a művészvilág eseményeivel. Nick nem vette le a szemét az útról. - Talán lépést tartanék. - Tényleg? - Mondjuk, figyelemmel kísérném a veled kapcsolatos eseményeket. - Ah. - Octavia tűnődött egy sort, majd, mivel láthatóan nem tudta, mihez kezdjen ezzel a megjegyzéssel, hagyta lógni a levegőben. Szorosabbra fűzte a karját. - De ez az egész egy marhaság, mert nem én loptam el a képet. - Ezt mondtam én is Eugene-nak és Dwayne-nek. - Ezt mondtad? - Felderült az arca. - Ez nagyon kedves volt tőled. - Hát, igen, ez vagyok én. Mr. Kedves Pasas. - Komolyan mondtam. Egyébként ez a pletyka, hogy én loptam el a festményt, ha jobban belegondolsz, elég logikusnak tűnik. Látom ám, hogy mire alapozzák ezt a vélekedést. Végül is Claudia Banner rokona vagyok, és róla tudják, miket művelt itt. Nick nem szólt. - Hálás vagyok, hogy megvédték - Hé, te vagy a megbízó. Ha elveszítelek, elvész a fizetségem. - Miféle fizetség? - kérdezte gyanakvón a lány. - Jó kérdés. Magam is ezen tűnődöm. Miféle fizetség? - Te ezért nem vársz fizetséget, és ezt te is tudod -mondta határozottan Octavia. - így lenne? Semmi fizetség, hm? Az erdőben jártak, a város feletti domboldalon haladtak felfelé. A hűvös, zöld lombsátor elfogta a szikrázó napot. Nick az ismerős tájat nézte. - Ne viccelődj ezzel! - szólt rá élesen a lány. - Mindketten tudjuk, miért nyomozol a festmény után. Segíteni akarsz A.Z.-nek, Virgilnek meg a többieknek.
- Nem egészen - mondta Nick. - Ez meg mit jelentsen? - Azt jelenti, nem egészen. A Snow kávézó megfakult felirat tűnt fel a láthatáron. A parkoló tele volt járművekkel, a bicikliktől kezdve a Volvókig. Többségük a diákokhoz és a közeli Chamberlain Főiskola dolgozóihoz tartozott. Arizona táplálta ezt a sajátos ügyfélkört, mióta csak megnyitotta az éttermét. Nick lekanyarodott az útról, és beállt egy csillogó sárga kis Volkswagen mellé. - Tudod - kezdte kimérten Octavia -, ezt macsó magánzsarudumát jó olvasni a regényeidben, de élőben nem hangzik annyira jól. - Utálom az ilyesmit. Nick kikapcsolta a biztonsági övet, és kiszállt az autóból, mielőtt a lány folytathatta volna a faggatózást. Nem volt kedve elmagyarázni, hogy egyedül miatta játssza a magánkopót. Ott visszhangzott a fülében, amit Eugene mondott: Milyen érzés, hogy elkapta a golyóidat? Ez volt Eugene, a valódi párkapcsolati guru. ösztönös és keresetlen. Becsapta az ajtót, és indult, hogy megkerülje a kocsit. Mire átért az utasoldalra, a lány már kiszállt, és határozottan lépdelt felé. A táskáját lendületesen a vállára kanyarította, és a szeme veszélyesen villogott. A fenébe. Ez aztán a kutyaszorító. Benyitott a kávézóba, és betessékelte a lányt a kellemesen félhomályos, kényelmesen hanyag beltérbe. Egy más korszakból való, vagány küllemű rocksztár, sovány és dühös, talpig bőrben bámult le rájuk a falakat díszítő régi poszterekről. A zene ugyanabból a korból való kopott hangszórókból áradt, de kellően alacsony hangerővel, hogy kiabálás nélkül lehessen beszélgetni. Arizona mostanában nem sokat időzött itt. A boltot rábízta az alkalmazottaira, akiket a Chamberlain diákjai közül toborzott. Minden tanév elején betanított egy csapatot, és fejedelmien megfizette őket. Ennek eredményeképpen figyelemre méltóan lojális személyzetre tett szert, ami cserében lehetővé tette számára, hogy élete fő missziójára koncentrálhasson: szemmel tarthatta az intézetben folyó eseményeket. - Visszatérve arra, hogyan magyaráztad el a dolgokat Eugene-nak és Dwayne-nek... Octavia belökte a táskáját a bokszba, és maga is becsusszant mellé. - Talán jobb lenne, ha részletesen elmesélnéd, mit mondtál nekik. - Nehéz pontosan visszaadni, miket mondtam. - Nick felcsapta a műanyag borítású étlapot. Arizona ételkínálata véletlenszerűen követte az aktuális divatot, mint a szójával készült ételek vagy a vegetáriánus pástétomok, de legfőképpen a diákok kedvelt fogásait kínálta: hamburgert, sült krumplit, pizzát. - Ide figyelj, Nick. Komolyan kérdezem. Mit mondtál Eugene-nak és Dwayne-nek? - Miért érdekel téged annyira, hogy miről társalogtunk? - kérdezte Nick, fel sem nézve az étlapról. - Mert minél többet gondolkodom rajta, annál jobban nyugtalanít. Nem ismerem jól azt a két alakot, de azok alapján, amiket hallottam róluk, meglepődnék, ha szívesen fogadták volna a jó tanácsot. - Igyekeztem meggyőző lenni. A lány hallgatásba mélyedt az asztal túloldalán. - Épp ettől féltem - szólalt meg aztán. - Ugyan már, emiatt ne aggódj, rendben? - De aggódom. - Kinyúlt, és elvette Nicktől az étlapot. - Miféle varázsigét mondtál nekik, ami miatt beszüntetik a pletykálást? A fenébe, gondolta Nick. Előbb vagy utóbb mindenképpen rájön. A párnázott támlának dőlt, és mérlegelte a dolgot.
- Bőr és Levendula - mondta végül. - Tessék? - A Bőr és Levendula egy melegbár Capitol Hillen, Seattle közelében - magyarázta. Kábé egy éve Eugene és Dwayne kiruccant a nagyvárosba, bedobtak pár sört, és arra jutottak, milyen jó móka lenne szétnézni a környéken. Úgy tervezték, szórakozásul megruháznak pár vendéget. Octavia nyomban dühbe gurult. - És én még udvarias voltam hozzájuk, akárhányszor összetalálkoztunk az utcán. Igazából megsajnáltam őket. -Ami az egészben a legérdekesebb, hogy, lévén Eugene és Dwayne, rosszul mérték fel leendő áldozataikat. Két olyan srácot szúrtak ki, akik harcművészetet tanultak. Röviden: Eugene-nak és Dwayne-nek szétrúgták a seggét. Szó szerint. Mint mondtam, nem volt szép látvány. - Hát ez pompás! - derült fel Octavia. - Szeretem azokat a történeteket, amelyek így végződnek. Alátámasztják Claudia néni elméletét a karmáról. -Azon az estén Eugene-t és Dwayne-t alaposan kupán vágta a karma. - Visszavette az étlapot Octaviától, és ismét nézegetni kezdte. - El tudod képzelni, hogy ez nem olyan incidens, aminek a nyilvánosságra kerülését Eugene és Dwayne áhítanák. - Á, tehát erről van szó! Már értem. Itt a városban senki nem tud a seattle-i megalázó kis kalandjukról? - Higgy nekem, valószínűleg ez a legjobban őrzött titok Holdfényparton. Ha valaha is napvilágra kerülne, hogy két meleg srác feltörülte Eugene-nal és Dwayne-nel az utcát, kétlem, hogy ez a tetterős páros valaha is nyilvánosan merne mutatkozni. Octavia az asztalra könyökölt, és állát a kezére támasztotta. - Más szóval, megfenyegetted Eugene-t és Dwayne-t. - Ha jól megnézzük, igen. A finomkodás nem működik ennél a két tuskónál. -Hm. Nick felkapta a fejét. - Mi baj? - Ha itt, Holdfényparton senki nem tud Eugene és Dwayne seatde-i kalandjáról, akkor te honnan ismered a részleteket? - Virgil Nashtől. - Virgiltől? Mi dolga van Virgilnek Eugene-nal és Dwayne-nel? -A lehető legkevesebb, mint mindenki másnak. Ez egy másik hosszú történet, aminek most a rövidített változatát adom elő. Jó pár évvel ezelőtt, még a vad korszakunkban, pár sráccal autóversenyeken vettünk részt a szirtek mellett vezető úton. - Feltételezem, hogy ezek illegális versenyek voltak. - Hé, tizenkilenc évesek voltunk! Ott volt az autó, mi mást csinálhattunk volna? - Rendben. Ott volt az autó. És aztán? - Akkoriban Eugene szeme fénye és büszkesége egy Ford volt, amit úgy feltuningolt, hogy mindenkit lehagyott. Rendszeresen ő győzött, de egyik este megvertem. Finoman szólva, nem vette jó néven a vereséget. A verseny után követett haza. Hajnali egy óra volt. - Tovább. - Természetesen Dwayne vele volt. Szerintem végig egymást hergelték. Mindenesetre Eugene elkezdett szórakozni a sziklafal melletti úton a város déli részén. - Igen, tudom, hol. Tele van hajtűkanyarokkal. Mit szórakozott? - Nagy sebességgel ránk jött, nekiment a lökhárítónak, tolt maga előtt meg lökdösött, mígnem a kanyarba értünk. - Értetek? Nick vállat vont. - Aznap éjjel Jeremy ült mellettem. - Értem. - Octavia elgondolkodva nézett.
- Nem tudtuk, vajon Eugene tényleg le akar szorítani az útról, vagy csak rémisztget minket. Több mint bosszús volt, hiszen aznap éjjel veszített velem szemben. Totál begőzölt. - És mi történt? - Láttam, hogy két választásom van: vagy meglépek előle, ami elég kockázatos volt azon a kanyargós úton, vagy megpróbálom átverni. Az átverés mellett döntöttem. Jeremy őt figyelte, én meg a vezetésre koncentráltam. Amikor Eugene meg akart lökni oldalról, Jeremy szólt. Az időzítés tökéletes volt. Beletapostam a fékbe. Eugene elszáguldott mellettünk, és elveszítette az uralmát a járgánya fölött. Átbukott a szirt szélén, le a lejtőn, és a sekélyesben kötött ki. - Hű! De láthatóan nem haltak meg. - Nem. Az mentette meg őket, hogy részben még apály volt. Megálltam, és Jeremyvel lementünk, hogy megnézzük, mekkora a baj. Eugene a volánra bukott. Először azt hittük, meghalt, de aztán észrevettük, hogy csak elájult. Dwayne megdermedt a sokktól. Arra nem volt idő, hogy segítséget hívjunk, mert közeledett a dagály. Jeremyvel kiszedtük őket a járgányból, és kivonszoltuk a partra. A kocsimban volt pár pléd, abba beburkoltuk őket. - Szóval te meg Jeremy megmentettétek az életüket. -Ők meg soha nem bocsátották meg, hogy legyőztük őket - összegezte fanyarul Nick. - És hogy jön Virgil Nash a képbe? - Virgil ott kint lakik, nem messze a baleset helyszínétől. Miután partra húztuk a két hülyét, elmentünk Virgilhez segítségért. Fültanúja volt, hogy Eugene megfenyegetett minket. - Megfenyegetett? - Mint már mondtam, Eugene pokolian dühös volt. Minket okolt, hogy összetört az imádott autója. De főleg azért dühöngött, mert beszorult, és nekünk kellett kiszabadítanunk. Lényeg a lényeg, Virgil később félrevont minket és figyelmeztetett, hogy jó lesz, ha egy darabig vigyázunk. így is tettünk, de Eugene nem csinált semmit. Teltek az évek, s arra jutottunk, hogy az összes érdekelt elfelejtette a történteket. - De Virgil nem felejtette el. - Nem, ő nem. Virgil azóta figyeli Eugene-t, és ami ezzel jár, Dwayne-t is, mivel jórészt elválaszthatatlanok. Amikor tavaly balhéztak Seatle-ben, Virgil egy ismerősétől értesült a dologról, akinek szexkelléküzlete van arrafelé. Emlékeztetett minket, hogy a Eugene-féle srácok nem változnak, és egy nap még jól jöhet egy ilyen muníció. - És ma jól jött a muníció. - Mondhatni. A lány furcsa, kifürkészhetetlen arccal nézett rá. - Az én védelmemben. - Hát, nem akartam, hogy azt a pletykát terjesszék. - Ez pont olyan, mint amit a főhősöd, John True csinálna. Most örülnöm kellene, gondolta Nick. De valamilyen okból bosszantotta, hogy a lány párhuzamot von közte és a regénye főszereplője között, ő nem John True, hanem Nick Harte. Másodszor is becsukta az étlapot, és keményen nézett Octaviara. - Ne keverj össze John True-val - mondta mérgesen. - Ő kitalált figura. Én valóságos vagyok. A különös kifejezés nyomban eltűnt a lány arcáról, most hűvös lett és távolságtartó. Hátradőlt a székén. - Vettem az adást. Nyugodj meg, többé nem követem el ezt a hibát. - Rendben. - Most még dühösebb lett. Mi a fene van ma vele? Egy fiatal pincér jelent meg az asztaluknál, megkímélve Nicket a további önvizsgálattól. Octavia salátát rendelt. Nick rájött, hogy éhes. A Teljes Napfogyatkozásban történt kis közjáték meghozta az étvágyát. Méretes tonhalas szendvicset kért és sült krumplit, mert korábbi tapasztalatokból tudta, hogy ez segít. Amikor a pincér távozott, Octavia ránézett.
- Ne érts félre, tényleg értékelem, amit ma tettél -mondta. - De komolyan azt gondolod, okos dolog volt megfenyegetni Eugene-t és Dwayne-t? - A legkevésbé sem aggódom miattuk. - Oké, de akkor mi miatt aggódsz? Látom, hogy valami más is jár a fejedben. - Eugene és Dwayne nem a legfényesebb égők a csillárban, ha érted mire gondolok. - Nekem is ez volt a benyomásom. És? - És noha terjesztik a hamis és rosszindulatú pletykát, ahhoz nincs elég eszük, hogy kiagyaljanak ilyesmit. Octavia felvonta a szemöldökét. - Azt hiszem, értem, mire akarsz kilyukadni. - Ha elgondolkozol rajta, rájössz, hogy amit ez a két alak terjeszt rólad, ugyancsak jól megkreált pletyka. Azt mondják, volt indítékod és alkalmad, és belefűznek pár bennfentes adalékot, hogy hogyan működik a műtárgypiac. Eugene még olyan fogalmat is próbált használni, mint a proveniencia. - Ez nem éppen az a kifejezés, ami egy ilyen alak szókészletében szerepel. - Hát, nem. - Amit tudok róluk, az alapján a műtárgypiacot sem ismerhetik behatóan. - Igen, ez valóban kétséges - hagyta helyben Nick. - Ami azt jelenti, hogy valószínűleg nem ők a pletyka forrása. - Én is így vélem. Octavia elgondolkodott. Komornak tűnt. - Mit javasolsz, mi legyen a következő teendő? - Megpróbálom kideríteni, ki indította útjára a pletykát - felelte Nick. - Utánajárok, kinek áll érdekében, hogy belekeverjen téged az ügybe. - Például hogy elleplezze a saját szerepét a képlopásban? - Igen. - Nick habozott, aztán úgy döntött, beavatja a lányt a többibe is. - Van itt még valami, ami tovább bonyolítja az ügyet. - Micsoda? - Sokkal egyszerűbb lenne a Hírnökökre mutatni, hogy íme, a bűnösök. Ők eleve gyanúsak némelyek szemében. Ehelyett, akárki főzte is ki,az egészet, téged választott bűnbaknak. - Szerinted ez személyes ügy? - Úgy bizony. A leghatározottabban. Arra jutottam, hogy itt nem csak bűnbakkeresésről van szó. Akárki lopta is el a festményt, kifejezetten téged akar bemártani.
15 Másnap reggel Gail Anne-nel együtt érkezett a galériába. A kislány egy gondosan összetekert rajzlapot szorongatott. - Elhoztam a rajzomat - suttogta alig hallhatóan, és odanyújtotta Octaviának a rajzot. - Köszönöm szépen - ragyogott fel Octavia arca. Előjött a pult mögül, hogy átvegye a művet. - Nagyon örülök, hogy úgy döntöttél, benevezel a kiállításra, Anne. Mielőtt széthajtogathatta volna a képet, Nick és Carson lépett be az üzletbe. Nick kezében papírszatyor a Fehérizzás lógójával, Carsonnál egy pohár forró csokoládé. - Jó reggelt, Gail - köszönt Nick. - Szia, Anne. - Szia - mondta Gail. - Köszönj szépen Mr. Harte-nak, Anne. - Hello, Mr. Harte. - ő itt Carson - mutatta be a fiát Nick. - Szia - mondta vidáman Carson. Anne-re nézett, majd az összegöngyölt rajzlapra Octavia kezében. - Ez a te rajzod? - Igen - válaszolt a kislány.
- Én is rajzoltam egyet. Az enyémet Miss Brightwell arany keretbe tette. - Octaviára nézett. - Hoztunk kávét és muffint. - Köszönöm - mondta Octavia. - Jól hangzik. - Hadd nézzem meg Anne rajzát - kérte Carson. - Magam is épp most akarom megnézni, aztán Anne kiválaszthatja a keretet. Octavia óvatosan kigöngyölte a képet, és egy alacsony asztalra tette, készen a dicséretre. Aztán alaposabban szemügyre vette, és lenyűgözte a rajzból sugárzó tehetség. A forma, a színek, az árnyékolás, a kifejezésmód meghökkentő volt, különösen az alkotó életkorát tekintve. Egyrészről határozottan gyerekrajz volt, másrészt azonban ott vibrált benne egy istenáldotta, bár még kiforratlan tehetség nyers ereje. -Anne - mondta szelíden -, gyönyörű kép! Hihetetlen! Anne megszeppent. - Tényleg tetszik? Octavia vonakodva vette le tekintetét a rajzról, és a kislányra nézett. - Igen. - Gail felkapta a fejét. - Nagyon figyelemreméltó - fordult Gailhez. - Mondtam, hogy jól rajzol. - Gailen látszott, hogy büszke a lányára. - Még annál is jobban. Briliánsán - dünnyögte Octavia. Carsonban megszólalt a vészcsengő. - Hadd nézzem meg. - Odalépett az asztalhoz, és növekvő felháborodással szemügyre vette a rajzot. - De hisz ez egy kutya! - ő Zeb - magyarázta Anne. - Az én kutyám. Szóval, részben az enyém. Igazából nagyapáé, de nagyapa azt mondja, az enyém is. -Te nem rajzolhatsz kutyát a kiállításra! - támadt neki Carson. - Már ott van Winston! - Carson - szólt rá csendesen Nick. - Elég legyen. - De apci - fordult felé a kisfiú -, nem rajzolhat kutyát. Hiszen én már rajzoltam! Anne egyre inkább elbizonytalanodott. Anyjáról Octaviára nézett megerősítésért, aztán Carsonra. - Miss Brightwell azt mondta, azt rajzolhatok, amit akarok. - így van - mondta nyugodt hangon Octavia. - Nincs két egyforma kutyás kép, úgyhogy bármennyi lehet belőlük a kiállításon, ahogy rengeteg házas vagy virágos kép is. Carson nem békélt meg, de nyilvánvalóan tudta, hogy vesztésre áll. - Ez nem igazság. - Nyugi, Carson - mondta az apja. - Hallottad Miss Brightwellt. Nincs két egyforma kutyás kép, úgyhogy bármennyi lehet belőlük a kiállításon. - Mindegyik más - magyarázta a kisfiúnak Octavia. - És mindegyik egyedi. A te rajzod Winstonról cseppet sem hasonlít Anne Zebjére. Carson arcocskája megfeszült, de nem vitatkozott tovább. Octavia Anne-re mosolygott. - Gyere velem, kiválasztunk egy keretet Zebnek. Fekete, piros vagy aranyszínű között választhatsz. Anne arca felragyogott. - Én az aranyat szeretném. Carson kis keze ökölbe szorult. Nick elvitte Carsont a galériából. Átkeltek az úton, és a móló felé sétáltak. Végül Nick megállt, egyik lábát feltette a korlátként szolgáló deszkapalánk alsó deszkájára. Lepattintotta kávéspoharának a fedelét. - Elmondod, mi a baj? - kérdezte. - Nincs semmi baj. - Carson edzőcipője orrával az egyik tartóoszlopot rugdalta. - Csak nem igazság. - Miért nem? - Nem igazság, és kész. Az én képem volt az egyetlen kutyás kép mostanáig. Ezért tetszett annyira Miss Brightwellnek.
Tehát erről van szó, gondolta Nick. Kortyolt a kávéból, és azon tűnődött, hogyan kezelje a helyzetet. Jobban átérezte Carson problémáját, mint a kisfia gondolta volna. Ahányszor eszébe jutott Jeremy és az ő művészi tehetsége, és hogy mennyi közös van bennük Octaviával, hatalmába kerítette az ostoba féltékenység. - Miss Brightwellnek mind a két kutyás kép nagyon tetszik, az kiderült - mondta. - De Anne-é jobban tetszik neki, mint az enyém -morogta a kisfiú. - Ezt meg honnan veszed? - Mert Anne-é jobb. Egyszerű kijelentés volt, tele reménytelenséggel. - Megkérdezhetem, miért számít neked olyan sokat, hogy mit gondol Miss Brightwell a Winstont ábrázoló rajzodról? - kérdezte Nick. - Ez csupán a Harte-ver-senyszellem megnyilvánulása, vagy esetleg másról van szó? Carson a homlokát ráncolta. - Hm? Nicknek néha emlékeztetnie kellett magát, hogy Carson még nem egészen hatéves. Okos gyerek volt, de a „megnyilvánulás" meg a „versenyszellem" kifejezés talán kifogott rajta. - Ne felejtsd el, hogy a gyerekrajz-kiállítás nem verseny. Miss Brightwell nem fog győztes rajzot hirdetni. Mindenkinek a rajzát kiállítja. Nem lesz senki vesztes. - Nem úgy értem, hogy Miss Brightwellnek ne Anne rajza tetsszen a legjobban - motyogta Carson. - Akkor mi a baj? Valljuk be, hogy nemigen mutattál érdeklődést a művészetek iránt, amíg úgy nem döntöttél, hogy benevezel Miss Brightwell rajzkiállítására. - Azt akarom, hogy Miss Brightwellnek az én rajzom tetsszen a legjobban. - Merthogy? Carson vállat vont. - Szereti a művészeket. Ha azt hiszi, hogy én is művész vagyok, akkor jobban fog szeretni. - Jobban, mint mit? Jobban fog szeretni, mint Anne-t? A kisfiú tovább rugdalta az oszlopot. Nem erőteljesen, inkább frusztráltan. - Nemtőm. - Miss Brightwell nagyon szeret téged - mondta Nick. -Hidd el. Carson megeresztett még egy rúgást az oszlopba, de csak fél szívvel. Láthatóan kieresztette a gőzt. Egy kisfiú küszködik az érzelmeivel, amelyeket nem ért, gondolta Nick. Egy darabig csöndben álldogáltak, rosszkedvűen bámulva az öböl vizén táncoló napsugarakat. Nick kiitta a kávéját. Én is azt akarom, hogy szeressen engem. Nem akarom, hogy terápiaként vagy üzletként gondoljon rám. Azt akarom, hogy akarjon engem, úgy, ahogyan én akarom öt. Recsegő hangot hallott, és amikor lenézett, meglepődve vette tudomásul, hogy összeroppantotta az üres kávéspoharat. Ingerülten bedobta a legközelebbi szemetesbe. Egy felnőtt férfiember küszködik az érzelmeivel, amelyeket nem ért, gondolta. De legalább nem rugdossa a kerítésoszlopot. Ez már a felnőttség egyértelmű jele. - Na és mi a véleményed, meghívjuk Miss Brightwellt ma estére vacsorázni hozzánk? - Szerinted eljönne? - kérdezte Carson hirtelen lelkesedéssel. - Nem tudom - felelte őszintén Nick. - De hát mi Harte-ok vagyunk! Ami azt jelenti, hogy a végsőkig elmegyünk, ha akarunk valamit, még ha veszítünk is. - Tudom, hogy a salátát szereti - mondta Carson. - Mondd meg neki, hogy nálunk bazi nagy adag saláta lesz. - Jó ötlet. — Saláta? Mmm - mondta pár perccel azután Octavia, hogy elé tárták az ajánlatukat. - Rengeteg, de rengeteg sok fejes saláta lesz - bizonygatta Carson. - Amennyit csak tetszik akarni.
Nick a pultnak támaszkodott, és összefonta a karját. - Még egy csokor retek is lesz - ígérte. Octavia titokzatos mosolyt vetett rá, amit Nick nem tudott hová tenni. - Egy ilyen ajánlatnak nehéz ellenállni - mondta a lány. — Ez már randevú. Nick a fiához fordult. - Jobb lesz, ha robogunk a Fultonba, mielőtt elviszik az orrunk előtt a legszebb salátát. Carson megperdült, és már nyargalt is az ajtó felé. Nick Octaviára nézett. - Köszönöm. Carson életében először próbál megbirkózni az igazi féltékenységgel. Anne kutyás rajza nagyon szíven ütötte. - Észrevettem. Odakint Jeremy hajtott be éppen a Nissanjával a kis parkolóba. Nick figyelte, amint kiszáll a járgányból, és az üzletsor felé indul. - Carson pontosan érzékeli, hogy Anne rajza sokkal jobb, mint az övé - fordult Octaviához. - Ez a kiállítás nem verseny. - Igen. Emlékeztettem is rá. - Átvágott a bemutatótermen az ajtóhoz. - De hát Harte. Megvolt az elképzelése, amikor benevezett Winston képével a kiállításra. Azt akarta, hogy az ő rajzát tartsd a legjobbnak. Most amiatt aggódik, hogy leértékelődik egy jobb művész mögött. - Értem — bólintott a lány. Kint a járdán Jeremy megállt a Seaton Régiségbolt ajtajában. Nickre pillantott, arca nem tükrözött érzelmet. Aztán belökte az ajtót, és eltűnt a nagyanyja boltjában. - örülök, hogy megérted - mondta lágyan Nick. - Mert én is hasonló problémával küszködöm. A lány a pultra könyökölt. - Amiatt aggódsz, hogy leértékelődsz egy jobb művész mögött? - A féltékenység nem életkor függvénye. Kilépett az ajtón, hogy csadakozzon Carsonhoz. Délután hatkor Octavia a szirt tetején állt Carsonnal, és lenézett az öt ujjat formázó szikladarabokra, melyek kiemelkedtek a köröttük örvénylő vízből a szirt tövében. - Holtkéz-öbölnek hívják - magyarázta Carson morbid vidámsággal. - Apci nevezte el még kiskorában. Amiatt, ahogy a sziklák kiállnak. Mint egy halott kéz. Tetszik látni? - Látom. - Kellemesen meleg volt, de a víz felől enyhe szellő fújt. Octavia lebámult az öbölbe. - Tényleg úgy néz ki, mint egy kéz. - Van még arra több öböl meg barlang is. Apcival tegnap elmentünk oda. Találtunk néhány jelet a falakon. Apci mesélte, hogy ő karcolta be a jeleket, amikor kisgyerek volt, hogy Lillian néni meg Hannah néni nehogy eltévedjen, amikor bemennek a barlangba. - Ez jellemző a Harte-okra - jegyezte meg Octavia. - Mindig előre terveznek. - Aha. Apci azt mondja, a Harte-ok így csinálják. -Carson elkedvedenedve ráncolta a homlokát. - Bár azt is mondja, hogy néha hiába tervez az ember, nem működik a dolog. Azt mondja, néha történik olyasmi, amit az ember nem vár, és minden megváltozik. - Olyasmire gondolsz, mint Anne rajza Zebről? - kérdezte gyengéden a lány. A kisfiú rápillantott, majd a távolba nézett. - Aham. Az ő rajza jobb, mint az enyém Winstonról, ugye? Octavia leült egy közeli sziklára, így az arcuk egy vonalba került. - Anne csodálatosan tehetséges. Ha elhatározza, hogy keményen képezi magát, és megvan benne a szenvedély, akkor egy nap kiváló művész válik belőle, úgy vélem. -Aham. Carson egy fűcsomót rugdosott.
- Különféle embereknek különféle tehetség adatott -magyarázta a lány. - Az igaz, hogy Anne áldott tehetség. Ám az, hogy te megláttad a rajzában a jót, azt jelenti, hogy neked másfajta tehetséged van. A kisfiú rápillantott, komoran ugyan, de már érdeklődőn is. - Milyen fajta? - Nem mindenkinek adatott meg, hogy ránéz egy képre, és máris tudja, hogy az a kép jó. - Nagy dolog. - Igenis nagy dolog - vágta rá Octavia tárgyilagosan. - Van szemed a kivételes dolgokra, és ez az adottság óriási kincs lesz neked a későbbiekben. - Honnan tetszik tudni? - motyogta a kisfiú. - Mert nekem ugyanilyen adottságom van. Carson meghökkent. - Ugyanilyen? -Igen. - De én nem akarok művészeti boltot vezetni. Én egy olyan nagy vállalatot akarok vezetni, mint Hamilton nagypapa meg Sullivan dédpapó. Apci azt mondja, hogy valószínűleg ezt fogom csinálni, mert ez benne van a génjeimben, vagy valami ilyesmi. - A tehetség, hogy felismerd a minőséget és a szépséget, amikor meglátod, nagyon hasznos lesz, függetlenül attól, mit fogsz csinálni az életben - mondta Octavia. - Ez biztos? - Igen. - Mert nem akarok egy olyan kis galériát vezetni, mint Miss Brightwell. - Ne aggódj, kétlem, hogy ilyesmivel fogod keresni a kenyeredet. De el tudod majd dönteni, hogy megvegyél-e például egy festményt, amit kiakasztasz az otthonodban vagy az irodádban, és képes leszel valóban értékes művet választani. Nem kell megfizetned egy szakértőt, aki megmondja, melyik a jó és melyik nem az. Képes leszel magad dönteni. - Hm. - Carson láthatóan megengesztelődött attól, hogy maga dönthet. - Ki tudja? - mondta a lány. - Meglehet, egy nap olyan helyzetben leszel, hogy megvásárolhatod Anne egyik festményét. - Hát nem fogom megvenni egyik képét sem a hülye kutyájáról, az tuti. A vacsora jól alakult, gondolta később Nick. ő maga valami rejtélyes módon megkönnyebbült, sőt elégedett volt. És ez, mindent egybevetve, új tapasztalat volt a számára. Nem mintha nem lett volna képes összeütni egy salátát vagy kifőzni Rafe gorgonzolával, spenóttal és dióval töltött ravioliját. Végül is szokott ő főzni magának és Carsonnak már jó ideje. De amikor újra társaságba kezdett járni bő egy évvel Amelia halála után, tudatosan vagy öntudadanul is olyan nőkhöz csapódott, akik, ebben biztos volt, nem ücsörögtek volna egy koravén gyerekkel a konyhaasztalnál. Talán a Harte családbeli nők mindvégig másmilyenek voltak, gondolta. Talán csak nem akarta látni az aktuális barátnőjét házias környezetben. Az ember másként néz egy nőre, amikor látta már a konyhájában, amint intelligens társalgást folytat a fiával kutyákról vagy dinoszauruszokról. Akármi volt is a helyzet, egy dolgot biztosra vehetett. Amikor aznap este átnézett az összekaristolt konyhaasztal fölött, amely magán viselte többnemzedéknyi Harte étkezéseinek nyomait, villámcsapásként érte a felismerés, hogy Octavia tökéletesen illett a képbe, ahogy ott ült vele és Carsonnal. Végigjátszottak az évek során felhalmozódott összes régi társasjátékot, amely a kamrából került elő, míg csak Carson álomba nem merült a szófan. Nick ölbe vette és felvitte az emeletre az ágyába. Amikor visszatért a nappaliba, Octavia már kabátban állt, és a ridiküljében kotorászott a kulcsai után.
- Későre jár - mondta a lány, és túl ragyogóan mosolygott. - Jobb, ha megyek. Köszönöm a vacsorát. Ezúttal ő az, aki elszalad, gondolta Nick. - Kikísérlek az autódig. Felkapta a dzsekijét, belebújt, de nem gombolta be. Amikor kinyitotta az ajtót, orrába csapott a tenger szaga, és látta a tájra ereszkedett könnyű ködöt. - Jó, hogy most megyek - mondta Octavia. Kilépett a verandára, és körülnézett. - Úgy tűnik, sűrűsödik a köd. - Lehetséges. - Nick követte a lányt, nyitva hagyva az ajtót. - Köszönöm, amit Carsonnak mondtál korábban. Sokkal jobban érzi most magát, hogy tudja, nem pusztán a műve alapján ítéled meg. - Ugyan, semmiség. - A gyerek igazi Harte, mit mondhatnék még? Szeretné, ha szeretnéd, és ezért bármit megtenne. - Nincs miért aggódnia. Szeretem, méghozzá nagyon. Csuda klassz kis kölyök. Nick két kézzel megragadta a korlátot, és a sűrűsödő ködöt nézte. - És mi a helyzet velem? -Veled? - Jobb, ha figyelmeztetlek, ez pont az az eset, hogy amilyen a fiú, olyan az apja. Octavia még a lépcső tetején állt, és udvariasan csúfondáros mosolyt vetett Nickre. - Azt akarod, hogy szeresselek? - Hogy nagyon szeress. Octavia kezében megcsörrent a kulcs. - Ha ez most arról szól, hogy ismét feküdjek le veled... - Igen, ez arról szól, hogy le akarok feküdni veled -mondta a férfi határozottan. - De arról is, miért hagytalak ott olyan sietve akkor éjszaka. - Tudom, miért rohantál el. Mert pánikba estél. Nick eleresztette a korlátot, és megperdült, hogy elkapja a lány vállát. - Nem estem pánikba. - Dehogynem. Nyilván rengeteg megoldatlan kérdéssel küszködsz a feleséged elvesztésével kapcsolatban, és amikor túl közel kerülsz egy nőhöz, pánikba esel. - Ez marhaság. A lány finoman, együtt érzőn megveregette a karját. - Oké, megértelek. Magam is átéltem a gyász különböző fázisait Claudia néni halála után. El sem tudom képzelni, milyen nehéz lehet az imádon feleséget elveszíteni. Most Nick keze szorult bilincsként a lányéra. - Nehéz volt, az biztos. De nem amiatt, amire te gondolsz. Most elmondok neked valamit, amit senki, még a családtagjaim sem tudnak. Octavia megmerevedett. - Nem biztos, hogy hallani akarom. - Már késő. Elmondom, akár akarod hallani, akár nem. Bizonyára tudod, hogy a férfi, aki a kisrepülőt vezette, amellyel Amelia lezuhant, a család barátja volt. - Igen, tudom. Ezt mindenki tudja. - Csakhogy azt senki nem tudja rajtam és a férfi feleségén kívül, hogy ez a barát Amelia szeretője volt. - Nick, kérlek, elég... - A temetés után tudtam meg, hogy valamikor régen szerették egymást. Aztán összevesztek, és mindketten megházasodtak. Pár hónappal a repülőgép-szerencsétlenség előtt újra összejöttek. Úgy tűnik, mindkettőjüket villámcsapásként érte a felismerés, hogy nem a megfelelő emberrel házasodtak össze. Octavia megérintette a férfi arcát, de nem szólt.
- Azon a hétvégén épp síelni készültek együtt. A feleség úgy tudta, hogy a férje üzleti útra ment. Én meg azt hittem, Amelia Denverbe ment, meglátogatni a nővérét. Octavia nem szólt egy szót sem, csak szomorúan csóválta a fejét. -A temetés után beszélgettünk a férfi özvegyével. Úgy döntöttünk, az ő fia és az enyém érdekében, hogy hagyjuk, hadd terjedjen az a történet, miszerint az ő férje szállította a feleségemet Coloradóba. Mindenki elhitte. - Értem. - A lány leengedte a kezét. - Sajnálom, Nick. - Nem akarom, hogy sajnálj. - Levette a kezét a lány válláról, és a két tenyere közé fogta az arcát. - Csupán szeretném, ha megértenéd, miért vonakodtam komoly kapcsolatba belemenni. - Megrémültél. Nicknek megfeszült az álla. - Nem rémültem meg. - De igen. Olyan hibát követtél el, amilyet, úgy tartják, a Harte-ok nem szoktak elkövetni. Könnyelműen feleségül vetted a nem megfelelő nőt, most pedig megrémültél, hogy ismét beleesel ebbe a hibába. Ezért inkább óvatos duhajt játszol. - Elkövettem egy hibát. Ebben igazad van. És az is igaz, hogy a Harte-okra nem jellemző az ilyesmi. De mégsem sajnálom. A lány rögvest megértette. - Carson miatt. - Amelia megajándékozott a fiammal. És ezért örökké hálás leszek neki. - Ez természetes, és ennek így is kell lennie. De ez nem jelenti azt, hogy valahol mélyen nem félsz attól, hogy megbízz az érzelmeidben. - Nem félek - mondta higgadtan Nick -, csak pokolian óvatos vagyok már. Amelia meg én fejest ugrottunk a házasságba, mert azt hittük, elegendő csupán a szenvedély. Hát nem volt elegendő. Legközelebb, ha ilyesmi adódik, elég időt hagyok magamnak, és megbizonyosodom, hogy tudom, mit csinálok. - Tudod, mi a véleményem erről? Az, hogy te annyira óvatos vagy, hogy rögtön ideges leszel, ha csak a legapróbb jel mutatkozik, hogy a kapcsolat átlépheti a határt az alkalmi és a komoly között. - Kutatón nézett a férfi arcába. - Ez történt azon az éjszakán, ugye? Pánikba estél, mert úgy érezted, az egyéjszakás kalandunk esetleg komolyabbra fordulhat? - Ami azt az éjszakát illeti, nem estem pánikba. És a teljesség kedvéért: soha nem szándékoztam egyéjszakás kalandba bocsátkozni veled. - Már megbocsáss, te azért rohantál el, mert megijedtél, hogy a mi kis nyári kalandunk esetleg bonyolulttá válik? Nick nem hagyta, hogy a lány kihozza a sodrából, ő most igyekszik tárgyilagos lenni. Egy Harte soha nem veszíti szem elől a célt. - Javíts ki, ha tévedek - mondta -, de nekem az volt a benyomásom, hogy neked nincs szükséged többre, mint egy könnyű kis kalandra, Miss Szabad Szellem. Octaviának kigyúlt az arca. - Nem én voltam az, aki azon az éjszakán kivágtatott az ajtón. Én csak jól akartam érezni magam ebben a nyári kalandban. - Nem vágtattam ki az ajtón. Sietve távoztam ugyan, de nem rohanvást. - Ez részletkérdés. - De fontos részletkérdés. És szeretnélek emlékeztetni rá, hogy másnap reggel megjelentem a galériádban -mondta Nick. - És nem csak úgy véletlenül tévedtem arra. De mit gondolsz, milyen érzés volt nekem, amikor azt mondtad, hogy ez neked terápiás szex? Pontosan úgy hangzott, mintha egy jó masszázsról vagy egy kellemes testápolásról beszéltél volna, az istenit! Octavia az ajkát ütögette. - Hát az volt, bizonyos értelemben. - Óriási. Tégy meg nekem egy szívességet. Legközelebb, ha fizikoterápiára lesz szükséged, hívj egy masszőrt vagy egy gyógytornászt. Vagy vegyél egy vibrátort.
A lánynak elkerekedetett a szeme. Kezdem elveszíteni a hidegvéremet, gondolta. Valamilyen okból ez rendkívüli megelégedéssel töltötte el a férfit. - Ne akarj fölém kerekedni - figyelmeztette a lány. - Nem akartam föléd kerekedni. - Magához rántotta a lányt. - Most viszont akarok. Megcsókolta, bevetve mindent. Nem tudta pontosan, mit vár, de azt nagyon is tudta, mit akar. Megvolt a maga elképzelése. Rá akarta venni a lányt, hogy beismerje: az a szeretkezés nem pusztán terápiás gyakorlat volt. Kissé meglepődött, ugyanakkor megnyugodott, hogy a lány nem próbált szabadulni az ölelésből. Pillanatnyi habozás után az ajka lágyan simult az övére. Karját Nick nyaka köré fonta, ujjai a hajába mélyedtek. Nicken elömlött a forróság, lángra lobbantva az érzékeit. Ebben legalább neki volt igaza, gondolta Nick. A lány is akarja őt. Ezen a téren semmi nem változott. Érezte, ahogy a szenvedély elborítja Octaviát. Amikor Octavia megremegett a karjában, és szorosan hozzásimult, a győzelem érzését elnyomta a határtalan megkönnyebbülés. Szája továbbvándorolt, és megharapdálta a lány fül-cimpáját. - Mindkettőnknek jó volt. Legalább ezt ismerd el. - Soha nem mondtam, hogy nem volt jó. — Octavia hátrahajtotta a fejét, feltárva a férfinak a nyakát. - Csodálatos volt. - Akkor miért ne élveznénk ki? - Bőrének íze és hajának üde illata mámorító egyveleget alkotott. Tudta, hogy soha életében nem fogja elfelejteni ezt a csodás illatot. - Még nincs vége a nyárnak. Octavia megfeszült. Ujjai abbahagyták a kalandozást Nick hajában. Lassan kibontakozott az ölelésből, és a férfira emelte a szemét. - Talán igazad van. Nick megpuszilta az orra hegyét. - Nem talán. Biztosan. - Lehet, hogy túlreagáltam azt az éjszakát. - Végül is érthető - nyugtatta meg Nick. - Nehéz év van mögötted. Sok megrázkódtatás ért az életben. Fontos döntéseket hoztál az üzlettel és a jövőddel kapcsolatban. Ez igen stresszes. - így van. - Lehet, hogy egy dologban igazad van - mondta nagylelkűen Nick. - Oké, nem könnyű úgy gondolni magamra, mint valami fizikoterapeutára, de azt el kell ismernem, hogy az igazán jó szexnek van terápiás hatása. - Ez valószínűleg az endorfinokkal van kapcsolatban, plusz a testgyakorlással. - Pontosan. A testgyakorlással. - Nick nem volt biztos benne, hogy milyen irányba kanyarodott a társalgás, de nemigen volt más alternatíva. - Inkább olyan, mint egy élénkítő séta a tengerparton, szerintem - tűnődött a lány. Nick elszámolt tízig magában, majd kényszeredetten elmosolyodott. - Felesleges túl sokat elemezgetni. A szex abszolúte természetes, és nincs rá ok, hogy két egészséges, felelősségteljes felnőtt ember, ráadásul egyedülállók és nem elkötelezettek, miért ne élvezhetné együtt. Octavia hátralépett, és kisiklott a férfi kezéből. - Majd gondolkodom rajta. Nick nem mozdult. - Gondolkodsz rajta? - Igen. - Megfordult, és lement a lépcsőn. - Ma este nem tudok választ adni. Most nem vagyok képes elég világosan gondolkodni, és nem akarok újabb, túlfűtött érzelmeken alapuló elhamarkodott döntést hozni. Nyilván megérted. - Most akkor ki esett pánikba? - kérdezte gyengéden Nick. - Azt hiszed, félek viszonyt kezdeni veled? - Igen, pontosan ezt hiszem.
- Lehet, hogy igazad van. - Sajnálkozónak hangzott, de azért nem vetette el ezt a lehetőséget. - Mint említetted, az utóbbi időben elég sok stressz ért. Nehéz elválasztani a logikát az érzelmektől. Nick követte le a lépcsőn, elkísérte az autójáig. Amikor Octavia megállt a jármű mellett, ő is megállt, szorosan a lány mögött. Kinyúlt, hagyta, hogy ujjai finoman súrolják a lány csípőjét, és kinyitotta az ajtót. - Reggel benézek hozzád - mondta. - Próbálj aludni kicsit. Ocatvia becsusszant a vezetőülésre. - Biztos vagyok benne, hogy jól fogok aludni, köszönöm szépen. - Jó neked. A lány bedugta a slusszkulcsot, de félbehagyta a mozdulatot. - Még valamit szeretnék mondani. Nick megmarkolta az ajtó peremét. - Éspedig? - Szerintem beszélnetek kellene Jeremyvel. Hívd meg egy sörre vagy akármire, ahogy a férfiak szokták, ha meg akarják beszélni a dolgaikat. - Ugyan mi a fenének? - Azért, mert egykor jó barátok voltatok, és nincs rá ok, hogy ne legyetek ismét azok. Valahol mélyen Jeremy tudja, hogy nem volt viszonyod a feleségével. Ráadta a gyújtást, becsapta az ajtót, és elhajtott az éjszakában.
16 Amikor másnap reggel, nem sokkal tíz óra után Nick behajtott a Fehérizzás parkolójába, és meglátta a bejárat mellett álló fekete limuzint, érezte, hogy ez a nap nem fog jól alakulni. A sofőr a volán mögött ült, kávét kortyolgatott, s közben újságot olvasott. - Ez nem hiányzott - dünnyögte maga elé Nick, miközben Carson kipattant a hátsó ülésről. - Ez hiányzott a legkevésbé. Carson felnézett rá. - Mi nem hiányzott, apci? - Egy percen belül megtudod. - Becsukta a hátsó ajtót, és elindult a pékség bejárata felé. - Én egy forró csokit kérek most, meg egy narancsos muffint - közölte csillogó szemmel Carson. - És vegyünk kávét meg muffint Miss Brightwellnek is, oké? - Ezt még meggondolom. - Nick még mindig kissé dühös volt a lány tegnap esti megjegyzése miatt, amit az elválásukkor tett. Jókora merészség volt tőle azt ajánlani, hogy próbálja meg rendbe hozni a Jeremyvel való barátságát. Carson meglepetten nézett rá. - Hogyhogy? Mindig viszünk neki kávét meg muffint. - Kissé bonyolultabb most a helyzet. - De akkor is vigyünk neki! Mindig szoktunk! Biztosan várja már. És megígérted, apci, hogy nem csinálsz olyat, amivel feldühíted. - Oké, rendben, viszünk neki kávét meg muffint. Benyitott a pékségbe. Carson rögtön észrevette az asztalkánál ülő két férfit. Izgatottan rögvest feléjük vágtatott. - Dédpapó! - A kisfiú visszanézett a válla fölött. - Apci, itt van dédpapó! - Én is látom - mondta Nick. Tekintete találkozott Sullivanével Carson feje fölött. Aztán pillantása Mitchellre siklott, aki mogorvának tűnt. - Micsoda meglepetés. Követte Carsont az asztalhoz, ahol a két férfi kávézott. Két bot támaszkodott az egyik székhez. Csalóka az a két bot, gondolta Nick. Első pillantásra arra a téves következtetésre jut az ember, hogy a gyengeségük miatt kell. Semmi sem áll távolabb az igazságtól.
Látott pár évtizede készült fényképeket Mitchről és Sullivanről, amikor a hadseregben voltak. Fiatalok voltak és jókötésűek, erejük teljében, készek szembenézni a jövővel. De a kép nem sokkal azután készült, hogy túléltek egy pokoli ütközetet a dzsungel mélyén, és ez az élmény kitörölhetetlen nyomot hagyott bennük. Ha az ember közelebbről megnézte őket, mindmáig láthatta a szemükben. Két kemény férfi, akiket szívesen vesz az ember a háta mögött, ha egy sötét sikátorba merészkedik. Istentelenül makacsak voltak mindketten, és igazán elszántak, ha valamit a fejükbe vettek. De igazából ez a jellemvonás megvolt mind a Madison, mind a Harte család minden generációjában. Sullivan rávigyorgott Carsonra, amikor a kisfiú lefékezett a széke mellett. Megölelte a dédunokáját, és szeretetteljesen megborzolta a haját. - Hello, kispajtás, mi újság? - Szia - köszönt vissza Carson -, jöttél, hogy megnézd a rajzomat a kiállításon? Mert ha igen, akkor pár napig még várnod kell. Csak a jövő hét végén lesz. Lerajzoltam Winstont. - Semmi pénzért nem mulasztanám el a kiállítást -nyugtatta meg Suliivan. Gyengéden a pult felé taszította a kisfiút. - Vegyél magadnak egy muffint a számlámra. - Oké. - És Carson már ott sem volt. Nick Mitchellre nézett. - Ez a maga műve, ugye? - Csak arra gondoltam, hogy a nagyapádnak tudnia kell, mi folyik itt, Holdfényparton válaszolt Mitchell kárörvendőn. - Hallom, nagyon elfoglalt vagy mostanában, Nick. -Suliivan felemelte a kávéscsészéjét. Próbálod kideríteni, hová tűnt Thurgarton festménye, és Octavia Brightwell körül sertepertélsz. - Nem feltédenül ebben a sorrendben, de valóban, ez egész jó összegzése a nyári szabadságomnak. - Elfogadva a meghívást, Nick leült. - De remélem, hogy javul majd a helyzet. Megebédeltek Álmodlakban, és futtában váltottak pár szót a roppant elfoglalt Rafe-fel és Hannah-val - merthogy az étterem tele volt -, aztán Nick és Suliivan levitte Carsont és Winstont az öreg udvarház alatti partra. Suliivan a dédunokáját figyelte, aki egyik tócsától a másikig rohangált Winstont követve. - Valamikor a közeljövőben venni kell a fiúnak egy saját kutyát - jegyezte meg. - Amikor majd betölti a hatot - mondta Nick. - Tehát a jövő hónapban. - Igen, tudom. Carson körülbelül naponta figyelmeztet rá. - Hatéves... - Suliivan hitetlenkedve csóválta a fejét. - A mindenségit, hogy szalad az idő... Emlékszem, amikor ugyanitt sétálgattam veled meg Hamiltonnal, és a Joe nevű kutyával. - Ha ez megint egyike azoknak a nagyatyai beszédeknek, hogy jaj, milyen gyorsan telnek az évek, és hogy Carsonnak szüksége van anyára, és hogy legfőbb ideje újra nősülnöm - mondta Nick -, akkor nem ugorhatnánk rögtön a végére? Már annyiszor hallottam, hogy belevésődött az emlékezetembe. - Csigavér, fiam. Csupán aggódunk érted és Carsonért. A Harte férfiak családosak, te is tudod. - Carsonnak meg nekem óriási családunk van. Akármerre fordulok, mindenütt a családomba bodom. Például ma reggel is. Bemegyek a helyi pékségbe egy kávéért, és mit látok? A családomat. - A Harte-okra nem jellemző a csapodárság. - Én nem vagyok csapodár.
- Akkor hogyan neveznéd azt, hogy különféle nőkkel van kapcsolatod? - Társadalmi életnek. És az igazsághoz tartozik, hogy ezek nem párhuzamos kapcsolatok. A fenébe is, összesen legfeljebb hat nővel találkozgattam az elmúlt három évben. Nem gondolom, hogy ez kiugróan magas szám. - Az anyád, a nagyanyád és a húgaid viszont úgy gondolják. - Nekik az a mániájuk, hogy nősüljek meg ismét. - Úgy vélik, hogy bizonyos lelki gátak működnek benned. Az a véleményük, hogy problémát jelent számodra komoly kapcsolatba lépni egy másik nővel, mert félsz, hogy őt is elveszíted, mint Ameliát. Nick figyelte, amint Carson egy hosszú bottal egy mélyedést piszkál a homokban, közben meg azon törte a fejét, mit is válaszoljon. - És te mit gondolsz? - kérdezte végül. - Én? - Suliivan meglepettnek tűnt, hogy a véleményét kérdezik. Megállt egy szikla mellett. -Azt, hogy még nem találtad meg a megfelelő asszonyt. Nick rájött, hogy kioktatásra volt felkészülve. Most kissé megkönnyebbült. - Hát, igen, én is így látom a dolgot. - De Octavia más, igaz? Ennyit arról, ha az ember lazít kicsit a védelmen. - Mitchell hívott ide, ugye? Ezért vagy itt. - Mitch úgy érzi, védelmeznie kell Octavia Brightwellt. - Octavia tud magára vigyázni. - És te? - tette fel a kérdést Suliivan. Nicket mintha gyomron vágták volna. - Nehogy már attól félj, hogy esetleg bajba keveredem! Suliivan tekintete megpihent Carsonon és a kutyán, akik elindultak, hogy felfedezzék egy sekély barlang bejáratát. - Felteszek neked egy kérdést. - Éspedig? - Megejtetted Octaviával a Beszélgetést? - A fenébe. Kezdem azt hinni, hogy itt, északnyugaton mindenki ismeri a társadalmi életem minden részletét. Az ember végül paranoiás lesz. - Nem válaszoltál a kérdésemre. Megtartottad Octa-viának az előadásodat arról, hogy könnyedén kell kezelni a dolgokat? - Tudod, mit? Nem vagyok hajlandó válaszolni erre a kérdésre. Suliivan bólintott. - Mostanában nem mennek valami jól a dolgok, ugye? Mitchnek igaza van. - Szerintem jobb lenne témát váltani, nagyapa. - Lehetséges. A párkapcsolati tanácsadás nem igazán az erősségem. De ami a lényeg: azért jöttem, hogy körülnézzek, mi folyik itt. Nem akarok nyomást gyakorolni rád. Látom, képes vagy eligazgatni az életedet az én beavatkozásom nélkül is. Nick felvonta a szemöldökét. - Nem térek magamhoz! Mikor fordult elő, hogy bárki a családunkban valaha is tétovázott nyomást gyakorolni a másikra, ha alkalom adódott rá? Suliivan nehezen lélegzett. - Eleget erőszakoskodtam veled korábban. Mindig is úgy gondoltam, hogy majd átveszed a Harte Vállalatot. - Tudom.
- Nem kezeltem jól a helyzetet akkor, amikor eljöttél hozzám, és közölted, hogy otthagyod a céget. Elveszítettem az önuralmamat. Olyasmiket vágtam a fejedhez, amiket nem kellett volna. - Mindketten mondtunk olyasmiket - mondta halkan Nick. -Aznap délután Hamilton sarokba szorított az irodámban. Pokolian dühös volt. Soha nem láttam még ennyire kikelni magából. Azt mondta, fogjam vissza magam, és hagyjalak békén. Azt mondta, neked meg a húgaidnak jogotok van hozzá, hogy megválasszátok, hogyan akartok élni, mint ahogyan én is magam választottam, és hogy nem fog támogatni engem, és nem engedi, hogy rátok kényszerítsem az akaratomat. Nagyon lehordott aznap. - Apa ilyeneket mondott? - kérdezte Nick meglepetten. Azt tudta, hogy az apja támogatta, amikor úgy döntött, otthagyja a céget, de arról fogalma sem volt, hogy késhegyig menő csatát vívott Sullivannel az érdekében. - Bizony. Visszanézve most már látom, hogy meg akart óvni téged meg a húgaidat, hogy nyomást gyakoroljak rátok, mint rá annak idején. De, tudod, nem akartam én senkit beskatulyázni. Csupán mindig az lebegett a szemem előtt, hogy a Harte Vállalat a családon belül apáról fiúra száll. El sem tudtam képzelni, hogy nem kell az unokámnak, amit egy élet munkájával felépítettem. - A helyzet az - kezdte Nick, a megfelelő szavakat keresgélve -, hogy a vállalat a te műved. Én pedig olyasmire vágytam, ami csak az enyém. - És ezt az írásban találtad meg. Most már értem. -Suliivan álla megfeszült. - Bár egyvalamin azóta is gyakran tűnődöm. Nick óvatosan rápillantott. - Min? - Hogy miután megjelent az első könyved, és otthagytad a vállalatot, ez mérte a végső csapást a házasságodra? Nick mély lélegzetet vett. - Honnan tudtad? - Nem tudtam. A nagyanyád volt az, aki sejtette, hogy a vége felé már nem volt minden rendben közted és Amelia között. Gyanította, hogy a problémák akkor kezdődtek, amikor eldöntötted, hogy kilépsz a cégtől. Mindig volt egy olyan érzése, hogy a vállalat Amelia számára az alku része volt. Nick nem tudta, mit mondjon. Sosem gondolta volna, hogy valaki tudott róla, hol siklott ki a házassága. - Nagymama jól látta - mondta némi hallgatás után. - Ameliának viszonya volt azzal a férfival, aki a repülőt vezette aznap. Azt hiszem, ha élne, akkor is elváltunk volna, ő ki akart lépni. -Te pedig nem lettél volna képes tolerálni, hogy megcsalt. Elvégre Harte vagy. -Igen. - Sejtettem, hogy ilyesmiről lehet szó. - Suliivan továbbra is Carsont és a kutyát figyelte. Ez az igazi oka az óvatosságodnak, hogy nem akartál komoly kapcsolatba bonyolódni más nővel. Egyszer megégetted magad, és félsz, hogy megismédődik. - A francba. Úgy látszik, mostanában mindenki az én lelkemet próbálja elemezni. Suliivan szemöldöke harciasan megrándult. - Ki az a mindenki? Amennyire tudom, csak Rachel jött rá, hogy problémák vannak közted és Amelia között. Soha nem beszéltünk róla senkinek, sem a családban, sem a barátoknak. - Elmondtam Octaviának, mi történt köztünk Ameliá-val. Ö is ugyanarra a következtetésre jutott, mint a nagyi. - Hű, ezek a nők. Állandóan rá akarnak jönni, mi mozgatja a férfiembert. - így van. - Pedig ha tudnák, milyen egyszerűek vagyunk valójában! - Jobb, ha meghagyjuk őket a hitükben - mondta Nick. - Talán így érdekesebbnek tűnünk számukra.
- Igaz. - Suliivan beledöfte a botját a durva szemcsés homokba, és ismét sétára fogta. Nos, azt hiszem, kimerítettük a témát. Mesélj nekem arról az eltűnt festményről. Tényleg eljátszod a magánkopót, mint a regényedben az a fickó, John True? - Azért mentem bele, mert Virgil, A.Z. és Octavia megkért, hogy nézzek kissé körül. Nick felvette az öregúr tempóját. - Szerintük Valentiné nem a megfelelő helyeken szimatol, és talán igazuk van. Sean arra gyanakszik, hogy valamelyik Hírnök tette, és majd megpróbálja elpasszolni Seattle-ben vagy Portlandben. Úgy véli, hosz-szadalmas ügy lesz. - Mitch is így látja. - Most már sokkal komolyabban veszem a dolgot, mióta az a pletyka terjed, hogy Octavia a legvalószínűbb gyanúsított. - Octavia? - mondta bosszúsan Suliivan. - No, ez érdekes. - Én is így vélem. - Hát nem mondható, hogy szellemileg hanyatlana az öregúr, gondolta Nick. Rögtön rájött az összefüggésekre. - Különösen annak fényében, hogy Octaviát kedvelik a városban. Sokkal könnyebb a gyanúsított szerepét valamelyik Hírnökre osztani, mivel ők helyi csudabogaraknak és kívülállóknak számítanak. - Szóval szerinted ez személyes ügy? Valaki valamilyen sajátos okból be akarja mártani Octaviát? - Hát, nekem nagyon úgy tűnik. - Biztos vagy benne, hogy Octavia nem haragított senkit magára. Talán elutasított egy művészt, aki most elégtételt akar venni. - Nem valószínű. - Nick kutató pillantást vetett rá. - Kezdem azt hinni, hogy ez az egész a múltban gyökerezik - Claudia Banner. -Igen. - De Caludia egyedül minket károsított meg a machinációival annak idején. Mitchet és engem. Mi meg már kissé öregek vagyunk a bosszúhoz, még ha netán kedvünk szottyanna rá, akkor is. - Kétlem, hogy bárki túl öreg lenne a bosszúhoz, ha elég erős benne a motiváció, bár fel sem merült bennem, hogy te vagy Mitch állnátok a háttérben. Azt viszont tudni szeretném, hogy szerinted van-e itt, Holdfényparton valaki más, aki olyan mérvű haragot táplál Claudia Banner iránt, hogy képes lenne Octavián venni elégtételt. Suliivan egy darabig mérlegelte magában a kérdést. - Ha valamit megtanultam az elmúlt hatvan évben az üzletről - mondta végül -, az az, hogy mindig személyes ügy van a háttérben. És ha akkora összegről van szó, mint Claudia kis svindlijében, akkor rendszerint azzal arányos a kár nagysága is. - Ez azt jelenti, hogy rajtad és Mitchell Madisonon kívül más is pórul járt? - Meglehet. Nevet nem tudok mondani, de a következőt fogom csinálni. Végigveszem az ügyet Mitchcsel. Tudod, igazában soha nem beszéltük meg részleteiben, hogyan vitt minket csődbe Claudia. Túlságosan lefoglalt bennünket a kölcsönös vádaskodás meg a viszály. De talán most már nyugodtan tudunk róla beszélni. Összedugjuk a fejünket, és rekonstruáljuk az eseményeket, ahogy mondani szokás. - Köszönöm. Szólj, ha találtok valakit, aki annyira haragudhat Claudia Bannerre, hogy képes az unokahúgán megbosszulni. - Rendben. De nem lesz kellemes, ugye tudod? - Persze, tudom. De e pillanatban nemigen van más, csak csupa kellemetlenség. - Na, igen. - Suliivan megállt, botjával a homokot döfködte. Derűsen rámosolygott Nickre. - Most, hogy ebben megállapodtunk, mit szólnál, ha tennék neked egy szívességet, és felajánlanék egy kis szabad időt? - Úgy érted, bébicsőszködnél?
- Gondoltam, elvinném magammal Carsont Port-landbe pár napra. Lillian meg én vigyáznánk rá, míg Gabe és Hamilton kidolgozzák a fúzió részleteit. Neked meg lenne időd utánajárni annak az eltűnt festménynek. - Az biztos. Ha Carson menni akar, akkor rendben, de ne tégy úgy, mint aki nekem akar szívességet tenni. Te csak meg akarod ragadni az alkalmat, hogy a saját képedre formáld. Azt hiszed, hogy majd kineveled a család következő nagy birodalomépítőjét. - Hát, azt azért el kell ismerned, hogy a kölyöknek van érzéke az üzlethez. - Suliivan elégedetten kuncogott. - Emlékszel, mennyi pénzt keresett azzal az üdítős standdal, amit a ház előtt állított fel, amikor lehoztad Phoenixbe? Veleszületett tehetségről árulkodik. Nick elnézte a fiát, amint Winstonnal hancúrozott, és büszkeség töltötte el. - Meglátjuk. - Meg bizony. Erről jut eszembe, ne mondd nekem, hogy nem teszek szívességet azzal, hogy elviszem Carsont pár napra. Azt gondolnám, méltányolod, hogy egy kis teret biztosítok neked az udvarláshoz. - Udvarlás. - Nick megbotlott egy kiálló kőben. Visszanyerve az egyensúlyát, szúrós pillantást vetett az öregúrra. - Mi a csudáról beszélsz? - Gondolom, ennyit megtehetek — folytatta nyájasan Suliivan -, azok után, ahogy megpróbáltalak rákényszeríteni a cég átvételére. És meg kell mondanom, jól választottál. Elfogult vagyok Octaviával. -A fenébe, mondta valaki egy szóval is, hogy udvarolok Octavia Brightwellnek? -Jó érzéssel tölt el, hogy a segítségedre lehetek. Kezdem azt hinni, hogy életem alkonyán szentimentális leszek. - Életed alkonyán, a francokat. Te nem szentimentális leszel, hanem még mindig azon ügyködsz, hogy te irányítsd a dolgokat, mint mindig. - Mit is mondhatnék erre? A véremben van. Két óra múlva elindultak Portlandbe. Suliivan megvárta, míg átestek az „akkor most elutaztok Holdfénypartról" című jeleneten, és csak azután vette elő a mobiltelefonját, és ütötte be Mitchell számát. - Na? - érdeklődött Mitchell. - Sikerült helyreraknod Nicket? Suliivan a mellette ülő Carsonra pillantott. A kisfiú egy kutyákról szóló könyvbe mélyedt. - Nem kell aggódnod az unokám és Miss Brightwell, ühüm, barátsága miatt. Mitchell hangosan felhorkantott a vonal túlsó végén. - Mondod te. - Kénytelen leszel elfogadni a szavamat, Mitch. Időközben újabb szempont merült fel az elveszett festmény ügyében. Nicknek az a gyanúja, hogy személyes dolog állhat a háttérben. Szerinte olyasvalaki lehet a tolvaj, aki haragot táplál a történtek miatt, hogy Claudia bedöntötte a Harte-Madisont. - De hát te meg én mentünk csődbe akkor. Amennyire én tudom, mi vagyunk az egyetlenek, akik buktunk. Mi az istennyiláért dédelgetne valaki is bosszút? - Nem tudom. Azt javaslom, kezdjük egy listával, összeírjuk azokat, akiknek akkoriban közük lehetett Claudiához és a Harte-Madisonhoz. - Hát, ez nem kis feladat. - Tudom. Mondok neked valamit. Állítsd össze a listádat, és összeállítom az enyémet, aztán összevetjük a kettőt. Hátha találunk valamit. - Meglátom, mit tehetek. - Mitch hallgatott egy sort. - Biztos vagy benne, hogy Nick akar valamit Octaviával? - Úgy bizony. Suliivan befejezte a telefonálást, és lenézett Carsonra.
- Kiválasztottad, milyen kutyát szeretnél? - Pont olyat, mint Winston. - Egy újabb Winstonnal biztosan nem fogunk mellé. -Suliivan megborzolta a fiúcska haját, majd a tárcájáért nyúlt. - Erről jut eszembe, elhoztam a kimutatást a befektetési portfoliódról. Kíváncsi vagy rá, milyen profitot termelt a limonades üzlet? Carson becsapta a könyvet. - Mennyi pénzt kerestem? - kérdezte izgatottan. - Nagyon jól teljesítettél azzal a tíz Fast Toy Inc. részvénnyel. - Mondtam, hogy klassz játékokat csinálnak. - Tényleg mondtad. - Suliivan letette kettőjük közé az ülésre a bróker jelentését. - Vess egy pillantást az alsó sorra. Háromszáz dollárt kerestél. - Hűűű... - Carson felkapta a kimutatást, és kérdésekkel kezdte bombázni az öreget a különböző tételekről. Suliivan hátradőlt az ülésen, és felkészült, hogy átadja magát egyik kedvenc időtöltésének, azaz megtanítsa éles eszű dédunokájának a befektetői stratégiák alapelveit. Jó élete van, gondolta. Itt van Carson, és alig két órája Hannah bejelentette, hogy rövidesen kétszeres dédnagy-apa lesz. Annak a bensőséges viszonynak és örömnek az alapján, amit Gabe és Lillian között tapasztalt, szinte biztos volt benne, hogy a napokban lesz még része jó hírekben. Annyit kell csak tennie, hogy Nicket és Octaviát a helyes vágányra terelje, és akkor az élet majdhogynem átkozottul tökéletes lesz.
17 Kísérteties zöld fény szüremlett ki Arizona bunkeréből. Octavia nagy érdeklődéssel tanulmányozta a súlyos acélajtót keretező derengést. - Mit gondolsz, Arizona talán épp most olvasztja ki a fagyasztott űrlényeket, amelyeket szerinte az intézet rejtett el pár hónapja? - kérdezte. - Ami A.Z.-t és az összeesküvés-elméleteit illeti, már semmin sem lepődnék meg. - Nick belökte az ajtót, és félreállt, hogy előreengedje a lányt. Egy normális házban a belsőt egy építész valószínűleg szokványosnak írná le. De Arizona nem egy normális házban élt. Az épületet lelakatolható fém tolózárakkal erősítették meg, ahogy az ajtókat is acél hevederzárak védték. Az a szóbeszéd járta, hogy Arizona fél évre elegendő élelmiszert és egyéb készleteket halmozott fel. Octavia elég régóta élt Holdfényparton ahhoz, hogy tudja, a városban senki nem idegeskedett Arizona miatt, mivel a fegyverek egyáltalán nem érdekelték. Az ő bizarr fantáziavilágában az volt a küldetése, hogy összegyűjtse és elemezze a különböző összesküvésekről szóló titkos adatokat, amelyek - ebben biztos volt - a Holdfényparti Társadalomtudományi Intézet falai mögött rejtőztek. Azt, hogy az intézet elbocsátotta a furcsasága miatt, az excentrikus Arizona jól fogadta. Mint egyszer kifejtette Octaviának, az, hogy az intézeti emberek lenézik, csak megkönnyíti számára, hogy kémkedhessen utánuk. Octavia belépett a bunkerbe, és látta, hogy a titokzatos zöld fényt egy számítógép-monitor bocsátja ki. Három hosszú palástot és a Hírnökök által kedvelt kora egyiptomi stílusú ékszereket viselő ember hajolt az asztal fölé. Ketten közülük súlyos, bőrbe kötött naplókat vizsgálgattak, a harmadik a klaviatúrát püfölte. Szinte fel sem néztek, amikor Octavia és Nick belépett.
A szoba bútorzata spártai volt, és katonai létesítményt idézett. Egy masszív íróasztalon Holdfénypart széthajtogatott, hatalmas helyrajzi térképe. A fal melletti fémpolcokon hadműveleti naplók sorakoztak katonás rendben. Arizona a szokott terepmintás gyakorlóruhájában az íróasztal mögött trónolt egy ősrégi faszéken. Szája sarkában vaskos szivar, meggyújtatlanul. Az íróasztallámpa fénykévéje a térképre irányult, Arizona arca jórészt árnyékban maradt. - Ideje volt, hogy eljöjjetek. - Arizona az íróasztallal szemközti székek felé intett. Üljetek le. Kávét? Octavia a sarokban levő masinára pillantott. Erezte a feléje áramló, eltéveszthetetlen égettkávé-szagot. Az üveg kávésibrik már jó ideje állhatott a forró platnin. - Nem, köszönöm - hárította el udvariasan. Leült az egyik székre. - Mára már eleget ittam. - Én is kihagyom, kösz. - Nick is leült, Octavia mellé. Állával a három Hírnök felé intett. Hogy halad a projektnapló? - Ütem szerint, és szándékaim szerint így megy tovább is. - Arizona megengedett magának egy elégedett mosolyt. - Azok az intézeti fattyak nem állíthatnak meg minket. Rajta vagyunk a problémán. - És mi lenne az? - kérdezte könnyedén Nick. - Az intézeti bagázs elindított egy pletykát. Ma reggel hallottam Fultonnál - közölte Arizona érezhető izgatottsággal. Octavia felsóhajtott. - Ez az a pletyka lenne, miszerint én loptam el a festményt, és megrendeztem a betörést, hogy elfedjem a nyomokat? -Talált - horkantott Arizona. - Szóval, ti is hallottátok? - Igen - mondta Nick. - Úgy tűnik, Eugene-tól meg Dwayne-től ered. Lépéseket tettem, hogy befogják a szájukat, de az a gyanúm, hogy nem ők az eredeti forrás. - Véleményem szerint nyilvánvaló okokból az intézet használja fel őket arra, hogy terjesszék - jelentette ki Arizona. - Nem mintha azt a két fafejűt érdekelné a szóbeszéd eredete, ők aztán fűnek-fának terjesztik, aki csak hajlandó meghallgatni. Akárkinek az eszközei, jól ismeri a természetüket. Nick elgondolkozott. - Azt mondja, Fultonnál hallotta? - A kasszánál - felelte Arizona. - Hallottam, amint Betty Stiles erről beszélt Marjorie Dunne-nak. Kellemetlen érzés hasított Octaviába. Marjorie Dunne a kis Kate Dunne-nak az anyja. A kislány jelentkezett a rajzkiállításra. Gordon Dunne a városi tanács tagja volt, és köztudomásúlag indulni szándékozott a következő polgármester-választáson. A család komolyan vette, hogy a közösség szilárd pillérei. - Betty és Marjorie, tényleg? - Nick hátradőlt a széken, lábát kinyújtotta. Ujjait összeillesztette maga előtt. - A következő a teendőnk: vissza kell nyomoznunk, honnan indult el a pletyka. - Mi tudjuk, honnan - csattant fel Arizona. - Az intézeti bagázs főzte ki. Lefogadom, hogy ők vitték el a képet, aztán valahol ott fent elrejtették. Nos, kidolgoztam egy tervet... - Nem - emelte fel Nick a tenyerét megálljt parancsolva. - Eszébe ne jusson! Ugye nem akar engem meg Octaviát felküldeni az intézetbe, hogy felkutassuk a festményt? - Márpedig fel kell menni - kötötte az ebet a karóhoz Arizona. - Más megoldást nem látok a kép előkerítésére. - Adjon még pár napot - kérte Nick. - Utánajárok néhány dolognak. Arizona kétkedve nézett rá. - Miféle dolgoknak?
- Ez kissé bonyolult, és most még nem szeretnék részletekbe menni. Annyit azért kijelenthetünk, hogy nézetem szerint a szálak a múltba vezetnek. Megkértem a nagyapámat, hogy segítsen. Mitch Madisonnal háttérkutatásokat végeznek. Amikor meglesz az eredmény, jelentkezem. - Háttérkutatásokat? - mérlegelte Arizona a szivart rágcsálva. - Mikorra várod a jelentésüket? - Hamarosan - ígérte Nick. Felállt. - Bármelyik nap esedékes. Függessze fel addig a tervét, és ne menjen fel az intézetbe, míg nem jelentkezem, rendben? Különben csak figyelmeztetné azokat, akik az ügy mögött állnak, és valószínűleg eltüntetnék a képet. Talán Kaliforniába csempésznék. Ha kikerül a városból, soha nem találjuk meg. Arizona egy darabig csak rágcsálta a szivart, majd határozottan bólintott. - Rendben. Adok pár napot, hogy a háttérkutatást elvégezd. De ha nem kapsz valami használhatót Mitchtől és Sullivantől, akkor kénytelenek leszünk felmenni. Ez az egyeden lehetőségünk. -Oké. Kapcsolatban maradunk. - Nick megfogta Octavia karját, és felsegítette a székről. Gyere, sok tennivalónk van, édesem. Ez az édesem kissé meghökkentette a lányt. Olyan érzése támadt, hogy Nick nem is volt tudatában, milyen kedveskedő megszólítást használt. Ezen gondolkodott, miközben elszabadultak a bunkerből. Odakint lágyan szemerkélt a nyári eső. Az erődítményszerű házat övező fákon szürke pára ült. Nick besegítette az autóba, majd megkerülte a kocsit, és beült mellé. Octavia figyelte, amint Nick gyorsan megfordult, és visszafelé hajtott a kitaposott ösvényen, amin Arizona házát meg lehetett közelíteni. - Háttérkutatás, mi? - szólalt meg. - Gondoltam, ez jól hangzik. Van egy kis katonás zöngéje. - Láthatóan mély benyomást gyakorolt Arizonára, de ezzel csak egy kis időt nyertünk. Mit vársz, mire jutunk vele? - Gőzöm sincs. De nemigen volt választásom. Valami ütőssel kellett előállnom. Nagyon nem akarok belekeveredni Arizona valamelyik kis titkos felderítő akciójába az intézet ellen. - Annak alapján, amit Mitch mondott, ez amolyan családi tradíció. Hannah és Rafe teljesített valami misz-sziót Arizonának, akárcsak Lillian és Gabe. - És rohadt nagy szerencse, hogy egyiküket sem kapták el illegális behatolásért. - Nick megtekerte a volánt, és rákanyarodott a főútra. - Nem áll szándékomban illusztris és hősies nyomdokaikba lépni, köszönöm szépen. Különösen amikor az égvilágon semmi sem utal rá, hogy a képet odafönn, az intézetben rejtették el. Octavia jókedve elillant. - Ezek szerint te változatlanul azt hiszed, hogy a festmény még itt van, a városban? - Igen. - Nick az utat figyelte. - Úgy vélem, bárki tette is, személyes oka volt rá, nem a nyerészkedés. Amiből az következik, hogy valószínűleg még mindig itt van valahol a városban. Meg kell találnunk a pletyka forrását. öt perccel később Nick behajtott a városba, ráfordult az Öböl útra, majd az üzletsor végén megállt a parkolóban. Kiszálltak, és a galériához sétáltak. A kellemetlen érzés, ami az előbb Arizonánál futott át rajta, hallva Fultonnál történteket, most visszatért. A galériában Gail a pultnál állt, élénk beszélgetésbe merülve Marjorie Dunne-nal. - Ez ostoba pletyka, Mrs. Dunne - mondta határozottan Gail. - El nem tudom képzelni, kitől származhat, de hogy nincs alapja, az biztos. Marjorie-t jól láthatóan nem győzte meg és nem tántoríthatta el. Méretre szabott nadrágjában, divatos, krémszínű selyemblúzában és a kelleténél több arany ékszerével most is,
mint általában, túlöltözött volt Holdfényparthoz. Szőke haja rövidre vágva és befésülve Octavia biztos volt benne, hogy a frizura nem Carla Hajszobrászatában készült. A helyi szépségszalon két jellegzetes fazonra specializálódott: a Kolosszeum és a Decens Hajsisak fantázianevű frizurakölteményre. - Sajnálom - mondta Marjorie határozottan, és nem látszott rajta, hogy különösebben sajnálná -, de függetlenül attól, igaz-e a pletyka vagy sem, kénytelen vagyok ragaszkodni hozzá, hogy visszakapjam a lányom rajzát. Nem engedhetem meg Katynek, hogy részt vegyen a rajzkiállításon, mindaddig, amíg ez az árnyék vetül Octavia Brightwellre és a galériára. Gondolnom kell a férjemre és a közösségben betöltött pozíciójára. Octavia érezte, hogy Nick megmerevedik. Megszólalt benne a vészcsengő a férfiból sugárzó növekvő düh láttán, ezért előrelépett, hogy elejét vegye a botránynak. - Feltételezem, az engem érintő pletykáról van szó -mondta nyugodt hangon. Gail és Marjorie villámgyorsan megfordult. Mindkettejük arcán elszántság tükröződött. Marjorie hirtelen odébb kapta a pillantását, meglátva az Octavia mellett álló Nicket. Már szóra nyitotta száját, de Gail megelőzte. - Katy nagyon szomorú lesz, ha a rajza nem szerepel a kiállításon - mondta Octaviának. Szúrós pillantást vetett Marjorie-ra. - Biztos vagyok benne, hogy Mrs. Dunne nem akarhatja, hogy holmi ostoba pletyka miatt a kislánya megcsalatva érezze magát. A gyerekek roppant érzékenyek. Marjorie pipacspiros lett, de hajthatatlan volt. - Nagyon sajnálom, Octavia. Katy talán nem érti majd, miért csinálom ezt, de az ő érdekében teszem. Bizonyára megérted a helyzetemet. A Dunne-ok három generáció óta köztiszteletben álló tagjai a közösségnek. - Azt kell tenned, amiről úgy érzed, a legjobb a lányodnak - értett egyet Octavia. Sajnálatos, hogy hiszel a pletykának, miszerint én loptam el az Upsallt, de hát a te döntésed. Mindjárt hozom a képet. Marjorie szája megfeszült. - Nem mondtam, hogy elhiszem a pletykát. Biztos vagyok benne, hogy megalapozatlan. Ám nem venné ki jól magát, ha Katy rajza szerepelne a kiállításon. - De hát ez nevetséges! - füstölgött Gail. - A legjobban úgy lehetne elejét venni a szóbeszédnek, ha hagynád, hogy a kislányod a többiekkel együtt szerepeljen. Ha most visszavonod a rajzot, az csak olaj a tűzre, te is tudod. Octavia meghatódott, de nem hagyhatta, hogy Gail vívja meg helyette a harcot. - Rendben van. Hozom a képet. Megkerülte a pultot, és bement a hátsó helyiségbe. - Nagyon sajnálom - mondta hidegen Marjorie -, de ez nem az én problémám, nemdebár? - Az attól függ, honnan nézzük - szólalt meg Nick. A hátsó szobában Octavia összerezzent. Nick hangja veszélyt sugallt. Ám Marjorie láthatóan nem érzékelte a szavakban rejlő élt. - Nick! - Hirtelen roppant szívélyes lett. - Hallottam, hogy a városban töltöd a nyarat. Szép, hogy visszatértél Holdfénypartra egy időre. - Köszönöm - nyugtázta Nick. - Láttam a legutóbbi könyvedet Fultonnál - csicseregte Marjorie. - Sokat sejtető a borítója. - Úgy találod? - Igen. Tudod, jó érzékem van a színekhez és a dizájn-hoz. Bizonyára a történet is remek. Érthető, hogy népszerű lettél. Sajnos manapság alig jut időm olvasni. - Miért is nem vagyok meglepve? - mormogta Nick. Octavia elnyomott egy sóhajt, és sietett átnézni a bekeretezett rajzokat, hogy mielőbb megtalálja Katyét. Ha nem találja meg rögtön, vér fog folyni a galériában.
- Gordon indul a polgármester-választáson, tudod? -folytatta Marjorie vidám, társalgási hangnemben, nyilvánvalóan nem lévén tudatában, hogy aknamezőn jár. - És mivel rendkívül lefoglal a kampánymunka, meg Katy nyári programjának a megszervezése, hónapok óta nem jut időm mást olvasni, csupán újságokat. - Megértelek - mondta Nick. - Az utóbbi időben magam is elég elfoglalt vagyok. Megpróbálom kinyomozni, kitől indult el az Octaviáról kerengő pletyka. - Ó, persze. - Marjorie hangja zavartan csengett, mintha nem akarná, hogy ebbe az irányba kanyarodjon a társalgás. - Igen, hallottam, hogy kérdezősködsz a festmény felőL És jutottál valamire? - Ami azt illeti, igen. Egyre közelebb a megoldás. - Hát, ez csodálatos - mondta bizonytalanul Marjorie. - Tudod, van egy elméletem. Úgy vélem, ha rájövök, kitől indult útjára a pletyka, megvan a tolvaj. Marjorie a torkát köszörülte. -Tényleg? De nem értem, hol itt az összefüggés... — A mondat befejezetlenül lógott a levegőben. - Hogy hol? Hát, ez roppant kézenfekvő - jelentette ki Nick a hozzáértő magabiztosságával. — Teljesen nyilvánvaló, hogy aki terjeszteni kezdte a pletykát, magáról akarta elterelni a figyelmet. - Itt egy ütemnyi szünetet tartott, majd hozzátette. - Legyen férfi vagy nő az illető. Ez ősrégi taktika. - Valóban? - kérdezte óvatosan Marjorie. - Bizony. A tolvajok és egyéb rosszfiúk előszeretettel használják. A jogi eljárás során az első lépés épp emiatt az, hogy felderítik a bűntény körüli pletykákat, szóbeszédeket. Ezt nyomkövetésnek nevezik. - Értem. - Marjorie ismét a torkát köszörülte. - Ezt nem tudtam. - Talán azért nem, mert nem olvastad a könyveimet -mondta rendkívül udvariasan Nick. Octavia a fogát csikorgatta. A dolgok kezdtek elfajulni. Igyekezett gyorsabban keresgélni a képek között. Biztos volt benne, hogy Katy rajza egy házat ábrázol. És ameny-nyire vissza tudott emlékezni, volt rajta egy nagy, sárga virág is. - Listát készítek mindazokról, akiktől hallom a pletykát - magyarázta Nick. - Ellenőrzöm a forrásukat, meglátom, ki terjeszti. - Ez nem tűnik túl hatékonynak. - Marjorie hangja kissé ijedten csengett. - Amikor kész a lista, átadom Sean Valentine-nak, ő majd közelebbről is utánanézhet egy-két embernek. Megkockáztatom, hogy valaki a listán szereplők közül nem állja ki a próbát. - Nem hiszem, hogy erre lehetne alapozni. - De azért Marjorie-ban megszólalt a vészcsengő. - Úgy értem, ez nevetséges. Mindenki terjeszti a városban a pletykát. - Nem mindenki - mondta Nick. - Például lefogadom, hogy Gail nem. - De nem ám - vágta rá Gail bősz vidámsággal. - Eszembe sem jutna ilyen szörnyű képtelenséget terjeszteni. Tekintve a közösségben elfoglalt helyemet. Végül is a családom három generáció óta itt él Holdfényparton. Akárcsak a tiéd, Marjorie. - Hát, én Betty Stilestól hallottam Fultonnál - mondta Marjorie védekezőn. - De fogalmam sincs, ő honnan vette. - Köszönöm. Majd beszélek Bettyvel - mondta kedvesen Nick. - Miért pazarolnád erre az időt? - kérdezte Marjorie. - Sean Valentiné dolga megtalálni a festményt. - Szívességből csinálom - felelt Nick. - Octavia olyan számomra, akit te a család közeli barátjának neveznél.
Újabb rövidke szünet állt be. - Értem - mondta gyanakvón Marjorie. Octavia észrevette Katy rajzát, és kihalászta a bekeretezett képek közül. Sietve indult az eladótérbe. - Itt van a lányod rajza. -Átcsúsztatta a pulton Marjorie felé. - Nagyon szép kis rajz. Jó a színérzéke. Mondd meg neki, hogy megtarthatja a keretet. A cég ajándéka. - Köszönöm. Igazán sajnálom. De gondolnom kell Gordon pozíciójára. - Marjorie némileg bizonytalanul elvette a képet, és Nickhez fordult. - Sok szerencsét a kis nyomozásodhoz. - Biztos vagyok benne, hogy hamarosan rájövünk, ki vitte el a festményt - mondta Nick jókora adag önbizalommal. - A listám már-már készen van. -Nos, hát, nagyon remélem, hogy rövidesen megoldod az ügyet. - Marjorie felvillantott egy erőltetett mosolyt. -Apropó, minthogy egész nyáronitt vagytok, küldökmajd Carsonnak meghívót Katy születésnapi zsúrjára. Tudod, a lányom augusztusban lesz hatéves. - Méltányolom a meghívást - mondta Nick -, de talán jobb lenne nem fárasztanod magad ezzel. Nyilván megérted a helyzetemet. Nem engedhetem meg Carsonnak, hogy részt vegyen egy olyan gyerek születésnapi zsúrján, akinek a mamája szerepel a listámon. Gondolnom kell Carson pozíciójára a közösségben, tudod. Marjorie álla láthatóan leesett. Arcán rémület és megrázkódtatás keveredett. Octaviának sürgősen a szája elé kellett kapnia a kezét. Gail azonban nem érezte szükségét, hogy leplezze elégedett vigyorát. Marjorie dicséretes gyorsasággal kihúzta magát. - Hogy merészelsz... szerepeltetni engem a listádon! - Ne aggódj, Marjorie - csillapította Nick. - Amint vége az ügynek, biztosra veszem, hogy mindenki elfelejti majd, ki szerepelt a listán és ki nem. - Ez már... - A nő felháborodásában képtelen volt folytatni. Csak állt ott, és kétségbeesetten bámult. - Tudod - fűzte tovább a szót Nick, mintha semmi kellemetlen nem hangzott volna el -, ha van kedved segíteni a nyomozásban, nagyon hálás lennék. A családomban mindenki nagyra értékelné a szívességet. Tekintve a közösségben elfoglalt helyedet, sokat segíthetnél. Marjorie csak tátogott, míg végül képes volt megszólalni. - Persze, természetesen, örömmel segítek, de őszintén szólva fogalmam sincs, hogyan tudnék ennél többet. Már mondtam, hogy Betty Stiles terjeszti a pletykát. -A következő, akivel beszélek, Betty lesz - biztosította Nick. - De minthogy felajánlottad a segítségedet, van egy dolog, ami hozzájárulhatna, hogy leszűkítsem a listámat. - Mi lenné az? Nick a képre pillantott, amit Marjorie gyűrűkkel ékesített kezében szorongatott. - Hagyd itt a képet a többivel. Ez erős üzenet lesz a közösségünknek, hogy te nem adsz hitelt a pletykának. Marjorie csapdába esett, ezt mindnyájan tudták. Ellenséges pillantást lövellt Octaviára, letette a képet a pultra, majd kényszeredett mosollyal Nickhez fordult. - Hát, ha tényleg úgy gondolod, hogy ez segít... - Persze, nagyon is - mondta Nick. - Ez nem kérdéses. Mint már mondtam, módfelett méltányolom. - Ami a listádat illeti - tette hozzá halkan Marjorie. - Természetesen nem kerülsz rá - biztosította Nick. Marjorie ettől láthatóan kissé megkönnyebbült. Sietve megindult az ajtó felé. - Remélem, már nem fog sokáig tartani, hogy Seannal lezárjátok az ügyet. - Nem, nem fog - mondta Nick. Szótlanul nézték, amint Marjorie kilép az ajtón, és elindul a parkoló felé.
Octavia a pultra könyökölt, állát a kezére támasztotta, és Gailt meg Nicket nézte. - Ne értsetek félre. Mélységesen meghatódtam, de nem vagyok biztos benne, hogy okos dolog volt rákényszeríteni Marjorie-t, hogy itt hagyja Katy rajzát. - Kit érdekel? - mondta Gail. - Jó érzés, és kész. - De hát ez Marjorie Dunne, az isten szerelmére -emlékeztette szárazon Octavia. - A városi tanács egyik tagjának és talán a jövendő polgármesternek a felesége. - És akkor? - kuncogott Gail. - Ez itt meg Nick Harte. A családja szőröstül-bőröstül megveheti és eladhatja a városi tanácsot. Voltaképpen, ha hinni lehet a legendáknak, egyszer már meg is tették. - Légy igazságos - fordult felé Nick. - Nem a mi hibánk, hogy a tanács meg a polgármester történelmileg bizonyos hajlandóságot mutat igazodni hozzánk, Harte-okhoz, cserében a könyvtárépítéshez vagy a móló felújításához való hozzájárulásunkért. Octavia frissen támadt elismeréssel nézett rá. - Ejha! Azt hiszem, most tanúja voltam annak, amit a köznyelv nyomásgyakorlásnak nevez. - Nyugi, Marjorie bőven rászolgált - mondta Gail. - Híres arról, ahogyan a kevésbé jelentős halandókkal viselkedik. Már a gimiben is ilyen volt. Gondolom, nem kerülte el a figyelmedet, hogy nem ajánlotta fel, hogy Anne lányomnak is küld meghívót a zsúrra. - Persze hogy észrevettem — mondta Octavia. - Ha ez vigasztal — szólt közbe Nick —, Anne természetesen hivatalos Carson zsúrjára a jövő hónapban. Gail elmosolyodott. — Köszönöm. Nagyon boldog lesz. Még nem volt alkalma barátokat szerezni itt. - Carson zsúrján rengeteg alkalma lesz vele korú gyerekekkel megismerkedni - mondta Nick. - A város összes gyereke kap meghívót. Még Katy Dunne is.
18 Később, a délután folyamán Octavia a hátsó helyiségben éppen a maradék rajzot keretezte be a kiállításra, amikor Jeremy hangját hallotta az eladótérből. - Gail? - Jeremy meglepettnek és valahogy hitetlenke-dőnek tűnt. - Gail Johnson? - Most Gail Gillingham. Hello, Jeremy. Rég találkoztunk. - Ezt én is mondhatnám. A legutóbb, amikor láttalak, még kislány voltál. - Nem egészen. Suliba jártam, amikor az útjaink keresztezték egymást. De meglep, hogy egyáltalán emlékszel rá. Te épp érettségi után voltál, és Portlandbe készültél egyetemre, ha jól emlékszem. - így van. A nagymamám mondta, hogy visszajöttél a városba. És hogy munkát keresel. - Mint látod, találtam. Bár csak időlegesen, mert Octavia fel akarja számolni az üzletet a nyár végén. De így legalább lesz időm nyugodtabban keresgélni. Talán akad majd valami az intézetben vagy a Chamberlainen is. - Én az intézetben dolgozom - mondta Jeremy. - Nyitva tartom majd a szememet, ha gondolod, ősz elején várható némi mozgás. - Köszönöm, igazán rendes tőled. Rövidke csönd telepedett rájuk. - Gondolom, hallottad, hogy tavaly elváltam - mondta Jeremy. - A nagymamád említette - felelte.kedvesen Gail. - Át tudom érezni. Pár éve én is átestem ezen. Ez a fő oka, hogy visszaköltöztem Holdfénypartra. Szeretném, ha a lányomat család venné körül.
- Okos döntés volt. A gyerekeknek szükségük van rá, hogy tartozzanak valahová. De talán nem csak nekik. - Ezért jöttél vissza? - kérdezte Gail. őszinte kíváncsiság érződött a hangjából. - Talán. Tulajdonképpen mindig is Holdfénypart volt az otthonom. És amikor az intézet állást ajánlott, éreztem, hogy épp itt az idő a változtatásra. Octavia az ajtóhoz lépett. Jeremy és Gail a pult átellenes oldalán állt. Csak egymást látják, merengett. Észre sem vették, hogy ott áll. Meg mert volna esküdni rá, hogy vibrál a levegő. Halkan köhintett. Mindketten hátraugrottak picit, és meglepetten néztek rá. Octavia kis híján elnevette magát. Az ember azt hihette volna, hogy elbújt a kamrában, és váratlanul meglepte őket. - Szia, Jeremy - köszönt. - Elhoztad a képeidet? - Viccelsz? Naná, hogy elhoztam. - A pultnak támasztott fadoboz felé intett. - Kettőt választottam ki. Gail áthajolt a pulton. - Octavia említette, hogy festegetsz. Hadd nézzem. - Ma csak tájképeket hoztam. - Jeremy nekiállt kicsomagolni a dobozt. - Octavia szerint nekem a legjobb piac itt van, Holdfényparton. Kiemelte az egyik festményt, és nekitámasztotta a falnak. Gail és Octavia előjött a pult mögül, hogy szemügyre vegyék. Gailből rögvest kiszakadt az elismerés, izgatott hangja elárulta. - Hisz ez a Napkorona-kapu alkonyatkor! Nagyon tetszik. Sőt el is tudom adni! A hét végére túladok rajta. Jeremy és Octavia meglepett pillantást váltott. - Mondok neked valamit - szólt Jeremy Gailhez. — Ha egy héten belül elsózod ezt a mázolmányt, meghívlak vacsorázni Álmodlakba. Gail le nem vette a szemét a képről. - Áll az alku. Nick úgy intézte, hogy találkozzon Betty Stilesszal a Carla Hajszobrászata előtt. Betty merev, rózsaszín, vattaszerű hajfelhővel lépett ki a szépségszalonból. A frizurakölteményt annyi lakkal szórták be, hogy Nick szerint még egy atomrobbanásnak is ellenállt volna. Az asszony laza farmerszoknyát viselt hozzáillő mellénnyel a piros blúz felett. Betty jócskán a hetvenes éveiben járó özvegy volt. Legfőbb hobbija, amennyire Nick vissza tudott emlékezni, a helyi pletykák aprólékos követése volt. - Jó napot, Mrs. Stiles. - Nick előlépett a kocsija mögül, és elindult a nő felé. - Hogy s mint? - Nicsak, Nick Harte! Örülök, hogy látlak. Hallottam, hogy a városban töltöd a nyarat. - Igen, asszonyom. - A minap láttam a könyvedet Fultonnál. - Valóban? - Nick megfogadta magának, hogy nem kérdezi meg, vajon olvasta-e. - Megvettem volna, mert rengeteg izgalmas könyvet olvasok. De amikor megnéztem a borítóját, láttam, hogy nincs benne sorozatgyilkos. - Valószínűleg azért nincs, mert nem írtam bele. - De én csak sorozatgyilkososat olvasok. - Sejthettem volna - mondta Nick. - Ki gondolta volna, hogy ilyen szép sikered lesz íróként? Tudod, amikor hallottam, hogy otthagyod a Harte Vállalatot, mondtam Edith Seatonnak, hogy óriási hibát követsz el. „Edith", mondtam neki, „ez a fiatalember tönkreteszi az életét, és összetöri a nagyapja szívét."
- Meglepő módon valahogy mindnyájan túléltük. Mrs. Stiles, nem bánná, ha feltennék pár kérdést? - Azt az eltűnt festményt igyekszel megtalálni, igazam van? - Betty felsóhajtott. Természetesen felteheted a kérdéseidet, de ha az, amit hallottam, igaz, akkor, attól tartok, csak az idődet vesztegeted. - Ugyan miért? Betty lehalkította a hangját. - Nos, kedvesem, mint köztudott, a legvalószínűbb gyanúsított Octavia Brightwell. - Érdekes, hogy ezt említi, Mrs. Stiles. Ugyanezt hallottam én is, és azt próbálom kideríteni, kitől ered a pletyka. Bár talán maga megmondhatja. - Azt akarod tudni, ki kezdte terjeszteni? - kérdezte hitetlenkedve Betty. - Pontosan. - De mit számít ez, kedvesem? Úgy értem, ha belegondolsz, teljesen nyilvánvaló, hogy Miss Brightwell a legvalószínűbb tolvaj. - Számomra nem nyilvánvaló - mondta Nick. - Ó. - Betty ettől kissé zavarba jött. Majd sajnálkozó pillantást vetett Nickre, és megveregette a karját. - Hát, gondolom, a körülmények ismeretében érthető, hogy csak a legjobbakat akarod hinni róla. Bár a te dolgod, azért fogadd meg a tanácsomat, és keress magadnak másik barátnőt. Nick hidegen rámosolygott. Az az igazi magánszimat-kodás hátulütője, vonta le a tanulságot, hogy időnként rendkívül nehéz megállni, hogy az ember ki ne jöjjön a béketűrésből. De semmi haszna nem származna belőle, ha a képébe vágná Betty Stilesnak, hogy egy kotnyeles vénasszony. - Nem áll szándékomban megfogadni a tanácsát, Mrs. Stiles. Úgyhogy nem marad más számomra, mint megtalálni az igazi tolvajt. - De ha Miss Brightwell vitte el a képet... - Nem Octavia tette. Az öreglány ciccegett. - Nagyon biztos vagy benne. - Csakugyan, Mrs. Stiles. - Tényleg, Nicholas, nem hittem volna rólad, hogy egy nő így az ujja köré tud csavarni. - Én meg azt hittem, maga elég okos ahhoz, hogysem bedőljön egy tolvajnak. Betty sértődöttnek tűnt. - Hogy mondtad? - Hát nem nyilvánvaló? Akitől elindult a pletyka, az a személy a tolvaj. - De hisz ez nevetséges! - Hol hallotta először, Mrs. Stiles? Betty méltóságteljesen kihúzta magát. - Itt hallottam, pontosan itt, a szépségszalonban. Nick a kirakaton át benézett a szalonba, és két nőt látott a hajszárító bura alatt ülni. Ölükben képes magazinok, de egyikük sem olvasott. Mindketten feszülten bámulták az üzlet előtti jelenetet. A szalon tulajdonosa, Carla Millbank is őt figyelte a tükörből, miközben egy vendég haját apró alufóliadarabokra csavarta. Estére az egész város tudni fogja, hogy Bettyvel beszélgetett. Új kihívás tornyosult előtte. A nemek közötti választóvonal határozottan ott feszült Holdfényparton. Volt néhány hely, ahová férfiember nem tehette be a lábát. Carla Hajszobrászata terra incognita volt a város összes férfija számára. Negyedórával később belépett a Pazar Látványba, még mindig az új terv részletein agyalva. A helyiség üresnek tűnt, leszámítva Octaviát, aki a pult mögött ült. Épp jegyzeteket írogatott, és most felnézett. - Végre - mondta. - Már kezdtem aggódni. Megtaláltad Betty Stilest?
- Nem sokra mentem vele. - Tanulmányozni kezdte a falnak támasztott két bekeretezett festményt. - Nem emlékszem ezekre. Újak? Furcsálló kifejezés jelent meg a lány arcán. - Igen, ha úgy vesszük. - Nem vagyok szakértő, de nekem tetszenek. - Nekem is. - Szépen adja vissza a Napkorona-kaput. És a móló éjjel... óriási. Kissé mélabús a köddel meg a sötét vízzel meg a csónakon pislákoló lámpással. Ki festette? Mozgás támad a küszöbön a pult mögött. Jeremy jelent meg a hátsó helyiségből. Barátságtalanul nézett Nickre. -Én-mondta. Ekkor mellé lépett Gail. - Hát nem lenyűgöző? - Áradt belőle a lelkesedés. - Már tudom is, kinek ajánlom. No, persze, ki más, mint Jeremy?, gondolta Nick. Mi a fene van vele? Hogyan feledkezhetett meg Jeremyről és az ő figyelemre méltó üzleti érzékéről? Ha figyelt volna, ahelyett hogy azon töri a fejét, hogyan juttasson be valakit a szépségszalonba, a képek láttán rögtön összeállt volna minden. Most muszáj udvariasan és civilizáltan viselkednie Octavia és Gail előtt. - Gratulálok - szólalt meg semleges hangon. - Szép munka. - Sokkal szebb lesz, ha hoz is valamit a konyhára -mondta Jeremy. Az ő hangja is érzelemmentes volt. - De nekem nem áll szándékomban otthagyni az állásomat mostanában. Úgy értem, milyenek az esélyei, hogy valaki manapság csak a festészetből megélhet? Millió az egyhez, nem? - Biztos vagyok benne, hogy Nick pontosan érti, mit érzel — fűzte hozzá Octavia. — Ugyanilyen kétségei lehettek, amikor az első kéziratát postára adta. Nem igaz, Nick? Most szépen sarokba szorította. - De igen - felelte. - És azóta is minden alkalommal, amikor elküldök egy kéziratot. Pont olyan érzés, mint amikor az ember leugrik egy szikláról. Nagy baklövés volt elmondani a lánynak, mi húzódik az ő és Jeremy ellenségeskedésének a hátterében. Egyáltalán, mi köze ehhez Octaviának? Miért nem hagyja, hogy ők ketten, külső beavatkozás nélkül, megvívják a kis magánháborújukat? Jeremy komolyan nézett - Ez a „leugrom-a-szikláról" érzés tényleg nem múlik el soha? Nick vállat vont. - Én úgy vettem észre, hogy soha. A tanácsom: hozzá kell szokni. Megedzi az embert. Pillantása Gailre siklott. - Mit szólnál, ha fedett ügynököt kellene játszanod? - Ballonkabátot kell felvennem? - kérdezte Gail. - Nem, hacsak a gallérját nem akarod összesampo-nozni. Octavia felpattant az asztal mellől. - Carla Hajszobrászata? Azt akarod, hogy Gail odamenjen, és információmorzsákat csipegessen fel a pletykáról? - Aha. Betty Stiles azt mondja, ő ott hallotta először. - Te tényleg komolyan veszed ezt a detektívesdit, ugye? - fordult Nickhez Jeremy. - Nem, csak szükségem van valami érdekesre, amit beleírhatok a nyári vakációmról szóló naplómba - vágott vissza Nick. - Oké, oké, vettem - dünnyögte Jeremy. - Szóval, komoly. - Octaviára nézett. - Van valami, amiben segíthetek? - Nicket kérdezd - felelt kedvesen a lány. - ő vezeti a nyomozást. Jeremy nem tűnt túl boldognak ettől, de kötelességtu-dóan visszafordult Nickhez.
- Nos? Az én gyökereim ebben a városban legalább olyan mélyre nyúlnak, mint a tieid. Talán némi időt spórolhatnék neked. - Ez nagyon kedves tőled, Jeremy - mondta Octavia. - Mit szólsz hozzá, Nick? Csak nem adja fel, gondolta Nick. Nem nyugszik addig, amíg ő, lenyelve a keserű pirulát, meg nem hívja Jeremyt egy sörre. Talán a legegyszerűbben úgy mászhat ki a kutyaszorítóból, ha a lány jelenlétében veti fel a meghívást. Jeremy vissza fogja utasítani, és ezzel mindketten szabadulnak a horogról. Az órájára nézett, majd Jeremyre. - Mindjárt öt óra. Beszélek Gaillel, mert szeretném, ha holnap elintézne nekem valamit a szépségszalonban. Aztán Octaviával vacsorázom. - A szeme sarkából látta, hogy a hír hallatán Octavia szemöldöke a magasba szökik. De, mint várta, a lány csöndben maradt, mert tudta, hova akar Nick kilyukadni, és nem akart keresztbe tenni neki. - Később meg, úgy tervezem, beugrom a Teljes Napfogyatkozásba, hogy felszedjem a legújabb pletykákat. Van kedved csatlakozni? Meghívlak egy sörre, biliárdozunk kicsit, nyitva tartjuk a fülünket, és meglátjuk, mire megyünk vele. Jeremy rideg arccal nézte, aztán Nick meglepetésére icipicit megmozdult. Apró, merev fejmozdulat volt, de határozottan beleegyező bólintás. - Miért ne? - mondta Jeremy. A fenébe, gondolta Nick. Most mindketten csapdába estünk. Octavia láthatóan elégedett volt. Meleg, elismerő mosolyt vetett rá. A felismerés villámcsapásként érte Nicket. Mintha megnyílt volna alatta a galéria padlója, és ő a feneketlen mélységbe zuhanna. A jó francba! Végig a rossz kérdést tette fel magának! Egyfolytában azon tűnődött, miért akar Octavia olyan csökönyösen beleavatkozni az életébe. Holott az igazán fontos kérdés az, ő miért hagyja, hogy a lány ezt tegye? A Rákcsapdában ettek, körülöttük turisták, nyaralók és néhány helyi lakos. - Nem fogod megbánni - jelentette ki megfontoltan Octavia. - Ühüm. — Nick letörte egy rák ollóját, majd dühösen nekiállt kiszedni belőle az omlós húst. - Jeremy nem egyezett volna bele, hogy elmenjen veled sörözni, ha még mindig azt hinné, hogy viszonyod volt a feleségével. - Ühüm. - Ujabb ollóért nyúlt, és ádáz kéjjel letörte. Jólesőn hallotta a páncél roppanását. - Nyilvánvaló, hogy be akarja temetni az árkot. - Ühüm. - Csak az alkalmat kereste, te meg tálcán kínáltad neki. - Ühüm. - Tekintete újabb elpusztítani való rákot keresett. - Ez így helyes, Nick. - Nem szeretem, ha manipulálnak. - Én nem manipuláltalak. - Dehogyisnem. - Épp csak sugalmaztam. Nick ránézett, de nem szólt. Octavia nyelt egyet. - Oké, kissé erőszakos sugalmazás volt. - Belerángattál ebbe a ma esti sörözésbe. A lány elvörösödött. - Sajnálom, ha így érzed. - Pontosan így érzem. Octavia szomorú arccal hátradőlt, a szalvétáját gyűrögette. - Most nagyon dühös vagy, ugye? - Igen. Nagyon dühös. De elsősorban magamra.
- Mert hagytad magad, hogy rád erőszakoljam a Jere-myvel való sörözést? - Ühüm. - Ertem. - A hangja szilárd volt, de amikor letette a szalvétát, Nick látta, hogy kissé remegnek az ujjai. - Hát, ha így érzed, akkor miért nem mondod le? Nick keserűen elmosolyodott, egyre a feneketlen mélységbe bámulva. - Már késő. - Több okból is, amiről neked fogalmad sincs, tette hozzá magában. - Ezt nem értem. - Azt látom. A Teljes Napfogyatkozáshoz hasonló intézményeknek megvan a maguk helye az univerzumban, gondolta Nick. Ez volt például az egyedüli találkozóhely Holdfényparton, ahol két egymással viszálykodó fickó semleges terepen találkozhatott. A kocsma kezdett megtelni estére, de a beszélgetés tompa morajjá halkult a hátsó helyiségben, ahol a biliárdasztalok álltak. Csak egy zöld posztós asztalt használtak éppen, és szerencsére senki sem dohányzott, úgyhogy a levegő még viszonylag tiszta volt. A vastag függönyöket homály fedte, amit csak a spotlámpa fénye tört meg az egyes asztalok felett. Ha a söntés a beszélgetésre szolgál, gondolta Nick, a biliárdterem a szórakozásra. Hozzáállás kérdése. Nick könnyedén alapállásba helyezkedett, és előredőlt a lökéshez. Finoman meglökte a dákot. A golyó arrébb gurult. Úgy koncentrált a következő lökésre, ahogy a nagyapjától és az apjától tanulta. Úgy, ahogy egy nap ő tanítja majd Carsont. Újabb lökés, és a golyó belegurult a lyukba. - Gondolom, rájöttél, hogy össze lettünk boronálva -mondta felegyenesedve. Jeremy az asztal túloldaláról, az árnyékból figyelte. - Volt egy ilyen benyomásom. De figyelj, ki fogja állítani a képeimet a galériájában. Egy kicsit biliárdozni veled, meg hagyni, hogy vegyél nekem egy pofa sört, nem tűnik túl nagy árnak egy kis zsozsóért meg a halhatatlanságért! - Ühüm. - Nick megkrétázta a dákó végét. - Gondoltam, hogy igazából emiatt egyeztél bele. Tudod, Octa-viának az a kényszerképzete, hogy helyrehozza a dolgokat. Azt, amit a nagynagynénje művelt a Harte-Madison Vállalattal sok-sok évvel ezelőtt. - Magam is rájöttem. Azt mondja, a nyár végén elhagyja a várost. - Aha. - Nick a golyók helyzetét tanulmányozta, a stratégiát tervezgetve. - Tényleg ezt mondja. Jeremy a zöld posztó felett figyelte. - Azt is mondja, hogy nem volt viszonyod az exemmel. - Igaza van. Nem volt. Jeremy erre nem reagált. De nem is fogalmazott meg újabb vádat. Egy ideig szótlanul játszottak. Az egyedüli zaj az egymáshoz ütődő golyók koccanása és az ivóból behallatszó egyre növekvő lárma volt. Valaki bekapcsolta a zenegépet. Egy country-western énekes azon siránkozott, hogy az asszonya megcsalta. Nick újabb golyót lökött a lyukba. - Tudod, nem te vagy az egyetlen pasas a világon, akinek a neje félrelépett. - Nem értette, miért mondta ezt. Talán mert megfelelőnek tűnt az alkalom. Jeremy az asztal túloldalán folytatta a játékot. - Amelia? - A fickóval, aki a repülőgépet vezette. - Jesszus. Ezt nem tudtam. - Nem sokan tudják. És szeretném, ha ez így is maradna. - Persze. Hidd el, hogy amikor azt mondom, megértem az érzéseidet ez ügyben, az úgy is van. - Jeremy kihagyott pár lökést. - Octavia azt mondta, kérdezzem meg magamtól, hogy te vagy Laura hazudtatok-e nekem valamiben is. - És jutottál valamire a válaszokkal?
- Igen. Laura egy csomó dologban hazudott nekem. Fontos dolgokban. Azt hiszem, kommunikációs problémáink voltak. - Jeremy megkrétázta a dákó végét. - De nem emlékszem egyeden esetre sem, amikor te hazudtál nekem. Nick az asztalt tanulmányozta. - Nem haragszol, ha megmondom, hogy sosem kedveltem igazán Laurát? Mindig volt egy olyan érzésem, hogy úgy érezte, rangon aluli házasságot kötött, amikor hozzád ment. -Te se haragudj, de nemigen szíveltem Ameliát. Szerintem inkább a Harte Vállalatba szeretett bele, mint beléd. - Lehet, hogy igazad van. - Lökött egyet, és megvárta, míg a golyó a lyukba gurul. - De jó anya volt. - Ez az, ami számít - mondta csendesen Jeremy. - Nagyon sokat számít. - De legalább ott van neked Carson. Én pedig nagy nehezen megértettem, hogy Laura nem akar gyereket. Legalábbis tőlem nem. - Carson mindenért kárpótol - helyeselt Nick. Az ivóban gyarapodó tömeg zajongása egyre hango-sabb lett. Valaki feljebb tekerte a hangerőt a zenegépen. Most olyan fickókról szólt a dal, akik lerészegedtek az olcsó whiskeytől, és összeverekedtek a rosszlánnyá vált nő miatt. - Úgy látszik, mindketten azt hittük, hogy tudjuk, mi a teendő, ha nőneműekről van szó... - Jeremy ivott egy kortyot, miközben figyelte, ahogy Nick a következő lökésre készült. Asszem, sokat tanultunk. -Aha. Most sokkal kellemesebb volt a légkör az asztalnál. Sok feszültségtől megszabadultak. Talán a sör volt az oka. - Na és szerinted ki fújta meg az Upsallt? - kérdezte Jeremy. - Az, aki megpróbálja rákenni Octaviára. Ez személyes ügy, az az érzésem. - Ennek nincs értelme. Octavia nem bántott meg senkit a városban. - ő nem is, csak a nagynénje. - Amennyire tudjuk, a Harte-ok és a Madisonok voltak Claudia Banner áldozatai. Jeremy a megfelelő irányba igazította a dákot. - Úgy véled, lehettek mások is? -A nagyapám a járulékos veszteségkifejezést használta. Jeremy meglökte a golyót. -Tudod, a nagymamám a húszas éveiben járt, amikor a Harte-Madison szétvált. Ebben a városban nőtt fel, mindenkit ismer. Minden héten bridzsel három barátnőjével, akik szintén ismerik a város történetét. Talán emlékeznek valami használhatóra a régi szép időkből. Akarod, hogy megkérdezzem? Hátha ki tud szedni valamit a kártyapartnereiből. Biztosan nagyon élvezné, hogy Mata Harit játszhat. - Megköszönném - mondta Nick. A zene egyre hangosabb lett, akárcsak a tömeg. Újabb biliárdozni vágyók léptek a terembe, és birtokba vették a szabad asztalokat. Cigarettafüst kezdte betölteni a helyiséget. - Későre jár - mondta Nick. Jeremy vállat vont. - Még egy menet? - Miért is ne? Nick éppen felrakta a golyókat a következő körhöz, amikor ismerős hang bődült el a két helyiséget összekötő nyílásban. - Csak nem az a baromarcú, aki azt hiszi magáról, hogy ő Holdfénypart királya? - Eugene beszédében kissé torlódtak a hangzók, de az üzenet világos volt. - Látod ezt, Dwayne? Biliárdozik kicsit öreg cimborájával, Jeremyvel. Hát nem cukik? A többi asztalnál biliárdozók nem néztek a küszöbön álló páros felé. Úgy tettek, mintha a játékra koncentrálnának. De Nick tudta, hogy mindenki hegyezi a fülét. A feszültség olyan tömény volt, hogy vágni lehetett volna.
- Igazad van - mondta halkan Jeremy. Egyetlen pillantást sem pazarolt Eugene-ra vagy Dwayne-re. - Ideje mennünk. - Mi a fenét keresel itt, Harte? - bömbölte Eugene. - Nem inkább a kis vörös hajú gyanúsítottaddal kéne lenned? Mindenki tudja, hogy elcsavarta a fejedet, de annyira, hogy azt sem veszed észre, hogy ellopta azt a festményt. Nick nagyon lassan letette a dákot. Az asztal túloldalán Jeremy ugyanígy tett. Most úgy festettek ők ketten, mint a képregényhősök, Mutt és Jeff. A sötét helyiségre csend ereszkedett. A többi biliárdozó még az ujját sem mozdította meg. Várták, mi lesz a következő lépés. Nick Eugene-ra nézett. - Te nem akarsz már semmit mondani, Eugene. Ám mivel Eugene tökrészeg volt, nem törődött a következményekkel. - Azt hiszed, megijesztesz? - Közelebb lépett, keze ökölbe szorult. - Te tényleg azt hiszed, hogy összeszarom magam egy Harte-tól? - Igaza van, Eugene - mondta barátságosan Jeremy. - Te nem akarod ezt. - Egy ilyen szarházitól sem ijedek meg, mint te, Seaton. Ennyi év után visszajössz a városba, és asszed, több vagy mindenki másnál, csak mert a muterod hozzáment egy Seatonhoz, és mert Nick Harte-tal lógsz? Mondok egy újságot. - Menjünk - szólt Nick Jeremyhez. - Részemről rendben. - Jeremy megkerülte az asztalt. - Dwayne meg én itten sokat tanakodtunk valamin, Harte. - Eugene arrébb lépett, elállva az utat a kijárathoz. -Igazi vörös a csaj? Ott lenn is ugyanolyan vörös, mint a fején? Nick az asztal sarka felé mozdult. - Nyugi - szólt oda neki Jeremy a szája sarkából. - A terv az, hogy elhúzunk innen, emlékszel? - A terv az - mondta Nick, és megállt szemben az asztallal -, hogy elmeséljük itt mindenkinek Eugene és Dwayne pompás kis kalandját Seattle-ben, nem is oly régen. - Pofa be, Harte! - ordította Eugene. - Fogd be azt a mocskos pofád! Még egy szót szólsz, lecsavarom a fejedet, és biliárdgolyónak használom! - Gondolod? - Senkit nem érdekel, hogy a vörös csajt kúrogatod. Mindenki leszarja a nemi életedet, Harte. - Kivéve téged, Eugene - szólt közbe segítőkészen az egyik biliárdozó. - Biztosan azért, mert Harte nemi élete sokkal érdekesebb, mint a tiéd. Eugene pulykavörös lett, fejét a válla közé húzta, mint egy óriás teknős, és előrerontott. Meglepően fürge volt a termetéhez képest. Nemhiába a futballista múlt, gondolta Nick. - A francba - dörmögte Jeremy. - Ennyit a gyors távozásról. Nick az utolsó pillanatig kivárt. Aztán oldalra lépett a bőszült dúvad elől. Eugene-t még vitte a lendület, és nem tudott irányt változtatni. Nekicsapódott az asztalnak, és arccal lefelé a zöld posztón landolt. - Oké - mondta Jeremy -, akkor mehetünk. Nick nem figyelt rá. Megragadta Eugene húsos vállát. De nem kellett felrángatnia Eugene-t. A nagydarab férfi leugrott az asztalról, s kemény ökle máris ívet húzott a levegőben. Nick elrántotta a fejét az ütés elől, és ököllel gyomorszájon vágta Eugene-t. Olyan volt, mintha egy masszív párnába csapott volna bele. Jó érzés volt, de nem okozott nagy kárt. Nick zsibbadt kezét rázogatva hátraszökkent. Oké, lehet, hogy ez hiba volt. Szerencsére Eugene elveszítette az egyensúlyát, hála a tekintélyes mennyiségű sörnek és az asztallal való találkozásának. Amikor pár másodpercen belül, vadul csapkodva visszanyerte,
Nick kinyújtotta a lábát. Eugene előzékenyen belebotlott és elzuhant, hogy beleremegett a padló. Dwayne felordított, megmarkolta a legközelebbi biliárddákót, és rávetette magát Nickre. Jeremy elhaladtá-ban kikapta a kezéből. - Tudod - mondta Jeremy -, ha elolvastad volna Nick valamelyik könyvét, tudnád, hogy az ember nem bocsátkozik harcba a szívbéli jó barátja nélkül, Seggfej. Megfosztva a fegyverétől Dwayne hátratántorodott, majd megpróbált bevinni egy rövid ütést Jeremynek. Ám ehelyett egy másik biliárdozó vállát találta el. - Hé, figyelj má, köcsög! - A fickó behúzott neki egyet, mire Dwayne elröpült, neki egy érdeklődőnek, aki épp átjött az ivóból, hogy megnézze, mire ez a nagy izgalom. Egy férfi felvihogott Nick háta mögött. - Komám, a kis vörös jó forró muff, mi? Na, mi a helyzet? Természetes vöröske vagy nem... Nick megpördült, és mellbe vágta a vicces kedvű kommentátort, aki nekiesett az asztalnak. Kezéből kirepült a dákó, és valakit hókon talált. A biliárdteremben végképp elszabadultak az indulatok, és ordítások kíséretében röpködtek a pofonok. Nick megfordult, Eugene-t kereste az izzadságtól síkos, hullámzó testek között. - A kurva anyádat, Harte! - Eugene épp feltápászkodott a földről, és rávetette magát Nickre. Nick kitért előle, és nekiütközött Sandy Hicksonnak, aki akkor lépett be a terembe. Mindketten elzuhantak, és begurultak az asztal alá. Jeremy lehajolt, hogy mi zajlik az asztal alatt. - Mindenki oké ott lent? Valaki felrántotta, és behúzott neki egyet. Az ütés az állán találta Jeremyt, aki az asztalnak tántorodott. Nick lerázta magáról Sandyt, és kimászott az asztal alól. Derékon kapta a fickót, aki az imént megütötte Jeremyt. A földre zuhantak, és egy sörtócsában csépelték egymást. Fred a telefon után nyúlt. Sean Valentiné két rendőr kíséretében tíz percen belül megérkezett.
19 Éjfél előtt nem sokkal Nick és Jeremy Rafe társaságában ácsorgott a holdfényparti rendőrkapitányság előtti parkolóban. - Mondhatom, igazi piros betűs ünnep ez nekem. -Rafe feldobta a slusszkulcsát, majd elkapta. - Sosem hittem volna, hogy eljön az a nap, amikor egy Madison teszi le az óvadékot egy finom, becsületes, a közösség oszlopa Harte-ért. Egy Seatonról már nem is beszélve. - Ha örök hálát vársz, azt máshol kell keresned. -Jeremy óvatosan megtapogatta az állát. - Egyvalamit utálok nagyon - dünnyögte Nick -: azt az ipsét, aki kihoz a sittről, aztán kárörvend egy nagyot. - Na, holnapra szép színes lesz a fejetek - mondta derűsen Rafe. - Egyikünk sincs most erre ráhangolva. - Nick savanyú pillantást vetett rá. - Egyetlen dolgot várunk tőled e pillanatban. Hogy vigyél vissza minket a Napfogyatkozásba a kocsinkért. Mit gondolsz, képes leszel ezt teljesíteni további megjegyzések nélkül? - Nem - mondta Rafe. - Ha fuvart akarsz, kénytelen leszel elviselni a szellemes megjegyzéseket. Nick sokatmondó pillantást váltott Jeremyvel. - Most ruházzuk meg, vagy ráér később?
- Én a későbbre szavazok - mondta Jeremy. - Az igazat megvallva, mára elég volt a testmozgásból. - Oké, akkor később. - Nick visszafordult Rafe-hez. - Menjünk. - Ahogy óhajtod. - Rafe elindult a parkolóba, ahol Hannah kocsiját hagyta. Ebben a pillanatban autó kanyarodott be a parkolóba, fényszórója egy pillanatra elvakította Nicket. Hirtelen lefékezett a közelben. Octavia autója volt. - Egy pompás este tökéletes befejezése - jegyezte meg Nick. - Jobban nem is alakulhatott volna, nem igaz? Figyelték, amint a vezetőoldali ajtó kivágódik, és Octavia kipattan az autóból. Vörös haja máglyaként lobogott az utcai lámpák sárgás fényében. - Nem - nyögött fel Rafe -, ez nem lehet igaz. Hát, Nick, nem szívesen lennék a helyedben. Csak annyit mondhatok, kösd fel a gatyádat. Octavia megkerülte az autót, és feléjük rohant. Bokáig érő, virágmintás muszlinszoknyát viselt és testhezálló, mélyen kivágott trikót. Nick lenézett. A lány papucsban volt. Nyilván sietve öltözött fel. -Az imént telefonált Hannah. Valami kocsmai verekedést emlegetett. Mondd, hogy csak egy szörnyű félreértés. - Igen, valóban félreértés - mondta Nick. - Elfelejtettél cipőt venni. Tudod, gyakran megfeledkeznek arról, menynyire fontos a megfelelő lábbeli. - Jól vagytok? - kérdezte a lány. - Persze - felelt Nick. - Jól vagyunk. Ugye, Jeremy? - Pompásan vagyunk - mondta előzékenyen Jeremy. -Jól vannak - erősítette meg Rafe is. Nick látta, hogy a lányban kissé csökken a feszültség. A megkönnyebbült sóhajtól megremegett a melle. A vékony pamut alatt kirajzolódott a mellbimbója, és Nick észrevette, hogy nincs rajta melltartó. Hirtelen tudatosult benne, hogy Rafe és Jeremy ott áll mellette. A lányt bámulták, akárcsak ő. Bizonyára ők is észrevették a melltartó hiányát. Bosszúsan levetette a széldzsekijét, és a lánynak nyújtotta. - Tessék. Vedd föl. Hűvös van itt. Octavia homlokráncolva nézett a dzsekire, mintha még soha nem látta volna. Nick közelebb lépett hozzá, így a lány és Jeremy és Rafe közé került, és Octavia válla köré kanyarította a dzsekit. Túl nagy volt neki, úgy festett rajta, mint egy köpönyeg. Nick nem volt teljesen elégedett, de legalább a mellbimbóját eltakarta. Octavia tudomást sem vett a dzsekiről, és haragos pillantást vetett Nickre. - Mi ez az egész? Hogy keveredtetek bele? - Eugene Woods kezdte - mondta Nick. Jeremyre nézett. - így volt, nem igaz? - Pontosan így volt - mondta Jeremy. - Eugene Woods kezdte. Rafe bólintott. - Eugene Woods. - Te ott sem voltál, Rafe. Akkor honnan tudod? - Ha azt hallod, hogy valami balhé volt Bunkó Eugene és Seggfej Dwayne részvételével, máris tudod, ki kezdte -magyarázta Rafe. - Holdfényparton így mennek a dolgok - tódította Nick. Jeremy már nyitotta a száját, hogy rákontrázzon, de a lány a tenyerét felemelve belefojtotta a szót. - Mi volt a verekedés oka? - fordult újra Nickhez a lány. Nick vállat vont. - Sima kocsmai bunyó volt. Előfordul néha. Jeremy és én rosszkor voltunk rossz helyen. A lány szemében gyanakvás villant. Jeremyhez fordult. - A kocsmai bunyók olyanok, mint a forgószél meg a tornádó - mondta komolyan Jeremy. - Természeti erők. A semmiből keletkeznek, és nem ismerjük az okukat.
Octavia most Rafe-hez fordult. - Talán tőled választ kapok. Rafe mindkét kezét feltartotta, maga volt a ma született bárány. - Én nem voltam ott, nem emlékszel? A lány megint Nickre nézett. - Hé, a te ötleted volt, hogy igyunk meg valamit Jeremyvel méltatlankodott Nick. A lány csípőre tette a kezét. A mozdulattól meglebbent a dzseki, és a póló megfeszült a mellén. - Szóval az egész az én hibám? Ezt akarod mondani? Ne merészeld rám kenni, Nick Harte. Nick előrébb lépett, hogy elzárja a kilátást a haverjai elől. - Visszavihetnél a kocsimhoz - mondta. - Várj, még nem fejeztem be - replikázott a lány. - De igen - mondta Nick. - Befejezted. Kezét a lány vállára tette, finoman megfordította, és betessékelte az autója vezetőülésére, mielőtt egyetlen szót szólhatott volna. Nick a kocsijával követte a lányt hazáig, majd kiszállt, és az ajtóig kísérte. - Felesleges volt hazakísérned - mondta Octavia, és bedugta a kulcsot a zárba. - Elmúlt éjfél, és a házad elég magányos itt a szirten. - De hisz Holdfényparton vagyunk! - Elfordította a kulcsot. - Valószínűleg itt a legalacsonyabb a bűnözési ráta az egész nyugati parton. -Akkor is késő van. Aggódtam volna. - De leginkább beleőrült volna, ha egyedül kell ágyba bújnia, a lányról ábrándozva. Lehet, hogy a bunyó hatására túltengett benne a tesztoszteron. Vagy rosszabb formában volt, mint hitte. Octavia kinyitotta az ajtót, belépett, és felgyújtotta a villanyt. Megfordult, és a férfit tanulmányozta. Mivel hátulról érte a fény, az arca árnyékban maradt, semmit nem lehetett róla leolvasni. Vörös haja izgató aurát vont köré. A titokzatos tündérkirálynő volt megint. Nick le akarta teperni, belé akart temetkezni, hogy a lány soha többé ne feledkezzen meg róla, hogy ő is emberi lény. - Köszönöm szépen - mondta Octavia udvariasan. - Mint látod, itthon vagyok, békében, biztonságban. Nyugodtan hazamehetsz most már. Nick annyira kívánta a lányt, hogy üvölteni tudott volna, ha nem engedi be. Kinyúlt, és megragadta az ajtófélfát. - Miért nem hívsz be? - Miért hívnálak? - Például azért, mert nehéz estém volt, és, mint megjegyezted, a te hibádból. - Már mondtam, hogy ne próbáld rám kenni a verekedést. - Kissé félrebillentette a fejét. Erről jut eszembe, még nem is mondtad, hogy alakultak a dolgok ma este közted és Jeremy között. Sikerült dűlőre jutnotok, még mielőtt kitört a verekedés? - Ó, persze. Octaviának ellágyult az arca. - Annyira örülök. Nick úgy érezte, itt az alkalom, és átlépte a küszöböt. - Most már bemehetek? -Nick... A férfi előrehajolt, és anélkül hogy hozzáért volna, egy hosszú, mély csókkal elhallgattatta. Úgy érezte, ha megérintené a lányt, képtelen lenne többé levenni róla a kezét. Legalábbis reggelig semmiképpen. Octavia nem húzódott el. Nick érezte, hogy remegés fut végig rajta. Haladás, gondolta. És amikor elvette az ajkát, látta, hogy a lányé milyen puha és várakozó. - Tudod, mit? - mondta. - Most nincs kedvem elmesélni, mi volt Jeremyvel az este. - Megértelek. - Szája sarkában feltűnt a nyelve hegye.
- Biztos, hogy jól vagy? - Ezt már kérdezted. - Igen, tudom, csak kissé furcsa voltál. - Talán azért, mert egy kicsit furcsán érzem magam. - Meg egy kissé feszült is vagyok, tette hozzá gondolatban. Mintha nagyfeszültségű áram hajtana. - Lehet, hogy az erőszak kiváltotta késleltetett reakció. - Meglehet. Octavia felemelte a kezét. Nick azt hitte, meg akarja simítani az arcát, de az utolsó pillanatban elbizonytalanodott, és ujja pár centire az állától megállt. - Megütötték a fejedet? - Nem emlékszem. - Elkapta a lány kezét, és a szájához emelte. - Lehet, hogy megütöttek, és amnéziát okozott. - Nick. - Egyre lágyabb hang. Már nem volt olyan éle. Nick a szájába vette a lány ujját, és gyengéden megharapta. Octavia nehezen lélegzett. Nick ezt felhívásnak értelmezte, és beljebb lépett. A lány hátrált, hogy beengedje. Nick becsukta az ajtót, és a lányért nyúlt. -Ó.Nick... És máris Nick karjában volt, vadul kapaszkodott belé. - Annyira aggódtam, amikor Hannah felhívott, és mondta, hogy verekedésbe keveredtél suttogta kapkodva Nick nyakába. - És aztán elmondta, hogy bevittek a rendőrségre, és felhívtad Rafe-et, hogy tegye le érted az óvadékot, én meg majd' beleőrültem. Rettenetes volt. - Nyugi, már minden rendben van. - Tényleg jól vagy? - Hamarosan leszek. Nick felkapta a lányt, és átvágott az előszobán. A bejáratnál égő lámpa elég fényt adott, hogy lássa, amint elhalad a sötét fürdőszoba előtt a hálóig. Amikor belépett a hálószobába, és meglátta az ágyat, az első gondolata az volt, kísértetek keringenek körülötte. Aztán rájött, hogy csak krémszínű, fátyolszerű drapériát lát, amely az ágy fölötti kovácsoltvas rúdról hullámzik alá. A tündérkirálynő budoárja, futott át a fején. Hagyta, hogy Octavia lecsússzon a földre az ölelésből, és lehámozta róla a pólót. Igaza volt, ami a melltartó hiányát illette. A szépen ívelt mell tökéletesen illett Nick tenyerébe. A férfi lassan körözni kezdett hüvelykujjával a mellbimbók körül. Octavia lehunyta a szemét, és ismét megremegett. Nick teste hasonlóképpen válaszolt. Nick lassan lecsúsztatta a kezét a lány derekán, ízlelgette a selymes, meleg bőrt, mígnem a hosszú szoknya korcához ért. Tenyere besiklott a vékony textil alá, követve a csípő ívét. Felfedezte, hogy nem a melltartó volt az egyetlen ruhadarab, amit Octavia elfelejtett felvenni. A szoknya a földre hullott. Nick ujjai végigszántottak a göndörödő háromszögön. Legyen átkozott, ha valaha is elárulná Eugene-nak vagy más férfinak, hogy Octavia tényleg természetes vörös. - Nincs rajtad bugyi - dünnyögte bele a lány vállába. - Rohanvást mentem ki a házból ma éjjel. - Mindjárt megőrülök. A lány szája sarkában mosoly bujkált. Gombolni kezdte Nick ingét. - Mert elfelejtettem bugyit venni? - Nem sok hiányzik, hogy elveszítsem a fejem, amikor ilyen közel vagyok hozzád. - Ennek örülök. Octavia szétnyitotta az inget, és tenyerét Nick mellének támasztotta. - Én sem érzem magam teljesen józannak e percben -mondta.
Nick gyengéden tolni kezdte hátrafelé, minden lépést csókkal kísérve, míg a nagy ágy szélének nem ütköztek. A kísérteties ágyfüggöny finoman lebegett a lány mögött, védve a titkos budoárt. Nick nem vette le a száját a lányéról, miközben kinyúlt, és széthúzta a kelmét. Megragadta az ágytakarót, és lehúzta az ágy végébe, feltárva a hófehér lepedőt. Letette rá a lányt, hátralépett, hogy levesse maradék ruháit. A leheletvékony ágyfüggöny összezárult. A fátyolon át Octavia figyelte minden mozdulatát. Az oldalán feküdt, térde enyhén behajlítva, formás csípője igéző ívben rajzolódott ki. Nick pár másodpercig csak állt, minden izma megfeszült, hogy leküzdje a testén eluralkodó sürgető vágyat. Még soha nem érzett így egyetlen más nővel sem, s ez zavarba ejtette és megdöbbentette. Fel kellett dolgoznia ezt az érzést. Mert ez nem csupán testi vonzalom volt. Elég idős és tapasztalt volt már ahhoz, hogy a fizikai vágyat természetesnek vegye. De itt most valami más zajlott, a lelke mélyén jól tudta. Próbálta elhessegetni, tagadni, de hiába, tudomásul kellett vennie a valóságot. Octavia más, mint a többi. Lenézett a lányra a lebegő fátyolszerű anyagon át, és egy pillanatig átfutott a fején, vajon boszorkány-e ez a lány, hogy így megbabonázta. De nem sokáig elmélkedhetett ezen, ágaskodó férfiassága ugyanis lehetedenné tette a gondolkodást. Megszabadult az utolsó ruhadarabjától is. Amikor immár másodszor is széthúzta az ágyfüggönyt, Octavia kinyúlt, és lehúzta maga mellé a hűs lepedőre. Nick a lány ingerlőn domborodó csípőjére tette a kezét, mire Octavia sürgetően nekifeszült. -Nick... - Ne olyan gyorsan - súgta a férfi. De a lány nem hallgatott rá, egész testével hozzásimult, majd felfedezőútra indult. Nick érezte, amint a puha száj a mellkasára tapad, majd lejjebb vándorol a hasára. Amikor a finom ujjak a férfiassága köré fonódtak, és a forró ajak lejjebb siklott, Nick úgy érezte, atomjaira hullik. Hátára gördítette a lányt, és egyik lábát a combján átvetve az ágyhoz szegezte Octaviát. - Komolyan gondoltam. Lassan csináljuk, és gyönyörű lesz. - Tényleg? - A lány hangja dévaj volt és érzéki. Egy olyan asszonyé, aki ura a helyzetnek. Megvonaglott kissé a férfi súlya alatt. - Te tényleg lassan akarod? - Határozottan - felelte Nick. - Ma éjjel lassan akarok haladni. És biztosítalak, hogy ez így is lesz. Octavia ujja végigcsalinkázott Nick gerince mentén. - Lefogadod? -Le én... Nick lehajolt, szája a lányéra tapadt. Amikor Octavia feloldódott a csókban, átadva magát a mámornak, Nick kinyúlt, és lerántotta az egyik függönyszárnyat, a kelmét a lány bal csuklója köré tekerte, és csomót kötött rá. - Hmm? Octavia elhúzta a száját, szeme felnyílt. Nick a másik oldalról is letépte a függönyt, s most a lány másik csuklóját béklyózta meg. - Ó, egek! - sóhajtotta Octavia. Felnézett a férfira, mosolygó szemében dévaj szikrák gyúltak. - Érdekesnek ígérkezik. Nick a könyökére támaszkodott. - Én is azt hiszem. - Mindezt azért, hogy lelassíts? - Javíthatatlan vagyok. Octavia egyetlen rántással kiszabadíthatta volna magát a könnyű textília fogságából, de valahogy nem akaródzott neki. Nick érzékelte, hogy a lány ezen az éjszakán kész a vad kalandokra. Ezt önmagáról is elmondhatta. Ó, micsoda gyönyörűséges együtt rezdülés! - És most mi fog történni? - dünnyögte Octavia.
- Nem tudom. - Nick keze a lány lába közé siklott, és megtalálta a gyöngyszemet. Elmosolyodott, érezve, ahogy a lány mozog alatta, még többre vágyva. — Találjuk ki együtt! - Ó, igen! - Megnyalta az ajkát, és szempillái fátylán át felnézett a férfira. - Tegyük ezt! Nick finoman dörzsölgette, ujjai nedvesek lettek az izgató harmattól. A lány megemelte a csípőjét, nekifeszült Nick kezének, testével sürgette gyorsabb tempóra. Még egy szentet is megkísértett volna. Márpedig Nick nem volt szent. Szája egyre lejjebb haladt a lány testén, illata beburkolta. Olyan kemény volt már, hogy hímtagját nem merte a lány bőréhez dörzsölni, attól félve, hogy önuralmának hártyavékony gátja átszakad. Ez már-már állhata-tosságának próbája volt, és eltökélte magát, hogy ma éjjel győzelmet arat. Miközben a lány nyögdécselt alatta, Nick szája rátalált az érzékeny kis bimbóra. Octavia lélegzete elakadt, teste megfeszült. -Nick... Nick nyalogatta és szopogatta, míg a lány zihált és vonaglott a kéjtől. - Igen, igen, kérlek... most... igen! Nick ujja becsusszant a résbe, a titkos pontot kutatva -és megtalálta. - Igen, ott... Ó, igen... még... még... Ó... Nick! Octavia testét hullámokban öntötte el a borzongás, az a női energia, amitől Nicknek elállt a lélegzete. Alig bírta magát visszatartani, hogy tövig bele ne hatoljon a lányba, mielőtt kirobban belőle a kéj. Octavia karja megrándult, körmei végigszántották Nick hátát, lába a férfi csípőjére kulcsolódott. Az utolsó, amire Nick emlékezett, hogy az ágyat övező függönyszár-nyak mint megannyi selymes pókháló ereszkedtek alá, csapdába ejtve őt, amiből soha többé nem fog tudni szabadulni. Jóval később tért magához. Egy percig még nem nyitotta ki a szemét, ízlelgette a testét eltöltő elégedettséget. Átadta magát a szeretkezés utórezgéseinek. Aztán érezte, hogy pehelykönnyű anyag tekeredik a jobb csuklójára. Kinyitotta a fél szemét. Octavia melle súrolta az övét, amikor áthajolt rajta, hogy rögzítse csuklóját az ágyoszlophoz. A másik szemét is kinyitotta. - Mi folyik itt? - kérdezte bágyadtan. A lány lovagló pózban ráült. - Most én jövök. -Ó... mmm... Octavia érezte, hogy nem sokkal hajnal előtt Nick kiszáll az ágyból. Ijedség, megbántottság és neheztelés kavargott benne. Kinyitotta a szemét, a falat bámulta, és hallgatta a férfi mezítlábas lépteit. Hát persze hogy elmegy. Ugyan mi a fenét várt tőle? Hogy reggelig marad? De végül is mit számít? Hisz ez csak egy kis nyári kaland. De Octavia nem akarta hagyni, hogy csak így kisurranjon. A fenébe is, legalább köszönjön el tisztességesen, miután kiszállt az ágyából. Az oldalára fordult, szeme kutatón meredt a félhomályba, várva, hogy a férfi bevonuljon a ruháival a fürdőszobába. De nem. Nick az ablaknál állt a könyöklőre támaszkodva, és kibámult a holdsütötte öbölre. A beszüremlő fény ezüstösre színezte a vállát, ám az arca árnyékban maradt. - Nick? - A lány felkönyökölt az ágyban. - Mit csinálsz? A férfi az ágy felé fordította a fejét. - Csak gondolkodom. -Miről? - Hogy mi történik a nyár végén. Octavia nem moccant. Még lélegzetet sem vett. - Ez nem a Beszéd, ugye? Mert ha most megpróbálsz kisurranni...
- Ez nem a Beszéd - felelte Nick, és megkeményedett a hangja. A lány rámeredt. - Most dühös vagy? - Lehet. Igen. Azt hiszem. Én itt fölvetek egy fontos témát, erre te belevágod ezt a szart, ezt a Beszédet a pofámba. Bizony, most dühös volt. Nem is kicsit. Octavia is hamar elveszítette a türelmét. - Oké, sajnálom - mondta mereven. - Csak biztosítani akartalak, hogy nem kell most előadnod azt a hülye Beszédet. Mert már úgyis késő. Nick pár másodpercig nem mozdult. Aztán átvágott a szobán, megállt az ágy mellett, és lenézett a lányra. - Késő? - ismételte közömbösen. - Akár tetszik neked, akár nem, már belebonyolódtunk ebbe a viszonyba. Meglehet, hogy különböző okokból nem működik, de a franc vigyen el engem, ha hagyom, hogy önkényesen határokat szabj. - Itt valami tévedés van - mondta hűvösen Nick. -Te azzal vádolsz, hogy meg akarom szabni, mikor legyen vége a kapcsolatunknak, holott nem én emlegettem pár hete, hogy itt hagyom a várost. A lány már nyitotta a száját, hogy visszavágjon, de rögvest be is csukta. Nicknek igaza van. Octavia megköszörülte a torkát. - Az más. - Hogy a fenébe volna más? Octavia haragosan nézett rá. - Muszáj gyakorlatiasnak lennem. El kell adnom az üzletet. Ez időt és tervezést igényel. Aztán ott a költözés. Az ember ilyesmit nem hagyhat az utolsó percre. Nick fél lábbal az ágyra térdelt. - Te vagy az, aki rémülten elmenekülsz. - Ez nem igaz. - A francba, lehet, hogy mindketten rémülten menekültünk egy darabig. - A lány fölé hajolt, és gyengéden visszanyomta a párnára. - De azt hiszem, ideje, hogy megálljunk. - Tényleg? - Ha velem akar ágyba bújni* hölgyem, azzal bizony nem kevés kockázatot vállal. -Valóban? - Úgy ám! - És mi a helyzet veled? - kérdezte a lány. - Te is hajlandó vagy kockázatot vállalni? Nick lassan, titokzatosan elmosolyodott. A szeme soha nem csillogott ilyen veszélyesen. És ilyen sokat ígérően sem. - Mióta csak megismertelek, egyfolytában kockázatot vállalok - mondta. - Akarod tudni, miért nem adtam elő neked a Beszédet már rögtön a kapcsolatunk elején? - Igen. - Mert megfeledkeztem róla, azért. Soha még csak eszembe sem jutott, hogy neked előadjam. - Ajka a lányét súrolta. - Érted? Színtiszta kockázat. -Ó! Nick ismét lehajolt, szája a lány nyakán. Octavia érezte, amint a fogai a bőrét súrolják, és izgalom hullámzott át a testén. Átölelte a férfit, végét szakasztva a nyár végéről folyó társalgásnak.
20 Másnap reggel nem sokkal fél tizenegy után Gail száguldott be a galériába. - Ezt nem fogod elhinni! - Mi történt? - Octavia megkerülte az egyik térelválasztót, és elképedve bámult Gailre. Igazad van. Ezt nem hiszem el. Te jó ég, mi történt? Egy méhkas van a fejeden!
- Mi? Ja, a hajam! - Gail elfintorodott, és megérintette a frissen lakkozott hegyet a fején. Sokkal tartozol nekem ezért, főnök. Nem semmi, mi? Octavia hitetlenkedve csóválta a fejét. Képtelen volt levenni a szemét a frizuráról. - Carla be akarta festeni, de itt már megmakacsoltam magam. - Hadd találgassak Szőkére? - Valószínűleg. Nem voltam hajlandó vitatkozni az árnyalatokról. Azt mondtam, egy ilyen nagyszabású változáson még gondolkodnom kell. De nem ez a fontos -hessegette el a témát Gail. - A fontos az, amit hallottam, míg fogva tartottak a székben. - Á, persze. - Octavia a Rejtett-öböl hajnalban című képet nekitámasztotta a térelválasztónak. - A titkos megbízatásod. Majdnem elfelejtettem. Na? Gail büszkén kihúzta magát. - Nevess ki, ha akarsz, de tényleg találtam valamit, amit neked is tudnod kell. Octavia kinyúlt, hogy levegyen egy kikötőt ábrázoló képet a térelválasztóról. - Oké, Mata Hari, mit találtál a szépségszalonban? Gail a pultnak támaszkodott, és a körmeit kezdte vizsgálgatni. - Nem sokat. - Nem vagyok meglepve. - Félretette a kikötős képet, és a Rejtett-öbölt nézegette. - Csupán két kis információmorzsa, ami azért érdekelhet. Octavia az előbbi kép helyére akasztotta a Rejtett-öbölt. - És mi lenne az a két kis információmorzsa? - Na, először is, kiderítettem, mi váltotta ki a nagy verekedést a Teljes Napfogyatkozásban tegnap este. - Kocsmai bunyó volt. - Octavia hátralépett, hogy szemügyre vegye az imént felakasztott képet. - Meggyőződésem, hogy ilyesmik elő-előfordulnak csak úgy, alkalomszerűen. Nem kell különösebb okot keresni. - Ennek most megvolt a maga oka - dünnyögte Gail szárazon. - Valóban? - Octavia megigazította a keretet. - És mi volt az? -Te. Octavia keze megállt a képkereten. - Valaki azt mondta, hogy miattam verekedtek össze? - Tulajdonképpen mindenki ezt mondja. Octavia lassan megfordult. - Hát, ez kellemetlen. - Kellemeden? Csak ennyit tudsz erre mondani? Ennél erőteljesebb reakciót vártam. - Nos, rendkívül bosszantó, és elferdítik a tényeket. Gail a pultra könyökölt. - Nem hinném. Én átestem egy ilyen Kolosszeum-tortúrán ma, és neked csak annyi hozzáfűznivalód van az értesülésemhez, hogy kellemetlen, meg bosszantó, meg a tények elferdítése? Jeremy lépett be a galériába, kezében három pohár kávéval. - Mi kellemetlen, bosszantó és a tények elferdítése? -Megtorpant, és Gailre bámult. Jesszus. Már értem. Hát, téged aztán jól elintéztek a szépségszalonban. Remélem, a megszerzett információ megérte a nagy megpróbáltatást. - A megpróbáltatás sajnos még csak most kezdődik. -Gail kimerülten sóhajtott. - Az egész napot ezzel a frizurával kell végigcsinálnom. Csak a jegyzőkönyv kedvéért: az információ mindazonáltal felettébb figyelemre méltó. - Nagyon remélem. Az Upsallról van valami hír? - Sajnálatos módon a tegnap esti izgalmak uralták a társalgást. Semmi másról nem beszéltek ma reggel. -A pult felé közeledő Jeremyt vizslatta. - Jóságos isten, téged aztán jól helybenhagytak. - Ma reggel belenéztem a tükörbe. - Jeremy letette a lány mellé a poharakat. - Olyat mondj, amit még nem tudok.
- Ez a tegnapi bunyó eredménye, ugye? - Gail elfelhő-södött ábrázattal közelebb lépett hozzá. - Tudom, hogy tegnap este Nickkel voltál a Teljes Napfogyatkozásban, de azt nem tudtam, hogy megsérültél. Voltál orvosnál? - Nincs szükség orvosra. Jól vagyok. - Levette a pohara fedelét. - Ez a tiéd. Cukorral, tejszínnel. - Kösz. - Gail oda sem figyelve elvette a poharat, s továbbra is a férfi monoklis szemét nézte aggodalmasan. - Tettél rá jeget? - Igen, egy darabig. Ne aggódj! Rondábbnak látszik, mint amilyen. - A másik poharat Octaviának nyújtotta. - Tejszínnel, igaz? - Igen, köszönöm. - A lány két kezébe fogta a poharat, és Jeremy zúzódásos ábrázatát szemlélte. - Biztos, hogy jól vagy? - Biztos. - Felvihogott. - Látnád a másik srácot! - Milyen másik srácot? - kérdezte gyorsan Octavia. - Nicket. Az a gyanúm, ő pocsékabbul néz ki, mint én. Ahogy emlékszem, ő aztán benne volt minden akció közepében. Pechemre a közelben álltam, amikor a bunyó kirobbant. Hát, igen, a jó öreg Nick biztos jó pár monoklival állít be ma. Octavia a kávéspohár tetejével veszkődött. A hirtelen beállt csendre felkapta a fejét, és látta, hogy Gail meg Jeremy feszült figyelemmel őt nézik. - Valami baj van? - kérdezte udvariasan. - Ühüm. Nem, dehogy. - Jeremy felvonta a szemöldökét. — Csak azon tűnődöm, miért nem mutatsz nagyobb érdeklődést Nick állapota iránt, ez minden. - Tegnap éjjel jól nézett ki, amikor a rendőrség előtt láttam. -Tegnap éjjel én is jól néztem ki. A zúzódásoknak kell egy kis idő, míg elszíneződnek. Szerintem ma reggel már ramatyul néz ki. - Egyáltalán nem - mondta kurtán Octavia. - Ez biztos? - Láttam ma reggel. - A lány a szemetesbe dobta a pohár fedelét. - Ma reggel? - ismételte Jeremy. - Azaz ma korán reg-gel? - Igen. - Aprót kortyolt a kávéból. Még egy kicsit forró volt. Fújdogálni kezdte. - Hánykor is volt az a korán reggel? - kérdezte Gail élénken. - Nem emlékszem pontosan. Miért? Fontos ez? - Lehetséges. - Gail és Jeremy jelentőségteljesen ösz-szenézett. - Különösen, ha ez, mondjuk, hajnali három körül volt. - Mert az kritikus időpont lenne — tette hozzá Jeremy. - És ez alátámasztaná a második információt, amit ma reggel felcsíptem - folytatta Gail nyájasan. Octavia tekintete egyikről a másikra siklott. - Valamiről lemaradtam netán? - Nekünk elmondhatod, édesem - felelte Gail. - A barátaid vagyunk. - így van - tódította Jeremy. - Nekünk mindent elmondhatsz. - Ki vele! — erősködött Gail. - Már tűkön ülünk. Megöl minket a bizonytalanság. Kőszívű Harte tényleg veled töltötte az egész éjszakát? Még reggelire is ott maradt? Megtörted az átkot vagy sem? Octaviának most jutott eszébe a Nick Harte-legenda második fele. Mindig hajnal előtt távozik. Érezte, hogy elvörösödik. - Szerintem ez már tényleg nem tartozik rátok.
- A mindenit! - kiáltott fel Gail. - Igaz mind a két pletyka, amit ma reggel a szépségszalonban hallottam! Nick miattad bunyózott, és utána veled töltötte az éjszakát. Megcsináltad! Megtörted a Kőszívű Harte-on ülő átkot! Octaviának cigányútra szaladt a kávé. Köhögött, és a száját törölgette. - Szóval ezt mesélik a szépségszalonban? -Aha. - Senkiről nem tudok, aki ezelőtt megtörte volna az átkot — jelentette ki Jeremy. - Milyen érzés? Hogy történt? Kellett egy kis ráhatás, vagy csak kivártad? - Igen, mesélj el mindent részletesen - kérte Gail. - Na, ebből elég! - Octavia lecsapta a pultra a poharat. A kávé kiloccsant, és telepöttyözte a fényes felületet. - Tisztázzunk valamit. Nick láthatóan jól szórakozik, amikor azt mondja mindenkinek, azért keveredett verekedésbe, mert én ajánlottam, hogy igyon egyet veled, Jeremy. Jó vicc. Hahaha. -De... - Oké, rendben, lehet, tényleg az én ötletem volt, hogy igyatok meg egy sört, és beszéljétek meg a dolgokat. De óriási csúsztatás azt állítani, hogy kocsmai verekedés az én hibám. Biztosan nem én javasoltam Nicknek, hogy a Teljes Napfogyatkozásba menjetek sörözni. - Ugyan hol másutt ülhet le két srác megbeszélni a régi időket ebben a városban? - kérdezte ártatlanul Gail. - Félreérted a dolgot, Octavia - mondta szelíden Jeremy. - Nick egyáltalán nem terjeszti, hogy miattad tört ki a verekedés. Elterjedt az egész városban, mert ez a szimpla igazság, és mindenki tudja, aki tegnap este a Teljes Napfogyatkozásban volt. Tanúk vannak. Méghozzá jó sokan, ők terjesztik. - De hisz én csak azt javasoltam, hogy igyatok meg egy sört! - Egyre emelkedett a lány hangja. Ilyesmi eddig még nem történt. - Nem tisztességes engem okolni. - Ennél egy kicsit többről van szó - mondta Jeremy. - És mi a helyzet azzal a marhasággal, hogy megtörtem az átkot? - Octavia már nem törődött vele, hogy kiabál. - Erre is vannak tanúk? Ebben a pillanatban Nick jelent meg a küszöbön, kezében három kávéspohárral. Napszemüvegének sötét lencséin át tanulmányozta a galériában vitatkozó trojkát, majd láthatóan döntésre jutott. - Talán inkább visszajövök később - mondta, és hátralépett, ki a járdára. Octavia nekirontott. - Ne merészelj elmenni! Gyere be, de azonnal! Hallod, Nick Harte? - Ó, hogyne. - Nick a pulthoz ment, és letette a három poharat. - Nagyon is jól hallom. Octavia karba fonta a kezét, szembefordult velük. - Akkor most tisztázzuk ezt az ügyet. - A fenébe. - Nick látható vonakodással levette a napszemüvegét, és a zsebébe csúsztatta. - Tisztázzuk az ügyet? Utálom az ilyen tisztázásokat. - A Gail kezében tartott pohárra nézett, majd egy másikra a pulton sorakozók közül. - Látom, már kaptál kávét. - Én hoztam - közölte Jeremy. Nick ránézett. - Pokolian festesz. - Ami rendkívül nagy disznóság - mondta Jeremy -, tekintve, hogy én csak ártatlan kívülálló vagyok. - Az ártatlan kívülállóknak igen magas a baleseti rátájuk -jegyezte meg Nick fensőségesen. - Nézz utána. - Észben fogom tartani. De, tudod, mutathatnál némi hálát, Harte. Én vettem el Seggfejtől a dákot, mielőtt oda dughatta volna, ahová nem süt be a nap. Nick bólintott. - Ezért tényleg hálás vagyok. Erről jut eszembe. Tegnap este említetted True haverját, Bonnert. Te olvasod a könyveimet? - Mit mondhatnék? Egy elvált férfinak rengeteg szabadideje van. - Szóval így szerezted a monoklit a szemed köré? -fordult Jeremyhcz Gail. - Seggfej odacsapott a biliárddákóval?
- Ennél azért kicsit bonyolultabb volt a dolog - magyarázta Jeremy. - Már megbocsáss - szólt közbe emelt hangon Octavia. Mindnyájan udvarias érdeklődéssel fordultak felé. - Mint mondtam volt, mielőtt oly durván félbeszakítottak - folytatta, és egy cseppet sem mérsékelte a hangerőt -, tudni szeretném, miért hiszi mindenki ebben a városban, hogy én voltam az oka annak az ostoba kocsmai bunyónak tegnap este. - Valószínűleg azért, mert, mint mondtam, ez az igazság. — Jeremy kortyolt egyet a kávéjából. - De ez nem igaz! - csattant fel a lány. - A szépségszalon hölgyvendégei szerint bizony igaz -tódította Gail. - Másról sem tudnak beszélni. Csak erről, meg arról, persze, hogy Nick nálad töltötte az éjszakát. Nicknek kis híján cigányútra szaladt a kávé. - Ezen csámcsognak a népek? - Méghozzá nagy-nagy élvezettel - mondta Gail. - Huh. - Nick vállat vont, és ivott egy kortyot. Octavia felemelte a kezét. - Oké. Tehát én javasoltam, hogy igyatok egyet. De honnan a csudából tudhattam volna, hogy olyan fafejűek vagytok, hogy a Teljes Napfogyatkozásba mentek sörözni? - Nem az váltotta ki a csetepatét, hogy Nick vett nekem egy sört - mondta akkurátusan Jeremy. - A bunyó akkor kezdődött, amikor Bunkó Eugene az egész kocsmának tudtára adta, hogy te tervszerűen adagoltad a kegyeidet Nicknek. - Tessék?! - bámult rá leesett állal a lány. - Eugene arra célzott, hogy viszonyt kezdtél Nickkel azzal a céllal, hogy úgy összezavard és megszédítsd, hogy ne tudjon tisztán gondolkodni. Aminek az lett volna az eredménye, hogy a mi elszánt nyomozónk ne nyomozhassa ki, hogy te vagy a legvalószínűbb személy, aki ellopta az Upsallt. Octavia megragadta a pult szélét, nehogy elájuljon. - Te jó isten! - Persze Eugene nem pontosan ezeket a szavakat használta. - Jeremy Nickre pillantott megerősítésért. - Nem hiszem, hogy az összezavar és a megszédít szavakat mondta volna, ugye? - Igen - hagyta helyben Nick. - Mintha azt mondta volna, hogy Octavia elvette az eszemet. Jeremy a fejét rázta. - Úgy emlékszem, nem azt mondta, hogy elvette az eszedet, hanem azt, hogy elcsavarta a fejedet. - Ez az. - Nick kurta köszöntésre emelte a kávéspoharát. - Azt mondta, Octavia elcsavarta a fejemet, hogy ily módon elvonjon a nyomozástól. Jeremy Octaviához fordult. - Aztán volt még pár kérdés azt illetően, hogy természetes vörös-e a hajad. Nick természetesen nem hagyta, hogy Eugene és Seggfej durva szavakat használjon egy hölggyel kapcsolatban. Na, ekkor tört ki a bunyó. Octavia csak markolta a pult szélét, szédült, és össze volt zavarodva. Nickre nézett, abban a reményben, hogy ő majd azt mondja, az egész nem más, csak ostoba tréfa. - A verekedés ezek szerint tényleg miattam tört ki? - Ne törődj a pletykával - mondta Nick, újabb vállrándítással intézve el az egészet. Néhány nap alatt lecseng, és annyi. - Most viccelsz? - kérdezte Jeremy. - Még most is beszélnek arról, hogyan esett egymásnak a nagyapád és Mitchell Madison évtizedekkel ezelőtt odaát Fultonnál. Miből gondolod, hogy negyven vagy ötven év múlva nem fogják emlegetni, micsoda bunyó volt tegnap este a Teljes Napfogyatkozásban?
- Jeremynek igaza van - mondta Gail. - Te Harte vagy, Nick, Octavia meg annak a nőnek a rokona, aki kirobbantotta az eredeti Harte-Madison-háborút. Hidd el, a nagy kocsmai bunyó a Teljes Napfogyatkozásban örökké élni fog az emberek emlékezetében. Jeremy egyetértően bólintott. - Főként azért, mert egy ilyen kisvárosban alig történik valami érdekes. - Szerintem csak az történt, ami várható volt. Tudod, hogy annak a Claudia Banner nőszemélynek a rokona. Azé, aki sok-sok éve kirobbantotta a viszályt a Harte-ok és a Madisonok között. Octavia megdermedt. Éppen egy hatos csomag ásványvizet akart berakni a bevásárlókocsiba a szupermarketben. A hang a szomszédos Konzervek feliratú gondola a felől jött. - Azt mondja az én Hankem, hogy évtizedek óta nem volt ilyen verekedés a Teljes Napfogyatkozásban. Azóta, hogy három éve a motorosok átmentek a városon. Fred panaszkodik, hogy jó pár ezer dollárnyi kár keletkezett a biliárdteremben tegnap éjjel. Octavia felismerte a hangok gazdáit. Megan Greyson és Sandra Finley. Mindketten jártak már a Pazar Látványban, és mindketten tagjai voltak a Nyári Fesztivál szervezőbizottságának. - Ha engem kérdezel, Fred most megragadja az alkalmat - mondta Megan. - Az egyik Willis fivér mondta a férjemnek a minap, hogy Fred már évek óta tervezi a Teljes Napfogyatkozás belső felújítását. Csak mindig elodázza, mert sajnálja rá a pénzt. De most itt a remek lehetőség - kivasalhatja a pénzt Nick Harte-ból meg Jeremy Seatonból, hát miért ne ragadná meg? - Az ember elsősorban azon morfondírozik, miért biliárdozott együtt Nick és Jeremy. Hisz már jó néhány éve nemigen van közük egymáshoz. Legalábbis Jeremy válása óta. Azt mondják, valamin összerúgták a port. - Aztán meg mindketten itt legyeskedtek Octavia Brightwell körül. - Sandra helytelenítő hangot hallatott, ami leginkább kotkodácsolásra hasonlított. - Az sem lendített sokat a helyzeten. Igazából az ember azt gondolhatta, hogy azok ketten a legszívesebben egymás torkának esnének. Semmi nem okoz nagyobb galibát, mint ha egy nő két férfi közé áll. - Hát, a beszámolók szerint ők ketten tegnap este ugyanazon az oldalon álltak. Úgy tűnt, mintha elsimították volna a nézeteltérésüket. -Gondoltad volna valaha is, hogy egy Harte meg egy Seaton kocsmai verekedésbe keveredik? Ó, persze az ember nem csodálkozna, ha egy Madisonról lenne szó, de én mindig azt hittem, hogy a Harte-ok meg a Seatonok sokkal finomabb népek. - Ezt egy percig se hidd! - mondta Megan. - Emlékezz csak vissza, Suliivan Harte volt az, aki annak idején ököllel esett neki Mitch Madisonnak, s ezzel kezdődött az ellenségeskedés. És ahogy hallottam, a Seatonok sem éppen angyalok. El tudom képzelni, mit érezhet most szegény Edith. Azt beszélik, teljesen magába roskadt ma reggel a múlt éjszaka történtek miatt. Még az üzletet sem nyitotta ki. Nyilván nem akar szembesülni a szóbeszéddel. - Szerintem inkább képtelen lenne civilizáltan viselkedni Octavia Brightwell-lel - mondta Sandra. - Merthogy mindenki tudja, hogy Octavia miatt tört ki a verekedés, amibe Edith drágalátos unokája belekeveredett. - Edith mindig olyan büszke volt Jeremyre. Lefogadom, hogy Jeremy válása jobban megviselte őt, mint a fiút. Örömmámorban úszott, hogy az unokája egy ilyen finom családba házasodott, emlékszel? No nem mintha ez a finom család különösebben érdeklődött volna Edith iránt. Úgy hallottam, igencsak szorgalmazták a válást. - Jeremy most meg verekedésbe keveredik a Teljes Napfogyatkozásban! Nem csoda, ha nem akar az emberek szeme elé kerülni. - Erről jut eszembe, hallottad, hogy Nick Harte Octavia Brightwellnél töltötte az éjszakát? - Persze hogy hallottam! Reggel nyolckor látták ott az autóját, akkor hajtott el onnan.
- Azt mondják, Octavia megtörte az átkot - vihogott Megan. - Szerintem sokkal valószínűbb, hogy Nick Harte talált magának szórakozást a nyárra. Amikor visszamegy Portlandbe, véget ér a románc. - Ha a véleményemre vagy kíváncsi, inkább Octavia Brightwellnek van szégyenkeznivalója. Szégyellhetne magát. Ha átgondolod a dolgot, rájössz, hogy ő jelenti a problémát. - Igazi bajkeverő - helyeselt Sandra. - Annak idején a gimiben tudod, hogy neveztük az ilyen lányokat, ugye? Na, ebből elég!, gondolta Octavia. Befordult a gondola sarkánál, és megindult a Konzervek felé. -Jó reggel, Sandra, jó reggelt, Megan! - köszönt, ragyogó mosolyt vetve a két nőre. Gyönyörű napunk van, nem igaz? Sandra és Megan nyomban elhallgatott. Megmarkolták a bevásárlókocsijuk fogantyúját, és úgy meredtek rá, mintha az égből pottyant volna elébük. - Akaratlanul is meghallottam, miről beszélgettek. -Octavia egy rántással megállította a kocsiját, úgy, hogy elzárta a kifelé vezető utat. - Roppant kíváncsi lennék rá, Sandra, hogyan neveztétek a gimiben az ilyen lányokat, mint én! Sandra Finley arca pipacspirossá vált. - Nem tudom, miről beszélsz. Bizonyára félreértettél valamit. - Igaza van - sietett gyorsan a segítségére Megan. - Rosszul hallottad - nézett győzedelmesen Octaviára. - Nem ártana neked némi fülcsepp. - Nehéz félrehallani benneteket, minthogy az áruház kellős közepén trécseltek. - Bocsáss meg - pillantott Megan az órájára. - Háromra bizottsági ülésre kell mennem. - Nekem is - tódította Sandra. Szorosabban markolta a bevásárlókocsi fogantyúját. Octaviának esze ágában sem volt arrébb tolni a kocsiját. - Tudjátok, ha már szóba került, hogyan neveztünk egyeseket annak idején a gimiben, eszembe jutott egy név, ami mindkettőtökre tökéletesen ráillik: rímel a durvára. Sandrának sikerült helyre tennie az állát. - Te most kurvának neveztél engem? - Nekem erre tényleg nincs időm - jelentette ki Megan. Észrevéve, hogy előre nem jut ki a gondolából, egy U kanyarral megfordította a bevásárlókocsiját, mire nekiütközött a Sandráénak. Összekoccantak a kosarak, a kerekek me § egymásba akadtak, úgyhogy egyik nő sem tudott kimanőverezni a csapdából. Octavia végignézett foglyul ejtett hallgatóságán. - Nahát akkor, van számotokra egy ajánlatom. Mivel nyilván azzal fogjátok tölteni a nap hátralevő részét, hogy telepletykáljátok a várost, mit szólnátok, ha pár percet arra áldoznánk, hogy tisztázzunk egy dolgot? - Nem tudom, hova akarsz kilyukadni - mondta Sandra. Octavia elengedte a megjegyzést a füle mellett. - Csupán a tények kedvéért: Nick Harte ma reggel nem nyolc órakor távozott a nyaralómból. Ez szemenszedett hazugság. Megan és Sandra hirtelen támadt figyelemmel meredt rá. Egyikük sem szólt. - Nick Harte pontosan hét óra harmincötkor távozó tt-mondta jeges hangon Octavia. Pontosan emlékszem, mert épp akkor fejeztük be a reggelit, és bekapcsoltam a rádiót, hogy meghallgassam a reggeli híreket. Megan és Sandra csak pislogott.
Octavia mosolygott. - Tudjátok mit? Lefogadom, hogy ti olyan nők vagytok, akik értékelni tudnak néhány intim részletet a Nickkel való kapcsolatomról. Biztos vagyok benne, hogy mindenféle történet kering rólunk, meg a módszerről, amivel megtörtem az átkot. A két nő leesett állal bámult. Octavia előrehajolt, rákönyökölt a bevásárlókocsi fogantyújára, és bizalmaskodó hangon folytatta: - Képzelem, mennyire szeretnétek hallani, hogy csináltam, ugye? Eláruljam? Buggyantott tojást és pirítóst tálaltam neki reggelire. Dermesztő csend lett a szomszédos gondolában. Octavia úgy érezte, mintha az egész bolt elnémult volna. - Egy kis dijoni mustárt kentem a pirítósra a tojás alá, ez a titka. - Kacsintott. - Különleges zamatot ad neki. Láttátok volna Nick arcát, amikor elé tettem a tányért! Olyan férfit képzeljetek el, aki azt hitte, meghalt, és a mennyországba került. Megan és Sandra azonban már nem őt figyelte. Tekintetük egy pontra szegeződött Octavia háta mögött. Hallgatóságom támadt, gondolta Octavia. őrület. Újabb kis szcéna, aminek a részleteiről napnyugtára az egész város értesülni fog. Az igazán érdekes az volt az egészben, hogy fütyült rá. Most legalábbis. Mert most nagyon dühös volt. - Azt hiszitek, hogy ez a mustárdolog volt a csúcs? Nagyon tévedtek! Ha tudnátok, mi volt a kávéval... -mondta csevegő hangon. - Most jön a legizgibb rész. Szóval, ültünk az asztalnál, és képzeljétek, Nick készen állt egy második csésze kávéra! Úgy értem, nagyon, nagyon készen állt rá. Bezony. Alig bírt magával, ha értitek, mire célzok. - Nem ártana, ha adnál nekik egy kis időt, hogy lehiggadjanak, mielőtt elmesélnéd, hogyan volt a kávéval -szólalt meg mögötte Nick. Mintha mulatott volna magában, de azért burkolt figyelmeztetés csendült ki a hangjából. - Nem vagyok biztos benne, hogy Holdfénypart lakossága fel tudja-e dolgozni esetemet a második csésze kávéval. Octavia megpördült. Hirtelen visszacseppent a valóságba. - Szerintem kiváló ötlet lenne, ha most távoznánk -mondta Nick. Octaviában felötlött, mekkora bolondot csinált magából. Nicknek igaza van. Legfőbb ideje távozni. - Oké. - Megfordította a bevásárlókocsit, és elindult a pénztár felé, otthagyva a hüledező Sandrát és Megant a Konzervek soron. - Remélem, nem bánod, hogy közbeléptem - mondta Nick, követve a lányt. - Csak vannak dolgok, amik kizárólag ránk tartoznak, tudod? Az a második csésze kávé... Az nagyon különleges dolog egy ilyen érzékeny srácnak, mint én. - Jaj, Nick, az isten szerelmére, ma reggel csak egy kávét ittál, te is tudod. - Biztos vagy benne? - Persze hogy biztos vagyok. Emlékszel egyáltalán, mit reggeliztél? - A tojás meg a mustár elhomályosítja a többit. 21 Délután négykor Nick visszament a galériába Octaviáért. A Sandra-Megan-incidenst jól viselte a lány, de a felszín alatt Nick valami feszültséget érzett. - Nincs itt - közölte Gail abban a pillanatban, hogy Nick belépett. - Korán hazament. - Sosem szokott korán hazamenni - mondta Nick. - Márpedig ma korán elment. Nicket elfogta a nyugtalanság. - Jól van?
- Azt nem mondanám - sóhajtott fel Gail. - Kábé egy éve él a városban, és elég sok időt töltött a Harte-okkal meg a Madisonokkal, de ez nem jelenti azt, hogy teljes mértékben hozzászokott a mi sajátos kis holdfényparti tradícióinkhoz. Annak ellenére, ahogy kiosztotta Sandrát és Megant, szerintem sokkal jobban bosszantja az állandó pletyka, mint mutatja. Nick a homlokát ráncolta. - Tényleg azt hiszed, hogy ez zavarja? Korábban úgy tűnt, hogy egész könnyedén veszi. Gail komolyan nézett rá. - Először ott a tegnap esti bunyó, az sem kellemes. De hogy mindenki arról pusmog, hogy nála töltötted az éjszakát, szerintem ez az igazi probléma. - Miért? Mindenki tudja, hogy találkozgatunk. Ez eddig sem volt titok. És ezt Octavia is tudja. - Ne vedd zokon, de úgy vélem, épp a lényeget nem veszed észre - mondta Gail. - Láttak téged, amint ma reggel nyolckor elhagytad a házát. - Hét-harmincötkor, és valaki látta az autómat ma reggel abból az irányból jönni. És akkor? Nem először fordult elő. - Igen, ami azt illeti, így van. - Igazad van, valami elkerülte a figyelmemet. Volnál szíves felvilágosítani? Gail felkapott egy kupac prospektust, ami a gyerekrajz-kiállítást hirdette, és úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná. - Reggel nyolc óra, illetve, hogy pontosak legyünk, hét-harmincöt, az már jócskán hajnal után van. - Na és? - Figyelj, Nick! - Gail lecsapta a prospektusokat a pultra. - Elterjedt a hír, hogy Octavia megtörte az átkot. - Igen? És? - Hallottál már az átokról, ugye? - Az az idióta történet rólam, hogy soha nem töltök egy teljes éjszakát egy nővel? Legyintett. - Persze hogy hallottam róla. - És? - ütötte a vasat Gail. - Valószínűleg onnan ered, hogy sosem hagyom Car-sont bébicsőszre egész éjszakára. De ebből nem következik, hogy sosincs egy teljes éjszakám. Carson néha valamelyik családtagomnál alszik. A nagyapjánál, a dédnagyapjánál, vagy most például Lilliannél és Gabe-nél. Ilyenkor van egy szabad éjszakám, amikor azt csinálok, amit akarok. - Ez tehát azt jelenti, hogy néhanapján egy egész éjszakát töltesz egy nővel, akivel romantikus kapcsolatod van? - kérdezte Gail leplezetlen érdeklődéssel. - A pasiknak nincsenek romantikus kapcsolatai. - Akkor mijük van? - Kapcsolataik. Időlegesek. - Ó, persze, már értem. Ezek szerint néha egy egész éjszakát töltesz egy nővel, akivel időleges kapcsolatod van? - Nézd, nem azért jöttem, hogy a szerelmi életemet vitassam meg egy nővel, akinek méhkaptár van a fején. - Ez övön aluli volt. - Gail megütögette méretes frizurájának lakktól merev felszínét. - Én csak teljesítettem a megbízást. - Aha. - Nick az ajtó felé indult. - Nagy kár, hogy mégsem tudtál meg semmi hasznosat arról az istenverte festményről. Gail kihúzta magát, és felszegte a fejét. - Végül is, azt hiszem, egy ennél jóval fontosabb felfedezésre jutottam. - Éspedig?
- Megtudtam annak a nőnek a nevét, aki megtörte a Kőszívű Harte-on ülő átkot. Nick kilépett az utcára, és bevágta maga mögött az ajtót. Húsz perccel később a szirten állt a lassan homályba burkolózó part fölött, és lenézett. Octavia egy sziklán ült térdét maga alá húzva, arcát eltakarta a széles karimájú szalmakalap. A most már ismerős remegés futott át Nicken, összeszorult a gyomra, a vére száguldani kezdett az ereiben. Nagyon mély, bizsergető érzés volt, de nem írhatta a hatalmas szex számlájára, és nem erről volt szó. Tudta ezt már a kezdetektől. Figyelte a lányt, ahogy ott ült a napfényben, pipacspiros szoknyáját szellő fodrozta, szép rajzolatú karja a térde körül - és Nick végre megértette. Ez a furcsa, csontig hatoló érzés, amely mindig elfogta, ahányszor a lányra gondolt vagy a közelében volt, nem pusztán vágy, nem csak testi gerj edelem volt, hanem az összetartozás érzése. Valamiképpen, amiről tudta, hogy sosem fogja teljességében megérteni, most már a lányhoz tartozott. Rájött, hogy még sosem tapasztalt ilyesfajta köteléket. Talán ha több idejük lett volna, ha nem hagyja ott a Harte Vállalatot, ha a felesége nem fordul a régi szerelméhez, amikor döntésre került sor, Ameliával is eljutott volna idáig. Nem. Ameliával sosem lett volna ilyen. Senki mással sem. Lehet, hogy igazak a pletykák? Hogy átok ült rajta? Mi értelme a fenenagy szabadságnak, ha elveszíti ezt a varázslatos nőt? Octavia megfordult, felnézett, nyilván megérezte, hogy van valaki mögötte. A napszemüveg elrejtette a tekintetét. Nick nem tudott olvasni az arcáról, de az volt a benyomása, hogy a látványa nem kavarta fel a lányt, aki nem is integetett neki. Nick megtalálta a partra vezető ösvényt, lesietett, talpa alól apró kavicsok freccsentek szerteszét. Leérve úgy érezte, a végzete felé lépked. A lány nem vette le a napszemüvegét. Nick észbe kapott, hogy ő is napszemüveget visel. Egyikük sem olvashatott a másik tekintetében. - Jól vagy? - kérdezte a lányt. - Igen. - Gail aggódott érted. Azt mondta, sietve hagytad ott az üzletet. - Nem kell jelentőséget tulajdonítani ennek. Egyszerűen csak el akartam jönni. Hogy gondolkozhassam. Nick leült mögé a széles, naptól meleg sziklára. Elég közel hozzá, hogy érzékelje minden rezdülését, mégsem érintve a testét. Idáig nem tapasztalt pánik kezdte eltölteni. A lány láthatóan rendkívül zaklatott volt. És Nick nem tudta, hogyan kezelje a helyzetet. - Sajnálom, hogy annyi bánatot okoztunk neked ma reggel - mondta. - Csak ugrattunk. - Tudom. - Már látom, hogy az elmúlt néhány nap nem lehetett könnyű neked. Nem vagy hozzászokva, hogy a helyi pletykafészkek a szájukra vegyenek. - Nem erről van szó. - Az emberek kényszert éreztek, hogy beszéljenek rólunk, miután kiderült, hogy találkozgatunk - folytatta Nick. - De majd elül a szóbeszéd, ha hozzászoknak. - Nem különösebben érdekel, miket mondanak rólunk vagy a kapcsolatunkról. Ez nem hangzott valami jól. Nick úgy helyezkedett, hogy jobban lássa a lány profilját. Ám Octavia továbbra is titokzatos maradt a napszemüvege takarásában. - Nem érdekel, hogy mindenki a mi kapcsolatunkon csámcsog a szépségszalontól kezdve a vegyesboltig? - kérdezte Nick óvatosan. Octavia elengedte a térdét, és hátratámaszkodott a sziklán.
- Hát, kicsit furcsa, hogy ennyire az érdeklődés középpontjába kerültem, de számtalan alkalmam volt megfigyelni, hogyan kezelik a Harte-ok és a Madisonok az ilyen helyzeteket. Úgy érzem, én is egész jól megbirkóztam vele. - így van - helyeselt sietve Nick. - Csodálatosan intézted. - És, mint mondtad, idővel elül a pletyka. - Egészen biztos. - Gondolatban keresztbe tette az ujjait. - Ez lesz a vége. A lány nem felelt. Csak ült, és elgondolkodva nézte az öböl vizét. - Nos - kezdte Nick, mert már nem bírta elviselni a feszültséget -, ha nem az zavar, hogy mindenki arról beszél, miképpen töltöttem nálad az éjszakát, akkor mi a baj? - A tegnap esti kocsmai verekedés. Nick felsóhajtott. - Féltem, hogy itt van a kutya elásva. Nézd, nagyon sajnálom a történteket. De hát ez is csak olyan eset, amikor egy csapat srác a kelleténél több sört iszik, s kissé elvetik a sulykot. Nem először történt ilyesmi a városban, és fogadok, hogy nem is utoljára. - Ezt én is jól tudom. - Octavia végre megfordult, hogy egyenest Nickre nézhessen. - De ez az első eset, hogy valaki az én rovásomra keveredik verekedésbe. Nick gyomra összeszorult a rémülettől. - Oké, ahhoz vagy szokva, hogy klasszisokkal jobb srácokkal randizzál. Olyanokkal, akik nem keverednek kocsmai bunyóba. Segít valamit, ha azt mondom, hogy nem csinálok belőle rendszert? Octavia örökkévalóságnak tűnő percekig csak nézett rá. Szája megrándult néhányszor. Aztán kitört belőle a nevetés, de olyan féktelenül, hogy a könnye is kicsordult. Nick elképedten meredt rá. - Valami vicceset mondtam? - Igen. - A lány lekapta a napszemüveget, és aranysárga blúza ujjával törölgetni kezdte a szemét. - Igen, valami nagyon, de nagyon vicceset mondtál. -Tudod, az ember kicsit elveszettnek érzi magát, amikor nem érti a saját tréfáját. Octavia látható erőfeszítéssel összeszedte magát. A nevetés kuncogássá szelídült, majd széles mosollyá terebélyesedett. Tekintete melegséget sugárzott, tisztán fénylett, de ott bujkált benne a jókedv. -Dehogynem érted — mondta. — Csak most nem vagyunk szinkronban. Azt próbálom elmondani, hogy sosem hittem magam olyan nőnek, aki képes kirobbantani egy kocsmai verekedést. - Nem is vagy olyan. -Tévedsz. Olyannak kell lennem, elvégre miattam bunyóztatok tegnap este. Ezt egy rakás szemtanú is igazolhatja. Nick arca megrándult. - Ez amolyan nincs győztes eset, vagy nem így látod? Mit mondhatnék? Felhúztam magam. - Nekem tetszik. - Micsoda? Az, hogy belebonyolódtam egy eleve vesztes helyzetbe? - Nem. Az tetszik, hogy olyan típusú nő vagyok, aki miatt ölre mennek a férfiak. - Ühüm. - Továbbá az is tetszik, hogy olyan típusú nő vagyok, akiről a szépségszalonban meg a szupermarket gondolái között pletykálnak. - Ühümhüm. - Aki kiköti az ágyban a férfiakat. - Sőt olyan, aki hagyja, hogy kikössék az ágyban -emlékeztette Nick. - Olyan is. Claudia néni büszke lenne rám. - Igen?
- Határozottan. Mindig azt mondogatta, hagyjam abba, hogy állandóan elsimogatom meg rendbe hozom a dolgokat. Azt mondta, meg kell tanulnom felkavarnom az állóvizet. Mostanában hajlok rá, hogy ez az igazi ok, ami miatt ide küldött, a városba. Nem azért, hogy helyrehozzam, amit ő kavart itt, hanem hogy megismerjem ezt a másik énemet. - Érdekes elmélet. - Csak honnan tudhatta, hogy ennyi bonyodalomba keveredem, ha veletek, Harte-okkal, meg a Madisonokkal kapcsolatba kerülök? Az ember már-már elhiszi, hogy tényleg van valami az aurában meg ebben a New Age-es dologban, amit az utolsó éveiben tanulmányozott. Nick átkarolta a térdét, és élvezte, hogy elönti a megkönnyebbülés. Octavia nem süppedt depresszióba. Még csak nem is dühös. Akkor van remény! - Nem kell hozzá különösebb metafizikai érzék meg auratanulmányozás, hogy az ember kitalálja: ha idejössz és kapcsolatba kerülsz a Harte-okkal meg a Madisonokkal, akkor előbb-utóbb bajba kerülsz - mondta. - Egy olyan okos nő, mint Claudia, előre megjósolta volna, mi fog történni. Másnap reggel Nick alákanyarította a nevét egy csekken, majd a papírt áttolta a pulton. Mellette Jeremy művészi kacskaringóval szintén aláírt egy csekket, és rátette a Nickére. - Köszönöm, uraim - csapott le rá Fred, és a két csekket elsüllyesztette a pénztárfiókban. öröm önökkel üzletelni. Mindig szívesen látom önöket a Teljes Napfogyatkozásban. Őrömmel veszem, ha a város krémjét vendégül láthatom. - Nem hiszem, hogy megengedhetjük magunknak a túl gyakori látogatást - dörmögte Jeremy. Fred sértetten kihúzta magát. - Ez a hála azért, hogy visszavontam a feljelentést? . - Maga nagyon jól tudja, hogy nem csináltunk kétezer dollárnyi kárt. - Jeremy körbeintett a lepukkant berendezésen. - A fenébe is, ebben a kócerájban alig változott valami a múltkori kis csetepaté óta. - Tönkretették a falakat. - Persze, a falakat. - Nick felült egy bárszékre, és keresztbe fonta a karját. A helyiség távolabbi felébe nézett, ahol a Willis fivérek mérőszalaggal és csiptetős táblával sürgölődtek. A fivérek a város szerves tartozékai voltak. Mióta Nick az eszét tudta, ők újítottak fel mindent a vízvezetéktől kezdve a tetőig. Tojásikrek voltak, de senkinek a városban nem okozott nehézséget megkülönböztetni őket. A simára borotvált állátói a patyolattiszta overalljáig Walter Willis olyan nett és makulátlan volt, mint a szerszámosövében levő bármelyik szerszám. Ezzel szemben Torrance lófarokba fogta vékony szálú, zsíros haját, munkaruháján ezerféle folt és pecsét virított a festéktől a pizzaszószig. - Milyen színűre festeti a falakat? - érdeklődött Jeremy. Fred az ajkát biggyesztette. Tópszínre gondoltam. - Tópszínre? - hüledezett Jeremy. - Ugye most viccel? A tópszínt nem szokták bárokban használni. - Amúgy milyen az a tópszín? - kérdezte Nick. - Ki tudja? - felelt Fred. - Walt ajánlotta. - Felejtse el azt a színt - tanácsolta Jeremy. - Én inkább sötétzöldre festetném, a lambériát meg a szegélyeket pedig melegbarnára. - Hallgasson csak rá - mondta Nick. - Ez az ember művész. - Zöld és barna, he? - Fred eltűnődött. - Walt azt mondta, engedményt ad a tópszínre. Maradt nekik valamelyik munkából, amit az egyik nyaralónak csináltak. - Nem mintha számítana, milyen színűre festeti - jegyezte meg Nick. - Senki nem fogja látni ebben a gyér világításban.
Fred mogorván nézett. - Nem köll nagyobb fény - mondta. - Miért? - kérdezte Jeremy. - Hogy a népek ne vegyék észre a csótányokat? - Sajátos hangulatot teremt - mondta Fred. Nyílt az ajtó. A beáramló napfényben pár másodpercre feltűnt Eugene és Dwayne jellegzetes figurája. Aztán az ajtó bezárult. - Nem hinném, hogy ezt a két alakot sajátos hangulattal kellene elkápráztatni - mondta Nick. - Elég egy kis poshadt sört szétpermetezni és pár szem sült krumplit szórni az asztalok alá. Eugene kissé tántorogva, meglepetést színlelve megállt a terem közepén. - Kutya legyek, Dwayne, ha ezek nem a mi kedves cimboráink, Harte és Seaton! Dwayne, aki árnyként követte a haverját, nekiütközött Eugene hátának, és visszapattant róla. Mikor sikerült visszanyernie az egyensúlyát, Nickre és Jeremyre bámult. - Télleg! - ámuldozott. - Télleg ők azok. - Dwayne meg én éppen a benzinkútnál voltunk, és Sandyvel beszélgettünk - magyarázta Eugene. Ismét nekilódult az üres asztalok között. - Láttam, srácok, hogy ide tartotok. Szeretnénk meghívni benneteket egy sörre. Jeremy felállt. - Bármennyire szeretnénk is maradni és beszélgetni veletek, dolgunk van Nickkel. Igaz, Nick? Nick nem vette le a szemét Eugene-ról. - Meg akarsz hívni egy sörre? - Aha. A múltkori móka után így tisztességes. -Eugene odaért a pult végéhez, és széles kört írt le a karjával. - Sört mindenkinek, Fred! Fred vállat vont, és elővett négy poharat. - Nahát, Eugene - mormolta Jeremy-, nem is tudom, mit mondjak. Hát te, Nick? - Szóhoz sem jutok - felelte Nick szárazon. - Mi ez az egész, Eugene? - A francba, hát én meg Dwayne arra jutottunk, hogy tartozunk nektek azért, mert fedezitek Fred kárát. Igaz, Dwayne? - Úgy ám. - Dwayne letelepedett a Eugene melletti székre. - Igazán nagylelkűek vagytok. Fred mind a négyük elé letett egy-egy pohár sört. Eugene felemelte a poharát. - A szép időkre! - A szép időkre! - Nick is felemelt egy poharat, és ivott egy kortyot. Jeremy tétovázott, aztán követte őket. Eugene ragyogott. - Nem hittem volna, hogy bunyózni ládák, Harte. Vagyakár téged, Seaton. Ki gondolta volna, hogy ti is normális fazonok vagytok? Gondoltad volna, Fred? - Csak ámulok és bámulok. - Fred előjött a pult mögül. - Beszélnem kell Walttal és Torrance-szal. Tetszik nekem ez a zöld-barna ötlet a falra. Eugene megvárta, míg eltűnik a biliárdteremben, ahol a Willis fivérek megállás nélkül szorgoskodtak. Aztán visz-szanézett Nickre és Jeremyre. Arcáról lehervadt a mosoly. -Tudjátok, Dwayne meg én soha nem köszöntük meg nektek, hogy akkor éjjel, amikor beleestünk a vízbe, kihúztatok az autóból. - Felejtsük el - mondta Nick. - Rég volt. - Egen. - Eugene meghúzta a sörét. - Rég volt. Egy darabig senki sem szólt. Eugene és Dwayne elmélyülten a sörükkel foglalatoskodtak. - A történtek után - szólalt meg végül Eugene - azt hittük, egyenest Yates seriffhez mentek, tudjátok? És talán elmesélitek neki a mi kis versenyünket. - Úgy érted, azt, hogy megpróbáltatok leszorítani minket az útról? - kérdezte közömbösen Jeremy. - Hát, kissé talán elszabadultak a dolgok - mondta Eugene. - Én meg Dwayne tényleg morcosak lettünk, hogy lehagytatok minket. Ha akkor elmentek Yateshez, és elmondjátok neki a ti változatotokat, tuti, hogy nektek hitt volna, a jó házból való úrifiúknak.
- Nem szeretném tovább csócsálni a témát - mondta Jeremy -, de a mi változatunk fedte volna az igazságot. - Csak hülyültünk egyet - erősködött Eugene. - Mint mondtam, kissé elfajult a dolog. De nem ez a lényeg. Hanem az, hogy Yates meg mindenki más is nektek hitt volna, haver. Még csak meg sem hallgattak volna minket, és mindenki minket tartott volna szemétnek. Nick Jeremyre nézett. Eugene-nak igaza volt, ezt mindketten tudták. Holdfényparton senki nem adott volna Eugene és Dwayne szavára egy Harte és egy Seaton szavával szemben, függetlenül a körülményektől. - A múltkor meg - nézett Eugene Nickre - volt már bennem pár sör, és talán olyanokat mondtam a barátnődre, amit nem kellett volna. Nick biccentett. - így igaz. - Tudod, Miss Brightwell mindig mond pár kedves szót, amikor az utcán találkozunk folytatta Eugene. - Nem így van, Dwayne? - De így van. - Dwayne megint ivott. - Aszongya, Szép napunk van, nemde? Nick Dwayne-re nézett. - Azt mondja, Szép napunk van, nemde? - Na, hát nem pontosan ezt. - Dwayne sovány arcán megrándultak az izmok a megfeszített gondolkodástól. - Aszongya, Gyönyörű napunk van, nemde? Egen, ezt mondja. Nemde? - Ezt örömmel halljuk - dünnyögte Jeremy az orra alatt. - Mindenesetre - folytatta Eugene egy buldog szívósságával - a lényeg az, hogy Miss Brightwell kedves hölgy, még ha megfújta is azt a festményt. Nem kellett volna olyanokat mondanunk róla, hogy szándékosan elcsavarta a fejedet, nehogy őt tartsd a tolvajnak. Úgy értem, mi van, ha ezért fekszik le veled? Ez rohadtul jó ok, ha engem kérdezel. Mondhatom, okos a csaj. - Egy igazi férfi tud elnézést kérni - mondta Nick. - Ha jól sejtem, az elsők között voltál, aki ezt a pletykát hallottad Fultonnál. Ha tényleg el akarod simítani köztünk az ügyet, mondd meg, ki terjesztette. Eugene és Dwayne összenézett. - Az a pedáns vén szatyor volt, a Mrs. Bürke, igaz? Emlékszel, Dwayne, hogy ő mondta a szépségszalonos Carlának? Én éppen a jégkrémeknél voltam, a csokoládésok között válogattam, ők meg átnyúltak előttem a fagyasztott narancsléért. Úgy tettek, mintha észre sem vettek volna. - Úgy bizony - erősítette meg Dwayne. - Emlékszem hát. A Bürke öreglány, meg Carla a szépségszalonból. Nick látta, hogy Jeremy szeme összeszűkül a nevek hallatán. Letette a poharát, és felállt. - Kösz, Eugene - mondta. - Neked is, Dwayne. Köszönöm az infót. És a sört is. - Én hasonlóképpen. - Jeremy is letette a majdnem teli poharát. - Hé, mi van, nem isszátok meg a sört? — kérdezte sértődötten Eugene. - Az a helyzet, hogy új támpontot adtál, s most azonnal el kell indulnunk a forró nyomon. - Támpontot, he? - ismételte elégedetten Eugene. - Mit szólsz hozzá, Dwayne? Nyomra vezettük őket. Ha megtaláljátok azt az eltűnt képet, abban nekünk is szerepünk lesz. - Fogadjátok múlhatatlan hálánkat - mondta Nick. - Zene füleimnek - áradozott Eugene. - Tényleg nem isszátok meg a sörötöket? - Bárcsak maradhatnék körötökben, de az idő jelentős tényező - mondta Nick. - Igyátok meg nyugodtan. - Egye fene. - Eugene felkapta Nick poharát, s a sört átöntötte a saját majdnem üres poharába.
Dwayne ugyanígy tett Jeremy sörével. - Szerinted ez nem egészségtelen? - kérdezte Jeremy, miközben kiléptek a napfényes utcára. - Az alkohol valószínűleg megöli az összes kórokozót -felelte Nick. - Bizonyára. Eugene és Dwayne is nyilván ezt tartja szem előtt. Az erős napfény elvakította őket a Teljes Napfogyatkozásban uralkodó félhomály után. Nick elővette a napszemüvegét. - Mi van ezzel a Mrs. Burke-kel? Te ismered? - Én nem, de a nagyanyám igen. Mrs. Bürke is tagja a bridzsklubjának - mondta Jeremy. Minden szerdán és szombaton együtt játszanak legalább négy órán át. - Ami azt jelenti, hogy a nagymamád talán meg tudja mondani, honnan vette Mrs. Bürke a történetet. Jeremy mély lélegzetet vett. - Van itt egy kis probléma. Most nemigen nyomozhatok a nagyanyámnál. - Még mindig dühös rád, hogy bevittek a rendőrségre a bunyó miatt? - Aha. Ma reggel beugrottam hozzá, hogy elmagyarázzam neki, mi történt, meg hogy kérdezzek tőle néhány dolgot a múltról. Csak ült a konyhaasztalnál, és sokkal letörtebbnek tűnt, mint a válásomkor. Egyik csalódást okozom a másik után. - Akarod, hogy beszéljek vele? Megmondom neki, hogy én tehetek róla. - Ő már eldöntötte magában, ki tehet róla - mondta Jeremy. — Mint mindenki a városban, ő is Octaviát okolja. Nyílt a Teljes Napfogyatkozás ajtaja. Nick hátranézett a válla fölött, és Walt Willist látta kilépni a homályból. Nicknek támadt egy ötlete. - Hé, Walt, van egy perced? - Oké. - Walt a járda mellett parkoló furgonja felé indult, de most irányt változtatott. Nickhez lépett, a napfény megcsillant simára borotvált fején. - Pár szerszámért indultam, de az várhat. Miben segíthetek? - Te meg Torrance építettétek be a riasztórendszert Octavia Brightwell galériájába, ugye? - Persze. Akkor kérte, amikor megnyitotta az üzletét. Miért? Valami baj van vele? - Nem, nincs. Csak azon töprengek, van-e Octavián és az előző asszisztensén kívül másnak is hozzáférése a kódhoz. - Az eltűnt festményről van szó, igaz? - Igen. Van valami ötleted? - Hát, Torrance vagy én ki tudjuk kapcsolni a riasztót szükség esetén. De eddig nem kellett. Megbízható kis kütyü. Soha nem hibásodott meg, még a múltkori nagy vihar alatt sem. Elfelhősödött a tekintete. - Figyelj, te most azt hiszed, hogy mi iktattuk ki a riasztót, beslisszol-tunk, és elloptuk a képet? - Dehogy, eszembe sem jutott! - mondta Nick őszintén. Walter horkantott egyet, és lecsillapodott. - Remélem is. - De nem tudsz valakiről, aki esetleg szintén ki tudná iktatni? Walter megvakarta szögletes állát, láthatóan kész volt segíteni, most, hogy biztosították, hogy sem őt, sem az ikertestvérét nem gyanúsítják. - Torrance meg én senkinek sem árultuk el a kódot Miss Brightwellt kivéve. Tudom, hogy ő megadta Noreen Perkinsnek, de ez minden. Noreent kéne megkeresned, és tőle megkérdezned, hátha elmondta valakinek. - Sean Valentiné utánajár ennek - mondta Nick. - Nem hiszem, hogy már tudakozódott, de biztosan megteszi. Kösz, Walt. Csak meg akartam bizonyosodni róla, hogy nem néztem el semmi nyilvánvalót.
- Biztos, hogy nem. - Walter szélesen elvigyorodott. - Ez a minimum, amit megtehetek azok után, amit Seatonnal tettél értem meg Torrance-ért. Évek óta mondogatom Frednek, hogy ki kéne festetnie a kocsmát, de egy szarrágó, nagyon a fogához veri a garast. De most azt mondja, első osztályú munkát akar. Szóval kösz, amit az érdekünkben tettél. - Semmiség - mondta Nick. - Mi is megtesszük a magunkét a város szépüléséért. Tudod, a Harte-okban meg a Seatonokban mélyen gyökerezik a civil felelősségérzet.
22 - Arra jutottam - mondta Mitchell a mobiltelefonjába -, hogy egy kocsmai verekedés egy ilyen hölgy miatt, mint Octavia, felér egy lánykéréssel. Jobb lesz, ha beszélsz az unokáddal, mert ha nem, én beszélek vele. - Maradj ki belőle, Mitch - mondta Suliivan. - A problémák hamarabb megoldódnak, ha nem ütöd bele az orrodat. - A hétszentségit! - Mitchell belevágta az ásót egy gyomnövénybe. Gyenge motorzúgást hallott a háttérben. Suliivan a limuzin hátsó üléséről hívta. - Az egész istenverte város a lányról beszél. - Akkor az egész város vélhetően Nickről is beszél. - Persze, nyilván, de az más. Nick egy Harte. Itt mindenki a Harte-okról meg a Madisonokról beszél. - Ha a lány férjhez akar menni Nickhez, jobb, ha hozzászokik, hogy társalgási téma lesz Holdfényparton. Végre haladunk, gondolta Mitchell. A vén gazember egy mondatban említette a férjhezmenetelt és Nick nevét. Felfüggesztette a gyomok elleni hadjáratott, és szórakozottan döfködött az ásóval. - Hacsak Nick el nem szelel. - Hallottál te valaha is olyat, hogy egy Harte elszelelt? - Nem. Ti mind nyakas népség vagytok. - Mint a Madisonok, he? - Ahogy mondod. Röpke csend támadt a vonal túlsó végén. - Csak hajnalig tartsunk ki, Mitch - mondta halkan Suliivan. Mitchell kezében magállt az ásó. A szavak ott visszhangoztak az elméjében, előhozva a régi emlékeket. Csak hajnalig tartsunk ki. Félretette az ásót, és felkászálódott az alacsony kerti padról. Megragadta a botját, és a beültetett virágágyások között kanyargó kavicsos ösvényen elindult a melegház felé. Ám most nem a virágba borult csodálatos rózsáit látta maga előtt. Hanem hirtelen visszacsöppent a vészjósló, sötétségbe vesző, kísérteties dzsungelbe, ahol mindenfelől a halál leselkedett rá. Hajnal előtt esélyük sem volt a menekülésre. A túlélés azon az éjszakán két dologtól függött: csendben maradni és nem esni pánikba. És mindenekelőtt bízni abban a bajtársban, aki a hátadat védte, s akinek a hátát te védted. Csak hajnalig tartsunk ki - ezek voltak az utolsó szavak, amelyeket Sullivannel váltott, mielőtt figyelőállást vettek fel azon az éjszakán. Ez a mondat lett az ő titkos jelszavuk, ünnepélyes fogadalmuk, amit két olyan fiatalember tesz, akik együtt járták meg a poklot. Máskülönben sem ő, sem Suliivan nem élte volna túl, és ezt mindketten tudták. Csak hajnalig tartsunk ki - ez annyit jelentett: Számíthatsz rám. Itt vagyok veled. Együtt átvészeljük. Bízhatsz bennem, cimbora. Agya hátsó zugába száműzte az emlékeket, és a jelenre koncentrált. Kinyitotta a melegház ajtaját, és belépett.
- Végére értél a listádnak? - kérdezte. - Igen, de fenemód kurta lett. Hát a tied? - Az enyém is. A legtöbb ember, aki a Harte-Madi-sonnál volt akkoriban, vagy elköltözött, vagy meghalt. Volt ott egy titkárnő, Angié, emlékszel rá? - Hát persze - felelte Suliivan. - De tíz-tizenkét éve meghalt. Ott voltunk a temetésén. - A fia még itt él a városban, ő vette át a vasáruboltot. - Nem látom az összefüggést. A fiú még meg sem született akkor, amikor Claudia nálunk volt. És Claudia nem ártott közvetlenül az anyjának, legföljebb annyiban, hogy a csőd után elveszítette az állását. De amennyire emlékszem, Angie-t ez nem rendítette meg különösebben. Beállt George Adamshoz dolgozni, később meg hozzáment. Ki van még a listádon? Mitchell előhalászta a zsebéből a jegyzetfüzetét, és felcsapta. Elsorolta azt a néhány embert, aki annak idején közvetve vagy közvetlenül kapcsolatban volt a Harte-Madison céggel. Az utolsó névhez érve megtorpant. - Van itt még egy - mondta lassan. Felolvasta a nevet. - Emlékszel rá? - Hogy a pokolba ne? Az én listámon is rajta van. -Tudod, akkoriban megfordult a fejemben, hogy talán ő volt az, aki kicsinált minket. - Ez csak azért volt, mert úgy bele voltál pistulva Claudiába, hogy nem láttad a fától az erdőt. Bárkit felelőssé tettél, kivéve Claudiát. - Na, igen, de később megjött az eszem. - Gondolod, hogy Claudia bevonta valamelyik akciójába? Visszautasíthatatlan ajánlatot tett neki, úgyhogy fedezte Claudiát? - Valami ilyesmi lehetett - mondta Mitchell. Beszélgettek még egy darabig, összevetették a jegyzeteiket, különböző forgatókönyveket gondoltak végig, kizártak egyéb lehetőségeket. Végül elégedetten nyugtázták, hogy megtalálták a lehetséges választ. Egyikük sem volt boldog az eredménytől. - Hát én ezt, egyedül nem fogom Nick és Octavia elé tárni - jelentette ki Mitchell. - Mi van, ha tévedünk? - Nem hiszem, hogy tévednénk, másrészt viszont roppant kellemetlen lesz az érintetteknek. Maradj a fenekeden. Carsonnal dél körül érkezünk. Mit szólnál, ha mindezt megtartanánk magunknak, amíg ma este le nem zajlik a gyerekrajz-kiállítás? Nem szeretném felborzolni a kedélyeket, és tönkretenni a mai nagy eseményt. Nincs olyan ok, ami miatt nem várhatna az ügy holnap reggelig. - Egen - helyeselt Mitchell. — Semmi oka, hogy a mai mulatságot tönkretegyük. Nick a tornácon ült az öreg hintaszékben, lábát feltette a korlátra, és figyelte, amint a csillogó limuzin méltóságteljesen közeledik a hosszú kocsibehajtón. Nemigen tetszett neki a következtetés, amire a Mrs. Burke-kel való beszélgetés után jutott aznap délután, de el kellett ismernie, hogy ha összerakosgatja a darabkákat, minden passzol. Az egyetlen probléma az volt, hogyan és mikor szembesítse vele a gyanúsítottat. Rendkívül körültekintető és tapintatos műveletnek kell lennie, gondolta. A közösség egyik oszlopos tagjának a jó híre forog kockán. És bármennyire szerette volna megtenni, nem látott kiutat, nem tudta, hogyan lehetne eltussolni az ügyet, annál is kevésbé, mert Octavia maximálisan érintett volt. Márpedig ebben az ügyben Octavia érdeke volt az elsődleges szempont. Amúgy is kiderülne az igazság, gondolta, míg a limuzint figyelte, amint végiggördül a lehajtón. Nincs az az isten, amiért hagyná, hogy Octavia feje fölött egy percig is ott lebegjen a gyanú és a pletyka leghalványabb felhője is. Valaki elbukik, és az nem Octavia lesz. Ami azt jelentette, hogy nem térhetett ki a rá váró kellemedenség elől.
A limuzin megállt a ház előtt, és kivágódott a hátsó ajtó, még mielőtt a sofőr kiszabadíthatta volna magát a volán mögül. - Apci! - Carson száguldott felé százmérföldes sebességgel. - Apci, megjöttünk! Suliivan kikászálódott a másik oldalon, és botjára támaszkodva megkerülte az autót. Nick nézte Carsont, amint felé rohan. Az én fiam! És a kisfiú máris a nyakába ugrott, ő meg a családban honos üdvözlő rituálénak megfelelően megperdült vele. Amikor Carsont letette, elkapta Suliivan fürkész pillantását. Szenvedélyes szeretet és büszkeség tükröződött az öregember arcán. Egy szót sem szólt, de nem is volt szükség szavakra. Nick pontosan tudta, mit gondol a nagyapja. Életem során nem mindig cselekedtem helyesen, de Isten a tudója, hogy egy dolog a javamra írható: értetek megjárnám a poklot is, ez egy percig sem kérdéses. Nick és a nagyapja tekintete egymásba kapcsolódott. Én ugyanezt tenném érted, gondolta. Egy percig sem kérdéses. Suliivan enyhén elmosolyodott, és Nick tudta, hogy az öreg megértette. A sofőr két bőröndöt vett ki a csomagtartóból, és a tornácra tette. - Még valami, uram? - Más nincs, köszönöm, Ben. Pár napig itt maradunk. Felhívom, amikor szükség lesz magára. Vezessen óvatosan a visszaúton Portlandbe. Ben bólintott. - Úgy lesz, uram. - Viszlát, Ben - kurjantotta Carson. - Szia, kislegény. Már alig várom, hogy lássam a ku-tyusodat, amikor megkapod. - Én is - mondta Carson. Ben odabólintott mindnyájuknak, és lement a lépcsőn. Elhelyezkedett a volán mögött, ráadta a gyújtást, és a hatalmas autó elindult vissza a főút felé. Nick megborzolta a fia haját. - Milyen volt az út? - Megálltunk útközben, és kaptam jégkrémet, és déd-papó meg Ben kávét ivott, aztán megnéztünk pár barlangot. Igazi nagy barlangot. Nagyobbakat, mint a miénk a Holtkéz-öbölben. - Megálltunk, hogy kinyújtóztassuk a lábunkat -mondta Suliivan, felérve a lépcsőn. - De jó időt futottunk. - Felvonta a szemöldökét. - Nem akartuk kockáztatni, hogy elkéssünk a kiállításról. Carson az apjára nézett. - Kiakasztotta már Miss Brightwell a rajzomat? - Amikor pár órája megálltam a galériánál, zárva volt a közönség előtt, úgyhogy nem voltam bent - felelte Nick. - Octavia és Gail nagyban szorgoskodtak, hogy minden kész legyen estére. Valószínűleg kiakasztották már a rajzodat, ahogy megbeszéltük. - Királyság! - Carson megperdült, és bevágtatott a házba. Suliivan megállt Nick mellett. Nézték, amint a szúnyoghálós ajtó becsapódott a gyerek mögött. - Hosszan beszélgettem Mitchcsel, amikor Portland-ből elindultunk - mondta Suliivan. Egy nevet hoztunk ki. De úgy véljük, egyeztetnünk kell veled, mielőtt leleplezed ezt a személyt. Ha igazunk van, akkor ez az egész még a Harte-Madison időkbe nyúlik vissza. Mitch és én némi felelősséget érzünk a kialakult helyzetért. - A járulékos veszteséget érted ezen? - Valahogy így. - Ki a gyanúsítottatok? - kérdezte Nick. Suliivan megmondta. - Hát, ez megkönnyíti a dolgot - mondta Nick. Felkapta az egyik bőröndöt. - Én is ugyanehhez a névhez jutottam. Suliivan a másik bőröndöt húzta maga után.
- Nincs rá nyomós ok, ami miatt az ügy ne várhatna holnap reggelig, ugye? Ha elterjed a hír, mindenki csak erről fog beszélni. Elég kellemeden lenne. - Ha Octavia beleegyezik, várhat a dolog holnapig -mondta Nick. - De nem tovább. Sajnálom, mi mindent von maga után, ha kiderül, de nekem Octaviára is gondolnom kell. Suliivan bólintott. - És ő az első, igaz? -Igaz. Este hatkor minden parkoló dugig volt. Rengeteg helyi gyűlt össze, aztán ott voltak a Hírnökök, meg turisták és nyaralók özönlötték el az utcát és a járdát. A boltok és a galéria nyitott ajtaja felett színes léggömbök díszelegtek. A hőmérséklet egész nap az átlag fölött volt, balzsamos huszonnyolc fok, és a késő nyári napot lassan felváltotta a hűvöskés este. Az Éves Holdfényparti Nyári Fesztivál javában állt. Octavia megkönnyebbülten fellélegzett, amikor számtalan gyerek, a szüleit rángatva, beözönlött a Pazar Látványba, amint kinyílt az ajtó. - Úgy tűnik, mégsem fullad kudarcba a kiállítás - szólt oda halkan Gailnek, aki a szörpös-sütis asztalt felügyelte. Gail kuncogott. - Mondtam, hogy ne aggódj. Te tényleg azt hitted, hogy bárki is távol marad? Minden gyerek, aki benevezett, itt lesz ma este, a felnőttek meg azért jönek, hogy lássanak téged meg Nicket együtt. Elvégre te vagy az a hölgy, aki megtörte az átkot. - És persze az sem elhanyagolható, hogy én vagyok a helyi hírhedt műkincstolvaj - tette hozzá fanyarul Octavia. - Ugyan már, sosem árt egy kis hírhedtség, ha reklámról van szó! - Szerintem épp beigazolódik a régi reklámalaptétel: „Mindegy, hogy mit mondanak rólam, csak a nevemet írják helyesen!" Gail jókedve alábbhagyott. - Az igaz, hogy nagyon kíváncsiak rád meg Nickre. A kapcsolatotokra. És nem mondhatom, hogy az eltűnt Upsallról keringő pletykák nem keltették fel az egész város érdeklődését. De a lényeg, Octavia, hogy a többség szeret téged. Te egy kedves ember vagy. Octavia vágott egy grimaszt. - Úgy érted, egy műkincstolvajhoz képest? - Gailnek igaza van. - Hannah vált ki a tömegből, és vett magának egy csokoládés sutit. Te és a Pazar Látvány Galéria ennek a városnak a részei vagytok. Az emberek nem beszélnének rólad, ha nem tartanának a közösség tagjának. A helyiek nem foglalkoznak a kívülállókkal. Nem érdeklik őket a nyaralók vagy a turisták. - Akár így van, akár nem, te ide tartozol - tette hozzá Gail. Hannah az ajtó felé nézett. - És, íme, itt van a te két legnagyobb rajongód. Octavia is odanézett, és látta, hogy Eugene és Dwayne lép be a galériába. Egész máshogy festettek. Pár másodpercbe beletelt, míg rájött, hogy a két férfi megborotválkozott, és tiszta inget és nadrágot húzott az alkalomra. Eugene valami fénylő pomádéval simította le a haját, Dwayne pedig rendes lófarokba fogta az övét. A páros nyomban meg is torpant az ajtóban, elállva az utat. Bár beléptükkor némi harciasság lengte körül őket, most mintha kényelmetlenül érezték volna magukat. Octaviának azt volt az érzése, hogy nem tudják, mit tegyenek. - Ezt nézd meg - dünnyögte Gail -, begombolták az ingüket. - Némileg rombolja az összképet, hogy nem gyönyörködhetünk Eugene szőrös hasában a lyukacsos atlétája alatt, ugye? - mélázott Hannah. Gail a homlokát ráncolta. - Remélem, nem akarnak balhézni. - Ne izgulj - mondta Hannah. - Sean Valentiné odakinn éppen Nickkel, AZ.-vel és Virgillel beszélget. Eugene és Dwayne nem fog hőzöngeni, amikor a seriff a közelben van. - Szerintem sincs ok aggodalomra. - Octavia felkapott két, punccsal teli papírpoharat. Nem fáradtak volna, hogy kireszeljék magukat, ha balhét akarnának kavarni.
Átvágott a tömegen a két bizonytalanul tébláboló férfihoz. - Hello - szólította meg őket mosolyogva, és odanyújtotta a poharakat. - örülök, hogy el tudtak jönni ma este. Fáradjanak beljebb, és nézzenek körül. - Kösz. - Eugene megkönnyebbültnek tűnt. Elvette az egyik poharat. - Dwayne meg én úgy gondoltuk, ideje egy kicsit művelődnünk a művészet terén, tudja? - Nagyszerű. - Octavia a büféasztal felé intett. - Kóstolják meg a süteményt. - Figyu, Dwayne, itt ingyenkaja van. Megindult az asztal felé. - Pompás. - Dwayne felhajtotta a puncsot, és Eugene nyomába eredt. Ebben a pillanatban lépett be a terembe Nick. Tekintete Eugene-t és Dwayne-t követte. - Minden rendben itt bent? - A legnagyobb mértékben - felelte Octavia. - Csak üdvözöltem közösségünk két kiválóságát. Nick felvonta a szemöldökét. - Csak nem némi iróniát érzek? - Lehetséges. - Octavia Carsonra nézett, aki Anne-nel a Zebet ábrázoló kép előtt állt. Láthatóan komoly beszélgetésbe mélyedtek. Két kis műértő, gondolta. - Mondd meg nekem az igazat, Nick. Szerinted én a város megbecsült tagja vagyok? - Most viccelsz? Mindenki befogadott Bunkó Eugene-tól és Seggfej Dwayne-től kezdve a leendő polgármester itt lévő feleségéig bezárólag. Továbbá a Harte és a Madison klán jelen lévő képviselőiig. Hidd el, ennél nagyobb elimerés nem is érhetne itt, Holdfényparton. - Most ugratsz, ugye? - Csakis az igazat mondom. És van még egy dolog, ami garantálja, hogy megbecsült helyed van a mi szépséges városunkban. - És mi lenne az? - Megtörted az átkot. Octavia elfintorodott. - Ha még egyszer szóba hozod ezt az ostoba átkot, esküszöm, hogy... - Értékelném, ha a korábbi szexuális életemet nem minősítenéd ostobának - mondta Nick méltóságteljesen. - Neked legalább volt korábban szexuális életed. így visszanézve azon morfondírozom, vajon nem én voltam-e megbabonázva. Két év igen hosszú idő két randi között. Nick rámosolygott, amitől a lánynak megbizseregtek a lábujjai is. - De megérte várni, igaz? - kérdezte Nick. - Nem vagyok hajlandó ilyen tendenciózus kérdésre válaszolni. A nyilvánosság előtt semmiképp. - Mozdult, hogy visszamenjen a vendégekhez. — Erről jut eszembe - mondta Nick lehalkítva a hangját -, még valamit szeretnék elmondani. Octavia visszafordult, és kérdőn nézett rá. - Éspedig? Nick körülnézett, nyilvánvalóan ellenőrizte, hogy nincs senki hallótávolságban. Majd karon ragadta a lányt, és egy nyugodt sarok felé kormányozta. - Mitch, Suliivan és én úgy véljük, az Upsall nyomára akadtunk. Octaviát mintha főbe kólintották volna, másodpercekig csak bámult rá. Nick nagyon közel állt, egyik kezét a lány mögött a falnak támasztotta. Volt abban valami végtelenül veszélyesen férfias, ahogy Nick nagyon közel hajolt hozzá, és széles vállával eltakarta előle a kilátást. A testbeszéde birtoklásról és néma kisajátításról árulkodott, s ezt, ebben Octavia biztos volt, a teremben levő összes férfi megértette. Déjá vu tört rá. Ugyanígy álltak Lillian tárlatmegnyitóján is, jutott eszébe. Nick ő és a tömeg közé ékelte magát aznap este is, elvágva a lányt a falkától, tudatosítva benne a jelenlétét, majd randevút kért tőle. Octavia a szíve mélyén tudta, hová vezet egy randevú Nickkel, és aznap este hiányzott belőle a merészség.
Ő, később persze egy csomó nyomós érvet felhozott, miért nem vállalta a kockázatot, hogy randizzon Nickkel, de a meztelen igazság az volt, hogy a döntő pillanatban inába szállt a bátorsága. Elmenekült a férfitól aznap este, és utána még jó néhányszor. De a ma este más volt. Ma este, mert végül vállalta a rizikót, már sokkal közelebbről és behatóbban ismerte, és tudta, mi rejlik a felszín alatt. Az intenzív, veszedelmes érzéki kisugárzás mellett erő, tisztesség és tartás áradt belőle. Atyaisten, szerelmes vagyok. Octavia is önkéntelenül suttogássá halkította a hangját. - Ki? Micsoda? Hol? Mondd már meg, mi folyik itt, Nick! A férfi komolyan nézett rá. - Senkinek nincs több joga, hogy választ kapjon, mint neked. De ma délután Suliivan és Mitch arra kért, hogy járjak ki nálad haladékot holnap délig, hogy utánanézhessenek a gyanúnknak. - Minek a haladék? - Meg kell bizonyosodnunk róla. Olyasvalakiről van szó, aki mélyen gyökeredzik ebben a közösségben. Többen fognak sérülni. Nem engedhetjük meg, hogy tévedjünk. Octavia kutatón nézte a férfi arcát. Nick őszintén aggódott amiatt, mi lesz, ha a dolog napvilágra kerül. - És ha igazatok van? - kérdezte szelíden Octavia. - Hát, az nagy robbanás lesz. És nem csak arra hullik vissza, aki elvitte a festményt. Valószínűleg másvalakire is. Egy ártatlan kívülállóra. - Járulékos veszteség? - Igen. Octavia megrázkódott. - Mennyire utálom ezt a kifejezést! Lefordítva annyit jelent, hogy rendes emberek is megégnek. - Igen - mondta ismét Nick. Ám most a tekintete jegessé vált. - Megmondtam Sullivannek és Mitchnek, hogy bár hajlandó vagyok egy kis haladékot adni, azt nem hagyom, hogy eltussolják vagy a szőnyeg alá söpörjék az ügyet. így vagy úgy, de holnap délutánra a neved folttalan lesz, és nem érdekel, hogy ki sérül. Nem engedem, hogy te vállald ennek az ódiumát. Minden szót komolyan gondol, futott át Octavia agyán. Egyértelművé tette, hogy számára ő, Octavia az első. Furcsa érzést váltott ki belőle. Még soha senki nem harcolt érte, most meg, alig egy hét leforgása alatt, Nick kocsmai verekedésbe bonyolódott miatta, és kész rá, hogy a város egy köztiszteletnek örvendő emberéről bebizonyítsa, hogy tolvaj. És mindezt őérte teszi. - Rendben - szólt végül. - Mondd meg Mitchnek és Sullivannek, hogy holnapig várok. - Köszönöm. Hálásak lesznek. - Sokkal tartozom nekik - mondta a lány. - Ha másért nem, Claudia néni miatt. Kikukucskált Nick válla mellett. - Jobb, ha megyek. Egyre több az ember, és mintha elfogyott volna a sütemény. Kilépett Nick széles vallanak védelmező pajzsa mögül. - Még valamit szeretnék mondani, mielőtt elmész -szólt utána csendesen a férfi. Octavia visszafordult, de gondolatai már a süteményutánpótlás körül jártak. - Igen? - Valamit, amit már azon az első estén, Lillian tárlatmegnyitóján el kellett volna mondanom. Amit már akkor is tudtam. Egész idő alatt tudtam. Csak mostanáig nem ismertem föl. Talán azért, mert kissé kijöttem a gyakorlatból. - És mi az? - Szeretlek. Octavia tátott szájjal bámult rá. Elakadt a szava. Nick szexi, mindent értő mosolyt vetett rá. - Jobb ha mész, és utánanézel a sütinek. Azzal ellökte magát a faltól, és belevegyült a vendégek tömegébe. - Mikor kapod meg a kutyádat? - kérdezte Anne.
- A szülinapom után rögtön - felelte Carson. - Akkor már elég nagyok lesznek a kölykök. Apci azt mondja, hogy majd elmegyünk Portlandbe, és én választhatom ki. Ugyanott, ahol Winston született. -
Milyen nevet adsz neki? Nem tudom. Még gondolkodom rajta. Amikor majd elhozod Holdfénypartra, megnézhetem? Hát persze - vágta rá Carson nagylelkűen. - És a szülinapi bulimra is eljöhetsz.
- Oké. És te el akarsz jönni az enyémre? - Aha - mondta Carson. - Mikor lesz? - Augusztus tizennegyedikén. - Elviszem a kutyámat is - ígérte a kisfiú. Átnézett a termen, oda, ahol Jeremy Hannah-vai és Anne nagyszüleivel beszélgetett. - ő lesz az új papád? - Lehet. - Anne beleharapott a süteményébe. - A mami nagyon szereti, asszem. És a nagyi meg a nagypapi is. Mami azt mondja, hogy nekik jó ízlésük van a férfiak terén, és most hallgatni fog rájuk. - Én is bírom. És te? - Aham. - Anne lelkesen bólintott. - Tegnap este eljött hozzánk vacsorára, és rengeteget nevettünk, és tár-sasoztunk meg ilyesmi. Tetszenek neki a rajzaim. Mókás volt. - Octaviára nézett, aki épp a büféasztal felé sietett. - Miss Brightwell lesz az új anyukád? - Asszem, igen - mondta Carson. Aztán ráncba szaladt a homloka, mintha valami probléma azért aggasztaná ez ügyben. - Hacsak apci nem húzza fel megint. Az esemény vége előtt nem sokkal Octavia felfedezte a Willis fivéreket. Épp készült további jó estét kívánni és megköszönni nekik, hogy eljöttek, amikor eszébe jutott a titokzatos kulcs, amelyet a hátsó szobából nyíló kamrában talált. - Torrance? Walter? Van még egy kis idejük egy gyors kérdésre? - Valami kis átalakításra gondol? - Walter töprengve nézett körül a galériában. - Egy frissítő festés nem ártana. Kedvező áron tudunk adni pár doboz tópszínű festéket. - Egy ideig nem tervezem, hogy kifestessek. A hátsó kamrában találtam egy kulcsot, de egyik ajtóba sem passzol. Maguk csinálták a riasztórendszert, és az jutott eszembe, hogy ha látják, talán felismerik. Ha nem, akkor kidobom. A fivérek követték a hátsó szobába, és kíváncsian körülnéztek, míg Octavia elővette a kulcsot. - Hát, jó nagy felfordulás van itt - jegyezte meg Torrance. - Építhetnénk néhány polcot vagy állványt, amire felstószolhatná a képeket. - Ez nem is rossz ödet - mondta a lány. - Majd gondolkodom rajta. Odanyújtotta a kulcsot. Walter elvette, és felületes pillantást vetett rá. - Probléma egy szál se. Azt hiszem, tudjuk, hova passzol, ugye, Torrance? - De bizony ám - felelte Torrance. - Legalábbis ugyanaz a márka, amit az ilyesmihez használunk. Emlékszem, külön rendeltük meg, amikor pár éve volt az a kis betöréssorozat. Octaviára nézett. - Kiderült, hogy néhány kölyök ökörködött csak. Nyaralók, tudja. Sean Valentiné elrendezte a dolgot, de páran beijedtek, és kérték, hogy erősítsük meg a zárakat. - Nem lesz nehéz ellenőrizni, hogy ez a kulcs oda pasz-szol, ahová gondoljuk - mondta Walter.
23 Octavia leparkolt az öreg, kétszintes ház előtt az úton, levette a gyújtást, és kiszállt. Reggel fél hét volt, de a köd nemigen engedte át a fényt, és nyirkos lepellel burkolta be a várost. De lehet, hogy csak a kedve borús, gondolta, miközben felkaptatott a lépcsőn a verandára, a bejárathoz. Nem sokat aludt az éjszaka. A sárgaréz kopogatóval megkoppintotta az ajtót. Mivel nem kapott választ, újra kopogott. Végül az ajtó résnyire kinyílt. - Mi a csudát keresel itt ilyen kora reggeli órán? — kérdezte Edith Seaton. - Szerintem tudja, miért vagyok itt - mondta kedvesen Octavia. - Az Upsallért jöttem. Edith egy hosszú pillanatig csak bámult rá a szűk ajtónyílásból. Aztán minden átmenet nélkül hirtelen összezsugorodott az arca. Pár másodperc alatt tíz évet öregedett. - Igen. - Hátralépett, és hagyta, hogy az ajtó kitáruljon. - Igen. Azt hiszem, jobb, ha elviszed. Octavia belépett a félhomályos előszobába. Edith megfordult, és egy szó nélkül elindult a nappali felé. Hosszú, kifakult pongyolát viselt és papucsot. Octavia, míg Editht követte, körbepillantott. A ház tele volt dísztárgyakkal - vélhetően Edith boltjából került ide a felesleg. A fal mellett egy doboz tele volt farsangi álarccal. Dohányzóasztalokon porcelánfigurák sorakoztak. A nappalit súlyos, régimódi bútorok töltötték meg. Edith merev háttal leült egy rózsamintás huzatú hintaszékbe. Octavia az ablak előtt állt meg, ahonnan a kertre nyílt kilátás. - Hogy jöttél rá? - kérdezte Edith rezignáltán. - A galéria hátsó szobájában rábukkantam egy kulcsra. Tegnap este megkérdeztem a Wallis testvéreket, felismerik-e. Elmondták, hogy valamikor biztonsági zárat szereltek a maga boltjának az ajtajára. Ellenőriztük. Passzolt a kulcs. Tegnap este felhívott Noreen Perkins. Sean Valentiné kinyomozta a tartózkodási helyét, és kikérdezte az eltűnt festményről. Noreen aggódott, hogy esetleg azt hiszem, köze van a lopáshoz, ezért telefonált. - És te, gondolom, megkérdezted a kulcsról - mondta tompán Edith. - Ő pedig minden bizonnyal elmesélte, hogy jó pár hónapja kulcsot cseréltünk, és hogy megadta a galéria riasztórendszerének a kódját is. - Igen. Noreen elmondta, hogy mindkettőjükkel előfordult már, hogy véletlenül kizárták magukat, ő meg állandóan elfelejtette a kódot, és ezért bebiztosította magát az ilyen váratlan esetekre. - Úgy gondoltuk, ez mindkettőnk számára kényelmes megoldás - mondta Edith. - De miután elköltözött, teljesen megfeledkeztem róla, hogy a kulcs meg a kód ott van az íróasztalom fiókjában. - És addig a napig eszébe sem jutott, amikor kiderült és az egész városban elterjedt, hogy Claudia Banner az én unokanagynéném. - Nem akartam elhinni. - A szín visszatért Edith arcába. Bütykös, májfoltos keze ökölbe szorult. - Mintha a szelleme tért volna vissza, hogy engem kísértsen. És ami rosszabb: minden újra megtörtént, pont, mint sok-sok évvel ezelőtt. Csakhogy ezúttal az unokámat csábította el, azaz te csábítottad el. - Én nem csábítottam el Jeremyt. - Ó, az a sok rábeszélés, hogy állítsa ki a festményeit a galériádban! Biztattad, hogy csak fessen minél többet -neked! Ez bizony csábítás volt, és ezt te is tudod. - Ez üzlet volt, nem csábítás.
- És hányszor mentél el vele vacsorázni! - Barátok vagyunk, Mrs. Seaton. Nem szeretők. - Persze, mert jött egy jobb - vágott vissza rekedten Edith. - Ejtetted az én Jeremymet, mint egy megunt holmit, amikor Nick Harte udvarolni kezdett neked. Ne is tagadd! - De bizony tagadom. Minden egyes szavát. A saját sorsát vetíti rá, Edith, pedig, azt hiszem, ott, mélyen maga is tudja, hogy ez nem igaz. - Te szítottad az ellentétet Jeremy és Nick között, pont úgy, ahogyan Claudia Banner tette Mitchell Madisonnal és Suliivan Harte-tal. - Szóval azon a viharos éjszakán elvette a festményt, és igyekezett rossz hírbe hozni annak a nemes célnak az érdekében, hogy megvédje Jeremyt tőlem, a csábítótól? -Octavia a fejét csóválta. - Ezt én nem veszem be, Edith. Edith konok hallgatásba merült. - Tudja, mit gondolok? - Octavia leült az idős nővel szemközti székre. - Azt, hogy maga Jeremyt használta ürügyül, hogy bosszút álljon valamiért, amit Claudia Banner követett el maga ellen sok-sok évvel ezelőtt. Ő elérhetetlen a maga számára, vagy talán maga, Edith, úgy döntött, túllép azon az ügyön. De amikor rájött, hogy Claudia unokahúga vagyok, újra fellángolt a régi düh, ugye? Edith összerándult. - Megúszta. Mert Claudia Banner mindent megúszott. Soha nem fizetett meg a sok bajért és fájdalomért, amit okozott. - Mondja el, Edith, mit tett magával a nagynéném. - Elcsábította a férjemet. - Edith felpattant. - És aztán kihasználta. Most már Octavia is felállt. - Hogyan használta ki? - Phil volt a Harte-Madison könyvelője. A nagynénéd rávette, hogy a könyvekből tüntesse el az ő svindlijei-nek a nyomait. Mitchell és Suliivan ezért nem vette észre, hogy csőd közeleg, csak amikor már késő volt. Octavia mély lélegzetet vett, és lassan fújta ki a levegőt. - Értem. - Olyan volt, mintha valamiféle boszorkány lett volna - suttogta Edith. - Mintha megbűvölte volna az én Philemet. Az a szegény bolond meg sosem jött rá, hogyan manipulálta az a nő, mígnem egy reggel felébredt, és szembesült vele, hogy Claudia eltűnt. Azt várta, hogy majd kapcsolatba lép vele, miután elült a vihar. Phil tényleg hitt benne, hogy az a nő szereti, és hogy meg akar vele szökni. Hónapokba tellett, mire végre megértette, hogy csak kihasználták. - Ez akkor volt, amikor maga rájött, hogy Philnek mi volt a szerepe a csődben? - Igen. Gyanítottam, hogy viszonya van a nővel, de azt nem feltételeztem, hogy annyira behálózza, hogy segítsen neki csődbe vinni a Harte-Madison Vállalatot. Nem tértem magamhoz. Hiszen ő egy Seaton volt! Hogy tehetett ilyet? - De maga megtartotta a titkot. - Nem volt választásom. Gondolnom kellett a családomra. A nevünkre! Tekintettel kellett lennem a gyerekeimre. Képzeld csak el, mivel kellett volna szembesülniük itt, a városban, ha kiderül, hogy az apjuknak benne volt a keze a Harte-Madison összeomlásában! - Hát, szörnyű lett volna nekik. - Aztán az anyagi helyzetünk. Ha kiderül az igazság, a férjem könyvelői karrierje örökre kettétörik. Végül a szégyen és a megvetés oda vezetett volna, hogy el kell hagynunk a várost. Hová mehettünk volna? Ez a mi otthonunk! - így hát maga, Edith, eltemette a múltat. Jó mélyre. A férje soha nem vallotta be Mitchellnek és Sullivannek, hogy mit tett. - Hát persze hogy nem! Elmagyaráztam neki, hogy semmi haszna nem származna belőle, ha bevallaná, milyen szerepe volt a tönkremenetelükben. - Sikeresen megvédelmezte a férjét és a Seaton nevet, de soha nem bocsátott meg Claudia néninek.
- Esküszöm, hogy az a nő egy boszorkány volt. És soha nem fizetett meg a gonoszságaiért. Valószínűleg még egy gondolatot sem pazarolt az áldozataira. - Ebben téved, Edith. Claudia néni a halála előtt sokat gondolt a múltra. Bizonyos értelemben a megszállottjává vált. Nincs értelme belemerülni a részletekbe, gondolta Octavia. Felesleges elmondani, hogy Claudia néni még csak nem is említette a Seaton nevet, amikor a holdfényparti kalandjairól mesélt. Az egyedüliek, akikről az utolsó időkben mesélt, a Harte-ok és a Madisonok voltak. - Nincs jogom kérni, hogy bocsáss meg azért, amit tettem - mondta Edith. - Az egyetlen mentségem, hogy miután megtudtam, ki vagy, egy kissé megőrültem. Olyan volt, mintha felment volna egy függöny, és ismét magam előtt láttam a múltat. Rám zúdult, és én csak arra az egyetlen dologra tudtam gondolni, hogy meg kell büntetni azt a szörnyű nőszemélyt. - Ezt úgy mondják, hogy az atyák bűnei a fiaikra szállnak, illetve jelen esetben a nagynéni bűne az unokahúgra. - Azt mondogattam magamnak, hogy én csak megmutatom Jeremynek és Nicknek az igazi valódat, de természetesen igazad van. Bosszút akartam állni. - így hát elvitte az Upsallt, és terjeszteni kezdte a pletykát, hogy én vagyok a tolvaj. - Amikor végre észhez tértem, már késő volt. És most minden ki fog derülni, igaz? Hogy mit tett Phil, s hogy én mit akartam csinálni veled. Ezúttal nem fogom tudni megóvni a nevünk makulátlanságát. Jeremy szörnyen kínos helyzetbe kerül. A család többi tagja meg a városiak jó része azt fogja hinni, hogy szenilis lettem. És hát a barátaim... - Edith csüggedten félbehagyta a mondatot, és nehézkesen arrébb lépett. Ennyit a minden szerdai és szombati, majd' négy évtizedes bridzspartikról és a tárasági összejövetelekről, gondolta Octavia. Még ha a város meg a barátai hajlandók is elfelejteni az ügyet, Edith soha többé nem lesz képes emelt fővel járni Holdfénypart utcáin. Kezét Edith sovány vállára tette. - Tudja, Claudia néni a halálos ágyán megígértette velem, hogy eljövök Holdfénypartra. Azt mondta, szeretné, ha látnám, hogy jóvátehetek-e valamit abból a rombolásból, amit véghezvitt. Feltételeztem, hogy a Harte-ok és Madisonok közötti viszályra gondolt, és mondhatom, igencsak haszontalannak éreztem magam, mert a Harte-ok és a Madisonok elrendezték maguk közt az ügyet. Edith előhúzott egy zsebkendőt a koszlott pongyola zsebéből, és a szemét törölgette. - Hát, igen. Az a két nyakas ember kibékült, most megint barátok. - Nincs rám szükségük - mondta Octavia. - De lehet, hogy rossz helyen keresgéltem. Talán ez volt az a rombolás, amit helyre kellett volna hoznom. - Ezt nem értem - mondta Edith. -Tudom. Megmagyarázom, amíg öltözködik. Siessen, nincs sok időnk. - Nagyon kedves tőled, hogy segíteni akarsz még azok után is, amit elkövettem ellened, de már késő, drágám. Estére az egész város tudni fogja. És ez így méltányos. - Bíznia kell bennem, Edith. Jeremy és a Seaton név kedvéért. -De... - Claudia néni tartozik ennyivel magának. A szokásosnál egy órával korábban nyitotta ki a galériát, és rögtön nekiállt, hogy átalakítsa és rendbe tegye az üzletet. Összeszedte a leeresztett lufikat, és felsöpörte a morzsát a padlóról. Háromszor kellett megjárnia az utat a kukáig, míg eltüntette a papírpoharakat-tányérokat meg a szalvétákat.
Amikor a szeméttel végzett, a kiállítópanelekre összpontosított. Egyesével leszedegette a gyerekek bekeretezett rajzait, és a szokásos képeket akasztotta a helyükre. A gyerekrajzokat a hátsó szoba egyik sarkában rakta egymásra, várva, hogy a kis művészek majd begyűjtsék őket. Éppen egy nagyméretű tengeri látképet cipelt át a hátsó szobából a kiállítótérbe, amikor Nick autóját látta megvillanni, amint behajtott a parkolóba. Közvetlenül mögötte Mitchell böhöm nagy SUV-ja. Két perc múlva Nick, Carson és Suliivan Mitchell társaságában belépett a galériába. Aggódón és egy kissé zavartan néztek rá. - Oké, megjöttünk - szólalt meg Nick. - Mi ez az egész? - Csigavér - mondta a lány. - Mindjárt visszajövök. Átrobogott a másik szobába, hogy felkapja a munkaasztal lábának támasztott festményt. Visszatérve úgy tartotta maga elé a képet, hogy mindenki jól láthassa. - Nézzétek, mit találtam, amikor ma reggel nekiálltam kitakarítani a kiállítás után. Mindnyájan kötelességtudóan a képre meredtek. Egyikük sem szólt egy szót sem. - Hé - kiáltott fel ujjongva Carson -, én már láttam ezt a képed Ez az, ami A.Z.-é, Mr. Nash-é meg a Hírnököké lett. Amiről mindenki azt hitte, hogy ellopták. - Valóban az - hagyta helyben Octavia. - Jó szemed van a képekhez, Carson. A kisfiú ragyogott. Octavia óvatosan a pultra helyezte az Upsallt. - Bizonyára becsúszott a nagy rakás kép mögé amott a fal mellett. Isten tudja, meddig porosodott volna ott, ha ma reggel nem állok neki rendet rakni. - Azt a hétszentségit - mondta Mitchell. Tekintete elkomorult. Aztán mindent értő kifejezés jelent meg benne. - Ezek szerint egész végig itt volt. Micsoda szerencse. - Hála az égnek, hogy nem siettük el tegnap este a gyanúsított leleplezését - jegyezte meg szárazon Suliivan. Octaviára vigyorgott. - Igencsak kínos lett volna. -Jaj, hát tökéletes idiótának érzem magam - mondta Octavia. - De legalább vége ennek az ostoba históriának, és Nicknek sem kell tovább játszania a detektívet. Nick lassan elmosolyodott. Szemét le nem vette a lányról. - Pedig épp kezdtem belejönni. Miután Carson és Suliivan társaságában megvacsoráztak az Álmodlakban, Nick hazafuvarozta Octaviát. Nyilvánvalóan meg kellett beszélniük a fedősztori részleteit, ami nem kis időt igényelt, gondolt vissza derűsen Octavia. Senki nem tudta volna kirobbantani őket onnan aznap este. Kávét csinált, majd tányérra rakott két nagy szelet csokis süteményt. Amikor bevitte a tálcát a nappaliba, Nicket kényelmesen elterpeszkedve a kanapén találta. Milyen otthonosan érzi magát, gondolta a lány. Mintha minden joga meglenne itt lenni. Valamit, amit már azon az első estén, Lillian tárlatmegnyitóján el kell volna mondanom. Amit már akkor is tudtam. Egész idő alatt tudtam. Csak mostanáig nem ismertem föl. Talán azért, mert kissé kijöttem a gyakorlatból... Szeretlek. Mélyről fakadó öröm járta át, hogy minden érzékszerve belereszketett. Nick figyelte, amint leteszi a tálcát a dohányzóasztalra. - Végre egyedül vagyunk - mondta. - Mmm. - A lány szalvétára tette az egyik süteményt, és odanyújtotta Nicknek. A férfi jóízűen beleharapott. - Na, akkor halljam az igaz történetet - mondta teli szájjal. - Az eltűnt Upsall esetére utalsz, ha jól értelek?
- Mi másra? E pillanatban másról sem beszélnek az egész városban. - Kinyújtotta a lábát, és még jobban belesüppedt a kanapéba. - Téged meg engem kivéve, természetesen. - Mmm. Olyan magától értetődőnek hangzott a szájából ez a téged meg engem. - Azt a verziót elhagyhatod, milyen csodálatos véletlen folytán találtad meg a képet, miközben rendet tettél a szobában. Egy másodpercig sem vettem be. Octavia maga alá húzta a lábát, és ivott egy korty kávét. - A másik verzió kissé bonyolultabb. - Induljunk ki abból, hogy Suliivan, Mitchell és én pontosan tudjuk, hogy Edith Seaton vitte el festményt. - Megvolt a maga oka. - Suliivan és Mitchell rájött. Akkoriban Phil Seaton volt a könyvelőjük. Feltételezhető, hogy a nagynénéd elcsábította, hogy Phil később eltüntesse a nyomokat? - Nagyon úgy fest. Később Edith iszonyúan megrémült, hogy kipattan a botrány, és kiderül, hogy falazott Philnek. - De a nagynénédnek sosem bocsátott meg, jól sejtem? - Mindenért Claudiát kárhoztatta, nem minden alap nélkül, teszem hozzá. Amikor híre ment, hogy egykori nemezisének az unokahúga vagyok, Edithben megfogant egy rögeszme. Elvégre többször vacsoráztam Jeremyvel, bátorítottam, hogy fessen, aztán meg veled bújtam ágyba. A történelem megismételte önmagát. Ez túl sok volt Edithnek. - így hát megfújta a festményt, és útnak indította a pletykát. Szánalmasan kicsinyes bosszú, ha engem kérdezel. - Csak ez maradt neki - mondta egyszerűen Octavia. - És egy időre elégtételt kapott, mert tényleg azt hitte, hogy majd kiderül, hogy rossz hatással vagyok Jeremyre. - Mert biztattad, hogy fessen? -Igen. - Huh. - Nick bekapta az utolsó falat sutit. - És nem volt egyáltalán lelkiismeret-furdalása? Nyilvánvalóan kapva kapott az ötleten, hogy az Upsall, csodák csodája, előkerült a hátsó szobádból. - Az igazság kedvéért, eleinte vonakodott. Csak akkor ment bele, amikor mondtam, hogy Jeremy meg a Seaton név érdekében tegye meg. Azt is mondtam neki, hogy minden bizonnyal Claudia néni is így akarná. Nick felvonta a szemöldökét, és a kávéjáért nyúlt. - Szerinted ez igaz? -Őszintén szólva abban sem vagyok biztos, hogy Claudia néni emlékezett egyáltalán Phil Seatonra, és még kevésbé érdekelte, hogy milyen pusztítást okozott a férfi családjában. De még ha így volt is, egy dolog biztos: tartozott a Seaton családnak. És most, ha csak kismértékben is, de törlesztette az adósságát. - Hála neked. Octavia az asztalra tette a csészéjét. - Legalább eny-nyit megtettem, ha már a missziómat nem teljesíthettem, hogy elsimítsam a Harte-ok és a Madisonok közötti ellentéteket. - Azt hittem, arra jutottál, hogy Claudia valójában azért küldött téged ide, hogy őrültségeket és vad dolgokat művelj. - Igen. Nos, ha ez igaz, akkor elmondhatom, hogy a küldetés teljesítve. - Nem egészen. - Nick szája szexi mosolyra kunkorodott. Kinyúlt, és magához vonta a lányt. - Tudod, hogy tartja a mondás: gyakorlat teszi a mestert. Octavia a férfi mellének feszítette a kezét, hogy egy kicsit eltartsa magától. - Mielőtt őrültségeket meg vad dolgokat művelnénk, valamit még el kell mondanom.
- Éspedig? - Lehet, hogy Caludia néni küldött Holdfénypartra, de az ok, ami miatt úgy döntöttem, maradok azután is, hogy a családi viszálynak vége, az te vagy. - Ez igaz? - Szeredek. Nick lassan elmosolyodott. A tekintete úgy izzott, hogy Octaviának elakadt a lélegzete. - Reménykedtem, hogy ezt fogod mondani - suttogta Nick a lány szájába. - Most akkor már művelhetjük a mindenféle őrültséget és vadságot? - Persze - mondta a lány illedelmesen. - Biztos vagyok benne, hogy Claudia néni is így akarná. - Tégy meg nekem egy szívességet. - Gyengéden lenyomta a lányt a kanapéra. - Egy ideig most ne emlegesd a nagynénédet, jó? - Rendben. Karját Nick nyaka köré fonta, és mindazzal a szerelemmel és szenvedéllyel csókolta a férfit, amit itt, Holdfényparton fedezett fel magában. Akárhol vagy is, Caludia néni, gondolta, nagyon köszönöm.
24 Egy napos őszi délutánon Mitchell Sullivannel álldogált az Álmodlakot övező hosszú veranda végén. Mindegyikük egy pohár pezsgőt tartott a kezében. Botjaik egymás mellé akasztva a veranda korlátján. Megfigyelőpontjukról remek kilátás nyílt az újdonsült párra, akik megadóan fogadták a hosszú sorban elébük járulók jókívánságait. Az egész város, a jelenlegi polgármestertől kezdve a valószínű legyőzőjén és feleségén át Bunkó Eugene-ig és Seggfej Dwayne-ig bezárólag mindenki megjelent Nick és Octavia esküvőjén. - Mindenki tudja, hogy Octavia hozzánk tartozik -mondta Mitchell. - Nehogy azt hidd, hogy vitatkozni fogok veled. -Suliivan magában elmosolyodott, látva, milyen szorosan áll Octavia mellett Nick, karja védőn és birtoklón a lány dereka körül, míg a másik kezét nyújtja, hogy fogadja a következő gratuláló jókívánságait. - Ő meg Nick meg Carson már most egy család. Mitchell Rafe-re és a már jól láthatóan terhes Hannah-ra pillantott. A büféasztalok körül szorgoskodtak. - És útban a legújabb családtag - jegyezte meg büszkén. - Hamarosan megszületik a dédunokám. - Valószínűleg nem is egy - mondta Suliivan fanyarul. Gabe és Lillian felé mutatott, akik Jeremyvel és Gaillel beszélgettek. - Azt hiszem, felismerem azt a rózsás sugarat Lillian arcán. - Tényleg? - Mitchell követte a tekintetét, és elvigyorodott. - Úgy gondolod? - De úgy ám! Mitchell belekortyolt a pezsgőbe, és elfintorodott. - Mintha Rafe azt mondta volna, hogy bekészített pár sört a télikertbe. Menjünk, hátha megtaláljuk. - Jó ötlet. Ez a lötty olyan, mint a szóda, ami szégyen, tekintve hogy mennyit kóstál. Megragadták a botjukat, és elindultak. Befordultak a veranda sarkán az oldalsó ajtóhoz, és benyitottak. Élénkpiros labda pattant eléjük. Egy ezüstszürke kis szőrgombóc robbant ki az ajtón. A schnautzerkölyök elkapta a labdát, s rakétasebességgel rohant a pázsit felé. Carson és Anne szaladt utána.
- Gyere vissza, Sógun! - kiabált Carson. - Arról volt szó, hogy visszahozod a labdát, nem arról, hogy elrohansz vele! - Zeb mindig visszahozza, ha eldobok valamit - jegyezte meg rátartian Anne. - Nagyon okos kutya. - Sógun is okos - vette védelmébe Carson, miközben ledobogott a lépcsőn a kiskutya után. - ő még csak most tanulja, hogy kell ezt csinálni. Winston tanítja. Winston higgadtan kiügetett az ajtón, követve Sógun, Carson és Anne nyomát. Méltóság, elnéző türelem és óvó éberség áradt belőle. Suliivan figyelte, amint a gyerekek és a kutya üldözik a szertelen Sógunt a pázsiton. - Lefogadom, hogy Hannah kutyája az előző életében komornyik vagy dada volt, ahogy fél szemét mindig rajta tartja a kölykökön. - így van. Beléptek a hallba, és a télikert felé indultak. A sör, Rafe ígéretéhez híven ott volt, kényelmesen hűlt a jégágyban. Mitchell odanyújtott egy üveget Sullivannek, és magának is kinyitott egyet. Nagyot húztak belőle. - A francba a pezsgővel - mondta Mitchell. - Úgy ám. Az ablakhoz mentek, és kinéztek a boldog sokadalomra. - Tudod - szólalt meg Mitchell -, nem volt mindig könnyű, de végül azért jól csináltuk, te meg én. - Tényleg jól csináltuk - helyeselt Sullivan. - Kitartottunk hajnalig.
