FÉNY VAGY ÁRNYÉK KRENTZ, JAYNE ANN Európa Könyvkiadó Irodalom > Regény > Thriller Zoe Luce sikeres lakberendező Arizonában, Susogó Forrásban. Specialitása a frissen elvált kuncsaftok házának berendezése, hogy megkönnyítse számukra a továbblépést. De amikor legújabb ügyfele házában megérzi, hogy a férfi valószínűleg nem elvált, hanem özvegy, magándetektívet fogad, hogy nyomozza ki az igazságot. Sikerül is fényt deríteni a bűntényre, de Zoe kiengedte a szellemet a palackból: kénytelen egyre mélyebben felfedni a múltját a magándetektív, Ethan Truax előtt. Márpedig Zoe múltja nem makulátlan. Kezdődik azzal, hogy nem ez a neve, hogy egy magán-elmegyógyintézetből szökött meg, és hatodik érzékével felfogja a falakból áradó érzelmeket - így tudta meg, hogy ideális ügyfele rejteget valamit. Most azonban fel kell vennie a harcot múltja és rokonai ellen, és csak Ethanre számíthat. Fizetségképpen elvállalja Ethan házának felújítását - de sok-sok évvel azelőtt ott is gyilkosság történt... Nemsokára megjelenik a történet folytatása is: Igaz vagy hamis címmel.
Eredeti cím : LIGHT IN SHADOW Nyelv : magyar
1 A falak felüvöltöttek. – A fenébe – suttogta Zoe Luce. Megtorpant az üres hálószoba ajtajában, s a fehér falakra bámult. Ne most. Ne ma. Ne ezt. Tényleg szükségem van erre a munkára. A falak felzokogtak. Páni félelem lüktetett át a vako¬latrétegeket fedő, vakítóan fehér, új festékrétegen. A néma sikolyok ide– oda pattantak a padló és a mennyezet között. Zoe ösztönös és teljességgel haszontalan gesztussal a halántékához nyúlt. Szemét szorosan becsukta és összeszedte magát, hogy szembeszálljon a testén át¬cikázó, majd valahol a gyomra tájékán jéghideg ten¬gerszembe összegyűlő jeges villámok csapásaival. Davis Mason annyira a nyomában volt az előszobá¬ban, hogy csupán egy lépéssel állt mögötte, amikor a nő hirtelen megállt. Davis ügyetlenül beleütközött. – Hoppá, bocs – nyerte vissza a férfi az egyensúlyát. – Nem figyeltem. – Az én hibám. – Egy remélhetőleg feltűnés nélküli mozdulattal Zoe visszaslisszolt az ajtóból az előszobá¬ba. Itt sokkal jobban álltak a dolgok. Ezzel meg tud birkózni. Egy ragyogónak és magabiztosnak szánt mosolyt villantott Davisre. Nem volt könnyű, tekin¬tettel a hálószobából még mindig kiszüremlő, elfoj¬tott sikolyokra. Zoe ki akart kerülni a házból. De rögtön. Bármi történt is abban a hálószobában, borzalmas volt. – Hé – érintette meg könnyedén a vállát Davis. – Jól van, Zoe? A lány újabb hősies mosollyal próbálkozott. Davisre viszonylag könnyű volt mosolyogni. Elegáns felépíté¬se és letisztult stílusa az épp megfelelő adag huncut bájjal párosult. Ha autó lett volna, menő európai két¬üléses sportkocsi lett volna. A tágas házból, a méretre varratott ingéből és nadrágjából, ónix-és gyémánt¬gyűrűjéből ítélve tehetős is volt. Egy szó mint száz, gondolta szomorúan Zoe, egészen addig a pillanatig az ideális ügyfélnek tartotta. Most, természetesen, minden megváltozott. – Igen, jól vagyok. – Sebtében elvégzett néhány mély légzőgyakorlatot, hasznosítva a technikát, me¬lyet az önvédelmi tanfolyamon tanult. Felidézte az oktatója utasításait, és megpróbálta magában megke¬resni azt a nyugodt és stabil középpontot, amelynek állítólag ott kellett lennie valahol a lénye mélyén. Saj¬nos, a programnak ezt részét még nem sikerült töké-letesen elsajátítania. Egyelőre csak annyit érzett, hogy a frász kerülgeti. – Mi baj? – Davis most már komolyan aggódott. – Csak megfájdult a fejem – mondta Zoe. – Gyak¬ran előfordul, ha elfelejtek reggelizni. Mostanában egyre könnyebben ment a hazudozás. De persze már nagy gyakorlata volt benne. Milyen kár, hogy annyira nem ügyes, hogy saját magát is meggyőzze. Egy kis öncsalás nem jönne most rosszul. Davis pár pillanatig átható pillantással meredt rá, majd megnyugodott. – Kihagyta a reggeli koffeininjekciót?
– Meg a kaját. Leesett a vércukrom. Több eszem is lehetne. – Mivel ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy témát váltson, Zoe benézett a hálószobába, s kibökte az első dolgot, ami eszébe jutott. – Mi lett az ággyal? – Az ággyal? Mindketten a hatalmas, üres teret nézték a kemény¬fa padlón a két masszív, gyarmati stílusú éjjeliszek¬rény között. Zoe feszengve nyelt egyet. – A lakás többi része tel¬jesen be van bútorozva – mondta. – Önkéntelenül is feltűnt, hogy itt nincs ágy. – A csaj elvitte – mondta komoran Davis. – A volt felesége? A férfi felsóhajtott. – Imádta azt a francos ágyat. Hónapokig járt utána, mire megvette. Esküszöm, többet jelentett neki, mint én. Amikor elment, a sze¬mélyes holmiján kívül ez volt az egyetlen dolog, ami¬hez ragaszkodott, hogy magával vigye. – Értem. – Tudja, hogy van ez egy válásnál. Néha a legna¬gyobb veszekedések a legkisebb, legostobább dolgok¬ról szólnak. A hiányzó ágy minden volt, csak nem kicsi, gon¬dolta Zoe. – Értem. Davis fürkésző pillantást vetett rá. – Rosszabbodott a fejfájás? – Minden rendben lesz, ha megebédelek, és iszom egy kávét – nyugtatta meg a lány. – Mondok én magának valamit. A ház többi részét már látta. Biztos vagyok benne, hogy úgy általános¬ságban már képben van. Mi lenne, ha szünetet tarta¬nánk és ennénk valamit a klubban? Így legalább meg tudjuk beszélni, mik az első benyomásai. Az evés gondolatára Zoe gyomra felkavarodott. Ta¬pasztalatból tudta, hogy egy falat sem marad meg benne addig, amíg a hidegrázása el nem múlik. Az meg eltarthat egy ideig. Komoly megrázkódtatás érte, és egyáltalán nem számított rá. Az egész az ő hibája. Tudhatta volna, hogy nem szabad ilyen meggondolatlanul, csak úgy belépnie egy szobába. De annyira belemerült a lakberendezési terveibe, annyira koncentrált, és a tágas otthon többi része annyira újnak, annyira tisztának tűnt. Egyszerűen nem számított rá, hogy baj lehet, és amint az nemegyszer megtörtént, most meg kell fizetnie érte. – Boldogan ebédelnék magával, de attól tartok, erre máskor kell sort kerítenünk. – Úgy tett, mintha az órájára pillantana. – Délután egy másik megbeszélésem van, és még fel kell készülnöm rá. Davis tétovázott. – Hát, ha tényleg úgy gondolja... – Attól tartok, igen. – Igyekezett némi bocsánatkérést csempészni a hangjába. – Tényleg rohannom kell, és igaza van, mindent láttam, amit egyelőre látnom kellett. – És sokkal többet megéreztem, mint amit valaha is szerettem volna, nagyon szépen köszönöm. – Megvan az alaprajz, amit már ideadott. Csinálok róla néhány másolatot, és készítek pár vázlatot, hogy lássa, körülbelül mire gondoltam. – Örülnék a rajzoknak. – Davis bekukkantott a hálószobába, és némileg bánatosan megrázta a fejét. – Be kell vallanom, nem vagyok vizuális típus. Könnyebben felfogom a koncepciót, ha látom a képet.
– Mindig könnyebb, ha az ember előtt ott a rajz. Egy pillanat, megnézem a naptáromat. Zoe belenyúlt terjedelmes iszákjába, az egyikbe hat, különböző színű táskája közül. Mindegyikük aktatáska és retikül kombinációjaként szolgált. Ma azért választotta a méregzöldet, mert úgy gondolta, jól megy a sötétlila nadrágkosztümjéhez. Beletúrt a táska feneketlen mélységébe, félretolta az apró fényképezőgépet, a vázlatkönyvet, a mérőszalagot, a színes tollakat és filctollakat tartalmazó, átlátszó műanyag tokot, az anyagmintákat őrző dossziét és a gömb alakú, nagy, antik rézkilincset, amely a lakáskulcsait tartalmazó karikára volt fűzve. A határidőnapló a táska fenekén volt. A felszínre bányászta és fellapozta. – Leskiccelek pár ötletet – mondta Zoe szaporán – , és igyekszem elkészíteni valami előzetes tervet a hétvégére. Mit szólna hozzá, ha péntek délután találkoznánk az irodámban? – Pénteken? – Davis kifejezetten csalódottnak tűnt. – Az még egy hét. Muszáj olyan sokáig várnunk? Szeretnék a lehető leghamarabb belevágni. Az az igazság, hogy nagyon nyomasztó lett ez a ház, mióta a feleségem lelépett. De még mennyire, gondolta magában Zoe. – Megértem – mondta hangosan, és igyekezett együtt érzőnek tűnni. Nem volt könnyű, tekintettel arra, hogy nyakán az apró szőrszálak még mindig felálltak, és könnyű kabátja alatt csupa libabőr volt a karja. – Nem szeretnék elégedetlennek tűnni – mondta Davis. – De a válás egy vagyonba került. Van egy olyan érzésem, hogy még hosszan fogják küldözgetni nekem a számlákat az ügyvédek. Minden rendelkezésre álló bizonyíték azt mutatta, hogy Davis Mason pénzügyileg remek kondícióban jött ki a válásból. Zoe úgy látta, a férfinak van egy nagyon drága otthona, aminek az átrendezéséért kész neki szép kis summát kifizetni, továbbá tag egy magas árfekvésű szabadidőklubban. De hangosan nem tett említést ezekről a tényekről. Zoe egyre jobban megtanulta, hogyan legyen diplomatikus a frissen elváltakkal, mert rájött, hogy ők a piac nagyon kívánatos szegmensét jelentik a hozzá hasonló lakberendezők számára. Tönkrement házasságok után az emberek gyakran valósággal sóvárognak arra, hogy átrendezzék a lakókörnyezetüket – egyfajta terápiaként, amely túlsegíti őket a szakítás okozta érzelmi lepusztuláson. Végigpergette határidőnaplója lapjait, és úgy tett, mintha a naptárát tanulmányozná. Hirtelen határozott mozdulattal összecsapta a bőrkötéses kötetet. – Attól tartok, teljesen be vagyok táblázva. Péntek az egyetlen nap, amikor annyi időt tudok önre szánni, amennyit ez a projekt megérdemel. Két óra megfelel? – Úgy tűnik, nincs sok választásom. – Davis nem volt boldog. Megszokta, hogy megkapja, amit akar. – Akkor legyen péntek. Nem akartam türelmetlennek látszani. Csak arról van szó, hogy szeretném, ha már elindulhatnánk a projekttel. – Hát persze. Ha az ember egyszer végre eldöntötte, hogy átrendezi a lakókörnyezetét, természetes kész¬tetést érez rá, hogy minél előbb hozzáfogjon. – Se¬besen beszélt, igyekezett profi üzletasszonynak
hang¬zani. – De egy teljes lakóingatlan áttervezése nagy¬szabású vállalkozás, és az ebben a fázisban elkövetett hibák igen költségesek lehetnek. – Hát igen, ezt a saját bőrömön tapasztaltam. – A férfi újabb pillantást vetett a hálószobára. – Mihelyt kifestettem ezt a szobát, rájöttem, hogy szakember segítségére lesz szükségem. Azt hittem, azzal nem té¬vedhetek, ha egy réteg fehér festéket rákenek a fa¬lakra, de amint befejeztem, rájöttem, hogy valami nincs rendben vele. Azt akartam, hogy világos és szel¬lős legyen, és ehelyett... – Vállat vont és hagyta, hogy egy Ki gondolta volna arckifejezéssel az ajkán elhaljon a mondat. És ehelyett a hálószoba körülbelül annyira derűs és otthonos, mint egy boncterem vagy egy balzsamozó¬kamra, gondolta magában Zoe. A zafírkék medence felszínén villódzó arizonai napsugár sem volt képes ezt a hatást ellensúlyozni. A kellemetlen benyomás egy részét lehetett a spártai fehér festéknek tulajdo¬nítani, ám Zoe tudta, hogy az igazi problémát az okozta – bármi volt is az – , ami korábban történt ebben a szobában. Vannak dolgok, amiket nem lehet egy réteg fehér festékkel eltakarni. Zoe azt is tudta, hogy Mr. Ideális Kuncsaft nem érzékelte a falakba bezárt érzéseket. Nagy bánatára még sohasem találkozott senki mással, aki ugyanúgy érzékelte volna ezeket a dolgokat, mint ő – tiszta, nyers energiaként. De elég esetben látott másokat tudat alatt, hajszálfinom rezdülésekkel reagálni bizo¬nyos helyiségek atmoszférájára ahhoz, hogy meggyő¬ződjön róla: sok ember valami mély, pszichés szinten reagál a terekre. Azt is a maga kárán tanulta meg, hogy ezt a belső tudását megtartsa magának. – Vakító, spártai fehéret választott. – Zoe újabb lé¬pést hátrált, hogy még nagyobb legyen a távolság köz¬te és a hálószobaajtó között. – Tudom, hogy a tiszta fehérről azt gondolják, hogy egyszerű és sima, de va¬lójában nagyon nehéz vele dolgozni, mert annyira erősen visszatükrözi a fényt, különösen itt, a sivatag¬ban. Ráadásul nagyon hideg árnyékokat hoz létre, amikor bebútorozzák a helyiséget. Végső soron ez el¬veszi a harmóniát és a nyugalmat. Jól tette, hogy le-állt, amikor ezt a szobát kifestette. – Tudtam, hogy nem a jó irányba haladok. – Davis egy hanyag gesztussal maga elé engedte a lányt az előszobában. – Meg kell mondanom magának, Zoe, amikor a profi lakberendező mellett döntöttem, nem nagyon hittem ebben a feng shui dologban, amit ma¬ga csinál. – Sok emberben vannak kétségek, amíg meg nem tapasztalják az eredményt. – Tudtam, hogy menő dolog meg minden. A nők a klubban be nem telnek vele. Amikor Helen Weymouth megadta a nevét, egyfolytában arról beszélt, milyen totálisan átalakította az otthonát a válása után. Azt mondta, hogy a sok rossz emlék miatt már azon volt, hogy eladja. A maga javára írja, hogy megválto¬zott az egész hely hangulata. – A Weymouth-ház érdekes projekt volt. – Már nincs messze a bejárati ajtó. Még pár perc, és kisza¬badul innen. – Mrs. Weymouth szabad kezet adott. – Nekem is ezt tanácsolta. Pár hónapja, amikor Jennifer elment, azt mondtam volna, hogy ez az egész ügy, hogy át kell rendezni a bútorokat,
hogy szabá¬lyozzuk a pozitív és a negatív energia áramlását, nem nekem való. De minél régebb óta élek itt egyedül úgy, hogy minden úgy van, mint mikor a feleségem még itt élt, annál inkább úgy érzem, lehet valami a maga lakberendező elméleteiben. – A feng shuinak nem egy meghatározott irányzatát gyakorlom. – Zoe rémülten vette észre, hogy túl gyor¬san beszél. Viselkedj normálisan. Tudod, hogy kell ezt csinálni. – Több különböző megközelítés elemeit hasz¬nálom, melyeket más klasszikus berendezési tradí¬ciók, mint például a Vastu, szervezési elveivel kom¬binálok. – Az meg micsoda? – Egy ősi hindu tudomány, amely meghatároz bizo¬nyos alapelveket az építészet és a lakberendezés szá¬mára. Ezt ötvözöm a harmónia és az arányok kortárs elméleteinek általam leghasznosabbnak tartott ele¬meivel. Az én stílusom igazából meglehetősen eklek¬tikus. Ami azt illeti, nagy részét tulajdonképpen menet köz¬ben találom ki, tette hozzá magában a lány. De a kun¬csaftok ezt nem szeretik hallani. Szaporán elindult a ház bejárati ajtaja felé, már alig várta, hogy kimenekülhessen a friss levegőre. Most, hogy a hálószobában átéltek kifinomították az érzé¬kenységét, a ház más falairól is sötét, beteges érzések indáinak nyúlkálását tapasztalta. Sürgősen ki kell jut¬nia innen. Végre kiért a terrakotta előcsarnokba. Davis szo¬rosan a nyomában volt. Kinyitotta a lánynak az ajtót, és Zoe kisurrant a november elejei napsütés meg¬nyugtató melegébe. – Biztos benne, hogy elég jól van ahhoz, hogy visszavezessen az irodájába? – kérdezte Davis. Viselkedj normálisan. – A kocsimban van egy müzliszelet. – Egy újabb hazugság. Kezd belejönni, vagy mi? – Rendben. Nos, akkor minden jót. És viszlát pén¬teken. – Helyes. Pénteken. Zoe profinak és derűsnek szánt mosolyt villantott rá, megmarkolta a méregzöld tarisznyát, és fürgén el¬indult a kocsija felé. Igyekezett nem kelteni olyan benyomást, mint aki menekül az üvöltő házból. Megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor a kocsijá¬hoz ért. Mintha az egész csupán egyetlen mozdulat lett volna, felrántotta az ajtót, a táskát behajította az anyósülésre, becsusszant a volán mögé, feltette sötét szemüvegét, és felbőgette a motort. A keze még mindig remegett. Az adrenalinlöket utóhatása, spekulált. Nem ez az első eset. Tudja ke¬zelni. De nagyon szorosan meg kellett markolnia a volánt ahhoz, hogy ki tudja magát kormányozni az exkluzív lakóparkból. Balján egy valószínűtlenül zöld füves te¬rület nyúlt el, amely a Sivatagi Panoráma Golfklub tizenhatodik lyukához vezető pályaként szolgált. A golfklubot a Masonrezidenciához hasonló fényűző házak ölelték művésziesen körbe. Az élénkzöld pályán túl a Somora-sivatag görön¬gyös pusztasága és a hegyekhez vezető, hullámzó dombság terült el. A golfklub és a hozzá tartozó vá¬roska, Susogó Forrás alig egyórányi autóútra volt Phoenixtől, elég közel ahhoz, hogy az idegenforga¬lomból még valamennyire részesüljön, ám elég messzire ahhoz, hogy a város forgalmától és zsúfoltsá¬gától megszabaduljon.
A kietlen, száraz táj különös és idegen helynek tűnt, amikor Zoe egy évvel ezelőtt ideköltözött, de ahogy múlt az idő, új környezetét kezdte ismerősnek, mi több, kényelmesnek érezni. Váratlan szépséget fede¬zett fel a sivatagban, a látványos napfelkeltékben és naplementékben, és a fények és árnyékok meghök¬kentő mélységeiben. Mindig is vonzották az ellenté¬tek, és ezen a helyen aztán nem volt semmi finom át¬menet. Jó ötlet volt, amikor úgy döntött, Susogó Forrásba költözik, morfondírozott Zoe, de az ugyanabban az időben végrehajtott pályamódosítást talán meg kel¬lene gondolnia. A lakberendezés természetes és logi¬kus útként nyílt meg előtte. Végül is megvolt hozzá a képzőművészeti háttere, képzett, jó szeme, azt meg tényleg tudta, hogyan érezzen rá egy lakhely hangu¬latára. És ami a legjobb, nem kellett semmi további végzettséget vagy képzettséget megszereznie ahhoz, hogy törvényesen elindíthassa a vállalkozását. Ám a mai találkozás elég volt ahhoz, hogy kezdje meggon¬dolni magát. A kapuval lezárt bejárat melletti kis házból egyen¬ruhás őr jött elő. Takaros, khakiszínű dzsekijén a jel¬vény azt hirdette, hogy a Radnor Biztonsági Rend¬szerek alkalmazottja. Udvariasan köszönt, jó napot kívánt Zoénak, majd visszament légkondicionált kis kuckójába, hogy feljegyezze munkanaplójába a lány távozását. A jómód és a státus e gondosan megtervezett enklávéjában szigorú volt a biztonság, de a Mason-házban valaki ennek nem sok hasznát látta. Zoe megvárta, amíg átjutott a kapun és útban volt Susogó Forrás belvárosa felé, és csak akkor emelte fel a telefonját. Beütötte az egyetlen számot, amelyet gyorstárcsázással tudott hívni. Arcadia Ames a harmadik csengetésre vette fel. Halk, rekedtes hangján ajándékboltja nevén jelentke¬zett be. – Eufória Galéria. Arcadia különleges, drága ajándéktárgyakat árult felső tízezerbeli vásárlóinak, de Zoe meg volt győződve róla, hogy ezzel a hanggal akár homokot is el tudott volna adni, még itt, a sivatagban is. Arcadia a legjobb, pontosabban az egyetlen barát¬nője volt. Régebben más barátai is voltak, gondolta Zoe. De az régen volt, még akkor, amikor igazi élete volt, és nem az árnyékok között élt. – Én vagyok – mondta Zoe. – Mi a baj? Csak nem történt valami Mr. Ideális Kuncsafttal? – Lehet mondani. – A végén mégsem bízott meg a munkával? Mi¬csoda idióta. De ne aggódj, lesznek még más ilyen jó ügyfelek. A válási statisztikák nemigen látszanak ja¬vulni. – Sajnos Mason nem gondolta meg magát – mond¬ta Zoe szenvtelenül. – Bárcsak megtette volna. – Csak nem akart rád ugrani a nyomorult? – Tökéletes úriember volt. – Gondoltam, mert mindenki, aki a Sivatagi Pano¬rámában lakik, eleve az elitbe tartozik – mondta Ar¬cadia türelmesen. – Akkor meg mi a hézag? Azt hiszem, Mr. Ideális Kuncsaft meggyilkolta a feleségét.
2 Húsz perccel később Zoe az egyik kerttervezett parkolóban hagyta a kocsiját, amely Susogó Forrás boltjait és vállalkozásait szolgálta ki. Végigsétált a járdán, és befordult a pálmafákkal árnyékolt Szökő¬kút Tér, egy elegáns, szabadtéri bevásárlóközpont be¬járatán. Arcadia az egyik kis kávézó árnyékos tera¬szára kitett asztalka mellett várta. Arcadia, szokás szerint, olyan volt, mint egy jégben és ezüstben megkomponált csendélet. Nagyon rö¬vidre, kisfiúsra vágott haja platinaszőkére volt festve, amely összhangban volt hosszú akrilkörmeivel. Sze¬me szokatlan, ezüstös árnyalatú kék volt. A magas, karcsú nő olyan bágyadtan kecses volt, mint egy ele¬gáns szupermodell. Halvány gleccserkék selyeminget és bő fehér selyemnadrágot viselt. Nyakán és fülében ezüst és türkiz villogott. Zoe nem volt benne egészen biztos, hány éves Ar¬cadia. Barátnője soha nem osztotta meg vele ezt az információt, és volt benne valami, amitől az ember kétszer is meggondolta, hogy behatoljon-e a magán¬szférájába. Zoe úgy saccolta, hogy negyvenes évei kö¬zepén járhat, de nem mert volna fogadni rá. Egy más helyen és más korban, gondolta Zoe, Arcadia önként vállalt száműzetésben talán Párizsban lakott volna, és abszintot iszogatva naplójába jegyez¬gette volna megfigyeléseit a hamarosan híressé váló emberekről. A kifinomult életuntság levegője vette körül, amely azt sugallta, hogy túl sokat tud a világ¬ról. Valójában azelőtt fantasztikusan sikeres pénzügyi szakember volt. Arcadia előtt egy apró csésze eszpresszókávé állt. Egy pohár jeges tea várta Zoét. A szomszéd asztalok¬nál nem ült senki. Zoe ledobta táskáját egy üres székre, és leült. Mint mindig, most is tudatában volt a barátnője és közötte levő éles ellentétnek. A felszínen úgy tűnt, semmi közös nincs bennük. Zoe haja sötét vörösesbarna volt. Szeme a zöldnek és az aranyszínnek az a bizonytalan, nehezen meghatározható keveréke, ami a jogosítvány¬ba mogyoróbarnaként szokott bekerülni. És, Arcadiá¬val ellentétben, ő imádta az erőteljes, élénk színeket. Akármennyire ellentétesek vagyunk is, morfondí¬rozott Zoe, a kettőnk közötti kötelék erősebb, mint amely nővéreket fűz össze. Zoe futólag az ujjhegyére pillantott. Már nem re¬megett. Ezt jó jelnek vette. Arcadia kecsesen és kérdőn felvonta platinaszőke szemöldökét. – Minden oké? – Persze. A legrosszabbon már túl vagyok. Csak vá¬ratlanul ért a dolog, ennyi az egész. Tudhatnám már, hogy nem kellene csak így, trillázva besétálnom isme¬retlen szobákba. Zoe felemelte az előtte álló, kellemesen hideg és pá¬rás poharat, és nagyot húzott a jeges teából. Az adre¬nalin, mely mindig kísérte ezeket az epizódokat, már kezdett csökkenni, de azért még eltart egy darabig, amíg teljesen kiürül a szervezetéből. Az utóhatás min¬dig az volt, hogy nyugtalan és, különös módon, éhes lett tőle.
– Rendeltem egy Cézár-salátát – mondta Arcadia. – Jaj, de jó. Kösz. Kenyérrel és rozmaringillatú olívaolajjal a kezében megjelent egy pincér. Szépen elrendezte a holmikat az asztalon, majd távozott. Zoe letört egy nagy darab kenyeret, és beletunkolta az olívaolajba. Csak annyi időre torpant meg, hogy kissé megsózza az olajjal átitatott kenyeret, majd ha¬talmasat harapott belőle. – Biztos, hogy jól vagy? – Arcadia kételkedni lát¬szott. – Nem akarlak megbántani, de egy kissé nyúzottnak tűnsz. – Tökéletesen jól vagyok – mondta Zoe, miközben tele volt a szája a tömör, rugalmas kenyérrel. – A probléma csupán az, hogy most mitévő legyek. Arcadia közelebb hajolt, és lehalkította a hangját, bár senki nem ült a közelükben. – Teljesen biztos vagy benne, hogy ez a fickó, Mason, megölte a feleségét? – Ugyan, persze hogy nem – nyelt egyet Zoe. – Honnan tudhatnám, hogy mi történt abban a szobá¬ban? Én csak az eseményekhez kapcsolódó érzéseket érzékelem, nem az eseményeket magukat. De annyit mondhatok, bármi volt is az, valami nagyon rossz tör¬ténhetett. – Megborzongott. – És nem túl régen. – És ezt mind azokból a fura érzésekből tudod? – Igen. – Zoe átgondolta a benyomásait. – Azonkí¬vül, bizonyítékom is van, ami alátámasztja a követ¬keztetéseimet. Arcadia lecsapott erre. – Miféle bizonyíték? – Hát, semmi olyan, ami a bíróság előtt is megállná a helyét. De az ágy eltűnt. – Az ágy? – Azt állította, hogy az exneje elvitte. – Lehet, hogy tényleg elvitte. Egy hiányzó ágy sen¬kinek nem fogja felkelteni a figyelmét. – Tudom, de nem csak az ágy tűnt el. Láttam, hogy a parketta lakkozása egy kicsit megkopott, de volt egy négyszögletes folt a hely mellett, ahol az ágy állhatott, ami nem volt kopott. – Szőnyeg? – Aha. – Zoe evett még egy kis kenyeret. – De az is eltűnt. Mason egy szót sem szólt arról, hogy azt is az exfelesége vitte volna el. Ráadásul a falakat abban a szobában átfestették egy réteg olyan fehér festékkel, ami egyáltalán nem illik oda. Mason azt mondta, hogy maga csinálta, és úgy is néz ki. Rémes. Az ember azt gondolná, hogy aki ilyen tehetős, és ilyen flancos környéken lakik, az hív egy szobafestőt, ha már neki halvány dunsztja sincs róla, mit kell csinálni egy vö¬dör festékkel. – Hm. – Arcadia könnyedén megkocogtatta plati¬na körmével a pirinyó kávéscsészét. – Elismerem, ez nem hangzik valami jól. – Ami engem illet, engem legjobban az zavart, hogy milyen vakító fehéret választott. Volt a dolognak bizo¬nyos szimbolikája. Szinte mintha megpróbált volna valami nagyon sötétet eltakarni. – Értem, hogy mire gondolsz. A pincér ismét megjelent, most a salátát hozta. Zoe felvette a villát és munkához látott.
– Sajnos a pasi tényleg meg akar bízni a munkával – mondta két falat között. – Úgy látszik, Helen Weymouth ragyogó referenciát adott rólam. Péntekre újabb találkozót beszéltem meg vele. – Azt le lehet mondani. Mondd, hogy nem tudod elvállalni a háza felújítását, mert valami nagy gáz van egy másik munkáddal, akkora, hogy semmi időd nem marad rá. Zoe elvigyorodott. – Nem is rossz kifogás. Ügyes vagy, tudtad? – Nos? – A helyzet az, hogy egészen határozottan az a be¬nyomásom, hogy Masonnak egyáltalán nem tetszene, ha én kibújnék ez alól. Alig várja, hogy átalakíthassa a házát. Lehet, hogy tudat alatt neki is van némi rossz érzése abban a hálószobában. Vagy esetleg furdalja a lelkiismeret, és azt gondolja, a megváltozott környe¬zettől jobban fogja érezni magát. Akárhogy is, az az érzésem, hogy rémes cirkuszt fog csinálni. – Mégis mit csinál? Feljelent az üzleti etikai bizott¬ságnál? – Igazad van. Nincs sok választása, nem igaz? Ha tényleg bűnös, mert valami szörnyűséget követett el, aligha akarja magára terelni a figyelmet azzal, hogy jelenetet rendez egy tiszteletre méltó helyi vállalkozó irodájában. – Szóval miért is nem rohansz lemondani ezt a pén¬teki megbeszélést? – Tudod, hogy miért. – Zoe bekapta az utolsó ring¬lit, hátradőlt, és Arcadia szemébe nézett. – Mi van, ha tényleg megölte a feleségét? – Egyelőre csak annyit tudsz, hogy valami rémség történt abban a hálószobában. – Igen. Arcadia egy hosszú percig barátnőjére meredt, majd, mint aki megadja magát az elkerülhetetlennek, halkan felsóhajtott. – És te, mert az vagy, aki vagy, nem tudsz napirendre térni felette. – Hogy úgy mondjam, az ilyesmit kicsit nehéz ki¬iktatni az agyamból – mondta bocsánatkérően Zoe. – Oké, oké, megértem. – Arcadia kecsesen bekapott egy falatka salátát. – Át kell gondolnunk, mielőtt bár¬mit is eldöntünk. – Nos, egy dolog biztos, nem tehetem azt, ami lo¬gikus lenne, nem mehetek a zsarukhoz. – Nem – mondta rögtön Arcadia. – Ez nem jön szóba. A szemedbe nevetnének, ha azt mondanád, hogy gonosz energiakisugárzást érzékeltél egy kliens hálószobájában. – És ha névtelen telefonálóként adnék nekik egy tip¬pet? Azt mondhatnám, hogy valami gyanús dolgot láttam történni a háznál, és megkérhetném őket, néz¬zenek utána, hol van most Mrs. Jennifer Mason. – Ha senki sem jelentett be eltűnt személyt, nem hinném, hogy felkeltenéd a figyelmüket – válaszolta Arcadia. – Nem vagy családtag. Soha nem is találkoz¬tál a nővel. – Igaz. És még ha valahogyan sikerülne is rávennem őket, hogy kutassák át Mason rezidenciáját, semmi bizonyítékként felhasználhatót nem találnának. Én csak tudom. Magam mentem végig ma délelőtt min¬den egyes helyiségen, beleértve az ágyneműs szek¬rényt is. – Lehet, hogy annak, ami abban a szobában tör¬tént, nincs is semmi köze Masonékhoz. Lehet, hogy azelőtt történt, hogy megvették a házat.
– Lehet. De Mason azt mondta, hogy nem sokkal azután költöztek be a feleségével, hogy összeházasod¬tak. Az volt a benyomásom, hogy ez körülbelül más¬fél éve volt. Azt hiszem, amit abban a hálószobában éreztem, azóta történt. – De ebben nem vagy biztos, igaz? – Igaz – ismerte el Zoe. – Ha az érzések nagyon erőteljesek, hosszú ideig elidőzhetnek. – Akkor tehát lehetséges, hogy a hálószobai ese¬mények Masonék érkezése előttről datálódnak. – Hát, igen. Lehetséges. – De nem valószínű, tette hozzá magában Zoe. A régi dolgoknak volt valami fakó jellege, amit megtanult felismerni, még ha nem is tudta megfogalmazni a különbséget. Amit ma dél¬után érzett, az friss volt. – Nézd, azt nem lehet nehéz kideríteni, hogy Mrs. Mason vajon él és virul-e. Ha boldogan nudizik valahol Dél-Franciaországban, megnyugodhatok és elfogadhatom, hogy a férje nem gyilkolta meg. – Helyes. – Úgy tűnt, Arcadia kissé megnyugodott. – Amire nekem szükségem van – mondta Zoe – , az egy magándetektív. Fogadni mernék, hogy egy szak¬ember csak fellép a netre, és fél órán belül szállítja nekem az összes választ, amire szükségem van. Felpattant. – Egy perc és itt vagyok. – Hová mész? – Be. Keresek egy telefonkönyvet. Beszaladt a kis bisztróba, és a pult mögötti íróasz¬talon észrevett egy ütött-kopott közületi telefonköny¬vet. Megkérdezte, hogy kölcsönkérhetné-e. A felszol¬gáló vállalt vont, és odanyújtotta neki. Zoe kicipelte a telefonkönyvet, leült az asztalhoz és kinyitotta. A Nyomozók felirat alatt két címet talált. Az egyik a Radnor Biztonsági Rendszerek volt. Egy egész oldalt betöltő hirdetésük alkalmazottak hátte¬rének és ügybuzgalmának ellenőrzésétől cégbizton¬sági szemináriumokon és vállalati biztonsági őrökön át a legmodernebb elektronikus felderítőtechnikákig mindent kínált. A másik cége neve Truax Nyomozóiroda volt. Az aprócska hirdetés egy ötször kétcentis helyet foglalt el a lapon. Állítása szerint a cég több mint negyven éve folyamatosan működött Susogó Forrásban. Emellett diszkréciót és titkosságot garantált minden ügyfelé¬nek. Egy Cobalt Street-i címet és telefonszámot adott meg. – Úgy látszik, egy elsősorban cégeknek dolgozó nagyvállalalat és egy hosszú ideje a szakmában dolgo¬zó kis helyi cég között választhatok. – Zoe a Truax hirdetését tanulmányozta. – Alighanem egyszemélyes vállalkozás. – Válaszd a nagy céget – tanácsolta Arcadia. – Anya¬gilag jobban vannak eleresztve, és nagyobb az esély rá, hogy van valakijük, aki tudja, hogyan kell az inter¬netes dolgot csinálni. Persze biztosan borsosabb az áruk is. – Mégis mennyibe kerülhet egy ilyen egyszerű ku¬tatás? – ásta elő Zoe a telefonját a táskájából. – Én csak azt szeretném megtudni, használta-e mostaná¬ban a hitelkártyáját Mrs. Jennifer Mason, vagy volt-e valamilyen tranzakciója a bankszámláján. Sétagalopp egy nyomozónak, biztos vagyok benne.
Bepötyögte a telefonba a Radnor Biztonsági Rend¬szerek telefonszámát, és azonnal üdvözölte egy rend¬kívül profinak tűnő recepciós. Sebtében kikérdezte a munkadíjakról, majd a válasz hallatán gyorsan letette a telefont. – Nos? – érdeklődött Arcadia. – Utólag úgy tűnik, hogy az iménti megjegyzésem kissé naiv volt. Kiderült, hogy – ellentétben azzal, amire számítottam – az effajta kutatás meglehetősen drága dolog. Nemcsak az óradíj nagyon magas, ha¬nem ráadásul van egy vissza nem térítendő minimál-díj, ami három nyomozással töltött óráéval egyenlő. Arcadia beletörődőén vállalt vont. – Világos, hogy kis megbízókat nem akarnak magukra szabadítani. Próbáld meg a kis céget. Lehet, hogy éhesebb. – Egy pillanatra megállt. – És talán kevésbé kell kompliká¬ciókra számítani. Zoe ránézett. Semmi szükség nem volt rá, hogy belemenjenek abba, pontosan mit is jelent a kompli¬kációk kifejezés. Mindketten tudták, milyen óvatosan kell kezelni ezt az ügyet, ha el akarják kerülni, hogy nemkívánatos figyelmet vonjanak magukra. – Oké, felhívom a Truaxot – vette fel ismét a tele¬font Zoe, aki igyekezett optimista maradni. – Kü¬lönben is, alighanem így lesz a legjobb. Végül is, ha negyven éve a szakmában van, már nem lehet mai csirke. Amolyan igazi, régi vágású magánnyomozó. Fogadni mernék, hogy millió összeköttetése van a városban és a rendőrségnél. Ha Jennifer Mason tény¬leg eltűnt, még talán arra is rá tudná beszélni a zsarukat, hogy ismét vegyék elő az ügyet, anélkül hogy magyarázkodna nekik. – Te csak arra ügyelj, hogy a nevedet hagyja ki a dologból. Zoe ismét a Truax Nyomozóiroda hirdetésére pil¬lantott, miközben a telefon csengetését hallgatta a vonal végén. – Itt azt írja, hogy különösen nagy súlyt fektet a diszkrécióra. Lefogadom, hogy azzal alapozta meg a jó hírét, hogy képes megőrizni a bizalmas in¬formációkat. – Miféle jó hírét? – kérdezte Arcadia. – Egyikünk sem hallott róla egy szót sem azelőtt, hogy kinyitottad azt a telefonkönyvet. – Ez is csak azt mutatja, mennyire ügyesen a hát¬térben tud maradni. – Zoe összeráncolta a szemöl¬dökét, amikor rájött, hogy a Truax Nyomozóirodánál senki sem rohan, hogy felvegye a telefont. Még pár csengetést megvárt, aztán feladta. – Ebédelni mentek? – kérdezte epésen Arcadia. – Úgy fest a dolog. A cím a Cobalt Streeten van. Az csak pár saroknyira van innen. Mihelyt itt végzünk, átmegyek és megbeszélem a dolgot az illetékessel. – Tényleg ezt akarod csinálni? – Igen. – Zoe összecsukta a telefonkönyvet, és fel¬emelte a félbehagyott teáját. Megelégedettség töltötte el, és felderült tőle. De lehet, hogy az étel és a koffein kezdett el dolgozni, gondolta. – Tudod, jó érzéseim vannak róla. A Truax megbízása lesz a helyes út. Tu-dom. – Gondolod? – Igen. Arcadia a fejét rázta, és ezüstfényű ajka fanyar, ritka mosolyra húzódott. – Amit nem győzök bámulni ben¬ned, Zoe, az a te szemlátomást feneketlen optimiz¬musod. Ha nem ismernélek jobban, megesküdnék rá,
hogy kábítószerekkel tartod fenn magadban ezt az irracionális képet a világmindenségről. – Olyan típusú ember vagyok, akinek a pohár félig tele van. – Én meg olyan, aki mindig a legrosszabb eshető¬ségre készül fel. Nem gondolkodtál még rajta, hogy vajon miért jövünk ki ilyen jól egymással? – Szerintem kiegyensúlyozzuk egymást, és még ugyanabban az alma materben is végeztünk. – Igyunk a jó öreg Xanadura. – Arcadia felemelte kávéscsészéjét, és finoman Zoe teáspoharához koc¬cintotta. Harag szikrázott fel egy pillanatra a sze¬mében. – Hogy süllyedjen egy tenger alatti vulkán fenekére, és tűnjön el örök időkre. Zoe már nem mosolygott. – Erre iszunk.
3 Zoe optimizmusának fényes buborékja kipukka¬nással fenyegetett, amint befordult a Cobalt Street sarkán. Bámulatos, milyen gyorsan meg tud változni egy város karaktere pár háztömbön belül. A divatos üzletek és a modern üzleti negyed a közelben voltak, de ennyi erővel akár egy másik dimenzióban is lehet¬tek volna. A Cobalt Street elavult, kissé lepukkant hangulatot árasztott. Az épületek főleg kétszintes házak voltak, és a spa¬nyol gyarmati stílus klasszikus délnyugati változatá¬ban épültek. A stukkóval díszített külsejüket lekere¬kített sarkok, boltíves ajtók és mélyen ülő ablakok uralták. A háztetők vörös cseréppel voltak fedve. Az öreg fák, melyeket minden kétséget kizáróan sok évvel azelőtt ültettek, hogy a városi tanács elkezdett aggodalmaskodni a vízzel való takarékoskodás miatt, árnyas ernyőt alkottak. A háztömb közepén Zoe megtorpant, és ellenőrizte a felírt házszámot. Nem tévedés. A Cobalt Street 49. előtt állt. Átvágott a kis teraszon, és tanulmányozta a ma¬szatos üvegű eligazítót. A Truax Nyomozóiroda az emeleten volt. A többi iroda nagyrészt üresnek tűnt, kivéve az egyik földszintit, amelynek táblája azt hir¬dette, hogy PÁRATLAN KÖNYVEK. Zoe kinyitotta a bejárati ajtót, és a másodperc tört¬részéig habozott a küszöbön. Ma már kapott egy lec¬két, emlékeztette magát. És a régi épületek gyakran a legrosszabbak. Semmi borzalmas nem történt. Semmi ádáz vagy erőszakos érzés nem áradt a falakból. Az előtte húzó¬dó folyosó sűrű homályba süllyedt, de nem gondolta, hogy bárki is megölt volna itt valakit. Legalábbis mos¬tanában nem. Elindult a lépcső felé. Amikor elment a PÁRATLAN KÖNYVEK mellett, észrevette, hogy az ajtaja csukva van. A tulaj nyilvánvalóan nem látta szívesen a beté¬vedő ügyfeleket. A nyikorgó, rosszul világított lépcsőn felkapaszko¬dott az emeletre, és óvatosan végigment az ütött-ko¬pott folyosón. Két csukott, jelöletlen ajtót látott. A harmadikra kis tábla volt felerősítve. TRUAX NYO¬MOZÓIRODA. Félig nyitva állt, homályos belső térre lehetett belátni. Zoe tétovázott, mert az jutott eszébe, vajon nem készül-e súlyos hibát elkövetni. Talán jobb lenne a nagy biztonsági céghez fordulni a város másik végén. És ha az háromszor-négyszer annyiba kerül, akkor mi van? A mai világban az ember azt kapja, amiért fizet. Másfelől viszont most már itt van, és az idő számít. És, sajnos, a pénz is, különösen most, hogy úgy né¬zett ki, Mr. Ideális Kuncsaft talán nem is annyira ideális. Belökte az ajtót, és óvatosan belépett. De amint át¬lépett a küszöbön, megnyugodott. Ezekben a falak¬ban nem volt semmi riasztó. Zoe szemügyre vette a terepet. Az ember rengeteget megtudhat egy cégről és a vezetőjéről abból, ahogyan az irodájuk kinéz, emlékeztette magát.
Ha ez a mondás igaz, akkor, úgy tűnt, a Truax Nyo¬mozóiroda nem állt valami fényesen anyagilag. Vagy ez volt a helyzet, vagy pedig a tulaj nem tartotta szük¬ségesnek, hogy a profit egy részét a recepcióba in¬vesztálja. A titkárnő robusztus, fa íróasztalának és a hatal¬mas, duzzadó bőrfoteleknek volt bizonyos patinája, de nem olyan fajta darabok voltak, amelyek egy régi¬ségkereskedőt érdekeltek volna. Az emberek nem ilyen bútorokat gyűjtenek, de masszívak voltak, és láthatólag úgy készítették őket, hogy sokáig szolgáljanak. Az íróasztal és a fotelek használtak és kopottak voltak ugyan, de soha nem fognak összerogyni, é nem mennek tönkre. Ha az ember úgy dönt, hogy megszabadul tőlük, szeméttelepre kell szállíttatni őket. Kedve lett volna előkapni a fényképezőgépét. Remek fekete-fehér felvételt tudna készíteni a helyről. Lelki szemeivel már látta a mélabús, borongó képet, amelynek a redőnyön átszűrődő fakó, délutáni fény adja meg a hangulatát. Az íróasztalon volt egy telefon, de számítógépnek; nyomát sem látta. Ez nem sok jót jelent. Olyan nyo¬mozóra számított, aki járatos a technikában, és ha¬mar meg tudja szerezni neki a válaszokat. Az, hogy nem volt titkárnő vagy recepciós, szintén nem jó jel. Igazából az a költözéskor használt, kupacnyi ke¬ménypapír doboz aggasztotta, amelyek a kis helyiség; mintegy egyharmadát elfoglalták, némelyik le volt ragasztva. Pár nyitva volt. Odalépett a legközelebbihez, belekukucskált, és egy hosszú nyakú íróasztallámpát; meg tucatjával csomagolt új, használatlan, különböző méretű noteszokat látott. A fele amolyan nyolcszor tizenkettes, kisméretű típus volt, amely belefér egy férfiing zsebébe. A többi nagy, huszonkétszer harmin¬cas, vonalazott jegyzettömb volt, az a fajta, amit ügy¬védi irodákban használnak. Volt néhány régi, sokat forgatott könyv is. Valaki éppen elköltözteti az irodát. Zoe elszontyo¬lodott. A Truax Nyomozóiroda készül lehúzni a re¬dőnyt. Valamilyen okból képtelen volt leküzdeni kíváncsi¬ságát. Belenyúlt a dobozba, kihúzta az egyik nehéz kötetet, és a címre pillantott a könyv gerincén. A gyil¬kosság története a 19. század végi San Franciscóban. Visszatette a dobozba, és egy másikat vett elő. Erő¬szakos bűntények és gyilkosságok nyomozása a gyarmati Amerikában. – Vidám kis esti olvasmány – motyogta maga elé. – Jeff? Theo? Épp ideje, hogy visszajöttetek. Zoe megrezzent, és visszaejtette a könyvet a doboz¬ba. A hang a belső irodából jött. Férfihang volt – nem hangos, de sötét, született vezetőé. Az ilyen hangoktól mindig óvatos lett. – Remélem, egyikőtöknek csak eszébe jutott a kávém. Még sok munka áll előttünk ma délután. Zoe megköszörülte a torkát. – Nem Jeff vagyok. És nem is Theo, ami azt illeti. A belső irodában pillanatnyi csend lett. Aztán az ajtó sarokvasai megnyikordultak, amint a másik ol¬dalon levő személy szélesre tárta. Egy férfi állt az ajtónyílásban, erőteljes keze az aj¬tófélfát markolta. Ahogy kinézett az árnyékból, talá¬nyos kifejezéssel vette szemügyre a lányt, amely való¬színűleg udvarias érdeklődésnek akart látszani. Az ilyen
szemnek nem igazán megy jól az udvarias érdek¬lődés, gondolta Zoe. A színe a borostyánbarnának egy érdekes árnyalata. Hasonló szemeket látott a National Geographic természetfilmjeiben. Általában olyan teremtményeken, akiknek igen éles volt a fo¬gazata. A férfin khakiszínű, feszes nadrág és ropogósra vasalt fehér ing volt. Az ing nyakát kigombolta és az ujját feltűrte, amitől mindkét helyen kilátszott sötét szőrzete. Mellzsebéből egy nyolcszor tizenkettes jegy¬zettömb spirálgerince állt ki. Ahogy ott állt az ajtóban, izmokat és veleszületett önbizalmat sejtetett. Zoe önvédelemtanára valószí¬nűleg azt mondta volna rá, hogy összeszedett. Nem volt túl magas, csak olyan közepes, de vállában volt valami ruganyos, tömör erő. Félreérthetetlenül azt a benyomást keltette az emberben, hogy teljesen ura magának. Talán túlságosan is, gondolta Zoe. A haja valamikor kétségkívül olyan sötét volt, hogy árnyékban akár feketének is lehetett volna gondolni. Ám mostanra már itt-ott ezüst villant fel a halántékán és más helyeken. Ezek jól mentek a tapasztalt szeme körüli és a száját övező redőihez. Az arc illett a nyugodt, ám öntudatos hanghoz – nem csinos, de erős és parancsoló volt. Mindkettő olyan emberhez tartozott, akihez válság esetén auto¬matikusan fordulnak a többiek, ám aki egyébként rém bosszantó tud lenni, mert mindig ő viszi a prímet, és ezt nem habozik tudatni másokkal. m Nagyon hasonlított a bútorához: használt és megkopott volt ugyan, de valószínűleg sohasem törik meg vagy megy tönkre. Mint az íróasztalt meg a székeket, úgy kellene elcipelni valami szeméttelepre, ha az em¬ber meg akarna szabadulni tőle, és ez nem lenne könnyű feladat. Ha ez a Truax Nyomozóiroda Mr. Truaxa, akkor a telefonkönyvben a hirdetés több ízben is valótlan¬ság állításának bűnébe esett. Ebben a férfiban volt ugyan jó pár érdekes kilométer, de semmiképpen sem haladt a szenilitás felé. – Elnézést. A létrán álltam. Nem láttam, hogy be¬jött. Miben segíthetek? – kérdezte. A mély zengésű hang hallatán Zoe magához tért. Rájött, hogy visszafojtotta a lélegzetét, mintha ez a pillanat és ez a férfi valami módon, amit még nem értett, nagyon fontos lenne. Próbáljunk csak szépen összpontosítani, gondolta Zoe. Belégzés, kilégzés. Na és, ha mostanában nem éltél vala¬mi nagy társaséletet, ez még nem ok arra, hogy idegen férfiakat bámulj. – Mr. Truaxot keresem – mondta a körülményekhez képest meglehetős lélekjelenléttel. – Az én lennék. Zoe megköszörülte a torkát. – Maga lenne a Truax aTruax Nyomozóirodából? – Méghozzá három napja, ahogy azt a működési engedélyem dátuma bizonyítja. Egyébként Ethan Truaxnak hívnak. – Ezt nem értem. A telefonkönyvben a hirdetés azt állította, hogy több mint negyven éve áll a közönség szolgálatában. – Azt a hirdetést a nagybátyám tette be a telefon¬könyvbe. Ő a múlt hónapban nyugdíjba ment. Én veszem át az üzletet.
– Értem. – Kezével a dobozok felé intett. – Szóval beköltözik és nem ki? – Ez az elképzelés. – Megkérdezhetem, mióta lakik Susogó Forrásban? A férfi kicsit elgondolkodott. – Valamivel több mint egy hónapja. Ennyit a nyomozóról, akinek remek összeköttetései vannak a városban és a helyi rendőrségnél, gondolta Zoe. Még mindig nem késő felhívni a Radnor Biz¬tonsági Rendszereket. Igaz, hogy ott az ár nem kis problémája, de egy nagy céggel talán sikerülne vala¬milyen részletfizetési megállapodást kidolgoznia. Egy lépést tett hátra az ajtó felé. – Szóval akkor újonc a szakmában? – Nem. Évekig dogoztam a saját cégemben Los Angelesben. Ennek megnyugtató hírnek kellett volna lennie. Va¬jon miért nem nyugtatta meg? – Alighanem rosszkor jöttem – mondta gyorsan a lány. – Biztos vagyok benne, hogy nagyon lefoglalja a kicsomagolás és a berendezkedés. – Egy ügyfél sohasem jön rosszkor. Fáradjon be az irodámba, és mesélje el, miért van szüksége nyomo¬zóra. Ez nem volt igazi kérés, vette észre Zoe. És nem is kifejezetten parancs. Inkább valami csillogó hívo¬gatás, amelynek az a célja, hogy meghökkentő messzeségekbe csábítsa. Döntenie kell. Lényegében pénzről és időről van szó. Neki egyikből sincs sok. Szorosabban megmarkolta méregzöld tarisznyája fülét, és megpróbált olyan nőnek látszani, aki rendszeresen fogad fel magánnyomozókat. – Mit kér a szolgáltatásáért, Mr. Truax? – Jöjjön, üljön le. – A férfi beljebb lépett az irodába és finoman közelebb intette magához a lányt. – Ott megbeszélhetjük az ügylet anyagi vonatkozásait. Zoe semmi okot nem látott rá, hogy miért ne kér¬jen legalább egy költségbecslést. – Rendben. – Futólag a karórájára pillantott. – De nincs sok időm. Ha nem tudunk megegyezni a tisz¬teletdíjáról, máshoz kell fordulnom. – Egyetlen más cég van a városban, a Radnor. – Tisztában vagyok vele – mondta hűvösen Zoe. Ez üzlet. Nem akarta, hogy a férfi azt higgye, fogyasz¬tóként nem mérte fel a terepet. – Rendkívül napra¬késznek tűnnek. Azt hallottam róluk, hogy a legújabb high-tech eszközöket alkalmazzák. – Vannak számítógépeik, ha erre gondolt, de az nekem is van. – Valóban? – Zoe jelentőségteljesen körülnézett. – Hol? – Itt benn. Még dolgozom az installálásukkal. – Ó. – Garantálhatom önnek, hogy olcsóbb vagyok, mint a Radnor. – Nos... – És van még egy aspektusa a dolognak, amit eset¬leg szeretne figyelembe venni. – A férfi szája a sar¬koknál kissé felkunkorodott. – Mivel új vagyok a vá¬rosban, milliószor éhesebb vagyok. A lány majdnem futásnak eredt. – Igen, szóval... – És rugalmasabb is. Zoe összeszedte magát, és a belső iroda felé indult. Ez olyan, mintha a Harmadik Ajtón készülne belépni egy televíziós vetélkedőben, gondolta,
azon az ajtón, amely a titokzatos díjat rejti. Az ember nyerhet egy teljesen ingyenes utazást Párizsba, vagy elveszíthet mindent, amit addig a pillanatig nyert. A küszöbön egy pillanatra megtorpant, hogy lássa, mi várja odabent. De a szobában nem volt semmi borzalmas, csak pár érzésfoszlány, olyasmi, amit már megszokott és számított rá öreg házakban. Pár sóhajnyi szomorúságot érzékelt, némi aggodalmat és egy kis itt maradt dühöt – de mindez réges-régről eredt és nagyon alacsony intenzitású volt. Semmi olyan, amit ne tudna könnyedén kiiktatni. – Valami baj van? – kérdezte Ethan. Zoe összerezzent és rájött, hogy a férfi áthatóan nézi. A legtöbb embernek fel sem tűnt az a kis ha¬bozás, ahogyan átlépte a küszöböt. Valami miatt ag¬gasztotta a tény, hogy Ethan Truax észrevette ezt a parányi szünetet. Emlékeztette magát, hogy a férfi magánnyomozó, és ebben a szakmában az emberek¬nek az a dolguk, hogy észrevegyenek dolgokat. – Nem, természetesen nincs – felelte. Gyorsan odalépett a hatalmas, duzzadtra kárpito¬zott, túlméretezett fotelhez, amely az íróasztal előtt állt. A bútor szinte egy falatként bekapta a lányt, amikor beleült. Ethan az íróasztal mögé lépett, egy masszív, össze¬vissza karcolt tölgyfa monstrumhoz, amely még a másik szobában levőnél is nagyobb és robusztusabb volt, majd leült. A szék tiltakozva megnyikordult. Zoe alaposan megszemlélte a szobát. Azt mondta magának, ez szakmai érdeklődés, de gyanította, hogy igazából mély, személyes természetű kíváncsiság. Valami különös okból minden elbűvölte, ami Ethan Truaxszal állt kapcsolatban, és annyi mindent elárul egy emberről a hely, ahol lakozik. A belső irodában hasonló volt az ablakokon a tex¬tília, és ugyanolyan terebélyes, régimódi, férfias dara¬bokkal volt bebútorozva, mint amilyeneket a másik szobában látott. El kellett ismernie, hogy bizonyos korabeli hangulatot árasztottak, és az általuk keltett benyomás megfelelt a magánnyomozó-bizniszről álta¬lánosan elterjedt képnek. De az ő véleménye szerint az ügyfél széke, amely¬ben ült, túlságosan is nagy és nyomasztó volt ahhoz, hogy a látogató jól érezze magát benne. Azonkívül Truax masszív íróasztala sem volt a megfelelő helyen az optimális energiaáramlás szempontjából. Ráadásul a falon lógott egy tükör, amelynek a formája és az elhelyezése is rossz volt. A hátsó fal mellett nehéz fém iratszekrények sora¬koztak egymás mellett. Ősrégiek voltak, és nem külö¬nösebben vonzóak, de hát egy nyomozónak, gondol¬ta Zoe, csak szüksége van valami helyre az iratainak. Az ajtó mellett kétoldalt nemrégiben új könyves¬polcokat szereltek fel. Sajnos, Truax olcsó fémpol¬cokat választott, amelyek nemigen emeltek a helyiség hangulatán. A polcok felét már elborították a köny¬vek. Zoe további köteteket látott abból az impresszív, tudományos külsejű sorozatból, amelyet odakint a költöztetődobozokban is látott. Ki gondolta volna egy magánnyomozóról, hogy ilyen komoly könyvgyűjteménye van? Lehet, hogy a szakmáról kialakított koncepciója, amely krimiken, tévén és régi filmeken alapult, nem teljesen helytálló.
Ethan környezete nem válaszolt a lány néma kér¬déseire; ehelyett inkább újakat vetett fel, és csak még kíváncsibb lett tőle a férfira. Egy dolog biztos: a férfi uralta a helyiséget, nem pe¬dig az őt. Ethan kihúzott egy íróasztalfiókot, elővett belőle egy sárga jegyzettömböt, és maga elé tette az asztalra. – Mi lenne, ha a nevével kezdenénk? Zoe Luce. Egy designcégem van itt a városban. A Fentebb Stíl. – Szóval dekoratőr – mondta határozottan a férfi. – Lakberendező. – Akármi. – Mondja, maga valami rejtett ellenségességet táp¬lál a szakmámbeliek ellen? – Volt egyszer egy kellemetlen élményem egy dekorátorral. – Nos, szeretném leszögezni – mondta Zoe – , hogy én éppen most szerzek nagyon kellemetlen élménye¬ket egy magándetektívvel. Ez évekre rányomhatja a bélyegét a maga szakmájában dolgozókkal való kap¬csolataimra. A férfi a tollával kocogtatta a jegyzettömböt, és el¬gondolkodva nézte a lányt. – Elnézést – mondta végül. – Próbáljuk meg még egyszer a dolgot. Mit kíván tőlem, mit tegyek önnek, Zoe Luce? – Azt hittem, először a pénzről fogunk beszélni. – Ja, igen. Majdnem elfelejtettem. – Letette a tollat, az asztalra támaszkodott, és összekulcsolta az ujjait. – Amint mondtam, ha ár szerint vásárol, akkor velem kell beérnie. Az én óradíjam jelentősen alacsonyabb, mint amit a Radnornál számolnak fel, és nálam csak két óra a minimum óradíj. Ez a hír jótékony hatással volt Zoe kedélyére. – És mi a helyzet a költségelszámolással? Útiköltség, étke¬zés meg effélék? – A város határain belül a közlekedés és az étkezés nem a maga számlájára megy. Az olyan kiadásaimat fogom felszámolni, amelyek akkor merülnek fel, ha el kell hagynom Susogó Forrás közigazgatási határait. Ne aggódjon, hozom a számlákat. Ez hülyének néz engem. Zoe bosszúságában rend¬kívül határozottan keresztbe vetette a lábát. Bízván benne, hogy a szörnyeteg nem kapja be élve, hát¬rádőlt a terebélyes karosszék mélyébe, és hűvösen el¬mosolyodott. – Ebben az esetben a kétórás minimáldíjat szeret¬ném fizetni – mondta. – Biztos vagyok benne, hogy a munka elvégzéséhez még annyi időre sem lesz szük¬sége. – Háttérinformáció egy férfiismerősről? – kérdezte hangsúlytalanul a férfi. – Isten ments, semmi ilyesmiről nincs szó. – A lány a homlokát ráncolta. – Sok ilyen megbízást kapott? A férfi vállat vont. – Még nem. Maga az első ügy¬felem itt, Susogó Forrásban. De L.A.-ben elég gya¬kori volt az ilyesmi. – Gondolom, ez nem is annyira meglepő. – Zoe pár pillanatig mérlegelte a témát. – Úgy értem, elég ésszerűnek tűnik, hogy az ember lenyomoztassa a partnerét, ha úgy gondolja, kezd komolyra fordulni a dolog. – Különösen Los Angelesben – tett hozzá szárazon a férfi.
– Én csak szeretnék megtalálni valakit. – Kit szeretne megtalálni, Luce kisasszony? – ; Ethanból csak úgy áradt az udvarias komolyság, ami¬kor félbeszakította magát és megkérdezte. – Kisasszony, ugye? Vagy hívjam inkább hölgyemnek, esetleg Mrs. Lucenak? – Nem vagyok férjnél – válaszolta nagyon tisztán a lány. Nem akarta sem Miss Luce-nak, sem hölgyem¬nek hívatni magát. Nevetségesen formálisnak hang¬zott. És azt sem akarta, hogy a férfi a családi állapotáról faggassa. – Legyen Zoe. – Remek. Kit akar megtaláltatni velem, Zoe? A lány mély lélegzetet vett, és felkészült rá, hogy átóvatoskodjon az aknamezőn. Elég információt kel adnia ahhoz, hogy a férfi el tudja végezni a munkáját, de ahhoz nem eleget, hogy esetleg buggyantnak tart¬sa. És egészen határozottan nem akart olyanfajta rész¬leteket megosztani vele, amelyek esetleg személy szerint iránta ébreszthetnék fel az érdeklődését. – Azt szeretném, ha megtalálna egy Mrs. Jennifer Mason nevű nőt. Meg tudom adni az utolsó lakcímét itt a városban. Úgy tudom, pár héttel ezelőttig itt la¬kott. A férfi szétkulcsolta az ujjait, ismét felvette a tollat, és jegyzetelni kezdett a sárga tömbbe. – Barátnője? – kérdezte anélkül, hogy felnézett vol¬na. – – Rokon? – Egyik sem. Egy Davis Mason nevű férfi felesége. Mason a Sivatagi Panoráma lakóparkban lakik. Ethan erre már felpillantott. – Az a kapuőrös, golf-klubos luxus lakópark a város szélén? – Igen. Mr. Mason nemrégiben megbízott, hogy alakítsam át a lakberendezést a rezidenciáján. – A rezidenciáján – ismételte semlegesen Ethan. – Vajon maguk a dekorátorszakmában így hívják a há¬zakat? Ethan Truax percről percre egyre idegesítőbb lett. – A lakberendező szakmában – mondta Zoe, és meg¬nyomta az első szót – a rezidencia szóról általában azt tartják, hogy hízelgőbb kifejezés egy kliens lakókör¬nyezetére. A szó állandóságot és eleganciát fejez ki. Kulturált életstílust sugall. Az emberek szeretnek ilyen tulajdonságokat kapcsolni az otthonukhoz. – Szóval életstílus, mi? – mulatott magában a férfi. – Persze, ha az ön számára problémát jelent az ide¬gen szó – tett hozzá édesen Zoe – , csak használja nyugodtan a rövidebbet. – Köszönöm, ezt fogom tenni. Van róla valami el¬képzelése, hova mehetett Mrs. Jennifer Mason? – Nincs. Davis, a férje azt mesélte nekem, hogy a felesége pár hónapja elhagyta, és most folyik a válóperük. Én csak ezt a tényt szeretném megerősíttetni. Ethan felvonta a szemöldökét. – Biztos benne, hogy ez nem egy potenciális udvarló lenyomozása? – Davis Mason az ügyfelem – mondta hűvösen Zoe – Ha így áll a dolog, miért érdekli annyira, hogy merre jár az illető mégnem-egészen exfelesége? A kérdés aggodalmat ébresztett a lányban. – Muszáj az indítékaimat ismernie, mielőtt elfogadja a megbízást?
– Nem. Legalábbis pillanatnyilag nem. – A hirdetése a telefonkönyvben a diszkréciót és titoktartást hangsúlyozta. – Az a nagybátyám hirdetése volt, nem az enyém. Parányi bizonytalanság futott át a lányon. A nagy karosszék túltömött karfájára helyezte a kezét, és előkészületeket tett rá, hogy feltápászkodjon a bútorda¬rab állkapcsából. – Ha az a szándéka, hogy változtat e cég régóta bevettnek tűnő üzleti gyakorlatán – mondta – , szeret¬ném, ha tudatná velem, mielőtt ezt a beszélgetést to¬vább folytatjuk. Mint ön is rámutatott, igenis van más választásom. A férfi letette a tollat, és hátradőlt a székben. -e cég nem kíván változtatni a diszkrét ügykezelés gya¬korlatán. – Helyes. – Zoe kissé megnyugodott. – De mielőtt hozzáfogok a nyomozáshoz, szeretném a lehető legtöbbet megtudni arról, hogy mibe is ke¬veredem. Most Zoén volt a sor, hogy felvonja a szemöldökét. – Azért vagyok itt, mert az volt a benyomásom, hogy az ember akkor fordul magándetektívhez, ha nem kí¬vánja valamennyi okot feltárni, amelyek miatt erre a bizonyos szakmai segítségre szüksége van. A férfi szája széle kissé megremegett. – Valóban? Zoéban már forrt a méreg, de az anyagi megfon¬tolások és a sürgető idő miatt úgy érezte, csapdába esett. Szüksége volt a válaszokra, méghozzá péntek előtt. – Kell magának ez a megbízás vagy sem, Mr. Truax? – Kell. Elnézést, ha a kérdések felzaklatják, de csak információt gyűjtök. Ez a munkám, Zoe. – Én csak azt szeretném, ha megtalálná Mrs. Jennifer Masont. Olyan nehéz dolog ez egy profi magán¬nyomozónak? Biztos vagyok benne, hogy az egész csak annyiból áll, hogy utánanéz, használja-e a hi¬telkártyáit vagy a csekk-könyvét. Szerintem ezt egy gimnazista is meg tudná csinálni. – Persze. Mostanában sokat aggódom a gimnazisták jelentette konkurencia miatt. Zoé most már biztosan tudta, hogy a pasas ugratja. Félig-meddig felkászálódott a fotelból. Nem volt vala¬mi könnyű kiszabadulni a fenevad pofájából. – Ha úgy érzi, hogy a munka meghaladja a képes¬ségeit – mondta komoran – , vagy hogy további infor¬mációk nélkül képtelen elvégezni, csak szóljon, és én keresek magamnak egy értelmes gimnazistát. – Üljön le. – A férfi kis szünetet tartott. – Kérem. Nem parancs volt, nem kifejezetten. Hogy is lehe¬tett volna? Nem arról volt szó, mintha kényszeríthetné arra, hogy visszaüljön a nagy székbe. A probléma az volt, hogy Zoe blöffölt, és a férfi ezt alighanem tudta. A lány leült. – Szándékozik nyomozni vagy sem? – Meg fogom találni magának Mrs. Jennifer Masont. De egy dolgot jobb, ha világosan lát. Nem adom meg magának az elérhetőségét, ha és ameddig nem vagyok biztos benne, hogy Mrs. Mason kívánja, hogy maga megtudja, hol van. Világos? Ez meglepte a lányt. – Várjunk csak egy percet. Maga azt hiszi, azért akarom megtudni a jelenlegi cí¬mét, hogy valamit rosszat csináljak neki?
– Előfordult már ilyesmi. Zoe összeborzadt. – Gondolom, igen. Nos, nyu¬godjon meg, nem érdekel, hogy hol lakik. Nem áll szándékomban felvenni vele a kapcsolatot. – Csupán annyit akar tudni, hogy kikerülte Mr. Davis Mason életéből, erről van szó, ugye? Addig nem hagyja békén, amíg nem ad neki valami meggyőző magyarázatot arra, miért akarja megtudni Jennifer Mason tartózkodási helyét. Talán úgy lehet legkönnyebben lerázni, ha elfogadja az első indokot, amit a férfi említ. – Rendben – mondta Zoe, és megpróbált beletörődőnek tűnni. – Ahogy mondta, ez személyes ügy számomra. Davis az ügyfelem, de ugyanakkor egy sikeres, intelligens, vonzó férfi is, és úgy tűnik, érdek¬lődik irántam, ha tudja, mire gondolok. – Aha. Tudom, mire gondol. Zoe, aki gyanakodott a férfi hangneme miatt, metsző pillantást vetett rá, ám az csak ült ott, és várt. A lány felismerte a taktikát. Dr. McAlistar, a xanadui terapeutája alkalmazta ezt. A vallatási technika azon alapult, hogy a legtöbb ember kellemetlenül érzi ma¬gát, ha csend van, idegesek lesznek, és beszélni kez¬denek, hogy kitöltsék a vákumot. A felismeréstől, hogy Truax ugyanazt a módszert akarja használni vele, mint McAlistar, felment benne a pumpa. Emlékeztette magát, Truax esetében ez nem személy szerint ellene szól. A férfi csak választ akar kapni a kérdéseire. – Mint már mondtam, Davis az értésemre adta, hogy válófélben van. Csak biztos szeretnék lenni benne, hogy tényleg szabad ember vagy szabad em¬ber lesz, és készen áll egy másik, ööö, komoly és el¬kötelezett kapcsolatra. Ethan meg se moccant, ám pillantását le nem vette róla. – Oké. Zoe nem volt benne biztos, hogy ezt minek vegye. – Oké? Úgy érti, hogy akkor most nekiáll és elkezd nyomozni? – Nem. – Na jó, nekem ebből elegem van. – Zoe ezúttal kijutott a fotelból. Teljes egészében. – Megkértem ma¬gát, hogy végezzen el egy egyszerű keresést, és meg¬adtam rá az okaimat is, annak ellenére, hogy ezek kifejezetten magántermészetűek, és nagyon rossz ne¬vem veszem, hogy a magánéletemben vájkál. Mégis mit akarhat még? – Előleget kétórai munkadíjra. Hitelkártyával, csek¬kel vagy átutalással is fizethet. – Akkor ez azt jelenti, hogy elvállalja a munkát? – Igen, hölgyem. Önhöz hasonlóan én sem lehetek túl válogatós pillanatnyilag. Be kell indítanom a vál¬lalkozásomat. Zoe feltépte az iszákját, előrántotta belőle a pénz¬tárcáját, kikapott belőle egy hitelkártyát, és odavágta az íróasztalra. – Tessék. Lásson munkához. A férfi felvette a hitelkártyát, felállt, és odalépett a kisasztalhoz, melyen a hitelkártya-leolvasó állt. Zoe figyelte, ahogy bepötyögött néhány számot, és végighúzta benne a kártyát. – Tudja, nem lehet nem észrevenni, hogy annak ellenére, hogy a
számítógépét még nem volt ideje beindítani, azért a hitelkártyale¬olvasóját már sikerült a rendszerbe bekapcsolnia. – Fontossági sorrendben haladok. – Hát azt látom, hogy milyen a fontossági sorrend¬je, Mr. Truax. Magánál mindig előre kell fizetni, nem igaz? – Nem vagyok a Róbert bácsi. – Nyugodjon meg, soha az életben nem követném el azt a hibát, hogy magát jótékonykodó típusnak tartsam. – Újabb kritikus pillantást vetett körbe az irodára, miközben arra várt, hogy a leolvasó kiköpje a hitelkártyavisszaigazolást. De nem bírt ellenállni a késztetésnek, hogy ne adjon a férfinak egy kéretlen jó tanácsot. – Tudja, ha magának volnék, kerítenék egy kisebb széket az ügyfeleknek. Ez túl nagy. Nem hívogató. – Talán csak maga túl kicsi a fotelhoz. – Truax rendkívül unottnak tűnt. Figyelmét a gépből kikunkorodó cédula kötötte le. Na, erről ennyit, gondolta magában Zoe. Egy árva szót se többet, becsszavamra. Ha ez az alak túl makacs ahhoz, hogy megfogadjon egy jó tanácsot, az az ő baja. Ám az íróasztal még a fotelnál is jobban zavarta. Aztán ott van még a szerencsétlenül elhelyezett tükör. Megköszörülte a torkát. – Az is jó ötlet lenne, ha az íróasztalt áttenné oda, az ablak mellé, és javasolnám, hogy vegye le a tükröt, vagy legalább rakja át a másik falra – mondta némi¬leg elfúló hangon. – Úgy sokkal megnyugtatóbb len¬ne az energiaáramlás. A férfi oldalvást ránézett. – Az energiaáramlás? Igaza volt. Ez tiszta időpocsékolás. – Felejtse el. Biz¬tosan nem ismeri az olyan lakberendező-elméleteket, mint a feng shui, amelyeket azért alkalmaznak, hogy harmonikus környezetet hozzanak létre. – Hallottam róluk. – A férfi kitépte a papírt a ma¬sinából, és odaadta Zoénak. – De a dekorációs tren¬dek nem érdekelnek. – Miért is nem vagyok meglepve? – Zoe kikapta a kezéből a hitelkártyapapírt, rápillantott a végösszeg¬re, és összerezzent. Kevesebb, mint a Radnor, de azt nem lehet mondani, hogy ingyen van, gondolta. Mintha tudná, mi jár az eszében, Ethan szája sarka humortalanul legörbült. – Olcsó vagyok, de nem in¬gyen dolgozom. Zoe felsóhajtott, felvett egy tollat, és odafirkantotta a nevét. Truax átvette tőle a cédulát, és kifejezetten elége¬dett arckifejezéssel vizsgálgatta. – Tudja, ez külön¬leges pillanat számomra. – Milyen értelemben? – Ez jelképezi az első üzleti tranzakciómat, melyet itt Susogó Forrásban bonyolítottam le. Alighanem be kellene ezt kereteztetnem. Gondolja csak el, a neve örök időkre itt lógna az irodám falán. – A hitelkártyaszámommal egyetemben. Köszö¬nöm, nem. A maga helyében ettől nem jönnék túl¬ságosan izgalomba, Mr. Truax. Nem áll szándékom¬ban a törzskuncsftja lenni. – Sose lehet tudni. Ha ez a Mason nevű fickó nem válik be abban a, hogy is mondta maga? Ja, igen, a komoly, elkötelezett kapcsolatban. Ha nem ütné meg a mércét abból kifolyólag, hogy elmulasztott elválni, még megkérhet, hogy további pasasokat nyomozzak le magának. Valami idióta okból Zoe hirtelen arra gondolt, va¬jon Ethan Truaxot érdeklik-e a komoly, elkötelezett kapcsolatok. A férfi kezére pillantott és
látta, hogy nem visel karikagyűrűt. Vajon mit találna, ha őt nyo¬moztatná le valakivel? Rengeteg volt barátnőt, semmi kétség, esetleg egy volt feleséget. A francba. Most meg a pasas családi állapotán töp¬reng. Nem lesz ez így jó. Belepottyantotta iszákjába a tollat, amellyel aláírta a hitelkártyaigazolást, és ragyogó mosolyt villantott a férfira. – Csak ne reménykedjen. Vállára kanyarította a táskáját, megfordult, és elin¬dult az ajtó felé. Legalább az utolsó szó az övé lesz, gondolta. – Egy pillanat – mondta Ethan. Zoe hátrapillantott a válla fölött. – Most mi van? – Az az én tollam, amivel ki akar sétálni. Lenne szíves visszaadni? Igyekszem lefaragni az irodai ki¬adásokat.
Leon Grady gyomorégése mindig rosszabb lett munkaadója irodájának visszafogott légkörében és elegáns környezetében. Ő maga egy munkáskerületben nőtt fel, ahol, ha az embernek szerencséje volt, a falakat kifestették, de nem burkolták, a bútorokra pedig famintázatú műanyag furnírt tettek, és nem valódi, egzotikus fafajtákból álló burkolatot. Dr. Ian Harper egyszer azt mondta neki, hogy az irodáját úgy rendezte be, hogy megnyugtassa a pácienseket, és bátorítsa a családtagokat. De a flancos szőnyegek és a falakon található drága képek Leonra az ellenkező hatással voltak. Szívből utálta ezt a helyiséget. Ha már arról beszélünk, mi váltja ki a stresszt, az ördögbe is, csak pár perce áll itt, és várja, hogy Harper befejezze a telefonálást, és már érzi, hogy a mellkasában felparázslik a tűz. Lehet, hogy ez valami fura pszichológiai dili, gondolta, olyasféle baromság, amiről itt, a Gyertya-tavi Udvarházban dolgozók furt szövegelnek. Fóbia vagy micsoda. Lehet, hogy azért nem szeret ebben az irodában lenni, mert a rosszabbodó gyomorproblémáira asszociál róla. Mint az Udvarház biztonsági főnöke, jó néhány rendkívül kellemetlen beszélgetést kellett végigülnie ebben az irodában az elmúlt év során. A dolgok egész tűrhetően mentek, amíg a két nőbeteg el nem tűnt. Ez volt élete legjobb melója itt, az Udvarházban. Még bónuszokat is kapott. Életében először rendesen jövögetett a pénz befelé. És el is ment, ugyanolyan gyorsan. Nem az ő hibája; kiadásai vannak. A Porsche meg a menő hifiberendezés részletei csillagokra rúgtak. Igazából sosem tudott bánni a pénzzel, főleg, mert soha nem volt neki elég. A készpénz úgy folyt ki a keze közül, mint a víz, de ez itt, az Udvarházban nem volt probléma, mert a következő hónapban megint jött a fizetéscsekk. De akkor a két páciens lelécelt, és az ő kényelmes kis bulija bekrepált. A gyomra dettó.
A közvetlenül a szökés utáni időszak különösen rossz volt. Harper tüzet okádott, és a tré biztonságiakat okolta. Leon már az állását féltette. Nem lenne könnyű dolog másikat felhajtani, az meg tutkó, hogy még egyet nem talál ilyen zsíros juttatásokkal, mint itt, az Udvarházban. Volt egy kis problémája a leinformálhatóságával. Amikor Harper követelte, hogy találják meg a két pácienst, és hozzák vissza őket az Udvarházba, úgy érezte, sarokba szorították, és pánikba esett. Fogalma sem volt róla, hogyan kell lefolytatni egy komoly nyomozást. Hárpia Naccsasszony, Fenella, aki Harper asszisztenseként dolgozott, hűvösen azt javasolta, fogadjon fel egy nyomozót, egy olyan modern, high-tech fajtát, aki komputerrel dolgozik. Legnagyobb meglepetésére szerencsével járt. Pár héttel a páciensek eltűnése után fülest kaptak egy mexikói újság kis híréről, amely részleteket közölt két nőről, akik egy szállodatűzben pusztultak el. A helyszínen nem találtak semmit, ami alapján azonosíthatták volna őket, és a hatóságok nem tudták értesíteni a legközelebbi hozzátartozókat. Mindössze egy golyóstollat és egy pár papucsot találtak, amely támpontot adhatott a nők személyazonosságához. Mindhárom tárgyon a Gyertya-tavi Udvarház lógóját találták. Leon már attól is megkönnyebbült, hogy választ kapott. Harper, persze, elesett némi jövedelemtől, de hát a fickó üzletember. Harpernek meg kellett értenie, hogy az ember néha lenyeli a pénzügyi békát, de az élet megy tovább, és az ember új jövedelemforrásokat talál. Ami azt illeti, ebben az esetben Harper még mindig fejte a régi forrásokat. Leonnak nagyon imponált. A dokinak van vér a pucájában. Amilyen furmányos egy machinátor volt, Harper továbbra is küldözgette a számlákat a Cleland csaj rokonainak meg a másik vagyonkezelőinek az Udvarház-beli igen drága ellá¬tásról. Teljesen elképzelhető, hogy Harper ügyfelei nagyon hosszú ideig áldott tudatlanságban maradnak. Az Ud¬varház nagyon privát, nagyon exkluzív és nagyon drá¬ga pszichiátriai kórház volt egy elhagyatott tó partján Észak-Kalifornia hegyeiben. Gyertya-tó, az álmos kisváros a közelben terült el, de nyaranta egy-két csónakázótól és kempingezőtől, ősszel néhány vadásztól eltekintve, a helyet szinte lefelejtették a térképről. Leon tudta, hogy nehéz megközelíthetősége volt az Udvarház egyik vonzereje Harper kliensei szemében. A kórház komoly zsozsót kaszált be azoktól a népek¬től, akik dilis családtagjaikat isten háta mögötti he¬lyen, mélyen elfeledve kívánták tárolni. Sok más pá¬cienshez hasonlóan, akik rokonai busásan megfizet¬ték, hogy a rokon meghatározatlan ideig be legyen kaszlizva, a két nőt sem látogatta senki. De Harper csak egy ideig vezetheti orruknál fogva azokat az ügyfeleit, akik a két nő után fizetnek, gon¬dolta Leon. Előbb-utóbb valakinek, aki kapcsolatban áll egyikükkel vagy mindkettőjükkel, adódik valami¬lyen oka, hogy a Gyertya-tóra jöjjön. Amikor az a nap eljön, Harper benne lesz a lekvárban, mert nem lesz képes előadni őket. Miután megtudta, hogy a két páciens, úgy látszik, meghalt Mexikóban, Leon reménykedni kezdett, hogy vége a problémáinak. Erre a múlt héten inter¬neten megkereste egy fazon, aki egyszerűen Kifutó-Fiúnak nevezte magát.
„Azt hallottam, egy eltűnt pácienst keres. Tudok segíteni. Munkadíjam a következő. Alku nincs..." Na, ekkor újult ki Leon gyomorégése, méghozzá ezerrel. Óráról órára rosszabbodott. Harper letette a telefont, lassan levette a szemüve¬gét, és Leonra pillantott. – Ma nagyon sok dolgom van, Grady. Két új fel¬vétellel kell foglalkoznom ma délután. Gondolom, fontos, amit mondani akar? Harpernek még a hangja is hatással van a gyomor¬égésére, gondolta Leon. Magasabb osztályba való, gazdag ember hangja. Harper szélhámos, de, vele el¬lentétben, a dokinak minden bejött. Harper jóképű férfi volt, hatalmas, dús ezüstszürke sörénnyel, alakját jó karban tartotta a teniszezés. Si¬került neki kiváló oktatásban is részesülnie. Rendel¬kezett továbbá azzal a csáberővel is, melyet tehetős ügyfeleinél kellett latba vetnie. – A hekker nem kamuzott – mondta Leon. – Pénz¬be került, de úgy látszik, van valami konkrét infor¬mációnk a Cleland nőről. – A másikról nincs? – Nincs. Harper a homlokát ráncolta, de nem látszott túl csalódottnak, inkább csak némileg sajnálta a dolgot. Olyan volt, mintha Leon azt mondta volna neki, hogy a befektetési portfoliójában az egyik papír bekrepált, de egy másik a vártnál magasabb nyereséget jelentett. – Na mindegy, az a csaj messze nem volt olyan jö¬vedelmező, mint Cleland – mondta Harper. – Mit tu¬dunk? – A KifutóFiú szerint ép és egészséges, és más né¬ven él. Azt mondja, valami internetes igazolvány¬hamisító olyan programot tett fel, ami hamis és fél¬revezető információt szolgáltat a nőről, ha bárki ke¬resné. Ezért nem talált semmi jó nyomot az a detek¬tív, akit felfogadtunk. – Hol van? – kérdezte élesen Harper. – Azt akarom, hogy azonnal kapják el a nőt. A Leon mellkasában égő tűzláng még magasabbra csapott. Be kellett volna kapnia egyet a zsebében tartott tabletták közül, de úgy gondolta, rosszul venné ki magát, ha a főnöke szeme láttára rágicsálná őket. Nyugodtnak akart látszani, mint aki ura a helyzetnek. – Ez nem lesz könnyű, uram – mondta. – A nő rendkívül óvatos. A KifutóFiú csak annyit tudott mondani nekem, hogy valahol Los Angelesben van. A pontos tartózkodási helyét nem ismerte. – Valahol Los Angelesben? – Harper gondosan ma¬nikűrözött keze összeszorult arany töltőtolla körül. És ez miért jó nekünk? Los Angeles elég nagy terület. – Igen, de most, hogy megvan a neve és néhány részlet az új személyazonosságáról, egykettőre a nyo¬mára fogok jutni. Ha engedélyezi, uram, ma délután indulnék. – Meg ne próbálja egyedül idehozni. Ha megtalálta, húzza be fülétfarkát, de tartsa megfigyelés alatt. Azonnal telefonáljon nekem. Majd maga után kül¬döm Ront és Ernie-t, hogy segítsenek. Ok tudnak bánni a gyógyszerekkel, amikre szükség lesz. – Igenis, uram. – Leon megköszörülte a torkát, és igyekezett tisztelettudó hangot megütni. – De sze¬retnék rámutatni, hogy ha majd
megtaláltuk a pá¬cienst, gondolkodnunk kell rajta, hogyan is akarjuk visszahozni. – A gyógyszerek segítségével könnyű lesz kezelni. Ahhoz képest, hogy mennyi flancos diplomája van, gondolta Leon, Harper néha olyan ostoba tud lenni, hogy majd' elbődül. – A helyzet az, uram, hogy a Cleland nő már egy éve más személyazonossággal él. Valószínűleg már dolgozik is valahol. Ez azt jelenti, hogy kollégái lesz¬nek. Barátai. Szomszédok. Olyan emberek, akiknek fel fog tűnni, ha csak egyszerűen elkapjuk az utcán. – Ja igen, hát persze. – Harper eldobta a tollat, és felállt. Az ablakhoz lépett. – Értem, mire gondol. Diszkréten kell a dolgot elintéznünk. – Így van. Ezért arra gondoltam, elmegyek L.A.– be, megtalálom a nőt, és figyelem egy darabig. Kifigye¬lem a napirendjét. Amikor ezt már kívülről tudjuk, ki¬találhatjuk, mi lenne a legjobb módszer, hogy fel¬hajtás nélkül begyűjtsük. Harper mereven bámult ki a tóra, mialatt Leon logikáját mérlegelte. Leonnak égett a gyomra. – Rendben – mondta végül Harper. – Van benne ráció. A világért sem szeretnénk felhívni a figyelmet erre az akcióra. A visszaszerzést a lehető legnagyobb csendben kell lebonyolítani. Leon engedélyezett magának egy apró, megkönyebbült sóhajt, és az ajtó felé indult. – Már foglaltattam helyet a repülőgépre. Csak haza kell ugranom, hogy pár cuccot bedobjak egy táskába. A repülőtérig hosszú utat kell megtenni, hát jobb, ha máris indulok. – Folyamatosan tájékoztasson. – Meglesz, uram. – Nem tetszik ez nekem – mormolta Harper. – De gondolom, csak hálásak lehetünk azért, hogy ez a KifutóFiú nevű alak minket értesített, és nem Forrest Clelandot. Leon vállat vont. Tudta, hogy nincs abban semmi csoda, hogy a hekker először a Gyertya-tavi Udvar¬házban értesített valakit. A KifutóFiúnak van annyi esze, hogy rájött, hogyan is működik az intézmény. Nyilvánvalóan megértette, hogy a vezetésnek jól felfogott pénzügyi érdeke fűződik ahhoz, hogy a Cleland nőt felhajtás nélkül hozzák vissza, és hogy Harper jövedelmező működéséhez elengedhetetlen a zárkózottság és a legkisebb feltűnés kerülése. Leon megköszörülte a torkát. – Sokkal kockáza¬tosabb lett volna, ha Clelandhoz fordul. Cleland gazdag, befolyásos ember, és nincs különösebb oka rá, hogy suba alatt működjön. Az ördögbe is, talán még a zsarukat is kihívta volna, ami aztán jól elintézte volna a KifutóFiút. Harper a homlokát ráncolta. – Honnan jutott a KifutóFiú arra a következtetésre, hogy én hajlandó leszek fizetni ezért az információért? – Ki tudja? Lehet, hogy a személyazonosság-kereskedő fájljai között, ahová betört, volt valami arról mennyit fizet Cleland azért, hogy itt csendben elfekttessük a rokonát. A KifutóFiú biztosan rájött, hogy mit jelent az a jövedelem ennek a helynek. Talán még fontosabb az, hogy arra is rájött, hogy a maga legkelendőbb árucikke a garantált némaság és csend, a hely nem engedhet meg magának rossz sajtót. Harper hol ökölbe szorította, hol kiengedte az ujjait az egyik kezén.
Elégedetten, hogy sikeresen érvelt, Leon megfordult, és a vastag bézs szőnyegen fürgén az ajtóhoz ment. A kinti irodában Fenella Leeds felnézett az íróasz¬talán nyitva heverő dossziéból. Férfimagazinok cím¬lapjára kívánkozó, kék szemű, szőke, gyönyörű nő volt. Alighanem ő volt a legszebb nő, akit Leon élő¬ben látott, de nagyjából-egészében úgy kezelte, mint¬ha egy kobra lenne, akit történetesen az íróasztal mö¬götti székben talált karikára csavarodva. Leon eléggé biztos volt benne, hogy a nő egy dara¬big Harperrel kefélt, de mostanában az a pletyka járta, hogy a könyvelésben levő fickóval etyepetyél. Leon nem irigyelte egyik férfit sem. Ha az ember kígyókkal hál, számíthat rá, hogy megmarják. – L.A.-be megy megkeresni a Cleland csajt? – ér¬deklődött Fenella. Leon nem lepődött meg azon, hogy a nő valaho¬gyan kihallgatta a beszélgetését Harperrel. Azt is ki¬nézi belőle, hogy egy magnót tart az íróasztala alatt. Az volt az érzése, hogy Fenella meglehetősen képben van mindenről, ami az Udvarházban történik. Ez volt az egyik ok, ami miatt nagyon, nagyon óvatosnak kell lennie. amíg el nem takarodik erről a helyről. – Ja. – Az órájára nézett, és meg sem állt. – Muszáj mennem, mert lekésem a gépet. Fenella nem kívánt neki jó utat. Visszafordult a dossziéjához. Mire Leon kiért a folyosó viszonylagos biztonságá¬ba, a gyomra úgy égett, mint még soha, szinte elvi¬selhetetlen volt. Kivette zsebéből a fiolát, lecsavarta a tetejét, és pár tablettát a tenyerébe rázott. A szájába tömte őket, és lázasan rágni kezdett. Tudta, miért volt ma ennyire rémes a gyomorégése. Azért, mert végre meghozta a döntést, és ennek része volt az, hogy a szemébe hazudott dr. Ian Harpernek. Ez ijesztő volt, mert azt jelentette, hogy felégette maga mögött az összes hidat. Azt mondta Harpernek, hogy KifutóFiú csak a Cleland csaj új nevét adta meg neki, és annyit mon¬dott, hogy valahol L.A.– ben lakik. De ez mind tiszta rizsa volt. KifutóFiú sokkal szebben dalolt, mint azt Leon Harperrel vagy Fenellával elhitette. A hekker által szolgáltatott információ szerint a Cleland csaj nem Los Angelesben volt, hanem egy Susogó Forrás nevű helyen Arizonában. KifutóFiú szállította a címet és a telefonszámokat is, az irodait és az otthonit. Egyszóval mindent, amire Leonnak szüksége volt ahhoz, hogy megtalálja. Ha az infó egy évvel korábban jött volna, közvet¬lenül azután, hogy a nők megpattantak, Leon tudta, hogy egyenesen Harperhez fordult volna az adatok¬kal. De egy szép napon, valószínűleg akkor, amikor észrevette, hogy már óránként kapkodja be a gyomorsavlekötő tablettákat, megdöbbentő felismerésre jutott. Már nem akart dr. Ian Harpernek dolgozni, akármennyit fizet is az a szarházi. A baj csak az, hogy költekező életmódja, valamint egy életen át tartó alkati képtelensége miatt arra hogy megfogja a pénzt, nem rendelkezett azzal a kis tartalékkal, amely szükséges lett volna a munka világából történő kényelmes visszavonuláshoz. Amikor azonban a hekker jelentkezett a Cleland csaj tartózkodási helyével, rendkívüli kreativitásroham tört ki Leonon.
– JEFF ÉS THEO azt mondta, hogy ma bejött az első kuncsaftod – mondta Bonnie az asztal túlfeléről. – De még mennyire. – Ethan nagy falat laposhalat szúrt villája hegyére, majd az ebédlőasztal két oldalán ülő unokaöccseire pillantott. – De azt nem mondhat¬nám, hogy elbűvölte volna a szakmai stílusom. Olyan sebbel-lobbal távozott, hogy majdnem legázolt ben¬neteket a lépcsőn kifelé menet. – De azért mégis sikerült előre fizettetned vele – mondta Jeff krumplipürével teli szájjal. – Lehet, hogy nem álltam az első sorban, amikor az elbűvölő modort osztogatták – mondta Ethan – , de ahhoz értek egy kicsit, hogy hogyan kell egy vállal¬kozást vezetni. Az első szabály az, hogy mielőtt a kliens kilép az irodából, mindig megkapod tőle az előleget. Jeff elvigyorodott. Nyolcéves volt, két évvel idő¬sebb, mint az öccse. Még a gyerekkor bumfordisága látszott rajta, de amikor így mosolyog, gondolta Ethan, a srác teljesen úgy néz ki, mint az apja. Ethan maga elé bámult az asztalra, és közben el¬kapta a Bonnie szemében feltűnő és eltűnő szomor¬kás pillantást. Már három éve, hogy Drew meghalt, és Ethan eléggé biztos volt benne, hogy sógornője már megbékélt a veszteséggel, de tudta, hogy az asszony sohasem tud a fiaira nézni anélkül, hogy a fér¬jére ne gondolna. Teljes szívéből szerette Drewt. Nem Bonnie volt az egyetlen, aki Drew Truaxra gondolt, valahányszor Jeff vagy Theo arcán feltűnt apjuk mosolya, az ő hangján nevettek, vagy megmu¬tatkozott bennük apjuk kiemelkedő intelligenciája és közvetlen természete. Az ilyen percekben Ethan is az öccsére gondolt. Drew négy évvel volt fiatalabb nála. Szoros kapcso¬lat volt kettejük között, de senki, aki ismerte őket, nem volt benne biztos, hogy miért, ugyanis ami a személyiségüket és a temperamentumukat illette, egymás szöges ellentétei voltak. Drew volt a lelkes, optimista álmodó. Vágott az esze, értett a menedzse¬léshez és a pénzügyekhez, így aztán természetes út vezetett számára a nagyvállalatok világába. Gyorsan és magasra emelkedett. Drew hét hónappal azután tűnt el, hogy a Trace és Stone Vállalat igazgatótanácsa beszavazta a vezér¬igazgató székébe. Ezzel egy időben a cég anyagi esz¬közei nagy részének is nyoma veszett. A rendőrség arra a logikus következtetésre jutott, hogy Drew elvette a pénzt, megpattant a családjától, a barátaitól, egész addigi Los Angeles-i életétől, és valószínűleg álnéven éldegél valahol a karibi sziget¬világban. Előfordul az ilyesmi, mondták a zsaruk. Ethan és Bonnie azonban tudták, hogy nem ez történt. De míg Ethan a lelke mélyén érezte, hogy öccse meghalt, Bonnie makacsul ragaszkodott a re¬ményhez. A helyzet ezerszer rosszabb lett azután, hogy a csaló, aki látnoknak adta ki magát, felszította Bonnie reményeit, hogy Drew-t életben fogják talál¬ni.
Ethan azon az egyetlen módon dolgozta fel a gyá¬szát, amire képes volt. Olyan dühvel és hevességgel kezdte keresni az igazságot, amely még azokat is meglepte, akik jól ismerték, beleértve a feleségét. Nem sokkal azután, hogy Ethan kérdezősködni kez¬dett, egy csontvázzá soványodott, szomorú kutya¬szemű férfi kereste fel a Truax Biztonsági Szolgálat irodájában. Olcsó barna öltönyt viselt, amely egyedül hihetetlenül rossz szabása miatt tűnt fel. Néhány embert képviselek – mondta a férfi né¬mileg megviselt hangon. Erre úgyszólván magamtól is rájöttem – dőlt hátra Ethan ezüstszürke bőrfoteljében az íróasztala mögött. Helyes a feltételezésem, hogy ezeket az embereket a vizsgálódásom aggasztja? – Egen. Az általános vélemény szerint az öccse nem halt meg, de ha kiderül, hogy mégis, ezek az emberek szeretnék, ha tudná, hogy ők együtt éreznek magával az elszenvedett veszteségért. – Milyen együtt érzők. – Nagyon. De azt is szeretnék, hogy értse meg, ne¬kik semmi közük nem volt hozzá. – Remek. Akkor nincs mi miatt aggódniuk, nem igaz? – A helyzet az – mondta a fickó – , hogy sok pénzt fektettek be egy bizonyos cégbe, és jobb szeretnék, ha maga per pillanat nem kavarna ebben a helyzetben. Érzékeny szakaszban van a dolog, hogy pénzügyileg fejezzem ki magamat. – És mit javasol, mit csináljak? – Hagyja a nyomozást a zsarukra. – Akik gőzerővel nyomoznak a nagy semmi után. – Megbízóim nyomatékosan azt tanácsolják, hogy legyen rendes állampolgár, és bízza a törvény által ki¬jelölt rendőri szervekre az ügy elintézését. – Mondja, ha maga ülne itt, ahol én ülök, a törvény által kijelölt rendőri szervekre bízná, hogy ezt elin¬tézze? A férfi erre nem reagált. – A megbízóim azt is sze¬retnék tudatni magával, hogy amennyiben abbahagy¬ja a kérdezősködést, nagy összegű pénz lesz elhelyez¬ve a cége bankszámláján. Ethan már gondolt erre. – Kik a megbízói? – Nem vagyok felhatalmazva rá, hogy ezt a felvilá¬gosítást megadjam. Ethan ültében előrehajolt. – Ebben az esetben átad¬hatna nekik egy üzenetet tőlem. Mondja meg nekik, azt mondtam, hogy kapják be. – Ez nem jó ötlet, Mr. Truax. Higgyen nekem. – Takarodjon innen – mondta halkan Ethan. A férfi sokáig bámult rá. – Nem fogja meggondolni magát, mi? – Nem. – Látom. Majd minden további megjegyzés nélkül az ajtóhoz lépett és kisétált. Ethan nyomozása, amelyet Drew halálával kapcso¬latban folytatott, messzemenő következményekkel járt, amelyek végső soron tönkretették a Trace és Stone egyik versenytársát és azt a nagy hatalmú em¬bert, aki a színfalak mögül próbálta a céget mani¬pulálni. A botrány utórezgései megrázták azt az érdekkijárókból, politikusokból és üzletemberekből álló
zűrös csoportosulást, akik közül, bennfentes infor¬mációk alapján, sokan jelentős összeget fektettek a rivális cégbe. Ethan végül egy felületesen elhantolt sírban találta meg Drew holttestét a sivatagban. A bérgyilkost és felbérlőjét, Simon Wendovert, a versenytárs cég egyik főrészvényesét, letartóztatták. A bérgyilkost lelőtték, mielőtt vallomást tehetett volna felbérlője ellen, Wendover pedig szabad emberként sétált ki a bíró¬ságról. Wendover egy hónappal később meghalt egy csó¬nakbalesetben. A karma fura dolog. A Trace és Stone riválisa csődöt volt kénytelen je¬lenteni. Nem ez volt az egyetlen cég, amely a nyo¬mozás következtében ízzé-porrá zúzódott. A Truax Biztonság, a cég, melyet Ethan a semmiből teremtett meg, a rá következő évben omlott össze. Körülbelül ugyanebben az időben ment tönkre harmadik házassága. A családból mindenki más a nyomozással járó stresszt és a csődbe jutást okolta az összeomlásért. Ethan meghagyta őket ebben a hitük¬ben, de magában arra a következtetésre jutott, hogy a házasságot nem neki találták ki. A Truax Biztonság bukásáról szóló pár soros cikkek a Los Angeles-i újságok üzleti rovatában a rossz üz¬letvezetést tették felelőssé a pénzügyi bukásért. Ám Ethan tisztában volt vele, mi is történt való¬jában. Az a tény, hogy hirtelen nagyon sok dél-kali¬forniai cég döntött úgy pontosan egy időben, hogy más biztonsági vállalatoknak ad megbízást, nem a szerencsétlen véletlen műve volt. Az ügyfelek tömeges elpártolását látogatójának dühös megbízói intézték el, bosszúból azért, hogy bosszantó veszteségeket voltak kénytelenek elszenvedni. A férfi még egyszer meglátogatta Ethant. Az alkal¬mat a Truax Biztonság maradék ingóságainak nyil¬vános elárverezése szolgáltatta. Odalépett Ethanhoz, aki karba font kézzel volt iro¬dai íróasztalának támaszkodott, és a vásár menetét figyelte. Az íróasztal polírozott acélból és egy masszív, ívbe hajló üvegtáblából álló, figyelemre méltó darab volt. A dekoratőr, aki a Truax Biztonság belső beren¬dezését intézte annak idején, biztosította róla Ethant, hogy üzenete van. A férfi egy darabig nem szólt semmit. Úgy tűnt, tel¬jesen lenyűgözte az árverező hadarása, aki igyekezett némi lelkesedést kicsiholni a tömegből. – Gondolkodott már rajta, hol tanulnak meg ezek így beszélni? – kérdezte végül. Ethan nem szólt semmit. A férfi életunt sóhajt eresztett meg. – Akkor kellett volna abbahagynia, amikor még megtehette. Egész jól jött volna ki a dologból, tuggya? Most egy nagyon fájintos kis helyen üldögélhetne, ha nem pancsolt vol¬na bele a dologba. Talán még mindig itt, az íróaszta¬la mögött. Ethan ránézett. – Amikor legutóbb nálam járt, vala¬hogy nem jutott hozzá, hogy bemutatkozzon. – A nevem Stagg. Harry Stagg. – Mondja, Harry Stagg, milyen érzés, hogy eladja a lelkét egy rakás gonosztevőért, akik valószínűleg még a vezetéknevére sem emlékeznek, és akiknek a szeme pillája sem rebbenne, ha maga holnap szívin¬farktust
kapna vagy összetörné a kocsiját, mert tud¬ják, hogy öt percen belül találnának a helyére valaki mást? – Ez is egy szakma. Ethan tovább figyelte az árverést. Stagg megmoccant. – Amikor az irodájában beszéltem magával, kérdezett tőlem valamit. Azt akarta tudni, hogy kinek dolgozom. Én nem válaszoltam. Ethan nem szólt semmit. – Mind egy flancos magánklubba tartoznak – mondta Stagg. – Abban a klubban aztán van minden, tuggya? Két nagy úszómedence, szaunák, gőzkabinok meg kézilabdapályák. Van egy ilyen nagy golfpálya meg bár, és aki ott dolgozik, nő vagy férfi, mind úgy néz ki, mint valami topmodell. Aszongyák, hogy aki annak a klubnak a tagja, az mindent megkap, amit csak akar. Ethan az árverező heroikus erőfeszítését figyelte, amivel megpróbált árajánlatokat kicsikarni egy pár bőr- és acélfotelre, amelyek egykor a Truax Bizton¬ság előszobájának díszei voltak. A fotelek Olaszor¬szágból érkeztek, és szép summába kerültek. Ő maga erősen ellenezte a megvételüket, de a frusztrált dekoratőr kétségbeesett kampányt folytatott az érdekükben, azon az alapon, hogy a potenciális ügyfelekre tett első benyomás alapvetően fontos. A két fotel, a dekoratőr szerint, befektetés volt. A fotelek végül az eredeti ár töredékéért keltek el. Szep kis befektetés, gondolta Ethan. Isten látja lelkemet az életben nem bízom meg még egyszer egy dekorátorban. – Hogy hívják ezt a magánklubot? – kérdezte végül, de nem igazán számított válaszra. – Mit számít az magának? Nem tud fogást találni azokon a fickókon. Senki se tud. Nagyon ügyelnek rá, hogy a kezük tiszta maradjon. – Megmondja a nevét? – Úgy hívják a klubot, hogy A Menedék – mondta Stagg– – A fazont meg, aki annak idején, amikor ez az egész elkezdődött, szólt, hogy beszéljek magával? Ot meg Dorneynak hívják. Ő volt az elnök másfél éve, amikor az öccsével kapcsolatos helyzet bekrepált. Ethan felismerte a nevet. Dél-Kaliforniában csodá¬kat lehetett vele művelni. – Ha ez jelent valamit – mondta Stagg – , pár hónap¬ja a klub igazgatótanácsa kirúgta Dorneyt, és új el¬nököt választott. Az elnökök csak addig maradnak a székükben, amíg a dolgok úgy mennek, ahogy a tagok akarják. A hibák sokba kerülnek. – Nekem úgy tűnik, A Menedéket ugyanúgy veze¬tik, mint akármelyik üzleti vállalkozást. – Ja. – Stagg megfordult és elindult. Megállt. – Egyébként rögtön azután felmondtam nekik, amikor meghallottam, hogy magának pénzügyi nehézségei támadtak. – Most mit csinál? – kérdezte Ethan. – Biztonsági szaktanácsadó vagyok. – És hoz a konyhára? – Meg lehet belőle élni. Még saját céges névjegyem van. – Stagg előhúzott egy kis bőrbrifkót, kivett belőle egy krémszínű névjegyet, és átadta Ethannak. – Szóljon, ha szaktanácsra van szüksége.
Azzal keresztülvágott a tömegen, és eltűnt. Ethan a keserű végkifejletig ott maradt az aukción. A saját íróasztala nyavalyás százhetvenöt dolcsiért kelt el. Még hogy üzenet. Másfelől viszont, lehet, hogy el is mondott mindent. Bonnie Ethanra pillantott, amint odanyújtotta a krumplit Jeffnek. – Miféle munkára kér az új ügyfeled? Ethan visszatérítette gondolatait a jelenbe, és egy újabb zsemle után nyúlt. – Rutin háttérellenőrzés egy fickón, akivel össze akarja szűrni a levet. Kábé tíz percig tart. – Már megcsináltad? – Még nem. – Megvajazta a zsemlét. – Volt egy kis zűr, amikor installálni akartam az irodai számítógé¬pet ma délután. – Ethan bácsinak fel kell majd újítania az alkalma¬zásait – mondta Jeff. – Nem kompatibilisek az új szá¬mítógép operációs rendszerével. – Otthon van a laptopom – mondta Ethan. – Majd azon lefuttatom az ellenőrzést, ha este hazaérek. Az ügyfelemnek reggelre a rendelkezésére áll a válasz. Bonnie összeráncolta a homlokát. – Ha már arról a rózsaszín borzalomról beszélünk, amit otthonnak nevezel, gondolkodtál a javaslatomon, hogy eladhat¬nád? – Ki venné azt meg? – harapott bele Ethan a zsem¬lébe. – Csak azért kaptam meg ilyen olcsón Victor bácsitól, mert nem tudta eladni, mielőtt Hawaiiba költözött. Az idők folyamán az összes ingatlanügy¬nöknél regisztráltatta Susogó Forrásban. – Szerintem az Éji Szellő sirály – jelentette ki Theo. – És medencéje is van. – Meg igazi mozija óriási képernyős tévével – tette hozzá Jeff. – És kukoricapattogtató gépe is. – A tévé meg a pattogtató volt Victor bácsi egyetlen komoly értéknövelő befektetése, némi villanyszerelési munkák mellett – mondta Ethan. – Legalább ponto¬san tudta, mi a fontos számára. Bárcsak ott laknánk és nem itt – mondta Jeff. – Akkor minden este hatalmas képernyőn nézhetnénk tévét. – Ja, ez a ház tényleg nagyon, nagyon unalmas – mondta Theo. – Egy baj van csak az Éji Szellővel – vágott egy grimaszt Jeff. – Az, hogy rózsaszín. – Azért, mert az eredeti tulaj felesége szerette a ró¬zsaszínt – magyarázta Ethan. – De nagyon. – Victor bácsi elmesélte, hogy a házban kísértet jár – mondta Theo. – Mrs. Frutti vagy hogy hívják. – Mrs. Foote – mondta Ethan. – Camelia Foote-nak hívták. Színésznői ambíciói voltak. – Mi az, hogy ambíciók? – kérdezte Theo. Ethan egy pillantást váltott Bonnie-val. – Azt, hogy soha nem lett híres. – Á. – Theo megemésztette a hallottakat, majd nyil¬vánvalóan úgy döntött, hogy nincs benne semmi fontos. – Na mindegy, az úgy volt, hogy a néni meg¬halt, és az öreg Mr. Foote megbolondult. Élete vé¬géig egyedül lakott abban a házban, és soha semmit nem változtatott meg benne.
– Sajnos a későbbi tulajok közül sem változtatott valami sokat egyik sem – jegyezte meg szárazon Bonnie. – Az ember azt gondolná, hogy idővel va¬lamelyiknek eszébe juthatott volna kifestetni. – Leginkább üresen állt egészen addig, amikor Victor bácsi bagóért megvette tíz évvel Betty néni halála után – mondta Ethan. – Ő sem tudta megen¬gedni magának, hogy felújíttassa. – Vedd figyelembe, hogy az unokanagybátyád nem az Éji Szellőben szándékozott nyugdíjba menni – mu¬tatott rá Bonnie. – Alighogy eladta neked a cégét, már másnap meg sem állt Hawaiig. – Azt mondta, belefáradt a sivatagba – szedett még krumplit magának Ethan. – Azt mondta, hogy óceán¬ra és tengerpartra vágyik. – Nekem azt mondta, hogy a bikinis csajokat akar¬ja skubizni egész nap – jelentette ki Jeff. – Ja – helyeselt Theo. – Azt mondta, van olyan strand is, ahol a csajok bikinit se hordanak. – Komolyan? – Állt meg Ethan villája félúton a szá¬ja felé. – Megvan Victor bácsi címe Mauin. Lehet, hogy meglátogatom, amikor legközelebb lesz pár szabadnapom. Lesétálok a tengerpartra meg minden. Jeff akkorát nyerített, hogy majdnem lesett a szék¬ről. Theo a széke keresztlécét rugdosta. – Tényleg pucér néniket akarsz skubizni, Ethan bácsi? – Háát – mondta Ethan. – Ha választanom kellene a dolgozás és a pucér nénik skubizása között a stran¬don, meg kell mondanom, hogy... – Szerintem pedig – vágott közbe határozottan Bonnie – már mind eleget mondtatok pucér néni témakörben. – Ethanra nézett. – Hogy visszatérjünk az Éji Szellőhöz, Jeff valami olyasmit mondott, hogy az új ügyfeled lakberendező. – Dekoratőr. Mi köze ennek az Éji Szellőhöz? Bonnie rá sem hederített. – Arra gondoltam, ha elintézted az ügyét, felfogadhatnád, hogy csináljon valamit azzal a rózsaszín elefánttal. – Rezidenciával – igazította ki Ethan. – Bocsánat? – Megbízható forrásból tudom, hogy egy házat rezi¬denciának kell hívni. Az sokkal stílusosabb szó. De hidd el nekem, nincs az a fra... Észrevette, hogy Theo és Jeff alig palástolt várako¬zással lesik. Egyik kedvenc időtöltésük volt, hogy raj¬takapják, amint valami csúnya szót használ. – Semmi szín alatt nem fogom megbízni Ms. Luce-t a ház felújításával – fejezte be Ethan ügyesen. Jeff és Theo csalódottan ismét az ételükre koncentráltak. – Miért nem? – kérdezte Bonnie. » – Két okból. – Ethan befejezte az utolsó szem krumplit. – Először is, pillanatnyilag nem engedhe¬tem meg magamnak, hogy megbízzak egy dekora¬tőrt, még ha szándékomban állna is felújíttatni a há¬zat. Másodszor pedig, kétlem, hogy Zoe Luce az Éji Szellő kapujánál továbbjutna ájulás nélkül. – Szerinted lehet, hogy fél a kísértetektől? – kér¬dezte Theo. – Azt kétlem, hogy egy kísértet elijesztené Zoe Luce-t – mondta Ethan. – De abban biztos vagyok, hogy az érzékeny lakberendező lelkét súlyosan
traumatizálná új rezidenciám belsejének a látványa. Néz¬zünk szembe a tényekkel, az Éji Szellő nem fogja megnyerni Az Év Lakóháza díjat. – Enyhén szólva – mormolta Bonnie. – Micsoda hollywoodi giccs. – Szerinted Ms. Luce annyira megdöbbenne, hogy ott helyben összeesne az előszobában? – kérdezte Jeff. – Nem lennék meglepve – mondta Ethan. – Az is lehet, hogy rángatózni kezdene meg minden – reménykedett Theo. – Igen, így – kaszált vadul a karjával Jeff. – Vagy így – dobálta jobbra-balra a fejét Theo. Mindkét fiú harsány vihogásba kezdett. Görcsös mozdulataik egyre kreatívabbá váltak. Ethan őszinte csodálattal bámulta mindkettejük előadását. – Nem rossz. Bizony, fogadni mernék, hogy összeesne, és pont így rángatózna. Az asztal másik végén elnéző sóhaj szakadt fel Bonnie-ból. – Miért van az, hogy minden vacsorának ez a vége, ha velünk eszel, Ethan? – Most mit mondjak erre? Istenadta tehetségem van. Egy óra múlva hazament az Éji Szellőbe. Amikor kiszállt az autóból, egy pillanatra megállt a kocsibehajtón, szemügyre vette új rezidenciáját, és valami kifürkészhetetlen okból arra gondolt, mit szólna hoz¬zá Zoe Luce. Oké, a hely tényleg úgy nézett ki, mint egy spanyol gyarmati udvarház hollywoodi fantázia¬változata. És határozottan rózsaszín volt, nem a vá¬lyogépületek fakult, napszítta rózsaszínje – inkább rágógumi-rózsaszín. Na és. Karaktere van. Vagy mi. És tágas is. Bőven van hely a könyveinek meg a sze¬mélyes cuccának. A legjobb az, hogy teljesen be volt bútorozva, ami rendkívül jól jött, ugyanis a vállalkozása és a legutób¬bi házassága anyagi csődjének hála igen kevés bútort mondhatott magáénak. A pokolba Zoe Luce véleményével. Mit bánja ő, hogy a nő mit gondol az Éji Szellőről? Újra felidézte délutáni benyomásait. Elegáns konty¬ba csavart, fényesen csillogó, vörösesbarna haj, élénk, magával ragadó arc, és titokzatos, párás sze¬mek, amelyek alighanem érdekes titkot rejtettek. És nagyon különös ízlés a ruhát illetően. Ha jól emlé¬kezett az óvodai festőleckéire, a méregzöldnek ez az árnyalata állítólag nem megy a lilához. Vannak szabá¬lyok az effajta dolgokról. Legalábbis az óvodában még voltak. Valami azt súgta neki, hogy Zoe sohasem törődött azzal, hogy színezéskor ki ne menjen a vonalból. De hát ő sem törődött vele. Tudta, hogy határozottan nem kellene ilyen szemé¬lyes viszonylatban gondolkodnia a nőről. Ügyfél volt, és ő nem is olyan régen a saját kárán tanulta meg. hogy ügyféllel ne randevúzzon. Különben is, aligha¬nem ütnék egymást az Éji Szellő belső terének rózsa¬színjével. Felment a lépcsőn, átvágott az előtér pasztellrózsaszín oszlopai között, és máris belépett a flamingóró¬zsaszín hallba. Tulajdonképpen a ház nem volt száz százalékban rózsaszín. Sok aranyozás is volt benne és némi fehér fafaragás. A padlószőnyegbe szőtt hatalmas, sötét ró¬zsaszín orchideák levelei zöldek voltak. Menet közben felkapcsolva a villanyt átvágott a ter¬jedelmes házon, és belépett az egyik szobába, mely a kertre és azon túl a sekély kanyonra nézett.
Csapást vágott a könyvesdobozok között, amelyeket még nem volt ideje kipakolni, és leült a nagystílű arany-és-rózsaszín íróasztalhoz az ablak mellett. Be¬kapcsolta a laptopját, és kinyitotta a fiókot, hogy elő¬vegye belőle a jegyzeteit, melyeket Zoe Luce-szal ké¬szített interjúja után írt le délután. A megszokott online információs forrásokkal kezd¬te. Ha minden jól megy, körülbelül tíz percébe telik, hogy megtalálja Mrs. Jennifer Masont, ahogy azt Bonnie-nak mondta. Könnyen szerzett pénz, és Isten a tudója, hogy szüksége van rá. Nem ment minden jól. Semmi jele nem volt annak, hogy az elmúlt néhány hónapban Mrs. Jennifer Mason használta volna a hi¬telkártyáját vagy írt volna egyetlen csekket is. Ethan kíváncsian mélyebbre ásott. Semmi bizonyítékot nem talált arra nézve, hogy Jennifer Mason válófélben lenne Davis Masontól. Semmi sem mutatott arra, hogy egyetlen helyi költöztetőcéget is megbízott volna azzal, hogy segítsen a holmiját más városba vagy faluba szállítani. Negyvenöt perccel később Ethan hátradőlt, kinyúj¬tóztatta a lábát az íróasztal alatt, zsebre vágta a kezét, és a villódzó képernyőre meredt. Jennifer Mason eltűnt. És az volt az érzése, hogy Zoe Luce már sejtette ezt, mielőtt felfogadta volna, hogy megkeresse az asszonyt.
Zoe az első csengetésre felvette a telefont. – Fentebb Stíl. – Maga hazudott nekem – mondta Ethan a vonal másik végén. Megdöbbentően könnyed hangon közölte a vádat, mintha csak hozzá lenne szokva, hogy az emberek hazudnak neki. Persze lehet, hogy ez így is van, ha azt nézzük, milyen szakmában dolgozik, gondolta Zoe. Mozdulatlanná merevedett székében, s a három be¬keretezett, feketefehér képre bámult, amelyek az át¬ellenes falon lógtak. Három felvételt készített a sivatagi szürkület árnyai¬ba burkolódzó, hóbortos régi házról. Később meg¬próbálta kiválasztani közülük a legemlékezetesebbet, de mindegyikük megragadott valamilyen megfogha¬tatlan elemet, és képtelen volt választani közülük. Így aztán mind a hármat bekereteztette. Pár nappal később egy ügyfelének feltűntek a fotók a falon, és elmondta, hogy a házat a környéken Éji Szellő néven ismerik. – Ott van még? – kérdezte Ethan. Még ne ess pánikba, gondolta. Lehet, hogy nem is olyan rossz, mint amilyennek hangzik. – Igen, persze – válaszolta tompa hangon. Vajon mennyit tudott meg róla a férfi, miközben Jennifer Mason után kutatott? Csak nem bukkant rá valahogyan az igazságra? Repedést talált volna abban a tűzfalban, amely a múltja és a jelene közé épült? És mi van Arcadiával? Úristen, mi van, ha a barátnője inkognitóját ugyanúgy
tönkretette, mint a magáét? Tiszta idióta volt, hogy magándetektívet fogadott. Szedd össze magad, mondta magának. Lélegezz. Gon¬dolkozz. A két új személyazonosság, amelyeket Arcadiával vásároltak maguknak, első osztályú volt. Arcadia ra¬gaszkodott hozzá, hogy kifizesse a hatalmas összegű készpénzt, amibe a legjobb minőség került. Ethan Truax nem áshatott olyan mélyre, hogy rájöjjön az igazságra, nyugtatta magát, ilyen rövid idő alatt nem. Különben is, nem volt rá semmi oka, hogy az ő múltjában kutakodjon. Azért fizetett neki, hogy Jennifer Masont keresse meg. Miért vesztegetné arra az időt, hogy ehelyett az ügyfele múltját fürkéssze? – Nem tudom, miről beszél – mondta, és igyekezett nyugodt, hűvös hangon beszélni. – Megtalálta Jenni¬fer Masont? – Nem – mondta Ethan. Zoe görcsösebben szorította a füléhez a telefont. – Nem találta meg? – Nem – mondta ismét Ethan. – Sőt azt hiszem, maga nem is számított rá, hogy megtalálom. És, tud¬ja, ettől olyan baromian érdekes az egész. – Nem értem. – Beszélnünk kell – mondta Ethan. Letette a tele¬font. A lányt elfutotta a méreg. – A francba, Truax, ne merészelje nekem letenni a telefont. Minden előzetes figyelmeztetés nélkül kivágódott az irodaajtaja, jól megijesztve Zoét. Hátraperdült a szé¬kével. Ethan masírozott be a szobába, úgy, mintha egye¬nesen egy építkezésről érkezett volna. Mocskos, festékfoltos farmert, vászoninget, elnyűtt munkásba¬kancsot, meg az egyik helyi kocsma, a Pokol An¬gyalkái lógójával díszített sildes sapkát viselt. Zoe fel¬ismerte a műintézet nevét. Szutykos kis lebuj volt, a közönsége kamionsofőrökből és motorbiciklisták¬ból állt. Egy csepp vonzalmat nem érzett soha olyan férfiak iránt, akik ilyen helyekre jártak. Akkor meg miért jön rá felváltva sok apró hideg- és melegrázás Ethan láttára? Világos, hogy túlságosan régen randevúzott utoljára. Ethan a farmerja zsebébe csúsztatta a telefont. – Itt jártam a szomszédban. Gondoltam, beugrom. Zoe óvatosan letette a saját telefonját, és megpró¬bálta összeszedni magát. Most legalább annyi előnye van, hogy ő van az íróasztal üzleti oldalán. – Ez a drámai belépő is a szakmai fogásai közé tar¬tozik, Mr. Truax? – Ahogy már mondtam, beszélnünk kell, méghozzá most azonnal. – A férfi az íróasztallal szembeállított két ügyfélszék felé indult. Majd észrevette a három fekete-fehér fotót az Éji Szellőről, és megállt. – Ezeket ki csinálta? – Én. – Hah. – Ne törődjön a képekkel, Mr. Truax. – Zoe előrehajolt, türelmetlenül és aggódva, kezét összekulcsolta az íróasztalon. – Üljön le és mesélje el, hogy pontosan miről is van szó. A férfi egy utolsó pillantást vetett a három fény¬képre, majd engedelmesen elhelyezkedett az egyik széken. Zoe azon nyomban
megbánta, hogy hellyel kínálta. Ügyfélszékeinek drága kárpitozása soha nem volt arra szánva, hogy mocskos munkaruhával érint¬kezzen. Ethan nem látszott észrevenni, hogy bármiféle ha¬tást is gyakorolna Zoe féltett székeire. Elterpeszkedett a mézszínű bőrülésen, kinyújtotta a lábát, átvetette egymáson bakancsba bújtatott bokáit. Ingzsebéből elővett egy kis noteszt, és kinyitotta. – Nem találtam bizonyítékot arra, hogy Mrs. Jennifer Mason jövendőbeli elvált asszonyi státusát ünnepelné. – A jegyzeteibe bámult. – A közelmúltban nem használt hitelkártyát. Nem vett ki pénzt bankautoma¬tából a közös bankszámlájukról, és csekkeket sem írt annak a számlának a terhére. – A férfi felpillantott. – A számla egyébként még él. Mr. Mason nem vette a fáradságot, hogy zároltassa. – Ez mit jelent? – Engedjem szabadjára a képzeletemet? Nem izgul különösebben amiatt, hogy jövendőbeli elvált felesé¬ge esetleg lenyúlja a pénzt a számláról. – Ó. – Ez éppen olyan rossznak látszott, mint ami¬től félt. – Úgy látszik, Jennifer Masonnak nem voltak közeli barátai a városban. Ezt a szálat még ellenőrzöm, de nem sok jóra számítok. Nem régóta lakott Susogó Forrásban, és férjhez menése óta csak akkor élt társas életet, amikor meghívták magukhoz Mason üzletfe¬leit. Ez nem túl gyakran történt. – Rokonok? – érdeklődött Zoe. – Csak pár távoli unokatestvér és egy idősödő nagy¬néni, akik Indianában laknak. Ma reggel felhívtam őket. Egyikük sem hallott felőle mostanában, és nem is aggódnak miatta. Mind azt mondták, gyerekkora óta nem látták Jennifert, és hogy évek óta nem voltak kapcsolatban. Nem egy kifejezetten összetartó család. – Más szóval, senki nem fog rohanni, hogy bejelen¬tést tegyen egy eltűnt személyről. – Nem valószínű – mondta Ethan. – Van még egy dolog. Utánanéztem a jogi szálnak is. Nincs válás fo¬lyamatban. Ez határozottan a vészforgatókönyv szerint alakul, gondolta Zoe. Jennifer Masonra tökéletesen illett a bántalmazott feleség leírása, aki nincs szoros kapcso¬latban sem a családjával, sem barátokkal. Most mit csináljon? Zoe felemelt egy tollat, hogy valamivel elfoglalja magát, és olyan szorosan markolta, hogy az ökle bele¬fehéredett. – Köszönöm, hogy utánanézett ezeknek a dolgoknak, Mr. Truax. Tartozom még valamivel a mi¬nimumom felül, amit tegnap kifizettem önnek? – De még mennyire hogy tartozik. Nem is kevéssel. Zoe a homlokát ráncolta. – Mennyivel? – Kezdjük pár válasszal. Maga szerint mi történt Jennifer Masonnal? Zoe hallgatott. – Találkozott vele, mielőtt az asszony eltűnt? – Nem. Soha nem találkoztam vele. – Azt hiszi, hogy Mason meggyilkolta a feleségét, ugye? A lány habozott, majd némán bólintott. – Ez meglehetősen komoly következtetés – mondta szárazon Ethan. – Megkérdezhetem, mi volt az, ami¬től erre jutott?
– Csak rossz érzésem lett, amikor tegnap megnéz¬tem a rezidenciáját. – Rossz érzése – ismételte a férfi hangsúlytalanul. – Nevezze megérzésnek. – Remélem, nem fog férfisovinisztának tartani, de meg kell mondanom, nemigen hiszek a női megérzésben. t| Viselkedj normálisan. Gondolkodj normálisan. – A házaspár hálószobájában nincs ott az ágy – mondta nyugodt hangon. – Az és egy kis összekötő szőnyeg hiányzik csupán az egész házból. A hálószobát frissen festették. A férfi felvonta a szemöldökét. – És magának ez elég, hogy arra gondoljon, Jennifer Masont eltették láb alól? Zoe úgy döntött, hogy határozottabb fellépéshez folyamodik. – Mr. Truax, én hivatásos lakberendező vagyok. Határozottan az az érzésem, maga nincs nagy véleménnyel az én pályaválasztásomról, de biztosít¬hatom róla, hogy a lakberendezők, a szakképzésük¬ből, valamint hajlamaikból kifolyólag, jó megfigyelők. Valami nincs rendben a Masonrezidencián. Ebben biztos vagyok. – Oké, csak nyugi. Biztos benne, hogy Mason nem adta el az ágyat? – Davis azt mondta, a felesége vitte magával, mert sokat jelentett neki. Nagyon nagy, nagyon drága ágy volt, mondta Davis. De... – Igen? – De két teljes készlet háromszázhúsz felvetőszálas olasz ágyneműt láttam a fehérneműs szekrényben. A paplan-és párnahuzatok még az eredeti csoma¬golásban voltak. – Na és? Zoe megkocogtatta a tollal az íróasztal lapját. – Van magának fogalma róla, mibe kerül két ilyen minőségű teljes ágyneműkészlet? Ha Jennifer Mason elvitte az ágyat, biztos vagyok benne, hogy elvitte volna az ágy¬neműt is, amit ahhoz vásárolt. Ethan pár pillanatig morfondírozott ezen. Aztán bó¬lintott. – Van benne valami. Nem mondott olyasmit Mason, hogy a felesége raktárba szállíttatta az ágyat? – Nem. – Nem beszélt arról, hogyan intézte az asszony az ágy elszállítását? – Nem. – A kérdések pergő litániája kezdett az ide¬geire menni. – Maga a magándetektív, nem én. – Ja, tényleg, ez igaz. El is felejtettem. – A férfi elő¬vett egy tollat, és felírt valamit a noteszébe. – Volt még valami, amitől esetleg gyanakodni kezdett, amikor tegnap végigment Mason házán? A sikoltozó falaktól eltekintve? Zoe csendben tűnő¬dött. Jesszusom, valami rejtélyes okból nekem ez elég volt. – Volt még egy furcsa dolog – mondta végül lassan. – Micsoda? – A zuhanyfüggönyök. – Mi van velük? – A pár hálószobájához tartozó fürdőben nagy, üvegfalú zuhanyfülke és külön kád van, de a másik két hálószobát nyilvánvalóan vendégszobának tervez¬ték. Mindegyik mellett ott van a fürdőszoba, bennük a szokásos zuhany-a-kádban berendezéssel, rajtuk zu¬hanyfüggönnyel. De mindkét vendégfürdőszobából hiányoznak a zuhanyfüggönyök.
A férfi udvariasan semmitmondó pillantást vetett rá. – Magyarázza meg. – Mindkét fürdőszoba teljesen be volt rendezve, szappannal, törülközővel meg mindennel. A zuhany¬függönyöknek is ott kellett volna lenniük. De nem voltak. – Vállat vont. – Egy kicsit furcsának találtam, ennyi az egész. A férfi hosszú ideig nézte a lányt. – Azzal tisztában van, ugyebár – mondta végül, hogy nincs elég bizonyíték a kezünkben ahhoz, hogy a zsarukhoz forduljunk. – Természetesen igen. Ezért fordultam magához, hogy nézzen utána. – Helyesbítek, azért fordult hozzám, mert a Radnor sokkal drágább volt, de ezt most hagyjuk. – Ethan összecsukta a noteszét, és az ingzsebébe pottyantotta. – Most más dolgunk van. – Például? – Szeretnék körülnézni a Mason-házban. Elnézését kérem, a Masonrezidencián. A lány rábámult, és minden helytelenítése ellenér kíváncsi lett. – Be fog törni? – Egy fenét. A magándetektívek ilyesmit csak tévében csinálnak. Gondolja, hogy kockáztatni aka¬rom az engedélyemet? – Nem, nem hiszem. Ethan reakciója a kérdésére teljesen logikus volt, de Zoe mégis egy kicsit csalódást érzett. Talán hagyta, hogy a magándetektívekről szőtt fantáziái elragad¬ják a képzeletét. – Különben is, aligha tudna oda beosonni – mond¬ta hűvösen. – A Sivatagi Panoráma nagyon biztonsá¬gos, kapuval elzárt lakópark. Kétlem, hogy be tudott volna jutni az őr mellett. Ethan nem szólt semmit, csak ült ott, és játszotta a rejtélyest. A lány, valami homályos okból, hirtelen kényelmetlenül kezdte érezni magát. Azon gondolkodott, vajon megbántotta-e, vagy, ami még rosszabb, kínos helyezetbe vagy zavarba hoz¬ta-e a férfit. A Truax Nyomozóiroda egyszemélyes ügynökség, emlékeztette magát. Nem rendelkezik olyan forrásokkal, mint a Radnorhoz hasonló nagy cégek. Nem várhat csodákat. És azt kapod, amiért fizettél. Zoe megköszörülte a torkát. – Feltételezem, hogy felhasználta a kétórás minimumra adott előleget. – Helyes a feltételezése – biztosította róla a férfi egy kicsit túl könnyedén. – Tegnap éjjel egy ültő helyem¬ben eltapsoltam az egészet. – Ettől tartottam. – A lány kihúzta magát, és acé¬losan metszőnek szánt pillantást vetett a férfira. – Mennyibe fog nekem kerülni ez a nyomozás? – Még nem tudnám pontosan megmondani. Beletelik még egy napba vagy kettőbe, míg kibogo¬zom, mi is folyik itt. – Még egy nap vagy kettő? – Zoe elborzadt. – Azt nem engedhetem meg magamnak, hogy ennyi időért fizessek magának. A maga árai mellett. – Nyugi. Szerintem meg fogunk egyezni. Végül is szeretném beindítani a vállalkozásomat itt Susogó Forrásban, és maga az első ügyfelem. Szeretnék jó benyomást kelteni. Gondolnom kell arra, hogy ajánl¬hat másoknak. – Mik a feltételei? – kérdezte óvatosan a lány.
– A sógornőmnek volt egy ötlete. Nem figyeltem rá, de amikor tegnap éjjel rájöttem, hogy az ügy tovább fog tartani, mint gondoltam, az jutott eszembe, hogy a tervében vannak bizonyos lehetőségek. – Részletezze ezeket a lehetőségeket. – Szükségem lenne egy kis lakberendezésre – mondta a férfi. Ettől elakadt Zoe szava. – Nekem tulajdonképpen tetszik az irodája. Van benne valami topis báj. – Topis báj? – Ha kicserélné az a terjedelmes ügyfélfotelt, jobb helyre húzná az íróasztalát és kidobná a tükröt, sze¬rintem úgy találná, sokkal jobb az energiaáramlás. – Az energiaáramlás úgy jó, ahogy van. A nagy¬méretű fotel hasznos, mert ráébreszti az ügyfelet, hogy nem ő a főnök abban a szobában. Ettől szeret¬nék rám ruházni az összes problémájukat. És ha az íróasztal megakasztja az energiaáramlást, az is oké. Én ott szeretem, ahol van. A tükröt dettó. Nem az irodámat akarom átrendeztetni. – Hanem mit? – Az új házamat. – Elmosolyodott. – Már úgy ér¬tem, az új rezidenciámat. – A rezidenciáját? – Zoe az asztalra csapott és fel¬pattant. – Ezt komolyan mondja? Elvárná, hogy az egész lakókörnyezetét áttervezzem cserében egy kis detektívmunkáért? – Nekem tisztességes ajánlatnak hangzott. – Hát, nekem egyáltalán nem tűnik annak. Nekem úgy hangzik, mintha maga... – A lány hirtelen elha¬rapta a szót, mert rájött, hogy a nyelve hegyén levő kifejezés, ki akarna cseszni velem, nem helyénvaló. Ethan udvarias várakozással figyelte. Valami a férfi arckifejezésében azt mondta Zoénak, hogy a pasas pontosan tisztában van vele, mit is akart ő mondani. Érezte, hogy arcát elönti a pír. Kihúzta magát, és összefonta a karját. – Nekem úgy hangzik, mintha az lenne a szándéka, hogy én a rövidebbet húzzam ebben az üzletben. A honoráriumom, amelyet egy teljes rezidencia áttervezésért ké¬rek, rendkívül magas, Mr. Truax. Szó sem lehet róla, hogy ennyit költsek a maga detektívszolgálataira. – Oké, ahogy már mondtam, én rugalmas vagyok, mit szólna egy szobához. Zoe habozott, majd vállat vont. – Oké, egy szoba. – Rendben. De én választom ki a szobát. – Rendben. Meg van beszélve. De mondja csak, hogyan tervezi a bejutást a Mason-rezidenciába? – Ez könnyű – replikázott Ethan. – Maga fog engem bevinni. – Hogyan? – Kezdheti azzal, hogy Bobnak hív. Egy órával később Ethan a Mason-ház hálószo¬bájának közepén állt, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a kis adrenalinlöketeket, amelyek végigharmo¬nikáztak a gyomrán. Tisztában volt vele, miből fakadt ez az érzés. Ha Zoéval igazuk van Jennifer Mason sor¬sát illetően, egy gyilkossal állnak egy szobában. Legalábbis ő egy szobában áll Masonnal, gondolta. Ami Zoét illeti, ő még egyik lábával sem lépte át a kü¬szöböt. A hálószoba ajtajában ácsorgott,
karját szo¬rosan összefonta a melle alatt. Eddig egészen jól ment neki az alakoskodás, de Ethan a feszültség egy új szintjét vette észre rajta, amikor ideértek a hálószo¬bához. Davis Mason a közelből figyelte. Zoe szerint kicsit meglepődött, amikor a lány telefonált neki, hogy sze¬retne elvinni egy alvállalkozót a házába. De nem volt semmi baja a javaslattal. Sőt felajánlotta, hogy koráb¬ban eljön az irodából, hogy találkozzon velük. – Mit szól a világítási ötleteimhez ebben a térben, Bob? – kérdezte Zoe az ajtóból. – Semmi probléma – válaszolta könnyedén Ethan. – Bőven van hely ahhoz, hogy alacsonyabbra vegyük a mennyezetet, és rejtett világítást szereljünk be. Akar¬ja, hogy elkészítsem a részletes költségbecslést? – Most még nem – válaszolta a lány. – Csak a vé¬leményét szerettem volna hallani, hogy maga szerint kivitelezhető-e a dolog vagy sem. – Hogy a fenébe ne, de még mennyire kivitelezhető. A világítással nem lesz probléma. De a kép a mennyezeten egy kicsit flúgosan hangzik. Davis Zoéra pillantott. – Egy képet akar festeni a mennyezetemre? – Ez is egy lehetőség, ami érdekel. A városban van néhány kiváló faliképfestő, és valami nagyon külön¬legeset kezdhetnének ezzel a térrel. Mondjuk, festet¬hetnénk ide egy éjszakai égboltot. Davis elgondolkodva bólintott. – Tetszik az ötlet. Soha nem jutott volna magamtól eszembe. – Drága lesz – figyelmeztette Ethan. – A rejtett vi¬lágítás, amivel a hölgy a mennyezetet akarja megvi¬lágítani, nem olcsó mulatság, és csak a jóisten tudja, mit kérnek a festőművészek. Zoe fegyelmezésképpen metsző pillantást vetett a férfira. – A költségek nem a maga gondja, Bob. – Igaza van – mondta Davis. – Az ár nekem nem számít. A feleségemmel nemrégiben elváltak egymás¬tól az útjaink. Egy teljesen új stílust akarok ebben a szobában. – Ó, öregem – füttyentett halkan Ethan. – Ezt az utat magam is megjártam néhányszor. Mindent tu¬dok arról, ami a hálószobában történt. Látta, hogy Zoe megrezzen erre a megjegyzésre, de nem törődött vele. Davis homlokráncolása jobban érdekelte. – Ami a hálószobában történt? – Davis mozdulat¬lanul állt. – Nem értem. Ethan a fejét rázta. – A tapasztalat beszél belőlem. Három feleségem hagyott faképnél és adta be a válá¬si papírokat. Vannak nők, akiknek egyszerűen semmi sem jó, szerintem. – Igen – mondta nyugodt hangon. – Néha nehéz a nőkkel. – Nem nézett Zoéra. – Nehéz, és marha drága – mondta Ethan. – Kü¬lönösen, ha az ágyról van szó. Az ágy nem két fillérbe kerül, tudja. – Mi köze ennek az ágyakhoz? – kérdezte Davis. Ethan vállat vont. – Az első dolog, már azután, hogy az ember kifizette az exnejét meg az ügyvédeket, az, hogy elkezd randizni, nem? Sőt talán nem is vár addig, amíg a papírmunkának vége lesz. Lehet, hogy már előtte is kiéhezik egy kis emberi melegségre, ha érti, mire gondolok. – Nem, Bob – mondta Zoe fagyosan az előszobá¬ból. – Ami engem illet, nem tudom, mire gondol.
– Már megbocsásson, Luce kisasszony – mondta a férfi látványosan eltúlzott türelemmel – , de ezek az élet tényei, ha egy férfi ebbe a helyzetbe kerül. Ahogy mondtam, az ember szeretne újra randizgatni, és ha¬zahozza egy új hölgyismerősét. Benyom valami jó ze¬nét, legurítanak pár pohárral és az ember elmeséli a nőnek élete szomorú történetét. – Davisre kacsintott. – Igazam van? – Még nem tudom – mondta Davis. – Még nem kezdtem újra a társas életet. – Na igen, akkor higgyen egy tapasztalt ember sza¬vának, mert ez a dolog így működik. Szóval a dolgok jól alakulnak odakint, és az ember javasolja, hogy vonuljunk vissza a hálószobába. A nő benne van. Eddig jó. Kettecskén végigsétálunk a folyosón, belé¬pünk a hálószobába, és bumm, minden figyelmez¬tetés nélkül, a nő egy pillantást vet az ágyra, és azon¬nal lehervad. Davis és Zoe úgy bámultak rá, mintha kővé változ¬tatta volna őket. – Miért hervad le? – kérdezte értetlenül Davis. – A francos ágy miatt, természetesen – mondta Ethan. – Az arcára kiül egy rém fura kifejezés, mélyen belenéz az ember szemébe, és megkérdezi, hogy va¬jon ezen az ágyon aludtál-e a feleségeddel. Fogas kérdés, hogy úgy mondjam. – De még mennyire fogas – grimaszolt Davis. – Kezdem érteni, mire gondol. – A nők nem szeretnek abban az ágyban aludni vagy bármi mást csinálni, amit az ember az exnejével hasz¬nált, ugyebár? – mondta Ethan. – Ez amolyan női dolog, asszem. Zoéra pillantott. A lány keserves arcot vágott, de nem szólt semmit. Davis viszont már újra a régi volt, megnyugodott és mosolygott. Amolyan férfiak-egymás-közt pillantással egymásra vigyorogtak Ethannal. – Be kell vallanom, erre az aspektusra nem gondoltam. Most, hogy így rámutatott, már értem, hogy egy régi ágy adott eset¬ben kissé kényelmetlen lehet. Mindenestre ez, öröm¬mel jelentem, olyan probléma, amivel nekem nem kell szembenéznem. – Ja. – Ethan szemügyre vette a nagy ürességet a szoba közepén. – Azt látom. Az ágy eltűnt. – A volt nejem magával vitte, amikor lelépett. – Egyszerűen betolatott ide egy teherautóval, és sitty-sutty elvitte, mi? Érzékeny lélek lehet. – A többi személyes holmijával együtt. Hogy őszinte legyek, segítettem neki összecsomagolni. – Hát igen, ezt én is végigcsináltam párszor – val¬lotta be Ethan. – Ismerős nekem a terep, ahol maga jár. Nahát, ami az ágyat illeti, vegye úgy, hogy jól járt. Nem lesz olcsó mulatság újat venni, de hosszú távon megéri, higgye el. – Bízom a maga szavában, Bob – motyogta Davis. Ahogy mondta, a tapasztalat beszél magából. Három válása volt? – Az ügyvédem képeslapot küld a születésnapomra és minden nagyobb ünnepen. – Szerintem inkább virágot kéne küldenie – szűrte a foga között Zoe. Határozott lépést tett előre a háló¬szobaajtóból. – Azt hiszem, eleget láttunk, Bob. Ideje mennünk. Ha nagyjából ki tudná találni, hogy hol
legyenek a szerelvények meg a konnektorok, beleven¬ném a tájékoztatómba, amit pénteken tartok Davisnek. – Rendben. – Ethan megállt Davis előtt, és kezet nyújtott. – Örülök, hogy találkoztunk, Mason. Sok sikert az átalakításhoz. Luce kisasszonnyal nem fog rosszul járni. Ő aztán ismeri a dürgést. Davis röviden kezet rázott vele, de a szeme Zoén volt. – Nagyon várom, hogy vele dolgozzam. Zoe nem válaszolt. Sarkon fordult, és eltűnt a fo¬lyosón. A nő tényleg eléggé iparkodik kifelé a hálószobából, gondolta Ethan. Ez járt a fejében, miközben követte a lányt a kocsihoz. Tisztában volt vele, hogy feszült volt ugyan, amikor elmagyarázta neki a tervét arról, hogyan fog bejutni Mason házába, de készségesen együttműködött. Még akkor is eléggé szilárdak voltak az idegei, amikor bejárták a házat. Ám ez mind meg¬változott, amikor a házaspár hálószobájához értek. Beszállt az anyósülésre, és behúzta a kocsi ajtaját. Zoe becsusszant a volán mögé, bekötötte az övét, beindította a motort, és gyorsan elhajtott. Ethan feltette sötét szemüvegét, és a lány feszült profilját tanulmányozta. Finom álla görcsösen össze¬szorult. Halálfélelemben markolta a kormánykereket. A profi autóversenyző összpontosított figyelmével ve¬zetett, aki már csak a kockás zászlót látja. – Jól van? – kérdezte, amikor a lány az őrházikóhoz közeledve lelassított. – Hát persze hogy jól vagyok. – Elég jól intézte a dolgot Masonnál – mondta magától a férfi. – Ha nem tudnám, hogy dekoratőr, amondó lennék, van valami tapasztalata az én területemen. A lány ujjai elfehéredtek. – Ezzel meg mit akar mondani? – Csak azt, hogy érzékkel csinálta a titkosügynökösséget. – Érzékkel. – Ja. Érzékkel. Legalábbis, amíg a hálószobához nem értünk. Ott egy kicsit citerázni kezdett. – Talán azért, mert maguk Davisszel belebonyolódtak abba a nevetséges dumába, hogy az embernek az ágyat is le kell cserélnie, amikor a feleségét lecseréli. – Az nem volt nevetséges. Ez tény. Ahogy Davisnek mondtam, párszor szembetaláltam magamat a problémával. – Maga tényleg háromszor vált el? Azt hittem, talán csak azért találta ki azt a sztorit, hogy a hiányzó ágyról beszéltesse Davist. – Igaz volt. – Te jó Isten – mondta Zoe kábultan. – Gyerekek? – Nincsenek. – Oké, az világos, hogy a csajnak nem ő a Mr. Tökéletes. Ezt már tudta. És mi az ördögnek érdekli őt, hogy mi a lány véleménye erről a témáról? – És maga? Feltételezem, hogy nincs férjnél. – Nem vagyok. – Elvált? – Nem. – Zoe lefékezett az őrháznál. – Hosszú ideig együtt voltam valakivel. Nem működött a dolog. Ahogy a nő az ajtót becsapta, azt egy kilométerről is lehet hallani, gondolta Ethan. Bármi történt is abban a kapcsolatban, sebeket hagyott maga után.
A bevágott ajtók mindig felkeltették az érdeklődését. Vajon mi lenne, ha egy kicsit mélyebbre ásna? Ebben a percben a biztonsági őr kilépett a posztjáról. Zoe leengedte az ablakot, és határozottan és udvariasan valamit odamormolt felé. Az őr bólintott és jó napot kívánt neki. Zoe a gázpedálra eresztette a lábát, és a meglódult kocsi a kapun át kirobogott a főútra. Nyilvánvaló, hogy a lány igyekezett maga mögött hagyni a Sivatagi Panorámát. – Nos? – kérdezte a férfit. – Sikerült hasznos tippeket szereznie odabenn? – Talán. A lány bosszús pillantást vetett rá. – Csak ennyi telt magától? Talán? – Jelen pillanatban ennyi. – Ethan hátrapillantott a válla fölött. A biztonsági őr írt valamit a naplóba. Módszeres típus. A Radnor Biztonsági Rendszerek igen nagyra tartotta a szabályokat. Alighanem ez a sikerük titka. – Most mit csinálunk? – kérdezte Zoe. Ethan ismét az útra összpontosította a figyelmét. – Most megkeresem a hiányzó ágyat. – Mi az ördögnek akar maga időt pazarolni arra, hogy megtaláljon egy ágyat? – Valami azt súgja nekem, hogy ha megtalálom, megtudom, mi történt Jennifer Masonnal.
Másnap délután Zoe egyedül állt a Taylor-rezidencia halljában, és élvezte a térből áradó meleg ele¬ganciát. Miután egy évet eltöltött új szakmájában, rájött, számára ez a lakberendezés kedvenc pillanata. A füg¬gönyöktől a szőnyegekig minden a helyén volt. A bú¬tort leszállították és elhelyezték. A szerelők és az épí¬tőmunkások végre elmentek. A műve elkészült, de a tulajdonosok még nem költöztek be új otthonukba. Egyedül volt a házban. Ez lesz az egyetlen alkalma, hogy egyedül végigsétáljon a lakótereken, és elbírálja saját munkáját. Ez volt az egyetlen alkalom, hogy el¬döntse, sikerült-e megvalósítania lakberendezési cél¬kitűzéseit. Ez az elegáns rezidencia az egyik első nagy munká¬ja volt, és kihívást jelentett számára. Hónapokig dol¬gozott rajta. Miután Taylorék a kezébe nyomták kí¬vánságaik részletes listáját, kijelentették, hogy min¬dent rábíznak, azzal elutaztak egy világ körüli hajó¬útra. – Házasságunk elején a férjemmel közösen éltünk át egy teljes átrendezést – magyarázta Mary Taylor, és beleborzongott. – Majdnem elváltunk a stressz miatt. Rengeteg dolgot jól csinálunk mint házaspár, de a lakberendezés nem tartozik közéjük. Ezúttal kulcs¬rakészen szeretnénk a dolgot megcsináltatni. Amikor visszajövünk, csak be akarok sétálni a teljesen beren¬dezett otthonunkba.
Taylorék a következő hónapra tervezték a hazaté¬rést. Zoe úgy gondolta, hogy örülni fognak majd. Hatvanas éveikben járó, sikeres, energikus, társaságkedvelő, aktív életet élő emberek voltak. Zoe nyugodt hátteret szándékozott létrehozni számukra, ahonnan kiragyog eleven természetük. A rezidencia vadonatúj épület volt, jó arányú terek¬kel magas mennyezetekkel és lendületes perspektí¬vákkal. Zoe szorosan együtt dolgozott az építésszel, mert biztos akart lenni benne, hogy a berendezés har¬móniában van az építész remekül kivitelezett tereivel. Igaz, hogy ez volt Zoe első munkája, de mind az ösz¬tönei, mind a képzőművészeti diplomája azt mondta neki, hogy a harmóniát akkor lehet a legjobban el¬érni, amikor az építészeti és a lakberendezési elemek kiegészítik egymást. Lecsúsztatta válláról a nehéz bíborvörös tarisznyát, lerakta a bejárati hall kövére, majd besétált a tágas nagyszobába. Az intim kis ülőgarnitúrák, amelyeket azért használt, hogy a hatalmas belső teret kényelmes léptékűre formálja, jól működtek. Elképzelte a szobát tele száz vendéggel. Az egy térben összegyűlt sok em¬ber energiáját és lármáját nehéz kezelni, de biztos volt benne, hogy ez a szoba képes lesz rá. Tovább folytatta a bejárást, itt-ott igazított egy-egy apróságon. Béke és nyugalom érzése öntötte el. Az jutott eszébe, hogy ma nem is azért jött ide, mert jó alkalom volt egy utolsó pillantást vetni a munkájára, hanem mert nagyon rászorult arra a kiegyensúlyozott nyugalomra, amelyet ebbe a rezidenciába beleterve¬zett. A Davis Mason házának hálószobájában tett má¬sodik látogatása még jobban felkavarta, mint valaha. A falakból áradó sikolyok nem lettek halkabbak. A láthatatlan fájdalom olyan intenzív szinten volt, hogy nem értette, a többiek hogyan nem vették észre. Davis gyanútlannak tűnt, csakúgy, mint legutóbb, volt pár pillanat, amikor megjárta Zoe eszét, hogy Ethan vajon öntudatlanul nem érzékeltee nyomok¬ban azt, amit ő a borzalmas szobából áradni érzett. Biztosan azért gondolja ezt, ahogyan a férfi mozgott abban a térben, döntötte el Zoe. Olyan volt, mintha valami felkeltette volna az éberségét. Nem egyszerűen sétált vagy járkált a szobákban, hanem portyázott. De aztán ráébredt, hogy nem a tudat alatt a falak¬ból érzékelt energia volt hatással a férfira. Amit Ethanban látott, az nem más, mint a vadász a csapá¬son. Megállt a csillogó-villogó vörösréz és gránit kony¬hában, és elgondolkodott ezen. Apró borzongás fu¬tott végig rajta. Bizonyos körülmények között Ethan Truax veszélyes tud lenni. Ez a felismerés nem zavarta volna annyira, ha nem társul hozzá annak a felkavaró tudata, hogy vonzódik a férfihoz. Ma végre szembenézett ezzel a ténnyel. Nem értette az izgalom kis borzongásait, amelyek a férfi jelenlétében elfogták, de tagadni nem volt ér¬telme őket. Az igazán fura a dologban az, hogy két éve még csak rá sem nézett kétszer ugyanarra a férfira, most meg itt fantáziál egy olcsó magándetektívről, aki saját be¬vallása szerint háromszor nősült, és ugyanannyiszor el is vált.
Ethan Truax határozottan nem az ő esete. Az ő esete a gyengéd Preston volt, aki imádta a művésze¬teket és a történelmet. Bármit érez is Truax iránt, az valószínűleg csak a hosszú ideje szunnyadó hormon¬jairól szól. Zoe kilépett a konyhából, amelyhez nagy éléskamra csatlakozott, és elsétált az új, klimatizált borpince csi¬nos, fényezett acélajtaja előtt. Taylorék amellett, hogy rengetegszer hívtak vendégeket, ritka és egzotikus bo¬rokat gyűjtöttek. A pince pillanatnyilag üres volt és be volt zárva, mert az értékes borkollekciót még nem költöztették át. Edward Taylor világosan megmondta, hogy ezt az érzékeny folyamatot személyesen kívánja felügyelni, miután megjött a világ körüli útról. Zoe továbbhaladt a tágas központi hallban, és köz¬ben elgyönyörködött a padlólapok művészi módon kirakott mintájában. Amikor a teljesen berendezett fitneszteremhez és szaunához ért, megállt, hogy el¬lenőrizze, megfelelő módon helyezték-e el valamennyi high-tech gépet. Amikor a vendéglakosztály felé vette az útját, vala¬mi halk, susogó hangot hallott a ház mélyéből. Zoe megtorpant, és úgy érezte, mintha tenyerét hir¬telen jeges vízbe mártotta volna. Csupán egy apró, fojtott nyikordulást hallott, ami könnyen a képzelete játéka is lehetett volna. Pontosan az a pirinyó, vékonyka kis nesz volt, amire az ember egy nagy, üres térben számít, ahol a kis zajok hajla¬mosak visszhangot verni. Ám Zoénak úgy tűnt, a le¬vegő áramlása megváltozott a hallban. A konyharészt a medence melletti terasztól elválasztó egyik fran¬ciaablakot kinyitották. Már nem volt egyedül a nagy házban. – Csipkedd magad, öreg, jó? – A gondnok beütötte a kódot az emeleti fülkesorra nyíló ajtóba. Idegesen hátrapillantott a válla fölött. – Jöhet valaki, tudod? Ha a főnök megtudja, hogy beengedtelek, páros láb¬bal fog kirúgni. – Csak pár perc az egész. – Ethan néhány ropogós bankjegyet nyomott a férfi markába. – Menj vissza az íróasztalodhoz. A többit kifelé menet odaadom. – Csak igyekezz, rendben? – Persze. A gondnok zsebre vágta a pénzt, és elsietett a lép¬cső felé. Ethan végigment a zárt ajtók közötti folyosón, amíg a 203-ashoz nem ért. A gondnok szerint ezt bérelte ki egy olyan férfi, akinek a személyleírása ráillett Davis Masonra. Mason más nevet használt, és készpénzzel fizetett, de a gondnok emlékezett az ágyra. Jó nagy ágy volt. Aszonta, hogy a felesége elhagyta, neki meg kell az ágy. Húsz dolcsit adott, hogy segítsek neki lepakolni és berakni a bérraktárába. Ethan kinyitotta a magával hozott kis szerszámos, ládát, s kiválasztott egy tolvajkulcsot, amiről úgy ítélte, elvégzi majd a munkát. Tizenöt másodpercbe sem telt neki kinyitni a szab¬ványlakatot, és már a mennyezet felé tekerte a garázskapu módjára nyíló ajtót. Először a fejtámlát pillantotta meg. A masszív, dí¬szes bútordarab a bal oldali falnak volt támasztva az árnyékban. A folyosói neoncső hideg fénye vajmi kevéssé világí¬tott be a fülkébe, de azért látta a nagyméretű rugós ágykeret végét és a matracot.
A matrac többméternyi átlátszatlan műanyagba volt burkolva. Elővette a magával hozott kis elemlámpát, felkap¬csolta, és a fénypászmát körbejáratta a helyiségben. Az ágyon kívül még több költöztetődoboz volt felstószolva a fülkében. Egy kést vett elő a szerszá¬mosládából, és felhasította legközelebbi dobozt. Nem volt meglepve, amikor tővel-heggyel összehányt női ruházatot talált benne. Jó kezdet, gondolta. Még talán az új ügyfelének is imponál majd. De azért nem lenne rossz, ha egy ki¬csivel többel tudná felkeresni a zsarukat. Amikor nekilátott, hogy levágja a matracot burkoló műanyag rétegeket, megtalálta, amit keresett. A masszív ágyat csúnyán beszennyezte egy olyan folyadék, amely semmi mással össze nem téveszthető barna árnyalatúvá száradt. Vér. A pánik gyorsan és erőteljesen csapott le a lányra. Csak nem sikerült a xanadui gazembereknek kinyomozniuk a hollétét? Vagy olyan rendkívüli módon balszerencsés lenne, hogy ugyanarra a délutánra időzítette magányos bejárását, amelyen egy betörő úgy döntött, behatol az üres rezidenciára? Ő maga ha¬tástalanította a rendkívül érzékeny riasztórendszert, amikor pár perce megérkezett, ezzel megkönnyítve a fickó dolgát. Bármi is a válasz, csapdába került. Tarisznyája, ben¬ne a telefonnal, egymillió mérföldre volt tőle az elő¬csarnokban. De még ha a kezében lenne is, nem koc¬káztathatná meg, hogy használja, mert az illetéktelen behatoló minden szavát hallaná az üres ház vissz¬hangzó csendjében. Nem a telefon volt az egyetlen, ami messze volt. A kocsikulcsai szintén a tarisznyában vannak. Egyetlen előnye az, hogy behatóan ismeri a hatal¬mas rezidencia belső tereit. Zoe torkában dobogó szívvel kilépett a szandáljá¬ból, és elindult vissza a konyha felé a vendéglakosz¬tály folyosóján. – Meg kell büntetnem magát, Zoe. – Davis Mason valahonnan a nagyszoba irányából beszélt. – Ugyan¬úgy, mint Jennifert. Bizonyos dolgokban maga is olyan, mint ő. Benne sem bízhattam meg. Nem akar¬tam bántani, de ő rákényszerített, hogy gyakran meg¬büntessem. Aztán meg arról kezdett beszélni, hogy el akar válni. Nos, ezt nem engedhettem meg neki, ugyebár? Meg kellett ölnöm, lássa be. Zoénak majd elállt a lélegzete. Davis Mason. Nem Xanaduból valaki, sem egy erre járó betörő. Van egy JÓ hírem meg egy rossz hírem. – Most biztosan azon gondolkodik, hogyan is jöt¬tem rá. – Davis úgy beszélt, mintha az üzleti klubja heti értekezletén szólalna fel. – Tudja, nem vagyok ostoba. Már az első nap, amikor eljött, hogy meg¬nézze a házamat, rájöttem, hogy alighanem látott valamit a hálószobában. Addig a pillanatig minden rendben ment. De akkor hirtelen feszült lett. Lát¬szott, hogy ideges. Alig győzött elszabadulni. És rá¬kérdezett az ágyra. Zoe hallotta a férfi lépéseit a nagy központi hall kőpadlóján. Nem is igyekezett elbújni. Annyira arro¬gánsnak, annyira magabiztosnak tűnt, hogy a lány tudta, biztosan fegyver van nála. – Követtem vissza az irodájába – mondta Davis. – Láttam, hogy találkozott a barátnőjével abban a ká¬vézóban. Azt gondoltam, talán
tévedtem. Talán mégis minden rendben van. De épp amikor már el akartam hajtani, maga felállt és elsétált annak a magánnyo¬mozónak a pár saroknyira levő irodájába a Cobalt Streeten. Zoe meztelen talpa semmi hangot nem adott a hű¬vös kőpadlón. Újabb lépést tett célja felé. – Azt mondtam magamnak, hogy talán valami sze¬mélyes oka van rá, hogy a magánszimattal találkoz¬zon. Valami olyan oka, aminek semmi köze hozzám. Végül is ha arra gyanakodott volna, hogy megöltem Jennifert, egyenesen a rendőrségre ment volna, nem igaz? De aztán tegnap reggel felhívott és megkért, hogy elhozhasson egy alvállalkozót a házba. Miután korábban azt mondta, hogy péntek előtt egyáltalán nem ér rá. Ekkor már tudtam, hogy hazudik, úgy, ahogy Jennifer szokott. A férfi egyre közelebb ért. – Amikor az a nyavalyás alvállakozó ágyakról kez¬dett locsogni, tudtam, hogy alighanem ő az a magán¬szimat a Cobalt Streetről. Rájöttem, azért nem ment a zsarukhoz, mert nem volt bizonyítéka. Zoe még egy lépést tett. – Tudja mit, Zoe? A maga nyomozója soha nem fog semmilyen bizonyítékot találni. Raktárba vitettem azt az ágyat. Van magának fogalma róla, hány száz, eset¬leg hány ezer bérraktárfülke található ebben az állam¬ban? – Davis felkuncogott. – Nekem sincs. Tű a szénakazalban. Még ha eszébe is jut Truaxnak, hogy ellenőrizze a raktárvonalat, azt se tudná, hol kezdje. Zoe keze hűvös acélfelületet érintett. – Attól tartok, maga egy betörő áldozata lett, ami¬kor meglepte őt, miközben egyedül sétált végig ezen a házon ma délután, Zoe. Tudja, tényleg nagy kár, hogy így kellett végződnie a dolognak. Jól jött volna nekem egy kis feng shui. Ethan Zoe irodájában állt, és hallgatta, ahogy ki¬cseng a lány mobilja. Végül bekapcsolt a hangposta. – Zoe Luce. Kérem, hagyjon üzenetet. – Truax. Azonnal hívjon fel, ahogy megkapja ezt az üzenetet. – Ledarálta a számát, és a kabátzsebébe süllyesztette a telefont. Az ideges feszültség úgy vibrált benne, mint elekt¬romosság a drótban. Valahogy mindenről rossz érzése volt. Újra ellenőrizte Zoe naptárát, de semmi nem tűnt fel az aznap délutáni rubrikában azóta, hogy pár pil¬lanattal előbb megnézte. Hol a pokolban van ez a nő? Utálta, amikor az ügy¬felek így eltűnnek. Az mindig bajt jelent. Újra végigpörgette a lány telefonszámlistáját, meg¬találta Mason irodai telefonszámát, és feltárcsázta. Egy kellemes női hang jelentkezett. – Mason Befektetési Társaság. – Davis Masont keresem. – Sajnos Mason úr házon kívül van ma délután. Kí¬ván üzenetet hagyni a számára? – Nem, majd még keresem. Ethan megnézte a telefon gyorstárcsázóját, és csak egyetlen számot talált rajta. Név nem is volt mellette, csak egy A betű. Felhívta. – Eufória Galéria – mondta egy olyan női hang, amely mintha egy éjszakai bár énekesnőjéé lett volna
– Zoét keresem. – Ki beszél? – Ethan Truax. Neki dolgozom. Fontos, hogy azon¬nal megtaláljam. Van valami ötlete, hogy hol lehet? – A Truax Nyomozóiroda? – Igen. – Zoe jó barátnője vagyok. Valami baj van? – Zoe nincs itt. A naptára üres ma délutánra. – Ez Davis Masonnal van összefüggésben? – Igen – mondta a férfi, és igyekezett türelmes ma¬radni. – Csak mondja meg, maga szerint hol lehet most. – Együtt ebédeltünk. Azt mondta, egyik ügyfele há¬zába megy, hogy utoljára bejárja ma délután. – Mi a név? – Taylorék. A nevük és címük ott kell hogy legyen Zoe dossziéjában. Miről van szó? Valami fontosat ta¬lált, Mr. Truax? – Az ágyat. Zoe autója ott parkolt a kocsibehajtón. Semmi jel nem utalt rá, hogy Mason vagy bárki más a közelben lenne. Ethan azt mondta magában, hogy ez jó jel, de a lelke mélyén nem hitt benne. Elővette pisztolyát a műszerfalon levő rekeszből, és kiszállt a kocsiból. Nem kell aggódnia a szomszédok miatt. Ezen a környéken nagyok a telkek. A legköze¬lebbi ház majdnem negyedmérföldnyire volt. A bejárati ajtóhoz lépett. A kilincs könnyedén elfor¬dult a kezében. Belépett az elegáns előcsarnokba. Az első dolog, amit észrevett, egy piros tarisznya volt. A második az enyhe huzat. Valahol a házban nyitva volt egy másik ajtó vagy ablak. – Zoe? Semmi válasz. Egy belső telefon volt a falon. A legfelső gomb fel¬irata azt mondta, MINDENTBEKAPCS. Megnyomta. – Zoe, Truax vagyok. Mondjon valamit. A szavak a ház minden szobáján végigvisszhangzottak. – Ethan, tűnjön el – kiáltotta Zoe a hangszóróból. – Itt van Mason. Fegyver van nála. – Na és. Nálam is. Jól van? – Igen, a borpincében vagyok. – A lány lihegett, de összefüggően beszélt. – Az ajtó zárva van. Hozzám nem tud a fickó bejutni. Pár perce még a konyhában volt, de most nem tudom, hol van. Az isten szerelmé¬re, tűnjön el innen. Hívja a zsarukat. Hirtelen léptek kopogása zuhogott a konyha felől. Mason robbant be a képbe, aki a mellvédes, meden¬cés teraszra nyíló franciaablak felé vetette magát. – Állj. Vége a játéknak, Mason. Mason hátraperdült, kezében a felvont pisztollyal. Ethan lebukott a legközelebbi szilárd tárgy, egy dí¬szes faláda mögé. Mason vadul tüzelt. Egy antik ezüst és türkiz ékszereket tartalmazó üvegvitrin darabokra hullott a közelében. Üvegszi¬lánkok záporoztak hidegen Ethanra.
– Nem tud fogást találni rajtam – üvöltötte Mason. – Soha semmit nem tud bizonyítani. Hallja? Soha nem fogja bebizonyítani. A fegyver ismét eldördült. A lövések becsapódtak a nagydarab ládába. A fickó megbuggyant, gondolta Ethan. Fabarikádja másik végéhez kúszott, kihajolt a sarka mögül, és egyetlen lövést eresztett meg. Mason felordított, összerándult, vadul csapkodni kezdett, majd teljes hosszában a kőpadlóra zuhant. Kiejtette kezéből a pisztolyt, hogy meg tudja markolni jobb combját. Ethan ötig számolt, mielőtt felkászálódott. Ingéből és hajából üvegdarabok hullottak szanaszét a padlóra. – Ethan, várjon. – Kezében a szandáljával Zoe re¬pült feléje a folyosón. – Minden tele van üvegszilánk¬kal, és maga már vérzik. A férfi le nem vette a szemét Masonról. – Nem kel¬lett volna egyedül kijönnie ide ma. Zoe ezt meg sem hallotta és belebújt a szandáljába. – Várjon – mondta meglepően gyengéden. – Hozok egy szőnyeget, hogy letakarjam az üvegszilánkokat. Úgy beszél hozzá, jött rá Ethan, mintha azt gon¬dolná, hogy sokkos állapotban van. Lehet, hogy nem tudja, hogy csak őrjöngeni akar. – Először hozza ide Mason pisztolyát – mondta neki. – Rendben. – A lány felmarkolta a fegyvert, és oda¬vitte hozzá. Aztán megragadott egy hosszú futósző¬nyeget, és ráborította arra a helyre, ahol a legtöbb üvegszilánk volt. Amikor felegyenesedett, a férfi alaposan szemügy¬re vette az arcát. Sápadt volt, de nyilvánvalóan ura a helyzetnek. Zoe összehúzott szemmel gyors pillantást vetett rá, majd leoldotta a nyakáról a kis vörös-narancssárga selyemsálját, és odanyújotta a férfinak. – Az a vágás nem látszik túl veszélyesnek, de mindent össze fog kenni vele. Ethan valami meleget és nedveset érzett, és rájött, hogy vér csorog le az állkapcsán. Szórakozottan töröl¬gette a selyemsállal, miközben átvágott a nappalin a fájdalmában nyögő Masonhoz. Zoe követte. Mason fogát csikorgatva, két kézzel szorította a combját. A kövön vértócsa alakult ki. – Nem tud bizonyítani semmit. – Mason felnézett, arcát eltorzította a fájdalom és a düh. – Egyetlen nya¬valyás dolgot sem tud bizonyítani. – Ne vegyen rá mérget. – Ethan lesöpört az ingéről pár üvegszilánkot, a zsebébe nyúlt, és elővette a tele¬fonját. – Megtaláltam az ágyat.
– Oké – mondta Zoe. – Hogyan találta meg az ágyat? Ethan belekortyolt a pezsgőbe, melyet Arcadia ren¬delt az asztaluknak, majd letette a poharat. A pezsgő nem volt a kedvenc itala, de úgy tűnt, Zoénak ízlik, és ő igyekezett az ügyfél kedvében járni. Azzal a
gon¬dolattal vigasztalta magát, hogy bármikor önthet ma¬gának egy jókora adag whiskyt, amikor hazaért az Éji Szellőbe. Későre járt, és a Szökőkút téri trendi kis étterem kezdett kiürülni. Néhány pár maradt még, meg a te¬rem túlsó végében egy nagy társaság. Az egyik arcot felismerte, és úgy gondolta, üzleti vacsoráról van szó. Zoe ötlete volt, hogy menjenek el vacsorázni a rendőrségen eltöltött hosszú órák után. Mindketten ki voltak merülve, és Zoe azt mondta, aggódik a stressszintjük miatt. Le kell ereszteniük valahogy. – Én fizetem a vacsorát – mondta. – Ez a legkeve¬sebb, amit tehetek azok után, ami ma történt. Az ajánlat túl szép volt ahhoz, hogy igaz legyen, és, ahogy ez gyakran előfordult a hasonló ajánlatokkal, pontosan ilyennek is bizonyult. Zoe meghívta Arcadia Amest, hogy vacsorázzon velük. Ennek az lett az eredménye, hogy a kettesben elköltendő intim kis va¬csora helyett, ahol részletesen kipakolhatott volna Zoénak arról, hogy miért nem volt helyes, hogy egy¬magában indult el aznap délután, Ethan most itt ta¬lálta magát ebben a nem túl meghitt hármasban. Pontosan tudta, hogy semmi oka nincs a panaszra. Ha nincs Arcadia, még mindig kereshetné Zoét. Valahányszor eszébe jutott, hogy Zoe a high-tech, acélajtós borpincébe zárta be magát, hogy megmene¬küljön egy őrült feleséggyilkostól, érezte, hogy elönti a düh, és valami jeges érzés bénítja meg a belsejét. Majdnem megtörtént. Így aztán most itt ültek hármasban, befészkelődve egy kényelmes kis sarokbokszba, és a pezsgőjüket kortyolgatták. Lehet, hogy jobb így, gondolta Ethan. Zoéhoz fűződő kapcsolata csakis üzleti jellegű lehet, és az az igazság, hogy biztosan megpróbálkozott vol¬na valami nagy hülyeséggel, ha ma este kettesben ta¬lálja magát a lánnyal. A baj az volt, hogy bár tényleg haragudott Zoéra, ugyanakkor rettenetesen szerette volna lefektetni. Az ebből eredő feszültségtől morcos lett, és kemény munka volt titkolnia rossz hangulatát. – Az ágy – mondta a semleges témára összponto¬sítva. – Igen. Végül is ez lett Mason legnagyobb prob¬lémája. A halott feleségét becsomagolni a zuhanyfüg¬gönyökbe és eltemetni a hátsó kertben elég könnyű volt. De azt már nem tudta elképzelni, hogy akkora gödröt ásson, hogy egy franciaágyat ágybetétestül-¬matracostul bele tudjon temetni. – Esetleg felkelthette volna valamelyik szomszéd fi¬gyelmét – mondta szárazon Zoe. – Ugyanakkor nem vihette el egyszerűen egy sze¬méttelepre sem. A szeméttelepeken az emberek min¬dig guberálnak valamit, amit még felhasználhatnak, és az ágy meglehetősen jó állapotban volt. – A foltoktól eltekintve, persze. – Arcadia lassan for¬gatta ujjai között a pezsgőspoharat. – Azt tudta, hogy ha a véráztatta matrac előkerül, bizonyítékként hasz¬nálhatják fel arra, hogy bűntény történt. Ethan bólintott. A felszínen nem látta, mi a közös Zoéban és Arcadiában, de az őket egybefűző érzelmi kapcsot nem lehetett nem észrevenni, és ez aggasz¬totta a férfit. Elgondolkodott rajta, hogy a két nő közötti kapcso¬lat vajon nem szexuális természetű-e. Ösztönei azt súgták neki, hogy nem, de nem bízott az ösztöneiben, amikor ilyesmiről volt szó. A nők teljes rejtély. Lehet, hogy
az ösztönei azért vannak tagadásban, mert sem¬mi másra nem bír gondolni, csak arra, hogy milyen lenne egy jó kis forró, izzadós szex Zoéval. Állítsd már le a mocskos fantáziádat, Truax. Állítólag profi vagy. Zoe rámosolygott. Most jobban festett, mint pár órája, amikor előbújt a borpincéből, de volt valami természetellenes csillogás a szemében. Truax tudta, mi okozza ezt. Az adrenalin utóhatását érezte a lány, csakúgy, mint ő maga. – Davis biztos volt benne, hogy soha nem lesz képes megtalálni az ágyat – mondta Zoe. – Azt állította, még ha rájönne is, hogy valahol egy raktárban van, képtelen lenne megtalálni, hogy konkrétan melyik cégtől bérelte a raktárt. Azt mondta, több száz, eset¬leg több ezer ilyen van az államban. – Meglehet. – Ethan felemelte az asztal közepén álló cserép melegítőedény fedőjét, és kivett belőle még egy kukoricatortilla tekercset. Belemártotta az egyik salsamártásba a három közül, melyeket a pincér ko¬rábban az asztalukra helyezett. A salátával már végez¬tek, de a főfogások még nem érkeztek meg, ő pedig farkaséhes volt. – Szóval? – érdeklődött Zoe. – A helyzet az, hogy nem kellett az állam minden egyes bérraktározó cégét megnéznem. – Nagyot hara¬pott a tortillából. – Csak azokat kellett ellenőriznem, amelyeket maximum félórai autózással el lehet érni a Sivatagi Panorámából. Azt is feltételeztem, hogy mi¬vel Mason szeretett volna a lehető legnagyobb anoni¬mitásban maradni, egy nagy céghez fordult, ahol sok raktárfülke van, és nem valami kicsihez, ahol sokkal nagyobb a valószínűsége, hogy valaki emlékszik rá. Rávetettem magamat a telefonra, és elkezdtem őket hívogatni. – Egy pillanat – emelte fel a kezét Zoe. – Honnan tudta, hogy a bérraktározó céget a Sivatagi Panoráma körüli harminc perc autóút sugarú körön belül kell keresnie? – Utánanéztem, mikor vitte el és adta le Mason a bérelt teherautót, amit használt. Majdnem teljesen pontosan tudtam, mikor hagyta el a Sivatagi Panorá¬mát az ággyal. Nem volt nehéz kiszámolni, milyen messzire mehetett, ha beleszámoljuk az időt, amit a lepakolással töltött. Kis szünetet tartott, hogy még egyet haraphasson a salsával ízesített tortillából, és észrevette, hogy a te¬rem másik végén az üzleti vacsora a vége felé jár. Az asztalfőn ülő nagydarab, homokszín hajú, drága len¬vászon zakóban ülő férfi egy könnyed kézmozdulattal magához ragadta a számlát, hogy kifizesse a többi öt ember vacsoráját is. Jó dolog, ha az embernek akkora költségvetése van, hogy vacsoráztatni tudja az ügyfeleit, gondolta Ethan. Figyelmét ismét saját ügyfelére és annak kísérőjére fordította. Zoe csodáló pillantást vetett rá. – Ez igen. Ahogy így elmondja, olyan egyszerűnek és logikusnak hang¬zik. Egy detektív agya csodálatos dolog. – Köszönöm – mondta Ethan. – Mindig is azt sze¬rettem volna, hogy az eszemért szeressenek. A francba. Nem egészen ezt akarta mondani, gon¬dolta. Talán jobb, ha hanyagolja a pezsgőt. Mintha nem passzolna túl jól az adrenalinkoktélhoz, ami még mindig a szervezetében áramlott.
Arcadia mintha somolygott volna a bajsza alatt, de nem szólt semmit. Ha Zoe illetlennek találta is Ethan szellemeskedését arról, hogy az eszéért szeressék, en¬nek nem adta jelét. – Egy kicsit még mindig össze vagyok zavarodva – mondta a lány, immár ismét komolyan. – Hogyan találta ki, melyik cégtől bérelt teherautót Mason, és hogyan tudta meg, pontosan mikor hagyta el a Si¬vatagi Panorámát? Ethan válaszolni kezdett, de elharapta a szót, ami¬kor a nagydarab, divatos zakós férfi hirtelen az asz¬taluk fölé tornyosult. – Truax – mosolygott rá Nelson Radnor. – Örülök, hogy látlak. Azt hallottam, hogy ma nagyot alakítot¬tál. Gratulálok. – Gyorsan terjednek a hírek – mondta Ethan. – Megvannak a forrásaim. – Nelson szemügyre vet¬te az Ethan állát részben beborító kötést, és felvonta a szemöldökét. – Úgy látszik, volt egy kis bunyó. – Ez csak a szétrepülő üvegszilánkoktól van – pil¬lantott Ethan az asztal túloldalára. – Zoe Luce, Ar¬cadia Ames. Bemutatom Nelson Radnort. Zoe azonnal kapcsolt. – A Radnor Biztonsági Rend¬szerek? Nelson elismerő mosolyt vetett rá. – Úgy van. Ré¬szemről a szerencse. Értesüléseim szerint egy nő volt a helyszínen ma délután, amikor Truax elkapta Masont. Feltételezhetem, hogy a két bájos hölgy egyike volt az? – Díjaznám, ha nem tételeznél fel semmit – mond¬ta nyugodtan Ethan. – Az ügyfelem szeretne a hát¬térben maradni ebben az ügyben. – Semmi gond. – Nelson Arcadiára fordította a fi¬gyelmét. – Szerencsés ember Truax, hogy ilyen elbű¬völő társasága van ma este. Van egy olyan érzésem, ő sokkal jobban szórakozik, mint én az imént. Arcadiáról a legjobb indulattal is csak azt lehet mondani, hogy udvariasan mosolyog, gondolta Truax. Az biztos, hogy semmi melegség nincs a mo¬solyában. Nem mintha Radnor észrevette volna. Ethan a kijárathoz igyekvő kis csoport felé intett a fejével. – Vacsora az ügyfelekkel? – Ja. A szokásos. – Nelson fürge, elégedett pillantást vetett vacsoravendégei távozó csoportjára. – A Las Estrellas igazgatója meg páran az emberei közül. – Az új üdülőtelep a város mellett? – kérdezte Zoe. Nelson bólintott. – Úgy látszik, a Radnor szolgál¬tatását fogják igénybe venni. – Gratulálok – mondta Ethan. – Remek szerződés. – Köszönöm. Tudod, lehet, hogy egy szép napon felhívlak, Truax. Mostanában teljes gőzzel dolgozunk a Radnornál. Az apróbb dolgok közül át tudnék passzolni neked néhányat. Érdekelne egy kis alvállalko¬zás? – Az attól függ – mondta óvatosan Ethan. – Majd hívlak. – Nelson mintha rájött volna, hogy kezd visszaélni a vendégszeretettel. Bólintott Zoénak és Arcadiának, pillantása egy tizedmásodperccel to¬vább időzött Arcadián, majd hátralépett. – Na, ha¬gyom, hogy a vacsorájukra koncentráljanak. Viszlát, Truax. Elsétált az étterem kijárata felé. – A konkurenciámnak hívom – mondta Ethan. – De az igazság az, hogy nem is vagyunk egy súlycsoport¬ban. – Lehet, hogy nem. – Zoe hangjában mosoly buj¬kált. – De ha találgatnom kellene, azt mondanám, irigykedik.
– Hacsak nem arra, hogy én önökkel vacsorázom, és nem azokkal a fickókkal a Las Estrellastól? – Ethan bólintott. – Hát arra irigykedhet is. Zoe megrázta a fejét. – Nem azért irigykedett, mert velünk vacsorázik. Inkább amiatt, amit maga csinált ma délután. – Zoénak igaza van – mondta Arcadia csendes megyőződéssel. – Lehet, hogy a városban Radnor a nagymenő a biztonsági területen, de az, hogy egy nagyvállalat vezérigazgatója, azt jelenti, hogy valószínűleg soha nem lesz alkalma eljátszani a hősies magándetektívet, aki szempillantás alatt ott terem és megmenti a bajba jutottat, ahogy azt maga tette ma délután. Zoe felkuncogott. – Nem sok alkalma nyílhat rettenthetetlenkedni, ha alkalmazottak rutinellenőrzésé¬ből él, meg abból, hogy őröket küld olyan helyekre, mint a Sivatagi Panoráma meg a Las Estrellas. – Mondok én magának valamit – szólalt meg Ethan. – Majdnem egyszer s mindenkorra elment a kedvem a rettenthetetlenségtől ma, amikor rájöttem, hogy maga egyedül van abban a házban Masonnal. Ha már a munkahelyi stresszről beszélünk. Hála Istennek, hogy volt annyi lélekjelenléte, hogy beugorjon abba a flancos frigóba. – Az nem frigó. Az egy saját hűtő- és páratartalom¬ellenőrző rendszerrel felszerelt, korszerű borpince. – Nyugodt hangon beszélt. – A helyiséget úgy tervez¬ték, hogy fizikailag biztonságos legyen, mert Taylorék rendkívül értékes, ritka borokat gyűjtenek. – És még valami – folytatta belemelegedve a férfi. – Ott kellett volna maradnia abban a korszerű frigóban, amíg tiszta nem volt a levegő. A lány nem szólt semmit. Arcadia megmerevedett. – Nem is gondoltam rá – mondta lassan. – Annak a borpincének a mérete. – Elharapta a szót, és éles, kutató pillantást vetett Zoéra. – Biztosan jól vagy? – Igen – mondta szilárdan Zoe. – Az csak egy szoba, Arcadia. Csak hálát adhatok érte, hogy ott volt, ami¬kor szükségem volt rá. Arcadia szája széle megfeszült. – Igyál még egy kis pezsgőt. Nem várt válaszra. Kimarkolta az üveget a jegesvö¬dörből, és teletöltötte Zoe poharát. Ethan némán figyelte a két nőt. Itt valamiből hatá¬rozottan kimaradtam. Nem ez lenne az első eset, per¬sze, de az volt az érzése, hogy ez valami fontos, vala¬mi olyan, amiről tudnia kell. Zoe Ethanra nézett. – Azt hiszem, azt akarta elmon¬dani, hogyan tudott meg olyan sok időbeli részletet Mason mozgásáról aznap, amikor kibérelte a teher¬autót. – Igen. – Arcadia tűnődő arckifejezéssel nézett rá. – Fejezze be a sztoriját. Honnan vette azt a sok tényt meg számot? – Radnor smucig munkáltató – mondta Ethan. – Sok pénzt kér a Sivatagi Panoráma lakóparktól azért, hogy biztonsági őröket telepített oda, de az embereit nem fizeti túl jól. Zoénak tágra nyílt a szeme. – Maga lefizette a Si¬vatagi Panoráma egyik őrét azért, hogy megenged¬je, hogy belenézzen a kapu forgalmának a nyilvántar¬tásába? – Igen. – A nyílegyenes megközelítés. Ez tetszik nekem – szögezte le Arcadia.
– Olyan elegánsan egyszerű. Hogy nekem miért nem jutott eszembe – csodálkozott Zoe. – Valószínűleg azért nem, mert nem képzett nyo¬mozó – mondta Ethan. – Biztosan – helyeselt a lány. – Mennyibe kerül megvesztegetni a Radnor biztonsági őrét? – Majd megtudja, amikor megkapja a számlámat. Ez is, meg az is, amivel a raktárost fizettem le, hogy hunyja be a szemét, amikor kinyitottam Mason re¬keszét, rajta lesz az „egyéb kiadások" között. Amikor Zoe kilépett az étteremből, jólesett neki a sivatagi éjszaka, de mégsem oszlatta el furcsa hangu¬latát. Azon tűnődött, hogy vajon nem ivott-e túl sok Pezsgőt. Arcadia többször is újratöltötte a poharát. Zoe tudta, miért akarta a barátnője szándékosan becsípetni. Arcadia a borpincében töltött idő miatt aggódott. Bezárt ajtajú, apró helyiség. Ahogy azt Arcadia gyanította, az élmény soksok kellemetlen emléket ébresztett fel benne, amelyek az¬nap éjjel még nem egy lidércnyomásos álmot okozhatnak neki a Xanaduban töltött időről. De hát dél¬után nemigen válogathatott a lehetőségek között. A borpincében biztonságban volt addig, amíg Ethan meg nem érkezett. És ez a fontos. Nagy kár, hogy Xanaduban nem volt semmiféle Ethan Truax, aki a megmentésére sietett volna. Ar¬cadiával kénytelenek voltak maguk megkeresni a ki¬utat abból a lidércnyomásból. A szeme sarkából leste Ethant, amint mellette sétált a kocsi felé. A férfi haja sötéten ragyogott az utcai lámpák fényében. Arca árnyékban volt. Könnyed ma¬gabiztossággal mozgott az éjszakában, nyugodt volt, de odafigyelt a környezetére. Zoénak az volt az érzése, hogy a titka az, hogy a természetéből fakad mindez. Mindhárman beszálltak Ethan dzsipjébe. Arcadia elmondta az utat a lakásához. Amikor megérkeztek, Zoe és Ethan az ajtajáig kísérték. Arcadia megállt a fehér szőnyeggel borított lépcső¬házban, és egy utolsó kutató pillantást vetett Zoéra. – Biztos, hogy rendben leszel ma éjjel? Szívesen lát¬lak, ha itt akarsz aludni. Tudod. – Kösz, nem lesz semmi bajom. – Ez persze ha¬zugság volt. Rossz éjszakának nézett elébe. De a li¬dércnyomások ellen senki nem tudott tenni semmit. – Ne aggódj miattam. Ha nem tudok elaludni, majd azzal ütöm el az időt, hogy különböző magyaráza¬tokat ötlök ki Tayloréknak, miért vannak golyónyo¬mok az antik spanyol ládájukon. – Rendben. Holnap találkozunk. – Arcadia Ethanra pillantott. – Alighanem magára is ráfér a pihenés. – Alighanem – mondta a férfi minden aggodalom nélkül. Arcadia becsukta az ajtót. Zoe hallotta, hogy helyére csúsztatja az ajtót biztosító nehéz rudat. Ezt a neszt tompa lánccsörgés követte. Ethan hátranézett az ajtóra, amikor Zoéval megfor¬dultak hogy lemenjenek a lépcsőn. – Úgy hallom, a barátnője komolyan veszi a biztonságot. – Én is. Egy nő nem lehet elég óvatos. – Hát igen, ma mintha ezt be is bizonyította volna, nem igaz? Az a túlságosan semleges, csak-semmit-el-ne-árulj szín ismét visszajött a hangjába, vette észre Zoe. Fe¬szült, kiszámíthatatlan volt a férfi hangulata, mint az övé is, de fogalma sem volt róla, mire gondolhat Ethan.
Zoe emlékeztette magát, hogy a férfi rend¬kívül traumatikus élményen ment keresztül aznap délután. Odakint az utcán ismét beszálltak a férfi kocsijába. A belseje most sokkal kisebbnek, a hangulat pedig sokkal intimebbnek tűnt, mint pár perccel azelőtt, amikor még hárman voltak. Nagyon tudatában volt, hogy Ethan milyen közel ül hozzá. Nem volt olyan nagydarab férfi, mint Nelson Radnor, aki úgy nézett ki, mint aki egyetemista ko¬rában amerikai futballozott, és aki mindig a nő fölé tornyosult. De mégis úgy tűnt, mintha Ethan több helyet foglalna el, mint ami neki jár a rendelkezésre álló térből. A férfi közelsége valamit művelt az ideg¬végződéseivel, ismeretlen dolgokat, olyasmit, amire nem emlékezett, hogy korábban tapasztalta volna egy férfi társaságában, még a másik életében sem. Arra gondolt, vajon nem a sokk valamiféle utóha¬tásától szenved-e. A férfi gyorsan megtette a rövid távolságot a két¬szintes házig, amelyben Zoe lakása volt, és megállt a Parkolóban. Szó nélkül kiszállt a kocsiból, és kinyitotta az utasülés felőli ajtót. Zoe tudta, hogy mire gondolhat. Amilyen menő detektív, nem tudta nem észrevenni hogy a Casa de Oro apartmanház, a neve ellenére' nem egészen olyan, mint amire nagystílűen hangzó nevéből következtetni lehetne. De ugyanakkor, bár nem volt aranyház, és sokkal lejjebb állt az ingatlan¬szamárlétrán, mint Arcadia luxus öröklakása, ponto¬san olyan volt, amilyennek az újságban hirdette ma¬gát: tiszta, csendes, és ami a legfőbb, megfizethető. Zoe megragadta a tarisznyáját, kikászálódott a kocsi szűkös belsejéből, és a kovácsoltvas kapu felé sétált Ethannal. Későre jár, jött rá, amikor a táskájába nyúlt a lakás¬kulcsért, majdnem éjfél. Fura belegondolni, hogy azok után, amin ma délután ő és Ethan keresztül¬mentek, alig ismeri a férfit. És mégis, itt van és ha¬zakísérte őt. Az járt az eszében, vajon mit mondana, ha tájékoztatná róla, hogy ő az első férfi, aki ilyen közel jutott az ajtajához, mióta Susogó Forrásba köl¬tözött. Aztán persze, könnyen lehet, hogy nem is érdekel¬né ez az apró tényecske. Alighanem csak átnyújtaná neki a részletes számláját, és megkérdezné, mikor lenne alkalmas Zoénak, hogy megtekintse azt a he¬lyiséget, amit át akar vele rendeztetni. – Adja csak ide, majd én. – Ethan elvette tőle a kulccsomót, és valamit dünnyögött az orra alatt, amikor megérezte a súlyát. A fény felé fordítva szem¬ügyre vette a kulcskarikára fűzött nagy fémgolyót. – Miért nem kerít magának egyszerűen egy szép kőszik¬lát, ha már egy kis túlsúlyt akar a táskájába? – Ez egy antik ajtógomb. Egy régi rezidencián talál¬tam, amit pár hónapja rendeztem át. Elvittem egy helyi fémműveshez, és egy kulcskarikát rakattam rá. – Azt látom, hogy egy jó nagy régi kilincs. – A férfi elfordította a kulcsot a zárban. – Azt nem értem miért használja kulcstartónak. Ez valami lakberendező divat? Zoe hűvösen rámosolygott. – Elég nagy ahhoz, gy könnyen megtaláljam a táskámban.
– Aha. – A magyarázat nem tett mély benyomást a férfira. – Tuti, hogy nem szeretné véletlenül a nagylábujjára ejteni. Egy hétig sántikálna utána. – Vigyázok. – A lány gyorsan besurrant a kapun, és mutatta az utat az ajtóig, amely a kis folyosóra nyílt. A férfi követte, kezében a réz ajtókilinccsel. – A hosszú, ezüstszínű kulcs az – mondta Zoe. Ethan kinyitotta az ajtót, és félreállt. A lány belé¬pett, és a határozatlanságtól lefagyva megállt. Itt kö¬szönjön el tőle, vagy engedje, hogy a lakása ajtajáig kísérje? Vajon illik megkínálni kávéval azt a férfit, aki megmentette az ember életét? A feszélyezettség újabb hulláma borzongott rajta végig arra a gondolatra, hogy felvigye az emeletre a lakásáig. Ez ellentmond a józan észnek. Nyilvánvaló¬an az lenne az okos dolog, ha itt, a lépcsőházban kívánna neki jó éjszakát. De akkor miért habozik? Ethan bíráló pillantást vetett rá. – Biztos, hogy rendben van? Nem fest valami jól. – Kösz. Maga aztán tudja, hogy kell hízelegni a kuncsaftnak. – Vegye ezt szakmai megfigyelésnek. – Csak egy kicsit feszült vagyok még mindig, ez minden. Azt mondtam Arcadiának, hogy ki vagyok merülve, és ez tulajdonképpen igaz is. De belül telje¬sen fel vagyok spannolva. Úgy érzem, az életben nem fogok többet aludni. – A mai adrenalindózisát túladagolták – mondta a férfi. – Mindkettőnkét. Abból pedig a túl nagy adag rendesen elintézi az ember idegrendszerét. Eltart egy ideig, mire kimegy a szervezetből. – Tudom – vágta rá Zoe gondolkodás nélkül. – Nem ez volt az első eset, igaz? Ez ostobaság volt, gondolta a lány. Eszébe villant hogy a nap eseményei meg a pezsgő miatt veszélyesen csökkent az ébersége. Jobb lesz, ha felmegy, mielőtt valami még nagyobb hülyeséget mondana. – Hallottam már a szindrómáról – mondta hangsúlytalanul. – Úgy látszik, maga személyesen is megtapasztalta. – Egyszer-kétszer. A munkával jár, alkalomadtán. – A férfi a lépcsőre pillantott. – Fogadok, hogy odafent lakik. – Igen. – Ez volt az a pillanat, amikor még egyszer meg kellett volna köszönnie a férfinak, hogy a segít¬ségére sietett, s azzal jó éjszakát kívánni. De a szavak mintha elakadtak volna a torkában. Ethan újabb kritikus pillantást vetett rá, majd szi¬lárdan megragadta a könyökét. – Jobb lesz, ha az aj¬tajáig kísérem. Szerintem a jelenlegi állapotában nem kellene bóklásznia. – Jól vagyok, tényleg. – Zoe úgy kapaszkodott a ta¬risznyájába, mintha az életmentő úszóöv lett volna, ő pedig valami nagyon mély vízbe készült volna beleugrani. – A legrosszabb magának jutott ki ma. De nem ellenkezett, amikor a férfi felirányította a lépcsőn. Erezte az erőt a kézben, amely a karjára fonódott. Ha egy csipetnyit szorosabban fogná, Zoe tudta, hogy nem bírna elmenekülni. Ugyanakkor azonban a fegyelmet is érezte, amely annyira része volt a férfinak. Az erő és az önfegyelem e kombiná¬ciója döbbenetesen érzéki volt. Lehet, hogy csak ez a ma esti furcsa hangulata okozza. Zoe, körülbelül kétszázadszor, emlékeztette magát, hogy a férfi nem az esete.
A lépcsőfordulóban Ethan megállt, és a folyosóról nyíló ajtókat tanulmányozta. – Melyik az? – A saroklakás. Az ajtajához kísérte, kiválasztotta a megfelelő kulcsot a nehéz kulccsomóról, és bebocsátotta a lányt kényelmes kis kuckójába. Zoe fürgén belépett a miniatűr előszobába, felkapcsolta a lámpát, és a férfira nézett. – Megköszöntem már azt, amit ma tett? Ethan egyik vállával az ajtófélfának támaszkodott, és karba fonta a kezét. – Párszor már említette. Ha még egyszer nekilát, én is prédikálni kezdek arról, hogy nem lett volna szabad egyedül kimennie a Taylor-házba ma délután. A lány összerázkódott. – Azt a mondókáját inkább nem hallgatnám végig még egyszer. De szeretném, ha tudná, hogy nagyon hálás vagyok azért, amit ma dél¬után tett. A férfi ajka alig észrevehető mosolyra húzódott. – Azt hiszem, itt most az következik, hogy ez a mun¬kámmal járt, asszonyom. Holnap reggel megkapja a számlámat. Valami okból a lány ezt ellenállhatatlanul mulatsá¬gosnak találta. Elmosolyodott. A mosolyból kuncogás lett. És aztán rájött, hogy nem tudja abbahagyni. Valami nem stimmelt. Ő sohasem kuncogott, leg¬alábbis nem ezen a természetellenesen magas han¬gon. Kezdek becsavarodni. Zoe döbbenten a padlóra dobta a tarisznyáját, és a szájára csapta a tenyerét. Miközben végig érezte, hogy Ethan figyeli, mély lélegzetet vett. Aztán még egyet. Hál' istennek, az önállósodott nevetés elcsitult. Zoe óvatosan elvette a kezét a szájáról. Érezte, hogy zava¬rában fülig pirul. – Elnézést kérek – motyogta. – Én is – mondta a férfi. – Nem ez volt a legjobb szövegem. – Lehet, hogy a ma esti pezsgő nem volt jó ötlet mondta Zoe. – Biztos vagyok benne, hogy akkor annak tűnt. – Igen, úgy tűnt. – Megenged egy személyes kérdést? – Nem tudom. – A férfi arckifejezésében volt valami, amitől gyanút fogott. – Mi a kérdés? – Maga és Arcadia. Maguk ketten, ööö, együtt járnak? Zoénak legalább két szempillantásba tellett, amíg feldolgozta az érdeklődést. De aztán sikerült meg¬fejtenie. – Nem – mondta. – Barátok vagyunk. Jó barátnők. De nem vagyunk szerelmesek egymásba. Én nem va¬gyok meleg, és Arcadia, nos, nem vagyok benne biz¬tos, hogy ő micsoda, hogy egészen őszinte legyek. Ar¬cadia, az Arcadia. Soha nem beszéltünk a szexuális orientációjáról. – Magam is erre jutottam, csak biztos akartam len¬ni benne. Zoe képtelen volt elfordítani róla a tekintetét. Az idő lelassult és nyúlóssá vált. Úgy érezte magát, mint egy pillangó, aki sűrű mézből akar szabadulni. – Miért? – suttogta. Ethan nagyon eltökélten kihúzta magát, leeresztette a karját, és egy lépést tett előre az előszobában.
– Mert nem akarok komplett hülyét csinálni ma¬gamból, amikor megcsókolom – mondta. Az idő teljesen megállt. Ez olyan pillanat, mint ami¬kor az őzike a reflektorfény csapdájába esik, gondol¬ta a lány. Kutatott agyában, hogy valami intelligenset mondjon, próbálta valami okos, elegáns módon meg¬törni a varázslatot, amely bűvöletbe ejtette. De az agya nem engedelmeskedett a parancsnak. Mindaz a nyugtalan, kaotikus energia, amely az el¬múlt órákban összevissza kavargott benne, most hir¬telen hatalmas árhullámba zúdult. Testének valamennyi idegvégződése olyan feszültségtől remegett, amely némileg ahhoz hasonlított, amit délután élt át, amikor meghallotta a pisztolylövéseket a borpince előtt. A rémült borzadály pillanatának emléke felrázta a csendből. – Annyira féltem, hogy lelövi magát – suttogta. Ethan a vállára tette a kezét. Megmozgatta az ujjait, mintegy kísérletképpen, mintha arra várt volna, vajon megpróbál-e elszaladni a lány. – Egy okkal több arra, hogy nem kellett volna ma délután kimennie oda – mondta. Ez tényleg dühös, gondolta Zoe. Vagy mégsem. Képtelenség volt bármit is biztosra venni, kivéve a férfi szeméből sütő parazsat. Annyira égetett, hogy egy jéghegyet is elolvasztott volna. Mindenesetre si¬került megolvasztania valamit Zoe lelkében, valamit, ami már nagyon régen jéggé volt fagyva. A lány ujjával megérintette a sebtapaszt a férfi áll¬kapcsának élén. A rendőrségi hercehurca után haza¬ment lezuhanyozni és átöltözni. Úgy látszik, arra is szakított időt, hogy megborotválkozzon. Hihetetlenül felvillanyozó érzés volt így megérinte¬ni a férfit. – Tényleg dühös rám? – kérdezte Zoe kíváncsian. – Nem vagyok benne biztos – dünnyögte Ethan. – Lehet, hogy csak magamra vagyok pipa, mert hagy¬tam kicsúszni az ellenőrzést a kezemből. Soha nem lett volna szabad megengednem, hogy belekeveredjen abba a zűrbe. – Nem a maga hibája volt. – De, az én hibám volt. – Keményen magához rán¬totta a lányt, és szájával a szájához közeledett. – És ez is az én hibám lesz. Senki mást nem lehet hibáztatni érte, csak magamat. Annyira utálom, amikor ez tör¬ténik. Szája a lányéra tapadt, vadul, követelődzve. Zoe reakciója heves volt, mint az áramütés. Izgalom cikázott végig rajta. Szó szerint beleremegett. Egy apró, elfojtott nyögéssel a férfi nyaka köré fonta a karját, és hozzátapadt. Érzések áramlottak át rajta amelyektől elkábult, és elállt a lélegzete. Megélt már vágyat a múltban is, de ilyet, mint most, soha. Érezte hogy nedvesedni kezd, s a férfi még csak megcsókolta Tudatában volt annak, hogy az, ami még meg¬maradt a józan eszéből, megpróbál eljuttatni hozzá egy üzenetet, de nem törődött a figyelmeztetéssel. Tudta, hogy járatlan veszélyzónába tévedt, de már nem törődött vele. Egy hidegvérű gyilkos jóvoltából a halállal néztek szembe Ethannal. Ami Zoét illette, a délután ese¬ményei olyan kapcsot hoztak létre kettejük
között, amely egy életre szól, még akkor is, ha soha többet nem találkoznak. De persze lehet, hogy az ember így igyekszik racionalizálni magának egy egyéjszakás ka¬landot, gondolta a lány. Nekem bejön. Halványan észlelte, hogy Ethan az egyik kezével be¬löki az ajtót, miközben a másikkal szorosan magához öleli. Zoe nem győzte csókolni, a nyakát, a fülét, a száját – nem győzte élvezni az elementáris gyönyört, hogy a férfi kemény testéhez préselődik. Zoe úgy érezte, mintha a zuhanyozás és a váltott ruhák ellenére a délutáni erőszak aurája még mindig körülvenné a férfit. Meg akarta szabadítani tőle, hogy helyébe ugyanazzal az eufóriával árassza el, amely az ő testét elöntötte. Ethan vonakodva elhúzta a száját a lányétól. Zihálva vette a levegőt. Ujjaival a lány hajába túrt, és fejét nagyon gyengéden két tenyere közé fogta. – Ez valószínűleg nem jó ötlet – mondta rekedten. – Valószínűleg nem. – De semmi jobb nem jut az eszembe. – Nekem sem. A lány lényének legmélyéből sürgető kívánság rob¬bant fel, ragyogó szikraözön kíséretében. Érezte, hogy ugyanaz az áram szikrázik végig Ethanon is. Csoda, hogy nem ég le a lakás elektromos hálózata, gondolta. A férfi a karjába emelte, kibotorkált vele az előszo¬bából, és bevitte a kicsi nappali szűkös árnyékai közé. Ott leeresztette a legközelebbi bútordarabra, egy ke¬cses, elegánsan ívelt kis kanapéra. Zoe egy pillanatra attól tartott, hogy a törékeny kis darab összeroskad kettejük súlya alatt. A kanapé megremegett, de talpon maradt. Mind¬kettejük számára azonban nem volt elég hely rajta. Amikor Ethan ráereszkedett Zoéra, a lánnyal a kar¬jában a szőnyegre gurult. Úgy tűnt, nem veszi észre a magasságváltozást. Zoe alig kapott levegőt, de pillanatnyilag a lélegzés foglalkoztatta a legkevésbé. Ethan ingének gombjait kaparta. A tudat, hogy a férfit ugyanannyira magával ragadta a pillanat, mint őt, nagy erejű szerelmi báj¬italként dolgozott benne. Érezte, hogy a férfi a blúzán matat. Levette róla, és az eltűnt. Hűvös levegő áramlott végig a lány bőrén. A melltartója semmivé lett. A férfi keze könnyedén végigsimított a mellbimbóján. Zoe megborzongott, és körmeit a férfi hátába mélyesztette. Ethan egyik kezével a szoknyája alá nyúlt, végig¬csúsztatta meztelen lába belső felén, amíg meg nem érintette már átnedvesedett bugyiját. A férfi röviden odaszorította a kezét. Amikor a lány válaszul ívbe gör¬bült, a fülébe suttogott – nyers, földillatú, hihetet¬lenül szexi dolgokat. Soha nem beszélt még férfi így vele. A lány meg volt rendülve. – Igen – mondta. – Ó, igen, légy szíves. A férfi lerántotta róla a bugyit, és felgyűrte a szoknyáját, amíg csak csomóba nem gyűrődött a combján. – Szólj, ha túl gyors vagyok – mondta bele a lány szájába. – Úgy érzem, mintha szabadesésben hullanék lefelé. – Nem vagy túl gyors.
A lány egyik lábával átkarolta a férfi combját, és a nadrágon keresztül érezte testének hevét. Amikor lá¬bával végigsimított a lábikráján, a férfi görcsösen be¬szívta a levegőt és felnyögött. Gombok pattantak, repültek és átcikáztak a kis do¬hányzóasztalon. Alighanem kárt tett az ingben, gon¬dolta a lány, de legalább sikerült szétmesterkedni. Pillanatnyilag ez rendkívül fontos volt. Tenyerét a férfi meztelen mellkasára fektette, és érezte az izom sima hullámzását a bőr alatt. Ó, igen, egészen biztosan helyesen tette, hogy le¬szedte róla az inget. Munkához látott az övén is. – Várj egy kicsit – mondta a férfi a torkának. – Próbálok. A férfi szája mosolyra húzódott, majd fojtott han¬gon felnyögött, és kezét kettejük teste közé helyezte. Betakarta vele a lány matató ujjait. – Majd én – mondta. Ismét eltépte magát a lánytól, és felállt. Zoe figyel¬te, ahogy lehámozza magáról rövid szárú csizmáját, a nadrágját, az alsóját és az ingét. A medencére és a kertre néző függönyök be voltak húzva, de elég fény szűrődött át rajtuk, hogy ki tudja venni a férfi szíjas testének körvonalait. Szűk kis nappalijában életnagy¬ságúnál nagyobbnak látszott. A lány ránézett felizgult hímtagjára, és elakadt a lé¬legzete. Az életnagyságúnál sokkal nagyobb. Egy szempillantással később a férfi már ismét rajta volt. Az izgalom magasra csapott. A lány elfordította fejét, és a férfi karjába harapott. Beleharapott. Soha életében nem csinált ilyesmit az ágyban. A férfi hal¬kan felkuncogott a sötétben. Keze most összeszorult a lány csípőjének ívén. Zoe érezte a száját a mellein, a hasán és lejjebb. Amikor Ethan rátalált a rejtett, gyönyörűségesen érzékeny kis gombocskára, a lány csaknem felsikoltott. Erre nem számított. Ez túl sok volt felzaklatott ide¬geinek, különösen annak a fényében, hogy oly régóta nem volt része semmiféle szexuális bizalmasságban. Ujjait a férfi hajába mélyesztette. Egész alsóteste úgy megfeszült, mint egy ökölbe szorított kéz. – Ethan. – Ujjai hevesen összehúzódtak a férfi ha¬jában. A férfi feljebb csúszott rajta és belesüllyedt. Élet¬nagyságúnál nagyobb. Az a túlságosan szorító érzés már ott volt a kés élén, amely a gyönyört elválasztotta a fájdalomtól. Ezt nem bírja ki, gondolta a lány. Ezt nem bírja ki. Orgazmusa figyelmeztetés nélkül lövellt ki belőle. Ez nem az a kedves, élvezetes megkönnyebbülés volt, amire régről emlékezett. Ez az érzések hatalmas, min¬dent elsöprő zuhataga volt, amelytől elállt a lélegzete. A meglepetéstől és a csodálkozástól még csak fel sem tudott kiáltani. Az őrjöngő áradat végigszáguldott rajta, kifacsarta és odadobta a szelek martalékául. Ethan pár centit visszahúzódott, majd ismét bele¬döfött. A lány érezte, hogy a férfi hátában minden izom pattanásig feszül, mielőtt saját csúcspontja vé¬gigsöpör rajta. A lehető legutolsó pillanatban ajkát a lányéra ta¬pasztotta. Zoe a férfi kielégülése rekedt, diadalmas kiáltásának nagy részét magába nyelte.
Hosszú idővel később Ethannak sikerült kitépnie magát a csábító ernyedtségből, amely a szenvedély utóhatásaként eluralkodott rajta. Az órájára pillantott. Hajnali egy óra volt. Zoe teste, kifli formában, szorosan hozzásimult. Érezte, ahogy a lány édesen gömbölyű hátsójának puha, selymes bőre melegen a bőréhez tapad. Nem emlékezett rá, mikor volt utoljára ilyen jó a szex. Igaz, egy kis idő eltelt már az utolsó alkalom óta, és elég idős volt ahhoz, hogy tudja, a túladagolt adrenalinnal megspékelt absztinens időszakok bizony elgyengítik az ember szívét. De akkor is, ez egysze¬rűen fantasztikus volt. Legalábbis neki fantasztikus volt. Arra gondolt, milyen jó érzés volt benn lenni a lány¬ban, ahogyan körbevette a testével, ahogyan remegett a karjában. Jóllakott teste ismét mocorogni kezdett. A lány kinyitotta párás szemét, és ránézett. – Elmész – mondta nyugodtan. Hanyag, egyenes észrevétel volt, nem kérdés, nem könyörgés, még csak nem is tiltakozás. A férfit jobban megrázta, mint gondolta volna. Megpróbált olvasni a lány vonásaiban a sötétben, és rájött, arra számít, hogy ő elmegy, lehet, hogy éppenséggel azt akarja, hogy elmenjen. Ő ugyan semmi szín alatt nem tartotta magát ro¬mantikus vagy szentimentális típusnak, de az azért bosszantotta, hogy a lánynak semmi gondot nem okoz, hogy ajtót mutasson neki. Hát semmit sem je¬lentett neki az, ami az imént történt köztük? Lehet, hogy itt ő az egyetlen, aki nincs hozzászokva ennyire jó szexhez. – Attól függ – mondta. Úgy döntött, kiugrasztja a nyulat a bokorból. Jobb, ha tudja az igazságot, mint¬ha úgy menne el, hogy azon töpreng, mit is szúrt el. Mert az volt az érzése, mihelyt kisétál az ajtón, egyből megpróbál kitalálni valamit, hogy visszajöhessen. – Azt akarod, hogy elmenjek? Egy pillanatig biztos volt benne, hogy a lány igent fog mondani, és egy kicsit megfagyott tőle odabent. Ám a lány habozott. A sötétben arckifejezése nagyon komoly volt, mintha rendkívüli jelentőségű döntést készülne hozni, olyat, amely megrémíti. – Nem – sóhajtotta puhán. – Nem akarom, hogy elmenj. – Jó. – A férfi belseje felengedett. – Én sem akarok még elmenni. De szeretném javasolni, hogy költöz¬zünk át a hálószobába. – Óvatosan felült. – Feltéte¬lezem, hogy az ágyad legalább egy kicsivel nagyobb, mint ez az incifinci kis kanapé itt. A lány párat hunyorgott. Ethannak az volt a benyo¬mása, mintha máris kezdené megbánni, hogy meg¬hívta. Összeszorult a gyomra. Ekkor a lány elmosolyodott. – Azt hiszem, az ágyam elég nagy kettőnknek is.
...A fehér kabátos ápoló megragadta a karját, és berángatta a sarkon, a hosszú folyosóra. A félelem magasra csapott a lányban. Ezt a folyosót
jobban utálta, mint bármelyik más helyet a kórházban. Kétségbeesetten megvetette a lábát, és próbálta ki¬szabadítani magát. Az ápoló dühösen rántott rajta egyet. – Teljesítsd a programot, te cafat. Dr. McAlistair vár ma dél¬után. Nincs időm ezekre a marhaságokra. Ronnak hívták, de ő magában ennek is, meg a többi ápolónak is, a Böhöm gyűjtőnevet adta. Min¬det utálta, de legjobban Ront és Ericet. Azon rit¬ka alkalmakkor, amikor családtagok vagy látogatók voltak jelen, a párocska megjátszotta, hogy a leg¬nagyobb odafigyeléssel bánik a páciensekkel, de amikor egyedül voltak a bennlakókkal – az igazgató diplomatikus elnevezése a fogva tartottakra – , ke¬mények, durvák, esetenként kegyetlenek voltak. Reggel sikerült úgy tennie, mintha szokás szerint lenyelte volna a gyógyszereit, de azt gyanította, hogy dr. McAlistair utasítására valami új szert lop¬tak bele a forró zabkásájába. Valami megint nem volt rendben vele. Kóválygott a feje, és szédült. Egy újabb kis kísérlet, semmi kétség. Ron ma sietett. Egykettőre végigrángatta a folyo¬són. A lány látta a falon a tűzoltókészülék piros fém¬dobozát, és tudta, hogy a jobb oldalon a sikoltozós szoba következik fenyegetően. Az ajtó néha be volt csukva, és ez jobb volt, mert elfojtotta a sikolyokat. Ma azonban nyitva állt az aj¬tó. Összerándult a félelemtől. A falakban megőrzött zokogás egy része új keletű volt. A múlt éjjel megint valami rossz dolog történt ebben a szobában. Ron elrángatta a rémes kis kamra bejárata előtt. A lány próbálta összeszedni magát, de semmi sem enyhítette a hatást. A szoba fehér falai némán üvöl¬töttek, ahogyan mindig. Fájdalom, düh és félelem keveredett egymással és támadt rá a lány érzékeire. Mostanában arra gondolt, hogy a McAlistair ada¬golta gyógyszerek vajon nem teszik-e még érzéke¬nyebbé. Nem akart benézni az ajtón, de képtelen volt rá¬venni magát, hogy másfelé tekintsen. A szobában nem volt senki. Teljesen normálisnak látszott a fehér szekrényekkel, a vérnyomásmérővel, mosdókagyló¬val, a kis íróasztallal és székkel. A vizsgálóasztal a szoba közepén állt, párnázott lapján takarosan kisimították a patyolatfehér higié¬nikus papírlepedőt. A hideg fémkengyelek ki voltak oldva. Minden tekintetben egy átlagos, rendes orvosi vizsgáló volt, eltekintve attól a ténytől, hogy a falak üvöltöttek... A férfi azonnal felébredt, amint Zoe teste megfe¬szült. Úgy aludt el, hogy a lány hozzábújt. Egyik kezét kényelmesen meztelen combján nyugtatta, amikor megérezte a lány álmát megzavaró feszültséget. Te¬nyere alatt kihűlt a bőre. Apró libabőrök ütöttek ki rajta. – Ne. – A lány karja megrándult, de nem ébredt fel. – Ne. Hánykolódni kezdett, mintha fájdalom vagy rémü¬let kínozná. – Zoe. – A férfi felült az ágyban, és a karjába emelte a lányt. – Zoe, nyugalom, édesem. Csak álmodtál. A lány összerázkódott, majd kipattant a szeme, döbbent, kába pillantással nézett rá. A férfi látta, hogy még mindig a lidércnyomás tartja fogva. Nem ismerte meg őt.
– Zoe, figyelj rám. – Ezúttal nem gyengéden be¬szélt. Szava parancs volt, és úgy adta ki, mint bármi¬lyen más vészhelyzetben tette volna, hidegen, szilár¬dan, választ követelve. – Ébredj fel. Most. A lány ismét megrázkódott, és mintha magához tért volna. A férfi fején az futott át, hogy vajon hol járt. Zoe izmai ellazultak, majd teljesen elernyedtek. Egy kicsit megrázta a fejét. – Bocs – mormolta. – Néha rosszat álmodom. Nem akartalak megijeszteni. – Nem számít. Jól vagy? – Igen, köszönöm. De nincs jól, gondolta a férfi. A rossz álom meg¬viselte. – Gyere. – Az ágy szélére gurult, felállt, és belebújt a nadrágjába. – Menjünk ki a konyhába. Készítek ne¬ked egy kis meleg tejet. – Kérlek, ne is törődj vele. Elbánok én az álommal. – Jobban fog menni, ha ittál egy kis tejet. – Benyúlt az ágyba, és kihámozta a lányt a gyűrött ágyneműből. Amikor felállt, a férfi leemelte a kék szaténköntöst a rézkampóról a falon, és a lány válla köré terítette. Ezen a ponton a lány szemlátomást úgy döntött, hogy átengedi Ethannak a terepet. Egyetlen szó tilta¬kozás nélkül megkötötte a köntös övét, és hagyta, hogy a férfi kivezesse a konyhába. Ethan leültette a magas, kerek asztal melletti egyik hosszú lábú székre, majd munkához látott a miniatűr konyhában. A hűtőben talált egy fél doboz sovány te¬jet, a szekrényben meg egy kislábast. Érezte, hogy a lány elgondolkodva, szorongva figyeli, de nem szól semmit. Amikor a tej elkészült, egy teli bögrét állított a lány elé, és leült a másik konyhaszékre. Az asztalra könyö¬költ. – Idd meg – szólt rá. – Nagyon kedves tőled, hogy megcsináltad, de nem nagyon szeretem a meleg tejet. – Idd meg – mondta ismét a férfi. – Lehet, hogy raj¬tad nem segít, de én sokkal jobban fogom tőle érezni magam. – Oké, oké. – Zoe két kézzel megragadta a bögrét, és óvatosan belekóstolt. Kortyolt egyet, majd elfintorodott. – Hajlamos vagy rá, hogy meglehetősen zsar¬noki módon viselkedj, de, gondolom, ezt már tudod. – Az évek folyamán mások is említették már ezt a vonásomat, de szerintem engem sajnálatos módon félreértenek. A lány bólintott. – Persze. Ivott még egy kis tejet. – Elmondod, mit álmodtál? – kérdezte kis idő után férfi. – Nem – vágta rá Zoe. – Jobb szeretnék nem beszél¬ni róla. Attól túl valóságos lesz, ha érted, mire gon¬dolok. – Ahogy jólesik. – Izé, mondtam valamit? – kérdezte óvatosan a lány. – Mialatt rosszat álmodtál? – A férfi a fejét rázta, és közben azon tűnődött, ez vajon miért aggasztja a lányt. – Nem sokat. Csak párszor annyit, hogy ne. Zoe megkönnyebbültnek látszott. – Csak ennyit? – Igen. Miért? – Csak tudni akartam. Egy kicsit kínos, az igazat megvallva.
– Emlékszel rá, hogy mondtál valamit álmodban? – Nem igazán. – A lány a tejébe bámult. – Az a fajta rossz álom volt, amelyben az ember menekül valami láthatatlan veszedelem elől. Egy igazi, mezei lidércnyomás. Hazudik, gondolta a férfi. A dolog kíváncsivá tette, de nem szólt semmit. Nem ez a megfelelő alkalom, hogy rászálljon a lányra. – Tekintettel a nap eseményeire, nem meglepő hogy álmodban is folytattad azt a forgatókönyvet mondta. – Szerintem is. A férfi figyelte, hogy a feszültség lassan eltűnik a lányból, amint megissza a tejét. Egy idő múlva Ethan kiöblítette a bögrét, és vissza¬kísérte a lányt a hálószobába. Bebújtak az ágyba, és Ethan magához ölelte. Zoe ellazult mellette. Már éppen eldöntötte magában, hogy elaludt lány, amikor Zoe megszólalt. – Köszönöm a tejet – motyogta. – A legnagyobb örömmel.
10 Harper irodájának ajtaja nyitva állt. Kezében egy halom kartotékkal Venetia McAlistair sétált be a he¬lyiségbe. Kerek arcát ráncokba gyűrte a helytelenítés. A Venetia fejét keretező őszes fürtök, a nő kicsi szemüvege meg a trampli kosztümjei Iant a nagyany¬jára emlékeztették. A nagyinál mindig süti volt a sü¬tőben, a keze ügyében meg egy nehéz bőrszíj. Nagyi nem habozott használni a bőrszíjat az ő kis emberén, ha az megfeledkezett valamelyik szabályról a sok kö¬zül. Nem hagyhatjuk, hogy olyan ember legyen belőled, mint az apád, ugye? – Elhoztam a Sara Clelandra vonatkozó jegyzetei¬met – mondta Venetia – , de nem értem, miért akarja átnézni őket, és ma délután meglehetősen elfoglalt vagyok. – Üljön le, kérem – mondta Ian. – Híreim vannak. Nem örült ennek a beszélgetésnek. Nem szerette Venetiát, de nem lehetett megkerülni azt a tényt, hogy bárki másnál többet tudott a Cleland nőről az Udvarházban. Továbbá erős személyes érdeke fűző¬dött hozzá, hogy Sara Clelandot visszahozzák a kór¬házba. – Milyen hírei? – faggatta Venetia. – Leon Grady megtalálta Clelandot. – Nem értem. – Venetia nehézkesen lezöttyent az asztal túloldalán álló egyik székre. Kosztümkabátja felgyűrődött vastag dereka körül. Két kézzel tartotta az ölében a magával hozott kartotékokat. – Azt mond¬ta, hogy ő és a másik páciens, aki aznap éjjel meg¬bökött, meghaltak egy szállodatűzben valahol Me¬xikóban. – Úgy látszik, megrendezték a halálukat, vagy legalábbis a Cleland nőszemély megrendezte a magáét – Értem. – Venetia levette a szemüvegét, és fehér blúza szélével szórakozottan tisztogatni kezdte a len¬csét. – Ez valóban teljességgel meglepő. Fogalmam sem volt róla. – Pár napja Gradyt e-mailben megkereste valaki, aki KifutóFiúnak nevezi magát. Ez az egyén azt állít¬ja, hogy sikerült feltörnie valakinek a dokumentu¬mait, aki hamis személyazonosságot árul az interne¬ten. Sikerült neki pár dokumentumot ellopnia, mi¬előtt az illető rájött volna, hogy betörtek hozzá. – Hihetetlen. Hallottam már ilyesmiről, de még so¬ha... – A hekker azt állította, a páciensünkre vonatkozó információ jutott a birtokába, és ezt jó pénzért eladja nekünk – mondta Ian, akit türelmetlenné tett a köz¬beszólás. – Értem – tolta fel orrán ismét a szemüvegét Ve¬netia. – Mit csinált? – Engedélyeztem, hogy kifizessenek neki egy nagy summát. Grady intézte a tranzakciót. Azt mondta, hogy a pénzért cserében kapott egy nevet, pár szemé¬lyes adatot, meg azt az információt, hogy Cleland L.A.ben van. Mindketten egyetértettünk abban, hogy mielőtt elkapjuk és visszahozatjuk ide, meg kell keresnünk a nőt, hogy megbizonyosodjunk a sze¬mélyazonosságáról.
– Természetesen. Semmiképpen nem szeretnénk va¬laki mást levadászni az utcán, ugyebár? Az ilyesmit a törvény tiltja. Ian a fogát csikorgatta. Időnként az a kellemetlen érzése támadt, hogy Venetia McAlistair nem viselte¬tik iránta túl nagy szakmai tisztelettel. – Grady pár napja elment Los Angelesbe – mond¬ta. – És aztán eltűnt. – Eltűnt? – Nyilvánvalóan elárulta ezt az intézményt, és visszaélt a bizalmammal. Nem tudom biztosan, mihez akar kezdeni a Cleland nőre vonatkozó információ¬val, de azt hiszem, abban biztosak lehetünk, az nem áll szándékában, hogy a nő biztonságban visszatérjen ide. – De hát hol van? – Szerencsére Ms. Leedsnek szinte azonnal gyanús lett a viselkedése, és lépéseket tett. Utasította Al Drummert a könyvelésből, hogy kövesse Grady nyo¬mát a hitelkártyáról történő kifizetései alapján. Grady valóban a Gyertya-tavi Udvarház kártyáját használta ahhoz, hogy eljusson L.A.-be. Ott autót bérelt, és ezzel eltűnt. Venetia teljesen elképedt. – Hova ment? – Ms. Leeds úgy gondolja, természetesen oda ment, ahol Cleland valójában van. Pillanatnyilag ezt az információt próbálja megszerezni. – De mi az ördögöt szándékozik csinálni Grady? – Nem vagyok benne biztos, de szerintem rájött arra, hogyan tehetné pénzzé a hekkertől kapott in¬formációt. Valamiféle zsarolásra gondol, úgy hiszem. Venetia madárszemében szikrázott a felháborodás. – Meg kell mondanom magának, dr. Harper, hogy régóta komoly kétségeim voltak Leon Grady szakmai hozzáállását és elkötelezettségét illetően. Soha nem voltam meggyőződve arról, hogy a kórház és a pá¬ciensek érdeke az első a számára. Ezt a rizsát, gondolta Ian. De sikerült megőriznie az elkötelezett szakember gondosan kimunkált látszatát. – Sajnos jók voltak a megérzései. Az ember utólag rnindig olyan tisztán lát, mint a sas, ugye? – Az a nő egy teljes éve nélkülözi a terápiáját és a gyógyszereit. Isten a tudója, mennyi kár esett benne. – Egyetértek. A helyzet meglehetősen kritikus. Venetia szálegyenesen kihúzta magát, és megragadta a kartotékjait. – Azonnal vissza kell hoznunk. A saját érdekében. Már úgy érted, azért, mert terveid vannak vele, gondolta Ian. De hangosan nem mondta ki. Bármit kívánt is tenni McAlistair a Cleland nővel, miután visszaszerezték, nem érdekelte. Egyetlen célja az volt, hogy visszakapja rendkívül nyereséges páciensét. Az ajtó ismét kinyílt. Fenella Leeds lépett be. – Van egy címem a Cleland nőhöz – mondta hűvösen. – Az e-mail levelezésben találtam, amit Grady azzal a hekkerrel folytatott. Grady kitörölte az e-mailt, de sikerült visszahoznom. Mindig nagyon slampos volt a feljegyzésekkel kapcsolatban. Fenella gyönyörű arca olyan összeszedett és érzelemmentes volt, mint mindig. Ian még mindig nem tudta elhinni, hogy egy időben a saját ágyában tudhatta. Rövidke viszonyuk kezdetén nagyon szerencsés férfinak tartotta magát. Mire azonban a nő elveszítette iránta az
érdeklődését és véget vetett a kapcsolatnak, meglehetősen megkönnyebbült. A nagyanyján kívül Fenella volt az egyetlen nő, akinek hatalmában állt, hogy halálra rémítse. – Hol van Sara? – szögezte neki Venetia. Fenella a jegyzeteibe pillantott. – Egy Susogó Forrás nevű városkában. Arizonában van. Zoe Luce néven él ott. – És mi van Gradyvel? – kérdezte Ian. – Megtalálta? – Nem. Úgy látszik, van annyi esze, hogy a szállás-és étkezési költségeit nem a céges kártyájára terhelteti rá. Alighanem rájött, hogy így a nyomába tudunk érni. – Nos, ő a legkisebb gondunk – mondta Ian. – Vele majd később foglalkozunk. A legfontosabb prioritás az, hogy Sarát visszahozzuk. Odaküldök két ápolót, akik jól ismerték, és akiket a nehéz páciensek kezelésére képeztünk ki. Küldje ide Drummert a könyvelésröl. Engedélyezem, hogy kifizesse az útiköltséget. És arról is meg akarok bizonyosodni, hogy tartja a száját erről. – Abszolúte – mondta Fenella. – Semmiképpen nem szeretnénk, ha erről a szituációról akár egyetlen szó is az ügyfeleink fülébe jutna. Azért fizetnek, hogy pontosan az effajta publicitást elkerüljék. Öt perccel később Al Drummer sétált be az irodába. Ha Venetia a nagyanyjára emlékezteti, gondolta Ian, Drummerról a szigorú, a poklok tüzével riogató tiszteletes jutott az eszébe, akinek a prédikációira a nagyi minden vasárnap elhurcolta – az, aki olyan mélységesen megdöbbentette az egyházközséget, amikor Floridában letartóztatták prostituáltak futtatásáért. Ian felvázolta neki a szituációt. Drummer szeméből csak úgy sütött az erényes felháborodás. – Én mondtam, hogy Leon Gradynek nem lett volna szabad céges hitelkártyát adni – mondta Drummer.
11. Egy kicsit kótyagosan ébredt, de sokkal kevésbé kifacsartan, mint ahogy rossz álmai után szokott. Pár pillanatig csukva tartotta a szemét, és próbálta megfejteni, mi az a trillázó hang, amely felébresztette. Valami nem volt rendjén az ágyban. Végül rájött, hogy egyedül van benne. Eléggé felkavarta a felismerés, hogy milyen hamar otthonossá és kényelmessé vált Ethan súlya az oldalán az ágyban. Egyetlen éjszaka alatt. Ez valószínűleg nem jelent jót. Kinyitotta a szemét, és a párnának támaszkodva felült. Ethan elment. Az ágy melletti vekkerre vetett pillantás szolgáltatott egy lehetséges magyarázatot a távozására. Majdnem tíz óra volt. Csak bámulta hitetlenkedve az óramutatót. Soha nem aludt még ilyen sokáig. A bosszantó trillázás félbeszakította a gondolatait. Félrelökte a takarót, kiült az ágy szélére, és a kagyló után nyúlt. – Halló? – Ott maradt éjszakára? – kérdezte Arcadia minden bevezető nélkül. – Ahogy vesszük. – Ahogy vesszük? Ott maradt vagy sem? – Itt volt. – Volt egy olyan érzésem, hogy talán így alakul – mondta Arcadia, és úgy tűnt, örül. – Volt valami a nézésében, ahogy egész vacsora alatt téged bámult tegnap este. Feltételezhetem, hogy a dolgok kellően szenvedélyesre fordultak, miután hazaértetek? – Azt mondta, ez az adrenalinlöket utóhatása, amit egész délután és este átéltünk. – Adrenalinlöket – mondta Arcadia elgondolkodva. – Gondolom, ez is van olyan jó ürügy egy jó kis szaftos szexre egy vadidegennel, mint bármi más. – Én mindenesetre ezt mondom magamnak ma reggel– – Felállt, és a köntöse után nyúlt. – Isten látja lelkemet, szükségem van valamilyen racionális magyarázatra arról, ami történt. Nem tudom elhinni, hogy ezt tettem, Arcadia. Egy férfi sem érdekelt azóta, hogy... – Elharapta a szót. – Tudod. – Tudom. – És erre tegnap este olyan volt, mintha felhúzták volna a zsilipeket. Teljesen szürreális élmény volt, ha tudni akarod az igazat. Arcadia felkuncogott. – Biztosan csak azért tűnt annyira furának, mert olyan régóta megtartóztattad magad. Ne is törődj vele. Járt neked egy vad és önfeledt éjszaka. Még mindig ott van? – Nem. Elment. Az ember késztetést érez a szokásos rosszmájú megjegyzésekre olyan férfiakról, akik búcsú nélkül lépnek le, de, gondolom, ebben az esetben figyelembe vehetünk enyhítő körülményeket. – Olyan enyhítő körülményeket, mint például az, hogy délelőtt tíz óra van hétköznap, és neki egy vállalkozást kell működtetnie? – Igen. És nekem is. Most jutott eszembe, hogy tizenegyre megbeszéltem egy találkozót egy ügyféllel, és intézkednem kell a javításokat illetően Taylorék rezidenciáján. Gondolni sem akarok rá, mit
fognak mondani, amikor megtudják, mi történt azzal a gyönyörű spanyol ládával. – Nyugi. Lesz egy jó sztorijuk, amit elmesélhetnek a következő koktélpartijukon. – Hát, remélem, hogy így fogják fel. – Kezében a telefonnal beledugta a lábát a papucsba, és végigbattyogott az előszobán a konyhába. – Nem bírom elhinni, hogy eddig aludtam. És ilyen mélyen. Még azt sem hallottam, amikor elment. – Biztosan nem akart felébreszteni. – Inkább nem akarta eldarálni a szokásos udvarias ígéreteket arról, hogy majd felhív. – Felemelte a teafőzőt, és elfordította a csapot. – Annak alapján, amit a múltjáról mesélt, attól tartok, Ethan Truaxnak van egy kis problémája azzal, hogy elkötelezze magát egy nőnek. – Milyen múltjáról? – Bevallotta, hogy háromszor volt nős, és háromszor vált el. – Igazad van, ez nem úgy hangzik, mint aki tartós kapcsolatra gyúr. De per pillanat te sem hosszú távú, elkötelezett kapcsolatot keresel, ugye? Leverő észrevétel volt, de teljességgel helytálló. Az elkötelezett kapcsolattal igazság, bizalom és olyan fokú meghittség jár együtt, amelyet ő nem mer megkockáztatni. – Talált, süllyed. – Bedugta a vízforralót, és kinyitotta a kerámiadobozt, amelyben kedvenc teáját tartotta. – De mégis, azért három házasság és három válás egy kicsit ijesztően hangzik. – Egyáltalán nem – mondta csendesen Arcadia. – Te meg én ismerünk pár igazán ijesztő fazont. Ethan Truax nem abban a kategóriában van. – Nem vitatkozom veled. – Nem mintha másra akarnám terelni a szót, de láttad már a mai újságot? Zoe már majdnem rávágta, hogy nem. Ekkor azonban észrevette Susogó Forrás Hírmondót a konyhaasztalon. Ethan biztosan megtalálta az ajtó előtt, és behozta, mielőtt elment. Azon gondolkodott, hogy meghatódjon-e a figyelmes gesztustól. Lehet, hogy csak a saját kényelmére hozta be, hogy elolvassa, mielőtt elmegy. Ez volt a probléma az elkötelezettségtől irtózó pasasokkal. Az ember nem tudja, milyen szögből magyarázza a cselekedeteiket. – Itt van – szólt bele a telefonba. – De még nem olvastam. – Szerintem érdekelne a második rovat sztorija a lap alján. – Ajjaj. Rosszul fogom érezni magamat tőle? – Attól függ. Zoe egy lépést tett az asztal felé, és látta, hogy az újságot a második rovatnál kihajtva hagyták ott. Lehetetlen volt nem észrevenni a címet. A SIVATAGI PANORÁMA LAKÓJA BEVALLOTTA FELESÉGE MEGÖLÉSÉT Zoét kényelmetlen érzés fogta el. – Mekkora a baj? – kérdezte. – Az a kedves Ramirez nyomozó, aki tegnap felvette a vallomásunkat, megígérte, hogy igyekszik kihagyni a nevemet az ügyből. – Nem is vagy benne, ez rendben van. Sem téged, sem a Fentebb Stílt nem említik név szerint. Taylorékat sem nevezi meg a cikk. Csak annyit mond, hogy magánlakásban dördültek el a lövések.
– Micsoda megkönnyebbülés. És mi van Ethannal? Ez volt az első ügye itt, Susogó Forrásban. Azt említik, hogy ő volt a nap hőse? – Hát ez a vicces rész – jelentette ki Arcadia. – Olvasd csak el az utolsó néhány bekezdést. Zoe alaposabban megnézte és látta, hogy Ethan odavésett egy vastag nyilat, hogy megjelölje neki. A rendőrségi szóvivő elismerte, hogy a gyilkosságot sohasem fedezték volna fel, ha egy magándetektív nem követi Mason mozgását a magánlakásig tegnap. A magándetektív, Jennifer Mason eltűnése ügyében folytatott nyomozása hozta meg az áttörést az ügyben, mondta a szóvivő. Megkérdeztük a Radnor Biztonsági Rendszerek képviselőjét. Ez a helyi cég a Sivatagi Panoráma és különböző nagyvállalatok számára nyújt biztonsági szolgáltatásokat a térségben. A képviselő kérdéseinkkel a cég vezérigazgatójához irányította lapunkat, ő azonban elhárította őket, mondván, a bizalmas ügyfélkezelés a cég régóta bevált üzleti filozófiája. – A Radnor – kapta fel Zoe a lapot. – Az a hülye riporter összekeverte a cégeket. – Alighanem csak biztosra vette, hogy a nyomozó a Radnor alkalmazottja volt, mert mindenki tudja, hogy errefelé a Radnor a nagymenő a biztonsági szakmában. – A riportereknek állítólag nem szabad semmit biztosra venniük. – Dúlva-fúlva csapta le az újságot. – Állítólag tényeket kell közölniük. – Tényleg? Mióta? Ezt még nem is hallottam. Zoe felsóhajtott. – Szegény Ethan. Ő kockáztatja a bőrét, ő végzi el az összes munkát, aztán a végén nem ő aratja le a dicsőséget. – Nézd a dolog jó oldalát. Téged viszont lefektetett tegnap. Ez több, mint ami hosszú ideje bárki másnak sikerült.
12
Egy csengő szólalt meg valahonnan a Páratlan Könyvek mennyezete alatt borongó sötétség fátylai közül. Ethan becsukta az ajtót, és várta, hogy szeme hozzászokjon a félhomályhoz. Csak három hete ismerte a tulajt, Singleton Cobbot. Még nem sikerült kiderítenie, hogy Cobb vajon szenvedélyesen igyekszik-e pár fillért megspórolni a villanyszámlán, vagy pedig úgy gondolja, a kopott berendezés emeli a hangulatot. Végül is ez egy antikvárium volt. Az üzlet annyira zsúfolt volt, hogy alig bírt megmoccanni. Ha Zoe valaha meglátná a belsejét, alighanem azt tanácsolná Singletonnak, hogy szabaduljon meg az összes könyvespolctól. Az tuti, hogy összekutyulják az energiaáramokat. A gyűjtemény imponáló volt, különösen a bolt viszonylag kis méretéhez képest. Mindenféle alakú és külsejű, boltban már nem kapható és ritka kötetek töltötték meg a padlótól a mennyezetig nyújtózó polcok sorait. A régi könyvek és a koros bőr kellemes, kissé penészes illata terjengett a helyiségben. A bolt végében megrebbentek az árnyak. Singleton öltött testet, körvonala élesen kirajzolódott számítógépe képernyőjének kékeszöld fényében. Ha az ember az utcán látja, és nem tudja, miből él, gondolta Ethan, soha ki nem találná, hogy a fickó antikvárius. A felszínen semmi sem volt a megjelenésében, ami tudósra vagy kutatóra utalt volna. Singleton testfelépítése olyan volt, mint egy szikla. Méghozzá nem is akármilyen szikla, hanem egy nagy darab gránit. Akkora volt, mint egy kisebbfajta hegy. Ötvenes évei végén, esetleg a hatvanasok elején járhatott. Mint a kőszikla, amely pár ezredéve állja az elemek támadását, némileg viharvert volt, de az egyszer biztos, hogy nem puhította meg az idő. Koponyája teljesen kopaszra volt borotválva. Úgy ragyogott, mintha beolajozták volna. Kifakult farmeringének felgyűrt ujja alól bonyolult tetoválások indái kacskaringóztak elő. Olyan arca volt, mint egy igazi keményfiú bokszolónak. Singleton kutatóan ránézett kerek, aranykeretes szemüvege fölött. – Látom, megkaptad az üzenetemet. – Itt várt, amikor ma reggel bejöttem az irodámba. Singleton felhorkant. – Hallottam, amikor fél órája bejöttél. Kicsit elkéstél ma reggel, nem igaz? – Nem is tudtam, hogy ennyire odafigyelsz a beosztásomra. – Nehéz nem odafigyelni így, hogy ketten vagyunk bérlők az egész házban, és az irodád pont itt van a fejem fölött. Mindenkit hallok, aki felvagy lemegy a lépcsőn. – Tegnap volt egy kis dolgom. Este sokáig kimaradtam egy ügyféllel. Singleton a pultra könyökölt, és úgy tűnt, érdekli a dolog. – Ami a tegnapi dolgodat illeti. – Igen?
– Olvastam az újságban Masonról meg a vérfoltos ágyról és a lövöldözésről. Irtó izgalmas ügy. Véletlenül nem te kerülgetted ott a golyókat? – Honnan találtad ki? – Itt nemigen van mit csinálni – mondta Singleton. – így aztán csak üldögélek és spekulálok. Eszembe jutott, hogy a te kishölgy kliensed ment fel és le a lépcsőn, és az újság írt egy meg nem nevezett nőről a helyszínen. Meg az is eszembe jutott, hogy tegnap kora reggel elmentél, és egész nap nem jöttél vissza. Aztán meg ott van az a tény, hogy a Radnor inkább cégeknek nyújt szolgáltatásokat meg ilyesmit. Nem finnem, hogy az ő embereik találnának vérfoltos agyakat. Így aztán, hogy úgy mondjam, levontam a következtetést. – Neked nyomozónak kellett volna menned. – Nem hinném. Az ember még lepuffantatja magát az afféle nyomozással, amit te tegnap véghezvittél. – Az ügyfél hibája volt. – Ethan odalépett az üvegpulthoz. – Én személy szerint igyekszem elkerülni az effajta testgyakorlást, ha csak tehetem. – A klienst okolod, mi? – Csakis. Singleton megértő arcot vágott. – Szóval tegnap este azért maradtál ki sokáig, hogy kioktasd az ügyfelet a gondatlan veszélyeztetésről? – Úgy valahogy. – Ethan vállat vont. – A jó hír az, hogy az ügyfelem neve nem jelent meg az újságban. Ennek örülni fog. – Én nem hibáztatom. Biztos nem tesz jót az üzletének, ha olyan hírek terjengenék róla, hogy neki is része volt abban, hogy szétlőtték az ügyfele frissen berendezett házát. – Biztosan nem. – Másfelől viszont neked jó kis reklám lett volna, ha a neved megjelenik az újságban. – Egyszer hopp, máskor kopp. – Ethan mindkét kezével a pult faperemére támaszkodott. – Hol a naplóm? – Máris adom. – Singleton kicsit elfordult, és elvett egy nagy borítékot a mögötte levő íróasztalról. Átadta a csomagot Ethannak. – Egy internetes kereskedő révén találtam rá, akit ismerek, és tudom, hogy huszadik századi naplókra és magánfeljegyzésekre specializálódott. Ráfizettem egy kicsit, és másnapra itt volt. – Ez igen. – Ethan kinyitotta a borítékot, és elővette a keskeny, bőrkötéses kötetet. – Mielőtt hozzád fordultam, én is keresgéltem az interneten. Találtam néhány utalást újságokban a gyilkosságra, de nem bukkantam a napló nyomára. – Az internet nagyon jót tett az antikvárszakmának – mondta Singleton. – De mint minden szakmában, itt is kapcsolatok kellenek, hogy az ember megtalálja a jó dolgokat. Ethan megvizsgálta a könyvet. A bőr megrepedezett, de a lapok kiváló állapotban voltak. Szemügyre vette a napló első néhány szavát. Erős, karakteres kézírással voltak írva. Abner Bennett Foote Naplója Jóleső várakozás futott rajta végig. Találomra kinyitotta egy napnál, és olvasni kezdte az első pár sort.
...Az Éji Szellőt végre befejezték. Imádott Cameliám végre olyan környezetben van, amely megilleti rendkívüli szépségét... Ethan becsukta a naplót. – Mázlim van. Foote kézírása tiszta és olvasható. Singleton a homlokát ráncolta. – Megkérdezhetem, miért volt szükséged erre a naplóra? Azért, mert abban a régi házban laksz, amit ő építtetett? – Közvetve. – Ethan becsúsztatta a könyvet a borítékba. – Igazából Camelia Foote halála érdekel. – Az meg minek? – Régi gyilkossági ügyeket kutatok. – Ethan elővette zsebéből a pénztárcáját. – Ez a hobbim. – Nahát. Nem is tudtam, hogy meggyilkolták. Azt beszélték, hogy sok évvel ezelőtt alaposan leitta magát odakint az Éji Szellőben, és úgy halt meg, hogy lezuhant a kanyonba. – Az volt a hivatalos verzió. De a régi újságcikkekből kiderül, hogy sok pletyka járt gyilkosságról akkoriban. Sok ember, köztük a helyi rendőrfőnök, arra gyanakodott, hogy a férje ölte meg féltékenységi rohamában. – Szokatlan hobbi – mondta Singleton. – De ha az ember alaposabban belegondol, nemigen különbözik az internetes sakktól. – Te szoktál játszani? – nyújtotta át Ethan a hitelkártyáját. – Egyebek mellett. – Singleton végighúzta a kártyát a gépen. – Valamikor réges-régen egy agytrösztnek dolgoztam. A kriptográfia volt a specialitásom. Most már nem űzöm az ipart, de a sakk segít megolajozni a gépezetet, hogy úgy mondjam. – Kriptográfia? Mint a számítógépes rejtjelezés? – Az ám. – Te aztán érthetsz hozzá. – Értettem. Már eléggé berozsdásodtam. – De azért még mindig eligazodsz az interneten? – Persze. Ethan átvette a kártyaszámlát, és aláírta. Felvette a könyvet, és megállt. – Szabadúszó konzultánsként nem dolgoztál? – Már régóta nem. Mire gondolsz? – Néha szükségem lenne olyan alapos háttárinformációra, amit csak egy igazi szakértő talál meg a neten. A szokásos forrásokból én is kikeresem a standard infót, de engem nem lehetne komputerzseninek nevezni. Előfordul, hogy szükségem van valakire, aki mélyebbre tud ásni és gyorsabban. Azt a fickót, akit L.A.-ben használtam, nem tudom megengedni magamnak. Érdekel a dolog? Singleton elgondolkodott. – Nem engedheted meg magadnak a másik fickót? Ez nem hangzik valami jól. – A Truax Nyomozóiroda kisvállalkozás. Még csak most van felfutóban. Tudod, hogy van ez. – Hát miért is ne? – vigyorodott el Singleton. – Néha-néha kikapcsolódhatnék. A könyvkereskedés érdekes, és itt van nekem a sakk, de megmondom neked, néha eléggé unalmas. Nincs semmi társas életem, mióta a feleségem elment. – Ismerem ezt az érzést. Miért lépett le?
– Azt mondta, nem mutatok elég érdeklődést a társadalmi mobilitásunk iránt. Azt hiszem, azzal volt összefüggésben, hogy nem akartam belépni a Sivatagi Panoráma golfklubba. Ethan bólintott. – A harmadik feleségem is valami ilyesmit mondott. – Igen? És mit mondott a másik kettő? – Az első azt mondta, tévedésből jött hozzám. A második azt mondta, nem tudok jól kommunikálni. Szerintem talán próbált udvarias lenni. – Igazából mire gondolt? – Hogy unalmas vagyok. A telefon kevéssel tizenkettő előtt szólalt meg. Zoe felkapta. – Fentebb Stíl. – Látom, végre beértél a munkába – mondta Ethan. Az a pici feszültséggörcs, ami a gyomrába fészkelte magát, és amiről eldöntötte, hogy nem figyel rá, fellazult. – Fel kellett volna ébresztened, mielőtt elmentél – mondta ropogósán. – Gondoltam, szükséged van az alvásra. Úgy tűnt, sokat kivett belőled a rossz álmod. – Mmm. – Hogy érzed magad? – kérdezte a férfi. – Köszönöm, jól. – Ideje témát váltani. – Apropó, láttam az újságot. Nelson Radnor egy alattomos csirkefogó, nem? Most szólj hozzá, hagyja, hogy a riporter azt gondolja, az ő cégének volt része abban, hogy megoldódott Jennifer Mason meggyilkolása. Van képe hozzá. – Inkább a számládról beszélnék. A lány az Éji Szellő képére bámult a falon. – Egy kicsit diplomatikusabbnak és simulékonyabbnak kell lenned, amikor a pénzt hozod szóba. Egy cseppet anyagiasnak hangzói. – Csak egy cseppet? Akkor még dolgoznom kell rajta. Nézd, neked is kisvállalkozásod van. Tudod, milyen fontos, hogy az embernek naprakész legyen az elszámolása. Mi lenne, ha bejönnél az irodámba ma zárás után? Megbeszélhetnénk a részleteket. Csitulj, dobogó szívem. – Miért nem küldöd el egyszerűen postán? – Az egy kissé komplikált lenne, tekintettel a természetbeni megállapodásunkra. – Ethan szünetet tartott. – Emlékszel rá, ugye? – Emlékszem. – Remek. Gondolkodtam rajta, s eldöntöttem, melyik szobát akarom veled átrendeztetni. – Mekkora? – kérdezte morcosan a lány. – Elég nagy. A hálószobám. Kiviszlek, hogy megnézhesd. A hálószobája. Jesszuskám. – Nem tudom, ráérek-e este – mondta feszengve. – Utána elviszem az unokaöcséimet és az anyjukat egy pizzára. Csatlakozhatnál hozzánk. Ezt a könnyedséget. Csak egy odavetett meghívás. De átmenetileg mégis elakadt tőle Zoe szava. Menjen el pizzázni a családdal. Annyira normálisan hangzott, annyira olyannak, amit az igazi emberek, az igazi élő emberek szoktak csinálni. – Az jó lenne – mondta végül. – Az nagyon jó lenne.
Aznap délután öt órakor ott ült Ethan túlméretezett ügyfélszékének a karmaiban, ölében a számla a Truax Nyomozóirodától, és dühöngött. – Ötszáz dollár egyéb kiadásokra? – Felemelte a Precízen részletezett számlát, és meglobogtatta a lengőben. – Ez nevetséges. Ethan hátradőlt a székében, kezét a karfán nyugtatta, ujjait kinyújtotta. Futócipőbe bújtatott lába az íróasztala sarkára volt pakolva. Amolyan mitlehet-tenni hangot adott a nyelvével. – A megvesztegetés ára, mint minden másé, fel ment mostanában – mondta. – Szólnod kellett volna nekem, mielőtt odaadtál ötszáz dollárt az őrnek meg annak a fickónak a raktárban. – Nem volt rá idő, hogy felhívjalak. Mindkét esetben azonnali stratégiai döntést kellett hoznom. – Stratégiai döntést, egy nagy frászt. Fogadni mernék, hogy sokkal takarékosabban jártál volna el, ha a saját pénzedet szórod. A férfi az ujjaival dobolt, és fensőbbséges arcot vágott. – Az információ és a bejutás, amit a megvesztegetéssel vásároltam, alapvető fontosságúak voltak az ügy lezárása szempontjából. – Valami azt súgja nekem, hogy azt az információt sokkal kevesebb pénzért is meg tudtad volna szerezni. – Újabb tételt vett észre a számlán, és azon nyomban újból elöntötte a méreg. – És mi az, hogy útiköltség. Azt mondtad, az útiköltségedet magad állód. – Csak helyben. Susogó Forrás városhatárán kívülre kellett mennem, hogy nyomozhassak a raktárban. – Étkezés? – Ujjával rábökött egy tételre a számlán. – Te felszámítod nekem a szendvicset meg a kávét, amikor a városon kívül voltál? – Egy férfinak ennie kell, hogy ereje legyen. Mielőtt Zoe rátérhetett volna a következő nevetséges tételre, lépteket hallott felfelé dobogni a lépcsőn. Két kisfiú hangja csendült fel a kinti irodában. – Ethan bácsi, ott van még? Ugye, még nem vitted el hozzád? – Anyu miatt be kellett mennünk a hülye áruházba. Ezért késtünk. Ethan irodájának ajtaja kivágódott. Két farmerba, pólóba, futócipőbe öltözött fiúcska robbant be a szobába – Zoe megismerte, hogy azok a fiúk, akikkel majdnem összeütközött a lépcsőn, amikor első látogatását tette a Truax Nyomozóirodában. A fiúk megtorpantak, és rosszul leplezett kíváncsisággá1 bámultak rá. – Öregem – mondta az idősebb. – Még itt van. Ethan szemügyre vette a két betolakodót. – Engedd meg hogy bemutassam az unokaöcséimet. Jeff és Theo, ez itt Luce kisasszony. – Szia – mondta Theo. – Hello, Luce kisasszony – mondta Jeff. – Örülök, hogy találkoztunk – mondta udvariasan Zoe. Az járt az eszében, vajon mit tett, amivel ekkora érdeklődést érdemelt ki két kisfiútól. Jeff Ethanhoz fordult. – Akkor most indulhatunk hozzád? – Ja – pillantott Ethan az órájára. – Anyátok hol van? – Már itt is vagyok – mondta egy meleg hang az ajtóból.
Zoe megfordult, és egy vonzó, rövid, göndör barna hajú nőt látott. Halványsárga blúzban és csokoládébarna nadrágban volt. – Bonnie Truax vagyok – mosolyodott el Bonnie. – Ennek a két lidércnek az anyja. Te biztosan Zoe vagy. – Igen. – Szeretni fogom, gondolta Zoe. – Hogy vagy? Éppen meg akarta kérdezni, miért nevezte a fiait lidércnek, de mielőtt meg tudta volna fogalmazni a kérdést, Ethan felkerekedett. – Gyerünk, emberek, induljunk – mondta. – Beugrunk hozzám, megmutatjuk Zoénak azt a szobát, amit át fog rendezni, és utána irány a pizza. – Mehetek veled, Ethan bácsi? – kérdezte Jeff. – Én is – mondta Theo. – Látni akarom, mi történik, amikor Luce kisasszony körülnéz a házadban. Ethan Zoéra és Bonnie-ra pillantott. – Mi lenne, ha mind az én kocsimmal mennénk hozzám és onnan meg pizzázni? – Sirály. – Jeff kivágtatott az ajtón. – Lenn találkozunk. – Theo a bátyja után nyargalt – Várjatok meg minket a lépcsőházban – kiáltott utánuk Bonnie. – Oké – süvöltött vissza a válla fölött Jeff. A fiúk lerobogtak a lépcsőn, és eltűntek. Zoe Ethanra pillantott. – Van valami, amit tudnom kell a házadról? – Ráfér egy kis munka. – Ethan félreállt, hogy Zoét és Bonnie-t kiengedje az ajtón. – De még mennyi munka – húzta el a száját Bonnie. – Ethan nem mondta? Ő vette meg az Éji Szellőt, azt a nagy rózsaszín pacát a város szélén. Zoe döbbenten torpant meg a lépcső tetején. – Az a nagy spanyol kolóniái a sziklákon? Szent isten, az hatalmas. És valamikor a negyvenes évek végén épült, ugye? Biztos vagyok benne, hogy hangulatos, de fogadok, hogy csak úgy nyeli a pénzt. – A nagybátyám olcsón megszámította. – Victor tisztában volt vele, hogy soha senki másnak nem tudta volna eladni – mondta Bonnie. – így gyakorlatilag odaajándékozta Ethannak. – Most mit mondjak erre? – vonta meg a vállát Ethan. – Viki bácsi tudta, hogy ide fogok jönni. Zoe Bonnie nyomában lefelé indult a lépcsőn. – Ha nagyon öreg házról van szó, jó, ha az ember óvatos a nagyon jó vásárral – mondta Zoe. – A fenntartása hihetetlen pénzbe kerül. De be kell vallanom, nagyon szeretném látni a házat belülről. Miért olyan kíváncsi Jeff és Theo arra, hogy mit fogok szólni hozzá? Bonnie hátrapillantott a válla felett. – Ethan gya korlatilag megígérte nekik, hogy összeesel és görcsökben fogsz fetrengeni, ha megpillantod az Éji Szellőt belülről. Zoe undorodó pillantást vetett Ethanra. – Kösz szépen. – Arra célzott, hogy a te kifinomult lakberendező lelked nem lesz képes legyűrni a sokkot – tette hozzá Bonnie. – Tényleg? – mosolygott Zoe hidegen Ethanra. – Szemlátomást fogalmad sincs róla, micsoda lelkierőre van szüksége egy lakberendezőnek. – Pár nappal ezelőtt, amikor ezt a megállapítást tettem, valóban nem volt róla fogalmam – helyeselt Ethan. – El kell azonban ismernem, hogy a
tegnapi nap kinyitotta a szememet. – Hangját lehalkította, közelebb húzódott Zoéhoz, és közvetlenül a fülébe súgta. – És tegnap éjjel is érdekes dolgokat tudtam meg. Ti, dekoratőrök mind összeillő fehérneműt hordtok? Nem a szavaiba pirul bele, gondolta Zoe, hanem a suttogó, szexi, vidáman gonoszkodó hangjába. Hál' istennek Bonnie, aki időközben leért a lépcsőn, és már kilépett a házból, nem hallott semmit. A lépcső alján híre-pora sem volt Jeffnek és Theónak. – Azt mondtam nekik, hogy a lépcsőházban várjanak meg – jött vissza aggódva Bonnie. Tekintettel a körülményekre, kicsit túlzásba viszi az aggodalmaskodást, gondolta Zoe. A kisfiúk nem mehettek messzire, és a Cobalt Street, még ha egy kicsit leharcoltnak látszott is, nem volt veszélyes. – Ne izgulj, Bonnie – mondta nyugodtan Ethan. – Jeffnek és Theónak semmi baja. Van egy olyan érzésem, hogy a könyvesboltban vannak. Zoe meghallotta hangjában a megnyugtató, bátorító tónust. Hozzá van szokva, hogy nyugtatgassa, gondolta Zoe. Ebben a pillanatban Jeff hangja szűrődött ki a félig nyitott ajtón. Ki akar ilyen régi könyveket venni? Válaszként mély brummogást hallottak. Vannak játékok ezen a komputeren? A medve a könyvesboltban ismét felbrummogott. Bonnie láthatóan megnyugodott. – Úgy látszik, találtak valaki mást, akit nyaggathatnak. – Az ajtóhoz lépett. – Jobb lesz, ha megmentem szegény embert. – Van egy olyan érzésem, hogy Singleton tud vigyázni magára – mondta Ethan. De Bonnie már eltűnt az ajtónyílásban. Zoe követte, és éppen akkor ért az ajtóhoz, amikor Jeff izgatott hangon bemutatta egymásnak a jelenlevőket. – Anyu, ez Singleton Cobb. Ez a sok könyv mind az övé. – Azt mondta, Ethan bácsi is vett egyet tőle – közölte Theo. – És tök jó játékai vannak a számítógépén. Zoe körülnézett a félhomályban. Első gondolata az volt, hogy Singleton Cobb úgy néz ki, mint egy öregedő vadmotoros. De a csendes derű a szemében nem illett ebbe a képbe. – Bonnie Truax vagyok, és ezek ketten itt az enyémek. Elnézést kérek a zavarásért – szabadkozott Bonnie. – Semmi baj – mondta Singleton. – Mindig örülök, ha van egy kis gyalogosforgalom a boltban. – Singleton Zoéra nézett. – Maga az ügyfél, ugye? Akinek a nevét nem írták meg az újságok. – Bemutatom Zoe Luce-t – mondta Ethan. – Zoe, Singleton Cobb. Singleton elmosolyodott. – Maga az ügyfél. – Én vagyok az, tényleg – fintorodon el Zoe. – és meg is kaptam a számlát a Truax Nyomozóirodától; amivel bizonyítani tudom. Van róla fogalma, menynyibe kerül manapság megvesztegetni embereket? – Ó, ezek az ügyfelek – rázta a fejét Ethan. – Mindig panaszkodnak, ha ki kell egyenlíteniük a számlát. – Intett Jeffnek és Theónak. – Gyerünk, fiúk. Dolgunk van, és kezdek éhes lenni.
– Most el kell mennünk – mondta Jeff Singleton-nak. – De majd máskor visszajövünk. – Jól hangzik – mondta könnyedén Singleton. – Megmutatnál nekem párat a számítógépes játékaid közül legközelebb? – érdeklődött Theo. – Hozhatnék neked anyu sütijéből. Singleton Bonnie-ra pillantott. – Meg van beszélve. Az utcán mind bezsúfolódtak Ethan terepjárójába. A maradék késő délutáni fény világánál Zoe észrevette, hogy Bonnie arca kissé kipirult. Jeff és Theo új ismerősükről cseverésztek, és azon tanakodtak, vajon van-e neki motorja. Bonnie hosszú ideig hallgatott. – Érdekes pasas – mondta végül. – Nem egészen az, amire az ember számítana.
13 Az Éji Szellő körvonalai teljes extravagáns rózsaszínségükben rajzolódtak ki a perzselő nap háttere előtt. Ethanban kétségek merültek fel, miközben beállt a terepjáróval a felhajtóra. Talán mégsem ez lesz a legbriliánsabb húzása. Az eredeti elképzelés egyszerű volt és világos. Azt, hogy Zoét ráveszi arra, hogy egyik szobája átrendezésével egyenlítse ki a számláját, különösen firkás manővernek tartotta, mert így lehetősége nyílna rá, hogy valamilyen kapcsolatban maradjon vele. De mi van, ha a lány arra a következtetésre jut, hogy neki különösen rossz ízlése van? – Hadd menjünk be először mi – mondta valami hihetetlenül ártatlan arcot vágva Jeff. – Majd mi meggyújtjuk nektek a villanyt. – Igen – mondta Theo. – Mi tudjuk, hol vannak a villanykapcsolók. – Rajta – dobta oda Ethan a kulcsait Theónak. Zoe a kisfiúk után nézett, akik elnyargaltak, hogy kinyissák az imponáló bejáratot. – Valami átverés készülődik ellenem, ugye? – kérdezte Zoe. – Borzalmasan csalódottak lesznek, ha nem esel össze és nem fetrengsz görcsökben a padlón – mondta Bonnie. – Hát, egy kicsit esetleg tudnék fetrengeni – mondta Zoe. Jeff és Theo kinyitották a bejárati ajtót. Mindkét fiúcska eltűnt az előcsarnokban. A házban fények gyulladtak. Ethan figyelte Zoét, ahogy a lány a küszöbhöz közeledett. Úgy tűnt, mintha egy villanásnyi ideig megtorpant volna, mintha összeszedné magát. Lehet, hogy eldöntötte magában, hogy előad egy kis cirkuszt Jeff és Theo kedvéért. De lehet, hogy csak képzelődött. A lány eltűnt a ház rózsaszínben izzó belsejében. Ethan utánasétált és látta, hogy lassan körbefordul az előcsarnokban, és szemügyre vesz minden egyes díszes, aranyozott, rózsaszín részletet. – Ez fantasztikus. – Teljesen le volt nyűgözve. Bonnie felnevetett. – Hihetetlen, ugye? – Hihetetlen bizony – indult el Zoe lassan a nappali felé. – Annyira el tudok itt képzelni egy elegáns partit a negyvenes évek végén. Azok az elegáns ruhák, meg a régi kocsik végig a felhajtón. Micsoda látvány lehetett. Jeff rajta tartotta a szemét. – Össze fogsz esni, Luce kisasszony? – Nem hiszem – mondta bocsánatkérően Zoe. Theo csalódottnak látszott. – Biztos? – Eléggé biztos – mondta Zoe. Ethan felkuncogott. – Ennyit a ma esti szórakozásról. – Lehet, hogy akkor kezd majd el fetrengeni, ha meglátja valamelyik másik szobát – reménykedett még mindig Theo. Bonnie Zoéra pillantott. – Ne is törődj velük. – Gyertek a nappaliba – buzgólkodott Jeff. – A kandalló fölött van egy kép Mrs. Foote-ról.
A többiek engedelmesen bemasíroztak a nappaliba. Bonnie Zoe mellé lépett. – A történetek szerint a milliomos, aki a házat építtette, Abner Bennett Foote, teljesen odavolt Cameliáért. A nő körülbelül harmincöt évvel volt fiatalabb nála. A férfi elhalmozta ékszerekkel és szőrmékkel. Miután meghalt, a férje nem nősült újra. Valamennyien megálltak a portré előtt. Zoe sokáig nézte a gyöngyözött, rózsaszín szatén estélyi ruhát viselő, ragyogó asszonyt. – Nagyon szép volt – mondta végül. – Igen, nagyon – helyeselt Bonnie. Ethan személy szerint azt gondolta, hogy Caméliára rá van írva, hogy bajkeverő volt. Volt egy olyan érzése, hogy olyan nő lehetett, aki a szépségét mások, különösen férfiak manipulálására használta fel. De hát mit tudja ő? A magafajta háromszor nősült, háromszor elvált férfi aligha képes ezt jól megítélni. – Persze – mondta Zoe – , az sem árt, hogy roskadozik a gyémántoktól. – Igaz – értett egyet vele Bonnie. – A jó ékszerek mindig megadják a szükséges pluszt. – Kit érdekelnek az ékszerek – mondta Theo. – Gyerünk, nézzük meg a mozit. – Igen, az a legjobb hely az egész házban – mondta Jeff. – Óriás képernyős tévé van benne, meg kukoricapattogtató gép. A fiúk elvágtattak egy boltíves folyosón. Zoe és Bonnie kötelességtudóan követte őket. Ethan kicsit lemaradt, és próbálta értékelni Zoe reakcióit. Eddig jó, gondolta. Úgy látszik, legalább nem néz le. Inkább érdeklődőnek tűnik. Talán dekorátori kihívásnak tekinti az ő új otthonát. Amikor odaértek a mozihoz, Jeff és Theo megrángatták a kétszárnyú ajtó nehéz, hajlított rézkilincsét. Zoe szemügyre vette az orchidea-rózsaszín berakású, aranyozott szegélyű, míves bejáratot. – Lélegzetelállító. Bele sem akarok gondolni, mibe kerülne, ha ma próbálnánk meg reprodukálni ezt a kézművesmunkát. – Én mondtam Ethannak, hogy azt aligha tudja megengedni magának, hogy restaurálja a házat – mondta Bonnie. – Az is elég nehéz lesz, hogy megóvja a további pusztulástól. – Nézd, itt ez a függöny, hogy kizárja a világosságot, ha kinyitják az ajtót, miközben megy a film – sietett be Jeff a mozihelyiségbe. – És össze van kapcsolva ezzel a függönnyel itt. Ha bemész azon a nyíláson, a kis bárban találod magad. – Foote valószínűleg azért alakíttatta ki, hogy italokat és előételt szolgáltathasson fel a vendégeinek filmnézés közben – magyarázta Ethan. Megállt Zoe mellett, aki nem szándékozott belépni a moziterembe. – Rózsaszín, faragott márványból van a pult. A mixer anélkül tudott kibejárni a saját függönyrészén, hogy beengedte volna a fényt a nézőtérre. – Értem – mondta Zoe. – Lenyűgöző. A lelkesedése határozottan csökkent, vette észre Ethan. A mosolya udvarias, de már nem meleg. A vállai feszültségről árulkodnak. Már nem érzi jól magát.
Jeff félrehúzta a bársonyfüggöny egyik szárnyát, hogy feltáruljanak az aranyozott széksorok. – A régi filmvászon előtt van egy másik függöny – magyarázta Zoénak. – Victor bácsi odatette elé a nagy tévét, látod? – Igen látom. – A lány benézett a terembe, de nem lépett be. – Tök jó. – Különösen, amikor pattogatott kukoricát csinálunk – mondta neki Theo. – Nagyon imponáló – mondta Zoe. Ethan a karórájára pillantott. – Menjünk, nézzük meg a hálószobát, amit át fogsz rendezni nekem, Zoe. Jeff kiviharzott a moziteremből. – Erre tessék, Luce kisasszony. Zoe olyan arckifejezéssel fordult el a moziajtóból, ami gyanúsan hasonlított a megkönnyebbülésre. Hát nem fetreng éppen a földön, morfondírozott Ethan, de majdnem. Ethan rózsaszín-és-aranyozott hálószobájának ajtajában Zoe ismét megtorpant, de aztán fesztelenül besétált, és félreérthetetlen vidámsággal vette szemügyre a hattyú alakú, hatalmas, aranyozott ágyat, a buja rózsaszín falakat és az orchideamintás szőnyeget. Amikor megfordult, Ethan megkönnyebbülve nyugtázta szemében az őszinte nevetést. – Jajistenem – kuncogott. – Nagyon biztosnak kell magában lennie annak a férfinak, aki egy ilyen szobában alszik. Ethan az ajtónak dőlt. – Innen a legjobb a kilátás a kanyonra. – Magunk között szólva, Zoe, szerintem úgy néz ki, mint egy rendkívül magas árfekvésű kurtizán budoárja. – Mi az, hogy kurtizán, anyu? – kérdezte Jeff. – Nyomás pizzázni – jelentette be Ethan. Rosszabbul is elsülhetett volna, gondolta Zoe. A hálószobától rettegett, de a mozi volt számára a meglepetés. Szerencsére, bármi történt is abban a helyiségben, már jó régen esett meg. A falakba zárt erőszak és szenvedély mára már elcsitult, elhalkult. Meg tudott volna birkózni vele, ha muszáj, de azért örült, hogy Ethan nem azt a helyiséget akarta átrendeztetni. A pizzából és salátából álló vacsora minden kétséget kizáróan bevett szokás volt Jeff, Theo, Ethan és Bonnie számára, neki azonban különleges alkalomnak számított. Egy ideig szinte normálisnak érezte magát, mintha ismét igazi életet élne. Amikor befejezték a vacsorát, kisétáltak a balzsamos éjszakába. A Szökőkút téren ünnepi kivilágítás volt. A színes vízsugarak között emberek sétálgattak, a többi étterembe jövet és menet. Jeff és Theo meg akart nézni egy videós játéktermet. Ethan jóindulatúan beleegyezett. Bonnie és Zoe egy padra ültek, és elnézték a csobogó kutak között kígyózó három férfit. Jeff és Theo Ethan körül ugrabugrált, ide-oda szaladtak és futkostak, de mindig visszatértek hozzá. Zoét egy pár lelkes kis farkaskölyökre emlékeztették, akik a jóindulatú falkavezérrel lófrálnak. – Lehet, hogy semmi közöm hozzá – mondta Bonnie egy idő után – , de meg kell mondanom, örülök, hogy Ethan meghívott, hogy gyere velünk ma este.
– Viccelsz? Nem is emlékszem, mikor éreztem utoljára ilyen jól magam – mondta Zoe őszintén. – A mai este igazi kikapcsolódás nekem. Bonnie felnevetett. – Na, azért ezt nem veszem készpénznek. Nem tudom elképzelni, hogy pizzaevés egy lármás étteremben egy pár cserfes kisfiú társaságában jó szórakozás olyan valakinek, akinek komoly alternatívái vannak. – Jeff és Theo fantasztikusak. – Kösz. Elnézést a pizzaszószos baleset miatt. Biztosan nem engeded meg, hogy kifizessem a tisztítószámlát érte? – Ne nevettesd ki magad. A pizza isteni volt. Bőven megérte, hogy elvigyem a szoknyát a tisztítóba. Zoe elnézte, ahogy a két fiúcska bevonszolja Ethant a videosorok közé, és szomorú vágyakozás futott át rajta. A másik életében tudta, milyen érzés egy családhoz tartozni, legalábbis addig, amikor első éves korában egy autóbalesetben elvesztette a szüleit. A tragédia után elöntötte a megsemmisítő érzés, hogy teljesen egyedül áll a világban. Harcolt a depresszió és a szorongás ikerdémonaival, és a tanulmányaiban keresett menedéket. Az egyetem befejezésével nemcsak diplomát szerzett, hanem valami mást is, amolyan hatodik érzéket, ami nélkül, köszönte szépen, nagyon jól meglett volna. Azt mindig is tudta, hogy bizonyos házakban és szobákban gyakran élt át erős érzéseket. Ám ez az érzés legtöbbször nagyon halvány volt és nem különösebben felkavaró. Ő normális dologként kezelte ezt, és alacsony szinten talán az is volt. Végül is rengeteg ember beszélt déja vu-ről vagy más felzaklató érzésről, miután először jártak egy bizonyos házban vagy szobában. Ám azok alatt a magányos egyetemi évek alatt, amikor hosszú időszakokra visszavonult önmagába, a különböző belső terek által kiváltott reakciói észrevehetően erőteljesebbé váltak. Az egyedül megtett európai útja, amellyel az első, egy múzeumban töltött pénzkereső éve után ajándékozta meg magát, valóságos lidércnyomássá fajult. Miután két nap alatt három véráztatta történetű ősi kastélyt látogatott meg, olyan rémisztő érzések, olyan borzongás kerítette hatalmába, hogy azt hitte, elkapott valamilyen egzotikus betegséget. Másnap reggel felült az első hazafelé tartó gépre, amihez komoly kölcsönt kellett felvennie a kártyájáról, hogy ki tudja fizetni a teljes árú jegyet a turista osztályon. Végül kénytelen volt levonni a következtetést, hogy bármi legyen is az, amit átél, ha olyan szobába lép be, ahol korábban erőszakos esemény történt vagy valami más sötét, intenzív érzés hatja át a falakat, ezt a megérzést nem lehet többé a normális kategóriába sorolni. Mire Prestonnal megismerkedett, meglehetős gyakorlatra tett szert különleges érzékének eltitkolásában. És megtanított magának néhány elővigyázatossági óvintézkedést is. Mielőtt belépett volna egy szobába, ügyelt rá, hogy mindig megálljon egy kicsit, nehogy teljesen elborítsák a nemkívánatos érzékletek. És mielőtt Arcadiával találkozott, soha, senkinek nem mondta el a teljes igazságot az ő különleges képességéről, még Prestónnak sem. Preston Cleland kedves és figyelmes férfi volt, aki nagyon igyekezett volna, hogy megértse és olyannak fogadja el őt, amilyen volt: egy
torzszülött. De a férfi gyengéd természetű volt, amolyan tudósfajta, és a lelke mélyén Zoe tudta, hogy nem lett volna helyes megterhelni annak a tudásával, hogy olyan nőt vett feleségül, aki mindenfélét megérez a falakban. Rájött, hogy bár a férfi továbbra is tiszta szívéből szerette volna, soha többet nem lett volna képes ugyanúgy tekinteni rá. Zoe nem bírta volna elviselni azt a gondolatot, hogy szánalmat, együttérzést és aggodalmat lásson a férje szemében. Volt Prestonnak elég baja a gátlástalan unokatestvérével meg a kapzsi, mohó család más tagjaival. – Tudod – halkította le bizalmasan a hangját Bonnie – , mióta a legutolsó felesége elhagyta, ez az első eset, hogy Ethan elhívott egy nőt velem meg a fiúkkal. – Hmmm – igyekezett Zoe a lehető legsemlegesebb választ adni. Bonnie a homlokát ráncolta. – Ethan mondta, hogy elvált, ugye? Zoe megköszörülte a torkát. – Azt hiszem, említette, hogy többször nősült és elvált. – Az túlzás, hogy többször. – Azt hiszem, konkrétan három házasságot és három válást említett – mondta óvatosan Zoe. – Három nem számít többnek. Zoe udvariasan bólintott, és nem szólt semmit. Bonnie megadóan felemelte a karját. – Rendben, rendben, tudom, mit gondolsz. Ha a helyedben lennék, én is ugyanerre a következtetésre jutottam volna. Ha felszínesen nézzük, három megjelenés az oltár, illetve a válóperes bíró előtt tényleg mutathat arra, hogy az illető képtelen elkötelezni magát. De Ethan más. – Bonnie, semmi baj. Kérlek, ne érezd úgy, hogy meg kell védened. Ethannal nincs semmi olyan közöttünk, amit komoly kapcsolatnak lehetne nevezni. Alig ismerjük egymást. Én csak az egyik ügyfél vagyok. – Akármi vagy is – mondta Bonnie – , nem vagy csak az egyik ügyfél. Ha az lennél, soha nem hívott volna meg, hogy gyere velünk pizzázni ma este. Ethan nagyon ügyel rá, hogy különválassza a szakmai és a magánéletét. – Értem. – Zoénak semmi nem jutott az eszébe. – Az van, hogy Ethan egyszerűen nagyon szerencsétlen a szerelemben. – Bonnie feltartotta három ujját. – Staceyt huszonkét éves korában vette el. A lány tizenkilenc volt. Mindketten túl fiatalok voltak. Stacey nagyon zűrös, nagyon rosszul működő családi háttérből jött. Megbízhatóságra vágyott, és Ethan beleesett a csapdába, hogy eljátszhatja a fehér lovon érkező királyfi szerepét. – Mi történt? – Körülbelül egy év után Stacey bejelentette, hogy elhagyja Ethant, mert, ööö, vallási elhivatottságot érez. – Szent egek, csak nem lett apáca? – Nem egészen – mondta szárazon Bonnie. – Egy kicsi, nagyon szigorú és nagyon szélsőséges vallási csoportba lépett be. – Egy szektába. Bonnie bólintott. – Sajnos, igen. Elváltak, és élték tovább az életüket. Majd nem sokkal azután, hogy Ethan megnyitotta a saját biztonsági cégét, találkozott Devonnal. Ez egy másik komoly tévedés volt.
– Miért? – Devon azért esett bele Ethanba, mert odavolt az olyan pasikért, akiknek valamilyen macsó munkájuk volt. Amikor rájött, hogy Ethan főleg az íróasztal mögött, telefonon vagy a számítógéppel végzi a munkáját, otthagyta, és hozzáment egy hivatásos autóversenyzőhöz. – Bonnie, én tényleg nem... – Kelly, a Hármas Számú Feleség akkor tűnt fel, amikor Ethan már beindította az üzletét, és komoly pénzeket keresett. Addig jól megvoltak, amíg anyagilag jól ment nekik. De a csődöt nem viselte el. – Nem is tudtam a csődről – mondta Zoe. – Közvetlen következménye volt egy nagy port felvert gyilkossági ügy nyomozásának – fonta össze ölében az ujjait Bonnie, és szemét le nem vette a közeli szökőkút vizéről. – Bizonyos befolyásos embereknek L.A.-ben nem tetszett, ami történt, miután megnevezte a gyilkost, és felderítette a gyilkossághoz vezető pénzügyi manővereket. Amikor vége lett, gondoskodtak róla, hogy Ethan megfizessen azért, hogy komoly veszteségeket okozott nekik. – Kit öltek meg? – A férjemet, Drew-t – suttogta Bonnie. Leesett a tantusz. Zoe megdermedt. – Az öccsét? Bonnie bólinott. – Igen. – Szóval ezért nincs itt a gyerekek apja. Nem tudtam, miért. Bonnie, annyira sajnálom. – Drew-t több mint három éve gyilkolták meg. Ethannak hat hónapjába került, hogy megtalálja a gyilkost és azt az embert, aki felbérelte. Közvetlenül a bírósági tárgyalás előtt a bérgyilkost, aki óvadék ellenében szabadlábon volt, ismeretlen személy vagy személyek lelőtték. – A logikus következtetés pedig az, hogy a munkaadója úgy döntött, hogy megszabadul tőle, hogy ne tudjon vallomást tenni? – Igen. De nem volt rá bizonyíték. A per hetekig tartott, de a végén Simon Wendover, az az ember, aki felelős Drew haláláért, szabad emberként sétált ki a tárgyalóteremből. Az egyetlen vigasz az volt, hogy a média olyan alaposan megszellőztette az illegális üzleti tevékenységét, hogy a pénzügyi birodalma nagy része összeomlott. Zoe megmarkolta a pad szélét a két térde mellett. – Néha a pénzügyi csapás az egyetlen, amit az ember megkaphat. – Igen. Nem elég. – Nem – helyeselt halkan Zoe. – Messze nem elég – Mindenestre néhány gazdag ember, akik járulékos károkat szenvedtek a Wendover-birodalom összeomlása miatt, úgy érezte, hogy Ethant móresre kell tanítani. Összefogva megvolt hozzá a hatalmuk, hogy a csőd szélére juttassák a Truax Biztonságot. Csak egy kicsivel több mint egy év kellett hozzá, hogy elpusztítsák azt, amit Ethan tíz év alatt felépített. Kitartott a süllyedő hajóján. – El tudom képzelni. – Végül, miután elveszítette a cégét, és megegyezett az elvált feleségével, alig maradt valamije. Egy ideig tanácsadóként dolgozott néhány régebbi versenytársánál, és páran ajánlatot is tettek neki. De Ethan az a fajta ember, aki szeret a maga ura lenni. – Nem vagyok meglepve.
– Pár hónappal ezelőtt újra megbeszéltük a dolgot, és úgy döntöttünk, hogy Susogó Forrásba költözünk. Egyetértettünk abban, hogy jó, ha a fiúkat nem L.A.-ben neveljük fel. Zoe ránézett. – És ahová Jeff és Theo megy, oda megy Ethan is? – Ethan elfoglalta Drew helyét az életükben – mondta Bonnie csendesen. – És én ezért örökre hálás leszek neki. Egy nap Jeff és Theo ugyanilyen hálásak lesznek. Pillanatnyilag, persze, magától értetődőnek veszik. És szerintem így a legjobb. Az, hogy jelen van, nagy biztonságot és stabilitást ad nekik. És érzelmi egyensúlyt is jelent. Én még mindig túl könnyen elkezdek aggódni, és hajlamos vagyok rá, hogy túlságosan védelmezzem őket. Ha magamra lennék utalva, már régen kis idegbajosokat neveltem volna belőlük. – Nem hibáztatlak a túlságosan védelmező ösztöneid miatt. Ha én lennék a helyedben, ugyanígy viselkednék. – Csak azt akartam mondani Ethanról, hogy igenis képes elkötelezni magát – mondta Bonnie. – Ami azt illeti, szerintem el sem tudja képzelni, hogy másmilyen legyen. Az ő problémája az, hogy eddig még egy nő sem kötelezte el magát őmellette. – Mmmm. – Zoe kételkedett benne, hogy ez lenne az egész. Három válás azért egy kicsivel több magyarázatot igényel. De nem az ő feladata, hogy erről vitatkozzon. Mit tud ő az egészről? Csak pár nap óta ismeri Ethant. Ám azt el kellett ismernie, hogy Bonnie határozott kiállása megható volt. – Annak hála jutottunk túl az egész borzalom legszörnyűbb részén, hogy tudtuk, támaszkodhatunk Ethanra – vonta le a következtetést Bonnie. – Örülök, hogy segített nektek – mondta Zoe. – De mi van Wendoverrel? Annyira igazságtalan, annyira nem helyes, hogy a gazember, aki megölte a férjedet, szabadon mászkál. Bonnie tiszta, nyugodt pillantást vetett rá. – De hiszen Wendover nem mászkál szabadon. Elfelejtettem elmondani a többit. A tárgyalás befejezése után pár héttel Simon Wendover megfulladt. Leesett a jachtjáról, ami Catalina mellett horgonyzott. Egyedül volt, amikor történt. Úgy látszik, keményen ivott előtte. Zoe megborzongott a dermesztő felismeréstől. Ethanra meredt, aki két unokaöccsével a nyomában visszafelé sétált hozzájuk. Csak pár napja ismeri, gondolta, de ahhoz eléggé, hogy tudja, ha eltökélte, hogy Megtalálja az öccse gyilkosát, nem hagyja, hogy bármi, beleértve a nem egészen tökéletes igazságszolgáltatás kiszámíthatatlan hóbortjait, az útjába álljon. Bármi történt is Simon Wendoverrel aznap éjjel a jachtján, aligha volt baleset. Irigyli Bonnie-t, Ethant és a fiúkat, gondolta. Az ő számukra legalább volt valamilyen igazságtétel, nem volt ilyen szerencsés. Preston meggyilkolása megtorlatlan maradt. Voltak tervei, hogy valamennyire egyensúlyba hozza a mérleget, de még ha bejönnek is, az eredmény csupán valami gyenge és halovány kis bosszú lenne. Zoe átkarolta magát. – Örülök, hogy Wendover megfulladt – mondta ádázul. – Senki sem ontott érte könnyeket, annyi biztos. – Micsoda iszonyatos dolgokon mehettél keresztül.
– Rémes volt. – Bonnie felállt. – De visszatekintve, azt hiszem, a látó volt a legrosszabb rész. A beütni készülő katasztrófa baljós előérzete fogta marokra Zoe szívét. Óvatosan felállt. Ezt én nem akarom hallani, gondolta. De nem volt választása. – Milyen látó? – Az én hibám volt – rázta a fejét bűntudatosan Bonnie. – Tudhattam volna. Tudod, miután Drew eltűnt, még hosszú ideig képtelen voltam elhinni, hogy meghalt. – Megértem. – Egy úgynevezett halottlátó felvette velem a kapcsolatot, és azt mondta, tud segíteni, hogy megtaláljam. Tömte a fejemet, hogy látja valahol egy kis helyiségben, keze-lába megkötözve. Azt mondta, szerinte életben van, és fogva tartják. Én meg annyira odavoltam, hogy boldogan bevettem a maszlagot. Rengeteg pénzembe került, és végül a hiú remény csak nehezebbé tette, hogy elfogadjam az igazságot. Ethan, Jeff és Theo már majdnem odaértek hozzájuk. – Nem hibáztatlak – mondta Zoe. – Én is kapaszkodtam volna a reménybe. – Ha engem kérdezel – mondta savanyú képpel Bonnie – , az egész dologban nem az volt a legfigyelemreméltóbb, hogy Wendover egy adag nagyon rossz karmát kapott, hanem az, hogy a halottlátó túlélte Ethan dühét. –Ó. – Ethan gyűlöli az olyan embereket, akik másokon élősködnek. Az óta az incidens óta kifejezetten megveti az olyan embereket, akik azt állítják magukról, hogy különleges pszichés képességeik vannak. Ami őt illeti, ezek mind csalók és sarlatánok. Esküszöm, amikor megtudta, hogyan vezetett az orromnál fogva az a nő, azt hittem, megfojtja. Fél órával később Zoe a lakása ajtajában jó éjszakát kívánt mindenkinek. Ránézett Jeffre ésTheóra. – Kösz a remek estét, srácok. – Máskor is eljöhetsz velünk, ha akarsz – mondta nagylelkűen Jeff. – Köszönöm – mondta Zoe. – Az remek lenne, ígérem, legközelebb lesz nálam némi fagylalt. A felfedezés, hogy Zoe nem tartalékol hűtőszekrénye kis mélyhűtőjében fagylaltot, döbbent csodálkozást váltott ki. Jeff és Theo férfiasan viselték a rossz hírt, de Zoe emlékezetben felírta magának, hogy a legközelebbi alkalom nehogy felkészületlenül érje. Csodálkozva jött rá, mennyire reméli, hogy lesz legközelebbi alkalom. – Én azt szeretem, amiben csokidarabkák vannak – mondta segítőkészen Theo. – Nem fogom elfelejteni – ígérte Zoe. – Nagyon jót beszélgettünk – mosolygott rá melegen Bonnie. A kísértés, hogy elmondja Bonnie-nak, milyen sok közös van bennük amiatt, ahogyan mindketten élesztették a férjüket, szinte ellenállhatatlan volt. De a bizalmas információk megosztása másokkal ugyanolyan kockázatos volt az új életben, mint az, hogy intim, romantikus kapcsolatokba bonyolódjon. – Csodálatos este volt – mondta Zoe.
– Ezt tényleg meg kell ismételnünk – fordult Bonnie Jeff és Theo felé, és elkezdte hessegetni őket. – Gyerünk, gyerekek, hadd kívánjon Ethan bácsi nyugodtan jó éjszakát Zoénak. Jeff és Theo vonakodva elszakadtak az ajtótól, és elindultak a folyosón. Bonnie követte őket. Theo hangja visszacsengett a folyosón. – Meg fogja Ethan bácsi csókolni Zoét? – kérdezte. – Semmi közöd hozzá – válaszolta Bonnie. – Mozgás, uraim. Ethan megvárta, amíg a kis csoport elindult lefelé a lépcsőn. Aztán lassan elmosolyodott. – Ja – mondta. – Ethan bácsi meg fogja csókolni Zoét. Kezét a lány vállára tette, s határozottan maga felé húzta. Zoe kis bizsergést érzett a gyomrában. Nehogy hozzászokj ehhez, intette magát. Nem fog menni. Legalábbis nem sokáig. Ám az intenzív kíváncsiság félresöpörte a figyelmeztetést. Egész nap azon tűnődött, hogy az előző éjszaka hevességében pontosan mekkora része volt a kettejük előzőleg közösen átélt adrenalintúladagolásának. A férfi szájával a szájára tapadt, és ő félreérthetetlen választ kapott a kérdésre. Ha az elmúlt éjszaka szenvedélyét adrenalin okozta, ma este ugyanaz a méreg ugyanolyan erősen áramlik az ereiben. Különben is, mennyi ideig tart, amíg az anyagnak elmúlik a hatása? A férfi megérezte a lány válaszát, és szándékosan elmélyítette a csókot. Keze végigsimította a lány vállát, majd Zoe megérezte ujjait a nyakszirtjén. Hüvelykujjai satuba fogták az állát, így ajka pontosan azon a helyen volt, ahol a férfi akarta. Zoe olyan erősen simult hozzá, hogy érezte felizgult testének kontúrjait. – Ethan bácsi? – kiáltott fel Jeff a lépcsőházból. – Nem jössz? – Csitt – mondta Bonnie. – Várjuk meg a kertben. Ethan lassan felemelte a fejét. – Azt hiszem, a vekkeremet hallottam. Jobb lesz, ha megyek. De azért egy kicsit nehéz lesz aludni ma éjjel. A parázsló pillantást ugyanolyan jól csinálja, mint az összehúzott szemet, gondolta Zoe. Párszor nyelnie kellett, hogy visszanyerje a hangját. – Jó éjszakát. – Vonakodott elengedni a férfit, ezért az ingnyakával vacakolt, úgy tett, mintha ki akarná simítani. – Még egyszer köszönöm, hogy elhívtatok magatokkal. – Nagyon szívesen. Zoe kényszerítette magát, hogy elengedje az inget. A férfi visszalépett az ajtóból, és csak állt és várt. Zoe nagyon lassan becsukta az ajtót, és módszeresen belakatolta mindhárom zárat. Amikor végül a láncot is beakasztotta, akkor hallotta, hogy a férfi elindult a lépcső felé. Megfordult és az ajtónak dőlt, néhány lassú, mély lélegzetet vett, és megpróbált objektív leltárt készíteni a reakcióiról. Határozottan kótyagosnak érezte magát. Szinte szédült. Testének bizonyos pontjain kellemes csiklandást érzett. A bizsergés még mindig nagyon erős volt. Alig bírta legyűrni a késztetést, hogy kinyissa az ajtót, kirohanjon a folyosóra, és berángassa Ethant a lakásába. Egyetlenegy dolog akadályozta meg abban, hogy ezt megtegye, az, hogy Bonnie és a fiúk odalent várták. Mindent összevéve, nagyon izgalmas volt. Pont, mint az igazi élet.
14 – Nekem nagyon tetszik. – Bonnie halkan beszélt, nem akarta, hogy a hátsó ülésen Singleton Cobbról és a számítógépéről diskuráló Jeff és Theo meghallják. – Más, mint a megszokott típusod. – Gondolod? – Ethan le nem vette a szemét az útról. – Már nagyon régen nem randiztam. Nem is emlékszem rá, milyen a megszokott típusom. – Ne add alám a lovat. Ha össze akarod hasonlítgatni, melyikünk van nagyobb nyomorban, fejhosszal verlek. Ethan gyors, kutató pillantást vetett rá. Nem szólt semmit, de a műszerfal fénye megvilágította kissé lebiggyedő ajkát. Bonnie tudta, miért lepte meg a férfit viccelődése a nyomorról. Magamagát is meglepte. Elégszer korholta Ethant amiatt, hogy nem tesz semmit, hogy beindítsa a társadalmi életét, de Drew elvesztése óta most hozta szóba először, hogy ez az ő életéből is hiányzik. Az elmúlt néhány évben minden figyelmét arra összpontosította, hogy biztonságos, veszélytelen világot tartson fenn Jeffnek és Theónak. Az a eshetőség, hogy találkozhatna, esetleg randevúzgathatna valakivel, szinte meg sem fordult a fejében. Kíváncsi volt, vajon mitől jutott eszébe ma. Talán attól, hogy együtt látta Ethant és Zoét. Valósággal szikrázott a levegő, amikor ezek ketten együtt voltak. – Amikor azt mondtam, hogy Zoe más – folytatta határozottan – , úgy értettem, nem olyan, mint bármelyik exfeleséged. – Na és? Mindegyik exfeleségem különbözött a többitől. – Nem, ez nem így van. Nem igazán. Van egy bizonyos típusú nő, akire buksz. – És milyen típus lenne az? – Mindhárom volt feleséged csinos és okos és a maga módján elég kedves volt, de két dologban mind hasonlítottak egymásra. Az egyik az, hogy azért vonzódtak hozzád, mert első látásra meglehetősen menő fickónak látszol. Izgalmasnak. Titokzatosnak. Talán még veszélyesnek is. – De a lelkem mélyén unalmas vagyok, mi? Nem szükséges ragoznod. Devon ezt elég alaposan elmagyarázta. – Nem, a lelked mélyén határozottan nem vagy unalmas. – Bonnie szünetet tartott. – De bonyolult vagy. – Bonyolult – kóstolgatta a szót a férfi. – Ez nem hangzik sokkal jobban az unalmasnál. – A bonyolult férfi nehéz munka egy nő számára. A másik dolog, amiben a volt feleségeid egyeztek, az az, hogy egyikük sem akart sok időt tölteni a bonyolultságod kibogozásával. Azt akarták, hogy te töltsd minden idődet az ő bonyolultságuk kibogarászásával. És nézzünk szembe a tényekkel, sok munkát igényeltek. – Hah. – És nagyon fegyelmezett is vagy. Lehet, hogy egy kicsit még megszállott is vagy bizonyos dolgokban. Ezek a tulajdonságok nagyon jól jönnek a munkádban, de nem könnyű kezelni őket egy kapcsolatban. – Megszállott? – Felejtsd el, hogy ezt mondtam – mondta gyorsan Bonnie. – Rossz kifejezést használtam. Elszánt, ezt akartam mondani. Összeszedett. Addig
mész, amíg Meg nem szerzed a válaszokat. Ha egyszer eldöntöttél valamit, nem hagyod, hogy bármi eltérítsen. Nézd Meg, mibe került neked Drew meggyilkolásának kivizsgálása. A cégedbe és a házasságodba. – Megérte. Az asszony ránézett. – Mindig kész vagy megfizetni az árat, ugye? A férfi vállat vont. – Ebben a világban semmit sem adnak ingyen. – Ettől a hozzáállástól vagy olyan remek nyomozó. De ugyanakkor egy kicsit ijesztő is vagy tőle. – Bonyolult, megszállott, most meg ijesztő. Remek. Nincsenek valami jó kilátásaim a társasági életem felvirágoztatására. – Csak azt akarom mondani, hogy ezek a tulajdonságok bizonyos értelemben vonzóak, de egy komoly, hosszú távú kapcsolatban nem könnyű egy nőnek kezelni őket. – Szerinted talán életfogytig tartó monogámiasorozat lesz a sorsom? – Szerintem – mondta az asszony nagyon határozottan – olyan valakire van szükséged, aki képes megbirkózni azzal a résszel benned, amitől te te vagy. A férfi nem szólt semmit. – Szerinted Zoe tudná kezelni ezt a részt? – kérdezte kisvártatva. – Nem tudom – mondta Bonnie rendkívül becsületesen. – De egy dolgot mondhatok: szerintem pontosan ugyanolyan bonyolult, mint te vagy. Zoe az ágy szélén ült, a telefonkagylót a vállával szorította a füléhez, és közben igyekezett lerángatni a cipőjét. – Hogy rövidre fogjam, amiatt, ami az öccsével történt, Ethan megveti a látnokokat. – Te nem vagy látnók – mondta Arcadia. – Csupán rendkívüli mértékben fogékony bizonyos belső terek hangulatára. – Nézzünk szembe a tényekkel, akárhogy csűrjük-csavarjuk, egy kicsit buggyant vagyok. – Ugye nem áll szándékodban beszámolni neki a buggyantságodról? Semmi értelme. Különben sem hinne neked. – Tudom. – Zoe hanyatt vetette magát az ágytakarón, és a mennyezetre bámult. – Azt gondolná, bolond vagyok. Vagy csaló. Vagy mindkettő. – Igen. – Vérfagyasztó volt a sztori, amit Bonnie mesélt ma este. A fickó, aki fizetett azért, hogy a férjét megölesse, szó szerint szabad emberként sétált ki a tárgyalóteremből. Pontosan ugyanez történt volna akkor, ha egyáltalán sikerül elérnem, hogy valaki higgyen nekem a... – Ne mondd ki. – Bocs. Arcadia véleménye szerint korábbi életük eseményeiről semmilyen módon vagy formában nem szabad beszélniük, különösen nem telefonon. De Zoe néha nehezen állta meg, hogy ne beszéljen róluk. Valószínűleg azért, mert olyan sok dolog megoldatlan maradt. Nem mit lezárás, szokta mondani dr. McAlistair, az úgynevezett terapeutája Xanaduban. És Arcadia volt az egyetlen olyan ismerőse, akivel kockázat nélkül beszélgethetett a múltról. – Mindenestre, Ethan öccsének esetében legalább a balszerencse szolgáltatott némi igazságot – mondta Arcadia.
– Balszerencse, még mit nem. Ha Wendover azért halt meg, mert részegen leesett a jachtjáról, én megeszem egy kaktuszt. Arcadia felkuncogott. – Szóval, találkozni fogsz még Ethannal? Zoe Ethan jóéjszakát-csókjának hevességére gondolt. – Az volt a benyomásom, hogy igen. – Helyes. Többet kellene kimozdulnod. – A kimozdulás egy dolog. Játék a tűzzel, az más. – Csak vedd könnyedén, és érezd jól magad. Megérdemelsz egy kis kikapcsolódást, Zoe. Kemény két év áll mögötted. Zoe a könyökére támaszkodott. – Helyes. Könnyedség és szórakozás. Ahogy Arcadia beszélt róla, minden olyan egyszerűnek tűnt. Az igazság az, gondolta Zoe, hogy az ő szemszögéből nézve Ethan Truaxszal kapcsolatban semmi sem egyszerű. Felkászálódott az ágy mellett, és megragadta az ágytakarót. – Na, azt hiszem, jobb lesz, ha alszom egyet. Kora reggelre megbeszéltem, hogy megnézek valami vízvezeték-szerelvényeket. – Izgalmasnak hangzik. – Ó, igen. Az ágy végébe hajította a takarót. És lebénult, amikor a párna sarka alatt megpillantotta a szabvány méretű hivatalos levélpapírt. – Ó, istenem. – Zoe? – élesedett meg azonnal Arcadia hangja. – Jól vagy? Mi a baj? Zoe a papírlapra bámult, és képtelen volt megszólalni. Felismerte a papír felső sarkába nyomtatott diszkrét lógót. Az apró, stilizált fekete-fehér rajz egy sötét tó partján álló rideg téglaépületet ábrázolt. A kép alatt elegáns betűtípussal az intézmény neve, GYERTYA-TAVI UDVARHÁZ. Cím vagy telefonszám nem volt rajta. Az üzenet betűit egyenként vágták ki újságból és ragasztották fel a lapra. H i á n y z o l. A sor alatt további szavak voltak. Jó pénzért eladó az esély, hogy kimaradj a 232-es szobából. Hamarosan megkapod az instrukciókat. – Zoe? – Axcadia hangjából sütött az aggodalom. Szólalj meg. Valami baj van? – Igen – mondta Zoe.
15 Ethan mindkét kezével megmarkolta a hajlított bronzkilincseket, és kinyitotta az aranyozott, kétszárnyú ajtót. Belépett a bélyeg méretű kis előszobába, és félrehúzta a függönyt. Egy darabig csak álldogált, és a kivilágítatlan moziterem tintakék sötétjébe bámult. Zoe nem egyszerűen megtorpant itt a küszöbön; kitalált egy kifogást, hogy ne kelljen belépnie a ház egyik legérdekesebb helyiségébe. Megtalálta a villanykapcsolók sorát, és párat felpöccintett. A bronz és metszett üveg világítótestek felparázslottak. Tompított, elegáns fénnyel világították meg a két széksor közötti folyosót. Az aranyozott, sötét rózsaszínű bársonyülésekre meredt, és azon tűnődött, vajon mi volt a moziban, amitől Zoe megborzongott. Mert abban biztos volt, hogy ezt látta rajta, amikor bekukkantott ebbe a helyiségbe. Megborzongott. Kis idő múlva eloltotta a lámpát, és a hallon át visszament a dolgozószobájába. Abner Bennett Foote naplója ott várta az asztalon, ahol hagyta. Leült, és kinyitotta a bejegyzésnél, amelyet olvasott, és ott folytatta, ahol abbahagyta. Szépséges Cameliám több ismerősét meghívta, hogy töltsenek nálunk egy hosszú hétvégét. A hölgyek gyönyörűek lesznek, az urak pedig minden bizonnyal remek történeteket fognak mesélni. Folyni fog a pezsgő és a gin, éjfélre pedig mindenki lerészegedik. Az én drágám olyan fiatal és naiv, hogy nem látja, milyen sekélyesek ezek mind. Nem örülök az eseménynek, de aligha kifogásolhatom. Cameliának nagyon fontosak a barátai. Amikor rábeszéltem Virágszálamat, hogy jöjjön hozzám feleségül, világosan megmondta, csak akkor egyezik bele, ha olyan gyakran hívhat társaságot és olyan fényűző körülmények közé, amint azt ő kívánja. Semmi kétség, ez a hosszú víkend szép pénzbe fog nekem kerülni, de ha Virágszálamat boldoggá teszi, nem számít. Egyetlen fényes pont van a hétvége horizontján. Ma délelőtt átnéztem a vendéglistát, és Hill nincs rajta... – Ezt egy zsaroló írta – mondta Arcadia. – Igen. – Zoe az asztalon előtte álló bögre forró tea köré simította a tenyerét. De ez sem segített. Semmi sem tudta felmelegíteni. Egyszerűen nem tudta abbahagyni a reszketést. Ezek a hidegrázások pont olyan rosszak voltak, min azok, amelyek egy-egy kis rohama után elfogták. – Akár hiszed, akár nem, erre még nekem is sikerült rájönnöm. Beszélgetés és csendes dzsessz hangja hullámzott körülöttük, és elfedte feszült megbeszélésüket. Az Utolsó Kijárat kávéház volt, amely este kilenc után éjszakai klubbá alakult át. Zoe és Arcadia a helyiség árnyas hátterének egyik kis fülkéjében ültek. Jól ráláttak a színpadra, de egyikük sem figyelt a zenészekre.
– Ennyit arról a bizonyos tűzfalról, amely állítólag láthatatlanná tett engem – jegyezte meg Zoe. – Szeretném a kezeim közé kapni azt a fickót, aki eladta nekem. – A Kalmárnak makulátlan üzleti hírneve van – mondta Arcadia. – Nem tudom elhinni, hogy átvert téged. Ujabb borzongás futott végig Zoén. Szorosabban Markolta a bögrét. – Tisztában vagy vele, ha engem elárult, akkor ugyanezt megtehette veled is? – Szerintem egyikünket sem árulta el. Hosszú ideje van a szakmában, és soha fel sem merült, hogy meg. bizhatatlan lenne. – Nos, valaki mégis rájött, hogy hol vagyok, és számot kell vetnünk azzal a lehetőséggel, hogy bárki legyen is az, azt is tudja, te hol vagy. – Hidd el nekem – mondta Arcadia – , az elmúlt fél órában egyéb sem járt az eszemben. Zoe megpróbálta rendszerezni a rendelkezésükre álló pár tényt. – Ha szerinted nem a Kalmár vágott át minket, hogyan magyarázod meg a zsaroló levelét? – Nem tudom, mi ment gallyra, de legalább egy másik eshetőség eszembe jutott. – Mi az? Arcadia ujjával körbesimított apró kávéscsészéje peremén. – A Kalmár az interneten dolgozik. A biztonsági rendszere jó, de egyetlen számítógép biztonsági rendszere sem tökéletes. Talán feltörték. Aki bejutott a dokumentumaiba, talán személy szerint téged keresett, de lehet, hogy a hekker csak vaktában felmarkolt egy csomó nevet, és lelépett. – Gondolom, bármelyik ok magyarázatot ad arra, én miért kaptam levelet, és te miért nem. – Zoe az asztalra könyökölt. – Ami annyit jelent, hogy lehet, hogy a hekker a zsaroló. – Nem okvetlenül. Lehetséges, hogy a hekker csupán egy internetes üzletember, aki eladta a kartonodat valakinek, aki eleget tudott rólad ahhoz, hogy hasznát vegye az információnak. Zoe a halántékát masszírozta. – Bárki lehetett. – Nem, nem lehetett akárki – mondta lassan Arcadia. – Szerintem a férjed családját kizárhatjuk. Nekik nem áll érdekükben zsarolni téged. Ha tudnák, hogy hol vagy, eget-földet megmozgatnának, hogy visszadugjanak Xanaduba. – Ez igaz. – Zoe kényszeritette magát, hogy gondolkodjon. – És ugyanez a helyzet dr. Harperrel is. Ha rájött volna, hol talál meg, már rég rám küldte volna a sameszait, hogy visszavigyenek. – Amilyen kevés feltűnéssel csak lehet – helyeselt Arcadia. – A legkevésbé sem akarná, hogy Forrest Cleland megtudja, hogy szabadon rohangáltál az elfúlt néhány hónapban. – Oké, tehát a zsaroló valószínűleg nem Harper és nem valamelyik kedves rokonom. – Nem, de bárki küldte is a levelet, az nyilvánvaló, hogy sokat tud a Xanadu-beli históriádról. – Az utalás a 232-es szobára. – Igen. – Igazad van. – Zoe igyekezett kitörölni agyából a visszatérő lidércnyomás képeit, és a logikára összpontosítani. – A szobaszám
rendkívül sajátságos részlet. Csak az tudhat róla, aki szoros kapcsolatban áll Xanaduval. – Szerintem ezt biztosan állíthatjuk. – Valamelyik ápoló? Ron vagy Érnie? – Talán – mondta lassan Arcadia. – Habár fogadni mertem volna, hogy egyiküknek sincs elég esze, vagy nincs kapcsolatokkal elég jól eleresztve ahhoz, hogy megtaláljon. – Ez igaz. Mindketten szociopaták, és határozottan nincs elég sütnivalójuk. – Azt is kétlem, hogy képesek lennének megvásárolni az effajta információt, ha valaki felajánlotta is nekik eladásra. Aki a zsaroló rendelkezésére bocsátotta a kartonodat, alighanem szép summát kért érte. Zoe végigfutott még pár lehetőségen. – Mi a helyzet Fenella Leedsszel? – Harper adminiszrációs asszisztensével? – Arcadia mérlegelte a dolgot, és bólintott. – Lehet. Leeds iszonyú hideg nőszemély, és okos is. Biztos vagyok benne, hogy mindent tud, amit Harper tud. Egy darabig Harperrel hált, amíg rá nem unt és nem talált másik áldozatot, emlékszel? – De még mennyire. Rendben, akkor vegyük fel a listára. És ne felejtsük ki a biztonsági főnököt, Leon Gradyt sem. – Nem is tudom – mondta Arcadia. – Nem valami okos, és különben is az volt a benyomásom, hogy Harper embere. Szépen megkeresi a betevőt azzal, hogy azt teszi, amit mondanak neki az Udvarházban. Emlékszel a Porschéra? Meg arra a flancos gyűrűre? – Lehet, hogy beleunt abba, hogy falazzon a főnökének – vetette fel Zoe. – Lehet. – És nem hagyhatjuk figyelmen kívül dr. McAlistairt sem. Harpernek elég volt, ha engem egyszerűen lakat alatt és benyugtatózva tartanak, de McAlistair folyton terápiás szeánszokat szervezett nekem. Folyton azzal nyaggatott, hogy pontosan mondjam el neki, mit tapasztalok, amikor bemegyek bizonyos szobákba. Mindig megpróbált megcsinálni rajtam egyegy kis meglepetéstesztet. – Tényleg úgy tűnt, hogy különösen érdekli a te eseted – ismerte el Arcadia. – Tudnia kellett Harper kis melléküzemágáról. – Egyetértek, de szerintem neki is, csakúgy, mint Harpernek, az lett volna a fő célja, hogy visszavitessen Xanaduba, és nem az, hogy megzsaroljon. – Igazad van. – Zoe a tenyerébe temette a fejét. – Ez reménytelen, így sohasem tudjuk azonosítani a zsarolót. Legfeljebb találgathatunk. – Szerintem – mondta Arcadia – itt szakmai hozzáértésre van szükség. Zoe döbbenten kapta fel a fejét. – Menjünk a zsarukhoz? Tudod, hogy ez lehetetlen. Abban a pillanatban, mikor rájönnek, hogy egy diliházból léptem meg, kezüket-lábukat fogják törni, hogy visszavigyenek. – Nem azt mondtam, hogy a rendőrséghez forduljunk – mondta Arcadia. Leesett a tantusz. Zoe nagyon lassan hátraereszkedett a boksz hátpárnáira. – Nem. – Van jobb ötleted? – Nincs – mondta. – De ez határozottan nem jó ötlet.
– Miért nem? Garantálja az ügyfeleinek a diszkréciót, és szerintem megbízhatsz benne. Zoénak kóválygott a feje. – Nem akarom, hogy tudjon... Xanaduról meg rólam meg a nyavalyás falakról. – A részleteket nem kell elmondanod neki. Nem kell, hogy tudjon a kis ügyeidről bizonyos szobákkal. – De Xanaduról beszélni kell neki. – Igen. Ezt nem lehet megkerülni. Amennyire meg tudom ítélni, két választási lehetőséged van. Vagy hazamész, összecsomagolsz, és felhúzod a nyúlcipőt, vagy elmondod a dolgot Ethan Truaxnak. – Hát, ha így állítod be...
16 péntek. Itt van. Hillnek volt képe eljönni, pedig a neve nem is volt rajta a meghívottak listáján. Kérdőre vontam Cameliát, és követeltem, mondja meg neki, hogy távoznia kell. De Camelia nagyon dühös lett, és nem volt hajlandó elküldeni. Azt mondja, ez udvariatlanság lenne, és hogy van elég hely még egy vendég számára. Éjfél... Láttam őket együtt ma este, amikor a vacsora előtti koktélt felszolgálták. Abból, ahogyan a feleségemre nézett, tudtam, hogy szándékában áll megpróbálni elcsábítani. Nem sokkal tíz óra után kimentek együtt a kertbe. A dolgozószobám ablakából figyeltem őket. A gazember átölelte és megcsókolta Cameliát. Ő meg sem kísérelt ellenállni. Most már tudom, hogy előre megtervezték, hogy együtt legyenek ezen a hétvégén. Szamár voltam... A telefon csengetése kirezzentette Ethant a napló olvasásából. A karórájára pillantott, és meglepődve látta, hogy már majdnem éjfél van. Eddigre már le akart feküdni. A kagyló után nyúlt, és érezte, hogy a gyomra kicsit összeszorul. Nagyon kevesen hívhatták ilyenkor. A listavezető Bonnie volt. – Truax – szólt bele. – Ethan? Zoe vagyok. A kellemetlen érzést elhessentette az öröm. A férfi hátradőlt. – Mi újság? Nem tudsz aludni? – Újabb megbízást kell adnom neked. Ethan húsz perccel később besétált az Utolsó Kijáratba, és az ajtó melletti árnyakban ácsorgott, amíg észre nem vette Zoét és Arcadiát a távoli bokszban. Kis ideig figyelte őket. Zoe pillanatonként forgatta a fejét, aggódva nézegetett az ajtó felé, de Ethan tudta, hogy nem vette észre őt. Bonyolultan kígyózva az asztalok között egy olyan útvonalon, amely lehetővé tette, hogy a félhomályban maradjon, elindult a boksz felé. Sem Zoe, sem Arcadia nem vette észre, csak akkor, amikor szinte már mellettük állt. Zoe láthatóan megrezzent, amikor rájött, hogy a férfi ott tornyosul mellettük. Arcán futó megkönynyebbülés suhant át. Helyét óvatosság foglalta el. – Ethan. – Nagyon halkan beszélt. A férfinak az volt az érzése, hogy rendkívüli mértékben uralkodik magán. – Nem láttalak. Arcadia kissé összevonta a szemöldökét, de más jelét nem adta a meglepetésnek. Vajon mi lenne képes felrázni, tűnődött Ethan. Alighanem valami nagy dolog, gondolta. – Köszönöm, hogy eljöttél – mondta Zoe ugyanolyan hangon, mintha azért mondott volna köszönetet, hogy valaki elment egy temetésre. – Nem mintha bármi más dolgom lett volna. A lány elpirult.
Ethan mellé ült, szándékosan kicsit túl közel, hogy lássa, mit fog csinálni. Zoe a boksz sarka felé húzódott el. Távolságot akar tartani. Nem valami jó jel. – Remek időt futottál – mondta Arcadia. – Szeretem az ügyfeleket visszatérésre biztatni, de be kell vallanom, ilyen hamar nem számítottam újabb Megbízásra. – Zoéra pillantott. – Mi van? Újabb gyanús kuncsaft? – Nem – mondta Zoe. – Személyes probléma. A férfi kényelmesen elterpeszkedett a bokszban, és karját lazán az ülés hátára fektette. – Mesélj. A lány ökölbe szorította egyik kezét az ölében. – Megzsaroltak. Nahát, mi a manó. Jobb lesz, ha itt átmegy szakmába. – Mondj el mindent az elejétől fogva – mondta. Zoe Arcadiára pillantott, mintegy támogatásért Apró fejbólintást kapott társnőjétől. – Két évvel ezelőtt meggyilkolták a férjemet. Agyonlőtték a nyaralónk hátsó verandáján. – Hallgatlak. – Preston a házassági évfordulónk előtti napon ment oda. Egyedül. Nekem sem szólt róla. Egy meglepetést akart előkészíteni. – Miféle meglepetést? – Virágokat. – Zoe szomorkásán elmosolyodott. – Tengernyi virágot. Dáliát, orchideát, hatalmas krizantémokat. Telerakta velük a nyaralót. Mindenhol virág volt. A konyhában, a fürdőszobában, a nappaliban. A férjem művészettörténetet tanított egy kis észak-kaliforniai egyetemen. A szíve mélyén nagy romantikus volt. – Igen. Romantikus. Neki az életben nem jutna eszébe telerakni egy nyaralót virágokkal, hogy meglepetést szerezzen egy nőnek, gondolta Ethan. Lehet, hogy ez vele az egyik probléma. – És volt egy ajándék is számomra. – Zoe meghajlítgatta az ujjait, majd ismét feszes kis ökölbe szorította őket. – Egy fényképezőgép. Volt valami a lány arckifejezésében, amitől Ethan sejteni kezdte a helyzetet. – Te találtad meg, ugye? Zoe nyelt egyet. – Egy háromnapos konferencián voltam San Franciscóban, de megbeszéltük, hogy a nyaralóban találkozunk. Aznap este megpróbáltam felhívni, de nem vette fel a telefont. Egy kicsit aggódtam, de azt mondtam magamnak, biztosan van valami teljesen jó magyarázat arra, hogy miért nem veszi fel a telefonját. De másnap reggel korán otthagytam a konferenciát, és a nyaralóba mentem. – Folytasd – mondta Ethan, amikor a lány hirtelen elhallgatott. Zoe mély lélegzetet vett, hogy összeszedje magát. – Amikor kinyitottam az ajtót, rögtön rájöttem, hogy valami borzasztó dolog történt. – Mit láttál? – Mindenhol összetört vázák és virágok voltak. A fényképezőgépre valaki rálépett és összetaposta. Nekem úgy tűnt, heves küzdelem lehetett. De a rendőrség felhívta a figyelmemet, hogy Prestont a hátsó verandán lőtték le. Alighanem azért ment ki, hogy tűzifát hozzon be. Semmi jele nem volt annak, hogy egyáltalán látta volna a támadóját, nemhogy megpróbált volna harcolni vele.
– A zsaruk mivel magyarázták a dolgot? – A környéken volt egy besurranó tolvaj, aki az üres nyaralókat fosztogatta – mondta Zoe. – Azt gondolják, hogy lesből lelőtte Prestont, és aztán bement a házba, hogy mindent elvigyen, amit csak tudott. – És mit mondtak az összetört vázákról és fényképezőgépről? – Arra a következtetésre jutottak, hogy a gyilkos dühében törte össze őket, amikor nem talált készpénzt vagy értékes dolgokat. – És mi a helyzet a férjed pénztárcájával? Zoe habozott. – Megtalálták a közelben. Üres volt. Az volt a feltételezés, hogy a besurranó eldobta, miután kivette belőle a kártyákat és a készpénzt. – Az üres pénztárca alátámasztja a zsaruk feltételezését – mondta a férfi gyengéden. – Tisztában vagyok vele – mondta váratlan hevességgel a lány. – De nem vagyok hajlandó elhinni, hogy Prestont egy besurranó tolvaj ölte meg. – Szerinted mi történt? – Meg vagyok róla győződve, hogy a férjemet az Unokatestvére, Forrest Cleland ölte meg. – Indíték? – kérdezte Ethan. – Hogy ő ellenőrizhesse a családi céget, a Cleland Cage Részvénytársaságot. A céget Preston nagyapja és nagy-nagybátyja alapították. Preston maga nem vett részt aktívan a cég vezetésében. Az ő szenvedélye a tanítás volt. De a részvények döntő része az ő kezében volt, és ő nagyon komolyan vette a felelősséget, amivel a cégnek és a Cleland családnak tartozott. – És Forrest? – Forrest Cleland a jelenlegi vezérigazgató. Ő és Preston nem jöttek ki jól egymással. Nem sokkal a gyilkosság előtt Preston és Forrest összevesztek egy felvásárlás ügyében, amelyet Forrest szeretett volna jóváhagyatni az igazgatótanáccsal. Preston meg volt róla győződve, hogy Forrest a cég jövőjét teszi kockára. Szándékában állt élni döntési jogával, hogy leállítsa a projektet. Forrest őrjöngött. Határozottan itt az ideje szakmára váltani. Ethan elővette ingzsebéből a noteszt és a tollat. Az asztalra tette őket. – Azt gondolod, hogy Forrest Cleland ölte meg a férjedet, mert azokkal a részvényekkel az útjában állt? – Igen – mondta Zoe szenvtelenül. – Igen, pontosan ezt gondolom. Forrest terve tökéletesen bevált volna, ha nincs egy bökkenő. Röviddel a halála előtt Preston jelentősen megváltoztatta a végrendeletét. Az összes részvényét rám hagyta. Ethan az asztal szélét kocogtatta a notesszel. – és most te rendelkezel azokkal a részvényekkel? – Nem egészen – mondta Zoe. – Ez egy hosszú történet. De a következőképpen áll a dolog. Szerintem Preston gyanút fogott, hogy Forrest esetleg veszélyes lehet. Elidegeníthetetlen trösztben rám hagyta a részvényeket azzal a kikötéssel, hogy ha meghalok, függetlenül a halálom körülményeitől, a részvényeket egy bank által kezelt másik trösztbe kell átvinni. – És kinek a javára rendelkezik ez a tröszt?
– A Cleland család valamennyi olyan tagjáéra, akik elhunytom idején tíz évnél fiatalabbak. – A lány szegében hideg mosoly bujkált. – A Clelandok meglehetősen nagy klán. Jelen pillanatban sok tízévesnél fiatalabb gyerek van benne. Legalább tizenöt vagy húsz. Sem ők, sem a szüleik nem tudnak hozzáférni a tröszthöz, amíg a csemeték el nem érik harmincéves korukat. Ethan egy percig átszűrte mindezt finom szűrőjén. Aztán elismerően bólintott. – Egy végrendeletet nem túl nehéz megtámadni, de egy jól megkonstruált trösztöt szinte lehetetlen szétszedni. – Igen. Preston tudta, mit csinál. Próbált megvédeni engem. – Hadd lássam csak. Abból indulunk ki, hogy ha bármi történik veled, sem Forrest, sem senki más a családból nem teheti rá a kezét a részvényeidre. Nagyon ügyes. Arcadia megmoccant a boksz sarkában. – Azért nem elég ügyes, mint ez kiderült. Ethan ránézett, majd visszafordult Zoéhoz. – Elmagyaráznád ezt? – Preston végrendeletében volt egy bibi – mondta halkan Zoe. – Az igaz, hogy ha meghalok, a részvények kicsúsznak Forrest kezéből. De az ügyvédek meggyőzték a férjemet, hogy építsen be egy mechanizmust, amely lehetővé teszi a rutin ügyintézést átmeneti vészhelyzetekben. – Mint például? A lány keze megrebbent. – Amikor nem vagyok képes intézkedni, például súlyos baleset vagy műtét következtében. Elképzelhető, hogy előállhat olyan helyzet, amelyben átmenetileg képtelen vagyok a magánügyeim intézésére. Ha ez bekövetkezne, Preston nem akarta, hogy a részvényeim átkerüljenek a gyerekek trösztjébe, mert ebben az esetben soha nem tudtam volna visszaszerezni őket. – És milyen az élet – mondta szárazon Arcadia – egy ilyen átmeneti vészhelyzet állt elő mintegy fej évvel Preston Cleland meggyilkolása után. Ethan kísértést érzett rá, hogy eltérjen ebbe az irányba, de a tapasztalat azt súgta neki, összpontosítson az eddigiekre. – És hogy működik ez a rövid távú vészhelyzetmechanizmus? – Abban az esetben, ha bármilyen időtartamra cselekvésképtelenné válok – mondta Zoe – , egy bármikor megszüntethető tröszt jön létre, amely lehetővé teszi, hogy a részvényeimmel a Cleland igazgatótanács szavazzon. A megszüntethető tröszt addig marad érvényben, amíg én írásban vissza nem vonom. A dolgok jelenlegi állása szerint Forrest ellenőrzi az igazgatótanácsot, és ezért ő szavaz. – Mert te cselekvésképtelen vagy? – Úgy mondják. – Én úgy nézem, rendben vagy. Pontosan miért vagy cselekvésképtelen? A lány kifürkészhetetlen pillantást vetett rá. – Azt mondják, bolond vagyok. Egy pillanatra megfagyott a levegő. – Hogy mondtad? – kérdezte halkan Ethan. Zoe kinyitotta, összecsukta ölében pihenő tenyerét. – A férjem kedves unokatestvérének sikerült elmegyógyintézetbe záratnia. – Elmegyógyintézetbe. – A férfi nagyon tisztán és nagyon szenvtelenül megismételte a szót. – Igen.
– Elismerem, hogy nem vagyok naprakész az ilyesmire vonatkozó törvényekben – mondta óvatosan Ethan – , de az a benyomásom, hogy manapság eléggé macerás valakit akarata ellenére elmegyógyintézetbe záratni. Zoe álla megfeszült. A férfi látta, hogy összeszorította a fogát. Valószínűleg az jár az eszében, hogy ő beveszi-e ezt. Neki is ez járt az eszében. – Forrest kapott némi segítséget a papírmunkával meg a jogi dolgokkal – mondta. – Kitől? – Dr. Ian Harpertől, egy Gyertya-tavi Udvarház nevű, kaliforniai pszichiátriai magánklinika igazgatójától. Fogalmam sincs, Forrest mennyit fizet neki, hogy bekaszlizva, begyógyszerezve, intézkedésképtelenül tartson. De biztos vagyok benne, hogy jelentős összeg volt. Oké, emlékeztette magát a férfit, eleve volt egy olyan érzése, hogy észbontó irányba haladnak a dolgok. – Nem tudom nem észrevenni, hogy pillanatnyilag nem a Gyertya-tavi Udvarház kórházban vagy – mondta. – Ehelyett egy dzsesszklubban üldögélsz Susogó Forrásban. – Más név alatt – mondta Zoe. Határozott pillantást szögezett a férfira, mely nem volt híjával némi kétség-beesésnek. – Egy olyan nővel állsz szemben, aki szó szerint megszökött egy régi vágású diliházból. – Hát ez vicces, egyáltalán nem látszol bolondnak. Zoe az asztalra fektette a tenyerét. – Hadd meséljem el, hogyan történt. – Éppen kérni akartalak rá. – Aznap, amikor rátaláltam Preston holttestére a nyaralóban, teljesen bediliztem. Tudtam, hogy meggyilkolták, és elmondtam a zsaruknak, hogy Forrestet gyanúsítom. Azt gondolták, hisztérikus állapotban vagyok. És ezt nem is igen tudtam volna tagadni. – Sok ember lenne hisztérikus hasonló körülmények között – mondta Ethan. – Így van. De abban is biztos voltam, hogy igazam van. A hatóságok felvették a vallomásomat, majd hazamentem, és vártam, hogy az igazságszolgáltatás malmai elkezdjenek őrölni. Sajnos nem volt olyan bizonyíték, amely Forrestet összekapcsolta volna a bűnténnyel. Senkit sem tartóztattak le. A besurranó tolvajt idővel elkapták, de nem volt hajlandó bevallani a gyilkosságot. Három hónap után rájöttem, hogy Preston gyilkosa meg fogja úszni. – Mit csináltál? – Nem tudtam, mitévő legyek. Azon kezdtem agyalni, hogy talán tévedtem, és mégis a zsaruknak volt igaza. Közben kínlódtam a gyászommal és az érzelmi megrázkódtatással, amit ez az egész jelentett. Aztán ott volt még a dolog üzleti része, amivel szintén törődni kellett. A sok gond és baj között három hónap telt el, mire úgy éreztem, újra világosan tudok gondolkodni. – Mi volt a következő lépésed? – Visszamentem a nyaralóba – mondta a lány. – Hogy összecsomagold a férjed holmiját? – Igen. – A lány a zenészekre pillantott. – Hogy összecsomagoljam a holmiját. Először voltam ott azóta, hogy megtaláltam. Hosszú ideig
ücsörögtem a kanapén, és az összetört vázákon meg a szobában szanaszét szórt virágokon járt az eszem. És az összetört fényképezőgépre gondoltam. Minél többet gondolkodtam rajta, annál biztosabb voltam benne, hogy a felfordulás módja valahogy nem tűnt egy frusztrált gyilkos munkájának, aki nem talált elég készpénzt az áldozatánál. – Szerinted az olyan jellegű felfordulás hogyan nézett volna ki? – kérdezte a férfi. Rájött, hogy komolyan kíváncsi a nő észjárására. – Nem tudom – rázta a fejét Zoe. – Egyszerűen csak úgy tűnt nekem, hogy egy dühös gyilkos, aki azért őrjöng, mert nem talált elég pénzt, valószínűleg inkább az ablakokat törte volna be, vagy a bútorokat hasogatja fel. A lány nagyon gondosan megválogatja a szavait. Nem hazudik kifejezetten, de nem is mond igazat. Látott ő már ilyesmit. Az ügyfelek gyakran csinálják ezt. A jegyzeteibe pillantott. – Ez olyan, mint a flancos ágynemű ügye Davis Masonnál, ugye? – kérdezte. – Valami nem passzol pontosan, ezért olyan következtetésre jutsz, ami alátámasztja az elméletedet. – Hát igen, talán lehet ezt mondani. – Ádáz pillantással nézett a férfi szemébe. – De én igenis azt hiszem, Preston ismerte a gyilkosát. Szerintem ő nyitott ajtót neki. Biztosan nagy összecsapás volt. Lehet, hogy veszekedtek, és ez vezetett verekedéshez. Ez megmagyarázná az összetört vázákat és a megtaposott fényképezőgépet. Én azt gyanítom, hogy a verekedés után Forrest elment, és később visszajött, hogy orvul lelője Prestont. Ethan ezen egy darabig eltanakodott. Lehetséges. Már réges-rég megtanulta, hogy ahol gyilkosságról van szó, ott minden lehetséges. – Feltételezem, hogy a nyaralóban tett utolsó látogatásod után szembesítetted Forrestet a gyanúddal? – kérdezte. – Igen. De attól tartok, nem kezeltem valami ügyesen. Ööö... jeleneteket rendeztem. Nem is egyet. A két legemlékezetesebbre akkor került sor, amikor elmentem Forresthez, és a felesége előtt üvöltve megvádoltam. A második legnagyobbra pedig akkor, amikor beviharzottam a Cleland igazgatótanácsi értekezletére. – Gyilkossággal vádoltad Forrestet az igazgatótanács előtt? A lány felsóhajtott. – Ahogy mondtam, nem valami diplomatikusan kezeltem az ügyet. – Nem, azt látom. Mi történt azután? – Nem tudom, mit reméltem elérni ezzel. Talán azt gondoltam, hogy kapok némi támogatást néhány igazgatótanácsi tagtól. Ehelyett mindenki úgy nézett rám, mintha... – Megőrültél volna. – Röviden szólva, igen. – A lány vállat vont. – Volt még néhány hasonló incidens. A rendőrséget nem érdekelte a dolog. Forrest mindenkit meggyőzött, hogy bombabiztos alibije volt Preston meggyilkolásának napjára. A Cleland családban mindenki megelégedett a zsaruk elméletével, hogy a besurranó tolvaj volt a gyilkos. Azt akarták, hogy üljek le, s fogjam be a számat. A klán sohasem ölelt kifejezetten a keblére. – Miért nem?
– Nem volt pénzem. Nem volt hátterem. Nem voltak társadalmi összeköttetéseim. – Feltételezem, hogy egyre frusztráltabb lettél – mondta Ethan. – O, igen. Igen, nagyon frusztrált lettem. így aztán egyre hangosabb is. Pár hét elteltével Forrest elhívta dr. Harpert. Nem tudom, honnan szerzett tudomást róla meg a kórházáról. De azt mondta dr. Harpernek, hogy irracionálisán viselkedem, és súlyosan megfenyegettem. Azt mondta, nem akar átadni a zsaruknak, mert végül is családtag vagyok. Harper megígérte neki, hogy nagyon szépen gondomat viseli. És így is tett. – Mit csinált Harper? – Ön-és közveszélyesnek nyilvánított. – Zoe ajka megvonaglott. – És aztán elkezdett gyógyszerezni. – Gyógyszerezett? – O, igen, gyógyszerezett. A lány lehunyta a szemét. Könnyeket vagy emlékeket fojt vissza, vagy mindkettőt? – tűnődött a férfi. Amikor a lány felemelte a szempilláit, a férfi meglátta a benne dúló hideg dühöt. Ám a lány hangja természetellenesen szilárd volt. – Az első alkalommal szabályosan letepertek az ápolók, akik lefogva tartottak, amíg valami nagyon erős injekciót kaptam. Egy fehér szobácskában ébredtem fel Xanaduban. – Xanaduban? Zoe és Arcadia összenéztek. – A mi elnevezésünk az Udvarházra. Ethan felvont szemöldökkel nézett Arcadiára. – Te is páciens voltál ott? – Egy ideig. – Arcadia nem bocsátkozott részletekbe. – Szintén megszöktél? – Mmm. – Hamis személyazonossággal élsz? Zoe megköszörülte a torkát. – A pontosság kedvéért szeretném megjegyezni, hogy az én személyazonosságom nem hamis. Inkább eltitkolt. – Megmagyaráznád ezt? – kérdezte udvariasan a férfi. Arcadia válaszolt. – Van egy kapcsolatom – mondta csendesen. – Mielőtt bevonultam a Gyertya-tavi Udvarházba, tettem bizonyos intézkedéseket. Valaki, akiben megbíztam, és aki azóta meghalt, bemutatott egy internetes üzletembernek, akit Kalmárnak hívnak. A Kalmár rendkívül titkolódzva él. Csak egy különleges kód révén lehet felvenni vele a kapcsolatot, és csak bizonyos ügyfeleket vállal. Ha azonban az ember rákerül a toplistájára, többféle szolgáltatást kínál. Teljesen új életet lehet vásárolni tőle, ha az ember azon az úton akar elindulni. De Zoénak csak egy bizonyos ideig kell rejtőzködnie. – Ami azt illeti – vetette közbe Zoe – , meg kell tartanom a régi személyazonosságomat, hogy biztosan visszaszerezzem a rendelkezési jogomat a részvények felett. Nem vagyok biztos benne, hogy jogi értelemben mi történne velem mint részvénytulajdonossal, ha teljesen új személyazonosságot vennék fel. – Zoe Luce az igazi neved? – kérdezte Ethan. – Nagyjából. Zoe a középső nevem. És Luce volt a vezetéknevem, mielőtt férjhez mentem. A törvény nem tiltja, hogy újból azt használjam.
– A nevek nemigen számítanak, ha az ember valakinek a nyomára akar akadni – mondta Ethan. – Több száz, sőt több ezer ember él ugyanolyan kereszt- és vezetéknevekkel. Csak a számok számítanak. Feltételezem, hogy nem használod a régi hitelkártyáidat vagy bankszámláidat. De mit csináltál a személyi számoddal és a jogosítványod számával? – A Kalmár egy pókhálófátyol nevű internetes szolgáltatást ajánlott – mondta a lány. – Nem értem az összes technikai részletet, de arról van szó, hogy megszervezte, hogy a személyazonossági számaimra vonatkozó minden kutatás rajta keresztül kapjon választ. Megígérte, hogy elintézi, bárki keressen is, a megfelelő választ fogja kapni. – A kormánytól vagy rendvédelmi szervektől érkező legitim megkeresések, gondolom, az igazat kapják. – Igen, de ezektől a forrásoktól semmi sem érkezett. – Határozott mozdulatot tett a kezével. – Az biztos, hogy nem tettem semmi olyasmit, ami miatt az állam vagy a rendőrség információt kérhetne rólam. Ami a többi internetes keresőt illeti, a Kalmár megígérte, hogy összezavarja a nyomokat. Úgy tűnt, működik a dolog. Nem sokkal a szökésünk után értesített, hogy egy nyomozó, akit a Gyertya-tavi Udvarházból fogadtak fel, megpróbálta megtalálni Arcadiát és engem. A Kalmár biztosított róla minket, hogy elhelyezett egy kitalált történetet egy mexikói újságban arról, hogy meghaltunk egy szállodatűzben. Ethan elgondolkodott a hallottakon. – Azért egy kicsit rázós lesz, amikor eljön az adóbevallás ideje, nem? A lány mozdulatlanná dermedt, szeméből sütött az elszántság. – Addigra ennek az egésznek vége lesz. – A Kalmár nem értesített minket semmilyen újabb nyomozásról – fejezte be Arcadia. – De valaki nyilvánvalóan megtalálta Zoét. Hát ennyit arról, hogy kisvárosba költözött, ahol az esetek egyszerűbbek, neki pedig normális társasági élete lesz, gondolta Ethan. Az üzlet szélsebesen egyre csak bonyolódik itt, Susogó Forrásban, ő pedig egy olyan nővel hál, aki a bolondokházából szökött meg. – Hat hónapot töltöttem a Gyertya-tavi Udvarházban – mondta Zoe. – Ami azt illeti, ennyi erővel börtönben is lehettem volna. – Humortalanul elmosolyodott. – Kivéve, hogy terápiában voltam. – És hogy szabadultál ki onnan? – kérdezte Ethan. Zoe ujjhegyével a koktélszalvéta közepébe bökött, a másik ujjával pedig megpörgette a kis papírnégyzetet. Úgy tűnt, rendkívül alaposan tanulmányozza a kérdést. – Ez egy másik hosszú történet – mondta. Már nem forgatta a szalvétát. – Tényleg most akarod meghallgatni? – Várhat – mondta a férfi. De nem sokáig, gondolta. – Rendben, térjünk rá arra a részre, amiben én vagyok. – A zsarolás – mondta Zoe. – Feltételezem, hogy az, aki megtalált, azzal fenyeget, hogy ezt elmondja valaki másnak. – Ez van mögötte. – Belenyúlt nagy táskájába, és elővett belőle egy üzleti levélpapírlapot. Szó nélkül átnyújtotta a férfinak. – Ezt találtam ma este az ágyamban. – Bejutott a lakásodba? – A férfi igyekezett pusztán szakmai érdeklődést mutatni, hogy ne riassza meg a lányt.
– Igen. Pontosan tudja, hol lakom, és tudta, hogyan jusson át minden záramon. Ez nem jó hír, gondolta Ethan. Szemügyre vette a tóparti udvarházat ábrázoló fcis metszetet. – Gyertya-tavi Udvarház. Csak ennyi. Se cím, se telefonszám. – Természetesen. – Arcadia felemelte a mokkáscsészéjét, és bágyadtan kortyintott egyet. – Dr. Harper híre szájról szájra terjed. Nem hisz a hirdetésekben. Üzleti vállakózásának két alapja a diszkréció és a titoktartás. – A Gyertya-tavi Udvarház az a fajta hely, ahová az ember bedughatja a dilis bácsikáját, és biztos lehet benne, hogy a jachtklubbeli barátai sohasem tudják meg, hogy van néhány kínos gén a családjában – mondta Zoe. – Nagyon, nagyon magánjellegű intézmény – tette hozzá Arcadia. – Csendes hely, amelyet úgy terveztek, hogy elcsitítson és megnyugtasson – mormolta Zoe. – Pozitív élettér, amelyben az olyan érzékeny egyének, akik nem tudnak megbirkózni a normális, mindennapi élet kötöttségeivel, felvirágoznak és kibontakoznak a derűs, rendezett környezetben. – Most idézel, ugye? – Ethan fel sem pillantott a zsaroló levélkéből. – Hallottam néhányszor dr. Harpert, amikor új ügyfeleket vezetett körbe – mondta Zoe. Ethan felemelte a zsaroló levelét. – Ezt megtarthatom? Meglepetésére Zoe habozott. – Nem is tudom. Ez az egyetlen bizonyítékom. A férfit bosszantotta, hogy Zoe nem bízik meg benne teljesen a levéllel. Aztán eszébe jutott, hogy egy olyan nőnek, aki hozzá volt szokva, hogy kétségbe vonják az ép eszét, joga van óvatosnak lenni mindennel kapcsolatban, ami igazolja a történetét. – Értem, hogy ez a bizonyítékod – mondta türelmesen. – Ezért van rá szükségem. Zoe az ajkába harapott, egy pillantást váltott Arcadiával, majd bólintott. – Oké. Ethan összehajtotta a papírlapot, és bedugta az inge zsebébe. – Úgy néz ki, nemsokára hallani fogsz az illető felől, aki ezt hagyta. Van valami ötleted, ki találhatott meg és hogyan? Zoe és Arcadia további nem verbális jeleket váltottak egymással. Aztán Zoe ismét benyúlt a táskájába, és előhúzott belőle egy másik papírt. – Szerintünk majdnem biztosan valaki a Gyertya-tavi Udvarházból – mondta. – Összeírtunk egy listát. – Ez jó kezdet. – Van még valami, amit tudnod kell – mondta óvatosan. – Már csak hat hétig kell bujkálnom. – Mi lesz hat hét múlva? – Bosszút állok a férjem gyilkosán. – A lány szeme felparázslott. – Ez messze nem elég, de legalább valami. A férfiban megfagyott a vér. – Mit akarsz csinálni? – Elpusztítom az egyetlenegy dolgot a világon, ami számít Forrest Clelandnak. A Cleland Cage Részvénytársaságot.
17 Másnap reggel nem sokkal nyolc után Ethan besétált a könyvesbolt ajtaján. Singleton előtornyosult a félhomályból. – Korán keltél ma – mondta Singleton. – Van egy új ügyem, és szükségem van szakmai tanácsadásra. – Beindul az üzlet, mi? – Visszatérő ügyfél. – A lakberendező lenne az? – hajolt át Singleton a pultján. – Csak nincs még egy gyanús kliense? Ide figyelj, bizonyos mintát látok itt kibontakozni. Ha ügyesen kevered a kártyát, ez teljes munkaidőben el tudja látni megbízással a Truax Nyomozóirodát. – Zsarolják. Singleton leült egy zsámolyra. – Az nem jó. – Nem. – Ethan a pult üveglapjára helyezte a zsaroló levelét. – Szeretnék mindent megtudni, amit lehet, erről a pszichiátriai magánkórházról. Az igazgató neve dr. Ian Harper. Tegnap éjjel és ma reggel végeztem egy kis előzetes kutatást az interneten, de nem találtam semmit. Nincs rá idő, hogy újra belemélyedjek. Vállalnál nekem egy kis pecázást? – Hogyne. – Singleton odahajolt, hogy megnézze az üzenetet. – Nem valami eredeti. Újságból vágta ki a betűket. – Zoe ágyába postázta a szarházi. Singleton felvonta az egyik szemöldökét. – Ami annyit jelent, hogy itt van a városban. Vagy legalábbis tegnap este itt volt. – Meg azt is jelenti, hogy kiismeri magát a zárak körül – mondta Ethan. – Zoénak van egypár figyelemre méltó darabja az ajtaján. Singleton felpillantott. – Lehet, hogy megvesztegette a gondnokot. Ethan a fejét rázta. – Zoe elmondta, hogy szép csendben lecseréltette a zárakat, miután beköltözött. A gondnoknak nem adott pótkulcsot. – Oké, szóval olyan valakit keresel, aki ért a zárakhoz, és valószínűleg a környéken tartózkodik. – A legvalószínűbb az, hogy valamilyen kapcsolatban van ezzel a Gyertya-tavi Udvarházzal. Zoe adott nekem egy listát pár ember nevével, akik ott dolgoznak. Ma délelőtt elkezdem felhívni őket, hogy lássam, melyikük van üzleti ügyben házon kívül. Ha tegnap este itt volt Susogó Forrásban, kizárt dolog, hogy már visszaért az irodájába a Gyertya-tónál. Megnéztem a repülőgép-menetrendet. – Aha. Szóval, ha az illető nincs ott, ahol lennie kellene, lehet kezdeni keresni itt, Susogó Forrásban. – Ez a terv. Singleton felállt a zsámolyról. – Megnézem, mit tudok kideríteni erről a Gyertya-tavi Udvarházról. Azt mondod, hogy egy pszichiátriai magánklinika? Megkérdezhetem, milyen kapcsolat fűzi hozzá Zoét? – Ügyfelem azt szeretné, ha ezt az információt bizalmasan kezelném. – Világos – bólintott Singleton. – Ápolt volt ott. Ne izgulj, mint részmunkaidős konzultánsod, magamra nézve is kötelezőnek tartom a Truax Nyomozóirodának az ügyfelek adatainak bizalmas kezelésére vonatkozó üzletpolitikáját, bármi legyen is az.
– Gondoltam, hogy így állsz hozzá. – Csak kíváncsiságból kérdezem, azért bocsátották el Zoét a Gyertyatóról, mert jobban lett? – Nem, ő dobbantott. – Lefalcolt a diliházból. Meg kell hagyni, Truax, értesz hozzá, hogyan válaszd ki az ügyfeleidet és a barátnőidet. – Amikor az ember új üzletet és új magánéletet indít be, nem lehet nagyon válogatós. Ja igen, és még valami. – Előhúzta a noteszát. – Zoe személyazonossági álcázást vásárolt egy internetes kereskedőtől, aki Kalmárnak nevezi magát. A fickónak állítólag nagyon jó a biztonsági rendszere. De valaki megszerezte az információt Zoéról. Szeretném megtudni, pontosan hogyan történt ez. Ez határozottan felkeltette Singleton érdeklődését. – Az interneten nem létezik tökéletes biztonság. Tudod, hogyan lehet felvenni a kapcsolatot a fickóval? – Arcadia megadott nekem egy spéci kódot. – Ethan elővette a zsebéből a noteszt, kinyitotta, és felolvasta az információt Singletonnak. – Majd meglátom, mit tehetek – tanulmányozta Singleton a kódot. – Érdekesnek látszik. Ethan kiment a hallba, és kettesével felszaladt a lépcsőn. Bement az irodájába, leült az íróasztalához, és elővett egy noteszt a fiókból. Felemelte a telefont, és munkához látott. – ...Dr. Harperhez irányítottak... – Dr. Harper pillanatnyilag egy pácienssel foglalkozik, és a határidőnaplója betelt a mai délutánra. Szabad kérdeznem, ki ajánlotta önnek? – Ez rendkívül bizalmas ügy. Később visszahívom. Ethan letette a telefont, majd újra próbálkozott. – ...Bob vagyok a szervizből. Ron ott van? Az olajcsere miatt kellene vele beszélnem. – Ron mára nincs beosztva. Ő adta meg önnek ezt a telefonszámot? Munka közben nem szabad hívásokat fogadnia... – ...Beszélnem kell Ernie-vel a legutóbbi lakbércsekkje miatt. A bank visszadobta... – Ernie-nek ma szabadnapja van. Ezen a számon különben sem fogadhat magántelefonokat. Keresse otthon... Negyedszerre sikerrel járt. Ethan kevéssel kilenc után sétált be Zoe irodájába, leült az egyik ügyfélszékre, kinyújtotta a lábát, hátradőlt, és összekulcsolta az ujjait a tarkóján. Otthon érzi magát, gondolta a lány leverten. Mindegy, kezdettől fogva tudta, hogy időnként valószínűleg az idegeire fog menni. – Mit tudsz nekem mondani Leon Gradyről? – kérdezte a férfi. A lány hátán végigfutott a hideg. – Szóval ő az? – Lehetséges. A két ápoló, akikről beszéltél, Ron és Ernie mára nem voltak beosztva, úgyhogy ők nem voltak ott. Gondolom, így szóba jöhetnek, de engem leginkább Grady érdekel. Ma délelőtt biztosan nincs az irodájában, és az a hivatalos verzió, hogy üzleti ügyben vidékre utazott. – Ő a biztonsági szolgálat vezetője a Gyertya-tavon. – Említetted tegnap este. Ez megmagyarázza, hogyan volt képes a nyomodra bukkanni, és hogy miért ért a lakatokhoz. Elmondanád, hogy néz ki?
– Alacsony. Köpcös. Kopaszodik. Nem öltözik valami elegánsan. – Elhallgatott, és számba vett minden részletet, amit fel tudott idézni. – Azt mondanám, hogy az ötvenes évei vége felé jár. Közvetlenül dr. Harper alá tartozik. Alighanem rengeteget kapott dr. Harpertől, amikor rájöttek, hogy Arcadiával megszöktünk. – Ért Grady a számítógéphez? Van annyi sütnivalója, hogy a nyomodra tudjon bukkanni az interneten? Zoe elfintorította az orrát. – Amit én láttam belőle, annak alapján nem gondolnám, hogy bármihez is különösebb esze lett volna, de ettől még eligazodhat a számítógépen. Fogalmam sincs. – Beszéltél a ruháiról. Hogyan öltözködik? – Ahányszor hét közben láttam az udvarház folyosóin, mindig valami ócska öltönyben volt. De egyszer-kétszer bejött hétvégén valami váratlan esemény miatt. Úgy emlékszem, mintha olcsó pólót és műszálas nadrágot viselt volna ilyenkor. És volt neki egy nagyon csicsás gyémántgyűrűje. Arcadia meglehetősen biztos benne, hogy a kő hamis. – Kocsi? – Egy piros Porsche. A szeme fénye. Szoktam látni a parkolóban, és hallottam, amikor az ápolók beszélgettek róla. Ethan gondolkodott rajta egy kicsit, majd elvetette. – Valószínűleg nem azzal jött. Túl feltűnő. Szemüveg? Sebhelyek? Furcsaságok? – Napszemüveget hord. Szerintem jól megy a Porschéhoz. Sebhelyekre nem emlékszem. – Rendben. – Ethan leeresztette a kezét, és felállt. – Akkor én megyek is. Ha még valami eszedbe jut, hívj fel. – Várj. – A lány kipattant a székéből. – Hova mész? – Utánanézek, hogy Leon Grady Susogó Forrásban van-e. – És ezt hogyan tervezed? – A hagyományos módon. Keresni fogom. Már az ajtónál volt, keze a kilincsen. A lány érezte, hogyan fut át rajta a fegyelmezett energia. Már vadászik, gondolta. Azt csinálja, ami a természete. – Ethan? A férfi megállt az ajtóban, és visszanézett rá. – Igen? – Vigyázz magadra. A férfi meglepődött. Majd halványan elmosolyodott. – Mindig – mondta. Mielőtt a lány válaszolhatott volna, már el is tűnt. Visszament az irodájába, kinyitotta a telefonkönyvet, és tárcsázni kezdett. Rengeteg fogadó, szálloda és motel volt Susogó Forrásban és a környékén. Végül is Arizonában voltak, a golfozók és napimádók paradicsomában. De sikerült szűkítenie a listát azzal, hogy kiiktatta belőle a színvonalasabb helyeket. Érzése szerint Grady olyan fickó, aki kényelmesebben érzi magát kevésbé feltűnő körülmények között. A dolog természetéből adódóan a zsarolás a lapos kúszást igényli. Szerinte azt is nagy valószínűséggel fel lehet tételezni, hogy Grady a célpontjától nem túl távol akarta felütni a sátorfáját. Biztosan szemmel akarta tartani Zoét. Bámulatos, mennyi információt kap az ember, ha a megfelelő kérdéseket teszi fel.
A bácsikámat keresem. Alzheimerje van, és már megint elkóborolt. Nagy, csicsás gyűrűje van. Kopaszodik. Meg nem mondaná, hogy beteg. Folyton változtatja a nevét, mert nem emlékszik a sajátjára. Annyira aggódunk miatta. .. Aznap délelőtt fél tizenkettőkor behajtott a Napsugár Apartmanház kavicsos parkolójába. Körülbelül fél tucat kocsi parkolt ott. A bal oldali telket egy gyorsétterem foglalta el. A jobb oldalon egy bedeszkázott, régi ház állt, azon túl pedig egy sor lerobbant raktár, amelyek már hosszú ideje használatlannak tűntek. Ethan pár percig elüldögélt a volán mögött, és a kétszintes motelt nézegette. A legtöbb ablakban teljesen vagy részben el voltak húzva a függönyök. Ám az egyik ablakon be volt húzva a rúdról lógó kopott függöny. Kibújt a terepjáróból, elővette a szerszámosládáját, és felment az épület túloldalán levő kinti lépcsőn. Végigsétált az emeleti folyosón, megállt a behúzott függönyű szoba előtt, és bekopogott. Rövid szünet következett. – Ki az? Férfihang. Eddig jó. – Elnézést a zavarásért, uram – mondta Ethan olyan hangon, ami nem annyira udvarias, inkább unott volt. – Az igazgató telefonált a vállalatunkhoz. Beázik az ön alatti szoba. Körülnéztem odalent, és úgy látom, valószínűleg innen ázik a szoba. Meg kell néznem a zuhanyát. – Jöjjön vissza később. – Elnézést, uram, hogy úgy mondjam, vészhelyzet van. Az igazgató ki van akadva a lenti kártól. Muszáj megszüntetnem a beázást. – Az ördög vigye el. Na jó, adjon egy percet. Kisvártatva kinyílt az ajtó. Egy testes, kopaszodó férfi lesett ki a résen. Fakó pólót és műszálas nadrágot viselt. Az egyik ujján egy nagyon nagy, nagyon hamisnak látszó gyémántgyűrű volt. Szemügyre vette Ethan szürke munkásingét és szerszámosládáját. Úgy látszik, elégedett volt a látvánnyal, mert hátralépett. – Igyekezzen, jó? A kellős közepén vagyok valaminek. Ethan megérezte leheletén a savlekötő tabletta szagát. Bement a szobába, és betette maga mögött az ajtót. – Nem fog sokáig tartani, Grady – mondta. – Ajánlom is, mert dolgozni szer... – Grady elharapta a szót. Száját kinyitotta, becsukta, kinyitotta megint. – Mi az isten? Honnan tudja a nevemet? Ki maga? – Azt a hölgyet képviselem, akit megpróbált megzsarolni. Engem alkalmazott, hogy megtaláljam magát, és gondoskodjam róla, hogy abbahagyja a zsarolást és többet ne próbálkozzon vele. – Ethan rövid szünetet tartott. – Ez egyébként annyit jelent, hogy fejezze be. – Ez lehetetlen. – Nos, nem, nem az. Nézze csak meg, mi mindent elértem már. Megtaláltam magát. Ez volt a nehéz rész. Elintézni, hogy abbahagyja a zsarolást fáklyásmenet lesz. – Maga bolond. – Mostanában ez mintha benne lenne a levegőben. – Ide figyeljen, maga szarh...
– A nevem Truax. – Teszek én rá, mi a neve. De adok magának egy jó tanácsot. Ha a Cleland nőnek dolgozik, nagy bajban van. A csaj egy pszichiátriai kórházból szökött meg. – Igen, igen, tudom. Maga meg az a fickó, akinek az lett volna a dolga, hogy ott tartsa lakat alatt. – Tudja maga, hogy miért zárták be? – Hallottam Harper átverős bulijáról – mondta Ethan. – Hogy jó pénzért gondoskodik a nemkívánatos rokonok elhelyezéséről. Szép kis szelete a piac igényeinek. – Átverés? Ezt mondta a nő magának? – Grady grimaszából sütött a lenézés. – Maga meg bevette a meséjét. A francba. Vagy rengeteget fizet, vagy dug magával. Melyik az ábra? – Ez nem a maga problémája. – Hadd meséljem el magának, miért akarták a rokonai eltüntetni a világ színe elől – mondta Grady. – Hangokat hall, öreg. – Ujjával a fülére mutatott, és körkörös mozdulatot tett. – A falakban. – Az hittem, hogy maga a biztonságért felelős a Gyertya-tónál. Nem tudtam, hogy a dilidoktori részben is dolgozik. Maga aztán sokoldalú fickó, Grady. – Nem vagyok agyzsugorító, de azért csináltam egy másolatot a Cleland csaj kórlapjáról, mielőtt eljöttem. Rengeteg időm volt, mióta a fatornyos falujába érkeztem, ezért elolvastam a kartotékját. Azért került a Gyertyatóra, mert azzal vádolta egy nagy cég főfejesét, hogy meggyilkolta a férjét. Aszonta, hogy hallotta a sikolyokat a falakból ott, ahol történt. Ethan elvigyorodott. – Nahát, maga elhiszi azt amit Harper ír a kliensei kórlapjára? – Ebben az esetben igen – mondta Grady hadarva – A dilidoki, aki a Gyertya-tónál kezelte, dr. McAlistair, a kezdeti feljegyzéseiben megerősítette, hogy téveszméi vannak. Ami azt illeti, McAlistair személyes érdeklődését is felkeltette a dolog. Azt mondta, hogy az auditív hallucinációk rendkívül ritka példája – Hűha. – Figyelj, öreg, Cleland nem egyszerűen dilis, hanem veszélyes. Amikor egy másik pácienssel együtt megszöktek a Gyertya-tóról, majdnem megöltek két ápolót. – Hadd találgassak, ugye, nem jelentették az esetet a rendőrségnek? Grady mogorva arcot vágott. – Harper hallani sem akart róla. Nagyon odavan érte, hogy csak semmi feltűnés. Az ügyfelei nem akarnak semmi publicitást. – És mi van az ápolókkal? Nekik nem az lett volna az érdekük, hogy kihívják a zsarukat? – A. Harper jól megfizeti őket azért, hogy tartsák a szájukat. De amit én mondok, az tény. A hölgynek szabályos diliflepnije van, barátocskám. Ha magának lennék, itt hagynám abba. – Milyen fura, én is pont ezt a tanácsot akartam adni magának – mondta csendesen Ethan. – Hagyja abba, mégpedig nagyon gyorsan, mert ha nem tűnik el, kihívom a zsarukat. – Nyilas duma – ragyogott diadalittasan Grady. – Egy árva szót sem tud bizonyítani. Sőt a Cleland csaj sem engedné, hogy kihívja a zsarukat.
Tudja, hogy azonnal értesítik a családját meg az orvosait, mihelyt megtudják, hogy nemrégiben elmegyógyintézetben volt. Egy szempillantás alatt visszakerül a Gyertya-tóra. Higgyen nekem, semmi esélye. Harper tudja, hogyan kezelje az effajta helyzeteket. Ez egy profi, öregem. Ethan megrázta a fejét. – Semmi szín alatt nem fog visszamenni. Van egy tervem, ami olyan, mintha életbiztosítást kötnék rá. Most először látszott aggódni Grady. – Mégis, hogy az ördögbe fogja megakadályozni, hogy bevarrják a csajt az Udvarházba, amikor a jó doktorok és a kedves család mind vissza akarják rakatni a gumiszobába? Ethan pontosan elmesélte neki, hogyan szándékozik Zoét a Gyertya-tavi Udvarháztól távol tartani. A fickó határozottan félelmetes. Truax terve lélegzetelállító és sajnálatos módon zseniális volt. Ha bejön neki. De miután látta szemében a kőkemény elszántságot, Leon meglehetősen biztos volt benne, hogy a nyavalyásnak sikerülni fog. Leon egyedül álldogált motelszobája közepén, és próbált valamit kitalálni, hogy kimászhasson abból a csávából, amelyben találta magát. Le a kalappal Truax előtt. Fantasztikus megoldással állt elő. A Cleland csaj eléggé odavan és eléggé dilis ahhoz, hogy belemenjen. Még csak észre sem fogja venni a csapdát, amit Truax állított neki. Ő aztán felismer egy másik nagy machinátort, ha szembejön vele, gondolta Leon. Morózusan előszedte zsebéből a nagy flaskát, lepiszkálta a tetejét, és egy maroknyi gyomorégés elleni tablettát öntött a tenyerébe. Ha ennek az egésznek vége lesz, alighanem orvoshoz kell mennie a gyomorbajával. Egyre rosszabb lesz. A szájába tömött egy csomó tablettát, és bánatosan elrágta őket. Ideje irányt váltani. Amint Truax meglépi az ötletét, minden darabokra fog hullani. Leon az eresz alatt akart lenni, amikor ez bekövetkezik. Fel-alá sétált a kopott szőnyegen. Muszáj, hogy kitaláljon valami Btervet, méghozzá sürgősen. Értékes információ van a birtokában. Ha a Cleland nőszemély zsarolására nem tudja felhasználni, keresnie kell egy másik vevőt. Legalább még egy személyre tud gondolni, akit rá lehetne beszélni arra, hogy nagy zsozsót fizessen azért, hogy megtudja, hol rejtőzködik a hölgyemény. De azért még tétovázott, hogy felhívja az illetőt. Egy dolog intézkedni egy szökésben levő páciens ügyében, de attól azért fázott, hogy felhívjon egy esetleges ügyfelet. Megtorpant, és a kisasztalon ücsörgő nagy borítékra meredt. A Cleland nő kartotékja volt benne. Az eredetiben található utolsó papírfecnit is lemásolta, mielőtt elindult Gyertya-tóról. Ott volt a telefonszám is, ami neki kellett. Keresztülvágott a szobán, felmarkolta a borítékot, és a tartalmát az asztalra szórta. Felemelte a papírt, amelyen rajta volt a név és a telefonszám, ami neki kellett, egy darabig nézte, majd kinyitotta a dossziét, és újra elolvasta Harper eredeti felvételi bejegyzését. ...A páciensnek az a téveszméje, hogy a férjét Forrest Cleland gyilkolta meg. Súlyos auditív hallucinációktól szenved, azt állítja, úgynevezett
„sikolyokat" hall annak a nyaralónak a falában, ahol a holttestet megtalálták. A páciens szóban súlyosan megfenyegette Forrest Clelandot, és megesküdött, hogy elpusztítja mind őt, mind a Cleland Cage Részvénytársaságot. A páciens nyilvánvalóan köz- és jelenlegi megszállott, hallucinatorikus állapotában önveszélyes is. Leon letette a kartotékot, és bekapott még néhány tablettát. Egyszerű oka volt annak, hogy ódzkodott attól, hogy ennek a másik potenciális vevőnek ajánlatot tegyen. Eléggé ismerte ahhoz Ian Harper üzleti stílusát, hogy éljen a gyanúperrel, miszerint igaz lehet az, amit a páciens állít. Nagyon is lehetséges, hogy a Cleland nőszemélynek igaza van, és a férjét a Cleland Cage vezérigazgatója gyilkolta meg. Leon inkább nem szeretett volna olyan emberrel üzletet kötni, aki képes arra, hogy ha valaki az útjában áll, golyót röpít a fejébe. De már nem volt más választása. Truax gondoskodott róla. Nem csak az ideje fogyatkozik vészesen, gondolta Leon. A készpénzből is kezdett kifogyni. Mielőtt útnak indult, minden pénzét felvette a számlájáról, de az csak pár száz dollár volt összesen. Mielőtt Susogó Forrásba érkezett, a céges hitelkártyát meg a magáét használta. Azóta viszont a nehezen megkeresett készpénzével fizetett a tré motelszobáért meg a gyorskajáért, amivel a gyomrát gyilkolta. Ki tudja, mikor kezd gyanakodni Harper, és mikor veszi a fejébe, hogy a hitelkártya használata útján lenyomozza. Ha kiugrik egy motelszámla az arizonai Susosgó Forrásból, ennyi erővel akár táviratban is tájékoztathatná Harpert, hogy nem L.A.-ben keresi a Cleland nőt. Becsaphatná a zaciba a gyűrűt, de ismerte annyira a zálogházakat, hogy belássa, töredékét sem kapná az igazi értékének. Az elején minden annyira egyszerűnek tűnt. Feltűnik és eltűnik a pénzzel, amit a Cleland csaj fizet neki, mielőtt bárki a Gyertya-tónál rájönne, hogy mi is történt. Már látta magát, amint megtelepszik Floridában vagy valami Karib-tengeri szigeten, mielőtt Harper egyáltalán rájönne, hogy megvezették. De Truax totál belecsapott a lecsóba. Ez az életem története, gondolta Leon. Mindig akad valaki, aki alig várja, hogy kitoljon vele. Ha egyáltalán meg akar menteni valamit ebből az egészből, kockázatot kell vállalnia. Satuba kell fognia Forrest Clelandot, mielőtt a fazon rájön, hogy Truax túl akar járni az eszén. Az égető érzés a mellkasában erősebb volt, mint bármikor. A pilulák semmit nem érnek. A fiókos szekrényen levő folyékony savlekötő üvege után nyúlt, kinyitotta, megdöntötte, és jó mélyen meghúzta. Amikor egy kicsit csitult a tűz a mellkasában, számba vette, hogy mi legyen a fontossági sorrend. Egy dolog világos, mint a nap. Most, hogy Truax levette, nem maradhat tovább ebben a bolhafészek motelben. Készpénzre volt szüksége, hogy megpattanjon a városból, méghozzá gyorsan. Szerencsére készített tervet pont ilyen vészhelyzetre.
18
– Mi van? Mi Történt? – kérdezte Kimberley Cleland. Feszülten ült a pamlagon, és nézte, ahogy Forrest leteszi a telefont. Valami nagy baj van. Látta az arcán. A férje ritkán mutatta ki érzéseit, de bárkivel beszélt is most, az illetőnek sikerült feldühítenie. Kimberley látta rajta, mert a szokásosnál még sokkal hidegebbnek és fegyelmezettebbnek látszott, és ez nem volt semmi. Forrest ötvenegy éves volt, a legszebb férfikorban. Elegáns csontszerkezete a halála napjáig vonzani fogja férfiak és nők tekintetét. Százkilencven centis magasságával olyan fellépése volt, ami istenien mutatott a csináltatott öltönyökben. Természetes karizmájával és tekintélyével párosulva ez a fellépés abban is segítette, hogy kordában tartsa az igazgatótanácsát és családja állandóan ellenségeskedő, acsargó tagjait. Kimberly a második felesége volt. Három évvel ezelőtt, amikor hozzáment, abba a tévedésbe esett, hogy azt gondolta, hideg fegyelmezettségének látszólag feneketlen kútja az erejét tükrözi. Az azóta eltelt idő során valamikor azonban rájött, milyen óriásit tévedett. Forrest nem erős. Hanem hidegvérű. Tévedett a férjével kapcsolatban. Nem is szerette igazán. Azért vette el, mert a megfelelő társadalmi rétegből jött, megvoltak a megfelelő társadalmi kapcsolatai, mert csinos, és mert tizennyolc évvel fiatalabb nála. Amikor betölti a negyvenet, a férje majd valószínűleg lecseréli egy újabb modellre. Lehet, hogy még addig sem fog kitartani. Mostanában az volt az érzése, hogy a férje kezd nyughatatlan lenni. Nem lepődne meg, ha viszonya lenne valakivel. Vele is viszonya volt, mielőtt elvált az első feleségétől. – Ez az ember azt állítja, ismeri Sara Cleland jelenlegi tartózkodási helyét – mondta szenvtelenül Forrest. Az asszony, teljesen kizökkenve a gondolataiból, rábámult. – Mi az ördög? – Felajánlotta, hogy egy jelentős összegért eladja nekem az információt. – Nem értem. Sara a Gyertya-tavi Udvarházban van. Több mint egy éve. – A telefonáló szerint egy éve nincs ott. – De hát ennek semmi értelme. Fizetjük a számlákat. Ott kell lennie a Gyertya-tónál. – Van egy módja annak, hogy megtudjuk, ott van-e vagy sem. – Forrest belenyúlt a lába mellé állított lapos aktatáskába, és elővett belőle egy kis kézi számítógépet. Beütött egy gombot, és néhány másodpercig a képernyőt tanulmányozta. Aztán ismét a telefon után nyúlt. Igen kurtán beszélt azzal, aki a Gyertya-tónál felvette a telefont. – Nem érdekel, hogy terápiás ülésen van – vakkantott. – Hívja a telefonhoz. Ujabb feszült csend következett.
– Adja nekem Harpert – mondta Forrest vezérigazgatói stílusában. – Azonnal. Kimberley felpattant, és a bárszekrényhez lépett. Anélkül hogy egy pillantást is vetett volna a címkére, az első keze ügyébe kerülő üvegből töltött magának egy adagot, majd egyre növekvő pánikkal hallgatta az egyoldalú beszélgetést. – Ne rizsázzon itt nekem a törékeny mentális állapotáról – mondta fojtott hangon Forrest. – Elvesztette, mi? Mióta nincs ott? Kimberley nagyot kortyolt az italból, és üres szemmel bámulta a San Franciscó-i öböl panorámáját. Igazából azokra a kis rózsaszín pirulákra lett volna szüksége, amiket az orvosságos szekrényében tartott, de Forrest előtt nem merte bevenni őket. A férje a gyengeség jelét látná bennük, pedig ő volt az oka annak, hogy Kimberley kénytelen volt megkérni az orvosát, hogy írja fel őket. Forrest letette a telefont, és az asszonyra nézett, annak a szobának a túlsó végében, amelyet még az első felesége rendezett be. – Lelépett – mondta színtelenül Forrest. – Harper gyakorlatilag beismerte. Az ő meséje az, hogy néhány napja lépett meg, de már tudják, hol van. Azt állítja, utánaküldött pár embert, hogy vigyék vissza, és hogy semmi ok az izgalomra. – Akkor rendben lesz. Minden rendben lesz, amint visszakerül a Gyertyatóra. – Ebben nem vagyok olyan biztos. – Forrest felállt. – Huszonnégy órát adok Harpernek. Ha holnapra nem viszi vissza Sarát, magam veszem kézbe a dolgokat. – Felhívod az embert, aki telefonált? Aki felajánlotta, hogy eladja neked az információt Saráról? – Ha szükséges. Így vagy úgy, Sarát a lehető leghamarabb meg kell találni és visszavinni a Gyertya-tóra. Nem kockáztathatom meg, hogy beállít az igazgatótanács éves beszámolójára. Kimberley észrevette, hogy remeg a keze. Rendkívül gondosan elvette szájától a félig elfogyasztott italt, és a lakkozott szekrénykére helyezte a poharat. – Komolyan úgy gondolod, hogy be mer állítani az értekezletre? – Sara őrült, elfelejtetted? Azt hiszi, én gyilkoltam meg Prestont. Az a célja, hogy elpusztítson engem és a céget. Igenis azt hiszem, be fog állítani, hacsak vissza nem vitetjük a Gyertya-tóra. – Forrest felvette az aktatáskáját, és az ajtó felé indult. – A dolgozószobámban leszek. Kimberley elnézte távolodó férjét. Arra emlékeztette, ahogyan az apja is mindig otthagyta, amikor neki szüksége lett volna rá, ahogyan mindenki otthagyta. Még egyet kortyolt a whiskyből. A drága ital íze maró volt, mint a sav.
19 – Hogy mit mondtál Leon Gradynek, mit fogsz csinálni? Zoe annyira meg volt döbbenve, hogy alig jött ki szó a száján. Olyan volt, mintha a nyelve egyszerűen rövidzárlatot kapott volna. Meg az agya is. Üres arccal meredt Ethanra, aki elterpeszkedett az ügyfélszékében, és időnként az órájára pillantott. Nem rejtette véka alá, hogy szeretett volna már elmenni. – Hallottad – mondta. – Azt mondtam Gradynek, hogy összeházasodunk. A lány rettenetes erőfeszítéssel összeszedte magát. – Miért? – Azt hittem, ez nyilvánvaló. – Nem – szűrte Zoe a foga közül. – Ez nem nyilvánvaló. Esetleg próbáld elmagyarázni, rövid, egy szótagos szavakkal. – Ne izgulj, a legtöbb szó, amit ismerek, rövid és egy szótagból áll. Oké, a következőket agyaltam ki erről. Azt mondtad, hogy a Prestontól örökölt részvényeid most egy trösztben vannak, amit kedved szerint megszüntethetsz. – Igen. – A célod az, hogy bejelentés nélkül testet öltsél az igazgatótanács éves ülésén, kezedben a tröszt megszüntetéséről szóló papírokkal, és oly módon szavazz a kezedben levő részvényekkel, hogy kikényszerítsd a Cleland Cage ellenséges fúzióját, ugye? – Igen. – De ha az éves ülés előtt elkapnak a Gyertya-tavi Sumimacik, a nagy terveidet lehúzhatod a vécén. – Azért fogadtalak fel, hogy ezt megakadályozd emlékszel? – Azon vagyok, asszonyom. Szakértő véleményem szerint azonban egy házasság valóságos életbiztosítás lenne neked. Mindenesetre egyszer s mindenkorra megtorpedóznád, hogy visszatérj oda. A logika végre kezdett behatolni a lány összezavarodott agyába. – Mert ha te vagy a férjem, tudsz a részvényeimmel szavazni – mondta lassan. – A kívánságaimnak megfelelően tudnál velük szavazni, és ugyanazt az eredményt érnénk el. – Így van, de praktikus szempontból ennél sokkal egyszerűbb. Férjedként én lennék a legközelebbi hozzátartozód. Felülbírálhatnék minden orvosi döntést, amelyet Forrest Cleland vagy bárki más próbálna meghozatni rólad, beleértve a pszichiátriai kórházba beutalást is. – Hát persze – suttogta a lány. – Erre nem is gondoltam. Még ha sikerülne is visszarángatniuk, te ki tudnál onnan pattintani. – Pontosan. De szerintem nem fog odáig fajulni a dolog. Fogadni mernék, mihelyt híre megy, hogy férjhez mentél, mindenki, aki belekeveredett ebbe a dologba, lemond róla, hogy lecsukasson, és szép lassan eltűnik az éjszakában. – Komolyan beszélsz, ugye? – mondta végül Zoe. – Amikor dolgozom, mindig komolyan beszélek. A legtisztább, leggyorsabb módja pedig ennek az, ha felülünk a Las Vegas-i gépre ma késő délután. – Ismét az órájára pillantott. – Ma este összeházasodunk, és holnap visszajövünk Susogó Forrásba.
– Tényleg megtennéd ezt értem? Feleségül vennél csak azért, hogy biztonságban legyek a következő hat hét alatt? – Van jobb ötleted? – Hát, nincsen, de azért ez egy kicsit túlzásnak tűnik. – Figyelj, nem nagy ügy. Higgy nekem, már sokszor voltam nős. Nem nagy ügy. – Gondolom, szakértőnek számítasz ezen a területen – mondta semleges hangon a lány. – Így van. Szakértő vagyok. Az éves igazgatósági ülés után gyorsan elválunk, és az élet visszatér a régi kerékvágásba. Zoe megköszörülte a torkát. – Ahogy így elmondod, olyan könnyűnek látszik. – Könnyű is. Zoe a homlokát masszírozta. – Meg vagyok hatva, de tényleg, de ezt nem engedhetem meg. – Miért nem? A lány összevonta a szemöldökét. – Mert túl veszélyes, természetesen. – Szeretném azt mondani, hogy engem a veszély éltet, de ez, persze, nem igaz. Nyugi, működni fog a dolog. Majd meglátod. A lány a fejét rázta. – Nem engedhetem meg, hogy ezt megtedd. Lényegében ugyanabba a helyzetbe hoznád magadat, amiben Preston volt. Hát nem érted? Forrest megölte Prestont. Ki garantálja, hogy téged nem próbál megölni, ha úgy gondolja, hogy útban vagy neki? A férfi ajka mosolyra húzódott. – Ezt komolyan mondod, ugye? Te aggódsz értem. – Ahogy a közmondás mondja, ez nem a te kutyád kölyke, Ethan. Nem vállalom a felelősséget azért, hogy halálos veszedelembe sodorlak. – Azért fogadtál fel, hogy elintézzek egy zsarolási problémát – mondta gyengéden a férfi. – Hadd végezzem a munkámat. – Nem engedem, hogy ekkora kockázatot vállalj. – A férjedként én nem vállalnék ugyanakkora kockázatot, mint Preston. – Ezt hogy érted? – Egy halott férjet még meg lehet magyarázni azzal, hogy fegyveres betörő áldozatává vált – mondta. – Egy második halott férj ezen a ponton azonban gyanút keltene és rengeteg kérdést vetne fel. Bízz bennem, ez az, amit Forrest a legkevésbé sem kíván, ha egy kivásárlást meg akar akadályozni. A teljes igazgatótanács és az összes főrészvényes teljes támogatására szüksége lesz. Ebben volt valami, de a lány vonakodott elismerni. – A legvalószínűbb forgatókönyv az, hogy Forrest megpróbál megvásárolni, amikor megtudja, hogy feleségül vettelek – mondta Ethan. – Hmmm. – Ez az egyetlen ésszerű hozzáállás. – És ha tényleg megpróbál megvenni? – kérdezte a lány. – Mit mondasz neki? Ethan felállt, az íróasztalhoz lépett, és rátámaszkodott. A lányhoz hajolt. – Azt fogom mondani neki, hogy kapja be. – Ethan... – Gyerünk, mozgás. Mindjárt egy óra. Kocsival elviszlek és kiraklak a lakásodnál. Te összecsomagolsz, én meg elvarrok néhány szálat az
irodában. Fél négykor felszedlek, és irány a repülőtér. Naponta tucatnyi gép indul Vegasba, és az út csak kábé egy óra. Az időzónaváltás nekünk dolgozik. – Milyen szálakat? – vonta kérdőre Zoe, aki kétségbeesetten igyekezett legalább egy racionális dologba belekapaszkodni. A férfi vállat vont. – Van pár dolog, amit még meg akarok csinálni, mielőtt elutazunk a városból. A lány előhalászta az íróasztal alól az égszínkék táskáját, és lassan felállt. – Például? – Kerítek valakit, aki szemmel tartja Arcadiát, mialatt nem vagyunk a városban. Az aggodalom egy újabb hullámától Zoe megtorpant. – Gondolod, hogy veszélyben van? – Valószínűleg nincs. Leon Grady meg sem említette. – Ethan már az ajtónál volt, és szélesre tárta. – és hajlamos vagyok egyetérteni vele abban, hogy a hekker, aki eladta a te dossziédat Gradynek, az övét is felkínálta volna, ha nála van. De jobb félni, mint megijedni. – Megértem az aggodalmaidat, de szerintem jobb, ha beszélsz Arcadiával, mielőtt felveszel neki egy testőrt. – Arcadia eszes hölgynek tűnik. Nem hinném, hogy makacskodna. – Nem úgy, mint én, akarod mondani? – Te is eszes hölgy vagy – vágta rá kicsit túl gyorsan a férfi. – De makacs? – Nagyon. – Ethan a lányra nézett. – A saját lábadon akarsz kisétálni innen, vagy azt akarod, hogy kivigyelek? A lány felszegte az állát, nagyon szorosan megmarkolta a tarisznyáját, és a tőle telhető legtöbb méltósággal az ajtó felé indult. – Van egy nagyon fontos tény, amit mostanában egyre gyakrabban elfelejtesz. – És mi az? – Én vagyok az ügyfél. – Ujjával a férfi mellkasára bökött, amint elment mellette. – Nekem dolgozol, Truax. Ez azt jelenti, hogy én parancsolok. – Ja, persze. – A férfi becsukta és kulcsra zárta az ajtót. – Tudom. – Megint nősülsz, mi? – Singleton a pultra támaszkodott, és elgondolkodva szemügyre vette Ethant. – Ha adtál volna egy kis időt, szerveztem volna neked egy legénybúcsút. – Díjazom az ötletet – mondta Ethan. – Mondok neked valamit, vehetsz nekem egy sört, amikor visszajöttem Vegasból. – Persze. Figyelj, tudom követni az érvelésedet, de meg kell mondanom, hogy feleségül venni az ügyfelet enyhe túlzás, még egy ilyen szupermenő magándetektívnek is, mint amilyen te vagy. – Zoe is ezt mondta. – Nincs oda a tervért? – Rábeszéltem a dologra. Attól félt, hogy veszélybe sodor. – Te meg azt mondtad neki, hogy téged a veszély éltet, nem igaz? – Honnan tudtad? – Láttam a filmet. – Király egy szöveg, és egész szakmai pályafutásom során arra vártam, hogy használhassam, de, sajnos, Zoe nem volt abban a hangulatban, hogy bevegye. Kénytelen voltam érvekhez és logikához folyamodni.
– Nem rémes, amikor az ember ilyesmire kényszerül? – Ja. Rámutattam, hogy annak a valószínűsége, hogy Forrest Cleland megkockáztatná, hogy még egy férjét megölje, igen csekély. Singleton levette a szemüvegét, és egy rongyocskával tisztogatni kezdte. – Szerinted annyira csekély lenne? – Hát persze. – Ethan a pultnak támaszkodott. – De eleget beszéltünk rólam. Beszéljünk rólad. Mid van számomra? Singleton visszatette a szemüvegét. – Nem valami sok, attól tartok. Amennyire én látom, a Gyertya-tavi Udvarház törvényes magánkórház, amelyet dr. Ian Harper teljes mértékben birtokol és vezet. – Honnan volt neki elég pénze ahhoz, hogy saját kórházat vegyen? – A régi nóta: feleségül vette. – A feleség? – Elizabeth Pangbourne Harper élete túlnyomó részében vénkisasszony volt. Vagyont örökölt, és azt jó célokra fordította. Ötvennégy éves volt, amikor hozzáment Harperhez. A pasas meg negyvenkettő. Ez tizenegy éve volt. Az asszony három évvel később meghalt. Szívrohamban. – Kapóra jött. Harper örökölte a vagyonát? – Nem az egészet. Egy jó része jótékonysági szervezeteknek ment. – Singleton a jegyzeteibe pillantott. – De egy részét ő kapta meg, és a Gyertya-tavi Udvarházat is. Ügyfelei a tehetős közönségből kerülnek ki, akik drágán fizetnek a diszkrécióért, neki meg azzal, hogy nem fizet biztosítást, és nem kér állami támogatást, sikerült meglehetősen jövedelmezővé tennie a helyet. – Igazi vállalkozó. A személyzet? – Ami elvárható. Ápolók, segédápolók, szobaasszonyok, konyhai személyzet és némi biztonsági stáb. Elég nagy a fluktuáció. – És mi a helyzet az orvosi részen? – Amennyire én meg tudom ítélni, csak egy teljes értékű pszichiáter szerepel a fizetési listán, dr. Venetia McAlistair. Ő irányít egy kisebb csoport úgynevezett terapeutát. A legtöbbjüknek nincs sok végzettsége vagy tapasztalata. Ebben a csoportban is nagy a fluktuáció. – Singleton felpillantott a jegyzeteiből. – A béka feneke alatti páciens-orvosi személyzet arányból ítélve az az érzésem, a Gyertya-tavon erőteljesen támaszkodnak a gyógyszerekre a páciensek kezelésében. Ethan bólintott. – A szerek olcsóbbak, mint az orvosok, és Harper olyan fickó, aki igencsak rajta tartja a szemét az elszámoláson. Van még valami? – Ez minden, eltekintve attól, hogy – amennyire utána tudtam nézni – sem a betegek kórtörténetét, sem a számlázást nem online vezetik. – Ezt várja az ember egy olyan helytől, amely a titoktartás és a csak semmi feltűnés ígéretével házal. És mi van a Cleland Cage-dzsel? Itt van valami újdonság? – Csak az, amit már tudsz. Harmadik generációs kereskedelmi ingatlanfejlesztő és befektetési társaság. Mivel családi tulajdonban van, nem sokat írnak róla a pénzügyi sajtóban. De mostanában voltak olyan pletykák, hogy a cégnek komoly anyagi problémái vannak bizonyos nagy összegű tartozás miatt, amely egy kisebb telephely megvásárlása után, néhány évvel ezelőtt keletkezett. Az elmúlt év folyamán Forrest Cleland sokat küszködött egy nagyobb céggel, amely ellenséges kivásárlást akar
végrehajtani. A jövő hónapban esedékes igazgatótanácsi ülésen nagy horderejű döntések várhatók. – És mi van a Kalmárral? – Nagyon titokzatos egy fazon ez a mi Kalmárunk. De használtam Arcadia kódját, és egy nevet is elejtettem. Válaszolt. – Igen? Milyen nevet ejtettél el? Singleton vállat vont. – Azt az agytrösztöt említettem, ahol régebben egy darabig dolgoztam. Ismerte, és megfelelően mély benyomást tett rá. Úgy reagált, mint aki kollégának vagy havernak tekint. Mindenesetre azt nem hajlandó elhinni, hogy egy hekker betört volna hozzá. Igen büszke a biztonsági intézkedéseire. De biztosított róla, hogy utánanéz a dolognak, és visszaszól nekem. – Rendben van. – Ethan ellökte magát a pulttól, és az ajtó felé indult. – Ha még van valami, tudod, hol találsz meg. – Aha. Egyébként gratulálok küszöbönálló házasságkötésedhez. Tudod, mit mondanak erre. Ethan megtorpant az ajtóban, és visszanézett a válla fölött. – Nem, mit mondanak? – Negyedszerre kész varázslat. – Ezt örömmel hallom. Kiment a lépcsőházba, és felbaktatott a felső szintre. Bement az irodájába, leült az íróasztala mögé, és a régimódi dosszié után nyúlt, amelyben a fontos telefonszámokat tartotta. Addig pörgette a lapokat, amíg megtalálta, amit keresett. Harry Stagg az első csengetésre felvette. – Stagg Tanácsadó Iroda. – Szükségem lenne egy bébicsőszre, aki vigyáz egy nőre Susogó Forrásban, méghozzá záros határidőn belül. Mondjuk, ma este. Ráérsz? Rövid szünet állt be. – Ha igent mondok, az úgy hangzik, mintha nem lenne sok munkám. – Kell a meló vagy sem? – Kell – mondta Stagg. – Kicsit pang az üzlet. – Mikorra tudsz ideérni? – Lássuk csak, a repülőút San Diegóból Phoenixbe kábé egy óra, de ott van az időkülönbség. Ha most elindulok, hatra vagy fél hétre Susogó Forrásban vagyok. Az jó neked? – Jó. – Megadta Staggnek Arcadia nevét és címét. – Beszélek vele. Várni fog. Én elutazom az ügyfelemmel a városból, mihelyt tudok. Valamikor holnap jövünk vissza Susogó Forrásba. – Hova mész? – Las Vegasba. – Gondolom, nem kaszinózni mész. – Megnősülök. – Tényleg? Hányadszorra is? Harmadszor? Negyedszer? – Negyedszer? – Hát, tudod, mit mondanak erre – mondta Stagg. – Negyedszerre kész varázslat. – Ezt már hallottam. Beszámolt Staggnek Leon Gradyről meg a helyzetről. – Grady alighanem lelép, mire te ideérsz. Nem úgy néz ki, mintha tudna Arcadia Amesről, de nem akarok semmi kockázatot vállalni.
– Vettem. Bonnie éppen akkor sétált be az irodába, amikor Ethan letette a telefont. – Mi folyik itt? – kérdezte az asszony. – Gratulálj – mondta Ethan. – Megnősülök. – Megnősülsz? – Tudod, mit mondanak erre, negyedszerre kész varázslat. – Egy testőrt? – nézett Arcadia elgondolkodva Ethanra. – És meddig? – Pár napig – mondta Ethan. – Csak amíg megbizonyosodunk róla, hogy nem vagy rajta Grady zsarolási listáján. – Ha tudna rólam, már lépett volna. – Zoe jobban fogja érezni magát, ha tudja, hogy jó kezekben vagy, amíg mi nem vagyunk a városban. Igaza van, gondolta a nő. Zoe aggódna. – Oké – mondta. – De csak amíg vissza nem jöttök. – Kösz az együttműködést. A neve Harry Stagg. Hat óra, fél hét felé jelentkezik majd, ha minden jól megy. Arcadia halványan elmosolyodott. – És csak egy nagy szekrény, vagy valami agya is van? – Van valami agya. – Belekukkantott a legközelebbi vitrinbe, és több szokatlan ékszert látott. – Van valami gyűrűd? – Igen. – A nő félrebillentette a fejét. – Csak nem azt akarod mondani, hogy Zoénak vennél egyet? – Ha az ember megnősül, gyűrű is kell. Arcadia hosszú pillantást vetett rá. – Te csak tudod – mondta csendesen.
20 Aznap este elrepültek Las Vegasba. Tizenegykor már egy egész éjjel nyitva tartó házasságkötő kápolna oltára előtt álltak. Többet nem is kívánhat az ember egy Las Vegas-i esküvőtől, döntötte el magában Zoe. A kápolna, egy rengeteg kristállyal és gyertyával ékesített, csillogóvillogó kis palota, a Strip egyik mellékutcájáról nyílt. Kék szőnyeggel, fehér filagóriával és kék színű művirágokkal túlcsorduló több nagy vázával büszkélkedhetett. A tiszteletes rendkívüli módon hasonlított Elvisre annak egyik súlyos korszakában. Asszisztense, aki koszorúslányként, tanúként és titkárnőként is funkcionált, egy visszavonult táncosnő volt. A nő elsírta magát, amikor az eskü szavait kimondták. A könnyek igazinak látszottak. Zoe nem volt róla meggyőződve, hogy ez jó jel. A legzavarbaejtőbb pillanat akkor következett be, amikor a megfelelő pillanatban Ethan elővett egy szokatlan formájúra metszett aranygyűrűt. A legjobb rész az volt, amikor teljes nevét, Sara Zoe Luce Cleland, aláírhatta az összes törvényes papírra. Nem kell többet a félhomályban bujkálni. Tizenöt perccel később Ethan kivezette a neonfényes éjszakába. Belefolytak az egyik nagystílű kaszinótól a másikhoz hömpölygő emberek végtelen áradatába. Zoe magához szorította az igazi virágokból készült kis csokrot, amelyet az asszisztens az utolsó pillanatban a kezébe nyomott. Ujján megcsillant az aranykarika. – Mindenre gondoltál – mondta, és igyekezett közömbösnek tűnni. – Hogy sikerült gyűrűt szerezned ilyen rövid idő alatt? – Nem az előző házasságaimból való, ha esetleg ez aggaszt. – Volt némi él a férfi megjegyzésében. Zoe érezte, hogy elpirul, és örült az éjszaka és a neon árnyainak. – Csak kíváncsi voltam, ennyi az egész. – Az Eufória Galériában vettem indulás előtt. Arcadia tudta a gyűrűméretedet. – Ó. – A lány széttárta bal keze ujjait, és elgyönyörködött az aranykarikában. – Egész szép. Biztosan sokba került. – Arcadia adott árengedményt. – Biztos vagyok benne, hogy a teljes árat visszafizeti, amikor visszaadod – biztosította róla Zoe. – Nem fogom egyéb kiadások címén rátenni a számládra, ha emiatt aggódsz. A lány rájött, hogy megbántotta Ethant. – Csak arról van szó, hogy már annyira le vagyok kötelezve neki – próbálta magyarázni a bizonyítványát Zoe. – Amikor kikerültünk Xanaduból, nem tudtam hozzáférni egyik készpénzes vagy hitelkártyámhoz sem. Azt a pénzt kellett használnunk, amit Arcadia egy külföldi számlájára menekített korábban. Havonta törlesztek neki, de az az igazság, hogy addig nem tudom visszafizetni a Kalmár szolgáltatásaira meg az üzletem beindítására adott kölcsönt, amíg pénzzé nem teszem a részemet a Cleland Cage-ben. Ez valószínűleg csak hónapokkal az egyesülés után lesz.
Ethannak ez felkeltette a kíváncsiságát. – Arcadia ért az olyasmihez, mint külföldi bankszámlák? – Előző életében nagyon sikeres pénzügyi szakember volt. Befektetéseket bonyolított az ügyfelei és a maga javára. Hihetetlenül sokat tud teljesen elvarázsolt üzleti dolgokról. Ő segített nekem kibogarászni; hogy a Cleland Cage kényes helyzetben van, és hogy folyamatban van egy kivásárlás. Ő tervezte meg a stratégiámat is. – Nahát. Nem is gondoltam volna. Zoe a bejárat neonfényében tündöklő gyűrűre pillantott. – Kedves ötlet – mondta, igyekezvén, hogy a megfelelő hangot üsse meg. – Nem muszáj viselned, ha kényelmetlenül érzed magad miatta. – Semmi baj. – Nem mintha a gyűrűtől bármennyire is törvényesebb lenne a házasság. – Tudom. – Zoe szorosabban megmarkolta a csokrot. – Azt mondtam, semmi baj. Tudnám értékelni, ha most nem förmednél rám folyton. Egy kicsit feszült vagyok. – Rád förmedtem? – Igen. – Bocs. – Azt hiszem, mindketten feszültek vagyunk. – Ma este tényleg egy kicsit felspannoltnak látszol – helyeselt Ethan. Zoénak ez nem tetszett. – Jogom van hozzá. Nem mindennap megyek férjhez. – Hát, lehet, hogy te nem mész férjhez mindennap – mondta komolyan Ethan. – De vagyunk páran, akiknek jelentős korábbi tapasztalata van e téren, és biztosíthatlak róla... – Ó, fogd már be. Nem vagyok abban a hangulatban, hogy a korábbi tapasztalataidról viccelődjek, szóval, el ne kezdd. – Pompás. Úgysem ez a kedvenc témám nekem sem. Zoéra a bűntudat felhője ereszkedett le. Ethan biztosan csak enyhíteni akarta a feszültséget egy kis önmagát lebecsülő humorral, ő meg túlreagálta a dolgot. Bal oldalán egy hihetetlenül hosszú limuzin húzott el, és befordult az egyik megakaszinó látványosan ki. világított bejárata elé. Flitterektől villogó ruhába öltözött nő szállt ki belőle. Szertartásos fekete-fehérbe öltözött férfi követte. Jobbján farmeres, pólós népek siklottak tova egy hosszú mozgójárdán, amely nyugtalanító módon hasonlított egy kioltott nyelvre. Egy hatalmas kaszinó szájában tűntek el. Az utcán lejjebb látta annak a szállodának a ragyogó arany-ezüst reklámját, ahol Ethan aznap éjszakára szállást foglalt. Korábban már otthagyták a csomagjukat, de nem volt idő felmenni a szobába, mert Ethan elviharzott vele, hogy elintézzék azt a néhány formaságot, ami Nevadában szükséges a házasságkötéshez. Nem tudta, hogy egy vagy két szobát foglalt, és valami bizarr okból rengeteg kifogást talált, hogy miért ne érdeklődjön a dologról. – Ne haragudj – mondta csendesen. – Ezt nem kellett volna mondanom. Különösen nem azok után, amit értem tettél. Igazán nem is tudom, hogyan köszönjem meg.
– Ne is törődj vele. A lány szemügyre vette gyorsan hervadó virágait meg a gyűrűt az ujján. – A jelenlegi körülmények között ez egy kicsit nehezen megy. Arra számított, hogy a férfi valami epés megjegyzést tesz, de az nem szólt semmit. Elhaladtak egy szállodába épített luxus bevásárlóközpont bejárata mellett. Egy másik ajtó arra buzdította őket, hogy nézzék meg világhírű művészek kiállítását. Zoe tudta, ha hagyják, hogy Ethannal becsábítsa őket akár a bevásárlóközpont, akár a galéria, végül úgyis a szálloda kaszinójában fognak kikötni – Las Vegas így tartotta fenn magát. A hatalmas, csillogó fenevadak bendői a játéktermek voltak, és a teremtményeket éjjel-nappal etetni kellett. – Ethan? – Igen? Feltehetek egy személyes kérdést? – Egy kicsit elkéstél a személyes kérdéseddel – válaszolta nagyon komolyan a férfi. – Azokat azelőtt kell feltenni, mielőtt hozzámész a fickóhoz. A lány elmosolyodott. – Nem fogom elfelejteni. – Mi a kérdés? – Hogyan kerültél a magánnyomozó-bizniszbe? A férfi pár percig nem szólt semmit. A lány azt hitte, nem is fog válaszolni. – Én voltam a család csődtömege – mondta végül. – Vic bácsikámra ütöttem. Kimaradtam a főiskoláról. Beléptem a seregbe. Amikor onnan kikerültem, egypár évig egy nagy biztonsági cégnél dolgoztam L.A.-ben, és utána meg saját vállalkozásba fogtam. – Bonnie elmesélte, mi történt az öcséddel. – Gondoltam, hogy mondott valamit aznap este, amikor együtt pizzáztunk. Zoe a járdán előttük hömpölygő tömeget nézte. – Tudom, milyen érzés így elveszíteni valakit. – – Tisztában vagyok vele. – Megértem, milyen érzés, amikor az ember annyira vágyik az igazságszolgáltatásra, hogy nem tud aludni, amikor azt mondják az embernek, hogy maradjon nyugton és bízza hatóságokra, hogy elintézzék a dolgot. Megértem, milyen érzés felébredni az éjszaka közepén azzal tudattal, hogy a rendszer nem neked dolgozik. A férfi Zoe gyűrűs keze után nyúlt, és ujjait az övébe kulcsolta. – Tudom – mondta. – Ezért csinálod velem végig ezt az egészet, ugye? – Zoe magához szorította a virágokat. – Mert te is voltál az én helyzetemben. Tudod, hogyan eszi bele magát az emberbe a bosszúvágy. Hogyan őrülsz bele egy kicsit. – Igen. – Ethan szorosabbra fonta az ujjait a lányén. – Milyen ember volt a férjed? – Preston? – Zoe felidézett néhány régi emlékképet – Melegszívű, szeretetteljes. Figyelmes. Kedves volt Egy igazán rendes ember. Pontosan az ellentéte a rokonainak. Ő volt a kívülálló a családban. Azok mind üzletemberek. Preston imádta a művészettörténetet – És te meg őt szeretted. – Állítás volt, nem kérdés.
– Igen, szerettem. Mire Prestonnal találkoztam, már régóta voltam egyedül a világban. A maga módján, mert annyira más volt, mint a többiek a családjában, Preston is nagyon sokat volt egyedül. Azt hiszem, ez volt az ok, ami összehozott minket. – Nyelt egyet. – Megfogadtuk, hogy vigyázunk egymásra. – És aztán megölték. – Igen. Nem vigyáztam valami jól rá. Most már csak annyit tudok tenni, hogy megpróbálok bosszút állni érte. Amíg élt, Prestonnak fontos volt a Cleland Cage, de ami engem illet, Forrest meg a cég a felelősek a haláláért. Ethan továbbra is szorosan fogta a kezét. – Drew négy évvel fiatalabb volt nálam. Minden volt, aminek nekem kellett volna lennem. Befejezte az egyetemet. Sikeres üzletember volt, és tagja egy jótékonysági alapítvány igazgatótanácsának. Nem szúrt el három házasságot. Olyan nőt talált, aki szerette. Családot alapított. Jó apa volt, és a társadalom oszlopos tagja. A lány beleborzongott a felismerésbe. – Te voltál a nagy testvér? – Tudod, hogy ez mit jelent? A lány lassan kifújta a levegőt. – Valószínűleg azt, hogy a lelked mélyén úgy érezted, neked kellett volna vigyáznod rá. – Igen. De nem teljesítettem a kötelességemet. Megölték. A szavak visszhangzottak a lány fülében. – Gondolod – mondta nagyon óvatosan – , hogy te azért kívántad megszállottan az igazságszolgáltatást, és én azért akarok annyira bosszút állni, mert mindketten úgy érezzük, nem tettünk eleget a kötelességünknek? – Van egy olyan érzésem, hogy ez is belejátszik. Szerinted? – Szerintem igazad van. De ez semmin nem változtat, ugye? A férfi megszorította a kezét. – Nem, a legkevésbé sem változtat semmin. Lehet, hogy semmi sem változott, amikor arról volt szó, hogy ő kívánja a bosszút Prestonért, de valami egészen biztosan más volt az Ethanhoz fűződő kapcsolatában. Azon gondolkodott, vajon a férfi érzi-e a kettejük közötti kapcsolatot, vagy ez csupán az ő fantáziaszüleménye. Elsétáltak egy sekély mesterséges tó mellett, amely egy másik hatalmas szállodakomplexumot szegélyezett. Tatjukon színes fényekkel ékesített kis csónakok lebegtek át a víz felszínén. A kis vízi járművek és kacagó utasokból álló terhük eltűntek egy híd alatt egy újabb kaszinó irányában. – Tudod, mit? – váltott irányt hirtelen Ethan maga után vonszolva a lányt. – Igazad volt. Hosszú napunk volt, és mindketten agyon vagyunk stresszelve. Egy kis kikapcsolódásra van szükségünk. Gyerünk. Zoe meglepetten kapaszkodon kókadozó csokrába, és igyekezett lépést tartani a férfival. – Hová megyünk? – Úgy érzem, szerencsés napom van. – Isten hozott a klubban. Las Vegast úgy tervezték, hogy mindenki úgy érezze, szerencsés napja van. – Komolyan beszélek. A férfi berántotta a lányt az első útjukba kerülő kaszinó ajtaján, és egy villogó fényekből, csilingelő nyerőautomatákból és tengernyi
kártyaasztalból álló világban találták magukat. Nevetés, beszélgetés és szalonzene hangjai töltötték meg a levegőt. Ethan a blackjackasztalhoz vonszolta. – Nem is tudom, hogy kell játszani – mondta gyorsan a lány. – Legalábbis nem igazi kaszinóban. – Akkor csak állj ott, és gondolkodj pozitívan. Leült egy székre. Zoe mindkét kezét a csokra köré kulcsolta és igyekezett pozitívan gondolkodni. Ethan minden külső érzelemnyilvánítás nélkül játszott, de amikor tizenöt perc múlva felállt az asztaltól, elégedettnek látszott. Borravalót adott az osztónak, és zsebre vágta a nyereményét. – Jó híreim vannak – mondta. – Nem kapsz tőlem számlát a hotelszobáról. Pont annyit nyertem, hogy ki tudom fizetni. Szoba. Egyes számban. – Semmi vész – vágta rá gyorsan. – Egyáltalán nem bánom. Tisztában vagyok vele, hogy a lakóhelyeden kívüli kiadásaid nincsenek benne az alapárban. – Gondold azt, hogy ez a nászajándékod. – A férfi pár negyeddollárost nyújtott felé. – Tessék. Próbálj szerencsét. – Sosem nyerek a játékautomatákon. – Próbáld meg. – Na jó, nem bánom. – A lány kikapott pár negyeddolárost a kezéből, bedugta őket a legközelebbi gépbe, és meghúzta a kart. Néhány negyeddolláros pottyant csilingelve a vályúba. – Nahát, Ethan, ide nézz. További érmék zúdultak a gép aljába. – Nahát, még ilyet – suttogta Zoe. Ethan a legközelebbi félkarú rablónak támaszkodott, és elvigyorodott. – Úgy látszik, neked is szerencsés éjszakád van. A negyeddollárosok egyre csak záporoztak a kis vályúba. – Nesze, fogd meg a virágomat. – A férfi kezébe nyomta a csokrot, kinyitotta a szütyőjét, és nekifogott, hogy begyűjtse a zsákmányát. Ethan megvárta, míg befejezi, majd karon fogta. – Gyere, ünnepeljük meg egy itallal. A legközelebbi társalgóba vezette. Beültek egy bokszba. Ethan az asztalra tette a csokrot. Egy pirinyó aranyszínű jelmezbe öltözött pincérnő jelent meg. – Pezsgőt – mondta Ethan. A pincérnő sokatmondó pillantást vetett a csokorra. – Ünnepelnek? Ethan a birtokos félreérthetetlen mozdulatával ölelte át Zoét. – Most házasodtunk össze – mondta. – Igen, az ilyesmi itt gyakran előfordul. – Őszintén meleg mosollyal pillantott mindkettejükre. – Általában egy hetet adok nekik. De önök ketten jól festenek együtt. Gratulálok. A pezsgő némileg tompította a feszültséget, ám egy cseppet sem enyhítette az izgalom és balsejtelem nyugtalanító elegyét, amelyet Zoe átélt. Mire hotelszobájuk ajtajához értek, a gyomrában a liftező érzés szinte elviselhetetlenné vált. Nyugodj meg. Ez nem olyan, mintha igazi nászéjszaka lenne. Csak egy kis viszonyom van vele. Igazából eddig csak egyéjszakás kaland volt.
De attól a frissen kiadott házassági anyakönyvi kivonattól Ethan zsebében és a gyűrűtől az ujján az egész valahogyan szürreálissá vált. Minek is mondják azt, amikor az ember azzal alszik, aki az imént vette feleségül? Annyira erősen összpontosított a kérdésre, hogy amikor Ethan kinyitotta az ajtót, szokása ellenére belépett, és nem torpant meg a küszöbön. A nyers érzékiség nehéz hulláma úgy fejbe kólintotta, hogy elejtette a virágait, és majdnem térdre esett – Mi az ördög? – kapcsolta fel Ethan a villanyt Elkapta a lány karját, és felsegítette. – Jól vagy? – tött a hangjából az aggodalom. – Igen. Ez szemenszedett hazugság volt. Nincsen jól. Az iménti szex fojtogató esszenciája teljesen átitatta a légkört. Nem az a magától értetődő, természetes érzelmi energia volt, ami néha egy ideig ott lebegett egy hálószobában. Ez a szoba beteges, ferde vágyaktól bűzlött. Zoe igyekezett aprókat lélegezni, és kétségbeesetten nézett körül. A felszínen minden makulátlan volt. A bézsszínű szőnyeget rendesen kiporszívózták. Az arany-fekete csíkos terítővel letakart, ugyanolyan díszpárnás, masszív, kerek ágy tisztának és frissnek tűnt. A fürdőszobaajtó nyitva állt, és egy futballpályányi fehér csempére lehetett látni rajta. De a természetellenes szex mocska borzalmas bűzként ragadt a bútorokra. Kizárt dolog, hogy el tudna tölteni egy éjszakát ebben a szobában. Valamilyen ürüggyel rá kell vennie Ethant, hogy hívja fel a recepciót, hogy költöztessék őket más szobába – mégpedig sürgősen. A választ megkapta, amikor felpillantott és meglátta az ágy fölé a mennyezetre szerelt hatalmas tükröt. – Ezt nem bírom elviselni – mondta. Ethan követte a pillantását. Meglátta a tükröt, és lassan elmosolyodott. – Lehet, hogy nem kellett volna a portástól megkérdeznem a legközelebbi házasságkötő kápolna címét. Az az érzésem, szívességet akart tenni nekünk azzal, hogy felsőbb kategóriában, egy nászutasszobában helyezett el bennünket. – Nagyon utálnád, ha alacsonyabb kategóriába kérnénk magunkat? Az a tükör nekem egy kicsit sok. – Látod, ez a baj veletek dekorátorokkal. Folyton finnyáskodtok. De már nyúlt is a telefon után. Kérését azonnal teljesítették. Összeszedték a csomagjaikat, és lementek az új kulcsért. – Segítsünk a csomagokkal? – kérdezte a portás. – Köszönjük, nem – felelte Ethan. – Magunk is megbirkózunk velük. Némán vágtak át a kaszinón a liftek felé. Öt perccel később kinyitották egy másik szoba ajtaját a tizenegyedik emeleten. Zoe ezúttal nem felejtett el megállni a küszöbön. Semmi intenzív nem csapta meg, csak az apróbb benyomások szokásos egyvelege, amit már könnyen figyelmen kívül tudott hagyni. Ethan figyelte, amint a lány besétált a szobába. – Ez jó lesz? – Igen, köszönöm. – Zoe zavarban volt, de rendkívüli módon megkönnyebbült. – Elnézést a cirkuszért.
Ethan becipelte a lány bőröndjét és a maga kis utazótáskáját a szobába, és a padlóra ejtette őket. – Elismerem, hogy az a tükör az ágy felett tényleg egy kicsit ciki volt. – Igen, az. – Zoe bement a fürdőszobába, egy pohárba vizet engedett, és beletette a csokrát. – Sajnos azt kell mondanom, hogy vannak a szakmámban olyanok, akik nem tudják, hol a határ, ha tükörről van szó. Ethan a fürdőszobaajtóba állt, és nézte, ahogy vizet enged a pohárba. – Szerintem azok a virágok nem élik túl az éjszakát. – Valószínűleg nem. De nem tudta rávenni magát, hogy a szemétbe dobja őket. – Zoe? – Nézd, két mosdókagyló van – mondta a lány energikusan. – Te melyiket akarod? A férfi odament hozzá, és gyengéden a tenyerébe vette a lány arcát. – Nincs semmi baj – mondta. – Azért kértem egy szobát, mert abból indultam ki, hogy egy ágy elég lesz nekünk. De ha tévedtem, csak szólnod kell. Ma éjjel két szobát is meg tudok engedni magunknak. A lány testét forróság járta át. Ujjait a férfi ingére tapasztotta, és élvezte kemény erejének érzését. Nem lehetett félreérteni Ethan szemében az éhséget, ám teljesen ura volt. Ha arra kéri, hogy menjen másik szobába vagy aludjon a padlón, megteszi. – Nem tévedtél – mondta. A férfi ujjai hátával könnyedén végigsimított a lány arcán. – Nem tudod elképzelni, milyen boldog vagyok, hogy ezt hallom. Megérdemel valamilyen racionális magyarázatot, gondolta Zoe. Ő meg úgy viselkedik, mint valami ideges ara a nászéjszakán. – Tudom, hogy furán viselkedem – mondta. – A stressztől van. – Részben igen, de ez több annál. Ezt az egész helyzetet annyira különösnek érzem. Úgy értem, egyetlen éjszakát töltöttünk együtt, és épp kezdtem hozzászokni a gondolathoz, hogy esetleg együtt fogunk hálni, és azon járt az eszem, hogyan alakulnak majd közöttünk a dolgok, most meg itt állunk összeházasodva, de ez nem igazi házasság. Nem tudom. Valahogy képtelen vagyok megragadni a koncepciót. – Hallgass egy szakember tanácsára. – A férfi megcsókolta a fülét. – Felejtsd el az anyakönyvi kivonatot meg a gyűrűt. Az együttalvási részre koncentrálj. Mielőtt a lány válaszolni tudott volna, a férfi már csókolta, nehéz, részegítő csókkal – varázserejű csókkal, amitől a lány bensejében minden diadalmasan felszabadult. Az együttalvási részre koncentrálj. – Ethan. – Megragadta a vállát és visszacsókolta, miközben teljesen átadta magát a pillanatnak valami kétségbeesett, lázas kívánással, ami teljesen új volt neki. – Ez a beszéd – súgta bele a nyakába a férfi. A hangja elmélyült, elnehezedett, sűrű, gazdag és sötét ígéretekkel teljes lett. – Kezdesz belejönni. Felkapta a lányt, kivitte a fürdőszobából, és az ágy mellett a talpára állította. Lenyúlt, összemarkolta az ágytakarót, paplant, párnát, és egyetlen mindent elsöprő mozdulattal az egészet félrehajította.
Zoe Ethanba kapaszkodva kikecmergett a cipőjéből. Valahogy a férfi is levetette a cipőjét, és aztán együtt hullottak lefelé, lefelé, lefelé. Mire Zoe feleszmélt, a hátán feküdt, rajta Ethan, aki egy könyékre támaszkodott, hogy leszedje a lányról a blúzát és a melltartóját. Zoe lecsúsztatta a kezét, megtalálta a cipzárt, és lehúzta. Amikor ujjaival megtalálta, érzékelte, hogy a férfi teljesen felizgult. Tenyerével gyengéden körbefonta. – Ó, igen. – Az árnyak között a férfi mosolya egyszerre volt veszélyes és nagyon szexi. – Most határozottan jól sikerült megragadnod a koncepciót. Hosszú idő múlva Zoe kinyitotta a szemét. Első pillantása a karikagyűrűjén táncoló holdsugárra esett. A halvány ragyogás olyan törékeny és múlékony volt, mint a remény és a jövő lehetőségei. Ethan megmoccant mellette, és szorosan magához ölelte. – Mire gondolsz? – Arra gondolok, hogy nem fogom visszavenni a régi nevemet – suttogta a lány. – Megmaradok a Zoénál. – Új név, és, esetleg, új jövő. – Zoe Truax. – A férfi fölé hajolt, és hosszan megcsókolta. – Igen. Tetszik nekem a hangzása. Illik hozzád.
21
– Szóval – mondta Harry Stagg. – Gyakran jár ide? Arcadia elnézte a mélyen ülő szemű, kiábrándult pillantású, sovány férfit, aki szemben ült vele a bokszban. Még sohasem volt testőre, ezért nem tudta, mit is kezdjen vele. Csak azért egyezett bele, hogy elviseli, mert világos volt, hogy Zoénak már így is van miért aggódnia. Az, hogy Vegasba kell repülnie és ott érdekházasságot kötnie Ethan Truaxszal, rengeteg szorongást okozott neki. Ha még a barátnője testi épsége miatt is aggódnia kell, mialatt nincs a városban, az csak rontana a dolgokon. Amikor Harry Stagg negyed hétkor beállított az Eufória Galériába, Arcadia azt ajánlotta, vacsorázzanak meg valahol, és töltsék együtt az estét az Utolsó Kijáratban. Az volt az elgondolása, hogy a lehető leghosszabb ideig elodázza, hogy hazavigye a fickót az ezüst és fehér lakásába. Zoéval ellentétben neki volt vendégszobája, ám bármilyen férfit, különösen ezt, nehéz volt a lakójaként elképzelni. – Szeretem a dzsesszt. – Arcadia végigfuttatta az ujját martinispohara peremén. – Mi több, szükségem van rá. Egy időre más helyre kerülök tőle. Harry belekortyolt a buborékos vízbe, amit ő rendelt. – Tudom, mire gondol. A trió a színpadon egy Thelonious Monk-váltott, a „Ragyogó sarkok"– at játszotta. Híresen nehéz darab volt, de Arcadia már hallotta játszani az együttest. Megbirkóztak vele. A zongora vezetett, a basszus és a dobok pedig simán átcsusszantak az örvényébe. Harry Staggnak fennakadt a szeme a néma csodálkozástól, amikor meghallotta, ahogyan a tiszta, lenyűgöző zene kezdi elárasztani a bensőséges hangulatú helyiséget. Nagyon lassan az asztalra tette a poharát. Arcára elragadtatott figyelem ült ki. Arcadia átadta magát a túlvilági hangoknak, és az idő más dimenzióra váltott. Amikor vége lett, egy darabig sem ő, sem Harry nem mozdult. Majd a partnere lassan visszafordult a nőhöz. – Azóta sem hallottam ilyen jót, mióta utoljára New Orleansban voltam – mondta Harry. Rekedt hangjából elismerő tisztelet csendült ki. – Először engem is meglepetésként ért – mosolyodott el kissé Arcadia. – Ami a kérdését illeti, igen, gyakran járok ide. – Értem, hogy miért. A nő kiemelte martinispoharából az apró dárdát, és ajkai közé vette az olívabogyót. Nincs értelme pazarolni az időt, gondolta. Itt a kiváló lehetőség egy kis kurkászásra. – Régóta ismeri Ethan Truaxot? – kérdezte. – Pár éve találkoztunk – válaszolta Harry. – Szakmai minőségben? Harry egy pillanatig fontolgatta ezt. Majd bólintott. – Lehet mondani. Olyan embereknek dolgoztam, akik azt akarták, hogy ijesszem el egy ügytől.
– Feltételezem, hogy ez a terv nem vált be? – Nem. HaTruax egyszer ráveti magát valamire, azt többet nem engedi el. És abban az esetben az öccse meggyilkolásában nyomozott. Meg kellett volna ölnöm ahhoz, hogy megállítsam. – Zoe elmesélte, hogy mi történt az öccsével. Úgy vettem ki, hogy habár a felelős megúszta a dolgot, később mégis sajnálatos baleset érte. – Az ilyesmi megesik – mondta Harry. – Azt mondja, meg kellett volna ölnie Ethant, hoev megállítsa. Nem tudom nem észrevenni, hogy ilyeil messzire nem ment el. Ez azt jelenti, hogy az emberek lelövésénél meghúzza a határt? – Mondjuk úgy, hogy pénzért nem csinálom mondta a férfi. – Ah. Apró, de alapvető különbség. – Úgy esett, hogy nem kellett elmagyaráznom ezt a különbséget a megbízóimnak. Vonakodtak a probléma ilyetén megoldásától, mert elég eszük volt hozzá, hogy rájöjjenek, az így csak újra megjelenne és kísértené őket. – Igazuk volt? – Alighanem. Ha likvidálják Truaxot, az nagyon megnehezítette volna az életüket. Tudja, Truax addigra már meglehetősen nagy hullámverést keltett. Egy mérföld magas kupacnyi bizonyítéka volt a pénzmosásra. Ezek közül pár a megbízóimhoz vezetett. És voltak felvételei arról is, amikor meglátogattam az irodájában. Miután távoztam, gondoskodott róla, hogy egy feljegyzés, amely engem összekapcsolt a megbízóimmal, őket pedig bizonyos gyanús pénzügyekkel, a magnófelvételekkel egyetemben egy széfbe kerüljön letétbe. – Más szóval, ha véletlenül meghalt volna, az több kérdést vetett volna fel, mint amire a megbízói válaszolni szerettek volna. – Ja. – Azt még mindig nem értem, hogyan került maga és Truax, ööö, hogy is mondjam, szakmai összeköttetésbe – unszolta tovább gyengéden a nő. – Nem tetszett az, ahogyan a megbízóim a Truax-problémát intézték. Amikor vége lett, kiléptem. Saját magamnak kezdtem dolgozni. – Mint bértestőr? – Én jobban szeretek konzultánsként gondolni magamra. – Harry hátradőlt a bokszban, és feneketlen pillantásával végigmérte a nőt. – Én válaszoltam a kérdéseire. Van kedve válaszolni az enyémekre? – Attól függ – kortyolt bele a nő a martinijébe. – Mit akar tudni? – Nem volt időm az egész sztorit levenni Truax-tól, de az a benyomásom, hogy maga együtt volt a Gyertya-tavon az ő kliensével. – Igen. A férfi szemmel látható érdeklődéssel hunyorított egyet. – És hogy került oda? Tényleg dilis? A nő elmosolyodott. – Lehet mondani. Álnéven vetettem fel oda magamat. – Hűha. Nos, bizonyára megvolt rá az oka. – A férjem megpróbált megölni nem sokkal azelőtt, hogy a befektetéseim portfoliójának nagy részével együtt eltűnt. Túl sokat tudtam meg bizonyos törvénytelen tevékenységekhez fűződő kapcsolatairól. Egy időzített bomba voltam. – Úgy tűnik, nem sikerült neki a dolog.
– Nem sikerült. De attól féltem, hogy újra megpróbálja, így aztán eljátszottam a saját halálomat, új személyazonosságot szereztem, felállítottam egy trösztöt, és arra használtam, hogy felvetessem magamat a Gyertya-tóra. Egy másik személyazonosságot meg félretettem arra az időre, amikor kijövök onnan. – Komplikáltnak hangzik. – Az is volt. – Miért kellett ezt az egészet végigcsinálni? – A férjem nagyon, nagyon okos és rendkívül veszélyes ember. Talán túl okos is ahhoz, hogy bevegye az en kényelmes halálomat. Arra gondoltam, ha még mindig kutat utánam, egy pszichiátriai magánkórház lenne az utolsó hely, ahol keresne. A terv az volt, hogy pár hónapig maradok az Udvarházban, aztán másodszor is eltűnök. Úgy számoltam, két személyazonosság-váltás már meglehetősen megnehezítené, hogy rám találjon. – És mi ment gallyra? – Először semmi. A Gyertya-tó körülbelül olyan volt, amilyent vártam, egy kedves, isten háta mögötti hely, ahol gazdag népek tárolják a cikis pereputtyukat. Nem volt nehéz megjátszani, hogy klinikai depresszióban szenvedek és nem kommunikálok. Nem foglalkoztak ott komoly terápiával. Csak bogyókat adtak. Azokat meg lehúztam a vécén. És akkor találkoztam Zoéval. – És összehaverkodtak? – Igen. Számára sajnálatos módon azonban Zoe felkeltette a fő agyzsugorító, dr. McAlistair személyes érdeklődését. Tanulmányozni akarta Zoét. Az eredmény az lett, hogy őt sokkal jobban figyelték, mint minket többieket. Ő sokkal nehezebben tudta elkerülni a bogyókat, mint én. – De azért megtalálták a kiutat – mondta Harry. – Igen. – Mi a következő lépés? – Újrakezdtem – válaszolta a nő. – Harry elgondolkodott ezen. – Én is, azt hiszem. De persze Truax ilyen hatással van az emberekre. – Ezt hogy érti? – Nem tom. De ha egyszer az ember a pályájára áll, a dolgok megváltoznak. Sugárzó muzsika töltötte ki a megjegyzését követő csendet. Amikor a számnak vége lett, Harry hosszú, mérlegelő pillantást vetett a nőre. – Kemény lehetett a Gyertya-tónál – mondta. – Zoénak sokkal tovább kellett elviselnie, mint nekem. Pár hónappal az én odaérkezésem után léptünk le. Ő, teljesen egyedül, már négy hónapja ott volt. – Jézusom. Hat hónap. – Igen. – Ez biztosan nyomot hagyott. – Úgy van – ismerte el a nő. – Mindkettőnkben. És mindketten a magunk módján birkóztunk meg vele. – Éspedig? – Zoe beiratkozott egy önvédelmi tanfolyamra.
– És maga mit csinált? – Vettem egy pisztolyt. Harry bólintott. – Nekem bevált.
22 Nem sokkal éjfél után Leon a motel szűkös fürdőszobájában felállt a vécé tetejére. Az apró ablakon keresztül jól rálátott a régi raktárak mögötti sikátorban gyülekező csoportra. Úgy tűnt, a kábítószer-kereskedés az éjszakák normál rutinjához tartozott. Nem látszottak kemény fickóknak. A vevők leginkább tinédzserek voltak, akik a gyorsétteremből szivárogtak át. Piát és tablettákat vásároltak pár idősebb fickótól, akik rendszerint éjjel egy körül jelentek meg. Leon azt tervezte, hogy aznap este a megszokott árusok előtt jelenik meg ott. Nehézkesen lelépett a vécétetőről, és kisietett a szobába. Délután már kiválasztott pár üveggel a vészhelyzetre elraktározott Gyertya-tavi gyógyszerekből. A kórház biztonsági főnökeként a munkájánál fogva tisztában volt a gyógyszerek utcai értékével. Magához vette az árukészletét tartalmazó zacskót, egy kis zseblámpát és a kulcsát. Még megállt, hogy az ajtókilincsre akassza a viharvert „Ne zavarj!" táblát. Majd lement a lépcsőn, és a ház mögé került. A motel parkolójából odaszűrődő fény elég volt ahhoz, hogy megtalálja az elhagyatott ház és a raktár mögött futó kátyús, aszfaltozatlan utat. A csaknem teljes telihold is segített. Ha egy mód volt rá, szerette volna elkerülni a zseblámpa használatát. A mintegy féltucatnyi kis mákvirág az utolsó rakodórámpánál gyülekezett. És egészen addig nem vették észre Leont, amíg az szinte a nyakukba esett. Az, amelyik először megpillantotta, hatalmasat ugrott. – A francba, egy zsaru. – Nem csinálunk semmit – mondta egy másik, azon az idegesítően nyafogó hangon, amely annyira jellemző a faj tinédzser korú egyedeire. – Igen, jogunk van itt lenni, ha akarunk. Srácok, gondolta Leon. Lehet, hogy bukásra állnak 0riből, angolból és matekból, de azt mindegyik pontosan tudja, mihez van joga. – Nyugi, nem vagyok zsaru – mondta Leon. – Van nálam egy kis cukorka. Érdekel valakit? Tíz perccel később és hétszázötven dollárral gazdagabban Leon visszaindult a motel távoli fényei felé. Hétszázötven dolcsi. Honnan az ördögből van ezeknek a mai gyerekeknek ennyi tetszés szerint elkölthető pénze? Neki aztán biztosan nem volt ennyi készpénze sráckorában. Azt tervezte, hogy reggel megy el, mert készpénzzel fizetett a mai éjszakáig bezárólag, és meg akarta kapni, ami a pénzéért jár. De teljesen éber volt, és semmi kedve nem volt aludni. Ennyi erővel akár most is elindulhat. A hét-ötvenessel szépen búcsút mond Susogó Forrásnak, és volt egy olyan érzése, jobb, ha már nincs itt, mire Truax visszajön ránézni. Minden befuccsolt. Már megint. Az a szarházi Cleland nem volt elérhető, amikor másodszor hívta, hogy tárgyaljanak a nő címéről. Mire Leon letette a telefont, már felfogta, hogy az üzlet nem fog összejönni. Az egyetlen megmaradt lehetőség, amennyire látta, az, hogy megpróbálja megzsarolni Harpert. Harper az
utolsó megmaradt személy, akinek van vesztenivalója, és aki hajlandó fizetni azért, hogy hallgasson. Majd útközben valahonnan felhívja a volt főnökét, és remélhetőleg szerencséje lesz. Harper legalább üzletember. Bárcsak bejött volna az eredeti terve, hogy megpárolja a Cleland nőszemélyt, úgy, ahogyan be kellett volna jönnie. A francba. Mintha valami fekete felhő borulna föléje vagy mi. A szeme sarkából valami mozgást érzékelt a bedeszkázott épületet körülvevő árnyékban. Az egyik srác, gondolta. Pompás. Van még nála cukorka. Le. hethogy egy egész rongyot bevesz ma este. Megállt és visszafordult. – Hé, kishaver. Itt van nálam, amit akarsz. Későn vette észre, hogy az alak a düledező verandán nem egy ifjú drogos. Az első golyót egyenesen a mellkasába kapta, fel is lökte. Első gondolata az volt, hogy már nem érzi a gyomorégése tüzét. Ehelyett az egész belseje kihűlt. Halványan érzékelte, hogy mögötte az egyik kuncsaftja figyelmeztetően odakiált a haverjainak a raktárnál. Ó, a francba, ez pisztoly volt. Gyerünk, tűnjünk el innen. Olyan közel jutott már a nagy kaszáláshoz, gondolta Grady. De megint ki lett szúrva vele. Erről szólt az élete története. Már kezdte elvesztem az eszméletét, amikor a gyilkos közelebb sétált, és a második lövést az agyába repítette.
23
Zoe belebújt a hotel nevével kihímzett, fehér frottírköntösbe, és az ablak melletti székbe ült. Felvette a telefont, és tárcsázta az első számot. – Ki az? – Ian Harper kásás hangjából áradt az álmosság és a bosszankodás. Zoe halkan hallotta a televíziót a háttérben. Harper nyilvánvalóan elaludt egy régi film alatt. Biztosan horrofilm, ami egy, a laboratóriumában mesterkedő őrült tudósról szól. – Halló, dr. Harper – mondta Zoe. Már attól is libabőrös lett, hogy telefonon, interurbán beszél vele. – Régebben Sara Cleland voltam, de most Zoe Truaxnak hívhat. Maga biztosan a 232-es szobában lakó páciensként emlékszik rám. Akiért olyan sokat fizetett magának Forrest Cleland, hogy lecsukja és ott tartsa. Elsőként akartam megosztani magával az örömteli hírt. – Sara? – A férfi már teljesen éber volt. – Mi ez az egész? Hol van most? – Most mentem férjhez. Üdvözölje az újdonsült férjemet. Ethan az ágy szélén ült, és az asszonyt nézte. Fehér alsónadrágjától eltekintve meztelen volt. Zoe a kezébe nyomta a kagylót. A férje könnyedén végigsimított az ujjain, amikor átvette tőle a telefont. A lány észrevette, hogy remeg. A düh és a régi félelmek, gondolta. Mindkettőn úrrá kell lennie. – Itt Truax – szólt bele a telefonba Ethan. Hangja a Pokol legkülsőbb köreinél is hidegebb volt. – Zoe és en az imént házasodtunk össze, és nálunk van az ezt bizonyító anyakönyvi kivonat. Most már én vagyok a legközelebbi hozzátartozója. Ez a telefonhívás csupán formaság. Csak biztos akartam lenni benne, hoov megértette, hogy ha most el akarná kapni, én utánamegyek – és maga után – , és ízekre szaggatom a maga üzleti vállalkozását ott a Gyertya-tónál. Megszakította a hívást, és visszaadta Zoénak a telefont. A lány mély lélegzetet vett, és felhívta Forrest Cleland otthoni, titkosított számát. Kimberley a negyedik csengetésre vette fel. Kábának, bódultnak tűnt. – Halló? – Kimberley, itt Sara. – Sara? – Most Zoe. Zoe Truax. – Nem értem. Hol vagy? Mi folyik itt? – Rövid szünet. – Jól vagy? – Remekül vagyok, Kimberley. Kösz a kérdést. Ami azt illeti, éppen most mentem férjhez. Természetesen azonnal meg akartam osztani Forresttel a csodálatos hírt. Ott van? – Férjhez mentél? De hát az lehetetlen. Te... nem vagy jól, Sara. – Hívj Zoénak. És légy szíves, hívd a telefonhoz Forrestet. Rövid szünet állt be. Zoe hallotta Kimberley fojtott hangját a háttérben. Aztán Forrest vette át a telefont. – Sara? Te vagy az?
– Már nem Sara Cleland vagyok – mondta Zoe. – A nevem Zoe Truax, Forrest. Csak tudatni akartam veled, hogy ott leszek az éves közgyűlésen, és a férjem elkísér. Ha bármi történne velem a nagy nap előtt, bizonyára örömmel hallod, hogy Ethan boldogan szavaz majd a részvényeimmel. – Mi az ördög folyik itt? Hol vagy? – Egy szállodában. Most van a nászéjszakám. – Ide figyelj – mondta Forrest a legparancsolóbb hangján. – Beszélnem kell veled. – Az igazgatósági ülésen majd beszélünk. Most pedig szeretném, ha megismerkednél a férjemmel. Ethan másodszor is átvette tőle a telefont. – Itt Truax – mondta. – Most beszéltem Ian Harperrel a Gyertya-tavi Udvarházból, és neki is ugyanezt üzentem. Nagyon egyszerű. Ha a feleségem egyetlen haja szála meggörbül, darabokra szedem. Befejezte a hívást, és az éjjeliszekrényre tette a telefont. – Erről ennyit – mondta. – Az életbiztosításod munkához látott. Zoe csak ült a székben és nézte. – El sem tudom hinni, hogy ezt megtetted értem. A férfi lassú, szexi mosolyt villantott rá. – Majd elhiszed, ha megkapod a számlát.
24 Zoe napsütésre és ujján az arany ragyogására ébredt. Érezte dereka körül Ethan szorosan ölelő karjának súlyát. Hál' istennek, az elmúlt éjjel nem álmodott. Eltűnődött rajta, hogy vajon ez jó jel-e. Kinézett az ablakon a Las Vegas-i hajnalba, és egy másik napkeltére gondolt, amelyet egy éve élt át. A Gyertya-tavi Udvarházból való menekülésének emlékképei a felszínre bukkantak. – A francba – dünnyögött Ernie. – Mi az ördög van ezzel? Ma éjszaka dupla adagot kellett volna kapnia. – Lehet, hogy nem kapott eleget. – Ron hangja halk volt, de nem lehetett nem észrevenni a belőle kicsendülő beteges sóvárgást. – Ne izgulj, a szíjak lefogják majd. Hoztam magammal egy teli tűt, a biztonság kedvéért. Újabb puffanás hallatszott, melyet elfojtott nyögés követett. Egy ököl futva, idegesen kétszer meg-koppantotta az ajtót, de ő megismerte a jelet. Zakatoló szívvel, hideg verejtékben úszva ült fel az ágyában. – Használd már azt a nyavalyás tűt – morogta kintről, a folyosóról Érnie. – Túl erős a csaj. – Semmi vicc nincs benne, ha túl be vannak lőve ahhoz, hogy tudják, mi történik. Gyere már, elbírunk vele. Zoe kimászott az ágyából, és felkapta a könnyű pamutköntöst, amelynek bal mellzsebére a Gyertya-tavi Udvarház szavak voltak hímezve. Minden páciens ugyanolyan köntöst és papucsot kapott. A köntösnek nem volt öve, és a lábbeliben nem volt fűző. Az ajtóhoz lépett, és az ajtólaphoz tapasztotta a fülét. A két böhömnek sikerült a folyosó végéig vonszolniuk az áldozatukat. Várt, amíg biztos nem volt benne, hogy már befordultak a sarkon, majd az ágyához lépett, hogy elővegye a matrac alján levő kis hasítékból az ellopott kulcskártyát. Hosszú hetek gondos megfigyelése és összeesküvése után sikerült megkaparintania a kártyát. Ahogy elmagyarázta a barátnőjének, a terv arra a tényre alapult, hogy az új böhöm, aki a hétvégi éjszakai műszakban dolgozott, drogos lett, amely szenvedélyét a páciensektől ellopott gyógyszerekkel elégítette ki. Azt, aminek bevételét ő maga nem akarta megkockáztatni, állítólag az utcán árulta. Zoe minden egyes alkalommal, amikor az ápoló beállított az éjféli gyógyszerével, olyan sikeresen adta elő, hogy be van nyugtatózva, hogy a böhöm egyre bátrabban lopkodta az új tablettákat, melyeket dr. McAlistair írt fel a lánynak. A gyógyszerekkel az volt a szándék, hogy olyan vidám, bizalommal teli, eufórikus állapotba hozzák, amelytől McAlistair azt remélte, legyőzi páciense makacs ellenállását, hogy sikoltozó falakról és síró szobákról beszélgessenek. Megjátszotta, hogy lenyeli az első pár tablettát, és boldogan látta szempillái résén át, hogy a böhöm kezdte zsebre vágni a pirulákat. Kivárta az idejét. Végül, öt hétvégi sikeres lopás után a böhöm gondatlan lett. Egy szombat éjjel, miután kiszolgálta magát a Zoe
éjjeliszekrényén álló papírpohár tablettatartalmával, anélkül sietett ki a szobából a hívócsengő szavára, hogy bezárta volna a lány ajtaját. Negyven percet adott neki, majd kiosont a szobából, és végigment a folyosón. A böhöm üdvözült arckifejezéssel mosolygott egy kistévé előtt az üvegfalú nővérszobában. A vécé melletti tűzriasztót húzta meg. A böhöm akit teljesen elbódított a gyógyszer okozta kábulat úgy reagált a lármázó csengőre, mint egy összezavarodott bika egy csíkos kendőre. Az ezt követő zűrzavarban egyáltalán nem volt nehéz megkaparintani az íróasztalfiókban tartott kulcsot. Másnap beszámolt új barátnőjének a kulcs megszerzéséről, és részletes terveket kezdtek készíteni. Úgy döntöttek, egy vasárnap éjjel lépnek meg, mivel a hétvégi őrök sokkal fegyelmezetlenebbek voltak, mint a szokásos, hétköznapi ápolók. De most csütörtök éjszaka van. Ron és Érnie együtt vannak ügyeletben. És elkapták az új barátnőjét, az ezüstöskék szemű nőt. Tudta, hogy hová fogják vinni: a vizsgálószobába, ahol a vizsgálóasztalon fémkengyelek vannak, a sikoltozó falú szobába. Ennyit a tervükről, hogy vasárnap éjjel lépnek le, gondolta. Ma éjjel kell megtörténnie. Még egyszer utoljára körülnézett a helyiségben, amely a börtöncellája volt az elmúlt néhány hónapban. Semmit nem érdemes magával vinni. Személyes tárgyait és igazolványait, amelyek nála voltak az Udvarházba érkezésekor, egy földszinti kis szobában zárták el. Az ellopott kulcskártyával nagyon óvatosan kinyitotta az ajtaját. Pár másodpercig mozdulatlanul hallgatózott. Visszhangzott a csend. A csarnok üres volt. Kilépett a folyosóra. Éjszakára lejjebb vették a világítást, de nem kapcsolták le. Gyorsan a központ felé indult, elfordult, és végigment egy másik, keresztirányú folyosón. A következő elágazásnál megint megállt hallgatózni. A kórháznak ebben a részlegében nem helyeztek el betegeket, itt csak irodák és vizsgálók voltak, amelyeknek éjszaka üresnek kellett volna lenniük. A sikoltozó szobából elfojtott zajokat hallott. Ron és Érnie már benn voltak a barátnőjével. Egy pillanatra olyan sűrű félelem fogta el, hogy azt hitte, legyűri a hányinger. Aztán megmozdult, és két kézzel ráütött a folyosó végén található kapcsolótáblára. A folyosó elsötétült, de a sikoltozó szoba ajtaja alól még mindig világosság szűrődött ki. Zoe továbbszaladt, de óvatosan mozgott, nehogy zajt csapjon. A papucs segített. Amikor a tűzoltókészülék szekrényéhez ért, kinyitotta, és két kézzel megragadta a tartályt. A sikoltozó szoba ajtajához ment, és a tartállyal megdöngette. – Mi a franc? – rémült meg Érnie. – Biztosan az egyik dilis – mondta Ron. – Majd én elintézem. A sikoltozó szoba ajtaja kinyílt. Ron tett egy lépést előre. Ez az a pillanat, villant Zoe agyába, amikor hosszú ideje tartó elmondhatatlan balszerencséje végre megfordulni látszik.
Ron először balra nézett, nem jobbra. Nem látta, hogy ott áll Zoe, kezében a magasra emelt tartállyal. – A rohadt életbe – morogta Ron. – Valamelyik dilis lekapcsolta a villanyt. Ron sokkal magasabb volt Zoénál. Kényelmetlen szögben kellett meglendítenie a tartályt, nem felülről lefelé, ahogy sokkal jobban szerette volna. Mindazonáltal a nehéz tartály igen kielégítő koppanással vágódott Ron koponyájának hátuljába. Egy hang nélkül terült el a földön. – Mi folyik itt? Érnie jelent meg az ajtóban, majd' leesett az álla – Mi a kórság? Zoe megrántotta a kallantyút a tűzoltókészüléken, amiből fehér hab lövellt ki. Egyenesen szembetalálta Ernie-t. A férfi felüvöltött, és szemét dörzsölve hátratántorodott. Az a körülmény, hogy az erőszaktételre készülőben már kigombolta a nadrágját, komoly problémát okozott neki. Lábai belegabalyodtak a lecsúszó nadrágba, elesett. Kinyitotta a száját, hogy kiáltson, és a lány megtöltötte habbal. Ernie fuldokolva küzdött levegőért. A legkülönbözőbb érzékletek viharzottak át rajta, amikor belépett a vizsgálóba. Igyekezett figyelmen kívül hagyni a pszichés zajt, és másodszor is felemelte a tartályt, készen arra, hogy Ernie-t fejbe vágja. Barátnője kétségbeesetten küzdött bénító kötelékeivel. Szájából sikerült kitépnie a pecket, amivel betömték. – Segíts! Zoe az asztalhoz rohant, és kikapcsolta a bőrszíjakat, amivel a másik nő lábait a kengyelbe kötözték. Érnie kinyúlt, és megpróbált elkapni egy széket. Zoe visszafordult, és felemelte a tűzoltókészüléket. – Várj. A barátnője lekapott egy fecskendőt az asztalról, és Ernie karjába döfte a tűt. Az ápoló felnyögött, levegőért kapott, majd összeroskadt. – A teljes dózist belenyomtam. Egy darabig nem fog felébredni. Tűnjünk el innen. Vették a fáradságot, hogy bevonszolják Ront a sikoltozó szobába, és megkeressék a kocsikulcsait. Aztán becsukták és rázárták az ajtót. A kulcskártyával kinyitották a vészkijáratként használt lépcsőházat, és arra szaladtak le a földszintre. A páciensek személyes tárgyait tartalmazó szekrénykék Leon Grady irodájában voltak. A bűvös kulcskártya ezt nem nyitotta, de a GONDNOK, TAKARÍTÁS feliratú ajtót a csarnok túlsó felén igen. Grady irodájának kulcsa ott lógott egy szögön a gondnok takarítószeres szekrénye mellett. Mihelyt bejutottak a Biztonsági Osztályra, azonnal megtalálták a szekrénykéket. A kis lakatok olyan gyengék voltak, hogy a gondnok szekrényében található bármelyik szerszámmal ki tudták volna nyitni, de végül erre nem volt szükség. Grady íróasztalfiókjában ott voltak a szekrénykék kulcsai. Az ő nevét viselő szekrény könnyedén kinyílt. Benne volt a kézitáskája, amely nála volt azon az éjszakán, amikor behozták a Gyertya-tavi Udvarházba. Óriási megkönnyebbülésére a tárcája, benne a jogosítványával és több más igazolvánnyal még mindig benne volt. A
készpénzt és a kártyákat kivették belőle. Tudta, hogy azokat átadták Forrestnek aznap, amikor őt felvették. Ez volt a szokásos eljárás. De időnként szükség volt egy-egy páciens igazolványára, így ezeket itttartották. – A hitelkártyákkal úgysem tudtál volna mit kezdeni – emlékeztette a barátnője. – Nem tudnád használni őket. Túl könnyű nyomon követni. Odakint a holdtalan éjszaka hidegében beszálltak Ron kocsijába. Egy kis házhoz mentek vele, amely egy icipici hegyi falu szélén állt. – Kié ez a ház? – kérdezte a barátnőjétől. – Az enyém. Más néven. Erről jut eszembe, mostantól hívj Arcadiának. – Szép név. – Kösz. Az utónévkönyvben találtam. A verandán Arcadia felfeszített egy lazán leszögez pallót, és kivette alóla a kulcsot. Kinyitotta vele a ház ajtaját. Odabent a bélyegméretű nappaliban elmozdította a fal egy darabját, ami mögül egy széf tűnt elő Miután bepötyögte a kombinációt, egy csomag dokumentumot vett ki belőle. – Ez micsoda? – Új igazolványok – mondta Arcadia. – Ez igen. Már azelőtt kitervelted az egészet, mielőtt Xanaduba küldtek, ugye? – Igen. – De miért? – Ez hosszú történet. – Arcadia a bejárat felé indult. – Majd elmondom, ha már autót váltottunk. – Valahol elrejtettél egy másik autót? – A garázsban. Másnap reggel Arcadia belépett egy off-shore számlára. – Eltart egy kis ideig, mire új hátteret tudunk neked teremteni – mondta. – Mit szólnál egy kis vakációhoz? – Azt hallottam, hogy az utazás szélesíti... Ethan felkönyökölt a párnán, és lehajolt, hogy megcsókolja a lány meztelen vállát. – Minden rendben? – Igen. – Zoe a hátára fordult, és a férjére nézett. A férje. A férfi elmosolyodott. Zoe úgy érezte, még a lábujjai is beleremegnek. A férfi arcát beárnyékolta a reggeli borosta, haja kócos volt. Napvilágnál ugyanolyan ellenállhatatlan volt, mint éjfélkor. És ez mind az övé. Egy darabig. – Mire gondolsz? – kérdezte Ethan. – A szökésre Xanaduból. – Mondd el – kérte. A nagyját már úgyis tudja. Joga van a többihez. Az egész történetet elmesélte neki. A férfi pillantása jegessé vált. – Az a két ápoló téged is behurcolt a vizsgálóba? – Nem. Szerintem úgy látták, én túl kiszámíthatatlanul vagyok dilis. Sose tudták, hogyan fogok reagálni a gyógyszerekre. – Gondolom, dolgoztál azon, hogy kiszámíthatatlannak tartsanak, ugyebár?
– Persze, ahányszor csak alkalmam nyílt rá. – Ujjaival végigszántott a férfi haján. – Elég jól belejöttem a 232-es szoba őrült nőjének a szerepébe. Az ápolók elkerültek. A férfi szájával futólag végigsimította Zoe ajkát. – Ezt rendkívül nagy örömmel hallom. Különben kénytelen lettem volna még két dolgot felvenni az elintézendőim listájára. A lány beleborzongott a kifejezésbe, ami a férfi szemében felvillant, majd eltűnt. – Nem követelhetem csak magamnak a dicsőséget Ernie és Ron elijesztéséért – mondta. – Azt is tudták, hogy dr. McAlistairt különösen érdekli az esetem. Nem tudhatták, mit mondok el neki egy terápiás ülésen, vagy hogy mit hisz el nekem. Könnyedén kirúgathatta volna bármelyiküket. – McAlistair. Valami rémlik erről a névről. – Ő volt az az orvos, aki az úgynevezett kezelési tervemet felügyelte. – Igen. – A férfi eltűnődött. – Singleton szerint McAlistair az egyetlen igazi orvos a Gyertya-tónál. Tele lehet a keze munkával. Miért érdeklődött irántad különösen? – Hivatalosan azért kerültem Xanaduba, mert Forrest mindenkinek azt mondta, hangokat hallottam a nyaraló falaiból, amelyek azt mondták, ő gyilkolta meg Prestont. – Ez igaz? – kérdezte semleges hangon Ethan. – Természetesen nem. Nem hallok hangokat. – Csak érzéseket és hangulatokat. De ez sem tetszene jobban neki, gondolta a lány. – De azt hiszem, McAlistair doktornő azt akarta hinni, hogy én besétálok egy szobába, és valahogyan megérzek dolgokat. – Miért? – Egy ülés közben megláttam az asztalán valami papírt. Egy kisváros rendőrkapitánya írta, nem messze a Gyertya-tótól. A levélben köszönetet mondott neki az általa nyújtott tanácsadásért valami gyilkossági ügyben, és mellékelte a csekket. – Miféle tanácsot nyújtott nekik? – McAlistair észrevette, hogy a levelet nézem, és elmondta, hogy alkalmanként megrajzolta bűnözők pszichológiai profilját kisebb rendőrségek számára. – Hű, a mindenit. Gondolom, kitotózta, hogy ha tényleg hangokat hallasz a falakból, hasznára tudnál neki lenni. – Szerintem megértette, hogy nem hallok hangokat – mondta Zoe, gondosan megválogatva a szavait. – De szakmai érdeklődésből foglalkozott az emberi intuíció biológiai alapjaival. Még tanulmányt is írt a témáról. Szerintem egészen komolyan foglalkoztatta, vajon rendelkezem-e olyan rendkívül érzékeny intuícióval, amely hasznos lehet bűntények színhelyén. Természetesen ostobaság volt, de őt tényleg érdekli az ilyesmi. – Szerinted úgy gondolta, hogy esetleg az asszisztenseként használhatna vagy ilyesmi? – Vagy az, vagy pedig egyszerűen tudományos szempontból izgatta a dolog. Én csak annyit tudok biztosan, hogy állandóan teszteket csináltatott velem. Folyton azt kérte, írjam le a benyomásaimat egy-egy helyiségről. A
gyógyszereimmel is kísérletezett, próbálta kideríteni, hogy bizonyos szerek nem erősítik-e fel a képességeimet. – Nekem ez úgy hangzik, hogy inkább páciensnek kellett volna lennie az Udvarházban, nem pedig a vezető orvosnak. – Úgy tettem, mintha lenyelném a tablettákat. – A legtöbb esetben. De volt két olyan alkalom, amikor a tablettákat összetörték és belekeverték az ételébe. A régi pánik jege viharzott át az erein. Eszébe jutott, hogyan tért magához mindkét alkalommal egy sikoltozó szobában, miközben McAlistair ott állt és noszogatta, hogy mesélje el, mit érez. Elhessegette az emlékeit, és észrevette, hogy Ethan zavarba ejtően fürkész kifejezéssel bámulja. – Mi van? – kérdezte, és igyekezett könnyedre venni a hangot. – Csak nem aggódsz, hogy tényleg egy dilis nőt vettél el? – Nem – mondta a férfi. – De az ötlött az eszembe, hogy talán nem csak Ian Harper és Forrest Cleland azok, akiknek jó okuk volt rá, hogy bekasztlizva tartsanak a Gyertya-tavi Udvarházban. Zoe hátán végigfutott a hideg. – Lehet, hogy igazad van. De most már nem számít. – Nem – hajolt le hozzá a férfi. – Most már nem számít.
25 Aznap délután nem sokkal három után érkeztek vissza Susogó Forrásba. Ethan egyenesen a motelba hajtott, ahol Leon Grady szobát bérelt. Mihelyt földet ért a repülőgépük, hívta telefonon, és ezután szólalt meg benne a vészcsengő. Stagg szerint az ő térfelén minden rendben van, de Grady álnéven még mindig be volt jelentkezve a Napkelte Apartmanházban. Itt valami nincs rendben. Ismerte a Grady-féléket. A zsarolónak, a kisebbik rosszat választva, már réges-rég el kellett volna tűnnie. Zoe feszülten ült mellette a kocsiban. – Nem tudom elhinni, hogy van képe még itt lébecolni, miután megmondtad neki, hogy ki van zárva, hogy megzsarolhat, és fizetek neki. Szerinted valami új tervet agyalt ki? Valamit, aminek köze van Arcadiához? – Stagg szerint nem kísérelt meg kapcsolatba lépni vele, ezért feltételezhetjük, hogy nem tudja, hogy Arcadia itt van Susogó Forrásban. – Ethan beállt a motel parkolójába. – Lehet, hogy úgy döntött, kivárja, vajon tényleg összeházasodunk-e. – Szerintem én nem hagytam kétséget efelől. – A férfi elfordította a slusszkulcsot. – De ha így áll a dolog, a vadonatúj házassági anyakönyvi kivonatunknak meg kell majd győznie. Zoe kikapcsolta az övet. – Tudod, mit? Örülök, hogy itt maradt. Alig várom, hogy szemtől szemben elkapjam azt a gyalázatos kis csúszómászó férget. Van pár dolog, amit szeretnék mondani neki. – Jobb lenne, ha rám... De már késő volt. Zoe kiugrott a kocsiból. Beletörődve kiszállt a volán mögül, és még beérte a lányt épp amikor az nekiindult a felső szintre vezető lépcsőnek. Felértek, és a 210-es szoba felé indultak. A 208-as ablakán megrebbent a függöny. Tévéhirdetés halk hangja szűrődött ki a szobából. Zoe hátranézett a válla felett. – A 210-es szobát mondtad, ugye? – Igen. – Megpillantotta a kilincsen himbálódzó NE ZAVARJ! táblát. – Úgy látszik, nincs vendégfogadó hangulatban. – Pech. – A lány lefékezett, és erősen megverte az ajtót. A lelkesedése, amellyel kész volt nekiugrani Grady-nek, tulajdonképpen szórakoztató lett volna, ha nem lett volna valami nagyon rossz érzése. Zoe kopogására nem jött válasz. Ethan az összehúzott függönyöket nézte. Meg sem mozdultak. – Biztosan odaát van az étteremben, és tömi a fejét – mondta Zoe. Egy unatkozó takarítónő csámborgott feléjük a kocsijával. – Elnézést – mondta Zoe. – Kitakarította már ezt a szobát? – Nem, hiszen nem vette le a táblát – morogta a nő. – Felőlem akár többet ki se nyissa azt az ajtót. Majdnem egy hete itt van, és még egyszer sem adott borravalót, pedig készpénzzel fizetett előre a direktornak. Nem látszik olyan fazonnak, aki akár egy dolcsit is itt hagy, amikor kijelentkezik. – Szeretnénk bekukkantani abba a szobába – mondta Ethan. – Nem engedhetem meg – mondta a nő. – A szoba ki van véve, kinn van a NE ZAVARJ! tábla. Addig nem lehet bemenni, míg kint van a tábla, tuggyák. Csak a direktor nyithatja ki, amíg ott az a tábla a kilincsen.
Ethan a pénztárcájáért nyúlt, és elővett belőle pár bankjegyet. Félbehajtotta őket. – Egy kicsit aggódunk a barátunk miatt. Csak szeretnénk biztosak lenni benne, hogy nem esett össze vagy valami. A nő a bankjegyekre lesett. – Nem tom. Nem szabad bemenni, amikor kinn van a tábla. Zoe gyorsan leakasztotta a táblát, és a háta mögé dugta. – Most nincs ott a tábla. A nő megnézte a kilincset. – Azannyát, igaza van. Ethan a kezébe nyomta a pénzt. A nő egy gyors, bejáratott mozdulattal zsebre vágta a készpénzt, és megemelte a kulccsomóját. – De csak egy gyors kukkantás – mondta. – Persze – helyeselt Zoe. A nő egyet koppantott az ajtón, majd kinyitotta, és belesett a szobába. – Takarítás – szólt be fennhangon. Az óvatosságától Ethannak az az érzése támadt, hogy szerezhetett már pár rossz tapasztalatot az ajtónyitás terén szállodaipari karrierje alatt. Ami őt illeti, egy kicsit megnyugodott, amikor a szoba levegője megcsapta az orrát. Áporodott, penészes szag volt, a háttérben a takarítónő által a fürdőszobában használt erős tisztítószer illatával, de ez volt minden. Rájött, hogy valami sokkal rosszabbra számított. Ő is szerzett már rossz tapasztalatokat ajtónyitás terén az ő karrierje során. A takarítónő hátralépett, majd jobbra-balra tekintve gyorsan felmérte a balkont. Amikor meggyőződött róla, hogy nem figyeli az igazgató, behessegette őket a szobába. – Siessenek, nézzenek körül. Igyekezzenek. Ethan már a szobában volt, és egy pár műanyag kesztyűt húzott fel. Mögötte Zoe egy pillanatra meg' torpant, majd követte. – Ne nyúlj semmihez – vetette hátra a válla fölött a férfi. A lány rápillantott a kesztyűs kezére, és felvonta a szemöldökét. – Nem fogok. Nem sok minden változott, mióta itt járt, gondolta Ethan. Gyorsan átkutatta Grady barna utazótáskájának a tartalmát, de csak koszos ingeket és zoknikat talált. A szekrény üres volt. A szemétben csak a szomszédos gyorsétterem lógóját viselő műanyag dobozokat talált. – Az én dossziém – mondta nagyon dühösen Zoe. A férfi ránézett. A lány az asztalnál állt, és papírokat tanulmányozott, melyeket egy nagy dossziéból vett ki. Látszott rajta, hogy majd' felrobban. – Azt hittem, azt mondtam, hogy ne nyúlj semmihez – feddte meg a lányt. Az rá sem hederített. – Ez a szarházi biztosan lemásolta, mielőtt eljött az Udvarházból. – Tedd be a szatyrodba, és ne nyúlj semmi máshoz. – Ethan letérdelt, hogy benézzen az ágy alá. Egy falka porcica nézett vissza rá. A takarítónő kinézett az ajtón. – Most már el kell menniük – sziszegte. – Azt mondták, csak azt akarják megnézni, hogy nem esett-e baja a barátjuknak. – Már megyünk is. – Ethan gyorsan körülnézett a szutykos fürdőszobában. Grady neszesszerjében semmi fontos nem volt, csak egy
borotva, egy kis tubus borotválkozókrém, egy fésű meg néhány koros óvszer. Kifordult a fürdőszobából, és követte Zoét a folyosóra. A takarítónő sebesen bezárta a szobaajtót, megragadta a kocsija fogantyúját, és egyetlen búcsúszó nélkül tovagurította. Ethan és Zoe az ellenkező irányba indultak, a hátsó lépcső felé. Zoe nézte, ahogy a férfi lehúzta a kezéről a kesztyűt. – Ezt meg hol szerezted? – Volt idő, amikor egy jól öltözött úriembernek eszébe sem jutott volna, hogy kesztyű nélkül jelenjen meg a nyilvánosság előtt. – Szóval akkor te csak egy korábbi, illedelmesebb kor normáit alkalmazod, erről van szó? – Valakinek fenn kell tartania a színvonalat. – Nemes vállalkozás. – Zoe az éttermet nézte. Ajka megfeszült. – Fogadok, hogy ott van benn. – Lehet. – Ethan Grady kocsijára pillantott, amely még mindig az erkély alatt parkolt. – Nem hinném, hogy messzire ment volna gyalog. Nem olyan típusnak tűnt, akit aggasztana, hogy nem mozog eleget. A 208-as szoba ablakának a függönye megrebbent, ahogy elhaladtak mellette. Ethan egy villanásra meglátott egy arcot az üveg mögött. – Egy pillanat. – Megállt és bekopogott. Az ajtó rögtön kinyílt. A szobából cigarettafüst felhője tódult kifelé. Egy mocskos pólót meg egy pirosfehér mintás bokszeralsót viselő alacsony, kopasz emberke nézett ki. Az alsógatya eleje szélesre nyílva tátongott. Cigarettát tartott az egyik kezében. Az elmúlt néhány napban szemmel láthatóan nem sokat bajlódott borotválkozással. – A 210-esben lakó fazont keresik, mi? – kérdezte vidoran. – Hallottam, ahogy megdumálták a takarítónőt. Ügyes, ügyes. – Maga látta? – kérdezte Ethan. Érzékelte, hogy Zoe elfordítja pillantását a bokszeralsó elejéről. – Mennyit adtak a takarítónőnek? – firtatta a kisember. Ethan ismét a tárcája után nyúlt, és pénzt vett elő belőle. A kinyújtott tenyérbe nyomta a bankjegyeket. – Ennek körülbelül a felét. – Télleg? – A kisember szája sarkába lökte a cigarettát, és megszámolta a pénzt. Elégedettnek látszott – Tegnap éjjel éjfél körül ment el. Azóta se jött vissza. – Elment? – ráncolta a homlokát Zoe. – Kocsival? – Neeem. Nem kocsival. Csak lement innen, és befordult a ház mögé. Azóta se jött vissza. – Biztos benne, hogy a 210-esben lakó férfi volt az? – kérdezte Ethan. – Hogy a fenébe ne lennék biztos. Csak mi ketten voltunk az egész emeleten jóformán egész múlt héten. Én hónapos szobában lakom itt, és rajta tartom a szememet a dolgokon. Az ember nem lehet elég óvatos. A kisember visszalépett, és hirtelen becsukta az ajtót. Ethan és Zoe lementek a hátsó lépcsőn. – Nahát, te tényleg rengeteg érdekes emberrel találkozol a munkád során, ugye? – mondta Zoe. – Szerinted azzal a bokszeralsóval mit akart kifejezni? – Soha többet nem tudok ugyanúgy ránézni egy bokszeralsóra, mint ezelőtt.
A lépcső alján Ethan befordult, és a motel hátulja felé indult. Zoe utánasietett. – Hová mész? – A 208-as ban lakó önkéntes polgárőr szerint Grady éjféltájban elsétált a motel mögé, és nem jött vissza. Gondoltam, érdekes lenne megnézni, van-e valami jele annak, hogy itt találkozott valakivel. A lány szemügyre vette a ház mögé futó hepehupás utat. – Azokban a bedeszkázott házakban vagy a régi raktárakban lehetne titokban találkozni valakivel. – Nézzük meg, találunk-e valamit. Az elhagyatott ház felé indultak. Ethan jobban megnézte. Az ablakokat furnérlemezzel bedeszkázták, de az ajtó félig nyitva volt. Rozsdásodó sarokpántokon lógott. Ezt be kellett volna zárni, gondolta Ethan. Talán srácok használják amolyan gyülekezőhelynek. Letért az útról, és a veranda felé tartott. Zoe követte, majd elfintorította az arcát. – Mi a csuda ez a szag? – kérdezte. Ethan a verandánál volt, és már látta a sarkon túl heverő testet. – Ez a szag az egyre bonyolultabbá váló dolgok bűze – mondta Ethan. – Abbahagyhatjuk Leon Grady keresését. Valaki már megtalálta előttünk.
26 Aznap kora este összeültek Ethan irodájában. – Ez nem megy a fejembe – mondta Harry Stagg. – Elmondtad a zsaruknak, hogy a fickó megpróbálta megzsarolni Zoét, és ők mégis arra hajlanak, hogy azért lőtték le, mert bepofátlankodott egy másik kábítószer-kereskedő területére? – E pillanatban ez a munkahipotézisük – mondta Ethan. Zoe összenézett Arcadiával, aki az egyik plusz székben ült, melyet Ethan a külső szobából cipelt be az irodájába. Arcadia ugyanolyan hűvösnek látszott, mint máskor, de ma volt benne valami más. Zoe nem tudta volna pontosan megmondani, hogy mi, de azt tudta, hogy ahhoz a vékony, ősöreg pillantású férfihoz van köze, aki ott ül a barátnője mellett. A rendőrséggel folytatott hosszú tárgyalás után gyűltek össze Ethan irodájában. Ethan kávét kínált. A kávé jó, gondolta Zoe, de súlyos hibát követett el, amikor ivott belőle. A feszültségszintje már így is jóval a piros vonal felett volt. – Szerintem Ramirez nyomozó kezdetben egy darabig komoly érdeklődéssel tekintett rám – mondta. – Az biztos, hogy messze nem volt olyan barátságos, mint a múltkor. De mihelyt Ethan közölte vele, hogy tökéletes alibink van, rögtön felvetette a drogdíler-elméletet. Úgy látszik, a helyi kísérletező kedvű fiatalok mostanában azokban a régi raktárakban kezdtek lógni. – Hogy valaki pont akkor esküszik, amikor a gyilkosságot elkövetik, ez a legjobb mesék közé tartozik, amiket mostanában hallottam – mondta Harry. Van tanútok meg minden. – És valószínűleg a szálloda személyzete is emlékszik ránk – mondta Ethan. – Másik szobát kértünk. Arcadia kérdő pillantást vetett Zoéra. – Az első szobában egy tükör volt az ágy felett – mondta Zoe. Arcadia bólintott. – Hát persze hogy másik szobát kértetek. – De miért? – kérdezte Harry. – A tükör az ágy felett nagyon jól hangzik. Nemigen lát ilyesmit az ember. Legalábbis azokon a helyeken nem, ahol én szoktam megszállni. – Nagyon jó oka van – mondta Zoe. – Az, hogy ciki. Ráadásul egy földrengésveszélyes övezetben komoly veszélyt jelent. – Las Vegas földrengésveszélyes övezet? – kérdezte kíváncsian Harry. – Ezt soha nem hallottam. Ethan felrakta a lábát az íróasztala sarkára. – Ami engem illet, nekem nem volt problémám a berendezéssel, de Zoénak nem tetszett, így átköltöztünk. A lényeg az, hogy az alibink szilárd, mint a kőszikla. Ami azt jelenti, hogy a zsaruknak maradt a kábszerkereskedős forgatókönyv. – És ez hihető? – kérdezte Arcadia. – Őszintén szólva, van benne valami – ismerte el Ethan. – A zsaruk előállítottak pár srácot, akikről az a hír járja, hogy kábszereznek, és ők beismerték, hogy egy fazon, akinek a személyleírása megegyezik Gradyével, éjféltájban odament hozzájuk és igazi, orvos által felírt gyógyszereket kínált nekik.
– Ok persze visszautasították – mondta szárazon Zoe. Harry felhorkant. – Hát persze. Egyszerűen csak nemet mondtak, mi? Ethan vállat vont. – Ja. De némi faggatózásra annyit beismertek, hogy hallottak valami zajt, ami lövés is lehetett, közvetlenül azután, hogy az idegen elment tőlük. Azt mondták, a lövések a régi ház felől jöttek. Azért nem jelentették a lövöldözést, mert nem voltak benne biztosak, hogy az volt. – És a rendőrség több fiola pszichoaktív gyógyszert talált Grady holtteste mellett egy zacskóban, a kocsija csomagtartójában pedig további üvegeket – mutatott rá Zoe. – Fogadni mernék, hogy a Gyertya-tóról lopta őket. – Sok ilyesfajta lopás történt ott – mondta elgondolkodva Arcadia. – Tehát a drogdílersztori legalább valamennyire elfogadható. Ethan Harryre nézett. – Nem akarok bunkó lenni, de puszta kíváncsiságból megkérdezem, a te meséd mennyire jó? Eltartott pár másodpercig, mire Zoe felfogta a mélyebb értelmét ennek a kérdésnek. Amikor azonban leesett neki, torkán akadt a kávé. – Ethan – prüszkölte. – Csak nem azt akarod mondani, hogy Harry... hogy ő... – Csak megkérdeztem – nyugtatta Ethan. – Ne izgulj. – Arcadia odahajolt Zoéhoz, és könnyedén megpaskolta a hátát. – A mi alibink pontosan olyan szilárd, mint a tiétek. A srácok éjféltájban hallották a lövéseket? Harryval az Utolsó Kijáratba mentünk tegnap este. Kettőig maradtunk, és nálunk van a számla, amivel bizonyítani tudjuk. – Ó – mondta Zoe. – Ó, akkor jó. – Nagyon jó volt a dzsessz – tette hozzá Harry. – Azt nem akarta tudni a rendőrség, hogy miért zsarolt téged? – kérdezte Arcadia Zoétól. – De igen – mondta Zoe. – És az igazság némileg karcsúsított változatát adtuk nekik. Azt mondtam, hogy egy ideig abban a kórházban voltam, ahol Grady dolgozott, és nagyon aggódtam, hogy ez a nagyon személyes orvosi információ nehogy a potenciális ügyfeleim fülébe jusson. A detektív megértő volt. Rólatok természetesen nem beszéltünk. Ethan a cipője orrát szemlélte. – Nem volt rá ok hogy bizonyos tényeket Zoéról ne közöljünk a zsarukkal. Az ördögbe is, minél többen tudják, hogy férjhez ment, annál jobb. Szintén nem volt ok arra hogy a te nevedet belerángassuk ebbe a katyvaszba, Arcadia. De szerintem jó ötlet lenne, ha Harryvel pár napra elutaznátok a városból. Arcadia a homlokát ráncolta. – Miért? – Amennyire én tudom, Leon Grady nem ismerte az új személyazonosságodat. Egy kis szerencsével ez azt jelenti, hogy senki más sem tudja itt, Susogó Forrásban. De pillanatnyilag nem lehetünk teljesen biztosak ebben a következtetésben. – Igaza van – mondta Harry Arcadiának. – Van benne ráció, hogy egy időre lelépjünk a városból, legalább addig, amíg Truax kispekulálja, hogy mi is folyik itt. Biztosan kell tudni, ki ölte meg Gradyt. Arcadia felvonta a szemöldökét. – Ezt fogod csinálni, Truax? Grady meggyilkolásában nyomozol?
– Ja – mondta Ethan. – Azt hiszem. Szeretnék biztos lenni benne, hogy a zsaruknak igaza van, és tényleg egy kábszerkereskedő tette hidegre. – De ki másnak lenne indítéka? – kérdezte Arcadia. – Az ördögbe is, a fickó zsaroló volt – mutatott rá Harry. – A zsarolóknak mindig rengeteg ellenségük van. – És mi van Zoéval? – kérdezte Arcadia Ethantól. – Biztonságban lesz? – Ahogy mondani szokás, az én inkognitómnak már annyi – mutatott rá Zoe. – De már nem is számít. Most, hogy tiszteletre méltó férjes asszony vagyok, senkinek nem használna, ha elszállítanának Xanaduba. – Ne aggódj – mondta Ethan. – Zoe az éjszakákat nálam tölti a Szellőben addig, amíg ennek vége nem lesz. Zoe letette a bögréjét. – Nálad töltöm, tényleg? – Igen – mondta határozottan Ethan. – Ott bizony. Én viszlek munkába, és igyekszem majd annyi időt veled tölteni, amennyit csak lehetséges. A kutatásaim egy részét a te irodádból is el tudom intézni. Amikor én nem tudok veled lenni, gondoskodom neked társaságról. Nem akarom, hogy egyedül legyél, amíg el nem varrtam bizonyos szálakat. – De hát az elméleted szerint most már, hogy összeházasodtunk, biztonságban vagyok. – Valami nem smakkol ezzel a helyzettel, és én nem vagyok hajlandó kockáztatni. Zoe kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon. – Remek – mondta Arcadia, mielőtt Zoe egyetlen szót tudott volna szólni. – Tetszik nekem ez a hozzáállás. – Örülök, hogy valakinek tetszik – mondta Ethan. – Ezek csak plusz elővigyázatossági intézkedések. Komolyan azt gondolom, hogy Zoe most meglehetős biztonságban van, de jobb szeretném, ha nem rohangálna egyedül, amíg választ nem kapok pár kérdésre. – De már megbeszéltem néhány ügyfelemmel, hogy a rezidenciájukon találkozom velük – mondta gyorsan Zoe. – Nem tudod megkérni őket, hogy találkozzatok az irodádban? – Hát, talán. – Próbáld meg. Ha nem megy, tudasd velem a munkatervedet. Akkor majd elkísérlek a megbeszéléseidre és vissza. Zoe grimaszolt egyet. – Nem vagyok benne biztos, hogy erre szükség van. – Bízd csak rám, erre szükség van, ha másért nem, az én lelki békém kedvéért. – Ethan visszafordult Arcadiához. – De egyszerűsítené a dolgokat, ha Harryvel eltűnnétek egy időre. – Hát, gondolom, az asszisztensem el tudja vezetni a galériát – mondta vonakodva Arcadia. – Szerinted hová kellene mennünk? – Én már kigondoltam egy úti célt – tápászkodott fel Harry a fotelből. – Mit szólsz New Orleanshoz? Arcadia egy hosszú percig nézett rá. – Azt, hogy érdekes. – Akkor irány csomagolni – mondta Harry. Arcadia felállt és kisétáltak az irodából. Zoe hallgatta lépteik kopogását a lépcsőn lefelé. Ethanra nézett. – Mi van ezekkel? – kérdezte. – Engem ne kérdezz. A testőr és az ügyfele közötti kapcsolat szigorúan bizalmas ügy.
– Ez most a magándetektív-kézikönyved egyik szabálya? – Honnan tudtad? Este fél tízkor Ethan a dolgozószobája ajtajában állt, és Zoét nézte, aki a polcokon található könyvek címét vette éppen szemügyre. – Leírások, naplók és régi gyilkosságokról szóló feljegyzések. – A lány levett egy műanyag dossziét a polcról, kinyitotta, és egy vékony füzetecskét vett ki belőle. – Harriet Plummer Meggyilkolásának Igaz Történe, Beleértve Gyilkosa, John Strand Tárgyalásának Leírását. – Felpillantott. – A dátum 1870. – Harriet San Franciscó-i prostituált volt, akit az egyik kliense ölt meg. Láttad az elegáns ágyat az illusztráción? Láttad rajta a rendetlen takarót és a sok csipkés párnát? A művész ezen a nem túl visszafogott módon hangsúlyozta a hölgy foglalkozását és a szexuális vonatkozásokat. – Az emberek megvásárolták ezeket a füzeteket? – A gyilkosságokról és az azokat követő tárgyalásokról szóló beszámolók nagyon népszerűek voltak az egész 18. és 19. században. Minél szörnyűbb, annál jobb, gondolta a közönség. – És azokat vették leginkább, amelyekben szex volt? – Persze. – A férfi karba tette a kezét, és az ajtófélfának támaszkodott. – Vannak dolgok, amik sohasem változnak. A lány visszatette a füzetet a műanyag tokba, majd visszadugta a polcra. – Felakasztották John Strandet? – Igen. Ami, feljegyzéseim szerint, az igazságszolgáltatás súlyos tévedése volt. – Szerinted nem volt bűnös? – Strand erőszakos ember volt, gyakran voltak dührohamai. Valószínűleg bűnös volt valakinek a halálában, de nem Harrietében. – Ki ölte meg? – Szerintem a legvalószínűbb gyanúsított egy George Edward Kingston nevű ember. Harriet egyik törzsvendége volt, egy önerejéből felkapaszkodott, vagyonos férfi, aki azt tervezte, hogy beházasodik egy magas társadalmi helyzetű családba. – Miért gondolod, hogy megölte a lányt? – Kellemetlenné vált, ahogy mondani szokás. Megszereztem néhány levelet, amiket Harriet írt a barátnőjének. Terhes volt, és biztos volt benne, hogy Kingston az apa. Őrjöngött dühében, hogy a férfi meg akarta szakítani a kapcsolatukat. Megfenyegette, hogy felfedi a viszonyukat. – És ezért a férfi megölte. – Azt hiszem, igen. Kingston tartott tőle, hogy a vagyonos menyasszonya esetleg ejti őt, ha ő és a családja megtudják, hogy tartós kapcsolata volt egy ismert prostituálttal. Ma, ennyivel később, nem lehetünk abszolút biztosak benne. – Ethan elhallgatott, kereste a szót, amivel kifejezheti a bizonyosság halk kattanását, és a benne eláradó elégedettséget, amikor rájött a sémára, és felfedezte a válaszokat. – De az az érzésem, hogy ez az igazság. A lány áthatóan nézte. – Az az érzésed? – Kingston gyilkosként nem hagy maga után elvarratlan szálakat, legalábbis én így látom. – Az ajtófélfától az íróasztalhoz lépett. – De ez
most már nem számít. Mindenki, aki ebben benne volt, réges-rég halott már. – Gyakran foglalkozol ilyesmivel? A férfi az asztalnak támaszkodott. – Régi gyilkosságok nyomozásával? Igen. Legalább van mit csinálni esténként, a tévénézésen kívül. – A régi esetekről jut eszembe. – Zoe körülnézett a szobában. – Ezek a könyvek, naplók, füzetek meg újságok, ezek mind a kutatói könyvtáradhoz tartoznak? – Igen. – Miért csinálod? – Alighanem azért, mert jó vagyok benne. – A férfi elhallgatott. – És senkinek sem árt, ha tévedek. – Mert már nincs senki, akinek számítanak a válaszok? – Így van. Csak amolyan tudós ujjgyakorlat. – Állával a számítógép felé intett. – Nem csak egymagam foglalkozom ezzel. Vannak mások is. Megírjuk a nyomozati jelentést, és aztán feltesszük, hogy az emberek elolvashassák és vizsgálódhassanak. – Kik szokták megnézni az eredményeket az interneten? – Sok genealógust vonz az ilyesmi, meg azokat az embereket, akiket érdekel a családjuk története. Az oldal sok történészt meg tudóst is vonz, akik a gyilkosság pszichológiai és társadalmi vonatkozásait tanulmányozzák. – És alighanem egy csomó flúgos alakot is. – Naná. A világ tele van flúgosokkal. Zoe hátrapillantott a válla fölött a folyosó végén található mozihelyiség felé, majd a férfira nézett. – Feltételezem, nyomozol Camelia Foote halála ügyében is. – Nehéz lenne nem törődni vele, tekintve, hogy itt lakom az Éji Szellőben. – A hivatalos verzió szerint halálra zúzta magát, amikor leesett a kanyonba, ugye? A férfi bólintott. – Akkoriban voltak olyan pletykák, hogy talán a férje lökte le, de soha nem bizonyítottak semmit, a hatóságok meg nem törték össze magukat, hogy a végére járjanak a nyomozásnak. – Szerinted családon belüli erőszak áldozata lett? – Nagyon is lehetséges. – Ethan felvette a Foote-naplót. – Ez a férj naplója. Aszerint, amit olvastam, attól félt, hogy a feleségének viszonya van egy Jeremy Hill nevű férfival. Dühöngött, mert a nő meghívta Hillt egy hétvégi nagy partira itt az Éji Szellőben. A ház tele volt vendégekkel. Camelia valamikor az első éjszaka folyamán halt meg. A holttestét másnap reggel találták meg. – Ki találta meg? A férfi elismerően nézett rá. – Jó kérdés. – Azt hallottam, hogy a rendőrség mindig nagyon alaposan odafigyel arra, aki a holttestet megtalálta. Azt tudom, hogy nekem tényleg rengeteg kérdést tettek fel, amikor Prestont megtaláltam. – Nagyon gyakran előfordul, hogy a gyilkos jelenti a gyilkosságot. És könnyen meglehet, hogy itt is ez történt. – Kinyitotta a naplót az egyik utolsó bejegyzésnél. – Foote találta meg Cameliát aznap reggel. Ezt írta néhány héttel később.
Még mindig nem tudom elhinni, hogy elveszítettem, hogy szépsége, bája és szelleme örökre kialudt. Járkálok a házban, és kedves, kacagó kísértete gúnyol, amerre csak fordulok... – Nekem vigasztalhatatlan férjnek tűnik – mondt halkan Zoe. – Nagyon zaklatott volt, annyi szent. – Ethan becsukta a naplót. – De az a rész az őt gúnyoló kedves kacagó kísértetről érdekes. – Szerinted Foote-nak lelkiismeret-furdalása volt és azt hitte, hogy Camelia kísérti? – Lehet. Még nem fejeztem be a naplót. – Kétségeid vannak? – Van néhány, igen. – A férfi letette a naplót, s felemelte a noteszt, amelybe a Foote-ügyre vonatkozó megjegyzéseit írta. – Van valami zavar az időrendiséggel. Cameliát sokan látták fel- és eltűnni az este folyamán, egészen körülbelül éjfélig. Utána senki sem látta. De korábban Camelia és Hill egy időre eltűntek együtt. Foote feljegyezte a naplójában, hogy látta őket visszatérni a házba. Biztos volt benne, hogy előtte szeretkeztek. – Foote kérdőre vonta őket? – A naplója szerint annyira leverte a tudat, hogy képtelen versenyezni Hill-lel a felesége kegyeiért, hogy a hálószobájába ment, és egy egész üveg whiskyt benyakalt. Semmi másra nem emlékszik egészen addig, amikor másnap reggel felébredt, sétálni indult, hogy kiszellőztesse a fejét, s megtalálta Camelia holttestét. – Az állítása, hogy részegen kiütötte magát, és másnap reggelig aludt, nagyon is jó kifogásnak hangzik. – Lehet. Vagy lehet, hogy ez az igazság. Egyik cseléd sem látta azután, hogy bement a hálószobájába. És az elmondások szerint senki sem látta Cameliát éjfél után. – Ha Foote másnap reggelig nem jött ki a hálószobájából, ott marad még neked gyanúsítottként az összes szállóvendég. – Szerintem nem – mondta a férfi. – Szerintem Jeremy Hill marad határozott lehetőségként. A probléma az, hogy bár Camelia eltűnt a partiról, Hillt az este folyamán sokan látták körülbelül háromig, amikor a ház nyugovóra tért. De másodszor is el kellett mennie, mivel az egyik cseléd látta a kerteken át visszatérni a házba nem sokkal hajnal előtt. Hill egyedül volt. Azt mondta, sétálni ment. – A szerető. Miért gyilkolta volna meg ő? – Mert nagyon kellett neki – mondta csendesen Ethan. – A nő pedig nem volt hajlandó elhagyni érte a gazdag férjét. De mint már mondtam, probléma van az időrendiséggel. Csak két ember van, akik ugyanabban az időben hiányoznak a mulatságból: Camelia és Abner Foote. – Akkor ez eldönti a dolgot. Arra fogadok, hogy a férj volt a tettes. Milyen szokványos dolog. – A lány kutató pillantást vetett Ethanra. – Hogyan fogod kideríteni az igazságot? – Pár évvel Camelia halála után Jeremy Hill megnősült. Úgy tűnik, keményen ivott. A felesége elvált tőle, és később újra férjhez ment. Hill megbetegedett, és a válás után nem sokkal meghalt, gyerek nem maradt utána. Próbálom megtalálni az exfelesége leszármazottait, hogy lássam, nincsenek-e levelek vagy naplók, amelyek fényt deríthetnének az első házasságra. És olyan leveleket is próbálok találni, amelyeket a mulatságon részt vett emberek írtak.
– Te jó ég, akár hónapokig is eltart, amíg utánanézel a tényeknek. – Nem sietős – mondta a férfi. – De megéri, ugye? A férfi vállat vont. – Ahogy már mondtam, legalább van mit csinálni esténként. – Nem. – A lány mély, sokat tudó pillantást vetett rá– – Ez annál sokkal több. Ez elhivatottság. – Zoe odalépett a férfihoz, és ujja hegyével megérintette az állát. – Amikor megkapod a válaszokat, egy kicsit igazságot teremtesz. Valahol egy láthatatlan mérlegen helyreállítod az egyensúlyt. Akkor is, ha senki nem tudja, vagy senkit nem érdekel, jót teszel, Ethan. Érti, gondolta a férfi. A hobbija némelyeket kíváncsivá tett, másoknak visszatetsző volt. Páran tudományos szempontból érdeklődtek. De egészen a mai napig még sohasem találkozott senkivel, aki a lelke mélyén megértette volna, miért foglalkozik ő a leghidegebb kihűlt ügyek nyomozásával. A lány felemelte a száját és megcsókolta. A férfi átölelte. Hallotta a kattanást, és érezte az áradást.
27
A falakból áradó sikolyok áttörték a gyógyszer keltette ködöt, melyben egész délelőtt sodródott. Hirtelen megállt, földbe gyökerezett lábbal. Kétségbeesetten igyekezett összeszedni magát. Egy nyitott ajtó volt előtte. McAlistair doktornő a kezét a vállára téve buzdította, hogy lépjen be a szobába. Tőle jobbra egy egyenruhás, testes férfi figyelt, sötét arckifejezéssel. Mintha halványan úgy rémlett volna Zoénak, hogy valaki korábban seriffnek szólította. – Kérem, ne – suttogta a lány. – Nem akarok bemenni ide. – Semmi baj – mondta dr. McAlistair. – Nincs egyedül. Itt vagyok magával. – Nem. – Zoe megpróbált kiszabadulni a vállára helyezett kéz alól. Dr. McAlistair erre szorosabban fogta. – Csak pár percre kellene bemennie a szobába – kérlelte Venetia McAlistair. – Csak annyi, hogy belép és körülnéz. Elmondja, hogy mit lát. – Nem. Az egyenruhás férfi összevonta a szemöldökét. – Hát, én nem is tudom, doktornő. Eléggé zaklatottnak látszik. Biztos benne, hogy szükség van a közreműködésére? – Rendkívül érdekel, hogy milyen reakciókat vált ki belőle a bűntény helyszíne. – Szerintem hányni fog. Arra semmi szükség, hogy összerondítsa a bizonyítékokat. – Nem lesz semmi baja. A gyógyszerek, amiket adtam neki, eléggé le fogják nyugtatni. – Nekem nem tűnik nyugodtnak – mondta a seriff. De még mennyire hogy nem vagyok nyugodt. Zoe kinyitotta a száját, és sikított egyet. – Hagyja abba – rázta meg dr. McAlistair. – Hagyja abba. Kezd kivetkőzni magából. Ha ez kell. Akármi, csak ne kelljen bemennie abba a szobába. Még hangosabbat sikoltott. – Vigye el innen – vakkantotta a seriff. – Nincs nekem erre időm. Dr. McAlistair vonakodva a kocsi felé indult vele. Zoe tovább sikoltozott. Úgy tűnt, ez eléri a kívánt hatást. McAlistair elviszi a sikoltozó falú háztól, és csak ez számít. – Hagyja abba – mondta most már dühöngve McAlistair. – Azonnal hagyja abba, érti? – Zoe, hagyd abba. Ébredj fel. Álmodtál. Elfojtott zokogásból ébredt, kinyitotta a szemét, és meglátta Ethant, aki fölé hajolt. Az izzadság lassan hűlt ki a lány testén. Érezte, hogy kalapál a szíve. Eltartott pár kapkodó pillanatig, míg rájött, hol is van. Aztán megpillantotta egy hatalmas hattyúszárny sziluettjét. O, a mindenit. Megint egy rossz álom. Ha ez így megy tovább, Ethan levonja a következtetést, hogy a felesége tényleg diliházba való.
Zoe felült, és megmarkolta a takarót. – Ne haragudj. Mondtam, hogy ez esetleg probléma lesz. Ha most itt lakom nálad, jobb lenne, ha egy másik hálószobában aludnék. – Nem akarom, hogy másik hálószobában aludj– – A párnákra ereszkedett, kinyújtotta a karját, és magához ölelte a lányt. – Azt akarom, hogy az én ágyamban legyél. Mit álmodtál? – Csak egy újabb rossz álom, azokról az időkről, amikor be voltam kasztlizva. Higgyél nekem, nem akarod tudni a részleteket. – De igenis akarom. Mondd el. Lehet, hogy azért történt, mert az éjszaka közepe volt, és Ethan nem gyújtott villanyt. Lehet, hogy azért, mert lassan, szenvedélyesen szeretkezett vele, mielőtt elaludtak. Lehet, hogy azért, mert mesélt neki a hobbijáról, és így lényének olyan mély bugyraiba látott bele, melyekről Zoe úgy érezte, a férfi nem túl gyakran osztja meg másokkal. Lehet, hogy egyszerűen csak beszélnie kellett valakinek az álmokról. – Meséltem neked, hogy volt ott egy orvos, aki különösen érdeklődött az én esetem iránt. – McAlistair. Az, aki konzultánsként bedolgozott a környék kisvárosi rendőrségeinek, és megpróbált rájönni, hogy csiribí, csiribá, ki tudsz-e valamit deríteni a tetthelyeken. Zoe arca megrándult. – Jó memóriád van. – Ezzel a McAlistairrel álmodtál? – Igen. Egy olyan esetről álmodtam, ami azalatt történt, míg Xanaduban voltam. McAlistairrel egy gyilkossági ügyben konzultáltak. Aznap reggel sikerült neki gyógyszereket csempésznie az ételembe, és aztán kocsival kivitt a házhoz, ahol a bűntényt elkövették. Megpróbált rávenni, hogy menjek be a szobába, ahol két embert meggyilkoltak. Én ellenkeztem. – Érthető. – Megpróbált kényszeríteni, hogy menjek be. Azt mondta, meg kell tanulnom uralkodnom a szorongásomon. – Mintha az, hogy valaki nem akar belépni egy olyan szobába, ahol gyilkosságot követtek el, csak amolyan normális fóbia lenne. Amin túl lehet lépni. – Igen. Mindenesetre a seriff attól tartott, hogy összehányom neki a helyszínt. Amikor sikoltozni kezdtem, megparancsolta McAlistairnek, hogy vigyen el onnan. Éreztem, hogy a doktornő rettenetesen csalódott és dühös, de azért visszavitt az Udvarházba. – A seriff megtalálta a gyilkost? Annak ellenére, hogy pulzusa még mindig sebesen galoppozott, és a légzése sem volt normális, Zoe elmosolyodott. Erre a kérdésre számítania kellett volna, gondolta. Ethan szereti a válaszokat. Mi több, szüksége van rájuk. – Pár nappal később láttam egy újságot a kórház könyvtárában – felelte. – Egy ház képe volt benne, a cím szerint pedig egy elvált férjet tartóztattak le gyilkosság gyanújával. – Előfordult még, hogy McAlistair megpróbálta eljátszani veled ezt a kisded játékot? – Még egyszer. Ugyanolyan eredménnyel. Sikoltozni kezdtem, és egészen addig sikoltoztam, amíg a zsaruk rá nem szóltak, hogy vigyen el
onnan. Azután szerintem rájött, hogy nem fogok reagálni az ilyesfajta terápiára. – Nem terápia volt. Megpróbált kihasználni. – Aha. A férfi kényelmesebben helyezkedett el a párnákon. – Én nem szeretem McAlistairt, de nem látom, hogy lenne oka megölni Gradyt. A lány felsóhajtott. – Eléggé egysíkú a gondolkozásod, tudtad? Mi köze a McAlistairről szóló álmomnak ahhoz, hogy megtaláljuk Grady gyilkosát? – Valószínűleg semmi. Csak összefüggéseket próbálok keresni. Van egy olyan érzésem, hogy Grady meggyilkolása kapcsolatban van a te helyzeteddel. – Egyik kezével végigsimított a lány karján, le a csípőjéig. – Mit gondolsz, vissza tudsz még aludni, vagy folyamodjunk egy kis meleg tejhez? A lány megcsókolta a meztelen mellkasát. – Van egy jobb ötletem. – Igen? A lány újból megcsókolta, ezúttal közelebb kemény, lapos hasához, és lesiklatta a kezét a férfi testén. Kemény volt és nehéz. – Igen – mondta. Ethan a hajába túrt az ujjaival. – Határozottan remek ötlet – mondta. – Hosszú ideje nem is emlékszem ilyen jóra. A lány a szájába vette. – Kiváló ötlet. Keze vadul belemarkolt a lány hajába. Zoe érezte, hogy megkeményedik, feszes lesz. Aztán Ethan felhúzta maga mellé, és a hátára fordította. Amikor belehatolt, Zoe készen állt rá. Szorosan a férfi köré fonta magát, és úgy kapaszkodott bele, mintha az élete függne tőle.
28 Másnap délelőtt tizenegy órakor Zoe letette a ceruzát, amivel egy nappali berendezését skiccelte fel egyik ügyfele számára, és Bonnie-ra nézett. – Már biztosan nagyon unatkozol – mondta. Bonnie becsukta a romantikus regényt, amelyet olvasott, és elmosolyodott. – Ne aggódj, nem unatkozom. Ami azt illeti, tulajdonképpen meglehetősen kellemes dolog, hogy végre felnőtt női társaságban tölthetek egy kis időt. Még nem volt alkalmam túl sok emberrel találkozni itt, Susogó Forrásban. – Mindig nehéz egy új közösségbe költözni. – A fiaim iskolájában részt veszek a szülői munkaközösségben, és ez segít. De igazából azt szeretném, ha találnék valami jó részmunkaidős állást. Pénz szempontjából rendben vagyunk, hála a férjem életbiztosításának. De igénylem, hogy többet eljárjak otthonról. – Hidd el nekem, megértem. Van valami ötleted? – Mielőtt férjhez mentem, könyvtárosként dolgoztam – mondta Bonnie. – Egy ideje kiszakadtam a szakmából, de azért beadok egy jelentkezést a Susogó Forrás-i Közkönyvtárba és a helyi főiskola könyvtárába is. – Jó tervnek hangzik – mondta Zoe. – Te hogyan kerültél a lakberendező szakmába? Azelőtt is az voltál, hogy Forrest Cleland beszállíttatott a Gyertya-tavi Udvarházba? – Nem, művészettörténész vagyok. Egy kis képzőművészeti múzeumban dolgoztam, amikor Prestonnal találkoztam. Egy bizonyos festő, akit mindketten csodáltunk, különösen érdekelte, és kérdezősködni kezdett. Mire észbe kaptam... – Zoe elhallgatott. – Már szerelmes voltál, és az esküvőre készülődtél – következtette ki Bonnie. – Igen. – Így volt velem és Drew-val is – sóhajtotta szomorkásán Bonnie. – A halála utáni első év kész pokol volt. De észrevettem, hogy az elmúlt pár hónapban kezdtem úgy gondolni a házasságomra, mint egy olyan eseményre, ami régen történt. – Egy másik életben. – Igen. Nagyon nehéz lett volna Ethan nélkül. Különösen a fiúknak. Zoe a ceruzájával játszadozott. Bonnie elnézte, ahogy piszkálgatja. – Azon gondolkodsz, hogy Ethannal miért nem léptünk tovább a mostani kapcsolatunkon, ugye? – kérdezte. Zoe megköszörülte a torkát. – Az látszik, hogy a kapcsolatotok nagyon szoros, és nyilvánvaló, hogy mennyire szereti Jeffet és Theót. – Ethan és én mindig jó barátok voltunk, de ennél sohasem lesz több a kapcsolatunk. – Nagyon biztosnak tűnsz benne. – Vannak dolgok, amiket az ember kezdettől fogva tud. Szinte úgy gondolok rá, mintha a bátyám lenne – a bátyám, aki sohasem volt. És ez fordítva is így működik. Ethan a húgának tekint engem, és nem lehetséges feleségnek. – Bonnie az Éji Szellő fotóira pillantott. – Ezeket te csináltad?
– Igen. Aznap velem volt a fényképezőgépem séta közben. – Remek felvételek. Úgy néz ki a ház, mintha egy Párhuzamos univerzumban létezne. Nagyon túlvilági. Portrékat is csinálsz? – Nem hivatásszerűen. A fotózás csak hobbi. – Annál sokkal több, ha az Éji Szellő fotóit elnézem Inkább olyan, mint Ethannak a régi gyilkosságok kinyomozása. – Múlt éjjel mesélt róla. – Tényleg? – Bonnie átható pillantást vetett rá. – Nem volt olyan érzésed, hogy ez egy kicsit fura? – Nem. Olyan érzésem volt, hogy ez nagyon ethanos. – Ethanos – kuncogott fel Bonnie. – Igen. Pontosan olyan. – Ethannak a válaszok megtalálása és mindenféle mérlegek kiegyenlítése olyan igény, amilyen más férfiaknak az, hogy gyors kocsikat vezessenek vagy aranyat ássanak. Ez része annak, hogy ő kicsoda és micsoda. – Drew majdnem pontosan ugyanezt szokta mondani róla. – Bonnie előrehajolt a széken, és a térde köré fonta a karját. – Ezt egyik felesége sem értette meg. Zoe elfintorította az orrát. – Inkább nem szeretném Ethan eddigi feleségeit kitárgyalni, ha nincs ellene kifogásod. Erről az jut az eszembe, hogy, hála nekem, hamarosan egy negyedik exfelesége is lesz. – Nem okvetlenül. Zoe nagyot nézett. – Hogyhogy? – Ethan már sok mindent megtett az ügyfeleiért eddig, de feleségül nem vette egyiküket sem. Zoe félresöpörte ezt a megjegyzést. – Valószínűleg azért nem, mert még sohasem ítélte szükségesnek. Az én esetem némileg szokatlan. – Ethannak volt néhány nagyon szokatlan esete. És van még egy dolog, amit tudnod kell róla. Lefeküdni sem szokott az ügyfeleivel. Zoe kezdte úgy érezni, hogy sarokba szorították. – Igen, persze, de azért abba nem magyaráznék bele túl sokat, hogy ilyen kapcsolatba kerültünk egymással Ez csak úgy megesett, tudod. Bonnie nem szólt semmit. Zoe valami megmagyarázhatatlan pánikot érzett magában felébredni. – Nahát akkor. – Letette a ceruzáját, és felállt. – Nem tudom, te hogy vagy vele, de nekem jól jönne egy kis kávé. Van itt a sarkon egy jó kis hely. Sétálunk egyet? – Jó ötlet. Singleton Cobb kettőkor állított be. Zoe érdeklődéssel látta, hogy Bonnie hirtelen felélénkül, szinte úgy, mintha valami extra energia futott volna át rajta. Ami Singletont illeti, alig bírta levenni az asszonyról a szemét. Zoéhoz fordult. – Úgy tűnik, záróráig én leszek a társaságod. Munka után hazaviszlek az Éji Szellőbe. – Oké – mondta Zoe, és igyekezett úgy tenni, mint aki örül. Ez a história az állandó kísérővel igen gyorsan fárasztóvá vált. Eltűnődött azon, hogy vajon Arcadia hogy boldogul Harry Stagg-gel. Meglehet, a boldogul nem a legjobb kifejezés itt.
Singleton megköszörülte a torkát. – Ethan meghívott, hogy vacsorázzam veletek. Azt hallottam, pizzát és salátát rendel. – Ezek nálunk alapvető élelmiszerek – nyugtatta meg Bonnie. Felvette a válltáskáját, és megkereste a kocsikulcsait. – Jobb, ha megyek, mert még késve érek oda Jeffért és Theóért. Viszlát később az Éji Szellőben. Öt órakor Zoe bezárta az irodája ajtaját, és az ajtógombos karikáján levő nehéz kulcsot a szatyrába pottyantotta. – Be kell ugranom a lakásomba pár dologért – mondta Singletonnak. – Semmi baj. Elsétáltak a kis parkolóba, ahol Singleton nagy terepjárója állt. A férfi, megható udvariassággal, kinyitotta Zoénak az utasülés felőli ajtót, majd beült a volán mögé, és felberregtette a nagy masinát. – Ez az ügy az állandó díszkísérettel már biztosan kezd az idegeidre menni – mondta, miközben kitolatott a parkolóból. – Honnan tudtad? – Tudom, hogy érezném magamat, ha a helyedben lennék. – Megnyugtató mosolyt villantott a lányra. – Ne aggódj. Nem hiszem, hogy ez a helyzet sokáig elhúzódna. Ethan el fogja rendezni. – Valószínűleg. – És adtok egy esélyt a házasságotoknak Ethannal? Remek. Pont azt a témát hozta fel, amiről Zoe a legkevésbé akart beszélni. – Ezt nem nevezném házasságnak – mondta pedánsan. – Tényleg? Minek neveznéd? – Ethan elképzelésének arról, hogyan oldjon meg frappánsan egy sürgető problémát. – Truax azt mondta, kiváltottátok az engedélyt, és szertartás is volt meg minden. – Attól még nem lesz igazi. – Ezzel nem tudok vitatkozni – mondta Singleton. – De attól még törvényes. – Attól még az egész helyzet nagyon fura, ha engem kérdezel. És óráról órára furább lesz. – Beszélgettem Bonnie-val, miközben Truaxszal Vegasban voltatok. Mindketten úgy gondoljuk, hogy ti ketten, hogy úgy mondjam, passzoltok egymáshoz. Miért ne hagynátok a dolgokat tovább úgy, ahogyan most vannak, miután ennek az egésznek vége lesz? Mi vesztenivalótok van? Zoét megint kezdte elfogni az a pánikszerű érzés. Ideje témát váltani. – Itt fordulj balra – mondta határozottan. – Ott a zöld kovácsoltvas kapu előtt le tudsz parkolni. – Rendben. Singleton úgy tett, ahogy mondva volt. A lány kinyitotta az ajtót, és leugrott a magas utasülésről, még mielőtt a férfi meg tudta volna kerülni a járművet. Zoe gyorsan a zöld kapu felé indult, és benyúlt a tarisznyájába a kulccsomójáért. Singleton a réz ajtógombra pillantott. – Tyű, micsoda egy kulcstartó. Nem nehéz egy kicsit ezt cipelni magaddal a táskádban? – Megszoktam.
Zoe kinyitotta a kaput, előrement, átvágott a kis kerten, és kinyitotta a lépcsőház ajtaját. – Itt megvárhatsz – mondta. – Pár perc és itt vagyok. – Ráérünk. Zoe felrohant a lépcsőn az emeletre, és közben igyekezett eszébe idézni mindazokat a dolgokat, amelyeket át akart szállítani az Éji Szellőbe. Amikor felért, elfordult, és végigment a folyosón. Az ajtaja előtt megállt, és a zárba illesztette a kulcsát. A szemétledobó ajtaja kinyílt mögötte. A lány megrezzent és megfordult, hogy köszönjön a szomszédnak, aki éppen most szabadult meg a szemetétől. De a férfi, aki kirontott a kis helyiségből, egyetlen hatalmas lépéssel átvágott a keskeny folyosón és elkapta a lányt, nem szomszéd volt. Hanem Ron. – Most megvagy, te kurva. Egyik karját a lány torka köré fonta, hogy ne kapjon levegőt, a másik tenyerével meg befogta a száját. A Singletont riasztani akaró kiáltás elhalt Zoe torkában. A bal oldali üres lakás ajtaján egy másik férfi lépett ki. Ahová Ron megy, Ernie is biztosan követi. – Vidd be – morogta Ernie. – Siess. – Ne rinyálj. – Ron keresztül vonszolta a lányt a lakás küszöbén. – Egyik szomszéd sincs itthon. Zoe ellenállt, igyekezett belekapaszkodni az ajtófélfába. Látótere szélén sötétség kezdett borongani. – Valaki van odalent a lépcsőházban. – Nálad van a tű? – vetette oda Ron. – Hát persze. Csak vidd be, hogy magunk között intézhessük el a dolgot. Zoe agyába eljutott a kezében szorongatott kulccsomója végén himbálódzó réz ajtógomb súlya. Ettől olyan hihetetlen összpontosításra lett képes, mint semmi mástól. Oka van annak, hogy magával cipeli ezt a nyavalyást, emlékeztette magát. Agya kicsit feltisztult, és beugrott valami abból, amit az önvédelmi tréningen tanult. Szinte hallotta az edzőjét, legfőbb ideje, hogy használd az eszedet. Amennyire csak tudta, felfelé és hátralendítette a karját, és megcélozta Ron fejét az ajtógombbal, miközben lázasan imádkozott, nehogy véletlenül a sajátját találja el helyette. A célzása nem volt egészen biztos, de azért Ron anatómiájának egy pontját eltalálta. – A francba – rántotta vissza magát ösztönösen a férfi, és kicsit meglazította fogását a lány torkán. – Valami van a kezében. – Singleton. Ron újra a lány torka köré szorította a karját, úgy, hogy fájt. Zoe széles, nagy ívben ismét meglendítette a karját' és ezúttal Ernie-t találta volna el a mellkasán, ha a férfi nem lép gyorsan hátra. – Na várj csak, te szuka – sziszegte a fülébe Ron. – Csak várj, amíg bele nem rakunk abba a kengyelbe az Udvarházban. – Fogod? – kérdezte idegesen Ernie. – Fogom. Szúrd már meg. Siess, a francba, jön valaki. Ernie, kezében a fecskendővel, rárepült a lányra.
Zoe találomra megint meglendítette az ajtógombot, igyekezett a férfi karját eltalálni, és sikerült kivernie a kezéből a fecskendőt. A lakás ajtaja kivágódott. Singleton üvöltve robbant be a szobába. – Elengedni! Elkapta Ernie-t, hátrapenderítette, és öklével az arcába vágott. Ernie a falnak esett. – Menjen innen – kiáltotta oda Ron dühösen Singletonnak. – A nő bolond. Visszavisszük a kórházba. Ápolók vagyunk. – Igen, veszélyes a csaj, ember – kecmergett fel Ernie, aki az állát tapogatta. – Be kell vinnünk. – Egy frászt – mondta Singleton. Kezdte sarokba szorítani Ront. – Hivatalos ápolószemélyzet vagyunk – vicsorgott Ron. Zoe másodszor is meglendítette az ajtógombot, amivel ismét szilárd húst talált el. Ron bordáit, úgy tűnt. – Te buggyant kurva. Olyan hirtelen engedte el a lányt, hogy az nem tudta megtartani az egyensúlyát. Térdre esett. – Tűnjünk el innen – kiáltotta Ron Ernie-nek. Ernie nem válaszolt. Már javában száguldott az ajtó felé. Singleton éppen akkor kapta el, amikor ki akart lépni, és visszahajította a szobába. A férfi Ronnak zuhant. A két nagydarab férfi tekebábuként esett a földre. – Gyerünk – kapta el Singleton Zoe karját, és talpra segítette. Együtt kirohantak a lépcsőházba. Amikor kiértek, Singleton megállt, hátraperdült, és berántotta az ajtót. Két kézzel fogta a kilincset, így tartotta zárva. – Hívd a 911-et... – mennydörögte. – Aztán hívd Truaxot. Zoe előásta telefonját a szütyőből, és elkezdte bepötyögni a számokat. Hideg pizzát és salátát ettek a medence melletti teraszon. Jeff és Theo befejezték a vacsorájukat, miközben Ethan végigterelgette Zoét és Singletont a rendőrségi kihallgatás folyamatán. Mire visszaértek az Éji Szellőbe, a fiúk már eltűntek a moziban, hogy a nagy képernyőn nézzék a tévét. Ethan nem volt jó hangulatban. – Mire meghallottuk a szirénát, a két böhömnek már sikerült leereszkednie a hálószoba ablakából – mondta Zoe Bonnie-nak. – De Singletonnal láttuk, ahogy beugrottak egy kocsiba. Megvolt a kocsi leírása és rendszáma. – A rendőrök pont akkor érkeztek, amikor Ron és Ernie elrobogtak az utcán. – Singleton kivett még egy szelet pizzát. – Kétsaroknyira sem értek, és elkapták őket. – A kóterból felhívták Ian Harpert. – Zoe egy korty vörösborral erősítette meg magát, majd felállt, és fel-alá kezdett járkálni a medence előtti teraszon. – Arra próbálták rávenni, mondja azt róluk a hatóságoknak, hogy szakképzett egészségügyi személyzet, most szólj hozzá. Azt akarták, magyarázza el a zsaruknak, hogy ő küldte őket értem. – Harper persze mindent tagadott – majszolta Singleton a pizzáját. – Azonnal felhívta a zsarukat, és világosan megmondta nekik, hogy Ron és Ernie már nem a Gyertya-tavi Udvarház alkalmazottai.
– Tényleg? – Bonnie Zoéra nézett, majd visszafordult Ethanhoz. – Azt állította, hogy kirúgta őket? – Ian Harper szerint – mondta lassan Ethan – az ápolók a saját szakállukra cselekedtek. – De hát miért jöttek volna el ilyen messzire Zoéért, ha valaki nem fizeti meg őket? – kérdezte Bonnie. – Jó kérdés – mondta Ethan. – Harper hivatalos magyarázata az volt, hogy a két fickónak személyes problémája volt Zoéval valaminek a kapcsán, ami akkor történt, amikor ő és egy másik, meg nem nevezett páciens megszökött. Harper szerint bosszút akartak állni. – Igen? – fordult oda érdeklődve Singleton. – Mi is történt pontosan, amikor dobbantottatok az Udvarházból? Zoe megtorpant és a medencébe bámult. – Fejbe vágtam Ront egy tűzoltókészülékkel. Arcadia pedig Ernie ellen fordított egy nagy hatású nyugtatóval csurig töltött tűt. – Király – jegyezte meg Singleton. Bonnie elmosolyodott. – Igen. Király. – Senki nem tett feljelentést, és magát az incidenst sem jelentették, mert Harper nem akarta, hogy az ügyfelei megtudják, hogy Arcadiával már nem tartózkodtunk ott. – Értem – mondta Singleton. – De most azért teszel pár feljelentést, ugye? – kérdezte Bonnie. – De még mennyire – kortyolt bele a borába Zoe. – Testi sértés, betörés, hogy mást ne mondjak. Singleton Ethanra pillantott. – Szerinted Ron és Ernie a maguk szakállára dolgoztak? – Kezdetben nem – mondta Ethan. – Abban eléggé biztos vagyok, hogy Harper küldte őket Zoe után, amikor megtudta, hol van. És valószínűleg visszahívni is megpróbálta őket, amikor Zoe tájékoztatta róla, hogy férjhez ment, és már nem alkalmas jelölt az Udvarházba. De akkor már késő volt. – Mivel akkor Ron és Ernie már Susogó Forrásban voltak, és bosszúért lihegtek? – kérdezte Singleton. – Jobb szeretném, ha nem azt a szót használnád hogy lihegtek – tiltakozott Zoe. – Bocs. – Singleton bocsánatkérő pillantást vetett rá. – De azért ez megmagyarázza, miért fenyegettek olyan, hogy is mondjam, személyes hangon. – Hm. – Egy pillanatra megtorpant, és Ethanra nézett. – Szerinted lehet, hogy ők ölték meg Leon Gradyt? Ethan a rózsaszín párnákkal kárpitozott nyugágy karfáján nyugtatta a könyökét, kinyújtotta a lábát, és eltűnődött a kérdésen. – Lehetséges – mondta. – A zsaruk utánanéztek, merre jártak. Azon a napon érkeztek Susogó Forrásba, amikor Grady meghalt. De úgy tűnik, nem tudnak semmit arról, hogy itt volt a városban. Kivettek egy motelszobát, és lecövekeltek Zoe lakásánál, várva, hogy megjelenjen. Úgy látszik, ez az egy címük volt. Miután egész délután vártak rá, este szünetet tartottak, és elmentek egy kocsmába. Másnap visszamentek Zoéhoz, és betörtek a mellette levő üres lakásba. Továbbá nincs rá erős indítékuk. – Hacsak Harper nem utasította őket, hogy szabaduljanak meg Gradytől, mert a fickó kezdett problémákat okozni – mondta Singleton.
Ethan a fejét rázta. – Ahogy mondta, aznap este kocsmában voltak, ittak. Az az érzésem, van alibijük. Úgy tűnik, az egyetlen céljuk az volt, hogy elkapják Zoét. Zoe összerázkódott. – A szemetek. Kíváncsi vagyok, vajon lecsukják-e őket. – Szerintem igen – mondta csendben Ethan. – Lehet, hogy hosszú időre. Ramirez nyomozó azt mondta nekem, hogy mindkettejüknek hosszú priusza van testi sértésért, Ront pedig pár éve nemi erőszak vádjával is letartóztatták. – Kifejezetten az a remek, példamutató munkaerő, akik alkalmazását az ember Harpertől várja – szűrte a foga között Zoe. Bonnie összeborzadt. – El sem tudom képzelni, milyen lehetett ott nektek Arcadiával. – Most már kikerültek az Udvarházból – mondta nyugodtan Ethan. – És nem mennek vissza. Bonnie bólintott. – Világos. Csendben fogyasztották el a maradék pizzát. A kanyonból az éjszaka halk hangjai és neszei szálltak feli valahol a távolban egy prérikutya vonított. Odafenn ragyogtak a csillagok, de úgy, gondolta Ethan, ahogyan csak a sivatagi égbolton szoktak. Egy idő után Bonnie az órájára pillantott. – Nos, későre jár. Haza kell vinnem ágyba dugni a fiúkat. Felállt, és az üvegajtó felé indult. – Nekem is ideje indulnom – tápászkodott fel a rózsaszín nyugágyból Singleton. – Finom volt a pizza, Truax. – Gyors, leplezett pillantást vetett Bonnie-ra, aki már a nappaliban volt. – Meg a társaság is. – Részemről a szerencse. Ethan és Zoe bekísérték Singletont a házba, a bejárati hallba. Zoe lemaradt, hogy megvárja Bonnie-t és a két fiút. Ethan és Singleton kiléptek a ház előtti teraszra, és a felhajtón parkoló kocsikat nézték. – Ezért tartozom neked – mondta Ethan. – Nem, nem tartozol. – Singleton zsebre vágta hatalmas tenyerét. – Bébiszitternek fogadtál fel. Csak a munkámat végeztem. A francba, méghozzá nem is túl jól, ha alaposabban megnézzük. Fel kellett volna mennem Zoéval, amikor elment a holmijáért. – Időben odaértél. Végül is csak ez számít. – Lehet. – Singleton felkuncogott. – De azt azért meg kell mondanom, derekas munkát végzett azzal a ménkű nagy rézkilinccsel, amit magával hord. – Amazok ketten voltak, ő meg egymaga. Ilyenkor nem túl jók az esélyek. Köszönöm, Singleton. – Nincs mit. A hátuk mögött kinyílt az ajtó. Theo és Jeff szemmel láthatóan vonakodva csoszogtak ki, mögöttük jött Bonnie. – Muszáj már hazamenni? – nyafogott Theo. – Igen, muszáj – mondta Bonnie. Jeff Singletonra nézett. – Anyu azt mondta, ma megmentetted Zoét valami rossz emberektől. – Zoe segített megmenteni magát – mondta neki Singleton.
– Anyu azt mondta, hős vagy – jelentette be Theo. Singleton pislogni kezdett a szemüvege mögött, és teljesen elvörösödött. – Á. – De – mondta Bonnie. – Hős vagy. – Igaza van – mondta Ethan. Zoe feltűnt az ajtókeretben. – De még mennyire hogy hős. – Király – mondta Theo. – Megmutatod majd, hogyan mentetted meg Zoét? – kérdezte izgatottan Jeff. – Haza kell mennem – felelte Singleton, és a járgánya felé hátrált. – Most rögtön. Jó éjt mindenkinek. Sarkon fordult, a terepjáróhoz rohant, bepattant a volán mögé, és felbőgette a motort. – Szerintem zavarba hoztuk – mondta Bonnie.
29 Az EMBER sokat megtudhat a másikról a léptei zajából. Ethan a lépcsőről felhangzó határozott, szilárd lépéseket hallgatta. Túl nehéz ahhoz, hogy nő legyen. Egy jó kondícióban levő férfi. Megszokta, hogy eléri, amit akar. Megszokta, hogy ő a főnök. Hallotta, hogy a kinti ajtó nyílik, majd csukódik. A belső iroda ajtaja, szokás szerint, mintegy harmadnyira nyitva állt. A tükrében szemügyre vette a másik szobában álló magas, jól öltözött férfit. Drága öltöny. Drága hajvágás. Drága cipő. Az ötvenes évei elején. Csiszolt. Nem látszik, hogy fegyver lenne nála. Ezért rakta íróasztalát ebbe a sarokba, és ezért rakta fel magával szemben, az ablak mellé a tükröt. Oké, lehet, hogy feng shui szempontból tré az energiaáramlás, de a berendezésnek volt egy nyilvánvaló üzleti előnye. Ebből a szögből látta a látogatókat és a klienseket már azelőtt, hogy ők látták volna őt. – Van itt valaki? – kérdezte bosszankodva, hangosan a férfi a másik szobában. – Itt vagyok – mondta Ethan. Az ajtó szélesebbre nyílt. A férfi körülnézett a küszöbön. – Maga Truax? – Igen. – Ethan előrébb húzódott a székén, és összefonta kezét az íróasztalon. – Forrest Cleland, ha nem tévedek? – Honnan...? Mindegy, nem számít. Forrest úgy lépett be az irodába, mintha a sajátja lett volna, és abba a székbe ült, amelyet Zoe annyira nem szeretett. Forrest számára többékevésbé a megfelelő méretnek látszott. – Ian Harper adta meg magának a címemet? – kérdezte hanyagul Ethan. – Ő bocsátotta rendelkezésemre az információt hogy valószínűleg itt lakik Susogó Forrásban, mivel Sara, úgy látszik, itt lakik, igen. A telefonkönyvből szereztem meg a címét. – Végre kezdi a reklám behozni, amibe került – jegyezte meg Ethan. – Beszélnünk kell – jelentette ki Forrest. – Most jön az a rész, amikor megpróbál lefizetni engem? Forrest pár másodpercig szótlanul nézte ellenfelét. Ethannak az volt a benyomása, hogy mintha pár vonással módosította volna korábbi véleményét. – Szerintem meg tudunk egyezni – mondta Forrest. – Az én céljaim egyszerűek. Vissza akarom küldeni Sarát a Gyertya-tavi Udvarházba, mert ott a helye. Továbbá biztos akarok lenni abban, hogy az ő részvénycsomagja úgy fog szavazni, hogy az a Cleland Cage legjobb érdekeit szolgálja. – Zoénak hívják – mondta Ethan. – Zoe Truaxnak. – Felőlem úgy hívathatja magát, ahogyan csak akarja. De ha még nem jött volna rá, Truax, a lány nincs jól. – Nekem egészségesnek tűnik. – Hangokat hall a falakban – mondta mogorván Forrest. – Azt állítja, azok a hangok mondták neki, hogy én öltem meg az unokatestvéremet, Prestont.
– És maga volt? – Nem, nem én voltam. – Csak kérdeztem. Mert valaki megölte. – Ha végzett volna valami nyomozást, mielőtt belekeveredett ebbe a helyzetbe, tudná, hogy a hatóságok arra a következtetésre jutottak, hogy Prestont egy betörő lőtte le, aki pénzt és értéktárgyakat akart. – Egy betörő, aki aztán az egész házat beterítette virággal, és szándékosan összetört egy drága fényképezőgépet, ahelyett hogy megpróbálta volna elsózni egy orgazdának? Forrest megmerevedett. – Beszélt magának az összetört kameráról és a virágokról? – Igen. Forrest lassan felállt, az ablakhoz lépett, és lenézett az utcára. – Maga magándetektív, Truax. Tudnia kell, hogy van egy másik lehetséges magyarázat az unokatestvérem megölésére. Egy olyan, ami magyarázatot ad a nyilvánvaló dühre, amire a helyszín utalt – a tönkretett fényképezőgépre meg az összetaposott virágokra. – Arra próbál célozgatni, hogy Zoe a gyilkos? – A rendőrség foglalkozott ezzel a lehetőséggel, és elvetette, és nekem semmi bajom vele. De az igazság az, hogy az alibije arra a napra, amikor Prestont meggyilkolták, elég gyenge lábakon áll. – Hogyhogy? – Állítólag egy háromnapos konferencián vett részt, amelyet egy magánalapítvány rendezett San Franciscóban. Nagyszabású esemény volt. Nagyon is lehetséges lett volna anélkül lelépnie onnan, hogy észrevették volna. – Van valami alkalmatos indítéka? Forrest visszafordult az ablak előtti kilátástól. Kezét összekulcsolta a háta mögött. – A világ legrégebbi indítéka. Féltékenység. – Prestonnak viszonya volt valakivel? Forrest habozott. – Talán. – Ez egy kicsit bizonytalan, Cleland. – Nem tudom biztosan a választ. De a lehetőség adott. – Bizonyítéka van? – Nincs – mondta halkan Forrest. – És inkább nem is akarnám megtudni. – Mert esetleg gyanúba keverné Zoét? – Inkább nem szeretném megtudni, hogy az unokatestvéremet a saját felesége lőtte agyon féltékenységi rohamában. – Nem akarja, hogy börtönbe kerüljön, ugye? Jobb szeretné, ha inkább Gyertya-tavi Udvarházba csukathatná. – Neki ott a legjobb – mondta csendesen Forrest. – Dr. Harper együtt fog velem működni. – Biztos vagyok benne, hogy elintézi, hogy megérje neki együttműködni. – Jobban szeretném, ha kórházban lenne, ahol megfelelően gondoskodnak róla, mintsem börtönben, igen. – Mennyivel könnyebb ellenőrizni a részvényeit, ha a Gyertya-tavon van, mintha börtönben, ugye? A raboknak több joguk van, mint azoknak, akiket akaratuk ellenére ideggyógyintézetbe csuktak. – Beszéljünk a lényegről. – Forrest visszajött, és az íróasztal elé állt. – Tudom, miért vette feleségül Sarát. – Zoét.
– Zoét. Azért vette el, mert ő a kulcs egy nagy halom pénzhez. – Forrest lakonikus pillantás vetett az irodára. – Alighanem sokkal-sokkal több pénzhez, mint amit maga valaha is egy időben, egy helyen látott. – Maga szerint nem az igaz szerelem esete forog fenn? Forrest ajka humortalan mosolyra húzódott. – Nem, Truax, szerintem nem. Egy kicsit utánanéztem magának, mielőtt idejöttem. Úgy látom, ez a negyedik házassága. Egy éve elveszítette a cégét. Mire kifizette a hitelezőit és a harmadik exfeleségét, totálisan leégett. Pénzügyileg épp hogy össze nem csapnak a feje felett a hullámok. Szerintem azon a napon, amikor összefutott Zoéval, vagy hogy is hívja maga, meglátta a nagy lehetőséget, hogy pénzügyileg gyorsan rendbe jöjjön, és lecsapott rá. – Most ajánlatot fog tenni nekem? – Igen. – Gondoltam. – Mindig jó érzés, ha az ember kitalálja, mi lesz a következő lépés, gondolta Ethan. – Ha van esze, elfogadja – mondta Forrest. – Elismerem, többet kapna, ha a fúzió összejönne, de én oroszlánként fogok harcolni ellene. Ha sikerül egyben tartanom a Cleland Cage-t, magának kábé kettő-öt évig kell várnia, mire bekasszírozhatja a pénzt. És akkor még ott az a plusz komplikáció, hogy egész idő alatt egy bolond nő férjének kell maradnia. – Vettem az adást. – Fogadja el az ajánlatomat most, és akkor csak annyit kell tennie, hogy segít nekem visszadugni Zoét oda, ahová való. Akkor aztán beadja a válókeresetet. Én átadom a pénzt, és maga már szabad is. Zoe leengedte a fényképezőgépet, és elborzadva meredt Ethanra. – Mennyi pénzt ajánlott neked? – suttogta. – Hallottad. A kis ösvény tetején álltak, amely az Éji Szellő alatti kanyonban kacskaringózott le. Alacsonyan járt a nap. Az érkező alkonyat mályva- és bíborszínű csíkokat festett a sivatagra. Ethan pár perce ugrott be érte az irodába, mondván, hogy beszélnie kell vele, de nem sokat szólt, mielőtt ideértek. Zoe tudta, bármi legyen is az, amiről beszélni akar, jó hír nem lesz. Lehet, hogy ezért vitte magával a fényképezőgépét, és kezdte el csattogtatni a kaktuszokra. Valami elfoglaltságot adott a kezének, míg arra várt, hogy a férfi beszélni kezdjen. – Igen – mondta. – Hallottam. – Nyelt egyet. – Ez nagyon sok pénz. – Á, csak olyan megjárja összeg, nem olyan sok. A lány ránézett. Most valami távoli, központi helyre húzódott vissza önmagában, gondolta Zoe. Alighanem ugyanarra a helyre, ahová akkor megy, amikor tendenciákat és válaszokat keres. – Nagyon sok pénz – mondta szárazon Zoe, figyelembe véve a jelenlegi pénzügyi helyzetedet. – Oké, relatíve sok pénz. Enyhe szellő lebbent át a kanyonon, és felborzolta a lány blúzát. Zoe szórakozottan felemelte a kezét, hogy haját elsimítsa a szeméből. – A Cleland Cage a világon a legfontosabb dolog az ő számára. – Ezt láttam. – Megmondtad, hogy megpróbál majd megvenni.
– Cleland nem csak ajánlatot tett nekem. Mondott pár más dolgot is. A lány ránézett, mert megriasztotta hangjának túlságosan nyugodt csengése. – Miféle dolgokat? – Arra célzott, hogy a halála idején Prestonnak esetleg viszonya lett volna valakivel. A lány egy pillanatra annyira megdöbbent, hogy szólni sem tudott. – Nem – mondta. – Próbáltam sarokba szorítani, de semmi konkrétumot nem volt hajlandó mondani. – Hát persze hogy nem volt hajlandó. Mert nem volt semmi konkrétum, amit mondhatott volna. Prestonnak nem volt viszonya. – Biztos vagy benne? A lány gyomra összerándult. – Ezer százalékosan. Preston sohasem csalt volna meg engem. – Mi van, ha mégis? – kérdezte Ethan, most már csendesen és könyörtelenül. Most esett le Zoénak, hogy a férfi kihallgatja. Biztosan ugyanígy bánik a gyanúsítottakkal is és mindenki mással, amikor választ keres a kérdéseire. Nem szívesen volt a célpontban. – Nem értem – mondta mereven. – Hová akarsz kilyukadni ezzel? – Forrest arra célzott, hogy Preston viszonya egy másik nővel indítékként szolgálhatott a gyilkosságra. Zoe egész testében elhűlt. – Azt mondta neked, hogy én lőttem le Prestont, ugye? – Nem mondta ezt ki ilyen kerek perec. Csak úgy meglebegtette az eshetőséget. A lányt elöntötte a düh, s Zoe visszaperdült. – De nem ez történt. Nem én öltem meg Prestont. Nem tudtam volna lelőni. – Még akkor sem, ha rájössz, hogy egy másik nővel hál? – Még akkor sem, ha rájövök, hogy megcsal. – A lány határozottabbnak érezte magát most, hogy ismét szilárd, biztonságos talajon járt. – Meg kell értened, hogy Preston gyengéd, szelíd ember volt. Ami köztünk volt, a szerelmünk, nagyon szelíd, gyengéd érzés volt. – Szelíd. A lány küszködött, hogy megtalálja a magyarázó szavakat. – Még ha valamelyikünk meg is tudta volna, hogy a másik megcsalja, a reakciója szomorúság és csalódottság lett volna. Esetleg fájdalom. De nem düh, és semmiképpen sem erőszak. – Te mit csináltál volna? – Nem akarsz leszállni a témáról, mi? – Nem tehetem – mondta a férfi. – Muszáj megtudnom, hová vezet. A lány kutató pillantást vetett a férfi kérlelhetetlen arcára. – Igen, értem. Oké, abban az elméleti esetben, ha rájöttem volna, hogy Preston hűtlen volt hozzám, egy darabig sírtam volna, és utána elengedem. A szerelmet nem lehet erőltetni. Te is tudod. – Persze. Négy házasság után hogyne tudnám. Zoé érezte, hogy elpirul. Vajon a férfi úgy gondolja, hogy ő direkt vágta az arcába a házasságban szerzett bőséges tapasztalatait? Nem ez volt a szándéka. Az ő hibája, ha magára veszi, gondolta Zoe. Végül is a férfi szorította be őt ebbe a sarokba.
– Házassági tanácsadásra nem gondolnál? – kérdezte a férfi. – Tanácsadásra? – Gondolataiból felrezzenve Zoe a homlokát ráncolta. – Hogy érted ezt? – Javasoltad volna, hogy menjetek el házassági tanácsadásra, ha rájössz, hogy Prestonnak viszonya van valakivel? – kérdezte türelmesen a férfi. – Ó, nem, nem hiszem. – Miért nem? Zoe lenyelte magában a késztetést, hogy megmondja Ethannak, mit csináljon a kérdéseivel, és igyekezett további válaszokat összekotorni. – Valahol azt olvastam, hogy minden házasság bizonyos íratlan alapszabályokon nyugszik – mondta óvatosan. – Ezek a szabályok bizalmasak, általában nem beszélnek róluk, és csak azok az emberek értik őket, akikre vonatkoznak. Vannak olyanok, akiknek egy félrelépés fájdalmas lenne ugyan, de nem robbantaná fel teljesen a szerződést, ha érted, mire gondolok. – Mert a hűség annak a házasságnak nem volt az alapszabálya? – Igen. Lehet, hogy vannak tényezők, amelyek abban a bizonyos házasságban fontosabbak. Érzelmi függés, anyagi biztonság, társadalmi státus vagy erős vallásos meggyőződés. Lehet, hogy az illető nagyon fél a kudarctól, vagy retteg attól, hogy egyedül marad. Számos kézzelfogható és ésszerű dolog lehet sokkal alapvetőbb fontosságú egy házasságban, mint a hűség. – De a te számodra a hűség az egyik megszeghetetlen alapszabály, ugye? – Igen – mondta a lány csendesen. – Számomra egy kapcsolat középpontjában a bizalomnak kell lennie – Ha az nincs, a többi nem számít. – Szünetet tartott. – Megérted ezt? – Igen. Az ebből az egyetlen szóból sugárzó csendes meggyőződés jobban megnyugtatta a lányt, mint bármi más tudta volna abban a pillanatban. Félénken rámosolygott a férfira. – Mert a bizalom számodra is egy kapcsolat megkérdőjelezhetetlen alapszabálya, ugye? – kérdezte. – Úgy gondolom, muszáj, hogy az ember valamire tudjon számítani, különben mi az ördög értelme lenne megházasodni? – Igen. Nos, itt az a lényeg, hogy én bíztam Prestonban. Nem tudom elhinni, hogy megcsalt volna. De ha viszonya lett volna valakivel, nem öltem volna meg. Beadtam volna a válókeresetet. – Világos – mondta a férfi. – Mégis, mi ez az egész? – kérdezte a lány. – Komolyan azt gondoltad, hogy esetleg én vagyok a gyilkos? – Nem. Valamilyen okból ez az egyszerű válasz felpaprikázta a lányt. – Akkor meg mire volt jó ez a rendőrségi kihallgatás? – Az jutott eszembe, hogy ha Prestonnak viszonya lett volna valakivel, és megpróbált volna véget vetni a dolognak, annak a másik nőnek lett volna indítéka arra, hogy megölje. Zoe kis ideig eltűnődött ezen.
– Egy szerelmi háromszögre gondolsz, mint amilyet Camelia Foote meggyilkolása kapcsán akarsz felállítani? – mondta. – Értem a logikát, de ebben az esetben nem működik. Preston nem hált más nővel. Higgyél nekem. Tudtam volna. – Oké. Elnézést a kikérdezésért. De biztosnak kellett lennem benne. A lány elnézte Ethant, ahogy csizmás lábát enyhe terpeszbe vetve ott áll, és sziluettje kirajzolódik a lebukó nap előtt. Egy robogó vonatra emlékeztette. Egy ilyen férfit esetleg meg lehet ölni, ha az ember nagyon igyekszik, elég gyors és elég szerencsés, gondolta, de igazából semmilyen más módon nem lehet megállítani. – Tudom – mondta halkan Zoe. Felemelte a fényképezőgépet, és elkattintotta. Meg akarta örökíteni a férfi lelkének azt a villanását, amelyet abban a futó másodpercben pillantott meg. Ez a fénykép majd megmarad neki a férfiról, ha ennek az egésznek egyszer vége lesz. Preston szelíd ember volt... A szerelmünk nagyon szelíd érzés volt... Ethan teljesen éber volt, a mennyezet árnyékait bámulta, és tudta, hogy nem lesz képes visszaaludni. Jól ismerte ezt a fajta álmatlanságot. Foglalkozási ártalom volt. Gyakran előfordult, amikor közel járt ahhoz, hogy megtalálja a válaszokat. Van választási lehetősége. Heverhet itt és morfondírozhat, vagy átmehet egy másik szobába, és morfondírozhat ott. Zoe békésen aludt mellette. Ethan nem érzett semmit abból a nyugtalanságból, amire számított, ha a lánynak rossz éjszakája volt. Óvatosan elhúzódott a lány testének melegétől, félrehajtotta a takarót, és felkelt a szárnyas ágyból. A sötétben megkereste a nadrágját, felhúzta, és mezítláb kislattyogott a sötét hallba. Az ablakokon beszűrődő holdfény elég volt ahhoz, hogy megvilágítsa az utat. Befordult a konyhába, és lámpát gyújtott. A hűtőszekrényben talált egy műanyag dobozt tele maradék sajtos raviolival. Zoe vacsorát főzött az este. Nagyon drága olívaolajjal és frissen reszelt parmezán-sajttal szórta meg a raviolit. Ethan lehámozta a doboztetőt, és meghívta magát egy próbafalatra. Amint azt gyanította, hidegen éppolyan jó volt, mint forrón. Most mondja valaki, hogy ő nem egy képzett nyomozó. Egy kis habanéróval meghintett csípős mártást zuttyantott a raviolihalomra, előkeresett egy villát, és a konyhaasztalhoz vitte a zsákmányt. Az ablakpárkányon, egy toll társaságában, volt egy notesz azok közül, amelyekből a ház minden helyiségében tartott egyet. Leült, evett egy kicsit a ravioliból, és kinyitotta a noteszt. De az első szó, amit leírt, nem az volt, amit papírra akart vetni. Szelíd. Nahát, a francba. Ez nem lesz valami termékeny éjszaka, ha nem képes maga mögött hagyni ezt a szelíd dolgot. Nagyon határozottan áthúzta a szót, és újból nekigyürkőzött. Kinek volt oka meggyilkolni Leon Gradyt és Preston Clelandot? – Mit csinálsz? – kérdezte Zoe az ajtóból.
A férfi letette a tollat, és az asszonyra nézett, aki fehér köntösbe, papucsba burkolódzott. Haját összeborzolták a párnák, és korábban a szenvedélyes egyesülésük. A felesége. Ethan valósággal beleborzongott, akkora éhséggel kívánta meg Zoét. – Jól vagy? – indult feléje Zoe, és titokzatos szemét beárnyékolta az aggodalom. – Nem tudtam aludni. Gondoltam, dolgozom egy kicsit. – A műanyag tál felé intett. – Kérsz egy kis hideg raviolit? – Persze. A lány irányt váltott, kihúzta a fiókot, elővett belőle egy villát, és leült Ethannal átellenben. Villája hegyére döfött két raviolit, és egyidejűleg az asztalon áthajolva, nyakát nyújtogatva megpróbált beleolvasni a férfi jegyzeteibe. – Mit húztál ki? – Hátradőlt, és az ajkai közé pottyantotta a raviolit. – Egy helytelen következtetést? – Aha. – A férfi egy pillanatig elnézte, ahogy eszik, és arra gondolt, most jó lenne tartani a száját. De valami okból ma éjjel képtelen volt megvalósítani ezt az egyszerű dolgot. – Nem vagyok olyan, mint Preston, ugye? A lány szeme megrebbent, abbahagyta a rágást, és gyorsan lenyelte a falatot. Aztán megköszörülte a torkát. – Nem – mondta. – Nem, te nagyon más vagy. – Engem nem tekintesz nagyon szelíd férfinak, ugye? A lány habozott. – Nem az jut először eszembe rólad, hogy szelíd, ez így van. – És a kapcsolatunk – folytatta a férfi, aki bár érezte, hogy közel a katasztrófa, képtelen volt elfordulni tőle. – Biztosan nem jellemeznéd úgy, hogy nagyon szelíd kapcsolat. – Ööö, nem. Valószínűleg nem. – Zoe átnyúlt az asztalon, hogy újabb adag raviolit szedjen a villájára. – Megkérdezhetem, hogy mi ez az egész? Mi a jelentősége a kettőnk kapcsolatának itt? Nem arról van szó, hogy igazából házasok lennénk. – De igen, igazából házasok vagyunk. – Ethan észrevette, hogy az álla megfeszül. Ez mindig rossz jel. A lány elpirult. – Tudod, hogy értettem. A házasságunk csak egy eszköz. A stratégiád része, hogy elintézd az ügyemet. – És az, hogy együtt hálunk? Azt mivel magyarázod? Zoe arca még jobban elvörösödött, de a pillantása állhatatos maradt. – Azért hálunk együtt, mert vonzódunk egymáshoz. Nem azért, mert van egy darab papírunk arról, hogy házasok vagyunk. – Neked ez nem hangzik egy kicsit bonyolultnak? Nekem eléggé annak látszik. – Szerintem meg úgy tűnik, jól kezeljük a helyzetet. – Cleland azt feltételezi, azért vettelek el, mert a te kezedben van a kulcs ahhoz a részvénycsomaghoz. – Forrest mindenkit a saját normái és indítékai alapján ítél meg – mondta a lány. – Soha életében nem lenne képes megérteni egy olyan embert, amilyen te vagy. – Szerinted te megértesz engem?
– Nem teljesen. Vannak a személyiségednek olyan részei, amelyek nagyon mélyről fakadnak, és te nem igazán könnyíted meg az ember helyzetét azzal, hogy felfeded őket. De ahhoz eléggé ismerlek, hogy tudjam, nem azokért a részvényekért vettél feleségül. – És mégis mitől vagy ebben olyan biztos? – kérdezte a férfi. Zoe keze, a raviolival megrakott villával, megállt a szája felé félúton. – Ha azt mondom, hogy megérzés, akkor megint azt fogod csinálni a szemeddel. – Mit? – Valahogy egyszerre tudsz a pillantásoddal nevetni, gúnyolódni és acélkeményen nézni. Ahogyan összehúzod a szemedet, azt hiszem. Valahogy úgy hunyorítasz, hogy az Wyatt Earpnek is jól állt volna. – Hunyorítok, mi? Talán orvoshoz kellene mennem, megnézetni a szememet. A lány elmosolyodott. – Nem egyszerűen megérzés, hogy nem ravasz húzásból vettél feleségül, hogy megszerezd a részvényeimet. Sziklaszilárd bizonyítékom van, ami azt mondja, bízhatok benned. – Mégis mi az? – Látom, hogyan állsz hozzá a munkádhoz. Tudom, hogy sokkal jobban áhítozol válaszokra, mint aho¬gyan valaha is pénzre áhítoznál. Van benned valami, ami arra indít, hogy megtedd, ami tőled telik, azért, hogy fenntartsd a karmikus egyensúlyt. Azt is tudom' hogy amikor elvállalsz egy munkát, akkor azt véghez¬viszed, bármibe kerüljön is. Ez vagy te. – Ez úgy hangzik, mintha szerinted valami gép len¬nék. A lány letette a villáját, és karba fonta a kezét. – Te mindig ilyen vagy, amikor benne vagy egy esetben? – Aha. A lány felvonta a szemöldökét. – Na. Lehet, hogy nem – mondta a férfi. – Ez az eset más. – Hogyhogy? – Te más vagy. – Mint a szokásos ügyfeleid? – Nem. – Ethan felvette a villáját, és lenyelt egy újabb falat raviolit. – Más, mint az összes többi nő, akiket feleségül vettem. – Ó. Nos, hogy szóba hoztad a dolgot, nem bírom legyűrni a kíváncsiságot, hogy megkérdezzem, ho¬gyan vagyok más? – Csak más vagy, ez minden. – Oké, próbáljuk egy másik irányból megközelíteni a dolgot. Mit érzel irántam? – Nem vagyok benne biztos – mondta a férfi. Ennyi erővel akár brutálisan őszinte is lehet. Hiszen nincs veszítenivalója. – Nem, tudom, mi az ördög az, de bármi is, nem kifejezetten szelíd és gyengéd érzés. – Értem. – A lány ajka lassú, hívogató mosolyra hú¬zódott. – És ez problémát jelent neked? – Ha neked nem probléma, akkor nem. Zoe felállt, megkerülte az asztalt, és puhán a férfi ölébe ereszkedett. Átkarolta a nyakát. – Bízzál bennem – súgta a férfi fülébe. – Nem problléma.
30. A Radnor Biztonsági Rendszerek egy nagy épület teljes második emeletét elfoglalta a város északi ré¬szén levő irodaházak egyikében. A berendezése olyan volt, mint egy jól menő brókercégé vagy biztosítóé. Elegáns bútorok. A falakat díszítő képek stílusát Ethan magában úgy határozta meg, hogy délnyugati generál-vörös sziklakanyont, sivatagi látképet, öreg vályogépületeket és napnyugtákat ábrázoló stilizált képek, melyek a türkiz, a piros és a bíbor árnyala¬taiban pompáztak. Egy kicsit imponált neki a fontos sürgés-forgás han¬gulata. Minden egyes asztalon csillogó-villogó új szá¬mítógép. A terem egyik oldalán található üvegfalú fül¬kékből ki-be járó alkalmazottak komoly szakemberek benyomását keltették. A recepciós udvarias és jó modorú volt. Egy fut¬ballpálya méretű hajlított és politúrozott asztal mö¬gött ült. mint a bonyolultnak látszó telefonrendszer és egy nagyon csicsás számítógép ura. Az íróasztalán a táblácska Jasonként nevezte meg. – Segíthetek? – kérdezte Jason. – Nelson Radnorral szeretnék találkozni – mondta Ethan. – Meg van beszélve? – Nincs. Jason, amolyan udvarias és jól nevelt módon, elszo¬morodott. – Sajnálom, Mr. Radnor értekezleten van. Javasolhatom, hogy beszéljen meg egy időpontot? Ethan felpattant Jason csillogó íróasztala csücskére, és karba fonta a kezét. – Mondja meg neki, hogy Truax van itt. Jasont határozottan felzaklatta ez a kívánság, de né¬mi habozás után a telefonért nyúlt. – Truaxot mon¬dott, uram? – Ismer engem. – Egy pillanat. Jason beütötte a számot, és belesuttogott a telefon¬ba. Amikor letette a kagylót, már ismét mosolygott. Megkönnyebbülten. Felállt. – Erre tessék. Hozhatok önnek kávét vagy egy üveg ásványvizet? – Egyiket sem, köszönöm. Követte Jasont az irodába, amely az üvegfalú fülkék hosszú sora végén volt. Nelson irodájának nem üveg¬fala volt. Jason egyet koppantott, kinyitotta az ajtót, és be¬tessékelte Ethant. – Mr. Truax, uram. – Gyere be, Truax. Foglalj helyet. – Nelson ingujj¬ban volt. Egy kárpitozott bőrfotel felé intett a kezével. – Ma nem vártam látogatást a konkurenciától. Mi az ábra? Csak nem akarsz szavamon fogni az alvállalko¬zói ajánlatommal kapcsolatban? – Még nem. Ethan leült, és futtában felmérte az irodát. Az író¬asztal egy terjedelmes, fényezett acél- és üvegszobor, egy műalkotás volt. Nelson főnöki székének magas háttámláját fekete bőr borította. A mozgása nagyon olajozott volt. Meg sem nyikkant, amikor a férfi meg¬mozdult benne.
A szőnyeg sötétszürke volt, és a falakon lógó, beke¬retezett délnyugati jelenetek is kellően férfiasak vol¬tak. Csinos fafogas állt a sarokban. Az egyik ágáról drága szabású, krémszínű zakó omlott alá elegánsan. Sehol semmi rózsaszín. A hely kényelmetlenül ismerősnek tűnt, jött ra Ethan. Nagyon hasonlított az ő régi irodájához L.A.-ben. Átfutott a fején, hogy vajon Radnort is ugyanaz a belsőépítész vágta-e át. – Mit tehetek érted? – kérdezte szívélyesen Nelson. – Megmondhatod, ki adott megbízást, hogy meg¬találd Leon Gradyt. – Ki az ördög az a Leon Grady? Le a kalappal Radnor előtt, gondolta Ethan. A fic¬kónak a szeme pillája sem rebbent. De persze le¬het, hogy a tájékozatlansága színtiszta őszinteség. A Radnor Biztonsági Rendszereknek alighanem annyi munkája van, hogy a főnök nem figyel oda minden piszlicsáré, eltűnt személyeket kereső aprómunkára. Az effajta rutinmunkákat minden bizonnyal a beosz¬tottjaira hagyja. – Leon Grady a Napsugár Apartmanházban szállt meg – mondta Ethan, és igyekezett türelmes lenni arra a valószínűtlen eshetőségre való tekintettel, hogy Radnor tényleg nem tudja, mi a csudáról beszél. – Pár nappal ezelőtt holtan bukkantak rá. A zsaruk sze¬rint egy piti kábszerügynek lett rossz vége. – Eegen, rémlik, tényleg olvastam valamit az újság¬ban arról, hogy lelőttek egy kisstílű drogkereskedőt. De nemigen figyeltem oda. A városnak azon a részén levő cégek közül egynek sem a Radnor intézi a biz¬tonsági ügyeit. – Nelson udvariasan kérdőre vonta a szemöldökét. – Egyik munkád? – Grady kapcsolatban volt az egyik folyamatban lé¬vő nyomozásommal. Na jó, pillanatnyilag csak egyetlen nyomozása van folyamatban, és annak az esélye, hogy megtérülnek a kiadásai, arról nem is beszélve, hogy esetleg fizetést kap, meglehetősen csekély. Na, és akkor mi van. Sem¬mi szükség rá, hogy a konkurencia szájába rágja a szá¬nalmas részleteket. Az üzleti életben az embernek erős, hozzáértő, sikeres képet kell magáról sugározni. Az évezredek során a környezet ugyan változott, de a dzsungel törvényei nem változtak érzékelhetően. Ha az ember gyengének mutatja magát, könnyen felfal¬hatják a farkasok. – Nem értem. – Nelson nagyon jól adta az aggódva csodálkozót. – Miből gondolod, hogy a Radnor Biz¬tonsági Szolgálat benne van ebben a dologban? – Nevezd megérzésnek. A zsaruk bevették a drogüzletes forgatókönyvet, de én nem. Szerintem lehet¬séges, hogy nem idevalósi ölte meg, és ez azt jelenti, hogy annak, aki lelőtte, előtte meg kellett találnia. Grady készpénzzel fizette a számláját a motelban, fel¬tehetőleg azért, mert rejtőzködött. Azt tudom, hogy engem senki sem hívott fel, hogy keressem meg neki, így csak te maradsz. – Én maradok? – A telefonkönyvben a Radnor hirdetése a legna¬gyobb, ezért azt gondoltam, hogy aki máshonnan telefonál, akkor érzi jól magát, ha veled dolgozik. Az ügyfeled nevét akarom tudni.
– Értem. – Nelson hátradőlt nyikkmentes székében, és őszintén sajnálkozni látszott. – Biztosíthatlak róla, hogy személy szerint semmit sem tudok a helyzetről. – Hiszek neked. Mindketten tudjuk, hogy egy ilyen aprósággal valamelyik alacsonyabb beosztású mun¬katársad foglalkozott volna. Mondjuk, egy tisztviselő. Egyszerű követésről van szó. Semmi komplikált. – Minimum hetenként személyesen nézek át min¬den ügyet, ami ezen az irodán átmegy. A Leon Grady név nem tűnt fel nekem. – Grady ezen a héten gyilkolódott meg, nem a múlt héten. Lehet, hogy a dossziéja még nem került bele a heti jelentésbe. – De tudod, hogy még ha mi találtuk volna is meg, nem beszélhetek róla neked, és még kevésbé adhatom ki a megbízó nevét. – Nagyon is jól tudom, mekkora súlyt helyezel az ügyfelek bizalmas kezelésére – mondta Ethan. – Kínzó részletességgel beszéltél róla a Herald riporterének, amikor te zsebelted be a dicsőséget a Mason-ügyért. – Tudod, milyenek a riporterek. Soha nem képesek pontosan megírni a tényeket. Nem hibáztathatsz engem azért, mert az újságíró félreértett valamit. – Isten ments! De azért úgy gondolom, tartozol nekem egy szívességgel. – Tényleg nem beszélhetek róla, Truax. Pontosan olyan jól tudod ezt, mint én. Ez etikai kérdés. – Hadd fogalmazzak másképpen – mondta Ethan. – Ha nem mutatod meg nekem a Grady-dossziét, kénytelen leszek felhívni a Sivatagi Panoráma Lakó¬park elnökét, és tájékoztatni arról, hogy jó lenne át¬gondolnia a Radnor Biztonsági Rendszerekkel kötött szerződésüket. Radnor hirtelen felegyenesedett ültében, már eltűnt róla az udvarias sajnálkozás. – Mégis mi az ördögöt akarsz ezzel mondani? – Csak azt, hogy érzésem szerint a lakásszövetke¬zetet esetleg érdekelné, hogy a Radnor némelyik biz¬tonsági őre nem értelmezi szó szerint a cégnek az ügyfelek bizalmas kezelésére vonatkozó szabályait. Ami azt illeti, vannak köztük olyanok, akik egy pofa sörért meg pár száz dollárért a Sivatagi Panoráma bármelyik lakójának a magánéletét hajlandók kitere¬getni. – Azt akarod mondani, hogy az egyik biztonsági őrömet megvesztegetted? – Mit gondolsz, hogyan tudtam olyan gyorsan meg¬oldani a Masonügyet? – A francba. Semmit sem tudsz bizonyítani. – Semmit sem kell bizonyítanom. Ahogy mondtam, csupán némi gyanút kell plántálnom a lakásszövetke¬zet elnökének az agyába. Semmi kétség, pánikba fog esni. A gazdag népek semmit sem utálnak jobban, mint azt, ha valaki rongyos kétszáz dollár készpénzért eladja a magánügyeik részleteit. Nelsonnak egy teljes percig habzott a szája. Aztán előrehajolt, és rácsapott a belső hívó gombjára. – Jason, hozza be nekem az e heti ügyek dossziéját. Igen, tudom, hogy nem ez a szokásos nap. Ide velük. Nelson elengedte a gombot, és tovább vicsorgott Ethanra. – Te aztán nem cicózol, mi? – mondta. Ethan vállat vont.
Kinyílt az ajtó. Jason jelent meg, kezében egy halom frissen nyomtatott papírral. Letette őket Nelson író¬asztalára. – Kíván még valamit, uram? – kérdezte Jason. – Nem, ez minden. – Nelson a papírok után nyúlt. Jason elgondolkodva pillantott Ethanra. Kíváncsi¬ság és egy árnyalattal mélyebb tisztelet volt a szemé¬ben. Pár pillanattal később az ajtó halkan becsukó¬dott utána. A fényűző irodára csend ereszkedett, melyet csak időnként tört meg a papírsustorgás. Több perc telt el. – Te nyavalyás – mormogta Nelson. Hátradőlt, és olyan pillantást vetett Ethanra, amely nem nagyon különbözött Jasonétól. Kíváncsiság volt benne és valami olyasminek a kezdete, ami akár vo¬nakodó elismerés is lehetett. – Jó volt a megérzésed. – Nelson Ethan felé taszí¬totta a papírt az íróasztalon. – Tényleg gyorsan le¬nyomoztunk egy Leon Grady nevű fickót. Az ügyfél interurbán telefonált. Hitelkártyával fizetett. Ethan felvette a dokumentumot, és felolvasta az ügyfél nevét. – Dr. Ian Harper. – Törvényes ügylet volt. Harper azt mondta, ő Grady munkáltatója, és Grady lelépett a cég pén¬zével. – Tényleg? – Ethan gyorsan átfutotta az iratot. – Hé, itt írja, hogy az emberem utánajárt, Harper tényleg Grady munkáltatója volt. – Aha. – Mindennapos eset. A sikkasztásos ügyek majd¬nem olyan gyakoriak, mint a biztosítási csalásokkal kapcsolatos melók. Ethan nem nézett fel az iratból. Nagyon szeretett volna jegyzetelni, de az volt az érzése, hogy Radnor-nál kiverné a biztosítékot, ha elkezdené leirkálni a dolgokat. – A legtöbb munkaadó nem lövi agyon a sikkasztót, miután megtalálja – mondta szórakozottan. – Csak megpróbálják visszaszerezni a pénz egy részét. Ag¬gaszt, hogy te mutattad meg Gradyt a gyilkosának? – A pokolba is, ne rizsázz itt nekem arról, hogy én dobtam fel a fickót. A Radnor teljes mértékben meg¬felel a szakma szabályainak. Ezzel az üggyel kapcso¬latban is betartottunk minden szabályt. Magad is lát¬hatod. Az ördögbe is, még azt sem tudod, hogy tény¬leg Harper ölte meg Gradyt. Most mondtad, te ma¬gad, hogy a zsaruk szerint drogüzlet volt a dolog. – Igazad van. – Ethan befejezte az olvasást, és az íróasztalra ejtette az iratokat. – Semmit sem tudok biztosan. Még nem. Még találkozunk, Radnor. Akkor most kvittek vagyunk azért a kis újságírói félreértésért a Mason-ügyben. Kinyitotta az ajtót. – Truax. Ethan megállt. – Ha bármikor úgy döntesz, hogy egy igazi ügynökségen akarsz dolgozni – kezdte fáradtan Nelson – , ér¬tesíts róla. Tudnék használni egy hozzád hasonló em¬bert. Ethan még egyszer körülnézett, és szemügyre vette az ismerős, drága részleteket. – Kösz, de a berendezés nincs ínyemre.
Negyed órával később besétált a Páratlan Köny¬vekbe, és földbe gyökerezett a lába Zoe láttán, aki az egyik magas széken ült, cipője sarkát beakasztva a keresztlécbe. A lány feje kecsesen hajolt az ölében tar¬tott bőrkötésű, régi könyv fölé. A fény megcsillant elegáns kontyba tekert haján. Mélyen kivágott, könyékig érő ujjú, bíborvörös pólóban volt. Pávazöld szoknyájának kismillió élesre vasalt hajtása elegánsan omlott a bokájára. Ethant ellenállhatatlan, sóvár birtoklási vágy fogta el, amely görcsbe rántotta a gyomrát, és felforralta a vérét. Az ő felesége. Legalábbis egy ideig. És ő kívánja. A lány ebben a pillanatban felnézett, és elmosolyo¬dott. – Ethan – mondta. – Már kezdtem azon gondol¬kodni, hogy mi történhetett veled. Bejött a sejtésed? Tényleg felfogadta valaki Radnort, hogy találják meg Gradyt? – Legfőbb ideje, hogy visszajöttél – keveredett elő Singleton az üzlet hátsó fertályának homályából. – Szerencsével jártál? Az apró varázslat, amely megbabonázta Ethant, da¬rabokra tört. A férfi visszatérítette lucskos, összeku¬szált lepedőkön járó gondolatait. – Ez a „van egy jó hírem meg egy rossz hírem" esete – figyelmeztette őket. – Mi a jó hír? – kérdezte Zoe. Optimista, gondolta a férfi. Muszáj szeretni őket. – Megszereztem az illető nevét, aki megbízta a Radnort, hogy keresse meg Leon Gradyt itt, Susogó Forrásban. Úgy hívják, mit szóltok hozzá, hogy dr. Ian Harper. – Harper. Nahát, milyen érdekes. – Úgy tűnik, Harper egyáltalán nem akarta eltitkol¬ni sem a személyazonosságát, sem a célját – folytatta Ethan. – Olyannyira nem, hogy a Gyertya-tavi céges hitelkártyájával fizetett a felkutatásért. Azt állította, hogy Grady sikkasztott nála. Singleton bólintott. – Értelmes történetnek hang¬zik. – Minden egybevág – mondta Zoe, akinek arcáról sütött az elégedettség. – Lehet, hogy Grady zsarolás¬sal fenyegette Harpert, vagy Harper esetleg rájött, hogy Grady fenyegetést jelent, és veszélybe sodorja. Akárhogy is, Harper úgy döntött, megszabadul Gradytól. Singleton a pultnak támaszkodott. – Valószínűleg követte a nyomát Susogó Forrásig, itt pedig a Radnorhoz fordult, hogy keressék meg, hol szállt meg a városban. Aztán iderepült és kinyírta. – Igen, minden gyönyörűen klappol – mondta Ethan. – Csupán egyetlen aprócska probléma van. – Mi? – kérdezte Zoe. – Ian Harpernek tényleg jó alibije van a gyilkosság éjszakájára, emlékszel? A lány ellenkezni akart, de a férfi látta, hogy leesik nála a tantusz. – Ó, a francba. – A lány visszaereszkedett a székre. – Igazad van. Singleton a homlokát ráncolta. – Mi az alibije? – Zoe és én – mondta Ethan. – Aznap éjjel, amikor Gradyt lelőtték, valamikor éjfél után felhívtuk Las Vegasból – magyarázta Zoe. – Személyesen beszéltem vele.
– Lehet, hogy csak megjátszotta, és a mobiljáról beszélt – vetette közbe Singleton. Ethan a fejét rázta. – Nem azt a számot hívtuk. Mindkettőt megadtad, emlékszel? A vezetékes számát tárcsáztuk. – Hívásátirányítás? – próbálkozott Singleton. – Nem hinném – mondta Zoe. – Harper kába volt, mint aki késő este elbóbiskolt a tévé előtt. Egy régi fil¬men. Hallottam a háttérben. – A telefonhívásokat ellenőrizhetjük – emlékeztette Singleton – , de tényleg úgy látszik, hogy alighanem otthon volt a Gyertya-tavon. Zoe acélos pillantással vette célba Ethant. – Oké, nyomozókám, hová akarsz ezzel kilyukadni? – Nahát, milyen érdekes, hogy ezt kérdezed. Tény¬leg lesz hová kilyukadnom, ha nem sikerül a végére járnom az első nagy ügyemnek itt, Susogó Forrásban. Radnor állást ajánlott. Zoe elfintorította az arcát. – Kapj már észbe. Utál¬nál a Radnor Biztonsági Rendszereknek dolgozni. Ethan a Radnor Biztonsági Rendszerek választéko¬san berendezett irodájára és választékos modorú sze¬mélyzetére gondolt. Mintha egyenesen az előző éle¬téből lépett volna elő. Zoénak igaza van. Semmi ked¬ve nincs ehhez visszatérni. – Mondasz valamit – felelte. – Gondolom, akkor jobb, ha csipkedem magam és megtalálom, ki ölte meg Gradyt. – Mi a következő lépés? – kérdezte Singleton. – Történetesen úgy adódott, hogy kifogytam a bri¬liáns ötletekből, ezért azt teszem, amit egy képzett és tapasztalt hivatásos detektív tesz, valahányszor nincs több zseniális meglátása. Zoe érdeklődve nézett rá. – És mi lenne az? – Belekavarok a fazékba, és meglátom, mi jön a fel¬színre. – Nekem mi lesz a teendőm? – kérdezte a lány. – Semmi. Itt ülsz a fenekeden Susogó Forrásban, és egyáltalán semmit nem csinálsz. A lány felsóhajtott. – Elmész a Gyertya-tavi Udvar¬házba, igaz? – Igen. Azt gondoltam, ideje támadásba lendülni. Nem mintha sok választásom lenne. – Veled megyek. – Nem. A lány lecsusszant a székről, és megállt előtte. – Szükséged lesz rám. Én ismerem azt a helyet. Te nem. Ez igaz volt, és hasznos lett volna, ha Zoe vele van, de Ethan azt is tudta, mekkora árat fizetne a lány, ha szembetalálkozna régi lidérceivel. – Nem – mondta ismét. – Majd én elintézem. A lány odasétált hozzá, és finoman megérintette az állát. – Értem, miért gondolod, hogy vissza kell utasí¬tanod a segítségemet, és ez nagyon jólesik, sokkal jobban, mint gondolnád. De ezt meg kell tennem. – Az ördögbe, Zoe... A lány felágaskodott, és ajkával végigsimított a férfi száján. – Megyek csomagolni – mondta.
31 Visszamegy Xanaduba. Az egész belsejét marokra fogó, egyre növekvő fe¬szültség, amelytől szinte rángatózik, teljesen termé¬szetes és várható volt, gondolta Zoe. Kezdettől fogva tudta, hogy ilyen lesz. Képes megbirkózni vele. Meg kell vele birkóznia. A bérelt autó szélvédőjén keresztül rezzenéstelen te¬kintettel nézte a Gyertya-tavi Udvarházba vezető kes¬keny utat. A tájnak szinte képeslapra illően szépnek kellett volna lennie. Az út felett kecsesen összeboruló magas fáknak olyannak kellett volna lenniük, mint egy impresszionista tájkép. Ehelyett baljóslatúan tor¬nyosultak felettük, elvágván a külvilág nyújtotta fényt és biztonságot. A fatörzsek között meg-megpillantotta a sötét tavat. Eszébe jutott, hányszor kelt fel késő éjjel, hányszor állt rácsos ablaka mögött, és nézte a hideg vizet. Vol¬tak éjszakák, amikor azon tépelődött, vajon nem vala¬mi gonosz rejtőzik-e a vízfelszín alatt, amely megát¬kozta az Udvarházat. Volt idő, amikor semmilyen más magyarázatot nem talált nyomorúságos helyzetére. Más éjszakákon azt képzelte el, milyen lenne beúsz¬ni a Gyertya-tó közepébe és hagyni, hogy a mélyébe süllyedjen. A végső szabadulás. Most az a fontos, hogy ne felejtse el, nem egyedül megy vissza. Ethan vele van. Nincs mitől félnie, csak a félelemtől, blablabla. Ja, persze. Azóta próbálta visszafogni régi emlékeit, mióta el¬határozta, hogy visszatér. De most már nem tudta feltartani az áradatot. Lidérces álmainak képei elön¬tötték. ...A kis szoba, amely egyszerre volt a börtöne és a menedéke éjszakánként... dr. McAlistair néma, ho¬mályos irodája... A felcsillározott ebédlő, ahol termé¬szetellenesen csendes páciensek mind ugyanazt az unalmas, íztelen ételt eszik... A vizsgáló, ahová a böhömök az áldozataikat vitték éjszakánként... – Jól vagy? – kérdezte karcosan Ethan. A lány összerezzent a hangjára, és riadalmát rög¬tön megpróbálta palástolni azzal, hogy a táskája után nyúlt. Ma a mentazöldet hozta magával. Az élénk, szúrós színből bátorságot merített. – Igen, jól vagyok. – Kinyitotta a nagy szatyrot, és zsebkendő után kutatott benne. Ujjával hozzáért a kulccsomóján levő nagy rézgombhoz. Ez az érzés egy kicsit megnyugtatta. Igyekezett úgy venni a levegőt, ahogyan az edzője tanította. Találd meg az erőforrását, szedd össze magad. Most máshogyan lesznek majd a dolgok, biztosítot¬ta magát. Most már nem gyámoltalan. Már nincs egyedül. – Biztos, hogy végig akarod ezt csinálni? – kérdezte Ethan anélkül, hogy egy pillanatra is levette volna a szemét a kanyargó útról. – Visszavihetlek a fogadóba. Ott megvárhatod, amíg beszélek Harperrel. – Nem, veled megyek.
Ethan nem szólt semmit, de egyik kezét levette a volánról, és átnyúlt a kettejüket elválasztó kis távolsá¬gon. Kezével betakarta a lány ujjait, és, egyszer, gyen¬géden megszorította őket. A lány belsejét pusztító maró feszültség erre oldód¬ni kezdett. Még egy kicsit zihált a tanultak szerint. Ethan áthajtott a kocsival az utolsó kanyaron, és feltűnt előttük az Udvarház. A háromszintes kőépület hatalmas varangyként tró¬nolt a tó szélén. Csinos kovácsoltvas kerítésnek álcá¬zott börtönrácsok zárták körbe a területet. A kép pon¬tosan olyan volt, mint amilyenre az álmaiban em¬lékezett. De volt valami benne, ami más volt. Zoe meglepetésében halk, fojtott kiáltásban tört ki. – Mi van? – kérdezte Ethan. – Sokkal kisebb, mint amekkorára emlékszem – sut¬togta a lány. Ethan most először mosolyodott el azóta, hogy az¬nap reggel elindultak Susogó Forrásból. Nem volt valami nagyszabású mosoly, inkább csak kissé felgör¬bítette a szája szélét, de azért igazi volt. – Szerintem ez jó jel – mondta. Igaza van, gondolta a lány. Lehet, hogy a végén még¬sem lesz annyira rémes a dolog. A Gyertya-tavi Udvarház biztonsági szolgálatának ismerős galambszürke egyenruhájába öltözött őr ki¬lépett a kapu melletti őrházikóból. Futó pillantást vetett Zoéra, nem ismerte fel. – Dr. Truax vagyok, a hölgy pedig az asszisztensem. – Ethan megvillantott egy névjegyet. – Dr. Harperrel van találkozónk. Vár minket. – Igen, uram. Jobb oldalon, a látogatószektorban tudnak parkolni. Az őr visszament a fülkébe, és megnyomott egy gombot. A nehéz vaskapu lassan kinyílt. Zoénak imponált a dolog. – Ez könnyen ment, ahogy megjósoltad. – Ezt a helyet úgy alakították ki, hogy az eltávozást akadályozza meg, nem pedig a bejutást. Ethan beparkolt a látogatók számára fenntartott fél tucat állás egyikére, és kihúzta a slusszkulcsot. Zoéra nézett. – Készen állsz? – kérdezte. – Igen. – Zoe hirtelen eltökéltséggel kikapcsolta az övét, és kinyitotta az ajtót. – Gyerünk, csináljuk. Ethan kibújt a volán mögül, és a zsebébe csúsztatta a kulcsokat. A lány újabb lopott pillantást vetett rá, miközben a bejárat felé sétáltak. Ma reggel, amikor a férfi a Harperrel való konfrontációhoz öltözködött, egy egé¬szen új oldalát mutatta meg, azt, amely egykor egy nagy, sikeres céget vezetett. Kész reveláció volt. Elegáns szabású acélszürke zakójában és nadrágjá¬ban feszélyezően jól fésült volt. A grafitszürke ing és a fekete-ezüst nyakkendő szándékosan nyugodt tekin¬télyt sugárzott. Nem mintha Ethan rászorulna arra, hogy a szabómesterség fogásaihoz folyamodjon, ha ilyen benyomást akar kelteni, morfondírozott a lány. Ez valahogyan természetesen sikerül neki, még akkor is, ha farmerban van. Am ma olyan férfinak látszott, aki a hatalom folyosóin is fesztelenül mozog. Nem csoda, hogy a kapuőr nem vonta kétségbe a hamis névjegyet.
Felsétáltak a kőlépcsőn, és beléptek a vastag üveg¬ajtón. Amikor beértek az ünnepélyes előcsarnokba, Zoénak egy kicsit inába szállt a bátorsága. Erezte, hogy a szívverése ismét magas fordulatszámra kap¬csol. A férfi recepciós udvariasan üdvözölte őket. Zoe emlékezett rá a régi időkből, de a férfi pillantásában nem volt nyoma annak, hogy felismerte őt. Valószí¬nűleg azért nem, gondolta a lány, mert most nem az a formátlan kórházi hálóing volt rajta. Ez is csak azt bizonyítja, hogy ruha teszi az embert. Ethan ismét előadta a trükkjét a névjeggyel, de a re¬cepció keményebb dió volt, mint a kapuőr. – Szólok Harper doktornak, hogy megérkezett, uram. – A recepciós a telefon után nyúlt. – Hagyja csak – mondta Ethan. – Ismerjük a járást. – Balra – mondta Zoe. A legcsekélyebb megtorpanás nélkül rögtön elindult a vezetőségi irodák felé a folyosón, mert ahogyan előre megbeszélték, most, hogy a számára ismerős terepen jártak, ő vette át az irányítást. Egyszeriben hatalmas adag adrenalin áradt szét benne, ami energiával és önbizalommal töltötte el. Meg tudja csinálni. – Vezess – sürgette Ethan. Szorosan követte a lányt, – Egy pillanatra, ha szabad kérnem, dr. Truax. – a recepciós riadtan felállt. – Kísérő nélkül nem mehet¬nek. De Zoe és Ethan már befordultak a sarkon. – Ügyes – kommentálta Zoe. – Igen, ilyen helyzetekben mindig bejön, ha megját¬szom, hogy orvos vagyok. Pár pillanatig haboznak, mielőtt hívják az izomagyú brigádot. – És neked csak pár pillanatra van szükséged. – Általában. – A férfi körülnézett. – Tudod, így első megközelítésre ez nagyon menő helynek látszik. – A látszat csal. A földszint csak mutiba készült. A páciensek szobái az első és második emeleten vannak. Ha igazságos akarok lenni, azt hiszem, a Gyertya-tavi Udvarház valamikor tisztességes intézmény volt. – De ez sok éve lehetett, mielőtt még Harper átvette az uralmat. – Igen. – Zoe megállt az igazgatósági lakosztály pár¬názott ajtaja előtt, és mély lélegzetet vett. – Ez az. – Igyekeznünk kell. – Ethan kinyitotta az ajtót, és beterelte a lányt. – A recepciós már biztosan gőzerő¬vel próbálja értesíteni Harpert, hogy útban vagyunk hozzá. – Igen. – Ethannal a háta mögött Zoe belépett a külső iroda párnázott szentélyébe. Az íróasztal mellett ülő Fenella Leeds telefonon be¬szélt. Túl tökéletes arcán helytelenítés vegyült növek¬vő riadalommal. – ...Dr. Harper mára nem beszélt meg találkozót senkivel. – Fenella elharapta a szót, amikor meglátta maga előtt Zoét és Ethant. Pillantása csekély érdek¬lődéssel röviden végigsuhant Zoén, majd megpihent Ethanon. – Hívja Richardsot a biztonságiaktól. Mondja neki, hogy... – Felejtse el – mondta Ethan. Már a belső iroda ajtaját nyitotta. – Harper nem fogja akarni, hogy megzavarják.
– Oda nem mehet be. – Fenella már felpattant. Amikor rájött, hogy fizikai erővel nem tudja megállí¬tani Ethant, visszafordult Zoéhoz, aki szorosan kö¬vette a férfit. Az elkésett felismeréstől elkerekedett a szeme. – Maga az. – Hello, Fenella. Rég nem találkoztunk. Még min¬dig azzal a fickóval dug a könyvelésről? Fenella szeméből sütött a felháborodás. – Hogy merészel? – Nem volt titok – nyugtatta Zoe. – Amikor itt voltam, minden beteg tudta, hogy odalent a csó¬nakházban szoktak hancúrozni. – Hülye kis kurva – lehelte Fenella. – Maga nem tudja, mibe ártja magát. – Vállalom a kockázatot. Zoe még elidőzött volna, hogy folytassa az eszme¬cserét, de Ethan keze megmarkolta a karját, és be¬húzta az ajtón. – Próbálj a lényegre koncentrálni, szívem – súgta a fülébe. Határozottan becsukta maguk mögött az ajtót, és még egy másodpercig elidőzött, míg ráfordította a kulcsot, mielőtt megfordult, hogy szembenézzen Ian Harperrel. Harper már állt, és dühöngve meresztette a szemét Ethanra. – Nem tudom, ki maga, de figyelmeztetem, hogy a biztonságiak azonnal itt lesznek. – És amikor megérkeznek, maga elküldi őket – mondta könnyedén Ethan. Zoét az egyik fotelhez ve¬zette, és maga is leült a másikba. – Két szó, Harper. Leon Grady. – Ki az ördög maga? – De Harper, láthatóan meg¬döbbenve, Zoéra meredt. – Maga Sara Cleland. – Most már Zoe Truax. – A lány keresztbe vetette a lábát, és rámosolygott. – Igyekezzen nem elfelejteni. – Nem tudom, mit akar ez az egész jelenteni, de arról biztosíthatom, hogy magának segítségre van szüksége – mondta a lánynak Harper. – Köszönöm, nem kérek belőle. – Térjünk vissza Gradyhez – mondta Ethan. Harper álla megrándult. – Mi köze ehhez Gradynek? A rendőrség azt mondta, egy drogkereskedő gyilkolta meg valami arizonai városban néhány nap¬pal ezelőtt. – Tudjuk – mondta Ethan. – Mi találtuk meg a holttestet. Harper szemmel láthatóan megdöbbent erre a hír¬re. – Értem. – A zsaruk azt gondolják, félresikeredett drogüzlet volt, de mi Zoéval eléggé biztosak vagyunk benne, hogy be tudjuk bizonyítani, másról van szó. Ez már teljesen lekötötte Harper figyelmét. – Miről beszél? Biztosíthatom róla... A hangos dörömbölés az ajtón félbeszakította. Ki¬nyitotta a száját, hogy valamit kikiáltson az embe¬reknek az ajtó túloldalán. Ethan felemelte az egyik kezét. – Olyan információ van a birtokunkban, amely okot szolgáltat a zsaruk¬nak arra, hogy alaposan gyanúsítsák magát Grady meggyilkolásával. A dörömbölés folytatódott. – Dr. Harper, minden rendben van odabenn? – Szóljon bele a házitelefonba, és mondja meg an¬nak a szép hölgynek odakint, hogy nincs szüksége a biztonságiak segítségére – mondta Ethan
nyugodt, ellentmondást nem tűrő hangon. – Mozgás, mert kü¬lönben átadjuk a zsaruknak a bizonyítékot. Harper rácsapott a házitelefon kapcsolójára. – Mondja meg a biztonságiaknak, hogy nincs szük¬ségem a segítségükre – ismételte el. – Legalábbis most még nincs. Mondja nekik, hogy várjanak a hallban. – Biztos benne, dr. Harper? – kérdezte Fenella olyan hangon, amiből sütött, hogy idiótának tartja a férfit. – Igen. – Harper felengedte a telefon kapcsolóját. – Jó húzás volt – mondta Ethan. – Mi ez az egész, hogy engem gyanúsítanak Grady halálában? – kérdezte rekedten Harper. – Ez lehe¬tetlen. – A maga nevében és a Gyertya-tavi Udvarház cé¬ges hitelkártyájával fogadtak fel egy nyomozóirodát Susogó Forrásban, hogy találják meg Gradyt. Nem sokkal azután, hogy az iroda közölte a megbízóval Grady tartózkodási helyét, a fickó holtan került elő. Van egy olyan érzésem, hogy nem véletlenről van szó. Mit gondol, Harper doktor? – Én nem öltem meg Gradyt. – Zsarolta magát? – kérdezte Ethan. – Megfenye¬gette, hogy kiteregeti a maga némileg szokatlan üzle¬ti és orvosi eljárásait itt, a Gyertya-tavon? – Nem. – Maga fogadta fel a Radnor Biztonsági Rendsze¬reket, hogy találják meg? – Nem, a mindenségit, nem fogadtam fel senkit, hogy találják meg. Grady üzleti útra utazott el a vá¬rosból. Azt hittem, L.A.-be ment. Úgy volt megbe¬szélve, hogy jelenti, ha megtalálta... Harper a mondat közepén elhallgatott. Zoéra bá¬mult. – Engem keresett, ugye? – kérdezte a lány. – Vala¬hogyan sikerült megtalálnia. De nem L.A.-ben vol¬tam. Hazudott magának, mi? Azt akarta, hogy fizes¬senek neki egy rakás pénzt, hogy megtartsa a titko¬mat. – Ezt nem tudtam – vetette oda Harper. – Csak annyit mondhatok, hogy a titkárnőmnek gyanús lett Grady viselkedése. Az ő ötlete volt, hogy ellenőrizzük a kártyáról történt kifizetéseit, és így sikerült a nyo¬mát követni Susogó Forrásba. Aztán a titkárnőm vé¬gigolvasta Grady emailjeit egy KifutóFiú nevű hekkerrel. Grady kitörölte a számítógépből, de őt aztán senki sem tartotta volna számítógépes szakembernek. – De Fenella Leeds az – mondta Zoe. – Ő meg¬találta a nevemet és a címemet Grady számítógépes dokumentumai között, igaz? – Igen – mondta elcsigázva Harper. – A KifutóFiú szolgáltatta Gradynek az információt. – Maga meg rám küldte a böhömöket, hogy hoz¬zanak vissza – vádolta meg Zoe. – Böhömöket? – vonta össze a szemöldökét Harper. – Miről beszél? – Ronról és Ernie-ről. Maga küldte rám őket, nem igaz? Harper olyan arcot vágott, mint aki tagadni akarja ezt, de aztán összeszedte magát. Ápolószemélyze¬tünk két képzett tagját elküldtük Susogó Forrásba, igen. De aztán maga felhívott, s elmondta, hogy férj¬hez ment. Felhívtam a motelt, ahol Ron és Ernie megszálltak, és
megüzentem nekik, hogy felejtsék el a dolgot, és azonnal jöjjenek ide vissza. Semmilyen cse-lekedetért nem vagyok felelős, ami ezután történt. – Ron és Ernie megpróbáltak elrabolni – mondta hevesen Zoe. – Ez nem az én problémám – vágott vissza Harper. – Én megpróbáltam visszahívni őket. – Fürgén Ethan-hoz fordult. – Talán ők ölték meg Gradyt. – Szerintem nem – mondta Ethan. – Van jó alibije Grady halálának az éjszakájára? – kérdezte Zoe. Világosan látszott, hogy Harper pánikba esett. Pil¬lantása ekkor a naptárára siklott. Nehezen sikerült összeszednie magát, de végül mély levegőt vett, és arcát kevés megnyerő vörösség öntötte el. – Gradyt aznap éjjel ölték meg, amikor maga fel¬hívott Vegasból, hogy elmondja, hozzáment Truax-hoz. – Felhívtam volna? – kérdezte a lány. – Nem emlék¬szem. Harper arca bíborvörösben játszott. – Igen. Majd' szétvetette a káröröm. – Tényleg? – ciccegett Zoe. – Tudja, attól a sok gyógyszertől, amit belém tömött, míg itt voltam az Udvarházban, a rövid távú memóriám már nem olyan, mint régen. – Otthon voltam az ágyban, itt, a városban aznap éjjel – mondta hangosan Harper. – Maga ugyanolyan jól tudja, mint én. – Biztos benne? – Nem tudom, miféle kisded játékot űznek itt – mordult rá Harper – , de ha bármilyen okot szolgál¬tattak a rendőrségnek arra, hogy összefüggésbe hoz¬zanak Grady halálával, meg kell nekik mondaniuk az igazat. Tájékoztatniuk kell őket róla, hogy aznap éjjel beszéltek velem, és én itt voltam, nem pedig Susogó Forrásban. – Miért kellene megmondanom nekik az igazat? – kérdezte halkan Zoe. – A sok hazugság után, amit rólam mondott mindenkinek, milyen lehetséges in¬dítékom lenne arra, hogy a maga érdekében elmond¬jam az igazat? – Ez a maga buggyant elképzelése a bosszúról, mi? – zihálta Harper. – Én segíteni próbáltam magának, és most így fizeti vissza. Maga tényleg nagyon, na¬gyon beteg. – Mondták. Harper most már kétségbeesetten fordult Ethan-hoz. – Magával is beszéltem aznap éjjel. – Valóban? – Ethan megmoccant a fotelban. – Ezen a ponton az én memóriám is kissé homályos. – Ezt nem tehetik velem. Ártatlan vagyok. – Nos – mondta Ethan – , természetesen szeretnénk megtalálni az igazi gyilkost. De ha ez lehetetlennek bizonyul, esetleg megelégszünk azzal, hogy a maga nevét adjuk meg a zsaruknak. Onnan aztán az ő ke¬zükben van a dolog. – Nem gyilkoltam meg Gradyt. Be fogom tudni bi¬zonyítani, hogy aznap éjjel itt voltam. – Persze – mondta Ethan – , idővel valószínűleg si¬kerül tisztáznia magát, de addig még rengeteg kelle¬metlen reklámot fog kapni. Abból a fajtából, amitől az ügyfelek nagyon idegesek szoktak lenni. Jól meg¬fizetik a diszkréciót, ugye? – O, igen – csiripelt közbe Zoe. – A diszkréció min¬den pénzt megér az ügyfeleknek, ugye, dr. Harper? A hátuk közepére sem kívánják a
nyilvánosságot, márpedig azt semmi sem vonzza annyira, mint egy jó kis szaftos gyilkossági ügy, nemdebár? Gondoljon csak bele, mi történik, ha magát kihallgatják arról, hogy milyen kapcsolat fűzte egyik alkalmazottja meg¬gyilkolásához. Harper szemmel láthatólag igyekezett uralkodni magán. Keményen Ethan szemébe nézett. – Elég a macska-egér játékból. Magának mire megy ki a játék? Ethan kétszer összekoccantotta az ujja hegyét. – Én a válaszokat szeretem. – Lárifári. A pénzre megy ki a dolog. Ezért vette feleségül Sarát. Ez az egyetlen, aminek értelme van ebben a zűrös ügyben. – A nevem Zoe – mondta halkan Zoe. – Zoe Truax. Harper nem törődött vele. Figyelmét továbbra is Ethanra összpontosította. Zoe szinte látta, ahogyan a fejében a maga elképzelésének megfelelően csopor¬tosítja a tényeket. – A terv az, hogy a lányon keresztül ráteszi a kezét a Cleland Cage egy szép kis darabjára, mi? – mondta Ethannak. – Rendben. Sok szerencsét. De miért for¬dult hozzám? Nekem semmi közöm a dologhoz. – De igen, Harper, van hozzá köze. – Ethan ki¬nyújtóztatta a lábát, felállt, és karjánál fogva felsegí¬tette Zoét. – Amikor én felveszem a telefont, és fel¬hívom a Susogó Forrás-i zsarukat, maga egy exponált személy lesz Leon Grady meggyilkolásában. – Nem én öltem meg, és maga tudja ezt. Ethan vállat vont. – Na és, felfogadott erre valaki mást, hogy Grady ne tudja megszellőztetni az üzleti ügyeit. Mondjuk, Ront és Ernie-t. – Nem. – Akárhogy is, biztos vagyok benne, hogy a zsarukat érdekelni fogja. – Már az ajtónál voltak. Ethan meg¬torpant, mielőtt kinyitotta volna. – A Gyertya-tó Fo¬gadóban szálltunk meg. Hívjon fel minket, ha valami ötlete támad arra nézve, ki akarhatta, hogy maga vi¬gye el a balhét Grady meggyilkolásáért. Kinyitotta az ajtót. Zoe kilépett előtte az ajtón. Sze¬mébe nézett Harpernek, megfenyegette a maga ap¬rócska módján, ízelítőt adott neki abból, amit a férfi tett vele korábban – és úgy érezte, meglehetősen jó munkát végzett. A külső irodában kisebbfajta tömeg gyűlt össze. Fenella Leeds, két ápoló és két galambszürke egyen¬ruhás férfi tipródott bizonytalanul. Csak néztek, amint Ethan és Zoe előbújtak Harper barlangjából. – Téves riasztás, emberek – mondta vidoran Ethan. – Dr. Harper kissé összezavarodott. Talán nem vette be a reggeli gyógyszerét. De már helyre raktuk a dol¬gokat. Mindenki visszamehet dolgozni. Egyik karját továbbra is Zoe köré fonva határozot¬tan és gyorsan haladt a másik ajtó felé. Elmentek a kis csoport mellett. Egyikük sem tett egyetlen mozdula¬tot sem, hogy megállítsa őket. És aztán már kinn voltak a folyosón, útban az elő¬csarnok felé. Most már nem kell sokat menni, gon¬dolta Zoe. Pár perc, és a kocsiban ülnek, és távolod¬nak Xanadutól. Befordultak a sarkon, és majdnem beleütköztek Venetia McAlistairbe. – Sara. – Venetia megtorpant, és csak bámult álmél¬kodva. – Visszajött.
– Azt csak szeretné – vágott vissza Zoe. – És most már Zoénak hívnak. Zoe Truaxnak. Ethan, bemuta¬tom dr. Venetia McAlistairt, más néven a Gyertya¬tavi Udvarház Gonosz Boszorkányát. – Nem értem. – Venetia Ethanra nézett. – Kicsoda maga? – Ethan Truax. – Ethan rövid hatásszünetet tartott. – Zoe férje. Venetia a fejét rázta. – Mi ez az egész, Sara? Ha nem azért jött vissza a Gyertya-tóra, hogy tovább ke¬zeljük, mit keres itt? – Leon Grady meggyilkolásának az ügyében nyo¬mozunk – mondta neki Zoe. – Tud róla valamit? – Természetesen nem. Mi köze magának Grady ha¬lálához? Dr. Harper azt mondta, valami kisstílű drog¬kereskedő ölte meg Arizonában. Nem mondhatnám, hogy elállt a szavam a csodálkozástól. Mindig is gya¬nakodtam, hogy azzal egészíti ki a keresetét, hogy a páciensek gyógyszereit lopkodja, és eladja őket az utcán. Már hónapokkal ezelőtt szóltam a gyanúmról Harpernek, de nem volt hajlandó lépni. – Hát igen, de most aztán valaki hathatós lépést tett Grady ellen. – Ethan leplezett érdeklődéssel tanul¬mányozta Venetiát. – Ha van valami elképzelése a do¬logról, szívesen meghallgatjuk. – Most mondtam, hogy semmit sem tudok Grady halálának a körülményeiről. – Venetia hátat fordított a férfinak, és meg sem próbálta leplezni, hogy csöppet sem érdekli Leon Grady. Figyelmét komolyan Zoéra összpontosította. – Nagyon aggódtam maga miatt, Sara. – Zoe. – Zoe – ismételte türelmesen Venetia. – A rengeteg stressz után, aminek mostanában ki volt téve, bizto¬san állíthatjuk, hogy pillanatnyilag rendkívül törékeny állapotban van. – Jó híreim vannak, napról napra javulok – nyugtat¬ta meg Zoe. – És ha most megbocsát, mi mennénk... – Hirtelen elhallgatott, mert megérezte, hogy Ethan finoman megszorítja a karját. Megismerte a jelet. Ethan nem akarta, hogy összerúgja a port Venetia McAlistarrel. – Visszamegyünk a Gyertya-tó Fogadó¬ba. Ahogy Ethan mondta, ha bármi eszébe jut, ami esetleg hasznos lehet, ott megtalál minket. – Mondtam már, hogy a Grady-ügyben nem tudok segíteni. – Venetia Zoe mögé kukkantott a folyosón, és lehalkította a hangját. – De nagyon fontos lenne, hogy beszéljünk. Akkor lássa magát kettesben Venetia McAlistairrel egy szobában, amikor a háta közepét, gondolta Zoe. De Ethan még mindig szorította a karját. – A Fogadóban leszek – mondta mereven. – Beugorhatnék ma este? – kérdezte sóváran Ve¬netia. – Tényleg beszélnem kell magával. – Nézzen be vacsora után – javasolta hűvösen Ethan. – Mondjuk, kilenc tájban? Zoét meglepte a késői időpont, de nem szólt sem¬mit. – Az egy kicsit későn van – mondta habozva Ve¬netia. – De így nyugodtan meg tudunk vacsorázni – mondta Ethan. – Zoénak hosszú napja volt. Kell egy kis idő, hogy kikapcsolódjon. – Ó, igen, hogyne. – Venetia helyeslően bólintott. – Igen. Megértem. Akkor kilenc körül ott leszek. Majd kellemesen elbeszélgetünk.
– Jaj nekem – dünnyögte Zoe – Alig várom. A karját még mindig fogva Ethan elragadta Venetia mellől, végig a folyosón, át az előcsarnokon és ki az Udvarházból. – Ez most mi volt? – kérdezte Zoe pár perccel ké¬sőbb, amikor Ethan már a fával szegélyezett ösvényen navigált. – Miért akarod, hogy Venetia eljöjjön a fo¬gadóba ma este? – Hogy lekösd addig, amíg én körülnézek nála. A lány hirtelen kiegyenesedett az ülésben. – Át aka¬rod kutatni a házát? Mégis mi az ördögre számítasz, mit fogsz találni nála? – Gőzöm sincs. Ahogy már mondtam, mielőtt ide¬jöttünk, a nyomozószakmában az ember, ha kifogy az ötletekből, csak belekavar a fazékba. – Úgy látszik, a nyomozószakmának van közös vo¬nása az én szakmámmal. – Tényleg? Hogy érted ezt? – Az egyik kis fogás, amit felismertem a lakberen¬dezésben, az az, hogy ha nem tudok rájönni, mi a baj az energiaáramlással egy szobában, addig tologatom a bútorokat, amíg úgy nem érzem, hogy most már rendben van. – Tologatod a bútorokat. – A férfi ezen elgondol¬kodott. – Igen, én is pontosan ezt csinálom. – Futó, kutató pillantást vetett a lányra. – Nem lesz semmi bajod, ha egyedül leszel McAlistairrel ma este? – Megoldom. A férfi elégedetten bólintott. – Gondoltam, hogy meg fogod.
Zoe figyelte, ahogy Venetia McAlistair feléje fu¬rakszik a fogadó kellemes halljában, és igyekezett el¬fojtani magában a szorongás jeges érintését. Aznap este első ízben beismerte magának, hogy némileg el¬sietett volt a kijelentése, amikor biztosította Ethant arról, hogy megoldja a találkozást. Egy dolog farkasszemet nézni egy régi ellenféllel Ethannal az oldalán. Egész más azonban ugyanezt egymagában, egy réges-régi ellenséggel szemben megtenni. Miután alaposan végiggondolta a dolgot, Zoe úgy döntött, itt, a hallban találkozik a doktornővel. A masszív kőkandallóban égő tűz biztató meleget árasz¬tott. Ráadásul mások is voltak a helyiségben. Habár senki nem lesz hallótávolságban, megnyugtató érzés tudni, hogy nincs teljesen elszigetelve. Már Venetia nagymamás arca és gyűrött kosztümje elég volt ahhoz, hogy nehezebben vegye a levegőt ma este. Jancsi és Juliska története villant át az agyán. Ha jobban meggondolja, talán okosabb lett volna kissé távolabb ülni a vígan pattogó tűztől. Hagyd abba, szidta magát gondolatban. Egy felada¬tot kell elvégezned. Meglehetősen biztos volt benne, hogy Ethan képes Venetia házát simán átkutatni anél¬kül, hogy bajba keveredne, különösen mivel ő itt le¬foglalja majd a doktornőt, mialatt a férfi dolgozik. De azért meglehetősen szorongott ma este, és nem csak a küszöbönálló beszélgetés miatt. Ha Ethannak igaza van, egy gyilkos mászkál szabadon.
– Sara – állt meg előtte Venetia. – Hála az égnek. Attól féltem, meggondolja magát, és nem akar velem beszélni. – Nem is, ha nem Zoénak hív. – Igen, hát persze, drágám. Zoe. – Venetia helyet foglalt egy hatalmas, kipárnázott karosszékben, és kö¬rülnézett. – Hol van Mr. Truax? – A férjem fent van a szobában – mondta egysze¬rűen a lány. – Úgy gondolta, kettesben kellene beszél¬getnünk. – Értem. Annyira örülök, hogy belátja, hogy a pá¬ciens és a terapeutája közötti beszélgetésnek bizal¬masnak kell lennie. – Tisztázzunk valamit, Venetia, én nem vagyok a páciense. Ami engem illet, soha nem is voltam a pá¬ciense. Én fogoly voltam a Gyertya-tavi Udvarházban. – Ez a múlt rendkívül irreális felfogása, kedvesem. – Igen, de az én felfogásom. Azért egyeztem bele, hogy találkozzunk, mert azt mondta, fontos beszél¬nünk. Akkor kezdjen beszélni. Venetia felsóhajtott. – Még mindig úgy tűnik, tele van ellenséges érzésekkel. – Még a felét sem látta. – Az adott körülmények között erre számítani le¬hetett. Biztosítani szeretném róla, hogy kizárólag a maga érdekeit tartom szem előtt. Azért vagyok itt,,,, hogy segítsek magának. Ethan a foga közé vette a kis elemlámpát, és a keskeny fénysugarat a fiókban levő dossziékra irányí¬totta. Valamennyi precízen fel volt címkézve. Semmi meglepetés. A pedáns kis ház hálószobájának és kony¬hájának átkutatása után már tudta, hogy dr. Venetia McAlistair a módszeres típusba tartozik. Azok az akták, amelyeket Venetia az itthoni irodá¬jában tartott, főleg az alkalmi rendőrségi szakértői mellékállásához kapcsolódtak. Ügyfelei előtt bűnügyi pszichológusként szerepelt, de a bizalmas jegyze¬teiból látta, hogy Zoénak igaza volt. McAlistair a hó¬kuszpókusszal flörtölt. Az orvosnőnek a fél tucat gyilkossági ügy vizsgá¬latára vonatkozó jegyzeteiben rengeteg személyes észrevétel és némi valóságtól elrugaszkodott találga¬tás, ám kevés konkrét tény volt. Úgy tűnt, a jó doktornéni nagyon szeretett volna hinni a maga termé¬szetfeletti képességeiben. ...A helyszínen tapasztalt érzékleteknek némi sze¬xuális felhangja van. Az áldozat esetleg szexuális kapcsolatban volt a gyilkossal... ...Érzékeltem, hogy az áldozat ismerte a gyilkost. Határozottan tapasztaltam a személyes kapcsolat auráját... – Rizsa, dr. McAlistair. – Ethan becsukta a dossziét, és visszaejtette a fiókba. – Tiszta, hamisítatlan rizsa. Már éppen fel akarta adni, amikor a fénysugár az utolsó dosszié címkéjére esett. CLELAND. – Tisztában vagyok vele, hogy ez nagyon nehéz téma a maga számára, Sara, úgy értem, Zoe. De úgy érzem, amíg nem néz szembe természetének ezzel az aspektusával, képtelen lesz továbblépni. Zoe hidegen elmosolyodott. – Már tovább is lép¬tem, Venetia. Leléptem a Gyertya-tóról.
– Azt próbálom megmagyarázni magának, hogy szerintem bizonyos intuitív képességgel rendelkezik, amely képessé teszi arra, hogy bizonyos szituációkban olyan információkra tegyen szert, amelyek mások fi¬gyelmét elkerülik. – Nahát. Komolyan gondolja? – Én megértem magát, drágám, méghozzá úgy, ahogyan senki más. – Venetia bizalmasan lehalkította hangját. – Mert én is rendelkezem ezzel a képes¬séggel. – Hű, a mindenit. Maga még nálam is dilisebb. Mi¬csoda gondolat. – Emlékszik arra a két alkalomra, amikor bűntények helyszínére vittem el? – Gyakran. – Zoe jobb kezének ujjait ropogtatta. – A lidércnyomásos álmaimban. – Ha lidércnyomásai vannak, ez azért van, mert megpróbálja letagadni a valóságos természetét. Amíg nem hajlandó foglalkozni vele, konfliktusai lesznek. Tudom, mert én is nagyon hosszú ideig megpróbál¬tam tagadni a saját képességeimet. Mit gondol, mégis mi vonzott eleve a pszichológia tanulmányozásához? – Hogy gyötörhesse a magamfajtákat? – Ne legyen nevetséges. – Venetia kissé összevonta a szemöldökét. – Azért léptem erre a pályára, mert ellenállhatatlan kényszert éreztem, hogy logikus, tu¬dományos magyarázatot találjak azokra az érzékle¬tekre, amelyeket időnként tapasztalok olyan helye¬ken, ahol előzőleg erőszakos cselekményre került sor. – Maga komolyan hiszi, hogy természetfeletti ké¬pességei vannak, ugye? – Nem szeretem a természetfeletti kifejezést használ¬ni, mert ennek nagyon negatív csengése van – mond¬ta Venetia. – Én jobban kedvelem az intuíciót. És valóban, tényleg úgy érzem, ebből bizonyos embe¬reknek több jutott, mint másoknak. Maga és én a jelentékeny intuícióval bíró emberek szűk csoportjába tartozunk. ...Habár a dózist megkettőztem, hogy legyőzzem fóbiaszerű reakcióit, az alany nem volt hajlandó be¬lépni a helyiségbe, ahol korábban a bűntény tör¬tént. Sikoltozni kezdett, és addig nem hagyta abba, amíg el nem távolították a helyszínről. Gyanúm szerint a hisztériát azért adta elő az alany, hogy ezzel manipulálja a helyzetet oly mó-don, hogy ne kelljen belépnie a helyiségbe. De ha így áll a helyzet, az ilyen rendkívüli ellenállás is mu¬tatja, mennyire erőteljes lehet a képessége. Külön¬ben miért tiltakozott volna a belépés ellen? Ethan végiglapozta a feljegyzéseket, és érezte, hogy feltámad benne a düh sötét vihara. Abból, amit látott, úgy tűnt, kész csoda, hogy Zoe ép elmével élte túl az udvarházi tartózkodását. Lehet, hogy nem is volt olyan jó ötlet kettesben hagyni Zoét Venetia McAlistairrel ma este. Az összes aktát kiemelte, majd a dossziét vissza¬dobta a fiókba. Amikor McAlistair rájön, hogy a jegy¬zeteit ellopták, rendkívüli intuíciójára támaszkodhat, hogy megoldja a bűnügyet.
Kivette fogai közül a lámpát, és megnézte, hány óra. Negyed tizenegy. Zoe már több mint egy órája van McAlistairrel. Ő itt semmi hasznosat nem tudott meg. Ideje menni. Ahogy jött, a konyhaajtón keresztül feltűnés nélkül távozott, majd egy kis facsoporton keresztül oda¬ment, ahol a kocsiját hagyta. Beült a volán mögé, és a Cleland-dossziéból kivett aktákat az anyósülésre dobta. Egy darabig csak ült, és a lehetőségeken és a valószínűségeken töprengett. Arra számított, hogy Venetia házában talál valamit, ami Leon Gradyvel kapcsolatos, hiszen a nő bele van keveredve az ügybe, de üres kézzel távozik. Végiggondolta, kikkel találkozott aznap a Gyertya¬tavi Udvarházban. Aztán a céges hitelkártyán gon¬dolkodott és azon, kik férhettek hozzá. Előhalászta a zsebéből a noteszét, és megnézett egy címet. Aztán megkereste a Gyertya-tó magával hozott térképén. Ma éjjel már aligha tud bármi hasznosat is intézni, gondolta. Nagy az esély arra, hogy ebben az időpontban vannak a házban. De az ember sohasem tudhatja. Az nem árt, ha a fogadóba visszamenet vet rá egy pillantást. – Többet ajánlok magának a terápiánál – mondta Venetia. – Az is fontos, természetesen. Meg kell ta¬nulnia, hogyan kezelje a tapasztalatait. De van a do¬lognak egy pénzügyi vonatkozása is, amire eddig ta¬lán nem gondolt. – Á. Most jön a jó rész. – Zoe hátradőlt székében, és kezdte magabiztosabbnak érezni magát. – Mennyit szándékozik fizetni azért, hogy elvégezzem maga he¬lyett a szakértői munkát? – Nem helyettem fogja végezni a szakértői munkát. – Venetia most először adta jelét bosszúságnak. – Az asszisztensemként dolgozna. Kész vagyok tárgyalni magával egy méltányos fizetségről a szolgáltatásaiért. – Maga mit tart méltányosnak? Venetia megköszörülte a torkát. – Én tanácsadás¬ban részesítem, hogy úrrá tudjon lenni a problémáin. Az, amit ezért a szolgáltatásomért számítok fel, nagy¬jából ugyanannyi, mint amennyit a rendőrségi ügy¬feleimtől kapok. Szerintem megegyezhetnénk valami¬lyen csereügyletben. Minden terápiás óráért, amit tő¬lem kap, ugyanannyi órát kérek magától a bűntények helyszínén. Zoe felnevetett. – Maga tényleg elvárná, hogy még fizessek azért a kiváltságért, hogy a maga hókusz¬pókuszait űzzem bűncselekmények helyszínén? Vic¬cel, ugye?
Meglepődve látta, hogy az emeletes, viktoriánus ház sötét. A felhajtón nem látott autót, de minden esély megvolt rá, hogy a garázsban áll egy. Meg kutya is lehet. Problémák, problémák. De ha már itt jár a környéken, hát körülnéz. Egy másik facsoport közepén hagyta a kocsiját, ez¬úttal a tó partján, és visszaosont a célpontjához.
Nem hallatszott kutyaugatás, amikor a ház közelébe ért. Megállt, belesett a garázs ablakán, és odabent egy jármű homályos körvonalait látta. A francba. A tulaj itthon van, és alighanem alszik. Visszasétált a ház mögé, és meglátott egy beszúnyoghálózott verandát. A szúnyogháló másik oldalán a konyhaajtót látta. Ennyire közel van és mégis milyen messze. Azon morfondírozott, vajon könnyű álma van-e a ház la¬kójának. Nem, nem megy be, mondta magában. Az tényleg nagy butaság lenne. Majd holnap visszajön, amikor a lakó elment dolgozni. Ez az értelmes terv. Megvizsgálta a szúnyoghálós ajtó kilincsét. Gyerek¬játék lenne. A többi zár is biztosan ilyen régi és ugyanilyen egyszerű. Zsebéből elővette a kesztyűt, felrángatta, és mata¬tott egy kicsit a szúnyoghálós ajtóval. Kísérletképpen. A kilincs könnyedén elfordult. Nem volt kulcsra zárva. Ha már ennyire közel van, megnézhetné a konyha¬ajtó zárját is. így legalább tudná, milyen szerszámokat hozzon másnap. Nagyon lassan kinyitotta a szúnyoghálót, és keresz¬tülment a verandán. Az árnyékban két koros nádszék meg egy hűtőszekrény körvonalait látta. A frizsider nem zümmögött. Réginek látszott. Közvetlenül a konyhaajtó mellett nagy, félig teli szemeteskuka állt. A konyhaajtó sem volt bezárva. Nemhogy kulcsra zárva nem volt, egy picit még nyitva is állt. Óvatosan kinyitotta az ajtót. Megfigyelőpontjáról, egy újabb ajtón át, belátott az elsötétített nappaliba. A holdfény egy pászmája valami kupacra vetődött az első szoba padlóján. Onnan, ahol Ethan állt, na¬gyon úgy nézett ki, hogy egy holttest az. Persze mindig ott a lehetőség, hogy az illető elaludt a szőnyegen a tévé előtt, de ő már látott ilyesmit. Meglehetősen biztos volt benne, hogy Fenella Leeds nem alszik. Egy pillanatra belehallgatott a csendbe, majd be¬lépett. Talán Leeds nem halt még meg. – Ha érdekli, a közeljövőben be akarom nyújtani a felmondásomat – mondta Venetia. – Elmegyek a Gyertya-tavi Udvarházból. Teljes munkaidőben szán¬dékozom a szakértői munkámmal foglalkozni. Ha a dolgok úgy alakulnak, ahogyan szerintem alakulni fognak, tudnék használni egy üzlettársat. – Rám ne nézzen – mondta Zoe. – Nekem már van teljes munkaidős munkám, és szeretem az új életemet Susogó Forrásban. Nem keresek más állást, akár jár vele ingyenterápia, akár nem. – Nem kérem, hogy most azonnal döntsön. De sze¬retném, ha gondolkodna róla. Terapeutaként annyit mondhatok magának, ha nem tanulja meg kezelni a különleges képességeit, komoly idegösszeroppanásra számíthat. Zoe lopva a sarokban álló antik órára pillantott. Már majdnem tizenegy óra. Mi az ördög történt Ethannal? Már vissza kellett volna érnie. Mégis mit vár, még mennyi ideig kell lefoglalnia Venetiát?
– Akkor jártam a legközelebb egy igazi, tőrőlmetszett lerobbanáshoz, amikor az Udvarházban voltam – mondta. – Ha azt túléltem, bármit túlélek. Erről jut eszembe. Szeretnék valamit kérdezni magától. Venetia felragyogott. – Igen, drágám? Mi az? – Tudom, hogy tisztában kellett lennie Harper bu¬lijával, hogy elintézte, hogy bizonyos rabjait, az olya¬nokat, mint például én, jó pénzért itt tartsa begyógyszerezve és lakat alatt. De egész idő alatt szerettem volna tudni, maga mennyire aktívan vett részt a do¬logban. Megosztotta magával a nyereséget? Venetia elfehéredett. – Fogalmam sincs, miről be¬szél. – Ó, ugyan már, doktornő. Hiszen magunk között vagyunk. Nekem elmondhatja. Aktívan a kezére járt? Esetleg konzíliusként adott véleményt, amikor arra volt szükség? Vagy csak egyszerűen elfordította a fejét? – Arra célozgat, hogy dr. Harper tudatosan félredi¬agnosztizálta a Gyertya-tó néhány páciensét? – Aha. – Ez nevetséges. És meg kell mondanom, ez a para¬noia egy súlyos formájának a jele. Magának tényleg szüksége van a segítségemre. – Még jó, hogy nem fogadtam el a társulási meg¬hívását, ugye? Gondolja csak el, a végén még egy bo¬lond nővel dolgozott volna együtt. Fenella Leeds halott volt. A szőnyeg nagyon ned¬ves volt alatta. Közelről lőtték le. Nemrégiben. A gyil¬kos kétségtelenül ugyanazon az úton jutott be a ház¬ba, mint ő, gondolta Ethan. A konyhaajtón át. És valószínűleg ugyanazon az útvonalon távozott. A holdfényben intenzív kutatás jeleit látta a szo¬bában. Nem kétségbeesett, zűrös kapkodásét. Úgy tűnt, a könyvespolcokat módszeresen és rendezetten pakolták le. Valaki olyan, aki tudta, mit keres, s tudta, valószínűleg hol találhatja meg, döntötte el. Ideje kihívni a zsarukat. Ahogy Fenella telefonja felé lépett, észrevette a három becsomagolt bőröndöt a bejárati ajtó mellett. Mihelyt Fenella megjött a munkából, alighanem egyenesen csomagolni kezdett, hogy sietősen távozzon a Gyertya-tóról. Amennyire ő látta, erre csak egyetlen jó magyarázat volt: az, hogy Zoe és ő feltűntek az ügyben. Ez beleillett abba a forgatókönyvbe, amelyre Venetia McAlistair házából távoztában jutott. Harper vezető titkárnőjeként Fenella minden belső ügyről tudott, és szabadon hozzáfért az orvos céges hitelkártyájához. Ő lehetett az, aki megbízta a Radnort azzal, hogy találják meg Gradyt. De abból a tényből ítélve, hogy most itt feküdt holtan, a nő aligha dolgozott egyedül. És Grady dossziéjában az volt, hogy egy férfi hívta fel az ügynökséget, hogy megrendelje a felkutatást. A feje felett halkan megnyikordult a mennyezet. Ethan ereiben az adrenalin áradása hirtelen teljes erővel tomboló viharrá vált. Valaki volt még a házban. Ugyanolyan könnyen fel tudja hívni a zsarukat odakintről a fák oltalmában, mint ha itt álldogál a nappali közepén, emlékeztette magát. Visszalopakodott a konyhaajtó felé. A telefon üzenetrögzítőjén villogó piros fény megállította. Megnyomta a visszahívó gombot.
A lépcsők tetején, valahol a koromsötétben megszólalt egy telefon. Akkor ez el van döntve, bárki legyen is odafenn, valószínűleg a gyilkos az, és Ethan meglehetősen biztos volt benne, hogy már tudja, ki az. A telefon elhallgatott. Ethan a hátsó veranda felé szaladt. Kilökte a hálós ajtót, és hagyta, hogy az zörögve bezáruljon utána, mintha elrohanna a házból. De nem ment le a lépcsőn. A verandán maradt, és belesimult az éjszakába a nagy kuka mellett. Egy legalább három percig tartó örökkévalóság telt el. A lépcsőfokok megnyikordultak. Még egy szünet. Lépések a konyhában. Az ajtó óvatosan kinyilt. Pár pillanat múlva egy alak robbant ki az ajtón. Ethan készenlétben állt a kukával, melyet megbillentve a legalsó lépcsőfokon egyensúlyozott. Egyenesen a rohanó férfi útjába lökte. Az alak felvisított a meglepetéstől és a dühtől, majd hatalmasat esve felbukott, és magával rántotta a kibuggyanó szemetet és a nehéz tartályt. A veranda fapadlóján súlyosan koppant egy revolver. Ethan rámozdult, és az ételmaradékok és üres dobozok között a padlóhoz szegezte az illetőt. – Vége, Drummer – mondta. Al Drummer zokogni kezdett. – Szerettem. Csak érte csináltam. Muszáj volt megölnöm, hát nem érti? Muszáj volt.
34 Zoe azonnal észrevette, ahogy belépett a hallba. A tűz melletti állomáshelyéről leste, hogy mikor jön. A férfi kétszer telefonált, egyszer közvetlenül azelőtt, hogy a rendőrséggel beszélt, aztán újra, amikor végzett velük, és már visszaindult a fogadóba a kocsijával. Zoe mindkét alkalommal csak az események legszűkszavúbb vázlatát hallotta tőle. Nem törődve a recepción dolgozókkal, valósággal átrepült a helyiségen, és a férfi karjába vetette magát. A férfi szorosan magához ölelte, és csak csókolta, csókolta. – Jól vagy? – suttogta a lány. – Persze – fonta még szorosabbra karját körülötte a férfi. A lány percekig csak kapaszkodott belé, olyan sokáig akart így maradni, ameddig csak lehet. De végül eszébe jutott, hogy nyilvános helyen vannak. – A szalon még nyitva van. Ott beszélhetünk. – Egy ital jólesne. A tó feketés-ezüstös felszínére néző kis asztal mellé ültek le. A szalon szinte üres volt. A mixer két pohár brandyt hozott. Zoe hagyta, hogy Ethan egyet kortyoljon belőle, mielőtt rákezdett a kérdezősködésre. – Al Drummer? – mondta. – Ő volt a gyilkos? – Sok minden forgott kockán – mondta lassan Ethan. – Az elmúlt néhány év során szép csöndesen fölözgette lefelé Harper üzleti vállalkozása hasznának egy részét. Harper nem volt elég jó üzletember ahhoz, hogy felfedezze a sikkasztást, és természetesen nem hívott auditorokat, mert nem akarta, hogy bárki is tudomást szerezzen a bulijáról. – Drummernek megvoltak a körülmények a tökéletes bűntényhez. Egy sikkasztás, amelyet valószínűleg sohasem fog felfedezni a főnöke. – Majdnem tökéletes volt addig, amíg Fenella Leeds nem kezdett el Harpernek dolgozni. Nagyon úgy tűnik, azért kezdett a főnökkel hálni, hogy rálátása legyen az adódó lehetőségekre. Villámgyorsan rájött, hogy bizonyos ügyfelekkel milyen játékot játszik az orvos. – Arcadiával meglehetősen biztosak voltunk benne, hogy tisztában van vele, mi folyik itt. – Észrevette a kiváló alkalmat a sikkasztásra, ejtette Harpert, és elcsábította Al Drummert. – És akkor rájött, hogy Drummernek már működött a kis lefölözdéje – bólintott Zoe. – Arcadiával figyeltük, ahogy a párocska le-leoson a csónakházba. Sosem értettük, mit eszik Fenella Drummeren. – Üzletet kötöttek. A nő vállalta, hogy kimerítő bennfentes információkat szállít Harper tevékenységéről, és ki tudta szúrni, hogyan tudják megemelni a sikkasztásból adódó hasznukat. Üzlettársak lettek. Legalábbis Fenella részéről tisztán üzlet volt. Drummer azonban beleszeretett. – De alapjaiban kezdett a dolog megroppanni, amikor Leon Grady rám talált, és úgy döntött, elindítja a maga saját kis zsarolóvállalatát, ugye? – Igen. Lehet, hogy Fenellának nem volt pszichológiai doktorátusa, de ha emberismeretről volt szó, nagyon eszes volt. Szinte rögtön megsejtette, hogy Grady készül valamire, amikor a fickó szólt Harpernek, hogy L.A.-be
megy téged megkeresni. Tudta, hogy Grady krónikus pénzhiányban szenved, s hogy valószínűleg megpróbálja a lehető leggyakrabban a céges hitelkártyát használni. – És egyenesen odament Drummerhez, és megmondta neki, hogy tartsa szemmel Gradyt? – kérdezte Zoe. – Ja. Drummer szerint biztos volt benne, hogy Grady ketyegő bombává vált, és fenyegetést jelentett az ő és Drummer olajozottan működő, igen jövedelmező kis üzletére. Úgy döntött, az első adandó alkalommal le kell állítani. Drummer egészen Los Angelesig követte a nyomát, de ott elveszítette. Akkor Fenella megadta neki Grady hitelkártyájának a számát. – De honnan szerezte meg? Grady számítógépéről? – Igen, csakúgy, mint a te címedet. Zoe összerázkódott. – így aztán Drummerrel megállapították, hogy Grady valódi úti célja Susogó Forrás volt. – Igen, de Grady akkor már készpénzzel fizetett, és így nem tudták a hitelkártyája segítségével megállapítani a tartózkodási helyét Susogó Forrásban. Erre Drummer logikus lépéshez folyamodott. Felhívta a legnagyobb biztonsági és magánnyomozó céget Susogó Forrásban, és Harper nevét és hitelkártyáját felhasználva megbízta a Radnort egy gyors kutatással. – És a Radnor megtalálta. – Igen. De Fenella arra is rájött, hogy ugyanennyire fontos, hogy téged visszaszerezzen. Nem tudhatta, hogy mitévő leszel, és a sikkasztásukat veszélyeztető potenciális fenyegetésnek tartott. – Meg egyébként is, én magas hozamú páciens voltam – mondta keserűen Zoe. – Igaz. Így aztán elment Harperhez, és elmondta neki, hogy tudja, hol vagy. De azt nem említette, hogy Gradyt is megtalálta. Harper rád küldte Ront és Ernie-t. Fenella és Drummer saját tervet kovácsoltak Grady kiiktatására. – Melyikük ment el Susogó Forrásba, hogy megölje? – kérdezte Zoe. – Fenella vagy Drummer? – Drummer – mondta Ethan. – Az a benyomásom, hogy Fenella ellenezte, hogy személyes kockázatot vállaljon, ha ez elkerülhető. Azonkívül Drummerre senki sem figyelt. Nyugodtan betelefonálhatott azzal, hogy egy-két nap betegszabadságot vesz ki, és senki még csak fel sem vonta miatta a szemöldökét. – A nő rávette Drummert, hogy végezze el a piszkos munkát, ugye? – Volt bizonyos logika a döntésben. – Ethan belekortyolt a brandybe, és letette a poharat. – Drummer világéletében vadászott. Tudta, hogy kell bánni egy puskával. – Ertem. Szóval Ron, Ernie és Drummer mind Susogó Forrásban voltak egyazon napon, de a két böhöm nem tudott semmit Drummerről. – Nem. És Harper sem. Később, amikor Grady már el volt távolítva, Drummer és Fenella itt csöndben meghúzták magukat, és remélték, hogy az egész dolog majd csak elalszik. Zoe egész testét ádáz elégedettség árasztotta el. – De a dolog nem aludt el, mert mi összeházasodtunk, Ront és Ernie-t letartóztatták, te pedig ragaszkodtál ahhoz, hogy járjanak utána Grady halálának.
– Abban a pillanatban, amikor ma meglátta, hogy betörünk az ajtón, Fenellának tudnia kellett, hogy a problémái még csak most kezdődnek. Rendszeresen kihallgatta a beszélgetéseket, amelyek Harper irodájában zajlottak. Hallotta, amikor mondtuk Harpernek, hogy Grady halálában nyomozunk, és hogy rájöttünk, a gyilkos valaki olyan, aki hozzá tudott férni a hitelkártyájához, valamint az információkhoz. – Rájött, hogy ízekre fogjuk szedni az ügyet, ugye? – Valószínűleg. – Ethan a poharat forgatta a kezében. – Tudnia kellett, hogy előbb-utóbb rájövünk, hogy Al Drummer Susogó Forrásban volt aznap éjjel, amikor Gradyt megölték. És hallotta, amikor azt mondtuk Harpernek, gondoskodni fogunk róla, hogy a botrány eljusson a médiához. Így, miután elmentünk, hazament és összecsomagolt. – És Drummer követte? – Nem azonnal. Ekkor ő még nem tudta, hogy mi folyik. Szerinte a távozásunk után Harper elment hozzá, és követelte, hogy mondja meg, használta-e valaki az ő céges hitelkártyáját arra, hogy felfogadjon egy nyomozót Susogó Forrásban. Drummer az Udvarházban tett látogatásunk többi részéről az irodai pletykákból értesült. Mire leesett neki, hogy nagyon nagy a baj, Fenella már hazament. Erre elment hozzá. – Ez hány órakor is lehetett? Fél hatkor, hatkor? – Igen – mondta Ethan. – Veszekedtek. Fenella megmondta neki, hogy véget vet a kapcsolatnak. Drummer elment. Hazament, inni kezdett, és jól belelovallta magát a dühbe. Felhívta Fenellát telefonon. A nő nem vette fel. Erre Drummer nagyon berágott. Fogott egy puskát, és visszament a nőhöz. Felelősségre vonta, és lelőtte. – Miért maradt ott? Mit csinált odafenn, amikor megérkeztél? – Mielőtt agyonlőtte volna, a nő azzal cukkolta, hogy magnóra vette pár beszélgetésüket, köztük azt, amelyben a pasi elmesélte neki, hogy megölte Gradyt. A nő azt mondta, ha bármilyen kellemetlenséget okoz neki, elküldi a felvételt a zsaruknak. – A kazettákat kereste, amikor megérkeztél? – Igen. – Ethan kitekintett a fekete tóra. – Éppen megtalálta őket egy olyan bőröndben, amit még nem csomagolt be Fenella, amikor rájött, hogy a házban vagyok. Zoe behunyta a szemét, hogy ne lássa, milyen közel került Ethan ahhoz, hogy megöljék. – Szent isten. Ethan nem szólt semmit. Amikor a lány kinyitotta a szemét, látta, hogy a férje még mindig a tó sötét vizét nézi. Érezte, hogy a férfi egyre mélyebbre merül magában, oda, ahol egyedül, mozdulatlanul lehet. – Ethan? – Hm? – A férfi még egyet kortyolt a brandyből, de szemét nem vette le a tóról. A lány átnyúlt az asztalon, és a karjára fektette a kezét. – Ethan, figyelj rám. Tudom, hogy mire gondolsz, de tévedsz. Nem tudtad volna megmenteni Fenellát. Nem vagy felelős a haláláért, hallasz engem? A férfi egy darabig nem szólalt meg. – Ha oda mentem volna először, ahelyett hogy Venetia McAlistair házát kutatom át... – Nem. – A lány mindkét kezét a férfi karjára fektette, és erősen megszorította, hogy odafigyeljen rá. – Nem lehetsz utólag okos. Helyesen
tetted, hogy először McAlistairnél néztél körül. Így volt logikus. Igen, Fenella meghalt, de ne felejtsd el, hogy felelős volt egy másik ember meggyilkolásáért. Grady miatta halt meg. – Tudom. Zoénak nem tetszett, ahogyan a férfi ezt mondta. Egyetértett vele, de érezte, hogy egyre mélyebbre süllyed arra a sötét helyre. A lány felállt, megkerülte az asztalt, és megrángatta a férfi karját. Az mintha észre sem vette volna. – Ethan. Állj fel. – Olyan volt, mintha egy gránitsziklát akart volna a levegőben lebegtetni. A férfi összevonta a szemöldökét. – Mi van? – Menjünk. – Hová? – Fel. Ethan vállat vont, kiitta a brandyjét, és felállt. A lány kézen fogta és kivezette a szalonból, fel a lépcsőn az emeleten levő szobájukba. Megállt, elővette a kulcsot, kinyitotta az ajtót, és behúzta a szoba barátságos belsejébe. Zoe bezárta az ajtót, megfordult, és a férfi karjába vetette magát. – Csókolj meg – parancsolta halkan. A férfi összehúzta a szemét, úgy, ahogyan szokta, és végül elkezdett figyelni a lányra. Az érezte, hogy jön kifelé a mélységből. Ajkát odakínálta, karját Ethan nyaka köré fonta, és szívvel-lélekkel csókolta. A férfi hirtelen rezzenéssel visszatért onnan, ahol járt. – Zoe. Karjában a lánnyal az ágyra roskadt. Hosszú idő múlva felébredt, és látta, hogy az ablakon beáradó holdfény mintája megváltozott. Most keresztben az ágyra vetődött, és kirajzolta az oldalára kuporodva alvó Zoé csípője kecses ívét. A férfi érezte, hogy újra felmelegedett. Ez meglepte. Korábban azt érezte, hogy megint süllyed az ismerős jeges zónába. Ez olyan hely volt, ahová élete során már el-ellátogatott, de az igazi mélységét csak Drew halála után ismerte meg. Ma este, amikor ott ült Zoéval és a tavat bámulva azon járt az esze, hogy először Fenella Leedshez kellett volna mennie, úgy gondolta, meglehetősen sokáig lesz majd a jeges zónában. Azon tűnődött, vajon Zoe otthagyja-e, miközben ő ott jár. Nem hibáztatta volna érte. Mások már értésére adták, hogy nem valami kellemes társaság, amikor azon a másik helyen jár. De ma este nem volt alkalma mélyre süllyedni. Zoe visszarángatta. Elég jól ismerte magát ahhoz, hogy tudja, a rossz idő elmúlt. Most már rendben lesz a következő incidensig, ami kiválthatja, bármi legyen is az. De addig is ott van neki Zoe. Karját a lány köré fonta, majd szorosan magához ölelte. És elaludt.
35 – Tudod, az egészben mi akaszt ki engem a legjobban? – mondta Zoe. – Mi? – Ethan a villája segítségével egy kis rántottát tuszkolt egy szelet rozskenyérre. Meg kell adni, kiadós reggelit fogyaszt, gondolta a lány. Ezt jó jelnek vette. A múlt éjjel aggódott miatta. A fogadó éttermében ültek. A többi asztal egy része is foglalt volt. Az ablakokon át látta a tó egy szeletét. A víz a felhős ég alatt kovácsolt acélnak látszott. Tényleg nagyon utálja ezt a helyet, gondolta a lány. Alig várja, hogy elmenjenek. De ma még Ethannal vallomást kell tenniük a helyi rendőrségen. Holnap előtt aligha tudnak elszabadulni a Gyertya-tóról. – Engem az bosszant leginkább, hogy Ian Harper csak szépen kisétál az egész ügyből – mondta. Ethan felfüggesztette a rágást, s a fejét rázta. – Nem, nem fog. Égni fog, mint a rongy, legalábbis pénzügyileg. A csalása napvilágra kerül. A Fenella Leeds meggyilkolását követő publicitás miatt a különleges ügyfelei felveszik a nyúlcipőt. Elözönlik az ügyvédek, és kemény igazságszolgáltatásra számíthat. – Ezt tényleg így gondolod? – Higgy nekem. – Remélem, igazad van. – Harper minden bizonnyal megpróbál majd eltűnni, de én rajta tartom a szememet. Ha valahol máshol felbukkan, kitálalok róla. Zoe némileg felderült. – Megígéred? – Megígérem. Soha többé nem érezheti magát biztonságban. Mindig azt fogja nézni, ki áll a háta mögött. – Oké – mondta elégedetten a lány. Ha volt valami, amiben mostanában teljesen biztos volt, az az, hogy Ethan megtartja az ígéreteit. Visszafordult, és tovább ette a müzlijét. A Gyertya-tavi rendőrkapitány másnap reggel az irodájában várta őket. Közölte, hogy Ian Harper eltűnt. Ethan látta, hogy Zoe magánkívül van, de ő filozofikusan fogadta a dolgot. A dolog jó oldala az, hogy semmit nem vitt magával abból, ami a Gyertya-tavi Udvarház számláin volt. Röviddel azelőtt, hogy meggyilkolták, Fenella Leeds úgy intézkedett, hogy a mozdítható tételek zömét az Udvarház számláiról a sajátjára utaltatta át. Ezek visszaszerzése igazi jogi lidércnyomás lesz. – Ez nem a mi problémánk – mondta a lánynak Ethan, amint kocsijukkal maguk mögött hagyták a kis önkormányzati épületet, amely a Gyertyatavi rendőrségnek is otthont adott. – Rengetegen vannak, akik jogot formálnak majd arra a pénzre. – Zoe kissé vidámabbnak látszott. – Mire a jogászok végeznek, szerintem egy fillér sem marad. – Bizony. Ethan telefonja felciripelt, és a férfi felvette. – Itt Truax. – Minden rendben? – kérdezte Singleton.
– Még mindig térdig járunk a zsarukban és a vallomásokban. Van valami újság nálad? – Én is próbálok elvarrni néhány szálat – mondta Singleton. – A Kalmár ismét jelentkezett. Azt mondja, sikerült azonosítania azokat a fájlokat, amelyeket a KifutóFiú feltört. Zoe fájlja köztük van, de Arcadiáé tiszta és érintetlen. Az egy teljesen új személyazonossági csomag volt, és a Kalmár azokat egy másik, erősebb biztonsági intézkedésekkel védett adatbázisban tárolta egy másik számítógépen. Az összes kliensét igyekszik meggyőzni arról, hogy minden intézkedést megtett annak érdekében, hogy ilyen incidens többé ne fordulhasson elő. – Intézkedést? – Azt mondja, hogy egy különleges tervezésű vírussal tette tönkre a hekker harddriveját. – Singleton megköszörülte a torkát. – Az volt a benyomásom, hogy a hekker fizikailag sem fogja ezt jó állapotban megúszni. De nem akartam errefelé elmenni, ezért nem kérdezősködtem. A lényeg az, hogy szerintem meglehetős biztonsággal állíthatjuk, hogy Arcadia semmivel sincsen kockázatosabb helyzetben, mint mielőtt ez az egész elkezdődött. – Beszéltél Stagg-gel? – Arcadiával már visszafelé jönnek New Orleansból. De van egy olyan érzésem, hogy Stagg nem nagyon igyekszik visszajönni. Szerintem még az is lehet, hogy élvezi a munkát. – Egy kis napsugár mindenkinek az életébe besüt, gondolom. – Szerintem Stagg nem valami napsugaras fickó. Mikor jöttök haza Zoéval? Haza. Ez nagyon jól hangzott volna, kivéve azt, hogy ha ennek vége van, megint ott áll majd egy újabb házasság végén. Három korábbi váláson már túljutott, emlékeztette magát. De volt egy olyan érzése, hogy ez a mostani nehezebb lesz, mint a többi. Nem örült a kilátásnak. – Későre jár – mondta. – Ma éjjel itt maradunk, és reggeli után indulunk. Olyan három-négy óra tájban érünk vissza Susogó Forrásba holnap délután. – Viszlát itthon – mondta Singleton, és letette a telefont. – A hekker nem szerezte meg Arcadia fájlját – mondta Ethan. – Hála az égnek. – Útban vannak visszafelé New Orleansból. A lány bólintott, és egy pillanatra elhallgatott. – A Cleland igazgatótanácsi üléséig már csak pár hét van – mondta végül. – Igen. – És aztán elválhatunk. – Gondolom. – Újra szabad leszel – mondta a lány kissé eltúlzott vidámsággal. – Te is. – Alighanem a történelem egyik legrövidebb házassága. – Lehet, hogy bekerülünk valamilyen rekordok könyvébe – mondta a férfi. – A teljes számládat ki fogom tudni készpénzzel fizetni pár hónappal a fúzió után – mondta Zoe.
A férfi keze szorosabban markolta a kormányt. – Az volt a megállapodásunk, hogy átrendezed az Éji Szellőt. – Igen, de hát az akkor volt, amikor még nem tudtuk, hogyan fog ez az egész elsülni. Nem tudtam, hogy lesz-e pénzem, hogy kifizesselek. De most már úgy néz ki, hogy lesz. – Nekem megfelel az eredeti alku. A lány fürge, kutató pillantást vetett rá. – Még mindig azt szeretnéd, hogy dolgozzam az Éji Szellővel? Miért? Te magad mondtad, hogy még sokáig nem lesz pénzed a teljes felújításra. – Tudom, de addig is ki tudnék festeni pár szobát. Esetleg felszedném az orchideás szőnyeg egy részét. Muszáj valamit csinálnom. Nem bírom sokáig abban az irdatlan mennyiségű rózsaszínben. A lány hátradőlt az ülésen. – Értem. A férfi kissé ellazította kezét a volánon. Ez az alku egy kicsit meredek volt, és még a váláson is át kell esni. De legalább rendszeresen fogja látni a lányt még egy darabig. Azért van abban valami, ha az embernek saját lakberendezője van. Másnap délután fél négyre értek vissza Susogó Forrásba. Ethan leparkolt Zoe háza előtt, kinyitotta a csomagtartót, és kivette belőle a lány bőröndjét. A bizonytalanság újabb hulláma árasztotta el Zoét. Feszült és ideges volt egészen azóta, hogy felkelt aznap reggel, és a dolgok nem javultak semmit. Ethan hangulata ugyanolyan szúrós volt. A hazafelé vezető úton mindketten túlzott udvariassággal bántak a másikkal, nehogy véletlenül veszekedés pattanjon ki. És most mi van? A lány elfordította a kulcsot a kapuban. Meghívhatná Ethant, hogy vacsorázzon vele ma este, de nem volt benne biztos, hogy ez olyan jó ötlet-e. A férfinak más kötelezettségei is vannak. Gondolni kell Theóra, Jeffre és Bonnie-ra. Azonkívül a vállalkozásával is foglalkoznia kell. Biztosan meg akarja nézni az e-mailjeit és átfutni a postáját. Semmi kétség, biztosan értékelné, ha hagyná már levegőt venni, gondolta a lány. Az elmúlt néhány napban nagyon szorosan együtt éltek. A fickónak semmi magánélete nem volt. Annak ellenére, amit folyton mondogatott a házasságlevélről, azért nem olyan, mintha tényleg házasok lennének. Viszonyuk volt egymással, amihez történetesen egy flancos okirat is csatolódon. Ethan a homlokát ráncolta felfelé menet. – Jól érzed magad? Egész nap olyan furán viselkedtél. – Jól vagyok. – Nem úgy nézel ki. – Azt mondtam, jól vagyok. – A lány megállt az ajtó előtt, és beletúrt a táskájába a nehéz kulccsomóért. – Csak egy kicsit fáradt vagyok, ez minden. – Feszült vagy. – Nem vagyok feszült – mondta a lány hangsúlytalanul. – Képes vagyok megítélni, mikor feszült valaki. Akkor elmondod, hogy mi van? – Nem én vagyok ingerült. Körülötted kell valósággal lábujjhegyen járnom. – Semmi bajom – mondta a férfi. – Te nem akarsz kommunikálni.
– Miattam ne aggódj. – Ez nevetséges. Egy perc, és hatalmas veszekedésbe bonyolódnak, és nincs rá egyáltalán semmi ok. – Biztosan vannak elintéznivalóid. – Persze. – A férfi súlyos koppanással letette a bőröndöt, megragadta a lány karját és maga felé fordította, még mielőtt az ki tudta volna nyitni az ajtót. – Elintéznivalók. Például meg kell tudnom, hová az ördögbe lyukad ki ez a kapcsolat. Ez mégiscsak sok. – Miért tőlem kérdezed? Honnan tudnám, hová fog kilyukadni? Én még sohasem voltam ilyen helyzetben. – Én sem. – Nézd, a legkevésbé sem akarok veszekedni veled. Beszéljünk erről később, amikor mindketten jobb hangulatban vagyunk. Ethan megmarkolta az ajtófélfát. – Tudod mit? Azt hiszem, én pont most szeretnék erről veszekedni. – Hát én nem, az biztos. Az ajtó figyelmeztetés nélkül kinyílt. Singleton állt előttük. – Jobb lesz, ha később veszekedtek erről – tanácsolta halkan. – Buli van. Zoe annyira meglepődött, hogy majdnem a saját lábára ejtette a nehéz kulcskarikát. Aztán meglátta a pirinyó nappalijában felhúzott nagy fehér feliratot. GRATULÁLUNK, ZOE ÉS ETHAN! volt ráírva nagy vörös betűkkel és sok-sok csillogó festékkel. Az egyik kisasztalon ezüstfehér papírba csomagolt ajándékok kis halma állt. Ethan a látványra a homlokát ráncolta. – Mi az ördög? – Meglepetés, Ethan bácsi – kiáltotta Theo. – Óriási torta is van – mondta büszkén Jeff. – Arra is ráírták a neveteket. – Meg fagylalt is – mondta Theo. Singleton jóindulatúan mosolygott. – Az egész Jeff és Theo ötlete volt. – Nincs is születésnapom – mondta értetlenül Zoe. – Ez nem születésnapi zsúr – mondta szárazon Arcadia. – Hanem lakodalom.
36 Bonnie mélyebbre csúszott a pezsgőfürdő bugyborékoló medencéjében, és bocsánatkérő pillantást vetett Zoéra. – Bocs, hogy megleptünk tegnap. Jeff és Theo lázban égve jöttek haza az iskolából lakodalomügyben. Úgy látszik, az egyik osztálytársuk gyűrűvivő szerepet kapott a múlt héten egy nagyszabású produkcióban, és a gyereknek be nem állt a szája az esküvő utáni nagy lagziról. – Ne mondd el, kitalálom – mondta Zoe. – Jeff és Theo úgy döntöttek, hogy versenyre kelnek vele, mi? – Valahogy úgy. Ők főzték ki, hogy szervezzünk nektek meglepetésbulit. Sajnos elmondták Singleton-nak, mielőtt még velem egyeztettek volna. Addigra Singletont már a saját oldalukra állították. Győzött a túlerő. – Ne is törődj vele – mondta Zoe. Egy bizonyos ponton úgy döntött, hogy felnőtt módjára, filozofikusan közelíti meg az ügyet. – Jót akartak. Az ilyen apróbb kellemetlenségek előfordulnak a társas életben. – Beszélj csak magadról – dünnyögte Arcadia a gyógyfürdő bugyogó medencéjének túloldaláról. – Én remekül éreztem magam. Isteni volt a torta. Bonnie felkuncogott. – Csokiból, és Zoe és Ethan neve vörös cukormázzal kiírva. Határozottan üzentek vele valamit. – Nagyon drámai volt – mondta Zoe. – Nem a megszokott esküvői torta. Bonnie jót mulatott a megjegyzésen. – Hát nem. Zoe hátradőlt, és kezével kétoldalt belekapaszkodott a víz alatti padba. Nagyon jólesett neki a fortyogó víz. Nem is vette észre, mennyire feszült volt az elmúlt negyvennyolc órában. Arcadia javasolta, hogy találkozzanak a fitneszklubjában aznap délután. Bonnie lecsapott a meghívásra, és rögtön intézkedett, hogy a fiai Ethannál töltsék a délutánt az Éji Szellőben. Zoe azért csatlakozott a másik két nőhöz, mert egy időre női társaságra volt szüksége. Bonyolult lett az élet az emberi faj hímjével. Az elegáns fürdő belseje hatalmas, rafináltan csempézett és gyönyörűségesen dekadens tér volt. A klub nagy súlyt helyezett a vizes lehetőségekre. A nagy központi medencét több kis és közepes méretű hideg és meleg vizes medence vette körül. A sarkokban vízesések és szökőkutak csobogtak. Alkalmatos helyeken puha fehér törülközők álltak halomban. A medencékben mezítelen, illetve fürdőruhás nők pancsoltak. Mások párnázott masszázspadokon nyújtóztak el, hogy mennyei élvezetbe dögönyöztessék magukat. – Hogy teljesen őszinte legyek – ismerte be Bonnie, nem nagyon igyekeztem lebeszélni őket a buli tervéről. – Semmi baj – hajtotta hátra a fejét Zoe. Ez a filozofikus hozzáállás működik, gondolta. – Tudom, hogy megtetszett neked az ötlet, hogy Ethant újra nős emberként lásd. – Nekem az az ötlet tetszett meg, hogy Ethannal adjatok egy esélyt ennek a házasságnak – mondta komolyan Bonnie. – Úgy értem, már amúgy is jártok egymással, és megvan a házasságleveletek is. Miért ne
hagyhatnátok, hogy a dolgok a maguk kerékvágásában haladjanak egy ideig, tudod? És majd meglátjátok, hogyan alakulnak a dolgok? – Van benne valami – mondta Arcadia. – A válás drága dolog, még akkor is, ha az emberek nem veszekednek a vagyonon. Per pillanat sem neked, sem Ethannak nincs szüksége sok ügyvédi számlára. – Ki tudom fizetni a válás költségeit, ha egyszer pénzzé tettem a részvényeimet a Cleland Cage-ben – mondta csendesen Zoe. – Természetesen nem várom el Ethantól, hogy ő fizessen azért, hogy kikerüljön ebből a helyzetből. – Ethan ragaszkodni fog hozzá, hogy ő fizesse a költségek ráeső részét – mondta Bonnie. – Ezt garantálhatom. Becsületbeli kérdés lesz neki. – Ez nem becsületbeli kérdés. Ez üzleti ügy. Bonnie lustán ollózott lábaival a víz alatt. – Lehet, hogy Ethan nem is akar kiszabadulni ebből a házasságból. Beszéltél már vele róla? – Már hogyne akarna. – A nyugtató víz ellenére Zoe érezte, hogy megfeszül a két válla közötti rész. Azonkívül, kezdett berágni. Ennyit az újonnan megtalált filozofikus hozzáállásáról a helyzethez. – Mi az ördögért akarna ennek a házasságnak a csapdájában maradni? – Merthogy nagyon is megfelel neki? – vonta fel platina szemöldökét kérdőn Arcadia. – Végül is együtt háltok, akkor meg miért olyan nagy dolog, hogy együtt maradjatok addig, míg mindketten nem érzitek úgy, hogy le kell lépni? – Hidd el nekem, nagy dolog – vágott vissza Zoe. – Miért? – kérdezte Arcadia. Zoe felhúzta a térdét a víz alatt, és átkulcsolta a karjával. – Mert az, és kész. A házasság mindig nagy dolog. – Nem vagyok benne biztos, hogy Ethan örülne még egy válásnak – mondta Bonnie. – Ha alaposabban megnézzük, bizonyos dolgokban meglehetősen régimódi. – Régimódi? Ethan? – kérdezte álmélkodva Zoe. – Ez az ember négyszer volt nős. – Biztosan csak egy hosszú ideig tartó pechszéria – mondta Arcadia. – Miért, előfordul az ilyesmi. – Szerinted négy házasság csak egy pechszéria? – Zoe úgy érezte, kezdik sarokba szorítani. – Azért ez enyhe túlzás, nem? – Elmagyaráztam neked, mi volt az első három házasságával – emlékeztette Bonnie. – A negyedik körülményeit pedig ismered. Ezért nem igazán Ethan a hibás. – Ezt hogy érted? – lőtt vissza Zoe. – Az ő ötlete volt. Bonnie meg sem hallotta. – Mint aggódó sógornője, és mint az, aki legjobban ismeri őt ebben a medencében, azt mondom, szerintem nem tenne neki jót, ha egy negyedik válás stresszén is át kellene esnie. Legalábbis nem most. – Ne aggódj – morogta Zoe. – Ethan meg tud birkózni a stresszel. – Ebben nem vagyok biztos. Nagyon sérülékeny. – Ethan? Sérülékeny? – vágott egy grimaszt Zoe. – Hagyjál már. – Most nehéz passzban van – kötötte az ebet a karóhoz Bonnie. – Egy új vállalkozást mindig nehéz elindítani. Tudod, hogy megy ez. Ott a komoly konkurencia, a Radnor, amiatt is aggódik. Új kapcsolatokat kell kialakítania
a helyi rendőrséggel és az utcán. És ott van még az a probléma is, hogy fizetőképes ügyfeleket kell magához csábítania. – Hé, álljunk meg egy percre, én is fizető ügyfél vagyok. – Zoénak elcsuklott a hangja. – Legalábbis hamarosan az leszek. – Lehet, de el kell ismerned, hogy eddig nem sok bevételt látott ebből a munkából. Ami azt illeti, a saját zsebéből fizetett egy csomó mindent. – És ha rákényszeríted arra, hogy kifizesse a válás ráeső költségeit, az további pénzügyi teher lenne rajta, amire most nagyon nincs szüksége – mondta Arcadia. – Hrrr. – Zoe a társnőire vicsorított. – Nem hiszem el, hogy ezt mondjátok. Direkt csaltatok el ide, ugye? Összeesküdtetek ellenem. Azt hittem, lazíthatok majd egy kicsit, erre lesből letámadtok. – Ne szívd mellre – mondta Arcadia. – Bonnie-val csak azt mondjuk, hogy ne siesd el a dolgot. Mi kár lesz abból, ha hagyod, hogy a dolgok a maguk útján menjenek egy darabig? – Házasságról beszélünk – mondta Zoe. – Ez komoly dolog. Lehet, hogy annak nem, aki már negyedszer csinálja, de nekem mindenesetre az. – Ethan minden egyes korábbi házasságát komolyan vette – vetette ellen Bonnie. – Ami azt illeti, neked kell megtenned az első lépést, ha ennek a mostaninak véget akarsz vetni. Kétlem, hogy ő ezt megtenné. Zoe nagyot nyelt. – Akkor majd megteszem én. Arcadia a buborékok fölé emelte a lábát, és szemügyre vette az egyik platina körmét. – Ennyire ki akarsz lépni belőle? Zoe habozott. – Nem akarom azt érezni, hogy ketrecbe zárva tartom. Bonnie felnevetett. – Ha és amikor Ethan ki akar kerülni a ketrecből, azt tudni fogod. Hihetsz nekem. Zoe feladta. Ideje témát váltani. Pillantásával gombostűhegyre szúrta Arcadiát. – Eleget beszéltünk rólam. Beszéljünk most rólad. – Mit beszéljünk? – Milyen volt New Orleans? Arcadia lassan visszaengedte a lábát a vízbe. Különös mosoly görbítette felfelé telt ajkait. – New Orleans jó volt – mondta. A verandán ültek az árnyékban, és Jeffet és Theót nézték, akik egy hatalmas, felfújt strandlabdát kergettek körbe a medencében. Stagg hátradőlt a nyugágyban. Singleton egy hálós székben foglalt helyet. Ethan egy másik széken ült, és kicsit előrehajolva alkarjával a térdére támaszkodott, markában egy doboz üdítővel. A vízben tomboló fiúkat figyelte. Korábban már kirakott egy tál csipszet és ropit, meg egy jégbe hűtött szénsavas üdítővel teli hűtőtáskát. Tudta, hogy Bonnie nem lenne elragadtatva az uzsonna menüjétől, de azzal a gondolattal vigasztalta magát, hogy Jeffnek és Theónak farkasétvágya lesz vacsorára. Úgy gondolta, ő megtette a kötelességét, amikor figyelmeztette a fiúkat, hogy alaposan kenjék be magukat naptejjel. – Nem értem, miért kéne annyira rohanni ezzel a válásüggyel. – Harry Stagg hátradőlt a rózsaszínnel kárpitozott nyugágyban. – Nekem úgy tűnik, jól megvagytok egymással. Különben is, a válás pénzbe kerül.
Egyszer, réges-régen én is elváltam. Még mindig emlékszem arra, amikor meg kellett írnom a csekket, hogy kifizessem az ügyvédet. Fájdalmas volt. – Van benne valami. – Singleton kissé kihajolt a székéből, és egy marék burgonyacsipszet tömött magába. – Nincs szükséged extra kiadásokra pont most. Van elég már így is. A beindítás fázisa mindig rizikós egy új cégnél. Meg kell őrizned a pénzedet. – Nem a pénzről van szó – mondta Ethan. – Komplikáltabb annál. – Biztos? – Harry szemmel láthatóan szkeptikus volt. – Mondta neked Zoe, hogy el akar válni? – Még nem – ismerte el Ethan. – De biztos vagyok benne, hogy az igazgatótanácsi ülés után szóba fogja hozni. – És várod már a negyedik válásodat? – kérdezte csipsszel teli szájjal Singleton. – Nem – szögezte le Ethan. – Ezt már háromszor végigcsináltam. Akárki akármit mond, ez soha nem könnyű dolog. Mindig zűrös. – Igaz. – Singleton legurított egy pofa üdítőt. – Akkor meg minek sürgetni? Ahogy Stagg mondta, pillanatnyilag jól megvagytok Zoéval. Majd akkor kezdj aggódni, hogy beadd a válást, ha már nem vagytok meg jól. – Szerintem ez nem lesz ilyen könnyű – mondta Ethan. – Arcadia azt mondja, Zoe elvállalta, hogy berendezi ennek a háznak egy részét – jegyezte meg Harry. – Igen. – Ethan bekapott pár csipszet. – Az üzleti megállapodásunk része. És akkor mi van? – Hát, halálbiztos vagyok benne, hogy nem akarsz elválni tőle, miközben ezen a házon dolgozik. – mondta Harry. – Még elvonná a figyelmét, az meg veszélyes lehet. – Veszélyes? – vonta fel egyik szemöldökét Ethan. – Hogyhogy? – Staggnek igaza van – mondta tele szájjal Singleton. – Várd meg, míg Zoe befejezi a lakberendezést, addig ne hozd szóba a válást. Egy válás közepén az embereket elragadják az érzelmeik. Furák és kiszámíthatatlanok lesznek. Ethan eltűnődött három korábbi válásán. Semmi kétség, voltak fura és kiszámíthatatlan vonatkozásaik. Pedig azok olyanok voltak, amit az emberek szeretnek jó válásnak hívni. – Nem akarnád veszélyeztetni az itteni renoválást – mondta Harry. – Úgy értem, nincs mese, valamit kell csinálnod ezzel a rengeteg rózsaszínnel itt. – Így van. Egy férfi nem élhet ennyi rózsaszín közepén – mondta Singleton. – Legalábbis sokáig nem. Nem egészséges. – Egy idő után meg lehet szokni – mondta Ethan. Harry és Singleton feje egymás felé rándult, és sötét szemüvegük felett összenéztek. – Kezdi megszokni – mondta baljóslatúan Singleton. – Jézusom, öregem – fújta ki a levegőt zajosan Harry. – Ez nem jó jel. Nincs sok idő. Az agya már kezd rohadni. Singleton visszafordult Ethanhoz. – Nézd, felejtsd el a rózsaszín problémát egy időre. Lehet, hogy csak megpróbálod sokkal bonyolultabbá tenni ezt az egész ügyet annál, amilyen valójában. Nézzünk szembe a tényekkel. Sem te, sem Zoe nem kacsingattok senki másra még, ugye? – Mióta Susogó Forrásba jöttem, túlságosan el vagyok foglalva ahhoz, hogy bárhová is kacsingassak. És Zoe is így van vele. Egyikünknek sem
volt még esélye rá, hogy valami normális társas élethez hasonlót építsen ki. Singleton egy doboz üdítőt görgetett a keze között, és bölcs arcot vágott. – Nem vagyok benne biztos, hogy van olyan, hogy normális társas élet. – Hah. – Harryt szemmel láthatólag megrázta ez a megjegyzés. – Talán igazad van. Annyi biztos, hogy nekem sosem volt. Ethan ránézett. – És mi a helyzet New Orleansszel? – New Orleans más volt. – Harry széles napszemüvege lehetetlenné tette, hogy olvassanak a szemében. – Normális volt? – unszolta Ethan. – Nem tudom, mit nevezel normálisnak. – Harry szája széle úgy rezzent meg, hogy az mosoly is lehetett. – De New Orleans határozottan jó volt. – Megmondom én, mit csinálj – mondta Singleton. – Hagyd, hogy Zoe hozza szóba először. Így megtudod, hogy tényleg akarja-e a válást. – Majd gondolkodom rajta – mondta Ethan. De nem volt benne biztos, hogy el tudja-e viselni a bizonytalanságot. Az ő tapasztalata szerint a házasság különös jelenség. Kicsit olyan, mint a terhesség. Az ember vagy házas, vagy nem. Az sose ment neki, hogy a süppedős középúton lavírozzon.
37 Zoe, kezében egy kockás füzettel, a rózsaszínben burjánzó, hatalmas nappali közepén állt, és az alaprajzot igyekezett felskiccelni. Nem volt könnyű elképzelni a teret az extravagáns bútorzat nélkül. Bámulatos, mennyire fojtogató tud lenni a rózsaszín a maga számos variációjában és mutációjában. A ház csontozata jó, gondolta magában, miközben magában megfosztotta a belső tereket a bútoroktól és a drapériáktól. A helyiségek arányai kellemesek, és jól vannak tájolva ahhoz, hogy hasznát vegyék az energia természetes áramlásának. Lehet, hogy még a mozihelyiségben érzékelhető rossz rezgések kitakarításával is tudna kezdeni valamit. Az egyik dolog, amire az elmúlt hat hónap során rájött, az az, hogy tényleg van valami a feng shui és Vastu elméletekben. A berendezés megváltoztatásával képes módosítani bizonyos szobák láthatatlan auráját. Ma este az övé az egész ház. Ethan egy iskolai rendezvényen volt Bonnie-val, Jeff-fel és Theóval. Zoe megérezte a nagy lehetőséget az Éji Szellőben. Lehet, hogy azért, mert most volt először egyedül benne, s nem kellett azzal foglalkoznia, mennyire leköti a figyelmét a tulajdonosa. Különös érzés volt, amikor ma este benyitott a házba. Jogi értelemben ez az ő otthona is. Ethan felesége, legalábbis egy darabig. Befejezte a nappali alaprajzának a felvázolását, és a kandalló feletti falon függő képre nézett. Camelia Foote mosolygott le róla, gúnyosan, csúfondárosan, ám valahogy mégis tragikusan. Pénzért ment férjhez, és lehet, hogy az adott pillanatban az alku jó ötletnek tűnt. De boldogságot nem hozott neki. Zoe elfordult az arcképtői, és besétált az ünnepélyes ebédlőbe. A rózsaszínes drapériák sok-sok méterén túl látta az árnyékok számos árnyalatát, amelyek a sivatagi éjszakát jelentették. A hold ragyogóan sütött, és ezüstös fényben fürdette a kanyont. A többi ház fényei úgy villogtak a távolban, mint megannyi gondatlanul szerteszórt, csillogó kis ékkő. Zoe sokáig állt ott, és nézte a tájat. A megszólaló kapucsengő összetörte révületét. Annyira elmerült az ábrándozásban, hogy meg sem hallotta a ház elé érkező autót. Gyorsan az ajtóhoz lépett, és azon tűnődött, vajon korábban befejeződött-e az iskolai rendezvény. De amikor kilesett a kis kukucskálón, Kimberley Clelandot pillantotta meg. A francba. Nincs neki erre szüksége. Elfogta a kísértés, hogy ne nyisson ajtót, de a kocsija ott állt a felhajtón. Kimberly tudja, hogy valaki itthon van. Zoe vonakodva kinyitotta az ajtót. – Mit keresel itt? – Sara. – Kimberley remegő szájjal elmosolyodott. Fekete nadrágot és fekete selyeminget viselt. Halványszőke haját lófarokba kötötte. Drágának látszó, puha fekete bőrtáskát vetett a vállára. – Bejöhetek? Beszélnem kell veled.
– A nevem Zoe, és ha azért jöttél, hogy megint megpróbáld megvesztegetni Ethant, máskor kell jönnöd. Nincs itthon. Kimberley megrázta a fejét. Pillantását sötétre színezte valamilyen erős érzelem, ami akár fájdalom is lehetett. – Veled akarok beszélni. – Hogyan találtál meg? – Először a lakásodra mentem. Amikor ott nem találtalak, gondoltam, hogy biztosan itt vagy. – Hol van Forrest? – Otthon. Nem tudja, hogy Susogó Forrásban vagyok. Üzenetet hagytam neki azzal, hogy pár napra meglátogatom az anyámat. – Ha azért jöttél, hogy könyörögj, hogy ne szavazzak a fúzió mellett, megspórolhatod az energiát. – Igen, azért jöttem, hogy könyörögjek neked. – Kimberleynek elelcsuklott a hangja. Szemében könnyek csillogtak. – Térdre is esek, ha ezt akarod. Kérlek, hallgass meg, csak ennyit kérek. Annyi minden forog kockán. Kimberley volt az egyik olyan családtag, aki nem volt hajlandó szóba állni vele a Preston halálát követő időszakban, gondolt vissza Zoe. A férje mellett állt, és az összes többi Cleland mellett, amikor Zoét bezárták a Gyertya-tavi Udvarházba. Nem tartozom neki semmivel. Egyetlen nyavalyás, átkozott dologgal sem. De amikor már éppen készült Kimberleyre rávágni az ajtót, Ethan szavai jutottak eszébe. Amikor kétségeid vannak, kavarj bele a fazékba, és majd meglátod, milyen buborékok emelkednek a felszínre. Kimberley lehet pontosan az a személy, aki meg tudja cáfolni Forrest Cleland alibijét. Mit veszíthet azzal, ha beszél vele? gondolta Zoe. Ha Kimberley mindenre el van szánva, megeshet, hogy megfeledkezik magáról és túl sokat mond, ha eléggé megszuttyongatják. Talán elejt valami kis utalást, ami alapján bizonyítékot lehetne találni Forrest bűnösségére. – Rendben. – Zoe hátralépett. – Gyere be. – Köszönöm. – Kimberley megkönnyebbülten gyorsan belépett a nagy előcsarnokba. Megállt, és meglepődve, növekvő helytelenítéssel nézett körül. – Milyen... szokatlan. – Az eredeti tulaj csináltatta a felesége kedvéért. A nő szerette a rózsaszínt. – Azt látom. – A nappali erre van. – Zoe bevezette az első szobába, és a kanapé felé intett. – Ülj le. Ő maga a rózsaszín márványasztalka másik oldalán álló széket választotta. Egy frászt fogom kávéval vagy teával kínálni, gondolta. Nem én, hacsak Kimberley-nek tényleg nem kezd el nagyon járni a szája mindenféle információkról. Kimberley némileg óvatosan foglalt helyet. Fekete táskáját maga mellé helyezte a kanapén, és apró homlokráncolással vette szemügyre Zoét. – Nagyon... jól nézel ki – mondta, megtörvén a csendet. – Ahhoz képest, hogy bolond vagyok, ugye? – Zoe széles, ragyogó mosolyt vetett rá. – Ó, figyelj, isteni formában vagyok. Sportolok, és rendesen eszem. De tudod, mit, Kimberley? Épp hogy túléltem a Gyertya-
tavi Udvarházat. És természetesen az összes Clelandot okolom azért, hogy odakerültem, de elsősorban Forrestet hibáztatom. Kimberley arca feszült és elkínzott volt. – Esküszöm neked, csak azt tette, amiről azt hitte, a legjobb lesz neked. Annyira beteg voltál. – Kérlek, ne tetézd a dolgot azzal, hogy hazudsz is nekem. Mindketten tudjuk, miért kötöttem ki ott. Forrest sok pénzt fizetett Ian Harpernek azért, hogy ne legyek útban. Kimberly nagyon szorosan összekulcsolta az ujjait. – Megértem a haragodat és a neheztelésedet, de mi mást tehettünk volna? A Preston halála utáni hetekben és hónapokban nem voltál önmagad. És miután legutoljára voltál a nyaralóban, úgy látszott, a dolgok még rosszabbra fordultak. Az a rengeteg vádaskodás Forrest ellen. Mi történt veled aznap, amikor visszamentél oda? Mi volt az, amitől olyan állapotba kerültél? – Azt hittem, azért jöttél ide, hogy a Cleland Cage-részvényeimről beszéljünk. – Ne haragudj. – Kimberley a kezét tördelte. – De mindig azon jár az eszem, mi volt az, amitől annyira kiakadtál, miután másodszor visszamentél a nyaralóba. Azt mondtad, hangokat hallottál a falakból. Ijesztő volt, ha éppen tudni akarod. – Hogy egészen pontosak legyünk, azt sohasem állítottam, hogy hangokat hallottam a falakból. – Valami olyasmit mondtál, hogy egy veszekedést hallottál. – Nem, nem ezt mondtam. Azt mondtam, hogy haragot érzékeltem. Ahhoz nem kellett hangokat hallanom, hogy tudjam, bárki volt is Preston gyilkosa, őrült dühös volt. Eléggé nyilvánvaló volt, Kimberley. A széttaposott virágok és az összetört fényképezőgép. Ez az egész tényleg beteg elmére vallott. – A rendőrség azt mondta, Preston gyilkosa biztosan azért dühöngött, mert olyan kevés pénz volt a pénztárcájában. Ez, a maga borzalmas módján, logikus lenne. – Kimberley szorosabbra fonta az ujjait. – De nem jelentené azt, hogy a gyilkos őrült volt. – Ez egészen biztosan dilis volt. – Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – Lehet, hogy egyik bolond megismeri a másikat – felelte Zoe. Kimberley döbbenten meredt rá. – Elismered, hogy nem vagy jól? – Térjünk vissza arra, miért jöttél el hozzám ma este. Különösen az a tény érdekel, hogy Forrestnek nem beszéltél erről a látogatásról. – Nem engedte volna meg, hogy idejöjjek – suttogta Kimberley. – Nagyon mérges lesz, ha megtudja, mit csináltam. – Pontosan mit is akarsz csinálni? Kimberley, még mindig összeszorított kézzel, felállt. Lehajtotta a fejét. – Azért jöttem el, mert nem bírom tovább a bűntudatot. Kérlek, bocsáss meg nekem, Zoe. Zoe mozdulatlanná dermedt. Aztán óvatosan felállt a székről. Hirtelen nagyon nehezére esett a lélegzetvétel. – Milyen bűntudat? – suttogta. – Miről beszélsz? – Annyira próbáltam nem gondolni erre az egészre, de tovább nem tudok alakoskodni. – Kimberley felemelte a fejét. Úgy festett, mint aki el nem sírt könnyeiben fuldoklik. – Igazad van. Félek, hogy Forrest talán... hogy esetleg ő lőtte le Prestont.
– Jóságos Isten. – De nem a részvények miatt. – Mi más oka lehetett volna rá? – Azt hiszem, talán rájött, hogy én... – Kimberley elhallgatott, hogy kézfejével megtörölgesse a szemét. – Ez olyan nehéz. Zoe a magas, aranyozott szék mögé állt, és szorosan megmarkolta a hátát. – Mit akarsz mondani? – Rettenetesen sajnálom, de az az igazság, hogy viszonyom volt Prestonnal. – Kimberley már megállíthatatlanul zokogott. Lenyúlt a táskájába, és elővett belőle egy marék papír zsebkendőt, hogy letörölje a könnyeit. – És azt hiszem, Forrest gyanút fogott, és aznap odament a nyaralóba és... és lelőtte. Ethan telefonja éppen akkor szólalt meg, amikor lehajolt, hogy szemügyre vegye a robotot, amit Jeff mutogatott neki. – Felveszi ezt a kis ágacskát – magyarázta büszkén Jeff. Megnyomta a gombot, és elindította a robotot. – Ezt nézd meg. A robot felzümmögött, és szögletes mozgásba kezdett. Ethan figyelte, ahogy megmarkolja a kis fadarabot, és közben előhalászta a zsebéből a telefonját. – Kiváló – mondta Jeffnek. – Egészen kiváló. Jeff ragyogott. – Hadd vegyem fel – intett Ethan a telefonra. – Mindjárt visszajövök. – Oké. – Truax – szólt bele a telefonba, miközben óvatosan kerülgette az osztályteremben felállított alacsony asztalokat. – Itt Singleton. Van itt valami... A húszvalahány gyerek éles hangocskája, amint izgatottan magyarázták szüleiknek a természettudományos kísérletüket, akkora háttérzajt keltett, hogy lehetetlen volt kivenni, mit mond Singleton. – Várj, míg kimegyek – mondta Ethan. Bonnie, aki a terem túloldalán Jeff tanárával beszélgetett, észrevette Ethant, és kérdő pillantást vetett rá. A férfi a kezében levő telefonra mutatott. A nő bólintott, és folytatta a beszélgetést. Ethan először a hajszálerek rendszerét bemutató installáció mellett haladt el, amely piros és narancssárga színű vízből, valamint pár szál kókadt zellerből állt, majd pedig a naprendszer kézzel készített makettját hagyta maga mögött. – Oké – mondta, amikor kilépett a teremből a balzsamos éjszakába. – Mi van? – Nem tudom, hogy ez fontos-e vagy sem – mondta Singleton. – De azt mondtad, szóljak, ha valamelyik Cleland megmozdul. Szemmel tartottam az internetes tevékenységüket, hogy lássam, vesz-e valaki valamilyen jegyet. – Forrest? – Nem. A felesége. Ma délután ült fel egy phoenixi járatra. Csak most láttam meg, hogy helyzet van, amikor pár perce ellenőriztem a számítógépemet. Ethan megdermedt. A mélységes bizonyosság elsöprő hulláma öntötte el, és a kirakójáték minden eleme a helyére került. – Ó, a francba – mondta halkan. – Ezt látnom kellett volna.
– Mama, mama, az a bácsi csúnyát mondott – csipogta mellette élesen egy hangocska. – Hallottam. Ethan lenézett, és egy rendkívül apró termetű emberke bámult fel rá. A kisember anyja a homlokát ráncolta. – Ezért szorulni fogsz – jelentette ki a kisember. – Milyen igazad van – mondta Ethan. Elrohant a parkoló felé.
38 Láthatatlan jégvihar söpört végig a nagy házon. Jelenlétének nem adta külső jelét. A papírok nem zizzentek meg a légvonatban. A függönyök nem lebbentek meg. A hall csillárja nem remegett meg a szakadó jégeső alatt. Am Zoe mégis érezte, amint a súlyos, jeges sóhaj áthaladt a testén, és mentében összekoccantotta a csontjait. – Azt mondod, hogy Forrest miattad ölte meg Prestont? – kérdezte Zoe semleges hangon. – Igen. Ez az egész már régóta annyira nyomasztott. Nem bírom tovább. Nem tudok aludni. Nem tudok enni. Tablettákon élek. Rettegek a saját férjemtől azért, amit tett, és amit esetleg tenni fog. Ennek be kell fejeződnie. Hát nem érted? – Ó, igen, Kimberley. Most már értem az egészet. Kimberley látható erőfeszítéssel összeszedte magát. – Az igazságnak ki kell derülni, mert attól félek, különben én fogok a Gyertya-tavi Udvarházba kerülni. – Én Xanadunak hívtam. – Zoe meglazította halálos szorítását, elengedte a szék hátát, és egy lépést tett a központi hall boltíves bejárata felé. – Bizonyos értelemben, tudod, nagyon valószínűtlen hely volt. Nap nem sütötte tengerek és jégbarlangok helye, pont, mint a Coleridge-versben. Annyi éjszakán feküdtem álmatlanul az ágyban, és miközben kinéztem az ablakon, arra gondoltam, hogy ez nem történhet meg velem, csak egy rossz álomban élek. – Igen. – Kimberley felemelte könnytől maszatos arcát. – Egy rossz álomban élek. Igen, ezt érzem. Soha nem lett volna szabad kikezdenem Prestonnal. De ő annyira akarta, én meg annyira boldogtalan voltam Forresttel. – Tényleg? Milyen különös. – Zoe újabb lépést tett hátrafelé. – Figyelj, van egy ötletem. Lenne kedved megnézni a házat? Fantasztikus története van. És némelyek szerint még kísértet is van benne. – Kísértet? – Kimberley összezavarodott. Szeméből sütött a méreg. – Gyere vissza. Nem akarom megnézni ezt a nyamvadt házat. Azt akarom elmagyarázni, hogyan is volt Prestonnal és velem. – De engem már nem érdekel, mi volt közted és Preston között. – Zoe a boltívnél állt. Megfordult és végigment a hosszú, fényűző csarnokon. – Tudod, ez az egyik dolog, amit megtanultam, mialatt az Udvarházban voltam. Nem törődni vele. Jobb, ha az ember nem törődik a dolgokkal. Akkor nem fáj. Nem érez veszteséget. – Ne menj el előlem. Zoe nem állt meg. Kimberley követte. Zoe maga mögé pillantott, és látta, hogy magához veszi fekete táskáját. – Tudod, Kimberley, ha tényleg kezdesz megbolondulni, megpróbálhatnád felvetetni magadat a Gyertya-tóra. Biztos vagyok benne, hogy bizonyos fajta emberek számára nagyon kellemes üdülőhely lenne. Annyi tablettát kaphatnál, amennyit csak akarsz.
– Muszáj elmesélnem, hogy volt Prestonnal. – Kimberley, táskáját magához szorítva, Zoe után rohant. – Tudom, hogy ez nagy sokk neked. De az az igazság, hogy titokban már egy ideje találkozgattunk. Preston könyörgött, hogy hagyjam el Forrestet. De hát hogy tehettem volna? – Kimberley, de tényleg, egyáltalán nem logikus, amit mondasz. Miért lett volna annyira nehéz elhagynod Forrestet, ha már nem szeretted? – Ó, Sara, légy szíves... – Zoe. Tényleg ragaszkodnom kell hozzá, hogy az új nevemen hívj. A régi nevemet otthagytam az Udvarházban. – Zoe felnevetett, és a magas, éles, karcos hang kísértetiesen visszhangzott a hosszú csarnokban. – Igen, így van, az a hely új nőt csinált belőlem. – Nem hagyhattam ott azt az életet, amit Forrest biztosított nekem, csak azért, hogy hozzámenjek egy férfihoz, aki művészettörténetet tanít, ugye, nem? – Kimberley hangja a magasba siklott. – Mindenem megvolt. Nem fordíthattam hátat az egésznek. – Milyen szomorú. Soha nem fogod megtudni, mit mulasztottál, ugye? Arra ítéltettél, hogy Forresttel éld le a tökéletes életedet. – Zoe dúdolni kezdett. – Hagyd abba. Úgy viselkedsz, mint egy bolond. – Valószínűleg azért, mert bolond vagyok. Csak kérdezd meg az embereket az Udvarházban. Ők majd elmesélik, mennyire bolond vagyok. – Meg kell hallgatnod. – Az egyik nagy előnye annak, ha az embert őrültnek nyilvánítják, az az, hogy senkit nem kell meghallgatnom, hacsak nem akarom nagyon, de nagyon meghallgatni, és nem hiszem, hogy téged meg akarlak hallgatni, Kimberley. Nos, hol is tartottam? Ó, igen, körbe akartalak vezetni ezen a lenyűgöző rezidencián. Egy Abner Bennett Foote nevű férfi építtette a feleségének. Ő az az asszony a nappaliban, a kandalló felett. Láttad? Bájos nő volt, és azt hiszem, egy icipicit bolond is. Tudod, a pénzéért ment hozzá Foote-hoz. Szerinted nem volt bolond ötlet? – Nem akarok róla hallani. Nem érdekel egy halott nő. Azt akarom, hogy megtudd, hogy volt Prestonnal. Hogy hogyan csalt meg velem téged. – De persze lehet, hogy szerinted nem is őrültség pénzért férjhez menni. Végül is te is ezt tetted, nem? – Zoe megállt a moziterem mívesen megmunkált kétszárnyú ajtaja előtt. Rákacsintott Kimberleyre. – Várj csak, míg meglátod ezt a szobát. Mindkét ajtószárnyat kitárta, mély lélegzetet vett, összeszedte magát, és belépett az elsötétített helyiségbe. A régi őrület és düh suttogásától, amely még mindig a falakhoz tapadt, libabőrös lett a nyaka. Kényszerítette magát, hogy még három lépést tegyen a helyiségben, és találomra felkattintotta az egyik villanykapcsolót. A súlyos bársonyfüggönyökön át belépett az ülőtérre. Kimberley a nyomában volt, és keresztülbotorkált a drapérián. Amikor előbújt a túloldalon, arca a düh maszkja volt. – Nem vagy képes szembenézni azzal, hogy Preston engem szeretett, mi? – mondta Kimberley halk, ádáz hangon. – Engem, nem téged. Engem akart. – Itt halt meg az asszony, tudod. – Zoe az utolsó széksor egyik ülésének dőlt, és kinyújtotta oldalra a karját. – Itt gyilkolta meg.
– Kit gyilkolt meg? – Kimberley körbekémlelt a félhomályos vetítőteremben. – Miről beszélsz? – Camelia Foote-ról. Mindenki azt hitte, hogy részegen lezuhant a kanyonba, de nem ez történt. Itt, ebben a szobában halt meg. Tudom, mert érzékelem a gyilkos őrjöngését. A falak még mindig őrzik. – Zoe felpillantott. – És a mennyezet és a padló is. Ennyi év után, még mindig milyen erős. – Hazudsz. Semmit nem érzel. Menet közben kitalálod az egészet. – Bárcsak úgy lenne. – Zoe ellökte magát a széksortól, és lassan a sarokban álló márvány bárpult felé sétált. – Ám a sajnálatos tény az, hogy én tényleg megérzek időnként dolgokat. És amit ebben a helyiségben érzek, nagyon hasonlít ahhoz, amit a nyaralóban éreztem azután, hogy Prestont meggyilkolták. Beteges, tébolyult dühöt. Hat hónappal később még egyszer visszamentem, hogy biztos legyek a dologban. Kimberley idegesen nézett rá. – Te tényleg bolond vagy, ugye? – Lehet. – Zoe megragadta a bárpult mellett lógó függöny egyik sarkát, és félrehúzta. – Lehet, hogy nem. De abban eléggé biztos vagyok, hogy éjféltájban itt találkoztak. Kimberley homlokát ráncolva igyekezett követni a beszélgetés váltakozó áramát. – Kik találkoztak itt? – Camelia és a szeretője, Jeremy Hill. Mindketten keményen ittak egész este. Őrülten flörtöltek egymással. Lehet, hogy szeretkeztek is előtte a kertben. Mindenesetre, Hill teljesen odavolt. Valószínűleg könyörgött a nőnek, hogy hagyja el a gazdag férjét. De Camelia nemet mondott. – Semmit nem tudsz az egészről. Csak mesélsz. Egy olyan mesét, amit én nem akarok hallani. – Biztos vagy benne, hogy te nem hallod a falakból? – Zoe a magas, csillogó márvány bárpult mögé lépett, és a hideg kőre könyökölt. – Hallgasd csak, Kimberley. Lehet, hogy ha nagyon igyekszel, megérzel valamit abból, amit Camelia érzett aznap éjjel, mert kettőtökben sok közös van. – Semmi közös nincs bennem azzal a nővel. Hagyd abba, de rögtön. – Mindketten pénzért mentetek férjhez. Mindketten megkaptatok az élettől mindent, amit akartatok. Vagyont. Társadalmi kapcsolatokat. Lenyűgöző otthont. – Egyetlen szót sem akarok többet hallani erről a régi gyilkosságról. – Mindketten azt mondtátok magatoknak, hogy megkaptatok mindent, amire vágytatok, de ez nem volt igaz. Mindketten jól akartátok lakatni a kecskét, de úgy, hogy a káposzta is megmaradjon. Szerelmet akartatok és szenvedélyt, de nem akartátok kockára tenni a kényelmes kis anyagi körülményeiteket azért, hogy megkapjátok. És te és Camelia balkézről kezdtetek szerelmet keresni. – Ez nem igaz. – Egyikőtök sem találta meg az igazit. Persze Cameliának sikerült találnia egy olyan férfit, akitől kapott valamit, ami a szenvedélyre hasonlitott, de ez az ember őrült volt, és a végén megölte. – Fogd be. – Kimberley már nyugodtabbnak hangzott. A táskájába nyúlt. De ezúttal nem papír zsebkendőt húzott elő. Amikor a keze ismét előtűnt, egy ezüstös kis pisztoly volt benne. – Fogd már be, világos?
Zoe szája kiszáradt. Remélte, hogy a bárpult márványhomlokzata elég vastag ahhoz, hogy megállítson egy golyót, mert semmi más nem állt közte és Kimberley között. – Mitől csavarodtál be, Kimberley? – kérdezte társalgási hangon. – Attól, hogy láttad, milyen boldogok vagyunk Prestonnal? Te is boldog akartál lenni, ugye? – Megérdemlem, hogy boldog legyek. – Túl sok önsegítő könyvet olvastál, attól tartok. De hogy visszatérjünk a te kis mesédre, feltételezem, megpróbáltad rábeszélni Prestont, hogy kezdjen veled viszonyt. Ő természetesen elutasított. Gyengéden, persze. Nagyon gyengéd férfi volt. – Nem utasított el. – Kimberley nagyon szilárdan Zoéra fogta a pisztolyt. – Szeretett engem. Viszonyunk volt. – Nem, nem szeretett, és nem volt viszonyotok. – Ezt nem tudhatod biztosan. – Biztos vagyok benne. Nagyon biztos. Preston sohasem árult volna el engem. – Szeretnéd hinni te. – Tudom, méghozzá minden idegszálammal. Afelől viszont nincs semmi kétségem, hogy te megpróbáltad ráerőszakolni magadat. De amikor ő nem volt hajlandó kikezdeni veled, kétségbeestél, mi? Követted a nyaralóba aznap, és megpróbáltad még egyszer, utoljára rábeszélni, hogy kezdjen viszonyt veled. De megint visszautasított. És ezt te nem tudtad elviselni. Valami összeroskadt Kimberley arcán. – Nem akart meghallgatni. Megpróbáltam elmondani neki, menynyire szeretem, és ő nem akart meghallgatni. – Hát persze hogy nem. Mert engem szeretett. És ezt nem bírtad elviselni, ugye? Én voltam a kis senkiházi. Se család, se társadalmi háttér. Se pénz. És Preston mégis engem szeretett, nem téged. – Engem kellett volna szeretnie. Az a rengeteg virág, amit vett, azt nekem kellett volna vennie. Nekem kellett volna kiválasztania a különleges ajándékot, nem neked. – Ez az egész mind rólad szól, mi? – Próbáltam elmondani neki, de nem hallgatott rám. Szó szerint azt mondta, hogy menjek el. Hogy én menjek el. Én szerettem, ő meg elküldött. – És te elmentél, ugye? De később visszajöttél. – Az út szélén hagytam a kocsit, gyalog visszamentem a nyaralóhoz, és vártam. Egy idő múlva Preston kijött a hátsó verandára tűzifáért. Nálam volt a pisztoly. – Amikor megfordult, hogy a tűzifát bevigye a házba, hátba lőtted. És aztán a fejébe is golyót röpítettél, a biztonság kedvéért. – Meg kellett halnia. – Mert visszutasított. – Igen. Igen. – Miután megölted Prestont, bementél a házba, és ízekre szaggattál mindent. Ezt az őrjöngő dühöt érzékeltem azokból a falakból, nem Forrestet. – Ne merészelj őrültnek nevezni.
– Camelia szeretője is becsavarodott. – Zoe megérintette az egyik nehéz gyertyatartót. – Totálisan kiakadt. Biztosan ugyanolyan megszállott volt, mint te, Kimberley. – Én nem voltam megszállott. Csak a bolondok megszállottak. – Nem hallom, amit mondasz, mert a falakból áradó néma dühkiáltásokra figyelek. Biztosan érzel valamit ebből az energiából! Azt mondják, az őrülteknek megy az ilyesmi. – Én nem hallok semmit. Én nem vagyok olyan, mint te. – Az utolsó veszekedésük után Jeremy Hill, azt hiszem, felkapta a keze ügyébe kerülő első nehéz tárgyat. – Zoe mindkét kezét összezárta egy-egy gyertyatartó körül, és próbaképpen megemelte őket. Nem voltak sokkal nehezebbek, mint a tarisznyája, ha alaposan tele volt pakolva. Úgy tűnt, Kimberleyt bosszantják a gyertyatartók. – Tedd le őket. – Camelia megfordult, hogy elmenjen, s a férfi ekkor sújtott le rá. Hátulról. Ugyanúgy, ahogyan te támadtál Prestonra. – Preston megérdemelte, annyit mondhatok. – Mondok én neked valamit, Kimberley, így csak a bolondok beszélnek. Zoe teljes erejéből áthajította a jobbjában tartott gyertyatartót a bárpult felett. Kimberley felvisított, reflexszerűen hátraugrott, és igyekezett kikerülni a feléje közelítő hosszú fémtárgyat. A pisztoly felugatott. Zoe lebukott a bárpult mögé, kezében szorongatva a másik gyertyatartót. A nehéz márvány rázkódott a golyóktól. Kimberley ismét tüzelt. Zoe megmozdult. Fejét a kőpult pereme alatt tartva a függönyök felé rohant, amelyek eltakarták a bármixer bejáratát. A vastag drapériákon keresztül kivetette magát a pirinyó előszobába, és kirohant a hallba. Hallotta, hogy mögötte Kimberley a bejárat felé szalad. Zoe megpördült, és lázasan rángatta a nehéz, aranyozott ajtókat. Kimberley, akinek szeméből sütött az őrület, kirobbant a függönyök közül. A masszív ajtók egy töredékmásodperccel azelőtt zárultak be, hogy Kimberley elérte volna őket. Zoe zakatoló szívvel beillesztette a másik gyertyatartót mindkét mívesen megmunkált ajtókilincsbe úgy, hogy egyszer s mindenkorra bezárja Kimberleyt a vetítőterembe. Egy fél másodperccel később megrázkódtak a nehéz ajtószárnyak. Kimberley őrjöngve vetette magát nekik. Zoe elrohant a folyosón. A saroknál befordult a nappali felé, és Ethanba ütközött. – Mi az ördög? – kapta el a férfi a karját. – Jól vagy? A hall másik oldaláról lövések elfojtott hangját hallották. – Kimberley – zihálta Zoe. – Bezártam a moziba. Pisztoly van nála. De azt hiszem, nem tud kijönni. Ethan gyengéden félrevonta, és a boltívhez lépett. Óvatosan kilesett a sarok mögül. Ujabb lövés visszhangzott. – Ó, a mindenit – mondta Ethan. – Úgy hallom, nagyon kiakadt. – Ami azt illeti, nagyon őrült.
39 Másnap délelőtt Ethan irodájában gyűltek össze. Sokan voltak, Zoe, Arcadia, Bonnie, Singleton és Harry Stagg. Ethan átment a szemközti kis kávézóba, és vett hat pohár kávét. Mit számít még egy tétel az egyéb kiadások között? – Egész idő alatt tévedtem Forrestet illetően – mondta józanul Zoe. Ethan a homlokát ráncolta. Ma aggódott a lány miatt. Az előző este veszélyes eseményeit csodálatosan végigcsinálta, de ma reggel határozottan levertnek tűnt. Ethan végre megértette, miért. – Ne hibáztasd magadat azért, hogy egy másik rossz embert okoltál. – Hátradőlt az íróasztala mögött. – Abban igazad volt, hogy Prestont olyasvalaki ölte meg, aki ismerte. A rendőrségnek alaposabban kellett volna vizsgálnia az ügyet. – De két éven keresztül Forrestet hibáztattam. Nem csoda, hogy azt gondolta, tiszta dilis vagyok. Preston nem azért változtatta meg a végrendeletét, mert azt gondolta, Forrest a szó fizikai értelmében veszélyes. Csak attól félt, hogy az unokatestvére nem azt teszi, ami a legjobb a cégnek. Az ablakpárkányon kuporgó Arcadia szórakozottan lóbálta az egyik lábát. – Ethannak igaza van, nem hibáztathatod magadat azért, mert azt hitted, Forrest a gyilkos. A körülményeket tekintve ez teljességgel logikus feltételezés volt. – Egyetértek – mondta határozottan Bonnie. – Elég logikus ahhoz, hogy a zsaruknak sokkal alaposabban ellenőriznie kellett volna az alibijét mindenkinek, aki kapcsolatban állt Preston Clelanddal. – Ha elvégezték volna a munkájukat – mondta Singleton – , arra az érdekes tényre bukkantak volna, hogy az egyetlen személy, akinek nem volt jó alibije a gyilkosság napjára, Kimberley Cleland. – Senki nem is gondolt rá, még én sem – mondta Zoe. – Mert nem volt kézenfekvő indíték – mutatott rá Arcadia. – Végül is te tudtad, hogy Prestonnak nem volt viszonya senkivel, hát miért foglalkoztál volna akár csak a lehetőségével is annak, hogy egy nő ölte meg? – Ha jól belegondolunk – mondta Stagg, aki úgy tanulmányozta a kávéspoharán a cég emblémáját, mintha valami nagy titkot fürkészne – , Forrestnek azért sok elszámolnivalója van, még ha nem ő húzta is meg a ravaszt. – De még mennyi – mondta Ethan. – Ha megemlítette volna az elméletét, hogy Prestonnak viszonya volt, a nyomozás egészen biztosan más irányt vett volna. Olyant, amely egyenesen Kimberleyhez vezet. Zoe a bögre köré fonta két kezét, és elmélyülten tanulmányozta annak tartalmát. – Ez felvet egy másik kérdést. Ha gyanakodott rá, hogy a feleségének viszonya van az unokatestvérével, miért hunyt szemet felette? Én nem olyannak látom Forrestet, mint aki hagyja, hogy a felesége megcsalja. – Lehet, hogy túlságosan szerette az asszonyt ahhoz, hogy szembe tudjon nézni az igazsággal – vetette fel Bonnie.
– Forrest Cleland? – Zoe nőiesen felhorkant. – Mint aki szenvedélyes szerelemben van bárki mással, mint a Cleland Cage-dzsel? Na ne. – Tudod, mit? – mondta halkan Ethan. – Nagyon jó kérdés, hogy miért döntött úgy, nem törődik azzal, hogy Kimberleynek viszonya van Prestonnal vagy bárki mással. – Zoéra nézett. – Mit szólnál hozzá, ha megkérdeznénk tőle? Forrest a Las Estrellas-i üdülőház előcsarnokában fogadta őket. Elcsigázottnak és dühösnek látszott, amikor leült velük szemben a tágas helyiség egyik csendes sarkában. – Remélem, ez nem tart sokáig – mondta, és a titánium karórájára pillantott. – Most jöttem vissza egy hosszú tárgyalásról a rendőrséggel, és pár perc múlva fel kell hívnom az ügyvédet, akit Kimnek fogadtam. – Hűha – mondta Ethan. – Ezer bocsánat, hogy pazaroljuk a drága idejét. Végül is nem mintha jogunk lenne választ kapni pár kérdésre. A maga felesége tegnap este megpróbálta meggyilkolni az enyémet, de a fenébe is, azért ez nem olyan, mintha valami komoly ügyről lenne szó. – Kíméljen meg a szarkazmusától, Truax. Mit akarnak? Zoe ránézett. – Azt akarjuk tudni, miért hunytál szemet, ha azt gondoltad, Kimberleynek viszonya van valakivel. Forrest kifejezetten meghökkent. – De hát én sohasem gondoltam, hogy Kimberleynek viszonya van Prestonnal vagy bárki mással. Ami azt illeti, nem is volt. – Nem, de megszállottja volt Prestonnak – mondta Ethan. – Úgy látszik. – Forrest a halántékát dörzsölte. – De én ezt nem tudtam. Volt nekem akkoriban elég dolgom az új cégfelvásárlás miatti tárgyalásokkal. Nem sok időt töltöttem otthon. – Akkor mégis hogyan jutott arra a következtetésre, hogy Preston összeszűrte valakivel a levet? – kérdezte Ethan. Forrest szünetet tartott, láthatólag az emlékezetében kutatott. Aztán vállat vont. – Kim említette futólag néhány nappal azelőtt, hogy Preston... – Elhallgatott, majd újból nekirugaszkodott. – Röviddel azelőtt, hogy megölte Prestont. Csak úgy futólag említette. Mintha valami pletyka lenne, amit a teniszklubban hallott. Nem tudom, miért tette volna ezt, ha nem igaz. – Esetleg maga nem figyelt oda – vetette közbe Ethan halkan. Forrest arcán fellángolt a méreg. – És mégis mi az ördögöt akar ezzel mondani? Zoe a fejét rázta. – Lehet, hogy Kim öntudatlanul ejtett el célzásokat, hogy te észrevedd magad. – Miért akarta volna, hogy azt gondoljam, viszonya van Prestonnal? – érdeklődött Forrest. – Tudnia kellett, hogy ha bármi ilyesmit hittem volna, azon nyomban beadom a válópert. – Biztos vagyok benne, hogy tudta ezt – mondta csendesen Zoe. – És pontosan emiatt csak nagyon óvatosan, szőrmentén célozgatott. Őrült volt, de buta nem. Az elméjének egyik része elég józan volt ahhoz, hogy ne tegye kockára a pihe-puha kis pozícióját, amit a te győzelmi trófeaként körbehordozott feleségedként élvezett. – Még mindig nem értem – mondta Forrest. – Miért kellett volna célozgatnia egyáltalán?
– Hát nem érted? – kérdezte Zoe. – Ha elhitted volna, hogy Prestonnak viszonya van valakivel, bár-kivel, az sokkal valóságosabbá tette volna az ő kis privát fantáziálgatását. Rövid szünet állt be, mialatt Forrest a hallottakat feldolgozta. – Ilyen összefüggésben nem gondoltam rá – mondta végül. – Amikor megemlítette a lehetőséget, hogy Preston összeszűrte a levet valakivel, az egyeden dolog, ami eszembe jutott, az volt, hogy te... – Hogy nekem volt indítékom a gyilkosságra – fejezte be Zoe. – Ne haragudj – mondta érzelem nélkül Forrest. – De láttam, hogy mit jelentettetek egymásnak. Attól tartottam, ha te rájöttél, hogy Preston megcsalt, egy kicsit belebolondulhattál a dologba. – De ezt az eshetőséget nem említetted meg a zsaruknak – mondta a lány. – Nem – mondta Forrest. – Mert tudtad, hogy a börtönből még mindig rendelkezhettem volna a részvényeimmel? Forrest a combjára tapasztotta a tenyerét. – Tudom, hogy nem hiszed el, de komolyan azt gondoltam, jobb helyen leszel a kórházban. Harper azt mondta, biztos benne, hogy tud segíteni rajtad. Zoe néhány mély lélegzetet vett. – Ezt sohasem fogom megbocsátani neked. Van róla fogalmad, milyen volt ott? Harper még azt sem engedélyezte, hogy a barátaik meglátogathassák a pácienseket, mert szerinte ez megzavarta a terápiát. Nem mintha, hála neked, a Cleland családon kívül bárki is tudta volna, hol vagyok. Mindenki, akit csak ismertem, eltűnt az életemből. Forrest állkapcsa megfeszült. – Lehet, hogy ha jobban odafigyelek arra, mi van otthon, rájövök, hogy Kim az őrült, nem te. Talán le tudtam volna állítani, mielőtt túl messzire ment. Zoe nem tudta, hogyan válaszolhatna erre, ezért hallgatott. Ethan meg sem moccant a székében, de Zoe érezte, hogy folyamatosan elemzi mind a felszín feletti, mind a felszín alatti áramlatokat. – Az elmúlt pár hónapban nem mentek jól a dolgok Kim és közöttem – mondta végül Forrest. – Sokat ivott. Pár hete volt egy jelenet a klubban. Egyik pillanatról a másikra dührohamot kapott. Beszélni akartam az ügyvédemmel a válásról, de úgy döntöttem, elhalasztom az igazgatótanácsi ülés utánra. Tudtam, hogy egy vagyonba kerül majd megszabadulnom tőle, és időre volt szükségem, hogy kidolgozzam a stratégiát. Úgy látszik, most még zűrösebbek lesznek a dolgok. – Valószínűleg – mondta Ethan az együttérzés legcsekélyebb jele nélkül. Újabb súlyos csend állt be. Egy idő múlva Zoe belenyúlt piros iszákjába, és előhúzott belőle egy borítékot. Odaadta Forrestnek. A férfi összevont szemöldökkel vette át. – Mi ez? – Meghatalmazás arról, hogy az igazgatótanács éves ülésén te szavazhatsz az én részvényeimmel. Tudom, hogy azt teszed majd, ami a legjobb a cégnek. A férfi marka összeszorult a boríték körül. – Tudod, hogy el fogom utasítani a fúziót. – Tudom.
– Ami azt jelenti, hogy még legalább két évig nem lesz elég készpénzem ahhoz, hogy kivásároljalak. Lehet, hogy még tovább. – Többé-kevésbé rájöttem. Szerencsére, van munkám. – Zoe felállt, és a vállára akasztotta a táskáját. – Megyünk, Ethan? – Persze. – A férfi felállt, s megfogta a felesége karját. Egymás oldalán kisétáltak az előcsarnokból a sivatagi nap meleg, fényes ragyogásába. A távolban hegyek szegélyezték a végtelen kék égboltot. Ethan kinyitotta előtte a kocsi ajtaját. – Miért döntöttél így? – Hogy meghatalmazást adok neki? – Zoe becsusszant az anyósülésre. – A Clelandok nem kedves család, de mégis család. A cég az övék. Mi több, ez tartja őket össze, mint egy klánt. Most, hogy tudom, nem Forrest ölte meg Prestont, nincs rá semmi okom, hogy tönkretegyem őket. – Annak ellenére, hogy másodosztályú Clelandként bántak veled? Valami sajátos okból Zoe olyan könnyűnek és boldognak érezte magát, mint már hosszú ideje nem. A vakító fényben hunyorogva felmosolygott a férfira. – Most már semmilyen Cleland nem vagyok mondta. – De nem ám – mondta a férfi. – Truax vagy. Azzal becsukta az ajtót. 40 Három nappal később, egy meleg, balzsamos éjszakán, vacsora után kisétáltak a medence melletti teraszra, és elnyújtóztak két párnázott nyugágyban. Zoe összeszedte magát, ahogyan azt tenni szokta, valahányszor nagyon elcsendesedtek köztük a dolgok, és arra gondolt, vajon ez lesz-e az a pillanat, amikor a küszöbönálló válás kérdése felmerül. – Honnan tudtad, hogy Jeremy Hill a vetítőteremben ölte meg Camelia Foote-ot? – kérdezte Ethan. A kérdés meglepte a lányt. Nem erre számított. – Csak találgattam – mondta óvatosan. – Kitaláltam egy mesét, hogy Kimberleyt vallomásra bírjam. Ott ölte meg Hill Cameliát? – Szerintem igen. Végigolvastam Foote naplóját, és hozzátettem még némi információt, amiket az aznap ott vendégeskedők leveleiből szedtem össze. Szerencsém is volt, és megtaláltam annak a rendőrfőnöknek néhány személyes feljegyzését, aki Camelia halála ügyében nyomozott. – Mire jutottál? – Jeremyt és Cameliát legalább két ember látta éjféltájban bemenni a vetítőbe. Senki sem emlékezett rá, hogy Cameliát látta volna ez idő után, míg Hill nagyon is szem előtt volt. A rendőrfőnök rendkívül gyenge lábon állónak tartotta valamennyi vendég tanúskodását, mivel mindenki ittas volt. De beszélt a személyzettel is. Emlékszel, meséltem neked, hogy egyikük emlékezett rá, hogy látta Hillt visszajönni a házba a kertek felől közvetlenül napkelte előtt? – Hill másodszor is kiment, hogy megszabaduljon a holttesttől a kanyonban?
– Valószínűleg. Azt hiszem, a vetítőbeli veszekedés után Hill a bárpult mögött rejtette el Camelia holttestét, és a nő kulcsával bezárta a helyiséget. Amikor úgy tűnt, végre nyugovóra tért a ház, újra lement, kinyitotta a vetítőt, és kivitte Cameliát a kanyonba. Alighanem fel is takarította a vért, ami a helyiségben lehetett. A bárban találhatott vizet és szivacsot. A szennyest becsomagolhatta a bőröndjébe. – Kockázatos volt – mondta Zoe. – Mi van, ha meglátja valaki a holttesttel? – Lehet, hogy beburkolta a zakójába, és a karjában vitte, mintha a nő holtrészeg lett volna. Valószínűleg nyílt titok volt, hogy viszonyuk van. Zoe elgondolkodott. – A kép összeáll. – Elégedett vagyok vele. – Felteszed az ügyet arra a honlapra, amiről meséltél? – Amíg itt lakom, addig nem – válaszolta szárazon a férfi. – Egyetlen porcikám sem kívánja, hogy az érdeklődők itt kopogjanak az ajtómon, hogy megnézhetik-e a gyilkosság helyszínét. – Ezt megértem. Ethan összefonta a karját a tarkóján. – Nem válaszoltál a kérdésemre. Honnan tudtad, hogy Hill a vetítőben ölte meg? – Mondtam már, csak kitaláltam egy mesét Kimberleynek. Egy kicsit fel akartam rázni, hogy gyanúba keverje magát. – Próbálkozz valami mással – mondta Ethan. Zoe tudta, hogy ez a pillanat, előbb vagy utóbb, bekövetkezik. De azt remélte, hogy inkább utóbb lesz. Kinézett a holdfényes éjszakába és sóvárogva mélázott azon, mi is lehetett volna. – Azt fogod gondolni, hogy tényleg dilis vagyok, ha megmondom az igazat – mondta halkan. – Szóval igaz? Megérzel dolgokat a szobákban? – Néha. – Ettől féltem. – De ez úgy hangzott, mint aki beletörődött az elkerülhetetlenbe. Nem tűnt dühösnek vagy hitetlennek. A lány várta, hogy a másik bomba is felrobbanjon. A csend elmélyült. – Kilógok a sorból, Ethan. – Minél öregebb leszek, annál inkább rájövök, hogy bizonyos értelemben mindenki kilóg a sorból. – A férfi megmoccant a nyugágyban. – Szóval, van valamilyen terved arra, hogyan mentesz ki ebből a rózsaszín áradatból? A lány feléje fordította a fejét a nyugágyban, és ránézett. Ám a langyos sötétben lehetetlen volt kiigazodni a férfi arckifejezésén. – Már dolgozom rajta – mondta óvatosan Zoe. – Tudod, nem minden rózsaszín rossz. – Megbízható forrásból tudom, hogy a tartós rózsaszín behatás elrohasztja a pasik agyát. – Csak abban az esetben, ha a szóban forgó agy eleve nagyon gyenge. A tied nem az. – Biztos vagy benne? – Száz százalékig. – Ezt jó tudni. – Ethan elhallgatott. – Mit gondolsz, mennyi időbe telik? – Hogy elkészítsem a terveket, és kiválasszam a bútorzatot? Alighanem több hónapba.
– Lehet, hogy addigra már lesz elég készpénzem, hogy kifizessem az átalakítás egy részét meg pár bútort. Ha mást nem is, legalább kifestetek. – Bonnie említette, hogy ma új ügyfelet szereztél – mondta Zoe. – Biztosítós munka. Utána akarnak nézetni pár dolognak egy gyanús kárigénnyel kapcsolatban. Teljesen rutinügy, de egy kis ügynökség az effajta mindennapi betevő falatokkal működik. – Szeretem hallani azt, hogy rutin. Mostanában bőven volt részünk izgalomban. – Aha. Zoe várt, de Ethan nem mondott többet. – Szóval – mondta a lány. Azzal elhallgatott. – Szóval mi? Zoe összeszedte a bátorságát. – Ami a válásunkat illeti. – Nekem úgy tűnik, hogy pillanatnyilag egyikünk sem engedheti meg magának. A lány visszafojtotta a lélegzetét. – Azt javaslod, hogy maradjunk házasok addig, amíg megengedhetjük magunknak, hogy elváljunk? – Nem csak a pénzről van szó – mondta Ethan. – Meg kell mondanom, hogy nem repesek attól, hogy negyedszerre is vesztes legyek. Senki nem néz jó szemmel egy olyan fickóra, aki négyszer volt nős, és négyszer vált el. Az avatatlan szem számára sekélyesnek tűnhetünk. – Ráadásul még új ágyat is kellene venni – tette hozzá a lány. – Ne is mondd. Ebben a pillanatban gondolni sem akarok arra, hogy új ágyat vegyek. Van róla fogalmad, mibe kerül? – Persze. Lakberendező vagyok, emlékszel? Fillérre pontosan meg tudom mondani, mennyibe kerül egy új ágy. Szóval azt mondod, hogy maradjunk házasok, részben anyagi megfontolásokból, részben mert nem akarsz még egy tönkrement házasságot. – Azonkívül ott a tény, hogy együtt hálunk – mondta Ethan halkan. – Nekem úgy tűnik, hogy bizonyos területeken igen jól működnek a dolgok. Minek megjavítani azt, ami nem romlott el? Zoe eltűnődött ezen. Rájött, hogy hosszú idő óta most először mert elgondolkodni a saját jövőjéről. Látóhatára szegélyén, csábítóan és fényesen, remények és lehetőségek villództak. Ha kinyújtaná a kezét, akár meg is érinthetné őket. – Ezek mind alapos és értelmes érvek amellett, hogy házasok maradjunk – mondta, és nagyon igyekezett semlegesnek hangzani. – Gondoltam. A sivatagi éj sötét selyemként borult rájuk. A lány felállt a nyugszékből, megtette az apró lépést, amely elválasztotta kettejüket, majd lassan leereszkedett, amíg végül a férfi testén feküdt, lábai összegabalyodtak az övével. A férfi tenyerébe vette a lány arcát. – Ó, Zoe. – Nem lenne könnyű, tudod – mondta a lány, aki szerette volna kibeszélni az egészet. – Bölcs dolog lenne, ha lassan haladnánk. Egy darabig megtartanánk a külön lakásainkat. Hagynánk egy kis mozgásteret egymásnak. Megismernénk egymást, mielőtt megpróbálnánk együtt élni. – Persze. – A férfi ujjai élével simogatta a lány arcát. – Csak szép lassan. A lány érezte, hogy teste válaszol a hívásra, és elakadt a lélegzete. – Menet közben kell majd kitalálnunk a szabályokat. Nem te vagy az
egyetlen, aki nehéz csomaggal érkezik ebbe a házasságba. Mégiscsak Xanaduból léptem meg, emlékszel? Igaz, hogy téves okokból voltam ott, de nem lehet megkerülni azt a tényt, hogy sohasem voltam az, amit az emberek többsége normálisnak nevez. – Én sem. – Biztosan továbbra is lesznek rossz álmaim, és nem fog abbamaradni az sem, hogy megérzek dolgokat a falakból. Ethan megérintette lány szája sarkát. – Nekem is van pár rossz szokásom. Tudni való, hogy időnként hangulatok jönnek rám. Bonnie azt mondja, komplikált vagyok. – Én is. – És dekoratőr vagy. Zoe bánatosan elmosolyodott. – És valamennyien tudjuk, mi a véleményed a lakberendezőkről. – Egyetértek azzal, hogy nem lesz könnyű, és hogy ki kell találnunk bizonyos szabályokat. – A lány ajkát nagyon közel húzta a magáéhoz. – De lehet, hogy a mi esetünkben ez jó. Te mit mondasz? Remény és lehetőségek villództak. – Én igent mondok.
